TERESA MEDEIROS EGY BOTRÁNYOS

TERESA MEDEIROS EGY BOTRÁNYOS ÉJSZAKA

ALEXANDRA

Ez a regény a fantázia szülötte. A benne megjelenő nevek, személyek, helyek és események a szerző fantáziájának termékei,és nem utalnak a valóságra. Bármilyen eseménnyel, hellyel, szervezettel vagy élő, esetleg halott személlyel való hasonlóság kizárólag a véletlen műve lehet.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Teresa Medeiros: One Night of Scandal Avon Books, An Imprint of HarperCollins Publishers 10 East 53 Street, New York, New York 10022– 5299

Copyright © Teresa Medeiros, 2003

Hungarian translation © Pethő Dóra, 2008 Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani,információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módona kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben,mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2009 7630 Pécs, Üszögi– kiserdő utca 1. Telefon: (72) 777– 000 email: [email protected] www.alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója A kiadványt Bocz József tördelte A borítót Müller Péter tervezte

ISBN 978 963 370 946 7

Mamának, amiért minden reggel felkelt, akár volt hozzá kedve, akár nem. És papának, amiért mindig mellette volt.

Köszönetnyilvánítás

Szeretném megköszönni Claire DeAngelisnek, hogy visszahozta a zenét; Jean Willettnek, hogy elolvasta az első fejezet összes különböző változatát; Tammy Rae Cowannek, hogy állhatatos hittel imádkozott, és Istennek, hogy válaszolt az imáira; valamint az én „Mirabellámnak”, azaz Buffy cicámnak, aki éppen akkor toppant be az életembe, amikor a legnagyobb szükségem volt a viháncolására. Szívből jövő hálám Carrie Feronnak, Andrea Cirillónak és az én kedves Michaelemnek, amiért hisznek bennem.

1. fejezet Nyájas olvasó! Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot,amikor először megpillantottam a gyilkosomat… London, 1825

Carlotta Anne Fairleigh ma este volt első bálozó. Ő azonban sajnálatos módon ebben a pillanatban esett ki finom báli ruhájából és nagynénje, Diana mayfairi palotájának második emeleti ablakából. Valószínűleg gond nélkül sikerült volna kimásznia az ablakon, ha ruhája felső részének selyemfodra nem akadt volna be az ablakpárkányból kiálló szögbe. – Harriet! – suttogta Lottie kétségbeesetten. – Harriet, hol vagy? Igazán nagy szükségem van a segítségedre! Kinyújtotta a nyakát, hogy bekukucskáljon az otthonos nappaliba, amit mindössze néhány perccel ezelőtt még igen kellemes tartózkodási helyének mondhatott. Egy fehér macska szunyókált a kandallón, de úgy tűnt, Harriet, akár csak Lottie szerencséje, elillant. – Hova tűnhetett ez a buta liba? – motyogta. Miközben kétségbeesetten próbálta leakasztani magát a szögről, sarok nélküli cipője lecsúszott a lábáról, és végigbukfencezett a fa koronáján, amely épp Lottie alatt terpeszkedett mohón, zsákmányra várva. Lottie komoly nehézségek árán lopva hátrapillantott, de közben a karja majd leszakadt az erőlködéstől. Az alatta levő kőburkolatú terasz, amely pár perce még oly közelinek tűnt, most úgy tetszett, kilométerekre van tőle. Megfordult a fejében, hogy inasért kiált, de félt, hogy kiáltását a bátyja hallaná meg, aki odarohanna, és rögtön látná, hogy bajban van. Bár mindössze két évvel volt idősebb Lottie– nál, George nemrég tért vissza élete 5

első európai körútjáról, és alig várta, hogy fitogtathassa újonnan szerzett fölényét kishúga felett. Hangoló vonósnégyes ricsaja szűrődött ki a ház északi szárnya felől, az erkélyajtókon keresztül. Lottie tudta, hogy hamarosan hintók kerekének nyikorgását, valamint vendégek pusmogását és üdvözlő nevetését fogja hallani, ahogy a londoni arisztokrácia krémje megérkezik, hogy ünnepélyesen hirdessék, a köreikbe fogadják Lottie-t. Semmiképpen sem tudhatják meg, hogy az est díszvendége az ablakban lóg, két emelettel a fejük fölött, hiszen az máris aláásná a tekintélyét. Valószínűleg nem került volna ekkora pácba, ha Sterling Harlow, sógora és gyámja rendezte volna a bált Lottie debütálásának tiszteletére a Devonbrooke– házban; tágas West End– i palotájában. De Sterling kuzinja, Diana kihízelegte, hogy a férfi átengedje neki ezt a megtiszteltetést. Lottie szárnyaló fantáziájának nem kellett sok, hogy elképzelje nagynénje vendégeit, amint összesereglenek szétzúzott teste fölött, a díszburkolaton. A nők a szájukra szorítanák illatosított zsebkendőjüket, hogy elnyomják zokogásukat, míg a férfiak a bajuszuk alatt „cöccög– nének” és „ajajoznának” azt motyogva, milyen kár, hogy immár örökre meg lesznek fosztva Lottie vidám társaságától. Lottie gyászos pillantást vetett violaszín puplin– szoknyájára. Ha a szoknyát nem viselné meg túlságosan az esés, a család talán abban temethetné el. Nem volt nehéz elképzelni az ő reakciójukat sem. A nővére, Laura, a férje hajtókájába temetné könnyáztatta arcát, szerető szíve pedig még egyszer utoljára megszakadna Lottie meggondolatlansága miatt. De a legkárhoztatóbb a sógora csinos arcán átfutó keserű csalódottság lenne. Sterling nem kevés időt, gondoskodást, türelmet és pénzt áldozott arra, hogy hölgyet faragjon belőle. Ez az éjszaka lenne Lottie utolsó esélye, hogy bebizonyítsa neki, erőfeszítései nem voltak hiábavalók. Lottie talán most is ott ülne az öltözőasztal előtt a nappaliban, ha legjobb barátnője, Harriet nem rohant volna be a szobába, amikor a nagynénje komornája épp az utolsó simításokat végezte Lottie frizuráján. Amikor Lottie észrevette a Harriet arcán feltűnő ideges foltokat, gyorsan felkelt az öltözőasztal mellől. – Köszönöm, Celeste. Így jó is lesz. Amint a szolgáló eltűnt, Lottie odasietett barátnőjéhez. – Mi a baj, Harriet? Úgy nézel ki, mintha lenyeltél volna egy macskát. 6

Bár Harriet Dimwinkle nem volt kimondottan kövér, minden a gömbölydedség benyomását keltette rajta – gödröcskés arca, őzikeszemét árnyékoló drótkeretes szemüvege; annak ellenére kissé csapott válla, hogy kénytelen volt órákon át körbe– körbe masírozni Mrs. Lyttelton magániskolájának, az Előkelő Ifjú Hölgyek Neveldéjének szalonjában egy nehéz atlasszal a fején. Diáktársai már csak a neve miatt is kegyetlenül kicsúfolták. Az sem segített, hogy a leány egy icipicit tényleg… nos, sötét volt. Lottie, aki soha életében nem tudta elviselni az igazságtalanságot, kinevezte magát Harriet védelmezőjének. Még magának is csak kelletlenül vallotta be, hogy Harriet elméjének csiszolatlansága volt az, ami miatt a jólelkű leány képes volt anélkül segédkezni Lottie legtöbb tervének megvalósításában, hogy a következmények miatt aggódott volna. Harriet megragadta Lottie karját. – Épp most hallgattam ki véletlenül két cseléd sugdolózását. Soha nem fogod kitalálni, ki lakik úgy két hete a közvetlen szomszédban, szinte a nagynénéd orra előtt. Lottie kipillantott az ablakon. Az elsötétített ház, amely ugyanazon a háztömbön osztozott, mint nagynénjéé, alig volt kivehető az alkonyat sűrűsödő homályában. – Senki, gondolom. Síri csend van abban a házban. Kedd óta itt vagyunk, és még egy lelket sem láttam. Harriet kinyitotta a száját. – Várj! – lépett el Lottie a barátnőjétől, és figyelmeztetően felemelte a kezét. – Hagyd! Nem akarom tudni. Ma este arra van a legkevésbé szükségem, hogy Laura a szememre vesse, milyen javíthatatlan minden lében kanál vagyok. – Nem is vagy minden lében kanál – mondta Harriet, s közben úgy pislogott a szemüvege mögött, amint egy bagoly. – Te író vagy. Mindig azt szoktad mondani, hogy a nővérednek nincs elég képzelőereje, hogy különbséget tegyen a két dolog között. Ezért egész egyszerűen muszáj elmondanom… Lottie ismét félbeszakította: – Tudod, kit hívott meg a nagynéném Sterling kérésére ma estére? Miss Agatha Terwilligert. Harriet elsápadt: – Magát a rettenetes Terwilligert? 7

– Őt bizony – bólogatott Lottie. Agatha Terwilliger volt az a tanár Mrs. Lyttelton iskolájában, aki nem volt hajlandó összeszorítani a fogát, és Lottie bajkeverésre való hajlamát „élénk szellemiségnek” vagy „életszenvedélynek” minősíteni. Jobban érdekelte diákjai jellemének formálása, mint az, hogy kedvére tegyen. Lottie iránt elfogult és befolyásos gyámjának, Devonbrooke hercegének. A csökönyös vénlány minduntalan keresztbe tett Lottie akaratának, éppúgy elnyerve ezzel a lány olthatatlan gyűlöletét, mint kelletlen tiszteletét. – Sterling azt akarja, bizonyítsam be Miss Terwilligernek, hogy már nem vagyok az a megátalkodott kis bajkeverő, aki összevarrta a kesztyűje ujjait, és pónilovon lovagolt be a tanárnő hálószobájába. Amikor ma este lemegyek a lépcsőn, az az összeaszott vén csotrogány… – Lottie összerezzent nyelvbotlása hallatán –, az a kedves, aranyos asszony egy hölgyet lát majd, aki készen áll rá, hogy belépjen a finom társaságba. Egy hölgyet, aki végül magáévá tette azt a nemes elvet, miszerint az erény önmagában hordja jutalmát. Harriet arckifejezése könyörgővé vált. – De még a legerényesebb hölgy is élvezheti egy korty finom, forró pletykaleves ízét olykor– olykor. Éppen ezért egyszerűen muszáj tudnod, ki lakik abban a házban. Hát nem más… Lottie a fülére tette a kezét, és Beethoven V. szimfóniájának második tételét kezdte dúdolni. Sajnos a gyakori hallgatózás miatt az évek során tökélyre fejlesztette szájról olvasási képességeit. – Nem! – Engedte le lassan a kezét. – Az lehetetlen! Maga a Gyilkos Őrgróf? Harriet bólintott, laza loknijai úgy ugráltak előre– hátra, mint egy spániel bársonyos, barna fülei. – Ő bizony. És a szobalányok megesküsznek rá, hogy ez az utolsó éjszakája Londonban. Holnap indul Cornwallba. Lottie egyetlen lépéssel átszelte a fakó Aubusson– szőnyeget, ahogy izgalma egyre nőtt. – Holnap? Akkor talán ez az utolsó esély, hogy megnézzem magamnak. Bárcsak korábban tudomást szereztem volna róla! Lemászhattam volna az ablak alatt álló fán, és beugorhattam volna az udvarára anélkül, hogy bárki megneszelte volna. Harriet megborzongott: 8

– És tegyük fel, rajtakap, hogy kémkedsz utána? – Nincs mitől félnem – mondta Lottie a valódinál nagyobb meggyőződéssel. – Én úgy tudom, csak azokat öli meg, akiket szeret. – Ahogy Lottie-t hatalmába kerítette a lelkesedés, odasietett az utazóládájához, és elkezdte átkutatni a tartalmát addig– addig tologatva jobbra– balra a kecskebőr kesztyűket, selyemharisnyákat és kézzel festett legyezőket, amíg meg nem találta a színházi látcsövet, amit keresett. – Szerintem biztosan nem fog fájni, ha vetek rá egy icipici pillantást. Szerinted? Miközben Harriet majdnem rálépett ruhájának csipkeszegélyére, Lottie keresztülment a szobán, és kitárta az ablakot. Kihajolt, és a szomszédos házra szegezte kis arany látcsövét, és hálát adott, amiért a hársfa zsenge zöld bimbói még nem bontakoztak ki levéllé. Bár csupán egy kőfal választotta el őket, a két ház akár két külön világ is lehetett volna. Nagynénje otthonával ellentétben a másik ház ablakaiból nem szűrődött ki lámpafény, és nyoma sem volt sürgölődő szolgálóknak vagy lármás nevetésnek, ahogy a gyerekek és a spánielek le– föl szaladgáltak a lépcsőn és fogócskáznak a parkettán. Harriet Lottie vállára fektette kerek kis állát, amitől az összerezzent. – Gondolod, hogy a bácsikád esetleg meghívta a bálba? – Még ha Thane bácsi meg is hívta volna, akkor sem jönne el. Köztudottan remete életet él – magyarázta Lottie türelmesen. – Azt pedig mindenki tudja, hogy a remeték megvetik más emberek társaságát, és nem alacsonyodnak le még a legkiválóbb estélyekhez sem. Harriet álmodozva felsóhajtott. – Te nem hiszed, hogy ártatlan, ugye? Ha a pletykalapok vádjai légből kapottak, ő miért nem perelte be egyiket sem? Lottie elhessegetett egy kíváncsi vörösbegyet, amely rátelepedett a feje fölötti ágra és megpróbált belecsípni aranyló kontyának fürtjeibe. Bár a legújabb divat szerint a nők madártollakkal ékesítették a frizurájukat, abban azért kételkedett, hogy egy egész madár észrevétlen maradt volna. – Milyen bizonyítékot akarsz még? Egy éjszaka visszatért londoni házába, és ott találta gyönyörű fiatal feleségét a legjobb barátja karjában, ahova kétségkívül az ő szívtelen érzéketlensége kergette. Kihívta az asszony szeretőjét, agyonlőtte, majd visszahurcolta a nőt a cornwalli vadonba, ahol mindössze néhány hónappal később meghalt, miután igencsak gyanús körülmények között a tengerbe zuhant egy szikláról. 9

- Én az őrgróf helyében az asszonyt lőttem volna le a szeretője helyett – mondta Harriet. – Harriet, hogy te milyen elbűvölően vérszomjas vagy! – kiáltotta Lottie, miközben megfordult, hogy új keletű elismeréssel nézzen barátnőjére. – Épp a múlt héten volt egy rövid cikk valamelyik pletykalapban, azt hiszem, a Tatlerben arról, hogy a felesége szelleme még mindig kísért az oakwylde– i kastélyban, és halott szeretőjét siratja. Az a hír járja, hogy addig nem nyugodhat, amíg elégtételt nem vesz. – Szerintem ez egyáltalán nem tesz jót az emésztésnek. Biztosan azért döntött úgy, hogy üzleti ügyei miatt két hétre Londonba jön. – A pokolba vele, akkor is! Az a perverz alak behúzta az összes sötétítőfüggönyt – engedte le Lottie a színházi látcsövet. – Az volt minden vágyam, hogy az ő aljas alakjáról mintázzam a gonosztevőt az első regényemben. – Sóhajtva behúzta az ablakot. – De azt hiszem, ez most egyáltalán nem számít. A mai éjszaka után hivatalosan is eladósorba kerülök, ami azt jelenti, hogy egész London rólam fog suttogni, ahányszor rossz villát használok, vagy nem a zsebkendőmbe tüsszentek. Mielőtt észbe kapnál, már el is leszek zárva a világtól valami vidéki birtokon, egy dögunalmas földbirtokos férjjel és egy rakás poronttyal. Harriet lehuppant az egyik puffra, és kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a kandallón szunyókáló macskát. – De hiszen nem erre vágyik minden nő? Hogy hozzámenjen egy gazdag férfihoz, és élje az úrinők gondtalan életét? Lottie habozott, és kivételesen nem találta a szavakat. Hogy magyarázhatná meg azt a nyugtalanságot, ami elöntötte a szívét? Ahogy közeledett az első bálja, az a fojtogató érzése támadt, hogy az élete még azelőtt véget ér, hogy elkezdődött volna. – Természetesen minden nő erre vágyik – mondta épp annyira saját maga, mint Harriet megnyugtatására. – Csak egy hebehurgya lány álmodhat arról, hogy olyan ünnepelt regényíró legyen, mint Miss Radcliffe vagy Mary Shelley. – Lehuppant az öltözőasztallal szemben álló zsámolyra, belemártott egy darab rizspapírt a púderesüvegbe, és bepamacsolta vele divatosan fitos orrát. – Nem okozhatok megint csalódást Sterlingnek, ő és Laura befogadtak az otthonukba, gondoskodtak a neveltetésemről, és mindig kihúztak a slamasztikából. Inkább volt az apám, mint a sógorom. Amikor 10

ma este lemegyek azon a lépcsőn, azt akarom, hogy az arca ragyogjon a büszkeségtől. Az a hölgy akarok lenni, akinek mindig is szánt engem. Sóhajtott, és azt kívánta, a tükörben látható fejedelmi ifjú hölgy bárcsak ne tűnt volna olyan idegennek. A vonásait beárnyékoló kételytől kerek kék szeme túl nagynak tűnt az arcához képest. – Akár bele is törődhetünk a sorsunkba, drága Harriet. Már nem vagyunk pajkos kislányok. A mai éjszaka után egyikünknek sem lesz része több nagyszerű kalandban. Lottie tekintete találkozott Harrietével a tükörben. – A mai éjszaka után – suttogta. Lottie ezután arra eszmélt, hogy felrántja szoknyája alját, és átlendíti egyik lábát az ablakpárkányon. – Te meg hová mész? – kiáltotta Harriet. – Megyek, és vetek egy pillantást a mi megátalkodott szomszédunkra – válaszolta Lottie a másik lábát is átlendítve az ablakpárkányon. – Hogy remélhetem, hogy egyszer majd hitelesen tudok írni a gonosztevőkről, ha sohasem láttam egyet sem? – Végiggondoltad ezt? Barátnője aggodalma egy pillanatra megállította Lottie-t. Nem vallott Harrietre, hogy Lottie bármelyik ötletét fenntartással fogadja, legyen az bármilyen furcsa. – Előttem az egész élet, hogy amiatt aggódjak, vajon mindent végiggondoltam– e. Arra viszont már csak néhány értékes pillanat maradt, hogy a saját eszem szerint cselekedjek. Kimászott az ablakon. Nyújtózkodva éppen hogy a nagylábujja elérte a fa egyik ágát. Az előkelő leányiskolában töltött évek alatt bőséges tapasztalatot szerzett a fára mászásban, így menekülve meg az ésszerűtlen bezárásoktól és túlbuzgó iskola– igazgatónőktől. – Mit tegyek, ha a nővéred és a nagynénéd jönnek érted? – kiáltott utána Harriet. – Ne izgulj! Ha szerencsém lesz, még azelőtt visszaérek, hogy a zenészek rázendítenének az első keringő hangjaira. Minden bizonnyal így is történt volna, ha a ruháját díszítő fodor bele nem akad abba a fránya szögbe, és Harriet nem tűnt volna el olyan hirtelen. Lottie továbbra is az ablak és a fa között himbálózva még egyszer utoljára reményvesztetten rántott egyet az anyagon. A fodor minden figyelmeztetés nélkül elszakadt, ő pedig kiszabadult. A lány megingott, és 11

azon tépelődött, vajon a fa után kapjon, vagy a lobogó selyem után. Tétovázása közben elvesztette a maradék egyensúlyát is. Hátrabukva lebukfencezett az ágak között, miközben még a sikoly is a torkára forrt. Szerencsére nem esett nagyot. Egy szúrós, három faágból álló bölcső, amelyet zsenge tavaszi lomb borított, felfogta az esését. Lottie még mindig kábán azt a tényt próbálta megemészteni, hogy a londoni úriemberek hogy fognak siránkozni az elvesztése fölött, amikor Harriet feje megjelent fölötte az ablakban. – Hát ott vagy! – mondta Harriet ragyogó arccal. Lottie felbámult rá. – Te meg hol voltál? Kisurrantál teára? Harriet, Lottie szarkazmusára fittyet hányva, a magasba emelt egy sötét ruhadarabot. – Elmentem, hogy elhozzam a pelerinedet. Még csak május van, tudod. Ilyenkor még elég hűvös a levegő. Ugye, nem akarsz belázasodni? Akár bele is halhatsz. – Akár abba is belehalhatok, hogy tíz métert zuhanok a földig – adta tudtára Lottie morcosan. Gyászos pillantást vetett rongyos ingvállára. – Dobd csak le. Úgy tűnik, szükségem lesz rá. A pelerin levitorlázott Lottie fejére, egy pillanatra elvakítva őt. Lottie félrehajtotta a puha gyapjút az arcából, majd összegöngyölte a ruhadarabot, és átdobta a kőfalon. Harriet idegesen hátrapillantott. – Mit tegyek, amíg te odaleszel? – Légy oly kedves, és hozz egy tűt és némi cérnát. Azt hiszem, Laura nem éppen erre gondolt, amikor azt mondta, hogy az egész előkelő társaság az én debütálásomról fog beszélni – motyogta Lottie, miközben viszszagyömöszölte egyik mellét, amely merészen kibuggyant ruhájából. Lottie, megragadva a feje fölé nyúló ágat, feltápászkodott. Amint viszszanyerte az egyensúlyát, már semmiség volt lehintázni a vastag ágon, amely a fal fölé nyúlt, és átugrani a szomszédos udvarba. Amikor Lottie a talajra huppant a fal másik oldalán, hallotta, hogy zörögve megáll egy hintó nagynénje háza előtt, majd kiszálló utasok hangjának moraja következett. Kevesebb ideje volt, mint gondolta. Már érkeztek is az első vendégek. 12

Ahogy lehajolt, hogy felvegye a pelerint, éles és nagyon is ismerős hang szűrődött át a falon, amitől Lottie tarkóján úgy végigfutott a hideg, mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon. – Csoda, hogy ez a gyerek megérte az első bálját. Mindig figyelmeztettem, hogy egy nap még akkora kalamajkába keveredik, amiből aztán nem tudja kibájologni magát. – Egy nap, Miss Terwilliger – suttogta Lottie, miközben vállára terítette a puha gyapjúpelerint. – De nem ma éjjel. Hayden St. Clair egyedül üldögélt bérelt házának dolgozószobájában, és gyertyafénynél olvasott. – Magát a titokzatos Gy. Ő.– t látták tegnap besurranni egy Bond Street– i divatáruüzletbe – olvasta fel hangosan a Gazette legfrissebb számából. – Ügyes trükk, mondhatom – motyogta –, tekintve, hogy hétfő óta ki sem tettem a lábam a házból. – Megrántotta az újság lapját, hogy lássa a másik hasábot is. – Egyesek feltételezik, hogy ritkaságszámba menő londoni látogatását szándékosan időzítette úgy, hogy egybeessen a báli szezon kezdetével és a piruló ifjú szépségek legfrissebb áradatával, akik alig várják, hogy csatlakozzanak a férjvadászathoz. Haydent kirázta a hideg, ahogy lelki szemei előtt megjelent egy szerencsétlen, báli ruhás róka, amint egy rakás vihogó első bálozó bekergeti föld alatti vackába. – Ha a Gy. Ő. valóban elhatározta, hogy új feleséget keres, a szerény megfigyelő tenne egy javaslatot az ifjú hölgy esküvői ruhájának színére… fekete. Felhorkant – félig nevetve, félig undorodva. – Ördögien szellemesnek hiszi magát, mi? Az egész nyomorult bagázs. A gyertya fölé tartotta a gúnyiratot, és türelmesen megvárta, amíg a szélei felpöndörödtek, majd lángba borultak. Előrehajolt a brokáthuzatú fotelban, a hideg kandallórácsra dobta a papírt, és nem csekély megelégedéssel figyelte, ahogy hamuvá ég a Times, a St. James Chronicle, a Courier és a Spy aznapi számával együtt. Könnyebben megszabadulhatott volna tőlük, ha vette volna a fáradságot, hogy meggyújtsa a farakást, amit az egyik inas készített be a kandallóba, de a bodmini mocsárhoz viszonyítva a londoni nyirkos, hűvös levegő határozottan balzsamosnak hatott. Még csak két hete volt Londonban, de máris hiányzott neki a sós tengeri fuvallat és a sirályok metsző sikolya a tajtékzó hullámok felett. 13

Azon tűnődött, vajon mit írnának a szenzációhajhász lapok, ha tudomásukra jutna, hogy tényleg azért jött Londonba, hogy találjon egy nőt, bár nem feleségnek valót. Ha nem lett volna olyan sikeres a sajtó ellen indított lejárató hadjárata, talán már meg is találta volna. A Tatler olyan messzire ment, hogy azzal vádolta, a szellemek miatt menekült el Cornwallból. A hivatásos pletykagyárosokkal ellentétben nem volt olyan bolond, hogy elhiggye, a szellemek be vannak börtönözve a csipkés sziklákba és a szélfútta mezőkbe. Akár Schubert egyik melankolikus dallamfoszlányában is lesben állhattak, amely a Bedford Square felől hallatszott. A szellemek ott bujkáltak egy leheletnyi virágillatú parfümben, amelynek illata makacsul belevette magát a kabátjába, pedig már régen volt, hogy a viselőjét súrolta a zsúfolt járdán. Ott ólálkodtak a fiatal szépségek üde arcán, akik a Regent Street üzleteit járták, és közben repkedő fürtjeikkel meg terjengős locsogásukkal örömteli mosolyt csaltak minden arra járó férfi arcára. Minden férfiéra, aki túl ártatlan ahhoz, hogy észrevegye, az egyik férfi öröme akár egy másik férfi pusztulását is okozhatja. Hayden épp aznap reggel látott egy ilyen teremtést, egy aranyszőke tündért, aki kiszállt egy címeres hintóból, majd beröppent a szomszédos házba incselkedő kihívást kiáltva a lánynak, aki mögötte baktatott. Második emeleti hálószobájának ablakából figyelte őket, s keze megállt nyakkendője megkötése közben. Bár becsapta az ablakot, és berántotta a nehéz függönyöket, mielőtt újabb szívfájdító pillantást vethetett volna a lány arcára, nevetése egész nap kísértette. Felállt, és odament az íróasztal szélén fekvő dobozhoz. Aznap reggel érkezett. A ládát kinyitva megpillantotta a bársonyborítású bélésben megbúvó ajándékot. Szegényes vigasz volt ahhoz a kincshez képest, amit várt. Ennyi erővel akár Cornwallban is maradhatott volna, gondolta, de a küldetése túl jelentőségteljesnek tűnt ahhoz, hogy valamelyik titkárára vagy ügyvédjére bízza, bármilyen diszkrétek legyenek is. Már kezdte lehajtani a rézpántos fedelet, ám félúton megállt, furcsa mód nem akaródzott neki elrejteni a láda tartalmát. Épp könyveket és jegyzeteket tömött az íróasztal másik sarkán nyitva ásítozó útitáskába, amikor kopogás hallatszott az ajtón. Hayden ügyet sem vetett rá, hiszen tapasztalatból tudta, hogy ha elég sokáig így tesz, bárki legyen is az, előbb– utóbb elmegy. A szolgálóknak nem sokkal tea után ki14

menőt adott, mert úgy döntött, hadd élvezzék ki az utolsó Londonban töltött estéjüket, még akkor is, ha ő jobbnak látja, ha nem teszi. A rézkopogtató zörgése csak nem akart szűnni – határozottan, állhatatosan és elszántan zengett. Mivel fogytán volt a türelme, Hayden az utolsó jegyzetet is beledobta a táskába, aztán keresztülvágott a hallon a bejárati ajtóhoz, és kinyitotta. Rendíthetetlen kételkedése a szellemek létezésében egy pillanatra megingott. Egy, a saját múltjából érkező kísértet ácsorgott a veranda vaskorlátjánál, ezüstös– szőke haját dicsfénnyel vonta be az utcai gázlámpák halvány fénye. Hayden a négy évvel ezelőtti balszerencsés őszi nap óta nem látta Sir Edward Townsendet, amikor az Oakleigh család kriptájában örök nyugalomra helyezte a feleségét. Bár Hayden titokban akarta tartani Justine temetését, nem volt szíve elküldeni Nedet. Végtére is Ned is szerette az aszszonyt. Nem tagadta meg Nedtől a végső búcsút, de anélkül távozott a temetőből, hogy egyetlen szót váltott volna vele. A barátja egykoron megölelte és melegen megveregette volna a hátát. De most Hayden kimért testtartása lehetetlenné tette a gesztust. – Ned – mondta Hayden kimérten. – Hayden – felelte Ned alig észrevehető gúnnyal az arcán. Mielőtt Hayden tiltakozhatott volna, Ned betolakodott mellette a hallba, s közben gyakorlottan forgatta ujjai között a sétapálcáját. Majdnem ugyanolyan alakja volt, mint annak a tizenkét éves fiúnak, akit Hayden annyi évvel azelőtt Etonban megismert – nyakigláb és kifogástalanul ápolt, kifényesített csizmájától egészen rövidre nyírt, homlokába fésült frizurájáig. – Gyere be! – mondta Hayden mogorván. – Köszönöm. Azt hiszem, bemegyek. – Ned megfordult, és sétapálcája végével megkopogtatta a tölgyfa padlót. – Igazán nem hagyhattam, hogy anélkül osonj el Londonból, hogy még egyszer találkoznánk. A komornyikod valószínűleg hanyagul végzi a munkáját. Az elmúlt héten mindennap meglátogattalak, és még mindig várom a válaszodat. – Tekintete a hallban álló asztalra esett, amelyen névjegykártyákkal teli ezüsttál állt, bontatlan, krémszínű pergamenborítékokkal. – Ah… most látom csak, nem is az inas volt hanyag, hanem én. Meggondolatlanul arra a jó modorra hagyatkoztam, amire az édesanyád nevelt, Isten nyugosztalja drága lelkét. 15

Hayden nekidőlt az ajtónak, keresztbe fonta a karját, és nem volt hajlandó bűntudatot tettetni. – Engem az édesanyám arra nevelt, hogy neveletlenség beleütni az orromat mások magánügyeibe. Ned, ügyet sem vetve rá, felvett egy kupac kártyát és meghívót, és olvasgatni kezdte őket. – Lady Salisbury. Lady Skeffington. Barclay hercegnéje. – Tekintete Haydenre vándorolt, miközben felhúzta egyik szemöldökét. – Ezek mind par excellence vendéglátóktól érkeztek… Milyen érzés újra az egyik legkeresettebb agglegénynek lenni egész Londonban? Hayden kikapta a meghívókat a kezéből, és visszadobta őket az asztalra. – Nem érdekel az olyan emberek társasága, akik a modorukkal kérkednek, nem pedig a jóindulatukkal. Ők nem negyediket keresnek a kártyapartijukhoz vagy táncpartnert a lányuknak. Olyan valakit keresnek, akiről a vendégeik suttoghatnak a legyezőik és szivarjaik mögött… kuriózumot, akit egyszerre lehet sajnálni és gyalázni. – Á, igen, a „Gyilkos Őrgróf”. Meglehetősen hitvány képet festenek róla a lapok és a pletykaújságok hasábjain. El sem hiszem, hogy volt bátorságom udvariassági látogatást tenni nálad. – Ned gondosan manikűrözött körmeit tanulmányozta. – De mivel nem áll szándékomban lefeküdni egyik jövendőbeliddel sem, nem kell aggódnom amiatt, hogy kihívsz párbajra, vagy hogy gyilkos dühbe gurulsz, és belefojtasz egy kanál vízbe. Hayden teste megfeszült barátja vakmerőségétől. – Neked sem. Nem áll szándékomban újra megnősülni. – Az nagy kár. – Ned hideg szürke szemébe azonban szomorúság telepedett, nem a sajnálat. – Te voltál a legodaadóbb férj, akit asszony csak kívánhat. Egy hosszú pillanatig mindketten hallgattak. Aztán Ned foga kivillant régi mosolyának árnyéka mögül. – Gyere el velem ma este szórakozni, Hayden! Beaufort hercege felváltotta Harriette Wilsont, aki visszavonult, és most Párizsban él, hogy mindenkinek megfájdítsa a szívét a memoárjaival, de a nővérei még tudják, milyen egy igazi parti. Leihatjuk magunkat a sárga földig, rossz hírű leányzókat ültethetünk az ölünkbe, és úgy tehetünk, mintha megint tizennyolc évesek lennénk, és most végeztünk volna Etonban. Gyere velem! Meglátod, olyan lesz, mint régen. 16

Ned rábeszélése ellenére mindketten tudták, hogy soha nem lesz már olyan, mint régen. Három vad és jóképű ifjonc helyett, akik kipróbálták a város számos tiltott örömét, már csak ketten lennének. Hayden valahonnan az emlékezete mélyéről előásott egy mosolyt. – Attól tartok, ma egyedül leszel kénytelen udvarolni a bájos Wilson nővéreknek. Úgy tervezem, hogy korán visszavonulok, és hajnalban indulok Cornwallba. Ned bekukucskált a homályos dolgozószobába, amelynek ajtaja előtt állt. – Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy eltemeted magad ebbe a bérelt mauzóleumba az utolsó civilizációban töltött éjszakádon. Legalább azt engedd meg, hogy küldjek neked egy kis vigaszt, az majd felmelegít. – Arra semmi szükség. A szakács itthon hagyott nekem egy szép kövér fácánt a sütőben és egy üveg Madeirát. Épp ilyen vigasztalásra van szükségem. – Hayden kitárta a bejárati ajtót. Ned nem vesztegette azzal az idejét, hogy felvegye a sértést, vagy hogy úgy tegyen, mintha félreértené. Inkább megállt és visszafordult a verandáról, tűnődő fény csillogott a szemében. – Tényleg nem kellene ilyen sietve visszautasítanod az ajánlatomat. Még a legszaftosabb fácánnak sem árt egy kevés fűszerezés. Hayden a barátja szemében szikrázó rosszindulattól felzaklatva figyelte, ahogy Ned kényelmesen odaballag a hintójához. Etonban ez a pillantás mindig rosszat sejtetett, és általában nőüggyel kapcsolatban. Megcsóválta a fejét saját képzelődése miatt, majd határozottan becsukta az ajtót, hogy kizárja mind az éjszakát, mind a szellemeket. Lottie óvatosan lépegetett a hatalmas ágak által vetett árnyakon át, és hálás volt, amiért nem engedte, hogy Harriet elkísérje. Harriet soha nem volt jó a kémkedésben. Megvolt az a szerencsétlen szokása, hogy a léptei úgy dübörögtek, akár egy igáslóé, bármilyen puha volt a pázsit, és bármilyen finom volt is a cipője. Indák homályos árnyai emelkedtek ki a nyirkos földből, kísértetiesen sápadtan ragyogva a hold halovány sarlója alatt. Amint kiért az árnyékból, Lottie a fejére húzta a pelerin kapucniját, hogy eltakarja a haját a holdfény elől. 17

A keskeny, háromszintes épület sötéten és tiltottan tornyosult fölötte. Ha nem hallott volna a cselédek pletykájáról, Lottie megesküdött volna, hogy a ház teljesen lakatlan. Alaposan szemügyre vette az ablakok elsötétített, háromemeletnyi sorát, azon tűnődve, vajon melyik mögött rejtőzhet az őrgróf hálószobája. Olyan könnyű volt elképzelni, ahogy a férfi elnyúlik a szaténtakaró tetején, egy pohár brandyt szorongatva hosszú, arisztokratikus ujjai között, kaján csillogással a szemében és cinikus vigyorral az arcán. Mielőtt tizenegy évvel ezelőtt udvarolni kezdett, majd elvette azóta elhunyt feleségét, Hayden St. Clair, Oakleigh őrgrófja volt állítólag a legpartiképesebb fiatalember egész Angliában. Amikor közhírré tette eljegyzését egy alacsonyabb rangú francia vicomte legfiatalabb leányával, a szóbeszéd szerint hisztéria és szívszaggató zokogás fogadta bejelentését. Bár a lánynyal való házassága tragédiával végződött, a viharos románc gyöngéd emléke most is sóvárgó sóhajt csalt még a legszemérmesebb matrónák ajkára is. Annak ellenére, hogy az őrgróf elég látványosan kiesett a társaság kegyeiből, Lottie nem kételkedett benne, hogy ugyanazok a matrónák szívesen látnák őt a szalonjukban, ha csak morbid kíváncsiságból is. Ám az őrgróf inkább úgy döntött, hogy önkéntes száműzetésbe vonul a cornwalli vadonba. Londonba tett rövid és ritkaságszámba menő látogatásait rejtély övezte. Elég ironikus módon abbéli törekvése, hogy észrevétlen maradjon, csak felkorbácsolta a társaság kíváncsiságát, és a pletykalapok állandóan tele voltak szenzációhajhász találgatásokkal. Lottie várt néhány percet, miközben türelmetlenül újra meg újra lábujjhegyre emelkedett, de még mindig semmi nyoma nem volt életnek az elsötétített házban. Lehet, hogy az őrgróf mégsem volt az a remete, akinek mindenki hitte. Lehet, hogy most is épp valamelyik klubban vagy szerencsebarlangban lebzsel, átadva magát a város mocskosabb örömeinek. Lottie éppen elfordult, hogy újra átmásszon a falon, majd vissza a nappali ablakához, amikor reszkető fény suhant el az erkélyajtó mögött, a ház egyik távoli sarkában. Lottie szíve nagyot dobbant. Lehet, hogy csak egy cseléd vagy inas – győzködte magát –, aki bezárja az ajtókat éjszakára. De azért közelebb lopakodott a fal mellett húzódó árnyék mentén. Mire odaért a stukkós terasz sarkára, a fény már eltűnt. 18

Lottie nagynénje háza felé pillantott. A hintók kerekeinek zörgése egyre gyakoribbá vált, a hegedűk cincogása pedig egyre állhatatosabbá. Nem mert sokkal több időt elvesztegetni. Lehet, hogy a sógora imádja, de a társaság nem ok nélkül adta neki a „Devonbrooke ördöge” nevet. Ha lekésne első báljának nyitótáncát, pokoli árat kellene fizetnie érte. A fény ismét megjelent – egy halovány pislantás, amely túlságosan hívogató volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja –, majd újra eltűnt. Lottie átosont a teraszon, megígérve magának, hogy mindössze egyetlen gyors pillantást vet az őrgróf búvóhelyére, mielőtt teljesen megadná magát az erény gyengéd hívó szavának. Egyik karját felemelte, hogy ne süssön a szemébe a holdfény, és közelebb osont az ablakhoz. Hirtelen kinyílt a szomszédos erkélyajtó. Kinyúlt rajta egy férfikéz, erősen megragadta Lottie csuklóját, és behúzta a házba. Lottie, aki még ahhoz is túlságosan meglepett volt, hogy sikítson, azon kapta magát, hogy nem másnak, mint magának a Gyilkos Őrgrófnak az arcába bámul.

19

2. fejezet Az arca egyszerre volt rettenetes és ellenállhatatlan,sötét szépségében tükröződött sötét lelke…

Bár a gyertyafény árnyékot vetett az arcára, Lottie fogvatartóját nem lehetett összetéveszteni egy inassal. Kopott csizmája felett testhezálló fekete nadrágot, kigombolt mellényt és gallér nélküli, krémszínű batisztinget viselt, mely nem volt nyakig begombolva. Csak egy úriember merne ilyen gondatlan öltözékben megjelenni. Mirtusz gazdag illata lengte be a bőrét, összekeveredve a leheletén érződő bor részegítő melegével. Majdnem harminc centivel magasabban tornyosult Lottie fölött, széles válla eltakarta a holdfényt. – A fene essen ebbe a Nedbe! Szóval szerinte ez a tapintatosság... ideküldeni magát a ház mögé, hogy elrejtőzzön a bokorban, mint egy betörő. – A hangja bársonyos volt, mégis rekedtes, amivel egyszerre sikerült megnyugtatnia és felkorbácsolnia Lottie lázadó érzékeit. – Hál’ istennek ma este kimenőt adtam a cselédeknek. – Cs- cs- csakugyan? – dadogta Lottie, miközben beléhasított, hogy még soha életében nem volt egyedül olyan férfival, aki ne cseléd vagy rokon lett volna. És még soha egyetlen férfi sem mert olyan megdöbbentő szemtelenséggel bánni vele. Bár a szorítása engedett, semmi jelét nem mutatta annak, hogy szándékában állna elereszteni a csuklóját. A hüvelykujja hozzáért Lottie őrülten zakatoló pulzusához. – Legalább nem lesznek tanúk. – Nem 1-l-lesznek? – visszhangozta Lottie, és kezdte úgy érezni magát, mint Diana néni papagája. Termékeny fantáziájában már meg is jelent néhány sötét jelenetet, aminél egy férfi jobban szereti, ha nincsenek tanúk. A legtöbben az szerepelt, hogy megfojtják, és Harriet ott zokog foltos holtteste fölött. 20

A férfi ujjai nem hosszúak és arisztokratikusak voltak, ahogy Lottie elképzelte, hanem tömzsik, erősek és egy kicsit kérgesek. Miközben a férfi Lottie jéghideg kezét dörzsölgette, ő megpróbálta nem elképzelni, ahogy a torkára tapasztja őket. – Maga reszket. Nem kellett volna olyan sokáig időznie odakint ebben a nyirkos időben, kis bolond. Lottie normál esetben fennhangon emelt volna kifogást az ellen, hogy kétségbe vonják észbeli képességeit, de abban a pillanatban még neki is kétségei támadtak. – Nem láttam hintót a ház előtt. Csak nem hagyta itt Ned? – Amikor Lottie nem válaszolt, megcsóválta a fejét. – Tudtam, hogy valami rosszban sántikál. Ha belegondolok, hogy annak a kotnyeles senkiházinak még volt képe engem vádolni azzal, hogy nem ismerem a jó modort. Nos, most már nincs mit tenni, igaz? Ha gondolja, jöjjön velem. A dolgozószobában be van készítve a tűzifa a kandallóba. Egy gyors mozdulattal bezárta az ajtót, majd felvett egy ezüst gyertyatartót a cseresznyefa asztalról. Lottie megismerte a bizonytalan lángot, amelyet az ablak mögött látott ficánkolni. Ahogy a férfi elindult kifelé a szobából, Lottie habozott, tudván, hogy talán ez az utolsó esélye a menekülésre. De talán ez az utolsó esélye arra is, hogy kalandban legyen része, mielőtt elkezdi hosszú unalomdiétáját. Ha marad, micsoda történetet adhat majd elő Harrietnek! Feltéve, ha életben marad. Amikor a férfi eltűnt a sarkon, Lottie azon kapta magát, hogy követi, a férfi akaratának valami feltartóztathatatlan áradatától hajtva. Nem olyan embernek tűnt, aki hozzá van szokva, hogy szembeszálljanak vele. Miközben Lottie egyre mélyebbre jutott a ház belsejébe, körülpillantott, és nagyon kellett koncentrálnia, hogy lásson valamit. Nem lesz sok mesélnivalója Harriet számára a férfi búvóhelyéről. A gyertya reszkető lángja csak elmélyítette a homályos árnyékokat. Minden egyes bútordarabot fehér lepedő borított, kísérteties légkört kölcsönözve a kihalt szobáknak. Az egyetlen zaj a fényesített tölgyfa padlót érintő lépteik kongó visszhangja volt. Az őrgróf kíváncsi pillantást vetett a háta mögé. – Maga aztán nem valami szószátyár. Lottie-nak bele kellett harapnia az ajkába, nehogy hangosan felkacagjon. Bárcsak George hallotta volna ezt! A bátyja mindig is azt vallotta, 21

hogy Lottie csak azért áll meg, hogy levegőt vegyen beszéd közben, mert a kék nem illik világos arcbőréhez. – Talán jobb is így. Mostanában én sem vagyok valami jó beszélgetőpartner. Szinte még a saját társaságomra is alkalmatlan vagyok. – Lopva ismét Lotti- ra pillantott. – Az már biztos, hogy nehéz olyan nőt találni, aki tudja, mikor teszi jobban, ha hallgat. Lottie-nak tátva maradt a szája. Aztán gyorsan becsukta, inkább nem engedett a csábításnak, hogy visszavágjon. Miközben vendéglátója betessékelte egy boltíves ajtón, Lottie válla súrolta a mellkasát. Felszisszent, nem lévén felkészülve arra a jóleső érzésre, amibe belepirult. Bár a dolgozószobában nem borította fehér lepel a nehéz mahagónibútorokat, egy szemernyit sem volt barátságosabb, mint a ház többi része. A fekete fal előtt álló, mennyezetig érő könyvespolcok a vastag porrétegtől eltekintve teljesen üresek voltak. Hayden az íróasztalra tette a gyertyatartót, amitől a fény ráhunyorgott a kis bőrdobozra, amely nyitva hevert az itatóson. Lottie tekintetét követve Hayden gyorsan odament, és kimért mozdulatokkal becsukta, majd becsatolta. A védekező gesztus megsokszorozta Lottie kíváncsiságát. Vajon mit rejteget olyan bőszen? Véres emlékiratainak frissen papírra vetett fejezeteit, amelyekben bevallja valamennyi gaztettét? Vagy legújabb áldozatának levágott fejét? Lottie saját balsejtelmeitől megdermedve állt egy helyben, miközben a férfi odament a kandallóhoz, és leguggolt, hogy meggyújtsa az odakészített tűzifát. A gyufával, gyújtóssal és piszkavassal tett erőfeszítéseit hamarosan siker koronázta, és a kandallóban fellobbant a tűz, otthonos fényoázist teremtve a ház sötétjében. A tűz kirajzolta a férfi széles vallanak és keskeny csípőjének árnyékát. Lottie addig nem is látta tisztán, amíg oda nem ment az íróasztalhoz, hogy meggyújtsa a lámpát. A gyámja, a bátyja és Thane bácsi között Lottie élete nagy részét jóképű férfiak társaságában töltötte, így amikor elment mellette egy az utcán, szinte még pillantásra sem méltatta. Ha azonban meglátta volna ezt a férfit, amint elhalad mellette, biztosan nekiment volna egy villanyoszlopnak. Bár az arca nem is annyira szép volt, mint inkább érdekes. Ez egyszer Lottie-t cserbenhagyta a képzelete. Bár még annál is elcsigázottabbnak tűnt, mint ahogy elképzelte, a szemében nyoma sem volt kaján csillogásnak, az ajkán 22

pedig cinikus vigyornak. Azonkívül sokkal fiatalabb volt, mint ahogy Lottie hitte. Az ajkát keretező mély barázdákat a megviseltség véste, nem az idő. Kisfiús arcának harmóniáját ráncos homloka és erős állkapcsa törte meg, továbbá karakán borosta határozta meg kemény ívét. Csapzott hajának olyan mély, bársonyos barna színe volt, hogy Lottie először majdnem azt hitte, fekete. Nagyon ráfért már egy hajvágás. Lottie ujjai beleremegtek a megmagyarázhatatlan kényszerbe, hogy elsimítson egy rakoncátlan tincset a férfi homlokából. Legellenállhatatlanabb vonása sötét szemöldöke alatt ülő, füstös zöld szeme volt. Úgy tűnt, sugárzó mélysége tűzből jéggé változik, majd vissza, a lángok fényének változó szeszélyétől függően. Lottie a fejét ingatta. Ez lenne a Gyilkos Őrgróf? Ez lenne az az alávaló gazember, aki idő előtt a halálba küldte mind a legjobb barátját, mind a feleségét? Hayden megköszörülte a torkát, és az éjjeliszekrény felé mutatott, amelyen egy félig elfogyasztott fácán és egy félig kiivott borosüveg árulkodott magányos vacsorájáról. – A kocsisom valószínűleg csak nagyon későn jön vissza. Nem enne valamit? Kér egy pohár Madeirát? Az majd felmelegíti. Lottie megrázta a fejét – még mindig nem mert megszólalni attól való félelmében, hogy elárulja magát. Úgy tűnt, az őrgróf némileg zavarban van. Talán mérgezett a bor? – Akkor legalább engedje meg, hogy elvegyem a köpenyét. Mielőtt Lottie ismét visszautasíthatta volna, a férfi egészen közel lépett hozzá. Meglepő gyengédséggel simította le a kapucnit a hajáról. Lottie szorosan becsukta a szemét arra várva, hogy a férfi észrevegye, nem az, akinek hiszi, bárki legyen is az. A családja a cincogó hegedűk nyivákolásától valószínűleg nem fogja meghallani a sikoltását. A férfi keze elidőzött Lottie haján. A lány összeszedte a bátorságát, és kinyitotta a szemét. Hayden az egyik fényes fürttel babrált, ami kiszabadult a kontyából, és mintha megbabonázva nézett volna le rá. Hangjának rekedtes élét tűnődő árnyalat lágyította el: – Nednek volt legalább annyi esze, hogy nem barna nőt küldött. – Tekintete Lottie arcára vándorolt. – Szóval hol talált rá magára? Talán Fanny Wilson rokona? Vagy ez alkalommal Mrs. McGowanhez látogatott el? 23

A nevek hallatán Lottie emlékezetében bizonytalanul felsejlett valami, de miközben a férfi az érzékeivel játszadozott, még a saját nevére sem igen emlékezett. A férfi keze lecsúszott a hajáról az arcára. Hüvelykujjával végigsimította bársonyos bőrét, veszélyesen közel merészkedve a szájához. – Ki gondolta volna, hogy egy olyan ördögi fickó, mint Ned, olyan angyali nőt talál, mint maga? Lottie-t nevezték már ördögfiókának, koboldnak és gonosz démonnak. Egyszer, miután csillagszórót tett a melegházba, Jeremiah Dower, hertfordshire– i vidéki házuk házsártos, mégis kedves kertésze még „kis sátánnak” is titulálta. De még soha nem azonosították egyetlen mennyei lénnyel sem. – Biztosíthatom, uram, hogy nem vagyok angyal – motyogta felpillantva a férfira. Az őrgróf a tarkója alatti kósza tincsek alá csúsztatta a kezét, és meleg tenyere úgy állapodott meg nyakának sebezhető bőrén, mintha összetartoznának. – Lehet, hogy nem angyal, de fogadni mernék, meg tudja ízleltetni a férfiakkal a mennyországot. Ahogy a szemük találkozott, a férfi ellökte magát Lottie-tól, és káromkodva távolabb lépett. Visszaballagott a kandallóhoz, és beletúrt a hajába. – Édes istenem, én meg mit csinálok? Tudtam, hogy nem lett volna szabad beengednem magát a házba. – Oldalt állt, arcizma ideges rángásaitól eltekintve teljesen mozdulatlanul. – Attól tartok, tartozom magának egy bocsánatkéréssel, kisasszony, és természetesen a pénzzel, amit ígértek magának. Úgy tűnik, mindketten ízléstelen tréfa áldozatai vagyunk. Elysiummajdnem annyira megrázta a férfi visszavonulása, mint az érintése. – Nekem nem úgy tűnik, mintha különösebben jól mulatna – jegyezte meg. Az őrgróf egyik ökölbe szorított kezével a kandallóra csapott, és belebámult a táncoló lángokba. – Nem kétlem, hogy Ned meggyőzte magát arról, ő csak az én érdekeimet tartja szem előtt. Még mindig a barátomnak tartja magát, és tudja, hogy bizonyos intézményekbe nem merek ellátogatni a pletykalapok keselyűi miatt, akik minden lépésemet követik. Szívességet tett nekem azzal, 24

hogy ideküldött egy névtelen, ismeretlen nőt. – A szeme sarkából Lottie– ra nézett, és a tekintetében izzó elismerés felmelegítette Lottie bőrének minden fedetlen négyzetcentiméterét. – De ez még nem ok arra, hogy ideküldje magát, az isten verje meg. A férfi nemtörődöm káromkodásának meg kellett volna döbbentenie Lottie-t, de ő túlságosan le volt nyűgözve a tekintetéből tükröződő leplezetlen magánytól. A pletykalapok nem hazudtak. Ezt az embert tényleg szellemek kísértik. De nem a külvilág szellemei, hanem saját lelkének kísértetei Hayden tett egy lépést Lottie felé, majd még egyet. – Ezt nem tehetem – mondta indulatosan, de már ott is termett mellette, és már nyúlt is, hogy két kezébe fogja az arcát. A hangja rekedt suttogássá mélyült. – Vagy igen? Lottie nem tudta megadni neki a választ. Ahogy a férfi lehajtotta a fejét, a lány reszketni kezdett. A helyzete sokkal iszonyatosabb volt, mint ahogy képzelte. Ez a veszélyes idegen nem megölni akarja, hanem megcsókolni. És ő hagyni fogja. Tudatában sem volt, hogy visszatartja a lélegzetét, ahogy a férfi ajka súrolta az övét. Puhább volt, mint amilyennek látszott, mégis elég erőteljes ahhoz, hogy pusztán egy leheletnyi simogatással az akaratához idomítsa Lottie– ét. Lottie ajka megremegett, és egy icipicit szétnyílt, ahogy a férfi csábító nyomást fejtett ki rá, ami inkább könyörgés volt, mint követelés. Egy pillanatnyi feszült gyönyör után a férfi elhúzódott tőle. Lottie szeme épp akkor nyílt ki, amikor a férfi ajka kábult félmosolyra húzódott. – Ha nem lennék biztos az ellenkezőjében, esküdni mernék rá, hogy magát még soha nem csókolták meg ezelőtt. – Mielőtt Lottie eldönthette volna, hogy ez sértés vagy bók akart– e lenni, a férfi mosolya elhalványult. – Nem tudom, milyen utasításokat kapott – mondta mogorván –, de nem kell az ártatlant játszania a kedvemért. Nem vagyok az a fajta kacsingatós fickó, aki azokat az ostoba fruskákat hajtja, akik épphogy túl vannak az első báljukon. Lottie-nak dühében leesett az álla. – Na tessék! Ez már igen. – Mielőtt kitalálhatott volna valami frappáns választ, a férfi a szájára tapasztotta az övét, elfogadva a megadást, amit Lottie fel sem ajánlott. 25

Most aztán jól nézünk ki! – gondolta Lottie. Épp most mutatta meg neki, milyen ostoba tud lenni egy fiatal fruska! Lehet, hogy ezelőtt még soha nem csókolták meg, de elég gyakran rajtakapta a nővérét és a sógorát ahhoz, hogy legyen némi fogalma az alapokról. Anélkül, hogy egy pillanatra is megállt volna, hogy felmérje tettének következményeit, a férfi nyaka köré fonta a karját, és határozottan a szájához szorította a száját. Dacos virtuskodása csak addig tartott, amíg a férfi nyelvének perzselő édessége be nem hatolt ajka közé. Undorodnia kellett volna, nem elcsábulnia, de a férfi nyelvének gyengéd örvénylése az ő nyelve körül ellenállhatatlan volt. A férfi felfedezőútra indult Lottie szájának puha engedékenységében, amíg Lottie már nem azért csüngött rajta, hogy bebizonyítsa, milyen bátor nő is, hanem azért, nehogy pocsolyává olvadjon a lába előtt. Nem úgy csókolt, mint egy gyilkos; úgy csókolt, mint egy angyal – mélyen, forrón és édesen, csupa féken tartott erő és kitörni készülő szenvedély. Amikor Lottie nyelve hegye megérintette a férfiét, az mélyen, torokból felnyögött, és Lottie dereka köré fonta a karját, odahúzva őt testének kemény, erős felületéhez. Hátradöntötte, amíg Lottie lába nekiütközött az árnyékban várakozó rekamié puha párnáinak. A pelerin lecsúszott, meztelenül hagyva a nyakát és a vállát. Lottie teljesen megfeledkezett szakadt ingválláról, megfeledkezett arról, hogy egy férfi milyen könnyen becsúsztathatja a kezét a széthasadt anyag alá, és tenyerébe foghatja mellét. Amikor Sir Hayden St. Clair pontosan ezt tette, Lottie megdermedt a döbbenet és a gyönyör között őrlődve. Lottie először azt hitte, hogy azt hallja, ahogy a szíve dörömböl a bordáin. De aztán ráébredt, hogy valaki a rézkopogtatót üti az ajtón. Mindketten levegő után kapkodva szétváltak. Tekintetük elsötétült – Lottie-é a bűntudattól, Haydené a zavarttól. Az őrgróf elkáromkodta magát. – Ha ez megint Ned egyik idétlen tréfája, én kitekerem a nyakát. Lottie kinyitotta a száját, de egy nyikkanáson kívül semmi nem jött ki rajta. – Maradjon itt! – utasította. – Addig én elküldöm, bárki legyen is az. Amint a férfi távozott, Lottie lélegzetével együtt a józan esze is visszatért. Mi van, ha a látogató az a titokzatos nő, akivel összetévesztette? Vagy ami még rosszabb, mi van, ha Sterling vette észre az eltűnését, és most el26

jött, hogy megkeresse? Bármi legyen is az igazság, őt minden valószínűség szerint meg fogják fojtani. A menekülés kétségbeesett gondolatára eszeveszetten kezdte keresni a kiutat a dolgozószobából. Elhúzta a nehéz bársonyfüggönyöket, és felnézett. Bár Harrietnek nyoma sem volt, nénje második emeleti nappalijának otthonos fénye hívogatta az udvar túloldalán. Kiugorhatna ebből az első emeleti ablakból, és eltűnhetne a holdfény vetette árnyékok között, amíg vendéglátója mással van elfoglalva. De mielőtt Lottie mást is tehetett volna, minthogy felkapta a pelerinjét, egy borszínű bundát viselő nő rontott a szobába, fényes gesztenyebarna haja magasan fel volt tűzve a feje tetejére. Tagadhatatlanul szép volt, még akkor is, ha a kikent– kifent Covent Garden– féle nő volt, és jobban illett hozzá, hogy a színpadot koptassa, mint az, hogy úrinőknek szánt magazinok, mondjuk a La Belle Assemblée oldalait díszítse. Az őrgróf szorosan a sarkában volt. – Azt hiszem, téved, kisasszony. Nem ronthat be ide csak úgy, mintha itt lakna. – Szó sincs tévedésről – vágott vissza a nő. – Ezt a címet adták meg a kocsisomnak. – Lehúzta fekete, csipkedíszítésű kesztyűjét, és már kezdte is kioldani kabátjának selyemzsinórjait. Kifinomult öltözéke éles ellentétben állt East End– i tájszólásával. – Jobb lesz, ha sietünk, tudja. Olyan hideg van odakint, akár egy hullaházban. Az a szegény fickó nem várhat egész éjjel. – Tetőtől talpig végigmérte Haydent, akár egy kikötői patkány, amely egy különösen ínycsiklandó sajtdarabot vizsgálgat, majd vontatottan megszólalt. – Nagy kár! Lottie minden bizonnyal csapott valami zajt anélkül, hogy észrevette volna. A nő hirtelen feléje fordította a fejét. – Ő meg mit keres itt? Hayden nem hagyta magát zavarba hozni. – Maga mit keres itt? – Engem Mrs. McGowan küldött – pislogott rá a nő. Mrs. McGowan. Fanny Wilson. A nevek úgy hasítottak Lottie tudatába, akár a zongorán leütött hamis hangok. Elég gyakran olvasott róluk a pletykalapokban. Mindketten a félvilági társaság hírhedt tagjai voltak, olyan nők, akik a testüket árulták azoknak, akik elég jómódúak voltak, hogy meg tudják fizetni a legdrágább és legegzotikusabb örömöket. Az arca lángra lobbant a növekvő iszonyattól, amikor rájött, hogy pontosan kivel – és mi27

vel – tévesztette össze Hayden St. Clair. Rongyos ingvállára terítette pelerinjét, mégis meztelennek érezte magát. A nő körbejárta Lottie-t, és közben tetőtől talpig végigmérte, pont úgy, ahogy néhány perccel ezelőtt Haydent. – Az úr, aki felfogadott, nem tett említést a feleségéről. A feleségéről. A szavak hallatán furcsa borzongás futott végig Lottie gerincén. Azt várta, hogy az őrgróf majd tiltakozik, de az hallgatott. – Bársonyos bőrével és hatalmas kék szemével zamatos kis fruska, nem igaz? – Lottie legnagyobb megkönnyebbülésére a nő végre újra Haydennek szentelte a figyelmét, kapzsi csillogással a szemében. – Bár nekem mindegy, milyen zamatos. Ha nézni akar minket, akkor az ár a duplája. Az efféle élvezet nem olcsó, még egy úriembernek sem. Hayden oldalra fordította a fejét, és elgondolkodva alaposan szemügyre vette Lottie-t. Egy szörnyű pillanatig a lány azt hitte, hogy a szajha hitvány ajánlatát fontolgatja. De végül nagyon halkan így szólt, mintha csak ő és Lottie ketten lettek volna a szobában: – Ha ő az, akit Mrs. McGowan küldött, akkor maga…? – Épp távozni készültem. – Lottie ragyogó mosollyal lassan elindult az ajtó felé. – Mivel a komornyikja ma estére kimenőt kapott, azt hiszem, egyedül is kitalálok. Hayden egyetlen lépéssel elállta az útját. – Arra nem lesz szükség. Azt hiszem, a másik vendégem fog távozni. – Akkor majd én kikísérem – ajánlotta Lottie, olyan erősen megragadva a nő karját, mintha éppen bele készülne fulladni a Temzébe, és valaki kötelet dobott volna neki. – Tessék csak megállni egy pillanatra – tiltakozott a nő, kirántva a karját Lottie szorításából. – Nem szeretném, ha tönkretenné a jó híremet. Lydia Smiles életének egyetlen napján… és éjszakáján sem hagyott még férfit kielégítetlenül. Anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna a szemét Lottie– ról, Hayden elővett egy vastag bankjegyköteget az íróasztalon heverő nyitott bőröndből, és odanyújtotta a nőnek. – Azt hiszem, ez kárpótolja az idejéért és a fáradozásáért, Miss Smiles. Biztosíthatom, hogy semmi nem okozna nagyobb kielégülést annál, mint ha most azonnal távozna. 28

Annak ellenére, hogy a nő durcásan lebiggyesztette az ajkát, késlekedés nélkül belegyömöszölte a bankjegyköteget a fűzőjébe. Miközben felhúzta a kesztyűjét, Haydenre sajnálkozó, Lottie– ra pedig együtt érző pillantást vetett. – Kár, hogy nem maradhatok, kedvesem. Férfiasabbnak látszik annál, mint amivel maga elbír. Mivel a nő kiviharzott a szobából, Lottie nem tudott vitába szállni vele. A bejárati ajtó becsapódott, megpecsételve Lottie sorsát. Hayden St. Clair keresztbe font karral nekidőlt az íróasztalnak, és minden porcikájában olyan veszélyesnek tűnt, amilyennek a társaság tartotta. – Maga író, igaz? – Mi a fenéből gondolja? – Lottie lopva a kezére pillantott, majd a háta mögé dugta. Nagy gonddal az utolsó tintafoltot is kisuvickolta a körme alól első báljának tiszteletére. – Mondjuk úgy, hogy beletrafáltam. – A szeme elkeskenyedett. – Szóval melyik átkozott pletykalap küldte, hogy kémkedjen utánam? A Tatler? A Whisperer? Vagy talán a Times vetemedett ilyen hitvány lépésre? – Megrázta a fejét. – Képtelen vagyok elhinni, hogy olyan meggondolatlanok voltak, hogy egy nőt küldtek ide. Főleg egy ilyen nőt. – Tetőtől talpig végigmérte, kérlelhetetlen tekintete szinte égette Lottie bőrét. – Nos, ha olyan férfi lennék… – Nem fejezte be az észrevételt, mintha ő maga sem volna benne teljesen biztos, milyen férfi lenne. Lottie kihúzta magát. – Biztosíthatom, uram, hogy nem vagyok kém. – Akkor talán volna szíves megmagyarázni, miért leskelődött az ablakom alatt? Lottie kinyitotta a száját, majd becsukta. Hayden felhúzta az egyik szemöldökét. Lottie hirtelen megadta magát. – Hát jó! Ha mindenképpen tudni akarja, igenis kémkedtem. De nem valamelyik pletykalapnak, hanem pusztán azért, hogy kielégítsem a saját kíváncsiságomat. – És sikerült kielégítem? – A férfi tekintetében villanó kimondatlan provokáció Lottie eszébe juttatta, hogy pár perccel azelőtt még a karjában tartotta, csókolta, érezte tenyerének perzselő forróságát meztelen bőrén. Érezve, hogy az arcát elönti a pír, Lottie fel– alá kezdett járkálni az ablak előtt. 29

– Nem tudom, miért lett ilyen dühös. Hiszen én csak ültem és a saját dolgaimmal voltam elfoglalva… Hayden felhúzta a másik szemöldökét is. – Igen, az volt a nemes szándékom, hogy a saját dolgaimmal foglalkozzak, amíg Harriet ki nem hallgatta a cselédek pletykálkodását, és meg nem tudta, hogy a nagynéném szomszédja nem más, mint a gyil… – becsukta a száját, és idegesen a férfira pillantott. – A Gyilkos Őrgróf? – fejezte be nyájasan a név viselője. Lottie úgy döntött, az a legbiztonságosabb, ha nem erősíti meg, de meg sem cáfolja. – Ezután arra eszméltem, hogy fennakadtam egy fán, a gyönyörű báli ruhám tönkrement, a nagynéném macskája pedig önelégülten vigyorog rám. – Abbahagyta a járkálást. – Tud követni? – Egyáltalán nem – mondta a férfi vidáman, egyik csizmás bokáját keresztbe téve a másik előtt. – De kérem, emiatt ne zavartassa magát. Lottie újra járkálni kezdett, és rálépett a pelerin szélére, amelyet korábban átvetett a karján. – Szóval miután épphogy csak sikerült kitérnem magának a rettenetes Terwilligernek az útjából, valami rejtélyes fényt pillantottam meg az ablakban. Akár tűz is lehetett volna a házban, tudja. Ha jobban belegondol, megmenthettem volna az életét! És cserébe mi a köszönet? Berángat a házba, kis bolondnak nevez, és aztán… aztán… – Hirtelen megfordult, hogy szembenézzen a férfival. – Megcsókol! – Valóban ez a legalávalóbb az összes gaztettem közül – motyogta a férfi, és láthatóan sokkal jobban szórakozott, mint amennyire szégyellte magát. – Emellett még a gyilkosság is eltörpül. Lottie meglendítette a karját, és észre sem vette, hogy a pelerin lecsúszott a padlóra. – Hát nem érti? Meg sem csókolhatott volna. Most vagyok első bálozó! – Ahhoz képest… Figyelmeztetve a férfi lefelé vándorló tekintetétől és a hangjába visszatérő rekedtségtől, Lottie lenézett, és látta, hogy az ideges járkálás eredményeképpen az ingválla teljesen lecsúszott, egyik halvány rózsaszín mellbimbója pedig kikandikált a rongyos selyem fölött. Halálra váltan megrántotta az anyagot, és összerezzent annak hallatán, ahogy elreccsent egy újabb varrás. 30

Lottie elhatározta, hogy akkor is visszaszerzi a hitelét, ha a méltósága örökre odalett, kitárta hát az ablakot, és a kerten át rámutatva nagynénje házára kijelentette: – Most vagyok első bálozó. Ma este. Odaát. A palota fényárban úszott. Lószerszámok zörgése, paták kopogása és hintók zörgése keveredett össze a nevetés és beszélgetés folytonos áradatával. A vonósnégyes mostanra már átváltott a hangolásról a bemelegítésre, és minden hang egyre jobban kezdett zenére hasonlítani. Mivel úgy tűnt, minden a tervek szerint alakul, Lottie csak imádkozhatott, hogy még ne vegyék észre eltűnését. Hayden arckifejezése lassan megváltozott: veszélyesből halálsápadtba ment át. – Ön – sóhajtott, és úgy itta magába a lány vonásait, mintha most látta volna először. – Ön nem a sajtótól jött, igaz? Ön a szomszéd gyerek, akit ma délelőtt láttam – Végighúzta a kezét a haján, hátrasimítva egy tincset a homlokából. – Édes jó istenem, mit tettem? – Semmit! – bizonygatta a lány, miközben inkább megrémült a férfi reakciójától, semmint elégedettséget érzett miatta. – És már nem is vagyok gyerek. Közlöm önnel, hogy alig két hónap múlva huszonegy éves leszek. Ami azt illeti, Mary Shelley csak tizenhat volt, amikor először Franciaországba szökött Percy Bysshe Shelley– vel. – Az első Mrs. Shelley nem kis bánatára, akitől Shelley elfelejtett elválni. – Hayden az íróasztal mögé lépett, mintha valami pajzsot akarna kettőjük között tudni. – Megkönnyebbülten hallom, hogy már nem visel pelenkát, de huszonegy évesen nem öreg egy kicsit, hogy első bálozó legyen? Lottie kihúzta magát. – Aligha írtak még le, ha erre céloz. Azon a tavaszon, amikor tizennyolc voltam, Görögországban töltöttük a szezont. Aztán a következő évben szerencsétlen módon ledöntött a lábamról a… – Habozott, mert rájött, hogy a vallomása aligha fog úgy hangzani, mintha egy érett világi nőről szólna – ...a kanyaró. De nagyon súlyos volt – tette hozzá –, és a szövődményekbe akár bele is halhattam volna – Az micsoda tragédia lett volna. Talán soha nem találkoztunk volna. Lottie tévesen ítélte meg az őrgrófot. Nagyon is hajlamos volt a cinizmusra. 31

Hayden, Lottie metsző pillantására ügyet sem vetve az íróasztalra tenyerelt. – Van róla fogalma, milyen lehetetlen helyzetbe hozott mindkettőnket, Miss… Miss…? – Fairleigh – segítette ki Lottie, olyan pukedlit produkálva, amire még Miss Terwilliger is büszke lett volna, ha fél kézzel nem a ruhája felső részét próbálta volna tartani. – Miss Carlotta Anne Fairleigh. De a családom és a barátaim csak Lottie-nak hívnak. A férfi lekicsinylő horkantása elárulta a véleményét. – Azt elhiszem. Szóval Miss Fairleigh, önt nem érdekli a neve feddhetetlensége? A jó híre? Az ember nem is értékeli a jó hírét, amíg el nem veszíti. Higgyen nekem! Én már csak tudom. – De én nem vesztettem el semmit – tiltakozott a lány. – Még – préselte ki összeszorított fogai között a férfi. Miközben megkerülte az asztalt, és elindult Lottie irányába, Lottie hátrálni kezdett a nyitott ablak felé. – Na és mégis mit javasol, mit tegyek most önnel, Miss Fairleigh? Lottie reményteljes mosolyt erőltetett magára. – Mivel túl sok gonddal járna, ha feldarabolna és a szemetesládába rejtené a testem, esetleg megpróbálhatna visszacsempészni a nagynéném házába, mielőtt hiányozni kezdenék Sterlingnek. – Sterlingnek? – ismételte hitetlenkedve, tovább közeledve feléje. – Csak nem Sterling Harlow– ra gondol? Magára Devonbrooke ördögére? Lottie csak legyintett a férfi aggodalmára. – Ugyan, közel sem olyan sátáni. A szüleim meghaltak egy tűzben, amikor még csak hároméves voltam. Sterling édesanyja, Lady Eleanor fogadott be minket, de meghalt, amikor én tízéves voltam, és Sterling nekem a bátyám és az apám egy személyben, amióta feleségül vette a nővéremet, Laurát. Az őrgróf fenyegetően ránézett. – Akkor talán nem bánja ez a Sterling, ha a fülénél fogva átrángatom önt, és megkérem, hogy jó alaposan fenekelje el, ahogy megérdemli. Lottie nagyot nyelt, a mosolya lelohadt. – Végül is lehet, hogy a szemetesláda nem is lenne olyan rossz végzet. Hirtelen rávetült a férfi árnyéka. A lány félig– meddig arra számított, hogy az őrgróf kihajítja az ablakon, fejjel előre, de egyszerűen csak felnya32

lábolta a leesett pelerint, és a lány vállára terítette. Lottie még a puha gyapjúredőkön át is érezte keze melegét. – Van még valami, amit nem magyarázott meg, Miss Fairleigh. Miért hagyta…? – Tekintete Lottie ajkára vándorolt, és a sötét szempilla sűrű fátylat borított opálos, zöld szemére. – Azt is azért, hogy kielégítse a kíváncsiságát? Lottie, képtelen lévén ellenállni a kényszernek, nyelve hegyével megnedvesítette az ajkát. – Nem – mondta halkan. – Nem az enyémet, az önét. Újra meg akarta csókolni ezt a nőt. A felismerés egy szívdobbanásnyival hamarabb elfelhősítette Hayden tekintetét, mint ahogy saját magának bevallotta volna. Ez alkalommal gyengéden a két kezébe fogta Lottie arcát, és úgy csókolta meg, mintha a lánynak ez lett volna az első csókja, neki pedig az utolsó. Ahogy körbejártatta a nyelvét Lottie szájának meleg, mézédes üregeiben, valami nagyon különös dolog történt. Arany hangjegyek sora dübörgött végig Lottie ereiben, dicsőségesen és édesen, egy dallam szárnyán szállva. Beletelt egy kábult pillanatba, mire tudatosult benne, hogy a zene nem a szívéből árad, hanem nagynénje palotájának bálterméből. – Jaj, ne! – Megszorította Hayden izmos karját, és tágra nyílt szemmel, rémülten pislogott fel rá. – A zenészek épp most zendítettek rá az első keringőre! Már le kellett volna mennem a lépcsőn! Most mindenkinek engem kellene csodálnia! Sterlingnek most kellene a táncparkettre kísérnie az első tánchoz! Hayden kifürkészhetetlen tekintettel kinézett az ablakon Lottie válla fölött. – Attól tartok, jelenleg éppen valami mással van elfoglalva. Lottie lassan az ablak felé fordult, és felnézett, miközben már formálódott a rettegés jeges érintése gyomrában. Még abból a szögből is látta, ahol álltak, hogy a nappali már egyáltalán nem kihalt. Épp ellenkezőleg: úgy tűnt, zsúfolásig megtelt emberekkel. De Lottie csak a sápadt, pókszerű, feketébe öltözött alakot nézte, aki az ablak előtt görnyedt a szeméhez nyomva Lottie színházi látcsövét. Lottie visszatartott lélegzettel figyelte, ahogy Agatha Terwilliger átadja az apró látcsövet a magas, szőke férfinak, aki mereven állt mellette. 33

Már túl késő volt becsukni az ablakot és behúzni a függönyt. Ahogy Sterling felemelte a színházi látcsövet, Lottie meg sem bírt moccanni, csak dermedten állt Hayden St. Qair karjában.

34

3. fejezet Attól félek, tudatlanságomat csak meggondolatlanságom múlta fölül…

– Azt a lányt tönkretették. Teljesen tönkretették. – Agatha Terwilliger felemelte lornyonját, és rosszindulatúan végigmérte a Devonbrooke– ház elegáns szalonját benépesítő embereket. – Pont ettől féltem. Mindig is tudtam, hogy rossz vége lesz. Erre a rosszindulatú megjegyzésre Harriet szipogása zokogásba fulladt. A lány egy zöld– arany damaszttal bevont díványon feküdt, az arca kivörösödött a sírástól, a bokája pedig normál méretének kétszeresére dagadva fel volt polcolva egy hengerpárnára. – Nem szabad Lottie-t okolnia. Az egész az én hibám! Én rontottam el mindent! Ha nem ijedek meg, és nem megyek utána, és közben nem lépek bele az udvaron abba a gödörbe, és nem zavartam volna össze mindent, senki sem szerzett volna tudomást az eltűnéséről. – Illetve ha én és a kísérőim nem hallottuk volna meg a nyöszörgését, talán még mindig ott heverne a fűben, mint egy partra vetett hal – csattant fel Miss Terwilliger. A szigorú rendreutasításra Harriet befogta a száját, és ismét belefeledkezett a szipogásba. Lottie bátyja, George, előhalászott egy monogramos zsebkendőt az egyik mellényzsebéből, és odanyújtotta Harrietnek. Mivel Szent Györgyről kapta a nevét, mindig késztetést érzett, hogy ifjú hölgyeket mentsen meg sárkányok karmaiból. – Nem szabad magát okolnia, Miss Dimwinkle – mondta. – Hiszen Miss Terwilliger volt az, aki meghúzta a vészharangot, amikor nem találta Lottie-t a szobájában. Ha nem lett volna olyan állhatatos, talán Diana néni 35

egyik vendége sem szerzett volna tudomást Lottie eltűnéséről. – Miközben azzal az életunt eleganciával, amit Európában szedett fel, hátrasimított egy hajtincset a szeméből, nekidőlt a kandallónak. – Lehet, hogy a helyzet nem is olyan súlyos, mint hisszük. Nem ez az első kalamajka, amibe Lottie belekeveredett. – De nagyon is lehetséges, hogy az utolsó. – Miss Terwilliger összefonta apró, madárszerű kezét sétabotja fölött, és George-ra szegezte megsemmisítő tekintetét. – Mondja csak, fiam, az arcátlanság önöknél családi vonás? George állkapcsa megfeszült, és durcás arckifejezése miatt inkább látszott tizenkét, mint huszonhárom évesnek. Kinyitotta a száját, majd gyorsan becsukta, hirtelen ráébredve, hogy bármit is mondana, azzal csak az idős hölgy igazát bizonyítaná. Lottie a szoba sarkában álló fotelból figyelte a dráma kibontakozását. Ott ült, estélyi ruhája alá húzott, meztelen lábbal, a vállára terített kasmírsállal és egy összegömbölyödött szürke macskával az ölében. Cookie, az imádott öreg cseléd, aki kisgyerek kora óta nevelte, épp az imént csoszogott be, és a kezébe nyomott egy bögre gőzölgő kakaót. Ez idáig az élmény, hogy majdnem megbecstelenítette egy alávaló gyilkos, nem sokban különbözött egy alapos megfázástól. Ám ez csak azért volt így, mert a gyámja még nem került elő, amióta Lottie-t betuszkolták egy hintóba, és észrevétlenül kicsempészték nagynénje házából. Amikor utoljára látta Sterlinget, az éppen St. Clair háza felé tartott, és még mindig zúgott a feje Lottie zűrzavaros magyarázataitól. Lottie most idegesen belekortyolt a kakaóba, és megpróbálta nem elképzelni, mi játszódhat le a két férfi között. A kandallón álló aranyozott óra még számos idegtépő percet elketyegett Harriet szűnni nem akaró szipogásának kíséretében. Miss Terwilliger torzonborz fehér feje lehajlott, fekete csipkekalapja pedig rácsúszott az egyik fülére, ahogy elszunyókált. Mindannyian felugrottak, amikor kicsapódott a bejárati ajtó. Sterling cipője sarkának határozott kopogását semmivel sem lehetett összetéveszteni, ahogy végigment a hall márványpadlóján. A kismacska kiugrott Lottie öléből, és berohant a legközelebbi puff alá. Lottie azt kívánta, bárcsak ő is megtehetné! 36

Felegyenesedett, amikor Sterling és Laura megjelentek a boltíves ajtóban. Bár már néhány kóbor ősz szál fakította Sterling szőkésbarna haját, arca szemernyit sem vesztett ragyogásából az elmúlt tíz év alatt, amióta feleségül vette Lottie nővérét. Ha nem lett volna az a gondterhelt ránc a homlokán, gazdag barna tincsei zuhataga alatt, a karcsú Laurát is könnyen nézhették volna első bálozónak kétgyermekes anya helyett. Lottie idomai már gyerekkorában is kerekdedebbek és teltebbek voltak a sudár Lauráénál. Lottie próbált a tőle telhető legderűsebb hangon megszólalni: – Hát itt vagytok! Azt hittem, egész éjszaka kimaradtok. Hol van Nicholas és Ellie? Nem jöttek haza veletek? – Azt remélte, hogy rosszcsont unokahúgának és unokaöccsének jelenléte talán majd széttépi a házra telepedett rémület árnyát. Laura átnyújtotta menyétszőrrel díszített kabátját egy várakozó inasnak, és rá sem nézett Lottie– ra. – A gyerekek az unokatestvéreikkel töltik az éjszakát. Az adott körülmények között Diana úgy érezte, ez a legkevesebb, amit ő és Thane tehet. Lottie visszasüppedt a fotelba Elég kínszenvedés volt Harriet szipogását hallgatni. Nem hitte, hogy elbírná viselni, ha még valaki magát kezdi okolni az ő rossz döntéseiért. Amíg Laura letelepedett a krémszínű szófa szélére, még mindig kerülve Lottie tekintetét, Sterling odament a sarokban álló magas szekreterhez, és jókora adag brandyt töltött egy pohárba. Egy húzásra felhajtotta, és látszott, hogy a fekete frakk alatt széles válla merev a feszültségtől. Lottienak még továbbhasadt a szíve. Mivel Sterling tudta, hogy a felesége nem nézi jó szemmel, csak igen ritkán nyúlt erős italhoz. Cookie rontott be a szobába egy tálcával. Lottie fölé hajolt, pufók arcán gyengéd mosoly terült szét. – Idenézzen, kicsikém! Kér egy kis finom, meleg gyömbérkenyeret a kakaóhoz? Sterling megfordult, elfehéredő ujjakkal szorítva a poharat. – Az isten szerelmére, abbahagyná a babusgatást?! Ez a legfőbb oka, amiért ebbe az átkozottul kellemetlen helyzetbe kerültünk! Lottie, félig a tálca felé kinyújtott kézzel megdermedt. Még Harriet is abbahagyta a szipogást. Sterling kiáltásának visszhangja ott lebegett a 37

csendben. Tíz éve, amióta ő volt Cookie gazdája, Sterling egyetlenegyszer sem kiabált még vele. Az öregasszony lassan felegyenesedett, és felemelte reszkető fejét. – Ahogy óhajtja, kegyelmes uram – Szertartásosan pukedlizett, hogy a térde megreccsent az erőfeszítésbe, majd megfordult, és kimasírozott a szobából. Sterling leengedte a vállát, és nézte, ahogy távozik. Végül mégis Laura szólalt meg: – Jobb lesz, ha nem gyötri tovább magát, és másokat sem, kedvesem. Egy szót sem szólt hozzám egész úton hazafelé. Nem tarthatja örökre magában, ami ön és az őrgróf között történt. Sterling letette az üres poharat a szekreterre, majd szembefordult velük. Ez volt életében az első alkalom, hogy egy perccel sem látszott fiatalabbnak harmincnyolc événél. – Lord Oakleigh azt mondja, hogy nem áll szándékában újra megnősülni. Azt állítja, hogy nem kompromittálta a húgát, és nem hajlandó házassági ajánlatot tenni. Harriet sóhajtott, és úgy elsápadt, hogy George kénytelen volt zsebkendőjét egy üvegcse repülősóra cserélni, amit Miss Terwilliger dobott oda neki. Lottie maga is reszketve felsóhajtott, miközben megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy megkönnyebbülés volt, amit érzett. – Ez így is van rendjén – jelentette ki, mivel már belefáradt, hogy mindenki úgy beszél róla, mintha láthatatlan lenne –, mivel úgysem mennék hozzá. Ő számomra csak egy idegen. Ráadásul kiállhatatlan idegen. Minden fej feléje fordult. – Ne nézzenek rám olyan meglepetten! Mondtam, hogy akkor szakítottam el a ruhámat, amikor kimásztam a nappali ablakából. Lehet, hogy az az ember bugris, de nem hazudik. Tényleg ártatlan. Nem kompromittált. Laura szelíd, barna tekintete jéghideggé vált, miközben húga arcát tanulmányozta. – Azt is tagadod, hogy megcsókolt? Lottie legnagyobb rémületére érezte, hogy az arcát elönti a pír. Nővére vallatása újabb hívatlan emlékeket idézett fel benne. Annak az emléke, ahogy Hayden St. Clair úgy simította el a haját, mintha a legfinomabb aranyból fonták volna, az emléke, milyen fájó magány áradt a hangjából, 38

miközben ránézett, annak az emléke, milyen gyöngéden fogta meg a mellét. Hatalmas erőfeszítésébe került, de belenézett Laura szemébe: – Mi rossz van egy ártatlan csókban? Tudom, hogy George is lopott néhányat az ő idejében, mégsem kényszeríti senki, hogy feleségül vegyen bárkit. A bátyja hirtelen élénk érdeklődést mutatott a kandallópárkány faragott mintázata iránt. Sterling komoran megcsóválta a fejét. – Attól tartok, ez az ember többet is ellopott néhány ártatlan csóknál. Elvette tőled az esélyt, hogy rendes férjet találj magadnak. Szavai bizonyosságába még Laura is belesápadt. – Talán nem kellene ilyen elhamarkodottan ítélkeznünk, Sterling. Mi van, ha Lottie-nak igaza van, és nem volt egyéb ártatlan csóknál? Minden bizonnyal kap majd más ajánlatokat. – Lesznek ajánlatok, az már biztos – válaszolta Sterling keserűen. – De nem olyanok, amilyet szerettünk volna. Holnap reggelre egész London a húga megrontásáról fog olvasni a pletykalapokban. Lottie bűntudatos pillantást váltott Harriettel. Ez lenne a büntetése, amiért annyi órát töltöttek azzal, hogy ezeket a magazinokat olvasgatva jókat nevettek mások kiteregetett szennyesén? – Nem értem, miért kellene egyáltalán férjhez mennem – bökte ki Lottie. – Bizonyára vannak egy nőnek más lehetőségei is, mint hogy férjhez menjen. Miss Terwilliger koppantott egyet a botjával a padlón. – Ennek a fruskának ez egyszer igaza van. Én vagyok rá az élő példa, hogy egy nőnek nincs szüksége férfira ahhoz, hogy hosszú és kielégítő élete legyen. Amikor az aszott kis öregasszony előhúzott egy megsárgult zsebkendőt a retiküljéből, és hangosan beletrombitált, Lottie megpróbálta visszatartani borzongását. – Nagyra tartjuk az álláspontját, Miss Terwilliger – mondta Laura nyájasan –, de egyetlen tisztességes család vagy intézmény sem alkalmaz olyan nevelőnőt vagy tanárnőt, akinek a múltját botrányok tarkítják. Főleg, ha olyan csinos, mint Lottie. – Nem csak feleség vagy nevelőnő lehetek – tiltakozott Lottie, aki most először érezte úgy, hogy valóban izgalomba jött. – Ami azt illeti, akár író 39

is lehetnék, amiről mindig is álmodtam! Nem lenne szükségem másra, csak tintára, papírra meg egy kis kunyhóra valahol a tengerparton. Miss Terwilliger felhorkant: – Aligha nevezném írásnak azokat a nevetséges firkálmányokat. Főként azokkal a siránkozó sápatag hölgyekkel és bosszúra szomjas hercegekkel, akik azokban a kastélyokban téblábolnak, és levágott fejeket cipelnek a hónuk alatt. Ez a fajta badarság csak szemétnek való. Mielőtt Lottie tiltakozhatott volna, a félénk Harriet szólalt fel barátnője védelmében: – Nekem tetszenek Lottie történetei… még akkor is, ha rémálmaim vannak miattuk, és csak úgy tudok elaludni, ha a fejemre húzom a takarót. – Most nem Carlotta tehetsége a megbeszélésünk tárgya – szólt közbe Sterling élesen –, hanem a jövője. – Amikor fél térdre ereszkedett Lottie előtt, és megfogta a lány kezét, Lottie már– már azt kívánta, bárcsak újra kiabálni kezdene! A haragját mindig könnyebb volt elviselni, mint a csalódottságát. – Még mindig nem érti, ugye, babuci? Ez most nem olyan, mint amikor egy kosár békát kötött Lady Hewitt uszályára, vagy amikor az ágy alá rejtette a rókát Lord Draven vadásztársai elől. Ezt nem tudom elsimítani. Nem tudom semmissé tenni. A gazdagságom, címem, politikai befolyásom és társadalmi helyzetem mind semmit nem nyom a latban egy ilyen botránynál. A hírnév nem olyan, mint a szakadt ruha, amit tűvel és cérnával meg lehet javítani. Ha egyszer odavan, örökre elveszett. – Felnézett rá, megsimogatta a lány haját, borostyán szeme megtelt sajnálattal. – Az elmúlt években egyetlen dologtól nem tudtam megvédeni, önmagától. Lottie az arcához szorította a férfi kezét, és elöntötte a tehetetlenség érzése, amiért ez a tekintélyes ember most a lába előtt térdel. Míg Laura az ajkába harapott, Harriet pedig visszakérte George zsebkendőjét, és beletemette az arcát, Lottie-nak vissza kellett tartania a könnyeit. – Bocsásson meg! Azt akartam, hogy ma este büszke legyen rám. Tényleg nagyon szerettem volna. Az erőfeszítés, amibe Sterlingnek az arcán megjelenő gyengéd mosoly került, még jobban összetörte a szívét. – Tudom, drágaságom. Most pedig bújjon szépen ágyba, és aludjon egyet, amíg a nővérével eldöntjük, hogyan tovább.

40

…amíg a nővérével eldöntjük, hogyan tovább. Sterling szavainak végleges megfellebbezhetetlensége még a gondolatát is lehetetlenné tette, hogy kényelmesen összegömbölyödjön puha, baldachinos ágyában. Nem tudta kiverni a fejéből a gyanút, hogy Sterling már megmásíthatatlan döntésre jutott a sorsát illetően. Amint George a hintójához kísérte Miss Terwilligert, két inas pedig a vendégszobába vitte Harrietet, Lottie lelopódzott a lépcsőn, és örült, hogy már minden lámpát eloltottak a hallban éjszakára. A szalon hatalmas ajtói azonban még nyitva voltak. Besurrant az egyik mögé, és átkukucskált az ajtó és a zsanér között. Sterling a szekreternél ült, a keze fürgén mozgott, ahogy sietve lefirkantott valamit egy levélpapírra. Laura fel– alá járkált mögötte, csinos arcát beárnyékolta a nyugtalanság. – Meg kellene könnyebbülnünk, nemde? Végtére is aligha találtunk volna jobb férjet Lottie-nak, mint ez a Lord Oakleigh. Mit tudunk róla azonkívül, ami a pletykalapokban megjelent róla? – Az ember nemigen bízhat a pletykalapokban, ha pontos képet akar kapni valakinek a jelleméről. Lottie azon tűnődött, Sterling emlékszik– e még arra a botrányra, amit az ő sebtében megtartott esküvőjük kavart. A pletykalapok nem voltak hajlandók elhinni, hogy a köztudottan kicsapongó életet élő „Devonbrooke ördöge” beleszerethet egy plébános elárvult leányába anélkül, hogy a lány ne követett volna el valami ravasz fondorlatot. Az igazság természetesen kétszer olyan megdöbbentő volt, mint ami az újságokban megjelent. – Talán jobb is, hogy nem hajlandó házassági ajánlatot tenni – vetette fel Laura. – Hogy kérhetnénk Lottie-tól, hogy hozzámenjen egy olyan férfihoz, aki nem is akarja őt feleségül venni? A nővérének nem volt egészen igaza, gondolta Lottie sötét borzongással. Hayden St. Clair akarta őt. Csak nem feleségül venni. – Egy férfihoz, aki talán soha nem fogja szeretni? – fejezte be Laura. Sterling belemártotta a tollát a tintásüvegbe, és folytatta az írást. – Jó néhány hosszú és megbonthatatlan házasság épül sokkal szilárdabb alapokra, mint a szerelem. – De nem a miénk – emlékeztette Laura halkan. – És nem Thane– é és Dianáé. Vagy akár Cookie– é és Doweré. Mi tanítottuk Lottie– nak, hogy 41

csakis a szerelem lehet a házasság alapja. Hogy lehetnénk olyan kegyetlenek, hogy most arra kényszerítjük, élete hátralevő részét anélkül élje le? – Laura megdörzsölte a férfi megfeszített vállát. – Miért nem hagyjuk ki egyszerűen a báli szezont, és megyünk vissza reggel mindannyian Hertfordshire– be? Mindig is ott voltunk a legboldogabbak. Nemsokára jön majd egy újabb botrány, az emberek pedig elfelejtik Lottie-t és az őrgrófot. Sterling hátranyúlt, hogy megsimogassa felesége kezét. – Az idő semmit nem old meg, kedvesem. Attól tartok, a társaságnak túlságosan jó és kérlelhetetlen az emlékezete. Hayden St. Clair ezt mindenkinél jobban tudja – tette hozzá keserűen. – Épp ellenkezőleg, csak idő kérdése, hogy a legkönnyelműbb úriember is elzarándokoljon hozzánk, akár itt Londonban, akár Hertfordshire– ben, akit ismerünk. Elmotyogva kifejezik sajnálatukat nehéz helyzetünk miatt. Együttérzésükről, jóindulatukról, támogatásukról biztosítják majd Lottie-t. De jól csengő nevét egyik sem fogja felajánlani. Laura rémülten csóválta a fejét. – Bizonyára nem ez az egyetlen lehetőség a jövőjére nézve. Sterling összehajtotta a levélpapírt, pecsétviaszt nyomott az összeillesztésre, és rányomta hercegi pecsétjét a meleg viaszra. – Nem. Ha rajtam múlik, nem. – Miközben felállt, erősen meghúzta a csengő kötelét, amely a szekreter fölött lógott. Lottie sietve beljebb húzódott az ajtó mögé, amikor Addison, a herceg komornyikja megjelent a sötét folyosón, és elhaladt mellette. Csillogó szemű éberségéből és kifogástalan öltözékéből senki nem gondolta volna, hogy legmélyebb álmából riasztották fel. Lottie mindig is gyanította, hogy ropogósra vasalt nadrágjában, keményített ingjében és mellényében alszik. – Csengetett, kegyelmes uram? – dalolta. Amikor Sterling megfordult, két, majdnem egyforma levelet tartott a kezében. – Azt szeretném, ha ezeket most azonnal elküldetné. Lottie felvonta a szemöldökét, és kirázta a hideg a herceg elszánt arckifejezésétől. Miféle levél lehet olyan sürgős, hogy az éjszaka közepén kell kézbesíteni? Szeme sarkából a kandallópárkányon álló órára pillantott. Vagy inkább a hajnal első óráiban? Laura megragadta férje karját, és kétségbeesés érződött a hangjában, amikor megszólalt: 42

– Sterling, mire készül? – Muszáj megtennem. – Gyengéden lerázta az asszony kezét. – Addison! – Igen, kegyelmes uram! – Legyen rá gondja, hogy a pisztolyaim kora reggelre készen álljanak. Lottie a szájára szorította a kezét, hogy elnyomjon egy rémült kiáltást. Ez egyszer Sterlingnek sikerült kizökkentenie a komornyikot a nyugalmából. Addison habozott, majd lassan így szólt: – Igenis, kegyelmes uram Én magam gondoskodom róla. A komornyik főhajtásából azonban hiányzott a megszokott készségesség. Kiment a szalonból, és otthagyta Laurát, aki tátott szájjal bámult a férjére, mert nem akart hinni a fülének. – Mindenre, ami szent, mit tett? Sterling visszafordult a szekreterhez, és buzgón rácsavarta a kupakot a tintásüvegre, majd visszatette a pecsétet a helyére. – A sógornőm tisztességének védelmében párbajra hívtam Lord Oakleigh– t. És megkértem Thane– t, hogy legyen a segédem. – Thane nem lesz hajlandó. Diana nem engedi – csóválta a fejét Laura eltökélt kifejezéssel az arcán. – És én sem. Sterling, a magabiztosság utolsó látszatát is feladva mindkét tenyerével rácsapott az íróasztal felcsapódó lapjára, még mindig hátat fordítva feleségének. – Egyikünknek sem maradt más választása ebben az ügyben, még önnek sem! Könnyek csorogtak Laura arcán. – Ez őrültség, Sterling! Tudja, mennyire imádom a húgomat, de ahogy már ön is mondta, késő, hogy megmentsük a becsületét. Akkor hát mit akar ezzel bizonyítani? – Hogy milyen becses számomra. Hogy érdemes párbajozni érte. Laura hátulról megrántotta férje kabátujját. – Akár meghalni is érdemes érte? Sterling könnyes szemmel odafordult hozzá. – Igen, érdemes. Laura egy hosszú, tehetetlen pillanatig csak bámult rá, majd a karjába vetette magát. Sterling átölelte, és becsukta a szemét, miközben beletemette arcát a nő puha hajába. 43

Lottie lassan kihátrált a sötét hallba, miközben ostobaságának teljes iszonyúsága megnehezített számára minden lépést, és felkavarta a gyomrát. Itt nem egy izgalmas melodrámáról volt szó, amelyet valami ügyes író vetett papírra. Itt a sógora élete volt a tét, a nővére szíve, az unokaöccse és az unokahúga jövője. Ez alkalommal nem csak saját magára hozott szégyent. Mindnyájuk életét romba döntötte. Egy olyan férfi, aki még a legjobb barátját is képes megölni párbajban, bizonyára nem érez lelkifurdalást, ha lelő egy idegent. Lottie zavaros képzeletében azonnal megjelent Hayden St. Clair, ahogy ott áll a harmatos mezőn, sötét hajába belekap a szél, és füstölgő pisztolyt tart a kezében. Látta, ahogy Sterling ott fekszik saját vérébe fagyva. Laura a karjában ringatja férje élettelen testét, sápadt arcát könnyek áztatják, szelíd, barna szemét megkeseríti a vád, ahogy Lottie– ra emeli a tekintetét. A vád, ami kétségkívül gyűlöletté keményedik, amint ráébred, hogy húga izgágasága mibe került mindnyájuknak. Lottie becsukta a szemét, hogy kizárja ezt a rettenetes képet, és egy áruló pillanatig St. Clair feküdt a vörös vértócsában, sápadt arcára simuló koromfekete szempillákkal. Csak éppen nem volt senki, aki sirassa, senki, aki a karjában ringassa élettelen testét és gyászolja az elvesztését. Amikor Lottie kinyitotta a szemét, érezte annak égő szárazságát. Sterling minden nemes szándéka ellenére téved. Egyiküknek igenis van választása. Magabiztos léptekkel átvágott a hallon, és már szaladt is felfelé a lépcsőn.

44

4. fejezet Belepirultam merész lánykérésébe…

Hayden belesüppedt bérelt ágyának tollmatracába, és fáradt izmai épphogy csak megkönnyebbülten ellazultak, amikor nagyon is ismerős dörömbölés hallatszott odalentről. – Ez csak valami tréfa lehet – morogta, miközben a hátára vetette magát, és felnézett ágya mennyezetének faburkolatára. Az egyetlen dolog, ami miatt várta a londoni kiruccanást, a néhány éjszakányi nyugodt alvás volt. De úgy tűnt, még ezt is megtagadják tőle. Még az a csibész Ned sem eszelhetett ki ekkora aljasságot. Hayden az a fajta ember volt, aki minden kényelemnél többre tartotta az egyedüllétet, még akkor is, ha az elmúlt néhány óra leforgása alatt magányát megostromolta egy szimatoló szűz, egy pimasz prostituált és egy feldúlt herceg. Talán Ned jött vissza, hogy bevallja, ez az egész rémálom az ő nagyszabású tréfája volt, és a gyönyörű első bálozó és felbőszült sógora csupán színészek voltak, akiket ő bérelt fel, hogy előadják ezt a nevetséges bohózatot, amelynek tudtán kívül ő lett a főszereplője. Ha így történt, akkor a nő, akit este a karjában tartott, igencsak tehetséges színész volt. Egy Fleet Street– i szajha alighanem szenvedélyt színlelt volna, de azt az ártatlanságot, amit ennek a nőnek a csókjában ízlelt, nem volt olyan egyszerű eljátszani. A dörömbölés abbamaradt. Hayden lubickolt az áldott csendben, még levegőt sem mert venni. Lehet, hogy csak a komornyik vagy valamelyik inas tántorgott haza egy helyi kocsmában töltött éjszakai tivornyázásból. Az oldalára fordult, és felrázta a párnáját, eltökélve, hogy napfelkeltéig még szundít egyet. Ám újra kezdődött a dörömbölés – hevesen és szűnni nem akaróan. Hayden, ledobva magáról a takarót, kiugrott az ágyból. Magára ráncigálta köntösét, és hevenyészett csomót kötött az övére. Felkapott egy gyer45

tyát, és saját magát átkozva elsősorban azért, mert kimenőt adott a cselédeknek, leviharzott a lépcsőn. Ahhoz képest, hogy semmire nem vágyik jobban annál, mint hogy békén hagyják, mostanában meglehetősen sokan keresik a társaságát. Amikor feltépte az ajtót, arra számított legkevésbé, hogy a verandán Carlotta Anne Fairleigh– t találja. Lottie kinyitotta a száját. Hayden becsapta az ajtót. Rövid szünet következett, majd újra kezdődött a dörömbölés, kétszer olyan erősen, mint azelőtt. Hayden kitárta az ajtót, és teljes magasságát kihasználva lepillantott hívatlan vendégére. A lány lecserélte szakadt ruháját, így most kevésbé látszott elragadottnak, mint inkább elragadónak barna szoknyájában és szőrmedíszítésű, smaragdzöld bársonykabátkájában. A rövid kabát rásimult formás derekára, és kihangsúlyozta mellének finom domborulatait. Ezenkívül hetyke kis nemezkalap koronázta fürtjeit, amelyet rózsaszín toll ékesített. Furcsa mód a kihívó szögben álló kis toll volt az, amitől Hayden szíve váratlanul összeszorult. Ha a lány zavarba jött is attól, hogy szembeszálljon egy majd’ kétméteres, dühös férfival, aki mindössze egy burgundi színű köntöst és bősz, fenyegető tekintetet visel, nagyon jól titkolta. – Jó estét, Miss Fairleigh! Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy jó reggelt? – Kikémlelt a Lottie mögötti üres utcára. Épp akkor fordult be a sarkon egy bérkocsi, darabokra törve a reményt, hogy gyorsan megszabadulhat látogatójától. – Egyedül van, vagy számíthatok egy felbőszült nagybácsira, esetleg másod– unokatestvérre, aki bármelyik pillanatban kiugorhat a bokorból egy karddal hadonászva? – Egyedül vagyok – válaszolta Lottie, bár idegesen hátrapillantott a válla fölött. – Ettől féltem. Nincs önnek dadája vagy pesztonkája, aki gondoskodik róla, hogy időben ágyba kerüljön? Ha alkalmaznának egyet, rengeteg gondot megspórolna… főleg nekem. Hayden nem bírta kiverni a fejéből, hogy nemrég mennyire veszélyesen közel állt hozzá, hogy a lány az ő ágyába kerüljön. Habár abban az esetben, ha akkor ágynak döntötte volna, valószínűleg nem jutottak volna tovább a dolgozószobában lévő rekamiénál. Legalábbis elsőre. Lottie felsóhajtott. 46

– Ahogy már korábban is próbáltam önnek elmagyarázni, Lord Oakleigh, már elég régen kinőttem abból a korból, hogy dadám legyen. – Ami azt jelenti, minden valószínűség szerint elég idős ahhoz, hogy megértse, milyen veszélyeket rejt, ha bérkocsit fogad, és otthona magányában felkeres egy egyedülálló úriembert az éjszaka közepén gardedám nélkül. Lottie kihúzta magát, de közben úgy markolta selyemretiküljét, mint valami talizmánt. – A családom szerint a jó híremnek már így is lőttek. Nincs vesztenivalóm. – Ha ezt hiszi, Miss Fairleigh – mondta a férfi gyengéden –, akkor ön sokkal fiatalabb és naivabb, mint először hittem. Bár Lottie hősiesen állta a férfi tekintetét, szerény pír futotta el az arcát. Ócska szájhősnek érezve magát Hayden felsóhajtott, és ellépett az ajtóból. – Akkor talán jöjjön be, még mielőtt valaki meglátja. Talán akad még egy– két olyan ember Londonban, aki nem tudja, hogy csábító első bálozok is felkerültek a bűnlajstromomra. Lottie, nem vesztegetve az időt, elfogadta a férfi kelletlen invitálását. Mielőtt az őrgróf becsukhatta volna az ajtót, a lány már útban is volt a dolgozószoba felé. – Érezze otthon magát, amíg felöltözöm – szólt a férfi utána. – Ismét. Ha Lottie figyelmen kívül tudta volna hagyni a férfi szarkasztikus tréfálkozását, biztosan Hayden is figyelmen kívül tudta volna hagyni a lány csípőjének igéző ringását hullámzó szoknyája alatt. Néhány perc múlva arra tért vissza a dolgozószobába, hogy Lottie felélesztette a kandallóban haldokló lángokat, és letelepedett az íróasztal előtti székre, mintha csak ott lakna. Talpraesett volt, azt meg kell hagyni. Hayden a lányt tanulmányozva belehuppant az íróasztal mögötti székbe. Számos költő és romantikus író biztosan angyaliként jellemezte volna a nő szív alakú arcát, Hayden kíváncsiságát mégis a mennyei kék árnyalatú szempárban megbúvó ördögi szikra keltette fel. A lány aranybarna szempillája és szemöldöke ellenállhatatlan kontrasztot alkotott szőke hajával. Ajkának íve Cupido szerelmi íját formálta. Aprócska orra sikkesen pisze volt, de apró, hegyes álla inkább határozottságáról árulkodott, mintsem a divatot követte. 47

Hayden épp attól félt, hogy ez a határozottság irányul most feléje. Miközben Lottie lehúzta a kesztyűjét és belegyömöszölte a retiküljébe, így szólt: – Most biztosan azon töpreng, miért zaklatom ebben az istentelen órában. Hayden gyanította, hogy bármilyen órában fel tudná zaklatni. – Majd’ megöl a kíváncsiság. – Az íróasztal lapján dobolt az ujjaival, és kimért hangja épp az ellenkezőjére engedett következtetni. Lottie aggasztóan őszinte arccal előrehajolt. – Kicsit különös lesz, amit most mondani fogok, de azon tűnődtem, rá tudnám– e venni valahogyan, hogy feleségül vegyen. Egy hosszú pillanatig Hayden meg sem tudott szólalni. Hátradőlt a székében, megköszörülte a torkát egyszer, kétszer, háromszor, majd megkérdezte: – Vegyem úgy, hogy megkérte a kezem, Miss Fairleigh? – Igen, azt hiszem. Habár romantikusabb lenne a történet, ha majd úgy mesélnénk az unokáinknak, hogy ön kérte meg az enyémet. A lány reménykedő hangja arra ösztönözte Haydent, hogy gyengédebben válaszoljon. – Attól tartok, nekünk nem lesznek unokáink. Amint azt már a gyámjának félreérthetetlenül a tudomására hoztam, nem áll szándékomban újból megnősülni. Sem most, sem máskor. Arról is biztosítottam, hogy semmi szükség rá, hogy mi ketten összeházasodjunk, hiszen a látszat ellenére nem kompromittáltam önt. – Ahogy Hayden visszaidézte a lány mellének bársonyos puhaságát a tenyere alatt, beléhasított a bűntudat. Lehet, hogy nem volt egészen őszinte. Még saját magával sem. Lottie, akit nem tántorított el a férfi visszautasítása, megkérdezte: – És ha kompromittált volna? Akkor mit tenne? Hayden nagyon alaposan fontolóra vette a kérdést. – Akkor úriember lévén kötelességem lenne felajánlani önnek a nevem védelmét. Lottie lehajtotta a fejét. A nőknél szerzett tapasztalata alapján Hayden hízelgésre, vádaskodásra, talán néhány színpadias könnycseppre számított. Arra viszont nem, hogy Lottie felemeli a kezét és leveszi a kalapját. A toll lekonyult, ahogy az íróasztal szélére helyezte a filcdarabkát. A kezével vé48

gigtapogatta a haját, és egyesével kihúzta a gyöngyvégű tűket, amíg a ragyogó tincsek zuhataga le nem omlott karcsú nyakára. Felemelte a fejét, és olyan tekintettel nézett a férfira, amely egyszerre volt a csábítás és az ártatlanság parázsló keveréke. Hayden érezte, hogy kiszárad a torka a túl sokáig elnyomott vágy jeleként. Lottie érzéki szőkesége talán még megindítóbb lett volna, ha a férfi nem vette volna észre remegő ujjait, miközben kabátja behúzott gombjait keresték. Mielőtt Hayden tudatára ébredt volna saját mozdulatainak, már az íróasztal másik oldalán termett. A lány kezére zárta a tenyerét, és remélte, hogy nem veszi észre, hogy az ő ujjai sem éppen határozottak. A nehéz bársonykabáton keresztül is érezte Lottie szívének zakatolását. A hangja sokkal durvábban csengett, mint az érintése. – Bocsássa meg a zavaromat, de ön azért jött ide, hogy rávegyen, vegyem feleségül, vagy hogy kompromittáljam? – Valamelyik. Vagy mindkettő. Számít, ha az eredmény ugyanaz? – Felpillantott a férfira, és a kétségbeesés keresztülragyogott türelmetlenségén. – Nem tagadhatja, hogy tetszem önnek. Tökéletesen hajlandónak mutatkozott kompromittálni engem, amíg azt hitte, hogy fizetnie kell a bájaimért. – De az ár, amit most kér tőlem, túlságosan magas. – Összehúzott szemmel tanulmányozta Lottie arcát. – A gyámja az egyik legmódosabb ember Angliában. Önnek kétségkívül bőséges hozománya van. A szépségét elnézve biztos vagyok benne, hogy nem szenved hiányt kérőkben sem most, sem a jövőben. Szóval mi a fenéért akar egy olyan ember felesége lenni, akinek olyan a híre, mint az enyém? Lottie idegesen nyelt egyet, és kidugta a nyelvét, hogy megnedvesítse az ajkát. – Mert szerintem ön… ellenállhatatlan? Hayden már meg sem lepődött, amikor kopogás hallatszott a bejárati ajtón. Lottie viszont majdnem kiugrott a szoknyájából. – Maradjon itt! – utasította a férfi figyelmeztető pillantást vetve a lányra. Amikor visszatért, Lottie pontosan ott ült, ahol hagyta, és a kandallóban lobogó tűz táncoló lángjait bámulta. Hayden a lány ölébe dobta a levelet, amely az imént érkezett, hogy mindenképpen észrevehető legyen gyámja feltört hercegi pecsétje. 49

Lottie hirtelen leengedte a vállát, és megsemmisült sóhaj szaladt ki a száján. – Amennyiben nem hajlandó feleségül venni, a sógorom kötelességének érzi, hogy a párbajtéren vegyen elégtételt lerombolt tisztességemért. – A férfira emelte a tekintetét. – Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy Sterling kockára teszi az életét egy olyan semmiség miatt, mint az én jó hírem. Hayden nekidőlt az asztal sarkának. – Miért olyan biztos benne, hogy nem a gyámja nyerné meg a párbajt? Lottie reszketve vette a levegőt, de állta a férfi tekintetét. – Ön kiváló mesterlövész hírében áll. Bár Hayden szeme meg se rebbent, hallotta a szinte tökéletesen egyszerre elsütött pisztolyok fülsiketítő dörrenését, érezte a puskapor keserű szagát, látta Phillipe– et a fűbe rogyni, miután a döbbenet eltorzította kisfiús arcát. Ám amikor megszólalt, jeges nyugalommal tette: – Még egy kitűnő mesterlövész is elvétheti a célt, ha az ellenfele hasonló képességekkel bír. Ki merné kijelenteni, hogy nem az én szívem vérzik majd ebben az önért vívott küzdelemben? – Az őrgróf felkacagott, de a száraz hang teljesen híján volt a jókedvnek. – Á, tényleg, a pletykalapok szerint nekem nincs is szívem. – Bizonyítsa be, hogy nincs igazuk! – szegült ellen Lottie, és makacs kis álla épp olyan engedetlen volt, amitől Hayden mindig is félt. – Azáltal, hogy feleségül vesz és megkíméli a sógorom életét. Hayden oldalra hajtotta a fejét. – Szóval a saját életével nem is törődik, csak az övével? Noha Lottie keze görcsösen gyűrögette a levelet, kicsikart egy apró, öngúnyról tanúskodó mosolyt. – Épp most hallottam, ahogy Sterling a nővéremmel beszélgetett. Úgy tűnik, a mai éjszaka után csak arra számíthatok, hogy erkölcstelen úriemberek véget nem érő sora járul majd elém, akik csak arra vágynak, hogy a térdükön hintáztassanak. Talán Hayden maga is mosolygott volna ezen a jeleneten, ha nem kavarta volna föl lelkiismerete tisztátalan vizét. Mi van, ha Devonbrooknak igaza van? Mi van, ha azáltal, hogy nem hajlandó feleségül venni a lányt, arra ítéli, hogy a társaság árnyékában bujkálva élje le az életét? Ő már csak tudta, milyen tud lenni az az árnyék. 50

Természetesen volt már rá példa, hogy egy előkelő származású fiatal nő a félvilági társaság tagjává vált, miután belekóstolt a botrány ízébe. Egy Lottie– hoz hasonló szépségnek az sem esne nehezére, hogy találjon egy gazdag pártfogót, aki a kedvében járna, és gondját viselné. Legalábbis addig, amíg az illető szeme meg nem akadna egy fiatal, új arcon, és át nem passzolná Lottie-t a következő férfinak. Aztán a következőnek. És a következőnek... Hayden egészen addig nem is volt tudatában, hogy a keze ökölbe szorult, amíg meg nem érezte, hogy a körme belefúródik a tenyerébe. Lottie széke mögé került, és a válla fölé hajolt, elég közel ahhoz, hogy a lehelete meglebbentse a lány füle mögötti finom hajpihéket. – Mi van akkor, ha egyáltalán nem vagyok olyan, mint amilyennek a sógora hisz? Miből gondolja, hogy nem viszem ma éjjel az ágyamba, reggel pedig nem küldöm vissza a családjához, de most tényleg megrontva? Mi akadályozna meg abban, hogy a szeretőmmé tegyem, ne pedig a feleségemmé? Lottie elfordította a fejét, ajkának korallszínű puhasága csupán egy lélegzetvételnyire volt a férfiétól: – Az adott szava. Hayden belebámult a lány állhatatos tekintetébe. Nagyon régen fordult már elő, hogy valaki megbízott az ő adott szavában. Lottie, hogy megvédje drágalátos gyámját, hajlandó volt mind az erényét, mind a büszkeségét feláldozni. Még azt is hagyta volna, hogy a férfi keze, bármennyi vér tapadjon is hozzá, bemocskolja bársonyos, fiatal bőrét. A férfi lassan felegyenesedett, és visszament az asztalhoz, ahol még mindig ott csücsült az elegáns kis utazótáska, amelynek néhány óra múlva kellett volna indulnia Cornwallba. Otthon kellett volna maradnia, gondolta Hayden keserűen, távol a csinos, fiatal nőktől és kotnyeles rokonaiktól. Amikor ismét vendégére pillantott, látszott a szemén, hogy hűvösen mérlegel valamit. – Mondja csak, Miss Fairleigh, a gyámja jó neveltetést biztosított önnek? Bár némileg megdöbbentnek tűnt a kérdés hallatán, Lottie bólintott: – Két évig jártam a Mrs. Lyttelton– féle Előkelő Ifjú Hölgyek Neveldéjébe. Az ott töltött idő alatt sokat megtanultam kívülről Mrs. Chapone Az elme csiszolása című levélgyűjteményéből, például a „Műveltség és ön51

megvalósítás”, valamint „A szív és az érzelmek megregulázása” címűeket. – Bocsánatkérően megrántotta a vállát. – Be kell vallanom, soha nem tudtam teljesen a magamévá tenni „Az indulatok igába hajtása” címűt. – Én sem – motyogta St. Clair. Lottie az ujján számolta a hasonló intézményekben oly nagyra tartott női tudományokat. – Tudok vízfestékkel pasztellképet festeni, felismerhető skiccet készíteni, tudok hímezni. – Az arca felragyogott. – Ó, és mindig is kitűnően zongoráztam. – Zenéről szó sem lehet – mondta az őrgróf a fejét csóválva. – Az aztán teljesen szükségtelen. Lottie még meglepettebbnek tűnt: – Nos… ezenkívül folyékonyan beszélek franciául, tudok egyenes vonalban varrni, tudok menüettet táncolni, keringőzni… – El tud ragozni egy latin főnevet? Lottie felpillantott rá, nyilvánvalóan soha nem hitte, hogy ez fontos lehet egy feleség számára. – Hogy mondja? – El tud ragozni egy latin főnevet? – ismételte a férfi a türelmetlenség leghalványabb szikrája nélkül. Majd méltóságteljes forgásra késztetve az asztal mellett álló bőr földgömböt, megkérdezte: – Meg tudja mutatni Marrakesht a földgömbön? Meg tudja mondani, melyik évben hódították meg Rómát a keleti gótok? Van egyáltalán bármilyen használható tudása, aminek nincs köze a zsebkendőszegéshez vagy szegény tánctanárok sajgó lábának megtaposásához? Lottie állkapcsa megfeszült az erőfeszítéstől, hogy megzabolázza kitörni készülő dühét. – Első, második, harmadik, negyedik vagy ötödik deklináció? – Meg sem várva a választ felcsattant. – Marrakesh Dél– Marokkó fővárosa, ami Afrika északnyugati csücskében fekszik. És a keleti gótok soha nem hódították meg Rómát, viszont a vizigótok igen. Krisztus után 409– ben, ha nem tévedek. Hayden alig bírta ki, hogy fel ne morduljon saját ostobasága miatt. Ha kiderült volna, hogy Lottie csak egy buta liba, akinek a feje haszontalan semmiségekkel van teletömve, talán anélkül a sorsára hagyja, hogy egy pillanatra is megbánta volna. 52

Amikor megfogta a kezét és felhúzta a lányt, gyámjának kihívása észrevétlenül a szőnyegre hullott. Hayden elindult az utána bukdácsoló Lottie– val, akinek három lépésébe került az ő minden egyes hosszú lépte, a dolgozószoba ajtaja felé. – Hová visz? – kérdezte a lány lihegve. – Most fog kompromittálni? Hayden hirtelen megállt az ajtóban, sarkon penderült és visszahúzta Lottie-t az íróasztalhoz. Megfogta a lány kalapját, és a kezébe nyomta. Az elhajlott toll megcsiklandozta a lány fitos orrát, amitől tüsszentenie kellett. – Nem, Miss Fairleigh – mondta a férfi összeszorított fogain keresztül. – A pokolba is, feleségül veszem. Ahogy az őrgróf elegáns utazókocsija végiggördült a West End kihalt sugárútjain, a házak és paloták elsötétített ablakai álmos szemekként bámultak vissza Lottie– ra. A hajnal első rózsaszín ujja még meg sem érintette az eget. Még a legodaadóbb szolgálók is ágyban voltak ilyen kora reggel. Ezért is szorult össze Lottie szíve, amikor befordultak a sarkon, és meglátta, hogy a Devonbrooke– ház fényárban úszik. Lopva Haydenre pillantott, de annak rezzenéstelen vonásai nem árultak el semmit. A palota bejárati ajtaja résnyire nyitva állt. Lottie és Hayden besurrantak. A személyzet olyan elvakult kétségbeeséssel futkosott összevissza a hallban, hogy úgy tűnt, senki sem vette észre az érkezésüket. Sterling lépett ki a szalonból, arca nyúzott volt a kimerültségtől. – Hogy érti azt, hogy eltűnt? – kiáltotta. – Hogy tűnhetett el? Órákkal ezelőtt elküldtem lefeküdni. Cookie loholt a sarkában, és úgy tűnt, menten sírva fakad. – Üres az ágya, kegyelmes uram. És úgy tűnik, egyáltalán nem is aludt benne. Laura is ott téblábolt a nyomukban. – Gondolja, hogy megszökött? Talán félt, hogy kényszeríteni fogjuk, hogy hozzámenjen ahhoz a szörnyeteghez. Lottie érezte, hogy a keze alatt megfeszül Hayden karja. Mielőtt kitalálhatott volna valami frappáns belépőt, Addison vonult ki a könyvtárszobából, tenyerén egy polírozott mahagónidobozzal. A komornyik a sarkát összecsapva megállt Sterling előtt, s az arcán tükröződött küldetése komolysága. 53

– A pisztolyai, kegyelmes uram, frissen olajozva és megtöltve. – Talán mennünk kellene – suttogta Lottie, és megpróbálta az ajtó felé rángatni Haydent. – Lehet, hogy nem ez a legalkalmasabb időpont, hogy bejelentsük az örömhírt. – Épp ellenkezőleg – suttogta vissza Hayden. – Úgy tűnik, a gyámjára nagyon ráfér egy kis jókedv. – Mielőtt Lottie tiltakozhatott volna, a férfi megragadta a kezét, és előrelépett, maga után ráncigálva őt. Cookie döbbent sóhajára Sterling is megfordult. – Maga! – kiáltotta. – Mi a fészkes fenét keres itt? Nem okozott már elég bajt a családunknak egy éjszakára? – Amikor Lottie előbukdácsolt, Sterling halkan hozzátette. – Nem. Úgy tűnik, még nem. – Ha adna nekem öt percet, hogy megmagyarázzam… – kezdte Lottie. – Engem csak egyetlen kérdésre érdekel válasz – szakította félbe Sterling. – Az ő ágyában töltötte az éjszakát? Lottie, aki minden ízében érezte az ujjaiba fonódó ujjak melegét, érezte, hogy az arcát elönti a pír. – Figyeljen ide – mondta Hayden előrelépve. – Ne merészelje kétségbe vonni az ifjú hölgy tisztességét! – Engem nem az ő tisztessége aggaszt! – csattant fel Sterling. – Hanem az ön tisztességtelensége. De semmi szükség rá, hogy ezt itt és most vitassuk meg. Kettőnk dolgát majd a párbajtéren intézzük el. – Azért jöttem, hogy tájékoztassam önt, nem lesz semmiféle párbaj – mondta Hayden. Sterling hosszú, nyugodt pillantást vetett rá, majd hűvösen megszólalt: – Nem, azt hiszem, tényleg nem. Amikor felkattintotta az Addison kezében tartott doboz fedelét, Cookie felsikoltott, Laura pedig belekapaszkodott férje karjába. Sterling könnyedén kiszabadulva felesége szorításából elővette az egyik töltött pisztolyt, és nekiszegezte az őrgróf szívének. Bár Haydennek a szeme se rebbent, Lottie eléje vetette magát, mintha apró termete megvédhette volna a férfit a pisztolygolyótól. – Tegye el azt a fegyvert, Sterling! Tisztességesek velem a szándékai. Azért jött ide, hogy megkérje a kezem. Bár Sterling lassan leengedte a pisztolyt, összehúzott szemét egy pillanatra sem vette le az őrgróf arcáról. – Igaz ez? 54

– Igen. – Mire véljem, hogy ilyen hirtelen meggondolta magát? Amikor néhány órája beszéltünk, még hallani sem akart arról, hogy újra megnősüljön. Hayden keze Lottie vállára simult, melynek birtokló melegébe a lány beleborzongott. – Biztos vagyok benne, hogy nem kell ecsetelnem önnek, milyen meggyőző tud lenni a sógornője. Sterling tekintete Lottiera vándorolt. – Na és ön? Van egy olyan érzésem, most megpróbál meggyőzni róla, hogy halálosan beleszeretett. Valami oknál fogva Lottie hálás volt, hogy Hayden nem láthatta az arcát, amikor a gyámja szemébe nézett, és így szólt: – Jó néhány hosszú és megbonthatatlan házasság épül sokkal szilárdabb alapokra, mint a szerelem. Sterling legyőzötten leengedte a kezét, amikor rájött, hogy Lottie kihallgatta elítélő szavait. Visszaadta a pisztolyt az elképedten bámuló Addisonnak, majd csettintett. – Jöjjön velem, Oakleigh! Beszéljük ezt meg a szalonban. Amint az ajtó becsukódott a két férfi mögött, Lottie hátranézett, és látta, hogy Laura figyeli tehetetlen könnyei ragyogásán keresztül. – Lottie, mit csináltál már megint? Lottie kihúzta magát, és félénken elmosolyodott: – Úgy tűnik, fogtam magamnak egy őrgrófot.

55

5. fejezet De ő nem engedett. Vagy az őfelesége leszek, vagy senkié!

– Oakleigh őrgrófja – jelentette be az inas, amikor megjelent az ajtóban. Annak ellenére, hogy az aszott öregember arckifejezése feltűnően rezzenéstelen maradt, úgy tűnt, bozontos ősz szemöldökét az a veszély fenyegeti, hogy menten elrepül. Ned Townsend majd’ megfulladt a beszívott szivarfüsttől, amikor Hayden St. Clair beballagott kensingtoni házának dohányzószobájába. Bár Ned ösztönösen a lapok és az újságok után kapott, amelyek szanaszét hevertek az íróasztalon, már nem volt másra ideje, mint hogy föléjük hajolt remélve, hogy az árnyéka legalább a legelítélőbb főcímeket eltakarja. – Szóval végül mégis rászántad magad, hogy meglátogass – mondta Ned csatasorba állítva legnyájasabb mosolyát. – Lehet, hogy a modorod mégsem rozsdásodott be annyira a használatlanságba, mint gondoltam. Minek köszönhetem a megtisztelő látogatást? Azt hittem, reggel visszamész Cornwallba, és már jócskán elmúlt dél. – Ha nem lennél te és a szörnyű közbeavatkozásod, már rég nem lennék itt – válaszolta Hayden, fagyos pillantást vetve barátjára jeges, zöld szemével. Ned nem tudta megállni, hogy el ne tűnődjön rajta, vajon ez volt– e az utolsó pillantás, amit Phillipe látott A wimbledoni párbajtér füves mezején. Hayden külseje éles ellentétben állt Nedével: annak rövidre nyírt hajával, szorosra kötött nyakkendőjével és fényes rézgombjaival. Hayden csizmája kopott volt, és legalább három éve kiment már a divatból, nyakkendője lazán lógott, és egy kicsit mindig ferdére sikerült megkötni. Kabátja hanyagul lógott karcsú alakján, mintha mostanában jó néhány étkezést kihagyott volna. Hódprémes cilinderét szokásához híven a kezében hordta, nem pedig a fején, így bozontos haja mindig ki volt téve a szél kényének– 56

kedvének. Nemesi származása ellenére mindig is volt valami vadság, valami leírhatatlan civilizálatlanság ebben az emberben, amit úgy tűnt, a legtöbb nő, úri dáma és könnyűvérű nőcske egyaránt, ellenállhatatlannak tartott. Ugyanis amikor választani kényszerültek Ned, Hayden és Phillipe közül, kivétel nélkül mindig Haydent választották. Ahogy Justine is. Ned nagyot szippantott a szivarjából, majd ártatlan szemmel megszólalt: – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Ugyan már! Nem létezik, hogy pont te legyél az egyetlen ember Londonban, aki még nem hallott a tegnap esti fiaskóról. – Hayden tekintete a szanaszét heverő újságokra esett. Az állkapcsa összerándult. – Nem. Már látom, hogy tényleg nem te vagy. Mielőtt Ned tiltakozni kezdhetett volna, Hayden előrántotta a Times aznap reggeli számát a hóna alól. A balkonon átzúduló kora délutáni napsütés felé tartotta, és drámai átéléssel felolvasta a merész főcímet: – „A Gy.Ő. bűnös szenvedélye újabb áldozatot követelt.” – Amikor Ned nyíltan beismerve vereségét visszasüllyedt a székébe, Hayden előkotort a kupacból két másik újságot is. – „A Gy.Ő. rányomta a halál csókját egy ártatlan leány jó hírére.” Ó, és ne feledjük a felelősségteljes újságírás bástyáját, a St. James Chronicle– t sem: „Az első bálozó engedett a Végzet Ura ellenállhatatlan ölelésének.” – A Végzet Ura – ismételte meg Ned szórakozottan. – Be kell vallanod, hogy ennek sokkal költőibb a csengése, mint a „Gyilkos Őrgróf”– nak. Hayden visszadobta az újságokat az asztalra. – Remélem, most elégedett vagy. Ez a szemét valószínűleg több példányban fogyott el, mint Harriette Wilson memoárjainak legutóbbi füzete. Ned előrehajolt, hogy lepöccintse a hamut szivarja végéről egy réztálkába, amelynek formája egy elefánt lábára hasonlított. – Sajnálatos esemény, az már biztos. De még mindig nem értem, miért engem okolsz. – Azért, mert ez soha nem történt volna meg, ha te nem lennél. Amikor ez a lány a házam körül szimatolva megjelent, összetévesztettem azzal a nővel, akit Mrs. McGowan küldött. A nővel, akit te béreltél fel.

57

Nednek leesett az álla, és hagyta, hogy a szivar élettelenül csüngjön az alsó ajkán. Aztán elkapta, mielőtt leeshetett volna, majd hátrahanyatlott a székben, és szívből felkacagott. – Ez aztán rendkívül mulatságos! Az a szegény, aranyos gyermek. Kérlek, mondd, hogy nem… – Persze, hogy nem – mordult fel Hayden. De akkor is úgy tűnt, nem tud Ned szemébe nézni, amikor bevallotta, hogy ártatlan, s ezt Ned meglehetősen mulatságosnak találta. – Nem szokásom rávetni magam minden nőre, aki az ajtómon kopogtat. Vagy az ablakomon, ebben az esetben. – Talán ha az lenne, jó hatással volna a hangulatodra is. – Ned az ujjával rábökött a Timesra. – Szóval ki is ez a lány tulajdonképpen? Az újságok megszellőztettek néhány izgalmas részletet, amiből az ember valószínűleg ki tudja következtetni, ha akarja, de ahhoz nem volt bátorságuk, hogy feketén– fehéren kinyomtassák a nevét. Hayden belesüppedt egy szaténbevonatú fotelba, és lazán keresztbevetette a lábát. – Carlotta Anne Fairleigh – válaszolta, úgy harangozva be a nevet, mintha a halálos ítéletét tenné közhírré. Bár Nednek már majdnem sikerült megzaboláznia jókedvét, újabb örömkönnyek szöktek a szemébe. – A kis Lottie Fairleigh? Maga a hertfordshire– i vadóc? Hayden arckifejezése még inkább elkomorodott. – Hallottál már róla? – Persze, hogy hallottam. Nemigen akad olyan ember Londonban, aki ne hallott volna. – Nem értem. Hogy lehet ilyen közismert, ha még be sem vezették a társaságba? – Ezt meg honnan veszed? – tudakolta Ned, miközben képtelen volt elnyomni széles vigyorát. – Nekem azt mondta, hogy a kettővel ezelőtti szezont a családja külföldön töltötte, tavaly tavasszal pedig súlyos kanyarója volt. Ned felhorkant. – Valószínűbb, hogy inkább heveny szégyenérzet kínozta. A gyámja valószínűleg már várta a következő botrányt, ami meghiúsítja a legújabb debütálási kísérletét is. – Tudva, hogy Hayden minden figyelme az övé, Ned előrehajolt a székében. – Devonbrooke tizenhét éves korában elhozta 58

a lányt a városba a szezonra, és már akkor is szándékában állt szabadjára engedni a társaságban. A lányt a tiszteletére rendezett bál előtt szokás szerint bemutatták az udvarban. Most Haydenen volt a sor, hogy felhorkanjon. Mindketten tudták, hogy György király, korábban a kicsapongásairól híres walesi herceg, felelevenítette azt a régi nemesi hagyományt, hogy végigmustrálja a tetszeni vágyó ifjú szépségeket nőiségük első virágában. – Szóval – folytatta Ned – képzeld csak el a gyönyörű Lottie-t, amint a király hívására vár a tolongó, zavart lánykák között. Amikor végül elérkezik az ő ideje, elindul derék uralkodónk felé, szépséges keblén egész vagyon hever gyémántban, a haját díszítő strucctollak minden méltóságteljes lépésénél meglebbennek. De amikor felemeli az abroncsait, hogy pukedlizzen, egy toll megcsiklandozza György orrát. A király eltüsszenti magát, mire a mellényéről lepattog az összes gomb. – Ned megvonta a vállát. – Ez természetesen nem történt volna meg, ha nem úgy lett volna belegyömöszölve, mint egy túltöltött hurka. – Szegény lányt aligha okolhatjuk a király falánkságáért – kelt a védelmére Hayden. – Mindenki, de főként az ifjú hölgy megkönnyebbülésére György király is ezen a véleményen volt, és egyszerűen elnevette magát. Amíg a királyi őrök négykézláb mászva próbálták összeszedegetni a gombokat, György maga is kiszúrt egy csábítóan csillogó aranygombot… amely sajnos mélyen bele volt fúródva Miss Fairleigh ruhájának szent és sérthetetlen dekoltázsába. – A pokolba! – motyogta Hayden a szék karfájára támasztva a könyökét, és eltakarva a szemét a kezével, mintha azzal megakadályozhatná a folytatást. – Nos, amikor a vakmerő Miss Fairleigh megérezte, hogy vaskos kis ujjak kotorásznak hamvas, ifjú keblei között, igazi hölgyhöz méltóan erénye védelmére kelt. Hayden az ujjai között rákukucskált Nedre. – Kérlek, csak azt ne mondd, hogy lekevert neki egy pofont. – Természetesen nem tett ilyet – szélesedett el Ned mosolya. – Inkább megharapta. Hayden lassan leengedte a kezét. – Megharapta a királyt? 59

– Méghozzá elég vadul, úgy hallottam. Három őrnek kellett lefeszítenie apró gyöngyfogait a karjáról. Savanyú ábrázata ellenére volt valami összetéveszthetetlenül jókedvű csillogás Hayden szemében. – Meglep, hogy nem a Towerban kötött ki. – Ha nem lett volna a gyámja fáradságos közbenjárása, valószínűleg az lett volna a sorsa. Devonbrooke pontosan ezért várta meg, amíg György megrendült egészségi állapota miatt visszavonult Windsorba, mielőtt ismét bedobta Lottie-t a piacra. Annak alapján, amit eddig hallottam róla, ez a lány mindig is eleven gyerek volt, kis bajkeverő, aki oda volt a kékharisnyák művészeti szeszélyeiért. – Ned intett egyet a szivarral. – De ha nem kompromittáltad, akkor nem értem, miért érdekel ennyire. – Sajnos a gyámja nem osztozik a te haladó nézeteidben – válaszolta Hayden morcosan. – Épp most szerzi be a különleges házassági engedélyt az érsektől, amíg mi beszélgetünk. – Úgy hallottam – mondta Ned hirtelen kijózanodva –, hogy Devonbrooke– nak már van némi tapasztalata e téren. – Bár már majdnem tíz évvel ezelőtt történt, a herceg saját szedett– vedett esküvőjének finom kis botránya bizonyos körökben még mindig beszédtéma volt. – Szóval feltételezem, hogy most illő volna gratulálnom. – Inkább részvétet nyilvánítanod, mivel akaratomon kívül leszek hozzáláncolva ehhez a csitrihez. – Alig múltál harmincegy éves, Hayden – kuncogott Ned. – Még nem neveznélek vénembernek. Az ember azt hinné, van még benned annyi spiritusz, hogy kielégítsd. Hayden sötét pillantást vetett rá. – Nem is amiatt aggódom, hanem a türelmem miatt. Az utolsó feleségem azt a keveset is kimerítette, amivel meg voltam áldva. – De hiszen még te magad is szinte kölyök voltál, amikor feleségül vetted Justine– t. És amikor eltemetted. A kimondatlan szavak ott lógtak kettőjük között a levegőben, amíg Ned ki nem nyújtotta a kezét, hogy elnyomja a szivarját. – Szóval minek köszönhetem a megtisztelő látogatást? Végül úgy döntöttél, mégiscsak kihívsz? Küldjek a segédemért? 60

Hayden felállt, és megfordította a kezében a kalapját. Bár úgy tűnt, a torkára forrtak a szavak, végül mégiscsak kibökte: – Holnap délelőtt tíz órakor lesz az esküvő a Devonbrooke– házban. Arra gondoltam, talán… nos, azért jöttem, hogy megkérjelek, légy a násznagyom. Ned hátradőlt a székben, és szokásával ellentétben egészen meghatódott. – Megtisztelve érzem magam! – Ne tedd – felelte Hayden, és a szemében kigyulladt a régi huncut szikra. – Nincs túl nagy választék. Te maradtál az egyetlen barátom. Miközben megfordult, és odament az ajtóhoz, Ned nem tudta megállni, hogy vissza ne szúrjon. – Nincs mitől félned, Hayden. Csak addig tart, amíg a halál el nem választ. Hayden megállt az ajtóban, de nem fordult meg. Amikor végül elindult a palota bejárata felé, és elvonult a szájtáti komornyik mellett, Ned nevetése csengett utána. – A Végzet Ura – ismételte Lottie mélyen elgondolkodva, miközben csak a kontya látszott ki a St. James Chronicle lapjai mögül. – Hm, egész jól hangzik, nem? Talán az első regényemnek lehetne is az a címe, hogy A végzet urának felesége. – Az újság fölött rápillantott Harrietre. – Vagy jobban hangzik az, hogy A végzet urának hitvese? Harriet megvonta a vállát. – Nem értem, hogy beszélhetsz ilyen könnyedén erről az egészről. Főleg amikor te vagy az a hitves. A két lány Lottie ágyán kuporgott, szinte eltemetve az újságpapír– lavina alatt. Sterling látszólag visszavonta a „tilos a babusgatás” szabályt, mivel megengedte, hogy Lottie még dél után is az ágyban lustálkodjon. A lány ébredése óta minden kívánságát és szeszélyét elképesztő gyorsasággal teljesítették. Két inas a karjában hozta át Harrietet Lottie ágyába, aztán pedig egy sereg cseléd lebzselt körülötte, míg felpolcolták a lány bekötözött bokáját egy párnára. Cookie elhalmozta őket Lottie kedvenc édességeivel, köztük a varázslatos, kis szív alakú, rumba és mézbe áztatott tortácskákkal. Még George is bedugta a fejét az ajtón, hogy felajánlkozzon egy kártya61

partira, ha netalántán ráunnának az újságok és pletykalapok tanulmányozására, amelyek elképesztő gyakorisággal sorra érkeztek, bár szinte még meg sem száradt rajtuk a festék. Lottie minden bizonnyal élvezte volna ezt a mérhetetlen figyelmet, ha nem lett volna Cookie ijesztő cöccögése és a személyzet többi tagjának sajnálkozó, ferde pillantásai. Az ember azt hinné, hogy nem egy gazdag őrgróf jegyezte el, hanem valami halálos kór támadta meg. Már kezdte érteni, hogyan érezheti magát egy halálraítélt, akinek épp most szolgálták fel fényűző utolsó vacsoráját, mielőtt sor kerülne a kivégzésére. Lottie ezért elhatározta, hogy bátornak fog látszani. Nem volt hajlandó magát sajnálni, amikor mindenki más perverz élvezetet lelt abban, hogy őt sajnálta. Lehet, hogy szégyenbe hozta Sterlinget az első bálján, de az esküvőjén nem fogja. Legyen ez bár a kivégzése, ő emelt fővel csinálja végig. Szerencsére Harriet túlságosan beleélte magát a helyzet drámaiságába ahhoz, hogy észrevegye, milyen vékony szálon függött Lottie jókedve. A Chronicle– t félretolva Lottie elvette az utolsó tortácskát a tálcáról, amely Harriet ölében pihent. – Be kell vallanom, hogy meglehetősen nyugtalanító saját magamról olvasni, amikor úgy ábrázolnak, mintha a saját történeteimben szereplő tragikus hősnő volnék. – Lenyalt egy csepp mézet a felső ajkáról. – Lehet, hogy úgy kellene felfognom a küszöbön álló menyegzőmet, mint az első regényemhez végzett kutatómunkát. Mint egy esélyt, hogy leereszkedhessek az őrgróf szívének mélységeibe, és megoldhassam az első felesége halálát övező rejtélyt. – Ez mind nagyon szép és jó – mondta Harriet komoran. – De ki fogja megoldani a második felesége halálát övező rejtélyt? Dorgáló pillantást vetve barátnőjére Lottie felkapta a Whisperer délutáni számát. – Ez nagyon fantáziadús. A cikk leírja kétségbeesett, titkos szerelmünket egymás iránt, Sterlinget pedig úgy ábrázolja, mint egy könyörtelen gazfickót, aki mindent megtesz, hogy elszakítson minket egymástól. – Milyen borzasztóan romantikus! – kiáltott fel Harriet a szívére szorítva a kezét. – Milyen végtelenül nevetséges! – Lottie összecsapta a lapot, és tudomást sem vett a belenyilalló különös sóvárgásról. – Biztosíthatlak afelől, hogy az őrgróf szívében nincs helye az irántam érzett szerelemnek, sem tit62

kosnak, sem másmilyennek. Habár be kell vallanom, hogy Sterling tényleg elég könyörtelennek látszott tegnap éjszaka, amikor elkezdett hadonászni azzal a pisztollyal. – Átfutott egy különösen szenzációhajhász beszámolót a tegnap éjszakai botrányról az egyik olcsó kikötői lapban. – Jóságos ég! – kiáltott fel, és érezte, hogy elvörösödik a nyaka. – Ez az író szerint az ember azt hihetné, hogy in flagrante delicto kaptak minket. – Az valami finomság? – kérdezte Lottie, mivel a latin soha nem tartozott a kedvenc tantárgyai közé, valamivel jobban utálta, mint a földrajz- és kevésbé, mint a viselkedésórákat. Lottie sóhajtva barátnője füléhez tette tölcsért formáló kezét, és elmagyarázta a kifejezés jelentését. – Istenem! – pihegett Harriet egérszürke hajának tövéig elpirulva. – Csak nem hiszik, hogy ilyen borzalmas dolgot követtél el? És pont vele. Mielőtt Lottie bővebb magyarázatba bocsátkozhatott volna, finom koppintás hallatszott az ajtón. Nekidőlt a párnakupacnak, remélve, hogy újabb adag tortácska érkezik. De nővére, Laura, és nagynénje, Diana volt az, aki beviharzott a szobába két inassal a nyomában. Laura szeme vörös volt a sírástól, míg Dianáé körül sötét karikák virítottak. Bár Sterling kuzinja nem volt Lottie igazi nagynénje, higgadt szeretete és fürge észjárása miatt magától értetődő volt a megszólítás. Szigorú benyomást keltő sötétzöld ruhája és szorosra fésült kontya ellenére Diana csókja, amit Lottie homlokára nyomott, olyan gyengéd volt, mint egy anyáé. – Szia, drágaságom! Ha a te kedves Miss Dimwinkle– öd megbocsát nekünk, a nővéred és én szeretnénk egy kicsit hármasban szót váltani veled. – Nem maradhatna Harriet? – kérdezte Lottie, aki éppen kezdte felfogni, hogy nemsokára milyen elveszettnek fogja érezni magát hűséges barátnője nélkül. Hayden ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a holnap délelőtti esküvő után azonnal induljanak cornwalli otthonába. – Jobb lenne, ha nem maradna – válaszolta Laura különös pillantást váltva Dianával. Lottie kíváncsi csendben várt, amíg az inasok kicipelték az elkámpicsorodott Harrietet. Laura, miután gondosan becsukta mögöttük az ajtót, lehuppant az ágy egyik oldalára, Diana pedig a másikra. 63

Diana megfogta Lottie kezét, aztán egy mély sóhajjal erőt gyűjtve megszólalt: – A nővéred és én úgy érezzük, kötelességünk felkészíteni téged az előtted álló napokra… – És éjszakákra – tette hozzá Laura mélyen elpirulva. – És éjszakákra – csatlakozott Diana. Lottie aggódó tekintete egyik nőről a másikra vándorolt. Talán még nem késő bebújni a párnák alá, és alvást színlelni. Diana olyan erősen szorította Lottie ujjait, hogy azok majd’ szétdurrantak. – Amint azt bizonyára tudod, egy asszonynak legörömtelibb kötelességét férje iránt kell teljesítenie. – Ez a kötelesség soha nem olyan örömteli, mint a legkülönlegesebb alkalommal… a nászéjszakáján – folytatta Laura, és alsó ajka remegni kezdett. Diana figyelmeztető pillantást vetett rá. – Mivel akkor jön el a várva várt pillanat, amikor férfi és nő egymás iránt érzett szeretete – bökte ki a szót, miközben kezdte elhagyni a hidegvére – végül szabadon beteljesülhet fizikai értelemben is. – Ezzel kezdetét veszi egy gyöngéd bevezető az életen át tartó kötelességbe és bol– bol– boldogságba. – Az utolsó szó sírásba fulladt, amikor Laura ráborult Lottie vállára, és könnyekben tört ki. – Az ég szerelmére, Laura, hagyd abba az üres locsogást! – Diana is könnyes szemét törölgette a zsebkendőjével. – Halálra rémíted szegény gyereket. – Nyugodjatok meg – csitította őket Lottie megszorítva nagynénje kezét és megcirógatva nővére puha barna haját. – Tényleg nincs szükség rá, hogy előadást tartsatok nekem a testi szerelem gyötrelmeiről. Egy birkafarmon nőttem fel. Lottie tudta, hogy nővére és nagynénje valószínűleg arra gondolnak, hogy az ő nászágya mennyire különbözni fog az övéktől. Mindketten olyan férjjel voltak megáldva, aki imádja őket, s ebben a luxusban neki soha nem lehet része. Ehelyett azt várják tőle, hogy készségesen befeküdjön egy idegen ágyába – egy férfiéba, akit belekényszerítenek egy olyan házasságba, amelyre nem vágyott, egy olyan nővel, akit nem ismert; egy férfiéba, akinek állatias szenvedélye még gyengédségét is túlszárnyalhatja. 64

A kép, ahogy elképzelte Hayden St. Clairt magán, magában, sötét izgalmat ébresztett a lelke mélyén, egy olyan érzelem árnyékát, amely még félelmetesebb volt, mint maga a férfi. Diana kitörölte az utolsó könnycseppet is a szeméből, és immár az elszántság keményítette meg a vonásait. – Vannak bizonyos dolgok, amiket egy birkafarmon nem lehet megtanulni, drágám. Dolgok, amelyekkel még a legkönyörtelenebb és leghajthatatlanabb embert is az akaratod szerint formálhatod. Lottie odahajolt nagynénjéhez, és neki szentelte minden feszült figyelmét. Laura felkapta a fejét, és megbotránkozásában még a könnyei is felszáradtak két szipogás között. – Diana, csak nem arra gondolsz… – De igen, minden bizonnyal arra gondolok. Ha egyszer Lottie-nak be kell vonulni az oroszlán barlangjába, hogy megvívja ezt a csatát, nem mehet fegyvertelenül. Te és én viszont ismerjük azokat a fegyvereket, amelyekre szüksége lesz. Másnap reggel a Devonbrooke– ház gyászos hangulatából ítélve az ember azt hihette, hogy a lakók temetésre gyűltek össze, nem pedig esküvőre. Laura és Diana zsebkendőiket készenlétben tartva összebújtak, míg Thane és George egymás mellett álltak, majdnem olyan feszült testtartással, mint amilyen arccal. A menyasszony ahelyett, hogy a leggunyorosabb pletykalapok tanácsát megfogadva feketét viselt volna, rózsaszín ruhát öltött. Nem volt idő új ruhát varratni, így Laura és Diana segítségével Lottie egy rózsaszín szaténruhát választott ki terjedelmes ruhatárából, amelyre elefántcsontszínű csipke felsőszoknya hullott. Hogy elrejtse remegő kezét, lila jácintokból kötött csokrát szorongatta, amelyeket Cookie szedett sebtében a kertben. Cookie könnyei még mindig harmatként csillogtak a bársonyos virágszirmokon. Mire Hayden St. Clair megjelent az ajtóban, Lottie már olyan erősen szorította a csokrot, hogy a jácintok virágai majdnem lerepültek. Egy magas, karcsú úriember kísérte, akinek rövidre nyírt szőke haját inkább az ezüst– , mint az aranyszálak uralták. Ahogy a két férfi elhaladt a márványkandalló előtt, amely egyben az oltár szerepét is betöltötte, az idegen vakmerően végigmérte Lottíe– t, majd 65

rákacsintott. Lottie, akit váratlanul ért a gesztus hamiskás bája, majdnem viszonozta, de aztán észbe kapott, és csak komor pillantást vetett az idegenre. Aligha tetszene a vőlegényének, ha közvetlenül az orra előtt kezdene flörtölni. Talán el sem jutna élve Cornwallba. Lottie már látta is a hevenyészett üzenet fölött zokogó családot, amelyben értesítik őket tragikus haláláról, ami amiatt következett be, hogy ruhájának uszálya sajnálatos módon beleakadt a hintó kerekének küllőibe. Egy magányos hegedű jajongó dallamba kezdett – ez volt Lottie végszava, hogy belekaroljon a gyámjába, és hagyja, hogy odakísérje vőlegénye mellé. Nagyot sóhajtott. Ha tényleg a kivégzésére vonulna, akkor most érkezett volna el az idő, hogy szembenézzen a hóhérjával. Hayden St. Clair, ingmellének, mandzsettájának és nyakkendőjének ropogós fehérségétől eltekintve teljesen feketébe öltözve még nagyobbnak és tekintélyesebbnek tűnt, mint ahogy Lottie emlékezett rá. Meghatódva vette észre, hogy a férfi tett némi erőfeszítést, ha mégoly hiábavalót is, hogy megszelídítse rakoncátlan hajtincseit. Az arca mélyedéseit és állkapcsa hajlatait beárnyékoló borosta nélkül korban közelebb állónak látszott George– hoz, mint Sterlinghez. Ahogy Lottie egyre közeledett, ezer apró, ez idáig észrevétlen részlet juttatta eszébe, hogy a férfi milyen idegen számára: a szinte észrevétlen hasadék az állán, a vékony, fehér forradás közvetlenül a füle alatt, a halvány árnyék a felső ajka felett, amit a legélesebb borotva sem tüntethet el soha. Amint elfoglalta a helyét a férfi mellett, már– már azt kívánta, nagynénje és nővére bárcsak ne osztották volna meg vele tanácsaikat! Annak ellenére, hogy kielégíthetetlen kíváncsisággal itta minden szavukat, aligha tudta elképzelni, hogy ezzel a férfival megtegye azokat a megdöbbentő dolgokat, amikről meséltek neki. Vagy ennek a férfinak. Lesütötte a szemét, remélve, hogy a férfi szűzies szégyenlőségnek tudja be a pirulását. Amikor a püspök felszólította Sterlinget, hogy adja át Lottie kezét a vőlegénynek, Lottie-nak úgy kellett kirángatnia apró kacsóját a férfi féltő szorításából.

66

A Sterling arcára fagyott kedves mosoly meg se rezzent, még akkor sem, amikor odahajolt Oakleigh– hoz, és úgy, hogy csak ők hárman hallják, beledörmögött a fülébe: – Ha összetöri Lottie szívét, én kitekerem a nyakát. Amíg Lottie és Hayden a püspök előtt térdelt, a vőlegény keze mindvégig meleg és száraz maradt, a hangja pedig mély és határozott, amikor ünnepélyesen megfogadta, hogy lemond mindenki másról, csak neki tartogatja magát, amíg a halál el nem választja őket. Miközben Lottie a lírai szavakat visszhangozta, nem bírta ki, hogy el ne tűnődjön azon, vajon a férfi arra a másik nőre gondolt– e, aki ugyanezt az ígéretet tette, hogy aztán elárulhassa a fogadalmát és a férjét. A szertartás további része egy szempillantás alatt elszállt. Mielőtt Lottie észbe kapott volna, a püspök már be is csukta az imakönyvet, és megkérte őket, hogy álljanak fel. Drótkeretes szemüvege mögött csillogó szemmel engedélyt adott az ifjú férjnek, hogy csókkal pecsételje meg fogadalmát. Miközben Lottie odatartotta az arcát Haydermek, odasúgta neki: – Sajnálom, hogy ilyen szörnyű helyzetbe hoztam. – Megtisztelő, hogy elviselhetőbbnek találja az én közeledésemet, mint a királyét – morogta a férfi, miközben a lehelete felmelegítette Lottie érzékeny fülkagylóját. – Engem legalább nem harapott meg. Lottie felnézett rá, a döbbenettől leesett az álla, és még arról is megfeledkezett, hogy suttognia kell. – Ki a fene mondta… Mielőtt befejezhette volna a mondatot, a férje szája rásimult az övére, elnémítva őt csókjával.

67

6. fejezet Merhettem-e remélni a gyengédségnekakár csak az árnyékát is kegyetlen kezétől?

Hayden csak akkor látta, hogy a hintó annyira meg volt pakolva utazóládákkal, dobozokkal, bőröndökkel és utazótáskákkal, hogy alig látszott ki alóluk, amikor felállt a feszült esküvői ebéd mellől, melyet újdonsült sógora és sógornője adott. Egy egész sereg libériás inas nyüzsgött még mindig a kocsi körül, hogy végtelen hosszúságú kötelekkel rögzítsék a poggyászokat, és hogy addig észrevétlen zugot vagy rést keressenek, ahova még begyömöszölhetnek egy csomagot vagy táskát. – Jóságos ég, ember! – mondta Ned a roskadozó járművet elnézve. – Az már biztos, hogy kis feleséged nem bízza a véletlenre. – A gyámja már így is előreküldött kétkocsinyi poggyászt – csóválta a fejét hitetlenkedve Hayden. – Ha nem indítottam volna már útnak a saját személyzetemet egy másik kocsin, külön fogatot kellene bérelnem, hogy kijussunk Londonból. – Az ott csak nem…? – mutatott Ned a csomagok tetejére fejjel lefelé felkötött különös szerkezetre. Hayden rásandított arra a valamire, ami egy kerékpár – a divatos új közlekedési eszköz fakerekének tűnt, amelyet egy német báró talált fel, hogy a királyi kert ösvényein furikázzon vele. – De, azt hiszem, az. Abban a pillanatban feltűnt Lottie a házból, egy kosár súlya alatt roskadozva, amely háromszor akkora volt, mint ő maga. Hayden odasietett, hogy segítsen neki, de Lottie gyorsan letette a kosarat, hogy ne érje el. – Nem kell fáradnia. Elég jól boldogulok, köszönöm – bizonygatta, és zihálva folytatta útját a hintó felé. Lottie azóta gyanakvóan nézett rá, amióta a férfi szóvá tette rosszul sikerült találkozását a királlyal. 68

Egy éber inas odaugrott a hintó ajtajához, és kinyitotta, hogy Lottie lepakolhassa a batyuját az egyik ülésre. Hayden átkukkantott Lottie válla felett, mert felkeltette a kíváncsiságát egy furcsa hang, amely mintha a kosárból jött volna Bár fogalma sem volt róla, hol találhatnának akár egy gombostűfejnyi helyet is, felvetette: – Talán meg kellene kérni az inasokat, hogy kötözzék fel a tetőre. A kosár tiltakozásul felmordult, megremegett és ugrott egyet. Lottie hátralépett, és becsapta a hintó ajtaját férje orra előtt. – Arra nem lesz szükség. Ebben van az ebédem. Hayden felhúzta az egyik szemöldökét, de nem hitte, hogy szerencsés kezdet lenne, ha már a házasságuk legelején szemtelen hazudozónak titulálná újdonsült feleségét. Lottie átöltözött, s most halványkék utazóruhát viselt merev, fehér csipkegallérral és rövid, szőrmepelerinnel. Kontyát kibontotta, hogy loknifelhőre és széles karimájú szalmakalapra cserélje, amelyet tornyosuló fátylak, szalagok és apró selyem rózsabimbók egész sora koronázott meg. Hayden azt feltételezte, Lottie majd valami visszafogott öltözéket választ, hogy asszonyosabbnak tűnjön, de most leginkább egy kislányra hasonlított, aki játékból az anyja ruháit próbálgatta. Egyáltalán nem látszott elég idősnek ahhoz, hogy feleség legyen. Pláne az ő felesége. – Várj, Lottie! Elfelejtetted Kandúr Bandit! Hayden félreállt, ahogy Miss Dimwinkle kisántikált a házból, a karján egy fészkelődő macskával. Lottie elvette tőle az odanyújtott macskát, és úgy terítette a szőrös kis dögöt a karjára, akár egy muffot. – Ugye nem bánja, ha viszem a macskámat is? – kérdezte férjétől, és furcsa pír futotta be az arcát. – Természetesen nem – biztosította Hayden. – Biztosan otthon fogja érezni magát Oakwylde– ban. Az istállók tele vannak egerekkel. – Az istállók? – ismételte Lottie, és veszélyesen megvillant a szeme. Azonban mielőtt egyebet mondhatott volna, a család többi tagja is kiszállingózott a házból. Úgy tűnt, Lottie gyámja máris megbánta, hogy Hayden gondjaira bízta drágalátos védencét. Devonbrooke kétségkívül semmit nem szeretett volna jobban, minthogy az ő fedele alatt töltsék a nászéjszakájukat. De Haydennek egy perccel sem állt szándékában tovább 69

ennek az embernek az elnyomó uralma alatt maradni, mint amennyit muszáj volt. Egyetlen, Lottie mézédes ajkáról felszálló szerencsétlen sóhaj, és a herceg már kiált is újra a párbajpisztolyaiért. Amikor arája bátyja, nővére, nagynénje és bácsikája, sőt még a személyzet is köréje sereglett, majdnem megfojtva őt az ölelések és puszik zajos áradatával, Hayden hátralépett az egyik oszlop árnyékába. Tudta, hogy a szemükben ő soha nem lesz más, mint betolakodó – förtelmes szörnyeteg, aki egyik napról a másikra elrabolta tőlük imádott tündérhercegnőjüket. Miközben Hayden hátrahúzódott, Ned elindult előre. Hayden rátette a kezét barátja vállára. – Te meg hová mész? – Természetesen megcsókolom a feleségedet! Násznagyként úgy gondolom, ez szent kötelességem. – Csak a holttestemen át – tiltakozott Hayden. – Vagy a tiéden, ha a feleségem rájön, hogy te voltál az, aki megosztotta velem azt a zaftos kis pletykát a királyról. Ned, vereségét beismerve, nekidőlt az oszlopnak. – Ha a foga is olyan éles, mint amilyen az esze, a királyunk örülhet, hogy él. Lottie nagyon is tudatában volt férje háttérbe húzódásának, de mielőtt visszavonhatta volna a körbe, Harriet köréje fonta a karját, erősen magához préselte, mire a macska tiltakozva felnyávogott. Könnyek párásították be a lány szemüvegének vastag lencséjét. – Annyira jó lenne, ha veled mehetnék Cornwallba! Nekem úgysincs sok reményem, tudod. Ki venne feleségül egy csúnya, unalmas lányt, akinek az apja csak köztisztviselő, és még vagyona sincs? – Ne légy ostoba! – dorgálta Lottie. – A báli szezon végén nem győzőm majd olvasni a leveleidet, amikben arról számolsz be, hogy tucatnyi ajánlatot kaptál, és nem tudod eldönteni, kinek a szívét törd össze először. – Átadva a macskát a bátyjának, Lottie odatartotta saját zsebkendőjét a lány orrához, és megparancsolta neki, hogy fújja ki. George lapos pillantást vetve Haydenre odahajolt Lottie– hoz, és a fülébe súgta: – Ha ti ketten nem passzoltok, bármikor megmérgezheted, ugye tudod? 70

Lottie ajka zaklatott idegállapota ellenére is megrándult. Mindketten jól emlékeztek arra az időre, amikor a féltékeny, tízéves Lottie úgy próbálta meg végleg eltávolítani Sterlinget Laura életéből, hogy belesütött egy halálos adag mérges gombát a tortájába. – Az őrgróf híréből kiindulva valószínűbb, hogy ő mérgez meg engem – közölte George– dzsal a szája sarkából. A bátyja bátorítóan megveregette a vállát. Bár a kapcsolatukat mindig is egymás bosszantásának és szeretetének kényes egyensúlya jellemezte, valószínűleg a bátyja jobban ismerte őt, mint bárki más. Ennek ellenére szerette. Bár Lottie tudta, hogy George ezt halálosan megalázónak tartja, a nyaka köré fonta a karját. Legnagyobb meglepetésére azonban a bátyja nem húzódott el a puszija elől, hanem hatalmas öleléssel viszonozta. – Örülnöd kellene inkább, ugye tudod? – súgta a fülébe. – Egy egyszerű plébános lánya nem mindennap lesz ám egy őrgróf felesége. George megcsavarta húga egyik lokniját. – Benned soha nem volt semmi egyszerű. – Pontosan ezért nem kell aggódnod miattam. El tudom intézni, hogy belém szeressen, ha akarom. Bárkit rá tudok venni, hogy szeressen, nem igaz? – Hát persze, hogy igaz – biztosította George. Kelletlenül elengedte, hamiskás mosolyában pedig tükröződtek mindkettőjük balsejtelmei. Akkor ott termett Cookie, és Lottie kezébe nyomott egy viaszpapírba csomagolt és zsinórral átkötött csomagot. A melegből és a feléje áradó fűszeres illatból Lottie azonnal kitalálta, hogy gyömbérkenyér, egyenesen a sütőből. Bár Cookie orra vörös és dagadt volt, a mosolya sugárzó maradt, amíg kövér karjába zárta Lottie-t. – Az a jóképű csirkefogó jobban teszi, ha vigyáz az én kis báránykámra, különben megetetek vele egy egész tepsi teasüteményt, istenemre mondom. Lottie elnevette magát. Cookie teasüteménye olyan hírhedten száraz volt, hogy a rossz nyelvek szerint a férje azzal verte be a szögeket. Amikor a cseléd hátrahúzódott a kötényével törölgetve a szemét, eljött a pillanat, amikor Lottie-nak szembe kellett néznie azzal, amitől a legjobban félt. Bár a többi búcsúzkodónál sikerült megőriznie a jókedvét, amikor Laurára és Sterlingre esett a pillantása, a szeme gyanúsan megcsillant. 71

Laura még csak tizenhárom éves volt, amikor a családjuk felelőssége keskeny vállára zuhant, és mégis, soha egyetlenegyszer sem éreztette Lottie-val vagy Georg- dzsal, hogy terhet vagy kellemetlenséget jelentene számára a róluk való gondoskodás. Laura gyors, kemény ölelésbe vonta Lottie-t. A szeme száraz volt, de indulatokkal teli. – Ha bármikor szükséged lenne rám, egyetlen szavadba kerül, és rohanok hozzád. – Akkor jobb lesz, ha mindig becsomagolva tartod az utazóládádat – válaszolta Lottie –, mivel mindig szükségem lesz rád. Amint Laura visszavonult, Diana karjában keresve vigaszt, Sterling tette a kezét Lottie vállára. A lány ajka reszketeg mosolyra húzódott. – Ígérem, hogy én leszek a legjobb feleség a világon. Ez egyszer tényleg büszkék lesznek rám. Esküszöm, hogy így lesz. Sterling megcsóválta a fejét, s az ő mosolya sem volt határozottabb. – Mindig is büszkék voltunk önre, babuci. Mindig is. – Ahogy gyengéd csókot nyomott a homlokára, a család többi tagja még a lélegzetét is viszszafojtotta. Sterling kelletlenül hátralépett, George pedig visszaadta a macskát. Lottie-nak nem maradt más dolga, mint hogy hagyja, hogy a várakozó inas felsegítse a hintóra, megvárja, amíg a férje helyet foglal mellette. Hayden intett az egyik lovászának, mire a férfi elővezetett egy csinos pejt. Amikor Hayden felszállt rá, úgy tűnt, még barátja, Sir Ned is meghökkent. Hayden a hintó nyitott ajtaja mellé irányította a lovat. – Soha nem szerettem a hintóban zötykölődni – mondta. – Remélem, nem bánja, ha inkább a lovászokkal lovagolok. – Természetesen nem – motyogta Lottie, megsimogatva az ölében terpeszkedő macskát. – Kandúr Bandin kívül nincs is szükségem más társaságára. A férje megveti őt. Mi másért ragaszkodott volna hozzá, hogy egyik kimerítő kilométert tegye meg a másik után egy ló nyergében, ahelyett hogy a hintó viszonylagos kényelmét élvezné, ha nem azért, mert kerüli a társaságát? A bársony 72

ülőpárnák között, amelyekben csak az út legnagyobb zökkenőit lehetett érezni, Lottie odahajolt az ablakhoz, és a nyakát nyújtogatva próbált egy pillantást vetni újdonsült férjére. Be kellett vallania, hogy a férfi remekül festett lóháton, ahogy kabátja gallérja lobogott mögötte, sötét hajába pedig belekapott a szél. Minden porcikájában olyan vad és tüzes volt, mint Lottie „Vinfield falucska hitvány lelkésze” című elbeszélesének címszereplője. A tragikus történet végén Lottie nemes lelkű hősnője úgy dönt, inkább leveti magát az apátság romjainak legmagasabb tornyából, sem hogy rááldozza erényeit az élvhajhász papra. Lottie csak remélhette, hogy ő nem kényszerül ekkora áldozatra. A tenyere tollért és papírért viszketett, hogy megörökíthesse ezt a képet Haydenről, de az írómappáját biztonságos helyre pakolták. Ismerte a veszélyt, amit a mozgó hintóban történő írás okoz, és tanult az esetből, amikor véletlenül ráöntött egy egész üveg tintát George vadonatúj gallérjára. A bátyja a történtek után több mint két hétig nem szólt hozzá. A búskomorság hullámaival viaskodva hátradőlt az ülésen. Bár már jó néhány kilométerrel és órával maga mögött hagyta őket, a családja búcsúja még mindig ott visszhangzott a fülében. Ez volt hát az első alkalom, hogy tényleg egyedül volt. Ő és George meg Laura mindig ott voltak egymásnak, még azokban a szüleik halála utáni első nehéz esztendőkben is. Most viszont senkije sincs. A macska az ölében nekilökte széles fejét Lottie tenyerének, mintha emlékeztetni akarta volna, hogy ez azért nem teljesen igaz. A lány megvakarta az állat szőrös pofáját, morajló dorombolásra késztetve ezzel. – Te tényleg remek társaság vagy, öreg harcos, még ha nem is túl beszédes. Hátravetette a fejét, remélve, hogy a szundikálás majd megrövidíti az előtte álló hosszú órák sorát. De épp mielőtt becsukta volna a szemét, a szemközti ülés alatt szemet szúrt neki valamiféle rezes csillogás. Előrehajolt, és egy rézzel szegélyezett barna bőrdarabot látott. Ez volt az a bőrönd, amelyet Hayden dolgozószobájában látott, az, amelyet oly sietve zárt be, amikor Lottie belépett a helyiségbe. Bármi volt is a tartalma, a férfi nem volt hajlandó a személyzet gondjaira bízni, vagy kitenni az elemeknek a hintó tetején. 73

Lottie, azon tűnődve, vajon mi lehetett ilyen értékes egy olyan ember számára, aki arról volt híres, hogy oly kevés dolog áll közel a szívéhez, kikukkantott az ablakon. Hayden könnyedén ügetve jóval a hintó előtt járt, széles válla megfeszült a szélben. Márpedig nem fog engedni a kísértésnek, mondta magában eltökélten, az ölében összefonva kesztyűs kezét. Most már úri dáma, őrgrófné. És egy őrgrófné soha nem alacsonyodna le odáig, hogy szimatoljon, nem számít, milyen csábító a rejtély, amely kínálja magát. – Az erény önmagában hordja jutalmát. Az erény ön magában hordja jutalmát – motyogta magában. Talán ha elég gyakran ismételgeti Miss Terwilliger kedvenc mondását, el is hiszi. Mintegy próbára téve Lottie elszántságát, egy napsugár áthatolt a felhőkön, beragyogott a hintó ajtaján, s hívogató aranycsillogássá változtatta a réz fényét. Lottie beleharapott az ajkába, és halkan felnyögött. Ha most ő lett volna Percival, a Szent Grál sem tűnhetett volna csábítóbbnak. A meglepett macskát a mellette lévő ülésre dobva Lottie négykézlábra ereszkedett a hintó padlóján. Mohón megragadta a kis ládát, és kihúzta rejtekhelyéről. Végighúzta a kezét a csíkos tetőn, de felületes vizsgálatnál nem kellett több, hogy megállapítsa, zárva van. Tekintve, hogy komoly tapasztalatra tett szert azon a téren, hogyan jusson be olyan helyekre, ahová nem lett volna szabad, Lottie egyszerűen kihúzta az egyik kalaptűjét, és elkezdett vele a záron dolgozni. Annyira belefeledkezett a feladatba, hogy észre sem vette, hogy a jármű zötykölődése abbamaradt és kinyílt a hintó ajtaja, amíg közvetlenül mögötte valaki jellegzetesen férfias éllel meg nem köszörülte a torkát. Lottie megdermedt. Teljesen tudatában volt annak, hogy újdonsült férje szabadon élvezheti hátsójának látványát. Hálával adózva terjedelmes szoknyáinak gyorsan meglökte a ládát, visszacsúsztatva ezzel az ülés alá. Felemelte a tűt, és a válla fölött rámosolygott Haydenre. – Leejtettem a kalaptűmet. De megtaláltam. – Még szerencse – mondta a férfi vontatottan a Lottie fején tornyosuló színes szalagokat és virágokat szemlélve. – Pótolhatatlan veszteség lenne, ha elhagyná ezt a kalapot. Mielőtt bármi mást mondhatott volna, elvonta a figyelmét egy vörös macska, amely úgy terpeszkedett az ülésen, mint egy kövér, kocsikázó pasa. 74

Összevont szemöldökkel vizsgálgatta a macskát. – Felettébb különös. Megesküdtem volna, hogy fekete volt a macskája. Miközben Lottie felkelt, hogy leüljön a szemközti ülésre, vállat vont: – Biztosan a fény csapta be. Ha fekete lenne, miért neveztem volna el Ribizlinek, nem igaz? – Ribizlinek? – Hayden szeme még jobban összeszűkült. – Azt hittem, Kandúr Bandinak hívják. – Így is van – vágta rá Lottie azon nyomban. – Kandúr Bandi Ribizli. A macska hosszasan, ábrándosan kinyújtózott, ám túl kövérnek és lustának látszott ahhoz, hogy valaha is hírhedt kandúr lett volna. Hayden nagyot sóhajtva benyúlt a gallérja alá, hogy megdörzsölje a tarkóját. – Megálltunk egy vendégfogadónál, hogy fogatot cseréljünk. Arra gondoltam, talán jólesne egy kis frissítő. – A Lottie melletti ülést elfoglaló kosár felé biccentett, s gonosz fény csillant meg a szemében. – De természetesen csak akkor, ha nincs kedve megosztani velem az ebédjét. – Á, dehogy! – kapott az ajtó után Lottie. – Elteszem teára. Cookie csak egy személyre csomagolt. Lottie elfogadta a férfi feléje nyújtott kezét, és még kesztyűn keresztül és érezte annak melegét, ahogy kiszállt a hintóból. Már majdnem a fogadó ajtajánál járt, amikor észrevette, hogy a férfi nem tart vele. – Ön nem jön? – fordult vissza. Hayden elgondolkodva még mindig a hintó belsejét kémlelte. – Nem, nem hinném. Azt hiszem, elment az étvágyam. Amikor Lottie kis idő múlva azzal a szándékkal tért vissza a hintóhoz, hogy kicsempészi a kosarat arra a rövid időre, amíg Hayden az istállóban van elfoglalva, mind a kosár, mind Ribizli pontosan ott volt, ahol hagyta. A láda azonban eltűnt. Lottie megpróbált nem gondolni az előtte álló éjszakára. De amikor az alkony árnyai rávetültek a sövényekre, levendula és szürke színnel vonva be az elsuhanó réteket, nem tehetett úgy többé, mintha az a nap vagy az ő ártatlansága örökké tartana. Amikor megérkeznek a vendégfogadóba, ahol megszállnak éjszakára, azt várják majd tőle, hogy felkeresse férje ágyát, ahogy előtte számtalan feleség tette. 75

Azzal, hogy előreküldte a személyzetet, a férje gondoskodott róla, hogy zavartalanul kettesben maradhassanak. Nem lesz inas, aki elkészítse Lottie fürdőjét, nem lesz komorna, aki segítsen neki levetkőzni. Lehet, hogy a férje azt tervezi, ő maga gondoskodik ezekről a dolgokról. Lottie-nak nem volt nehéz elképzelni, ahogy kibújtatja hurkaikból a gyöngygombokat, amelyek ruhája felső részét szegélyezik, majd széthúzza az anyagot, hogy felfedje alsóingének finom csipkéjét, mellének hamvas domborulatát. De az is lehet, hogy megvárja, amíg lefekszik, eloltja a gyertyát, és akkor jön el hozzá a sötétség leple alatt. Talán felhúzza a hálóruháját a derekáig – gyengéden, ha türelmes, durván, ha nem az – aztán pedig rámászik… és… Lottie Diana és Laura alapos okítása ellenére is képtelen volt egészen az elkerülhetetlen végkifejletig elképzelni a jelenetet. Amikor elmondták neki, hogy sokkal kevésbé fájdalmas és sokkal élvezetesebb, ha a férje veszi a fáradságot, hogy felizgassa őt, Lottie szellemesen megjegyezte, hogy akkor inkább Haydennel kellene lefolytatniuk ezt a beszélgetést, nem pedig vele. A nagynénje és a nővére kötelességének érezte, hogy figyelmeztessék, hallottak már olyan férfiakról, akik meglehetősen primitíven szerelmeskednek. Férfiakról, akik csak rámásznak a feleségükre, belényomulnak, mint egy elszabadult kos az akolban, aztán lehengerednek róla, és már horkolnak is. Érthető okokból ezek a feleségek kellemetlen kötelességnek tekintik a hitvesi ágyat, amit megadással tűrnek, de nem élveznek. Számos tanáccsal látták el Lottie-t arra az esetre, ha kiderülne, hogy Hayden ilyen férfi: hogyan kérje meg, hogy legyen gyengédebb, hogyan ajánlja fel neki az élvezetet, hogy ezzel kihízelegje, hogy a férfi is élvezetet okozzon neki viszonzásul. Egész sor megdöbbentő, mégis tagadhatatlanul csábító kép táncolt Lottie képzeletében, amibe belefájdult a feje. Megdörzsölte a homlokát, és azon tűnődött, hogyan véshetne mindent az emlékezetébe, amit mondtak neki. Talán jegyzetelnie kellett volna. Azt viszont gond nélkül vissza tudta idézni, hogy Hayden széles ujjai milyen mesterien simogatták a tarkóját, hogy a nyelve hogyan tapadt meleg mézként szétnyitott ajkára, majd hogyan surrant be a szájába. Már– már jobban félt attól, hogy a férjének nem lesz szüksége az ő okítására. Hogy pontosan tudni fogja, milyen bűnös dolgokat kell tennie, és milyen 76

puha, titkos helyeket kell megérintenie, hogy olyan helyre juttassa el Lottie-t, ahol semmit nem tud majd megtagadni tőle. Lottie-t kirázta a hideg, és szorosabban a válla köré húzta pelerinjét. Most már teljes sötétség borult a tájra, és a hintó semmi jelét nem mutatta annak, hogy megállna. Miután a hold felkúszott az égre, elhagytak egy fogadót, majd még egyet, hívogató fényük olyan gyorsan veszett bele újra az éjszakába, ahogyan kiemelkedett belőle. Bár Lottie eltökélte, hogy éber marad, az ölében heverésző macska álmosító dorombolása és a hintó egyenletes zötykölődése elhozta számára az álom nélküli alvást. Amikor az Égerfa fogadó hívogató fényei ragyogva előtűntek a fák közül, Hayden kelletlenül intett a lovasoknak és a kocsisnak. Semmi másra sem vágyott jobban, mint hogy a végkimerülésig hajszolja magát, de a lovak jobb sorsot érdemeltek. A hintó begördült az otthonos kis fogadó udvarára, majd megállt. A fogadó lovászai, kidörzsölve az álmot a szemükből, kivánszorogtak az istállóból, hogy kifogják a lovakat. Hayden odadobta egyiküknek saját lovának kantárát, majd leszállt. Alig tudta megállni, hogy hangosan fel ne nyögjön, ahogy elmerevedett izmai elnyelték a földre érkezés által okozott ütést. Meg sem várva, hogy a kocsis lekecmeregjen a bakról és kinyissa a hintó ajtaját, Hayden elszántan elindult a fogadó felé, hogy szállást szerezzen arra a kis időre, ami az éjszakából még hátra volt. A kocsis zavartan megköszörülte a torkát: – Uram! Amikor Hayden megfordult, látta, hogy a férfi a hintó nyitott ajtaja mellett álldogál. Abból, hogy kínos gonddal tanulmányozta cipője orrát, Hayden észbe kapott, óvatosan odament a járműhöz, és bekukkantott. Lottie az egyik plüssülésben feküdt összegömbölyödve, kalapja félrecsúszott, a szája pedig szétnyílt, ahogy édesdeden hortyogott, és egy kis szürke szőrcsomó fehér szakállal és zoknival fészkelte be magát könyökhajlatába. Hayden nem jött zavarba. Az alvó kiscicára pillantott, de tekintete hamarosan lejjebb vándorolt. Lottie utazóruhájának szoknyája felcsúszott, felfedve izgató, harisnyakötővel rögzített selyemharisnyáját és csipkeszegélyű bugyogóját. Haydennek, megérezve a nyers vágy hullámát az 77

ágyékában, be kellett vallania, hogy abbéli próbálkozása, hogy a végsőkig kifárassza magát, gyászosan megbukott. Ellovagolhatna a pokolba és viszsza, egy ilyen látvány akkor sem hagyná hidegen. Lottie-t viszont teljesen sikerült kimerítenie. A hintó pislákoló lámpája még jobban kihangsúlyozta a szeme alatti sötét karikákat. Hayden elkáromkodta magát a bajusza alatt. Több érdeklődést mutatott a lovai, mint a saját felesége iránt. Észre kellett volna vennie, hogy az eszeveszett tempónak, amit diktált, végül meglesz a böjtje. Bár bőrének harmatos pírját és álla alá hajtott kezét elnézve Lottie olyan volt, mint egy kislány, finoman domborodó mellének ritmikus emelkedése és süllyedése emlékeztette Haydent, hogy már nem gyerek. Valódi nő. És most már az övé. Megmerevedett, eltűnődve, vajon honnan ez az árulkodó gondolat. Ha a Justine– nel töltött hét év alatt megtanult valamit, hát az az volt, hogy senki sem birtokolhat igazán egy másik emberi lényt. Minél jobban próbál ugyanis ragaszkodni valakihez az ember, annál nagyobb a veszteség. – Felébresszem, uram? Hayden lehúzta Lottie pelerinjének szélét, és majdnem megfeledkezett a mellette ácsorgó kocsisról. Az lenne a legokosabb. Hagyni, hogy ez az ember felébressze, míg ő lefoglalja a szállásukat. – Arra nem lesz szükség – hallotta saját hangját. Odaadta a kiscicát a kocsisnak, és már nyúlt is, hogy karjába vegye a feleségét.

78

7. fejezet Amikor először megpillantottam erődítményét, ráébredtem, hogy magához a pokol urához mentem feleségül…

Miközben Hayden keresztülcipelte Lottie-t a fogadó társalgóján, a lány odabújt a mellkasához, és a nyaka köré fonta a karját. A fogadósné, aki már hálóruhát és hálósapkát öltött, előresietett, hogy meggyújtsa a tüzet a legszebb szobájukban. Az alatt az idő alatt a férje sugárzó arccal ecsetelte Haydennek, hogy nem minden éjszaka van ám része abban a megtiszteltetésben, hogy egy úriembernek és hitvesének adhat szállást. Az asszony már az ajtóban várta őket gyertyával a kezében, amikor Hayden felért a lépcső tetejére. Odacsúsztatott neki egy kövér bankjegyet, hogy reggelig biztosan ne háborgassa őket senki, mire az asszony fenékig érő, hamvas fehér hajfonatát meghazudtoló, lefegyverzően kislányos kacsintással magukra hagyta őket. Hayden berúgta az ajtót, majd lehúzta Lottie fejéről a kalapot, és gyengéden közös ágyukra fektette. Akár csak az egész fogadó, a Lottie alatt elterülő takaró is kopott volt, de tiszta. Lottie egy sóhajjal belesüppedt a tollmatracba, de nem engedte el Hayden nyakát, amíg az gyengéden hátra nem nyúlt, és le nem fejtette magáról felesége karját. Lottie egy fintorral beletemette arcát a párnába, és motyogott valamit valami tortácskákról meg Kandúr Bandiról, mindezt anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. Hayden hátrált egy lépést, és aggódva szemügyre vette ruházatát. Lehet, hogy mégsem kellett volna olyan elhamarkodottan elküldenie a fogadósnét. Nem mintha nem ismerte volna ki magát a nők ruházatát alkotó csipkék, gombok, szalagok és selymek világában. Elég szép számmal szabadította meg tőlük viselőiket, mielőtt Justine bűvöletébe esett. 79

Aggodalmait elhessegetve levette Lottie– ról rövid, szőrmepelerinjét és finom cipőjét, majd egyesével átbújtatta utazóruhájának gyöngygombjait az apró hurkokon. Amikor benyúlt az alsóinge alá, hogy meglazítsa fűzőjének szorongató zsinórját, eszébe ötlött, hogy minden joga megvan hozzá, hogy ezt tegye. Akkor miért érzi mégis úgy magát, mint egy kéjsóvár gazember? Lottie harciassága ellenére oly kicsinek tűnt Haydenhöz képest. A lány sebezhetősége felkeltette benne azt a régóta szunnyadó vágyat, hogy oltalmazhasson valakit. Próbálta oltalmazni Justine– t is. De kudarcot vallott. A tenyere oldalával hozzáért Lottie bársonyos mellének finom dombjához. Pillantása a lány arcára rebbent. Amikor megszabadította a bálnacsont merevítőktől, a lány ajka hálás sóhajjal szétvált. Hayden szája viszont kiszáradt. Eszébe jutott, milyen édes tud lenni az az ajak. Milyen gyengéd és puha az érintése! Újra meg akarta ízlelni, belemártani a nyelvét az érett korallszínű szirmok közé, hogy lopjon egy kortyintást a nektárból. Hiszen nem is lett volna az lopás, emlékeztette magát komoran. Minden joga megvolt hozzá, hogy a lány csókját követelje, sőt akár jóval többet is. Most nem volt itt vigyázó szemű gyámja, hogy bármiben megakadályozza, ha úgy döntene, hogy becsúsztatja a kezét utazóruhájának szoknyája alá, és megkeresi a szűk rést a bugyogóján. Nem voltak itt a rágalmazó újságírók, hogy elítéljék, amiért rést üt nem csak a selymen, hanem a lány törékeny testén is, amíg izgató ujjai még annál is édesebb nektárt csalogatnak elő belőle, mint amit a szája nyújthat, amíg a pihegése nyögéssé nem mélyül, és combja hívogatóan szét nem nyílik. Nem voltak itt a pletykafészkek, hogy szóbeszédet terjesszenek és hazugságokat suttogjanak róla, amiért felhúzza a lány szoknyáját a derekáig, és befedi örömökre éhes testét a sajátjával. Inkább a szeretőjévé kellett volna tennie, mintsem hogy feleségül vegye. Ha ezt tette volna, nem állna fenn annak a veszélye, hogy a nő turkálhasson a múltjában és a szívében. Hayden a legnagyobb bolondnak tartva magát előrehajolt, amíg az ajka érintette Lottie lágy, sima bőrét. Lottie az oldalára fordult, és elégedetten elmosolyodott. Sterling talán ma is megengedi, hogy dél utánig aludjon, vagy legalábbis addig, amíg Coo80

kie be nem csörtet a szobába egy tálca forró kaláccsal és egy kancsó kakaóval. Mélyebbre vackolta magát a párnába, és remélte, hogy visszatérhet álmai elmosódott csodaországába. Távolról derengett neki, hogy erős karok felemelték, mintha súlytalan lenne, hogy egy erős mellkas ringatta az arcát, hogy meleg ajak érintette gyönyörűséges gyengédséggel először a homlokát, majd nyitott ajkát. Hirtelen kinyílt a szeme. Az ismeretlen ablak torz üvegén opálos fénynyel áradt be a hajnal fénye. A hevenyészett sugarak csíkosra festették a falakat, és gerendákat rajzoltak a bevakolt mennyezetre. Bármelyik fogadóban bárhol lehetett London és Cornwall között. Az volt az utolsó emléke, hogy kábult álomba ringatta a hintó rugózása. Kipislogta szeméből a kábultságot, és megpróbálta elkülöníteni az álmot a valóságtól. Szinte esküdni mert volna, hogy azok az erős karok a férje karjai voltak. De Hayden akár a kocsist vagy az egyik istállófiút is utasíthatta, hogy hajtsák végre azt a terhes feladatot. Mélyet sóhajtott. Mirtuszillat lengte be a bőrét. Ez a férfi illata volt. Köréje fonódva. Részegítően. Magának követelve a lányt. Lottie lassan megfordult, és összeszorította az ajkát, nehogy felsikoltson, ha egy zilált fekete fejet pillant meg maga mellett a párnán. De az ágy hideg és üres volt mellette. Egyedül volt. Felült, és a tenyerébe temette az arcát a megkönnyebbülés és a megaláztatás között tépelődve. Átaludta a saját nászéjszakáját, és ezzel szégyenletesen hagyta kárba veszni Laura és Diana minden kincset érő jó tanácsát. Micsoda bárgyú tökfejnek tarthatja most a férje! Na és a csók? Az álom volt, vagy emlék? Ahogy ujja hegyével megérintette az ajkát, egy még riasztóbb gondolat futott át a fején. Mi van, ha nem csak az éjszakát aludta át? Kétségbeesetten szétnézett maga körül. A feldúlt ágynemű semmit sem jelentett. Mindig is nyugtalanul aludt, szerette álmában ide– oda dobálni a lábát és a karját, viharvert tengerré változtatva ezáltal az ágyát. Lassan felemelte a takaró szélét, és bekukkantott alá. Bár a ruhája, a cipője és a fűzője eltűnt, rajta volt az alsóinge, a bugyogója és a harisnyája. – Nem is tudom eldönteni, mi a sértőbb – dörmögte egy hang, amely éppoly selymes volt, mint amilyen rekedtes –, hogy azt hiszi rólam, kihasználnék egy alvó nőt, vagy hogy nem emlékszik rá, hogy megtettem. 81

Lottie első ösztönös gondolata az volt, hogy a fejére húzza a takarót. Mégis kényszerítene magát, hogy leengedje. Hayden a nyitott ajtóban állt az ajtófélfának támaszkodva. Rá jellemző megátalkotottsággal pont ezt a pillanatot választotta, hogy úgy nézzen ki, mintha egy férfidivat– üzlet kirakatából lépett volna elő. Bár nem lehetett volna összetéveszteni a piperkőc Sir Neddel, takarosan megkötött nyakkendőt és vasalt mellényt viselt. Barna nadrág ölelte keskeny csípőjét. Az arca frissen volt borotválva, a haját pedig, még mindig nedvesen, hátrasimította a homlokából. Hirtelen jött jól öltözöttsége még kínosabbá tette a lány meztelenségét. Lottie beleborzongott abba, hogy a férfi milyen pontosan kitalálta a gondolatait, a mellére szorította a takarót, és haja kóctengerén keresztül felnézett rá. – Úgy látom, eltűnt a ruhám. Csak megbizonyosodtam róla, hogy nem vesztettem– e el valami értékesebbet is. – Tegnap éjjel teljesen kimerült, úgyhogy megkértem a fogadósnét, szabadítsa meg a ruháitól. – A bőrtámlás fotel felé biccentett, amely a sarokban állt egy kopott takaróval letakarva. – Én ott aludtam. Lottie összerezzent. Az a fotel minden bizonnyal gyötrelmesen kényelmetlen volt, főleg egy nyeregben eltöltött nap után. – Szóval ön volt az, aki idecipelt? Hayden bólintott. – Szerencsére már jóval elmúlt éjfél, és csak néhány csavargó tartózkodott a társalgóban. Mire a hír elérne Londonba, már azt suttognák, hogy még a nászéjszaka előtt megfojtottam a feleségemet. Lottie hunyorogva nézett rá, de nem tudta megállapítani, hogy a férfi belőle vagy saját magából űzött– e gúnyt. Még mindig nem válaszolt minden kérdésére. Lehet, hogy nem rabolná el egy alvó nő ártatlanságát, de csókot vajon lopna– e tőle? Vagy ajkának izgató érintése az ő szétnyitott ajkán csupán álom volt? Hayden kiegyenesedett. – Ha gondolja, felküldöm az egyik szolgálót, hogy segítsen az öltözködésben. Arra gondoltam, talán szeretne a társalgóban reggelizni. – Felhúzta az egyik szemöldökét. – Hacsak nem abból a kosárból szeretne inkább elfogyasztani valamit, amit Cookie csomagolt be önnek. – A kosárból? A kosár! Ó ne, megfeledkeztem a kosárról! – Lottie mit sem törődve hiányos öltözékével ledobta magáról a takarót. 82

Hayden, aki most először mutatta jelét riadalomnak, két hosszú lépéssel átszelte a szobát, és ráterítette a lányra a takarót. – Semmi pánik! Ribizli, Kandúr Bandi és elbűvölő ifjú barátnőjük a konyhában van, és mind egy tányér friss tejszínt lefetyelnek. – Ó! – Lottie zavartan pislogva visszatelepedett az ágyba, és felhúzta a térdét a melléhez. – Azt hiszem, hamarabb is beavathattam volna, de féltem, hogy ki nem állhatja a macskákat. – Badarság – mondta a férfi határozottan. – Imádom a macskákat. Belőlük készül a legpuhább, legkiválóbb minőségű kesztyű. Lottie felsóhajtott. A férfi már félúton volt az ajtó felé, amikor a lány rájött, hogy ő, Lottie a gúny tárgya. Legalábbis ez alkalommal. Feltérdelt. – Most biztosan azt hiszi, hogy rettenetes, hálátlan nőszemély vagyok. Még meg sem köszöntem rendesen, hogy feleségül vett és megkegyelmezett Sterlingnek. – Nem is kell – válaszolta a férfi anélkül, hogy megfordult volna. – Már nem hiszek a párbajozásban. Eszem ágában sem volt elfogadni a sógora kihívását. Miközben a meghökkent Lottie visszahanyatlott a párnákra, Hayden becsukta maga mögött az ajtót, magára hagyva a nőt egy újabb, megoldásra váró rejtéllyel. Még egy óra sem telt el azóta, hogy ismét úton voltak Cornwall felé, amikor hideg esőfüggöny ereszkedett rájuk a szürke égből. Lottie a hintó egyik ablakát kinyitva üdvözölte az esőcseppeket, ahogy az arcát verték. Most Hayden kénytelen lesz megosztani vele a hintót és a valódi okát annak, hogy feleségül vette. Lehetséges, hogy csakugyan táplál iránta valamiféle érzelmeket? Hogy nem sajnálatból vagy kötelességből vette feleségül, hanem az iránta érzett szenvedély miatt? Amikor Hayden megállította a lovát, Lottie magában felujjongott. De a férfi csak annyi időre állt meg, hogy kivegyen valamit a nyeregtáskájából. Ahogy kirázta a terjedelmes hajtásokat, és magára terítette, Lottie látta, hogy egy vízhatlan köpeny, amelyet úgy alakítottak ki, hogy még a legkegyetlenebb időjárással szemben is megvédje viselőjét. Bár a feje fedetlenül maradt, Hayden egyszerűen kirázta a vizet a hajából, és tovább lovagolt. 83

Úgy tűnt, a férje szívesebben lovagol a hideg, zuhogó esőben, mint hogy eltöltsön néhány rövidke órát az ő társaságában. Lottie visszasüllyedt az ülésbe, és azt kívánta, bárcsak ráfoghatná az esőre mardosó könnyeit! Aznap késő délután Lottie arra ébredt nyugtalan szunyókálásából, hogy a könnyű és hajlékony Ribizli elterült az ölében. Kandúr Bandi és a szürke– fekete cica, Mirabella összegömbölyödve feküdt a szemközti ülésen. Most, hogy már nem kellett rejtegetnie őket, mint valami csempészárut, a macskák élvezték a hintó száguldását. Bár abbamaradt az eső kopogása a hintó tetején, a felhők nem tűntek el az égről. Mivel lehangoltnak és rosszkedvűnek érezte magát, Lottie az ülésre tette a szundikáló macskát, és előrehajolt, hogy kinyissa az ablakot. Még a lélegzete is elállt. Nyoma sem volt a rétek, sövények és kőkerítések szabályos mintázatának – olyan idegenné vált a táj, mint a hold ragyás felszíne. A szél az egyhangú ingoványban szétszóródott kövek körül kavarogva úgy üvöltött keresztül a lengedező fűtengeren és mocsáron, akár egy szellemkórus. Olyan volt, mintha ezt a helyet soha nem érintené a tavasz csókja, mintha örök álmot aludna a téli égbolt alatt. Mégis épp ez a kietlenség volt az, ami valamiféle zord szépséget, egyfajta izgalmas vadságot kölcsönzött a tájnak, amivel Lottie még soha nem találkozott London rendezett terein vagy Hertfordshire dimbes– dombos vidékén. Felvillanyozódva beletartotta arcát a szélbe. Nem volt nehéz megérteni, hogyan lett Cornwall annyi legenda színhelye. Szinte látta maga előtt Cormorant, az óriást, amint úgy lépked át a hatalmas, függőlegesen felállított köveken, mintha kavicsok lennének, óriási bunkósbottal a kezében és Óriásölő Jackkel a nyomában. A szél a fülébe hozta a kardok csörgését, amikor Artúr király utoljára találkozott a csatamezőn törvénytelen fiával, Mordreddel. És az ott vajon egy, a mocsár fölött átúszó felhő árnyéka, vagy egy sereg gonosz kis kobold, akik kiözönlenek egy ősi sírhalomból, hogy utazókra vadásszanak, akikre ráijeszthetnek, vagy gyerekekre, akiket elrabolhatnak? Megpillantotta Haydent, aki jóval a hintó és a többi lovas előtt haladt. Bárcsak ott ügethetne mellette lóháton, ahelyett hogy be van zárva ebbe a 84

hintóba! A tenger illata csiklandozta meg az orrát, és ez volt az a pillanat, amikor először pillantotta meg az oaklwylde– i kastélyt. Az első benyomása az volt róla, hogy egy sötét, szürke kőrakás összehányva az ég kietlen háttérfüggönye előtt. A hátuk mögött elterülő mocsárral és az előttük tornyosodó sziklákkal csakugyan olyan volt, mintha a világ végére érkeztek volna. Hayden visszafordította a lovát, erős combja szilárdan tartotta a ló lágyékát. Ahogy sötét haját cibálta a szél, ő maga is épp annyira e táj részének tűnt, mint a határtalan égbolt és a háborgó tenger. Ha ez a hely a világ vége, hát ő az ura és parancsolója. Csakúgy, mint Lottie– é. A hintó éles kanyart véve ráhajtott a házhoz vezető hosszú, ívelt útra, amely durva kövekből volt kirakva. Amikor Lottie az égre emelte a tekintetét, új otthona tűnt fel a szeme előtt. Hayden volt e ház ura, ő pedig nemsokára az úrnője lesz. Az Erzsébet korabeli kastély terjedelmes oldalszárnyaival és középső kastélyával még Sterling szemével nézve is pompás épület volt. Bár tornyos oromtetejét rengeteg téglakémény tarkította, csak néhány füstgomolyag kúszott az ég felé, hogy ott összekeveredjen a felhőkkel. Mivel nem volt napfény, amit visszatükrözhettek volna, a félig lehúzott redőnyös, osztott ablakok szemének gazdag sora homályos unottsággal csillogott. Úgy tűnt, a ház nem is annyira kihalt, mint inkább ugyanaz a sötét mágia által sújtva szunyókál, mint a megsebzett ég és a szélfútta mocsár. Lottie-t kirázta a hideg, és azon tűnődött, szokott– e egyáltalán sütni a nap ezen a helyen. Amikor a hintó zötykölődve megállt, kitárult a ház főbejárata, és kivonult rajta vagy két tucat szolgáló, kötelességtudóan elfoglalva helyüket a lépcső alján, hogy üdvözöljék gazdájukat és annak újdonsült feleségét. Lottie eltűnődött a személyzeten. Egy ekkora háznak legalább ötvenfős személyzettel kellett volna büszkélkednie. A szégyenlősséget soha nem lehetett Lottie gyengeségei közé sorolni, most hirtelen mégsem akaródzott neki kiszakadni a hintó barátságos védelméből. Egy dolog volt feleségül menni egy őrgrófhoz, és egész más elfoglalni a helyét e ház úrnőjeként. Ráérősen biztonságba helyezte a macskákat a kosarukban, kisimította szoknyája ráncait, kiegyenesítette a kalapját. Vé85

gül kinyílt a hintó ajtaja. De nem a kocsis vagy az egyik inas nyújtotta felé hívogatóan a kezét, hanem maga Hayden. Bátor mosolyt erőltetve az arcára Lottie megfogta a férfi kezét, és lement a hintó lépcsőjén. A csapongva verdeső szél, amely fellebbentette a cselédek kötényét, arra kényszerítette Lottie-t, hogy a másik kezével megfogja a kalapját. Ahogy közeledtek a ház felé, Hayden gondterhelt arccal fürkészte a személyzet sorait. Gyér számukon kívül Lottie mindent rendben talált. Az előkelő komornyiktól és a magas, cingár kulcsárnőtől, akinek a kulcscsomó ott lógott a derekán, a libériás inasokig és a piruló, almaarcú szobalányokig akármelyik vidéki nemesi birtok személyzete lehetett volna. – Isten hozta itthon, uram – zendített rá a komornyik előrelépve. – A poggyászokat szállító kocsi már megérkezett és lepakoltatott. – Nagyon jó, Giles – motyogta Hayden, bár az arcán ülő kifejezés egy szemernyit sem vesztett zordságából. Néhány fiatal cselédlány leplezetlen kíváncsisággal bámulta Lottie-t. Hayden minden bizonnyal utasította a poggyászokkal utazó szolgákat, hogy készítsék fel a személyzet többi tagját felesége érkezésére. Vagy mégsem? Mielőtt megtörténhetett volna a hivatalos bemutatás, egy vaskos, napbarnított, tyúkanyószerű asszonyság fordult be sebesen a ház sarkánál. Érkezése közel sem keltett volna olyan feltűnést, ha nem vonszolt volna magával egy körülbelül tízéves ifjú hölgyet… a fülénél fogva. Hayden megdermedt, Lottie pedig nem győzött álmélkodni. A szolgálók mind egyenesen előrenéztek, mintha ez teljesen természetes, hétköznapi esemény lett volna. Bár a kislány arcizmai sértődött dactól megfeszültek, még egy tiltakozó nyikkanást sem hallatott, ahogy fogvatartója odavonult vele a személyzet elé, és megállt pontosan Hayden előtt. Az asszony a lány vállára tette vaskos kezét, nehogy megszökhessen. A kislány magas, de fájdalmasan sovány volt, vonásai határozottak, amelyek majd egy napon talán szembeötlőek lesznek. Barna hajzuhataga volt rajta a legfeltűnőbb, amely úgy keretezte az arcát, mint egy elvadult sövény. Lottie keze fésűért és szalagért viszketett, bár egy gereblye és egy darab kötél valószínűleg jobb szolgálatot tett volna. Ha Cookie ott lett volna, ragaszkodott volna hozzá, hogy gyömbérkenyérből és szilvapudingból 86

álló diétára fogják a gyereket, és ha kell, akár meg is tömjék, hogy felhizlalják. Bár látszott, hogy figyelemre méltó erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a kislányt szalonképessé tegyék, az egyik harisnyája így is lecsúszott a bokájáig. Kék kötényruhája gyűrött és fűfoltos volt, a hozzá illő szalag pedig félig lecsúszott a hátán, amitől a haja az arcába lógott. Volt valami furcsán ismerős az arcában. Volt abban valami, ahogy makacs állát tartotta, ahogy az aggodalom kiült ibolyakék szemébe, ahogy dacos szája felfelé húzódott… Lottie elhessegette a gondolatot. A rendetlenségéből ítélve biztosan az egyik cseléd lánya, vagy talán egy árva, akit a közeli faluból fogadtak be. Alkalomadtán Sterling is befogadott egy– egy lelencet, kosztot, kvártélyt és neveltetést biztosítva nekik, amíg elég idős nem lett, hogy elfoglalja helyét a személyzet hierarchiájában. Az asszony tekintete úgy sugárzott Haydenre, mintha barna szemének vidám csillogásával valahogy ellensúlyozni tudná a gyermek nyűgösségét. – Isten hozta idehaza, Hayden gazda! Örülünk, hogy megint itthon van. Remélem, mindent elintézett az útja során, amit akart! – Szeplős orrát ráncolva Lottie– ra villantotta a mosolyát. Bár az asszony közvetlensége váratlanul érte Lottie-t, nem bírta ki, hogy ne viszonozza kedves mosolyát. – De még mennyire, Martha! – válaszolta Hayden, összetéveszthetetlen iróniával a hangjában. – Még több mindent is, mint amit akartam – Azt látjuk – fakadt ki a kislány dacosan kirázva a haját a szeméből. – Szóval ki ez? Az új nevelőnőm? Még mielőtt Lottie válaszolhatott volna erre az érthetetlen kérdésre, Hayden bevonta a könyökhajlatába Lottie kesztyűbe bújtatott kezét. – Nem, Allegra. Ő az új anyukád.

87

8. fejezet A felesége vajon azért tért vissza rothadó sírjából, hogy elijesszen… vagy hogy figyelmeztessen?

Lottie képtelen lett volna megmondani, kit döbbentett meg jobban Hayden bejelentése – őt vagy a kislányt. Egy rémült pillanatig csak bámulták egymást, majd Hayden felé fordították hitetlenkedő tekintetüket. Lottie próbálta elhúzni a kezét, de a férfi erősen tartotta, s az arca mindvégig kifürkészhetetlen maradt. Értetlen susmus kezdődött a személyzet soraiban. Nyilván nem a lánya volt az egyetlen, akit váratlanul ért Hayden nősülésének híre. Az egyik cseléd még kuncogni is mert, mire a kulcsárnő élesen lepisszegte. Az aszszony gyilkos pillantása még egy vízesést is befagyasztott volna. Hayden, feltűnően kerülve Lottie tekintetét, így szólt: – Lottie, szeretném bemutatni a lányomat, Allegrát. – A lányát?! – fakadt ki Lottie, aki túlságosan meg volt döbbenve ahhoz, hogy tapintatos legyen. – Szó sem volt róla, hogy van egy lánya! Abban a pillanatban, ahogy kiszaladtak a száján a szavak, Lottie máris azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná őket! Bár nem hitte, hogy ez lehetséges, a lány arca még komorabbá vált. – Miért is említette volna? Hiszen jobban szeret úgy tenni, mintha nem lenne. Hayden annyira összeszorította a száját, hogy végül olyan lett, mintha a kislány tükörképe lett volna. – Te is tudod, hogy ez nem igaz, Allegra. Csak nem akarlak feleslegesen kitenni a nyilvánosságnak. – Mert attól fél, hogy kínos helyzetbe hozom – vágott vissza Allegra. – Nem. Azért, mert attól félek, hogy téged akar majd valaki kínos helyzetbe hozni – replikázott az apja. 88

Lottie szeretett volna közbeavatkozni, még mielőtt a szóváltás veszekedéssé fajulna. – Nos, Allegra, nem szabad ilyen mérgesnek lennie az apjára, amiért nem tájékoztatott minket egymás létezéséről. Ha a… jegyességünk nem lett volna olyan rövid, lett volna időm, hogy leporoljam az almanachomat. – Lottie belemélyesztve a körmét Hayden karjába, sugárzó arccal felnézett rá. – Ugye csak nem akarta elrontani a meglepetést, kedvesem? Allegra összefonta csontos karját, amitől még jobban hasonlított az apjára. – Gyűlölöm a meglepetéseket. – Nos, ifjú hölgy, nem hiszem, hogy ez teljesen igaz – mondta Hayden ellágyult arccal. Bár akármelyik inast megkérhette volna a feladatra, ő maga baktatott vissza a hintóhoz, és nyitotta ki a hátsó poggyásztartót. A mély csomagtartó láda legtetején ott hevert a rejtélyes kis bőrönd, amely az első pillanattól fogva csábította Lottie-t, ahogy meglátta. Amíg Allegra bizalmatlan érdektelenséggel figyelte, ahogy apja visszatér, Lottie oldalát majd’ kifúrta a kíváncsiság. Hayden parancsára az egyik inas előlépett, hogy megfogja a dobozt, amíg a férfi előhúzott egy kis aranykulcsocskát a mellényzsebéből, és beleillesztette a zárba. Lottie és a személyzet a nyakukat nyújtogatták, miközben felnyitotta a tetejét, Allegra elé tárva a tartalmát. Lottie nem tudta elnyomni elragadtatott sóhaját. A bársonybélésben levágott fej helyett ugyanis ott csücsült az egyik legpompásabb baba, amit Lottie valaha látott. Pamutból készült, levendulaszínű ruhácskát viselt, amelyet ágas– bogas rózsaszín virágok díszítettek, hozzá selyemharisnyát és egy pár finom cipellőt. Dús fekete haja fényes loknikban omlott a vállára. Mesterember faragta és festette finom vonásait. Mosoly játszadozott rózsás ajkán, míg ibolyakék szeme pajkosan csillogott pompás szempillája alatt. Lottie tekintete lassan hol a babára, hol Allegrára vándorolt. Hayden nyilvánvalóan pénzt és fáradságot nem kímélve megbízott valakit, hogy készítse el lánya miniatűr mását – nem annak a kisgyermeknek a mását, aki most volt, hanem azét a nőét, akivé egy nap majd cseperedik. Hayden olyan feszülten várt Allegra válaszára, hogy Lottie megesküdött volna, hogy még levegőt sem vett. Allegra viszont csak bámulta a láda 89

tartalmát megfejthetetlen arckifejezéssel. A csend odáig fajult, hogy Lottie nem bírta tovább elviselni. – Micsoda elképesztő mestermű! – kiáltotta Allegrára mosolyogva, miközben kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a baba arcát. – Szerintem épp úgy néz ki, mint ön! – Ne legyen ostoba! – mondta a lány megvető pillantást mérve rá. – Egyáltalán nem hasonlít rám. Ez gyönyörű. Ezekkel a szavakkal kiszabadította magát Martha szorításából, és elrohant, sötét haja csak úgy lobogott utána. Ez alkalommal senki nem próbálta megállítani. A szolgálók vagy a cipőjüket tanulmányozták, vagy egyenesen meredtek maguk elé. Hayden nem kevésbé kifejezéstelen arccal nézte, ahogy a kislány eltűnik a ház mögött. Bár Lottie nem tudta volna megmondani, honnan vette a bátorságot, mindenesetre vigasztalóan megszorította férje karját. – Ne vegye a szívére, amit mondott, uram. Én magam is igen koraérett gyerek voltam. – Még most is az – válaszolta a férfi lecsapva a fedelet, és belenyomta a dobozt felesége kezébe. Mielőtt Lottie reagálhatott volna, sarkon fordult, és hosszú léptekkel bement a házba. – Ne is törődjön a gazdával! – mondta Martha Lottie– nak, miközben felfelé lépkedett a háromemeletes kastély széles, kanyargó lépcsőjén. – Már kisfiú korában is előfordult, hogy elragadta az indulat, és olyankor olyasmit mondott, amit nem gondolt komolyan. – Már kisfiú korában is ismerte? – kérdezte Lottie végighúzva ujjait a vas mellvéden. – Ismertem hát. Én voltam a dajkája, tetszik tudni. Az övé, előtte meg az apjáé. Isten nyugosztalja – tette hozzá az asszony, keresztet vetve dús keblén. – Egyedüli gyermekeként és örököseként Hayden gazda volt a papája szeme fénye. Gyakran megfordult a fejemben, hogy tulajdonképpen kész szerencse, hogy az apja és az anyja is meghalt nem sokkal azelőtt, hogy a fejébe vette, hogy feleségül veszi azt a léha francia kisasszonyt. A botrány valószínűleg úgyis elvitte volna őket. 90

„Kinek lenne ez szerencse?” – tűnődött magában Lottie az asszonyra sandítva. Haydennek biztosan nem, mert így egyedül kellett szembenéznie a társadalom gáncsoskodásaival. Úgy tűnt, Martnának nem volt lelkiismeret– furdalása, amiért átvette a kulcsárnő szerepét. Hiszen az ő kötelessége lett volna például a lakrészébe vezetni az ifjú feleséget, miután a férje teljesen magára hagyta. Bár az öregasszony megfakult barna hajába ősz csíkok vegyültek, a korához képest tele volt energiával. Még akkor is úgy tűnt, mintha sürögne– forogna, amikor egy helyben állt. Mivel ő diktálta a tempót, Lottie-nak nem volt ideje bámészkodásra, miközben haladtak a galériák és folyosók kacskaringós útvesztőjében. Nem volt ideje, hogy szemügyre vegye a gazdagon faragott, mahagónipárkányokat vagy a megfakult arcképeket, amelyek fenyegetően néztek le rá a lépcsőfordulókban. Még az őket követő inas is kénytelen volt szedni a lábát, ha tartani akarta velük a tempót, különben egyedül maradt volna az Allegra babáját rejtő dobozzal és egy kosárnyi ingerült macskával. – Allegra az apja természetét örökölte? – érdeklődött Lottie. Martha felhorkant: – Meg az anyjáét, attól tartok. Bár van, aki szívesen fogadná a hírt, senki nem merné azt állítani, hogy elcserélt gyerek. Egy hosszú folyosó végén az asszony szélesre tárt egy ajtót, Lottie elé tárva egy utazóládákkal, kalapdobozokkal, bőröndökkel és egyéb válogatott holmikkal telezsúfolt szobát, amelyben alig maradt hely, hogy bemenjen. Tyúkanyóként kotkodácsolva Martha helyet csinált széles csípőjével. – Pont ettől féltem. Amikor a kocsi megérkezett a csomagokkal, Mrs. Cavendish, a házvezetőnő ebbe a szobába küldette fel a holmiját, mert ez van legközelebb a tanulószobához. Csengetek a szobalányoknak, és máris átvitetem az őrgrófné lakrészébe. – No és hol található az a lakrész? – Természetesen az őrgrófé mellett – pislogott rá Martha. Lottie körbenézett a szobában. Ami keveset látott a fehérre festett vas ágykeretből, leselejtezett bútorokból és kopott borostyánmintás tapétából, az vigasztaló hasonlóságot mutatott azzal a szobával, amiben Hertfordshire– ben lakott együtt a nővérével, még mielőtt Sterling mindnyájukat beleültette a luxusba. 91

– Arra nem lesz szükség, Martha – mondta határozottan. – Azt hiszem, ez a szoba éppen megfelel nekem. Most az asszonyon volt a sor, hogy Lottie– ra sandítson. – Rendben van, asszonyom – mondta lassan. – Akkor felküldetek Mrs. Cavendishsel néhány szobalányt, hogy segítsenek kipakolni. – Arra sem lesz szükség – utasította el Lottie. Nem hitte, hogy friss úrnői büszkesége kiállna az idegenek kuncogó kutakodását. – Hozzá vagyok szokva, hogy gondoskodjak magamról – füllentette. – Egyedül is nagyszerűen boldogulok. – Ahogy óhajtja, asszonyom. – Bár csipetnyi szemrehányás sötétítette el Martha mogyoróbarna szemét, kötelességtudóan távozott, kihessegetve az inast maga előtt. Három órával később, amikor az égbolt szürkéről feketére változott, és a szétfoszló felhők közül kikukucskálva megjelent a szégyenlős hold is, Lottie még mindig úgy volt, ahogy állítása szerint lenni szeretett volna – egyedül. Az egyik utazóládán gubbasztott, amit még ki sem csomagolt, legelegánsabb estélyi ruhája volt rajta, és várta, hogy vacsorázni hívják. Miután a macskák rövid ideig hancúroztak egy kis tetőkertben, amelyet Lottie a folyosó másik végén fedezett fel, Ribizli kisajátított magának egy bolyhos párnát, Kandúr Bandi pedig Mirabellával a nyomában felfedezőútra indult a csomagok labirintusában. A kismacska még mindig olyan fiatal volt, hogy csak kétféle mozgásra volt képes – vagy ugrándozott, vagy rohangált. Mivel az volt a legfőbb szórakozása, hogy mindenkinek a lábára ráugrott, aki gyanútlanul arra sétált, és elszaggatta a harisnyáját, Lottie felhúzva tartotta a lábát, és feltette az egyik láda vaspántjára. Kisimította habselyem szoknyájának ráncait. Már háromszor öltözött át – ami nem volt kis teljesítmény a szobalány segítsége nélkül. De ahhoz túl büszke volt, hogy segítségért csengessen, miután korábban visszautasította Martha ajánlatát. Végül egy szögletes kivágású, bő aljú estélyi ruhánál állapodott meg, amely ugyanolyan színű volt, mint a szeme. Bár egy egész hajtűkészletbe és vég nélküli szitkozódásba került, ami miatt jámbor édesapja biztosan forgott a sírjában, végül sikerült tűrhető kontyba csavarnia fürtjeit, csupán néhány makacs tincset hagyva szabadon, hogy az arcába bukjon. 92

Pirospozsgásra csipkedte az arcát, eltökélve, hogy amikor a férje újra megpillantja, tetőtől talpig úgy fog kinézni, ahogy egy ilyen ház úrnőjéhez illik. Hamarosan láthatja, hogy nem koravén gyerekkel van dolga, hanem egy nővel kell számolnia. Megkordult a gyomra. Megnézte a nyakában viselt vékony aranyláncon függő órát. Minden bizonnyal van hatásosabb módja is annak, hogy az ember megszabaduljon egy nemkívánatos feleségtől, mint hogy halálra éheztesse. Állát a kezébe ejtve lelki szemei előtt megjelent Laura és Sterling döbbent arca, amikor megkapják a csomagot, ami nem mást rejt, mint az ő megfakult csontjait és férje részvétnyilvánító levelét. Tekintve, hogy életének eddigi húsz esztendejében nem szívesen hagyott ki egyetlenegy étkezést sem, biztosan tudni fogják, hogy gyilkosság történt. Kopogás hallatszott az ajtón, s ez annyira megijesztette Lottie-t, hogy majdnem hanyatt esett a ládáról. Odarohant az ajtóhoz, majd megállt, hogy lelassítsa lélegzetét és végigsimítsa a haját, mielőtt kinyitja, mivel nem akarta elárulni izgatottságát az inasnak, akit felküldtek, hogy kísérje a vacsorához. Végső soron neki semmi oka nem volt az idegeskedésre. Haydennek kellett volna szégyenkezve lehajtania a fejét, miután se szó, se beszéd faképnél hagyta. Kinyitotta az ajtót. De nem inas állt az ajtóban, hanem egy vörös hajú, szeplős képű, fiatal szobalány, aki egy étellel megrakott tálcát tartott a kezében, és bocsánatkérően mosolygott. – Miss Martha úgy gondolta, talán megéhezett az úton, asszonyom. – Ez igazán nagyon kedves tőle – vette át Lottie a tálcát halványan elmosolyodva. A lány körbeszaladt a szobában, meggyújtott néhány hosszú méhviasz gyertyát, és felszította a tüzet a kandallóban. Felajánlotta, hogy segít Lottie-nak átöltözni a lefekvéshez, de Lottie visszautasította, így nemsokára megint magára maradt. Úgy tűnt, a férje tökéletesen beérte annyival, hogy utasított egy cselédet, hogy gondoskodjon róla. Lehet, hogy valahol a kastélyban, egy elegánsan berendezett étkezőszalonban, ő és lánya éppen pazar vacsorájukat fogyasztják. Nem hagyva, hogy a férfi elrontsa az étvágyát, Lottie mohón hozzálátott az evéshez, felfalva a frissen sült kenyeret és a kiadós bablevest. Martha volt olyan figyelmes, hogy még a macskáknak is küldött egy jókora adag füstölt halat és csirkeaprólékot. Az a szívtelen férje legalább 93

még nem adott arra parancsot, hogy az istállóba száműzzék őket. Vagy hogy hívassák a szabóját, hogy méretet vegyen három pár új kesztyűhöz. Miután Lottie megvacsorázott, leengedte a haját és leráncigálta magáról az estélyi ruhát, gondatlanul leszakítva róla a drága, finom velenceicsipke– szegélyt. Egymás után feltúrta az összes utazóládát, míg végül megtalálta azt, amelyikben a hálóruhái voltak. A tetején egy olyan darab feküdt, amelyet még sohasem látott. Ahogy a gyertyafény felé fordította, a habselyem vízesésként omlott keresztül az ujjai között, érzéki örömöt okozva a simogatásával. Olyan ruhadarab volt, amelyet egy, és csakis egy célra szánhattak – egy férfi és egy nő közötti szenvedély fellobbantására. Lottie-t magával ragadta a magány érzése, és arcához nyomta a ruhát. Szinte látta maga előtt, ahogy Laura és Diana óvatosan belehajtogatják a hálóinget a ládájába minden, Lottie jövőjére vonatkozó reményükkel és álmukkal együtt. A láda aljára tuszkolta a ruhadarabot, és előhalászta a legrégebbi, legrongyosabb hálóruháit. Az ismerős anyag átölelte, miközben egy kivételével elfújta a gyertyákat, és bemászott a hideg, idegen ágyba. Míg Ribizli és Kandúr Bandi a lábánál gömbölyödött össze, addig Mirabella a fejéhez kucorodott, és belefeledkezett másik kedvenc időtöltésébe – Lottie hajának rágcsálásába. A kiscica még olyan pici volt, hogy Lottie néha attól félt, ráfekszik és agyonnyomja; ugyanakkor olyan bosszantó, hogy néha meg attól, hogy nem. Lottie ott feküdt, és bámulta a tűz fényének falra vetülő, reszkető árnyait. A szél gyászosan süvített az ablakok előtt az íves ablaktáblákat tépázva. Tekintete a csukott ajtóra tévedt. Mi van, ha Hayden nem is hanyagolja el őt, csak arra vár, hogy a ház népe elaludjon? Lehet, hogy ezért tagadta meg magától Lottie ágyát a múlt éjjel a fogadóban. Lehet, hogy meg akarta várni, amíg megérkeznek saját tengerparti birodalmába, ahol az ő szava és akarata a törvény. Most, hogy végre megszabadult a társadalmi kötöttségektől, talán ebben a pillanatban is épp Lottie szobája felé tart, azzal a szándékkal, hogy a magáévá tegye. Lottie beleborzongott a gondolatba, amelytől egyszerre fagyott meg és forrósodott fel az ereiben a vér. Most először tudatosult benne, mennyire ki van szolgáltatva a férjének. Most nem volt ott Laura, hogy figyelmeztesse a veszélyre, nem volt ott George, hogy a megmentésére si94

essen, és nem volt ott Sterling, hogy megvédje saját magától. Egyedül saját magára hagyatkozhatott. Az oldalára huppant, összeszorította a szemét, és kétségbeesetten kívánta, bár el tudna aludni! Hosszú időn át feküdt, hallgatva a ház nyikorgását és sóhajtozását maga körül. Már épp kezdett elszundítani, amikor egy túlvilági, panaszos hangtól felriadva felült. Egy hosszú pillanatig nem hallott mást, csak saját, fülében dübörgő szívverését. De aztán újra hallotta a kísérteties kiáltást, amely ez alkalommal olyan haraggal volt tele, hogy nem lehetett a széllel összetéveszteni. Mintha egy másik, sokkal ártatlanabb életből Lottie a saját hangját hallotta volna: Volt egy rövid cikk valamelyik pletykalapban, azt hiszem, a Tatlerben arról, hogy a felesége szelleme még mindig kísért az oakwylde– i kastélyban, és halott szeretőjét siratja. A félelemtől vacogó foggal a fejére húzta a takarót. Bár Lottie majdnem egész életében róluk olvasott és írt, mégsem volt egészen biztos benne, hisz– e a szellemekben. Egészen eddig a pillanatig. Mert azt nem tudta elképzelni, hogy ez a gyászos hang emberi torokból jöhet. Úgy érezte, egy örökkévalóságig lapult a takaró alatt, amikor a szégyen kezdett felülkerekedni rettegésén. Ez a viselkedés nem épp arra a rettenthetetlen hősnőre vall, akinek mindig is tartotta magát. Ha ez most egyik kedvenc regénye vagy akár egyik saját története volna, a bátor, ifjú hősnő biztosan nem állná meg, hogy fel ne vegye a gyertyatartót, és felfedezőútra induljon a homályba burkolózó kastély vészjósló árnyai között. Akaratának utolsó morzsáját is összeszedve ledobta magáról a takarót, és kidugta jéghideg lábát a padlóra. Harrietnek biztosan inába szállna a bátorsága a gondolattól, hogy hús– vér szellemekkel találkozhat, vagyis hús– vér nélküliekkel, de őt, Oakleigh őrgrófnét keményebb fából faragták. Hayden fantomként bolyongott az oaklwylde– i kastély kihalt folyosóin. Már órákkal azelőtt teljesen besötétedett. Mostanra a legmerészebb szolgálók is biztonságosan elbarikádozták magukat bezárt ajtajaik mögött saját lakrészükben. Reggelig nem találkozik senkivel – legalábbis élő emberrel nem. 95

Máris azon tűnődött, vajon miféle őrültség kerekedett fölül rajta, hogy ilyen helyre hozta a feleségét. Ott kellett volna hagynia Mayfairben, a bérelt házban, ahol biztonságban és félelem nélkül élhetett volna tovább családja körében. Nem ők lettek volna az első házaspár az előkelő társaságban, akik külön házat tartanak fenn. Vagy külön ágyat. Martha szeme rosszallóan villogott, miközben közölte vele, hogy Lottie visszautasította az őrgrófnénak szánt pazar lakosztályt, és inkább a szerény, tanulószoba melletti hálószobát választotta. Amikor Hayden utasítást adott, hogy vigyenek fel kiadós vacsorát felesége szobájába, és gondoskodjanak néhány válogatott falatról a macskák számára is, már– már azt hitte, hogy az öreg dada szembe fog szegülni vele. Mégis mit várt tőle Martha? Hogy kiéheztesse a feleségét? Vagy hogy ő maga vonuljon át a keleti szárnyba, és a hajánál fogva ráncigálja be Lottie-t a ház urának szobájába? Lehet, hogy Martha nem vette észre, de Lottie nagyon is jó helyen volt ott, ahol volt. Távol a ház nyugati szárnyától. És távol tőle. Ám a csábítás ettől nem lett kisebb. Lehet, hogy Lottie szobája hallótávolságon kívül esett a nyugati szárnytól, de hallótávolságon kívül esett a személyzeti szárnytól is. Ha annyira akarta, átmehetett volna hozzá, és nyugodt szívvel elszórakozhatott volna vele anélkül, hogy bárki, akár a mindig szemfüles Martha is tudomást szerezhet róla. Hayden megdörzsölte a homlokát, így próbálva kiűzni a gondolatok által felidézett képeket a fejéből. Képeket, amint Lottie hófehér combja öszszefonódik az övével, amint csillogó aranyfürtjei szétterülnek a párnán, amint érzéki ajka szétnyílik a gyönyörteli zihálástól. Képzelgéseihez csak olajat öntött a tűzre, hogy nászéjszakája java részében nézte, ahogy felesége aludt, csodálva a zabolatlanságot, amivel a takarót rugdosta és átvetette egyik rugalmas combját a párnán, mintha az a szeretője lett volna. Haydennek csekély önuralma legapróbb morzsáját is össze kellett szednie, hogy ne húzza le róla a takarót, és ne csusszanjon be a párna helyére. Az a tudat sem könnyítette meg szent elhatározását, hogy egyesek szerint mind joga, mind kötelessége lett volna együtt hálni a feleségével. De neki nyomasztóbb kötelességei voltak, emlékeztette magát, ahogy hosszú léptei lelassultak Allegra szobája előtt. Vékony fénysáv szűrődött 96

ki az ajtó alól. Leányát egészen kicsi gyerekkora óta rémálmok kínozták. Hayden elrendelte, hogy mindig égjen egy lámpa a hálószobájában arra az esetre, ha felébredne éjszaka. Valaha a lánya talán hozzá rohant volna. Valaha talán őt kérte volna, hogy űzze el a szörnyeket. De az még azelőtt volt, hogy maga Hayden is azzá vált volna. Ujjaival megérintette a polírozott tölgyet. Annyira szerette volna hinni, hogy kislánya nyugodtan fekszik az ágyában új babájával a karjában. De a gyerek visszautasította az ajándékát, és vele együtt minden vigaszt, amit a játék nyújthatott volna. Jó pár percig hallgatózott az ajtó előtt, de még egy nyugtalan nyöszörgést sem hallott. Épp akkor törte darabokra a ház alvó csendjét az első vad jajgatás, amikor eltökélten elfordult, hogy megkeresse saját ágyának hűvös kényelmét. Hayden megdermedt, és tarkóján felállt a szőr. Csak a képzelete játszott vele, vagy ez az üvöltés tényleg hangosabb volt, mint máskor? Fájdalmasabb? Dühösebb? Vagy a Londonban eltöltött két hét alatt kiélesedtek volna az érzékei? S ettől minden idegszála még érzékenyebbé vált a veszteség és a fájdalom finom árnyalataira? Amikor elhangzott a második kiáltás, már a szeme sem rebbent. Mivel pontosan tudta, hogy legyenek bármenynyire megrázóak is azok a kísérteties kiáltások, a legrosszabb még hátra van. Valaki zongorázott. Lottie léptei lelassultak, ahogy a távoli dallam lassan, vissza– visszatérően, édesen bekúszott a néma csendbe. Először nem tudta hová tenni a darabot, de aztán felismerte, hogy Beethoven egyik szonátájának első tételét hallja, azét, amelyet a mester halála után Holdfény szonátaként kezdtek emlegetni. A dal gyönyörű volt, mégis mintha valami kimondhatatlan veszteséget gyászolt volna. Lottie érezte, hogy elszorul a torka. Egy öntudatlan pillanatig úgy rémlett, mintha fel sem kelt volna az ágyból, mintha nem is indult volna a szellem keresésére, hanem valamiféle álomba merült volna. Olyan álomba, amelyben átok ült rajta, ezért örökre az oakwylde– i kastély magányos folyosóin kell bolyongania, s azon az egyetlen reszkető gyertyalángon és azon a kísérteties dallamon kívül nem volt semmi, ami vezesse. A hívogató dalt követve leosont a kanyargós lépcsőn a földszintre. Egyetlen kiáltást sem hallott, amióta remegő ujjakkal szorongatva gyertyatartóját kisurrant a hálószobájából. Átszaladt a holdfényes előcsarnokon, és jobbra fordult, majd jó néhány percig barangolt, mígnem széles folyosón 97

találta magát, amelynek mindkét oldalán csukott ajtók sorakoztak. Megállt, és félrehajtott fejjel hallgatózott. Úgy tűnt, a panaszos hangjegyek egyszerre jönnek mindenhonnan és sehonnan. Tenyerét védelmezőn a csöpögő gyertya lángja elé tartva végigment a folyosón, és minden következő ajtónál szerencsét próbált. Érintésére mindegyik könnyedén kinyílt, és sötét, csendes szobák tárultak fel előtte. Épp akkor ért a folyosó távolabbi végén levő dupla ajtóhoz, amikor a tétel elérkezett szenvedélyes crescendójá– hoz. Ahogy ujjai a réz ajtógomb köré fonódtak, a zene hirtelen elhallgatott. Lottie hátravetette a fejét. A csend sötét lyukat vágott az éjszaka fátylába, semmi mást nem hagyva maga után, csak saját lélegzetének szaggatott zihálását. Lassan a kilincs után nyúlt, és visszatartott lélegzettel elfordította. De a gomb megakadt. Erősen megrázta. Semmi. Az ajtó zárva volt. Lottie nekidőlt, és azon morfondírozott, hogy ha csakugyan olyan bátor, mint amilyennek mindig is képzelte magát, most csalódottságot, nem pedig megkönnyebbülést kellene éreznie. Beszívta első mély lélegzetét, és csak akkor vette észre, hogy a levegőt megtölti az éjszaka virágzó jázmin nehéz, émelyítő illata. Hűvös fuvallat söpört végig a folyosón, amely kioltva Lottie gyertyájának lángját, teljes sötétséget font köréje. Félt egyedül a sötétben. De még rosszabb lett volna, ha nem lett volna egyedül. Érezte, hogy valaki ólálkodik mögötte, valaki, akinek jelenléte vad és veszélyes. Mély morgás hallatszott az árnyékból: – Az isten verje meg! Miért nem tud ottmaradni, ahová való? A gyertyatartó csörömpölve landolt a padlón, amikor két kéz megragadta Lottie-t, és durván az ajtóhoz szegezve megfordította.

98

9. fejezet Ha túl akartam élni az árulását, a saját kezembe kellett vennem a sorsomat…

A kezekben, amelyek megragadták, nem volt semmi kísérteties. Nyers meleget sugározva mélyedtek a vállába, amelytől Lottie karja libabőrösebb lett, mint a jeges fuvallattól. Eltartott egy kábult pillanatig, amíg rájött, hogy mégsem maradt teljes sötétségben. A holdfény halvány hálót szőtt a színes, legyező alakú üvegablakra, amely magasan, a dupla ajtó fölött volt beépítve a falba. De amíg a szeme hozzászokott a félhomályhoz, ez a fény csak arra volt elég, hogy visszatükröződjön férje szemének vad csillogásában. Lottie úgy látta, Hayden abban a pillanatban tényleg képes lett volna ölni. Az orrlyukai minden egyes szaggatott lélegzetvételnél kitágultak, hullámzó mellkasa pedig meg– megérintette az övét. A térde Lottie combja közé hajlott, lehetetlenné téve a menekülést, sőt a küzdelmet is. Amikor a férfi tekintete lesiklott remegő ajkára, csak annyira volt képes, hogy ernyedten a karjába vesse magát, és várja, hogy megcsókolja vagy megölje. A józanság lassan visszatért Hayden szemébe, elűzve onnét az őrültség árnyékát. – Ön az? – mondta érdesen, a fejét csóválva. Amikor lehajolt, hogy ajkát Lottie nyakához érintse, a lány, képtelen lévén ellenállni, csak félrefordította a fejét. A férfi az orrával végigsimította nyakának bársonyos bőrét, s közben úgy szívta magába őt, akár egy csődör, amely azt a kancát szagolgatja, amelyet meghágni készül. – Ezt nem értem. Miért viseli azt az átkozott parfümöt? Lottie megcsóválta a fejét, és az ő lélegzete is felgyorsult. Úgy tűnt, a férfi elszívja előle az összes levegőt a folyosón. Azonban ahelyett, hogy eltolta volna magától, áruló ujjai belekapaszkodtak inge első részébe, még közelebb húzva a férfit magához. 99

– Milyen parfümöt? Egyáltalán nem viselek semmilyen illatot. Hayden hirtelen elengedte, és hátralépett. Valamilyen oknál fogva Lottie még kiszolgáltatottabbnak érezte magát most, hogy már nem érintette. A férfi bizonytalanul a homlokára csapott. – Mit csinál itt? – tudakolta rekedten. – Miért nincs ágyban, ahogy kellene? Lottie azt gondolta, talán nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy emlékeztesse, tulajdonképpen az ő, Hayden ágyában kellene lennie. – Ágyban voltam. De hogy tudnék aludni ezektől a félelmetes hangoktól? Még a holtakat is felébreszti. Abban a pillanatban megbánta a szavait, ahogy kimondta őket, de már nem lehetett visszaszívni. Bár azt hitte, lehetetlen, Hayden arca még zárkózottabb lett. – Nem tudom, miről beszél. – Dehogynem tudja! Biztosan hallotta. A kiáltást. – A mögöttük levő súlyos ajtó felé intett. – Aztán pedig valaki úgy zongorázott ott bent, mintha megszakadt volna a szíve. – Semmit sem hallottam – mondta Hayden határozottan, és rá sem pillantott az ajtóra. – Na és a jázmin? Nem tagadhatja, hogy érezte a jázmin illatát. A férfi vállat vont. – Korábban biztosan itt ment el az egyik szobalány, miután szedett néhány szál virágot a kertben. Egyszerűen összetévesztettem az illatát az önével. Lottie nem vesztegette az időt arra, hogy emlékeztesse, ezen a kopár és szeles vidéken júniusig valószínűleg nem is virágzik a jázmin, ha virágzik egyáltalán. – Felteszem, a kiáltás, amit hallottam, csak a szél volt, amint recsegve végigsüvített a kéményen. – Van jobb magyarázata? – kérdezte a férfi szemében nyílt kihívással. Lottie megnedvesítette kiszáradt ajkát a nyelve hegyével, majd kibökte: – Azt hittem, esetleg szellem. Hayden egy hosszú pillanatig csak bámult rá, majd felhorkant: – Ne legyen ostoba liba! Azzal a sok ostobasággal szemben, ami azért jelenik meg a pletykalapokban, hogy el tudják adni azt a nyomorult szemetet, szellemek nem léteznek. Mégis mit hitt? – kérdezte. – Hogy a halott fe100

leségem visszatért a sírból, hogy figyelmeztesse önt, meneküljön el innen, amíg lehet? – Nem tudom. Mondja meg ön! Féltékenységi rohamai voltak? – Ahogy Lottie szemügyre vette a férfi vastag szemöldökének és borostás állának primitív szépségét, nehéz volt elhinni, hogy bármelyik nő ne lett volna féltékeny egy ilyen férfira. – Amikor valami nem úgy történt, ahogy ő szerette volna – válaszolta Hayden halkan –, Justine– nek mindenféle rohamai voltak. Lottie elszégyellve magát a férfi őszinteségétől, még most is vadul dobogó szívére szorította a kezét. – Nem is a szellem ijesztett halálra, hanem ön. – Azzal még úgysem vádoltak soha, hogy ezzel a módszerrel öltem volna meg valakit. Kétlem, hogy a családja ezt szórakoztatónak találná, de biztos vagyok benne, hogy a pletykagyárosokra újszerűen hatna. – Nekidőlt a falnak, és gúnyosan nézett Lottie– ra sötét szempillái alól. – Na és mondja csak, Carlotta, ha csakugyan halálra ijesztettem volna, visszajönne kísérteni? Lottie egy pillanatra fontolóra vette a kérdést, majd bólintott. – Minden bizonnyal igen. De nem kószálnék sóhajtozva és jajgatva fel– alá, és nem is játszanék szép darabokat a zongorán. Én egy teáskanna alját püfölném, és torkom szakadtából elénekelném valamelyik ír ballada, mondjuk a „Könnyűvérű az én babám” című összes versszakát. A válasza nevetést csalt ki a férfiból. Nyílt mosolya átformálta az arcát, elmélyítve a kisfiús ráncokat a szeme körül és elővarázsolva a szeszélyes gödröcskét az arcára. Ahogy alaposan szemügyre vette Lottie-t, szemének sóvárgó melege hirtelen ráébresztette a lányt saját külsejére. Haydennek megvolt az a ritka adottsága, hogy a lehető legelőnytelenebb helyzetekben lássa. Ahhoz képest, hogy Lottie a lehető legkifinomultabbnak akart mutatkozni előtte, amikor legközelebb szemtől szembe találkoznak, most itt állt rongyos, pamut hálóingében, mezítláb, a haja pedig kislányosan a vállára omlott. De a férfi nem úgy nézett rá, mint egy kislányra, hanem úgy, mint egy nőre. – Szégyellhetne magát – dorgálta meg. – Ma ez a második alkalom, hogy orvul meglepetést okoz nekem.

101

Hayden mosolya elhalványult, s ettől Lottie-nak hiányérzete támadt. A férfi felemelt egy finom vázát egy márványlapos asztalkáról, és azt kezdte forgatni a kezében. – Ha megüzenhettem volna a házasságunk hírét, megtettem volna. De nem mertem megkockáztatni, hogy Allegra egy szolgálótól tudja meg, hogy megnősültem. Még az érkezésünk előtt megszökött volna. – Úgy beszélt, mintha ez gyakran előfordult volna. – Na és nekem miért nem mesélt róla? Attól félt, hogy én is megszöktem volna? – Miért, megszökött volna? – Nem is tudom – válaszolta a lány őszintén. – De azt tudom, hogy valószínűleg kicsit méltóságteljesebben kezeltem volna a helyzetet, ha figyelmeztetett volna, hogy nem csak feleség leszek, hanem anya is. – Ne feledje, hogy amikor találkoztunk, én egyiket sem akartam. Amire azonban Lottie visszaemlékezett, az az a pillanat volt Mayfairben, amikor a férfi megfordult, hogy megnézze őt magának a tűz fényénél. Bármit is akart, abban a pillanatban szinte megesküdött volna, hogy megtalálta. Ha a Mrs. McGowan által odaküldött nő néhány perccel korábban érkezett volna, mint ő, vajon rá is ugyanúgy nézett volna? Vajon két kezébe fogta volna bepúderezett arcát, és úgy csókolta volna meg kirúzsozott száját, mintha lelkének egy régen elveszett darabkáját találta volna meg, amiről addig nem is tudta, hogy hiányzik? Lottie azon merengett, vajon fog– e Hayden úgy nézni valaha még egyszer, és ő mit fog tenni, ha igen. Hayden visszatette a vázát az asztalra. – Ahogy mostanra valószínűleg már ön is kitalálta, azért utaztam Londonba, hogy nevelőnőt keressek a lányom mellé. Mostanában kezd túl kezelhetetlenné válni Martha számára. Lottie-nak kétségei voltak efelől, ahogy felidézte, az asszony milyen keményen szorította Allegra fülét. – Mindig is problémás gyerek volt, de az elmúlt néhány hónapban teljesen elviselhetetlenné vált. – Nekem úgy rémlik, mintha alkalmanként ugyanezt mondták volna rólam is – vallotta be Lottie. – El tudom képzelni – válaszolta a férfi komoran. – Van néhány remek intézmény, amely arra specializálódott, hogy elviselhetővé tegye az elviselhetetlent. Gondolt már rá, hogy iskolába küldi? 102

– Persze hogy gondoltam. – A férfi tehetetlen dühében kezével beletúrt a hajába. – Semmit sem szeretnék jobban, mint távol tudni őt ettől a helytől, ettől a háztól… – Magamtól. Hallotta Lottie olyan tisztán, mintha a férfi hangosan kimondta volna. – De egyszerűen hallani sem akar róla. Minden alkalommal, amikor szóba kerül ez a téma, olyan szörnyű hisztit rendez, hogy attól félek, kárt tesz magában. A múlt hónapban, amikor megemlítettem neki egy lucerne– i iskolát, majdnem leállt a lélegzése, és ki kellett hívni hozzá az orvost. Ezért döntöttem úgy, hogy elutazom Londonba, és a saját kezembe veszem a dolgot. – Keserű mosolyra húzódott a szája. – De hála a pletykagyárosok és a pletykalapok erőfeszítéseinek, nem sok sikerrel jártam. Végül is melyik tisztességes nő kísérne el Cornwallba egy férfit, akinek olyan a híre, mint az enyém? Lottie rábámult, és lassan megvilágosodott előtte az igazság. – Egy tisztességes nő sem, azt hiszem. Viszont egy olyan nő, akinek már úgyis odalett a tisztessége? Egy olyan nő, akinek a jó híre már így is romokban hever? Hayden válasz helyett az árnyékokat kezdte szemlélni. Egy pillanatnyi kínos csend után Lottie halkan megkérdezte: – Miért vett egyáltalán feleségül? Miért nem fogadott fel inkább? – Még gardedámmal is aligha hozhattam volna a hátamba egy hajadon ifjú hölgyet, hogy tanítsa a lányomat. – A szavaiban rejlő, rá nem jellemző gyöngédség még jobban elmélyítette azok élét. – Főleg egy olyat, akit állítólag kompromittáltam. Lottie úgy érezte, hálásnak kellene lennie a férfi őszinteségéért. Legalább véget vetett romantikus, kislányos ábrándjainak, mielőtt még nagyobb bolondot csinált volna magából, mint amekkorát eddig. Hálát adva érte, hogy mindig rá osztották a főszerepet a Mrs. Lyttelton iskolájában rendezett amatőr színdarabokban, törékeny mosolyt erőltetett az arcára. – Örömmel hallom, hogy több haszna is származik a mi kellemetlen kis házasságunkból egy nemkívánatos feleségnél. Ha most megbocsát, szeretnék visszamenni az ágyamba, mielőtt újra süvíteni kezd a szél a kéményből vagy elkezdi játszani a „Hallelúja– kórus”– t a zongorán. Ahogy el akart surranni a férfi mellett, az elkapta a karját, és visszahúzta. – Ha többet várt az egyesülésünktől, asszonyom, nagyon sajnálom. 103

Lottie finoman, de határozottan kihúzta a karját a szorításából, és fejét hátrahajtva belenézett a férje szemébe. – Ne tegye, uram! Végső soron az egyetlen dolog, amit nekem ígért, a neve volt. Mivel sem gyertya, sem kísérteties dallam nem volt, hogy vezesse, Lottienak négy próbálkozás után végre sikerült visszatalálnia a hálószobájába. Szívesen vette volna, ha egy jajgató fehér hölgy elszórakoztatja, de egy riadt kisegéren kívül senki mással nem találkozott, s az is épp olyan elveszettnek tűnt, mint amilyennek Lottie érezte magát. Most először fordult meg a fejében, milyen különös, hogy egyetlen szolgáló sem indult a rejtélyes hangok eredetének felkutatására. Talán mindnyájan teljesen süketen vagy részegen húzzák a lóbőrt, és azért nem hallják ezeket a kiáltásokat? Mire végre– valahára megtalálta a szobáját, Lottie teljesen letört. Az sem javított a hangulatán, hogy felbukott Mirabellában, majd mezítláb belerúgott az egyik kicsomagolatlan ládába. Nem volt joga hozzá, hogy dühös legyen, mondogatta magában, miközben visszakecmergett az ágyba. Hayden csak a nevét ígérte neki, nem a szívét. Kandúr Bandit simogatva nekidőlt a fejtámlának, és belebámult a hamvadó tűz lankadt lángjába. Legalább nem kell többet arra vesztegetnie az idejét, hogy lefekvéskor a nászéjszakájára készül, ami soha nem jön el. Hayden tagadhatta ugyan, hogy hisz a szellemekben, de amikor hirtelen a karjába vonta Lottie-t, és a szemében ott izzott az a borzalmas fény, csak azt bizonyította, hogy a szenvedélye soha nem lehet másé, csak halott feleségéé. Lottie soha nem lesz több a férfi számára, mint nagyra becsült nevelőnő. Miss Terwilliger ráncos arca jelent meg lelki szemei előtt. Végül ő is az idős hölgy sorsára jut? Egy dohos tanteremben kell elpazarolnia ifjúságát, míg mind a vére, mind a szenvedélye úgy kiszárad, hogy végül már az ereiben is krétapor folyik? Fülébe csengtek saját lelkes szavai, amelyeket a családjához intézett: Nem csak feleség vagy nevelőnő lehetek. Ami azt illeti, akár író is lehetnék, amiről mindig is álmodtam! Nem lenne szükségem másra, csak tintára, papírra meg egy kis kunyhóra valahol a tengerparton. 104

Lottie az új izgalom hatására felült. Hát nem sokkal vonzóbb egy tengerparti kastély egy szerény kunyhónál?! Lottie-nak még a szobában uralkodó zűrzavar ellenére sem tartott sokáig megtalálni a kis bőrmappát, amit keresett. Elszántságtól fürge mozdulatokkal papírt, tollat és egy vadonatúj üveg tintát vett elő. Miután felpiszkálta a tüzet és új gyertyát gyújtott, letelepedett a sarokban álló rózsafa íróasztalhoz, ölében a doromboló Ribizlivel. Egy percig a tollszár végét rágcsálta, majd ráfirkantotta a papír tetejére: A VÉGZET URÁNAK FELESÉGE, írta Carlotta Anne Fairleigh, méltóságteljes cikornyával fejezve be a nevét. Pillanatnyi gondolkodás után vastag vonallal áthúzta az egészet, és alá írta: A VÉGZET URÁNAK HITVESE, írta Lady Oakleigh. Ha a férje úgysem ajánlhat neki mást a nevén kívül, miért nem használja ki ezt? London összes kiadója kapva kap majd egy ilyen kézirat után. Még Miss Terwilliger sem tagadhatja többé a tehetségét. Könyörtelenül elnyomva lelkiismerete hangját, Lottie maga elé helyezett egy tiszta lapot. Nem esett nehezére képzeletéből elővarázsolni Hayden arcát abban a pillanatban, amikor nekiszegezte az ajtónak, és mind a szeme, mind a keze lángolt a szenvedélytől. Lottie tolla szárnyalt a papíron, ahogy a sorokat rótta: Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor először megpillantottam a gyilkosomat. Az arca egyszerre volt rettenetes és ellenállhatatlan, sötét szépségében tükröződött sötét lelke…

105

10. fejezet Ha ő volt a Pokol ura, én voltam a Pokol úrnője…

Másnap reggel Lottie elhatározta, hogy ha a férje nevelőnőt akar, akkor nevelőnőt kap. Megvetően félredobálva a rózsaszín puplinokat és mélykék bársonyokat, melyeket imádott, előásott egy ezüstszürke délelőtti ruhát az egyik utazóládából. Mire letépte róla a csíkos selyemövet és levagdosta a szegélyét díszítő selyemszalagokat, olyan kérlelhetetlen szürke és unalmas munkaruhát varázsolt magának, mint a cornwalli égbolt. Fájdalmasan szoros kontyba kötötte a haját, könyörtelenül eltüntetve loknijait. Egyetlen fürt sem menekülhetett. Alaposan szemügyre vette magát a forgatható állótükörben, amely az egyik sarokban kapott helyet, s szigorú vonallá szorította össze telt ajkát. Már csak egy drótkeretes szemüveg kellett volna és egy kövér, szőrös anyajegy hiányzott az álláról, és akár össze is lehetett volna téveszteni Miss Terwilligerrel. Meglehetősen korosnak tűnt – kinézett legalább huszonnégy évesnek. Amíg várta, hogy elérkezzen a reggeli ideje, feltúrta dobozait és utazóládáit. Talán nem lesz olyan idegen ez a hely, ha körülveszi magát kedvenc tárgyaival. Kiürített két utazóládát, és megtöltött egy sarokban álló diófa szekrény minden zegét– zugát, amikor egyszer csak felettébb különös érzés fogta el. Bár rengeteg regényben olvasott róla, és még a saját történetei némelyikébe is beleírta, ő maga még sohasem tapasztalta. Szó szerint bizseregni kezdett a tarkója, és karján felállt a szőr. A harisnya, amely éppen Lottie kezében volt, kicsúszott az ujjai közül, miközben lassan megfordulva azon morfondírozott, vajon Hayden első feleségével fogja– e szembetalálni magát. A lény, amely a szemébe lógó sörény és a finom orrocskáját bepiszkító kosz mögül szemlélődött az ajtóban állva, határozottan halandónak tűnt. 106

Megérezve, hogy vendégét csak egy kedves mosoly választja el attól, hogy elrohanjon, Lottie gyorsan visszafordította figyelmét az utazóládára. – Jó reggelt, Allegra! – mondta higgadtan. – Volna kedve bejönni? A szeme sarkából látta, hogy a kislány befűzetlen cipőbe dugott lábával besompolyog a szobába. Lottie hálás volt, hogy kéziratának első fejezetét, melyet nem sokkal napfelkelte előtt fejezett be, a mappája alján található titkos rekeszbe rejtette a kíváncsi szemek elől. Egy pillanatnyi kínos csend után Allegra kibökte: – Szereti az édesapámat? Lottie nem tudta megmondani, ez a kérdés miért állította meg a pakolásban. Végtére is alig ismerte a lány édesapját. Miközben azon igyekezett, hogy elfogadható választ fogalmazzon meg, Allegra a padlót rugdosta cipője orrával. – Nem hibáztatnám, ha nem szeretné. Elég kiállhatatlan. Lottie-t Mirabella mentette meg attól, hogy el kelljen döntenie, megdorgálja– e a kislányt eme kijelentéséért, vagy inkább egyetértsen vele, amikor veszett porcicaként előrontott az ágy alól. Önfeledt örömmel vetette rá magát Allegra egyik cipőfűzőjére. Lottie arra számított, hogy Allegra kényeskedve kiborul a macska miatt, mint bármelyik másik kislány tette volna, de a gyerek le sem vette a szemét arról a tárgyról, amit Lottie épp az imént halászott elő az egyik utazóládából. Lottie felemelte az ütött– kopott babát, és szeretettel mosolygott rá. – A nővérem vette nekem első londoni útja során, amikor körülbelül annyi idős lehettem, mint most ön. Laura úgy vélte, nagyon hasonlít rám. Ki hinné, hogy szegény kicsikém egyszer majdnem olyan szép volt, mint az a baba, amelyet édesapja csináltatott önnek? A baba eredetileg hosszú aranyfürtökből álló kontyot viselt, de Lottie a felét leégette egy perzselő, hajsütővasas akciója során. Arcának rózsás pírja megfakult. Alsószoknyájának fodrai rongyosak és foltosak voltak, fitos orra pedig letört. Az egyik szemén fekete selyem szemkendőt viselt. – Miután egy tragikus íjászbalesetben elvesztette a fél szemét, a bátyám, George és én kalózosat játszottunk vele – magyarázta Lottie. – Mindig a szénapadlás pallóján sétáltattuk… innen a törött orr. Allegra tovább tanulmányozta a babát elgondolkodó kifejezéssel komoly kis arcán. 107

– Nekem tetszik – mondta végül. – Játszhatok vele? Lottie megdöbbent a bátor kérés hallatán. De Allegra határozott tekintetének nem lehetett ellentmondani. Annak ellenére, amit Hayden mesélt neki Allegra hisztériás rohamairól, Lottie-nak az volt a határozott benyomása, hogy a gyerek keveset kér, és még kevesebbet vár el. Lottie, kisimítva a baba szoknyáját, kelletlenül odanyújtotta neki a játékot. – Nem hiszem, hogy több kárt tehetne benne, mint amennyit én már úgyis tettem. – Köszönöm. – Allegra egyetlen további szó nélkül a hóna alá csapta a babát, és kivonult a szobából. Amikor Lottie megérkezett a reggelihez, Hayden már a rettentő mahagóniasztal asztalfőjén várt rá, amely ahhoz is elég hosszú volt, hogy krikettmérkőzést rendezzenek fényes lapján. A Devonbrooke– ház is büszkélkedett egy hasonló asztallal, de amikor csak a család vacsorázott otthon, Sterling ragaszkodott hozzá, hogy mindenki vagy az egyik, vagy a másik végénél gyűljön össze, hogy közelebbről élvezhessék egymás társaságát és a társalgást. Amikor az egyik inas az asztal másik végén magányosan ácsorgó székhez kísérte Lottie-t, ő már látta, hogy Hayden egyiket sem kívánja közelebbről élvezni. A ház ura elég jól nevelt volt ahhoz, hogy felálljon, amikor Lottie belépett a szobába. – Jó reggel, uram – mondta a lány kurtán, miközben becsusszant a székébe. – Asszonyom – viszonozta, s félig lehunyt szemhéján keresztül szemügyre vette felesége komoly ruházatát. A székére visszaülve Hayden előhúzott egy órát a mellényzsebéből. Lottie először azt hitte, az volt a szándéka ezzel a mozdulattal, hogy őt figyelmeztesse pontatlanságára, de aztán észrevette, hogy van még egy hely az asztalnál. Pontosabban kettőjük között. Hayden alig pattintotta le az óra fedelét, már meg is jelent Allegra. A kislány a szokásos csoszogás helyett szó szerint ugrándozott. A reggelit megtisztelte azzal, hogy felhúzta az egyik szutykos harisnyáját, és elkente 108

a koszt az orráról az arcára. Halkan dudorászva nem kis erőfeszítések árán közelebb húzta az egyik nehéz széket a sajátjához, és olyan gyengéd figyelmességgel, ami általában csak az időseknek és a betegeknek jár ki, ráültette azt a valamit, amit cipelt. Hayden mogorván nézett a székre, s képtelen volt eltitkolni megdöbbenését. – Mi a fene ez az izé? – Az új babám. Mamitól kaptam. – Allegra megfordult, és sugárzó pillantást vetett Lottie– ra. A ragyogó mosoly átformálta az arcát. Egy csalóka pillanatig nem csak feltűnő volt, hanem szép is. A kis szörnyeteg. Ahogy Hayden Lottie– ra fordította a tekintetét, a lány érezte, hogy a gyomra valahova a térde környékére süllyed. – Milyen kedves a mamitól – mondta a férfi mézesmázosan, szikrázó szemmel, miközben felemelte a kávéscsészéjét, és gúnyosan Lottie felé intett vele. Tényleg nagyon nagylelkű Lottie-tól, hogy nekiad a gyerekének egy agyongyötört, agyonszeretett babát, amit dédelgethet, miközben az ő szép és drága ajándéka ott dohosodik plüss dobozkoporsójában. – Csak az egyik játékom – igyekezett Lottie a magyarázkodással. – Allegra épp akkor jött be, amikor kicsomagoltam, és megtetszett neki. A kislány rögtönzött partedlit hajtogatott a szalvétájából, és betuszkolta a baba fodros ruhácskája alá. – Mami azt mondta, a baba pont úgy néz ki, mint ő, amikor annyi idős volt, mint én. Hayden elgondolkodva tanulmányozta a baba torzonborz, megperzselt haját, törött orrát, szemkötőjét. Számtalan megpróbáltatása ellenére a baba nem vesztette el megmaradt kék szemének boldog ragyogását és rózsás ajkának mosolyát. – Én például – mondta a férfi –, még mindig szembeötlő hasonlóságot vélek felfedezni benne. Szerencséjére abban a pillanatban besietett ugyanaz a kis vörös hajú cseléd, aki felvitte Lottie vacsoráját, és behozott egy tál gőzölgő zabkását, így elállta az utat Lottie dühös pillantása elől. Miközben ettek, a feszült csendet csak Allegra dudorászása törte meg, amikor a baba szájához emel109

te a kanalat egy kis zabkását kínálva neki. Lottie egyetlen kortyintással felhajtotta a kakaóját, és azt kívánta, bárcsak mérgezett lenne! Amikor Allegra elégedett szürcsöléssel befalta az utolsó kanál zabkását is, a tekintete Hayden és Lottie között vándorolt. – Na és hogyan ismerkedtek meg? Lottie majdnem megfulladt egy falatnyi füstölt heringtől. – Azt hiszem, hagyom, hogy a mami válaszoljon erre a kérdésre. – Hayden hátradőlt a székén, és a szemében csillogó veszedelmes szikra figyelmeztette Lottie-t, hogy legalább annyira várja a választ, mint Allegra. Tudván, hogy nem vallhatja be csak úgy, hogy „bekukucskáltam édesapád ablakán, ő pedig összetévesztett egy kurtizánnal”, Lottie megtörölte a száját a szalvétájával, hogy nyerjen némi időt. – Már jóval azelőtt ismertem édesapádat, hogy találkoztunk. – Híres? – kérdezte Allegra ártatlanul pislogva. – Inkább hírhedt – motyogta Hayden, belekortyolva a kávéjába. Lottie mosolya megingathatatlan maradt. – Fogalmazzunk inkább úgy, hogy bizonyos körökben eléggé nevezetes. Ezért is akartam annyira megismerkedni vele. – És olyan, amilyennek elképzelte? – Még olyanabb. – Lottie gyilkos hízelgéstől csöpögő mosolyt villantott Haydenre. – Na és hol találkoztak? – Tulajdonképpen az első bálom alkalmával találkoztunk – adta Lottie a lány tudtára, mindent elkövetve azért, hogy ne kelljen hazudnia. – Épp az első keringő előtt. Megkönnyebbülten lazított tartásán, amikor Allegra az édesapja felé fordította mohó figyelmét. – Honnan tudta, hogy feleségül akarja venni? Még a hosszú asztal másik végéből is látszott, hogy Hayden olyan meghitt pillantást vetett Lottie– ra, akár egy simogatás. – Biztosan te is látod, annyira elbűvölt a mostohaanyukád szépsége, hogy nem volt szükségem különösebb győzködésre. Csakugyan nem is volt, gyanította Lottie. Ha nem számítjuk a párbajpisztolyt, amivel Sterling célba vette a szívét. Amint álmodozásából kizökkentette ez az égbekiáltó hazugság és annak rá gyakorolt hatása, elszakította a tekintetét a férfiétól. A jövőben jobban kell vigyáznia magára. Aki ké110

pes hazudni egy gyereknek, pláne a sajátjának, az nagyobb gazságokra is képes, mint gondolta. Óriási megkönnyebbülésére abban a pillanatban újra feltűnt a cseléd, és összeszedte a tányérokat. Allegra megtörölgette a baba száját, majd felállt. – Most, ha megbocsát nekünk, édesapám. – Feltétlenül – válaszolta Hayden hasonlóan udvariasan. Miközben Allegra távozott a vállán ringatva a babát, mintha valódi kisbaba lett volna, a cseléd annyira el volt foglalva azzal, hogy utána bámult, hogy észre sem vette, amikor a kakaó kilöttyent a csészéből Lottie ölébe. – Meggie! – mondta Hayden szemrehányóan. A lány kizökkent álmélkodásából. – Ó, asszonyom, sajnálom! – Felkapott egy szalvétát, és még mélyebben beledörzsölte a kakaót Lottie szoknyájának drága anyagába. – Nem történt semmi – nyugtatta meg Lottie a lányt, miközben megpróbálta kirángatni az ujjai közül a ragacsos szalvétát. Amikor a cseléd leszedte az asztalt és távozott, Hayden hátradőlt a székén, és kényszeredett mosoly játszadozott a szája sarkában. – Meg kell bocsátania Meggie– nek. Nincs hozzászokva, hogy a lányom bármire is engedélyt kérjen. Főleg nem tőlem. – Ha majd elkezdjük az óráinkat, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy csiszoljak a modorán. – Magasról teszek a modorára. – Hayden lecsapta a kávéscsészéjét az asztalra, meghökkentve Lottie-t az indulatosságával. – Nem azért hoztam ide, hogy mindenféle zöldséggel és ostobasággal tömje tele Allegra fejét. Azt akarom, hogy nyelveket tanítson neki, meg történelmet, földrajzot és matematikát. Azt akarom, hogy olyan tudást adjon át neki, ami akkor is hasznára válhat, ha egyedül kell boldogulnia az életben. – A társaság nagy része azt tartja az egyetlen szükséges tudásnak ahhoz, hogy valaki gazdag férjet fogjon magának, hogy kecsesen tudjon pukedlizni és rendesen ki tudja tölteni a táncrendjét – mutatott rá Lottie. – Ezek a képességek hasznavehetetlenek lesznek Allegra számára. Soha nem foglalhatja el az őt megillető helyet a társadalomban, és nem fog tudni a rangjához méltóan férjhez menni. – Keserűség élesítette meg a hangját. – Erről az édesanyja és én már jó előre gondoskodtunk. – Még hosszú idő van hátra az első báljáig. Addigra talán… 111

A férfi szánakozó tekintete belé fojtotta a szót. – Bezárhatnám ide akár az elkövetkező harminc évre is, de amikor kilépne a nagyvilágba, még mindig úgy ismernék, mint egy hidegvérű gyilkos leányát. Lottie nyelt egyet, és nem volt benne biztos, hogy a férfi a párbajra célzott– e, amelyben megölte legjobb barátját. – Én az elméjét akarom csiszolni. – Különös árnyék suhant át a férfi arcán. – Azt akarom, hogy tegye őt erőssé. Sebezhetetlenné. Emlékezve rá, hogy a gyerek micsoda ravaszságról tett tanúbizonyságot, amikor a rongyos babát dajkálta, Lottie csak ennyit motyogott: – Az biztosan nem lesz túl nehéz feladat. – Mindenképpen tudnom kell, hogy amikor én már nem leszek, Allegra tud gondoskodni magáról. Amíg én élek, nem fog hiányt szenvedni semmiben. – Lottie arcát fürkészve zöld szeme megtelt egy napsütötte tisztás melegével. – És ha segít nekem megóvni őt, asszonyom, ön sem. Lehet, hogy most olyan ígéretet tett, amit nem tud majd betartani, gondolta Lottie, miközben a férfi egy főhajtással távozott. Lottie attól félt, máris valami olyasmit akar, amit soha nem kaphat meg. Miután Lottie-nak a ház kalandos átkutatása után sem sikerült rábukkannia kis növendékére, lebotorkált az alagsorba abban a reményben, hogy valamelyik szolgáló talán tudja, hol találja Allegrát. Lelépkedett a lépcsőn, és bekanyarodott a konyhába. Ott találta Marthát és Mrs. Cavendisht, akik éppen hevesen vitatkoztak valamin. Bár sziszegő suttogásuk valószínűleg nem hallatszott el az idegesnek tűnő cselédekig, akik a sparhelt körül tüsténkedtek, Lottie-nak elég volt olyan közel lopakodni hozzájuk, hogy tudjon a szájukról olvasni. – Véleményem szerint rossz ötlet volna felfogadni azt a lányt – mondta Mrs. Cavendish. A kulcsárnő kiugró arccsontjára feszülő sápadt bőre miatt az arca mindig beesettnek tűnt. Ha tanította volna őket Mrs. Lyttelton iskolájában, Lottie és Harriet minden bizonnyal gonoszul a „Mrs. Kavernás” gúnynevet ragasztotta volna rá – Végső soron mit tudunk erről a fruskáról azonkívül, hogy ma reggel megjelent az úr ajtaja előtt, és könyörgött, hogy vegyük föl? 112

– Márpedig én akkor is amondó vagyok, nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne vegyük fel – kötötte az ebet a karóhoz Martha. – Múlt hónapban három lányt vesztettünk el, tegnap éjjel pedig kettőt. Még hajnal előtt elosontak, és még annyi időt sem vesztegettek, hogy összeszedjék a holmijukat. Ha ez így megy tovább, nyárra csak maga meg én maradunk, hogy gondoskodjunk az egész házról. – De annak a lánynak még ajánlólevele és tapasztalata sincs, és olyan vak, akár egy denevér. Amikor Giles ma reggel ajtót nyitott neki, majdnem megfojtotta a saját nyakkendőjével, mert azt hitte, hogy még mindig a kopogtató van a kezében. És látta, hogy bánik a seprűvel? Nos, több port vert föl, mint amennyit összeszedett! Amikor a kezébe nyomtam a tollseprűt, azonnal vissza is adta, mondván, hogy a tolltól és a portól tüsszögnie kell. – Elég gyorsan bele fog tanulni, ha enni akar. Ha nem, majd én beleverek némi értelmet a fejébe. Mrs. Cavendish kihúzta magát, vékony orrlyukai kitágultak. – Véleményem szerint akkor is hibát követünk el. Martha, olyan tekintettel, mintha Mrs. Cavendish fejébe is szeretne beleverni némi értelmet, felszisszent. – Akkor ez bizony olyan hiba, amit el kell követnünk. Mi egyebet tehetnénk? És ez csak rosszabb lesz most, hogy idehozta ezt a nőt a házba. Még a férfiak sem mernek kijönni a szobájukból sötétedés után. Senki nem meri megkockáztatni, hogy összefusson azzal a rettenetes… Lottie akaratán kívül minden bizonnyal keltett valami zajt, mert mindkét asszony megfordult és rámeredt. Akkor sem tűnhettek volna bűnösebbnek, ha azon kapták volna őket, hogy a főzőrum fenekére néztek. Mrs. Cavendish sietett először Lottie– hoz, közben a kulcskarika megcsörrent a derekán, vékony szája pedig szívélyes mosolyra húzódott: – Asszonyom, ön meg mit keres itt? Ha szüksége van valamire, csak csengetnie kell. – Igaza van, kedveském – lépett közelebb serényen Martha is. – Nem szabad elfelejtenie, hogy most már őrgrófné, és az öreg Martha bármikor a rendelkezésére áll. Az asszonyok közrefogták, még mielőtt Lottie levegőt vehetett volna. Szüntelenül locsogva és dorgálva kitessékelték a konyhából, időt sem hagyva neki arra, hogy eltűnődjön az új, rövidlátó cseléden, akinek csak tüsszögés és a fejébe vert értelem lesz szomorú osztályrésze a jövőben. 113

Mivel mind Martha, mind Mrs. Cavendish tagadta, hogy bármit tudnának Allegra hollétéről, Lottie elhatározta, hogy tesz egy próbát a kastély környékén. Ahogy kisurrant a főbejáraton, a metsző szél csípte az arcát és csúfosan megtépázta kasmírsálját. Nehéz volt elhinni, hogy ugyanakkor Anglia más tájain a lágy szellő virágot csalogat elő a bimbózó fákról, a késői virágzású tulipánok szirmai pedig most bújnak elő a napsütötte földből. Itt nem volt más, csak mocsár, szél, tenger és ég, azok is mintha örökös harcban álltak volna azért, hogy melyikük követelheti magáénak ezt a kietlen birodalmat. Habár Lottie-nak az volt az első gondolata, hogy rögtön visszahúzódik a házba, gyors tempóban útnak indult, miközben még mindig a kihallgatott párbeszéd járt a fejében. Hayden kijelentése ellenére nyilvánvalóan nem ő, Lottie volt az egyetlen, akit nem hagyott nyugodni a múlt éjszakai gyászos jajgatás. És nem is ez volt az első alkalom, hogy előfordult. Lottie megígérte magának, hogy ha újra megtörténik, nem fog éjnek évadján elszökni, mint azok a riadt szobalányok. Valahogy össze kell szednie a bátorságát, hogy visszamenjen arra a helyre, ahol azt a túlvilági zenét hallotta, még akkor is, ha fennáll a veszélye, hogy újra szembekerül a férjével. Miután eredménytelenül átkutatta a kihalt udvart és az elhanyagolt kertet, végül egy haldokló gyümölcsös almafáján talált Allegrára, aki a göcsörtös ágak között gubbasztott. Lottie babája a fa tövénél hevert elhagyatottan, arccal a porban. Lottie szomorú fejcsóválás közepette megtörölgette a baba csorba orrát, és óvatosan felültette, a hátát nekitámasztva a fa törzsének. – Hahó ott fent! – kiáltott fel Allegrának. – Nem jönne le, hogy beszélhessünk? A gyerek jókedve egyszeriben elszállt. – Nem, köszönöm – kiáltotta, és tovább bámulta a messzi horizontot. – Nagyon jól vagyok itt, ahol vagyok. Lottie egy pillanatig eltöprengett a hallottakon. – Rendben. Ha nem akar lejönni, majd én felmegyek. – Tanulva első báljának eseményeiből, komótosan levette a kendőjét és összecsomózta a szoknyáját a lába között hevenyészett nadrággá alakítva a ruhadarabot, mielőtt elindult volna fölfelé a fán. 114

Amikor lecsúszott harisnyával és kissé kifulladva megérkezett Allegra kakasülőjére, látta, hogy a kislány gyanakodva figyeli. – Azt hittem, egy hölgynek nem szabad fára mászni. – Egy hölgynek bármit szabad, amit csak akar – tudatta vele Lottie. Előrehajolt, és összeesküvő suttogássá halkította a hangját. – Amikor senki nem látja. Letelepedett két ág közé, az egyik oldalán a girbegurba partvonallal a másikon pedig a hullámzó mocsári fűtengerrel. Bár a szél már azelőtt elragadta előle a levegőt, hogy belélegezhette volna, még így is be kellett vallania, hogy csodálatos látvány tárul elé. Allegra továbbra is mogorván nézett rá. – Mit csinál itt? Nem az édesapámmal kellene lennie? – Az igazat megvallva épp az édesapja küldött a keresésére. Úgy gondolta, talán segíthetnék önnek a leckéiben. – Én nem veszek leckéket. Lottie a gyermek udvariatlanságától meghökkenve így szólt: – Akkor talán itt az ideje, hogy vegyen. Hoztam Londonból néhány csodálatos könyvet: Raleightől a Világ története, Linnaeustól a Philosphia Botanica, Savignytől a Római jog története a középkorban. – Nem szeretem a könyveket. Most Lottie– n volt a sor, hogy gyanakodva nézzen rá. Nem bízott senkiben, aki nem szerette a könyveket. – Ha nem szereti a könyveket, akkor még nem olvasta A wolfenbachi várkastélyt Mrs. Parsonstól. Olyan izgalmas volt, hogy miután befejeztem, egy hétig csak úgy voltam hajlandó elaludni, ha egy gyertya égett az ágyam mellett. Allegra megvetően elfintorodott. – Martha azt szokta mondani, hogy a könyv csak papír– és időpocsékolás, és hogy sokkal inkább a javamra válna, ha megtanulnék krumplit ültetni. Lottie annyira elborzadt, hogy egy másodpercig meg sem tudott szólalni. – Ha Martha olvasta volna az Éjféli harangot, A rejtélyes jelet vagy a Gyilkos szerzetest, valószínűleg nem ítélné el ilyen elhamarkodottan az összes könyvet, mondván, hogy papír– és időpocsékolás. – Lottie-nak eszébe jutott, hogy példát kellene mutatnia a gyereknek illemből, úgyhogy 115

megpróbálta féken tartani az indulatait. – Mivel nekem semmi tapasztalatom nincs a krumpliültetésben, találkozzunk ma délután tea előtt a tanulószobában, és tartsuk meg a legelső óránkat. – Nagyszerű! Nem mintha lenne választásom, igaz, mami? – Most bezzeg megsemmisítő gúnnyal ejtette ki ezt a nevet. – Én nem vagyok az anyukája, Allegra – mondta halkan Lottie –, és nem is kell úgy tennie, mintha az lennék. – Akkor miért tesz úgy, mintha kedvelne engem? – A kislány a melléhez szorította egyik felhúzott térdét, és a tenger irányába bámult. – Engem úgysem szeret senki. – Azt azért nem mondanám. Úgy tűnik, az édesapja nagyon szereti önt. – Dehogy szeret! Csak azért vesz nekem drága ajándékokat, mint az a hülye baba is, mert sajnál. Lottie a homlokát ráncolta, annyira felkavarta a gyerek hangjában csengő meggyőződés. – Ön a lánya. Mi a csudáért sajnálná? Allegra feléje fordult, és a szélben lobogó fekete sörényén keresztül ránézett. – Tud titkot tartani? – Nem – válaszolta Lottie őszintén. Allegra égnek emelte a szemét, majd újra a tengerparton éktelenkedő, csipkés sziklákat kezdte tanulmányozni. – Azért sajnál, mert az édesanyám őrült volt, és én is őrült leszek. Bár Lottie-nak kellett volna leckéket adnia a kislánynak, hirtelen ráébredt, hogy neki is van mit tanulnia a gyerektől. Nem volt teljesen meglepve, amikor megtudta, hogy Hayden felesége elmebajban szenvedett. Hiszen csak egy őrült nő szarvazhat fel egy olyan férfit, aki úgy tud csókolni. – Az édesapja mondta, hogy meg fog őrülni? – Természetesen nem – mondta Allegra lenézően. – Ő egyáltalán nem hajlandó erről beszélni. Semmiről nem hajlandó beszélni, ami számít. De tudom, hogy a szolgálók mindig erről beszélnek, amikor azt hiszik, hogy nem hallom. „Szegény gyerek. Olyan, akár az anyja” suttogják, miközben a fejüket csóválva néznek rám, mintha nem csak őrült lennék, hanem vak is. – Őrültnek érzi magát? – kérdezte Lottie a kislány dacos arcát tanulmányozva. 116

Láthatóan Allegra megdöbbent a kérdés hallatán – mintha még soha nem gondolkodott volna el ezen. – Nem – válaszolta végül pislogva, mintha még saját magát is meglepte volna a válasz. – De általában dühös vagyok. Lottie nevetett, miközben leereszkedett a következő ágra, és elkezdett mászni lefelé. – Én is dühös voltam az ön korában. Ne aggódjon! El fog múlni. Amikor leért a földre, kirázta a szoknyáját. Megfordult a fejében, hogy megmenti a babáját, de egy pillanatnyi gondolkodás után úgy döntött, inkább Allegra kétséges gondjaira bízza, és kendőjét vállára terítve elindult a ház felé. – Az édesapám sohasem fogja szeretni önt – fújta a fülébe a szél Allegra hangját. – Rajta kívül soha nem fog mást szeretni. Lottie megbotlott egy fűcsomóban. Remélve, hogy a kislány nem vette észre ügyetlenségét, szaporán továbbindult. – Azt majd meglátjuk! – motyogta.

117

11. fejezet Hamarosan megtudtam, hogy más,iszonyúbb borzalmat is rejteget még számomra ez a világ, mint jajgató fehér hölgyeket…

1825. május 25. Kedves Miss Terwilliger! Az késztetett levélírásra, hogy kifejezzem mélységes sajnálatomat minden kínos helyzetért és kellemetlenségért, amit a Mrs. Lytteltonnál együtt töltött idő alatt okoztam önnek. Alapos és őszinte önvizsgálat, valamint fájdalmas elmélkedés után rá kellett jönnöm, hogy félig sem voltam olyan okos, mint amilyennek képzeltem magam. Igaz ugyan, hogy van abban bizonyos mértékű vulgáris élvezet, és van amögött társadalmi támogatás az ember barátai részéről, hogy az ember meghatározatlan időre lábasjószágot hagyjon egy hálószobában, azonban mind a személyes tulajdon, mind a méltóság által képviselt érték messze túl magas ahhoz, hogy ezt az ember jó néven vegye. (Igazán hálás lehet, amiért csak egy pónilóról volt szó! Biztosíthatom, hogy a kecskének sokkal nagyobb az étvágya, kiváltképp ami a selyem alsóneműket, illetve az ember kedvenc kalapját díszítő virágokat és szalagokat illeti.) Arról is biztosíthatom, hogy ha összevarrják az ember kesztyűjének ujjait, az közel sem olyan kellemetlen, mintha szorosra húzzák az ember bugyogójának varrását, így amikor megpróbál leülni, az először olyan szégyenletes és megsemmisítő hanggal jár, amire udvarias (vagy udvariatlan) társaságban az ember még csak célozni sem mer. 118

Miközben azon igyekszem, hogy kövessem az ön rendíthetetlen hidegvérének példáját, most kezdem csak értékelni végtelen önuralmát. Amikor úgy érzem, hogy dühös sikítás készül előtörni a torkomból, vagy amikor érzem, hogy az ujjaim pontosan annak a kecses kis női nyaknak a formájához igazodva behajtanak, önre gondolok, és elnéző mosollyá vicsorítom a számat. Amikor azon kapom magam, hogy a kelleténél nagyobb figyelemmel próbálgatom a kenőkés élét a hüvelykujjammal, felidézem az ön türelmét, és az erőt ad, hogy anélkül folytassam, hogy bárkit felpofoznék. Szeretem azzal áltatni magam, hogy ön büszke lenne arra a példaértékű erényességre és érettségre, mely mostanában engem jellemez. Maradok alázatos szolgája: Carlotta Oakleigh Ui.: Tud valamit ajánlani, ami kihozza a málnafoltot a bőrcipőből? 1825. május 30. Kedves Diana néni! Bár el kellett válnunk egymástól, tudom, hogy nem felejtette el nyáron esedékes születésnapomat. Remélhetem, hogy lesz szíves küldeni nekem egy új kalapot és néhány szép alsóneműt? (Ó, és egy elbűvölő kis nankin félcipőre sem tekintenék lefitymálóan.) Szerető húga: Lottie Ui.: Csókoltatom Thane bácsit és az ikreket, de kérem, nekik ne említse az alsóneműket. 1825. június 4. Kedves George! 119

Mennyire nevethettél, amikor megtudtad, hogy a húgocskád – én még a gondolatát is alig bírom elviselni! – anya lett! Te, aki mindig azt mondtad, hogy soha nem törődtem egyetlen gyerekkel sem saját magamon kívül. (Bár mindketten tudjuk, hogy ez azért nem teljesen igaz, mivel mindig is nagyon imádtam az ikreket és az unokahúgocskámat és unokaöcsikémet, Ellie– t és Nicholast. És azzal szemben, amit mindig is hangoztattál, nem csak azért imádom Eillie– t, mert pontosan olyan, mint amilyen én voltam az ő korában. Számos más megnyerő tulajdonsága is van, többek között megingathatatlan hite saját elméjében és szépségében.) Biztos vagyok benne, hogy akkor is elcsodálkoznál, ha megtudnád, hogy épp olyan érett kifinomultsággal és méltósággal viselem magam, mint ahogy az elvárható egy, az én pozíciómban lévő nőtől. Igyekszem jó példát mutatni fogékony kis mostohalányomnak, határozott, de szerető kezekkel irányítva tetteit. Úgyhogy tartsd meg emlékezetedben azt a gondtalan leányt, akit valaha a „húgodnak” hívtál (többek között), mivel az anyaság „gyöngéd örömei” mára asszonyt faragtak belőle! A te érett Carlottád Ui.: Nem volt igazad a barna hegedűs pókokkal kapcsolatban. A csípésük nem halálos. Még akkor sem, ha óvatlanul bemásznak az ember cipőjébe. 1825. június 8. Kedves Laura és Sterling! Kérem, bocsássanak meg, amiért nem írtam előbb, de túlságosan elfoglalt, hogy férjem és mostohalányom meleg szeretetében sütkérezzek. Akkora örömet jelentenek számomra, hogy nehezemre esik elszakadnom a társaságuktól még a legegyszerűbb feladatok erejéig is! 120

Nagyon jól tudom, hogy voltak fenntartásaik ezzel a házassággal kapcsolatban, de biztosíthatom önöket, hogy nem csak egy rajongó férjet nyertem vele, hanem szerető mostohaleányt is. Kérem, egy pillanatig se szenvedjenek a miattam érzett lelkiismeret– furdalástól vagy sajnálattól. Nem tudnám elviselni, ha így lenne! Ígérem, hogy hamarosan megint írok. Addig is olyan örömteli boldogságban képzeljenek el, amilyet csak férfi, nő és gyermek egysége adhat. Maradok a szerető Lottie– juk Ui: Küldenének nekem még egy sárga napernyőt, kérem? Attól tartok, ráültem az enyémre, és az összes küllője eltörött. 1825. június 10. Drága Harrietem! Bocsáss meg nekem girbegurba macskakaparásomért, de a seprűtároló viszonylagos magányában vetem papírra ezt a levelet. (Képzeld el valaha divatos és elegáns barátnődet, amint arra kényszerül, hogy a félhomályban üljön egy viseltes vödrön, papírt egyensúlyozva a térdén, miközben a felmosófa nyele olyan helyeken bökdösi, amiket jobb, ha meg sem nevezek.) Azt kérded, miért vagyok a seprűtárolóban? Türelem, kedves barátnőm, mindenre fény derül a maga idejében! Meglehetősen megdöbbentem, amikor George megírta, hogy Cornwallba indulásom után azonnal úgy döntöttél, visszatérsz saját családod kebelére. Sterling és Laura örültek volna, ha a szezon végéig vendégül láthatnak. Nagy vigaszt találtam abban, hogy elképzeltelek téged, amint különböző szalonokban teázol, kikocsizol a Hyde Parkba, végigtáncolod és flörtölöd az éjszakákat az összes bálon és estélyen, amelyen én magam is ott lehettem volna, ha nem kótyavetyéltem volna el a saját báli szezonomat egy csókért. (Bár kétségkívül nagyon kellemes csók volt.) 121

Nehogy azt hidd, azért kuporgok a szekrényben, hogy elmeneküljek otromba és brutális férjem elől. Hadd biztosítsalak afelől, hogy az őrgróf a szerető gondoskodás mintaképe. Néha azt kívánom, bárcsak kiabálna és veszekedne velem, bizonyítandó, hogy egyáltalán tud a létezésemről. Bár kifogástalan udvariassággal adja az úriembert, anélkül néz keresztül rajtam, hogy észrevenne. (Ahogy azt nagyon jól tudod, soha nem bírtam elviselni, ha semmibe vesznek.) Nem, a lánya az, aki elől menekülni vágyom – a tízéves mostohaporontyom, aki megkeseríti létem minden ébren töltött pillanatát. Tudom, hogy nem bujkálhatok itt örökké, mivel egy óra múlva kezdődnek délutáni „óráink”. A napok zömében azonban ezek az órák abból állnak, hogy én türelmesen elragozok pár francia igét, miközben a ravasz kis törpe ásítozik és dobol a lábával, s közben bámul kifelé az ablakon következő őrjítő tettén törve a fejét. Tegnap történt, hogy arra mentem vissza a szobámba, hogy a drága tinta helyett cipőpasztát töltött az összes üvegembe. Míg az első gondolatom az volt, hogy kézre kerítem, és a pimasz kis fejéhez vágom az üvegeket, végül nem voltam hajlandó megadni neki ezt az örömet. Azt kérdezed, mit tesz az őrgróf leánya rosszindulata láttán? Bár gyanítom, hogy a mi kis összeütközéseink titkon mulattatják őt, legfeljebb egy– egy szemöldökfelhúzással vagy alig észrevehető ajakrándulással veszi tudomásul, amikor méltóztatik kikukkantani a Times legfrissebb száma mögül. Úgy tűnik, neki tökéletesen megfelel, hogy hagyja, hogy mi ketten döntsük el a vitáinkat mindent vagy semmi alapon. Egyetlen vigaszom, amikor esténként végre leülhetek az íróasztalomhoz, és papírra vethetem regényem újabb sziporkázó részleteit. (Ugye említettem a regényemet?) Szerencsére az éjszakák mostanában békések, mivel a szellem nem jelentkezett újra. (Ugye említettem a szellemet?) Várj csak! Mit hallok? Lopakodó léptek zaja a lépcsőn? Végigfut a hideg a hátamon, miközben lopva kikukkantok a folyosóra. Ah, micsoda megkönnyebbülés! Nem a mostohadémon, csak az új szobalány, aki épp Martha dühe elől menekül. Alaposabban szem122

ügyre kellene már vennem ezt a kétbalkezes teremtést. Minden idejét azzal tölti, hogy egyik háztartási katasztrófát okozza a másik után, akár egy rövidlátó elefánt a porcelánboltban. Az ember nyomon követheti, merre jár, csak figyelnie kell az összetörő edények csörömpölését és Martha szitkozódását. Még annyi mindent szeretnék elmesélni neked, de csak időkérdése, hogy felfedezzék rejtekhelyemet. Drága, kedves Harriet, barátnőm és bizalmasom, mennyire vágyom rá, hogy itt legyél! Örök barátnőd: Lottie Ui: Ha még egy bogarat találok a cipőmben, attól tartok, nem a férjem lesz az egyetlen gyilkos ebben a házban. Két nappal azután, hogy Lottie elküldte a levelet Harrietnek, a késő délutáni bátortalan nap végre– valahára előbújt a felhők mögül. Lottie a tavasz íze után vágyódva elhatározta, hogy egy kis időre elmenekül a házból és Allegra elől. Éppen az istállók mellett bandukolt, amikor ismerősen bizseregni kezdett a tarkója. Mivel halálosan belefáradt már, hogy ő legyen Allegra csínytevéseinek céltáblája, hátrafordult, és felkészült rá, hogy végre elküldi a pokolba Hayden durcás lányát, amiért utánaszaglászik. Egy pinduri vörös kiscica billegett utána bizonytalan lábakon. Lottie hátrálni kezdett, mintha bengáli tigris állt volna vele szemben. – Ne, ez nem lehet! Más se hiányzik, mint hogy újabb macskák dúlják fel az életemet. Totyogj csak vissza szépen oda, ahonnan jöttél. – Elhessegetve a cicát továbbhátrált. A kiscica nem rettent meg az elutasítástól, sőt meggyorsította a lépteit, amíg oda nem imbolygott egészen Lottie bokájáig. Lottie sóhajtva lehajolt érte, és a tenyerébe zárta az aprócska jószágot. Az állatka rekedt nyávogásával és bolyhos vörös bundájával olyan volt, mintha kiskacsát tartott volna a kezében, nem is kiscicát. Hórihorgas fiú szaladt ki az egyik istállóból, fekete lobonca belelógott a szemébe. Amikor meglátta, hogy Lottie a macskát babusgatja, visszahőkölt, és levette viharvert sapkáját. 123

– Elnézést a kellemetlenségér’ . asszonyom. Eltűnt az anyja. A sorsára hagyta ezt a csöppséget a három másikkal együtt. Lottie alig bírta megállni, hogy megint fel ne sóhajtson. – Három másikat mondtál, Jem? – Attó’ tartok. – A fiú szomorúan csóválta a fejet – Szegény kis kölkök még enni se igen bírnak egyedül. Mintegy a fiú szavait alátámasztva, három másik, különböző színű kiscica totyogott elő az istállóból, mintha túlméretezett patkányok tarkabarka csoportja jelent volna meg. Ahogy a vörös kismacska végigbotladozott a karján, fel a vállára, Lottie megadóan felsóhajtott: – Egészen véletlenül nincs odabent egy kosarad is? Reménykedve, hogy anélkül felcsempészheti a kiscicákat a szobájába, hogy bárki észrevenné, Lottie besurrant a ház tengerre néző oldalán lévő egyik erkélyajtón. Átküzdötte magát a fojtogatóan súlyos bársonyfüggönyök hadán, s végül szembe találta magát egy bőrkötésű főkönyvekkel magasan megpakolt, impozáns mahagóni íróasztallal. Egy íróasztallal, amely mögött történetesen ott ült a férje. Hayden érdeklődve figyelte Lottie-t, mintha valami egzotikus kukac lenne, amely épp most fúrta keresztül magát a falon. Lottie a mellkasához szorította a kosarat, és hálát adott az égnek, amiért volt annyi lélekjelenléte, hogy ráterítsen egy zsebkendőt. – Nahát, üdvözlöm – búgta, remélve, hogy elnyomhatja az időnként megnyikkanó macskák hangját. – Csodás napunk van, nemde? Kimentem, hogy szedjek egy kis… – Megpróbált kitalálni valami gyümölcsöt vagy zöldséget, ami valószínűleg megterem a köves és sivár földben. – ...diót. Kimentem, hogy szedjek egy kis diót. Hayden kellemesen mosolyogva a rojtos csengőzsinórért nyúlt, amely a széke mögött himbálózott. – Ne szóljak Martnának? Talán megkérhetné a szakácsnőt, hogy süssön belőle pitét. Lottie nem teljesen tudta elrejteni rémületét. – Ne! Kérem, ne tegye! Jobban szeretem közvetlenül a héjából kienni. – Ahogy tetszik – motyogta Hayden, újra belemerülve a főkönyveibe. 124

Lottie lopakodva elindult az ajtó felé. – Carlotta! – Igen? Anélkül, hogy felnézett volna, a férfi így szólt: – Biztosan éhesek. Nyugodtan ugorjon be a konyhába egy kis füstölt lazacért és tejszínért. Lottie megtorpant. Allegrának igaza volt. Ez az ember csakugyan kiállhatatlan. Lepillantott a kosár tetején lévő hullámzó zsebkendőre. Mit is mondott neki Laura és Diana az esküvője előtti este? Nem ritka, hogy a szeretők apró figyelmességekkel lepik meg egymást, hogy így kedveskedjenek a hálószobán kívül. – Szégyellhetne magát, uram – korholta, Hayden felé fordítva az arcát. A férfi most legalább megtisztelte azzal, hogy felpillantott a munkájából. – Valóban? – Igen, valóban. Mert most elrontotta a meglepetésemet. – Elindult az asztal felé, és mérhetetlenül örült, hogy sikerült valami érzelmet ébresztenie a férfiban, még akkor is, ha az a gyanakvás volt. – Szerettem volna egy csinos kis masnit kötni az ajándékára, mielőtt átadom önnek. Lottie, az íróasztalra pottyantva a kosarat, széles mozdulattal fellebbentette róla a zsebkendőt. A kiscicák minden irányba szétszóródtak, és bizonytalan lábaikon az asztalon imbolyogtak. Hayden akkor sem nézhetett volna rémültebben, ha a felesége mérges viperákat borított volna az asztalára. Egy tarka cica a tolla végét kezdte marcangolni, míg egy fekete a tintásüveg felé iramodott. Haydennek még épp idejében sikerült felkapnia az üveget. A kismacska túlszáguldott az asztal szélén, és belepottyant a fa papírkosárba, ahol is fülsértő nyávogásba kezdett. – Nézze! – mutatott Lottie a vörös cicára. Az aprócska jószág beleugrott Hayden ölébe, és boldogan szopta mellénye egyik behúzott gombját, a dorombolása még a másik kiscica kétségbeesett segélykiáltásain át is hallható volt. – Hát nem édes? A kis bolond azt hiszi, ön az anyja. Hayden fintorogva óvatosan leválasztotta a cicát, és kinyújtott karral eltartotta magától.

125

– Én aztán biztosan nem! – Tekintetét a cicáról Lottie– ra szegezte. – Nagyra értékelem a nagylelkűségét, asszonyom, de pontosan mi is a dolgom ezekkel a… ezekkel a… teremtményekkel? Lottie az ajtó felé hátrált, és szörnyen elégedett volt magával. – Azt nem tudom. Talán csengethetne Martnának, és megkérhetné, hogy süssön belőlük pitét. – Ne tegyen próbára! – morogta Hayden, miközben a lábát rázogatta hiábavaló kísérletet téve a fekete macska elüldözésére, amelyiknek végül sikerült felborítania a papírkosarat, és most felfelé mászott újdonsült gazdája lábán, karmaival szarvasbőr nadrágjába kapaszkodva. – Ilyesmiről álmodni sem mernék – biztosította Lottie pimasz mosolyt villantva felé, mielőtt kisurrant a szobából. Lottie még akkor is mosolygott, amikor útban a konyha felé keresztülsétált az előcsarnokon. Úgy vélte, annyit igazán megtehet, hogy elcsen némi füstölt lazacot és tejszínt, bár azt nem tudta volna megmondani, hogy a Hayden vagy a cicák iránt érzett sajnálatból– e. Talán fontolóra kellene vennie, ne fogadja– e meg nagynénje és nővére többi tanácsát is. Ha mást nem is, azt azért végre sikerült elérnie, hogy a férje odafigyeljen rá. Amikor befordult az alagsori lépcsőhöz vezető folyosón, Meggie közeledett felé az ellenkező irányból, vörös fonata kilógott főkötője alól. Ahelyett, hogy megállt és pukedlivel üdvözölte volna Lottie-t, ahogy általában tette, a fiatal szobalány szégyentől piruló arccal elviharzott mellette, és még egy elmotyogott bocsánatkérésre is alig futotta tőle. Lottie utánabámult, és mielőtt továbbindult, döbbenten megcsóválta a fejét. Még mielőtt leért a lépcső aljára, izgatott hangok és vidám nevetés zümmögése ütötte meg Lottie fülét. A bevakolt mennyezetről lógó rézserpenyőket tartó rúd alatt átkukucskálva körbepillantott, és látta, hogy egy csapat szolgáló gyűlt össze az ütött– kopott fenyőasztal körül, és mindanynyian bámulnak valamit, ami az asztalra van terítve. Sem Giles, sem Martha, sem pedig Mrs. Cavendish nem volt jelen. – Olvassa csak el még egyszer, szakácsnő – követelte az egyik mosogatólány, átmutatva egy inas széles váll fölött. – Olvasd el magad! – horkant fel a szakácsnő, aki annyira előrehajolt, hogy csontos orra szó szerint hozzáért az asztalhoz. – Még nem végeztem ezzel. 126

– Nem tudja – mondta az inas. – Az anyukája nem tanította meg olvasni. A cselédlány erősen belecsípett a libériás fenékbe. – De egy s mást azért megtanított, nem igaz, Mac? Miközben kuncogva egymásra borultak, a szakácsnő átnyújtott egy olcsó újságot a válla fölött. – Tessék. Nézegesd ezt. Ebben képek is vannak. – Óóóóóó! – Kórusban hüledezve elvették tőle az újságot, és buzgalmukban majdnem elszakították. Lottie közelebb húzódott, majd’ kifúrta az oldalát a kíváncsiság. Hiába forgatta a fejét erre– arra, csak egy férfit és egy nőt ábrázoló kegyetlen karikatúrát sikerült kivennie. – Ezt hallgassák! – emelt fel egy gyűrött újságot az egyik szobalány, aki nyilvánvalóan tudott olvasni, izgalomtól csillogó szemmel. – „Mielőtt becsalogatta férjét a házasság halójába, köztudottan számos szerelmi viszonyt folytatott különböző férfiakkal, sőt még magával a királlyal is volt egy rövid afférja.” – A szolgálóknak leesett az álla – „Korábbi szeretői állítják, hogy szerelmi étvágyánál csak ambíciója nagyobb.” Lottie együtt érzően összerezzent. Valaha ő is vad kíváncsisággal vetette volna rá magát erre az újságra, de most szánalmat érzett a meghurcolt áldozat iránt. Egyetlen nő sem érdemli, legyen bármilyen tisztátalan is, hogy egy tollvonással így befeketítsék a hírnevét. A szakácsnő felhorkant: – Ez ám a viharos gyorsasággal megkötött házasság! Leginkább egy pókra hasonlít, aki a legkövérebb, legszaftosabb légy elfogására szövögeti a hálóját. – Ezt hallgassák! – emelkedett ki egy újabb újság a kavalkádból. – A bűn egyetlen perzselő éjszakája után a néhai plébános leleményes lányának imái meghallgattattak az élvhajhász főúr személyében. – Ezen a képen nem úgy tűnik, mintha imádkozna! Az inas felemelte az újságot, az élénk figyelem középpontjába helyezve a rajzot. A kép egy fiatal nőt ábrázolt hatalmas szemekkel, eltúlzott, loknis konttyal és előreugró mellekkel, aki egy önelégülten vigyorgó úriember előtt térdelt. Az inasnak igaza volt. Az már egyszer biztos, hogy nem imádkozott. Lottie-t hirtelen rosszullét fogta el, és a gyomrára tette a kezét. Lehet, hogy villámházasságával a nívósabb újságokat sikerült elhallgattatnia, de 127

ezeket a közönséges szennylapokat nem. Pontosan ettől akarta Sterling megvédeni. Hajlandó lett volna ölni, vagy kockáztatni, hogy megöljék, csak hogy elejét vegye ennek a mocskolódásnak. – Nem csoda, hogy a gazda nem siet ennek a nőnek az ágyába – jegyezte meg az egyik kertész. – Talán attól fél, hogy szifiliszt kap. – Vagy azért vár, mert biztos akar lenni benne, hogy nem hordja már valami másik úrnak a kölykét a szíve alatt! Erre mindannyian felkacagtak, de ahogy a mosogatólány megfordult, a vihogása éles hangon elhalt. A szín elszállt vörös arcáról, és olyan fehér lett, mint a fal. Lottie először azt hitte, ő váltotta ki belőle ezt a heves reakciót, de a nő Lottie bal válla fölé szegezte rémült tekintetét. A szolgálók addig lökdöstek egymást, amíg mindenki el nem hallgatott. – Megmagyarázná valaki, mit jelentsen ez? – Hayden kimért szavai ágyúdörgésként törték meg a hirtelen támadt csendet. Lottie biztosan megtántorodott anélkül, hogy észrevette volna, mert a férje határozottan a vállára tette a kezét, nehogy elessen. Bár az ösztöne azt súgta, hogy bújjon oda hozzá, magába szívva teste melegét és erejét, rávette magát, hogy egyenesen álljon. Haydent a komor Martha és a holtsápadt Mrs. Cavendish kísérte. Az újságok és pamfletek hirtelen kezdtek eltünedezni az asztal alá. – Csak egy kicsit szórakoztunk, uram – nyögte ki a szakácsnő. – Nem akartunk mi ártani senkinek. Miközben az inas megpróbálta a háta mögé rejteni az egyik újságot, Hayden kinyújtotta érte a kezét. – Ne! – vetette előre magát Lottie, kitépve az újságot a szolgáló húsos kezéből, és galacsinná gyűrte, még mielőtt Hayden megláthatta volna a tartalmát. Hayden elkapta Lottie csuklóját, és kicibálta az újságot összeszorított ujjai közül. Amikor kihajtogatta, Lottie kísértést érzett, hogy becsukja a szemét, még mielőtt a férje ráébred, mit tart a kezében, de a büszkeség szilárdan a férfi arcára szegezte égő tekintetét. Ahogy Hayden szemügyre vette a kegyetlen rajzot, lassan pír kúszott fel a nyakán. Az újságot összegyűrve Lottie– ra emelte fekete szempillákkal övezett tekintetét. A gesztus erőszakos mivolta ellenére gyengéd hangon szólalt meg: – Ki hozta ezt a szemetet az otthonomba? 128

Senki nem mert még lélegzetet sem venni. A szakácsnő felé indulva kinyújtotta a kezét. Pillanatnyi habozás után az asszony előhúzott egy megsárgult újságot az asztal alól, és gazdája tenyerébe tette. Az a kályhába dobta anélkül, hogy akár egyetlen pillantásra méltatta volna. Erre a többi szolgáló is mind habozás nélkül a lángokba vetette az összes újságot, pamfletet és röpiratot, ami csak volt, amíg az égő újságpapír szaga meg nem töltötte a levegőt. Hayden könyörtelen tekintettel hátrafordult. – Mrs. Cavendish, személyesen magát teszem felelőssé a személyzet tetteiért. Volna olyan szíves, hogy azonosítja a bűnöst, aki behozta ezt a… ezt a szemetet az otthonomba? A kulcsárnő azonnal tett egy lépést hátrafelé. – D-d-de, uram, én nem tudtam semmiről, amíg Meggie el nem szaladt értem, amikor önért is. Hogy a bánatba találjam meg a bűnöst? Martha hunyorogva, egyesével végigfürkészte a szolgálók lesütött szemét. – Bízzák csak rám! – motyogta, és már el is tűnt a személyzeti szárnyba vezető sötét folyosón. Ahogy egyre hosszabbra nyúlt a fájdalmas csend, az inas félénken kinyújtotta a nyakát, és hüvelykujjával a kandalló felé bökött. – Mindenki tudja ám, hogy a felét csak kitalálják, uram. Nem akartunk tiszteletlenül viselkedni vele. Hayden tett egy lépést előre, miközben minden izma megfeszült az indulattól, és egy vészjósló pillanatig Lottie azt hitte, tényleg kezet emel a másik férfira. – Vele? Csak nem azt akarja mondani, hogy a feleségemmel? – A szemében csillogó ragaszkodás láttán Lottie egy picit beleremegett a gyönyörbe. – A maga úrnőjével? Az őrgrófnéval? – Hayden jéghideg tekintete végigsöpört a személyzet többi tagján is. – A hölggyel, akinek hatalmában áll kirúgni az egész hitvány bandát ajánlás és fizetés nélkül? Mindannyian annyira nyomorúságosan pislogtak, hogy Lottie már– már arra készült, hogy megnyugtassa őket, hogy nem áll szándékában semmi ilyesmit tenni, amikor Martha egy zokogó fiatal szobalányt ráncigálva bemasírozott a konyhába. A lány rosszul felvett főkötője egészen a szeméig lecsúszott. Az arcából mindössze reszkető ajka és vörös orra látszott. 129

– Megvan a bűnös! – jelentette diadalmasan az öreg dajka. – Elég volt egyszer belecsípnem, és már be is vallotta, hogy ő csempészte be a bőröndjében azokat az undorító szennylapokat. Nos, te rosszlelkű leány, van valami mondanivalód az úrnőd számára, mielőtt csomagolni küld? – Martha Lottie felé lökte a szobalányt, s közben lekapta a főkötőt a fejéről. A lány könnyein keresztül Lottie– ra hunyorgott, lógó, barna haja a fejére tapadt, kerek arca pedig foltos volt a sírástól. Lottie elképedve bámult rá. – Harriet? – Lottie! – Harriet megtört zokogással Lottie karjába vetette magát, majdnem ledöntve barátnőjét a lábáról.

130

12. fejezet Kegyetlen, mégis csinos ábrázata kísérteni kezdett álmomban csakúgy, mint ébrenlétemben…

Martha teljesen megrendültnek látszott. – Asszonyom, mit csinál? Csak nem azt akarja mondani, hogy ismeri ezt a teremtést? – Már hogyne ismerném. – Lottie, még mindig szédelegve a meglepetéstől, védelmezőn zokogó barátnője köré fonta a karját, és a dajkára pillantott. – Ez a teremtés a legkedvesebb barátnőm a világon: Miss Harriet Dimwinkle. Az édesapja Kent elöljárója. – Egy elöljáró? – Martha hátratántorodott, a szakácsnő pedig alátolt egy széket. Az öregasszony nehézkesen belesüppedt. A Harriet karján díszelgő zúzódásokból ítélve, amelyek között volt múlófélben lévő és friss is, nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen– olyan vétségért belecsíptek. Martha üveges tekintetéből ítélve pedig ő már el is képzelte magát egy idilli angol falucska kalodájába zárva. – Rám kellett volna hallgatnia – kotkodácsolta rosszallóan Mrs. Cavendish, bár a szeme diadalmasan csillogott. – Én előre megmondtam, hogy csak baj származhat belőle, ha felfogadjuk ezt az ostoba… – Amikor Lottie odafordult, hogy ránézzen a kulcsárnőre, Mrs. Cavendis összeszorított fogain keresztül rámosolygott. – ...ezt a kedves lányt. Gyorsan hoztak két széket Lottie-nak és Harrietnek. Lottie gyengéden odavezette barátnőjét az egyikhez, majd leült vele szemben. – Azt hittem, hazamentél Kentbe – mondta Harriet kezét dörzsölgetve. – Hogy a csudába kerültél ide? – Erre a kérdésre engem is nagyon érdekelne a válasz – csatlakozott Hayden, miközben kihalászott egy zsebkendőt a mellényzsebéből, és oda131

nyújtotta Harrietnek. Nekidőlt a kőből készült kályhának, és a nőkből álló társaságban most meg őrjítőbben férfias volt, mint általában. – Elszöktem – bökte ki Harriet két elfojtott csuklás között. – Abban a hitben hagytam ott a herceget és a hercegnét, hogy visszamegyek a családomhoz, de egyszerűen nem tudtam rávenni magam a hazatérésre. Tudtam, a szüleim milyen csalódottak lennének, ha bekopognék az ajtón. Anynyira reménykedtek benne, hogy találok magamnak férjet Londonban, aki majd leveszi a gondomat a vállukról! – De hogy jöttél el egészen Cornwallig anélkül, hogy szolgálók gondoskodtak volna rólad? – kérdezte Lottie. – A nővéred feltett a Kentbe induló hintóra, de én kisurrantam a másik ajtón, és eladtam a legjobb melltűmet egy jegyért a Cornwallba tartó postakocsira. – Harriet hangosan beletrombitált Hayden zsebkendőjébe. – Tudtam, hogy úgysem fogok hiányozni senkinek. – Szegény drágám – söpört ki Lottie egy kósza tincset Harriet szeméből. – Hová lett a szemüveged? – Levettem a kocsin, hogy megtörölgessem, és pont akkor szállt fel egy igencsak termetes úriember, aki ráült. Ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, amiért összetörte, még ő ordított rám, hogy ostoba és gondatlan vagyok. – Könnyek áradtak Harriet szeméből. Lottie megszorította barátnője kezét, mielőtt újra jajveszékelni kezdhetett volna. – Miért nem jöttél rögtön hozzám? Miért érezted úgy, hogy szobalánynak kell álcáznod magad? Harriet óvatos pillantást vetett Haydenre. – Féltem, hogy visszaküld a családomhoz. – Közelebb hajolt Lottie– hoz, és suttogássá halkította a hangját, amelyet azonban mindenki tisztán hallott a konyhában. – Vagy hogy eltüntet. – Igen lebilincselő kalandokban lehetett része, Miss Dimwinkle – állapította meg Hayden kimérten –, de még mindig nem adott rá magyarázatot, hogyan tett szert azokra az újságokra és pletykalapokra. Harriet ráemelte könnyes, barna tekintetét. – Ezeket a retteneteket az utcán árulták a fogadó előtt, amíg a kocsimra vártam. Az utolsó filléremet is arra költöttem, hogy felvásároltam belőlük, amennyit tudtam, hogy más ne láthassa őket. Az első adandó alkalommal el akartam égetni őket. 132

– De nem tette – emlékeztette finoman Hayden. – Őszintén szólva teljesen megfeledkeztem róluk. Az a rengeteg portörlés meg söprögetés és kiabálás… – És csipkedés – vetett Lottie megvető pillantást Marthára. Harriet tehetetlenül felhúzta a vállát. – Fogalmam sincs, ki lopta ki őket a bőröndömből, és hagyta elöl őket, hogy a személyzet többi tagja megtalálja. Ki volna ilyen kegyetlen és rosszindulatú? – Ugyan ki? – motyogta Lottie, és érezte, hogy összeszorul a szíve. Túl későn vette észre, hogy Hayden az arcára szegezte tűnődő tekintetét. Amikor a férfi ellökte magát a kályhától, és egyetlen szó nélkül kisietett a konyhából, Lottie-nak nem volt mit tennie, utána eredt. A tanulószobában találták Allegrát, amint a napfényben fürdő kis íróasztalánál ült. Csinos oszlopokban számokat másolt ki az ábécéskönyvből egy üres füzetbe. Mindkét koszos zoknija fel volt húzva, és kifakult, levendulaszínű szalag akadályozta meg, hogy a barna hajzuhatag a szemébe lógjon. Lottie babája mellette hevert az íróasztalnál, és ugyanolyan szalag díszítette az ő megperzselt, sárga hajfürtjeit is. Amikor Lottie belépett a tanulószobába, Allegra ráemelte sugárzó tekintetét. – Jó napot, mami! Kezdődik az óra? – Úgy is mondhatjuk – mondta Hayden megkerülve Lottie-t az ajtóban. Ahogy tekintélyes termetének árnyéka rávetült az asztalra, Allegra mosolya lelankadt. – Nem szeretnél mondani valamit, ifjú hölgy? – kérdezte. Allegra lassan becsukta az ábécéskönyvet, majd az apjára emelte a tekintetét. Nem is vesztegette az időt arra, hogy tagadja a kimondatlan vádakat. – Nem fogok bocsánatot kérni, mert nem bántam meg. Szerintem tudniuk kell. Szerintem mindenkinek tudnia kell, miféle nőt vett feleségül. Lottie alig tudta kordában tartani az indulatait. – Lehet, hogy ön még túl fiatal és naiv ahhoz, hogy ezt megértse, de azok a történetek, amelyek megjelennek azokban az újságokban, nem csak 133

rosszindulatúak, de valótlanok is. Egyetlen módja, hogy nyereségre tegyenek szert, az, hogy hazugságokat terjesztenek az ártatlan emberekről. A kislány benyúlt az ábécéskönyv alá, és előhúzott egy lapot. Rongyos lapjaiból és az azokat csúfító koszos ujjlenyomatokból ítélve úgy tűnt, nem egyszer olvasták már el. – Na és ez a történet? – Olvasni kezdett, de mind a hangja, mind a keze remegett. – „Még sokan emlékeznek, amikor Oakleigh bevetette halálos vonzerejét, hogy elcsábítsa és elnyerje a törékeny szépségű Justine de Lac szívét. Újdonsült felesége jobban teszi, ha vigyáz. Úgy tűnik, azokat, akik beleszeretnek a Gyilkos Őrgrófba, csupán egyetlen lépés választja el attól, hogy lezuhanjanak egy szikláról. Vagy hogy lelökjék őket.” Egy rettenetes pillanatig Lottie rá sem tudott nézni Haydenre. Mindöszsze annyira volt képes, hogy a lélegzetét visszafojtva várta, hogy a férje elnevesse magát, hogy összeborzolja lánya haját és összeszidja, amiért egyáltalán felfigyelt egy ilyen képtelen ostobaságra. Elég volt egyetlen pillantást vetni Allegra megsebzett tekintetére, hogy tudja, ő is ugyanarra vár. És sokkal régebben várt, mint Lottie. Lottie, akiből hiányzott a gyermek türelme, megfordult, és merészen ránézett. – Menj a szobádba, Allegra! – adta ki az utasítást Hayden olyan meglepő és kifejezéstelen arccal, mintha maszkot viselt volna. – És maradj is ott, amíg nem hívatlak. Furcsa zokogás szakadt fel Allegra torkából. A papírlapot a földre dobva elviharzott mellettük, és kirohant az ajtón. Hayden megfejthetetlen pillantást vetett Lottie– ra, majd sarkon fordult, és követte a lányát. A leereszkedő homályban Hayden végighajszolta lovát a mocsáron. Tudta, hogy ha mindketten tajtékzanának az izzadságtól, akkor sem menekülhetne el annak a pillanatnak az emléke elől, amikor Lottie ott a tanulószobában megfordult és ránézett. A Justine halála óta eltelt években mindenféle elképzelhető nézéshez hozzászokott – kíváncsi pillantások, sunyi tekintet, gyanakvó bámészkodás. Még a gyanakvás árnyéka ellen is sikerült felvérteznie a szívét, amely a lánya pillantását megsebezte minden alkalommal, amikor ráemelte a tekintetét. 134

De amikor Lottie feléje fordította rendíthetetlen kék szemét, kérve – nem is, inkább követelve – a választ arra a kérdésre, amelyet senki más nem mert még feltenni sem, érezte, hogy a szíve köré épített erődítmény megremeg, mintha valami rettenetes csapás érte volna. Egy süppedős ingovány szélénél áthelyezte a testsúlyát és meghúzta a kantárt, hogy visszafordítsa a pejt, és mennydörögve visszaindította a kastély felé. Lehet, hogy saját életének kockáztatásával hajlandó lett volna végigszáguldani a mocsaras tőzegen, de a ló életét nem akarta kockáztatni. Tudhatta volna, hogy Lottie nem hátrál meg semmilyen kihívás elől. Egy olyan férfi számára, aki az elmúlt négy évet azzal töltötte, hogy minden lélegzetvétel előtt mérlegelte, mibe fog az neki kerülni, a nő meggondolatlan bátorsága egyszerre volt dühítő és ellenállhatatlan. Hayden már– már azt kívánta, bárcsak látta volna félelem vagy undor átkozott nyomát a felesége szemében! Akkor talán ugyanolyan könnyen le tudna mondani róla is, mint a többi szenvedélyéről. De annak a lehetősége, hogy ő talán elhinné, bármit mondana neki – hogy talán hinne benne –, olyan csábítás volt, amire nem volt felkészülve. Olyan csábítás, ami még Lottie testének buja domborulatainál is édesebb és veszélyesebb volt. Hayden ráhajolva a ló nyakára, elvezette hátasát a ház mellett, és továbbszáguldott a sziklák felé, mintegy emlékeztetve magát arra, milyen nagy árat kellene fizetnie, ha engedne ennek a csábításnak. A nő a szikla legszélén állt, és lenézett a tenger tajtékzó katlanjába. Alant egyik hullám a másikat követve csapódott a szikláknak, habcseppeket vetve magasan a levegőbe. Hűs ködfelleg fonódott köréje, amely a bőréhez tapadt és rásimította vékony selyem hálóruháját a mellére és a combjára. Bár reszketett, nem hátrált meg. Egész életében erről a tomboló vadságról álmodott. Míg egyik része menekülni vágyott a sötét és szeles éjszaka elől, a másik azért kiáltott, hogy tárja ki a karját, és üdvözölje, átadva magát mindent körbefogó ölelésének. Lassan megfordult. Érezte, hogy a férfi ott áll a háta mögött, még sötétebb árnyékként tornyosulva a koromfekete ég alatt. Amikor kinyújtotta a karját érte, a nő tett egy lépést a szikla pereme felé. De mindketten tudták, hogy nem fog ugrani. Ugyanúgy nem tudott ellenállni a férfinak, mint ahogy az apály és a dagály sem tud ellenállni a 135

hold kérlelhetetlen vonzásának. A férfi karjába olvadva felemelte az arcát, és a csókját követelte. A férfi rátapadt az ajkára, először lágyan és gyengéden, majd vadul és szenvedélyesen, a nyelve rabul ejtette annak sóvár vágyakozását. A nő belecsimpaszkodott, kétségbeesett féktelenséggel viszonozva lángolását, tudván, addig úgysem elég, amíg bőrük minden négyzetcentimétere össze nem olvad, amíg meg nem adja magát a férfi akaratának, és mélyen magába nem fogadja. A nő teste a férfi minden érintése alatt sajgott – az ajka, a melle, a lába közötti forró, nedves rész. A férfi egyszer talán megelégedett volna azzal a tudattal, hogy az övé a nő teste és szíve, de ma éjjel a csókja nem kevesebbet követelt, mint a lelkét. Feltámadt a szél, mintha ki akarta volna tépni a nőt a férfi karjából. De ő tudta, hogy nincs félnivalója, mert a férfi sohasem engedi el. Legalábbis úgy hitte, amíg a férfi el nem szakította a száját az övétől, és gyengéden meg nem lökte. Ahogy ott egyensúlyozott a szakadék szélén, és a keze még mindig a férfiért kapott, az ő arcát látta utoljára – amely egyszerre volt csinos és kegyetlenül dermesztő. Aztán csak zuhant, zuhant, zuhant a feneketlen mélységbe, miközben saját fájdalmas kiáltása visszhangozott a fülében. Amikor Lottie hirtelen felegyenesedett az íróasztalnál, lázas bőre hideg verejtékben úszott. Még mindig reszketve félretolta kéziratának gyűrött lapjait, és a tenyerébe temette az arcát. Biztosan ez az álom volt a büntetése, amiért olyan késő éjszakáig írt, és elszundított az egyik fejezet kellős közepén. Miután segített Harrietnek átcipelni a holmiját az előcsarnokon keresztül a személyzeti szárnyból új hálószobájába, Lottie visszavonult az íróasztalához, hogy minden kétségét és gyanúját regénye egyik jelenetévé gyúrja. Egy jelenetté, amelyikben a hősnő először sejti meg, hogy a férfi, akire rábízta a szívét, könyörtelen gyilkos. De ez az álom sokkal élethűbb volt, mint bármi, amit Lottie valaha is írt. Bár soha nem sikerült tisztán elkapnia a szerető arcát, még mindig érezte a csókja ízét az ajkán, még mindig érezte azt a különös sajgást a lába között. 136

A halántékára nyomta a kezét, és próbálta kihámozni ennek az egésznek az értelmét. A nő a szikla peremén vajon ő volt, vagy szegény, halálra ítélt Justine, akit elárult egy hűtlen csók? Az álom vajon a múlt víziója volt, vagy intő jel a jövőből? Vagy egyszerűen zaklatott képzeletének szüleménye, amelyet még jobban felkorbácsolt Hayden és Allegra tanulószobabeli katasztrofális találkozása? Amikor kinyílt hálószobájának ajtaja, Lottie összerezzent. Harriet rohant be, akinek hálósapkája rácsúszott egyik fátyolos szemére. – Nem hallod ezt a rettenetes sikítást? Honnan a csudából jöhet ez az istentelen hang? – Kandúr Bandit majdnem eltiporva beugrott Lottie ágyának kellős közepébe, és behúzta meztelen lábát a hálóruhája alá. – Lehet, hogy az a szellem, amelyikről a szolgálók unos– untalan suttognak? Tényleg kísértetek laknak a kastélyban? Lottie csak most jött rá, hogy az a vérfagyasztó sikoly, amely felébresztette, nem csak álom volt. Ahogy a fejét forgatva hallgatózott, a távoli sikoltozás metsző visítássá változott, és üvegcsörömpölés hangjával egészült ki. Lottie megcsóválta a fejét. – Ez, kedves Harrietem, nem szellem. Harriet úgy pislogott, mint egy rémült bagoly. – Akkor mi? – pislogott rá Harriet, akár egy rémült bagoly. – Rablók támadtak meg minket? És a saját ágyunkban fognak megrontani bennünket? – Nincs olyan szerencsénk! – motyogta Lottie még mindig lázálma hatása alatt. De pontosan tudta, hogy se szellem, se rabló nem csapna ilyen istentelen lármát. Ahogy újra elkezdődött az őrjöngő sikoltozás, érezte, hogy ő is kezd kijönni a sodrából. Az elmúlt három hétben sikerült fegyelmeznie magát – igyekezett előkelő feleség, türelmes mostoha és elnéző nevelőnő lenni. És mire jutott vele? Minden adandó alkalommal szembeszállt vele egy tízéves zsarnok, a saját szolgálói kigúnyolták és sértegették, és majd’ elepedt egy olyan férfi érintéséért, aki még arra sem volt hajlandó, hogy cáfolja, ő lökte le az előző feleségét a szikláról féltékenységi rohama közben. Ami őt, Lottie-t illeti, az erény jutalma még váratott magára. Felállt, visszatolta a kéziratát a helyére, és becsapta a mappát. – Hová mész? – kérdezte Harriet, miközben Lottie felkapta a pongyoláját az egyik székről, és nekiiramodott az ajtó felé. 137

Lottie megpenderült, és a szemében olyan fény csillogott, amit barátnője túlságosan is jól ismert. – Megyek és megmutatom egy bizonyos ifjú hölgynek, hogy miért is hívnak engem a Hertfordshire– i Vadócnak. Miközben Lottie lesietett a lépcsőn a második emeletre, és menet közben szorosabbra húzta pongyolája övét, a lépcsőfordulóban álló ingaóra elütötte az éjfélt. Az éjszakának ebben a szakában általában egyetlen szolgálót sem lehetett látni a saját lakrészükön kívül, de ma éjjel a szobalányok és az inasok úgy futkostak fel– alá a kastély folyosóin, mint a riadt egerek. Jó páran kíváncsian rásandítottak Lottie– ra, amikor elhaladt mellettük – nyilván meglepte őket, hogy éjnek évadján találkoznak úrnőjükkel, aki hálóruhában, kibontott s a hátára omló hajjal vonul végig a házon. Amikor Lottie befordult a sarkon, majdnem beleütközött abba a megtermett inasba, akinek annyira tetszett az a kegyetlen karikatúra. Ahogy a férfi lángoló, széles arcával hátratántorodott, Lottie kihúzta magát: – Ha most megbocsát, találkám van a királlyal egy kis romantikus enyelgésre. – Az ajkához emelte az ujját, és suttogóra fogta. – De kérem, bármi történjék is, meg ne említse a gazdájának. A leesett állal a falnak támaszkodó inast faképnél hagyva folytatta az útját. Ma éjjel nem volt szüksége sem gyertyára, sem kísérteties dallamra, hogy mutassa az utat. A folyosók fényárban úsztak, mintha a házban minden lámpát meggyújtottak volna, hogy elűzze a rémületet, amely még dermesztőbb volt, mint egy sírjából kikelt szellem. Jó néhány szolgáló gyűlt össze az Allegra hálószobája előtti folyosón, arcuk sápadt volt a kimerültségtől. A padló a lábuk alatt tele volt törött porcelándarabokkal, és Jem, a lovászfiú a fejéhez véres rongyot szorítva támaszkodott a falnak. Allegra ajtaja csukva volt, de odabent a szobában a vihar változatlanul tombolt. Még mielőtt Lottie az ajtó felé nyúlhatott volna, a kis Meggie eléje vetette magát, és ugyanazzal a mozdulattal félszegen pukedlizett is. Kiabálnia kellett, hogy a hallható legyen az eszeveszett sikoltozásban. – Asszonyom, nem merjük még egyszer kinyitni! – A szobalány összerezzent, amikor belülről valami erősen nekivágódott az ajtónak. – Girtnek már így is lett egy monoklija, szegény Jemnek pedig betört a feje. 138

A lovászfiú egyetértően bólintott, de a mozdulat közben összerezzent a fájdalomtól. – Tudom, hogy csak próbálsz megvédeni, de tudok vigyázni magamra. Állj félre, légy szíves! – parancsolta Lottie. Meggie kétségbeesett pillantást vetett a vérző istállófiúra. – Menj, és hozd ide a gazdát, Jem! De siess! Jem nyöszörögve ellökte magát a faltól, és végigügetett a folyosón. – Értékelem az aggodalmadat, Meggie. Tényleg – biztosította Lottie a szobalányt. – De mint az úrnőd, nyomatékosan kérlek, hogy állj félre, és engedj be a szobába. Még akkor is a lánnyal vitatkozott, amikor Hayden hosszú lépteivel felbukkant a folyosón. Kócos hajával és elszántságtól lángoló tekintetével annyira hasonlított a Lottie álmában megjelenő szeretőre, hogy a lány érezte, libabőrös lesz és felgyorsul a szívverése. Még a férfi nyomában szaporázó két kiscica sem enyhítette a félelmetes látványt. – Mégis mit képzel, mi a fészkes fenét csinál? Bár föléje tornyosult, Lottie nem riadt vissza. – A lánya mindenkinek az álmát megzavarja, beleértve az enyémet is. Csupán szeretnék egy kicsit elcsevegni vele. Komor pillantást vetve a szolgálókra, Hayden megfogta felesége csuklóját, és becibálta egy, a hall túloldalán elhagyatottan álló hálóterembe. A szobát mindössze a holdfény világította meg, mint ahogy a Lottie álmában látott szélfútta sziklát is. Hayden csupán annyi ideig habozott, amíg a lábával biztonságos helyre söpörte a kiscicákat, majd becsapta maga mögött az ajtót, elviselhető hangerőre halkítva ezzel a fülsiketítő lármát. – Addig cseveghet, amíg bele nem kékül, de biztosíthatom, hogy csak az idejét vesztegeti vele. Nem lehet szót érteni Allegrával, amikor ilyen. Már elküldtem Marthát a faluba az orvosért. – És mit vár tőle? – Hogy megakadályozza, hogy a gyerek kárt tegyen magában. Vagy másokban. – Hüvelykujját végighúzta a bal füle alatt lévő vékony forradáson, s valószínűleg nem is volt tudatában a mozdulatnak. – Ha sikerül lenyomni a torkán egy kis ópiumot, talán végigalussza az éjszakát. Lottie eltöprengett azon, a férfi vajon hogyan szerezhette a forradást, és hány álmatlan éjszakát virraszthatott már végig az orvosra várva, abban 139

bízva, hogy az majd lenyom a torkán egy kis ópiumot valakinek, akit szeret. Megkeményítve magát a rátörő együttérzés ellen, Lottie így szólt: – Nekem úgy tűnik, Allegrának nagyobb szüksége lenne egy kiadós elfenekelésre, mint az ópiumra. Ahogy Hayden elindult felé, ő pedig az ajtónak hátrált, úgy tűnt, a férfi bármilyen erőszakra képes. – Közlöm önnel, hogy még soha nem emeltem kezet a gyermekemre! Ahogy Lottie feltekintett a férjére, aki olyan nagynak, dühösnek és veszélyesnek látszott a holdfényben, kezdett rájönni, hogy ő milyen elkeseredetten vágyik rá, hogy a férfi kezet emeljen rá. Azt akarta, hogy a kezét a mellére emelje, hogy a tenyerével gyengéden ölelje körül puhaságát, miközben a szája lassan közeledik az övéhez… Velőtrázó sikoly rázta meg a vastag faajtót, szilánkokra törve a megdöbbentő látomást. – Igen, ez nyilvánvaló, ugyebár – vágott vissza Lottie, miközben próbálta visszanyerni józanságát. – Ha megtette volna, talán most mindnyájan békésen alhatnánk. Szóval lenne olyan kedves, és elmondaná, hogy ez alkalommal mi izgatta fel Allegrát? Úgy hiszem, nem alakultak túl fényesen a dolgok, amikor hívatta. – Nem kifejezetten. – Hayden ellépve tőle megvakarta a tarkóját, és szinte kézzelfogható volt, mennyire vonakodik beavatni Lottie-t a bizalmába. – Megmondtam neki, hogy ha nem kér bocsánatot öntől a személyzet előtt, bentlakásos iskolába küldöm. És azt is mondtam neki, hogy ezúttal komolyan gondolom. Lottie hasában különös melegség áradt szét. Legkevésbé sem számított arra, hogy a férfi kiáll majd érte. De aztán eszébe jutott még valami. Ha bentlakásos iskolába küldené Allegrát, rá többé nem lenne szükség. Bár nem tudta megmondani, miért, de erre a gondolatra olyan érzelem söpört végig rajta, amely veszélyesen hasonlított a kétségbeesésre. Megfordult, és megfogta a kilincset. – Figyelmeztetem – mondta Hayden. – Nem fog tudni szót érteni vele. Nem, amikor rajta van ez a bolondéria. Lottie ingerülten visszanézett rá a válla fölött. – Szóval rajta van a bolondéria. Inkább teljesen ki van kelve magából! 140

Az ajtót feltépve végigmasírozott a folyosón. Meggie nézte, ahogy közeledik, a szeme közben tágra nyílt a rémülettől. Hayden, Lottie nyomában lépkedve, ráförmedt: – Engedd be! Bár a szobalány szeme még jobban tágra nyílt, esze ágában sem volt ellentmondani a gazdájának. Kinyitotta Allegra ajtaját, majd gyorsan fedezékbe vonult Jem karjai közé. Lottie léptei egy pillanatra sem torpantak meg, még akkor sem, amikor a porcelán mosdótál süvöltve elrepült a feje mellett, és összetört a folyosó falán, mindössze néhány centire onnan, ahol Hayden állt. Hátranyúlt, és becsukta az ajtót a férfi orra előtt. A romhalmazzá változott szobát elnézve Allegrának immár nem sok elhajigálnivalója maradt. A kislány egy hatalmas baldachinos ágy közepén kucorgott, keze a zilált ágyneműt markolászta. Az arca kifokosodott a tombolástól, hosszú, fekete szempilláit pedig összeragasztották a könnyek. Miközben Lottie hűvösen végigmérte, Allegra fülsiketítő sikoltást hallatott, és már nyúlt is az egyetlen dologért, ami még az ágyon hevert – ami történetesen épp Lottie babája volt. Egyik lábánál fogva felkapta a babát, és a feje fölé emelte. – Én a te helyedben nem tenném. – Bár Lottie halkan beszélt, elég fenyegetés keveredett a hangjába ahhoz, hogy eltántorítsa a kislányt a szándékától. Főként amikor megint hátranyúlt, és elfordította a kulcsot a zárban. Allegra lassan leengedte a babát, a tekintete vadul csillogott, a mellkasa zihált. – Nem figyelmeztette senki? Nem szabadna a közelembe jönnie, amikor ilyen vagyok. Ilyenkor őrültségeket csinálok. É– é– én nem tudok uralkodni magamon. Lehet, hogy megütöm vagy megrúgom, vagy megkarmolom… vagy… vagy… – Kivillantotta apró gyöngyfogait. – Az is lehet, hogy megharapom! – Ha megteszi, kénytelen leszek visszaharapni. Van ám benne gyakorlatom. Egyszer megharaptam a királyt. – Angliáét? – esett le Allegra álla. – Őt bizony. Hat testőr kellett hozzá, hogy lefeszegessék a fogaimat a karjáról. Vagy nyolc? – Valójában csak három volt, de Lottie úgy érezte, egy kis túlzás sohasem árt, sem az irodalomban, sem a való életben. 141

Lottie lassan odalépkedett az ágyhoz. Allegra addig mászott hátrafelé, amíg a válla neki nem ütközött a fejtámlának. – Figyelmeztetem! Ne jöjjön közelebb hozzám! Ha megteszi, én… Visszatartom a lélegzetemet, amíg bele nem kékülök. – Csak tessék. Miattam igazán ne zavartassa magát. – Lottie lehuppant az ágy végébe, és szívélyesen rámosolygott a kislányra. Allegra, aki mostanra már inkább ingerültnek, mint dühösnek látszott, vett egy mély lélegzetet, összeszorította a száját és felfújta a pofazacskóját. Miközben a gyerek szeme kimeredt, a színe pedig rózsaszínről lassan lilára változott, Lottie magában számolt. Még csak harmincötig jutott, amikor Allegra levegőért kapkodva a párnákra hanyatlott. – Attól tartok, ez nem volt túl meggyőző – mondta Lottie a fejét csóválva. – Én egyszer, amikor a nővérem a bátyámnak adta az utolsó teasüteményt, majdnem két percig tartottam vissza a lélegzetemet. Mire végeztem, a nővérem már sírt, George pedig mellettem térdelt, és könyörgött, hogy egyem meg én a süteményt. Allegra felült és lehajtotta a fejét, akár egy támadni készülő bika. Nyilván még nem rukkolt elő a legborzalmasabb fenyegetéssel. – Ha nem távozik a szobámból most azonnal, sikítok. Lottie csak mosolygott. Allegra kinyitotta a száját. Lottie sikított… Teli torokból jövő, operai mestermű volt, amelyet arra szántak, hogy száz kilométeres körzetben beszakítson minden dobhártyát. Ha még lett volna egy darabban lévő porcelántárgy, most az is ezer darabra robbant volna szét. Lottie csak akkor vette észre az ajtón kétségbeesve dörömbölő öklöket, amikor a sikolya elvékonyodott, egy férfihang pedig a nevét kiáltotta. Az ajtó a zsanérból kiszakadva bedőlt. Hayden azonnal berontott, majd zavartan megtorpant, amikor meglátta, hogy Lottie higgadtan mosolyogva ül az ágy végében, Allegra pedig a fülére szorított tenyérrel nekilapul a fejtámlának. Martha és egy ősz szakállú úriember, akiről Lottie feltételezte, hogy a falubeli orvos lehet, ácsorgott Hayden mögött, de az ő ábrázatuk sem volt kevésbe meghökkent. 142

Allegra rekedten felzokogva leugrott az ágyról. Elrohant az édesapja mellett, és belevetette magát Martha karjába. Átölelve az asszony széles derekát felkiáltott: – Martha, kérlek, küldd el innen! Jó leszek, esküszöm! Megteszek bármit, amit édesapám akar! Csak kérlek, ne hagyd, hogy megharapjon, vagy hogy még egyszer kiadja ezt a rettenetes hangot! Miközben Allegra még mindig zokogva arcát Martha mellébe fúrta, Lottie felállt az ágyról. Hayden úgy bámult rá, mintha ő lenne Attila, a hun és Jeanne d’Arc egyszemélyben. – Azt hiszem, most már tudna aludni – jegyezte meg Lottie csípősen. Megvető pillantást vetett az orvosra. – Ópium nélkül is. Összehúzva pongyolája övét ellibegett mellettük, és kisétált a hálószobából. Ahogy kilépett a folyosóra, ott találta Meggie– t, Jemet és a többi szolgálót, akik az izgalom és a tisztelet új keletű keverékével néztek rá. – Asszonyom, azt hittük, a kisasszonyka gyilkolja önt, isten bizony – fakadt ki Meggie. – Még soha nem láttam a gazdát ilyen állapotban. Egyszerűen félrelökte Jemet az útból, és ő maga törte be az ajtót! Ahogy Lottie otthagyta őket, miközben sorban minden szolgáló meghajolt vagy pukedlizett előtte, elnyomott egy mosolyt, amint elképzelte, ahogy Hayden betöri az ajtót, akár egy hős lovag, aki gyönyörűséges úrnője megmentésére siet. Tudta, hogy Allegra bocsánatkérése várhat reggelig. Most, hogy nyugalomban tölthetik az éjszaka hátralévő részét, többé nem számított a személyzetnek, hogy a pletykák szerint Lottie már minden londoni arisztokrata ágyában hált. Egyszerűen hálásak voltak, hogy most már ebben a házban teszi.

143

13. fejezet Hogyan fedezhettem volna fel a szívének zárt ajtaja mögött rejtőző rettenetes titkokat?

Az után az éjszaka után Allegrát mintha kicserélték volna. Minden reggel pontban tíz órakor keményített kötényben és harisnyatartóval gondosan rögzített harisnyában jelent meg az órákon. Illedelmesen állt íróasztala mellett összefűzött kezekkel, és egyik latin igét ragozta el a másik után, majd azt követte a szorzótábla véget nem érő felmondása. El tudta helyezni Marrakesht a földgömbön, és fel tudta mondani mind a keleti gótok, mind a vizigótok történelmét, akik miatt a rómaiak belesárgultak az irigységbe. Lottie-nak többé nem kellett minden reggel kiráznia a cipőjét, mielőtt felvette, sem eldugnia a kalapjait arra az esetre, ha netalántán kóbor kecske tévedne be a hálószobájába. Most, hogy mind Allegra, mind a szellem elcsendesedett, mindenki végigalhatta az áldottan békés éjszakákat. Úgy tűnt, az oaklwylde– i kastélyban fegyverszünet köttetett, jóllehet, elég bizonytalan fegyverszünet. Ám most, hogy már nem kellett Allegra csínytevései ellen küzdenie, Lottie-nak hamarosan újabb sorscsapás keserítette meg az életét – az unalom. Ha ez egyáltalán lehetséges, Hayden még visszahúzódóbb lett, mint azelőtt, és azzal a távolságtartó udvariassággal kezelte őt, amivel az ember egy sohasem látott távoli rokonnal bánik. És bár hálás volt barátnője állhatatos jelenlétéért, Harriet társasága soha nem volt túlzottan sziporkázó. Fő társalgási témája általában az előző napi uzsonna körül forgott. Egy borús keddi délelőttön Lottie és Allegra merengve bámultak kifelé a tanulószoba ablakán, és nézték, hogyan folyik végig az eső az üvegen. Ahogy az esőcseppek összeolvadtak, Lottie érezte, hogy elnehezül a szemhéja. Allegra ásítását kisvártatva az övé is követte. 144

Még mielőtt végképp elaludt volna, Lottie összeszedte magát, és hangos csattanással becsukta az íróasztalon heverő könyvet. Allegra bűntudatosan felriadt, és szélsebesen írni kezdett a füzetébe. Lottie felállt. – A múlt hét óta Magellánról és De Sotóról tanulunk. Amondó vagyok, nincs is jobb módja annak, hogy megértsük a felfedezők észjárását, mint az, ha mi magunk is felfedezőútra indulunk. – Felfedezőútra? – Bár Allegra egy szemernyit sem látszott kevésbé bizalmatlannak, mint máskor, a szemében megcsillant az érdeklődés szikrája. – A szóbeszéd szerint ebben a kastélyban ötven szoba van, és én talán még a felét sem láttam. Szerintem induljunk el a padlástól, és haladjunk lefelé. Talán még azokat a rejtekajtókat és titkos folyosókat is megtaláljuk, amelyekről Meggie és Jem sutyorog állandóan. – Na és az édesapám? Ha nem fejezem be a mai leckémet, nem fog örülni. Lottie érezte, hogy huncut mosolyra húzódik a szája. – A szóbeszéd szerint topábbá édesapja ellovagolt Boscastle– ba az intézőjével, hogy rendezzen néhány számlát, és késő délutánig nem is tér vissza. Még Martha is bement a faluba egy napra, hogy meglátogassa a nővérét. – Bár Allegra még mindig kételkedve nézett, Lottie kinyújtotta a kezét. – Jöjjön, kis hódítóm, új világok várnak rá, hogy meghódítsuk őket. Egy olyan sötét és szeles napon, amikor eső kopog az oromtetőn, nem is volt jobb, otthonosabb hely, mint a terpeszkedő padlás. Az egymásba nyíló szobák labirintusa, tele molyrágta ruhákkal és elhagyott játékokkal zsúfolt ládákkal, majdnem egész délelőtt lefoglalta Lottie-t és Allegrát. Lottie az egyik sarokban pöttyös hintalóra bukkant. Óvatosan végighúzta a kezét durvára csiszolt nyakán, azon tűnődve, vajon hajdanán Haydené volt– e. Már majdnem dél volt, mire koszos harisnyában és pókhálós hajjal lekecmeregtek a padlásról. Bár Allegra kőkemény, tartózkodó viselkedése egy pillanatra sem engedett fel, Lottie erőfeszítéseinek köszönhetően egész kellemesen elcsevegtek. Egy darabig bolyongtak a második és a harmadik emeleten, de ott csak hálószobákat és nappalikat találtak, amelyek a használatlanságtól porosod145

tak. Épp elérték egy hosszú, portrékkal teleaggatott galéria végét, amikor közeledő léptek zajára lettek figyelmesek. Lottie megragadta Allegra kezét, és nekiiramodott a hátsó lépcső felé. Bár nagyon jól tudta, hogy valószínűleg csak Meggie jár arra egy adag tiszta ruhával, suttogva így szólt: – Jöjjön, de Soto! Ez a megveszekedett angol ki akarja fosztani a hajónkat, és el akarja rabolni a hadizsákmányunkat! Mire leértek a földszintre, Lottie alig kapott levegőt a nevetéstől, és úgy tűnt, még Allegra is nehezen tudja elnyomni mosolyát. Kiértek a lépcsőházból, és megtorpantak, ahogy egy széles, ajtókkal szegélyezett folyosó közepére értek. Allegra elsötétülő arckifejezéssel a folyosó vége felé kezdett hátrálni. – Nem kellene itt lennünk. Nem szabad. Lottie lassan megfordult, és azonnal felismerte a folyosó távolabbi végét lezáró súlyos dupla ajtót. A nyugati szárnyban voltak, és pontosan azon a helyen álltak, ahol Lottie az első kastélyban töltött éjszakáján a kísérteties zongoradallamot hallotta. Allegra bűntudatosan hátrapillantott a válla fölött, a hangja pedig egyre sürgetőbbé vált. – Tényleg mennünk kellene. Nem szabad itt játszanom. De Lottie tekintetét visszavonzotta a rejtélyes ajtó. Az ajtó, amelynek Hayden forró, vágyakozó kezével nekinyomta őt. Az ajtó, amelyre a férfi ránézni sem volt hajlandó, amikor ő említést tett a zenéről. Kimért léptekkel elindult az ajtó felé. – Miféle felfedezők lennénk – kérdezte halkan –, ha a veszély első jelére megfutamodnánk? Kissé remegő kézzel az egyik kilincs felé nyúlt. – Semmi értelme – rohant oda Allegra az ajtóhoz, mintha nem bírná tovább türtőztetni magát. – Már több mint négy éve zárva van. Martha az egyetlen, akinek lehet hozzá kulcsa. Lottie tudta, hiba volna arra biztatni Allegrát, hogy ne fogadjon szót az édesapjának. De a kíváncsisága gyorsan felülkerekedett a lelkiismeretén. Ha Haydennek nem volt rejtegetnivalója, miért ragaszkodott hozzá, hogy zárva tartsák azt az ajtót? Allegra közelebb merészkedett, miközben Lottie kihúzott egy hajtűt a kontyából. Jó pár percnyi piszmogás, ajtórángatás és dünnyögés után végre érezte, hogy a zár enged az érintésének. 146

Felegyenesedett. Allegra olyan közel állt hozzá, hogy Lottie hallotta a gyerek minden egyes gyors, felületes lélegzetvételét. Hátranyúlt, és megszorította Allegra jéghideg kezét, de nem volt benne biztos, hogy tényleg Allegra, és nem a saját maga megnyugtatására teszi. Miközben Lottie kinyitotta az ajtót, önkéntelen sóhaj hagyta el az ajkát. A nyolcszögletes szoba elragadó volt – tágas, ízléses és nőies, a sötét mahagóninak pedig, amely a kastély többi részét uralta, nyoma sem volt. A görög újjáéledés divatja szerint volt berendezve, amely néhány éve oly népszerű volt főúri körökben. A falakat fehér lambéria borította, amelyet arany falevelek díszítettek. Minden párkányt és szegélylécet kézzel festett virágok ékesítettek. Karcsú oszlopok emelkedtek méltóságteljes körben a szobában, a boltíves tetőablak felé törve, amely a könnyező égbolt utolsó fénycseppecskéit is magához vonzva dacolt a sötétséggel. A kupola alsó borítása égszínkékben pompázott, és könnyű fehér felhők pöttyözték. – Mindig úgy képzeltem, hogy valahogy így nézhet ki a mennyország – suttogta Lottie, nem akarván megtörni a csendet. A tetőablakon kopogó esőcseppeken kívül cipőjük surrogása volt az egyetlen hang, miközben ő és Allegra kéz a kézben átszelték a parkettát. Ha ez a mennyország volt, akkor a fehér márványkandalló fölött függő portrén ábrázolt nő minden bizonnyal egy angyal. Amint Lottie elég nagy volt ahhoz, hogy kimásszon a bölcsőből és odatotyogjon a tükörhöz, rögtön páratlan szépségnek könyvelte el magát. De ez a mennyei lény, leomló sötét fürtjeivel és nevető, ibolyakék szemével felülmúlhatatlan volt. Nednek volt legalább annyi esze, hogy nem barna nőt küldött. Míg Hayden gyászos szavai visszacsengtek az emlékezetében, Lottie egyik kezével szórakozottan megérintette a saját haját. Aranytincsei most először tűntek fakónak, egy ezerszer vibrálóbb szín seszínű árnyalatának. A képen szereplő nőben nem voltak meg a tipikus angol szépségek halovány arcvonásai, megvolt viszont benne a heves gallok kicsattanó elevensége. A modell a művész bal oldalán álló személyre tekintett, aki incselkedő mosolyt csalt érzéki ajkára, és aki felé a szeme kimondatlan ígéreteket sugárzott. Nehéz volt elhinni, hogy egy ilyen lélek megszűnt létezni. Justine még így, örökre a vászonba fagyva is olyan eleven volt, amiről a legtöbb nő álmodni sem mer. Az a fajta nő volt, akiért a férfiak akár meghalni is képesek. Az a fajta nő, akiért akár ölni is képesek. 147

Lottie-t annyira felkavarta az élmény, hogy észre sem vette, amikor Allegra ujjai kicsúsztak a kezéből, csak azt, hogy már nincs mellette. Megfordult, és látta, hogy a gyerek szinte baljós közönnyel bámul fel a portréra. – Gyönyörű volt az édesanyja – mondta Lottie megpróbálva leplezni saját zavarát. – Azt hiszem – vont vállat Allegra. – Nem igazán emlékszem rá. Lottie azt remélve, hogy megtörheti a festmény igéző varázsát, hátat fordított neki, és ahogy körbenézett, észrevette, hogy a szoba nem szalon volt, hanem zeneszoba. Az egyik sarokban, az alacsony dívány mellett aranyozott hárfa gubbasztott. A szemközti sarokban egy klavikord állt, amely jobban illett volna egy száz évvel azelőtti zeneszobába. A szoba középpontjában bécsi zongora terpeszkedett, amelyet fehérre festettek, hogy illeszkedjen a lambériához. Szárny alakú fedele fel volt támasztva, faragott, hajlított lába maga volt a megtestesült kecsesség. Lottie odament a hangszerhez, és gyengéden végigfuttatta egyik ujját a fényes csont- és ébenfa billentyűkön. Egyetlen porszem sem volt rajta. Ha egyedül Martnának lehetett kulcsa ehhez a szobához, akkor nagyon igyekezett ápolni korábbi úrnője emlékét. Lottie, a szeme sarkából elkapva egy mozdulatot, megkérdezte Allegrát: – Szokott zongorázni? A kislány elkapta a kezét a billentyűkről, és a háta mögé dugta. – Dehogyis. Édesapám soha nem engedné. Lottie összeráncolta a homlokát. Jó néhány megsárgult kotta hevert szanaszét a kottatartón. Szinte úgy festett, mintha a gazdájuk csak azért állt volna fel mellőlük, hogy elfogyassza délutáni teáját, és bármelyik pillanatban visszatérhetne. Ahogy Lottie leült a zsámolyra, olyan érzése támadt, mintha egy oltárt szentségtelenítene meg. Behajlította az ujját, játékosan leütött néhány bátortalan akkordot, majd játszani kezdett. A zongorának gyönyörű hangja volt – gazdag, édes és fenséges. Lottie mindig is szerette püfölni a billentyűket. Már jóval azelőtt, hogy Sterling felfogadta első zenetanárát, ő, George és Laura jó néhány boldog estét töltöttek a Lady Eleanor szalonjában álló ütött– kopott zongora köré gyűlve.

148

A bátortalan kezdet után ujjai fürgén futkároztak a billentyűkön Händel „Vízi zenéjének” gyors tétele alatt, amely mindig is az egyik kedvence volt. A válla fölött lopva Allegrára pillantott. A kislány olyan elragadtatással bámulta a billentyűket, amilyet Lottie még soha nem látott az arcán. Gyorsítva belecsapott egy vidám skót nótába. Hátramosolygott Allegrára, és mókásan intonálva rázendített: „Könnyű vérű az én babám, De én ráncba szedem ám. Eladta a kabátját, hogy eligya az árát, Eladta a kabátját, hogy eligya az árát, Lepedőbe csavarta magát, De én ráncba szedem ám.” Nem kellett sok idő, és Allegra is vele dúdolt a lábával dobolva az egyre emelkedő ritmust. A harmadik versszak után bekapcsolódott a refrénbe, először szégyenlősen, de hangról hangra egyre magabiztosabban. A hangja rekedtes alt volt, Lottie szopránjának tökéletes kiegészítése. Valami oknál fogva Lottie még a gondolatát sem tudta elviselni, hogy Allegra visszahúzódjon bizalmatlan páncéljába. Miután kimerítették a dal összes versszakát, maga kezdett további versszakokat költeni. Bolondos rögtönzése hamarosan annyira megnevettette mindkettőjüket, hogy alig tudták elpihegni a refrén szavait. Egyikük sem vette észre, hogy a zeneszoba ajtaja résnyire nyitva maradt. Zene és nevetés. Két dolog, amiről Hayden nem hitte, hogy még valaha hallani fogja az oakwylde– i kastélyban. Ennek ellenére, amikor az elmosott híd meghiúsította boscastle– i útját, arra tért haza, hogy ez a két hang zengi be otthonát. Az előcsarnokban állt, kalapjáról csöpögött az eső, és hallgatta a kísérteties visszhangot. Egy kábult pillanatig valóban azt hitte, hogy a távollétében visszaforgott az idő kereke. Látta magát, ahogy hosszú léptekkel végigmegy a zeneszobába vezető folyosón, de ezek nem rettegéstől nehéz, hanem lelkesedéstől könnyed lép149

tek. Kitárja az ajtót, és ott találja Allegrát, aki nem magas és nyurga, hanem kicsi és pufók, amint az anyukája ölében csücsül. Barna fürtös fejük összeolvad, miközben Justine türelmesen elrendezgeti Allegra dundi ujjacskáit a zongora billentyűin egy vidám gyermekdalt énekelve édes alt hangján. Hayden sokáig áll az ajtófélfának támaszkodva, és az is örömet okoz számára, ha kettőjükben gyönyörködhet. Legnagyobb megkönnyebbülésére a felesége szeme alatt nyoma sincs a karikáknak, melyek rossz előjelei lehetnének hazaérkezésének. – Apa! – visítja Allegra, és felcsillan a szeme, amikor észreveszi. Lecsúszik anyja öléből, és odatotyog hozzá, hogy kapja fel. Ahogy odanyomja pufók kis arcát az apjáéhoz, Hayden becsukja a szemét, és mélyen beszippantja babaillatát. De amikor újra kinyitotta a szemét, még mindig a huzatos előcsarnokban állt, a karja üres volt, a szíve pedig sajgott a betöltetlen űrtől. – Uram! – szólította meg a tanácstalanul pislogó Giles. – Úgy tűnik, bőrig ázott. Elvehetem a kabátját és a kalapját? Hayden válaszra sem méltatta. Egyszerűen félresöpörte a férfit az útjából, és elindult a zeneszoba felé. Lottie-t és Allegrát annyira lefoglalta a mókázás, hogy meg sem hallották cipője kopogását, amint keresztülment a szobán, és észre sem vették, hogy már nincsenek egyedül, amíg a zongora fedele óriási csattanással le nem csukódott, és fel nem fedte, hogy ő mögötte áll.

150

14. fejezet De jaj! Minden szó, mely elhagyta az ajkát, ügyes hazugság volt, amit azért eszelt ki, hogy elcsábítson!

Lottie füle még akkor is csengett, amikor a zsámolyról felállva szembefordult Haydennel a zongora csillogó fedelén keresztül. Hayden még arra sem vesztegette az időt, hogy levegye a kabátját vagy a kalapját. Kabátja gallérjából a parkettára csöpögött az eső, kalapja pereme pedig árnyékot vetett a szemére. Lottie a szeme sarkából látta, hogy Allegra láthatóan összezsugorodik, a válla összegörnyed, a szája összeszorult. Ezt látva Lottie-nak kedve lett volna tehetetlenségében dobbantani a lábával. – Ki engedte be ide? – kérdezte Hayden. – Senki – válaszolta Lottie egyszerre őszintén és dacosan. A férfi vádló tekintete a lányára vándorolt. – Allegra? – Nekem nincs kulcsom – rázta meg a fejét a kislány. Hayden lekapta a kalapját. Amikor Lottie megpillantotta a tekintetét, szinte azt kívánta, bárcsak fönnhagyta volna. – Akkor hogy az ördögbe jutottak be ide? Hiszen meg tiltottam. – Felfedezősdit játszottunk – vallotta be Lottie remélve, hogy elterelheti a férfi figyelmét a kislányról. A csel túlságosan jól sikerült. Hayden megkerülte, miközben összehúzott szeme és megfeszített állkapcsa a folytatást követelte. Lottie bocsánatkérően megvonta a vállát. – Amint azt minden bizonnyal ön is tudja, egy felfedező számára semmi nem lehet csábítóbb a tiltott dolgoknál. Egy röpke pillanatra megvillant valami a férfi jéghideg zöld szemében – valami, ami egyszerre volt veszélyes és vonzó. 151

– Na és hogy csinálta? Ellopta Marthától a kulcsot? – Természetesen nem! Soha nem bátorítanám Allegrát lopásra. – Lottie kimérten összefonta a karját maga előtt. – Az egyik hajtűmmel kinyitottam a zárat. Hayden egy pillanatig hitetlenkedve bámult rá, majd élesen felkacagott. – Ez aztán igen! Nem akarja lopásra bátorítani a lányomat, de azt nyugodt lélekkel megtanítja neki, hogyan kell feltörni egy zárat. – Allegra odalépett a zongorához és megrántotta apja kabátujját. A férfi figyelmét azonban túlságosan lefoglalta Lottie ahhoz, hogy észrevegye. – Na és mik a tervei a következő órára? Megmutatja neki, hogy kell fegyverrel feltartóztatni egy hintót? Mielőtt Lottie előrukkolhatott volna valami frappáns felelettel, Allegra újból megrántotta apja kabátujját, és ez alkalommal sikerült felhívnia magára a figyelmét. – Nem nekem tanította meg, hogy kell feltörni egy zárat. Ő maga törte fel. – A hangja felerősödött. – És tudja, miért? Mert látta, hogy magányos vagyok meg boldogtalan és unatkozom, és ő volt az egyetlen ebben a házban, aki vette a fáradságot, hogy tegyen valamit ellene! Mind Hayden, mind Lottie szájtátva néztek a kislányra, elképedve szenvedélyes kitörésétől. Lottie álmodni sem merte volna, hogy Allegra egyszer az életben még a védelmére kel. Ahogy a kislány felbőszült arcocskáját fürkészte, váratlanul hatalmába kerítették a gyengéd érzelmek. Hayden ezzel szemben úgy tűnt, nem szenved hasonló szentimentális rohamoktól. – Lehet, hogy a mostohaanyád nem ismeri jól ennek a háznak a szabályait, ifjú hölgy, de te igen. Semmi mentséged nem lehet a szófogadatlanságodra. – Szigorú arccal megcsóválta a fejét. – Mélyen csalódtam benned. – Akkor ez nem újdonság, igaz, édesapám? Mindig ez van. – Valahogy könnyebb lett volna elviselni, ha Allegra könnyekben tör ki és elrohan. Ehelyett azonban megfordult, és apró kezét ökölbe szorítva mereven kisétált a zeneszobából. Hayden egy káromkodást visszanyelve elfordult a zongorától, mire szemben találta magát első felesége arcképével. Lottie szinte hálás volt, hogy abban a pillanatban nem láthatta a férfi arcát. Egy olyan ösztöne, amiről idáig azt sem tudta, hogy létezik, megsúgta neki, ki állt a festő bal152

ján, amikor a portrét festette. Justine nevető szeme és kacér mosolya Haydennek szólt. – Miután ő meghalt – szólalt meg végül a férfi olyan száraz hangon, akár a halotti hamvak –, több mint két hetet töltöttem ebben a szobában: nem voltam hajlandó enni, nem voltam hajlandó aludni, nem voltam hajlandó ránézni a lányomra. Azon a napon, amikor végre rászántam magam, hogy kisétáljak azon az ajtón, megesküdtem, hogy amíg élek, soha többé nem teszem be ide a lábam. – Mereven elfordult a képtől is, Lottie-tól is, mintha egyik felesége tekintetét sem tudná tovább elviselni. – Sajnálom – suttogta Lottie először érezve át teljesen engedetlenségének következményeit. – Mit? – kérdezte a férfi a kalapját forgatva. – Hogy gúnyt űzött a kívánságaimból? Hogy szándékosan arra bátorította a lányomat, hogy szembeszálljon velem? Hogy újabb éket vert kettőnk közé azáltal, hogy olyasmibe ütötte bele az orrát, amibe nem kellett volna? – Először is, ha úgy gondolja, hogy tényleg ilyen rossz hatással vagyok a lányára, nem értem, miért hozott Oakwylde– ba. – Mert azt akartam, hogy olyan legyen, mint ön! – csapott Hayden ököllel a zongora tetejére. Lottie e szavaktól meghökkenten bámult rá. – Azt akartam, hogy az eszét használva képes legyen kikeveredni bármilyen helyzetből ahelyett, hogy a hangulatváltozásai rabjává válna. Azt akartam, hogy okos legyen és erős és leleményes és magabiztos! Miközben Lottie belenézett a férfi vad, sötét pillájú szemébe, különös melegséget érzett a gyomrában – mintha most nyelt volna le egy falatot Cookie meleg fűszeres pudingjából. Megkerülte a zongorát, és olyan közel húzódott a férfihoz, amennyire csak mert. – Esküszöm önnek, nem akartam ártani azzal, hogy idehoztam. Nem hallotta őt, amikor belépett? Énekelt és nevetett, mint bármelyik normális tízéves gyerek. Néhány röpke percig boldog volt! – Az édesanyja is szeretett énekelni és nevetni. Sajnos Justine boldogsága kivétel nélkül mindig a többiek szenvedésének előjele volt, s a saját magáé is. – És az öné? – kockáztatta meg Lottie. Hayden nem felelt. 153

– Szóval – sóhajtott fel Lottie –, hogy fog megbüntetni a szófogadatlanságomért? Vacsora nélkül kell lefeküdnöm? – Ne legyen nevetséges! Annak ellenére, hogy hajlamos úgy viselkedni, mintha az lenne, már nem gyerek. – Cseléd sem vagyok – vágott vissza Lottie. – Mégis hajlamos úgy kezelni, mintha az lennék. Amikor Hayden hűvösen megfordult, és a provokációról tudomást sem véve elindult az ajtó felé, Lottie-nak hirtelen kedve támadt egy Allegra kaliberű hisztit rendezni. Legszívesebben felkapta volna az egyik csodás, pásztorlánykát ábrázoló porcelánszobrot, amely hívogatóan mosolygott rá a kandallópárkányról, és hozzávágta volna a férfi fejéhez. – Talán nem is az őrület taszította a feleségét egy másik férfi ágyába – kiáltott utána –, hanem az ön elviselhetetlen közönye. Hayden mozdulatlanná vált, és legfeljebb fél másodpercet adott Lottienak a megbánásra. Azután hirtelen mozdulattal megfordult és visszament hozzá, a szemében lobogó tűz megolvasztotta az addig uralkodó fagyot. Lottie nem lett volna meglepve, ha gőz gomolygott volna nyirkos gyapjúkabátjából. A férfi kemény, férfias testével nekivezette Lottie-t a zongorának, majd erős ujjait hátulról Lottie tarkójára szorította. De ahelyett, hogy megfojtotta volna, keményen rátapasztotta a száját az övére. Lottie azt várta, hogy megbüntesse a csókjával, nem pedig azt, hogy örömet okozzon neki. Így még elképesztőbb volt, amikor az erőszakos csók megszelídült a férfi nyelvének szédítő örvénylésétől a szájában. Úgy csókolta, mintha az övé volna, mintha kezdetektől fogva az övé lett volna, és az idők végezetéig az övé maradna, ő volt a szerető Lottie álmaiban, és Lottie az ő csókjának sötét erejéből kifolyólag billegett az életveszélyes szakadék szélén, a zuhanás határán, amely minden bizonnyal végzetes volna nem csak a testére, hanem a szívére nézve is. Lottie még mindig tehetetlenül csüngött a férfin, amikor az elszakította az ajkát az övéről. Belefúrta ujjait Lottie leomló kontyába, és vágytól csillogó, félig lehunyt szemmel tekintett rá. – Biztosíthatom, asszonyom, hogy nem a közöny tart távol az ágyától. Épp olyan hirtelen elengedte Lottie-t, mint ahogy megragadta, majd kisietett a szobából, és olyan viharos dörrenéssel csapta be maga mögött az ajtót, hogy a hárfa húrjai tiltakozva megpendültek. 154

Amikor Lottie egész testében remegve a zsámolyra rogyott, Justine tekintett le rá, akinek sokat sejtető tekintete jókedvűen csillogott. Amikor Lottie aznap éjszaka bebújt az ágyába, minden idegszála reszketett a feszültségtől. Békés csend telepedett az alvó házra, de ez a nyugalom különös módon még jobban elmélyítette növekvő nyugtalanságát. Most még Allegra hisztijének is örült volna. Rövid ideig fontolgatta, hogy átmegy az előszobán, de legutóbb, amikor benézett Harriethez, barátnője édesdeden aludt. Az oldalára fordult, lerúgva magáról mind a takarót, mind a meghökkent Kandúr Bandit. A macska után kapott, de már késő volt. Az egy sértődött fújással magasan a levegőbe emelte a farkát, és már le is ugrott az ágyról. Kilökte az ajtót és kiügetett a hálószobából, nyilván azért, hogy kellemesebb társaság után nézzen. Lottie visszahanyatlott a párnákra. – Úgy tűnik, mostanában senkit sem vagyok képes boldoggá tenni – motyogta Mirabellának, aki összegömbölyödve feküdt mellette a párnán. – Főleg nem az erősebbik nem képviselőit. Becsukta a szemét, aztán gyorsan újra kinyitotta. Igazság szerint jobban félt attól, hogy elalszik, mint attól, hogy átvirrasztja az éjszakát. Hiszen az alvás álmot is hozott. És abban az álomban nagyon könnyen megint a szélfútta szikla peremén találhatta magát, az idegen karjában. Egy idegenében, akinek a csókja pontosan olyan ízű volt, mint a férjéé. Felpillantott a mennyezeten reszkető árnyékokra. Talán megírhatna egy újabb jelentet a regényéből. Egy jelenetet, melyben karakán hősnője viszszautasítja annak az aljas gazembernek a testi közeledését, aki csapdát állítva neki rákényszerít ette, hogy hozzámenjen feleségül. Egy jelenetet, melyben a hősnő gőgösen a férfi tudtára adja, hogy inkább meghal, mintsem hogy el kelljen viselnie a csókját. Mivel annál még a nemes halál is kívánatosabb, mint hogy el kelljen viselnie, hogy a férfi szája keményen és mohón megrontsa az övét, hogy a nyelve sötéten és gyengéden megérintse, hogy ujjai a nyakát simogassák, miközben arra csábítja, nyissa nagyobbra, fogadja be mélyebben… Lottie beharapta alsó ajkát, hogy elfojtsa áruló remegését, és hasra vetette magát. Már majdnem nyugtalan álomba szenderedett, amikor minden 155

beharangozó jajgatás nélkül megütötték a fülét a zongoramuzsika első hangjai. Lottie szeme hirtelen kinyílt. Első gondolata az volt, hogy bebújik a takaró alá. De csak annyit tudott tenni, hogy lélegzet– visszafojtva figyelt. A távoli zene egyszerre volt gyönyörű és ijesztő – a szenvedély féktelen áradása, melynek minden hangját beárnyékolta az őrület. – Justine – suttogta. Miután látta a nő arcképét, valahogy képtelen volt többé úgy gondolni rá, mint „a szellem”. Miféle erő lehet elég hatalmas ahhoz, hogy visszarángasson a sírból egy asszonyt? Vajon Justine el akarja ijeszteni, mert azt hitte, hogy a vetélytársa lehet a Hayden szeretetéért folytatott küzdelemben? Vagy figyelmeztetni akarja, hogy ne kövesse el ugyanazt a hibát, amit ő, és ne tegye a szívét vagy az életét Hayden kezébe? Lottie a fejére nyomta a párnát, és rászorította a fülére. De a zene kérlelhetetlen őrjöngése elől nem volt menekvés. Nem lehetett semmibe venni. Amikor a darab elérkezett szenvedélyes crescendójá– hoz, Lottie félredobta a párnát. Felkelt, odasietett az öltözőasztalhoz, és addig tapogatózott a szalagok és harisnyatartók összegabalyodott kupacában, amíg meg nem találta, amit keresett – egy hosszú, különösen halálosnak tűnő ezüst kalaptűt. Beletartotta a tűz fényébe, és megcsodálta csillogását. Justine egy dologról nyilvánvalóan megfeledkezett. Lottie-nak most már a birtokában volt a kulcs a birodalmához. És ha arról a birodalomról kiderül, hogy maga a pokol, akkor vállalnia kell azt a kockázatot, hogy szembetalálkozzék az ördöggel. Hayden istentelenül rossz hangulatban volt. A kastély kihalt folyosóin bolyongott, és átkozta magát a bolondságáért. Bár a csókjával Lottie-t akarta megbüntetni, csak azt sikerült elérnie, hogy magának okozott szenvedést vele. Még az ágya is kínzóeszközzé vált: jéghideg ölelése keserű ellentéte volt Lottie csábítóan meleg karjának. Lottie maga engedte szabadon ezeket a démonokat, amikor vette a bátorságot, hogy kinyissa a zeneszoba ajtaját. Már– már úgy tetszett, mintha Hayden egy része is el lett volna temetve abban a szobában Justine emlé156

kével együtt. De Lottie nem érte be annyival, hogy hagyja ott rohadni az árnyékban a többi szellemmel együtt. Ő bevonult buta dalaival és szédítő nevetésével, és kirángatta őt a fényre. Még Justine is megfutamodott Lottie bátor elszántsága elől. Abban a pillanatban, amikor csókolóztak, csak Lottie létezett – lángoló ajkával az ő ajka alatt – forrón, édesen és ellenállhatatlanul. Amikor kis keze megragadta kabátja hajtókáját egyre közelebb húzva őt magához ahelyett, hogy ellökte volna, Hayden nem csak a testében érezte meg az élet veszélyes pezsgését, hanem a lelke mélyén is. De még csókjuknál is kárhozatosabb volt az a pillanat, amikor bevallotta neki, hogy azt akarja, Allegra olyan legyen, mint ő. Hogy csodálja a bátorságát, talpraesettségét, és azt, hogy nem hajlandó fejet hajtani a társadalom fojtogató konvenciói előtt. Ennyi erővel akár azzal is előállhatott volna, hogy kezd belészeretni. Hayden – a múltjából felbukkanó érzés félelmetesebb lévén bármely kísérteties jajgatásnál – abbahagyta a járkálást. Amikor utoljára odaadta a szívét valakinek, majdnem odaadta vele együtt a józan eszét is. Mintegy emlékeztetőül annak, hogy mi az ára az ilyen dőreségnek, vad zongoramuzsika kezdett áradni feléje a folyosón, nyers ereje egyszerre származott szépségéből és őrültségéből. Hayden feltartóztathatatlanul megindult a hang irányába attól való félelmében, hogy Lottie meggondolatlanul szabadjára engedte azt az erőt, amely mindkettőjüket elpusztíthatja. Lottie keresztülrohant a sötétségbe burkolózó kastélyon a háta mögött lobogó hálóruhában. Tudván, hogy a szolgálók most mindannyian az ágyukban lapulnak, még arra sem vette a fáradságot, hogy a pongyoláját fölvegye. A zene erősödött minden lépésnél, amely közelebb vitte őt a nyugati szárnyhoz. De nem hagyta magát eltántorítani a küldetésétől. Már nem is a bátorság vagy a kíváncsiság hajtotta, hanem valami heves vágy, hogy találkozhasson végre azzal a nővel, aki nem volt hajlandó lemondani Hayden szívéről. Az igazat megvallva Lottie még soha életében nem félt ennyire. Mire elérte a hosszú, kihalt folyosót, még a kiáramló zene sem tudta teljesen elnyomni összekoccanó fogainak hangját. Ahogy közeledett a folyosó végén 157

levő súlyos ajtóhoz, már– már várta, hogy hívogató kelepceként magától kitáruljon. Zsibbadt ujjai meg sem tudták mozdítani a kilincset. Az ajtó zárva volt, épp úgy, ahogy Allegrával korábban találták. Lottie keze annyira izzadt, hogy kétszer is elejtette a kalaptűt, mire sikerült kinyitnia a zárat. Még mindig habozott. Vajon mit talál odabent, ha figyelmeztetés nélkül kinyitja az ajtót? Egy gonosz szellemet, aki a zongora fölött lebeg? Vagy maguktól mozgó billentyűket, amelyeket egy láthatatlan kéz vezérel? Lottie a félelmetes képektől teljesen elbátortalanodva lassan elfordította a kilincset, és félig– meddig abban reménykedett, hogy a zene hirtelen abbamarad, ahogy kastélyban töltött első éjszakáján történt. De ahogy óvatosan kinyitotta az ajtót, a hangáradat olyan viharos hullámmal söpört végig Lottie– n, hogy úgy érezte, a szíve felveszi a zene ritmusát. Árnyékok szőtték be a tágas szobát. Az eső már órákkal korábban elállt, de a felhők továbbra is vándoroltak az égnek a mennyezeti ablakon át látható szegletében, elfátyolozva a hold alabástromarcát, és árnyékot vetve Justine arcképére. A zongora fedele fel volt hajtva, így a billentyűk rejtve maradtak Lottie szeme elől. Lottie lassan megkerülte a hangszert, megígérve magának, hogy nem fog sikítani, bárkit – vagy bármit – találjon is a másik oldalon. Megcsapta az éjszaka virágzó jázmin mámorító illata, amely megszédítette, és egy kissé meg is részegítette. A zongora másik felén tetőtől talpig áttetsző fehér ruhába öltözött nőt talált, hosszú, sötét haja a hátára omlott. Justine. Lottie akkor sem tudott volna sikítani, ha akar. A rettegés a torkára forrt. Ekkor egy széllökés szétkergette a felhőket. A holdfény beszivárgott az ablakon, ám fénye nem egy nőre vetült, hanem egy, a méreténél kétszer nagyobb hálóruhába bújt kislányra. Allegra. Lottie a kislány játékának szépségétől és erejétől lenyűgözve megmarkolta a zongora szélét, hogy el ne essen. Allegra apró ujjai röpültek a zongora billentyűin, a dühnek és fájdalomnak olyan litániáját zengve, amelyet egy ilyen korú gyereknek nem is lett 158

volna szabad ismernie. Könnyek folytak végig sápadt arcán, miközben játszott, bár elszánt figyelme egy pillanatra sem kalandozott el az eléje terített kottától. Még akkor sem, amikor Lottie besétált a látóterébe, mivel egyszerűen nem tudta türtőztetni magát – muszáj volt közelebb férkőznie ennek az elképesztő zenének a forrásához. Allegra keze erőteljesen leütötte az utolsó hangot, zengő cifrázattál vetve véget a noktürnnek. – Hogyan? – suttogta Lottie a rájuk telepedő síri csöndben. Allegra az ölébe ejtette a kezét. Hirtelen megint gyerekkezek voltak: esetlenek és bizonytalanok. – A kandalló mögött van egy titkos folyosó, ami felvezet a második emeletre. Anya és én mindig ott bújócskáztunk. Apa… – botlott meg a nyelve, de gyorsan kijavította magát. – Édesapám soha nem talált meg minket, ha oda bújtunk. – Úgy értem, hogy tanult meg zongorázni? – mutatott Lottie a billentyűk felé, s a megdöbbenéstől nem találta a szavakat – Úgy? – Anya tanított meg, mielőtt meghalt. – A kislány felhúzta keskeny vállát. – Nekem soha nem volt olyan nehéz, mint másoknak. Lottie megcsóválta a fejét. A kislány őstehetség volt, és még csak tudatában sem volt ennek. – Azt hittem, nem emlékszik az édesanyjára. – Már hogyne emlékeznék rá! – Allegra tekintete megint indulatossá vált. – Édesapám nem akarja, hogy emlékezzek, de én igenis emlékszem. Anya órákig üldögélt velem a földön, és képeket rajzoltunk, vagy megtanított nekem egy új dalt. Megengedte, hogy felvegyem az összes kalapját, és teát szolgáltunk fel együtt a babáimnak. Lottie sóvárogva elmosolyodott, és azt kívánta, bárcsak neki is lennének hasonló emlékei az édesanyjáról. – Biztosan nagyon hiányzik. Allegra felállt a zongora mellől. Fel– alá kezdett járkálni a parkettán felnyalábolva a finom anyagot, nehogy rálépjen túlméretezett hálóruhája szélére. – Tudja, én soha nem akartam szellem lenni. Valahányszor édesapám elutazott, besurrantam ide és zongoráztam. Eszembe sem jutott, hogy a szolgálók meghallhatják, amíg egy délelőtt meg nem hallottam, hogy Meggie és Martha arról sugdolózik, hogy kísértetek járnak a kastélyban. 159

– Mégsem hagyta abba. – Nem – vallotta be Allegra nyíltan kihívó tekintettel. – Egy idő után kezdtem olyankor is játszani, amikor édesapám itthon volt. Ő éppen Yorkshire– ben volt üzleti úton, amikor először rábukkantam az utazóládára a padláson, amelyben anya dolgait tartotta elzárva. Azért vettem fel a hálóruháját, mert olyan illata volt, mint neki. Lottie bólintott. Ez megmagyarázza a jázmint, bár furcsa módon az illat most sokkal gyengébbnek tűnt, mint néhány perccel azelőtt. Allegra könyörögve nézett Lottie– ra. – Tudja, nem maradt tőle semmim. Édesapám eldugott mindent. És egyáltalán nem volt hajlandó beszélni róla. Olyan volt, mintha az anyám soha nem is létezett volna, és ezt nem tudtam elviselni! – A kislány hangja elcsuklott, amikor könnyek kezdtek csurogni az arcán. – Ó, hogy gyűlölöm apámat! Teljes szívemből gyűlölöm! Lottie észre sem vette, hogy kitárta a karját, amíg Allegra bele nem vetette magát. A kislány átölelte Lottie derekát, miközben úgy zokogott, mintha megint megszakadt volna a szíve. Ahogy Allegra puha, dús haját simogatta, felemelte a fejét, és észrevette, hogy Hayden a zeneszoba ajtajában áll, s az arcát hamuszürkére festi a holdfény. Mielőtt Lottie kinyújthatta volna felé a karját, a férfi már bele is veszett az árnyékba. Lottie betakargatta az alvó kislányt. Bár Allegra arca még mindig foltos volt a könnyektől, gyermeki önfeledtséggel, nyitott szájjal aludt. Reggelig valószínűleg fel sem ébred. Lottie-nak mégsem akaródzott magára hagyni. Régi babáját keresve körbekémlelt a hálószobában. Az ablakpárkányon csücsülve pillantotta meg, ahonnan barátságosan mosolyogva figyelte őket. Lottie gyengéden bedugta a babát Allegra karja alá, majd a lámpát égve hagyva becsukta maga mögött az ajtót. Pontosan ott találta Haydent, ahol várta – a férfi a zeneszoba kellős közepén ácsorgott, és Justine arcképét bámulta. A hold arrébb kúszott az égen, s most sugárzó vörös fénnyel vonta be a portrét. – Miért is ne gyűlölne a lányom? – kérdezte keserűen, amikor meghallotta Lottie bizonytalan lépteit a háta mögött. – Végső soron én vettem el tőle az édesanyját. Lottie megesküdött volna, hogy egy pillanatra megállt a szíve. 160

– Nézzen csak körül ebben a házban! – folytatta a férfi. – Ezen a szobán kívül sehol nincsenek róla képek, nincsenek kitéve a hímzései, nincsenek felakasztva a festményei; még a legapróbb dolog sem emlékeztet rá, hogy valaha itt sétált, ezeken a folyosókon. Allegra még olyan kicsi volt, amikor az édesanyja meghalt. Azt hiszem, akkoriban úgy gondoltam, jobb lenne, ha egyszerűen… elfelejtené. Lottie szíve újra dobogni kezdett, ha mégoly egyenetlen ritmusban is. Mivel a térde cserbenhagyta, lehuppant a dívány szélére. – Hogyan várhatta Allegrától, hogy elfelejtse az édesanyját, amikor nyilvánvalóan ön sem felejtette el. Hayden a portrétól elfordulva a zongorához lépett. Egy ujjal elpötyögte Beethoven Pathétique szonátája második tételének első néhány hangját. – Még a zongorától is eltiltottam az édesanyja halála után. Azt hiszem, mindig úgy gondoltam, hogy a zene és az őrület valahogy kéz a kézben járnak, hogy nem létezik egyik a másik nélkül. Justine istenadta tehetség volt. Ha férfinak született volna, a király előtt zongorázott volna. Imádta a zenét. – Ön pedig imádta őt. – Lottie egyikőjüket sem akarta megsérteni azzal, hogy úgy tesz, mintha ez kérdéses volna. Hayden mellé ütött. Elhúzta a kezét a billentyűktől. – Nagyon fiatalon házasodtunk össze. Én még huszonegy éves sem voltam, ő pedig épp tizenhét éves volt. Eleinte vonzónak találtam szeszélyes, csapongó hangulatait. Végtére is francia volt, sokkal nyitottabb természetű, mint azok a nők, akiket előtte ismertem. Az egyik pillanatban nevetett, a másikban megsértődött valami semmiség miatt, a következőben pedig már ordibálva veszekedtünk. De aztán sírva fakadt, és olyan édesen könyörgött, hogy bocsássak meg neki. – Szomorúan megcsóválta a fejét. – Lehetetlen volt pár percnél tovább haragudni rá. Lottie lopva az arcképre tekintett, de szinte rögtön meg is bánta. Hayden lovaglóülésben leült a zongoraszékre, és szembenézett vele. – Justine hangulatváltozásai csak Allegra születése után vettek sötétebb fordulatot. Volt, hogy napokig nem aludt, aztán pedig hetekig fel sem kelt az ágyból. – Nagyon nehéz lehetett önnek. Hayden a sajnálatát visszautasítandó megrázta a fejét. 161

– Voltak rossz napjaink, de voltak jó napjaink is. Amikor Justine jól volt, mindnyájan boldogok voltunk. Imádta Allegrát. Az anyaság óriási boldogság volt számára. Bár a dühe gyakorta fordult ellenem, soha egyetlenegyszer sem láttam, hogy kezet emelt volna a kicsire. – A férfi arca olyan drámaian elsötétült, hogy Lottie felnézett az ablakra, nem egy felhő takarta– e el a holdat. – Amikor Allegra hatéves volt, Justine– en ismét úrrá lett a levertség. Olyan fiatalon házasodtunk össze, hogy egy kicsit bűntudatom volt, amiért kiszakítottam őt a pezsgő társasági életből, amit anynyira szeretett. – Szája keserű mosolyra húzódott. – Az én drága barátaim, Ned és Phillipe mindketten udvaroltak neki, mielőtt összeházasodtunk. Az esküvőnkön nevetve megesküdtek, hogy soha nem fogják megbocsátani nekem, amiért elloptam előlük ezt a kincset. Fényevesztett kincs volt az, gondolta Lottie, de sikerült megfékeznie a nyelvét. Hayden fölállt a zsámolyról, és fel– alá kezdett járkálni, majdnem úgy, ahogy korábban a lánya. – Eleinte úgy tűnt, Londonban az imáim meghallgatásra találtak. Körülbelül két hétig Justine volt a város üdvöskéje, minden bál szépe. De aztán a dolgok kezdtek rosszra fordulni. Nagyon is jól ismertem a jeleket. Kezdődtek az álmatlan éjszakák. Minden semmiség miatt belém kötött… vagy úgy is mondhatnánk, a semmi miatt is. Rettenetes vitáink voltak. Mindketten olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amelyek… megbocsáthatatlanok voltak. Elkezdett hajnalig kimaradozni, túl sok púdert és rúzst kenni az arcára, és szégyentelenül flörtölt más férfiakkal a jelenlétemben. – És ön erre mit tett? – kérdezte Lottie leküzdve a késztetést, hogy kinyújtsa a karját, és megfogja a férfi kezét, amikor az elhaladt előtte. – Mit tehettem volna? – Megfordult és egyenesen a lányra nézett. – Amikor egyik együtt érző barátom átküldte hozzánk az orvosát (egyébként egy igen neves fickót, aki még az előző királyt is kezelte legsötétebb napjain), a doktor úr megcsóválta a fejét, és azt javasolta, küldjem Justine– t elmegyógyintézetbe. Elmegyógyintézetbe! – Hayden térdre rogyott, és Lottie vállára tette a kezét. A szeme felesége arcát fürkészte, mélységének sötét pereme lángolt a dühtől. – Lottie, tudja ön, mit csinálnak a Bethlen kórházban a betegekkel? Icipici cellákban a falhoz láncolják őket. Az ápolók pénzért mutogatják őket a nagyközönségnek. Justine egyetlen éjszakát sem élt volna túl! 162

Lottie abban a pillanatban nem bírta elviselni sem a férfi, sem az arckép látványát. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy azt a sugárzó, fiatal teremtést odaláncolják a falhoz, mint egy veszett vadállatot, míg a nézők nevetgélve és mutogatva bámészkodnak előtte. Észre sem vette, hogy sírva fakadt, amíg Hayden gyengéden le nem törölt egy könnycseppet az arcáról a hüvelykujjával. – Miután az orvos elment, megmondtam Justine– nek, hogy reggel viszszamegyünk Cornwallba. – Ösztönösen megérintette a sebhelyet a bal füle alatt, és keserű mosolyt erőltetett az arcára. – Nem fogadta kitörő örömmel a hírt. Attól féltem, kárt tesz magában, úgyhogy beadtam neki egy jókora adag ópiumot. Az itthoni orvosa a biztonság kedvéért küldött velem egy üveggel. Nemsokára úgy aludt, mint a tej. Nekem még volt néhány elintéznivalóm, és a barátainktól is el kellett köszönnöm. Úgyhogy a szolgálók gondjaira bíztam. Hayden felállt. Egyszer Lottie talán kérlelte volna, hogy mondja el, mi lett a történet vége. De most egyszeriben legszívesebben a férfi szájára nyomta volna az ujját, úgy könyörgött volna neki, hogy egy szót se szóljon többet arról az éjszakáról. Amikor Hayden újra megszólalt, minden szenvedély elszállt a hangjából, olyan távolivá téve a beszédét, mintha a holdról jönne. – Amikor visszaértem, ott találtam őt Phillipe– pel. – Elszánt tekintete odaszegezte Lottie-t a díványra. – Akarja tudni, mi volt a legrosszabb az egészben? – Nem – suttogta a lány. De már késő volt. Ezt mindketten tudták. – Phillipe hagyta, hogy Justine azt higgye, ő én vagyok. Szegénykém beteg volt, be volt gyógyszerezve, össze volt zavarodva, és azt hitte, én jöttem vissza, hogy elsimítsuk a vitánkat. Ha Justine nem figyelt volna minket félig eszméletlenül, nem vártam volna a párbajig. Ott helyben megöltem volna Phillipe– et a puszta kezemmel. – Ökölbe szorította azokat a kezeket, emlékeztetve Lottie-t a bennük rejlő erőre. – Ha megtette volna, most a Newgate börtönben senyvedne, Allegrának pedig nem lenne apja. – De vajon anyja lenne? Ez volt az a kérdés, amit Lottie nem mert feltenni. Hayden idegesen beletúrt a hajába, és megrázta a fejét. – A Phillipe távozása utáni órák teljesen zavarosak. Én magam is elvesztettem az eszemet. Arra emlékszem, hogy a karomba vettem Justine– 163

t, és végigcipeltem a palotán. Csak arra tudtam gondolni, hogy elvigyem abból az ágyból, ahol… ahol ők ketten… – Ismét ökölbe szorult a keze. – Még akkor sem ébredt tudatára annak, ami történt. Emlékszem, hogy éreztem, amint odabújt a mellkasomhoz, hogy a karja ugyanolyan bizalommal ölelte át a nyakam, mint annak előtte. A szemembe nézett, és elmondta, mennyire sajnálja a kegyetlen dolgokat, amiket mondott, a bántó dolgokat, amiket tett. Elmondta, menynyire szeret, mennyire hálás nekem, hogy esélyt adok neki, hogy bizonyíthassa a szerelmét. Szétnyitotta az öklét, és úgy nézett a kezére, mintha nem is az övé lenne. – Egy röpke pillanatig, ahogy belenéztem gyönyörű szemébe, legszívesebben kiszorítottam volna belőle a szuszt, hogy soha ne kelljen megtudnia, mit tett… mit tett kettőnkkel. – De nem tette – mondta Lottie szenvedélyesen, felállva a díványról. Hayden gyanakvó tekintettel nézte a közeledő nőt. – Nincs szükségem a sajnálatára, asszonyom, a bocsánatát pedig nem érdemlem. – Nem sajnálom önt – mondta Lottie nyugodtan. – Irigylem. – Irigyel? – horkant fel a férfi hitetlenkedve. – Ön is megőrült talán? Lottie megrázta a fejét. – A legtöbb ember úgy éli le az életét, hogy soha nem ismeri a szerelmet, amelyben önnek és Justine– nek része volt. Hayden az ablak felé fordította a tekintetét. – Édes istenem a mennyekben, ments meg ezektől a kislányosan romantikus elképzelésektől! Ha ez a szerelem – legyintett –, akkor nem kérek belőle ismét. Semmi mást nem tesz, csak elpusztít mindent, ami az útjába kerül. – Nem pusztította el sem önt, sem a lányát. Egyelőre. – Biztos ön ebben? Hallotta Allegrát ma éjjel. Ki nem állhat. Lottie csípőre tette a kezét. – Csakugyan? Azért kap dührohamot, ha csak megemlíti neki, hogy elküldi innen? Azért osont be ebbe a szobába szellemnek öltözve, kétségbeesetten reménykedve, hogy ön lesz az, aki besétál azon az ajtón, nem pedig én? Szegénykém úgy gondolta, az az egyetlen módja, hogy felhívja magára az ön figyelmét, hogy fölveszi a halott édesanyja ruháját! Hayden egy hosszú pillanatig hitetlenkedve pislogott rá. 164

– Ez nevetséges! Bármikor megpróbálom neki szentelni a figyelmemet, nem kér belőle, mint a baba esetében, amit csináltattam neki. – Ez azért van, mert nem babákat vagy drága játékokat akar öntől. Azt akarja, hogy vegye észre! Azt akarja, hogy tényleg őt vegye észre, egyetlenegyszer, anélkül hogy Justine– t látná! Lottie nem tudta volna megmondani, mikor kezdett el kiabálni. Csak azt vette észre, hogy valahogy olyan közel került a férfihoz, hogy érezte a testéből kiáradó meleget és mirtuszszappanjának friss, gazdag illatát. Hayden lenyúlt, és az ujja köré csavarta Lottie egyik hosszú, arany hajfürtjét. A hangja izgatóan lágy volt. – Na és ön, Carlotta? Ön mit akar? Lottie azt akarta, hogy vegye észre őt egyetlenegyszer, anélkül hogy Justine– t látná. Azt akarta, nyugtassa meg, hogy nem egy gyilkosba kezd beleszeretni. De mindenekelőtt meg akarta csókolni. Lábujjhegyre akart állni, és magáénak akarta követelni azt a bizalmatlan szájat. Addig akarta csókolni, amíg minden szellemet – Justine– t és fiatalkori önmagának fantomját is – száműz a szobából. A nyaka köré akarta fonni a karját, neki akarta nyomni a testét, és emlékeztetni rá, milyen meleg és odaadó tud lenni egy eleven nő. És így is tett.

165

15. fejezet Áruló testem hogyan adhatta meg magát egy gyilkos érintésének?

Hayden meglepetésében megmerevedett, amikor Lottie ajka az arcát súrolva puha csókokkal árasztotta el annak szigorú vonásait. Becsukta a szemét, és a nyaka megfeszült, ahogy a nő ajkának szegletét kereste. De amikor Lottie nyelve bátor nyomást gyakorolt arra a bizonyos érzékeny pontra, melynek érintésétől muszáj volt felnyögnie, a szája mégiscsak összeolvadt Lottie– éval, s nem volt képes tovább ellenállni a naiv csók érzékiségének. Hayden Lottie köré fonta a karját, és az ajkát maga felé fordítva mélyen betolta a nyelvét szájának selymes és meleg üregébe. A nő nyelve az övé köré csavarodott, megőrjítve a gyönyör kimondatlan ígéretével. A gyönyörével, melyet oly hosszú időn át megtagadott magától. Valahol az elméjében a szerelem és a veszteség kibogozhatatlanul összefonódott. De Lottie adni akart, nem elvenni, és a férfi képtelen volt ellenállni egy ilyen nagylelkű ajánlatnak. Egészen addig, amíg fel nem pillantott, és meg nem látta, hogy Justine gúnyosan nevet rajta, amiért megint engedett annak a csábításnak, amely egyszer már tönkretette. Hayden levegő után kapkodva eltolta magától Lottie-t. Tudta, ha lett volna bátorsága ránézni a holdfényben, hátára omló aranyhajára, a csóktól nedves és duzzadt érzéki ajkára, könyörgő, fátyolos kék szemére, mindketten elvesztek volna. Azonnal maga alá teperte volna a díványon, és derékig felgyűrte volna a hálóruháját, még mielőtt Lottie újabb lélegzetet vehetett volna. – Egyszer már mondtam önnek – mondta Hayden olyan rekedt hangon, hogy ő maga is alig ismert rá –, hogy nem akarom, és nem is érdemlem a sajnálatát. – Szóval úgy gondolja, hogy csak ezt nyújthatok önnek: sajnálatot? 166

Hayden, hogy megacélozza magát hangja rekedtes elfogódottsága ellen, becsukta a szemét. – Biztos vagyok benne, hogy rengeteg mindent nyújthat, asszonyom. De én semmit sem adhatok cserébe. – Mert mindent odaadott neki. Miközben tisztában volt vele, hogy hallgatása Lottie szemében beleegyezés volt, Hayden nem tudta megállni, hogy ne vessen rá még egy utolsó pillantást. Bár Lottie szemében könnyek csillogtak, makacs kis álla szemernyit sem vesztett elszántságából. – Akkor remélem, önök ketten nagyon boldogok lesznek együtt! Kezdem azt hinni, hogy megérdemlik egymást. Ezekkel a szavakkal a felesége sarkon fordult, és kimérten kisétált a szobából, majdnem ugyanúgy, ahogyan a lánya tette annak az átkozott napnak a délutánján. Hayden egy elharapott káromkodással felkapta az egyik pásztorlánykát mintázó porcelánszobrot a kandallóról, és teljes erőből hozzávágta Justine arcképéhez. A szobrocska anélkül tört darabokra a vásznon, hogy nyomot hagyott volna az angyali arcon. Másnap reggel Lottie a szirt szélén álló egyik sziklán üldögélt, szoknyája aljába bele– belekapott a szél. Sírni szeretett volna, de tudta, hogy a szél még azelőtt elragadná a könnyeit, mielőtt elhullajtaná őket. Így hát fájó szívvel és az elfojtott könnyektől égő szemmel bámulta a tengert. Azon tűnődött, Justine is ült– e valaha azon a helyen, a csipkés sziklákat bámulva, amelyek végül kioltották az életét. Lottie kezdett rájönni, hogy amióta Oakwylde– ba érkezett, bolondként viselkedett. Azt hitte, minden megoldódik, ha kiűzi a szellemeket a kastélyból, de az meg sem fordult a fejében, hogy a kísértetek nem Hayden házában, hanem a szívében tanyáznak. Minden harciassága ellenére fogalma sem volt róla, hogyan szállhatna szembe ezzel a láthatatlan ellenséggel. Ahogy a sziklák körül örvénylő, megtörő hullámokat nézte, azon merengett, milyen érzés lehet, ha az embert olyan mindent elemésztő szenvedéllyel szeretik. Hogyan rombolhat le valaki valamit, amit annyira szeret? De hiszen a szenvedély és a féltékenység gyakran jár kéz a kézben, emlé167

keztette magát. A birtoklási vágy nagyon is gyakran társul azzal az ösztönnel, hogy az ember elpusztítsa, ami nem lehet az övé. – Justine – suttogta keserűen az égen átkúszó felhőket kémlelve. – Miért kellett Hayden összes titkát magával vinnie a sírba? Lehunyta a szemét, és azon tűnődött, vajon csak a képzeletében jelent– e meg az az enyhe jázminillat, ami megfűszerezte a szelet. Amikor kinyitotta a szemét, Allegra állt ott, az ő babájával a hóna alatt. A kislány, mint mindig, most sem bajlódott a formaságokkal, rögtön a lényegre tért. – Édesapám azt mondja, bármikor be szabad mennem a zeneszobába, amikor csak akarok, és gyakorolhatok a zongorán. Bár az arckifejezése szemernyit sem volt barátságosabb, mint általában, a kislány mégis olyan boldognak tűnt, amilyennek Lottie még sosem látta. Különös módon Hayden kedvessége, nem pedig gorombasága volt az, végül mégiscsak könnyeket csalt Lottie szemébe. – Ez csodálatos – mondta letörölve egy könnycseppet, még mielőtt Allegra megláthatta volna. – Nagyon örülök neki. – Akkor miért sír? – kérdezte a kislány közelebb húzódva hozzá. – Nem sírok – erősködött Lottie. – Csak a szél belefújt egy porszemet a szemembe. – De rémületére a könnyek gyorsabban kezdtek záporozni a szeméből, mint ahogy le tudta törölni őket. – Nem igaz – mondta Allegra vádlón. – Igenis sír. Mivel Lottie nem tagadhatta tovább, ami immár nyilvánvaló volt, arcát a tenyerébe temetve próbálta elnyomni zokogását. Meglepetésére egy apró kéz érintését érezte a vállán. – Miért sír? – kérdezte Allegra őszinte kíváncsiságról tanúskodó hangon. – Valaki bántotta? Rajtam kívül? Erre Lottie majdnem felkacagott. Felemelte a fejét, és könnyein keresztül rámosolygott a kislányra. – Nem, senki sem bántott. Csak ma egy kicsit szomorú vagyok. – Tessék – tolta oda Allegra a babát Lottie– nak. – Amikor szomorú vagyok, nagyon erősen magamhoz szorítom, és attól egy kicsit jobban érzem magam. Lottie meglepve a gyerek váratlan nagylelkűségétől, elvette régi babáját, és óvatosan magához szorította. Meglepő módon tényleg jobban érezte 168

magát tőle. De közel sem olyan jól, mint amikor azt érezte, hogy Allegra kis keze belecsusszan a tenyerébe. – Édesapámmal épp reggelizni készültünk – tudatta Allegra. – Miért nem csatlakozik hozzánk? Hacsak nem szomorú túlságosan ahhoz, hogy éhes legyen. Lottie lenézett összefonódott kezükre. Lehet, hogy Haydennek nincs rá szüksége, de a lányának talán igen. Az utolsó könnycseppet is letörölve hagyta, hogy Allegra felhúzza. – Ne legyen ostoba! – mondta meglóbálva a kislány kezét, ahogy elindultak a ház felé. – Ahhoz soha nem lehetek túlságosan valamilyen, hogy ne legyek éhes. Hayden St. Clairt kísértetek üldözték. Ez a szellem azonban sokkal állhatatosabb volt, mint a gótikus kísértethistóriák lapjainak hátborzongató hősei. Nem huhogott, akár egy bagoly, és nem gyújtott rejtélyes fényeket elhagyott szobák ablakában. Soha nem csörgette éjfél után a láncait, és nem kószált a kastély holdfényes folyosóin föl– alá saját levágott fejével a hóna alatt. Nem játszott kísérteties dallamokat a zeneszobában álló zongorán, és nem ébresztette föl legmélyebb álmából olyan illatot árasztva, amelynek évekkel azelőtt szerte kellett volna foszlania. Ez a szellem különös módon ébren töltött pillanataiban kísértette, arcátlanul magáénak követelve minden szobát az otthonában, míg végül nem maradt olyan hely, ahová menekülhetett előle. A Lottie-val lezajlott zeneszobabeli holdfényes találkozás után néhány nappal sejtette meg először a jelenlétét. Épp a szalon előtt sétált el, amikor felettébb különös hangra lett figyelmes. Megállt, és a fejét oldalra billentve figyelt. A hang nem volt teljesen idegen számára. Azelőtt sokszor hallotta, de az már olyan rég volt, hogy leginkább olyan dallamra hasonlított, amelyre csak álmából emlékszik az ember. A lánya gagyogása. Képtelen lévén ellenállni a hang csalogató csábításának, visszament, és gyanakodva bekukucskált a szalon ajtaját keretező boltíven. Lottie, Harriet, Allegra és Lottie rozzant, régi babája mind egy intarziás tíkfaasztal köré gyűltek, és éppen teáztak. Mindannyian választékos, színes 169

tollak, szalagok, virágok és hálók armadával díszített kalapban parádéztak. Haydennek akkor nyílt csak tágra a szeme igazán, amikor megpillantotta a Lottie babájának vállán gubbasztó kitömött papagájt. A rusnya madár tökéletesen illett mind a baba szemkendőjéhez, mind önelégült mosolyához. Már csak egy kard hiányzott aprócska kezéből, és akár fel is csaphatott volna kalóznak. Még Mirabella is viselt kalapot – elefántcsontszínű, csipke babasapkát, melynek szaténszalagja szőrös álla alatt volt megkötve. Allegra az ölében tartotta a fészkelődő kiscicát, nehogy elszaladjon, minden alkalommal gügyögve neki, amikor az állat felemelte a mancsát, hogy megpofozgassa a kislány kalapjáról lelógó szalagokat. Látszólag Hayden volt az egyetlen, aki nem kapott meghívót a teapartira. Három kiscica azok közül, amelyeket Lottie ajándékozott neki, egy porcelántálkából tejszínt lefetyelve állt az asztalon, míg vörös testvérkéjük a saját farkát kergette az asztal lába körül. Amikor Allegra egy fodros alsószoknyával egészítette ki Mirabella elegáns öltözékét, Ribizli és Kandúr Bandi elszáguldott Hayden mellett, bizonyára attól való félelmében, hogy ellenük is hasonló merénylet készül. Hayden tudta, az lenne a legbölcsebb, ha követné a példájukat. Mégis maradt – nem akaródzott neki otthagyni a jelenet kedves zűrzavarát. Azzal viszont nem számolt, hogy a vörös kiscica észreveszi. Mielőtt elosonhatott volna, az állat odatotyogott hozzá, és teli tüdőből elnyávogta magát. – Áruló – motyogta Hayden, miközben gyengéden arrébb lökte a lábával. De már késő volt. Az arcokról elszállt a mosoly, és elnémult a vidám csacsogás. Úgy tűnt, Miss Dimwinkle mindjárt megfullad egy falat teasüteménytől. Ha ez megtörtént volna – morfondírozott magában Hayden –, még egy nő idő előtti halála száradt volna a lelkén. Lottie, aki tüllel– hálóval díszített kalapjában és ujjatlan csipkekesztyűjében tökéletesen úgy festett, mint a ház úrnője, kifújt egy makacs tollat a szeméből, miközben hűvösen végigmérte a férfit. – Jó napot, uram! Volna kedve csatlakozni hozzánk? Allegra Mirabella bundájába temette durcás arcát, mintha a legkevésbé sem érdekelné, hogy az édesapja elfogadja– e Lottie meghívását, vagy 170

sem. Csak Hayden tudhatta, hogy ez nem meghívás volt, hanem kihívás – mégpedig olyan, amire Lottie nyilvánvalóan elutasító választ várt. Gúnyos pillantással viszonozta felesége gúnyos tekintetét. – Ugye nem kell nekem is felvennem egy ilyen puccos kalapot? – Nem kell, ha nem akarja. Lottie odahúzta az asztalhoz az egyetlen szabad zsámolyt, és töltött a férjének egy csésze teát. Hayden engedelmesen leült, de gyorsan fel is pattant, amikor a zsámoly hangosan felnyávogott alatta. A fogát csikorgatva lesöpörte a vörös cicát a szőnyegre. De a macska rögtön visszamászott Hayden lábán, belekapaszkodva szarvasbőr nadrágjába, majd vad dorombolás közepette összegömbölyödött az ölében. Hayden ráterített egy szalvétát, és megpróbált úgy tenni, mintha ott sem lenne. A zsámoly persze túl alacsony volt neki. Minden arra tett kísérlete, hogy valahogy behajlítsa hosszú lábait, csúfos kudarcot vallott. Végül meg kellett elégednie azzal, hogy kinyújtja oldalra, veszélyes közelségbe Lottie csinos bokájához. Takarhatta a nő formás lábát alsószoknya, alsónemű és harisnya, az sem akadályozhatta meg, hogy Hayden elképzelje, milyen sima és meleg lenne, ha a csípője köré fonná. – Kér egy kis tejszínt? – kérdezte Lottie. Lekapva tekintetét Lottie csábító bokájáról, Hayden a szeme sarkából a tejszínes kancsóra sandított. A fekete kismacska a kancsó szájánál billegett. Miközben Hayden nézte, elvesztette az egyensúlyát, és bukfencet vetve elmerült a habos tejben. Még mielőtt Allegra a megmentésére siethetett volna, kievickélt belőle, és kábultan megrázta magát, tejszíncseppekkel borítva be Hayden mellényének elejét. – Nem, köszönöm – motyogta, miközben figyelte, ahogy a macska nagy gonddal tisztára nyalja a bajuszát. – Azt hiszem, ezt most inkább kihagyom – A kalapokat a padlásról kölcsönöztük – nyújtotta oda neki Lottie a teáscsészét, és olyan gőgös volt hangja, hogy Haydennek eszébe sem jutott tiltakozni. – Remélem, nem bánja. Allegra azt mondta, az édesanyjáé voltak. – Nem mindegyik – mutatott Hayden a csipkeszegélyű kalapra, amely Mirabella sértődött kis pofáját keretezte. – Ha az emlékezetem nem csal, az valaha az enyém volt. Allegra a szája elé kapta a kezét, hogy elrejtse önkéntelen kuncogását. 171

– Csipkekalapot hordott? – Igen. De ez még nem is lett volna olyan megalázó, ha a nagyanyám nem ragaszkodott volna hozzá, hogy le is fessenek benne, miközben ő a térdén ringatott. Be kell vallanom, akkoriban olyan hajkoronával büszkélkedhettem, amely vetekedne a tiéddel. – Én soha nem láttam ilyen képet – pislogott hitetlenkedve Allegra. – Nem is fogsz – biztosította Hayden belekortyolva a teájába. – Amikor körülbelül annyi idős lehettem, mint most te, „véletlenül” leöntöttem petróleummal azt a förtelmet, és felgyújtottam. – Ez elég okos húzás volt – csúszott ki Allegra száján. A fejét úgy fordítva, hogy a haja eltakarja az arcát, újból azzal kezdett foglalatoskodni, hogy belegyömöszölje Mirabella első lábát egy bababugyogóba. – Vannak más ifjúkori botlásai is, amelyeket megosztana velünk? – kérdezte Lottie ártatlan kék szemmel, miközben letört egy darabkát a teasüteményből, és a szájához emelte. Hayden leküzdötte az ellenállhatatlan vágyat, hogy odahajoljon hozzá, és lenyalja a szája sarkába ragadt tejszínpöttyöt. – Az embernek nem kell feltétlenül ifjúnak lennie ahhoz, hogy botlásokat kövessen el – válaszolta, és egy pillanatra sem engedte el Lottie tekintetét. – Némely csábítás, legyen az még oly bolondság is, csak megédesedik a kor előrehaladtával. Harriet, aki az egyik szolgálótól kölcsönkapott, túlméretezett szemüveg mögül pislogott rájuk, felkapott egy maroknyi cukormázzal bevont teasüteményt, láthatóan abban a reményben, hogy ha állandóan tele van a szája, Hayden majd nem szólítja meg. – Na és mondja csak, Miss Dimwinkle – szólalt meg a férfi kedélyesen, miután Harriet az egész adagot begyömöszölte a szájába –, hogy tetszik önnek Cornwall? Harriet leengedte a teáját, de a keze annyira remegett, hogy a csésze csörgött– zörgött a csészealjon. – Nagyon is, uram – válaszolta a szájába tömött süteményt rágcsálva. – El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok önnek, amiért írt a szüleimnek, és megkérte őket, engedjék meg, hogy itt maradhassak Lottie társalkodónőjeként. Ami azt illeti, ha visszaküldött volna Kentbe, abba bele is ha… – Harriet halálra vált arccal egyszeriben abbahagyta a beszédet is, a rágást is. 172

– Halt volna? – fejezte be Hayden szelíden, remélve, hogy segíthet neki nyelni, mielőtt épp ez történne vele. Allegra egyszer csak minden előzmény nélkül megszólalt: – Lottie anyukája meghalt, amikor ő még csak hároméves volt. Bennégett egy tűzben. Lottie nem is emlékszik rá, milyen volt. Hát nem szomorú? Hayden lopva a feleségére pillantott. Lottie-t láthatóan éppúgy megdöbbentette ez a kijelentés, mint Haydent. – De igen, szomorú – értett egyet a férfi nyílt őszinteséggel. – Rettenetesen szomorú. Allegra, még mindig nem nézve rájuk, ringatni kezdte Mirabellát a karjában, akár egy nyűgös, túlöltöztetett csecsemőt. – Lottie azt mondta, hálásnak kellene lennem, hogy én emlékszem az anyukámra. Hayden érezte, hogy elszorul a torka. – Ez így is van – nyögte ki végül. Most először beszélt a lányával Justine– ről a halála óta. – Nagyon szeretett téged. – Esetlenül hátratolva a zsámolyt felállt. A vörös cica legurult az öléből, és sértődötten ránézett. – Ha most megbocsátanak, hölgyeim, dolgom van. Biztos vagyok benne, hogy a tea után sietnek vissza tanulni. Hayden nem időzött elég soká ahhoz, hogy megállapíthassa, ki tűnt bűntudatosabbnak a tanulás említésére – Allegra vagy Lottie. Csak arra tudott gondolni, hogy minél hamarabb elszabaduljon onnan. De ahogy végigbaktatott a dolgozószobájába vezető hosszú folyosón, nevetésük vidám muzsikája kitartóbban kísérte, mint bármelyik szellem. Nem telt bele sok idő, és Hayden rájött, sehová sem bújhat boldogságuk elől. A következő napokban a lányok jókedvétől visszhangzott a tanulószoba, s a kitörései épp olyan rosszul álcázottak voltak, akár az azokat megelőző rejtélyes puffanás. Ez osont be alkonyatkor Hayden dolgozószobájának nyitott ablakán, amikor Lottie és Allegra a kiscicákkal kergetőzött a kertben. Ez áradt ki a szalonból vacsora után, amikor Lottie hangosan felolvasott valamelyik nagyra becsült gótikus regényéből, drámai előadásmódjával nagyobb kacagást idézve elő, mint amekkora rettegést. Amikor Hayden rajtakapta Meggie– t és Jemet a szalon ajtaja mögött azon, hogy 173

isszák a felesége minden szavát, még megdorgálni sem volt szíve őket. Főként mivel az ő búvóhelyét foglalták el. De a zene még a nevetésnél is kísértetiesebb volt. Most, hogy a zeneszoba ajtaja tárva– nyitva állt, Hayden soha nem tudhatta, mikor tölti be a házat a muzsika, megrázva a csendből épített falakat, amelyeket az elmúlt négy évben emelt maga köré. Ez volt az egyetlen dolog, amit nem tudott elviselni. Amikor Allegra játszani kezdett, mindig akadt valami elintéznivalója az otthonától távol – legyen az akár egy út a faluba valami olyan gyenge kifogással, amit az intézőjére is nyugodt szívvel rábízhatott volna, vagy egy eszeveszett vágta lóháton keresztül a mezőn. Bár öröm volt látni, hogy a lánya kivirágzik felesége gondoskodása alatt, a kettőjük között egyre szorosabbá váló kötelék még elszigeteltebbé tette Haydent. Egy nyirkos, esős estén, amikor a könyvtárszobában keresett menedéket, olyan látvány fogadta, amiben azelőtt sohasem volt része – a lánya… olvasott. Allegra harisnyás lábbal kuporgott egy hatalmas bőrfotelban a kandalló előtt, és elmélyülten beletemetkezett egy könyvbe, miközben Mirabella az ölében szunyókált. Hayden megtorpant az ajtóban, s nem tudott ellenállni azon ritka alkalomnak, amikor gyönyörködhetett a lányában. Ha Allegra tudta volna, hogy ott van, minden bizonnyal elmenekül. A kislány arca elvesztette sárgás sápadtságát. Mindennapossá vált hancúrozása Lottie-val és Harriettel színt csalogatott a pofijára, kifinomult délutáni teázásaiknak köszönhetően pedig kezdett kigömbölyödni. Barna sörényét kék selyemszalag fogta össze, hogy ne lógjon a szemébe. Hayden minden este látta, amikor Lottie a gondjaiba vette a szalonban, a kandalló előtt, és csacsogva addig– addig fésülte a makacs tincseket, amíg szelíden nem fénylettek. Azonban bármilyen meghökkentőek voltak is ezek a változások, a legnagyobb átalakuláson a lánya arckifejezése ment keresztül. Már nem árnyékolta be a szemét a bizalmatlanság, és a száját sem szorította össze a dac. Miközben Hayden a lány profiljának tisztaságát nézte, gyászos fejcsóválással konstatálta, hogy nemsokára egy ifjú szépség jövőjéről kell gondoskodnia. Mindig azt hitte, hogy a lánya soha nem fog férjhez menni, pedig az igazat megvallva valószínűleg bottal kell majd elkergetnie a kérőit. 174

Bár Hayden első ösztöne azt súgta, hátráljon ki a szobából, mielőtt Allegra észreveszi, valami különös sugallatra mégis megköszörülte a torkát. Allegra felkapta a fejét, a szeme tágra nyílt, az arcát pedig befutotta a bűntudat pírja. – Édesapám! Nem is hallottam bejönni. Én csak… éppen a holnapi leckémet tanulom. Amint Hayden közelebb lépett, a lány megpróbálta a háta mögé rejteni a könyvet. Mielőtt azonban sikerülhetett volna neki, Hayden egy óvatlan pillanatban kikapta a kezéből. – Mit tanulsz? Történelmet? Latint? Földrajzot? – Beletartva a könyvet a tűz fényébe, rögtön megállapította a vékony, papírkötésű kötetről, hogy olcsó ponyvaregény, amit a londoni könyvkereskedők árultak az utcasarkokon. Ily módon sikerült azokhoz a szegény sorban élő olvasókhoz is eljuttatniuk a gótikus regények nyújtotta örömöket, akik nem engedhették meg maguknak a drága könyveket. – A torony szelleme, mi? – Végigpörgette a lapokat. – Emberrablás, gyilkosság, szellemek és gaztettek? – kérdezte, s közben megpillantott egy másik kötetet, ami a párna és a fotel karfája közé volt becsúsztatva. Felvette a könyvet, és szemügyre vette a kézzel kiszínezett metszetet, amely egy Kaszásnak öltözött kardvívót ábrázolt, aki egy levágott fejet nyújtott át ellenfelének. – Hm. Rémségek barlangja. Nem épp olyan helynek tűnik, ahová szívesen ellátogatnék. Allegra a kandalló előtti szőnyegre dobva a felháborodott Mirabellát, kikecmergett a fotelból, és mindkét könyvet kitépte apja kezéből. – Ezeket épp most akartam visszavinni Lottie– nak. Biztosan ittfelejtette őket tegnap este. Hayden magában gratulált felesége agyafúrtságához. Ha Lottie a könyvtárszobában hagyta azokat a ponyvaregényeket, hát szántszándékkal tette, abban a reményben, hogy felkeltheti Allegra érdeklődését a nyomtatott szó iránt. – Ne menj még! – kiáltott fel, ahogy Allegra megfordult. – Kérlek – tette hozzá lágyan, hogy megnyugtassa a kislányt, ez nem utasítás volt, hanem kérés. – Csak egy könyvért jöttem, hogy kellemesen eltöltsek pár órát lefekvésig. – Kinyújtotta a kezét, és a Rémségek barlangja felé biccentett. – Szabad? 175

Allegra, még mindig gyanakvóan pillantva rá, odaadta neki a könyvet, és visszahuppant a fotelba. Hayden letelepedett vele szemben a kanapéra, lerúgta a cipőjét, és feltette harisnyás lábát egy puffra. Kinyitotta a Rémségek barlangját, és úgy tett, mintha nem venné észre a zavart pillantásokat, amelyeket lánya küldött feléje saját könyve fölött. Azonban nem kellett sokáig tettetnie. Néhány oldal után azon kapta magát, hogy teljesen magával ragadja a csavaros történet, amely egy gyilkosság és egy verekedés rejtélyes esetét beszélte el. Mind Hayden, mind Allegra annyira belefeledkezett az olvasásba, hogy egyikük sem vette észre, amikor Lottie megállt a könyvtárszoba ajtajában, és alaposan szemügyre vette a kedves jelenetet. Az osztott ablakokon kopogó esővel és a kandalló párkányán szunyókáló macskával bármelyik apa és lánya lehettek volna, akik eltöltenek egymás társaságában egy nyugodt estét. Egyikőjük sem hallotta, amikor Lottie csendesen mosolyogva elosont. Bár Hayden nem követte el újra azt a hibát, hogy csatlakozzék hozzájuk, még a büszkesége sem tarthatta vissza attól, hogy mindennap épp akkor somfordáljon el a szalon előtt, amikor Lottie, Harriet és Allegra teáznak. Nem számított, mennyi dolga volt, mindig talált valami kifogást, hogy ott őgyeleghessen az ajtóban, és magába szívhassa vidám csevegésüket. Azt egyelőre talán túlzás lett volna állítani, hogy a lánya örült a társaságának, de úgy tűnt, egyre jobban elviseli. Már nem akarta rögtön elhagyni a szobát, amint ő megjelent. Amikor valamelyik délután arrafelé kószált, meglepve tapasztalta, hogy a drága baba, amit ő csináltatott a lányának, ott ül az asztalnál Lottie babájával szemben. Allegrát láthatóan épp annyira meglepte a dolog, mint őt magát. A kislány ugyanis csípőre tett kézzel állt, és az új ültetési rendet tanulmányozta azzal a nagyon is ismerős, durcás kifejezéssel az arcán. – Hát ő meg mit keres itt? – Harriet nem érzi jól magát ma délután – tudatta vele Lottie negédesen, belekortyolva a porceláncsészében gőzölgő teájába – Alighanem meghűlt kissé. Szükségünk volt egy negyedikre a társaságba, úgyhogy semmi kivetnivalót nem találtam abban, hogy meghívjam kis barátnőnket. Szegény 176

azóta sínylődik a dobozában, amióta megérkezett Oakwylde– ba. Ha engem kérdez, rettenetesen fülledt odaint a levegő. Allegra tovább bámulva a betolakodót, lehuppant az üres székre. A baba kifogástalan fehér kesztyűjében és választékos főkötője alá rejtett sötét fürtjeivel olyan volt, mintha fölényesen tekintett volna le mindnyájukra. Lottie babája kihívóan nézett vissza rá félrecsúszott szemkendőjével a fején. Hayden folytatta útját, majd bezárkózott a dolgozószobájába, de kis idő múlva a kíváncsiság mégiscsak felülkerekedett rajta. Amikor legközelebb bekukkantott a szalon boltíves bejáratán, azt látta, hogy Allegra az ujjával fenyegetőzik az új baba orra előtt: – Nem hagyom, hogy felfald az összes teasüteményt, te haszontalan leányzó – dorgálta. – És minden valamirevaló hölgy tudja, hogy nem illik kesztyűt viselni evés közben. Miközben Allegra hozzálátott, hogy lehámozza a baba kesztyűjét, majd belenyomott egy morzsálódó lekváros kekszet annak kacsójába, ahonnan a szamócadzsem egyenesen drága, levendulaszínű kötényére csöpögött, Hayden érezte, hogy önkéntelen kuncogás buggyan föl a torkából. Amikor Lottie az ajtó felé pillantott, és gúnyosan megemelte felé a teáscsészéjét, Hayden rájött, hogy a felesége nem Allegra kedvéért ásta elő a babát a ládából. Hanem az övéért. A következő héten Lottie és Allegra már a látszatát sem igyekezett fenntartani annak, hogy tanulnak, Hayden pedig már a látszatát sem igyekezett fenntartani annak, hogy azt hiszi, tanulnak. Amikor egy délelőtt végre– valahára előbújt a nap, a lányok elhatározták, azzal ünneplik meg a ritka eseményt, hogy kipróbálják Lottie kerékpárját a kocsifelhajtón. Hayden a kastély tornácáról figyelte őket, és a szeme szégyentelenül itta felesége minden mozdulatát. A kétkerekű szerkezetet úgy tervezték, hogy a hajtónak a favázon kellett ülnie szétvetett lábbal, és hosszú, tekerő mozdulatokkal kellett hajtania magát, míg fel nem ért egy kellőképpen meredek emelkedőre, ahonnan azután legurulhatott. Fakerekeit kövezett kerti ösvényre tervezték, nem kavicsos felhajtóra, így éppen akkor szegény Miss Dimwinkle olyan tempóban 177

csörömpölt el mellette, hogy a szerkezet alighanem még a lelkét is kirázta. Lottie és Allegra kacagva szaladtak a két oldalán, és kiáltásaikkal buzdították. Amikor eltűntek a domb mögött, Hayden a tornácra könyökölt, és beletartotta arcát a napba, megmártózva annak melegében. Úgy tűnt, a kellemes, szellős nap mindenáron be akarja bizonyítani, hogy bár a tavasz későn érkezik Cornwallnak ebbe a távoli szegletébe, megéri kivárni. A levegő megtelt a melegedő föld és a vad mezei növények illatával. A fák ágain sarjadzani kezdtek a félénk, zöld rügyecskék, amelyekről az ember néhány napja még azt gondolhatta volna, hogy meddők. A dombokat beborította a virágzó galagonya takarója, a sziklákat pedig életre keltette a jácint, a mécsvirág és a sülzanót lángja. A fiatal sirálykolóniák biztonságot adó kőszirtjeiken sütkéreztek, és egybehangzó hívásaikkal jelezték a tavasz közeledtét. Újra megjelent a kerékpár, de most Lottie ült rajta, és Harriet és Allegra loholt a nyomában. Lottie erős, karcsú lába nyomán a masina hamarosan felgyorsult. Amikor felért a domb tetejére, a nő a vázra helyezte a testsúlyát, és nevetve– sikoltozva levitorlázott a kocsifelhajtón. A kalapja a háta mögött röpködött, csupán a selyemszalagok tartották. Hayden a homlokát ráncolva felegyenesedett, s a vakmerő száguldás láttán megfagyott a vér az ereiben. Még mielőtt Hayden a kiáltásával figyelmeztethette volna Lottie-t, a kerékpár rágurult egy kiálló kőre, és a felhajtóról lekanyarodva belehajtott a fűbe. Lottie szeme tágra nyűt. Abban a pillanatban, ahogy a kerékpár megindult a füves szegély felé, Hayden leugrott a tornácról, és már le is rohant a felhajtón, mielőtt Lottie elérte a földkupacot, amelyen megpattanva a levegőbe bukfencezett. A férfit futás közben szinte elvakította az a lelki szemei előtt lebegő kép, hogy Lottie teljesen mozdulatlanul fekszik a fűben, a nyaka természetellenes szögben elhajlik, és a pír elillan az arcáról. Harriettel és Allegrával egy időben ért oda a kicsavarodott testhez. Miközben ők ketten letérdeltek vele szemben a szoknyák káoszában, Hayden fojtogató kétségbeeséstől vezérelve a karjába vette Lottie ernyedt testét. – Lottie! Lottie! Hall engem? Lottie lassan kinyitotta a szemét, és felpillantott rá. – Persze, hogy hallom. Egyenesen belekiabál a fülembe. 178

Amikor incselkedő mosoly jelent meg Lottie bájos arcán, Hayden azt sem tudta, hogy megcsókolja– e vagy inkább jó alaposan megrázza. Harriet és Allegra vizsla tekintetétől övezve azonban megelégedett annyival, hogy összeszidja. – Meggondolatlan kis bolond, mégis mi az ördögöt csinált? Kitörhette volna azt a fránya nyakát. Vele szemben Allegra szeme elborzadva tágra nyílt a gyönyörűségtől. Ráébredve, hogy ez volt az első alkalom, amikor a lánya füle hallatára káromkodott, Hayden hozzátette: – Az isten verje meg! Lottie ülő helyzetbe fészkelődött a karjában, de nem próbálta meg kiszabadítani magát. – Ugyan, ne butáskodjon már! Nem ez volt az első eset, hogy elestem ezzel az izével. Látnia kellett volna szegény George– ot azon a héten, amikor Sterling hazahozta a kerékpárt Németországból. Egyenesen belezuhant a bogáncsba, aztán egy hétig nem tudott ráülni a fenekére. Hayden talpra állította, s még mindig mogorván nézett rá. – Ha még egy ehhez hasonló mutatványon kapom, ön sem fog tudni leülni egy hétig. Harriet és Allegra felháborodott pillantást váltott. A kerékpár ott hevert a fűben, kitekeredve tőlük néhány méterre. Lottie a megmentésére sietett. – Ugye most nem akar visszaülni arra az izére, ami majdnem megölte? – tette csípőre a kezét Hayden, amikor Lottie visszatolta a masinát a felhajtóra. – De bizony – vágott vissza Lottie. Gonosz csillogás fénylett a szemében. – Kivéve, természetesen, ha ön szeretné elvinni egy körre. Hayden nem engedhetett el a füle mellett egy ilyen kihívást. – Támadt egy jobb ötletem. A férfi odamasírozott hozzá. Lottie meglepetten felsikkantott, amikor a férfi a kezét vékony dereka köré zárta, felemelte, és féloldalasan ráhelyezte a keskeny nyeregre. Lottie megragadta a kormányt, hogy megtartsa az egyensúlyát. Mielőtt tiltakozhatott volna, Hayden átvetette az egyik lábát a jármű vázán, hátulról előrenyúlt Lottie mellett, hogy rázárhassa a kezét Lottie kormányon nyugvó kacsójára, majd hosszú, erőteljes mozdulatokkal hajtani kezdte a kerékpárt. Amikor felértek a legközelebbi lejtő tetejére, 179

Hayden lehuppant Lottie mögé a nyeregbe, előrenyújtotta a lábát, és hagyta, hogy a kerékpár nyaktörő tempóban leszáguldjon a dombról. Lottie riadt sikolya hamarosan visító kacagássá változott. Harriet és Allegra egy ideig rohantak mellettük, de végül feladták a versenyt. Azután már csak a Hayden hajába kapó szél, az arcába tűző nap és Lottie érzéki, meleg teste létezett, amely nekinyomódott az övének. Hayden százszor is keresztülvágtatott már a lovával a mezőn Justine halála óta, így próbálva maga mögött hagyni a múlt árnyait. De Lottie-val a karjában úgy érezte, mintha nem valami elől menekülne, hanem száguldana valami felé. Sajnos ez a valami nem volt más, mint egy árok. Kétségbeesetten rángatni kezdte a kormányt, de a kerékpár továbbszáguldott egyenesen az árok felé. – Miért nem lehet kormányozni? – kiáltotta, hogy Lottie meghallja a süvítő szélben. – Kormányozni? – kiáltotta vissza Lottie a válla fölött. – Hogyhogy kormányozni? Azt gondolván, hogy biztosan rosszul hallotta, Hayden megismételte a kérdést. – Hogy a fenébe kell kormányozni ezt az átkozott vacakot? Helyzetük véres komolyságát tekintve Lottie hangja túlságosan is vidámnak tűnt, amikor visszaüvöltötte neki: – Ha a feltaláló vette volna a fáradságot, hogy kormányszerkezetet tegyen rá, gondolja, hogy elestem volna? Nem maradt több idejük, hogy megvitassák a feltaláló nem létező előrelátását. Az árok már csak néhány méterre volt attól, hogy elnyelje az első kereket. Lottie dereka köré fonva a karját, Hayden levetette magát a kerékpárról. Miközben a levegőben repültek, a férfi igyekezett Lottie-t a saját testével védeni, felkészülve rá, hogy földet éréskor ő fogja fel az ütés számottevő részét. Azután Hayden arra eszmélt, hogy a feje valami csábítóan puha dolgon pihen, és egy nő szólongatja. Megrebbentette a pilláit, és látta, hogy az a puha valami Lottie. Ő pedig elnyúlva fekszik az ölében, és a feje a felesége keblén pihen. Olyan kellemes érzés volt, hogy legszívesebben ott töltötte volna az egész napot. 180

– Jaj, Hayden, rettenetesen érzem magam! Ha nem lett volna olyan önelégült, figyelmeztettem volna, hogy nem lehet kormányozni. Azt azért tényleg nem akartam, hogy ekkorát essen. – Megsimogatta Hayden homlokát, és az ujjait gyengéden belefúrta abba az idegesítő tincsbe, amely minduntalan a férfi szemébe lógott. – Hall engem, szegény drágám? – Persze, hogy hallom – motyogta a férfi a szempilláin keresztül felpillantva a feleségére. – Egyenesen belekiabál a fülembe. Lottie minden teketória nélkül felpattant, hagyva, hogy Hayden a földre huppanjon. – Aú! – Hayden a tarkóját dörzsölve felült, és sértetten Lottie– ra pillantott. – Még szerencse, hogy ilyen puha itt a talaj. – Még szerencse – förmedt rá a lány. – Ha most kitörte volna a nyakát, a pletykák engem vádolnának, és életem végéig rám ragasztanák a „Gyilkos Őrgrófné” nevet. – Kihúzta magát. – Vagy legalábbis addig, amíg nem találok megnyerőbb férjet. Ahogy felháborodott szoknyasuhogással elfordult, hogy faképnél hagyja, Hayden felpattant, és megragadta a kezét, visszafordítva őt maga felé. – Önnek semmi sem szent, igaz? Amikor Lottie rájött, hogy a férfi nevet, ahelyett hogy fenyegetően nézne rá, elmélyült a szemében ülő bizalmatlan tekintet. – Csak azok a dolgok, amik érdemesek rá. Ahogy Hayden kinyújtotta a kezét, hogy kivegyen egy fűszálat a felesége hajából, eltűnődött, vajon mi történhetett volna abban a pillanatban, ha nem ők ketten álltak volna a napfényes domboldalon. Ha más körülmények között találkoztak volna egy másik életben. Ha lett volna lehetősége gyengéden udvarolni, mielőtt feleségül veszi. Talán kiderülhetett volna, ha a galagonyavirág– illatú szellő nem vitte volna a fülükbe a kavicsos burkolaton elhaladó fakerekek recsegését. Hayden összeráncolta a homlokát, miközben felpillantott a dombra. Épp akkor fordult rá a hintó a felhajtóra, és lakkozott borítása úgy csillogott, akár egy holló szárnya. A látogatók ritkaságszámba mentek az oakwylde– i kastélyban. Attól a naptól kezdve, hogy Justine– t nyugalomba helyezték, Hayden egyetlenegyszer sem viszonozta a szomszédok meghívásait. Ő és Lottie a kerékpárról elfeledkezve felszaladtak a dombtetőn lebzselő Harriethez és Allegrához. A hintó épp akkor állt meg zörögve a kastély 181

előtt. Egy inas azonnal előresietett, hogy kinyissa az ajtót, és egy aprócska teremtés emelkedett ki a kocsi homályos belsejéből, tetőtől talpig engesztelhetetlen feketébe öltözve. Harriet Lottie karjába kapaszkodva elfojtott sóhajt hallatott. Lottie úgy elsápadt, mintha maga a könyörtelen Kaszás szállt volna le a hintóról. – Ki ez? – kérdezte Allegra meghúzva Lottie ruhájának ujját. – A temetkezési vállalkozó? – Rosszabb – sóhajtotta Lottie. – Ez maga a Rettenetes Terwilliger. Hayden talán nevetett volna a két barátnő túlzott reakcióján, amit ez az ártalmatlannak tűnő kis öregasszony váltott ki belőlük, ha a következő pillanatban nem szállt volna ki a hintóból az útitársa is, s a napfényben nem csillant volna meg ezüstös szőke haja. Miközben látogatójuk a hóna alá csapta elegáns sétapálcáját, Allegra hunyorogva bámult a hintó irányába. Hirtelen napfényes mosoly jelent meg az arcán. – Ned bácsi! – kiáltotta, és futásnak eredt. Hayden csak állt, és nézte, hogy a lánya elszáguld mellette, és beleveti magát egy másik férfi karjába.

182

16. fejezet Az volt egyetlen reményem, hogy túljárhatok az eszén sátáni játékában…

Sir Edward Townsend a karjába kapta Allegrát, és cuppanós puszit nyomott az arcára. – Hát itt van az én kis angyalkám! Már olyan régen találkoztunk, hogy nem is tudtam, emlékszel– e még a te jó öreg Ned bátyádra. Hadd nézzelek! – Letette Allegrát, és megsimogatta a kislány állát. – Amikor utoljára láttalak, még majdnem pelenkás voltál, most pedig itt áll előttem egy gyönyörű ifjú hölgy! Szóval mondd csak, hány epekedő udvarló kérte már meg a kezed? Míg Allegra mélyen elpirulva leszegte a fejét, Lottie lopva Haydenre pillantott. A férfi teljesen kifejezéstelen arccal figyelte a megható jelenetet. Átnyújtva sétapálcáját az inasnak, a magával ragadó lovag egyik karját Allegrának, másik karját pedig Miss Terwilligernek ajánlotta. Miközben a hármas feléjük baktatott – Miss Terwilliger botja miatt igen lassú tempóban –, Lottie megpróbálta visszatuszkolni szétzilált frizuráját a gyöngyfésűk alá. A ruházatával nem tudott mit kezdeni. Legrégebbi ruháját vette fel a kerékpározáshoz, kifakult, barna muszlint, amely jobban illett egy mosogatólányhoz, mint őrgrófnéhoz. Harriet hiábavaló kísérletet tett rá, hogy elrejtőzzön Lottie háta mögött. – Szerinted a szüleim küldték ide? Azért jött, hogy hazavigyen? – De hát ki a franc ez? – kérdezte Hayden. – Ő volt az egyik tanárunk Mrs. Lyttelton iskolájában – sziszegte Lottie a szája sarkából. – De néhány éve magánnevelőnőként tevékenykedik. – Vagy úgy – válaszolta Hayden komoran. – Az a Rettenetes Terwilliger. Lottie előrelépve két kézzel megfogta az öregasszony egyik fekete kesztyűs kezét, és összeszorított fogakkal mosolygott. 183

– Nahát, Miss TerwilHger! Micsoda bámulatos meglepetés! Mi szél hozta a világnak eme eldugott csücskébe? Az asszony drótkeretes szemüvege fölött mogorva pillantást vetett Lottie– ra. Az állán éktelenkedő bibircsók még több szőrszállal büszkélkedhetett, mint amennyire Lottie emlékezett. – Ne pimaszkodjon, leányom! Ön küldött értem. – Én? – visította Lottie döbbenten. – Ön? – visszhangozta Hayden sötét tekintettel sandítva Lottie– ra. – Ki más? Lehet, hogy a sorok között kellett olvasnom a levelét, de nagyon is világosan a tudtomra adta, hogy van itt egy gyermek, akinek óriási szüksége van megfelelő irányításra. – Miss Terwilliger lesújtó pillantást vetett Allegrára, a lány szélfútta haját és félig a hátára csúszott kalapját méregetve. – És úgy látom, egy perc veszteni való időnk sincs. Allegra kisompolygott a képből, csatlakozva a Lottie háta mögött lapuló Harriethez. Miss Terwilliger előretaszigálta Nedet, oly módon megrebegtetve gyér szempilláit, hogy azt akár csábosnak is lehetett volna nevezni, ha egy nála száz évvel fiatalabb nőről lett volna szó. – És még tovább kellett volna késlekednem, ha ez az elbűvölő úriember nem ajánlotta volna fel, hogy elkísér. Hayden hűvös pillantásra méltatta Nedet. – Gondolom, érted is a feleségem küldött. Mielőtt Lottie tiltakozhatott volna, Ned elvigyorodott. – Nem értem, miért kellene kifogást keresnem, hogy meglátogassam egy kedves öreg barátomat. – Nem kifogásra van szükséged – vágott vissza Hayden –, hanem meghívásra. – Hogy te miért ragaszkodsz annyira a formaságokhoz?! – sóhajtott Ned. Lottie zavartan pillantott hol Sir Nedre, hol Miss Terwilligerre. – Önök ketten honnan ismerik egymást? – Csak magát okolhatja, asszonyom – válaszolta Ned visszavéve a sétapálcáját az inastól. – Az ön esküvője után kötöttem ismeretséget a bátyjával, George– dzsal. Nem tartott soká, hogy kiderüljön, számos közös érdeklődési körünk van. 184

Lottie-nak lett volna egy– két tippje, mik lehettek azok az érdeklődési körök – minden bizonnyal a lovaglás, a szerencsejáték és a kacér balett– táncosnők. – Épp nála jártam látogatóban a Devonbrooke– házban, amikor Miss Terwilliger megérkezett az ön levelével. Miután megosztotta a családdal a tartalmát, eldöntetett, hogy amint el tud szabadulni akkori állásából, ide kell utaznia, hogy felajánlja a szolgálatait. Miss Terwilliger olyan cuppanással vette le a kesztyűjét, hogy Lottie elfintorodott. – Szállást és ellátást várok el, valamint minden hétre előre kérem a béremet. És nem tűröm, hogy a munkaadóm kikezdjen velem. Túl öreg vagyok én már ahhoz, hogy holmi buja uraság körbe– körbe kergessen az osztálytermen, és közben benyúlkáljon a szoknyám alá. – Csontos ujját fenyegetően Hayden orra alá dugta, miközben a bibircsókján éktelenkedő szőrszálak felháborodottan reszkettek. – Elvárom, hogy legyen zár az ajtómon, fiatalember, és biztosra veheti, hogy használni is fogom. Hayden, aki alig tudta leplezni borzongását, előkelően meghajolt. – Cseppet sem kell aggódnia az erényei miatt, asszonyom. Az ön jelenlétében igyekezni fogok úriemberhez méltóan viselkedni. Ahogy felegyenesedett, a pillantásával Lottie tudtára adta, hogy ez az ígéret rá nem vonatkozik. Ha eddig nem akarta megfojtani, ezek után biztosan meg akarja. A gáláns Sir Ned sietett Lottie segítségére. – Jöjjön, kedvesem, és mesélje el, hogy tetszik önnek a házasélet! – Lottie karját a sajátján átvetve a ház felé kezdte húzni a nőt. – Lehet, hogy a férje örömét leli abban, hogy a szörnyeteget játssza azok előtt, akik ezt várják tőle, de biztos vagyok benne, hogy ön már felfedezte, milyen lovagias szív dobog bátor mellkasában. Mivel Lottie mégsem vallhatta be, hogy már abban is kezd kételkedni, hogy egyáltalán bármilyen szív dobogna a férje mellkasában, kétségbeesett pillantást vetett Haydenre a válla fölött, és hagyta magát bevonni Sir Ned sármjának hálójába. Mire Hayden aznap este megérkezett a vacsorához, Ned már a kettőjük Etonban eltékozolt ifjúságának történeteivel szórakoztatta a társaságot. 185

Hayden leült, de azon nyomban mereven fel is pattant, mert valami sértetten felnyávogott. A bajusza alatt elmotyogva egy „rohadt dögöt” lesöpörte a fekete kiscicát a padlóra. Mivel ez volt a nevelőnő első éjszakája Oakwylde– ban, Lottie Miss Terwilligert is meginvitálta, hogy vacsorázzék velük. Ám a fárasztó úttól megviselt idős hölgy már a leves közben elszunyókált. Ahogy Hayden elhelyezkedett a székén, a nevelőnő olyat horkantott, amit akár halálhörgéssel is könnyedén össze lehetett volna téveszteni. – Hagyd csak – mondta Hayden, elfogadva Meggie– től a füstölt heringet. – Ned történetei gyakorta vannak ilyen hatással a hallgatóságára. Hayden nem tudta nem észrevenni, hogy Ned szorosan Lottie mellett foglalt helyet. A felesége ma éjszaka különösen gyönyörű volt magasan szabott derekú selyemruhájában, amely a gyertyafényben úgy csillogott, akár a rózsavíz. Feltűzött haja szabadon hagyta nyakának kecses ívét. Hayden azon kapta magát, hogy legszívesebben rányomná az ajkát arra a pontra, ahol érezhetné a pulzusát, amely bársonyos bőre alatt dobog. Míg Ned addig izgett– mozgott a székén, amíg tökéletes szögbe helyezkedett ahhoz, hogy kedvére fixírozhassa Lottie keblének selymes domborulatát, Hayden összevont szemöldökkel a kenőkéssel játszadozott. Talán túlságosan elhamarkodott volt az a kijelentése Londonban, hogy soha nem fojtaná bele barátját egy kanál vízbe. Harriet a vendéggel szemben ült, pirulva és kuncogva és áhítattal hallgatva minden szavát. Hayden félig– meddig azt remélte, hogy a vigyorgós teremtés beleszeret Nedbe. Megérdemelte volna az a gazember, hogy a lány állandóan ott lihegjen a sarkában, mint egy odaadó kiskutya. Allegra Harriet mellett ült, s az ő tekintete sem volt kevésbé elragadtatott. Hayden vastagon megkent vajjal egy frissen sült zsömlét, és megpróbált nem gondolni azokra az időkre, amikor a lánya még őrá nézett ilyen szemmel. – Na és mondd csak, Ned – szólalt meg –, mikor szándékozol indulni holnap? Hosszú út áll előtted. Valószínűleg szeretnél korán útra kelni. Az lenne a legjobb, ha utasítanád az inasodat, hogy még napfelkelte előtt ébresszen fel. – Hayden! – kiáltott fel Lottie, láthatóan felháborodva férje bárdolatlanságán. – Miért várna reggelig? Miért nem nyomja a kezébe máris a kalapját, és kíséri ki? Hayden ártatlanul nagyra nyitotta a szemét. 186

– Csengessek Gilesnak? Ned vidáman felkacagott. – Semmi szükség rá, hogy megdorgálja, asszonyom. Évekkel ezelőtt megtanultam, hogy nem szabad megsértődni a férje faragatlansága miatt. Ami azt illeti, Hayden, még egy hétig nem kell visszamennem Londonba. Arra gondoltam, eltöltök nálad egy kis időt vendégségben, és kihasználom az alkalmat, hogy összebarátkozzam bájos feleségeddel. – Elkapta Lottie kezét, és az ajkához emelte, miközben a szeme ördögien csillogott. – Remélem, idővel majd úgy tekint rám, mint a bátyjára. – Már van egy bátyja – mondta gorombán Hayden. – És egy férje is. – Felállva az asztalra dobta a szalvétáját. – Ha megbocsátanak, hölgyeim, Sir Ned és én visszavonulunk a könyvtárszobába egy kis portóira és egy szivarra. – De hiszen még a második fogást sem szolgálták fel – tiltakozott Lottie. Ned is felállt és ledobta a szalvétáját, elfogadva Hayden ki nem mondott kihívását. – Semmi pánik, drága hölgyeim. Időben visszaérünk, hogy a desszertet önökkel együtt fogyasszuk el. Hayden a megmondhatója, hogy soha nem tudtam ellenállni semmiféle nyalánkságnak. Rákacsintott Harrietre, mire az belevihogott a szalvétájába. Majd elegánsan meghajolva feléjük kisétált az étkezőből Hayden után. Hayden, Ned előtt haladva, hosszú lépteivel hamar végigment a folyosót borító vörös– kék szőnyegen. Egyetlen szót sem ejtett ki a száján, amíg mindketten kényelembe nem helyezték magukat a könyvtárszobában egy üveg portóival az egyik és egy meggyújtott szivarral a másik kezükben. – Veszélyes játékot űzöl, barátom – figyelmeztette Hayden nekidőlve a kandallónak. – Épp ellenkezőleg – huppant bele Ned egy bőrfotelba, és feltette fényes cipőjét egy puffra. – Ahogyan én látom, te vagy az, aki a veszélyt keresi azáltal, hogy elhanyagolja bájos, fiatal feleségét. – Miből gondolod, hogy elhanyagolom Lottie-t? – kérdezte Hayden a homlokát ráncolva. Ned pöfékelt egyet a szivarból. – Például a meglehetősen szokatlan hálószoba– kiosztásból. Hayden ráhunyorgott. 187

– Még csak néhány órája vagy itt. Melyik szobalányt sikerült máris elcsábítanod, hogy hozzájuss ehhez a zaftos pletykához? – Alábecsülöd a vonzerőmet – vetett rá szemrehányó pillantást Ned. – Mindössze egyetlen mosolyomba és kacsintásomba került, hogy az a bájos kis vörös fruska máris elém tárja minden titkát. Úgy tűnik, kettőtök házasélete… vagy annak hiánya, a találgatások kifogyhatatlan tárházául szolgál a személyzeti szárnyban. Hayden a hideg kandallóba dobta szivarját. Hirtelen valahogy elment tőle a kedve. – Te mindenki másnál jobban tudod, hogy egyikünk sem akarta ezt a házasságot. Ilyen körülmények között gyakran előfordul, hogy a férj és a feleség külön szobában hál. – Az is gyakran előfordul, hogy az egyikük szeretőt tart. – Ahogy Hayden hitetlenkedve ránézett, Ned körbelötyögtette a portóit a pohár oldalán. – Ugyan már, ne mondd, hogy ez neked még nem jutott eszedbe. Nagyon vonzó lány. Ha te nem tartasz rá igényt, biztosíthatlak, hogy valaki más majd fog. – Közönyösen belekortyolt a borba. – Sokkal higgadtabbnak tűnik, mint Justine. Nem kell tartanod a pletykáktól. Biztos vagyok benne, hogy körültekintően fog szeretőt választani magának. Hayden óvatosan letette a poharát a kandallóra, majd felrángatta Nedet makulátlanul megkötött nyakkendőjénél fogva, és nekilökte a legközelebbi könyvespolcnak. Ned szivarja a földre esett, de kifogástalan úriember lévén egyetlen csepp portóit sem löttyintett ki. Továbbra is a markában egyensúlyozva a poharat Hayden képébe dugta megvető arcát. – Most mit fogsz tenni, Hayden? Kihívsz? Na és ez alkalommal mit választasz? Kardpárbaj az udvaron? Pisztolypárbaj hajnalban? Kiválasztottad már a segéded? Ha gondolod, szívesen megvizsgálom a pisztolyodat, hogy aztán, amint visszaadom, lelőhess vele. A Hayden arcát elöntő bíborvörös düh addigra lecsendesedett annyira, hogy végre ráeszméljen, nem félelem csillog barátja szemében, hanem diadal. Miközben próbálta megzabolázni zihálását, lassan elengedte Nedet. Felkapta poharát a kandallóról, és gúnyos köszöntőre emelte, remélve, hogy elrejtheti keze remegését. 188

– Gratulálok, barátom. Sikerült rávenned, hogy egy nő miatt bolondot csináljak magamból. Újfent. – Inkább arra vettelek rá, hogy beismerd, kezdesz beleszeretni a feleségedbe. – Attól félek, megfeledkeztél róla, hogy legutóbb két ember életébe került, hogy beleszerettem a feleségembe. Ned szavait a szenvedély ritka hangja járta át: – De hát nem éppen ebből áll a szerelem szépsége és veszélye? Az igazi szerelem kiváltság, amelyért ölni is érdemes, sőt ha kell, akár meghalni is. – Igencsak magasröptű frázisok egy olyan ember szájából, akinek az örök szerelemről alkotott elképzelése nem más, mint egy hétig egyazon balett– táncosnő ágyában tölteni az időt. Nem vagyok benne biztos, hogy ha Phillipe most itt lenne, egyetértene veled. – Hayden belebámult borának rubin mélységébe. – Ezért jöttél ide? Hogy felródd nekem a halálát? – Azért jöttem, mert véleményem szerint ideje volna abbahagynod az önostorozást. Phillipe– nek meg kellett halnia – mondta Ned elkeseredetten. – Főleg azok után, amit Justine– nel művelt. Ha nem te lőtted volna le, megtette volna egy másik férj. Hayden felemelte a fejét. – Na és Justine? Neki is meg kellett halnia? Ned lecsillapodott, és szomorú szürke szemmel nézett rá. – Őszintén nem tudom, öregem – mondta halkan. – Ezt csak te tudhatod. Hayden kinyújtotta a kezét, és finoman kisimította Ned összegyűrődött nyakkendőjét. – Azt hiszem, a hölgyek várnak az étkezőben, hogy együtt fogyaszthassák el veled az édességet. Ments ki a feleségemnél, kérlek. – Még egyszer kedvesen megveregette Ned nyakkendőjét, majd megfordult, és elindult az ajtó felé. – Ha tovább tagadod az érzéseidet – kiáltott utána Ned –, attól tartok, számodra csak a mentegetőzés marad. Allegra, mindenki meglepetésére, egészen megkedvelte Miss Terwilligert. Mivel mindketten hajlamosak voltak rá, hogy azonnal kibökjék, ami az eszükbe jutott, nekik kettőjüknek mindig volt miről beszélgetni. Most, 189

hogy a bogaras öreg tanárnő foglalta le Allegra délelőttjeit, Lottie azon kapta magát, hogy hiányérzete van. Egyik délelőtt, amikor egy könyv után kutatva, amelyet előző este hagyott el valahol, betévedt a zeneszobába, ott találta Sir Nedet, ahogy zsebre dugott kézzel szemlélte Justine portréját. Lottie, csatlakozva hozzá, felsóhajtott: – Szóval azért jött Londonból egészen idáig, hogy tiszteletét tegye a szentélyben? – Szó sincs róla – csóválta a fejét a férfi. – Az egyetlen áldozat, ami kielégítene egy olyan nőt, mint Justine, egy férfi szíve lenne… kitépve a mellkasából, amíg dobog. Lottie a férfi mély megvetésétől megdöbbenve rápillantott. – Hogyhogy így elítéli? Régen nem udvarolt neki ön is? – De igen. – A férfi visszafordította tekintetét a portréra, miközben keserű mosolyra húzta vékony ajkát. – Egy húszéves minden szenvedélyével és romantikus odaadásával. Minden bálban én akartam megtölteni a táncrendjét, és ostoba ódákat fabrikáltam hajának fekete fényéről és ajkának teltségéről. – Biztosan összetört a szíve, amikor Justine úgy határozott, hogy Haydenhez megy feleségül. Ned elegáns vállrándítással felelte: – Miután megvetően visszautasított, amikor megkértem a kezét, duzzogtam és gyalázatosnak tartottam a döntését, ahogy azt az ember várná, de ha tudni akarja az igazat, a szívem mélyén semmi mást nem éreztem, mint óriási megkönnyebbülést. Lottie a vallomástól elképedve felvonta a szemöldökét. – De én azt hittem, csodálta őt. Hogy mondhatott le róla ilyen könnyen? – Nem is tudom. Talán már akkor sejtettem, hogy valami tragédia van kibontakozóban körülötte. Emellett én félig sem vagyok olyan férfi, mint Hayden – vallotta be őszintén. – Én nem lettem volna elég erős ahhoz, hogy elviseljem szeszélyes hangulatait és igényeit. Lottie megpróbálta könnyed hangon megkérdezni: – Hayden barátja, Phillipe is ugyanilyen gyötrelmeket élt át, és ő is ugyanígy megkönnyebbült? Ned éles vonásaira komor felhő ereszkedett. 190

– Phillipe nem volt Hayden barátja. Ezt neki is megmondhattam volna, de úgysem hitt volna nekem. A maga derűs természetével mindig csakis a legjobbat feltételezte mindenkiről, megingathatatlanul. Lottie bódultan elnyomott egy mosolyt annak hallatán, hogy valaki derűsként jellemzi férje természetét. – Nekem úgy tűnik, rólam mindig csakis a legrosszabbat feltételezte, megingathatatlanul. Azon az éjszakán, amikor találkoztunk, azt hitte, valamelyik pletykalap kémje vagyok. – Ha igazán azt hitte volna – horkant fel Ned –, biztosan nyomban lelökte volna önt a legközelebbi szikláról. – Ha Hayden a barátjának hitte Phillipe– et, Phillipe miért árulta el őt mégis? – Phillipe egy várgróf második fia volt, akinek az apja eljátszotta a családi vagyon java részét. Hayden ellenben egy őrgróf imádott egyetlen fia és mesés vagyonának örököse. Phillipe mohón sóvárgott minden után, amihez Hayden csak hozzáért, de a legjobban mégis Justine– re vágyott. Soha nem bocsátotta meg Haydennek, hogy ő nyerte el a szívét is, a kezét is. – Hayden azt mesélte, hogy ő és Justine nagyon csúnyán összevesztek, amikor Londonban voltak, épp mielőtt... azelőtt, hogy Phillipe… Tudja, min? Ned felsóhajtott. – Justine nagyon szerette volna megajándékozni Haydent még egy gyermekkel… egy örökössel. De annyira szenvedett Allegra születése után, hogy Hayden attól félt, a szüléssel járó stressz még a maradék eszét is elvenné. – De hogyan akadályozta meg…? Hogyhogy nem…? – hebegte Lottie, vonakodva felfedni tudatlanságát. – Nagyon egyszerűen, asszonyom – mondta Ned nyájasan. – Allegra születése után Hayden soha nem tért vissza a felesége ágyába. Lottie csak pislogott rá, annyira meghökkentette ez a kijelentés. Azt hitte, semmit sem nyújthat a férjének, ami ahhoz a szenvedélyhez fogható, amiben Justine mellett része volt. És ő mégis, több mint hat éven át távol tartotta magát annak a nőnek az ágyától.

191

– Amellett, hogy őrült volt – folytatta Ned –, Justine őrülten féltékeny is volt. Rögeszméjévé vált, hogy Hayden más nők ágyában keresi a gyönyört. – Igaza volt? – nézett Lottie bátran Ned szemébe, remélve, hogy nem árulja el a kérdés árát. Ned megcsóválta a fejét. – A legtöbb férfi, köztük én is, szeretőt tartott volna, hogy kielégítse testi szükségleteit. De Hayden nem. Ő nem tudta volna elviselni, hogy ezt tegye Justine– nel. Vagy velük. Lottie Justine gúnyos, ibolyakék szemébe nézett. – Mert szerette. Amikor Ned ismét megszólalt, láthatóan igen nagy gonddal válogatta meg a szavait. – Haydenre nagyon fiatalon ráosztották a gondviselő szerepét. Gyakran úgy gondoltam, amit Justine iránt érzett, inkább egy szülő gyermeke iránt érzett szeretete volt, mintsem egy férfinak egy nő iránt érzett szerelme. Hayden a szíve mélyén tudta, hogy ők ketten soha nem lehetnek igazán egyenrangúak. – Ned a képet faképnél hagyva megfordult, hogy Lottie megláthassa szemében a félreérthetetlen provokációt. – Mindig is úgy éreztem, hogy Haydennek olyan nőre van szüksége, aki méltó párja a hálószobában és azon kívül is. Udvariasan meghajolva Ned kimentette magát, és otthagyta a nőt Justine társaságában, hadd eméssze meg a szavait. Hayden másnap éppen helybéli birtokainak kimutatásait nézte át a dolgozószobájában, és a fejében csakúgy kavarogtak a számok, amikor rövid kopogtatás hallatszott az ajtón. Kénytelen volt kitessékelni egy macskát az öléből, egy másikat pedig a lábáról, mielőtt fel tudott állni. Már félúton volt az ajtó felé, amikor majdnem keresztülbukott egy harmadikon. Példás béketűrésről téve tanúbizonyságot, egy sóhaj kíséretében félrelökte a cicát az útból a cipője orrával. Feltépte az ajtót. Sehol senki. Kidugta a fejét a folyosóra, és mindkét irányba kikémlelt, de a folyosó is kihalt volt. Lenézett, és akkor észrevett a lába előtt egy összehajtogatott papírlapot. Valaki biztosan az ajtó alatt dug192

ta be. Széthajtogatta, és látta, hogy nem más, mint egy meghívó, amit egy bátor kéz vetett papírra, amely csak a feleségéé lehetett. A jelek szerint Lottie úgy döntött, házi hangversenyt rendez vendégük tiszteletére. A műsor szerint Lady Oakleigh és Miss Dimwinkle elénekli a „Hallgasd csak a pacsirtát!” című dalt, Miss Terwilligert pedig sikerült rávenniük, hogy hárfán elpengesse a „Csókot csakis annak adok, kinek szeretője vagyok” kezdetű dalt. Hayden megborzongott, ahogy megjelent a látvány lelki szemei előtt. Az est fénypontja természetesen Lady Allegra St. Clair volt, aki Beethoven Vihar címen ismertté vált szonátáját adja majd elő zongorán. Hayden lassan leengedte a meghívót. A Vihar volt Justine kedvenc zongoradarabja. Hány és hány kellemes estét töltött Hayden a zeneszobában a kandallóban lobogó tűz mellett, Allegrával az ölében, hallgatva, ahogy Justine begyakorolja a szonáta hullámzó dallamát. De ahányszor csak rátört feleségére az álmatlanság, és fellobbant benne a tűz, amely azzal fenyegetett, hogy belülről emészti el, mindig ezt a darabot játszotta újra meg újra, ám ilyenkor a hangok olyan vadul és disszonánsán szóltak, hogy Hayden attól félt, ő maga is beleőrül. Még a gondolatától is kiverte a hideg veríték, hogy ott kell ülnie és végig kell hallgatnia az Allegra apró keze által életre keltett darabot. Képes rá, mondta magának a kezében gyűrögetve a meghívót. A lánya kedvéért képes rá. Hayden még akkor is ugyanezt mondogatta magának, amikor hat órával később a tükör előtt állt a hálószobájában. Akkor sem fordíthatott volna nagyobb gondot a megjelenésére, ha Windsorba kapott volna meghívást, hogy a királlyal vacsorázzon. A gallérja és a mandzsettája kikeményítve, nyakkendője épp olyan szakértelemmel megkötve, mint Nedé, zabolátlan haja egészen civilizált frizurába kényszerítve. De a férfi tekintete, aki a tükörből visszanézett rá, mégis olyan bőszen csillogott, mint egy vademberé. Előhúzta az óráját, és felpattintotta. Valószínűleg már mindnyájan öszszegyűltek a zeneszobában, és csak rá várnak. Aligha lepődne meg bármelyikük is, kiváltképp Lottie, ha Gilest küldené be maga helyett, hogy mentse ki Ha tovább tagadod az érzéseidet, attól tartok, számodra csak a mentegetőzés marad. 193

Ahogy emlékezetébe idézte Ned figyelmeztető szavait, Hayden egy rántással kiegyenesítette a felöltőjét, és hátat fordított a tükörbéli férfinak. Allegra úgy röpködött a zeneszobában rózsaszínű pamut– ruhácskájában és cipellőjében, mint egy ideges pillangó. Lottie segítségével sikerült fényes csigákba rendezni rakoncátlan tincseit, amelyek most félig a hátára omlottak. Bár mindkét babáját abban a megtiszteltetésben részesítette, hogy a zongora előtt foglalhattak helyet, Allegra kezdett inkább ifjú hölgynek, mint kislánynak látszani. Lottie azon izgult, hogy nem követett– e el rettenetes baklövést, és minden erejével azon volt, hogy ne pillantson három másodpercenként az ajtóra. Arra számított, hogy Giles bármelyik percben megjelenhet, és bejelentheti, hogy őlordságát elszólították halaszthatatlan kötelességei. Mondjuk ki kellett piszkálnia egy kavicsot a lova patájából, vagy meg kellett vizsgálnia a felhajtót szegélyező egyik kidőlt téglát. Harriet, aki Sir Ned mellett foglalt helyet a díványon, belekortyolt a puncsába. – Remélem, nem csalódik túlságosan a csicsergésemben, uram! – Egy percig se nyugtalankodjék, Miss Dimwinkle! – válaszolta Ned Lottie– ra kacsintva. – Az ember aligha várhatja el egy hölgytől, hogy az arca és a hangja is egyaránt angyali legyen. Harriet boldogan kuncogott, poharába temetve az arcát. Már negyedórája ágyban kellene lennem – füstölgött magában Miss Terwilliger. – Sohasem egyeztem volna bele, hogy közkinccsé tegyem a tehetségemet ezen a tivornyán, ha tudom, hogy hajnalig tart a mulatozás. Lottie az órájára pillantott. Fél nyolc volt. – Nincs értelme tovább várni – rogyott Allegra a zongoraszékre, a cipőjét tanulmányozva. – Nem jön el. – Már hogyne jönne! A hangra mind felkapták a fejüket, és megpillantották Haydent az ajtóban. Kurta meghajlása még jobban kihangsúlyozta öltözetének könnyed eleganciáját. Amikor a tekintete találkozott Lottie– éval, fürkésző pillantásától Lottie-nak még a lélegzete is elállt. Állhatatos állkapcsával és makacs, minduntalan a homlokába hulló hajtincsével még soha nem tűnt ilyen 194

őrülten jóképűnek. Bár Allegra egyetlen üdvözlő mozdulattal vagy szóval sem nyugtázta édesapja érkezését, elpirult örömében. Hayden helyet foglalt a Lottie melletti széken, a mirtusz férfias illatával izgatva feleségét minden lélegzetvételénél. Lottie nem tudta megállni, hogy hozzá ne hajoljon, és oda ne súgja neki: – Úgy néz ki, mintha nyilvános kivégzésre készülne. – Készülök is – súgta vissza Hayden az arcára ragasztott udvarias mosollyal. – A sajátomra. Most, hogy a közönség így teljes lett, Lottie és Harriet odalépett a zeneállványhoz, és belefogott duettjébe. Míg Lottie hangja magasan és tisztán csengett, Harrietét inkább valamiféle hamis kuruttyoláshoz lehetett volna hasonlítani, ami jobban illett volna a „Hallgasd csak a varangyot!” című dalhoz, ha létezne ilyen. Nyilván attól való félelmében, hogy a végén még ráadást adnak, abban a pillanatban, hogy elhalt az utolsó hang, Ned felpattant, és lelkes tapsvihar közepette kiabálta: „Bravó! Bravó!” Lottie meghajolt, majd visszacibálta a sugárzó Harrietét a díványra. Miss Terwilliger szólója lett volna a következő műsorszám, de senkinek sem volt szíve felébreszteni őt. Allegra Lottie bátorító bólintására lassan felállt, hogy remegő kézzel elfoglalja helyét a zongoránál. Abban a pillanatban, ahogy az ujjai megérintették a billentyűket, mintegy varázsütésre elszállt a remegés, és fürge kecsességük elbűvölte a közönséget. Ahogy az első hangok kiáradtak a hangszerből, Lottie lopva Haydenre pillantott. Vajon csak képzelte a férfi szemében ülő rémületet, a homlokán finoman megcsillanó verejtéket? Szándékosan úgy helyezte el a székeket, hogy háttal üljenek Justine arcképének, de lehet, hogy még így is érezte a portré sokat sejtető tekintetét. Allegra épphogy elérkezett a darab drámai csúcspontjához, amikor Hayden támolyogva felállt. A kislány keze sután botladozva megállt, a befejezetlen akkord pedig tovább zengett a csendben. – Elnézést – szabadkozott Hayden furcsa, reszelős hangon. – Rettenetesen sajnálom, de nem bírom… egyszerűen nem bírom… Esdeklő pillantást vetve Lottie felé, hosszú lépteivel elhagyta a szobát.

195

Lottie az íróasztalánál ült a hálószobájában, a tollat a lapra szegezte, de egyetlen szót sem tudott leírni. Amit valaha oly könnyű volt bátor tollvonásokkal feketén– fehéren megörökíteni, most úgy tűnt, szürkévé mosódott össze. Regényének szereplői többé nem tűntek valóságosabbnak számára, mint a pletykalapokban megjelenő, névtelen művészek által rajzolt karikatúrák. Ahányszor csak megpróbálta elképzelni gonosz főhősét, megjelent előtte Hayden utolsó, feléje vetett kétségbeesett pillantása, mielőtt kimenekült a zeneszobából. Lottie azután vonult vissza íróasztalához, hogy ágyba dugta szegény lesújtott Allegrát. Bár Hayden hirtelen távozása után mindannyian könyörögtek a lánynak, hogy folytassa a játékot, még Ned ellenállhatatlan sármja sem tudott előcsalogatni egyetlen újabb hangot sem. Ragaszkodott hozzá, hogy le akar feküdni, és az arca csakugyan elgyötört és sápadt volt. Lottie sokkal jobban szerette volna, ha zokogva– kiabálva előadta volna egyik legendás hisztijét. A kislány hősies szenvedése túlságosan is emlékeztette Haydenre. Lottie észrevette, hogy telefröcsögtette tintával az egész lapot. Felnyitotta hát az írómappáját, előhúzott egy tisztapapírt, és a tintásüvegből újra megtöltötte a tollat. Ímmel– ámmal írogatott néhány percig, ám kisvártatva megcsiklandozták a fülét a zene első ütemei. A keze megrándult és feldöntötte a tintásüveget. A tinta ráborult a lapra és mindent beterített, amit addig írt. A vad, szenvedélyes hangok szívet tépő szépségét hallgatva Lottie becsukta a szemét. – Ó, Allegra – suttogta. Hayden csak állt és bámult lefelé a szirt lábánál tornyosuló, éles sziklák körül habzó hullámverésbe. Bár izmos lábát biztosan megvetette a szélben, annak durva rohamai így is megtépázták, és veszélyesen közel sodorták a szakadék széléhez. Feje fölött felhők flörtöltek a holddal, változékony kedélyük éppoly szeszélyes volt, mint Justine– é. Háta mögött a ház sötét volt és csendes, lakói régen ágyba bújtak már, és most az igazak álmát aludták. 196

Hayden jól tudta, hogy aznap éjjel nem lett volna értelme lefeküdnie. Ahogy lehunyta volna a szemét, felesége és lánya sebzett arckifejezését látta volna maga előtt, amiért tönkretette kellemes estéjüket. Akkor is ugyanott állt, amikor a szél a fülébe sodorta a zongoramuzsika első, távoli hangjait. Ugyanaz a darab volt, amelyet este adott elő Allegra, ugyanaz a darab, amelyet Justine újra és újra eljátszott féktelen kezével ostromolva a billentyűket. Ahogy Hayden lassan megfordult, hogy felpillantson a ház elsötétített ablakaira, a zene ereje és dühe mintha megsokszorozódott volna. Olyan volt, akár a közelgő vihar. Lottie végigbaktatott a zeneszobához vezető homályos folyosón a hullámokban feléje áradó szonáta hangjaitól övezve. Ez a hang valaha halálra rémítette volna, de most tudta, hogy egy sértett és dacos gyereken kívül nincs mitől tartania. A zeneszoba ajtaja hívogatóan tárva– nyitva állt, mint ahogy az az éjszaka óta mindig, amikor Lottie leleplezte a szellemnek vélt Allegrát. Lottie besurrant a szobába, hálóruhájának alja a padlót súrolta. A holdfény beszűrődött a tetőablakon, homályos fénnyel árasztva el a zongorát. Ahogy mindig, a hangszer fedele most is fel volt nyitva, így a billentyűk rejtve maradtak a szeme elől. Lottie beszívta a jázmin részegítő illatát. Allegra biztosan megint megmártózott édesanyja parfümjében. Sóhajtva megkerülte a zongorát. – Minden jogod megvan hozzá, hogy dühös légy az édesapádra, Allegra, de ez még nem jelenti azt, hogy csak úgy… A szék üres volt. Lottie tekintete lassan végigsiklott a billentyűkön, amelyek még egy teljes ütemen keresztül emelkedtek és süllyedtek, majd mozdulatlanná válva elnémultak. Lottie kinyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki rajta, így hát becsukta. Kinyújtotta a kezét, és remegő kézzel leütött egy billentyűt. – Meglehet, hogy ön szerint ez kiváló tréfa, asszonyom, de én egyáltalán nem találom szórakoztatónak. Lottie felkapta a fejét. Hayden állt ott, nem messze tőle, az arcát leplező árnyékok között. 197

17. fejezet Hogy is viselhettem volna el megadásom titkos szégyenét?

Hayden megszabadult mind elegáns ruhájától, mind a civilizált külsőtől, amit az kölcsönzött neki. Már sem felöltőt, sem mellényt nem viselt, gyűrött nyakkendője pedig kioldva lógott a nyakában. Haja zilált volt, tekintete még ziláltabb. Ahogy hosszú lépteivel kilépett az árnyékból, Lottie elkapta a kezét a zongorától. – Kicsit elkésett vele, hogy adja az ártatlant, nem gondolja? – Olyan közel lépett, hogy Lottie érezte a tenger illatával keveredett veszélyt. – Épp most néztem be Allegrához. Alszik, mint a bunda. Lottie lopva megint a zongora billentyűire pillantott a rémület és a csodálkozás között tépelődve. – Cs– cs– csakugyan? – Csakugyan. És tudom, hogy ön is tud zongorázni, úgyhogy akár be is vallhatja, hogy ön játszotta az imént azt a darabot. – A szeme jéghideg réssé szűkült. – Hacsak nem akar arról meggyőzni, hogy tényleg van itt egy szellem. Lottie a kandalló fölött lógó arcképre pillantott. Ez egyszer úgy tűnt, Justine nem rajta, hanem vele nevet. Ibolyakék szeme úgy szikrázott a holdfényben, mintha ők ketten olyan közös titkot őriznének, amelyet csak egy nő tudhat – és most arra biztatná Lottie-t, hogy ne árulja el ezt a titkot. Lehetséges lenne, hogy többé nem riválisok, hanem szövetségesek? Lett volna valami oka annak, hogy Justine most erre a helyre csalta mindkettőjüket? Ettől a gondolattól furcsa módon nekibátorodva Lottie szembefordult Haydennel. – Ahogy kirohant innen ma este, amikor Allegra játszott, megesküdtem volna, hogy ön az, akit üldöznek a szellemek. 198

– Esetleg a saját bolondságom szelleme. Több eszem is lehetett volna annál, mint hogy betegyem a lábam ebbe az átkozott szobába. – Most mégis itt van, megint – mondta Lottie halkan, egy lépést téve a férfi felé. Hayden gyanakodva nézett le rá, magába szívva Lottie zilált tincseinek, kopott hálóruhájának és mezítelen lábának látványát. – Csak azért, mert ön kegyetlen és szívtelen csellel idecsalt. Miért tette, Lottie? Nem gondolta, hogy a csalódás, amit ma este a lányom arcán láttam, elég büntetés volt számomra? – Nem megbüntetni akarom – rázta meg a fejét Lottie. Hayden idegesen beletúrt a hajába. – Akkor meg mi a fészkes fenéért csábított ide? Ahogy Hayden letekintett rá, arcának kemény vonásai a hold fehér fényében fürödtek, s többé nem volt képes elrejteni tehetetlen sóvárgását. Lottie korábban már eltűnődött azon, mit tenne, ha a férfi megint így nézne rá, és most már tudta a választ. – Ezért – suttogta két kezébe fogva férje arcát és lehúzva az ajkát az övéhez. A csókja kérlelte Haydent, hogy mélyen szívja magába a gyengédséget, amelyet kínált neki. Mámorító ital volt, amelynek édes íze mindkettőjüket megrészegítette. – A pokolba – motyogta Hayden Lottie ajkába – Megint a sajnálat, igaz? – Hát nem ezért vett feleségül? – Lottie ajkát a férfi izmos nyakához nyomta, bőrének sós ízéhez. – Mert iszonyatos csávába kerültem, ön pedig megsajnált? Hayden belefúrta ujjait Lottie hajába, és gyengéden megrántotta, hogy a nő ne kerülhesse el bősz tekintetét. – Azért vettem feleségül, mert nem bírtam volna elviselni a gondolatot, hogy egy másik férfi a szeretőjévé tegye... hogy rátegye a kezét önre… hogy úgy érintse meg, ahogy én akartam megérinteni. A vallomása elemi remegéssel rázta meg Lottie egész testét. – Mutassa meg, hogyan – suttogta. Miközben Hayden bedugta izgató nyelvét Lottie szájába, a csípője köré fonta egyik karját és felemelte, majd addig hátrált vele, amíg neki nem ütköztek a zongorának. Rácsapva a tartóra nagy csattanással leengedte a zongora tetejét, majd felültette rá Lottie-t. 199

Lottie a férfi széles vállára tette apró kezét, hogy megtámassza magát, de azért nem tehetett semmit, hogy megzabolázza lélegzetének rendetlen ritmusát. Végre nem volt ott a személyzet, nem volt ott Harriet, nem volt ott Allegra, hogy közéjük álljon. Még Justine is visszavonult az árnyékba, teljesen magukra hagyva őket a holdfényben. Hayden gyengéden a karjába zárta Lottie-t. Egy pillanatra úgy tűnt, megelégszik azzal, hogy belélegezze Lottie sóhajait és az orrával simogassa nyakának hamvas bőrét. Ahogy a nyelve hegye végigkövette Lottie fülcimpájának finom vonalát, majd beletúrt annak érzékeny kagylójába, Lottie felsóhajtott, a térde pedig akarata ellenére szétnyílt. Hayden belépett közé, és mélyen, torokból felnyögött, ahogy megtöltötte a tenyerét Lottie lágy keble. Hüvelykujjának kemény párnájával megdörzsölte Lottie mellbimbóját a viseltes hálóruha anyagán keresztül, s az érintése által keltett érzés végigrohant a nő méhéig. Lottie a gyönyör tengerén sodródva alig érezte, hogy a férfi lehúzza hálóruháját a válláról, és tüzes pillantása elé tárja melleit. – Lottie, édes Lottie! – morogta alig érthetően, miközben a holdfényben gyönyörködött benne. – Erről a pillanatról álmodom, amióta megláttam Mayfairben azon az éjszakán. Mielőtt Lottie magába szívhatta volna e vallomás csodáját, Hayden lehajtotta sötét fejét a melléhez, és először az egyik, majd a másik mellbimbóját vonta be édes csókjaival. Lottie minden szégyenlősségét levetkőzte, amit talán érzett, miközben a férfi a nyelvével az egyik bimbóját ingerelte, majd a szájába vette, aztán mélyen és keményen megszívta. Ez alkalommal az a bizonyos érzés kiáramlott Lottie méhéből a lába között húzódó résbe is. Amikor megpróbálta összezárni a lábát, hogy csillapítsa azt a kínzó viszketést, a férje csípője keményen ellenszegülve az útját állta, és nem hagyott más választást, mint hogy köré fonja a lábát. Hayden megremegett, félve, hogy Lottie ártatlan hevessége a vesztét okozza. Távolabb hajolt tőle, hogy egy pillanatig gyönyörködhessen a látványában. Felesége épp olyan volt, mint egy buja angyal: a szeme félig lecsukódott a vágytól, a haja kipirult arca köré omlott, az ajka és a melle csillogott a csókjától.

200

– Gyönyörű Lottie – suttogta megsimogatva a haját. – Olyan erősen próbáltam bebeszélni magamnak, hogy ön még gyerek, de a szívem mélyén tudtam, hogy nő. Ízig– vérig nő. Továbbra is a szemébe nézve a másik kezét becsúsztatta a hálóruhája alá, és néma hálaimát rebegett, amiért a nő bugyi nélkül aludt. A keze felsiklott a térdén, végig combjának bársonyos bőrén, majd feljebb, amíg minden ujja elérte a selymes háromszöget combja között. Lottie szeme lecsukódott. A mellkasa erősen emelkedett– süllyedt, a lélegzete elmélyült és felgyorsult. Hayden nem lévén képes tovább féken tartani izgalmát, hanyatt döntötte feleségét a zongorán, és a derekáig felhúzta a hálóruháját. A nő mindenhol aranyszínű volt – arany szempillák, aranybőr, arany szőrszálak, fent is… és lent is. A férfi mohó tekintete elidőzött azon a ponton, s a saját lélegzetvételének ritmusa is felgyorsult. Semmi másra nem vágyott jobban, mint hogy ujjaival végigtapogassa selymes puhaságát, hogy megkeresse a gyöngyöt, ami még az aranynál is értékesebb volt. A nő arcát figyelve egy ujjal szétválasztotta a lenti szálakat, és felnyögött attól, amit tapasztalt. Lottie máris nedves volt, kívül– belül készen állt rá. Hayden alig bírta megállni, hogy abban a pillanatban ki ne gombolja feszülő nadrágja sliccét, és mélyen meg ne mártózzon a nő olvadó belsejében. De a Lottie kipirult arcán táncoló gyönyör árnyéka magával ragadta, és arra csábította, hogy halassza el saját örömét, és időzzön egy kicsit Lottie– é felett. Addig simogatta a szirmok közötti sötét részt, amíg Lottie vonaglani nem kezdett a keze alatt. Gyengéden körözve hüvelykujja párnájával a nő hajlataiban megbúvó érzékeny bimbó körül, előrehajolt, és a száját Lottie füléhez érintette. – Mondja csak, angyalom, az íze is olyan mennyei, amilyennek látszik? Lottie kinyitotta a szemét, de Hayden nagy, meleg kezével már meg is ragadta a hátsóját, már ki is húzta a zongora peremére, ahol teljesen ki volt szolgáltatva neki. Semmi, amit Laura és Diana mesélt, nem készítette fel Lottie-t férje sötét fejének látványára, amely ott nyugodott az ő lába között, szájának finom rohamára az a tiltott hely ellen, amit még ő maga is alig mert megérinteni. Ez őrület, gondolta vadul Lottie. A zongora tetején feküdni a holdfényben, összegubancolódott hálóruhával a dereka körül, vonaglani egy olyan 201

ember szájának érintésétől, aki a szerelmét nem volt hajlandó neki adni, de ezt a pusztító gyönyört önként felajánlotta neki. Abban a pillanatban végigfutott Lottie elméjében, hogy nem kevésbé aggasztó– e, hogy a férje megölte első feleségét, mint az, hogy őt már az sem érdekli, ha megtette. A férfi minden egyes kéjes nyelvcsapásakor végigáramlott rajta a gyönyör – sötéten, édesen és sikamlósán. Miközben a férfi úgy játszott a szájával Lottie testén, akár egy hangszeren, ő pedig úgy megfeszült, akár a zongora húrja, Lottie belefúrta az ujjait Hayden hajának durva selymébe. Ahogy a csodás dallam a csúcspontjához közeledett, Lottie teste, attól való félelmében, hogy elpattan, a férfi felé ívelt. Pontosan abban a pillanatban, amikor Lottie görcsösen nekinyomta magát Hayden szájának, az mélyen belécsúsztatta a leghosszabb ujját, mintha lelökte volna őt a szikláról, ő pedig kábító szabadeséssel zuhant volna alá. De a férfi ott volt, hogy erős kezével elkapja, hogy a mellkasához szorítsa, és közben gyengéd simogatásokkal és néma becézésekkel megnyugtassa fékezhetetlen remegését. – Az előbb egy pillanatig – motyogta Hayden Lottie hajába – attól féltem, hogy úgy fog sikítani, mint azon az éjszakán Allegra szobájában. Lottie, még mindig levegő után kapkodva, beletemette kipirult arcát a férfi nyakába. -Az előbb egy pillanatig én is attól féltem. Hayden mély, kábító csókkal elárasztva felemelte Lottie-t, és odavitte a díványhoz. Letette a szaténpárnák közé, majd letépte róla és a földre hajította a hálóruháját. Bár volt abban valami tagadhatatlanul izgalmas és vérpezsdítő, hogy Lottie meztelen volt, míg a férje teljesen fel volt öltözve, ő arra vágyott, hogy bőre hozzáérjen a férfiéhoz. A gombokat leszaggatva addig feszítette az ingét, amíg teste a testéhez, szíve a szívéhez nem ért. Hayden lehunyta a szemét arra a gondolatra, hogy soha nem fog még egy olyan csodás dolgot érezni, mint hogy Lottie meztelen keblének lágy bársonya nekinyomódik a mellkasának. Legalábbis ezt hitte, amíg egy bátor kis kéz le nem csúszott, hogy szorításába zárja nadrágjának dudorodó elejét. Amikor Hayden keményen nekilökte csípőjét a kezének, Lottie kielégíthetetlen kíváncsisága hirtelen ámulatba csapott át. A férfi hazudott, amikor azt állította, hogy csak a nevét adhatja neki. Lottie végigsimította a vékony szarvasbőr alatt rejtőző merev rudat, két ujjal kitapogatva annak tekinté202

lyes körvonalát. Lehet, hogy a férfi szívét egy szellem birtokolja, de a többi része igenis az övé lesz. Hayden elfojtott nyögéssel nekinyomta Lottie hátát a díványnak, és benyúlt kettőjük közé, hogy kigombolja a nadrágját. Egy felhő suhant el a hold előtt, árnyékot vetve rájuk. Ahogy a férfi befedte Lottie-t, az kitárta a karját és a lábát, magához ölelve mind Haydent, mind a sötétséget. Hayden nekidörgölődzött, belemártva merev hosszát a zamatos mézbe, amit ő csalogatott elő a nő testéből. Lottie a gyönyörtől kábultan felnyögött. Ha rajta múlott volna, a férfi egész éjszaka folytathatta volna az érzékek őrjítő ostromát, azonban a következő lökésre Hayden megemelte a csípőjét, és mélyen belecsusszant. Abból, amit Diana és Laura mesélt, Lottie tudta, hogy Hayden minden tőle telhetőt megtett, hogy felkészítse őt a befogadására. De erre nem lehetett felkészülni. Lottie belevájta a körmét a férfi izzadságtól fénylő hátába. Az ajkába harapott, nehogy felsikoltson, de egy fájdalmas nyikkanás így is felszakadt a torkából. Hayden, még mindig mélyen beletemetkezve, mozdulatlanná vált, és megzabolázta erős testét. – Ne hagyja abba! – kiáltotta Lottie, miközben megpróbálta kipislogni szeméből a fájdalom könnyeit, nehogy a férfi meglássa őket. – Túlságosan is nagylelkű volt hozzám. Most itt az ideje, hogy a saját élvezetével törődjön. – Köszönöm, Carlotta – válaszolta a férfi komolyan, bár Lottie érezte, hogy remeg a válla a keze alatt. Lottie-t meglepve gyengéd puszit nyomott az orra hegyére. – Ez nagylelkűségre és önfeláldozásra vall. Mindent megteszek, hogy ne nyújtsam annál hosszabbra a szenvedését, mint amennyire feltétlenül szükséges. Két kézzel a díványra támaszkodva elkezdett hosszú, delejes mozdulatokkal ki– be siklani. Lottie a szemét szorosan becsukva megremegett. Továbbra is érezte a teltséget, a keménységet, a lángolást, de a fájdalom valami más érzéssé kezdett átalakulni. Valami mágikussá. Valami különlegessé. Lottie nem tudta volna pontosan megmondani, melyik pillanatban olvadt össze a férfi gyönyöre az övével. Csak azt vette észre, hogy az egyik percben még olyan mereven tartotta magát, mint egy deszka, és kétségbe203

esetten próbált nem elhúzódni tőle, a következőben pedig a csípője már felfelé ívelt, hogy találkozzon a férfiéval még mélyebbre sürgetve őt. – Elég volt ennyi kellemetlenség? – mormolta Hayden, s az ő hangja sem csengett túl biztosan. – Abbahagyjam? – Ne – nyögte Lottie, megragadva a férfi karján feszülő izmokat. – Soha. – Kielégíthetetlen kis boszorkány! Ha belegondolok, hogy nemrég még én győzködtem Nedet arról, hogy elég spiritusz van még bennem ahhoz, hogy önt kielégítsem. Ekkor Lottie óvatosan kinyitotta a szemét, majd gyengéden beletúrt a férfi hajába, és bátran lehúzta az ajkát az ajkához. – Akkor bizonyítsa be! Hayden Lottie ajkára tapadt, és csípőjének felfelé irányuló lökésével, amitől Lottie felnyögött, elfogadta a kihívást. A férfi kemény, férfias teste egyre erősebben a díványhoz szögezte Lottie-t, míg nem volt más választása, mint hogy mélyen a párnák közé süllyedjen, neki magának pedig, hogy még mélyebben a férfiba. Ha a dallam, amit a férfi az imént a szájával játszott Lottie testén, gyönyörűséges noktürn volt, akkor ez egy ellenállhatatlan erővel és szenvedéllyel átitatott, viharos rapszódia. Úgy tűnt, soha nem ér véget, egymás után érve el egyik fenséges crescendót a másik után. Amikor Hayden váratlan díszítésként benyúlt kettőjük közé, és megérintette, Lottie megremegett a férfi gyakorlott ujjai alatt, és a velejéig megrázta a mámor. Hayden a puszta gyönyör szorításában összepréselődve érezte, hogy önuralmának utolsó cseppje is elszáll. Ahogy tövig beletemette magát felesége készséges, fiatal testébe, irgalmatlan folyamban keresztülszáguldott rajta az üvöltő mámor, elmosva a múltat annak összes szellemével együtt. – Laurának és Dianának igaza volt – motyogta Lottie, ahogy Hayden mellett feküdt, és a férfi mellkasára hajtotta a fejét, és birtoklóan átvetette rajta az egyik lábát. – Miben? Lottie feltekert a férfi mellkasán egy izzadságtól nedves tincset az ujjára. 204

– Azt mondták, sokkal könnyebben fog menni, ha először felkészít rá, hogy fogadjam. Mély nevetés tört fel a férfi mellkasából. – Ez úgy hangzik, mintha udvariassági látogatást tettem volna önnél. – Lehet – kuncogott Lottie –, hogy meg kellett volna kérnünk Gilest, jelentse be. – Elmélyítette a hangját a komornyik zord hanghordozását utánozva. – Lady Oakleigh készen áll az ön fogadására, uram. Ha volna szíves befáradni a zeneszobába és levetkőzni, a díványon várja önt. – Nekem tetszik az ötlet. – Hayden mellizmai hullámoztak, ahogy az egyik kezét a feje fölé nyújtotta, és úgy tett, mintha a rojtos csengőhúzóért nyúlna, amely a hárfa fölött lógott. Lottie föléje hemperedett, és a keze után kapott. – Meg ne próbálja! – tiltakozott. – Látom magam előtt Mrs. Kavernást – összerezzent –, úgy értem, Mrs. Cavendisht, amint szemrehányóan felhúzza az orrát. Ha ilyen felháborító rendetlenségen kapna minket, valószínűleg szólna Meggie– nek, hogy poroljon le minket. – Mi rossz lenne abban? – fogta meg Hayden Lottie fenekét, gonosz csillogással a szemében. – Rengeteg ötletem van, hogy egy kis fantáziával mi mindenre használhatnánk egy tollseprűt. – Azt meghiszem, uram. De nekem is. Amikor Hayden megérezte, hogy Lottie selymes szőrzete, amely még mindig nedves volt az ő magjától, végigsöpört duzzadó szerszámán, hangosan felnyögött – félig a fájdalomtól, félig a gyönyörtől. Nednek nem kell aggódnia az állóképessége miatt, amíg buja kis feleségéről van szó. Lottienak csak rá kellett néznie azokkal a ragyogó kék szemekkel, és ő máris újra tüzelésre készen, felhúzva állt. Nem is beszélve arról, hogy milyen hatással volt rá az asszony észvesztően ringatózó hátsója. Hayden gyorsuló lélegzettel körbejártatta a nyelvét Lottie csóktól duzzadt ajkán. – Na és mondja csak, mi mindent mondott még a nagynénje és a nővére, hogy felkészítsék a hitvesi ágyban önre váró kötelességekre? – Hát… – válaszolta Lottie elgondolkodva, forró pillantást vetve rá aranypillái alól. – Figyelmeztettek, hogy vannak olyan férjek, akik annyira nem tudnak uralkodni a gerjedelmükön, akiknek olyan vad étvágyuk van, hogy akár egy párosodó vadállat, leteperik a feleségüket, és csak azzal törődnek, hogy a saját vágyaikat kielégítsék. 205

– Felháborító – vigyorodott el Hayden. – De mi lenne, hogy egy kis időre – javasolta Lottie derekára téve a kezét, és kicsusszanva alóla, hogy a nő hasra feküdjön a dívány puha párnáin – úgy tennénk, mintha én is közéjük tartoznék? Ahogy feltérdelt mögötte, és egy párnát csúsztatott Lottie csípője alá, Lottie tágra nyílt szemmel és felgyorsuló lélegzettel hátrabámult a válla fölött. – Azt hiszem, el tudom viselni, ha muszáj. Soha nem bújnék ki asszonyi kötelességeim alól. – Én pedig férji kötelességeim alól. – Ahogy Hayden mélyen behatolt Lottie– ba, az a gyönyörtől nyögdécselve belevájta a körmét a díványba. – Csak csukja be a szemét, angyalom – mormogta. – Mire észbe kapna, már túl lesz rajta. A tetőablakon keresztül Hayden úgy látta, mintha a rózsaszín felhőfoszlányok egy vászon előtt úsznának el, amely szürkéről lassan kékre változik. Lottie álmos tiltakozását figyelmen kívül hagyva a fején keresztül belebújtatta a bő hálóruhába, majd a karjába vette. Lottie anékül, hogy kinyitotta volna a szemét, a férfi nyaka köré fonta a karját, s zilált tincsei megcsiklandozták Hayden orrát. Justine– nel ellentétben Lottie nem kedvelte az erős virágillatot. Ehelyett tiszta szappanillata keveredett össze szeretkezésük pézsmaillatával, minden lélegzetvételnél megrészegítve őt. Bár ösztöne először azt súgta, hogy Lottie-t az ő, Hayden hálószobájába, az ő ágyába vigye, erőt vett magán, és a keleti szárny felé fordult. Ha bedugta volna az asszonyt terjedelmes baldachinos ágyába, nem bírta volna ki, hogy ne szeretkezzen vele újra. Meg újra. Már így is túlontúl mohón csapott le rá. Mindössze néhány rozsdafolt maradt felesége ártatlanságából mindkettőjük combján. A nő kizsákmányolt testének időre volt szüksége, hogy kipihenje magát szenvedélyes szeretkezéseik után. Majd szól Meggie– nek, hogy ne zavarja úrnőjét. Amint ébredezni kezd, csináltat egy forró fürdőt, és felküldeti a szobájába. Átsuhant az elméjében Lottie képe, amint a feje tetejére feltűzött aranytincsekkel ül a rézdézsában, aranyló melle pedig vizesen csillog, és ettől újabb gerjedelem ébredt az ágyékában. Hayden saját lovagiasságát átkozva elkáromkodta magát. 206

Amikor odaért Lottie hálószobájához, és bedugta feleségét a takaró alá, annak hatalmas, vörös kandúr macskája vádlón rábámult az ágy végéből. – Semmi szükség rá, hogy ilyen mérgesen nézz rám – suttogta Hayden. – Biztos vagyok benne, hogy a te idődben te is kivetted a részed a kufircolásból. Ráadásul a házasság szentsége nélkül. Kandúr Bandi sehol nem volt látható, de amint Hayden ráterített még egy takarót Lottie– ra, Mirabella iszkolt ki az ágy alól. A kismacskáknál oly gyakori, látszólag indokolatlan rohammal átszáguldott az ágyon, majd tett három vad kört a szobában, és felugrott a sarokban álló rózsafa íróasztalra. – Na, most nézd meg, mit csináltál – dorgálta Hayden, megpillantva a felborult tintásüveget. A cica a bűnbánat legcsekélyebb jelét sem mutatva leugrott az asztalról, teljes lelki nyugalommal odamasírozott a kandallóhoz, ahol aztán lehuppant, és szőrös kis hasát kezdte nyalogatni. Lopva Lottie– ra pillantva, hogy megbizonyosodjon róla, nem ébredt fel, Hayden odalépett, hogy felállítsa az üveget, még mielőtt a tinta a szőnyegre ömlik. De úgy tűnt, a macska jogosan viselkedett olyan pökhendien. A tinta már jóval azelőtt megszáradt, hogy ő tombolni kezdett. Miközben Hayden felemelte az üveget az elázott lapról, könyökét beverte az íróasztal szélén billegő írómappába. Az lebukfencezett, és egyik, Lottie látványos kézírásával, margótól margóig teleírt lap szóródott ki a másik után. Lottie kedvelte a drámai hurkokat és a méltóságteljes cikornyákat. Az í betűire nem is pontot tett, hanem úgyszólván felszentelte őket egy– egy tintapacával. Hayden az egyik lapot kihúzva érezte, hogy elmosolyodik. A felesége épp úgy írt, ahogy szeretett – fékevesztett szenvedélylyel és nyers buzgalommal, amely bőven kárpótolta a precizitás hiányát. Azt feltételezve, hogy felesége valamiféle naplót vezet, ahogy a legtöbb hölgy tette, már kezdte volna összeszedni a lapokat és visszatuszkolni őket a mappa alján lévő rekeszbe, amikor megakadt a szeme a legelső lap legelső mondatán: Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor először megpillantottam a férfit, aki meg akart ölni… Hayden mosolya lassan lelankadt, ahogy belesüppedt az asztal mellett álló székbe, és olvasni kezdett.

207

18. fejezet Katasztrófa! Lelepleztek!

– Lottie! Lottie, ébredj! Már majdnem teaidő van! – A Harriet hangjában érezhető, rémült remegésből arra lehetett következtetni, hogy egy kihagyott ötórai tea felér egy akkora katasztrófával, mintha az ember lemaradna az utolsó, mennybe tartó szekérről az ítélet napján. Lottie nyöszörögve a fejére nyomott egy párnát. Harriet azonban nem hagyta lerázni magát. Lehúzta róla a párnát, majd a hüvelykujjával felfeszítette Lottie szemhéját. – Fel kell ébredned – kiáltotta, mintha Lottie süket is lenne, nem csak álmos. – Ma van Sir Ned utolsó itt töltött napja, és már így is majdnem átaludtad az egészet. – Lottie vészjósló pillantást vetett barátnőjére, miközben Harriet felemelte az éjjeliszekrényen álló vizespoharat, és puhatolózva beleszagolt. – Édes istenem, ugye nem mérgezett meg az őrgróf? Annak ellenére, hogy Lottie biztosította az ellenkezőjéről, Harriet továbbra is ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, hogy Hayden valami gyilkos holdkóros, aki csak a tökéletes pillanatra vár, hogy álmában mindenkit meggyilkoljon. Lottie, Harriet kezét ellökve, felült. – Hagyd már abba, Harriet! Senki nem csempészett arzént a teámba. Csak nem aludtam valami sokat az éjjel. Ahogy Lottie hosszan, lustán nyújtózkodva behajlította a lábát, élénken visszaidézte, hogy pontosan mit is csinált alvás helyett. Olyan izmai fájtak, amelyeknek a létezéséről addig nem is tudott. De ha nem lett volna az a meleg, bizsergő fájdalom, talán eltűnődött volna, hogy nem csak gyönyörűséges álom volt– e a múlt éjszaka. Talán könnyebb lett volna elhinni, ha Hayden ágyában, Hayden karjában ébred.

208

– Mondd csak, Harriet – kérdezte térdét a mellkasához szorítva –, soha nem tartottad különösnek, hogy az őrgrófnak és nekem külön hálószobánk van? – Nem különösebben – vont vállat a barátnője. – A szüleim még azt is nehezen viselik, ha mindketten ugyanabban a házban vannak. Szóval mitől nem tudtál aludni múlt éjjel? A szellem miatt? – Harriet idegesen hátrapillantott a válla fölött. – Azt hiszem, én átaludtam az egész hepajt, de a szolgálók másról sem suttognak egész délelőtt. Valaki vagy valami megint zongorázott a zeneszobában. Először mindenki azt hitte, hogy Allegra, de amikor Martha benézett hozzá, édesdeden aludt az ágyában. Meggie azt mondta, hogy Martha úgy rohant vissza hanyatt– homlok a személyzeti lakrészbe, mintha kigyulladt volna a szoknyája. – Úgy tűnt, Harrietnek nagyon tetszik ez a pikáns részlet. – És ezúttal nem volt jajgatás, viszont néhány szolgáló azt állítja, hogy miután a zene abbamaradt, iszonyatosan félelmetes nyögéseket hallott. – Csakugyan? – Remélve, hogy elrejtheti mosolyát és pirulását, Lottie úgy tett, mintha egy újabb ásítás miatt takarná el az arcát a kezével. Harriet szeme tágra nyílt az izgalomtól. – Martha szerint olyan volt, mintha valakit halálra kínoztak volna. Lottie látta magát félig meztelenül elnyúlva a zongorán, amint kielégülten fekszik, ernyedten a gyönyörtől Hayden erős teste alatt; és látta magát a díványon a várakozástól remegve, ahogy a férfi feltérdel mögötte. A férje lelkén nem száradt másfajta halál, mint amit a franciák oly találóan le petit mort– nak neveznek. És ez olyan halál volt, amit Lottie akár ezerszer is szíves– örömest halt volna a férfi szakavatott keze által. Nem lévén képes teljesen elrejteni a boldog remegést, így szólt: – Megmondhatod Meggie– nek, hogy izgalomra semmi ok. Nem hiszem, hogy mostanában újra hallani fogunk a szellemről. – Miből gondolod? Lottie nem volt képes elárulni Justine– t, még Harriet– nek sem. Túlságosan hálás volt az asszonynak, amiért azzal a kísérteties dallammal a zeneszobába csalta őt és Haydent. – Csak megérzés. Azonkívül ki akar állandóan a múltban élni, amikor csakis a jövő számít? – Lottie-t elöntötte a remény, hogy ő, Hayden és Allegra végre egy család lehetnek, és a gondolattól felélénkülve ledobta magáról a takarót, és kipattant az ágyból. – Éhen halok. Nem a teáról mondtál 209

valamit? Úgy érzem, meg tudnék enni egy egész tálca teasüteményt. – Mielőtt Harriet válaszolhatott volna, Lottie már ott is termett az ablaknál, és szélesre tárta. – Hogy aludhattam ilyen sokáig? Rendkívül csodás idő van odakint. Odakint szél korbácsolta a végtelen ingoványt, rohanó, szürke felhőket kergetve keresztül a zord égen. Lottie megfordult, és látta, hogy Harriet úgy pislog rá, mint akinek elment az esze. – Teljesen biztos vagy benne, hogy nem mérgeztek meg? – Ha megmérgeztek – kacagott Lottie –, akkor kérek még belőle, mert ez a legédesebb méreg, amit valaha kóstoltam. Mielőtt becsukhatta volna az ablakot, egy széllökés kavarogva körbefogta, és felkapta az íróasztalon szanaszét heverő lapokat. Harriettel együtt rohant, hogy megmentsék őket. Lottie a felét már visszatuszkolta a mappájába, amikor feltűnt neki, hogy valami hiányzik. A kezében tartott összes lap üres volt. Egy pillanatig zavartan, összeráncolt homlokkal nézte őket, majd kikapta a lapokat Harriet kezéből is. Ám azok épp olyan érintetlenek voltak, mint azon a napon, amikor megvásárolta őket a Bond Street– i írószerboltban. – Mi a baj? – kérdezte Harriet Lottie remegő kezét bámulva. – Olyan fehér lettél, mint a fal. Lottie az írómappát felkapva kétségbeesetten kotorászni kezdett az alján elrejtett rekeszben. Az alsó rész is üres volt. – A könyvem – suttogta, miközben rettegés szorította össze a torkát, és a fejében visszhangzott minden egyes átkozott szó, amit azóta leírt, mióta megérkezett az oakwylde– i kastélyba. – Eltűnt. Miután Lottie hiába kutatta át az egész házat, végül egy szirt szélén találta meg Haydent, amint egy sziklán üldögélt, amelyet a tenger és az ég borongós vászna keretezett. Bár onnan, ahol Lottie állt, nem láthatta a lenti sziklákat, ő szinte érezte jelenlétüket, amint csipkés és fényes fogaikat csattogtatva tátonganak a gondatlanság vagy az őrültség áldozataira várva. Hayden a kezében lévő iratot tanulmányozta, és minden porcikájában gótikus gonosztevőnek látszott barnássárga nadrágjában, kigombolt nyakú, 210

elefántcsontszínű ingében és kopott csizmájában. A szél nyughatatlan ujjai összeborzolták sötét haját. Ahogy Lottie a férfi ajkának finom ívét tanulmányozta, azon tűnődött, tényleg ugyanaz a száj volt– e, amely gyengéd mosolyra húzódott, mielőtt megcsókolta az ajkát, tényleg ugyanaz a száj volt– e, amely mindössze néhány órával azelőtt oly mérhetetlen gyönyört okozott neki. Érezve, hogy a pír elönti az arcát és testének más, árulkodóbb részeit forróság tölti be, megszólalt: – Nincs joga a dolgaim között kutatni. Hayden felemelte a fejét, és kihívó pillantást vetett rá. Mindketten tudták, hogy Lottie blöfföl. Anglia törvényei szerint semmije sem volt. Minden a férje tulajdonát képezte, amije csak volt. Beleértve a testét is. – Teljesen igaza van – vallotta be megdöbbentve Lottie-t. – Igazán szégyellem magam. De a neveletlenségemet tudja be az írói képességei előtt való tisztelgésnek. Véletlenül botlottam bele mesterművének első oldalába, de amikor elkezdtem olvasni, annyira belefeledkeztem a „Halál hercegének” és rettenthetetlen ifjú feleségének történetébe, hogy nem tudtam letenni. A szikla repedéséből előhúzott egy egész halom lapot. Lottie elszoruló szívvel ismert rá saját kézírására. Abban a pillanatban furcsa mód meztelenebbnek érezte magát a férfi előtt, mint az elmúlt éjjel. Akkor gyöngédséget és oltalmat érzett. Most azonban úgy érezte, kitárulkozik tapasztalatlansága, mintha Hayden a lelkének legmélyebb, legpókhálósabb zugaiba tekintene be egy nagyítóval. Alig bírta megállni, hogy fel ne kapja a lapokat, és a háta mögé dugja őket. – Meglep, hogy nem eresztette szélnek őket – biccentett Lottie a szikla széle felé. – És fosszam meg a világot egy ilyen bimbózó tehetségtől? Azt már nem! – Hayden az egyik kezével megveregette a kéziratot. – Ami azt illeti, olykor– olykor hajlamos a túlzott hatásvadászatra, mint például abban a fejezetben, ahol a rettenthetetlen hősnő felfedezi a gyengeelméjű leányt, akit hitvány férje a padláson rejteget, de mindent egybevetve ügyes kísérlet. Nagyon meg lehet elégedve magával. Akkor miért érezte magát Lottie mégis olyan nyomorultul?

211

– Ezekben a regényekben mindig van egy szerencsétlen lélek a padlásra zárva – próbálkozott a magyarázattal. – Főként, ha a háznak nincs föld alatti börtöne. – Talán nekem is fontolóra kellene vennem, hogy építtetek egyet – motyogta, s a szemében megvillant valami, amitől épp olyan ördöginek tűnt, mint Lottie hercege. – Tudja, ez soha nem történt volna meg, ha az ön ágyába vitt volna – csattant fel Lottie attól tartva, hogy a férfi a bolondját járatja vele. Hayden megsemmisítő pillantást vetett rá. – De hát hogy alhatott volna nyugodtan abban a tudatban, hogy álmában bármikor megfojthatom? – Tettetett jókedve ellenére Hayden úgy nézett rá, mintha éppen fojtogatná. – Mondja csak, talált már kiadót? – Dehogyis! – De szándékában áll keresni egyet. – Ez nem kérdés volt. – Nem. Igen. Nem tudom! – Lottie megrázta a fejét, és kétségbeesve próbálta megértetni magát a férfival. – Lehet, hogy szándékomban állt, de az még ezelőtt volt. Visszatuszkolva a kéziratot az üregbe, Hayden felállt, szemében csodálatról tanúskodó csillogás. – Ha belegondolok, hogy én még azzal vádoltam, hogy a pletykalapoknak kémkedik! Hiszen sokkal emelkedettebb cél lebegett a szeme előtt, nem igaz? Így sem a hasznon, sem a dicsőségen nem kell osztoznia. „Lady Oakleigh” lesz London irodalmi üdvöskéje. – Hát ezt hiszi? – bámult rá hitetlenkedve Lottie. – Hogy már az elején kiterveltem? Hogy mindössze azért vettem rá valami ügyes fondorlattal, hogy feleségül vegyen, hogy ihletet merítsek az életéből egy nevetséges regényhez? – Nem tudom. Mondja meg ön! – Kézfejével végigsimította Lottie arcát, s az érintésébe a nő bőre forrón beleremegett. A férfi hangja bársonyos morajlássá mélyült. – A tegnap éjszakából is merített ihletet? Az is csak arra volt jó, hogy megtudja, milyen érzés, ha „egy gyilkos keze érinti a testét”? Lottie rövid időre becsukta a szemét, készületlenül érte a sokk, hogy a férfi fegyverként használja fel ellene saját szavait és a simogatását. De amikor újra kinyitotta a szemét, parázsló tekintete férje ugyanúgy parázsló tekintetével találkozott. 212

– Gondolom, most már úgyis mindegy – mondta határozottan, eltolva magától a férfi kezét. – Lebuktam. Ha mindenképpen tudni akarja az igazat, igen, abban a reményben kémleltem be az ablakán azon az éjszakán, hogy hátha összetéveszt egy közönséges szajhával, és kikezd velem a családom és a londoni társaság színe– java szeme láttára. Akkor aztán, amikor a jó hírem már úgyis romokban hevert, reméltem, hogy elragad mindazok mellől, akik kedvesek nekem, és elhurcol egy huzatos öreg kastélyba a világ végére, melynek zord ura és neveletlen lánya aligha bánik velem jobban, mint egy szolgálóval. Miután megbizonyosodtam róla, hogy ez a zord úr még mindig a halott feleségébe szerelmes, aki arról híres, hogy ha nem tetszik neki valami, kikel a sírjából, kiterveltem, hogyan csábítsam el a férfit egy őrült, szenvedélyes szeretkezésre a zongora tetején. – Lottie felemelte a hangját. – És épp úgy, ahogy gyanította, mindezt annak az ördögi tervnek a részeként, amit azért szőttem, hogy irodalmi ambícióimat megvalósítsam! Hayden egy hosszú pillanatig csak nézett rá, miközben egy izom meg– megrándult az arcán. – A klavikord is megtette volna, vagy mindenképpen csak a zongora jöhetett szóba? Lottie szó nélkül kirántotta a kéziratot a szikla alól, és odasietett a szirt széléhez. A szél kitépett néhány tincset a kontyából, és az arca elé fújta őket, amitől alig látott. – Ne! – kiáltotta Hayden parancsoló hangon, amikor látta, hogy Lottie arra készül, a tengerbe veti a lapokat. Vállánál fogva elhúzta az asszonyt a meredély szélétől. – Ne! – ismételte gyengédebben. – Az irodalmi élet talán túlélné ezt a veszteséget, de én nem vagyok benne biztos, hogy mi ketten is. Lottie a melléhez szorítva a kéziratot szembe fordult vele. – Azon az éjszakán kezdtem el írni, amikor először hallottam a szellemet – vallotta be. – Miután a tudtomra adta, hogy a házasságunk csak névházasság. Hayden hátrált néhány lépést, mintha nem bízna magában annyira, hogy a felesége közelében maradjon. – Azt hittem, egy ilyen kijelentéstől megkönnyebbül, tekintve, hogy a kezem „jéghideg érintése” elég ahhoz, hogy „egy ártatlanból riadt remegést” váltsak ki. 213

– Kívülről megtanulta az egész kéziratot? – nézett rá zavartan Lottie. – Csak bizonyos részeket – biztosította a férfi összefonva a karját a mellkasa előtt. – Leginkább azokat, amelyek az én „teljes erkölcsi romlottságomra” és „kaján ábrázatom lenyűgöző kegyetlenségére” vonatkoznak. Lottie felnyögött: – Nem az ön ábrázata, a hercegé. Ez a történet csak ostoba kitaláció, tudja, nem életrajzi mű. – Szóval minden hasonlóság a „Gyilkos őrgróf” és a „Halál hercege” között pusztán véletlen egybeesés? – kérdezte Hyden, és hitetlenkedve felhúzta egyik szemöldökét, ami meglehetősen kaján ábrázatot kölcsönzött neki. – Nos – nyelt egy nagyot Lottie, miközben próbált fesztelennek tűnni –, lehet, hogy a történetet gazdagítandó, bizonyos elemeket kölcsönvettem az életéből, de abban határozottan biztos vagyok, hogy ön soha nem adta el a lelkét az ördögnek azért cserébe, hogy érzéketlen maradhasson a bűneivel szemben. – Ebben valószínűleg sokan nem értenének egyet önnel – ellenkezett Hayden szelíden, s a gúny legapróbb nyoma is eltűnt az arcáról. Ahogy Lottie nézte a férjét, a bűntudatán át utat tört magának egy halvány remény. Talán még nem késő jóvátenni saját bűneit. Továbbra is pajzsként a szíve előtt tartva a félkész kéziratot, tett egy lépést a férfi felé. – Akkor miért nem hagyja, hogy bebizonyítsam, nincs igazuk? Hayden hátrasimított egy hajtincset, amely összehúzott szemébe lógott. – Mit akar tőlem tulajdonképpen? Lottie azt kívánva, bárcsak félig lenne olyan bátor, mint hősnője, mély levegőt vett. – Azt kérem, hadd mondhassam el a társadalomnak az ön történetét: azt, amit a pletykalapok soha ki nem nyomtatnának. A pillantás, amit Hayden vetett rá, szinte szánakozó volt. – A történet szempontjából kicsit elkésett, hogy pozitív hőst faragjon a Halál hercegéből, nem gondolja? – Soha nincs késő – válaszolta az asszony újabb lépést téve a férfi felé. – Nem, ha van valaki, aki hisz benne. Hayden kihúzta magát. – Azzal vádoltam, hogy a hatásvadászatot viszi túlzásba, asszonyom, nem pedig a szentimentális érzelgősséget. 214

Lottie-nak hirtelen hiányérzete támadt. Szóval már megint „asszonyom”, „gyönyörű Lottie” vagy „édesem” helyett. De annak a lehetősége bátorította fel leginkább, hogy valami mást is elveszíthet, ami ennél is értékesebb. – Nem arról van szó, hogy pozitív hőst faragjak egy Frankenstein– féle szörnyből, hanem arról, hogy igazoljak egy férfit, akit alaptalanul vádolnak azzal, hogy megölte a nőt, akit az életénél is jobban szeretett. Bár Lottie-nak sikerült rezzenéstelen arccal kimondani ezeket a szavakat, pengeként vágták át sajgó szívét. Hayden magában káromkodva odasétált a szikla pereméhez, és néhány lépésre tőle megállt. Lebámult a fehér tarajú hullámokra, s az arcéle épp olyan kérlelhetetlen volt, mint az égbolt. Lottie odahúzódott hozzá. – Ahhoz, hogy tisztázhassam a nevét, mindössze annyit kell tennie, hogy elárulja nekem az igazat Justine haláláról. A hatóságoknak azt mondta, baleset volt. Kábult volt szegény az ópiumtól? Elkószált a háztól, és eltévedt a ködben? Rálépett egy meglazult sziklára vagy a ruhája szegélyére? Csak el kell mondania, mi történt azon az éjszakán azon a sziklán. Hadd legyen a történetnek boldog befejezése, ahogy megérdemli! A férfi karja után nyúlt, mert valahogy azt remélte, ha megérintheti, talán el is érheti. A múlt éjszaka után nem volt hajlandó elhinni, hogy azok a kezek, amelyek olyan igéző gyengédségre képesek, képesek lennének arra is, hogy a halálba taszítsanak egy védtelen nőt. Ahogy a keze súrolta a férfi ingujját, az sarkon fordult, erősen és könyörtelenül megragadta Lottie-t a vállánál fogva, és a szikla széle felé kezdte tolni. – Azt mondja, az igazságot akarja tudni, asszonyom. De mi van akkor, ha az igazság egyikünk számára sem hozza el végül a boldogságot? Mi van akkor? Ahogy Lottie a sarkával próbált megkapaszkodni a laza köveken, s többet közülük bukfencezve a mélybe küldött, megrettenve a férfi szeméből sütő sötét árnyéktól, elhúzódott tőle. Azon nyomban megbánta, de már késő volt. Az a túlságosan is ismerős bizalmatlanság már vissza is tért férje arcára. Hayden, elhúzva Lottie-t a sziklától, elengedte, majd elsimította szorító ujjainak nyomát, ami ottmaradt a nő ruháján. 215

– Menjen vissza Londonba Neddel, Lottie, és fejezze be a történetet – mondta mogorván. – A herceg nyerje csak el méltó büntetését. Mentse ki vakmerő hősnőjét a gonosz karmai közül, és adja meg neki a hőst, aki méltó a figyelmére. De kérem, ne kérjen tőlem olyasmit, amit nem áll módomban megadni önnek. Ezekkel a szavakkal Hayden sarkon fordult, hosszú léptekkel elindult a ház felé, és otthagyta Lottie-t kéziratának gyűrött lapjait szorongatva. A nap, amikor Lottie elhagyta az oakwylde– i kastélyt, nagyon hasonlított ahhoz, amikor megérkezett. Ólmos felhőpad borult az ingovány fölé, és fagyos szél kavarta fel a tenger örvénylő, fehér tarajú hullámait. Ha nem lett volna a dombokat és fákat borító finom zöld köd, Lottie akár azt is hihette volna, hogy a tavasz ugyanolyan gyönyörű és múló álom volt, mint a Hayden karjában töltött éjszaka. Bár a szolgálók mind összegyűltek a kocsifelhajtón, hogy elbúcsúzzanak tőle, Haydennek vagy Allegrának nyoma sem volt. Míg Meggie a köténye sarkával törölgette a szemét, Giles merev vigyázzállásban állt keményített nyakkendőben, de a szája gyászosan lekonyult. Amikor Martha szipogni kezdett, Mrs. Cavendish előhúzott a zsebéből egy zsebkendőt, és odaadta neki, s ugyan a szája vékony vonallá keskenyedett, az ő szeme is gyanúsan csillogott. Ned odakísérte Lottie-t és Harrietet a várakozó hintóhoz, de még ő sem tudott előállni egyetlen frappánsan szellemes megjegyzéssel sem, hogy valamicskét oldja a hangulatot. Ned éppen Harrietet segítette fel a hintóra, amikor Allegra bukkant elő a ház mögül a bicegő Miss Terwilligerrel a nyomában. Lottie megkönnyebbülésére a zsémbes öreg nevelőnő úgy határozott, hogy továbbra is a kastélyban marad, felismervén, hogy ifjú tanítványának most nagyobb szüksége van rá, mint valaha. Allegra hirtelen megállt Lottie előtt, régi babáját szorongatva. – Tessék – mondta, miközben Lottie kezébe nyomta a babát. – Vigye magával! – A kislány vékonyka nyaka arról árulkodva megrándult, milyen nehéz volt neki megállni sírás nélkül. – Nem akarom, hogy teljesen egyedül legyen. Lottie gyengéden megsimogatta a baba hajának megperzselődött szalmáját, majd visszaadta Allegrának. 216

– Soha nem szerette igazan Londont. Mindig azt mondta, hogy túlságosan zsúfolt és civilizált hely a kalózok királynőjének. Inkább azt szeretném, ha ön vigyázna rá, amíg visszajövök. – Hevesen átölelve a kislányt belesúgta a fülébe. – Mert visszajövök. Ígérem. Lottie felegyenesedett, átadva Allegrát Miss Terwilliger bütykös, ám erős kezének. Miután odaadta a botját az egyik inasnak, az idős hölgy Allegra vállára tette kezét, mintegy arra buzdítva, hogy álljon egyenesen és húzza ki magát. Ned komor arccal kinyújtotta kesztyűs kezét. Lottie megfogta, és a hintóba beszállva lehuppant a kosárnyi macska melletti ülésre, Ned pedig elfoglalta a Harriet melletti helyet. Amikor Lottie hetekkel ezelőtt megérkezett az oakwylde– i kastélyba, a szíve még hazavágyott. Most hazaindult, a szívét mégis hátrahagyta. Ahogy a hintó mozgásba lendült, kihajolt az ablakon, és vetett egy utolsó pillantást a kastélyra. Bár az osztott ablakokban a felhős égbolton kívül nemigen lehetett mást látni, ő érezte, hogy Hayden ott volt – figyelt, várt. Egyelőre nem hagyott Lottie-nak más választást, mint hogy magára hagyja őt a szellemeivel. – Ha igazán szerette valaha, Justine – suttogta szenvedélyesen, a szemét szorosan becsukva –, akkor engedje el. A hang, amelyet a fülébe sodort a szél, talán a hullámok fölött keringő sirály kiáltása volt, talán egy asszony szélben hömpölygő nevetése.

217

19. fejezet Talán még nem volt késő, hogy eladjam a lelkem az övéért cserébe…

– Hazajött Lottie néni! Hazajött Lottie néni! Ahogy Lottie leszállt a hintóról a Devonbrooke– ház előtt, az unokahúga ujjongó kiáltása fogadta az egyik emeleti ablakból. A ház ajtaja kitárult, és kiözönlött rajta a család, mindenki egyszerre nevetve és csacsogva. Pár percig teljes volt a zűrzavar, ahogy mind odaözönlöttek hozzá, és ölelgetve– csókolgatva körülállták. Laura sugárzó arccal mosolygott Sterlingre, miközben a férfi felkapta Lottie-t és vadul megforgatta. Thane bácsi és Diana néni épp hivatalosak voltak vacsorára, így ikreik és spánieljeik is hozzáadódtak a zajos zűrzavarhoz a többiek lába alatt hancúrozva. Amikor Lottie éles vonyítást hallott, gyorsan arrébb tette a lábát, mert soha nem tudhatta, hogy egy kutyára vagy egy totyogó kisgyerekre lépett– e rá. George félnótás vigyorral hátba veregette. – Soha nem hittem volna, hogy hiányozni fog a locsogásod, de be kell vallanom, dögunalmas volt ez a hely nélküled. – Én nem ezt hallottam – ellenkezett Lottie, útitársa felé fordulva, aki épp akkor segítette le Harrietet a hintóról. – Sir Ned azt meséli, hogy úgy két hete egy bizonyos vörös hajú balett– táncosnőnek csapod a szelet. George fenyegető pillantást vetve Nedre, a haja tövéig elpirult. – Egy frászt! Igazság szerint inkább ő csapja a szelet nekem. – Lottie néni! Lottie néni! – húzta meg a nyolcéves Nicholas a kabátja ujját. – Igaz, amit Cornwallról mondanak? Tényleg vannak ott rettenetes óriások, akik a gyerekek csontjaival mosnak fogat? – Azt kell mondanom, hogy ez nem igaz, Nicky – simított ki Lottie egy rakoncátlan barna tincset unokaöccse barna szeméből. – A cornwalli óriások a csontokat is megeszik. Az éjszaka közepén hallani a csámcsogásukat, amikor az ember próbál elaludni. 218

Ahogy a kisfiú felsikkantott örömében, kilencéves nővére égnek emelte a szemét. – A fiúk olyan buták. Mindenki tudja, hogy nincsenek óriások Cornwallban. Egyébként pedig máshol sincsenek. – Igazad van, Ellie – mondta Lottie tökéletesen komoly képet vágva. – De csak azért, mert a tengeri szörnyek egytől egyig felfalták őket. – Na látod?! – kiáltotta Nicholas. – Ugye megmondtam, hogy vannak tengeri szörnyek Cornwallban?! – Diadalmasan füttyentve erősen megrántotta nővére aranyfürtjeit. Ahogy arrébb táncolt, hogy az ne érhesse el, Thane bácsi kiterelte az útjából az egyik spánielt és az egyik ikret. – Na megállj csak, te nyavalyás kis… – A kifinomultságnak még a látszatára is fittyet hányva Ellie öccse után iramodott, végigkergetve a fákkal szegélyezett háztömbön. Ahogy Lottie utánuk bámult, Laura a dereka köré csúsztatta a karját. – Hogyhogy ilyen csendes vagy? Ne mondd nekem, hogy hiányzott az örökös civakodásuk. – Csak eszembe jutott, mennyire szeretném bemutatni őket egy ismerősömnek. – A lányodnak? Ráeszmélve, hogy addig a pillanatig sohasem gondolt még így Allegrára, Lottie érezte, hogy elszorul a torka. – Igen – mondta halkan. – A lányomnak. Sterling zavart pillantást vetett a hintóra. – Na és hol hagyta szerető férjét? Ha azért nem mer előbújni a hintóból, mert attól fél, hogy lelövöm, mondja meg neki, hogy Addison elzárta a pisztolyaimat. Lottie olyan mély levegőt vett, amilyet a fűzője csak engedett. Ez volt az a pillanat, amelytől rettegett. Vidám mosolyt erőltetve az arcára, odafordult a sógorához. – Attól tartok, Hayden nem tudott elkísérni. Teljesen lefoglalta birtokai ügyei az évnek ebben a szakában. De ragaszkodott hozzá, hogy én akkor is utazzak el. Tudja, mennyire hiányoznak nekem mindannyian, és nem akart megfosztani a társaságuktól. Sterling felkuncogott.

219

– Abból, amit a leveleiből kibogoztam, az őrgróf valósággal bolondul gyönyörű ifjú feleségéért. Meglep, hogy önök ketten egy napnál többet kibírnak egymástól távol. – Vagy egy óránál – vihogott George. – George – mondta Laura szelíden, figyelmeztetően öccse karjára téve a kezét, miközben Lottie arcát fürkészte. Lottie érezte, hogy lelankad a mosolya. Egyetlen könnyet sem ejtett, amióta eljött Oakwylde– ból, de most veszélyes bizsergést kezdett érezni a szemhéja mögött. Fájón tudomásul véve Sir Ned együtt érző tekintetét, így szólt: – Természetesen rettenetes teher, hogy el kellett válnunk egymástól. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan épp olyan elveszett lesz nélkülem, mint én őnélküle. George észre sem véve húga növekvő bánatát, megveregette a vállát. – Na és most, hogy így behálóztad szegény fickót, mennyi időre engedett el hozzánk? – Attól tartok, örökre – fakadt ki Lottie könnyekben kitörve, és belevetette magát Laura karjába. Amikor Lottie végre egyedül maradt, bevetette magát régi ágyába, és nekidöntötte a hátát a hófehér párnahegynek. Annak ellenére, hogy odakint kellemes nyári este volt, barátságos tűz lobogott a kandallóban, felmelegítve a tágas hálószobát. Cookie még egy flanelba bugyolált, felforrósított téglát is bedugott a takarók alá az ágy végébe, hogy melegítse a lábujjait. Ribizli és Kandúr Bandi jelenleg éppen egymással farkasszemet nézve próbálta eldönteni, kié legyen a jog, hogy elnyúlhasson a tetején. Lehet, hogy Lottie valaha szégyentelenül kihasználta volna családja babusgatását, de ma éjszaka csak akkor érzett némi megkönnyebbülést, amikor Laura végre mindenkit kiterelt a szobájából. Azt hitte, egy pillanatig sem tudja tovább elviselni Diana és Cookie együtt érző kotyogását vagy Sterling, George és Thane fenyegetéseit, melyek szerint kézre kerítik azt a csirkefogó férjét, és kitépik a szívét, amiért megríkatta Lottie-t. Laura ment el utoljára, aki gyengéden megszorította Lottie kezét, majd megígérte: – Ha beszélgetni szeretnél, rám mindig számíthatsz. 220

Lottie ledobva magáról a fullasztóan súlyos takarót, kikecmergett az ágyból. Bármilyen kellemes volt is a családja kényeztetése, már nem volt kislány. Kinőtt abból a korból, amikor egy csésze kakaó és egy darab gőzölgő, Cookie– féle gyömbérkenyér elég volt, hogy megragassza összetört szívét. Nem tartott sokáig megtalálni, amit keresett. Az írómappáját tette utoljára sebtében becsomagolt utazóládájába. Felhúzott lábbal, hogy Mirabella az ágy alól kirontva ne támadhassa meg, lekuporodott az ágy szélére, és kinyitotta a mappát. Minden ceremónia nélkül gyömöszölte vissza bele a kézirat lapjait, szemernyit sem törődve vele, hogy összegyűrődnek vagy elszakadnak. Ha Hayden nem találta volna meg a regényét, már valószínűleg átköltözött volna az oakwylde– i kastély őrgrófnéi hálószobájába, és most arra várna, hogy érzéki gyönyörrel ajándékozhassa meg a férjét. Egy fájdalmas pillanatra becsukta a szemét, tudván, hogy Hayden ügyes keze és még oly szolgálatkész szája gondoskodna róla, a férfi gyönyöre az ő, Lottie gyönyöre is legyen. A szemét kinyitva lenézett a kéziratra. Kifogástalan prózája most nem tűnt többnek egy elkényeztetett gyerek próbálkozásánál, akivel elhitették, hogy minden firkálmánya kész mestermű. Ahogy Lottie végigpergette a lapokat, a fülébe csengett Hayden hangjának bársonyos érdessége, biztosabban, mint bármely szellem. A történet szempontjából kicsit elkésett vele, hogy pozitív hőst faragjon a Halál hercegéből, nem gondolja? Soha nincs késő – válaszolta neki. – Nem, ha van valaki, aki hisz benne. De ő, Lottie nem hitt benne. Senki sem hitt. Sem a pletykalapok, sem a társadalom, még a saját lánya sem És ő sem bizonyult különbnek, mint a többiek, hiszen ő is az igazságot követelte, amit a szíve mélyén már úgyis tudott. Lottie hirtelen rájött, miért viselte olyan nehezen a családja jelenlétét. Ő maga nem érdemelte meg a sajnálatukat, Hayden pedig nem érdemelte a megvetésüket. Ő, Lottie, ugyanolyan hibás volt az elválásukban, mint Hayden. Azt is tudta már, mit kell tennie. Kiborítva a lapokat a mappából, felnyalábolta őket. Nem szívesen semmisítette meg kézírásának egyetlen betűjét sem, de most felállt az ágyról, és határozott léptekkel odavonult a 221

kandallóhoz. Egy röpke pillanatig a szívére szorította a lapokat, majd a táncoló lángokba vetette őket. Nem időzött azzal, hogy nézze, ahogy elégnek. Inkább visszament az írómappához, és tiszta lapot, tollat és új üveg tintát vett elő. Hevenyészett íróasztalnak használva mappáját, bevetette magát a párnák közé, és írni kezdett – a keze úgy siklott a papíron, mintha szárnyak repítették volna. – Ön szerint mi a fenét csinálhat odafönt? – Sterling csípőre tett kézzel állt, komoran bámulva a szalon plafonját. – Hajnalig égeti a lámpáját, úgy öltözik, mint egy takarítónő, minden étkezést a szobájában költ el… – Legalább eszik – mutatott rá Laura a kanapén ülve. Kisimította a térdén a mintavetőt, amit varrt. – Cookie esküszik, hogy minden tálca tisztára nyalva érkezik vissza a konyhába. – Én nem az étvágya miatt aggódom, hanem az elmeállapota miatt. Már majd’ két hónapja visszajött Londonba, és még egyetlen teára vagy estélyre sem ment el. Szegény George már annyira unja, hogy neki kell szórakoztatnia Miss Dimwinkle– t, hogy legszívesebben szálanként tépné ki a haját; vagy Miss Dimwinkle– ét. De Lottie mindennek ellenére sem hajlandó elhagyni a házat, és az egyetlen látogató, akit hajlandó fogadni, ez a gazfickó Townsend. – Fájdalmasan összeráncolta a homlokát. – Még el sem mesélte, hogy Oakleigh miért küldte el. Nem gondolja, hogy… – Nem – szúrta át Laura a tűt határozottan az anyagon. – És önnek sem kellene. Lehet, hogy Lottie olykor kissé szeszélyes, de helyén van a szíve. – Ha tudtam volna, hogy az a gazember összetöri a szívét, azután hazaküldi, rögtön lelőttem volna, amint megláttam. – Beletúrva rőt hajába, Sterling felsóhajtott. – Nem tudom, meddig bírom még elviselni ezt az egész rejtélyt. Bárcsak a bizalmába avatna minket! Laura felállt, és gyengéden a férje karjába fonta a kezét. – Legyen türelmes, szerelmem – mondta, miközben ő is talányos pillantást vetett a plafonra. – Talán ebben a pillanatban is azon igyekszik. – Lottie néni! Lottie néni! 222

Lottie egy sóhajjal letette a tollat. Az egész világot kizárhatta, amíg dolgozott, de unokaöccse lelkes üvöltéséről lehetetlen volt nem tudomást venni. Csak elvétve fordult ugyan elő, hogy a kisfiú nem kiabálva beszélt, de volt egy különösen fülsértő üvöltése, amit különleges alkalmakra tartogatott. Lottie kinyújtóztatta a derekát, miközben felállt az íróasztaltól és odasietett az ablakhoz, félresöpörve Cookie kötényének terjedelmes berakásait. Arról már rég letett, hogy a körme alól valaha ki tudja sikálni a tintát, de ahhoz még elég hiú volt, hogy vigyázzon csinos ruháira. Kinyitotta az ablakot, és pislogva kihajolt a vakító délutáni napsütésbe. Csak három órát sikerült aludnia éjjel, és olyan kába volt, mint egy gubójából előmászó kukac. Végül nagy nehezen megpillantotta unokaöccsét, aki a széles, fákkal övezett utcát árnyékoló szilfa alsó ágán lógott. – Mi az, Nicky? Találtál még egy fényes bogarat? A kisfiú vigyorogva mutatott le az utcára. – Most egy fényes hintót találtam! Lottie lehunyorgott a palota előtt parkoló hintóra. A díszes hintó nem volt ritka látvány Londonnak ebben a flancos negyedében. Sterlingnek is volt belőle fél tucat a kocsiszínben. De azok közül egyiken sem volt tölgyfát ábrázoló címer, amelynek ágai a hintó lakkozott ajtóira voltak rágravírozva. Lottie szíve kétszer olyan gyorsan kezdett verni. Egyszer csak arra eszmélt, hogy már repül is lefelé a széles lépcsőn, miközben rángatja le magáról Cookie kötényét. A lépcső alján ácsorgó meghökkent szobalány kezébe nyomta a ruhadarabot, majd továbbszáguldott a bejárati ajtó mellett ámuló– bámuló inas irányába. – Készül valahová, asszonyom? Hozhatom a… Amikor Lottie semmi jelét nem mutatta lassításnak, az inas jobbnak látta, ha gyorsan kinyitja az ajtót, még mielőtt Lottie keresztülrohan a csukott bejáraton. Lottie hirtelen megállt a verandán, és lázasan visszatuszkolt egy tincset rendetlen kontyába. Ha nem lett volna az őt kísérő fekete ruhás alak, Lottie talán meg sem ismerte volna a hintóból kiszálló kislányt. Miss Terwilliger nehézkesen a botjára görnyedt, de a leányzó kihúzva magát, egyenesen állt elbűvölő kék kalapban és ruhában. Haja fényes fonatokban lógott. Büszkén felemelt álla 223

ellenére görcsösen szorította a kezében tartott babát – láthatóan nem volt biztos benne, hogyan fogadják majd. – Allegra! – Lottie lerohant a lépcsőn, és a karjába kapta Hayden lányát. Ahogy magához szorította a kislányt, szinte megesküdött volna, hogy érzi rajta a mocsár illatát – a vad szél és a növények megfoghatatlan leheletét. Lottie mélyen beszívta az illatot, azért imádkozva, hogy kiérezzen belőle egy kevés mirtuszt. – No nézd csak! – Lottie a vállánál fogva eltolta magától Allegrát. – Esküdni mernék, hogy az elmúlt két hónap alatt legalább két centit nőtt! Miss Terwilliger felhúzta az orrát. – Miért csodálkozik ezen? A legtöbb gyerek szépen fejlődik, ha szigorúan kimért dózisokban kapja a szeretetet, a fegyelmet és a friss levegőt. Lottie Allegra válla fölött a hintóra pillantott, nem tudván teljesen elrejteni a szívében ugrándozó reményt. – Csak nem utaztak a hölgyek ilyen messzire kíséret nélkül? Válasz helyett Allegra benyúlt a csuklója köré tekert retikülbe, és előhúzott egy összehajtogatott pergament. – Ez önnek szól – nyújtotta oda Lottie– nak. – Lepecsételte, mielőtt elolvashattam volna. Lottie csalódottan elvette a levelet, és miután a viaszpecsétet feltörve végighúzta a hüvelykujját az összeillesztésnél, felismerte a férje írását. Lassan széthajtogatta. Asszonyom, szólt Hayden takarosan, ám sietve megírt levele. Elutazása óta a lányom mást sem tesz, csak búslakodik. Savanyú ábrázata miatt még az én étvágyam is kezd elmenni. Kérem, viselje gondját. Utóiratként még hozzátette: Ön sokkal jobb anyja volt, mint amilyen apja én valaha lehetek. Amikor Lottie leengedte a levelet, Allegra esdeklő ibolyakék szemmel bámult rá. – Most teljesen egyedül van. Nagyon aggódom érte. – Tudom, drágaságom – suttogta Lottie magához ölelve a kislányt. – Én is. Valószínűleg még hosszú ideig úgy maradtak volna, ha ugrándozva fel nem bukkan Ellie a ház mögül, pontosan abban a pillanatban, amikor Nicholas leugrott a fáról, és épp előttük landolt. 224

– Mi a fenét ordibálsz már megint? – kérdezte Ellie az öccsétől, meglökve a kisfiú vállát. – Egyszer majd felgyulladsz, és senki nem fog lelocsolni, mert állandóan ok nélkül lármázol. Mielőtt Nicky visszakiabálhatott volna valamit, Ellie megpillantotta a látogatójukat. Allegra tágra nyílt szemmel bámult rá, amiért szembe találta magát a kezében tartott baba kiköpött másával. Ellie zord pillantást vetett a babára, majd csípőre tette a kezét, és aranyfürtös kontyát hátravetve határozottan a levegőbe emelte fitos orrocskáját. – Azt meg hol szerezted? Lottie néni nekem soha nem engedte meg, hogy játsszak vele. Lottie legnagyobb meglepetésére Allegra ahelyett, hogy visszavicsorgott volna az unokahúgára, odaszaladt a kocsihoz, és azzal a babával a kezében tért vissza, amit az apjától kapott. – Tessék – mondta, Ellie kezébe nyomva a hollófekete hajú szépséget. – Vele játszhatsz, ha akarsz. Ellie szemügyre vette a babát, majd lopva Allegrára pillantott, teljesen megdöbbenve a rejtélyes hasonlóságtól. Annak ellenére, hogy fiatalabb volt Allegránál, végül felsóhajtott. – Nos – mondta –, én már öreg vagyok ugyan a babázáshoz, de ha ragaszkodsz hozzá, azt hiszem, ártani azért nem fog. Van kedved megnézni a kiscicáimat? A szobámban van belőlük egy tucat. Egyedül nekem fogadnak szót, de talán te is megsimogathatod őket, ha megengedem nekik. – Nekem is vannak cicáim – közölte Allegra, és visszaszaladt a hintóhoz egy fonott kosárért. Felnyitotta a tetejét, és négy szakállas pofi jelent meg a nyílásban. Lottie azonnal felismerte a kismacskákat, amelyeket ő adott Haydennek, és már biztos volt abban, hogy Allegra nem túlzott. Az édesapja tényleg teljesen egyedül maradt. Miközben a kislányok egymás hasonmását szorongatva kéz a kézben odébbálltak, Nicholas elhagyatottan álldogált a járdán. Összeráncolta szeplős orrát, és undorodva köpött egyet. – Lányok! Lottie összeborzolta a kisfiú haját. – Közel sem olyan jópofák, mint a bogarak, igaz? Miért nem kíséred be Miss Terwilligert a házba, és kéred meg édesanyádat, hogy készítsen elő két vendégszobát, amíg a lányok babáznak és a cicákkal játszanak? 225

Nicholas fanyalogva szót fogadott. Amikor ő és a nevelőnő eltűntek a házban, Lottie újra széthajtogatta a levelet, és gyengéden végigsimította Hayden írását. – Gondját viselem – suttogta. – És az önét is. Majd meglátja. Szoknyája zsebébe dugva a levelet felsietett a lépcsőn, és még a szokásosnál is türelmetlenebbül várta, hogy munkához láthasson. Metsző őszi szél süvített be a negyedik emeleti iroda manzárdablakain, amely a közeli kéményekből származó korom savanyú szagát hozta magával. Lottie retiküljén pihentette szorosan összefont, kesztyűbe bújtatott kezét, hogy idegességéről árulkodva ne remeghessen. Alig tudta elhinni, hogy ott ül a Minerva Kiadó irodájában. Gyakori látogatója volt ugyan a legendás kiadó első emeleti könyvtárának és könyvesboltjának, de még soha nem merészkedett be annak belső szentélyébe. Itt, ezen a varázslatos és valahogy ódon helyen, ahol a levegőt megtöltötte a por, a tinta, a bőr és a papír részegítő aromája, köttethette be és adhatta el az ember az álmait, hogy aztán örömteli órákat szerezzenek másoknak. Egyszer talán maga Mrs. Eliza Parsons is ezen a széken ült, amíg idegesen várta a kiadó ítéletét A rejtélyes jel vagy A wolfenbachi várkastély című könyvéről. Ned Lottie-val szemben nyúlt el a magas támlájú széken, ütemesen kopogva sétapálcájával a keményfa padlón. – Még mindig nem késő, hogy kiosonjunk innen, ugye tudja? Egészen biztos benne, hogy ezt akarja? – Ezt kell tennem – bólintott Lottie. – Ugye tisztában van vele, hogy Hayden meg fog fojtani, amiért hagytam, hogy megtegye? Mármint ha a sógora meg nem fojt addigra. Lottie összeráncolta a homlokát. – Ezt a kockázatot szívesen vállalom. Amikor kinyílt az íróasztal mögötti ajtó, mindketten kihúzták magukat ültükben. Csapott vállú, kopaszodó férfi lépett be a szobába, hóna alá szorított kézirattal. Dísztelen szalonkabátot, molyrágta nyakkendőt és össze nem illő kockás mellényt és nadrágot viselt. Lottie valahogy megnyugtatónak találta, hogy a férfi takarosan levágott körmei alatt tinta alkotta gyászkeret éktelenkedett. 226

Lehuppanva az íróasztal mögött álló székre, letette a kéziratot maga elé, majd levette a szemüvegét, hogy megdörzsölje a szemét. – Ugyan már, Mr. Beale – mondta Lottie bátortalanul nevetve. – Azért nem lehetett ennyire szörnyű. A kiadó megcsipkedte az orrnyergét, mielőtt ismét föltette a szemüvegét. – Drága asszonyom – mondta őszinte tekintettel fixírozva Lottie-t –, ön minden bizonnyal tisztában van azzal, hogy ez nem az a fajta regény, amit mi a Minervánál általában ki szoktunk adni. A mi olvasóink a… hogy is fogalmazzak...? – Végighúzta az ujját az álla alatt. – ...szenzációsabb szellemi táplálékhoz vannak szokva. Ned már kezdett is felemelkedni. – Nagyon sajnáljuk, hogy raboltuk az idejét, uram. Remélem, megbocsát nekünk… Lottie ránézett, és jelentőségteljesen megköszörülte a torkát. Ned sóhajtva visszahuppant a székre. Lottie előrehajolt, és megpróbálta legelbűvölőbb mosolyával meglágyítani a kiadó szívét. – Mint a Minerva Kiadó egyik legodaadóbb olvasója, biztosíthatom, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy önök mit szoktak általában kiadni. De az adott körülmények között reméltem, hogy legalábbis fontolóra veszi a kéziratomat. Azt semmi esetre sem tagadhatja, hogy a cége szemszögéből nézve haszonnal kecsegtető vállalkozás lenne. – De milyen áron? Be kell látnia, hogy a mű megjelenése bizonyos ismertséget szül majd a szerzőjének. Hacsak nem kíván álnéven… – Nem! – mondta Lottie határozottan, hátradőlve a széken. – Szó sem lehet róla! Azt akarom, hogy a nevem legyen az első dolog, ami szemet szúr az olvasónak, amikor a kezébe veszi a könyvet. Mr. Beale szomorúan csóválta a fejét. – Minden lehetőséget megvizsgáltam, de nem látok rá megoldást, hogy ez a vállalkozás működjön. – Kérem, ne utasítson vissza ilyen könnyen – kérlelte Lottie, nem lévén képes tovább nyájas mosolya mögé rejteni kétségbeesését. – Tisztában vagyok vele, hogy a kézirat minősége talán nem üti meg az önök magas mércéjét, azonban mégis úgy érzem, hogy ha itt– ott drasztikusan lerövidítenénk, és alaposan átdolgoznánk… 227

Elakadt a szava. A kiadó úgy pislogott rá, mintha Lottie-nak második feje nőtt volna. Zavart pillantást váltott Neddel. – Félreért, asszonyom. – Mr. Beale óvatosan a kéziratra tette a kezét, barna szeme pedig megint megnedvesedett. – Ez az egyik legmélységesebben megható regény, amit valaha olvastam. Meg merem kockáztatni, hogy még a legcinikusabb olvasóink sem tudnák száraz szemmel végigolvasni, és még ők sem maradnának érzéketlenek embertársuk iránt. Nem arra akartam célozni, hogy ez a könyv nem üti meg a mércénket, hanem arra, hogy jóval fölötte van, és jobban illene egy, a miénknél tekintélyesebb kiadó profiljához. Lottie tátott szájjal, hitetlenkedve bámult a férfira, és azon tűnődött, vajon nem szunyókált– e el, és nem csak álmodja– e ezt az egészet. Észre sem vette, hogy könnyek gyűltek a szemébe, amíg Ned a kezébe nem nyomott egy zsebkendőt. – De ha én ezt a kiadót preferálnám a többivel szemben – kérdezte, miközben lopva megint a férfi tintafoltos ujjaira pillantott –, fontolóra vennék, hogy kiadják a könyvem? Mr. Beale bólintott, és mosoly ragyogta be hosszúkás arcát. – Számunkra lenne öröm és megtiszteltetés. – Hallotta ezt, Ned? – fordult oda Lottie a barátjához könnyein át nevetve. – Híres leszek!

228

20. fejezet Tarkómon érzem a Gonosz jeges leheletét…

Rossz szelek fújtak az oakwylde– i kastélyban. Olyan szelek, amelyek az ingoványt felkorbácsolva besüvítettek a kéményen, és keserűségükkel megmérgeztek minden lélegzetvételt. Letépték a fákról a leveleket, lekopaszítva és lecsupaszítva őket. Eltüntették a nyár utolsó nyomait is, s immár a rövid évszak nem tűnt másnak, mint puszta álomnak. Egyesek úgy tartották, hogy ha az ember kiáll a szabadba, és egy bizonyos szögben tartja a fejét, még annak a távoli harangnak a zúgását is hallhatja, amellyel a hajóroncsrablók egy évszázaddal ezelőtt a végzetükbe csalták a gyanútlan hajókat a csipkés szikláknál. Mások azt suttogták, hogy ez ugyanaz a szél, amely azon az éjszakán tombolt, amikor a gazda első felesége a végzetes zuhanást elszenvedte, ugyanaz a szél, amely a fülükbe fújta a nő kétségbeesett sikoltását. A személyzet megint rászokott, hogy sötétedés után azonnal bezárkózzon a lakrészébe. Most azonban nem egy szellemmel, hanem egy emberrel való találkozástól féltek. Bár a gazdájuk ideje nagy részében bezárkózott a dolgozószobájába, éjszakánként a kastély kihalt folyosóin bolyongott, és vad ábrázatával, lángoló tekintetével valahogy nem tűnt földi halandónak. Igaz ugyan, hogy miután a feleségét és a lányát elküldte, nem áradtak ki dallamok a zeneszobából, sem kísértetiesek, sem másfélék, a szobalányok mégsem merték betenni a lábukat abba a helyiségbe. Egyikük sem tudta elhessegetni azt a hátborzongató érzést, hogy figyeli őket valaki. Ám amikor a torkukban dobogó szívvel megfordultak, csak az első Lady Oakleigh arcképével találták szembe magukat. Az egyik leányzó megesküdött, hogy miközben törölgette a port a zongoráról, fojtogató jázminfelhő szállt fel a billentyűkről, amitől fuldokolni kezdett, és alig tudott kitántorogni a szobából. Később pedig, miután a kandallóról lerepült egy porcelánszobrocs229

ka és kis híján agyonütötte Meggie– t, sem Martha csipkedése, sem Mrs. Cavendish azonnali elbocsátásra vonatkozó fenyegetőzése nem tudta rávenni egyik rémült szobalányt sem, hogy betegye a lábát a zeneszobába. Az inasok arra kezdtek panaszkodni Gilesnak, hogy bizonyos folyosók jeges katlanná változtak. Csontig átfagyva és hidegrázástól gyötörve igyekeztek vissza a konyhába, hogy megmelegedjenek a tűznél. Amikor Martha kelletlenül értesítette Haydent a személyzet növekvő aggodalmáról, ő azt javasolta neki, hogy talán vegyen fel kevésbé babonás szolgálókat. Maga Hayden már nem hitt a szellemekben. Épp akkor hagyták magára, amikor a legjobban vágyott a társaságukra. Bár már majd’ négy hónap telt el azóta, hogy elküldte Allegrát, ragaszkodott hozzá, hogy a cselédek éjszakára hagyjanak égve egy lámpát a szobájában. Szokásává vált, hogy óvatosan kinyitotta az ajtót, és várta, hogy egyszer megpillantja a lányát, aki ott fekszik, arcán az álom pírja, a karja alatt pedig Lottie babája. De az ágyát mindig hidegen és üresen találta. Kora reggelente elidőzött a szalon ajtajában azt remélve, hogy talán meghallja a teáscsészék csörrenését, egy– egy átható kuncogást vagy valamelyik nevetséges skót dal foszlányait. De nem hallott mást, csak a csendet. Céltalan bolyongásai végül fölkergették a ház harmadik emeletére, Lottie hálószobájába. Amikor először nyitotta ki az ajtót, meglepetten fedezte fel, hogy a felesége a legtöbb holmiját otthagyta. Talán csak kapkodva csomagolt – gondolta Hayden keserűen –, mert alig várta, hogy végre– valahára megszabaduljon tőle. Látta a Lottie szemébe kiülő rettegést, amikor ott a sziklán rátette a vállára a kezét. Olyan rettegés volt ez, amelyet soha nem akart újra látni egyetlen nő szemében sem. Főleg nem Lottie– éban. Körbe– körbe ténfergett a szobában, ahol nem szellemek kísértettek, hanem annak képe, ahogy Lottie az orrát ráncolta, amikor nevetett; ahogy a haja csillogott a ragyogó napfényben, ahogy leszáguldott a kocsifelhajtón a kerékpárral; a halk, szaggatott kiáltások, amelyeket Hayden szájának nyomott, amikor ő a gyönyör csúcsán át végighajszolta az édes feledésig. Bár Hayden tudta, hogy szólnia kellene Martnának és Mrs. Cavendishnek, hogy csomagolják be Lottie holmiját és küldjék utána Londonba, ő minden éjjel fogta magát, behúzta az ajtót maga mögött, és mindent pontosan úgy hagyott, ahogy az asszony hagyta. 230

A Justine halála utáni néhány hétben Hayden megtanulta, milyen veszélyekkel jár, ha a pohár alján keres vigaszt. Egy késő éjjel mégis azon kapta magát, hogy egy üveg portói nyakát szorongatva tántorog kifelé a dolgozószoba erkélyének ajtaján. Bizonytalan léptekkel elbotorkált a sziklákhoz, míg végül ott találta magát a szirt szélén imbolyogva, és azt hallgatta, ahogy odalent a tenger nekicsapódik a köveknek, mintha ez lenne az utolsó álma. A szél, a hold fénylő korongját kiszabadítva, szétkergette a felhőket, hogy ezüsttel vonhassa be a hullámokat. Hayden nagyot húzott a palackból, majd becsukta a szemét és szélesre tárta a karját, arra várva, hogy magával ragadja a szél és az éjszaka. Akkor hallotta meg – egy távoli dallam visszhangját sodorta felé a szél. A dal a maga egyszerűségében fájdalmasan édes és ellenállhatatlan volt. Hayden, akinek az ereiben megfagyott a vér, lassan a ház felé fordult. Ez alkalommal tudta, hogy sem Lottie, sem Allegra nem kelthette életre a zongora billentyűit. – Az isten verje meg – suttogta Hayden rekedten, miközben az a csábító dal feltartóztathatatlanul, lépésenként elcsalta a szirt szélétől. Még mindig az üveget szorongatva végigballagott a ház sötét folyosóin, ahol a zenével együtt dühe is lépésről lépésre fokozódott. Ám a zeneszoba ajtaját feltépve mindent pontosan úgy talált, ahogy várta – sötéten és némán. Odacaplatott a zongorához, és egyik kezével rátenyerelt lecsukott tetejére. Még érezte a húrok enyhe rezgését, még hallotta a keserédes dallam visszhangjának vibrálását a levegőben. – Nagyon remélem, hogy most boldog! – üvöltötte Justine arcképéhez fordulva. Hátralendítette a karját, és teljes erőből hozzávágta az üveget a portréhoz. Az darabokra tört a vásznon, a portói pedig szétfröccsent Justine fehér ruháján, mintha vércseppekkel borította volna be. – Talán mindig is az volt a szándéka, hogy az őrületbe kergessen, hogy ne legyen egyedül még a halálban sem! Justine csak nézte őt azzal az egyszerre gúnyos és kifürkészhetetlen pillantással. – Hayden! Hayden hirtelen megfordult, és egy férfit pillantott meg az ajtóban, akinek az arcán árnyék reszketett. 231

Az idő egy megfagyott töredékéig azt hitte, Phillipe áll ott, fiatalon és életerősen, reménnyel telve. Miközben várta, hogy régi barátja a még füstölgő pisztolygolyó által ütött lyukkal a szíve fölött előlépjen az árnyékból, Hayden rájött, hogy most aztán tényleg, igazán megőrült. – Hayden – ismételte a férfi nyafogó éllel a hangjában. – Ugye nem ijesztetted el az egész személyzetet azzal a félelmetes üvöltözéssel? Csak kopogtam és kopogtam, de senki nem nyitott ajtót, így végül hátramentem a ház mögé, nyitva találtam az erkélyajtót a dolgozószobádban, és ott jöttem be. Ahogy a látogató előrelépett és a haja megcsillant a holdfényben, Hayden hátratántorodott, lehuppant a díványra, és szóhoz sem jutott a megkönnyebbüléstől. A tenyerébe temette az arcát, és szaggatott nevetés szakadt fel belőle. – Édes istenem, Ned, soha nem hittem, hogy egyszer így fogok örülni, hogy bejelentés nélkül, hívatlanul betörsz a házamba. – Ez kétségtelenül a legmelegebb fogadtatás, amiben mostanában részesítettél. Szép volt az a zene. Nem is tudtam, hogy szoktál zongorázni. Hayden lassan felemelte a fejét a csodálkozás és hitetlenkedés keverékével bámulva a zongora billentyűire. – Én sem. – Megkérnélek, hogy kínálj meg egy itallal – mondta Ned ferdén rásandítva a portréra –, de jobban szeretem pohárból, mint a fejemhez vágott üvegből. Hayden zavartan beletúrt a hajába. – Justine sohasem rajongott a portóiért. – Összeráncolt homlokkal nézett a barátjára, csak most ébredve rá, milyen különös, hogy ott találta. – Szóval mi szél hozott Cornwallba éjnek évadján? Ned is felocsúdott. – Elnézést a késői látogatásért, de ajándékot hoztam a feleségedtől. Valamit, amiről úgy gondolta, most azonnal látnod kell. – Mi az? – kérdezte Hayden keserű iróniával. – Kérvény a házasságunk érvénytelenítésére? – Nem egészen. – Ned beletúrt az utazótáskájába, előkotort egy vékony, bőrkötéses kötetet, és átnyújtotta Haydennek.

232

Hayden szemügyre vette a könyvet, felismerve, hogy egy háromkötetes regény első részéről van szó. Már azelőtt tudta hangzatos címét, hogy skarlátvörös borítóját beletartotta volna a holdfénybe. A VÉGZET URÁNAK HITVESE írta Lady Oakleigh. A csalódás hangja bugyogott fel a torkából, mely keserűbb volt, mint az epe. Bár ő maga biztatta Lottie-t, hogy fejezze be a regényt, szíve mélyén titkon azt remélte, hogy nem teszi meg. Azt azonban álmában sem gondolta volna, hogy Lottie olyan kegyetlen lesz, hogy a képébe vágja a könyvet, miután megjelenik. Visszanyújtotta Nednek. – Köszönöm, de el sem kell olvasnom. Már ismerem a történetet… és azt is tudom, mi lesz a vége. Fittyet hányva Hayden kinyújtott kezére, Ned a regény másik két kötetét is barátja ölébe dobta, titokzatos mosollyal figyelve az arcát. – Én a helyedben akkor is elolvasnám. Néha a legkiszámíthatóbb befejezés is okozhat meglepetést. – Ned, becsapva a táskát, ásított egyet. – Bár nem szívesen fosztalak meg a társaságomtól, holnap kora reggel indulok Surrey– be. Megígértem anyámnak, hogy teszek nála egy már régen esedékes látogatást. Úgyhogy, ha most megbocsátasz, megyek, és keresek egy ágyat és egy csinos szobalányt, aki felmelegíti. – Esetleg próbáld meg felébreszteni Marthát. Ő mindig is odáig volt érted. Ned megborzongott. – Azt hiszem, akkor inkább egy forró téglával bújok össze. Miután Ned elment, Hayden csak ült és bámulta az ölében heverő három kötetet. Aligha okolhatta Lottie-t, amiért elárulta, de azt nem akarta elhinni, hogy Allegrát is képes volna ugyanolyan érzéketlenül elárulni. Azzal, hogy igazolta a legrosszabbat, amit az emberek hisznek Haydenről, Lottie lerombolta a lánya minden esélyét arra, hogy megszabadulhasson a szülei bűnétől, hogy feleségül mehessen egy tisztességes férfihoz és normális társadalmi életet élhessen. Hayden lángoló haragjában elhatározta, hogy megkeresi az első tüzet, és mindhárom kötetet beleveti a lángokba. Miközben felállt, kissé még mindig imbolyogva az elfogyasztott bortól, az egyik könyv lecsúszott a padlón lévő egyik holdfénypocsolyába, és kinyílt. Lehajolt, hogy felvegye, és észre sem vette, hogy ez a sorozat első kötete, amíg meg nem látta az 233

odafirkantott dedikálást. Lottie kézírása pontosan olyan extravagáns volt, ahogy emlékezett rá. Ujja hegyével végigkövette a méltóságteljes íveket és hurkokat, és közben hangosan mormogta: „Szívemből szól az ön szívéhez…” Mivel nem bírta elviselni a nő gúnyolódását, már készült, hogy becsapja a könyvet, amikor a szeme akarata ellenére megakadt az első oldal első mondatán: Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor először megpillantottam a megmentőmet.

234

21. fejezet Lehetséges volna, hogy tévesen ítéltem meg őt?

– Megvan? Megvan? Kérlek, mondd, hogy megvan! – kiáltotta Elizabeth Bly, lábujjhegyen ugrándozva izgalmában, ahogy legjobb barátnője kiszaladt a Minerva Kiadó könyvesboltjának üvegajtaján. – Istennek hála, megvan! – sikoltotta Caro Brockway pelerinje alól előrántva a vékony, bőrkötéses könyvet. A lány lehelete fehér felhőket rajzolt a jéghideg levegőbe. Mielőtt odaért volna Elizabethhez, egy megtermett inas állta el az útját. – Három fontot adok azért a könyvért, kisasszony. Caro láthatóan megdöbbenve megtorpant. – De hiszen csak fél guinea– be került. – Akkor legyen öt. – A férfi kétségbeesésében lopva egy pillantást vetett az előttük parkoló kocsik hosszú sorára. Egészen a Gracechurch Streetig sorakoztak az elegáns hintók és a bérkocsik. Bundába és muffba burkolózó utasaik pedig hajlandóak voltak órákig várni a hidegben, abban a reményben, hogy szert tehetnek London legújabb irodalmi szenzációjára, A végzet urának hitvese harmadik kötetére. – Kisasszony, kérem, könyörüljön rajtam – esdekelt a férfi. – Ugye hallotta, mi történt Lady Dryden inasával? A lányok csodálkozva összenéztek. Egész London hallotta, mi történt Lady Dryden inasával. Üres kézzel merészelt visszaállítani a grófné hintójához, majd félénken bevallotta, hagyta, hogy A végzet urának hitvese második kötetének utolsó még megvásárolható példánya kicsússzon a kezéből, és belecsusszanjon Lady Featherwick kapzsi markába. Az a hír járta, hogy a grófné felháborodott sikolya egész Aldgate– ig elhallatszott. A napernyőjével ütni– verni kezdte szegény fickó fejét, majd dühösen megparancsolta a kocsisnak, hogy az inas nélkül hajtson haza. Az inas tíz háztömbön át üldözte a hintót a grófné bocsánatáért könyörögve, míg végül a fá235

radtságtól össze nem roskadt, és arccal előre beleesett egy rakás friss lócitromba. A szóbeszéd szerint az inas mostanság a kikötőben keres munkát. – Rettenetesen sajnálom, uram, de nem segíthetek. – Caro a szívéhez szorítva a könyvet, elfordult az inastól, és Elizabeth felé kezdett hátrálni. – Hajnal óta sorban állok, és megígértem édesanyámnak, hogy egyenesen hazaviszem a könyvet. Ma este, vacsora után felolvassa az egész családnak. Már mindnyájan alig várjuk, hogy megtudjuk, mi történik, miután a nemes lelkű herceg rájön, hogy ifjú felesége elárulta a bizalmát. – Nem tudom elhinni, micsoda ostoba némber – állapította meg Elizabeth. Összecsapta a kezét, és álmodozó kifejezés lágyította el a vonásait. – Én már a legeslegelején rájöttem volna, hogy egy ilyen kedves, nagylelkű és hihetetlenül jóképű férfi soha nem ártana egyetlen nőnek sem, főleg nem a saját feleségének. Az inas elindult Caro felé, s az arca most még fenyegetőbb kifejezést öltött. – Ugyan már, kislány – nyújtotta ki egyik fehér kesztyűs kezét. – Nem halsz bele, ha ideadod. Öt font minden bizonnyal kész vagyon egy hozzád hasonló egyszerű lánynak. – Fuss, Caro, fuss! – sikoltotta Elizabeth megszorítva barátnője kezét, és ellökve őt az inas elől. Ahogy a két lány a hátuk mögött verdeső köpennyel elinalt, az inas letépte a cilindert a fejéről, és utánuk kiáltott: – Hét font! Hét fontot adok érte! London– szerte minden könyvesboltban és könyvtárban ugyanez a jelenet játszódott le újra és újra. A szerző ragaszkodott hozzá, hogy egy rövidített változat jelenjen meg minden héten a hetilapokban is, hogy azok is olvashassák, akik nem engedhették meg maguknak, hogy bekötött könyvet vásároljanak. Abban a pillanatban, amint megjelent egy újabb szám, a tolongó tömeg máris elözönlötte az utcai árusokat, és addig kapkodtak és markoltak, míg a vékony lapok szét nem szakadtak szutykos ujjaik között. A kikötőben, ahol az egypennys egyoldalas lapokat árulták, még az írástudatlanok is zokogtak az elnagyolt illusztrációkon, amelyek egy arisztokrata hölgyet ábrázoltak, aki térden állva könyörög férje bocsánatáért, aki elfordítja tőle szomorú arcát, és az ajtó felé mutat. A regény könnyen beazonosítható szereplői órákon át tartó találgatásra és élvezkedésre adtak okot a társaság krémjének. Alig tudták elhinni, hogy 236

valaki, aki közülük való, odáig süllyedjen, hogy papírra vet egy ilyen izgalmas és megható történetet. Ez volt Londonban a legnagyobb irodalmi botrány, mióta a nős Percy Bysshe Shelley Franciaországba szökött a tizenhat esztendős Mary Godwinnal már több mint egy évtizeddel azelőtt. Amikor bejelentették, hogy Devonbrooke hercege és a Minerva Kiadó közösen bált rendez a szerző tiszteletére a Devonbrooke– házban, az előkelőségek elindultak, hogy kikönyörögjenek, kölcsönkérjenek vagy ellopjanak maguknak egy– egy meghívót. Azok a családok, akik télre visszavonultak vidéki birtokaikra, utasították inasaikat, hogy szedjék össze a személyzetet, és már indultak is vissza a városba. Senki nem volt hajlandó kihagyni az év társasági szenzációját, vagy az esélyt, hogy szemügyre vehesse magát a végzet urának híres– hírhedt hitvesét. Ahogy Lottie közeledett a márványlépcső felé, amely a galériáról a Devonbrooke– ház hatalmas báltermébe vezetett, inkább idegesnek, mint híresnek érezte magát. Egész tömeg nyüzsgött odalent a bálteremben, akik alig várták az érkezését. A vonósnégyes a sarokban kapott helyet, vonóikat készenlétben hangszereik fölött tartva, és csak a jelre vártak, hogy belecsaphassanak az első keringőbe. Sterling és Laura a lépcső alján állt, és még annál is nyugtalanabbnak látszottak, mint amilyennek Lottie érezte magát. George ugyanakkor leszegett fejjel próbálta keresztülverekedni magát a tömegen, hogy elmeneküljön az állhatatos Harriet elől. Lottie egész életében erről a pillanatról álmodott, de most, hogy elérkezett, belül furcsa ürességet érzett. Megérintette fejtetőre fésült frizuráját, és közben azon tűnődött, vajon felismeri– e benne bármelyik vendég azt a kislányt, akit valaha a Hertfordshire– i Vadócként ismertek. Laura és Diana segítségével egy smaragdzöld selyemruhára esett a választása, amely kissé szabadon hagyta bársonyos vállát, melyet hozzá illő stóla kerített körbe. Ruhájának puffos ujját és szögletes kivágású felső részét ragyogó aranyszalag szegélyezte. Ruhája karcsúsított dereka követte testének természetes domborulatait. A hajába fűzött gyöngysor csakúgy, mint a szoknyája oldalhasítékát díszítő csipkebetét, leheletnyi eleganciát kölcsönzött a komoly együttesnek.

237

Addison merev vigyázzállásban pózolt a lépcső tetején. A komornyik szinte észrevétlenül rákacsintott, majd megköszörülte a torkát, és hangosan bejelentette: – A nagyméltóságú Carlotta Oakleigh, Oakleigh őrgrófnéja. Élénk susmus söpört végig a báltermen, amint a fejek a lépcső felé fordultak. Lottie, ujja hegyét a korláthoz érintve, méltóságteljes mosollyal az arcán lassan levonult a lépcsőn. Sterling a lépcső aljánál várta. Lottie sóvárgó nyilallást érzett a szívében, ahogy elképzelte, hogy Hayden áll ott helyette, büszkeségtől ragyogó zöld szemmel. A sógora felé nyújtotta a karját. Amikor Lottie belekarolt, Laura intett a zenészeknek, ők belecsaptak egy harsány bécsi keringőbe, Lottie és Sterling pedig siklani kezdett a parketten. – Még mindig semmi hír Townsendról? – kérdezte Sterling, miközben számos más pár is csatlakozott a tánchoz, színesen és csacsogva kavarogva körülöttük. – Egyetlen betű sem. Kezdem azt hinni, hogy Hayden a könyvemmel együtt lelökte a szikláról. – Inkább őt, mint téged – sötétedett el Sterling tekintete. Ahogy vége lett az első keringőnek, Sterling átadta az ünnepeltet a ragyogó Mr. Beale– nek. A jólelkű kiadó már alig várta, hogy mindenki szeme láttára a Minerva Kiadó legújabb irodalmi üdvöskéjével mutatkozhasson. A regény káprázatos sikere megnövelte mind a férfi bankszámláját, mind a hírnevét. Lottie megfogta egyik tintafoltos kezét, és csakhamar kiderült, hogy a férfi sokkal jobb kiadó, mint táncos. – Azt hiszem, az estélyt ezennel diadalmenetté nyilváníthatom – mondta szemüvege fölött szemügyre véve az izgatott forgatagot. – Csakúgy, mint a könyve harmadik kötetének hetedik kiadását. A férfi szerencsére nem vette észre a gúnyos pillantásokat, amelyeket a vendégek a legyezőik és cvikkereik mögül vetettek rá. Lottie viszont nem csodálatot látott a szemükben, hanem leplezetlen kíváncsiságot és rosszul leplezett szánalmat. Mr. Beale– re mosolyogva felemelte a fejét. Ha Hayden négy éven át el tudta viselni a társaság rosszallását, egyetlen éjszaka ő is ki fogja bírni, annyi szent. Lottie annyira el volt foglalva azzal, hogy minél távolabb tartsa finom cipellőjét a kiadó meglehetősen ormótlan lábától, hogy észre sem vette, 238

amikor a tömeg feltűnően elcsendesedett, amíg fokozatosan el nem halt a zene is. Addison hangja zengett a hirtelen beállt csendben, de még az is híján volt szokásos pattogó ritmusának: – A nagyméltóságú Hayden St. Clair, Oakleigh őrgrófja. Ahogy a döbbent suttogás végigsöpört a tömegen, Lottie hirtelen megperdült, és megpillantotta a férjét, aki ott állt a lépcső tetején.

239

22. fejezet Úgy tűnt az ördög eljött, hogy magával vigye a feleségét…

Bár a hatalmas bálteremben minden szempár a lépcső tetején álló férfira szegeződött, ő csak Lottie-t nézte. A lángoló tekintet láttán, amit vetett rá, számos nő repülősé után kezdett matatni retiküljében. Amikor Hayden elindult lefelé a lépcsőn, izgatott duruzsolás hulláma söpört végig a termen. – Ez ő? Lehetséges volna? – Nézzék a szemét! Még annál is jóképűbb, mint amilyennek leírta. – Ó, istenem! Igazán vadnak és kiszámíthatatlannak látszik, nemde? Ezt mindig is csodáltam egy férfiban. Néhány fiatalabb vendég esetében ez volt az első pillantás, amit arra a hírhedt remetére vethettek, akit valaha a Gyilkos Őrgrófként ismertek. Mások még emlékeztek rá abból az időből, amikor még jó partinak számított, de összetörte rajongó leányaik szívét azáltal, hogy feleségül vett egy nincstelen francia lányt. Most azonban mindnyájuk számára ő volt Lady Oakleigh hírhedt regényének hőse – egy férfi, akit alaptalanul feketítettek be nemcsak ők, hanem az a nő is, aki most csak állt, és olyan sápadtan és némán figyelte a közeledtét, akár egy szobor. A legtöbben azt remélték, Hayden azért jött, hogy alaposan megdorgálja, amit olyannyira megérdemelt. Ahogy Hayden határozott léptekkel keresztülment a báltermen, Sterling és George már indult is, hogy megállítsa. De Laura vad fejcsóválással figyelmeztette öccsét, férjének pedig megragadta a karját, belemélyesztve körmeit annak kabátujjába. Hayden megállt Lottie előtt, és kimérten meghajolt. – Megtisztel, asszonyom? Vagy már betelt a táncrendje? – Nincs táncrendem, uram. Ha elfelejtette volna, férjes asszony vagyok. Hayden parázsló tekintettel végignézett rajta. 240

– Dehogyis felejtettem el. Mr. Beale félreállt, és készségesen átengedte Lottie-t. Ragyogó pillantásából ítélve Lottie tudta, hogy fejben már azt számolgatja, hány példány fogy majd el a könyvéből ennek az újabb botránynak köszönhetően. – Az lesz a legjobb, ha harc nélkül átengedem önt, asszonyom. Úgy hallottam, a férje igen féltékeny típus. Nem akarjuk, hogy kihívjon párbajra, ugyebár? Összeesküvően Haydenre kacsintva meghajolt, és eloldalgott, magára hagyva Lottie-t, akinek így teljesen egyedül kellett szembenéznie férjével. Miközben a zenészek onnan folytatták a szárnyaló dallamot, ahol abbahagyták, Hayden a karjába vonta Lottie-t, és táncra perdült vele. Lottie lopva a férfi frissen borotvált állának elszánt ívére pillantott hófehér nyakkendője fölött, és alig merte elhinni, hogy újra a karjában tartja. A férfi karja ráhajlott Lottie derekára, és birtokló melege minden egyes, a bálteremben tett szédítő fordulatnál egyre közelebb vonta őt magához. – Tartozom önnek egy bocsánatkéréssel, asszonyom – mondta Hayden mereven előrenézve. – Úgy tűnik, mégiscsak hajlamos a szentimentális érzelgősségre. Addig nem lett volna boldog, amíg hőst nem farag belőlem, igaz? De azt egyszerűen nem értem, miért a saját kárára tette. – Hogyhogy a saját káromra? – válaszolta Lottie könnyed hangot erőltetve magára, nehogy a férfi észrevegye, mennyire elvarázsolta. – Nézzen csak körbe! Végre elnyertem a hírnevet és figyelmet, amire mindig is vágytam. Pont ahogy megjósolta, én lettem London irodalmi üdvöskéje. Hayden körülnézett, de Mr. Beale– lel ellentétben ő felismerte, amit látott. – Ezek az emberek nem azért jöttek el ma este, hogy a tiszteletüket tegyék. Azért jöttek, hogy jól megnézzék maguknak. Nézze csak meg Lady Drydent! Hogy merészel az a rosszindulatú vén tehén olyan szánalommal nézni önre? Már három férjet üldözött idejekorán a halálba a szüntelen zsörtölődésével. – Fenyegető pillantást vetett a telt, idős hölgyre, mire az a fejét lehajtva kézzel festett legyezője mögé bújt. – Nem kellene ilyen szigorúnak lennie velük. Biztosíthatom, hogy mindannyian kellőképpen kizokogták magukat, amikor a hősnőm felismerése túl későn jött, amikor már a hős kizárta őt az életéből és a szívéből. Hayden Lottie szemébe nézett, és fekete szempillákkal árnyékolt tekintetének mélységei felgyorsították Lottie szívverését. 241

– Hát nem épp ön mondta, hogy soha nincs késő, ha van valaki, aki hisz az emberben? Abban a pillanatban elhallgatott zene, de ahelyett, hogy Hayden elengedte volna Lottie-t, még közelebb húzta magához. Egyikük sem vette észre, hogy ismét döbbent csend ereszkedett a bálteremre, amíg Addison elfojtott, mély torokhangon meg nem szólalt. A hangja úgy zengett, akár egy harsona, amikor elkiáltotta magát: – Őfelsége, a király! Hayden és Lottie szétrebbent, miközben a báltermen végigfodrozódott a meglepetés újabb hulláma. Sterling és Laura épp olyan döbbentnek látszott, mint a többiek. A király rohamosan gyengülő egészsége miatt már hónapokkal korábban visszavonult Windsorba. Sőt, néhányan azt rebesgették, hogy jelentkeztek rajta az apja őrültségének jelei, és azt hajtogatta, hogy igenis harcolt Wellington oldalán Waterloonál, és nem borra, nőkre és túlontúl gazdag tejszínes mártásokra pazarolta el ifjúságát és életerejét. Miközben a király két királyi testőrrel az oldalán feléjük lépkedett, Hayden meghajolt, Lottie pedig lehajtott fejjel és a parkettán körülötte szétterülő szoknyával mély, udvari pukedlire ereszkedett. Nyaka sebezhetőségének tudatában a szeme sarkából az őrök kardját figyelte, és szinte várta, hogy a király elkiáltsa magát: „Lefejezni!” Ám ehelyett az uralkodó csettintett egyet: – Állj fel, leányom. Hadd nézzelek! – Felség – motyogta Lottie lassan felemelkedve. A király dagadtabb és hájasabb volt, mint amilyennek Lottie emlékezett rá, de még az idő és a betegség sem homályosíthatta el a buja tekintetet, amely most a Lottie mellének domborulatai között húzódó mély árnyékra szegeződött. – Elnézést, amiért csak így berontottam erre az estélyre, kedvesem, de mindenképpen tiszteletemet akartam tenni. – Lottie legnagyobb meglepetésére az uralkodó elővett a zsebéből egy csipkeszegélyű zsebkendőt, és megtörölgette a szemét. – Harriette Wilson memoárjának utolsó része óta nem kötött le ennyire írott szó. – Nagyon köszönöm, felség. Ez rendkívüli dicséret az ön szájából. A király ideges pillantást vetve Lottie férjére olyan közel hajolt Lottie– hoz, hogy gyümölcsillatú lehelete a lány arcába csapódott. 242

– Elég könnyű beazonosítani a szereplőket, kedvesem – suttogta. – Talán jobb is, hogy nem tettél említést a mi szertelen kis kalandunkról. Lottie hitetlen pillantást váltva Haydennel, összeszorított szája elé emelte az ujját. – Nyugodt lehet, felség! Mindig számíthat a diszkréciómra. – Remek, leányom, remek! – Abban a pillanatban csinos fiatal nő sietett el mellettük, akinek telt keble szinte kibuggyant ruhájának mély dekoltázsából. – Ha most megbocsátasz – motyogta a király máris elbillegve drágakövekkel díszített cipőjén. – Azt hiszem, van itt egy államügy, amely nem tűr halasztást. – Úgy látom, kettő is – motyogta Hayden az uralkodó bosszús testőreit figyelve, amint a báltermen keresztül követték védencük kanyargós útját. – Most legalább nem kellett megharapnom – jegyezte meg Lottie. Hayden tekintete a feleségére vándorolt. – Ha tovább fixírozta volna önt olyan szégyentelen pillantással, én magam haraptam volna meg. – Akkor mindketten a Towerban kötöttünk volna ki. – Nem is biztos, hogy az olyan szörnyű lenne. Legalább kettesben lehetnénk. Hayden megragadta Lottie kezét, láthatóan idegesítette, hogy minden oldalról körbeveszi őket a nyüzsgő tömeg. Még a király váratlan látogatása sem tudta teljesen elterelni a vendégek figyelmét az ő kis drámájukról. Hayden, megpillantva egy addig észre nem vett ajtót a terem végében, arrafelé kezdte húzni Lottie-t. Alig tett két lépést, amikor egy gömbölyded úriember állta el az útját. – Oakleigh! – zengte a férfi egyik kövér kezét Hayden vállára téve. – Annyira örülök, hogy végre ismét Londonban látom. Remélem, marad egy ideig. Az asszony és én reméljük, nálunk vacsorázik valamelyik este. Hayden valami semmitmondó választ dünnyögve kivonta magát a szorításából, és elindult az ellenkező irányba. Ez alkalommal egy sugárzó hölgy állt elébe. Kesztyűs kezét Hayden karján nyugtatva megrebegtette a szempilláit. – Ha még nem ígérkezett el, uram, csatlakozzék Reginaldhoz és hozzám holnap a délutáni teára.

243

Mielőtt még Hayden elfogadhatta vagy visszautasíthatta volna a meghívást, úriemberek és hölgyek egész csődülete vette körbe őket, és mind próbálta túlkiabálni a többieket. – ...jövő hónapban vadászat a leicestershire– i kúriámban, ígérje meg, hogy eljön! – ...tavasszal kirándulás a Tóvidékre. Mindenki ott lesz, aki számít, de ön nélkül az egész mit sem ér. – ...gondoltuk, talán volna kedve vasárnap csatlakozni hozzám és Lord Esteshez a newmakreti lóversenyen. Arra gondoltam, felteszek háromszáz guinea– t egy szép kis kancára. Már vagy két hete kinéztem magamnak. Hayden átverekedte magát a tömegen, egy pillanatra sem engedve el Lottie kezét. Amikor végre kiértek a bálteremből a folyosóra, végignyitogatta az összes ajtót, míg végül megtalálta, amit keresett – egy elhagyott szobát, ahol a kandallóban lobogott a tűz, és amelynek volt zár az ajtaján. A selyemfa asztalon pihenő Argand– féle lámpa lágy fényt vetett a szalon selyemtapétás falaira. Hayden bezárta az ajtót, majd Lottie felé fordult, és karcsú csípőjére tette a kezét. – Jóságos ég, asszony, látja, mit csinált? Most boldog? – Felettébb boldog vagyok – mosolygott rá Lottie letelepedve egy brokátbevonatú székre. – Minden ajtót kinyitottam Angliában ön előtt. És minden ajtó, amely nyitva áll ön előtt, nyitva áll a lánya előtt is. Nekem köszönhetően Allegra egy nap válogathat a kérők közül. Hayden összehúzta a szemét. – Azt hiszem, nem vette észre, hogy egyik meghívás sem önnek szólt. – Miért is szólt volna? – vont vállat Lottie, úgy téve, mintha az, hogy róla szándékosan nem vettek tudomást, cseppet sem esett volna rosszul neki. – Végtére is én csak egy felszínes, éretlen leány vagyok, aki nem hitt egy kedves, jóravaló férfiban, emiatt minden reményét elvesztette a boldogságra. – Már hogy vesztette volna el?! Ön a legbosszantóbb teremtés, akivel valaha találkoztam! – Szúrós pillantást vetve Lottie– ra végigsimította a haját. – Legszívesebben… legszívesebben… – Megölne? – ajánlotta vidáman Lottie. – Megfojtana? Lelökne egy szikláról? 244

Hayden egy káromkodást elharapva odalépett hozzá. Ahogy a kezét Lottie vállára tette és talpra állította, Lottie boldogan vetette magát a karjába, és végre az eszével is felfogta, amit a szívével mindig is tudott. Soha nem tőle félt, hanem a saját, iránta táplált érzéseitől. Ahogy a férfi odahajolt Lottie szájához, végigáradt rajta a gyengédség és a vágy tomboló zuhataga. – Örökké a karomban tartanám – fejezte be, s a hangja gyámoltalanul elbicsaklott, ahogy pehelykönnyű simogatásokkal hozzáérintette ajkát Lottie– éhoz. – Legszívesebben ezentúl örökké a karomban tartanám, míg világ a világ. – Akkor tegye azt – suttogta Lottie a férfi nyaka köré fonva a karját. – Kérem. Nem kellett kétszer kérnie. Hayden köréje fonta a karját, és a nyelvét mélyen a szájába dugta. Ahogy Lottie beléje olvadt, és megízlelte csókjának füstös nektárját, azon kapta magát, hogy megint felpezsdült vérrel áll annak a bizonyos, álmában látott, veszélyes szakadéknak a szélén. Ez alkalommal azonban tudta, hogy ha volna mersze Hayden karjába vetni magát arról a szikláról, nem zuhanna, hanem repülne. Hayden, felesége vállára téve a kezét, gyengéden eltolta őt magától. – Most, hogy meggyőzte a pletykalapokat és az egész társadalmat arról, hogy Justine halála valóban tragikus baleset volt – mondta lágyan –, nem gondolja, hogy legalább így utólag tartozom önnek az igazsággal? Lottie a fejét rázva két ujját a férfi szájára tette. – Már így is tudom, amit tudnom kell: hogy szeretem önt. Nyögés szakadt fel a férfi torkából, ahogy Lottie végighúzta a kezét a tarkóján és visszahúzta a száját a sajátjához. A csókok között remegő kézzel kezdtek matatni a gombok és szalagok, zsinórok és csipkék kavalkádjában, kétségbeesetten próbálva megszabadulni a több réteg ruhától, ami elválasztotta őket egymástól. Hayden Lottie háta mögé nyúlt, hogy letépje az apró, selyembevonatú gombok sorát a ruhája hátuljáról; a nő lerántotta a férfi nyakkendőjét, kiéhezve bőrének ízére. A nyelve hegyét végigfuttatta férje állkapcsának vonalán, s közben magába szívta a mirtuszszappan gazdag aromáját és a finom borosta szúrós érintését, amelyet a legalaposabb borotválkozás sem tüntethetett el.

245

Végre Hayden kiszabadította Lottie-t a ruhájából, és a csípőjén keresztül lehúzta az alsószoknyáját. Lottie letépte a férfi ingét összefogó kapcsokat, mire azok szanaszét szóródtak a szobában. Hayden egy puffra ültette Lottie-t, majd eltűnt a háta mögött. – Ha csak egyszer eljutnánk egy igazi ágyig – motyogta, miközben széthúzta felesége fűzőjének összegabalyodott szalagját. – Ki sem ereszteném onnan. – Ezt vehetem ígéretnek? – kérdezte Lottie, miközben a férfi türelmetlen ujjai kiszedték a hajtűket Lottie frizurájából, és a haja a vállára omlott. A csillogó fátylat felemelve Hayden nedves ajkával megérintette Lottie nyakának hajlatát a stóla alatt, mire Lottie beleremegett a puszta gyönyörbe, ami a bőrén keresztül érte. – Úri becsületszavamra. Az viszont nem vallott úriemberre, ahogy hátulról előrenyúlva megfogta Lottie keblét, melyet épp akkor szabadított ki a fűzőből. Az egy férfira vallott, egy férfi minden szükségletével és vágyával. Gyengéden a tenyerébe zárta buja puhaságukat, majd hüvelyk– és mutatóujja közé fogta a mellbimbókat, és addig húzogatta és simogatta őket, amíg Lottie teste feléje nem ívelt és meg nem vonaglott a vágytól. Angyalian puha csókokkal elárasztva Lottie tarkóját Hayden a nő hasának sima bőrére csúsztatta egyik kezét. Egyetlen értékes pillanatot sem vesztegetett arra, hogy kibogozza a bugyogóját tartó szalagokat, egyszerűen csak lecsúsztatta a kezét, míg ügyes ujjai el nem érték a nedves selyem keskeny nyílását és az alatta megbúvó mézzel borított hasadékot. Két ujját Lottie– ba csúsztatva felnyögött. – Nem gondoltam, hogy ez lehetséges, de máris éppúgy készen áll rám, mint ahogy én önre. – Miért ne lenne lehetséges? – kérdezte Lottie szenvedélyesen. Nekinyomta magát a férfi kezének, kétségbeesetten vágyva arra a gyönyörre, amit csak az adhatott meg neki. – Én is épp olyan régóta várok, mint ön. Hayden szétnyitva nadrágjának feszülő sliccét, széttett lábbal letelepedett a puffra, és Lottie dereka köré fonva egyik karját úgy irányította, hogy az meglovagolja őt. Felemelkedve alatta egyre mélyebbre… mélyebbre… és mélyebbre sürgette, amíg minden egyes lüktető centije mélyen meg nem mártózott benne. 246

Továbbra is tartva Lottie-t hátulról, beletemette az arcát a nő édes illatú hajába, és mély, reszkető lélegzetvételekkel próbált uralkodni magán. Hayden, testének háborgó követelései ellenére, akkor lett volna igazán boldog, ha az idők végezetéig így tarthatta volna Lottie-t. Az asszony bőre volt az, melynek melegére a teste oly kétségbeesetten vágyott, az ő haja volt az, melynek arany fénye dacolt a sötétséggel, szívdobbanása volt a zene, amely hiányzott az életéből, amióta Lottie elhagyta Oakwylde– ot. Lottie nekidőlt Hayden széles mellkasának lázas mantraként motyogva a nevét újra és újra. Érezte, hogy a testében minden csepp vér odarohan, ahol kettőjük teste egyesül. A férfi keménysége körüli pulzálás felvette a szíve ritmusát, amíg többé nem tudta elviselni a gyönyörteli feszültséget. Nekinyomva combja hátulját a férfi combja első részének felemelkedett, majd visszasüllyedt, meglovagolva a férfi rúdjának teljes, merev hosszát. Hayden, aki alig merte elhinni felesége mámorító szemérmetlenségét, megemelte a csípőjét elébe sietve a következő ütemhez, csípőjének minden egyes erőteljes lökésével egyre mélyebben beléje ringatva magát. Egyik karját határozottan tartotta a nő dereka körül, míg a másik kezének mohó ujjai a selyemnyílást kitágítandó széttépték a bugyiját, hogy tökéletesen szabad hozzáférést biztosítson magának. A combjaival még széjjelebb feszítve Lottie– ét a hüvelykujjával gyengéden megpöccintette a nő nedves szőrszálai között megbúvó, feszülő rügyet. Szaggatott zokogás szakadt fel Lottie ajkáról. Az, hogy ennyire magáévá tegye valaki, és közben mégis ennyire gyengéden becézze, édes kínzás volt. Amikor Lottie azt hitte, hogy egyetlen pillanatig sem bírja tovább elviselni, Hayden még erősebben nekinyomta a kezét és lehúzta Lottie-t, miközben ő maga egyre feljebb igyekezett. A másik keze még mindig a dereka köré fonódott, miközben sürgető, ellenállhatatlan ritmusban nyomult beléje. Amikor mindkettőjüket egyszerre érte el a mámor vakító hulláma, történt valami, amire egyikük sem számított. Lottie felsikoltott. – Allegra! Allegra, ébredj! Allegra lassan kinyitotta a szemét, és ott találta Ellie– t az ágya mellett térdelve a sötétben világító kerek szemmel. 247

– Mi van? – suttogta felkönyökölve. – Nem fogod elhinni, ki van itt. Az apukád! – Ne butáskodj már! – Allegra Lottie babáját megragadva átfordult a másik oldalára. Az egész estét végigduzzogta a szobájában, mert Miss Terwilliger túl fiatalnak nyilvánította őt és a másik két gyereket ahhoz, hogy részt vehessenek a bálon. – Az édesapám Cornwallban van. Ellie elszántan átmászott az ágy másik oldalára. – Nem, ha mondom. Itt van a Devonbrooke– házban! Allegra a szemét dörzsölve felült. – Biztos vagy benne, hogy nem megint csak álmodtad? Emlékezz csak vissza, mi történt legutóbb is, amikor kétszer szedtél a szilvapudingból a vacsoránál. Megesküdtél, hogy láttad, hogy egy óriás kukucskált be az ablakodon. Ellie a fejét rázta. – Jó, azt tényleg csak álmodtam, de most teljesen ébren vagyok. Lottie néni sikítására ébredtem. – Lottie sikított? – kerekedett ki rémülten Allegra szeme. Ellie fel– le ugrándozó konttyal bólintott. – Ijesztő hangja volt. Azt hittem, valakit gyilkolnak, úgyhogy felvettem a papucsomat, és leosontam a földszintre. Amikor leértem, mindenütt hemzsegtek a vendégek, és mama és Diana néni sírtak, George bácsi és Thane bácsi pedig azzal fenyegetőzött, hogy betörik a szalon ajtaját, apa meg Addisonért kiáltott, hogy hozza a pisztolyát. – Le akarta lőni Lottie-t? – Dehogyis, te hülye! Az apukádat akarta lelőni. Allegra ledobta magáról a takarót, és kidugta az egyik lábát az ágy mellé. – Ne aggódj – mondta Ellie, megveregetve Allegra térdét. – Mielőtt Addison visszaérhetett volna a pisztolyokkal, Lottie néni lassan, az elképzelhető legnyugodtabb léptekkel kijött a szalonból, a te apukád pedig követte. – Akkor meg miért sikított? Édesapám felbosszantotta? Vagy csak hisztizett? – Azt állítja, egeret látott. – Ellie karmokat formált a kezéből. – Egy nagyon hatalmas egeret, amelynek vérvörös szeme és óriási nagy tépőfoga volt. Biztosan nagyon megijesztette, ha ekkora lármát csapott egy kisegér 248

miatt. Rettenetesen izgatott volt. Soha nem láttam még olyan vörösnek az arcát. – Ez furcsa. – Allegra visszahúzta a lábát az ágyba, és idegesen kémlelte a sötétséget. – Itt ez a sok macska, és mégis lenne egér? Szerinted ez nem furcsa? Na és hol van most az édesapám? – Lottie néni hálószobájában. Miután együtt felmentek és az összes vendég távozott, Cookie melegített nekem tejet, és hagyta, hogy üldögéljek egy kicsit a konyhában vele és Addisonnal. Allegra az ajkát rágcsálva ült, és lassan elmélyült a barázda szemöldökének selymes barna íve között. Végül szó nélkül lemászott az ágyról. – Hová mész? – kérdezte Ellie, miközben Allegra belebújt a pongyolájába. – Megnézem ap… az édesapámat. Csak nem képzeli, hogy eljön egészen idáig, és még csak köszönésre sem méltat. – Aludtál – juttatta eszébe Ellie. – Attól még jó éjszakát kívánhatott volna! – csattant fel Allegra. A pongyoláját összekapcsolva kiviharzott a szobából, s az orrocskáját határozottan a levegőbe emelte. Lottie arcát a férje mellkasán pihentetve feküdt, és hallgatta, ahogy annak zakatoló szívverése lassan visszaáll egyenletes ritmusába. Hayden hatalmasat sóhajtva szorosabbra fűzte a karját Lottie körül, és ajkát a nő hajához érintette. – Annyira örülök, hogy a sógora nem lőtt le. Ezt kár lett volna kihagyni. – Ezért aztán tényleg érdemes élni, igaz? – Lottie, aki még mindig a gyönyör hatása alatt volt, lenyúlt, és felhúzta a takarót összefonódott combjukra, majd még mélyebbre vackolta magát Hayden karjában. Amikor elhelyezkedett, halk nyikorgást hallott az ajtó felől. – Hallotta ezt? – suttogta a fejét felemelve. – Talán egy egér. – Hayden komoly ábrázata meggyőzőbb lett volna, ha a mellkasa nem kezdett volna el reszketni az elfojtott nevetéstől. – Egy igazán hatalmas egér vörösen izzó szemekkel és borotvaéles fogakkal, amelyekről még mindig csöpög az utolsó áldozatának szétmarcangolt torkából kifröccsent vér. Lottie felvett egy párnát, és megcsapkodta vele. 249

– Csak próbáltam megmenteni az életét. Szerintem nagyon is figyelemre méltó próbálkozás volt részemről. – Tényleg az volt – vallotta be Hayden hangosan kacagva. – De valószínűleg hihetőbb lett volna, ha a fűzője szalagja nem akadt volna fel a cipője sarkára. – Legalább lesz miről suttogniuk a pletykafészkeknek. Biztos vagyok benne, hogy holnap minden benne lesz a pletykalapokban: „In flagrante delieto kapták a Gy. Ő.– t és a H. V.– t, miután megtámadta őket egy veszett egér!” Amikor elégedett sóhajjal visszabújt a férfi karjába, az ágyra holdfény vetült, és bevonta őket homályos fényével. Hayden olyan sokáig hallgatott, hogy Lottie már azt hitte, elaludt. De amikor felkönyökölt, hogy kihasználja az alkalmat, hogy lopva gyönyörködhessen benne álmában, látta, hogy a férfi elgondolkodva a plafont bámulja. Mintha megérezte volna felesége kíváncsi tekintetének súlyát, Hayden lassan megfordult, és ránézett. – Beszélnem kell önnek Justine– ről. Lottie a fejét rázva megsimogatta a férfi arcát. – Már mindent tudok, amit tudnom kell. Nem kell mondania semmit. Hayden elkapta a kezét, és forró csókot nyomott a tenyerébe. – De én szeretnék. Ha nem az ön kedvéért, hát az enyémért. Lottie lassan bólintott, és visszabújt a karjába. Amikor Hayden ismét megszólalt, a hangja kísértetiesen kifejezéstelen volt, mintha olyasvalamiről mesélt volna, ami valaki mással történt egy másik életben. – Miután majd’ három hónap elteltével hazatértünk Londonból, Justine ráébredt, hogy gyermeket vár. Arra viszont nem ébredt rá, hogy a gyermek Phillipe– é. Lottie rövid időre behunyta a szemét. Nednek hála, nem kellett megkérdeznie, honnan tudta Hayden, hogy nem az övé a gyerek. – Justine még mindig azt hitte, hogy én bújtam ágyba vele aznap éjjel Londonban. Egyszerűen nem volt szívem megmondani neki az igazat. Amikor rájött, hogy lesz még egy gyereke, olyan boldog volt, amilyennek azelőtt sohasem láttam. Órákat töltött azzal, hogy pici sapkákat varrogatott, altatódalokat komponált, és mesélt Allegrának a születendő kisöccséről. Meg volt győződve róla, hogy a gyerek fiú lesz: a hőn áhított örökös, 250

akivel mindig is meg akart ajándékozni. Nem volt más választásom, mint hogy belemenjek a játékba, és úgy tegyek, mintha én is épp annyira boldog volnék, mint ő. – Micsoda vívódást okozhatott ez önnek – suttogta Lottie megsimogatva a férfi karját. – Nem tudtam, mi mást tehetnék. Aligha okolhattam egy ártatlan kisbabát a fogantatása körülményei miatt. Eltökélt szándékom volt Cornwallban tartani Justine– t elzárva a világtól, amíg a pletykák le nem csengnek. – Megfeszült az állkapcsa. – De az egyik szolgáló hozott Londonból egy pletykalapot, ő pedig véletlenül megtalálta. Minden le volt írva benne, minden apró, mocskos részlet: Justine hűtlensége, a párbaj, Phillipe halála. Lottie most először értette meg igazán, a férfi miért veti meg annyira azokat, akik a haszonszerzés reményében teregetik ki mások magánéletét. – Mit tett erre Justine? – Szörnyű depresszióba esett, amely rosszabb volt, mint a búskomorság, rosszabb, mint a levertség, rosszabb, mint bármi, amit azelőtt láttam. Felkelni sem volt hajlandó, kivéve késő éjszaka. Olyankor a kastély folyosóin bolyongott, mintha már akkor szellem lett volna. Napközben bezárkózott a szobájába. Bár ezzel összetörte Allegra pici szívét, egyszerűen nem volt hajlandó ránk nézni. – Megrázta a fejét. – Próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem az ő hibája, ami történt. Hogy én hagytam magára aznap éjjel, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Lottie addig harapdálta az ajkát, amíg ki nem fakadt a vére, hiszen jól tudta, hogy nem lenne értelme azzal próbálkozni, hogy meggyőzze a férjét az ellenkezőjéről. Most nem. Még nem. – Aztán egy viharos éjszakán eltűnt. Átkutattuk a házat, aztán a kerteket. Majdnem szörnyethaltam, amikor végre megpillantottam a szirt legszélén. A tomboló szelet és esőt túlkiabálva a nevét üvöltöttem. Amikor megfordult, és megláttam az arcát, megdermedtem. Egyetlen lépéssel sem mertem közelebb menni hozzá. Ott állt, az arcán nyoma sem volt őrültségnek: olyan gyönyörű volt, olyan nyugodt, mint a viharfelhők között előbukkanó derült égbolt. Én viszont úgy viselkedtem, mint akinek elment az esze. Könyörögtem neki, hogy gondoljon Allegrára, hogy gondoljon a szíve alatt növekvő gyermekre. Hogy gondoljon rám. Tudja, mit mondott erre? 251

Lottie megrázta a fejét, egyetlen szót sem tudott kinyögni a torkát elzáró gombóctól. – Egy pillanatra tökéletesen tiszta tudattal, a világ összes szerelmével a szemében rám emelte a tekintetét, és így szólt: „Épp ezt teszem.” Rohanva elindultam felé, de már késő volt. Még csak nem is sikoltott, csak hang nélkül eltűnt a ködben. Szaggatott zokogás tört fel Lottie– ból. – De ön azt mondta a hatóságoknak, hogy baleset volt. Hogy megcsúszott és lezuhant. Hayden bólintott. – Meg akartam kímélni Allegrát az édesanyja halála miatt kirobbanó botránytól. Csak később döbbentem rá, hogy milyen rosszindulatú pletykákra adok okot ezzel. Azt pedig álmomban sem gondoltam volna, hogy Allegra egy nap engem fog okolni az édesanyja haláláért. De nem csak miatta tettem. Justine miatt is. Azt akartam, hogy a feleségemet megszentelt földbe temessék. – Összeszorította a fogát, ahogy a hidegvére kezdte cserbenhagyni. – Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy Isten az örökkévalóságig tartó kárhozatra ítélje, amikor rövid élete során már oly sok szenvedésben volt része. Úgyhogy álltam ott, annak a sziklának a szélén, és miközben semmit sem láttam az esőtől és a könnyektől, megesküdtem, hogy soha senki nem fogja megtudni az igazat a haláláról. És nem is tudta meg senki. Egészen mostanáig. – Ekkor a holdfényben odafordult Lottie– hoz, és szenvedélyesen ránézett. – Csak most ön. Lottie a férfi fölé hajolt, könnyeivel benedvesítve az arcát. Könnyeinek sós melege volt az egyedüli gyógyír, amit friss és mély sebeire nyújthatott. Gyengéden megcsókolta a homlokát, a szemhéját, az arcát, az orrát, végül a száját, hogy elűzze lelkének minden fájdalmát és keserűségét. Hayden Lottie nevét nyögve, mintha az lenne a válasz egy régen elfeledett imádságra, köréje fonta a karját, és maga alá fordította. Amikor Lottie kitárta a kezét és a lábát, könnyeken és szavakon túli vigaszt kínálva neki, már egyikük sem hallotta, ahogy a hálószoba ajtaja halk nyikorgással becsukódott a hátuk mögött.

252

23. fejezet Lehetséges volna, kedves olvasó, hogy egy botrányos éjszaka egy egész életen át tartó boldogsághoz vezet?

Valaki dörömbölt Lottie hálószobájának ajtaján. Ez még önmagában nem is lett volna olyan borzasztó, ha a tettes nem kiáltotta volna emellé teli tüdőből a nevét is. Hayden legmélyebb álmából felriadva hirtelen felült az ágyban, miközben magában káromkodott egyet. Lottie egyszerűen a hasára fordult, és tiltakozva nyöszörgött, mivel nem volt hajlandó elhagyni a gyűrött takarókból és összegabalyodott végtagokból álló meleg fészket. De a dörömbölés és a kiáltozás csak nem akart szűnni. Lottie egy párnát szorítva meztelen kebléhez felült, és kisimított egy kócos fürtöt félig csukott szeméből. -Azt hiszem, ez Sterling. Mi lehet a baj? Megint sikoltottam? Hayden a kezét Lottie dereka köré csúsztatva az orrával megdörzsölte Lottie karcsú nyakát. – Nem, de ha Sterling hajlandó várni egy kicsit, gondoskodok róla – motyogta. Újrakezdődött a dörömbölés. Amikor Lottie megpróbált kibontakozni a férfi öleléséből, Hayden viszszalökte a párnák közé. – Figyelmeztettem, hogy ha egyszer eljutunk egy igazi ágyig, asszonyom, ki sem eresztem onnan. Ott marad, ahol van. Majd én elintézem. – Hayden zord ábrázattal és torzonborz hajjal kikászálódott az ágyból, majd maga köré csavart egy takarót. – Óvatosan – figyelmeztette Lottie. – Lehet, hogy fegyver van nála. – Ha így van, jobb lesz, ha megnevezi a segédeit, mert ez alkalommal szándékomban áll elfogadni a kihívását. 253

Lottie talán jobban megrémült volna férje fenyegetésétől, ha nem vonta volna el a figyelmét, hogy a férfi milyen pompásan fest abban az egy szál takaróban. Álmodozón felsóhajtva csodálta csípőjének férfias vonalát, amint fesztelenül odasétált az ajtóhoz, és kitárta. Sterling kinyitotta a száját, de mielőtt megszólalhatott volna, Hayden az arca elé emelve az ujját megfenyegette: – Elegem van abból, hogy mindenbe beleártja magát, Devonbrooke. Carlotta már nem gyerek. Felnőtt, és nincs szüksége rá, hogy beleüsse az orrát az ő dolgába. Lehet, hogy mindig a sógora marad, de már nem a gyámja többé. Ő most már az én feleségem, és pontosan ott van, ahová való és ahol lenni szeretne: az én ágyamban! Sterling a megrökönyödéstől ráncolva a homlokát átkukucskált Hayden válla fölött, és rápillantott Lottie– ra. Lottie a büszkeség borzongató érzésétől felhevülve csak vigyorogva odaintett neki. Sterling tekintete visszavándorolt Haydenre, és abban a pillanatban volt valami az arckifejezésében, amitől Lottie-nak arcára fagyott a mosoly. – Nem Lottie miatt vagyok itt, hanem a lánya miatt. Eltűnt. Miután sebtében magukra ráncigálták szétdobált ruháikat, Lottie és Hayden lesietett a földszintre. A család nagy részét a szalonban találták. Sterling a szekreter előtt járkált fel– alá. Laura a krémszínű kanapé szélén csücsült, csinos arcába barázdákat vájt a feszültség. Harriet a díványon ült, George pedig a kandallónak dőlve álldogált mögötte, de fesztelen testtartását meghazudtolta ujjainak görcsös dobolása a kandallópárkányon. Hayden egyenesen a sarokban ülő, feketébe öltözött alakhoz lépett. – Hol van? – kérdezte. – Hol van a lányom? Miss Terwilliger még a szokásosnál is töpörödöttebbnek látszott, mintha fennállna a veszély, hogy egy az egyben elnyeli a fotel. Bütykös ujjai botja gombjára görbültek, s amikor a szemüvege fölött felpillantott Haydenre, látszott, hogy hurutos kék szeme körben kivörösödött. – Amikor Allegra nem jelent meg a ma reggeli órán, felmentem, hogy felébresszem. De amikor félrehúztam a takarót, csak ezt találtam. – Lenyúlt maga mellé a fotelba, és felvette a babát, amelyet Hayden csináltatott a lányának. 254

Hayden kikapta a babát a nevelőnő aszott kezéből, és gyöngéden végigsimította csillogó, hollófekete haját. – Önnek kellett volna vigyázni rá – mondta vádló tekintetét az öregaszszonyra emelve. – Hogy hagyhatta, hogy ez megtörténjen? – Nem, Hayden – emlékeztette Lottie gyászosan. – Nekem kellett volna vigyáznom rá. Mielőtt a férje válaszolhatott volna, Cookie masírozott be a szalonba Ellie– vel a sarkában. A kislány dagadt szeméből és piros orrából ítélve már nagyon régóta sírhatott. – Gyerünk, gyermekem – parancsolt rá Cookie maga elő tolva a kislányt. – Mondja csak el nekik, amit tud. – De megígértette velem, hogy nem árulom el! – szipogta Ellie. Laura gyorsan felállt, és a lánya vállára csúsztatta a kezét. – Soha nem kérném tőled, hogy szegd meg az ígéretedet, Ellie, de az őrgróf szörnyen aggódik a kislányáért. Épp úgy szereti őt, ahogy mi szeretünk téged, és ha nem találja meg hamarosan, rettenetesen szomorú lesz. Meg tudod mondani, hová ment? Ellie cipője orrával a szőnyeget rugdosva szégyenlősen Haydenre pillantott. – Elmondtam neki tegnap éjjel, hogy itt tetszik lenni. Először nem hitt nekem, de miután meséltem neki az egérről és arról, hogy Lottie néni hogy elvörösödött, tudta, hogy igazat mondok. Lottie érezte, hogy megint tetőtől talpig elvörösödik. – És aztán? – Azt mondta, hogy megy és megnézi az apukáját. De aztán kicsivel később bejött a szobámba, és visszakérte a babáját. – Ellie összeráncolt homlokkal ránézett a Hayden kezében tartott babára. – Amikor elmondta, hová készül, azt hittem, el akarja vinni. – Hová? – kérdezte Hayden kétségbeesetten. – Mit mondott, hová megy? – Cornwallba. Azt mondta, hogy hazamegy Cornwall– ba. Hayden arcán megkönnyebbülés söpört végig. – Még csak tízéves. Ha el is indult Cornwallba, nem juthatott messzire. – Könyörgő tekintete végigvándorolt a társaságon, és végül megállapodott Lottie– n. – Vagy igen? – A postakocsi – suttogta Harriet. 255

Mivel kifejezéstelen arca egy pillanatra sem változott meg, mindenkinek beletelt egy percbe, mire rájött, hogy ő volt az, aki megszólalt. – Mit mondott, Miss Dimwinkle? – kérdezte George áthajolva a lány válla fölött. – A postakocsi! – ismételte meg Harriet, és felcsillant a szeme vastag szemüvege mögött. – Allegra tudta, hogy postakocsival szöktem Cornwallba. Állandóan az utazásomról kérdezgetett. Azt mondta, izgalmas kis kaland lehetett. Sterling nekirogyott a szekreternek, és a homlokára szorította a kezét. – Édes istenem! Ha annak a gyereknek sikerült elérnie, hogy helyet kapjon valamelyik tegnap éjjel induló postakocsira, mostanra már félúton járhat Cornwall felé. – Ennek akkor sincs semmi értelme – túrt bele Hayden kábán a hajába. – Ha tudta, hogy itt vagyok, mi az istenért ment volna Cornwallba? – Letérdelve Ellie elé gyengéden megfogta a kislány vállát. – Gondolkodjon, édesem. Gondolkodjon nagyon erősen. Mondta Allegra, miért akar Cornwallba menni? Ellie lassan bólintott, és alsó ajka reszketni kezdett. – Azt mondta, hogy látni szeretné az anyukáját. Ahogy a hintó száguldott az ingoványon át, minden egyes barázdában és keréknyomban akkorát zökkent, hogy Lottie már– már attól félt, a fogai kirepülnek a szájából. Hayden úgy rohant keresztül Anglián, mint egy megszállott. Éjjel– nappal úton voltak, és még lovakat cserélni is csak akkor álltak meg, amikor a kocsis figyelmeztette Haydent, hogy fennáll a veszélye, hogy az állatok futás közben holtan esnek össze. Amikor egy törött kerékküllő miatt majd’ egy órát vesztegelniük kellett, Lottie-nak még az is megfordult a fejében, hogy Hayden képes lenne akár gyalogszerrel is továbbmenni. Útközben lehagytak három postakocsit is, de Hayden eszeveszett könyörgése és fenyegetőzése ellenére sem vallotta be egyik kocsis sem, hogy látott volna egy kislányt, aki Cornwallba próbált helyet szerezni. Az utolsó hajtó azonban emlékezett rá, hogy halad előttük még egy postakocsi, amely menetrend szerint előző nap nem sokkal éjfél után indult el Cornwallba. 256

Allegra babája a Haydennel és Lottie-val szemközti ülésen csücsült. Hideg, ibolyakék szeme és kifogástalan viselkedése miatt úgy tetszett, mintha gúnyosan figyelné izgatottságukat. Lottie mélyebbre csúsztatta a kezét muffjában, és azt kívánta, bár a saját babája mosolyogna rá vidáman a fél szemével. De az ő babájának Allegrával együtt nyoma veszett. Amíg a kocsi keresztülrobogott az ingoványon, Hayden csak bámult kifelé az ablakon, ahogy az út legnagyobb részében tette, és az arcéle olyan zord volt, akár a téli égbolt. Alig– alig szólt Lottie– hoz, mióta eljöttek Londonból. Visszahúzódni látszott abba a gyanakvó kagylóhéjba, ahol Lottie először találta. De amikor Lottie megfogta a kezét, ő nem húzódott el, hanem szorosan felesége ujjai közé fonta az ujjait. Amikor ráfordultak a kastély felhajtójára, olyan volt, mintha szél kerekedett volna a tenger felől. Esőszag érződött a jéghideg levegőben, a feltámadó szél pedig őrült táncba hajszolta a gyümölcsfák kopasz ágait. A hintó megállt. Mielőtt Lottie akár a szoknyáját is összefoghatta volna, Hayden kinyitotta az ajtót, és már rohant is a kastély felé a lánya nevét kiáltva. Lottie épp akkor ért oda a házhoz, amikor Martha kisietett az előcsarnokba, és meglátta, hogy a gazdája ott áll fedetlen fővel, kétségbeesetten. – Mi a csudát keres itt, uram? – kérdezte, és kerek arcát eluralta a döbbenet. – Ha üzent volna, hogy ilyen korán várható haza, előkészítettük volna a… – Martha, itt van Allegra? Nem látta valahol? – kapta el Hayden a nő vállát, mielőtt az befejezhette volna a mondatot. – Allegra? – pislogott Martha döbbenten. – Allegra természetesen nincs itt. Londonban van önnel. Lottie kétségbeesésében körülnézett az előcsarnokban, és a tekintete végül megállapodott a tükrös előszobaszekrényen, ahol egy rakás bontatlan levél várta Hayden érkezését. – A posta, Martha – mondta sürgetően. – Megjött már a mai posta? – Azt hiszem, nem. Egy órája küldtem be érte Jemet a faluba. – Fitymálóan legyintett. – Nem jött semmi fontos: csak néhány értesítés és egy levél Basil kuzinjától. Lottie és Hayden vadul egymásra néztek. – Allegra! – kiáltotta Hayden, és már indult is felfelé a lépcsőn. 257

– Allegra! – visszhangozta Lottie, és már röpült is végig a konyhába vezető folyosón. Nem sokkal később berekedve és kifulladva találkoztak a zeneszobában. – Nyoma sincs – vallotta be Hayden a kétségbeesését tükröző arccal. – A szolgálók sem látták – rázta a fejét Lottie. – Hayden, mi van, ha tévedtünk? Mi van, ha mi itt vagyunk, ő pedig Londonban? Elveszve, megrémülve és egyes egyedül? Hayden felpillantott Justine arcképére, és ökölbe szorult a keze. – De az unokahúga megesküdött, hogy az édesanyját szerette volna látni. Alighogy elhagyták a száját a szavak, lassan Lottie felé fordult, és a szemében tükröződő rettegés láttán Lottie ereiben megfagyott a vér. Allegra a szikla szélén állt a szélben lobogó utazóköpenyben. Nagyon picinek és törékenynek tűnt az ég és a tenger zavaros háttérfüggönye előtt. Hayden apró, elfojtott hangot hallatva torka mélyéről elindult feléje. Lottie megragadta a karját, és a kislány lába alatt mozgó laza kövekre mutatott. Egyként kezdtek el előreosonni, attól való félelmükben, hogy a kislány a közeledtük láttán netán megriad és lezuhan a szikláról. Amikor elég közel húzódtak ahhoz, hogy Allegra meghallja a kiáltásukat a mélyben a csipkés szikláknak csapódó hullámok moraján keresztül, Hayden óvatosan megszólította: – Allegra! A kislány megfordult, és megingott a borzongástól. Hayden izmai megmerevedtek, és Lottie tudta, hogy a férfinak az utolsó csepp önuralmát is össze kellett szednie, hogy oda ne rohanjon, és a karjába ne kapja az ő kicsikéjét. Könnyek homályosították el Lottie szemét, amikor meglátta az ütött– kopott babát, amit Allegra szorongatott. – Allegra, drágám – mondta Lottie gyengéden a kislányra mosolyogva. – Az édesapád és én annyira aggódtunk. Idejönnél hozzánk, hogy lássuk, jól vagy– e? Allegra vadul megrázta a fejét, mire a szél könnyáztatta arcába fújta kibontott haját. – Nem akarok odamenni. Azt akarom, hogy ne láthasson senki. 258

Lottie és Hayden meghökkenten nézett egymásra. Hayden egyik kezét kinyújtva Allegra felé kezdett araszolni. A kislány hátrébb húzódott, még közelebb kerülve ezáltal a halálos szakadékhoz. Amikor Hayden mozdulatlanná vált, de a kezét továbbra is kinyújtotta Allegra felé, Lottie tíz évet odaadott volna az életéből, ha abban a pillanatban egyetlen pillantást vethetett volna a férfi arcára. – Félsz tőlem, Allegra? Az a baj? Félsz tőlem, mert azt hiszed, hogy bántottam az édesanyádat? Allegra ismét megrázta a fejét. – Tudom, hogy nem bántotta. Hallottam, amikor Lottie-val erről beszélgettek. Most már tudom az igazat. Pontosan tudom, ki ölte meg az anyukámat. Hayden alig tudta kibökni: – Ki? Allegra dacosan felemelte a fejét, és belenézett az édesapja szemébe. – Én. Hayden olyannyira képtelen volt uralkodni magán, hogy tett felé két lépést. – Dehogyis te! Hogy mondhatsz ilyen butaságot? – Mert ez az igazság! Nem értettem, miért volt, hogy az egyik nap még annyira de annyira szeretett, a másik nap pedig látni sem bírt. Egyik nap órákig álltam az ajtaja előtt, sírtam és könyörögtem, hogy jöjjön ki és játszszon velem. De nem jött. Úgyhogy nagyon dühös lettem, és bekiabáltam neki, hogy „Utálom! Bárcsak meghalna.” És aztán meghalt. – Ó, édesem. – Hayden térdre rogyott előtte, és alig tudta visszatartani a könnyeit. – Nem te ölted meg anyukádat. Te nem tehetsz a haláláról. Édesanyád nagyon beteg volt, és nem látott más kiutat, hogy véget vessen a szenvedéseinek. – Tehetetlenül megcsóválta a fejét. – Olyan nagyon szeretett téged. Te voltál az élete értelme. Ha nem lett volna beteg, soha nem hagyott volna el téged. Soha nem hagyott volna el minket. Lottie megszorította Hayden vállát, tudván, hogy ez volt az első alkalom, hogy a férfi úgy mondja ki ezeket a szavakat, hogy el is hiszi őket. Nem csak Allegrát oldozta fel; saját magának is megbocsátotta az összes bűnét, amit el sem követett. Hayden a lánya felé nyújtotta reszkető kezét. – Kérlek, gyere ide, drágaságom. Gyere ide apához! 259

Allegra arca megrándult. Kinyújtotta a kezét az édesapja felé, ám abban a pillanatban egy heves széllökés belekapott a köpenyébe és hátrarántotta. Ahogy a kislány a lábával kétségbeesetten próbált megkapaszkodni, és igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, Hayden előrevetette magát, hogy elkapja, Lottie pedig előrevetette magát, hogy elkapja Haydent. Allegra felsikoltott – az éles hang mintha egy rémálomból tört volna elő. Ahogy Hayden megmarkolta Allegra köpenyének elejét, Lottie babája kicsúszott Allegra hóna alól, és lebucskázott a mélyben robajló hullámokba. Mind a hárman ott inogtak a szél csapdájában. Lottie erősen belemarkolt férje kabátjának hátuljába, és a fogát csikorgatva teljes erejéből húzta, tudván, hogy Hayden soha nem engedné el a lányát, még ha vele együtt kell is lezuhannia a szikla széléről. Rettegve, hogy mindkettőjüket elveszíti, szorosan becsukott szemmel suttogta: – Kérlek, édes istenem, kérlek… Abban a pillanatban egy vad, jázminillatú széllökés felkapta Allegrát, és beletaszította az édesapja karjába. Mindhárman hátratántorodtak, és lerogytak a sziklákra. – Apa! – kiáltotta Allegra, négy éve először simulva Hayden karjába. Lánya köré fonva a karját Hayden beletemette az arcát annak bozontos hajába. – Minden rendben, kicsim. Itt van apa. Soha nem hagy el. Lottie a megkönnyebbüléstől és a döbbenettől reszketve a szakadék felé pillantott. A szélben egy nő légies körvonalát látta sodródni. Amikor a nő ragyogó, ibolyakék szemében a gúny legapróbb jele nélkül elmosolyodott, és bólintott, Lottie végre megértette, miért tért vissza a földre – hogy tudassa velük, halálában végre megtalálta a nyugalmat, ami az életben elkerülte. Lottie lassan visszabólintott feléje elfogadva Justine ki nem mondott áldását arra, hogy ezennel az ő gondjaira bízza férjét és gyermekét. Mire Hayden felemelte a fejét, már úgy eltűnt, mintha nem lett volna más, csak egy felhőfoszlány, amely keresztülúszott a vihar korbácsolta égen. Ahogy Hayden Lottie– ért nyújtotta a kezét, hogy bevonja őt abba az áldott körbe, Lottie a könnyek fénylő fátyolán át mosolygott fel rá. – Minden rendben, Hayden. Most már megértettem, hogy mindig Justine lesz az első szerelme. 260

Hayden a kezébe fogta Lottie arcát, zöld szeme egyszerre volt szenvedélyes és gyengéd. – Lehet, hogy Justine volt az első szerelmem, de ön, édes Lottie, ön lesz az utolsó. Abban a pillanatban, amikor a férfi ajka megérintette Lottie– ét, és a csókja eltöltötte csodával és reménnyel, a nap utat tört magának a felhőkön keresztül, a szél pedig zongoramuzsika vidám ritmusát vitte a fülükbe. Hayden megdermedt. – Hallották ezt? – kérdezte vadul körülnézve. – Csak nem egy szellem? – Ne butáskodjon, apa – mondta Allegra kihívóan felvetve a fejét. Ő és Lottie vigyorogva összenéztek, és egyszerre fejezték be: – Szellemek nem léteznek!

261

Epilógus The Times, társasági rovat London, 1831. május 26.

Lady Allegra Oakleigh, szeretett városunk legtiszteletreméltóbb polgárainak ifjú leszármazottja, ma este debütált a társaságban, a hírhedt Devonbrooke ördögének otthonában. Az estély azzal vette kezdetét, hogy az ifjú hölgy zongorán előadta Beethoven Vihar című szonátáját. Amikor az előadás végén a vendégek – köztük a király – szóhoz sem jutottak a döbbenettől eme páratlan tehetség hallatán, a kisasszony büszke apukája éljenezve felpattant, s később a tömeg is csatlakozott hozzá viharos tapsviharral ünnepelve játékát. Az ifjú hölgy boldog mostohája, aki egyben A végzet urának hitvese és az Ó, te kedves Kékszakáll című könyvek szerzője, szinte el sem engedte férje kezét a szédítő keringők és francia négyesek közben. Amikor azt kérdeztük tőle, min dolgozik mostanában, ragyogva felpillantott az őt rajongva szerető férjére, és így válaszolt: A boldog jövőn.

262

A szerző utószava A regényben Hayden első felesége, Justine bipoláris zavarban szenvedett (más néven mániás– depresszió). A legutóbbi évtizedekig nem volt ismert, hogy a bipoláris zavart az agy kémiai egyensúlyának felbomlása okozza, amely gyógyszerekkel épp olyan sikeresen kezelhető, mint a szívbetegségek, a vesebetegségek vagy a cukorbetegség. A betegséget, amely több mint kétmillió felnőtt amerikait érint évente (és amelytől Magyarországon százezer ember szenved), még ma is gyakran összetévesztik a depresszióval vagy a skizofréniával. Ha önnek vagy valamely családtagjának, barátjának vagy ismerősének szélsőséges hangulatváltozásai vannak, melyeket eufória által követett depressziós rohamok, álmatlanság, ingerlékenység, gyors beszédtempó és csapongó gondolatok, túlzott önhittség, izgatottság, rossz ítélőképesség, meggondolatlan viselkedés, továbbá a legsúlyosabb esetekben paranoia és hallucináció is kísér, további információkért forduljon orvosához vagy látogasson el a www.bipolariszavar.hu honlapra. Ma a megfelelő gyógyszeres kezelés olyasmit nyújthat, ami Justine– nek nem adatott meg… reményt. Minden jót kíván: Teresa Medeiros 2002. december 9.

263

Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelós vezető Bördős János igazgató Megjelent 18.02(A/5) ív terjedelemben

Lorraine Heath MONDD? HOGY MINDÖRÖKKÉ Lauren Fairfield hűvös angol úrihögynek tűnik, akinek nemesi vér csörgedezik ereiben. Szíve mélyén azonban Tom , a csábító cowboly után vágyakozik, akit egykor szeretett – és elvesztett. Tom időközben elragadó férfivá serdült, és Londonba érkezik, hogy Sashse grófjaként visszaszerezze elveszett nemesi címét, és beteljesítse az esküt, amelyet egykor két fiatal szerelmes tett a csillagos ég alatt. A botrányos igéretet, melyet egy illedelmes úrihölgy soha nem tartana be...

264