Text copyright Soman Chainani, 2013 Illustrations copyright Iacopo Bruno, Hungarian translation Bozai Ágota 2015

2

3

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The School for Good and Evil HarperCollins Children’s Books HarperCollins Publishers 10 East 53rd Street, New York, NY 10022 Text copyright © Soman Chainani, 2013 Illustrations copyright © Iacopo Bruno, 2013 Hungarian translation © Bozai Ágota 2015 Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Első magyar nyelvű kiadás: 2015 Kiadja a TWISTER MEDIA Kft. 1184 Budapest, Építő utca 13/C. Postacím: 1680 Budapest, Pf.: 43. [email protected] www.twister.hu Felelős kiadó: Értékes Christos Műszaki szerkesztő: Tóth András László Olvasószerkesztő: Rácz Attila Lektor: Dobos Attila Korrektor: Kótai Kata Borítóterv: Iacopo Bruno Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu ISBN 978-615-80294-2-1

4

5

Ősidőknek erdejében Két kastély áll, fej fej mellett; Egy a Jónak, egy Gonosznak, Együtt, de mind mást tanulnak. Menekülnél, de nem lehet, Kifelé csak mese vezet.

6

A Hercegnő és a Boszorkány

Sophie egész életében arra várt, hogy végre elrabolják. Ám ezen az éjszakán Gavaldonban minden gyermek nyugtalanul forgolódott az ágyában. Ha a Gazgató visz el valakit, az nem tér vissza soha többé. Sosem élhet teljes életet. Sosem látja viszont a családját. Ezen az éjjelen ezek a gyerekek az állattestű, vörös szemű szörnnyel álmodtak, aki eljön értük, kiragadja őket az ágyukból, és befogja a szájukat, hogy ne sikíthassanak.

Sophie inkább hercegnőset álmodott. Kastélyba érkezett, ahol éppen az ő tiszteletére adtak bált. Érdekes bál volt. A teremben vagy száz kérő tolongott, és nem volt ott más lány közel s távol rajta kívül. Itt vannak először olyan fiúk, akik megérdemlik őt, gondolta, ahogy elsétált előttük. Hajuk dús, fényes, az ing kelméjén is látni izmaik feszességét, bőrük tiszta, sima, napbarnított; szépek és figyelmesek, éppen olyanok, amilyennek a hercegeknek lenniük kell. Ám éppen akkor, 7

amikor odalépett egyikükhöz, aki a többieknél is szebbnek, jobbnak látszott, akinek ragyogó kék szeme és gyönyörű szép fehér haja volt, akit „boldogan éltek, míg meg nem haltak” párjának vélt, akivel le tudta volna élni az egész életét… Kalapács ütötte át a szoba falát, és a hercegek képe szertefoszlott. Sophie szeme felnyílt. Reggel volt. A kalapács valóság. A hercegek nem. – Apa, ha nem alszom kilenc órát, karikás lesz a szemem. – Mindenki azt beszéli, hogy idén téged visznek el – mondta az apukája, aki éppen egy idétlen deszkát szegelt Sophie hálószobájának ablakára, amit így már teljesen eltakart mindenféle zár, vastüske és csavar. – Folyton azt mondják, hogy nyírjuk le a hajadat, maszatoljuk össze az arcodat. Mintha hinnék ebben a tündérmesés ostobaságban! Ma éjjel azonban senki nem juthat be ide. Az biztos – közölte, és mondandóját nyomatékosítandó irdatlan kalapácsütést mért a szögre. Sophie befogta a fülét, elkomorulva pillantott egykor szép ablakára, ami most úgy nézett ki, mintha valami boszorkánytanya ablaka lenne. – Zárak. Ó, vajon miért nem gondolt eddig erre senki? – Nem tudom, miért gondolja mindenki azt, hogy idén téged visznek el – mondta Sophie apukája; ezüstszín haján verejték csorgott. – Ha az a Gazgató vagy kicsoda jót akar, inkább Gunilda lányát viszi el. Sophie összerezzent. – Belle-t? – Nála jobb gyerek nincs a világon. Minden délben ebédet visz az édesapjának a malomba. A maradékot annak a szegény, szerencsétlen öregasszonynak adja, aki a téren ücsörög. Sophie érzékelte apja hangjának neheztelő élét. Ő soha nem főzött bőséges ebédet neki, azután sem, hogy édesanyja meghalt. Erre természetesen jó oka volt (az olaj és a füst eltömíti bőrének pórusait), de tudta, hogy ez érzékeny téma közöttük. Ez nem jelenti azt, hogy az édesapja éhes maradt. Sophie a saját kedvenc ételeivel kínálta: répapürével, brokkoliraguval, párolt spárgával, spenótfőzelékkel. Így legalább nem lett olyan felpüffedt dagadék, mint Belle apja. Éspedig pontosan azért nem hízott el, mert Sophie nem vitt neki otthon főzött bárányragut és sajtszuflét a malomba. Ahogy a téren ücsörgő szegény ősöreg banya is, aki bár nap mint nap azt hangoztatta, hogy mardossa az éhség, bizony kövér. És ha erről Belle tehet, akkor nemhogy nem jó lány, hanem a leggonoszabbak közé tartozik. 8

Sophie visszamosolygott az édesapjára. – Mint mondtad, ez az egész csak tündérmesés ostobaság. Azzal fürgén kiugrott az ágyból, és becsapta maga után a fürdőszobaajtót. A tükörben az arcát nézegette. A durva ébresztés nem maradt következmények nélkül. Derékig érő, aranyszín haja nem fénylett olyan ragyogóan, mint máskor. Jádezöld szeme homályos volt, szamócapiros ajka kissé száraz. Még tejszínes fehér, őszibarack árnyalatú bőre is mintha fakóbb lenne. De még így is hercegnő vagyok – gondolta. Apja nem veszi észre, mennyire különleges, de édesanyja pontosan tudta. „Túl szép vagy erre a világra, Sophie” – mondta utolsó leheletével. Édesanyja elment valahová, ahol jobb neki, és most ő is el fog menni. Ma elviszik az erdőbe. Ma új életet kezd. Mától a meséjében fog élni. És most az kell, hogy úgy is nézzen ki, mint aki alkalmas a szerepre. Először is kaviárral dörzsölte be a bőrét, aminek lábszaga van, de nem engedi megjelenni a pattanásokat. Aztán sütőtökpürét dörzsölt a bőrébe, kecsketejjel mosta le, és arcára sárgadinnyés, teknősbékatojás sárgájából készült pakolást kent fel. Miközben várta, hogy megszáradjon a pakolás, mesekönyvet lapozgatott, és uborkalét ivott, hogy a bőre üdén puha legyen. Kedvenc részéhez lapozott a mesében, ahol a gonosz boszorkányt szögekkel kivert hordóban gurítják le a hegyről, és nem marad belőle semmi, csak a kisfiúk csigolyáiból fűzött karkötője. A félelmetes karkötőt nézve Sophie gondolatai valahogy az uborkára terelődtek. Mi van akkor, ha az erdőben nincs uborka? Mi van akkor, ha a többi hercegnő kimerítette a készletet? Nincs uborka! Akkor ő elfonnyad, összeaszik, akkor… Száradt dinnyepelyhek hulltak a könyv lapjaira. A tükörbe nézett, és azt látta, hogy szemöldöke ráncolódik az aggodalomtól. Előbb a tönkretett álom, és most a ráncok. Ha ez így megy tovább, délutánra banya lesz belőle. Kisimította az arcát, és elűzte gondolataiból a zöldségeket. Sophie további szépségápolási teendőinek leírása tucatnyi mesekönyvet töltene meg (legyen elég annyi, hogy libatoll, savanyított burgonya, lópata, kesudióvaj és egy fiola tehénvér kellett hozzá). Kétórányi szorgos szépítkezés és készülődés után habos rózsaszín ruhában, ragyogó üvegsarkú cipellőben és kifogástalanul font copffal lépett ki a házból. Még egy napja van, mielőtt eljő a Gazgató, és azt tervezte, ennek a napnak minden percét arra használja fel, hogy emlékeztesse azt a bizonyos férfiút, miért ő, nem 9

pedig Belle vagy Tabitha vagy Sabrina vagy más imposztor kerül elrablásra. Sophie legjobb barátnője a temetőben lakott. Mivel Sophie eleve irtózott mindentől, ami rémisztő, szürke, unalmas és gyengén van megvilágítva, azt hihetnénk, hogy nem járt abba a kunyhóba, vagy inkább más legjobb barátnőt keresett. De nem. Ezen a héten minden egyes nap megtette az utat a Temetődombon álló házhoz; nagyon gondosan ügyelve arra, hogy mindig mosolyogjon, hiszen éppen ez a jótettek lényege, ugyebár. Ahhoz, hogy eljusson a házhoz, közel egy egész mérföldet kellett gyalogolnia a zöld ereszes, napsütötte tornyos, vidám tóparti házaktól a homály borította erdő széléig. A szép házak utcájából mindenhonnan kalapácsolás hallatszott. Amerre csak ment, apák deszkázták be a házak ajtaját, anyák tömtek madárijesztő bábukat, fiúk és lányok kucorogtak a tornácon, mesekönyveket bújva. Ez utóbbi látvány egyáltalán nem volt szokatlan, mert Gavaldonban a gyerekek nemigen csináltak mást; fő tevékenységük a meseolvasás volt. Ám ezen a napon Sophie észrevette, hogy tekintetük rémült, szemük tágra nyílt, olyan buzgalommal bújják a könyveket, mintha az életük múlna rajta. Négy éve ő is éppen ilyen kétségbeesetten igyekezett megmenekülni az átoktól, de akkor nem ő volt soron. A Gazgató csak olyanokat visz el, akik már betöltötték a tizenkettedik évüket, akik már nem tudják gyereknek álcázni magukat. Most rajta a sor. Ahogy kezében piknikkosárral felfelé baktatott a Temetődombra, Sophie fájdalmat érzett a combjában. Vajon a sok hegyre menettől megvastagodott a combja? A mesekönyvekben minden hercegnő ugyanolyan gyönyörű, arányos alkatú. A vastag comb annyira nem illik egy hercegnőhöz, mint a horgas orr vagy a nagy láb. Nyugtalanság fogta el, de azzal szórakoztatta magát, hogy előző napi jó cselekedeteit lajstromozta. Először is megetette a tó vadludait lencse és póréhagyma keverékével (utóbbi természetes hashajtó, amely segít a ludaknak megszabadulni az ostoba gyerekek által bedobált penészes sajtfalatoktól). Aztán saját készítésű pittosporumfakivonat arclemosót adományozott a helyi árvaháznak (mert mint az értetlen gondnoknak magyarázta: „A megfelelő bőrápolás a legnagyobb jótett”). Végül tükröt helyezett el a templom mosdójában, hogy a hívek a lehető legjobban nézhessenek ki, amikor visszatérnek a padjukba. Vajon ez elég? 10

Vajon ez a sok jótett versenyre kelhet azzal, hogy valaki süteményt sütött otthon, és feletette a hajléktalan banyákkal? Érezte, hogy gondolatai idegesen vissza-visszarebbennek az uborkatémára. Esetleg vihetne magával az erdőbe, hogy legyen saját készlete. Még rengeteg ideje van, hogy összecsomagoljon, mielőtt leszáll az este. De vajon az uborka nem nehéz? Esetleg az iskola küld lakájokat? Esetleg készíthetne uborkalét, mielőtt… – Hová mész? Sophie megfordult. A kiálló fogú, vérszegény, vörös hajú Radley vigyorgott rá. Egyáltalán nem a Temetődomb közelében lakott, de felvette azt a kellemetlen szokást, hogy folyton-folyvást, egész nap az ő nyomában járt. – Egy barátnőmet meglátogatni – felelte Sophie. – Miért barátod a boszorka? – kérdezte Radley. – Nem boszorka. – Nincsenek barátai, és nagyon fura. Ettől boszorka. Sophie türtőztette magát, és nem jegyezte meg, hogy ezen az alapon Radley is ugyanolyan boszorka. Úgy mosolygott rá, hogy emlékeztesse, önmagában már az is jó cselekedet, hogy kibírja a jelenlétét. – A Gazgató el fogja vinni a Rosszak Iskolájába – közölte Radley. – Akkor új barát után kell nézned. – Két gyereket visz el – közölte Sophie. Minden arcizma megfeszült, hogy fenntartsa a mosolyt. – Az egyik Belle lesz. Senki nincs olyan jó, mint Belle. Sophie mosolya lehervadt. – De én majd leszek az új barátod – ajánlotta Radley. – Pillanatnyilag nincs nálam szabad barát hely! – csattant fel Sophie. Radley arca hirtelen éretteper-színűre változott. – Ó, hát… csak arra gondoltam… hogy… Azzal elmenekült, mint egy oldalba rúgott kutya. Sophie nézte, ahogy Radley kusza hajzata is eltűnik a domboldalon. Ó, ezt most jól elintézted – gondolta. Hosszú hónapok fáradságos jó cselekedetei és kényszeredett mosolyai… megannyi munka, és most az egészet elrontotta e miatt a csökött Radley miatt. Miért nem tette széppé a napját? Miért nem válaszolta egyszerűen azt, hogy „jó, szívesen leszek a barátod”? És ezzel olyan pillanatot adott volna ennek az idiótának, amire évekig szép emlékként 11

gondolhat vissza. Tudta, hogy ez lenne a helyes, az ildomos dolog, mivel a Gazgató nyilvánvalóan olyan nagy figyelemmel követi őt, mint a Mikulás karácsony előtt. De képtelen volt rá. Ő szép, Radley pedig ronda. Csak egy megátalkodott gazember lenne képes hamis reményekbe rángatni. A Gazgató nyilván megérti ezt. Sophie kinyitotta a rozsdás temetőajtót, és rögtön érezte, hogy gyomok súrlódnak a lábához. A mohos sírkövek nem szép rendben sorakoztak, hanem itt-ott véletlenszerűen álltak ki a földből a benőtt földhalmok és a száraz avar között. Ahogy sötét sírok és száraz faágak között haladt előre, gondosan számolta a sorokat. Soha nem nézett az anyja sírjára, a temetésen sem, és ezzel a szokásával ezen a napon sem volt szándékában szakítani. Ahogy elhaladt a hatodik sor mellett, egy bibircses nyírfára nézett, és csak azt nézte, semmi mást. Közben arra gondolt, hol lesz másnap ugyanebben az időben. A legsűrűbben egymás mellett álló sírok között volt a Temetődomb utca 1. A házat nem deszkázták be, nem is zárták, mint a tóparti házakat, de attól még egyáltalán nem volt hívogatóbb. A tornácra vezető lépcsők penészzöldek. A sötét deszkán nyírmagoncok és vadszőlőindák kúsztak felfelé; az éles szögű, magas, fekete tető úgy állt, mintha boszorkánysüveg lenne. A nyikorgó lépcsőn felfelé menet Sophie igyekezett úgy tenni, mintha nem venne tudomást a zajról: fokhagyma- és ázottmacska-bűz volt. Elfordította tekintetét a szanaszét heverő fejetlen madarakról, nyilvánvalóan a macska áldozatai. Bekopogott, és felkészült a küzdelemre. – Tűnj el innen! – szólt ki egy mogorva hang. – Nem illik így beszélni a legjobb barátnőddel – hízelgett Sophie. – Nem vagy a legjobb barátnőm. – Akkor ki az? – kérdezte Sophie, és arra gondolt, talán Belle-nek valahogy sikerült feljutnia a Temetődombra. – Semmi közöd hozzá! Sophie mélyet sóhajtott. És nyelt. És nyelt. Nem akart még egy Radleyincidenst. – Hiszen tegnap olyan jól éreztük magunkat együtt, Agatha. Arra gondoltam, hogy újra… 12

– Narancssárgára festetted a hajamat. – De helyrehoztuk, nem? – Mindig rajtam próbálod ki a kencéidet és löttyeidet, hogy megtudd, milyen a hatásuk. – Hát nem erre valók a barátok? Hogy segítsenek egymásnak? – Én sosem leszek olyan szép, mint te. Sophie nagyon igyekezett, hogy valami vigasztalót mondjon. Túlságosan sokáig kereste azonban a szavakat; távolodó lépteket hallott. – Ez nem jelenti azt, hogy nem lehetünk barátok! – szólt Sophie. Ismerős, kopasz, ráncos macska vicsorgott rá a tornác sarkából. Sophie hirtelen visszaperdült az ajtóhoz. – Hoztam kekszet! A léptek megálltak. – Igazi kekszet, vagy olyat, amit te csináltál? Sophie elhúzódott az ólálkodó macskától. – Könnyű és vajas. Éppen olyan, amilyet szeretsz. A macska fújt. – Agatha, engedj be! – Nem. Azt fogod mondani, hogy büdös vagyok. – Nem vagy büdös. – Akkor a múltkor miért mondtad? – Mert akkor büdös voltál! Agatha, a macska fúj rám… – Talán megérti a hátsó gondolatokat. A macska kimeresztette a karmait. – Agatha, nyisd ki az ajtót! Az állat az arca felé ugrott. Sophie sikított. Hirtelen egy kéz nyúlt közéjük, képen csapta a macskát. Sophie felnézett. – Perrszepó már nem talál madarat – közölte Agatha. Hatalmas fekete hajkoronája úgy nézett ki, mintha olajjal lenne bekenve. Fekete ruhája formátlan, mint a krumpliszsák. A sötét ruhaanyag még jobban kiemelte bőre sápadtságát. Szinte elveszett a bő lebernyegben; csontjai kidudorodtak. Beesett arcából apró katicabogár-szempár pislogott. – Arra gondoltam, hogy elmehetnénk sétálni – javasolta Sophie. Agatha az ajtófélfának dőlt. 13

– Még mindig próbálok rájönni, miért akarsz barátkozni velem. – Azért, mert kedves és mókás vagy – felelte Sophie. – Anyám szerint goromba és kedvetlen vagyok. Szóval valamelyikőtök hazudik. Belenyúlt Sophie kosarába, félrehúzta az asztalkendőt, és kitakarta a száraz, vajtalan, korpás kekszet. Hervasztó pillantással nézett Sophie-ra, aztán visszament a házba. – Ezek szerint nem megyünk sétálni? – kérdezte a lány. Agatha éppen becsukta volna az ajtót, de meglátta Sophie csüggedt arcát. Mintha Sophie is annyira várta volna a sétát, mint ő. – Na jó, de csak egy rövidet – mordult Agatha zsémbesen, azzal kinyomakodott mellette. – De ha valami nagyképű, sértő, nyafka vagy álszent megjegyzést teszel, rád uszítom Perrszepót, hogy egészen hazáig kövessen. Sophie utánaszaladt. – De akkor meg sem szólalhatok! Négy év után elérkezett a rettegett tizenegyedik hónap tizenegyedik éjszakája. A késő délutáni napsütésben a téren tetőfokára hágott a Gazgató érkezésével kapcsolatos sürgés. A férfiak kardot élesítettek, csapdákat állítottak, megszervezték az éjszakai őrséget, a nők felsorakoztatták a gyerekeket, és munkához láttak. A szép gyerekek haját lenyírták, fogaikat befeketítették, ruháikat megszaggatták; a nem szépeket alaposan lesikálták, élénk színű ruhákba öltöztették és fátylat adtak rájuk. Az anyák könyörögtek a legjobban viselkedő gyerekeiknek, hogy beszéljenek csúnyán vagy rúgják meg testvéreiket, a legrosszabb gyerekeket ajándékokkal vesztegették meg, hogy imádkozzanak a templomban, miközben a többiek a kisváros himnuszát énekelték: „Áldottak az átlagosak…” A félelem fertőző ködként terjedt. Egy sötét sikátorban a mészáros és a kovács mesekönyveket cserélt ötletekre, hogyan menthetnék meg a fiaikat. A rozoga óratorony tövében két nővér a mesebeli gonoszok neveit sorolta, hátha felfedeznek a nevekben valami szabályszerűséget. A közelben fiúk csoportja összeláncolta a testét, néhány lány az iskola tetején bújt el, egy álarcos gyerek bokrokból előugorva megijesztette az anyját, mire a helyszínen gyors verést kapott. Még a hajléktalan boszorka is cselekvésre szánta el magát. A gyenge tábortűz előtt ugrálva kiabálta: 14

– Égessétek el a mesekönyveket! Égessétek el a mesekönyveket, és a gyermekek megmenekülnek! De senki nem hallgatott rá. Egyetlen könyvet sem égettek el. Agatha mindezt hitetlenkedve, szájtátva nézte. – Ugyan miért hisz egy egész város a mesékben? – Azért, mert valóságosak. Agatha megtorpant. – Nem mondod komolyan, hogy te tényleg igaznak hiszed ezt a legendát! – Persze hogy hiszem. Hiszen igaz – felelte Sophie. – Hogy a Gazgató elrabol két gyereket, elviszi őket egy iskolába, ahol az egyik Jóságot, a másik Gonoszságot tanul, és mesetagozatos bizonyítványt kapnak? – Valahogy így. – Szólj, ha látsz egy kemencét. – Miért? – Bele akarom dugni a fejemet. És könyörgöm, mit tanítanak abban a bizonyos iskolában? – Nos, a Jók Iskolájában a fiúkat és az olyan lányokat, mint én, megtanítják, hogyan kell hősnek, illetve hercegnőnek lenni, hogyan kell igazságosan uralkodni birodalmakon, és hogyan találják meg a boldoganéltek-míg-meg-nem-haltak hitvest – felelte Sophie. – A Rosszak Iskolájában azt tanulják, hogyan legyenek gonosz boszorkák és töppedt trollok, hogyan kell átkozni és gonosz varázsigékkel dolgozni. – Gonosz varázsigék? – csattant fel Agatha. – Ezt meg kicsoda találta ki? Egy négyéves gyerek? – Agatha, a bizonyíték a mesekönyvekben van! Látni lehet az elvitt gyerekeket a rajzokban! Jancsi, Rózsapiros, Rapunzel, az aranyhajú lány… Mindegyiknek megvan a maga meséje… – Én nem látok semmit, mert én nem olvasok idétlen mesekönyveket. – Akkor miért van egy stósz az ágyadnál? – szegezte neki a kérdést Sophie. Agatha morcos pillantással nézett rá. – Nézd, ki állítja, hogy azoknak a könyveknek bármi közük lenne a valósághoz? Meglehet, csak a könyvárusok huncutsága. Meglehet, csak az Öregek akarják ezzel távol tartani a gyerekeket az erdőtől. Akármi is a 15

magyarázat, vedd tudomásul, hogy a Gazgató nem létezik, ahogy gonosz varázslatok sem léteznek. – Akkor ki rabolja el a gyerekeket? – Senki. Négyévente két idióta kioson az erdőbe, és azt remélik, hogy meg tudják rémiszteni a szüleiket. Rendre eltévednek vagy felfalják őket a farkasok, és kész, a legenda fennmarad. – Ez a leghülyébb magyarázat, amit valaha hallottam. – Nem hiszem, hogy ebben én lennék a hülye – jegyezte meg Agatha. Volt valami a burkolt lehülyézésben, amitől Sophie felkapta a vizet. – Te egyszerűen csak félsz! – Aha – nevetett fel Agatha. – És ugyan mitől félnék? – Attól, hogy pontosan tudod: te jössz velem. Agathának torkára fagyott a nevetés. Aztán pillantása Sophie-n túlra, a térre siklott. Az emberek úgy néztek rájuk, mintha egy rejtély oldódott volna meg. A Jó rózsaszínben, a Rossz feketében. A Gazgató ízlése szerinti tökéletes páros. Agatha nézte, csak nézte, hogy tucatnyi rémült szempár figyeli. Első gondolata az volt, hogy Sophie és ő holnapután már nyugodtan sétálhatnak. Mellette Sophie nézte a gyerekeket, ahogy az ő arcát vésik az emlékezetükbe, hogy felismerjék, ha egy napon feltűnik a mesekönyvekben. Első gondolata az volt, vajon Belle-re is ugyanúgy tekintenek-e. Aztán meglátta őt a tömegben. Haja leborotválva, ruhája piszkos. Belle sárban térdelt, nagy igyekezettel sározta be a saját arcát. Sophie egészen elpirult, annyira csodálkozott ezen. Mert Belle olyan volt, mint bárki más. Egyszerű házasságot akart, férjet, aki meghízik, ellustul, követelőző lesz. Monoton napokra vágyott: főzés, takarítás, varrogatás. Ganyézni akart, birkát fejni és visító malacot ölni. Ott akart rohadni Gavaldonban, míg a bőre májfoltos nem lesz, és kihullik a haja. A Gazgató soha nem vinné magával Belle-t, mert Belle nem hercegnő. Belle… senki… és semmi. Sophie diadalmas mosollyal nézett vissza a szánalmas helyiekre, és csodálkozó tekintetükben sütkérezett. Megannyi apró tükör… – Menjünk – szólt Agatha. Sophie megfordult. Agatha le sem vette tekintetét a tömegről. – Hová? – El az emberektől. 16

Ahogy a nap vörös gömbbé gyengült, két lány, az egyik szép, a másik csúnya… ott ültek egymás mellett a tóparton. Sophie uborkát csomagolt selyemszütyőbe, Agatha égő gyufákat pöckölt a vízbe. A tizedik gyufa után Sophie rosszallón rápillantott. – Megnyugtat – jelentette ki Agatha. Sophie próbált helyet csinálni az utolsó uborkának. – Miért akar valaki, mint például Belle, itt maradni? Ki választhatná ezt a mesebirodalom helyett? – És ki akarná örökre elhagyni a családját? – horkant fel Agatha. – Úgy érted, rajtam kívül. Elhallgattak. – Szoktál arra gondolni, hová mehetett az apád? – kérdezte Sophie. – Már mondtam. Akkor ment el, amikor megszülettem. – Igen, de hová mehetett? Hiszen körös-körül erdőség van! Olyan hirtelen eltűnni… – Váratlanul megfordult. – Talán megtalálta az utat a mesékbe! Talán rálelt egy varázskapura! Lehet, hogy odaát vár téged! – Esetleg visszament a feleségéhez, és úgy tesz, mintha én sosem születtem volna meg, mintha meg sem történtem volna, és tíz évvel ezelőtt balesetben meghalt volna valamelyik fűrészmalomban. Sophie zavarában az ajkába harapott, és újra az uborkákkal kezdett foglalatoskodni. – Anyád sosem volt otthon, amikor elmentem hozzád. – Bejár a városba – felelte Agatha. – A házhoz nem jön elég páciens. Talán a környék miatt. – Biztosan így van – felelte Sophie, de tudta, hogy Agatha anyjára még pelenkakiütés kezelését sem bíznák, nemhogy valami betegséget kúráltatnának vele. – Nem hiszem, hogy a temetőben ne éreznék magukat feszélyezetten az emberek. – A temetőnek is megvan a maga előnye. Nincsenek lármás szomszédok. Nem jön semmilyen ügynök. Nem jönnek hamis barátok, arcmaszkban, diétás sütivel és azzal a hírrel, hogy a Rosszak Iskolájába kerülsz Tündérvarázsföldön – mondta, és elégedetten pöckölt egy újabb égő gyufát a vízbe. Sophie letette az uborkát. – Szóval már hamis vagyok? 17

– Ki kérte, hogy gyere? Nagyon jól elvoltam egyedül. – Mindig beengedsz. – Mert mindig olyan magányosnak tűnsz – felelte Agatha. – És sajnállak. – Te engem sajnálsz? – kérdezte Sophie. Szeme villant. – Örülnöd kéne, hogy valaki rád nyitja az ajtót, amikor senki nem akar meglátogatni. Örülnöd kéne, hogy egy olyan ember, mint én, egyáltalán barátkozik veled. Örülnöd kéne, hogy ez a valaki olyan jó ember, mint én. – Tudtam! – mordult fel Agatha. – Én vagyok a te jó cselekedeted! Csak egy báb az ostoba fantáziavilágodban! Sophie sokáig nem szólalt meg. – Lehetséges, hogy azért lettem a barátod, hogy jó benyomást keltsek a Gazgatóban – ismerte el végül. – De már nem csak arról van szó. – Ezt azért mondod, mert lelepleztelek! – mordult Agatha. – Mert kedvellek! Agatha csodálkozva feléje fordult. – Senki nem ért meg engem itt – mondta Sophie a kezére nézve. – De te igen. Te olyannak látsz, amilyen vagyok. Azért mentem el többször is hozzád. Már nem a jó cselekedetem vagy, Agatha – mondta Sophie, felnézve rá. – A barátnőm vagy. A másik lány nyaka elvörösödött. – Most meg mi a baj? – kérdezte Sophie komoran. Agatha összehúzódott bő ruhájában. – Én csak… hát… én… szóval nem szoktam hozzá, hogy barátaim legyenek. Sophie elmosolyodott, és megfogta a kezét. – Hát, az új iskolánkban majd barátnők leszünk. Agatha felmordult és elhúzódott. – Mondd, hogy süllyedjek le a te értelmi szintedre, és tegyek úgy, mintha elhinném mindezt. Miért én megyek a gonoszintézetbe? Miért mindenki engem választott a Gonoszság Úrnőjének? – Senki nem mondja, hogy gonosz lennél, Agatha – sóhajtott Sophie. – Te csak… egyszerűen más vagy. Agatha szeme összeszűkült. – Más. Értem. Hogyan más? – Hát, kezdjük azzal, hogy mindig feketében jársz. 18

– Mert a fekete ruha nem koszolódik. – Alig jössz ki a házatokból. – Az emberek itt rám se néznek. – A Meseíróversenyre olyan mesét írtál, amiben Hófehérkét felzabálták a keselyűk, és Hamupipőke belefojtotta magát egy kád vízbe. – Úgy gondoltam, az jobb befejezés. – Születésnapomra döglött békát adtál nekem. – Hogy emlékeztesselek, hogy mind meghalunk, a föld alatt fogunk rohadni, és megesznek a kukacok, szóval addig élvezzük a szülinapjainkat, amíg élvezhetjük. Elgondolkodtatónak találtam. – Agatha, hiszen halloweenkor menyasszonynak öltöztél. – Az esküvő elég félelmetes. Sophie csak bámult. – Hát jó. Lehet, hogy tényleg egy kicsit más vagyok! – mordult Agatha. – És akkor mi van? Sophie tétovázott, kereste a szavakat. – Hát, csak az, hogy a mesékben általában kiderül, hogy a más azt jelenti… rossz… gonosz. – Azt akarod mondani, hogy Nagy Boszorka lesz belőlem – szólt Agatha sértetten. – Azt mondom, hogy akármi is történik, van választásod – jegyezte meg Sophie halkan, szinte kedvesen. – Mindketten magunk választhatjuk meg, hogyan végződik a mesénk. Agatha egy ideig hallgatott. Aztán megérintette a barátnője kezét. – Miért akarsz olyan nagyon elmenni innen? Annyira, hogy mesékben hiszel, amikről te is tudod, hogy nem igazak? Sophie ekkor a másik lány nagy, őszinte szemébe nézett. Először engedte magába a kétség hullámát. – Azért, mert képtelen vagyok itt élni – felelte végül rekedtes, el-elakadó hangon. – Képtelen vagyok átlagos, teljesen hétköznapi életet élni. – Ez érdekes – szólt Agatha. – Hiszen éppen ezért kedvellek. Sophie elmosolyodott. – Mert te is így vagy ezzel? – Azért, mert melletted teljesen átlagosnak érzem magamat – felelte Agatha. – És én mindig is erre vágytam. 19

Lent a völgyben megkondult az érces hangú toronyóra harangja. Hatot vagy hetet ütött; nem tudták pontosan, mert elveszítették az időérzéküket. És ahogy a visszhangok halk bongássá tompultak a távoli téren, Sophie és Agatha is kívánt valamit. Azt, hogy holnap ilyenkor is együtt legyenek. Akárhol.

20

Az emberrablás művészete

Mire a nap nyugovóra tért, a gyerekeket már rég bezárták. Hálószobáik beszögelt zsalugáterei mögül nézték, ahogy fáklyákkal felfegyverkezett apjuk, nővéreik, nagyanyjuk sorfalat állnak a sötét erdő szélén; tűzgyűrűvel akarják távol tartani a Gazgatót.

Ám míg a félelemtől remegő gyerekek igyekeztek még szorosabban bezárni ablakaikat, Sophie éppen az ellenkezőjére készült. Azt akarta, hogy a gyerekrablás a lehető legkevesebb kényelmetlenséggel járjon. Elbarikádozta magát a szobában, hajtűket, csipeszeket, körömreszelőt vett elő, és munkához látott.

Az első gyerekrablás mintegy kétszáz éve történt. Voltak évek, amikor két fiút vittek el, máskor két lányt, és néha egy fiút meg egy lányt. Ugyanilyen kiszámíthatatlan volt az is, hogy milyen korúak voltak az elvitt gyerekek; egyikük lehetett tizenhat, a másik tizennégy, vagy mindkettő éppen csak betöltötte a tizenkettediket. Bár első ránézésre a választás teljesen véletlenszerűnek tűnt, hamarosan kirajzolódott egy rendszer. Az egyik 21

elrabolt gyerek mindig szép volt és jó, olyan, amilyet minden szülő szeretett volna magának. A másik csúnyácska és furcsa, születésétől fogva kitaszított. Ellentétpár. Ifjúkorukban rabolták el őket, mintha csak a föld nyelte volna el mindkettőt. A helyiek persze a medvéket okolták. Gavaldonban még senki nem látott medvét, de ettől még eltökéltebben keresték. Négy évvel később, amikor újabb két gyermek tűnt el, a kisváros kutakodó lakói elismerték, hogy pontosabban kellett volna meghatározniuk a bűnös személyét, és kijelentették, hogy fekete medve a tettes; olyan fekete, hogy beleolvad az éjszakába. Ám amikor négyévente továbbra is tűntek el gyerekek, az emberek barlangi medvére, aztán fantommedvére, majd álruhás medvére gyanakodtak… Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy egyáltalán nem medve volt. Ám míg a kétségbeesett lakosok új és újabb elméleteket gyártottak (a gyereknyelővíznyelő-elmélet, a repülőkannibál-elmélet), Gavaldon gyermekei valami nagyon gyanúsat észleltek. Miközben a téren kirakott tucatnyi „Eltűnt személy”-plakátot nézték, a keresett fiúk-lányok arcát furcsamód ismerősnek találták. Ekkor kinyitották mesekönyveiket, és felismerték az elrabolt gyerekeket. A száz évvel korábban elrabolt Jack semmit nem öregedett. Ott volt: ugyanaz a kusza haj, rózsaszín gödröcskék az állán és pajkos mosoly, amiért nagyon népszerű volt a gavaldoni lányok körében. Csakhogy már babszárfa nőtt a hátsó kertjében, és különös vonzalmat érzett a varázsbabok iránt. Mindeközben Angus, a hegyes fülű, szeplős huligán, aki ugyanabban az évben tűnt el, mint Jack, hegyes fülű, szeplős óriássá lett Jack paszulyfájának tetején. A két fiú valahogy egy mesébe került. Ám amikor a gyerekek előálltak a mesekönyv-elmélettel, a felnőttek úgy reagáltak, ahogy a felnőttek gyakran reagálni szoktak. Megpaskolták a gyerekek fejét, és visszatértek a víznyelő- és a kannibálteóriához. Aztán a gyerekek megmutatták nekik az ismerős arcokat. A tizenöt évvel korábban elrabolt Annaya holdfényes sziklákon ül; ő a kis hableány, míg a kegyetlen Estra alattomos tengeri szörnyeteg lett. Philip, a lelkész becsületes fia lett a vitéz szabólegény, a fontoskodó Gula pedig az erdő boszorkájaként ijesztgette a gyerekeket, talált új életet a mesekönyvek világában. Az egyik jó. A másik rossz. 22

A könyveket mindig mindenki Mr. Deauville Mesés-könyv-boltjában vásárolta. A bolt dohos zug a Battersby-féle pékség és a Spicces Sertés Italmérés között. A probléma gyökere természetesen abban rejlett, hogy az öreg Mr. Deauville honnan szerezte be a mesekönyveit. Évente egyszer, egyetlen reggelen, sosem tudhatta, melyiken, amikor a boltjához ért, egy ládikát talált az ajtó előtt. Négy vadonatúj mesekönyv, mindegyikből egy-egy példány volt benne. Ilyenkor Mr. Deauville kiakasztotta boltjára a „További értesítésig zárva” táblát, és elvonult a hátsó helyiségbe. Nap nap után szorgalmasan, kézzel másolta az új meséket egészen addig, míg annyi példányt nem készített, hogy Gavaldon minden gyermekének jusson. És ami a titokzatos eredeti példányokat illeti: egy reggel csak úgy megjelentek a kirakatban, jelezve, hogy Mr. Deauville végre befejezte fáradságos feladatát. Kinyitotta az ajtaját, és máris három mérföldes sor állt a téren, egészen a domboldalig, a tó partjára is kikanyarodott. Csupa mesére éhes gyerek és a szülők, akik felettébb kíváncsiak voltak arra, hogy az eltűntek közül megjelent-e valamelyik gyerek a mesékben abban az évben. Magától értetődő, hogy az Öregek Tanácsa számos kérdést tett fel Mr. Deauville-nek. Amikor megkérdezték tőle, ki küldte a könyveket, a boltos azt felelte, hogy halvány fogalma sincs. Amikor feltették neki a kérdést, hogy mióta jelennek meg a könyvek így az ajtajánál, Mr. Deauville azt felelte, amióta az eszét tudja; nem emlékszik olyan évre, hogy ne jelentek volna meg. Amikor arra kellett felelnie, hogy szerinte is valami varázslat révén kerülnek-e hozzá a kötetek, azt felelte: – Ugyan hogyan máshogy? Hiszen mesekönyv. Aztán az Öregek észrevettek valamit Mr. Deauville mesekönyveiben. Minden kisváros úgy nézett ki bennük, mint Gavaldon. Ugyanazok a színes ereszű tóparti házak. Ugyanazok a lila-zöld tulipánok a keskeny földutak mentén. Ugyanazok a karmazsinvörös szekerek, ugyanazok a deszkaborítású üzletek, ugyanaz a sárga iskola, ugyanaz a düledező, ferde óratorony, csak mintha a képzelet rajzolta volna messzi-messzi földön. A mesék elejüktől a végükig mind a községet körülvevő végtelen erdőkben játszódtak. Ekkor jöttek rá, hogy hiszen Gavaldont is sűrű, sötét, végtelen erdőségek veszik körül. Kétszáz éve, amikor először tűntek el gyerekek, a felnőttek bevették magukat az erdőbe, és keresni kezdték őket, de viharok, áradások, 23

forgószelek és kidőlő fák hátráltatták őket. Amikor végre sikerült átvágniuk a rengeteg erdőn, emberi települést találtak a fák mögött, és dühödt támadást intéztek ellene… Az ostrom előtti utolsó pillanatban azonban rájöttek, hogy az nem más, mint a saját településük. Akárhol hatoltak be az erdőbe, mindig ugyanott jutottak ki, ahonnan elindultak. Úgy tűnt, az erdőnek nincs szándékában visszaadni gyermekeiket. És egy napon rájöttek, hogy miért. Mr. Deauville éppen befejezte az évi mesekönyvszállítmány kicsomagolását, amikor észrevette, hogy a láda alján nagyobb folt van. Megérintette, és azt találta, hogy a folt nedves. Festék volt. Nem folt, hanem pecsét; díszes címerpajzson fekete és fehér hattyú. A címerpajzson három betű állt:

Nem kellett találgatnia, mit jelentenek ezek a betűk. A címerpajzs alatti címerszalagon ott volt a magyarázat. Vastag betűs fekete szavak közölték a kisváros lakóival, hová mentek a gyermekek:

A gyerekrablások folytatódtak, de a rablónak már neve is volt. Gazgatónak nevezték el. Néhány perccel este tíz után Sophie-nak sikerült az utolsó lakatot is lefeszegetnie az ablakról, és résnyire nyitotta a spalettát. Látta az erdő szélét, ahol apja, Stefan a többiekkel sorfalat állt, ám nem volt nyugtalan, nem aggódott, mint a többiek; az özvegy Honora állt mellette, az ő vállát ölelte. Sophie elkomorult. Fogalma sem volt, mit kedvel apja oly nagyon ebben a nőben. Egyszer volt, hol nem volt, az édesanyja olyan makulátlan szépség volt, amilyet csak mesekönyvekben látni. Honorának azonban kicsi a feje, a teste nagy, és úgy néz ki, mint egy pulyka. Apja gyakran és láthatóan pajkosan suttog az özvegyasszony fülébe, mert az ilyenkor mindig égetően elvörösödik. Ha Honora két fiát fenyegetné az elrablás veszélye, azt az apja halálosan komolyan venné. Mert igaz, hogy Stefan napnyugtakor bezárta őt, megcsókolta és kötelességtudóan eljátszotta a szerető apát, de Sophie tudta az igazat. Apja arcában látta nap mint nap. Az apja nem szereti őt. Mert nem fiú. Mert nem magát látja benne. Most pedig feleségül akarja venni ezt a gusztustalan nőszemélyt. Öt évvel 24

az édesanyja halála után nem tűnne illetlenségnek, sem érzéketlenségnek. Egyszerűen megesküsznek, és az apja kap két fiút, egy új családot. Új kezdet, és kész. Előbb azonban a lánya beleegyezésére volt szükség ahhoz, hogy az Öregek Tanácsa áldását adja az új házasságra. Stefan néhányszor próbálkozott, de Sophie ilyenkor mindig témát váltott, vagy hangosan kezdte szeletelni az uborkát, vagy úgy mosolygott, ahogy Radley-re. És Stephan azután soha többé nem hozta fel a Honora-témát. Hadd vegye feleségül a gyáva, amikor én már nem leszek itt – vélekedett, komoran nézve a távolban levő apja felé a spalettán át. Csak akkor fogja becsülni őt, amikor már nem lesz otthon, gondolta. Csak akkor fog rájönni, hogy őt nem pótolhatja senki. És csak amikor már nem lesz vele, akkor fog rájönni, hogy a lánya sokkal többet ért egy fiúnál. Az ő lánya hercegnő. Sophie egy stósz gyömbéres süteményt tett ki az ablakpárkányra a Gazgatónak. Életében először sütötte cukorral és vajjal. Hiszen ez különleges sütemény. Üzenet, hogy szívesen elmegy. Párnájára hajtotta a fejét, mosolyogva csukta be a szemét az ablakok, apák, a nyomorult Gavaldon előtt, és számolta a másodperceket. Mindjárt éjfél. Amint Sophie eltűnt az ablakból, Agatha rögtön eltüntette az összes süteményt. Egy részét befalta, néhányat zsebre tett. Erre csak patkányok jönnek – gondolta. Morzsák peregtek fekete klumpájára. Ásított és elindult, amint a toronyóra lassan elhagyta a negyedet. Miután sétájuk után elváltak, Agatha elindult haza, ám otthon rögtön rémlátomások kezdték gyötörni; azt „látta”, hogy Sophie berohan az erdőbe, hogy megtalálja ezt a Bolondok és Idióták Iskoláját, és a végén széttépte, felfalta egy vadkan. Ezért visszatért Sophie-ék kertjébe, és egy fa mögött várt. Hallgatta, ahogy Sophie kibontja az ablakot (közben valami idétlen dalocskát dúdolt hercegekről), összecsomagolja a holmiját (ekkor már esküvői harangokról dalolt), kisminkeli magát, felveszi a legjobb ruháját (Mindenki szereti a rózsaszín ruhás hercegnőket?!) és végre (végre!) lefeküdt. Agatha az utolsó morzsákat a földbe taposta, aztán elindult a temető felé. Sophie biztonságban van, és másnap reggel nagyon csalódottan fog ébredni. Agatha nem fogja ezt folyton felemlegetni neki. Sophie-nak még nagyobb szüksége lesz rá, mint valaha, és ő segíteni fog neki. Itt, ebben a 25

biztonságos, elzárt világban ők ketten saját paradicsomot teremthetnek maguknak. A temetődombon felfelé menet Agatha észrevette, hogy az erdő fáklya világította szélén sötét sáv húzódik. A temetői részt őrzők nyilván úgy gondolták, hogy akik ott laknak, azoknak nem kell védelem. Agathának, amióta az eszét tudja, nagy tehetsége volt ahhoz, hogy elüldözze maga mellől az embereket. A kölykök úgy menekültek tőle, mintha vámpírdenevér lett volna. A felnőttek a falhoz tapadtak, ha elment mellettük az utcán, mintha attól tartanának, hogy megátkozza őket. Még a dombon a sírgondozók is összerezzentek, ha meglátták. Minden új évvel egyre hangosabb lett a suttogó szóbeszéd – „boszorkány”, „gonosz lélek”, „Gonosz Iskolája” –, egészen addig, míg Agatha megunta, és inkább kifogásokat keresett, hogy ne kelljen bejárnia a városkába. Előbb napokig nem ment emberek közé, aztán hetekig, aztán a temetői ház körül maradt, mint valami kísértet. Eleinte nagyon sokféleképpen tudta szórakoztatni magát. Verseket írt (legjobbjai: Nyomorúságos az élet és A Mennyország temető), portrékat rajzolt Perrszepóról, amelyek olyan jól sikerültek, hogy a rajztól az egerek jobban megijedtek, mint az igazi macskától, és egy mesekönyvvel is megpróbálkozott, aminek a Komoran éltek, míg meg nem haltak címet adta. Ez arról szólt volna, hogy gyönyörű gyerekek szörnyű halált halnak. De senkinek sem tudta megmutatni, míg egy napon Sophie kopogtatott az ajtaján. Amikor Agatha hazaérve fellépett a nyikorgó deszkázatú tornácra, Perrszepó a bokáját nyaldosta. Éneklés hangzott odabentről… Ősidőknek erdejében Két kastély áll, fej fej mellett; Agatha a kopogásra grimaszt vágott, és kinyitotta az ajtót. Anyja éppen háttal állt. Ő énekelt vidáman, miközben ládába pakolt egy fekete köpönyeget, néhány seprűnyelet és egy csúcsos boszorkánysüveget. Egy a Jónak, egy Gonosznak, Együtt, de mind mást tanulnak. Menekülnél, de nem lehet, 26

Kifelé csak mese vezet. – Egzotikus vakációt tervezel? – kérdezte Agatha. – Amikor legutóbb elmélyedtem a témában, úgy találtam, hogy Gavaldonból nem lehet kijutni, hacsak nincs az embernek szárnya. Callis megfordult. – Szerinted három köpönyeg elég lesz? – kérdezte. Bogárszeme kidülledt, összefilcesedett, zsíros haja olyan volt, mint valami fénylő sisak. Agatha már attól is összerezzent, hogy milyen egyformák voltak. – Hiszen ugyanolyanok – mormogta. – Miért kell három? – Arra az esetre, ha egyet kölcsön kéne adnod egy barátnődnek, kicsim. – Egy barátnőmnek? Ezt nekem pakolod? – Két süveget tettem be, arra az esetre, ha az egyik valami okból összelapul, egy seprűnyelet, hátha az övék büdös, és néhány fiola kutyanyelvet, gyíklábat és békatalpat. Ki tudja, az ő készletük milyen régi! Agatha tudta a választ, de azért feltette a kérdést: – Anya, mire kéne nekem a köpönyeg, a süveg, a békatalp? – Az újboszorka-befogadó bálra, természetesen – csacsogott Callis. – Ugye nem akarsz úgy menni a Rosszak Iskolájába, hogy teljesen amatőrnek nézzenek? Agatha lerúgta lábáról a klumpát. – Tegyük félre most azt a tényt, hogy a város doktora miért hisz ebben. Miért olyan nehéz elfogadni, hogy én boldog vagyok itt? Mindenem megvan, amire szükségem van. Macskám, ágyam, barátom. – Nos, tanulnod kéne a barátnődtől, kicsim. Ő legalább tudja, mit akar az élettől – jegyezte meg Callis, azzal lezárta az utazóládát. – Na, de komolyan, Agatha! Mi lehetne nagyszerűbb sors, mint ha te lennél a Mesebeli Boszorkány? Amikor annyi idős voltam, mint te, arról álmodoztam, hogy eljuthatok a Rosszak Iskolájába! A Gazgató viszont azt az idióta Svent vitte el, akinek a végén A haszontalan ogre mesében túljárt az eszén egy hercegnő, olyannyira, hogy felgyújtotta. Nem csodálkozom. Az a fiú olyan ostoba volt, hogy a saját cipőjét alig tudta bekötni. Biztos vagyok benne, hogy ha a Gazgató meggondolhatta volna magát, inkább engem visz el. Agatha bebújt a takaró alá. – Hát, a városban mindenki úgy gondolja, hogy boszorkány vagy, szóval 27

végső soron elérted, amire vágytál. – Arra vágyom, hogy eltakarodj innen! – mordult. Szénfekete szeme villant. – Ez a hely elgyengített, ellustított és elbátortalanított téged. Én legalább lettem valaki itt. Van munkám. Te viszont csak vesztegeted az idődet, és itt rohadsz, amíg Sophie nem jön, és nem sétáltat meg, mint valami kutyát. Agatha döbbenten nézett az anyjára. Callis ragyogó mosollyal nézett vissza rá. – De ápold ezt a barátságot, kicsim. A Jók Iskolája kellemetes helynek tűnhet, csupa bűbáj és rózsacsokor, de meglepetés fogja érni. Most pedig aludj! Hamarosan jön a Gazgató, és könnyebb dolga lesz, ha alszol. Agatha a fejére húzta a takarót. Sophie nem tudott aludni. Öt perc múlva éjfél, és betolakodónak semmi nyoma. Feltérdelt az ágyán, kilesett a zsalugáter között. Gavaldon határán az ezer ember alkotta fáklyás őrség világította meg az erdő szélét. Sophie elkomorult. Hogyan juthatott át közöttük? Ekkor vette észre, hogy az ablakpárkányról eltűnt a gyömbéres sütemény. Már itt van! Három tömött rózsaszín zsákocska huppant ki az ablakon, majd két üvegcipellő-sarok toppant a földre. Agatha hirtelen felült az ágyban. Rémálomból riadt. A szoba másik végében Callis hangosan horkolt, mellette Perrszepó. Az ágy mellett a telepakolt láda, rajta felirat: Agatha, Gavaldon, Temetődomb utca 1. A lány az elcsent süteményt majszolgatva kinézett a megrepedt ablakon. A domb alján a fáklyák szoros körben égtek, de itt, a Temetődombon csak egyetlen testes őr maradt; karja akkora, mint Agatha egész teste; combja, mint a csirkecubák. Azzal tartotta magát ébren, hogy súlyzóként emelgetett egy törött sírkövet. Agatha az utolsó mézes-gyömbéres süteménybe harapott, és a sötét erdő felé fordult. Fényes kék szempár nézett vissza rá. Agatha ijedségében félrenyelt, rögtön hátrahőkölt az ágyához. Aztán 28

lassan felnézett. Semmi. Annyira semmi, hogy az őr sem emelgette már a terhét. Aztán észrevette. Eszméletlenül terült el a törött sírkövön, fáklyája kihunyt. Nem messze tőle sovány, hajlott hátú emberi árnyék osont. Test nem tartozott hozzá. Az árnyék a sietség legkisebb jele nélkül lebegett át a temetőkert fölött, aztán becsúszott a temetőkapu alá, és lefelé tartott a hegyről, Gavaldon tüzekkel világított központja felé. Agatha szívét a rémület szorongatta. Tehát mégis létezik. Akárki is ez. És nem őt akarja. Megnyugvás simult szét benne, aztán görcsbe rántotta a pánik. Sophie. Fel kéne ébreszteni az anyját, segítségért kéne kiáltania… Arra nincs idő. Callis alvást színlelt, hallotta Agatha sietős lépteit, aztán becsukódott az ajtó. Szorosabban ölelte magához Perrszepót, nehogy felébredjen. Sophie egy fa mögött guggolva várta, hogy a Gazgató elragadja. Várt. És várt. Aztán észrevett valamit a földön. Süteménymorzsák, lábnyomba taposva. A klumpanyom olyan jellegzetesen idétlen volt, hogy csak egy ember lépte nyomán keletkezhetett. Sophie keze ökölbe szorult, vére felforrt… Ekkor kéz tapadt a szájára, és erős rúgás lendítette vissza a szobába. Sophie fejest esett az ágyára, aztán hirtelen megfordult, és Agathát látta maga előtt. – Te szánalmas féreg! Mindenbe bele kell ütnöd az orrodat?! – visított fel, de aztán meglátta a rettenetes félelmet barátnője arcán. – Te láttad…! Sophie alig kapott levegőt az izgalomtól. Agatha egyik kezével Sophie száját fogta be, a másikkal a matracra nyomta. Sophie tiltakozva vonaglott, közben Agatha az ablakon pislogott kifelé. A hajlott hátú árnyék megjelent Gavaldon főterén, elsuhant a mit sem sejtő fegyveres őrök mellett, és egyenesen Sophie-ék háza felé tartott. Agatha felsikoltott volna, de elfojtotta valahogy. A barátnője kiszabadította magát, és megragadta a vállát. – Nagyon jóképű? Igazi herceg? Vagy tényleg olyan, mint egy 29

iskolaigazgató… szemüveg, köpeny és… BANG! Sophie és Agatha lassan az ajtó felé fordultak. BANG! BANG! Sophie orrán ráncok húzódtak. – Elég lenne egyszerűen kopognia, nem? Zárak nyikorogtak. Zsanérok csikordultak. Agatha a fal mellé lapult, Sophie a kezét tördelte, és megigazította a ruháját, mintha királyi látogatást várna. – Legjobb, ha akadékoskodás nélkül megkapja, amit akar. Amikor az ajtólap befelé hajlott, Agatha levetette magát az ágyról, odaugrott, és minden erejével támasztotta, nehogy bejusson az, ami be akar jutni. Sophie ferde szemmel nézett rá. – Ó, az ég szerelmére, ülj már vissza! Agatha teljes erőből nyomta felfelé a kilincset, mindhiába. Az ajtó kivágódott, ő pedig a szoba másik végébe repült. Sophie apja volt az. Falfehér volt, más szóval holtsápadt. – Láttam valamit – lihegte, fáklyáját lóbálva. Aztán Agatha észrevette a görnyedt árnyékot a falon, ahogy Stefan széles árnyékával összeolvad. – Ott van! – sikított fel. Stefan hirtelen megperdült. Az árnyék kioltotta a fáklyát. Agatha gyorsan előkapott egy doboz gyufát a zsebéből, meggyújtott egy szálat. A barátnője apja eszméletlenül hevert a padlón. Sophie eltűnt. Odakint sikolyok. Agatha az ablakból látta, ahogy az emberek Sophie után rohannak. Az árnyék az erdő felé vonszolta. És miközben egyre több ember kiabált és vette üldözőbe őket… Sophie önfeledten mosolygott. Agatha kiugrott az ablakon, utánuk vetette magát. Ám az emberek, ahogy elérték a barátnőjét, fáklyáik valami varázslat folytán egyszerre felrobbantak, és tűzgyűrűcsapdába ejtették őket. Agatha kikerülte a tüzeket, és rohant, rohant Sophie után, hogy elérje, még mielőtt az árnyék bevonszolja az erdőbe. Sophie érezte, hogy teste elhagyja a füves területet, már köves földön 30

csúszik. Elkomorult a gondolatra, hogy piszkos ruhában jelenjen meg az iskolában. – Én tényleg azt hittem, hogy lesznek lakájok – mondta az árnyéknak –, vagy legalábbis tökhintó. Agatha futott, ahogy a lába bírta, de Sophie már majdnem eltűnt az erdő fái között. Körös-körül egyre magasabbra csaptak a lángok, mintha az egész várost el akarnák nyelni. A felcsapó lángokat látva Sophie nagy megkönnyebbülést érzett; tudta, hogy már senki nem menti meg. De hol van a második gyerek? Hol van az, akit a Rosszak Iskolájába szánnak? Egész végig tévedett Agathával kapcsolatban. Érezte, hogy a fák közé vonszolódik; ezért nézett vissza a magasba törő lángokra, és búcsúcsókot intett a szokványos életnek. Aztán meglátta, hogy Agatha rohan felé a lángok között. – Agatha, neeee! – kiáltott Sophie. Agatha ekkor rávetette magát, és mindkettőjüket elnyelte a sötétség. A tűzgyűrűk azonnal kihunytak az emberek körül. Mindenki megiramodott az erdő felé, de a fákon varázslatos módon sűrű tüske nőtt, és nem sikerült beljebb jutniuk. Már késő. – MIT MŰŰŰVELSZ?! – sikított Sophie, és ütötte, karmolta Agathát, ahogy az árnyék a koromsötét erdőbe vonszolta őket. – MINDENT TÖNKRETETTÉL! – üvöltött. Agatha erre a kezére csapott. – EEEEEJIIII!!! – visított Sophie, és átfordult, hogy Agatha keze a földet súrolja. A barátnője erre visszalendítette őt, és az árnyék felé mozdult. Az árnyék púpja ütemesen Sophie arcához csapódott. – HA MEGTALÁLOM A NYAKADAT…. És érezték, hogy elhagyják a földet. Valami forgó hűvösség vette körül testüket, Agatha a zsebében kotorászott, gyufát keresett, csontos csuklójához dörzsölte, és elsápadt. Az árnyék eltűnt. Szilfafolyondár fonta körül őket, és vitte, vitte egyre feljebb a hatalmas fán, és a legalsó ágra állította őket. A két lány egymásra nézett, és erőt gyűjtöttek, hogy végre meg tudjanak szólalni. Agathának sikerült előbb: – Most azonnal hazamegyünk! A szilfaág megmozdult a talpuk alatt, hátrahúzódott, mint valami csúzli, és 31

golyóbisként repítette el őket. Még sikítani sem volt idejük, máris egy másik ágon kötöttek ki. Agatha egy másik gyufát próbált előkotorni, de ez az ág is megmozdult, és a következőre lendítette őket, az pedig tovább… – MILYEN MAGAS EZ A FA! – sikoltott Agatha. Pingponglabdaként pattantak egyik ágról a másikra; testük időnként összeütközött, ruhájukat tüskék és ágak szaggatták, arcuk visszapattanó ágakba csattant, míg végül elérték a legmagasabb ágat. Ott, a szilfa tetején hatalmas fekete tojás volt. A lányok nézték, csak nézték. A tojás felnyílt, sötét, tojássárgaszerű ragacs fröccsent rájuk, és a tojáshéjból hatalmas madár bújt elő. Csupa csont. Csontmadár. Egy pillantást vetett a két lányra, és olyan dühödten rikoltott fel, hogy a dobhártyájukat szaggatta a hang. Aztán mindkettejüket karmai közé kapta, és lereppent a fáról. A lányok sikítottak. Végre valamiben egyetértettek. A csontmadár egy fekete erdő mélyén repült. Agatha az egyik gyufát a másik után gyújtotta a madár bordáin; vörösen villanó szempárt, suhanó árnyakat pillantottak meg. Hatalmas fák teteje súrolta időnként a lányok testét, mire a madár feljebb reppenve igyekezett elkerülni a súrlódást, mígnem mennydörgés robbant előttük, nyomában vakító villám hasított. A mennydörgések lökéshullámai fákat hajlítottak feléjük, kezükkel védték arcukat az eső, a sár és az ágak ellen; pókhálók, méhkasok és egy lelógó vipera alatt húzták le a fejüket, aztán a madár halálos tüskebokorba vette be magát, és a lányok rémületükben elsápadtak; behunyták szemüket a fájdalom elől. Aztán csend lett. – Agatha… Agatha napfényre nyitotta ki a szemét. Lenézett, és a lélegzete is elállt a csodálkozástól. – Tényleg létezik. Messze alattuk két hatalmas várkastély terült el az erdőben. Az egyik kastély napfényben fürdött, rózsaszín és kék üvegtornyai ragyogó tóban tükröződtek. A másik várkastély megfeketedett, csipkézett ormú épület volt; éles, hegyes tornyok emelkedtek a viharfelhők fölé, mint valami hatalmas szörny fogazata. A Jók és Rosszak Iskolája. Ahogy a csontmadár megközelítette a Jó tornyait, karma meglazult Sophie 32

teste körül. Agatha rémülten megragadta sorstársát, aztán meglátta Sophie örömtől ragyogó arcát. – Aggie, hercegnő vagyok! Ám a madár Agathát engedte el. Sophie döbbenten nézte, hogy a barátnője eltűnik a rózsaszín vattacukorhoz hasonló ködben. – Egy pillanat… ne… A madár hatalmas lendülettel szállt a Rossz tornyai felé. – Neeeee! Én jóóóóó vagyok! Ez tééééééévedéééééés! – sikoltott Sophie. A következő pillanatban pokoli sötétségbe került.

33

A nagy hiba

Sophie kinyitotta a szemét. Nyúlós, fekete folyadékkal csordultig telt, bűzös sáncárokban lebegett. Körös-körül félhomályos ködfal. Próbált talpra állni, de a lába nem érte a sáncárok alját; szennyes lé hatolt az orrába, a torkát égette. Levegőért kapkodva próbált megkapaszkodni valamiben… aztán meglátta, hogy egy félig nyúzott bakkecske hullájába kapott. Zihálva el akart úszni, de karnyújtásnyira sem látott. Sikolyok visszhangoztak felette, Sophie felnézett.

Valami megmozdult… Aztán tucatnyi csontmadár tört elő a ködből, és visító gyerekeket dobtak a sáncárokba. Amikor sikolyaik helyett úszás hangja hallatszott, újabb rajnyi madár érkezett, mígnem sűrű gyerekeső hullt az égből. Sophie meglátta, hogy az egyik madár éppen feléje tart, gyorsan elfordult, éppen időben, de ekkor egy jókora adag híg iszap csapódott az arcába. Megtörölgette a szemét, felnézett, és egy fiú állt előtte. Az első, amit észrevett rajta: a fiún nem volt ing. Mellkasa vézna és sápadt, izomra semmi remény. A gyerek apró fejéből hosszú orr állt ki, fogai hegyesek, fekete haja apró disznószemébe lógott. Úgy nézett ki, mint egy gonosz kis menyét. – A madár megette az ingemet – közölte a fiú. – Megtapogathatom a hajadat? 34

Sophie rémülten elhúzódott. – Általában nem csinálnak gonosztevőket hercegnőhajjal – közölte, azzal kutyaúszásban megindult feléje. Sophie elkeseredetten fegyvert keresett… botot, követ, bakkecskehullát… – Esetleg lehetnénk priccspajtások vagy spurispanok vagy akármilyen haverok – szólt a fiú, már alig karnyújtásnyira tőle. Mintha Radley rágcsálóvá változott és valahogy bátorságot kapott volna. Csontos kezével már megérintette volna Sophie-t, ő pedig felkészült, hogy pofon csapja, amikor egy visító gyerek ploccsant közéjük. A lány rögtön a másik irányba rugaszkodott el, és mire visszanézett, Menyétfiú már eltűnt. Sophie a ködben halványan látta, ahogy gyerekek gázolnak lebegő táskák és ládák között, poggyászukat keresve. Akinek sikerült megtalálnia, elindult a szennyes lé folyásának irányába, távoli, vészjósló kiáltások felé. Sophie ezeket a lebegő sziluetteket követte, míg a köd szertefoszlott annyira, hogy felsejlett a part, ahol egy farkasfalka várta őket. A vadállatok két lábon, felágaskodva álltak, vérvörös katonai zubbonyban, fekete bőrnadrágban. Lovaglóostorral terelték a gyerekeket sorakozóra. Sophie nagy nehezen elérte a partot; kikászálódott… aztán döbbenten látta meg magát a szennylétükörben. Ruhája csupa mocsok, nyálkás csontmadártojáslé, arca ragadós, fekete szutyoktól fénylik, hajában faágak, levelek és egy fészekaljnyi földigiliszta. Levegőért kapkodott… – Segííítsééég! Én tévedésből kerültem ebbe a… Egy farkas kirántotta a sáncárokból, berúgta a sorba. Szólni akart, tiltakozni, de akkor meglátta, hogy Menyétfiú feléje úszik, és kiabál neki: – Váááárj meeeeg! Sophie gyorsan beállt a gyerekek közé. Csak homályosan látta őket a ködben, mindegyikük a poggyászát vonszolta. Ha valamelyikük lemaradt, egy farkas rögtön odacsördített neki, így igyekezett lépést tartani a többiekkel. Menet közben a ruháját tisztogatta, a kukacokat szedegette a hajából, és siratta a tökéletesen összeállított poggyászát. Valahol messze van, nagyon messze. A torony kapuja hegyes vasrudakból készült, amik közé szögesdrótot fűztek. Legalábbis úgy tűnt. Közelebb érve azonban már látta, hogy nem szögesdrót, hanem rengeteg fekete vipera. És mindegyik feléje sziszegett. Sophie sikítva osont át a két kapun, aztán visszanézett a fölötte lévő 35

feliratra. Két fekete hattyú között feszült az írás:

ROSSZ-NEVELÉSI ÉS BŰN-TERJESZTÉSI SZAKKÉPZŐ INTÉZMÉNY Az iskola tornya föléjük magasodott, mint valami szárnyas démon. A lyukacsos fekete kőből készült főtorony otromba torzóként nyúlt a füstös felhők fölé. A főtorony oldalából két tömzsi, rozoga melléktorony állt ki; oldalukon vörös kúszónövények leveles indái lengedeztek véres szárnyként. A farkasok a főtorony bejárata felé terelték a gyerekeket; hosszú, csipkézett oromzatú folyosó volt, mintha krokodil szájába meneteltek volna. Sophie hátán végigfutott a hideg, ahogy a folyosó egyre szűkebb lett, olyannyira, hogy már alig látta az előtte haladó gyereket. Átnyomult két csipkézett szélű kő között. Döglötthal-szagú nyirkos előcsarnokban találta magát. A kőgerendákról démoni gorgófők bámultak lefelé, szájukban égő fáklya. A tűz félelmetes fényében kezében almát tartó, kopasz, fogatlan banya vasszobra vált láthatóvá. A fal mentén az egyik omladozó oszlopon hatalmas fekete S betű virított, körülötte gonosz pofájú manók, trollok, hárpiák, mintha fára másznának. A következő oszlopon vérvörös O betű, függeszkedő, lengő óriások és lidércek ábrái között. A végeláthatatlan sorban araszolva Sophie kisilabizálta, mi van az oszlopokra írva. S-O-H-A. Aztán hirtelen túlságosan mélyen benn volt már a teremben, és meglátta az előtte kígyózó sort. Először kapott tiszta képet a többi növendékről, és kis híján elájult. Az egyik lány alsó állkapcsa kijjebb állt, mint a felső, erre szokták azt mondani, hogy a pókot kiharapná a sarokból; haja gyér, és két szeme helyett csak egy volt, a homloka közepén. Az egyik fiú olyan volt, mint egy fánk: hasa kidudorodó, feje kopasz, végtagjai megduzzadtak. Egy magas, gúnyosan nagyképű lánynak nyirkos, zöld bőre volt. Az előtte haladó fiú egész testét olyan szőr fedte, hogy akár majom is lehetett volna. Nagyjából vele egyidősek voltak, ám a hasonlóság ezzel véget is ért. Ez a nyomorultak, a torz testűek, visszataszító arcúak tömege; soha ilyen undorító arckifejezéseket nem látott még; mintha valami gyűlölnivalót kerestek volna. Egyenként tapadt a tekintetük Sophie-ra, és ezzel meg is találták, amit kerestek. Az üvegcipellős, aranyhajú, rémült hercegnőt. 36

A vörös rózsát a tövisek között. A sáncárok másik oldalán Agatha kis híján megölt egy tündért. Vörös és sárga liliomok között ébredt, amelyek mintha élénk beszélgetést folytattak volna egymással. A lány egészen biztos volt abban, hogy róla beszélgetnek, mert a liliomok leveleikkel és bimbóikkal élénken feléje mutogattak. Ám a vitát mintha eldöntötték volna, mert a virágok lehajoltak, mint a gondos nagymamák, és száraikkal körbefogták Agatha csuklóját. Egyetlen határozott, erőteljes mozdulattal talpra rántották, ő pedig csak bámult. Lányokat látott a mezőn; gyönyörűek voltak a ragyogó, tiszta tó mellett. Agatha nem hitt a szemének. A lányok egyenesen a földből nőttek ki. Először a fejük bukkant elő a puha földből, aztán a nyakuk, aztán a mellük, aztán derekuk, egészen addig, míg kezüket a bárányfelhős kék ég felé emelték, és finom cipellőt tettek maguk elé a földre. De nem a földből előbújó lányok nyugtalanították Agathát a legjobban, hanem az, hogy ezek a lányok egyáltalán nem hasonlítottak rá. Némelyikük arcbőre fehér volt, másoké sötét, de makulátlan és egészségtől ragyogó. Hajuk fényes zuhatag, bodorított fürtjeik, mint a babahaj. Barackszín, sárga és fehér, fodros ruhát viseltek; úgy néztek ki, mint egy halom húsvéti tojás. Voltak köztük alacsonyak és nyurgák is, de mindegyikük karcsú derekú, vékony lábú és keskeny vállú. A mezőre sorra érkeztek az új növendékek; mindegyiküket három csillogó szárnyú tündér várta. Csilingelőn csacsogva porolták le a lányokat, mézvirágteával kínálták őket, és gondjaikba vették a poggyászokat, amelyek tulajdonosukkal együtt nőttek ki a földből. Agathának fogalma sem volt, honnan jön ennyi szépség. Mindennél jobban várta, hogy egyszer csak megjelenik egy komor, zilált külsejű leendő tanítvány, akivel barátkozhatna, hogy ne érezze annyira idegennek magát ezen a helyen. Ám csak áradt és áradt a sok Sophie, akikben megvolt az, ami benne nem. Ismerős szégyenérzettől szorult össze a gyomra. Bárcsak lenne a közelben egy üreg, temető, ahol elrejtőzhetne, valami, amitől mind eltűnnének… Ekkor csípte meg őt a tündér. – Mi a… 37

Igyekezett lerázni a csacsogó valamit a kezéről, de a tündér elreppent, és a nyakába csípett. Aztán a fenekébe. Agatha kiáltásának hallatán a többi tündér igyekezett megfékezni az engedetlent, de őket is megcsípte, aztán ismét áldozatára támadt. A támadás meglehetősen feldühítette Agathát; próbálta elkapni a tündért, de az villámgyorsan mozdult, ezért Agatha hasztalan ugrált, a tündér mindig megcsípte. Egészen addig folytatódott ez a gyötrés és gyötrődés, amíg a tündér véletlenül a lány szájába nem repült, és lenyelődött. Agatha megkönnyebbülten sóhajtott, és felnézett. Hat gyönyörű lány bámult rá. Macska a fülemülefészekben. Agatha érezte, hogy valami kapar a torkában; kiköhögte a tündért. Meglepetésére fiú volt. A távolban, a tó másik oldaláról a gyönyörű rózsaszín-kék üvegpalota tornyának harangja bondult. A tündércsapatok megragadták a lányokat a válluknál fogva, a levegőbe emelték, és átrepítették őket a tó fölött a tornyok felé. Agatha ebben meglátta a menekülés esélyét, ám mielőtt elszaladhatott volna, érezte, hogy két tündér őt is a levegőbe emeli. Fentről visszanézett a harmadik tündérre, a fiúra, aki ott maradt a mezőn. Kezét karba fonva fejét ingatta, mintha egészen egyértelműen azt akarná mondani, hogy itt biztosan valami szörnyű tévedés van. Amikor a tündérek leszálltak a lányokkal az üvegkastély előtt, elengedték a vállukat, és onnantól fogva szabadon járhattak. Ám Agathát a két tündér nem eresztette el, úgy húzták magukkal, mint valami rabot. Agatha visszanézett a tó túlpartjára. Hol van Sophie? A kristálytiszta víz a tó közepén nyálkás mocsárrá változott; szürke köd takarta, ami a túloldalon volt. Ha Agatha meg akarja menteni Sophie-t, valahogy át kell jutnia azon a posványon. De előbb meg kell szabadulnia a szárnyas zaklatóktól. Muszáj valamit találni, amivel eltereli a figyelmüket. Aranykapu előtt állt; a kapun fényes felirat:

JÓ-TUDOMÁNYI ÉS VARÁZSLAT-TECHNIKAI SZAKKÉPZŐ INTÉZMÉNY Agatha meglátta saját tükörképét a felirat betűiben, és rögtön elfordult. 38

Gyűlölte a tükröket, és mindenképpen kerülte őket. (A disznók nem ücsörögnek együtt a kutyákkal, nem bámulják egymást – gondolta.) Felnézett a két fehér hattyúval ékesített, metszett üveg kastélyajtóra. Ám amint az ajtó kinyílt, és a tündérek szűk, tükrös folyosón terelték végig a lányokat, a sor egyszer csak megállt, és a csoport úgy vette körül Agathát, mint cápák az áldozatukat. Egy pillanatig csak bámulták, mintha azt várták volna tőle, hogy levegye a maszkját, és mutassa meg hercegkisasszonyi önmagát. Agatha próbált a szemükbe nézni, de mindig magát látta meg a tükörben, ezért lesütötte a tekintetét, és inkább a márványpadlót nézte. Új tündérek jöttek, hogy mozgásba lendítsék a tömeget, de többségük csak letelepedett a lányok vállára, és figyelt. Végül előlépett egy lány. Derékig érő aranyhaj, szamócapiros ajak, topázkék szempár. Annyira gyönyörű volt… szinte túl szép, hogy valóságos legyen. – Szia, Beatrix vagyok – mutatkozott be kedvesen. – Bocsáss meg, nem értettem a nevedet. – Mert nem is mondtam – felelte Agatha a padlót nézve. – Biztos vagy abban, hogy ezen a helyen kell lenned? – kérdezte Beatrix még negédesebben. Agatha érezte, hogy egy szó lebeg felfelé tudatában, egy szó, amire nagyon nagy szüksége volt, de túlságosan ködös volt az agya ahhoz, hogy lássa. – Hát… én… szóval… – Esetleg az történhetett, hogy nem abba az iskolába úsztál, ahová úsznod kellett volna – mosolygott Beatrix. Ekkor Agatha tudatának felszínére bukkant a szó. Figyelemelterelés. Egyenesen Beatrix ragyogó szemébe nézett. – Ez a Jók Iskolája, ugye? A legendás tanintézmény, ahová szép és méltó lányok kerülnek, akikből hercegnő lesz? – Ó! – Beatrix ajka bájos csücsörbe húzódott. – Tehát eltévedtél? – Esetleg… kissé összezavarodtál? – szólt egy másik, jellegzetes fekete hajú, arábiai lány. – Netán… vak vagy? – kérdezte egy harmadik, mélyvörös hajú. – Ez esetben biztosan megvan a Virágos Mező Kártyád – szólt Beatrix. 39

– A micsodám? – kérdezte Agatha. – A jegyed, amivel beléphetsz a Virágalattiba – felelte Beatrix. – Tudod… mind így jutottunk ide. Csak a hivatalosan felvételt nyert növendékeknek van belépőjük a Virágos Mezőre. Erre minden lány felmutatott egy-egy aranykártyát, amelyen gyönyörű szépírással a nevük állt, alatta az Iskolamester fekete-fehér hattyús pecsétje. – Ó… az a Virágos Mező Kártya – mordult Agatha. Zsebre dugta a kezét, kotorászott. – Gyertek közelebb, megmutatom. A lányok gyanakvón bújtak össze. Közben Agatha nagyon igyekezett valami figyelemelterelőt találni… gyufa… pénz… száraz levelek… – Hmmm… közelebb. A lányok összesúgtak, de közelebb húzódtak. – Nem lehet annyira kicsi – jegyezte meg Beatrix. – Talán összement a mosásban – felelte Agatha, és zsebében tovább kotorászva további gyufaszálakat, olvadt csokoládét és egy fejetlen madarat talált. (Perrszepó rejthette a ruhái közé.) – Valahol itt kell lennie… – Talán elvesztetted – jegyezte meg Beatrix. Naftalingolyó… mogyoróhéj… újabb fejetlen madár. – Vagy rossz helyre tetted – találgatott tovább Beatrix. A madár? A gyufa? Meggyújtani a madarat a gyufával? – Vagy egyszerűen hazudtál. Nem is volt neked! – Ó, már érzem… De Agatha nem érzett mást, mint ideges bizsergést a tarkóján. – Ugye tudod, mi történik a hazugokkal? – kérdezte Beatrix. – Itt is van… – Csinálj már valamit! A lányok vészjóslón köréje gyűltek. Csinálj már valamit! Most azonnal! Azzal azt tette, ami legelőször eszébe jutott, és gyors, hangos pukkanással bélgázt engedett a levegőbe. A hatékony figyelemelterelés káoszt és pánikot is teremt. Agatha mindkét követelményt tökéletesen teljesítette. Bűzös szellet terjedt a szűk folyosón, a lányok sikítva menekültek fedezékbe, a tündérek az első szippantástól elaléltak; így megnyílt az út az ajtó felé. Csak Beatrix állt az útjában. Annyira megdöbbent, hogy elfelejtett elmozdulni. Agatha egy lépést tett feléje, és úgy hajolt hozzá, mint farkas a prédájához. 40

„Puururururuuu!” Beatrix úgy menekült, mintha az életéért futna. Ahogy Agatha az ajtó felé rohant, büszkén nézett vissza, és azt látta, hogy a lányok helyenként a falnak ütközve, egymást letaposva igyekeznek menekülni. Elhatározta, hogy mindenképpen megmenti Sophie-t. Kirohant a metszett üveg ajtón, a tó felé rohant, de amint a partjára ért, a víz hatalmas hullámban sodorta vissza az ajtón, a sikoltozó lányok között, és végül hason fekve, pocsolyában állt meg. Nagy nehezen felállt… és megdermedt. – Üdvözlünk körünkben, Új Hercegnő! – szólt egy lebegő, hétsingnyi nimfa. Azzal egy lépést oldalra lépett, és olyan gyönyörű aula tárult fel előtte, amilyenhez foghatót Agatha még soha nem látott. Tátva maradt a szája. Szó szerint. – Üdvözlünk a Jók Iskolájában!

Sophie képtelen volt megszokni a hely szagát. Ahogy a sorral araszolt előre, fuldoklott a mosdatlan testek, a penészes kő és a redves farkasok bűzétől. Lábujjhegyre állt, hogy lássa, hová tart a sor, de nem látott mást, csak a félelmetes alakok hosszú folyamát. A többi növendék ferde szemmel nézett rá, sőt ellenséges pillantásokat vetettek feléje, de ő mindezt a legkedvesebb mosolyával viszonozta, hátha ez valami próbatétel. Nyilván csak valami teszt vagy beugratás vagy vicc vagy valami. Az egyik szürke farkashoz fordult. – Elnézést… nem mintha megkérdőjelezném az illetékességét, de… beszélhetnék az Iskolamesterrel? Azt hiszem, ő… A farkas rámordult, és közben lefröcskölte nyállal. Sophie nem erőltette tovább a dolgot. A tömeggel együtt lepukkant aulába került, ahol három rozzant, fekete lépcső vezetett az emeletre, tökéletes szimmetriában. Az egyik lépcső korlátjára szörnyek voltak faragva, felirata: GALÁDSÁG; a második, amit pókokkal díszítettek, a GONOSZSÁG feliratot viselte, a harmadik, kígyós lépcső neve: BŰN. Sophie észrevette, hogy a lépcsők körül a falakon különböző színű képkeretek vannak, és mindegyik képkeretben egy gyerek portréja látható, mellette egy mesekönyv-illusztráció, amely azt mutatta, mi 41

lett a növendékből, miután elvégezte az iskolát. Az egyik aranyszínű keretben egy manószerű lány képe volt, mellette a rajz: elalélt széplány mellett álló undorító boszorkány. A két illusztráció alatt aranytáblácskán a cím:

A következő aranykeretben egybenőtt, vastag szemöldökű, önelégülten vigyorgó fiú portréja volt, mellette az illusztráció felnőttként ábrázolta, ahogy kést tart egy nő nyakához.

Alatta ezüstkeretben egy nagyon sűrű, szőke hajú, sovány kisfiú képe volt. Egy falut feldúló tizenkét ogre egyike lett.

Aztán Sophie a padló közelében meglátott egy zöldre patinásodott keretet, amelyben egy nagyon kis termetű, riadt tekintetű, kopasz fiú képe volt. Ismerte ezt a fiút. Bane. Így hívták. Minden szép lányt megharapdált Gavaldonban, míg négy évvel ezelőtt elrabolták. De Bane mellett nem volt rajz. Csak egy tábla, amin ott volt a magyarázat:

Sophie nézte, csak nézte Bane rémült arcát, és gyomra összeszorult. Vajon mi történt vele? Nézte az aula falainak minden tenyérnyi helyét betöltő ezernyi arany-, ezüst- és bronzkeretet: hercegeket lemészároló boszorkányok, emberevő óriások, gyerekeket felgyújtó démonok, undorító 42

ogrék, groteszk gorgófejek, fej nélküli lovasok, könyörtelen tengeri szörnyek. Egykor idétlen kamaszok. Aztán az abszolút gonosz megtestesítői. Olyan gonoszok is, akik szörnyű halált haltak. Tűzmanócska, az óriás az égig érő paszuly történetéből, a farkas a Piroska meséből itt a legnagyszerűbb pillanataikban voltak láthatók, mintha a saját meséjükből győzedelmesen kerültek volna ki. Sophie gyomra még kisebbre szorult össze, amikor meglátta, hogy a többi gyerek milyen áhítattal nézi a portrékat. Ekkor rémisztő világosságot nyert számára: a jövő gyilkosaival és szörnyetegeivel menetel. Arcán hideg verejték patakzott. Beszélnie kell valakivel a tanári karból. Valakivel, aki meg tudja nézni a beíratott hallgatók listáját, és ellenőrizheti, hogy neki nem ezen a tagozaton lenne a helye. De nem látott mást, csak farkasokat, akik beszélni sem tudtak, nemhogy listákat olvasni. Amint befordultak a sarkon, kiszélesedett a folyosó, és Sophie meglátott egy cserzett bőrű, szarvas törpét. A törpe magas létrán állt, éppen portrékat szegezett fel a csupasz falra. Sophie reménykedve gyűjtött erőt magában, ahogy egyre közelebb jutott hozzá a tömeggel. Éppen azt tervezgette, hogyan kelti fel a törpe figyelmét, amikor hirtelen észrevette, hogy azon a falon nagyon ismerős arcok vannak. Egy dagadt, fánkforma fiú, akit már látott: „Brone, Származási helye: Roch Briar”. Mellette az egyszemű, gyér hajú lány: „Arachne, Származási helye: Foxwood”. Sophie az osztálytársak portréit nézte, a gonosztevői átváltozások illusztrációit kereste. Tekintete a Menyétfiún akadt meg. „Hort, Származási helye: Bloodbrook”. Hort. Úgy hangzik, mint valami fertőző betegség. Továbbhaladt a sorral, felkészült, hogy odakiált a törpének…. Aztán meglátta a portrét, amit éppen felkalapált. A saját arca nézett vissza rá. Sophie sikoltva ugrott ki a sorból, a létrához rohant, felmászott, és kiragadta a képet a törpe ujjai közül. – Nem! Én Jóóóóó vagyok! – kiáltotta, de a törpe visszaszerezte a portrét; küzdöttek érte, csapkodtak, karmoltak, mígnem Sophie megelégelte, és jó nagy pofont kevert le neki. A törpe úgy vinnyogott, mint valami bakfis, és a kalapáccsal Sophie felé csapott. A lánynak sikerült elhajolnia az ütés elől, de elvesztette az egyensúlyát, a létra megingott, és elcsúszott a két fal között. A létrafokokon kapaszkodva lenézett a vicsorgó farkasokra, és a tágra nyílt 43

szemmel bámuló növendékekre. – A Gazgatóval akarok beszélni! Aztán végképp elvesztette az egyensúlyát, átbillent a létrán, és a sor elejére esett. Sötét bőrű, ragyás arcú banya állt előtte, és egy pergament nyomott a kezébe.

Sophie döbbenten nézett fel. – Rengeteg-túli erdő boszorkánya! – mordult rá a boszorka, és mielőtt Sophie megszólalhatott volna, az egyik ogre egy szalaggal átkötött könyvpakkot nyomott a kezébe. Válogatott gazembermonológok. Olvasókönyv, 2. kiadás Szenvedést okozó átkok, 1. év Bevezetés az emberrablásba és gyilkolásba Fogadd el magadat olyan rondának, amilyen kívül és belül vagy Hogyan főzzünk zsenge gyereket? (Új receptekkel!) A könyvcímek is elég borzalmasak voltak, de aztán Sophie észrevette, hogy a szalag sem szalag, hanem élő angolna. Felsikoltott, elejtette a 44

könyvcsomagot. A következő pillanatban egy foltos szatír penészes szagú fekete kelmét nyomott a kezébe. Sophie éppen csak megnézte, mi az, elhúzódott az ormótlan, rongyos tunikától, ami úgy nézett ki, mint a megszaggatott függöny. A többi lányra nézett, akik vidáman öltötték fel új egyenruhájukat, belenéztek a könyveikbe, órarendjüket egyeztették. Sophie saját idétlen fekete ruhájára nézett. Aztán az angolnanyálkás könyvekre és az órarendre. Aztán a falon lógó mosolygós, kedves portréra. És az életéért futott. Agatha tudta, hogy nem jó helyen jár, mert a tanárok is zavartan néztek rá. A tanári kar felsorakozott a hatalmas üvegaula négy spirális – két kék és két rózsaszín – lépcsőjén, és konfettit szórtak az új növendékekre. A tanárnők egyforma szabású, de más színű, karcsúsított, magas nyakú ruhát viseltek, szívük felett ezüsthattyúval. Mindegyikük valami személyes kiegészítővel díszítette a ruháját: strasszberakással, gyöngyből fűzött virágokkal, sőt volt, aki tülldíszt vett magára. A férfi tanárok élénk felöltőt viseltek, a szivárvány minden árnyalatában, hozzáillő övvel, keskeny nyakkendővel, a zakózsebbe tett színes zsebkendőkkel, amire az iskola ezüsthattyúja volt hímezve. Agatha rögtön észrevette, hogy a tanárokhoz hasonló szép felnőtteket még sosem látott. Az idősebbek is annyira elegánsak voltak, hogy az embernek kisebbségi érzése támadt mellettük. Agatha mindig is igyekezett meggyőzni magát, hogy a szépség teljesen értelmetlen, mert mulandó. Itt a bizonyíték, hogy a szépség örökké tart. A tanárok igyekeztek elrejteni meghökkenésüket és megrökönyödésüket, amikor meglátták a csuromvizes, minden bizonnyal eltévedt növendéket, de Agatha hozzászokott ahhoz, hogy az ilyesmit pontosan felismerje. Aztán megpillantott valakit, aki nem olyan volt, mint a többiek. Élénkzöld öltönyben állt egy üvegablak előtt; haja ezüstősz, szeme fénylő gesztenyebarna. Ez a férfi úgy nézett le rá, mintha teljesen természetes lenne, hogy oda tartozik. Agatha elvörösödött. Aki azt hiszi, hogy neki itt a helye, az biztosan futóbolond. Elfordult, a körülötte nyüzsgő ragyogó lányok látványával vigasztalódott. Nem felejtették el neki a folyosón történt incidenst. – Hol vannak a fiúk? – kérdezték egymást, ahogy a lányok sorba álltak a 45

három hatalmas, élénk neonszínű hajú és szájú, lebegő nimfa előtt. A nimfák az órarendeket, a könyveket és az egyenruhát adták át nekik. Agatha beállt utánuk a sorba, és közben jobban megnézhette a csodálatos aulát. A szemközti falon hatalmas rózsaszín V virított gyönyörű angyalok és szilfek között. A másik három falon is voltak festett betűk, amelyek kékben és rózsaszínben a V-É-G-E-S-T-E-L-E-N szót adták ki. A négy spirális lépcső a falak mentén szimmetrikusan helyezkedett el. Magas, színes ólomüveg ablakokon áradt be a fény. A kék lépcsők egyikét királyok és lovagok ólomüveg képei között egy korlátoszlopon a BECSÜLET szó díszítette. A másik kék lépcsőn vadászokat és íjászokat ábrázoló féldomborművek között a VITÉZSÉG szó virított. A két rózsaszín lépcső felirata: JÓ ERKÖLCS és JÓTÉKONYSÁG. Aranybetűkkel. Szép lányok, hercegnők és szelíd állatok finom ábrázolásai között. A terem közepén a tejszínű márványpadlótól a magas kupoláig érő hatalmas kristályoszlopot régi növendékek portréi díszítették. Az obeliszk magasabb részein azoknak a tanítványoknak a képe volt aranykeretben, akikből az iskola elvégzése után hercegnők és királynők váltak. Középen ezüstkeretek voltak, akiknek kevésbé fényes sors jutott; ők vidám barátok, rendes feleségek és tündérkeresztanyák lettek. Az oszlop alja felé, poros bronzkeretben mutatták azokat a kevésbé szorgalmas növendékeket, akik később lakájokként és szolgákként voltak kénytelenek dolgozni. Ám Agatha észrevette: függetlenül attól, hogy Hókirálynőként vagy kéményseprőként végeztek, kivétel nélkül szépek, kedves a mosolyuk, tekintetük lelkes. Itt az üvegpalotában, az erdő közepén a legjobban gyűltek össze a Jó szolgálatában. És tessék, most itt van Miss Szánalmas, a temetők és büdös bélszelek szolgája. Agatha lélegzet-visszafojtva várt, míg rákerült a sor az egyik rózsaszín hajú nimfánál. – Kérem, itt biztosan valami tévedés lesz – hebegte. Víz és verejték csöpögött róla. – A barátnőmnek, Sophie-nak kéne itt lennie. A nimfa csak mosolygott. – Én megpróbáltam megakadályozni, hogy idejöjjön – közölte Agatha, az izgatott reménykedéstől elvékonyodott hangon –, de összezavartam a csontmadarat, és most én itt vagyok, ő meg a másik toronyban, de ő szép és szereti a rózsaszínt, én pedig… hát… nézzen rám. Tudom, hogy szükségük 46

van növendékekre, de Sophie a legjobb barátnőm, és ha ő marad, akkor nekem is maradnom kell, de én nem maradhatok itt, szóval… kérem, segítsen megtalálni őt, hogy hazamehessünk.” A nimfa egy pergament adott át neki.

Agatha nézte, csak nézte döbbenten. – Na de… Egy zöld hajú nimfa ekkor egy kosárnyi könyvet nyomott a kezébe. Néhány kötet gerincén olvasható volt a cím: A szépség kiváltsága Hogyan hódítsuk el hercegünk szívét? Szépségápolási receptek A céltudatos hercegnő Állatok beszéde kezdőknek: Csaholás, nyerítés és ciripelés Aztán egy kék hajú nimfa átadta az egyenruháját: egy szégyenletesen rövid

47

rózsaszín kötényruhát. A ruha ujja buggyos, fehér csipkeblúzt kellett viselni alatta, amiről három gomb hiányzott. Agatha döbbenten nézte, ahogy a jövendő hercegnők körülötte felvették rózsaszín ruhájukat. Nézte a könyveket, amik arról írtak, hogy a szépség kiváltság, hogy elnyerheti egy kifinomult herceg kezét, hogy beszélgethet a madarakkal. Nézte az órarendet, a tantárgyakat, amiket szép, kecses és kedves gyerekeknek szántak. Aztán felnézett a szép tanárra, aki még mindig mosolygott rá, mintha a legnagyszerűbb dolgokat várná Gavaldoni Agathától. A lány úgy reagált az elvárásra, mint máskor; mert semmilyen más reagálást nem ismert. Felszaladt a kék BECSÜLET lépcsőn, tengerzöld folyosókon rohant. Dühös tündérek nagy szárnycsapkodással eredtek a nyomába. Hosszú folyosókon rohant, lépcsőkön talpalt felfelé; nem volt ideje felfogni, mit lát: jádekőből rakott padlót, cukorkából épült osztálytermeket, arany könyvtárat. Csak akkor eszmélt fel, amikor felért az utolsó lépcsőn, és az üvegajtón át kijutott a torony tetejére. A nap lélegzetelállítóan szép díszkertet világított meg előtte. Formára nyírt sövénybokrok. Gyönyörű zöld. Mielőtt Agatha megnézhette volna, miből készültek a kert szobrai, tündérek tömege tódult ki az ajtón. Aranyhálót köptek Agathára. Gyorsan elhúzódott, nehogy elkapják, aztán bevette magát a hatalmas sövények közé. Amikor talpra állt, beugrott a legmagasabb szoborba. Izmos herceget ábrázolt a sövényszobor, aki éppen kardot emelt egy tavacska fölé. Felmászott a levélkardra, egészen a hegyéig, elhessegette a nyüzsgő tündéreket. Hamarosan azonban túl sokan lettek, és ahogy csillogó hálófonalat köptek rá, Agatha elvesztette egyensúlyát, és a vízbe esett. Amikor kinyitotta a szemét, teljesen száraz volt. A tó valamiféle kapu lehetett. Mert már odakint volt, kristálykék boltív alatt. Átlépett rajta, és elámult. Keskeny kőhíd végén állt; a híd másik vége sűrű ködön át a tó másik oldalán lévő düledező toronyba vezetett. A két iskola közötti híd. Könnyek égették a szemét. Sophie! Meg kell mentenie Sophie-t! – Agatha! A lány hunyorogva nézett a hang irányába, és azt látta, hogy Sophie rohan ki a ködből. 48

– Sophie! A két lány kitárt karral rohant egymás felé a hídon, egymás nevét kiáltozták… Aztán láthatatlan akadályba ütköztek, és a földre zuhantak. Agatha szédült a fájdalomtól. Rémült döbbenettel nézte, ahogy a farkasok hajánál fogva rángatják vissza Sophie-t a Gonosz területére. – Hát nem értik? – sikított Sophie, és nézte, csak nézte, ahogy a tündérek figyelik Agathát. – Ez biztosan félreértés! Ez valami tévedés. – Nincs itt semmi tévedés! – mordult rá egy farkas. Ezek szerint mégis tudnak beszélni.

49

A 66-os szoba három boszorkánya

Sophie nem igazán tudta, miért kell hat farkas ahhoz, hogy őt megbüntesse, miért nem elég egy, de úgy gondolta, talán éppen megfélemlítés céljából. Nyársra kötözték, egy egész almát tömtek a szájába, lógatva körbehordozták a Galádság Kollégium hat szintjén, mint valami lakomára feltálalt sült malacot. A falak mentén felsorakozott új növendékek ujjal mutogattak rá, és nevettek, de a nevetés fanyar grimaszokká változott, amikor rájöttek, hogy ez a rózsaszínbe öltözött szerencsétlenség akár a szobatársuk is lehet. A farkasok elhaladtak a nyöszörgő Sophie-val a 63-as, a 64-es, a 65-ös szoba mellett, aztán berúgták a 66-os szoba ajtaját, és belendítették terhüket. Sophie szűkölve csúszott minél távolabb tőlük, mígnem arca bütykös lábba ütközött.

– Ugye megmondtam, hogy elkapjuk?! – szólt egy fanyar hang. Sophie még mindig a nyárshoz volt kötözve. Felnézett, a hang forrását kereste. A lány fekete haja zsíros volt, benne vörös, melírozott tincsek; ajkán fekete rúzs, orrában karika, nyaka körül félelmetes tetoválás: vörös fejű, ökörszarvas démon. A lány Sophie-t bámulta, fekete szeme villant. – A szaga is olyan, mint egy Végestelennek. – A tündérek elég hamar vissza fogják vinni – szólt egy hang a szoba 50

végéből. Sophie hirtelen megfordult. Albínó lányt látott. Haja halottfehér, bőre halottsápadt, szeme vörös. Éppen azzal foglalatoskodott, hogy egy kisebb üstből meregetve raguval etetett három fekete patkányt. – Kár. Elvághatnánk a nyakát, és a fejét felakaszthatnánk szobadísznek. – Ez nagyon durva – szólt egy harmadik lány. Sophie feléje fordult. Mosolygós, barna hajú lány ült az ágyon. Dagadt volt, mint egy hőlégballon; mindkét kezében csokis jégkrém. – Ráadásul növendéktársaink legyilkolása ellentétes a szabályzattal. – Mi lenne, ha csak egy kicsit megcsonkítanánk? – kérdezte az albínó. – Szerintem egész jó fej – csacsogott a kövér lány, azzal beleharapott a jégkrém roppanó csokoládérétegébe. – Nem minden galádnak kell nyomorult-szagúnak lennie és ótvarul kinéznie. – Ez nem galád! – csattant fel az albínó és a tetovált lány egyszerre. Sophie nagy nehezen kikászálódott kötelékei közül, nyakát nyújtotta, körülnézett a szobában. Valaha egészen kellemes, lakályos hely lehetett… mielőtt valaki felgyújtotta. A téglafalak salakká égtek. A mennyezeten fekete és barna perzselődésnyomok látszottak, a padló viszont nem látszott, mert ujjnyi vastag hamu borította. Mintha a bútor is megperzselődött volna. Ám ahogy alaposabban szétnézett, Sophie rájött, hogy ennél is nagyobb probléma van a szobával. – Hol a tükör? – kérdezte elképedve. – Hadd találjam ki – horkant fel a tetovált lány. – Ez itt Bella vagy Ariel vagy Anastasia. – Kinézete alapján inkább Cukorfalat vagy Mézespuszika – jegyezte meg az albínó. – Vagy Clarabelle vagy Rózsapiros vagy Borsószem királykisasszony. – Sophie – közölte Sophie, pernyefelhőben állva. – A nevem Sophie. Nem vagyok „galád”, és nem vagyok „ez”. Élő személy vagyok. Tehát „ő”. És igen, nyilvánvalóan nem itt kéne lennem… Az albínó és a tetovált lány kétrét görnyedt a nevetéstől. – Sophie! – hörögte az utóbbi. – Ennél rosszabbat elképzelni sem lehetne! – Aminek Sophie a neve, az nyilvánvalóan nem tartozik ide – zihálta az albínó a nevetéstől fuldokolva. – Az, ami Sophie, az ketrecbe való. – Nekem a másik toronyban van a helyem – jelentette ki Sophie, és 51

nagyon igyekezett, hogy ez ne hangozzék nyafogásnak. – Ezért feltétlenül beszélnem kell az Iskolamesterrel! – „Ezért feltétlenül beszélnem kell az Iskolamesterrel!” – utánozta az albínó. – Mi lenne, ha kiugranál az ablakon, hátha elkap? – Nektek egyáltalán nincs modorotok! – mordult a kövér lány teli szájjal. – Szia! Pötty vagyok. Ő itt Hester – mutatott a tetovált lányra. – És ez a napsugár – szólt az albínóra mutatva –, ő Anadil. Anadil a padlóra köpött. – Üdvözlünk a 66-os szobában! – szólt Pötty, és egyetlen kézmozdulattal lesöpörte a hamut a még el nem foglalt ágyról. Sophie megborzongott. Az ágyneműt moly rágta, baljós foltok voltak rajta. – Nagyra értékelem a szíves fogadtatást, de nekem… már… igazán mennem kéne – mondta az ajtó felé hátrálva. – Esetleg megmondanátok, hol találom az Iskolamester irodáját? – Ó, a hercegek biztosan összezavarodnak, amikor meglátnak téged – jegyezte meg Pötty. – A galádok többsége nem úgy néz ki, mint egy hercegnő. – Ő nem galád! – hördült fel Anadil és Hester egyszerre. – Be kell jelentkeznem az Iskolamesterhez? Időpontot kell kérnem? – érdeklődött Sophie állhatatosan. – Vagy írásos üzenetet kell küldenem neki, vagy… – Talán elrepülhetnél hozzá – szólt Pötty, azzal két csokitojást húzott elő a zsebéből. – De lehet, hogy a csontmadarak megesznek. – Csontmadarak? – kérdezte Sophie döbbenten. – Azok a madarak, akik itt lepottyantottak, kicsikém – gügyögte Pötty heves csokimajszolás közepette. – Valahogy ki kéne játszanod őket. És persze tudnod kell, hogy utálják a galádokat. – Most mondom utoljára… – szólt Sophie már meglehetősen bosszúsan –, nem vagyok ga… Hangok hallatszottak a lépcsőházból. Édes csilingelés, olyan finom, olyan kedves a fülnek, hogy csak tündérek lehetnek. Érte jönnek! Végre! Sophie erősen türtőztette magát, hogy fel ne sikítson örömében. Nem merte megmondani a lányoknak, hogy kiszabadítása minden pillanatban bekövetkezhet (hiszen ki tudja, mennyire gondolták komolyan, hogy 52

dísztárgyat csinálnak belőle). Az ajtó felé hátrált, hallgatta, ahogy a csilingelés egyre hangosabb lesz. – Nem tudom, miért gondolják azt egyesek, hogy a hercegnők szépek – jegyezte meg Hester, közben éppen egy szemölcsöt próbált levakarni a nagylábujjáról. – Az orruk túl kicsi. Olyan, mint valami gomb. Az embernek kedve lenne leszakítani. Tündérek a folyosón! Sophie legszívesebben ugrált volna örömében. Amint átér a Jó tornyába, beül egy kád vízbe, és olyan sokáig fürdik, mint még soha! – És mindig nagyon hosszú a hajuk – szólt Anadil, miközben döglött egeret szolgált fel a patkányoknak desszertként. – Legszívesebben totál kitépném. Már csak néhány ajtónyira vannak… – És az a mézesmázos, hamis mosolyuk – szólt Hester. – Meg hogy annyira odavannak a rózsaszínért – tette hozzá Anadil. Tündérek a szomszédban! – Alig várom, hogy megöljem az elsőt! – fejezte ki gyilkos szándékát Hester. – Minél előbb, annál jobb – mondta Anadil. Itt vannak! Sophie öröme szinte határtalan volt. Új iskola, új barátok, új élet! A tündérek azonban továbbhaladtak. A lány szíve elszorult. Mi történt?! Hogyan történhetett ez? Hogyan téveszthették el az ajtót? Miért nem találtak rá? Anadil mellett az ajtóhoz nyomult, hirtelen kinyitotta, és… farkasbundát látott. Döbbenten hátrahőkölt, Hester becsapta az ajtót. – Miattad mindenkit megbüntethetnek! – mordult rá Hester. – De hiszen itt voltak! Engem kerestek! – kiáltott fel Sophie. – Biztos, hogy nem ölhetjük meg? – kérdezte Anadil, és élvezettel figyelte, ahogy patkányai felfalják az egeret. – Milyen erdő mélyéről jöttél ide, cukorfalat? – tette fel Sophie-nak a kérdést Pötty, azzal befalt egy csokibékát. – Nem az erdőből jöttem – felelte nyugtalanul, és kinézett a kémlelőablakon. Kétségtelen, hogy a farkasok üldözték el a tündéreket. Vissza kell jutnia a 53

hídra, és kapcsolatba kell lépnie velük. Az adott pillanatban azonban éppen három farkas őrizte a folyosót; öntöttvas tányérokról sült paszternákot ettek. A farkasok paszternákot esznek? Villával? De volt még valami furcsa a farkasok tányérján. Tündérek csentek el falatokat a vadállatoktól. Sophie szeme tágra nyílt a döbbenettől. Ekkor egy szép tündérfiú felpillantott, és meglátta őt. Észrevett engem! Sophie a kezét tördelte és ajka a „Segííítséég!” szót formálta hangtalanul. Az üvegen át jól látható volt. A tündérfiú megértően bólintott, és súgott valamit a farkas fülébe. Az felnézett Sophie-ra, aztán vad rúgással rácsapta a külső takarólapot az apró kémlelőablakra. A lány hátrahőkölt. Könnyed kacagás és hörgő röhögés kórusát hallotta. A tündéreknek nem volt szándékukban megmenteni őt. Sophie egész testében megrázkódott; kis híján zokogásban tört ki. Aztán köhécselést hallott a háta mögül, és megfordult. A három lány egyformán zavart arckifejezéssel nézett rá. – Hogy érted azt, hogy nem az erdőből jöttél? – kérdezte Hester. Sophie nem volt abban a hangulatban, hogy idétlen kérdésekre válaszoljon, de most ezek a féleszűek jelentik az egyetlen reményt, hogy megtalálja az Iskolamestert. – Gavaldonból jöttem – felelte, könnyeivel küszködve. – Úgy tűnik, ti hárman elég jól ismeritek ezt a helyet. Hálás lennék, ha megmondanátok, hol találom az Is… – Az valahol a Mormogó-hegy környékén van? – kérdezte Pötty. – Csak Végességesek élnek a Mormogó-hegynél, te hülye! – tromfolt Hester. – Fogadjunk, hogy a Szivárvány-szoros környékéről való – szólt Anadil. – Az összes nyafka, idétlen Végességtelen onnan való. – Elnézést, én ezt nem egészen értem. Sőt! Egyáltalán nem értem – szólt Sophie elkámpicsorodva. – Végességtelenek? Végességesek? – Ó, ez egy toronyba-zárt-aranyhajú-lány típus – jegyezte meg Anadil. – Így már minden érthető. – A Végestelenek azok, akiket jótevőknek hívunk, cukorfalat – világosította fel Pötty az új szobatársukat. – Tudod, az a sok blablabla hülyeség, a „boldogan éltek, míg meg nem haltak”, ilyesmi. 54

– És mitől vagytok ti Végességesek? – kérdezte Sophie, és hirtelen eszébe jutottak az előcsarnokban látott betűjeles oszlopok. – Mert Végességesség a sorsunk. Nem maradunk itt örökre. Ennek a létnek a végén átkerülünk egy másikba – árulta el Hester. – A Gonosztevők Paradicsomába. Végtelen hatalmunk lesz a túlvilágon, Sohamárban. – Az idő és a tér urai leszünk – közölte Anadil. – Új alakot öltünk – egészítette ki Hester. – Szilánkokra törik a lelkünk. – Legyőzzük a halált. – Csak a legmegátalkodottabb galádok juthatnak be oda – mondta Anadil. – És az egészben az a legjobb… hogy nem lesz más ember rajtunk kívül – fedte fel eme végső dolgot Hester. – Minden galádnak saját birodalma van. – Örök magány – pontosított Anadil. – Az elég nyomorúságosnak hangzik – szólt Sophie. – A többi ember nyomorúságos – fejezte ki egyet nem értését Hester. – Agatha nagyon jól érezné ott magát – mormogta Sophie. – Gavaldon … az nem a Puffogó-hegység mellett van? – kérdezte Pötty könnyed, kellemes hangon. – Ó, az ég szerelmére, Gavaldon semmihez nincs közel – nyögött fel Sophie. Felmutatta órarendjét: „RENGETEG-TÚL ERDEI SOPHIE” – ez állt a lap tetején. – Gavaldon a Rengeteg-erdőn túl van. Minden oldalról erdőség veszi körül. – A Rengeteg-erdőn túl? – kérdezte Hester. – Ki a királyotok? – kérdezte Pötty. – Nincs királyunk – felelte Sophie. – Ki az anyád? – kérdezte Anadil. – Anyám halott. – És az apád? – kérdezte Pötty. – A fűrészmalomban dolgozik. Ezek a kérdések túl személyesek… – És melyik mesefamíliából származol? – kérdezte Anadil. – Hát, ez már végképp ostobaság. Senkinek a családja nem tündérmese. Apám egyszerű családból származik, egyszerű hibái vannak. Mint mindenki apjának. 55

– Én tudtam – közölte Hester meglátását Anadillal. – Mit tudtál? – kérdezte Sophie. – Csak az olvasók lehetnek ennyire ostobák – jegyezte meg Anadil sokatmondó kacsintással Hesternek. Sophie bőre valósággal égett, annyira elpirult. – Elnézést, de nem én vagyok az ostoba, amikor én vagyok az egyetlen ember ebben a helyiségben, aki tud olvasni. Miért nem néztek tükörbe? Persze ha lenne tükör… Elhallgatott. Könyvfaló. Miért van az, hogy itt mintha senkinek nem lenne honvágya? A sáncárokban miért úszott mindenki a farkasok felé, ahelyett, hogy az életüket féltve menekültek volna? Miért nem sírtak az anyjukért, miért nem próbáltak menekülni a kapuőrző kígyóktól? Melyik mesefamíliából származol? Sophie tekintete Hester éjjeliszekrényére rebbent. Egy váza elszáradt virág és karom alakú gyertya mellett egy stósz könyv állt: Hogyan járhatunk túl az árvák eszén?, Miért buknak el a galádok?, Gyakori boszorkányhibák. A könyvek mellett fa képkeret. A képkeretben ügyetlen gyerekrajz; groteszk boszorkány egy ház előtt. Mézeskalács és cukorkaház előtt. – Anyám elég naiv volt – szólt Hester, azzal felkapta a képet. Látszott rajta, hogy emlékeivel küszködik. – Kemence? Ugyan! Nyárson megsütni őket. Elkerülhetők a komplikációk. – Hester minden arcizma megfeszült. – Én sokkal jobban fogom csinálni. Sophie tekintete ekkor Anadilra rebbent, és a gyomra összerándult. Kedvenc meséje azzal végződött, hogy a boszorkányt szöges hordóban görgették egészen addig, amíg nem maradt más belőle, csak a kisfiúk csigolyáiból összefűzött karkötője. És most ez a karkötő a szobatársa csuklóját éktelenítette. – Megismerszik az igazi boszorkány, ugye? – nevetett fel Anadil csúfondárosan. – Nagyi örülne, hogy ilyen híres. Sophie elfordult, a Pötty ágya fölötti posztert nézte. Szép szál férfi kiált fel, mielőtt a hóhér bárdja levágja a fejét.

56

– Apuci megígérte, hogy én csaphatok először – közölte Pötty. Sophie rémülten nézett három szobatársára. Nekik nem kellett meséket olvasniuk. A mesékben éltek, mielőtt idejöttek. Gyilkolásra születtek. – Hercegnő és Könyvfaló – jegyezte meg Hester. – A két legrosszabb, ami az ember csak lehet. – De még a Végestelenek sem akarják őt befogadni – jegyezte meg Anadil. – Különben már érte jöttek volna a tündérek. – Értem kell jönniük! – kiáltott fel Sophie. – Én Jó vagyok! – Hát, pedig itt ragadtál, drágaságom – közölte Hester, azzal egy jól irányzott rúgással felrázta Sophie párnáját. – Szóval, ha életben akarsz maradni, jól teszed, ha megpróbálsz beilleszkedni. Beilleszkedni a boszorkányok közé! Beilleszkedni kannibálok közé?! – Nem! Hallgassatok meg! – könyörgött Sophie. – Én Jóóóó vagyok! – Folyton ezt mondod – szólalt meg Hester, majd villámgyors mozdulattal torkon ragadta, és a nyitott ablak párkányára szorította úgy, hogy a feje kilógott –, de ennek semmi bizonyítékát nem adtad. – Fűzőket adományozok hajléktalan banyáknak! Minden vasárnap templomba megyek! – üvöltött Sophie a halálos mélységtől való félelmében. – Hmm… a tündérkeresztanya sehol – jegyezte meg Hester. – Próbálkozz még! – Mosolygok a gyerekekre! Énekelek a madaraknak! – mondta Sophie fuldokolva. – Nem kapok levegőt! – A tündérkirályfi sem jelentkezik – jegyezte meg Anadil, azzal elkapta Sophie lábát. – Utolsó esély. – Összebarátkoztam egy boszorkánnyal. Annyira Jóóó vagyok! 57

– És még mindig nem jöttek a tündérek – szólt Anadil gúnyosan Hesternek, és felemelték. – Neki kéne itt lennie, nem nekem! – nyöszörgött Sophie. – Senki nem tudja, hogy a Gazgató miért hoz ilyen semmit érő nyamvadékokat a mi világunkba! – mordult Hester. – De ennek csak egyetlen oka lehet. Az, hogy idióta. – Kérdezzétek Agathát! Ő megmondja! Ő galád! – Tudod, Anadil, még senki nem mondta el nekünk a házirendet – jegyezte meg Hester. – Tehát nem büntethetnek meg minket, ha megszegjük, mert nem tudjuk, mit szegünk meg – vigyorgott Anadil. Átemelték Sophie-t a párkányon. – Eeeeegy… – szólt Hester. – Neee…! – sikoltott Sophie. – Keeettőőőő… – Bizonyítékot akartok! Adok bizonyítékot! – sikított Sophie. – Háááárom. – NÉZZETEK RÁM, ÉS NÉZZETEK MAGATOKRA! Hester és Anadil eldobták. Döbbenten néztek egymásra, aztán az ágyon kucorgó, könnyeit nyeldeklő Sophie-ra. – Én mondtam, hogy galád – csacsogta Pötty, azzal beleharapott egy vajkaramellába. A folyosóról zajt hallottak, a lányok az ajtó felé néztek. Az ajtó hangos nyikorgással kinyílt; három farkas lépett be, galléron ragadták, és beterelték őket a fekete ruhás növendékek tömegébe. A tanulók lökdösték és oldalba könyökölték egymást; volt, aki elesett a csordában, és nem tudott felkelni. Sophie az életét féltve a falhoz lapult. – Hová megyünk? – kiáltott Pöttynek. – A Jók Iskolájába – közölte Pötty. – Az évnyi… Ogreszerű fiú rúgta meg, hogy menjen előre. A Jók Iskolájába! Sophie új reménnyel töltekezve követte a félelmetes hordát le a lépcsőn, rózsaszín ruháját igazgatta, hogy a lehetőségekhez mérten méltó külsővel találkozzon igazi osztálytársaival. Ekkor valaki karon ragadta, és a lépcsőkorláthoz csapta. Forgott vele a világ. Felnézett, vicsorgó fehér farkast látott, aki halálbüdös fekete egyenruhát nyomott a 58

kezébe. A farkas vészesen fénylő agyarral vigyorgott. – Nem… azt … neeee! – tiltakozott Sophie. Lélegzete is elakadt a rémülettől. A farkas ezért saját mancsába vette a dolgot.

Bár a Jó Erkölcs Kollégium szobái háromágyasak voltak. Agathának nem volt szobatársa. A Jó Erkölcs-torony öt emeletét rózsaszín üveglépcső kötötte össze, Aranyhaj végtelen hosszú hajának faragott mása. Agatha ötödik emeleti szobájában szívecskékkel ékesített csillogó dísz fogadta az új lakókat: „Érezzétek magatokat itthon, Reena, Millicent, Agatha!” Ám Reena és Millicent nem sokáig maradtak. Reena, akinek gyönyörű, tejeskávészínű, hibátlan arabus bőre és ragyogó szürke szeme volt, nagy nehezen bevonszolta hatalmas ládáját a szobába, ám Agatha már a szobában volt, ezért gyorsan kirángatta onnan. – Egyszerűen gonosznak látszik! – hallotta Agatha odakintről Reena zokogását. – Nem akarok meghalni! – Gyere, költözz be hozzánk! – hallotta Beatrix hangját. – A tündérek meg fogják érteni. És a tündérek valóban megértették. Azt is megértették, amikor a vörös hajú, pisze orrú, vékony szemöldökű Millicent azt színlelte, hogy tériszonya van, fél a magasban, és azt követelte, hogy tegyék egy alsóbb emeletre. Így aztán Agatha egyedül maradt a szobában, amitől tényleg egészen otthon érezte magát. A szobától azonban nem volt elragadtatva, sőt egészen kényelmetlennek találta. Hatalmas ékszertükrök csillogtak a rózsaszín falakon. Finom kidolgozású freskók ábrázoltak gyönyörű hercegnőkkel csókolózó, káprázatosan daliás hercegeket. Az ágy felett királyi hintót formázó baldachin. Gyönyörű felhőfreskó borította a stukkódíszes mennyezetet, a felhőkről mosolygó cupidók lőtték ki Ámor nyilait. Agatha a lehető legtávolabb húzódott az egésztől; az ablakfülkébe kuporodott; fekete ruhában, a rózsaszín fal mellett. Az ablakból szép kilátás nyílt a tóra; látta, hogy a Jó tornyai előtti ragyogó vízfelszín félúton iszapos ingovánnyá változik, ez a bűzös víz védi a Rossz tornyát. „Félút-öböl”, így nevezték a lányok. Köd rejtette a víz felett 59

átívelő keskeny kőhidat, amelyen egyik iskolából a másikba át lehetett jutni. De ez a két kastély előtt van. Mi lehet az épületek mögött? Agatha nagyon kíváncsi volt. Kimászott az ablakpárkányra, és egy üveggerendába kapaszkodva lenézett a Jótékonyság-torony tűhegyes, rózsaszín üveg kupolacsúcsára. Egy rossz mozdulat, és felnyársalódik, mint a báránysült. Agatha lábujjhegyen araszolt a párkányon; aztán a sarkon megállt, és fejét óvatosan mozdítva az épületek mögé pillantott. Kis híján leesett, olyan meghökkentő volt a látvány. A Jók és Rosszak Iskolája mögött sűrű kék erdő volt. A fák, a bokrok, a virágok a kék minden árnyalatában pompáztak: a jéghegykéktől az indigókékig. A dús, kék liget elég nagy távolságban húzódott a két iskola udvara mögött. A távolban látszott, hogy a kék erdőt kerítés és magas aranykapu zárja. A kapukon túl újra zöldellő erdők húzódtak, ameddig a szem ellát. Ahogy Agatha éppen óvatosan visszaaraszolt szobájába, meglátott valamit az iskola előtt. Az a valami a Félút-öbölnél emelkedett ki a vízből. Pontosan középen volt, ahol a víz egyensúlyban van; se nem csillogóan tiszta, se nem zavaros. Alig látta a ködtől… magas, karcsú torony… csillogó ezüsttéglából. A toronytest körül tündérek rajzottak, aljánál famólókon íjász farkasok álltak őrt. Agatha az égig érő torony tetejét kereste hunyorogva, de egyetlen ablakot látott, azt is felhőfoszlányon át, homályosan. Aztán fény érte az ablakot, és akkor meglátta. A nap mutatta meg a sziluettjét. A görnyedt árnyék volt az, amely elrabolta őket. Agatha cipője a meglepetéstől megcsúszott, és előrelendült, a Jótékonyság-torony halálos üvegcsúcsa felé. Éppen csak sikerült hadonászva megragadnia az ablak felső párkányát, és visszalendült a szobába. Fájó fenekét tapogatta, az ablak felé fordult, de az árnyék már eltűnt. Szíve egyre hevesebben vert. Akárki legyen, aki idehozta őket, abban a toronyban van. És akárki is az, aki abban a toronyban van, helyrehozhatja ezt a szörnyű tévedést, hazaküldheti őket. Előbb viszont meg kell mentenie a legjobb barátnőjét. Néhány perccel később Agatha hátrahőkölt a tükörtől. Az ujjatlan rózsaszín egyenruhából itt-ott kilátszott vézna teste, amely még sosem látott 60

napfényt. A csipkegallér nem takarta el a nyakán megjelent pattanást; az a pattanás mindig megjelenik, ha nyugtalan. A karöltőt díszítő szegfűktől tüsszentenie kellett, a ruhához illő rózsaszín, magas sarkú cipőben olyan bizonytalanul állt, mintha gólyalábon egyensúlyozna. De ez az idétlen szerelés az egyetlen esélye a menekülésre. Szobája a lépcsővel szemben volt. Ahhoz, hogy visszatérjen a hídra, észrevétlenül kell átjutnia az előtéren, és leosonnia a lépcsőn. Agatha a fogát csikorgatta, de nem volt más választása, meg kellett tennie. Be kell illeszkedned! Mély levegőt vett, aztán résnyire nyitotta az ajtót. Ötven gyönyörű lány állt a hallban; mindegyikük rózsaszín tunikában. Kuncogtak, csevegtek, ruhát, cipőt, táskát, karkötőt, krémet és mindenfélét cserélgettek, amiket hatalmas utazóládáikban hoztak magukkal. Tündérek nyüzsögtek körülöttük, az üdvözlésre és évnyitóra igyekeztek terelni őket, kevés sikerrel. A nagy hangzavarban Agatha megpillantotta a hall másik oldalán a lépcsőt. Rövid ideig tartó magabiztos lépkedés, és el is tűnhet, mielőtt bárki észrevenné. De képtelen volt megmozdulni. Egész életében csak egy lánnyal sikerült összebarátkoznia. Ezek a lányok pedig egy perc alatt összebarátkoztak, mintha az összebarátkozás a világ legegyszerűbb dolga lenne. Agathát a szégyen marcangolta. A Jók Iskolájában, ahol mindenkinek kedvesnek és szívélyesnek kéne lennie, ő mégis magányos, és mindenki utálja. Akárhová megy, ő úgyis galád. Becsapta az ajtót, letépkedte a szegfűszirmokat a ruhájáról, lerúgta rózsaszín cipellőjét, és kihajította az ablakon. A falnak dőlt, és behunyta a szemét. Szabadítson ki valaki innen! Kinyitotta a szemét, az ékszertükörben meglátta csúnya arcát. Mielőtt elfordulhatott volna, valami mást is meglátott a tükörben. Az egyik mosolygó cupidó az álmennyezeten… Mintha egy kicsit elmozdult volna. Agatha lábát kemény, fekete faklumpájába csúsztatta. Felmászott az ágy baldachinjára, és félrehúzta a mennyezetpanelt; sötét üreg volt a szoba felett. Megmarkolta a lyuk széleit; előbb egyik lábát lendítette az üregbe, aztán a másikat, majd felhúzódzkodott a szellőző egy keskeny peremén. Sötétben mászott, araszolt előre; tenyerét, térdét vakon csúsztatta előre a hideg fémen… aztán a fém hirtelen eltűnt. Ezúttal nem sikerült 61

megkapaszkodnia. Annyira gyorsan zuhant, hogy sikítani sem volt ideje; aknákon suhant át, csöveken pingpongozott a teste, nyílásokon csúszott keresztül, mígnem átbucskázott egy rácson, és egyenesen egy babszáron kötött ki. Hálát adott a sorsnak, hogy még egy darabban van, és erősen a babszárba kapaszkodott. Ám amikor körülnézett, látta, hogy nem kertben vagy erdőben van, nem is olyan helyen, ahol a babszár rendesen elő szokott fordulni. Magas mennyezetű, sötét helyiségbe jutott, ami tele van festményekkel, szobrokkal, üvegvitrinekkel. Alaposabban körülnézett, és megtalálta a sarokban a metszett üveges ajtót, el tudta olvasni a feliratot:

Agatha óvatosan lefelé mászott a babszáron, mígnem klumpája márványpadlóra ért. A falat teljes hosszában freskó díszítette; panorámakép a gyönyörű aranyvárról, amelynek kertjében, ragyogó boltív alatt gyönyörű herceg és bájos hercegnő esküvőjét tartják éppen. A képen ezernyi vendég csenget kis csengettyűket, táncol, ünnepel. A boldog ifjú pár ragyogó napfényben csókolja meg egymást, felettük angyalbabák szálldosnak, vörös és fehér rózsaszirmokat szórnak rájuk. A kép tetején, magasan a jelenet felett, fényes, aranybetűk kandikálnak ki a felhők közül, a freskó teljes hosszában:

Agatha elkomorodott. Folyton kigúnyolta Sophie-t, hogy ebben a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” dologban olyan nagyon hitt. (Ki akar mindig boldog lenni?) Ám a freskót nézve el kellett ismernie, hogy ez az iskola átkozottul jó értékkel plántálja mindenki fejébe ezt a gondolatot. Belenézett az üvegvitrinbe. Gyöngybetűkkel teleírt, vékony füzetet látott benne, mellette a tábla: „HÓFEHÉRKE, ÁLLATNYELVVIZSGA (SZŰZVÖLGYI LETITIA)”. A következő tárlókban látott még egy kék fiúsapkát, ami azé a srácé volt, aki később Hamupipőke hercege lett, és ott volt Piroska kollégiumi párnája, a kis gyufaáruslány naplója, Pinokkió pizsamája és egyéb ereklyék, amelyek a sztárnövendékektől maradtak, akik valószínűleg 62

már házasságot kötöttek, és saját kastélyukba költöztek. A falakon a „boldogan éltek”-jelenet további változatait látta, ezeket szintén korábbi tanítványok rajzolták. És iskolatörténeti relikviák. És nagy győzelmeket jelképező tárgyak. Az egyik „Osztályvezér” feliratú falon minden osztályból egy gyerek portréja volt. Ahogy beljebb ment a teremben, egyre sötétebb lett, ezért az egyik gyufáját feláldozva meggyújtott egy lámpát. Akkor látta meg a döglött állatokat. Többtucatnyi kitömött állat a rózsaszín falakra aggatva. Leporolta a névtáblákat. Ott volt Csizmás Kandúr, Hamupipőke kedvenc patkánya, Jancsi eladott tehene… azoknak a gyerekeknek a nevével, akik nem voltak elég jók ahhoz, hogy hősök vagy jó barátok vagy szolgák legyenek. Nekik nem volt „boldogan éltek, míg meg nem haltak” életük. Kitömött állatok lettek a múzeumban. Agatha úgy érezte, hogy félelmetes üvegszemükkel őt nézik, és gyorsan elfordult. Csak ekkor látta meg a babszár feliratát. „Szivárvány-szigeti Holden”. Ez az átkozott növény egykor egy fiú volt. Megfagyott a vér az ereiben. Mármint Agatha vére, a saját ereiben. Ez a sok mese, amiben sosem hitt… Pedig fájdalmasan valóságosak. Kétszáz év alatt egyetlen gyermek sem tért haza Gavaldonba. Miből gondolja, hogy neki és Sophie-nak sikerülhet? Miből gondolja, hogy nem végzik hollóként vagy rózsabokorként? Aztán eszébe jutott, hogy miben különböznek a többiektől. Mi segítjük egymást. Együtt kell dolgozniuk azon, hogy megtörjék ezt az átkot. Különben mindketten egy mese kövületeként végzik. Agatha figyelmét egy falfülke keltette fel, ahol ugyanannak a művésznek a rajzai voltak, és minden kép ugyanazt a jelenetet ábrázolta: mesekönyvet olvasó gyerek. Homályos, impresszionista stílusban. Ahogy közelebb ment a képekhez, szeme tágra nyílt. Mert tudta, hol voltak azok a gyerekek. Gavaldonban. Az első képtől az utolsó felé haladt. Látta az olvasó gyerekek képein az ismerős hegyeket, a tavat, a düledező óratornyot, a rozzant templomot, még egy bizonyos temetődombi ház árnyékát is. Agathát mardosó honvágy gyötörte. Dilisnek, hibbantnak, együgyűnek csúfolta a gyerekeket, de azok a srácok tudták, amit ő nem… Hogy a mesék és a való élet közötti határvonal bizony nagyon vékony. 63

Aztán eljutott az utolsó festményhez, ami egyáltalán nem hasonlított a többihez. Ezen a képen dühös gyerekek a tűzbe hajítják mesekönyveiket a téren, és nézik, ahogy mind elég. Körülöttük a sötét erdő is lángba borult, vad vörösekkel és fekete füsttel töltve meg az eget. Agatha nézte, csak nézte, és a hátán végigfutott a hideg. Hangok. Gyorsan elbújt egy hatalmas tökhintó mögé; a nagy sietségben beütötte a fejét a réztáblába: ÁTFÖLD-ERDEI HEINRICH. Agatha befogta a száját a kezével. Két tanár lépett be a múzeumba, egy idősebb nő irizáló bogárszárnyakkal díszített halványzöld, magas nyakú ruhában, és egy fiatalabb, hosszított vállú, lila estélyiben, amelynek uszálya a padlót seperte. A zöld ruhás nőnek nagymamás fehér kontya volt, de bőre feszes és fényes, szeme meleg barna. A lila ruhás nő hosszú copfban viselte fekete haját; szeme mint az ametiszt, vértelen bőre úgy feszült csontjaira, mintha dobra lenne húzva. – A mesékkel babrál, Clarissa – szólt a lila ruhás nő. – Az Iskolamester nem utasíthatja a merész lady Lessót – felelte Clarissa. – A te oldaladon áll. Ezt te is tudod! – csattant fel lady Lesso. – Senki oldalán nem áll… Clarissa hirtelen megállt. Lady Lesso is. Agatha pontosan tudta, mit néznek. Az utolsó képet. – Látom, teret adtatok Sader professzor képzelgéseinek – jegyezte meg lady Lesso. – Ez az ő galériája – sóhajtott Clarissa. Lady Lesso szeme villant. Letépte a képet a falról, aztán egy üvegvitrin mögé dobta, alig néhány ujjnyival elvétve Agatha fejét. – Ezért nincsenek a te iskolai galériádban – mondta Clarissa. – Bolond mind, aki hisz a Könyvfaló-próféciában! – mordult lady Lesso. – Az Iskolamestert is beleértve. – Az Iskolamesternek fenn kell tartania az egyensúlyt – magyarázta Clarissa türelmesen. – A Könyvfalókat az egyensúly elemeinek tekinti. Akkor is, ha ezt te sem nem érted, sem én. – Egyensúly! – horkant fel lady Lesso. – Akkor miért nem nyert a Rossz egyetlen mesében sem, amióta ő van hatalmon? Miért van az, hogy a Gonosz már kétszáz éve nem győzhetett a Jó felett? – Talán azért, mert az én növendékeim jobb oktatást, jobb nevelést kaptak 64

– közölte Clarissa. Lady Lesso felmordult, és elindult kifelé. Clarissa visszatette a képet a helyére, és sietett kolléganője után. – Talán az új Könyvfalótok bebizonyítja, hogy tévedsz – mondta. Lady Lesso felmordult. – Úgy hallom, rózsaszínben jár. Agatha hallgatta halkuló beszélgetésüket, lépteiket. A megsérült festményre nézett. A gyerekek, a máglya, Gavaldon porig ég. Mit jelent ez? Apró szárnyak csapkodását lehetett érezni a levegőben. Mielőtt megmozdulhatott volna, ragyogó tündérek nyomultak be. A múzeum minden szegletét átkutatták, mintha zseblámpa sugarával kerestek volna valamit. A múzeum másik végében Agatha látta az ajtót, amin a két tanár távozott. Amint a tündérek a tökhintóhoz értek, rohanvást indult kifelé. A tündérek meglepetten sikoltottak fel, ahogy elsiklott három kitömött medve között, és kilökte az ajtót… Rózsaszín ruhás osztálytársai lépdeltek a hallban két tökéletes sorban. Ahogy kézen fogva nevetgéltek, mintha világéletükben a legjobb barátnők lettek volna, Agatha érezte, hogy ugyanolyan szégyenérzet tör rá, mint korábban. Testének minden porcikája azt mondta, hogy csukja magára az ajtót, és bújjon el. Ám ezúttal ahelyett, hogy azokra a barátaira gondolt volna, akik nincsenek… Agatha egyetlen barátnőjére gondolt. A következő pillanatban a tündérek is benyomultak, de nem láttak mást, csak az üdvözlő ceremóniára fegyelmezetten vonuló hercegnőket. Dühösen repkedtek, a vétek nyomait keresték. Agatha belépett a rózsaszín parádéba, mosolyt erőltetett magára… És próbált elvegyülni.

65

A fiúk mindent elrontanak

Mindkét iskolának megvolt a maga belépője a Mesék Nagyelőadójába, amely ketté volt osztva. A nyugati ajtók a Jó növendékek oldalára nyíltak; itt rózsaszín és kék padsorok voltak, kristály segélydíszek és csillogó üveg virágcsokrok. A keleti ajtók a Rossz növendékek oldalára nyíltak. Repedezett fapadok, gyilkosságokat, kínzásokat ábrázoló faragványok; a megperzselődött mennyezetről halálos függő cseppkövek lógtak. Ahogy a növendékeket beterelték az üdvözlő és évnyitó ceremóniára, tündérek és farkasok álltak őrt a padsorok közötti ezüstös márványpadlón.

Rettenetes új egyenruhája ellenére Sophie-nak nem volt szándékában a Rossz oldalon ülni. Elég volt egy pillantást vetni a lányok fényes hajára, ragyogó mosolyára, sikkes rózsaszín ruhájára, és tudta, hogy megtalálta az ő igazi nővéreit. Ha a tündérek nem mentik meg, hercegnő társai biztosan a segítségére sietnek. A galádok folyamatosan lökdösték, sodorták, de Sophie rendületlenül igyekezett felkelteni a Jó lányok figyelmét. Ám ők egyáltalán nem néztek a terem másik oldalára. Végül sikerült kijutnia a padsorok közötti széles folyosóhoz, integetett, és éppen kiáltani akart, amikor egy kéz a korhadt pad alá húzta. 66

Agatha ölelte meg. – Megtaláltam az Iskolamester tornyát! A mocsárban van… nagyon őrzik, de ha valahogy fel tudunk jutni oda, akkor… – Szia! Én is örülök, hogy látlak. Add ide a ruhádat! – szólt Sophie, sóváran bámulva Agatha rózsaszín ruháját. – Hogy mi van? – Gyorsan! Az mindent megold. – Ezt nem mondhatod komolyan! Sophie, mi nem maradhatunk itt! – De igen – felelte ragyogó mosollyal. – Nekem a te iskoládba kell járnom, neked meg az enyémbe. Ahogy beszéltünk is róla. Emlékszel? – De az apád, az anyám, a macskám! – hebegett Agatha. – Te nem tudod, hogy ezek itt milyenek! Kígyóvá változtatnak, vagy mókussá vagy bokorrá! Sophie, haza kell jutnunk! – Ugyan miért? Mi van Gavaldonban, amihez annyira visszavágynék? – tette fel a kérdést Sophie. Agatha sértődötten elvörösödött. – Neked… ott van… szóval… – Ez az. Szóval semmi. Most pedig add a ruhámat, kérlek. Agatha karba fonta a kezét. – Így is jó. Akkor kénytelen leszek kiszolgálni magamat – mordult Sophie, ám éppen megragadta Agatha virágos ruhaujját, amikor valamitől hirtelen megtorpant. Fülelt, hallgatózott, aztán olyan gyorsan megiramodott, mint egy párduc. Görnyedve futott a rozoga padsorban, galádok lábait kerülgette, lebújt az utolsó padsor mögött, és körülkémlelt. Agatha bosszúsan követte. – Én nem tudom, mi ütött beléd, de… Sophie befogta Agatha száját, és az egyre erősödő hangokat hallgatta. Olyan hangok, amelyektől minden Jó lány rögtön felállt és kihúzta magát. Olyan hangok, amelyekre egész életükben vártak. A hallból csizmadobogás és acél pengése… Megnyíltak a nyugati ajtók, és látni lehetett, hogy a hallban hatvan, káprázatosan jóképű fiú vív. Karddal. Ahogy kell. Napcsókolta bőrük látszott a világoskék ingujj alatt, a merev gallér fölött; magas szárú csizmát viseltek, hozzáillő mellényt és vékony, kötött nyakkendőt; mindegyikre egyetlen arany betű volt hímezve. Ahogy a fiúk 67

játékosan vívtak egymással, ingük alsó széle kicsúszott a szűk bézs nadrágból, vékony derekak, feszes izmok villantak. Ragyogó arcukon verejték csillogott, ahogy végigvonultak a padsorok között. Csizmájuk csikorgott a márványburkolaton; a kardvívásnak azzal lett vége, hogy a padsorokhoz szorították egymást. Összehangolt mozgásuk utolsó elemeként „Hölgyem!” felkiáltással ingükből rózsát dobtak annak a lánynak, akin a legjobban megakadt a tekintetük. (Beatrixnak annyi rózsája lett, hogy egy egész kertet teleültethetett volna velük.) Agatha undorral nézte mindezt. Aztán meglátta Sophie-t, ahogy szíve a torkában dobog, annyira vágyik arra, hogy neki is adjon valaki. A rozoga padokban a galádok kifütyülték a hercegeket. Feliratokat mutattak fel nekik: „MAJD HA FAGY!”, és „BÜDÖS JÓK!” (Kivéve a menyétarcú Hort, aki duzzogva fonta karba kezét… Miért van ezeknek külön bejáratuk?) A hercegek meghajolva csókot dobtak a galádoknak, és éppen arra készültek, hogy helyet foglaljanak, amikor az ajtó hirtelen kivágódott, és még egy herceg lépett be. Haja mennyei aranyglória, szeme kék, mint a felhőtlen ég, bőre a forró sivatagi homok színe; nemes ragyogás vette körül, mintha az ő vére tisztábban folyna, mint a többieké. Az idegen végigpillantott a fintorgó, kardos fiúkon, elővette saját kardját… és vigyorgott. Negyven fiú támadt rá egyszerre, de mindegyiküket villámsebesen leszerelte. Osztálytársainak kardjai fényes halomba gyűltek a lábánál; mindegyiket úgy ütötte ki az ellenfél kezéből, hogy senkin egy karcolás sem esett. Sophie megbabonázva nézte, kis híján elalélt a gyönyörűségtől. Agatha remélte, hogy véletlenül felnyársalja magát. De nem volt ilyen szerencséje. Mert a fiú minden új kihívót egy pillanat alatt ártalmatlanná tett; pengéje minden táncánál megcsillant a nyakkendőjére hímzett T betű. És amikor az utolsó fiú is kard nélkül maradt és idétlen-értetlenül állt, ez az alak egyszerűen hüvelyébe csúsztatta kardját, és vállat vont, mintha ez az egész semmit nem jelentene. De a Jó fiúk már tudták, mit jelent. A hercegeknek már van királyuk. (Erre a galádok sem találtak okot fütyülni.) A Jó lányok közben már megtanulták, hogy minden igazi hercegnő megtalálja a maga hercegét, így semmi szükség egymással hadakozni. Ám erről teljesen megfeledkeztek, amikor az arany hajú fiú elővette ingéből a rózsát. Minden hercegnő felugrott, zsebkendőt lengettek, integettek, úgy 68

lökdösődtek, mint libák etetéskor. A fiú mosolygott, és a levegőbe dobta a rózsát. Agatha túl későn látta meg, hogy Sophie mozdul. Utánafutott, de a barátnője középre rohant, a folyosóra, átugrott a rózsaszín padsorokon, és a rózsáért vetette magát… de farkast fogott. A farkas visszavonszolta a helyére, és közben… közben Sophie tekintete találkozott a fiú tekintetével, aki látta a tiszta arcot, de látta a szörnyű fekete ruhát is. Zavartan hajtotta oldalra a fejét. Aztán észrevette, ahogy Agatha ott áll rózsaszínben, döbbenten, és a rózsa… a rózsa nyitott tenyerén fekszik és… a herceg döbbenten hátrahőkölt. Nézte, ahogy a farkasok belökik Sophie-t a Rosszak közé, a tündérek pedig Agathát ültetik a Jókhoz… és csak állt, szeme tágra nyílt, és próbálta megfejteni, mi történik éppen. Aztán egy kéz behúzta a padba. – Szia! Beatrix vagyok – szólt a kézhez tartozó hercegnő, és gondoskodott arról, hogy a herceg lássa, mennyi rózsája van. A Rosszak padjából Sophie próbálta felkelteni a herceg figyelmét. – Változz tükörré. Akkor talán van esélyed. Sophie a mellette ülő Hesterhez fordult. – A neve Tedros – közölte szobatársa. – És fogadni mernék, hogy ugyanolyan nagyképű, mint az apja. Sophie már éppen meg akarta kérdezni, hogy ki a herceg apja, aztán meglátta a kardját. Ragyogó ezüst. A markolata gyémántokkal kirakva. Az oroszlános címerű kard, amit a mesekönyvekből ismert. A kard neve Excalibur. – Arthur király fia? – kérdezte Sophie áhítattal. Nézte, csak nézte Tedros magas homlokát, markáns arcát, selymes szőke haját, szép metszésű ajkát. Széles válla, erős karja kitöltötte kék ingét; nyakkendője félrecsúszott, ingnyaka meglazult. Olyan derűsnek és magabiztosnak tűnt, mintha pontosan tudta volna, hogy a sors az ő oldalán áll. Tedrost nézve Sophie úgy érezte, hogy az ő sorsa a helyére került. Az enyém. Hirtelen erős, bosszús bámulást érzett a másik padsorból. – Hazamegyünk – mondta Agatha hangtalanul, de teljesen tisztán formálva a szót. 69

– Mindenkit köszöntünk a Jók és Rosszak Iskolájában – mondta a két fej közül a szebbik. A folyosó két oldalán a maga padsorából Sophie és Agatha a hang irányába nézve meglátta a kutyatesthez tartozó két fejet. Az alak középen kettéosztott ezüstszínű kőszínpadon járkált fel-alá. Az egyik fej rémisztő volt: nyáladzó, hím, őszes sörényű. A másik simogatni valóan aranyos; gyenge állkapocs, selymes szőr, kántáló hang. Senki nem tudta biztosan, hogy a szebbik fej hím vagy nőstény, de akármi is volt, úgy tűnt, ő a főnök. – Pollux vagyok, a fogadó mentorotok – mondta a szép fej. – ÉN PEDIG CASTOR, FOGADÓ MENTOR ASSZISZTENS ÉS VÉG NÉLKÜLI VÉGREHAJTÓJA MINDEN BÜNTETÉSNEK, MERT BÜNTETÉS JÁR AZÉRT, HA VALAKI MEGSZEGI A SZABÁLYOKAT, ÉS ÚGY VISELKEDIK, MINT VALAMI SZAMÁR! – bömbölte a gonosz fej. Úgy látszott, minden gyerek fél Castortól. A galádok is. – Köszönöm, Castor – szólt Pollux. – Először is hadd emlékeztesselek benneteket arra, miért is vagytok itt. Minden gyerek vagy Jó, vagy Rossz lélekkel születik. Vannak lelkek, amelyek tisztábbak a többinél… – ÉS VANNAK NAGYON ÓCSKA LELKEK IS! – mordult Castor. – Mint mondtam – folytatta Pollux –, vannak lelkek, amelyek tisztábbak a többinél, de minden lélek alapvetően Jó vagy Rossz. A Rosszak nem tehetik a lelküket Jóvá, és akik Jók, nem tehetik a lelküket Rosszá… – SZÓVAL CSAK AZÉRT, MERT MINDIG A JÓ GYŐZ, MÉG NEM CSERÉLHETTEK HELYET EGYMÁSSAL – vicsorgott Castor. A Jó növendékek éljeneztek: „JÓK! JÓK! JÓK!” A Rossz növendékek kontráztak: „NEM JÓK! NEM JÓK! NEM JÓK!” – aztán a farkasok vödrökből hideg vizet öntöttek a Végestelenekre, a tündérek pedig szivárványt borítottak a Végességesekre, és mindkét oldal befogta a száját. – Megismétlem – folytatta Pollux szigorú-bosszúsan. – Azok, akik Rosszak, nem lehetnek Jók, és a Jók nem lehetnek Rosszak, teljesen függetlenül attól, hogy mennyit beszélnek a lelketekre, vagy mennyire büntetnek meg. Néha mindkét alaptulajdonságot érezhetitek magatokban, de ez csak azt jelenti, hogy a családfátoknak van olyan ága, amelyen a Jó és a Rossz toxikusan elegyedett. De itt, a Jók és Rosszak Iskolájában 70

megszabadítunk benneteket ezektől az elhajlásoktól, megszabadítunk benneteket a zavarodottságtól, minden kétségtől, és igyekszünk benneteket a lehető legtisztább Jóvá és Rosszá tenni… – HA MEGBUKTOK, OLYAN ROSSZ FOG TÖRTÉNNI VELETEK, AMIT EL SEM TUDOK MONDANI, CSAK ANNYIT MONDOK ELŐRE, HOGY SOHA SENKI NEM LÁT BENNETEKET TÖBBÉ! – Még egy ilyen, és jön a szájkosár! – üvöltött rá Pollux. Castor a lábujjaikat nézte. – Biztos vagyok benne, hogy ezek a nagyon okos, nagyon tehetséges gyerekek nem fognak megbukni. Egyikük sem. – Mindig ezt mondod, és mindig van, aki megbukik – mormogta Castor. Sophie-nak ekkor eszébe jutott Bane riadt képe a falon, és megborzongott. Mielőbb át kell jutnia a Jókhoz. – A Végtelen-erdőben minden gyerek arról álmodik, hogy ő lesz az egyik kiválasztott, aki a mi iskolánkban tanulhat. De az Iskolamester benneteket választott. Azért, mert nagy tisztaságot látott bennetek. Tiszta Jót és tiszta Rosszat. – Ha mi olyan tiszták vagyunk, akkor ez micsoda? – kiáltott fel egy manószerű, hegyes fülű szőke fiú a Rossz félről, és Sophie-ra mutatott. Válaszul a Jó részről egy pufók fiú Agathára mutatott. – Nekünk is van ilyenünk! – A miénk virágszagú! – kiáltott fel a galád. – A miénk megevett egy tündért! – A miénk túl sokat vigyorog! – A miénk az orrunk alá bűzösített! Sophie döbbenten fordult Agatha felé. – Minden osztályba hozunk két Könyvfalót a Rengeteg-erdőn túlról – közölte Pollux. – Ők csak képekről és könyvekből ismerhetik a mi világunkat, de ugyanolyan jól ismerik a szabályainkat, mint ti. Ugyanazok a képességeik és a céljaik, és ugyanúgy megvan a lehetőségük a dicsőségre. Legjobb növendékeink közé tartoznak. – Mint a kétszáz évvel ezelőttiek – mordult Castor. – Semmiben sem különböznek tőletek – jelentette ki Pollux határozottan. – Teljesen máshogy néznek ki, mint mi – szólt egy zsíros barna bőrű galád. 71

Mindkét padsorból egyetértő suttogás hallatszott. Sophie úgy bámulta Agathát, mintha azt akarná mondani, hogy az egészet meg lehet oldani egyszerű ruhacserével. – Ne kérdőjelezzétek meg az Iskolamester választását! – szólt Pollux. – És tiszteljétek egymást! Kölcsönösen. Akár Jók vagytok, akár Rosszak. Akár híres mesecsaládból valók vagytok, akár bukott famíliából jöttetek. Akár született hercegek vagytok, akár Könyvfalók. Mindannyiótokat azért választottak, hogy fenntartsuk a Jó és Rossz közötti egyensúlyt. Mert ha ez az egyensúly felbomlik… – mondta, majd elhallgatott, arca elkomorult. Aztán folytatta: – Akkor a mi világunk el fog pusztulni. A terem elcsendesedett. Agatha arca grimaszba rándult. A legkevésbé sem akarta, hogy a világ úgy pusztuljon el, hogy ő még benne van. Castor felemelte a mancsát. – Mi az? – hördült fel Pollux. – Miért nem nyer többé a Rossz? Pollux úgy nézett ki, mintha menten leharapná a fejét. De túl késő volt. A galádok felbolydultak. – Igen! Ha annyira fontos az egyensúly – ordított Hort –, akkor miért mindig mi halunk meg? – Soha nem kapunk jó fegyvereket! – kiáltotta a manószerű fiú. – A fegyvernökeink elárulnak minket! – Nemezisünknek mindig hadserege van! Hester felállt. – A Rossz már kétszáz éve nem győzött! Castor próbált uralkodni magán, de vöröslő arca úgy felpuffadt, mint valami léggömb. – A JÓ CSAL! Végességesek ugrottak fel. Zendülés támadt. Étellel, cipővel dobálták a rémült Végesteleneket, mindennel, ami a kezük ügyébe került. Sophie lehúzódott a padsorban. Tedros nem gondolhatja, hogy ő ezek közé a huligánok közé tartozik. Nem is gondolja, ugye? A pad pereme fölött a herceg felé nézett, és látta, hogy az egyenesen őt figyeli. Ez válasz a kérdésre. Farkasok és tündérek vetették magukat a dühödt hordára, de a szivárvány és a víz ezúttal nem volt elég a megfékezésükre. 72

– Az Iskolamester az ő oldalukon van! – sikoltott Hester. – Nekünk esélyünk sincs! – üvöltött Hort. A Végességesek átverekedték magukat a tündéreken és a farkasokon, megindultak a Végestelenek padsorai felé. – Ez azért van, mert idióta majmok vagytok! A galádok csak néztek ki a fejükből ostobán. – Üljetek le, különben mindenkinek lekeverek egy pofont! – sikoltott Pollux. Vita nélkül leültek. (Kivéve Anadil patkányait, mert azok gazdájuk zsebéből kikandikálva vicsorogtak.) Pollux fenyegető pillantással lecsendesítette a galádokat. – Ha esetleg abbahagynátok a folytonos nyavalygást, elő tudnátok állni valakivel, aki számít. De folyton kifogásokat kerestek. Ezért nem megy, meg azért nem megy. A Nagy Háború óta előálltatok akár egy rendes galáddal is? Olyan galáddal, aki képes legyőzni az ő Nemezisüket? Nem csoda, hogy minden Könyvfaló összezavarodik itt. Nem csoda, hogy mindegyik Jó akar lenni! Sophie azt látta, hogy mindkét padsorból együtt érző pillantással néztek rá. – Gyerekek! Ti itt csak egy dologgal foglalkozzatok! – mondta Pollux kissé meglágyulva. – Tegyetek meg minden tőletek telhetőt. A legjobbakból hercegek és boszorkánymesterek, lovagok és boszorkányok, királynők és mágusok lesznek… – AKI BŰZLIK, ABBÓL MEG TROLL VAGY DISZNÓ ! – köpött ki Castor. A növendékek egymásra néztek a padsorok közötti folyosón át; érezték, milyen nagy a tét. – Tehát ha nincs több közbeszólás – szólt Pollux, igen zord pillantást vetve Castorra –, tekintsük át a szabályokat! – Tizenhármas számú szabály. A Félút híd és a tornyok teteje a növendékek számára tiltott terület – adta elő a leckét a színpadon Pollux. – A gorgófőknek parancsuk van, hogy amint betolakodót látnak, öljék meg; ám még nem igazán tudnak különbséget tenni növendékek és betolakodók között… Sophie ezt unalmasnak találta, ezért megfordult, és inkább Tedrost 73

bámulta. Még soha, soha nem látott ilyen tiszta fiút. Gavaldonban a fiúknak disznószaguk volt, és folyton cserepes a szájuk, sárga a foguk, gyászkeretes fekete a körmük. Ám Tedrosnak mennyeien barna a bőre, arcán szőke borosta, hibának semmi nyoma (esélye!). Még az élénk kardpárbajsorozat után is minden arany tincse a helyén maradt. Amikor megnyalta az ajkát, tökéletes sorba rendeződött fehér fogai villantak elő. Sophie nézte, ahogy egy vékony verejtékcsík indul lefelé cikcakkban a nyakán, és ingének gallérja alatt tűnik el. Milyen volt az illata? Behunyta szemét. Mint a friss fa és… Aztán felnézett, és azt látta, hogy Beatrix diszkréten megszagolja Tedros haját. Ezzel a lánnyal rögtön tenni kell valamit. Ekkor fejetlen madár repült Sophie ruhájára. Rögtön felugrott, sikítozott, és addig ugrált, míg a halott kanári a padlóra esett. Rémülten ismerte fel a madarat… aztán észrevette, hogy mindenki őt nézi. A lehető legelegánsabb hercegnő-térdhajtással visszaült. – Mint mondottam volt… – szólt Pollux ingerülten. Sophie hirtelen a barátnője felé fordult. – Mi az?! – kérdezte hangtalanul. – Találkoznunk kell! – felelte Agatha ugyanúgy. – A ruhám – mondta Sophie, azzal visszafordult a színpad felé. Hester és Anadil előbb a lefejezett madárra, majd Agathára nézett. – Na, őt kedveljük – szólalt meg Anadil, mire a patkányok egyetértőn cincogtak a zsebében. – Az első tanévetek kötelező stúdiumokból áll, melyek során felkészítünk benneteket a három fő vizsgára: a Mesetlonra, a Ki mit tud? Cirkuszra és a Hó-bálra – morogta Castor. – Az első év után három szakirányba osztanak benneteket: Galád és Hős Vezetők, Szolga és Segítő Személyzet és Mogrif, vagyis azok, akik át fognak változni. A második évben a Vezetőket arra képezzük, hogy szembeszálljanak jövendő Nemezisükkel. A Személyzet arra kap kiképzést, hogy jövendő Vezetőjüket védelmezze. A Mogrifek megtanulnak alkalmazkodni új formájukhoz és túlélni a Csalóka-erdőségben. Végül a harmadik évben a Vezetőkhöz Személyzetet és Mogrifokat rendelünk, és mindannyian elballagtok a Végtelen-erdőbe, és megkezditek utazásotokat… 74

Sophie próbált figyelni, de képtelen volt… mert Beatrix szinte Tedros ölébe mászott. Dühében büdös ruhájának csillogó ezüsthattyúját babrálta. Ez volt az egyetlen elviselhető dolog abban a zsákszerű, undorító ruhadarabban. – Most pedig arról szólnék, hogy miként határozzuk meg jövőbeli szakirányotokat. Itt, a Jók és Rosszak Iskolájában nincs osztályozás. Nem adunk „érdemjegyeket” – közölte Pollux. – A besorolás aszerint történik, hogy milyen eredményt értek el a próbákon, vizsgákon. Az osztályon belül rangsort állítunk fel, így mindig tudni fogjátok, hol álltok. Mindkét iskolában százhúsz növendék van. Hat egyenlő létszámú csoportba osztottunk benneteket. Értelemszerűen mindegyik csoportba húsz növendék tartozik. Minden vizsga és próba után 1-től 20-ig terjedően besorolunk benneteket az eredményeitek szerint. Ha folyamatosan a csoport első öt helyezettje között vagytok, Vezető szakirányra kerültök. Ha folyamatosan a középmezőnyben szerepeltek, akkor Személyzet lesz belőletek. Ha pedig folyamatosan a tizenharmadik helynél lejjebb vagytok, tehetségeteket legjobban Mogrifként nyilváníthatjátok ki, állattá vagy növénnyé alakulva. A terem mindkét oldalán izgatott suttogás hallatszott; máris fogadásokat kötöttek, hogy ki lesz nagy bajban. – Hozzá kell tennem, hogy aki egymás után háromszor éri el a legrosszabb eredményt, az automatikusan megbukik – közölte Pollux komoran. – Mint mondtam, mivel rendkívüli tehetségtelenséget feltételez, hogy valaki háromszor egymás után az utolsó helyen végezzen, biztos vagyok abban, hogy ezt a szabályt egyikőtökkel szemben sem kell alkalmazni. A Végességesek egyszerre néztek Sophie-ra. – Amikor áthelyeznek oda, ahová való vagyok, az rossz érzés lesz, mi? – mosolygott vissza rájuk a lány. – A hattyújelvényeteknek mindig láthatónak kell lennie a szívetek fölött – folytatta Pollux. – Aki megpróbálja elrejteni vagy levenni, valószínűleg megsérül vagy kellemetlen meglepetésben lesz része, így kérem, tartózkodjatok ettől. Sophie nézte, ahogy a növendékek mindkét oldalon az egyenruhájukon csillogó ezüsthattyút babrálták. Őket utánozva tunikájának kókadt gallérját lejjebb húzva igyekezett elrejteni saját hattyúját… A jelvény azonnal eltűnt a ruháról, és a mellkasán jelent meg. Döbbenten húzta végig rajta a kezét, de 75

úgy beágyazódott a bőrébe, mintha tetoválás lenne. Aztán elengedte a gallért, és a hattyú a bőréről visszakerült a ruhára. Sophie elkomorodott. Talán nem is annyira kibírható. – Továbbá, mivel a Mesék Nagyelőadója az idén a Jók Iskolájában van, a Végességeseket minden közös iskolai foglalkozásra ide kísérik – közölte Pollux. – Ezenkívül azonban szigorúan a saját iskolájukban kell maradniuk. – Miért van az előadó a Jóknál? – kiáltott fel Pötty tele szájjal. Állán karamell-lé csorgott. – Abban az Iskolában van a nagyelőadó, amelyik a Tehetségek Cirkuszát nyeri – felelte Pollux kissé bosszúsan, mintha a válasz magától értetődő lett volna. – A Jók meg nem vesztettek cirkuszt, se próbát, se semmilyen versenyt az utóbbi kétszáz évben – krákogott Castor. A galádok megint háborogni kezdtek. – De a Jók olyan messze vannak a Rosszaktól! – pampogott Pötty. – Az ég ne adja, hogy gyalogolnia kelljen! – jegyezte meg Sophie halkan. Pötty mégis meghallotta, és nagyon bosszús pillantást vetett rá. Sophie átkozta magát ezért a megjegyzésért. Pötty volt az egyetlen, aki eddig rendes volt vele, és tessék, most ezt is elszúrta. Pollux tudomást sem vett a Végességesek mormogásáról, és mondta, csak mondta tovább monoton hangon a tudnivalókat a napirendről, a felkelésről, az étkezésekről, a szabadidős tevékenységről, a takarodóról. A teremben szinte minden második növendék elszundított. Egyszer csak Reena felkapta a fejét. – A Tükröm-tükröm termek nyitva vannak már? A Végestelenek hirtelen felélénkültek. – Nos, a Tükröm-tükröm termek kérdéséről a következő gyűlésen szándékoztam beszélni – közölte Pollux. – Igaz, hogy csak bizonyos gyerekek használhatják ezeket a helyiségeket? – kérdezte Millicent. Pollux felsóhajtott. – A Tükröm-tükröm termek a Jó tornyaiban vannak, és valóban csak azok a Végestelenek használhatják ezeket, akik egy adott napon az osztályuk jobban teljesítő felében vannak. Tehát az első tíz. A rangsort az egész kastélyban kitesszük a Tükröm-tükröm termek ajtóira. Kérem, ne 76

hibáztassátok Albemarle-t, ha nem tud lépést tartani a hirdetmények frissítésével. Most pedig, ami a takarodó szabályait illeti… – Mik azok a Tükröm-tükröm termek? – kérdezte Sophie suttogva Hestert. – Olyan helyiségek, ahol a Végestelenek cicomázkodnak, ruhákat próbálgatnak, szépítkeznek és a hajukat kefélgetik – felelte ő megborzongva. Sophie erre felugrott, és jelentkezés nélkül közbekérdezett. – Nekünk is vannak Tükröm-tükröm termeink? Pollux az ajkát csücsörítette zavarában. – A Végességeseknek Tortúratréning-termeik vannak, kedves. – Ahol a frizuránk igazítását gyakorolhatjuk? – kérdezte Sophie ragyogó mosollyal. – Ahol azt gyakoroljátok, hogy kibírjátok a verést és a különböző kínzásokat – felelte Pollux. A lány leült. – Tehát a takarodó ideje pontosan… – Hogyan lehet valaki Osztályvezér? – kérdezte Hester. A kérdés tartalma és a nagyképű hang rögtön ellenszenvessé tette a padsorok közti folyosó mindkét oldalán. – Ha mind elbukjátok a takarodói szemlét, ne engem hibáztassatok! – mordult Pollux. – Kéretlen kérdésedre a válasz az, hogy a Mesetlon után mindkét iskolában a legjobb besorolású növendéket nevezik ki Osztályvezérnek. Ennek a két növendéknek különleges előjogai vannak; ezek közé tartozik, hogy különleges tanulmányi rendjük lehet, válogatott tanerőkkel, tanulmányi kirándulásokat tehetnek a Végtelen-erdőbe, és lehetőségük lesz közismert hősökkel és galádokkal edzeni. Mint tudjátok, az Osztályvezéreinkből a legnagyobb legendák lettek a Végtelen-erdőben. Mindkét oldal izgatottan zsongott, csak Sophie csikorgatta a fogát. Tudta, hogy ha valahogy sikerülne bekerülnie a neki megfelelő iskolába, nemcsak hogy a Jók Vezére lenne, hanem híresebb lehetne, mint Hófehérke. – Ebben az évben hat kötelező órátok van az iskolátokban – folytatta Pollux. – A hetedik óra, a tündérmese-túlélő tréning közös. Azon a Jók és a Rosszak tagozatának növendékei is részt vesznek. Ezekre a tanórákra az iskola mögötti Kék-erdőben fog sor kerülni. És kérem, ne feledjétek, hogy a szépítkezés- és etikettóra csak a Jó lányoknak szól. A Jó fiúk az első órában lovagiasság, lovagi erények órán vesznek részt. 77

Agatha felriadt tompa agyzsibbadásából. Ha eddig nem lett volna elég oka elmenekülni, úgy érezte, a szépítkezésóra az utolsó csepp a pohárban. Még ma éjjel ki kell jutniuk innen. A mellette ülő bájos lányhoz fordult. A lánynak apró, barna szeme, rövid, fekete haja volt, és éppen a rúzsát igazította zsebtükörrel. – Elnézést, kölcsönkérhetem a rúzsodat? – kérdezte Agatha. A lány egy pillantást vetett Agatha száraz, cserepes ajkára, és odalökte neki a rúzst. – Tartsd meg! – A reggelit és a vacsorát mindenki a saját iskolájában fogyasztja el, a kastély saját ebédlőjében, természetesen, de az ebéd közös, azt mindig a Tisztásra viszik nektek – mordult Castor. – Mármint ha elég érettek vagytok ahhoz, hogy élni tudjatok ezzel a kiváltsággal. Sophie szíve nagyot dobbant. Ha a két iskola növendékei együtt ebédelnek, akkor holnap van az első alkalma beszélni Tedrosszal. Mit mondjon neki? És hogyan szabaduljon meg attól az átkozott Beatrixtől? – Az iskola mögött kezdődő Végtelen-erdő kapuval van elzárva. Oda az elsőéves növendékeknek szigorúan tilos a kimenet – folytatta Pollux. – És ha ez a szabály a kalandvágyóbbaknál süket fülekre találna, hadd emlékeztesselek benneteket a legfontosabb szabályra. Arra a szabályra, amelynek akaratlan vagy szándékos megszegése az életetekbe kerülhet. Sophie erre rögtön felfigyelt. – Soha, soha ne menjetek ki az erdőbe sötétedés után! – figyelmeztetett Pollux komoran. Aztán ismét bájosan mosolygott. – Most pedig visszamehettek iskolátokba. A vacsorát pontosan hétkor tálalják! Miközben Sophie felállt a többi Végességessel, és éppen elképzelte, hogyan fog másnap ebédnél találkozni Tedrosszal, egy hang hasított a zsivajba: – Hogyan találkozhatunk az Iskolamesterrel? A teremben erre halálos csend lett. Döbbent növendékek fordultak a hang irányába. Általános megbotránkozás. Agatha egyedül állt a padsorok közötti folyosón, a színpadon álló Castorra és Polluxra meredve. A kétfejű kutya leugrott az emelvényről, Agathától alig karnyújtásnyira állt meg, nyálat fröcskölve rá. Mindkét fej egyenesen a szemébe nézett, és mindkettő ugyanolyan bőszen. Egyáltalán nem volt világos, ki kicsoda. 78

– Sehogy! – mordultak egyszerre. Miközben a tündérek a hadonászó Agathát a keleti ajtó felé terelték, egy pillanatra Sophie közelébe került; éppen csak annyi időre volt mellette, hogy odadobjon neki egy rózsaszirmot, amire rúzzsal üzenetet írt: „HÍD ESTE 9”. Sophie azonban nem látta meg. Mert le sem vette a szemét Tedrosról. Úgy leste, mint vadász a prédát. Aztán a galádok tömege kitaszigálta a teremből. Akkor és ott Agatha hirtelen felismerte a problémát. Olyan volt, mintha arcon csapták volna. A probléma nem változott. Mert míg a két lányt az ellenkező irányba vonták, ellentétes vágyaik nem is mutatkozhattak volna meg nyilvánvalóbban. Agatha vissza akarta kapni egyetlen barátnőjét. Ám Sophie-nak nem volt elég egy barátnő. Ő mindig is többet akart. Sophie herceget akart.

79

Tényleg Rossz

Másnap reggel ötven hercegnő szaladgált az ötödik emeleten olyan izgalomban, mintha az esküvőjük napja lett volna. Az első tanítási napon mindannyian a legjobb formájukban akartak mutatkozni a tanárok, a fiúk és mindenki előtt, aki az Örök Nyugalmas Boldogságba juttathatja őket. Hálóingükön csillogott a hattyú, ahogy átlebbentek egymás szobáiba, és ajkukat rúzsozták, hajukat bodorították, körmüket reszelgették, fényesítették. Olyan sok parfümöt eregettek a levegőbe, hogy tündérek ájultak el, és a folyosón döglött legyek hevertek szanaszét. Mégis úgy tűnt, hogy senki sincs közelebb a felöltözött, iskolakész állapothoz, és amikor az óra pontosan nyolcat ütött, vagyis a reggeli kezdetét jelezte, egyetlen lány sem volt még felöltözve.

– A reggelitől amúgy is csak hízik az ember – legyintett Beatrix. Reena dugta ki a fejét a folyosóra. – Látta valaki a bugyimat? Agatha nyilvánvalóan nem látta. Ő éppen szabadon csúszott a sötét csőrendszerben, és próbált rájönni, hogyan sikerült először megtalálnia a Félút hidat. A Becsület-toronyból a Holle-menedékbe, onnan a következő lépés a Merlin szoborkertjébe… Miután sikerült megkapaszkodnia a babszáron, végigosont a Jó galériájának félhomályos termén; aztán megtalálta az ajtót a kitömött 80

medvék között. Vagy a Becsület-toronyból a Hamupipőke-társalgóba kell menni…? Még a helyes úton gondolkodott, amikor kinyitotta a lépcsőterem ajtaját, és gyorsan lehúzódott. A gyönyörű üveg előcsarnokban a tanári kar gyülekezett az órák előtt. Ruhák, öltönyök élénk színei vegyültek. Rikító hajú nimfák lebegtek az előcsarnokban, rózsaszín ruhában, fehér fátyolban, kék csipkekesztyűben teáscsészéket töltöttek újra, süteményeket vontak be cukormázzal, és elhessegették a tündéreket a kockacukorról. Agatha az ajtó mögül a magas ólomüveg ablakon bevilágító fénnyel elárasztott BECSÜLET feliratú lépcsőt nézte. A túloldalon van. Közöttük a tömeg. Hogyan juthatna át közöttük? Érezte, hogy valami a lábához dörzsölődik. Lenézett, és látta, hogy egy egér rágcsálja az alsószoknyáját. Agatha odébb rúgta a rágcsálót, ami egy kitömött macska karmai közé került. Az egér kétségbeesetten vinnyogott, aztán észlelte, hogy a cicus nem él. Igen ádáz pillantással nézett Agathára, aztán visszabújt a falba, a vackára. Itt még a férgek is utálnak engem – sóhajtott fel, ahogy próbálta rendbe hozni alsószoknyája szegélyét. Ujjai megdermedtek a szakadt fehér csipkén. Talán nem kellett volna olyan durvának lennie az egérrel. Néhány pillanat múlva egy méreten aluli rongyos csipkefátylas nimfa suhant át a termen a Becsület-lépcső felé. Sajnálatos módon a hosszú csipkefátyoltól Agatha nem látott, így nekiütközött egy igazi nimfának, aki nekiütközött egy tanárnak… – Mennyei Jó Mária! – nyöszörgött Clarissa. Aszaltszilva-tea csöpögött róla. Riadt kollégák száríthatták a ruháját. Ez a figyelemelterelődés éppen elég volt Agathának, hogy elbújjon a Jótékonyság lépcső mögé. – Ezek a nimfák igazán szertelenek! – méltatlankodott Clarissa. – Legközelebb egy tornyot döntenek le! Ekkorra Agatha már eltűnt a Becsület-toronyban, és megtalálta a Jancsipihenőt, az első emeleti szárnyat, ahol az osztálytermek mind cukorból készültek. Volt kékzselécukor- és süvegcukorterem is, ami úgy csillogott, mint egy sóbánya. Volt pehelycukorterem, fehér karamellszékekkel, mézeskalács asztalokkal. Sőt, volt egy nyalókaszoba is; falai szivárványszínűek. Agatha azon gondolkodott, hogyan lehetséges, hogy ezek a termek épségben maradnak, aztán meglátott egy feliratot. Meggy alakú gumicukorból volt kirakva: 81

Agatha a felirat felét megette, mielőtt elosont két arra járó tanár mellett, akik furcsa pillantást vetettek a fátylára, de nem állították meg. – Biztos valami pattanás – hallotta, amint egyikük odasúgja a másiknak. Ő ekkor már felfelé rohant a hátsó lépcsőn (de előbb befalt egy vajkaramella kilincset és fenséges reggelije utolsó fogásaként egy nugát lábtörlőt is). Amikor előző nap a tündérek elől menekült, véletlenül talált rá a tetőkertre. Ma nyugodtan megnézheti Merlin szoborkertjét, ahogy az iskola térképén szerepelt. A gyönyörűen nyírt sövények Arthur király legendáját mesélték el több jelenetben. Mindegyik sövény a király életének valamelyik mozzanatát ábrázolta: Arthur kihúzza a kardot a kőből; Arthur lovagjaival a kerekasztal körül; Arthur az esküvői oltárnál Guinevere királynéval… Agatha arra a nagyképű fiúra gondolt, akit a Mesék Nagyelőadójában látott; akiről mindenki azt mondja, hogy ő Arthur király fia. Vajon ha ezt látja, nem fogja el a kétségbeesés? Hogyan tud megfelelni az elvárásoknak? Legalább a szépsége a javára szolgál. Mi lenne, ha úgy nézne ki, mint én? – horkant fel. – Talán már csecsemőkorában kitették volna az erdőbe. A sorozat utolsó darabja a tó melletti kompozíció volt; hatalmas növényszobor, amely azt a jelenetet ábrázolta, amikor Arthur elfogadta a kardot a Tó Asszonyától. Agatha ezúttal szándékosan ugrott le, és a titkos kapun át teljesen szárazon ért a Félút hídra. A közepe felé igyekezett, ahol a köd kezdődik. Kezét maga elé emelte, arra az esetre, ha előbb találkozik az akadállyal, mint ahogy arra emlékezett. Már beért a ködbe, de nem találta. Még mélyebbre hatolt. Nincs ott! Eltűnt! Agatha futásnak eredt, a szél lesodorta a fátylat arcáról…. BANG! Hátrahőkölt, testében fájdalom robbant. A láthatatlan üvegfal nyilván oda húzódott, ahová akart. Nem vágyott látni a saját tükörképét, ezért tapogatta a sima felületet; érezte, hogy hideg és kemény. Hirtelen mozgást észlelt a ködben, és azt látta, hogy két ember lép ki a Rossz kastélyának boltíves kapuján, és elindulnak a Félút hídon. Agatha megdermedt. Nincs ideje visszajutni a Jó kastélyába, és a hídon nem volt hol elrejtőznie… Két tanár. A nagyon jóképű Jó tanár, aki az aulában rámosolygott, és egy ragyás arcú Rossz tanár sétált a hídon. Meg sem rebbentek, úgy hatoltak át 82

az akadályon. Agatha a vizes árok felett, a híd kőpárkányába csimpaszkodva lógott. Hallgatta, hogy elhaladnak, aztán kikukucskált a híd pereme fölött. A két tanár már majdnem eltűnt a Jó oldalon, amikor a jóképű férfi visszanézett, és mosolygott. Agatha gyorsan lehúzta a fejét. – Mi az, August? – hallotta a Rossz tanár kérdését. – Azt hiszem, káprázik a szemem – nevetett a másik, azzal beléptek a toronyba. Ennek nyilván elment az esze – gondolta Agatha. Néhány pillanat múlva ismét ott állt a láthatatlan fal előtt. Hogyan sikerült átjutniuk? Valami kiugró élt keresett, de nem talált. Próbált belerúgni, de kemény volt, mint az acél. Felpillantott a Rosszak Iskolájára, és azt látta, hogy farkasok terelnek le növendékeket a lépcsőn. Ha a köd akár csak egy kicsit is ritkul, biztosan meglátják. Még egyszer belerúgott a falba, aztán elindult a Jók kastélya felé. – És ne is gyere vissza! Agatha megperdült, hogy lássa, ki szólt, de csak saját tükörképét látta az akadályban. Karba font kézzel állt. Elfordította tekintetét. Most már hallucinálok is. Ez szép. Aztán a torony felé fordult, és észrevette, hogy a keze lóg. Visszafordult a tükörképe felé. – Te szóltál? A tükörképe köhécselt. Jó a Jóval, Rossz a Rosszal, Vissza a tornyodba, hogy ne legyen nagy baj. – Hm… Át kell jutnom – mondta Agatha a híd felületét bámulva, vagyis szemlesütve. Jó a Jóval, Rossz a Rosszal, Vissza a tornyodba, hogy ne legyen nagy baj. Szóval, ha nem mész vissza, vacsora után te mosogathatsz, vagy elveszted a Tükröm-tükröm termek használatának kiváltságát, vagy mindkettővel büntetnek, ha szabad megjegyeznem. 83

– Muszáj beszélnem egy barátnőmmel – forszírozta Agatha. – A Jóknak nincs barátnőjük a másik oldalon – felelte a tükörkép. Agatha negédes csilingelést hallott, megfordult, és a híd végén a tündérek ragyogását látta. Hogyan tudna túljárni a saját eszén? Hogyan találhatná meg a rést saját páncélzatán? Jó a Jóval… Rossz a Rosszal… És a következő pillanatban már tudta is a választ. – És neked? – kérdezte Agatha, még mindig másfelé nézve. – Neked vannak barátaid? A tükörkép összerezzent. – Nem tudom. Vannak? Agatha fogcsikorgatva erőt vett magán, majd a saját szemébe nézett. – Túl ronda vagy ahhoz, hogy barátaid legyenek. A tükörképe elszomorodott. – Tényleg Rossz – mondta, azzal eltűnt. Agatha kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az akadályt. Ezúttal teljesen ki tudta nyújtani. Mire a tündér járőr elért a hídra, Agatha nyomát elfedte a köd. Abban a pillanatban, hogy Agatha betette a lábát a Rossz kastélyába, olyan érzése volt, hogy odatartozik. A rozzant folyosón egy kopasz, kiálló csontú boszorkány szobra mögé guggolva nézte a repedt mennyezetet, a megperzselődött falakat, a kígyózó lépcsőt, az árnyékba boruló termet… Ő maga sem tervezhette volna jobban. Tiszta volt a terep, farkasok sehol; Agatha végigosont az egykori galád növendékek portréival díszített főfolyosón. A galádokat mindig sokkal izgalmasabbnak találta, mint a hősöket. Bennük volt ambíció, szenvedély. Ők viszik előre a történeteket. A galádok nem félnek a haláltól. Nem. Ők úgy veszik magukra a halált, mint mások a páncélt! Belélegezte az iskola temetőillatát, és érezte, hogy a szíve hevesebben ver, vére élénkebben kering. Mert mint minden galádot, őt sem rémisztette a halál. Felélénkült tőle. Hirtelen beszélgetést hallott; behúzódott egy fal mögé. Farkas jelent meg, egy csoport Végességes-lányt vezetett a Bűn lépcsőn. Agatha hallotta, ahogy 84

első óráikról csevegnek egymással. – Csatlóskiképzés. – Átkok. – Elcsúfítás. Hogyan lehetnének ezek a kölykök ennél is rondábbak? Agatha elszégyellte magát. A torz testek és visszataszító arcok láttán tudta, hogy beillene közéjük. Slampos kötényruhájuk is olyan volt, amilyet ő otthon viselni szokott. De volt valami különbség közte és ezek között a gazemberek között. Ajkuk keserűséggel fanyalodott, szemük gyűlölettel villant, kezük dühösen ökölbe szorult. Kétségtelen, hogy galádok és megátalkodottak, ám Agatha egyáltalán nem érezte magát galádnak és megátalkodottnak. Aztán eszébe jutott, amit Sophie mondott neki. Általában kiderül, hogy a más azt jelenti: rossz… gonosz. A rémülettől összeszorult a torka. Ezért nem rabolt el az árnyék egy másik gyereket. Eleve ide szántak engem. Könnyek égették szemét. Nem akar olyan lenni, mint ezek a gyerekek. Nem akar galád lenni! Meg akarja találni a barátnőjét, aztán hazamenni! Fogalma sem volt, merre nézzen, Agatha felszaladt a GONOSZSÁG feliratú lépcsőn a lépcsőfordulóig, ami ott kettévált. Két keskeny kőlépcső vezetett felfelé. A bal oldali lépcső felől hangokat hallott, ezért jobbra iramodott, rövid folyosóhoz hasonló helyiségben. Kormos fal állta útját. Zsákutca. Agatha háttal a falnak támaszkodott; döbbenten állt, ahogy a hangok egyre hangosabbá váltak, aztán érezte, hogy valami megreccsen a háta mögött. Kiderült, hogy nem fal volt, aminek támaszkodott, hanem pernye borította ajtó. Ruhája éppen elég felületen törölte le a hamut, hogy megláthatta a vörös betűket:

Odabent koromsötét volt. Köhögésroham tört rá a pókhálók és a por miatt. Meggyújtott egy gyufát. Míg a Jó galériája szinte makulátlanul tiszta és hatalmas volt, a Gonosz képtára csak akkora, mint egy seprűtároló. Persze a kétszáz éve tartó vereségsorozat miatt nemigen volt mire szerénynek lenniük. Agatha nézte, nézte a megfakult egyenruhát, ami egykor azé a fiúé volt, akiből később Tűzmanócska lett. A kiállított tárgyak között volt még 85

egy törött keretű fogalmazásdolgozat A gyilkosság erkölcsi igazolása címmel, amit egy leendő boszorkány írt. Néhány kitömött holló lógott az omladozó falakon. Kicsit odébb rothadt tüskés inda, amely megvakított egy híres herceget. Felirata: RENGETEGTÚL-ERDEI VERA. Agatha látta már ezt a lányarcot; Gavaldonban, az eltűnt gyerekek körözőplakátjain. Végigfutott a hátán a hideg, amikor észrevette, hogy színes foltok vannak a falon; gyufája lángjával közelebbről is megnézte. Egy falikép részlete volt, mint az Örökké-Boldog-Valóság a Jó tornyaiban. Összesen nyolc freskó, mindegyiken egy-egy fekete köpönyeges galád, a végtelen hatalom poklában: tűzben repültek, átalakult a testük, lelkük hasadt, manipulálták a teret, az időt. A freskó tetején az első elemtől az utolsóig felirat: óriási, lángoló betűk:

Míg a Végestelenek szerelemről és boldogságról álmodtak, a Végességesek a magány és a hatalom világára vágytak. A gonosz látomások hatására megborzongott, szíve hevesebben vert, és az igazság döbbenete fojtogatta. Végességes vagyok. A legjobb barátnője pedig Végestelen. Ha nem jutnak mielőbb haza, Sophie rájön az igazságra. Itt nem lehetnek barátok. Hosszú orrú árnyékot látott gyufája fénykörébe mozdulni. Kettőt. Hármat. Amint a farkasok lecsaptak volna rá, Agatha megperdült, és Vera tüskés indájával a pofájukba csapott. A farkasok meglepetten üvöltöttek fel, hátrahőköltek, így éppen annyi ideje volt, hogy megiramodjon az ajtó felé. Teljes erőből, lihegve futott a végig a folyosón, fel a lépcsőn, megtalálta a Galádság Kollégium második emeletét, Sophie nevét kereste az ajtókon. Vex és Brone, Hort és Ravan, Flynt és Titan… Ez a fiúk emelete! Amint meghallotta, hogy nyílik egy ajtó, rohant vissza a lépcsőn. Ismét zsákutcába jutott: kijárat nélküli padlásra, ahol csupa kétes holmi volt: fiolákban békafog, gyíkláb, kutyanyelv. (Anyának igaza volt. Ki tudja, mióta vannak itt ezek a dolgok.) Hallotta, hogy egy farkas tappog felfelé a lépcsőn. Agatha kimászott a padlásablakon a magas tetőre. Ereszcsatornába kapaszkodott. Villámok cikáztak, csapkodtak fekete felhőkből, míg a tó másik oldalán, a Jó tornyai ragyogó napsütésben fürödtek. A vihar eláztatta rózsaszín ruháját. Tekintetét végigvezette a hosszú, kanyargó csatornán; a víz 86

zuhogva zúdult le a csatorna réztartóit rögzítő három gorgófőn. Ez volt az egyetlen reménye. Bemászott az ereszcsatornába, küszködve, hogy keze nehogy megcsússzon a síkos peremen, és visszapillantott a tetőablakra. Tudta, hogy jön a fehér farkas… De nem jött. Nem a farkas volt. Az a férfi az ablakon át bámult ki rá. Szőrös kezét karba fonta vörös kabátja előtt. – Tudod, van a farkasoknál sokkal rosszabb is. Aztán elment. Agatha szájtátva bámult. Hogy mi van? Mi lehetne rosszabb, mint a… Valami megmozdult az esőben. A lány a szeme elé emelte a kezét, és a szikrázó homályba nézett. Azt látta, hogy az első gorgófő ásít, és meglengeti sárkányszárnyait. Aztán a második, kígyófejű, oroszlántestű gorgó is megmozdult; olyan hangot adott ki, mintha puskából lőttek volna. Aztán a harmadik is moccant. Ez kétszer akkora volt, mint a többi; szarvas démonfej, embertest, villás farok; kitárta a toronynál is szélesebb csipkézett szárnyait. Agatha elfehéredett. Vízköpők! Mit is mondott a kutya a vízköpőkről?! A gorgófők feléje fordultak. Vörös szemük vészjóslón villant. És eszébe jutott. Parancsuk van ölni. Egyszerre üvöltöttek fel, egyszerre rugaszkodtak el tartórúdjukról. Mivel már nem nyomta a rudat a súlyuk, a csatorna leszakadt, és Agatha sikítva esett a vízbe. Az első dagályhullám félelmetes nyikorgással, vészesen ingatagon lengette a leszakadt csatornaszakaszt. Agatha látta, hogy két gorgó kap utána; éppen időben csúszott le csatornába. A harmadik, szarvas démon a magasba emelkedett, tüzet fújt orrából. Agatha a csatorna peremébe kapaszkodott, ahogy a tűzgolyó elrepült előtte; hatalmas lyukat égetett a gerendában; megcsúszott, de megállt, mielőtt átzuhant volna. Hatalmas erő ragadta meg; a sárkányszárnyú gorgó karmai közé ragadta lábát, és a levegőbe emelte. – Növendék vagyok! – sikoltott Agatha. A gorgófő meglepődött, és elengedte. – Látod? – kiáltott Agatha arcára mutatva. – Végességes vagyok! A gorgó újra lecsapott, közben a lány arcát nézte, hogy igaz-e, amit mond. Torkon ragadta, ezzel világosan tudatta, hogy nem tartja igaznak. 87

Agatha sikított, és lábát a kiégetett lyukba toppantotta, ezzel elterelte az áradó vízsugarat, ami így egyenesen a szörnyeteg szemébe zúdult. A rémség vakon hadonászott, karmaival találomra próbálta elkapni áldozatát, de átesett a résen, és az alanti balkonon letörte a szárnyát. Agatha az életéért kapaszkodott a csatorna peremébe, zúdult rá a víz, és szörnyen fájt a lába. De a vízen át is látta, hogy egy másik gorgó támad rá. A kígyófejű fülsüketítő kiáltással hasított át az áradaton, és a levegőbe emelte áldozatát. A hatalmas állkapocs szétnyílt, éppen fel akarta falni, de Agatha megrúgta a bestia fogsorát, a tűhegyes fogak megreccsentek a fekete klumpa alatt, és gyufaszálakként törtek ki. A szörnyeteg riadtan elengedte majdnem-prédáját. Agatha a zuhogó csatornába esett; kétségbeesetten kapaszkodott a peremébe. – Segítség! – sikoltott. Ha kitart, valaki talán meghallja és megmenti. – Segííííí… Megcsúszott a keze. Rázkódva, huppanva csúszott az ereszen az utolsó csurgó felé, ahol a legnagyobb gorgó várta; szarva, mint az ördögé, szája tátva a csatornacső végén, mint valami pokoli alagút. Agatha tíz körömmel kapaszkodott, nyelte és köpte a vizet, és minden erejével igyekezett megállítani a csúszást, de az esővíz hatalmas áradatban sodorta lefelé. Lenézett, és látta, hogy a gorgó tüzet fúj. A tűzláng hatalmas sebességgel terjedt a csatornacsövön. Agatha a víz alá bukott, hogy elkerülje az azonnali megsülést, aztán újra felbukkant. A csatorna peremén lógott, az utolsó szakaszon. A következő esővízadag egyenesen a gorgó nyitott szájába sodorja. Aztán eszébe jutott, milyenek voltak a gorgófők, amikor először megpillantotta őket: a csatornát őrizték, esővizet köptek. Ami kijön, annak valahol be is kell mennie. Hallotta, hogy háta mögül érkezik a következő hullám. És Agatha magában imádkozva elengedte a csatornaperemet, aztán beesett a démon füstölgő szájába. Tűz perzselte volna, fogak nyársalták volna fel, de az áradat közvetlenül mögötte volt, és… átmosta a gorgó torkán, ki, egyenesen a szürke égre. Visszanézett a fuldokló gorgóra, és megkönnyebbülten sóhajtott fel… mely sóhaj rögtön a rémület sikolyává változott, amint megérezte, hogy a semmiben zuhan. A ködön át meglátta a pengeéles vastüskés falat; ha oda zuhan, a tüskék felnyársalják… Aztán alatta meglátta a nyitott ablakot. Végső elkeseredésében összehúzta magát, gömbölyű 88

testként zuhant, és éppen csak elkerülte a halálos pengéket. A hasára esett. Csuromvizes volt. Vizet köhögött a Galádság Kollégium hatodik emeletén. – Én… én azt hittem…, hogy a gorgók… csak… csak dekorációk – hebegte, aztán feltápászkodott, és sántítva kereste Sophie-t. Éppen be akart kopogni valamelyik ajtón, amikor meglátta, hogy a folyosó végén az egyik ajtón szőke hercegnő gúnyrajza van, alatta elmosódott, elnagyolt festett felirat: LÚZER KÖNYVMOLY, ÚGYSEM SZERET! Agatha erősen kopogott. – Sophie! Én vagyok! A folyosó másik végén ajtók kezdtek nyílni. Agatha még erősebben kopogott. – Sophie! Fekete ruhás lányok léptek ki a szobájukból. Előbb csak néhányan, aztán egyre többen. Agatha megrángatta Sophie ajtajának kilincsét, az ajtólapnak feszült, de az nem mozdult. A Végességes-lányok már éppen megfordultak volna, már majdnem meglátták a rózsaszín ruhás betolakodót, amikor Agatha repülőrajtot vett, és nekirontott a 66-os szoba elcsúfított ajtajának. Az ajtó kinyílt, és hangos csattanással becsapódott mögötte. – FOGALMAD SINCS, MIN MENTEM KERESZTÜL, HOGY ELJUTHASSAK HO… – Hirtelen elhallgatott. Sophie a földön ült, előtte víztócsa, abban nézegette magát, a víz tükrében pirosítót kent magára. És énekelt. – Hercegnő vagyok, gyönyörű, szép, mint egy álom, Várom a páromat, aki nem válogat, engem vesz hitvesül nemsoká’. Három szobatársnő és három patkány a szoba másik feléből döbbenten, tátott szájjal bámulták a jelenetet. Hester felpillantott Agathára. – Patkányitatót csinált a szobánkból. Csuromvizes a padló. – Azért, hogy ki tudja sminkelni magát – jegyezte meg Anadil. – Ki hallott már ilyen gonoszságot? – vigyorgott Pötty. – A bárgyú dalocskát is beleértve. – Sima az arcbőröm? – kérdezte Sophie, a pocsolyába grimaszolva. – Nem mehetek iskolába, ha úgy nézek ki, mint valami bohóc. – Ekkor 89

felnézett. – Agatha, kedves! Éppen ideje volt, hogy észhez térj. Az Elcsúfításórád két perc múlva kezdődik, és ugye nem akarsz rossz benyomást tenni a tanárnőre és az osztálytársaidra? Agatha elképedve bámult. – Persze, előbb ruhát kell cserélnünk – folytatta Sophie, azzal felállt. – Gyere, ők már indulnak is. – Nem mész iskolába – közölte a barátnője elvörösödve. – Most azonnal elmegyünk az Iskolamester tornyába, mielőtt örökre itt ragadnánk! – Jaj, ne légy már olyan ostoba! – ellenkezett Sophie, nagy hévvel rángatva Agatha ruháját. – Nem törhetünk be egy toronyba fényes nappal. És ha te amúgy is haza akarsz menni, előbb add ide a ruhádat, hogy én egyetlen feladatról se maradjak le odaát. Agatha döbbenten elhúzódott. – Hát erről van szó! Na, ide figyelj… – Egész jól be tudsz majd illeszkedni itt – mosolygott Sophie, és nézte, ahogy a barátnője ott áll a szobatársai előtt. Agatha elszomorodott. – Mert én… ronda vagyok? – Ó, az ég szerelmére, Aggie, nézz körül itt! – szólt Sophie. – Te alapból olyan búval bélelt vagy… Szereted a szenvedést, a boldogtalanságot és… az égett dolgokat. Boldog lennél itt. – Egyetértünk – szólt egy hang Agatha háta mögül, mire ő meglepetten hátrafordult. – Gyere, lakj velünk – invitálta Hester. – Ez meg fulladjon a tóba! – mondta Pötty, gúnyos grimasszal nézve Sophie-t. Még mindig neheztelt az évnyitón hallott csipkelődő elszólás miatt. – Első látásra megkedveltünk téged – mondta Anadil negédes hangon. A patkányok Agatha lábát nyaldosták. – Hozzánk tartozol – mondta Hester, és Anadillal meg Pöttyel körbevették Agathát, aki nyugtalanul nézett a galád hármasra. Tényleg a barátai akarnak lenni? Vajon Sophie-nak igaza van? A galáddá válás… boldoggá tenné? Felfordult a gyomra. Nem akart Rossz lenni! Nem, ha Sophie a Jók közé kerül! Ki kell jutniuk erről a helyről, mielőtt újra elválasztanák őket egymástól! 90

– Nem hagylak itt téged! – kiáltotta Sophie-nak, és kitört a körből. – Senki nem mondta, hogy menj el, Agatha – felelte ő kimérten. – Csak azt kérjük tőled, hogy ha elmész, hagyd hátra a ruháidat. – Nem! – kiáltott a lány. – Nem cserélünk ruhát. Nem cserélünk szobát! Nem cserélünk iskolát! Sophie és Hester óvatos pillantást váltottak. – Hazamegyünk! – közölte Agatha elcsukló hangon. – Ott barátok lehetünk… Ott ugyanazon az oldalon állunk… Otthon nincs Jó, nincs Rossz… Ott boldogan élünk, míg… Sophie és Hester megragadták. Pötty és Anadil lerángatták a rózsaszín ruhát Agatha testéről, és négyen adták rá Sophie fekete ruháját. Barátnője a rózsaszín ruhában, riszáló léptekkel indult az ajtó felé. – Viszlát, Rossz! Helló, Szerelem! Agatha nagy nehezen feltápászkodott, lenézett a rossz szagú zsákruhára. Pontosan olyan volt a szabása, amilyet szeretett. – És a világ rendje, íme, helyreállt – sóhajtott Hester. – Igazán nem is értem, hogyan barátkozhattál azzal a tramp… – Gyere vissza azonnal! – üvöltött fel Agatha, és a fekete ruhás horda között rózsaszínben rohanó Sophie után eredt a folyosón. A Végességeslányok megdöbbentek, hogy egy Végestelen keveredett közéjük; Sophie körül rajzottak, könyvekkel, táskákkal, cipőkkel kezdték ütni a fejét. – Ne! Ő közénk tartozik! Minden Végességes a hang irányába fordult. A halálra rémült Sophie is. Hort állt a lépcsőn. És a következő pillanatban Hort a fekete ruhás Agathára mutatott. – Ő a Végestelen! A Végességesek új csatakiáltással immár Agathát támadták. A zűrzavart kihasználva Sophie odébb lökte Hortot, és lerohant a lépcsőn. Agatha néhány jól irányzott rúgással elkerülte a vesszőfutást, aztán a lépcsőkorláton csúszva igyekezett Sophie elé vágni. Végre meglátta a másik lányt, utánarohant a szűk folyosón, már a kezét nyújtotta, hogy megragadja a rózsaszín gallért, de Sophie befordult egy sarkon, csigalépcsőn rohant fel, és eltűnt az első emeletről. Agatha zsákutcába jutott, mire hátranézett, azt látta, hogy a barátnője mágikus módon átugrott egy falon, vérfoltos „NÖVENDÉKEKNEK TILOS A BEMENET!” felirat mellett, aztán Agatha 91

a levegőbe lendült, és egyenesen utánaugrott az üvegajtón át… És a Félút hídon, a Rosszak Iskolájának oldalán találta magát. Ám az üldözés itt ért véget, mert Sophie már túl messzire jutott a Jók oldalán. Agatha a ködön át is látta, hogy ragyog a boldogságtól. – Agatha, ő Arthur király fia – áradozott Sophie. – Igazi herceg. De mit mondjak neki? Hogyan bizonyítsam neki, hogy én vagyok az igazi? A barátnője próbálta elrejteni fájdalmát. – És itt hagynál engem… egyedül. Sophie arca meglágyult. – Kérlek, ne aggódj, Aggie! Most már minden tökéletes – nyugtatta. – Ettől még barátok vagyunk. Csak nem ugyanabba az iskolába járunk. Ahogy terveztük. Senki nem akadályozhatja meg, hogy barátnők legyünk, ugye? Agatha nézte, csak nézte a másik gyönyörű mosolyát, és hitt neki. Ám a mosoly hirtelen lehervadt, mert Sophie testén a rózsaszín ruha valami varázslat folytán feketére rohadt. És a lány megint a régi, rongyos galád ruhájában volt, az ezüsthattyú ott ragyogott a mellén. Felnézett, és csak tátogott a döbbenettől. A híd másik végén Agatha fekete ruhája összement, és rózsaszínné világosodott. A két lány döbbenten nézte egymást. Hirtelen árnyékok suhantak el Sophie felett, mire Agatha megfordult. A hatalmas hullám magasan föléje csapott, a víz csillogó lasszóként örvénylett. Mielőtt Agatha elfuthatott volna, a vízhurok megragadta, és átemelte az öböl másik oldalára, a napfényes párába. Sophie a híd sötét oldala felé rohant, és az őt ért igazságtalanság érzetétől hangosan felzokogott. A hullám lassan újra felemelkedett, de a víz ezúttal nem csillogott. Félelmetes morajlással mosta vissza Sophie-t a Rosszak Iskolájába, mégpedig éppen időben.

92

A Magasztos Másságos Magasságos Méltóságos Boszorkány stílus

De miért kell elcsúfítást tanulnunk? Sophie ujjai közül lesett ki Manley professzor kopasz, pattanásos fejére, mosogatólé-színű arcára, és nagyon igyekezett illedelmesen viselkedni, nem bámulni tátott szájjal. Körülötte Végességesek ültek megperzselődött asztaloknál, rozsdás tükrökkel, vidáman pépesítettek vasmozsárban ebihalakat. Ha nem tudta volna, milyen óra van, azt hihetné, hogy vasárnapi tortát sütnek.

Miért vagyok én még mindig itt? – dühöngött sírva. – Miért kell visszataszítónak és undorítónak lennünk? Manley professzor ásított. – Hester! – Azért, mert attól félelmetesnek látszunk! – felelte Hester, azzal lenyelt egy nagy korty ebihallevet, amitől rögtön vörös ragya ütött ki az arcán. – Helytelen válasz! – mordult Manley. – Anadil! – Azért, mert ettől sírnak a kisfiúk! – felelte Anadil, és az ő arcán is megjelentek a vörös kiütések. – Helytelen válasz! Pötty! – Mert így könnyebb elkészülni reggel? – kérdezte Pötty, azzal csokoládét

93

kevert az ebihalturmixba. – Helytelen és ostoba válasz! – korholta Manley. – Csak akkor juthattok a válasz mélyére, ha elhagyjátok a felszínességet. Akkor találjátok meg önmagatokat, ha sikerül felhagynotok a hiúsággal. Sophie az asztalok mögé osont, aztán az ajtóhoz ugrott. A kilincs megégette a kezét. Felvisított. – Csak akkor fogadhatjátok el a valódi éneteket, ha leszámoltok azzal, akinek gondoljátok magatokat – mondta Manley, és egyenesen Sophie-ra nézett. Ő pityeregve ment vissza asztalához; a galádok bőrén herpeszhólyagok robbantak ki. Körülötte zavaros zöld pontszámok bukkantak fel a semmiből körös-körül. Hester feje fölött „1”, Anadil fölött „2”, az olajos barna bőrű Ravan fölött „3”, a szőke, hegyes fülű Vex fölött „4”. Hort izgatottan itta ki italát, de csak egyetlen gyenge pattanás nőtt ki az állán. Belecsapott a büdös „19”-be, de a szám visszaütött. – A rondaság azt jelenti, hogy az intelligenciára támaszkodtok – mondta Manley határozott, oktatói hangon, és lassan megindult Sophie felé. – A rondaság azt jelenti, hogy bíztok a lelketekben. A rondaság szabadság. Azzal egy tálat tett le Sophie asztalára. A lány lenézett a fekete ebihaldzsúszra. Némelyik apróság még mozgott. – Ami azt illeti, tanár úr, azt hiszem, a Szépészettanárnőm nagyon nem nézné jó szemmel, ha részt vennék ennek a feladatnak a… – Három bukó jegy, és még nálam is rondább leszel! – fröcsögte Manley. Sophie felnézett. – Nem hiszem, hogy az lehetséges lenne. Manley az osztályhoz fordul. – Ki szeretne segíteni a kedves Sophie-nak, hogy megízlelhesse a szabadságot? – Ééén! Sophie hirtelen a hang irányába fordult. – Ne aggódj – súgta Hort –, így sokkal szebb leszel. Sophie sikítani sem tudott, amikor belenyomta a fejét a tálba. Agatha a Jó kastélyának területén, a tó partján, pocsolyában feküdt. Gondolatban újra átélte mindazt, ami a Rossz oldalon történt vele. 94

A legjobb barátnője ostobának nevezte, rárontott, ellopta a ruháját, otthagyta a boszorkányokkal, és aztán szerelmi tanácsot kért. Nyilván a hely szelleme teszi ezt. Gavaldonban Sophie nem törődött volna iskolával, kastélyokkal, fiúkkal. Gavaldonban ketten együtt már kitaláltak volna valamit, hogy ez a kaland jól végződjön. De itt nem lehet. Haza kell vinnem. Muszáj hazajutnunk. Valami mégis nyugtalanította. Az a pillanat… ott a hídon… Sophie rózsaszínben a Jók Iskolája mellett, ő feketében a Rosszak Iskolájánál… „Most már minden tökéletes” – ezt mondta Sophie. És igaza volt. A hiba egy röpke pillanatra ki volt javítva. Mindketten azon az oldalon voltak, ahová tartoztak. Akkor miért nem maradhattunk ott? Akármi történt, hajszálon múlott, hogy a végén így alakult. Mert ha Sophie bejutott volna a Jók Iskolájába, soha nem jött volna ki onnan. Agatha megriadt. Nehogy a tanári kar felfedezze ezt a kavarodást! Meg kell bizonyosodnia arról, hogy nem cserélik át őket a megfelelő oldalra. De hogyan biztosíthatná, hogy Sophie maradjon ott, ahol van? Menj az órára! – súgta a szíve. Pollux azt mondta, az iskola azért tart mindkét tagozaton ugyanannyi növendéket, hogy fennmaradjon az egyensúly. Tehát ahhoz, hogy a hibát kijavítsák, helyet kell cserélniük. Amíg Agatha a Jók Iskolájában a helyén van, addig Sophie a Rosszak Iskolájában ragad. És ha van valami, amit Agatha biztosan tudott, az az, hogy a barátnője nem sokáig maradhat meg galádként. Néhány nap, és könyörögni fog, hogy menjenek haza Gavaldonba. Menj az órára! Hát persze! Megtalálja a módját, hogy legalább addig kibírja ebben a szörnyű iskolában, amíg Sophie megtörik. És Agatha elrablásuk óta először nyitotta meg a szívét a reménynek. A remény azonban tíz perccel később kimúlt. Vidáman fütyörészve, vakítóan sárga ruhában, hosszú rókaprém kesztyűben besétált a rózsaszín karamellcukorka osztályterembe. Emma Anemone professzor egy pillantást vetett Agathára, és rögtön abbahagyta a keresést. És mintha magában beszélne, mégis hallhatóan, azt mondta: – Az aranyhajú Rapunzel is dolgozott – jelentette ki, azzal nekifogott, hogy leadja az első Hogyan lehet kedvesebb a mosolyunk? című 95

tananyagot. – Nos, az a lényeg, hogy a szemetekkel kommunikáljatok – csiripelte, és bemutatta a tökéletes hercegnőmosolyt. Kidülledő szeme, vadsárga haja és a színben hozzáillő ruha láttán Agatha arra gondolt, a tanárnő olyan, mint egy őrült kanári. Ám azt is tudta, hogy a hazajutás esélye az ő kezében van, ezért a többiekkel együtt szófogadóan utánozta Emma Anemone professzor lófogú vigyorát. Emma Anemone professzor körbejárt, és megszemlélte a lányokat. – Nem kell olyan nagyon hunyorogni hozzá… Egy kicsit kevésbé ráncolódjon az orrod, kicsim… Ó, abszolút gyönyörűséges! – kiáltott fel Beatrixnél, aki ragyogó mosolyával mintha bevilágította volna a termet. – Lányok, ilyen a mosoly, amely a legmegrögzöttebb hercegnőkerülő herceg szívét is vajjá lágyítja. Az ilyen mosoly békét teremthet a legádázabb háborúskodásban. Az ilyen mosoly jólétet hozhat a királyságba. Aztán meglátta Agathát. – Te ott! Mi ez az idétlen vigyor? A tanárnő föléje tornyosult, Agatha pedig minden igyekezetével próbálta utánozni Beatrix tökéletes mosolyát. Egy pillanatra azt hitte, sikerült. – Szent egek! Micsoda hátborzongató vigyor! Egy mosolyt, gyermekem! Csak egy közönséges, hétköznapi mosolyt! Vidám. Boldog. Gondolj valami vidám dologra, örömre, boldogságra. De nem tudott másra gondolni, mint Sophie-ra, ahogy ott állt a hídon, és éppen elhagyni készült őt egy fiúért, akit nem is ismert. – Na, ez most így kifejezetten rosszindulatú vicsor! – sikoltott fel Anemone professzor. Agatha megfordult, és azt látta, hogy az egész osztály lehúzódik, mintha arra számítottak volna, hogy mindannyiukat patkánnyá változtatja. („Szerintetek evett már gyereket?” – kérdezte Beatrix. „Annyira örülök, hogy nem vagyok a szobatársa!” – sóhajtott Reena.) Agatha arca fájdalmas grimaszba rándult. Nem lehet ennyire rossz. Aztán meglátta Anemone professzor arcát. – Ha valaha úgy adódik, hogy szükséged van egy férfi bizalmára, ha valaha úgy adódik, hogy rákényszerülsz, hogy egy férfi megmentsen téged, ha valaha úgy adódik, hogy szeretnéd, ha egy férfi szeretne, gyermekem, tégy belátásod szerint… csak ne mosolyogj rá! Pollux órája, a Hercegnőetikett még ennél is szörnyűbb volt. Rossz 96

hangulatban érkezett, hatalmas kutyafeje vézna kecsketetemhez csatlakozott, és azt mormogta, hogy „ezen a héten Castornál van a test”. Felnézett, észrevette, hogy a lányok tágra nyílt szemmel, döbbenten bámulnak rá. – És én még azt hittem, hogy hercegnőket tanítok. Ám nem hercegnőket látok, csak húsz rossz modorú lányt, akik úgy bámulnak, mint a varangy. Varangyok vagytok? Szerettek legyeket elkapdosni a rózsaszín nyelvetekkel? A lányok ezután már nem bámultak. Az első tananyag a „Hercegnőtesttartás” volt. Ezen az órán a lányoknak fejükön fülemülefészket egyensúlyozva kellett lemenniük négyemeletnyi lépcsőn. A lányok többsége ezt sikerrel teljesítette, úgy, hogy egyetlen tojást sem törtek el. Agathának nehezebben ment. Ennek számos oka volt: először is az, hogy egész életében csoszogott, aztán Beatrix és Reena szándékosan folyton őt bámulták újonnan tanult hercegnő-kedves mosolyukkal. Harmadszor az, hogy folyton arra gondolt, ezt a feladatot Sophie csukott szemmel is teljesíteni tudná. Negyedszer pedig az, hogy rendkívül abszurdnak tartotta a helyzetet: mi az, hogy egy vézna kecskelábakon imbolygó kutya oktatja a hercegnői járást?! A végén húsz fülemületojást hagyott sárgán kivérezni a márványpadozaton. – Húsz gyönyörű fülemüle, aki nem fog élni… miattad – közölte Pollux. Amikor az osztályrangsor örök arany ragyogásban megjelent a lányok feje fölött – természetesen Beatrix lett az első –, Agatha rögtön megfordult, és látta, hogy rozsdaszínű „20”-as szám lebeg a feje fölött, aztán koponyájához csapódott. Két óra, két utolsó hely. Még egy ilyen, és megtudja, mi történik azokkal, akik megbuktak. Mivel összeomlással fenyegetett a terve, hogy Sophie-t megmentse, Agatha sietett a következő órára. Nagyon igyekezett bizonyítani, hogy a Jók közé tartozik. Az akadályok nem tartották vissza Hamupipőkét a báltól. Az akadályok nem tartották vissza a herceget, hogy megcsókolja Csipkerózsikát. Sophie az asztali tükörben legkedvesebb mosolyát magára erőltetve nézte gennyhólyagos arcát. Szépséggel és bájjal minden problémát megoldott eddig az életben, és ezt is ezzel a módszerrel fogja megoldani. A csatlóskiképzést a Harangszéken, a Galádság-torony tetején levő sivár, nyitott árkádos részen tartották. Magasan. Olyan magasan, hogy harminc lépcsőfordulónyit kellett felfelé megmászni, annyira keskeny lépcsőn, hogy a 97

növendékek csak egyesével fértek el. – Ettől… ettől… fel… kavarodik a… gyomrom – lihegett Pötty, mint egy túlhevült teve. – Ha a közelemben fingik, lehajítom a toronyból – jegyezte meg Hester mogorván. Felfelé menet Sophie próbált nem gondolni a gennyes pattanásokra, hányásra és a bűzlő Hortra sem, aki a szűk helyen próbált hozzá dörzsölődni. – Tudom, hogy utálsz – szólalt meg a lerázhatatlanok határozottságával. Sophie jobbra ugrott, hogy elállja az útját. Hort balra próbálkozott. – De teljesítményre ment, és nem akartam, hogy megbukj, és… A lány oldalba könyökölte, és felrohant az utolsó néhány lépcsőn; mindent meg akart tenni, hogy új tanárának bizonyítsa, tévedés történt, neki nem itt kellene lennie. Sajnálatos módon a tanár történetesen Castor volt. – NANÁ, HOGY AZ ÉN CSOPORTOMBA TETTÉK AZ OLVASÓT! Ennél is rosszabb, hogy Castor asszisztense Beezle volt, az a vörös bőrű törpe, akit Sophie előző nap a létrán pofon vágott. Amikor Beezle meglátta Sophie gennyes-pattanásos arcát, felröhögött, mint egy hiéna: – Csúf boszorka! Castor feje féloldalasan állt a masszív kutyatesten. Ő nem volt annyira oda a látványért. – Alapból elég rondák vagytok! – mordult, azzal elküldte Beezle-t loncgyökérfőzetért, amitől rögtön helyreállt a galádok arcának eredeti állapota. A többség csalódottan morgolódott, Sophie azonban megkönnyebbülten sóhajtott. – Az, hogy megnyeritek vagy elvesztitek a csatáitokat, a csatlósaitok képességeitől és hűségétől függ – közölte Castor. – Persze lesznek köztetek, akikből csatlós lesz; jól jegyezzétek meg, hogy a csatlósok élete a Vezetőtök erejétől függ. Tehát ha életben akartok maradni, jobb, ha odafigyeltek ezeken az órákon! Sophie a fogát csikorgatta. Agatha most valószínűleg galamboknak énekel valahol a másik kastélyban, neki meg vérszomjas, izomagyú alakokkal kell verekednie. – Most pedig az első próba. Hogyan kell… – Castor oldalra lépett, és folytatta: – Aranytojó Libát idomítani. 98

Sophie tátott szájjal bámulta a Castor mögött láthatóvá vált, fészkében békésen alvó, gyönyörű aranytollú madarat. – De az Arany Lúd utálja a galádokat – szólt Anadil fintorogva. – Ez azt jelenti, hogy ha meg tudsz szelídíteni egy Arany Ludat, akkor a helyi trollal már könnyű dolgod lesz – közölte Castor. A Lúd kinyitotta kék gombszemét, meglátta a galád közönséget, és elvigyorodott. – Miért vigyorog? – kérdezte Pötty. – Mert tudja, hogy csak az időnket vesztegetjük – felelte Hester. – Az Arany Lúd csak a Végestelenekre hallgat. – Kifogások, kifogások és megint csak kifogások – ásított Castor. – Az a dolgotok, hogy ezt a szánalmas állatot rávegyétek, tojjon aranytojást. Minél nagyobb a tojás, annál előrébb lesztek a rangsorban. Sophie szíve nagyot dobbant. Ha ez a madár csak a Jókra hallgat, most bebizonyíthatja, hogy nem tartozik ezek közé a szörnyetegek közé! Csak annyit kell tennie, hogy eléri, a Lúd neki tojja a legnagyobb tojást! A Harangszék falára Castor öt stratégiát vázolt fel a csatlósok e feladatbeli kiképzésére:

– Az ötödikkel csak akkor gyötörjétek az átkozott madarat, ha az első négyet már próbáltátok! – figyelmeztette őket Castor. – A csatlósokat semmi nem gátolja abban, hogy a csesztetésre csesztetéssel feleljenek. Sophie gondoskodott arról, hogy ő legyen az utolsó a sorban, és végignézte, ahogy az első öt gyerek semmilyen eredményt nem ér el. Nem 99

járt sikerrel Vex sem, aki egészen odáig ment, hogy a madár nyakát szorongatta, amivel csak azt érte el, hogy az Arany Lúd kajánul vigyorgott. Csodával határos módon Hort volt az első, akinek sikerült. Előbb azzal próbálkozott, hogy ráüvöltött: „Tojjál!” Aztán egy „tojok rád!” felkiáltás után egyszerűen hülye libának nevezte, majd kukacokkal próbálta megvesztegetni, végül feladta, és belerúgott a fészekbe. Nem volt jó ötlet. A Lúd egy szemvillanás alatt odakapott, csőrével megragadta Hort tunikájának szélét, és felrántotta a feje fölé. Hort vakon kapálózott, tántorgott, a falnak ütközött. (Sophie megesküdött, hogy ha ezt a fiút még egyszer pucéran kell látnia, inkább kinyomja a saját szemét.) A Lúd viszont mintha elégedett lett volna az események alakulásával. Szárnyát csattogtatva gúnyosan gágogott, és olyan hangosan, olyan önfeledten kárörvendett, hogy nem tudott uralkodni magán, és egy pénzérme méretű aranytojást tojt. Hort diadalmasan mutatta fel az eredményt. – Én nyertem! – Aha. És majd a csata hevében lesz időd meztelenül rohangálni és megtojatni a Libádat – mordult Castor. A kutya azonban azt mondta, hogy aki a legnagyobb tojást produkáltatja a madárral, az nyer, így a Végességesek mind Hort taktikáját választották. Pötty grimaszokat vágott, Ravan árnyjátékkal próbálkozott, Anadil tollal csiklandozta és a kopasz, dagadt Brone a madár nagy mulatságára ráült Beezle hátára. („Büdös boszorkány!” – üvöltött a törpe.) Hester mindezt megvetéssel nézte, aztán odalépett a Lúdhoz, és bögyön vágta. A madár ököl méretű tojást tojt. – Amatőrök! – mordult Hester, azzal átadta a helyét a következőnek. Sophie-nak. A lány odalépett az Arany Lúdhoz, ami eléggé kimerültnek tűnt a sok nevetéstől és heverészéstől. De amikor a Lúd és Sophie pillantása találkozott, a madár már nem pislogott; csak ült, mint egy szobor, mozdulatlanul, és mereven figyelt. Sophie-t egy pillanatra félelmetes borzongás fogta el, testén végigfutott a hideg, mintha idegen lenne a saját lelkében. Aztán azonban a madár kedves, bölcs szemébe nézett, és feltámadt benne a remény. Nyilván látja, hogy ő nem olyan, mint a többiek. Igen, te határozottan más vagy. Sophie hátrahőkölt. Körülnézett, hogy lássa, más is hallotta-e a madár 100

gondolatát. De a többi Végességes csak türelmetlenül bámulta, mert meg kellett várniuk, míg végez, csak azután következhetett az eredményhirdetés. Sophie a Lúdhoz fordult. – Te hallod az én gondolataimat? – kérdezte gondolatban. – Elég hangosak – felelte a Lúd. – És a többiek? – Nem. Csak te. – Mert én Jó vagyok? – kérdezte Sophie mosolyogva. – Megadhatom neked, amit akarsz – közölte a Lúd. – Megmutathatom nekik, hogy hercegnő vagy. Egyetlen tökéletes tojás, és a hercegedhez kerülsz. Sophie térdre rogyott. – Kérlek! Megteszek bármit, amit akarsz. Csak segíts nekem! A madár mosolygott. – Hunyd be a szemedet, és kívánj valamit! A lány megkönnyebbült sóhajjal behunyta a szemét. És abban a pillanatban azt kívánta, hogy Tedros, az ő gyönyörű, tökéletes hercege, aki őt boldoggá tehetné… Hirtelen eszébe jutott, vajon Agatha nem azt mondta-e Tedrosnak, hogy ők ketten barátnők. Remélte, hogy nem. Döbbent sóhajokat hallott. Kinyitotta a szemét. A Lúd aranyszínű tollazata éppen színe változásának végére ért. Szürke lett. Szeme kékről feketére változott. Kedves mosolya eltűnt. És tojás egyáltalán nem volt alatta. – Mi történt? – kérdezte Sophie hirtelen hátrafordulva. – Mit jelent ez? Castor döbbenten állt. – Ez… ez azt jelenti, hogy inkább lemond a különleges képességéről, mintsem segítsen neked. Sophie feje fölött ördögi koronaként lángoló „1”-es jelent meg. – Ez a leggonoszabb, amit valaha láttam – szólt Castor ámuló nagyrabecsüléssel. A lány döbbenten nézte, ahogy osztálytársai úgy húzódnak egy csoportba, mint a riadt kishalak. Kivéve Hester, akinek megcsillant a szeme, és úgy nézett, mint aki megtalálta a kihívóját. Mögötte Beezle mélyen egy sötét sarokba húzódott. 101

– Minden Gaz Boszorkányok Kánja! – nyüszögött. – Nem, nem, nem! – sikított Sophie. – Nem Gaz. Nem Kán. Nem Boszorkány! Beezle azonban nagy bizonyossággal bólogatott. – De, de. Minden Gaz Boszorkányok Kánja, Magasztos Másságos Magasságos Méltóságos Boszorkányfeneség. Sophie visszaperdült a Lúd felé. – Mit tettem? Ám a Lúd szürke volt, mint a köd, és úgy nézett rá, mintha soha életében nem látta volna, és a lehető legközönségesebben gágogott. A Harangszékből a gágogás a mocsáron át elhallatszott az öblöt kettéválasztó magas ezüsttoronyba. Egy alak jelent meg az ablakban, és végigtekintett birodalmán. Tucatnyi füstölgő rangszám – a Jók élénk színű számai és a Rosszak sötét, komor számjegyei – lebegett a két iskola felől ablaka elé a vízen át, mint szél sodorta hőlégballonok. Ahogy a számok egyenként ellebegtek előtte, ujjait mozgatta a füstben, ezzel érzékelte, kinek a rangszáma ért el hozzá, és mivel érdemelte ki. Több tucat rangszámot érintett meg így, míg elérte azt, amire igazán kíváncsi volt: a lángvörös „1”-es, amely képek áradatában árulta el történetét. Egy Arany Lúd lemond különleges képességéről egy növendék miatt? Csak egyvalakinek lehet ilyen tehetsége. Csak egyvalaki lehet ilyen tiszta. Aki felborítja az egyensúlyt. Az Iskolamester borzongva húzódott vissza tornyába, és várta a növendék érkezését. Az Átkok és halálos csapdák órát a csontfagyasztó hűtőkamrában tartották. A falak, az asztalok, a székek mind jégből voltak. Sophie mintha emberi testeket vélt volna látni mélyen a jégpadló alatt. – Hihihihideheg vahan – panaszkodott Hort fogvacogva. – Itt még mindig melegebb van, mint a Tortúratréning-termekben – felelte lady Lesso. Fájdalmas kiáltások hallatszottak a lábuk alatti katakombából. 102

– Máháhár nehem fáházom aaaa….nnnyiraha – hebegte Hort. Arca elkékült a rémülettől és a hidegtől. – A hideg erősíti a vénáitokat – szólt lady Lesso. – Amire szükségetek is van, ha egy Könyvfaló toronymagasan megelőz benneteket a próbákban – korholta a remegő növendékeket, és lassan elindult a padjaik között. Fekete copfja ütemesen csapkodta szögletes vállszabású lila ruháját. Cipőjének tőrpengesarka csikorgott a jégen. – Ebben az iskolában nem tűrjük az indokolatlan kegyetlenkedést. Ha ok nélkül bántotok, támadtok meg valakit, akkor vadállatok vagytok, nem galádok. A mi küldetésünkhöz nagy gondosság és figyelem szükségeltetik. Ezeken az órákon megtanuljátok megtalálni azt a Végestelent, aki célotok megvalósításának útjában áll. Azt, aki egyre erősödik, amikor ti gyengültök. Odakint vannak a kedves Végességesek, valahol az erdőben… a ti Nemezisetek. Amikor eljön a megfelelő idő, megtaláljátok és megsemmisítitek. Így nyerhetitek el a szabadságot. Ekkor sikoly hallatszott fel a Tortúratréning-teremből, mire lady Lesso elmosolyodott. – Lehet, hogy a többi órátokon modortalanság, könyöklés, törtetés az elvárás, de itt nem. Itt nem lesz semmiféle próba, amíg nem látom úgy, hogy alkalmasak vagytok rá. Sophie mindezt nem érzékelte. Csak libagágogást hallott, mintha a fejében visszhangzott volna. A hidegtől vacogva könnyeivel küszködött. Mindent megpróbált, hogy átjusson a Jók Iskolájába: menekült, harcolt, könyörgött, ruhát cserélt, kívánt… Mi más maradt? Elképzelte, hogy Agatha is osztályteremben ül odaát, és a gondolattól elvörösödött. És még azt hitte, hogy barátok. – A Nemezisetek nem más, mint ősellenségetek – folytatta lady Lesso. Lila szeme villant. – A másik feletek. A lelketek ellentétpárja. Az Achillessarkatok. Sophie nagy önfegyelemmel kényszerítette magát, hogy figyeljen. Hiszen itt esélye van megtudni valamit az ellenség titkaiból. Ez sokat segíthet, ha egyszer eljut a Jók Iskolájába. – Nemeziseteket álmok révén ismerhetitek meg – folytatta lady Lesso. Látni lehetett, ahogy vékony bőre alatt lüktetnek az erek. – A Nemezis éjszakáról éjszakára kísért álmaitokban, amíg már nem láttok semmit, csak 103

az ő arcát. A Nemezis-álmoktól vacog a szívetek és forr a véretek. A Nemezis-álmoktól a fogatokat csikorgatjátok és a hajatokat tépkeditek. Mert a Nemezis-álmok jelentik gyűlöletetek teljességét. Félelmeitek teljességét. Bennük van minden gyűlöletetek és minden félelmetek. Lady Lesso végighúzta hosszú, vörös körmeit Hort asztalán. – Csak akkor szabadultok meg ezektől az álmoktól, ha a Nemezisetek halott. Csak akkor érezhetitek magatokat szabadnak, ha a Nemezisetek halott. Öljétek meg Nemeziseteket, és Sohamár örök dicsőségébe fogad benneteket! Az osztály izgatottan zsivajgott. – Természetesen iskolánk történetéből következően a kapuk nem mostanában fognak megnyílni előttetek – jegyezte meg halkan. – Hogyan találjuk meg a Nemezisünket? – kérdezte Pötty. – Ki választja őket? – kérdezte Hester. – Egy osztályba járunk a Nemezissel? – kérdezte Ravan. – Ezek a kérdések idő előttiek. Csak kivételes galádoknak adatik meg, hogy Nemezis-álmaik legyenek – közölte lady Lesso. – Előbb azt a kérdést kell feltennetek, miért van az, hogy azok a beképzelt, idióta, bárgyú Jók nyernek minden versenyt, minden próbát ebben az iskolában… És hogyan változtathattok ti ezen – mondta nyomatékosan, aztán célzatosan Sophie-ra nézett, mintha azt akarná mondani, hogy akár tetszik, akár nem, ez a rózsaszínimádó Könyvfaló a legnagyobb reménységük ebben. Amint a farkasüvöltés az óra végét jelezte, Sophie kirohant a jégteremből, fel a kanyargó lépcsőn, az egyik emeleti előcsarnokban talált egy kis erkélyt, és kilépett. A köd rejtekében a Rossz tornyának nedves falához simult, és végre megengedhette magának, hogy sírjon. Nem érdekelte, hogy elmosódik a sminkje, vagy valaki meglátja. Soha nem érezte magát ilyen egyedül, még soha nem volt ennyire megrémülve. Gyűlölte ezt a szörnyű helyet, és egyszerűen nem bírta tovább. Sophie nézte, csak nézte a Jók Iskoláját; üvegtornyai csillogtak az öböl másik felén. Először érezte úgy, hogy túl távol van, hogy nem érheti el. Ebéd! Tedros is ott lesz. Az ő ragyogó hercege, az utolsó reménye! Hiszen nem éppen erre valók a hercegek? Hogy megmentsék a hercegnőket, amikor már minden remény veszni látszik? 104

Szíve hevesen dobogott. Letörölte a könnyeit. Csak ebédig kell kibírni. A Rossz aulája felé rohant, az Aljasságtörténet-órára, amikor észrevette, hogy rengeteg növendék gyűlt össze a terem előtt. Pötty meglátta, karon ragadta. – Nem lesznek óráink. Lemondták. Senki nem tudja, miért. – Az ebédeteket a szobátokba viszik! – bődült a fehér farkas, mire a többi farkas nagy korbácscserdítéssel terelte a növendékeket a tornyaikba. Sophie szíve megsajdult erre a szörnyű hírre. – De mi tör… Hirtelen füstszagot érzett. Minden irányból áradt befelé az előcsarnokba. Sophie a nagy tömegben egy kőablakhoz sodortatta magát, ahol egy csoport növendék döbbenten állt. Követte tekintetüket az öböl másik oldalára. A Jók egyik tornya lángokban állt. Pötty elképedt. – Ki tehetett ilyen… – Ez pokoli klassz! – szólt Hester lenyűgözve. Nos, Agathának ezért nyilván felelnie kell.

105

Az óhajhalraj

Tedros egy órával korábban határozta el, hogy úszik egyet. Ekkorra már ki volt téve az első két óra utáni rangsor a Tükröm-tükröm termek ajtóira. A herceg és Beatrix neve volt legfelül, Agatha neve pedig olyan alacsonyan, hogy egy kupac egérürülék eltakarta. A lányok Tükrömtükröm terme olyan volt, mint egy középkori fürdő. Három aromaterápiás fürdője volt („forró”, „hideg” és „éppen jó”), a kis gyufaárus lány szauna, három rózsapiros sminkespult, egy Hamupipőke-ábrás pedikűrsarok és a kis hableány lagúnájába épített vízesészuhany. A fiúk Tükröm-tükröm terme inkább a testi erőnlétre helyezte a hangsúlyt. Volt Midász király aranya izzasztókunyhó, kellemes szolárium és tornaterem, ahol viking pörölyökkel lehetett súlyzózni; volt iszapbirkózás-gödör, sós vizes merülőmedence és mindenféle gőzfürdő.

A lovagiasság és lovagi erények óra után Tedros kihasználta a kardvívásóra előtti szünetet, hogy kipróbálja a medencét. Az utolsó hosszt úszta éppen, amikor észrevette, hogy Beatrix – és az a hét lány, akik már folyton a nyomában jártak – a faajtó résein át leskelődik. Tedros hozzászokott ahhoz, hogy a lányok nézik. De vajon mikor talál olyan lányt, aki nem csak a külsejét látja? Aki nem csak Arthur király fiának 106

tekinti? Akit érdekel, hogy mit gondol, mit remél, mik a gondolatai? És mégis ott áll, és törölközés közben szándékosan fordul, hogy a lányok jól láthassák. Anyjának igaza volt. Akármit tesz, akárhogy igyekezhet másnak látszani, pontosan olyan, mint az apja. Csuromvizes úszónadrágban, mellén a csillogó hattyúval mélyet sóhajtva nyitotta ki az ajtót, hogy szembenézzen nagy rajongótáborával. De nem voltak ott. A tündérjárőr áldozataivá lettek. Tedros némi csalódottságot érzett, ahogy befordult a sarkon… és ott… beleütközött valamibe. Olyannyira, hogy ledöntötte azt a valamit. – Vizes vagyok. Megint. – Agatha elkomorodott és felnézett. – Nézz a lábad e… A fiú volt az, aki körül Sophie gondolatai forogtak. Aki elrabolta Sophie szívét. Aki elrabolta egyetlen barátnőjét. – Tedros vagyok – szólt, és kezet nyújtott. Agatha nem nyúlt a felséges kéz után. Teljesen összezavarodott, és valami fogódzóra lett volna szüksége, de ez a Tedros ellenség. Feltápászkodott, nagyon bosszús pillantást vetett rá, és ellépett a széles mellkas mellett. Ekkor vette észre, hogy mindamellett, amit eddig is utált ebben a fiúban, már a szagát is utálja. Bosszús léptekkel a folyosó másik végére vonult; vizes klumpái ogreléptek módjára cuppogtak az üvegen. Még egy dühös pillantást vetett a fiúra, aztán megrántotta a kilincset. Az ajtó zárva volt. – Erre van a kijárat – mutatott Tedros a mögötte lévő lépcsőre. Agatha orrát befogva nyomult el mellette. – Én is örülök, hogy megismerhettelek – szólt a herceg. Valamiféle méltatlankodó horkanást hallott, aztán a lány letrappolt a lépcsőn, árnyéka lefelé siklott. Tedros elkomorodott. Hiszen őt szeretik a lányok. Mindig is szerették. Ez a furcsa lány viszont úgy nézett rá, mintha nem is létezne. Semmibe vette. Egy pillanatig úgy érezte, hogy magabiztossága megbicsaklik, aztán eszébe jutott, amit az apja mondott neki. A legjobb galádok esetében az ember kételkedik. Tedros úgy érezte, bármilyen szörnnyel, bármilyen boszorkánnyal, bármilyen gonosz erővel szembe tudna szállni. De ez a lány más. Ez a lány félelmetes. 107

Rettegés futott végig a gerincén. Akkor miért van az én iskolámban? Az állatok beszéde órát Uma hercegnő tartotta a Félút-öböl parti lankáin. Agatha aznap harmadszor tapasztalta, hogy az órán csak lányok vannak. A Rosszak Iskolájában nem látták szükségesnek eldönteni, mik a „fiú” képességek és mik a „lány” képességek. De itt, a Jó tornyaiban a fiúk kardvívást gyakorolnak, miközben a lányok kutyaugatást és bagolyhuhogást tanulnak. Nem véletlen, hogy a hercegnők olyan tehetetlenek a mesékben, gondolta. Ha csak annyira képesek, hogy mosolyognak, szép tartással állnak és mókusokkal beszélgetnek, akkor milyen esélyük lenne azon kívül, hogy megvárják, amíg egy fiú megmenti őket? Uma hercegnő túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy tanár legyen. Finom szálú pázsiton ült, rózsaszín ruhájában a tó fénye világította meg hátulról, kezét összefonva nagyon mozdulatlanul ült. Fekete haja derékig érő, bőre olajbogyóbarna, szeme szabályos mandula formájú, rubinpiros ajka feszes O-ba csücsörítve. Kacagó suttogással szólalt meg, de képtelen volt egyszerre kimondani egy teljes mondatot. Néhány szavanként elhallgatott, távoli róka vagy galamb hangját fülelte, és hasonló tutulásokkal és turbékolásokkal válaszolt. Amikor ráeszmélt, hogy egy egész osztály figyeli, kezével takarta arcát. – Hoppá! – riadt fel. – Túl sok barátom van! Agatha nem tudta volna megmondani, hogy a hercegnő-tanárnő ideges vagy csak egyszerűen idióta. – A Gonosznak sok fegyvere van – közölte Uma hercegnő, végre a lényegre térve. – Méreg, betegség, átok, bűbáj, csatlós és nagyon-nagyon fekete mágia. De nektek ott vannak az állatok! Agatha kuncogott. Persze, amikor például egy palloslengető csatlóssal áll szemben, nyugodtan segítségül hívhat egy pillangót. A többiek arckifejezéséből ítélve nem ő volt az egyetlen, aki nem volt meggyőzve. Uma hercegnő is észrevette ezt. A tanárnő éles füttyszót hallatott, mire egy egész seregnyi ugatás, csaholás, nyerítés és üvöltés válaszolt az iskola mögötti erdőből. A lányok döbbenten befogták fülüket. – Halljátok? – kuncogott Uma. – Minden állat beszél veletek, ha tudjátok, hogyan kell szót érteni velük. Némelyik arra is emlékszik, hogy ember volt! 108

Agatha megborzongva gondolt a galériában látott kitömött állatokra. Mind egykori növendékek voltak, ahogy ők itt. – Tudom, hogy mindenki hercegnő akar lenni – mondta Uma –, de az alacsonyabb rangúakból nem lesz jó hercegnő. Az ilyen hercegnőket lelövik, leszúrják vagy felfalják, és az nem túl kellemes és nem is hasznos. De egy jó barát rókával, egy fürkész verébbel vagy egy barátságos disznóval sokkal boldogabb véget érhettek! Foga között tompán füttyentett, mire a vízből egy vidra bukkant elő; orrán ékkövekkel kirakott mesekönyvet egyensúlyozott. – Társaságul szolgálhattok egy fogságba esett szép kisasszonynak, vagy biztonságba vezethetitek – közölte Uma kezét kinyújtva. Az ideges vidra az orrára vette a könyvet, hogy a megfelelő oldalt keresse. – Vagy segíthettek báli ruhát varrni – folytatta Uma, az ügyetlenkedő teremtést nézve. – Vagy sürgős üzenetet kézbesíthettek vagy… aha! A vidra éles nyikkanással megtalálta az oldalt, a hercegnő kezébe adta a könyvet, aztán a nyugtalanságtól összeesett. – Sőt, akár életet menthettek – közölte Uma, azzal felmutatott egy képet a könyvből: hercegnő bújt egy fa mögé, miközben egy szarvas éppen egy boszorkánymestert nyársalt fel. A hercegnő éppen úgy nézett ki élőben, mint a rajzon szereplő. – Egyszer volt, hol nem volt, egy állat megmentette az életemet, és jótett helyébe a lehető legboldogabb végben lehetett része. Agatha meglehetős gyanakvással fogadta ezt a bejelentést, de látta, hogy a lányok szeme tágra nyílik a csodálattól. Uma nem egyszerű tanárnő, hanem igazi, két lábon járó hercegnő. – Szóval, ha olyanok akartok lenni, mint én, jól kell teljesítenetek a mai feladatban – csacsogta új bálványuk, azzal a tóhoz hívta a lányokat. Hiába sütött balzsamos meleggel az őszi nap, Agatha érezte, hogy megborzong. Ha ezúttal is utolsó lesz, sosem látja viszont Sophie-t, és sosem kerülhet haza. Ettől émelyegni kezdett. Elindult a lányok után a partra, s akkor észrevette a tanárnő nyitott mesekönyvét a füvön. – Az állatok több okból szeretnek segíteni a hercegnőkön – közölte Uma hercegnő, amikor megállt a víz szélén. – Egyrészt, mert szép dalokat éneklünk, másrészt, mert menedéket adunk nekik a félelmetes erdőben, harmadrészt pedig azért, mert csak azt kívánják, bárcsak olyan szépek 109

lennének és annyira szeretnék őket, mint minket, negyedrészt, mert… – Egy pillanat… Uma és a lányok rögtön a hang irányába fordultak. Agatha az utolsó oldalánál tartotta nyitva a mesekönyvet. A kép azt ábrázolta, hogy míg a hercegnő elmenekül, a szarvast szörnyek tépik szét. – Ez mitől boldog vég? – Mert ha nem vagy elég jó ahhoz, hogy hercegnő legyél, megtiszteltetés, ha egy hercegnőért halhatsz meg – felelte Uma olyan furcsa mosollyal, mintha úgy vélné, Agatha ezt a leckét elég hamar, tapasztalatból fogja megtanulni. Agatha hitetlenkedve nézett a többiekre, de ők úgy bólogattak, mint a birkák. Akkor is, ha pontosan tudhatják, csak egyharmaduk fogja hercegnő minősítéssel elvégezni az iskolát. Mindegyikük teljesen meg volt győződve arról, hogy a hercegnőként végzők között lesz. A múzeumban kitömött állatok nyilván nem voltak korábban éppolyan lányok, mint ők. Csak állatok. A Nagyobb Jó rabszolgái. – De ha az állatok segíteni akarnak nekünk, előbb meg kell mondanunk nekik, mit akarunk tőlük – mondta Uma, azzal letérdelt a ragyogóan kék tóhoz. – Tehát a mai feladat az… – Ujját a vízbe mártotta, mire ezernyi hófehér hal bukkant fel. – Óhajhalraj! – szólt Uma ragyogó mosollyal – Belemerülnek a lelkünkbe, és megtalálják a tudatunk mélyén lapuló leghőbb kívánságainkat! Nagyon hasznos, ha valami okból éppen nem tudunk beszélni, és azt akarjuk mondani egy hercegnek, hogy csókoljon meg. Na mármost, csak annyit kell tennetek, hogy a vízbe teszitek az ujjatokat, és a halak kiolvassák a gondolatotokat. Az a lány nyer, akinek a kívánsága a legerősebb, legtisztább! Agatha azon tűnődött, vajon mit kívánhatna a lányok lelke. Eszességet, talán. Millicent volt az első. Beledugta az ujját a vízbe, behunyta a szemét. Amikor kinyitotta, azt látta, hogy a halak különböző színűek lettek, és zavartan tátogtak rá. – Mi történt? – kérdezte Millicent. – Zavaros elme – sóhajtott Uma. Aztán Kiko dugta ujját a vízbe; az a végtelenül rokonszenves lány, aki ajakrúzsát nagylelkűen Agathának ajándékozta. A halak vörös, narancs- és 110

barackszínben mutatkoztak, és valamiféle képet kezdtek formálni. Vajon mit kívánhatnak a Jó lelkek? – tűnődött Agatha, és nézte, ahogy a halak alakzatba állnak. – Békét a királyságaiknak? Egészséget a családjuknak? A Gonosz legyőzését? A halak fiúalakot rajzoltak ki. – Tristan! – csacsogta Kiko, felismerve az alak gyömbérszínű haját. – Az évnyitón nekem dobta a rózsáját! Agatha felhorkant. Tudhatta volna. Aztán Reena nyúlt a vízbe, és a halak színt változtattak ismét. Testes, szürke szemű fiút rajzolt ki testük mozaikja; a fiú éppen felajzotta íját. – Chaddick – szólt Reena elpirulva. – Becsület-torony, tízes szoba. Giselle halai a sötét bőrű Nicholast mutatták, Flavia pedig Olivert kívánta. Sahara hasonlóképpen Oliver szobatársát, Bastiant. Agatha az elején egészen idétlennek tartotta ezt a játékot, most azonban már egészen félelmetesnek látta. Erre vágynak a Jó lelkek? Fiúkra, akiket nem is ismernek? Milyen alapon? – A szerelem első látásra a leggyönyörűbb dolog a világon! – áradozott Uma. Agatha szóhoz sem jutott. Hogyan lehet egy fiút szeretni? Haszontalan, semmirekellő, megátalkodott gazok, akik azt hiszik, hogy övék a világ. Tedrosra gondolt, és felforrósodott a bőre. Gyűlölet első látásra. Ha ilyen lehetséges egyáltalán. A halak teljesen kitikkadtak, miután annyi markáns arcélt formáztak, következett a nagy finálé: Beatrix az óhajhalakat látványos színkavalkádba kényszerítette: saját meseesküvőjét képzelte el Tedrosszal, kastélyostul, koronástul, tűzijátékkal. A lányok sírva fakadtak; vagy azért, mert olyan gyönyörű volt a jelenet, vagy azért, mert tudták, hogy ezzel soha nem tudnak versenyre kelni. – Vadásznod kell rá, Beatrix! – közölte Uma. – Tedros legyen a te küldetésed! A szenvedélyed! Mert ha egy igazi hercegnő valamit eléggé akar… – mondta, megforgatva ujjait a vízben – …a barátaid összefognak érted… – a halak élénk rózsaszínné változtak – …harcolnak érted… – A halak szoros alakzatba úsztak. – És valóra váltják az álmodat. Uma beledugta a karját a vízbe, és kihúzta. A halak az ő lelkének legnagyobb vágyát mutatták. 111

– Mi az? – kérdezte Reena zavartan. – Bőrönd – súgta Uma hercegnő, és magához ölelte. Felnézett a húsz összezavarodott lányra. – Ó! Meg kell határoznom a rangsort? – De ő még nem volt – szólt Beatrix, ujjal mutogatva Agathára. Ő a legszívesebben jól megrázta volna, de nem volt rosszindulat Beatrix hangjában. Ezt a lányt nem zavarta, hogy egy egész tónyi halból éppen az imént lett kívánságra poggyász. Leginkább az izgatta, hogy Agatha még nem teljesített. Lehet, hogy mégsem olyan megátalkodott. – Csak azért, hogy Reena megkaphassa a szobáját, ha elbukik – közölte mosolyogva Beatrix. Agatha visszaszívta előbbi feltételezését. – Ó, szent egek! Egy kimaradt? – kérdezte Uma, értetlenül bámulva Agathára. Aztán az óhajhaltalan tavat nézte, majd becses kincsét, a rózsaszín kis bőröndöt. – Mindig ez van – panaszolta. És nagy sóhajjal visszadobta a rózsaszín bőröndöt a tóba, látta, ahogy lesüllyed, aztán ezernyi kívánsághallal pezseg fel. Agatha a víz fölé hajolt, és látta, hogy a halak kókadtan, fáradt tekintettel néznek fel rá. De ott voltak újra, bent a vízben, a lámpa biztonságából kilopott dzsinnek. Nem érdekelte őket, hogy az élete rendben van-e. Csak azt akarták, hogy hagyják már végre békén őket. Agatha együtt tudott érezni velük. Az én kívánságom könnyű. Nem akarok megbukni. Ennyi. Nem megbukni. Bedugta az ujját a vízbe. A halak remegni kezdtek, mint megannyi tulipán a szélben. Agatha hallotta, hogy kívánságok neszeznek a fejében… Nem megbukni… Otthon az ágyban… Nem megbukni… Sophie biztonságban… Nem megbukni… Tedros halott… A halak színe kékre, aztán sárgára, aztán vörösre változott. A kívánságok ciklonná sűrűsödtek, gyorsultak. Új arc… Ugyanaz az arc… Szőke haj… Gyűlölöm a szőke hajat… Több barát… Nem kell barát… – Nemcsak homályos – dünnyögte Uma hercegnő –, teljesen zavart! A halak vérvörösre változtak, és remegni kezdtek, mintha fel akarnának 112

robbanni. Agatha riadalmában ki akarta húzni a kezét a vízből, de a víz mintha markolta volna. – Mi a… A halak éjfeketévé változtak, és úgy repültek Agathához, mint vasreszelék a mágneshez. Remegő masszaként vonták be a kezét. A lányok rémülten elszaladtak a partról; Uma döbbenten, mozdulatlanul állt. Agatha rémülten próbálta kiszabadítani a kezét, de kirobbanó a fájdalom nyilallt fejébe… Otthon Iskola Anya Apa Jó Rossz Lányok Fiúk Végestelen Végességes… A halak Agatha kezét fogták, és egyre erősebben rázták, egyre gyorsabban, amíg nem lehetett megkülönböztetni egyik halat a másiktól. Úgy guvadt ki a szemük, mintha gombok pattantak volna el, a csapkodó uszonyaik cafatokra szakadtak, hasukból erek és belek dagadtak ki, aztán a halak ezernyi gyötrelmes kiáltást hallattak. Bukni Győzni Igazság Hazugság Elveszett Megtalált Erős Gyenge Barát Ellenség A halak ballonszerű fekete tömeggé dagadva felfelé úsztak a kezén. Agatha húzta, húzta az ujjait, próbálta kiszabadítani, de csont reccsent, törött. Kínjában üvöltött, ahogy a sikoltó halak egész karját ébenfekete gubóba vonták. – Segítség! Valaki segítsen! A gubó az arcára kúszott, elfojtotta kiáltásait. Aztán a halálos burok hátborzongató kiáltással benyelte. Agatha levegőért kapkodott, próbálta kiszabadítani magát, de annyira hasogatta a gerincét is elérő fájdalom, hogy kénytelen volt magzatpózba kucorodni. Gyűlölet Szeretet Büntetés Jutalom Vadász Préda Élők Holtak Ölni Csókolni Elvenni A fekete burok bosszúrikoltással mélyebbre, egyre mélyebbre hatolt belé, zselészerű sírba zárta, kiszívta utolsó lélegzetét, piócaként szopta el az élet utolsó cseppjét belőle, míg nem marad más, mint… Adni. A sikoltás abbamaradt. A burok elhúzódott. Agatha döbbenten hanyatt esett. Karjában egy lány volt. Nem lehetett idősebb tizenkét-tizenhárom évesnél; bőre tejkaramella-színű, haja dús, sötét. Megmozdult, kinyitotta a szemét, és úgy mosolygott Agathára, mintha régi 113

barátok lettek volna. – Száz év óta te vagy az első, aki azt kívánta, hogy kiszabadítson engem – mondta alig hallhatóan, tátogva Agatha arcára simította kezét. – Köszönöm. Azzal behunyta szemét, teste elernyedt Agatha karjában. A lány ezután lassan, fokozatosan olvadtarany-színűvé változott, aztán napsugárrá változott, és eltűnt. Agatha a haltalan tóra bámult, és hallgatta reszkető szívverését. Úgy érezte, mintha belső részeit összeverték és kicsavarták volna. Felemelte egy ujját. Törésnek nyoma sem volt. – Ez az egész… – Mély lélegzetet vett, és megfordult. – NORMÁLIS? Az egész osztály szanaszét, fák mögé bújtak, Uma hercegnő is, akinek arckifejezése választ adott a kérdésre. Hangos vijjogás hallatszott a levegőből. Agatha felnézett; az a barátságos galamb volt fölötte, akinek a tanárnő korábban köszönt. De a galamb szava már nem volt barátságos; vad, kétségbeesett hangok törtek fel torkán. A Végtelen-erdőből mély, panaszos rókanyüszítés hallatszott. Aztán újabb vonyítások, tutulások és üvöltések hangzottak mindenhonnan. Ezek a hangok semmiben nem hasonlítottak a korábbi barátságos fogadtatásra. Az állatok valósággal tomboltak. Egyre hangosabban sikoltottak, üvöltöttek… – Mi történik itt?! – kérdezte Agatha, kezét fülére tapasztva. Amint meglátta Uma hercegnő arcát, már tudta a választ. Ők is ezt akarják. Mielőtt a lány megmozdulhatott volna, minden oldalról nyomultak. Mókusok, patkányok, kutyák, pockok, szarvas, madarak, macskák, nyulak, az ügyetlen vidra. Minden állat, ami csak az iskola területén élt, minden állat, ami át tudott nyomakodni a kapukon, a kerítés alatt, felett, megváltójuk felé törekedett. Tegyél minket emberré! – követelték. Agatha elsápadt. Mióta érti az állatok beszédét? Ments meg minket, hercegnő! – kiáltották. – Mit csináljak? – kiáltotta Agatha. Uma egy pillantást vetett az állatokra, hűséges bábjaira, kebelbarátaira… – FUSS! És ekkor történt először, hogy ebben az iskolában valaki olyan tanácsot adott Agathának, amit használni tudott. A kastély felé rohant. Szarkák 114

csipkedték a kezét, klumpájába egerek kapaszkodtak, békák ugrottak fel a ruhájára. Próbálta lerázni magáról a seregletet, úgy menekült felfelé a dombon; hadonászva, fejét védve ugrott át disznókon, nyulakon, hessegetett el sólymokat és sasokat. Ám éppen amint megpillantotta a fehér hattyús ajtót, egy egér ugrott ki a fák közül, egyenesen feléje… Agatha lehúzta a fejét, és az egér a hattyúknak ütközött. Agatha rohant át az üveg előcsarnokon, el a kecsketestű Pollux mellett, aki meglátta az üldöző seregletet. – Mi az ördög… – Egy kis segítség! – kiáltott Agatha. – NE MOZDULJ! – üvöltött Pollux. De a lány már felfelé száguldott a Becsület-lépcsőn. Magasabbról visszanézett, és azt látta, hogy Pollux jobbra-balra tereli, hajigálja az állatokat, egészen addig, amíg vagy ezer pillangó betör az üvegtetőn át, leüti a fejét a kecsketestről, és az állathorda utánairamodik a lépcsőn. – NE A TORNYOKBA! – üvöltötte Pollux feje, ahogy kigördült az ajtón… Agatha azonban végigszáguldott a folyosókon, a Jancsi-pihenő osztálytermei felé. Éppen tanítás volt. Minden terem foglalt. Tanárok és növendékek ragadtak meg tarajos sülöket (rossz ötlet), sikoltozó lányok magas sarkú cipőben ugrottak fel asztaluk tetejére (rendkívül rossz ötlet), ő pedig igyekezett megszabadulni a zűrzavartól, de az édesszájú állatok befaltak egy-egy pofányi, illetve csőrnyi édességet, majd folytatták az üldözést. Valahogy sikerült annyi előnyt szereznie, hogy felfelé rohanjon az ajtón, átslisszanjon a metszettüveg ajtó szárnyai között, és becsukja maga mögött, mielőtt az első menyétnek sikerült volna átjutnia. Agatha lehajolt; Arthur király hatalmas sövényszobrának árnya vetült rá. A háztetőn fúvó jeges szél csupasz karját mardosta. Itt nem sokáig bírja ki. Nézte, csak nézte a felhőfoltos ajtót, hátha meglát egy tanárt vagy nimfát, aki megmenthetné, és akkor… valami tükröződött az üvegben. Megfordult. Izmos alak körvonalai látszottak a nappárában. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ez egyszer örült, hogy fiúval találkozik, és az egyelőre láthatatlan arcú herceg felé futott… Aztán hátrahőkölt. A szarvas gorgófő szakította át a ködöt, és tüzet fújt az ajtóra. Agatha gyorsan lehúzódott, nehogy eltalálja a második tűzlöket, 115

amely felgyújtotta az Arthur és Guinevere házassága című sövényszoborcsoportot. Igyekezett a következő sövényszoborhoz mászni, de a gorgó egyenként leégette őket, mígnem a király történetéből csak hamu maradt. Tűzgyűrű vette körül, és Agatha felnézett a füstölgő démonra. A gorgó hideg kőlábával a mellkasára lépett. Ezúttal nem menekülhetett tőle. Teste elernyedt, behunyta szemét. Semmi. Aztán kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy a gorgó előtte térdel; olyan közel, hogy villogó vörös szemében tükörképet látott. Egy ijedt kisfiú tükörképét. – Akarod, hogy segítsek? – kérdezte Agatha pihegve. A gorgófő pislogott; a remény könnyei csillogtak szemében. – De… de… én nem tudom, hogyan csináltam – hebegte. – Az… az csak véletlen volt. A gorgó a szemébe nézett, és látta, hogy igazat mond. A földre rogyott, hamut kavart fel körülöttük. Agatha lenézett a szörnyre, és arra gondolt, hogy ő is elveszett gyerek, és eszébe jutott a világ minden hasonló élőlénye. Nem teljesítették a parancsot, mert hűségesek voltak. Nem segítettek hercegnőknek, mert szerettek valakit. Azért tették, mert egy napon talán visszakapják azt a hűséget és szeretetet, amit adtak, és újra esélyük lesz embernek lenni. Csak akkor térhetnek vissza, ha előbb bekerülnek egy mesébe. Akkor juthatnak vissza nem tökéletes önmagukhoz. Mesétlen életükbe. Most ő is éppen olyan állat, mint a többiek; keresi a kivezető utat. Agatha lehajolt, megfogta a gorgó kezét. – Bárcsak segíthetnék neked! – mondta. – Bárcsak mindannyiótoknak segíthetnék, hogy hazajussatok. A gorgó Agatha ölébe hajtotta a fejét. Ahogy a tetőkert lángolt körülöttük, egy szörnyeteg és egy gyermek egymást átölelve zokogott. Agatha érezte, hogy a gorgó kőszorítása meglágyul. A gorgó döbbenten visszahúzódott. Feltápászkodott, és minden mozdulatnál repedt a kőburok… a karmok kezekké váltak… szemében ártatlanság ragyogott. Agatha felugrott hozzá; lángoktól hajolt el, és a szörnyeteg pofája kisfiú arccá olvadt. Örömmel tárta ki feléje a karját… De ekkor… A szívét kard döfte át… az elárultak fájdalmas kiáltása 116

harsant, és a fiú azonnal ismét kővé változott. Agatha döbbenten megfordult. Tedros ugrott át a tűzgyűrűn a gorgó szarvas fejéhez, kezében az Excalibur. – Neeee! – kiáltotta Agatha. De a herceg apja lángoló emlékét bámulta. – Megátalkodott, mocskos szörnyeteg! – zokogta. – Neeee! Tedros kardjával a gorgó nyakára csapott, és levágta a fejét. – Fiú volt! Kisfiú! – sikoltott Agatha. – A Jók közé tartozott! Tedros közvetlen közelről nézett a lány szemébe. – Most már tényleg tudom, hogy boszorkány vagy! Agatha válaszul az egyik szemébe csapott. Mielőtt a másikba is behúzhatott volna ököllel, tündérek, farkasok és mindkét iskola tanárai jelentek meg a tetőkertben. Éppen időben. Azt látták, hogy egy dühödt hullám csap fel a tetőre, és szétválasztja az ellenfeleket.

117

100% Ki mit tud?

Sophie egészen biztosra vette, hogy a tüzet Beatrix gyújtotta, mégpedig azért, hogy felkeltse Tedros figyelmét. Kétség sem férhet hozzá, hogy Tedros megmentette a lángoló toronyból, és megcsókolta, miközben a Jó tornya hatalmas lánggal égett, és már ki is tűzték esküvőjük napját. Sophie azért állt elő ezzel az elmélettel, mert ez az ő terve volt az ebédidőre. Nem valósíthatta meg azonban, mert a másnapi órákat is lemondták, így kénytelen volt ottmaradni a szobában három gyilkossal.

Nézte, csak nézte a vastányért az ágyán; rajta valami nyálkás kásaszerűség és disznócsülök. Tudta, hogy három nap éhezés után meg kell ennie, bármilyen undorító ebédet küldtek is fel. Az ebéd viszont az undorítónál is undorítóbb volt. Paraszt menü. Kihajította a tányért az ablakon. – Nem tudjátok, hol találhatnék itt uborkát? – kérdezte Sophie. Hester a szoba másik végéből komoran nézett rá. – A liba. Hogyan csináltad?

118

– Utoljára mondom, Hester, hogy nem tudom! – felelte Sophie. Gyomra hangosan kordult. – Az a hülye liba megígérte nekem, hogy segít átkerülnöm a másik iskolába, de hazudott nekem. Talán bedilizett, miután annyi tojást tojt. Tudsz itt valami kertet, ahol nő lucerna, búzafű vagy… – Te beszéltél vele? – kérdezte Hester tele szájjal. Éppen a csülköt majszolta. – Hát, nem egészen – felelte Sophie. Szédült, émelygett. – De hallottam a gondolatait. Veletek ellentétben a hercegnők tudnak beszélni az állatokkal. – De nem hallják a gondolataikat – jegyezte meg Pötty a csokoládéval ízesítettnek tűnő kásaszerűséget hörpölgetve. – Arra csak azok képesek, akiknek a lelke 100 százalékosan tiszta. – Tessék! Itt a bizonyíték, hogy 100 százalékosan Jó vagyok – mondta Sophie megkönnyebbülten. – Vagy 100 százalékosan Rossz – riposztolt Hester. – Attól függően, hogy neked hiszünk vagy a csontmadárnak, a ruháknak, a Lúdnak és a hullámszörnynek. Sophie nagy szemeket meresztett rá, majd felkacagott. – Én? 100 százalékosan Rossz? Én? Ez esztelenség! Ez őrült beszéd! Ez… – Lenyűgöző! – tűnődött Anadil. – Egy-két patkánynak még Hester is megkegyelmezett. – És mi még azt hittük, hogy teljesen tehetségtelen vagy – vicsorgott Hester. – Pedig báránybőrbe bújt kígyó vagy. Sophie próbálta abbahagyni a vihogást, de képtelen volt. – Fogadjunk, hogy ezenfelül van valami különleges képessége, amivel túltesz rajtunk – szólt Pötty, apró csokilábnak látszó valamit majszolva. – Nem értem – kuncogott Sophie. – Honnan van ez a rengeteg csoki? – Mi az? – mordult Anadil. – Mi a tehetséged? Éjjellátás? Láthatatlanság? Telepátia? Méregfog? – Engem nem érdekel, mi az – csattant fel Hester. – Az én tehetségemet nem múlhatja felül. Bármennyire galád. Sophie olyan görcsösen nevetett, hogy potyogtak a könnyei. – Hát ide figyelj! – vicsorgott Hester, kezét ökölbe szorítva a tányér körül. – Ez az én iskolám. – Tartsd meg a nyavalyás iskoládat! – vágott vissza Sophie. 119

– Én vagyok az Osztályvezér! – üvöltött Hester. – Nem kétlem! – És egyetlen Könyvfaló sem állhat az utamba! – Minden galád ilyen mulatságos? Hester vadul felhördült, azzal tányérját Sophie felé hajította, aki éppen időben hajolt le, így a korong a falban, egyenesen Robin Hood körözési plakátjában áll meg, fejét lenyesve. Sophie abbahagyta a nevetést. A megperzselődött ágyon át Hesterre nézett. Körvonalait látta a nyitott ajtóban. Fekete volt, mint a halál. Sophie egy pillanatra mintha úgy látta volna, hogy az osztálytársa tetoválása megmoccant. – Vigyázz, boszorka! – szólt vissza Hester mély undorral, és becsapta az ajtót. Sophie lenézett remegő ujjaira. – És mi még azt hittük, hogy meg fog bukni! – csacsogta mögötte Pötty. Agatha tudta, hogy nagyon rossz lehet a helyzet, miután hagyták, hogy egy farkas vigye el őt. A tűz után két napig el sem hagyhatta a szobáját. Csak a mosdót használhatta, és annyi időre nyithatta ki az ajtót, hogy ételt vegyen át a duzzogó tündérektől: nyers zöldséget és szilvalevet kapott. Végül a harmadik napon ebéd után érte ment a fehér farkas, és elvezette. Karmai a rózsaszín ruha megpörkölődött ujjába vájtak. Az előcsarnok freskói előtt haladtak, komor Végestelenek és tanárok előtt, akik nem mertek a szemébe nézni. Agatha a könnyeivel küszködött. Már kétszer volt a legrosszabb a csoportban. Azzal, hogy miatta tört ki az állatok riadt rohama, és tűz ütött ki az iskolában, nyilván a harmadik utolsó helyet is megkapta. Csak annyit kellett volna tennie, hogy úgy tesz, mintha ő is Jó lenne, és kibír néhány napot, de erre is képtelen volt. Hogyan gondolhatta, hogy egyáltalán képes megmaradni a Jók között? Szépek. Tiszták. Erényesek. Ha ez a Jó, akkor ő 100 százalékosan Rossz. Most el kell szenvednie a büntetést. És Agatha eleget tudott a mesebeli büntetésekről – megcsonkítás, kibelezés, olajban főzés, élve megnyúzás –, hogy tudja: élete vége véres és fájdalmas lesz. A farkas túlvonszolta a Jótékonyság-tornyon, egy szemüveges harkályon, aki éppen az új rangsort függesztette ki a Tükröm-tükröm terem ajtajára. 120

– Az Iskolamesterhez megyünk? – kérdezte a lány. A farkas felmordult. A folyosó végébe vonszolta, és az utolsó ajtón egyszer kopogott. – Tessék! – szólt egy halk hang odabentről. Agatha a farkas szemébe nézett. – Nem akarok meghalni. A farkas tekintete ekkor először… meglágyult. – Én sem. Kinyitotta az ajtót, és belökte Agathát. A tüzet végül nyilván sikerült eloltani, mert a harmadik napon ebéd után az órák folytatódtak, és Sophie egy nyirkos, penészes osztályteremben találta magát. A különleges képességek órán. De alig tudott figyelni, annyira éhes volt. Időnként hangosan megkordult a gyomra. Hester gyilkos pillantásokat vetett rá, Pötty pedig 100 százalékosan Rossz szobatársáról sugdolózott. Úgy kezdte a hetet, hogy bizonyítani akarta, ő hercegnő. Most pedig mindenki meg volt győződve arról, hogy ő a Rosszak Vezére. A különleges képességek tantárgyat Sheeba Sheeks tartotta. Kövér nő, ébenfekete arca mindkét oldalon csupa kelés. – Minden galádnak van valami tehetsége! – bődült mély, reszelős, monoton hangján, egyenes vállú bő, vörös bársony talárjában fel-alá járkálva a teremben. – Ezt a palántát fává kell nevelünk! Az aznapi feladat az volt, hogy minden Végességes mutassa meg az osztálynak egy különleges tehetségét. Minél erősebb, minél hathatósabb a tehetség, annál nagyobb pontszámot kapnak. Ám az első öt gyerek semmit nem tudott felmutatni. Vex nyöszörgött, hogy fogalma sincs, milyen tehetsége van, ha van egyáltalán. – Ezt fogjátok mondani az Iskolamesternek a Cirkuszban? – bődült rájuk Sheeks professzor. – Azt, hogy „nem ismerem a tehetségemet” ,vagy „nincs tehetségem”, vagy „nekem nem tetszik a tehetségem”, vagy „szeretnék tehetséget cserélni a Hegyek Királynőjével”? – Teljesen kikészített – jegyezte meg Pötty. – A Rossz tagozat minden évben elveszíti a Ki mit tud? Cirkusz versenyt – üvöltött Sheeba. – A Jó tagozatosok csak kornyikálnak, kardot lengetnek… Ha kitörlik a feneküket, akkor is ők nyernek. És ti semmi jobbat nem tudtok 121

kitalálni? Nincs bennetek büszkeség?! Nem szégyellitek magatokat?! Ebből elég! Nem érdekel, hogy kővé vagy ganévá változtattok egy embert! Figyeljetek Sheeba professzorra, és ti lesztek az elsők! Húsz szempár meredt rá. – Melyik majom következik? – harsant. Két nyomorúságos bemutató következett. A zöld bőrű Mona mutatványa az volt, hogy vörösre változtatta ajka színét. („Persze! Minden herceg retteg a fenyőfától!” – bődült Sheeba.) Anadil egy ujjnyival nagyobbra varázsolta patkányait, Hort szőrszálat növesztett mellkasán, Arachne kidüllesztette az egyik szemét, Ravan füstöt böfögött, és amikor a tanárnak már láthatóan kezdett elege lenni, Pötty megérintette az asztalát, mire a deszka csokoládévá változott. – A rejtély megoldva – csodálkozott Sophie. – Még sosem láttam a haszontalanságnak ilyen parádéját – hebegett Sheeba méltatlankodva. Hester következett. Sanda pillantást vetett Sophie-ra, majd két kézzel megmarkolta az asztalát, egyre erősebben és erősebben szorította, mígnem minden véna kidagadt vörösödő bőrén. – Görögdinnyét csinál belőle – jegyezte meg Sophie ásítva. – Valóban különleges. Aztán valami megmozdult Hester nyakán, és az egész osztály döbbenten bámult. A tetoválás megint megrándult, mintha egy festmény kelne életre. Vörös fejű démon bontotta ki előbb az egyik szárnyát, aztán a másikat, ördögszarvas fejét Sophie felé fordította, és résnyire nyitotta egyik véreres szemét. A lány szíve kihagyott. – Én mondtam, hogy vigyázz! – vigyorgott Hester. A démon elrugaszkodott bőréről; teljes életnagyságban hasított Sophie felé, vörös tűzcsóvákat lövellve felé. A lány reflexből elmozdult a tűz útjából, hanyatt esett, levert egy könyvespolcot. A cipő méretű fenevad felreppent, újabb tűznyalábot lövellt, amitől Sophie ruhája meggyulladt, ezért meghempergőzött a padlón, hogy eloltsa a lángokat. – SEGÍÍÍTSÉÉÉÉG! – Használd a tehetségedet, te ostoba szőke! – vakkantott Sheeba tanárnő, csípőjét billentve. 122

– Esetleg énekelhetne – gügyögte Pötty. – Azzal itt mindenkit kinyírna. Hester újabb támadásra körözte volna a démont, tekintetével kereste, de a bestia fennakadt a pókhálós, vastüskés csilláron. Sophie az utolsó padsor mögé bújt, meglátott egy leesett könyvet, a Galádság enciklopédiáját. Belelapozott. Boszorkány, Kapanyányi Monyók, Ludvérc, Susogó kísértet, Troll… – Siess, Sophie! – kiáltott Hort. Sophie látta, hogy a szárnyas vadállat kitör a pókhálók közül, és Hester pillantását követve egyenesen felé tart. Túllapozott. Visszafelé. Kriptadenevér, Küklopsz… Démon! Tíz oldal apró betű. A démonok természetfeletti teremtmények, meglepően változatos formában jelenhetnek meg. Különböző tulajdonságokban rejlik erejük és gyengeségük… Sophie megborzongott. A démon már alig egy korbácscsapásnyira volt… – A tehetségedet! – üvöltött Sheeba. A lány a könyvet dobta a démon felé, de nem találta el. A fenevad halálos vigyorral markolt meg egy lángnyalábot, mintha tőr lett volna. Sheeba nekilendült, hogy beavatkozzon, de Anadil elgáncsolta. A démon sikoltva célzott egyenesen az áldozata arcába. Ám amint elhajította a tűznyilat, Sophie-nak hirtelen eszébe jutott a tehetsége, ami minden jó lánynak megvan… Barátok. Az ablakhoz perdült, iszonyú hangosan füttyentett egy kedves, nemes állatnak, hogy mentse meg az életét… Fekete darazsak özönlöttek be az ablakon, a démon körül rajzottak. Hester hátrahőkölt, mintha őt csípték volna meg. Sophie szeme kidülledt a rémülettől. Újra fütyült, de ekkor denevérek jöttek; apró, tűhegyes fogukat a démonba mélyesztették a darazsak fullánkjai mellett. A démon úgy zuhant a földre, mint a megperzselt moly. Hester ültében elsápadt, bőrét nyálkás verejték lepte el. Sophie riadtan újra fütyült, de nem nagy, nemes állat jött, hanem méhek, darazsak, sáskák hada; megtámadták a tajtékzó teremtményt. Hester vadul, görcsösen rázkódott. Sophie a sarokban dermedten állt, miközben a sikoltozó galádok könyvekkel, székekkel igyekeztek elhessegetni a rovarokat a démonról. Ám 123

a raj kegyetlenül támadta tovább, míg Hester nem lélegzett már. Sophie a démonra vetette magát, a rovarrajba dugta kezét… – ELÉG! A raj halálos mozdulatlanságba dermedt. Mint a megszidott gyerekek, engedelmesen zsongtak, majd sötét felhőként kirepültek a nyitott ablakon. A sebesült démon zihálva visszamászott Hesterhez, és a nyakára, bőrébe simult. Hester fuldokolva köhögött, slájmot köpött fel. Az utolsó pillanatban ért véget a kínzás. Kimeredt szemmel, döbbenten nézett Sophie-ra. Reszketett a félelemtől. Sophie odaugrott hozzá. – Nem akartam… én madarat akartam… vagy egy… – szabadkozott, és vigasztalón megérintette volna Hestert, de a szobatársa elhúzódott az érintése elől. – A hercegnők tudnak állatokat magukhoz rendelni! – kiáltotta Sophie a csendbe. – Én Jó vagyok! 100 százalékosan Jó! – Hála néked, Belzebub! Sophie a hang irányába perdült. – Úgy néz ki, mint egy hercegnő! Úgy viselkedik, mint egy hercegnő! De boszorkány! – áradozott Sheeba, nagy nehezen feltápászkodva. – Jól jegyezzétek meg, amit mondok, haszontalanok! Ez fogja nyerni a Cirkuszkoronát! Két próbából másodszor lett Sophie az első. Vörös füst kígyózott felfelé a feje fölött. Pánik tört rá, osztálytársai felé fordult, de már nem megvetéssel, nem gúnyosan néztek rá. Valahogy másként. Tisztelettel. Percről percre biztosabb lett, hogy ő lesz a #1 Galád. Clarissa Dovey professzor ezüst kontyával és rózsás arcával közelről még vigasztalóbbnak és nagymamásabbnak látszott. Agatha nem is kívánhatott volna jobb hóhért. – Jobban szeretném, ha ezt az Iskolamester intézné el – szólt Dovey professzor asszony, a kristály sütőtök papírnehezék alatt igazgatva papírjait. – De mindannyian tudjuk, hogy nagyon nem szereti, ha zavarják. Végül felpillantott Agathára. És már egyáltalán nem tűnt jóságosnak. – Az iskola tele van rémült diákokkal, két nap lemaradást kell behozni a 124

tanításban, ötszáz állat emlékeit kell törölni, van egy egész folyosónyi felzabált osztályterem, egy nagy becsben tartott tetőkert lett hamuvá, és valahol az egész alatt egy fejetlen gorgó van eltemetve. Tudod, miért történt mindez? Agatha száján egyetlen szó sem jött ki. – Azért, mert nem tartottad tiszteletben Pollux egyetlen egyszerű utasítását – adta meg a választ Dovey professzor. – És közben majdnem életek vesztek oda – mondta megszégyenítő pillantást vetve a lányra, aztán újra a papírjaival foglalatoskodott. Agatha az ablakon nézett kifelé, a tópartra, ahol a Végestelenek éppen végeztek az ebéddel. Mustárban pácolt sült csirke volt, spenót, sajtos tekercs és elegáns pezsgőspoharakban almabor. Látta, hogy Tedros ámuló közönség előtt játssza el a tetőkertben történteket; olyan büszkén viselte a monokliját, mintha valami kitüntetés lenne. – Elbúcsúzhatnék a barátnőmtől legalább? – kérdezte Agatha. Szeme könnybe lábadt. Dovey professzor felé fordult. – Kérem… mielőtt megölne, legalább hadd… – Erre nincs szükség. – Kérem! De találkoznom kell vele. Utoljára. Dovey felnézett. – Agatha, első lettél az állatok beszéde órán nyújtott teljesítményedért. Teljes joggal. Ritka tehetség az, aki valóra tud váltani egy kívánságot. És bár különböző beszámolók különbözőképpen írták le, mi történt a tetőteraszon, hozzátenném, hogy iskolánk bármely növendéke, aki az életét kockáztatná, hogy segítsen egy gorgónak… – szeme csillogott, és egy pillanatra megcsillant ruháján az ezüsthattyú is. – Nos, az a növendék mérhetetlen Jóságról tesz tanúbizonyságot. A lány csak bámult, és képtelen volt szólni. – De ha még egyszer nem fogadsz szót egy tanárnak, ha ellenszegülsz az utasításuknak, Agatha, garantálom, hogy megbuktatunk. Megértetted? Megkönnyebbülten bólintott. Kintről nevetést hallott, és a hang irányába fordult. Tedros barátai áglábú, szénszemű, fekete tüskehajú párnababát rugdaltak. Hirtelen nyílvessző fúródott a bábu fejébe, tollak repültek szanaszét. A második nyílvessző a szívét tépte fel. 125

A fiúk rögtön abbahagyták a nevetést, és megfordultak. A pázsit másik végén Tedros ledobta az íját, és elsétált. – Ami pedig a barátnődet illeti, jó helye van ott, ahol van – jegyezte meg Dovey professzor asszony, és továbblapozott az aktában. – De magad is megkérdezheted tőle. A következő órán együtt lesztek. Agatha nem figyelt. Még mindig a halott tekintetű párnabábut nézte; tollat vérzett a szélbe. A bábu pontosan úgy nézett ki, mint ő.

126

Rossz csoport

Ki van még a csoportunkban? – kérdezte Agatha, mert valahogy igyekezett csökkenteni a feszültséget. Sophie nem válaszolt. Ami azt illeti, úgy viselkedett, mintha Agatha ott sem lenne.

Az utolsó óra, a tündérmese-túlélő tréning volt az egyetlen, amelyen a Jók és Rosszak iskolájának növendékei együtt lehettek. Miután Dovey professzor a Végestelen-fiúkat a Fegyvertárba rendelte, hogy leadják fegyvereiket – csak így lehetett kiengesztelni lady Lessót, aki valósággal dühöngött, hogy Tedros kardcsapása miatt elvesztettek egy gorgót –, mindkét iskola növendékei a Kék-erdő kapujánál gyülekeztek, ahol a tündérek csoportokra osztották őket. Minden csoportba nyolc Végestelen és nyolc Végességes került. Miközben a többi gyerek a csoportvezetőjét kereste (2. csoport: ogre; 8. csoport: kentaur; 12. csoport: liliomnimfa), Agatha és Sophie értek először a vérvörös 3-as jelű zászló alá. Agatha olyan sok mindent el akart mondani Sophie-nak a 127

hercegnőmosolyról, a halakról, a tűzről, de legfőképpen Arthur király ostoba fiáról… de Sophie ránézni sem volt hajlandó. – Nem mehetnénk egyszerűen haza? – könyörgött Agatha. – Miért nem mész haza te, mielőtt földikutyává változtatnak? – dühöngött Sophie. – Az én iskolámban vagy. – Akkor miért nem hagyják, hogy cseréljünk? Sophie hirtelen hátraperdült. – Azért, mert te… Mert mi… – Haza kell mennünk! – mondta Agatha nagyon határozottan. Sophie legkedvesebb mosolyával felelt. – Előbb-utóbb rá fognak jönni, mi a helyes. – Én inkább azt mondanám, hogy előbb – felelt egy hang. A hang felé fordultak. Tedros, állt előttük; inge megperzselődött, szeme dagadt, kék-vörös monoklis. – Ha mindenáron ölni akarsz, miért nem kezded most magadon? – mordult Agatha. – Egy egyszerű köszönöm elég lenne – vágott vissza Tedros. – Az életemet kockáztattam, hogy megöljem azt a gorgót. – Egy ártatlan gyereket öltél meg! – üvöltött a lány. – Ösztönöm és minden észérv ellenére megmentettelek a haláltól – bődült Tedros. Sophie csak bámult. – Ti ketten ismeritek egymást? Agatha odafordult hozzá. – Azt hiszed, hogy ő a te herceged? Ez csak egy felfuvalkodott szélkelep, akinek nincs jobb dolga, mint félmeztelenül rohangálni, és oda dugni a kardját, ahová nem kellene. – Csak azért dühös rám, mert megmentettem az életét – jegyezte meg Tedros ásítva, mellkasát vakargatva. Aztán Sophie-ra vigyorgott. – Szóval szerinted én vagyok a te herceged? Sophie diszkréten elpirult, ahogy azt az óra előtt gondosan gyakorolta. – Tudtam, hogy tévedés volt. Már az évnyitón tudtam – mondta a királyfi; kék szeme ragyogott. – Egy olyan lánynak, mint te, a Rossz közelében sem volna szabad lennie – jelentette ki, aztán komor tekintettel fordult Agatha felé. – Egy ilyen boszorkánynak pedig a Jó közelében sem lenne szabad 128

lennie. Agatha egy lépést tett a királyfi felé. – Először is ez a boszorkány történetesen a barátnője. Másodszor pedig miért nem mész játszani a tieiddel, mielőtt a másik szemedet is kiszínezném?! Tedros olyan erősen nevetett, hogy a kapurácsba kellett kapaszkodnia. – Egy hercegnő barátnője egy boszorkány! Nahát, ilyen tényleg csak a mesében van! Agatha bosszúsan nézett Sophie-ra, várta, hogy beavatkozzon, szóljon valamit. Ő viszont csak vállat vont, és Tedroshoz fordult. – Nos, egészen érdekes, hogy ezt mondod, mert hercegnő biztosan nem lehet boszorkány barátnője… De az nem a boszorkány fajtájától függ? Úgy értem… Pontosan mi is a boszorkány definíciója? Ezúttal Tedros vágott grimaszt. – És… szóval… hmmm… éppen azt próbáltam mondani… hogy… Sophie tekintete Tedros és Agatha, Agatha és Tedros között cikázott. Aztán Agatha elé lépett, és megfogta a fiú kezét. – Sophie vagyok. És tetszik a monoklid. Agatha karba fonta a kezét. – Nahát! – szólt Tedros, elbűvölten Sophie csábos zöld szemébe nézve. – Hogyan vagy képes kibírni azon a helyen? – Úgy, hogy tudtam, hogy megmentesz – súgta a lány. Agatha köhécselve emlékeztette őket a jelenlétére. – Nyilván csak tréfálsz – szólt egy lány hangja a hátuk mögül. A hang irányába fordultak. Beatrix állt az átkozott 3-as zászló alatt. És Pötty, Hort, Ravan, Millicent és az erdei csoport többi tagja. Ha minden sanda és ronda pillantást feltérképeztek volna abban a pillanatban, a kép úgy nézett volna ki, mint egy tál spagetti. – Hmmm – szólt valaki lentről. Lenéztek. Alig térdig érő, ráncos barna bőrű gnóm állt közöttük. Zöld kabátját övvel fogta össze, fején csúcsos, narancsszínű kalap. Egy üregből mászott elő. – Rossz csoport – mormogta. Yuba gnóm hangosan morgolódva kászálódott ki az odújából; aztán tömpe fehér pálcájával kinyitotta a kaput, és a Kék-erdőbe vezette a növendékeket. 129

Egy pillanatra mindenki elfelejtette haragját, félretette gyűlöletét, és csodálta a körülöttük elterülő kék csodaországot. Minden fa, minden virág, minden fűszál a kék különböző árnyalataiban pompázott. Vékony napsugárnyalábok törtek át az égszínkék lombkoronán, türkizkék fatörzseket és tengerészkék virágokat világítva meg. Szarvasok legeltek azúrkék orgonát, hollók és kolibrik ültek zafírkék fészkekben, mókusok és nyulak inaltak kobaltkék vadrózsabokrok között, gólyák ittak ultramarinkék tóból. Egyetlen állat sem rezzent össze; nem féltek; egy kicsit sem zavartatták magukat az erdőben keresztül-kasul járó növendékektől. Sophie és Agatha az erdőt mindig veszélyesnek és sötétnek tartotta, de ez az erdő szépséggel, élettel hívogatott. Legalábbis addig, amíg meg nem látták a kék fészkükön ülő csontmadarakat. – Ezeket a növendékek közelébe engedik? – kérdezte Sophie. – Nappal alszanak. Teljesen ártalmatlanok – súgta válaszul Pötty. – Hacsak egy galád fel nem ébreszti őket. A növendékek engedelmesen követték Yubát, aki vékony, rekedtes hangon előadta a Kék-erdő történetét. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer olyan is, hogy a Jók és a Rosszak Iskolája tanulóinak nem volt egyetlen közös órájuk sem. A növendékek az iskolából egyenesen a Végtelen-erdőbe kerültek. Ám mielőtt még egymással harcolhattak volna, a Jó és a Rossz ifjak is elkerülhetetlenül pampogó vadkanok, ördöngös ördögök, haspók pókok, időnként emberevő tulipánok áldozataivá váltak. – Nem vettük észre, ami szembeötlő – szólt Yuba. – Nem élhetitek túl a meséteket, ha nem élitek túl az erdőt. Vagyis ha képtelenek vagytok az erdőben megmaradni. Ezért az iskola gyakorlóterepként hozta létre a Kékerdőt. A jellegzetes, kék lombozat színét védelmező varázslatok adják, amelyek távol tartják a betolakodókat, egyben arra emlékeztetik a növendékeket, hogy ez csak az álnokabb erdő mása. Azt, hogy milyen álnok is az igazi erdő, a növendékek rögtön megtapasztalhatták, amikor Yuba az északi kapu mellett vezette őket. Bár az őszi estén még sütött a nap, a sűrű, sötét erdő a napfényt pajzsként tartotta távol. Örök éjszaka volt a zöld erdőben, a zöld minden tenyérnyi felületét árnyék borította. Ahogy szemük alkalmazkodott a sötétséghez, a növendékek meglátták a fák között kanyargó keskeny ösvényt; olyan volt, mint öregember tenyerén a fonnyadó életvonal. Az ösvény mindkét oldalán indák fojtogatták 130

a fákat; olyan sűrű szövedéket alkottak, hogy aljnövényzet alig volt közöttük. Ami az erdő aljából maradt, azt kusza tüskés szövevény, éles ágak és sűrű pókháló fedte. De egyik sem rémisztette a növendékeket annyira, mint az ösvényen túlról hallatszó hangok. Az erdő mélyéről mordulások, vonyítások, hörgések hallatszottak; halk csusszanások, reccsenések kontráztak a harmóniához. Aztán a növendékek látni kezdték, mi adja ki azt a hangot. Sok-sok szempár figyelte őket az obszidiánfekete mélységből: démoni vörös és sárga szemek villantak, tűntek el, aztán tűntek fel közelebb, mint azelőtt. A szörnyű hang egyre hangosabb lett, a vad szempárok megsokasodtak; az erdő alja élettől recsegett, és akkor a növendékek meglátták a homályból előbukkanó ólálkodó árnyakat… – Erre! – szólt hátra Yuba. A diákok eliramodtak a kaputól, és vissza se nézve követték a törpét a kék tisztásra. – A tündérmese-túlélő tréning ugyanolyan tanóra, mint a többi – magyarázta egy türkizkék fatörzsről. – A növendékek itt is rangsorszámot kapnak, értelemszerűen 1-től 16-ig terjedően. Ám itt nem csak ez a tét: egy évben kétszer mind a tizenöt csoport nevezi a legjobb Végestelent és a legjobb Végességest az iskola Mesetlon versenyére. Yuba nem mondott többet erről a titokzatos versenyről, csak azt, hogy a győztesek öt plusz első helyet kapnak. A csoport növendékei összenéztek, és mind ugyanarra gondoltak. Aki megnyeri a Mesetlont, biztosan az lesz az Osztályvezér. – Na mármost öt szabály van, ami alapján megkülönböztethető a Jó a Rossztól – folytatta a gnóm, és füstölgő pálcájával azon nyomban a levegőbe írta:

131

– Amíg betartjátok oldalatok szabályait, minden esélyetek megvan rá, hogy túléljétek a meséteket – mondta Yuba a tengerészkék füvön összegyűlt diákoknak. – Ezeket a szabályokat abszolút természetesen, vagyis készségszinten kell gyakorolni. Pontosan azért választottak benneteket abba az iskolába, amibe választottak, mert ezeket a szabályokat a legmesszebbmenőkig betartjátok. Sophie legszívesebben felkiáltott volna. Segíteni? Adni? Szeretni? Hiszen ez volt a lelke! Hiszen ő így élt! – De előbb meg kell tanulnotok felismerni a Jót és a Rosszat – mondta Yuba. – Az erdőben a látszat gyakran csal. Hófehérke kis híján odaveszett, mert kedvesnek gondolt egy öregasszonyt. Piroska a farkas bendőjében találta magát, mert nem volt képes megkülönböztetni a barátot az ellenségtől. Még a Szépségnek is nehézséget okozott megkülönböztetni az ocsmány vadállatot a nemes hercegtől. Mennyi felesleges szenvedés! Mert bármennyire is álcázza magát a Jó vagy a Rossz, mindig meg lehet különböztetni őket. Figyelmesnek kell lennetek. És soha ne feledjétek a szabályokat! Yuba ezután kiadta a rangsoroló feladatot; minden növendéknek meg kellett határoznia egy álcázott Végességes vagy Végestelen igazi természetét viselkedésük megfigyelése alapján. Az kapja a legjobb besorolást, aki a 132

legrövidebb idő alatt tud helyesen dönteni. – Én sosem tettem semmit a Rossz szabályok szerint – panaszolta Sophie a mellette álló Tedrosnak. – Bárcsak minden jótettemet ismernék! Beatrix hátrafordult. – Végességesek nem beszélhetnek Végestelenekkel. – A Végesteleneknek tilos egy Végestelent Végességesnek nevezni! – csattant fel Sophie. Beatrix zavartan pislogott, Tedros kis híján elmosolyodott. – Be kell bizonyítanod, hogy elcseréltek téged a boszorkánnyal – súgta Tedros diszkréten Sophie-nak, miután Beatrix újra előrefordult. – Nyerd meg ezt a próbát, és személyesen beszélek az érdekedben Dovey professzorral. Ha a gorgós incidens nem győzte meg, akkor ez meg fogja. – Megtennéd ezt… értem? – kérdezte Sophie. Szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Tedros megérintette a fekete tunikát. – Ugyebár nem flörtölhetek veled, ha ez van rajtad? Sophie legszívesebben ott helyben elégette volna a ruháját. Hort jelentkezett elsőnek. Bekötötték a szemét, majd Yuba pálcájával Millicentre és Ravanra mutatott, akik csodálatos módon egyre kisebbek lettek rózsaszín és fekete ruhájukban, aztán kicsusszantak belőlük; két egyforma kobrává váltak. Hort lekapta a szeméről a kötést. – Nos? – kérdezte Yuba. – Nekem átkozottul egyformának tűnnek – felelte Hort. – Tedd próbára őket – utasította Yuba rosszallón –, használd a szabályokat! – Nem is emlékszem a szabályokra – hebegte Hort. – A következőt! – mordult a gnóm. Amikor Pötty következett, Beatrixot és Hortot változtatta egyszarvúvá. De egyik egyszarvú a másikat kezdte utánozni és viszont, egészen addig, míg mindketten olyanok lettek, mint egy-egy bábjátékost utánzó bábjátékost utánzó bábjátékos. Pötty a fejét vakarta. – Első számú szabály: a Rossz támad, a Jó védekezik – vakkant Yuba. – Melyik kezdte? – Ó! Nem kezdhetnénk elölről? 133

– Nem egyszerűen rossz. A lehető legrosszabb. Pocsék! A névsort böngészte. – Ki szeretne Tedros próbája lenni? Az összes Végestelen-lány felemelte a kezét. – Te még nem voltál – szólt Yuba, egyenesen Sophie-ra mutatva. – És te sem – mondta Agathának. – Ezt a nagyanyám is meg tudná mondani – mormogta Tedros, azzal bekötötte a szemét, és hátrafordult. Agatha az osztály elé lépett, odaállt Sophie mellé, aki úgy pironkodott, mint egy szende menyasszony. – Aggie, őt nem érdekli, hogy melyik iskolában vagyok éppen; vagy hogy milyen a ruhám színe! – áradozott Sophie. – Olyannak lát engem, amilyen vagyok. – Hiszen nem is ismered! Sophie még jobban elpirult. – Te… te nem örülsz, hogy én örülök? – Semmit nem tud rólad – vágott vissza Agatha. – Csak a külsődet látja! – Életemben először érzem úgy, hogy valaki megért engem – sóhajtott Sophie. Agatha torkát sűrű sértettség zsibbasztotta. – De… na de… úgy értem, azt mondtad… Sophie a szemébe nézett. – Nagyon jó barátnő voltál, Aggie. De más iskolába fogunk járni, ugye? Agatha elfordult. – Kész! Tedros! Rajta! Yuba meglendítette a pálcáját, és mindkét lány hirtelen nyálkás, büdös kobolddá változott. Tedros levette szeméről a kötést, és orrát befogva hátrahőkölt. Sophie összetette zöld kezét, és tetves szempilláját rezegtetve nézte a királyfit. Agatha fejében még Sophie szavai lüktettek; morcosan összehúzta magát, és feladta. – Nagyon egyszerűnek tűnik a válasz – felelte Tedros, a kacérkodó koboldot szemlélve. Sophie már nem rezegtette a szempilláját. Zavartan állt. – És ez a boszorkány furmányosabb, mint gondolná az ember – szólt 134

Tedros, a két koboldot szemlélve. Agatha grimaszt vágott. Ennek a királyfinak annyi esze van, mint egy marék aszalt lepkének! – Ne az eszedet akard használni, a szíveddel érezz! – kiáltott Yuba a hercegre. A fiú arca grimaszba rándult; behunyta szemét. Egy pillanatig tétovázott. Aztán határozottan, erősen érezte a vonzást; megindult az egyik kobold felé. Sophie felszisszent. Nem feléje lépett a herceg. Tedros kinyújtotta a kezét, és megérintette Agatha nyirkos, bibircsókos arcát. – Ez Sophie. – És kinyitotta a szemét. – Ez a hercegnő. Agatha döbbenten bámult a barátnőjére. – Várjunk csak – szólt Tedros. – Igazam van, ugye? Ugye eltaláltam? Egy pillanatig néma csend volt. Aztán Sophie dühösen megrázta Agathát. – TE MINDENT TÖNKRETESZEL! Mindenki más csak azt hallotta: – GOBBO OOMIE HOOWAH! Agatha azonban pontosan értette. – Látod, milyen ostoba? Meg sem tud különböztetni minket egymástól! – kiáltott Agatha. – Te csaptad be! – sikoltott Sophie. – Ahogy átverted a csontmadarat, a hullámot és a… Tedros behúzott neki egyet. Éppen a szemén találta el. – Hagyd békén Sophie-t! – üvöltött a koboldra. Sophie csak bámult. A hercege megütötte őt. A hercege összetévesztette Agathával. Hogyan bizonyíthatja be, hogy kicsoda ő? – Használd a szabályokat! – kiáltott Yuba egy kidőlt fatörzsről. Sophie hirtelen megértette; hirtelen megnyúlt, úgy, hogy púpos teste Tedros fölé magasodott, és zsíros, koszos, nyálkás zöld kezével a herceg mellkasát cirógatta. – Drága Tedrosom! Megbocsátok neked, amiért nem ismertél fel; nem védekezem, bár megtámadtál engem. Csak segíteni akarok neked, hercegem, és olyan történetet adok neked, amellyel kéz a kézben léphetünk a szerelem, a boldogság, az Örökkön-örökké birodalmába. 135

De Tedros csak koboldvinnyogást hallott, ezért teljes súlyával Sophie lábára lépett, és tárt karokkal rohant az Agatha-kobold felé. – El sem hiszem, hogy valaha barátnője tudtál lenni annak a… A lány ágyékon rúgta. – Hát, ezt tényleg nem értem – jegyezte meg Tedros, és kétrét görnyedve lerogyott. A fájdalomtól nyöszörögve felemelte a fejét, és azt látta, hogy Sophie belöki Agathát egy áfonyabokorba, Agatha pedig egy visító mókussal csapkodja Sophie-t, majd a két kobold vadul páholja egymást, mint a zabolátlan gyerekek. – Még hogy menjek haza veled! Veled! Soha! – vonyított Sophie. – Óóóó! Óóóó! Óóóó! Vegyél feleségül, Tedros! – utánozta Agatha. – Én legalább férjhez megyek! A verekedés komikus csúcspontján Sophie kék tökkel ütötte Agathát, Agatha pedig Sophie fejére ült. A csoport közben vidáman fogadásokat kötött, hogy ki kicsoda… – Menj, rohadj meg egyedül Gavaldonban! – visított Sophie. – Jobb egyedül, mint egy álnok alakkal! – kiáltott Agatha. – Tűnj el az életemből! – Te jöttél hozzám! Tedros sántítva lépett közéjük… – Elég! Nem a legmegfelelőbb pillanatot választotta. Mindkét kobold a hercegre támadt; fülsüketítő üvöltéssel, nyálkát fröcsögve egyszerre rúgták meg olyan erővel, hogy a királyfi átrepült a 2-es, 6-os és 10-es csoport felett, és egy halom vaddisznótrágyába huppant. Ekkor a lányok zöld irhája lehámlott, pikkelyük bőrré simult, testükre emberi ruha olvadt… Sophie és Agatha lassan megfordultak, és azt látták, hogy az egész csoport tátott szájjal bámulja őket. – Jó végkifejlet – jegyezte meg Hort. – Tartsd meg a véleményedet magadnak! – rótta meg Yuba. – Mert amikor a Jó Rossznak tetteti magát, és a Rossz tehetetlennek mutatkozik, és a szabályok annyira összekeverednek, hogy még én sem tudom kibogozni, mi micsoda… Akkor a történet csak egy módon végződhet. A lányok lábára varázslatos módon vascipő nőtt. 136

– Nézd! Ez szörnyű! – fintorgott Sophie. Aztán a cipők forrósodni kezdtek. Nagyon-nagyon forró lett a vas. – Tűz van! Meggyullad a lábunk! – kiáltozta Agatha ugrándozva. – Állítsa meg valaki! – kiáltott Sophie a fájdalomtól vad táncot járva. A távolban farkasok tutultak, az óra végét jelezték. – Elmehettek! – közölte Yuba, azzal eltotyogott. – És mi lesz velünk? – sikított Agatha, égető cipőjét rángatva… – Sajnálatos módon a mesebeli büntetések elég sajátosan működnek! – kiáltott vissza a gnóm. – Akkor szűnnek meg, amikor az érintettek levonták a levonandó tanulságot. Az osztály követte vissza az iskola kapujához. Otthagyták Sophie-t és Agathát táncolni az elátkozott cipőkben. Tedros haladt el sántítva a megbüntetett lányok előtt. Nyálkától, trágyától bűzlött. Mindkettejükre egyenlő undorral nézett. – Most már értem, miért vagytok barátok. Amint a herceg belépett a kék bozótba, a lányok látták, ahogy Beatrix odalép mellé. – Én tudtam, hogy mindketten gonoszok – jegyezte meg, aztán eltűntek a Szendergőfűzligetben. – Ez is a te hibád! – zihálta Sophie, kínjában bőszen csapkova, Agathát hibáztatva. – Kérem… kérem… valaki… legyen vége! – könyörgött Agatha. De a cipők könyörtelenül égették a talpukat. Egyre forrósodtak; olyannyira, hogy a két lánynak már kiabálni sem volt ereje. Az állatok sem bírták nézni ezt a szenvedést, távol maradtak tőlük. A délután estébe, aztán éjszakába fordult, ám a lányok még mindig úgy táncoltak, mint a bolondok. Forogtak, topogtak, csorgott róluk a verejték; kétségbeesésükben, fájdalmukban toporzékoltak. A cipők heve csontjaikat égette, vérük tűzfolyam lett, és hamarosan mindketten azt kívánták, bárcsak múlna el a fájdalom. Bármi áron. A halál meghallja, amikor hívják. Ám egy pillanattal azelőtt, hogy a lányok megadták volna magukat a halálnak, mielőtt a pusztulás kemény kezére is hajlandóak lettek volna megtérni, napfénysugár tört át a sötéten, lábukra világított… és a cipők kihűltek. A lányok elgyötörten összeestek. – Most már hajlandó vagy hazajönni velem? – kérdezte Agatha elcsukló 137

hangon. Sophie felnézett. Sápadt volt, mint valami kísértet. – Már azt hittem, sosem kérdezed meg.

138

Az Iskolamester rébusza

A két iskola aludt. A fekete sáncároknál azonban két fej bukkant fel. Sophie és Agatha a tavat a híg iszaptól elválasztó ezüsttoronyra pillantottak. Túl messze van ahhoz, hogy odáig ússzanak. Túl magasan ahhoz, hogy felmásszanak. A toronytestet tündérciklon védi. Az alját egy egész farkasalakulat, és íjászok fa mellvéd mögött.

– Biztos vagy benne, hogy odafent van? – kérdezte Sophie. – Láttam. – Segítenie kell nekünk! Nem mehetek vissza arra a helyre! – Figyelj, csak könyörögjünk kegyelemért, amíg haza nem küld minket. – Persze, mert az nyilván meghatja! – horkant fel Sophie. – Bízd csak rám! A lányok már egy órája azon tanakodtak, hogyan menekülhetnének el. Minden lehetőséget számba vettek. Agatha úgy gondolta, lopóddzanak ki az erdőbe, és keressék meg a Gavaldonba vezető utat. De Sophie rámutatott, hogy még ha sikerül is átjutniuk a kígyós kapun és más, álcázott csapdákon, akkor is simán eltévednek. („Nem véletlenül nevezik Végtelen-erdőnek.”) Inkább azt javasolta, hogy keressenek elvarázsolt seprűnyelet vagy varázsszőnyeget vagy valami mást az iskola tárolóiban, amivel átrepülhetnek az erdő felett. 139

– És milyen irányba repüljünk? – kérdezte Agatha. A két lány más lehetőségeket elvetett – kenyérmorzsanyomot hagyni (az sosem volt hatékony); keresni egy kedves vadászt vagy törpét, aki segít (Agatha sosem bízott az idegenekben); tündérkeresztanyát kívánni (Sophie nem bízott a kövér nőkben) –, amíg csak egy viszonylag megvalósítható esélyük maradt. De így, hogy felnéztek az Iskolamester erődjére, minden reményük odalett. – Sosem jutunk fel oda – sóhajtott Sophie. Agatha vijjogást hallott a távolból. – Ezt ne jelentsd ki olyan határozottan! Nem sokkal később már újra a Kék-erdőben jártak; testük csurom iszap. Meténgbokor mögül figyeltek egy fészeknyi nagy, fekete tojást. A fészek előtt öt csontmadár aludt a nagyrészt indigószínű fűben, amely azért nem volt teljesen indigószínű, mert helyenként egy félig evett kecske vére festette vörösre. Sophie elfintorodott. – Ugyanott vagyok, ahonnan elindultam; büdös sár tapad rám, és ki tudja, mennyi húsevő kukac és… Te meg mit csinálsz? – Amint támadnak, felugrunk. – Amint micsoda? Agatha azonban már lábujjhegyen igyekezett a tojások felé. – Az a forró vascipő kiégette az agyadat! – mordult rá Sophie. A barátnője egyre közelebb jutott a fészekhez. Közelebbről láthatta az alvó csontmadarak tűhegyes fogait, görbe karmait, tüskés farkát, amivel leszedik a húst a csontról. Hirtelen kételkedni kezdett saját terve ésszerűségében; hátrálni kezdett, de megbotlott egy ágban, és hangos reccsenéssel egy kecskecombra huppant. A csontmadarak kinyitották a szemüket. Ártalmatlanok. Hacsak egy galád fel nem ébreszti őket. A rózsaszín ruha nyilván nem téveszti meg ezeket. Agatha döbbenten nézett az ébredező démonokra. Nem adhatja fel most! Most nem, amikor Sophie végre hajlandó hazamenni! A fészek felé vetődött, megragadott egy tojást, felkészült a támadásra, gyors menekülésre. – Én ezt nem bírom nézni… Ezt nem bírom látni… – nyöszörgött Sophie, 140

azzal eltakarta a szemét, és ujjai között kilesve fröcskölő vérre, szanaszét repülő végtagokra számított. Ám az ádáz madarak úgy dörgölőztek Agathához, mint szopós kölyökkutyák az anyjukhoz. – Óóóó! Ez csicsihihiklandoz! – sikoltott. Sophie karba tette a kezét. Ormótlan klumpájában Agatha visszatért oda, ahonnan indult, és átadta a barátnőjének a tojást. – Te jössz! – Ó, kérlek! Ha téged kedvelnek, velem egyenesen párosodni akarnának. Az állatok imádják a hercegnőket – közölte Sophie, és óvatos léptekkel elindult az állatok felé… A csontmadarak harci kiáltást hallatva rátámadtak. – Segíííítséééég! – kiáltott Sophie, azzal a tojást odadobta Agathának, de a madarak továbbra is őt támadták, aki körbe-körberohant, mint valami őrült. Nyomában öt csontmadár díszlépésben, mintha valami gügye májusfaünnepségen lettek volna; mígnem elfelejtették, ki üldöz kit, és a madarak szédülten egymásnak ütköztek. – Látod? Túljártam az eszükön – közölte ragyogó mosollyal Sophie. Ekkor egy csontmadár a fenekébe csípett. – Aúúúúúú! Sophie a legközelebbi fához rohant. Fára mászni azonban nem tudott, ezért összemarkolt köszmétepépet dobott a madár szemébe, az állatnak azonban nem volt szeme, így a köszmétedarabok egyenesen átrepültek a szemüregen, és a földre toccsantak. – Aggiiiiie! Ez táááámad! A csontmadár Sophie-ra rontott, aztán hirtelen megállt. Megérezte, hogy Agatha a hátán ül. – Ülj fel, te ostoba! – kiáltott a barátnőjére. – Női nyereg nélkül? – méltatlankodott Sophie. – Kidörzsöli a bőrömet! A madár ekkor újra rátámadt. Agatha lazán a koponyájára csapott, aztán derékon ragadta Sophie-t, és felültette maga mögé. – Kapaszkodj szorosan! – kiáltott hátra Agatha, ahogy a madár felreppent; többször is keresztülbucskázott a fején az öböl felett, hogy levesse a lányokat a hátáról. Négy csontmadár robbant ki a Kék-erdőből, üldözőbe véve őket. Agatha a madár combcsontjába rúgott, Sophie úgy kapaszkodott beléje, mintha az élete múlna rajta, és ebben minden bizonnyal igaza volt. 141

– Eeeez a lehehető leeeegrosszabb ötlet! A vijjogást és a sikoltozást hallva a tündér- és farkasőrség az égre pillantott, de csak azt látták, hogy a betolakodók eltűnnek a ködben. – Ott a torony! – kiáltott Agatha, amint meglátta az ezüsttornyot a ködben. Az egyik farkas nyila süvített el a csontmadár bordái között, kis híján kettényesve Sophie-t. Tündérek rajzottak elő a ködből, arany hálószálakat köptek; a csontmadár lebukott és elfordult, úgy manőverezett, hogy elkerülje a hálószálakat és a nyílvesszőket is. A lányok ezúttal már nem tudtak elég erősen kapaszkodni a csigolyákba; mindketten lezuhantak. – Neeee! – sikoltott Agatha. Sophie megragadta a csontmadár farkának utolsó csontját. Agatha megragadta a másik lány üvegcipőjének sarkát. – Meghalunk! – üvöltött Sophie. – Csak tarts ki! – kiáltott vissza Agatha. – Izzad a kezem! – Meghalunk! A csontmadár a torony fala felé száguldott. Éppen farkát igyekezett lendíteni, hogy szétzúzza őket a szilárd felületen, amikor Agatha fényt pillantott meg a ködben. – Most! – sikított Agatha. És Sophie ezúttal szót fogadott neki. Minden irányból aranyszálak repültek, a csontmadár kétségbeesett kiáltást hallatott. A tündérek figyelték, ahogy a biztos halálba csobban, de nem akartak hinni a szemüknek. Tétován néztek egymásra. Mert a csontmadár hátán nem volt potyautas. Az ablakon való hirtelen beeséstől Sophie egész jobb oldala felhorzsolódott, Agatha csuklóján felhasadt a bőr. Ám a fájdalom azt jelenti, hogy még életben vannak. A fájdalom azt jelenti, hogy még van remény, még hazajuthatnak. Kánonban nyöszörögve feltápászkodtak. Sophie ekkor észlelte a legnagyobb kárt. – A cipőm! – Azzal felmutatta az üvegcipősarkot; szilánkosra tört. – Egyedi darab volt! – siránkozott, mintha gyászeset lenne. Agatha mintha meg sem hallotta volna. Sántikálva beljebb lépett a szürke kamrába. A helyiségben alig volt valami fény; csak a hajnal derengése hatolt be az ablakon. 142

– Hahó! – kiáltott Agatha. A visszhangok válasz nélkül haltak el. A lányok óvatosan beljebb hatoltak a félhomályos szobába. Kő könyvespolcok álltak a szürke téglafalak előtt, a polcokon sok-sok színes könyv. Sophie leporolt egy polcot, és elolvasta a kötetek gerincén álló elegáns betűket: Aranyhajú Rapunzel, Az Éneklő csontok, Gyűszű királykisasszony, A Békakirály, Nádszál hercegnő, A hat hattyú… Csupa olyan mese, amelyeket Gavaldon gyermekei valósággal faltak. Agathára nézett, aki a szoba másik oldalán ugyanezt a felfedezést tette. A világ összes valaha elmondott meséjének könyvtárában álltak. Agatha kinyitotta A Szépség és a Szörnyeteg-kötetet. Ugyanazzal az elegáns írással írták, mint a gerincet; élénk festményekkel illusztrálták; ugyanolyanokkal, amilyen képek a két iskola folyosóján voltak kiállítva. Aztán a Piros cipellő, a Szamárbőr és a Hókirálynő kötetbe nézett bele, és azt látta, hogy ugyanaz a kéz írta őket: fejedelmien szabályos, szép írás. – Aggie? Agatha követte Sophie pillantását a helyiség legsötétebb része felé. A félhomályban egy fehér kőasztalt láttak. Valami volt fölötte: hosszú, vékony tőr lebegett varázslatos módon a levegőben. Agatha végighúzta kezét az asztal hideg, sima felületén, és arra a sok üres sírkőre gondolt, amelyek a házuk mögött várják a holttestet, hogy írás kerüljön rájuk. Sophie tekintete a lebegő tőrre szegeződött; félelmetesen mozdulatlanul állt a levegőben, nem túl magasan a fehér márványlap fölött. Akkor vette észre, hogy nem is tőr. – Ez egy toll – jelentette ki halkan. Tiszta acélból készült, hegye, mint a kötőtűé, mindkét végén halálosan éles. A toll egyik oldalán mélyen bevésett folyóírással feliratot véstek:

Ekkor a tollra hirtelen napfénysugár vetült, vakító arany fénypászmákat szórva szét minden irányba. Agatha elfordult a ragyogástól. Amikor visszafordult, Sophie éppen az asztalra mászott. 143

– Sophie, neee! A lány a toll felé lépdelt, szeme tágra nyílt, tartása merev. A világ szürke homályban folyt össze körülötte. Nem maradt belőle más, csak a ragyogó, orsóhegyéles toll; a furcsa szavak szemében tükröződtek. Valahol mélyen, legbelül tudta, mit jelent ez. A tollhegy felé nyújtotta kezét. – Neeee! – kiáltott Agatha. Sophie bőre jéghideg acélt csókolt; már majdnem kiserkent a vére… Ekkor Agatha derékon ragadta, és a két lány az asztalra esett. Sophie kizökkent a transzállapotból, és gyanakvón tekintett Agathára. – Az asztalon vagyok. Veled. – Majdnem megfogtad – közölte Agatha. – Tessék? Miért fognék meg egy… Tekintete a tollra rebbent, amely azonban már nem volt mozdulatlan. Arcuk felett egy ujjnyira billegett, halálos hegyével hol egyikük, hol másikuk felé mutatott, mintha azt akarná eldönteni, hogy melyiküket ölje meg először. – Még ne mozdulj! – mondta Agatha, a fogát összeszorítva. A toll felforrósodott. – Most! – kiáltott. Amikor a toll belendült, mindkét lány legördült az asztalról. Aztán azt látták, hogy a borotvaéles tollhegy megáll, mielőtt elérte volna a márványt. Fekete füstgomoly és egy cseresznyevörös faborítójú könyv jelent meg hirtelen az asztallapon. A toll felnyitotta a könyv fedelét, az első üres oldalra lapozott, és írni kezdett: „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két lány.” Ugyanaz az elegáns írás, mint a többi. Vadonatúj mese. Sophie és Agatha a padlóról nézték döbbenten. – Na, ez már igazán furcsa – szólt egy kellemes hang. A lányok újra körülnéztek. Sehol senki. – Iskolámban a növendékek négy évig tanulnak, gyakorolnak, beveszik magukat az erdőbe, megpróbálják legyőzni Nemezisüket, ádáz csatákat vívnak… Mind abban a reményben, hogy a Ténetész esetleg megírja a történetüket. A lányok hirtelen körbeperdültek, hátha meglátják, ki szólt, de senki nem volt a helyiségben. Aztán meglátták, hogy az árnyékok összeolvadnak a 144

falon, és az a görnyedt árnyék lesz belőlük, amelyik elrabolta őket. A lányok lassan a hang felé fordultak. – És tessék, itt kezdődik egy mese két elsőéves, tapasztalatlan, képzetlen, esetlen betolakodóról – szólt az Iskolamester. Bő ezüst köntöst viselt, kelméje hullámzott a görnyedt, sovány alakon; keze, lába nem látszott. Rozsdás korona állt féloldalasan dús, kísértetiesen fehér haján. Arcát teljesen eltakarta a ragyogó ezüstmaszk; csak csillogó kék szeme és pajkos mosolyra húzódott széles, telt ajka látszott. – Gyanítom, hogy jó vége lesz. A Ténetész (Nem az Iskolamester?!) a könyvlaphoz lépett: – Egyikük gyönyörű volt, és sokan szerették, a másik azonban magányos, slampos boszorka. – Tetszik a történetünk – közölte Sophie. – Még nem ért ahhoz a részhez, ahol a te herceged behúz neked egyet – jegyezte meg Agatha. – Ez fájt – duzzogott Sophie. Felpillantottak, és azt látták, hogy az Iskolamester őket nézi. – A Könyvfalók persze kiszámíthatatlanok. Némelyek a legjobb tanítványaink közé tartoztak. A többség azonban nagyon kellemetlen kudarc volt – mondta, a távoli tornyokat nézve, aztán visszafordult a lányok felé. – De ez is azt mutatja, mennyire összezavarodtak már a Könyvfalók is. Agatha szíve nagyot dobbant. Itt az esélyük! Megragadta Sophie-t. – Most! – Nem tudok – súgta a másik lány. – Azt mondtad, hogy bízzam csak rád! – Nagyon öreg! Agatha könyökkel oldalba bökte; Sophie viszonozta… – A tanári karból sokan azt mondják, hogy elrabollak benneteket, akaratotok ellenére szakítalak el titeket az otthonotokból – folytatta az Iskolamester. Agatha diszkréten előrerugdalta Sophie-t. – De az igazság az, hogy felszabadítalak benneteket. Sophie nagyot nyelt, és levette törött cipőjét. – Megérdemlitek, hogy rendkívüli életetek legyen. Sophie óvatosan az Iskolamester felé lépdelt, letörött cipősarkát 145

felemelve. – Megérdemlitek az esélyt, hogy megtudjátok, kik vagytok valójában. Az Iskolamester Sophie felé fordult, aki cipőjét szívéhez szorította. – Követeljük, hogy engedjen szabadon! – kiáltott Agatha. Csend. A barátnője térdre rogyott. – Ó, kérem, uram, kegyelmezzen nekünk! Agatha felhördült. – Engem a Jók közé rabolt el – zokogta Sophie –, mégis a Rosszakhoz tettek, és most fekete a ruhám és piszkos a hajam, és a herceg gyűlöl engem, és a szobatársaim mind gyilkosok, és a Végességeseknek nincsen Tükrömtükröm termük, így most… – hangja szoprán nyafogásba csapott – most bűzlök! – bömbölt kezét az arcára szorítva. – Tehát szeretnétek iskolát cserélni? – kérdezte az Iskolamester. – Haza szeretnénk menni – szólt Agatha. Sophie felderült. – Cserélhetünk iskolát? Az Iskolamester elmosolyodott. – Nem. – Akkor szeretnénk inkább hazamenni – mondta Sophie. – Eltévedtek idegen földön, és haza akartak menni – jegyezte fel a Ténetész. – Volt már példa arra, hogy hazaküldtünk növendékeket – folytatta az Iskolamester. Ezüstmaszkja villant. – Betegség miatt, szellemi alkalmatlanság miatt, egy befolyásos család kérelmére… – Tehát haza tud küldeni minket – konstatálta Agatha. – Természetesen megtehetném… ha nem lennétek éppen egy mesében – közölte az Iskolamester a helyiség másik végében mozduló tollat nézve. – Tudjátok, ha a Ténetész egyszer belekezd a történetetekbe, attól tartok, követnetek kell, bárhova visz. A kérdés most az: hazavezet-e benneteket a történetetek? A Ténetész ismét a papírnak feszült. – Ostoba lányok! Örök időkre csapdába kerültek! – Ezt én is gyanítottam – felelte az Iskolamester. – Tehát nincs mód arra, hogy hazajussunk? – kérdezte Agatha. Könnyek 146

szöktek a szemébe. – Csak és kizárólag akkor, ha a történet végén hazakerültök. Vagyis ha úgy lesz megírva – közölte az Iskolamester. – No de nem gondoljátok, hogy együtt hazamenni kissé erőltetett befejezés lenne két olyan lány esetében, akik az ellentétes oldalon állnak? – De mi nem akarunk megküzdeni egymással! – közölte Sophie. – Ugyanazon az oldalon állunk – jelentette ki Agatha. – Barátnők vagyunk! – mondta Sophie, azzal megszorította Agatha kezét. – Barátnők! – szólt az Iskolamester csodálkozva. Agatha ugyanolyan csodálkozással pillantott fel, amikor megérezte Sophie kézfogását. – Nos, ez bizonyára módosít a dolgon – szólt az Iskolamester, és úgy totyogott, mint egy kotló kacsa. – Tudjátok, egy hercegnő és egy boszorkány sosem lehetnek barátnők a mi világunkban. Az itt teljesen természetellenes. Elképzelhetetlen. Lehetetlen. Ami azt jelenti, hogy ha valóban barátnők vagytok… Agatha nyilván nem hercegnő, és Sophie nyilván nem boszorkány. – Pontosan! – szólt Sophie lelkesen. – Mert én vagyok a hercegnő, és ő a bo… A másik lány bokán rúgta. – És amennyiben Agatha valóban nem hercegnő, Sophie pedig nem boszorkány, akkor nyilvánvalóan tévedtem, és egyáltalán nem a mi világunkba valók vagytok. – Léptei lassultak. – Lehet, hogy mégis igaz, amit sokan mondanak rólam. – Az, hogy ön Jó? – kérdezte Sophie. – Az, hogy öreg vagyok – sóhajtotta az Iskolamester az ablakon kinézve. Agatha nem tudta visszafogni magát izgalmában. – Tehát most már hazamehetünk? – Nos, hátravan még az a kis bökkenő, hogy mindezt be is kell bizonyítani. – De hát én próbáltam! – szólt Sophie. – Én próbáltam bizonyítani, hogy nem vagyok gazember! – Én is próbáltam bizonyítani, hogy nem vagyok hercegnő! – mondta Agatha. – Ó, igen. Ám ezen a világon csak egy mód van arra, hogy bebizonyítsátok, kik vagytok. 147

A Ténetész abbahagyta a szorgalmas írást; megérezte, hogy a történet döntő fontosságú ponthoz érkezett. Az Iskolamester lassan megfordult. Kék szemében először villant veszély. – Mi az, ami a Rosszban sosincs meg… és ami nélkül a Jó képtelen létezni? A lányok egymásra néztek. – Tehát ha megfejtjük a rébuszt, akkor… akkor hazaküld minket? – kérdezte Agatha reménykedőn. Az Iskolamester elfordult tőlük. – Remélem, egyikőtökkel sem találkozom többé. Hacsak nem akarjátok, hogy a történeteteknek elég szomorú vége legyen. A helyiség hirtelen kezdett eltűnni; fehér fény mosott el mindent, mintha a jelenetet a szemük előtt tüntették volna el. – Kérem, várjon! – kiáltott Agatha. – Mit csinál? Előbb a könyvespolcok tűntek el, aztán a falak… – Nem! Mi haza akarunk menni! Most akarunk hazamenni! – üvöltött Agatha. Aztán eltűnt a mennyezet, az asztal, a padló egy része. A két lány egy sarokba húzódott, nehogy ők is eltűnjenek. – Akkor hogyan találjuk meg? Hogyan mondjuk el a vá… – Agatha gyorsan lehúzta a fejét, hogy elkerülje a gyorsan közeledő fehér sávot. – Ön csal! Sophie látta, hogy a helyiség másik felében a Ténetész még mindig nagy igyekezettel ír, hogy követni tudja az eseményeket. A toll megérezte a pillantását, mert az acélba vésett szavak hirtelen felvöröslöttek, és Sophie szívében ismét titkos megérzés dobbant. Riadtan bújt Agathához… – Maga tolvaj! Maga zsarnok! Maga álarcos vén csaló! – sikított Agatha. – Maga nélkül is elvagyunk! A Könyvfalók maga nélkül is jól elvannak! Maradjon a tornyában a maszkjával, a tollával, és tartsa távol magát a mi életünktől! Hallja?! Más városokból raboljon gyerekeket, ha annyira akar! Hagyjon végre békén minket! A legutolsó dolog, amit láttak, az volt, hogy az Iskolamester elfordul az ablaktól, és mosolyog a fehérség tengerében. – Miféle más városokból? A két lány lába alól eltűnt a padló, és az ürességbe zuhantak; az 148

Iskolamester utolsó mondata visszhangzott a fülükben. A hang elvegyült a reggeli órákra hívó farkasüvöltéssel. Verejtékben tocsogva, vakító napfényre ébredtek. Agatha rögtön Sophie-t kereste. Sophie rögtön Agathát kereste. De saját ágyukban voltak, két külön toronyban.

149

Hullazsák utca

A reggel mindkét lánynak nyomorultul kezdődött. Nemcsak hogy szemhunyásnyit nem aludtak, de visszakerültek az iskolába… Abba az iskolába, ahol nem kellene lenniük. Újabb utálatos tanórákra. Sőt, ami ennél is rosszabb: egyikük sem tudta a választ az Iskolamester rébuszára, és ebédig nem is gondolkodhattak rajta együtt. És ha ez még nem lenne elég rossz: koboldcivakodásuk története mindkét iskolában gyorsan elterjedt. Mindenki erről beszélt.

Az elcsúfításórán Sophie próbálta figyelmen kívül hagyni a háta mögötti vihogásokat, kuncogásokat, és csak arra figyelni, amit Manley magyarázott a köpönyegek helyes használatáról. Ehhez valóban nagyon nagy koncentrációra volt szükség, mivel Hester folyton igencsak ellenséges pillantásokat vetett rá, és mert a köpönyeget nagyon sokoldalúan lehetett használni: védelemül, láthatatlanná tevő eszközként, álcaként, repülésre… Anyagtól és szövéstől függően minden típushoz más-más varázsigére volt szükség. Manley a minősítő feladathoz bekötötte a növendékek szemét; tapintás alapján meg kellett határozniuk köpönyegek anyagának típusát, és sikeresen használniuk kellett. 150

– Nem tudtam, hogy a varázslat ilyen bonyolult – dörmögte Hort, köpönyegének anyagát morzsolgatva ujjai között. Nagyon igyekezett pontosan eltalálni, hogy selyem vagy szatén. – És még csak a köpönyegeknél járunk – közölte Pötty, a saját darabját szagolgatva. – Csak várd ki, hogy az átkokig eljussunk! Ám ha Sophie valamit jól ismert, a ruhák anyagát biztosan. Rögtön tudta, hogy kígyóbőr van az ujjai alatt, és magában elmondta a varázsigét. Azonnal láthatatlanná vált testhezálló fekete köpönyegében. Ez még egy első helyet eredményezett neki, mire Hester olyan halálos pillantást vetett rá, hogy Sophie azt gondolta, a teste menten lángra lobban. A sáncárkon túl Agatha nem tudott úgy befordulni egy sarkon, hogy ne Tedrost és a barátait látta volna, ahogy koboldugrásokat imitálnak, koboldhangon vinnyognak. Akárhová ment, Tedros és társai követték; torkuk szakadtából vonyítottak, röfögtek gúnyosan, egészen addig, míg Agatha megelégelte, felkapott egy tököt, és mellbe dobta vele a fiút. – Ez csak azért történt, mert engem választottál! ENGEM VÁLASZTOTTÁL, te agyatlan, te faragatlan tuskó! Tedros erre értetlenül bámult, majd elviharzott. – A boszorkányt választottad? – kérdezte Chaddick. Tedros megfordult. Látta, hogy a fiúk bámulják. – Nem, én… az ott… az csalt… én nem… – Azzal kardot rántott. – Valaki akar párbajozni? Mivel a Holle-menedék még mindig romokban hevert, a tanórákat a tornyok közösségi termeiben tartották. Agatha követte a Végestelenek tömegét az átjárókon át. Ezek a színes üvegfolyosók a tó vize fölött kötötték össze a Jók Iskolájának tornyait. A Jótékonyság-toronyba vezető lila átjárón haladva Agatha nem is figyelt a pletykáló lányokra. Mintha ott sem lettek volna. Az Iskolamester rébuszán gondolkodott újra meg újra, egészen addig, amíg felnézve azt nem látta, hogy egyedül van. A csoport után eredt. Átnyomakodott a Buborékos mosodán, ahol nimfák sikálták a ruhákat, varázsfazekakat kerülgetett az Evő-tevő csarnokban, ahol éppen az ebéd készült, aztán egy időre véletlenül bezárta magát az egyik tanári vécébe, de végre sikerült megtalálnia a Jótékonyság-torony társalgóját. A rózsaszín kanapék már foglaltak voltak, és bár ő is elfért volna még bármelyiken, a lányok nem szorítottak neki helyet. Éppen leült volna a padlóra… 151

– Ülj ide! Kiko, a kedves, rövid hajú lány mozdult odébb. A többi lány kuncogott, amikor Agatha bepréselte magát mellé. – Tudod, most mind utálni fognak téged – jegyezte meg halkan. – Nem tudom, hogyan képzelhetik magukat Jóknak, ha ennyire durvák – súgta Kiko. – Talán mert majdnem leégettem az iskolát. – Csak irigyek. Te valóra tudod váltani a kívánságokat. Egyikünk sem képes még erre. – Az csak szerencsés véletlen volt. Ha tényleg valóra tudnám váltani a kívánságokat, már régen otthon lennék a barátnőmmel és a macskámmal. – Perrszepó önkéntelen említésétől Agatha torka elszorult. Gyorsan témát váltott. – És… hm… hogy van az a fiú, akit kívántál? – Tristan? – Kiko elkomorult. – Beatrix tetszik neki. Minden fiúnak ő tetszik. – Hiszen neked adta a rózsáját – jegyezte meg Agatha, mert eszébe jutott a tónál elhangzott kívánság. – Véletlenül. Beatrix mögöttem volt, de nem láttam. Én ugrottam fel előbb – közölte Kiko, miközben nagyon bosszús pillantást vetett Beatrixre. – Szerintem Tristan azért engem visz el a bálba, mert nem minden fiú viheti azt a farkasszukát. Agatha somolygott. Aztán grimaszba rándult az arca. – A bálba? – A Végestelenek Hó-báljába! Karácsony előtt van. Mindenkinek találnia kell egy fiút, aki elviszi a bálba, különben megbukunk. Párokként pontoznak minket a megjelenésünk, a viselkedésünk és a táncunk alapján. Szerinted miért kívánt a tónál mindenki más fiút? A lányok ilyen gyakorlatiasak. A fiúk pedig egyszerűen a legszebbet akarják – mondta Kiko vigyorogva. – Neked kin akadt meg a szemed? Mielőtt Agatha elhányhatta volna magát, nyílt az ajtó. Dús keblű nő lépett be; fején ékkövekkel díszített vörös turbán, ugyanilyen színű stólát és ruhát viselt. Arcán sötét, karamellszínű púder. Szeme körül fekete kontúr. Fülében cigányos karika fülbevaló, karkötője csörgő. – Nahát… Anemone tanárnő? – szólt Kiko nagy ámulattal. – Seherezádé vagyok – közölte Anemone professzor nevetséges 152

akcentussal. – Perzsa királyné. A hét tengerek szultánája. Nézzétek sötét sivatagi szépségemet! Azzal ledobta magától a stólát, és szörnyű hastáncot lejtett. – Látjátok, hogyan csábítalak benneteket a csípőmmel? – Aztán elfátyolozta arcát, és pislogott, mint egy bagoly. – Látjátok, hogyan csábítalak benneteket a szememmel? – Megrázta mellét, karkötőit hevesen csörgette. – Látjátok, hogyan lettem Éji Csábító? – Inkább, mint az égett kebab – mormogta Agatha. Kiko kuncogott. Anemone professzor mosolya lehervadt. Akcentusa is eltűnt. – Azt hittem, megtaníthatlak benneteket, hogyan élhetitek túl az Ezeregyéjszakát… Homokszínű smink, a kor és a hely divatjának megfelelő öltözködés… Még a híres hétfátyoltáncot is megtanítottam volna. Ám úgy látom, valami kevésbé szórakoztató tananyaggal kell kezdenem – mondta, és megigazította a turbánját. – A tündérek tájékoztattak, hogy a Hollemenedék renoválás alatt lévő termeiből is folyamatosan tűnik el édesség. Mint bizonyára tudjátok, iskolánk osztálytermei cukorkából vannak, emlékeztetőül, hogy a kapukon túli világ csupa kísértés. – Szeme összeszűkült. – De tudjuk, mi történik azokkal a lányokkal, akik cukrot esznek. Ha elkezdik, nem tudják abbahagyni. Letérnek a helyes útról. Boszorkányok áldozatává válnak. Elmerülnek az önkényeztetés örömeiben. Senki nem veszi őket feleségül. Kövéren, bibircsókosan, magányosan halnak meg. A lányok megdöbbentek, hogy valaki rongálja a tornyot. Még jobban megrökönyödtek azon, hogy akad közöttük valaki, aki az alakját is képes tönkretenni az édességgel. Agatha igyekezett ugyanolyan döbbent arcot vágni. Ekkor esett ki a pehelycukor a zsebéből… aztán egy kék nyalóka, egy darab gyömbéres kalács és két vajkaramella. Húsz hang szisszent fel egyszerre. – Nem volt időm reggelizni – magyarázkodott Agatha. – Egész éjjel nem ettem semmit! De senki sem érzett együtt vele; még Kiko sem, aki mintha sajnálta volna, hogy egyáltalán kedves volt vele. Agatha bűnbánóan a hattyúját tapogatta. – A következő két hétben te mosogatsz vacsora után, Agatha – közölte a professzor. – Hasznos emlékeztető arra az egyetlen tulajdonságra, ami a hercegnőkben születésük óta megvan, a galádokban azonban soha. 153

Agatha felugrott. A válasz! – Az étrend fegyelmezett betartásának képessége – közölte Anemone professzor. A turbános tanárnő újabb Ezeregyéjszaka-stílusú szépségtrükköket osztott meg az osztállyal; Agatha azonban komoran ült a kanapén. Ez még csak az első óra, de a problémái lényegesen megnövekedtek. A kötelező bál rémülete, kétheti mosogatás és a nyilvánvalóan bibircsókos jövő mellett rátört az a felismerés is, hogy milyen hamar választ kell találnia az Iskolamester rébuszára. – Mi lenne, ha megmérgeznénk az ételét? – mordult Hester. – Nem eszik – felelte Anadil. Együtt trappoltak a Galádság-aulában. – Mérgezett rúzs? – Hetekre bezárnának minket a Tortúratréning-terembe – hebegte Pötty; erősen pihegve igyekezett lépést tartani velük. – Nem érdekel, hogyan csináljuk, vagy hogy mennyi bajba kerülünk! – fröcsögte Hester. – Azt akarom, hogy eltűnjön ez a kígyó! Hirtelen nagy erővel benyitott a 66-os szobába. Sophie az ágyán zokogott. – Hm. Kígyóbőgést még nem láttam – jegyezte meg Anadil. – Jól vagy, kedves? – kérdezte Pötty. Hirtelen megsajnálta a lányt, akit az imént megölni terveztek. Sophie zokogva mondta el, mi történt az Iskolamester tornyában. – …és most itt van ez a rébusz, amire nem tudom a választ, Tedros meg azt hiszi, én vagyok a boszorkány, mert folyton én nyerem a próbákat, és senki nem érti, miért én győzök folyton, és miért vagyok jó mindenben…! Hester egy perccel korábban legszívesebben ott helyben megfojtotta volna. De az elhangzottaktól megváltozott az arckifejezése. – Szóval ez a rébusz. Ha tudod a választ… hazamehetsz? Sophie ismét bólintott. – És nem jössz vissza soha? – kérdezte Sophie bólintott. – Megoldjuk – jelentették ki szobatársai egyszerre. – Igazán? Sophie pislogott. – Tudod, hogy mennyire nagyon akarsz hazamenni? – kérdezte Hester. – Na, mi még annál is jobban akarjuk, hogy hazamenj – jelentette ki 154

Anadil. – Szóval… legalább hisztek nekem? – kérdezte Sophie, könnyeit törölhetve. – Bűnös, amíg ártatlansága nem bizonyíttatik – mondta Hester. – A Végességeseknél így szokás. – Bár ezt egy Végestelennek sosem mondanám. Még azt hinnék, teljesen elment az eszem – jegyezte meg Anadil. – Én is így gondoltam. De ki hazudna arról, hogy olyan sok szabályt megszegett? – kérdezte Pötty, és hiába próbálta, nem tudta csokoládévá változtatni a hattyújelvényt. – Ez a madár tényleg javíthatatlan. – Milyen az Iskolamester? – tette fel Sophie-nak a kérdést Hester. – Öreg. Nagyon, nagyon öreg. – És tényleg láttad a Ténetészt? – kérdezte Anadil. – A furcsa tollat? Egész idő alatt rólunk írt. – Igazááán? – kérdezte a három lány egyszerre. – De hiszen az iskolában vagytok! – mutatott rá Hester. – Mi történhet az iskolában, ami érdemes arra, hogy mesébe kerüljön? – kérdezte Anadil. – Biztos vagyok abban, hogy ez is csak valami tévedés, mint minden más – szipogta Sophie duzzogva. – Csak annyit kell tennem, hogy megoldom a rébuszt, megmondom a megoldást az Iskolamesternek, az lesz a bizonyíték, hogy tévedés történt, és már itt sem vagyok. Örökre elhagyhatom ezt az átkozott helyet. Egyszerű. Látta, hogy a lányok egymásra pillantanak. – Ugye? – Itt per pillanat két rejtvény van – szólt Anadil egyenesen Hesterre nézve. – Egyrészt az Iskolamester rébusza – Hester ezalatt Sophie felé fordult –, és az, hogy miért adta neked ezt a feladatot. Ha van szó, amit Agatha jobban utál, mint a „bál”, az a „tánc”. – Minden Jó lánynak táncolnia kell a bálban – közölte Pollux, öszvérlábakon tántorogva a Vitézség-torony társalgójában. Agatha próbálta visszatartani a lélegzetét. A teremnek cserzettbőr- és parfümszaga volt; penészszagú barna bőrkanapék, fejes medvebőr szőnyeg, bőrkötéses vadászati és lovaglási szakkönyvek és egy borzasztóan nagy 155

agancsú jávorszarvas trófea. Szinte honvágya volt a Rosszak Iskolája és a temetőszag iránt. Pollux elsorolta, és részben megmutatta, milyen táncokat kell járniuk a lányoknak a Jók bálján. Agatha egyiket sem tudta követni, mert Pollux folyton elesett és szabadkozott, hogy a tánclépéseket akkor tudja megmutatni, amikor visszakapja a testét. Az ideiglenesen erőtlen tanerő megbotlott egy szőnyegben, felnyársalta magát a trófeaszarvra, fenékkel esett a kandallóba, majd miután feltápászkodott, kijelentette, ideje a lényegre térni, és intett egy csoport tündérnek. A tündérek fűzfahárfát tartottak kezükben. – Játsszatok voltát! És játszottak. Villámgyorsan. Agatha egyik partnertől a másikig reppent, egyre gyorsabban, mígnem minden összemosódott a szeme előtt. Talpa égett. A cipő! Már megint! – Jövök, Sophie! – kiáltott fel, azzal elájult. A padlón fekve eszmélt. – Van olyan, hogy az elájulásra alkalmas időpont – mordult Pollux. – Ez nem volt az. – Megbotlottam! – csattant fel Agatha. – Mi van akkor, ha a bálon ájulsz el? Káosz! Vérengzés! – Nem ájultam el! – Felejtsd is el a bált! Éjféli vérengzés lenne! Agatha nagyon bosszúsan nézett le rá. – Én. Soha. Nem. Ájulok. El. Amikor a lányok megjelentek a Félút-öböl partján az állatok beszéde órára, Dovey professzor várta őket. – Uma hercegnő megbetegedett. A lányok nagyon mogorván néztek Agathára, mivel nyilvánvaló volt, hogy az általa előidézett óhajhalraj-incidens miatt nem lehet velük Uma hercegnő. Mivel ilyen rövid idő alatt senkit nem találtak, aki helyettesíthette volna, Dovey professzor rövid szabadidőt engedélyezett nekik. – A csoport jobban szereplő fele használhatja a Tükröm-tükröm termet. A gyengébben teljesítők pedig ezt az időt használják ki arra, hogy átlagos és átlag alatti teljesítményükön elgondolkozzanak. 156

Miközben Beatrix és hét kegyeltje sasszézva, szökdécselve indultak a Tükröm-tükröm terem felé manikűrözni, a kevésbé hercegnős lányok elsiettek, hogy a Kardvívásórán szemlélődjenek közönségként, mivel a fiúk félmeztelenül gyakoroltak. Agatha ez idő alatt a Jó galériájába vette be magát, remélte, hogy ott ihletet kaphat a rébusz megoldására. Végignézett a szobrokon, a tárlókon, a rózsaszín lángú fáklyákkal megvilágított kitömött állatokon, és eszébe jutott az Iskolamester kijelentése, amely szerint egy boszorkány és egy hercegnő sosem lehet baráti viszonyban. De miért? Valami nyilván van közöttük. Biztosan az a bizonyos dolog, ami a hercegnőnek lehet, a galádnak pedig soha nem lehet. Gondolkodott, gondolkodott és csak gondolkodott. Belevörösödött a füle. De akkor sem jött rá, mi lehet a válasz. Azon vette észre magát, hogy valami visszavonzza abba a sarokba, ahol azok az áttetsző festmények vannak Gavaldon olvasóiról. Agathának eszébe jutott, mit beszélt Dovey professzor azzal a kimért, feszes beszédű nővel. „Sader professzor”. Így nevezték a művészt. Ugyanaz a Sader, aki hőstörténetek tantárgyat tanítja? Nem az a következő óra? Agatha ezúttal lassan, módszeresen nézte végig a festményeket. Így vette észre, hogy a táj képe minden festményen más és más: a téren több a bolt, a templom falának színe az egyik festményen fehér, egy későbbin már vörös; a tó mögött két szélmalom van… Aztán a városka képe éppen olyan, mint amikor elkerült onnan. Még kevésbé értette az egészet, de tovább nézegette a képeket, amíg az egyiken megakadt a tekintete. Ezen a képen gyerekek olvastak mesekönyvet a templomlépcsőn ülve; a napfény egy lányt világított meg, aki kétsoros gombolású lila kabátban ücsörgött, fején napraforgós, sárga kalap. Agatha közelebbről is megnézte. Alice? Csak ő lehet. A pék lánya mindig ilyen nevetséges kabátban és kalapban járt élete minden napján; egészen addig, míg nyolc évvel ezelőtt elrabolták. A képen kicsit távolabb egy kósza napsugár fekete kabátos fiúra világított, aki éppen egy macskát vert bottal. Rune. Agatha emlékezett rá, hogy ez a fiú akarta kinyomni Perrszepó szemét, de szerencsére nem sikerült neki, mert az anyja észrevette, és seprűnyéllel zavarta el a temetődombról. Nyilán Runét is ugyanabban az évben rabolták el. Gyorsan átlépett a következő képhez, ahol sok-sok gyerek sorakozik Mr. Deauville boltja előtt, de a nap csak két gyerekre süt: a kopasz Bane-re, aki 157

az előtte álló lányt harapja meg, és a csendes, szép Garrickre. A két fiú négy éve tűnt el. Agatha szíve erősen dobogott, amikor a következő festményhez lépett. A gyerekek magasan, a smaragdszínű dombon olvastak, de két gyerek lejjebb, a napsütötte tóparton üldögélt. Egy fekete ruhás lány gyufaszálakat pöcköl a vízbe. Egy rózsaszín ruhás lány uborkát gyömöszöl rózsaszín szütyőkbe. Agathának elállt a lélegzete… aztán gyorsan visszament a képek elejére. Mindegyiken két gyereket választott a fény: az egyik okos és becsületes, a másik furcsa és komor. Agatha kilépett a falfülkéből, felmászott egy kitömött tehén farára, hogy minden képet egyszerre láthasson; és ebből a nézőpontból három tényt tudott meg Sader professzorról. Azt, hogy a professzor szabadon mozoghat a valóságvilág és a mesevilág között. Azt, hogy a professzor tudja, miért hozzák el a gyerekeket ide Gavaldonból. És azt, hogy segíthet nekik hazajutni. Amikor a tündérek a következő óra elejének kezdetét csilingelték, Agatha rögtön sietett a Mesék Nagyelőadójába, és beült Kiko mellé. Tedros és barátai kézilabdáztak; a színpad elejére faragott főnix volt a kapu. – Tristan még csak nem is köszönt – panaszolta Kiko. – Talán azt hiszi, hogy bibircsókjaim nőttek, hogy veled be… – Hol van Sader? – kérdezte Agatha. – Sader professzor – szólt egy hang. Agatha felnézett és egy nagyon szép, ezüst hajú tanárt látott, aki titokzatos mosollyal nézett rá, miközben élénkzöld öltönyében fellépdelt a színpadra. Ő volt az a férfi, aki az aulában és a hídon rámosolygott. A különc professzor. Az őrült professzor. Agatha sóhajtott. Nyilván segít neki, ha nagyon megkedveli. – Mint tudjátok, a negyedik órát én tartom itt, ahogy a Rosszak Iskolájában is. Mivel sajnálatos módon nem lehetek egyszerre két helyen, hetente másik iskolában tartom az órámat – mondta, a szónoki állványt ütögetve. – Azokon a heteken, amikor nem leszek itt, korábbi tanítványok fognak jönni, akik beszámolnak a Végtelen-erdőben történt kalandjaikról. Ők fogják vezetni a heti kihívást is, kérlek benneteket, ugyanolyan tisztelettel viselkedjetek velük, mint velem. Végül, mivel rengeteg 158

növendék-mesetörténet tanulmányi előmeneteléért vagyok felelős, és a mesetörténet pedig rettentő nagy anyag, nem tartok fogadóórát, és kérdéseitekre sem válaszolok sem az órán, sem azon kívül. Agatha köhécselt. Hogyan kaphatna válaszokat, ha Sader nem válaszol kérdésekre? – Ha mégis lennének kérdéseitek – folytatta a férfi; szeme sem rebbent –, biztosan megtaláljátok a tankönyvetekben. Bevezetés az erdő történelmébe. Vagy a másik könyvemben, ami megtalálható az Erény-torony könyvtárában. Most pedig a névsorolvasás. Beatrix? – Jelen. – Még egyszer, Beatrix! – Jelen! – csattant fel Beatrix, hangosabban megismételve a szót. – Köszönöm, Beatrix. Kiko! – Itt vagyok! – Még egyszer, Kiko. – Itt vagyok, Sader professzor úr! – Kitűnő! Reena! – Igen. – Újra? Agatha felnyögött. Ha ez így megy tovább, újholdig itt lesznek. – Tedros! – Jelen. – Hangosabban, Tedros! – Szentséges ég! Süket? – mordult Agatha. – Nem, te ostoba! – felelte Kiko. – Vak. Agatha felhorkant. – Jaj, ne hülyés… Az üveges tekintet. Az, hogy a neveket a hangokhoz igyekszik társítani. Ahogy a pulpitusba kapaszkodik…. – De a festményei! – kiáltott fel Agatha. – Látta Gavaldont! Látott minket! Sader professzor ekkor éppen feléje nézett, és mosolygott, mintha emlékeztetni akarná, hogy soha semmit nem látott. – Akkor tegyük rendbe ezt a dolgot, hogy jól értem-e – szólt Sophie. – Az elején két Iskolamester volt. Testvérek. – Ikrek – pontosított Hester. 159

– Az egyik Jó, a másik Rossz – egészítette ki Anadil. Sophie a Gonoszság aulában haladt a falat díszítő, helyenként csorba márványmozaik előtt. A csarnokot smaragdzöld alga, kék rozsda borította, tengerzöld lángok világították meg, úgy nézett ki, mint valami katedrális, ami túl hosszú ideig volt víz alatt. Megállt az egyik képnél, ami két fiatalembert ábrázolt; a kastély egyik termében voltak, a varázstollat figyelték, amit Sophie az Iskolamester tornyában látott. Az egyik testvér fehér köntösben volt, a másik feketében. A megrepedt mozaikon is észrevehető volt, hogy szép arcuk hasonló; mindkettőjüknek kísértetiesen fehér haja és mélyen ülő kék szeme volt. Ám míg a fehér ruhás testvér arca kedves, kellemes, a fekete ruhásé jegecesen merev. Mégis valamiért nagyon hasonlónak tűnt az arcuk. – És ezek a testvérek irányították a két iskolát, és ők őrizték a varázstollat – összegezte Sophie. – A Ténetészt – pontosított Hester. – És a Jóé volt a fele idő, a Rosszé meg a másik fele? – Többé-kevésbé – jegyezte meg Anadil, azzal egy csigát tömött a zsebébe a patkányainak. – Anyám azt szokta mondani, hogy ha a Jó egy kicsit előbbre járt, a Rossz kieszelt valami új trükköt, és ezzel kényszerítette a Jót, hogy javítson a védelmi rendszerén, és verje vissza a Rosszat. – A természet egyensúlya – mondta Pötty, egy csokoládévá változtatott tankönyvet majszolva. Sophie a következő mozaikhoz ment, ahol a Rossz testvér már nem uralkodott békében testvére mellett, hanem átoközönnel támadt rá. – De a Rossz úgy gondolta, hogy inkább ő tartaná ellenőrzése alatt a tollat… ööö… a Ténetészt… és ezzel a Rossz legyőzhetetlen lenne. Ezért hadsereget gyűjtött, hogy legyőzze testvérét, és kitört a háború. – A Nagy Háború – közölte Hester. – Ahol mindenki állást foglalt a Jó fivér vagy a Rossz fivér mellett. – És a végső csatában valamelyikük győzött – állapította meg Sophie az utolsó mozaikot nézve. Tengernyi Végestelen és Végességes hajol meg az ezüstmaszkos Iskolamester előtt, akinek keze fölött a ragyogó Ténetész lebeg. – De senki nem tudja, melyikük. – Gyorsan tanulsz – vigyorgott Anadil. – De az emberek ugye tudják, hogy a Jó vagy a Rossz testvér viseli az 160

ezüstmaszkot? – kérdezte Sophie. – Mindenki úgy tesz, mintha ez valami hatalmas titok lenne – felelte Hester –, de tény, hogy a Nagy Háború óta a Rossz egyetlen mesében sem győzött. – Na de a toll nem pontosan azt írja le, hogy mi történik az erdőben? – kérdezte Sophie, a Ténetész acéljába vésett furcsa jeleket nézegetve. – Nem mi irányítjuk a történeteket? – És egy napon az történik, hogy minden galád kihal? – mordult Hester. – Az a toll kényszeríti ránk a sorsunkat. Az a toll megöl minden galádot. Azt a tollat a Jó irányítja. – Ténetész, drágám – javította ki Pötty diadalmasan. – Nem egy toll. Hester kiütötte a csokikönyvet a szájából. – De ha mindig ti haltok meg, az a fivér miért képez galádokat? – kérdezte Sophie. – Egyáltalán miért tartja fenn a Rosszak Iskoláját? – Próbáld meg a tanártól megkérdezni ezt – csiripelte Pötty, táskájában nagyobb könyv után kutatva. – Remek. Szóval ti, galádok már nem nyerhettek – ásított Sophie, körmét reszelgetve egy kiálló márványdarabon. – Mi közöm van nekem ehhez? – Hát, csak annyi, hogy a Ténetész elkezdte írni a mesédet – mordult Hester. – Na és? – És mivel jelenleg ebben az iskolában vagy, a Ténetész úgy véli, hogy abban a mesében te vagy a gonosz. – És? Törődnöm kéne egy toll véleményével?! – kérdezte Sophie, azzal másik kezén kezdte reszelni körmeit. – Visszavonom, hogy gyorsan tanulsz – jelentette ki Anadil. – Ha galád vagy, meghalsz, te gyengeelméjű! – mordult Hester. Sophie egyik körme behasadt. – De az Iskolamester azt mondta, hogy hazamehetek! – Aha. És az is lehet, hogy a rébusza csapda. – Az Iskolamester Jó! Te magad mondtad! – Te pedig Rossz – jegyezte meg Hester. – Nem a te oldaladon áll. Sophie ránézett. Anadil és Pötty ugyanolyan komor arckifejezéssel figyelték. – Itt fogok meghalni? – kérdezte Sophie remegő hangon. Szeme könnybe 161

lábadt. – Biztosan van valami, amit tehetek, hogy… – Fejtsd meg azt a rejtvényt – felelte Hester, vállat vonva. – Csak így tudhatod meg, hogy mit akar. Ráadásul hamar döntened kell, mit csinálsz. Ha még egy próbában első leszel, saját kezűleg öllek meg. – Akkor mondd meg a választ! – kiáltott Sophie. – Mi az, ami a Rosszban sosincs meg… és ami nélkül a Jó létezni képtelen? – tűnődött Hester, tetoválását vakargatva. – Talán az állatok? – vetette fel Pötty. – A galádoknak lehetnek állat csatlósaik. Csak ahhoz nagyobb romlottság kell – közölte. – Esetleg becsület? – A Rosszaknak megvan a saját becsületük, értékrendjük, minden, amiről a Jók azt gondolják, hogy ők találták fel – mondta Hester. – Csak mi jobb neveket találtunk ki ezekre. – Megvan! Minden tekintet Sophie felé fordult. – Születésnapi parti. Ki akarna galádpartira menni? Anadil és Hester csak bámultak rá. Értetlenül. – Ez azért van, mert nem eszik – jegyezte meg Pötty. – Az agynak energia kell. – Akkor nyilván te vagy a legokosabb lány a világon! – üvöltött rá Sophie. Pötty hasonló indulattal nézett vissza rá. – Ne feledd, hogy a leggonoszabb galádok a legkegyetlenebb halállal halnak. Sophie nagyon idegesen fordult Hesterhez. – Vajon lady Lesso megmondaná nekem a választ? – Ha úgy ítéli meg, hogy azzal a Rosszat győzelemhez segíti. – Okosnak kell lenned – jegyezte meg Anadil. – És diplomatikusnak – tette hozzá Hester. – Okos? Diplomatikus? Hiszen én mindig mindent így csinálok, drágáim – jelentette ki Sophie megkönnyebbült sóhajjal. – A rejtvény megoldva. – Vagy nem. Mert máris negyedórát késtünk – figyelmeztette Pötty. És valóban: lady Lesso fagyos osztályterménél is jegesebb volt az a tekintet, ahogy a tanárnő a négy elkésett lányt kísérte az ajtótól egészen 162

addig, amíg a helyükre nem ültek. – Leküldenélek benneteket büntetésre, de odalent még az előző óráról leküldött növendékekkel vannak elfoglalva. Fiúk üvöltöttek a jégpadló alatt. Az egész osztály megremegett a gondolattól, hogy mi történhet a Tortúratréning-termekben. – Nézzük, hogy a későn jövőink helyre tudják-e hozni hibájukat! – szólt lady Lesso, majd elindult a teremben. Léptei nyomán cipőjének tűsarka vészjóslóan csikorgott a jégen. – Mi a téma? – kérdezte Sophie súgva Horttól. – A híres Nemezisekről beszél – felelte Hort, hasonlóképpen halkan. – Ha jól válaszolsz egy kérdésre, kapsz egy ilyet – mutatott az arcára ragasztott műszemölcsre. Sophie megborzongott. – Ez jutalomnak számít? – Hester, meg tudsz nevezni egy olyan galádot, aki rémálomátokkal semmisítette meg Nemezisét? – Finola, a Tündérevő. Finola, a Boszorkány álmokat bocsátott a tündérekre, és álmaik által megparancsolta nekik, hogy nyessék le a saját szárnyaikat. Miután a tündérek nem tudtak többé repülni, Finola egyenként elkapta és megette őket. Sophie köhécselt, nyeldekelt. De sosem hallott még a Tündérevő Finoláról. Hester nyilván rossz választ ad. – Helyes! Tündérevő Finola! Az egyik leghíresebb mese! – mondta lady Lesso, és hatalmas műbibircsókot ragasztott Hester kezére. Híres? Sophie a homlokát ráncolta. Hol híres? – Anadil, nevezz meg egy galádot, aki álruhát öltve ölte meg Nemezisét! – adta ki a feladatot lady Lesso. – A Kerge Medve Király. Medvebőrbe varratta magát, mert Anatole hercegnő nagyon szerette a medvéket. Aztán amikor a hercegnő simogatni akarta, kibújt a medvebőrből, és elvágta a torkát. – Mindannyiunk nagy példaképe, Kerge Medve Király – jegyezte meg lady Lesso, azzal egy furunkulust ragasztott Anadil nyakára. – Ha Kerge Medve Király még élne, letörölné a vigyort Clarissa minden beképzelt, nyafka növendékének a képéről! Sophie az ajkába harapott. Mi lesz ebből? 163

– Pötty. Nevezz meg egy galádot, aki átváltoztatással gyilkolta meg Nemezisét! – A Jégkirálynő! A hercegnőt jéggé változtatta, aztán kitette a reggeli napfényre! – Ez a kedvenc mesém! – bődült lady Lesso. – Olyan történet, amely örökké élni fog azoknak a szívében, akik… Sophie felhorkant. – Mi olyan mulatságos? – kérdezte lady Lesso. – Tanárnő kérem, nem mulatságos, de én sosem hallottam ezekről – felelte Sophie. Hester és Anadil összehúzták magukat. – Sosem hallottál róluk? – vicsorgott lady Lesso. – Hiszen ezek a Gonosz legnagyobb győzelmei! Olyan dicső tettek, amelyek galádok egész eljövendő nemzedékeibe öntenek erőt! A Négy lány a kútban! A Tizenkét megfulladt hercegnő! Ursula, az Undok! A Basszus-boszorkány! A… – Róluk sem hallottam – sóhajtott Sophie, haját hátrasimítva. – Nálunk senki nem olvasna olyan mesét, amiben a Rossz győz. Mindenki azt akarja, hogy a Jó győzzön, mert a Jó jobban néz ki, szebbek a ruhái, és több barátja van. Lady Lesso szólni sem tudott. Sophie az osztálytársaihoz fordult. – Sajnálom, hogy benneteket senki nem szeret, hogy sosem győztök, hogy teljesen feleslegesen kell iskolába járnotok, de ez az igazság. Hester a ruhájával takarta el az arcát. Pötty előrehajolt, és Sophie fülébe súgott. – A rejtvény, drágaságom! – Ó, igen – szólt Sophie, teljesen komolyan, a tantárgyra koncentrálva. – Amíg nálam van a szó, szeretnék megkérdezni valamit. Van egy kis rejtvény. Eléggé fontos, hogy megoldjam, tehát minden segítséget szívesen fogadok. Mi az, ami egy galádnak sosincs meg… de ami nélkül egy hercegnő létezni képtelen? Van valakinek valami ötlete? Kérlek, nyugodtan kiabáljátok be! Merci, kedveseim. – Nekem van egy ötletem – szólt lady Lesso. – Tudtam, hogy a tanárnő tud valamit – mosolygott Sophie. – Mi az? Mim van nekem, ami magának nincs? 164

Lady Lesso közelebb húzódott hozzá, arcuk szinte összeért. – Semmi. És ezt fogjuk tőled hallani az óra hátralévő részében. A semmit. A lány szólni akart, tiltakozni, de hang nem jött ki a száján. Ajkán pecsét volt. Szó szerint. Nem tudta kinyitni a száját. – Ez így sokkal jobb – jelentette ki lady Lesso, majd egy jókora bibircsókot ragasztott a diákja szemei közé. Miközben Sophie az ajkát igyekezett harapdálni, lady Lesso nyugodtan felegyenesedett, lesimította lila ruháját. Ügyet sem vetett a döbbent növendékekre. – Most pedig, Hort, nevezz meg nekem egy olyan galádot, aki a hollóhalál-csapdát alkalmazta! Sophie az orrán át lélegezve tokkal, hajcsattal, sőt jégcsappal is próbálta szétfeszíteni ajkát. A hegyes jégcsap megsebezte. Kiáltott, sikított, üvöltött… volna, de nem tudott. Némaság, pánik, vér… Hester pedig az első sorból pislogott vissza rá gúnyosan. – Meg van oldva, mi?

165

A Tortúratréning-terem

Agathának fogalma sem volt, miért közös foglalkozás az ebéd a két iskola között, mert a Végestelenek csak Végestelenekkel ültek le, a Végességesek pedig csak Végességesekkel, és mindkét csoport úgy tett, mintha a másik nem is létezne.

Az ebédet a Tisztáson szolgálták fel; kellemes piknikezőhely volt a Kékerdő kapuján kívül. Ahhoz, hogy a Tisztásra eljussanak, a növendékeknek fák kanyargós alagútján kellett áthaladniuk, ami egyre keskenyebb és keskenyebb lett, mígnem egyenként bukkantak ki a smaragdzöld tisztásra. Amint Agatha kiért a Jó alagútján, beállt a Végestelenek hosszú sorába. Mindenki megkapta piknikkosarát a vörös csuklyás nimfáktól; a Rossz alagútjából kibukkanó Végességesek vörös ruhás farkasoktól rozsdás vödrökben kapták az ételt. Agatha talált egy árnyékos, pázsitos részt; letelepedett, belenézett a kosarába. Füstölt pisztrángos szendvicset talált, ibolyasalátát, eperszuflét és egy palack limonádét. Hagyta, hogy a rébusz és a sanyarú vég gondolatai elhagyják, csak az ebédre figyelt, összefutott a nyál a szájában, készült a szendvicsbe harapni… Sophie kikapta a kezéből. – Fogalmad sincs, min mentem keresztül! – zokogta, azzal nagyot harapott 166

szendvicsből. – Itt a tiéd – közölte, azzal odalökte Agathának a vödör zabkását. A barátnője csak bámult. – Nézd, én érdeklődtem odaát – mondta Sophie tele szájjal. – Úgy tűnik, a Végességeseknek tanulniuk kell a nélkülözést. A kiképzés része. Ez viszont egészen finom. Agatha még mindig csak bámult. – Mi az? – kérdezte Sophie. – Véres a fogam, vagy micsoda? Mert azt hittem, hogy sikerült teljesen… Agatha válla fölött látta, hogy Tedros és barátai mutogatnak és vihognak. – Jaj, ne! – hördült fel Sophie. – Most mit fogsz tenni? A másik lány továbbra is csak bámult. – Ha elintézed őket, mint egy Rossz, megeheted a szuflét – ajánlotta Sophie morcosan. – Miért integet nekem az a fura nőszemély? Agatha hátrafordult, és meglátta Kikót a tisztás másik végén; integetett, frissen festett vörös haját igazgatta. Pontosan olyan színe volt, mint Tristan hajának. Agatha elsápadt. – Hmmm… Te ismered ezt? – kérdezte Sophie, és nézte, ahogy Kiko meggondolatlanul, mámorosan közelít a fiú felé. – Barátnők vagyunk – felelte Agatha, és intett Kikónak, hogy ne menjen oda. – Neked van barátnőd? – kérdezte Sophie. Agatha feléje fordult. – Miért nézel így rám?! – kiáltott rá Sophie. – Nem ettél cukrot, ugye? – Hogy mi van?! – sikított fel Sophie, és rögtön rájött, mi okozta a félreértést. Azonnal lekapta az arcáról a Lesso ráragasztotta műbibircsókot. – Miért nem mondtad? – kiáltott méltatlankodva. Tedros és a fiúk hangosan felnevettek. – Ó! Ennél már semmi nem lehet kínosabb – nyögött fel Sophie. Ekkor Hort felkapta a letett műszemölcsöt, és elrohant vele. Sophie Agathára nézett. Ő halvány mosollyal próbálkozott. – Ez egyáltalán nem mulatságos! – nyöszörgött Sophie. A barátnője azonban nevetett, és hamarosan Sophie is. – Szerinted mire kell neki? – kuncogott Agatha. Sophie már nem nevetett. 167

– Haza kell mennünk. Most. Agatha elmondta Sophie-nak a rébusz megfejtéséért tett erőfeszítéseinek kudarcát; azt is, hogy semmire sem jutott Sader professzorral. Mielőtt megpróbálkozhatott volna bármit is kérdezni a festményekről, Sader átment a Rossz növendékekhez; három vén disznó maradt ott megtartani az órát, és arról beszéltek, milyen fontos megerősíteni a lakóházakat. – Ő az, aki segíthet nekünk – mondta Agatha. – Akkor jobb, ha sietünk. A napjaim meg vannak számlálva – mondta Sophie, és beszámolt mindenről, ami közte és szobatársai között történt; arról is, hogy megjósolták az ő pusztulását. – Meghalsz? Ennek semmi értelme. Nem lehetsz te a galád a mi mesénkben, ha barátok vagyunk. – Az Iskolamester is azt mondta, hogy nem lehetünk barátok – felelte Sophie. – Valami akadálynak kell lennie köztünk. Valaminek, ami egyben a rejtvény megfejtése. – Mi lehet ilyen közöttünk? – kérdezte Agatha, még mindig eléggé zavartan. – Lehet, hogy minden mindennel összefügg. Az, hogy van valami, ami a Jóknak van, a Rosszaknak pedig nincs. Szerinted lehetséges, hogy mindig a Jó győz? – Lady Lesso szerint régebben a Rossz szokott győzni. De most a Jónak van valamije, amivel mindent megnyer. – Az Iskolamester viszont megtiltotta, hogy visszamenjünk a tornyába. Így a rejtvényre a válasz nem egy szó, nem egy dolog, nem egy gondolat… – Tehát tennünk kell valamit. – Most már eljutottunk valahová. Először is, ez nyilvánvalóan olyasvalami, ami egymás ellen fordíthat minket. Másodszor olyan, ami mindig legyőzi a Gonoszt. És harmadszor: olyan valami, amit tenni tudunk… Valami kézzelfogható… A két lány hirtelen egymás felé fordult. – Megvan! – szólt Agatha. – Nekem is! – jelentette ki Sophie. – Olyan kézenfekvő! – Nagyon kézenfekvő. – Ez… ez… – Igen, ez… 168

– Fogalmam sincs – szólt Agatha. – Nekem sincs – sóhajtott Sophie. A mező másik végén a Végestelen-fiúk lassan behatoltak a Végestelenlányok területére. A lányok úgy várták őket, mint leszakajtást a mezei virágok, de a bókok és figyelem oroszlánrésze Beatrixnek jutott. Miközben Beatrix a kérőivel flörtölt, Tedros egy kidőlt fatörzsön ücsörgött nyugtalanul. Végül felállt, a többi fiú elé vágott, és sétálni hívta Beatrixot. – Engem kellett volna megmentenie – pityergett Sophie, ahogy a távolodó párt nézte. – Sophie, esélyünk van megmenteni a városunkat egy kétszáz éves átoktól; megmenthetjük a gyerekeket attól, hogy rosszul bánjanak velük, hogy megbuktassák őket, hogy farkasok elől kelljen menekülniük, hogy hullámok elől kelljen elugraniuk, gorgókkal kelljen megküzdeniük, és minden mással, ami szörnyű ebben az iskolában. Véget vethetünk egy olyan történetnek, ami véget vethet neked. És te mindeközben egy fiúra gondolsz? – A saját „boldogan éltek” fejezetemet akartam, Aggie – mondta Sophie. Könnyek csillogtak a szemében. – Az a mi „boldogan éltek” fejezetünk, ha élve hazajutunk, Sophie. A barátnője bólintott, de tekintetét egy pillanatra sem vette le Tedrosról. – Mindenkit üdvözlök a jótettek órán! – szólt Dovey professzor asszony a Jó Erkölcs-torony társalgójában összegyűlt növendékeknek. – Mivel más tantárgyakhoz képest lemaradásunk van, most mellőzzük a szokásos udvariaskodást. Hadd kezdjem azzal, hogy az évek folyamán azt tapasztaltam, hogy nyugtalanító mértékben csökken ennek az órának a megbecsültsége köreitekben. – Mert ebéd után van – súgta Agatha fülébe Tedros. – Miért is állsz szóba velem? – Komolyan érdekel, milyen boszorkányvarázslattal igéztél meg, hogy a te koboldalakodat válasszam. Agatha hátra sem fordult. – Pedig csináltál valamit! – állította Tedros dühösen. – Mondd meg, hogy mit! – A boszorkánytitkok azért titkok, mert tilos elmondani – felelte Agatha, egyenesen előrenézve. – Tudtam! 169

Tedros látta, hogy Dovey professzor bosszúsan nézi őket, ezért magabiztos mosollyal nézett vissza rá. A tanárnő szeme megrebbent, de folytatta az előadást. A fiú ekkor újra Agathához hajolt. – Mondd meg, és akkor az embereim békén hagynak. – Magadat is beleértve? – Csak mondd el, mit tettél! Agatha felsóhajtott. – Az érzetzagyváló átkot alkalmaztam; ez egy nagyon erős bűbáj; a Gavaldoni Boszorkányok Perrszepó-macska falkája alkalmazza. Ez egy kis törzs, a Vízavisz-folyó partján élnek; nemcsak kiváló átokmachinátorok, hanem ők aratják a legjobb… – Mondd, mit tettél! – Nos – felelte Agatha hátrafordulva –, az érzetzagyváló átok beeszi magát a fejedbe, mint egy raj fúróféreg. Eljut minden résbe, ott szaporodik, sokasodik, és csak az alkalmas pillanatra vár. És amikor tested minden részébe, minden kis üregébe, szegletébe bevette magát… hopsz! Kiszív belőled minden intelligens gondolatot, és ostoba maradsz, mint a szamár feneke. Tedros elvörösödött. – Ó, és még valami! Maradandó… – közölte Agatha, azzal visszafordult a tanárnő felé. Miközben Tedros akasztásról, megkövezésről és egyéb gyilkokról beszélt, amelyekkel apja szokott elbánni a megátalkodott gonosz nőszemélyekkel, Agatha figyelmesen hallgatta Dovey professzor asszony előadását a Jó cselekedetek fontosságáról. – Valahányszor őszinte szándékkal hajtotok végre egy Jó cselekedetet, a lelketek tisztul. Bár az utóbbi időben az én Jó diákjaim úgy végezték a Jó cselekedeteket, mintha nehéz munka lenne; inkább az egójukkal, az arroganciájukkal, és a derékméretükkel törődnek. De hadd emlékeztesselek benneteket arra, hogy a győzelemsorozatunk bármikor megszakadhat. – Nem, ha az Iskolamester irányítja a Ténetészt – jegyezte meg Agatha. – Agatha, az Iskolamesternek abszolút semmi szerepe nincs abban, hogyan végződnek a történetek – felelte Dovey professzor kissé türelmetlenül. – Nem irányíthatja a Ténetészt. – Én úgy láttam, hogy elég jól ért a mágiához – felelte Agatha. 170

– Tessék? – El tud rejtőzni az árnyékokban. El tudja tüntetni a szobát. Befolyásolni tudja az ember tudatát, hogy ami valóban megtörtént, álomnak tűnjön… Szóval nyilván képes irányítani egy tollat… – És te ezt honnan tudod? – kérdezte Dovey professzor mély sóhajjal. Agatha látta, hogy Tedros vigyorog. – Ő maga mutatta meg nekem – felelte. A fiú vigyora lehervadt. Dovey professzor úgy nézett ki, mint valami gőzölgő teáskanna, ami menten felrobban. A növendékek nyugtalanul pillantottak a tanárnőtől Agathára és vissza. Dovey feszes mosolyra húzta ajkát. – Ó, Agatha, milyen élénk a fantáziád! Nagyon jó hasznát veszed, amikor várod, hogy valaki megmentsen egy vérszomjas sárkánytól. Reméljük, az a valaki éppen időben érkezik. Most pedig térjünk vissza a tananyagra. A Jó cselekedetek három alapeleme a kreativitás, a megvalósíthatóság és a spontaneitás… Agatha szólni akart, ajka mozdult, de a professzor egyetlen pillantással elhallgattatta. A lány pontosan tudta, hogy ingoványos terepen jár, ezért inkább pergament vett elő, és jegyzetelt, mint a többiek. A tündérmese-túlélő tréning előtt mindkét iskola diákjait gyűlésre hívták a Tisztásra. Amint Agatha kibukkant a Fatörzs alagútból, Kiko megragadta. – Tristan befestette és levágatta a haját! Agatha tekintetével megkereste a fiút; egy fának dőlve állt. Haja már szőke volt, féloldalt fésülve bal szemébe lógott. Hasonlított valakire. – Azt mondta, hogy Beatrixért tette! – panaszolta Kiko. Még mindig iszonyú vörös volt a haja. Agatha követte Tristan tekintetét. A fiú Beatrixot figyelte, aki éppen Tedrosszal fecsegett. Tedros egyáltalán nem volt lelkes, és kisimította a szőke fürtöket a… Agatha köhécselt. Újra Tristanra nézet, aki éppen szőke fürtjeit igazgatta. Aztán Tedrosra, aki kigombolta két felső inggombját, és meglazította arany T betűs nyakkendőjét. Aztán Tristanra, aki szintén kigombolta két felső inggombját, és meglazította arany T betűs nyakkendőjét. – Mi lenne, ha szőke lennék, mint Beatrix? – kérdezte Kiko 171

kétségbeesetten. – Akkor Tristan szeretni fog? Agatha megfordult. – Azonnal új fiút kell keresned. – FIGYELEM! Felnézett, és azt látta, hogy az egész tanári kar legyezőszerűen felsorakozott a két alagút között. Köztük volt Castor és Pollux is, két fejük ugyanazon a kutyatesten egyesült. Dovey professzor előlépett. – Volt némi… – MOZDÍTSÁTOK A FENEKETEKET, LUSTA MARHÁK! – mordult Castor. Az utolsó Végességesek is kikászálódtak az alagútból, legutoljára Sophie. Zavartan nézett a Tisztás túloldalán álló Agathára. Agatha vállat vont. Dovey folytatta volna… – CLARISSA DOVEY PROFESSZOR ASSZONY, A JÓK ISKOLÁJÁNAK DÉKÁNJA, A JÓTETTEK TUDOMÁNYÁNAK PROFESSOR EMERITUSA! – bődült Castor. – Köszönöm, Castor – szólt Dovey professzor asszony. – MINDEN KÖZBESZÓLÁST ÉS ROSSZ VISELKEDÉST RÖVID ÚTON BÜNTETÜNK. – KÖSZÖNÖM, CASTOR! – kiáltott Dovey professzor magas, fülsüketítő hangon. Castor bűnbánón nézett a lábára. Dovey professzor köhécselt. – Növendékek! Azért hívtunk ide benneteket, mert sajnálatos módon bizonyos szóbeszéd terjed köztetek… – Én inkább hazugságnak nevezném – szólt közbe lady Lesso. Agatha felismerte benne a tanárnőt, aki letépte a falról Sader festményét a Jó galériájában. – Fogalmazzunk teljesen világosan – folytatta Dovey professzor. – Először is, a Rossz nincs elátkozva. A Rossznak még mindig van ereje legyőzni a Jót. – Feltéve, ha a Rosszak rendesen gyakorolnak, és megcsinálják a házi feladatukat – mordult Manley professzor. A Végességesek sugdolóztak, mintha egy pillanatra sem hinnék. – Másodszor: az Iskolamester senkinek a pártján sincs – közölte Dovey 172

professzor. – Honnan tudja?! – kiáltott közbe Ravan. – Miért hinnénk ezt el?! – üvöltött Hester, a Végességesek pedig füttyel, kiabálással méltatlankodtak. – Azért, mert bizonyítékunk van – lépett elő Sader professzor. A Végességesek rögtön elhallgattak. Agatha szeme tágra nyílt. Bizonyíték? Milyen bizonyíték? Aztán észrevette, hogy lady Lesso különösen mogorvának látszik; ez igazolta, hogy a bizonyíték mégis létezik. Vajon a bizonyíték válasz a rébuszra? – Végül, de nem utolsósorban – folytatta Dovey professzor –, az Iskolamester legfontosabb feladata és felelőssége az, hogy a Ténetészt védelmezze. Ezért marad jól erődített tornyában. Így függetlenül attól, hogy milyen történeteket hallotok, hadd biztosítsalak benneteket: diák még sosem találkozott az Iskolamesterrel, és soha nem is fog találkozni vele. Ekkor Agathára pillantott. – Ó, hát ez a mesemondó? – kérdezte lady Lesso gúnyosan. – Ez nem mese! – vágott vissza a lány. Látta, hogy Sophie a fejét ingatva jelzi: nem tanácsos; megnyerhetetlen csata. Lady Lesso elmosolyogott. – Még egy esélyt adok neked, hogy jóvá tedd. Tehát: találkoztál az Iskolamesterrel? Agatha a Rosszak tanárára nézett; lady Lasso szeme kiguvadt, mint az üveggolyó. Aztán Sader professzorra nézett, aki kíváncsian mosolygott rá. Aztán a Tisztás másik végében álló Sophie-ra, aki szemölcsragasztást, szájbevarrást mutogatott… – Igen. – Te képes vagy hazudni egy tanárnak! – csattant fel lady Lesso. – Nem hazugság! – kiáltott egy hang. Minden tekintet Sophie felé fordult. – Mindketten ott voltunk az Iskolamester tornyában! – Fogadni mernék, hogy a Ténetészt is láttátok! – vigyorgott Beatrix gúnyosan. – Ami azt illeti, igen – vágott vissza Sophie nevetve. – És elkezdte írni a meséteket? 173

– Igen. Elkezdte írni a mesénket! – Ó, a Bolondok Királynője! – kiáltott fel Beatrix. – Akkor te vagy a Nagy Császárnő! Beatrix csípőre tett kézzel fordult Agatha felé. – Óóóó! A „Tévedés” – mordult Beatrix. – A Jó még sosem volt ennyire erős. – Akkor sem ismernéd fel a Jót, ha a ruhádon mászna felfelé! – kiáltott Agatha. Beatrix olyan hangosan hördült fel, hogy Tedros szája mosolyra húzódott. – Ne beszélj így Beatrixszal! – szólt egy hang… Agatha a hang felé fordult. A szőke hajú Tristan állt előtte. – Beatrixszal? – csattant fel Agatha. – Biztosan nem Tedrost akartál mondani? Nagyon szeretné feleségül venni saját magát! Tedros már nem mosolygott. Értetlenül állt, pillantása Agatha, Tristan, Beatrix között cikázott… Aztán elvesztette a türelmét, és ököllel szájon csapta Tristant. Erre ő előkapta életlenített kardját, Tedros a sajátját, és ott, nyílt színen párbajozni kezdtek. Mivel Tristan gondosan tanulmányozta a másik fiú vívótechnikáját, így mindketten ugyanazokat a támadásokat, ugyanazokat a védekezéseket használták, sőt ugyanazt kiáltozták a párbaj hevében, így senki nem tudta, ki kicsoda. A kardvívás tanára, Espada professzor, ahelyett, hogy közbeavatkozott volna, megpödörte hosszú bajuszát. – Holnap az órán ezt alaposan elemezzük majd. A Végességesek közvetlenebb módon reagáltak. – HAAAAAAAAAARC! – kiáltott Ravan. A Végességesek lerohanták a Végesteleneket; félrelökték a döbbent farkasokat, és a párbajozók közé vetették magukat. A Végestelen-fiúk lelkesen vetették bele magukat a küzdelembe; hatalmas csetepaté tört ki, a Végestelen-lányokra sár fröcsögött. Agatha önkéntelenül felnevetett a látványtól: a hercegnőjelöltek térdig koszosak lettek. Egészen addig nevetett, míg a szintén piszkos Beatrix rámutatott. – Ő kezdte! Eszementen sikítozó Végestelen-lányok üldözőbe vették Agathát, aki felmászott egy fára. A közelben Tedrosnak sikerült kiszabadulnia a fiúk alól, és meglátta, hogy Sophie rohan el mellette. 174

– Segíts! – kiáltott oda neki. Sophie azonban nem állt meg; Tedros fejére lépett, onnan elrugaszkodva sietett segíteni Agathának, akit éppen Beatrix dobált kővel. Aztán szeme sarkából meglátta Hortot. – Hé! Add vissza a bibircsókomat! Hort elinalt a kavargó tömegben, Sophie utána, egészen addig, míg annyira közel ért hozzá, hogy egy hirtelen felkapott faágat a feje felé hajíthatott. Hort azonban éppen időben húzódott le, így a repülő faág lady Lesso arcába csapódott. A növendékek megdermedtek. Lady Lesso megérintette hideg, felszakadt arcát. A kezére tapadt vért látván félelmetes nyugalom szállta meg. Aztán felemelte hosszú vörös körmű kezét, és Agathára mutatott. – Zárjátok a toronyba! Egy szempillantás alatt tündérek raja vette körül a lányt. Megragadták, és a kajánul vigyorgó Tedros mellett a Végestelenek alagútja felé vonszolták… – Nem ő volt! Az én hibám! – kiáltotta Sophie. – És ezt is! – mutatott lady Lesso véres ujjával Sophie-ra. – A Tortúratréning-terembe! Sophie sikoltani sem tudott, máris megragadta egy karmos mancs, és döbbent osztálytársai mellett a fák sötétjébe vonszolta. Sophie nem éli túl a kínzást! Sophie nem éli túl a Rosszat! Miközben a tündérek felfelé vonszolták, Agatha szemében a rémület könnyei gyűltek; lenézett, és azt látta, hogy az aulában tanárok gyülekeznek. – Sader professzor! – kiáltotta, azzal megkapaszkodott a lépcsőkorlát egyik oszlopában. – Hinnie kell nekünk! A Ténetész úgy hiszi, hogy Sophie galád! Meg fogja ölni őt! A professzor és húsz másik tanár riadtan néztek fel… – Hogyan látja a városunkat? – kiáltott Agatha, miközben a tündérek lefejtették a kezét az oszlopról, és tovább vonszolták felfelé. – Hogyan juthatunk haza? Mijük van a hercegnőknek, amijük a galádoknak nincs? Sader elmosolyodott. – Kérdések. Mindig hármasával. A tanárok kuncogva szétszéledtek. („Látta a Ténetészt – tűnődött Espada. 175

– Ő az, aki cukrot eszik” – magyarázta Anemone professzor.) – Neeee! Meg kell menteniük! – könyörgött Agatha, de a tündérek a szobájába vonszolták, és bezárták. Kétségbeesésében felmászott ágya baldachinjának tetejére, elkúszott a néma falfestmény alakok előtt, és a kilazult álmennyezetdarabot kereste… De már nem volt kilazulva. Valaki szorosan rögzítette. Agatha elsápadt. Sader maradt az egyetlen reménye, ő pedig nem hajlandó kérdésekre válaszolni. Most pedig egyetlen barátnője meghal abban a várbörtönben… És mindent azért, mert egy varázstoll összetévesztett egy hercegnőt egy boszorkánnyal. Aztán valami eszébe jutott. Valami, amit Sader mondott az osztályban. Ha mégis lennének kérdéseitek… Agatha izgatottan borította ki a tankönyveit a kosárból. Egy közönyös, nagyon hatékony szürke farkas a nyakára rögzített vasgallérba akasztott láncon húzta Sophie-t. Ő minden erejével igyekezett elkerülni, hogy a nyirkos csatornafalhoz érjen, így képtelen volt küzdeni a lánca ellen; egy rossz lépés, és a keskeny járópallóról a hömpölygő szennyvízbe csúszik. A rothadó fekete folyó másik partján két másik farkas éppen a nyöszörgő Vexet vonszolta az ellenkező irányba. Tekintetük találkozott. Vex szeme vörös volt, karikás és gyűlöletteli. Akármi is történt vele a Tortúratréning-teremben, attól még galádabb lett, mint amikor belépett oda. Agatha – gondolta Sophie. – Agatha hazajuttat minket. Könnyeivel küszködött. Maradj életben! Agatha megment! Ahogy a csatorna felezőjéhez ért, ahol a mocskos lé tiszta tóvízzé változott, érezte, hogy a fal szilárd köve helyett már rozsdás rács mellett haladnak. A farkas berúgta az ajtót, és belökte Sophie-t. Egyetlen fáklya világított a sötét várbörtönben. Ahová csak nézett, kínzóeszközöket látott: kerékbetörésre használt kereket, kínpadot, bilincseket, hurkos köteleket, kampókat, nyakszorító vasat, vasszüzet, hüvelykszorítókat és egy félelmetes gyűjteménnyi lándzsát, ütőt, pálcát, korbácsot, kést. Szíve alig dobogott. Elfordult. A sarokból két vöröslő szem meredt rá. Kínosan lassan jött elő a nagy fekete farkas az árnyékból; kétszer akkora volt, mint a többi. Abban sem hasonlított hozzájuk, hogy farkasfeje, de 176

emberteste volt: izmos, szőrös mellkas, inas kar, kidagadó lábikra, robusztus láb. Bestia kihajtogatott egy pergamentekercset, és mély hangon felolvasta az írást: „Téged, Rengetegtúl-erdei Sophie, ezennel a Tortúratréning-terembe idéztettünk az alábbi bűneid miatt: hazugság elkövetésére való összeesküvés, gyűlés megzavarása, a tanári kar egyik tagja ellen elkövetett gyilkossági kísérlet…” – Gyilkossági?! – hebegett Sophie döbbenten. – Zendülés szítása, határ átlépése gyülekezés alatt, iskolai tulajdon megrongálása, növendéktársak zaklatása, emberiség elleni bűntett. – Minden vádpontban ártatlannak vallom magamat – jelentette ki a lány. – Különösen a legutóbbiban. Bestia karmos mancsával kétfelől megfogta a fogoly arcát. – Bűnös, amíg ártatlansága be nem bizonyosodik! – Eresszen el! – üvöltött Sophie. A farkas a növendék bőrét szagolgatta. – Nem vagy te zamatos barack? – Nyomokat hagy a bőrömön! Legnagyobb meglepetésére Bestia elengedte. – Általában veréssel lehet megtalálni a gyenge pontot. Sophie zavartan nézett a fenevadra. Bestia a pofáját nyaldosva vigyorgott. Sikítva lendült az ajtó felé, de a porkoláb a falhoz csapta, és kezét összebilincselte a feje felett. – Eresszen el! Bestia a fal mellett matatott, a büntetés céljára legmegfelelőbb kínzóeszközt kereste. – Kérem, akármit követtem el, nagyon sajnálom! – nyöszörgött Sophie. – A galádok nem tanulnak a bocsánatkérésből – közölte Bestia. Egy pillanatig fontolgatta, hogy husángot használ, aztán továbblépett. – Nem abból tanulnak. Hanem a fájdalomból. – Kérem! Valaki segítsen! – A fájdalom megerősít – közölte Bestia. Egy rozsdás lándzsa hegyét simogatta, aztán visszaakasztotta azt is. – Segííítsééééég! – sikoltott Sophie. – A fájdalomtól fejlődsz! 177

Bestia bárdot ragadott. A lány holtsápadt lett. Odalépett hozzá, húsos mancsában a bárddal. – A fájdalom Gonosszá tesz! Azzal marokra fogta áldozata haját. – Neeee! – sikoltott Sophie a félelemtől fuldokolva. Bestia felemelte a bárdot… – Kéééérem! A penge a hajzatba hasított. Sophie nézte, csak nézte gyönyörű aranyszőke fürtjeit a kínzókamra koszfekete padlóján. Szája mozdult, de beléfagyott a hang. Lassan emelte fel döbbent arcát, egyenesen a nagy fekete Bestia szemébe nézett. Aztán az ajka megremegett, ernyedt teste előredőlt, a láncnak feszült. És eleredtek a könnyei. Lehajtotta elcsúfított fejét, és sírt. Addig sírt, míg eltömődött az orra, és már nem kapott levegőt; könny és nyál folyt fekete tunikájára, csuklója vérzett a bilincsben… Zár csattant. Sophie kivörösödött, karikás szemével felnézett Bestiára, aki éppen eloldotta láncait a faltól. – Tűnj innen! – mordult, azzal felakasztotta a bárdot. Amikor visszafordult, Sophie már nem volt ott. Bestia nehéz léptekkel kiment a cellából, majd letérdelt a csatorna mellé, a mocskos és a tiszta víz felezőpontjánál. Ahogy belemártotta a véres láncokat a vízbe, áramlat támadt mindkét oldalról egyszerre, és tisztára mosta. Amikor az utolsó vércseppeket súrolta le, tükörképet látott a fekete lében. De nem ő volt. Bestia hirtelen hátrafordult… Sophie belelökte. Bestia vízben, szennyben kapálózott; hörögve, hadonászva próbálta elérni a falat. Az áramlat azonban túl erős volt. A lány nézte, ahogy a hóhér még egyszer nagy levegőt vesz, aztán elmerül, mint egy darab kő. Sophie lesimította a haját, és elindult a fény felé; bánatát, fájdalmát nyeldekelte. A Jó megbocsát, ezt mondja a szabály. A szabály azonban téved. Nyilvánvalóan téved. Mert ő nem bocsátott meg. 178

Semmit nem bocsátott meg.

179

Haláli megoldás, avagy a sírásó sóhaja

A könyv borítója ezüstszínű selyem volt; a ragyogó Ténetész volt ráfestve egy fekete és egy fehér hattyú között.

Agatha kinyitotta az első oldalon. „Ez a könyv KIZÁRÓLAG a szerző nézeteit tartalmazza. Sader professzor történelemértelmezése csak és egyedül Sader professzor történelemértelmezése, és nem a tanári kar nézeteit tükrözi. Üdvözlettel: Clarissa Dovey és lady Lesso, a Jók és a Rosszak Iskolájának dékánjai.” Agatha ebből úgy érezte, hogy a tanári kar nem támogatja ezt a könyvet; ez pedig még jobban felkeltette az érdeklődését. Reményt adott neki, hogy valahol ezeken az oldalakon megtalálja a választ a kérdésre. A különbség a hercegnő és a boszorkány között az, hogy… bizonyíték, hogy a Jó és a Rossz kiegyensúlyozott… Lehetséges, hogy ez ugyanaz? Lapozott egyet, de ott, ahol az első fejezetnek kellett volna kezdődnie, 180

nem volt írás. Csak gombostűfejnyi, kipúposodó pontok, a szivárvány minden színében. Agatha még egyet lapozott. Újabb pontok. Lapozott, lapozott és lapozott. Sehol egy szó. Csalódottságában a könyvbe verte a fejét. Ekkor Sader mennydörgő hangja hallatszott: – „Tizennegyedik fejezet: A Nagy Háború.” Agatha eléggé meghökkent a jelenségtől. Szeme előtt kísérteties háromdimenziós kép jelent meg a könyvoldal felett; élő panorámakép; a színek áttetszőek, fátyolszerűek, mint Sader festményei a galériában. Agatha összekuporodva nézte, ahogy a néma látomás megjelenik; három aszott öregember áll az Iskolamester tornyában. Szakálluk a földig ér. Egymás kezét fogják. Amint a három öregember elengedte egymás kezét, a ragyogó Ténetész lebegett közülük ki az ismerős kőasztal fölé. Ekkor a könyvből újra megszólalt Sader hangja: – „Most emlékezzetek vissza az első fejezetre. A Ténetészt a Végtelenerdő három Bölcse helyezte el a Jók és Rosszak Iskolájában; úgy vélték, ez az egyetlen hely, ahol megvédhető a romlástól…” Agatha hitetlenkedve, szájtátva bámult. A vak Sader nem tud történelmet írni. De látja. És azt akarja, hogy a diákjai is lássák. Valahányszor lapozott és megérintett egy pontot, az élő történelem jelent meg Sader professzor tolmácsolásában. A 14. fejezet nagyjából arról szólt, amit Sophie az ebédnél elmondott neki: arról, hogy az iskolákat egy testvérpár vezette, egyikük Jó volt, a másik Rossz, akiknek egymás iránti szeretete nagyobb volt, mint az iskolák iránti hűségük. Ám egy idő után a Rossz testvérnél a szeretetet legyűrte a kísértés; egészen addig mardosta, amíg már csak egy akadályt látott maga és a toll végtelen hatalma között: saját testvérét. Agatha keze sebesen siklott a pontok felett; nézte a Nagy Háború csatáinak részteles jeleneteit, a szövetségeseket, az árulásokat. Tudni akarta, hogyan végződött. Aztán ujja megdermedt az egyik ponton. Ismerős alakot látott; ezüst köntöst viselt és maszkot; a csata üszkös romjai közül lépett ki, kezében a Ténetész: – „A Rossz testvér és a Jó testvér csatájának győztese egyik oldalnak sem kötelezte el magát. A Nagy Békekötés során a győzedelmes Iskolamester esküt tett, hogy felülemelkedik a Jón és a Rosszon, és amíg önmagát életben tudja tartani, megtartja a kettő közti egyensúlyt is. Természetesen egyik oldal sem bízott a győzőben. De erre nem is volt 181

szükség.” A jelenet ekkor a haldokló fivért mutatta, amint hamuvá ég, és haldoklásában kezét az ég felé emelte, és ezüst fény csapott fel belőle… – „Mert a haldokló fivér haló porainak utolsó parazsát is arra használta, hogy még egy varázslatot bocsásson ikertestvérére: egy próbát, amellyel bizonyítható, hogy a Jó és a Rossz még mindig egyensúlyban van. Amíg ez a bizonyíték bizonyít, a Ténetész is sértetlen marad, és az erdőben továbbra is tökéletes egyensúly uralkodik. Ez a bizonyíték pedig:…” Agatha szíve nagyot dobbant… – „Ez a bizonyíték a mai napig a Jók és a Rosszak Iskolájában van.” A jelenet ekkor elsötétedett. Agatha lázasan lapozott, megérintette a pontokat. Sader hangja mennydörgött… – „Tizenötödik fejezet: Az erdő menti csótányjárvány”. Agatha a falhoz csapta a könyvet, aztán a többi könyvet is; horpadások keletkeztek a falfestmény alakok rózsaszín arcán. Amikor már nem volt könyv, amit elhajíthatott volna, párnájába fúrta az arcát. Kérem! Segítsen rajtunk! Aztán az imák és könnyek közötti csendben valami megjelent. Nem is gondolat. Csak egy megérzés. Agatha felemelte a fejét. És a rébusz megoldása nézett vissza rá. Ez csak egy frizura, bizonygatta magának Sophie, sűrű búzavirágosban lépdelve. Senki nem fogja észrevenni. Két meténgfa között kilépett a Nyugati tisztásra; hátulról közelítette meg a csoportját. Csak meg kell találni Agathát és… A csoport rögtön feléje fordult. Senki nem nevetett. Még Pötty sem. Tedros sem. Sőt, Beatrix sem. Olyan döbbenettel néztek rá, hogy Sophie alig kapott levegőt. – Elnézést… valami a szemembe ment… – szabadkozott, azzal lebújt egy kék rózsabokor mögé, és levegő után kapkodott. Újabb megaláztatást nem képes elviselni. – Most legalább már tényleg úgy nézel ki, mint egy Végességes – jegyezte 182

meg Tedros, a bokor mögé lesve. – Tehát senki nem fog hibázni. Sophie céklavörös lett. – Hát, ez történik, ha boszorkánnyal barátkozol – mondta a királyfi, homlokát ráncolva. Sophie már gránátalmavörös volt. – Nézd… nem is olyan rossz. Legalábbis nem olyan rossz, mint a barátnőd. Még így is szebb vagy nála. – Bocsáss meg! – szólt Sophie. Padlizsánlila lett. – Valami a szemembe ment… Azzal kiugrott a bokor mögül, elkapta Pöttyöt, és úgy kapaszkodott bele, mintha mentőcsónak lenne. – Hol van Agatha?! Pötty azonban még mindig Sophie haját bámulta, mire ő nyugtalanul köhécselt. – Hát… hm… szóval… még nem engedték ki a szobájából – közölte Pötty. – Kár, hogy nem jöhet velünk kirándulni a Virágalattiba. Mármint ha Yuba elő tudja keríteni a kalauzt. – Azzal a gnóm felé biccentett, aki kelletlenül paskolt egy kék tökfedelet. Aztán Pötty ismét Sophie hajára pillantott. – Egész… egész klassz. – Kérlek, ne… – figyelmeztette Sophie finoman. Pötty szeme elhomályosult. – Olyan szép vagy! – Vissza fog nőni – közölte Sophie. Igyekezett uralkodni magán, hogy ne sírjon. – Ne aggódj! – szipogott Pötty. – Egy napon valami Rossz majd megöli azt a szörnyeteget. Sophie teste megmerevedett. – Beszálllááááás! – kiáltott Yuba. Tedros éppen egy közönséges kék tököt nyitott fel úgy, mintha teáskanna lett volna, és eltűnt benne. Sophie csak pislogott. – Mi a… Valami megbökte a csípőjét. Lenézett. Yuba odalökte a Virágalatti belépőjét, és kinyitott egy tökfedelet. A tökben vékony testű pillangó volt, 183

ibolyalila bársony frakkban, fején hozzáillő cilinder. Kavargó pasztellszínekben lebegett. – Nincs köpködés, tüsszögés, éneklés, szaglászás, hintázás, csapkodás, alvás, káromkodás, vizelés a Virágalattin – közölte a frakkos pillangó a lehető legmogorvább hangon. – Aki ezeket a szabályokat megszegi, azt meztelenre vetkőztetjük. Beszáááálláááás! Sophie ekkor Yuba felé mozdult. – Egy pillanat! Meg kell találnom a barát… Egy tökinda csapott fel, berántotta egy tökbe. A lány annyira megdöbbent, hogy sikítani sem tudott; beugrott a szédítő rózsaszínek, kékek, sárgák közé; egyre több inda fogta körül, biztonsági övként tartották. Aztán a háta mögül szisszenő hangot hallott… arra fordult… és azt látta, hogy egy hatalmas zöld légyfogó akarja bekapni. Nem sokkal azelőtt találta meg a hangját, sikított fel, hogy a húsevő befalta volna; de az utolsó előtti pillanatban indák ragadták ki a növény ragadós szájából, hogy ugyanazzal a mozdulattal behúzzák egy forró, vakító köddel gomolygó alagútba, és rögzítették valamihez, ami mozgott, de keze-lába szabadon volt a repkényhámban. Aztán a köd kitisztult, és Sophie elámult… Soha nem látott ahhoz foghatót. Föld alatti közlekedési rendszer volt; akkora, mint egy egész város, teljes egészében világító növényekből állt. Himbálózó utasok lógtak indákon, az indák pedig különböző színű fatörzsekhez kapcsolódtak, a fatörzseken a törzs színével egyező virágok pompáztak. Ezek a színkódos fatörzsek hatalmas nyomvonalakként labirintust alkottak. Némely fatörzs párhuzamos volt, mások ezekre merőlegesek, némelyik különböző irányba elágazott, de mindegyik pontosan meghatározott helyre vitte utasait a Végtelen-erdőben. Sophie döbbenten bámulta a mosolytalan törpéket. Zubbonyuk övébe tűzték bányászcsákányukat. Hevedereken lógtak egy RÓZSACSIPKE VONAL feliratú, fluoreszkáló vörös fatörzsről. Ezzel ellentétes irányba haladt a ragyogó zöld ARBOREA VONAL; itt az utasok között keményített egyenruhás, hosszú ruhás medvecsaládok lógtak élénkzöld indákon. Sophie elképedve nézett le. A HIBISZKUSZ VONAL-on volt; a csoport többi tagja neonkék fáról lógó indákon lengett. De csak a Végességesek voltak indákkal megkötözve. – A Virágalatti csak a Végesteleneké – szólt Pötty. – Most be kell 184

engedniük minket, mert az iskolával vagyunk. De még így sem bíznak bennünk. Sophie-t ez nem érdekelte. Úgy érezte, egész hátralévő életében képes lenne a Virágalattin utazni. Odalent béke van, nyugalom, finom illatok és minden vonalon külön gyíkzenekar: a MANDARIN VONALON a gyíkok bendzsón játszottak vidám zenéket; az IBOLYA VONALON pergő gitármuzsika volt. Azon a vonalon, ahol Sophie ült, fuvolán játszottak gyors, vidám dallamokat, kék békák kórusa énekelt hozzá. A megéhező utasoknak minden vonal más-más étkeket kínált. A HIBISZKUSZ VONALON kék barázdabillegetők kínáltak kékkukorica-sütit és kékáfonya-puncsot. Sophie végre valamivel teljesen elégedett volt. Izmai ellazultak; nem gondolt fiúkra, vadállatokra, ahogy az indák egyre feljebb húzták az örvénylő kék fénybe. Teste szelet érzett, aztán levegőt, aztán földet, és karját az ég felé tárta, és aztán… Sophie úgy bukkant elő a földből, mint valami mennyei jácint… És egy temetőben találta magát. A kopár dombokon zord-ég-szürke sírkövek álltak. Reszkető csoporttársai bukkantak fel mellette egy lyukon a földből. – Hohohol vahagyuhunk? – hebegte. Foga vacogott. – A Jó és Rossz kertjében – felelte Pötty szintén vacogva, csokoládégyíkot majszolva. – Szerintem nem úgy néz ki, mint egy kert – felelt Sophie remegve. Aztán melegség érintette bőrét, amint Yuba varázspálcájával kis tábortüzeket gyújtott a csoport körül. Sophie és csoporttársai fellélegeztek. – Néhány héten belül mindenkinél feloldjuk a tiltást, és saját varázsigéket mondhat – közölte a gnóm a hír hallatán izgatottan suttogó növendékekkel. – A varázsige azonban nem helyettesíti a túlélőképességet és a tudást. A sírok közelében hullahernyók élnek. Ezek életben tarthatnak benneteket, ha kevés az élelem. A mai órán ilyen férgeket fogtok keresni és enni! Sophie a gyomrához kapott. – Tessék! Párosával! – adta ki az utasítást a gnóm. – Aki több hullakukacot eszik, az nyeri a versenyt! – Azzal Sophie-ra pillantott. – Talán a mi fekete bárányunk is bocsánatot nyerhet. – A fekete bárány semmit nem talál a barátnője nélkül – jegyezte meg Tedros. 185

A lány nyomorultul érezte magát. Tedros ugyanis Beatrixot választotta feladattársul. – Gyere! – szólt Pötty, azzal lehúzta Sophie-t a földre. – Le tudjuk győzni őket. Sophie hirtelen kedvet érzett a feladathoz. Hozzáláttak a kereséshez. Arra vigyáztak azonban, hogy a tűz közelében maradjanak. – Hogy néz ki a hullahernyó? – Mint a kukacok – felelte Pötty. Sophie éppen valami csípős válaszon gondolkodott, amikor a távolban meglátott egy alakot. Az alak az egyik domb tetején állt. Óriás. Hosszú szakállú, dús, csimbókos hajú ember. Sötétkék bőrű. Nem volt rajta más, csak egy kis barna ágyékkötő; úgy ásott egy sor sírt. – Mindent egymaga csinál. A Sírvájó – magyarázta Pötty az elképedt Sophie-nak. – Azért van akkora lemaradásban. Sophie követte Pötty tekintetét, és meglátta, hogy a Sírvájó mögött legalább két mérföld hosszan holttestek és koporsók hevernek a földön. Ezeket el kell temetni. Rögtön meglátta a különbséget a Végességesek sötét kőkoporsói és a Végestelenek üveg- és aranykoporsói között. Ám voltak koporsó nélküli testek is; őrizetlenül hevertek a hegyoldalban. Keselyűk köröztek felettük. – Miért nincsen segítsége? – kérdezte Sophie émelyegve. – Azért, mert senki nem akar beavatkozni a dolgába. Saját rendszere van – felelte Hort halkan. – Az apám kér évet várt – mondta megtört hangon. – Maga Pán Péter ölte meg az apámat. Rendes sírt érdemel. Ekkor már az egész csoport a Sírvájót nézte. Aztán hatalmas hajtömegéből elővett egy kis noteszt, és beleolvasott. Majd kiválasztott egy aranykoporsót, amelyben egy szép herceg feküdt, és beledobta egy üres sírgödörbe. Amikor ezzel végzett, elindult a várakozó halottak között, kiemelte egy szép hercegnő kristálykoporsóját, és a herceg mellé tette a sírba. – Anastasia és Jacob. A nászútjukon haltak éhen. Elkerülhető lett volna a haláluk, ha figyeltek volna az órán – közölte Yuba bosszúsan. A növendékek folytatták a hullahernyó-vadászatot, de Sophie folyamatosan figyelte a Sírvájót, aki megint a noteszébe nézett, majd felkapott egy koporsótlan ogrét, és bedobta a következő sírgödörbe. Aztán 186

újra a jegyzéket nézte, és egy ragyogó királynő ezüstkoporsóját egy ugyanilyen királyi sírba helyezte. Sophie végignézett a temetőkerten, és minden dombon, minden völgyben ugyanazt a mintázatot látta. A Végestelen párokat párosával temették, páros sírkövekkel: fiú–lány, férj–feleség, herceg–hercegnő. Együtt életükben, együtt halálukban. A Végességesek egyes sírokban feküdtek. Örökké-Boldog-Valóság: Mennyország együtt. Sohamár: Mennyország egyedül. Sophie megdermedt. Már tudta a választ az Iskolamester rejtvényére. – Talán meg kéne keresnünk a Dög-hegyhátat – sóhajtott fel Yuba. – Gyertek, növendékek! – Fedezz! – súgta Sophie az előtte álló Pöttynek. A társa hátrafordult. – Te meg hova… várj! Mi most… De Sophie már távolabbi sírkövek takarásában a Virágalatti bejárata felé közeledett. – …egy csapat vagyunk – fejezte be a mondatot duzzogva Pötty. Nem sokkal később a Kék-erdőben öt csontmadár nézett fel. Éppen bakkecske ebédjüket fogyasztották, amikor meglátták, hogy Sophie megragad egy tojást. – Ha egyszer sikerült… Hiszen egész idő alatt itt volt – gondolta Agatha. A falakat figyelte. Végignézte a teljes falfelületet. A fegyver, ami a Jót legyőzhetetlenné teszi. Ami megakadályozza a Rossz győzelmét. Az, ami egy galádnak sosem lehet, ami nélkül egy hercegnő nem tud létezni. A feladat, ami által Sophie és ő hazajuthatnak. Ha Sophie még életben van. A rémület jeges hulláma szorította el Agatha szívét. Nem ülhet csak tétlenül a szobájában, miközben a barátnőjét kínozzák… Ekkor sikolyokat hallott odakintről. Gyorsan megfordult, és azt látta, hogy Sophie-t egy hánykolódó csontmadár lendíti be az ablakán. – Szerelem – lihegte Sophie. – Hát életben vagy! A hajad! 187

Agatha alig jutott szóhoz. – A szerelem az, ami egy galádnak sosem lehet, de egy igazi hősnő nem tud nélküle élni. – De mit tettek veled? Te… – Igazam van, vagy nem tévedek? Agatha megértette, hogy Sophie-nak nincs szándékában beszélni arról, mi történt vele a Tortúratréning-teremben. – Majdnem – mutatott Agatha a falra. A festményeken a hősök és hősnők hevesen ölelkezve csókolták egymást. – Az igaz szerelem csókja – súgta Sophie. – Ha igaz szerelmed megcsókol, akkor nem lehetsz galád – mondta Agatha. – És ha nem találsz szerelemre, akkor nem vagy hercegnő – szögezte le Sophie. – Tehát hazamegyünk – jelentette ki Agatha kissé feszengve. – Az én részem teljesen egyértelmű. A tiéd nem olyan egyszerű. – Ó, kérlek! Bármelyik undorító Végességes-fiút magamba tudom bolondítani. Adj öt percet, egy üres szertárat és… – Csak egy van, Sophie – mondta Agatha elcsukló hangon. – Minden Végestelennek csak egyetlen igaz szerelme van. Sophie ekkor döbbenten a másik lány szemébe nézett. Aztán az ágyra rogyott. – Tedros. Agatha bólintott. Szédült, émelygett. Az, hogy hazajutnak-e, olyan embertől függ, aki mindent képes elrontani. – Tedrosnak… meg kell csókolnia engem? – kérdezte Sophie, a semmibe bámulva. – És nem lehet csalással, ámítással, erőszakkal rávenni. Magától, szerelemből kell megtennie. – De hogyan? Hiszen azt hiszi, galád vagyok! Gyűlöl engem! Aggie, hiszen ő királyfi! Gyönyörű, tökéletes és… nézz rám… – Megmarkolta lenyírt haját, rongyos ruháját. – Én… én… – Így is hercegnő vagy. Sophie felpillantott rá. – És ez az egyetlen lehetőség, hogy hazajussunk – szólt Agatha, mosolyt 188

erőltetve magára. – Tehát tennünk kell azért, hogy ez a csók megtörténjen. – Kettőnknek? – kérdezte Sophie. – Igen – érkezett a válasz rekedtes hangon. Sophie megölelte a barátnőjét. – Hazamegyünk, Aggie. Ám karjában Agatha valami mást is érzett. Valamit, amiből azt sejtette, hogy a Tortúratréning-teremben nem csak a haját vették el Sophie-nak. Elhessegette magától ezeket a kételyeket, és még szorosabban ölelte a másik lányt. – Egy csók, és az egésznek vége lesz – súgta. Miközben ők egyik toronyban ölelkeztek, egy másik toronyban az Iskolamester nézte, ahogy a Ténetész befejezi az illusztrációt. A képen két lány ölelkezett. Aztán a toll a kép alá illesztett egy szép cikornyát, azzal lezárta a fejezetet. – De minden csóknak ára van.

189

Válassz magadnak koporsót!

Tedros mindig edzéssel vezette le a feszültségét. Tehát az, hogy reggel hatkor a Tükröm-tükröm teremben izzadt, súlyzókat emelhetett, tornázott, kötelet mászott, azt jelentette, hogy nagyon sok mindent kell rendeznie magában. Ez teljesen érthető volt. A személyre szóló hóbáli meghívókat aznap éjjel csúsztatták be az ajtók alatt. Miközben selymes szőke hajból font mászókötélen mászott felfelé, átkozta a helyzetet, hogy a karácsonyt bálban kell töltenie. Miért van az, hogy a Végesteleneknél minden az ilyen agyonszabályozott táncok körül forog? Az a baj a bálokkal, hogy minden feladat a fiúké. A lányok flörtölhetnek és intrikálhatnak, és azt kívánnak, amit csak akarnak, de a végén a fiúknak kell választaniuk, és csak remélhetik, hogy a lány igent mond. Tedros nem amiatt aggódott, hogy a lány, akit megkér, nem mond igent. Amiatt aggódott, hogy nincs olyan lány, akit szíve szerint felkérne.

190

Nem is emlékezett már, mikor volt olyan, hogy tetszett neki egy lány. És mégis, mindig volt olyan lány, aki folyton a nyomában járt, és azt állította, hogy ő a barátnője. Mindig ez volt. Megfogadta, hogy nem foglalkozik a lányokkal, aztán észrevette, hogy valamelyikük mégis felkeltette a figyelmét; elhatározta, hogy bebizonyítja, meg tudja szerezni, megszerezte, és aztán rájött, hogy a lány idétlen hercegvadász, aki egész idő alatt megpróbálta behálózni őt. A Beatrix-átok. Nem. Van ennek a jelenségnek jobb neve. A Guinevere-átok. Tedros csak kilencéves volt, amikor anyja, Guinevere királynő megszökött Lancelot lovaggal; otthagyta őt és az apját, Arthur királyt. Hallotta, miket suttogtak anyja szökése után: „Megtalálta a szerelmet.” De hiszen királyi férjének is számtalanszor mondta, hogy „szeretlek”. Melyik szerelem a valóságos? A kilencéves Tedros végignézte, hogy apját éjszakáról éjszakára jobban gyötri a szívfájdalom, és ahogy bánatát italba fojtotta. Nem telt el egy év, és eljött érte a halál. Arthur király a halálos ágyán megfogta a fia kezét. – Az embereknek királynő kell, Tedros. Ne kövesd el azt a hibát, amit én elkövettem. Olyan lányt keress, aki igazán, aki teljesen Jó. Tedros egyre magasabbra ugrált az arany fonatokon; erei megfeszültek izmai között. Ne kövesd el azt a hibát, amit én elkövettem. Ekkor keze megcsúszott, és Tedros a kötélről a puha szőnyegre huppant. Arca vöröslött, nézte, csak nézte a gúnyolódón lengedező hajzuhatagot. Az itteni lányok egytől egyig a tévedés kategóriájába tartoznak. Megannyi Guinevere, akik összetéveszti a szerelmet a csókokkal.

191

Napfény világított Agatha párnájára. Kipislogta az álmosságot a szeméből, megmozdult, és akkor látta, hogy Sophie azon az ágyon kuporog, amely eredetileg Reena hálóhelye volt. – Miért vagy még mindig itt? Ha a farkasok elkapnak, megint a Tortúratréning-terembe küldenének. Ráadásul a helyeden kéne lenned, és azt a névtelen szerelmes verset kéne írnod Tedr… – Nem mondtad, hogy bál lesz. Sophie felmutatta a csillogó hópehely meghívót. Agatha neve gyöngybetűkkel, gyöngyházzal volt kirakva. – Ó, kit érdekel az a nyavalyás bál! – mordult Agatha. – Addigra mi már régen nem leszünk itt. Most pedig írd meg azt a verset, mégpedig úgy, hogy arról szóljon, milyen ő mint ember. A becsületéről, a hősiességéről, az udva… Barátnője a meghívót szagolgatta. – Sophie, figyelj rám! Minél jobban közeledik a bál ideje, annál többet gondolkodik Tedros, hogy kit kérjen fel báli párjának! És minél jobban keres, annál jobban beleszeret valaki másba! És minél jobban beleszeret valaki másba, annál nagyobb az esélye, hogy itt halunk meg! Érted már? – De én akarok a báli párja lenni! – TE NEM KAPTÁL MEGHÍVÓT! Sophie ajkát csücsörítve gondolkodott. – Sophie, muszáj, hogy Tedros megcsókoljon, különben sosem jutunk haza! – Na de igazán! Egyáltalán megnézik a meghívókat a bálban? Agatha kikapta a kezéből a meghívót. – Ó, én ostoba! És én még azt hittem, hogy életben akarsz maradni! – De az nem lehet, hogy én ne legyek ott a bálon! Agatha az ajtó felé taszigálta Sophie-t. – Menj a Fák alagútján…! – Márványpadlós bálterem, csillogó, suhanó ruhák, táncolni a csillagos égbolt alatt… – Ha a farkasok elkapnak, mondd azt, hogy eltévedtél. – Bál! Aggie! Igazi bál! Agatha kirúgta. Sophie hátramordult. – A szobatársaim segíteni fognak. Ők igazi barátnők. 192

Azzal becsapta az ajtót a döbbent Agatha orra előtt. Tíz perccel később Hester idegesen topogott, amivel kis híján agyonnyomta Anadil patkányait. – HOGY SEGÍTSEK?! TE AZT AKAROD, HOGY SEGÍTSEK EGY ROSSZNAK, HOGY MEGCSÓKOLHASSON EGY JÓT? INKÁBB DUGNÁM A FEJEMET LÓ… – Sophie, a galádok soha nem találnak szerelemre – mondta Anadil, remélve, hogy az észérvek megmenthetik a patkányait. – Már az is, hogy ilyen óhajod van, a saját lelked elárulása… – Azt akarod, hogy hazamenjek?! – csattant fel Sophie, a Fák alagútjában rátapadt leveleket szedegetve magáról. – Akkor igézd meg Tedrost, hogy engem hívjon el a bálba! – A BÁLBA?! – vicsorgott Hester. – HONNAN TUDSZ TE EGYÁLTALÁN A BÁLRÓL? – Egy galád a bálban? – kérdezte Pötty. – Még hogy egy galád keringőzik! – méltatlankodott Anadil. – Még hogy egy galád meghajoljon! – szólt Hester, és mind a hárman harsányan felröhögtek. – Márpedig én el fogok menni abba a bálba! – toporzékolt Sophie. – Hölgyeim és uraim, a Rengetegtúli-erdő Boszorkánya! – hörögte Hester. Könnyezve nevetett. Ebédkor már nem nevetett. Először is azért nem, mert Sophie húsz percet késett az óráról, amelynek oka az volt, hogy igyekezett valami elfogadható megoldást találni elcsúfított hajára. Sapkával takarta, masnit tűzött bele, hajcsatokkal igazgatta, mígnem a százszorszépkoszorút választotta. – Nem borzalmas – sóhajtott fel, mielőtt belépett az elcsúfításórára, és azt látta, hogy a növendékek haja megőszült a denevérszárnyfőzettől. Rögtön egy lángvörös „1”-es pukkant a feje fölött. – Fantasztikusan borzalmas! – lelkendezett Manley professzor Sophie haját szemlélve. – A legnagyobb szépséged eltűnt. Sophie zokogva rohant ki a tanteremből, aztán meghallotta Hester üvöltését. A folyosón Albemarle, a szorgalmas, szemüveges fakopáncs éppen a rangsort szegezte az ajtókra. Sophie volt az első a rangsorban, utána következett Hester. 193

– Egyetlen kis szerelmi varázsigét, Hester – emlékeztette Sophie könyörögve. – És aztán örökre eltűnök innen. Hester elviharzott. Ragaszkodott az elveihez. Elvei pedig azt diktálták, hogy egy Végességes soha, semmilyen körülmények között nem csókolhat meg egy Végestelent. Nem adódhat olyan extrém helyzet, hogy ő ebben segédkezzen. Az óra elején lady Lesso masírozott be a jégterembe. A szokottnál is kimértebb, feszültebb volt. – Manapság lehetetlen jó kínvallatót találni – dünnyögte. – Miről beszél? – kérdezte Sophie. – Bestia eltűnt – felelte Pötty súgva. Sophie a háta mögött egészen rosszul nézett ki. Lady Lasso a Nemezis-álmok témaköréből feleltette az osztályt, és minden rossz válasz feldühítette. – De én azt hittem, hogy a Nemezis-álom azt jelenti, vezérgaládok leszünk – jegyezte meg Hester. – Nem, te idióta! Csak akkor, ha jelentkeznek nálad a tünetek! A Nemezis-álom semmit nem ér tünetek nélkül! – oktatta ki lady Lesso. – Pötty, milyen ízt érzel a nyelveden az első Nemezis-álomkor? – A vacsorám ízét? – Vért, te gyengeelméjű! – Lady Lesso csikorgón végighúzta körmeit a jégfalon. – Ó, mit nem adnék, ha végre egy igazi galádot láthatnék ebben az iskolában! Egy igazi galádot, akiktől a Jók vinnyogva sírnának. Nem ilyen döglegyeket! Amikor Sophie-ra került a sor, a legrosszabb szidalomra számított. Lady Lesso azonban egy teljesen nyilvánvalóan hamis válaszért műbibircsókkal jutalmazta, és ahogy elhaladt mellette, végighúzta a kezét lenyírt haján. – Miért olyan kedves veled? – kérdezte Hester előrehajolva Sophie-hoz. A lány ugyanezt akarta kérdezni, de mosolyogva fordult hátra. – Azért, mert én leszek az Osztályvezér. Legalábbis amíg még itt vagyok. Hester úgy nézett ki, mint aki menten kitöri Sophie nyakát. – A szerelmi varázslatok többsége ócska aljasság. Egyszerűen nem működik. – Biztos vagyok benne, hogy találsz olyat, amelyik hatásos lesz – szólt Sophie. 194

– Figyelmeztetlek, Sophie! Ennek rossz vége lesz! – Hmm… Mi lenne, ha petúniát raknánk minden szobába? – tűnődött a lány. – Azt hiszem, ez lesz az első javaslatom Osztályvezérként. Aznap éjjel Hester levelet írt a rokonainak, és szerelmi varázslatot kért. – Ez ragályos – tűnődött Agatha, miközben a Végestelen-lányok a Tisztáson összebújva mutogatták egymásnak meghívóikat. Minden hópehelynek más formája volt. A közelben Tedros üveggolyókkal játszott, és teljesen figyelmen kívül hagyta őket. – Minden feladat a bál szépével, a báli etikettel, a báli belépővel, a bál történetével kapcsolatos… Sophie nem figyelt. Egy vödörnyi disznóláb volt az ebédje. Vágyódón nézte a Végestelen-lányokat. – Nem – mondta Agatha. – De mi van akkor, ha megkér? – Sophie, most kell megcsókolnia téged! Nem az kell, hogy elvigyen arra az ostoba bálra! – Ó, Agatha, te nem olvastál mesét? Ha elvisz a bálba, akkor biztosan megcsókol. Mint Hamupipőkét éjfélkor. A csók mindig a bálon történik. És addigra kinő a hajam és megjavítom a cipőmet és… ó, nem! Nincs ruhám! Nem tudnál lopni valami szép ruhát a lányoktól? És krepdesin is kéne. És tüll! Rengeteg tüll! Lehetőleg rózsaszín, de persze befesthetem, bár a festett tüll sosem néz ki jól. Szóval talán a sifon is megteszi. Azt sokkal könnyebb kezelni. Agatha döbbenten pislogott. Szólni sem tudott. – Igazad van, nekem kell kezdeményeznem – jelentette ki Sophie, azzal felugrott. – Ne fintorogj, kedvesem. Gyerekjáték lesz. Majd meglátod! Sophie hercegnő a bálban! – Mit csi… MINDENT TÖNKRETE… A barátnője azonban már átlendült a Végestelenek oldalára, odalépett Tedros mellé, és a vödrét nyújtotta feléje. – Szia, hercegem! Kérsz a… lábaimból? Tedros éppen dobni készült, de az üveggolyó a cél helyett Chaddick szemét találta el. Az egész tisztás elcsendesedett. 195

Tedros ekkor Sophie felé fordult. – A barátnőd hív. A lány követte Tedros pillantását. Agatha éppen azt mutatta neki, hogy tűnjön el Tedros közeléből. – Egyszerűen zaklatott – sóhajtott Sophie. – Igazad volt, Tedros. Én és ő túl közel voltunk egymáshoz. Ezért mentem el tegnap az óra közepén. Hogy megmondjam neki, ideje, hogy a Jókkal barátkozzam. – Pötty azt mondta, azért mentél el, mert rosszul voltál. Sophie köhécselt. – Hát, igen, kicsit … – Ő azt mondta, hasmenésed volt. – Hasme… – Sophie feszengett. – Hiszen ismered. Pötty sokszor kitalál dolgokat. – Nem tűnik hazugnak. – Ó, folyton hazudik. Csak azért, hogy felhívja magára a figyelmet. Merthogy ő … Tedros összevonta a szemöldökét. – Merthogy ő… – Kövér. – Értem. – A fiú sorba rendezte az üveggolyóit. – Mulatságos, ugye? Üres sírokba mászott be, hogy annyi hullahernyót egyen, hogy kettőtöknek is elég legyen, és ne bukj meg. Azt mondta, te vagy a legjobb barátnője. – Valóban ezt mondta? – kérdezte Sophie. Látta, hogy Pötty integet neki. – Milyen szánalmas! – jegyezte meg, és újra Tedroshoz fordult, aki éppen dobáshoz készülődött. – Emlékszel az első találkozásunkra, Tedros? A Kékerdőben. Semmi nem számít, ami azután történt. Sem az, hogy megütöttél, sem az, hogy Végességesnek neveztél engem, sem az, hogy trágyába estél. Csak az számít, hogy mit éreztél első látásra. Meg akartál menteni, Tedros. Hát, itt vagyok – mondta, kezét karba fonva. – Amikor készen állsz rá. Tedros felpillantott. – Tessék? – Amikor készen állsz, hogy felkérj a bálba. A herceg arcizma sem rezdült. – Tudom, hogy egy kicsit még korai, de a lányoknak tervezniük kell – érvelt Sophie. 196

Beatrix lépett közéjük. – Végességeseknek itt nincs helyük. – Hogy mi van? Rengeteg itt a hely – méltatlankodott Sophie. Reena azonban odébb tolta, aztán hat másik lány is odanyomult, és Sophie hamarosan kint találta magát a körből. Tedros elé állt, hogy a herceg védje meg őt. – Megtennéd, hogy elmész? – szólt a fiú, csak az üveggolyóra figyelve. – Nem látok tőled. Agatha enyhe mosollyal nézte, amint Sophie durcásan feléje lépdel. – Gyerekjáték, ugye? A barátnője elviharzott mellette. – Kemény dió! – kiáltotta Agatha. – A hajam miatt van! – zokogta Sophie. – Nem a hajad miatt van – felelte, és együtt igyekeztek a Kék-erdő kapuja felé. – Meg kell kedveltetned magadat vele! Különben sosem kerülünk haza! – Szerelem lesz első látásra… Annak kéne lennie. A mesékben mindig így van! – Ideje elővenni a B-tervet. – De nem mondott nemet – jegyezte meg Sophie reménykedve. – Talán nem is ment olyan rosszul. Pötty szaladt utánuk. – Mindenki azt mondja, hogy hazugnak nevezted Tedrost, kakit dobtál az arcába, és a lábát nyaldostad! Sophie ekkor Agathához fordult. – Mi a B-terv? Amikor végre az erdei csoportjukhoz értek, a türkizkék fűben nyolc koporsó volt. – Minden héten megismételjük ezt a próbát, hogy meg tudjuk különböztetni a Jót a Rossztól, mert ez a legfontosabb képesség, erre van a legnagyobb szükségetek, ha kikerültök az erdőbe – jelentette be Yuba. – Ma a Végesteleneket tesszük próbára. Mivel tegnap minden jel szerint nagyon elbűvölt benneteket a temetés látványa, ideje ízelítőt kapnotok belőle. Azzal a Végestelen-lányokat és a Végességes-lányokat utasította, hogy mindenki válasszon magának koporsót. Bele kellett feküdniük. Aztán varázspálcája intésével mind a nyolc lányt egyforma sötét hajú, széles 197

csípőjű, kerek tomporú, szamócapiros ajkú hercegnővé változtatta. – Kövér vagyok – hebegett Sophie elképedve. – Tekintsd ezt esélynek – mondta Agatha, mert valahogy eszébe jutottak Uma hercegnő szavai. – Ha Tedros a leghőbb vágyad, akkor hozzád fog vonzódni! Tudni fogja, hogy te vagy az ő igaz szerelme! – De Beatrix is őt kívánja! – Neked erősebben kell kívánnod! Gondolj arra, hogy mit szeretsz benne! Koncentrálj arra, hogy mitől a tied! Yuba ekkor odaért hozzájuk, rájuk csapta az üvegfedelet, aztán összekeverte a nyolc koporsót. – Most pedig tanulmányozzátok a hajadonokat gondosan, és keressétek a Jó jeleit – mondta a fiúknak. – Ha biztosak vagytok abban, hogy Végestelenlányt találtatok, csókoljátok meg a kezét, és igazi természete meg fog mutatkozni! A Végestelen-fiúk óvatosan közelítettek a koporsók felé… – Mi is játszani akarunk! Yuba erre Hort és a Végességes-fiúk felé fordult; mérlegelte az ötletet. – Hmmm… Azt hiszem, ez arra fogja ösztönözni a lányokat, hogy rendesen viselkedjenek – jelentette ki a gnóm. A koporsókban a nyolc dundi hercegnő dermedten feküdt, ahogy a Jó és Rossz fiúk is körülöttük járkálnak. Hort meglátott egy kék mentabokrot, gondosan átlépett egy bűzösborzot, majd leguggolt a bokorhoz, és letépett néhány levelet. Látta, hogy Ravan bámulja. – Mi az? Mit nézel? Szeretek friss lenni – szólt Hort, mentalevelet majszolva. – Siessetek! Válasszátok ki a Jókat – mordult Yuba. Koporsójában Agatha azt kívánta, bárcsak Tedros mélyen Sophie szívébe nézne, és meglátná, kicsoda valójában… Koporsójában Sophie behunyta a szemét, és arra gondolt, mit szeret a hercegében… Tedros azonban nem akarta ezeket a lányokat. Egyszerűen egyik sem érdekelte. Ám amint éppen ki akart szállni a feladatból, szeme megakadt a harmadik koporsón. Valami vonzotta a benne fekvő lányhoz, bár ugyanúgy nézett ki, mint a többiek. Valami ragyogás, melegség, energia lüktetett közöttük. Igen, határozottan volt valami. Olyan érzés, amit még sosem 198

tapasztalt. A lányok egyike több, mint aminek látszik… – Lejárt az idő! – kiáltotta Yuba. Agatha vérfagyasztó sikolyt hallott; Sophie felé fordult, aki visszanyerte eredeti testét. Hort akarta megcsókolni éppen. Hort elengedte. – Ó, a kezét! Pardon! – Azzal bekapott még egy mentalevelet. – Kezdhetnénk elölről? – Te MAJOM! – Sophie a koporsóból kirúgva eltalálta választóját, aki megtántorodott, beleesett a mentabokorba, egyenesen a bűzösborzra; az állat riadalmában felemelte a farkát, és szemközt spriccelte a betolakodót. Hort tántorgott, támolygott, hadonászott, koporsókba ütközött. – Megvakultam! Megvakultam…! – Megint Sophie koporsójába ütközött; olyannyira, hogy ráesett a benne fekvőre, mire a koporsófedél rácsapódott, testüket összezárta. A lány rémülten csapkodta az üveget, de az nem engedett. – Az 5-ös szabály. A Végességesek nem fecsérlik az idejüket szerelemre – jegyezte meg Yuba komoran. – Találó büntetés. Nos, lássuk, fiúk, kit választottatok! Agatha hallotta, hogy kinyílik koporsója fedele. Elfordította a fejét, és látta, hogy Tedros emeli az ő vastag kezét gyengéd ajkához. Agatha döbbenetében térdét felhúzva mellkason rúgta. A herceg hátratántorodott, beütötte fejét a koporsó fedelébe, és elterült a földön. Köréje gyűltek a Végestelen-fiúk, hercegnőklónok ugráltak ki a koporsókból, hogy segítsenek neki; Yuba jeget varázsolt borogatásul a sebesült fejére. A káoszban Agatha felkelt koporsójából, és átfeküdt a szomszédba. Tedros feltápászkodott, nem volt szándékában elengedni a hercegnőjét. Yuba elkomorult. – Talán jobb lenne, ha leülnél és… – Be akarom fejezni. A gnóm felsóhajtott, aztán bólintott a klónoknak, hogy feküdjenek vissza a koporsóikba, és csukják be a szemüket. Tedros emlékezett, hogy a harmadik koporsó volt az. Felemelte a kristályfedelet, magabiztosan megcsókolta a hajadon kezét. A hercegnő Beatrixszá változott, aki diadalmasan mosolygott rá. Tedros azonnal elengedte a kezét, mintha forró kő lett volna. A szomszédos koporsóban 199

Agatha megkönnyebbülten fellélegzett. Farkasüvöltés hallatszott a távolban. Az osztály követte Yubát vissza, az iskola területére; Agatha hátramaradt, meg akarta várni Sophie-t. – Gyere, Agatha! – kiáltott Yuba. – Most Sophie érdemel egy kis leckéztetést. A lány hátranézett, és látta, hogy barátnője az üvegkoporsóban van, Horttal összezárva. Orrát befogva sikoltozott, az üveget rugdalta. Lehet, hogy a gnómnak igaza van. Lehet, hogy Sophie megtanulja a leckét, és hallgat majd rá. – Túl fogja élni – bizonygatta magának, azzal elindult a többiek után. – Hiszen ez csak Hort. De nem Hort volt a gond. A gond az volt, hogy Sophie látta, amint Agatha átmászott a szomszéd koporsóba.

200

Cupido szabadon garázdálkodik

Agatha arcát az erős szél ellen védve megszólította Hestert a Végességesek ebédsorában. – Hol van Sophie?

– Nem hajlandó kijönni a szobából. Egyetlen órára sem ment be – mondta, miközben egy farkas valami rejtélyes eredetű húst dobott a vödrébe. – Meglehet, hogy ha Horttal egy koporsóba zárva kell tölteni egy kis időt, az hatásosan elveszi az ember életkedvét. Agatha elázva kapaszkodott fel a Félút hídra. Tükörképe már várta; soványabb és komorabb volt, mint legutóbb. – Találkoznom kell Sophie-val – mondta. Kerülte a saját tekintetét. – Másodszor nézett úgy rád. – Hogy mi van? Ki nézett rám másodszor? – Tedros. – Hát, Sophie nem hajlandó rám hallgatni. – Talán Tedros igaz szerelme nem Sophie. – Pedig muszáj, hogy ő legyen – jelentette ki Agatha. Hirtelen aggodalom szállta meg. – Nem lehet más. Hiszen úgy juthatunk haza! Ki más lenne? Beatrix? Reena? Milli… – Te. 201

Agatha felpillantott. Tükörképe undokul nevetett. A lány rögtön elkapta tekintetét a tükörképéről; nedves klumpáját bámulta. – Ez a legostobább dolog, amit valaha hallottam. Először is: a szerelem olyan dolog, amit csak a mesekönyvekben találtak ki, hogy a lányok valamivel lefoglalják magukat. Másodszor: gyűlölöm Tedrost. Harmadszor: azt hiszi, gonosz boszorkány vagyok, ami a legutóbbi időkben tanúsított viselkedésem alapján akár igaz is lehet. Most pedig engedj át! A tükörképe már nem mosolygott. – Szerinted mi boszorkányok vagyunk? Agatha komor pillantást vetett magára. – Éppen azon vagyunk, hogy a barátnőnk elnyerje igaz szerelmét, hogy aztán elvihessük tőle. A tükörképe rögtön sokkal csúnyább lett. – Ez kifejezetten Rossz dolog – mondta, azzal eltűnt. A 66-os szoba ajtaja nem volt bezárva. Sophie megperzselődött, rongyos takarói alatt kucorgott. – Láttam! – mordult Sophie. – Láttam, hogy téged választott! Én pedig folyton Beatrixra figyeltem, te álnok, kétszínű, hátba döfő görény! – Nézd, nem tudom, miért választ Tedros folyton engem – mondta Agatha, az esővizet csavarva hajából. Sophie meredten nézte. – Azt akarom, hogy téged válasszon, te bolond! – kiáltott Agatha. – Azt akarom, hogy hazamenjünk! Sophie hosszú, nagyon hosszú pillanatig nézte az arcát. Aztán felsóhajtott, és az ablak felé fordult. – Neked fogalmad sincs, hogy milyen volt. Még mindenhol érzem a szagát. Az orromban van, Agatha. Külön szobába tették, amíg kimegy belőle a bűz. De ki tudná megmondani, hol végződik a bűz, és hol kezdődik Hort? – kérdezte Sophie borzongva, aztán visszafordult Agatha felé. – Mindent úgy csináltam, ahogy mondtad, Aggie. Csak arra gondoltam, amit szeretek Tedrosban: a bőrét, a szemét, az arcélét… – Sophie, ez csak a külső! Tedros nem fog vonzódni hozzád, ha csak azért kedveled, mert jóképű. Mennyiben különbözöl akkor a többi lánytól? Sophie grimaszt vágott. 202

– Nem akartam a koronájára és a vagyonára gondolni. Az olyan sekélyes! – Gondolj arra, hogy kicsoda Tedros! Gondolj a személyiségére! Az értékeire! Arra, hogy milyen a lelke! – Elnézést, nem tudom, hogyan kell rávenni egy fiút, hogy szeressen belém – pufogott Sophie, azzal kitessékelte Agathát a szobából. – Csak ne ronts el nekem többé semmit, és hagyd, hogy úgy csináljam, ahogy én akarom.

Sophie minden jel szerint úgy akarta, hogy a lehető legjobban megalázza magát. Másnap ebédkor a Végestelenek sorához osont, és Tedros közelébe lopózott. Ám körbevették Tedroshoz közel álló Végestelen-fiúk és… kék mentaleveleket rágcsáltak. Aztán a tündérmese-túlélő tréning órán próbált a herceg közelébe férkőzni, de Beatrix úgy tapadt rá, mintha össze lettek volna nőve; minden lehetőséget megragadott, hogy emlékeztesse, az ő koporsóját választotta. – Tedros, beszélhetnénk? – szólította meg végül Sophie. – Miért akarna beszélni veled? – szólt Beatrix. – Azért, mert barátok vagyunk, te zsizsegő szúnyog! – Még hogy barátok?! – mordult Tedros dühösen. – Láttam, hogyan bánsz a barátaiddal. Kihasználod őket. Elárulod őket. Kövérnek nevezed őket. Hazugnak nevezed őket. Köszönöm a lehetőséget. Inkább nem élnék vele. – Támad. Elárul. Hazudik. Úgy tűnik, egyik Végességes növendékünk használja a szabályokat! – jegyezte meg Yuba vigyorogva. Sophie annyira elcsüggedt, hogy evett egy kicsit Pötty édességdózisából. – Valahogy majdcsak találunk neked valami szerelmi varázslatot – vigasztalta Pötty. – Köszönöm – zokogta Sophie teli szájjal. – Ez egészen finom. – Patkánykaki. Abból van a legjobb lágy karamella. Sophie torkán akadt a falat. – Amúgy kit neveztél kövérnek? – kérdezte Pötty. A dolgok azonban ennél is rosszabbra fordultak. A csatlóstréning és az állatok beszéde órán azt a feladatot kapták, hogy egy hétig gondozzanak egyegy állatot. Az elején mindkét iskolában kitört a káosz; trollok hajigáltak ki 203

Végességeseket ablakokon, szeleburdi szatírok lopkodtak ebédkosárkákat, totyogó bébisárkányok gyújtottak fel íróasztalokat, és mindenféle állat trágyázta az iskolák folyosóit. – Ez hagyomány. Így próbáljuk megteremteni az iskola egységét – mondta Dovey professzor a Végesteleneknek, zsebkendőt szorítva orra elé. – Bármennyire is átgondolatlan és rosszul szervezett ez a kísérlet. Castor ráüvöltött az állataik elől a Harangszékbe menekülő Végességesekre: – HA VÉGRE KIHÚZNÁTOK A FEJETEKET A FENEKETEKBŐL, RÁJÖNNÉTEK, KI AZ ÚR! És valóban. Három nappal később Hesternek már sikerült betanítania kis ogréjét, hogy ebédnél a Végesteleneket dobálja. Tedrost farkcsóválva követte a farkaskutyája, Anadil pitonja összebarátkozott a patkányaival, és Beatrixban selymes szőrű nyuszikája olyan érzelmeket keltett, hogy Teddynek nevezte el. (Tedros belerúgott az állatba, valahányszor meglátta.) Még Agatha is idomítani tudta szemtelen struccát, hogy cukorkát lopjon úgy, hogy a tanárok ne vegyék észre. Sophie azonban egy Grimm nevű pufók, sűrű, fekete hajú, fitos orrú, rózsaszín szárnyú, hangulata szerint változó szemszínű cupidót kapott. Sophie onnan tudta a Grimm nevet, hogy a lény ezt az ő kedvenc ajakrúzsával írta fel a 66-os szoba ajtajára a legelső napon. A második napon ebédnél találkozott először Agathával; szeme színe ekkor zöldről vörösre változott. Aztán a harmadik napon, amikor Yuba éppen a „forráskutak használatát” tanította, cupido nyilai céltáblájának Agathát választotta, aki éppen időben ugrott az erdő forráskútja mögé. – HÍVD VISSZA AZT A VALAMIT! – kiáltott rá Tedros, közben gyakorlókardjával sűrűn csapdosva a kútba térítette Grimm nyilait. – Grimm! Ő a barátnőm! – kiáltotta Sophie. Grimm bűnbánó tekintettel eltette az íját. A negyedik napon Sophie minden órája alatt az egyik sarokban ücsörgött, és a falat rágcsálta. Lady Lesso furcsa pillantást vetett rá. – Tudod, ahogy az ember ránéz, azt hihetné… – Hosszan, elgondolkodva nézett Sophie-ra, aztán legyintett. – Mindegy! Csak adj neki egy kis tejet, és engedelmesebb lesz. 204

A tej az ötödik napon hatott. A hatodik napon azonban Grimm megint Agathára kezdett lövöldözni. Sophie minden tőle telhetőt megpróbált, hogy lenyugtassa: altatót énekelt, Pötty legjobb vajkaramellájával etette, sőt megengedte, hogy az ágyában aludjon, ő pedig a padlón aludt. De ezúttal semmi nem használt. – Mit csináljak? – kérdezte Sophie az óra után sírva lady Lessót. – Van úgy, hogy a csatlósok kicsatolódnak, szóval elszabadul bennük az álnokság – sóhajtott a tanárnő. – Ez a galádság kockázata. De általában azért van, mert… – Miért? – Ó, biztos vagyok benne, hogy lenyugszik. Mindig lenyugszanak. Ám a hetedik napon Grimm ebédidőben folyton Agatha után repdesett; sem a növendékek, sem a farkasok nem tudták elkapni; végül Hester démona gyűrte le. Agatha nagyon sértődötten, nagyon bosszúsan nézett Sophie-ra egy fa mögül. – Talán emlékezteted valakire – pityergett Sophie. De még Hester démona sem tudta sokáig kordában tartani Grimmet, aki a következő napon már tüzes nyilakkal támadott. Miután az egyik ilyen nyíl lángja megperzselte a fülét, Agathának elege lett. A Yuba legutóbbi tanóráján tanultak alapján ebédidőben a Kék-erdőbe csalta cupidót, és elbújt a kőkút mélyén. Grimm ész nélkül utánaeredt, szárnyaival csapkodva szédülten ereszkedett egyre lejjebb a sötét mélységbe. Agatha pedig az alkalmas pillanatban faklumpájával leütötte. Cupido ájultan terült el. – Azt hittem, megölt – hüppögte Sophie, miután nagy kővel zárták el a kút nyílását. – Tudok vigyázni magamra – mondta Agatha. – Figyelj! A bál már csak alig két hónapnyira van, és ez a Tedros-dolog egyre rosszabbul áll. Ki kell próbálnunk valami új… – Tedros az én hercegem – jelentette ki Sophie. – Ez az én dolgom. Tudom, mit csinálok. Agatha nem is próbált vitatkozni. Ha Sophie beszélni akar, majd meghallgatja. Miközben Castor és Uma kíséretében mindkét iskola növendékei elmentek a Kék-erdőbe, hogy szabadon engedjék csatlósukat, Sophie belopózott a Bűn Kollégium könyvtárába. Minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy ki 205

ne rohanjon abban a pillanatban, amikor belépett. A Bűn Kollégium könyvtára a Bűn-torony legfelső szintjén kapott helyet. Első ránézésre olyan volt, mint egy rendes könyvtár… miután árvíz öntötte el, tűz pusztított benne és tornádó söpört végig rajta. Rozsdás vaspolcai furcsa szögekben álltak; a padlón több ezer lehullt kötet. A falak méregzöld penészesek, a barna szőnyeg nedves, ragadós és az egész helyiségnek valahogy füst- és megsavanyodott-tej-szaga volt. A sarokba tolt íróasztalnál kocsonyás testű varangy ült; szivarozott és egyenként ütött pecsétet a könyvekbe, amiket aztán a földre dobott. – Érdeklődési kör? – böfögött a varangy. – Szerelmi varázslás – felelte Sophie; igyekezett visszatartani a lélegzetét. A varangy az egyik sarokban álló nyirkos polc felé biccentett. Három könyv maradt rajta: Báró Drakula: Tövis, nem rózsa, avagy: miért átok a szerelem? Dr. Walter Bartoli: Hogyan vessünk véget az igaz szerelemnek? (Végességesek Szakkönyvtára) Glinda Gooch: Kezdők sem ronthatják el sorozat – Szerelmi varázsigék és bájitalok Sophie a harmadik kötetet ütötte fel; végigolvasta a tartalomjegyzéket, és mintha megtalálta volna, amit keresett. „53. varázsige: Igazszerelem-varázslat.” Kitépte a lapot, és kimenekült a könyvtárból, mielőtt a szagtól elájult volna. Pötty, Hester és Anadil hajoltak az írás fölé ebédidőben. – „Ha egy fiú ennek a varázslatnak hatása alá kerül, rögtön szerelembe esik veled, és megtesz mindent, amire csak kéred – olvasta Anadil. – Különösen hatásos lánykérések és báli meghívások elősegítésére.” – „Csak annyi a teendő, hogy a leírt főzetet golyóba kell tölteni, és az igaz szerelem tárgyának szívébe kell lőni!” – olvasta Sophie izgatottan. – Nem fog menni – jelentette ki Hester. – Csak azért nem tetszik neked, mert én találtam rá. Hester kimarkolt egy halom levelet a táskájából. – „Kedves Hester! Nem ismerek olyan szerelmi varázslást, ami 206

bizonyítottan hatásos lenne.” „Kedves Hester! A szerelmi varázslás közismerten idétlen humbug. Kár az időt vesztegetni rá.” „Kedves Hester! A szerelmi varázslás veszélyes. Nem megfelelő varázsige alkalmazása maradandó károsodást okozhat…” – De hát balfékbiztos! Kezdők sem ronthatják el – jegyezte meg Pötty. – Ki is állítja ezt? Glinda GOOCH?! – Szerintem érdemes kipróbálni, ha ez azt jelenti, hogy nem kell többé bálokról és csókokról beszélnünk – jelentette ki Anadil. Vöröslő szemmel tanulmányozta a receptet. – „Denevérszív, delejkő, macskacsont…” Ezek teljesen szokványos hozzávalók. Hopsz… Szükségünk van egy cseppre Tedros testillatából. – Azt hogyan szerezzük meg? – tette fel a kérdést Pötty. – Ha egy Végességes akár csak a közelébe megy egy Végestelennek, a farkasok rögtön megreguláznak. Erre egy Végestelent kell rávennünk. Agatha rózsaszín huppanással ült le közéjük. – Miről maradtam le? Sophie öt szóban elmondta. – Nem! Semmi varázslat! Semmi bájfőzet! Semmi trükk! – korholta Agatha. – Igaz szerelemnek kell lennie! – De nézd! – A barátnője felmutatta az illusztrált könyvoldalt. Herceg és hercegnő csókolózott bálon. A képaláírás: – „AZ IGAZ SZERELEM EGYETLEN IGAZI UTÁNZATA!” Agatha dühösen összegyűrte a lapot, és Sophie vödrébe hajította. – Nem akarok hallani erről többé! Sophie az ebédidő hátralévő részét azzal töltötte, hogy a kapott sajtot majszolta. Csipetenként. Két nappal később Hester éjnek évadján arra riadt fel, hogy valaki rázza. Kinyitotta a szemét. Sophie állt az ágya mellett; arany T betűs kék nyakkendőt szagolgatott. – Mennyei illata van! Ebben biztosan van elég illatanyag! Hester egy pillanatra nem is értette, miről van szó. Aztán olyan vörös lett az arca, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna… – Na és a Galádok Kórusa? – szólalt meg Sophie. – Szerintem az már második lehetőségem lesz, hogy Osztályvezér legyek. Hester egész éjjel fennmaradt, hogy összefőzze a hozzávalókat. Anyja egy 207

régi agyagedényében gyöngyöző rózsaszín folyadékká forralta az elegyet, aztán a varázsitalt csillámló gázzá desztillálta, és ezt a gázt a kandalló fölött szív alakú, piros golyóbisba töltötte. – Reméljük, hogy nem hal bele – mordult Hester, azzal átadta a kész golyóbist. Sophie két napig gyakorolta a céllövést, mire magabiztosan kijelenthette, hogy készen áll a feladatra. Megvárta a tündérmese-túlélő tréning órát, amikor is Yuba és a csoport fára mászott, hogy az „erdő flóráját” tanulmányozzák. Tedros éppen egy kék gyertyánfaágért nyúlt, amikor Sophie meglátta az esélyét, és a szív alakú golyóbist parittyába fogta… – Az enyém vagy! – súgta közben. A piros szívecske nagy sebességgel kilőtt a parittyából, és egyenesen Tedros szíve felé vette az irányt. Ám a herceg mellkasán csillogó ezüsthattyún tökéletes gellert kapott, színe vérvörösre változott, és vad sipítással egyenesen visszacsapódott Sophie-ra. Ő felüvöltött. Az egész csoport döbbenten a hang irányába fordult. A lány fekete ruháján hatalmas, véres B betű jelent meg. Bukott. – Mert nem tartotta be a szabályt! – mordult Yuba egy fa tetejéről. – Nincs varázslás, majd csak azután, hogy feloldottuk a tilalmat! Beatrix felvette a széttört szív alakú golyót a földről. – Szerelmi varázslat? Te szerelmi bűbájjal akartad megigézni Tedrost? Az osztály harsány röhögésben tört ki. Sophie ekkor Tedros felé fordult, aki olyan dühösnek tűnt, mint még soha. Tedros mellett állt Agatha, aki ugyanúgy nézett rá. Mintha nem is lennének barátnők. Sophie ezt nem bírta tovább; arcát kezébe temetve elmenekült; zokogása oda-vissza hangzott az erdőn. – Minden évben próbálkozik valamivel egy-egy elvetemült. De még a legszánalmasabban gyenge felfogású galád is tudja, hogy a szerelemhez nincs kerülőút – jegyezte meg Yuba. – A varázsigés bűvölésgyakorlatokat majd a jövő héten kezdjük. Egyelőre arccal a páfrányok felé! Honnan tudhatjuk, hogy egy páfrány nem álalakot öltött Végességes? Agatha nem követte a csoportot a páfrányosba. Hátát egy fatörzsnek támasztva nézte, csak nézte a szív alakú lövedék törmelékét a fűben. Ugyanúgy szétesett, mint a hazatérésről szőtt álmai.

208

Amikor Hester vacsora után belépett a szobába, Sophie az ágyán elterülve könnytócsában feküdt. Sophie felnézett a zajra. Ruháján a B betű élénkebben virított, mint valaha. – Nem jön le. Mindent megpróbáltam. Hester ledobta iskolatáskáját a padlóra. – A társalgóban gyakoroljuk a képességeinket. Szívesen látunk – mondta, és elindult kifelé. Az ajtóból szólt vissza: – Én előre figyelmeztettelek. Sophie az ajtócsukódásra összerezzent. Egész éjjel nem tudott aludni; attól rettegett, hogy a B betű még ebédnél is rajta lesz. Végül sikerült elszundítania. Amikor kinyitotta a szemét, már sütött a nap; egyedül volt, szobatársai mind lementek reggelizni. Agatha az ágya szélére ült, a száraz leveleket szedegette le rózsaszín ruhájáról. – Ezúttal meglátott egy farkas. De leráztam az alagútban – mondta, azzal felnézett az egyik falra akasztott aranyozott tükörre. – Jól mutat itt. – Köszönöm, hogy elhoztad – mondta Sophie reszelős hangon. – Én jobban érzem magam, ha ez nincs a szobámban. Feszült csend. – Úgy sajnálom, Agatha! – Sophie, én a te oldaladon állok. Együtt kell működnünk, össze kell fognunk, ha élve akarunk hazajutni innen. – A varázslat volt az egyetlen reményünk! – jegyezte meg Sophie letörten. – Sophie, nem adhatjuk fel! Haza kell jutnunk! Sophie könnyes szemmel nézett a tükörbe. – Mi történt velem, Agatha? – Bálba akarsz menni úgy, hogy nem nyerted meg a hercegedet. Csókot akarsz úgy, hogy nem tettél érte semmit. Nézd, egész héten nekem kellett elmosogatnom vacsora után, szóval közben olvasgattam – mondta Agatha, azzal ruhája belső zsebéből könyvet vett elő. Emma Anemone hercegnő: Hogyan hódítsuk el hercegünk szívét? Felütötte a szamárfüles oldalakat. – Ezek szerint az igaz szerelem elnyerése a legnagyobb kihívás, a legszebb feladat. Minden mesében úgy tűnik, hogy a szerelem első látásra alakul ki a hős és a hősnő között, ám emögött minden esetben gondos és pontos gyakorlás van. 209

– De én már… – Fogd be a szádat, és figyelj! Összefoglalva három dolog kell. Három dolgot kell egy lánynak megtennie, hogy elnyerje jól megérdemelt mesebeli hercegét. Először is: meg kell mutatni, miben jó. Nem szabad szerénykedni, játszani. Másodszor: „nem szavakkal, hanem tettekkel” kell megnyilvánulni. És harmadszor: „versengő kérőket kell felvonultatni”. Ha ezt a három feladatot képes vagy végrehajtani, mégpedig jól, akkor… Sophie felemelte a kezét. – Mi az? – Semmit nem tudok megmutatni a képességeimből ebben a krumpliszsák ruhában, nem csinálhatok semmit, mert az a nőstény ördög mindig a nyakamba liheg, és nincsenek értem versengő kérők, kivéve egy idióta srác, aki nemcsak hogy úgy néz ki, mint egy patkány, de a szaga is éppen olyan. Nézz rám, Agatha! Itt a B betű a mellemen, a hajam olyan rövid, mint a fiúké, a szemem karikás, a szám cserepes, és tegnap egy mitesszert találtam az orromon! – És hogyan akarsz ezen változtatni? – csattant fel Agatha. Sophie lehajtotta a fejét. A ronda betű árnyékot vetett a kezére. – Mondd meg, mit tegyek, Aggie! Hallgatlak. Hallgatok rád. – Mutasd meg neki, ki vagy – felelte kissé megenyhülve. Mélyen a barátnője szemébe nézett. – Mutasd meg neki az igazi Sophie-t. Sophie látta, hogy őszinte hit ragyog Agatha mosolyában. Aztán a tükör felé fordult, és neki is sikerült elmosolyodnia… Illetve inkább somolygás volt, nagyjából olyan, mint a bajkeverő kis cupido mosolya, aki a sötét kútveremben türelmesen várta, hogy szabadon eresszék.

210

A császárnő új ruhája

Mindkét iskolában nagyon gyorsan elterjedt Sophie félresikerült szerelmi varázslatának híre, és reggel már mindenki lélegzet-visszafojtva várta, hogy megpillanthassák a skarlátvörös B betűt; de mivel Sophie egyetlen reggeli óráján sem jelent meg, nyilvánvalóvá vált: annyira szégyelli magát, hogy nem mutatkozik.

– Azt kellett volna hallanotok, miknek mondta el azt a nőszemélyt Tedros! – mondta Beatrix ebédnél a Végestelen-lányoknak. Agatha őszi levelek kupacán ücsörögve szándékosan nem figyelt Beatrixre. Tedrost és a Végestelen-fiúkat nézte, akik éppen rögbit játszottak. Kék kötött pulóvereiken meg-megcsillantak az ezüsthattyúk. A Tisztás másik oldalán a Végességesek nem csoportosultak; a többség egyedül ücsörgött. Hester felnézett a Szenvedést hozó varázsigék című könyvből. Agathára pillantott, tekintetük találkozott, aztán vállat vont, mintha azt akarná mondani, fogalma sincs, hol van Sophie, de nem is érdekli. – Ugyan, Teddy-csapat, nem az ő hibája – fecsegte Beatrix olyan hangerővel, hogy lehetőleg sokan hallják. – Szegény lány azt hiszi, hogy közénk tartozik. Inkább sajnálnunk kéne, aki ilyen szánal… Ekkor elhallgatott, szeme kiguvadt. Agatha látta, miért. Sophie sasszézott be a Tisztásra; a fekete zsákhacukát passzentos, pánt nélküli ruhává alakította; a B betű pokolvörös flitterekkel csillogott. Még 211

rövidebbre vágta szőke haját, fénylő bubifrizurába fésülte, zselézte. Arcát gésafehérre sminkelte, szemhéját rózsaszínre, ajkát karmazsinvörösre, és üvegcipőjét nemcsak hogy megjavította, de még magasabb lett a sarka. A rendkívül rövid ruha nagyon sokat mutatott hosszú, fehér combjából. Az árnyékból a napfényre lépve fény robbant szét csillámporos bőrén; a csillám szinte mennyei ragyogásba vonta. Sophie elvonult Hester mellett, aki meglepetésében leejtette a könyvét; ellépdelt a Végestelen-fiúk mellett is, akik elejtették a labdát. Egyenesen Hort felé vette az irányt. – Menjünk ebédelni! – invitálta, aztán maga után rángatta a fiút, mintha túszul ejtette volna. A mező másik végében Tedros kardja kiesett hüvelyéből. Látta, hogy Beatrix bámulja, ezért gyorsan visszatette. A tündérmese-túlélő tréning órán Sophie nem is figyelt Yuba magyarázatára. Éppen a „Hogyan hagyjunk használható nyomokat?” részt tanulták. Az egész órán csak azzal foglalkozott, hogy Hort kegyeibe férkőzzön, és vödrét a Kék-erdőből szedett gyökerekkel és gyógynövényekkel töltötte meg. – Te meg mit csinálsz? – mordult rá Agatha. – Alig hiszem el, kedves Aggie! Van itt cékla, fűzfakéreg, pittosporumfa, és minden, ami ahhoz kell, hogy elkészítsem a szokásos arcvizeimet és krémjeimet! Hamarosan újra olyan leszek, amilyen voltam! Az igazi Sophie! – Nem ilyen értelemben gondoltam az „igazi Sophie-t”. – Hogy mi van?! Én csak követem a szabályokat, amiket te határoztál meg. Azt mondtad, mutassam meg az értékeimet, amiből, mint magad is láthatod, elég sok van. Azt mondtad, inkább a tetteim, mint a szavaim beszéljenek. Hát szóltam én egy szót Tedroshoz? És végül azt mondtad, hogy vonultassak fel versengő kérőket. Van fogalmad arról, milyen kínszenvedés volt az ebéd Horttal? Azt a rágcsálót szagolni, valahányszor látom, hogy Tedros engem néz? Eukaliptusz, Agatha. Eukaliptusz. Ez a titka. Azzal tompítottam a szaglásomat. De végső soron igazad volt. – Figyelj, valamit félreér… Igazam volt? – Felhívtad a figyelmemet arra, ami fontos – biccentett Sophie a Végestelen-fiúk és Tedros felé, akik a tisztás másik oldaláról nagy szemekkel nézték őt. – Nem számít, hogy Végességes vagy, hogy Végestelen vagy, akármi vagy. A végén a legjobbjaik úgyis győznek. – Megnyalta az 212

ajkát, aztán rájuk mosolygott. – Majd meglátod. Még ezen a héten meghív a bálba, és megkapod a csókodat, ha olyan fontos neked. Szóval ne legyen több negatívság, kedves Aggie, mert megfájdul tőle a fejem. Na, de hol van az a semmirekellő Hort? Megmondtam neki, hogy mindig maradjon mellettem! – horkant fel, azzal elviharzott. Agatha szóhoz sem jutott. A Rosszak Iskolájában a Végességesek végigduzzogták a vacsorát. Tudták, hogy egész éjszaka tanulniuk kell. Mivel megkezdődött a varázsige modul, a tanárok már nem a tehetséget, hanem az unalmas memoriterek pontos idézését osztályozták. Csak a másnapi órákra meg kellett tanulniuk nyolcvan gyilkos varázsigét lady Lesso első nagy feleltetésére, a csatlóstréningre az óriások vezényszavait kellett bemagolni, Sader professzor történeti földrajz vizsgájára pedig a Virágalatti vonalainak térképét. És mindezt egy napra. – Hogyan javítja ki Sader a dolgozatokat? – dohogott Hester. – Hiszen nem is lát! Takarodókor Hester, Pötty és Anadil hatalmas könyvkupaccal léptek ki a társalgóból; a szobába érve azonban furcsa meglepetés fogadta őket. A szoba ugyanis laboratóriummá változott. Tucatnyi élénk színű főzet bugyborgott nyílt lángon; a polcokon szanaszét szappanok, festékek, kis fiolákban krémek; a három ágyon szárított levelek, gyógynövények, virágok hevertek… És az egésznek a közepén ott ült Sophie, flitterek, szalagok, kelmék között; az új kotyvalékokat a kis bőrfelületen próbálta ki. – Istenem, tényleg boszorkány! – sóhajtott Anadil ámulattal. Sophie felmutatta A szép külső receptkönyvét. – Ebédkor loptam egy Végestelentől. – Nem kéne a dolgozatokra, a feleltetésre tanulnod? – kérdezte Pötty. – A szépség egész napos elfoglaltság – sóhajtott Sophie, élénkzöld balzsamot kenve magára. – És még csodálkozunk, hogy miért olyan lassúak a Végestelenek – szólt Hester. – Sophie újra a régi, drágáim. És ehhez csak most fogott hozzá – jelentette ki Sophie ábrándosan. – Most a szerelem a legnagyobb feladatom. És valóban: bár Sophie másnap mindhárom próbán az utolsó harmadban végzett, a Figyelemfelkeltés című nem hivatalos versengésben abszolút első 213

helyet ért el. Fekete egyenruháját széles, kék orchideaövvel díszített káprázatos tógaruhává alakította. Cipősarka egy ujjnyival magasabb, arca ragyogó bronz, szemhéja provokatív meténgzöldre festve, ajka finom karmazsinvörös, és a ruha elején csillogó B betű kiegészítésre került: B, mint Bámulatos. – Ez nem lehet megengedett! – nyöszörgött Beatrix a szemüket meresztő fiúknak. De hiszen az egyenruhát viselem, szabadkozott Sophie a tanároknak. Az általában elég vad farkasok is úgy bámulták, mint a fiúk. Pötty meg mert volna esküdni, hogy egyikük még rá is kacsintott, amikor a vödrébe merte az ebédet. – Gúnyt űz a galádságból! – dühöngött Hester; fekete szeme villant, ahogy a Tisztás másik oldalán álló Sophie-t nézte. – Véglegesen a Tortúratréningterembe kéne zárni. – Bestia még mindig nem került elő – felelte Anadil ásítva. – Akármi érte, elég húzós lehetett. Másnap Sophie megint elszúrta minden felelését, minden dolgozatát, és mégis, valahogy sikerült elkerülnie, hogy kirúgják az iskolából. Bár nyilvánvalóan ő volt a legrosszabb, soha nem 20-as, hanem mindig csak 19es jelent meg a feje fölött. („Engem mindenki szeret, aki számít. Túl kedves vagyok ahhoz, hogy megbuktassanak” – jelentette ki csodálkozó osztálytársai előtt.) Az erdei órán Sophie megint nem figyelt Yuba előadására. A „madárijesztő-túlélés” volt a téma. Buzgón jegyzetelt valamit noteszébe. Agatha rosszallón nézte a fekete baby-doll ruhát, a rózsaszín cukorkadíszt és a „B… mint baba” feliratot. – Mondj valamit gyorsan, ami B-vel kezdődik – súgta Sophie. – Próbálok figyelni, és neked is azt kéne tenned, különben baromi sokáig itt leszünk… – B… mint baromi jó… Hmmm… Egy kicsit fellengzős. Mit szólnál ahhoz, hogy borzasztó jó? Vagy: borzongatóan jó? – Vagy buta! Hiszen szóba se állt veled! – A B a bizalom jele – közölte Sophie. – Azt hittem, bízol bennem. Agatha az óra hátralévő részében magában morgolódott. A barátnője azonban majdnem meggyőzte, amikor másnap puffos 214

miniszoknyában, fekete haspólóban jelent meg, tüskésre zselézett hajjal; cipősarkát rózsaszínre festette. A Végestelen-fiúk egy-egy falat marhasült között nyálcsorgatva nézték. És mégis, bár Sophie látta, hogy Tedros lopva a combját nézi, valahányszor elhaladt a közelében, a fogát csikorgatta, és amikor túl közel került hozzá, izzadt… Mégsem szólt hozzá egy szót sem. – Ez nem elég – állapította meg Agatha, miközben Yuba órájáról visszafelé mentek. – Jobb eszközökre van szükséged. Sophie végignézett magán. – Azt hiszem, az én eszközeim teljesen megfelelőek. – Mélyebb eszközök, te idióta! Lelki eszközök. Belső eszközök. Mint az együttérzés, a jótékonyság, kedvesség! A másik lány pislogott. – Néha nagyon értelmeseket tudsz mondani, Aggie. Látnia kell, hogy milyen nagyon Jó vagyok. – Végre felfogtad! – sóhajtott Agatha. – Most pedig igyekezz! Ha valaki mást hív magával a bálba, sosem jutunk haza! Agatha azt javasolta, hogy Sophie csempésszen Tedroshoz ügyes rímekkel költött szerelmes verseket, juttasson el hozzá olyan titkos ajándékokat, amelyek mély érzésről és eszességről tanúskodnak; e kipróbált és bevált stratégiákat a Hogyan hódítsuk el hercegünk szívét? című szakkönyv részletesen taglalta. Sophie megfogadta a tanácsot; mindenre bólintott, így amikor Agatha másnap az ebédhez érkezett, arra számított, hogy megállapodásuk alapján megkapja az első versvázlatot, vagy megnézheti az első saját készítésű ajándékot. Ám a tisztásra érve azt látta, hogy az egyik szegleten húsz Végességes-lány van egy kupacban. – Mi folyik ott? – tette fel Agatha a kérdést Hesternek és Anadilnak. Mindketten egy fa árnyékában tanultak. – Azt mondta, a te ötleted volt – mordult Hester, fel sem pillantva a könyvből. – Rossz ötlet – jegyezte meg Anadil. – Annyira rossz ötlet, hogy nem akarunk beszélni veled. Agatha eléggé zavartan fordult a csoportosulás felé. Ismerős hang szólalt meg a közepéről: – Csodálatos, drágáim! Csak egy kicsit kevesebb krémet! Agatha torka elszorult a nyugtalanságtól. Átnyomakodott a Végességesek 215

tömegén, és kis híján meghalt a döbbenettől. Sophie fatörzsön ült, felette egy ágról festett cégér lógott:

Az egybegyűlt Végességes-lányok ragadós lila céklakrémet kentek pattanásaikra és bibircsókjaikra. – Ne feledjétek, lányok! Az, hogy rondák vagytok, nem jelenti azt, hogy nem vagytok szalonképesek, hogy nem illetek a jó társaságba – hirdette a szépészet igéjét Sophie. – Holnap elhozom a szobatársaimat – súgta Arachne a zöld bőrű Monának. Agatha elképedve bámult. Aztán meglátta, hogy egy lány észrevétlenül szeretne elosonni. – Pötty? Ő félénken megfordult. Arca csupa vörös krém volt. – Ó! Szia! Én csak… tudod, úgy gondoltam, megnézem… tudod… hátha… – nyugtalanul nézett lefelé. – Kérlek, ne mondd el Hesternek! Agathának fogalma sem volt, vajon van-e egyáltalán valami köze ennek ahhoz, hogy Sophie elnyerje Tedros szerelmét. Ám éppen amikor Sophie-t alaposan ki akarta kérdezni erről, három Végességes-lány nyomakodott elé, hogy megkérdezzék, hogyan lehet megismerni a legjobb céklát. Agathának az erdei csoportban sem volt esélye beszélni vele, mert aznap Yuba 216

különválasztotta a Végesteleneket a Végességesektől. – Hozzá kell szoknotok, hogy ellenséget lássatok egymásban! Három hét múlva versenyre keltek az első Mesetlonon – közölte a gnóm. – Na mármost, a Mesetlonra szükségetek lesz néhány alapvető varázsigére. Varázsolni természetesen nem csak egyféleképpen lehet. Vannak varázsigék, amelyekhez el kell képzelni a kívánt jelenetet, másokhoz kántálni kell, megint másokhoz tapsolni szükséges, vagy varázspálca a kellék, vagy számkódot kell tudni, sőt olyan is van, amihez társ kell. Ám minden varázsigés varázslásnak van egy alapvető szabálya. Zsebéből apró ezüstkulcsot húzott elő; a kulcs tolla hattyú alakú volt. – Végestelenek, a jobb kezeteket, kérem. A Végestelenek csodálkozva néztek egymásra, és kinyújtották a kezüket. – Hmmm. Legyél te az első! Agatha önkéntelenül elfintorodott, amint a gnóm megfogta a kezét, aztán a második ujját. – Egy… egy pillanat… mit csi… – tiltakozott. Yuba varázslattal benyomta a kulcs-hattyút Agatha ujjbegyébe; a bőr áttetszővé vált, a hattyú a szöveteken, ereken át a csonthoz tapadt. A gnóm ekkor elfordította a kulcsot, és Agatha ujjperce fájdalommentesen egy teljes fordulatot tett. Ujjbegye egy pillanatra élénk rózsaszínben ragyogott, aztán amint Yuba kihúzta a kulcsot, a ragyogás elhalványodott. Agatha elképedve nézte, csak nézte az ujját, miközben Yuba hasonlóképpen megnyitotta a többi Végestelent is, aztán a Végességeseket, köztük Sophie-t, aki alig pillantott fel jegyzetfüzetéből, olyan szorgalmasan körmölt valamit. – A varázslat az érzést követi. Ez az egyetlen szabályunk – mondta a gnóm, miután mindenkire sort kerített. – Amikor az ujjatok ragyog, az azt jelenti, hogy elég érzelmet halmoztatok fel, elég világos a cél ahhoz, hogy varázsoljatok. Csak akkor vagytok képesek varázsolni, ha nagy szükségben vagytok, és akaratotok is van. A növendékek megnyitott ujjukat nézték, tapintották, stimulálták minden akaratukkal; és hamarosan némelyikük ujja fényleni kezdett; mindenkié más színnel. – Ám mint a varázspálca, az ujjvilágolás is csak gyakorlóeszköz – figyelmeztetett Yuba. – Az erdőben nagyon idétlennek tűntök, ha világol az ujjatok, valahányszor varázsoltok. Ha már gyakorlottabbak lesztek, ugyanígy 217

kikapcsoljuk ezt a világító funkciót – mondta, és rosszallón nézett Hortra, aki hiába böködött sziklákat, hiába próbálgatta, hogy történjék valami. – Ha egyáltalán sor kerül erre. A gnóm visszafordult a csoporthoz. – Az első évben csak háromféle varázslatot tanultok: a Vízvezénylést, Időjárás-manipulációt és Mogrifikációt, vagyis átalakulást növénnyé vagy állattá. Ez utóbbival kezdjük, mégpedig most – közölte az izgatott csevegőkkel. – Egy egyszerű vizualizációs varázsige, de nagyon hatékony, ha ellenség elől kell menekülni. Na mármost, mivel a ruháitok nem lesznek jók rátok, miután átalakultok, könnyebb, ha egyáltalán nem viseltek semmit. A növendékek rögtön elhallgattak. – De azt hiszem, mégis rajtatok maradhat a ruha – közölte Yuba. – Ki akar első lenni? Mindenki felemelte a kezét… illetve volt két kivétel. Agatha, aki mindennél jobban imádkozott azért, hogy Sophie haza akarjon menni. És Sophie, akit túlságosan lefoglalt, hogy következő plakátjának (A fürdés nem befürdés) alkotása, hogy ezzel foglalkozzon. A kampány harmadik napján már harminc frissen fürdött Végességes-lány vett részt Sophie Mondj nemet az igénytelen egyhangúságra! ebédelőadásán. – Manley professzor azt mondja, minden Végességes kötelezően csúnya. Azt mondja, hogy a csúnya egyediséget, erőt, szabadságot jelent. Hogyan várhatják el, hogy egyedieknek, erőseknek vagy szabadoknak érezzük magunkat… ebben a hacukában? – kiáltott, a zsákszerű fekete lebernyegeket ellenséges zászlóként lóbálva. A közönség olyan hangosan éljenzett a tisztáson, hogy Beatrix tolla megbicsaklott, és elrontotta báli ruhája divatrajzát. – Ez az elmebeteg Sophie! – csattant fel Beatrix. – Még mindig arról ábrándozik, hogy valaki elviszi a bálba, ugye? – jegyezte meg Tedros, a következő lópatkódobásához készülve. – Ennél is rosszabb a helyzet. Arról igyekszik meggyőzni a Végességeseket, hogy nem idétlen vesztesek. Tedros meglepetésében elvétette a dobást. Agatha ebéd után meg sem próbált Sophie-val találkozni. Mert a barátnőjét Végességes-lányok rohanták le stílustanácsokért. Másnap sem 218

próbálkozott, amikor rögtönzött cipőégetés tört ki Sophie Dobjátok el ormótlan klumpáitokat! című előadása után. A kisebbfajta zendülésnek a farkasok vetettek véget; korbáccsal kergették vissza a diákokat kollégiumi tornyaikba. És a következő napon sem próbálkozott találkozással, amikor minden Végességes-lány megjelent Sophie Hozd magad formába! című performanszán, kivéve Hester és Anadil, akik ebéd után sarokba szorították Agathát. – Ez az ötlet egyre eszementebb lesz – közölte Anadil. – Annyira eszement, hogy már nem vagyunk a barátaid. – Fiúk, bálok, csókok… most már a te bajod! – vicsorgott Hester; a démon megmoccant a nyakán. – Amíg nem befolyásolja, hogy én legyek az Osztályvezér, addig annyira sem érdekel, mint egy disznó hátsó fertálya. Addig tőlem azt csináltok, amit akartok. De csak addig. Megértetted? Másnap Agatha elbújt a Fák alagútjában, várta, amíg a száraz avaron magas sarkú cipős léptek közelednek, és rögtön nekitámadt Sophie-nak. – Ma mi következik? A hámosító kenőcsök? A fogfehérítők? Újabb hasizomgyakorlatok? – Ha beszélni akarsz velem, várd ki a sorodat, mint mindenki más! – kiáltott rá Sophie. – Álnok átalakítások; A fekete az új fekete, Jóga galádoknak. Itt akarsz meghalni? – Azt mondtad, mutassak neki valami mélyebb értéket magamból. Hát ez nem együttérzés? Hát ez nem kedvesség és bölcsesség? Azokon segítek, akik nem tudnak segíteni magukon. – Elnézést, Szent Teréz, de itt a cél Tedros! Milyen eredményt akarsz elérni mindezzel? – Eredményt? Micsoda meghatározatlan értelmű szó! De én ezt eredménynek mondanám. Szerinted nem az? Agatha követte Sophie tekintetét. A tisztáson vagy száz Végességes állt a tuskója előtt. És volt még valaki… Feketében járkált a várakozók körül. Ő nem úgy nézett ki, mint a többiek. Kék rögbipulóveres, arany hajú fiú. Agatha döbbenten elengedte a barátnőjét. – Inkább menj haza – szólt hátra Sophie, ahogy kilépett az alagútból. – Ma a száraz, töredezett hajról fogok beszélni. 219

A tuskó előtt Arachne vasvillaszemekkel nézett Tedrosra. – Miért van itt a Széparcú Szőke Álomherceg? – Igen. Menj csak vissza a te térfeledre, Végestelen-fiú – szólt elég rosszindulatúan Mona, azzal összekente fapenésszel. Egyre több Végességes-lány kezdte szekálni, mire Tedros zaklatottan visszahúzódott. Nem szokott hozzá, hogy ennyire népszerűtlen. De éppen, amikor eloldalgott volna… – Üdv mindenkinek! Mindenkit szívesen látunk! – szólalt meg Sophie, amint fellépett a kidőlt fatörzsre. Azon a héten Tedros mindennap jelen volt az ebédszüneti előadásokon. A többieknek azt mondta, hogy csak kíváncsi, milyen ruhában jelenik meg Sophie, de erről többről volt szó. Nap mint nap figyelte, ahogy a lány szerencsétlen galádokat tanít arra, hogyan egyenesítsék ki púpjukat, hogyan nézzenek a másik szemébe, ha hozzá beszélnek, hogyan ejtsék ki a szavakat, tagolják a mondatokat. Figyelte, ahogy a Végességes-fiúk eleinte szkeptikusan ücsörögtek a tömeg szélén, aztán nemsokára tanácsot kértek Sophie-tól, hogyan alhatnának jobban, hogyan leplezhetnék testszagukat, hogyan kezeljék dührohamaikat. A gyűlések kezdetén néhány napig a farkasok csak ásítoztak, de Tedros látta, hogy minél több Végességes jelent meg Sophie óráin, annál jobban figyeltek. A galádok hamarosan Sophie óráiról kezdtek beszélni vacsoránál és a társalgóban, híg teát kortyolgatva. Egyre többször fordult elő, hogy együtt ültek ebédnél, megvédték egymást az órákon, és már nem viccelődtek azzal, hogy ők vesztes fajta. Kétszáz év óta először volt a Rossznak reménye. És mindez egy lány miatt. A hét végére Tedrosnak az első sorban volt helye. – Működik. El sem tudom hinni! – örvendezett Agatha, miközben a fák alagútján kísérte Sophie-t. – Lehet, hogy szerelmet vall! Lehet, hogy még ezen a héten megcsókol! Hazamegyünk! Mi lesz a holnapi téma? – A kimondott szó visszaszívása – felelte Sophie, gyors léptekkel haladva. Másnap ebédnél Agatha azzal a reménnyel állt sorban kis kosárkájáért (benne articsókás és olívás szendvics), hogy milyen hősnek kijáró fogadtatással üdvözlik majd őket, amikor Sophie és ő hazaérnek. Gavaldon városka talán szobrot is emel nekik a téren, szentbeszédekben emlékeznek meg róluk, musicalt írnak az életükről, és az iskolában tanítják majd a 220

gyerekeknek, ki volt az a két lány, aki megmentette őket az átoktól. Anyjának ezer új páciense lesz, Perrszepó mindennap friss lazacot kap, az ő arcképét megfestik a város könyveiben, és aki addig gúnyolta, azután jóindulatát fogja keresni… – Hogy ez micsoda vicc! Agatha a hang irányába fordult. Beatrix szólt; éppen azt nézte, hogy a Végességesek ott tolongnak Sophie körül, aki éppen nagyon sokat mutató fekete száriban és éles sarkú szőrmecsizmában a Hogyan lehettek a legjobbak mindenben (majdnem olyan jók, mint én)? című előadását tartotta. – Mintha ő lenne a legjobb! – mordult Beatrix. – Szerintem ő a legjobb Végességes, akit valaha ismertem – szólalt meg egy hang a hátuk mögül. Beatrix hirtelen Tedros felé fordult. – Még mindig ez a véleményed, Teddy? Szerintem ez az egész egy nagy mese. A fiú követte Beatrix tekintetét az eredményjelző táblára; a Kék-erdő kapujánál lágy napfényben füstölgött. A Végességesek tábláján Sophie neve legalul volt; kikezdték a vörösbegyek. Százhúsz növendékből a százhuszadik. – Pontosabban a császárnő új ruhája szindróma állt be – jegyezte meg Beatrix, azzal peckesen elsétált. Tedros aznap nem hallgatta meg Sophie előadását. Elterjedt a hír, miszerint nagyon lehangolónak tartja, hogy a Végességesek „az iskola legrosszabb tanulójába” vetik bizalmukat. Másnap, amikor Sophie megjelent a tuskónál, egyáltalán nem volt közönsége. A facégért megrongálták.

221

– Mondtam, hogy figyelj oda az órákon! – kiáltott rá Agatha. Yuba órája után zuhogó esőben várták, hogy a farkasok kinyissák a kaput. – Új ruhákat varrok, új szépészeti szereket kotyvasztok, új előadásokat írok; így nem tudok a tanagyagra figyelni! – zokogott Sophie fekete esernyő alatt. – Gondolnom kell a rajongóimra! – Akikből már egy sem maradt! – kiáltott Agatha. Látta, hogy a 6-os csoportból Hester figyeli őket vigyorogva. – Ha háromszor egymás után a legrosszabb helyen végzel, akkor megbuktál, Sophie! Nem is tudom, hogyan bírtad ki ilyen sokáig! – Nem engedik, hogy megbukjak! Akármilyen rosszul teljesítek. Szerinted miért hagytam abba a tanulást? Agatha próbálta ezt értelmezni, de nem tudott koncentrálni, mert égett, bizsergett az ujja. Amióta Yuba megnyitotta, világított, amikor dühös volt, mintha arra akarná biztatni, hogy varázsoljon. – De korábban hogyan sikerült olyan jó helyezéseket elérned? – kérdezte, zsebébe rejtve kezét. – Az még azelőtt volt, hogy olvasást adtak volna házi feladatul. Szóval mielőtt magolnunk kellett. Szóval… Úgy nézek én ki, mint akit érdekel, hogyan kell megmérgezni a fésűt, hogyan kell varangyok szemét kitolni, vagy hogyan kell troll nyelven mondani, hogy „átmehetek a hidadon?” Megpróbálom egy kicsit kikupálni ezeket a galádokat, te pedig azt várod el 222

tőlem, hogy véssem emlékezetembe a csipetkés csecsemőbecsinált-leves receptjét? Agatha, te tudtad, hogy ha gyereket akarsz főzni, előbb pergamenbe kell tekerni? Különben nem fő meg rendesen, és felébredhet a kondérban. Azt akarod, hogy ilyesmit tanuljak? Azt, hogy miként kell ártani és ölni? Boszorkánymesterséget tanuljak? – Nézd, valahogy vissza kell nyerned a tiszteletet… – Azzal, hogy szándékosan ártok? Nem. Azt már nem. – Akkor a sorsunk megpecsételtetett. Kész! Végünk! – csattant fel Agatha. Sophie dühösen szusszant, és elfordult. Arckifejezése hirtelen megváltozott. – Hogy az a… Nézte, csak nézte a Végestelenek eredményjelző tábláját a kapun.

– De… de… te… te… – kiáltott fel Sophie. – És megcsinálom a házi feladatomat is! – mordult Agatha. – Én sem akarom megtanulni a galambok nyelvét, és nem akarom gyakorolni a műelájulást, és nem akarom tudni, hogyan kell zsebkendőt szőni, de mindent megteszek azért, hogy hazajuthassunk! Sophie azonban nem is figyelt rá. Nagyon kaján mosoly terült szét az arcán. Agatha karba fonta kezét. – Azt már nem! Először is a tanárok rajtakapnának. – Nagyon tetszene neked az átkok házink. Arról szól, hogyan kell átverni a hercegeket… Te pedig egyenesen utálod a fiúkat! – Másodszor: a szobatársaid úgyis beárulnának… – És az elcsúfítás házimat is nagyon élveznéd! Azt tanuljuk, hogyan kell megijeszteni gyerekeket… Te a gyerekeket is utálod! – Ha Tedros rájön, halottak vagyunk… – Ó, nézd az ujjadat! Fénylik, amikor ideges vagy. Nekem ez nem megy! – Ez csak véletlen egybeesés! 223

– Nahát, most még sokkal fényesebb! Te arra születtél, hogy ga… Agatha dühösen toppantott. – NEM FOGUNK CSALNI! Sophie elhallgatott. A farkasok kinyitották a Kék-erdő kapuját, és a diákok benyomultak az alagutakba. Sem Sophie, sem Agatha nem mozdult… – A szobatársaim azt mondják, 100 százalékosan Rossz vagyok – mondta Sophie halkan. – De te tudod az igazat. Fogalmam sincs, hogyan kell Rossznak lenni. Még 1 százalékban sem. Szóval… Kérlek, ne kényszeríts többé, hogy saját lelkem ellen cselekedjek, Agatha. Nem tudok. – Hangja elakadt. – Egyszerűen képtelen vagyok. Azzal elindult. Otthagyta Agathát az esernyő alatt. Miután Sophie csatlakozott a hordához, az eső kimosta a fényt a hajából, a csillámport a bőréről, mígnem Agatha nem tudta megkülönböztetni a többi galádtól. Bűntudat mardosta; ujja olyan élénken világított, mint a nap. Nem mondta el Sophie-nak az igazat. Neki is eszébe jutott, hogy elvégzi Sophie házi feladatát. De elvetette az ötletet. Nem attól félt, hogy elkapják. Attól félt, hogy 100 százalékosan tetszeni fog neki. Azon az éjszakán Sophie-nak rémálmai voltak. Tedros koboldokat csókolgatott. Agatha mászott ki egy kútból cupido-szárnyakkal, Hester démona csatornákon keresztül kergette őket, aztán a Bestia bukkant elő a bűzös, sötét vízből, véres kezével kapkodott, és Sophie elnyomult mellette, és bezárkózott a Tortúratréning-terembe. Csakhogy ott új tortúratréner volt. Az apja farkasmaszkban. Sophie azonnal felriadt. Szobatársai mélyen aludtak. Felsóhajtott, aztán visszafeküdt a párnájára… és rögtön felugrott. Csótány volt az orrán. Felsikított. – Psssszt! Én vagyok – szólt a csótány. Sophie behunyta szemér. Ébredj fel, ébredj fel, ébredj fel! Kinyitotta a szemét. A csótány még mindig ott volt. – Mi a kedvenc sütim? – A liszt nélküli, korpás áfonyapite – felelte a csótány. – Egyéb ostoba kérdés? 224

Sophie levette a csótányt az orráról. Ugyanolyan kidülledő szeme és beesett arca volt.. – Hogy a csudába… – Mogrifikáció. Már két hete tanuljuk. Gyere a társalgóba! Agatha, a csótány útban az ajtó felé szigorúan visszanézett. – És hozd a könyveidet is!

225

A csótány és a róka

Mi van akkor, ha az enyém zöld vagy barna vagy valami izé fénnyel világít? – ásított Sophie a lábát vakarva. A Galádság-torony társalgójában minden zsákvászonból volt – a padló, a bútor, a függönyök –, mintha valami barbár viszketőkamrában lettek volna. – Nem csinálom, ha a ruhámba kap, vagy ilyesmi!

– Csak koncentrálj az érzelemre! – mordult rá a csótány a válláról. – Például harag. Vagy próbáld ki a dühöt. Sophie behunyta a szemét. – Ragyog már? – Nem. Mire gondolsz? – Az itteni élelmezésre. Nagyon gyenge. – Igazi haragra gondolj, te ostoba! A varázslat igazi érzésekből ered! Sophie arca eltorzult az erőlködéstől. – Mélyebben! Semmi nem történik! Sophie arca elkomorult, ujjbegye élénkvörösre változott. – Ez az! Megvan! – ugrált Agatha izgatottan. – Mire gondolsz?

226

– Arra, hogy milyen idegesítő a hangod – felelte Sophie, azzal kinyitotta a szemét. – Mindig rád kell gondolnom? A következő egy hétben a Galádság-torony társalgója egy csótány oktatótermévé változott. A mogrifikációs varázslat csak három óráig tartott, ezért Agatha úgy dolgoztatta Sophie-t, mintha rabszolga lenne. Edzette, hogy ujjának ragyogása még erősebb legyen; megtanította, hogyan kell elködösíteni egy helyiséget, hogyan kell elárasztani a padlót, hogyan lehet megkülönböztetni a szomorúfűzet a fűzlevelű tölgytől, és az óriások nyelvének néhány szavát is megtanította neki. Sophie tanulmányi eredménye azonnal javulni kezdett, de a negyedik estén a hosszú éjszakai tanulások hátrányos következményei is látszottak már. – Teljesen szürke a bőröm! – panaszolta Sophie. – És még mindig csak a 68. vagy, szóval jól vigyázz! – korholta a könyvön egyensúlyozó, potrohán apró ezüsthattyút viselő csótány. – A nagy erdei pestisjárvány akkor kezdődött, amikor Tűzmanócska olyan erősen toppantott, hogy a föld megrepedt… – Miért gondoltad meg magadat? Abban, hogy segítesz nekem? – És a földből milliónyi mérges bogár mászott elő, és megfertőzték az erdőt, és nagyon sok Végességes és Végestelen megbetegedett – mondta Agatha, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. – Be kellett zárni ezt az iskolát is, mert azok a bogarak nagyon fertőzőek voltak… Sophie hátradőlt a kanapén. – Honnan tudod te ezeket? – Onnan, hogy amíg te a tükörben bámulod magadat, én a Mérgek, mételyek, dögvész, nyavalyák könyvet olvasom! Sophie felsóhajtott. – Szóval bezárták az iskolát a bogarak miatt. Aztán mi tört… – Ó, szóval ide szoktál elvonulni titokban! Sophie hirtelen megfordult. Hester állt az ajtóban, fekete pizsamában, mellette kétoldalt Anadil és Pötty. – Házi feladat – ásított Sophie, könyvét felmutatva. – Fény kell. – Mióta érdekel téged a házi faladat? – kérdezte Hester. Bosszúsabbnak tűnt, mint amilyennek valaha látszott. – „Szerintem a szépség teljes embert kíván” – utánozta Anadil. – Olyan inspiráló veletek egy szobában lakni! – mondta Sophie 227

mosolyogva. – Példátok arra ösztönöz, hogy a lehető legjobb galád akarjak lenni. Hester hosszú pillanatig nézte. Azzal felhördült, megfordult, és kivezette a többieket a társalgóból. Sophie nagyot sóhajtott; olyan nagyot, hogy lefújta Agathát a kanapéról. – Ez készül valamire – hallották Hester álnok megjegyzését. – Vagy megváltozott – csacsogta Pötty, kissé lemaradva. – Csótány volt a könyvén, és észre sem vette! A különórák hatodik éjszakájára Sophie már az 55. helyen volt a rangsorban, de mindennap egyre zombiszerűbb lett; bőre betegesen fehér, szeme üveges, beesett. Nem készített magának szép új ruhát, kalapot; zsíros hajjal, gyűrött ruhában járkált, mint mesehős a kenyérmorzsát, ő tanulmányi jegyzeteket, cédulákat hagyott maga után, amerre járt a toronyban. – Talán aludnod kéne egy kicsit – szólította meg Tedros az erdei órán, amikor Yuba éppen a „Laktató ételek rovarokból” tananyagot adta le. – Túlságosan lefoglal az igyekezet, hogy én legyek a legrosszabb lány az iskolában – felelte Sophie, és szorgalmasan jegyzetelt. – Rovarokat gyakran olyan helyeken is találunk, ahol hullahernyó nincs – mondta Yuba, azzal felemelt egy élő csótányt. – Nem várható el, hogy figyeljenek az emberre, ha a rangja még Horténál is alacsonyabb – súgta Tedros. – Ha én leszek az első, bocsánatot kérsz. – Ha te leszel az első, arra kérlek, amire csak akarod! – horkant fel Tedros. Sophie feléje fordult. – Szavadon foglak! – Ha ébren tudsz maradni. – Előbb távolítsátok el az ehetetlen részeket – mondta Yuba, azzal letépte a csótány fejét. Agatha megborzongott, és az óra hátralévő részére egy bokor mögé bújt. De aznap éjjel majdnem kiugrott a torából, amikor Sophie elmondta neki, mit mondott neki Tedros. – A Végestelen-fiúk betartják az ígéreteiket! – ugrándozott lelkendezve ízelt csótánylábain. – Ez a lovagiasság hercegi kódexe. Most már csak az kell, hogy te legyél az első, és elhív a… Sophie? 228

Sophie bosszús horkanással válaszolt. A csótányakadémia következő napján Sophie még mindig csak a 40. volt, a szeme alatt azonban olyan sötét karikák látszottak, hogy úgy nézett ki, mint egy mosómedve. A következő napon visszaesett a 65. helyre, mert elaludt a lady Lesso-féle Nemezis-álom dolgozat kellős közepén. Elaludt a csatlóstréningórán is, annyira, hogy Beezle-t lelökte a harangszékből; a különleges tehetségek órán pedig elvesztette a hangját, amiért újabb rossz helyezést kapott. – Sokat fejlődtél – mondta Sheeba tanárnő Anadilnak, akinek sikerült egy tenyérnyivel megnövesztenie patkányait. Aztán Sophie-hoz fordult. – És én még azt hittem, hogy a Nagy Boszorkány-tehetség vagy. A hét végére ismét Sophie volt a legrosszabb galád az egész iskolában. – Rosszul vagyok – szólt Agatha a kezébe köhögve. Dovey professzor asszony fel sem nézett papírokkal teli íróasztaláról. – Gyömbértea és két szelet grapefruit. Kétóránként. – Azt már próbáltam – felelte a lány, egyre hangosabban köhögve. – Most nem alkalmas tanórát mulasztani, Agatha – mondta Dovey professzor, iratokat rejtve ragyogó kristály sütőtök papírnehezékek alá. – Kevesebb mint egy hónap van hátra a bálig, és azt akarom, hogy a mi negyedik legjobb diákunk biztosan felkészüljön fiatal élete legfontosabb eseményére! Van olyan Végesetlen-fiú, akire gyakran gondolsz? Agatha köhögőrohammal válaszolt. Dovey professzor asszony riadtan nézett fel. – Mint a… mint a pestis – zihálta a növendék. Dovey professzor elsápadt. Agathát felmentették az óralátogatás alól, szobája volt a karantén. És Agatha, a csótány ott volt Sophie minden óráján. Elrejtőzött Sophie füle mögött, és súgta a Nemezis-álom első tünetét (válasz: véres szájíz), csatlósórán irányította a Fagyóriással való óriásokat, és Yuba erdei óráján megmondta Sophie-nak, melyik a Jó és melyik a Rossz. A második napon segített Sophie-nak elveszteni egy fogát az elcsúfításórán, Sader vizsgáján szörnyeket azonosított (Monyók: lyukat beszélnek az ember hasába; Hárpiák: gyerekevők), és helyesen ismerte fel, hogy Yuba melyik babja mérgezett, melyik ehető, és melyik az elváltozott Pötty. Persze voltak 229

hajmeresztő pillanatok is. Egyszer majdnem Hester klumpája alá került, kis híja volt, hogy el nem kapta egy kóbor denevér, és a különleges képességek órán majdnem visszaváltozott eredeti alakjába; még szerencse, hogy az utolsó pillanatban talált egy takarítószer-tárolót, ahol elbújhatott. A harmadik napra Agatha alig nézett bele a Jók Iskolájában kiadott házi feladatokba; minden szabadidejét a Gonosz varázslatok tanulásával töltötte. Osztálytársainak nagy nehézséget okozott, hogy akár csak megvillantsák az ujjukat, neki azonban ez mindig sikerült; elég volt olyan dolgokra gondolnia, amelyek mindig feldühítették: iskola, tükör, fiúk… Aztán már csak a varázslat pontos receptjét kellett követnie, és máris tudott varázsolni. Egyszerű varázslatokat, csak olyat, hogy víz játszott vízzel, de akkor is: igazi varázslat! Teljesen ledöbbent volna az egész valószínűtlenségétől, lehetetlenségétől, csakhogy olyan természetes volt. Míg a többiek egy kis szitáló esőt sem voltak képesek produkálni, Agatha viharfelhőt varázsolt szobájában, és villámokkal, esővel mosta le az ocsmány falfestményt. Az órák közti szünetben a mosdóba lopózott, és mindig új Szenvedtető varázsigét próbált ki. (A fénytelenítő félmondattal elsötétítette az eget, a tengerhengerítő átokkal hatalmas hullámot keltett). Az idő nagyon gyorsan telt, amikor a Rossz tudnivalóit tanulmányozta; olyan nagy erőt, olyan sok lehetőséget érzett magában, hogy soha nem unatkozott. Egyik este, miközben Polluxra várt, hogy megkapja a Jók házi feladatát, Agatha fütyörészve rajzolgatott… – Könyörgök, mi az? A hang irányába fordult. Pollux állt az ajtóban. Feje nyúltesten imbolygott. A rajzot bámulta. – Ó, semmi, semmi, csak én az esküvőm napján. Ez itt a hercegem – felelte, azzal összegyűrte a lapot, és köhögött. – Van valami házi feladat? Pollux megdorgálta, hogy betegen a Végestelenek közé ment, minden feladatot háromszor elmagyarázott, és a lelkére kötötte, hogy ha köhög, takarja el a száját. Aztán ugrándozva, szökdécselve távozott. Agatha fellélegzett. Aztán megpillantotta a rajzot; tűzön repült át… és megértette, mit rajzolt önkéntelenül. Sohamár. A Rosszak világának Paradicsoma. – Haza kell mennünk – mondta halkan, mintegy magának bizonygatva. 230

A hét végére Agatha elképesztő győzelmi sorozatra vezette Sophie-t minden tantárgyából, beleértve Yuba komoly Mesetlon-edzéseit is. A közelgő versengésre ember ember elleni küzdelemmel készültek. Sophie a csoportjában mindenkit legyőzött a megfelelő varázsige alkalmazásával: Ravant villámcsapással kábította el, Beatrix ajkát összefagyasztotta, mielőtt állatsegítségért kiálthatott volna, Tedros kardját pedig vízzé változtatta. – Nahát! Valaki készült az órákra – jegyezte meg Tedros izgatott csodálkozással. Sophie gallérja alatt megbújva Agatha ragyogott a büszkeségtől. – Régebben vakszerencse volt. Ez most valami más! – mondta Hester bosszúsan Anadilnak ebéd közben. Odaégetett marhanyelvet rágcsáltak. – Vajon hogyan csinálja? – A jól bevált módon: kemény munkával és gyakorlással sikerült mindezt elérnem – mondta Sophie, aki éppen akkor lépett el mellettük csillogó sminkben, rubinpiros hajjal, fekete kimonóban, rajta csillogó ékkövekből felirat: „B… mint Bizonyított”. Hester és Anadil félrenyelték a falatot. A harmadik hét végére Sophie már az ötödik volt, és az ebédszüneti előadásai a közérdeklődésre való tekintettel folytatódtak a fekete ruhás divatbemutatók is. Merészebbek és extravagánsabbak lettek, mint korábban: pompás tolldíszek, necc-felsők, majomműszőrme, flitteres burka, bőr nadrágkosztüm, rizsporos paróka, sőt szűk sodronying ruhaderék. – Ez csal! – méltatlankodott Beatrix mindenkinek, aki kíváncsi volt mondandójára. – Ez valami átkozott boszorkány-keresztanya vagy idővisszafordító varázslat. Senkinek nincs ideje ennyi mindenre! Sophie-nak azonban még arra is volt ideje, hogy szaténruhát tervezzen, hozzáillő apácafátyollal, és egy fényes gyöngyház ruhát, és minden ruhakölteményhez külön cipőt. Volt ideje legyőzni Hestert a Csúfíts el báltermet! feladatban, beszámolót írni a Farkasok vs. Emberfarkasok mérkőzésről, és felvázolni Boszorkányos siker, A ronda az új szép, Hogyan eddzük testünket a Bűnre? című előadásait. Volt ideje arra, hogy egyszerre legyen egyszemélyes divatbemutató, demagóg szónok, lázadó papnő… És töretlenül nyomuljon előre a rangsorban, Anadilt megelőzve egészen a második helyig. Beatrix ezúttal nem tudta eltéríteni Tedrost attól, hogy beleszeressen 231

Sophie-ba. Ám Tedros hősiesen igyekezett visszafogni magát. Hiszen ő egy Végességes! Na és, ha szép? Na és, ha okos? Na és, ha kreatív és kedves és nagylelkű és… Tedros mély levegőt vett. A Végestelenek nem kedvelhetik a Végességeseket. Csak egy kicsit összezavarodtál. Megkönnyebbült, amikor Yuba bejelentette, hogy újabb „Jó vagy Rossz” felismerési próbát tart. A gnóm ezúttal kék sütőtökökké változtatta a lányokat, és nagy erdőterületen rejtette el őket. Csak találj egy Végestelent! – biztatta, korholta magát Tedros. – Találj egy Végestelent, és felejtsd el azt a másikat! – Ez Jó! – kiáltotta Hort, azzal megpöckölt egy kék kobakot. Semmi sem történt. A többi fiú sem érzékelte a különbséget a tökök között, és vitatkozni kezdtek az egyes példányok mellett. – Ez nem csoportfeladat! – kiáltott rájuk Yuba. Sophie kék indájához tapadva a csótány-Agatha nézte, ahogy a fiúk különválnak. Tedros nyugat felé indult, a Türkizkék tiszafaliget felé, de hirtelen megállt. Lassan Sophie tökje felé fordult. – Jön! – súgta Agatha. – Honnan tudod? – kérdezte Sophie halkan. – Abból, ahogy rám nézett. Tedros a tökhöz lépett. – Ez. Ez egy Végestelen. Yuba elkomorult. – Nézd meg jó alaposan. Tedros nem vette figyelembe az oktatói oktatást; annyira biztos volt magában, hogy megérintette a tök kék héját. Csillámló fénypukkanás. És a tök visszaváltozott Sophie-vá. A herceg feje fölött nyálkás zöld füsttel a „16”-os szám jelent meg, Sophie feje fölött pedig fekete „1”-es. – Csak a legjobb Rosszak képesek Jónak álcázni magukat – kommentálta Yuba, azzal varázspálcája egyetlen intésével egyszer s mindenkorra eltörölte Sophie ruhájáról a bukást jelentő B betűt. – Ami pedig téged illet, Arthur fia, javaslom, tanulmányozd a rátok vonatkozó szabályokat! Reméljük, hogy éles helyzetben nem követsz majd el ilyen szörnyű hibát. 232

Tedros próbált szégyenkezni. – Egyet sem találunk! – szólt egy hang. Yuba a hang irányába fordult. A fiúk mindegyikének feje fölött alacsony rangszám füstölt. – Meg kellett volna jelölni őket! – sóhajtott, aztán végigjárta a területet, és minden egyes tökre rácsapott, ellenőrizte, hogy felkiáltanak-e. Aztán a gnóm elment, és Tedros végre mosolyoghatott. Hogyan mondhatná meg a tanárnak, hogy nem érdeklik a szabályok? Azok a szabályok, amik már kétszer ahhoz a borzasztó jó Agathához vezették? Életében először talált olyan lányt, akiben minden megvan, amit fontosnak tartott. Egy olyan lányt, aki nem tévedés. – Ha jól sejtem, tartozol nekem egy kéréssel, Arthur fia. Tedros megfordult, Sophie állt mögötte, ugyanúgy mosolyogva. A herceg követte Sophie tekintetét a Végességesek eredményjelző táblájára. Albemarle, a harkály éppen akkor szegezte fel. Sophie neve volt a lista legtetején. Másnap üzenetet talált az ebédvödrében.

– Mit jelent ez? – kérdezte a Sophie tenyerén álló csótánytól. – Azt jelenti, hogy ma éjjel hazamegyünk! – áradozott Agatha, és örömében olyan hevesen csóválta csápjait, hogy a barátnője leejtette. A csótány fel-alá járkált a Galádság Kollégium társalgójának dohos zsákvászon burkolatú padlóján. Nyugtalanul nézegette az órát. Éjfél felé járt az idő. Végre lépteket meghallott, majd Sophie libbent be csábos fekete zsákruhában, amit hosszú, fekete kesztyűvel, feltupírozott frizurával, finom gyöngy nyakékkel és sötét napszemüveggel egészített ki. Agatha olyan dühös volt, hogy majdnem kirobbant kitinpáncéljából. – Először is: megmondtam, hogy legyél pontos! Másodszor: azt mondtam, hogy ne öltözz ki! – Nézd ezt a napszemüveget! Hát nem sikkes? Megvédi az ember szemét a napsugárzás káros hatásaitól. Tudod, a Végestelen-lányok mostanában mindenfélével elhalmoznak. Gyöngyöket, ékszereket, sminkkellékeket juttatnak nekem. Eleinte azt hittem, egyszerűen Jó cselekedetnek szánják, szóval hogy jó pontot kapjanak érte, de aztán rájöttem, hogy nem erről van 233

szó. Csupán szeretik a holmijukat olyasvalakin látni, aki náluk szebb és karizmatikusabb. Csak ez olyan olcsó darab. Kiütést kapok tőle. Agatha csápjai bekunkorodtak. – Csak… csak zárd be az ajtót! Sophie gyorsan eltolta a reteszt. Csattanó hangot hallott, hátrafordult, és azt látta, hogy Agatha fülig elpirulva, meztelenül behúzódott egy zsákvászon függöny mögé. – Hm… úgy látszik, rosszul számítottam ki az időt… – hebegett Agatha bosszúsan. Sophie tetőtől talpig végigmérte. – Nekem jobb, ha csótány vagy. – Biztosan van rá mód, hogy szerezz nekem valami ruhát, amikor visszajössz – zsörtölődött Agatha, szorosabbra húzva magán a szúrós zsákvásznat. Aztán meglátta, hogy Sophie az üzenetet dédelgeti. Tedros üzenetét. – Figyelj! De figyelj jól! Ne csinálj semmi ostobaságot, amikor ma éjjel találkozol vele. Csak szerezd meg azt a csókot, és… – Eljött értem az én hercegem – ábrándozott Sophie, a pergament szagolgatva. – És most örökre az enyém. Nagyon köszönöm, Agatha! Ezer hála! Ekkor révedőn felpillantott, és meglátta barátnője arckifejezését. – Mi az? – Azt mondtad, hogy „örökre”. – Úgy értem: ma éjjel. Ma éjjel az enyém. Hallgattak. – Hősök leszünk, amikor visszajutunk Gavaldonba, Sophie – mondta Agatha halkan. – Híresek leszünk és gazdagok, és az a fiú lesz a tiéd, amelyiket csak akarod. Életed végéig olvashatsz a mesekönyvekben Tedrosról. Tiéd lehet az emlék, hogy egykor együtt voltatok. Sophie fájdalmas mosollyal bólintott. – Nekem pedig ott lesz a temető és a macskám – motyogta Agatha. – Egy napon majd te is megtalálod a szerelmedet, Agatha. Ő a fejét ingatta. – Hallottad, mit mondott az Iskolamester, Sophie. Az olyan galádok, mint én, sosem találhatnak igaz szerelemre. – Azt is mondta, hogy nem lehetünk barátok. 234

Agatha ekkor Sophie csillogó, szép szemébe nézett. Aztán az órára pillantva rögtön felugrott. – Vetkőzz le! – Hogy micsoda? – Siess! Elkésünk! És ha elkésünk, nem találkozunk vele. – Elnézést, de ez a ruha rám van varr… – MOST! Néhány perccel később Agatha ott ült a barátnője ruhái mellett, és fejét a kezébe hajtva könyörgött. – Kérlek! Meggyőződéssel kell csinálnod! – Meztelen vagyok, egy iszonyú ronda kanapé mellett állok. Semmit nem tudok meggyőződéssel csinálni, nemhogy azt elérni, hogy az ujjam felfényesedjen, és rágcsálóvá változzam. Nem választhatnánk valami szebb állatot? – Öt perc, és elveszted a csókodat! Csak képzeld el magadat abban a nyavalyás állattestben! – Mi lenne, ha kolibri lennék? Az jobban kifejezi az egyéniségemet. Agatha megragadta Sophie szemüvegét, aztán a földhöz csapta, a klumpával összetörte, és a kanapéra dobta. – Akarod, hogy ugyanezt csináljam a drágalátos gyöngysoroddal? PÖFF! – Sikerült? – szólt Sophie hangja. – Nem látlak… – felelte Agatha, körbenézve. – Minden jel szerint sikerült tarajos gőtévé változtatnod magadat. – Itt vagyok. Agatha megfordult, és a lélegzete is elállt. – De hiszen… de hiszen te… – Ez jobban illik hozzám – pihegte Sophie. Gyönyörű, ragyogó rózsaszín szőrméjű, igéző zöld szemű, vörös ajkú, sűrű-lompos lila farkú róka lett. Nyakába kapta a gyöngysort, és egy törött üvegdarabban csodálta magát. – Szerinted megcsókol, kedves Agatha? Ő megigézve állt és bámult. Sophie a tükörből ránézett. – IdegeSÍÍÍÍTEEESZ! – A farkasok nem fognak háborgatni – jegyezte meg Agatha önmagát 235

nyugtató hangon, amikor ajtót nyitott. – Szerintük a rókák betegségeket hordoznak, ráadásul minden farkas színvak. Csak igyekezz a fejedet lehajtva járni, hogy ne lássák a hattyúdat… – Agatha! – Mi az? Hiányozni fog neked Te… – Velem jönnél? Agatha megfordult. Sophie lila farkával gyengéden megcirógatta a barátnője kezét. – Mi egy csapat vagyunk – mondta. Agatha pontosan tudta, hogy nincs ideje sírni. Sophie, a róka halkan osont a Kék-erdőben; a fűzfák ágain apró pontok, alvó tündérek ragyogtak, a farkasőrök úgy húzódtak el az útjából, mintha mérges kígyó lenne. Megkerülte a Türkizkék-tiszafaligetet, göcsörtös tölgyek, zafírkék páfrányok mellett haladt el, aztán fellopakodott a holdfényes kis patakon átívelő hídra. – Nem látom – súgta Sophie, a nyaka dús, rózsaszín bundájában megbújó csótánynak. – Azt írta az üzenetében, hogy itt lesz! – Hacsak nem Hester és Anadil szórakoztak… – Kivel beszélsz? Kék szempár ragyogott fel a sötétben a híd túloldalán. Sophie megdermedt. – Mondj valamit! – súgta Agatha a fülébe. A barátnője azonban képtelen volt megszólalni. – Amikor ideges vagyok, magamban beszélek – súgta Agatha. – Amikor ideges vagyok, magamban beszélek – felelte Sophie. Sötétkék róka bukkant elő az árnyékból; erős mellkasán hattyújel fénylett. – Úgy tudtam, csak a hercegek lehetnek idegesek; az iskola legjobb galádja nem. Sophie csak bámult a kék rókára. Tedros feszes izmait és pajkos mosolyát látta rajta. – Csak a legjobb Jó tud Rossz alakot ölteni – szólt közbe Agatha. – Különösen, ha a küzdelem tárgya a szerelem. – Csak a legjobb Jó tud Rossz alakot ölteni – mondta Sophie. – Különösen, ha a küzdelem tárgya a szerelem. 236

– Tehát egész végig tévedés volt? – kérdezte Tedros, lassan körbejárva a rózsaszín rókát. Sophie szavakat keresett, keresett… – Kettős játékot kellett játszanom. A túlélés volt a tét – mentette ki Agatha. – Kettős játékot kellett játszanom. A túlélés volt a tét – visszhangozta Sophie. Hallotta, hogy Tedros megállt. – Most pedig, a hercegek etikai kódexe szerint teljesítenem kell egy kívánságodat – mondta, és bundája Sophie bundájához simult. – Mit szeretnél? Sophie szíve a torkában dobogott. – Már igazi valómban látsz? – kérdezte Agatha. – Már igazi valómban látsz? – súgta a kérdést Sophie. Tedros nem szólt. Meleg tappancsával felemelte a lány állát. – Ugye tudod, hogy ez mindkét iskolában nagyon nagy felbolydulást okoz majd? Sophie megbabonázva nézett a szemébe. – Igen – súgta a csótány. – Igen – felelte a rózsaszín róka. – Ugye tudod, hogy senki nem fog a hercegnőmnek elfogadni? – kérdezte Tedros. – Igen. – Igen. – Ugye tudod, hogy életed hátralévő részében folyton bizonygatnod és bizonyítanod kell, hogy a Jók közé tartozol? – Igen – felelte Agatha. – Igen – felelte Sophie. Tedros közelebb lépett, szügyük összeért. – Ugye tudod, hogy most meg foglak csókolni? A két lány egyszerre sóhajtott fel. Ahogy az áttetsző patakvíz tükröződött a kék és a rózsaszín rókaszemben, Agatha behunyta a szemét, és búcsút mondott a rémálmok világának. Sophie is behunyta a szemét, és érezte Tedros finom illatú, meleg leheletét, ahogy 237

Tedros gyengéd ajka éppen az ajkát érintette… – De várnunk kell – mondta Sophie, és rögtön elhúzódott. Agatha bogárszeme rögtön kikerekedett. – Persze. Igen. Természetesen – hebegte Tedros. – Akkor… szóval… Elkísérlek az alagútig. Szótlanul lépdeltek egymás mellett, Sophie rózsaszín farka Tedros kék farka köré simult. A herceg ránézett, és megadóan mosolygott. Agatha mindezt elvörösödve szemlélte. És amikor a fiú végre eltűnt a Jók alagútján, Agatha, a csótány Sophie orrára ugrott. – Te meg mit csinálsz? Sophie nem válaszolt. – Miért nem csókoltad meg? A barátnője nem szólt. Agatha ekkor a másik lány orrába dugta csápjait. – Szaladj utána! Most! Nem juthatunk haza, ha nem csó… Sophie lesöpörte Agathát a pofájáról, és eltűnt a sötét alagútban. Agatha pedig száraz leveleken csörtetve végre megértette. Azért nem történt meg a csók, mert ez a csók sosem fog megtörténni. Sophie-nak nem állt szándékában, hogy hazamenjen vele. Soha.

238

Van hercegem

A Jók és Rosszak Iskolája sok mindent látott az évek folyamán. Láttak olyat, hogy az első évben szánalmasan teljesítő növendék királyoknál is gazdagabb lett. Láttak olyat, hogy Osztályvezérek kiégtek a harmadik évre, és galambként vagy darázsként végezték. Láttak mindenféle huncutságot, bolondozást, tiltakozásokat, verekedéseket, csókokat, esküket, rögtönzött szerelmes dalokat. De olyat sosem láttak, hogy egy Végestelen és egy Végességes kéz a kézben álljon sorba ebédért.

– Biztos vagy abban, hogy nem kerülök bajba? – kérdezte Sophie, mert észrevette, hogy erkélyekről bámulják őket. – Ha nekem elég jó vagy, akkor arra is jó kell legyél, hogy kosarat kapj. Mármint ebédkosarat – mondta Tedros, és előrébb lépett, magával vonva a lányt. – Azt hiszem, előbb-utóbb hozzá kell szokniuk – sóhajtott Sophie. – Nem akarom, hogy gond legyen a bálon. Tedros keze mozdulatlanná dermedt. Sophie rákvörösre pirult. – Ó… A tegnap éjszaka után… azt feltételeztem… – A Végestelen-fiúk esküt tettek, hogy nem kérnek fel senkit a Ki mit tud? Cirkusz előtt – mondta Tedros, gallérját igazgatva. – Espada azt mondta, a hagyomány az, hogy várni kell Cirkusz-koronázásig, a bál előtti éjszakáig. 239

– A bál előtti éjszakáig? – Sophie alig kapott levegőt. – De hogyan egyeztetjük össze a színeket, és tervezzük meg a belépőnket, és… – Ezért tettünk esküt – közölte Tedros, azzal egy zöld hajú nimfától átvette ebédkosarát, amelyben aznap bárányhúsos szendvics, sáfrányos kuszkusz és mandulahab volt. – És egyet a hölgynek is, legyen szíves! A nimfa tudomást sem vett Sophie-ról, a kosárkát a következő Végestelennek nyújtotta. Tedros megragadta a kosár fülét. – Azt mondtam, a hölgynek, legyen szíves! A nimfa még szorosabban markolta a kosár fülét. – A bárányhúst amúgy is nehéz megemészteni – jegyezte meg Sophie. De a herceg kitartott, míg a nimfa, morogva ugyan, de elengedte a kosarat. Tedros átadta Sophie-nak. – Mint mondtad, előbb-utóbb hozzá kell szokniuk. A lány szeme tágra nyílt. – Akkor… elviszel a bálba? – Olyan gyönyörű vagy, amikor nagyon akarsz valamit! Sophie megérintette. – Ígérd meg nekem! – kérlelte pihegve. – Kérlek, ígérd meg nekem, hogy elviszel a bálba! Tedros lenézett a lány lágy kezére; kék inge csipkemandzsettáját markolta. – Hát, jó – szusszant végül. – Megígérem. De ha valakinek elmondod, kígyót teszek a dekoltázsodba! Sophie sikítva a nyakába ugrott. Végre elkezdheti tervezni a báli ruháját. Így történt, hogy az első Végestelen és az első Végességes, akik a mesekönyv szerint testi-lelki ellenségek, kéz a kézben üldögéltek egy hatalmas tölgyfa alatt. Tedros hirtelen észrevette, hogy minden Végestelen őt bámulja; megdöbbentek a csapathoz való hűtlenségén. Sophie látta, hogy a Végességesek, akiknek hetekig prédikált a Galád Büszkeségről, most elárulva érzik magukat, és nagyon mogorván néznek rá. A feszültséget érezvén ő és Tedros pontosan egyszerre haraptak szendvicsükbe. – A boszorkány még mindig ragályos beteg? – kérdezte a herceg váratlanul. – Ez az első napja újra az iskolában – mondta Sophie, és Agathára pillantott, aki kicsit távolabb hátát egy fának támasztva egyenesen őt nézte. – 240

Mostanában nem igazán beszélünk. – Igazi kis pióca, ugye? Azt hiszi, hogy a te szépséged mellett ő az ész. Nem tudja elképzelni, hogy benned a szépség és az okosság is megvan. Sophie nyelt egyet. – Ez igaz. – Egy dolog biztos. Többé nem választom azt a boszorkányt, ha olyan feladatot kapunk. – Honnan tudod? – Most, hogy megvan a hercegnőm, nem engedem el – jelentette ki a herceg, Sophie szemébe nézve. Ő hirtelen elszomorodott. – Akkor se, ha egy egész életet kell várni egy csókért? – kérdezte halkan, mintha magában beszélne. – Akkor se, ha egy egész életet kell várni egy csókért – felelte Tedros, és megfogta hercegnője kezét. Aztán oldalra hajtotta a fejét. – Gondolom, ez csak elméleti kérdés. Sophie felnevetett, és éppen időben bújt Tedros vállához, hogy elrejtse könnyeit. Egy napon majd megmagyarázza. Amikor már elég erős lesz a szerelmük. A két iskola erkélyeiről a tanári kar figyelte, hogy a szerelmespár összebújik a nap alatt. A Jók és a Rosszak tanárai komor pillantásokat vetettek egymásra, majd visszatértek szobáikba. A hűvös árnyékban ülve Agatha sem tett hirtelen mozdulatot. A tanárokhoz hasonlóan ő is pontosan tudta, hogy ez a románc bukásra van ítélve. Valami közöttük áll. Valami, amiről Sophie teljesen megfeledkezett. Valami, amit úgy hívnak: Mesetlon. – A Mesetlon-győzelem az egyik legnagyobb dicsőség a Jók és Rosszak Iskolájában – jelentette ki Pollux. Feje ismét Castor feje mellett volt a robusztus kutyatesten. A tizenöt erdei csoport vezetője sorakozott fel Pollux mögött, aki lenézett a növendékekre. Reggeli után gyűltek össze a Mesék Nagyelőadójában. – Évente egyszer kiküldjük legjobb Végestelenjeinket és Végességeseinket a Kék-erdőbe. Kíváncsiak vagyunk, ki marad életben reggelig. Aki életben maradt, annak nemcsak az Iskolamester halálos csapdáit kellett legyőznie, hanem a többiek oldaltámadásait is. Az utolsó 241

Végestelen és az utolsó Végességes, aki hajnalban még talpon van, győztes rangot és öt plusz első helyet kap a ranglistán – közölte Pollux, aztán büszkén felszegte fejét. – És mint tudjátok, az utóbbi kétszáz év Mesetlonjait a Jók nyerté… A Jók hangos kántálásba fogtak: „MI VAGYUNK A JÓK! MI VAGYUNK A…” – AGYAMENT ARROGÁNS BOLONDOK! – bődült Castor, mire a Végestelenek befogták a szájukat. – Tehát. Mához egy hétre minden erdei csoport elküldi legjobb Végestelenjét és Végességesét a Mesetlonra – folytatta Pollux affektálva. – De mielőtt bejelentenénk a versenyzőket, foglaljuk össze röviden a szabályokat! – Hallom, hogy tegnap Beatrix lett az első a jótettekórán – súgta Chaddick a mellette ülő Tedrosnak. – Attól a Végességes-lánytól puhultál el így? – Próbáld ki, helyre tudod-e tenni egy galamb szárnyát az én erőmmel! – feszült neki a témának Tedros. Aztán ellágyult az arca. – A fiúk tényleg gyűlölnek engem? – Nem szűrheted össze a levet egy Végességessel, ember – mondta Chaddick. Szürke szemével komoran nézett a hercegre. – Akkor sem, ha ő a legszebb, a legokosabb, a legtehetségesebb lány az egész iskolában. Kétség mardosta Tedrost, vállát behúzva, görnyedve ült a helyén… Aztán hirtelen felegyenesedett. – Be tudom bizonyítani, hogy Jó! Be tudom bizonyítani a Mesetlonon! – Beatrix vagy Agatha lesz a csoportod képviselője – közölte Chaddick. Tedros szíve fájón dobbant. Látta, hogy Sophie ragyogó mosollyal néz rá a Rosszak soraiból. A közös jövőjük függ attól, hogy ő vegyen részt a Mesetlonon. Hogyan is okozhatna csalódást neki? – A szabályok szerint a Mesetlonon több győztes is lehet – közölte Pollux. – Ám azoknak, akik hajnalig megmaradnak, osztozniuk kell az első helyen. Ezért érdeketekben áll a versenytársaitokat kiiktatni. Az Iskolamester természetesen azt szereti, ha egyetlen győztes van, éppen ezért rengeteg akadályt, rengeteg csapdát állít fel. – A hét hátralévő részében minden osztálynak, minden tanórán csak az a feladata, hogy ezt a 15 Végestelent és 15 Végességest felkészítse – folytatta 242

a kutya. A növendékek közben arról sugdolóztak, hogy ki lehet az a 15-15 kiválasztott. – Az órákon kiadott feladatok is kizárólag a versenyben részt vevőkre vonatkoznak. Azok, akik az órákon rosszabb eredményt érnek el, előbb lépnek be a versenybe, a jó eredményt elérők lényegesen később. Tehát időelőnyt kapnak. Ez természetesen hatalmas esély. Minél kevesebb időt kell a Mesetlon versenypályán, vagyis a Kék-erdő éjszakájában tölteni, annál nagyobb a valószínűsége, hogy élve kerültök ki onnan. A növendékek már egyáltalán nem beszélgettek. Pollux rájött, mit mondott. Kényszeredetten felnevetett. – Ó, ez csak amolyan képletes beszéd. A Mesetlonon egyetlen növendék sem hal meg. Ennek ellenkezője nevetséges feltételezés. Castor köhécselt. – Na és a… – A verseny teljesen biztonságos – vágott a mogorva kutya szavába Pollux, mielőtt kiderülhetett volna, mit akar mondani. Biztatón mosolygott le a növendékekre. – Mindenkinél lesz egy kis zászló, amellyel jelezheti, hogy megadja magát. Amennyiben halálos veszélyben találjátok magatokat, ejtsétek le a földre, és sértetlenül kimenekítenek benneteket a Kék-erdőből. Az egyes tanórákon részletesen meg fogjátok ismerni a szabályokat, de most átadom a szót a csoportok vezetőinek, akik bejelentik a Mesetlon résztvevőit. Ekkor smaragdzöld indás-leveles ruhájú apró liliomnimfa lépett elő. – A 9-es csoportból Reena képviseli a Jókat, Vex a Rosszakat! Reena meghajolt, a Végestelenek éljenezték; a Végességesek összesúgtak, hogy a hegyes fülű Vex örülhet, amiért ilyen gyenge csoportba került. A 7-es csoport ogre vezetője bejelentette, hogy Tristan, és az egyszemű Arachne képviseli őket. A többi csoport is bejelentette képviselőit: a 4esektől a sötét bőrű Nicholas és Anadil. a 12-esektől Kiko és a zöldes árnyalatú Mona, a 6-osoktól Giselle és Hester… Sophie egész végig Tedrost figyelte. Arról ábrándozott, hogy milyen lenne az élete az ő királynéjaként. (Vajon Camelot várában van elég budoár? Tükör? Uborka?) Aztán Yuba lépett elő. Sophie előbb Tedrosra pillantott, aztán Beatrixra; mindketten feszülten várták a gnóm szavait. Kérlek, add, hogy Tedros legyőzze azt a savanyú uborkát! – fohászkodott. – A 3-as csoportból Tedros képviseli a Jót… – közölte Yuba. Sophie 243

megkönnyebbülten felsóhajtott. – A Rosszat pedig Sophie. Sophie a fülét dörzsölte. Nyilván nem jól hallotta. Aztán meglátta a kaján vigyorokat. – Azt hiszem, ez a hátulütője annak, ha az ember herceg létére galáddal jár – jegyezte meg Chaddick. – Csupa szerelem és csókok, amíg meg nem kell ölni a nagy szerelem tárgyát. Tedros nem vett tudomást erről a megjegyzésről; inkább a tervére koncentrált, hogy bebizonyítsa: Sophie a Jók közé tartozik. Hála az égnek, hogy az apja már nem él, gondolta. Teljesen leizzadt; csurom verejték lett az inge. Amit tenni készül, attól megállna Arthur király szívverése. A Végestelenek a nyugati ajtókon távoztak, a Végességesek pedig a keleti oldalon indultak vissza a Rosszak Iskolájába, de Sophie képtelen volt mozdulni; döbbenten ült a megpörkölődött padban. Árnyék csúszott árnyékára. – Csak azt kértem, hogy ne állj az utamba… Hester leheletétől felállt a szőr Sophie nyakán. – Csak azt kértem, semmi mást. És tessék, te vagy az első galád, és mindannyiunkból hülyét csinálsz. Nos, drágaságom, elfelejtkeztél egy aprócska tényről: hogy a galádok története sosem ér jó véget. Hadd emlékeztesselek arra, hogy miként fog véget érni. Előbb te. Aztán a herceged. Meghaltok. Hideg ajkak súrolták Sophie fülét. – …és ez nem csak afféle képletes beszéd. Sophie hirtelen hátrafordult. Senki. Talpra ugrott, egyenesen Tedrosba ütközött; felsikoltott és… és a karjába omlott. – Meg fog ölni minket… előbb téged, aztán engem, vagy előbb engem, aztán téged… nem emlékszem a sorrendre… és te Végestelen vagy, én meg Végességes, és most egymás ellen harcolunk… – Vagy társként. Sophie pislogott. – Hogy… mi? – Ha én védelmezlek téged, mindenki tudni fogja, hogy a Jók közé tartozol – mondta Tedros, még mindig eléggé csatakosan. – Csak egy igazi herceg érdemli ki a hercegi pajzsot. – De mindenki téged fog támadni. Mindenki azt hiszi, hogy a Rosszak 244

közé tartozom! – Ha győzünk, akkor nem – felelte a fiú mosolyogva. – Akkor Végestelenné kell nyilvánítaniuk téged. Sophie a fejét ingatta, és szorosan megölelte. – Te vagy az én hercegem. Valóban te vagy! – Most menj, nyerd meg a háziversenyeidet, hogy egyszerre indulhassunk a Mesetlonban. Nem léphetsz be külön, nélkülem. Sophie elsápadt. – De… De… – De micsoda? Messze te vagy a legjobb Végességes. – Tudom, csak… Tedros ekkor a lány álla alá simította a tenyerét, felemelte az arcát; azt akarta, hogy kristálykék szemébe nézzen. – Első hely minden próbán. Megegyeztünk? Sophie erőtlenül bólintott. – Egy csapat vagyunk – mondta Tedros, arcán gödröcskés mosoly játszott; aztán még egyszer megsimította Sophie arcát, és kiment a Végestelenek egyik ajtaján. Sophie a színpadon át igyekezett a Végességes kijárat felé. Megállt. Lassan megfordult. Agatha az egyik rózsaszín sorban ült, teljesen egyedül. – Én megmondtam, hogy ide tartozom, drága Agatha – sóhajtott fel Sophie. – Egyszerűen nem figyeltél rám. A másik lány egy szót sem szólt. – Talán az Iskolamester hazaenged téged… egyedül – vetette fel Sophie. Agatha meg sem rezzent. – Új barátokat kell szerezned, Agatha – mosolygott Sophie kedvesen. – Nekem már van hercegem. Agatha egyenesen a szemébe nézett. Sophie arcáról lehervadt a mosoly. – Van hercegem. Becsapta az ajtót maga mögött. Elcsúfításórán Manley arra kérte a versengő 15 Végességest, hogy találjanak ki egy olyan álcát vagy álöltözetet, amely „első látásra” elriasztja 245

a Végesteleneket. Hester egy főzetet kotyvasztott magának, amitől egész testén tüskék jelentek meg. Anadil annyira elvékonyította a bőrét, hogy minden véredénye átlátszott. Közben Sophie ebihalakat pürésített, hogy újra bibircsókok nőjenek rajta, de valami félresikerülhetett, mert bibircsókok helyett csavaros szarva és csillogó lófarka nőtt. – Mert ugyan mi lehetne félelmetesebb egy hercegnő számára, mint egy unikornis? – mordult Manley. A csatlóstréningórán a Végességesek azt a feladatot kapták, hogy szelídítsenek meg egy Tűzóriást. A szemléltető személyként bevitt tűzóriásnak kilenclábnyi púpja volt, élénk narancssárga bőre és lángoló haja. Sophie próbálta kiolvasni a gondolatait, de az óriás minden gondolata óriásnyelven volt. Szerencsére eszébe jutott néhány szó a nyelvükből, amit még Agatha tanított neki. TŰZÓRIÁS: És miért ne öljelek meg? SOPHIE:

Ismerem ezt a lovat.

TŰZÓRIÁS: Semmilyen lovat nem látok itt! SOPHIE:

Olyan nagy, mint az alsógatyád.

Castor közbelépett, mielőtt az óriás felfalta volna a lányt. Aztán lady Lesso arra kérte a Mesetlonon részt vevő Végességeseket, hogy nevezzenek meg egy olyan átkot, amit csak az tud levenni, aki kimondta. – Válaszok? A Végességesek vacogva mutatták fel a jégtáblára karcolt választ: HESTER:

Kővé változtatás

ANADIL:

Kővé változtatás

ARACHNE: Kővé változtatás SOPHIE:

Különleges átok

– Mintha a szerelem mindenre mentség volna – jegyezte meg lady Lesso, és újabb utolsó helyet osztott ki Sophie-nak. – Mi történt? – kérdezte Tedros, ahogy a Végestelenek során vezette át. – Semmi, semmi, csak gyenge kezdés… – Sophie, nem lehetsz abban az erdőben nélkülem! A lány követte Tedros tekintetét. A Végestelenek sötét ábrázattal néztek 246

rá. Ha eljön a Mesetlon ideje, mind bosszút akarnak állni rajta. – Csak csináld azt, amit eddig! – könyörgött Tedros. Sophie fogcsikorgatva ment vissza a szobájába. Ha Agatha jól teljesít a Jók Iskolájában, akkor itt is jól tudna teljesíteni! Igen, ő főzne neki varangyszemet, ő megtanítaná óriásul, megfőzne egy gyereket, ha az lenne a feladat (vagy legalábbis megmondaná, hogyan kell). Úgy semmi nem állhatna az útjába, hogy a Sohamár boldog nyugalmába kerüljön! Mély levegőt vett, beviharzott az ajtón, és megdermedt. Az ágya eltűnt. A tükör összetörve. És a feje fölött ott lógtak a régi ruhái… mind összekötözve, megtépázva, magasan; mint fejetlen hullák. Anadil ágyán heverve felnézett Hogyan öljünk meg szép lányokat? című olvasmányából. Hester is felpillantott; éppen a Hogyan öljünk meg még szebb lányokat? érdekes fejezetét olvashatta. Sophie sarkon fordult, és a legfelső emeleti irodába rohant. – A szobatársaim meg akarnak ölni! Lady Lesso mosolygott íróasztala mögül. – Ez az! – jegyezte meg lady Lesso. Az ajtó csodálatos módon becsukódott Sophie orra előtt. A lány elbújt a sötét folyosón. A múlt héten még ő volt a legnépszerűbb az egész iskolában! És most a szobájába sem mehet vissza? Könnyeit törölgette. Nem is számít, ugye? Hamarosan átkerül a másik iskolába, és mindezt végre maga mögött tudhatja. Övé a fiú, akit minden lány akar. Megvan a hercege! Két ostoba boszorkány nem állhat az igaz szerelem útjába! Hangok visszhangzottak a feje fölött. Árnyékba húzódott. – Hester azt mondta, hogy aki megöli Sophie-t a Mesetlonon, az lesz az ő csatlósvezére jövőre – mondta Arachne, a lépcsőn lefelé menet. – De véletlennek kell tűnnie, különben kicsapnak minket. – És meg kell előznünk Anadilt is – szólt Mona; zöld bőre villogott. – Mi van akkor, ha még a Mesetlon előtt megöli? – Hester azt mondta, hogy a Mesetlon ideje alatt kell megtenni. Vex és Brone is tudja. Hallottátok, mit terveznek, hogy megöljék? Átkutatták a Jók tavát azok után a megmaradt tojások után. Az a lány már halott. – El sem tudom hinni, hogy annak az árulónak az előadásait hallgatták! – 247

vicsorgott Mona. – Ki tudja, a következő előadásán arra beszélt volna rá minket, hogy viseljünk rózsaszín ruhát, és csókolózzunk Végestelenekkel! – Mindannyiunkat megalázott, de most majd megfizet érte! – mondta Arachne. Szeme összeszűkült. – Mi tizennégyen vagyunk. Ő egyedül. Nem neki kedveznek az erőviszonyok. Nevetésük cikázott a nyirkos lépcsőházban. Sophie nem mozdult a sötétből. Nemcsak a szobatársai, az egész iskola holtan akarja látni őt. Most már sehol sincs biztonságban. Sehol, kivéve… A sötét, áporodott szagú folyosón a 34-es szoba ajtaja a harmadik kopogásra nyílt, de csak résnyire. Fekete pupillapár pillantott ki. – Szia, szépfiú! – köszönt rá Sophie negédesen. – Meg se próbáld! Te hercegszerető… te kétszínű, te… Sophie felszegte állát, benyomult Hort mellett, és kizárta az ő új szobájából. Hort dörömbölt és kiabált odakintről. Sophie végül húsz perc múltán engedte vissza. – Segíthetnél nekem tanulni takarodóig – mondta, közben levendulaparfümmel illatosította a szobát. – De nem alhatsz itt. – Ez az én szobám! – duzzogott Hort, azzal ásító zöld békákkal pöttyözött fekete pizsamában a padlóra huppant. – Nos, per pillanat itt vagyok. És mivel fiúk és lányok nem lehetnek szobatársak, ez nyilvánvalóan nem lehet a te szobád – jelentette ki Sophie, azzal bemászott Hort ágyába. – De akkor hol aludjak? – Úgy hallottam, a Galádság Kollégium társalgója egészen kényelmes. Hort nyöszörgésére ügyet sem vetve Sophie a párnára hajtotta fejét, és gyertyát tartott az iskolai jegyzetekhez, hogy jobban lásson olvasni. Holnap minden felelést, minden tesztet, minden próbát meg kell nyernie. Egyetlen esélye, hogy túlélje a Mesetlont, az, ha Tedrosszal egyszerre kezd, és egész idő alatt a herceg pajzsa mögött marad. – „Az ellenség megalázása csirkévé változtatással: Banta pareo dirosti?” – olvasta, és kacsintott. – Ez így helyes? – Sophie, honnan tudod, hogy nem vagy galád? – kérdezte Hort ásítva, az égett padlón kuporogva. 248

– Belenézek a tükörbe. Hort, borzasztó rondán írsz! – Amikor a tükörbe nézek, úgy nézek ki, mint egy galád. – Ez valószínűleg azt jelenti, hogy tényleg galád vagy. – Apa azt mondta, hogy a galádok nem tudnak szeretni. Egyszerűen nem tudnak. A szerelem a galádoknál természetellenes és undorító. Sophie kusza írást betűzött. – „Ha meg akarsz fagyasztani egy Végestelent, hűtsd le a szívedet…” – Tehát én nyilvánvalóan nem szerethetek – mondta Hort. – „Hűtsd hidegebbre, olyan hidegre, amilyent lehetségesnek soha nem gondoltál… Majd mondd ki eme szavakat…” – De ha téged szerethetnélek, akkor szeretnélek. Sophie feléje fordult. Hort halkan horkolt a padlón; zsebes pizsamáján a zöld varangypöttyök világítottak. – Hort, nem alhatsz itt! – szólt rá. A fiú még jobban összegömbölyödött. Sophie lerúgta magáról a takarót. Nagy léptekkel odament hozzá… – Nesze, Pan! – hebegte öntudatlanul. A lány nézte; remegett és izzadt álmában. Visszabújt a nyirkos takaró alá. A gyertyát a jegyzetekhez tartotta, tanulni próbált, de Hort hortyogásától mintha transzba került volna, és amikor feleszmélt, már reggel volt. A második nap ugyanolyan jól ment, mint az első; Sophie újabb három utolsó helyet szerzett; a harmadikat a csatlóstréningórán, amikor nem tudta idejében világolásra bírni az ujját, hogy leszereljen egy bűztrollt. Látta, hogy Tedros nyakán kidagadnak az erek, ahogy az ebédsornál az orrát befogva húzta maga után. – Esetleg én veszítsek szándékosan? Vagy három órával korábban akarsz indulni? – Én igyekszem. Én mindent megteszek… Próbálok… – Az a Sophie, akit én ismerek, nem próbálkozik, hanem győz. Szótlanul ettek. – Vajon hol van most az a tündér-, akarom mondani boszorkánykeresztanya? – szólt Beatrix gúnyosan. Sophie meghallotta. A tisztás másik végén Agatha éppen a házi feladatot írta Kikóval. Hátat fordítva Sophie-nak. 249

Másnap a Mesetlon versenyzői az első két tanórát azzal töltötték, hogy a versenyegyenruhájukat próbálták fel: selymes, sötétkék sodronytunika, hozzáillő csuklyás gyapjúköpönyeg, vörös brokáttal bélelve. Harminc növendék egyforma öltözékben; lehetetlen lenne megkülönböztetni a Végesteleneket a Végességesektől akkor is, ha a Kék-erdőben látható lenne a kék köpönyeg. Ha ruháról volt szó, Sophie általában nagyon figyelt. Ám ezen a napon Hort a jegyzeteit bújta. Lady Lesso órája volt a következő, és mindenképpen elsőnek kell lennie. – A galád egyetlen cél érdekben öl: hogy megsemmisítse Nemezisét. Mondom Nemezisét, aki annál erősebb, minél gyengébb a galád. Csak akkor érezhetitek magatokat felszabadultnak, ha a Nemezisetek halott – mondta a szikár tanárnő a padsorok között járkálva. – Természetesen mivel csak a legjobb Végességeseknek lehetnek Nemezis-álmai, a többség közületek egész életét úgy éli le, hogy senkinek nem veszi el az életét. Tekintsétek magatokat szerencsésnek. A gyilkoláshoz a legtisztább Rosszra van szükség. Egyikőtök sem olyan tiszta Rossz még, hogy ölhessen. Sophie morgolódást hallott. Mintha neki szólt volna. – Ám mivel a Mesetlon ártalmatlan gyakorlat – mosolygott rá lady Lesso –, miért ne készülnénk rá éppen a kedvenc próbámmal… Azzal fantomhercegnőt varázsolt az osztály elé: barna fürtök, rózsás orca, és csecsemőmosolynál is bájosabb nézés. – Gyilkolásgyakorlat. Az győz, aki a legkegyetlenebb módon öli meg. – Végre valami hasznosat is tanulunk – jelentette ki Hester, sokatmondó pillantást vetve Sophie-ra. Bár a jégteremben hidegebb volt, mint addig bármikor, Sophie-t kiverte a forró verejték. Mivel a hercegnő zárt ajtó mögött volt és gyanakvó az idegenekkel szemben, a Mesetlon versenyzőinek nagyon kreatívnak kellett lenni, hogy megöljék. Mona házaló árussá csúfította magát, és mérgezett ajakpirosítóval ölte meg a hercegnőt. Aztán lady Lesso új hajadont varázsolt; Anadil bekopogott az ajtaján, és húsevő növényekből álló csokrot hagyott az ajtajánál. Hester kis mókussá zsugorodott, és csillogó léggömböt adott áldozatának. – Ó, köszönöm! – hálálkodott a hercegnő ragyogó mosollyal; a léggömb pedig felemelte, feljebb, egyre feljebb, a mennyezet tűhegyes jégcsapjaiig. 250

Sophie szinte végig becsukta a szemét. – Ki a következő? – kérdezte lady Lesso, új hercegnőt varázsolva az ajtó mögé. – Ó, igen… Te! – kopogott hosszú, vörös körmeivel Sophie asztalán. – Ejnye, ejnye! Nahát, nahát! A lány rosszul volt. Gyilkosság? Még ha fantom is, nem gyilkolhat… Ekkor a Bestia haldokló arca bukkant fel emlékeiben, és Sophie elsápadt. Az más volt. Az Rossz volt! Minden herceg ugyanezt tette volna. – Úgy látom, ebből is bukás lesz – nézte lady Lesso dorgálón, várakozón. Sophie a tanárnő szemébe nézett, és arra gondolt, hogy Tedros elveszíti benne a hitét. Arra gondolt, hogy tizennégy galád meg van győződve arról, hogy elég tiszták a gyilkoláshoz. Arra gondolt, hogy a boldog vég lehetősége fokozatosan elenyészik. Az a Sophie, akit én ismerek, nem próbálkozik, hanem győz. Összeszorította a fogát, az ajtóhoz rohant, átnyomult meglepett tanára mellett. Ujja rózsaszínen világolt… „Ha meg akarsz fagyasztani egy Végestelent…” Kopogott az ajtón. „…hűtsd le a szívedet…” Kinyílt az ajtó, és Sophie ujjának fénye kihunyt. Saját arca bámult vissza rá; csak megvoltak hosszú arany fürtjei; pontosan olyan volt, mint azelőtt, hogy Bestia lenyeste volna. Ahhoz, hogy megnyerje ezt a próbát… magát kell megölnie. Látta, hogy lady Lesso somolyog a sarokban. – Segíthetek? – kérdezte Sophie hercegnő. Csak egy fantom. A lány a fogát csikorgatta, és érezte, hogy ujja újra világol. – Idegennek tűnsz – szólt a hercegnő elpirulva. „Hűtsd hidegebbre, olyan hidegre, amilyent lehetségesnek soha nem gondoltál.” Sophie a fantomhercegnőre mutatott világoló ujjával. – Anya azt mondta, soha ne álljak szóba idegenekkel – közölte a hercegnő nyugtalanul. Mondd ki! Sophie ujjbegye megvillant… nem találta a szavakat… – Mennem kell. Anya hív. 251

Öld meg! Öld meg most! – Viszontlátásra – köszönt el a hercegnő, és becsukni készült az ajtót. – BANTA PAREO DIROSTI! Puff! Szegény hercegnő csirkévé változott. Sophie felkapta, aztán megragadott egy széket, kiütötte vele a jégablakot, és kidobta a madarat a levegőbe. – Repülj, Sophie! Szabad vagy! A csirke repülni próbált, aztán rájött, hogy nem tud repülni, és a biztos halálba zuhant. – Életemben először sajnálok egy állatot – mondta lady Lesso. Újabb „15”-ös rang köpött Sophie arcába. Sophie talán egyedül azt kedvelte a Rosszak Iskolájában, hogy sok helyen lehetett sírni. Egy omladozó boltív mögé húzódott és zokogott. Hogyan néz így szembe Tedrosszal? – Követeljük, hogy váltsa le Sophie-t a Mesetlon résztvevői közül. Sophie felismerte Manley professzor komor hangját. Kibújt a boltív mögül, és a kulcslyukon át belesett az áporodott osztályterembe. A rozsdás székeken általában növendékek ültek, ezúttal azonban a két iskola tanári kara volt jelen. Dovey professzor asszony elnökölt a sárkánykoponyából készült szónoki emelvényen, amit egy kis kristály sütőtök papírnehezékkel tett kissé hangulatosabbá. – A Végességesek azt tervezik, hogy a Mesetlonon megölik, Clarissa – fejezte be mondandóját a kopasz, pattanásos Manley. – Ugyan! Megfelelő biztonsági intézkedéseink vannak, hogy megelőzzük növendékek halálát a versenyen. – Csak remélhetjük, hogy ezek az intézkedések valóban biztonságosabbak, mint négy évvel ezelőtt voltak – vágott vissza Manley. – Azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy Garrick halála baleset volt – csattant fel Dovey professzor. A teremben vészjósló csend állt be. A folyosón Sophie saját lélegzését is hallotta. A gavaldoni Garrick. Akit Bane-nel együtt vittek el. Bane megbukott. Garrick meghalt. Szíve hangosan verte bordái kasát. 252

Az a „mi boldogan éltek” fejezetünk, ha élve hazajutunk. Agathának egész végig igaza volt. – Van egy másik oka is, miért kell Sophie-t eltávolítani a Mesetlonról – szólalt meg Castor higgadt, megfontolt, de ellentmondást nem tűrő hangon. – A tündérek azt mondják, hogy ő és a cameloti herceg azt tervezik, hogy csapatot alkotnak. – Egy csapatot?! – Dovey professzor egészen elképedt. – Egy Végestelen és egy Végességes? – Képzeljék, kollégák, mi lenne, ha ez a páros győzne! – sikoltott fel Sheeks professzor asszony. – Képzeljék el, mi történne, ha ez elterjedne az erdőben! – Tehát ha jól értelmezem a tényállást, ez a Sophie vagy meghal, vagy tönkreteszi az iskolát! – dohogott Manley, és a padlóra köpött. – Clarissa, ez abszolút könnyű döntés – mondta lady Lesso. – De még soha nem volt példa arra, hogy kivegyünk a versenyzők közül egy olyan tehetséges diákot, aki a selejtezőkön bejutott – tiltakozott Dovey professzor. – Tehetséges! Megfelelt! Ezen a héten minden tesztet, minden próbát elbukott! – közölte Manley. – Az a fiú meggyőzte, hogy a Jók közé tartozik! – Talán csak a Mesetlon izgalma miatt ilyen zavart – vetette fel Uma hercegnő, fürjet etetve a vállán. – Másképpen megfogalmazva: az is lehet, hogy mindannyiunkat rászedett, hogy a Rossz nagy reménységének higgyük – szólt Sheeks professzor. – A Mesetlon előtt meg kellett volna buknia! – Akkor miért nem bukott meg? – kérdezte Anemone professzor. – Valahányszor megpróbáltuk megbuktatni, egy másik diák kapta az utolsó helyet – mondta Manley. – Valaki beavatkozott, és megakadályozta, hogy megbukjon. A Rossz tanárai dühödt egyetértésben lármáztak. – Így már teljesen érthető – harsogta túl kollégáit Dovey professzor. – Valami titokzatos kotnyeles, minden lében kanál, fogadatlan prókátor, akit még senki sem látott, beveszi magát a tornyaitokba, és beleavatkozik az osztályozásba. – Elég jól leírta ezzel az Iskolamestert, Clarissa – jegyezte meg lady Lesso. 253

– Ne nevettesse ki magát, lady Lesso! Ugyan miért avatkozna be az Iskolamester a diákok rangsorolásába? – Azért, mert semmit nem szeretne jobban, mint azt látni, hogy a Rossz legjobb diákja nyer a Jó pajzsa mögött! – fröcsögte lady Lesso. Ibolyakék szeme villogott. – Egy olyan diák, akiről ostoba módon én is azt gondoltam, hogy nagy reménység. De ha Sophie nyer azzal a szánalmas herceggel, azt nem fogom tétlenül nézni, Clarissa. Nem hagyom, hogy az Iskolamester vagy ön vagy az arrogáns vadállatai tönkretegyék életem nagy művét. Jól figyeljen arra, amit mondok. Ha hagyják ezt a Sophie-t versenyezni a Mesetlonban, többet kockáztatnak az ő életénél. Azt kockáztatják, hogy kitör a háború. A teremben halálos csend lett. Dovey professzor köhécselt. – Talán jövőre rajthoz állhatna… Sophie megkönnyebbült. – A Rossznak kedveznek! – kiáltott fel Espada professzor. – Csak azért, hogy megvédjük azt a szegény lányt… – jegyezte meg Dovey halkan. – De a Végestelen-fiú attól még szeretni fogja! – figyelmeztette Anemone. – Egy hét a Tortúratréning-teremben megoldja ezt a gondot – javasolta lady Lesso. – Bestiát még mindig nem találják – közölte Sheeba. – Akkor szerezzenek egy új hóhért! – csattant fel lady Lesso. – Szavazhatnánk a kérdésről? – csicseregte Uma. – A SZAVAZÁS A PUHÁNYOKNAK VALÓ! – bődült Castor, mire a tanárok lármázni kezdtek. Uma fürje a Rossz fakultás tanáraira szellentéslöketeket küldött; Castor igyekezett felzabálni a madarat, Pollux pedig megint szó szerint elvesztette a fejét. Aztán valaki tekintéllyel, hangosan fütyült. Mindenki a megpörkölődött terem sarkában álló férfi felé fordult. – Ennek az iskolának missziója, és egyetlen missziója van – szólt Sader professzor. – Az, hogy megőrizzük a Jó és Rossz közötti egyensúlyt. Ha Sophie részvétele a Mesetlonon ezt az egyensúlyt veszélyezteti, akkor azonnal el kell távolítani. Szerencsére ezen egyensúly bizonyítéka itt van a szemünk előtt. Mindenki arra a valamire nézett. Sophie igyekezett rálátni, mit néznek, 254

aztán rájött, hogy mind különböző irányokba tekintenek. – Megegyezünk abban, hogy az egyensúly sértetlen? – kérdezte Sader professzor. Senki nem cáfolta, senki nem mondott ellent. – Akkor Sophie teljesíteni fogja a Mesetlont, és nincs miről beszélnünk. A lány legszívesebben felsikoltott volna. – Te mindig olyan ésszerű vagy, August – szólt lady Lesso, azzal felállt. – Szerencsére a lány rossz helyezése biztosítja, hogy a verseny nagy részét a fiú védelme nélkül kell kibírnia. Reméljük, olyan brutális halált hal, hogy soha senki nem meri megismételni a hibáit. Az ő történetének csak így lehet az a vége, amit megérdemel. Azt talán megfesteni is érdemes lesz. Azzal kiviharzott a teremből, a többiek pedig követték. A Jó tagozat tanárai fegyelmezett sorban, párosával vonultak ki, közben halkan beszélgettek egymással. Dovey professzor asszony és Sader maradtak utolsónak. Szótlanul lépdeltek egymás mellett; Dovey magas nyakú zöldessárga ruhája megzizzent az élénkzöld öltönyön. – Mi van akkor, ha Sophie meghal, August? – kérdezte Clarissa. – Mi van, ha életben marad? – kérdezett vissza Sader. Clarissa megtorpant. – Te még mindig azt hiszed, hogy ez igaz? – Igen. Ahogy azt is hiszem, hogy a Ténetész már elkezdte a meséjét. – De ez lehetetlen… ez őrültség… ez… – Clarissa elborzadt. – Hát ezért avatkoztál közbe? – Ellenkezőleg. Nem avatkoztam közbe. A mi kötelességünk az, hogy hagyjuk a történetet szabadon kibontakozni… – Ne! Mit tett… – Dovey professzor az ajkához kapta kezét. – Ezért küldesz egy lányt a versenybe az életét kockáztatni? Mert valami kétséges próféciában hiszel? – Sokkal több forog itt kockán, mint egy lány élete, Clarissa. – Hiszen csak egy növendék! Egy ártatlan lány! – hebegett Dovey professzor. A dühtől könnyek szöktek a szemébe. – Az ő vére a te kezeden szárad! Azzal elviharzott. Ment, ment, léptei és szipogása visszhangot vertek a lépcsőház falazatán. Sader professzor barna szemét kétség homályosította. Nem látta, hogy Sophie mellette guggol, és minden erejével igyekszik nem 255

remegni. A Tisztás zizegő levelei között Kiko összehúzta magán a vállkendőt, és megnyalta fűszeres csöves kukoricáját. – Szóval megkérdeztem minden lányt, hogy igent mondanának-e Tristannak, és mind azt mondták, hogy nem! Tehát ez azt jelenti, hogy engem kell felkérnie. Persze egyedül is mehet a bálba, de ha egy fiú egyedül megy a bálba, akkor a pontjainak csak a felét kapja, Tristan viszont szereti használni a Tükröm-tükröm termet, tehát egészen biztosan fel fog kérni engem. Persze téged is felkérhetne, de te egyszer azt mondtad neki, hogy Tedrosszal kössön házasságot, szóval nem hiszem, hogy kedvelne téged. El sem tudom hinni, hogy ezt mondtad. Mintha a hercegek feleségül… férjül… szóval mintha házasságot köthetnének egymással. Akkor mihez kezdenénk? Agatha inkább a kukoricát majszolta, hogy válasz híján Kiko elhallgasson végre. Látta, hogy a Tisztás másik végében, a Fák alagútjánál Sophie és Tedros igen hevesen veszekszenek. Mintha a barátnője bocsánatot akart volna kérni valamiért, és meg akarta volna ölelni… sőt, talán csókolni, de a herceg eltolta magától. – Figyelsz te rám? Agatha a hang felé fordult. – Egy pillanat. Tehát ha jól értem, ha egy lány nem kap báli meghívást egy fiútól, akkor megbukik, és olyan büntetést kap, ami a halálnál is rosszabb. De ha egy fiú nem megy el a bálba, akkor csak annyi a büntetése, hogy teljesítményét csak felében értékelik? Ez miért lenne igazságos? – Mert ez az igazság – közölte Kiko. – Egy fiú dönthet úgy, hogy egyedül akar lenni. De egy lány… Inkább a halál. Agatha bosszúsan pislogott. – Ez nevetséges… Agatha felnézett, és látta, hogy Sophie pillantott rá; Tedros éppen berángatta magával a Végestelenek sorába. Kiko csak fecsegett és locsogott; Agatha közben illatos, rózsaszínű rózsavirágot emelt ki a kosarából. Aztán látta, hogy nem igazi rózsa, hanem pergamenből hajtogatták. A lehető legóvatosabban, ruhája takarásában kihajtogatta a pergamenívet. Az üzenet csak három szóból állt. 256

257

Hazugságok és titkok

A csótány beosont a 66-os szoba ajtaja alatt, és döbbenetében majdnem kiugrott kitinpáncéljából. Nézte, csak nézte a törött üvegdarabokat, az összekötött, felakasztott ruhákat és a három alvó boszorkányt. Aztán gyorsan kiosont, mielőtt bármelyikük meglátná.

De egyikük meglátta a csótányt. És látta a potrohán az ezüsthattyút is. Agatha a csápjait jobbra-balra mozgatva követte Sophie parfümjének nyomát düledező folyosókon, nyirkos termeken át (útközben majdnem összeakaszkodott egy ravasz hím csótánnyal); aztán megtalálta a parfüm forrását a társalgóban. Először Hortot látta meg. Arca olyan vörös volt, mint a bilin erőlködő kisgyerekek arca. Nem volt rajta ing. Utolsó erőfeszítésével sikerült lenéznie a mellkasára, és meglátott két új kiálló szőrszálat. – Igen! Kinek a tehetsége lehet ennél erősebb? A kanapén Sophie a Varázsigeragozás könnyen, gyorsan – Idiótáknak 258

című könyvbe temetkezett. Rovarciripelést hallott. Egyszer, kétszer. Hirtelen felnézett. Hort kidüllesztette a mellét és kacsintott. Sophie rémülten megfordult, aztán meglátta a rúzzsal firkált feliratot a kanapé mögött.

Sophie nagyon utálta a Rosszak Kollégiumának fürdőit, de legalább biztonságos találkozóhelyek voltak. Úgy tűnik, a Végességeseknek fóbiájuk lehetett a vécéktől, és a mosdókban egyáltalán nem voltak vécék. (Elképzelni sem tudta, mi okozta ezt a félelmet, és hol könnyítenek magukon, de igyekezett inkább nem gondolni erre.) Az ajtó megnyikordult, amikor belépett a sötét vascellába. Két fáklya világított a rozsdás falon, fényüktől megnyúltak a fülkék árnyékai. Az utolsó fülke felé közelítve fehér bőr világolt a vaslemezek közötti nyíláson. – Ruha? Sophie becsúsztatta a rés alatt. Aztán kinyílt az ajtó, és Agatha lépett ki Hort békás pizsamájában. – Nincs semmilyen más göncöm – nyöszörgött Sophie. – A szobatársaim felakasztották a ruháimat! – Úgy tűnik, mostanság senki nem kedvel téged – vágott vissza Agatha, világoló ujját eldugva. – Nem is tudom, miért… – Nézd! Nagyon sajnálom. Egyszerűen nem tudtam hazamenni. Nem, amikor végre megszereztem a hercegemet! – Te? Hogy te szerezted meg a hercegedet? – Hát, nagyjából én… – Azt mondtad, haza akarsz menni. Azt mondtad, egy csapat vagyunk! Csak ezért segítettem neked! – Egy csapat vagyunk, Agatha! Minden hercegnőnek szüksége van egy alantasra! – Alantasra! Alantasra! – kiáltott fel Agatha. – Hát, akkor lássuk, hogyan boldogul a mi hősnőnk egyedül! Elhúzódott. Sophie azonban megragadta a karját. – Próbáltam megcsókolni. De most már kételkedik bennem! – Eressz el! – Szükségem van a segítségedre! 259

– Nem kapod meg! – kiáltott Agatha dühösen, a földre köpött, és átnyomakodott Sophie mellett. – Hazug vagy, gyáva és csaló! – Akkor miért jöttél ide? – kérdezte Sophie; szeme könnybe lábadt. – Vigyázz! A krokodilkönnyek krokodilráncokat jelentenek. Agatha az ajtóból gúnyos mosollyal nézett vissza rá. – Kérlek! Bármit megteszek! – hebegte Sophie. A másik lány megingott. – Esküdj meg, hogy megcsókolod az első adandó alkalommal! Esküdj az életedre! – Esküszöm! – kiáltott Sophie. – Haza akarok menni! Nem akarom, hogy megöljenek! Agatha csak bámult. – Hogy mi van? Sophie gesztusokkal, furcsa hangokkal, hisztérikusan eljátszotta neki, amit a tantestület ülésén hallott. Beszámolt az elbukott próbákról és a Tedrosszal történt veszekedésről. – Túl közel vagyunk a végéhez, Sophie – jegyezte meg Agatha sápadtan. – A mesék végén valaki mindig meghal! – Most mit csináljunk? – sipítozott a barátnője. – Nyerd meg az a versenyt, és abban a pillanatban csókold is meg Tedrost. – De nem élem túl! Három órát kell bent lennem úgy, hogy Tedros nem védelmez engem! – Nem leszel egyedül – mordult Agatha. – Nem? – A tündérkeresztcsótányod ott lesz a gallérod alatt, és kihúz a bajból. Ám ezúttal, ha nem csókolod meg a hercegedet időben, addig átkozlak minden Rossz varázsigével, amíg meg nem teszed. Sophie lelkesen átölelte. – Ó, Agatha, borzasztó barát vagyok. De egész hátralévő életemet azzal fogom tölteni, hogy jóvátegyem ezt! Léptek visszhangzottak a hallban. – Menj! – súgta Agatha. – Át kell alakulnom! Sophie még egy utolsó ölelésbe vonta; valósággal ragyogott a megkönnyebbüléstől. Aztán kiosont a fürdőből, vissza Hort védelmébe. 260

A következő pillanatban egy csótány követte, és elindult a lépcső felé. Egyikük sem vette észre az árnyékok között halványan fénylő vörös tetoválást. A Mesetlon előtti napon hagyományosan nem volt tanítás. A 15 Végestelen és 15 Végességes versenyző aznap időt kapott, hogy bejárhassa, szabadon felfedezhesse a Kék-erdőt. Így míg a nem versenyző tanulók a Tehetségek Cirkuszában előadandó műsorszámukon dolgoztak, Sophie követte Tedrost a kapun át. Nagyon is érezte, hogy fagyos a levegő közöttük. Bár a többi terület áldozatul esett már a lassú őszi halálnak, a Kék-erdő olyan fényesen ragyogott a déli napon, mint mindig. A növendékek egész héten azért nyaggatták tanáraikat, hogy árulják el, milyen akadályokkal és kihívásokkal kell a versenyen szembenézniük, de semmilyen felvilágosítást nem kaptak. Az Iskolamester titokban készíti elő a terepet, a tanároknak csak arra van felhatalmazásuk, hogy a határokat védjék. A tanárok nem is láthatták a versengést, mivel az Iskolamester egész éjszakára elkendőző átkot vetett a Kék-erdőre. – Az Iskolamester megtiltotta, hogy beavatkozzunk – motyogta Dovey professzor az osztálynak. Láthatóan elég zaklatott volt. – Álláspontja szerint a Mesetlonnak az erdő veszélyeit kell szimulálnia, ahol nincsenek észérvek és nincs felelősség. Amikor a versenyzők Sophie és Tedros mögött beléptek a Kék-erdőbe, egyikük sem hitte volna, hogy a következő éjszakán ez a gyönyörű játszótér pokoli vesszőfutás helyszínévé változik. A Végestelenek és a Végességesek csoportosan haladtak el a Páfrányosban táplálkozó oposszumok mellett, a pisztrángos Kék-ér mentén, aztán eszükbe jutott, hogy ők tulajdonképpen ellenségek, és a két csoport külön útra lépett. Tedros odaszólt Sophie-nak: – Kövess! – Megyek egyedül – felelte halkan. – Nem érdemeltem ki a védelmedet. A herceg megfordult. – Beatrix azt mondta, csalással lettél első. Igaz ez? – Természetesen nem! – Akkor miért buktad el a Mesetlon előtti összes próbát? Sophie szemében könnycseppek ragyogtak. 261

– Be akartam bizonyítani, hogy nélküled is túl tudom élni a versenyt. Hogy büszke legyél rám. Tedros csak bámult. – Te… te szándékosan veszítettél? Sophie bólintott. – Te meg vagy őrülve! – csattant fel Tedros nagyon dühösen. – A Végességesek… meg fognak ölni! – Az életedet kockáztatnád bebizonyítandó, hogy Jó vagyok – szipogott Sophie. – Én is harcolni akarok érted. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Tedros megüti. Aztán a vörösség eltűnt arcából, és átölelte Sophie-t. – Amikor belépek azon a kapun… ígérd meg, hogy ott leszel! – Megígérem – zokogta Sophie. – Érted megígérem. Tedros a szemébe nézett. A lány tökéletesen rúzsozott ajkát csücsörítette… – Igazad van. Valóban jobb, ha egyedül fedezed fel a terepet – mondta a herceg, azzal elhúzódott. – Magabiztosnak kell lenned, amikor nélkülem leszel idebent. Különösen azután, hogy annyi próbát elvesztettél. – De… de… – Tartsd távol magadat a Végességesektől! – tanácsolta, azzal megszorította Sophie kezét, és sietett, hogy utolérje a Végestelen-fiúkat a tökültetvényen. Chaddick éles hangja fogadta. – Akkor is galád, ember. Nem fogunk magunk közé tartozóként bánni vele. Sophie nem hallotta Tedros válaszát. Egyedül állt a néma szorosban, kék fagyöngy alatt. – Még mindig itt tartunk – méltatlankodott. – Talán ha pontosan úgy mondtad volna, amit mondtam…! – riposztolt a csótány a gallérja alatt. – Három óra egyedül nem olyan rossz – sóhajtott Sophie. – Úgy értem… a Végességesek nem használhatnak jóváhagyatlan varázsigéket. Csak annyit kell tennünk, hogy vihart keltünk vagy meglapulunk. Mit tehetnének velem? Ekkor valami a fejéhez ért. Hirtelen hátrafordult, látott egy odút a tölgyfában, ami előtt éppen állt. Az a nyavalyás Vex éppen átvetette lábát egy vastag ágon; kezében hegyes bot. – Csak kíváncsi voltam, milyen magas vagy – közölte Vex. 262

Ekkor a kopasz Brone mászott elő egy másik tölgyfa mögül, és megnézte a jelet. – Igen. Bele fog férni. Sophie csak bámult. – Mint mondtam – szólt Vex, hegyes fülét vakargatva –, csak kíváncsi voltam. – Meg fogok halni! – zokogott Sophie, és kimenekült az erdőből. – Nem, ha én is veled vagyok – mondta Agatha; csápjai bekunkorodtak. – Mindegyiküket legyőzöm az óráidon, és holnap is. Csak arra koncentrálj, hogy megkapd a csókot… Valami a fejéhez csapódott. – Mi a… Agatha lenézett. A fűben döglött csótány hevert. Aztán még négy esett melléje. Sophie és Agatha lassan felemelte fejét. A Rosszak Iskolájának tornyaiból rózsaszín füst gomolygott. Rovartetemek záporoztak az erkélyekről a tisztásra. – Mi történik itt? – kérdezte Sophie. – Kártevőirtás – felelte egy hang. Sophie ekkor meglátta Hestert; kezét karba fonva állt az erdő kapujánál. – Úgy tűnik, éjszakánként ilyenek rohangálnak az iskolánkban. Természetesen nem kockáztathatjuk, hogy a csótányok miatt kitörjön a pestis. Különösen azok után, hogy a barátnőd is beteg volt. Hester lesöpört egy döglődő rovart a válláról. – Ráadásul: ez ugye szerinted is jó emlékeztető mindennek, ami oda próbál bejutni, ahová nem való? – mondta, azzal benyalt egy másik csótányt, és visszaosont az erdőbe; száraz levelek roppantak a talpa alatt. Sophie riadtan kérdezte: – Szerinted tudja, hogy csótány vagy? – Persze hogy tudja, te idióta! Végességesek közeledő hangja hallatszott az erdőből. – Menj! – súgta Agatha bosszúsan, azzal lemászott Sophie lábán. – Nem találkozhatunk többet! – Egy pillanat! Akkor hogyan éljem túl a Mese… De Agatha ekkor már eltűnt a Jók alagútjában, magára hagyva Sophie-t. 263

A tündérek az első emelettől felfelé haladva ellenőrizték a takarodó betartását; Agathának csak annyi ideje volt, hogy beosonjon a fedett átjárón, és a Vitézség Kollégium tornyába jusson. Mint minden tanárnak, Sadernek is a dolgozószobája mellett volt a hálószobája. Ha feltöri a zárat, az ágyában lepheti meg a professzort. Nem érdekelte, ha az a nyavalyás nem akar kérdésekre válaszolni. Ha kell, az ágyhoz kötözi. Agatha tudta, hogy ez borzalmas terv, de mi más választása lett volna? Ezek után nem lehet ott észrevétlenül a Mesetlonon, és Sophie nem bírná ki egyedül. Sader az utolsó reményük, hogy hazajussanak. A lépcső egyenesen Sader dolgozószobájába vezetett; egyetlen ajtó volt a torony hatodik emeletén. Az övé. A márványburkolaton kiemelkedő kék pöttyök voltak. Agatha végighúzta rajtuk az ujját. – Erre az emeletre nem jöhetnek növendékek – mennydörgött Sader hangja. – Térj vissza a szobádba azonnal! Agatha megfogta a kilincset, és világló ujjával a zárra mutatott… Az ajtó magától kinyílt. Sader nem volt bent, de nem sokkal korábban távozhatott. A hálószobában a lepedő gyűrött volt, asztalán a tea még meleg… Agatha körülnézett a dolgozószobában: a polcok, a székek, a padló mind tele volt könyvekkel. Az íróasztalon háromlábnyi magasságban álltak, de volt néhány kötet nyitva a halom tetején; színes pontok, rendezett sorokban; a lapok szélén tüskés ezüstcsillagok. Végighúzta a kezét az egyik ilyen jelölt soron; ködös jelenet robbant ki a könyvből, éles női hang szólalt meg: – „A kísértet addig nem nyugodhat, míg célját be nem teljesítette. Ezért látnok testét kell használnia.” Agatha azt látta a felvetülő képen, hogy egy vézna, aszott kísértet behatol egy szakállas öregember testébe. Aztán a köd visszaörvénylett a könyvlapba. Megérintette a következő könyv bejelölt sorait is. – „A látnok testében a lélek csak másodpercekig élhet, mielőtt a látnok és a lélek is megsemmisül.” A felvetülő képen két lebegő test olvadt egybe, majd mindkettő porrá lett. Újabb bejelölt sorokat tapintott. – „Csak a legerősebb látnok képes kísértet szellemét magába befogadni…” „A látnokok többsége meghal, mielőtt a szellem 264

megvethetné benne…” Agatha elkomorult. Mi ez a látnok-rögeszme? Szíve kis híján megállt. A tanárok próféciát emlegettek. Vajon Sader látja a jövőt? Vajon látja azt is, hogy hazamennek? – Agatha! Dovey professzor nézett be az ajtón. – Azt hittem, csótány… Egy növendék! Takarodó után még nincs az ágyában! Agatha elszaladt mellette, lefelé a lépcsőn. – Két hét vécépucolás! – kiáltott utána a tanár. Agatha hátrapillantott, és azt látta, hogy Dovey professzor elkomorulva húzza végig kezét Sader könyvein. Meglátta, hogy Agatha nézi, mire varázserővel becsapta az ajtót. Aznap éjjel mindkét lány azt álmodta, hogy otthon van. Sophie álmában Hester elől menekült rózsaszín ködben. Agatha nevét próbálta kiáltani, de hang nem jött ki a torkán; csak egy csótány mászott elő a szájából. Végre talált egy kőkutat, leúszott a mélyére, és Gavaldonban találta magát. Erős karokat érzett maga körül; apja vitte be a házba. A házban hús és tej szaga terjengett. Vécére kellett volna mennie, de az apja a konyhába vitte, ahol csillogó húskapcson disznó lógott. A konyhapulton egy nő dobolt hosszú, vörös körmeivel. – Anya? – kiáltott Sophie. Ám mielőtt a nő megfordulhatott volna, apja jó éjszakát puszit nyomott Sophie fejére, majd kinyitotta a sütő ajtaját, és belökte. Sophie olyan hirtelen riadt fel, hogy beütötte a fejét a falba, és elájult. Agatha azt álmodta, hogy Gavaldon lángokban áll. Égő fekete ruhák sora vezette fel a Temetődombra; házuk helyén azonban sírt talált. Hangokat hallott odabentről; ásni kezdett. Egyre közelebbről és közelebbről hallotta a hangokat. Mellőlük riadt fel. – Azt mondtad, fontos! – mordult Tedros. – A Végességesek azt mondják, Agathával csal! – közölte Beatrix. – Sophie és Agatha nem barátnők! Agatha boszorkány… – Mindketten azok! Agatha csótánnyá változik, úgy súg neki! 265

– Csótánnyá?! Te nemcsak rosszindulatú és féltékeny vagy, hanem teljesen elment az eszed! – Mindketten galádok, Teddy! Csak kihasználnak téged! – Te hallgatsz a Végességesekre! Tudod, miért vesztette el Sophie azokat a próbákat? Azt akarta, hogy biztonságban legyek! Ha ez galádság, akkor te… A szél megzörgette a függönyt, ezért Agatha nem hallhatta a mondat többi részét, de hamarosan ajtó csapódott, és Tedros döngő léptekkel elvonult. Agatha próbált visszaaludni, de akaratlanul folyton a márvány éjjeliszekrényen álló rózsaszín papírvirágot nézte. Olyan volt, mint a sírokra tett rózsák… Ekkor felkiáltott. Eszébe jutott valami. A folyosón minden szobában sötét volt, kivéve a Mesetlonon részt vevő Végesteleneknél. Ők hajnalig fennmaradtak, hogy előkészüljenek a másnap éjszakára. Agatha csipkeköntösében, mezítláb lépdelt a rózsaszín üveglépcsőkön; felfelé figyelt, tündéreket és tanárokat akart elkerülni. Öt emelettel lejjebb Tedros nézett fel rá a csigalépcső függőleges síkjába, és azon tűnődött, hogy Beatrix igazat mondott-e. Csizmáját a lépcső alján hagyta, követte Agathát az átjárón át a Becsület Kollégium negyedik szintjére, amit teljes mértékben az Erény Kollégium könyvtára foglalt el. Térdig érő fekete zokniban guggolva leste, ahogy Agatha eltűnik a könyvek aranyló labirintusában. Kétemeletnyi magasan álltak a könyvek, öreg teknős tartotta makulátlan rendben őket; a teknős mélyen aludt a hatalmas könyvtár lajstromkönyvén, kezében lúdtoll. Amint Agatha megtalálta, amit keresett, kiosont a hüllő és a herceg mellett. Tedros nem látta, milyen könyvet csempészett ki. Léptei elenyésztek a tengerkék átjárón, és eltűnt. Tedros a fogát csikorgatta. Milyen gyilkos terve lehet? Vajon Sophie is szerepel ebben a tervben, és el akarja árulni őt? Vajon a két galád még mindig barátkozik egymással? A herceg talpra ugrott. Szíve erősen dobogott… És ekkor meghallotta azt a furcsa, kaparászó hangot. Megfordult, és azt látta, hogy a lúdtoll csodálatos módon ír valamit a teknős lajstromkönyvébe, aztán visszasimul a horkoló teremtmény karmos ujjai közé. Szeme összeszűkült, elolvasta a bejegyzést. Virágero: Növényvarázslatok 266

egy boldogabb világért (Agatha, Jó erkölcs, 51) Tedros felhorkant. Összeszidta magát, amiért hercegnőjében, aztán visszaindult a csizmájáért.

kételkedett

az

ő

A Mesetlon szabályai egyszerűek és nagyon pontosak voltak. Amint lemegy a nap, az első két versenyző belép a Kék-erdőbe. Tizenöt percenként két-két versenyzőt engednek be, az előzetesen felállított rangsor szerint. Az első és az utolsó pár indulása között több mint három óra telik el. Amint a Kékerdőbe léptek, a Végességesek támadhatják a Végesteleneket minden tehetségükkel és minden varázslattal, amit az iskolában tanultak, a Végestelenek pedig a megengedett fegyverekkel és ellenvarázslatokkal védekezhetnek. Az Iskolamester varázslatai mindkét csoportot érinthetik. Más szabály nincs. A kihívó fél kötelessége felismerni, ha halálos veszély állt elő, és ekkor le kell ejtenie varázszsebkendőjét; abban a pillanatban, amint ez a varázszsebkendő a földet érinti, biztonságban kiemeltetik a Mesetlon terepéről. Hajnalban, amikor megjelenik a nap első sugara, a farkasok véget vetnek a versenynek, és aki visszatér a kapuhoz, győztesnek nyilváníttatik. Még soha nem volt egynél több győztes. Gyakran előfordult, hogy egyetlen győztes sem volt. A tél nagyon rosszkor jött; jeges fuvallatok söpörtek végig a tisztáson, amikor a versenyzők kiléptek az iskolákból. A Jó fiúknál rombusz alakú kék pajzs volt, hozzáillő kék köpönyeget viseltek, és csak egyetlen fegyver lehetett náluk. A legtöbben az íjat választották (a nyílvesszők hegyét Espada professzor letompította, hogy inkább csak üssön, ne okozzon sérülést), bár Chaddick és Tedros nehéz gyakorlókardot választott. A közelben a Végestelen-lányok halkan gyakorolták az állathívó hangokat, és a lehető leggyámoltalanabbnak igyekeztek tűnni, hogy a Végestelen-fiúk a szárnyaik alá vegyék őket. A mező másik oldalán a Mesetlon Végességes résztvevői köpönyegükben fák törzsének dőlve nézték, ahogy a nem kiválasztott növendékek beözönlenek az alagutakból. A nem kiválasztott Végestelenek szendergőpartit szerveztek; párnát, takarót hoztak, kis kosárkákban spenótos tekercset, krémes csirkepástétomot, zöldpaprikanyársakat, bodzavirágsodót 267

és kis korsókban gránátalmaszörpöt. A nem-kiválasztott Végességesek papucsban, hálósipkában várakoztak az alagutak kijáratánál, hogy azonnal elmenekülhessenek, amint csapatuk megaláztatásának első jelét tapasztalják. Miközben a farkasok kiosztották a varázs selyemkendőket – a Végesteleneké fehér, a Végességeseké vörös –, Castor és Pollux az indulás sorrendjében felsorakoztatta a versenyzőket. Mivel Sophie és Kiko érte el a legrosszabb eredményt a verseny előtti felméréseken, pontosan napnyugtakor ők léptek az erdőbe elsőként. Brone és Tristan tizenöt perccel később követték őket, Vex és Reena újabb tizenöt perccel utánuk lépett be, míg végül Hester és Tedros is bejutott. A sor végén a herceg átvette fehér kendőjét a farkastól. – Erre nem lesz szükségem – mordult, és a csizmájába gyűrte. A sor elején Sophie vörös kendőjét markolászta; készen arra, hogy amint belép a Kék-erdőbe, leejtse. Azt kívánta, bárcsak jobban odafigyelt volna a felkészítésen. Tunikája mellben bő volt, a köpönyeg a földet söpörte, a kék csuklya olyan mélyen a szemébe lógott, hogy úgy nézett ki, mintha nem lett volna feje. Hogyan is gondolhatott a ruhára! Rémülten szemlélte a tömeget. Agatha még mindig sehol. – Olyan pletykák jutottak tudomásunkra, hogy a versenyre nem nevezett, képzetlen növendékek szándékoznak bejutni a Mesetlon területére – szólt Pollux közvetlenül Castor mellől. A kétfejű árnyék impozáns árnyékot vetett a halványodó fényben. – Ezért ebben az évben különleges óvintézkedéseket tettünk. Sophie először arra gondolt, hogy a kapu minden tenyérnyi hosszát őrző farkasokra utal. Ám amikor Castor meggyújtott egy fáklyát, látni lehetett, hogy a kapu már nem aranyból volt… Hatalmas fekete-vörös pókok cikáztak a kapu helyén fonalaikon; csáprágóikat csattogtatva. Nagyon megrettent. Hogyan csempészheti be így Agathát? – Aki csal, megérdemli a halált. Megfordult. – És ezekről a galádokról feltételezni is tudok ilyen sanda szándékot – mondta Tedros. Aranyló arcát pirosra csípte a hideg. Megfogta Sophie kezét, benne a kendőt. – Nem, Sophie. Nem ejtheted le. 268

Mivel nem volt ott Agatha, hogy súgjon, Sophie csak tehetetlenül bólogatott. – Ha mi egy csapatba állunk, mindent meg fognak tenni, hogy valamelyikünket kiiktassák; a Végestelenek, a Végességesek, az Iskolamester egyaránt – mondta a herceg. – Védelmeznünk kell egymást. Kell valaki, akinek nyugodtan hátat fordíthatunk. Sophie bólintott. – Nincs semmi mondanivalód? – Egy szerencsecsókot? – szólalt meg Sophie törékeny, nyafogós hangon. – Az egész iskola előtt? – Tedros pajkos, szinte pajzán mosollyal nézett rá. – Micsoda ötlet! Sophie felderült, megkönnyebbülve nyújtotta ajkát. – Hosszú csókot, kérlek! – sóhajtott. – Hátha… – Ó, nagyon-nagyon hosszú csókot kapsz – vigyorgott. – Ha győzünk. Aztán átviszlek a Jók kastélyába. Sophie lélegzete elállt. – De… de… mi van akkor, ha nem… Tedros gyengéden kihúzta a vörös selyemkendőt remegő ujjai közül. – Jók vagyunk, Sophie – mondta, azzal a kendőt mélyen Sophie kabátkának zsebébe nyomta. – És a Jó mindig győz. Sophie látta… Tedros tiszta kék szemének tükrében látta, hogy Hester ott áll mögötte; csuklyája mélyen a szemébe húzva… Mint a Kaszás. A farkasok egy szempillantás alatt az Északi kapu két széléhez lökdösték őt és Kikót. Szőrös pókok sziszegtek az arcába, és nem kapott levegőt. Döbbenten pillantott az erdő felett magasodó ezüstös sávra, az Iskolamester tornyára. A napvilág utolsó sugarában mintha látta volna az árnyékát; az ablakból figyelt. Sophie hirtelen hátrafordult, Agathát kereste, hogy megmentse őt, de nem látott mást, csak azt, hogy az ég elsötétül az erdő felett. Az Iskolamester tornyából ezüstszikrák szálltak fel; homályfátyolba borították az erdőt. – AZ ELSŐ PÁR KÉSZ! – bődült Castor. – Nem… várjanak…! Szőrös, karmos mancsok ragadták meg Sophie-t hátulról, és a pókok közé lökték. Több száz szőrös csáp tapogatta a bőrét. Sikított. Aztán mintha hirtelen engedélyt kaptak volna, csodálatos módon kettéváltak előtte, és 269

egyedül volt az erdő fáklyavilágos küszöbén. Farkas üvöltött. A pókok összezártak mögötte. Kezdetét vette a Mesetlon.

270

Mesetlon

Sophie rémülten perdült Kiko felé. Együtt kell maradniuk… de Kiko észak felé iramodott, az Áfonyás-pagony felé, és hátra-hátranézett, meg akart győződni arról, hogy a másik lány nem követi.

Sophie gyorsan elindult a nyugati ösvényen a Kék-patak felé, ahol a híd alatt elrejtőzhet. Arra számított, hogy az erdőben koromsötét lesz, és reggeli közben megkérte Hortot, hogy tanítson meg neki egy tűzvarázslatot. Ám ezen az éjszakán a fák hátulról megvilágítva, jégkék fényességben ragyogtak; jégvidéki fényesség vonta be az erdőt. Bár a hatás vészjósló volt, Sophie megkönnyebbülten sóhajtott fel. Az égő fáklya könnyű célponttá tehette volna. A Páfrányos felé haladva Sophie érezte, hogy neonkék páfránylevelek csókolják a nyakát. Teste elernyedt. Úgy képzelte, hogy a rémület szüntelen ostromát kell kiállnia. Az erdő azonban nyugodtabb volt, mint amilyennek valaha látta. Sehol egy ólálkodó állat. Sehol egy félelmetes vonyítás. Csak ő és az éteri mező; a szél hárfahúrokként játszott a hosszú levelekkel. 271

Ahogy a fejmagasságig érő páfrányok között haladt előre, eszébe jutott Agatha. Vajon egy tanár rájött, mire készülnek? Vajon Hester észrevette csótány alakjában? Sophie érezte, hogy bőrén apró verejtékcseppek gyöngyöznek. Vagy Agatha fél segíteni nekem? Mert ha ő és Tedros megnyernék a Mesetlont, senki nem tagadhatná meg tőle, hogy átmenjen a Jók Iskolájába. Ő lehetne a Jók jóindulatú vezére. Övé lenne a herceg örökkön-örökké, és királynőként élhetne. Sophie a fogát csikorgatta. Bárcsak ne tette volna azt az ígéretet, hogy hazamegy vele! Bárcsak egyedül nyerhetné meg ezt a versengést. Akkor nem kéne állnia a szavát! Megtorpant. Hiszen képes vagyok rá! Hiszen itt vagyok. Eddig egészen jól… Sikoly visszhangzott. Fehér szikrák szóródtak szét az égen. Kiko megadta magát. Sophie lába megremegett. Vajon mennyi ideig tart, míg Kiko támadója őt is megtalálja? Hogyan juthatott ilyesmi az eszébe? Nem maradhat itt! Kirántotta a kendőt a zsebéből, meglátta a vérvörös villanást, és… KRAKK! Valami leesett fentről, és a lábánál kötött ki. Lenézett. Egy kis tekercs pergamen hevert előtte, valami kelmével összekötve. A kelme méregzöld, békamintás volt. Sophie felnézett; magasan a fák fölött fehér galambot látott. A madár próbált lejjebb ereszkedni… KRAKK! Az égen tűzsorompó támadt, ha a galamb egy kicsit is közelebb ért a fákhoz. A tanári kar semmit nem bízott a véletlenre. Sophie hirtelen mozdulattal kibontotta a tekercset.

272

Sophie megkönnyebbülten sóhajtott fel. Tulipán! Senki sem fogja megtalálni! Ó, hogyan is kételkedhetett Agathában? A kedves, hűséges Agathában! Sophie bűnbánóan visszagyűrte a vörös zsebkendőt a zsebébe, és követte a galambot. A Tulipánkertbe úgy juthatott el, ha átvág a Türkizkék-tiszafaligeten, aztán a Töktelken, és végül a Szendergőfűz-liget mellett halad el. Követte Agathát a páfrányok közül a sűrű bozótba; foszforeszkáló levelek zimankós kék fénnyel világították meg az utat. Sophie a fénylő fatörzsek minden karcolását, minden repedését jól látta; azt is, amit Vex hagyott a feje fölött a tölgyön. Hirtelen szél söpört végig az erdőn, levelek hullottak az ösvényre. Nem látta Agathát a fáktól. Elfojtott mordulásokat hallott. Vajon ember…? Vagy állat? Nem állt meg hallgatózni. Kiko sikolya visszhangzott a fejében, és ment, ment, menekült előre az ösvényen, bő, lógó köpönyegét húzva maga után. Cserjékben, kiálló gyökerekben botlott meg, lehajolt a szúrós ágak elől, kék leveles ágak indáin lendült át, míg meglátta a tököket és a két fatörzs között türelmetlenül várakozó galambot. Valaki közöttük állt. Vörös köpönyeges, vörös csuklyás kislány. – Elnézést – szólt Sophie. – Itt át kell mennem. A vörös hajú idegen felnézett. Nem is gyerek volt. Fátyolos kék szem, ráncos, bibircsókos, vöröslő arc; sűrű ősz haj, kétfelől lófarokba fogva. Sophie elkomorult. Gyűlölte az öregasszonyokat. 273

– Azt mondtam, át kell itt mennem. Az asszony nem mozdult. Sophie néhány lépést tett felé. – Maga süket? A vénasszony ledobta vörös csuklyáját; sólyomszerű, piszkos, dagadt teste volt. Sophie hátrahőkölt; fülsüketítő kiáltást hallott, és azt látta, hogy még két madárbanya tart feléje. Hárpiák. Agatha tanította… Lepénylesők? Vagy Gyerekevők? Aztán meglátta bütykös, pengeéles karmaikat. Gyerekevők! Szörnyű sikollyal támadtak; Sophie lebukott egy ág alá; a sikító szörnyek utánavetették magukat. Ronda arcuk eltorzult a haragtól. Bokrokon rohant át, hogy elrejtőzzön, de a bozótos minden szeglete kéken világított. A hárpiák a nyakát csipkedték, zsebében kotorászott, megérintette a vörös selymet… De ekkor megbotlott saját köpönyegében, és a földre esett. Karmok mélyedtek hátába. Sikítva üvöltött, ahogy a levegőbe emelték; hevesen kereste a kendőjét. A hárpiák kinyitották szájukat… torkuk mélyére látott… Aztán a liget elsötétült. Zavart üvöltések… A karmok elengedték, és Sophie az avarba zuhant. Sötétben tapogatózva vágott át letört ágakon, aztán talált egy fatörzset, és elbújt mögéje. Hallotta, hogy a karmos lábak vakon kaparnak a földön; a dühödt szuszogás egyre közelebbről hallatszott. Sophie hátrahőkölt, sziklának ütközött, és önkéntelenül felkiáltott. A szörnyek meghallották, és a hang irányába vetették magukat… A liget ismét felragyogott. A hárpiák felemelték csőrüket, és azt látták, hogy Agatha, a galamb lebeg fölöttük magasan; szárnya vége narancsvörösen világol. Agatha meglegyintette a szárnyát, és a liget elsötétült. Aztán újra legyintett, és megint sötét lett. Egészen addig ismételte ezt, amíg a hárpiák megértették, mi a helyzet, és ketten Agathára támadtak, aki… nem mozdult. – Repülj! – sikoltott Sophie, de ő csak hadonászott és ügyetlenkedett, mintha elfelejtett volna repülni. A két szörnyeteg a tehetetlen galamb felé suhant… magasabbra, egyre magasabbra, míg végül karomnyújtásnyira kerültek hozzá. 274

Aztán elértek egy bizonyos magasságba. Lángok csaptak fel a láthatatlan légi sorompóból; kegyetlen reccsenés volt. Majd lezuhantak. Égett toll és hús szaga szállt. Az utolsó hárpia csak ámult. Nézte a füstölgő hullákat a földön. Utána lassan felpillantott. Agatha mosolygott, és világló szárnyával suhintott. A bozótos világolt. A szörny elfordult. Sophie szétütötte a fejét egy nagy kődarabbal. Az erdő csendjében a földön ült, lihegve. Vérzett. Egyedül volt. Köpönyege alatt remegett a lába. A lány az égre nézett. – Helyet akarok cserélni veled! A galamb azonban már félúton volt a Töktelek felé. Sophie nem tehetett mást, mint hogy követte. Zsebében markolta a vörös kendőt. A Töktelek felett csend honolt; a tökök a kék ezernyi árnyalatában világítottak. Sophie rálépett a világoló gömbök között kígyózón kanyargó földútra; azt mondogatta magában, hogy ezek tökök, csak tökök, és semmitől nem fél, még az Iskolamestertől sem. Sietett, hogy lépést tudjon tartani Agathával. Sötét árnyékok az úton. Két ember állt előtte. – Hahó! – kiáltott a lány. Meg sem moccantak. Sophie szíve iszonyú erővel lüktetett. Nem csak ketten voltak. Legalább tízen. – Mit akarnak? – sikoltott. Semmi válasz. Óvatosan közelebb lopózott. Hét láb magasak voltak, testük nyurga, arcuk koponyaszerűen beesett, görbült ujjaik… Szalmából voltak. Madárijesztők. Sophie végre fellélegzett. A madárijesztők az ösvény mindkét oldalán álltak, tucatnyian fakereszteken. Kinyújtott kézzel őrizték a tököket. A ragyogó zöldségek hátulról világították meg őket; láthatóvá váltak a rongyos, barna ingek, a kopasz, zsákvászon fejek, a fekete boszorkánykalapok. Lassan lépdelt el közöttük, látta borzalmas arcukat; szemgödrük a zsákvászonból kitépve, orruk egyenetlen disznóorr, durva cérnával varrott, buja mosoly. Félve 275

sietett előre; az ösvényt, csak az ösvényt nézte. – Segíts… Sophie megdermedt. A hang a mellette álló madárijesztőtől jött. Ismerte ezt a hangot. Az nem lehet – gondolta. Ment tovább. – Segíts, Sophie… Ez már nem lehet tévedés. A lány erőt vett magán, és továbbment. Anyám halott. – Idebent vagyok… – szólt a rekedt, vékony, fájdalmas hang. Sophie szemébe könny szökött. Halott. – Be vagyok zárva. Sophie megfordult. A madárijesztő azonban már nem madárijesztő volt. Ismerős férfi nézett vissza rá a fakeresztről. A fekete kalap alatt szeme szürke volt, pupillátlan. Keze helyett két húskapocs volt. Sophie elsápadt. – Apa…? Az alak a nyakát nyújtotta, és óvatosan lekászálódott a keresztről. Sophie hátrált… egyenesen egy másik madárijesztőbe ütközött. Az is az apja volt, éppen lefelé mászott a keresztről. Sophie megperdült; minden madárijesztő az apja volt; mindegyik lemászott függeszkedéséből, és elindultak feléje. Húskapocs kezeik villantak a fagyos kék éjszakában. – Apa… én vagyok… Közeledtek, egyre közeledtek. Sophie az egyik keresztbe ütközött. – Én vagyok… Sophie… A galamb messziről visszanézett, és látta, hogy Sophie lelapul, fedezéket keres. Érthetetlen. Az út két oldalán madárijesztők álltak békésen. Agatha kiáltott. Sophie elbotlott egy tökben, és elesett. Gyorsan megfordult; újra és újra apja kegyetlen arcát látta. – Apa! Kérlek! A madárijesztők felemelték kampóikat. Sophie szíve megállt… Még egy utolsó levegőt vett, mint egy fuldokló, aztán behunyta a szemét, mielőtt lecsapna a kemény acél. 276

Víz. Hűvös, tiszta víz. Kinyitotta a szemét. Vihar volt. Az ösvényen senki. Csak madárijesztők és keresztek. Darabokra hulltak az esőben. Magasan a viharfelhők között Agatha megsuhintotta fénylő szárnyát, és elállt az eső. Sophie az eső mosta földút mellett kucorgott. – Én nem… én ezt nem… nem élem túl… Távoli farkasüvöltés. Szeme tágra nyílt. A következő pár lépett versenybe. A galamb riadtan rikoltott, és a Szendergőfűz-liget felé reppent. Sophie remegve feltápászkodott, és követte; megdöbbent, hogy egy ilyen zaklatott szív még tud dobogni egyáltalán. A Szendergőfűz-ligetben vezető hosszú, keskeny ösvény végén látta a Tulipánkert földöntúli, kék ragyogását. Még egy utolsó nekiiramodás, és a virágok közt biztonságban lesz. Egy pillanatra felmerült benne a kérdés, vajon miért nem fává vagy fűszállá változtatta a kapu közelében, aztán eszébe jutott, hogy Yuba megtanította nekik, hogyan ismerjék fel az elvarázsolt fákat; a füvet pedig az éjszaka folyamán letaposnák. Nem. Agatha nagyon is jól választott. Egy tulipán a sok ezer között. Ott biztonságban lesz hajnalig. A Szendergőfűz-ligetben járva nyugtalanul figyelt. A következő veszélyforrást kereste. De a zafírkék fák őrt álltak az ösvény mentén; hosszú, lengedező ágaik csillárként csillogtak. Egyenletesen haladt; levelek peregtek rá lassú, szép ritmusban; mintha gyöngyök peregnének karkötőről. Valami van ott. Ne hidd, hogy nincs ott semmi. Megint farkasüvöltés hallatszott a kapu felől. Gyomra összerándult a félelemtől. Már legalább négy versenyzőt engedtek be utánuk: Brone, Tristan… és még? Ó, miért nem tanulta be a sorrendet? El kell jutnia a tulipánmezőre, mielőtt rátalálnának! Sophie futásnak eredt. Rohant, ahogy a lába bírta, amerre a galamb repült. Nem vette észre, hogy minél gyorsabban haladt, annál gyorsabb ütemben hulltak rá a Szendergőfűz-liget falevelei; furcsa fényüstökösök záporoztak rá. 277

Aztán a feje elnehezült, a lába elgyengült… Ne… A levelek súlya alatt járása botladozó sántítássá lassult. Szendergőfűz-liget… Agatha a magasból lenézett, és rikoltott. Sophie ment, csak ment előre… tulipánillatot érzett… Még néhány lépés… Összeesett. A virágoktól tízlépésnyire. Agatha meglendítette világló szárnyát; szikrázó villámot idézett elő. Sophie meg sem mozdult. Agatha eső-, jégeső- és hóvarázslattal próbálkozott, de semmi válasz. Elkeseredettségében a barátnője kedvenc dalát kezdte turbékolni, egy nyavalyás ódát a hercegekhez, esküvőkről. Sophie szeme résnyire nyílt. A galamb izgatottan énekelt tovább; minden hangnál még rekedtebben… Agatha torka elszorult. Kék csuklyások. Kettő a cserjésben, kettő a Töktelken, kettő a kapu közelében. Nem tudta, kik, de mind megálltak; pontosan be tudták azonosítani a dal forrását. Aztán rohanvást indultak a tulipánok felé. Agatha lenézett a sáros, fáradt Sophie-ra… Aztán a kék csuklyásokra, akik azért jönnek, hogy megöljék. A földön Sophie – körmét a földbe vájva – néhány ujjnyit előrekúszott. A szendergőfüzek mintha megérezték volna, hogy prédájuk menekül, egyre gyorsabban hullatták leveleiket; megbénították izmait. Agatha tehetetlenül csapkodott. Sophie lihegve, hörögve átkúszott az agyagos levélrétegen, az utolsó füzek között. És boldogan esett össze a nagy, kék virágok között; beszívta édes illatukat, és rögtön felélénkült. Tulipánbimbót vett a szájába, kivette Agatha üzenetét a zsebéből; ujja rózsaszínen világlott… – FLORADORA FLEUR… Megdermedt. A Tulipánkert másik oldaláról Brone és Vex vigyorogtak rá; egy-egy fehér hal csapkodott kezükben. – Így fogtok megölni? – horkant fel Sophie. – Hallal? – Óhajhal – igazította ki Brone. 278

A halak feketévé változtak a kezükben. – Csatlósvezérek akarunk lenni – vigyorgott Vex. A fiúk a levegőbe hajították a halakat… Testük rögtön akkorává fúvódott fel, mint Sophie-é, és rátámadtak; pirájafoguk villant… Sophie egy pillanatig azt sem tudta, mit tegyen. Aztán behunyta a szemét, érezte, hogy ujja izzón világol. Pufff! A rózsaszín róka kitért a felfúvódott halak elől; labdaként pattantak vissza a földről. Sophie az életéért futott közöttük; talpa meg-megcsúszott a nedves tulipánokon. Gyorsabban! Valami gyorsabb kell. – Ujja ragyogott, segíteni kész. – Párduc! Oroszlán! Tigris! Pufff! Lassú rózsaszín varacskos disznóvá változott; totyogott, gázokat eregetett. Sophie rémülten felhorkant. A pattogó óhajhalak gellert kaptak egy fán, de egyenesen a bőrére akartak ugrani. Előrenyújtotta fénylő csülkét, erősebben koncentrált… Pufff! Rózsaszín gazellaként cikázott el közöttük, és hallotta, hogy a halak egymásnak csapódnak. Sophie kibicegett egy tisztásra, levegőért kapkodott. A kaputól hallatszó halk farkasüvöltésektől felállt a szőr a hátán. Újabb ellenségek közelednek. Nagy zöld szemével felnézett a sötét égre; Agathát kereste. Csak csillagok pislogtak vissza rá. Aztán újra körülnézett a talaj szintjén, és hirtelen megugrott. A tisztás másik oldalán Tristan és Chaddick álltak a holdfényben. Tristan jéghideg tekintettel éppen felajzotta íját. Chaddick kardot rántott. Sophie megfordult, menekült volna… Reena azonban elállta az útját. Az arabus hercegnő füttyentett, mire két aranyszőrű farkaskutya ugrott ki a tisztásra mögötte. Pengeéles fehér foguk villant. Sophie hirtelen megfordult, és azt látta, hogy Arachne bújik elő a fák közül. Ujja ragyog. És újabb két Végestelen-fiú feszített nyílvesszőt az íjára. Körbevették. Sophie rózsaszín gazellája csak állt, lábai remegtek, és várt. Várt, hogy a fehér galamb megmentse. – Most! – kiáltott Chaddick. A fiúk elengedték íjuk idegét, Arachne ujjal mutatott, két kutya lendült támadásba… Sophie előrenyújtotta remegő rózsaszín patáját, behunyta a 279

szemét… Nyilak és átkok szálltak el pikkelyes csörgőkígyófeje fölött. Sophie megkönnyebbülten sziszegett; a fák biztonságába kígyózott… míg valami árnyékot vetett rá. Reena farkaskutyája a szájába vette. Sophie dühösen érezte, hogy kígyócsörgője rózsaszínen világol. Elefánttompor lapította össze a kutya fejét, ahogy Sophie rémülten trombitálva kitrappolt a tisztásról. Végestelen-fiúk nyilai csapódtak vastag, rózsaszín combjába; fájdalmában a fűre rogyott. Sophie visszanézett a tíz, csuklyás orgyilkosra és a két pattogó halra. Egyenesen feléje tartottak. Tehetetlenségében, bekerítve felemelte világló elefánttalpát. Átkok, nyilak, kardok, halak súrolták tollait, ahogy Sophie rózsaszín kakaduja felreppent a levegőbe. Diadalmasan rikoltozva repült magasabbra és magasabbra, az íjak lőtávolán kívülre; aztán meglátta a sorompó lángnyelveit. Sophie riadtan húzódott lejjebb… aztán érezte, hogy valami megfogja a szárnyát. Vízkorbács húzta lejjebb és lejjebb, a Kék-pataknál álló csuklyás alakhoz. Sophie segítségért kiáltott, de ekkor még több vízkorbácság tekeredett rá, a patakban álló foglyul ejtőjéhez húzta. Az alak zölden világló ujjával paskolta, irányította a vizet. A víz pedig lassan a szürke kézbe juttatta Sophie kakaduját, és az árnyalak hátratolta fejéről a csuklyát. – Nagy boszorkány lehettél volna, Sophie – szólt Anadil, a madár csőrét simogatva. – Még nálam is jobb. A kakadu könyörgő tekintettel nézett rá. Anadil ujjai elszorították az apró torkot. A madár levegőért kapkodott, de Anadil erősebben szorította, és Sophie előtt elsötétült a világ. Tudta, hogy ez az utolsó kép, amit lát: lángos csillag hullik alá felségesen az égből… egyenesen a boszorkány felé, aki rögtön kitekeri a nyakát. A lángoló galamb egy szempillantás alatt kikapta Sophie-t a gyilkos szándékú Anadil kezéből; lángoló szárnyai alá vette, és felreppent vele a fagyos égre. Nyilak repültek feléjük a fák fölött, de Agatha kinyújtotta világló szárnyát, és a nyílvesszők százszorszépekké lettek a szélben. Addig repült, amíg égő szárnyakkal repülni tudott. Sophie a lábába kapaszkodott. Aztán bevette magát egy sötét fenyvesbe, és a két madár a földre hullt; egymáson 280

hempergőztek, hogy eloltsák a tüzet. Agatha nyöszörögve küszködött, hogy megégett szárnya világoljon. Egyet villant… Mindketten rögtön emberré változtak; mozdulni sem tudtak a fájdalomtól. Sophie rápillantott barátnője csupasz karjára; tele volt égésnyomokkal. Mielőtt Sophie kiáltani tudott volna, Agatha szeme tágra nyílt, és ragyogó narancsszín ujjával kört írt le kettőjük körül. – Floradora pinscoria! Zsenge fenyőcsemetévé változtak. Anadil és Arachne a fenyveses, keskeny szorosba rohantak. Körbenéztek, de semmit nem láttak. – Én mondtam, hogy a tökök közé zuhantak! – méltatlankodott Arachne. – Akkor vezess! – Melyikünk öli meg? – kérdezte Arachne, azzal társa felé fordult. Anadil villámcsapással vakította el Arachnét. Kitépte a vörös kendőt a társa zsebéből, és a földre dobta. Vörös szikrák csaptak fel, és Arachne eltűnt. – Én – felelte Anadil. Vörös szeme összeszűkült, még egyszer körbenézett. – Nick, én ott láttam! – kiáltott Chaddick a közelben. Anadil álnokul vigyorgott, és elindult felé. A sötét, néma fenyvesben két csemete egymás mellett remegett. Alig kezdődött el az éjszaka. Az aranykapun kívül a nem-kiválasztott Végestelenek és Végességesek várták, hogy Sophie neve is eltűnjön az eredményjelzőről, ahogy Kiko és Arachne neve is eltűnt. Ám teltek az órák… egyre több név tűnt el – Nicholas, Mona, Tristan, Vex, Tarquin, Reena, Giselle, Brone, Chaddick, Anadil –, de Sophie neve makacsul maradt. Vajon Sophie és Tedros együtt vannak? Mit jelentene, ha ők győznének? Egy herceg és egy boszorkány… együtt? Ahogy múlt az idő, Jók és Rosszak egymásra sandítottak a Tisztás két oldaláról. Előbb rémülten… aztán kíváncsian… aztán reménykedve… és észre sem vették, lassan átsétáltak a másik oldalára, együtt ültek a takarókon, megkínálták egymást süteménnyel és gránátalmaszörppel. A Rosszak úgy gondolták, hogy megrontják a Jókat, a Jók úgy gondolák, hogy megvilágosítják a Rosszakat, de ez nem számított. 281

Mert a két oldalból hamarosan egy oldal lett; a herceg–boszorkány forradalmat ünnepelték. A hideg fenyvesben két csemete várt. Vártak a sikolyok szaggatta csendben. Vártak és látták, hogy társaik az ellenséggel harcolnak, és elárulják barátaikat. Vártak és látták, hogy a patakban valami egyik növendéket a másik után kapja el hangos loccsanással. Vártak és látták, hogy habzó szájú trollok véres pörölyöket lóbálva csörtetnek el előttük. Vártak és látták, hogy vörös és fehér szikrák törnek az ég felé, míg végül csak négy versenyző maradt. Aztán a Kék-erdőben nagyon sokáig csend honolt. Éhség mardosta őket. Fagyos zúzmara lepte el tűleveleiket, megtámadta érzékeiket. De a két növény a földbe gyökerezve állt, míg az ég kékülni nem kezdett. Sophie lélegzet-visszafojtva figyelt; várta, várta, hogy megjelenjen az első napsugár. És ekkor… Tedros bicegett a fenyvesbe. Nem volt rajta köpönyeg, nem volt nála kard, csak egy sok helyen behorpadt pajzs. Tunikája cafatokban. Mellkasán az ezüsthattyú véresen csillogott. A herceg a világosodó égre pillantott. Aztán leroskadt egy szikár fenyőtörzs mellé, és szimatolt. – Corpadora volvera – súgta Agatha. – Ez a feloldó varázsige. Menj oda hozzá! – Majd ha feljön a nap – felelte Sophie súgva. – Tudnia kell, hogy nem esett semmi bajod. – Néhány perc, és megtudja. Tedros hirtelen felállt. – Ki van ott? Agatha és Sophie facsemetéi felé nézett. Valaki kilépett az árnyékukból. A herceg egy fának támasztotta a hátát. – Hol a boszorkányod? – mordult rá Hester. Sértetlen volt, köpönyege teljesen tiszta. – Biztonságban – mordult Tedros nyersen. – Ó, értem – vigyorgott Hester. – Ennyit a ti kis párosotokról. A herceg izmai megfeszültek. – Tudja, hogy biztonságban vagyok, különben itt harcolna mellettem. – Ebben egészen biztos vagy? – kérdezte Hester. Fekete szeme villant. 282

– Ettől vagyunk Jók, Hester. Mi bízunk egymásban. Védelmezzük egymást. Szeretjük egymást. És neked mid van? Hester vigyorgott. – Varázserőm. Azzal vörösen világló ujjával előremutatott, és a tetoválás lehámlott nyakáról. Vértől duzzadt a sárkány. Tedros riadtan hátrahőkölt, ahogy Hester démona izzó szemmel közelebb, egyre közelebb hatolt hozzá, támadni készült. Hester varázsigét mormolt, bőre elvesztette színét. Fájdalmában kétrét görnyedt a földön és dühödten üvöltött, mintha a saját lelkét tépnék szét. Aztán a démon testrészei leváltak… fej, két kar, két láb. Öt töredék. És mindegyik külön is élő. Tedros halottsápadt lett. Öt démonrész rontott rá, tűznyalábok helyett tőrrel. Pajzsával kivédte a döfni készülő fejet és lábat, de az egyik kar a combjába mélyesztette pengéjét. Tedros fájdalmában felüvöltött; ellökte a kezet, kihúzta a tőrt a sebből, és belekapaszkodott az egyetlen fába, ami… Agatha csemetéje Sophie csemetéjéhez ért. – Segíts neki! – Hogy én is öt darabban végezzem? – vágott vissza Sophie. – Szüksége van rád. – Arra van szüksége, hogy én biztonságban legyek! Egy démonláb Tedros feje felé hajított kést. A hercegnek az utolsó pillanatban sikerült egy magasabb ágra ugrania előle. Aztán a négy végtag magasra emelt tőrrel egyszerre támadt rá. Tedros csapdába került, lába megsérült… Lenézett Hesterre, aki világló ujjal irányította a démonrészeket. És ekkor meglátott valamit a levelek között… Vörös selyem. Hester csizmájában. A démonrészek öt tűhegyes tőrrel törtek rá; mindegyik démondarab létfontosságú szervet célzott meg. Amint a tőrhegyek az ingét érték, a herceg leugrott a fáról; rettenetes reccsenéssel a csuklójára esett. Hester látta, hogy feléje mászik. Vadul körözött az ujjával, vissza akarta téríteni a démonrészeket a célszemély felé. Tedros ellenfele szemébe nézett, és csak mászott, mászott tovább feléje. Hester vicsorogva magasra emelte az ujját, mire a démonok visszafordultak, hogy megöljék a herceget. Ezúttal 283

nem véthetik el. Hester felüvöltött, a tőrök süvítettek… és Tedros a csizmához kapott… Hesternek a rémülettől tátva maradt a szája, ahogy Tedros a földhöz csapta a vörös kendőt. A tőrök erőtlenül koppantak a földre, a démonrészek eltűntek. Aztán Hester is eltűnt. Szeme, szája tátva a döbbenettől. Tedros hanyatt dőlt. Erősen zihált, levegőért kapkodva leste a rózsaszín eget. Közeledett a napfelkelte. – Sophie – szólt gyenge, rekedtes hangon. Mély levegőt vett. – SOPHIE! Agatha levelei megkönnyebbülten zizzentek. Aztán meglátta, hogy a másik facsemetéjéről hullik a levél. – Mit… Menj már, te bolond! – Agatha, nincs rajtam ruha! – Legalább szólj hozzá, hogy tudja… – Agatha elhallgatott. Az egyik démonkar nem tűnt el teljesen. Fel-felemelkedve hadonászott, maradni akart. Aztán átvetette magát a füves részen, és felkapott egy tőrt a földről. – Sophie… Sophie, menj…! – Bármelyik pillanatban felkelhet a nap… – Sophie, menj! A lány csemetéje megrezzent, és látta, hogy a tőr Tedros válla fölé emelkedik. Elakadt a lélegzete… és eltakarta a szemét. A penge lecsapott. A herceg meglátta, és a szívéhez kapott, de túl későn. Hirtelen pajzs nyomta le a kezét. A démonnyúlvány felsikoltott és eltűnt. Tedros kábultan nézte a mellizmán keletkezett nagyon kis sebet; szegycsontján a véres kést. Felnézett Agathára, aki az ő hercegi pajzsával takarta el meztelenségét. – A ruhavarázslási részt még nem tanultam meg – hebegte. Tedros döbbenten ugrott talpra. – De… te nem is vagy… mit ke… Látta, hogy egy facsemete remeg Agatha mögött. Tedros rámutatott arany fénnyel világló ujjával. – Corpadora volvera! Sophie előrebukott, aztán gyorsan bebújt egy bokor mögé. 284

– Agatha, ruha kell! Teddy, elfordulnál? A fiú értetlenül ingatta fejét. – De a könyvtár… az a könyv… Te tényleg csaltál! – Teddy, muszáj volt… Agatha, segíts! Barátnője megperzselődött, világló ujjával Sophie felé mutatott, indákba akarta öltöztetni, ám Tedros lefogta a kezét. – Azt mondtad, hogy mellettem fogsz harcolni! – kiáltotta dühösen. Tekintetét egy pillanatra sem vette le a bokor mögé bújt Sophie-ról. – Azt mondtad, hogy fedezel engem! – Tudtam, hogy nem lesz semmi bajod. Agathaaaa! Kéééérlek! – Hazudtál nekem! – kiáltotta megtört hangon. – Minden, amit mondtál, hazugság volt! Te kihasználtál engem! – Ez nem igaz, Tedros! Egyetlen hercegnő sem kockáztatná a saját életét! Még a legigazabb szere… Tedros szikrázó tekintettel nézte. Arca lángvörös lett a dühtől. – Akkor ő miért? Sophie követte a herceg tekintetét. A sebesült, megperzselődött Agathára nézett. Agatha látta, hogy Sophie szeme lassan kitágul, mintha rádöbbent volna, hogy kést döftek a hátába. Agatha éppen védekezni akart, amikor a napfény betört a völgybe, és testét aranyló ragyogással vonta be. A kapuknál farkasok vonyítottak. Gyerekhangok, és léptek zaja hallatszott az erdőben. – Megcsinálták! – Győztek! – Sophie és Tedros győzött! Emberi alakok trappoltak be a völgybe. Agatha rémülten emelte fel az ujját. A galamb éppen akkor röppent fel, amikor a növendékek özönével láthatóvá váltak… – Végestelen és Végességes! – kiáltott egyikük. – Boszorkány és herceg! – kiáltott valaki más. Az erdő elcsendesedett. Agatha egy fa magasában ülve nézte, ahogy a nem kiválasztott Végestelenek és Végességesek, a csodálatos módon meggyógyult és tisztává varázsolódott kiesettek mind dermedten nézik a jelenetet. Sophie egy bokor mögött remegett. Tedros tomboló dühvel nézett le rá. 285

És tudták, hogy sosem lesz béke. A Végestelenek és Végességesek szétváltak. Örök ellenségek. Egyik oldal sem hallotta a félárnyékos, magas toronyban visszhangzó harsány nevetést.

286

Nemezis-álmok

Nem láttad a pizsamámat? – szólt be Hort nyöszörögve Sophie ajtaján. – A békásat. Sophie kopott, szakadt ágyneműjébe bugyolálta magát; az ablakra nézett, amit fekete pléddel sötétített el.

– Az apám varrta nekem! – horkant Hort. – Nem tudok anélkül aludni! A lány azonban csak bámulta az elsötétített ablakot, mintha lenne valami a sötétségben, amit csak ő lát, senki más. Hort zabkását, főtt tojást, barnára sült zöldséget vitt fel neki az étkezőből, Evő-tevő csarnokból, de Sophie nem nyitott ajtót, nem is reagált a kopogásra. Napokig feküdt úgy, mint egy hulla. Várta, hogy eljöjjön az ő hercege. Szeme elvesztette a fényét, sötét karikák sötétlettek alatta. Nem tudta, milyen nap van. Nem tudta, reggel van-e vagy éjszaka. Nem tudta, ébren van-e vagy álmodik. Valahol ebben a komor ködben jött az első álom. Fekete-fehér csíkok. Aztán vér ízét érezte. Sistergő, vörös esőre nézett fel. Próbált elbújni, de ibolyaszínű tövisek szegezték fehér kőasztalhoz. Testére furcsa betűkből álló tetoválást írtak; olyan ábrát, amit már látott valahol, de nem emlékezett rá, hogy hol. Három vén boszorkány jelent meg mellette. Monoton hangon kántálva végighúzták horgas, aszott ujjukat a bőrén, és a szöveget olvasták. A banyák egyre gyorsabban kántáltak, majd 287

egy hosszú, kötőtűhöz hasonló vékony tőr jelent meg a levegőben a teste fölött. Próbált szabadulni, de túl későn mozdult. A kés hatalmas erővel döfött. Fájdalom áradt szét a hasában, és legbelül valami született. Előbb tiszta, fehér mag volt, aztán nagyobb lett, még nagyobb, és látta, hogy az… Egy arc… Nagyon homályos arc, nem látta… – Ölj meg most! – szólt a hang. Sophie hirtelen felriadt. Agatha ült az ágya szélén, meztelen teste Hort piszkos, pecsétes lepedőjébe bugyolálva – Nem is akarom tudni, hogy mi van ezeken. Sophie rá sem nézett. – Gyere! Kölcsönveheted az orrcsipeszemet Yuba órájára – mondta Agatha, azzal felállt. Az ablakot takaró fekete pléd egy kis hasítékán beáradó fény világított rá. – Most lesz a harmadik óra az Ismerd fel az állatok ürülékét modulból. Feszült, múltpecsétes csend ketyegett közöttük. Agatha hirtelen az ágyra huppant. – Mit kellett volna tennem, Sophie? Nem hagyhattam, hogy meghaljon. – Ez így nincs rendben – mondta a másik lány olyan halkan, mintha csak magában beszélne. – Te meg én… Ez így nincs rendben. Agatha közelebb húzódott. – Én csak a legjobbat akarom neked… – Nem! – kiáltott fel Sophie olyan élesen, hogy Agatha hátrahőkölt. – Én csak haza akarok menni! – Hazamegyünk. Azt sikerült elintézned. – Szerinted én ezt akartam? – szólt Agatha dühösen. – Miért jöttél ide? – Mert látni akartam, hogy vagy. Aggódom érted. – Nem. Miért itt vagy? – kérdezte Sophie. – Az én iskolámban. Az én mesémben. – Azért, mert megpróbáltalak megmenteni, Sophie! Megpróbáltalak megmenteni az átoktól! – Akkor miért átkozol el folyton engem és az én hercegemet? A barátnője komor, rosszalló tekintettel nézett rá. – Az nem az én hibám. 288

– Szerintem azért, mert a lelked mélyén nem akarod, hogy rátaláljak a szerelemre, Agatha – jelentette ki Sophie nyugodt hangon. – Hogy mi van? Dehogynem… – Szerintem magadnak akarod őt. Agatha egész teste megdermedt. – Ez… ez… – hebegett méltatlankodva – Ez ostobaság! – Az Iskolamesternek igaza volt – szólalt meg Sophie, még mindig nem nézve rá. – Hercegnő nem lehet boszorkány barátja. – De mi barátnők vagyunk – jelentette ki nagyon határozottan Agatha. – Te vagy az egyetlen… Rajtad kívül soha nem is volt barátnőm. – És tudod, miért nem lehet egy hercegnő egy boszorkány barátnője, Agatha? – kérdezte, miközben lassan feléje fordult. – Azért, mert a boszorkányoknak nincs saját meséjük. A boszorkány akkor boldog, ha tönkretehet egy mesét. Agatha a könnyeivel küszködött. – De én nem… én nem vagyok boszorkány… – Hagyj engem békén! SZEREZZ MAGADNAK SAJÁT ÉLETET! – sikoltott Sophie. Nézte, hogy a fehér galamb kirepül az ablakon, a fekete pléd hasítékán, aztán visszabújt a takaró alá, és úgy maradt, amíg be nem sötétedett. Azon az éjszakán Sophie újabb álmot látott. Erdőben futott, soha olyan éhséget nem érzett még, mint akkor… Aztán meglátott egy emberarcú szarvast; ugyanazt a tejfehér, elmosódott arcot, amely előző éjjeli álmában megjelent. Közelebbről megnézte, tudni akarta, hogy ki az, de a szarvas arca tükörré vált, és csak saját magát látta benne. Mégsem az ő arca nézett vissza rá. Hanem Bestia. Sophie jeges verejtékben ébredt; a vér égette a vénáit. A 34-es szoba előtt Hort ücsörgött alsónadrágban; Az egyedüllét ajándéka című könyvet olvasta gyertyafénynél. Az ajtó résnyire nyílt mögötte. – Mit mondanak rólam? Hort összerezzent, mintha kísértetet látna. Hátrafordult, szeme tágra nyílt. – Tudni akarom! – mondta Sophie. 289

A lány kilépett a sötét folyosóra. Ízületei ropogtak. Nem is emlékezett már, mikor állt fel legutóbb. – Semmit nem látok – mondta, és az ezüsthattyú villanását kereste, próbálta megtudni, merre van Hort. – Itt vagyok. Fáklya lobbant. Hort láthatóvá vált a tűz fényében. Sophie hátrahőkölt. A fekete fal minden tenyérnyi helyén cetlik, plakátok, falfirkák… GRATULÁLUNK, VEZÉR! ÉLJEN A MESETLON GYŐZTESE! OLVASÓ MENTETTE MEG! Körülöttük szörnyű halált haló Végestelenek karikatúrái. A fal alatt hatalmas zöld csokrok hevertek. A kísérőcédulákon kézírásos üzenetek:

Sophie ámulva nézett. – Ezt nem értem… – Tedros azt mondta, kihasználtad őt, hogy megnyerd a Mesetlont – mondta Hort. – Lady Lesso azt mondta, ez a „Sophie-csapda”, és hogy még őt is átejtetted. A tanárok azt mondják, te vagy az iskola történetének legjobb Gonoszvezére. Nézd! Sophie követte a tekintetét. A csokrok között vörös szalaggal átkötött angolnazöld dobozok voltak. Kinyitotta az elsőt. Pergamenkártya volt benne:

Az üzenet alatt fekete kígyóbőr köpönyeg hevert. A következő dobozokban is ajándékok voltak. Castor döglött fürjet adott, 290

lady Lesso faragott jégvirágot, Sader a Mesetlonon viselt köpenyét, azzal a tiszteletteljes kéréssel, hogy lenne-e szíves a Gonosz kiállítótermének adományozni. – Micsoda zseniális trükk! – jegyezte meg Hort, azzal felpróbálta a köpönyeget. – Növényként rejtőzni, amíg csak Hester és Tedros maradnak, aztán visszaváltozni és kiiktatni Hestert, miközben Tedros sebesülten fekszik. De miért nem végeztél vele is? Mindenki ezt kérdezi, ő meg nem hajlandó beszélni róla. Hort látta, milyen képet vág Sophie. Mosolya elenyészett. – Trükk volt, ugye? A lány szeme könnybe lábadt. A fejét ingatta… De valami más is volt a falon előtte. Fekete rózsa; tövisei között friss, megfolyt tintájú üzenet. Sophie a kezébe vette.

– Sophie? Ki írta ezt? Sophie szíve megdobbant. Az éles fekete tövisek között jól ismert illatot érzett. Tehát ez a jutalma a szerelemért. Markában zúzta szét a rózsát; vér fröcskölt Tedros szavaira.

– Ettől majd jobban leszel. A 66-os szobában Anadil zavaros, sárga húslevest mert az üstjéből tálkába. Egy cseppje a padlóra hullt. A patkányai rögtön megélénkültek. Nyolcujjnyival nagyobbak voltak már. Egymást lökdösték, harapdálták, hogy ki kapja az első nyalintást. – Látszik, hogy tehetséges vagy – mordult Hester. Anadil leült Hester ágya szélére a tálkával. – Csak néhány kortyot!

291

Hester csupán egyet tudott lenyelni; aztán a párnára hanyatlott. – Nem kellett volna kikezdenem vele – zihálta. – Túl jó. Kétszer nagyobb boszorkány nálam. – Cssss… Ne erőltesd meg magadat! – De azt a… azt szereti – szólalt meg Pötty, az ágyában összekucorodva. – Csak azt hiszi, hogy szereti – jegyezte meg Hester. – Mind így voltunk ezzel. Pötty szeme kiguvadt. – Ugyan már, Pötty! Szerinted ő az egyetlen Végességes, aki a szerelem sötét vermébe esett? – Hester, elég legyen! – szólt rá Anadil. – Nem! Mondjuk ki az igazat! – kezdte Hester; erőlködve felült. – Mindannyian éreztünk olyan szégyenletes vérpezsdülést. Mindannyian éreztük azt a gyengeséget… – De azok az érzések nem helyesek – jegyezte meg Anadil. – Bármennyire erősek, akkor sem helyesek. – Ez éppen ezért különleges – mondta Hester keserűen. – Majdnem meggyőzött minket, hogy helyes. Hogy a szerelem jó. A szoba csendbe borult. – És akkor most mi lesz? – kérdezte Pötty. Hester felsóhajtott. – Az, ami mindannyiunkkal történt. A beálló csendet ezúttal lassú, vészjósló ritmusú léptek zaja törte meg. A léptek egyre közeledtek; kegyetlen, éles, korbácsütéspontos léptek. A három lány az ajtó felé hajolt. A léptek egyre hangosabban hallatszottak, a folyosón visszhangoztak, aztán elhaladtak a szobájuk előtt. Csend. Pötty megkönnyebbülésében szellentett. Ekkor hirtelen kivágódott az ajtó, és a lányok felsikoltottak. Pötty leesett az ágyról. Erős léghuzat fújta le a felakasztott ruhákat az ajtó fölötti fáklyán túlra, az árnyékba borított arcra fény vetült. Haja csillogott; hegyesre volt fésülve, kenve; fekete, mint a szemhéja és az ajka. Kísértetfehér bőr ragyogott a fekete körömlakk körül; fekete kígyóbőr köpönyeg volt rajta. Sophie belépett a szobába. Magas szárú, magas sarkú fekete csizmája 292

csikorgott a padlón. Hester visszavigyorgott rá. – Üdv itthon! Pötty a padlóról nyugtalanul nézett hol egyikükre, hol másikukra. – De hol találunk új ágyat? – kérdezte naivan. Három szempár nézett rá. Arra sem volt ideje, hogy a rágcsálnivalóit összeszedje. A sötét, nyirkos folyosóról dörömbölt a vasajtón, felverve a csendet. De hiába. A három boszorkány egy banda, és őt lecserélték. A Végestelenek nem ünnepelték, hogy Tedros megkapta a vezéri jelvényt. Hogyan is ünnepelték volna, amikor Sophie hülyét csinált belőle? – A Rossz visszatért! – dicsekedtek a Végességesek. – A Rossznak van már királynője! A Végesteleneknek erről eszébe jutott, hogy van valamijük, ami a Végességeseknek nincsen. Valami, ami azt bizonyítja, hogy ők jobbak, felsőrendűek. Bál. És oda a Királynő nem hivatalos. Az első hó szemetelte be a Tisztást törékeny, darabos jégszilánkokkal. Hangos koppanással zuhogott a Végességesek vödreibe. Fagyos ujjaikkal penészes sajtdarabokat igyekeztek enni, és jegeces pillantásokkal illették a Végestelen-lányokat, akik izgatottan beszélgettek, nézelődtek; túlságosan el voltak foglalva ahhoz, hogy az időjárás érdekelje őket. Már csak két hét, és eljön a bál napja; minden lehetséges előkészületet meg kell tenniük, mivel a fiúk betartották esküjüket; még mindig nem hajlandók a Cirkusz előtt felkérni bárkit. Reena például arra számított, hogy Chaddick őt kéri fel, ezért szürkére festette anyja régi iskolai ruháját, hogy jól passzoljon a fiú szürke szeméhez. De ha Chaddick inkább Avát választja (látta, hogy a herceg nagy szemekkel bámulta Hófehérke portréját, tehát nyilván a fehérebb bőrű lányokat szereti), akkor talán Nicholas kéri fel. Ez esetben elcseréli a szürke ruhát Giselle fehérjével, mert az jobban kiemeli Nicholas bőrének barnaságát. És ha Nicholas nem kéri fel… – Anya azt mondja, hogy a Jó lányok akkor is érzik, hogy vágynak rájuk, amikor az ember lánya ezt egyáltalán nem akarja – sóhajtotta Beatrix felé, 293

aki unottnak tűnt. Most, hogy Sophie már nincs a színen, Beatrix pontosan tudta, hogy Tedros őt fogja felkérni. Nem mintha a fiú ezt megerősítette volna. A herceg a Mesetlon óta tudomást sem vett róla. Olyan morózus volt, mint egy Végességes. Beatrix úgy érezte, Tedros hangulata rá is átragad, amikor azt nézte, hogy a herceg nyílvesszőket lő abba a fába, ami alatt ő és Sophie üldögélni szoktak. Tedros újabb sebeket ütött a saját szívén, mintha nem vérzett volna már úgyis eléggé. Néhány napi tréfálkozás után barátai próbálták felvidítani. Kit érdekel, ha egy Végességes-lánnyal közösködik? Kit érdekel, ha az a lány egész végig csak játszott vele? Akkor is megnyert egy brutális próbát, és mindenkinél tovább maradt a Kék-erdőben. De Tedros ebben csak szégyent látott; mert így, ezek után nem jobb apjánál, Arthur királynál. Szíve hibáinak rabszolgája. Agatháról azonban mégsem tett említést senkinek. Tudta, hogy a lány ezen meglepődik, mert összerezzent, valahányszor megszólalt az órán; attól félt, hogy bármelyik pillanatban elárulhatja. Egy héttel korábban még örömmel végignézte volna, hogy megbüntetik Agathát, most furcsán összezavarodott. Miért kockáztatta az életét, hogy őt megmentse? Elmondta az igazat arról a gorgóról? Lehetséges, hogy az a boszorkány valójában… Jó? Arra gondolt, hogy gyakran kóborolt a folyosókon óvatosan, cikázó bogárszemmel… Csótány. Ezt mondta Beatrix. Tehát Agatha mindvégig ott volt; ő segített Sophie-nak a legjobb eredményeket elérni. Nyilván Sophie ruhájában vagy a hajában bújt meg, ő súgta a válaszokat és a varázsigéket… De hogyan sikerült elérnie, hogy Sophie-t válassza a Tökteleki próbán? Tedros rosszul volt. Két kobold közül… A hercegnő, akinek a koporsófedele kiütötte… Csótány a sütőtökön… Soha nem Sophie-t választotta. Mindig Agathát. Tedros döbbenten körbefordult, őt kereste, de nem látta a lányt a Tisztáson. Távol kell tartania magát attól a lánytól. Meg kell mondania neki is, hogy ő is tegyen így. Véget kell vetnie ennek az egésznek… 294

Hódara csapott az arcába, szemébe. Elvakította a víz. Látta, hogy alakok közelednek feléje. Szemét dörzsölte, letette az íját. Sophie, Anadil és Hester tartottak feléje egyszerre lépve; hajuk egyforma fekete, sminkjük is fekete, és mind a hárman nagyon ádáz pillantásokat vetettek rá. A Végestelen-lányok riadtan szétrebbentek; csak Tedros állt előttük, mögötte felsorakoztak a Végestelen-fiúk. Anadil és Hester egy lépéssel lemaradtak Sophie-tól, aki így egyedül nézett szembe a herceggel. Jeges-havas eső hullt közöttük, szilánkos, éles darabokban. – Azt hiszed, csak tettettem – mondta Sophie, zöld szemével végigmérve. – Azt hiszed, sosem szerettelek. Tedros próbálta csillapítani hevesen lüktető szívét. Sophie valahogy még gyönyörűbb volt, mint valaha. – Csalással nem lehet szerelmet szerezni, Sophie. A szívem sosem kívánt téged. – Ó, láttam, hogy ki a szíved választottja – vigyorgott a lány fintorogva, Agatha jellegzetes csodálkozását, komor tekintetét utánozta. Tedros elvörösödött. – Meg tudom magyarázni… – Hadd találjam ki, mi a magyarázat. A szíved vak. – Nem. A szívem egyszerűen azt mondja: bárki, csak te nem. Sophie vérfagyasztóan felnevetett. A következő pillanatban hirtelen előrelendült, de Tedros kardot rántott. Minden társa követte a példáját. Sophie erőtlenül mosolygott. – Látod, mi történt, Tedros. Megriadtál igaz szerelmedtől. – Menj vissza a te oldaladra! – üvöltött a herceg. – Vártalak – méltatlankodott Sophie elcsukló hangon. – Azt hittem, eljössz értem. – Hogy mi van? Miért mennék el érted? Sophie nézte, csak nézte. – Mert megígértél nekem valamit – pihegte. Tedros kimutatta a foga fehérjét. Szó szerint. Rámordult: – Nem ígértem neked semmit! Sophie döbbenten nézte. Aztán lefelé pillantott. – Értem. Lassan felemelte tekintetét. 295

– Akkor az leszek, aminek engem akarsz. Világló ujjával előremutatott, mire a fiúk kardja kígyóvá változott. A Végestelen-fiúk elmenekültek. Tedros földet rúgott a tekergőző lényekre. Aztán megfordult, és látta, hogy Sophie a könnyeit törölgeti, majd csuklyáját a szemébe húzva sarkon fordul, és sietős léptekkel elmegy. Hester sietett utolérni. – Jobban érzed magadat? – Adtam neki egy esélyt – mondta Sophie, és meggyorsította lépteit. – Most már kiegyenlítettél. Kész. Vége – csitította Hester. – Nem. Addig nem, amíg nem tartja be az ígéretét. – Ígéretét? Milyen ígéretét? Sophie azonban már előrerohant az alagútba. Ahogy a göcsörtös ágak között menekült, érezte, hogy valami figyeli. Könnyeitől és a fáktól nem látta az erkélyen álló alak arcát, csak a tejfehér villanást. Gyomra összerándult… Végre talált egy rést a levelek között. Ám az arc már eltűnt. Mintha álom lett volna. Másnap reggel a Jók arra ébredtek, hogy minden padló zsírral van összekenve. A következő reggelen a Végestelen-fiúk üvöltöztek, miután felvették kabátjukat, mert mindegyik viszketőporral volt beszórva. A harmadik reggelen a tanárok bekeretezett alsónadrágokat találtak a Szépség portréja helyett a Legendák obeliszkjén, a Mesék Nagyelőadójában valakik felcserélték a padsorokat, és a cukorka-osztálytermek falait büdös, zöld, ragadós trutymóval kenték be. Mivel a tündéreknek nem sikerült tetten érniük a vandálokat, Tedros és a fiúk éjjeli őrséget szerveztek; alkonyattól hajnalig járőröztek az épületben. A tetteseket azonban egyszer sem sikerült kézre keríteni; a hét végére a bűnözők mérges rájákat telepítettek a Tükröm-tükröm termek medencéibe, meggörbítették a folyosó összes tükrét, hogy torz képet mutasson mindenkinek, aki belenéz, túletetett galambokat eresztettek el az ebédlőben, és elvarázsolták a Jók vécéit olyanképpen, hogy amikor valaki használni akarta, felrobbantak. Dovey professzor dühöngött. Követelte, hogy indítsanak Sophie ellen fegyelmi eljárást, állítsák a tantestület elé; ám lady Lesso nagyon valószínűtlennek tartotta, hogy egyetlen növendék képes segítség nélkül egy 296

egész iskolát tönkretenni. Igaza volt. – Már nem is jó érzés – morgolódott Anadil vacsora után a 66-os szobában. – Hester és én ki akarunk szállni. – Már megbosszultad – szólt Hester. – Most már hagyd békén! – Azt hittem, hogy ti ketten igazi boszorkányok vagytok – jegyezte meg Sophie az ágyában fekve, a Tűnjetek el, rémálmok! című könyvbe mélyedve. – A galádoknak van valami céljuk! – csattant fel Hester. – Amit mi csinálunk, az egyszerű garázdaság. – Ma éjjel bujakórokozó izét teszünk a fiúk alsógatyájába – jelentette ki Sophie, azzal lapozott. – Találj rá valami varázsigét. – Mit akarsz, Sophie? – könyörgött Hester. – Miért harcolunk? Sophie felnézett. – Hajlandóak vagytok segíteni, vagy beáruljam magunkat? Tedros hamarosan már hatvan fiút szervezett be az éjjeli őrségbe, de Sophie tovább folytatta a támadásokat. Az első éjszakán Hesterrel és Anadillal olyan főzetet készíttetett, amely a Jó tavát a Rossz posványává változtatta; arra kényszerítették a bűvös hullámot, hogy a csatornába húzódjon. A főzettől égésnyomok keletkeztek a kezükön, de Sophie arra kényszerítette őket, hogy másnap este ugyanúgy folytassák a kártételt. Tetvekkel szórták be a Végestelenek fehérneműit. A lányok hamarosan olyan gyakran támadtak – piócákat tettek a Végestelenek esti puncsába, Uma órája alatt sáskákat szabadítottak az osztályra, a kardvívásórán gyakorlókra vad bikát küldtek, megátkozták a Jó kastélyának lépcsőit, hogy vérfagyasztó sikolyt hallassanak, valahányszor valaki rájuk lépett –, hogy a Jó tagozat tanárainak fele lemondta az óráit, a birkalábon imbolygó Pollux saját csapdájába lépett, és a Végestelenek csak akkor érezték magukat biztonságban, ha csapatosan jártak. Dovey professzor berontott lady Lesso irodájába. – Azt a boszorkányt meg kell buktatni! Egy Végességes be sem léphet az iskolánkba, nemhogy éjjel-nappal támadjon minket! Lady Lesso ásított. – Mi úgy tudjuk, hogy a tettes egy eltévelyedett Végestelen. – Egy Végestelen! A diákjaim minden versenyt megnyertek ebben az 297

iskolában már kétszáz éve. – Egészen mostanáig – mosolygott lady Lesso. – És nincs szándékomban bizonyíték nélkül lemondani a legjobb tanítványomról. Dovey professzor üzeneteket küldött az Iskolamesternek, amelyekre nem kapott választ. Lady Lesso pedig észrevette, és miután észrevette, gondosan figyelte, hogy Sophie egyre jobban eltávolodik a szobatársaitól; azt is látta, hogy már nem vacog a jégteremben, és hogy könyvborítóin brutálisan meggyalázta Tedros nevét. – Jól vagy, Sophie? – kérdezte lady Lesso az egyik óra után, elállva az ajtót növendéke előtt. – Igen, köszönöm – felelte Sophie feszengve. – Elnézést, de most mennem… – Most, hogy te vagy az Osztályvezér, hogy megváltoztattad a stílusodat, és éjjel is tevékenykedsz… Nagyon sokat vállaltál. – Nem tudom, milyen tevékenykedésre tetszik utalni – szólt Sophie, azzal kisurrant volna lady Lesso mellett. – Nem voltak mostanában furcsa álmaid, Sophie? A lány hirtelen megtorpant. – Milyen álom számít furcsának? – A dühödt álmok. Amik minden éjjel rosszabbak lesznek – felelte lady Lesso a háta mögül. – Úgy érzed, hogy valami megszületett a lelkedben. Talán egy arc. Sophie gyomra összerándult. A szörnyű álmok tovább gyötörték, és mindegyiknek a végén ott volt az a tejfehér, elmosódott arc. Az utóbbi néhány napban vörös csíkok jelentek meg az arc szélein, mintha vér lenne a kontúr. De nem ismerte fel. Csak azt tudta, hogy mindennap dühösebb lett, mint előző nap volt. Sophie hátrafordult. – Ööö… mit jelentene egy ilyen álom? – Azt, hogy különleges lány vagy, Sophie – turbékolta lady Lesso. – Olyan lány, akire mindannyian büszkék lehetünk. – Ó… hát… lehetséges, hogy volt egy-két ilyen álmom… – Nemezis-álmok – felelte lady Lesso. Ibolyaszínű szeme villant. – Neked Nemezis-álmaid vannak. Sophie csak bámult. 298

– De… de… – Nem kell aggódnod miattuk, kedves. Addig nem, amíg nem jelentkeznek a tünetek. – Tünetek? Milyen tünetek? Mi történik, ha tünetek jelennek meg? – Végül meglátod Nemezised arcát. Aki erősebb lesz, ha te gyengülsz – felelte lady Lesso nyugodtan. – Akit meg kell ölnöd, hogy élhess. Sophie elsápadt. – De… dedede… az lehetetlen! – Azt hiszem, egészen egyértelmű, ki a te Nemezised. – Tessék? Nincs senki, aki… Sophie nem kapott levegőt. – Tedros?! De hiszen őt szeretem! Azért tettem! Mindent azért tettem! Vissza kell szereznem őt… Lady Lesso csak mosolygott. – Dühös voltam! – kiáltotta Sophie. – Nem akartam semmi… Nem akarom bántani. Én… én senkit nem akarok bántani. Én nem vagyok galád! – Tudod, egyáltalán nem számít, mi vagy, Sophie – mondta lady Lesso, olyan közel hajolt hozzá, hogy elég volt suttognia. – Mi már csak ilyenek vagyunk. Pupillája Sophie arcára rebbent. – De attól tartok, még valóban nincsenek tünetek – sóhajtott fel, azzal visszalebbent a tanári asztalhoz. – Kérlek, csukd be az ajtót, ha kimentél. Sophie olyan gyorsan kimenekült, hogy nem volt gondja az ajtóbecsukásra. Azon az éjszakán Sophie nem támadt a Végestelenekre. Engedd el! – mondogatta magának, a párnát fejére szorítva. – Engedd el Tedrost! Újra és újra ezt ismételgette; egészen addig, amíg kitörölte emlékezetéből a lady Lessóval történt találkozást. Miközben ezek a szavak álomba nyugtatták, érezte, hogy régi énje újra megjelent. Holnap szeretni fog. Holnap megbocsát. Holnap újra Jó lesz. De aztán jött egy újabb álom. Tükrökön át rohant, mindegyik tükör az ő mosolygó arcát, hosszú arany haját, gyönyörű rózsaszín ruháját mutatta. Az utolsó tükör mögött ajtó nyílt, 299

és az ajtón túl Tedros várta. Királyi jelenség volt kék báli öltözékében, Camelot várának tornyai alatt. Sophie a hercege felé futott, de hiába rohant teljes erőből, nem jutott közelebb hozzá. Aztán halálosan éles tövisű, duzzadt szirmú, lila vadrózsák kígyózva kúsztak igaz szerelme felé. Minden erejét megfeszítve átjutott az utolsó ajtón, hogy megmentse. Közben elveszítette cipellőjének egyik üvegsarkát. Végre a karjába vethette magát… Ám a herceg opálos vörös homállyá olvadt, és ezzel Sophie-t a rózsatüskék közé hajította. Sophie dühösen ébredt, és elfelejtette az egész „engedd el” történetet. – Éjnek évadja van! Azt mondtad, már vége! – dohogott Anadil az alagútban kaptatva Sophie után. – Nem folytathatjuk ezt így, ha nincsen semmi célunk! – méltatlankodott Hester. – Van célom – jelentette ki Sophie, azzal hátraperdült. – Hallasz? Van célom. Másnap, amikor a Végestelenek ebédelni mentek, meglátták, hogy az ő oldalukon a Tisztás minden fáját kivágták. Mindegyiket, kivéve azt, amelyik alatt Sophie és Tedros szoktak üldögélni. Ebbe a fába többször egyetlen félreérthetetlen szót véstek. HAZUG A farkasok és nimfák döbbenetükben riasztották a tanárokat, és azonnal sorfalat álltak a Tisztás két oldala között. Tedros a határhoz rohant, két farkas között volt kénytelen megállni. – Hagyd abba! Most azonnal! Mindenki követte Tedros tekintetét. Sophie-ra nézett, aki békésen ücsörgött egy havas fa alatt a Végességesek oldalán. – Különben mi lesz? – vigyorgott. – Különben elkapsz? – Tényleg úgy beszélsz, mint egy galád – szólt Tedros megvetően. – Óvatosan a szavakkal, Teddy! Mit fognak mondani a többiek, amikor a bálon táncolunk? – Hát, azt eljátszottad… – És én még azt hittem, igazi herceg vagy – szólt Sophie, azzal elindult Tedros felé. – Mert megígérted nekem, hogy engem viszel el a bálba. Pontosan ezen a helyen ígérted meg. És egy herceg sosem szegi meg az adott szavát. 300

Mindkét oldalról hitetlenkedő suttogások hallatszottak. Tedros úgy nézett ki, mint akit éppen ágyékon rúgtak. – A herceg, aki nem tartja a szavát… – mondta Sophie két farkas között – …az galád. Tedros meg sem tudott szólalni. Arca vöröslött. – De te nem vagy galád, ahogy én sem vagyok az – folytatta Sophie bűnbánó tekintettel. – Tehát csak annyit kell tenned, hogy betartod az ígéretedet, és akkor mindketten ismét önmagunk lehetünk. Tedros és Sophie. Herceg és hercegnő. Puhatolózón nyújtotta kezét a farkasok között Tedros felé. – Jók leszünk. Örökkön-örökké. És boldogan élünk. A Tisztáson halálos csend honolt. – Nem viszlek el a bálba – felelte Tedros, és kiköpött. – Soha! Sophie visszahúzta a kezét. – Hát jó – mondta halkan. – Akkor most már mindenki tudja, kit kell okolni a támadásokért. Tedros érezte a Végestelenek égető tekintetét. Őt hibáztatták az összes kellemetlenségért. Szégyenkezve vonult ki a Tisztásról. Sophie nézte, csak nézte; szíve a torkában dobogott, és erősen fegyelmeznie kellett magát, hogy ne hívja vissza. – Ez az egész a bál miatt van? – szólalt meg egy hang. Sophie megfordult. Hester és Anadil nagyon dühösen néztek rá. – Ez az igazságért van. Azért, ami helyes – felelte. – Egyedül vagy! – mordult Hester, mire Anadil követte. Sophie csak állt. Ámuló növendékek, tanárok, farkasok, tündérek vették körül. Saját felszínes, ziháló légzését hallgatta. Aztán lassan felnézett. Az üvegpalotából Tedros nézte metsző, haragvó tekintettel. A gyenge napfényben tejfehér, opálos arca kissé vörös árnyalatot kapott. Sophie megacélozta a szívét; a szemébe nézett. Tedros… Tedros vissza akarja kapni őt. Így kell lennie. Mert elpusztítja, ha mást mer szeretni. Ha nem lehet az övé, nem lehet senkié.

301

Tükörvarázslat

Csipkepárnája alatt Agatha nem hallott semmi mást, csak négy szörnyű szót: SZEREZZ MAGADNAK SAJÁT ÉLETET! Milyen életet? Csak arra emlékezett, hogy Sophie előtt csak sötétség és fájdalom volt az élete. Sophie mellett normálisnak érezte magát. Sophie mellett úgy érezte, valakinek szüksége van rá. Sophie nélkül csak egy korcs, egy senki, egy semmi, egy…

Összeszorult a gyomra. A boszorkányoknak nincs saját meséjük. Sophie nélkül boszorkány. Agatha hat napig a toronyban maradt; hallgatta a Végestelenek sikoltásait, ahogy az újabb és újabb támadásokkal néztek szembe. A két tagozat további intézkedésig, határozatlan időre minden közös tevékenységet szüneteltetett, az ebédet és az erdei csoportórákat is. Vajon ez az egész az ő hibája? Hiszen a boszorkányok tönkreteszik a meséket, ugye? Minél rémültebb sikolyok hallatszottak odakintről, annál jobban mardosta a bűntudat. 302

Aztán a támadások abbamaradtak. A Végestelenek a társalgókban egy kupacban, lélegzet-visszafojtva vártak. De támadás nélkül telt a szombat és a vasárnap is, és Agatha tudta, hogy a vihar elvonult. Sophie bármelyik pillanatban megjelenhet, hogy bocsánatot kérjen. Párnáját magához ölelve Agatha a halvány rózsaszín árnyalatú holdat nézte, és imádkozott. A barátságuk ezt is kibírja. Tündérek csilingeltek az ajtaja előtt; a hang felé fordult, és azt látta, hogy valaki üzenetet csúsztat be neki. Izgatottan ugrott ki az ágyból. Szíve a torkában dobogott, a tenyere izzadt… Felemelte a padlóról.

Agatha felnyögött, és bebújt a rózsaszín takaró alá. Már éppen elszenderedett, amikor hangokat hallott. Szavakat… Bál… cél… boldog. A sötétben hömpölyögve egyre mélyebben és mélyebben visszhangoztak benne. Egészen addig, míg varázsmagokként kicsíráztak lelkében. Ravan lábujjhegyen óvakodott a 66-os szoba felé; hat remegő Végességes ezüsthattyúja csillogott mögötte. – Ha a támadások nem folytatódnak, lehet, hogy meghalt – jegyezte meg Vex. – Az is lehet, hogy a galádok vasárnap nem galádkodnak – vélekedett 303

Brone. – Vagy Sophie végre túltette magát azon az idétlen hercegen! – csattant fel Ravan. – A szerelmet soha nem lehet elfelejteni – mondta Hort; hosszú alsónadrágjának szára a padlót seperte. – Akkor sem, ha elfoglalják az ember szobáját, és ellopják a pizsamáját! – Sophie-nak sem kéne megengednie magának, hogy bárkit is szeressen – vágott vissza Ravan. – Amikor én először mondtam apámnak, hogy tetszik egy lány, mézbe hempergetett, és egy egész éjszakára a medvebarlangba zárt. Az hatott. Azóta nem szerettem, de még csak nem is kedveltem senkit. – Amikor először mondtam anyámnak, hogy tetszik valaki, egy óráig sütött engem a kemencében – osztotta meg saját tapasztalatát Mona. Zöldes bőre elhalványodott. – Most már sosem gondolok fiúkra. – Amikor először tetszett nekem egy fiú, apám megölte. A csoport megállt, és nézték, csak nézték Arachnét. – Lehet, hogy Sophie-nak csak rossz szülei voltak – jegyezte meg. A Végességesek komoran bólintottak, majd a 66-os szoba ajtajához lopóztak. Lélegzet-visszafojtva kiválasztották az ajtó egy területét, és a fülüket odatapasztották. Semmit nem hallottak. – Háromra – formálta hangtalanul a szót Ravan. A Végességesek hátráltak, felkészültek, hogy betörnek a szobába. – Idd ki ezt! Anadil hangja hallatszott odabentről. A hat galád ismét az ajtóra tapasztotta fülét. – Ebbe… ebbe… belehalok… – hebegte Sophie elcsukló hangon. Hányás. – Magas láza van, Hester. – Lady Lesso azt mondta… azt mondta, hogy… Nemezis-álmai vannak. – Semmiség, Sophie – szólt Hester. – Most pedig aludj! – De… jobban… a bálra… jobban leszek? Tedros… megígérte… – Hunyd le a szemedet, drága Sophie. – Álmok… jönnek az álmok… – hebegte Sophie hánykolódva. – Csssss, most már itt vagyunk veled – csitította Hester. Odabent csend lett, de Ravan és a másik öt Végességes nem mozdult. 304

Aztán az ajtóhoz közelebbről hallatszottak hangok. – Arcokról álmodik, magas láza van, rögeszméi… Lady Lessónak igaza van – súgta Anadil. – Tedros a Nemezise! – Tehát tényleg találkozott az Iskolamesterrel – válaszolta Hester súgva. – Tényleg benne van egy mesében. – Akkor jobb, ha az egész iskola nagyon vigyáz, Hester. Az igazi meseháborút jelent! – Ani, újra össze kell hoznunk Tedrost és Sophie-t. Most! Mielőtt a tünetek megjelennek! – De hogyan? – A tehetséged – súgta Hester. – De senkinek nem mondhatjuk el! Ha ez kitudódna, az életünk is vesz… Elhallgatott. Ravan a többiekhez fordult… És ekkor az ajtó hirtelen feltárult. Hester pillantott ki, szeme összeszűkült. A folyosón azonban nem volt senki.

Hétfőn reggel Agatha arra ébredt, hogy erős késztetést érez iskolába menni. Szobájában nagy léptekkel járkálva magára kapta gyűrött kötényruháját, és kiszedegette a gyapotpihéket zsíros hajából. Hány napot várhat? Sophie nem akar bocsánatot kérni? Nem akar a barátja lenni? Összegyűrte Sophie papírrózsáját, és kihajította az ablakon. – Nekem is lehet saját életem! Keresett még valamit, amit kihajíthatna, aztán talpa alatt megpillantott egy gyűrött pergamenlapot. „A bál lehet a legjobb esélyetek…” Agatha felkapta a lapot, és ismét elolvasta Dovey professzor üzenetét. Tekintete ragyogott. Ez az! A bál az esélye! Már csak az kell, hogy valamelyik érzéketlen, arrogáns fiú elvigye őt oda! Akkor Sophie visszaszívja a szavát! Kérges lábát klumpájába dugta, aztán lerohant a lépcsőn. Az egész torony felébredt tőle. Öt napja van, hogy találjon egy fiút a Végestelenek Hóbáljára. Öt napja 305

van bebizonyítani, hogy nem boszorkány. A báli hét bizarr kezdetet vett, amikor Anemone professzor tíz percet késett az órájáról, és amikor megjelent, fehér hattyútollruhát viselt; tomporánál domborodó szabással, botrányosan rövid szoknyával. Hozzá lila harisnyanadrág. Fején diadém, ami akár felfelé fordított csillár is lehetett volna. – Íme, az igazi báli elegancia – tetszelgett, farktollain végigsimítva. – Még jó, hogy a fiúk nem kérhetnek fel engem a bálba, különben sokan elvesztenék közületek a hercegüket! Valósággal sütkérezett a növendékek ámuló pillantásaiban. – Igen… Hát nem isteni? Vaisilla hercegnő azt mondta nekem, hogy ez a divat Putsiban. – Putsi? Hol van Putsi? – kérdezte Kiko. – Rengeteg mérges hattyú lakik ott – felelte Beatrix. Agatha tollra harapott, nehogy elnevesse magát. – Mivel a kérőitek úgy döntöttek, hogy a felkéréssel a Cirkusz utánig várnak, mindenkit figyelmeztetek, hogy az e heti feladatokat és próbákat vegyétek nagyon komolyan – mondta Anemone professzor hirtelen fontoskodóra váltva. – A rendkívül jó vagy rendkívül rossz viselkedés nagyon is megváltoztathatja a fiúk rólatok alkotott véleményét. Sőt, szándékukat is. – Tegyük fel, hogy Tedros tényleg felkérte Sophie-t, hogy ő legyen a párja a bálban… – súgta Reena a mellette ülő Beatrixnak. – Ha egy herceg megszegi a szavát, abból mindig valami nagyon szörnyű dolog következik! – Vannak ígéretek, amiket meg kell szegni – válaszolta Beatrix. – De ha valaki megpróbálja elrontani az én estémet Tedrosszal, szavamra, nem éli túl azt az éjszakát. – Természetesen nem minden lányt hívnak el a bálba – emlékeztette őket Anemone professzor. – Minden évben van olyan szerencsétlen lány, aki megbukik, mert a fiúk inkább a rangfelezést választják, mint azt, hogy vele táncoljanak. Márpedig az a lány, aki a lehető legkedvezőbb feltételek mellett sem talál magának fiút… Nos, az minden bizonnyal boszorkány, ugye? Agatha érezte, hogy minden tekintet felé irányul. Megbukik, ha egy fiú nem hívja a bálba? Ezek szerint báli párt találni élet-halál kérdése. 306

– Ma az a feladat, hogy megpróbáljátok meglátni, ki lesz a báli párotok – jelentette be a tanár. – Világosan kell látnotok a fiú arcát lelki szemeitek előtt, csak akkor tudhatjátok biztosan, hogy ő is benneteket akar. Most pedig álljatok párba a mellettetek állóval, és felváltva kérjétek fel egymást párotoknak. Aki elfogadja a felkérést, hunyja be a szemét, és figyeljen, kinek az arca jelenik meg… Agatha az asztala fölött Millicenthez fordult, aki úgy nézett ki, mint aki mindjárt elhányja magát. – Kedves… ööö… Agatha… lennél a hercegnőm a bálban? – kérdezte, és megborzongott, és olyan hangosan öklendezett, hogy Agatha összerezzent. Ó, ugyan kit akar megtéveszteni? Lenézett csontos kezére, lábára, tésztás bőrére és tövig levágott körmeire. Melyik fiú választaná őt a bálra? A remény kezdett elszivárogni belőle; a lányokra nézett, akik szemüket boldogan lehunyva hercegük arcáról álmodtak… – Igen-nem választ kell adni – mordult Millicent. Agatha felsóhajtott. Behunyta a szemét. Próbálta elképzelni hercege arcát, de csak zajokat hallott. A fiúk verekedtek, hogy ne kelljen őt bálba vinniük. – Neked senki nem maradt, kedvesem. – De én azt hittem, minden fiúnak el kell mennie a bálba, Dovey professzor… – Nos, az utolsó inkább véget vetett saját életének, mintsem téged kelljen választania. Fantomnevetés sikoltott fülébe. Agatha a fogát csikorgatta. Nem vagyok boszorkány. A fiúhangok halkabbak, békésebbek lettek. Nem vagyok boszorkány. A hangok visszavonultak a sötétbe. De nem lett helyettük semmi. Semmi, amiben hinni lehetett. Nem vagyok! Nem vagyok boszorkány! Semmi. Valami. Tejfehér, opálos, arctalan sziluett született a sötétből. Fél térdre ereszkedett előtte… megfogta a kezét… – Jól vagy? Kinyitotta a szemét, Anemone professzor bámult rá. És minden 307

osztálytársa. – Ó… igen… azt hiszem. – De hiszen…. de hiszen te… mosolyogtál. Igazi mosollyal! Agatha feszengett, toporgott. – Igazán? – Megigéztek? – kérdezte a tanárnő visító fejhangon. – Megint… megint a Végességesek támadnak? – Nem… szóval… azt hiszem, véletlen volt… – Ó, kedvesem! Hiszen gyönyörű mosoly volt! Agatha azt hitte, menten kilebeg az asztala mögül. Nem boszorkány! Nem a természet szörnyszülötte! Érezte, hogy mosolya visszatér; szélesebb, élénkebb, mint az előbbi. – Bárcsak a többi is olyan lett volna! – sóhajtott fel Anemone professzor. Agatha mosolya visszapetyhüdt a kényelmes fintorgásba. Lelkesedése odalett, a következő két feladatban szánalmasan teljesített. Pollux „gyalázatosnak” nevezte a hozzáállását, Uma pedig felsóhajtott, és azt mondta, egy lajhár is kecsesebb nála. Történelemóra előtt a padban duzzogva Agatha azon tűnődött, hogy Sader professzor valóban látja-e a jövőjét. Vajon talál párt a Hóbálra? Vagy Sophie-nak igaza volt, és mégis boszorkány? Vajon megbukik, és itt hal meg egyedül? A gond Saderrel csak az, hogy semmit nem lehet kérdezni tőle, akkor sem, ha látnok. Ráadásul ahhoz, hogy egyáltalán előhozakodjon a témával, be kéne vallani, hogy betört a dolgozószobájába. Nem a legjobb módja annak, hogy elnyerjük egy tanár bizalmát. Mint kiderült, ennek az okfejtésnek semmi jelentősége nem volt, mert Sader nem jelent meg az órán. Úgy döntött, hogy azt a hetet a Rossz tagozaton tölti, mondván, a történelem nem kelhet versenyre a tizenkét táncoló hercegnővel. Távollétében a „Báli szokások és hagyományok” tárgy oktatását néhány zilált külsejű, dohszagú ruhás középkorú nőre bízta. A tizenkét táncoló hercegnő a híres meséből; mind elnyerték az ő hercegüket az udvari bálban. Ám mielőtt az osztály előtt felfedhették volna, hogyan sikerült elnyerniük a hercegüket, a tizenkét perlekedő nőszemély igazi házisárkány módra összeszólalkozott azon, hogy miként történt valójában a nagy esemény, és hamarosan üvöltözni kezdtek egymással. 308

Agatha behunyta a szemét, hogy ne hallja őket. Akármit mondott Anemone professzor, tudta, hogy látta valaki arcát. Homályosan, elmosódottan… de igazi fiú volt. Valaki, aki meg akarja hívni őt a bálba. A fogát csikorgatta. Nem vagyok boszorkány. A sziluett lassan előbukkant a sötétből; ezúttal közelebb volt… közelebb, mint először. Fél térdre ereszkedett előtte, arcát a fény felé emelte… Sikoltás zökkentette ki a látomásból. A színpadon a tizenkét nővér üvöltött, és csépelték egymást, mint a gorillák. – Hogyan lehetnek ezek hercegnők? – kiáltott Beatrix. – Ez van, miután férjhez mész – jelentette ki Giselle. – Az esküvő után anyám már nem borotválta a lábát. – Az enyém nem fér bele egyik régi ruhájába sem – mondta Millicent. – Az enyém már nem sminkeli magát – fedte fel Ava. – Az enyém sajtot eszik – sóhajtott Reena. Beatrix sápadtnak tűnt. – Ha az én feleségem ilyesmivel próbálkozna, mehetne a boszorkányokhoz lakni – jelentette ki Chaddick, pulykacombot rágcsálva. – Az örök boldogság túlvilági birodalmának ábrázolásain egyetlen csúnya hercegnőt sem látni. Ekkor észrevette, hogy Agatha megrezzen mellette. – Ó, kérlek, ne vedd sértésnek! Ebédidőre Agatha már teljesen elfelejtette, hogy valaha báli párra vágyott, és legszívesebben akár mászva is visszament volna Sophie-hoz. De sem ő, sem Hester, sem Anadil nem jelent meg az ebédnél (ami azt illeti: Pötty sem), és a Végességesek mintha furcsamód visszahúzódtak volna a tisztás másik széle felé. Közben hallotta, hogy a Végestelen-lányok nevetgélnek; mert Chaddick újra és újra elmondta a „kérlek, ne vedd sértésnek!” jelenetet különböző csoportoknak. Ami ennél is rosszabb: Tedros a két lópatkódobás között folyton furcsa pillantásokat vetett rá (különösen furcsán nézett rá azok után, hogy véletlenül az ölébe borította az egész tál borjúragut). Kiko huppant le melléje. – Ne szomorkodj! Nem lehet igaz. 309

– Micsoda? – A két-fiú-dolog. – Miféle két-fiú-dolog? – Tudod, egyezséget kötöttek, hogy inkább két fiú együtt megy a bálba, mintsem téged felkérjenek. Agatha csak bámult. – Jaj, ne! – Kiko felsikoltott és elmenekült. A jótettekórán Dovey professzor dolgozatot íratott velük arról, hogy miként oldanának meg a bálon esetleg előforduló nehéz helyzeteket. Például: 1. Ha a bálban vagy valakivel, aki nem az elsődleges választottad, de az elsődleges választottad, akibe halálosan szerelmes vagy, táncra kér, mit teszel? A) Kedvesen közlöm vele, hogy ha táncolni akar velem, engem kellett volna párjául választani a bálba. B) Táncolsz vele, de csak gyors voltát. C) Otthagyod a báli párodat az elsődleges választottadért. D) Megkérdezed elsődleges választottadat, hogy őt hogyan érinti ez. Agatha a D választ választotta, és megjegyzésként aláírta: „Kivéve, ha senki nem kér fel a bálra, nemhogy táncolna velem. Rám ez a kérdés nem vonatkozik.” 2. Miután megérkezel a bálba, észreveszed, hogy a barátnőd lehelete kibírhatatlan fokhagyma- és halszagú. Ám a barátnőd azzal a fiúval van, akivel te szerettél volna a bálba menni. Mit teszel? A) Azonnal szólsz barátnődnek a kellemetlen szagról. B) Nem szólsz, hiszen a barátnőd tehet róla, hogy bűzlik. C) Nem szólsz, mert élvezed nézni a kínos jeleneteket. D) Nem teszel említést a rossz leheletről, de felajánlasz neki egy mentás cukorkát. Agatha az A választ jelölte meg és hozzátette: „Mert a rossz lehelet

310

legalább csak időleges. A csúnyaság örök.” 3. A Jó aulájába berepül egy törött szárnyú galambfióka, az utolsó keringő alatt a táncparkettre zuhan, és nagy a veszély, hogy eltapossák. Mit teszel? A) Sikítasz, és leállítod a táncot. B) Befejezed a táncot, aztán gondoskodsz a galambfiókáról. C) Kirúgod a galambfiókát a táncparkettről, hogy biztonságban legyen, aztán később gondoskodsz róla. D) Rögtön félbehagyod a táncot, és megmented a galambot. Akkor is, ha ezzel bosszúságot okozol a párodnak. Agatha a D választ adta. „Párom képzeletbeli. Biztosra veszem, hogy nem lenne ellenére.” A következő 27 kérdésre ugyanilyen szellemben válaszolt. Dovey professzor asszony savanyúcukor tanári asztalánál trónolva osztályozta a teszteket; az átnézetteket csillogó üveg sütőtök papírnehezék alá tette; arca egyre komorabb lett. – Pontosan bekövetkezett, amitől tartottam! – bosszankodott, azzal visszaadta a dolgozatokat növendékeinek. – Válaszaitok hiúságról és gondolatszegénységről árulkodnak. Sőt! Esetenként egészen galádok. Nem csoda, hogy az a Sophie mindannyiótokat becsapott! – Pedig a támadásoknak vége, ugyebár – jegyezte meg Tedros halkan, kissé sértődötten. – Ebben neked nincs érdemed! – mordult Dovey professzor, azzal visszaadta neki javításoktól pirosló dolgozatát. – Az, hogy egy Végességes megnyerhette a Mesetlont, mérhetetlen szégyen az iskolánkra nézve. És nincs Végestelen, aki elkapná! Egyetlen Végestelen sem képes ártalmatlanná tenni – mondta, és egy egész köteg dolgozatot csúsztatott végig a padsoron. – Emlékeztetnem kell benneteket arra, hogy a Ki mit tud? Cirkusz négy nap múlva lesz?! És aki ezt a versenyt megnyeri, annak az iskolájában lesz a Mesék Nagyelőadója a következő versenyig? Azt akarjátok, hogy a Nagyelőadót átköltöztessék a Rossz oldalra? Azt akarjátok, hogy az év hátralévő részében szégyenteljesen át kelljen ballagnotok minden olyan órára, amit ott tartanak?

311

Senki nem tudott a szemébe nézni. – Ahhoz, hogy a Jók közé tartoztok, bizonyítanotok kell, hogy Jók vagytok, Végestelenek – figyelmeztette őket Dovey professzor. – Védelmez. Megbocsát. Segít. Ad. Szeret. Ezek a mi szabályaink. De ti döntötök, hogy követitek-e ezeket, hogy ezek szerint éltek-e. A tanárnő végignézte a dolgozatokat, minden rossz választ megkritizált. Agatha éppen odébb tolta visszakapott sajátját. Aztán meglátott egy feliratot a sarokban:

Amikor a tündérek az óra végét jelezték, Dovey professzor minden Végestelent kitessékelt, becsukta a sütőtök cukorka ajtót, és be is zárta. Amikor visszafordult, Agathát a tanári asztalon találta. Éppen egy cukorkát majszolt. – Tehát ha követem a szabályokat – kezdte a lány hangosan csámcsogva –, akkor nem vagyok boszorkány. Dovey nézte az íróasztalán keletkezett lyukat, de nem tett rá megjegyzést. – Igen. Csak egy igazán Jó lélek él e szabályok szerint. – Mi van akkor, ha az arcom Rossz? – Ó, Agatha, ne légy nevet… – Mi van akkor, ha az arcom Rossz? A tanárnő összerezzent az Agatha hangjában remegő keserűségtől. – Távol vagyok az otthonomtól, elvesztettem az egyetlen barátnőmet, és itt engem mindenki gyűlöl. Nem akarok mást, csak azt, hogy ez az egész valahogy jó véget érjen – mondta. Arca vöröslött az indulattól. – De Ön arra sem képes, hogy megmondja nekem az igazat. Az, hogy hogyan végzem itt, nem arról szól, hogy mennyire vagyok Jó, és nem is arról, hogy mi lakik a lelkemben. Hanem arról, hogy milyen a külsőm. – Apró nyálcseppek fröccsentek. – Soha nem kaptam esélyt. Dovey professzor egy hosszú pillanatig csak állt és az ajtót nézte. Aztán leült az asztalra Agatha mellé, letört egy darab tejkaramellát, és jóízűen beleharapott. – Mit gondoltál Beatrixről első látásra? 312

A lány a cukorkát nézte a tanárnő kezében. – Agatha? – Nem tudom. Szép volt – felelte kissé nyűgösen, mert eszébe jutott a bűzösre sikerült bemutatkozás. – És most? – Visszataszító. – Kevésbé szép? – Nem, de… – Tehát szép vagy nem? – Igen, első látásra… – Tehát a szépség csak egy pillantásig tart? – Nem, ha az ember igazán Jó ember… – Tehát az számít, hogy mennyire Jó az ember? Az imént mintha azt mondtad volna, hogy a külső számít. Agatha szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. – A szépség csak egy ideig versenyezhet az igazsággal, Agatha. Benned és Beatrixban több közös vonás van, mint gondolnád. – Nagyszerű! Állatalakban lehetek a szolgája – jegyezte meg Agatha, és még egy falatot harapott egy tábla nugátból. Dovey professzor felállt. – Agatha, mit látsz, amikor a tükörbe nézel? – Nem szoktam tükörbe nézni. – Miért? – Azért, mert a ló és disznó nem ücsörög a tükörképét bámulva. – Mitől félsz? Attól félsz, amit a tükörben láthatsz? – kérdezte Dovey professzor, közelebb hajolva a sütőtök cukorka ajtóhoz. – Nem félek a tükörtől! – horkant fel Agatha. – Akkor nézz bele ebbe! Agatha felnézett, és azt látta, hogy Dovey professzor mellett az ajtó sima, csiszolt tükörré változott. Elfordult tőle. – Ügyes trükk. Ez az, ami benne van a könyvében? – Nézz a tükörbe, Agatha! – szólította fel Dovey professzor nyugodtan. – Ez ostobaság! – A lány leugrott az asztalról, és ellépett a tanárnő mellett. Fejét leszegve lefelé nézett, hogy ne kelljen tükörképét látnia. Nem 313

találta a kilincset. – Engedjen ki! – Az ajtót tapogatta, és valahányszor megpillantotta magát, becsukta a szemét. – Ha belenézel a tükörbe, elmehetsz. Agatha nagyon akarta, hogy ujja világoljon. – Engedjen ki! – Előbb nézz a tükörbe! – ENGEDJEN KI, KÜLÖNBEN…! – Csak egy pillantást! Agatha klumpáját az üvegbe csapta. A tükör ezernyi darabra tört, a lány kezét a szeme elé kapva védekezett a szilánkok és a por ellen. Amikor a rombolás zaja elült, a törmelék a földön hevert, lassan felemelte a fejét. Új tükör ragyogott előtte. –Kérem, tüntesse el! – könyörgött Agatha, arcát a kezébe temetve. – Csak próbáld meg, Agatha! – Nem tudom. – Miért? – Mert ronda vagyok! – És mi van akkor, ha szép vagy? – Ó! Csak nézzen rám! – nyöszörgött Agatha. – Szerintem szép vagy. – De… – Szerintem olyan vagy, mint a mesekönyvbeli lányok, Agatha. – Nem olvasok olyan szemetet! – csattant fel Agatha. – Nem lennél itt, ha nem olvasnál. Agatha mélyet sóhajtott. – Ugyanúgy olvasod a mesekönyveket, mint a barátaid, kedves – jelentette ki Dovey professzor nagy bizonyossággal. – A kérdés csak az, hogy miért. Agatha hosszú ideig nem szólalt meg. – Ha szép lennék… – Szép vagy, kedves. Agatha felnézett. Szeme csillogott. – Boldog lennék. – Ez furcsa – mondta a tanárnő, asztalához visszalépve. – Éppen ezt mondta nekem Szűzvölgyi Ella is… 314

– Ó, éljen, éljen Szűzvölgyi Ella! Nagy igazságot fedezett fel! – duzzogott Agatha. – Amikor megtudtam, hogy szeretne elmenni a bálba, de nem tud, meglátogattam. Csak új arcra és egy pár szép cipőre volt szüksége. – Nem értem, mi köze lenne ennek… – Agatha szeme tágra nyílt. – Ella… Hamupipőke? – Bármilyen híres történet, nem az a legjobb munkám – mondta a tanárnő, sütőtök papírnehezéket simogatva. – Tudod, ezeket Szűzvölgyben árulják. Igazán nem volt szerencsés, hogy éppen ez lett Ella hintója, de most már mindegy. Agatha hátrahőkölt. – De… de ez azt jelenti, hogy ön… hogy ön… – Igen. A legáhítottabb tündérkeresztanya vagyok a Végtelen-erdőben. Szolgálatodra, kedvesem. Agatha szédült. Forgott vele a világ. Az ajtónak dőlt. – Figyelmeztettelek, amikor megmentetted azt a gorgót, Agatha – emlékeztette Dovey professzor. – Nagy tehetség vagy. Olyan Jó, hogy bármilyen Rosszat le tudsz győzni. Olyan Jó, hogy megtalálhatod a „boldogan éltek” befejezést akkor is, ha eltévedtél! Minden, amire szükséged van, benned van, Agatha. És most még nagyobb szükség van arra, hogy használd ezt a belső erődet. De ha csak a szépség tart vissza, kedvesem… – Felsóhajtott. – Nos, azon könnyen segíthetünk, nemdebár? Azzal zöld ruhájába nyúlt, és vékony, cseresznyefa varázspálcát vett elő. – Most pedig kívánj szépen valamit! Agatha pislogott, hogy biztosan tudja, ébren van-e. A mesékben mindig megbüntetik az olyan lányokat, mint ő. A mesékben a csúnya lányok kívánságait sosem teljesítik. – Bármit kívánhatok? – kérdezte elcsukló hangon. – Bármit – felelte tündérkeresztanyja. – És hangosan ki kell mondanom? – Nem vagyok gondolatolvasó, kedves. Agatha könnyek között nézett rá. – De ez… Én… még soha senkinek nem mondtam el… – Akkor éppen ideje. Agatha remegve nézett a varázspálcára, aztán behunyta a szemét. Ez 315

valóban megtörténhet? – Azt kívánom… Nem kapott levegőt. – Hogy legyek… tudja… szóval… – Attól tartok, a varázslat csak meggyőző, határozott kívánságokat teljesít – mondta Dovey professzor. Agatha levegőért kapkodott. Csak Sophie-ra tudott gondolni. Sophie-ra, aki úgy nézett rá, mint egy kutyára. SZEREZZ MAGADNAK SAJÁT ÉLETET! Szívét hirtelen harag feszítette. Fogát csikorgatta, kezét ökölbe szorította, felemelte a fejét, és azt kiáltotta: – Szép akarok lenni! A varázspálca meglendült. Aztán rémisztő reccsenés hallatszott. Agatha kinyitotta a szemét. Dovey professzor elkomorodva nézte a törött varázspálcát. – Ez a kívánság kissé ambiciózus. Kénytelenek leszünk ezt a hagyományos módon megoldani – jelentette ki. Azzal éles füttyszót hallatott, és hat rózsaszín, hét láb magas, szivárványhajú nimfa reppent be az ablakon, és felsorakoztak a Dovey professzor előtt. Agatha a tükör felé hátrált. – Egy pillanat… ez így… – Kíméletesek lesznek. Lehetőség szerint. Agatha egyetlen sikoltást volt képes hallatni, aztán a nimfák ádáz bölénycsordaként vetették rá magukat. Dovey professzor eltakarta a szemét, hogy ne lássa a rettenetes jelenetet. – Tényleg túl magasak. Amikor Agatha kinyitotta a szemét, árnyékos helyen találta magát. Teste sajgott, és olyan furcsa érzése volt, mintha napokig aludt volna. Homályosan látta a teljesen felöltöztetett testét egy zöld székben. Már nem volt lekötözve. A Tükröm-tükröm teremben ült. A nimfák már nem voltak ott. Agatha felugrott a székből. Az aromafürdő-medencékben illatos-habos víz állt. Előtte a rózsapiros sminkasztalon üvegcsék százai: nyitott tégelyek, 316

bennük krémek, festékek, arcpakolások. A mosdótálban használt borotvák, reszelők, ollók, csipeszek. A padlón rengeteg levágott haj. Agatha felvett egy maroknyit. Szőke. Tükör. Hirtelen körbefordult, de a többi sminkpult eltűnt. Rémült izgatottsággal érintette meg haját, bőrét. Minden lágyabbnak, puhábbnak tűnt. Megérintette ajkát, orrát, állát. Sokkal simábbnak érezte. „Csak új arcra volt szüksége.” Hátradőlt a széken. Megcsinálták. Megtették a lehetetlent! Átlagos lett. Olyan, mint bárki más. Nem… nem olyan, mint bárki más. Kifejezetten szép! Szerethető… Gyönyörű! Végre élhet. Végre boldog lehet! Albemarle, a harkály az ajtó feletti fészkében éppen szunyókált; különösen hangos, méltatlankodó kiáltást hallatott, amikor az ajtó hirtelen kicsapódott. – Jó éjszakát, Albemarle! A madár kinyitotta az egyik szemét, a szemüvegén át pillantott le. – Jó éjszakát, Aga… Ó, szentséges…! Agatha mosolya még ragyogóbb lett, amint felment a lépcsőn az emeletre. Fel kell mennie az ebédlő melletti aranyozott tükörhöz (minden tükör helyét pontosan ismerte az épületben, hogy elkerülhesse őket). Szédítően könnyűnek érezte magát. Vajon felismeri a saját tükörképét? Lépteket hallott, Reena és Millicent bámultak le rá a csigalépcső korlátján kihajolva. – Szia, Reena! – köszönt rá ragyogó jókedvvel Agatha. – Szia, Millicent! Annyira meglepődtek, hogy egyikük sem tudott szólni. A lépcsőházba sasszézva Agatha érezte, hogy ajka még szélesebb mosolyra húzódik. Chaddick és Nicholas éppen a Legendák obeliszkjén nézegették az egykori Végestelen-lányok portréit. – Rapunzel legalább 4 pontos – jegyezte meg Chaddick, hegymászómódra egy téglán lógva. – De ez a Martine határozottan 9-es. – Kár, hogy lóként végezte – felelte Nicholas. 317

– Csak várd meg, hogy Agatha felkerüljön a falra. Az ő pontszáma… – Mi lesz? Hány pontot kapok? Chaddick ekkor Agatha felé fordult. Tátva maradt a szája. – Macska járt erre? – vigyorgott Agatha. – Úgy látszik, elvitte a cica a nyelvedet. – Óóóó… – szólt Nicholas, mire Chaddick lerúgta az oszlopról. Agatha olyan szélesen mosolygott, hogy az már fájt; ment, ment egyre feljebb a Vitézség-torony lépcsőin az étkezőterem felé. Könnyű léptekkel haladt el az aranyozott dupla ajtó királykék boltíve alatt; kész volt szembenézni a benti tükörrel, kész volt érezni, amit Sophie egész életében érzett. Éppen nyitotta volna az ajtót, amikor az hirtelen kinyílt. – Elnézést… Agatha előbb hallotta a hangot, mint hogy meglátta volna. Lassan felnézett; szíve hevesen vert. Tedros nézte, csak nézte. Olyan zavartnak tűnt, hogy Agatha azt hitte, akaratlanul valami galád átokkal kővé változtatta. Tedros köhécselt, mintha a hangját igyekezne megtalálni. – Ööö… Szia! – Szia! – felelt Agatha, kissé idétlenül mosolyogva. Csend. – Mi a vacsora? – kérdezte, még idétlenebbül. – Pecsenyekacsa – hebegte Tedros. Aztán újra köhögött. – Bocsáss meg! Csak… olyan… ahogy kinézel… szóval… Agathát hirtelen furcsa érzés fogta el. Megrémítette. – Tudom… mintha nem is én lennék – hadarta, aztán befordult a sarkon, és gyorsan elszaladt. A folyosóra rohant, és elrejtőzött egy portré kerete alatt. Mit tettek vele? Kicserélték a lelkét, amikor új arcot adtak neki? Kicserélték a szívét, amikor új testet adtak neki? Miért izzad a tenyere? Miért remeg a gyomra? Hol vannak a pikírt megjegyzések, amik mindig készen álltak, hogy Tedros megkaphassa, amit megérdemel? Az ég szerelmére, mi a csoda vehette rá, hogy mosolyogjon egy fiúra? Hiszen utálja a fiúkat! Akkor sem mosolyogna egy fiúra, ha kardéllel kényszerí… Agatha rádöbbent, hogy mégis. 318

A portré, ami alatt állt, nem is portré volt. A rémülettől kiverte a hideg verejték; ott állt a hall hatalmas tükre előtt. Kész volt szembenézni az idegennel. Agatha döbbenten csukta be a szemét. Aztán kinyitotta. De a fürdő… az üvegcsék… a szőke haj… Döbbenten a falnak tántorodott. A kívánság… a varázspálca… Ám ez mind a tündérkeresztanya fortélya volt. Mert a nimfák egyáltalán nem csináltak semmit Agathával. Nézte zsíros, fekete haját, bogárszemeit; döbbenten a földre rogyott. – Még mindig ronda vagyok! Még mindig boszorkány vagyok! Egy pillanat. És Albemarle? És Reena, Chaddick… Tedros? Ők is tükrök voltak, nemde? Tükrök, amik azt mondták, hogy már egyáltalán nem ronda. Agatha lassan felállt, óvatosan megnézte magát újra. Életében először nem kapta el tekintetét a tükörről. A szépség csak egy ideig versenyezhet az igazsággal, Agatha. Oly sok évig hitte azt, hogy a külseje határozza meg, hogy az, aminek látszik. Szerethetetlen, sötét színű boszorkány. De a folyosón elhitte, hogy valami más lett. Egy pillanatra felszabadította a szívét, levette róla a láncait, és hagyta, hogy beléáramoljon a fény. Agatha gyengéden megérintette az arcát a tükörben; belső ragyogás áradt belőle. Azért nem ismerte meg senki ezt az arcot, mert olyan boldog volt. És most már nincs visszaút. Az elhullajtott útjelző morzsák eltűntek. A morzsák helyett már az igazság vezette. Varázslatnál is nagyobb igazság. Egész végig szép voltam. Agatha mély, lélektisztító zokogásban tört ki, de egyetlen pillanatra sem gyengült meg mosolya. Nem hallotta, hogy valaki messze tőle élete legrosszabb rémálmából riadt fel. 319

Ahova a herceg is gyalog jár; avagy a remény váratlan helyen bukkan fel

A Jók és Rosszak Iskolájának tanulói azt gondolták, hogy a varázslat varázsigéket jelent. Agatha azonban minden varázslatnál nagyobb erőt talált egy mosolyban.

Bárhová ment, szájtátva bámulták, halkan sugdolóztak róla, mintha olyan nagyon varázsos lenne, hogy azt növendékek, sőt tanárok sem érthetik, amilyent még nem láttak soha. Aztán az egyik napon, amikor éppen a reggeli óráira igyekezett, Agatha látta, hogy őt is elvarázsolták. Mert először ment szívesen az iskolába. A többi változás ugyanilyen fondorlatos volt. Észrevette, hogy már nem undorodik az egyenruhája szagától. Nem rettegett az arcmosástól, és nem sajnálta az időt a fésülködésre. Annyira belemerült a báli táncpróbákba, hogy összerezzent, amikor a farkasok az óra végét tutulták. És míg korábban gúnyt űzött Jó házi feladatából, most szorgalmasan elolvasta a kijelölt oldalakat, nagyon élvezte a halálos boszorkányok eszén túljáró, szüleik halálát megbosszuló, testüket, szabadságukat, sőt életüket az igaz 320

szerelemért feláldozó hősnők történeteit. Agatha becsukta a könyvét, és nézte, ahogy a tündérek világító lampionokat aggatnak a Kék-erdő fölé a bálra. Igazán csodálatos, hogy mire képes a Jó. Néhány héttel ezelőtt ezt nem lett volna képes beismerni. De most, ahogy ágyában feküdt, a lampionok bevilágította éjszakában, az otthoni szobájára gondolt, a gavaldoni házra, és nem emlékezett az illatára. Hirtelen Perrszepó szemének színe sem jutott eszébe… Anyjának hangját sem ismerte volna fel… Aztán elérkezett a nap, amikor már csak kettőt kell aludni a bálig. A Tehetségek Cirkuszát másnap tartják. Pollux körbejárta az osztálytermeket. Fejét ezúttal ösztövér teknőspáncélján viselte. Bejelentette a szabályokat. – Közhírré tétetik! Közhírré tétetik! Az Iskolamester utasítására, a Jótudományi és Varázslat-technikai Szakképző Intéz… – Csak a hirdetményt mondja! – mordult rá Anemone professzor. Pollux savanyú ábrázattal, zsémbesen elmagyarázta, hogy a Cirkusz a Jók és a Rosszak tehetségversenye, ahol a legjobb 10 Végestelen és a legjobb 10 Végességes méri össze az összemérendőket. Egyenként mutatják be a színpadon, mit tudnak. A verseny végén a győztes megkapja a Cirkuszkoronát és a Mesék Nagyelőadója varázslatos módon a győztes iskolájába kerül. – A nagyelőadó persze emberemlékezet óta nem mozdult jelenlegi helyéről – szusszant Pollux. – Elég jól beágyazódott. – Kikből áll a zsűri? – kérdezte Beatrix. – A zsűri egytagú. Így egyhangú döntést tud hozni. Az Iskolamester, természetesen, de szintén természetesen nem fogjátok látni – közölte Pollux kissé sértődötten. – Ami az öltözködést illeti… Javaslom, hogy szolid, a feltűnést kerü… Anemone professzor kirugdalta Pollux fejét az ajtón. – Elég! Holnap megtörténnek a báli felkérések, és csak a hercegetek arcára kell gondolnotok, semmi másra! A tanárnő a tanteremben járkált, Agatha pedig figyelte, ahogy a lányok lehunyt szemmel elfogadják a felkérést. Annyira figyeltek, hogy orruk ráncot vetett a nagy igyekezettől. Pollux odakint nyöszörgött. Agatha gyomra összeszorult. 321

Tanulmányi eredménye miatt biztosan beválogatják a cirkuszi csapatba. Tehetségverseny? Hiszen neki nincsenek tehetségei! Ugyan ki vinné el a bálba, miután az egész iskola előtt megalázza magát? Ha pedig senki nem kéri fel… – Akkor boszorkány vagy, és megbuktál – emlékeztette Millicent, mivel Agatha még mindig nem látott kérőarcot maga előtt. Agatha csukott szemmel töltötte Uma minden óráját, de nem látott mást, csak egy opálosan fehér, elmosódott alakot, ami eloszlott, valahányszor kinyújtotta felé a kezét. Elkedvetlenedve csoszogott vissza a kastélyba. Odabent észrevette, hogy néhány növendék csoportosul a lépcsőházban. Élénken, izgatottan sugdolóznak. Odalépett Kiko mellé. – Mi folyik itt? Kiko nagyot sóhajtott. Az angyalok festette V betűt a torony falán valaki heves vörös vonásokkal firkálta be.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte Agatha. – Azt, hogy Sophie újra ránk fog támadni – felelte egy hang. Agatha a hang irányába fordult. Tedros állt előtte ujjatlan kék ingben; izzadt volt, kipirult a kardvívóedzéstől. Hirtelen nagyon zavartnak tűnt. – Ööö… elnézést… zuhanyoznom kell. Agatha feszengve nézte a falat. – Azt hittem, a támadásoknak már vége. – Ezúttal elkapom – jelentette ki Tedros, a falat bámulva. Agatha mellett állt. – Az a lány halálos méreg. – Sértődött, Tedros. Úgy gondolja, megígértél neki valamit. – Nem érvényes ígéret, amit színleléssel csikarnak ki. Kihasznált engem, hogy győzzön a Mesetlonban. Ahogy téged is kihasznált. – Egyáltalán nem ismered őt – jelentette ki Agatha. – Még mindig szeret téged. És még mindig a barátnőm. – Az ördögbe! Neked jobb lelked van, mint nekem, mert egyáltalán nem 322

értem, mit látsz benne. Én csak egy manipulatív boszorkányt látok. – Nézd meg alaposabban! Tedros elfordult. – Vagy ideje, hogy valaki másra nézzek. Agathát megint rosszullét fogta el. – Ó… késésben vagyok – mondta, azzal a lépcső felé botorkált. – A történelemóra erre lesz. – Mosdóba megyek… – szólt vissza. – De ez a fiúk tornya! – A fiúmosdó… tökéletesen megfelel… Gyorsan lebukott egy félmeztelen triton szobra mögé. Levegőért kapkodott. Mi történik velem? Miért nem kap levegőt Tedros közelében? Miért szédül, valahányszor a herceg ránéz? És miért néz rá Tedros úgy, mintha… lány lenne? Agatha majdnem felsikoltott, de sikerült türtőztetnie magát. Meg kell akadályoznia Sophie újabb támadását. Ha Sophie meggondolja magát, ha megbocsátásért könyörög Tedrosnak, akkor még van remény, hogy a fiú visszafogadja! Ez lehet ennek a mesének a „boldogan éltünk” vége. Akkor nem lesz több furcsa pillantás, nem lesz több gyomor-összerándulás, nem lesz több félelem, hogy miként parancsoljon a szívének. Növendékek és tanárok özönlöttek az elcsúfított folyosórészre; Agatha eközben lépcsőkön rohant fel, Merlin szoborkertjébe, ahol a sövények a tűz után kezdték visszanyerni régi alakjukat. A fiatal Arthurt ábrázoló kis tóban álló utolsó szoborhoz szaladt; a leendő király izmos karjával éppen a kardot húzta ki a kőből. Ám a zöld szoborban nem Arthurt látta, hanem a fiát, ahogy éppen rákacsint. Agatha rémületében elpirult, és a jéghideg vízbe ugrott. – Engedj át! – mordult a hídon útját álló tükörképének. – Meg kell állítanom Sophie-t, mielőtt… – Szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Egy pillanat. Hol vagyok én? Elragadó hercegnő nézett vissza rá; haja szép kontyban, arany levelekkel hímzett gyönyörű éjfélkék ruha, nyakában rubinfüggő, fején kék orchideákból fűzött tiara. Bűntudat mardosta. Felismerte azt a mosolyt. – Sophie? 323

– Jó a Jóval, Rossz a Rosszal, Vissza a tornyodba, hogy ne legyen nagy baj. – Hát, úgy látszik, már határozottan Rossz vagyok, szóval engedj át! – parancsolta Agatha. – Miért? – kérdezte a hercegnő. – Mert még mindig le akarod vágatni a hajadat? – Mert többször gondoltam a te hercegedre! – Éppen ideje volt. – Jó. Szóval engedj… Micsoda? – mordult Agatha. – De hiszen ez Rosszaság! Sophie, ő a te igaz szerelmed! A hercegnő mosolygott. – Legutóbb felhívtam rá a figyelmedet. – Tessék? Ki hívta fel a… mikor? Aztán Agatha felidézte, milyen beszélgetés zajlott közöttük, amikor legutóbb a hídon járt. Ő a tiéd. Agatha szeme tágra nyílt. – De az azt jelenti… hogy te… hogy te… – Kétségtelenül Jó vagy. Most pedig, ha megbocsátasz, készülnünk kell a bálra. Azzal Agatha hercegnő eltűnt, már semmi nem tükröződött, és a láthatatlan sorompó fenn maradt. – Hmmm. A hatodikat eszed – szólt Kiko, és nézte, ahogy Agatha még egy szelet cseresznyés pitét vesz magának. Agatha tudomást sem vett róla, befalta, lenyelte vele a bűntudatot. Elmondja Sophie-nak. Igen, mindent elmond neki, és a barátnője hisztérikusan felnevet, és a helyére teszi. Még hogy ő hercegnő? És Tedros az ő igaz szerelme? – Azt megeszed? – kérdezte Agatha teli szájjal. – És én még azt hittem, hogy fejlődsz – sóhajtott Kiko, átcsúsztatva neki a süteményadagját. Miközben a finomságot falta, Agatha megint azon gondolkodott, hogyan lopózhatna be a Rosszak Iskolájába. Az első támadások idején a tanárok a Jó tornyait anti-Mogrif varázslattal védték, mert rájöttek, hogy Sophie 324

molylepke, béka és tavirózsalevél alakjában tört be az épületbe. A lány azonban így is be tudott jutni. Tehát biztosan van egy másik átjáró – gondolta Agatha. Nem is gondolkodott, csak ment; egyszer csak azt vette észre, hogy az étkezőcsarnokból oda megy, ahova mindig is menni szokott, ha válaszokat akart kapni. Agatha rögtön észrevette, hogy a Jó galériája új kiállítási darabokat kapott. Tedros véres Mesetlon-tunikáját állították ki külön vitrinben. Mellette a tárló felirata: AZ ÉVSZÁZAD VIADALA; és a cím alatt röviden leírták Tedros és Sophie balsorsú szövetségét. Tucatnyi ujjlenyomatot látott az üvegen; nyilvánvalóan bámész lányok áhítatának maradványai. Agatha gyomra felkavarodott a gondolattól. Az Iskolatörténet részre ment, ahol az építés különböző szakaszait, a tornyok, épületszárnyak építésének sorrendjét mutatták be. Rejtett átjárót keresett a rajzokon, de hamarosan megfájdult a szeme, és az ismerős beugró felé indult. Elhaladt az összes olvasó gyereket ábrázoló festmény előtt, ahhoz a darabhoz lépett, amin a fénykoronás Sophie a tóparton üldögél. Szeme könnybe lábadt, ahogy meglátta magukat együtt, egyszer volt, hol nem volt, amikor még barátnők voltak. Az Iskolamester magas tornyában Ténetész hamarosan megírja történetük végét. Milyen messze viszi őket a mese vége attól a napsütötte parttól? Aztán a mellette lévő utolsó képre nézett. Sötét látomás: gyerekek vetik mesekönyveiket máglyára, lángok és füst emészti fel a környező erdőt. A Könyvfaló-prófécia – mondta lady Lesso. Vajon ez Gavaldon jövője? Halántéka lüktetett, próbálta értelmezni mindezt. Kit érdekel, ha gyerekek könyveket égetnek el? Gavaldon miért olyan fontos Sadernek és az Iskolamesternek? És a többi város, falu? „Miféle más városok?” Sokáig nem tulajdonított jelentőséget az Iskolamester ezen szavainak. Befejezetlen gondolatnak tartotta. A világ falvakból és városokból áll valahol Gavaldon erdőségén túl. De róluk miért nincs kép ebben a galériában? Az ő gyerekeiket miért nem rabolták el? Nyaka bizsergett, elvörösödött. Egy gondolat. És jobban megnézte a festett gyerekek felé közeledő füstfelhőket. Mert tudta, hogy egyáltalán nem 325

felhők. Hanem árnyékok. Ormótlan és fekete árnyékok. Az égő erdőből osonnak a városba. És egyáltalán nem tűntek emberinek. Hirtelen megnőtt, meghajolt a falon a saját árnyéka. Agatha rémülten hátrafordult… – Sader professzor… – hebegte. – Attól tartok, nem vagyok valami jó festő, Agatha – szólalt meg a történelemtanára. Kezében öltönyével egyező színű bőrönd. – A legutóbbi művemre adott reakciók meglehetősen kedvezőtleneknek tekinthetők. – De mik azok az árnyékok? – Úgy gondoltam, körbenézek egy kicsit, miután felfedeztem, hogy hiányzik néhány tövis a Rossz kiállítóterméből. Van úgy, hogy a galádok pontosan úgy viselkednek, pontosan azt teszik, amit az ember gondol róluk – sóhajtott, azzal elindult az ajtó felé. – Egy pillanat! Mi az utolsó festménye? – kérdezősködött kitartóan Agatha. – Azt mutatja, hogyan végződik a mesénk? Amiben Sophie és én vagyunk? A professzor hátrafordult. – Tudod, Agatha, a látnokok egyszerűen nem válaszolhatnak kérdésekre. Ha válaszolnék a kérdésedre, büntetésként rögtön tíz évet öregednék. Ezért van az, hogy a látnokok többsége szörnyen öregnek tűnik. Elkövetnek néhány hibát, mire rájönnek, hogy ne válaszoljanak kérdésekre. Szerencsére én csak egyszer követtem el ilyen hibát. Elmosolyodott, és folytatni akarta az útját kifelé. – De tudnom kell, hogy Tedros-e Sophie igaz szerelme! – kiáltott Agatha. – Kérem mondja meg, hogy megcsókolja-e? – Tanultál valamit a galériából, Agatha? – kérdezte Sader visszafordulva. Agatha a Sader körül álló kitömött állatokat nézte. – Azt, hogy magának a legjobb növendék a kitömött növendék? Sader nem mosolygott. – Nem minden hős ér el dicsőséget. De akik elérik, azokban van valami közös. – Nyilvánvalóan azt akarta, hogy Agatha kitalálja, mi az. – Galádokat ölnek? – Nem tehetsz fel nekem kérdést. 326

– Galádokat ölnek. – Gondolkozz mélyrehatóbban, Agatha. Mi a közös a legnagyobb hőseinkben? Agatha követte a professzor opálos tekintetét a mennyezetről lógó királykék zászlók felé. Mindegyik zászló egy-egy híres hőst ábrázolt. Hófehérke üvegkoporsóban, Hamupipőke, amint felveszi az üvegcipellőjét, Babszem Jankó lemészárolja a föléje magasodó óriást, Juliska belöki a boszorkányt a kemencébe… – Megtalálják a boldogságot – felelte Agatha bátortalanul. – Nos… Most folytatnom kell a kitömést, amit félbehagytam. – Várjon… Agatha a zászlókat nézte, és erősen gondolkodott. Mélyebben. A felszín alatt mi a közös ezekben a hősökben, hősnőkben? Az biztos, hogy mind szépek voltak, kedvesek, győzedelmesek. De honnan indultak? Hófehérke a mostohaanyja árnyékában élt. Hamupipőke két nővérének szolgálólánya volt. Babszem Jankót az anyja ostobának nevezte. A gyermek Júliát a szülei kitették az erdőbe meghalni… Nem a sorsuk volt a közös bennük. Hanem az, ahonnan indultak. – Megbíztak az ellenségeikben – jelentette ki Agatha. – Igen. A meséjük akkor kezdődött, amikor a legkevésbé számítottak rá – mondta Sader. Az ezüsthattyú fényesen csillant meg zakója zsebén. – Miután kijárták a mi iskolánkat, az erdőbe kerültek, ahol várták a nagy csatát; szörnyekre, boszorkányokra számítottak. Ám a meséjük a saját otthonukban bontakozott ki. Nem vették észre, hogy a galádok azok, akik a legközelebb állnak hozzánk. Nem jöttek rá, hogy a hős csak úgy találhat a „boldogan éltek” befejezésre, ha előbb a közvetlen környezetében néz körül. Az orra előtt, mondhatni. – Tehát Sophie-nak a közvetlen környezetében, az orra előtt kell körülnéznie – összegezte Agatha bosszúsan, ahogy Sader ismét elindult. – Tehát ez a tanácsa? – Nem Sophie-ról beszéltem. Agatha csak bámult, szóhoz sem jutott. – Mondd meg nekik, hogy ne aggódjanak – szólt vissza az ajtóból. – Már találtam helyette másikat. 327

Az ajtó becsukódott mögötte. – Várjon! – rohant utána Agatha, és feltépte az ajtót. – Olyan helyre megy, ahol… De Sader professzor már nem volt a folyosón. A lány kirohant a lépcsőházba, de Sader ott sem volt látható. Egészen egyszerűen eltűnt. Agatha a négy lépcsőházat összekötő aulában állt. Gyomra remegett. Biztosan van valami, amire nem figyelt fel, amit nem vett észre. Valami, ami azt mondja, hogy ezt az egészet félreértette. Ekkor szavak lüktettek fel a gondolataiban, figyelmet követeltek. Az orra előtt. Ekkor látta meg. Csokoládémorzsák felfelé a Becsület Kollégium lépcsőjén. A csokoládémorzsák nyomvonala háromemeletnyi kék üveglépcsőn, a szobák folyosójának gyöngyházmozaikján húzódtak végig, majd a nyom a fiúmosdónál hirtelen megszakadt. Agatha fülét a gyöngyházberakásos ajtóra tapasztotta, és elhúzódott, amikor meglátta, hogy a szemközti ajtón két Végestelen-fiú lép ki. – Elnézést… – hebegte. – Én… én csak… – Ez az, amelyik a fiúmosdót szereti – hallotta, amint a fiúk elhaladtak mellette. Agatha mélyet sóhajtott, és benyitott az ajtón. A Becsület-torony mosdója kevésbé mosdónak, inkább mauzóleumnak tűnt; márványpadló, tritonfrízek, egymással harcoló tengeri kígyók; a piszoárok öblítővize királykék; masszív elefántcsontszínű fülkék, mindegyikben zafírtoalett és fürdőkád. A Végestelen-lányok mosdója parfümtől bűzlött, itt tiszta bőr és egy kis verejték illata keveredett. A csokoládémorzsákat követve a fülkék és a nedves kék kádak mellett valahogy eszébe jutott, hogy melyiket használhatta nemrég Tedros… Arca rögtön céklavörös lett. Mióta gondolsz te fiúkra? Mióta gondolsz te fürdőkádra? Neked teljesen elment az… Szipogás. Az utolsó fülkéből. – Van ott valaki? – szólt Agatha. Semmi válasz. Kopogott. 328

– Foglalt – válaszolt egy nyilvánvalóan tettetett mély hang. – Pötty, nyisd ki az ajtót! Hosszú csend. Aztán az ajtó retesze kattant. Pötty ruhája, haja, a fülke mind csupa csokoládémorzsa volt; mintha a vécépapírt próbálta volna ehetővé változtatni, de csak rendetlenséget sikerült csinálnia. – Azt hittem, Sophie a barátnőm! – hebegte. – De aztán elfoglalta az ágyamat, elvette a barátaimat, kiraktak a szobából, és nem volt hová mennem. – És most a fiúmosdóban laksz? – Nem mondhatom meg a Végességeseknek, hogy kirúgtak! – panaszolta Pötty, orrát a ruhaujjába fújva. – Még jobban megkínoznának, mint amennyire most gyötörnek! – De biztosan találhatnál más helyet… – Az étkezőcsarnokban próbáltam, de egy tündér megcsípett, mielőtt elmenekülhettem volna! Agatha arca grimaszba rándult. Pontosan tudta, melyik tündér volt az. – Pötty, ha valaki itt talál, megbuktatnak! – Jobb, ha megbuktatnak, mintsem hajléktalan, barát nélküli galád legyek – zokogta Pötty szemét a kezével takarva. – Mit szólna Sophie, ha vele tenné ezt valaki? Mit szólna ahhoz, ha elvennéd tőle a hercegét? Olyan Rossz senki nem lehet! Agatha feszengett. – Csak beszélnem kell vele – mondta nyugtalanul nyeldekelve. – Segítek neki visszaszerezni Tedrost, jó? Mindent helyrehozok, Pötty. Megígérem. A zokogás szipogássá csendesült. – Az igazi barátok mindig helyre tudják hozni a dolgokat, bármennyire is félrementek – bizonygatta Agatha. – Még az olyan boszorkányok is, mint Hester és Anadil? – pityergett Pötty. Agatha megérintette a vállát. – Igen, a boszorkányok is. Pötty lassan felnézett a kezéből. – Tudom, hogy Sophie szerint boszorkány vagy, de a mi iskolánkba egyáltalán nem illenél. Oda nem tudnál beilleszkedni. Agatha megint émelygett. Rosszul volt. 329

– Szóval… hogyan jutottál el egyáltalán ide? – kérdezte komoran, csokidarabokat szedegetve ki Pötty hajából. – Már nincs átjárás a két iskola között. – Dehogy nincs. Mit gondolsz, hogyan tudott Sophie éjszakánként átjutni ide? Agatha meglepetésében akaratlanul meghúzta Pötty haját.

330

Tünetek

A morajló csatornafolyó áradt a Jók és a Rosszak Iskolája között; csak a Tortúratréning-terem és a két iskola közötti felezőpont szakította meg. Sokáig Bestia őrizte a felezőpontot, ahol a tó tiszta vize a sáncárok mocskos, csatornaiszapos levévé válik. Az utóbbi két hétben azonban Sophie háborítatlanul járt oda-vissza ezen a föld alatti folyosón, és kétségtelenül ezen az éjszakán is visszatér, ahogy ígérte. Agatha egyetlen reménye az volt, hogy megállíthatja, mielőtt átérne a Jók Iskolájába.

Agatha a csatorna falába kapaszkodva lépdelt a Tortúratréning-terem felé. Szíve nagyon hevesen vert. Sophie sosem beszélt arról, hogy milyen büntetést kapott ott. Vajon Bestia láthatatlan sebeket ejtett rajta? Úgy bántalmazta, hogy arról senki sem tudhat? – Várd meg, míg kis híján megölik. Agatha hirtelen végignézett a folyosón. A hang forrását kereste. – Tedrosnak azt kell gondolnia, hogy te mentetted meg a haláltól – visszhangzott Anadil hangja. Agatha teste csatakos lett az izzadságtól. A csatorna szélén lépdelt óvatosan, és addig ment, amíg meg nem látta őket az alagút rozsdás rácsa előtt. – Az összes Végestelen azt fogja gondolni, hogy Anadil támadása, nem a tiéd – szólt Hester. Hangja túlharsogta a csatorna zúgását. – Tedros azt fogja 331

hinni, hogy te mentetted meg. Azt fogja gondolni, hogy az életedet kockáztattad érte. – És akkor szeretni fog? – kérdezte a harmadik árnyék. Agatha döbbenetében hátrahőkölt, lába megcsúszott. Hester hirtelen a hang irányába fordult. – Ki van ott? Agatha lassan, óvatosan előlépett az árnyékból. Hester és Anadil talpra ugrottak. A harmadik árnyalak lassan megfordult. A félhomályban Sophie sápadtnak tűnt, arca beesett, és sokkal soványabb volt, mint mikor legutóbb találkoztak. – Ó, kedves Agatha! A lány szája kiszáradt a feszültségtől. – Mi történik itt? – kérdezte rekedtes hangon, zavartan. – Segítünk egy hercegnek betartani az ígéretét. – Azzal, hogy támadást terveztek ellene? – Azzal, hogy megmutatjuk neki, mennyire szeretem – felelte Sophie. A Tortúratréning-teremből hangos morgások és sikoltások hallatszottak. Agatha összerezzent. – Mi volt az? Sophie mosolygott. – Anadil a Tehetségek Cirkuszára gyakorol. Agatha előrelendült, hogy megnézze, mi van a cellában, de Hester az útját állta. Válla fölött Agatha látta, hogy három hatalmas, fekete pofa tombol a rácson belül; éles fehér fogaik villannak. Valami szagra voltak ennyire dühösek, a szag forrását azonban nem érhették el. A rácson kívül egy Végestelen-fiú nyakkendője volt, rajta hímzett T. – Szegény párák nem látnak jól – sóhajtott Sophie. – Szag alapján azonosítják a célszemélyt. Agatha falfehérre sápadt. – De ez… ez Tedrosé… – Természetesen visszafogom őket, mielőtt kárt tehetnének benne. Csak jól ráijesztünk. – De… de mi van akkor, ha másokat is megtámadnak?! – Hát nem azt mondtad, hogy ezt kívánod nekem? Hogy megtaláljam a szerelmet? – mondta Sophie. Szeme sem rebbent. – Sajnálatos módon azok 332

után, ami történt, ennek igazán ez a legbiztonságosabb módja. Agatha szóhoz sem jutott. – Hiányoztál, Aggie – jegyezte meg Sophie halkan. – Igazán hiányoztál – mondta, fejét oldalra hajtva. – De ez azért mégis furcsa. Az az Agatha, akit én ismerek, imádná, ha egy egész csarnok tele lenne halott hercegekkel. Újabb vad morgás hallatszott a rácson túlról. Agatha az ajtó felé iramodott, de Anadil elkapta és a falhoz csapta… – Sophie, ezt nem tehetitek! – könyörgött Agatha. Szabadulni igyekezett Anadil szorításából. – Kérd meg, hogy bocsásson meg neked! Ez az egyetlen módja, hogy minden rendbe jöjjön. Sophie szeme tágra nyílt a meglepetéstől. Aztán pupillája lassan összeszűkült. – Gyere közelebb, Agatha! Ő kiszabadította magát Anadil fogásából, és belépett a Tortúratréningteremből kivilágló fáklya fénykörébe. – Sophie, kérlek, hallgass rám… – Te… máshogy nézel ki. – A Végestelenek vacsorájának mindjárt vége, Sophie – sürgette Anadil, mire a cellából türelmetlen mordulások hallatszottak. – Sophie, a cirkuszi előadás alatt elnézést kérhetsz Tedrostól! – mondta Agatha a vészjósló morgást túlkiabálva. – Amikor te lépsz színpadra! Akkor mindenki látni fogja, hogy Jó vagy! – A régi Agathát jobban kedveltem – jelentette ki, annak arcát fürkészve Sophie. – Sophie, nem engedem, hogy megtámadd az iskolámat… – A te iskoládat! – visított fel a másik lány olyan hangosan, hogy Agatha összerezzent. – Szóval már a te iskolád, mi? – Azzal a felezőpont utánra, a posványos vízre mutatott. – Azt akarod mondani, hogy ez meg az én iskolám? – Nem… persze hogy nem… – hebegte Agatha. – Tedros ezen átlát, Sophie! Rá fog jönni. Olyasvalaki kell neki, akiben megbízhat! – És most már azt is tudod, hogy mit akar az én hercegem? – Azt akarom, hogy visszaszerezd magadnak. – Tudod, Agatha, szerintem nem illik hozzád ez az új stílus – mondta Sophie, azzal egy lépést tett felé. 333

Agatha hátrált. – Sophie, én a te oldaladon állok… – Nem… attól tartok, egyáltalán nem áll jól neked. Agatha megcsúszott és elesett; egyujjnyira a tajtékzó föld alatti folyótól. Óvatosan mászott előre néhány lépésnyit, aztán megdermedt a rémülettől. Ahogy Anadil és Hester is. Bestia bámult rájuk; otromba nagy, fekete teste mocsokban hevert a csatorna fala mellett; halott szeme véreres. Agatha lassan felemelte a fejét, és azt látta, hogy Sophie bámul rá. – A Jó soha nem akar ártani, Agatha. De a szerelem néha azt jelenti, hogy meg kell büntetni a galádokat, akik az utunkban állnak. Nevetés visszhangzott odafentről. – Vége a vacsorának – szólt Anadil izgatottan. Hester elvonta a tekintetét Bestiáról. – Most, Ani! Ereszd ki őket! Most! Anadil páni félelmében világló ujjával a cella ajtajára mutatott. – Figyelmeztetnem kell – hebegte Agatha, és feltápászkodott, de egy erő visszanyomta. Döbbenten nézett fel. Hester rálépett a mellére a föld alatti folyó felezővonalánál. – Hát nem érted? – lehelte a fülébe. – Tedros a Nemezise. Ha Sophie-nál kialakulnak a tünetek, akkor már semmi nem állítja meg, hogy megölje. Ezzel Tedros életét mentjük meg! – Nem… ez Gonosz dolog… – zihálta Agatha. – Ez gonoszság! Sophie közeledett, és lenézett rá, ahogy ott lógott a tó és a csatornalé felett a peremen. – Bánj vele kíméletesen, Hester! Csak tartsd itt, abban az iskolában, ahová tartozik… Agatha zár kattanását hallotta, aztán látta, hogy a hatalmas teremtmények a rácsnak feszülnek… – Kérlek, Sophie… ne tedd… A másik lány a szemébe nézett, tekintete meglágyult. – Ne aggódj, Agatha! Ezúttal sikerül elérni, amit akarok. Boldogan élünk, míg meg nem halunk. – Aztán arca rideggé változott. – Mert nem leszel ott, hogy mindent elronts nekem! 334

Hester belökte Agathát az örvénylő, bugyborékoló, szennyes lébe. A Rossz felé vitte az áradat, köpködött és prüszkölt, hiába próbálta kinyitni a koszos víztől égő szemét. Ám éppen, amikor az áramlat elkapta, kezével vakon kapálózva ujjai hideg bőrbe ütköztek… Belekapaszkodott… és magával rántotta Sophie-t. A két lány mélyen belemerült a kavargó sötétségbe. Agatha rémülten ellökte magától Sophie-t; a félútpont és a tiszta víz felé rúgta el magát. Hátranézett. A távolban hadonászó, süllyedő sziluettet látott. Sophie nem tud úszni. Agatha levegőért kapkodott; a tiszta víz és az elmerülő Sophie között karját kinyújtva feszült. Utolsó levegőjével a víz alá bukott, megragadta a barátnője derekát, és a felszínre emelte. Fejük kibukkant a szennyléből… Messzire vitte őket az áramlat a Rossz csatornájában. – Segítség…! – könyörgött Sophie fuldokolva. – Kapaszkodj belém! – kiáltotta Agatha, azzal a mocsok-ár ellen próbálta magával húzni. A csatorna falát akarta elérni, de Sophie súlyával ez képtelenség volt. Vagy elengedi, vagy hagyja, hogy az ár sodorja őket. – Ne hagyj meghalni! – esdekelt Sophie. Agatha még erősebben szorította, és erős karcsapásokkal a falat próbálta elérni. Ujjai azonban lecsúsztak róla, keze síkos volt az iszamós anyagtól. Testük szétvált. Újra alábukott, de csak a cipellő üvegsarkát tudta elkapni, és nézte, ahogy barátnője fuldokolva sodródik a mélyebb sötétség felé. Egy szemvillanás alatt ragadták meg őket az ezüstös hurkok… A két lány döbbenten nézett hátra, és azt látták, hogy a csillogó hullám a mocsokból a tiszta kék víz felé sodorja őket. A hullám tetején észrevették, hogy szabad levegőn vannak. Kiengedték tartalék levegőjüket, és fellélegeztek. Ahogy egymásra néztek, Agatha látta, hogy Sophie elszomorodik, rémület vesz erőt rajta; mintha szörnyű álomból ébredt volna. Ám amint a bűvös hullám különválva éppen iskolájukba akarta visszamosni őket, Agatha szeme hirtelen kinyílt. Ismerős, fekete, görnyedt árnyék tartott feléjük nagy sebességgel. Agathának még sikítani sem volt ideje, máris a hullámnak ütközött; kiragadta belőle a lányokat. Az árnyék hosszú kezével megragadta, és a kastélyoktól távolodva a tó túlsó partja felé vitte őket. Agatha látta, hogy Sophie vonaglik, csapkod az árnyék szorításában; ő is bekapcsolódott a küzdelembe. Az árnyék elvesztette a fogását, de amint Sophie éppen 335

Agathára támadt volna, Sophie-t derékon ragadta, és megdöbbentő erővel kihajította a vízből. Agatha rémületében próbált elúszni tőle, de az árnyék rávetette magát és húzta előre, éles sziklákból álló víz alatti zátony felé. Behunyta a szemét, azonnali halálért könyörgött; aztán érezte, hogy az Iskolamester éppen időben megragadja, és kilöki a vízből a hideg éjszakai levegőre. Agatha olyan erősen csapódott a földhöz, hogy arra számított, biztosan elájul. Valahogy mégis sikerült elég hosszú ideig eszméleténél maradnia ahhoz, hogy kinyissa a szemét. Ibolyakék tövisekkel körülvett hatalmas fákat látott. Biztosan valahol a Jók Iskolájának területén van. Agatha próbált felülni, de testébe fájdalom robbant, és visszaesett az ázott földre. Miért támadta meg az Iskolamester a hullámot? Hogyan hajíthatta ide magyarázat nélkül? Düh és értetlenség lüktetett a fejében. El fogja mondani Dovey professzornak, hogy mi történt… Válaszokat fog követelni… Előbb persze vissza kell jutnia az iskolába. Agatha felemelte a fejét. Csak lila vadrózsákkal benőtt hatalmas fákat látott. Biztosan a virágos mező közelében lehet, ahonnan a Végestelenlányok az első napon megérkeztek. De hol a tó?! Hátrapillantott, az ágak között csillámlott. Megkönnyebbülés töltötte el; minden mozdulatnál felnyögött, ám mászott előre rendületlenül. Aztán elég közel jutott ahhoz, hogy meglássa a csillámlás forrását. A szája tátva maradt. Nem tó volt, hanem éles tüskés aranykapu, rajta felirat: ILLETÉKTELEN BEHATOLÓK HALÁLLAL LAKOLNAK. A Jók Iskolája ragyogott a kapu mögött, kupolái kékben, rózsaszínben ragyogtak. Agatha nem az iskola területén volt. Hanem az erdőben. – Agatha! – kiáltott Sophie a közelből. Agatha elsápadt. Az Iskolamester elengedte őket. Nagy megkönnyebbülést érzett, aztán félelem nyilallt belé. Hiszen mindvégig csak azt akarta, hogy hazamehessen Sophie-val. De ami a csatornában történt, megrémítette. – Agatha! Hol vagy? 336

Ő nem szólt, meg sem moccant. Megkeresse? Vagy meneküljön haza egyedül? Szíve egyre hevesebben vert. De hogyan mehetne el éppen most? Amikor végre kezdi úgy érezni, hogy tartozik valahová. – Agatha! Én vagyok! A Sophie hangjában feszülő fájdalom zökkentette ki révületéből. Mi történt velem? Sophie-nak igaza volt. Kezdte úgy érezni, hogy ez az ő iskolája, az ő meséje. Sőt, kezdte remélni, hogy az arc, ami folyton megjelenik előtte, talán… T… Olyan Rossz senki nem lehet! Ezt mondta Pötty. Agatha elpirult a bűntudattól. – Sophie, jövök! – kiáltotta. A barátnője nem válaszolt. Agatha a legutóbbi hang irányába indult. Mellén a hattyújelvény csillogott a sötétben. Valami a lábához ért. Lenézett, és azt látta, hogy egy ibolyakék, tövises inda elindul, kúszik a csípője felé. Odébb rúgta, de az inda ekkor a másik lábára tekeredett. Hátrahőkölt, ám két inda a karjára fonódott, másik kettő a lábán tekeredett; az indák addig sokasodtak, míg testének minden felületére felkúsztak. Kapálózott volna, menekülni próbált, azonban az indák úgy szorították a földhöz, mint gazda a vágóbárányt. Aztán egy vastagabb, sötét, erős ág tekergőzött hozzá; érezhető rosszindulattal nyomult előre a mellkasán. Arcától egyujjnyira állt meg, lila tövisével nézte. Aztán nyugodt könnyedséggel visszahúzódott, és a hattyújelvénybe szúrt. Acél nyeste ketté a tüskebozótot. Meleg, bronzbőrű kar húzta felfelé Agathát… – Kapaszkodj belém! – kiáltotta Tedros, gyakorlókardjával vadrózsaindákat nyesve el. Agatha kábultan simult Tedros mellkasához, ahogy a herceg a fájdalomtól fel-felkiáltva a tekergőző tövisbozótot nyeste. Hamarosan sikerült szabad utat vágnia, és Agathát az erdőből a hegyes kapu felé húzta. A kapu megcsillant; felismerte őket, és kinyílt; keskeny résen engedte be a két Végestelent. Ahogy a kapu becsukódott mögöttük, Agatha felnézett megmentőjére; sántított, testét véres horzsolások borították, kék inge cafatokra szakadt. 337

– Valahogy olyan érzésem volt, hogy Sophie az erdőn át jutott be – mondta lihegve, aztán mielőtt Agatha tiltakozhatott volna, sebesült karjába vette. – Ezért Dovey professzor engedélyt adott nekem, hogy néhány tündérrel kicövekeljük a külső kapukat. Tudhattam volna, hogy itt leszel, és megpróbálod egyedül elkapni. Agatha zavartan bámult rá. – Buta ötlet egy hercegnőtől, hogy egyedül szálljon szembe egy boszorkánnyal – mondta Tedros; verejtéke homlokáról Agatha rózsaszín ruhájára csöpögött. – Hol van? – kérdezte Agatha rekedtes, gyenge hangon. – Biztonságban van? – Nem jó ötlet az sem egy hercegnőtől, hogy egy boszorkány hogylétéért aggódjon – mondta Tedros, erősebben szorítva a derekát. Agatha gyomrában mintha pillangók cikáztak volna. – Tegyél le! – követelte. – Még rosszabb ötlet egy hercegnőtől. – Tegyél le! Tedros engedelmeskedett, és a lány elhúzódott tőle. – Nem vagyok hercegnő! – csattant fel, gallérját igazgatva. – Ha te mondod – szólt a herceg, és tekintete lefelé mozdult. Agatha követte… és meglátta, hogy lábát teljesen felhasogatták a tüskék; fényesvörösen csorgott a vére. Tedros elmosolyodott. – Eeeegy… kéééét… háááá… Agatha a karjába ájult. – Kifejezetten hercegnő – jegyezte meg. Tedros elindult vele hat tündér felé, akik távolabb, a tónál játszottak. Aztán hirtelen megállt. A száraz fűből, térdmagasságból Sophie nézett fel rá. Fekete ruhája csupa vér. – Agatha? – Te! – mordult rá Tedros. Sophie elállta az útját, kinyújtotta a kezét. – Add át nekem! Majd én beviszem! – Ez a te hibád! Ez miattad történt! – jelentette ki Tedros dühösen, és még szorosabban ölelte magához Agathát. 338

– Megmentette az életemet – pihegte Sophie. – Ő a barátnőm. – Hercegnő nem barátkozhat boszorkánnyal! Sophie elvörösödött, ujja rózsaszínen világolt. Tedros meglátta; ujja rögtön aranyszínnel fénylett; védekezőn felemelte a kezét. Sophie arca lassan kisimult, visszanyerte halvány színét. Ujja már nem világolt. – Nem is tudom, mi történt velem – súgta könnyek között. – Ne is próbálkozz! – mordult rá Tedros. – A miatt az iskola miatt van – zokogta. – Az változtatott meg. – El az utamból! – Kérlek, adj még egy esélyt! – Tűnés! – Hadd mutassam meg, hogy Jó vagyok! – Én figyelmeztettelek! – mondta a herceg, azzal dühösen megindult feléje. – Tedros, nagyon sajnálom! – kiáltott Sophie, de a fiú félrelökte, és nagy léptekkel megindult a kastély felé. – A Jó megbocsát – súgta egy hang. Tedros megállt. Lenézett Agathára; gyengén pihegett a karjában. – Megígérted neki, Tedros – mondta a lány halkan, erőtlenül. Tedros döbbenten nézett rá. – Tessék? Mit akarsz mon…? – Vidd be a kastélyba – mondta Agatha. – Mutasd meg mindenkinek, hogy ő lesz a hercegnőd a bálon. – De hiszen ő… ő… – A barátnőm – mondta Agatha, és Sophie döbbent szemébe nézett. Tedros hol az egyikre, hol a másikra pillantott. – Nem! Agatha, figyelj rám! – Tartsd be az ígéretedet, Tedros! – mondta Agatha. – Be kell tartanod! – Nem tudom… Ne kelljen… – könyörgött a herceg. – Bocsáss meg neki – kérlelte Agatha, mélyen a szemébe nézve. – Az én kedvemért. Tedros hangja elakadt, szemében kihunyt a tűz. – Menj! – mondta Agatha, kikászálódva az ölelésből. – Én majd visszamegyek a tündérekkel. 339

Tedros nyomorultul érezte magát; kék ingének levetett maradékát Agatha remegő, rózsaszín ruhás vállára simította. Szólni akart, szembeszállni ezzel az akarattal… – Menj! Tedros képtelen volt ránézni. Dühösen elfordult… sebesült lába megbicsaklott. Sophie nekilendült, vállát a fiú hóna alá nyomta, mellkasát támasztotta… volna. A herceg elhúzódott az érintéstől. – Kérlek, Teddy! – súgta Sophie a szégyen könnyei között. – Megígérem, hogy megváltozom! Tedros ellökte magától, bár nehezen állt a lábán. Aztán Sophie mögött meglátta Agathát, és a lány pillantása az ígéretére emlékeztette. A fiú próbált megküzdeni magával… próbálta meggyőzni magát, hogy az ígéreteket meg lehet szegni… de tudta, mi az igazság. Teste elernyedt, Sophie-ra támaszkodott. Ő annyira meglepődött, hogy segítette a járásban, de szólni nem mert. Tedros újra Agathára nézett, aki láthatóan megkönnyebbült, és egyedül botorkált utánuk. A herceg beletörődött az események ilyetén alakulásába; mélyet sóhajtott, és Sophie segítségével lépdelt előre. A lány lihegve, szipogva, minden erejével a tó felé húzta. Érezte, hogy Tedros lassanként megadja magát a segítségnek. Félénken pillantott rá, könnyei között mosolygott, szép arca mintha bűnbánatot mutatott volna. Végül a herceg kelletlenül viszonozta a mosolyt. A félhold kibukkant a felhők mögül, tisztító fénnyel vonta be őket. Amint Tedros és Sophie ölelőn összekapaszkodva, lépteiket tökéletesen összehangolva elértek a tópartra, a herceg lenézett; üvegcipellő mellett csizma… és a csillogó vízben az ő teste mellett… ronda, vén boszorkány tükröződött. Tedros rémülten elhúzódott, de csak a gyönyörű Sophie volt mellette, aki gyengéden, óvatosan kísérte a Jók Iskolájába. Visszapillantott a tó tükrére, ám a víz ekkor már zavaros volt. Megborzongott, egész teste libabőrös lett. – Képtelen vagyok… – hebegte, azzal kiszabadította magát. – Teddy? – szólt Sophie értetlen csodálkozással. Tedros visszabicegett, felemelte a meglepetésében hevesen tiltakozó Agathát. Sophie elsápadt. 340

– Teddy, én most mi… – Tartsd távol magadat tőlünk! – mondta, Agathát magához ölelve. – Mindkettőnktől tartsd magadat távol! – Kettőtöktől?! – sikoltott Sophie. – Tedros, várj! – könyörgött Agatha. – Na és… – Hadd találjon vissza egyedül a Rosszba! – mondta a herceg dühösen, azzal felemelte világló ujját, és hívta a tündéreket. Sophie döbbenten hátrált. Agatha bocsánatkérőn, pironkodva nézett vissza rá Tedros karjából. De barátnője arcán megbocsátásnak nyoma sem volt. Csak a vöröslő, vad düh és gyűlölet. – NÉZZ RÁ! – robbant a hang a tó felszínén. Agatha elsápadt. – BOSZORKÁÁÁÁNY! – sikoltott Sophie. Tedros lassan megfordult, átnézett rajta. – Nézd meg jobban! Sophie elborzadva figyelte, ahogy a tündérek körülzsongják a két Végestelent. Tedros karjában Agatha ugyanígy érzett. Mert ekkor értette meg, hogy mindketten végig abban az iskolában voltak, ahová valók. Sophie nézte, hogy a tündérek elrepítik Agathát és az ő hercegét. Döbbenten állt a tóparton, forrón lihegett, egyedül volt a sötétben. Izmai görcsbe rándultak a feszültségtől, ujjai ropogva szorultak ökölbe. Vére forrt, forrt és forrt; teste tűzben égett, azt hitte, menten lángba borul, amikor… Éles fájdalom hasított a mellkasába. Megérintette azt a helyet. Van ott valami. Ujjaival próbálta kitapintani, meg akarta tudni, mi az; aztán érezte, hogy nedves cseppek hullanak a karjára. Hátralépett, ahogy a hullám egyre magasabbra emelkedett előtte… árnyékot vetett rá. Sophie híg csatornaiszap-tócsával huppant a 66-os szobába. Az ablakon mosta be a hullám. Hester és Anadil felugrottak az ágyról. – Mindenütt kerestünk… Hol voltál? Sophie arcát a kezébe temetve elkúszott mellettük a falon hagyott tükördarabig, és kiverte a hideg verejték. Az állán duzzadt, fekete bibircsók éktelenkedett. 341

Sophie kétségbeesetten nyomkodta, húzta, tekergette… Aztán meglátta szobatársait a tükörben. Mindketten falfehérek voltak. – Tünetek – hebegték egyszerre. Sophie csurom szenny volt, teste remegett. Kirohant a szobából, fel a legfelső emeletre, a dolgozószobába; világló ujjával kinyitotta a zárat. Lady Lesso hálóingben rohant ki hálószobájából, ujját előrenyújtva. Sophie rögtön elemelkedett a padlóról, és levegőért kapkodott. A tanárnő ekkor leengedte a kezét, Sophie-t óvatosan leengedte a padlóra. Szeme tágra nyílt, lassan a lányhoz lépdelt, és remegő arcát éles körmű kezébe vette. – Éppen időben… A Cirkuszra tökéletes – közölte, a megdagadt fekete szemölcsöt simogatva. – Lesz meglepetés a Végesteleneknek. Sophie nem talált szavakat. – Néha a csatlósaink jobban ismernek minket, mint mi magunkat – jelentette ki lady Lesso nagy csodálattal. Sophie a fejét ingatta. Nem értette. A tanárnő ajka a növendéke fülét súrolta. – Téged vár. Amint a kastély fáklyái kialudtak, és csak a telihold fénye maradt, árnyék osont át a Kék-erdőn. Sophie fekete kígyóbőr köpönyegben páfrányokon és tölgycsemetéken taposva haladt. Csillapíthatatlanul remegett. Amikor végre megérkezett a nagy kőkúthoz, nekigyürkőzött, hogy eltolja a kútkávát fedő követ. Többször, keservesen neki kellett veselkednie, mire engedett. Beült a vödörbe, leereszkedett a mélybe; aztán holdsugár világította meg a kút alját. A sima, opálosan fehér kútkövezetnek támaszkodva várta Grimm. Arca, szárnyai kosztól feketék. Körülötte a falon ezernyi rajz. Mind ugyanaz az arc. Vörös rúzzsal. A rajz, amit nem látott jól az álmaiban. De ott, éjnek évadján a Nemezis nevet kapott. Nem azt, hogy Tedros.

342

A Ki mit tud? Cirkusz

Dovey professzor irodájába! – adta ki az utasítást Tedros a levegőben. – A szobámba! – parancsolta Agatha az őt repítő tündéreknek. – De hiszen megsebesültél! – szólt Tedros remegve. – Ha elmondjuk, mi történt, még rosszabbra fordulnak a dolgok, mint ahogy most állnak – mondta Agatha.

A tündérek szétválasztották őket. – Várjanak! – kiáltott Tedros. – Senkinek ne mondd el! – kiáltott Agatha a rózsaszín kupolák felé haladva. – Ott leszel a Cirkuszban? – kiáltott utána Tedros, miközben a tündérek a kékség felé repítették. Agatha nem válaszolt; Tedros és tündérei hunyorgó fénypontokká zsugorodtak. Miközben a sötét ég felé emelkedett, csüggedten, lélekben dermedten lenézett az öböl felett magasodó ezüstös toronyra. Az Iskolamester figyelmeztette őket. Ő olyannak látott mindenkit, amilyenek valójában. Összehúzta magán Tedros véres ingét, ahogy a tündérek egyre magasabbra emelték a metsző szélbe. De amint Agatha lenézett a lampion világította 343

ablakokra, a bál előtti meghívásra öltözködők sziluettjeire, a bűntudat és a döbbenet haraggá égett benne. Galádok azok, akik a legközelebb állnak hozzánk. Galádok a legjobb barátnő álruhájában. Ó, igen. Ott lesz a Cirkuszban. Mert Sadernek igaza volt. Ez soha nem volt Sophie meséje. Ez az övé. – Tehát végül mégsem történt támadás? – kérdezte Anemone professzor gőzölgő almabort kortyolgatva. Dovey professzor dolgozószobájának ablakában állva nézte az Iskolamester tornyát. Az ezüstszínű építmény vörösen világított a lemenő napban. – Espada professzor azt mondta, a fiúk nem találtak semmit. Tedros azonban a fél éjszakát azzal töltötte, hogy eredménytelenül járta be a területet. Talán ez volt Sophie taktikája. Hogy a legjobb játékosainknak alvásmegvonási tünetei legyenek. – A lányok is alig aludtak – mondta Anemone professzor, azzal letörölte a teveszőr köntösére tűzött hattyújelvényre cseppent almabort. – Reméljük, így is elég jól fognak kinézni, amikor a fiúk felkérik őket a bálba. – Mit titkol ennyire előlünk? Mit nem láthatunk meg? – tűnődött Dovey professzor a toronyra nézve. – Mi értelme, hogy mi készítsük fel a diákokat a versenyekre, ha nem lehetünk ott, ha nem láthatjuk őket? – Az erdőben sem lehetünk velük, Clarissa. Dovey professzor elfordult az ablaktól. – Ezért tiltja meg nekünk, hogy beavatkozzunk – jegyezte meg Anemone professzor. – Akármilyen kegyetlenek is a gyerekek egymással, semmi nem készítheti fel őket arra, hogy milyen kegyetlenek lehetnek a történeteik. Dovey professzor egy pillanatig hallgatott. – Menned kéne, kedves – szólalt meg később. Anemone professzor követte a tekintetét; meglátta, hogy a nap lemenőben van, mire rögtön felugrott. – Szentséges ég! Egész éjjel itt ücsörögnék a nyakadon. Köszönöm az almabort. 344

Az ajtó felé sietett. – Emma! Anemone professzor visszanézett. – Rémületet kelt bennem… az a lány – szólt Dovey professzor. – A növendékeid felkészültek, Clarissa. Dovey professzornak valahogy sikerült elmosolyodnia, és bólintott. – Hamarosan a győzelmi kiáltásaikat halljuk, ugye? Emma csókot dobott neki, és becsukta maga mögött az ajtót. A professzor nézte, ahogy a napot magába szívja a horizont. Amint az ég elsötétedett, hallotta, hogy zárnyelv csattan a háta mögött. Azonnal az ajtóhoz ugrott, megrántotta… Aztán varázspálcájával csapott rá, világló ujjával érintette… Azt azonban az övénél nagyobb varázserő pecsételte le. Arca görcsbe rándult az idegességtől, aztán lassan kisimult. – Biztonságban lesznek – sóhajtott, azzal a hálószobájába indult. – Mindig ez van.

A bál előtti éjszakán este 8 órakor a növendékek beléptek a Mesék Nagyelőadójába. A teremben az alkalomra varázslatos változások történtek. Mindegyik oldal fölött hattyú alakú gyertyatartó lógott, rajtuk tíz-tíz gyertya; a Jók fölöttiek fehér lánggal égtek, a Rosszak fölöttiek kék-feketével. A gyertyatartók között lebegett az acél Cirkusz-korona; szikrázón ragyogott hét éles csúcsa. Az est győztesére várt. Előbb a Végestelen-lányok érkeztek meg, színes estélyi ruhákban, nyugtalan mosollyal. A verseny utáni báli felkérésre készültek. Amint JÓ CSAPAT feliratú fehér hattyús zászlókat és transzparenseket lengetve beléptek a nyugati ajtón, üveg virágokból illat spriccelt rájuk, kristályfrízek keltek életre. – Üdv, szép hölgyek! Tehetségetek koronát nyer nekünk? – kérdezte egy forró füstöt okádó sárkánnyal vívó kristályherceg. – Úgy hallom, ez a Sophie lány eléggé félelmetes. Le tudjátok győzni? – szólt közbe egy csillogó rokkát hajtó kristály hercegnő. – Én nem vagyok benne a csapatban – felelte Kiko. – Mindig van, akit kihagynak – szólt a herceg, azzal keresztüldöfte a 345

sárkányt. A keleti ajtón ekkor berontottak az üvöltő Végességesek. Félelmet keltő, csúnya betűkkel firkált POKOLI CSAPAT táblákat hoztak. Hort olyan hevesen lengette zászlóját, hogy a rúddal cseppköveket tört le a mennyezetről. A Végességesek gyorsan fedezékbe húzódtak. Hort ülőhelyet keresett magának, és körbepillantva meglátta a falakon a firkálmányokat: parasztokat zabáló szörnyek torz árnyéka, gyerekeket főző boszorkányok. A közeli padok faragványai életre keltek, faragott hercegnők sikoltottak, ahogy faragott galádok leszúrták őket éppen; fekete nedv fröccsent szerteszét. – Ez itt kinek a műve? – bámult Hort ragadós feketeséggel összefröcskölten. – Az Iskolamesteré – felelte Ravan. Fülét befogta, hogy ne hallja olyan hangosan a sikításokat. – Nem csoda, hogy nem engedi be a tanárokat. Közben, amikor a terelő farkasok és tündérek ténykedése nyomán az utolsó Végességes-lányok és Végestelen-fiúk is megérkeztek, ők is érezték a felnőttek nélküli teremben vibráló izgalmat. Csak Tedros tűnt lehangoltnak. Ő bicegett be utolsóként. Krémszínű térdnadrágot viselt, királykék inge nem volt teljesen begombolva, látszott, hogy a mellkasa sebes. Arcán éles, mély karmolások vöröslöttek. Végignézett a Végestelenek padsorain, keresett valakit, aztán csalódottan leült a helyére. Hester meglátta Tedrost; hirtelen feszült lett. – Hol van Sophie? – kérdezte Anadilt, figyelembe sem véve, hogy Pötty a padsor végéből őket nézi. – Lessóhoz ment, de onnan nem jött vissza – súgta válaszul Anadil. – Lehet, hogy Lesso meggyógyította? – Az is lehet, hogy a tünetek súlyosbodtak. Megtámadhatja Tedrost! – De neki nincsenek tünetei, Ani – szólt Hester, a hercegre pillantva. – Ha egy galádnak tünetei kezdenek lenni, a Nemezisük erősödik! Ám Tedros a padsorban görnyedten ülve gyengének, sápadtnak tűnt. Anadil elképedve nézte. – Ha nem ő Sophie Nemezise, akkor kicsoda? Ekkor kinyílt mögöttük a Végestelenek ajtaja, és a Mesék Nagyelőadójába olyan gyönyörű hercegnő lépett be, amilyenhez foghatót még soha senki sem látott. 346

Finom arany levelekkel hímzett éjfélkék estélyi ruhát viselt; hosszú bársonyuszály simult végig a padsorok közötti márványpadozaton. Fénylő ébenfekete hajában kék orchideákból álló magas tiara. Nyakában rubinfüggő; fehér bőrén olyan volt, mint egy csepp vér a havon. Nagy, sötét szemét arany csillámpor emelte ki, ajka harmatosrózsa-vörös. – Kicsit elkésett új növendék – jegyezte meg Tedros rosszkedvűen. – Nem új – közölte a mellette ülő Chaddick. Tedros hátrafordult, követte a másik tekintetét. A kék ruha alatt fekete klumpát látott kivillanni. Elakadt a lélegzete. Agatha mosolyogva haladt el Beatrix mellett, aki szinte kővé vált a döbbenettől. Elhaladt a fiúk mellett, akiknek meglepetésükben tátva maradt a szájuk, nyáluk csorgott, és a lányok mellett, akik aggódni kezdtek, vajon nem pártol-e el tőlük óhajtott báli partnerük. Leült Kiko mellé, aki úgy nézte, hogy majd kiesett a szeme. – Fekete mágia? – kérdezte Kiko súgva. – Tükröm-tükröm terem – felelte Agatha hasonlóan halkan. Észrevette, hogy Sophie helye üres. Azt is látta, hogy ezt Tedros is észlelte. Hátranézett, nagy, kék szeme tágra nyílt, egymásra néztek Agathával. A másik térfélen Hester és Anadil elsápadtak. Megértették, mit jelent ez a tekintet. – Mindenkit üdvözlünk a Ki mit tud? Cirkuszban! A növendékek mind felnéztek. Fehér farkast láttak a színpadon, mellette tündér lebegett. – A mai estén húsz párbajt láthatunk, rangsorrendben – harsogta. – Előbb a rangsorban 10. Végestelen mutatja be tehetségét, majd a 10. Végességes. Az Iskolamester jelenti be, melyikük a győztes. A vesztes büntetést kap. A növendékek izgatottan keresték az Iskolamestert a teremben. A fehér farkas felhorkant, és folytatta: – Aztán a 9. pár következik, majd a 8., és így tovább egészen a tanulmányi előmenetelük szerint 1. helyezett párig. A Cirkuszi előadás végén az kapja a Cirkusz-koronát, akit az Iskolamester a leglenyűgözőbb tehetségnek tart; az ő iskolájában lesz a Mesék Nagyelőadója a következő évben. A Jók drukkolni kezdtek: – MI GYŐZÜNK! MI GYŐZÜNK! Mire a Végességesek válaszoltak: 347

– SOHA MÁR! SOHA MÁR! – Az, hogy nincsenek jelen tanárok, nem jelenti azt, hogy állat módon viselkedhettek! – mordult a farkas, mire a tündérek egyetértőn csicseregtek. – Nem érdekel, hogy herceget vagy hercegnőt kell-e megütnöm azért, hogy gyorsabban kijussak innen. A Végestelen-lányok méltatlankodva sóhajtottak fel. – Ha kérdéseitek vannak, tartsátok meg magatoknak! Ha vécére kéne mennetek… Azt nem lehet! Kénytelenek lesztek becsinálni! – bődült a farkas. – Mert az ajtók zárva vannak, és a Cirkusz most kezdődik! Agatha és Tedros megkönnyebbülten felsóhajtottak. Hester és Anadil is. Mert sok mindent szerettek volna látni ezen az estén, de Sophie nem tartozott ezek közé. Az első négy Cirkusz-számot a Végestelenek nyerték; a Végességesek kénytelenek voltak elszenvedni az Iskolamester büntetését. Brone pillangókat csuklott, Arachne vakon kereste pattogó szemgolyóját a teremben, Vex hegyes füle akkorára nőtt, mint egy elefánté; mind a Cirkusz láthatatlan bírójának áldozataivá váltak. És ez a bíró mintha élvezetét lelte volna abban, hogy a Rosszakat bünteti. Agatha látta, ahogy a Rosszak hattyús gyertyatartóján még egy gyertya elalszik. Rosszullét fogta el. Még három párbaj, és ő következik. – Mit tudsz? – kérdezte Kiko kíváncsian. – A smink elviselése számít? – kérdezte Agatha feszengve, mert észrevette, hogy a Végestelen-fiúk még mindig ámulva nézik. – Nem számít, hogyan néznek rád, Agatha! Egyetlen herceg sem kér fel a bálba olyan lányt, aki veszít egy Rossz ellen. Agatha megdermedt. Tudatában ezernyi dolog kavargott, de csak egyetlenegy számított. Ha senki nem hívja el a bálba… Akkor megbukik. Elsápadva a színpad felé fordult. Muszáj valami tehetséget találnia magában. – Színpadra kérjük a Ravan nevű Rossz növendéket! – bődült a farkas, mire a színpad elejére faragott főnix színe zöldre változott. Ravan zsíros, fekete sörényével, tágra nyílt fekete pupilláival nézett le az ásítozó Végestelenekre, akik újabb idétlen átokra vagy galád monológra számítottak. Ekkor biccentett szobatársainak, akik dobokat húztak elő 348

üléseik alól, és verték neki a ritmust. Ravan egyik lábáról a másikra ugrált, aztán hirtelen karmozdulatokat tett, és mielőtt a Végességesek felocsúdhattak volna, legjobb galádjuk… – Táncol? – kérdezte Hester csodálkozva. A dob ritmusa egyre gyorsabb lett, Ravan léptei hangosabbak, szeme félelmetesen vörös lett. – Vörös szemű galád – mormogta Tedros. – Micsoda újdonság! Aztán hangos reccsenés hallatszott. Először mindenki azt gondolta, hogy Ravan lába az… Nem az volt. Hanem a feje. Újabb feje nőtt ki az eredeti mellett. Aztán megint toppantott, és kinőtt egy harmadik is, majd egy negyedik, míg tíz fej egyensúlyozott a nyakán, undorító sorban. A dobszó elhallgatott, a topogás megszűnt, Ravan széles terpeszben leugrott a színpadról, kiöltötte tíz dagadt nyelvét, és sikoltva lángra kapott. A Végességesek állva éljenezték. – Ki versenyezhet ezzel? – rikoltott Ravan gúnyosan, majd amint a füst eloszlott, visszanyerte eredeti, egyfejű alakját. Agatha észrevette, hogy A Rossz oldal farkas őrei nem voltak elragadtatva a produkciótól. A tündérek azonban izgatottan nyüzsögtek. Talán fogadást kötöttek az eredményre – gondolta, és inkább hiányzó tehetségére próbált koncentrálni. Minden Rossz egyre jobb lett, és az addig nyertes Végestelenekkel ellentétben Agatha nem tudott szalaggal szép köröket leírni, karddal bűvészkedni és kígyót bűvölni sem. Hogyan bizonyítsa, hogy ő Jó? Látta, hogy Tedros megint őt nézi; zsigerei összerándultak, tüdejéből kiszorult a levegő. Egész idő alatt úgy gondolta, az lesz a mese boldog vége, ha Sophie és ő végre hazajutnak. De nem az. A „boldogan éltek” állapot neki itt van, ebben a varázslatos világban. Az ő hercegével. Milyen messzire jutott a temetőtől! Most már van saját története. Van saját élete. Tedros le sem vette róla a tekintetét; csillogó szemmel, reménykedve nézte; mintha rajta kívül senki nem létezne a világon. Ő a tiéd – ígérte tükörképe. Ugyanígy nézett ki, mint ő most. Azért ment a Tükröm-tükröm terembe, hogy úgy érezze magát, mint az a hercegnő, aki visszamosolygott rá a hídon. De akkor miért nem mosolyog? Miért gondol még mindig… 349

Sophie? Tedros még szélesebb mosollyal nézett rá, kezét az ajkához emelte, hangtalanul formálta a kérdést: – Mi a tehetséged? Agatha gyomra összeszorult. Nemsokára ő következik. – Színpadra kérjük a Chaddick nevű Jó növendéket! – szólt a fehér farkas. A faragott főnix arany fénnyel ragyogott. A Végességesek fütyültek, bekiabáltak, és marokszám dobálták Chaddickra a zabkását. A Rossz oldali teremdíszek is akcióba lendültek; a falkarcok legyőzött, megégett, lefejezett alakként ábrázolták, a padokra faragott galádok pedig szálkákkal lőtték. Chaddick, szőke szőrös kezét karba fonva maga előtt mindezt békés mosollyal tűrte. Aztán elővette íját, és egyetlen nyílvesszőt lőtt ki a Rosszak padsoraira. A nyílvessző gellert kapott az egyik padsoron, Végességesek fülét, nyakát súrolta, falakról térült vissza bumerángként, a karcolásokat vérvörössel töltötte meg, aztán a faragványok felé vette az irányt, mindegyiket felnyársalta, míg a pocskondiázó kórus teljesen elhallgatott. Újabb gyertya égett ki a Rosszak sorában. Ravan mosolya lehervadt. Láthatatlan erő rántotta azonnal a levegőbe. Disznóorr robbant ki orrából, tomporán disznófarok nőtt; hangos malacvisítással huppant vissza a helyére. – Ezt is a Végestelenek nyerték – vigyorgott a farkas. Furcsa – gondolta Agatha. – Miért akarja, hogy a saját csapata veszítsen? – Már csak két pár, és te jössz! – súgta Kiko. Agatha szíve hevesen vert. Nem tud koncentrálni úgy, hogy gondolatai Sophie és Tedros, izgatottság és bűntudat között cikáznak. Tehetség… Gondolj egy tehetségre! Alakot váltani nem tudott, mivel a tanárok antimogrifikációs intézkedései még hatályban voltak. Kedvenc varázsigéivel sem élhetett, mert kivétel nélkül mind gonosz varázsige volt. – Azt hiszem, csak idehívok egy madarat, vagy valami ilyesmi – felelte. Próbált emlékezni, mit tanultak erről Uma hercegnő óráján. – Ó… És… hogyan juthat be ide a madár? – kérdezte Kiko a zárt ajtókra mutatva. Agatha akaratlanul letörte egy frissen lakkozott körmét. 350

Mivel Anadil három tehetsége még a Tortúratréning-terembe volt zárva, próbálta varázsigével kinyitni az ajtókat, ám azok az ő varázserejénél nagyobb mágiával voltak lezárva. Büntetése az volt, hogy egy egész büdösbogárraj lepte el. Aztán Hort lépett színre, párbajellenfele, Beatrix ellen. Hort a Mesetlon óta egyre jobb eredményeket ért el; az volt a célja, hogy bekerüljön a Cirkuszba, ahol olyan teljesítményt mutat, amellyel „tiszteletet” vívhat ki magának. Ám a színpadi négy percének nagy részét morgással és zihálással töltötte; szőrt próbált növeszteni csupasz mellkasán. – Tisztelni fogom, ha leül végre! – dühöngött Hester; a Végességesek közül néhányan fújolni kezdtek. Ám éppen, mielőtt letelt volna az idő, Hort vad üvöltést hallatott és a mellkasa feldagadt. Még egyszer üvöltött, mire a pofája is megduzzadt. Vonaglott, nyújtózkodott, aztán állati üvöltéssel kirobbant a ruhájából. Mindenki hanyatt esett ültő helyében a döbbenettől. Hort megvető, vad pillantással nézett le a közönségre. Izmoktól dagadó testét sötétbarna bunda borította, hosszú pofájából éles fogak álltak ki. – Hort… Hort… vérfarkas? – hüledezett Anadil. – Emberfarkas – pontosított Hester, és igyekezett nem gondolni többet Bestia holttestére. – Jobban tudja fegyelmezni magát, mint egy vérfarkas. – Látjátok? – vicsorgott rájuk Hort, a farkas. – Látjátok? Arckifejezése hirtelen megváltozott, aztán fülsüketítő üvöltéssel visszaváltozott vézna, szőrtelen testébe, hirtelen hátat fordított a közönségnek, és csupaszon a színpad kulisszái mögé rohant. – Visszaszívom, amit az önuralomról mondtam – jegyezte meg Hester. A Rossz oldal úgy gondolta, hogy ők győztek. Egészen addig voltak ezen a véleményen, amíg meg nem jelent a színpadon Beatrix. Barackszínű pamutruhát viselt, kezében ismerős fehér nyuszi, és olyan fülbemászó, olyan édes dalt énekelt, hogy nemsokára az összes Végestelen vele énekelt: Követhettem el hibákat, tillárom, tillárom, Megsérthettem jó ba-ha-rá-átot, tillárom, tillárom. Nincsen rózsa tö-hö-vis nélkül, tillárom, tillárom, Jóvá tenni so-o-sem ké-hé-ső, tillárom, tillárom. Jóban-rosszban mindi-hig érted, tillárom, tillárom, Sosem voltam én e-elleened, tillárom, tillárom, 351

Hűségemben nem csa-ha-lódhatsz, tillárom, tillárom, Nem fordultam én e-hel tőled, tillárom, tillárom. Szép pár lennénk, mint a mesében, tillárom, tillárom, Nyújtsd a kezed né-hé-kem a táncban, tillárom, tillárom, Én vagyok, ki megé-érde-emli, tillárom, tillárom, Légy hát az én párom a Bá-álon, Tedros, édes álmom. – Olyan szép pár lesznek a bálon, ugye? – sóhajtott Kiko, a kérdést Agathához intézve. És ahogy Agatha nézte, amint a végére Tedros is bekapcsolódik az éneklésbe, csodálattal töltötte el ez az őszinte rajongás, és önkéntelenül elmosolyodott. Valahol mélyen, legbelül Beatrixban is van egy szemernyi Jóság. Csak egy kis tehetség kellett hozzá, hogy kimutassa. Agatha zavartan pislogott, mert Tedros egyenesen rámosolygott, mintha biztosra venné, hogy neki ennél is nagyobb tehetsége van. Olyan tehetsége, amely méltó Camelot szülöttéhez. Korábban ugyanígy nézett Sophie-ra is. Mielőtt a lány becsapta. – A Hester nevű Végességes és az Agatha nevű Végestelen párharca következik! – jelentette be a fehér farkas, miután Hort megkapta a büntetését, és tarajos sül tüskéi nőttek. Agatha lehervadt. Lejárt az idő. – Sophie nélkül Hester az utolsó reményünk – csuklott Brone, mire újabb adag pillangó repült ki száján. – Úgy látszik, ő ezt nem így gondolja – grimaszolt az elefántfülű Vex, aki éppen azt figyelte, hogyan lép színpadra Hester. Hamarosan megtudták az okát. Mert amikor Hester elengedte a démonát, a pokoli teremtmény csak egy erőtlen tűzköpésre volt képes, aztán visszasimult gazdája nyakára. Ő fájdalmasan harákolt, szívéhez kapott, mintha a szánalmas kísérlet is kimerítette volna. Ám az, hogy Hester harc nélkül megadja magát, nem jelentette azt, hogy ezt a csapattársai is ugyanígy gondolták. Mint minden galád, ha vereség fenyegette őket, egyszerűen megváltoztatták a szabályokat. Miközben Agatha színpadra lépett, és minden erejével próbálta kitalálni, mit tehetne, sugdolózást hallott. – Csináld! 352

– Csináld már! Aztán Pötty hangja hallatszott: – Nem! Éppen időben fordult hátra ahhoz, hogy lássa: a fiúk egy vörös bőrkötéses Varázsigeragozás könyv fölé görnyednek. Vex felemelte vörösen világló ujját, varázsigét kiáltott… Agatha teste megdermedt, és eszméletlenül esett össze a színpadon. A teremben néma csend lett. Csak egy roppanás hallatszott. A mennyezeten megrepedt egy függőcseppkő. És lezuhant. Tedros elefántfülén ragadta Vexet, mire Brone elkapta Tedros gallérját, és felhajította a Jók csillárjára. A növendékek a csillárról lehulló gyertyák elől ugráltak el. A lángok a padsorok közötti folyosón csaptak fel. A Végestelenfiúk átugrottak a Végességesek közé, ők pedig a helyzetet kihasználva Brone széke alól marokszám szedték ki a döglött pillangókat, azokat meggyújtották, és a Jókra dobálták. Agatha a színpadon lassan magához tért. Amikor végre felnézett, azt látta, hogy a Végességesek és Végestelenek cipővel dobálják egymást. Klumpák, csizmák és magas sarkú cipellők megannyi éles lövedékként repültek a füstön át. Hol vannak az őrök? A homályban nehezen volt kivehető a zűrzavar, de azt látta, hogy a farkasok Végességeseket vernek, a tündérek pedig zuhanórepülésben támadják a Végesteleneket, tündérporral szítva a tüzeket. Agatha megtörölte a szemét, és újra megszemlélte a terepet, hogy jól látta-e, amit látott. A farkasok és a tündérek… szítják a harcot? Tovább rontanak a helyzeten? Aztán meglátott egy tündért, aki különös hévvel ütlegelt minden szép lányt, akit csak ért. – Nem akarok meghalni! – Én sem akartam – felelte a fehér farkas. Agatha egy pillanat alatt megértette, mi a helyzet. Felemelte világló ujját, mire villámostor cikázott végig a padsorok közti folyosón. Mindenki megdöbbent. Mindenki mozdulatlanná dermedt. – Üljetek le! – parancsolta. 353

Senki nem ellenkezett. A farkasok és a tündérek sem, akik szégyenkezve somfordáltak vissza rendfenntartó helyükre, a két tábor közé. Agatha alaposan megnézte a két iskola őreit. – Azt hisszük, tudjuk, melyik oldalon állunk – mondta a néma közönségnek. – Azt hisszük, tudjuk, kik vagyunk. Ellentétekre szakítjuk az életet: Jó vagy Rossz; szép vagy csúnya; hercegnő vagy boszorkány; helyes vagy helytelen. A harapós tündérfiúra nézett. – De mi van akkor, ha valahol a kettő között vagyunk? A tündér könnyes szemmel nézett vissza rá. Kívánj valamit! – gondolta. A tündérfiú rémülten ingatta a fejét. – Csak annyit kell tenned, hogy kívánsz valamit – könyörgött Agatha. A tündérfiú csak sírt… viaskodott magával… Aztán ahogy az óhajhalak, ahogy a gorgó esetében történt, a lány hallani kezdte a tündérfiú gondolatait. Mutasd meg nekik… – szólalt meg egy hang lelke mélyén. – Mutasd meg nekik az igazságot! Agatha szomorúan mosolygott rá. Kívánság teljesítve. Kinyújtotta a kezét. Kísérteties kék fény áradt ki a tündérek és farkasok testéből. Teljesen mozdulatlanná váltak. A növendékek döbbent ámulattal figyelték, ahogy a kék fényben emberi lelkek lebegnek a mozdulattalan testek fölött. Némelyik lélek velük egykorú volt; a többség azonban ráncos öreg. De mind ugyanazt az iskolai egyenruhát viselték, mint ők… Csakhogy a Jó egyenruhás lelkek farkasok teste fölött lebegtek, a Rosszak pedig a tündérek fölött. A növendékek magyarázatot követeltek Agathától. Ő felnézett a tündér teste fölött lebegő kopasz, fekete ruhás Bane-re. A fiú, aki a szép lányokat harapdálta Gavaldonban; néhány évvel idősebb már; egykor pufók arca beesett, könnyes. – Ha elbuktok, az ellenfél rabszolgáivá lesztek – mondta Agatha. – Ez az Iskolamester büntetése. Az egyik fehér farkas fölött meglátott egy ősz hajú öregembert, aki éppen egy tündér fölött lebegő fiatal lánylelket csitított, vigasztalt. – Egy tisztátalan lélek örök büntetése – mondta Agatha. A fiatal lány az 354

öregember karjában zokogott. – Az Iskolamester úgy gondolja, hogy ezzel megjavítja a rossz diákokat. Azt hiszi, hogy ha nem abba az iskolába teszi őket, ahová valók, móresre tanítja őket. Ezt tanítja nekünk ez a világ. Hogy vagy az egyik iskolához tartozunk, vagy a másikhoz. De továbbra is kérdés… Végignézett a fantomseregleten; mindegyik szellem olyan ijedt és tehetetlen volt, mint Bane. – Igaz ez? Agatha keze megremegett. Nem tudta mozdulatlanul tartani tovább. A fantomok meglibbentek, aztán visszaszálltak tündér- és farkastestükbe, amely újra megelevenedett. – Kiszabadítanám őket, ha tudnám, de az ő varázsereje sokkal erősebb – mondta Agatha remegő, megtört hangon. – Csak azt kívánom, bárcsak a tehetségemnek jobb vége lenne. Amint a színpadról lefele lépdelt, szipogásokat hallott körös-körül. Felnézett. Farkasok, tündérek és gyerekek törölgették a szemüket mindkét térfélen. Agatha leült a helyére, Kiko sminkje rózsaszín és kék foltokká folyt. – Én… én eddig utáltam a farkasokat… – pityergett. – De most legszívesebben megölelném őket. A padsorok közti folyosón átpillantva Agatha látta, hogy Hester könnyein át is mosolyog. – Na, ettől elgondolkodom, kinek az oldalán állok – jegyezte meg halkan Hester. A Rossz kilencedik gyertyája is kihunyt fölötte. Hester panaszos sóhajjal felállt. Bugyborékoló, forró fekete olaj ömlött a mennyezetről. Becsukta a szemét, felkészült a fájdalomra. De nem bőrre fröccsent az olaj. Hanem szőrre. Hester felnézett, és azt látta, hogy három farkas a testével, pajzsként védelmezi. A forró olaj égette őket. A fájdalomtól vonyítva szikrázó tekintettel néztek felfelé, így adva az Iskolamester tudtára, hogy elegük volt a büntetéseiből. A néma teremben növendékek, a tündérek, a farkasok egymásra néztek; mintha a játékszabályok hirtelen megváltoztak volna. 355

– Látod? Az Iskolamester… az Iskolamester biztosan Jó – súgta Kiko Agathának. – Ha Rossz lenne, most megölte volna őket. – U-u-u-u-utolsó párbaj – hebegte a fehér farkas megkönnyebbülten. – A Végességes Sophie a Végestelen Tedros ellen. Mivel Sophie nincs jelen, Tedros növendékkel folytatjuk. – Nem – szólt a herceg, és felállt. – A Cirkusznak ezennel vége. Olyan páratlan Jót láttunk, amit felülmúlni lehetetlen. Veresége elismeréseként meghajolt Agatha előtt. – Kétség sem férhet ahhoz, hogy ki az abszolút győztes. A lány erre Tedros tiszta kék szemébe nézett. És először fordult elő, hogy közben nem gondolt Sophie-ra. Mindkét oldal felnézett a fénylő koronára; várták, hogy megerősítse a herceg ítéletét. A korona azonban nem mozdult. Nagyon hangos koppanás hallatszott.

356

Betartatlan ígéretek

Egy pillanatig senki nem tudta, honnan jött a zaj. Aztán újabb koppanás hallatszott, az elsőnél hangosabb. Valaki állt a Végességesek ajtajánál. – A Cirkusz bezárt! – mordult a farkas. Újabb két koppanás.

– Úgy tudtam, a tanárok a szobáikba vannak zárva – súgta Agatha. – Ezek szerint nyilvánvalóan nem tanár kopog – súgta Kiko, de nem Agathára nézett, hanem csakis Tristanra. Le sem vette róla a szemét. Agatha a másik térfélre, Hesterre nézett. Tekintetük találkozott, aztán az ajtó felé fordultak, megborzongva az újabb hangos koppanástól. – Nem engedtethetik be! – bődült egy farkas. A kopogás abbamaradt. Agatha felsóhajtott. Aztán mintha varázslat történt volna, az ajtó nyikorogva magától kinyílt. A Mesék Nagyelőadójába fekete csuklyás köpönyeget viselő alak osont be. Több száz szempár figyelte, ahogy az idegen halk léptekkel, könnyed, egyenletes járással végighalad a padsorok közti folyosón. Hosszú, kígyóbőr köpönyegének szegélye úgy suhant utána, mint a menyasszonyi ruha uszálya. A fekete árnyék lassan, akadálytalanul felért a színpadra. Mozdulatlanul állt 357

a Cirkusz-korona alatt. Köpönyegének pikkelyei külön-külön ragyogtak a lángok fényében. Fejét lehajtva állt, mint egy denevér. Az ajtók hirtelen hangos csattanással becsukódtak. Sápadt ujjak bukkantak elő a köpönyeg alól, hátrahúzták a csuklyát. Sophie meredt tekintettel bámult le a közönségre. Orra és álla csupa bibircsók. Festett fekete hajában ősz foltok világoltak. Smaragdszín szeme zavaros szürke lett, bőre olyan vékony, hogy átlátszottak az erei. Lassan végigpásztázta tekintetével a tömeget, egyre szélesebb vigyorral szemlélte a rémült arcokat. Aztán meglátta a kék ruhában fenséges megjelenésű Agathát, és azonnal lehervadt a mosolya. Sophie nézte, csak nézte; szürke pupillája zavarossá vált a döbbenettől. – Látom, hogy új hercegnőnk van – szólt halkan. – Gyönyörű, ugye? Agatha állta Sophie tekintetét. Már nem érzett sajnálatot iránta, nem akarta megbékíteni. – De nézzétek meg közelebbről, gyerekek, és lássátok meg benne a vámpírt, aki azért jött, hogy kiszívja a lelketeket! – fröcsögte gyűlölettel. – Mivel neki nincs saját lelke. Ruhája alatt Agatha remegett. De ellenállt sorvasztó tekintetének, amíg Sophie hirtelen mosolyogva Tedros felé fordult. – Drága Teddym! Milyen érdekes itt látni téged! Azt hiszem, van még egy párbajunk. – A Cirkusznak vége! – szólt Tedros éles, dühös hangon. – A győztes megkapta a koronáját. – Értem – mondta Sophie. – Akkor az ott micsoda? Csontos ujjával a levegőbe mutatott, és mindenki felnézett a lebegő koronára. Még nem került átadásra. – Ez rossz jel – jegyezte meg Hester a mellette kuporgó Anadilnak. – Ez nagyon rossz jel. Tedros a másik padsorból felállt. – Csak menj el! – mordult Sophie-ra. – Menj, mielőtt hülyét csinálsz magadból. Sophie vigyorgott. – Félsz, mi? Tedros mély levegőt vett, próbálta visszafogni magát. Érezte bőrén a Végestelenek tekintetét, ahogy a Tisztáson, amikor Sophie elárulta, mit ígért 358

neki. – Mutasd meg nekünk, Teddy! – szólt Sophie negédesen. – Mutass nekem valamit, amivel nem tudok versenyezni. Tedros a fogát csikorgatta, büszkeségével küzdött. Vex hirtelen észrevett egy égett ROSSZ CSAPAT transzparenst a padlón. Szeme reménnyel csillant. – MUTASD MEG! – üvöltött fel, és oldalba könyökölte Brone-t, aki szintén felugrott. A Végességesekben feltámadt a remény, hogy az utolsó pillanatban mégis magukhoz ragadják a győzelmet. Már kórusban üvöltötték: – MUTASD MEG! MUTASD MEG! – Nem…! Megállj! – kiáltott fel Hester. Ő és Anadil is körbefordult. A galádok úgy vicsorogtak rájuk, mintha árulók lennének; így a két boszorka hamarosan csatlakozott a kántáláshoz. A Végességesek ütemes kiáltásai azonban hiába erősödtek, Tedros nem mozdult. A Végestelenek mocorogni kezdtek; várták, hogy a vezérük elfogadja a kihívást. Kivéve Agatha, aki behunyta a szemét. Ne tedd! Éppen ezt akarja. Érdes kiáltás harsant. Agatha kinyitotta a szemét… Tedros a színpad felé tartott. – Neeee! – sikoltott, de a két oldal éljenzése elnyomta a hangját. Hat lépés választotta el őket egymástól. Sophie kedvesen mosolygott, haragosan szikrázó tekintettel nézett rá. Egyikük sem szólalt meg. A Végességesek kántálása változott: – HAJRÁ ROSSZ! HAJRÁ ROSSZ! Közben a Végestelenek azt kiabálták: – GYŐZZÖN A JÓ! GYŐZZÖN A JÓ! GYŐZZÖN A JÓ! A távolban mennydörgés dübörgött, a kántálás egyre hangosabb lett, egyre dühösebb, elnyomta az erősödő vihar zaját. Tedros izmai megfeszültek, arcéle még markánsabban kiemelkedett, Sophie egyre szélesebben mosolygott. Agatha egyre jobban remegett a félelemtől; nézte, csak nézte, ahogy Sophie vigyora kihívó, gúnyos vicsorrá változik, és a herceg elvörösödik a dühtől, ujja aranylón felfénylik, és már éppen úgy tűnt, támadni fog, amikor… Térdre rogyott. 359

A teremben döbbent csend lett. A Végességesek győzelmi mámorban úsztak. Agatha elsápadt. Sophie szánakozó sóhajjal suhant a térdelő herceg felé. Lenszőke hajánál fogva gyengéden felemelte Tedros fejét, és riadt kék szemébe nézett. – Végre egyedül csináltam meg a házi feladatomat, Teddy. Akarod látni? A herceg izmai megfeszültek. – Még mindig én jövök. Előrántotta gyakorlókardját, Sophie pedig elhúzódott tőle. De nem támadt rá. Térdelve maradt, a nézőtér felé fordult, a karddal a tömegre mutatott. – Rengetegtúl-erdei Agatha. Letette a kardot. – Leszel a hercegnőm a bálon? Sophie megdermedt. A Végességesek már nem éljeneztek. A síri csendben Agatha próbált levegőhöz jutni. Aztán meglátta Sophie arcát; a döbbenet fájdalommá olvadt. Barátnője beesett, riadt szemébe nézve ő maga a sötétség és a kétely régi vermébe esett… Egészen addig, amíg egy fiú ki nem emelte onnan. Egy térden álló fiú, aki úgy nézett rá, ahogy a koboldokon, koporsókon, sütőtökökön át is nézte. Egy fiú, aki őt választotta; és sokkal korábban választotta őt, mint ahogy azt bármelyikük is tudhatta volna. Egy fiú, aki most azt kéri tőle, hogy válassza őt. Agatha a hercegére nézett. – Igen! – Nem! – süvöltött Beatrix, és talpra ugrott. Chaddick letérdelt előtte. – Beatrix, lennél a hercegnőm a bálban? A Végestelen-fiúk egyenként letérdeltek hölgyük előtt. – Reena, lennél a hercegnőm a bálban? – szólt Nicholas. – Giselle, lennél a hercegnőm a bálban? – kérdezte Tarquin. – Ava, lennél a hercegnőm a bálban? A fiúk szép, ünnepélyes ritmusban ereszkedtek térdre, nyújtották kezüket a hölgyük felé. Minden lány hallotta a nevét. Minden lány felsóhajtott, míg csak egy maradt, akinek nem jutott, kit szeressen. Kiko nem látott könnyeitől; 360

megtörölte a szemét. Tudta, hogy megbukott. De… de Tristan térdelt előtte. – Lennél a hercegnőm a bálban? – Igen! – sikította Kiko örömében. – Igen! – felelte Reena. – Igen! – mondta Giselle. A teremben izgatott, pihegő, boldog „igen!”, „igen!”, „igen!” sóhajok hangzottak; aztán a szerelem hulláma elért Beatrixhoz is, aki elővette legszebb mosolyát, és elfogadta Chaddick kezét. – Igen! A padsorok közti folyosó túloldalán a Végességesek arckifejezése kezdett megváltozni. Grimaszaik egyenként olvadtak szomorú, fájdalmas sértettséggé. Hort, Ravan, Anadil, még Hester is… Mintha azt kívánnák, bárcsak nekik is részük lehetne ilyen örömben. Elszállt a harci kedvük, vesztett az összetört szívük ellen; a galádok csendbe süppedtek, a kígyókból kiszikkadt a méreg. De egy kígyó még nem húzódott vissza. Sophie egy pillanatra sem vette le a tekintetét Agatháról, amikor Tedros megölelte. És Sophie pupillái felizzottak, mint a forró szén. Egész testét kiverte a verejték. Fekete körmei véresen vájódtak tenyerébe. Szíve mélyéről forró lávaként tört fel a gyűlölet; felélesztette lelke dalát. A boldog párt nézte, csak őket, miközben magasba emelte a kezét, és torkaszakadtából felsikoltott. Hosszan. Fülsiketítőn. Feje fölött a függőcseppkövek borotvaéles csőrökké alakultak, károgva, sikoltva keltek életre. A hollók egyszerre reppentek le a mennyezetről, és támadtak mindenre, mindenkire, akit láttak. A gyerekek fedezékbe húzódtak, fülüket betapasztották Sophie egy oktávval magasabb kiáltása elől. A tündérek meg akarták ragadni Sophie-t, de a hollók majdnem mindet felfalták. Csak egy maradt, neki is alig sikerült megmenekülnie a fal egy repedésén át. A farkasok is a fülükre tapasztották mancsukat; őket is ugyanúgy támadták a hollók. Kegyetlen hirtelenséggel csípték szét torkukat. A fehér farkas karjába kapott egy barna farkaskölyköt; orra, füle vérzett, de felvette a harcot a hollókkal; a madárraj azonban mindkettőjüket a színpad mögé vonszolta, és véget vetettek a küzdelemnek. Éppen, amikor a hollók ugyanezt szándékoztak tenni a növendékekkel… Sophie abbahagyta az éneklést, és a hollók szertefoszlottak a levegőben. 361

Mindenki fájdalmasan nyöszörgött, aztán a színpadon álló galád felé fordultak. Sophie nem nézett rájuk. Nem rájuk nézett. Végestelenek és Végességesek követték tekintetét a levegőben lebegő Cirkusz-koronára, amely végre feléledt az eredményhirdetésre. Lassan lejjebb ereszkedett, a Jó és a Rossz oldal között sodródott, oda-vissza, odavissza, aztán az éles, hegyes korona megperdült. Döntést hozott… és leheletkönnyen Sophie fejére illeszkedett. Sophie ajka vigyorba húzódott. – Ne feledkezzünk meg a díjról! Agatha látta az újabb varázslatot: fehér sávok kezdték eltüntetni a színpadot Sophie mögött. Látta már ezeket a fehér sávokat… – MENEKÜLJÜNK! – sikoltott. Fehér sávok tüntették el a falakat, a padsorok közti folyosó felé nyomultak; sikoltozó diákok menekültek az ajtók felé… Elkéstek. A Mesék Nagyelőadója fehér villanással eltűnt, mindkét iskola növendékei a Jó tagozat lépcsőházában találták magukat. A Végestelenek a rózsaszín tornyok lépcsőházaiban szorongtak, a Végességesek a kékekben. Villámok cikáztak, sűrű eső verte az ólomüveg ablakokat. Hester és a galádok felfelé menekültek a Becsület és a Vitézség Kollégiumokba. Ám Hester az első lépcsőfordulónál megcsúszott az üvegen, és oldalt kicsúszott. Egyik kezével a lépcsőkorlátba kapaszkodva lógott a mélység fölött, amikor látta, hogy Pötty mászik el mellette. – Pötty! Pötty! Segíííts! – Ezer bocsánat! – mordult ő, azzal tovább-baktatott felfelé. – Csak szobatársaknak segítek. – Pötty, kérlek! – A mosdóban lakom. Ti, lányok rossz barátnőim voltatok. Folyton gyötörtetek, folyton zaklattatok, és azt éreztettétek velem, hogy gyalázatos ga… – PÖTTY! Az utolsó pillanatban megragadta Hester kezét. A Végestelenek nem voltak ilyen szerencsések. Kétségbeesetten kapaszkodtak felfelé a Jó Erkölcs- és a Jótékonyság-tornyokban, de Sophie tovább gyötörte őket. Fülsiketítően magas hangot hallatott, mire a két üveglépcső felrobbant; szép lányok és fiúk zúzták össze magukat a 362

márványpadozaton. Sophie ekkor egy hanggal magasabbra váltott. Az aula padlója megrepedt a lábuk alatt, mintha csak vékony jég lenne, és vagy száz helyen megnyílt. Döbbent Végestelenek estek egymásnak, zuhantak a tátongó hasadékok felé. Próbáltak törött márványtáblákba és lépcsőelemekbe megkapaszkodni, de a hasadékok fala túl meredek volt; szívszaggató sikollyal csúsztak lefelé. Mielőtt lebillentek volna, sikerült egy-egy kiálló márványdarabban megkapaszkodniuk. Utolsó erejükkel kapaszkodtak; lábuk a sötét mélység fölött kalimpált. – Agatha! – kiáltott Tedros; elázott gorgókon ugrott át, hogy segítsen nekik. Egyre zaklatottabb lett. – Agatha, hol vagy?! Aztán a terem másik végében, magasan, egy betört ablak mellett meglátott két halvány kezet. Egy leomlott faldarabba kapaszkodott. – Agatha! Jövök! Átugrott a sziklakráterek fölött, lépcsőcsonkokon hatolt egyre feljebb, a márványmeredély felé. Gyors ollóugrással a törött kőcsipkés peremre vetődött, üvegtörmeléken nyúlt át, és megragadta a kezét a másik oldalán… de… de… Sophie húzta fel magát. Tedros rémülten hátrahőkölt, de a meredély pereme volt mögötte. Társai kiáltottak segítségért lentről. – Jut eszembe… ha a hercegek hercegnőket mentenek meg, akkor… ki menti meg a hercegeket? – kérdezte Sophie gúnyosan. Eső áztatta haján felragyogott a Cirkusz-korona. – Megígérted… – hebegte Tedros, menekülési utat keresve –, megígérted, hogy megváltozol! – Valóban? – kérdezte Sophie, a fejét vakarva. – Hát, lehet. Akkor egyegy. Te is ígértél valamit, amit nem tartasz be, és én is. Azzal a lány még magasabb hangon sikított. A herceg térdre rogyott. Sophie nézte, nézte, hogy vonaglik a fájdalomtól. Megint egy hanggal magasabbra váltott. Tedros tehetetlen volt; érezte, hogy elered az orra vére, dobhártyája feszült. Aztán Sophie lassan előrehajolt, és ujját a herceg remegő ajkához érintette. Aztán döbbent kék szemébe nézett, és a halálosan magas hangra feszítette hangszálait. Agatha a nyitott ablakhoz lökte. Koronája kirepült a tomboló viharba. Tedros vérzett, gyenge volt, de segíteni akart. Agatha azonban rámordult: 363

– Menj, mentsd a többieket! – De… – Most! – üvöltött a lány, még erősebben nyomva Sophie-t az ablakhoz. Tedros minden erejét összeszedve leugrott a kőhalomról csapdába került társaihoz. Odalent felkiáltott, mire Agatha egy pillanatra elfordult Sophietól, hogy meggyőződjön, biztonságban van-e a herceg. A másik lány ezt kihasználva elrúgta Agatha lábát, és arcát az ablakpárkányra nyomta. Agatha vérző orral egyenesedett fel. – Lady Lesso igazat mondott – jegyezte meg Sophie, azzal felállt, hogy szembenézzen vele. – Ahogy te erősödsz, úgy gyengülök én. Te nyersz, én veszítek. Te vagy az én Nemezisem, Agatha. Sophie még egy lépést tett feléje. – Kíváncsi vagy rá, honnan tudom? – kérdezte. Arca szomorú-komor sötétségbe borult. – Onnan, hogy: akkor leszek boldog, ha te meghalsz. Agatha az ablakhoz hátrált, remegő ujját igyekezett világlásra bírni. Négy lépcsőfordulóval feljebb Hester, Anadil és Pötty a Becsület Kollégium folyosóin rohantak. Odalentről sikolyok hallatszottak, és hatalmas villámok csapkodtak. – A Cirkusz-korona már ki van adva! – sikoltotta Hester a tanárok szobáinak ajtaját tépve fel. – Hol vannak? Aztán befordult a sarkon, és rájött. Anemone professzor, Dovey professzor és Espada professzor furcsa mozdulatba merevedett; szájuk tátva volt, mintha éppen akkor érte volna őket valami bénító varázsige, amikor a lépcsőház felé rohantak. – Hester… Hester követte Anadil tekintetét a folyosó ablakán túlra. A cikázó villámok fényénél látták, hogy a Félút hídon lady Lesso, Sheeks professzor és Manley professzor ugyanazzal a döbbent arckifejezéssel állnak, mozdulatlanságba meredve. – Életre tudjuk kelteni őket? – kérdezte Pötty elsápadva. – Ez csak egy kábító varázsige lehetett. – Nem kábító varázsige volt – felelte Anadil, azzal megkopogtatta Dovey professzor bőrét. Magas, üreges hangot adott. – Kővé változtatás – felelte Hester. Emlékezett rá Lesso órájáról. 364

– Csak az oldhatja fel, aki kimondta rájuk. – De kicsoda? – kérdezte Pötty sipítva. – Valaki, aki nem akarja, hogy a tanárok közbeavatkozzanak – mondta Anadil, az öböl fölé magasodó ezüsttoronyra nézve. Pötty megborzongott. – De ez… azt jelenti… – Magunkra maradtunk – jelentette ki Hester. A lerombolt előcsarnok felett egy repedezett márványszigeten Agatha egyedül nézett szembe Sophie-val. – Nem kell ellenségeknek lennünk, Sophie – könyörgött, és háta mögött próbálta világolásra bírni az ujját. – Te tettél ilyenné engem – lihegte Sophie; szeme könnytől csillogott. – Elvettél mindent, ami az enyém volt. Agatha látta, hogy Tedros és a Végestelenek törmeléken másznak át. Remegtek a félelemtől és a fájdalomtól, de rendületlenül haladtak. Villámcsapások fényénél látta, hogy a Végességesek az öböl másik oldalán álló tornyokból figyelik őket. Ugyanúgy remegtek a döbbenettől. Agatha szíve hevesen vert. Most minden tőle függ. – Itt megtalálhatjuk a boldogságot – mondta. És érezte, hogy háta mögött az ujja felizzik. – Mindketten megtalálhatjuk a boldogságot. – Itt? – kérdezte Sophie halványan mosolyogva. – Mi van azzal, hogy hazamegyünk? Hogy haza kell mennünk, Aggie? Agatha hebegett… választ keresett. – Ó, értem már – vigyorgott Sophie egyre kajánabbul. – Most el akarsz menni a bálba. Most, hogy már van herceged. – Én csak barátkozni akartam, Sophie – mondta Agatha. Szeme könnybe lábadt. – Mindig csak azt akartam, hogy nekem is legyen barátnőm. Sophie megdermedt. Jeges gyűlölettel nézett. – Te sosem akartál a barátnőm lenni, Agatha. Te azt akartad, hogy én legyek a förtelmesen ronda. Mintha varázslat történne, Sophie bőrén erre elmélyültek a ráncok. A másik lány ettől annyira megdöbbent, hogy ujja már nem világolt. – Sophie, ezt te csinálod magadnak! – Te akartad, hogy én legyek a Rossz! A Gonosz! – forrongott Sophie. 365

Ujjai karmokká görbültek. – Lehetsz Jó, Sophie! – kiáltotta Agatha, de a mennydörgés elnyomta a hangját. – Azt akartad, hogy én legyek a boszorkány! – mondta Sophie, mire szeme fehérjében elpattantak a hajszálerek. – Ez nem igaz! – hátrált Agatha az ablakhoz. – Nos, drágaságom – mosolygott Sophie, már fogatlanul –, teljesül ez a kívánságod. – Neee! Sophie egyetlen mozdulattal kilökte Agathát a viharba. A fénylő híd, a biztos halál felé zuhant. Tedros felüvöltött. Egy tündér vetette magát a mélybe, és halált megvető bátorsággal elkapta Agathát. Ahogy biztonságban lefektette a vizes kőre, Bane némán megköszönte a gavaldonbeli Agathának mindazt a jót, amit tett. Aztán, ahogy Agatha első lélegzetét, ő az utolsót vette, és kilehelte a lelkét Agatha ázott, nyitott tenyerén. Villámlás világította meg a tornyot; Sophie lenézett Agathára, akinek arca hófehér volt a hatalmas megrázkódtatástól. Sophie látta, hogy az Öböl túloldalán a Végességesek nézik, nézik, és kirázza őket a hideg attól, amit tett. Tedros és a Végestelenek felé perdült. A Végestelenek odalent sarkokban húzták meg magukat; Hester, Anadil és Pötty rémülettel nézték a jelenetet a szemközti lépcsőkről. Sophie szíve a mennydörgést visszhangozta. Felkapott egy üvegcserepet, és letörölte róla az esőt. Ázott haja teljesen ősz volt. Arca duzzadt, fekete bibircsókokkal teli. Szeme fekete, mint a hollóké. A törött üvegcserépben nézte magát, és megdermedt a rémülettől. Ám ahogy nézte magát, a rémület lassan kioldódott belőle, és arca furcsa megkönnyebbülésbe torzult, mintha tükörképén túl végre meglátna valamit. Aszott ajka mosolyra görbült, és torkán a szabadság nevetése szakadt ki… hangosabban, magasabban… Aztán ledobta az üvegdarabot, fejét hátravetette, és szörnyű, károgó hangot hallatott, amiben Gonoszság volt, színtiszta Gonoszság, olyan elegyítetlen gonosz, ami túl szép ahhoz, hogy ellene harcoljanak. Aztán a tekintete hirtelen a mélybe, Agathára rebbent. Szörnyű 366

figyelmeztető sikoltást hallatott, azzal kígyóbőr köpönyegébe burkolózott, és eltűnt a sötét éjszakában.

367

A Rengetegtúl-erdő Boszorkánya

Anyám mindig azt mondja, hogy amikor szörnyű dolgok történnek, „találd meg, mi benne a jó” – szusszant Hester, azzal elrohant a kővé vált Castor és Beezle mellett a Rosszaság-torony csarnokában.

– Apám azt szokta mondani, hogy amikor szörnyű dolgok történnek: „egyél” – pihegte Pötty, azzal befordult a sarkon Hester mögött. Kis híján összeütköztek Monával és Arachnével. – Mi történik? – kérdezte Mona. – Menjetek a szobátokba! – kiáltott rájuk Hester. – És ne gyertek ki onnan! Mona és Arachne bemenekültek, és magukra zárták az ajtót. Hester és Pötty lefelé futottak a lépcsőn. Látták, hogy Hort, Ravan és Vex jönnek felfelé. 368

– Menjetek a szobátokba! – kiáltott rájuk Pötty. – És ne gyertek ki onnan! A fiúk előbb rá néztek, aztán Hesterre. – Most! – mordult Hester, mire a fiúk eliszkoltak. – Mi van akkor, ha én csatlós vagyok? – tette fel a kérdést Pötty, ajkát csücsörítve. – Akkor nem egy osztályba fogunk járni. – Már ha egyáltalán lesz iskola! – csattant fel Hester. Végigrohantak a lépcsőház összes folyosóján, a döbbent Végességeseket visszaparancsolták szobáikba. – Ez esetben egyetlen jó dologra tudok gondolni – szólt Pötty. – Arra, hogy nem lesz házi feladat! Hester hirtelen megtorpant. Szeme tágra nyílt. – Pötty, mi még nem vagyunk felkészülve arra, hogy igazi boszorkányok legyünk. Hiszen csak elsőévesek vagyunk! – Sophie miatt van – jelentette ki Pötty. – Ugyanaz a lány, aki szereti a parfümöt, a rózsaszínt, a cicomát. Csak le kell nyugtatnunk, és minden rendben lesz. Hester ajka halvány mosolyra húzódott. – Tudod, néha nem figyelünk rád eléggé. – Jaj, ne már! – Pötty elpirult, és továbbtotyogott Hester után. – Lehet, hogy Anadil megtalálta. Miután a Galádság-torony összes folyosóját végigjárták, a két lány kimerülten visszasántikált a 66-os szobába, és szobatársukat az összegyűrt lepedőkupac mellett elnyúlva találták. – Mindenki bezárkózott a szobájába – közölte Pötty, tunikáját kiteregetve. Hester testéről csöpögött a verejték; Anadilhoz fordult. – Egyáltalán kerested Sophie-t? – Nem kellett – felelte Anadil ásítva. – Idejön. – Ide? – horkant fel Hester. – És ezt honnan a csodából tudod? Anadil felemelte a lepedőt, megmutatta az összekötözött, betömött szájú Grimmet. – Ő mondta. A Jók Iskolájában Chaddick és Tedros szakadt ingben, sebesülten álltak őrt a Vitézség-torony társalgója előtt. A zsúfolt, áporodott szagú helyiségben lányok szipogtak báli párjuk mellett. Beatrix és Reena egy halom 369

sebtapasszal, kenőccsel, kötszerrel a fiúk sebeit látta el. Mire feljött a nap, ők is aludtak. Csak Agatha nem mert pihenni. Zebrabőr székében összekuporodva arra a lányra gondolt, aki egykor uborkadzsúszt és korpás sütit vitt neki, aki sétálni hívta, és elmondta neki az álmait. Az a lány eltűnt. Boszorkány lett, aki addig üldözi őt, míg meg nem hal. Kinézett az ablakon a hajnali fényben derengő hídra. Kővé vált tanárok álltak rajta, alatta a varázshullám halálra fagyott. Ez nem baleset, nem valami nagy hiba. Mindez az Iskolamester terve. Azt akarta, hogy a két Könyvfalója háborúban álljon egymással. De vajon kinek az oldalán áll? A napfény beáradt a terembe, ám Agatha szeme még mindig nyitva volt, és várta, mi lesz Sophie következő lépése. A 66-os szobába megérkezett a délelőtt, aztán elmúlt. A délután is. – Ti nem vagytok éhesek? – kérdezte Pötty az ágyából. Hester és Anadil csak bámultak; a betömött szájú Grimm morgolódott közöttük. – Csak mert én tegnap óta semmit nem kajáltam, és több csokit nem tudok enni, amióta rákényszerítettetek, hogy a mosdóban lakjak, mert a csokoládéról az jut eszembe, hogy… Hester kitépte Grimm szájából a tömést. – Hol van Sophie? – Jön – köpött Grimm. – Mikor? – kérdezte Hester. – Várni. – Hogy mi van? – Grimm jönni. Grimm várni. Hester ekkor Anadilra nézett. – Ezért vagyunk itt? Kulcs fordult a zárban, a három lány hirtelen az ágy alá bújt. – Grimm? Sophie osont be, levetette magáról a fekete köpönyeget, és felakasztotta az ajtó melletti horogra. – Hol vagy? Tekintete végigpásztázta a szobát; fejét éles, koszos szögekkel vakarta. Az ágyak alatt Hester, Pötty és Anadil visszafojtott lélegzettel hüledeztek, 370

ahogy ősz haj hullott tömött csomókban a földre. Sophie hirtelen megfordult, és látta, hogy a takaró alatt mocorog valami. – Grimm? Óvatosan közelített az ágyhoz… Három lány ugrott rá hátulról. – Kapd el a kezét! – kiáltott Hester, azzal Sophie lábát megpörkölődött lepedőkkel az ágylábhoz kötözte. Anadil a feje fölé emelte Sophie kezét, Grimm mellé feszítette, Pötty pedig azzal tette magát hasznossá, hogy párnával ütötte a cupidó fejét. – Talán elfelejtettétek – szólalt meg affektáló, elnyújtott hangon Sophie –, de a ti oldalatokon állok. – Most mind ugyanazon az oldalon állunk! – mordult Hester. – Ellened vagyunk. – Nagyra becsülöm nemes szándékodat, Hester, de a Jó van a ti oldalatokon. Hester a fényben észrevette, hogy Sophie arca ráncos. – Itt fogsz rohadni, amíg rá nem jövünk, hogyan élesszük fel a tanárokat – közölte Hester. Nagyon igyekezett rejtegetni, hogy remeg a keze. – Csak azt akarom mondani, hogy mindannyiótoknak megbocsátok – sóhajtott Sophie. – Mielőtt kérnétek. – Nem fogjuk kérni – jegyezte meg Hester, azzal elterelte az ágytól Anadilt és Pöttyöt. Anadil lekapta Sophie köpönyegét a kampóról. – Visszajöttök értem. – Mind Sophie felé fordultak. Sophie mosolygott. Még több foga hiányzott. – Úgyis visszajöttök értem. Hester megborzongott, és becsukta az ajtót mögöttük. Ekkor ismét kinyílt az ajtó, és Pötty dugta be a fejét. – Esetleg nincs nálad valami ennivaló? Hester kirángatta, és becsapta az ajtót. Grimm rögtön átrágta a száját betömő rongyot, majd kiköpte. – Jó fiú! – dicsérte Sophie, és simogatta, miközben a cupidó az ő kötelékeit rágta el. – Jó munkát végeztél, hogy itt tartottad őket. Kinyitotta a szekrényét, elővette penészszagú varrókészletét és a dobozt, amiben a kelméket, cérnát tartotta. – Nagyon sok dolgom volt, Grimm. És még nagyon-nagyon sok dolgom 371

van. KOPP! Sophie az ajtó felé fordult. KOPP! KOPP! Odakint Anadil deszkákat, zárakat szögelt, csavarozott az ajtajába, miközben Hester és Pötty a folyosótól zsákmányolt szobrokkal, padokkal torlaszolták el. Hester látta, hogy Végességesek lesnek ki a szobáikból. – MARADJATOK BENT! – bődült, mire az ajtók gyorsan becsukódtak. – Szörnyen érzem magam – mondta Pötty. – Hiszen a szobatársunk. – Akármi is az, nem a szobatársunk – közölte Hester. Odabent Sophie a kalapácscsattanások hangjára dúdolgatott; világló ujja alatt egy tű varázslatos módon magától varrt. – Egyszerűen kénytelenek lesznek kibontani – sóhajtott, és eszébe jutott, milyen volt, amikor legutóbb így bezárta valaki egy szobába. – Az a sok munka a semmiért! Kora estére a Végesteleneken nyugtalanság vett erőt, és csoportokban kimerészkedtek fürdeni. Aztán óvatos, éber tömegként az étkezőbe. A konyhában a varázsfazekak továbbra is főztek, bár a nimfák kővé váltak körülöttük. A növendékek ludaskásával, lencsesalátával és pisztáciasörbettel töltötték meg tányérjaikat, poharaikat; kedvetlen csendben ettek. A főasztalnál Agatha próbált Tedros szemébe nézni, a herceg azonban csak unottan majszolt egy csirkecombot. Soha nem látta még ennyire fáradtnak; szeme alatt sebes, fekete karikák; arca sápadt, színtelen; állán apró szennyfolt. Ő volt az egyetlen, aki nem fürdött. A csendet senki nem törte meg egészen addig, míg a növendékek már majdnem a sörbetjüket is megitták. – Hmmm… Nem tudom, hogy tudjátok-e, de a… szóval a… Jó tagozat nagyterme… – szólalt meg Kiko. – Az… szóval még teljesen jó. Száztizenkilenc fej moccant, száztizenkilenc szempár nézett rá. Kiko verejtékező arcához emelte sörbetes poharát. – Tehát ha akarnánk… megtarthatnánk… a… tudjátok, mit… Feszengett, nyeldekelt zavarában. – A bált – fejezte be a mondatot. Mindenki őt nézte. 372

– Persze, csak ha akarnánk – hebegte Kiko. Osztálytársai inkább a sörbetet kortyolgatták. A következő pillanatban Millicent letette a kanalát. – Tényleg nagyon sokat készültünk rá. – És még mindig van két óránk, hogy mindent elrendezzünk – jegyezte meg Giselle. Reena elsápadt. – Az elég idő? – Gondoskodom a zenéről – ajánlotta fel Tristan. – Előkészítem a termet! – szólt Tarquin. – Mindenki öltözzön báli ruhába! – lelkendezett Beatrix, és a tömeg ujjongó kiáltások közepette felállt az asztaltól és talpra ugrott. – Hadd összegezzem a helyzetet! – szólalt meg Agatha feszült hangon, de olyan hangosan, hogy mindenki meghallotta. – A tündérek és a farkasok halottak, a tanárokat átokvarázslat változtatta kővé, iskolánk fele romokban, gyilkos van szabadlábon és ti… ti bálozni akartok? – Az nem lehet, hogy egy boszorkány elvegye tőlünk ezt az örömöt – vágott vissza Chaddick. – Nem mondhatunk le a ruhánkról csak úgy! – siránkozott Reena. A Végestelenek bosszús egyetértésben szusszantak… – A tanárok büszkék lennének ránk! – A Jó sosem adja meg magát a Rossznak! – Tönkre akarja tenni a bálunkat! – Mindenki fogja be a száját! A terem elcsendesedett. A Végestelenek Tedros felé fordultak. Még mindig az asztalnál ült. – Agathának igaza van. Most nem tarthatjuk meg a bált. Osztálytársai bólogatva higgadtak le. Agatha megkönnyebbülten felsóhajtott. – Előbb felkutatjuk és megöljük azt a boszorkányt – vicsorgott Tedros. Agatha keze ökölbe szorult, ahogy a Végestelenek éljenzésben törtek ki. – Megöljük a boszorkányt! Megöljük a boszorkányt! – Azt hiszitek, hogy ölbe tett kézzel vár minket? – kiáltotta Agatha, azzal felugrott székére. – Azt hiszitek, egyszerűen besétálhattok a Rosszak Iskolájába, és megölhettek egy igazi boszorkányt? 373

A kántálás megszűnt. – Hogy érted azt, hogy „igazi” boszorkány? – kérdezte Beatrix. Metsző tekintettel bámulta Agathát. Kiko elsápadt. Megértette, miről van szó. – A Ténetész tényleg írja a meséteket, ugye? Agatha bólintott; a teremben ideges nevetgélés hallatszott. – Nem tudjuk, ki irányítja ezeket a meséket – folytatta Agatha a nevetgélés ellenére. – Nem tudjuk, hogy az Iskolamester Jó vagy Rossz. Azt sem tudjuk, hogy az erdőben még fennáll-e az egyensúly. Csak azt tudjuk, hogy Sophie halottnak akar látni engem, és megöl mindenkit, aki az útjában áll. Ezért azt mondom, hogy menjünk vissza a Vitézség-toronyba, és várjunk. Mindenki Tedrosra nézett, aki igen komoran tekintett Agathára. – Nos, én vagyok ennek az iskolának a vezére. Én pedig azt mondom, hogy támadjunk. Tekintetek cikáztak Tedros és hercegnője között. – Tedros, bízol bennem? – kérdezte Agatha halkan. Lenézett rá. A csend egyre sűrűsödött, ahogy a lány kérdése megválaszolatlanul a levegőben lógott. Tedros arca vöröslött Agatha tekintete alatt. A herceg ekkor hirtelen elkapta a tekintetét báli párjáról. – Vissza a Vitézség-toronyba! – mordult. A Végestelenek kivétel nélkül teljesítették utasítását; és miközben morózusan elpakolták tányérjaikat, Agatha megérintette Tedros vállát. – Helyesen csele… – Megyek fürdeni, jól akarok kinézni ezen az éjszakán, amikor lányok módjára kell bujkálnunk! Agatha hagyta, hogy nagy léptekkel távozzon. Tedros éppen kilépett volna az étkezőből, amikor Beatrix az ajtónál megállította. – Lopózzunk be a Rossz tagozat épületébe, Teddy! Együtt megöljük a boszorkányt! – Tedd, amit mondtam! – mordult rá Tedros, azzal ellépett mellette. Beatrix nézte, ahogy elsiet. Arca vöröslött. Néhány perc múlva, amikor a Végestelenek már újra a Vitézség-torony társalgójában, önkéntes börtönükben voltak, Beatrix az átjárókon át a szobájába sietett, ahol az éhes fehér nyuszi örömmel ugrándozva várta. – Megkapod a vacsorádat, Teddy – mondta, azzal felemelte az állatot. – 374

De előbb ki kell érdemelned. Hester arra ébredt, hogy a kastélyban sötétség van, és a toronyszék harangja nyolcat ütött. Arca nyálban úszott. Gyorsan eltolta magától az Átoklevétel kézikönyve című kötetet, amit párnának használt; Pöttyre és Anadilra pillantott, akik a szobájuk ajtaját eltorlaszoló bútorok alatt kuporogtak. Hester riadtan végignézett a torlaszon. A 66-os szoba ajtaján semmi változás nem látszott. Hester megkönnyebbülten fellélegzett. Aztán elakadt a lélegzete. A folyosó végén megmozdult valami. Átmászott a bútorkupacon, lábujjhegyen indult a lépcsőház felé. Ahogy közelebb ért, azt látta, hogy három görnyedt alak oson le a lépcsőn. A következő percben még két árnyék haladt lefelé halkan. Hester a lépcsőkorlát mögött várta a következő csapatot. Akkor meggyújtotta a lépcsőház fáklyáját. Mona, Arachne, Vex és Brone bámultak rá. – Miért nem vagytok a szobátokban? – kiáltott rájuk Hester. – Jövünk segíteni neked! – közölte Mona. – Fel akarjuk venni a harcot – mondta Vex. – Hogy micsoda? Mit akar…? Aztán Hester meglátta, mi van a kezükben. Anadil éppen sötét csatornával álmodott, Pötty pedig kakaóbabszemekkel, amikor mindketten azt érezték, hogy valami gyomorszájon csapja őket. – Nézzétek! – mutatta fel Hester a zöld csillámporos, kísértetfehér, kusza betűkkel írt fekete meghívót.

375

– Szép versike. Bár ezért nem volt érdemes felébreszteni bennünket! – morgolódott Pötty álomittasan. – Mi ez a bosszú? – Nincs bosszú! – kiáltotta Hester. – Akkor miért írtad, hogy bosszú? – kérdezte Anadil. – Nem én írtam, ti idióták! A lányok egymásra néztek. Rögtön a lépcső felé rohantak. – Hogyan jutott ki? – üvöltött Anadil, kettesével véve a lépcsőket. – Azelőtt csinálta, hogy visszajött! – kiáltott vissza Hester, ahogy az óra fél kilencet ütött. – Annyira ért az ilyen huncutságokhoz! – jegyezte meg Pötty, a lépcsőn szökellve lefelé. – Szerinted mi lesz a bosszúja? – Újabb hollóraj? – vetette fel Anadil. – Mérgezett felhők? – kérdezte Hester. – Gyújtóbomba mindkét iskola alatt, hogy egyszerre robbanjanak fel? – tűnődött Pötty. Hester elsápadt. – Lehet, hogy mind meghaltak! Átrohantak a lépcsőházon, el az étkező mellett, el a Rossz kiállítóterme mellett, az iskola földszinti folyosójának legvégén található pókhálós, koponyafaragványos ajtajáig. Hester eldobta a fekete meghívót, feltépte az ajtót, és a három lány benyomult a Rossz nagytermébe. Vérengzésre számítottak… Pötty egy pillantást vetett a teremre, és elájult. A másik két lány alig

376

kapott levegőt. – Ez a bosszúja? – kérdezte Hester. Szeme könnybe lábadt. A terem ajtaján kívül Teddy, a fehér nyúl ugrált ki a lépcső mögül. A meghívóhoz ment, amit Hester elejtett. Kiálló fogaival felemelte, óvatosan, nehogy elmaszatolja a csillámport. Aztán körtére, szilvára, egyéb finomságokra gondolt, és elindult vissza, a gazdájához.

A Vitézség-torony falának támaszkodva Agatha próbálta nyitva tartani a szemét, ám pillái egyre sűrűbben csukódtak le. Aztán összecsuklott. Nem esett el. Erős kar ragadta meg. Agatha hunyorogva nézett fel. Tedros térdelt mellette trikóban, a fürdőből jövet pirospozsgásan, párálló nedvesen. – Aludj! – mondta. – Most már itt vagyok. – Tudom, hogy neheztelsz rám… – Cssss – szólt a herceg szorosabban ölelve magához. – Nincs több veszekedés! Agatha bűnbánó mosollyal adta át magát az ölelésnek, és behunyta szemét. Ekkor hirtelen kivágódott a nappali ajtaja. – Teddy! Beatrix rontott be, felébresztette az összes alvó Végestelent. Tedros bosszúsan nézett fel. – Jönnek! – kiáltott Beatrix, azzal a herceg kezébe nyomta a fekete kartonlapot. Agatha kibontakozott Tedros öleléséből. – Jönnek, és megölnek minket! Tedros elolvasta a kísérteties fehér írást. Nyakán kidagadtak az erek. – Tudtam! Agatha próbálta a válla fölött megnézni, mi az, de Tedros talpra ugrott. – RIADÓÓÓÓÓÓ! A Végestelenek rögtön felültek. – A galádok ebben a pillanatban is bosszút tervelnek iskolánk ellen – jelentette be Tedros. – Az összes Végességes szövetségben van ezzel a Sophie-val. Egyetlen reményünk, hogy megtámadjuk a Rosszak Iskoláját, mielőtt ők támadnak meg minket. Kilenc órakor indítjuk a rajtaütést! Agatha döbbenten feltápászkodott. 377

– Készüljetek a háborúra! – bődült Tedros, azzal kitárta az ajtókat. – Háááááborúúúúú! – üvöltött Chaddick, és egy csapat Végestelent gyűjtött maga köré, aztán megindult velük. – Készüljetek a háborúra! Agatha döbbenten vette fel a leesett papírt. Elolvasta, szeme villant. – Ne! Ne támadjatok! Kirohant a társalgóból… Hirtelen egy láb lendült a lába elé. Agatha megbotlott, a falnak csapódott, és elájult. – Upsz! – szólt Beatrix, és rohant a többiek után. Amikor Agatha kinyitotta a szemét, hasogatón fájt a feje, és senki nem volt a folyosón. A fájdalomtól nyöszörögve követte a lábnyomokat az átjárón át a Becsület-toronyig, majd a Jancsi-pihenőbe, és ott vészjósló hangokat hallott. Kardpenge csendült kövön. Benézett a csillogó süvegcukor terembe, és azt látta, hogy a Végestelenfiúk igazi kardpengét, nyílvesszőket, bárdokat, machetéket élesítenek és sodronyingeket fényesítenek, amelyeket a fegyvertárból loptak ki. – Mennyi forró olaj kell? – kérdezte valaki. – Annyi, hogy mindegyiket megvakíthassuk! – kiáltotta egy másik valaki, és pengéjét végighúzta a fenőkövön. A nyalókateremben Reena lenyeste a lányok hosszú szoknyáinak alját, hogy átalakított öltözékükben jobban megfelelhessen a harci cselekmények mozgáskövetelményeinek. Beatrix közben minden lányt éles kövekkel és tövisdárdákkal szerelt fel. – De a fiúk külön harci kiképzést kaptak! – nyöszörgött valamelyikük. – Mi azt sem tudjuk, hogyan kell harcolni! – szólalt meg egy másik. – Galádok rabszolgái akartok lenni? – vágott vissza Beatrix. – Akik gyerekeket főznek, és hercegnők szívét zabálják, és lóvért vedelnek… – És feketében járnak? – kiáltott fel Reena. A Végestelen-lányok elszörnyedtek. – Akkor gyorsan tanuljátok meg – közölte Beatrix. A pehelycukorteremben Kiko és Giselle tucatnyi fáklyát gyújtott. Eközben a gumicukorszobában Nicholas és egy csapat fiú faltörő kost készített. Agatha az utolsó teremben találta Tedrost; Chaddickkal és két másik fiúval Dovey professzor savanyúcukor íróasztalán kiterített térkép fölé 378

hajolt. – Honnan tudod, hogy ez a Rossz nagyterme? – kérdezte Chaddick. – Csak feltételezés – közölte a herceg. – Agatha az egyetlen, aki járt abban az átkozott épületben, de őt nem találom. Mondd meg Beatrixnak, hogy induljon a keresésére ismét. – Megkíméllek ettől a fáradságtól. A fiúk mind Agatha felé fordultak. – Szükségünk van a segítségedre – szólt Tedros mosolyogva. – Nem segítek olyan vezérnek, aki a halálba vezeti hadseregét – mondta Agatha. Tedros annyira meglepődött, hogy egészen belevörösödött. – Agatha, hiszen meg fognak ölni minket! – „Ránk ront a Jó, megölnek minket mind” – idézte, a fekete meghívót felmutatva. – A Rosszak nem rontanak ránk! Sophie azt akarja, hogy támadd meg őket! – Most az egyszer valamiben egyetértek azzal a boszorkánnyal – mondta Tedros. – Most pedig az a kérdés, hogy velem vagy, vagy sem. – Nem engedem, hogy odamenj! – Én vagyok a férfi, nem te! – Akkor viselkedj is férfiként! Kilencet ütött az óra. A torony harangjának bongása közepette a fiúk idegesen kapkodták pillantásukat Tedros és Agatha között. Aztán elhalt az utolsó kondulás hangja is. A csendben Agatha látta a kételyt Tedros szemében, és tudta, hogy győzött. Elmosolyodott, és gyengéden a herceg kezéért nyúlt, de ő elhúzódott tőle. Éles tekintettel nézett rá, arca egyre vörösebb lett, aztán felbődült: – TÁÁÁMADÁÁÁÁS! A folyosóról harsány kiáltások válaszoltak. Miközben a három helyettese elrohant a csapatokat felsorakoztatni, Tedros összehajtogatta a térképet, és elindult kifelé. Az ajtónál Agatha az útját állta. Ám meg sem tudott szólalni, Tedros megragadta a derekát. – Agatha, bízol bennem? – kérdezte nyugtalan sietséggel. A lány bosszúsan szusszant. 379

– Természetesen, de… – Akkor jó – felelte Tedros, azzal becsapta Agatha orra előtt az ajtót, és kívülről egy erős nyílvesszővel elreteszelte. – Bocsáss meg – szólt be az ajtó résén –, de én vagyok a herceged, és meg foglak védeni téged. – Tedros! – dörömbölt a kandiscukor ajtón. – Tedros, meg fog ölni! Téged akar megölni! De a résen át látta, hogy a herceg csatába vezeti hadát. Fáklyákkal, fegyverekkel, faltörő kossal felszerelkezve menetelnek. – Megöljük a boszorkányt! Megöljük a boszorkányt! – kántálták. A fáklyavilágos folyosók falán eltorzultak árnyékaik, sötét, görnyedt alakként siklottak. Mintha varázslat lett volna. Pánik vett erőt Agathán; ereiben fagyossá hűlt a vér. Át kell jutnia a Rosszak Iskolájába Tedros és a hadserege előtt. De mit tehetne, hogy megmentse őket? „Csak akkor érezhetitek magatokat szabadnak, ha a Nemezisetek halott” – mondta lady Lesso. Könnyek csillogtak Agatha szemében. Egy már meghozott döntés fájdalma. Megadja magát Sophie-nak, és akkor senki más nem fog meghalni. Hadd győzzön a boszorkány. Nem maradt más lehetőség arra, hogy jól végződjék a mese. Állati üvöltéssel ütötte, rúgta az ajtót, aztán nekicsapta a savanyúcukor íróasztalt, de a kandiscukor nem tört össze. Székeket dobált a drazséval kirakott krumplicukor falaknak, dobogott a grillázspadlón… de a teremből csak egy úton lehetett kijutni. Agatháról csorgott a verejték az erőfeszítéstől és ettől a tudattól. Kinézett az ablakon. Bő, kék estélyi ruhájában lovaglóülésben ült az ablak párkányán; kinyújtotta a lábát… Fekete klumpájával megtalálta a fal peremét; aztán a másik lábát is átvetette a párkányon, és a tündérek felaggatta aranyló báli lampionok zsinórjába kapaszkodott. Minden erejét összeszedve a keskeny falperemre lendült, majd hirtelen megfordult. Olyan magasan volt a Félút híd fölött, hogy az ott kővé vált tanárok apró bogaraknak tűntek. Fülébe süvített a vad szél, és annyira megborzongott, hogy majdnem lecsúszott. Az átjáró üvegfalain át látta, hogy fáklyák vonulnak le a Becsület-torony lépcsőjén a Fák alagútja felé. Már csak 380

néhány perce maradt, mielőtt a Jó egyenesen a Rossz csapdájába esik. Kezét erősen ökölbe szorítva Agatha a lampionok kötelébe kapaszkodott, és érezte, hogy elég szorosan tartanak. Végignézett a torony falazatát teljesen beborító tündérfények kusza szövedékén; ragyogó út, ezen eljuthat a hídra. Kérlek, legyél erős, legyél nagyon erős! – imádkozott Agatha. Megragadta a kötélindát, elrugaszkodott a peremről, és érezte, hogy reccsen egyet. Elszakadt. Üvegperemre toppant, ám mielőtt kapaszkodó nélkül lebillenhetett volna, hussanó hangot hallott… Valami alig egyujjnyira az arcától beleállt a falba. Agatha megragadta; abban a pillanatban az inda leszakadt. És akkor a lány meglátta, mi az… Nyílvessző. Azon lógva döbbenten lenézett. A következő pillanatban egy másik nyíl csapódott be arca másik oldalához vészesen közel. És újabb nyílvesszők repkedtek a sötétben; mintha egyenesen ő lett volna a cél. Az újabb és újabb vesszők némelyikének acélhegye súrolta a testét. Agatha behunyta a szemét, és várta a fájdalmat, a halálos lövést. Aztán a hussanó hangok megszűntek. Kinyitotta a szemét. Nyílvesszők álltak ki a falból, rögtönzött hágcsóként lefelé, végig a toronyfalon. Nem kíváncsiskodott, ki akarta megölni, vagy ki volt szerencséjének mesterlövésze. Csak mászott lefelé, amilyen gyorsan csak tudott a Félút hídra. Gyorsan elhaladt a kővé vált tanárok mellett, kezét maga elé tartva tapogatózott, az akadályt kereste, de nem volt már akadály. Miközben Tedros hada eljutott a Tisztásra, és ott szembesültek azzal, hogy a Jó és a Rossz alagútjának bejárata valami varázslat folytán összenőtt és átjárhatatlan, messze tőlük Agatha biztonságban bejutott a galádok főhadiszállására. Magasan fölötte, a Galádság-torony egyik ablakában Grimm éppen eltette az íját. – És egy haja szála sem görbült – mondta Sophie, megsimogatva a cupidó fejét. – Ahogy neked jólesik. Grimm engedelmesen mordult. Sophie pedig az ablakból figyelte, ahogy Tedros hada megkerüli a szennyes vizű sáncárkot, aztán lenézett Agathára, akit már nem látott, mert a lány egyes-egyedül lépett be a Rossz felségterületére. 381

– Nemsokára – jegyezte meg Sophie. – Most már nem kell sokat várni. Félresöpörte az ősz hajcsomókat íróasztaláról, és varrt, csak varrt tovább; a bábmester örvendezve rángatta a szálakat. Agatha arra számított, hogy feltartóztatják, és elfogják abban a pillanatban, hogy belép a Rosszak Iskolájába. Ám ahogy a düledező folyosókon osont, nem látott őröket, nem voltak álcázott akadályok, csapdák. A háborúnak semmi jelét nem találta. A Rosszak Iskolája nyugtalanítóan csendes volt. Csak a vasajtó nyíló-csukódó csikorgását lehetett látni a lépcsőház túlsó végén. Benézett a termekbe; az egyik ajtó mögött meglátta a Mesék Nagyelőadóját; tiszta volt, felújított; egyetlen különbséget vett észre. Míg a régi színpad elején a kőfaragvány a hamvaiból feléledő főnixet ábrázolta, az új színpad előtt más jelenet volt… Hollók között sikoltó boszorkány. Agatha borzongva osont tovább a Rossz nagyterme felé. De, drága Rosszak, bosszuljuk ezt meg. Vajon milyen parancsot fog adni Sophie a Végességeseknek? Mit csináljanak vele? A mesék legádázabb galádjaira gondolt. Vajon kővé változtatják? Parádén mutogatják levágott fejét? Húsos pitébe sütik? Bár dermesztő hideg volt az épületben, ahogy befordult a sarkon, érezte, hogy arcán verejtékcseppek ütköznek ki. Vajon szöges hordóban hengergetik? Kivágják a szívét? Kővel tömik ki a hasát? A verejték könnyel vegyült, mert lenézett, és a padlón száz és száz lábnyomot látott. Elégetik? Megkövezik? Leszúrják? Futásnak eredt, rohant a kín és halál felé; csak azt kívánta, hogy egy napon ő és Sophie egy másik világban találják magukat. Egy olyan világban, ahol nincsenek hercegek, ahol nincs fájdalom. Rémült kiáltással rontott be a koponyafaragványokkal díszített ajtón. És elakadt a lélegzete. A Rossz nagyterme pompás bálteremmé alakult; zöld girlandokkal, fekete léggömbökkel, ezernyi zöld lángú gyertyával díszítették. A mennyezeten forgó csillár lógott, zöld fénye smaragd villanásokkal világította meg a falfestményeket. Két összefonódott kígyót ábrázoló hatalmas jégszobor 382

mellett Hort és Pötty próbáltak keringőzni; Anadil karját Vex nyaka köré fonta, Brone nagyon igyekezett, hogy ne lépjen rá Mona zöld lábára; Hester és Ravan csak összekapaszkodva ringatóztak, és egymással sugdolóztak, miközben újabb és újabb galád párok perdültek táncra körülöttük. Ravan szobatársai nádi hegedűn játszottak, ők alkották a zenekart. Egyre több pár lepte el a parkettet; esetlenül, ügyetlenül táncoltak, de arcukról önfeledt öröm sugárzott. Felettük flitterekkel ékesített transzparens:

Agatha sírva fakadt. A zene abbamaradt. Szemét törölgette, és azt látta, hogy az összes Végességes őt nézi. Párok rebbentek szét. Arcok vöröslöttek a szégyentől. – Mit keres ez itt? – kérdezte Vex ellenségesen. – El fogja mondani a Végesteleneknek – jegyezte meg Mona. – Kapjátok el! – kiáltott fel Arachne. – Majd én kézbe veszem ezt az ügyet. Hester lépdelt át a tömegen. Agatha hátrahőkölt. – Hester, hallgass meg… – Ez a galádok partija, Agatha – közölte morcosan. Egyre közelebb ért hozzá. – Te pedig nem vagy galád. Agatha a falnak tántorodott. – Várj… ne… – Attól tartok, csak egyetlen dolgot tehetünk – közölte Hester. Egyre nagyobb árnyéka magasodott a falra. Agatha eltakarta az arcát. – Meg kell halnom? – Itt kell maradnod – közölte Hester. A másik lány csak bámult. Ahogy az összes Végességes. Vex rámutatott. – De… de ő…

383

– Szívesen látott vendégem – közölte Hester. – A Hóbálokkal ellentétben a Nem-bálokon nincsenek szabályok. Agatha a fejét ingatta, nem talált szavakat, csak csorgott a könnye. Hester megérintette a vállát. – Így találtuk meg a nagytermet – mondta, elcsukló hangon. – Azt hiszem, azt akarta, hogy nekünk meglegyen az élményünk, ami neki nem lehetett meg. Talán így akar bocsánatot kérni. Agatha felzokogott. – Én is nagyon sajnálom… – Belöktelek a csatornába – szipogott Hester. – Mindannyian követtünk el hibákat. De helyrehozzuk, ugye? A két iskola együtt? Agatha annyira sírt, hogy egész teste rázkódott. Hester hirtelen feszülten figyelni kezdett valamire. – Mi ez? – Én megpróbáltam – zokogott Agatha. – Én megpróbáltam megállítani őket. – Kiket? – MEGÖLJÜK A GALÁDOKAT! MIND MEGHALNAK! Hester hátrafordult. – MEGÖLJÜK A GALÁDOKAT! MIND MEGHALNAK! A Végességesek a hatalmas ablakokhoz gyűltek, és kinéztek az éjszakába. A meredek hegyen a Jó hadserege masírozott a sáncárok körül; fegyvereik meg-megcsillantak a fáklyafényben. A galádok szemében kihunyt az öröm csillogása, megint magukba húzódtak. Szél fújt be az ablakon, eloltotta a gyertyák lángját. A terem sötét lett, hideg. – Azért jöttél, hogy figyelmeztess minket. És a te herceged most idevonul, és meg akar ölni minket – mondta Hester, a vad tömeget nézve. – Ennyit a szerelemről. – Nem kell harcolnotok velük – bizonygatta Agatha. – Hadd lássák, amit én láttam. Hester visszafordult feléje. Tekintete lángolt. – Hogy kiröhögjenek minket? Hogy emlékeztessenek minket, kik vagyunk? Milyenek vagyunk? Rondák. Méltatlanok. Örök vesztesek. – Ez nem igaz! 384

Ám Hester újra az a veszélyes lány lett, amilyen akkor volt, amikor megismerték egymást. – Te semmit nem tudsz rólunk! – mondta vicsorítva. – Nincs köztünk különbség, Hester! – felelte Agatha. – Hadd lássák az igazat! Ez az egyetlen lehetséges megoldás! – Igen – felelte a másik halkan. – Abban egyetértünk, hogy csak egyetlen lehetséges megoldás van. – Vicsorgott. – Szabadítsátok ki a boszorkányt! – Ne! – kiáltott Agatha. – Hiszen éppen ezt akarja! Hester megvetően nézett rá. – És emlékeztessétek a hercegnőnket, mi történik akkor, ha kényes kisasszonyok oda teszik be a lábukat, ahova nem kéne. Agatha felsikoltott. Galádok árnyéka tornyosult fölé. Magasan, egy düledező toronyban ötven Végességesből álló horda tolta odébb az utolsó bútorokat, tépte ki az utolsó szögeket, csavarokat a 66-os szoba ajtókeretéből. Vad üvöltéssel törték be az ajtót, és… A döbbenettől hátrahőköltek. Aszott, förtelmes boszorka nézett vissza rájuk. Testén mélyen dekoltált, fodros szoknyás báli ruha. Végigsimított csillogó, kopasz fején, és kimutatta fogatlan, fekete ínyét. – Hadd találjam ki – vigyorgott Sophie. – Váratlan vendégek jelentek meg a partinkon.

385

Gyönyörű Rossz

Agatha szeme hirtelen kinyílt. Dermesztő hideget érzett. A hátán feküdt, fagyos üvegkoporsóban. Tucatnyi homályos alak hajolt föléje. Rémületében fel akart ülni, de a teste meg volt fagyva. Nem üvegkoporsó. Jég.

Próbált levegőt venni, de nem volt levegő. Szeme kidülledt, arca elkékült… Aztán a sötét árnyak szétrebbentek, és rózsaszín látomás lebegett át közöttük. Agatha a nyelvével igyekezett átlátszóvá tenni a jég felületét. A kopasz, groteszk Sophie mosolygott le rá, kezében a kínzókamrából való bárd. Agatha haldoklásában is kegyelemért könyörgött. Sophie a jégen keresztül nézte; ujjait végighúzta Agatha sírba zárt arcán… És felemelte a bárdot. Valahol távolabb Hester sikoltott. A bárd áthasította a jeget, széttörte a jégsírt, egy hajszálnyira állt meg Agatha arcától. Nedves padlóra esett, zihálva töltötte meg a tüdejét levegővel. – Szegény hercegnő fagyoskodni méltóztatott – sóhajtott Sophie. – Nem illik így bánni egy vendéggel, Hester. – A nyilak… te voltál… – hebegte Agatha hátrahőkölve. – Te hoztál ide, hogy megölj. – Hogy megöljelek? – Sophie sértettnek tűnt. – Azt hiszed, meg tudlak 386

ölni? Agatha látta, hogy a terem másik végében Hester, Anadil és Pötty egymáshoz bújnak. Egykori szobatársukra bámulnak, arra a kopasz, aszott banyára, aki velük lakott. – Valójában bántani akarlak, Agatha – mondta, és világló ujjának egyetlen mozdulatával eltüntette a bárdot. – De képtelen vagyok. Az egyik léggömbben nézte elcsúfult ábrázatát. – Tegnap éjjel egy kicsit illetlenül viselkedtem. – Illetlenül? – köhécselt Agatha. – Kilöktél az ablakon! – Te nem ugyanezt tetted volna? – kérdezte Sophie, a léggömbben Agatha kék ruhás tükörképét nézve. – Mondd! Te nem ugyanezt tetted volna, ha én vettem volna el tőled mindent, ami a tiéd? Sophie megfordult. Rózsaszín ruhája felragyogott. – De ez a te meséd, Agatha. És vagy úgy fejezzük be, hogy ellenségek leszünk, vagy úgy, hogy barátok. – Ba… ba… barátok? – hebegte Agatha. – Az Iskolamester szerint ez lehetetlen. És talán mindketten úgy hittük, hogy igaza van – mondta Sophie. Bőre behúzódott a bibircsókok között. – De hogyan érthetett volna meg ő minket egyáltalán? Agatha undorral húzódott el tőle. Sophie bólintott. – Most visszataszító vagyok – ismerte el. – De itt boldog lehetek, Agatha. Igazán boldog lehetek. Ide tartozom. Jó vagy. Én pedig Rossz. Körbenézett a feldíszített teremben. – De a Rossz is lehet szép, ugyebár? Az ablakokon fáklyafény világított be. – Sophie, a Végestelenek a kapunál vannak! – kiáltott Anadil, kifelé nézve. – Bosszú – szólt Agatha remegve. – Azt mondtad, bosszút akarsz állni. – Ugyan hogyan tudtam volna másképp idecsalogatni a Jót, Agatha? Csak így tehettem – felelte Sophie szomorúan. – Hogyan mutathattam volna meg másképpen nekik, hogy nem akartunk egyebet, csak egy saját bált? – Sophie, jönnek! – sikoltott Pötty. Lábuk alatt, a földszinten a Végestelenek faltörő kossal törték be a kastély kapuját. – De most mindennek véget vetünk, ugye? – kérdezte Sophie, azzal 387

kihúzta a zsebéből göcsörtös öklét. Agatha szeme tágra nyílt. Valami volt a kezében. – ODAFENT VAN! A Végestelenek betörtek. – Agatha – szólt Sophie, azzal megindult feléje, egyre közelebb ért hozzá, keze még ökölben. – HALÁL A BANYÁRA! HALÁL A BANYÁRA! – kiáltották a Végestelenek, és már felfelé rohantak a lépcsőn. Sophie kinyújtotta foltos öklét. – A barátnőm… a Nemezisem… Agatha összerezzent. Sophie kinyújtotta a tenyerét. És fél térdre ereszkedett. – Táncolsz velem? Agatha nem kapott levegőt. BUMMM! Végestelenek csapkodták az ajtókat a folyosón. – Sophie, mit csinálsz? – sikoltott Hester. Ő aszott kezét Agatha felé nyújtotta. – Megmutatjuk neki, hogy vége. Odakint ajtók törtek szilánkokra. – Csak egy táncot… a békéért – könyörgött. – Sophie, mindannyiunkat megölnek! – sikított Hester. Sophie a kezét nyújtotta. – Egy táncot… hogy ez az egész boldog véget érjen, Aggie. Agatha döbbenten nézett rá; ajtózárak törtek. Sophie szemölcsein könny csillogott. – Csak egy tánc, hogy megmentsd az életemet. – Háromra! – üvöltött Tedros odakint. Sophie nagy szemekkel nézett fel Agatha, akinek szénfekete pupillája tágra nyílt. – Én vagyok, Aggie. Hát nem látod? Agatha remegve nézte a szörnyű arcot. – Eeegy! – Agatha, kérlek… Ő rémülten húzódott el Sophie-tól. 388

– Kérlek… – könyörgött tovább. – Ne hagyj galádként meghalni! Agatha még távolabb húzódott. – Te… te velejéig Rossz… – A Jó pedig megbocsát. Agatha megdermedt. – Nem vagy Jó? – lihegte Sophie. – Ket-tőőő! Agatha vonakodva megfogta a kezét. Sophie csontos karját a másik lány dereka köré fonta, és könnyű keringőben siklott vele a parketten. Hester kétségbeesett intésére Rayon szobatársai szerelmes dalt kezdtek játszani. – Jó vagy – lihegte Sophie, fejét Agatha vállára hajtva. – Nem engedem, hogy bántsanak – súgta Agatha, szorosan tartva a barátnőjét. Sophie megérintette Agatha arcát. – Bárcsak én is elmondhatnám ugyanezt! Agatha ránézett. A másik sötét, gonosz vigyorral nézett vissza rá. – Hááá…rom! Tedros rontott be a terembe a tömeg élén, és vadállati kiáltással emelte kardját Sophie háta mögött. – Halál a ba… Aztán meglátta a keringőző párt. Sophie feléje fordult. Agathát ölelte. Tedros elejtette a kardját. – Szegény Teddy – szólt Sophie, a zenét egy intéssel elhallgattatva. – Valahányszor megtalálja az ő hercegnőjét, kiderül, hogy boszorkány. Tedros döbbenten nézett Agathára. – Te… Te ezzel vagy? – Hazudik! – sikoltott Agatha; hadonászva igyekezett szabadulni Sophie szorításából. – Szerinted hogyan élte túl azt a zuhanást? Szerinted miért próbálta megakadályozni, hogy haddal támadj ránk? – kérdezte Sophie, még erősebben ölelve magához Agathát. – Igen, Teddy, attól tartok, a te báli párod az enyém is. Tedros követte Sophie tekintetét a terem felett kifeszített feliratra. 389

A Végestelenek elsápadtak vezetőjük mögött. – Ne hallgass rá! – sikoltott Agatha. – Ez csapda! – Agatha, semmi gond, drágám! Elmondhatod neki! – szólt Sophie. Aztán, mivel a másik lány nem szólalt meg, bosszúsan Tedroshoz fordult. – Várni akart e bejelentéssel, amíg kardot szoríthat a torkodhoz. Tedros tágra nyílt szemmel, döbbenten nézett Agathára. – Ez nem igaz! – kiáltott Agatha. – Bizonyítékom van! – rikoltotta Sophie. – Hester! Pötty! Mondjátok meg neki! Hester, Pötty és a többi Végességes lány azonban a Jó hadseregét nézték. Tömegmészárló fegyverek voltak náluk. Hester ekkor Agathára pillantott, de nem mondott semmit. Agatha látta, hogy hercege szemében kialszik a fény. A mögötte álló felfegyverzett Végestelenek fegyvereiket Sophie helyett már rá irányozták. – Ne! Várjatok! – kiáltott Agatha, és közben sikerült kiszakadnia az erős fogásból, és Tedros karjába vetette magát. – Hinned kell nekem! A te oldaladon állok! – Igazán? – tűnődött Sophie. – Akkor hogyan lehetséges, hogy a te herceged az egyik toronyba zárt téged… te pedig itt vagy egy másikban? Agatha érezte, hogy Tedros karján megfeszülnek az izmok. Felnézett sápadt arcára. – Válaszolj a kérdésére! – utasította a herceg. – Azért jöttem, hogy neked segítsek… Lemásztam… – Még hogy lemászott! – csattant fel Sophie. – Abból a toronyból! Tedros követte a tekintetét a Jók Iskolájának felhőkarcoló tornyára. – Nyílvesszők… nyílvesszők voltak – hebegte Agatha. – Nem tudom, miért olyan szerény – szólt Sophie, fejét vakarva. – Ő talált ki mindent. A Jók elleni gonosz csínytevéseket, a cirkuszbeli támadást… Mindez Agatha mesteri tervének része volt, hogy azt hidd, ő a Jók közé tartozik. Ó, persze kivéve azt a bájos új mosolyát. Az mind fekete mágia volt. Agatha nem kapott levegőt. – Csak a legjobb Rosszak képesek Jónak álcázni magukat – közölte Sophie, metsző gúnnyal nézve rá. – Agatha ebben még nálam is sokkal jobb. Tedros megborzongott, és rögtön elhúzódott Agatha mellől. 390

– Egy igazi hercegnő nem kérdőjelezné meg a tekintélyemet – mondta vöröslő haraggal. – Teddy, várj… – könyörgött Agatha. – Egy igazi hercegnőnek halvány kételye sem lenne, hogy én vagyok a férfi. – Látod, mit tesz veled… – Tudtam, hogy boszorkány vagy – mondta rekedt, elcsukló hangon. – Végig tudtam. – Nem bízol bennem? – kérdezte a lány zokogva. – Anyám is ugyanezt kérdezte apámtól – felelte Tedros, a könnyeivel küszködve. – De én nem követem el azt a hibát, amit ő elkövetett. Tekintete hol Agathára, hol a köztük heverő Excaliburra rebbent. A herceg fel akarta kapni, de a lány gyorsabb volt, és előrenyújtotta a kardot. A Végestelenek rémülten fegyvert rántottak. – Látod? – vigyorgott Sophie. – Kardél a torokhoz. Agatha ránézett, aztán Tedrosra, ahogy saját kardja az arcára mutatott. Eldobta a pengét. – Nem! Én csak… Én nem akartam! Tedros szinte üvöltött: – Támadásra felkészülni! Agatha hátrált. – Tedros, figyelj rám! A herceg elkapta Chaddick íját. – Tedros, várj! – Én rosszabb vagyok, mint az apám. – A fiú felnézett, szeme csillogott. – Mert én ezek után is… Még mindig szeretlek. Az íjjal Agatha szívére célzott. – Neee! – sikoltott Agatha. – Tűűűz! A Végestelenek köveket, dárdákat hajítottak, forró olajat loccsantottak a védtelen Végességesekre, és Tedros kilőtte nyilát Agathára. Amint a nyílvessző Agatha mellkasához ért, Sophie megmozdította világló ujját. Az összes fegyver sokszirmú százszorszéppé vált, és a földre lebegett. Rémületükben hétrét görnyedt, kuporgó Végességesek néztek fel, és 391

csodálkoztak, hogy még élnek. Közöttük Agatha, aki lassan megfordult. – Ezt a kedvenc hercegnőmtől tanultam – mondta Sophie halkan. Agatha zokogva a padlóra rogyott. Tedros hol egyikükre, hol másikukra nézett, feszültség vibrált az arcán. Sophie ördögi vigyorra húzta a száját. – Nem voltál valami jó azokban a feladatokban, ugye, Teddy? – Neeee! – Tedros térdre rogyott, átölelte a zokogó Agathát. Ám ő eltolta magától. – Ó, micsoda befejezés! A herceg a hercegnője életére tör! – lelkendezett Sophie. Azzal felkapta a százszorszépet, amely az imént még az Agatha szíve felé száguldó nyílvessző volt, és elragadtatottan megszagolta. – Még szerencse, hogy a Rossz éppen itt volt, és megmentette a helyzetet! Tedros lesújtottan nézett fel rá. – Ami persze felvet egy bizonyos kérdést… – szólt Sophie, rothadó ajkát nyalintva. – Mi van akkor, ha a Rosszból egyszer csak Jó lesz? Ezúttal, amikor elmosolyodott, Tedros ragyogó fehér fogakat látott. Döbbenten hátrahőkölt. Sophie varázslatos módon a szeme előtt levedlette fertelmes rondaságát; mély ráncai kisimultak, hamvas, őszibarackszínű bőre fiatalsággal ragyogott. Kopaszon fénylő fejbőrén dús, szőke fürtökben nőtt ki a haj, ajka megduzzadt, szamócapirosra színeződött. Agatha ujjai között lassan ránézett, és azt látta, hogy Sophie szeme smaragdzölden fénylik, aszott teste ifjúságtól duzzad, és aztán a nagy galád… ott magasodott felette rózsaszín báli ruhában, és ragyogóbb, gyönyörűbb volt, mint valaha. – Menjetek… meneküljetek… most… – szólalt meg Agatha, de a Végestelenek döbbenten álltak, mozdulni sem tudtak; már nem Sophie-ra néztek, hanem mögé. Agatha riadtan megfordult. Hester nézett rá; ruhája rózsaszínné változott. Gyér haja varázslatos módon hosszú, dús fürtökben omlott alá, beesett arca kisimult, tetoválása visszakapta gyönyörű vörös színét. Mellette Anadil ősz haja gesztenyebarna lett, vörös szeme tengerzöld, Pötty pufók teste karcsú lett. Hort az egyik tükröző léggömbben nézte magát: álla markánsabb lett, arca gödröcskés, nehéz, fekete kabátja kék Végestelen-fiú felöltővé változott. Ravan azt látta, hogy barnás bőre kitisztul; Brone felemelte az ingét, izmok duzzadtak a bőre 392

alatt; Arachne új szemet kapott, Mona végighúzta a kezét sima, elefántcsontszín bőrén… És az átalakult Rosszak egymást bámulták. Mindegyikükön a Jók egyenruhája volt. Sophie ekkor Agathára vigyorgott. – Ugye megmondtam, hogy a Rossz gyönyörű is lehet?! – Visszavonulááás! – kiáltott Tedros, azzal seregéhez lépett. – Még nem fejeztük be, Teddy! – üvöltött rá mennydörgő hangon Sophie. – Te és a hadsereged megszálltatok egy bált. Te és a hadsereged rátámadtatok egy védtelen iskolára. Te és a hadsereged meg akartatok ölni egy teremnyi szegény növendéket, akik semmi rosszat nem akartak, csak élvezni életük legboldogabb éjszakáját. Ami egy újabb kérdést vet fel… – Vissza! Most! – kiáltott Tedros. – Mi történik, ha a Jóból hirtelen Rossz lesz? Sikolyok robbantak a herceg háta mögött. Agatha megfordult, és azt látta, hogy Beatrix felüvölt a fájdalomtól; háta nagy roppanással púposra görbült. Aztán haja megőszült, arca ragyássá vált, mintha vén banya lenne; rózsaszín ruhája feketévé sötétedett, ócska lebernyeggé vált aszott testén. Mögötte minden Végestelen ruhája lassan a Rosszak fekete gúnyájává rohadt. Chaddick egész testén fémtüskék nőttek, Millicent zokogva nézte megzöldült bőrét, Reena sikoltozva tapogatta varas arcát, Nicholas félszemű púposként forgolódott. A galádokra támadó Végestelenek egytől egyig megcsúnyultak. Csak Agatha maradt immunis a büntetésre… Egészen addig, amíg a Sophie végre Tedrosra nézett. A fiú kopasz lett, sovány, félelmetesen sebhelyes. Ott állt galád hadserege előtt. – Éljenezzétek meg a hercegeteket! – mondta Sophie harsányan, gúnyosan nevetve. Gyönyörű Végességesek mutogattak ronda Végestelenekre, és csatlakoztak Sophie diadalmas kacagásához. Ezzel semmissé tették a vereség változhatatlannak látszó örökségét. Agatha felkapott egy leesett kardot, és a hegyét Sophie felé fordította. – Ellenem viselsz háborút! Őket hagyd békén! – Ó, persze, persze, kedves – mosolygott Sophie. – Nyitva az ajtó. A visszataszító külsejű Végestelenek rögtön megrohanták a kijáratot. Mind. Kivéve az aszott, vézna Tedrost. Mert ő elállta az útjukat. 393

– Kérlek, Teddy! Vess véget ennek a háborúságnak! – könyörgött Agatha. – Nem hagyhatlak itt! – mordult Tedros. Agatha a herceg szomorú szemébe nézett. – Ezúttal bíznod kell bennem. Tedros a fejét ingatta. Túlságosan szégyellte magát ahhoz, hogy felvegye a harcot. – Visszavonulni! – adta ki a parancsot rekedtes, elfúló hangon tagozatának. – Visszavonulni! Most! Azzal fájdalmas kiáltással a csapat élére állt, és a szörnyűvé vált Végesteleneket az ajtó felé vezette. Az ajtó azonban becsapódott előttük. – Igazán meg kellene végre tanulnotok a szabályaimat – sóhajtott fel Sophie. Tedros és hada remegve fordult meg. – A Rossz támad, a Jó védekezik – közölte Sophie. – Ti támadtatok… – vigyorgott. – Most pedig mi védekezünk. Három magas hangot énekelt. Agatha hirtelen morgást hallott odakintről. Egyre hangosabban. Aztán szeme tágra nyílt a felismeréstől. – MENEKÜLJETEK! – sikoltotta. Ekkor kivágódtak az ajtók, és három hatalmas patkány rohanta le Tedros döbbenten álló hadát. A patkányok kantára Grimm kezében. Akkorák voltak, mint egy ló. Vicsorogva szorították a falhoz menekülő Jókat, taszították le őket lépcsőn, lökték ki üvegablakokon át a bűzös sáncárokba. A Jó fiúk még kardot sem ránthattak, a patkányok úgy eltaposták őket, mintha csak játék katonák lettek volna. – Ó, és én még azt hittem, hogy a tehetségemet nem ismeri el senki! – mondta Anadil a döbbent Pöttynek. Tövisdárda süvített el közöttük. A lányok megfordultak, és azt látták, hogy Tedros és a fertelmesen ronda Végestelenek fegyvert rántanak. – Tűűűz! – bődült a herceg. Pötty elhajolt egy sorozat nyílvessző elől. Gyönyörű Végességesek vették fel a harcot; átkokat és varázsigéket mondtak, a két iskola fegyver–varázsige harcot folytatott. Miközben dárdák repültek, a kardpengéken villámlás tükröződött, és mindkét oldalon ujjak világoltak, a patkányok elszabadultak; kirántották kantárjukat Grimm kezéből. Avát az egyik csillárra kergették, kiharaptak egy darabot Nicholas hátából. Grimm gyorsan menekülőre fogta, és lánghegyű íjával üldözőbe vette Agathát. Gyorsan behúzódott egy oszlop 394

mögé, és világló ujjával mutatott, éppen akkor, amikor Grimm elengedte íján az ideget. A nyílvessző húsevő növénnyé változott, és a keservesen vonyító Grimm kezébe harapott. Aztán Agatha hátrafordult, és azt látta, hogy a szörnyű külsejű Beatrix, Reena és Millicent lapulnak mellette. – Ha a nyílvesszőből növényt tudsz csinálni – szólt Beatrix könnyek között –, esetleg minket is újra széppé tudnál varázsolni? Agatha tudomást sem vett a kérdésről; az oszlop mögül kipillantott a tomboló vérengzésre. Színes átkok repkedtek a két oldal között; bódult testek tömege hevert a padlón. Az ablak mellett két tűhegyes fogú patkány sarokba szorította a vézna Tedrost és remegő társait. Agatha hirtelen a lányok felé fordult. – Segítenünk kell nekik! – Nincs értelme – siránkozott Millicent. – Nézz ránk! – szólt Reena. – Nincs miért harcolnunk – szipogott Beatrix. – A Jóért kell harcolnotok! – kiáltott Agatha. A patkányok már a fiúk fegyvereit zabálták. – Nem számít, milyen a külsőtök! – Könnyű azt mondanod! – jegyezte meg Beatrix. – Te még szép vagy! – A tornyaink neve nem Szépség és Báj! Hanem Vitézség és Becsület! – korholta őket Agatha. – Ezt jelenti a Jó, ti ostoba gyávák! Tétlenül bámulták, ahogy Agatha belevetette magát a csatába, hogy a patkányoktól megmentse a fiúkat. Ekkor valami a testének csapódott, és a falhoz szorította. Agatha döbbenten látta, hogy Sophie a legnagyobb patkány hátán ülve ismét nekitámad. Agatha varázsigét próbált felidézni… Elkésett. Beatrix vetette magát a patkány elé, és kinyújtotta a kezét. A mennyezetről bűvös eső hullt, eláztatta a padlót. A patkány megcsúszott, átállt a Végességesek támadására. Sophie a padlóra zuhant. – Az is jó a Jókban… hogy szükségünk van egymásra – szólt Beatrix, és Agathára mosolygott. Vele volt Reena és Millicent is. Sophie felnézett, és azt látta, hogy a Végesteleneknek megjött a bátorságuk, hogy visszaverjék a megingó Végességeseket. Chaddick, testének tüskéivel szíven szúrta az egyik patkányt, Tedros egy másik állat pikkelyes farkán felfutva a nyakába szúrta a kardját, a Végestelenek a gyáva Végességeseket fekete tunikájukkal és öveikkel kötözték meg. 395

Aztán hirtelen valami varázslat folytán az ő kezét és lábát is indák fonták be. – Elfelejted, hogy mesében vagyunk – szólalt meg egy hang a háta mögül. Sophie nagy nehezen megfordult, és azt látta, hogy Agatha magasodik fölé. Ujja világolt. – A végén mindig a Jó győz – jelentette ki Agatha. Sophie elernyedt kötelékeiben. – Valóban… – szólt, és nagy szemekkel nézett Agathára. Aztán Agatha észrevette, hogy a másik lány nem is rá néz. A terem legutolsó faliképét nézi: festett tömegek térdelnek Ténetész előtt; és Ténetész csillagként ragyog az Iskolamester kezében. Sophie ajka gonosz mosolyra húzódott. – …hacsak nem én írom a történet végét. Azzal kinyújtotta világló ujját, és a padló esőpocsolyái rögtön sokkal mélyebbek lettek; Agathát és mindkét hadsereget ledöntötte a lábáról a víz. A növendékek vízben tapostak, kapálóztak, próbáltak a felszínen maradni. A vízszint azonban egyre emelkedett; a mennyezet felé nyomult az áradat, mígnem mindenki fuldoklott már. Arcok dagadtak ki, kékültek el. Mindenki Sophie felé fordult, aki megkötözött testével torlaszolta el a kitört ablakot. Aztán szája gonosz mosolyra görbült, és kibukott az ablakon. Az áradat kiáramlott az ablakon. Kétszáz diák zúdult ki a vízzel a toronyból, a fagyos éjféli levegőbe, majd a mocskos, bűzös sáncárokba csobbant. A harc a poshadt iszapos lében is folytatódott, de mivel a mocsok mindenki arcára, ruhájára tapadt, a növendékek nem látták egymást a gyenge hajnali fényben. Hester véletlenül szennylével fröcskölte be Anadilt, mert Végestelen-lánynak hitte; Beatrix állcsonton csapta Reenát, mert Végességesnek hitte, Chaddick a hozzá legközelebb eső embert fojtogatta, mint kiderült, Tedrost, aki erre azzal reagált, hogy odvas fogait legjobb barátjának nyakába mélyesztette. Mivel a szabályokat olyan erőszakosan és hirtelen változtatták meg, a növendékek rózsaszínből feketébe, feketéből kékbe, rondából gyönyörűbe, gyönyörűből rondába változtak oda-vissza, egyre gyorsabb ütemben, olyan gyorsan és kiszámíthatatlanul, hogy senkinek nem volt halvány fogalma sem arról, hogy ki tartozik a Jóhoz, és ki a Rosszhoz. 396

A harcoló felek egyike sem vette észre, hogy az öböl túloldalán egy rózsaszínbe öltözött lány éppen felfelé mászik az Iskolamester tornyán; tégláról téglára, egyre magasabbra lépkedve, kapaszkodva Grimm nyilain. Így azt sem vették észre, hogy tőle jóval lemaradva egy herceg mászik a lány után; sziluettjét a holdfény rajzolta ki. Közelebbről nézve: hollófekete hajú, vasakaratú herceg; éppen kitér cupidó egyik nyila előtt; testén bő, lobogó kék… Ruha. Még közelebbről nézve: nem is herceg.

397

Sohamár

Az ezüsttégla ablakon bemászva Sophie a fogát csikorgatta. Mindig a Jó győz. Nemezisének igaza volt. Amíg az Iskolamester él, amíg a Ténetész a kezében van, ő nem képes bosszút állni. Csak egyetlen lehetőség van arra, hogy tönkretegye Agatha boldog mesevégét.

Ha elpusztítja a varázstollat, és védelmezőjét is. Sophie fogcsikorgatva, vicsorogva húzódzkodott fel a párkányra, ereszkedett az Iskolamester toronyszobájának padlójára. Előrenyújtotta világló ujját. A világlás elhalványult. Az üres kőkamrában több száz, vörös lánggal égő gyertya világolt a könyvespolcok szélén. Talpa alatt vörös rózsaszirmok borították a padlót. Fantomhárfa pengett lágy melódiát. Sophie elkomorodott. Háborúzni jött, és esküvőt talált. A Jó még annál is szánalmasabb, mint amilyennek gondolta. Aztán meglátta a Ténetészt. A helyiség másik végében lebegett őrizetlenül az ő és Agatha mesekönyve felett, az árnyékban álló kőasztalnál. Sophie szemerkélő rózsaszirmok és pislákoló gyertyák között a halálosan 398

éles toll felé lopakodott. Amint közelebb ért, a toll acélján felizzott a furcsa, bevésett írás. A lány parázsló tekintettel, mohón el akarta kapni, de a toll gyorsabb volt; előrelendült, és megszúrta az ujját. Sophie rémülten ugrott hátra. Egyetlen vércsepp csorgott le a Ténetészen, megtöltötte a tolltestre vésett írás mély vonalait, majd a maradék a halálos tollhegyre folyt. Új tintájától felélénkülve a toll vörösen felizzott, és a könyvhöz lebbent. Haragos sietséggel lapozott. És Sophie előtt kibontakozott egész története; gyors villanásokkal jelentek meg előtte a káprázatos illusztrációk, a szavak: ahogy megpillantotta Tedrost az évnyitón, ahogy elbújt a hercege elől a Mesetlonon, ahogy végignézte, amint a herceg Agathát kéri báli párjának, ahogy a Jó hadseregét háborúba csalja; még az is, ahogy az imént nyílvesszőkön felmászott ebbe a toronyba… Aztán Ténetész megtalálta az első tiszta oldalt, és egyetlen mozdulattal felvázolta a véres körvonalakat. Ekkor csodálatos módon színek töltötték ki a kontúrokat, és Sophie látta, ahogy csodálatos portréja készül. Ott áll, abban a toronyban, ahol éppen van. Rózsaszín báli ruhában, gyönyörűn… És festett alakja egy szép idegen szemébe néz. Magas, vékony férfi, szépségének, ifjúságának teljében. Sophie megérintette az idegen arcát a lapon… Csillogó kék szem, márványsima bőr, kísértetiesen fénylő fehér haj. Nem idegen. Róla álmodott a Gavaldonban töltött utolsó éjszakáján. A herceg, akit a kastélybeli bálon száz herceg közül választott. Akit az ő „boldogan éltek, míg meg nem haltak” párjának képzelt. – Oly sok éven át vártam – szólalt meg egy kedves hang. Sophie hirtelen a hang irányába fordult, és azt látta, hogy a szoba másik végéből az Iskolamester siklik feléje; dús, fehér haján rozsdás korona. Lassan felegyenesedett, már nem volt púpos, teljes magasságában állt előtte. Aztán levette álarcát, és felfedte alabástromfehér bőrét, markáns vonásait, élénkkék szemét. Sophie összerezzent. Ő az. A herceg a képről. – De hiszen… de hiszen… fiatal. – Ez az egész csak próbatételek sorozata volt, Sophie – mondta az Iskolamester. – Próba, hogy megtaláljam igaz szerelmemet. 399

– Az igaz… Engem? – hebegte Sophie. – De hiszen Ön Jó, én pedig Rossz vagyok! Az Iskolamester elmosolyodott. – Talán ebből kéne kiindulnunk. Magasan a posvány és a tó felezőpontja felett Agatha az ezüsttéglák közé lőtt nyílvesszőkön mászott felfelé, és igyekezett elkerülni az újabb lövéseket. Mert Grimm az Iskolamester tornya körül körözött. Miközben a cupido újabb nyílvesszőt ajzott íjára, Agatha a következő vesszőre lépett, ám az letörött, és lezuhant a toronyból. Agatha szédült; forgott vele a világ. Grimm megvillantotta megsárgult cápafogait, és egyenesen áldozata arcára célzott. Aztán megmerevedett a levegőben, mint valami meglepett madár, és a levegőből egyenesen az alanti mocskos vízbe zuhant. Agatha riadtan körülnézett, és meglátta, hogy Hester ujja világol vörösen. Éppen feléje mutatott. Láncra volt verve a mély, bűzös iszapban. A holdfénynél Hester arcát is látta; megbánás volt rajta; őszinte megbánás, hogy elszalasztotta az esélyt… Nem akadályozta meg, hogy kitörjön ez a háború, amikor még megtehette volna. Körülötte a Végestelenek vették át az uralmat. Győzelemre álltak a csatában. A galádok kötelékeiket igyekeztek leszaggatni; a varázslat elmúltával régi, ronda alakjukban voltak. Az emberfarkas Hortot négy Végestelen-fiú szorította le ütések, rúgások sorozatával. Agatha érezte, hogy az utolsó nyílvessző is elroppan a keze alatt. – Segííítség! – nyögte kapálózva. A nyílvessző letört… de rögtön kemény jéggé fagyott, így mégis fel tudott kapaszkodni rajta. Agatha ismét a csatatér felé fordult, és Anadil ujjának távoli zöld világlását látta. A fagyott nyíl irányába mutatott. Aztán a feje fölött a következő ezüsttégla sötétbarnára változott. Agatha átható, cukros édes illatot érzett; felnyúlt, ujjait a csokoládéba vájta. Feljebb kapaszkodott, aztán visszanézett az öbölre. Pötty kék fénye büszkén ragyogott. Aztán a következő tégla is csokoládévá változott, és Agatha mosolyogva kapaszkodott meg benne. 400

Mintha a boszorkányok átálltak volna a másik oldalra. – Egész végig itt voltam – mondta az Iskolamester. Rideg, szép arca ragyogott a nap első sugaraiban. – Én vezettem hozzád Agathát azon az éjszakán, amikor elraboltalak. Ezzel biztosítottam, hogy ne bukj meg az első néhány tanítási napon. Én nyitottam ki az ajtókat a Cirkusz versenyén. Én adtam neked azt a találós kérdést, amelynek válasza, tudtam, hozzám vezet téged… Beavatkoztam a mesédbe, mert tudtam, hogyan kell végződnie. – De ez azt jelenti, hogy ön… – Sophie hebegett. – Ön Rossz? – Nagyon szerettem a bátyámat – mondta az Iskolamester feszülten, az iskolában tomboló csatát szemlélve. – Ránk bízták a Ténetészt örök időkre, mert a mi egymás iránti szeretetünk erősebb volt, mint harcos szellemünk. Amíg védelmezzük egymást, halhatatlanok maradunk és szépek; addig a Jó és a Rossz tökéletes egyensúlyban van. Egyenlően érdemesek és erősek. Egyik sem kerül a másik fölé. Ekkor Sophie felé fordult. – De a Rossz csak egyedül tud meglenni. – Megölte a testvérét? – kérdezte Sophie. – Ahogy te is megpróbáltad megölni legkedvesebb barátnődet és a szeretett hercegedet – felelte az Iskolamester. – De akármennyire igyekeztem befolyásolni Ténetészt… Minden új mesében a Jó győzedelmeskedett. Végigsimította a toll testébe vésett jeleket. – Mert van valami, a legtisztább Rossznál is nagyobb hatalom, Sophie. Valami, amelyben neked és nekem sosem lehet részünk. Sophie végre megértette. Lelkesedése bánattá fagyott. – A szeretet – mondta ki halkan. – Ezért győz minden történetben a Jó – folytatta az Iskolamester. – A Jók harcolnak egymásért. Mi csak magunkért tudunk küzdeni. Egyetlen reményem az volt, hogy találok valamit, ami erősebb nálam, valamit, ami esélyt ad nekünk. Megkerestem minden látnokot az erdőben. Addig kutattam, míg egyikük megadta a választ. Az a látnok azt mondta, hogy amire vágyom, az messze a mi világunkon túl van. Ezért évekig szüntelenül kerestem; vigyázva, hogy fenntartsam az egyensúlyt. Testem és reményem egyre csökkent… Aztán végül jöttél te. Az igazi. Az egyetlen, aki képes örökre felborítani az egyensúlyt. Aki erősebb, mint a Jók szeretet-ereje. 401

Megérintette Sophie arcát. – A Rossz szerelme. A lány érezte a hideg ujjakat a bőrén; lélegezni sem tudott. Az Iskolamester ajka mosolyra húzódott. – Sader tudta, hogy el fogsz jönni. Az ő szíve legalább olyan sötét, mint az enyém. Tudta, hogy eljön a Rossz, akinek szépsége visszaadhatja az én szépségemet. – Keze Sophie derekára simult. – Ha összefogunk egymással, létrehozzuk a Rossz szövetségét. Ha azért házasodunk össze, hogy ártsunk, bántsunk, romboljunk, büntessünk… akkor neked és nekem… végre lesz miért harcolnunk – mondta az Iskolamester; lehelete Sophie fülét érintette. – Örökkön Sohamár. Sophie ránézett, és végre megértette. Ugyanaz a rosszindulatú ridegség van bennük; az Iskolamester tekintetében ugyanaz a fájdalom tombol, mint az övében. Lelke jóval Tedros előtt ismerte igazi párját. Nem fényes lovag, nem a Jóért harcol. Még csak nem is a Jók közé tartozik. Annyi évig próbált más lenni. Olyan sok hibát követett el közben! De végre hazatért. – Egy csókot! – súgta az Iskolamester. – Egy csókot az Örökkönsohaságért! Sophie arcán könnyek csorogtak. Mindezek után végre elérheti a boldogságot. Míg meg nem halnak. Átadta magát az Iskolamester ölelésének. Magához vonta. Tarkójára simította a kezét, közben közelebb hajolt a mesebeli csókért, és Sophie gyengéden felnézett álmai hercegére. Ám annak arca a szélein repedezni kezdett. A fénylő fiatal bőrön elszenesedett hús tűnt át. Mögötte a szemerkélő rózsaszirmok férgekké változtak, a vörös fényű gyertyák pokoli árnyékokkal lobogtak. Odakint a hajnali eget túlvilági zöld köd homályosította el, a Jó vára kővé feketedett. Amint az Iskolamester bomló ajka az övéhez ért, Sophie érezte, hogy látása elhomályosul, ereit mintha sav égetné; teste az Iskolamesteréhez testéhez hasonlóan rothad, bőre felhólyagzik. A herceg szemébe nézett, és könyörgött, hogy érezzen iránta szerelmet, olyan szerelmet, amilyent a mesekönyvek ígértek, ami kitart az örökkévalóságig… De nem érzett mást, csak gyűlöletet. A csókban végre megértette, hogy sosem találhat igaz szerelemre; sem 402

ebben a világban, sem a következőben. A Rosszak közé tartozik. Mindig is Rossz volt. Gonosz. És számára nincs sem boldogság, sem béke. Szívét szomorúság szaggatta; harc nélkül adta meg magát a sötétségnek… Aztán valahol lelke mélyén halk, elhaló visszhangot hallott. Mi nem ilyenek vagyunk, Sophie. Ezt cselekedjük. Kiszakította magát az Iskolamester öleléséből, aki hanyatt a kőasztalra zuhant. Ettől Ténetész és a mesekönyv a falhoz csapódtak. És Sophie a leesett Ténetészben félig rothadt arcát pillantotta meg, tiszta határvonal húzódott homlokától az álláig. Lélekszakadva ugrott az ablakhoz, de a toronyból nem lehetett lejutni. A kísérteties zöld ködön át meglátta a túlsó partot. Nem voltak már fegyverek, varázsigék, két külön oldal. A bűzös sáncárokban megfeketedett testek nyüzsögtek, mindenki mindenkit ütött, egymás arcát nyomták a mocsokba, karmoltak, rúgtak, hajat téptek, kapálóztak, kegyelemért hadonásztak. Sophie nézte, csak nézte ezt a háborút, ami miatta robbant ki; a Jók és a Rosszak a semmiért viaskodtak egymással. – Jaj, mit tettem?! – sóhajtott fel. Aztán visszafordult a szoba belseje felé, és azt látta, hogy az Iskolamester megmoccan a padlón. – Kérem! – könyörgött Sophie. – Én Jó akarok lenni! Az Iskolamester ráemelte vörös karikás szemét; bőre beleremegett a halvány mosolyba. – Sosem lehetsz Jó, Sophie. Éppen ezért vagy az enyém. Lassan kúszott feléje. A lány rémületében az ablakhoz lapult a rothadó kezek elől. Háta mögül hirtelen lágy, meleg karok ölelték át, mintha angyalszárny emelte volna ki az éjszakai égre. – Tartsd vissza a levegőt! – kiáltotta Agatha. Zuhantak. A két lány egymást szorosan ölelve fejest loccsant a jéghideg vízbe. A dermesztő hidegtől tüdejük összeesett, bőrük égetőn bizsergett, de nem engedték el egymást. Összefonódott testük a mélységbe süllyedt, aztán a napfény felé rúgták magukat. Kezük már majdnem a levegőbe ért, amikor Agatha meglátta, hogy a fekete árnyék egyenesen feléjük tart. Néma sikollyal nyújtotta előre világló ujját. Hatalmas hullám támadt, elsodorta őket az 403

Iskolamestertől, egyenesen a Rossz kopár partján tette ki őket. Agatha nagy akaraterővel feltérdelt a sáncárok szélén; harci sikolyokat, kiáltásokat hallott maga körül; megvadult, szennylétől iszamós, arctalan, névtelen gyerekek ütötték, tépték egymást, mint a vadállatok. Aztán a távolban egy test emelkedett ki a posványból. – Sophie? – hörögte. Lecsorgott róla az iszap, és Agatha rémülten menekült a part felé. Hátrapillantott. Az öreg, bomló testű Iskolamester nyugodt léptekkel gázolt feléje, kezében Ténetésszel. Prüszkölve, köpködve tört utat magának az egymással küzdő testek között; síkos fekete kezek kaptak felé, úgy süllyedt egyre lejjebb az iszapban, mintha futóhomokon állna. Agatha hátranézett, és azt látta, hogy az Iskolamester simán siklik a sűrű iszapon; az egymással hadakozó növendékek észre sem vették. A szennyes létől fuldokolva nagy nehezen sikerült kimásznia a száraz fűbe… Feltápászkodott, el akart futni… Az Iskolamester állt előtte; csupasz koponyájáról hámlott a hús. – Többet vártam egy Könyvfalótól, Agatha – mondta. – Nyilván tudod, mi történik azokkal, akik útjába állnak a szerelemnek. Agatha kipirulva felkészült a harcra. – Soha nem kaphatja meg! Amíg én élek, Sophie nem lesz a magáé! Az Iskolamester kék szeme véresen csillant. – Ahogy az meg vagyon írva. Azzal keze hirtelen mozdult. Tőrként emelte feje fölé a Ténetészt, és fülsiketítő üvöltéssel hajította Agatha felé. A lány mozdulni sem tudott. Behunyta szemét. Test csapódott a testének, a földre lökte. Agatha szeme kinyílt. Sophie feküdt mellette… Szívét átdöfte a Ténetész. Az Iskolamester döbbenetében üvöltött. Körülöttük megszűnt a harc. Véres, sebes növendékek fordultak rémült csendben rothadt, rossz akaratú vezetőjük felé, aki a boszorkány holtteste fölé hajolt… aki… aki megmentette a hercegnő életét. Meghalt egy növendék. Közülük való. A posványba merült Végestelenek és Végességesek arcán a harci grimasz rémületté és szégyenné olvadt. Elárulták egymást, és nem vették észre, ki az 404

igazi ellenség. Ostoba bosszúvágyukban felborították az egyensúlyt, amit nekik kellett volna védelmezniük. Ám amint meglátták az Iskolamestert, fiatal arcukon már tettvágy feszült. Aztán a Jók és a Rosszak egyenruháira tűzött ezüsthattyúk hirtelen vakítóan fehérre változtak, vijjogva, csapkodva életre keltek. Az apró madarak elszabadultak, felröppentek a hajnali égre, és egyetlen fényes sziluetté egyesültek. Az Iskolamester arcából eltűnt a vér; halottsápadtan nézett fel az ismerős arcú, hófehér hajú, alabástrombőrű, kedves kék szemű, fénylő szellemre… – Szellem vagy, fivérem – mordult az Iskolamester. – Test nélkül nincs hatalmad. – Tessék – szólt egy hang. Sader professzor bicegett be az erdőből az iskola kapuján. Testét tövisek szaggatták, csupa vér volt. Felnézett a levegőben lebegő szellemre. – Tessék. A Jó fivér lereppent az égről, és Sader készséges testébe szállt. Sader megborzongott; gesztenyebarna szeme tágra nyílt, aztán szemét becsukva térdre rogyott. Szeme lassan felnyílt. Ragyogó kékség. Az Iskolamester döbbenten hátrált. Sader karján a bőr fehér tollá lágyult, lecsúszott róla a zöld öltöny. A rémült Iskolamester árnyékká változott, menekült a kiszáradt pázsiton a tó felé, de Sader felreppent, és üldözőbe vette; emberi karja hatalmas, fehér hattyúszárnnyá változott; és lecsapott… csőrébe kapta az árnyékot és… fülsiketítő vijjogással darabokra szaggatta. Fekete tolleső hullt a csatatérre. Sader a magasból lenézett az Agatha ölében fekvő Sophie-ra. Agatha nagy, barna szemében könny csillogott. Ez lehetett az első és utolsó kép, amit látott. Mert miután az áldozatot meghozta, hattyúteste aranyporrá vált, és szertefoszlott. A tanárok kirohantak a két várból. Felszabadultak az Iskolamester átka alól. Dovey professzor torpant meg előttük, aztán sorra mögötte a többiek. Lady Lesso ajka remegett, amikor Clarissa megfogta a kezét. Anemone professzor, Sheeks professzor, Manley professzor, Uma hercegnő ugyanazzal a riadt, elgyengült tekintettel néztek. Még Castort sem lehetett 405

megkülönböztetni Polluxtól. Részvéttel hajtottak fejet; tudták, hogy a varázslat kegyelmével is elkéstek. Szemük előtt a gyerekek összegyűltek az Agatha karjában haldokló Sophie körül. Agatha hiába próbálta elszorítani a sebet; ömlött belőle a vér. Tedros letérdelt melléje. – Hadd segítsek! – mondta, azzal karjába vette volna Sophie-t. – Ne… – nyögött fel a lány. – Agatha… Tedros szótlanul hercegnője ölében hagyta. Agatha magához ölelte a barátnőjét. Keze vérben ázott. – Most már biztonságban vagy – mondta neki halkan. – Nem… nem akarok… nem akarok Gonosz lenni – lihegte Sophie zokogva. – Nem vagy Gonosz, Sophie – súgta Agatha, megérintve arca eltorzult felét. – Ember vagy. A másik lány erőtlenül elmosolyodott. – Csak ha velem vagy. Tekintetében csak pislákolt az élet lángja. – Ne… Még ne… – küzdött Sophie. – Sophie! Sophie, kérlek! – szólongatta Agatha elcsukló hangon. – Agatha… szeretlek – súgta utolsó leheletével. – Várj! – sikoltott Agatha. Jeges szél fújta el az utolsó gyertyákat, és a megfeketedett Jók Iskoláját sötét köd takarta el. Agatha zokogva, remegve csókolta Sophie kihűlt ajkát. Fekete tollak szálltak a földre a növendékek lábánál. Ahogy ott álltak rémülten, Agatha fejét Sophie néma szívére szorította, és a szörnyű csendbe zokogott. Testük mellett a hideg, véres Ténetész tompa szürkévé változott. Elvégezte a munkát. A tanárok gyerekeket karoltak át, de Agatha ott maradt, tovább ölelte a testet. Tudta, hogy egyszer el kell engednie. De még nem tudta megtenni. Arca Sophie vérétől volt iszamós… és nem mozdult, hallgatta az egyre keservesebb zokogást, a háborúság színhelyét borzoló szelet, és saját gyenge légzését a holttest fölött. Szívdobbanás. Sophie ajka visszakapta színét. 406

Bőre felragyogott, langyosodott. A vér eltűnt a mellkasáról. Visszakapta eredeti alakját, szépségét, és döbbenten szusszanva kinyitotta tiszta, smaragdzöld szemét. – Sophie? – súgta Agatha. Sophie megérintette az arcát, és mosolygott. – Ugyan kinek van szüksége hercegre a mi mesénkben? Ekkor a ködből előbukkant a nap; arany fénybe vonta a két várat. Ahogy kizöldült körülötte a fű, a Ténetész új életre kelt, és visszareppent égi tornyába. A túlsó parton a növendékek fekete, rózsaszín, kék ruhái egyforma szürkévé változtak; az egykori megosztottság minden nyoma egyszer s mindenkorra eltűnt. Ám amint az örvendező növendékek és tanárok megindultak a lányok felé, hirtelen megtorpantak. Sophie és Agatha teste felfénylett, és másodperceken belül áttetszővé lett. Egymáshoz fordultak, mert ők a szélben hallották, amit a többiek nem: harang kondult mély, érces, csengő hangon közelebbről, egyre közelebbről… Sophie szeme felcsillant. – Egy hercegnő és egy boszorkány… – Barátok – mondta ki Agatha. Aztán Tedros felé fordult. Hercege panaszos kiáltással megragadta. – Várj! Fény siklott ki az ujjai közül. Eltűntek.

407

Soman Chainani első regénye, a New York Times bestseller Jók és Rosszak Iskolája folytatásában Sophie és Agatha visszatér Gavaldonba, és boldogan élnek saját világukban, ám az élet nem olyan tündérmese, amilyennek képzelték… Agatha már úgy érzi, bárcsak más boldog befejezést kívánt volna a mesének, ám ekkor véletlenül megtalálja és kinyitja a Jók és Rosszak Iskolájának kapuját. A lányok azzal szembesülnek, hogy az a világ, amit az első tanévben tapasztaltak, megváltozott.

408

Soman Chainani trilógiája, a Jók és Rosszak Iskolája 23 nyelven jelent meg hat kontinensen. A nagy sikerű sorozatból a Universal Studios produkciójában mozifilm készül. Tanulmányait a Harvard és Columbia egyetemeken folytatta, filmművészeti szakon diplomázott. Filmjeivel több mint 150 fesztiválon vett részt, munkásságát számos rangos díjjal jutalmazták. Soman amikor éppen nem meséket ír, akkor a tenisz iránti szenvedélyének él.

409

TARTALOM 1 A Hercegnő és a Boszorkány 2 Az emberrablás művészete 3 A nagy hiba 4 A 66-os szoba három boszorkánya 5 A fiúk mindent elrontanak 6 Tényleg Rossz 7 A Magasztos Másságos Magasságos Méltóságos Boszorkány stílus 8 Az óhajhalraj 9 100% Ki mit tud? 10 Rossz csoport 11 Az Iskolamester rébusza 12 Hullazsák utca 13 A Tortúratréning-terem 14 Haláli megoldás, avagy a sírásó sóhaja 15 Válassz magadnak koporsót! 16 Cupido szabadon garázdálkodik 17 A császárnő új ruhája 18 A csótány és a róka 19 Van hercegem 20 Hazugságok és titkok 21 Mesetlon 22 Nemezis-álmok 23 Tükörvarázslat 24 Ahova a herceg is gyalog jár; avagy a remény váratlan helyen bukkan fel 25 Tünetek 26 A Ki mit tud? Cirkusz 27 Betartatlan ígéretek 28 A Rengetegtúl-erdő Boszorkánya 29 Gyönyörű Rossz 30 Sohamár

410

411

Table of Contents TARTALOM

412

Tartalomjegyzék TARTALOM

410

413