Térey János: A. B. F. R. A. Péterfia-Ótemető …Tényleg, miért a pusztulás, miért Mindig a felleg borította ország? Mint lázadó fiú az apja láttán, Miért fordítok a kedvesek felé Csiszolt pengét és rezzenetlen orcát? A válasz ott, ahol téglákra hull A háztetőnket tartó négy magas fal – Fölforgatják a földet, és a fényre Kerülnek bölcsőhelyem kincsei, Hogy végre tisztában legyek magammal. A hálószobám küszöbe alatt, Hol pincegádor tátja nagyra torkát, Egy csontváz fekszik… Tompán cseng a barbár Csákányok éle: annyi koppanás, Ahányszáz éve tart a síri fogság. Kőműves Kelemenné, hogyha nő… De hányan vannak még, százan vagy ezren! Professzor Hatvani a holtak élén Beszól: „Szekérderéknyi csont fölött Húsz évet átaludni, kellemetlen.”2* Valahol a Seholban – ugyanitt – Csónak formájú fejfák rémlenek még; A törzsük olcsó bakacsin, s akár egy Tövig leégett erdő, épp olyan E gyászfákkal sűrűn beültetett rét. Halálra élet nő: helyük közös. Temető mindenütt, a portulácska Szívós gyökerei alatt; a földben, Melynek hasára dupla sor japánAkácfa élő aranyát dobálja. Borúlátásom innét, már tudom. Azt is tudom kedélyem láthatárán Miért dereng sok alvilági ködkép; Csak egy titok: húsz álmos éven át Kinek a szemfedője volt a párnám?
Térey János ÉDES OTTHON Ahogyan mindegyik vidéki Róma Szívében ott a fórum, és a fórum Szívében ott a mosolygó triász: Úgy áll a nyárfáktól ölelt agóra Középpontjában egy vajszínü ház. Ott, ahol a futballpályás folyópart Ívét az égboltozat folyosója Határozott vonallal metszi el; – S így tolmácsolja azt az úri óhajt, Hogy „Lakni tessék!” – földi s égi jel. Mi kell? Két könnyű, összecsukható szék A szélcsatorna hűvös magasában… De jó beszívni a festékszagot… Fűnyíró zúg. A portálok vakok még, És lakatlanok a kirakatok. E forradásos föld csupa igéret… A nyár csúcsán emelkedik az erkély, Ahonnét esőtől feketedő Cseréptetőkre látni, s egy kiégett Telekre… Fél hat, vacsoraidő; Most harangoznak a karmelitáknál; Harangszóban fürödni napszakonként Pompás dolog, mint megfürödni az Emberfölötti jóban: íze átjár, Bőrünkre száradt cseppje hű viasz. Úgy áll a nyárfáktól ölelt agóra Középpontjában egy vajszínü ház, Miképpen mindegyik vidéki Róma Szívében ott a fórum, és a fórum Szívében ott a mosolygó triász.
Érintetlen, puha arborétum
Egy érintetlen, puha arborétum, Az vagy nekem, te vagy a félsziget, Amelyik elszakadt a kontinenstől, Hogy csatlakozzék apályhoz, dagályhoz. Betörhetetlen! Nevedben is úrnő! Figyeld, ahogyan égnek emeli Orrát a szürreális villamos A dombra fölfelé az Alfamában: Úgy bukdácsol, ahogy maguk a dolgok Az Egyetlen Lehetséges felé. Figyeld, az udvar csontkeményre döngölt Földjét gereblye karistolja föl; A fénytócsát figyeld az asztalon, Az elragadtatást, mely átszüremlik A világ zöld apácarácsain.
Térey János: Öröm
Gőzben puhulni karácsony havában Olyan, mint elpihenni rózsaágyban, Belélegezve azt az illatot, Mely ölni tud, ha ködbe ringatott: Nyújtózol, és a gondolat diderget; Gerinceden végigfut egy hideg csepp, Akár az ujj a párát gyöngyöző Ajtón, s izzít a mélyből feltörő Gyönyör. Kilépsz, pezsgő habú medence Öblébe ülsz be, árnyéklét kegyence… Úgy nézel, mintha már a túlra át, A térre: kint féltékeny pusztaság, Pelyhet szikráztat egy féklámpa fénye, S az uszoda – a kirakatba téve – Közönségének játssza műsorát… Te elpirulsz, de indulsz is tovább, S míg készülődik a komoly karácsony, Még egyszer elheversz a rózsaágyon, Csak aztán úszod ajándék köröd. Szeretve vagy minden mérték fölött.
Térey János FAGY A hófúvás szívében villogó Ezüstkorong a régi toronyóra: Számlapján két jogarnyi mutató Hajszolja egymást, s minden új fogócska Csúcspontja, hogyha körre kört robogva Éjfélt mutatva egyesülnek ők; A vaksors vágyát bűvölik valóra, Ha percre bontva a megmérhetőt, Ízekre szedik az egyöntetű időt. A hófúvás szívébe templomot Épít az álmodó agy; díszletet fest, Kőrácsból rak ki rózsaablakot. A tél lakói elhagyják a termet, S a holdhideg padlóra, mint a permet, Szitál az észrevétlen téli por… A fészket hittel bélelték, de nem lett Erős vár: népe megborzong, mikor Isten a gömbölyű tojásokon tipor. A fészek belsejébe ülteti Az Úr minden reménytelen szerelmét; Viszonzatlan jósága fájt neki, Míg udvarolva állított kelepcét A kedvenceknek – párnás marka gyengéd, De egy pofonja is puhábbra ver, Mint száz fortéllyal fertőző betegség. – Az egyszeregy idő a csapda, mely Minden letelt napot mohó gyomrába nyel. Levetve vakságának hályogát, Olyan tanácstalan mindegyik isten. A hófüggöny mögött nem lát csodát: Meglelte oltárát, de népeit nem, Hatalma fogytán embert kell veszítsen. Az új nap sarkvidéki fényt terít A síkra. Dér ül a templomkilincsen. Isten reménytelen szerelmeit Számolja – annyi pont, ahány lelket veszít.
Térey János: Most és születésünk óráján
Flóra, fauna: ugyanaz maradt. A pöszméte íze!… És a poszméhek röptének íve Meggyfáink alatt.
Pincért várunk, mintha hírnököt, S míg a termen átkel, Ultizunk a mélyzöld zsalugáter Szárnyai mögött.
Mint keresztrejtvény kockái, egy Megfejtetlen élet Rovatai betelnek, ha végleg Elfogy majd a kegy.
Körben délibábos láthatár. Forgatja változatlan Tartalmát a portölcsér a parkban. Ezüstkori nyár.
Mindig óta tart a karnevál, Fáklya lángja lobban; Zeng a tószt a régi Vigadóban, Míg az óra jár.
Minden hír, mely Pestről érkezik: Csábító örömhír. Jár a baba, lépcsőt lépve fölsír, Anyja inti: “Csitt!”
Rendes házak, tiszta udvarok, Bakterház a pusztán. “Tetszenének akkor is, ha tudnám: Én itt új vagyok?”
Lassú élet érverése! Oly Ismerős a tónus: Bíróval beszél az agronómus, S mindkettő komoly.
Távirat jön… Arcunk kipirul Honvágyunk apadtán. Nézd, a villamos melletti padkán Zabmező virul.
Lám, a gyógyvíz most is kénszagú; Népe körbedongja; S a kürtőskalács-árus kolompja Háromszólamú.
Süppedős előszobákon át Lépteid vezérlik Jóska bácsik és Irénke nénik – Pestig, és tovább.
Túl a strandon áll a víztorony. Kupola fölötte, Régi vízmű hagyta itt örökbe, Dísz a homokon.
Tájszavukra nincsen tájszavad, Sorsuk elfelejted. Van-e parancsa a szeretetnek? “Köztük légy szabad.”
A vidéki nap hétágra süt; Örömteli tábor A kék-sárga város ballagáskor… Kontyok mindenütt.
Desszert, kávé… Fullasztó a dél. Elhagyod a fülledt Termet, ahol asztalt bont az ünnep, Hogy magad legyél.
Véget ért a hosszú tanfolyam. Szertefut a sok szál, Bár a tablón még együtt az osztály Matrózblúzosan.
Kőpad, kis tó, békalencse, nád. A botanikus kert Ágyásai úgy ontják a fűszert, Mint a drogériák.
Nézd, a város napba öltözött, És a májusünnep Nótafái az asztalhoz ültek; Kedv és póz: örök.
Csikordul a forró gyöngykavics. Álmos a szabadság, Meg az üvegház mögött a macskák Pillantása is.
Zsíros hang és kálvinista kedv! Hathúros a bánat: Hullhat zápor, új szél fújdogálhat, Az itt egyre megy.
Képzeld el a Meteor mozit. “Még a DEMKE megvolt, És tasakban árulták a tejport…”, Mondanád, de csitt.
Zöld karókon kúszik fürge kacs. Virulnak a vályog Fal tövén a plebejus virágok: Piros a pipacs.
Csöndkúrát rendelt a doktor úr. Estig tart az álom, Míg a pavilon a klinikákon Megvilágosul.
Térey János DOKTOR FAUSTUS PANASZOLKODÁSA
Az ördög áll a jobbomon, te mondád, S én mit mondjak neked? A balhit boldogít, de jobb legendát Válassz e füstös történet helyett. Szerződtem, és te?… Bár pokolba látok, A hírnév édenében ébredek fel… Mikor nekem vezényelsz „jobbra át!”-ot, Bizony, balul cselekszel.
Összeül-e, hogy írásom vesézze, Taláros testület? Egymásba fut két gyarló ember – én, te –, S így ápolják lakályos lelküket… Mit élsz, egyetlen gyűlöletnyi élet – A féltékeny szív nem tudhat gyönyörről –: Teher a társak emlékezetének, Lomként kihullsz a könyvből.
Hadd játsszak rossz és jónál jobb keresztényt, Ha így vagyok szabad! A lélek tágas, megfér benne egyként Fehér és fekete tapasztalat. Ki élve járok az elevenek közt, Örömtől táltosodva, égve pírban, Szeretnék megragadni bármi eszközt, Hogy szégyenünk leírjam.
Megigazulva, sosem igazodva A hadhoz, kész csoda: Láttam, hogy kit rejt a szörnyeteg odva, S beszélnem róla létem luxusa; S a tiedé, hogy velem kell törődnöd. Az ép lélekben ördögöt gyanítva, Bárhogy szeretnéd, még te sem vagy ördög, Csak hamis humanista.
Pillants homlokom mögé! Bár köszöntését fogadtam, Sem testben, sem gondolatban Nem vagyok az ördögé. A másik rést üt képeden, a renden; Homályból lép elő, És szóra nyitja száját: ismeretlen És mint ilyen, már félreérthető; Mételynek hívod, ami megigézett, A bársonyfényt a más viselte holmin. Beszédem, bárha szó szerint idézed, Fonákra fordított szín.
Ő száll országom fölé, Ki a bűnnel pertuban van. Míg a művét megmutattam, Sem valék az ördögé.
Te pörbe hívsz igazmondásod örvén, S minden tanúd hamis. Akad-e olyan tisztasági törvény, Mely eltilt még a jóhiszemtől is? Ha sár tapad rám, politika piszkol, És hőseimre mondatik ki vétó: Csodálkozom, hogy összeférhet imhol Pilátus és a krédó. Pillants homlokom mögé! Ördögarcom oly szokatlan… Kézfogásod elfogadtam, Hogy volnék az ördögé?
Néven szólít a gyors beszédü erkölcs… Köszöntesz tétován, Hogy fél percet szemem tükrében eltölts. Mert kilenc életem van s hét szobám, A kelleténél jobban érdekellek; Hogy ostyámból szeretnél kapni, már baj. Csak tanítványaim vendégelem meg Józan jánospohárral. Csak annyit mondhatok bátoritólag: Megembereld magad; Ki egy világot sarkából kiforgat, Helyet talál a törmelék alatt. Ha eltervezve nincstelen jövőmet, A gondolatra mondanál tilalmat: Igazságom napjától pörkölődj meg, S dalold saját siralmad. Pillants homlokom mögé! Istenemnek szót fogadtam, Sem testben, sem gondolatban Nem vagyok az ördögé.
