Beate Teresa Hanika Soha senkinek
Malvina vagyok. Május elsején leszek tizennégy. Most április van. Még két bét. Tizennégy évesen lesz barátom. Kézen fogvajárunk majd, és egymás karjában alszunk el. Bulizni és táncolni fogok, akkor is, ha a szüleim nem engedik. Mindig megmondom a magamét, dühös leszek, nem szomorú. Olyan hangosan fogok kiabálni, hogy mindenki megrémül tőlem, és elrohan, amikor csak akarom. Még a szüleim is, a nagyapám is, mindenki. Most április van, és én tizenhárom éves vagyok. Péntek Egy péntek délután történik meg velem. A tavaszi szünet előtti utolsó pénteken. Péntekenként mindig zongoraórára kell mennem. Utána pedig a nagyapámhoz, mert ugyanabban az utcában lakik, ahol a zongoratanár, és apu ott szokott várni rám. Néha Anne, a nővérem is jön, vagy Paul, a bátyám, de ő egyre ritkábban, mert hat évvel idősebb, és már egyetemre jár. Anyu sosincs ott, mert nem bírja elviselni nagyapát, főleg, mióta meghalt a nagyi. Azóta nagyapa még undokabb vele. Ezért se látogatja meg többé. Ma, ezen az utolsó pénteken különösen boldoggá tesz, hogy vége a zongoraórának. Szünet van, délután három óra, süt a nap, átvágok az utcán, közben egy mozdulattal áthúzom a pulcsimat a
fejemen, nem mintha olyan meleg volna, csak úgy döntöttem, hogy itt a tavasz. Ha velem lenne Lizzy, még boldogabb volnék. Lizzy a legeslegjobb barátnőm, és minden pénteken elkísér zongoraóra után a nagyapához, hogy ne unatkozzam nála annyira. Ott aztán minden pletykát jól kitárgyalunk, vagy megírjuk a házit -na jó, általában sugdolózunk, és közben úgy teszünk, mintha megírnánk a házit. Lizzy ma nem jött, mert rögtön suli után elutazott síelni. Még egy órával hamarabb el is mehetett, mint a többiek. Régen mindig a nagyi nyitott ajtót, és azzal köszöntött a tavaszi szünet előtti pénteken: újra itt a jégkorszak! A nagyinál ugyanis csak nyáron volt fagyi. Vaníliafagyi gumimacival. Mióta meghalt, mindig van fagyi a nagyapánál, egész évben. Biztosan furcsa, de nem örülök neki, inkább elszo-morít. Ma viszont nem szomorkodom, a lehető legjobb kedvemben vagyok, vadul nyomom nagyapánál a csengőt, hogy mindenki rögtön tudja, én vagyok az, és itt a szünet, és borzasztóan jó a kedvem. Nagypapa nyit ajtót. Hiszen ez az én Malvinám, a kedvenc kisunokám!, mondja. Megpuszilom az arcát, és besurranok mellette a lakásba. Mindig bor és penészes sajtok szaga terjeng, mert nagyapa délután három után bort iszik, és néha sajtot is eszik hozzá. Gusztustalan az a sajt, az orrom alá tolja, és halálra neveti magát az undorodó képemen.
Ma valami eltér a szokásostól, de csak akkor jövök rá, hogy mi, amikor bemegyek a nappaliba. Nincs itt apu. Hol van apu?, kérdezem. Nagyapa leereszkedik egy fotelbe, keresztbe teszi a lábát. Nagyon hosszú lába van. Több mint egy kilencven magas - a magasságomat tőle örököltem, mindenki mondja. Tizenhárom éves vagyok, de már majdnem százhetvenöt centi. Erről igazán szívesen lemondanék, minden fiúnál magasabb vagyok, nem nagy öröm. Elment a nővéredért, mondja nagyapa. Feszengve ülök le a szemben lévő fotelbe, nem tudom, miről beszélgessünk. Rég nem voltam vele egyedül. Annak idején mindig itt 10 volt a nagyi meg Lizzy is. Amióta a nagyi meghalt, apu többet törődik nagyapával, nehogy magányosnak érezze magát. Mindenféléről beszélgetnek, többnyire a háborúról, hogy hol állomásozott a nagyapa és hasonlók. Lizzy meg én pedig csak üldögélünk és sugdolódzunk, és vicces megjegyzéseket írogatunk egymásnak kis papírfecnikre. Gondolkozom, hogy mit kérdezhetnék nagyapától a háborúval kapcsolatban. Akárhogy is töröm a fejem, semmi nem jut eszembe, ezért aztán inkább meg se mukkanok, csak reménykedem, hogy apu és Anne nemsokára megérkezik. Hány éves is vagy most, Malvina?, kérdezi egyszer csak nagyapa, noha pontosan tudja, hogy
tizenhárom. Tizenhárom, mondom, és még mindig a háborún gondolkodom. Épp amikor meg akarom kérdezni, hol is állomásozott, bár úgyis tudom már persze, megszólal: És van már barátod? Magginak, az unokatestvérednek már van, pedig csak fél évvel idősebb nálad. Elvörösödöm, és megrázom a fejem. Természetesen nincs barátom, de ha lenne, akkor se mesélgetnék róla nagyapának. Hiszen elég nagy vagy már, folytatja makacsul, nekem nyugodtan elmondhatod. Közben gyanakvón a szemembe néz, mintha valamit titkolnék előle. Egyre kínosabban érzem magam, legszívesebben felszívódnék, de semmi nem jut eszembe, a tanárnőnél felejtettem a kottáimat., mondhatnám, de a kották ott hevernek a lábam előtt. Ezért csak annyit mondok: Tényleg nincs barátom, nagyapa. El se hiszem, hiszen olyan csinos lány vagy. Te vagy a legcsinosabb kisunokám... Csak úgy kajtatnak utánad a fiúk, igaz-e? Újra csak megrázom a fejemet, és elnézek nagyapa arca mellett, ki az ablakon, a szemközti háztömbre. Egy nő éppen kirázza az ablakon a porrongyot, egy pillanatra rám emeli a tekintetét - de ez csak képzelődés, hiszen ebben a félhomályban nem is láthat. Határozott mozdulattal becsapja az ablakot, a csattanást persze nem hallom, de azt igen, hogy nagyapa leteszi a borospoharát a
dohányzóasztalra. Azt állítja magáról, hogy ő egy széplélek. Igazából fogalmam sincs, hogy ez mit jelent. Csak azt tudom, hogy szeret nagy német költőket olvasni, például Goethét és Schillert, és filozófusokat is, van egy csomó régi hanglemeze, amiken a műveiket olvassák fel színészek mindenféle nyelven. És a bornak is van valami köze ehhez a széplel-kűséghez. A vörös folyadék fáradtan örvénylik a pohárban, bármit megadnék, csak jusson már eszembe valami más téma. De csak idegesen csúszkálok a fotel szélén. Talán nem vagy rá kíváncsi, milyen együtt lenni egy fiúval?, kérdezi nagyapa, és egyszerre egész közel tolja az arcát az enyémhez. O is előrecsúszott a fotel széléig, de ő nem ideges, dehogy, teljesen nyugodt. Öreg kezét a térdemre fekteti. Mintha cserzett bőrből lenne, még a farmeremen keresztül is érzem a tenyere durvaságát, száraz ujjait, a dagadt, kék ereket. Megcsap leheletének vörösborszaga meg 12 valami savanyú szag is. Ez az öregség szaga, gondolom, mi más lehetne. Újra csak megrázom a fejem. Ketyeg az óra a fülem mögött. Hallom a gyerekek kiabálását az udvaron. Különben teljes a csend. Tudod, hogy te vagy a kedvenc kisunokám, suttogja nagyapa, nem akarom, hogy fájdalmat okozzanak neked a fiúk.
Visszafojtom a lélegzetemet, bizsereg a lábam. Menekülnöm kéne, de csak bólintok, mert nem jut jobb az eszembe. A térdemet markoló kézre meredek. Aztán végigsimítja a hajamat, összefogja a tarkómon. Világosbarna, és a vége göndör. Milyen gyönyörű is vagy, mondja. Annyira hasonlítasz a nagymamára. Nem tudom, miért nem mozdulok. Dermedten ülök, miközben szájon csókol, gyorsan és keményen. Mintha kőből volna öreg ajka, amikor az enyémhez csapódik. Felborítja a poharát, a bor végigfolyik az asztalon, és a földre csepeg. Ebben a pillanatban csengetnek. Megérkezett Anne és apu. Anne tizenhét éves. Hosszú szőke haja van, sápadt bőrét milliónyi szeplő pöttyözi. Tizenkettedikbe jár, és nagyon fenn hordja az orrát. Hazafelé ő ül elöl az autóban. Mindig ő ül elöl. És mindig zenét hallgat az iPodján. Ritmusra ringatja a fejét, és közben lehunyja a szemét, feketével kihúzott szemhéjától rosszul vagyok. Általában hátulról megbököm. Belefúrom hegyes térdemet a háttámlájába, jól feldühítem, ez a bosszúm, amiért nem hagy elöl ülni. De ma ehhez sincs kedvem. Nézem az apámat, miközben vezet. Feje búbján a kerek kopasz foltot mintha kisuvickolták volna, ragyog a napfényben. Kefebajsza van. Innen hátulról persze a bajszának csak a hegyét látom. Útközben többnyire egyáltalán nem beszélgetünk, úgyis csak tíz perc az egész, ezzel az erővel
bicildivel is mehetnénk. Inkább kinézek az ablakon, és azt képzelem, hogy van egy lovam, kötőféken vezetem, őt kell edzenem. Az autó mellett fut, az út menti füves sáv a futópálya, megsarkantyúzom, Mary-Lounak hívják, és gyors, mint a szélvész — ostoba játék, főleg tizenhárom évesen, de úgyse tudja meg senki. Ma még ehhez sincs kedvem. Előrecsúszom az első ülések közti résbe, pedig apa azt nagyon utálja. Nagyapa ma megcsókolt, mondom, vagy inkább hallom, hogy ezt mondom. Nem akarom, hogy még egyszer megcsókoljon. Apu nem felel. Egy pillanatig azt hiszem, meg se hallotta. Aztán érzem, hogy engem néz a visszapillantó tükörben. Majd visszafordítja tekintetét az útra. Visszazuhanok az ülésbe, és a nővérem hátába fúrom a térdem. Hé, hagyj már, rohadt kis dög!, sziszegi, de ki nem venné közben az iPod fülhallgatóját a füléből. Belecsíp a lábamba, amilyen erősen csak tud. Legszívesebben bőgnék. 14 Vacsora után felülök a biciklimre, és lelépek. Anya nem szereti, ha egyedül biciklizem este, mert bármi történhet velem. Mindig félt, legalábbis ezt mondja, de már régóta sejtem, hogy egyszerűen csak unatkozik, ha nem vagyok otthon. Azt mondja, egy lánynak nem illik egyedül biciklizni. Ezért
azt hazudom neki, hogy velem jön Lizzy is, a legjobb barátnőm. Elég gyakran hazudok, mert anya nehéz eset. Hazudok, hogy megnyugtassam, máskor elhallgatok dolgokat, hogy ne legyen ideges, mert ha felizgatja magát, migrénje lesz, és akkor elsötétített szobákban kell settenkednünk, óvatosan, nehogy zajt csapjunk. Ma tehát Lizzyvel megyek biciklizni. Mégis megrovóan és kicsit sértődötten néz rám, amiért nem maradok otthon. De fél nyolcra érjél haza!, kiált utánam. Úgy teszek, mintha nem hallottam volna, és habozás nélkül tovább tekerek. Szeretek egyedül lenni. Most elmegyek a villába. Ez egy régi, lakatlan ház, régen mindig ott játszottunk. Most már túl nagyok vagyunk hozzá. A játékokhoz. Én vagyok az egyetlen, aki még eljár a villába. Igazából elég gyakran járok oda. Az új lakótelep utolsó utcája után van, alma- és körtefák veszik körül, át kell mászni a kerítésen lévő lyukon, és aztán a derékig érő fűben elverekedni magunkat a házig. Olyan gyorsan tekerek, amilyen gyorsan csak tudok, míg szúrni nem kezd az oldalam. A nap már a látóhatár peremén jár, az árnyékom ferdén megnyúlt. A lábam túl hosszú a biciklihez képest. Olyan inas vagyok, mint egy csikó. Valószínűleg sose nő ki a mellem.
Az új lakótelepen felfelé kell menni, ránehezedek a pedálra, borzasztóan régi ez a bicikli, már a bátyám is ezzel járt. A váltó nem működik, mire felérek, ég a tüdőm. Itt kezdődik a földút, van időm kifújni magamat. Úgy bújik meg a villa a fák mögött, mint egy öreg, szundikáló állat. Az utolsó pár kanyarban nem hajtom a bringát, csak gurulok. Bemászok a kerítés résén, átvergődöm az elszáradt, öreg füvön. Lizzyvel tavaly megvédtük a villát a telepi srácoktól. Egyikükkel még össze is verekedtem. O volt a legnagyobb, és legalább két évvel idősebb nálunk. Mennyire féltem tőle! Elbarikádoztuk a ház ajtaját, és nekifeszültünk belülről a vállunkkal. Sose tudják kinyitni, mondta Lizzy, és félresöpörte sötét haját a szeméből. Soha! A fiú meg simán berúgta az ajtót. Aztán minden nagyon gyorsan történt. Hátrébb akart szorítani minket, hogy a többiek is be tudjanak jönni mögötte. Benyomultak a lyukon, és ő, a vezetőjük, engem lökdösött. Ettől bedühödtem - nem, már előtte is dühös voltam. Hirtelen felemeltem a kezem, és nagy lendülettel arcon vágtam, ököllel, ahogy a bátyám mutatta. Malvina, mondta sokszor, a lányok fordítva ütnek, az öklük puha felével. Aztán -megfogta a kezemet, összezárta az öklömet, és az alsó felével megütötte a mellkasát. Látod, mondta, ez egyáltalán nem fáj. A csontokkal kell ütnöd, az 16
ujjperceiddel, és a csuklódat egyenesen és mereven kell tartanod, hogy ne forduljon ki... Pontosan így ütöttem. És a fiú az arca elé kapta a kezét, az orra elé, amely lüktetve vérzett, és mindent összespriccelt, a földet, a pólómat, a meztelen karomat. A fiúk igyekeztek minél gyorsabban kijutni a szabadba. Azóta be van rúgva a villa ajtaja, és vége a harcnak. Nem jöttek vissza, egész nyáron nem. Ezért a nyár hátralévő részében unatkoztunk. Idén először jövök. íratlan szabály, hogy télen békén hagyjuk a villát. Télen még csak a lakótelep közelébe sem jövök. Minden úgy van, ahogy itt hagytuk. A berúgott ajtó ferdén lóg a zsanérjain. A padló deszkáin még látom a vérfoltokat, ha nagyon akarom. Az alsó szobákat nem igazán szeretem. Valamikor régen tűz pusztíthatott itt. A falak feketék, az egyik sarokban kormos dívány, a padlót régi újságok borítják. Női lapok a kilencvenes évekből, meg pornóújságok, semmi rémes, csak meztelen nők, annyira szétszakadozva és agyongyűrve, hogy amúgy sem igen látni belőlük semmit. Az első emeleten még épek a szobák. Van itt egy régi kandalló is, ahol tüzet lehet rakni, egy teljesen berendezett nappali, a falakon bekeretezett fotók, hódolattal bámuljuk őket minden egyes alkalommal. Az egyik képen egyenruhás férfi áll. Rettentő szigorúnak látszik. Gonosz Friedrichnek hívjuk.
Húúú, itt jön a Gonosz Friedrich!, mondja mindig Lizzy, amikor ebben a szobában vagyunk, és ettől kiráz a hideg. Nem szeretnék összefutni a Gonosz Friedrichhel... A padlásszoba az én birodalmam. Felcaplatok a falépcsőn, a galambok túl későn vesznek észre. Ijedten verdesve menekülnek a gerendák közt a réseken. Tollúk finom pehelyként fedi a padlót. Csss... csss... pisszegek, ne féljetek, hiszen ismertek. .. Mégis elbújnak előlem, csapkodnak a szárnyukkal, idegesen topognak fel-alá a gerendákon. A szoba teljesen üres, csak egy hatalmas matrac van benne, rajta párnák és takarók, ezeket én hurcoltam fel ide saját kezűleg. Az egyetlen szegletbe pakoltam, ahova nem esik be az eső. Fölötte a gerendáról földig érő rózsaszín függöny csüng le, olyan az egész, mint egy baldachinos ágy. A függönyt Lizzy szerezte. Rengeteg giccses cucca van otthon, de ez itt igazán jól mutat. Akárhányszor újra eljövök ide, attól félek, valaki feldúlta a villát, vagy az egész egy csapásra eltűnik. Csukott szemmel beledőlök a párnákba. Széna- és egérszaguk van, tavasz- és régitoll-szaguk. Vége a télnek. A tetőormon egy fekete rigó ül, az éjszakáról énekel, hogy ez a nap is elmúlt, és most veszélyessé válik a világ. Jó lenne elaludni, legjobb volna örökre itt maradni a pár18
nák közt, és hallgatni a galambokat és a rigókat, itt, ahol senki nem talál meg. Kinyitom a szemem, mert árnyék vetül az arcomra. A fiú az. Egymásra meredünk. Hirtelen megrémülök, és igyekszem olyan dühösen nézni, amennyire csak tudok. Mit akarsz itt?, kérdezem határozottnak és bátornak tűnő hangon. A fiú megvonja a vállát. Előttem guggol. Egy kicsit ferde az orra, és félek, hogy ez az én bűnöm, és most rögtön leszámol velem, most, amikor egyedül vagyunk, és senki sem hallhatja meg a hangomat. Biztosan sokkal erősebb nálam. Bár nem magasabb, de a válla szélesebb lett, mióta utoljára láttam. Rendes karizmai vannak, ezt még a pulcsiján keresztül is látom. Titokban ökölbe szorítom a kezemet, biztos, ami biztos. Erre elvigyorodik. Tudom, ki vagy, szólal meg. Egy pillanatra elakad a lélegzetem, és várom, hogy kimondja: Te törted el az orromat. Az apád a biológiatanárom. Igazi seggfej. Nem néz rám, és ennek örülök, mert összerándulok, mintha arcul csapott volna. Gőzöm sincs, mit válaszoljak. Meg kéne védenem az apámat, de nem jut eszembe semmi. Ráadásul tudom, hogy nem igazán szeretik a diákjai. Nagyon szigorú, nemcsak az iskolában, otthon is.
O az egyetlen tanár az integrációs iskolában, aki buktat, és azt hiszem, még a többi tanár sem bírja túlságosan. A fiú feláll, és a korhadt tetőgerendáknak dől. A háznak ez a fele a lakótelepre néz. Fapofával előkotor a nadrágja zsebéből egy gyűrött cigisdobozt. Kérsz egy szálat?, kérdezi, de nem várja meg a választ, rágyújt. A füst ködként lepi be a szobát, feldühít, mert zavarja a galambjaimat. Borzasztó idegesek lesznek, kurrognak, és a lehető legmesszebbre húzódnak tőle. Felállók. Nem túl kellemes a lábánál ülni. Nem merek odamenni hozzá, végül is annak idején megszégyenítettem a többiek előtt, ráadásul az apám tanítja. Nem tudom, melyik a rosszabb. Igaz, hogy az apád régen bokszoló volt? Meglepetten nézek rá. Egymás mellett állunk, arcát vöröses fénnyel vonja be az alkony pírja. Most veszem csak észre, hogy egész helyes. Nem látom, milyen színű a szeme, de hosszú, sötét, szinte már lányos szempillák árnyékolják. Gyorsan elkapom a tekintetem, az új lakótelep felé fordulok, amerre ő is. Igen, valamikor, mondom, de már nagyon régen. Meg aztán nem is volt profi bokszoló. De ezt már nem mondom, úgyis mindegy. Még mindig szokott gyakorolni, teszem hozzá, a pincében van egy bokszzsákja. Mindennap edz.
A fiú bólint, mintha előre tudta volna. 20 Egyszer lekevert egyet az egyik osztálytársunknak. Bénii inek hívták, idősebb volt nálunk, mert kétszer megbukott. Azt hitte, borzasztó ravasz, és az óra közepén a táblához vágott egy petárdát... sssssss...! Az apád pontosan tudta, ki volt az. Odament, egész nyugodtan, aztán... bumm... telibe a képébe. Azt hittem, Benni ott rögtön kinyiffan. Megdöbbenve hallgatok. Ismertem a sztorit; hirtelen elég szar érzés, hogy az apám így viselkedik. Hányinger. Ha három másodpercen belül visszaütsz, az csak reflex, azt szabad. Én visszaütnék, mondja, és felemeli a karját, mintha be akarna húzni valakinek. A galambok rémülten menekülnek. Mára elegük van, tesznek egy kört a villa felett, egymásnak verődnek, aztán elrepülnek a telep felé. Hirtelen megijedek, hogy megkérdezi, otthon is ilyen-e az apám. Szívesen mondanám, hogy ő a világ legkedvesebb apukája, és csak másokkal ilyen hülye, de ez nem igaz. Most látom csak igazán. És hogy ennek a fiúnak nem fogok tudni hazudni. De nem kérdezi meg. Kipöcköli az ablakon a csikket. Legurul az ereszcsatornába, még füstöl pár másodpercig, aztán kialszik. Arrafelé laksz?, kérdezem, bár úgyis tudom. Ühüm, mondja a fiú, a Napfényparkban. Nagyon gúnyos a hangja.
Nemsokára még nagyobbra növekszik, ezt a galambtanyát is eldózerolják, egy nagy bolt lesz a helyén... Gyorsan rám pillant a válla felett. Most már tényleg rosszul vagyok, mintha fojtogatnának. Égetik a szemem a könnyek. Egész nap arra vártak, hogy végre kitörhessenek. Rosszabb pillanatot már nem is választhattak volna. Indulnom kell, mondom, és megpróbálom összeszedni magam, aztán megfordulok, és lerohanok a lépcsőn. Hé, kiált utánam, hogy hívnak egyáltalán? Már kint vagyok a villából, legfőbb ideje volt, mert csak úgy ömlenek a könnyeim. Dühös könnyek, alig tudnak áttörni a torkomon. Legszívesebben hangosan bőgnék a sok igazságtalanság miatt. A fiú ott áll fenn, míg el nem tűnök a telepen. Rohadt lakótelep! 22 Szombat Amikor Lizzyvel felfedeztük a villát, a srácok még sehol sem voltak. Valahol persze igen, csak nem errefelé laktak. A lakótelep helyén mezők és földek húzódtak, és volt egy kis békalencsés tavunk is. Nyáron ott fürödtünk. Nekifutottunk, beugrottunk a stégről a vízbe. Kézen fogva. Olyan messzire, amilyen messzire csak tudtunk. Tanulunk repülni, mondogattuk. A tavat betemették, túl sok helyet foglalt, most két ikerház egy-egy fele terpeszkedik rajta. A lakóknak fogalmuk sincs, hogy Lizzy meg én nemrég még ezen a helyen fürödtünk.
Amikor eltűnt a tó, átköltöztünk a villába. Fehér lepedőkre fekete halálfejeket festettünk, és kilógattuk a zászlókat az ablakon. A villa azóta a miénk. Csak a miénk, és Lizzy szerint nem számít, hogy a kalózzászlóknak épp fordítva vannak a színei. Fekete alapon fehér halálfej. Csak az a fontos, hogy megcsináltuk. Szükség esetén rögtönözni kell, mondta. A srácok persze kiröhögtek a zászló miatt. A villa körül köröztek a bringáikkal, és sugdolóztak, hogy ne halljuk, min törik a fejüket. Aztán köveket dobáltak be az ablakokon. Hé, pudingok, megijedtetek?, üvöltötték. Lizzy és én lélegzetvisszafojtva húzódtunk be a Gonosz Friedrich nappalijának sarkába. Te Lizzy, szólaltam meg, ezek fasírtot csinálnak belőlünk, ha elkapnak. Csak úgy záporoztak körülöttünk a kövek, nem túl nagyok, pont akkorák, hogy fájjon, ha véletlenül eltalál egy. Az egyik a Gonosz Friedrichnek csapódott, aki rémisztő arccal feszített az egyenruhájában. Hatalmasat csörrent az üveg, ahogy összetört, a kőzápor abbamaradt. Még egy kő, és megnézhetik magukat, ha velünk kezdenek, suttogta Lizzy. Szerinte ugyanis a fiúk hibája, hogy felszámolták a tavat. Valakinek muszáj bűnösnek lenni, és ők kerültek elsőként a szemünk elé. Az egyikük ráadásul, egy alacsony, kövér srác, abban a bizonyos ikerházrészben lakott. Örökké ragozott, és hatalmas almazöld lufikat fújt belőle.
Meg kell bűnhődniük, hogy most ott laknak. Aztán repült a következő kő, és eltalálta Lizzy vállát. Felugrottunk, és mi is dobálni kezdtünk. Mindent, ami csak a kezünk ügyébe került, és amikor Lizzy kihajított az ablakon egy régi ónvázát, hallottuk, ahogy káromkodnak, aztán felpattannak a bringájukra. Kilestünk a zászló mögül, hogy tényleg elhúztak-e. A kis kövér gyerek még bosszúból rányomta a rágóját az ülésemre, hatalmas zöld gombóc, még most is látszik a nyoma. Láttuk, ahogy kivette a szájából, még mindig jobb, mintha leköpte volna, gondoltam magamban. Ezt még megkeserülik!, mondta Lizzy. *** Szombaton nagyapa elesett. Le akart menni a lépcsőn, hogy kidobja a szelektívbe az üvegeket, és megbotlott, legalábbis ezt mesélte. Mert Bitschek néni, a szomszédasz-szony már megint a lépcsőház közepén hagyta a babako24 csit. Bitschek néni kezdettől fogva szálka nagyapa szemében, mert lengyel, és öt gyereke van, akik mindig a lépcsőházban randalíroznak és ugrándoznak, és ha a nagyapa beszélni akar vele, hogy maradjanak már nyugton a gyerekei, akkor csak megrázza a fejét: Nem értem! Nagyapa szerint nagyon is érti, csak nem akarja megérteni. Ez a baj az effélékkel, hogy nem akarják, mondogatja. Esés közben felhorzsolta a kezét, és megütötte a térdét. Éppen azt, ami amúgy is állandóan fáj, mert
meglőtték a háborúban. Úgyhogy most egyáltalán nem tud járni, jegelnie kell a térdét, és szép nyugodtan kell feküdnie, különben az egész testét átjárja a fájdalom, a nagyujjától a feje búbjáig. Mit tehetek én arról, hogy elesett, mondom. Fekszik az anyám az elsötétített hálószobájában, és ez jól van így, legalább nem kell a szenvedő arcát néznem. Az ágya mellett gyógyszerek és egy pohár víz, csak a körvonaluk látszik. Szorosan fogja a kezemet, mert tudja, menynyire kínos nekem az állapota. Amikor ennyire rosszul van, át szoktam menni Lizzyhez. Fogom a bringámat, hagyok egy cetlit a konyhaasztalon, és megyek. Anya pedig rendszerint megsértődik, amikor megtalálja a cédulát. Hogy én miért nem törődöm vele. Lizzy mamájával senkinek sem kell törődnie, neki sosincs migrénje. Lizzynél olyan hangosak lehetünk, amilyenek csak akarunk, bömböltethetjük a zenét, és ha kedvünk támad, hát egész nap kiáltozhatunk. Néha, ha túl hangos a zene, és túl sokat ugrálunk a szobában, az alsó lakó feldörömböl. Akkor kicsit abbahagyjuk. Lizzy mamája bejön a szobába, és az ujját a szája elé tartja. Tartsunk egy kis szünetet, mondja, és Lizzy meg én csöndben ülünk, míg ki nem robban belőlünk a nevetés. Hát így megy ez Lizzyéknél. Malvina, szólal meg anya, kérlek! Kínaibalzsam-szaga van, azt ken a halántékára, mert azt képzeli, attól jobban lesz. Hát szerintem
attól lesz csak igazán rosszul az ember. Egész gyerekkoromat áthatja ez a szag, nem emlékszem, hogy anyának valaha másmilyen szaga lett volna. Pontosan tudom, mit akar tőlem: hogy törődjek nagyapával. Nekem akarja kiosztani a Fekete Pétert, mert retteg azoktól a csípős megjegyzésektől, amelyekkel nagyapa rendszeresen kínozza. Mindig olyan gyengécske voltál, szokta mondani anyának, ha így folytatod, soha többé nem fogsz tudni elhelyezkedni. Mennyi idős is Malvina tulajdonképpen, tizenhárom?, kérdezi aztán. Na, te aztán jó sokáig vagy otthon a gyerekkel. Nagyapa igazán gonosz tud lenni. Vigyen neki a Bitschek néni enni, elvégre az ő babakocsija a hibás, nem?, mondom. Az anyám csak halkan sóhajt. Pontosan tudjuk mindketten, hogy nagyapa valószínűleg egyáltalán nem is esett el. Kitalál ilyesmiket, amikor magányos, és mióta meghalt a nagyi, elég gyakran az. Nem megyek egyedül, mondom, sose szoktam egyedül menni. Megint sóhajt, és megszorítja a kezemet. Tegnap is egyedül voltál, mondja, nem kell sokáig maradnod. 26 Csak azért fáj a fejed, mert te sem akarsz menni, támadok neki. Összerándul a teste, elhúzom a kezem. A konyhában találod az ételt. Részéről az ügy lezárva. Az egész házban sötét van. Anne a szobájában telefonálgat, hangja tompán átszűrődik az ajtón. Kihozom a konyhából a kosarat.
Néha te is csinálhatnál valamit!, üvöltöm a szobája előtt. Extra hangosan. Hogy anya megrázkódjon, és még jobban fájjon a feje. Kapd be!, üvölt vissza Anne. A kosarat a bicikli kormányára akasztom, és nekilódulok. Könnyűnek tűnik, de nem az: a kosár ideoda himbálódzik, ezért pokolian kell koncentrálnom, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat. Valójában semmit sem szabadna a kormányra akasztani, túl veszélyes. De ma minden mindegy. Át kell vágnom az egész városon, le az Akasztó fa-hegy meredek lejtőjén. A menetszél az arcomba vág, de nem fékezek. Be merjem hunyni a szemem, ahogy Lizzy szokta néha? Nem tudom. Csak azért csinálja, hogy felhúzzon. Vak vagyok, kiáltja, szólj, ha már a lámpánál vagyunk. .. A lejtő végén ugyanis van egy lámpa, és ha igazán lendületbe jön az ember, akkor jól be kell húzni a féket, mikor odaér. Ilyenkor úgy teszek, mintha egyáltalán nem félteném, pedig nagyon is féltem, nem tehetek róla, végül is ő a legjobb barátnőm. Nehogy még egyszer megpróbáld!, mondom mindig, amikor már egymás mellett állunk a kereszteződésnél. Lizzy csak megrántja a vállát, és rám vigyorog. Egy pillanatra lehunyom a szemem, de nem teljesen, a szemhéjam keskeny résén át látom közeledni a lámpa elmosódott fényét. Zöld karácsonyfaizzók. Kétoldalt elsuhannak a házak, valaki felém kiált
az út szélén parkoló autók közül, mintha integetne is, csak egy elmosódott, kék foltot látok, de a hangját tisztán hallom. Hé, Piroska!, kiáltja. Kinyitom a szemem. Már mellettem áll, a lakótelepi srác az. A lámpánál mindketten lefékezünk, persze épp most váltott pirosra, hogy a fene egye meg. A srác karon ragad. Te teljesen meg vagy őrülve!, kapkod levegő után. Nem tudhatja, hogy nem is volt egészen csukva a szemem, én meg úgy teszek, mintha mindennapos eset volna, hogy így közlekedem, tök normális dolog. Megrántom a vállam, és fölényesen vigyorgok. Ahogy Lizzy szokott. Tepersz le a lejtőn, mint az őrült, és még a szemed is csukva van! Nem hiszem el! Nem kérdeztem a véleményedet, felelek, és lerázom magamról a kezét, hogy meg tudjam igazítani a kosaramat. Tényleg már csak ez hiányzott. Épp elég rossz, amit a villa jövőjéről mesélt. Ráadásul úgy, mintha még örülne is, hogy egyre nagyobb lesz a lakótelep, hogy lebontják a villát, épp most, amikor már eldőlt, hogy csak a miénk, 28 I .izzyé meg az enyém, és nem az övék. Persze hogy ez böki I csőrét. Én is csalódott volnék. Soha ne bízz meg a telepi srácokban, mondta Lizzy .ikkor, soha ne állj szóba velük! A lámpa zöldre vált, és én beletaposok a pedálba.
Hova igyekszel ennyire?, kérdezi, és olyan szorosan teker a nyomomban, hogy az első kereke majdnem hozzáér a hátsó kerekemhez. A fiúk mindig ezt csinálják, nem értem, miért, milliószor előfordult már az iskolába menet is. A végén többnyire az iskolatáskámmal együtt elesek, vagy le kell szállnom, hogy ne essek el, mindenesetre megalázó az egész, főleg a többiek előtt, akik kinevetnek, és utánam kiabálnak, hogy legközelebb pótkerekes bringával jöjjek. Közöd?, mondom, de nem fordulok hátra. Füttyent egyet, és még közelebb jön, míg a kerekeink már éles, sípoló hangot adnak, az enyém veszélyesen kacsázni kezd. Hülye liba! Bekanyarodom egy mellékutcába, ez ugyan egy kis kerülő, de nem akarom, hogy nagyapa házáig kövessen. Ha nem veszek róla tudomást, talán békén hagy. Itt nem járnak autók, a srác begyorsít, míg fej fej mellett nem haladunk. Miért rohantál el csak úgy tegnap?, kérdezi. Eszében sincs békén hagyni. Úgy néz ki, baromira ráér, mintha az összes barátja egyszerre utazott volna el síelni, vagy mind elkapta volna az influenzát, mintha irtóra unatkozna, és a leghőbb vágya az lenne, hogy összefusson velem a lámpánál. Haza kellett mennem, mondom. Tisztában vagyok vele, hogy ez mekkora ostobaság. Senki nem rohan el csak úgy, mert éppenséggel pont akkor kell hazamennie, de semmi más nem jut az eszembe. Az meg nem hangzana túl jól, hogy
egész úton hazafelé egy régi, romos villa miatt bőgtem, neki legalábbis nem szeretném elmondani. Meg aztán elég gyakran elrohanok csak úgy. Aha, mondja, és lopva a kosaramra pillant, ételhordó dobozok tornyosulnak benne, mellettük egy üveg bor. Nagy ívben megkerüljük a háztömböt, ahol nagyapa lakik. A harmadik kör után végül befordulok a megfelelő utcába, be a közös, koszos kis hátsó udvarba. Mosott ruha lóg a szárítókról, mint mindig. Kibuggyan a szemét a kukákból. Az udvar túlsó végén Bitschek néni üldögél a gesztenyefa alatt egy padon, és a babakocsiját ringatja. A kicsi torkaszakadtából üvölt. Akárhányszor láttam, mindig sírt, Bitschek néni szerint az elektroszmog az oka, mert a ház mellett közvetlenül egy kis trafóház áll, még a surrogását is hallani, ha fülel az ember. De nagyapa szerint ez ostobaság, a gyerek azért üvölt, mert ezek az emberek a határon túlról, ezek a lengyelek mind így ordítanak, ilyen a természetük. Bitschek néni meg azt mondja, elektro, nem jó. Megint a nagyapához jöttünk?, vijjog a hangja az udvarban, és közben szüntelenül ringatja a kocsit. Bólintok, és kicsit bosszant, hogy megtudta a srác, miért jöttem. Letámasztjuk a bringánkat, és szándékosan hosz-szan vacakolok a számzárral, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Remélem, a fiú egyszer csak köddé válik, de amikor vöröslő fejem felbukkan a bicikli mellől, még mindig ott áll, és vigyorog.
30 Piroska a meséből, mondja, és összefonja a karját a mellkasa előtt, mintha nem lenne más dolga, mint itt állni és bámulni engem. Bitschek néni lassan áttolja hozzánk a babakocsit az udvaron keresztül, szőkített, dauerolt hajának töve sötéten lenőtt, kerek, barátságos arcát toka keretezi. Na, ő a barátod?, kérdezi. A srác csak vigyorog. Mi az hogy!, mondja, és legszívesebben a föld alá sülylyednék szégyenemben, de Bitschek néninek fel sem tűnik, arcán mennyei boldogsággal néz hol rám, hol a fiúra. Ifjú szerelmesek, de szép is az!, mondja. A ház kapuja nyitva áll, felrohanok a lépcsőn, a kosár a térdemnek csapódik, nagyapánál ott a zárban kívülről a kulcs, hogy ne kelljen csöngetnem. Forró arcomat az ajtónak szorítom. Ifjú szerelmesek! Na persze. Ha tudná! Még itt fenn is hallom, ahogy telebeszéli a fiú fejét, hogy én micsoda egy kedves lány vagyok, gondoskodom a nagyapámról is, és mennyire megszépültem az elmúlt évben, és mindezt a maga tört németségével. Még azt is elmondja, hogy tavaly meghalt a nagymamám, na miben, hát persze hogy rákban. A fiú meg sem szólal. Még azt sem tudja, hogy hívnak. Elfordítom a kulcsot a zárban, az ajtó kitárul, a lakásban meleg van, és büdös. Túl meleg. Nagyapa mindig felcsavarja az összes fűtőtestet, nehogy fázzon.
A nappaliban fekszik, a kanapén, egy barna kockás pokrócba csavarva. Malvinkám, hát itt vagy végre! A kosarat leteszem az asztalra. Már van rajta egy üveg bor, egy pohár és egy morzsákkal borított vágódeszka. Szóval már evett. Nincs is felkötve a kezed, mondom. Ráncos karja egy karcolás nélkül nyugszik a takarón. Úgy tesz, mintha meg se hallotta volna, amit mondok. Persze hogy megint hazudott. Megpaskolja maga mellett a díványt, üljek csak oda. Ne beszélgess a Bitschek nénivel!, mondja, csak hogy tudjam, meglesett minket az ablakból. Nem szabad szóba állni az effélékkel, nem tartoznak közénk. Leülök a földre, átkulcsolom a lábam. Anya szerint nagyapának nem szabad ellentmondani, mert felizgatja magát, és dühös lesz, és ha nagyon dühös, akkor már nem igazán tudja, mit csinál. Akkor elfelejti, hogy ő valójában egy széplélek. Jobb, ha hagyja beszélni az ember, gondolatban meg hozzáteszi a magáét. De Lizzy szerint az ember mindig mondja ki, amit gondol, méghozzá rögvest. Én viszont többnyire nem merek megszólalni, mert különben most azt mondanám, hogy én igazából kedvelem Bitschek nénit, akkor is, ha folyton bőg a gyereke, a nagyobbak meg fel-alá rohangálnak a folyosón. Ki volt az a fiú?, néz rám szigorúan. Belevájom a körmömet a bokámba, és megrántom a vállam.
Nem tudom. Nagyapa felül. Nem akarom, hogy úgy nézzen rám, mintha eltörtem volna valamit. 32 Ne hazudj, mondja, hiszen pontosan hallottam, mit mondott. Azt mondta, hogy a barátod. Szóval ne hazudj nekem! És aztán elkezdi mondani, hogy mennyire csalódott bennem, és hogy igazán megbízhatok benne, ő aztán nem pletykálja el az én kis titkomat, ami most már a kettőnk titka, őt nem érdekli, hogy folyton azt ismételgetem, hogy nem is ismerem azt a fiút, és azt se tudom, mi a neve. Pedig tényleg nem tudom. Annak idején sose beszéltünk a lakótelepi srácokkal. Mindegyiknek adtunk egy titkos nevet, a kis rágózóst például Hubba Bubbának hívtuk, a másikat, aki olyan sápadt és beteges külsejű volt, Tócsának, aztán volt egy, akinek soha meg sem rezdült az arca, csak vigyorgott bele állandóan a világba, na ő volt a Pókerarc. És aztán ez a fiú. Őt egyszerűen csak Zakónak hívtuk. Lizzy nevezte el így, mert szerinte határozottan meg van zakkanva. A Zakó nem teljesen komplett, szokta mondani, őt rendesen szemmel kell tartanunk. Én a többieket legalább annyira borzasztónak tartottam, de Lizzy szerint ez a srác volt messze a legrosszabb. Láttad a szemét?, kérdezte néha. Nem, feleltem, mert akkor még nem álltam vele soha szemtől
szembe. De én, én bizony láttam!, mondta Lizzy vészjóslóan. Nagyapának persze nem mondhatom, hogy a srácot Zakónak hívják. Ezért csak annyit mondok, mennem kell, anya vár, migrénje van. De nagyapa nyilván egy szavamat se hiszi, azt gondolja, hogy csak azzal a fiúval akarok újra talál-kőzni. Számára ez olyan egyértelmű, mint ima végén az ámen. Maga mellé von a kanapéra, ami olyan régi és törődött, hogy feljajdul a súlyunk alatt. Érzem, ahogy a rugók a fenekembe nyomódnak. Biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem esett le a lépcsőn. Kutya baja. Nem úgy néz ki, mintha fájna valamije. Nagyon nem tetszik nekem, mondja, hogy fontosabb neked ez a fickó, mint én. Tudod jól, hogy mennyire szükségem van rád. Most, hogy beteg vagyok, és a nagymama is itt hagyott engem. Szomorú képet vág, mintha rögtön elsírná magát, amiért már nem ő a kedvencem. Persze csak megjátssza, az arca olyan, mint egy álarc. Mintha felhúzta volna egy szomorú bohóc álarcát, és bármikor egy mozdulattal letehetné. Hiszen szeretsz, húzza végig az ujja hegyét a homlokomon, végig az orrom nyergén, a számon, le a nyakamon a pólóm kivágásáig, ott várakozón megpihen egy pillanatra, mintha választ várna. Bólintok, és nyomorultul érzem magam, mert egyáltalán nem szeretem, épp ellenkezőleg, félek tőle,
nem tudom, régen is ezt éreztem-e, de most eltölt a tekintetétől a félelem. Akkor adj még egy puszikát, mielőtt elmész!, mondja és átölel. Olyan szorosan, hogy minden bordáját érzem. A csontos kezét a hátamon. A lapockámat simogatja. A saját szívdobogásom visszhangzik a fülemben, egyre gyorsabban lüktet a halántékom. Mintha ki akarna ugrani a szívem a helyéről, hogy elmeneküljön. 34 Nem vagyok rá képes, mondom, mert az embernek mindig őszintén meg kell mondania, amit gondol. Erre nagyapa elneveti magát, és megcsókol, ugyanúgy, mint előző nap. Visszafojtom a lélegzetemet, és összeszorítom az ajkaimat, míg azt nem érzem, hogy az ájulás kerülget, nem bírom tovább levegő nélkül, most rögtön meghalok. Úgyis eljössz holnap is, mondja. Vasárnap Most megesküszünk, hogy soha nem haverkodunk a telepiekkel, mondta tavaly nyáron Lizzy, miután együttes erővel levakartuk a zöld rágót a biciklim üléséről. Azért együtt, mert mindketten undorodtunk tőle, ezért így volt igazságos, és Lizzy még egy picit többet is vakargatta, mint én, hiszen nekem kell életem végéig az összerágózott ülésen ülnöm. A levegőben még ott szállingózott a por, ahol elhúztak a fiúk. A Gonosz Friedrich nappalijából kidobált tárgyak szanaszét hevertek körülöttünk.
Pfuj!, mondtam, és beletöröltem az ujjam a farmerembe, leghőbb vágyam volt megesküdni rá, hogy soha nem haverkodom a telepiekkel. Amúgy sem tenném, gondoltam, ki a fene akarna olyan idiótákkal szóba állni, akik köveket dobálnak be az ablakon, és képesek összerágózni egy bicildi ülését. Végül visszamentünk a villába, mert Lizzy szerint ezt az esküt vérrel kell megpecsételni. Vér nélkül csak szócséplés, komolytalan hablaty. A villában nekiláttunk valami vér-fakasztáshoz megfelelő eszközt keresni. Kéne egy kés, mondta Lizzy, és én már a szótól is roszszul lettem, mert valójában látni sem bírom a vért, már a legkisebb cseppjétől is irtózom. De tudtam, hogy Lizzyt senki és semmi nem térítheti el a tervétől. Ő egyszerűen ilyen - amit kitalál, azt végre is hajtja, nem mérlegeli a hátrányokat. 36 Igyekeztem egy kést sem találni. Persze hiába, tudtam előre. Lizzy hamarosan előbányászott egyet a kiégett szobából, a pengéje tiszta rozsda volt. A lehető legmegfelelőbb egy vérszerződéshez, állapította meg Lizzy. A késsel felmentünk a padlásra, a galambok közé. Lizzy a gerendák között ugrabugrált, hadonászott a késsel, a galambok rendesen megijedtek. A szertartásos vértestvér tánc!, kiáltozta, aztán lehuppant mellém a baldachin alá, a matracra. Törökülésben ültünk egymással szemben, Lizzy kapkodta a levegőt, én féltem a késtől, ami ott
hevert megfeketedett élével felfelé kettőnk között. Nem szabad éllel felfelé tenni, mondtam, mert akkor megszakad egy barátság, a nagymamám mondogatta mindig, ha véletlenül így tette le valamelyikünk a kést. Tudom, épp ezért tettem így, felelte Lizzy. Hármat találhatsz, kiknek a barátsága ér véget... Megfogtuk a kés felett egymás kezét. Hiszen sose voltunk jóban a telepiekkel, vetettem még közbe. Ne legyél szőrszálhasogató, vágta rá Lizzy, fogd be a szád, vagyis inkább mondd utánam az esküt! A fejünk felett galambok csapkodtak, visszaszálltak a gerendáikra, tollak szállingóztak a matracra, és Lizzy titokzatosan azt suttogta: Én, Lizzy, ezennel örök bosszút és háborúságot esküszöm a telepi fiúk ellen! Pecsételje meg a vérem! Megszorította a kezemet, és mélyen a szemembe nézett. Mogyoróbarna szemében arany pöttyök csillogtak. Én, Malvina, suttogtam, ezennel örök bosszút és háborúságot esküszöm a telepi fiúk ellen... és megesküszöm, hogy mindegyiknek egy doboz almaízű Hubba Bubbát ragasztok a bicikliülésére. Egymásra vigyorogtunk. Lizzy megfogta a kést, és nekinyomta az élét az ujjbegyének, kibuggyant egy apró vér-csepp, rácseppentette az aranyszegélyű tányérra, amin összekeveredik majd a vérünk. Gyorsan, te jössz! Nagyon bátornak éreztem magam, ahogy fenséges képpel átvettem a kést, és megvágtam a
mutatóujjamat. Nem is fájt, a vérem Lizzy vérére hullott. Vértestvérek vagyunk, amíg a halál el nem választ, suttogta Lizzy. Aj-aj, rosszul vagyok!, mondtam, és elsötétült előttem a világ. *** Minden vasárnap arra várok, hogy Paul, a bátyám végre hazaérjen. Akármilyen hideg van is, hacsak nem esik, kiülök az utcára néző alacsony kőkerítésre, hogy rögtön észrevegyem, ha befordul autójával az utcánkba. Néha nagyon hosszan üldögélek, főleg, amikor anya szokás szerint beteg, és az egész ház el van sötétítve, és apa ideges, mert anya beteg, és dolgozatokat kell javítania, és Anne folyton az ezernyi barátnőjével telefonálgat. Ilyenkor órákig tudnék ott ülni és bámulni az utcát. Nincs jobb dolog a világon, mint amikor Paul hazajön az egyetemről. Mielőtt bemegyünk, leül mellém a kerítésre. Mesélj, mondja, és én mindent de mindent elmesélek, ami hét közben történt velem, csak úgy árad belőlem a 38 szó. Mindent, amit nem tudok elmondani anyának, mert túlságosan felizgatná magát miatta. Az iskoláról meg I .izzyről és rólam, hogy miben mesterkedünk. Csak beszélek vagy tíz percig megállás nélkül, amíg már nem jut eszembe semmi, ő meg hallgat. Együtt mindent megoldunk, mondja a végén. Lizzy féltékeny Paulra. Nincs testvére, és bármit megadna,
hogy legyen egy olyan bátyja, mint nekem. Amikor kicsik voltunk, megegyeztünk, hogy megosztozunk rajta. Cserébe félig megkaptam Montyt, a tengerimalacát. De aztán Monty meghalt, és végtére is az embernek saját báty kell, egy tengerimalac nem szállhat versenybe, bár Monty tényleg cuki volt. Egy testvéren osztozni hülyeség. Nem ér semmit. Végül is nekem sem volna kedvem hármasban ücsörögni a kerítésen, hiába Lizzy a legjobb barátnőm. Már pontosan negyvenhárom perce ülök a falon. Anyának még mindig migrénje van, tegnap kijött a háziorvos, adott neki injekciót, amitől másnap reggelig alszik, aztán kezdődik minden elölről. Ma reggel arra ébredtem, hogy anya hány. Ez a legrosszabb, amikor már reggel hány. Ilyenkor igyekszem egész napra eltűnni. Ha egymás után elhúz a ház előtt egy ezüstszínű és két fekete autó, akkor a következő biztosan Paul. Ha igazán összpontosítok, sikerül a varázslat. Persze nem mindig, de néha. Ma sem ezüst, sem fekete autó nem jár erre, kihalt az utcánk, mintha a fél világnak migrénje lenne. Csak én ülök itt kinn, a nap felé fordítom az arcomat és meztelen karomat. Sápadt bőrömet világosbarna szeplők pettyezik. Végre motorzúgást hallok, ez Paul, biztosan tudom, még mielőtt meglátnám az autót. Befordul a sarkon, vadul integetek neki, a szélvédő szikrázik a napfényben, mégis felismerem szőke tincseit és
a napszemüvegét. Azért hordja, mert menő, és a csajok a menő srácokra buknak. Válaszul rám dudál, valószínűtlenül hangosnak tűnik, olyan mozdulatlan itt minden. Leugrom a kerítésről, nem bírom kivárni, hogy beszéljek vele. Paul megáll az utca szélén. Hahó, hogy van az én kis húgocskám? Felkap és megforgat, míg egészen el nem szédülök. A motorháztetőre ültet. Többet kéne enned, mondja, és végigmér, túl sovány vagy. Ezt majdnem mindig elmondja, mióta hirtelen megnyúltam. El akartam neki mesélni, mi volt nagyapával, hogy megcsókolt, és hogy van ez a srác, de most összeszorul a szám, gombóc van a torkomban, mintha lenyeltem volna azt az összenyomott zöld rágót régen, és beletapadt volna a torkomba meg valahova sokkal mélyebbre is. Ha eszembe jut nagyapa, szégyellem magam, nagyon kellemetlen érzés, mintha én lennék a hibás. Mintha nekem kéne kínosan éreznem magam a csók miatt. Akárhányszor eszembe jut, felfordul a gyomrom, mintha körhintán ülnék, csak rosszabb. Ezért igyekszem minél ritkábban erre gondolni, nagyapára, és hogy megint meg kell majd látogatnom. Egész jól megy. Inkább gyorsan Lizzyre vagy a srácra gondolok, és ma délelőtt többnyire Paulra, és nagyon-nagyon drukkoltam, hogy értsen 40
meg, és mondja azt, hogy soha de soha többet nem kell nagyapához mennem, legalábbis egyedül nem. Paul le-föl hintáztatja az autót. Régen sokszor játszottuk ezt az öreg Fordban. Paul felült elöl a motorháztetőre, és hintáztatta a kocsit, mi meg Annéval úgy tettünk, mintha hajótörést szenvedtünk volna. Süllyed a Titanid, ez volt a játék neve. Ha behunytam a szemem, láttam a tengert, a hatalmas hullámokat, a szörnyű vízi lényeket és a cápákat, éreztem, milyen lehet megfulladni, egész tisztán éreztem. Ahogy elnyel az örvény, és egyre mélyebbre szippant, egyre sötétebb lesz körülötted. Hideg és sötét, tudod, hogy meg fogsz halni. Azt hiszem, Anne egy másodpercig sem gondolt ilyesmikre. Addig visongtunk, amíg be nem rekedtünk, addig visongtunk, amíg Paul rá nem unt a hintáztatásra. Az a dolog nagyapával..., kezdi Paul, bocsánatot kell kérned tőle. Összerándulok. Szóval apa elmondta neki. Apa elmondta Paulnak a nagyapaügyet, a hátam mögött kibeszéltek. Milyen megalázó! És ráadásul szerintük bocsánatot kéne kérnem, mert árulkodtam. Paul abbahagyja a hintáztatást, és átkarolja a vállamat. Hirtelen jéghidegnek érzem minden tagom. Nagyapa nem úgy gondolta, tudod, mennyire szeret. Te vagy a kedvence. Nem felelek. Még szorosabban átkarol, erősen, mintha meg akarna érteni, de a lelkem mélyén tudom, hogy fogalma sincs semmiről.
Egyszerűen fogalma sincs. Sem rólam, sem nagyapáról. Hiszen nem volt ott, nem látta nagyapát, nem hallotta, hogy beszélt velem. Hogyan is magyarázhatnám el? Most azt kéne neki mondanom, nagyon elkeserít, hogy halvány fogalma sincs senkinek rólam. De a torkomban még mindig gombóc van. Megpróbálok nyelni egy nagyot, de a gombóc makacsul kapaszkodik, míg úgy nem érzem, most rögtön megfulladok. Paul karja, ahogy átfogja a vállam, csak még fullasztóbb. Ha nem fogna, le tudnék ugrani a motorháztetőről, és úgy tehetnék, mintha egyetértenék vele. Lenyelném azt az átkozott gombócot, és nevetnék az egészen. Én vagyok nagyapa kedvence. Pontosan, mondanám, én vagyok nagyapa kedvence. Tudom jól. Érzem, milyen könnyedén ki tudnám ejteni ezeket a szavakat a számon. Elmosnák a gondolataimat, kitörölnék az agyamból, minden újra rendben lenne. Vajon a gondolatokat ki lehet festeni hibajavítóval, mint az írást? És az érzelmeket? Fel kéne találni. De fogva tart az a kar, és ebből tudom, hogy valami nem stimmel. Ha valaki annyira kedveli az unokáját, mint nagyapa engem, ott valami nem stimmel, ebben biztos vagyok. A cipőm orrát bámulom, az aszfaltot, a szeplős karomat. Csak nehogy elsírjam magam. A hátunk
mögött valaki egyetlen rántással felhúzza a redőnyt, biztosan apa az. Ideje, hogy anyátok összekapja kicsit magát. Nem betegeskedhet valaki állandóan! Kinyitja az ablakot, és kiparancsolja anyát az ágyból, 42 kihajtja a fürdőszobába, megvárja, hogy felöltözzön. Nemcsak úgy köntösbe, hanem tényleg. Ettől a heverészéstől aztán nem fog elmúlni a fejfájásod, mondja, és anya büntetésül némán, szenvedő arccal kering a lakásban, kezében a kínai balzsamos tégelyt szorongatja, hogy mindenki láthassa, min megy keresztül, milyen szörnyen rosszul van. Apa csapkodja az ablakokat, legalább amikor a fiad hazajön, hallom, anya válaszát nem értem, mindenesetre sírós a hangja. Megcsókolt, mondom halkan. Paul nevet. De hát én is összevissza csókolgatlak, mondja. És közben puszilgat. Az arcomon, a fülemen, a hajamon. Nem úgy, ahogy nagyapa. Hanem ahogy kell. Ahogy azt csókoljuk, akit igazán szeretünk. Látod, ilyen egyszerű. Aztán leugrik a motorháztetőről, mintha most már gyorsan be kéne mennie, hirtelen szörnyen sietős lett neki. A fémlap benyomódott alatta. Fenéknyom. Mosolyogva elfintorítja az arcát, mintha nem volna biztos a dolgában, én visszamosolygok. Ilyen egyszerű az egész. Bezárkózom a fürdőszobába.
Nem akarok ebédelni, nem akarok többé szóba állni Paul-lal. Semmi mást nem akarok, csak egyedül lenni. Apa az ajtót veri. Mi a fenét csinálsz odabenn?, üvölti. Fürdők, a fürdőkádban fekszem! Persze hazudok, apa meg ordít tovább, hogy kész bolondokháza, az egyik a délután kellős közepén fürdőzget, a másik egész nap csak az ágyban döglik. Nem lehet kibírni, üvölti, de vele mindent meg lehet csinálni. Hogy neki mennyit kell fizetnie a meleg vízért, az persze eszembe se jut, ő csak mindent fizessen ki, ezt az állandó fürdőz-getést, ha így folytatom, kiönti cementtel a kádat. Cementtel!, üvölti. A fülemre szorítom a kezem, míg már csak halk dübörgést hallok. Ez már nem az apám, ez a szívem hangja. Összekucorodom az üres kádban, hallgatózom, hogy biztosan elment-e, hogy biztosan egyedül vagyok-e. Apa a kezembe nyomott pár eurót. Nagyapa küldi, hogy menjél csak megint, és vigyél neki ennivalót. Mindennap, amíg jobban nem lesz. Cserébe ad egy kis zsebpénzt. Amiért elbiciklizel hozzá, és rászánod az idődet a szünetben. Nagyapa nagyon hálás neked, mondta, és megsimogatta a fejemet. Máskor sose szokta. Anya szerint egyszerűen ilyen ember. Nem tudja jól kimutatni, hogy mennyire szeret minket, de ez nem jelenti azt, hogy ne szeretne. Másképp mutatja meg, talán nem is értjük elsőre, hogy hogyan.
Dolgozik, hogy ilyen szép házban lakhassunk, és évente kétszer elmehessünk nyaralni. Más többnyire nem jut eszébe. Csak azért veszekszik veled, mondogatja anya, mert jót akar neked, aggódik érted, szeretné, ha jó sorod lenne, és ha nem megy jól az iskola, fél, hogy nem találsz rendes munkát. Ezért kiabál, ha rossz jegyet hozok haza. Azaz egészen megvadul a nagy aggódástól. 44 Nem mindenki tudja kimutatni az érzéseit. Mégsem megy ki a fejemből, hogy valami nincs rendben apa érzései körül. Nem megyek, mondtam, és bezárkóztam a fürdőszobába. A pénz még mindig a kezemben van, izzadságtól maszatos, gyűrött papírgombóc. A konyhából tompa hangok szűrődnek be. Ha odafigyelnék, és a fülemet az ajtóra tapasztanám, pontosan hallanám, amit mondanak, de így is el tudom képzelni. Fölösleges kimásznom a kádból. Apa azt mondja, hogy olyan makacs vagyok, nem is tudja, mihez kezdjen velem. Mintha meg se hallana, az egyik fülén be, a másikon ki. Kamaszodik, mondja Paul. Megcélzóm a vécét a papírgombóccal, csak a peremét találom el, aztán valami zajt hallok kintről. Mégis feltápászkodom. A fürdőszoba ablaka sajnos tejüvegből van, csak foltokat látok, semmi többet, akárhogy meresztgetem a szememet. De szerencsére bukóra van állítva, és ha kilesek a
résen, látom az utcát, a kert kapuját, a fal egy darabkáját, a háztól az utcára vezető ösvényt. És az utcán ott a fiú. Elviharzik a házunk előtt. Olyan gyorsan teker, hogy először fel sem ismerem, azt hiszem, tévedtem, de aztán visszajön kicsit lassabban. Zakó. Ijedtemben majdnem beleesek a kádba. Mi a fenét akar ez itt? Tesz pár kört az ajtónk előtt, olyan lassan, hogy meg kell támasztania magát a lábával. Csak nem fog becsöngetni! Istenem, add, hogy ne csöngessen be! Arrébb kúszom az ablaktól. Talán kínos lenne, ha észrevenné, hogy figyelem. Aztán megint kikukucskálok. Elég jól néz ki, ezt sajnos el kell ismernem, és egyáltalán nem akarok arra gondolni, mit mondana erre Lizzy. Azt mondaná, úgy néz ki, mint egy őrült, aki meg van zakkan-va, és még hozzátenné, verjem ki a fejemből, akármi is van benne, egyszerűen eszembe se jusson. Az eskü az eskü. A vértestvérség vértestvérség. És ebben igaza is lenne. Kurta copfba fogta a haját, eláll a nyakán, mint egy vastag lószőr ecset. Világos farmert hord, amely a térdén és fenekén szakadtra van vágva, meg egy fekete pólót. Pedig nincs túl meleg. A fiúk, úgy látszik, nem túl fázósak. A farzsebén kirajzolódik a cigarettásdoboz. Tényleg csak reménykedhetek, hogy anya nem veszi
észre. Biztosan antiszociálisnak tartaná. Már csak a szakadt farmer miatt is. Szerinte nem járhat ilyesmiben az ember. A ruha teszi az embert, mondja sokszor. Általában csak Lizzynek papol, mert Lizzy is lyukas nadrágban jár, és csíkos harisnyát vesz alá, vagy semmit, és az még rosszabb. Lyukak, ami alatt csak a bőr van. Én persze tudom, mit hord alatta, zsinórtangát, múlt héten fel is próbálhattam, mielőtt elutazott síelni. Szörnyen kényelmetlen ez a tanga, mondtam. Bébi, gőzöd sincs semmiről, nyögte be Lizzy, és halálra nevettük magunkat, és a fejünkre húztuk a tangát. Zakó a kertajtónknak támasztja a biciklijét. Egy erőtel46 jes mozdulattal kinyitja az ajtót, és határozott léptekkel elindul a ház felé. A fürdőszoba ablaka előtt megáll, és felnéz rám. Látom, hogy ott lógsz az ablakban, mondja. Rémülten visszahuppanok a kádba. Ilyet nem csinál az ember, ha nem akarja a nyakát szegni. A kádak ugyanis rettentő veszélyesek tudnak lenni, főleg, ha nem figyel az ember, és elcsúszik. Azt mondtam, pontosan látom, hogy ott lógsz az ablakban, ismétli meg, és meghajítja egy kővel az ablakkeretet, valószínűleg csak megszokásból. Ez a baj a rossz szokásokkal, kényszeresen ismételgetjük őket. Anne például rágja a körmét, de a körömágyig, akkor is, ha fáj, időnként szörnyen néznek ki az ujjai, és mégis. Anya régebben még megpróbálta leszoktatni róla, keserű
körömlakkal kente a körmét, de semmit sem ért el vele, lakkal együtt is megette a körmeit. Zakóval és a kődobálással is kábé ez lehet a helyzet. Mi a fenét akarsz, sziszegek ki a résen, tűnj már el innen! Kis csend, majd halkan felnevet. Felvesz egy kavicsot, és egyik kezéből a másikba dobálja. Tényleg nem teljesen normális! Ma nem mész a nagyapádhoz?, kérdezi. Vártalak. Jaj, ha Lizzy ezt hallaná, talán dühös lenne. Várt rám, hogy oda ne rohanjak! Leskelődtél utánam, ezt akartad mondani, ehhez aztán értetek! Ezt már megtapasztalhattuk tavaly nyáron is elégszer. Most meg már a saját otthonomban sincs nyugtom tőlük. Na, majd ha Lizzy hazajött, alaposan tisztázzuk a viszonyokat. Hova bújtak a cimboráid, kérdezem dühösen, ott lapulnak a fal mögött, vagy tévednék? Körbekémlel. Egyet se látok, és csak vigyorog tovább. Egyik lábamról a másikra állok. Épp a csap alatti tócsába léptem, ráadásul zokniban. Apa mindig felhúzza magát a csöpögő csap miatt. Energiapazarlás. Ezért be kell dugnunk a dugót a kádban, nehogy elfolyassuk a csöpögő vizet. Néha a fél kád megtelik jéghideg vízzel. Talán egyszerűbb volna kihívni a vízszerelőt, mondja anya, amire apa mindig azt feleli, hogy majd ha anya újra dolgozik, akkor kifizetheti a szerelőt a saját pénzéből, de
addig ott marad a dugó a kádban. A lábam mindenesetre már csuromvíz. Figyu, kijössz holnap a villához?, kérdezi a srác. Átdobja a feje fölött a kavicsot, és elkapja a háta mögött. Persze az egész mutatvány nekem szól. De nem dőlök be az efféle játszadozásnak, nem nagy kunszt elkapni egy hülye kavicsot. Kitalálhatna valami meggyőzőbbet. Nem felelek, csak hangosan fújtatok. Aki akarja, ebből megérti, mi a véleményem a javaslatáról. Hogy baromság. Gondold csak meg, mondja, és megfordul, látványos közönnyel visszasétál az utcára, megáll a kertkapuban, és eldobja a kavicsot. Nem látom, mit talált el, csak a halk koppanást hallom, biztosan a számtalan madáretető egyikét, amiket anya aggat a fákra a kertben. Ugyanis órákig képes elnézni a madarakat. Ha éppen nincs migrénje. 48 Aztán Zakó felpattan a biciklijére, nagyon férfiasan, még egyszer megszemlélhetem a fenekét. Tesz egy kört, és elteker. Vissza se néz. A délután hátralevő részét a kádban töltöm. Leveszem a zoknimat, és kiteszem a kád szélére száradni. Elnézem, ahogy csöpög a csap, és növekszik alatta a tócsa, nézem, ahogy lassan besötétedik, ezt még a tej üvegen át is látni. Az apám időnként dörömböl egy kicsit az ajtón, néha Anne is, mert meg szeretné nézni magát a
tükörben, ugyanis folyton a tükörben nézegeti magát, hogy még mindig fekete-e a szemhéja, vagy elkenődött-e a szempillafestéke. Lizzyvel eldöntöttük, hogy sosem fogjuk festeni magunkat. Anne miatt. Ha idegesíteni akarjuk, gyöngybagolynak csúfoljuk, mert úgy néz ki, mint a bagoly képe a biológiakönyvben. Tollászkodó gyöngybagoly, áll a kép alatt. Lizzy oldalba bökött, állhatna alatta az is, hogy Tollászkodó Anne, azzal áthúzta a szöveget, és ceruzával mellé írta: Tollászkodó Anne. Húúú, húúúl, huhogunk, ha elmegy mellettünk. Anne persze dühöng, és undok békáknak nevez minket. Nem bánom, ha undok kis béka vagyok, mondja ilyenkor Lizzy. Inkább undok vagyok, mint buta. Ostoba tyúk!, sikítja Anne az ajtóban állva, de én süketnek tettetem magam. Még akkor is a kádban ülök, amikor Paul elindul. Elmegy a fürdőszoba ablaka alatt, hátán a laptoptáskája, meg sem áll. Jövő héten látjuk egymást, mondhatná, vagy hogy ne hagyd magad. Valamit, csak hogy tudjam, gondol rám. Becsapódik a kocsi ajtaja. Sírok egy kicsit, mert tudom, hogy soha többé nem fogom a kerítésen ülve várni Pault, és hallgatom, ahogy elhal a motor zúgása a távolban. 50 t Hétfő Nagyi tavaly májusban halt meg.
Kgészen vékony lett, és kihullott a haja, nem ilyennek ismertem. Mintha addig fogyott volna, amíg semmi nem maradt belőle. Malvina, mondogatta, egyre kisebb és kisebb leszek, nemsokára beleférek egy cipősdobozba, mit szólsz? Nem szóltam semmit, mert a nagyi mindig is nagyon kicsi volt, épp csak másfél méter, ráadásul tudtam, hogy igaza van. A nagyinak mindig igaza volt. Mindenben. Okos, finom asszony volt, soha nem ordított, és ha nagyapa ordított, hát ő csak mosolygott. Mindig az az erősebb, aki nem tombol, csak mosolyog, mondogatta. A temetése napján mosolygott a nap. Alltunk a sír körül, mindannyian bőgtünk, főleg nagyapa és Anne meg az öregasszonyok a gyülekezetből, de azok úgyis folyton bőgnek. Az anyám nem sírt, otthon maradt, mert előjött a migrénje. Nem bírja a temetéseket, a tömeget és a tömjént, meg a végén a részvétnyilvánításokat. Ha mindenki megszorítja a kezét, és elrebegi, hogy őszinte részvétem, kiszalad a világból. A saját szüleinek a temetésére sem ment el, apának egyedül kellett elmennie Paullal és Annéval. Én még túl kicsi voltam ahhoz, hogy elvigyenek. Életemben most voltam először temetésen. Mellettem ott állt Lizzy. Túl meleg fekete cuccokba bújtunk, tűzött a nap. Nézd, a nap mosolyog, mondta Lizzy, mert örül a Jóisten, hogy a nagyid végre a mennybe jutott.
Csak mi ketten nem bőgtünk. A koporsóra dobtuk a virágainkat. Nem tudtam elhinni, hogy a nagyinak ezentúl ott lenn kell feküdnie. Olyan nagy volt a koporsó, sokkal nagyobb, mint amilyennek képzeltem. Sokkal nagyobb, mint egy cipősdoboz. Biztosan egészen elvész benne, gondoltam. A temetés után úgy, ahogy voltunk, elbicikliztünk a villába. Az emeleti ablakokban mászkáltunk, és azt reméltem, arra járnak a srácok, igazán dühös, üvöltözős, ablakon kidobálós kedvemben voltam. Olyan üresnek tűnt a villa, mintha elköltözött volna belőle a lélek. Pontosan, gondoltam, mintha eliszkolt volna innen egy lélek. Hosszan vártuk a fiúkat, kacarásztunk, idióta kis játékokat találtunk ki, és izzadtunk, mert meleg volt, és nem mertük levenni a fekete ruháinkat. Lizzy szerint nem szabad a temetés napján átöltözni, talán nevetgélni sem szabad, feleltem. Hülyeség, hogy jut ilyesmi az eszedbe? Később felkapaszkodtunk a padlásra, és akkor nem bírtam tovább az ürességet. Annyira nyomorultul éreztem magam, mint még soha. Elbőgtem magam, belefúrtam a fejem az egérpárnába, Lizzy simogatta a hátamat. Örökre itt marad veled, mondta, és simogatott és simogatott, és engem elöntött a harag, mert nem akartam hinni neki. Egyáltalán nincs velem, kiáltottam, ne hazudj nekem! Nem válaszolt. Csak abbahagyta a simogatást, és vissza52
húzta a kezét. Komolyan rám nézett. Lizzy még sosem hazudott nekem, tudtam jól. Ugyan hol van?, üvöltöttem, és vadul rohangáltam a padláson fel-alá, közben bőgtem, mert úgy éreztem, szétszakítja a mellkasomat a fájdalom. Lizzy nem rohangált. Csendesen ült a matracon, és amikor egy pillanatra megálltam, mert szúrt az oldalam a futástól, és csuldottam a bőgéstől, észrevettem, hogy a nap besüt a cserepek között, arany pászmáiban táncol és kavarog a por, a levegő ragyog, és glóriát rajzol a fejünk köré. Megígéred?, kérdeztem. Lizzy bólintott, és megígérte, hogy a nagymamám nem tűnt el csak úgy, mindig velem lesz, és vigyáz rám, mint egy védőangyal. Az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó, suttogtam, mert az ígéretekről sokat tudok. Világos, mondta Lizzy. Később láttuk, hogy a telepi srácok lejönnek az úton a villához, de már nem volt kedvünk csatázni velük, kimásztunk egy hátsó ablakon, és titokban meglógtunk. Egy darabig még messziről figyeltük, ahogy a villában bóklásztak, de hamar leléptek, úgy látszik, egyedül nem tudtak mihez kezdeni. Unják magukat, mondta Lizzy. Még vissza fogják sírni, hogy itt unatkoztak. Megyünk nagyapához. Csak apa és én. Útközben jeges hallgatás telepszik ránk. Néha fontolgatom, hogy csinálnom kéne valamit. Ma reggel apa bejött a szobámba; nyomatékosan becsukta maga
mögött az ajtót, és leült az íróasztalom elé. Furán nézett ki, mert soha nem szokott ide ülni, szinte sosem jön be hozzám. Egy darabig az ágyam fölé ragasztott posztereket mustrálta, énekesek, akiket szeretek, fényképek, amiken együtt vagyunk Lizzyvel, ezeket különösen hosszan nézte, mintha eddig fel sem tűnt volna neki, hogy van egy barátnőm. Szóval ez az a híres Lizzy, mondta, és nagyon nem tetszett, hogy híres Lizzyt mondott, nevezhette volna egyszerűen csak Lizzynek, vagy Lizzynek, a legjobb barátnődnek. Bólintottam, és elnéztem a feje mellett a falra, ott is lógott egy fénykép Lizzyről és rólam. Azt szeretem a legjobban. Tavaly nyáron készítette Lizzy anyja. Átöleljük egymást a képen, belenevetünk a fényképezőgép lencséjébe. Lizzy szeme kék. Hatalmas ibolya, úgy néz ki, mint egy kalóz vakmerő lánya. Most beszéltem telefonon nagyapával, mondta apa, nagyon bánkódik miattad. Egyáltalán nem érti, miért nem akarod többé meglátogatni. Ettől a mondattól hirtelen zúgni kezdett a fejem, nem tudtam, mit feleljek, ezért csak az ajkamat harapdáltam, és meg se mukkantam. Vártam, hogy apa elmenjen, és békén hagyjon. Az a baj, hogy túlságosan eluralkodnak rajtad az érzéseid, teljesen ész nélkül cselekszel, mint egy őrült. Ekkor már annyira szédültem, hogy pörögni kezdett a szemem előtt Lizzy arca a fényképen, egyre közelebb jött, lehunytam a szemem. Minden fekete, ez jó, gondoltam.
Apa pedig csak mondta a magáét, nem érdekelte, hogy 54 lehunyom a szemem, neki csak az számított, hogy szépen kioktasson, mi a helyzet az érzelmekkel, hogy nem szabad rájuk hagyatkoznunk, csak az eszünkben bízhatunk, és ha csak egy szikrányi értelem is van bennem, beláthatom, hogy a család mindig a legjobbat akarja. És nagyapa a család része. Végül elismételte: Egyik füleden be, másikon ki, nálad sajnos mindig ez volt a módi... És aztán anya is bejött a szobámba, fogta a fejét, és hunyorgott, mintha szörnyen de szörnyen világos volna a szobámban, és éppen a szemébe tűzne a nap. Te csak ne szólj bele, vetette oda neki apa, még csak ez hiányozna, a megjegyzéseid!, és anya erre szó nélkül kiment. Nagyapa megint a zárban hagyta kívülről a kulcsot. Ne csináld, mondja neki apa, már csak a Bitschek miatt se! Nagyapa a kanapén fekszik, és betegnek látszik, az álláig felhúzta a barna kockás pokrócot. Drága Malvinám!, szólal meg. Egyetlen másodpercig sem bírom ki ebben a lakásban. Elmormolok egy elnézést, és magamra csapom a fürdőszoba ajtaját. Felrántom az ablakot, mélyeket lélegzem. Áramlik befelé a langyos tavaszi levegő. Mélyen kihajolok, innen az egész hátsó udvart belátni. A gesztenyefák felöltötték pompás virágruhájukat,
mintha nehéz, fehér gyertyákat hordoznának. Az égen hasas felhők húznak, mint óriás vattapamacsok. Közvetlenül alattam apró játszótér. A hin-tát és a libikókát leszerelték. Régen sokszor jöttünk le ide a nagyival, szinte mindig. Volt egy mászóka, ami úgy nézett ki, mint egy sárkány. Át lehetett kapaszkodni a testén keresztül a szájáig, onnan pedig egy jó hosszú csúszdán lecsúszni. Amikor fenn másztam, nagyi mindig úgy tett, mintha rettenetesen aggódna értem, én meg úgy, mintha mindjárt lepottyannék. Malvina, nem bírom, ne ijesztgess!, és a szívéhez kapott. Persze sosem estem le. Lecsúsztam a csúszdán, egyenesen a karjába. Már rég nincs meg a sárkányos csúszda. Pár éve valaki kirántotta a földből, és felborította. Vandálok, jegyezte meg nagyapa. A szomszéd háztömbben lakó nagyfiúkra értette. Bitschek néni jön keresztül az udvaron, üvegeket dob a kukába, nem néz fel, a kicsi a csípőjén ül és sír. Nem olyan hangosan, ahogy szokott, az üvegek sokkal hangosabban csörömpölnek, valószínűleg még háromháznyira is hallani. Annyira hangosan, hogy nem hallom, ahogy apa becsukja az ajtót. Csak akkor veszem észre, hogy elment, amikor lemegy a lépcsőn. Kurta biccentéssel köszön Bitschek néninek, aztán eltűnik, háta mögött hagyja a piros-fehér sorompót, ami elválasztja a házat az utcától. Sokáig nézem a sorompót.
Pontosabban annyira sokáig, hogy nagyapa bekopog a fürdőszobába. Malvina, kérdezi nagyon gyengéden, mit csinálsz olyan sokáig odabenn? 56 Nagyapa még mindig az ajtó előtt áll, amikor kilépek. Megfogja a kezem, és a nappaliba húz. Nekünk kettőnknek most fontos megbeszélnivalónk van. Nagyon fontos. Leülünk egymás mellé a díványra, olyan közel, hogy összeér a könyökünk és a térdünk. Elküldtem az apádat, mondja. Közben átkarolja a vállamat. Érzem, hogy remeg a karja, hogy miért, nem tudom, remeg, és annyira súlyos, hogy egyre erősebben présel a kanapéba. Ugye tudod, miért küldtem el?, kérdezi ugyanazon a lágy és halk hangon, ahogy egy kismacskához vagy egy cinkéhez beszélünk, ha a markunkban tartjuk. Elfordítom a fejem. De nagyapa megfogja az állam, és maga felé fordít, nem tudom elkerülni a tekintetét. Az egyik szeme üvegből van, ez is háborús sebesülés, eltalálta egy repesz. Ömlött belőlem a vér, mint egy disznóból, mint egy megszúrt süldőből, szokta mesélni. Az igazi szeme vizes, szürke. Az üvegszem tisztább. Belenézek. Nem volt szép, hogy mindenfélét összevissza meséltél rólunk apának és Paulnak. De apa úgysem hitt neked. És tudod, miért? Szünetet tart, én azon gondolkodom, milyen érzés lehet egy üvegszem, vajon ilyenkor is nedves a
szemgödör? Tud egy üvegszem sírni? Milyen fura, hogy én belenézek, de az nem lát engem. Mert mindig nekem fog hinni. Mert én vagyok az apja. Akármit is mesélsz neki, nem fog hinni neked. Négy üvegszem táncol a szemem előtt. Az egyik nagyapa homlokán, elmosódva, mintha távolodna. Paul és az apád nagyon ostobák, folytatja, nem értenének meg, azt hinnék, nem stimmel veled valami, de én megértelek, én tudom, mi zajlik benned. Megcsapja az arcomat a lehelete, dohos, pállott szag. Össze vagy zavarodva, kicsikém, és megsimogatja a fejemet gyengéden, finoman, és tényleg, minden összezavarodott bennem, átkozott zűrzavar, felforgatott, magára hagyott szoba a bensőm. Szétdobált ruhák, könyvek, cédulák és régi iskolai füzetek, én meg csak állok, és rendet kéne tennem, de újra és újra felborul minden. Látod, Malvinkám, igazam van, nem tudod, milyen csodálatos dolog a szeretet, ezért undorító dolgokat gondolsz a nagyapádról, el sem tudom hinni, micsoda csúnyaságokat, pedig én annyira szeretlek... Lenyom a kanapéra, az üvegszemek szürke, gomolygó köddé folynak össze, kiöntenek, el akarnak nyelni, mint egy tengeri szörny, mint egy óriási polip. És ez a polip rám tapad a szívókorongjával. Kiszippantja a számból a levegőt, és belém lövelli a saját bűzét, szürke nyelv, a számat nyalogatja. Hiszen jólesik ez neked, Malvina, jól kell hogy essen, mondja, és tovább csókol remegve.
Különös dolog történik. Érzem, ahogy kivonulok a testemből. Lassan, először a lábamat hagyom magára, aztán a gyomromat, és így tovább, felfelé. Eltűnök. Meghúzódom a fejemben. Nagyon messziről hallom nagyapa hangját. Hiszen megígérted, ismételgeti. Nem értem, mit akar ezzel. 58 Csak a felhőket látom, ahogy elhúznak a szemem előtt. Mint kint, csak nagyobbak, puhábbak. Most már világos, itt ülök a szemgolyóm mögött. Egészen apróra összementem, behúzódtam ide, itt nem talál meg senki, gondolom megkönnyebbülve. Megígérted a nagymamának, mondja, tudod jól, emlékszel, te és a nagymama, tavaly májusban... Leveszi rólam vén kezét, megráz, mert nem mozdulok, lelök a kanapéról, mintha hirtelen megharagudott volna. Összeszedem magam, és kibotladozom a fürdőszobába. Nem könnyű lépkedni, ha a saját szeme mögött ül az ember. Tisztázódott minden?, kérdezi apa, amikor értem jön. Nagyapa megfogja a nyakamat. Értem, mit jelent a mozdulat. Annyit tesz: tartsd a szád! Persze, mondja, Malvina okos kislány. És elenged. A villánál minden csendes. Nagyon csendes. Zakó még nem ért ide. A földre dobom a biciklim a kerítés lyuka előtt, átrohanok a
kerten, keresztül a száraz füvön, a berúgott ajtón. Fel a lépcsőkön, fel a padlásra. Letépem a rózsaszín függönyt a tetőről, nem nehéz, levitorlázik a földre, mint egy kipukkadt léggömb, beborít, mint egy menyasszonyi fátyol. Igazán ronda, mondta Lizzy, amikor felakasztottam. Fejjel lefelé lógott éppen egy gerendáról, a gerenda pontosan illeszkedett a térdhajlatába. Meg is lehet hülyülni, ha túl sok vér megy az agyadba, mondtam, mert Lizzy arca már pipacspiros volt a fejjel lefelé lógástól, erre ő felmondta az egyszeregyet, és közben hintáztatta magát, ezzel bizonyítva, hogy nem hülyült meg. Fel-alá ugrálok a matracomon, míg ki nem szakad a huzat, és kibuggyan a szivacs. Ekkor megérkezik Zakó. Csendesen áll a feljáróban, és nézi, ahogy tombolok, ahogy szétverem a saját padlásomat. Mit bámulsz?!, ordítok rá. Hozzávágom az első dolgot, ami a kezembe akad, az egyik egérszagú párna az, a mellkasát találom el. Ne nézz így!, üvöltöm tovább, és hallom, ahogy elcsuklik a hangom. Egész más a hangom, mint ahogy megszoktam. Olyan, mint amikor vadul zümmögnek a lódarazsak. Nem vagyok túl félelmetes, tudom jól. A hangom mindig halk és érdes, mintha homokot nyeltem volna. Látom, hogy Zakó nem vesz komolyan. Sose vesz senki komolyan, mert nem tudok
rendesen üvölteni. Bezzeg Lizzy: az egész utca zeng tőle, ha olyan kedve van, és gyakran van olyan kedve, ha megdühödik. Én nem. Lizzy szerint biztosan a hangszálaimmal van valami baj, de én tudom, hogy egyszerűen csak nem merek. Nyugodtan el is tűnhetsz rögtön!, üvöltözök tovább mégis, és hozzávágok még pár dolgot. Még egy párnát és még egyet, aztán gyertyákat, piros 60 viaszgöböket, széttörnek a padlón, minden csupa piros szilánk. Hát mégis eljöttél, ennyit mond csak. Egy pillanatra megmerevedem, érzem, ahogy az arcomba szökik a vér. A látszat csal, nem miattad jöttem, felelem, nehogy már azt hidd, egyáltalán nem miattad. Zakó bólint. Azt hittem, nem jössz, mondja. Tesz felém egy lépést, csikorog a viasz a léptei alatt. A tető résein vad széllökések törnek be. Április van, az égen felhőfoszlányok száguldoznak, pillanatokra kivillan a nap, gyorsan futnak Zakó arcán az árnyak. Hagyj békén, kiáltom megint, egyszerűen csak hagyj békén! A függöny a lábam köré tekeredett, le akarom rúgni, mint a bolond rugdosok magam körül, mindegy, mit gondol rólam, a lényeg, hogy hagyjon már békén, és tűnjön el, a lényeg, hogy ne érjen hozzám. Mi bajod van?
Egy pillanatra, a másodperc törtrészére felvillan a szemem előtt egy kép vakító élességgel, szinte már fáj, a nagymamámat látom, fehér, hullámos haját. Mint selyempapír, simul a fejére, az izzadságtól kicsit összekunkorodik, arca megtört és sápadt, ajka ráncos. Világosan látom, fogja a kezem, megszorítja, amilyen erősen csak tudja, azaz nem túl erősen, mintha egy kisegérrel próbálna kezet fogni az ember. Erre gondoltam akkor, mintha egy egér mancsát szorítanám. Semmi bajom, visítom, nem bírod megérteni? Tesz még egy bizonytalan lépést, a zsebébe markol, mintha kavicsokat keresgélne. Mivel nem talál, még mélyebbre nyúl, és ökölbe szorítja a kezét. Miért törsz össze mindent?, kérdezi. A matrac megadja magát, mintha egy felhőben járnék. Porló habszivacs és szétmállott anyag felhőjében. Ezt a galambtanyát is hamarosan eldózerolják, utánozom, pont eltalálom a hanghordozását, kicsit unott, közönyös, szinte még a cigijét is érzem a szájam sarkában. És most tűnés! Körülnézek, hogy meg tudnám-e dobni valamivel. Van még itt pár zsindely és deszka, rozsdás szögek állnak ki belőlük. Ilyesmit még Lizzy sem vágna hozzá. Nem merné, tudom, mert a mamája megmondta nekünk, hogy ha túl messze megyünk, akkor komolyan megharagszik. A túl messze alatt azt értette, hogy nem szabad komolyan fájdalmat okoznunk senkinek, akkor sem, ha dühösek
vagyunk. Azt mondta, hogy mindenen levezethetjük a dühünket, csak embereken, állatokon és növényeken nem, és ehhez lehetőség szerint tartottuk is magunkat mindig. Lizzy soha nem vágna senkihez egy tetőcserepet. Soha az életben. A fiú óvatosan eltapogatózik a lépcsőig, mintha mindent üvegcserepek borítanának, mintha a vörös szilánkok nem is viaszból volnának. Bár nincs a kezemben cserép, sem deszka rozsdás szöggel. Eltűnik a feljáróban, ki sem veszi a kezét a zsebéből. Nyilván senki nem mondta még neki, hogy a lépcsőn nem szabad zsebre tett kézzel lemenni, micsoda egy zakkant alak. Hogy hívnak?, kiált fel az udvarról, onnan, ahol ta62 valy berúgta az ajtót, amikor már azt hiszem, elment. Végleg. Malvina, suttogom halkan, ezt biztosan nem hallhatta meg. Malvinának hívnak, suttogom. A hangomban ezernyi lódarázs hangja dong. Kedd Kezdetben a fiúk nem mertek eljönni a villáig. Megálltak a domb tetején, nem sokkal a telep után, és távcsővel kémleltek minket. Mi meg lebuktunk Lizzyvel az ablak alá. Miért nem jönnek ide, ha akarnak valamit?, mondogattam. Talán azt hiszik, sokan vagyunk, suttogta Lizzy, és kikandikált az ablakdeszka fölött, épp csak annyira, hogy a srácok ne vehessék észre.
A telep mögött nagy homokos tér húzódik. Ott köröztek állandóan a bringáikkal, a nyakukban lógott a, távcső. Messziről is meg tudtuk különböztetni őket, Zakó például főképp hátsó keréken egyensúlyozott. Hülye magamutogató!, mondta Lizzy. Hubba Bubbát is könnyű volt felismerni, mert túl kicsi sárga kempingbicajjal nyomult, még mi is szégyelltünk volna ilyenen tekerni. Egy centit se mennék egy ilyen bringával, mondta Lizzy. Szerintem az enyém se sokkal jobb, vallottam be, de Lizzy megrázta a fejét. Legalább nem sárga. Félóra múlva a fiúk visszamentek a telepre, mi pedig haditanácsot tartottunk. Sötét sejtelem fojtogatott: a fiúk nem fognak megmaradni a telepen, ahova tartoznak, mert tökéletesen megbízhatatlanok, mindig azt teszik, ami a legtöbb bajjal jár, ezért Lizzy úgy döntött, fel kell fegyverkeznünk. 64 Fogadjunk, hogy holnap már lecsapnak ránk. Erre aztán egyáltalán nem akartam fogadni. Jobban örültem volna, ha egyszerűen békén hagynak. Lizzy sem akart fogadni, ő csak a tettek mezejére akart lépni. Kiosontunk a villából, hogy csapdákat állítsunk. El sem szabad jutniuk a villáig, mondta, és fogaival felfelé lerakott egy gereblyét a házhoz vezető úton, ott, ahol a legsűrűbben és legmagasabbra nőtt a fű. Na, mit szólsz, észre se lehet venni!
És aztán elképzeltük, hogyan fognak holnap megtámadni a fiúk. Libasorban jönnek a villa felé, legelöl az a nagyképű Zakó. Masíroznak szép sorban, és Zakó belelép a gereblyébe. Aúú!, kiáltottam, és lehanyatlottam a fűbe, a gereblye mellé. Ezek után nem fognak visszajönni, az egyszer biztos, mondta Lizzy. Másnap igyekeztünk a lehető legkorábban kiérni a villába, nehogy elmulasszuk a látványt, ahogy a srácok belelépnek a csapdába. Elrejtettük a földeken a biciklinket, hogy elaltassuk a gyanújukat. Átbújtunk egymás mögött a kerítés lyukán, először én, aztán Lizzy, és elindultunk fel az úton, gyorsan, hogy észre ne vegyenek. Hihü, hallottam Lizzyt a hátam mögül, aztán csend lett, mert belelépett a gereblyébe. Gyors, surrogó hang és egy tompa puffanás. Mire megfordultam, már a fűben feküdt, a szemére szorította a kezét. A picsába!, nyögte nagyon tompán, és ez még rosszabb volt, mintha üvöltött volna. Azt ugyanis már megszoktam. Ha viszont nem ordít mérgében vagy fájdalmában, akkor biztosan rettenetes a helyzet. Letérdeltem mellé a fűbe, a gereblye mellé. Istenem, Lizzy, mondtam, minden rendben? O meg ringatta magát, és az arcára szorította a kezét. Jaj, jaj, jaj!, mondogatta, és nagyon örültem, hogy nem bugyog vér az ujjai közül, már attól féltem,
hogy a keze alatt az arca tiszta de tiszta vér. Hát ez a gereblye talán mégsem volt olyan jó ötlet, mondtam óvatosan, és vártam, hogy abbahagyja a jajongást. Csak ne meséld el senkinek, felelte végül, még mielőtt elvette volna a kezét az arca elől, főleg anyunak ne, megölne, tudod, aki másnak vermet ás, satöbbi... Amikor elvette végre kezét, meg kellett erősítenem, hogy tényleg megvan még a szeme. Őszintén szólva nem tudhattam biztosan, mert a szemhéja annyira fel volt dagadva, hogy nem látszott tőle a szeme. Hááát, azt hiszem... Erre Lizzy elkezdett bőgni, mert lehet, hogy félszeműként kell tovább élnie, és az szerintem is elég rémes. Félszeműnek lenni egyáltalán nem vicces. Elvonszolta magát a villáig, be a fürdőszobába, a törött háromrészes tükrös szekrényhez. Abban megfigyelhettük, ahogy lassanként elkékül a szeme. Egészen sötétkékre, a szélein pedig lilára. Hordhatsz ezentúl ferde kötést, feketét, mint a kalózok, próbáltam lelket önteni belé, de erre kezdett el csak igazán bőgni. Persze hogy pont aznap jöttek el a fiúk a villáig. Hal66 lottuk, ahogy befarolnak a bringáikkal a kerítés mellett. Gyorsan, kiáltott Lizzy, és egy határozott mozdulattal letörölte a könnyeit, ide azzal a gereblyével! ***
Bitschek néni lakásának fahéj- és cigarettaszaga van. Évekkel ezelőtt már jártam itt egyszer, a konyhában vártam meg, amíg a nagyi visszaért a bevásárlásból. Nagyi is jóban volt Bitschek nénivel, de azt mondta, nagyapának erről nem szabad tudnia, mert dühös lesz. Ezért aztán nem mondtuk el, hogy a konyájában vártam, amikor a nagyi késett egy kicsit. Ahogy rohanok fel a lépcsőn nagyapa lakása felé, Bitschek néni nyitott ajtaján árad ki a fahéj és a cigaretta szaga. Hallom, hogy pakolászik odabenn, közben lengyelül beszél a kisbabához, de aztán hirtelen megszólal: Nyugodtan gyere csak be. Halálra rémülök, hiszen nem láthat, de aztán lerakom a kosarat a küszöbre, és bizonytalan léptekkel beljebb megyek. A nappaliban szól a tévé, a legidősebb fia hason fekve japán mangákat néz, a többiek, kivéve persze a kisbabát, lenn vannak a játszótéren. Éppen kávét főzök, mondja Bitschek néni, kérsz? Bólintok, és bemegyek vele a konyhába. Átlépkedek az egész padlót beterítő, szétszórt legókockákon, és leülök a konyhaasztalhoz. Felettem egy óriási aranykeretes kép függ a falon, rajta két angyal. Védőangyalok, felel Bitschek néni a pillantásomra, és két kis csészébe vizet tölt; a kisbaba közben leül a legóval játszani. Nem szeretsz a nagyapádhoz járni?, kérdi, és szé-lesen rám mosolyog, megvillannak az aranyfogai. Nem számít, csillagom, hozzám bármikor bejöhetsz. Visszamosolygok,
és belekortyolok a kávémba; szinte sosem iszom kávét, általában rettenetes az íze, de ez más, nagyon édes, ragacsos, szénfekete, és kávészemcsék úszkálnak benne. Mokka, mondja Bitschek néni, mindig csak egy keveset iszunk belőle, mert felébreszti bennünk a lelket, és ha túlságosan felébredne, akkor egész nap csak táncolnánk, míg vörös és sebes nem lesz a lábunk. Egyszer három nap és három éjszaka táncoltam, és aztán három hétig nem tudtam járni. Furcsán nevet, mintha már kicsit szédelegne. Óvatosan, csak egész aprókat kortyolok, nehogy táncra perdüljek. Az ablakon besütő napfényben táncolnak a porszemek, világosabb a lakás, mint nagyapáé, mert az utcára néz, és nem a sötét hátsó udvarra. Persze sokkal han-gosabb is, behallatszanak az autók, teherautók és az ablak alatt elmenő, beszélgető emberek; ha fülelek, minden szavukat értem, de szerintem Bitschek néninek ez mindegy, mert a kisbaba úgyis többnyire bőg. Most csendben játszik a legóval a padlón, és közben egy darab perecet szopogat, amit az asztal alatt talált. Az anyám megőrülne, ha látná, mert ez nagyon nem higiénikus, de a kisbaba elégedettnek látszik. Egy hatalmas, rozsadavörös macska hever mellette, összehúzott szemhéja közül kivillan a szeme. Bratkóval csínján kell bánni, mondja Bitschek néni. Amikor meg akarom simogatni a macskát, rögtön rám fúj, és kimeresztett karmokkal felém kap. Egy ördög, mondja, belebújt a nagybátyám lelke. Keserű, gonosz ember volt.
Szomorúan ingatja a fejét. 68 Milyen sokszor kértelek, Szűz Mária, ne küldd vissza hozzám Bratko bátyám lelkét! Miért nem egy jó lelket küldtél? De ő - nem felel. Megint megcsóválja a fejét, és belekortyol a kávéba. Lopva kicsit elhúzódom a kandúrtól, de nem veszem le róla a szemem. Pislog, majd összegömbölyödik a legókoc-kák között. Akkor miért nem kergeti el?, kérdem. Bratko rosszkedvűen csap egyet a farkával, nem úgy néz ki, mint aki hagyná csak úgy elűzni magát. Ó, nem szabad, ha elkergeted a macskát, elkergeted a szerencsédet... Aztán meg a rokon csak rokon marad. Bitschek néni nagyot sóhajt, és egy húzásra kiissza a kávéja maradékát. Ha kész vagy, csináld utánam!, azzal ráfordítja a csészét a csészealjra, háromszor megforgatja a bal kezével, és elmormol valamit lengyelül, aztán óvatosan a konyhaasztalra teszi a csészealjat, és leveszi róla a csészét. Látod, most kiolvasom a jövőt a kávézaccból. Sok gyerek, mondja, és a tenyerével megpaskolja a hasát. Én aztán semmit sem látok a zaccban, persze Bitschek néninek nyilván sok gyereke van, a legkisebb például még mindig a perecét majszolja, és érthetetlenül gagyarászik. Kicsit bizalmatlanul megfordítom a csészémet, megismétlem a furcsa szavakat, amiket türelmesen
újra elmond, aztán óvatosan felfedem a kávézaccot, úgy feszít a tányérka közepén, mint egy kicsi, fekete sütemény. Ó, szerelmes vagy! Megint fülig vörösödöm, és lesütöm a szemem, micsoda baromság, még hogy én szerelmes! Piszkálgatja a kávéskanala végével a sötét masszát, barátságos arcát egészen eltorzítják a gondolkodás mély ráncai. Sötét felhők, fel sem nézve erre-arra forgatja a tányért, nézi a vékony erecskét, ahogy a szemcséket cipelve szétfolyik a porcelánon. Nagyon sötét felhők, itt egy fiatal férfi és napsütés, amott... valaki más, sötét felhők közt, nagyon vigyázz, valaki rosszat akar neked! Azzal visszateszi a tányért az asztalra. Jaj, ne ijedj meg, és megpaskolja a kezemet, erős lány vagy te. Aztán a kávéskanalával a háta mögötti ablakra mutat. Nézz ki, de óvatosan! Az ablakhoz osonok, kilesek a függöny résén. Lenn Zakó köröz a hátsó keréken egyensúlyozva, mint tavaly, csikorog a kavics a kerék alatt. Honnan tudta?, suttogom megdöbbenve. Jaj, hát egész délután itt lenn vár, mondja ártatlanul, már rég észrevettem. Egymásra nevetünk, óriási sárga fogain már a fogfehérítő sem segítene. No menj csak, majd felviszem én azt a kosarat a nagyapádnak. Komolyan?, kérdem, és érzem, hogy szétárad a melegség a gyomromból a testembe, fel a
nyakamba, az államba, az egész arcomat elönti. Felugróm és rohanok, ki a lakásból, le a lépcsőn, ki az utcára, megcsillan a napfényben a bicildim, hallom, ahogy Zakó utánam kiabál. 70 Hé, csajszi! Aztán egyetértésben tekerünk egymás mellett. Amikor kiérünk az udvarból, érzem nagyapa pillantását a hátamban, de nem érdekel, erős lány vagyok, legalábbis ebben a pillanatban. Kicsit gyorsabban taposom a pedált, hogy magam mögött hagyjam a szúró érzést; amikor a következő sarkon bekanyarodunk, már csak a napfény és a kék ég kísér. A legközelebbi fagyizó felé tartunk. Apró kis cukrászda, belül ötvenes évekbeli rózsaszín és világoskék csempe borítja, a lépcső korlátja kovácsolt vas, rá lehet ülni, miközben nyalja az ember a fagyit. Zakó egy spagetti jégkrémet vesz, két kanállal, megosztozunk. Az olasz árus hülye tréfákat süt el, grandé amore, és hasonlók, közben Zakóra kacsingat, hüvelykujját az égnek böki. Nem szabadulok a gyanútól, hogy Zakó nem először jár itt. Aztán leülünk a lépcsőre, körülöttünk már várják a galambok, hogy dobjunk egy falatot az ostyából. Ne gondolj semmi rosszra, mondja Zakó, ez a hülye olasz mindig baromságokat beszél, mert egész nap csak ül a fagyizóban, és unatkozik. Amúgy sem gondoltam, hátrakönyöklök, élvezem a vaníliafagyi és az eperszósz ízét. A tejszín a legjobb, mondja Zakó, fagyott kis csomók.
Megkóstoljuk mindketten a tejszínt, és megállapítjuk, hogy a hülye olasz a világ legjobb spagetti jégkrémjét árulja, még ha nem is teljesen komplett. A lépcső a fenekem alatt még egész hideg, anya azt mondaná, felfázom; áprilisban még nem szabad a földre ülni, és mezítláb sem szabad szaladgálni, az r betűs hónapokban nem. De szerencsére nem lát, valószínűleg éppen az elsötétített nappaliban fekszik, és klasszikus zenét hall-gat egész halkan, míg az apám a kertben nyírja a füvet. Amikor később bejön a házba, panaszkodik, hogy mindent egyedül kell csinálnia, és anya az oka, hogy szétesik a család. Gyakran mondogatja ezt, néha hallom veszekedni őket este. Sokkal előrébb tartanánk, ha végre összekapnád magad, és anya bőg, és azt mondja, hogy szétreped a feje, apa hibája, hogy szétreped a feje. Ilyenkor a fejemre húzom a takarót, hogy ne halljam a hangjukat. Fura vagy, mondja hirtelen Zakó. A kanalával gondosan összekapirgálja az utolsó fagylaltfalatkákat a papírpohár aljáról. Nem néz rám, pörög az agyam, mert tudom, hogy igaza van, és nem tudom, hogyan magyarázhatnám meg neki, hogy egyik nap viaszdarabokkal dobálom a villában, másnap meg a fagyizó előtt üldögélek vele a napsütésben. Ezért csak annyit mondok, te is, mert a támadás a legjobb védekezés. Nem, én nem vagyok az. Bedobja a poharat és a kanalat a szemetesbe, ami legalább három méterre van.
Viszont rettentő felvágós vagy, mondom a szememet forgatva. Gyerekek rohannak fel mellettünk a lépcsőn, meglöknek, Zakó közelebb húzódik, összeér a combunk. Hallom, ahogy tréfálkozik velük az olasz, fejenként egy gombóc citromfagyit kérnek, megcsörren a pénz a pulton. Zúg a fejem, és bizsereg a lábam, lenézek a sötét farmeremre, vékony lábam mellett Zakó lába. Megint szakadt farmerben van, látni a térdét és a szőke szőrszálait. Nem tudom hova tenni a karom, végül összefonom magam előtt, azt se tudom, mit akarok: csússzon megint arrébb, vagy maradjon mellettem. 72 Na ja, mondja, valamivel le kell nyűgözni a csajokat. Vagy úgy, ezért is zaklattatok tavaly. Igaz, tényleg, nekem se jutna jobb az eszembe. Majd elharapom a nyelvem, mert nem mondhattam volna nagyobb hülyeséget, Lizzy persze büszke lenne rám, de ez sovány vigasz. Zakó nem felel, a tornacipőjét igazgatja, láthatóan semmi kedve a tavalyi dolgokról beszélgetni velem. Épp amikor már elviselhetetlenné válik a hallgatás, Anne közeledik felénk a vadiúj mountain bikeján. Az ülése egy vonalban van a kormánnyal, előre kell dőlni rajta. És ami azt illeti, Annénak elég nagy a melle, ráadásul egy spagettipántos topot vett fel, az iPod zsinórja ott libeg a nyaka körül, szőke haját fújja a szél. Jaj, istenem, csak most ne! Pontosan előttünk fékez le.
Szóval itt vagy, mondja, és kíváncsian méreget minket. Csak a dübörgő basszus hallatszik ki a fülhallgatójából. Apa keres, folytatja vidáman, nagyapa irtóra felhúzta magát, hogy a Bitschek vitte fel a kaját helyetted, és apa is irtóra dühös, mert nagyapa az. Nem teszed az ablakba, amit tőlük kapsz. És rákacsint Zakóra feketére kihúzott bagolyszemével, meg tudnám fojtani! Na és, mondom, mert nem jut semmi jobb eszembe, és nem akarom kiszolgáltatni magam Zakónak. Amúgy is fura képet vág már, de fogalmam sincs, szupernek vagy inkább rémesnek látja a nővéremet. A legtöbb fiú szerint Anne menő, mert nagy melle van, és szőke haja, és miniszoknyában jár iskolába, ami épphogy eltakarja a seggét, és az iskolaudvaron rúzsozza magát. Sötétvörösre! Egyszer rajtakaptam pár fiút, hogy Anne osztálytermének az ablakát bámulták, csak mert az a hír járta az iskolában, hogy hasvillantós topot vett fel, sportmelltartóval. Mi ezen olyan érdekes? Na mi a baj, hát szexi egy csaj, felelték a fiúk, amikor kérdőre vontam őket, amiből nyilvánvaló, hogy én nem vagyok szexi csaj. A helyedben a lehető leggyorsabban hazatűznék, mondja Anne. Amikor nem mozdulok, még odaszól: Na, akkor viszlát! Felrakja a seggét a mountain bike ülésére, tesz egy kört, gondolom, hogy Zakó minden oldalról jól megcsodálhassa.
Én meg a helyedben elmennék a francba!, mondom dühösen. Zakó még mindig a tornacipőjét piszkálja, de látom, hogy magában vigyorog. A combját a combomnak szorítja, én is odaszorítom az enyémet, hirtelen tényleg jól érzem magam, minden feszültség elmúlik. Félreseprem a hajamat a homlokomból, a gyerekek lerohannak mellettünk a lépcsőn, az egyiknek leesik a citromfagyija, és bőgni kezd. Ne sírj, ne, ne!, kiáltja az olasz, és kirohan, hogy megvigasztalja: Kapsz másikat, semmi baj. A tesóm megfordul a biciklivel, bedugja a fülébe a fülhallgatót, és elporzik. Édes fiú, kiált vissza a válla fölött, nem tudom, hogy az olaszra vagy Zakóra gondolt. A tesóm, jegyzem meg, noha ez nyilvánvalóan fölösleges. Elég elképesztő alak. 74 Ne már, tényleg? Ha nem mondod, észre sem veszem. A korlátba kapaszkodva felhúzom magam, tétován billegek a sarkamon. Ha van kedved, gyere el holnap a villába, mondom, most haza kell mennem, hogy jól letolhassanak. Szerda Aznap, amikor a fiúk először fékeztek le a villa mellett a fűben, kirohantam, és behoztam a gereblyét. Lizzy megragadta, és a szemembe nézett a fél szemével. Akármi is történik, suttogta, egy szót se szólj, és ne gyere ki! ígérd meg!
Megígértem, és hódolattal bámultam rá. Feláldozza magát értünk és a villáért. Sosem láttam még ilyen hősi tettet, libabőrös lettem a büszkeségtől. Hát ilyen nagyszerű barátom van! Lizzy a vállára vetette a gereblyét, megfordult és kiment. Nagyon bátornak és határozottnak látszott; egy pillanatra megállt az ajtóban, elvakította az éles napsütés ezen a verőfényes nyári délutánon. Sötét sziluett, jobb kezében lazán rezeg a dárda. Aztán becsapódott mögötte az ajtó, én meg fülemet odatapasztva lógtam a kilincsen. A fiúk libasorban végigdübögtek a házig, elöl Zakó, utána Pókerarc, Tócsa és Hubba Búbba. Zörgött a száraz fű a lépteik alatt, egyébként néma csend volt. A forróság minden résbe bekúszott, a nap nemsokára delelőjére ér. Megint elöntött a méreg, eszembe jutott a régi békás tavunk, ahol most ezeknek a büdös lábúaknak a háza áll. Megfelelő fegyvert kezdtem keresgélni, hátha közbe kell avatkoznom, de nem találtam semmit, csak egy összelapult lábast, szóval inkább hallgatóztam tovább az ajtónál. Megállj, kiáltotta Lizzy, egy lépést se! A fiúk megálltak, és rémülten nézték Lizzy arcát. Legalábbis így mesélte később. Úgy öt méterre lehettek még 76 He. Lizzy lekapta a gereblyét a válláról, és letámasztotta m.iga elé. Ma nem zaklatnám, mondta halk, fenyegető hangon. Elcsodálkoztam az ajtó mögött, vajon kire
gondolhatott. A fiúk is csodálkozva tekintettek körbe, hiszen Lizzyn kívül senkit sem láttak az udvaron. Kit is?, kérdezte Zakó, és odaintett a fiúknak, hogy maradjanak nyugton. Azok meg csak álltak, és értetlenül pislogtak. Lassan derengeni kezdett, mire megy ki Lizzy lerve, csak félre ne sikerüljön, mert akkor... erre gondolni sem akarok, de ha bedőlnek neki a fiúk... Elfojtottam a vihogásomat, és borzasztóan sajnáltam, hogy nem látok semmit. Annyira szerettem volna Zakó arcát látni, meg persze a többiekét is. Hát figyu, mondta Lizzy megfontoltan, nézzetek csak rám! Én is jobban tettem volna, ha nem állok ma az útjába. Jelentőségteljes szünetet tartott, aztán a magasba emelte a gereblyét. A nyelén kis jóindulattal vércseppeket fedezhetett fel az ember. Kapd el!, mondta, és átdobta Zakónak. O egy mozdulattal elkapta a levegőben. A vezetőnknek ma veszettül rossz kedve van. Közben a fiúk körbeadták a gereblyét. A helyetekben gyorsan elhúznék innen... Nem fejezte be a mondatot, csak megfordult, és becsusszant az ajtó résén. Felrohantunk a lépcsőn, be a Gonosz Friedrich nappalijába, mert onnan a legjobb a kilátás, bekucorodtunk az ablak mögé, és onnan lestünk ki a törött üvegen. A fiúk még mindig tanácstalanul álldigáltak az udvaron, és azt tárgyalták, hogy mitévők legyenek. A vál-luk fölött az ajtóra pillantgattak. Sajnos egy szavukat sem
értettük. Nem lehetnek ennyire hülyék, suttogtam, és a számra szorítottam a kezem, hogy elfojtsam a röhögésemet. Dehogynem, mondta Lizzy, szerintem is elég szomorú. .. Komolyan, nem gondoltam volna, hogy működik. De odakinn a fiúk megfordultak, figyeltük, ahogy eltűnnek a földeken. Na adj egy ötöst!, mondta Lizzy, és a fenekére huppant, mert elzsibbadt a lába guggolás közben. Lizzyt az anyja később lefényképezte a kalóz szemfedővel, amit a farsangi jelmezei között találtunk. Úgy döntött, pár hétig abban jár. Aztán még akkor is ezzel mászkált, amikor már rég meggyógyult a szeme. *** Bratko már vár, amikor bekanyarodom a hátsó udvarra. A hátán fetreng a napmeleg aszfalton, felém fordítja vörös csíkos hasát. Nem dőlök be neked, mondom, azzal leugrom a bicikliről. Bosszúsan felnyávog, és beszalad előttem a ház kapuján. Lepisili az ajtófélfát. Ha nagyapa látna, feddem meg, és megint arra vágyom, hogy elkapjam és megsimogassam. Látom fent Bitschek néni gömbölyű alakját. Nagyapa ajtaja előtt vacakol valamivel, amikor észrevesz, riadtan összerezzen. 78 Jézus Mária, kislányom, te aztán jól megijesztettél!
Gyorsan a háta mögé dugja a kezét, és maga előtt tolva bekísér a lakásába. Mit tetszett ott csinálni?, kérdezem kíváncsian. Nagyiipa ajtaja mögött valami megmozdul, biztosan nagyapa .1/,, figyel minket. Bitschek néni magához int, az egyik kezét még mindig | háta mögött tartja. Csak só, suttogja. Micsoda, suttogok vissza, csak só?! Bratko a nadrágom szárához dörgölődzik, kicsit félek, hogy beleharap a lábujjamba, ugyanis szandált vettem, idén először. Sót szórok a küszöbre, suttogja Bitschek néni, elűzi a gonosz szellemeket. Aha, suttogom, és az segít? Hevesen bólogat, rózsaszín kendőt kötött a fejére, és hajcsavarók vannak a hajában. A fogyó hold idején kell, akkor nagyon hatásos, suttogja. Szabad kezével felveszi Bratkót, és terebélyes melléhez szorítja a ficánkoló kandúrt. Nagyapa elég dühös rám. Nem szól egy szót sem, amíg berakom a hűtőbe az ennivalót, amit anya küldött. Nem kapkodok, szeretek az apró konyhában lenni. A polcok előtt színes függönyök, amiket még a nagyi varrt. Amikor még... Ábrahám idejében, mondogatta mindig. Úgy értette, hogy még meg sem születtem, amikor ezeket a kék alapon pirossárga rózsás függönyöket varrta. Jól illenek a halványkék konyhabútorhoz.
Néha arra gondolok, úgy telt el ez a sok év, hogy azóta sem születtem meg. Fura egy gondolat, tudom, és nagyon nehéz elmagyarázni. Lizzyvel néha a régi időkről beszélünk, hiszen csak négy éve ismerjük egymást, és egy csomó mindent nem tudunk a másikról. Lizzy rengeteg vicces történetet mesél magáról és az édesanyjáról, arról, hogy micsoda kalandokat éltek át, hogy a hitoktató megpofozta, amikor felmászott a szenteltvíztartóra, és hasonlók. Aztán Lizzy megkér, hogy én is meséljek valamit, valami régi történetet, valami vidámat. És az a fura, hogy egyszerűen nem jut eszembe semmi. Vagy majdnem semmi. Mintha kinyitnánk egy fényképalbumot, ami száz meg száz üres hellyel van teli. Egy kevés megmaradt: szakadozott, félbetépett képek, de semmi igazán kerek, legalábbis semmi vidám. Ez megrémít, félelemmel tölti el minden porcikámat. A homlokom mögött gyenge bizsergést érzek, lassan erősödik, aztán terjedni kezd, amíg az egész testemet el nem önti. Meg kell bele bolondulni. Csak annyit mondok, hogy semmi vidám nem történt velem, és felugróm, hogy elmúljon a bizsergés; a legjobb ellenszere, ha addig futok tiszta erőből, amíg már csak kapkodom a levegőt. De Lizzy ágyán hasalva ez persze lehetetlen. Berakom a tejet és a vajat nagyapa hűtőjébe, és átmegyek a nappaliba. Nagyapa az ablak előtt ül egy fotelben, némán figyel, én a küszöbön állok. No, mondom, akkor én megyek is. A szívem
hevesen ver, megint hallom, ahogy a homlokom mögött, a fejemben szétterjed ez a furcsa bizsergés. 80 I uilom már, mi ez. Hosszú évekig nem tudtam. Ez a fé-|| Ifin, a rettentő, nyomorult félelem. Csalódtam benned, Malvina, mondja nagyapa. Azt hit-i. ni, megbízhatom benned. Az ajtófélfának támaszkodom, mert hirtelen megijedek, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj, egy kicsit már inog. Nagyapát egészen elmosódva látom, mintha tej üvegen keresztül nézném. Csak beszél és beszél, nagymamáról, hogy a nagymama is megbízott bennem, onnan fentről, az égből, hogy onnan néz le ránk, és most biztosan sír, mert én magára hagyom nagyapát, és a lengyellel küldöm fel az ebédjét. Mit gondolnak így rólunk, mondja, csak azt gondolhatják, hogy nálunk valami nincs rendjén. Szünetet tart, és rám emeli a tekintetét. Az üres kosár fülét csavargatom az ujjaim között, és igyekszem egy pontra meredni a szőnyegen. Sötétvörös, és fekete, szögletes vonal díszíti, a szélén rojtok. Kiskoromban mindig fésülgettem és befontam őket. Micsoda ostobaság!, gondolom most. Mi van a barátnőddel, Lizzyvel?, kérdezi. Megrántom a vállam, mert nem akarom megmondani nagyapának, hogy Lizzy elutazott. Ugyanis semmi köze hozzá. Lizzy rossz társaság, mert elváltak a szülei, ami megengedhetetlen. Az ember nem válik el. Ezt jegyezd meg, mondta nekem egyszer, együtt maradunk, amíg a halál el nem
választ. Ez hátborzongató, gondoltam, ez az amíg a halál el nem választ, kiráz tőle a hideg. Nagyon is megértettem, hogy Lizzy anyjának nem volt kedve semmi ilyesmihez. Az apám egy zsarnok volt, mondja gyakran Lizzy, és aztán még a titkárnőjével is kavart, Annegretnek hívták, és huszonhárom éves volt, szóval húsz évvel fiatalabb Lizzy apjánál. Lizzynek néha el kell mennie hozzájuk vendégségbe, és olyankor Annegret úgy tesz, mintha ő lenne Lizzy anyja, és ezt Lizzy nem bírja elviselni. Lizzy anyjának nincsen pasija, Lizzy szerint talán leszbikus lesz, mivel folyton a legjobb barátnőjével lóg, de erre már közbevágtam: Micsoda marhaság, akkor mi már rég leszbikusok lennénk! Az nagyon menő lenne, feleli Lizzy, ha leszbi lenne az anyám, végül is az aztán különleges dolog, nem mindenkinek van leszbikus mamája. Mi lenne?, felelem. Nagyapa rendületlenül méreget. Semmi, semmi, és halványan elmosolyodik, mintha tudna valamit, amit én nem. Ezek a barátságok nem örökre szólnak, mondja, hirtelen egyedül maradsz majd, ha Lizzynek fiúja lesz. Bármikor megtörténhet, ahogy manapság mennek a dolgok. Nem igazán tudom, hova akar nagyapa kilyukadni, csak annyit tudok, hogy miközben beszél hozzám, a padló egyre jobban kileng. Hintázik a lábam alatt a vörös szőnyeg, a rojtok, az egész
szoba. Végül körbefordul, és elsötétül a szemem előtt a világ, még hallom a csattanást, ahogy nekivágódik a fejem az előszobában álló telefonos szekrénykének, aztán vége. Amikor apu megérkezik, még mindig a kanapén fekszem. A cipőjére frissen nyírt fű tapad. Hallom, hogy beszél valamit nagyapával a folyosón. Nagyapa szerint szándékosan 82 Ilátradőltem, és csak tettetem az egészet. Minden szavát cneni, noha suttog. Mi lehetne ebben a trükközés, kérdem magamban, mégis kinek van kedve csak úgy a telefonos szekrénybe vágni a fejét? Aput sem győzte meg. Csak nem lesz olyan, mint az anyja?, mondja. A migrénre gondol. Még egy migrénes odahaza, na azt már nem bírná elviselni. Erre felugrók a kanapéról, a fejem még fáj egy kicsit, ahol a szekrény élének ütöttem, de egyébként jól vagyok. Nincs migrénem, mondom, haza tudok menni egyedül is. Hirtelen ugyanis eszembe jut, hogy Zakó talán eljön ma a villába. Szóval nem kocsikázhatok haza az apámmal. Kissé elfogódottan állunk egymással szemben az előszobában. Körülöttünk aranykeretes családi fotók lógnak a falon; a többségén én vagyok, hatévesen. Komolyan nézek a fényképezőgép lencséjébe, néha úgy, mint aki máshol jár. Jól emlékszem még erre az érzésre, erre a máshol létre. Dübörög a fejem, kislisszanok apa mellett az ajtóhoz..
Köszönöm, hogy értem jöttél!, mondom, és már kinn is vagyok. Véletlenül találkozunk össze a villa felé a szántóföldeken. Még nem sok hajtás dugta ki a fejét a földből. Nyáron mindenhol kukorica, búza és rozs lengedezik, labirintust lehet vájni bele, el lehet bújni benne. Most már persze nem csinálhatok ilyesmit, elvégre nem vagyok már kisgyerek, de azért a labirintusépítés király volt. Egymás mellett lépkedve toljuk a bicikliket, Zakónak defektje van. Hagyd csak itt a bringát, tanácsolom, de ő fél, hogy ellopják. Átcaplatunk a következő dombon, fentről már látjuk a villát. Autók állnak előtte, két nagy autó, és férfiak rohangálnak fel-alá. Nem lehet igaz, nyögöm, nem kezdhetik el még ezek is! Mégiscsak letesszük a bringákat, Zakóét hozzáláncolom az enyémhez, ne aggódjon, aztán lejjebb lopakodunk. Frissen felszántott földön botladozunk egy sövény mentén, fehér virágokba borult kökénybokrok választják el egymástól a két szomszédos földet. A bozótban madarak csivitelnek, a közeledtünkre felrebbennek. Zakó meggörnyedve lopakodik előttem, léptei ritmusára ingázik a lófarka. Lekuporodunk egy kicsi, gazos sittkupac tövébe a kert fala mögött. Egy résen keresztül jól látjuk a férfiakat a kertben. Földmérők, ezt onnan tudom, hogy Lizzy apja is valami hasonló, szóval az, aki megmondja földmérőknek, mit mérjenek le. Fura eszközeik vannak, mintha apró távcsöveket
állványokra szereltek volna, és az egyik mindig felirkál valamit egy vaskos, sötétbarna mappába. A villába is bementek, látom, ahogy mozognak az árnyalakok a kitört ablakok mögött. Miért éppen most történik mindez, amikor nincs itt Lizzy? Fogalmam sincs, ő mit tenne a helyemben, hogyan szállna szembe a földmérőkkel, de már a közelsége is megvigasztalna. Ha Lizzy most itt lenne, fognánk egymás kezét, és terveket kovácsolnánk a villa megmentésére, ebben biztos vagyok. Kövek szúrnak a térdembe. Még mindig fáj a fejem. Valami baj van?, vizslat Zakó, mert ide-oda csúszkálok, sehogy sem tudom kényelmesen elhelyezni a lábamat. Viaszfehér vagy, suttogja. Pontosan így érzem magam, mint egy olvadozó gyertya. 84 Nem, dehogy, semmi gond, csak nekiestem a telefonos szekrénynek fejjel, egyébként minden rendben. De hát biztos agyrázkódásod van! Te tényleg nem vagy normális! Hátát a kerítésnek veti, így már nem látjuk a férfiakat, de egyáltalán nem bánom. Mellé ülök, kinyújtom a lábam, és a meztelen lábujjaimat tornáztatom a szandálban. Juj de elzsibbadtak!, és tovább mozgatom őket, hogy visszatérjen beléjük az élet. Mi történt pontosan?, kérdezi Zakó. Már megint a cigije után kotorászik a nadrágzsebében, mire megtalálja, a felét szét is morzsolta.
Jó kérdés, mondom gúnyosan, ebben a helyzetben elzsibbad az ember lába. Nem az ujjaidra gondoltam, te majom, hanem a fejedre. Mögöttünk valamit kiáltoznak egymásnak az emberek, és a falakat kopácsolják, legalábbis úgy hangzik. Próbálják kideríteni, honnan lehetne a legegyszerűbben ledönteni a villát. Vagy úgy, és megpróbálom végiggondolni, mit is mondhatnék neki, mert természetesen azt nem fogom elmesélni, hogy elájultam. Megbotlottam. Zakó rágyújt, már nem kínál meg, de jobb is, mert a szüleim felrobbannának, ha cigarettaszagúan mennék haza. A cigaretta tüdőrákot okoz, mondják, visszereket és sárga fogakat. A fejünk felett köröznek a galambjaim, most majd nekik is el kell költözniük. Hát igen, talán már találtak is egy lakást a városban, de velem mi lesz, én hova menjek? Előrébb csúszom. Elfekszem a hátamon, mert most hirtelen a fenekem zsibbadt el. Ráadásul így az arcomat süti a nap. Behunyom a szemem, összekulcsolom a tarkóm alatt a kezem. Nem akarod megmondani, hogy hívnak?, kérdezi Zakó. Megrázom a fejem, de nem nyitom ki a szemem, magam sem tudom, miért. Talán Lizzy miatt, mert mégiscsak megesküdtünk rá. Titok, felelem. Hát jó, akkor az enyém is, mondja Zakó sértődötten. Elvigyorodom. Hiszen én tudom a neved. Zakó hosszan beleszippant a cigarettájába, hallom, ahogy sercegve
parázslik a dohány. Úgy, szóval te tudod a nevemet, és még sértődöttebb a hangja. Persze, Zakónak hívnak, mondom teljes lelki nyugalommal. Halljuk, ahogy becsapódik az autók ajtaja, az emberek nyilván végeztek a mérésekkel, felberreg egy motor, halkan zúg, ahogy az egyik autó óvatosan kikanyarodik a keskeny útra. A másik meg se próbál ráhajtani, visszatolat a földeken. Meg vagy őrülve. Eltűnnek a porfelhőben az autók, végre megint minden nyugodt. Feltápászkodunk, és átmászunk a kerítés lyukán. A földmérők fura botokat hagytak a kertben, a villa előtt pár tekercs piros-fehér kordonszalag hever, amilyeneket az építkezéseken használnak. Minden szobában körülnézünk, de semmi nem változott, még nem, csak a férfiak 86 ■agát érezni. A városét és az arcvízét és a cigarettáét. Undorodva elfintorítom az orromat. Felmegyünk a padlásra. ()tt szerencsére már nem érezni. Mindent beleng a fa, a toll és a friss levegő illata. Jó itt fenn Zakóval. Szeretem, ha itt van. Szeretek vele . 1 gerendáknak dőlni, és beszélgetni. Megfeledkezem a löldmérőkről és arról, hogy nemsokára lerombolják a villát. Zakó megpróbálja kitalálni, hogy hívnak. Ő mond egy nevet, én megrázom a fejem. Sophie, kezdi, Maria, Johanna, Esther, Juliette...
Nem bírja abbahagyni. Kunigunde, Gertraud, Heidrun, Heidclinde... Nevetünk, én csak rázom a fejem. Sose fogod kitalálni, felejtsd el. Átkarolja a vállamat, de kifordulok az ölelésből, nem bírom a karokat a vállamon. Kiráz tőlük a hideg. Mi bajod?, kérdi. Semmi, mondom, hagyjál! Nem próbálkozik többször, de furán néz. Nem szeretem, és kész, mondom, mert úgy érzem, ennyi magyarázattal még tartozom. Úgy kurrognak a galambok a fejünk fölött, mintha minden békés volna, mintha nem kezdett volna megint zsibongani a nyakam. Felmászom a gerendákra, hogy eltereljem a gondolataimat, Zakó felnéz rám, az arca barátságos, a legbarátságosabb, amit valaha láttam. Nem kérdez, csak itt van és néz, mászom felfelé, egyre feljebb. Ha itt van, nem félek, hogy lezuhanok. Csütörtök Nagymama nem sokkal azután jött haza először a kórházból, hogy elkezdtem az iskolát. Kendőt kötött a fejére, mert kihullott a haja, és nem akarta, hogy megijedjek tőle. Persze tudtam, hogy kihullott mind egy szálig. Alltunk a konyhájukban, a kicsi, halványkék, színes függönyös konyhában. Mi az a rák?, kérdeztem, és nagymama beejtette a tányért, amit éppen mosott, vissza a mosogatóba.
Szétspriccelt a víz mindenfelé, az arcomba és a kötényére is. Rák, ezt a szüleimtől hallottam, előző nap mondta anya, hogy nagyit belülről fel fogja zabálni a rák, és arra gondoltam, hogy csak meg lehetne találni, és el lehetne kapni a nagymamában egy ilyen rákot. Biztos voltam benne, hogy valamit elrontanak, egyszerűen nem tudnak eleget a kórházban erről a rákról. A nagyi a kötényébe törölte a kezét, és leült mellém a földre. Nehezére esett az ízületei miatt, de amikor nagyapa nem volt otthon, gyakran üldögéltünk együtt a kony-hakövön, és a halványkék konyhabútornak dőltünk. Általában szörnyű mulatságos dolgokról beszélgettünk, amit mi találtunk ki, és megnézegettem a nagyi visszereit a harisnyán keresztül. A visszerek egészen varázslatosnak tűntek számomra, titokzatosnak, mintha kilátszana a test belseje. Igaz, hogy a rák felfal téged odabenn?, kérdeztem hal88 kan, és végighúztam a mutatóujjam az egyik különösen vastag visszéren, melyet újabb és újabb göbök szakítottak meg; ha megnyomtam, feldagadt, de nem nyomkodtam, mert a nagyi megmondta, hogy a visszerekkel nem lehet tréfálni. Igen, így van, felelte ugyanolyan halkan a nagyi, s magához vont, megölelt, és megcsókolta a homlokomat, mint amikor sírva fakadtam, vagy értem jött apa, és el kellett búcsúznunk.
A rák, folytatta, régóta itt lakik bennem. Évek óta. Először csak egy gondolat volt, egy érzés. Nyomasztó érzés, egy apró seb. Tudod, ha valaki megsebez, és te nem figyelsz rá, hogy a sebed begyógyuljon, akkor kifejlődik belőle valami, ami egyre csak növekszik, és felfal téged belülről, mert egész évben nem figyeltél magadra és arra az apró sebre. Mert egész évben boldogtalan voltál. Az arcom szúrós ingéhez és csontos vállához simult. A mosogatóban a hab zizegve roskadt össze. Halkan pukkadtak ki a csillogó buborékok. Legszívesebben felugrottam volna, hogy könyékig merüljek a habba, mintha ezzel elmoshattam volna a szavakat, a rákot és mindent, ami olyan fenyegetően tornyosult előttem. Mit lehet kezdeni egy ilyen sebbel?, kérdeztem, mert ezt az egészet nem tudtam elképzelni. Talán mintha megvágta volna valaki a lelkét, valami apró, halvány vágás, amit kívülről nem látni, csak érezni, amikor éjszaka egyedül fekszik az ember, és figyeli, hogy mi zajlik odabenn. Hallja talán, ahogy ver a szíve, aztán a szívverés mellett érez valami mást is, ezt a sebet, ami talán csak egy kék folt, egy horzsolás, egy karcolás. Csak oda kell figyelni, mondja nagymama, és nem szabad elfordulni, amíg a sebed az utolsó szót ki nem mondja. Én sosem figyeltem rá, Malvina. Valami zaj szűrődik be a lépcsőházból, és felriaszt. Akkor már itt lakott Bitschek néni a házban, de
még nem voltak gyerekei, éppen az elsőt várta, már terhesen jött ide Lengyelországból. Többnyire csend volt, mert a nagyszü-leim alsó és felső szomszédai szintén idős emberek voltak, és nem csaptak zajt. Nagyi mindig sajnálta, hogy nincs kivel játszanom. Semmi sem villanyozza fel annyira, mint a gyerekek nevetése. De amit hallottunk, az nem nevetés volt. Valami döngött, mintha valaki elesett volna a lépcsőn. Nagymama sápadt arca még jobban elfehéredett. Nagyapád részeg, mondta, és összeszedte magát. Átlépett a lábamon, gyorsan becsukta a konyhaajtót, ráfordította a kulcsot. A dörömbölés egyre hangosabb lett, hallottuk, ahogy nagyapa átkozódik, mert nem talál bele a kulcslyukba. Nagyapa még sosem volt részeg, legalábbis előttem nem. Egyszer elmagyarázta nekem, hogy listát vezet arról, mennyit iszik. Minden pohár bor egy rovátka, innen tudja, mennyit ivott aznap. Néha kicsit összezavarodom, mondta, és rám kacsintott, de csak egy kicsit, mert egy széplélek nem részegeskedhet. Nagyapa sosem részeg, mondtam óvatosan, mert lehet, hogy nagymama tévedett. De aztán megint hallottuk az átkozódást, szörnyű dolgokat mondott, és nagymamát hívta kiabálva. Mi meg sem mukkantunk, nagymama át90 ölelt, ne félj, suttogta, te csak ne félj!, de én éreztem, hogy lel, és aztán nagyapa beletalált a kulcslyukba, és bebotorkált az előszobába.
*** Másnap reggel kivonszolódom a fürdőszobába. Rettenetesen fáj a fejem, a hajam alatt nagy, kerek dudort tapintok ki. Bezárom az ajtót, a mosdó fölé hajolok. Hideg vizet engedek a tarkómra. Anya még ágyban van, Anne elment futni. Egy ideje teljesen fitneszőrült lett, nehogy meghízzon, magyarázza. Szerintem inkább azért fut, hogy legyen mit bámulni a szomszéd srácoknak. Ha ezt megpendítem neki, mérges lesz. Lizzy szerint ez bizonyítja, hogy igazam van. Márpedig ő igazán jól kiismeri magát az ilyesmikben. Anne mindenesetre minden reggel fut egyet a háztömb körül, méghozzá fekete tapinaciban és szűk pólóban. A végére mindig olyan vörös a képe, hogy a szeplői sem látszanak, és ha ezzel cukkolom, annyit felel, hogy persze, neked nem kell a súlyoddal törődnöd, egy ilyen szamárkóró aztán egy grammot sem hízik. Ezt úgy érti, hogy nincs se mellem, se fenekem, és az ő szemében nagyjából a legnőietlenebb lény vagyok a világon. Törülközőt tekerek a csuromvizes hajamra, és leveszem a hálóingem. Lássuk be, Annénak azért igaza van, megfordulok, és megnézem a tükörben a fenekemet. Kicsi. És elöl sem jobb a helyzet, a medencecsontom határozottan kiáll, és a vállam is elég csontos. Na és a mellem, vagyis aminek egyszer majd a mellemmé kéne válnia. Lizzyvel elég gyakran összehasonlítjuk a mellünket, bemegyünk Lizzyék für- előszobájába, és Lizzy megkérdezi: Na mi újság mellfron ton?
Röhögcsélünk, és levesszük a pólónkat. Úgy teszünk, mintha meginterjúvolnánk a mellünket. Megszólalok először például a jobb mellem hangján: Szóval, khhm, szükségem volna még némi erősítésre. Mire Lizzy: Teljességgel osztom a véleményét, hölgyem. Lizzy az egyetlen, aki kicsúfolhatja a mellemet, mivel neki sincs szinte semmi melle, szóval egy hajóban evezünk, és gyakran vigasztaljuk egymást, hogy a nagy mellek úgyse illenének hozzánk, de ha egészen őszinték vagyunk, akkor azért nagyon örülnénk néminemű növekedésnek, és kicsit irigyeljük is Annét. De hoppá! - ahogy ma elnézem magam a tükörben, valami kis változást látok. Hangyányi, de mégis. Mintha a mellbimbóm alatt kicsit gömbölyödne, és ha megnyomom az ujjammal, fáj, mármint a mellem, és Lizzy mamája azt mondta, hogy ha fáj a mellünk, az azt jelenti, hogy nő. Nagyot fog nézni Lizzy, ha ezt elmesélem neki! Egyszerre teljesen izgalomba jövök, mintha valami különleges történt volna velem, egyenesen biztos vagyok benne, hogy fog is történni valami különleges ma, most rögtön, ahogy kilépek a házból. Egy fekete pólót veszek, meg a kedvenc farmeremet, már egészen kifakult és kikopott, csak sajnos kicsit rövid; anya nem is nagyon szereti, szerinte szakadtán nézek ki benne. De anya még úgyis alszik, és nem látja, miben megyek ki. Felkapom a műanyag dobozokkal teli kosarat és a biciklim kulcsát.
A kertajtóban Zakó álldogál. Zakó és Anne. Levegő után kapkodok, megállok a lépcsőn. Nagyszerűen szórakoznak. Anne hasvillantós pólóban van, sportszerkóban, kezét csípőre teszi, nevet, közben hátraveti a fejét, megráz92 /.i .1 haját, ragyog a napfényben, mint az arany. Hányin■r, Zakó karjával a kert falának támaszkodik, ő is nevet, ■fofilból látom a ferde orrát. Annyira leköti őket a társal-!hogy észre sem vesznek. Úgy megrettenek, hogy egy pillanatra földbe gyökerezik a lábam a lépcsőn. Epp elég, kogy beleégjen az agyamba ez a kép. Anne és Zakó. Zakó is Anne. Aztán óvatosan visszatámolygok a folyosóra, becsukom B ajtót, és nekivetem a hátamat. A szívem majd kiugrik a helyéről, őrülten lüktet a halántékom. Ez a barom, gondolom, csak ki akart használni, persze hogy valójában Annétól akar valamit, mint minden fiú. Találkozgat velem, hogy közelebb férkőzzön a nővéremhez. Lizzynek teljesen igaza volt, soha ne barátkozz a telepi srácokkal, visszhangzik a fejemben a hangja. Főleg ne ezzel a Zakóval... Hallom, ahogy Anne nevet, mesterkélten, mint amikor el akarja csavarni valakinek a fejét. Ismerem ezt a nevetését, tavaly ősszel Lizzy meg én rajtakaptuk a dohányzóban. Ez egy eldugott hely a suli közelében, oda mennek a titkos szerelmesek meg a dohányosok, mert a dohányzás és a szerelmeskedés tilos az iskolában. Végigszaladtunk az iskola mögötti kitaposott ösvényen, sűrű
bokrok között kanyarog, vastagon borítják az eldobált csikkek, csokipapírok, sörösdobozok, néha egy-egy használt óvszert is látni. Azért megyünk, mert Lizzynek az a rögeszméje, hogy ki kéne próbálnunk a cigizést, szerzett is két szálat, az anyja cigisdobozából nyúlta le, és most eldugta a dzsekije zsebébe. Viharos szél fújt aznap, lógott az eső lába, nem hittem, hogy egyáltalán sikerül meggyújtani a cigarettát. Ekkor nevetést sodort felénk a szél. Lizzy olyan hirtelen fékezett, hogy egymásba futottunk. Megint az a nevetés. Ahogy közelebb lopakodtunk, láttuk a bokrok között, hogy Anne ül egy fiú ölében. A fiú pedig a szellőzőnyíláson ült, ahogy mindenki, aki itt dohányzott vagy csókolózott. Nem hiszem el!, suttogtam. Egy darabig néztük, ahogy Anne csókolózik a fiúval, aztán visszafordultunk. A dohányzásról valahogy meg is feledkeztünk. Most a hátamat az ajtónak vetem. Ott csilingel Anne nevetése a fülemben. Szóval így állunk, Zakó úrfi, gondolom, és gratulálok magamnak, hogy ekkora hülye voltam. Még jó, hogy szívesebben legyeskedik Anne körül, mint hogy velem randizzon. Noha kocsonyás a térdem, sikerül átsprintelnem a házon az ételes kosárral. A teraszon keresztül lépek meg. Csak csinálják, gondolom, miközben átmászom a kerítésen, persze beakad a kedvenc farmerem, és felhasad a fenekén. Menjenek csak nyugodtan együtt a fenébe!
Eléggé kimerülök, mire nagyapa házához érek, gyalog jöttem, mert a bicajom a lépcsőkorláthoz láncolva áll a házunk előtt, ahol Zakó és Anne flörtölnek. Felhólyagoso-dott a lábam, illetve a sarkam, mert szandál van rajtam, és abban nem lehet igazán hosszan gyalogolni. Leülök egy padra a kis játszótér szélén, lehúzom a szandálomat, és nézelődöm. A fejem felett susog a gesztenyefák lombja, illatuk betölti a hátsó udvart. Nézem a régi sárkányos csúsz94 da helyét, már csak a keményre taposott barna föld látszik, színes homokozóformák hevernek szerteszét, és egy markoló, valószínűleg Bitschek néni gyerekeié. Ahogy itt ülök, rajtakapom magam, hogy a fejemben megint lapozgatni próbálom a fényképalbumot. Amiben annyi üres hely van. A szemem előtt kiemelkedik a földből a sárkányos csúszda, látom magam, ahogy átmászom a színes, kacskaringós testén, látom a nagyit, sötétkék, lábszárközépig érő szoknyát és világos blúzt visel. Egész kicsi. Ráncos fülében gyöngyös fülbevaló. Próbálok lapozni, de nem sikerül. Csak ez a magányos kép van, más semmi. Nem látom, ahogy felszaladok a lépcsőn, ahogy a nappaliban ülök, azon gondolkodom, mi a fenét csináltam vajon a sok-sok délután során. Egy széllökés felborzolja a gesztenyefákat, hullik a fehér gesztenyevirág-eső, beborítja a fejem, a
lábam, a karom, belepotyog a kosaramba, amit a padra tettem. Anya gulyást főzött, elég undorítóan néz ki a műanyag dobozban, rá se bírok nézni. Bratko sétál el előttem, elegáns ugrással egy kuka tetején terem, és összegömbölyödik a legszélén, épphogy elfér a mancsa. A madarakat lesi, de fogadok, hogy túl kövér, sosem tudná elkapni őket. Ha Bratko itt van, Bitschek néni sem járhat messze, és valóban, egy perc múlva már ballag is felém az udvaron át. Leül mellém a padra. Szép nyugodt minden, mondja. Bólintok. A gyerekei a családsegítő délelőtti foglalkoztatóján vesznek részt, a kisbaba fenn alszik. Egy újabb széllökés egymásra dobálja a homokozóformákat, és felfújja Bitschek néni piros pöttyös szoknyáját, mint valami óriás lufit. Bitschek néni, tetszik emlékezni a gyerekkorára?, kérdezem. Elgondolkodva végigmér. Hát persze. Nézzük, ahogy kergeti a szél a műanyag formákat a homokozóban. Bitschek néni leszorítja kezével a szoknyáját, nehogy kilátsszon az alsóneműje. És te, mi a helyzet a te gyerekkoroddal? Úgy kérdezi, mintha felnőtt volnék, mintha egy másik nővel beszélgetne, és ez nagyon jó érzés. Velem anya sosem beszél így, ők Annéval mindig úgy bánnak velem, mint egy kis taknyossal. Ezért többnyire bele se vágok semmilyen beszélgetésbe, mert csak a szemüket forgatják a hátam mögött, és titkos pillantásokat váltanak, és Anne néha azt mondja, hogy majdcsak vége lesz a
kamaszkornak. Mintha a korom valami rettenetes betegség volna, mintha leprás lennék, vagy valami hasonló. Lizzy szerint ne rágjam magam miatta, Anne úgyis csak egy hülye liba, és ebben igaza van. Ha Annéra gondolok, elönt az óriási keserűség. Legjobb, ha nem is gondolok rá, mert még szétvet a düh. Semmire sem emlékszem, mondom, és közben nem veszem le a szemem a homokozóformákról. Nem nézek fel, úgy mesélem el az egészet a fényképalbumról, amiből hiányoznak a képek, amiben nem tudok lapozgatni. Beszéd közben tudatosul bennem, hogy valójában nagyon gyakran jár ez az eszemben. Mióta nagyapa megcsókolt, tulajdonképpen mindennap. Erről persze nem beszélek Bitschek nénivel, félek, hogy azt mondaná, amit apa és Paul. Megfogadtam, hogy senkinek sem beszélek erről soha többet, mert valószínűleg minden felnőtt így gondolja, és talán 96 igaza van nagyapának is, hogy a többiek majd azt hiszik rólam, nem vagyok egészen komplett. Bitschek néni figyelmesen hallgat, aztán hosszan ül mellettem némán. Már azt hiszem, elszundított, vagy nincs kedve hiányzó fényképekről beszélgetni. Nagyapád figyel minket, ott áll a függöny mögött, és figyel. Érzem a jól ismert bizsergést a nyakamban. Nem merek megfordulni. Nagyapádat megszállta a gonosz, mondja Bitschek néni halkan. Egyre erősebben bizsereg a
nyakam, hátborzongató, amit mond. Bratko leugrik a kuka tetejéről, és átbilleg hozzánk. A szőrét felborzolta a szél, kócosan mered mindenfelé. A lábamhoz dörgölődzik, és dorombolva Bitschek néni ölébe kucorodik. Mint Bratkót?, kérdezem. Bitschek néni megrázza a fejét, és megsimogatja Bratkót. A macska elégedetten felpúpozza a hátát, és lehunyja a szemét. Nem. Bratko egy szegény ördög, nem tud másmilyen lenni, mint amilyennek megalkotta a természet. De a nagyapád tudja, mit csinál. Megkocogtatja a homlokát, hogy értsem, mire gondol. Úgy érti, van sütnivalója, legalábbis több, mint Brat-kónak. El tudja dönteni, mi a jó és mi a rossz, és ő a rosszat választja. Továbbra is a macska hátát simogatja, míg az kedvetlenül meg nem lendíti a farkát, és leugrik. Fel-alá kergetőznek a gondolatok a fejemben, az album egyik üres helyén hirtelen megjelenik egy kép, kiszínesedik, szinte rikít, teljesen éles. Látom a piros, fekete mintás szőnyeget, nagymama lábát, látom a visszereit, ahogy gö-bökbe gyűlve veszik körül a bokáját, drapp nejlonharisnyáját, előttem áll, simogatja a fejemet, a hangja olyan, mintha sírt volna. Ez a hetedik születésnapom, ha fel tudnám emelni a fejem, egy tortát látnék az asztalon, hét rózsaszínű gyertyával. Most jöttem ki a fürdőszobából, nagyapa becsavart egy fürdőköpenybe, és kiment, szúr a köpeny, a világoskék
frottír, gyűlölöm a fürdőköpenyeket. Nagyapa már csak ilyen, nem tehet róla, mondta a nagyi. Hazudott nekem. Hangos gyerekzsivaj hallatszik, Bitschek néni gyerekei hazaértek a foglalkoztatóból, elözönlik a hátsó udvart, és Bitschek nénihez rohannak. O nevet, és magához szorítja őket, lengyelül beszél hozzájuk, persze egy szót sem értek. Feláll, terelgeti maga előtt a kicsiket. Felvigyem?, kérdi, és a kosárra mutat, de megrázom a fejem. Egyedül maradok. Egyedül a ház előtt, ahol lyukakat ütöttek az emlékezetembe. Ahol minden elkezdődött. Péntek Nagyapa az előszobában botladozott, nagyi magához szorított. Kendője elcsúszott, láttam a homloka felett a kopasz fejbőrét. Egészen halvány rózsaszín volt, és ráncos, ritkás, finom fehér pihe borította, ahogy kezdett újra kinőni a haja. Kint valami zörgött, csattant, nagyapa megpróbálta felakasztani a zakóját a fogasra, de közben magával rántotta. Lerúgta a cipőjét, és imbolyogva megállt mezítláb a szőnyegen. Psszt... mondta nagymama, és a karjában ringatott, psszt... nem lesz semmi baj. Egészen belebújtam az ölébe, olyan kicsire húztam öszsze magam, amilyenre csak tudtam, és a fülemre szorítottam a kezemet. Mégis értettem minden szót. Öklével verte az ajtót, minden
döndülésre összerázkódtunk. Hilda, üvöltötte, így hívták a nagyit, küldd ki az én kis Malvinámat! Ezt kiáltotta újra meg újra, nagymama és én közben egymásba kapaszkodtunk. Nem akarok kimenni, suttogtam, rettenetesen félek, és a nagyi azt mondta, hogy légy bátor, légy most nagyonnagyon bátor. És aztán a nagyi kiküldött. Nem nézett rám, csak kinyitotta résnyire az ajtót, és kitolt az előszobába. Nagyapa elkapott, felemelt, és bevitt a nappaliba. Kicsi Malvinám, kicsi Malvinám!, mondogatta. Én némán tűrtem, lehunytam a szemem, pálinka és férfiizzadság szaga nyomult az orromba. Fénysugarak su- hanták végig az arcomon, aztán a kanapé selymes kárpitjához ért a bőröm. Lefektetett. Azt gondoltam, most bizonyára valami szörnyű dolog fog történni, mert annyira dühös volt, amikor észrevette, hogy nagymama bezárkózott velem a konyhába. De csak megölelt, arcomat a nyakához szorította, és összevisszaságokat mormogott, hogy szeret, és ne féljek tőle. Soha nem tenne velem semmi rosszat, képtelen lenne rá, annyira szeret, csak át akar ölelni, ennyi az egész. Egy idő után elaludt, feje oldalra billent; hamarosan hallottam, hogy nagymama halkan kinyitotta a konyhaajtót, óvatosan kikecmeregtem nagyapa karjai közül, nehogy felkeltsem, átmásztam hosszú lábán, és kiosontam nagymamához az előszobába. Sírt, és kézen fogott. Lent vártuk, hogy megérkezzen értem apa. Nem beszéltünk, én a sárkányos csúszdán mászkáltam,
egész magasan, hogy nagyi ne lássa az arcomat. A csúszdán normális gyereknek éreztem magam. Mintha normális napom lett volna. Semmi nyugtalanító, semmi rossz nem közelített, minden olyan, mint máskor. *** A közös reggeliket Anne miatt utálom. Sportszerkóban, felhúzott lábbal ücsörög a székén, a rádióban szóló zenére himbálja a lábát. Anya szenvedő képpel turkál a müzlijében, apa újságot olvas; ettől anya mindig ideges lesz, mert az újság beteríti a fél asztalt, de apa szerint csak ne izgassa magát, az nem tesz jót a migrénjének, és a müzlis tálka úgyis elfér tíz négyzetcentiméteren. 100 Sötét pillantásokat vetek Annéra a reggelizőasztal fölött, de ő észre se veszi, túlságosan el van foglalva saját magával. Miközben egy fél pirítóst rágcsál, a hajvégeit vizsgálgatja, hogy nem töredezettek-e. Anne folyton aggodalmaskodik a haja miatt, ezernyi hajápolót használ egyszerre, nehogy káros környezeti hatások érjék. Lizzyvel ezt is eléggé rettenetesnek találjuk. Mi otthon vágjuk le a hajunkat, én Lizzyét, Lizzy az enyémet. Ezzel egy rakás pénzt megspórolunk, amit aztán jól elfagyizunk. A kezem a tányérom mellett nyugszik az asztalon. Egy falatot sem tudok lenyelni, megakadna a torkomon; legszívesebben üvöltözni kezdenék Annéval, hogy ne merészeljen még egyszer Zakó
közelébe menni. Aztán azt üvöl-teném, hogy sikerült lapoznom a fényképalbumomban, igen, tegnap először sikerült, és még tovább fogok lapozni. Az a fura érzésem támad, hogy most már könnyen meg fogom találni a hiányzó oldalakat. Nyugtalan vagyok, bizsereg mindenem, izgulok, mert tudom, hogy van valami bennem már rég, ami most fel fog ébredni. Bosszúsan hánykolódik, ásítozik, nyújtózkodik, de ki fogja nyitni a szemét, és az ő szemén keresztül fogok látni. Nagyon közel vagyok hozzá. Nagyon-nagyon közel. Bizsereg a kezem és a nyakam, a mellkasomban süket űr, mintha kirántották volna a szívemet. Nem megyek többet nagyapához, mondom, és az üres tányéromat bámulom, remegő kezemet. Magam is meglepődöm, nem szándékosan buktak ki belőlem a szavak, inkább csak feltörtek, mint amikor egy rosszul begyógyult seb felszakad. Érzem, hogy rám néznek, aztán anya feláll, berakja a müzlis tálkáját a mosogatógépbe, elképesztően lassan mozog, látom a szemem sarkából. Amikor kész van, nekidől a tálalónak, és kinéz az ablakon. Az ablak előtt madárház csüng. Szól a rádió, apa lapoz, Anne a hajvégeire összpontosít. Nem megyek többet oda, ismétlem, mert úgy érzem, valami miatt nem hallottak meg az előbb. Megint csak néma csend, Anne hátrabillen, mögötte áll a rádió a konyhaszekrény polcán, felcsavarja a hangerőt, dudorászik. Micsoda marhaság!, mondja végre apa, és leteszi az újságot az asztalra. Nagyapa nagyon örül, ha
meglátogatod, borzasztó magányos, amióta nagymama meghalt. Azt hittem, az én gyerekeimben van tapintat. Ezt a tapintatos dolgot elég gyakran mondogatja, hogy ez vagy az nem tudja, mi az a tapintat, az a baja. Aki pedig nem tudja, azt lenézi, és most azt gondolja, én sem tudom, ezért engem is lenéz. Áthajol az asztalon, a szeme egészen acélkék, a szemembe néz, mintha a szívembe látna, a tapintatlan kis szívembe, ami a félelemtől a legtávolabbi sarokba húzódott. Tudod te egyáltalán, mit jelent az?, kérdezi. Megrázom a fejem, mert a szívem valószínűleg már nincs bennem, csak a hűlt helye valahol a testem közepén. A tapintat az, ha együtt érzünk a másikkal. Ha nem hagyjuk cserben csak azért, mert öreg és beteg. A fejemben megint minden összezavarodik, mert amit apa mond, az igaznak hangzik, csak nem érzem igaznak, tudom, hogy elhallgat valamit. Anne elkezdi leszedni az asztalt, amikor mellém ér, oldalba bök. 102 Van még mit tanulnod, mondja. Erőltetetten lazának akar látszani, mintha semmi köze nem lenne az egészhez. Rendes ember nem hagyja cserben az időseket, folytatja apa, zúgolódik a bensőm, felugrók. Nem igaz, mondom, nem, nem és nem. Nem bírom abbahagyni, mintha megakadt volna a lemez a fejemben, egyre hangosabban beszélek,
túlkiabálom a rádiót, túlkiabálom a mosogatógépet, amit Anne bekapcsolt. Nem!, sikoltom. Nem igaz! De hát ez az egész nem igaz!, sikoltom újra. Anya befogja a fülét, és felrohan a szobájába, egészen elsápadt, ajka összepréselt, keskeny vonal, hallom, ahogy becsapódik a hálószoba ajtaja. Most bezárkózik a hálóba, és órákig nem jön elő. Miattam. Apa felugrik, egy pillanatig mintha utána akarna szaladni, aztán marad, az orrom előtt áll. Nagyon dühös, látom, ahogy lüktet az ér a nyakán. Anne kihátrál a konyhából, magamra hagy vele. Ez tényleg teljesen ütődött, mondja még a szemét forgatva. A telefonos szekrénykére gondol, meg arra, hogy nem vagyok normális. Őrülten kergetőznek a fejemben a gondolatok, talán apa most nekem ront, ököllel az arcomba üt, behúzom a nyakam, összekuporodok a székemen. Apa még mindig ott áll előttem, az ajtó csapódása a fülemben visszhangzik. Szóval, mondja önuralmat kényszerítve magára, ez mind nem igaz. Azt akarod mondani, hogy hazudok. Még jobban összehúzom magam, nem felelek, fejem felett összecsapnak a hullámok. Eszembe jut, amit Zakó mesélt, hogy apa arcul ütötte az egyik osztálytársát, és arra az esetre gondolok, amikor dühös volt rám, olyan dühös, hogy ordított, nagyon hangosan tud ordítani, olyankor legszívesebben
bebújnék az asztal alá, és emlékszem arra is, mikor megütött, újra érzem, ahogy ég az arcom. Nem, azt hiszem, nem mernék visszaütni. Még hirtelen felindulásból sem, ahogy Zakó mondta. Nos, erősködik, mit akartál ezzel mondani? Semmit, mondom halkan, és hirtelen úgy érzem, igaza van, semmit nem akartam mondani. Senkinek semmi köze hozzám. A fényképalbumot meg a többi nyugtalanító dolgot eláshatom magamban, visszazárhatom, leplet dobhatok rájuk. Nem az ő dolga, senkinek semmi köze hozzá, még saját magamnak sem. Akkor jó, mondja apa, akkor jó. Visszaül az asztalhoz, felveszi az újságot. Én meg fogom a kosarat, hiszen nagyapa vár. Szívem szerint soha többet nem találkoznék Zakóval. Szégyellem magam, amiért bedőltem a nevetséges kis színjátékának. Ha arra gondolok, hogy az egészet előadja a haverjainak, elönt az undor forró hulláma. Szinte hallom a szavait, még az arckifejezését is látom magam előtt. Rágyújt, és fölényesen tekint végig kis csapatán. A tavaszi szünetben megszívattam a kis taknyost a villából, mondja, az a liba észre sem vette. És a haverjai nyerítve röhögnek rajtam. Szörnyűséges. így vagy úgy, de Lizzynek is el kell majd mondanom, és nem lesz oda tőle. Bosszút fog esküdni. Anne elkap az ajtó előtt. 104 Hagyjál, mondom, sípcsonton rúglak, ha nem engedsz át.
Felvonja a szemöldökét, és rám vigyorog. Jujj, mondja vékony, csúfolódó hangon, nagyon megijedtem! Azzal összefonja a karját a melle előtt. Na ide figyelj, ezeket a kamaszos dühkitöréseket felejtsd el!, mondja, és az ajtónak veti a hátát. Nem tudom, mit akar tőlem, úgy érzem, egyszerűen mindenki rajtam akarja kitölteni ma a mérgét. Nekem kell mindenért elvinnem a balhét, anya migrénjéért, apa elégedetlenségéért és még Anne hülyeségeiért is. Rá se bírok nézni a fekete bagolyszemére és pirosra festett szájára. Gondolkodás nélkül teljes erőből sípcsonton rúgom, nem is tudom, honnan ez az erő, de hát figyelmeztettem. Anne felüvöít, fél lábon ugrándozik az előszobában. Nem vagy normális!, üvölti, én meg kirohanok mellette az ajtón. Akkor legfeljebb sose tudod meg, te hülye spiné! Nem is érdekel, üvöltöm vissza, nem érdekel, mit akartok tőlem, hagyjatok békén! Kapkodva nyitom ki a bicajon a számzárat, fogalmam sincs, mitől remegek ennyire, nem félek a nővéremtől, de úgy érzem, mintha mindjárt megnyílna alattam a föld. Még hallom a távolból, ahogy Anne tombol, üvöltözik, hogy gyűlöl, és kék folt lesz a lábán, és csak a baj van velem. Semmirekellő liba vagyok, akivel mindig csak a baj van. Sose tudod meg, üvölti még, hogy mit mondott rólad az a srác! Soha!
Csak akkor veszem észre a csomagtartóra erősített cetlit, amikor letámasztom a biciklit nagyapa házának hátsó udvarán. El se kell olvasnom, rögtön tudom, hogy Zakó írta. Ronda krikszkrakszok, gyűrött papír, nyilván a nadrágzsebében őrizte. Összeráncolom a homlokomat, és széthajtom a lapot. Hol voltál tegnap, áll rajta, kerestelek. Ma délután a villában? Összegyűröm, és bedobom az üveggyűjtőbe. Kiszúrni én is tudok magammal, ahhoz nem kell más. Határozott léptekkel megyek fel a lépcsőn, elhaladok Bitschek néni ajtaja előtt. Palacsinta illata szállingózik, szól a tévé, a kisbaba bőg. Hallom, hogy Bitschek néni énekel neki. Nagyapa kinyitja az ajtót. Malvinám, én kicsi Malvinám!, mondja, és megölel. Lemezeket hallgatunk, mint régen - régen, amikor még élt a nagyi. Elmosódik az idő, megint kicsi vagyok, nagyon kicsi, össze tudok gömbölyödni nagyapa ölében. Semmit sem értek a lemezből, spanyolul beszél egy hang, tudom, hogy Nietzsche az, ezt nagyapától tudom. Nietzsche is egy filozófusféle, azt mondta, hogy Isten halott. Talán igaza volt, gondolom, amikor összegömbölyödöm nagyapa mellett, mert Isten nem engedné, hogy ez megtörténjen. Isten tenne róla, hogy minden rendbe jöjjön. Nagyapa a hajamat és a nyakamat simogatja, a lemez időnként ugrik, fura, kattanó hang, a beszélő néha szünetet tart, csak egy icipicit, hogy levegőt vegyen.
Fekszem és fülelek. Várom, hogy folytatódjon. Nagyapa feljebb húz, hogy a fejem az ölében legyen, semmi több, simogat tovább, be106 csúsztatja a kezét a hátamon a póló alá. Behunyom a szemem, és látom, ahogy elhúznak felettem a felhők. A testem nem fontos, egyáltalán nem, élettelen vagyok, csak a gondolataim szállnak tova, csak ez számít, mert a gondolatokat nem lehet megkötni. Oda visznek, ahova csak akarom. Én kicsi asszonyom!, mondja nagyapa. Tovább tapogatózik, a mellemet keresi, nem számít, egyáltalán nem számít, azt csinál, amit akar, a gondolataimat úgysem tudja elkapni. Mint régen, mondja, hiszen még emlékszel. Befogom a fülem, rászorítom a kezem, a dalt dúdolom, ami reggel szólt a rádióban, nem tudom, nem emlékszem, és nem fogok továbblapozni a fényképalbumban. Mindegy, mire gondolok, csak erre ne kelljen, hirtelen eszembe jut, eltűnnek a felhők, mintha jeges szélroham űzte volna ki őket a fejemből, végigsöpör a szobán, ellapozza a könyv lapjait, az én könyvemét, pár fénykép lezuhan, kisiklik a kezemből, lassan elönt az undor. Olyan boldogok voltunk együtt mi hárman, te, nagymama és én. Most már csak mi ketten maradtunk. Nagyapa leveszi a kezemet a fülemről, hogy minden szót értsek. Hiszen olyan boldogok voltunk együtt. Hallom a saját lélegzetemet, a lemez forog, a beszélő monoton hangon egyre csak olvas, nagyapa
megcsókolja a nyakamat, a vállamat, nem. veszi észre, hogy jéggé fagyok a csókjaitól. Megint lehetnénk ilyen boldogok, mondja izgatottan ziháló hangon. Csak oda kell figyelnünk, hogy senki ne tudja meg, mert akkor elvesznek téged tőlem, érted, Malvinkám, szétszakítanának, azt mondanák, hogy nem normális, amit csinálsz... Elítélnének. A fülemben dübörög minden szava. Elvisznek, visszhangzik, elítélnek, nem normális, megint lehetnénk olyan boldogok, mint régen, mi ketten. Emlékszel még, milyen szép volt minden?, mondja nagyapa. Megrázom a fejem, és ő nevet, azt hiszi, tréfálok, gyengéden megráz és nevet. Ugyan, Malvinka, mondja nevetve, hiszen biztosan emlékszel. Valaki kopog a lakás ajtaján. Nagyapa elhallgat, megdermed, aztán feláll, kitrappol, dühösen kinéz, nagyon egyenes a háta. Kinyitja az ajtót. Mit akar?, kérdezi éles, kemény hangon. Bitschek néni halkan felel, barátságosan, azt mondja, hogy segítsek neki, nem bírja levinni a babakocsit, túl nehéz, isiásza van, isiász, ismételgeti, hogy biztos legyen benne, nagyapa megértette. Megigazítom a pólómat. Úgyis vége van a lemeznek, mondom nagyapának. Nagyon dühös, de el kell engednie. Levisszük a babakocsit a lépcsőn, gyorsan elköszönök, látogassam meg mindenképp holnap vagy valamikor, mondja még Bitschek néni. Meglátjuk,
felelem, és nem nézek a szemébe. 108 Szombat ' Tavaly nyáron a srácok nem sokáig dőltek be Lizzy trükk-jének. Ha azt hittük, visszariasztja őket egy képzeletbeli bandavezér, hát alaposan tévedtünk. Pár napig a villa körül kosiattak, hogy kikémleljék a vezetőnket és minket. Lizzyvel ügyeltünk rá, hogy minél hamarabb odaérjünk a villához, korábban, mint ők, ne lássanak kettesben bemenni. Valójában Lizzy trükkje elég baromságnak bizonyult. Egész nap csak a villában ücsörögtünk, és vártuk, hogy felbukkanjanak a fiúk. Elviselhetetlen volt a hőség, főképp a padláson, ráadásul halálra untuk magunkat. Amikor egyszer kora délutánig nem bukkantak fel, elfogyott a türelmünk. Kimásztunk a tetőre, onnan tartottuk szemmel a villához vezető utat, Lizzy-nek pecsenyére sült a válla a napon. Elegem van!, bosszankodott a trikóját rángatva, ami dörzsölte az égett vállát. Mit gondolsz, visszajönnek még? Vagy arra várnak, hogy itt süljünk meg a tetőn? Fogadjunk, hogy ők meg strandolnak valahol. Visszaegyensúlyoztunk a gerendákon, beíeugrottunk a matrachegyembe. Jól kell tudni célozni, és bátran el kell rugaszkodni. Ha nem jó helyre érkezel, alaposan megütheted magad. Egyszer kificamítottam így a bokámat, mégis mindig leugrom. Nem vagyok pityogó dedós. Lizzy ugrott először, kavargott a toll körülötte, mintha a nyár kellős közepén
havazna. Mielőtt levetettem magam, még elnéztem a vállam felett a telep felé. Esküszöm, nem láttam senkit, biciklis srácokat legalábbis biztosan nem. Lehuppantam. Bárcsak tényleg hullana a hó, elviselhetetlen a hőség. Elmehetnénk strandolni, vetettem fel, ahhoz volna inkább kedvem, nem a fiúkkal harcolni. Lizzy is legszívesebben fürdött volna, így aztán kételye gyötörtek: elmenjünk strandolni, és hagyjuk cserben a villát, vagy lassan égjünk szénné odafenn? Egy darabig érveket és ellenérveket kerestünk, de nem tudtunk dűlőre jutni. Végül Lizzynek mentő ötlete támadt. A villa mögött egy régi fa esőgyűjtő hordó állt, abba folyt az ereszből a víz. Biztosan haláli élvezetes volna bele-ugrani. Persze nem volna olyan jó, mint a régi békás tavunk, de egy próbát megér. Szóval kirohantunk a kertbe, a gyümölcsfák lombján keresztül tűzött ránk a nap. A cseresznye hamarosan megérik, aztán az alma és a szilva is, és ha lehullott a szilva, vége van a nyárnak. Kibújtunk a rövidnadrágunkból és a trikónkból -ezen a nyáron ugyanis éppen a bordás férfitrikót tartottuk irtó menőnek —, felakasztottuk a legközelebbi almafa alsó ágára, pár méterre a hordótól. Elég zavaros lé kavargott benne, barna és poshadt víz, ráadásul apró, világoszöld békalencse borította. Nem látszott az alja, de mi úgy éreztük, ettől izgalmas csak igazán a küldetés. Bátorságpróbának
is beillett ebbe a löttybe bemászni. Először egy bottal beleböködtünk, hogy félresodorjuk a békalencsét, elvégre nem akartunk egy döglött madárra lépni, ami hónapok óta ringatózik a fenéken. Azt javasoltam, hogy a cipőnket ne vessük le, hátha nem vettünk észre 110 valami undokságot, ezzel Lizzy is egyetértett, ő sem akart kockáztatni. Juhuhu, vihogtam, talán belelépünk a Gonosz Fried-rich orrlyukába! Ezt mindketten annyira undorítónak találtuk, hogy gyorsan visszarántottuk vízbe lógó lábunkat. Csak hülyültem, hiszen ahhoz le kellett volna annak idején fejezni. A felesége talán le is fejezte, biztosan elege volt már belőle, mondta Lizzy, amilyen szörnyen nézett ki. Az óvatosság kedvéért még egyszer beleszurkáltunk a vízbe, és mivel nem találtunk sem orrlyukat, sem más hasonló undokságot, átmásztunk a hordó peremén. *** Sötét folyosókon rohanok álmomban, el a nagyitól, akiből csövek lógnak ki, az EKG tappancsai ráncos mellkasára feszülnek, kinyújtja felém a kezét, én meg csak rohanok és rohanok és rohanok. Reggelente izzadságtól csatakosan ébreszt az első fénysugár, kiugróm az ágyból, és beállok a zuhany alá. Eresztem magamra a forró vizet, hogy kimossa belőlem az álmot. Nem nézem meg
magam a tükörben, csak meztelenül ne lássam magam, a testem elárul. Ha letusolok, és normálisan folytatom a napot, semmi sem számít. Csak megállni nem szabad, nehogy belegondoljak bármibe. Zakó is csak idegesíteni tud. Meg is mondom neki, amikor rajtakapom, hogy nagyapa hátsó udvarán les rám, elbújt a kuka mögé, de én előbb észreveszem őt, mint ő engem, érzem a szagát. Már megint dohányzik, és a füst marja az orromat. Zakó halálra rémül, amikor megszólítom, nagyon helyes, végül is nem kértem rá, hogy folyton a nyomomban loholjon. Bakker, ne lopakodj így a közelembe! Ma még melegebb van, mint az elmúlt napokban. Hamarosan itt a nyár, megint fürödhetünk, és szaladgálhatunk mezítláb. Zakón kirojtosodott rövid farmer van, viccesen néznek ki benne a karikalábai. Mégis dühös képet vágok, hogy rögtön megértse, nincs kedvem cseverészni. Azt csinálok, amit akarok, ráadásul ki nem állhatom, hogy kémkedsz utánam. Az idegeimre mész. Zakó csak vigyorog, a cipőtalpán nyomja el a cigijét, kidobja a kukába, láthatóan nem érdekli, hogyha leég a kuka miatta, nekem mindenesetre egyetlen nyugodt másodpercem sem lenne egy ilyen mozdulat után. Na mi van, megyünk végre a villához?, kérdezi. Úgy látszik, nem ütött szöget a fejébe, hogy tegnap nem vártam meg, és nyilvánvalóan Anne miatt sem furdalja a lelkiismeret. Lizzy azt mondaná, ebből is látszik, milyen érzéketlenek a telepi srácok,
meglopnák a nagyanyádat is, és utána szemberöhögnének. Mindenesetre azt elhatároztam, hogy többé nem hagyom magam az orromnál fogva vezetni. Töltse csak mással a szünetet. Például Annéval, ő valószínűleg nagyon jó néven venné, ha Zakó a vállára tenné a karját. Nem érek rá, vetem oda félvállról. Azt hittem, tavaszi szünetünk van, mondja. A zsebébe tömi az öklét. Ezt csinálja, ha elbizonytalanodik. Gondoskodnom kell a nagyapámról, felelem. 112 A legjobb, ha csak egész picit távolodok el az igazságtól. Minél kevésbé, annál jobb. Mert az ilyen hazugságok szinte sosem lepleződnek le, túl egyszerű volna rájönni. Aha! Hazudsz. Elvörösödöm, Zakó elégedetten mér végig. Beteg, mondom, és még forróbb lesz a fejem. Zakó megrázza a fejét. Mondok én neked valamit, már vagy kábé másfél órája állok itt. Ismerem a nagyapádat. Magas és vékony, és az egyik szeme le van takarva, nem lehet eltéveszteni. Úgy negyvenöt perce ment el mellettem ez a csávó. Onnan szemből jött, egy fasírtos zsemlével és egy üveg almalével a kezében. Piszkálni kezdett, hogy ne lopjam itt a napot, én meg mondtam neki, hogy elmehet a fenébe, hagyjon békén. Tehát nem beteg a fickó, de még csak nem is éhes, ezért aztán nem értem, miért kell
gondoskodnod róla az egész tavaszi szünetben. Azt mondtad neki, hogy menjen a fenébe?, kérdem hitetlenkedve. Még szép, feleli Zakó, ott lógok, ahol akarok, meg aztán biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb felbukkansz itt. A fejemben a legképtelenebb gondolatok keringőznek. Miért vár rám Zakó, ha tegnap Annéval flörtölt? Miért kémkedik a nagyapám után, és hogy merészelte a nagyapámnak azt mondani, hogy menjen a fenébe? Sose mernék ilyet mondani. Soha! Túlságosan félnék, hogy nagyapa megdühödik, és kiabálni kezd velem, ahogy régen kiabált a nagyival. Na akkor gyere, mondja Zakó, felviszem neki a kosarat, megmondom, hogy az unokája hozta, és többé ne számítson rá, hogy ugráltathat téged, mert találtál magadnak jobb szórakozást. Zakó kinyúl a kosárért, én hátralépek egyet. Nem lehet, mondom, és lázasan gondolkodom, mivel szerelhetném le Zakót. Nem találkozhat még egyszer nagyapával. Egyáltalán nem bukkanhat fel errefelé többet. Nagyapa rettenetesen dühös lesz, ha lenéz az ablakból, és észrevesz minket. Még rosszabb volna, ha Zakó rájönne valamire nagyapával kapcsolatban. Ha kitalálná, mi az, amit a lelkem mélyére zártam. Megvetne, gyűlölne, elmesélné a barátainak, és ők továbbadnák Lizzynek. Talán Lizzy is megutálna, és keresne magának egy másik legjobb barátnőt. Ne gyere többet ide!, mondom, és közben érzem, hogy megint forogni kezd velem a világ. Mint
tegnapelőtt nagyapánál. Imbolyog a talaj a talpam alatt, Zakó arcát fekete foltok szaggatják, egyre nőnek, már akkorák, hogy szinte egészen eltakarják. Tulajdonképpen ez az elájulósdi nem is olyan rossz dolog. Elájulhatnék például, és soha többet nem kelnék fel, vagy elájulnék, és bevinnének a kórházba, pár évig ott feküdnék jól bebugyolálva, míg fel nem növök, amíg nagyapa meg nem hal, és a dolgok maguktól elrendeződnek. Mielőtt megint összeesem, Zakó behúz a kuka mögé, lehuppanok egy aranyesőbokor tövébe. Lógasd a fejed a térded közé!, mondja. Lelógatom a fejem, és várom, hogy múljon a szédülés. Biztosan az agyrázkódásod miatt szédülsz, jobban tetted volna, ha elmész orvoshoz. 114 Kutya bajom. Azt látom, még sápadtabb vagy, mint tegnap, őszintén szólva nagyon szarul nézel ki. A hátunk mögül Bratko lopakodik elő a bokorból, recseg-ropog alatta, ő meg szívszaggatóan nyávog, mintha nagyon fájna valamije, de valószínűleg csak éhes. Mert Bitschek néni fogyókúrára fogta, és azóta még mogorvább lett. Bitschek néni szerint ha nem fogy le egy kicsit, annyi zsír rakódik a szívére, hogy belehal. Lógatom a fejem a térdem közé, nem felelek. Elvégre nem kötelességem magyarázkodni Zakónak, nem akarok beszélgetni vele. Minden vágyam, hogy békén hagyjon, lelépjen, és ne kérdezgessen.
Tőlem aztán naphosszat flörtölhet Annéval, legalább elfoglalja magát valamivel, és nem dugja az orrát örökké az én dolgaimba. Hé, élsz még?, kérdi, és óvatosan megbök. Megrázom a fejem, és érzem, hogy elönti a könny a szememet, megpróbálom kipislogni, de nem igazán megy; szuper, most így kell maradnom, míg ki nem zöldülök. Nem akarom, hogy bőgni lásson, csak Lizzy előtt sírok. Régen nagyi előtt is sírhattam nyugodtan, de mióta meghalt, szinte egyáltalán nem is sírtam. Egyszerűen csak hagyj békén, mondom, és a térdemhez szorítom az arcomat. Semmi bajom, érted, csak nyugalomra vágyom, semmi másra. Próbálkozz csak nyugodtan Annénál, vele úgyis olyan szuperül megértitek egymást. Zakó most nem felel, csak a lélegzése hallatszik. Előttünk Bratko hempereg a porban, valószínűleg így áll bosz-szút Bitschek nénin, rá vallana. Nagyapa nem bírja az idegeneket, ő már csak ilyen, mondom. Hallom, ahogy lüktet a vér az orromban, ha nem vigyázol, susogja, mindenre rájön, ha most elbőgöd magad, addig kérdez, amíg ki nem derül minden. Leül melléd, amíg el nem mesélsz mindent, amit tudsz, amire emlékszel. És aztán? Akkor mi lesz? Elhúz, és nem fogja tartani a száját. Bolondnak nézel, ugyan mit akarnék a nővéredtől? A nagyapád meg nem érdekel, veled akarok a villában lógni, nem vele. Összevissza beszélsz. Megmondjam, mit gondolok?
A szívem kihagy a rémülettől. Most elkezdődik, most kimondja. Hogy nem vagyok normális, hogy tudja, miféle a nagyapa, kimond minden kimondhatatlant, és a fejemhez vágja. Nem ér semmit, ha befogom a fülemet, előrángat mindent a mélyből, ki a fényre, itt és most, a kuka mögött, az aranyesőbokorban. A tavalyi nyár miatt nem kedvelsz, igaz? Mondd meg nyugodtan. A fejemben egyre nagyobb a zűrzavar, alig hallom, amit beszél. Egyedül akarok lenni. Hagyjanak békén. Mi a fenét akar tőlem? Hogy jönnek ide a tavalyi dolgok? Mindenféle kifogást keresel, csak mert egyszerűen nem bírsz. Nem gondoltam, hogy ilyen gyáva kukac vagy, azt hittem, téged semmi sem rémít, és most csak hazudsz egyfolytában. Én csak az integrációs suliba járok, te meg gimi-be, de ettől még nem vagyok hülye. Az volna a minimum, hogy megmondd, nem bírsz. Makacsul hallgatok. Semmit sem ért. Hullámokban 116 elönt a megkönnyebbülés. Nem tud semmit, sejtelme sincs semmiről. Nem megyek sehova, mondja Zakó, tavaly volt köztünk egy kis harc, de az már rég volt, én sem haragszom már... Félbehagyja, elhallgat. Egyszerűen csak hagyj békén, könyörgöm...
Tudom, hogy fojtott hangon beszélek, és ha Zakó kettőig tud számolni, akkor rögtön látja, hogy amint lelép, őrülten bőgni fogok. Feláll, bizonytalanul billeg még előttem, a szemem előtt a porban a tornacipője. A kétféle cipőfűző. Inas, görbe lábszárai, a farmer rojtjai, félek, hogy örökké itt marad, de aztán lassan távolodnak az ólábak, összecsapnak mögötte az aranyeső ágai. Hát akkor ennyi volt, suttogom Bratkónak, megszabadultunk tőle. A macska rám hunyorít, megrázza poros bundáját. Végre bőghetek. Vasárnap Boldogok voltunk. Péntekenként zongoraórára kezdtem járni. Amikor végeztem, csak át kellett mennem az utca túloldalára, ott lakott nagyapa és nagymama. A nagyi haja nőni kezdett, nem kellett többé kendőt hordania. A te érdemed, mondogatta nagyapa. A nagyi arca megint kipirosodott, de a tekintete üresen nézett el a vállam felett. Nem ültünk többé együtt a konyha kövén, nem beszélgettünk, az érintése megfagyott. O nyitott ajtót, amikor megjöttem a zongoraóráról. A nappaliban az asztalon ott állt a vaníliafagylalt. Lassan szétolvadt az üvegtálkában, addig kevergettem, amíg sűrű krémmé nem vált. Edd meg, mielőtt hazaér, mondta a nagyi. Amikor nagyapa hazaért, elbújtam a dívány mögé. Úgy tett, mintha bújócskáznánk, mintha én is szívesen játszanék. Végigkutatta a lakást, az összes szobát, noha pontosan tudta, hogy a dívány mögött kucorgók, nem volt más
búvóhelyem, mindig ott vártam. Hol van az én kis Malvinkám? Vajon hová bújt?, kiáltozta végig a lakáson. Először a kamrába ment, aztán a konyhában csattogott a papucsa. Benézett a szekrényekbe, a fazekak közé, a hálószobába, a ruhásszekrényekbe, a függönyök mögé. Nem sietett, de sose telt el elég idő, mindig megtalált, még mielőtt valaki értem jöhetett volna. Apa vagy Paul vagy Anne. Anya nem jött soha, a többiek mindig későn. Miután nagyapa az összes szobát végigjárta, belépett a 118 nappaliba. Láttam a barna papucsát, slattyogott a szőnyegen. Először benézett a fotel mögé, de nem voltam ott. Kinyitotta az ablakot. Talán kirepült az én kis Malvinkám?, kérdezte. Aztán letérdelt a dívány mellé, lassan, mert fájt a térde, az ízületei furán kattogtak, halkan felsóhajtott, hogy érezzem, mekkora áldozatot hoz. Bekukucskált a dívány alatti résen, sötét volt és poros, mert a nagyi már nem tudott lehajolni, hogy ott is kitakarítson. Porcicák, mondta a bútorok alól előguruló bolyhos, kerek labdácskákra. És várta, hogy megszokja a szeme a sötétet. Ohó, itt mintha volna valami, mondta, vajon mi lehet az? Talán egy kis Malvinka? Ezzel vége is volt a játéknak, átmásztam a dívány karfáján, a kis Malvinát otthagytam a dívány mögött, mozdulatlanul várt rám a porcicák között, visszafelé pörgött benne az idő, ült a
nagymamájával a konyha kövén, és mesélt, és nevetve lógott fejjel lefelé a sárkányos csúszdán. Az a másik Malvina pedig átmászott a karfán, és követte a nagyapját a fürdőszobába, szűk volt, falait zöld csempe borította, ecetes tisztítószer és fürdőhab szaga lengte be. Nagyapa begyújtotta a gázbojlert, eltartott egy percig, a másik Malvina addig a kilépőn állt, nézte, ahogy táncol a gázláng, hamarosan zubogni kezdett a víz a kádba. Habzott a fürdető, és nagyapa nevetett. Milyen szép is a hab!, és csak öntötte, öntötte a mézbarna, szirupszerű habfürdőt a kádba. Gyűlöltem a habfürdőt, hullámokban öntött el a szagától a rosszullét. Olyan szaga volt, mint az öreg férfiak kölnijének. Ilyen szaguk van vasárnap a férfiaknak a templomban, amikor előttem térdelnek a padban, és látom ritkás, tincsekbe tapadt hajukat. Gyűlölöm ezt a szagot. Gyűlöltem a kádat, gyűlöltem, hogy nem bírok megszólalni, nem merek beszélni. Gyűlöltem, amiért annyira félek tőle, hogy némán veszem le a ruhámat, szépen összehajtva teszem a mosógépre, és belépek mellé a kádba. A kádban nem láttam, mit csinál, csak csontos testét éreztem a habhegyek alatt. Szerette a habot, biztonságban érezte magát, a keze úgy siklott ideoda a vízben, mint fürge, síkos halak. Aztán a halak az ölébe vontak. Boldog volt, ha az ölében ültem, hátamat a mellkasának döntve. Ha én boldog vagyok, nagymama is boldog, mondta, most nagyon-nagyon boldoggá teszed őt.
Addig ültünk a kádban, míg össze nem esett a hab, akkor becsavart a kék fürdőköpenyembe, és kiküldött. Mire a testvérem vagy az apám megérkezett, felöltözve, megszárogatva ültem. A nagyi mindig a konyhában szárította a hajamat. A forró levegő égette a nyakam, de nem szóltam semmit. Összeszorítottam a fogamat, azt akartam, hogy a nagyi boldog legyen, nem akartam, hogy belülről elrágja a rák. Más nem számított. *** Ez az első vasárnap, amikor nem várom kinn Pault a kerítésen. Nézem az ablakból az utcát. Látom magam, ahogy a kerítésen ülök, hajamon megcsillan a napfény, kicsit vörösesre festi. A fenekem alá csúsztatom a kezem, hogy ki ne hűljön a hideg kövön, érzem az ujjamon a fal durva felületét. Bekanyarodik a sarkon Paul rikító sárga Smartja, nem120 sokára felkap és megforgat. Túl keveset eszel, mondja, és átfogja nagy kezével a csuklóm. Mit lógsz az ablakban?, kérdi Anne. Az ebédhez terít, még mindig mérges a lábszárán lévő kék folt miatt. Hangosan csörömpöl a tányérokkal. Elmerengek. Fura érzés, repdesek odakinn, a testem pedig üres bábként ül az ablakpárkányon. Hahó, segíts már!, szól Anne. Paul leparkol a kapu előtt a Smarttal, jókedvűnek tűnik, láthatóan nem hiányzom neki a kerítésről. Észre sem veszi, hogy nem vagyok ott. Lendületesen jön végig a kerti ösvényen, mindig így megy,
lengeti a karját, mintha éppen a maratonra készülne, mint aki a legjobb formájában van. Elfordulok az ablaktól, nemsokára mindannyian itt ülnek. Belebotlom saját üres vázamba, ettől megfájdul a fejem, és gyorsabban ver a szívem. Hogy lehet, hogy az ember nem talál vissza a saját testébe? A többiek talán észre sem akarják venni, zsineget erősítenek majd a csuklómra és a bokámra, olyan leszek, mint egy marionettbábu, leültetnek a székre, nagyon praktikus volna, akkor aztán repkedhetnék odakinn, az egész világ felett. Nem kéne többet a testemmel törődni, úgyis csak a baj van vele. Anne megráz, kezembe nyomja a villát meg a kést. Hahó, kiáltja, Malvina, ébresztő! Ne idegesíts! Szedd már össze magad, húsvét van, nem kell mindenkinek látni, hogy szerelmi bánatban szenvedsz. Nem szenvedek szerelmi bánatban, rázom le, noha ebben nem vagyok egészen biztos. Zakóra elővigyázatosan igyekszem nem gondolni. Beraktam őt az elintézetlen dolgok fiókjába, aztán betoltam a fiókot, és jól lezártam. Ott csücsül már nagyapa is. Tudom, hogy ez nem fair, de nincs végtelenül sok fiók a szívemben, Zakónak és nagyapának meg kell próbálnia kijönni egymással. Bár elég zajosak így együtt. Különösen nagyapa dörömböl, mintha közvetlenül az agyam mögött lenne az a fiók. Folyton hallom a dörömbölését, napközben halkabban, de éjszaka már olyan hangos, hogy nem tudok aludni tőle, felébreszt a hangja és az ökleinek a csa-pódása.
Olyankor sajnálom Zakót. Biztosan le sem tudja hunyni a szemét ebben a lármában. Némán terítünk Annéval, anya tálal, mindenki leül, Paul és apa is; Paul rám kacsint, de én barátságtalanul nézek vissza rá, idegen testként ülök a családi asztalnál, apró kavics, ami nyomja a lábad a cipőben. Mi bajod?, kérdi Paul, és újra rám kacsint. Ne törődj vele, mondja Anne, napok óta kiállhatatlan. Mióta felbukkant itt a pasija. Az asztal alatt megrúgom Annét, amilyen erősen csak tudom. Látjátok, sikít, nem normális! Apa szigorúan ránk néz. Nem bírja, ha veszekszünk az asztalnál, nyugodtan akar enni, főképp húsvétkor, ha már mind együtt vagyunk, és anya sem panaszkodik a migrénjére. Meg kell beszélnünk valamit, mondja, és Anne rögtön elhallgat, várakozóan néz apára. Valószínűleg reménykedik, hogy végre bedugnak egy bentlakásos suliba, vagy száműznek egy lakatlan szigetre, az még jobb volna. Kicsit én is izgatott vagyok. Apa semmit nem szokott megbeszélni velünk, egyedül dönt, úgyis ő tudja a legjobban, mi a jó 122 nekünk. Tiszta időpazarlás volna kikérni a véleményünket, szokta mondani, anyát pedig csak fölöslegesen terhelné, ha döntenie kéne bármiben. Paul a kivétel, elvégre ő férfi, már csaknem felnőtt, és ráadásul egyetemre jár. Az ilyesmin Lizzy órákig tud dühöngeni. És mi van, ha senkinek
nincs kedve vele Ausztriába utazni?, mondja. Mi ugyanis szinte mindig Ausztriában nyaralunk. Megvonom a vállam. Hogy van-e kedvünk, az apának tök mindegy. Én a helyedben gyűlölném Ausztriát, feleli szenvedélyesen Lizzy. Ők a mamájával mindig máshova utaznak a régi kék Volkswagen kisbuszukkal. Úgy vándorolnak, mint a cigányok. Legutóbb Portugáliában voltak, hét hétig maradtak, mert lerobbant a busz, és a portugáloknak sokáig tartott megszerelni. Lizzy ezért egy héttel később kezdte az iskolát. Barnára sült, a hajában megmaradt a tenger sós íze. Direkt miattam nem mosta meg, hogy megkóstolhassam a tengeri sót. Legszívesebben én is Lizzyékkel mennék nyaralni, de a szüleim nem engedik. Micsoda dolog egy busszal kószálni a világban, és egyébként is, a gyerekek a saját szüleikkel nyaralnak, mondják. Alig várom, hogy felnőjek, csak attól félek, a kék busz nem húzza ki addig, elvégre az még négy év. De Lizzy megnyugtatott, hogy akkor majd vesznek egy másik régi buszt, csak miattam. Apa leteszi a kést és a villát a tányér mellé, és megköszörüli a torkát. Vele szemben ülök, látom az arcán, hogy nem a nyaralásról lesz szó, hanem valami fontosabbról, amiről ő sem beszél szívesen, és a jeges félelem hideg marka szorítja össze a gyomromat. Mindannyian tudjátok, hogy nagyapa nem érzi jól magát, mióta a nagymama meghalt. Már nem
ugyan olyan, mint régen. Gyorsan Paulra pillantok, nyugodtan eszik tovább, a tányérja fölé hajol, egy falat húst tol a szájába. Anyátok és én úgy gondoljuk, egyedül már nem boldogul. Majdnem felnevetek. Anyátok és én! Anyának aztán rohadt mindegy, mi van nagyapával, gyűlöli, soha nem gondol rá, ha mégis, hát abban nincs sok köszönet, soha egy percig nem aggódna miatta. Egyetlen percig sem. Úgy döntöttünk, hozzánk költözik. Megkapja Paul szobáját. Egy pillanatig úgy érzem, olyan erővel szorítja az a hideg marok a gyomromat, hogy rögtön elhányom magam itt helyben, az ebédlőasztalnál. Ezt nem hiszem el!, mondom, és megpróbálom elkapni anya pillantását. Anya, te nem dönthettél így, hiszen utálod nagyapát, soha nem akarnád, hogy velünk lakjon! Senki nem akarhatja! Senki! Lassan felállók, a gyomromra szorítom a kezem, mindenem fáj, mintha az a darab hús, amit öt perce lenyeltem, felfalná a gyomromat, mintha sósavat ittam volna almaié helyett. Próbálj meg viselkedni, Malvina!, szól rám Paul. Végre ő is leteszi a villáját. Hova menne nagyapa, hiszen csak mi vagyunk már neki. Menjen be egy öregotthonba, mondom színtelen hangon, erre vannak az öregotthonok. 124
Tudom, hogy ez rettenetesen hangzik, hideg és érzéketlen szavak, pont amilyennek érzem magam. A többiek nem szólnak, apa csak a fejét rázza, Paul összehúzza a szemét. Nem sokszor volt rám dühös, szinte soha, csak egyszer, amikor elrontottam egy kulcstartót, amit a barátnőjétől kapott. Akkor igazán felhúzta magát, de nem tartott sokáig, mert még kicsi voltam, és ügyetlen. Féltem, hogy soha többé nem fog szeretni, soha többé nem dob fel a magasba, nem beszélget velem, és most megint ettől félek. Annyi minden hever romokban körülöttem. Végigrohantam egy hosszú folyosón, és sok-sok ajtót becsaptam magam mögött. Olyan sokat, hogy félek, többé senki nem tudja kinyitni mindet. Paul aztán végképp nem. És apa sem. Anyától és Annétól nem várok el semmit. Nem számítanak. Ok ott sem voltak. Nem tudom, miért, de mindig csak a nagyi, a nagyapa és én voltunk együtt. Anne miért nem? Miért úszta meg? Hátralépek. Ezt nem akarhatod, mondom anyának. Magam sem tudom, pontosan mire gondolok"- nem akarhatja, hogy nagyapa ideköltözzön, vagy nem akarhatja, hogy megcsókoljon, megfogdosson, és bejöjjön a szobámba. Ha itt fog lakni, sehol sem leszek biztonságban. Éjszaka oda fog jönni az ágyamhoz, beoson a fürdőszobába, ha tusolok, minden sarkon ott les rám, minden percben, mindennap, amíg meg nem hal. Anya tanácstalanul megrántja a vállát. Ha apa eldönt valamit, az úgy is lesz, tudjuk jól. Nem sok
időm van, hogy elhárítsam a veszélyt a fejem fölül. Éppen annyi, amennyi idő alatt elfogy a húsvéti ebéd, egy másodperccel se több. Mert ha ez itt eldől, nem lehet visszacsinálni. Akkor nagyapa beköltözik, míg én hármat pislantok. Ez a gondolat kilyuggatja az agyamat, nem tudok összefüggően gondolkozni. Lázasan keresem viselkedésem magyarázatát, szavakat, amelyek kifejezhetik, ami bennem tombol, szavakat, amelyeket ki lehet mondani úgy, hogy ne égessen porig a szégyen. Míg küszködöm a szavakkal, Paul csak néz, hátradől a székben, karját összefonja a mellkasa előtt. Nem vagyok bátor. Nagyon bátornak kéne lennem, hogy kimondjam, amit akarok, és közben elviseljem ezt a pillantást. Megcsókol, mondom, és érzem, ahogy visszariadnak. Nem akarják hallani, amit mondok. Egyértelműbbnek kéne lennem, sokkal egyértelműbbnek. Nem elég ennyi, hogy megcsókol, rég nem elég. El kéne mondanom, hogy megfogja a mellemet, hogy bedugja a nyelvét a számba, hogy olyasmiket tesz velem, amiknek még a gondolatától is kiráz a hideg, nemhogy magamtól megtenném. Talán még ez sem volna elég. Talán még akkor sem értenének meg. Na most ne kezdd megint, mondja Anne, Nebántsvi-rág kisasszonyka! Felnevet, apa és Paul vele nevet. Megkönnyebbülnek, hogy az egész csak ennyi, és nem kell elgondolkodniuk azon, amit mondtam.
Ez egy ilyen korszak, mondja apa, megértő a hangja, mintha egy betegről beszélne. Paul bólint, folytatja az evést, csillog a zsír az állán. Felfordul az egésztől a gyomrom. Mikor költözik át?, kérdi. Amint lehet. Fel kell mondanunk a lakást, így egy kis pénzt is megtakarítunk, ami mindannyiunknak jól jön. 126 Már nem figyelnek rám, úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, csak anya piszkálja idegesen tányérján az ételt. Megint teljesen sápadt, de nem szólal meg, akkor se mondana semmit, ha megragadnám és megráznám. Legszívesebben ugyanis ezt tenném, ráznám, amíg össze nem koccannak a fogai, amíg el nem ájul, vagy üvölteni nem kezd. De a karom élettelenül lóg az oldalamon, még ahhoz sincs erőm, hogy a késemet és a villámat megtartsam. Nagyapa hozzánk költözik, ez a mondat vágtázik fel-alá a fejemben, mintha tejüvegen át látnék magam körül mindent. Eltűnnek a színek, csak fényfoltok pislognak az egyre nagyobb sötétségben. Nagyapa hozzánk költözik, a szobája ott lesz a folyosó túlsó végén, ott fog állni reggel az ágyam mellett, amikor felkelek, és este, amikor lefekszem, és nem lesz egyetlen percem se nélküle. Ott lesz a fejemben az iskolában, és amikor Lizzyéknél vagyok, egyre szorosabban körülfon majd, amíg semmi nem marad belőlem. Senki sem fogja észrevenni, mert működöm, ahogy most is, és mert
nem akarják észrevenni, és mert nincs megoldás. Nincs. Nincs kiút. Már rég másról beszélnek. Eljátszottam a lehetőséget, nem voltam elég bátor, nem mertem az arcukba vágni az igazságot. Paul egyeteméről folyik a szó. Üzemgazdaságtant tanul, egy nagy bankban szeretne majd dolgozni. Szórakoztatóan mesél a tanárokról és a többi diákról. Észre sem veszik, hogy elmegyek. Ilyen korban van, hallom még Paul hangját, hagyjátok, majd lehiggad. Biciklivel átvágok a telepen. Nem tudom, hol lakik Zakó, de meg fogom találni. Utcáról utcára átfésülöm a terepet, jellegzetes nyomok után kutatok, de itt minden egyforma. Az utcákat mintha vonalzóval húzták volna meg, sorházak kis előkerttel, ugyanolyan kék-fehér csíkos napellenző mindenhol. Minden tömb mellett játszótér, mászóka, csúszda, libikóka. Mintha kisöpörték volna az életet. Persze húsvét van, ebédidő, mindenki otthon ül a családjával, és eszi a vasárnapi sült húst, aztán elmegy sétálni, és megkeresi a tojásokat. Én meg Zakót keresem. Nem tudom, mit akarok mondani neki. Miközben tekintetem a házsorokat pásztázza, mondatokat fogalmazga-tok magamban. Segíts, kérlek!, így kezdem majd. Ez jól; hangzik. Önmagában ez a mondat és Zakó arca, ahogy elképzelem, lecsillapítja hevesen vergődő szívemet. Segíts, kérlek, mert nincs itt a legjobb barátnőm, és nem tudom, ki más segíthetne. De te tudnál.
Elvetem az utolsó mondatot. Túl nyálas. De hogy ő az egyetlen, az igaz. Nem tudom, mikor ér vissza Lizzy. A buszukon nincs hólánc, és a hegyekbe utaztak. Talán elakadnak egy gleccseren, és meg kell várniuk, hogy kiolvadjanak. Amennyire tudom, az arrafelé eltart egy darabig. Legalább olyan sokáig, mint Portugáliában a buszszerelés, vagy még tovább. Nem tudom megvárni Lizzyt. A nagyapám fogdos, suttogom próbaképp. Ettől az egekbe szökik a pulzusom, megállok, hogy hátrasimítsam a hajam. Szünet. Még gyakorolnom kell. Nagyon sokszor el kell mondanom ezt a mondatot, hogy dadogás nélkül ki tudjam ejteni a számon. 128 A nagyapám fogdos. A nagyapám fogdos. A nagyapám fogdos. Es nekem is fogdosnom kell őt. Ez így nem megy. Ezt nem tudom kimondani. Zakó előtt nem. De hát ez az igazság. Ez az igazság, suttogom. Összefogom egy gumival a hajamat. Túl erős a szél. ■itschek néni jut eszembe, ahogy felfújta a szél a pöttyös szoknyáját. Ahogy kimondja, hogy a nagyapám gonosz. Bújtass el, suttogom, bújtass el a pincétekben, amíg meg nem hal a nagyapa! Jólesik elképzelni. Zakó mindennap hozna nekem enni, feküdnénk egy matracon, és átölelnénk egymást. Nap mint nap. A végén egész halovány volnék, mert évekig nem ért napfény. Sötét
napszemüveget kéne hordanom .íznap, amikor meghal nagyapa, és én végre újra kiléphetek a szabadba. Nem venném le a napszemüveget a temetésen, és virágok helyett leköpném a koporsót. Nem látok Zakóra utaló jelet. Sehol nem szárad kifakult, szakadt farmer a kötélen, sehol egy pár széttaposott tornacipő a lépcsőn. A biciklijét sem látom. Ha nem találom meg az utolsó háznál sem, kezdhetem elölről az egészet. Akkor be kell csöngetnem mindenhova, és kérdezősködnöm kell. Évekig is eltarthat. Még egy háztömb, még egy játszótér... Ezt a játszóteret bukszusbokrok takarják el. Hangokat hallok, vadul nyikorog a hinta. Aztán csend, majd tompa puffanás. Legalább öt méter, kiáltja valaki lihegve. Te barom, nincs az három se, kiált vissza valaki, és vad nevetésben tör ki. Átkukucskálok a bozóton. A téren Zakó, Tócsa és Pókerarc. A hintából való távolugrást gyakorolják. Tócsa a homokban ül, és sértődötten fonja össze karját a mellkasa előtt. Öt méter, erősködik. Most Zakón van a sor. A hinta őrülten nyikorog, mintha bármelyik pillanatban leszakadhatna a horogról, de Zakó csak hajtja, míg majdnem átfordul. Most már aztán tűnj el onnan! Tócsa sértődötten mászik odébb, Pókerarccal megállnak a homokozó mögött. Aztán Zakó a legmagasabb ponton elrugaszkodik, a keze kalimpál a levegőben, és tényleg kicsit messzebb érkezik le, mint Tócsa.
Mit csináljak? A fiúk lehuppannak egymás mellé a homokba. Zakó körbekínálja a cigarettát, halkan beszélgetnek, nem értek egy szót sem. Óvatosan leeresztem a földre a bringámat, és gondolkozom. Ugyan mi vesztenivalóm van? Segíts, kérlek!, suttogom még egyszer, de most elég bugyutának érzem a mondatot. Bárcsak Tócsa és Pókerarc felszívódna! A játszótér kapuja balra van. Egyszerűen besétálok rajta, és megkérdezem Zakót, hogy van-e egy perce. Meg kell mondanom neki, hogy beszélnünk kell. Semmi az egész. Szóval besétálok a kapun. Nem vesznek észre rögtön, aztán Pókerarc meglát, lábával megböki a többieket. Zakó és Tócsa egyszerre fordul felém. Majdnem megáll a szívem a rémülettől, egy hang sem jön ki a torkomon. Zakó hitetlenkedve néz. Nem mosolyog, csak néz. A hinta felé indulok. Némán megyek el a fiúk előtt. Még egy sziát sem mondok, semmit. A fenébe! A fenébe! A fenébe! 130 Mit akar ez itt?, mormogja Pókerarc, és látom, hogy Zakó megvonja a vállát. Fogalmam sincs, mondja. Tócsa vigyorog, le nem veszi rólam a szemét, a másik kettő tovább sugdolódzik, és én zavaromban hintázni kezdek. Egyre gyorsabban és gyorsabban, pedig biztosan mindjárt felfordul a gyomrom, nem igazán bírom a hintát, semmi ilyesmit, se a körhintát, se a hullámvasutat, attól rögtön rosszul
leszek. De most már mindegy, Zakó rám se néz, úgy tesz, mintha nem is ismerne, talán szégyelli is, hogy ismer. Segíts, kérlek!, gondolom, és gratulálok magamnak a saját ostobaságomhoz. Ide-oda suhan mellettem a tér. Amikor közeledem a föld felé, mindig a térdkalácsomban érzem a gyomromat. A srácokat már nem is látom, csak hallom a nevetésüket. A legmagasabb ponton ugrom. Egy pillanatra megdermed minden, evez a karom a levegőben, átrepülök a homokozó felett, sokkal messzebb érek földet, mint Zakó vagy Tócsa, talán mert olyan könnyű vagyok. Keményen a letaposott fűre vágódom, a jobb karomon szúró fájdalom szalad végig. Biztosan eltört, gondolom, de nem bőgök. Akkor mégsem tört el, Lizzy szerint olyankor muszáj bőgnie az embernek. Rá se nézek a fiúkra, kimegyek a játszótérről, méltóságteljesen, legalábbis remélem, de alig érek be a sövény mögé, futni kezdek. Zakó a biciklimnél ér utol. Teljesen kattant vagy, sziszegi, ripityára törhetted volna magad. Nem mindegy az neked?, sziszegek vissza, és felugróm a nyeregbe. Nem kell bizonyítanod nekem, mondja, és megragadj a kormányt. Tök világos, hogy nem vagy normális, ehhe nem kell öngyilkosságot elkövetned. Lüktet a csuklóm, ezért nem tudom fellökni. Várom, hogy magától eleressze a kormányt. Mit akarsz itt?, kérdezi. Hintázni, mondom dacosan. Rettenetes vagyok.
Az első kereket is a lába közé szorítja, nehogy lelépjek. Ez a megfelelő pillanat, most kéne megkérnem, hogy segítsen. Elengedem a pillanatot. Tócsa és Pókerarc lép ki mögöttem a bokorból. Oké, mondja Zakó halkan, minden világos. Elengedi a kormányt, és eláll az utamból. Egyébként jövő héten bontják le a villát, mondja. Én is hallottam, bólintok. Bárcsak bátrabb volnék, de nem vagyok. Sosem fogok tudni magamról beszélni neki, senkinek sem fogok tudni soha beszélni. Magamról és nagyapáról. Lassan tekerek át a telepen visszafelé. A szél a napellenzőkbe kap, megpörgeti az előkertek színes szélforgóit. A csuklóm pokolian fáj, de még mindig nem fojtogat a sírás. Minden kihűlt bennem, ott maradtam valahol fenn, amikor leugrottam a hintáról. Nem tértem vissza a testembe. Felrepülök a csillagokig. Elérhetetlenül messze. 132 Hétfő I la az embernek nincs tava, akkor az esővizes hordó a lehető legjobb a hőség ellen. Lizzyvel bemásztunk a hordóba, és óvatosan végigtapogattuk a lábunkkal az alját. A hordó pereme csúszott az algától, néha éles kiszögellé-sekbe ütköztünk, és vigyáznunk kellett, nehogy beakadjon az alsónk, de mindent egybevéve abszolút frenetikusnak találtuk az ötletet. Sokkal jobb itt, mint a tetőn, mondta Lizzy. Olyan szűk volt a hordó, hogy éreztem, ahogy a lába a
lábamhoz ér. Jó érzés volt, mintha szorosan, elválaszthatatlanul ösz-szetartoznánk. Te Lizzy, mi örökkön-örökké barátnők leszünk, ugye? Nemrég ugyanis szörnyű félelem tört rám, hogy hirtelen elveszíthetem, keres magának másik barátnőt, akivel beszélget majd, meg nevetgél, és mindenféle képtelenségeket talál ki. Micsoda kérdéseid vannak!, mondta Lizzy, és alulról rám nézett, mert egy kicsit alacsonyabb nálam. Még hordta a kalóz szemfedőt, ezért csak az egyik szeme villant rám, de az is elég volt. Persze hogy örökkön-örökké barátnők leszünk, vértestvérek és barátnők, mondta. Aztán befogott orral, prüszkölve, mint egy rozmár, lemerült, és amikor feljött, tiszta békalencse volt a feje, a szemfedője meg elcsúszott. Hála istennek, prüszkölt, már majdnem felforrt az agyvizem. Gyorsan merülj le te is, mert már egész zavarodottnak látszol! Az agyfelforrás komoly dolog, szóval egyszerre lemerültünk, és igyekeztünk minél tovább a víz alatt maradni. Amikor nevetve és levegő után kapkodva kibukkantunk a felszínre, négy vigyorgó arc bámult ránk. Egy csapásra lefagyott a mosoly a képünkről. Milyen édesek, mondta Zakó, a két kis vízi tündér! Milyen édesek, vágott vissza Lizzy, négy kis tökfej! Aztán csend lett, mert rájöttünk, hogy ugyancsak nyomorúságos a helyzetünk. Ülünk egy vizeshordóban, egy szál alsóban és tornacipőben. A hordót körbeállják a fiúk, mögöttük ott
lengedeznek az almafán a rövidgatyáink és a két férfitrikó. Tömören és velősen: nem voltunk abban a helyzetben, hogy megvédjük a villát, és lecsapjunk a fiúkra, nem beszélve arról, hogy előmásszunk a hordóból. Azon gondolkoztam, hogy hány óra lehet, és vajon meddig kell még a hordóban ülnünk; valamikor a fiúknak is haza kell menni, gondoltam, de legrosszabb esetben még hosszú órákig itt táboroznak, és addigra biztos elkékülünk, kiázik a bőrünk, és felfázunk. Zakó a hordó peremének támaszkodott, mi pedig a karunkkal a még nem létező mellünket takargattuk. Legszívesebben meghaltam volna szégyenemben. No, kérdezte, most hol van a vezetőtök? Hát igen, hol lehet, gondoltam. Persze semmi sem jutott eszembe. Elvégre nem tudtam varázsolni. Lizzynek sem jutott eszébe semmi. Ajka vékony csíkká préselődött, szeme elsötétült a dühtől. 134 Kopjatok le inkább, mielőtt ideér!, mondta. Zakó csak vigyorgott. Mondok én valamit, és bizalmasan kissé közelebb hajolt. Nincs is semmiféle vezetőtök. (]sak ti ketten. És beszorultatok ide a vizeshordóba. Aztán a fiúkhoz fordult. Kutassátok át a villát! A fiúk szétszéledtek, míg Zakó a hordót őrizte. Végig azzal az ördögi vigyorral a képén. Egy
örökkévalóságnak tűnt, mire az összes szobával végeztek, Lizzynek és nekem már lúdbőrözött a karunk és az egész testünk. Sehol senki, kiáltott ki végre Pókerarc az egyik első emeleti szobából, tiszta a levegő! Zakó még ördögibben vigyorgott. Lehalászta az almafáról a cuccainkat. Jó utat!, mondta. És a fiúk kárörvendő hujjogása közepette kimásztunk a vizeshordóból, amilyen méltóságteljesen csak tudtunk, és elvonultunk. Lizzy hátravetette a fejét, de én tudtam, hogy éppolyan nyomorúságosan megalázottnak érzi magát, mint én. Éreztem a meztelen hátamon és a fenekemen a fiúk pillantását. Hála istennek nem fehér alsó volt rajtam, így legalább nem látszott át. A tornacipőnk minden lépésnél cuppogott a víztől. Siralmas egy elvonulás volt. A dombtetőről még egyszer visszanéztünk a villára. Láttuk, hogy a fiúk bevonják a kalózzászlónkat, és helyette a rövidgatyánkat és a trikónkat lógatják ki az ablakon. Ez mindennek a teteje!, kiáltotta dühösen Lizzy. Ezt megkeserülitek! *** A küszöbömről nézem, ahogy Paul pakolja ki a szobáját. A könyveket ládába rakja, sokat kidobál, régi fantasyket, A babó is a padlóra hullik, akárcsak az agyonolvasott puh fedelű könyvei, krimik, szétcincálódott újságok. Két láda telik meg könyvvel és mindenféle aprósággal, ami csak úgy
összegyűlik egy elhagyott gyerekszobában. Minden más; megy a szemétbe. Magam alá húzom a lábam, nem veszem le Paulról a szemem. Ha már lelép, és magamra hagy nagyapával, akkor hát viseljen el. Bírja ki, hogy minden mozdulatát megvetéssel sújtom. Legalább egy óra hosszat úgy tesz, mintha ott se lennék, aztán idegesen felém fordul. Nem tudod megváltoztatni a döntést, mondja. Átjön hozzám a folyosón, és elém térdel. Nem felelek, a szoba plafonján lebegek, mint egy elszabadult lufi. Te aztán megváltoztál, mondja Paul, alig ismerek rád. Mi a baj? Igaz, amit Anne mond, hogy szerelmi bánatod van? Nem felelek. Felsóhajt, és megfogja a kezem. Meleg és puha a marka. Érzem, ahogy átfolyik belém az ő melegsége, úgy szeretnék az ölébe kucorodni, mint egy kismacska. Paul ezt persze észre se veszi, hiszen a kezem élettelen, nem adok jelt magamról. Miért zárkózol be ennyire, kérdi, régen olyan jól tudtunk beszélgetni. Mindig segítettem rajtad, amennyire tudtam. Megint felsóhajt, és kicsit megszorítja a kezem. Anne mesélt nekem arról a fiúról. Igyekszem nyugodtnak látszani, pedig hallani sem akarok az egészről. Zakó már a múlté. Elcsesztem. Csalódott 136 bennem, mert annyira furcsa vagyok, és nem tudok vele beszélni. Az én hibám. Tegnap el kellett
volna mondanom neki az igazságot, vagy tegnapelőtt, vagy még múlt héten. Vagy össze kellett volna kapnom magam, és úgy tennem, mintha minden rendben volna körülöttem. El kellett volna játszanom neki a normális Malvinát. De hát minek is rágódom ezen? Már vége. Láttam tegnap, az arcára volt írva, hallani sem akar többé rólam. Anne mesélte, hogy járt itt, mondja Paul. Csend. Várja, hogy válaszoljak valamit. Mintha összeragadt volna a szám. Azt mondja, szerinte kedvel téged. De jó, hogy nem vagyok itt! Mint egy lufi, lebegek a szoba plafonján, nem kell éreznem, ami bennem zajlik. Minden tompa, Paul hangja is, csak lassan jut ide fel, amit mond. Szerinte Zakó kedvel engem. Mint ezernyi apró buborék, pezseg körülöttem a mondat. Szénsav a pohár vízben. Felbuzog a falak mentén, és körém sereglik. Anne azt mondta, a fiú találkozni akart veled, de te egyszerűen megléptél, kiszöktél a teraszon át. Mert azt hitted, vele flörtöl. Mert tényleg vele flörtölt, mondom halkan. Mellettünk kivágódik Anne szobájának az ajtaja. Úgy látszik, hallgatózott. Először csak egy szőke hajtincs bukkan ki az ajtó résén, aztán kidugja szeplős képét. Nem flörtölt, mondja sértődött hangon, egyébként sem flörtölök nálam fiatalabbakkal. Az aztán vérciki. És undorodva felhúzza az orrát.
Hiszen még arra sem voltál kíváncsi, hogy mit mondott rólad. Átcsusszan a résnyire nyitott ajtón, és lehuppan mellénk. Nem bízom benne. Ha ő akar valamit, az csapda. Ha kölcsönkérek tó'le egy pólót, cserébe egy fagyit kér, ha segít a házimban, akkor várhatom, mikor kell hirtelen a kedvére tennem. Persze úgy általában semmi baj nincs ezzel, ő is segít, én is segítek, de ha már, akkor legalább a saját jószántamból. Anne kedvenc mondata: kéz kezet mos. Lizzy szerint Annénál ez egyszerű jellemhiba, ami a korral csak romlani fog. Ezért aztán várok, hogy most hol a csapda. Na akarod végre tudni, vagy nem?, kérdezi Anne. Az államat a mellkasomba fúrom. Engem aztán marhára nem érdekel. Persze hogy szeretné tudni, mondja Paul. És megint megszorítja a kezem. Mintha őrületesen jól megértenénk egymást, két vén cimbora, millió közös titok. Mi hárman, itt a folyosón ülve. De ez már rég a múlté. Többé nem vagyunk egy csapat. Nem játsszuk az öreg Fordban ülve, hogy süllyed a Titanic, és nem mesélünk egymásnak kísértethistóriákat az ágyban. Mind megváltoztunk. Paulnak talán igaza van, talán én a legrosszabb irányba. Nem vagyok többé a kicsi Malvina. Nem lehet többé mesékkel etetni a valóság helyett, mesékkel, amelyeknek mindig jó a végük, amelyekben a királykisasszonynak igazságot szolgáltatnak. Ilyen mesék nincsenek. Legalábbis az én életemben.
Én Malvina vagyok, a sötét titok hordozója. Malvina, akinek több élete van. Malvina a fürdőkádból. Azt mondta, te vagy a legrémesebb csajszi, akit valaha látott, és mégis kedvel. 138 A buborékok a fejem körül pattognak, csiklandozzák a torkomat, és beszöknek az orromba. Sajnálom, mondja Anne, de szó szerint így mondta. Paul elengedi a kezem. Végtére is pakolnia kell. Na látod, mondja, mielőtt visszamegy a szobájába, az egész felhajtás felesleges. Anne óvatosan megkocogtatja a lábamat. Kölcsönadom a piros pólómat, ha elmész hozzá, tudod, azt a sellőset, az biztosan jól állna neked. Tudom, hogy ez a békejobb. Bólintok, várom, hogy megtalálja a pólót. Az egyik kedvence, az ölembe ejti. Érezd jól magad!, mondja. Örülök, hogy eljöttél. Az aranykeretes védőangyalok alatt ülök. Bitschek néni a tűzhelynél áll, és valami zöldséges húst főz. Erőteljes, édeskés köményszaga van, de érzem a bors meg a fokhagyma illatatát is. Örülök, hogy eljöttél, ismétli meg, vártalak, mindennap belenéztem a kirstálygömbömbe, de nem láttalak -egészen ma reggelig. Hála isten, végre!, gondoltam. Azt hittem, nem jössz többé. Azt hittem, már késő. Nem értem, miről beszél, ő sem magyarázza, csak kevergeti tovább az ételt. A kisbabát egy nagy,
színes kendővel a hasára kötötte. Néha tüsszent a kicsi, ha bors megy az orrába, de egyébként szokatlanul nyugodt. Apró, húsos öklöcskéjét a szájába tömi, és Bitschek néni blúzára nyá-ladzik. Hol van Bratko?, kérdem, mert sehol sem látom. Jaj, az a zsivány szeretőt talált magának, a háztetőket járja, és kismacskákat csinál. Zabálás és kismacskák, ehhez aztán ért. Önkéntelenül elvigyorodom. Nem tudom elképzelni, hogy az a kövér kandúr képes a háztetőkön egyensúlyozni. Óvatosan felhúzom a lábam. Az arcomra fényfoltok vetülnek, Bitschek néni elém teszi az asztalra a gőzölgő tálat. Egyél, te csontos madárka!, és könnyedén végigsimítja a hajam. Leül velem szemben a lócára, és leoldozza magáról a csecsemőt. A zöldséges hús isteni, rég nem ettem ilyen jót. Talán azért is olyan finom, mert az utóbbi időben szinte alig ettem. Farkaséhes vagyok. Bitschek néni némán figyeli, ahogy magamba lapátolom a kaját, még a nyelvem is megégetem, olyan forró, de nem számít. A gyerekkoromról kérdeztél, emlékszel még? Múlt csütörtökön odalenn az udvaron. Nem várja meg, hogy válaszoljak, rögtön folytatja, közben a térdén hintáztatja a gyereket. Gondolkodtam. Eszembe jutott valami, egy történet, amit el akarok neked mesélni. Ezért vártam rád. Egy történet a gyerekkoromból, rég volt nagyon. Kinéz az ablakon, mintha betűk volnának az üvegre vésve, csak kicsit erőlködnie kéne, hogy
megfejtse az írást. Vagy csak nem tudja, hogyan fogjon bele, hogyan kezdődik a története. Volt egy barátnőm Lengyelországban, mondja kis idő múlva, a legjobb barátnőm. Egy kisujjkörömnyi falucskában éltünk. Mindenki ismert mindenkit, tíz-tizenegy házból állt, érted? Az egyik házban éltem én, anyám, apám 140 és a hat bátyám, mellettünk Katja az apjával meg a kishúgával. Katja anyja elhagyta őket egy férfiért a szomszéd faluból, amikor Katja kilencéves volt. Soha többé nem jött vissza. Bitschek néni keresi a története folytatását az üvegen, én kanalazom a zöldséges húst, Bratko bejön a konyha ajtaján. Elképesztően borzas, és egy véres karmolás van az orrán. Talán a szeretője ajándéka, vagy egy vetélytársé. Míg velük élt az anyja, mindennap együtt játszottunk az udvaron, együtt mentünk iskolába, és közös titkaink voltak. Ahogy a kislányok között szokás. De aztán... Egy nap nem jött iskolába, egyszerűen kimaradt, senki sem tudta, miért. És nem is kérdezte senki. Én sem. Talán beteg, gondoltam. Másnap sincs Katja az iskolában. Tanítás után megyek, megkérdezem, gondolom, de aztán mégsem. Ott ül az apja kint az udvaron, újságot olvas. Na mi van?, kérdi, és én csak állok, és nem merem megkérdezni, hol van a Katja. Leteszem a kanalam az üres tál mellé, egy kicsit kényelmetlenül érzem magam Bitschek néni
meséjétől. Az arca szomorú, feldúlt. A kicsi elaludt az ölében. Másnap megint jön a Katja. Ott ül az iskolában mellettem, de nem beszél. Sápadt, talán kicsit még beteg, gondolom. Talán a friss levegő majd jót tesz neki, úgyhogy megkérdem, kimegyünk-e a földekre sétálni. Együtt, ahogy régen mindennap. De Katja csak annyit felel: nem, nem lehet. És amikor megkérdem, miért, azt mondja, segítenie kell otthon. Nem tud már mindennap játszani velem, mert elment az anyja, és amit régebben a mama csinált, azt ezentúl őneki kell. Hát így esett. Játék nincsen. Szaladgálás nincsen. Csak a munka. Attól kezdve Katja gyakran kimaradt az iskolából. És ha jött, akkor sem beszélgettünk. Csak ült mellettem sápadtan, és nem szólt egy szót sem. Bratko az ölembe ugrik, mint még soha, napsütés és meleg háztetők illata lengi körül, összegömbölyödik a térdemen. Nagyon örülök neki, mert legalább nem kell Bitschek nénire néznem. Remélem, nem meséli végig a történetét. Nem akarom tudni, mi történt Katjával. De Bitschek néni csak beszél tovább, mintha észre se venné, hogy mennyire kellemetlenül érzem magam, vagy talán nagyon is tudja, és éppen ezért mondja. Egy nap bejön az iskolába hosszú ujjú pulóverben, pedig augusztus van. Nincs meleged?, kérdem. Nem, jó így, feleli. De aztán a lányvécében látom, amikor kezet mos, és feltűri az ujját, hogy az
egész karja tiszta kiütés. Nem merem megkérdezni, mitől. Amikor Katja meglát, a háta mögé dugja a karját, elszégyelli magát, elszalad. Nem vagyunk már barátnők. Én mással barátkozom, Katja egyedül marad. Amikor Bitschek néni elhallgat, ólomnehéz csönd nyomakszik közénk. Gépiesen simogatom Bratko poros, meleg szőrét. Semmi se rezdül, még a csecsemő lélegzését és Bratko dorombolását is hallani. Aztán folytatja: Két évvel később Katja már egyáltalán nem járt iskolába. Gyakran láttam az ablakuk mögött állni. Egyszer intettem neki, de gyorsan összerántotta a függönyt. A kishúga néha játszott az udvaron, éppen nyolcéves volt, úgy nézett ki, mint Katja régen, egészséges, vidám, néha beszélgettem vele, de ha az apja meglátott minket, megdühödött. Be142 hívta a házba. Nem veri, de mégis fél, azt mondja. Még két év, és mindkét lány holtan fekszik. Valaki megtalálja őket az erdőben, a sziklák között. Sok szikla van arra, ahol én születtem. Levetették magukat az egyikről. Mintha senki nem tudná, miért. Én tudtam. Végig, végig tudtam. De én is tartottam a számat. Éppolyan gyáva voltam, mint mindenki más. Bitschek néni óvatosan leteszi maga mellé a csecsemőt a lócára, a kicsi alszik tovább, de nyűgösen elhúzza a száját. Miért mondja el ezt nekem?, kérdem, és alig ismerem meg a saját hangomat, annyira idegenül cseng
a fülemben. Jaj, kislányom, kislányom... Átnyúl a kezemért az asztalon, elrántom a karom, olyan hevesen, hogy Bratko felriad, és rám fúj. Hiszen te is tudod, miért ugrottak le. Katja erős volt, mindent kibírt, a sok-sok éjszakát az apjával. De a húgát mégsem tudta megvédeni. Hát azt gondolta, ennél a halál is jobb... Minél jobb?, kérdezem. Jobb, mint az élet, ami neki jutott, és jobb, mint beszélni róla. Érted? Csak akkor tudsz változtatni rajta, ha beszélsz róla. Nem értem, mondom vadul, egyáltalán nem értem, nem értem, miért mesélte el nekem ezt a rémes történetet, nekem ehhez semmi közöm. Maga semmit sem ért! Semmi közöm ezekhez a szörnyűségekhez. Lesöpröm Bratkót az ölemből, felugróm, a kicsi felsír, felébresztette az éles hangom, úgy ordít, mintha valaki megtámadta volna. Bitschek néni rohan, hogy felvegye. Malvina, üljél le, kérlek! De én a kijárathoz viharzom, ő meg utánam, nekifeszíti a lábát az ajtónak. A kezében ott a kisbaba. Beszélned kell, Malvina!, mondja nyomatékosan, aztán utamra enged, ki a szabadba, ahol a nagyapába ütközöm, ott áll a lépcsőházban, talán végig ott állt és hallgatózott. Nagyapa felrángat a lakásba, rángatja a csuklómat, a tegnap kificamított csuklómat. Még sosem ütött meg, de most hirtelen elönt a félelem, hogy megver, mert Bitschek néninél voltam, és
meghallgattam azt a történetet. Nem tudja, de érzi, érzi, miről beszélt velem a néni. Olyan, mint a sarokba szorított vadállat. Kiszámíthatatlan, dühös. Soha többé be nem teszed a lábad ahhoz a nőhöz!, süvölti. Minden egyes szót külön-külön megnyom, beleordítja a fülembe. Megértetted?! A nappaliban állunk egymással szemben. Becsapta maga mögött az ajtót, hogy ne hallatsszon ki az ordítás. Zihál, talán szívinfarktust kap, akkor legalább vége volna az egésznek. Mindennek. Egy csapásra. Megértetted?, ordítja még egyszer, és az ujjait a vállamba vájja. Ezt nem akarta volna a nagyanyád, mondja most már halkabban, és a szeme vészjóslóan izzik. Ugye tudod, hogy a nagyi miattad ment el, ugye tudod? Ugye ezzel tisztában vagy? Érzem a lélegzetét az arcomon. 144 Nem az én hibám, mondom, és a torkomat sírás fojtogatja, de elnyomom, lenyelem, maradjon csak lenn a gyomromban, ott a helye. De bizony a tied, Malvinka, a tied. Lassan hátranyom, le a díványra. Amíg mi hárman boldogok voltunk, minden jól működött. Te is boldog voltál, a nagyi is boldog volt, és én is. De aztán magaddal hoztad ezt a kis barátnődet, egyszer, kétszer, egyre gyakrabban. Emlékszel rá, Malvina?
Bólintok, mert erre aztán emlékszem. Lizzy. A legjobb dolog a világon. A megmentőm. Belepottyant az életembe, és hirtelen minden jóra fordult. Végre felejthettem, és felejtettem is, jó alaposan. Mindent. Minden péntek délutánt. Mindent, ami a fürdőszoba zárt ajtaja mögött történt velem. Újra élhettem. Nem kellett félnem. De mindenért meg kell fizetni. Miattad halt meg, mondja nagyapa, miattad. Nem akartál többé áldozatot hozni érte. Pedig az életben áldozatokat kell hozni másokért. A szeretteinkért. Ezt még meg kell tanulnod. Rákos volt, suttogom gyámoltalanul. Nagyapa megvetően néz rám, aztán megváltozik az arca, ellágyul, elengedi a vállam, két kezébe fogja az arcomat. Igen, rákos volt, mondja halkan, és te segíthettél volna rajta, Malvinkám. Fáradt mozdulattal végigsimítja az arcomat, aztán megfordul. Hallom, hogy kimegy a fürdőszobába. Begyullad a bojler. Eresztek egy fürdőt, Malvinka, mondja, ahogy régen. Kedd Lizzy egyszer csak megérkezett. Ott állt előttem Neumann tanárnőnél a zongoraórán. Míg én a tanárnő előszobájában vártam, hogy sorra kerüljek, hallhattam, milyen rettenetesen zongorázik Lizzy. Egyetlen hangot sem talált el, lelkesen verte a billentyűket, és a kétségbeesésbe kergette Neumann tanárnőt. Pontban kettőkor vége volt Lizzy órájának, akkor, mint a villám, kivágódott az
ajtón, és elrohant, közben barátságosan rám mosolygott, de soha nem maradt ott beszélgetni. Pár hétig ugyanez a jelenet ismétlődött minden óra után. Aztán szóba állt velem. Jó úton haladok, súgta oda, mielőtt leszaladt a lépcsőn. Mi felé?, suttogtam vissza. Hát hogy kidobjon végre. Attól fogva mindig tudósított a dolgok állásáról. Elmesélte, hogy az anyukája egy korai zenei neveléssel foglalkozó iskolában tanít, és ezért mindenképp szeretné, ha Lizzy is részesülhetne ebben az áldásban. Szerintem az ütősök valók nekem, de arról hallani sem akar, mesélte Lizzy. Minden alkalommal, amikor találkoztunk az előszobában, váltottunk pár szót, amíg Neumann tanárnő elrendezte a kottákat, és letörölgette a billentyűket. Neumann néninek ugyanis az volt a mániája, hogy baktériumok lesnek rá állandóan, ezért minden óra után fertőtlenítette a klaviatúrát. 146 Amíg Neumann tanárnő egy délután tényleg ki nem dobta Lizzyt, eszünkbe sem jutott délután találkozni. De Lizzy aznap megvárt. Pedig tél volt, és befagyott a feneke a jéghideg lépcsőházban. Hello! Na mit szólsz, csak sikerült. Egymásra nevettünk, aztán felvittem Lizzyt nagyihoz és nagyapához. Lizzy nem sokat tétovázott, mintha öröktől fogva kísérgetett volna a nagyszüleimhez azon a pár méternyi úton. Himbáltuk a
kottatartónkat, és hógolyóztunk. Lizzyvel minden szuper volt. A nagyinál segítettünk egymásnak megírni a házit, ő matekból volt jobb, én irodalomból. Megállapítottuk, hogy nem is lakunk túl messze egymástól, de Lizzy másik iskolába járt, egy magániskolába, amit az apja fizetett, mert furdalta a lelkiismeret az Annegret-ügy miatt. Jobb ez így, mondta Lizzy, inkább fizesse ki a tandíjat, mint hogy a nyakunkon lógjon. Később hallottuk, ahogy hazaérkezett nagyapa. A nagyi visszavonult a konyhába. Idegesnek látszott, és azt mondta, el kell mosogatnia, pedig már elmosogatott, csak éppen nem akart találkozni a nagyapával. Hol van az én kis Malvinkám?, kiáltotta nagyapa, és Lizzy kuncogni kezdett. Megkocogtatta a homlokát. Kicsit bolond az öreg, ugye?, suttogta. Közelebb húzódtam hozzá, mert mégis elfogott a félelem, de alaptalanul. Nagyapa bejött, látta, ahogy ülünk az asztalnál, és nem mert Lizzy előtt jelenetet rendezni. Barátságos volt, csokival és gumimacival kínált, aztán leült a fotelbe, és nézett minket. Nyertem. Attól fogva Lizzy mindig velem jött. Neumann tanárnő háza előtt találkoztunk, átmentünk a nagyiékhoz, és nem történt semmi. Megnyugodtam. Biztonságban éreztem magam. ***
Nemsokára éppen itt, ahol állok, emberek hosszú sora tolja majd maga előtt a bevásárlókocsiját, benne a sok, színes fóliába csomagolt ételt, és fogalmuk sem lesz róla, hogy itt százszorszép és pitypang hullámzott a mezőn, apró állatok fészkeltek a villa zegzugos szobáiban és fülkéiben, galambok laktak a gerendái között. Fogalmuk sem lesz róla, állnak majd a kasszánál, idegeskednek, hogy milyen lassú a pénztáros, hogy kevés a pénzük, és nyafognak a gyerekek. Most senki nincs itt. A szél elcsendesedett, hamarosan vége az áprilisnak, nyár vibrál a réteken, és megégeti a vállamon a bőrt. Felmegyek a lépcsőn a padlásra, igyekszem a ház minden zegzugát az eszembe vésni, nehogy elfelejtsem a repedéseket a falon, a fa nyikorgását, az égett szagot az első emeleti szobákban. A Gonosz Friedrichet. Kiveszem a képet a keretéből, összehajtom, és zsebre teszem. Semmit sem akarok elfelejteni, azt akarom, hogy mindent őrizzen meg a lelkem, változatlanul. Minden történetet, minden neszt. Ahogy mezítláb futottunk le a lépcsőn. Lizzy nevetését a gerendák között. A galambok kurrogását. Háttal, csukott szemmel beledőlök a matrackupacomba, és nem tudom elhinni, hogy mindez nem lesz többé. Még a szaga is el fog tűnni, és felmosó-, kipufogó- és légkondibűz veszi át a helyét. 148 Zakó, zakatol a fejemben, Zakó, Zakó, Zakó.
Bárcsak itt lenne, és elűzné a sötét gondolataimat! A villáról, nagyapáról, Bitschek néniről és a tegnapi történetéről. El tudom képzelni, hogy érezte magát Katja, amikor leugrott a kishúgával a szikláról. Remény nélkül. Menthetetlenül. Egyedül. Látom magam előtt őket, ahogy vonulnak a szűk kis ösvényen, Katja elöl, határozott léptekkel, húzza maga mögött a húgát, fel a hegyre, a kicsi alig tud vele lépést tartani, de ő nem áll meg. Már semmire sem gondol, benyomta a gombot. Vége. Az apja túl messzire ment, tegnap reggel látta őt a húga szobájából kijönni, ásítozott, még ott ült szemében az álom. Majd fellökte a folyosón, eltaszította az útból. Hallotta a húga sírását, halkan, épp csak nyöszörögve, mint egy sebzett kis állat. Ököllel ment neki. Te disznó, üvöltötte, te mocskos disznó! És most hajtja fel a kicsit a sziklákon, mintha száz kiló húzná vissza a karját. Talán alkonyodik is, mire elérik a sziklát, nem látni onnan lentről, ahol ők állnak, de Katja tudja, hogy ott van. Egyenesen tör az ég felé, vagy ötven méter, moha és zuzmó lepi, a túloldalán száz métert zuhannak a mélybe. Fussunk, mondja Katja, hunyd le a szemed, és fuss! A kicsi nem fél, neki csak játék az egész, megbízik Katjában, fut, ahogy csak bír, nevet, és kitárja a kar-ját. Aztán repülnek. Megdagad a ruhájuk, csend honol a hegyeken. Árnyék vetül az arcomra, mint akkor, majdnem két hete. Mit akarsz itt?, kérdem csukott szemmel.
Hogy van a csuklód?, kérdezi Zakó. Magasba emelem a karomat, az ízület meg van dagadva, borogatnom kellett volna, akkor nem nézne ki ilyen rosszul. Zakó megérinti, az ujja hűvös és száraz. Legalább nem tört el, már azt hittem, orvost kell hívnunk, amikor átrepültél a téren. Még sose láttam senkit ilyen messze repülni. Én sem, felelem, és önkéntelenül elvigyorodom. Kinyitom a szemem. Zakó még mindig szorosan fogja a kezemet, leül mellém a matracra. Nem akarom elhúzni a kezem. Nem baj, ha fogja. Úgy nem fáj annyira. Persze lehet, hogy csak képzelődöm. Gyakoroltad? Ááá, természet adta tehetség vagyok a hintáról való távolugrásban. Ha majd jobban megy a földet érés, fellépek vele a cirkuszban. Hüvelykujjával végigsimítja a kézfejemet, tovább nem merészkedik. Jobban is teszi. Olyan vagyok, mint egy vadmacska. Mindig résen állok, ugrásra készen, élesre töltve. Tudja, és óvatos. Lassan, a kezemet fogva mellém fekszik a matracra. A kezem a mellkasán nyugszik, érzem, ahogy ver a szíve. Fekszünk, nézzük a felhőket, elhúznak felettünk, könynyedén bukkannak elő a tetőorom mögül, és elfutnak a szemünk előtt. Akarod tudni a nevem?, kérdezem, és magam is meglepődöm. 150
Zakó is meglepődik, felém fordul, a szempilláján apró pihe himbálódzik. Malvina, mondom, az igazság és a jog védelmezője. Tényleg ezt jelenti a nevem. Az igazság és a jog védelmezője vagyok, és miközben Zakó szemébe nézve kimondom, életemben először tudatosul bennem, mit is jelent ez valójában. Annyit tesz, hogy meg kell védenem a saját igazamat és a jogaimat. Jogom van élni, jogom van megvédeni magam, és jogom van beszélni. Igen, meg kell védenem magam... Amikor Zakó itt fekszik mellettem, minden olyan egyszerűnek tűnik, csak ki kell lépnem a villa ajtaján, és bele kell vágnom, meg kell tennem... Zakó mellett erősnek érzem magam, de mi lesz, ha ő nem lesz velem? Malvina, mondja, Malvina, a hintatávolugrás nagymestere. Elnevetjük magunkat, és Zakó oldalra fordul, hogy jobban lásson. A matrac besüpped a súlya alatt, egy leheletnyivel közelebb gurulok hozzá. Kicsit kínosan érzem magam, bár Zakó szerint láthatóan teljesen rendjén való, hogy egymás mellett fekszünk, és fogjuk egymás kezét. Egyáltalán nem tűnik idegesnek. Eleinte azt hittem, csak feltűnősködsz, de most már lassan elhiszem, hogy ilyen vagy. Milyen?, kérdezem. Hát tudod, amilyen vagy, őrült és ugrásra kész, néha kedves, néha utálatos. Kösz szépen, mondom kicsit sértődötten. Szóval ilyennek lát. Utálatosnak.
Nem úgy értettem, teszi hozzá gyorsan, többnyire kedves vagy... csak sokszor nem értem, miért vagy olyan, amilyen. A könyökére támaszkodik, a haját ma kivételesen nem fogta össze, az arcomba lóg. Örülök, hogy lassan sötétedik, nem látja, hogy zavaromban fülig vörösödöm. Elvégre nem szoktak a fiúk nap mint nap kedvesnek nevezni. Te is kedves vagy, felelem, és még jobban elvörösödöm. Ha nem bontanák el a villát, itt lakhatnánk együtt, mondja Zakó. Te, a barátnőd, én és a barátaim. Lizzy gyűlöl titeket, előbb költöztetné ide az ördög öreganyját. Ez így is van. Előre félek, mit fog szólni Lizzy, ha megtudja, mi van köztem és Zakó között. Soha nem osztotta volna meg senkivel a villát. Legalábbis azt hiszem. Félek a pillanattól, amikor el kell mesélnem neki, mi történt a tavaszi szünetben. Pedig egyszer majd el kell. Tavaly tényleg elég hülyén viselkedtünk mindannyian. Hmm, főleg ti. Amit a vizeshordónál műveltetek velünk, az tényleg szemétség volt. Felettünk az ég lassan rózsaszínre vált, hamarosan egészen sötét lesz. A szüleim már biztosan aggódnak, hogy hol maradok, de nem érdekel. Talán felhívják nagyapát, ő majd elmondja, hogy pontban fél hétkor hazaindultam. Remélem, ő is aggódni fog, egyenesen rettegni, hogy valami bajom lett. Ne tudjon aludni egész éjszaka a félelemtől.
Nem kell hazamenned?, kérdezi Zakó, mintha olvasna a gondolataimban. Megrázom a fejem. És neked? Addig maradok, amíg te. 152 Ránk húzza a függönyt, mint egy takarót. Puha, kuckós meleg van az egérszagú párnák között, az oldalamra fordulok, hátam Zakó mellkasához simul. Érzem a lélegzetét a nyakamban, a karját a csípőmön. Nem próbál megcsókolni, csak fekszünk összebújva. Az alkony lassan felfalja a tárgyak körvonalát, csak a galambok rajzolódnak ki feketén az ég sötétje előtt. Elmondod a barátnődnek?, kérdi Zakó. Mit is?, kérdezek vissza, egy pillanatig a félszegség szorongat. Hogy megharagszik, amiért szerintem nincs mit elmondani. Hiszen tudod, feleli. Érzem, hogy mosolyog, és különben is, az orra hegyével megcsiklandozza a nyakam, ettől lúdbőrzik a testem. Egy orrhegy a nyakban egyértelműen a legjobb dolog a világon, gondolom, ezt mindenképp el kell mesélnem Lizzynek. Még jó, hogy elmondom neki a tudod mit. Aztán megint csend lesz. Mindent tisztáztunk. Nincs szükségünk a beszédre. Zakó átölel, fölöttünk alszanak a galambok. Virrasztani fogunk, mint amikor gyászolunk valakit. Mi a villáért virrasztunk, mert holnap reggel
jönnek, és lerombolják. Zakó azt mondja, ez olyan, mintha elkísérnénk az utolsó útjára. Elvégre megérdemli. Azzal múlatjuk az időt, hogy az életünkről mesélünk egymásnak. Zakó a szüleiről, akik el akarnak válni, pedig csak most vették az új lakást a telepen. Azt hitték, az új ház majd megmenti a házassá-gukat. Micsoda ostobaság! De Zakó nem szomorkodik. Amúgy sem szereti ezt a házat, és a szülei is elég rémesek. Talán elköltöznek az anyjával, mert az apja még elviselhetetlenebb, mint volt, állandóan üvöltözik. Az alapján, amiket mesél, hasonlít az enyémre. Talán minden apa ilyen. Talán csak akkor kezdenek el megbolondulni, ha a feleségük szül egy gyereket. Vagy mindig is ilyenek voltak, csak előtte nem látszott. Megpróbálom elképzelni a kopaszodó Zakót, de nem igazán sikerül. Zakó más, sosem fog úgy viselkedni, mint a többi felnőtt. Olyan, mint Lizzy meg én. Mi sem leszünk olyanok. Vigyázunk egymásra, Lizzy rám, és én Lizzyre, és szükség esetén Zakóra is vigyázhatok. Két év múlva tizennyolc leszek, mondja Zakó, akkor úgyis lelépek. Mesél Pókerarcról is, Tócsáról és Hubba Bubbáról. Valójában persze másképp hívják őket. Pókerarc a legjobb barátja, a legeslegjobb, a többiek véleménye nem érdekli, de szerinte Pókerarc kedvel, a tegnapi ugrás biztosan rettenetesen imponált neki. Talán összehozhatnánk a barátnőddel, mondja Zakó, de szerintem ez nem túl jó ötlet. Lizzy
megfojtana, ha megpróbálnám bárkivel összehozni. Nem lenne többé a barátom. Én nem mesélek túl sokat. A nagyapával kapcsolatos dolgokról mélyen hallgatok, a nagyiról se szólok egy szót sem. Annál többet mesélek neki Lizzyről. Annyira sokat, hogy Zakó megijed, és közbevág: De ugye akkor is találkozunk, ha Lizzy nem kedvel meg? 154 Nem tudom, honnan veszem a bátorságot, valahonnan egészen mélyről vagy éppen nagyon is magasról, nézőpont kérdése. Valószínűleg egyenesen Isten küldte, ha egyáltalán létezik. Mindenesetre Zakó felé fordulok. Olyan szorosan átölelem, amilyen szorosan csak tudom. Hogy érezze, mennyire komolyan gondolom. ígérem! Zakó a nyakamba fúrja a fejét. Nem tudja, hogy általában nem ígérek meg senkinek semmit. Lizzynek sem. Senkinek. Egy idő után mégiscsak elalszunk, noha ébren akartunk maradni. Annyi mindent kell megbeszélnünk még, és nem tudok betelni Zakó hangjával. A függöny úgy tekeredik körénk, mint egy szellős, fonalból szőtt báb. Mi vagyunk a kis hernyók, egymáshoz simulva várjuk, hogy átváltozzunk. A villa nagy, alvó állat. Elrejt ezen az utolsó éjszakán. Némán csüng a hold a fák felett. Szerda
Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor a dühöm elpárolgott. Az öklöm Zakó orrának vágódott, halk reccsenés hallatszott. Csak mi ketten hallottuk, vagy talán még mi sem, akkora volt a hangzavar. Lizzy üvöltött, a fiúk átrobogtak a berúgott ajtón, ömlött Zakó vére a hajópadlóra és a pólómra. A dühöm elpárolgott. Ha valami sokkolót próbálok felidézni, mindig csak az emlékezet fátylán át látom, homályosan, bár elég pontosan, így látom most is, ahogy Zakó felemeli a karját, és a kezébe temeti az arcát. Hátratántorodik, mint egy lassított felvétel, Tócsa mellkasának esik, ő meg Pókerarcnak, aztán megfordulnak, és kimenekülnek a szabadba. Lizzyvel egymásra néztünk. Mi lesz, ha visszajönnek?, suttogtam. Egy régi cipősszekrényt toltunk a lyuk elé, kintről egy hang se hallatszott. A fenébe, azt hiszem, eltörted az orrát!, átkozódott Lizzy. Szerintem is. Valószínűleg meg kell műteni, tette hozzá Lizzy. A srácok tuti nem jönnek vissza, ebben biztos volt, be kell vinniük Zakót a kórházba. Elképzeltük, ahogy neonfényes folyosókon tolják keresztül, be a műtőbe, ahol összevarrják az orrát. Ha a szüleim megtudják, megölnek. Az én anyám is megöl, tudod, mi a véleménye az erőszakról. 156 Azzal vigasztaltuk egymást, hogy együtt érünk másnap csúfos véget, ha Zakónak eljár a szája.
Sovány vigasz. Végtére még fiatalok voltunk, és annyi szép dolog állt előttünk. Nekem még nem is jött meg, mondta Lizzy, ez igazán gyászos. Nekem se. Még sosem beszéltünk erről, és hirtelen rettenetesen megkönnyebbültem, hogy még Lizzynek se. Szerintem o is. Komolyan bűn lenne meghalni, még mielőtt először megjönne, és rendes mellünk lenne. Puszta mellbimbók. Az nem ér semmit. És még sosem voltunk szerelmesek, fűzte tovább Lizzy. Ez volt messze a legszörnyűségesebb. Nem halhatunk meg egyszerűen úgy, hogy még sosem voltunk igazán szerelmesek! Lehetetlen. Édes istenem, add, hogy Zakó ne köpjön be! És Lizzy bólintott. És add, hogy rendbe tudják hozni az orrát! Nem tudom, hogy használt-e az ima, de az biztos, hogy Zakó nem köpött. Napokig vártuk, hogy lecsap a ménkő. Hogy értünk jön súlyos testi sértés miatt a rendőrség. Persze hülyeség volt, de mi akkor is rettegtünk. Délutánonként kimentünk a villához, és figyeltük, ahogy egyre halványul a vérfolt, végül beleolvad a fa színébe. Egy idő után megfeledkeztünk a fiúkról, és közben véget ért a szünet. *** A hajnali derengésben feltűnnek a markolók. Lassan gördülnek lefelé a domboldalon, sárga, szögletes szörnyetegek. Felriaszt a lármájuk, bőgnek a motorok, recseg-ropog a kerítés, ahogy
bedöntik, mintha nem is deszkák volnának, hanem apró fogpiszkálók. Elhúzzuk a függönyt. Gyorsan, mondja Zakó, kelj fel! Nem tudom, mire készül, elképedve állok az ablaknál, és nézem, ahogy feldúlják a kertet a gépek. A hullámzó fűtenger helyén barna, sáros kátyúk maradnak. A markolólapátok letépik az almafák kérgét. Mögöttem Zakó pakolászik, jó nagy zajt csap ő is. Megfordulok, és látom, hogy szanaszét heverő deszkákat rángatott a lépcsőfeljáróra. Segíts!, kiáltja oda nekem. Együtt vonszoljuk a matracot a feljáróhoz, és ráhúzzuk a deszkákra. Nehéz a matrac, nem is értem, hogy tudtam egyedül felhurcolni ide. Egy örökkévalóság telt el azóta, százezer év. Az utolsó pár méter volt a legnehezebb, mert olyan szűk a lépcső, hogy a matrac alá kellett másznom, úgy nyomtam teljes erőből felfelé. Most Zakóval gyerekjáték az egész. Kinn elhal a motorok zaja. Férfihangok szállnak felénk. Nem értjük, mit beszélnek. Nevetgélnek. Törökülésben a matracra telepszem, és arra gondolok, hogy ezek fel fogják robbantani a villát a fenekünk alatt. Bumm! Repkednének a faldarabok a fülünk mellett, és élve eltemetnének a romok. Erről aztán sutyoroghatnának egymással az emberek a boltban, amíg várnak a húspultnál! Tudtátok, hogy itt halt meg egy szerelmespár? Rettenetes, micsoda szörnyű világ! Borzonghatnának, és na158
gyon romantikusnak találnák az egészet, majdnem olyan jó, mint a Rómeó és Júlia. Várj itt!, mondja Zakó, aztán fürgén felmászik a gerendákra, fel a tetőoromig, megcsillannak rajta az első napsugarak. A legmagasabb ponton egyensúlyozik, csapdosnak körülötte a galambok, csodálatosan szép. Mint egy herceg, a galambok hercege. Kitárt karral, mozdulatlanul áll, megtartja az egyensúlyát. A férfiak még nem vették észre, pedig csak fel kéne pillantaniuk. Hahó!, kiáltja, amikor már biztosan áll a lábán. Mindenki a hang irányába fordul, keresik a magasban. Hahó, kiáltja még egyszer, nem bonthatják le a villát! Itt vagyunk benn, és nem megyünk sehova! A férfiak észreveszik, hátrálnak pár lépést, beárnyékolják a szemüket. Hé, fiú, ne csinálj semmi hülyeséget!, kiáltja az egyik. Még kitöröd a nyakad! Zakó megrázza a fejét. Nem megyünk el innen, kiált vissza. Jó érzés, hogy nem adjuk fel ellenállás nélkül a villát. Izgatottsággal és büszkeséggel tölt el, hogy megküzdünk érte. Megvédjük a villát, Zakó és én: Zakó, a galambok hercege és én, Malvina, az igazság védelmezője. Csak az a kár, hogy Lizzy nincs velünk. Nem fogja elhinni, hogy milyen bátor voltam. Öt percetek van! Jobban jártok, ha kijöttök, különben baj lesz!, kiáltja az egyik munkás.
Zakó leugrik, épp előttem ér földet. Egymásra mosolygunk, mintha csak mi ketten volnánk a világon. Házfoglalók lettünk, suttogom, és kézen fogom. Zakó bólint. Jó ötlet volt, mi? Talán börtönbe kerülünk, ha elkapnak, de akkor is jó ötlet volt, mondom. Zakó nem izgul. Nem kapnak el, mondja, csak résen kell lennünk. Mint a filmekben. Kinn csend van, az öt perc ezek szerint még nem telt le. A felkelő nap vörösre festi a padlást, mintha az angyalok nyakon öntöttek volna minket festékkel, minden zugba beomlik a napfény. Hirtelen eltölt a végtelen hála, hogy itt vagyok, Zakóval. Megéri harcolni. Már csak a villa miatt is, a reggelek csendjéért, a felkelő napért és Zakó párnán összegyűrődött arcáért. Végül is mi vagyunk a jók, mondja, és mindig a jók győznek. Közelebb húzódunk egymáshoz, és átkaroljuk egymást. Zakó lábára fektetem a lábam, vállára hajtom a fejem. Szerinted elég nehezek vagyunk?, suttogom. Még jó, mondja Zakó, én majdnem hetven kiló vagyok. Ez megnyugtat, mert én csak ötvenkettő, Paul mindig azt mondja, pehelysúly, és hogy akár a kisujjával is köny-nyedén fel tudna emelni. Ezek az építőmunkások biztosan irtó erősek. Nap mint nap cementeszsákokat kell hurco-lászniuk, és ha jól számolom, alig vagyok nehezebb, mint egy
cementeszsák, lazán kinyomnának a feljáróból matracostul. Szerencsére egyszerre csak egy munkás tud nekifeszülni. A padláslépcső annyira keskeny, hogy két ember 160 sehogy sem fér el rajta. Főképp nem építőmunkás, azok olyan nagyobb darabok általában. Kérdezhetek valamit, Malvina?, mondja Zakó. A lélegzésem ritmusára simogatja a hátamat. Bólintok, persze ő nem látja, de érzi, tovább simogat, és arra gondolok, már el is felejtette, mit akar, mert sokáig nem szólal meg. Miért kell igazából a nagyapádhoz menned?, kérdezi aztán, és szinte megfagyok a jéghideg félelemtől, de Zakó nem veszi észre, nem érzi, hogy elakad a lélegzetem, és szökni akarok a simogatás elől. Nyugi, gondolom, nyugalom, még mindig nem tud semmit, és soha nem is fogja megtudni. És aztán arra gondolok, hogy aki veszélyes vizekre téved, azt lehúzza az örvény. Anya szokta ezt mondogatni, hátha ettől óvatosabb leszek. Általában elég nagy butaságnak érzem. Mindig azt felelem, hogy anya, hagyjál, tudok vigyázni magamra. De ő nem bízik bennem. Szerinte egyik bajból a másikba bucskázok. Most igazán ide illik a mondás. Aki veszélyes vizekre téved, azt lehúzza az örvény. Ha Zakóval akarok barátkozni, akkor mindig meg fogja kérdezni. Újra és újra. Sosem fogja rám hagyni. Nem
olyan ember. Meddig fogom bírni? Ha még tíz percig bírom, már az is egész jó. Alszol?, kérdezi, mert nem felelek. Ugyan, mondom, talán már a házban járnak, valamit hallottam. Persze nem igaz, csak ez jutott eszembe, hogy ne kelljen válaszolnom. Együtt fülelünk. Nyilvánvalóan senki nincs a villában. Nem hallok semmit, mondja Zakó. Már nem simogat, megállt a keze. Valahol a bordáim alatt. Na mi van?, kérdezi. Mindegy most, suttogom a fülébe, úgyis jobb lenne, ha csöndben maradnánk. Azon gondolkoztam, suttogja vissza, hogy milyen furcsa voltál ott az aranyesőbokorban, amikor rosszul lettél. És amit mondtál, azon is gondolkodtam. Ennek mind köze van valahogy a nagyapádhoz. Túl sokat gondolkodsz, mondom, árt az egészségnek. A könnyed hang, amit meg akarok ütni, hamisan cseng, Zakó felkapja a fejét. Igazam van, ugye? Az a legrosszabb, hogy nem tudok elmenekülni. Nem tudok elfutni, ott állnak lenn az építőmunkások, Zakó szorosan átölel, nem hiszem, hogy csak úgy elengedne. Csak képzelődsz, mondom, nem vagyok furább, mint a többi lány, ennek semmi köze nagyapához. Olyan, mint bármelyik nagypapa, teljesen normális, néha hülye, máskor meg tök rendes... Bejövünk!, kiáltja valaki lentről.
Lenn végigkarcolja az ajtó a padlót, a munkások minden szobát végigjárnak, belökik az ajtókat, és feltrappolnak a lépcsőkön. A padláson vannak, főnök, rikoltja az egyikük, elbarikádozták magukat odafenn. Már a lépcsőn állnak, kíváncsi vagyok, hogy a fene162 künk kirajzolódik-e a matrac alján. Zakó szerint nem, vagyis az övé talán, de az enyém biztosan nem, túl kicsi ahhoz. Nevetgélünk, elég idegesek vagyunk, és olyankor jólesik kuncogni kicsit. Hányan lehetnek?, kiált vissza a férfi, akit főnöknek neveztek. Alacsonynak és idegesnek képzelem, az arca himlőhelyes, fekete öltönyt visel. Ő az egyetlen, aki öltönyben van, mert ő a főnök, és a limuzinjából hajszolja a többieket, miközben egy nyeszlett fiúcska a cipőjét fényesíti. Elég visszataszítónak képzelem, kellemetlenül éles hangja visszhangzik a villában. Ha ez a keze közé kaparint, a lábunknál fogva fellógat egy fára, mint a westernfilmekben, suttogom, biztosan nagyon gonosz. Zakó bólint. Vagy befalaz a szupermarket alapozásába, élve, teszi hozzá, ez a legrosszabb, amit csak el tud képzelni. Érezzük, hogy lentről valaki nekifeszül a matracnak. Fogadjunk, hogy vagy tízen kuporognak rajta, mondja, és nagyokat nyög, egyszerűen utálom a gyerekeket.
Na figyeljetek, ti ott fenn!, ordít a főnök. Most rögtön gyertek ki, de villámgyorsan, nincs nekünk erre időnk! Menjetek máshova játszadozni, és hagyjátok a nagyokat dolgozni. Elengedem Zakó vállát, ráhajtom a fejemet, a galambok fel-alá tipegnek a gerendákon, a szárnyukat próbálgatják, ideje felkelni. Kurrognak egymásnak valamit, ideje elrepülni. Most már aztán elég!, üvölti a főnök. Most beütöm a mobilomba a rendőrség számát. Megértettétek?! Ha most nem jöttök le, tíz perc múlva lehoznak a rendőrök, akkor mehetnek értetek a szüléitek a fogdába. De ha nektek jó így, hát legyen, nekem aztán nagyon mindegy. Először nem hisszük el, hogy tényleg komolyan beszél, de valóban halkan beleszól a telefonba, csak pár szót értünk. Gyerekek, mondja, nem túl erősek, a padláson bari-kádozták el magukat. Nem félek a rendőröktől. Tudom, hogy nem fognak elkapni, hiszen mi vagyunk a jók, meg aztán úgy ismerjük a villát, mint a tenyerünket. Lassan lecsúszom a matracról, lassan, hogy lenn ne vegyék észre, hogy Zakó már egyedül ül rajta a majdnem hetven kilójával. Átlopakodom a padláson, nyikorognak a deszkák a lépteim alatt, a tetőn lévő lyukakhoz igyekszem, ahonnan látni a telep felé vezető utat. A földeket még reggeli köd lepi. A kökényesből varjak vágódnak ki. Lemerülnek a ködfoszlányok közé, nézem őket, amíg fel nem tűnik a rendőrautó a dombon.
Jönnek, suttogom. Kimászunk a gerendákon, ezt az utat használtuk mindig Lizzyvel, amikor ki akartuk cselezni a fiúkat, vagy csak nem volt kedvünk lépcsőt mászni, mert az pudingoknak való. Felmászunk a tetőre, tyúklépésben végigegyensúlyozunk a tetőormon, halkan, nehogy észrevegyenek. Aztán levesszük a cipőnket, mert mezítláb könnyebb belekapaszkodni a tetőzsindelybe. Érzem magam mögött Zakót, ettől szédülök, pokolian ügyelnem kell, nehogy elvétsem a lépést. Érzem a mosolyát a nyakamon. Libabőrös leszek tőle. Egy öreg diófa dől a villának. Mint a mókusok, úgy 164 kúszunk az ágakon. Erősek, még Zakót is elbírják. A diófáról már könnyű lemászni. Halljuk, ahogy a rendőrök dübörögnek a villában. Talán éppen akkor tolják arrébb a matracokat, amikor lecsúszunk a fa törzsén, és összegörnyedve szaladunk a kerítés felé. Addig futunk, amíg már semmi sem látszik a villából, a hajnali harmat a lábunkra tapad. A függönyömre gondolok, az egérszagú párnákra és az elmúlt éjszakára, ahogy összesimulva őriztük a villát. Elszomorodom, és boldog vagyok. A telepnél elválunk. Zakó megszorítja a kezem. Ne hagyd magad!, mondja. Megrázom a fejem. Mindig győz a jó, felelem. Zakó mosolyog, előrehajol, egyforma magasak vagyunk, a szája kicsit ügyetlenül megérinti az
enyémet, de mégis jó. Puha és meleg, mint egy tétova napsugár az arcomon. Nem lököm el. Várom, mi lesz, várok, amíg el nem húzza a száját, és nagyon büszke vagyok, hogy kibírtam, hagytam, hogy megcsókoljon, nem futottam el, és azt hiszem, Zakó is tudja, hogy csak azért bírtam ki, mert szeretem őt. Érzi, mert tényleg kedvel. Lassan ballagok hazafelé. A cipőmet a nyakamba kötöttem, ott himbálódzik. Szeretek mezítláb menni, pedig még hideg van, és az út harmattól nedves. Nem sietek. Soha nem maradtam még ki éjszaka úgy, hogy ne szóltam előre, és ezért eléggé furdal a lelkiismeret. Anya már biztos majd megőrül az aggodalomtól. Biztosan azt hiszi, hogy elraboltak, és ezért hirtelen megsajnálom. Tegnap, amikor még minden mindegy volt, azt gondoltam, legalább egyszer ki kell szúrnom velük, hadd legyenek olyan szomorúak, mint én. Ma már tudom, hogy nem segít rajtam, ha ők is szomorúak. Talán semmi sem segíthet rajtam, ami mással történik, talán nekem kell csinálnom valamit, és a körülöttem lévők csak annyit tehetnek, hogy figyelnek rám. Lizzy meg Zakó. Ha ők kitartanának mellettem, akkor mindig tudnám, hogy van valakim, nem vagyok egyedül, és ha megfordulok, és el akarok futni, akkor lesz majd, aki megállít. Keresztülmászom a kerítésen, aztán átvágok a kerten. Persze nincs nálam kulcs, és minden redőny
le van engedve, kivéve Anne ablakán. Felhúzódzkodom a párkányra. Anne, suttogom a billenőre nyitott ablak résén át, Anne, én vagyok az! Megmozdul a takaróhegy, ami alá a nővérem beásta magát. Lehetetlenül néz ki, a haja torzonborz, de én sokkal jobban szeretem ilyennek. Majdnem úgy néz ki, mint régen; régen, amikor még egy csapat voltunk, nagyokat bunyóztunk az ágyában, ő még sokkal erősebb volt, de mégis hagyott nyerni. Álomittasan eltapogatózik az ablakig, és ez jó, mert lassan elfogy az erőm, nem sokáig bírok a deszkán lógni. Honnan jöttél, suttogja, amikor lehuppanok a szobájában, a fiúval voltál? Bólintok. Anne vigyorog. Gondoltam, mondja. Anya hogy van?, kérdem. Fél tizenegykor bevett egy altatót, annyira aggódott 166 érted, hogy nem bírta ébren elviselni. És a szünet után tényleg bedugnak egy bentlakásos suliba. Gratulálok!, mondja Anne, de ezúttal aránylag kedvesen, nem úgy, mintha komolyan gondolná. Bekecmereg az ágyába. Bújj be, ha most kimész, tuti elkapnak, mondja, és én bebújok mellé a takaró alá piszkos lábbal, de Anne nem szól semmit. Na mesélj arról a fiúról!, biztat, és én kicsit mesélek, nem sokat, mert mindent nem akarok elárulni
Annénak. Aztán tanakodunk, mit mondhatnánk a szüleinknek. Anne szerint legegyszerűbb, ha azt mondom, hogy tizenegyre értem haza, és nála aludtam. Ez nagyon kedves tőle, és hálából úgy döntök, soha többé nem hívom gyöngybagolynak. Kivéve, ha nagyon undorítóan viselkedik. Aztán Anne visszaalszik, én meg fekszem a hátamon. Talán Anne is ott lehetne azok között, akik vigyáznak rám, gondolom, de ettől a gondolattól hirtelen megijedek, ezért gyorsan inkább Zakóra gondolok. Látom az arcát a plafonon. Ne hagyd magad, Malvina, mondja, csak ne hagyd magad legyőzni! Csütörtök Mielőtt a nagyi meghalt, még egyszer beszélni akart velem. Mindenki mást kiküldött a folyosóra, anyát, apát, Annét és Pault is. Persze nagyapát is. O amúgy is többnyire a folyosón volt, vagy a vécén vagy a büfében, mert nem bírt a nagyira nézni, nem bírta elviselni, ahogy a szeme láttára eltűnik, sápad, mintha napról napra letörölnének egy kis színt az arcáról. Nagyon gyenge volt, a karjából csövek lógtak, meg akart halni, amint leáll a tüdeje. Ezért nem volt maszk az arcán, vagy cső a szájában. A nagymamám mindig is nagyon bölcs és gyakorlatias volt. Nem félt a haláltól, elmesélte nekem, mi fog történni vele, ha már elszállt a testéből. Attól nem kell félni, mondogatta, akkor már nem fáj semmi, nem lesz többé soha egyedül, mert a fájdalom a legrosszabb, meg a sok
magányos éjszaka, amikor csak feküdt az ágyban, egyedül a gondolataival. Malvina, mondta két héttel azelőtt, hogy újra kórházba került, ha valaki már nem tud önállóan lélegezni, nem szabadna életben tartani. Erted? Értettem, de állhatatosan reméltem, hogy ő még sokáig fog önállóan lélegezni, és most is felgyógyul, akárcsak a többi alkalommal, mint amikor levették a bal mellét, aztán a jobbat is, aztán teletömték gyógyszerekkel, és összevarrva hazaküldték. Kicsit mindig összement. Most nem fogok hazajönni, mondta, amikor a kórházi ágya lábához ültem törökülésben. Szerette, ha így elüldö168 géltem mellette, mintha egy kis hajóban eveznénk együtt egy ezüstösen fénylő tavon. Látta maga előtt a tavat, sima felszínét, a finom homokot a tófenéken, és a halakat, amelyek elsuhantak alattunk, és eltűntek a hosszú, ágas-bogas hínárok között. O mindezt nyitott szemmel látta, ahogy akkor látjuk a dolgokat, ha már egészen kicsik vagyunk, és a valóság nem több egy fazéknyi meglepetésnél, a fantázia meg karnyújtásnyira van. Kicsit aggódtam, mert csak pár napja látta a tavat nyitott szemmel is. Régebben más volt, akkor csak játszottunk, de most tudtam, hogy nagyi nemsokára tényleg átkel a tavon, és egyedül kell beszállnia a csónakba, míg én csak ülök, és hallgatom a hangját. Most itt kell majd hagynod, mondta.
Erről persze hallani sem akartam, és éreztem, hogy sírni kezdek, és nem tehetek ellene semmit, potyogtak a köny-nyeim, és sötét foltok nőttek a nyomukban a fehér lepedőn. Egyre jobban aggódtam érte, mert észrevettem, hogy tisztán látja a tavat, de a könnyeimet már nem, átnéz rajtam, mintha éles penge lenne a tekintete. ígérj meg nekem valamit, mondta, ígérd meg nekem, hogy nem hagyod cserben a nagyapát! Aszott mellkasa gyorsan süllyedt és emelkedett, annyira kifárasztotta a beszéd, a keze a lepedőn az enyémet kereste. Tudtam, mire gondol. Arra, hogy ne beszéljek. Hogy senkinek sem szabad megtudnia, mi történt valójában azon a sok-sok délutánon nagyapa lakásában. Malvina, kérlek, ígérd meg! Tudtam, hogy nem tudna békében nyugodni, ha nem ígérném meg, és ezért megígértem, és a nagyi tekintete ellágyult, megpihent rajtam, nem nézte a vizet a hátam mögött, ami a láthatárig nyúlt. Aznap éjszaka halt meg. Azt álmodtam, hogy együtt utazunk, én egyenletes csapásokkal evezek, mintha életemben mást se csináltam volna, és a nagyi kihajol a csónak orrából, ujjai közt suhan a tó vize. Ébressz fel, ha átértünk!, mondta. *** Az embernek mindent meg kell tennie azért, hogy a saját történetei jól végződjenek, szokta mondogatni Lizzy anyukája. Sok múlik rajtunk. Döntéseket kell hoznunk, bátornak kell lenünk, új
dolgokat is ki kell próbálni, nem szabad elbújnunk, és ha kell, vissza kell tudnunk ütni. A legfontosabb, hogy ne hallgassunk a rossz tanácsokra, mondogatja mindig, és közben hamiskásan mosolyog. Ezt úgy érti, hogy mindig tegyük azt, amit mi magunk akarunk. Nem fogok sokáig maradni. Le sem zárom a biciklimet, csak nekitámasztom a kukának. Bitschek néni a padon ül, de most nincs kedvem beszélgetni vele. Úgy teszek, mintha nem vettem volna észre, még Bratkóról sem veszek tudomást, pedig újabban nagyon barátkozik velem. Szedi a lábát mögöttem a lépcsőn, csodálkozom, hogy milyen hangosan kopog az a pár macskatappancs a kövön. Tip-top, tip-top. Bratko nem éppen bújós, most mégis befurakszik nagyapa ajtaja elé, és a lábam közé akad. 170 Ostoba macska!, szidom, amikor felháborodottan fújva lesüvít a lépcsőn. Mély lélegzetet veszek az ajtó előtt. Tegnap volt időm gondolkozni, amíg a szüleim jól megmosták a fejemet, amiért a villában töltöttem az éjszakát. Nem hitték el, hogy Anne ágyában aludtam, és elég dühösek voltak. Valójában persze az egész nem érdekelt, hetet-havat összehordtak a nevelésemről. Sokkal fontosabb dolgokon töprengtem közben. Nagyapán, nagyin és magamon. Arra gondoltam, hogy Zakó előbb-utóbb úgyis kitalálja, mi a helyzet. Ha majd gyakrabban találkozunk,
és a gyomromban érzem, hogy így lesz. Olyan gyakran akarom látni, amilyen gyakran csak lehet. Azt is végiggondoltam, hogy mit jelentett nekem ez az éjszaka Zakóval, és hogy menynyire szorongok, mert ilyen sokat jelent. Hirtelen úgy éreztem, van valamim, amit elveszíthetek, többé nem mindegy minden, ami velem történik. Mintha Zakó kipukkasztotta volna egy tűvel a szappanbuborékot. A szappanbuborék járt az eszemben, miközben apa fáradhatatlanul mozgatta a száját. Onnan is csak szappanbuborékok repültek felém. De az én szappanbuborékom, amiben évek óta éltem, elpárolgott a levegőbe. És erről Zakó tehet. A gondolataim őrülten csapongtak, nagyapától Zakóig, aztán nagyihoz és Lizzyhez. Egyszer csak apa megszólalt: Te, ez nem is figyel ránk! Elém állt, és a székem karfájára támaszkodott, el akarta kapni a pillantásomat, azt hitte, ezzel megfélemlíthet. De aki épp csak pár órája foglalt el egy házat, elmenekült a rendőrség elől, és életében először csókolózott, azt nem lehet egykönnyen megrémíteni. Nem, feleltem, ti nem figyeltek rám. Erre mindketten elhallgattak, és apa elfordult. Ügy éreztem, pontosan tudja, miről beszélek, magyarázatra semmi szükség. De mégis hozzáfűztem: Végeztem. Mert addigra rendet raktam a gondolataim között. Hirtelen rengeteg hely felszabadult a fejemben, mintha kinyitottam volna egy ablakot, és kiszellőztettem volna. Minden világos volt. Hogy mit kell
tennem. Ahogy Lizzy anyja mondja: döntést kell hozni, és aztán egyszerűen csak végig kell csinálni. Csak végig kell csinálni. A kulcs az ajtóban, csupán el kell fordítanom. Magam elé képzelem a lakást, ott ül nagyapa, meg persze nagyi szelleme. Ettől nem lesz könnyebb. Talán nagyi szelleme a rosszabb. Amikor meghalt, éreztem, ahogy eltávozott, de valamiképpen mindig velem volt. Ahogy Lizzy mondta a padláson. De nem vigyázott rám. Akkor sem, amikor még élt, és a halála után sem. Eladott engem, gyáva volt, nem mert szembeszállni nagyapával. És aztán a szavamat vette. Ezt az ígéretet hurcolom magammal azóta is. Nem volt fair, nagyi, gondolom magamban. Ez az egész nem volt fair. Azért vagyok itt, hogy visszavonjam az ígéretemet. Megszabaduljak nagyapától. Egy darabig még álldigálok a lépcsőházban. A résnyire nyitott ablakon át langyos nyári levegő száll be. Éppolyan, mint tegnap a villában: utoljára járok itt. Soha többet nem jövök ide. Soha az életben nem lépem át ezt a küszöböt többé. Csak most éppenséggel 172 nem vagyok búcsúzkodó hangulatban. Nem akarok semmit az emlékezetembe vésni, mert úgysem fogok elfelejteni semmit. Az ajtónyitás hangját, nagyapa lépteit a parkettán, a képeket az előszobában, a porcicákat a kanapé alatt, a régi sajt szagát. Mindez beégett az agyamba, nem kell
felidéznem. Csak akkor fordítom el a kulcsot, amikor meghallom, hogy Bitschek néni lenn kinyitja a kaput. Most már be kell mennem. Szinte örülök, hogy Bitschek néni betol az ajtón, különben valószínűleg még holnap reggel is itt állnék. Nagyapa!, szólítom meg tétován a félhomályban. A rolók szokatlan módon félig le vannak eresztve. Általában korán kel. Az ágyban meghal az ember, szokta mondani. Talán fél a haláltól, ezért olvas mindennap késő éjjelig, aztán korán ébred, és a lehető legkevesebbet van az ágyában. Talán megérezte, hogy vége a játéknak. A lépteim visszhangoznak a szőnyegpadlón, ketyeg a konyhában az óra. Talán megszökött. Elképzelem, ahogy felszáll a vonatra. Kicsi, barna bőrönddel a kezében, szemén nagy, sötét napszemüveg. Még utoljára körülnéz, hogy valóban senki nem veszi-e észre a távozását. Letelepszik Guatemalában vagy Brazíliában, valahol, ahol senki sem keresi. Ez aztán illene hozzá, hogy épp most lép meg, amikor itt vagyok, épp most, amikor mindennek vége. De honnan is tudhatná? Felhúzom az előszobában a rolót, aztán a konyhában is. A mosogatóban áll a mosatlan edény. A nappaliban is sötét van, ez igazán hátborzongató. Megállok az ajtóban. A szemem sarkából látom, hogy forog a lemezjátszó korongja, noha a lemez
már rég lejárt, a hangszóró sistereg. Régebben ez jelezte, hogy felkelhetek, hogy vége van. Ha a hangszóró sisteregni kezdett, a nagyi visszajött a nappaliba, teát és kekszet hozott, és úgy tett, mintha csak leugrott volna a sarki pékhez. Közben végig ott állt az előszobában. Egy kis szíverősítő, mondta sokszor, a hangja vidám volt, talán egy cseppet túl vidám. Lerakta a dohányzóasztalra a teát és a kekszet, és visszatette a lemezjátszó tűjét a villára. Miközben hármasban eszegettünk, valószerűtlennek tűnt, ami korábban történt, a hangszóró recsegése magával vitte, az új zajok elnyomták. Nagyapa megint olyan volt, amilyennek ismertem, gyorsan visz-szaváltozott, olyan gyorsan, ahogy a pulzusa is lelassult, és kivörösödött arca is visszanyerte eredeti színét. Bement a fürdőszobába. Néha ott is maradt, amíg értem nem jött valaki, mintha nem tudott volna rám nézni. Ilyenkor a nagyival nem tudtuk, miről beszélgessünk. Nagyapa!, szólítom meg még egyszer a sistergő csendben. Most már tudom, mit akarok mondani. Nem kell bocsánatkéréseket fogalmazgatnom magamban, nem kell okokat megneveznem. Csak annyit kell mondanom, hogy nem jövök többet, és többé nem tartom a számat. Hogy el fogom mondani Lizzynek, Bitschek néninek, Annénak, és talán Zakónak is. Remélem, megijed, de valójában azt hiszem, megpróbál majd megfélemlíteni. Nem fognak hinni
neked, fenyegetőzik majd, bolondnak fognak tartani. Lizzy nem fog, és Bitschek néni sem, ezt felelem majd. Az az ostoba lengyel, hallom nagyapa hangját, hiszen ő maga sem normális! 174 Tudom, hogy a rendőrségen is lehet erről beszélni, de azt még nem tudom, hogy akarok-e. Ha Lizzy velem jöhet, akkor talán, ha fogja közben a kezemet. A fejemben már lejátszottam ezeket a beszélgetéseket az elejétől a végéig, minden szót, hogy miként kezdődött az egész, amikor nagyapa olyan szörnyen részegen ért haza, aztán minden pénteken a zongoraóra után a fürdőszobában, hogy azt mondogatta, a nagyi kedvéért tesszük, mert a nagyi csak akkor gyógyul meg, ha a nagyapának is jó. Talán tudni fogják, mit csinált velem. Olvastam, hogy milyen kérdéseket tesznek fel, és azt is elolvastam, hogy muszáj válaszolni. Félek, hogy azt mondják, biztos nem is volt olyan rossz. Arra gondoltam, felírok mindent egy cetlire, mindent, amit tett velem, mert leírni könnyebb, mint kimondani. Először is, írom majd, megcsókolt, a számon. Másodszor: fogdosott, a mellemet, és jóval lejjebb is. Hülyén hangzik, de nem tudom jobban leírni. Harmadszor: nekem is meg kellett őt fognom. Amikor áttolom az asztal túloldalára a papírt, megszédülök. Nem írtam fel mindent, mindent még nem tudok elmondani. Remélem, csak nők lesznek jelen, amikor kiveszem a cédulát a nadrágzsebemből.
Nagyapa nem felel. Látom az alakját magam előtt a fotelben. Háttal ül az ablaknak, a feje előrebukik, rá az olvasóasztalkára. Este arra teszi a könyvet, mert az olyan kényelmes. A roló résein át besütő nap csíkosra festi a testét. Először azt hiszem, csak alszik. Elszundított a könyv fölött, mert túl sokat ivott. Összefont karja mellett még ott a félig üres borospohár és az üres üveg. Látom a borban úszó apró, döglött legyeket. Nagyapa utálja, ha légy esik a poharába. Nem kell közelebb mennem, egyértelmű, hogy itt valami nincs rendjén. Noha szörnyen érzem magam, mégis remélem, hogy meghalt. Lehet, hogy meghalt. Úgy néz ki, legalábbis nem egészen él. Kérlek, légy halott!, suttogom. Aztán kirohanok a lakásból, érzem, ahogy bizsereg a tarkóm, mintha bármelyik pillanatban felkelhetne, és a vállamra tehetné a kezét. Bitschek néni talál rám a folyosón. Hátam mögött az ajtó csak be van hajtva. Bratko az ölemben ül. Talán meghalt, mondom. Bitschek néni összecsapja a feje fölött a kezét. Ojojoj, ojojoj! Hát ilyen gyorsan hat, nem gondoltam volna, hogy ezúttal ilyen gyorsan hat. A kezére néz, és keresztet vet. Szűzanyám, terhet cipel, akinek látni adatott... Aztán mellém ül, és átkarol, meleg és puha, mint egy tollpaplan, amibe belesüppedhetek. Örülök, hogy Bitschek néni kézbe vesz mindent. Lecipel a lakásába, fehér gyertyákat gyújt, zsályát
éget, és egy rózsafüzért akaszt a nyakamba. 176 A szelleme miatt, mondja, mindig számolni kell vele, hogy kísérteni kezd, akkor is, ha a só hatott. Kihívja a mentőket, és szól a szüleimnek, de nem enged be hozzám senkit. Nem, mondja határozottan, amikor az anyám beszélni akar velem, a kis madárka most pihen, épp elég bajt okoztak. És hatalmas döndüléssel becsapja az ajtót. A hang végigfut a házon. Halljuk, hogy a szüleim fel-alá rohangásznak a gangon, az anyám hangja teljesen kétségbeesett. Mit követtünk el, mit?, mondogatja. Az apám, azt hiszem, nem szólal meg, legalábbis nem hallom. Bitschek néni mindenről tudósít, az ablaknál áll, karján a kisbabája, én ezernyi takaróba csavarva fekszem a sarokpadon. Megtiltotta, hogy felkeljek. Bitschek néni, mondom, igaza volt. Nem fordul felém, de látom, hogy megrándul a válla. Hátulról hirtelen öregnek látom. Meggörnyed, nem negyvenéves, hanem vénségesen vén. Minden, amit a nagyapámról gondol, igaz. Megszállta a gonosz, éppen úgy, mint Katja apját. Felhúzom az orrom hegyéig a gyapjútakarókat, így fojtott a hangom, nem is tudom, érti-e, amit mondok. De nem is fontos. Úgyis tud mindent, már ezelőtt is tudta, és örülök, hogy nem fordul meg. Sokkal könnyebb a szörnyűségeket úgy elmondani, ha nem néz rád közben a másik.
A hátsó udvarba szirénázó mentőautó kanyarodik be. Villog a plafonon a fénye, a fejemben végtelenül gyors egymásutánban képek peregnek, olyan gyorsan, hogy megijedek. Bitschek néni megérzi, leteszi a földre a kicsit, a karjába vesz, ringat. Kis madaram, Katjuska! A könnyei eláztatják a hajam. Megnyugszom, a képek elszállnak, szép sorjában, Bitschek néni csak tart, míg el nem múlik a félelem. Fáradt vagyok, halálosan fáradt. Aludj, kis madaram!, mondja. 178 Péntek A villa helyén törmelékkupacok hegyláncai. A legmagasabb hegyen ülünk Lizzyvel. Sütött nekem egy tortát, tizennégy gyertya ég rajta. A torta egészen lapos, nagyjából úgy néz ki, mint egy karácsonyi mézeskalács, mert Lizzy-nek csak akkor jutott eszébe, hogy kifelejtette a sütőport, amikor már készen volt. Ugyanis éjjel egykor értek haza a síelésből a mamájával, külön az én szülinapom miatt. És éjjel egykor előfordul, hogy az ember megfeledkezik a sütőporról. De a torta ennek ellenére finom. Karácsonyisüti-íze van... de ezt tapintatosan nem teszem szóvá. A szél összeborzolja a hajunkat, és elfújja a gyertyákat. A fenébe, most nem tudtál kívánni! Megrántom a vállam. Nem baj. Aztán elhallgatunk. Mit is mondhatnánk? Előttünk a villa romjai, a kopár földek és az idő, amit a jövőnknek nevezünk.
Lizzy ma reggel eljött értem Bitschek nénihez. Egész korán, mert nem talált otthon, és ezt furcsállotta, és a szüleim viselkedését is furcsállotta. A telefonban mellébeszéltek, nem akarták megmondani, mi történt velem. Azt sem, hogy hol vagyok. Csak annyit, hogy családi problémáink vannak. Hát igen, felelte az apám, a nagyapa kórházba került. Erre Lizzy üvöltözni kezdett: A fenébe is, ennek meg mi köze Malvinához? Amikor a vonal túlsó végén továbbra is csend honolt, tovább üvöltözött, olyan sokáig és olyan hangosan, hogy végül felébredt a mamája. O is beszélt az apámmal, és megtudta, hogy Bitschek néninél vagyok. Öt perc múlva már mindketten ott voltak nálam. Bitschek néni török kávét főzött, és lengyel kuglóffal kínálta őket, és Bratko az ablakpárkányról beugrott az ölembe. Máskor talán nagyon kellemesnek találtam volna ezt a reggelt. De most megint úgy éreztem, hogy valahol máshol vagyok. Egy örökkévalóságig ültünk így, Bitschek néni megbökött az asztal alatt, de én nem bírtam kinyitni a számat, magam elé meredtem a tányéromba. Végül Lizzy szólalt meg: Hé, Malvina, mondd már meg végre, mi folyik itt, mert ezt egyszerűen nem lehet kibírni! Amikor beszélni kezdtem, a hangom jéghideg volt. Mintha a távolból hallanám saját magamat. Bitschek néni megfogta a kezemet, és ha elakadtam, megszorította ernyedt ujjaimat. Mint amikor
ugrás előtt megsarkantyúzzák a lovat. Vettem minden akadályt. Nem hagytam ki semmit. Nehéz volt, mert éreztem, mennyire felkavarják Lizzyt a szavaim. De beszélnem kellett, el kellett mondanom az igazságot, az én igazságomat, hogy valójában milyen életet éltem. Mire végeztem, Lizzy bőgött. Nem is olyan rettenetes, mondtam. Mintha ez vigasztalta volna. Pedig magamban tudtam, hogy de, nagyon is rettenetes. 180 Most mindketten nagyon elfogódottan ülünk a törmelékkupacon. Testvériesen elosztjuk a süteményt, de valójában sok száz kilométernyi senki földje húzódik köztünk, évek, amíg nem beszéltem, hanem megpróbáltam elrejteni a titkomat, mint egy sötét árnyékot. Hogy tudjuk majd mindezt bepótolni? A torkom összeszorul, félek, hogy Lizzy hátat fordít nekem, elhagy, mert nem mondtam meg neki rögtön az igazat. Annyira dühös vagyok, mondja, és nekem az ijedségtől kiesik az utolsó falat sütemény a kezemből. Irtózatosan dühös vagyok, mondja, és látom, hogy megint könnyek szöknek a szemébe. Sötét, haragos köny-nyek. Egy hang se jön ki a számon. Csak nézem Lizzyt, és várom, hogy itt hagy, amiért ilyen gyáva voltam. Más nem lett volna ennyire gyáva, jut eszembe, de sokan ugyanúgy tettek volna, mint én. Sokan ugyanezt gondolták volna, hogy ezt még kibírom, ezt az egy napot, aztán még egyet, holnap
majd beszélek, vagy holnapután, vagy talán valamikor. És bele se gondol közben az ember, hogy a titok napról napra növekszik, minden perccel erősebb lesz, és kimondhatatlanabb. Annyira sajnálom!, suttogom. Lizzy tornacipője alatt lepattan pár kavics, és legördül a kupac oldalán. Te majom, kiált Lizzy hevesen, nem rád! Felugrik. Ettől a domb jelentős része megcsúszik. Letérdel elém, és a lábamba kapaszkodik. Magamra! Magamra vagyok szörnyen mérges, hogy nem vettem észre semmit! Olyan sokáig! Megrázom a fejem, és egyetlen gondolat tölt el tetőtől talpig: Lizzy még mindig szeret, Lizzy nem dühös rám. Annyira féltem, azért nem meséltem el neked semmit. Mielőtt még Lizzy a kupaccal együtt lecsúszna, felhúzom, keményen a fenekére zuttyán. Átöleljük egymást. Nem tudom, hányszor kell még átölelnünk egymást, órák hosszat, mindennap, míg minden rendbe nem jön. Észre kellett volna vennem, szipogja bele Lizzy a nyakamba, hiszen te vagy a legjobb barátnőm. Nem ellenkezem, nem kezdem neki magyarázni, menynyire óvatos voltam, nehogy alkalma legyen felgöngyölíteni a titkomat. Olyan jól elrejtettem, hogy a végén már én magam is csak titkokat láttam. Erről Lizzy nem tehet, egyáltalán nem. Annyi minden jut az eszembe, amit csak most értek meg, folytatja. Hogy olyan furcsán viselkedtél
mindig, ha nem akartalak elkísérni a nagyszüleidhez. Egyszer könyörögtél, hogy menjek, pedig egyáltalán nem volt kedvem, ígérd meg, hogy megvársz a Neumann tanárnőnél, ígérd meg! - és ez annyira idegesítő volt. Már megint becsavarodott, gondoltam magamban. Inkább strandra mentem volna, vagy bármi más. Egyszerűen nem fogtam fel. Lizzy, hagyd már abba, baromság az egész! Szívem szerint jól megráznám. Persze nem teszem, inkább megint átöleljük egymást, olyan szorosan, hogy alig kapunk levegőt. Nem baromság, az egésznek sokkal hamarabb véget vethettünk volna. Most meg a nagyapád benn van a kórházban, és semmit sem tudunk tenni vele. Még börtönbe sem lehet dugni, amíg beteg. 182 Lizzy nehezen viseli az efféle igazságtalanságokat. Velem más a helyzet. Én egyszerűen csak örülök, hogy nincs itt. Hogy hol van, az teljesen mindegy. Talán valamikor majd én is szeretném, ha megbüntetnék. De most? Egyelőre örülök, hogy Lizzy és köztem minden rendben van, és nem kell többé meglátogatnom nagyapát. Lassan elkezdhetek felejteni. Tényleg felejteni, nem úgy, mint amikor mindent elástam a lelkem mélyén. Az viszont aggaszt, hogy ez hogyan fog sikerülni. Hogy valaha normális leszek-e. Meg tudom-e majd úgy csókolni Zakót, hogy nem gondolok nagyapára? Hogy nem kelnek bennem életre az árnyak. Most mit tegyünk?, kérdi Lizzy.
Ünnepeljünk, igyunk meg egy kólát valahol, és menjünk el moziba, felelem határozottan. Ma ugyanis születésnapom van, méghozzá kétszeresen is. Először azért, mert május elseje van, másodszor pedig azért, mert kinyitottam a számat. Legjobb, ha rögtön indulunk, talpra állítom Lizzyt, lendületesen, nehogy ellenkezzen. Lebotladozunk a törmelékhalmon. Valamit még el kell mondanom, kezdek bele, amikor leérünk. És nagyon gyorsnak kell lennem, mert Zakó épp felénk gurul a telep felőli úton. Már messziről integet. Mindkét kezével, hogy megcsodálhassuk, milyen fantasztikusan tud elengedett kormánnyal biciklizni. Jaj, ne!, nyög fel Lizzy, már megint ez a csávó... Lizzy, szedem össze minden bátorságomat, szerelmes vagyok. Elszörnyedve, elkerekedett szemmel rám néz, aztán Zakóra, aki nagy porfelhőt kavarva fékez épp előttünk. De csak nem ebbe?!, sziszegi oda nekem. Sajnálom, suttogom, így alakult. Az ilyesmi nem alakul csak úgy!, suttogja vissza. Zakó vigyorog. Éppen így képzeltem el a találkozásukat. Lizzy és Zakó. Édes istenem! Hello, Lizzy, én vagyok Malvina pasija! Lizzy összefonja a karját a melle előtt, és hátraveti a fejét. Ne nézzetek így rám, végül is nagylány vagyok, nem érdekel, ha a legjobb barátnőm egy zoknival
jár. Aztán mégiscsak elmosolyodott. Velünk tarthatsz, ha akarsz, veti oda nagylelkűen Zakónak, de viselkedj rendesen! Együtt toljuk a bicajunkat a szétdúlt fűben. Lizzy a csomagtartóra erősítette a sütis dobozt. Lemaradtam valamiről?, kérdezi Zakó a dobozra sandítva. És ha igen?, vágjuk rá egyszerre Lizzyvel, és mélyen egymás szemébe nézünk. Nem állhat közénk senki és semmi. 184 Malvinának hívnak, tizennégy éves vagyok. Malvina vagyok, az igazság és a jog védelmezője. A bátor Malvina, aki le mer ugrani, még akkor is, ha nem látja maga alatt a földet. Ugrottam, és lenn várt Lizzy, Zakó, Bitschek néni, Lizzy mamája, sőt még Anne is. A többiek leléptek. Paul meg a szüleim. Szégyellték, ami történt. Én tudom, hogy nincs mit szégyellnem. Lizzy és Zakó megmutatta, hogy nincsen. Mindennap újra meg újra. Egy pillanatra sem hagytak egyedül. Vannak történetek, amiknek nincs jó végük. Legalábbis nem olyan látványos, mint a filmekben. De helyette van egy csomó apróság, ami jól végződik. A nagyapát például soha többet nem kell meglátogatnom. Most még túl beteg, de ha meggyógyul, Lizzy saját kezűleg juttatja rács mögé. Erre megesküdött nekem a villa romjain. Már tudok hangosan kiáltani. Néha kimegyek a villa helyére. Felmászom az áruház tetejére. Lapos,
a galambok nem tudnak rajta fészket rakni. Nyáron túl forró, mert a nap melegét összegyűjti a fekete tetőfedő lap, télen pedig hideg szél kergeti az arcomba a havat. Megállok a legszélén, és széttárom a karomat. Kiáltok egyet, de olyan hangosan, hogy mindenki elmenekül. Aztán megkérdezem Zakót: Na, milyen voltam? Ő csak kajánul mosolyog, és átölel. Egészen szorosan. Roxi ;)