TERA LYNN CHILDS. Hableányok kíméljenek

TERA LYNN CHILDS

 Hableányok kíméljenek

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2012

Írta: Tera Lynn Childs A mű eredeti címe: Forgive my fins A művet eredetileg kiadta: Katherine Tegen Books, an imprint of HarperCollins Publishers Fordította: Molnár Edit Szerkesztette: Garamvölgyi Katalin Copyright © 2010 by Tera Lynn Childs Published by arrangement with HarperCollins Publishers. Ez a könyv a HarperCollins Kiadóval való megállapodás alapján jelent meg.

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 595 2 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2012-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Korom Pál, Pozsik László Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Sarah-nak, mert magával vitt.

1 VÍZ MEGNYUGTAT. Olyan, mint a csokoládé vagy a forró tea  vagy a tejszínes jégkrém. Egy elbaltázott nap után magamra

zárom a fürdőszoba ajtaját, megtöltöm Rachel néni antik fürdőkádját gőzölgő vízzel, fürdősót szórok bele, aztán lemerülök abba a világba, ahol minden gondom szertefoszlik. De vannak napok, amikor ez sem használ. – Megkérdezted? A vállamhoz szorítom a telefont, közben felmarkolok egy adag habot, és szétfújom a hasam fölött. Megtehetném, hogy elengedem a fülem mellett a kérdést, nem igaz? Főleg, hogy egyikünk sem fog örülni a válasznak. – Lily... – nógat Shannen. Amikor a buborékok a vízen egyetlen habos filmréteggé olvadnak, felsóhajtok. Ennek a fürdőzésnek eredetileg az lenne a célja, hogy elfeledtesse velem a katasztrofális napot – beleértve Shannen kérdésének tárgyát is –, de ez lehetetlen. Bár kissé nyugodtabbnak érzem magam, mint húsz perccel ezelőtt, amikor becsusszantam a vízbe, semmi sem tudja teljesen elmosni az emlékeket. Kár, hogy a fürdősó nem változtathatja meg a múltat. – Nem – dünnyögöm csalódottan. – Nem kérdeztem meg.

6

– Azt hittem, megegyeztünk – morog Shannen elcsigázottan. – Úgy volt, hogy matekon megkérdezed, amikor Kingsley kiosztatja veled a dogákat. – Igen, megegyeztünk – ismerem el –, de... – De mi, Lily? – vág közbe Shannen. – Kifutsz az időből. – Tudom. – Naná, hogy tudom. A homokórámban gyorsan peregnek a szemek; nyakunkon az érettségi. A kád kecsesen ívelt szélének támasztom a fejem, és hagyom, hogy a hajam a padlóra hulljon. Ez a hosszú, szőke kuszaság minden szelídítési kísérletnek ellenszegül. Ennyi erővel akár tengeri szivacsot is hordhatnék a fejemen, mivel egyetlen balzsam vagy hajsimító szérum sem tudja ellensúlyozni a floridai pára hatását. – De Kingsley most másképp osztotta ki a lapokat – magyarázom. – Hátra kellett adnunk őket, nem oldalra. Shannen felsóhajt, szinte látom, ahogy az undor kiül az arcára. – Utálom, amikor továbbképzésre megy – mondja. – Amikor megjön, rögtön kipróbál valami újat, ami persze soha, de soha nem válik be. – Tudom – helyeselek, és rögtön bele is kapaszkodom ebbe a mellékes gondolatszálba, remélve, hogy Shannen, velem együtt, megfeledkezik az eredeti témáról. Nem ellenzem az elterelő hadműveleteket. Kész lennék a busz alá lökni Kingsley-t, hogy megússzak egy újabb kiselőadást az élet élvezetének fontosságáról. – Tiszta égés volt. Kissé felegyenesedem, és nagyon remélem, hogy hatásosnak bizonyul az elterelő hadműveletem. – A Danfield ikrek helyet cseréltek, és majdnem az egész osztály a saját dogáját javította. Kingsley gratulált a jó jegyeinkhez. A jó jegy nálam ritkaságnak számít. Shannen, aki évfolyamelső akar lenni, igyekszik segíteni, de az én esetemben még az ozmózisos vagy az asszociációs módszer is csődöt mond. Mit csináljak, ha a legtöbb tantárgy kínainak tűnik a számomra? Az én agyam nem alkalmas a magasabb ismeretek befogadására. Az egyetlen tantárgy, amiből biztos átmegyek, a rajz – de abból is csak azért, mert Mrs. Ferrero kedvel. Minden más tárggyal nagyjából úgy vagyok, mint a haladóknak szóló atomfizikával. 7

Ráadásul mostanában csakis a közelgő Tavaszi Bálon jár az eszünk, nem a jövő heti házin. Mivel már csak néhány (egész pontosan három) nap van hátra, ez az esemény valahogy sokkal fontosabbnak tűnik, mint az Állatfarmról írandó esszé. Ma este azonban még arról is szívesebben beszélnék. Vagy a kozmetikumokról. Vagy a gyilkos medúzákról. Bármiről, kivéve arról, amire Shannen kérdése vonatkozik. Elbénáztam a dolgot... már megint. Semmi kedvem hozzá, hogy Shannen immár századszorra közölje velem: – Gyáva vagy, Lily Sanderson. – Gyáva vagyok. A kardhal bökje meg! Megrebbentem a hátsó uszonyomat, és a vállamra locsolom a citromillatú fürdővizet. Három éve napi rendszerességgel hallom ezeket a dorgáló szavakat. Azt gondolhatnátok, hogy mivel már rémesen unom a szitut, mégiscsak összeszedem a bátorságomat, és letudom a dolgot. Csakhogy... a barátnőmnek igaza van. Gyáva vagyok. Különösen, ha Brody Bennettről van szó. Mi, sellők gyáva egy népség vagyunk. Mivel csupa titok övezi az életünket, a gyávaság igazából létszükséglet. Ha nem menekülünk el elég gyorsan, amint megpillantjuk az első felénk tartó hajót, könnyen a következő heti szennylap címoldalán találhatjuk magunkat. Úgyhogy inkább fedezékbe bújunk előbb, és csak aztán kérdezünk. Brody-ügyben azonban mintha még nagyobb tökélyre fejlesztettem volna a gerinctelenségemet. Mindent szépen eltervezek, elhatározom, hogy következetes leszek, de amint megpillantom őt, azonnal megbénul a nyelvem. Örülök, ha egyáltalán lélegezni tudok, nemhogy megvallani az érzéseimet. A hormonok már csak ilyen kegyetlenek. De akkor is bosszantó, ha valakit örökké a gyávaságára emlékeztetnek. Egy pillanatig – egy fél pillanatig – komolyan felmerül bennem, hogy kimondom azt, amivel biztosan elérhetném, hogy a barátnőm örökre leszálljon rólam. De én sem vagyok hülye. 8

Tudom, mi történik, ha egy sellő felfedi a kilétét egy ember előtt. Én a testvéremként szeretem Shannent, de nem vállalhatok ekkora kockázatot. Nem sodorhatom veszélybe magamat, a családomat és az egész királyságomat csak azért, hogy elkerüljek egy kellemetlen beszélgetést. Nem számít, mennyire szeretném már bevallani; első a kötelesség. Shannen megértené. Tehát ahelyett hogy megvallanám piszkos kis titkomat – ami most, hogy az uszonyaim zöldesarany fényben csillognak a sós vízben, nem is tűnik olyan piszkosnak –, fejet hajtok a szánalmas igazság előtt. – Én megpróbáltam, Shan. – A fejem jól megérdemelt puffanással csapódik a porcelánkádnak. – Esküszöm! Most tényleg egészen közel mentem hozzá. Mély lélegzetet vettem, megszólítottam, és... – És mi? – Quince Fletcher fejbe dobott egy papírgalacsinnal. Csak a sziklaszilárd önuralmamnak – és a felharsanó csengőnek – köszönhető, hogy nem pattantam fel, és Brody fölött áthajolva nem csináltam hínársalátát Quince-ből. A tengeri lények alapvetően békés természetűek, de ennek a fiúnak a közelében mindig azt kívánom, bárcsak megkaparinthatnám öt percre apu háromágú szigonyát. Már többször elképzeltem, milyen kreatív módszerekkel hallgattatnám el Quince-t. – Az a szemét! – feleli Shannen. – Mintha arra tette volna föl az életét, hogy folyton keresztbe tegyen neked. – Hát igen. – Szórakozottan sikálom a pikkelyeimet a mosdószivaccsal. – De miért pont velem van elfoglalva? Nincs más szórakozása, mint a lepukkant motorját bütykölni és engem gyötörni. Tulajdonképpen fogalmam sincs, miért piszkál engem szinte állandóan. Hiszen nem ártottam neki, csak beköltöztem a szomszédjába. Eleinte jól kijöttünk... aztán Quince úgy kezdett viselkedni, mintha halálos ellenségek lennénk. Az óceánban közel sem ennyire idegesítőek a fiúk. – Találhatna már magának – Shannen válaszát sípolás szakítja meg – valami más szórakozást. 9

– Egy pillanat! – Félig ülő helyzetbe tornázom magam. – Valaki keres. Rachel néni úgy három telefonnal ezelőtt megunta, hogy a fürdővizem mindig zárlatot okoz az emeleti készülékben. A legújabb pótkütyü még a hívó nevét sem írja ki, de a nénikém megfenyegetett, hogy ez az utolsó dobásom. Ha ezt is tönkreteszem, nincs több telefonálás a kádban. Úgyhogy vigyázva eltartom a kádtól a kagylót, és megnyomom a gombot. – Halló! – Legközelebb húzd be a függönyt fürdés előtt, hercegnő! – mondja egy mély, gúnyos hang. – Mi?! – sikoltom panaszosan, és rémülten felülök a kádban. A legközelebbi törülköző szépen összehajtogatva hever a vécé tetején... a fürdőszoba túlsó oldalán. Nagy lendülettel kivetem magam a kádból, egyenesen a hideg kőre, és megragadom a törülközőt. Épphogy sikerül rádobnom az uszonyaimra, amikor harsogó hahotázást hallok a kagylóból. Dühösen felkapom a földről. – Hát ez óriási! – bruhaházik Quince. – Mindig sikerül elkápráztatnod, hercegnő. Ááááá! Többször is a padlóhoz vágom a kagylót, remélve, hogy a ricsaj beszakítja a hívó dobhártyáját. – Miért?! – Sebesen kalapáló szívem lassan megnyugszik, amikor a dührohamomtól kissé megrongálódott telefonra, majd pedig a szorosan behúzott sötétítőfüggönyre pillantok. Újra a fülemhez emelem a készüléket, és ügyet sem vetve a kagylóban visszhangzó nevetésre, megkérdezem: – Miért kínzol állandóan? – Mert – Quince csukladozik a vihogástól – könnyű préda vagy. Megragadom a most már csuromvizes törülközőt, az ajtó melletti falhoz vágom, és nézem, ahogy lassan belecsúszik a szennyeskosárba. Rachel néni macskája, Prithi panaszosan miákol az ajtó túloldalán. – Te – mondom, miközben ismét áttornászom magam a kád pereme fölött – aljas –, megfordulok, és óvatosan belemerülök a vízbe – undorító –, még jó meleg, jaj, de finom – nyálas fejű féreg! 10

A fülemhez szorítom a kagylót, majd a víz alá merítem a karomat, hogy ismét Zen-közeli állapotba ringassam magam a szinte gőzölgő vízben. Quince kuncogva válaszolja: – Ez új. – Tudok többet is – nyugtatom meg, azzal ismét a kád falának vetem a hátam, és lehunyom a szemem. – Akarod hallani? A sós víz körülölel, és lecsillapítja megtépázott idegeimet. Valamelyest. – Egyszer majd a szavadon foglak. – Gyáva hal – motyogom, azzal lehunyom a szemem, és azt képzelem, hogy otthon vagyok, és a Golf-áramlat meleg hullámai örvénylenek körülöttem, amint a kedvenc helyemhez úszom az óceánban: a Thalassziniától keletre fekvő sekély partszakaszhoz, ahol a sűrű korallerdők rejtekében órákon át heverészhetek, az odafönt elhaladó színes halászhajókat figyelve. Ez a hely az én boldogságom. Soha senkinek nem mutattam meg, még apunak sem. Egy különleges valakinek tartogatom. Brodynak. Amikor honvágyam van, mindig ide képzelem magam. – Valld be, hercegnő – mondja Quince, csak szerinte tréfás hangon –, ha nem lennék, halálra unnád magad. – Ha nem kavarsz be nekem – felelem, azt kívánva, milyen jó lenne, ha nem csupán tizennégy méter és két üvegtábla választana el a szomszéd sráctól –, már volna partnerem a Tavaszi Bálra. Döbbent csönd. Hirtelen lúdbőrözni kezd a tarkóm. – Mi van? – kiált fel Quince. Ijedtemben elkerekedik a szemem. Ezt nem szabadott volna kimondanom. A langyos víz túl ábrándos hangulatba ringatott. Pedig egy pillanatra sem szabadna elengednem magam, amikor Quince-szel beszélek. – Még mindig a Benson gyerek után koslatsz? – Bennett – csattanok fel önkéntelenül. Aztán helyesbítek: – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Dehogynem... – Tulajdonképpen – mondom határozottan – azt sem tudom, miért beszélek veled egyáltalán. 11

– Azért – feleli Quince, mielőtt még visszakapcsolhatnék Shannenhez –, mert segíthetek becserkészni a vadat. – Hah! – kiáltok fel gúnyosan. Amit hisztérikus nevetéssel koronázok meg. Majd pont az életem megrontója fog segíteni nekem. Mit tehet ő? – Jó duma, Quince! – Rendben – cicereg Quince, mintha rossz lóra tettem volna. – Ha segítség kell, tudod, hol találsz. Igen, a szomszéd házban, a távcsőre tapadva. – Inkább nem – felelem. – Hé! Egyébként honnan tudod, hogy a fürdőkádban ülök? – Néma csönd a vonal perverz végén. – Halló! Szent halikra! Én akartam lecsapni a kagylót! A telefon sípolni kezd, így adván tudtomra, hogy Shannen még mindig várakozik. Sejthettem volna, hogy nem tágít. Még nem beszéltük meg, miért nem kértem fel Brodyt táncpartnernek. A barátnőm soha nem mulasztja el az alkalmat, hogy tudassa velem, mit csesztem el, és legközelebb hogyan tudom kiköszörülni a csorbát. Ha nem ő lenne a legjobb barátnőm, szóba se állnék vele. Átkapcsolok hozzá. – Itt vagyok. – Ki volt az? – Senki – felelem, az igazsághoz híven. – Quince. – Ez nem kérdés. – Mindegy – mondom, miközben az uszonyommal szórakozottan csapkodom a kád falát. – Gyorsan essünk túl a hegyibeszéden, hogy végre lefekhessek. Shannen figyelmen kívül hagyja a csípős megjegyzést. – Mit akart? – Amit mindig. Halálra szekálni. Nem fogok beszámolni Quince ajánlatáról – sem arról, hogy a fürdőszobából kémkedett utánam. Három éve lakom a kis perverz szomszédjában, de már nem könyörgök a nénikémnek, hogy költözzünk el. Alig pár hét múlva hazatérek Thalassziniába, hogy befejezzem a tanulmányaimat, és begyakoroljam, hogyan uralkodjak apám oldalán. Soha többé nem fogok hallani Quince-ről. Nem lesz több, mint egy távoli – borzongató – emlék. 12

– Biztosan akart valamit, ha... Mivel nem vagyok olyan hangulatban, hogy Quince-ről cseverésszek, visszakanyarodom ahhoz a témához, amivel tutira leszerelhetem Shannent. – Holnap suli előtt beszélek Brodyval. A barátnőm azonnal ráharap a dologra. – Ajánlom is! – figyelmeztet. – Fogy az idő. A bál pénteken lesz. – Igen... – Három nap múlva. – Tudom. – Felülök, megfordulok, és a porcelánhoz tapadva kihúzom a dugót. – De mivel csak most szakított Courtney-val, nem hiszem, hogy lett volna ideje horogra keríteni valakit. Szinte magamon érzem Shannen mély sóhajának súlyát. – Fáradt vagyok a halas hasonlataidhoz – mondja a barátnőm. – Eldöntötted már, minek öltözöl be? A víz lassan örvénylik a lefolyóban, finom sós réteget hagyva a bőrömön meg a pikkelyeimen. – Nem – felelem, miközben néhány maréknyi vizet locsolok a mellkasomra, hogy leöblítsem magam. – Mondtam már, hogy nem fogok beöltözni. Hülyeség az egész. Nem vagyok én g... Az utolsó pillanatban harapom el, hogy „guppi”. Még most, három év után is nehéz megállnom, hogy ne a tengeri szlenget beszéljem. – Nem vagyok óvodás. – Muszáj lesz – köti az ebet a karóhoz Shannen. – Ez egy jelmezbál. Iskolai hagyomány. – Majd kitalálok valamit – hagyom rá, csak hogy megnyugtassam. A víz utolsó cseppjei szörcsögve tűnnek el a lefolyóban. – De passzolnia kell a „Víz alatti világ” témához. – Nem, ez... – Megvan! – kiált fel izgatottan Shannen. – Tudom már, mi legyél! – Tényleg? – kérdezem szórakozottan, azzal megragadom a kád oldalára terített mosdókesztyűt, és letörlöm a szappanhabot a pikkelyeimről. – Mi? – Legyél – hatásszünet – sellő! 13

Elejtem a telefont. Aztán sietve felkapom, mielőtt a maradék kétujjnyi víz hazavágná az áramköreit. Rachel néni nem fog másikat venni. – Nem – mondom. Víz csöpög a telefonból, távolról elektromos zümmögés hallatszik. – Nem, az kizárt. – Aludj rá egyet! Akár mind a ketten sellőnek öltözhetünk. Holnap ebédnél megbeszéljük. Visszahelyezem a még mindig csöpögő kagylót a készülékre, amelynek a fürdőszobaajtó alatt kanyargó vezetéke egészen az előszobai konnektorig ér, és visszarogyok az üres kádba. Megpróbálok nem gondolni Shannenre, Quince-re és Brodyra – bár Brodyt soha nem tudom teljesen kiverni a fejemből –, és az átváltozásomra összpontosítok. Általában könnyedén tudom változtatni az alakomat. De amikor távol vagyok a tengertől, ritkán használom a varázserőmet. Újramelegítem a fürdővizemet. Lehűtöm a reggeli narancslevemet. Hetente párszor, fürdés közben, visszavedlek sellővé. Persze egyik sem fogható ahhoz, mint amikor otthon vagyok. De az átváltozással közelebb érzem magam a hazámhoz. Népem varázserejét segítségül híva – amivel Capheira ősanyánk, Poszeidón tengeri nimfája ruházott fel minket – elképzelem, amint szivárványszínben játszó pikkelyeim semmivé foszlanak, és halvány rózsaszín bőrréteg jelenik meg a helyükön. Nagy kár, hogy nem születtem kreolbőrűnek. Ennek ellenére jó érzés visszakapni a lábaimat. Ahhoz képest, hogy életem első tizennégy évét uszonyokkal éltem le, döbbenetes, milyen ügyesen boldogulok a végtagjaimmal. Csak három éve élek a szárazföldön, mégis úgy érzem, mintha itt születtem volna. Azt hiszem, ezt annak köszönhetem, hogy anyu ember volt. Kíváncsi vagyok, mit szólna, ha meglátná, hogy itt fekszem a húga fürdőkádjában, a szerelmemről ábrándozva. Vajon büszke lenne rám? Vagy csalódást okoznék neki? Boldog lenne, hogy nem tagadom meg emberi gyökereimet? Azt hiszem, ezt már soha nem fogom megtudni. Ahogy megmozgatom lime-zöldre lakkozott lábujjaimat, sziszegést hallok, aztán egy hangos csattanás... és kialszik a villany. 14

Prithi nyávogni kezd. – Lily! – kiabál Rachel néni a folyosón. – Már megint a fürdőkádból telefonáltál? Kezembe temetem az arcom, és arra gondolok, bárcsak soha ne hagytam volna el a tengert. Lehet, hogy az emberek szeretnek gimnáziumba járni, de a sellők nem.

15

2  Különösen reggel. Különösen Rachel néni neoncsövei alatt. FÜRDŐSZOBATÜKÖR

KÍMÉLETLENÜL

MEGMUTAT

MINDENT.

A mostoha fényviszonyok kiszívják a színeket a már amúgy is sápadt bőrömből, amitől az orromon és a vállamon szinte lángolnak a szeplők. A szőke tengeri szivacs inkább tűnik sárgás vattacukorglóriának, mint hajnak. Nagy lendülettel kirántom a sminkfiókot, amitől a tubusok és a púderkompaktok az előlaphoz csapódnak. Az emberlányok bizonyára már az óvodában megtanulnak sminkelni, mert én háromévnyi gyakorlat után is csak a szájfénnyel boldogulok. De még ez sem mindig megy flottul. Lecsavarom a csillogó rózsaszín zselé kupakját, és végighúzom a pálcát az ajkamon. – Lily! – kiabál föl Rachel néni a földszintről. – Apád üzent. Nagy riadalmamban elvesztem az uralmat a pálca fölött, és ragacsos rózsaszín csíkot húzok az arcomra, majd elejtem a pálcikát, amely először a pólómon, aztán Prithi szőrös hátán landol. Csúcs. Két órát töltöttem azzal, hogy kiválasszam a tökéletes „Gyere velem táncolni!” szerelést, és most mehetek átöltözni. – Mindjárt megyek – kiáltom vissza, azzal kibányászom a pálcát Prithi bundájából, és leöblítem a csap alatt. Szerencsére a szájfény zöme a pólómat ragacsozta össze, így a macskára már alig jutott. 16

Miután gyors pillantást vetek az elfüggönyözött ablakra – talán nem ártana odaszegelni a textilt –, lekapom magamról a sötétkék, mélyen dekoltált pólót. Keresztülosonok az előtéren, és gyorsan keresek egy másik felsőt. Már lefelé rohanok a lépcsőn, amikor meghallom Rachel néni hangját: – Jó reggelt, Quince! Mi szél hozott? Ledermedek. Hát ez meg mit keres itt? Elbújok a konyhaajtó fedezékében, és onnan hallgatózom. – Az újságos megint összecserélte a lapokat. Lopva kikukucskálok, és látom, hogy Quince átadja Rachel néninek a Seaview-i Híreket. Ezt nem veszem be. Quince nem ilyen jótét lélek. Valószínűleg azért jött, hogy megint jól megalázzon. Prithi utolér, és nyolcasokat kezd leírni a bokám körül. Nem fogok itt bujkálni, mint Lily, a gyáva tűzhal. Kilépek az ajtó mögül, és emelt fővel besétálok a konyhába. – Jó reggelt, Rachel néni! – köszönök mosolyogva, közben megkerülöm a pultot, és töltök magamnak egy pohár narancslevet. A doboz már kint áll egy ideje, úgyhogy a tenyerembe ölelem a poharat, és lehűtöm a tartalmát. Tudomást sem veszek Quince-ről. – Quince áthozta az újságot – tudatja Rachel néni. – Véletlenül megint hozzájuk dobták be. Felhorkanok. Quince valószínűleg a mi ajtónk előtt szedte föl az újságot, és csak úgy tett, mintha áthozta volna. Hogy elleplezze a valódi szándékait. Ez teljesen rá vallana. – Velünk reggelizel, Quince? – kérdezi tőle a nagynéném. Széthajtogatja az újságot, és beletemetkezik a napi hírekbe. – Lily, miért nem öntesz Quince-nek is egy kis narancslevet? Már éppen azon vagyok, hogy megmondom Quince-nek, hova dugja fel a poharat, amikor így szól: – Már ettem, Ms. Hale. Majdnem kiborítom a frissen hűtött narancslevemet. Az ilyesmi nem jellemző Quince-re, hiszen soha nem hagyná ki a lehetőséget, hogy hosszasan alázzon. Amikor hátrafordulok, hogy kiderítsem, mi lehet a háttérben, ő már közvetlenül előttem áll. 17

– De – folytatja, egyenesen rám szegezve idegesítően tengerkék szemét – szívesen meginnék egy pohár narancslevet. Az összes ember közül miért pont az ő szeme olyan színű, mint a thalassziniai óceáné? Összeszorított fogakkal fordulok vissza, és gyorsan narancslevet löttyintek egy pohárba. Durván Quince kezébe nyomom. – Nesze! – Köszönöm. – Elveszi a poharat, de nem lép hátra. Fel sem tűnik neki, hogy véletlenül fagypontra hűtöttem az italt. Egy hajtásra leküldi a jéghideg dzsúszt. Aztán rám villantja arrogáns vigyorát. – Ez jólesett. – Jó – csattanok fel. – Akkor akár... Javaslatom, hogy villámgyorsan húzzon kifelé, a torkomra forr, amikor Quince tekintete az ajkamra siklik. Ahogy lassan az arcomhoz emeli a kezét, mosolya önelégült vigyorrá változik. Megdermedek. Mi a franc folyik itt? Quince végighúzza az ujjbegyeit a bőrömön, majd feltartja a kezét, hogy jobban megvizsgálhassa. – Látom, megremegett a kezed, hercegnő. Felém fordítja a kezét, hogy megmutassa az arcomról letörölt csillogó rózsaszín trutymót. – Aaargh! – mordulok fel dühösen, és teljes erőmből ellököm magamtól. Persze elfelejtem, hogy a narancsleves pohár még a kezemben van, így mindkettőnket sikerül leöntenem. Quince hátravetett fejjel röhög. Prithi ráfúj Quince-re. Jó kislány! – Lily! – ripakodik rám Rachel néni. – Mit képzelsz magadról? De még mielőtt a saját védelmemre kelhetnék – mindenki nekem adna igazat a sztori hallatán –, Quince így szól: – Az én hibám volt, Ms. Hale. – Rám kacsint. – Megérdemeltem. – Aztán Rachel nénihez fordul: – Anyu üzeni, hogy köszöni a citromos sütit. Finom volt, mint mindig. Egy nap alatt befaltuk az egészet – vigyorog. Rachel néni elpirul. – Majd csinálok még. 18

Mindig küld valami sütit vagy egytálételt Quince-nek meg az anyukájának. Egyszer megkérdeztem tőle, miért teszi, mire azt a homályos választ adta, hogy a szomszédoknak segíteniük kell egymást, ami valójában azt jelentette, hogy Quince anyukája nehezen tud kijönni a minimálbérből, amit a gyárban kap. Ilyen családokról szoktak beszélni a jótékonysági felhívásokban: egyedülálló anya, csóró apa. Rachel néni sem keres sokkal jobban a kerámiaműhelyben, de szereti megosztani másokkal, amije van. – Nem beszélem le, asszonyom – mosolyog bűbájosan az aljas szemétláda. – Találkozunk az iskolában, hercegnő. Azzal a hátsó ajtón át távozik. Rachel néni olvadozik, én nem látok a pipától. Mindig ugyanaz a vége. Én teljesen lejáratom magam, ő meg elsuhan, mint egy tökéletes vitorláshal. – Kedves fiú – motyogja Rachel néni, visszatérve az újsághoz. – Furcsa, de... kedves. A számból vette ki a szót. Csak a „kedves” helyett mondjuk inkább azt: „borzasztó”. A nyirkos és ragadós narancslé végül teljesen beszivárog a felsőm alá. – Jaj, át kell öltöznöm – pillantok le a ruhámra. – Ma már másodszor. Már indulnék vissza az emeletre, amikor Rachel néni utánam szól: – Ne felejtsd el apád üzenetét! Ja, igen. Apa üzenete. Egészen kiment a fejemből, hála Quince-nek meg a narancslének. – Várjunk csak! – kiáltok fel hirtelen. – Ugye, Quince nem látta meg a... – A konyhaasztalon heverő halványzöld, viaszból és hínárpépből készült vízálló pergamentekercs felé intek. – Micsodát? – kukkant ki zavartan Rachel néni az újság mögül. Aztán kapcsol. – Ja! Nem, biztosan nem. A sirály már elment, mire ő megérkezett. Végre valami, ami nem sült el teljesen balul. Nem hiszem, hogy világosan meg tudnám magyarázni, mit keres egy sirály a konyhaablakunkban, lábán egy üzenettel. Főleg, hogy az üzenet Thalasszinia királyi címerével van lepecsételve. 19

Külön szerencse, hogy Prithi ez idő tájt éppen az emeleten tartózkodott, és utánam leskelődött, így nem borítják madártollak a konyhát. Fogom az üzenetet, a melltartómba dugom, aztán felrohanok az emeletre, hogy megkeressem a hármas számú csereöltözéket. Talán ez az apró szerencse a Brody-tervre is kihat majd. • – Szia, Brody! – köszönök, és igyekszem úgy tenni, mintha nem rá várnék már húsz perce, tudván, hogy még tanítás előtt bejön megnézni az anyagot, amit tegnap vettünk fel a híradóhoz. Lehuppan mellém a vágóasztalhoz. – Cső, Lil! – feleli, de fel sem néz a képernyőről, amelyen a legújabb riport nyers változata fut. Megremeg a szívem. Valahányszor meghallom a hangját, olyan érzés fut át rajtam, mintha egy elektromossággal teli angolna súrolná az oldalamat. Kis szikrák cikáznak végig az idegszálaimon, teljes sokkhatást okozva. Ami egyúttal meg is magyarázza, miért nem vagyok képes összefüggően gondolkodni, hogy az értelmes beszédet ne is említsük. Most, hogy Brody minden figyelmét a képernyőre összpontosítja, kicsit átadom magam az észrevétlen áhítatnak... izé, megfigyelésnek. A három évnek köszönhetően Brody minden vonása mélyen az agyamba vésődött. Ívelt ajkak, amelyekre még Cupido is büszke lenne, és amelyeken mindig ott játszadozik az az „én vagyok a legnagyobb király” mosoly. A dúsan göndörödő, étcsokoládé-színű haj az esetek zömében még nedves a kora reggeli úszástól. A szeméhez pedig semmi sem fogható: halvány aranybarna, amely felizzik, amikor az emberre néz. Ez utóbbit nem sűrűn van alkalmam megtapasztalni. De ez már a múlté. Mert van egy tervem. És egy nagyon fontos kérdésem, amit fel akarok tenni. Most. – Jónak tűnik az anyag – szólalok meg, remélve, hogy egy röpke pillanatra sikerül elszakítanom Brodyt a képernyőtől.

20

– Aha... – mondja Brody, nem túl meggyőzően. Fogja a fülhallgatót, és az egyik felét a füléhez szorítja, mint az énekesek a lemezstúdióban. Megint összeszorul a szívem. – Miért ilyen fémes a hangom? Még most sem néz rám. – Ja – felelem a lehető legmagabiztosabb hangon (vagyis úgy, mintha nem lennék teljesen belezúgva Brodyba) –, volt egy kis gond az új mikrofonnal. Ferret majd megjavítja. – Nagyszerű. – Brody az asztalra hajítja a fülhallgatót, és szembefordul velem. A mosolya elszédít – jó értelemben. Tudom, hogy ez már szerelem. Mi más lehetne az oka, hogy egyszerre izzadok és mosolygok, miközben az ájulás kerülget? Bárcsak Brody is észrevenné! Persze, ez soha nem fog megtörténni, ha nem teszem fel a kérdést. Most. – Izé... – szólalok meg tétován. – Te is mész a... – Gyönyörű szemed van, Lil – dönti oldalra a fejét Brody, mintha jobban szemügyre akarna venni. Vagy mintha most venné csak észre, hogy nekem is van szemem. Érzem, ahogy sápadt arcomat elönti a pír, holott jól tudom, hogy nem szabadna elragadtatnom magam. Brody folyton ilyen megjegyzésekkel dobálózik. Eleinte azt hittem, tetszem neki, de ő mindenkivel ilyen. Ez is része a sármjának. Biztosra veszem, hogy úgy festek, mint egy piros arcú bohóchal, így hát nagyot nyelek, és megpróbálom folytatni a mondókámat. – Tudom, hogy te és Courtney szakítottatok – fogok neki újra. – De arra gondoltam, talán... – Igen, végre. – Brody hátradől a széken, a tarkójára kulcsolja a kezét, és felbámul a plafonra. – Meguntam a nyavalygását. Mindig azzal nyaggatott, hogy vegyek neki virágot, vágassam le a hajam, cseréljem le a ruhatáram. Nem hiszem el, hogy két teljes évig kibírtam mellette. Én sem. Merthogy én meg huszonkét hónapja hallgatom az ő nyavalygását. Sosem tudtam megérteni, miért jár Courtney-val. A csaj már az első 21

randin a La Piscinába vitette magát. Brody 80 dollárt perkált le, de az este így is azzal ért véget, hogy Courtney felpofozta. (Pusztán azért, mert Brody nem az ajtóig kísérte.) De most már vége. Szakítottak. Most én jövök. Méghozzá azonnal! Nem maradt több kifogás, és a Tavaszi Bál épp kapóra jön. Nem túl hivatalos, és nem jár olyan társadalmi kötelezettségekkel, mint a szalagavató vagy az érettségi bankett. Két barát (barátok vagyunk mi egyáltalán?) együtt lóg, táncol és limonádét iszik. Ebben igazán nincs semmi ijesztő. Akkor miért remeg úgy a kezem, mint a korallok hurrikán idején? Végül összeszedem bátorságom utolsó cseppjeit: – Nincs kedved eljönni velem a tánc... – Ugyan, ugyan! – zengi egy mély hang az ajtóból. – Tubicáim, térjetek már a lényegre! Lerágom a körmöm izgalmamban. Az arcom lángokban áll. – Jó duma, Fletcher – feleli Brody nevetve. Úgy bök oldalba a könyökével, mintha Quince most sütötte volna el a világ legjobb viccét. – Mintha Lil pont a magamfajta szoknyapecérekre bukna. Quince kitölti az ajtót, karba tett kézzel áll, mint valami izompacsirta akcióhős. És, gondolom magamban némi diadallal, nem azt a pólót viseli, amit reggel leöntöttem narancslével. Tiszta, rezzenéstelen tekintettel bámul rám, sötét szemöldökét felvonja, mintha némán arra biztatna, hogy szóljak már valamit. Farkasszemet nézek vele. – Igen – préselek ki magamból egy félmosolyt. – Mintha. Miközben Quince és én tovább méregetjük egymást – teljesen megfeledkezve Brodyról –, megszólal a csengő. – Mennem kell. – Brody megragadja a hátizsákját, és az ajtó felé indul. De az utolsó pillanatban hátrafordul: – Mit akartál kérdezni, Lil? Quince szája csücske gúnyos mosolyra húzódik. De legnagyobb megdöbbenésemre egy szóval sem árulja el, mi fut végig az agyán. Állja a tekintetemet, és várja, hogy az ő jelenlétében tegyem föl a kérdést Brodynak. Nincs szükségem közönségre. 22

Jól tudom, mekkora égéssel járna a dolog. Különösen, ha Brody nemet mond. Ami könnyen elképzelhető. Hiszen csak havernak tart engem. Híradóstársnak és az úszócsapat vezetőjének. Talán észrevette, hogy lány vagyok – ami a felsőtestemet illeti, nincs okom panaszra –, de biztos vagyok benne, hogy még soha nem gondolt rám úgy. Mármint hogy lány vagyok, akit érdekelhet egy fiú. Ő. Lehet, hogy egyenesen a képembe röhög. Szívesebben lennék egyedül, amikor lepattint. Mivel nem vagyok hajlandó belemenni Quince játékába, rezzenéstelen tekintettel válaszolom: – Ööö, majd később visszatérünk rá. – Oké. Szevasz, Fletcher! – Aha – szólal meg Quince mosolyogva. – Majd később. – Azzal rám kacsint. Ez az utolsó csepp. Amint Brody kilép az ajtón és az első órára siet, ami közgazdaságtan lesz, felpattanok a székről, és dühös ordítással Quince-nek esem. – Ááááá! – Ökölbe szorított kézzel támadok a mellkasának, de ő elkapja a csuklómat, és könnyedén eltol magától. – Miért? – kiáltom. – Miért élvezed annyira, hogy tönkreteszed az életemet? Ordítok, és közben megpróbálom kiszabadítani magam a szorításából. A motorszerelés nyilván erősíti az izmokat, mert úgy fest, Quince-nek meg sem kell erőltetnie magát, hogy visszafogjon. Esküszöm, soha nem viselkedtem még ilyen erőszakosan. A sellők a szárazföldön mindig forróbb vérűek a megszokottnál, de amikor Quince-szel vagyok, legszívesebben szétverném a berendezést. Kezdve a srác orrával. – Nyugi, hercegnő! – csitít Quince idegesítően megnyugtató hangon. – Én csak megakadályoztam, hogy óriási hibát kövess el. Ez felkelti a figyelmemet. – Tessék? – Ha elhívnád Bensont a bálba... – Bennettet – helyesbítek automatikusan. – ...a csávó élből elutasítana. 23

Kábé három másodpercig tartom magam, aztán összerogyok. Csúcs. Nem elég, hogy a szívem mélyén tudom, álmaim pasija nem engem akar, most még egy kívülálló is az orrom alá dörgöli. Szívás. Oké, lehet, hogy nem vagyok olyan jó nő, mint Courtney. Az orrom kicsit hosszabb az átlagnál, a sápadt bőröm pedig sosem lesz csokibarna – a tenger mélyén nem igazán szokott sütni a nap. A hajam, mint azt már korábban elpanaszoltam, kész katasztrófa. A domborulataim elég fejlettek, de nem méltóak arra, hogy bekerüljenek egy fehérnemű-katalógusba. Tele vagyok szeplővel, a szemem túl nagy, a mozgásom pedig olyan, mint egy óriáspolipé. Quince-nek igaza lehet. Soha az életben... – Ne! – szól rám ellágyulva Quince, mintha kitalálta volna a gondolataimat. – Ne forgasd ki a szavaimat! – Mire célzol? – Én nem állítom, hogy nincs esélyed nála. – Végre elengedi a csuklómat, és hátralép. – De te túl jó vagy egy ilyen lúzernek, mint ő. – Akkor mit értsek azon, amit mondtál? – vakkantom oda neki, figyelmen kívül hagyva a második megjegyzését. – Nem attól fog felfigyelni rád, ha elhívod a bálba. – Ó, tényleg? – csattanok fel. – Mit tudsz te erről? Quince olyan könnyedén huppan le a szerkesztői székre, mint aki nagyon otthonosan érzi magát itt. – Tudom, hogy nincs oda a randikért. – És mégis honnan tudod? – Courtney mondta. – Értem – vetem le magam a székemre. – De miért avatna be Courtney ezekbe a dolgokba téged? Quince kinyújtja hosszú, farmerba bújtatott lábait, és egymásra rakja motoroscsizmáit. – Vannak lányok, akik szívesen beszélgetnek velem. – Csak azok, akiknek moszat van az agyuk helyén – dünnyögöm. – A lényeg – folytatja Quince –, hogy Bens... Már nyitom a számat, hogy kijavítsam, amikor bocsánatkérően felemeli a kezét.

24

– Bennett azt mondta neki, amikor szakítottak, hogy most egy darabig szingli akar lenni, és kiélvezni a szabadságot meg ilyenek. A haverjaival megy a bálba. Égnek emelem a tekintetem. Majd pont ennek a tengeri csigának fogok hinni. – De nyugodtan kérdezd csak meg tőle! – mondja. – Úgy lesz. – Nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek. Felállok, fogom a hátizsákomat, és a vállamra kanyarítom. – Rendben. Amikor kilépek a folyosóra, az utolsót csöngetik. Szent halikra! Még egy késés, és az amerikai kormány tovább ront a már így sem túl fényes jegyeimen. Erről is Quince Fletcher tehet.

25

3 ezek a gyíkok odaérnek az asztalához. ENJ MÁR!

– lök ki Shannen a sorból az ebédlőben. – Mielőtt

Hátrapillantok a vállam fölött, és látom, hogy igaza van. Brody különítménye – az úszócsapat és pompomosztag – Shannen mögött sorakozik, ott, ahol az előbb még én álltam. Brody egyedül ül az asztalnál. Ha meg akarom kérdezni, most kell odamennem hozzá. Itt a vissza nem térő alkalom. Mély levegőt veszek, Shannen kezébe nyomom az ebédem, átverekszem magam a kasszáknál tömörülők közt, és elindulok Brody asztalához. Nem vesz észre azonnal, úgyhogy megköszörülöm a torkom. Brody felnéz, és egyszerre minden szó kitörlődik a fejemből. Brody olyan, mint a dagály; olyan könnyedén sodorja el a gondolataimat, mint a parton heverő uszadékfákat. Hirtelen felsejlik előttem a pillanat, amikor először láttam meg őt. Egy nappal azelőtt történt, hogy beléptem volna a Seaview Gimnáziumba. Az idegesség, a félelem meg a honvágy teljesen az agyamra ment. Sellő voltam, tengerlakó! Hogy kerülök én egy szárazföldieknek fenntartott középiskolába, gondoltam magamban. Ezt nem élem túl.

26

Úgyhogy hagytam egy cetlit Rachel néninek, és kimentem a strandra. A ruháimat a mólón hagytam, és becsusszantam a vízbe, azzal a feltett szándékkal, hogy hazaúszom. Ekkor csobbanást hallottam, és amikor szétoszlottak a buborékok, láttam, hogy egy fiú siklik a hullámok alatt. Egyértelműen emberi lény volt, de úgy úszott, mintha mindig is a vízben élt volna. Mintha ő maga lenne a víz. Ez volt az a pillanat, amikor megnyugodtam. Ha egy lábon járó fiú ennyire otthon tudja érezni magát a vízben, én is kibírok néhány hónapot a szárazföldön. Hiszen félig ember vagyok. És szerettem volna jobban megismerni anyukám világát. És ez volt az a pillanat, amikor beleszerettem Brodyba. Miatta maradtam itt a Seaview-ban, ahelyett hogy egy év után hazamentem volna, ahogy eredetileg terveztem. Ő a leendő társam. Amikor kicsi voltam, természetesen soha nem gondoltam volna, hogy egy emberrel fogok apu színe elé járulni, de egészen biztos vagyok benne, hogy apu is látja majd: Brody a vízbe termett. Brody pedig szeretni fogja Thalassziniát. Jócskán itt az ideje, hogy megvalljam neki az érzéseimet. – Szia, Lil! – köszönt Brody mosolyogva. Villájával egy adag tésztát töm a szájába. – Mizu? – Ööö... – A hangom úgy reszket, mint egy elektromosságtól vibráló angolna. – Arról van szó, amit ma reggel akartam kérdezni. – Rendben. – Lenyeli az ételt, és újabb falatot vesz a szájába. – Lökjed! – Hát, én... – Hé, nem arról a különkiadásról van szó, amit az iskolai automaták árairól csinálunk? – Összevont szemöldöke leárnyékolja aranybarna szemét. – Három független forgalmazó adataival vetettem össze a számokat. Szeretem, hogy ilyen lelkesen végzi a munkáját, és ennyire izgatott az expozéja miatt, de öt cent egy csokoládéért tényleg akkora zsebmetszés? – Tulajdonképpen a Tavaszi Bálról lenne szó – bököm ki végül. – Mivel te meg Courtney szakítottatok, arra gondoltam, talán lenne kedved... 27

De rögtön el is hal a hangom, amikor látom, hogy Brody tekintetét valami szánalomszerűség lágyítja el. Nem, nem, nem. Ez nem jó jel. Brody leteszi a villáját, és feláll. – Jaj, Lil! – mondja, őszintének ható szomorúsággal a hangjában. – Tudod, hogy kedvellek, de... Nem volt még olyan „Kedvellek, de...” kezdetű mondat a civilizáció történetében, ami jól végződött volna. – Persze – vágom rá gyorsan, nehogy még megalázóbb helyzetbe kerüljek. – Semmi gond. – Könnyek csiklandozzák a szemem. – Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit! Sarkon fordulok, hogy elrohanjak, de Brody elkapja a karom. – Figyelj! – ránt vissza maga elé. – Most egy kicsit egyedül akarok lenni. Hogy végre rájöjjek, mit is akarok. Nem lenne fair veled szemben, de senki mással sem, ha igent mondanék. Mindegy. Brody csak merő udvariasságból nem vágja a képembe, hogy esze ágában sincs egy olyan lánnyal kezdeni, mint én. – Persze – szipogom, remélve, hogy a könnyeim nem buggyannak elő. – Tökéletesen megértem. Most pedig azonnal ki kell jutnom innen. Ha sírva fakadok az iskolai menzán, az kizárólag egy dolgot eredményezhet: pletykát. A legtöbben már így is hülyének néznek. Nem kell tetézni a bajt. – Hé! – nyúl az állam alá Brody. – Azért táncolunk majd? Halványan elmosolyodom. – Megígéred? – villantja rám a legszebb mosolyát. Bólintok. Hirtelen izompacsirták és zsizsegő pompomlányok lepik el az asztalt. Kihasználva a felfordulást, olajra lépek, és a legközelebbi mosdó felé veszem az irányt. Nem tudom, mi esik rosszabbul: az, hogy Brody nemet mondott, vagy az, hogy Quince előre tudta a választ. Miért mindig neki van igaza? Mivel ebédidő van, a folyosók üresek, így észrevétlenül be tudok surranni a lányvécébe. Bezárkózom a leghátsó fülkébe, és jól kibőgöm magam. Mintha valaki kiszakította volna a még dobogó szívemet, hogy jól megtapossa sáros motoroscsizmával, aztán visszadugta volna a mellkasomba. Minden félelmem, amely három hosszú éven át belém fojtotta a szót, hirtelen előtört. Brody soha nem 28

fog szeretni engem. Az indok, ami miatt a szárazföldön maradtam, úgy párolgott el, mint a tenger habja a homokon. Nagy nehezen elapadnak a könnyeim. A szemem vörös és puffadt. De legalább nem szikrázik aranysárgán, mint a víz alatt. Ám hiába locsolom rá a hideg vizet, nem akar rendbe jönni. Mintha neonfelirat villogna a homlokomon: „Kisírta a szemét a vécében!” Kis híján megint elbőgöm magam, amikor eszembe jut, mindenki tudni akarja majd, mi bajom. Mindenki, aki még nem hallotta megaláztatásom történetét. Ekkor beugrik valami. Shannen kontaktlencsét visel. Lefogadom, hogy van szemcsepp a szekrényében. Miután leitatom a vizet az arcomról, Shannen szekrényéhez indulok. És egyenesen Quince Fletcherbe ütközöm. – Most már hiszel nekem? – kérdezi. A lányvécé ajtaja előtt áll, lazán a falnak támaszkodva. Pimasz arckifejezéséből ítélve azért vár rám, hogy kedvére kárörvendezhessen. – Kopj le! Megpróbálom megkerülni, de egyetlen lépéssel elállja az utamat. – Tűnj már innen! – Kérdeztem valamit. – Én meg nem akarok válaszolni – lépek balra, de Quince leköveti a mozgásomat. Jobbra lépek. Ő szintúgy. Miért nem hagy már békén? Mit tettem, hogy ekkora ellenszenvet váltok ki belőle? A könnyeim mégsem apadtak el teljesen. Már megint itt vannak, és azzal fenyegetnek, hogy rögvest kicsordulnak, ha Quince nem hagy elmenni. – Ismerd el – nyaggat tovább Quince –, hogy igazam volt! – Nem – szipogom. – Tévedtél. – Hüpp. – Örömömben – hüpp – sírok. – Ezzel meg is adom a végszót, és a könnyeim patakokban folynak végig az arcomon. – Ugyan már, hercegnő! Ne sirasd azt a lúzert! Ettől csak még hevesebben zokogok. Mindketten tudjuk, ki a lúzer ebben a történetben. 29

Quince halkan elkáromkodja magát, és szorosan átkarol. Tulajdonképpen mondhatjuk azt is, hogy magához ölel. – Ne sírj! – suttogja a fülembe. – Kérlek! Nem tudom, hogy Quince suttogása teszi-e, vagy az a tény, hogy az arcom most a széles mellkasán nyugszik, de nem bírom tovább fegyelmezni magam. A három éve tartó vágyakozás és plátói szerelem ebben a töréspontban csúcsosodott ki, és most az egész fájdalmamat Quince West Coast Choppers pólójára zúdítom. – Sss! – próbál csitítani. – Ez az egész nem éri meg. Brühühü! Nem bírom abbahagyni. Teljesen elvesztettem az önuralmamat. Csak arra tudok gondolni, hogy Brody utál engem, és most a legádázabb ellenségemnél keresek vigasztalást. Ennél mélyebbre már nem süllyedhetek. Quince mellkasa és a zokogásom miatt csak tompán hallom a csengőt. Lassan leesik, hogy vége az ebédszünetnek. Quince szitkozódni kezd, én pedig arra ocsúdok, hogy akaratom ellenére visszavonszol a mosdóba, egy kicsi, zárt helyre. Duzzadt, könnytől homályos szemmel is látom, hogy az egyik fülkében vagyunk. Rögtön azután, hogy Quince leül a vécére és az ölébe húz, kuncogás hangja verődik vissza a steril fehér csempéről. – Húzd fel a lábad! – szól rám suttogva. Engedelmesen a fülke ajtajához préselem a papucsom talpát. Két pár magas sarkú cipő csattog a kövön. – Láttad, milyen képpel rohant ki a menzáról? – kérdezi az egyik lány kajánul. – Gondolom, a pasi jól helyre tette a kis kócost. Összeszorul a gyomrom. Talán egy másik kócos lányról beszélnek, aki szintén a mai ebédnél szégyenült meg. A Seaview nagy iskola. Biztos valaki más is... – Mintha egy ilyen kis béka, mint ő, valaha is labdába rúghatna Brody Bennettnél. Nem. Ez én vagyok. Ezek a rohadt könnyek – hiába sikerült átmenetileg leszerelni őket – már megint ömleni kezdenek a szememből. 30

– Legalább megtanulja, hogy ne tegye rá a mocskos mancsát más pasijára – mondja az első hang. Felszisszenek. – Ez Court... Quince a számra tapasztja a kezét. Másik karja a derekam köré fonódik, amúgy pedig minden erejét latba veti, hogy a melléhez préseljen. – Sss!– súgja a fülembe alig hallhatóan. Bólintok, de közben azon agyalok, hogyan kerülhettem ebbe a helyzetbe, és azt remélem, ha engedelmeskedem, Quince elenged. De tévedek. – Annyi érzéke van a divathoz, mint egy pálmafának – mondja a másik lány. – Ugyan már! – feleli Courtney, azaz Brody legfrissebb exe, és egy pillanatra azt hiszem, hogy a védelmemre fog kelni. – A pálmafán legalább passzolnak a színek. Könnytől elhomályosult tekintettel nézek le a ruháimra. Semmi kivetnivalót nem látok a halványsárga pólón meg a türkizkék fodros szoknyán. A neonrózsaszín papucsom színe pedig megegyezik a pólómat díszítő szívekével. Elismerem, ez a felső csak a C tervben szerepelt, de nem hittem volna, hogy ennyire gáz. – Rózsaszín és sárga? – folytatja Courtney. – Minek képzeli magát? Két lábon járó cukorkaboltnak? A másik lány – minden bizonnyal Courtney kebelbarátnője, Tiffany – felnevet. – Ő legalább igyekszik. A barátnőjéről ezt már nem lehet elmondani. Erre felkapom a fejem, és nyomban elfelejtem a megaláztatást. Senki sem beszélheti ki Shannent büntetlenül. – Ő az a csaj, akinek az egész ruhatára kimerül a farmerben meg a pólóban? – Courtney hangja mar, mint a sósav. – Valaki igazán szólhatna neki, hogy most adtam be a régi cuccaimat a turkálóba. Ez beteszi a kiskaput. Előrevetem magam, megragadom a reteszt, és leengedem a lábam. Quince-nek azonban villámgyorsak a reflexei. Mielőtt az ujjam hegye hozzáérhetne a fémreteszhez, lefogja és az oldalamhoz szorítja 31

a karomat. Előrenyújtott lábával körbefonja a bokámat, és visszaül a helyére. Ha valaki benézne a fülkébe, csak a farmerét meg a csizmáját látná. – Ne! – súgja a fülembe szinte hangtalanul. – Nem ér ennyit az egész. Ezen elgondolkodom, és arra jutok, hogy talán igaza van – bármennyire is nehezemre esik beismerni a dolgot. Courtney talán még mindig dühös, amiért Brody pont a bál előtt ejtette. Leperegnek rólam a sértései. De alighogy sikerül lecsillapodnom és átadnom magam a csöndnek, különös érzésem támad. Kezdek észrevenni dolgokat. Furcsa, nyugtalanító dolgokat. Például azt, milyen meleg a hátamnak tapadó Quince mellkasa. A lélegzete pedig olyan finoman csiklandozza a fülemet, hogy borzongás fut végig a gerincemen. A karja pedig pont a mellem alatt nyugszik. Ez a nagy csönd biztosan megzavarta az elmémet, mert egy pillanatig – vagyis inkább egy fél pillanatig – kezdem azt hinni, hogy az érintése egész kellemes. Quince hirtelen megfeszíti a karját a hasamon. – Ööh! – mordul föl a gyomrom. Hát ez meg mi a...? – Fúj! – nyávog Courtney. Csúcs. A megalázottságnál csak a székrekedés rosszabb. Szerencsére, mielőtt a dolgok még jobban elfajulnának – bár el sem tudom képzelni, mi jöhet még rosszabb, de biztosan van rá esély –, becsöngetnek, és a két csaj az ajtóhoz csattog. Miközben távoznak, hallom, hogy Tiffany megkérdezi: – Láttad azt a csizmát a fülkében? – Igen – feleli gúnyosan Courtney, és felemeli a hangját. – Biztos az a trampli volt a focicsapatból. Ennek a csajnak nincs anyja? Istenem, Courtney egy igazi tengeri boszorkány. Végre elhalnak a hangok. Quince és én egyedül maradunk az üres mosdóban. De még most sem enged el. Lehet, hogy haragszik, amiért lefikázták a csizmáját. Képtelen vagyok rájönni, miért, de úgy érzem, muszáj felvidítanom. 32

– Nem olyan rossz ám a csizmád. Azt hitték, hogy Em... De még mielőtt be tudnám fejezni, Quince-ből olyan erővel robban ki a nevetés, hogy majdnem lezuhanok a klotyópadlóra. – Mi van? – visítom, és már csúszom is lefelé. Quince szorosan átölel, és visszahúz az ölébe. Miután egy ideig még harsányan hahotázik a hátam mögött, és ezzel komoly veszélybe sodorja az életem, végre elenged, és segít felállni. – Sajnálom, hercegnő – mondja, még mindig a vécén ülve. – Ez rohadt vicces volt. Megfordulok a szűk térben, és lesújtó pillantást vetek rá. – Nos, örülök, hogy humorosnak találod, ha megaláznak. Én valahogy nem tudom díjazni, ha mások kiröhögnek. – Ugyan már! – próbál cikizni, miközben bosszantóan kaján vigyor ül ki napbarnított arcára. Amikor mosolyog, éles vonású arca teljesen megváltozik. Az egyik pillanatban sötét és vészjósló, a másikban mókás és játékos. – Nem láttál át rajta? Bamba képet vághatok, mert magyarázatul hozzáteszi: – Féltékeny. – Igaz – gondolok vissza a menzai jelenetre. – A tökéletesen metszett orra előtt akarom felszedni Brodyt. A falhoz lapulva próbálom kinyitni a fülke ajtaját. Ki kell jutnom innen a szabad levegőre, minél távolabb Quince-től. Csakhogy a fülke olyan kicsi, és Quince annyi helyet foglal el, hogy nem tudom kinyitni az ajtót, amíg ő a vécén ül. – Állj fel! Quince engedelmeskedik, de nem tágít az ajtótól. Megáll előttem, és így szól: – Bármennyire is hihetetlen, nem fogom az orrod alá dörgölni, hogy én megmondtam. Na persze. – Sőt – hajol fölém úgy, hogy az alkarját a falhoz támasztja a fejem fölött –, segíteni fogok neked. Jelen pillanatban az lenne a legnagyobb segítség, ha kiengedne a vécéből. Quince alaposan betolakszik a személyes terembe, ami klausztrofóbiát kelt bennem, holott ez nem jellemző rám. A grafitivel 33

borított falak egyre közelebb kerülnek. Gyöngyözni kezd a homlokom. – Engedj ki! – követelem, figyelmen kívül hagyva az ajánlatát. – Büdös van. Olyan pillantást vetek rá, mintha ő lenne a szag forrása, pedig csak bőr- és mentolos fogkrémillat árad belőle. Nem sértődik meg, mint más normális fiú tenné. Ehelyett rám villantja öntelt mosolyát, és közelebb hajol hozzám. Amikor már azt hiszem, hogy mindjárt szétlapít a hatalmas testével, oldalra lép, és a vécécsésze mellé húzódva szabaddá teszi az utat. Felrántom az ajtót, kirohanok a mosdóba, és nagyot szippantok a Quince-mentes levegőből. – Mint már említettem – folytatja, amikor kilép utánam a fülkéből –, szívesen segítek neked horogra keríteni a nagy halat. – De hát – ágálok, amikor az oxigén visszatér az agyamba – ő nem akar engem. – Nem tudja, mit nem akar. A mosdókagyló pereméhez támaszkodom, karba fonom a kezem, és biccentéssel jelzem, hogy figyelek. Bár nagyrészt az foglalja le a gondolataimat, milyen megkönnyebbülés kint lenni a fülkéből és három lépés távolságra állni Quince-től. – Ahhoz, hogy felhívd magadra Ben... – köszörüli meg a torkát Quince – ...nett figyelmét, valami különlegeset kell tenned. Valami meglepőt – mosolyodik el. – Valami megdöbbentőt. – És mi lenne az? – kérdezem szkeptikusan. Quince a farzsebébe csúsztatja a kezét, amitől a pólója a mellkasára feszül. Szigorúan objektíven nézve, bevallom, szép mellkasa van. Valószínűleg a fatelepen gyúrta magát ilyenre, ahol részmunkaidőben dolgozik, hogy fenn tudja tartani a motorját. A haja finom sötétszőke, nagy kék szeme pedig az otthonomra emlékeztet. Ha nem lenne ilyen nagyképű tahó, akár még vonzónak is mondhatnám. – Majd megtudod – feleli. – A parkolóban, suli után. Azzal minden magyarázat nélkül sarkon fordul, és kicsörtet a mosdóból. Mi a francot jelentsen ez? Összevont szemöldökkel 34

próbálok rájönni, mi történt – egyáltalán nem bámultam a mellkasát! –, amikor Quince megint feltűnik, bedugja a fejét az ajtón. – Akarod tudni, miért tartottam viccesnek Courtney dumáját? Megvonom a vállam, mert arra számítok, Quince úgyis azt fogja mondani, hogy majd iskola után megtudom. Már ha egyáltalán találkozom vele. Nem várok választ. De Quince maga a kiszámíthatatlanság. – Ő vette nekem ezt a csizmát. Rám villantja legszebb mosolyát, aztán elmegy. A nap hátralévő részében eldönthetem, megkockáztassam-e, hogy elfogadom Quince ajánlatát. Három óra és – fölemelem a csuklómat, hogy megnézzem, mennyi az idő. Szent halikra! A rajzóra már 15 perce elkezdődött. Shannen biztosan aggódik miattam. Miközben végigszaladok a folyosón, azon morfondírozom, találkozzak-e Quince-szel a parkolóban. Mrs. Ferraro talán nem is vette észre, hogy hiányzom.

35

4 

OGY MIT CSINÁLT?

– kiált föl Shannen, miközben egy Brad Pitt-fotót vág ki a kollázsához. – Csönd! – förmedek rá. Nem akarom, hogy az egész osztály megtudja, mi történt a mosdóban. Már az is éppen elég nagy baj, hogy látták, mi történt az ebédlőben. Shannen suttogásra vált, már amennyire tőle telik. – Berántott magával a fülkébe? – Igen. – A „megmentett” közelebb áll a valósághoz, de ezt nem fogom bevallani. Kikeresek egy delfines képet a National Geographicből, és gyorsan kitépem az oldalt. „Életrajzkollázst” készítünk magazinok és katalógusok felhasználásával. Eddig egy víz alatti háttérképet, két bohóc-halat és egy Neiman Marcus-féle Swarovski kövekkel kirakott tiarát sikerült összegyűjtenem. Szerencsére Mrs. Ferraro díjazza az elvont ötleteket. Nem fog fennakadni a fura kollázsomon, amennyiben kellően meggyőző érvekkel alá tudom támasztani. – Tudod mit? – mormolja Shannen, hirtelen rámeredve a kollázsára. – Quince hasonlít Bradre. Sötétszőke haj, szögletes állkapocs, átható kék szemek. Én nem bánnám, ha egy-két órára bennragadnék vele a mosdóban.

36

Válaszra se méltatom a megjegyzését. Quince Fletcher olyan messze van Brad Pitt-től, mint egy tengeri uborka attól, hogy Thalasszinia királya legyen. – Mindig szűk motorospólót visel, és a farmerja is pont a megfelelő helyeken feszül. – Elég! – sietve beragasztózom a delfines képet, és a kollázsomra döngölöm. – Most nem róla van szó. Oké? – Oké – mondja lassan Shannen, és a füle mögé tűr egy sötétbarna hajtincset. – Miért fejjel lefelé ragasztottad fel a delfint? Na jó, kicsit össze vagyok zavarodva. – A hátúszást gyakorolja. Shannen vállat von, és visszatér a saját kollázsához. Biztosra veszem, hogy még nem menekültem meg teljesen. Shannen nem adja fel olyan könnyen. De most már kevesebbet gondolok Quince-re meg az ajánlatára. Utoljára akkor éreztem ilyen tehetetlennek magam, amikor apu megkérdezte, nem akarok-e Rachel nénihez költözni egy időre. Ez néhány nappal azután történt, hogy megtudtam, anyu is szárazföldi volt. Hirtelen megismertem a második énemet, amelyről addig semmit sem tudtam. Aztán apu elmesélte, hogy anyunak van egy nővére, aki a királyságunk nyugati szélén él a szárazföldön. Rachel néni mindent tudott rólunk, rólam, és amikor apu közölte vele, hogy elmondta nekem az igazat anyuról, azt javasolta, tanuljak tovább. Ugyanabban a gimiben, ahova anyu is járt. Apu megkérdezte tőlem, mihez lenne kedvem, de nem tudtam határozott választ adni. Egyfelől szerettem volna mindent megtudni anyuról. Ő már régen meghalt, és csábított a lehetőség, hogy jobban megismerhetem az életét. Másfelől viszont már a gondolat is elborzasztott, hogy egy teljesen idegen világba kerülök. Én sellő vagyok. Az óceán az otthonom. Végül aztán a kíváncsiságom legyőzte a félelmemet. Most is ugyanilyen vadul kavarognak bennem az érzelmek. Quince bizarr ajánlata után nem tudom hova tenni ezt a „kedvellek, de” dolgot. Sóhajtva vágom ki egy kócos szőke lány képét. 37

– És – szólal meg Shannen, miután több millió rózsaszín szívecskét ragaszt Brad feje fölé – találkozol vele? – Kivel? – Mivel teljesen kizárom Quince-t a gondolataimból, fogalmam sincs, kiről van szó. Vagy legalábbis próbálom kizárni. „Ne add a hülyét, mert én vagyok a legjobb barátnőd, és a vesédbe látok” – üzeni Shannen szigorú tekintete. – Nem tudom – felelem bánatosan. – Vizsgáljuk meg a lehetőségeidet. – Shannen leteszi az ollót, és odébb tolja a kollázst, hogy közelebb hajolhasson hozzám. – „A” lehetőség: mész a saját fejed után, mint az ebédnél, és ugyanott kötsz ki, ahol eddig. Összerándulok, és megrázom a fejem. Köszönöm, de azt a pillanatot nem akarom még egyszer átélni. Nyilvánvaló, hogy egyedül nem tudom horogra csalni Brodyt. – Jó – mondja Shannen. – „B” lehetőség: adsz egy esélyt Quincenek, aki, mivel feltehetően Y-kromoszóma is van a DNS-ében, és első kézből tud információt szolgáltatni neked a célszemély exbarátnőjéről, segíteni fog. Beletúrok a hajamba. Az ujjaim elakadnak az összekuszálódott tincsekben. Erővel kell kiszabadítanom őket. – Már csak két kérdésem van. – Szórakozottan felragasztom a bohóchalakat a delfin hasára. – Egy: tényleg segíteni akar nekem, vagy ez is csak egy trükk, hogy megalázzon? Kettő: ha tényleg segíteni akar... mi oka lenne rá? Shannen fanyarul mosolyog. – Ezt csak egyetlen módon derítheted ki. Találkozik a tekintetünk: az enyém lemondó, az övé tárgyilagos. Egyszerre mondjuk ki: – Találkozni kell vele. A gyomrom úgy liftezik fel-alá, hogy nem tudok nevetni, amikor Shannen azt mondja: – Kívánj valamit! Quince Fletcher kezébe helyezem a sorsomat. Bármit kívánok, úgyis a visszájára fordul. • 38

A negyedóra alatt, amit azzal töltök, hogy Quince-re várok a parkolóban, azon töröm a fejem, vajon mi lehet a srác terve. Esetleg lefizeti Brodyt, hogy találkozzon velem. Teljességgel valószínűtlen, hiszen Quince-éknek nincs pénzük. Lehet, hogy azt tanácsolja majd, fizessek én Brodynak a randiért. Ez több okból is halott ötlet, nem utolsósorban azért, mert nekem még kevesebb pénzem van, mint Quince-nek. Thalassziniai taj számmal elég nehéz diákmunkát szerezni. Ó, talán Quince segít elrabolni Brodyt. Addig tartjuk fogva a pincében, amíg rá nem jön, mennyire szeret engem. Nem valószínű. Ez az ötlet két sebből is vérzik. Először is, az ilyen dolgok csak azokban az ősrégi romantikus regényekben szoktak beválni, amilyeneket Rachel néni olvas. Másodszor, nincs pincénk. Na jó, kezd röhejes lenni ez a várakozás. Húszig számolok, és ha Quince addig sem jelenik meg, húzok innét. Tizenhétnél tartok, amikor Quince begördül a motorján. Tíz után le kellett volna lépnem. Egy nejlonzacskó szeli keresztül a levegőt, és egyenesen a mellkasomnak puffan. Ösztönösen elkapom, mielőtt leesne. Puha és szivacsos a tapintása. Jaj, ne! Egy kötél meg egy csuklya. Mégis el fogjuk rabolni Brodyt. Mély levegőt veszek, és megpróbálok lecsillapodni. Dühös pillantást vetek Quince-re. Ha nem várakoztat meg ennyire, biztosan nem jutottak volna eszembe ilyen nevetséges ötletek. – Mi ez? – kérdezem, és a bolt logóját keresem a zacskón, de csak ezt találom: KÖSZÖNJÜK, HOGY NÁLUNK VÁSÁROLT. – A jelmezed – vigyorog Quince. – Tessék?! – Lelépek a járdáról, és óvatosan közelebb megyek hozzá. Elég rémtörténetet hallottam már arról, hogyan hullnak darabjaikra az ilyen csotrogányok. – A jelmezem? – A bálba. – Elveszi tőlem a szatyrot, és szétnyitja. Egy fehér fodros blúzt meg egy tarka fodros szoknyát húz elő belőle. – Spanyol táncos? – kérdezem csúfondárosan, bár tulajdonképpen nincs ellenemre az ötlet, leszámítva, hogy Quince fejéből pattant ki. Quince rám kacsint. – Nem. Kalózszajha. 39

– Mi?! – Nagyon megbízható forrásból tudom – folytatja Quince –, hogy Bennett kalóznak öltözik. Ez a Meglepetés és Sokk Hadművelet első része. Lepd meg azzal, hogy te leszel a női megfelelője – lengeti meg a jelmezt. – Kalózszajha a kalóz... – Rendben! – kirángatom a kezéből a ruhát. Rosszabb is lehetne. Shannen örülni fog, mert beleillik a „Víz alatti világ” témakörbe. – És ha nem jó a méret? – kérdezem, miközben begyömöszölöm a cuccot a táskámba. Újabb arrogáns mosoly. – Kedvesem – duruzsolja Quince –, ma jó tíz percig az ölemben ültél. Nem lesz gond a mérettel. Egész délután igyekeztem nem gondolni az esetre. Nem mintha sikerült volna. A bőr meg a mentolos fogkrém illata mindenhova elkísért. Quince illata. Lángol az arcom, de eltökélt szándékom, hogy nem hagyom magam. – És mi a második rész? – Hmmm – dörzsöli össze a tenyerét Quince. – A sokk. Nagyon tuti lesz. Nem hinném, hogy tetszeni fog. – Fél tízkor Brody üzenetet kap, amiben arra kérik, hogy találkozzon Courtney-val a könyvtárban, és vegye vissza a gyűrűjét. Most már biztos, hogy nem fog tetszeni a második rész. – Csakhogy nem Courtney vár majd rá. Hanem te. Utálom a második részt. – És megcsókolod. Döbbenetes, nem? Nem, valójában Quince-t utálom. A második rész zseniális. Nem a csók – minek néz engem ez az alak? –, hanem a tervben rejlő lehetőségek. Én és Brody. Egyedül. A sötét könyvtárban. Talán végre sikerül összeszednem a bátorságomat, hogy elmondjam neki, mit érzek iránta. És ha egy picit is viszonozza az érzéseimet, kiöntöm a szívem. Brodyért bármit. – D-d-de... – Ez így nem lesz jó. – Mi a garancia arra, hogy... ? – Bízz bennem! – Brody berúgja a motort. – Legyél a könyvtárban fél tízkor. Én majd elintézem a többit. 40

Még motyog valamit az orra alatt, amit nem hallok, csak a „hülye” meg a „lecke” szavakat csípem el belőle. De olyan izgatott vagyok, hogy nem is érdekel. Quince felemeli a csizmáját a kövezetről, gázt ad, és kirobog a parkolóból. Teljes káosz dúl a fejemben. Egymást követik az érvek és ellenérvek. Mi van, ha ez az egész csak trükk? Mi van, ha nem? Mi van, ha Brody utál engem? Mi van, ha nem? Mi van, ha minden a terv szerint alakul, és holnap este fél tízkor szerelmet vallok Brodynak a könyvtárban? Ez a gondolat a legfélelmetesebb az összes közül. Mielőtt elindulhatnék ezen a szálon, és végiggondolhatnám, milyen hatással lehet mindez a jövőmre, a közös jövőnkre, Quince repeszt vissza a parkolóba, és csikorogva lefékez előttem. Miért nem tud szépen elmenni és a fenekén maradni, mint más normális emberek? – Apropó – néz mélyen a szemembe –, mindig ... ott tartod a cetlijeidet? – Hogy mi? Quince a mellemre pillant, majd ismét a szemembe néz. Felszisszenek, és magam elé tartom a táskámat. A reggeli őrületben teljesen megfeledkeztem apu üzenetéről, amit a melltartómba dugtam. – Perverz disznó! Quince rám kacsint, majd kirobog az útra. Jól láttam, hogy kissé elpirult? Kétlem. Quince nem az a szégyenlős típus. Amikor végre eltűnik szem elől, és a motorzúgás is elhal, a földre hajítom a táskámat, és benyúlok a melltartómba. Hazafelé menet feltöröm a királyi pecsétet, és széthajtogatom az üzenetet.

41

KÜRTCSIGA KIRÁLY, THALASSZINIA URALKODÓJA tollából Drága Lily! Unokatestvéred, Dosinia 16. születésnapja alkalmából ünnepséget rendezünk a hétvégén. Biztosra veszem, hogy téged is szívesen látna a ceremónián. Nekem is nagyon hiányzol. Igazán hazajöhetnél pár napra. Üdvözlettel: Apu Nem valószínű. Úgy értem, szeretem Dosiniát... hellyel-közzel (időnként úgy viselkedik, mint egy vásott kölyök), és imádom az apámat. De remélhetőleg, ha holnap sikerrel járok, az egész hétvégét a szerelmemmel fogom tölteni. Ezt az érzést pedig egyetlen születésnapi buli sem tudná pótolni.

42

5 hullámzó víz sötétjében. Meg sem várja, hogy átváltozzak. EGKÉRDEZTED TŐLE?

– tudakolja Peri a Seaview móló alatt

Amikor eljöttem Thalassziniából, megállapodtunk, hogy hetente egyszer ezen a köztes helyen találkozunk. Mivel a tengeri és az emberi naptár nincs teljesen összhangban egymással, Peri csütörtök délutánonként úszik ki a partra, ami a tengeren pénteknek felel meg. Ő a kapocs az óceánhoz, amikor nincs időm hazalátogatni – vagyis már három hónapja. Peri ráadásul jobban ismer engem, mint bárki más. Ő az én lelki szemetesládám. A hang hallatán hátrafordulok: – Igen, megkérdeztem tőle. – Gratulá... – És nemet mondott. – Jaj, édesem! – úszik előrébb Peri. – Nagyon sajnálom. Együttérző arca láttán – száján szomorú mosoly árnyéka, tekintete lágy és szelíd – megint sírva fakadok. Kibuggyanó könnyeim eltűnnek a sós tengerben, és csupán apró vigaszt jelent, hogy a móló árnyékában Peri nem látja, milyen furcsán csillog a szemem. Egy kis időre újból átadom magam a visszautasítás miatt érzett fájdalomnak. Egy röpke pillanatig hagyom, hogy átsuhanjon rajtam,

43

felidézem balga reményeimet, de aztán az agyam leghátsó zugába gyömöszölöm. Most nem erről akarok beszélni. A randikérésen már túl vagyok, most más dologban szeretném kikérni Peri tanácsát. – Nem erről akarok beszélni. Hanem arról, ami utána történt. Peri megfogja a kezem, és vigasztalóan megszorítja. – Mesélj! Engedelmeskedem. Ahogy kiúszunk a tengerre, hogy magunk mögött hagyjuk az emberektől nyüzsgő partot, és elrejtőzzünk az alig néhány tengeri mérföldre lévő korallzátony menedékében, a legutolsó szánalmas részletet is Peri elé tárom a papírtekercses incidensről, a menzán történtekről, a teljes és totális megsemmisülésemről, valamint arról, hogyan sietett Quince Fletcher – annyi ember közül pont Quince Fletcher – a segítségemre. Peri tudja, milyen viharos kapcsolatban állok azzal a sügérrel, úgyhogy őt is legalább annyira sokkolja a viselkedése, mint engem. – És aztán – kiáltom a zátony nyugati széléhez érve – felajánlotta a segítségét! Az a terve, hogy várjak a könyvtárban, ő pedig becsalogatja Brodyt, hogy megcsókolhassam. – Megcsókolhasd! – szisszen fel Peri. – De nem igazából fogod megcsókolni, ugye? – Nem, természetesen nem – nyugtatom meg. – Nem vagyok hülye. De a sötétben talán össze tudom szedni a bátorságomat, hogy végre megmondjam Brodynak, mit érzek iránta. Peri láthatóan megkönnyebbül, hogy nem fogom megcsókolni a gyanútlan és vonakodó Brodyt. Lehet, hogy szerelmes vagyok, de sunyi azért nem. Senkit nem tudnék ilyen helyzetbe hozni. – Ez jó tervnek hangzik – mondja Peri. – Mi nem tetszik benne? Meg sem kérdezem tőle, honnan tudja, hogy nem tetszik – több mint tizenkét évnyi barátság után gyakorlatilag olvas a gondolataimban. – Quince – felelem. – Nem bízom benne. – Ez nem újdonság.

44

– Tudom – simítok végig egy kis zöld moszatcsomón, és hagyom, hogy a selymes szálak kicsússzanak az ujjaim közül. – Az a baj, hogy... most bízni akarok benne. Peri a hátam mögé úszik, és szórakozottan elkezdi befonni a hajam. Jó érzés, mert a földön olyan a frizurám, mint egy szőke madárfészek. Sajnos, mire visszaérek Seaview-ba, a copf túlságosan megkeményedik ahhoz, hogy meghagyjam. Csak erre a pár pillanatra tudok megszabadulni a gubancoktól. – Szóval attól félsz, hogy mivel a srác felajánlotta a segítségét egy olyan dologban, amit mindennél jobban szeretnél, lehet, hogy óriási bukta lesz az egész. – Pontosan! Még nem öntöttem szavakba az érzéseimet, de ettől félek. Peri a nyakam tövét cirógatja az ujjával, és tudom, hogy a tengerjelemet birizgálja – azt a tetoválásszerű képződményt, amely a tengerlakók sajátja, és világosan jelzi a hovatartozásunkat. Magam elé képzelem a rajzot: a pikkelyeim színéhez illő élénkzöld, stilizált hínárt, amelyet hullámok fognak körbe. Peri jele, ha jól emlékszem, rézvörös. Apué pedig királykék. Amikor a sellő szárazföldi alakot ölt, ez az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti őt az emberektől. – Nem értem, miért – úszik előre Peri, miután végzett a fonattal. – Csupán arról van szó, hogy megvárod a srácot a könyvtárban, nem igaz? Bólintok. – Akkor Quince-nek nincs sok lehetősége a szemétkedésre – billenti oldalra csinos barna fejét. Az ő hosszú, selymes gesztenyebarna haja még a szárazföldön is elegáns hullámokban omlik le a hátán. Mázlista! – Szerinted? – Szerintem sem – rázom meg lassan a fejem. – De ettől csak még idegesebb leszek. Mert nem ez lenne az első alkalom, hogy Quince valami olyasmit tesz, amire egyáltalán nem számítok. De Perinek igaza van. Már nincs vesztenivalóm. – Majdnem elfelejtettem! – kiált fel Peri, és megragadja a kezem. – Mutatok valamit. 45

Végighúz a zátony mellett, le a tengerfenék közelébe, ahol a fenti napfény már halványulni kezd. Amikor elérjük a tenger homokos alját, Peri egy kis barlang szájához vonszol. Alig tágasabb, mint egy túlméretezett rákodú. Peri elengedi a kezem, és szó nélkül benyomakodik az üregbe. Aztán eltűnik a zátonyok között. Nem vagyok meglepve. Peri szereti a titkos zugokat, különösen azokat, amelyek teljesen rejtve vannak a kíváncsi tekintetek elől. Utánaúszom, és ahogy bepréselem magam a lyukba, egy nagyon keskeny alagútban találom magam. Még jó, hogy nem vagyok klausztrofóbiás, és a fulladástól sem félek. Tíz méterrel távolabb az alagút egy nagy barlangba torkollik. – Hű! – mondom leplezetlen csodálattal. Ez gyönyörű! Bár a zátony teljesen körülzárja a barlangot, az egész tér napfényben fürdik. Feljebb emelkedem. A mennyezet valójában egy papírvékony korallréteg, amely föntről szilárd zátonynak tűnik, mégis rengeteg napfényt enged át. Mint egy tetőablak. – Nézd a falakat! – tereli el a figyelmemet Peri a szinte átlátszó plafonról. Lebukom, és a barlang oldalsó felületeit is szemügyre veszem. Szivárványszínű tengeri csillagok borítják őket. Az egymás hegyénhátán sorakozó narancsszínű, piros és sárga csillagok a naplemente árnyalatait idéző tapétát alkotnak a korallfalakon. – Milyen jól mutatna a szobámban! – mondom. Peri mosolyogva odaúszik a tengeri csillagokkal borított felülethez, és végigsimít a tüskéken. – Gondoltam, hogy tetszeni fog. Nagyon hiányzik a barátnőm. Ha hetente egyszer nem találkozhatnék vele, nem hiszem, hogy kibírnám a szárazföldön. Szerencsére ennek is vége lesz egyszer. – Amint hazajövök – próbálok pozitívan állni a jövőhöz –, ilyen csillagokkal fogjuk telerakni a szobámat. – Ezt megbeszéltük – válaszolja Peri. – Gyorsan gyűjtsd be azt a szárazföldi fiút, és siess haza! – Vidám hangon beszél, mintha ugratna, de tudom, hogy a szíve mélyén szomorú. Én is legalább annyira hiányzom neki, mint ő nekem. 46

– Megígérem. – Komolyan. Szeretném, ha minden a tervek szerint alakulna. Holnap este, a bálon, valóra váltom az álmomat.

47

6 NÉNI KB. 238 KÉPET KÉSZÍT RÓLAM, mielőtt elindulok a ACHEL bálba, amiből 230-ba Prithi is benyávogta magát. Én is izgatott

vagyok, de szerintem már az első száz fotón sikerült megörökíteni minden részletet az utókor számára. – Apádnak nagyon tetszeni fog – mondja a bőszen kattogtató Rachel néni. Ahogy végignézek magamon az előszobatükörben, nem osztom a véleményét. Miután felvettem a Quince-től kapott szoknyát meg blúzt, néhány kiegészítőt is találtam a szatyor mélyén. Egy pár aranykarika fülbevalót. Egy vörös fejpántot. Meg egy barna bőrből készült övszerű izét, amiről kiderült, hogy inkább egy fűzőszerű izé, amit a derekamra kell kötni. Ha apa meglátna ebben a hacukában, úgy vágná földhöz a háromágú szigonyát, hogy kisebbfajta cunami kerekedne belőle, az biztos. Ki találta ki, hogy a sellők fedetlen keblekkel úszkálnak? Köze nincs a valósághoz. Ezért találták fel a bikinifelsőt. Néhány centivel feljebb ráncigálom a blúzt, hogy átmenjek Rachel néni gardedámtesztjén. Ki sem engedne a házból ilyen felpolcolt cicikkel. – Úgy nézel ki, mint egy kalózhercegnő. – Leteszi a fényképezőgépet, és közelebb lép hozzám. Elkomorul a tekintete. Tudom, hogy megint anyura gondol. 48

Nem ismertem anyámat, de láttam róla képeket. Tudom, hogy tőle örököltem a szőke fürtjeimet – bár az ő haja nem volt ilyen gubancos. Tudom, hogy mindig mosolygott. Minden idejét a strandon vagy az uszodában töltötte. És tudom, hogy három évvel ezelőttig sellőnek hittem. Mikor megtudtam, hogy ember volt, egy világ omlott össze bennem. Képzeljétek csak el, milyen érzés lenne, ha tizennégy évesen megtudnátok, hogy örökbe fogadtak benneteket, és a francia király meg királyné az igazi szüleitek. (Tudom, hogy Franciaország már nem királyság, csak példaként hoztam föl a dolgot.) Pontosan ilyen elképedve, döbbenten, zavartan és izgatottan fogadtam a hírt. A tengerlakók egy része utálja a szárazföldieket. Szerintük az emberek tönkreteszik a tengereket, és el kellene tiltani őket a vizektől, amelyeket olyan gyakran háborgatnak. Én nem tartozom közéjük. És persze apu sem, hiszen egy emberlányba volt szerelmes. Az emberek világa és kultúrája mindig is izgatta a fantáziámat – igen, tudom, Kis Hableány –, de amikor rájöttem, hogy félig ember vagyok, az érdeklődésem személyesebb alapokra helyeződött. Minél tovább élek köztük, annál jobban kötődöm hozzájuk. Már nem úgy gondolok rájuk, mint szárazföldiekre (ahogyan a tengerlakók szokták emlegetni őket). Ez a kötődés soha nem fog elhalványulni. A tenger az igazi otthonom, de a szárazföldi életnek is megvannak a maga előnyei (lásd Brody, Rachel néni, Shannen meg a szájfény). Ráadásul így anyuhoz is közelebb érzem magam. Rachel néni most ugyanúgy néz rám, mint amikor egy szép napon megjelentem a küszöbén. Mélabús örömmel. – Köszönöm – mondom halkan. – Ezzel a sminkkel legalább huszonötnek nézel ki. – A szeme, amely ugyanolyan zöld, mint az enyém, megtelik könnyel, de ő csak mosolyog, és megpróbálja leplezni a meghatottságát. – Tisztára úgy nézel ki, mint anyád. Mielőtt kitörne belőle a zokogás, szorosan magamhoz ölelem. Annak ellenére, hogy a jelenlétem időnként elszomorítja őt, mert anyura emlékeztetem, azt hiszem, mindketten örülünk ennek az új kapocsnak, ami összeköt minket vele. Rachel néni szempontjából én 49

vagyok az, aki továbbviszi a húga örökségét. Az én szempontomból a nagynéném anyu életének legfőbb krónikása. Néhány percig csak állunk, amikor hirtelen dudaszó harsan fel a ház előtt. – Ez Shannen lesz – lépek hátra. – Mennem kell. – Érezd jól magad, Lily! – Úgy lesz – felelem mosolyogva. – A ma este különleges lesz, érzem. Rachel néni aggódva ráncolja a homlokát. – Ugye, nem csinálsz semmi butaságot? – fürkészi az arcomat. – Légy óvatos! Te nem olyan lány vagy, mint a többi. Mintha nem tudnám. Újabb dudaszó hallatszik. – Megígérem. Nem csinálok semmi butaságot. – Habár nem biztos, hogy ugyanazt értjük butaságon. Mielőtt Rachel néni válaszolhatna, gyors puszit nyomok az arcára, és kiviharzom az ajtón. – Ha hazaértem, beköszönök. Prithi méltatlankodva nyávog. Izgatott tülkölés. – Csak nyugodtan! – szól utánam Rachel néni, miközben leszökdécselek a lépcsőn. Csak nyugodtan? – nevetek föl, ahogy végigsietek a járdán. Három éve várok erre az estére. Ezt még egy tengeri csiga sem tudná felülmúlni. – Klassz a ruhád – kiáltja Shannen, amikor a kocsihoz érek. Az ablakon keresztül látom, hogy – minő meglepetés! – sellőnek öltözött. – Honnan szerezted? – Tulajdonképpen... – Tőlem. Az egész testem megmerevedik. Ennyit a tengeri csigákról. Tudhattam volna, hogy Quince egyetlen ziccert sem hagy ki, ha arról van szó, hogy beégethet. A hang irányába fordulok. Először nem is veszem észre a tulajdonosát a szürkületben. Aztán kissé megmozdul, és látom, hogy a tornácnak dőlve áll, alig pár lépésnyire 50

tőlem, arcán azzal a fölényes, csúfondáros mosollyal, amitől tisztára úgy fest, mint egy arrogáns sügér. Merthogy az is. De már megállapodtam Shannennel és Perivel, hogy elfogadom a segítségét – bármit is jelentsen ez. – Igen – felelem harapósan. – Quince-től. – Csinos kalózszajha vagy, hercegnő. Már nyitom a számat, hogy visszavágjak neki, de aztán rájövök, hogy ez... ez akár bók is lehet. Legalábbis Quince egyéniségéből kiindulva. Az udvariasság úgy kívánná, hogy megköszönjem a dicséretet. Én viszont hátat fordítok neki, és kinyitom a kocsi ajtaját. – Figyelj! – szól utánam bársonyosan puha hangon. – Én is elvihetlek. Csak hogy féltékennyé tegyük Bensont. Annyira megdöbbent a javaslata, hogy még Brody nevét is elfelejtem kijavítani. Lefagyok, a kezem a kilincsen ragad. Aztán melegséget érzek a tarkómon, és tudom, hogy Quince ott áll mögöttem. Bizseregni kezd a bőröm. Quince-ből megint fogkrémillat árad, de a másik aroma nem bőrszerű, hanem inkább... földes. Mint Rachel néni kertje eső után. – Ööö, nem – dadogom. – Kösz, nem. Maradok az eredeti tervnél. Mintha valami cirógatná a nyakszirtemet. – A te bajod, hercegnő – súgja a fülembe Quince. A melegség eltűnik, innen tudom, hogy Quince elment. A testem csupa libabőr lesz a hirtelen támadt hidegtől. Nem fordulok hátra, hanem kinyitom az ajtót, és becsusszanok az anyósülésre. – Menjünk! – sóhajtom. Amikor Shannen nem indít azonnal, felnézek. A barátnőm döbbenten bámul rám. Csak nem a sminkemmel történt valami? Pedig – Rachel néni segítségével – végre sikerült rendesen kifesteni a szememet. Lehet, hogy elmaszatolódott a fotózás közben. Lehajtom a tükröt, hogy megnézzem magam. Nem, minden a helyén van. Lehet, hogy szokatlan az arcom így kifestve. – Ez meg mi volt? – kérdezi Shannen.

51

Ja! Ez. Mivel fogalmam sincs, nem tudok pontos választ adni. Szerintem Quince egyszerűen élvezi, ha húzhatja az agyamat. Nem lehet kiigazodni rajta. – Semmi – nyugtatom meg Shannent. – Csak fel akart idegesíteni. Shannen tovább bámul, aztán megvonja a vállát, és kikanyarodik az útra. Ő is tudja, hogy Quince lénye ellentmond minden értelmes magyarázatnak. Útközben úgy kavarog a bensőm, mint a tenger felszíne szélroham idején. Nem tudom, sikerrel járok-e ma este. Amikor bekanyarodunk a parkolóba, megpillantom Brodyt. Éppen a Camarójából száll ki – ahogy Quince mondta, kalóznak öltözve. Három éve most először megnyugszom a látványától, ahelyett hogy elfogna az idegesség, biztosan érzem, hogy minden rendben lesz. Brody az én lelki társam, és ma este megpecsételődik a jövőnk. Semmi sem állhat az utamba.

52

7  dupla üvegajtón. Tudom, hogy korán érkeztem, de kell egy kis KÖNYVTÁR ÜRES ÉS SÖTÉT,

amikor negyed tízkor besurranok a

idő, hogy lehiggadjak és összeszedjem magam. Az elmúlt egy órában táncoltam és a haverokkal beszélgettem; a küszöbönálló találkozó ellenére is megpróbáltam jól érezni magam. Alig tizenöt perc múlva megvallom az érzéseimet annak a fiúnak, akibe mintha öröktől fogva szerelmes lennék. A lányoknak szükségük van egy kis gondolkodási időre. Három évig távolról figyeltem Brodyt. Szerettem őt, annak ellenére, hogy levegőnek nézett. Néha elgondolkozom azon, pontosan miért is imádom őt annyira. Hiszen még egy értelmes beszélgetés sem zajlott le köztünk, ami nem az úszással vagy a híradóval volt kapcsolatban. Talán ebben rejlik a dolog bája. Az első napon idegesen, remegő lábakkal vágtam keresztül az ebédlőn. Senki sem akadt, aki mellé odaülhettem volna. Ahogy végigpásztáztam a szokatlan környezetet, üres helyet keresve, elvesztettem az egyensúlyomat, felbuktam, és egyenesen Brody ölébe borítottam a tálcámat. De ő nem akadt ki, nem kiabált rám, és nem alázott meg (mint egyesek), hanem nevetve segített feltakarítani a kajám maradékát. Ő is egyike azon kevés fiúknak, akiknek a jelenlétében bárki – még egy kétbalkezes sellő is,

53

aki élete első napját tölti egy szárazföldi iskolában – különlegesnek érezheti magát. Vagy talán az a titka, hogy minden helyzetben megőrzi a magabiztosságát. Nem érdekes, hol van éppen, Brody mindenütt otthon érzi magát, ami elengedhetetlen tulajdonság egy olyan ember esetében, aki a tengeri világ részese akar lenni. Az pedig, hogy kifejezetten otthon érzi magát a vízben, újabb piros pontot jelent egy eljövendő tengerlakó esetében. De bármi legyen is az ok, mindig megdobban a szívem, amikor meglátom őt, ezt nem tagadhatom. Nem is akarom. A testem és szívem már érzi azt, amit az agyam még nem teljesen fogott fel. Hamar elszalad a tizenöt perc. Mikor az órára nézek, már fél tíz van. Kilenc harmincöt. Kilenc negyven. Háromnegyed tíznél megállapítom, hogy Brody már nem fog jönni. De ahelyett hogy pánikba esnék, megpróbálom megfejteni az okát. Lehet, hogy ez még hízelgő is rám nézve. Hiszen Brody azt hiszi, hogy Courtney-val fog találkozni. Ami azt jelenti, hogy még annyi időre sem akarja látni a csajt, amíg visszakapja a gyűrűjét. Ez annyit tesz, hogy komolyan gondolta a szakítást. Nem igaz? Már éppen kezdem megadni magam az érvelésemnek, amikor egy árny jelenik meg az ajtóban. A szívem nagyot dobban, jó tíz másodpercre lebénul, aztán sebesebben kezd verni, mint valaha. Itt van! Mégis eljött! Már az sem érdekel, ha azért jött, hogy Courtney-val találkozzon – végre elérkezett az én időm. A folyosóról beszűrődő halvány fényben is jól látszik, hogy az alak piros kendőt visel. Izgatottan nézem, ahogy az asztalokat kerülgetve keresztülvág a könyvtáron, és egyenesen a rejtekhelyem felé indul. Úgy mozog, mint egy mélytengeri áramlat – simán és erőteljesen. Mintha először látnám ezt a járást. És ekkor megáll előttem. Csak a körvonalait tudom kivenni, de érzem, hogy egyenesen a szemembe néz. Mondd meg neki! Hiszen ezért vagytok itt. Nyisd ki a szád, kezdj el beszélni, és... 54

Az alak a tarkóm mögé nyúl, és mielőtt felocsúdhatnék, lehajol hozzám. Összeér az ajkunk. Egy pillanatra belém hasít a félelem, hogy Brody talán azt hiszi, Courtney-val csókolózik. De abban a pillanatban, hogy magamon érzem puha ajkának melegét, minden gondolatom szertefoszlik. Csak az érzelmeim maradnak. Kis elektromos szikrák pattognak végig bennem, hogy testem minden egyes idegszála erre a bámulatos szájra összpontosítson. Az ösztöneim veszik át az irányítást. Brody nyaka köré fonom a karomat, és közelebb húzom a fejét. Végigsimítok az arcán, és az ujjaim hegyén éreztem a borotválatlan arc borostáit. Kéjes nyögés tör fel a bensőmből, és még közelebb húzom magamhoz Brodyt. Ő kissé oldalra dönti a fejét, kinyitja a száját, végignyalja az ajkamat, aztán... Elhúzódik tőlem. Az agyamban vad örvény. A tüdőm oxigénért kiált. Úgy érzem, mindjárt alakot váltok; a testem úgy viselkedik, mintha a vízben lennék, kopoltyúk nélkül. Megrázom a fejem, hogy valamelyest visszanyerjem az önuralmamat, és megállítsam a folyamatot. Az érzékeim is felkorbácsolódtak. Nemcsak a saját tomboló örömömet és szenvedélyemet érzem, hanem – az újonnan keletkezett köteléknek köszönhetően – az övét is. – Hű! – lihegem. – Ez... Nem találok szavakat. De ő igen. – Hihetetlen. Hirtelen tágra nyílik a szemem, és azonnal visszanyerem az éberségemet. Ez nem Brody hangja. Hanem... – Fogadok, hogy Benson messze nem csókol olyan jól, mint én. • – Hogy sikerült az este, drágám? – kérdezi Rachel néni, amikor bevágtatok a házba. – Jól – vakkantom oda neki, és bevágom az ajtót magam mögött. – Egyszerűen tökéletesen.

55

Ügyet sem vetek a fojtott könyörgésre, amit hangos dörömbölés követ. – Lily! Engedj be! – Valami baj van? – néz rám Rachel néni. – Nem – válaszolom kedvesen –, nincs semmi. Bumm, bumm! – Hadd magyarázzam meg! – Ez Quince? – Nem tudom – mondom, és elindulok fölfelé. Bumm, bumm! – Nem akartalak megcsókolni. Megmerevedek – fél lábam a levegőben, a szívem hevesen kalapál. A hátamon érzem Rachel néni szúrós tekintetét. – Jaj, Lily! – kapkod levegő után. – Ugye, nem? Idegesen hátrafordulok. – Nem – vetem oda könnybe lábadt szemmel. – Illetve, nem én akartam. – Azzal leviharzok a lépcsőn, az ajtóhoz megyek, és feltépem. Dühtől remegve mutatok a küszöbünkön álló kalózruhás rémálomra. – Hanem ő! A rémálom, aki nyilvánvalóan úgy gondolja, az ajtónyitás felhívásnak számít, előrelép. Teljes erőből bevágom előtte az ajtót. – Au! Remélem, eltört az orra. – Vivy – rimánkodik Quince orrhangon. Győzelem! – Engedd beg, hogy begbagyarázzab! Kulcsra zárom az ajtót. – A szobámban leszek – jelentem be, azzal ismét a lépcső felé indulok. – Nem, nem, szó sem lehet róla! – ragadja meg Rachel néni a karomat. – Tőled is várom a magyarázatot, kislányom. Egy pillanatra megmakacsolom magam; nem hatnak meg Rachel néni szavai, és már majdnem odavetem neki, hogy hagyjon békén. De aztán az utolsó fél óra – attól a pillanattól kezdve, hogy tökön rúgtam Quince-t, egészen addig, amíg másodszor is becsaptam az orra előtt az ajtót – minden kaotikus érzelme felszínre tör bennem, és egyszerűen összeomlok. 56

Idegesen szembefordulok a nagynénémmel. – Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen. El akartam mondani Brodynak, mennyire szeretem őt, hogy ráébredjen, milyen tökéletesen illünk egymáshoz, és végre megalapozhassuk a közös életünket. – Gombóc van a torkomban. – És tökéletes is volt. – Én édes, ártatlan kislányom! – suttogja Rachel néni, és óvatosan letöröl egy könnycseppet az arcomról. Úgy ingatja a fejét, mint aki csalódott bennem – ami teljességgel igazságtalan, mivel nem én okoztam ezt az egész felfordulást. Én csupán áldozat vagyok ebben a történetben. – És tökéletes is volt – ismétlem dacosan, amivel sikerül letörölnöm a szomorúságot a nagynéném arcáról. – Amíg az a hülye bele nem gyalogolt. Ő jött el Brody helyett. Ő csókolt meg és próbált elcsábítani. Ő – kiáltom hangosan, hogy az ajtón túl is hallják – tette tönkre az egész életem! Aztán, mielőtt még Rachel néni hangot adhatna annak, ami a döbbent pillantása mögött van, kiszabadítom magam, és felszaladok a szobámba. Kész, vége, nem akarok többé ember lenni. Visszamegyek a tengerbe. Az az én otthonom. Az emberi élet túl bonyolult, és az emberek – különösen egy ember – teljességgel megbízhatatlanok. (Kivéve, természetesen, Rachel nénit. És Shannent. És Brodyt. És talán a rajztanáromat.) Nem tudom, miből gondoltam, hogy elbírok ezzel az egésszel. Térdre ereszkedem, és bekukucskálok a tengerifű ágytakaró mögé, hogy megkeressem a bőröndömet. De a bőröndöm nincs sehol. Felugrom, és beütöm a fejem az éjjeliszekrénybe, mire a pálma alakú lámpám a földre zuhan, és ripityára törik. Ezzel felverem Prithit, aki eddig a plüssállatokkal borított ágyamon szunyókált. Mindegy. Nem kell bőrönd. Úgysem viszek magammal semmit. Igaz ugyan, hogy a szobám tele van mindenféle cuccal, amit az elmúlt három év alatt gyűjtöttem össze, de Thalassziniában egyiknek sem tudnám hasznát venni. A víz könyörtelenül elbánik a szárazföldi tárgyakkal. Különben is, szeretném minél hamarabb elfelejteni az emberi világot. Kivéve Brodyt. 57

– Lily! Ez meg mit keres itt? Rachel néni. Biztos ő engedte be. Megmozdul a kilincs, de én résen vagyok, és még éppen időben fordítom el a kulcsot a zárban. – Lily! – szólongat Quince. A hangja kiábrándítóan egészségesnek hat. – Kérlek, engedd meg, hogy megmagyarázzam! – Nem. – Azzal, Prithi legnagyobb rémületére, felkapok egy plüss delfint az ágyamról, és az ajtóhoz vágom. Alig hallható puffanással pottyan le a földre, de én már ettől is jobban érzem magam. – Tűnj innen! Miau! – Eredetileg tényleg úgy terveztem, hogy segítek neked lesmárolni Ben...– krákogja Quince – ...nettet. – A hangja halk dünnyögésbe fullad. – Gondoltam, ha tíz percnél többet töltesz vele, úgyis rájössz, hogy egy hülye f... – Nem érdekel! – kiáltom. Azzal egy plüss gyilkos bálnát vágok az ajtóhoz. Aztán egy plüsshomárt. Aztán egy plüss tengeri csikót. Prithi azt hiszi, hogy játszunk, és az állatsereglet után veti magát. Megkaparintja a tengeri csikót, és bevonul az ágyam alá. – Szóval, én odaadtam Brodynak a cédulát. Ott kellett volna lennie. – Quince egyre csak krákog. – Aztán – khm-khm – megláttam, hogy Kiran Simannal táncol – khm-khm –, és arra gondoltam, hogy – khm-khm – megnézem, mi van veled. A fenébe, kiszáradt a torkom. Quince hangos torokköszörülésbe kezd, ami hamarosan köhögésbe fordul. Csúcs. Száraz torok. Behunyt szemmel koncentrálok, de nem tudom elmulasztani. Az átváltozás már megkezdődött. – Te meg – folytatja Quince két köhögés között – olyan... izgatottan álltál ott a sötétben. – Szomorú a hangja, de lehet, hogy ez is csak az átváltozásnak tudható be. – Mintha életed legszebb pillanatára várnál. Kh-kh-kh! Az ajtómat eltorlaszoló tengeri élőlények szomorú kupacára siklik a tekintetem. Ebben igaza van. Tényleg életem legtökéletesebb pillanatára vártam. 58

De ő mindent tönkretett. Egy plüss tengeri csillagot hajítok az ajtó felé. – De nem – (csillag) – téged – (nagy fehér cápa) – vártalak! Az ágyam kiürült. Már éppen megragadnék egy párnát, amikor tompa puffanást hallok az ajtón túlról. Mintha egy homlok csapódna a fának. – Tudom – nyöszörgi Quince. Megint köhécsel, aztán hozzáteszi: – De nem tudtam ellenállni. Olyan kétségbeesett a hangja, hogy amikor újból fuldokolni kezd, azon kapom magam, hogy az ajtóra tapasztom a kezem, mintha meg akarnám gyógyítani. Csakhogy hiába, mert Quince nem beteg. Hanem éppen alakot vált. És ezt nem fogom megúszni. Ahogy ő sem. Még Prithi is előmerészkedik, és halkan nyivákolni kezd. – Víz – mondom csöndesen. – Mi? – kérdezi Quince hosszú hallgatás után. – Víz – ismétlem. – Igyál egy pohár vizet! – Ez csak egyszerű köhögés – makacskodik. – Lily, szeretném, ha megértenéd, miért... – Menj, és kérj Rachel nénitől egy pohár vizet! – Itt vagyok, drága – szólal meg Rachel néni. Igazán szuper, még tanúja is van ennek a megalázó jelenetnek! – Figyelj rám, kérlek! – Quince-nek olyan reszelős a hangja, mint a smirgli. Ha sürgősen nem iszik egy kis vizet, jobban mondva egy csomó vizet, teljesen elveszti a hangját. Nem mintha szívesen hallgatnám őt, de azért kíváncsi vagyok, hogy a srác, akinek az egyetlen életcélja, hogy pokollá tegye az életem, miért csókolt meg tulajdonképpen. – Rachel néni – szakítom félbe Quince esdeklését –, adj Quincenek egy pohár vizet! – Persze – feleli a nagynéném. Előzékenysége arra utal, hogy átérzi a helyzet komolyságát. – Tegyél bele sót is! – sóhajtom. – Rendben. – Hallom, hogy lemegy a lépcsőn. – Sót? – értetlenkedik Quince. – Minek igyak sós vizet? – Ez egy hosszú történet. 59

Prithi együttérzően miákol. Súlyos csönd telepedik közénk. – Miért gondolom – szólal meg Quince –, hogy mellébeszélsz? – Figyelj rám! – támasztom a homlokomat az ajtónak. – Idd meg a vizet! Aztán menj haza, és fürödj meg! Sós vízben. Attól helyrejössz. – Nem – akadékoskodik. – Addig nem megyek el innen, amíg meg nem hallgat... De még mielőtt befejezhetné, újabb köhögőroham kapja el. – Most nem vagyok abban a hangulatban – hallom a saját elcsigázott hangomat. Ez a nap elég heves érzelmek jegyében telt, és Quince még örülhet, hogy nem belezem ki élve. – Jó – mondja halkan. – Ha megígéred, hogy holnap beszélünk. Hát persze hogy beszélünk. Azzal, hogy az ajkamra szorította az ajkát, nagyobb zűrbe keveredett, mint hiszi. Lehet, hogy nem lesz ínyére, amit hallani fog, de beszélni fogok vele. Mert ahhoz, hogy visszacsináljuk azt, amit elindított, be kell mutatnom őt a thalassziniai királyi udvarnak. Vagyis az apámnak. – Megígérem. – Amikor Quince megint köhögni kezd, még hozzáteszem: – Menj haza, és fürödj meg! Hogy sodorhattam magam ekkora zűrbe? És hogyan fogok kikecmeregni belőle? Úgy néz ki, mégis hazamegyek a hétvégére.

60

8 

ALÁLKOZZUNK A SEAVIEW BEACH PARKBAN 3-KOR!

Reggel első dolgom volt becsúsztatni ezt a cédulát Quince-ék ajtaja alá, aztán eltűntem. Az álmatlanul töltött éjszaka sem segített rendezni a dolgaimat. Egy teljes napra volt szükségem, hogy kitaláljam, hogyan magyarázzam el neki... nos, mindazt, amit el kell magyarázni. Amikor a nap nyugat felé veszi az irányt a hátam mögött, én már ott ülök a parton, és az óceánt bámulom. Még mindig nem tudom, mitévő legyek. Hogyan mondod el egy srácnak, hogy sellő vagy? És hogy belőle is tengerlakó lesz? Három éven át fantáziáltam arról, mit mondok majd Brodynak, de ez most más. Quince más. Egy szót sem szól, amikor megjelenik a hátam mögött, de érzem, hogy ott van. A homokban, a levegőben. Mindenütt. Egy pillanatig hagyom, hogy a feszültség – vagy inkább kötelék, bár még mindig nem tudom elhinni, hogy Quince Fletcherhez vagyok láncolva – tapinthatóvá váljon közöttünk. Mindig is tudtam, hogy a kötelék komoly függőséget okoz. De soha nem képzeltem, hogy ilyen fizikai kapcsolat lesz közöttünk. Kíváncsi vagyok, ő is ugyanígy érez-e. – Hiszel abban, hogy más világok is léteznek ezen kívül? – kérdezem végül. 61

– Mi? – nevet fel halkan Quince. – Úgy érted, idegen bolygók? – Nem, más világok, itt a Földön – magyarázom. – Világok, amiket nem látsz. Világok, amiknek a létezéséről még csak nem is hallottál, mégis itt vannak. Quince lehuppan mellém a homokra, és lazán a térdére támasztja kinyújtott karját. – Mi ez az egész, hercegnő? Egy hullám pont előttünk törik meg. Hercegnő. Ez vicces. És szomorú. – Nézz le a homokra! – mutatok a lábunk előtti területre. – Látod azokat az izéket? – Igen. – Kagylók. – Igen, a hullámok sodorják partra őket. – Ez az, amit mindenki gondol – ingatom a fejem. – De nézd csak meg jobban! Újabb hullám törik meg a parton, tarkabarka kagylók egész sorát hagyva maga mögött, amelyek a szemünk láttára kígyóznak vissza a homok alá. – Jé! – dől előre Quince, és egy marék homokot vesz a tenyerébe. Úgy vizsgálgatja, mint egy kisfiú, aki tengeri csigák után kutat az óceán fenekén. – Nem a hullámokkal jönnek – magyarázom. – A homok alatt élnek. Egy lágyabb hullám gördül elénk. Ez már túl szelíd ahhoz, hogy lesöpörje a homokot a kagylókról. – Nézd meg a vizet! – A hullám visszahúzódik. – Látod a fodrokat? Quince felnéz a markában tartott homokról, és szemügyre veszi a felduzzadt vizet. – A kagylók miatt van. – Újabb hullám érkezik, és feltárja a szivárványszínű kagylókat. – Láthatatlanok, mégis hatással vannak a látható világra. – Hű! – ámuldozik Quince. – Ez elképesztő! – Egy láthatatlan világ, mégis befolyással van erre a világra. Amit itt látsz. 62

Látatlanban is tudom, hogy Quince úgy mered a homokra, mintha az hirtelen életre kelt volna. Ami nagyjából meg is felel a valóságnak. Ez jó jel, gondolom magamban. Legalábbis ahhoz képest, mintha csak a vállát vonogatná. Így könnyebb lesz bevallani az igazat. Ugye? Remélem. – Valahogy így – leszek úrrá a tétovázásomon – kell elképzelni Thalassziniát is. – Thala-micsodát? – fordul felém Quince. – Thalassziniát – nézek egyenesen a szemébe. – Az országomat. Becsületére legyen mondva, csak hármat pislog, mielőtt visszanyeri a hangját. – Az országodat? – visszhangozza. – Mit jelentsen ez? – Nem vagyok átlagos gimnazista. – Szemrebbenés nélkül állom Quince tekintetét. – Én... – Végre eljött a pillanat, hogy őszintén felfedjem a kilétemet. Sokkal nehezebben megy, mint képzeltem. A titoktartás nagyon fontos a tengerlakóknál. Azon túl, hogy már az első gyanús jelre ösztönösen elmenekülünk az emberek elől, gondosan próbáljuk álcázni a világunkat. Néhány kivételtől eltekintve – mint a Bimini-út meg a víz alatti templomok Japán partjainál – az épületeink természetes képződményeknek tűnnek. Szélsőséges esetben még arra is képesek vagyunk, hogy megváltoztassuk azoknak a megbízhatatlan embereknek az emlékeit, akik látták a világunkat. Ami nem túl szívderítő dolog, de ez az ára annak, hogy Thalasszinia és a többi víz alatti királyság léte titokban maradhasson. Ha az emberek tudnának a létezésünkről, ha elhinnék, hogy nem csupán az ősi mítoszok misztikus szereplői vagyunk, nagy bajba kerülnénk. Tudósok. Újságírók. Kormányzati szervek, amelyek egész birodalmakat képesek eltüntetni. Mind ott kopogtatnának az ajtónkon – jobban mondva ott úszkálnának a vizeinkben. Odalenne a nyugalmunk, a béke pedig, amit több évszázadon át őriztünk, rögvest elpárologna. Nem éppen hableányálom. Az ösztöneink és a tengeri törvények, amelyeket már születésem óta belém plántáltak, azt parancsolják, hogy semmilyen körülmények között ne osszuk meg a titkunkat az emberekkel, de nekem sajnos nincs más választásom. A csók elkerülhetetlenné tette ezt. 63

Brodyval sokkal könnyebb dolgom lenne. Három éve várom, hogy elmondhassam neki az igazat. De Quince? Vele nem tudok mit kezdeni. Quince összevonja a szemöldökét. Mintha erősen törné a fejét. És a dolgok szép lassan kezdenek összeállni az agyában. – Tudod – mondja szkeptikusan –, hogy a sós fürdő után sokkal jobban éreztem magam tegnap este? – Tényleg? – És az a pohár sós víz sem szárított ki. Sőt – szűkül össze a szeme –, mintha minden sejtem vízzel telt volna meg. Khm. – Az jó. Miért van olyan érzésem, hogy semmit sem kell megmagyaráznom neki? Lehet, hogy a kötelék révén tényleg belelátunk egymás gondolataiba. – Most jut eszembe – teszi hozzá –, tapasztalataim szerint te órákig szoktál lubickolni a kádban. – Hé! – kiáltok fel sértődötten, egy pillanatra megfeledkezve a zavaromról. – Te egy akkora disznó vagy! – Lily – vált komolyra Quince –, van még valami, amit el akarsz mondani nekem? – Hát, tulajdonképpen – nem bírok a szemébe nézni – lenne itt egy apróság... – Éspedig? – nógat Quince, amikor nem fejezem be a mondatot. Leszegem a fejem, és halkan eldünnyögöm a választ. Poszeidón szerelmére, ez nehezebb, mint képzeltem. – Micsoda? – nyúl az állam alá Quince, és kényszerít, hogy a szemébe nézzek. – Nem értettem, mint mondtál, mert a homokhoz beszéltél. – Azt mondtam – szabadítom ki magam, és megjátszott merészséggel szembefordulok vele –, hogy sellő vagyok. Quince eltátja a száját. Azon kapom magam, hogy az ajkát bámulom, az ajkat, amely tegnap megcsókolt. Egész szép az íve. Eddig nem is figyeltem rá – hiszen rendszerint csak válogatott sértések áradtak róla –, pedig szép és telt, de nem túl puha. Shannen 64

jól mondta, olyan Brad Pitt-es ajak. Nem csoda, hogy annyira jó volt... Szent rákpogácsa, mi ütött belém? Miért fantáziálok? Nem! Nem, nem, nem! Eszemben sincs a legádázabb ellenségem szájáról fantáziálni! Teljesen elment az eszem. Most sokkal sürgetőbb ügyekkel kell foglalkoznom. – Huh – mondja Quince, mintha most húzott volna el előttünk egy delfin, hátán egy majommal. Aztán felnevet. – Ez megmagyarázza a bizarr halas hasonlataidat. Teli szájjal röhög. Én duzzogok. Ezen nincs semmi nevetnivaló. – Ez még csak a kezdet, kisapám – csapok a mellkasára, amitől elterül a homokon. – Belőled is az lesz. De ettől csak még jobban hahotázik. – Mi olyan vicces? – A francba, Lil! Ez nagyon nagy! Egyre dühösebben nézek rá. Ez egy idióta. Talán az lenne a legjobb, ha hagynám kiszáradni. – Nem is tudok úszni. Csúcs. Mindkét kezemet a hajamba fúrom, és lehorgasztom a fejem. Miért is vagyok meglepve? Quince soha nem könnyítette meg az életemet. Thalasszinia negyvenöt tengeri mérföldre keletre van innen, és ez a sügér nem tud úszni. A nap a nyugati horizont felé közeledik. Nincs vesztegetni való időnk. – Akkor most megtanulsz – ugrok talpra. – Méghozzá villámgyorsan. – Várjunk csak, hercegnő! – Quince átmenetileg felhagy a röhögéssel, hogy feltápászkodjon. – A víz meg én nem vagyunk puszipajtások. Jobban szeretek kerekeken közlekedni. – Az most nem számít – mondom, azzal az óceánhoz sietek, és lerúgom a cipőmet. – Már hogyne számítana! – hörgi Quince. – Na ide figyelj! – fordulok szembe vele csípőre tett kézzel. – Elég szűkös az időnk. Nem szeretném, ha a sötét a nyílt tengeren érne minket. Amikor lemegy a nap, az óceán háborús övezetté válik. Gonoszabbnál gonoszabb lények jelennek meg, és néhányuknak pont 65

a sellőkre fáj a foguk. Éjszaka szakképzett kíséret nélkül úszni a tengeren kész öngyilkosság. Quince karba fonja a kezét. – Elárulnád, mi folyik itt? Látom, hogy semmire se megyek vele, amíg el nem magyarázok neki pár dolgot. – Amikor tegnap este megcsókoltál, kötelék alakult ki köztünk, ami változásokat indított be a szervezetedben. A tested megkezdte a sósvízi életre való felkészülést, vagyis a bőrödben megemelkedett a só szintje. Ezért esett olyan jól a sós fürdő. A garatodban lévő nyálmirigyek kopoltyúkká alakultak, hogy a víz alatt is tudj lélegezni. – Várjunk egy percet! – A nyirokrendszered kémhatása is megváltozott, hogy szabályozni tudja a felhajtóerőt. – Próbálok nem nevetni, amikor elképzelem, hogyan fogom magam után vonszolni a víz színén lebegő Quince-t Thalassziniáig. – Nincs semmi gond a felhajtóerőmmel. – Ja, és a kötelék – teszem hozzá, mielőtt a dolgok végképp menthetetlenné válnának. – Ez egyfajta kémiai, hormonális és érzelmi kapcsolat, ami könnyen megzavarhatja az érzéseidet. Úgyhogy ne nagyon táplálj irántam romantikus gondolatokat! Nem vagyunk szerelmesek egymásba, még akkor sem, ha azt hisszük. Ezt a tanácsot nekem is érdemes megfogadnom. Nem tudok annál szörnyűbb dolgot elképzelni, mint azt, hogy beleszeressek Quince-be. Szégyenemben ki sem bújnék többet a tengerből. – Oké... De mi a helyzet a... – Nincs több időnk – szakítom félbe megint. Jó érzés, hogy végre az enyém az utolsó szó. – Később majd beavatlak a részletekbe. De most velem kell jönnöd a thalassziniai királyi udvarba, hogy a király elvégezhesse a szétválasztási rituálét. Úgyhogy csipkedd magad! Quince döbbenten mered rám. Teljesen el van képedve. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd én fogom sokkolni Quince Fletchert. És most, hogy itt a pillanat, nincs időm kiélvezni. Meg kell szakítanom ezt a köteléket, mielőtt az érzelmeim elhomályosítják az 66

ítélőképességemet; mielőtt a következő holdciklus beköszöntével Quince-en is felbukkan az a bizonyos jel, és a folyamat visszafordíthatatlanná válik. Sürget az idő. – Tisztázzunk valamit! – hitetlenkedik Quince, miután magához tér a döbbenetből. – Sellővé változom, mert megcsókoltalak? – Nem emlékszem, hogy én kértelek volna rá – vágok vissza. Amikor Quince dühös pillantást vet rám, rögtön megbánom ezt a rosszindulatú megjegyzést. Nem ő tehet róla, hogy ez történt. Nem tudhatta, mibe keveredik. – Ha pontosak akarunk lenni – magyarázom –, akkor férfisellő lesz belőled. Quince tekintetéből világosan látszik, hogy fütyül a tudományos pontosságra. – Nézd! – mondom neki. – Szerintem felejtsük el, ami az elmúlt napokban történt, és összpontosítsunk a feladatra! Quince vállat von, de morcos képe arra utal, hogy még mindig duzzog. Hiába, mert nincs időm kiengesztelni. Teher nélkül nagyjából két óra alatt tudok átúszni Seaview-ból Thalassziniába. Ha a motoros fiút is magammal kell cipelnem, jó, ha napnyugtáig megérkezünk. – Nem akarom, hogy a napnyugta a tengeren érjen minket. Azt hittem, rengeteg időnk van, de fogalmam sem volt róla, hogy nem tudsz úszni. – Megfordulok, és ismét a tenger felé veszem az irányt. Menet közben kigombolom a sortomat. – Gyere velem! Amikor a víz már a derekamig ér, kibújok a sortomból, és kihajítom a partra, a cipőm mellé. A tátogó Quince mellé, aki egy tapodtat sem akar mozdulni. – Mozogj már! – kiáltok rá. Quince megrezzen, és végre elindul. A nadrágja korca felé nyúl. – Úgy-úgy! – kiáltom. – Az alsónadrágodat fönnhagyhatod. – De te... – Én át fogok változni – magyarázom. – Uszonyt növesztek. Te még nem vagy igazi tengerlakó. Már tudsz lélegezni és beszélni a víz alatt, de még nem változol át férfisellővé. És ha végre túl leszünk a szétválasztó szertartáson, nem is fog. 67

– Ó – mondja Quince üveges tekintettel, mint aki föl sem fogja a hallottakat. Később bőven lesz időnk a keresztkérdésekre. – A pólót is le kell venned – parancsolok rá. – Magába szívja a vizet, és csak lelassítana minket. Quince engedelmesen kihámozza magát a Miami Ink feliratú pólóból. A bőre csillog a meleg napfényben, ahogy félredobja a ruhadarabot, amely közvetlenül az én sortomon landol. Te jószagú homár, de gyönyörű felsőtest! Nem olyan izmos, mint a testépítőké, de egyértelműen alkalmas arra, hogy Quince bármit fölemeljen, ami csak az útjába kerül. Biztosan a fatelepen szerezte ezeket a muszklikat, furnérlemezeket meg deszkákat emelgetve, attól ilyen szép szálkás a... – Ennyire tetszem? Ijedten nézek föl. Quince rajtakapott, hogy a tiltott gyümölcsöt méregetem. De, parázsló tekintetéből ítélve, nem fog megbüntetni. Lassan megrázom a fejem, ám nem vagyok túl meggyőző. Ez biztosul a kötelék hatása. Száz százalék. Mi más? Quince közelebb lép hozzám. – Ne! – sikoltok fel. – Ööö, mennünk kell. Quince megáll, és nem átall felröhögni. A kötelék kezdi eltorzítani a gondolataimat. Ha nem érünk oda időben, és nem sikerül a teljes szétválasztás, nagy – oké, még nagyobb – bajba kerülök. Gyorsan leveszem a bugyimat, és azt is a sortom meg a cipőm mellé hajítom. Már csak a pánt nélküli felsőm van rajtam, de az átváltozáshoz nincs is szükségem másra. Quince meredten bámulja a vizet, remélve, hogy a torzítás ellenére is láthatja, mi van a felszín alatt. – A szemembe nézz, kisapám! Quince tekintete lassan, bágyadtan siklik a nedves felsőm fölé – épp csak egy pillanatig időzik el a cicimnél –, ahol egy haragos szempárral találkozik. Érzem, hogy lángol az arcom. – Ha lenne rá időnk – mondom fenyegetően –, most jól megbüntetnélek. 68

– Nem ijesztesz meg, hercegnő – válaszolja Quince vigyorogva. Úgy döntök, okosabb, ha figyelmen kívül hagyom ezt a megjegyzést. – Nem akarod berakni a cuccainkat a csomagtartóba? – kérdezem. Nem szeretnék arra hazaérni, hogy ellopták a ruháimat, és csak monokini van rajtam. (A szeméremsértés elkerülésére még megfelelne egy varázsolt bikinialsó, de még rendes sortban is nehezen tudnék megülni egy motoron – hát még úgy, hogy csúszós pikkelyek borítják a fenekemet.) Általában a móló alá, a homokba szoktam eltemetni a cuccaimat, de most, hogy Quince is jelen van, nincs kedvem teljes harci díszben átcaplatni a strandon. Quince felvonja a szemöldökét. – Jól gondolom, hogy be tudod tenni a cuccainkat a csomagtartóba? – gúnyolódom. Látom rajta, hogy legszívesebben beszólna valamit, de végül vállat von, és kiviszi a ruhákat a parkolóba. Hamarosan visszatér, és az alsónadrágjába csúsztatja a tépőzáras tartóba rejtett kulcsokat. Ott biztonságban lesznek. Ideje munkához látni. – Jöjjön az első lépés – mondom, ahogy Quince belegázol a habokba. – És mi lenne az...? – Víz alatti légzés. Quince sötétszőke szemöldöke egyetlen fenyegető vonallá fut össze a villámló kék szempár fölött. Szkeptikus. Ki nem lenne az? Hiszen az emberek számára nem mindennapos dolog folyadékot belélegezni. Sőt annyira szokatlan, hogy az agyuk általában mindent elkövet – szó szerint akár a végelgyengülésig képes harcolni – annak érdekében, hogy ez ne történhessen meg. – Gyere velem! – merülök le a víz alá. Előbukkannak az uszonyaim, és deréktól lefelé zöldesarany pikkelyek borítják el a testem. Kopoltyúk töltik meg a torkomat. Mély levegőt veszek. Quince nem mozdul. – Mi a baj? – bukok föl a felszínre. – Csókolj meg! – Mi van?!? 69

Hiszen pontosan ez sodort bajba minket. – Csókolj meg! – ismétli Quince, és közelebb lép hozzám. – Én megbízom benned, de ki tudja? Ha ez lesz az utolsó lélegzetem, azt akarom, hogy jó legyen. Aztán, mielőtt még válaszolhatnék, szembeszállhatnék vele, vagy elmenekülhetnék, a derekam köré csúsztatja a karját, magához von, és az ajkaimra szorítja a száját. Ösztönösen a nyaka köré kulcsolom a kezem, és az egész testem megfeszül. Megint ugyanazt érzem, mint a tegnap esti csóknál, de most tudom, kivel csókolózom. És ezúttal a kötelék is felnagyítja az érzéseimet. Nem tudok másra gondolni, csak Quince ajkamra tapadó szájára, és arra, hogy örökre a karjaiban akarok maradni. Szerencsére ő még nem került teljesen a kötelék hatása alá. Talán azért, mert szerelmi téren tapasztaltabb nálam. Bár az nem nagy kunszt. Amikor Quince elhúzódik tőlem, még sokáig lihegek. – Oké – mondja kissé érdes hangon. – Készen állok. Ahogy lebukik a felszín alá, csak annyit tudok kinyögni: – Az első lélegzetvétel a legnehezebb.

70

9  Quince megrázza a fejét, és összeszorítja a száját. USZÁJ LÉLEGEZNED.

– Ha nem lélegzel – erősködöm –, meghalsz. Quince vállat von. Mintha azt mondaná, inkább meghal, mint hogy vizet lélegezzen. Márpedig én nem hagyom, hogy kipurcanjon, mielőtt szétválunk. Hallottam már sztorikat olyan sellőkről, akik elvesztették a társukat. Életük végéig érzik a kötelék erejét, annak ellenére, hogy tudják, soha többé nem látják viszont a párjukat. Közbeavatkozás híján akár meg is bolondulhatnak. Én nem vagyok hajlandó megbolondulni Quince Fletcher miatt. Quince mindenáron vissza akar jutni a felszínre. De mielőtt reagálni tudna, mögé kerülök, és a hasa köré fonom a karomat. – Sajnálom – mondom neki –, de nincs más választásom. Aztán, mielőtt felocsúdhatna, teljes erőmből összenyomom a hasát. Az utolsó adag levegő sípolva távozik a tüdejéből, buborékokat képezve a felszínen. Quince kapálózni kezd, hátrafordul, és megpróbálja lefejteni magáról a karomat. De én még erősebben szorítom. Quince teste elernyed. Egy pillanatra azt hiszem, elájult. – Lélegezz! – parancsolok rá, és kissé engedek a szorításon, hogy szembefordulhassak vele.

71

Quince szeme tágra nyílik. Megpróbálja kihasználni a helyzetet, kibújik a laza fogásból, és a felszín irányába tornázza magát. Az utolsó pillanatban sikerül fölébe kerekednem, és a homokos tengerfenékhez szorítanom a hátát. – Tudom, hogy nehéz – mondom, bár ez nem teljesen igaz. Én mindig vizet lélegeztem. De el tudom képzelni, milyen nyomás nehezedhet most az agyra. Egyenesen Quince szemébe nézek. – Bízz bennem! Quince pislant egyet, majd lassan bólint. Nézem, ahogy kinyitja a száját, kicsit habozik, aztán beszív egy adagnyi tengervizet. Bizonytalan kifejezés suhan át az arcán, amikor a víz először halad át újdonsült kopoltyúján. Visszafojtja a lélegzetét, majd kifújja a vizet. És megint beszívja. És megint. – Tökéletes – mosolygok. – Úgy lélegzel, mint egy profi. Quince gyötrődő arccal mosolyog vissza rám. Megmozdul a szája, mintha mondani akarna valamit. – Ó, el is felejtettem – szólalok meg. – A víz alatt nem tudunk úgy beszélni, mint a szárazföldön. Quince zavartan néz rám. És megint mondani próbál valamit. – A kopoltyú nem vezeti túl jól a hangot. Használd a felső hangszálaidat! – mutatok az ádámcsutkája fölé. Quince bambán bámul rám – de már úgy lélegzik, mint egy született tengerlakó. – Beszélj úgy, mint egy lány! Szó sem lehet róla, tátogja fejcsóválva. Hülye férfibüszkeség! – A hangod nem lesz olyan – igyekszem megnyugtatni. – Mivel a hang lassabban terjed, alacsonyabb lesz a regisztere. Csak vékonyítsd el! – Így? – cincogja Quince. – Ennyire azért nem kell – javaslom. – Így? – kérdezi a megszokott hangján. – Tökéletes – felelem vigyorogva. Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogyan alakulna – helyesbítek: hogyan fog alakulni – ugyanez Brodyval. Amint sikerül 72

kimagyaráznom magam apu előtt, és túl vagyunk a szétválasztáson, már megyek is vissza, és mindent bevallok Brodynak. És ezúttal nem fogok megfutamodni. Még mindig ő életem szereleme. Lefogadom, hogy ő nem fog ennyit nyavalyogni. – Tudod – mondja Quince azon a rettegett mézesmázos hangján –, eléggé kompromittáló helyzetbe kerültél. Csak ekkor veszem észre, hogy még mindig rajta fekszem, és a homokágyhoz szorítom, nehogy felmenekülhessen a felszínre. Érzem, ahogy Quince keze a derekam köré fonódik, és elindul felfelé. Egyetlen gyors uszonycsapással kiszabadítom magam az ölelésből. – Nana, kisapám! – nevetek. – Nem sunnyogunk! Sürgősen el kell jutnunk Thalassziniába. – Oké – ül föl Quince. Egész jól bírja a gyűrődést. – És hogyan jutunk el oda? Hasmánt fordulok, és a derekamra mutatok. – Kapaszkodj belém. – De... – Húsz tengeri mérföldet teszek meg óránként. – Majdnem olyan gyors vagyok, mint egy delfin, amikor teljes sebességgel úszik. – Hát te? Quince még morog valamit arról, hogy kiütöttem a nyeregből, de aztán mindkét kezével megragadja a derekamat. – Kapaszkodj! – parancsolok rá. – És próbálj az árral úszni! Nem szoktam emberméretű terhet húzni magam mögött. Quince miatt akár a felére is lecsökkenhet a sebességem. Ami azt jelenti, hogy épp sötétedésre fogunk hazaérni. Keményen elrugaszkodom, és elindulok kelet felé, a Bahamaszigetek irányába. Most negyvenöt tengeri mérföldön át aggódhatok, mit fog szólni apu, amikor meglátja az utasomat. Biztos vagyok benne, hogy nem azt mondja majd: „Isten hozott a családunkban!” •

73

A gyakorlatlan (emberi) szem számára Thalasszinia nem más, mint nagy kiterjedésű korallzátonyok és vulkáni képződmények összessége. Nincsenek egyenes vonalak vagy geometriai alakzatok, így semmi sem utal arra, hogy ezeket a struktúrákat valójában a tengerlakók készítették. A mi királyságunk szerencsére elég régi, így a korallok, az algák és a tengeri moszatok már teljesen benőtték az épületeinket, felismerhetetlenné téve őket az emberi szem számára. Ha ehhez még hozzáadjuk az előrelátóan elhelyezett tengeri csillagokat, tengeri sünöket és tengeri rózsákat, gyakorlatilag láthatatlanok vagyunk. Hacsak nem tudod pontosan, mit keresel. Az organikus formákban is felfedezhető azonban némi ismétlődés. A királyságunkat megvilágító biolumineszcencia éjszaka egy kilométerről is látható. És ha a völgykatlan legnagyobb képződményére összpontosítod a figyelmedet, megláthatod a thalassziniai zászlót, amelyet a királyi palotát beborító kék korallok és zöld tengeri moszatok alkotnak. Az otthonomat. Amennyire rettegek az apuval való találkozástól – már hallom is az üvöltését: „Mit képzelsz te magadról?” –, ugyanannyira várom is a hazatérést. A téli szünet óta nem jártam itthon. Majdnem három hónapja. Ez több mint sok a tenger lányától. – Ott van! – fékezek le, amint felérünk a völgy fölé magasodó hegy gerincére. – Az ott Thalasszinia. Quince elengedi a derekamat, és mellém húzódik. Próbálom nem észrevenni, mennyire megborzongok, amikor már nem érzem magamon a testmelegét: hűvös van itt lent, ennyi az egész. Körözni kezdek a kezemmel, hogy energiát termelve megemeljem a hőmérsékletet. A három év alatt, amióta szomszédok vagyunk, még soha nem tapasztaltam, hogy Quince ennyire megilletődött volna. Inkább ő szokott megilletődést kiváltani másokból. De amikor először pillantja meg az országomat, leesik az álla és tágra nyílik a szeme az egyébként jogos döbbenettől. Ha nem ez lenne a tenger történetének leggyászosabb pillanata, bizonyára perverz örömöt éreznék, amiért sikerült elérnem, hogy Quince-nek elakadjon a szava. 74

– Menjünk! – úszom előrébb, hogy Quince derékon tudjon ragadni. – Minél hamarabb érünk oda, annál hamarabb megszabadulhatok tőled. – Miért, hercegnő? – kérdezi Quince, miközben a derekam köré fonja erős karját. – Kezdem azt hinni, hogy nem igazán bírsz engem. – Csak most jöttél rá? – dünnyögöm, azzal elrugaszkodom. Arra számítok, hogy Quince ismét némaságba burkolózik, de ő így szól: – Jó lehetett. – Micsoda? – Itt felnőni. Jó lehetett. Ezen még nem is gondolkodtam. Nem mintha sok beleszólásom lett volna, hol növök fel. Illetve, azt hiszem, hogy nem volt sok beleszólásom. De ha már itt tartunk: igen, több szempontból is jó volt. A tenger az otthonom, és mindig is lenyűgözött ennek a világnak a szépsége. És mindennél jobban imádom apámat, bár a gyerekkorom nem mindig volt felhőtlen. Az apám nemcsak az apám volt, hanem király is egy személyben. Azáltal, hogy a király egyetlen leányaként – egyetlen gyermekeként, egyetlen örököseként – nőttem fel, burokban éltem, gyakorlatilag olyan elzártságban, mint egy fegyenc... természetesen a saját érdekemben. Ez azt jelentette, hogy amióta csak megtanultam úszni, tökéletes hercegnőként kellett viselkednem, hogy még tizennyolc éves korom előtt megtaláljam a társamat, különben elveszítem az örökösi jogaimat. Apu azonban hetedhét határban minden szóba jöhető fiút elzavart, mert az volt a rögeszméje, hogy egyik sem ér fel az ő kislányához. Én szeretem az apámat, az országomat és a királyi jövőmet, de volt idő, amikor legszívesebben örökre elbujdostam volna. Talán ezért haraptam rá a lehetőségre, hogy egy darabig Rachel néninél élhetek. Talán apu is ezért javasolta, hogy lássak világot, és ízleljem meg a szabadságot, mielőtt túl késő lenne. – Jól vagy, hercegnő? Már majdnem sikerült megfeledkeznem a potyautasomról. – Jól vagyok – felelem ingerülten. – Csak próbálok eligazodni. Quince-nek nem kell tudnia, hogy a sellők ugyanolyan velük született navigációs készséggel rendelkeznek, mint a pillangók. Ha a 75

nyílt tenger közepén kidobnának egy hajóból, bekötött szemmel is hazatalálnék. Amikor átlépjük a királyság felső határát – a Golf-áramlat kicsit északabbra sodort minket, mint terveztem –, keresztülúszom a külső kerületeken meg az egy kaptafára készült lakóövezeteken, a teljesen egyforma, szépen gondozott pázsittal büszkélkedő korallházak között, amelyek hátsó udvarában kosárlabdapalánk, a garázsában pedig tengeri csikó bújik meg. A kertváros után következnek a kereskedelmi és ipari területek. Ellenállok a kísértésnek, és nem nézek be a kedvenc boltomba, a Bubi Bizsuba – itt árulják a legaranyosabb kagyló ékszereket és illatos bioszappanokat. Bármikor visszajöhetek ide. A szétválasztás után. A központhoz közel már régebbi, patinásabb városrészek terülnek el. A belső kör lakosai közül sokan a palotában dolgoznak. Peri családja is itt él, közvetlenül a királyi komplexum mellett, egy háromszintes házban, amelynek egy hajóharang van a tetején. Peri szobája a legfelső emeleten van, és az ablaka pont az enyémre néz. Régen mindig buboréküzeneteket küldtünk egymásnak, amikor már régen aludnunk kellett volna. Amikor elérjük a királyi rezidencia határát, lelassítok. A pulzusom olyan szapora, mintha cápatámadás ért volna. Most, hogy el kell mondanom apunak, mi történt, majdnem olyan ideges vagyok, mint amikor Brodyt akartam elhívni a bálba. Majdnem. – Ez az a hely? – kérdezi Quince. – Jó kis kecó. A királyi lakhely lenyűgöző. Annak kell lennie. A területet alacsony zátonykerítés veszi körül – ez inkább jelzésértékű határvonal, hiszen bárki átúszhat rajta. Thalasszinia és a többi tengeri királyság már évek óta békében él egymás mellett, apu ráadásul a nyílt palota elvét vallja, vagyis nincs miért kívül rekeszteni az alattvalókat. A főkapu – egy kék korallal és zöld tengeri moszattal borított oszloppár – jelzi a Nagy Thalassziniai Út végét. Az emberek csak Bimini-útként ismerik. A kincsvadászok és a mítoszok rajongói azon a véleményen vannak, hogy ez a hely régen Atlantiszhoz tartozott. Holott csak egy csicsás „királyi folyosó”. Az ük-ük-üknagyapám 76

eléggé rangkóros volt, és megkövetelte, hogy minden alattvalója egy tengeri mérföldet ússzon, mire eléri a trónját. Még az őrök is. Ami megmagyarázza, miért falta fel végül egy óriás tintahal, miközben az őrség még csak félúton járt. A családunk vezetői kvalitásai szerencsére sokat javultak azóta. A kapun túl a királyi kert terül el: rengeteg szivárványszínű algával, hínárral, korallal, szivaccsal, tengeri legyezővel és tengeri rózsával. A toronyszobám pont a kertre néz, és régebben sokat gyönyörködtem az évszakok váltakozásában. Most tavasz van, így a megszokott kékeket, zöldeket és barnákat rózsaszín és sárga foltok tarkítják. Semmi sem tükrözi jobban a tavasz energiáját, mint a bíborvörös tengeri rózsamezők az ablak alatt. Középen áll a palota: egy hatalmas, enyhén csillag alakú vulkanikus korallképződmény, amelynek mind az öt ágából egy-egy torony nő ki. Puszta megszokásból felpillantok a délnyugati toronyban lévő szobám ablakára. Meglepődve látom, hogy világosság szűrődik ki rajta. A takarítószemélyzet valószínűleg késő estig dolgozik. Apu mindig rendben tartja a szobámat, arra az esetre, ha váratlanul hazaugranék. – Apropó – szólalok meg a kapu felé menet. – Van valami, amit tudnod kell, mielőtt bemegyünk. Bármennyire is szeretném titokban tartani királyi rangom, Quince úgyis rá fog jönni a turpisságra. Talán ha tőlem hallja először, könnyebben vissza tudja fogni magát, amikor belépünk a palotába. – És mi lenne az, hercegnő? – Én nem hétköznapi sellő vagyok – magyarázom. – Hanem... – Vízililiom hercegnő! Tompán felnyögök, amikor az egyik őr előrohan a jobb oldali toronyból, és vigyázzba vágja magát előttem. Tisztelgésül a homlokához emeli három kinyújtott ujját. – Barnacle kapitány! – kiált hátra a válla fölött. – Itt a hercegnő! – Jó estét, Cid! – feleltem. Jó hercegnőhöz híven próbálom leplezni a bosszúságomat, és viszonzom a tisztelgést, hogy az őr végre megnyugodjon. De hiába. Cid túl izgatott. Ostobaság volt abban reménykedni, hogy észrevétlenül belóghatunk a palotába, lebonyolíthatjuk a szétválasztást, és rögtön vissza is térhetünk 77

Seaview-ba úgy, hogy apun kívül senki sem szerez tudomást a látogatásunkról. – Hogy van? A lassan kilencvenéves Cidaris már közeledik a nyugdíjkorhatárhoz – a tengerlakók rendkívül hosszú életűek –, de apu soha nem küldené nyugdíjba. Ő már inkább családtag, mint királyi testőr. – Köszönöm, hercegnő, remekül – feleli szolgálatkészen. – Ez aztán a meglepetés! – Mindkettőnknek az, Cid. Barney is előbukkan a toronyból, és futás közben megigazítja a gallért a zubbonyán. – Máris továbbítottam a hírt a palotába – jelenti ünnepélyesen. De Cid szerintem egy szót sem hall abból, amit Barney mond, mert végre észreveszi a potyautasomat. Felcsillan a szeme, aztán elmosolyodik. Mintha most ütötte volna meg a főnyereményt. – Jaj, hercegnő! – mondja ellágyulva, és odasiet hozzánk, hogy mindkettőnket megöleljen. – Nagyon boldog vagyok! Az édesapja el lesz ragadtatva. Biztosan. Főleg, amikor megkérem, hogy válasszon szét minket. Ha idáig egyik udvarlóm sem nyerte el a tetszését – pedig sok közülük királyi család sarja volt –, kitörő lelkesedéssel fogja lapátra tenni Quince-t. – Ó! – áradozik Barney. – Ó, ó, ó! – És már siet is vissza a toronyba, valószínűleg azért, hogy friss buboréküzenetben tájékoztassa a palotát. Hát ez csúcs! Miért kell mindennek ekkora feneket keríteni? Amíg átlagos, már-már észrevétlen, hétköznapi lányként éltem Seaviewban, szinte el is felejtettem, milyen nagy jelentőséggel bír idelent életem minden apró részlete. Pedig most szó sincs világszenzációról. Ez egy tévedés. Pech. Semmi különleges. Quince csak egy hétköznapi srác. Egy bunkó, nagyképű, kibírhatatlan hétköznapi srác. Aki hirtelen közelebb hajol hozzám, és a fülembe súgja: – Mit is akartál mondani? – Puha ajka borzongató melegséggel tapad a fülemre. – Hercegnő? – teszi hozzá kisvártatva. Ezt aztán már igazán nem fogom végighallgatni! 78

• Margarite, a palota házvezetőnője, az ajtóban vár minket. De ahelyett, hogy a dolgozószobába vezetne minket, ahol apu a nap – sőt néha az éjszaka – nagy részét tölti, a bálterem felé indul. Úgy ragyog, mint egy lámpásszemű hal. A palota pletykafészke nem is kaphatott volna szebb ajándékot. Csupán percek kérdése, és az egész királyság tudni fog rólunk. Nos, legalább nem nekem kell tisztára mosnom magam. Beszélünk apuval – jobban mondva majd én beszélek apuval. Attól tartok, ha Quince kinyitja a száját, apu rögtön feltolja a háromágú szigonyt a... Hoppá! Ez nem is olyan rossz ötlet! Na mindegy. Ha apu értesül a körülményekről, egy szempillantás alatt szétválaszt, és még napkelte előtt visszavitet minket a szárazföldre. Ha a tengeri istenek is úgy akarják, Quince-nek egy monokli lesz a jutalma. – Lily! Hátrafordulok, és látom, hogy apu úszik le az emeletről. Csak most döbbenek rá, mennyire hiányzott nekem. Gyorsan végigmérem. Fejedelmi látványt nyújt, mint mindig, de őszülő haja rövidebbre van nyírva, mint a legutolsó találkozásunkkor. Ma este a thalassziniai egyenruhát viseli – halványkék, gyöngyház gombokkal, különféle szalagokkal és érdemérmekkel díszített zubbonyt –, és minden ízében a nagy és hatalmas király benyomását kelti. Leszámítva a széles mosolyt, amely azonnal kiül az arcára, amikor meglát. – Apu! – sikoltom, és villámgyorsan a lépcsőhöz siklom. Apu átölel erős, védelmező karjaival. A nyakához szorítom az arcomat, ő pedig megsimogatja a fejem búbját. Apu karjaiban mindig biztonságban érzem magam. Ott nem érhet baj. – Úgy hiányoztál! – suttogja bele a hajamba. – Máskor ne maradj el ilyen sokáig! – Te is hiányoztál, apu – válaszolom, és hátralépek, hogy jobban szemügyre tudjam venni szép vonású arcát. A szeme körül mélyebbek a szarkalábak, mint legutóbb. – De annyira lefoglalt az iskola meg a híradózás, hogy jóformán aludni se volt időm. 79

– De most itt vagy – enged el apu mosolyogva. Évekkel fiatalabbnak néz ki, ha nevet. A bálterem ajtajában ácsorgó Quince megköszörüli a torkát. Hangosan. Fogcsikorgatva hunyom le a szemem. Tudtam, hogy nem bírja befogni a száját. – Apu, ő itt... De mielőtt befejezhetném a mondatot, az apám már el is rugaszkodott mellőlem. Utánasietek, nehogy megölje Quince-t, még mielőtt kimagyarázhatnám magam. Egy szempillantás alatt Quince előtt terem, és kinyújtja a kezét. Jaj, ne, meg fogja fojtani! Mielőtt megtörne a varázs. – Apu, ne! – kiáltom beavatkozásra készen. – Ő nem... Leesik az állam. Apu nem megfojtani akarja Quince-t. Hanem megölelni! Félreállok, és elképedve bámulom, hogyan ölelgeti apám életem megrontóját, aki egyenesen rám néz apám válla fölött, és nagyot kacsint. Nos, ha apu nem fojtja meg, akkor majd én. – Mi a neved, fiam? – kérdezi apu, miután elengedi Quince-t, és ismét felölti lenyűgöző uralkodói modorát. – Fletcher, uram – feleli Quince. – Quince Fletcher. A sügér úgy tesz, mintha roppant udvarias és tisztelettudó lenne. – Nos, Quince Fletcher – karolja át apu a vállunkat, hogy közelebb rántson minket egymáshoz –, üdvözöllek a családunkban!

80

10 HISZEM EL, EM századszorra. –

– motyogom immár Nem hiszem el, hogy ezt mondta. Nem

HOGY EZT MONDTA

hiszem el, hogy... – Felfogtam – szakít félbe Peri. – Nem bírsz napirendre térni fölötte. Kiköthetnénk végre, hogy ebben a kérdésben teljes az egyetértés, és továbbléphetnénk? Azt hiszem, tudom, mely szavakat tanulta meg Peri ezen a héten a jogi kifejezések gyűjteményéből. – De Peri – nyafogom –, apu... kedveli őt! A zsúfolt bálterem túloldalán apu éppen a királyi tanács tagjainak, Thalasszinia tíz legrangosabb lakójának mutatja be Quince-t. Mindannyian úgy mosolyognak, nevetnek és bólogatnak, mintha ez lenne életük legszebb napja. Én viszont nyomorultul érzem magam. Az elmúlt huszonnégy órában semmi sem a terv szerint alakult. Kezdjük azzal, hogy a sügér csapdába csalt a könyvtárban – ezt a „Brody javában táncolt egy másik lánnyal” dumát nem veszem be. Aztán megcsókolt. Aztán kiderült róla, hogy még úszni sem tud! Most pedig azzal eteti az apámat meg az egész thalassziniai királyi udvart – az egész udvart –, hogy az ég is egymásnak teremtett minket.

81

– Miért nem mondod el az apádnak, hogy félreértésről van szó? – kérdezi Peri. – Már próbáltam – felelem, és felidézem a megérkezésünk utáni zavarba ejtő pillanatokat. – De mielőtt megszólalhattam volna, kitárta az ajtót, és... – Kezembe temetem az arcomat. – Nyilván te is hallottad a bejelentést. – Ki nem? – A lányom megtalálta a társát! – hirdette ki apám a királyi udvar népe előtt, akik az unokatestvérem, Dosinia tizenhatodik születésnapjára gyűltek össze. Létezhet ennél rosszabb időzítés? (Jaj, várjunk csak, az én életemről van szó, tehát nyilvánvalóan nem.) A tömeg éljenzése nyomán valószínűleg az Atlanti-óceán mindkét oldalán felvijjogtak a viharjelző berendezések. Aztán, mielőtt még felocsúdhattam volna, körbevezettek minket a teremben, hogy fogadhassuk a gratulációkat meg az öleléseket. Amikor Portunus bácsi medve módjára magához szorította Quince-t, a svédasztalnál kerestem menedéket. Peri rángatott ki a kandírozott szilvaés eperhalmok közül. Legnagyobb meglepetésemre senki sem jött utánam az ünneplők közül. Szemmel láthatóan Quince-szel voltak elfoglalva. – Majd a parti után – mondom. – Dosinia partija után mindent megmagyarázok. – Milyen figyelmes vagy – szólal meg egy fagyos hang a hátam mögött. – Nem értem, miért is nem jelöltek az Év Unokatestvére díjra. Ahogy hátrafordulok, Dosiniát pillantom meg a hínárszerpentinek alatt. Karját keresztbefonja gömbölyű – talán szivaccsal alápolcolt – mellén, és vasvilla tekintettel mered rám. Huszonkét hónappal fiatalabb nálam, de mindig is lekezelően viselkedett velem. És imád gyűlölködni. Mintha az volna az elsődleges életcélom, hogy megkeserítsem az életét, holott éppen fordítva van. – Nem tudtál volna várni, amíg véget ér a partim? – veti oda dühösen. – Bocs, Doe! – szabadkozom, bár tudom, hogy úgysem fogja elfogadni a bocsánatkérésemet. – Nem akartam tönkretenni a partidat. Teljesen kiment a fejemből, hogy ma lesz. 82

Nyilvánvalóan rosszat szóltam, mert Dosinia fenyegetően vonja össze acélkék, vastag, lila vonallal keretezett szemét. Úgyhogy a biztonság kedvéért még hozzáteszem: – Nem volt szándékos. – Örülök, hogy így számon tartod a fontos családi eseményeket – kaffantja Dosinia. – A következő születésnapodon viszonozni fogom ezt a szívességet. Azzal egyetlen jól irányzott uszonycsapással faképnél hagy minket, egész kis koktélrákörvényt kavar körénk. Ez nem az én napom. Sőt hetem. Sőt életem. De nem, ez bizony az én életem. – Ne is törődj vele! – próbál vigasztalni Peri, jó barátnőhöz illőn. – Egész héten ilyen hisztis volt. Anyám már majdnem azt mondta neki, csináltassa meg mással a ruháját. Pedig anyut aztán nehéz kihozni a sodrából. Peri anyukája egy szent, de Doe még az Álmos-folyó türelmét is próbára tenné. – Doe csak jót akar – igyekszem megnyugtatni magam. Egyetlen nőnemű unokatestvéremként olyan, mintha a húgom lenne. – Ez élete nagy napja. Én meg tönkreteszem. Őszintén sajnálom Dosiniát. Ma mutatták volna be hivatalosan a királyi udvarnak, hogy jelezzék az arra jogosult férfiaknak: most már elkezdhetnek udvarolni neki – nem mintha Doe nem randizna már évek óta, de mostantól szabadon teheti. Tuti, hogy egymás sarkát fogják taposni a kérők. Először is, mert ő a király unokahúga. Figyelembe véve, hogy apu az összes udvarlómat elüldözte, a partiképes fiatalemberek csak így kerülhetnek közel a trónhoz. Másodszor pedig, Dosinia gyönyörű lány. Hosszú, karamellszőke hajával, élénk rózsaszín-lila uszonyaival, telt, fénylő ajkaival és delejes tekintetével, amivel húsz másodperc alatt megfőzi a srácokat, a királyság krémjéből válogathat. A ma estének róla kellett volna szólnia, nem egy sügér motoros jampiról, akinek széles válla, varázslatos mosolya és... – Aztán berántottam a fülkébe, és az ölembe ültettem – meséli Qince, elég hangosan ahhoz, hogy még a bálterem túloldaláról is halljam. 83

A társaság, amely eddig feszült figyelemmel követte a sztorit, nevetésben tör ki. Még apu is. – Megölöm! – sziszegem Perinek, és elindulok a csoportosulás felé. Ahogy közeledem, hallom, hogy Quince tovább szónokol: – Szóval ott ül az ölemben, úgy bőg, mint a záporeső, de ettől függetlenül... – Hát itt vagy! – kiabálom túl a mesélőt. Mellé úszom, átkarolom a derekát, egészen közel húzódom hozzá, és a bordái közé vájom a körmeimet. – Miért nem engeded, hogy a tanács tagjai gratuláljanak Dosiniának a nagykorúságához? Később is elmesélheted a sztorijaidat. Olyan pillantást vetek rá, amiből egyértelműen kiderül, hogy a „később” azt jelenti: „soha”. Nem mintha venné a lapot. Dühítő, magabiztos mosollyal a vállam köré fonja erős karját, és viszonozza a szorítást. Mélyen a szemembe néz, és így szól: – Ahogy parancsolod... Hercegnő. Kényszeredetten mosolygok. Alig várom, hogy szétszéledjen a közönség, és végre jól beolvashassak Quince-nek. Szerintem nem fogja váratlanul érni a dolog. Amikor nagyjából egyedül maradunk, ráförmedek: – Légy szíves, ne járass le a népem előtt. A királyi család tagja vagyok, és semmi szükségem rá, hogy hetedhét tengeren túl is piszkos pletykákat terjesszenek rólam. Quince tekintete ellágyul, arcáról leolvad a szemtelenség máza. – Én nem akartam... – De mégis sikerült – mérgelődöm tovább. – És bár te valószínűleg soha többé nem fogod viszontlátni ezeket az embereket, nekem életem végéig itt kell élnem, és nem akarom, hogy összenevessenek a hátam mögött, vagy megkérdőjelezzék az ítélőképességemet. – Sajnálom – bizonygatja Quince őszinte hangon. – Többé nem fog előfordulni. – Jó. Nem tudom, hogyan viszonyuljak a bűnbánó Quince-hez. Pláne, hogy az ösztöneim azt súgják, tényleg őszintén sajnálja, amit tett. Kissé fejbe kólint a felismerés – és bár tudom, hogy csak a kötelék 84

miatt érzem őt ilyen közel magamhoz, ez az egész mégis olyan... természetesnek hat. – Életed végéig? – zökkent ki a gondolatmenetemből Quince. – Mi? – Vissza akarsz jönni ide? – Quince próbálja nem kimutatni az érzelmeit. – Mikor? Érettségi után? – Valószínűleg. – Hát itt van az ifjú pár! – úszik mellénk apu, nyomában a két legközelebbi tanácsadójával. Még mindig nem tudom megemészteni, hogy ilyen boldog. Nem értem. Az összes fiút, akire egyáltalán rá mertem nézni, megfosztotta a rangjától, és megfenyegette, hogy a Mariana-árokba száműzi – ez a szibériai gulágok tengeri megfelelője. Aztán megjelenik Quince, ez az idióta, pofátlan alak, és apu egyből hasra esik előtte. Miért viselkedik így? Meg fog szakadni a szíve, ha kiderül, hogy ez az egész egy hatalmas tévedés. Jobb, ha máris tisztázzuk a dolgokat, mielőtt még túl késő lenne. – Apu, valamit el kell mondanom. – Lenne itt egy kis papírmunka – szakít félbe. – Ki kell töltenetek néhány űrlapot a szertartás előtt – mosolyog rá büszkén Quince-re. – De apu... – Ne is halogassuk tovább! – folytatja. – A tanácsadóim már elkészítették a dokumentumokat. – Apu! – Csak pár perc az egész. – Ap... – Menjünk be a dolgozószobámba, és... – Tévedés volt! – kiáltom, hangosabban, mint szeretném, de mit tegyek, ha apu nem hajlandó rám figyelni. Mi mást tehetnék? Ez hat. Apu elhallgat. Még a mosoly is leolvad az arcáról. Kissé elkomorul – pontosabban kifejezetten haragosan vonja össze a szemöldökét. Csak most veszem észre, hogy az egész bálterem elcsendesedett körülöttünk. Még a hullámok sem rezdülnek; minden figyelem rám 85

összpontosul. Lehunyom a szemem. Az egész társaság fültanúja volt a kirobbanásomnak, és most kíváncsian várják a folytatást. – Az irodámba! – förmed rám apu. – Nyomás! Azzal kiviharzik a teremből, arra számítva, hogy követjük. Dühös pillantást vetek Quince-re, mert még ha nem is sejtette előre, mibe keveredik, ez akkor is az ő hibája. Fűrészfog és Fésűsszárny két oldalról megragadja, és kivonszolja a hallba. Vagyis magamra maradok a teremben, ahol mindenki engem bámul. Kifelé menet elkapom Peri pillantását. Megértően rám mosolyog – tudja, hogy nagy fejmosás következik. Ügyet sem vetve a több tucatnyi rám tapadó szempárra, az ajtóhoz siklom, és apu toronyszobája felé veszem az irányt. Amikor hazaértem, tudtam, hogy egy dühös apával fogom szembetalálni magam. Csakhogy ő most azért dühös, mert nem akarom fenntartani a köteléket egy emberrel. Talán a telihold kavarta így meg a dolgokat. Ennél nagyobb zűrben nem is lehetnék. • Apu szó szerint tajtékzik, amikor beúszom a dolgozószobájába. Quince az apu hatalmas íróasztala előtti két szék egyikén ül. Bár a tengerlakóknak nem igazán van szükségük székre – minek ülni, ha lebegni is tudsz? –; ezek csak afféle ceremóniakellékek Poszeidón udvarából. Miközben a másik székhez úszom, hogy én is leüljek, Quince bocsánatkérő mosollyal próbálkozik. Ettől kicsit csillapul a haragom. (A víz alatt mindig könnyebb zaboláznom az indulataimat.) Ő is csak véletlenül keveredett ebbe az ügybe, de érzem, bántja, hogy bajba sodort. A köteléknek hála, Quince egyetlen érzése sem maradhat titokban előttem. Szuper. Nemsokára olvasni fogok a gondolataiban. Gyorsan véget kell vetnünk ennek a dolognak, mielőtt a valóság és az illúzió közötti határvonal teljesen elmosódik. – Apu – szólalok meg. – Én... – Csönd! 86

Búsan rogyok le Quince mellé. A király lányaként megtanultam, hogy jobban teszem, ha befogom a számat, amikor apámra rájön a rapli. Apu mélyeket lélegzik. Úgy tűnik, ettől sikerül lecsillapodnia. Szelídebb kifejezés ül ki az arcára, és helyet foglal az íróasztal mögötti díszes széken. Olyan erősen markolja az ívelt karfát, hogy kifehérednek az ujjbegyei, de az arca teljesen nyugodt marad. Megpróbál apaként viselkedni, de én látom, hogy Kürtcsiga Ő Királyi Fensége ott figyel a felszín alatt. – Akkor most magyarázzátok el – int felénk –, mi ez a bizonyos tévedés. – Apu, itt van ez a fiú... – Nem! – szakít félbe apu, és Quince-re mutat. – Szeretném, ha ő mesélné el, mi történt. Quince előredől a széken, és úgy bólogat, mint aki tökéletesen érti, mi folyik itt. Klassz, legalább ő képben van. Biztos valami férfidolog. – Az én hibám volt, uram – kezdi tisztelettudóan. – Az ön lánya egy másik fiatalemberrel akart találkozni, de amikor az illető nem tudott elmenni a találkára, én ugrottam be helyette. Tátott szájjal bámulok Quince-re. Ki ez a fickó apám irodájában? És hova lett az a pofátlan motoros jampi, akit még én hoztam magammal Thalassziniába? Ez a választékosan fogalmazó pasas maga a megtestesült tisztelet és hódolat. Semmiben sem emlékeztet arra a Quince-re, akit a szárazföldön ismertem meg. Talán a víz jó hatással van a jellemére. – És a csók? – hörgi apu. Összerezzenek. Létezik-e nagyobb kín, mint végighallgatni, amint az első fiú, akivel csókolóztál – még mindig nem tudom elhinni, hogy Quince Fletcherrel csókolóztam először –, részletesen elmeséli az apádnak, mi történt? Az emberek örülhetnek, hogy ők megtarthatják maguknak ezt az élményt. – Elnézést, uram! – feleli Quince. – Nem szívesen beszélnék erről az intim pillanatról. De biztosíthatom önt, hogy kizárólag én vagyok a felelős. Lily nem is sejtette, hogy meg akarom csókolni. 87

Megkönnyebbülten lélegzem fel. Később okvetlenül meg kell köszönnöm Quince-nek ezt az apró szívességet. Bár, ha őszinte vagyok, komolyan érdekelne, mit gondol Quince a csókról. Én beleremegtem – mert azt hittem, Brodyval vagyok –, de mi a helyzet vele? Neki vajon ez is csak egy csók volt a sok közül? Apu egy szót sem szól, csak bólint. A szék karfájára könyököl, ujjait összeérinti az álla alatt. Viharos szürke szeme a távolba mered; látom rajta, hogy azon töri a fejét, mitévő legyen. Nos, én megmondhatom neki. Válasszon szét minket, hogy végre hazamehessünk, és minden visszatérhessen a rendes kerékvágásba. De nem szólok semmit. – Rendben, akkor elvégzem a szétválasztást – mondja végül apu. Nem mintha mást vártam volna tőle. Aztán, mielőtt még felsikolthatnék örömömben, hozzáteszi: – Holnap este. – Micsoda? – hördülök fel. – Ezt az éjszakát még kibírja komplikációk nélkül? – fordul apa Quince-hez, ügyet sem vetve a méltatlankodásomra. – Igen, uram – bólint Quince. – Maga elmehet – int apu Quince-nek. – Szeretnék négyszemközt beszélni a lányommal. Quince hátratolja a széket, és megpróbál elevickélni az ajtóig. De, ahogy azt már korábban is említette, nem tud úszni. Így hát ellöki magát a széktől, és lassan sodródni kezd. Rossz nézni. Amikor már nem bírom tovább, hátrarúgom a székemet, és melléúszom. – Lapátold a vizet! – magyarázom. – Így. A mellúszás alapjait mutatom. Quince megpróbál utánozni, de a víz kisiklik az ujjai közül. – Zárd össze az ujjaidat! – Megfogom a kezét, és összeszorítom az ujjait, hogy lendületet tudjon venni. – Most próbáld meg! Ezúttal sikerül megmozdulnia – igaz, hogy körbe-körbe forog, mert csak az egyik kezét használja, de már ez is haladás. Amikor újra próbálkozik – mindkét kezével –, sikeresen elindul az ajtó felé. Közben hátranéz a válla fölött, és kifürkészhetetlen mosolyt villant rám. – Köszönöm, hercegnő. 88

Nem tudom, miért, de úgy érzem, ezúttal nem gúnyolódik. Elevickél a folyosóig, ahol Fűrészfog és Fésűsszárny már várják. Mielőtt bezárulna az ajtó, még hallom, amint Quince ezekkel a szavakkal rázza le őket: – Egyedül is boldogulok. Amikor apu felé fordulok, azon kapom magam, hogy mosolygok. De azonnal összeszedem magam. – Apu, igazán nem várhatod el tőle, hogy... – Ez nem a fiatalemberről szól – úszik elő apu az asztal mögül, és magához von. – Amint szétválasztalak titeket, máris rohansz vissza a felszínre. Szeretném, ha együtt lennénk egy kicsit, mielőtt elmész. Apu mindig ráérez, milyen szentimentális indokkal tud meggyőzni. Kérése rögtön eszembe juttatja, hogy bizony jó sokáig voltam távol, és mennyire hiányzott már a tenger. Bárcsak Brody lett volna ott a könyvtárban, akkor most végleg itthon maradhatnék. Hirtelen átsuhan a fejemen, vajon mit fog szólni apu, amikor hazahozom Brodyt. Vajon őt is ugyanolyan meglepő lelkesedéssel fogadja, mint Quince-t? – Árulj el nekem valamit! – dőlök hátra. Már nagyon fúrja az oldalamat a kíváncsiság. – Amit csak akarsz – vágja rá automatikusan apu. – Miért kedveled őt? – Vakon megbízom apu ízlésében, ezért is olyan érthetetlen a számomra, miért bánik úgy Quince-szel, mint a legkedvesebb vőjelöltjével. Felmerül bennem a gyanú, hogy apu talán olyasmit lát benne, amit nekem még nem sikerült észrevennem. – Miért fogadtad őt tárt karokkal, amikor régebben mindent elkövettél, hogy elüldözd mellőlem a fiúkat? Apu kisimít az arcomból egy szőke hajtincset. – Mert azt hittem, hogy őt te választottad – feleli. – Azok az ostoba tengeri fajankók csak rád akaszkodtak, úgyhogy soha nem lehettem biztos a szándékaik felől. De ezt a fiút önszántadból hoztad ide, és ennek a szárazföldinek fogalma sem lehet róla, milyen rangot töltesz be a társadalmunkban. Ő nem lehet hozományvadász. – Ó! – mondom csendesen. Nem tudom, miért vagyok csalódott. Nem mintha azt akartam volna hallani, hogy Quince a tökéletes társ, 89

vagy valami ilyesmi. Különben is, ez jó hír, mert Brodynál is ugyanez lesz a helyzet. Most már igazán megnyugodhatnék. Igen, meg is nyugodtam. Minden szuper. A sügér meg én itt töltjük az éjszakát, és végre együtt lehetek apuval. És aztán azzal a tudattal térhetek vissza Seaview-ba, hogy amikor végre hazahozom Brodyt, szívélyes fogadtatásban lesz része. Apu nyakába temetem az arcomat, és megkérdezem: – Elviszel a Bubi Bizsuba? Apu nagyot sóhajt, de tudom, hogy csak úgy tesz, mintha bosszankodna. Apu szeret kényeztetni, amikor itthon vagyok. – De csak akkor, ha megígéred, hogy nem veszed meg az egész boltot – feleli. – Annyi mindent úgysem tudsz magaddal vinni a nénikédhez. – Rendben – válaszolom hamiskásan. – Amit nem tudok elvinni, azt a szobámban hagyom. Apu megköszörüli a torkát, és elhúzódik tőlem. – Apropó, meg kell beszélnünk valamit a szobáddal kapcsolatban. – A szobámmal kapcsolatban? Mit kell megbeszélnünk? – Mivel rengeteg vendég érkezett Dosinia báljára, kénytelenek voltunk – itt szünetet tart, mintha a megfelelő szavakat keresné – kreatívan állni az elszállásolás kérdéséhez. – Mennyire kreatívan? – kérdezem. Kezd nagyon nem tetszeni a dolog. – A szükséges átszervezések és az utolsó pillanatban érkezett vendégek miatt egy kivételével minden szobánk megtelt. Quince-t természetesen ebben a megmaradt szobában kell elszállásolnunk. Vagyis te sem alhatsz a sajátodban.

90

11 pizsamapartit, mint guppi korunkban. ADD MARADJAK NÁLAD!

– kérlelem Perit. – Tarthatnánk

– Nem lehet. Az egész család bejött a városba a bálra. Már így is három unokatesómmal kell megosztanom a szobámat. Elfordulok, és a színes tengeri rózsák közé temetem a fejem – ez egy különleges tövis nélküli fajta, amit a királyi tájépítész kizárólag a palotakertben nevel. Nincs illata, de bársonyosan puha szirmai selymesen cirógatják az arcomat. Nagyon rám férne már a pihenés. Pedig azt hittem, ennél rosszabb már nem jöhet. – Meg fog ölni álmomban – nyafogom. – Nem, nem fog. – Te nem ismered őt, Peri – kötöm az ebet a karóhoz. – Gyűlöl engem. Egész életében erre várt. – Te a királyi család tagja vagy – mondja Peri, mintha ez bármire is befolyással lenne. – Dosinia jól tudja, ha meggyilkol téged, az egyenlő a hazaárulással. Lehet, hogy lilára festi a hajad, de megölni nem fog. Jellemző, hogy Peri még ilyenkor sem képes elvonatkoztatni a logikától. Ha Dosiniával osztom meg a szobámat – az én szobámat –, az olyan, mintha összeköltöznék egy nagy fehér cápával, amelynek éppen sellőhúsra fáj a foga.

91

Jóban kéne lennünk Dosiniával. Kamaszkorunkban össze kellett volna fognunk a fiú unokatestvéreink ellen. Kitt és Nevis, a két rohadék, nagy előszeretettel rejtett pókrákot az ágyunkba és medúzát a szendvicsünkbe. Egyformán szemetek voltak velünk, Doe mégis jobban kedvelte őket, mint engem. Inkább velük játszott, mint velem. Sosem értettem, miért. – Mi lenne, ha kint aludnék a kertben? – vetem fel. – Már volt rá példa. – Ne hülyéskedj, Lily! – Peri letép egy caulerpalevelet, és a fülem mögé tűzi. – A tavaszi áramlás olyan erős, hogy reggelre Bermudánál találnád magad. – Ez annyira igazságtalan! – Tudom, hogy gyerekesen viselkedem, de nem érdekel. – Ez az én szobám! – Ne hisztizz! – húzza ki Peri a fejemet a rózsák közül. – Még mindig nem avattál be a sikamlós részletekbe a potyautasoddal kapcsolatban. – A palota kapuja felé sandít, ahol Cid és Barney éppen azt mutatja Quince-nek, hogyan kell hullámrodeózni (a jármű olyan, mint egy golfautó, csak vízüzemű). – Nagyon cuki. – Egyáltalán nem cuki – rezzenek össze. Peri pillantása azt sugallja: „Engem nem versz át.” – Rendben – vetek morcos pillantást előbb a barátnőmre, aztán Quince-re. – Nem is olyan randa. Peri felvonja elegánsan ívelt barna szemöldökét. Quince felé pislantok, aki éppen ebben a pillanatban bucskázik le a hirtelen nekilóduló hullámjárgányról. De ahelyett hogy dühöngene vagy sajnáltatná magát, harsány hahotára fakad. Széles, ragyogó mosolya még a kert fényét is túlszárnyalja. Amikor észreveszi, hogy őt nézem, mindkét hüvelykujját feltartja, mintha hatalmas hőstettet hajtott volna végre. – Vannak jó tulajdonságai – ismerem el lassan, és igencsak vonakodva. – Szép a mosolya. Persze nem olyan szép, mint Brodyé, de őt senki sem múlhatja felül. – Bitang jó teste van. – Peri úgy méri végig Quince-t, mint egy szelet moszatbogyópitét. Aztán felém fordul, és az enyémbe mélyeszti szürkészöld tekintetét. – De eddig úgy tudtam, hogy 92

Brodyba, az úszóbajnokba vagy szerelmes. Hogy jöttetek össze a szomszéd fiúval? Röviden felvilágosítom őt a történtekről – arról persze mélyen hallgatok, mennyire felkorbácsolta az érzékeimet Quince, milyen puha és meleg volt a szája, hogyan csikart ki belőlem még egy csókot, mielőtt lebuktunk volna az óceán mélyére, és mennyire nem kellett erőlködnie, hogy belemenjek a dologba. Amikor a mondókám végére érek, Peri egy szót sem szól. Csak hanyatt fordul, letép egy másik levelet, és az áramlatba tartja. – Na? – türelmetlenkedem. – Mit na? – kérdez vissza. – Nem gondolod, hogy ez az egész úgy bűzlik, mint egy kupac romlott ikra? – Miért nem érez együtt velem a legjobb barátnőm a sanyarú sorsom miatt? Fel kellene háborodnia Quince nyomulásán, és egyet kellene értenie velem abban: ez a srác megérdemelné, hogy delfinekkel vitessük fel az Északi-sarkra. Felpattanok a rózsák közül, és Peri elé penderülök. – Eleget hallottál már a viselt dolgairól. Például amikor egy héten át követett a motorjával iskolába menet. Egy szót sem szólt, csak egész úton tíz méterrel a hátam mögött brummogott. És mindig becsapja az öltözőszekrényem ajtaját, amikor elmegy előtte. És amikor végre elkezd alakulni valami Brodyval, mindig sikerül elbarmolnia. Nem gondolod, hogy nagyobb aljadék, mint a büdös iszap az óceán fenekén? Tisztára aljas és bunkó és... – Itt jön mögötted – szól közbe Peri, föl sem pillantva a levélről, amivel játszik. Megdermedek. Talán csak ugratni akar. Vagy téved. Vagy... – Rólam beszéltek, hercegnő? Hát persze. Lehunyom a szemem, nagyot nyelek, majd hátrafordulok. – Quince. – Semmi vész, ne izgulj! – hárítja el a bocsánatkérésemet. Úgy tesz, mintha nem esne neki rosszul a dolog, de van valami a tekintetében – a viselkedésében –, ami arra utal, hogy jobban megbántódott, mint mutatja. Érzem. De ő nem hagyja magát. – Ez a 93

hullámjárgány nagyon állat – bök a kapu felé, ahol Cid és Barney éppen azon igyekeznek, hogy visszatolják a verdát a toronygarázsba. – Aha – biccentgetek feltűnően udvariasan. Így próbálom kompenzálni, hogy az imént úgy viselkedtem, mint egy tengeri boszorkány. – Meg kell szokni. Az a trükkje, hogy szép lassan kell kiengedni a kuplungot. Quince újabb ragyogó mosolyt villant rám. – Igyekszem észben tartani. Peri hangosan ásít mögöttem. – Ideje hazamennem – mondja. – Még ágyba kell dugnom az unokatesóimat. – Nem ér rá? – fordulok hátra esdeklő tekintettel. Nem akarom, hogy a barátnőm egyedül hagyjon Quince-szel. – Nem – feleli Peri jelentőségteljes pillantással, amiből azt olvasom ki, hogy nem foghatja mindig a kezem. – Különben is, Doe bulija meg a te megérkezésed – bök a fejével Quince felé – teljesen kimerített. Alighogy átlibbenek a küszöbön, már zuhanok is az ágyba. Aztán, mielőtt még vitatkozni, könyörögni vagy fenyegetőzni kezdhetnék, búcsút int nekünk, és elúszik. Nézem, ahogy kifordul a kapun. Nem mintha még soha nem lettem volna kettesben Quinceszel, de ez most más. Quince mindent tud – mindent tud rólam meg a királyságról –, és én félek egyedül maradni vele. Nagy nehezen felé fordulok. – Én... – Én is hullafáradt vagyok – szólal meg Quince, mielőtt még hangot kéne adnom a gondolataimnak, és ezzel megment attól, hogy valami hülyeséget mondjak. – Édesapád azt mondta, te majd megmutatod a tengericsillag-szobát. – Persze – felelem, és összeszorul a gyomrom. Nem tudom, miért esik rosszul, hogy Quince ilyen könnyen futni hagy. Hiszen nem akarok vele lenni. Igaz? – A délnyugati toronyban van, egy emelettel lejjebb, mint az én szobám. Csöndben úszunk oda a palota főbejáratához. Lassan haladunk, mert Quince nem hajlandó segítséget elfogadni, de már egyre ügyesebben mozog. Rájött, hogyan kombinálja az egyszerű 94

mellúszást a delfinrúgással. Ez persze jóval lassabb az én normális sebességemnél, de szép teljesítmény egy olyan embertől, aki ma reggel még nem is tudott úszni. Az az érzésem, hogy Quince nagyon igyekszik jó benyomást tenni rám. Amitől csak még jobban megbánom, hogy úgy besároztam Peri előtt. – Figyelj, nem gondoltam ám komolyan, amit mondtam – töröm meg a csöndet, miközben átvágunk az előcsarnokon, és elindulunk az én tornyom felé. – Nem vagy aljas és bunkó. Illetve, aljas az biztosan nem vagy. Néha kicsit bunkón viselkedsz, de ez nem mentség arra, hogy... – Lily! Nem tudom, pontosan mi parancsol megálljt a töredelmes bocsánatkérésemnek – talán ez az ellentmondást nem tűrő hang, vagy az a tény, hogy Quince most először szólít a rendes nevemen? Akárhogy is, rögtön a torkomra forr a szó. – Semmi baj. – Quince nem néz rám, amitől még ocsmányabb csúszómászónak érzem magam. – Komolyan. Tudom, hogy te sem akartál ilyen helyzetbe kerülni. Nem foglak felelősségre vonni az érzelmeid miatt. – Ó! – Nem bírom elhinni, hogy ezt mondta. Ez olyan... kedves. – Köszönöm. De akkor is nagyon sajnálom. Tudod, szeretném, ha már holnap lenne, hogy végre túl legyünk a szétválasztáson, és visszazökkenhessünk a rendes kerékvágásba. – És visszatérhess Brodyhoz. – Igen – felelem, ügyet sem vetve Quince fagyos hangjára és hirtelen megfeszülő testére. – Vissza akarok térni Brodyhoz. Seaview-ba. Vissza akarom kapni a régi életemet. Nem miattad – magyarázkodom. Nem teljesen miatta, hogy pontos legyek. – Hanem magam miatt. Ennyi az egész. Quince megáll, és egyenesen a szemembe néz. – Értem, hercegnő. Tökéletesen értem. – Szája féloldalas mosolyra húzódik. – Én is szeretnék visszazökkenni a rendes kerékvágásba. Ebbe az utolsó kijelentésébe mintha némi ünnepélyes felhang vegyülne; de nem mernék megesküdni rá. 95

Egy darabig úgy bámulunk egymásra, mintha nem igazán értenénk, mi történik velünk. Ez az első alkalom, hogy a kötelék segítségével próbálok olvasni Quince érzéseiben. Erősen összpontosítok, és megnyitom előtte az elmémet. Hirtelen olyan erős vágy támad bennem, amely minden eddigi érzésemet felülmúlja. Quince ennyire haza akar menni? Egyre jobban bánom, hogy így kiakadtam rá. Quince véletlenül nem a megfelelő lányt csókolta meg, és ettől az egész szárazföldi élete a feje tetejére állt. A legkevesebb, amit tehetek, hogy igyekszem kellemesebbé tenni az ittlétét. – Szóval hol is van az a tengericsillag-szoba? – kérdezi Quince, megtörve a varázst. Szó nélkül megfordulok, és a torony felé indulok, tudván, hogy Quince követni fog. – Ez az. – Gyorsan elfordítom az ajtógombot, és benyitok a helyiségbe, amely mindig is az egyik kedvenc szobám volt a palotában. Szeretem a csillagokat – valószínűleg azért, mert innen, az óceán fenekéről nem látjuk az igazi csillagokat. Ahhoz fel kell úsznunk a felszínre. Az elengedhetetlen csillag alakú tartozékokon kívül a mennyezetet is fényvisszaverő csillagokkal festették tele. Alighogy beúszom a szobába, hanyatt fordulok, és felpillantok a csillagos plafonra. Ettől némi honvágyam támad a szárazföld iránt. De ez – most már tudom – közel sem olyan gyötrő, mint amilyet Quince érez. – Ez hálószoba? – evickél be utánam Quince. – Hol az ágy? – Ott – mutatok a kagyló alakú bútordarabra a szoba közepén. – Oké... – úszik oda Quince, és gyanakodva méricskéli az ágyat. Jó, nem az a tipikus négyszögletes darab, de ha én meg tudtam szokni a lapos matracot, akkor Quince is kibír egy éjszakát egy hajlított kagylóhéjban. Ahogy Quince esetlenül körbefordul, hogy szemügyre vegye a szobát, tekintete megállapodik a sarokban álló szobron. – Hú! – Szép, ugye? – Odaúszunk a háromdimenziós, csavart mintás oszlophoz, amelyet a kék összes árnyalatában pompázó kagylók 96

díszítenek. Az én kedvenceim a homoki dollárok, amelyek világos, szinte égszínkék foltokkal pöttyözik a mélykék örvényt. Quince tétován simítja végig a hajlatokat, mintha attól félne, hogy véletlenül lesöpri a kagylókat. Elakad a lélegzetem, amikor az ujja megállapodik az egyik homoki dolláron. – Milyen szép kék! – szólal meg. – Még sosem láttam ilyen árnyalatot. Megpróbálom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy Quince a kedvencemet vizsgálgatja. Inkább tanító nénis hangnemre váltok. – A homoki dollár nagyon színes kagylófajta – magyarázom. – Csak a halála után veszi föl azt a fehér árnyalatot, amit a szárazföldön látunk. – Akkor ezek itt – érinti meg az egyiket Quince – élnek? – Nem. – Az élő szobor gondolata megmosolyogtat. Nem is rossz ötlet, de csak jelentős erőfeszítések árán tudnám életben és egy helyben tartani ezeket a héjas teremtményeket. – A művész frissen elhunyt homoki dollárokat használt, hogy megmaradjon a szín. A technika, amit alkalmaz, bárminek meg tudja őrizni a színét, legyen szó homoki dollárról, tengeri csillagról vagy akár egy tarka hínármezőről. – Ez csodálatos! – néz rám elbűvölve Quince. – Olyan csodálatos, mint te. Nem, én csak egy átlagos sellő vagyok. De ha Quince így néz rám, kezdem azt hinni, hogy igaza van. – Aludj, ameddig csak akarsz! – szólalok meg hirtelen, mert a helyzet kellemessége kezd kényelmetlenné válni. Minél tovább alszik, annál kevesebbet kell azon agyalnom, mit mondjak neki. Annál kevesebb az esély, hogy sértőn vagy ostobán viselkedem. – Találkozunk holnap este a ceremónia előtt. Addig pihenj nyugodtan! – Várjunk csak! – morran fel Quince. – Azt hiszed, egész nap itt fogok gubbasztani a vendégszobában? Szó sem lehet róla. Ha már egyszer megadatott a lehetőség, hogy felfedezzek egy sellőkirályságot, nem fogom kihagyni. Mindent látni akarok. – Ne hülyéskedj, Quince! – próbálom lehűteni. – Nem úszkálhatsz csak úgy, kíséret nélkül. 97

– Tudom. – Quince közelebb úszik hozzám; olyan közel, hogy a teste felmelegíti körülöttem a vizet. – Majd te körbevezetsz. – Á-á – ingatom a fejem. Semmi kedvem több időt tölteni Quince társaságában, mint amennyit muszáj. Különösen úgy, hogy a kötelék teljesen összezavarja az érzelmeinket – legalábbis az enyémeket. Már így is kezdek beleesni, holott jól tudom, hogy ez csak a kötelék hatása. – Gyerünk, hercegnő! – dünnyögi Quince, és még közelebb húzódik hozzám. – Szerintem elég rugalmasan fogadtam ezt az egész sellőmizériát. Megérdemlek egy idegenvezetést veled kettesben. Bánatosan horgasztom le a fejem. Most megfogott. Tényleg jól kezeli a helyzetet. Nem hisztizik, nem rémüldözik, nem vonja kétségbe, amit lát. És a helyében én is körül szeretnék nézni. – Rendben – adom be a derekamat. – Körbevezetlek a királyságunkban. Amikor Quince elvigyorodik, erősen kell uralkodnom magamon, nehogy visszamosolyogjak rá. Semmi jó nem származna abból, ha szorosabb kapcsolatba kerülnék vele. – Találkozunk reggelinél, az ebédlőben – javaslom. – Onnan indulunk. Elfordulok, mielőtt a mosolya teljesen megfertőzne. Már a küszöbnél járok, amikor Quince utánam szól: – Jó éjszakát, hercegnő! – Jó éjt, Quince! – felelem anélkül, hogy megfordulnék. Ahogy felúszom a szobámba, azon morfondírozom, mi lehet az oka, hogy hirtelen ilyen udvariasan viselkedünk egymással. Nyilvánvaló, hogy a kötelék csodákra képes. • Amikor felérek az emeletre, Dosinia lebeg ki a szobámból – vagyis a szobánkból, jut eszembe legnagyobb bosszúságomra. Mintha már régóta várna rám. – Kaptál jóéjt puszit a vőlegényedtől? – Karba fonja a kezét, és oldalra tolja a csípőjét. – Elég szép példány. Már ha a szárazföldiekre buksz. 98

– Hagyd abba, Doe! – nyomulok be mellette a szobába. – Most nincs kedvem hozzád. – Jaj, vihar van a biliben? – siet utánam Dosinia. Akkor sem tágít mellőlem, amikor odaúszom a komódhoz, és kihúzom az alsó fiókot, hogy hálóinget keressek magamnak. A fiók flitteres, gyöngyhímzéses és csillogó felsőkkel van tele. Ez egyáltalán nem az én stílusom. – Hol vannak a ruháim? – szegezem neki a kérdést. Amikor a másik három fiókot is kiráncigálom, látom, hogy azok is Dosinia fodros és kissé ledér holmijaival vannak tele. Ez a csaj nem ismeri az ízlés fogalmát. – Bocsi! – mondja éneklő hangon, azzal az ágyhoz úszik, és letelepszik a szivacsos matracra. – Valahova csak el kellett tenni a cuccaimat. – Hol vannak? – ismétlem meg a kérdést mogorván. Dosinia az ablak alatt álló nagy hajóláda felé int. Ezt kaptam ajándékba aputól a tizenkettedik születésnapomra. Egy régi hajóroncsból mentette ki. Felújíttatta, és vízálló réteggel vonatta be, hogy ne korhadjon szét. Amikor felpattintom a csillogó aranykapcsokat, és felnyitom a fedelet, látom, hogy a ruhásszekrényem teljes tartalma egy gombócba gyűrve hever a láda mélyén. Nincs erőm egy újabb veszekedéshez, úgyhogy némán fogok egy pólót, és a fürdőszoba felé veszem az irányt. Doe utánam jön. – Nem az eseted – áll meg a nyitott ajtóban. – Te általában a nyálasszájú, megközelíthetetlen és népszerű srácokra buksz. Erről a pasiról viszont ordít, hogy vonzza a bajt. Mintha kíváncsiság bujkálna a hangjában. Erre aztán igazán nincs szükségem. – Hagyj már békén, Doe! – nyüszítem. Bebújok a zuhanyfüggöny mögé, és leveszem a pánt nélküli felsőmet. – Csak egy napig lesz itt. Nem érdemes kivetned rá a hálódat. – Ha te mondod. Mire kijövök a zuhanyozóból, Dosinia lekopott. Amikor bekukkantok a szobába, még látom, amint sietve lecsapja a ládám tetejét. Tisztára, mint egy guppi. 99

– Miért pont ma este kellett hazajönnöd? Nem látom a szemét, mert háttal áll nekem, de hallom a hangján, hogy mindjárt elbőgi magát. A víz alatti sírás nem olyan, mint a szárazföldi. A sellőkönnyek belevesznek a vízbe, és a sós cseppek összekeverednek a sós tengervízzel. Az egyetlen árulkodó jel a szem. Nem számít, milyen színű az íriszünk, amikor sírunk, kifényesedik, és a pikkelyeinkkel megegyező árnyalatot vesz fel. Tapasztalatból tudom, hogy az enyém aranyszínű lesz. Dosiniáé pedig élénk rózsaszín. Mint a kertben hajladozó tengeri rózsák. – Nem volt más választásom – úszom oda a háta mögé. – Sürgősen ide kellett hoznom, hogy szétválasszanak minket, és élhessem tovább az életemet. Nagy pech, hogy ez éppen ma történt. – A vállára teszem a kezem, közvetlenül a fukszialila tengerjele mellé. – Nem akartam elrontani a bulidat. Dosinia felnevet, és lerázza magáról a kezem. – Elrontani? – kérdezi olyan hangon, mintha megőrültem volna. – Viccelsz? Ez volt az év legjelentősebb társasági eseménye. Megfordul, egy pillanatra a szemembe néz, aztán az ágyhoz suhan, és letelepszik az én felemre. De nem szólok – sem az ágy, sem a parti miatt –, csak csendben elfoglalom a helyemet a másik oldalon. Különben is, miért vitatkozzak egy lánnyal, akinek a szeme fényesebben szikrázik, mint a hold?

100

12 AZ EBÉDLŐBEN VÁR, és úgy méregeti a svédasztalos UINCE reggelit mintha az bármelyik pillanatban felpattanhatna, és

elúszhatna. Nem tudom, mi baja van. Csodálatos a választék. Van rántotta angolnaikrával, pirított legyezőkorall, ecetes hínár, továbbá helyi és szárazföldi gyümölcs vegyesen – a királyságunk kereskedelmi megállapodást kötött néhány szárazföldi kereskedővel, akik megveszik tőlünk az óriás kagylókat és más puhatestűeket. És ha valaki szereti a szusit – mutassatok egy sellőt, aki nem szereti –, nincs olyan nigiri, maki vagy inari, amivel ne tudnánk szolgálni. Fogok egy tányért, és megrakom thalassziniai finomságokkal. – Szólnál pár szót a menüről, hercegnő? Haragos pillantást vetek Quince-re, hogy elejét vegyem a sértéseknek, amiket a fejemhez akar vágni, de úgy tűnik, őszintén aggódik a svédasztal miatt. – Nem eszel szusit, ugye? – kérdezem. – Ha egy mód van rá, nem. Égnek emelem a tekintetem, aztán rámutatok az angolnaikrás rántottára meg a legyezőkorall-pirítósra. – Akkor abból vegyél! – Összelapátolok egy kis gyümölcsöt, és Quince tányérjára kanalazom. – Ezzel túléled a napot, és nem kell nyers halra fanyalodnod.

101

Quince megkönnyebbülten néz rám, majd vesz a tányérjára az általam ajánlott ételekből is. Nincs szívem elárulni, mit eszik valójában. Különben mindent kiköpne. Miután asztalhoz ülünk és Quince kitapasztalja, hogyan kell használni a tengeri evőpálcikákat, megkérdezi: – Mi a mai program? Vállat vonok, belemártogatom a fűszeres tonhal makit a sűrű gyömbérszószba, majd bekapom a finomságot. Automatikusan lehunyom a szemem, hogy minden idegszálammal kiélvezzem a nyelvemen szétáradó fűszeres-csípős ízt. A szárazföldön elég sok szusibár van, és némelyik egész elfogadható kajával szolgál. De semmi sem hasonlítható a királyi szusimester kreációihoz. A testem megremeg az élvezettől. – Fincsi, mi? Ijedten nyitom ki a szemem. Nagy boldogságomban teljesen megfeledkeztem Quince-ről – a szusi okozta öröm mindent elhomályosított. Gyorsan megrágom és lenyelem a falatot. Mivel sejtem, hogy az arcom rákvörös, lehajtom a fejem, és újabb ételdarabot csippentek föl a pálcikáimmal. – Igen – felelem kurtán. Érzem, hogy Quince közelebb csúszik hozzám. – Ezt nekem is meg kell kóstolnom. Meglepetten nézek föl rá. De nem tréfál. – Hé, ami ekkora gyönyört okoz egy lánynak – kacsint rám Quince –, az megér egy próbát. Kész csoda, hogy nem kap lángra az arcom. Quince nyugtalanítóan átható tekintettel nézi, ahogy fogom a gyömbérszószba mártott falatot, és előrenyújtom. Neki. Quince előrehajol, kitátja a száját, közben egy pillanatra se veszi le rólam a szemét. A fűszeres tonhal eltűnik telt ajkai és fehér fogai között. Szemem az arcára siklik – izgatottan várom a hatást. Egy sor érzelem suhan át Quince tekintetén. Bizonytalanság. Merengés. Kíváncsiság. Végül könnyedén lenyeli a falatot, és kissé erőltetett mosolyt villant rám.

102

– Nem ez a – hervad le a mosoly az arcáról – legrosszabb étel, amit valaha ettem. – Ó! – felelem, és nem értem, miért könnyebbültem meg. – Akkor jó. – De azt hiszem, maradok a rántottánál meg a pirítósnál. Némán reggelizünk. Idegesen figyelem Quince-t a szemem sarkából, és várom, mikor veszi észre, hogy a „ketchup”, amit a tojásra önt, valójában tengeri uborkazselé, de úgy falja az óceáni menüt, mint otthon a kedvenc hamburgerét. Dosinia lopva figyel minket az asztal túloldaláról, és igyekszik teljes érdektelenséget mutatni, míg a királyi udvar többi tagja – aputól kezdve Cidig és Barryig – leplezetlen elragadtatással bámul ránk. Úgy érzem magam, mint egy aranyhal az akváriumban. Sejtettem én, hogy ilyen bánásmódban lesz részem, ha egyszer összejövök valakivel. Csakhogy nem a megfelelő emberrel vagyok összezárva ebben az akváriumban. Egy falatot sem bírok legyűrni az angolna- és lazacikrából, miközben több tucat szempár követi minden mozdulatomat, úgyhogy gyorsan felpattanok az asztaltól. – Mehetünk? – kérdezem, és meg sem várva Quince válaszát, elrángatom őt az utolsó szem moszatbogyótól. A szárazföldön könnyedén legyűrhetne, hiszen háromszor erősebb nálam, de itt, a víz alatt nagy hasznát veszem masszív, erős farokuszonyomnak meg a sokévi tapasztalatnak. Mielőtt még ellenállhatna, kiterelem az ebédlőből. – Hova sietsz, hercegnő? – Bocs! – Ez csak úgy kicsúszott a számon, de mivel erőszakkal vonszoltam el Quince-t a reggelitől, talán megérdemel ennyit. – Nem bírtam tovább elviselni, hogy mindenki minket bámul. Nem szeretek a figyelem középpontjában lenni. – Már igazán megszokhattad volna. Hiszen te vagy a hercegnő. Eddig is néztek, nem? Amikor bejutunk az előcsarnokba, végre elengedem Quince-t. – De nem így – magyarázom. – Mindannyian rendkívül izgatottak a kötelék miatt.

103

Gépiesen beletúrok a hajamba. És mivel nem kuszálódott össze, mint a levegőn, könnyedén végig tudom gereblyézni az ujjaimmal. – Miért, mi a különbség? – kérdezi Quince. – Gondolom, nem most csókolóztál először. Deréktól fölfelé az egész testem megdermed. Továbbra is az ajtó felé tartok, de egyébként moccanni sem bírok. – Ajaj! Ettől végképp megmerevedek. Erősen lehunyom a szemem, hátha ettől minden rendbe jön. Hátha elhiszem egy percre, hogy éppen csak hazalátogattam, a Quince nevű potyautas nélkül. Hátha el tudom fojtani a megrendülést és a (bosszantó) büszkeséget, ami csak úgy sugárzik belőle. – Erről fogalmam sem volt, Lily. Ha tudtam volna, akkor... – Ne is törődj vele! – förmedek rá, és újból életre kel az egész testem. Nem bírom elviselni ezt a kedves Quince-t. A bunkó, pofátlan Quince-t jól tudom kezelni, de ez itt meghaladja a képességeimet. – Kész. Ez van. Nem tudunk változtatni rajta. Bármennyire is szeretnénk – dünnyögöm az orrom alatt. Quince egy darabig hallgat, remélhetőleg sokkolta a kifakadásom, de amilyen az én formám, csak a gőzt eresztette ki. Ahogy elérjük a bejáratot, meleg kezével megragadja a karomat, hogy megállásra kényszerítsem – Miért néznek rád másképp? – kérdezi. Talán mert a kérdésében nyoma sincs a gúnynak, vagy mert ez a barátságosabb, szelídebb Quince kizökkent a szokott állapotomból, vagy mert a kötelék nemcsak az érzelmeinket erősíti fel, hanem a fizikai benyomásainkat is, és az érintése a karomon nagyon-nagyon kellemes... Várjunk csak, hol is tartottam? Ja, igen. A kérdésénél. Bármi is legyen az ok, őszinte választ adok neki. – Mert ebben a világban a kötelék a házassággal egyenértékű. – Meglep, hogy nem árul el érzelmet sem az arckifejezésével, sem a mágikus köteléken keresztül. – És mert én vagyok a hercegnő, a trónörökös. Egy napon királynő lesz belőlem. Ezek azt hiszik, te leszel a jövendőbeli királyuk, és most megpróbálják eldönteni, hogy őrült vagyok, szerelmes vagy egyszerűen hülye.

104

Quince állkapcsán megrándul egy izom, és én teljesen belefeledkezem óvó tekintetébe. Szeretnék megmártózni ebben a tengerkék szemben, és legszívesebben ott maradnék. Ez megrémít. Úgyhogy gyorsan lerázom magamról Quince kezét, és elfordulok. Ahogy kinyitom a kaput, Quince így szól: – És te Brodyt szeretted volna társadul. Miért remeg meg a testem, amikor rájövök, hogy Quince féltékeny? Talán a félelemtől vagy az izgalomtól (ami még jobban megijeszt). Szerencsére nem kell válaszolnom. – Vízililiom hercegnő! – siet utánunk Cid a folyosón. – Várjon! Az édesapja arra kéri, hogy csatlakozzon hozzá – lihegi szaggatottan. A csudába, majdnem elfelejtettem, hogy apu velem akarja tölteni a napot! – Jó, de éppen most akartam körbevezetni Quince-t. – Csak semmi para – mondja Quince. – Majd feltalálom magam. Menj csak nyugodtan! Habár ez laza, flegma válasznak hangzik, a feszültség, ami ott kavarog körülötte, egyáltalán nem tűnik lazának. Szerintem nem ahhoz van köze, hogy apuval akarok lenni, hanem ahhoz, ami Brodyval kapcsolatban hangzott el. Quince elfojtott féltékenysége mély együttérzést vált ki belőlem. – Őfelsége gondoskodott helyettes kísérőről, Quince úr – mondja Cid. – A hercegnő unokatestvére felajánlotta, hogy körbevezeti. Végszóra megjelenik Doe, odaúszik Quince-hez, belekarol, egyenesen a szemembe néz, és így szól: – Örömömre szolgálna. – Jól hangzik – Quince, elbűvölő mosolyt villant Dosiniára. A kardhal bökje meg, mit művelek én? Megsajnálom Quince-t, amiért féltékeny, mintha azt hinném, őszinték az érzelmei? Ez a kötelék hatása. Quince Fletcher soha nem lenne féltékeny rám. Ahogy a pár kifordul a kapun, elhessegetem a keserű érzéseket. Holnapra Quince nem lesz más, mint púp az uszonyomon. Átengedem Dosiniának. • 105

A thalassziniai trónterem igazi látványosság. Egy barlangszerű kupolás terem borostyánsárga fáklyákkal (valójában borostyánsárga üveggolyókba zárt fényvisszaverő algák), amelyek minden zugot meleg ragyogással vonnak körül. A mennyezetet bonyolult, tengeri szörnyeket, ősi isteneket és tengerlakókat ábrázoló, vékonyan felvitt aranyfüsttel és szénsatírozással kihangsúlyozott korallfaragványok díszítik. A fáklyafényben szikrázóan csillog az arany, az árnyékok pedig feketéllenek, még jobban kihangsúlyozva a faragványokat. A padló gyönyörű, gyöngyházfényű csempéből készült mozaik, amely Thalasszinia alapítását ábrázolja. A középpontban Poszeidón nyújtja át szigonyát Capheirának, hogy az istennő jelet tetoválhasson leszármazottaira, és így képessé tegye őket arra, hogy emberré változzanak. Capheira óvón tárja szét a kezét a népe fölött, amelynek tagjai az átváltozás különböző szakaszaiban jelennek meg körülötte – egyesek szárazföldiként láthatóak, míg mások tengerlakóként, megint mások szárazföldi alakban, de pikkelyes uszonyokkal. Az egyik tengerlakó, az ősapám, egyik kezével a népe felé nyúl, a másikat a tengerfenékhez szorítja. Ahol a keze a talajhoz ér, ott épült fel a palota. Ott van a trónterem közepe. Mindig izgalommal tölt el ez az ősi múlthoz és a mitológiai eredetünkhöz fűződő kapcsolat. – Hiányoztál, kislányom – mondja apu, miközben elfoglalja helyét a trónon. Int, hogy üljek le a jobbján lévő alacsonyabb székre. – Túl sokáig voltál távol. – Ne haragudj, apu! – úszom oda hozzá, de a felajánlott helyet nem fogadom el. Inkább a lábánál sertepertélek, mint kiskoromban. – A szárazföldön nagyon sok a tennivaló. A thalassziniai komótossághoz képest villámgyorsan telik az idő. Apu a trónszék aranyozott karfáján dobol az ujjaival. – Jól emlékszem, milyen rohanó a szárazföldi világ. Talán mert az ő életük rövidebb, mint a miénk. Sokkal több mindent akarnak belesűríteni az idejükbe. – Talán – tűnődöm el, de nem feltétlenül értek egyet. Az emberek is le tudnának lassítani, ha úgy döntenének. Ha olyan sokáig élnének, mint mi, valószínűleg akkor is ugyanilyen tempót diktálnának. Így rendezkedtek be. 106

– Mi a mai program? – kérdezem. Bár a szárazföldön vasárnap van, Thalassziniában ez a hétfővel egyenértékű. A mi naptárunk alapja a holdciklus, és a péntek esti telihold – előtte is, utána is kétkét nappal kiegészítve – lett volna a hétvége. Apu hétfőnként általában elég elfoglalt. – Délelőtt meghallgatást tartok a homárlegeltetési jogokról – feleli. – De egyébként üres a naptáram. Délután elmehetnénk vásárolni. – Ó! Elfoglaljam magam, és jöjjek vissza a meghallgatás után? – Cseppet sem villanyoz fel a gondolat, hogy végighallgassam két homártenyésztő perpatvarát arról, ki legeltetheti az állományát a Patkórák-dombon. – Ne! – mondja apu olyan komoly hangon, hogy felkapom a fejem. – Szeretném, ha itt maradnál! Egy nap majd te fogod levezetni ezeket az eljárásokat. Nem árt gyakorlatot szerezned. Elfog a pánik. Én még nem állok készen erre. Persze, jól tudom, hogy egyszer majd el kell foglalnom a trónt, és nekem kell uralkodnom Thalasszinia fölött, ahogy azt a családom előző generációi tették. De most még nem érzem magam elég felkészültnek. – Kérlek! – mutat apu a jobbján álló székre. – Foglald el a királynői trónt! Kihagy a szívverésem. A pánik múlóban van, de teljes üresség lép a helyébe. – Én... nem... – nézek először apura, majd a kisebbik trónra. Az uralkodó párjának készült. Az anyukámnak. Nem bírok odaülni. Többször nem. Nyolcéves lehettem, amikor apu megengedte, hogy a trónteremben játsszak, amíg ő a palota nagytermében tanácskozik az embereivel. Miután tüzetesen szemügyre vettem a faragott mennyezet és a mozaikpadló minden négyzetcentiméterét, fogtam az Oceanista babáimat – a Barbie tengeri megfelelőit –, és letelepedtem a királynői trónra, hogy divatbemutatósat játsszak. Amikor apu belépett az ajtón, és megpillantott, szomorúság ült az arcán, a szeme pedig az uszonyaival megegyező királykék árnyalatban csillogott. 107

Amikor évekkel később megtudtam, hogy az a trón édesanyámé lett volna, rögtön eszembe jutott apu tekintete. Azóta hozzá se mertem érni a székhez. Apu biztatóan néz rám: várja, hogy leüljek mellé. Szerintem mindketten tudjuk, miért nem bírok megmozdulni. – N-n-nem megy – szólalok meg végül. Apa arca ellágyul. – Ő is ezt szeretné. – Úgy mosolyog, mintha egy kedves emléket élne újra. – Nagyon büszke lenne rád, ha látná, hogy elfoglalod a trónt. Ha most a szárazföldön lennénk, biztosan dühöngenék. Dühöngenék, hogy apunak vidám emlékei is vannak anyuról. Olyasmiken mosolyog, amik előttem örökre rejtve maradnak. A szárazföldön nem élvezhetem a víz megnyugtató erejét. Ott sokkal vérmesebb vagyok. A víz alatt azonban a haragom bánattá szelídül. – Milyen volt? – kérdezem. – Milyen is? – Apu egyre szélesebben mosolyog, és teljesen elmerül az emlékeiben. – Magával ragadó. Mindig mosolygós, mindig vidám. Az ember nem bírta ki mellette nevetés nélkül. Bárcsak örököltem volna tőle ezt a tulajdonságot! De lehet, hogy az nem örökletes – hanem másoktól kell eltanulni. És én soha nem láthattam az anyukámat mosolyogni. – Rendkívüli nő volt. – Újra végigcsinálnád? – kérdezem. – Akkor is őt választanád, ha tudnád, mi lesz a vége? Apu megfogja a kezem, és az ölébe von. Úgy érzem magam, mintha megint nyolcéves lennék, és a babáimmal játszanék a trónszéken. Apu körém fonja két hatalmas karját, és a mellkasához szorít. – Habozás nélkül – feleli halkan. – És tudom, hogy anyád is ugyanezt mondaná. Bár nem érzem a könnyeket, tudom, hogy sírok. – Hiányzik? – kérdezem. – Most is érzed a kötelék erejét? – Igen, hiányzik – szorítja meg a vállam apu. – A szívem egy darabját nála hagytam, és ő elvitte magával. – Eltol magától, és

108

kényszerít, hogy a szemébe nézzek. – De nem a kötelék miatt. Anyád és én soha nem kötöttük össze az életünket. – Micsoda? – hőkölök hátra. – Miért nem? – Ezt kissé bonyolult elmagyarázni. Eleinte nem mondtam el neki az igazat. Királyként rendkívül körültekintően kellett párt választanom magamnak, főleg a szárazföldiek közül. Nem akartam rákényszeríteni egy számára idegen életformát. Aztán, mire ráébredtem, hogy ő az én igazi társam, és elmondtam neki az igazat, a nagyanyád halálos beteg lett. Rachel akkoriban a Békehadtestnél szolgált, így anyádnak kellett ellátnia a nagyanyádat. A gondolat, hogy anyu a haldokló anyja ápolásának szentelte az életét, újabb könnyeket csal a szemembe. Micsoda önzetlenség! Soha nem fogok felnőni hozzá. – És te is ekkor születtél. – Apu! – Nos, attól, hogy nem tettük hivatalossá a kapcsolatunkat, még ragaszkodtunk és vonzódtunk egymáshoz. Fiatalok voltunk és szerelmesek – magyarázza. – Nem kell így megbotránkoznod. De én igenis meg vagyok botránkozva! És az új ismeretek fényében a Quince-szel való csókolózás is legalább kettes szintű a botrányskálán. – Elég az hozzá – folytatja apu –, a nagyanyád röviddel a születésed után halt meg. – Üres tekintettel bámulja a tróntermet. – Mindent előre elterveztünk. Úgy volt, hogy a temetés után anyád kijön veled a tengerpartra. Ott akartuk összekötni az életünket, de erre már nem kerülhetett sor. A történetnek ezt a részét már ismerem. A nagyi temetésére menet egy részeg autós belerohant anyu kocsijába. Az az idióta egy karcolás nélkül megúszta, anyukám viszont kirepült a szélvédőn, egyenesen egy szembejövő autó elé. Én rendesen be voltam kötve a hátsó ülésen. Anyu volt az ötös karambol egyetlen sérültje. – Bizonyos értelemben – tér vissza apu a jelenbe – örülök, hogy nem házasodtunk össze. Sovány vigasz, de legalább a beteljesületlen érzelmek nem tetézték tovább a bánatomat. A terem túlsó végén feltárul a hatalmas kétszárnyú aranyozott ajtó, és Mangrove, apu titkára kukucskál be rajta. 109

– Felség! – süti le a szemét áhítatosan. Apu nem az a típus, aki elvárná az ilyesfajta viselkedést, de Mangrove a protokoll megszállottja. – Megérkeztek a panaszosok. – Egy perc türelmet, Mangrove. – Természetesen, felség. Amikor Mangrove becsukja maga mögött az ajtót, apu megrázza a fejét. – Ez az alak úgy viselkedik, mint egy másodrendű állampolgár. – Hát, nagyon ijesztő tudsz lenni – válaszolom. – És a szigonyod is hatalmas. Ezen jót derülünk. Megtörik a jég. – Lily, kérlek, foglald el a trónt! – utasít apu. Apu öléből átúszom anyu trónjára. Évek óta senki sem ült ezen a szivacsos párnán. Most, ahogy felidézem magamban mindazt, amit apu mesélt anyu önzetlen természetéről, arra jutok: sokkal rosszabb, ha a trón üresen marad, mint azon tépelődni, hogy jogtalanul bitorlom az őt megillető helyet. Miközben megfordulok, és lassan letelepszem a székre, azt gondolom magamban: „Ezt a te kedvedért teszem, anyu.” Apu megszorítja a kezem, aztán elkiáltja magát: – Mangrove! Küldd be őket! Kihúzom magam, és lélekben felkészülök az első uralkodói leckére. Ha ez lesz a jövőm, minél előbb kezdem, annál jobb.

110

13 különösen ti, emberek, akik nem is tudtok a létezésükről –, hogy z egyik dolog, amit nem gondolnátok a homártenyésztőkről –

homárszagúak. Ha csak főve, konyhakészen vagy egy tenger gyümölcseit kínáló étterem kicsi akváriumában láttatok homárt, gumival összefogott ollókkal, akkor fogalmatok sincs róla, milyen büdös. A marhaistálló kész rózsakert hozzá képest. Úgyhogy miután közel fél napon át hallgattam a két gazda veszekedését a tisztességes legeltetési jogokról, és arról, vajon az egyikük tényleg átcsalogatott-e magához néhányat a másik jószágai közül, az egész trónterem bűzlött a homárszagtól – aput, Mangrovét és engem is beleértve. Szerencsére Margarite beküldte a háztartási alkalmazottakat, akik rögtön elengedtek egy csapat növendék doktorhalat – távoli rokonai azoknak a halaknak, amelyek megtisztítják az akváriumot a hulladéktól –, és alig néhány percen belül sikerült is semlegesíteni a szagokat. Biztosra veszem, hogy a hajam még mindig bűzlik a homárpacsulitól, de akkor sem engedem, hogy doktorhalak tapadjanak a fejemre. Mire vége a takarításnak, esteledik. Közeleg a szétválasztás ideje – de Quince és Dosinia még sehol. Amikor leszáll az éj, és a messzi tengerfelszínről leszivárgó derengést a palota biolumineszcenciás világítási rendszere váltja fel, 111

elfog az aggodalom. Nem attól félek, hogy sötétben kell visszatérnünk a szárazföldre; a királyi testőrség fog vigyázni a testi épségünkre. De holnap iskola, és három órába telik, mire hazaúszunk – bár Quince úszótudománya sokat javult, nem fog tudni lépést tartani velem –, és még a szétválasztási szertartáson is túl kell esnünk, amely egy kötelező párterápiás ülést is magában foglal. Puszta formalitás, de időbe telik. És emlékeztek, mit mondtam a komótos tengeri életről? Nos, ez a szertartásokra is érvényes. Róni kezdem a köröket a trón körül. Mi van, ha nem jönnek vissza? Mi van, ha Dosinia túszul ejtette Quince-t, hogy bosszút álljon a balul sikerült parti miatt? Mi van, ha Quince-t felfalta egy cápa? Mi van, ha... – Nyugodj meg, kislányom! – szól rám apu. – Mindjárt itt lesznek. Nem lehet siettetni őket. – Tudom – csattanok fel –, de holnap témazárót írunk matekból. És még egy betűt sem tanultam! – A szárazföldön töltött idő téged is fogékonnyá tett a stresszre. – Apu olyan lazán dől hátra a trónszéken, mintha uszonylabdameccset nézne. – Nyugalom! Ha egy órán belül nem jönnek vissza, értük küldöm az őrséget. – Egy órán belül? – Az egy örökkévalóság. – Annyit nem várhatunk! Feltárul a trónterem ajtaja, és Mangrove bejelenti: – Dosinia kisasszony és Quince úr visszatért. – Na végre! Keményen elrugaszkodom, és sietve átvágok a termen. Éppen akkor érek az ajtóhoz, amikor Quince és Dosinia beúszik rajta. Kézenfogva jönnek és nevetgélnek. – Aztán felsikoltott, és az asztalra köpte a félig szétrágott medúzát! – meséli Dosinia. Kórusban felkacagnak – egy kínos történeten nevetnek, aminek én vagyok a főszereplője. Nos, ehhez a játékhoz ketten kellenek. – Vigyázz a szádra, Doe! – úszom oda az unokatestvéremhez összevont szemöldökkel. – Különben elmesélem, milyen volt, amikor azt hitted, hogy a Loch Ness-i szörny bujkál a szekrényedben. 112

Quince, akinek talán még a könnyei is kicsordultak a nevetéstől – nem tudom megállapítani, mivel az emberi szem nem szikrázik –, így szól: – Ne szívd mellre, hercegnő! Csak hülyültünk. – Igen. Az már biztos – morgom, továbbra is vasvillaszemet meresztve Dosiniára. Mintha Dosinia az a hülyülős fajta lenne. Még mindig dühös, hogy nem hívtam meg a tizenkettedik születésnapomra. A duzzogás a specialitása. – Képtelen vagy nevetni magadon, Lily? – kérdezi gúnyosan. – Szomorú. – Kit érdekelsz? – fordulok el tőle, és megragadom Quince kezét. Most nincs időnk huzakodni. – Kezdődik a szétválasztás. Miközben a trón felé úszunk, Quince hátrakiabál a válla fölött: – Kösz, hogy megmutattad a várost, Doe. Az ujjaim még szorosabban kulcsolódnak az övéire. Hogy merészeli a becenevén szólítani Dosiniát, mintha puszipajtások lennének? Vagy netán még annál is többek. – Szívesen, máskor is – válaszolja Doe. – Ha legközelebb megcsókolsz egy sellőt, talán tovább maradhatsz. Quince nevet. Dosinia nevet. Egyre gyorsabban vonszolom Quince-t a trón felé. Ribanc! Tudja, hogy ha egy embert megszabadítanak a köteléktől, az örökre szól. Az illető immúnis lesz – nemcsak rám, hanem az összes sellőre. Nem mintha véletlenül is azt tervezném, hogy újra megcsókolom Quince-t, de legalább tudom, hogy többé nem kell idehoznom a palotába. – Nem lesz máskor – dünnyögöm az orrom alatt. Aztán apu felé fordulok: – Essünk túl rajta! Apu ismét a kifürkészhetetlen „én vagyok az óceán királya” képét mutatja, ezért nem tudom megállapítani, mit gondol magában. Remélem, ő is szeretné minél hamarabb lezavarni a dolgot. – Lily és Quince! – néz ránk, majd a fejünk felett Dosiniára pillant, aki még mindig az ajtóban sertepertél. Talán még ezt a balul sikerült párkeresési akciót is irigyli.

113

Amikor apu rám néz, összeszorul a gyomrom. Ugyanazt a merengő pillantást látom, mint délelőtt, amikor anyuról beszélgettünk. – Sajnálom – szólal meg apu halkan, de határozottan. – Nem engedélyezhetem ezt a szétválasztást. Quince a homlokát ráncolja. Mint aki nem érti, mi történt. Akkor már ketten vagyunk. – Apu! – sikoltok fel. Tudom, hogy felségnek kellene szólítanom, de mivel úgy viselkedik, mint egy apa, úgy is bánok vele. – Mit művelsz? Nem láncolhatsz egymáshoz minket. Nem akarhatod, hogy ő legyen a király. – Hirtelen világosság gyúl az agyamban. Közelebb húzódom apuhoz. – A születésnapom miatt teszed? – suttogom. – De nem láncolhatsz hozzá csak azért, hogy ne veszítsem el a trónt. Jobbat is találok nála. Sőt, már meg is van a jelölt. – Nem erről van szó, Lily – feleli apu. Először Quince-re, majd Dosiniára siklik a tekintete. De ettől eltekintve olyan érzésem támad, mintha egyedül lennénk a teremben. Csak apu meg én. – Amikor anyádról beszélgettünk, eszembe jutott, milyen komoly dolog is a kötelék. A kötelék ajándék. Olyan kapcsolat, amelynek hetedhét tengeren túl sincs párja. Ok nélkül nem szakítom szét. Különösen úgy, hogy szemmel látható... – Ok nélkül?!? – Mintha örvénybe kerültem volna. – Annyi okot tudok felsorolni, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Tudtad, hogy Quince papírgalacsinokkal dobál? És hogy a fürdőszobaablakból kukkol? És hogy tavaly egy hétig követett a motorjával? Jaaa, és motorozik, ami sokkal veszélyesebb, mint a hullámjárgány. És sorolhatnám. – Elég! Apu királyi parancsszava végigvisszhangzik a szobán. Megaláztatásom tanúi megmerevednek, attól tartva, hogy a mindenható király haragra gerjed. – A döntésem végleges – jelenti ki apu ellentmondást nem tűrő hangon (bár engem ez sem tántorít el igazán). – Egy hét múlva visszajöttök ide, és akkor lehetőségetek nyílik bebizonyítani, hogy valóban nem szabad egy életre egymáshoz láncolnom titeket. Ha 114

sikeresen meggyőztök arról, hogy nem vagytok egymáshoz valók, felbontom a köteléket. – De apu! – nyafogom. – Ezt nem teheted! – De igen. És meg is teszem. – Hirtelen ellágyul az arca, innen tudom, hogy már nem királyként, hanem apaként szól hozzám. – Azt akarom, hogy száz százalékig biztos legyél a... – De én biztos vagyok benne – makacskodom. – Quince-szel gyakorlatilag utáljuk egymást. Ő ugyanúgy nem ragaszkodik hozzám, ahogy én sem hozzá. A szóban forgó fiúra pillantok. Miért nem szól egy szót sem? Neki is a különválást kellene szorgalmaznia. Lehet, hogy a kötelék miatt nem tud tisztán gondolkodni. – Tudom, hogy meg vagy győződve az igazadról – feleli apu –, de nekem kétségeim vannak. Attól tartok, nem tudod megakadályozni, hogy másfajta érzelmek szennyezzék be a kötelék tisztaságát. Addig nem választalak szét titeket, amíg azt nem látom, hogy biztosan tudjátok, mit akartok. – Fensőbbséges pillantást vet rám. – Egy hetet adok. És ezzel lezárja a vitát. Tudom, hogy jót akar. Hiszen az apám. Az a dolga, hogy utálatos döntéseket hozzon a saját érdekemben. De ettől még nem fogom jobban érezni magam. De ha még a következő holdciklus kezdete előtt megtörténik a szétválasztás, egy hét se nem oszt, se nem szoroz. Legalábbis hosszú távon. Ha azt vesszük, hogy egész hátralévő életemet álmaim fiújával tölthetem. – Egy hét – bólintok. – De csakis a te kedvedért. – És anyu kedvéért, teszem hozzá gondolatban. Aztán mielőtt bárki – legfőképpen én – sírva fakadna, sarkon fordulok, kézen fogom Quince-t, és az ajtó felé indulok. – Viszlát a jövő héten, Quincy! – integet Dosinia, amikor elhaladunk mellette. Amikor meglátom, hogy Quince elmosolyodik, teljes erőből belerúgok. Mire reagálni tudna, már kint is vagyunk a folyosón. – Vigyázz, hercegnő! – vigyorog rám, amikor kiérünk a kertbe. – Még azt hiszik, hogy féltékeny vagy. 115

– Álmodozz csak! – csattanok fel. Majd pont Quince Fletcherre leszek féltékeny. Nem hiszem el, hogy egy teljes hétig ehhez a cápához leszek láncolva. • Mire Quince motorja bőgve rágördül a kocsibejáróra, a hajam kusza szénaboglyává változik. A bukósisak gyakorlatilag rászorult a fejemre, a szabadon maradt tincsek pedig összevissza röpködnek. Úgy nézek ki, mint egy balul sikerült képzőművészeti kísérlet. Legalább egy órába fog telni, mire kifésülöm a gubancokat. A motor elhallgat. Elengedem Quince derekát, leugrom az ülésről, majd Quince kezébe nyomom a bukósisakot, készen arra, hogy visszavonuljak a házba, és a párnám alá temessem a fejem. De Quince nem enged el ilyen könnyen. Erős kezével béklyóba fogja a csuklómat. – Ne olyan sietve, hercegnő! – húz közelebb magához. Ahogy égnek emelem a tekintetem, megpillantom a holdat. Késő van. Túl késő ahhoz, hogy vitába bonyolódjak. Gyilkos pillantást vetek Quince-re. – Arra se méltatsz, hogy jó éjszakát kívánj nekem? – kérdezi Quince, miközben kiszabadítom a csuklómat. – Azt hiszem, megérdemlem. Megmerevedem. Honnan tudja mindig, mit kell mondania, hogy totálisan felhúzzon? Mintha különleges érzéke lenne ahhoz, hogy manipuláljon. Kár, hogy ez nem piacképes készség. Tovább rontja a helyzetet, hogy, visszaérve a szárazföldre, megint alacsonyabb lett az ingerküszöböm, és a többórányi csöndes úszás közben egyre dühösebb lettem a kialakult helyzet miatt. Bár tudom, hogy elvileg – elvileg – nem Quince a hibás, rajta tudom a legegyszerűbben levezetni a feszültségemet. – Ó! – kiáltok fel, és megpróbálom leplezni a haragomat, de hiába. – Áruld már el, miért is érdemled meg, hogy jó éjszakát kívánjak neked? Mert sunyin lesmároltál? Kétszer is? Vagy mert az

116

unokatesóm partiján az összes vendéggel elhitetted, hogy egy pár vagyunk. – Hé, én csak téged fedeztelek! – Quince leugrik a motorról, és szembefordul velem. – Vagy várjunk csak! – őrjöngök tovább, teljesen figyelmen kívül hagyva a megjegyzését. – Talán azért, mert egész nap kézen fogva flangáltál meg flörtöltél a ribanc unokatesómmal, mialatt én a homárszagú palotában dekkoltam? – taszítom mellkason. Jó erősen. – Igazad van. Jó – újabb lökés – éjszakát! Azzal sarkon fordulok, és elviharzom. Nagyon elégedett vagyok a drámai kirohanásommal. Már majdnem a lépcsőnél vagyok, amikor nevetést hallok. – Te tényleg féltékeny vagy. Féltékeny? Féltékeny?!? Persze. Ez a legnevetségesebb dolog, amit valaha hallottam. Arra se méltatom ezt az alakot, hogy megforduljak. A motoroscsizma végigdübörög a járdán. Úgy állok ott, mint aki karót nyelt. Ha Quince hozzám ér... – Nem érdekel az unokatestvéred, hercegnő – súgja a fülembe. – Még gyerek. Egy napig jól el lehet hülyülni vele, de én kicsit mélyebb kapcsolatra vágyom. Ki tudja, miért, azonnal elszáll a haragom. Nem vagyok féltékeny – Poszeidón szerelmére, a hátam közepébe se kívánom Quince-et –, mégis megnyugtatónak találom a magyarázatát. – A kötelék – motyogom. A köztünk feszülő érzelmi káoszt, apu rendeletét, és – adom meg magam – igen, bevallom, a kötelék okozta féltékenységet figyelembe véve nem csoda, hogy úgy érzem, a hangulati szélsőségek hullámvasútján utazom. Most az egyszer bizonytalankodom, hogy megkössem-e az ideiglenes békemegállapodást, vagy inkább újraélesszem a régóta fennálló feszültséget. Magam sem tudom, miért – talán mert nagyon hosszú volt a hétvége –, ma estére tűzszünetet hirdetek. – Igyál sok sós vizet! – mondom halkan. – Több pohárral naponta. Csönd telepedik közénk. – Még valami? 117

Ellenállok a késztetésnek, és nem hajolok oda Quince-hez. Ha elgondolom, milyen biztonságban éreztem magam az erős karjaiban... Állj! Ez csak a kötelék hatása. Akötelékakötelékakötelékakötelék. – Fürödj meg! – szólalok meg hirtelen. – Minden este. – Aztán, mert nem vagyok hozzászokva, hogy kedves legyek Quince-szel, gyorsan hozzáteszem: – Jéghideg vízben. – Jéghidegben? – kérdezi a tőle megszokott gunyoros hangon. – Legyen inkább szobahőmérsékletű. – Az menni fog. – Ezzel kihúzod egy hétig. Újabb hallgatás. – Köszönöm. Anélkül hogy megfordulnék, fölmegyek a lépcsőn a tornácra. Amikor a lábam hozzáér a tornác fehérre festett deszkáihoz, Quince utánam szól: – Jó éjszakát, Lily! A súlyos csizmák suhogva vágnak keresztül a két házat elválasztó gyepen. Amikor már biztos vagyok benne, hogy hallótávolságon kívülre ért, azt suttogom: – Jó éjszakát, Quince!

118

14  arra riadtam, hogy Prithi a fülemet nyalogatja; három különböző Z A HÉTFŐ SEM KÜLÖNBÖZIK A TÖBBITŐL.

Reggel elaludtam, és

pólót is összemaszatoltam szájfénnyel, aztán az egészet lemostam és smink nélkül indultam el; ráadásul véletlenül a narancslevemet is tömör jégtömbbé fagyasztottam. Így hát mire Shannen az első szünetben odajön a szekrényemhez, legszívesebben az ajtóba verdesném a fejem. – Mi történt veled? – tudakolja a barátnőm. Bevágom a szekrényajtót, és a vállamra kanyarítom a nyitva felejtett hátizsákomat, mire a cuccaim fele szanaszét szóródik a földön. Mindjárt megpukkadok! – Inkább mi nem történt? – mondom, miután összeszedjük a könyveimet meg a mappáimat. – Úgy értem, a bálon. Úgy volt, hogy találkozol Brodyval a könyvtárban, de eltűntél. Mi történt? Hogy ment? Mikor értél haza? Próbáltalak hívni, de a nénikéd azt mondta, az apukádnál töltöd a hétvégét. Közösen elindulunk az osztályterem felé. – Quince elvitt egy körre – vallom be. – Quince? – Shannen elém penderül, és háttal folytatja az utat. – Quince Fletcher? Mintha lenne más Quince nevű ismerősünk is. 119

– Aha. – A motorján? – Aha. – Quince? – ismétli Shannen hitetlenkedve. – Fletcher? – Igen, Shannen – felelem ingerülten. – Quince. Én. Motor. – De mit... – Lily! Kellett nekem a falra festeni az ördögráját. Tompán felnyögök. Hiába nézem levegőnek, azzal még nem fogom elüldözni – sőt csak olajat öntök a tűzre –, de értelmes választ sem tudok kinyögni. Még arra sem voltam felkészülve, hogy megküzdjek Shannen elkerülhetetlen kérdéseivel. Különösen a ma reggel történtek után. – Várj meg! – kiált utánunk Quince. Shannen, aki továbbra is hátrafelé lépked, elnéz a vállam fölött – feltehetően a mögöttünk loholó Quince-t figyeli. – Mi folyik itt? – kérdezi hangtalanul. Mintha én meg tudnám magyarázni. Égnek emelem a tekintetem, és a fejemet rázom. – Hé! – szólít meg Quince, amikor mellém ér. – El akartalak hozni a suliba, de már nem találtalak otthon. – Szeretek gyalogolni – feleltem, kerülve Shannen döbbent, fürkésző tekintetét. – Egy egykerekű is biztonságosabb, mint az a csotrogány motorod. Oké, talán nem kellene sértegetnem a szeme fényét. Quince mindennél jobban szereti a motorját. De úgy látszik, alábecsültem az aljasságát. – Tegnap este bezzeg nem nevezted csotrogánynak – mondja sunyin, nem minden célzatosság nélkül. Tudom, hogy ez nem kerülheti el Shannen figyelmét. Megállok a folyosó közepén, az amerikai kormány által építtetett osztályterem előtt. A döbbent Shannen tovább-botorkál, de aztán összeszedi magát, és szájtátva nézi, hogyan fordulok szembe Quinceszel. – Akarsz valamit? – tudakolom. – Vagy csak még jobban el akarod rontani a délelőttömet? 120

Talán a fájdalom vagy az együttérzés szikrája villan föl Quince szemében? Amikor kinyitja a száját, érzem, hogy bocsánatot fog kérni. Szent halikra, a kötelék miatt túlságosan is rá vagyok hangolódva az érzelmeire. – Hagyjuk! – legyintek, mielőtt megszólalhatna. – Pocsékul ébredtem. Nem akartalak letámadni. Shannen olyan hangot hallat, mintha fojtogatnák. Quince közelebb lép hozzám, és halkan, hogy csak mi ketten halljuk, azt mondja: – Sajnálom. – (Látjátok, igazam volt!) – Tudom, hogy ez a hülyeség semmin sem változtat. – A földre szegezi a tekintetét, sötétszőke szempillái legyezőszerűen terülnek szét gyönyörű szeme körül. – De nem bírom legyűrni a késztetést, hogy a közeledben legyek. Hogy védelmezzelek. – Tudom – suttogom. – Ez a kötelék hatása. Mágia. – Hirtelen eszembe jut, hogy Shannen ott ácsorog a közelben, ezért sietve hozzáteszem: – Suli után dumálunk. Amikor nem vagyok dühös Quince-re, nem nagyon tudok a szemébe nézni. Érzem, hogy az érzelmeink összekeverednek és felerősödnek a kötelék hatására. Mintha hipnotizálnának. Ráadásul Quince szemlátomást ugyanúgy el van varázsolva, mint én. Szerencsére a tekintete Shannenre siklik a vállam fölött, és amikor ismét rám néz, már a megszokott formáját hozza. – Ebéd után – rázza meg a fejét. Nincs erőm vitatkozni, úgyhogy bólintok. Quince sarkon fordul, és eltűnik a folyosó forgatagában. De még így is érzem a jelenlétét. Nagy fehér cápa, sürgősen szét kell válnunk, mielőtt teljesen megkukulok! – Bocsánat! – fakad ki Shannen, amikor mellém lép. – Lemaradtam valamiről? Mi történt péntek este? Elszúrtad a randit Brodyval? – Nem – makacskodom. Nem szeretném, ha az egész suli hallaná a sztorit, úgyhogy gyorsan beráncigálom Shannent a terembe. – Nem, Brody ott sem volt. Quince jött el helyette. – És... Beülök a padba, és mártír képpel hajítom a földre a táskámat. 121

– És megcsókolt. – Mi? – sikolt fel Shannen, és türelmetlenül vágja le magát a székre a szemközti padsorban. – Úristen, és milyen volt? Jól csókol? Fogadok, hogy igen. Klassz pasi, biztos tudja, hogy kell. – Sss! – hajolok közelebb hozzá, hogy észrevegye magát, és ne visítson, mint a fába szorult féreg. – Olyan volt, amilyen. Felejtős. – Akkor mi volt ez az előbb a folyosón? – Shannen a lényegre tapintott, mint mindig. – És miért mentél el vele motorozni tegnap este? – Bonyolult. – Hogyan magyarázzam el a szitut Shannennek anélkül, hogy felfedném a titkomat? Már tegnap hazafelé jövet ki kellett volna találnom valamit, de túlságosan fel voltam pörögve ahhoz, hogy józanul gondolkodjak. – Mi van? – Shannen olyan meredek szögben hajol felém, hogy attól tartok, kiesik a padból. – Jártok? Legszívesebben ráordítanék: NEM!!! Te jó isten, megőrültél?!? De aztán eszembe jut: mi másra hivatkozhatnék? Ráadásul, ahogy telnek a napok, egyre jobban el fognak fajulni a dolgok. A kötelék napról napra erősebb lesz. Mivel azt mégse mondhatom, hogy „Amikor megcsókolt, azonnal mágikus kötelék alakult ki köztünk, amit Capheira hozott létre, hogy hűségre ösztönözze a sellőpárokat és oldja a tengerlakók magányát a hideg, végtelen óceánban”, jobb híján ez lehet az egyetlen logikus magyarázat. Quince-nek le kell nyelnie a békát. Úgyhogy lehajtom a fejem, és, bármennyire is ellenkezik Quincegyűlölő elveimmel, azt motyogom: – Igen, azt hiszem. Csak a csengő, egy röpdoga, meg az alkotmányról szóló terjedelmes előadás ment meg a további magyarázkodástól. De abban a pillanatban, hogy kicsöngetnek, Shannen már kapja is elő a táskáját meg a kérdéseit. – Hogy történt? – kérdezi, miközben kitódulunk a folyosóra. – Quince helyes volt? Tegnap este randiztatok? Ez azt jelenti, hogy kiábrándultál Brodyból? – Nem! – förmedek rá. – Nem, nem. Természetesen nem.

122

Jegyzetelés helyett végig arra összpontosítottam, hogy Shannen minden felmerülhető kérdésére kitaláljak valami választ. Ez nem lesz túl jó hatással az érettségi eredményeimre, de ennyi áldozatot muszáj hoznom. Alaposan kidolgoztam a sztorit. – Ez csak egy félreértés. Miután Quince megcsókolt – próbálom figyelmen kívül hagyni Shannen irigy sóhajait –, úgy megijedtem, hogy mindenre rábólintottam. Nem is emlékeztem rá, hogy elhívott randizni. Csak akkor esett le a tantusz, amikor letett a ház előtt, és azt mondta, hétkor értem jön. – De aztán megmondtad neki, nem? – ráncigálja feljebb a táskáját Shannen. – Miért járkál még mindig utánad, ha tudja, hogy az egész csak tévedés? – Mert, ööö, nem szóltam neki. – Ezt az amúgy teljesen logikus keresztkérdést kihagytam a számításból. Juuuj, ez egyre bonyolultabb! Már tudom, miért nem szoktam hazudni. – Akkor most mi van? – tudakolja Shannen. – Igaziból jársz vele? Ebből nem lesz könnyű kikeveredni, úgyhogy kár is hadakoznom. – Hát, fogjuk rá. – Látom, Shannen mennyire megdöbben, úgyhogy gyorsan hozzáteszem: – De csak egy darabig. – Aztán eszembe jut, mit mondott Quince péntek este, mielőtt elindultunk a bálba, és lecsapok az ötletre. – Hátha féltékennyé tudjuk tenni Brodyt. Shannen barna szeme összeszűkül. – Felhasználod Quince-t? – Azért ne túlozzunk! – De mivel összeszorul a gyomrom a gondolatra, hogy így kihasználjak valakit, még ha szívből utálom is az illetőt, hozzáteszem: – Ő is benne van a dologban. Sőt az ő ötlete volt az egész. – Ez történetesen igaz. – Ó! – Shannen csalódottnak tűnik. Nem tudom, azért-e, mert nem használom ki Quince-t, vagy mert valójában nem is járok a sráccal. – Meddig akarjátok fenntartani a látszatot? – Egy hétig – vágom rá. – Csak egy hétig. Aztán szakítunk, és minden visszatér a rendes kerékvágásba.

123

Egy hétig csak kibírjuk, hogy jó pofát kell vágnunk egymáshoz. Már csak azt kell elmagyaráznom Quince-nek, miért van szükség erre a fedősztorira. Meg fogja érteni. Legalábbis remélem. • – Szó se lehet róla – mondom Quince-nek másnap, suli után. – Shannennel megyek az úszóversenyre. Téged senki sem hívott. Azzal becsapom a szekrényajtót, és hátat fordítok a tajtékzó Quince-nek. – Ez egy szabad ország – ered a nyomomba. – Ha el akarok menni, akkor elmegyek. Vállat vonok, mintha fütyülnék az egészre, holott nagyon nem örülnék neki, ha Quince is ott lenne a versenyen. Ez az alkalom Brodynak van fenntartva, és nem akarom, hogy a kötelék megzavarja az agyamat. – Különben is – Quince a farzsebébe süllyeszti a kezét, amitől szétnyílik a bőrdzsekije, a pólója pedig a mellkasára feszül (nem mintha érdekelne) –, ha úgy kell tennünk, mintha egy pár lennénk, nem engedhetem, hogy órákig csorgasd a nyálad egy másik srác miatt. Csorgassam a nyálam? Hah! Én nem csorgatom a nyálam. Izgulok és megbénul a nyelvem? Igen. De ezen a nyálcsorgatós témán már réges-rég túl vagyok. Egy kerek hónapja, azt hiszem. – Én nem csorgatom a nyálam – erősködöm. – Én vagyok a csapat menedzsere. Hivatalos teendőket látok el: megcsinálom a beosztást, rögzítem az időket, ügyelek rá, hogy mindenki időben ott legyen a rajtkőnél. – Jó – mondja Quince nem túl meggyőzően. – Akkor azért megyek el, hogy segítselek a hivatalos teendőid ellátásában. Kilépünk a késő délutáni napfénybe. Shannen kocsija az első sorban parkol, de Shannen még nem ül benne. Mivel őt várom – a vezetés meg én szó szerint úgy viszonyulunk egymáshoz, mint a tűz és a víz –, megpróbálom lekoptatni Quince-t. A földre hajítom a hátizsákomat, és karba fonom a kezem.

124

– Figyelj, ez az egész mese arról, hogy randizunk, csak kamu, hogy megmagyarázhassuk a megmagyarázhatatlant. Ez nem a valóság. Én nem vagyok a barátnőd, sem így, sem úgy. Nincs jogod féltékenykedni és kisajátítani engem. Quince közelebb lép hozzám. – Lehet, hogy kamu az egész – mondja halkan. Hogy lehet még a nap végén is fogkrémillata? – De a gimnázium szempontjából nem az. Nem fogom eljátszani a hülyét, amíg az állítólagos barátnőm egy másik srác után ácsingózik. A férfibüszkesége ott örvénylik körülöttem, és a kisajátítás felhőjébe burkol. Noha mindketten tudjuk, hogy ez az egész csak színlelés, a mágikus kötelék miatt a hamis érzelmek is igazinak tűnnek. Nyilvánvaló, hogy Quince nem tud különbséget tenni közöttük. De mit játszom meg magam? Még én sem tudok különbséget tenni, pedig egész életemben ennek a varázslatnak a bűvöletében éltem. Milyen őrült logikai baki vezetett arra a téves feltételezésre, hogy zökkenőmentesen le tudjuk bonyolítani ezt a dolgot? Semmi sem megy simán. Főleg, ha varázslat és füllentés is szerepel a tervben. Egyértelmű, hogy Quince ezt a lehetőséget is arra használja fel, hogy megkeserítse az életem. Ekkor kivágódik az ajtó, amelyen az imént léptünk ki, és a szemem sarkából látom, hogy Courtney meg a két csicskája lép ki rajta. Mielőtt felnyöghetnék, Quince átkarolja a derekamat, és szorosan magához von. – Mit művelsz? Még el sem rebegem a riadt kérdést, a szája már rá is tapadt az enyémre. Döbbenetemben moccanni sem bírok; alélt medúzaként lógok a karjában. Amikor Courtney elvonul előttem a díszkíséretével, így szól: – Ezek beszívtak. A csicskák felvihognak. Miért mindig szemtanúk előtt kell átélnem életem legkínosabb pillanatait? Quince elenged, nagyképű mosolyt villant rám, majd így szól: – Találkozunk az uszodában.

125

Azzal sarkon fordul, és komótosan odaballag a motorjához. Döbbenten meredek bőrbe bújtatott, egyre távolodó hátára, amikor hirtelen mellettem terem Shannen. – Jól láttam, hogy ti ketten csókolóztatok? – Igen – felelem, és legszívesebben toporzékolnék Quince pimaszsága miatt. – Sunyi szemét! – Igen – kontrázik Shannen ábrándosan. – Szemét. – Gyerünk! – Megragadom a hátizsákomat, és Shannen autója felé indulok. – Irány az uszoda! – Érdekes hétnek nézünk elébe – jegyzi meg Shannen, miközben kioldja a központi zárat. A hátsó ülésre hajítjuk a cuccunkat, aztán bemászunk az első ülésre. De még milyen érdekesnek! Kár, hogy Shannen ezt sosem tudhatja meg. Brody pillangóúszása olyan, mint az életre kelt zene. Erőteljes karhúzás a vízben. Fej fölemel, mély lélegzet. Páros kar előrelendül. Test lebukik. Órákig el tudnám nézni. Örömmel tölt a gondolat, hogy ha végre sikerül pontot tenni a Quince-ügyre, az idők végezetéig gyönyörködhetek Brody úszásában. – Mi olyan vicces, hercegnő? Az öröm szertefoszlik. A gerincem megmerevedik, az állkapcsom görcsbe rándul. Nem elég, hogy Quince eljött a versenyre, de ráadásul pont mögénk ült a lelátón. Valahányszor megmoccan, feláll a szőr a nyakamon. Mintha arra várnék, hogy megérintsen vagy megcsókoljon. – Semmi – préselem ki magamból nagy nehezen. Az eredményjelző táblára pillantok, hogy leellenőrizzem Brody részidejét. Gyorsan lefirkantom a számokat a füzetbe, és ismét a medencére irányítom a figyelmemet. Brody már legalább egy testhosszal vezet. Persze, ez nem újdonság. Hároméves csapatmenedzseri pályafutásom alatt még egyszer sem láttam veszíteni. Még az állami bajnokságon sem. A balomon ülő Shannen közelebb hajol hozzám. 126

– Courtney három óránál – suttogja. Felrakom a lábam az előttem lévő padra, és jobbra fordítom a fejem. Látom, hogy Brody exe éppen most ül le tőlünk pár méterre a csicskáival. Hogy került ide? Hiszen szakítottak Brodyval. Semmi keresnivalója az úszócsapat közelében. Amikor Brody az utolsó fordulóhoz ér, Courtney felpattan, és kiabálni kezd: – Hajrá, Brody! Természetesen nem ő az egyetlen. Az egész lelátó kórusban ordít, valahányszor Brody levegőt vesz. – Hajrá! Hajrá! Hajrá! – kiabálják, hátha Brody meghallja őket. Ettől függetlenül meglep, hogy Courtney is a szurkolók között van. – Úgy tűnik, nem tud leakadni a csávóról – szólal meg Quince. Még arra sem veszi a fáradságot, hogy lehalkítsa a hangját. Gyilkos pillantást vetek rá. Aztán eszembe jut, érdemesebb lenne úgy tennem, mintha itt se lenne, úgyhogy próbálok a versenyre összpontosítani. Brody érinti meg elsőként a falat. Amikor felvillan az ideje az eredményjelző táblán, feljegyzem a füzetbe. A legjobb időket felsoroló oldalra lapozok, és összehasonlítom a legfrissebb eredményt az adatokkal. Két tized másodperccel jobb, mint az eddigi egyéni csúcsa 100 pillangón. Ha ez így megy tovább, Brody nemsokára az államrekordot is megdönti. De nincs időm sokat örvendezni, hiszen mindjárt kezdődik az 500 méteres gyorsúszás. Megnézem a beosztást, hogy ellenőrizzem, a versenyzőink tényleg a kettes és a hetes pályán úsznak-e. Felmásznak a rajtkőre, az edző felemeli a kürtöt, és amikor a harsogó hang végigvisszhangzik az uszodán – miért nem képesek az emberek a szabad ég alatt úszni? –, megkezdődik a verseny. Éppen Jeff Fetzer lassú kezdéséről készítek jegyzeteket, amikor valaki megáll előttem. Felnézek, és Brodyt pillantom meg: sötét fürtjeiből klóros víz csöpög, a dereka körül törülköző. Várakozóan mosolyog rám. A klórszagtól émelyegni kezdek – a klór nem halálos, de mérgező hatással van a tengerlakókra, ezért is igyekszem biztos távolságból

127

szemlélni a medence vizét –, de Brody kedvéért még a hasfájást is elviselem. – Na? – A legjobb időd – felelem sugárzó mosollyal. – Két tizeddel. – Fantasztikus! – válaszolja Brody széles vigyorral. Még mindig zihál a megerőltetéstől. Az összes úszásnem közül a pillangó a legfárasztóbb. Egyszer kipróbáltam, és majdnem megfulladtam. Persze csak képletesen. Brody még mindig szaporán veszi a levegőt, az arca pedig tiszta vörös a felélénkült vérkeringés miatt. Bele fog telni pár percbe, mire megint normális lesz a pulzusa. Én pedig élvezettel figyelem, hogyan tér vissza bele az élet. Brody tekintete a vállam fölé siklik. Meghűl bennem a vér. Quince áll a hátam mögött. Ez elég súlyos pillanat. Mivel én etetem Shannent azzal, hogy féltékennyé akarjuk tenni Brodyt, úgy illik, hogy én kezdeményezzek. Ha már egyszer úgyis Quince-re vagyok utalva, megpróbálhatnék kihozni valamit a dologból. Majd kiderül, beválik-e. Hogyan reagál majd Brody, ha együtt lát minket Quinceszel? Örülni fog? (Rossz.) Vagy ellentmondásos érzelmek kerítik a hatalmukba? (Szintén nem túl biztató.) Ha szerencsém van, dühbe gurul, felhúzza az orrát, vagy kakaskodni kezd. (Ezek a féltékenység jelei, azaz kifejezetten üdvözlendőek.) De Brodynak meglepődni sincs ideje, mert a sügér így szól: – Jól úsztál, Bennett. Brody elmosolyodik, látszik, hogy őt – velem ellentétben – nem zavarja össze Quince bókja. – Kösz. Még mielőtt felfoghatnám, mi folyik körülöttem, érzem, hogy Quince bőrdzsekitől megszabadított, egészen a póló izmokra tapadó karkivágásáig csupasz karjai körülfogják a vállamat. Ösztönösen elkapom az alkarját, hogy lefejtsem magamról, amikor így folytatja: – Szerencséd, hogy nem vagyok féltékeny típus, és nem zavar, hogy Lily ennyit sertepertél körülötted meg a csapat körül. Quince hangja nyájas, de azért ott bujkál benne az ellenségesség. Helyre akarja tenni Brodyt. – Quince – szólok közbe, de Brody leint.

128

– Lil nagyszerű menedzser – mondja lehengerlően barátságos vigyorral. Aztán rám siklik a tekintete, és mintha... mintha elismerést olvasnék ki belőle. Mintha új megvilágításban látna engem. – Szerencse, hogy itt van nekünk. Kísérletképpen elernyesztem a kezem, amivel az előbb még Quince karját akartam lefejteni magamról, és közelebb húzódom az állítólagos barátomhoz. Brody szeme összeszűkül. Amikor Quince homlokához érintem a fejemet, és Brody állkapcsa megfeszül, már tudom, hogy sikerült beletrafálnom valamibe. Brody tényleg féltékeny Quince-re! Ez a gondolat annyira felvillanyoz, hogy Quince mellkasának dőlök. – Még fel kell szívnom magam a következő versenyre – mondja Brody bosszankodva. (Vajon én bosszantottam fel? Hurrá!) – Később beszélünk. – Szevasz! – feleli Quince hűvösen. Amikor Brody elindul az öltöző felé – tudomást sem véve a pukkadozó Courtney-ról meg a bandájáról –, Quince-hez fordulok. – Láttad ezt? – Mit? – néz el Quince a fejem fölött a hosszútávúszók felé, akik még mindig csak az első száz méternél járnak. Dühös pillantást vetek rá. Ennek meg mi baja? Shannen felé fordulok. – Láttad ezt? Brody tök féltékeny volt! – Igen – feleli Shannen, de korántsem olyan lelkes, mint várnám. – Csúcs. Na mindegy. Lehet, hogy kényelmetlenül érzi magát Quince társaságában. Majd később kitomboljuk magunkat. Ismét a versenyre összpontosítok – közben kiderül, hogy az első két részidőről lemaradtam –, de nem bírom abbahagyni a vigyorgást. Csak a hatperces forduló végeztével jövök rá, hogy még mindig Quince karjaiban pihenek. Valami miatt – én azzal magyarázom a dolgot, hogy Quince mellkasa sokkal kényelmesebb, mint a támla nélküli padok – nem húzódtam el tőle. De nem is baj, hiszen minél tovább tartjuk fenn a látszatot, Brody annál hamarabb döbben rá,

129

hogy mégiscsak táplál bizonyos érzelmeket irántam. Mindenki jól jár.

130

15 győzelméhez. Brody Bennett két iskolai rekordot állított fel, és S EZÚTON GRATULÁLOK AZ ÚSZÓCSAPATNAK

a tegnap esti

négy kék szalagot vihetett haza. Mindenki jöjjön el, és szurkoljon a Tengeri Teknősöknek jövő csütörtökön, a városi bajnokságon is! Miközben a videofilm tovább pereg, emlékeim között felsejlik Brody képe, amint magasra tartja a kék szalagokat a FUTNI ÉS FEJEST UGRANI TILOS! felirat előtt. Még mindig nem tudom elhinni, hogy Brody féltékeny Quince miatt. Hiszen elvileg nem lehetsz féltékeny egy lányra, aki nem érdekel. Még soha nem éreztem ennyire reménytelinek a közös jövőnket Brodyval – és már az sem bosszant, hogy ezt Quince közbelépésének köszönhetem. Egyszer, amikor Brody és én már öregek leszünk, talán még hálás is leszek a sügérnek. – Szállj le a földre, Lily! – húzza el a kezét merengő arcom előtt Shannen. – Meg kell beszélnünk a töri házit. – Jó – próbálom visszarángatni magam a jelenbe. Amikor azonban Brody a videón beköszön a legfrissebb hírekkel, megszűnik körülöttem a világ. Minden szót kívülről fújok, hiszen én szerkesztettem az anyagot, de még így is libabőrös lesz a hátam, amikor meghallom Brody hangját. – Jövő héttől kezdik árulni az évkönyveket. – Brody feltartja a mintapéldányt, és végigpörgeti a lapokat, amelyeken ott láthatóak a 131

tanév eseményeit dokumentáló képek. – A rendeléseket ebédidőben és a szünetekben adhatjátok le jövő péntekig. Ne felejtsétek el beszerezni ezt a fontos relikviát, mielőtt túl késő lenne! Amikor Brody feltartja az úszócsapat képénél kinyitott könyvet, sóhajtva hanyatlok hátra. Soha nem fogom megunni Brody hangját. Vagy látványát. Vagy a róla való ábrándozást. – Lily! – Shannen a padhoz vágja a tankönyvet, hogy felrázzon az álmodozásból. Kalapáló szívvel nézek rá, majd a könyvre. – Jó – húzom ki magam, és a Termékeny Félholdról szóló fejezethez lapozok. – A töriházi. Figyelek. Shannen dühösen mereszti rám a szemét, aztán megfordítja a padját, hogy végre munkához láthassunk. Büszke vagyok magamra, mert a lyukasóra hátralévő részében végig a házira koncentrálok – aminek témája Hammurápi egyik törvényének bemutatása, elemzése és átfogalmazása. Shannennek csak egyszer kell rám szólnia. Vagy talán kétszer. Amikor kicsöngetnek, elindulunk a tornaterem felé. Utálom a tesit. Mivel életem jelentős részét a vízben töltöttem, a szárazföldön elég nehezen koordinálom a mozgásomat. Alig van olyan nap, hogy ne valamilyen sportsérüléssel sétálnék ki a tornateremből – piros foltokkal a karomon röplabda, lenyúzott térdekkel atlétika, púppal a fejemen tenisz után. Az egyetlen vigaszt az jelenti, hogy tesin együtt lehetek Brodyval. Persze itt nem hozhatom a legjobb formámat, mint híradózáskor – ez a matekra is igaz –, de minden alkalmat megragadok, hogy a közelében legyek. Ráadásul most Quince sem tud keresztbe tenni nekem. – Azt hiszem, ma valami újba kezdünk – mondja Shannen, amikor benyomulunk az öltözőbe. – Az jó – feleltem. – Nem bírnék ki még egy hét focit. Felvesszük az egyencuccot – undorító, műszálas sötétkék sort és bő fehér póló, amelynek elején nagy púderkék betűk hirdetik: SEAVIEW. Néhányan – akik bögyösebbek, mint én, és kevésbé ducik, mint Shannen – szűk SEAVIEW trikót viselnek a bő póló helyett. Ha én ilyet vennék föl, csak még jobban kihangsúlyoznám az egyáltalán nem domborodó idomaimat. 132

– Nem látok semmilyen eszközt – súgja oda Shannen, amikor belépünk a büdös tornaterembe. Igaza van. A tornaterem természetellenesen üres. A lelátókat, amelyek általában teljesen közrefogják a kosárlabdapályát, a falhoz tolták. A kosárlabdapalánkok a helyükön vannak, de a pálya közepén szájukban síppal ácsorgó edzők mellett nincsenek ott a labdaállványok. A többiek, akik belökdöstek minket a terembe, ugyanolyan tanácstalanul toporognak a pálya szélén, mint mi. Shannennel célba vesszük a terem végében lévő párnázott falat, és lehuppanunk a földre. – Lehet, hogy kimegyünk – találgat Shannen. – Akkor az egyik edző kint várna ránk. De nem ma. Mind a két edzőnk – Miss Bailey, a pörgős teniszedző, és az egyik baseballedző, Pittman, aki minden, csak nem pörgős – némán figyeli a befelé szivárgó diákokat. Becsöngetnek, mire a lustábbak is – többek között Brody – becsoszognak a tornaterembe. Pittman edző a sípjába fúj, Miss Bailey pedig tapsolni kezd. – Tessék körbeállni! – kiabálja. Shannen és én kelletlenül feltápászkodunk, és a többiekkel együtt elindulunk a pálya közepe felé. Igyekszem minél közelebb sodródni Brodyhoz, de azért vigyázok, nehogy túl nyilvánvaló legyen a szándékom. – Ma játszótéri játékokat fogunk gyakorolni – közli velünk Miss Bailey olyan izgatottan, mintha a lelkesedés ragályos lenne. Látszólag nem zavarja, hogy mindenki felnyög – nem tudom, mások miért teszik; én azért nyöszörgök, mert teljesen tanácstalan vagyok. – Az első játék szabályai nagyon egyszerűek. Pittman kollégámmal mi fogjuk kiválasztani, kik legyenek a... – Szoborfogók – üvölti túl Pittman Miss Bailey-t. Gyorsan végignéz a tömegen, aztán rám meg Brodyra mutat. – Sanderson és Bennett, ti lesztek azok. Azzal a sípjába fúj, és kitör a fejetlenség. A többiek szétszélednek a terem négy sarka felé. Én vagyok az? De mi? Mit jelentsen ez? – Ezt jól megszívtuk, Lil – mondja Brody. 133

– De mit? – nézek körbe tanácstalanul. – Azt se tudom, mit kell csinálni. – Nem tudod, hogyan kell szoborfogócskát játszani? – kérdezi Brody hitetlenkedve. Amikor megrázom a fejem, gyorsan felvilágosít. – Ha valakit megérintesz, az illető megmerevedik. Csak az keltheti életre, aki nem fogó. Ha mindenkiből szobrot csinálunk, nyertünk. – Ó! – Ebből egy kukkot se értek. – Oké. Brody észreveszi a zavaromat. – Próbálj meg annyi embert megérinteni, amennyit csak tudsz. Azzal eliramodik, én meg ottmaradok a pálya középen, és fogalmam sincs, miről szól a játék. Nézem Brodyt, amint üldözőbe vesz egy csapat elsős lányt, akik ahelyett, hogy elmenekülnének, csak vihognak. Amint Brody megérinti őket, megmerevednek. Egy másik lány, azt hiszem, másodikos, odafut, és megérinti őket, hogy újra életre keljenek. De mielőtt elfuthatnának, Brody visszadermeszti az elsősöket, és a másodikos lányt is elkapja. – Mozdulj már, Sanderson! – kiabál rám Pittman. – Vagy bevésem az egyest. Ez észhez térít. Már így is elég rosszak a jegyeim. Mindenféle előzetes stratégia nélkül üldözőbe veszem a legközelebb állókat. De gyorsak, és a terem másik végébe menekülnek, Brody áldozatait használva pajzsként. De miközben megpróbálom megkerülni – vagyis inkább legázolni – a szoborrá dermedt lányokat, Brody hátulról becserkészi és ledermeszti a zsákmányt. – Szép munka, Lil – kacsint rám. Aztán jobbra int a fejével. Hátrafordulok, és Shannent meg azt a lányt veszem észre, akivel néha együtt szoktunk lógni tesin. Kezdek rákapni a játék ízére. – Ne mozdulj, Shannen! – mondom, és lassan elindulok feléjük, mire ők hátrálni kezdenek. – Nem fog fájni. Ígérem. – Azt lesheted – sikít Shannen, azzal eliramodik, de máris szembetalálja magát Brodyval, aki villámgyorsan a háta mögé került. – Bocs, lányok! – érinti meg a vállukat vigyorogva. – Most jöjjön az a bagázs a sarokban – szól oda nekem.

134

Üldözőbe vesszük az osztály többi tagját. Kezdem úgy érezni, hogy a szövetségünk nemcsak a játékra vonatkozik. Alakulóban a kötelék – nem a varázskötelék, de attól még csodálatos. Nem is gondoltam volna, hogy a tornaóra ilyen jó is lehet. • Ahogy elhagyjuk a tornatermet, és elindulunk a reáltudományok szárnyába (én földrajzra megyek, Shannen pedig fizikára), Brody mögénk lép. Még mindig piros a képem a hajkurászástól, amikor Brody mellénk üget, átkarolja a vállamat (jobban mondva a hátizsákomat), és így szól: – Jó páros vagyunk, Lil. Döbbenten nézünk össze Shannennel. – Igen – felelem, és csodálkozom, hogy egyáltalán képes vagyok szavakat alkotni. Hiszen Brody szinte átölel engem! – Nagyszerű páros. Brody úgy von magához, ahogy a csapattársait szokta, de ott, ahol a testünk összeér, kis szikrák gyúlnak bennem. – Gyakrabban kellene összeállnunk. Mellettünk senki sem rúghatna labdába. Valószínűleg megfeledkezett az ugróköteles incidensről meg a (nem tévedés) két véres orról, de nem akarom felfrissíteni a memóriáját. – Bizony. – Próbálom játszani a menőt, holott nulla tapasztalatom van ezen a téren, és a bál óta egy életre megtanultam, hogy nem szabad túl lelkesnek mutatkozni. Láttuk, mire vezet az ilyesmi (nem sok jóra). Ahogy belépünk a reálszárnyba, Brody derekára csúsztatom a karom, hogy kölcsönös legyen a haverság. De amikor megpillantom Quince-t – vagyis inkább ő pillant meg minket –, rögtön sejtem, hogy nem úgy festünk, mint a haverok. Quince dühe úgy csap arcon, mint egy érzelmi szökőár. A tekintete lángol, az állkapcsában pedig olyan erővel feszülnek meg az izmok, hogy attól tartok, kitörik a foga. Remélem, jó fogorvosa van.

135

– Lily! – préseli ki magából a szavakat anélkül, hogy ellazítana az állát. Engem szólít meg, de égő tekintete Brodyra szegeződik. – Bennett! Lehet, hogy csak köszönni akart, de két jel is arra utal, hogy nem emberbaráti szeretet vezeti. Először is, a vezetéknevén szólította Brodyt. Másodszor, nem a rendes hangján beszél, hanem morog. – Szia, Quince! – Shannen úgy tesz, mintha nem vibrálna halálos feszültség a levegőben. – Shannen – biccent oda Quince a barátnőmnek, de egy pillanatra sem veszi le a szemét Brodyról. Brody, aki láthatóan nem olyan naiv, mint Shannen, így szól: – Megyek az órámra. Winslow lerontja a jegyem, ha megint kések, és az edzőm megöl, ha emiatt nem indulhatok a versenyen. – Azzal rám kacsint (lehet, hogy titokban meg akar halni), és eltűnik a folyosón. – Lil... Nem várom meg, hogy Quince befejezze. Rögtön rárontok, és teljes erőből a szekrényeknek lököm. Olyan szaporán pislog, mint aki fel sem fogja, mi történik vele. – Mi ütött beléd? – támadok neki. – Nem látod, hogy végre sikerült? – Lily! – szisszen föl Shannen. – Mi az? – fordulok szembe vele ingerülten. Shannen fölvonja a szemöldökét, és a folyosó felé int a fejével. Ekkor veszem észre, hogy két ajtóval odébb Lopez igazgatóhelyettes Shannen fizikatanárával beszélget. Szent makréla, mit művelek itt? Az a fajta erőszakosság, amire most vetemedtem, nemcsak teljesen távol áll tőlem, hanem akár azonnali felfüggesztést is maga után vonhat, az biztos. Alkaromat a mellkasának nyomva még mindig a szekrényekhez préselem Quincet (igen, tudom, hogy csak azért bírom lefogni, mert hagyja magát). Az érzelmeknek, a hormonoknak vagy a kötelék keltette hangulatváltozásoknak ez a hullámvasútszerű ingadozása teljesen kikészít. A helyzet, a titkolózás meg a túlcsorduló érzelmek hatására Quince mellkasához szorítom a homlokom. Valami miatt – a kötelék

136

lehet az oka – már a puszta érintésétől jobban érzem magam. Mintha minden haragom elpárologna. Quince is lehajtja a fejét, és azt suttogja: – Nyugalom, hercegnő! Ez mind része a játéknak, emlékszel? De én csak a fejemet rázom. Ez egy játék? Egyre nehezebb észben tartani a szabályokat. – El kell mondanod Shannennek. Hátrahőkölök. – Mit kell elmondanom? – Mit kell elmondania? – kérdezi rögtön Shannen. Quince egyenesen a szemembe néz: – Az igazat. – Nem lehet – fog el a pánik. Ezt Quince sem gondolhatja komolyan. Felfedjem az igazságot, amit elhallgattam a legjobb szárazföldi barátnőm elől? A tekintetemmel – és a köteléken keresztül – próbálom tudatni Quince-szel, mennyire fáj, hogy nem árulhatom el a titkot Shannennek – főleg ha azt vesszük, hogy Quince viszont mindent tud. Hevesen megrázom a fejem. Hát nem érti, milyen súlyos ez a titok? Hát persze hogy nem. Hiszen nem az ő titka. – Akkor majd én elmondom neki. – Ne! – Mit kell elmondani nekem? – Lily... – Ne! – Csak úgy tesz, mintha randizna velem – néz rám Quince fanyar mosollyal. – Én viszont nem. Próbálom meggyőzni őt, hogy inkább engem válasszon, mint azt az idiótát. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Egy pillanatig teljesen biztosra vettem, hogy Quince képes kikotyogni a titkomat a folyosó kellős közepén, ahol az egész iskola hallhatja. Még soha életemben nem féltem ennyire. Még akkor sem, amikor egy kóbor cápa átjutott a thalassziniai határon. Most, hogy megnyugodtam, sóvárgás fog el. Kezdem megérteni Quince szavainak jelentését. Vagy ez is csak a játék része? – Ja, az? – legyint Shannen. – Azt már régóta tudom. 137

Igazán? A csengő hangjára Shannen besiet a fizikaterembe. Nekem viszont földbe gyökerezett a lábam. – Tudod, hogy sohasem árulnám el a titkodat – mondja Quince halkan. Most arra a szelídebb Quince-re hasonlít, akit Thalassziniában ismertem meg. – Soha. Őszintén beszél. Érzem. És kicsit fájlalja, hogy kételkedtem benne. Talán igaza van. Annyira azért már ismerhetném. Lehet, hogy bunkó és pofátlan, és púp az uszonyomon, de megbízható. Ő soha nem árulná el a királyságomat. Ettől meg kellene könnyebbülnöm – és meg is könnyebbültem, esküszöm. De a szívem legmélyén (amit bűntudat mardos) azt kívánom, bárcsak elmondta volna az igazat rólam. Mert akkor nem lenne ez a láthatatlan fal köztem és a legjobb szárazföldi barátnőm között, és ha valami rosszul sülne el, nem magamat kellene hibáztatnom. Nem tudom rávenni magam, hogy megköszönjem azt, amit nem is akartam, hogy megtegyen. Inkább arra összpontosítok, ami ezt megelőzően történt – Brodyra –, és máris egy sokkal kényelmesebb érzés uralkodik el rajtam: a harag. – Miért kell mindig tönkretenned a legszebb pillanatokat? – taszítom el magamtól Quince-t. – Nem tetszik, hogy együtt vagy vele. – Quince-t bosszantja, hogy a beszélgetés megint Brodyhoz kanyarodott vissza. – Felforr az agyvizem, ha erre gondolok. – A kötelék hatása – erősködöm. Talán Quince még sokkhatás alatt állt, amikor először beszéltem neki a varázslatról. Ma is emlékszem a napra, amikor apu „felvilágosított” a kötelékről. Roppant kényelmetlenül érezte magát, a hormonokról meg az elkötelezettségről papolt, és a lelkemre kötötte, hogy ne engedjek a gátlástalan fiúk nyomásának, és ne hagyjam magam megcsókolni, amíg készen nem állok a dologra. Egy idő után már jojózott a szemem, és a kiselőadás utolsó részét csak fél füllel hallgattam. Úgyhogy nem is akkora butaság azt feltételezni, hogy Quince kissé homályosnak tartja a részleteket, tekintve, hogy mindent egyszerre zúdítottam a nyakába. 138

– Ezért vagy féltékeny Brodyra – magyarázom. – A kötelék egymáshoz láncol minket, és felerősíti az érzelmi reakcióinkat. Az a szerepe, hogy elmélyítse a szerelmet. Megmosolyogtató a gondolat, hogy Quince és én valaha is szerelmesek lehetnénk egymásba. Ez a feltételezés olyan nevetséges, hogy nem tudok elképzelni olyan világot, amelyben ilyesmi megtörténhetne. – Én nem hiszem – mondja Quince teljes bizonyossággal. – Nem hiszem, hogy két élőlény valamiféle varázslat folytán szeresse egymást. Zsebre dugja a kezét, háttal a szekrénynek dől, és a szürke fémajtónak támasztja nehéz motoroscsizmába bújtatott lábát. Egyenesen a szemembe néz, és azt mondja: – A szerelem már önmagában is igazi varázslat. Kirobban belőlem a nevetés. Ez tényleg elhiszi, amit mond. Hisz a szeretet mindenható erejében. Nem gondoltam volna, hogy ennyire romantikus. De ő nem ismeri az én világomat. Soha nem fogja megérteni bizonyos mágikus erők működését, és a szerelem csak egy ezek közül. – Quince! Lily! – jön oda hozzánk Mr. Lopez. – Már rég órán kellene lennetek. – Igenis, uram – válaszolja Quince, de nem mozdul. Nekem viszont kapóra jön a dolog. Sarkon fordulok, és elsietek a földrajzórára. Úgy elmerülök a gondolataimban, hogy alig hallom a tanárom hangját: – Elkéstél, Lily. Vegyél elő két lapot! Röpdolgozatot írunk. Az agyam még most is kint jár a folyosón, Quince meglepően romantikus énjénél. Vajon hol bujkált idáig?

139

16 

ERI A BÓJA ALATT VÁR RÁM,

egy tengeri mérföldre a mólótól. Látom rajta, mennyire kíváncsi rá, hogyan telt az első hetem a kötelék jegyében. Nem fog örülni, ha meghallja a részleteket. – Szia! – úszik elém. – Hogy vagy? – Azt hiszem, kezdek megbolondulni. – Miért? – vonja össze a barátnőm elegáns barna szemöldökét. – Mi történt? – Quince kedves hozzám. Peri gyöngyözve felkacag, de aztán gyorsan a szája elé kapja a kezét. – Mi köze ennek az egészhez? – Soha nem szokott kedves lenni velem – nyafogok. – Bunkó, igen. Pofátlan, mindig. De kedves, soha. – Hihetetlen! – álmélkodik Peri, miközben lesüllyedünk a tenger fenekére. – Ez a hülye teljesen beléd zúgott. – Csak félig van igazad – dünnyögöm, azzal végighúzom a kezem a homokban, és szórakozottan figyelem, amint egy laposfejű hal kiiszkol a rejtekhelyéről. – De az biztos, hogy hülye. Peri ülő helyzetbe fordul, és a vállára húzza hosszú barna tincseit. Fürge, elegáns ujjaival ügyesen összefonja a haját. – Levehetnéd már a szemellenzőt, te lány – mondja tárgyilagosan. – A hétvégén kifogástalanul viselkedett. 140

– A kötelék az oka – markolom meg összesöndörödött szőke fürtjeimet (szerencsére egészen selymesek lettek a tengervíztől), és én is elkezdek copfot fonni. – Teljesen összezavar minket. Érzelmek egész szökőárja tombol bennem. És Quince sem jobb. Tegnap is majdnem leharapta a fejem, amikor meglátta, hogy Brodyval sétálok. – Te Brodyval sétáltál? – Igen! – Miért beszélek Quince-ről, amikor Brodyról is vannak friss hírek? – Tesiórán mi voltunk a fogók, és mindenkit elkaptunk az osztályból. A nagy izgalom közepette a kezem belegabalyodott a hajamba. Peri odaúszik hozzám, félretolja a kezemet, és átveszi a hajfonást. – Aztán Brody átkarolt, és azt mondta, hogy jó páros vagyunk. Hátranézek Perire, mire a hajam kicsusszan a kezéből. – Hát nem izgi? Ez jó jel, ugye? – kérdezem, ügyet sem vetve a barátnőm bosszús tekintetére. – Azt hiszem. – Peri megragadja a vállamat, és visszafordít, hogy be tudja fejezni a hajam. – De a szárazföldi fiúk nem olyan kiismerhetőek, mint a tengeriek. – Nekem mondod? – Felidézem magamban az úszóverseny délutánját. – Egyik pillanatban még javában veszekszünk Quinceszel, a következőben pedig megcsókol, mert Brody excsaja éppen arra sétál. Az úszóversenyen meg úgy ölelget és sugdolózik velem, mintha szerelmesek lennénk. Peri feltűnően hallgat mögöttem. Fogja a most már tökéletes copfomat, és gyengéden a vállamra helyezi. Hátrafordulok, hogy kiderítsem, miért ilyen szótlan, de rögtön meglátom az okát. Egy hatalmas portugál gálya úszik el a közelben, alig néhány méterre tőlünk. Békében élünk az óceán népeivel, de azért vannak kivételek – ide tartoznak a cápák, a medúzák és a gyilkos bálnák (nem mindegyik olyan, mint Shamu). Mi sem vagyunk immúnisabbak a medúzacsípésre, mint az emberek – sőt a mi bőrünk talán még érzékenyebb is. Szó nélkül megragadom Peri csuklóját, és a lehető legóvatosabban elindulok az ellenkező irányba. A portugál gálya nem tartozik az

141

intelligens ragadozók közé, de ha a víz felkorbácsolódik körülötte, halálos csápjai azonnal mozgásba lendülnek. Tudom, miért ijedt meg ennyire Peri. Hatéves volt, amikor az öccse meghalt egy portugál gályatámadásban, ő maga pedig csúnyán megsérült, és élet-halál között lebegett. Hetekbe telt, mire a palota orvosai meggyógyították. De a hegeket és a rémálmokat nem tudták eltüntetni. Amikor kijutunk a veszélyzónából, két kezem közé fogom Peri arcát. – Minden rendben – mondom vigasztalóan. – Most már biztonságban vagyunk. Peri üveges tekintettel mered maga elé. – Peri! – hajolok közelebb hozzá. – Peri, térj magadhoz! Látom, hogy a barátnőm lassan, fokozatosan visszatér a jelenbe. Nem ez az első eset, hogy látomásai támadtak. Nem tudom, hol jár ilyenkor, de eddig mindig sikerült észre térítenem. – Én... Én... – Semmi baj. – Szorosan átölelem, vigyázva, nehogy összerezzenjek, amikor hozzáérek a vállát borító hegekhez. A lelki szemeimmel ugyanolyan tisztán látom őket, mint ahogy a valóságban láttam, legalább ezerszer. Többtucatnyi vékony, gyöngyházfehér, szinte irizáló vonal szövi át Peri rézvörös tengerjelét, közvetlenül a nyaka alatt. Mindig is büszke voltam a barátnőmre, amiért nem rejtegeti őket. Nem hinném, hogy az ő helyében én is ennyire öntudatos lennék. Amikor Peri viszonozza az ölelésemet, tudom, hogy minden rendben. – S-sajnálom – dadogja. – Nem akartam pánikba esni. Nem túl szerencsés, ha pont előttük dermedek le. – Nos – próbálom oldani a hangulatot –, csak arra kell vigyáznunk, hogy ne egyedül kelljen szembenézned velük. Én mindig melletted leszek. Amikor Peri kibontakozik az ölelésemből, a szeme ugyanolyan rézvörösen csillog, mint a pikkelyei. – Te is tudod, hogy ez lehetetlen – birizgálja meg a vállamra lógó hajfonatot. – De azért hálás vagyok, hogy együtt érzel velem. – 142

Megint a távolba mered, de ezúttal másképp. – Te olyan melegszívű vagy, Lily. Jó lenne, ha találnál valakit, aki legalább annyira szeret, mint te a barátaidat. Felnevetek. Önkéntelen reakció ez a részemről. Tekintve az összekuszálódott érzelmi életemet, vagy nevetek, vagy sírok. És ha kisírt szemekkel megyek haza – akár szikráznak, akár nem –, Rachel néni tudni fogja, hogy valami nincs rendben, úgyhogy inkább a kacagást választom. – Rajta vagyok a témán – mondom. – Amint apu elválaszt engem ettől a dinka motoros csávótól, mindent bevallok Brodynak. Peri szeme – már nem csillog annyira – megrebben. – Biztos, hogy mindent? – tudakolja. Ezen még nem is gondolkodtam, de hamarosan nem marad más lehetőségem. A születésnapomig már csak öt hét van hátra, és Brodynak úgyis meg kell ismernie a teljes igazságot, ha már egyszer összekötjük az életünket. Bólintok. – Lily, ezt nem teheted – ágál Peri. – Ha olyan embernek mondod el, aki nem... – Tudom. – Van egy kis kockázat, mivel Brodynál még nem kezdődött meg a vízi élethez való alkalmazkodás. Sóhajtozva sorra felidézem magamban az emlékeket: amint Brody átkarolja a derekamat, amint minden erőfeszítés nélkül siklik a vízben, amint minden hétfőn, szerdán és pénteken rám mosolyog az iskolatévé képernyőjéről. Minden egyes emlékkép szebb, mint az előző. – De megéri. Peri nem tűnik teljesen elégedettnek, de nem vitatkozik. Ő tudja a legjobban – Shannenen kívül –, milyen régóta szeretem Brodyt. Ha Quince nem kavart volna annyit, Brody már rég az enyém lenne. – Haza kell mennem – mondom, mert eszembe jut, hogy még egy rakás házi feladatom van holnapra, és Perinek is világosban kell visszaúsznia Thalassziniába. – Nem lesz semmi baj? – Jól vagyok – erősködik Peri. Még egyszer átölelem, minden különösebb ok nélkül. – Holnap este találkozunk.

143

Ha minden jól megy, huszonnégy óra múlva a Quince-hez fűző kötelék távoli emlék lesz csupán. Hétfőre összejövök Brodyval.

144

17  pénteken,

TTHON VAGYOK,

RACHEL NÉNI – rontok be a konyhaajtón iskola után. – Csak ledobom a hátizsákom, mert

Quince-szel... De rögtön torkomra forr a szó, amikor észreveszem, hogy a hírnöksirály ül a hűtőszekrényünkön. Prithi a hűtő előtt rostokol, és lassan kunkorítgatja a farkát, némán szuggerálva a sirályt, hogy hagyja el a posztját. Rachel néni lép be az ajtón. Odabiccent a sirálynak, és így szól: – Már két órája itt van. Nekem nem hajlandó átadni az üzenetet. Égnek emelem a tekintetem. A levél nem magánjellegű, különben a tekercs nem zöld lenne, hanem halvány rózsaszín. A hírnöksirályok az elsődleges kommunikációs eszközeink a szárazföldi és a partra szakadt rokonainkkal, de nem mindig a legmegbízhatóbbak. Lehet, hogy ez a sirály is félreolvasta a jelet, és most azt hiszi, szigorúan bizalmas üzenet van nála. – Szia, Lily! – lép be a konyhába Quince kopogás nélkül. – Tankolnom kellett hazafelé, de most már kész vagyok. – Ekkor megpillantja a szárnyast, és megtorpan. – Az ott egy sirály? – Hírnöksirály – helyesbítek, és odalépek a madárhoz, hogy leoldozzam a lábáról az üzenetet. Prithi csak most veszi észre, hogy én is jelen vagyok, és szokás szerint a bokámhoz dörgölőzik.

145

– Szervusz, Quince! – köszön Rachel néni. – Kérsz valamit enni indulás előtt? – Nem, köszönöm, asszonyom – feleli Quince, majd némi bájolgással fűszerezve hozzáteszi: – Anyukám mindig azt mondta, ne ússzak teli hassal. Ezen jót nevetnek – biztos valami szárazföldi poén. Kihajtogatom a tekercset, és nagyot dobban a szívem. Nem tudom elfojtani a spontán feltörő sikkantást. – Mi a helyzet? – Quince mellém lép, és a vállam fölött beleolvas az üzenetbe. – „Gyere a Rejtekhelyre.” Mi az a Rejtekhely? – A legkedvesebb éttermem a világon! Apu biztos meghív minket egy ünnepi vacsorára a szétválasztás előtt. Olyan izgatott vagyok, hogy megpróbálom megölelni a hírnöksirályt, de az vijjogva szétterjeszti széles szárnyát, hogy távol tartson magától. Ezzel magára vonja Prithi figyelmét, aki a madár után kap. Mosolyogva nézem, ahogy Rachel néni és Quince megpróbálja szétválasztani őket. A sirályt kimenekítik az ablakon, Prithit pedig bepaterolják a nappaliba. A mai este igazi megkönnyebbülést hoz a számomra. • – Tetszeni fog – mondom, amikor odaérünk a Rejtekhely ajtaja elé. – Miért mondod ezt? – kérdezi Quince. – Mert – lököm be a masszív faajtót leplezetlen vigyorral – itt nem szolgálnak fel szusit. – Hála az égnek! – De Quince is nevet. Apu először a tizenkettedik születésnapomon hozott el a Rejtekhelyre. Ma is emlékszem, milyen érzés volt beúszni erre a helyre, amely egy kis darab emberi világ a tenger mélyén. Igazi aranybánya a hajóroncsok szerelmeseinek. A falakat egy spanyol gálya vastag, barna fedélzetdeszkái borítják. Az asztalok és a székek egy kalóz szkúner vázából készültek. Az asztalokon rendes kések és villák sorakoznak – tengeri evőpálcikának nyoma sincs.

146

De az abszolút kedvencem a hatalmas üvegoszlop, amely teljesen betölti az étterem közepét. Az oszlop belsejében igazi föld van: egy terrárium fűvel, kisfenyővel és – ez a legeslegjobb az egészben – két kardinálispinttyel! Nem tudom, honnan kapnak friss levegőt és napfényt, de a tengeri technika egyszerűen csodákra képes. Miközben odaúszunk a fogadópulthoz, Quince nem győz álmélkodni. – Szép – mondja. – Honnan szerezték ezt a sok cuccot? – A tengerfenékről – vonom meg a vállam. – Az emberek évszázadokon keresztül hulladéklerakónak használták az óceánt. – Ez ma sincs másképp. Milyen igaz! – Mi csak feltakarítottuk utánuk a koszt. Mielőtt részletesebben belebonyolódnánk a környezetvédelmi kérdésekbe, megérkezik a hosztesz. – Lily hercegnő! – sikolt fel a lány, akinek rövid papagájhalkék tincsei glóriaként hullámzanak a feje körül. – De örülök, hogy újra látlak! – Szia, Tang! – válaszolom. – Az apám már itt van? – A kapitányi kajütben vár. – Köszönöm. – A kapitányi kajüt egy kis különterem az étterem hátsó részében. A falakat az óceánjárók csillárjairól összegyűjtött kristálycseppek borítják, így a vendégnek olyan érzése támad, mintha egy gyémánt vagy egy hatalmas geóda belsejében étkezne. Apu általában nem szokott különvonulni. Nem értem, miért pont ma este határozott így. – Gyere már! – kiáltom hátra Quince-nek. – Essünk túl rajta! Abban a pillanatban, hogy átúszunk az ajtó elé akasztott, kristálygyöngyökből szőtt függönyön, tudom, hogy valami furcsaság van készülőben. Apu nem egyedül ül a nagy kerek asztalnál. Egyik oldalról Fűrészfog és Fésűsszárny, a másik oldalról Apályhozó Kalliopé fogja közre. – Jaj, ne! – akad el a lélegzetem. – Mi az? – úszik mellém Quince. – Valami baj van?

147

De én csak a fejemet rázom – amíg ezerszázalékos biztonsággal nem tudom, hogy mi fog történni, addig nem kezdhetek el hisztizni. Pedig a lelkem mélyén tudom. Apu nem elégszik meg a jelképes párterápiával. Próbát akar – egy ősi, három részből álló tesztet, ami az összeférhetetlenség bizonyítására szolgál. Mi másért lenne itt Kalliopé meg a két tanácsadó? – Lily! – köszönt apu széles mosollyal. – Quince! – A mosoly továbbra is szívélyes marad. – Mi folyik itt, apu? – kérdezem fojtott hangon. Mintha csak megérezné a bensőmben fortyogó dühöt, Quince a hátamra csúsztatja a kezét. Tudom, hogy csak a kötelék hatására csillapodnak le az indulataim, de azért hálás vagyok a gesztusért. – Megkértem Fűrészfogat, Fésűsszárnyat és Kalliopét, hogy ők is csatlakozzanak hozzánk ma este – mondja apu, mintha mi sem történt volna. – Üdvözletem, hercegnő! – mondja Fűrészfog. – Quince úr! – mosolyog Fésűsszárny. Quince odabiccent nekik. – Kalliopé a thalassziniai kötelékfacilitátor – magyarázom Quince-nek, mert rajta kívül az összes többi jelenlévő tisztában van vele, mi folyik itt. – Hogy mi? Lehunyom a szemem, és mély levegőt veszek. – Tengeri párterapeuta. • – Egyszerű protokollkérdés – legyint apu, miközben a pincér leszedi az asztalt. – A thalassziniai törvények szerint át kell világítanunk a kapcsolatotokat, mielőtt szétválasztásért folyamodhatnátok. – Ez csupán formaság, te is tudod – vágok vissza. – Évtizedek óta senkit sem kényszerítettek átvilágításra. Apu arcán és tekintetén már jóval azelőtt észlelhető a változás, hogy megszólalna. Nem örül, hogy az alattvalói előtt vonom kétségbe az ítélőképességét és a jogkörét.

148

– Bármi is történt a múltban – dörgi –, most így döntöttem. Thalasszinia trónörököse vagy, a te esetedben nagyobb körültekintéssel kell eljárnunk, mint az egyszerű állampolgároknál. – De apu! – A törvények rád is vonatkoznak, kislányom. És amúgy sincs vesztegetni való időnk – teszi hozzá gyengéden. – Tehát erről van szó! – pattanok fel az asztaltól. – Azt hiszed, a születésnapomig már nem találok magamnak senkit? Ezért kell végigcsinálnunk ezt az egészet? – De micsodát? – kérdezi Quince. Apu rá se hederít. – Részben. – Közlöm veled – kerülöm meg az asztalt gőgösen –, hogy már kiszemeltem magamnak a megfelelő társat. Ha ez a sügér nem kavarta volna össze a dolgokat azzal, hogy megcsókol, Brody és én talán már... – Elég! – Apu dörgő kiáltása belém fojtja a szót. – Bármi legyen is a helyzet a szárazföldön – közli ellentmondást nem tűrő hangon –, szembe kell nézned a ténnyel, hogy most ez a fiú a párod – biccent kurtán Quince felé. – A törvények és a szabályok rád is vonatkoznak. Végig kell csinálnotok a Próbát, mielőtt szétválasztalak titeket. – Majd, hogy biztosan ne legyen félreértés, hozzáteszi: – Feltéve, hogy bebizonyosodik az összeférhetetlenség. – De mi lesz Quince-szel? – próbálok belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba, ami kihúzhat engem – minket – a csávából. – Nem tűnhet el csak úgy egy teljes hétvégére. A múlt hétvége is éppen elég ciki volt, pedig akkor csak egy napról volt szó. – Már elküldtem egy hírnöksirályt Rachelhez. Megkértem, hogy szolgáljon magyarázattal a fiú édesanyjának. – Apu szigorú pillantást vet rám. – Nem bújhatsz ki a Próba alól. – Próba? – kérdezi Quince. – Miféle Próba? Végre Kalliopé is megszólal. – Készülj fel egy igazán romantikus élményre – mondja ábrándos szemekkel. – Elviszünk titeket egy lakatlan szigetre, ahol a következő két nap során csak egymással, meg a rövid látogatásra érkező barátokkal és családtagokkal kell törődnötök. 149

– Lakatlan sziget? – visszhangozza Quince. – Mennyire lakatlan? – Te, én és egy pálmafa – felelem. – Még egy majom se lesz ott? – kérdezi Quince mosolyogva. Azon kapom magam, hogy a dühöm ellenére elmosolyodom. – Talán egy-két sirály. – Ez nem tréfadolog, Lily – szól közbe apu. – Kalliopé felkeres titeket, hogy értékelje a helyzetet, csakúgy, mint én. Nagyot sóhajtok, és lerogyok a székemre. – Tudom. Ha Quince-szel nem tudjuk bebizonyítani, hogy összeférhetetlenek vagyunk, Kalliopé, aki ugyanakkora hatalommal rendelkezik, mint apu, akár meg is tagadhatja a szétválasztást. Nem tudom, miért teszi ezt apu, de az egyértelmű, hogy semmi értelme. Még el sem kezdődött, máris túl szeretnék esni rajta. – Mikor kezdjük? – kérdezem. Kalliopé arca felragyog. – Azonnal. Azzal egy hatalmas zsákot nyalábol fel a földről. – Máris megmutatom a szigetet, és elmagyarázom a szabályokat. – Menjünk! – bólintok.

150

18 zátonygyűrű, ami épphogy kiemelkedik a tengerből. A homok „SZIGET”

VALÓJÁBAN EGY APRÓ ATOLL,

egy homokkal borított

elég mély ahhoz, hogy táptalajul szolgáljon némi fűnek, egy-két bokornak meg egy hajlott pálmafának, amely negyvenöt fokos szöget zár be a talajjal. A gyűrű közepén lévő kék üreg olyan, mint egy saját medence. – A Próba szabályai egyszerűek – mondja Kalliopé. – A következő két nap során nem hagyhatjátok el a szigetet. Ha folyadékvagy sópótlásra van szükségetek, használjátok a kék üreget. – És mit fogunk enni? – kérdezi Quince. A férfiak mindig csak a hasukra gondolnak. Az előbb ettünk! – Minden szükséges táplálékot biztosítunk. Dönthettek úgy, hogy a szárazföldön kerestek menedéket, de én inkább a medencét ajánlom. – Kalliopé kissé túlfűtöttnek tűnik. Azt hiszem, nem túl gyakori, hogy teljes szerepkörében tündökölhet. Főleg egy ilyen tengerlakó-szárazföldi kapcsolat megítélésében. Az emberek nem teljesen ismeretlenek Thalassziniában, minden évben felbukkan néhány. De általában annyira megkérdőjelezhetetlenül szerelmesek a párjukba, hogy a szétválasztás elképzelhetetlen. Az én helyzetem enyhén szólva is egyedi.

151

– Három próbát kell kiállnotok. – Kalliopé szó szerint izzik a lelkesedéstől. – Lehet, hogy nem is fogjátok észrevenni, mikor tesztelünk titeket, de a teljesítményeteket attól függetlenül értékelni fogjuk. – Csúcs – dünnyögöm. – Vagyis ha átmegyünk a teszten, sor kerülhet az elválasztásra? – kérdezi Quince. – Itt nincs rossz vagy jó eredmény – magyarázza Kalliopé. – Őfensége és jómagam fogjuk értékelni a teljesítményeteket. A negyvennyolc óra elteltével ajánlást teszek, de a király hozza meg a végső döntést. – Rendben – rugdalom a homokot. – Vágjunk bele! – Akkor magatokra is hagylak titeket – kotkodácsolja Kalliopé. Szó szerint kotkodácsol. – Az első teszt reggel várható. Azzal megfordul, és elmerül a tengerben. A bikinialsója eltűnik az uszonyáról, ahogy végigszeli a habokat. Csúcs. Levetem magam a homokra. Pont arra vágytam ezen a hétvégén, hogy egy hülye szigeten ragadjak Quince-szel. Már rég szét kellett volna választani minket. Azt hittem, megvacsorázunk, lezajlik a szétválasztás, és talán még cukormázas tortát is kapunk desszertként. De nem, két napra összezárnak vele egy hülye szigeten. Vissza kell jutnom Brodyhoz. Quince leül mellém a homokba. – Tudom, hogy haragszol – mondja, a horizontra szegezve a tekintetét. – Érzem. De ezt is megoldjuk, és akkor vége. A hangjából ítélve nem várja akkora lelkesedéssel a szétválasztást, mint én, de az biztos, hogy ő is túl akar lenni ezen az egészen, hogy végre minden olyan legyen, mint régen. Ő sem úgy tervezte, hogy egy lakatlan szigeten tölti a hétvégéjét. – Részben a te hibád – felelem, igaz, nem sok neheztelés bújik meg a szavaim mögött. Quince nem tudhatta, mibe keveredik azzal a csókkal. – De sajnálom, hogy belerángattalak. Az apám túl nagy feneket kerít ennek az ügynek. – Nem érdekes – rántja meg Quince a vállát. – Végül is egy magamfajta srác nem mindennap juthat el egy varázslatos, mitikus királyságba, ahol nyüzsögnek a gyönyörű sellők. 152

Hozzám hajol, és megbök a vállával. Mint egy haver. Ja, persze. Gyönyörű sellők. Hát én nem vagyok az. Még soha senki nem gondolta azt rólam: „Hű, ez a Lily Sanderson milyen gyönyörű lány!” Legjobb esetben is csak aranyos vagyok. A rosszabb napjaimon meg kócos bányarém. – Most magadat ostorozod, ugye? – kérdezi Quince. – Mit akarsz ezzel mondani? – Nem tudom biztosan – dörzsöli a csuklóját a térdéhez. – Csak az az érzésem, hogy nem sokra tartod magad. Tudom, hogy hülyén hangzik. – Nem – szakítom félbe. – Nem hangzik hülyén. Minél tovább fűz össze minket a kötelék, annál erősebb az érzelmi kapocs. – Ó! – néz rám Quince. – Szóval tényleg magadat ostoroztad? Nincs értelme hazudni. – Azt hiszem. – De miért? – Én csak – úgy érzem, nevetséges lenne, ha éppen Quince-nek önteném ki a szívem, bár a kötelék miatt valószínűleg jobban megértene, mint bárki más – tudom, hogy nem vagyok szép. A víz alatt még egész csinosnak mondhatnak, de a szárazföldön... – Nyomatékul belemarkolok összegöndörödött hajamba. – Kész katasztrófa. – Nem tartod szépnek magad? – Quince hangja mély és kifejezéstelen. – Tudom, hogy nem vagyok az – válaszolom. – Nem úgy, mint Courtney vagy Dosinia. Még Peri is csinos, a maga visszafogott módján. Én meg... csak én vagyok. Én, a szeplőimmel, a pipaszár lábammal, a tepsi számmal meg a nagy szememmel. Ki találná ezt vonzónak? Olyan vagyok, mint egy pöttyös strucc. – Nem kéne feltételezéseket gyártanod arról, hogyan látnak téged mások, Lily. – Quince hangja olyan őszintének hat, hogy önkéntelenül is felkapom a fejem. – Vannak, akik a káoszban is megtalálják a szépet. Azzal, meg sem várva a választ, feltápászkodik, és elsétál. Nézem a távolodó hátát, és utánaszólok: 153

– Hé, ezt valami versből idézted, vagy mi? – Vagy mi – feleli, és beugrik a medencébe. Ülök a parton – Quince után bámulok, és azon töprengek, mi a csuda folyik itt –, és csak az este hűvös lehelete riaszt fel a gondolataimból. Amikor a nap lesüllyed a horizont mögé, a felszíni hőmérséklet legalább tizenkét fokot zuhan. Ideje eltenni magunkat holnapra – még szerencse, hogy langyosan tudom tartani a medence vizét. Holnap kezdődnek a tesztek. Amint apu és Kalliopé is rájön, hogy Quince-szel mi vagyunk a legkevésbé összeillő pár a tengeri világ történetében, elválasztanak minket, és még azelőtt hazajuthatunk, hogy bárki kimondhatná: „Vannak, akik a káoszban is megtalálják a szépet.” Miért ragadt meg bennem ez a mondat? • – Jó reggelt, hétalvók! Peri hangja áthatol az álom sűrű ködén. Mit keres Peri a szobámban? Sosem járt Rachel néni házában. – Úgy fekszetek itt egymás mellett, mint két igazgyöngy egy kagyló belsejében. Dosinia gúnyos megjegyzése hallatán azonnal felpattanok. Tudom, hogy Doe nem lehet a szobámban – gyűlöli az emberi világot, és akkor se lépne a szárazföldre, ha fizetnének neki. Az első dolog, ami feldereng, hogy nem a szobámban vagyok. Kalliopé Próba-szigetén vagyok, az égszínkék medencében. A másik dolog pedig az, hogy Quince mellett aludtam el, így őt is melegen tudtam tartani. Csakhogy valamikor az éjszaka folyamán mocoroghattunk egy keveset, és összeölelkeztünk. A mozgolódásom felriasztja álmából Quince-t. Széttárja a karját, és akkorát ásít, mint egy oroszlán. – Jó reggelt, hercegnő! Peri jelentőségteljesen megköszörüli a torkát.

154

Végre Quince szeme is felpattan. Széles mosolyában nyoma sincs megilletődöttségnek – nem mintha bármi miatt is szégyenkeznünk kellene. – Jó reggelt, hölgyeim! Mi szél hozta önöket a mi kies szigetünkre? – A Próba – feleli Peri mosolyogva. – Én felügyelem az egyik tesztet. Gyorsan elrúgom magam Quince mellől. – És te miért vagy itt? – pislogok gyanakvóan Dosiniára. Mire ő vállat von, és lebiggyeszti csillogó ajkát. – Kürtcsiga bácsi megkért, hogy segítsek. Kösz, apu! Biztos vagyok benne, hogy pocsékul nézek ki, így hát az ujjaimmal próbálom simára gereblyézni összekuszálódott fürtjeimet. Annyira igazságtalan, hogy Quince pontosan ugyanolyan fizimiskával ébredt, mint amilyennel lefeküdt, leszámítva az álmos tekintetét meg a kipirult arcát! – És mit kell tennünk? – kérdezem Peritől, és közben megpróbálom nem észrevenni, hogy Dosinia Quince csupasz mellkasán legelteti a szemét. Talán mégis meg kellett volna kérnem Quince-t, hogy hagyja magán a pólóját. – Nagyon izgi lesz – lelkendezik Peri. – Ajándékot fogtok készíteni egymásnak. – Ajándékot? – kérdezem. – Igen – tapsikol Peri. – Én itt maradok a medencében, és neked segítek. Dosinia pedig a felszínen lesz Quince-szel. – Van valami megkötés? – kérdezi Quince, bebizonyítva, hogy igenis ébren van és figyel. – Nincs – rázza a fejét Peri. – Csak annyi, hogy az ajándék kézzel készüljön. És Lily ízlését kell tükröznie. Ez nagyon hülyén hangzik. Miért azzal kell bizonyítanom az összeférhetetlenségünket, hogy ajándékot készítek Quince-nek? De ő egyáltalán nem tűnik szkeptikusnak. – Oké, essünk neki! Azzal elrugaszkodik az ágyunkként szolgáló párkányról, és a felszín felé startol. 155

– Ez jó buli lesz – néz egyenesen a szemembe Dosinia, és gúnyosan mosolyog. Aztán Quince után indul. – Láttál már nála pofátlanabb csajt? – hüledezem, miután eltűnik a felszínen. – Nem tudom – feleli Peri szórakozottan. – Na, akkor mit csináljunk? Körülnézek az üregben. Csak egy zátonyfalat látok, itt-ott élénk színű tengeri rózsák, legyezőkorallok és más tengeri élőlények díszlenek rajta. Ha Quince-nek akarok ajándékot készíteni, nem használhatok semmi romlandót, azaz a virágállatok meg hínárok kilőve. A szárazföldön egy-két nap alatt megrohadnak, és ettől még nagyobb bűz lesz a szobájában, mint egyébként. – Fogalmam sincs, Peri – nyafogom. – Nincs nagy választék ebben a lyukban. – Miért nem nézünk körül? – javasolja Peri. – Én fölfelé megyek, te lefelé. Közönyösen rándítom meg a vállam. Peri elrugaszkodik, én pedig elindulok lefelé. Micsoda hülyeség! Semmit sem fogok találni. De még a végére sem érek a háborgásnak, amikor hirtelen megpillantok valamit. Egy égszínkék homoki dollárt. Nagyjából négy centiméter átmérőjű lehet. Quince-t teljesen lenyűgözte a tengeri csillagos szobában lévő szobor, talán ez is tetszeni fog neki. Szólok Perinek, hogy találtam valamit. Az árnyéka rám vetül, amint leúszik, hogy szemügyre vegye a kincset. Persze lehet, hogy tévedek. – Nem fog tetszeni neki – morgom. – Lövésem sincs, minek örülne. Látod, teljesen összeférhetetlenek vagyunk. – Az nem olyan biztos. – Peri megcsodálja a homoki dollárt. – Szerintem tetszeni fog neki. De én csak a vállamat vonogatom. Kit érdekel? Nem fogom az egész napomat egy hülye ajándékra pazarolni, csak mert az apám nem akarja elvégezni azt a hülye szétválasztási rituálét. Gyorsan keresek néhány gerinchúrt, és hevenyészett madzagot fonok belőlük. Ha levegővel érintkezik, spárgaszerűvé válik. Pár perc alatt elkészítem a zsinórt, és átfűzöm rajta a homoki dollárt.

156

Hogy tartósítsam a kék színt, a két tenyerem közé veszem a homoki dollárt, és gyorsan megfagyasztom. – Mit gondolsz? – nyomom Peri orra alá a művemet. Tulajdonképpen egészen büszke vagyok rá. – Azt hiszem, jó lesz. – Peri szemügyre veszi a nyakláncot, aztán rám siklik a tekintete. – Nem értem, miért gyűlölöd őt annyira. Dühös pillantást vetek rá. Ez meg mire volt jó? A nyakamba kötöm a nyakláncot, nehogy elveszítsem. – Én nem gyűlölöm őt – ismerem el. – Annyira. Néha azt hiszem, hogy igen, de tulajdonképpen nem is olyan rettenetes alak. – Akkor meg? – úszik közelebb hozzám Peri. – Miért dobnál el egy tökéletes társat? – fürkészi az arcomat. Egy tökéletes társat? Nem értem, mi folyik itt. Hiszen Peri az én oldalamon áll. Vagy nem? Tudja, mit érzek Brody iránt. Miért akar rábeszélni, hogy tartsak ki Quince mellett – mintha kötelező lenne? – Tudod jól, miért. – A víz tompító hatása miatt a hisztériám csupán enyhe ingerültségnek tűnik. – Brody miatt – mondja Peri csalódott hangon. – Igen – válaszolom. – Brody miatt. A srác miatt, akibe már három éve szerelmes vagyok. A srác miatt, aki az én igazi társam. – Azért nem kell megsértődni – csapkod Peri izgatottan az uszonyával. – Egyszerűen nem értem, miért jobb parti Brody, mint Quince. Magyarázd el! – Quince... – Ideges köröket írok le, hogy összeszedjem a gondolataimat. – Ő testesít meg mindent, amit utálok. Bunkó, rámenős, és minden alkalmat megragad, hogy belém kössön. Igazi szárazföldi patkány. – Abbahagyom a körözést, és szembefordulok Perivel, de a világ még sokáig forog körülöttem. – Tudtad, hogy a múlt hétvégéig nem is tudott úszni? – Na és? – érvel Peri. – Most már tud. – Nem érted? – nyafogom. – Az én otthonom a víz. Ahogy Brodyé is. – Elakad a szavam, amikor eszembe jut, hogyan úszik Brody. Aztán magam elé képzelem Quince-t az ormótlan motorján. – Quince otthona a szárazföld.

157

Peri olyan komolyan fürkészi az arcom, a tekintetem, mintha a legtitkosabb gondolataimban próbálna olvasni. Ő az egyedüli, aki képes erre. De nem sikerül kiderítenem, mire jutott. – Biztosra veszem, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell – mosolyog rám végül szelíden. Igen, Brody meg én boldogan élünk a tenger fenekén, Quince pedig marad a biztonságos szárazföldön. Az az ő világa. – Remélem – mondom, azzal elindulunk fölfelé. – Nagyon remélem. Amikor felbukunk a felszínre, sehol sem látom Quince-t és Dosiniát. Ami aggasztó, mert Kalliopé azt mondta, nem hagyhatjuk el a szigetet. Ha Dosinia rávette Quince-t, hogy szegje meg a szabályokat, megfojtom. Már csak az hiányzik, hogy lefújják a Próbát, és mindent elölről kelljen kezdenünk. Ekkor kuncogást hallok a sziget északi oldalát határoló bokrok mögül. – De ügyes kezed van! – búgja Doe fülledt hangon. – Egy fiút sem ismerek Thalassziniában, aki olyan jó lenne, mint te. Ezt Quince mély, öblös nevetése követi, de a választ már nem hallom. Mérgesen feltornászom magam a homokra, és ugrás közben magamra varázsolom a bikinimet. Ez a csaj még csak nem is kedveli az embereket. Muszáj minden hímneművel kikezdenie, aki csak él és mozog? Nem veszi észre, milyen kényes helyzetben vagyunk? Most az egyszer nem tudná mellőzni a flörtölést? Nem, valószínűleg nem. – Dosinia! – vágok keresztül a füvön a hang irányába. – Mi a francot műveltek? De amikor kijutok a tisztásra, eláll a szavam a döbbenettől. Quince és Dosinia egymás mellett ül a tengerparton. A kiáltásomra mind a ketten hátrafordulnak. Dosinia hátulról átöleli Quince derekát, és a gerincéhez simul. Quince egy szót se szól. – Sokáig szöszmötöltél – mondja Dosinia gúnyos mosollyal. – Quincy már órák óta kész van. Kicsit... elszórakoztattam.

158

Quincy? – vonom fel a szemöldököm, hogy aztán haragosan rántsam össze. Mielőtt felfognám, mit művelek, odacsörtetek hozzájuk, és a karjánál fogva felrántom Doe-t. – Takarodj innen! – taszítom a víz felé. – Te nem kellesz a teszthez. Semmi keresnivalód a szigeten. Menj haza! Quince, akinek csak most sikerült feltápászkodnia, az utolsó pillanatban kapja el Doe-t. – Mi a fene ütött beléd, Lily? – kiált rám. Érzem, hogy könnybe lábad a szemem, de nem tudom, miért. A kötelék úgy összezavart, hogy nem tudok józanul gondolkodni. Dosinia, aki soha nem tudja, mikor kell visszavonulnia, változatlanul gúnyosan vigyorog. – Ha magadnak akarod őt, miért nem maradsz együtt vele? – Micsoda? – meredek rá dühösen. – Ez most nem róla szól – magyarázom. – Hanem rólad. Az a legfőbb szórakozásod, hogy megkeseríted az életem. Sarkon fordulok, hogy elrohanjak, de aztán visszafordulok. – Tudjátok mit? Ez mind a kettőtökre igaz. Azzal átszaladok a füvön a sziget túlsó oldalára. Még így sem elég messzire. Amint odaérek, lehuppanok a homokba. Átkulcsolom a térdem, lehajtom a fejem, és mélylégzéssel próbálom visszafojtani a könnyeimet. Mi van velem? Nem szoktam ilyen érzékeny lenni. Nem szoktam így kijönni a sodromból vagy rákiabálni valakire – kivéve Quince-t. Úgy érzem, mindenkit elmarok magamtól. Zizegni kezd a fű a hátam mögött. Valaki jön. Mérget vennék rá, hogy Peri, a legjobb barátnőm közeledik, hogy lelket öntsön belém. Nála jobban senki sem ismer. De a láb, amely feltűnik könnytől elhomályosult szemem előtt, nem Peri csinos, rézvörös körmökkel díszített lába. Hanem egy nagy, csupasz férfiláb. Felsóhajtok. – Ez egy kicsit durva volt – jegyzi meg Quince, miközben letelepedik mellém a homokba. Felnézek az égre. – Tudom. 159

– Féltékeny rád. – Ki? – kérdezem mogorván. – Dosinia? Nem valószínű. A hang, amit Quince hallat, félig nevetés, félig morgás. – Néha olyan vak tudsz lenni az emberekkel kapcsolatban, hercegnő. Mert ő bezzeg mindent tud. Alig egy hete ismeri Doe-t. Már majdnem hangot is adok a véleményemnek, de mintha lenne valami igazság Quince bizarr kijelentésében. – Mire lenne féltékeny? – tudakolom. – Hiszen ő a csinosabb. A rámenősebb. Az összes fiú utána koslat. – Azért nem az összes – feleli Quince halvány félmosollyal. – Ne áltasd magad. Már jóval azelőtt szemét volt velem, hogy te megjelentél volna. – Lily – mondja Quince komoly hangon –, te vagy a hercegnő. A trónörökös. Az egész királyság jövőjének alakítója. Ő csak a kis unokatestvéred. Futottak még kategória. Erre soha nem gondoltam. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy mennyire féltékeny vagyok Dosiniára, a fiúknál elért sikereire, arra, hogy nincs mindig az udvar szeme előtt, no meg a klasszikus szépségére. Benne minden megvan, ami bennem nincs. Soha nem gondoltam volna, hogy ő is féltékeny lehet rám valamiért. Soha nem gondoltam volna, hogy bárki irigyelhet engem. – Csak úgy mondtam – áll föl Quince. Hívogatón nyújtja felém a kezét. – Most pedig menjünk vissza, és adjuk át egymásnak az ajándékokat, hogy következhessen a második teszt! Ahogy nagy, napbarnított tenyerébe csúsztatom pici, sápadt, szeplős kezemet, az jár a fejemben, miként lehetséges, hogy a fiú, aki egészen idáig megkeserítette az életem, most ilyen szilárd támaszt tud jelenteni. Most először gondolok arra, hogy Quince meg én talán még barátok is lehetünk. • Jóval azután, hogy Peri és Dosinia hazament, a parton ülünk Quinceszel, ott, ahol átadtuk egymásnak az ajándékokat. Úgy tűnt, Quince

160

örül a nyakláncnak – talán ez volt az első őszinte mosolya –, de ez semmi volt ahhoz képest, amit ő adott nekem. – Nem tudom elhinni, hogy ennyi idő alatt meg tudtad csinálni – ismétlem, mint egy elakadt lemezjátszó. Ez egy kisebb csoda. Megrázom a fejem. – Hol tanultad? Előttünk a parton, kellő biztonságban a dagálytól, egy óriási homokvár áll. De nem akármilyen homokvár, egyenetlen falakkal meg vödör alakú tornyokkal. Nem, ez a vár majdnem tökéletes mása a thalassziniai királyi palotának. A hálószobafüggönyökig bezárólag. Quince vállat von, mintha az egész csak semmiség lenne, de érzem, hogy igenis büszke, amiért sikerült megörvendeztetnie. – Apám sokszor levitt a strandra. Szeretett homokvárat építeni, úgyhogy rengeteget gyakoroltam. Csak annyit tudok Quince apjáról, hogy nem él a családjával. Azt hiszem, Quince évente egyszer találkozik vele. Nem tudom elképzelni, hogy az életben lévő szülőm ne legyen része az életemnek. Megőrülnék, ha anyu élne, és nem lenne mellettem. De talán ez is jobb, mint a semmi. – Apukád – szólalok meg, mert hirtelen szeretnék többet megtudni Quince életéről. – Ő hol... – Szép ez a nyaklánc – mondja Quince hirtelen, mintha ez logikus folytatása lenne a beszélgetésünknek, nem pedig elterelő taktika. Pedig az. Már majdnem rászólok, hogy legalább hallgassa végig a kérdésemet. De aztán észreveszem a távolba meredő tekintetét, és érzem a mögötte megbújó fájdalmat. Ennyire azért nem vagyok kegyetlen. – A várhoz képest – váltok témát – az én nyakláncom olyan, mint egy olcsó szuvenír. – Nem – erősködik Quince felvidulva. Felemeli a homoki dollárt a mellkasáról, és szemügyre veszi virágsziromszerű mintázatát. – Tökéletes. Egyedi darab. Te még csak haza sem viheted az ajándékomat. – Lefényképeztem az agyammal – mosolygok rá. – Az igazi palota mindig erre fog emlékeztetni.

161

Amikor ezt mondom, Quince az óceán, a horizont felé irányítja a tekintetét, mintha egészen a szárazföldig ellátna. Megáll a levegő, még a szellő sem rezdül, és váratlanul szomorúság fog el – nem tudom, tőlem ered-e, vagy tőle. Várom, hogy Quince mondjon valamit – nem tudom, mit, de bármit szívesen hallgatnék –, ő viszont csak sóhajt egyet, és szomorkásan rám mosolyog. Valami arra késztet, hogy megtörjem a csendet. – Tudod... – Hát itt vagytok, drágáim! – trillázza Kalliopé. – Már azt hittem, elmentetek. Egyszerre fordulunk hátra, és látjuk, hogy Kalliopé egyenesen felénk tart a sziget túlsó oldaláról. – Nem, asszonyom – mondja udvariasan Quince, azzal feláll, és felém nyújtja a kezét. – A világért sem szegnénk meg a Próba szabályait. Kalliopé boldog arckifejezését látva arra jutok, hogy ez a megfelelő válasz. – Kiváló! – csicsergi. – Kiváló! Hagyom, hogy Quince felhúzzon a földről. Felállok, és lesöpröm a homokot a bikinim hátuljáról. – Hogy sikerült az első teszt? – kérdezi Kalliopé. Aztán észreveszi a homokszobrot a hátunk mögött. – Ó, Lily, ez a palota tökéletes mása! Milyen fantasztikus ajándékot készítettél Quince-nek! – Az a helyzet, asszonyom – Quince behúzza a nyakát, az arca pedig elragadó füstös rózsaszín árnyalatot ölt –, hogy ez az én ajándékom Lilynek. – Ó! – nyílik tágra Kalliopé szeme. – Nahát! Úgy érzem, kimaradok valamiből – és Quince menthetetlenül lepipált –, ezért a homoki dollár medál alá csúsztatom a kezem. – Ez az én ajándékom. Kalliopé közelebb jön, és előrehajol. – Ez csodálatos, kedvesem! – mosolyog fel rám. – Egyszerűen gyönyörű! – Igen – bólogat Quince. – Az.

162

Kalliopé hátralép, és némán fürkészi az arcunkat. Gyanús pillantása láttán rossz érzésem támad. De aztán elmosolyodik, és így szól: – Most az én tesztem következik. Menjünk át a nyugati partra, hogy lássuk a naplementét. Egy perc múlva leültet minket a homokba. Quince-szel törökülésben foglalunk helyet, egymással szemben. Kalliopé is letelepszik mellénk. – Először is hadd magyarázzam el a szabályokat. – Egy csíptetős irattartót húz elő a tarisznyájából, egy adott oldalra lapoz, majd hangosan olvasni kezd: – Az „Én mondom – Te mondod” teszt végrehajtása során a résztvevőknek végig egymással szemben kell helyet foglalniuk, a kijelentések alkalmával fenn kell tartaniuk a szemkontaktust, mindaddig, amíg a Próba vezetője befejezettnek nem nyilvánítja a tesztet. – Fölnéz a papírból, és hosszú szünet után megkérdezi: – Megértettétek? Mindketten bólintunk, bár biztos vagyok benne, hogy Quince is ugyanolyan tanácstalan, mint én. – Kiváló! – Kalliopé leteszi az irattartót. – A következőt fogjuk csinálni. Először is, szeretném, ha mindketten három pozitív dolgot mondanátok egymásról. Ez lehet bók, biztatás vagy bármi, ami tetszik a másikban. Ijedtemben összeszorul a torkom. Biztosan azért, mert attól tartok, semmi szépet nem tudok majd mondani Quince-ről. De a szívem azt súgja, inkább attól félek, ő nem tud majd semmi szépet mondani rólam. Mindig is undok voltam vele. – Nos, lássuk csak! – néz ránk Kalliopé jelentőségteljesen. – Ki kezdi? Ne én, ne én, ne én, ne! – Lily! – jelenti ki végül Kalliopé. – Kezdd te! Mondj valami pozitívat Quince-ről! – Én, ööö... – Semmi sem jut az eszembe. Megbénul az agyam. Farkasszemet nézek Quince-szel, és igyekszem tudomást sem venni a várakozásáról. Utálok a figyelem középpontjában lenni, még akkor 163

is, ha csak két szempár várja a következő lépésemet. Végső elkeseredésemben kimondom az első dolgot, ami az eszembe jut. – Szép a szeme. A szép szemek sarka fölfelé kunkorodik, én pedig megkönnyebbülten sóhajtok fel. Ha Quince mosolyog, akkor jót mondtam. – Nagyszerű, Lily – mondja Kalliopé –, de szeretném, ha a nevén szólítanád őt. Így túl személytelen. Ez úgy hangzik, mint valami pszichológiai svindli, de amikor ránézek Quince-re, és kimondom, hogy „Quince-nek szép a szeme”, az egész bensőm beleremeg. Kalliopé pszichológiai svindlije mégsem akkora átverés. – Csodálatos! – lelkesedik Kalliopé. Aztán Quince-hez fordul: – Te jössz! Quince egy pillanatig sem habozik. – Lily körömszakadtáig lojális. Döbbenten hőkölök hátra. Tényleg? Ezen még nem gondolkoztam, de tényleg ki szoktam állni a szeretteimért. Lehet, hogy önmagamat nem védem meg minden alkalommal, de bárkivel kész vagyok megküzdeni, aki csak egy rossz szót szól Shannenre, Perire, apura vagy Rachel nénire. Több mint meglepő, hogy Quince észrevette ezt. – Tökéletes! – Kalliopé felém int a fejével: – Te jössz! Még nem tértem teljesen magamhoz, de megpróbálok összpontosítani, hogy ezúttal valami kevésbé felszínes dologgal álljak elő, mint az imént. Valamilyen oknál fogva az a pillanat jut eszembe, amikor a vécében ültünk, és Quince nem engedte, hogy Courtney után rohanjak, amikor a csaj kigúnyolta Shannent. Szorosan ölelt, és igyekezett megnyugtatni. Mély lélegzetet veszek, és gondolkodás nélkül kimondom: – Quince nagyon gyengéd tud lenni. Quince rám kacsint. Aztán, mielőtt még Kalliopé véleményezné a kijelentésemet, vagy felszólítaná Quince-t, hogy mondjon valamit, a pasas így szól: – Lilynek semmi érzéke a divathoz. – Hé! – kiáltok fel. – Dicsérnünk kell egymást. 164

– Nem vitatkozunk, Lily! – szól rám Kalliopé. – Ez nem párbeszéd. De Quince rá se hederít. Egyenesen a szemembe néz, és azt mondja: – Ez dicséret volt. Ki nem állhatom a divatmajmokat meg a szupermodelleket. Én az üde és egyedi lányokat kedvelem. Az egyéniségeket. Te is ilyen vagy. Az „egyedi” jelző nem mindig pozitív, de Quince szájából hatalmas bóknak hangzik. Tetszik a gondolat, hogy üde és egyedi vagyok. Mintha egy egzotikus virág lennék. Elképzelem magam paradicsommadárként, de Kalliopé közbevág. – Te jössz, Lily! Ja, igen. Én jövök. A teszt, Lily, a teszt. Próbálom visszafogni meglódult fantáziámat, és rájönni, mi tetszik még Quince-ben. Senki sem siettet engem, úgyhogy van időm összeszedni a gondolataimat. Megpróbálom kívül helyezni magam a szituáción, hogy jól szemügyre vehessem Quince-t az üde és egyedi tekintetemmel. Úgy ül itt előttem, mintha egyedül lennénk a szigeten. Felőle Kalliopé akár a Csendes-óceán déli részén is lehetne. Erről eszembe jut valami. Veszek egy mély lélegzetet, majd így szólok: – Quince-t nem érdekli, mit gondolnak róla mások. Ez a legnagyobb bók, ami elhangozhat a számból. Hiszen én magam folyton azon aggodalmaskodom, hogy mások mit gondolnak rólam. Mit nem adnék Quince gondtalan magabiztosságáért! Én sosem leszek ilyen. Látom, hogy Quince válaszolni akar a bókomra. Érzem, hogy ellentmondásos érzelmek kavarognak benne. Büszkeséggel vegyes frusztráció és harag. Össze vagyok zavarodva. Miért dühödött fel a megjegyzésemtől? Védekezésképpen azt mondom: – Úgy értem, hogy... – Igenis érdekel! – A harag ott bujkál a hangjában. Villog a szeme. – Azt hiszem, néha túlságosan is. Tekintete a földre siklik, az ujjával kanyargós mintát rajzol a homokba. 165

– Szemkontaktus! – ripakodik ránk Kalliopé. – Quince, te jössz! Nem reagál azonnal. Hosszú másodpercekig spirálokat rajzolgat az ujjával. Amikor felnéz rám, és megrebbenti sűrű pillákkal keretezett szemhéját, a harag elpárolog. – Lily nem gondolkodik, mielőtt megszólal. Grrr! Igenis gondolkodom. Csak éppen néha olyan dolgok jutnak eszembe, amiket nem szabadna hangosan kimondanom. – Csodálatos! – Kalliopé bőszen jegyzetel. – Most pedig... – Hé! – reklamálok. – Arról volt szó, hogy pozitív dolgokat mondunk egymásról. A „semmi érzéke a divathoz” dumát még bevettem, de mennyiben volt bók az utolsó megállapítás? – Lily, nem ítélkezhetsz. – Nem kertelsz – szól közbe Quince. – Őszinte vagy és egyenes, néha már a makacsságig. Az emberek zöme azt mondja, amit a másik hallani akar. Gyilkos pillantást vetek Quince-re. Továbbra sem vagyok biztos benne, hogy ez dicséret. De úgy tűnik, Kalliopénak nincsenek kétségei. – Kiváló! – Majdnem tapsikol örömében. – Lépjünk tovább a gyakorlat második részére! Csúcs. Az első rész olyan jól ment, hogy alig várom a másodikat. – Most, hogy tisztáztuk, mit szerettek egymásban, ideje megvizsgálnunk a másik oldalt is. Szeretném, ha megosztanátok egymással, mit változtatnátok meg a másikon! Törekedjetek rá, hogy támadás helyett pozitív kritikát fogalmazzatok meg! Ha akarjátok, arra is kitérhettek, hogyan tudnátok segíteni a másiknak a változásban. Hát, ez legalább könnyű lesz. A lista olyan hosszú, mint a Biminiút. – Quince – mondja Kalliopé –, most kezdd te! Feláll a szőr a hátamon. Ha Quince összes „bókja” gyanúsan kritikaszagú volt, milyen lehet, amikor tényleg kritizál? – Ha egyvalamiben megváltoztathatnám Lilyt... – kezdi. Aztán hosszú másodpercekig hallgat, mintha nagyon nehéz lenne eldöntenie, mit mondjon. Már éppen azon kezdek morfondírozni, vajon azért nem szól semmit, mert túl sok minden közül kell 166

választania, vagy mert semmi sem jut az eszébe, amit megváltoztathatna, amikor azt mondja: – Szeretném, ha jobban belelátna az emberekbe. Ez meg mit jelentsen? Honnan tudja, milyennek látom a többi embert? Hiszen neki is a veséjébe látok. És Shannennek is. És Brody... Ó! Már értem. Brodyról van szó. Szerintem. – Ezt Brodyra érted? – szegezem neki a kérdést, de szinte biztos vagyok a válaszban. De Kalliopé leint. – Ezt fejtsd ki bővebben is, Quince! – mondja. – Mit gondolsz, miért kellene változtatni ezen? Quince halkan felnyög, majd csöndesen azt mondja: – Néha az a benyomásom, hogy Lily csak magával van elfoglalva, és emiatt nem veszi észre... – Tessék?! – ...a nyilvánvalót. – Csak magammal vagyok elfoglalva? Csak magammal vagyok elfoglalva?!? – Talpra ugrom, nem bírok ülve maradni. – Ezt pont te mondod, Mr. Smároljunk Le egy Gyanútlan Lányt a Könyvtárban? – Lily, kérlek! – szól rám Kalliopé. – Ülj le, hogy higgadtan megbeszélhessük! – Nem úgy értettem, Lily – mondja Quince (attól, hogy a nevemen szólít, még nem fogok megnyugodni), és feláll. – Csupán arról van szó, hogy már nagyon régóta bele vagy esve Brodyba, pedig... – Homokos ujjaival beletúr a hajába. – Nem is ismered őt igazán. Egy álomképet kergetsz. És őszintén szólva, ez egy kicsit... Megmerevedek. Van valami baljós ebben a befejezésben. Őszintén szólva, alig várom, hogy megtudjam a teljes igazságot. – Milyen, Quince? – szegezem neki a kérdést. – Egy kicsit milyen? Quince másodszor is felnyög, aztán a farzsebébe csúsztatja a kezét, és egyenesen a szemembe néz: – Felszínes. Jó tíz másodpercre teljesen kiürül az elmém. Egyetlen összefüggő gondolat sem fogalmazódik meg a fejemben – csak úgy kavarog bennem a sok szó, a sok érzés meg a fájdalom. Ez a következő lépés, 167

az elsöprő fájdalom. Ez még annál is rosszabb, mint amikor Brody kikosarazott a bál előtt. Ezerszer rosszabb. – Lily, én... – Nem – fojtom el csírájában az ilyenkor szokásos bocsánatkérést. Nem akarom hallani. – Semmi gond. Kalliopé megköszörüli a torkát. – Lily! Szeretnél... – Akarod tudni, mi lenne az az egyetlen dolog, amit megváltoztatnék Quince-szel kapcsolatban? – Tompa higgadtság fog el. – Azt, hogy hozzá vagyok láncolva. Quince-nek semmit sem kell mondania, így is tudom, hogy ugyanazt a fájdalmat érzi, amit az ő szavai okoztak nekem. Örülnöm kellene – hiszen ezért mondtam, amit mondtam. De csak ürességet érzek. Kalliopé feláll, és nagy komolyan összeszedi a holmiját. – Azt hiszem, eleget láttam. Jó. Remélem, azt is látta, mennyire összeférhetetlenek vagyunk. – A kék medencében találjátok a vacsorátokat egy kosárban – közli, miközben a tarisznyájába tömködi a papírjait, a jegyzeteit meg a csíptetős irattartóját. – Édesapád holnap délután érkezik, hogy elvégezze a végső tesztet. – Rendben – mondom. Annak ellenére, hogy nem csináltam semmit, csak egy nyakláncot készítettem, és Quince-ről beszélgettem, teljesen ki vagyok merülve. (Ilyen hatással van ez az alak az emberekre.) Nemcsak fizikailag. Érzelmileg is. – Jó éjszakát! – integet Kalliopé, azzal megfordul, és belecsobban a tengerbe. A távozása után hosszú percekig állunk a parton, némaságba burkolózva, miközben a nap lesüllyed a horizont mögé. Éppen ideje. Nem hinném, hogy bármit is mondhatnánk egymásnak. Quince nyilvánvalóan nem ért egyet velem. – Megmagyarázhatom? – Nem hiszem, hogy bármit is meg kellene magyarázni – vetem oda. – De igen – erősködik Quince, és belép a látómezőmbe. – Tudom, hogy megbántottalak, pedig igazán nem akartam. 168

– Akkor miért csináltad? – Érzem, hogy mindjárt kibuggyannak a könnyeim, de gyorsan megfékezem őket. – Nem is tudom – feleli Quince, amivel nem igazán sikerül megnyugtatnia. – Az a helyzet, hogy rengeteg mindent szeretek benned. A nagy szívedet, a hamiskás mosolyodat meg a milliónyi szeplődet. – Fölemeli a kezét, mintha meg akarná érinteni őket, de aztán meggondolja magát. – Azt, hogy mindig citrom- és kókuszillat árad belőled. A végtelenségig tudnám folytatni. Amit az előbb mondtam, nos, ez az egyetlen dolog jutott eszembe, amit megváltoztatnék. Öt perccel ezelőtt nem hittem volna, hogy bármi a világon megváltoztathatná a Quince iránti érzelmeimet. De ő ezt is megoldotta. Miközben nekem arról van végtelen listám, mi mindent változtatnék meg rajta, neki arról, mi mindent szeret bennem. És csak egy dolog van, amit nem. Hogyan képes elérni, hogy az egyik pillanatban még olyan dühös vagyok rá, hogy tüzet okádok, a másik pillanatban pedig ócska szemétnek érzem magam? Újabb rejtély, amit nem tudok megfejteni. – Együnk! – javaslom, mert hirtelen elfog az éhség, és a kosárnyi étel sokkal vonzóbbnak tűnik, mint ez a beszélgetés. – Persze – helyesel Quince bizonytalanul, de megpróbál vidámnak tűnni. – Olyan éhes vagyok, hogy még a szusit is megenném. Felkacagok. Részben a vicc, részben a helyzet abszurditása késztet erre. Én, Thalasszinia hercegnője, hogyan süllyedhettem odáig, hogy összekötöttem az életemet egy szárazföldivel, aki nem tud úszni, és utálja a szusit? Nem hinném, hogy létezik nálunk kevésbé összeillő pár. Ezt apu is észrevehetné már, és ha az első két teszt eredménye nem győzi meg őt, akkor a harmadik biztosan meg fogja, erről gondoskodom. Követem Quince-t a piknikkosárhoz. Holnap ilyenkor már Seaview-ban leszünk, és végre elfelejthetjük ezt az egész kalandot.

169

19 tonhalat

– én friss szusit, Quince grillezett –, már egyáltalán nem vagyok fáradt. A szusi újjáélesztett, és valamennyire megtisztította az elmém. Annyira legalábbis, hogy tudom, nem akarok Quince kijelentéseiről beszélni. Annyira legalábbis, hogy tudjam, ez egy kényes téma. Ahelyett hogy lemerülnék a kék medence aljára, hogy ott keressek menedéket, felbukom a felszínre, elterülök a homokon, és felnézek a csillagos égboltra. Mennyi hunyorgó fénypont! Semmiféle tengeri technikai eszköz nem tudja visszaadni finom szépségüket. Quince is lefekszik mellém, tarkóra kulcsolt kézzel. Néhány percig egyikünk sem szól egy szót sem. Mintha az is éppen elég lenne, hogy egymás mellett fekhetünk, és bámulhatjuk a csillagokat. Aztán, mielőtt még felocsúdhatnék, megtöröm a csendet. – Az a sok minden, amit szeretsz bennem... hogy jöttél rá? Érzem, hogy Quince megfeszül. Testének minden egyes izma reflexszerűen összehúzódik; kényszerítenie kell magát, hogy ellazuljon. Persze, a kötelék sugallja ezeket a megérzéseket. De ettől még nem tartom kevésbé csábítónak a lehetőséget, hogy betekinthetek egy másik élőlény érzelmeibe. – Nem is tudom – fújja ki végül Quince a levegőt. – Azt hiszem, egyszerűen odafigyeltem rád. IUTÁN MINDENT MEGETTÜNK

170

– Hümm. – Mit lehet erre mondani? – Én nem tudtam. – Akkor vagy én nem akartam, hogy tudd – fordul Quince az oldalára, hogy szembenézhessen velem –, vagy te nem akartad tudni. Próbálom leküzdeni a vágyat, hogy én is az oldalamra hemperedjek, mert akkor kénytelen lennék Quince szemébe nézni. – Mit jelentsen ez? – kérdezem. – Azt jelenti, hogy minden gondolatodat az álompasi becserkészése foglalja le, és így nincs energiád másra figyelni. – Ez nem ér! – Az oldalamra fordulok, és próbálom megemészteni a hallottakat. – Én Brodyt szeretem. Miért foglalkozzak a perverz szomszéd sráccal, aki az ablakból kukkol? Nem az a természetes, hogy a szerelmed mindenek fölött áll? Quince tekintete vádlón fonódik az enyémbe. – Te csak azt hiszed, hogy szereted Brodyt. – Úgy fúrja bele a kezét a homokba, mintha földelni akarná magát. – A szerelem nem a megszállottságról szól. Hanem a kötődésről. – Megszállottság? – szisszenek föl. – Én nem vagyok megszállott. Úgy értem, nem jobban, mint bármelyik szerelmes lány. – Akkor jó – feleli Quince, azzal visszahemperedik a hátára. – Különben is – nyúlok előre, hogy megböködhessem Quince vállát –, mit tudsz te a szerelemről? Amikor ironikusan felnevet, tudom, hogy nagy bajba kerültem. – Jaj, Lily! – csóválja a fejét Quince. – Nagyon is sokat tudok a szerelemről. A vágyakozásról, az álmodozásról és az egész lelket átható epekedésről. Eleget tudok róla ahhoz, hogy felismerjem a különbséget valóság és képzelet között. Alig észrevehetően oldalra fordítja a fejét, hogy a szemembe nézzen, mire önkéntelenül is megkérdezem: – P-például? – Amikor sír, a szívem apró darabokra szakad, és csak az jár a fejemben, hogyan tudnám elfelejtetni vele a szomorúsága okát. – Az arca üres, kifejezéstelen. Annál beszédesebbek a szavai és – és a mögöttes érzelmek, amelyek a köteléken keresztül bombáznak engem. – Ez a valóság. – És a képzelet? – A hangom szinte már suttogásnak sem nevezhető. 171

– Amikor abban reménykedem, hogy egyszer majd viszonozni fogja az érzelmeimet. Amikor Quince ülő helyzetbe tornázza magát, erőszakkal kell visszafognom magam, nehogy megérintsem őt. Viszket a kezem, hogy átfogjam a bicepszét, lerántsam a földre, és aztán... nem is tudom... De ez olyan örvénybe sodorna, amivel nem bírnék megküzdeni. Csak fekszem a homokon, és Quince széles vállát bámulom, amely halványan dereng a csillagfényben. – Azt hiszem, ma este a szárazföldön alszom – mondja, azzal feláll. Tehetetlenül heverek a földön; arra is képtelen vagyok, hogy egyáltalán megmozduljak vagy megszólaljak. Quince egy pillanatra megáll, mintha a válaszomra várna. Aztán, amikor nem reagálok, még hozzáteszi: – A pálmafa alatt leszek, ha kell valami. – Quince! – kiáltok utána. Nem tudom, mit akarok, de muszáj mondanom valamit. Ügyetlenül feltápászkodom, és összeszedem a bátorságom. – Miért nem mondod el neki? Annak a lánynak, akit szeretsz. Miért nem mondod el neki, mit érzel? Quince válla megfeszül, majd elernyed. Nem először. Quince hagyja, hogy a feszültség úrrá legyen rajta, aztán elengedi magát. Talán ezért tudja megőrizni a hidegvérét, talán ezért nem tudom úgy kiakasztani őt, mint ő engem. Nem küzd az érzelmei ellen, hanem feldolgozza azokat. – Mert – a hangja tele van szomorúsággal – ő hallani sem akar rólam. Ekkor már biztosan tudom, hogy rólam beszél. Idáig sokat spekuláltam, gondolkodtam és fantáziáltam, de amikor Quince kimondja ezt a mondatot, megingathatatlan bizonyossággal érzem, hogy a szóban forgó lány én vagyok. És gyáva moszatnak tartom magam, amiért hagyom elmenni Quince-t. • 172

Valamikor hajnaltájban végre sikerül elaludnom. Órákig forgolódtam a kék medence állóvizében, mielőtt végleg megadtam magam a kimerültségnek, és álomba zuhantam a párkányon, amit előző éjszaka még Quince-szel osztottam meg. Alig egy-két órája alhatok, amikor valaki felráz álmomból. – Lily! – Quince fojtott hangja csupa feszültség. – Kelj fel! Kábán pislogok a vízen átszűrődő hajnali derengésben. – Mi van? – Sss! – tartja az ujját Quince a szája elé, majd integet, hogy siessek, és lebukik a mélybe. Álomittasan követem. Amikor leérek a tenger fenekére, megkérdezem: – Mi folyik itt? De ő a számra tapasztja a tenyerét. Aztán, mielőtt még megharaphatnám, egy árnyék úszik el fölöttünk. Egy ember árnyéka. – Jaj, ne! – suttogom. – Ezek meg mit keresnek itt? – Halásznak – feleli Quince. – A motor hangjára ébredtem fel. Amikor alaposabban megnéztem őket, láttam, hogy nem búvárfelszerelés van náluk. Itt lent biztonságban leszünk – tekint fel idegesen. – Legalábbis addig, amíg a nap a fejünk fölé nem ér. Igaza van. Mindaddig, amíg a napfény ferde szögben hatol át a vízen, elrejtőzhetünk az árnyékban. Délben azonban bárki megláthat minket a kristálytiszta vízben. – Lehet, hogy reggeli halászok – reménykedem. – Talán nem maradnak sokáig. Különben is, a kék üregben nem hemzsegnek a halak. A tengeri élőlények zöme van annyira okos, hogy tudja, a zárt medence nem biztonságos tartózkodási hely. Ráadásul az elszigeteltség miatt csak rendkívül magas dagály vagy heves vihar esetén juthatnak be ide. – Gondolom, itt ragadtunk egy időre – mondja Quince a falhoz támaszkodva. – Igen, azt hiszem. – A köztünk lévő érzelmi és fizikai távolság felidézi bennem az elmúlt estét. – Nézd, Quince, ami a tegnap estét illeti...

173

– Felejtsük el! – vág közbe, mielőtt még befejezhetném. – Egy csomó butaságot hordtunk össze. Könyveljük el úgy, hogy mind a kettőnknek hosszú, fárasztó napja volt. Rendben? – Ó! – Nem értem, miért vagyok csalódott. – Rendben. Azzal nyugtatgatom magam, hogy mindez csak a kötelék hatása: hogy a gyengéd érzelmek, amelyeket Quince vált ki belőlem, egy varázslat következményei. De ettől még nagyon is igazinak hatnak. Mindent alaposan át kell gondolnom, mihelyt nem fenyeget többé a veszély, hogy a halászok ránk találnak. A falhoz lapulunk, és várjuk, hogy az árnyak eltűnjenek a fejünk fölül. Két órával később kezdek idegeskedni. Mi van, ha a halászok nem mennek el délig? Mi van, ha meglátnak minket? Már én is nehezen tudnám megmagyarázni, miért végződik zöldesarany farokúszóban az altestem, de hogyan dumálja ki magát egy ember, aki két órán keresztül kuksolt a víz alatt? Ezzel aztán kiengednénk a szellemet a palackból. Quince mintha olvasna a gondolataimban, mert így szól: – Tennünk kell valamit. Nem várhatjuk ölbe tett kézzel, amíg végleg eltűnik az árnyék. – Egyetértek. De mit tegyünk? – Nem is tudom – dörzsöli meg a homlokát Quince, mint aki hiába töri a fejét. – El kell terelnünk a figyelmüket az üregről, de nem tudom, mit csinálhatnánk innen lentről. – Ha kijutnánk a tengerre – mondom –, egy elterelő hadművelettel el tudnánk zavarni őket. – De akkor meglátnak minket. Nem tudunk láthatatlanul felszínre jutni. Ez világos, mint a nap. – El kell vakítanunk őket egy rövid időre. – Tűnődöm, mivel is álcázhatnánk magunkat. – Csak addig, amíg kimenekülünk innen. – Igen – nevet Quince. – Milyen jól jönne most egy ködgép! Köd. Erről eszembe jut valami, amit még apu tanított nekem kislánykoromban: védelmi mechanizmus vészhelyzet esetére. – Te egy zseni vagy! – sikoltom, és Quince nyakába borulok. – A köd lesz a megoldás.

174

– Mi? – húzódik el Quince. – Ilyen gyorsan változik itt az időjárás? – Nem, te buta. – Hosszú idő óta most először érzem nyeregben magam. – Én csinálom az időjárást. Quince zavartan vonja össze a szemöldökét, de nincs időm magyarázkodni. A nap gyorsan emelkedik, és magával viszi az árnyékot. – Figyelj, meg tudom változtatni a vízfelszín hőmérsékletét, hogy köd alakuljon ki. Nem fog sokáig tartani. Tíz, esetleg tizenöt másodpercig. – Rendben van – bólint Quince. – Az rengeteg idő. És azután? – Nos, semmi mással nem tudjuk elcsábítani innen a halászokat – magyarázom –, csak egy nagyobb hallal. – És az a hal... – Én lennék. – Szó se lehet róla! – csattan fel Quince. – Nem venném a lelkemre, ha meglátnának. Vagy, ne adj’ isten – megrándul az arca – elkapnának. Látom a rémületet a szemében. Hát csak elpárolgott az a kérlelhetetlen nyugalom, de most nem tudom kiélvezni a pillanatot, mert azon vagyok, hogy oldjam Quince félelmét. Már több tucatszor sikerült túljárnom a halászok eszén. Mostanra már úgyis elbágyasztotta őket a hőség meg az alkohol. Két tenyerem közé fogom Quince arcát, és mindent elkövetek, hogy megnyugtassam. – Csak a halfarkam végét fogják látni. Quince tépelődik: nem tudja eldönteni, bízzon-e bennem, vagy inkább ő próbáljon megvédeni. Félelmetes, mennyire belelátok az érzelmeibe. Kár, hogy ez a képességem a szétválasztással megszűnik. Quince végül megfogja a kezem. – Mondd meg, mit tegyek! – Maradj itt! – Viccelsz? – kiált fel. – Nem engedem, hogy egyedül menj, és kockára tedd az életed. – Majd vigyázok – erősködöm. Amikor látom rajta, hogy vitatkozni akar, még hozzáteszem: – Csak útban lennél.

175

Tudom, hogy rosszulesik neki ez a megjegyzés. Azt akarja, hogy ő legyen a megmentő, a hős lovag. A tehetetlenség gondolata nyilván teljesen idegen egy magafajta tökös srác számára. De most bele kell nyugodnia, hogy valaki más menti meg a világot. – Bízol bennem? – kérdezem tőle, amikor látom, hogy nehezen emészti meg a javaslatot. Mély levegőt vesz, és bólint. Aztán, mielőtt bármit mondhatnánk – vagy meggondolhatnánk magunkat –, felúszom az árnyék széléhez, és szemügyre veszem a vízfelszínt. Ha harmatpont alá tudnám hűteni, hirtelen ködréteg keletkezne a medence fölött, és szétterjedne az egész szigeten. Mint már említettem, az egész nem tartana sokáig. De a célnak megfelelne. Minden erőmet a vízfelszín lehűtésére összpontosítom. Amikor a napfény aranyló sugarai szürke félhomályba vesznek, elindulok. Amint szárazföldi alakban a felszínre török a halászokkal szemközti oldalon, hallom, amint egyikük azt mondja: – Ez meg honnan a fenéből jött? Amíg el nem érem a partot, folyamatosan úszom és változtatom az alakomat. Biztos vagyok benne, hogy amint felszáll a köd, a halászok lekukucskálnak az üregbe, és jó eséllyel kiszúrják a medence alján derengő emberi sziluettet, így aztán amilyen gyorsan csak bírom, a hajójuk felé veszem az irányt. Ez életem leghosszabb 30 másodperce. A hajó orrához érve körülnézek, és látom, hogy halászok az üreg felé tartanak az oszladozó ködben. Megrebegtetem az uszonyomat a vízben, hogy a sziget túlsó végéből is hallani lehessen a csobbanást. A trükk beválik. Mindkét férfi – röhejes buggyos nadrágot és csiricsáré virágos inget viselnek (és Courtney rólam mondja, hogy nincs ízlésem!) – hátrafordul a hangra. A hajójuk elé úszom, aztán megfordulok, és a farokuszonyomat meglengetve lemerülök a víz alá. Amint lesüllyedek a tenger fenekére, megmerevedek. – Láttad ezt? – hallom az egyik pasas torz hangját. – Ez nem igaz! – ujjong a másik. – Világbajnok példány. Kicsit távolabb úszom, és másodszor is bevetem a faroklengetős trükköt. Nagy csobbanás, és már hallom is a motorzúgást. Ez bevált! 176

Amikor a hajó elindul felém, gyorsan úszni kezdek, és a hecc kedvéért még fickándozom egy kicsit. Aztán, amikor úgy ítélem meg, hogy a halászok már eléggé eltávolodtak a szigettől, lesüllyedek a tenger fenekére, és nézem, ahogy a hajó elsuhan fölöttem. Várok egy kicsit, csak hogy biztos legyek benne, nem csalogatom vissza őket, aztán visszatérek a szigetre. A szélére úszom, hogy a füvek meg a bokrok eltakarjanak a halászhajó elől. Most, hogy elmúlt a veszély, érezhetővé válik az adrenalin utóhatása, és csak most fogom fel, mi történhetett volna. Amikor kiérek a szárazföldre, úgy remeg a lábam, hogy nem bírok egyenesen menni. A medence széléhez érve jóformán belezuhanok az üregbe. Még át se változtam rendesen, de Quince karjai már körém fonódnak. – Minden rendben? – kérdezi. – Nem láttak meg? – Nem – nyögöm ki két rémült lihegés között. – Simán ment. Quince, mivel nem bízik a szavamban, elenged, és tetőtől talpig megvizsgál. Ellenőrzi, nem akadt-e horog az uszonyomba. – Megcsináltam – zihálom. Még nem sikerült kihevernem az izgalmakat. – Hát ez... Quince szája mohón lecsap az enyémre. Ő a derekamat karolja át, én a nyakát. A félelem hatása, tudom én, hogy ez a félelem hatása. Meg a köteléké. Meg az adrenaliné. Meg az egész „ilyen közel voltam a halálhoz, és úgy, de úgy, de úgy örülök, hogy élek” érzelmi reakcióé. Szorongás, megkönnyebbülés és öröm örvénylik körülöttünk, és már nem is tudom, melyik kitől ered. Ebben a pillanatban nem tudnám nem megcsókolni Quince-t. Quince csókjának hevessége arra enged következtetni, hogy ő is ugyanígy érez. De mielőtt a testem is kezdene megnyugodni, újabb árnyék suhan el a fejünk fölött. És ott is marad. A szívem majdnem kiugrik a mellkasomból. – Nahát, nahát, nahát – hallom apu hangját. – A Próba ezennel véget ért.

177

Jaj, ne! Hátrahőkölök, és tágra nyílt szemmel meredek Quince-re. Az ő szája is éppolyan vörös és duzzadt, mint az enyém. Hiába is reménykednék benne, hogy apu nem látta, mi történt, mert a bizonyítékok egyértelműek. Jaj, ne! – visszhangzik a fejemben. – Apu! – szisszenek föl, és megpróbálok a lehető legmesszebb húzódni Quince-től. – Azt hittem, csak délután jössz. Apu kifürkészhetetlen pillantást vet rám. – De hiszen délután van. – Ja! – suttogom. Apu Quince felé fordul, aki még arra sem veszi a fáradságot, hogy bűnbánó arcot vágjon. Ehelyett kihúzza magát, és így szól: – Elnézést, uram! Felség! Amikor cinkosan összevillan a tekintetük, legszívesebben fejbekólintanám egy óriáskagylóval. Apámat is. – Tévedés az egész – próbálok magyarázkodni. – Tudod, itt járt egy halászhajó, és mi csapdába estünk, de csináltam ködöt, ahogy tanítottad, aztán amikor visszafelé szaladtam, a lábaim majdnem felmondták a szolgálatot, és akkor Quince elkapott. – Vádló pillantást vetek Quince-re, mert meg vagyok győződve róla, hogy ő a hibás. Lassan, mélyen beszívom a levegőt, hogy megfékezzem a zavaros lotyogásomat. – A tudat, hogy elkaphatnak minket, felkorbácsolta az érzelmeinket. A pánik az oka. – A két férfi egyformán értetlen arckifejezéssel néz rám. – Semmi más. Isten tudja, mi másért csókoltam volna meg önszántamból Quince-t. Nem igaz? Az az érzésem, hogy ez az utolsó gondolat világosan leolvasható az arcomról, mert Quince lesüti a szemét, és felúszik a felszínre. Nem kellene rosszul éreznem magam – hiszen igazat mondtam –, de legszívesebben utánamennék, hogy elnézést kérjek tőle. Pocsékul érzem magam, amiért megbántottam. – Lily – úszik le hozzám apu. Odafordulok hozzá. A félelem és az izgalom úgy szivárog ki belőlem, mint a levegő egy leeresztett mentőcsónakból. – Tévedés volt, apu – magyarázom higgadtan. – Egyszerű tévedés. Hát nem? 178

– Valóban? – kérdezi apu, mintha olvasna a gondolataimban. De most nem tűnik olyan fenségesnek és megfellebbezhetetlennek, mint általában. Ugyanúgy össze van zavarodva, mint én. – Csakugyan egyszerű tévedésről van szó, Lily? Biztos ez? – Hát persze – felelem. De csak egy elsuttogott tiltakozásra futja. – Eleinte azt hittem, talán tényleg az – apu tőle szokatlan gyámoltalansággal csóválja meg a fejét. – De most, a hétvégét követően... és az utolsó... – Semmi nem változott, apu – úszom közelebb hozzá. – Esküszöm! – bizonygatom rimánkodó tekintettel. – Tudom. De ettől még az a benyomásom, hogy nem látod tisztán a dolgokat. Minden jel arra utal, hogy... – Aztán, mintha az évszázad vicce jutott volna eszébe, elneveti magát. Gyengéden magához húz. – Jaj, de örülnék, ha most anyád is itt lenne! Ő sokkal nagyobb szakértője volt a témának. Legszívesebben közölném vele: anyu világosan látná, hogy ez a kötelék nevetséges, de valami azt súgja, hogy nem szabad a nevében nyilatkoznom. Soha nem ismertem őt. Honnan tudhatnám, mit mondana? – Engedd meg, hogy elbeszélgessek Quince-szel! – mondja apu. – Hiszen neki is van némi beleszólása az ügybe. Amikor apu eltűnik a felszínen, hogy kikérje Quince véleményét – csúcs, most már amiatt is bűntudatom van, hogy ezt a részletet nem vettem számításba –, a medence falához úszom. El tudom képzelni, miről beszélgetnek. Apu megkérdezi Quince-t, mi legyen, Quince pedig bevallja, hogy szánalmas és olthatatlan vágyat érez irántam, mire apu kijelenti, hogy ez a szerelem az égben köttetett. De ki tudja? Lehet, hogy túl sokat képzelek magamról. Lehet, hogy Quince mégsem akarja egy sellőhöz láncolni az életét. Lehet, hogy nem akarja arra kárhoztatni magát, hogy egész hátralevő életében hozzám igazodva váltogassa az alakját – végül pedig tengerlakóvá váljon –, hiszen ez vár rá, ha a köteléket szentesítik. Hogy megemlítettem-e neki ezt az aprócska problémát? Nem, mert soha nem gondoltam, hogy bármi jelentősége lenne. Soha nem gondoltam, hogy egyszer abba a helyzetbe kerülünk, hogy – még ha

179

csak esetlegesen is, de – felmerül a kötelék véglegesítésének kérdése. Nos, ideje elmondanom neki, hogy tudja, mire számítson. Energikusan felrúgom magam a felszínre. Miközben felugrom a levegőbe, hogy alakot váltsak, abban reménykedem, hogy sikerül magam mellé állítanom Quince-t, ám ekkor meghallom apu hangját: – Egy hét, fiam. Egy hetet adok neked, hogy meggondold magad. – Nem! – kiáltom. Talppal a homokra huppanok, és odafutok hozzájuk. – Nem, előbb mindent el kell mondanunk Quince-nek az alakváltoztatásról, és arról is, hogy ha a köteléket nem bontják fel, életünk végéig egyforma alakban kell élnünk, és ha én egyszer visszatérek a palotába, hogy elfoglaljam a trónt, csak ritkán fogom felölteni a szárazföldi alakomat. – Tudom. – Mi? – nézek rá ijedten Quince-re. – Mit tudsz? – Ismerem a szabályokat – vonja meg Quince a vállát. – Arról is tudok, hogy valahányszor hazatérsz a tengerbe, én is ott ragadok. Azt mondja: „ott ragadok”. Nem is akar sellő lenni. – Akkor miért nem vetünk véget ennek az egésznek most? – kiáltom, és teljes erőmből vállon taszítom. – Megőrültél? – Talán – néz rám Quince rendíthetetlen komolysággal. – Apu, magyarázd meg neki! – Egy hét – mondja apu. – Várjunk még egy hetet! Azt akarom, hogy egészen biztosak legyetek a dolgotokban. Egy hét múlva közlitek velem a végső döntést, amit tiszteletben fogok tartani. – Úgy tűnik, nem szívesen mondja ki ezt. – Ha úgy döntötök, hogy elváltok, hétvégén, a következő újholdkor elvégzem a szertartást. Ez az időzítés tisztább szétválasztást tesz lehetővé. Csak állok, teljesen elképedve, és nem bírom felfogni, hogyan történhetett meg mindez – újra! Apu megölel, puszit nyom a fejem búbjára, majd eltűnik a tengerben. Beletelik egy kis időbe, hogy a döbbenetem dühbe forduljon át. Nyers dühbe. Quince miatt. – Te! – üvöltöm. – Én... Ez... Mi... – Beszélni sem tudok, úgyhogy jobb híján felvisítok: – Aááááá! Ez nem lehet igaz!

180

20 sem. És a házunk előtt sem.

AZAFELÉ MENET EGY SZÓT SEM SZÓLOK QUINCE-HEZ.

A motoron

De amikor bejön utánam a konyhába, hirtelen az összes elfojtott gondolat, szó és vád kitör belőlem. – Mit mondtál neki? – kiabálom. – Lily... – Azt, hogy belém vagy esve, ugye? Hogy három éve szerelmes vagy belém, és gondolni sem bírsz arra, hogy elszakítsanak minket egymástól? – Figyelj csak, ez nem tisztességes... – Lily! – Rachel néni kiabál az emeletről. – Te vagy az, drágám? – Igen! – kiáltok vissza neki. Aztán Quince-hez fordulok: – Mit mondtál neki? Majdnem szétveti a düh, ahogy ott áll a hűtő előtt: az állkapcsa megfeszül, aztán ellazul, két keze ökölbe szorul, a bicepsze megduzzad, aztán lelohad. Majdnem elnevetem magam. Ez az első alkalom, hogy igazán mérgesnek látom Quince-t. Szinte beleszédülök. – Megmondtam neki az igazat – feleli egyszerűen. Karba fonom a kezem. – És pontosan mi is az igazság? – vágok vissza. – Nehéz már kiigazodni ebben a káoszban. 181

– Megmondtam neki – lép közelebb hozzám Quince, –, hogy ki nem állhatsz engem. Miért facsarodik össze a szívem egy pillanatra? Talán mert Quince kijelentése nem teljesen igaz. És nem is teljesen tisztességes. De egyiket sem vagyok hajlandó elismerni. Szent rákpogácsa, ez a kötelék téma kezd egyre zavarosabb és bonyolultabb lenni. – És? – És hogy én... – Milyen volt az út? – Rachel néni viharzik be a konyhába, mögötte Prithivel, aki rögtön lehorgonyoz a lábamnál. – Simán ment a szétválasztás? Majdnem felmordulok idegességemben. Nem azért, mert Quince most először vallotta volna meg őszintén az érzelmeit, mert ez csöppet sem érdekel, ugyebár, hanem azért, mert... csak. – Sehogy sem ment. – Nem értem. – Rachel néni kihúzza az egyik széket, és leül a konyhaasztalhoz. – Azt hittem, szét fognak választani titeket. – Ez hosszú történet, Rachel néni. – Túl hosszú, és túl sok nekem egyszerre. Fájdalom nyilallik a homlokomba, pontosan a két szemem között. Összecsípem az orrnyergemet, hátha ki tudom masszírozni a kellemetlen érzést. Prithi dorombolva a bokámhoz dörgölőzik, mintha segíteni próbálna. – Ma már nem akarok beszélni róla. De Quince nem veszi a lapot. – Lily, én... – Megyek fürdeni – jelentem be. – Szeretném, ha már nem lennél itt, mire végzek! Nem akarom látni, hogy Quince sértődött, feldúlt, bosszús vagy haragos. Rám mind a négy igaz, úgyhogy tehet egy szívességet. A hűvös citromillatú fürdő majd lecsillapítja az idegeimet. Már majdnem kész a víz – tiszta, fehér buborékok gyülekeznek a kád pereménél –, amikor Rachel néni bekopog az ajtón. – Jól vagy, drágám? – kérdezi azon az anyáskodó hangon, amit akkor szokott használni, amikor komolyan aggódik miattam. Kíváncsi lennék, anyámnak is ilyen hangja lenne-e.

182

– Jól vagyok, Rachel néni. – Leülök a kád szélére, lehajolok, belemártom a kezem a vízbe, és hagyom, hogy a nyugtató energia beivódjon a bőrömbe. – Csak kemény hetem volt. Kinyílik az ajtó, és Prithi robog be rajta, miközben Rachel néni bedugja a fejét a résen. Mialatt Prithi a lábujjaimat nyalogatja a reszelős nyelvével, Rachel néni bejön, és az ajtófélfának dől. – Akarsz róla beszélni? – kérdezi. – Nem – felelem, de aztán hozzáteszem: – Olyan zavaros ez az egész. Úgy értem, ősidők óta szeretem Brodyt, Quince-t meg utálom. És azt hittem, hogy az a sügér is gyűlöl engem. De most úgy tűnik, talán nem is gyűlöl engem, sőt – igyekszem nem elnyelni a szavakat – egyenesen szeret. Tudom, hogy soha nem lenne belőle semmi. De ő nem akarja elfogadni ezt. Meggyőzte aput, hogy adjon nekünk még egy hetet, habár apu amúgy is tétovázott, mert azt akarja, hogy találjam ki végre, mit akarok. – Mintha nem tudnám. – És most a jövő hétvégéig össze vagyok láncolva Quince-szel, holott már csak öt hét van hátra a szülinapomig. Mindössze öt hetem maradt, hogy magamba bolondítsam Brodyt, és rávegyem, hogy kössük össze az életünket, különben végleg elvesztem a trónt. Tessék. Mindent elmondtam. Mindent. Mélyen beszívom a levegőt, aztán kifújom, és érzem, hogy minden szorongás távozik belőlem. Nem csináltam semmit, csak kiöntöttem a szívemet, mégis ezerszer jobban érzem magam. Mintha Rachel nénire testáltam volna a teher felét. Remélem, nem bánja. Rachel néni elmosolyodik. Tarka parasztszoknyája úgy hullámzik, mint egy fodros torta. Csípőre teszi a kezét. – Látom, pontosan tudod, mit akarsz. – Igen – bizonygatom. – Valahogy túl akarom élni ezt a hetet, hogy végre lezavarhassuk a szétválasztást, és a lehető leghamarabb összeköthessem az életemet Brodyval. – Ennyire egyszerű. Három lépés. – És akkor soha többé nem kell szóba állnom Quince-szel. – Biztosan ezt akarod? – Hát persze – vágom rá habozás nélkül. De aztán jönnek a kétségek. Meg a hétvége emlékei: azok a pillanatok, amikor Quince egész elviselhető volt. (Oké, több mint elviselhető.) Amikor kedves volt, figyelmes, gondoskodó, már-már 183

nyájas. Amikor nem úgy viselkedett, mintha az lenne az élete értelme, hogy engem bosszantson. Amikor úgy tűnt, akár még barátok is lehetünk. Ezek a pillanatok azonban távolodnak. Már túl késő. – Hát akkor – Rachel néni úgy beszél, mint aki rám akarja hagyni a dolgot – remélem, eléred a célod. Én is, gondolom magamban, miután magamra hagy. Én is. Miau, nyávogja Prithi. Legalább ő egyetért velem. Gyorsan levetkőzöm, és beszállok a kádba. Épphogy átváltozom, amikor megcsörren a telefon. – Veszem! – kiáltom. – Biztos Shannen az. – Mondtam neki, hogy vasárnap este érek haza. Valószínűleg azért hív, hogy megtudja, miként sikerült a látogatásom apámnál. Persze ő úgy tudja, hogy apám Fort Lauderdale-ben lakik. – Hé, Shan – szorítom a kagylót a kulcscsontomhoz. – Most akartalak... – Nem Shannen vagyok. Úristen! Úristenúristenúristen! A szívem olyan hevesen ver, hogy még a citromillatú víz sem tudja lecsillapítani. – Brody? – Szia, Lil! – A hangja, amit péntek óta nem hallottam, olyan édes, mint a cseppentett méz. – Van egy perced? Egy élet is kevés lenne. Jó, ezt azért nem mondom meg neki. Eszembe sem jut. De azért én érzem. – Persze – felelem, és próbálok közömbösen beszélni. Mintha valaha is sikerült volna. – Mi a helyzet? Azon kívül, hogy mindjárt elájulok. – A matek házival kapcsolatban akartam kérdezni valamit – nevet fel idegesen Brody. Brody ideges? – De valójában ez csak egy béna kifogás lett volna, hogy felhívhassalak. Egyszerűen dumálni akartam veled.

184

Kész csoda, hogy nem ejtem a vízbe a kagylót – tekintve, hogy vaskézzel markolom. Az első gondolatom az: Miért? Ennyi év után miért pont most hív fel? De aztán elhessegetem a kétségeimet. Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a jó szerencsémet – főleg az elmúlt hetet követően? Főleg, hogy Quince végre nem tud bekavarni. Nyugi, Lily! Az, hogy beszélni akar veled, még nem jelenti azt, hogy beszélni akar veled. Vedd lazán! – Ó – görbítem be közömbösen az uszonyomat. – És miről? – A múlt heti bálról – feleli Brody némi habozás után. – Amikor elhívtál engem, én pedig nemet mondtam. – Ó! – Jelen pillanatban nem vagyok képes egy szótagnál hosszabb szavak kiejtésére. – Csak azt akartam mondani, hogy – bíp-bíp – sajnálom. Mármint azt, hogy nemet mondtam. Bíp-bíp. – Ööö – nyögöm ki. – Tartanád egy pillanatra? Van egy másik hívásom. Bíp-bíp. – Persze. Miközben átkapcsolok, hálát adok a sorsnak, hogy van időm összeszedni a gondolataimat. Tudom, hogy Shannen meg fog nyugtatni, és segít kitalálni, mit mondjak. – Hé, Shan! Nem fogod kitalálni... – Nem Shannen vagyok. A kardhal bökje meg! Miért pont én? Úgy értem, valahányszor sikerülne egy kis haladást elérnem Brody-ügyben, ennek az alaknak rögtön bele kell ütnie az orrát. Ugye, értitek, mire célzok? – Mi van? – kérdezem mogorván. – Most nem tudunk beszélni. – Csak szerettem volna bocsánatot kérni – szakít félbe Quince. – Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. – Rendben – mondom, alig várva, hogy lerázhassam. – Bocsánatot kértél. Szia! – Várj! – A Quince hangjából áradó kétségbeesés miatt nem kapcsolok vissza Brodyhoz. Quince meggyőződik róla, hogy még vonalban vagyok-e, aztán így szól: – Én nem akartam, hogy idáig

185

fajuljanak a dolgok. Bárcsak okosabb lettem volna! Az elejétől kezdve. Felsóhajtok, és hátradőlök a kádban. – Én sem akartam. – Aztán, nem akarván, hogy megint bepalizzon a kedvességével, még hozzáteszem: – De most már mindegy. – Tudom. – Figyelj, Brody várakozik a másik vonalon. – Csak nem fogcsikorgatás hangját hallom? – Holnap beszélünk, jó? – Jó – feleli lemondóan. Aztán hozzáteszi: – Tudod, Lily, nem hiszem, hogy Brody hozzád való. – Miért, te az vagy? – vágok vissza. – Nem. Nem vagyok az. Szétkapcsol a vonal. Miért nem tudom soha elérni, hogy az enyém legyen az utolsó szó? Mindegy. Most már úgysem számít. Brody – a valódi jövőm – vár a másik vonalon. És nem érdekel, mit szól hozzá ez a motorbuzi, bőrbe öltözött szárazföldi patkány. Visszakapcsolok a másik vonalra. – Szia, Brody! Bocs, kicsit elhúzódott a dolog. A megszakadt telefonvonal harsány búgása fojtja belém a szót. Lecsapom a kagylót, és megint csak az jut eszembe, hogy a fenébe sikerül Quince-nek mindig mindent tönkretenni? • A hétfői matekon párban kell dolgoznunk. A sors vagy a szerencse (vagy mindkettő) úgy hozza, hogy Brodyval kerülök össze. Quince kénytelen beérni Tiffanyval (Courtney-csicska). Végre egy teljes órán át megszakítás nélkül – kivéve Kingsley alkalmi kiselőadásait és szidalmait – együtt lehetek Brodyval. – Bocs a... – Bocs, de le kellett... Jót nevetünk, mert egyszerre szólaltunk meg. – Először te – mondja Brody mosolyogva. – Csak bocsánatot akartam kérni, hogy olyan sokáig telefonáltam tegnap este. – Lopva a bűnösre pillantok, aki Tiffanyval együtt a könyv fölé hajol, és látszólag teljesen elmerül a munkában, de mégis 186

engem néz, noha föl sem emeli a tekintetét. A tangensekről olvas, de tudom, hogy figyel. Köszönöm, drága kötelék! – Egyszerűen nem tudtam lerázni az illetőt. – Ez vicces – hajol át Brody az összetolt padokon. Jobb karja súrolja az enyémet. – Én meg azért akartam bocsánatot kérni, mert le kellett tennem. El kellett mosogatnom, különben apám egy hónapig nem száll le rólam. Kényszeredetten felnevetek, holott csak Brody puha, göndör szőrszálaira tudok koncentrálni, amelyek finoman csiklandozzák a bőröm. Ez a legintimebb érintés, ami eddig megesett köztünk, az biztos. A szívemtől indulva melegség önti el a testem. Az arcom kipirul, és úgy érzem... Amikor felnézek, látom, hogy Quince tekintete lyukat éget belém. Ez nem igaz! Már azzal is képes tönkretenni a pillanatot, hogy rám néz. Na jó. Én is tudok szemét lenni. – Brody – hajolok előre, és gondoskodom róla, hogy Quince is lássa, amint Brody csuklója köré kulcsolom az ujjaimat –, mit is akartál mondani tegnap este? Alig bírom leplezni az örömömet, amikor látom, hogy Quince izmai egyenként megfeszülnek – az állkapcsánál kezdődik, aztán átterjed a vállára és végül a karjára. Erővel tölt el a tudat, hogy ilyen féltékennyé tudom tenni. Hah! Idáig Quince-szel akartam féltékennyé tenni Brodyt, most meg kiderül, hogy Quince is féltékeny ránk. Tiszta haszon. – Kérdezni akartam valamit – mondja Brody. – Kérdezd meg most! Rám emeli gyönyörű aranybarna szemét. – Ti tényleg együtt jártok Fletcherrel? – Hogy mi? – Megfeszül az állkapcsom. Most nem akarok Quince-ről beszélni. Most, amikor végre kedvemre kiélvezhetem a Brodyval töltött perceket. Úgyhogy mielőtt még nagyobb kalamajkát okoznék, csupán annyit mondok: – Nem. Nem járunk együtt. Vége a kavarásnak. Többé nem akarok az álbarátnő szerepében tetszelegni. Brody hátradől, elhúzódik tőlem, és elmosolyodik. 187

– Jó – kulcsolja össze a kezét a feje mögött. – Ne is pazarold az idődet arra a lúzerre! Az emlegetett szamárra siklik a tekintetem, aki határozottan úgy tesz, mintha a munkájára összpontosítana. A hangsúly a színlelésen van. Nem tudom, miért, de Brody megjegyzése felbosszant. Quince-re sok mindent lehet mondani – sügér, motoros csávó, bunkó, pofátlan, arrogáns –, de az nem igaz, hogy lúzer lenne. Csak mert nem híradózik és nem aranyérmes úszóbajnok, még nem értéktelen tagja a diákközösségnek. Várjunk csak! Miért próbálom mentegetni Quince-t? (Még ha csak gondolatban is.) – Szerintem ideje munkához látnunk – mondom, azzal előveszem a tankönyvemet, és felcsapom a kijelölt oldalon. – Így is eldumáltuk a fele órát. Amint sietve hozzálátunk, hogy az óra másik felét a feladatok megoldására pazaroljuk el, az agyam kikapcsol – nem mintha valaha is érdekelt volna a matek –, és visszakanyarodik Brodyhoz. De most nem a szokásos epekedő gondolatok törnek felszínre. Nem. Azon morfondírozom, mi állhat Brody hirtelen támadt érdeklődése mögött. Miért pont most figyelt fel rám? Talán mert amikor meglátott Quince-szel, hirtelen ráébredt, mit érez irántam? Vagy ez az egész nem is rólam szól? Amikor végre kicsöngetnek, Brody elrohan, mondván, hogy majd híradós szakkörön találkozunk. Éppen a hátizsákom cipzárjával vacakolok, amikor érzem, hogy ő lép mögém. Tudomást sem veszek róla. – Sikerült megoldanotok a feladatokat a pároddal? – kérdezi. A kérdés egyszerű, de Quince hanghordozása nem az. – Igen – válaszolom, azzal a vállamra kanyarítom a hátizsákot, és felállok a padból. Quince pont előttem áll, úgyhogy a végén szemtől szembe, illetve, mivel jóval magasabb nálam, szemtől mellkasba kerülök vele. – Eressz! – szólok rá, és a nyomaték kedvéért meglököm. – Mi az? – kérdezi gúnyosan könnyed hangon. – Összedőlt a kártyavár? 188

– Nem – förmedek rá. – Minden tökéletes. Nagyot taszítok rajta, és ezzel sikerül félrelöknöm az utamból. De mire az ajtóhoz érek, előttem terem, és elzárja a kijáratot. Nem koptatom fölöslegesen a szám, úgyhogy gyilkos pillantást vetek rá. – Mekkora hülye vagy! – mondja Quince leereszkedőn. – Nem is vagy az esete. – Ó, tényleg? – Igyekszem úgy beszélni, mintha mulattatna a kijelentése, pedig sikerült érzékeny pontra tapintania. Mintha nem ez aggasztott volna a legjobban az elmúlt három évben. – Akkor miért hívott fel tegnap este? Miért érdeklődik irántam, és miért flörtöl velem? Igaz, hogy élvezettel vágtam Quince arcába ezeket a tényeket, de a másik (a szkeptikus) felem arra vár, hogy Quince megerősítse a Brody hirtelen pálfordulásával kapcsolatos kételyeimet. – Mert – hajol egészen közel hozzám Quince – ez egy hülyegyerek, aki nem szereti, ha mások is játszanak a játékaival. – A játékaival? – szisszenek fel. Sosem éreztem nagyobb késztetést arra, hogy jól pofán vágjak valakit. – Hogy merészeled? Én nem vagyok a játékszere! Quince felhorkan. – De lehettél volna. És most, hogy én is megjelentem a játszótéren, be kell dobnia magát, nehogy elhappoljalak előle. – Elhappoljál előle? – A nyugalom máza repedezni kezd. Ökölbe kell szorítanom a kezemet, hogy megfékezzem a testemben szétáradó dühöt. Extra hosszú fürdőre lesz szükségem, hogy lecsillapodjak. – Azt hiszed, ez csak rólad szól? Nem hittem volna, hogy ennyire egoista vagy. Ez egyszerű féltékenység. Quince nem cáfolja meg az állítást. Egy szót sem szól, csak kérdő pillantással bámul le rám. Aztán, amikor már majdnem feladom a harcot, így szól: – Nem fogsz kelleni neki. Főleg azután, hogy elmondod neki az igazat. – Tévedsz – szállok szembe vele, de arra vigyázok, hogy senki ne hallja meg, amit mondok. – Igenis kelleni fogok neki. Amikor megtudja, hogy nekem is a víz az otthonom, mint neki. 189

– Úristen! – csattan fel Quince. – Ne áltasd magad! Ez egy sekélyes, korlátolt, önimádó seggfej, aki hülyének néz téged, ahelyett hogy a tenyerén hordozna. Minden szava egy-egy jókora pofon. – Tévedsz – ismétlem összeszorított foggal, nemcsak Quince, hanem önmagam meggyőzésére is. – Olyan mélységekben jár, ahova te sohasem fogsz eljutni. Amint elmondom neki, hogy... – Eddig miért nem tetted meg? – Micsoda? – pislogok ijedten. – Eddig miért nem mondtad el neki? – Hátralép (így végre én is levegőhöz jutok), és a farzsebébe csúsztatja a kezét. – Ha már ilyen régóta imádod őt, miért nem mondtad el neki? – Mert... – Mert te is tisztában vagy a helyzettel – vág ismét a szavamba. – Azért nem beszéltél neki magadról meg az érzéseidről, mert a szíved mélyén tudod, hogy ezzel vége az álmodozásnak. Azzal sarkon fordul, és elindul a folyosón, de nem bírok megálljt parancsolni a nevetséges állítása nyomán feltörő dühnek. – Majd meglátod! El fogom mondani neki, ő pedig fülig belém fog szeretni, és amint apu elvégzi a szétválasztást, azonnal összekötjük az életünket! Quince nem áll meg, nem néz vissza, csak legyint egyet, és azt mondja: – Hiszem, ha látom. Aááá! Egy pillanat alatt fel tud húzni. Majd én megmutatom neki! Mindent elmondok Brodynak, aki odáig lesz a gyönyörűségtől, és végre megvallja nekem a legtitkosabb érzéseit. Végre megszabadulok Quince-től, és vígan élem az életem. Brodyval. Thalassziniában. Megmondom neki. Csütörtök este, a városi bajnokság után. Mi lehetne ennél tökéletesebb?

190

21 az

HÉT, AMIRŐL AZT HITTEM, CSIGALASSÚSÁGGAL FOG TELNI – mint

idő, amikor Perivel apu dolgozószobája előtt vártuk a büntetésünket, amiért egy napra ellógtunk Paradise Islandre –, szinte pillanatok alatt elrepül. Mire felocsúdhatnék, már az uszoda lelátóján ülök, ölemben az úszócsapat naplójával, és Brodyt nézem, aki a városi bajnoki címért úszik. Továbbra is feltett szándékom, hogy mindent elmondok Brodynak – ezt az ereimben cikázó adrenalin is tanúsíthatja. Egyszerre vagyok rémült és izgatott, és, hogy őszinte legyek, erősen émelygek. De meg kell ragadni az alkalmat. Nem szívesen vallom be, de Quince-nek igaza volt. Túl sokáig kergettem az álmomat. – Feszültnek tűnsz – mondja Shannen. – Valami baj van? Nem bírom levenni a szemem a medencéről. – Nem, csak...– Ekkor eszembe jut valami. Arra készülök, hogy elmondom Brodynak a teljes igazságot, de mi a helyzet Shannennel? Ő a legjobb szárazföldi barátnőm. Nem ér, hogy Brodyt beavatom, őt meg nem. Ha a legjobb barátnőmmel nem vagyok őszinte, hogyan lehetnék az a jövendőbelimmel? Különben is, jó főpróba lesz. Átnyújtom a naplót a törülközőkkel ácsorgó lánynak, és felállok. – Kimegyünk egy percre?

191

Shannen zavartan néz rám, de aztán vállat von, és utánam jön. Kisurranunk a hátsó ajtón, ellejtünk Quince mellett, aki a hátsó sorban duzzog. Hűvös az este, az óceáni szél fütyülve rázza a pálmafák koronáját. Mély levegőt veszek, hogy megnyugodjak. – Shannen, mondani akarok valamit. – Lemegyek a parkolóba, és szorosan összefonom magam előtt a karomat, hogy ne babráljak az ujjaimmal a vallomás közben. Shannen a legalsó lépcsőfokra telepszik. Odamegyek hozzá, és leülök mellé, hogy hallja a suttogásomat. – Ezt senki sem tudja. – Gondolatban összerezzenek. – Quince-t kivéve. De az nem számít, mert nem igazán volt más választásom. – Rendben – feleli Shannen kétkedve, mintha azt gondolná, túlságosan is őszinte vagyok ahhoz, hogy szaftos titkaim legyenek. Hogy meg fog lepődni! – Mielőtt Seaview-ba jöttem – vonom szorosabbra a karomat a derekam körül –, nem Fort Lauderdale-ben éltem. Rachel nénivel akkor találtuk ki ezt a fedősztorit, amikor ideköltöztünk. Úgy gondoltuk, okosabb, ha nem rugaszkodunk el teljesen az igazságtól – és azt mégsem mondhattuk, hogy apu meghalt, mert, nos, először is, ez nem túl ízléses, ráadásul az a veszély is fennállt, hogy véletlenül elszólom magam egy hazalátogatás előtt, és azt kínos lett volna megmagyarázni. – Ó! – ül ki Shannen arcára a megdöbbenés. – De nem a földnyelvről származol, ugye? Elnyomok egy mosolyt. – Nem, nem a földnyelvről. – Mély levegőt veszek, lehunyom a szemem, és így szólok: – Hanem Thalassziniából. – Az meg hol van? Georgiában? – Kábé negyvenöt mérföldre, keletre. – Keletre? – ismétli Shannen zavartan. Hallom a hangján, hogy nem érti. – De hát negyvenöt mérföldre, keletre nincs más, csak az... – Óceán. – Minden eshetőségre felkészülve szembefordulok Shannennel. – Thalasszinia egy tengeri királyság. Sellő vagyok.

192

Shannen összevont szemöldökkel bámulja a parkolót, próbálja összerakni a mozaikdarabokat a fejében. A barátnőm egy agytröszt, fogadni mernék, hogy máris összeállt előtte a kép. – Szóval sellő vagy – csücsöríti össze az ajkát. – Aha. Felém fordítja barna szemét, és tetőtől talpig végigmér, mintha hiányolná a pikkelyeket vagy a kopoltyúkat. – Logikus – mondja végül. – Vegyük csak az óceános hasonlataidat! Bár az meglep, hogy ennyire imádod a szusit. Azt hittem, a sellők bírják a halakat. – Csak az animációs filmekben – válaszolom nevetve. Nem is Shannen lenne, ha nem intellektuális szempontból közelítené meg a tényt, hogy mitikus lény vagyok. A barátnőm némán bámulja a járdát. Ekkor fog el először az aggodalom. Mi van, ha Shannen megijed? Mi van, ha valamiféle szörnyszülöttnek hisz, és mostantól szóba sem akar majd állni velem? Lehet, hogy most vesztettem el a legjobb szárazföldi barátnőmet, csak azért, mert elmondtam neki az igazat. És ha Shannen, akit három éve szinte a testvéremként szeretek, nem tud túllépni azon, hogy tengerlakó vagyok, mi lesz Brodyval? Mi van, ha Quince-nek volt igaza, és Brody soha... – Nem tudtál megbízni bennem – szakítja meg végül Shannen az egyre komolyabb méreteket öltő pánikrohamomat. – Dehogynem! – kiáltom. – Én bízom benned. Ezért is mondtam el neked. – De csak ma este – feleli. Amikor látom, hogy fájdalom csillan jóságos tekintetében, majdnem elbőgöm magam. – Miért? Miért nem szóltál nekem? És miért pont most mondtad el nekem? – Én el akartam, Shan – bizonygatom. – Persze hogy el akartam. De óvatosnak kell lennünk ezekkel a kitárulkozásokkal. A törvényeink rémesen szigorúak. Volt pár eset, még a 18. században, amikor a tengeren nyüzsögtek a kalózok. A birodalmunk kis híján címlapra került. – Engesztelően megszorítom Shannen kezét. – Bízom benned, de a királyságunk biztonsága az első. – Akkor most miért mondtad el?

193

– Mert el kellett mondanom neked, mielőtt... – A félelem felkúszik a torkomon, de sikerül lenyelnem. Háromévnyi várakozás után hirtelen miért vagyok tele kétségekkel és félelmekkel? – Mielőtt elmondom Brodynak. – Te el fogod mondani neki? – szisszen fel Shannen. – Ma este? Bólintok, azt várva, hogy Shannen nyüszíteni fog izgalmában. Hogy büszke rám, amiért végre – végre! – a tettek mezejére lépek. De inkább úgy tűnik, mintha aggódna. – Biztos? – kérdezi. – Ennyire megbízol benne? Képes vagy a kezébe adni a királyságod sorsát? Minden levegő elillan a tüdőmből. Shannen pontosan ugyanazokat a gyötrő kételyeket fogalmazta meg, amelyeket eddig igyekeztem elhessegetni. Vajon megbízhatok Brodyban? Az az énem, amelyik három éve rajong érte, azt sikoltja: Igen! A másik énem viszont, az, amelyik tudja, hogy ez a rajongás erősen korlátozott személyes tapasztalatból fakad, halkan azt súgja: Nem! Márpedig egy ilyen vallomást nem lehet visszaszívni – legalábbis egy kellemetlen agymosó szertartás nélkül. – Talán – adok hangot a bizonytalanságomnak –, talán igazad van. Nem hagyhatom, hogy Quince miatt ilyen hülyeségbe keveredjek. Ez sokkal fontosabb, mint a büszkeségem. Nem mondom el Brodynak, hogy sellő vagyok, de azt elmondom neki, hogy szerelmes vagyok belé. De ez még bénábban hangzik. Nem nevezhetem szerelemnek, amit Brody iránt érzek. Ez így túl... – Azt a rohadt, Lil! Tényleg sellő vagy? Jaj, ne! Rémülten nyílik tágra a szemem, amikor meghallom Brody hangját. Nem hallottam, hogy valaki kinyitotta az ajtót a hátunk mögött – csak Shannenre meg a mélyenszántó kérdéseire tudtam koncentrálni. – Úristen! – suttogja alig hallhatóan a barátnőm. Esdeklő, riadt pillantást vetek rá, de csak a rémült együttérzését tudja felajánlani. – Azt hiszem – áll fel a lépcsőről –, most egyedül hagylak titeket. Én is felpattanok, mert nem akarom, hogy elmenjen. – Bent leszek, ha szükséged van rám – súgja a fülembe. Azzal felszalad a lépcsőn, és eltűnik a szürke fémajtó mögött. 194

Elszorul a gyomrom. Ebben a rémisztő pillanatban jövök rá, mennyire rosszul ítéltem meg Brodyt. Hogy Quince-nek igaza volt és csak áltattam magam. Álomvilágban éltem, ahol Brodyt biztonságosan kiszakíthattam a valóságból. Csak a képzeletemben volt tökéletes társ. Ha az álomnak köze lenne a valósághoz, most nem lennék ennyire megrémülve. – Brody, én... – Ez a legkirályabb dolog a világon! – kiált fel, és izgatottan legelteti a szemét a testemen, miközben lejön a lépcsőn. Tekintete megállapodik a cicimen. – Te is hordasz olyan kókuszdióból készült izét? Az első reakcióm az undor. Persze, vannak sellők, akik nagy előszeretettel viselnek kacér, kókuszdióhéjból készült bikinifelsőt – khm, Dosinia, khm –, de ez nem valami ízléses viselet. A második reakcióm a csalódottság. Brody hallotta, hogyan vallom meg az érzéseimet – vagy legalábbis amit érzéseknek hittem –, de nyilvánvalóan nem érdekli az egész. Fütyül rám. És most már az országom titkát is ismeri. Rajta kell tartanom a szemem. (Nem, nem úgy, mint a maffia – emlékeztek, a tengerlakók békés népek.) Örülnék, ha nem kellene az agymosó rituáléhoz folyamodni. Most nem bírnám elviselni az egy hétig tartó hasogató migrént, amivel a művelet jár. Legyűrve a rémületet, a zavart és a szégyent, felkacagok, és igyekszem elviccelni a dolgot. – Azt hitted, komolyan beszélek? – Úgy kuncogok, mintha ez lenne a legviccesebb dolog a világon. – Csak ugrattalak titeket. Meg akartam viccelni Shannent. Brody először zavartan néz rám, mintha nem értené, hogyan értelmezhette félre a helyzetet. Aztán mosolyogva megrázza a fejét. – Jó duma, Lil – fonja karba a kezét. – Te sosem vágnád át a legjobb barátnődet. Ahhoz túl becsületes vagy. Elképesztő, milyen gyorsan megváltozhat az életed. Egy órával ezelőtt még ölni tudtam volna, hogy itt lehessek Brodyval, közelről halljam a lélegzését, nézzem, ahogy minden idegszálával rám összpontosít, és megismeri az összes titkomat. De most? Életemben nem féltem így ennyire – nem féltettem még így magamat és az 195

országomat soha. Még akkor sem, amikor el kellett csalnom a halászokat Quince közeléből. Quince! Felidézem azt a pillanatot, amikor elmondtam neki az igazat, és ő hátravetett fejjel nevetni kezdett. Nem féltem, nem éreztem megalázva magam – egyszerűen megkönnyebbültem, hogy végre kiadhatom valakinek a titkom. Ki gondolta volna két héttel ezelőtt, hogy így meg leszek rémülve Brodytól, és ilyen hálás leszek Quince-nek? Tudat alatt végig sejtettem, hogy Quince-ben megbízhatok. Mintegy varázsütésre kinyílik az ajtó, és a bőrszerkóba öltözött Quince áll meg a küszöbön. Szinte elalélok a megkönnyebbüléstől, amíg észre nem veszem, micsoda gyilkos düh lüktet Quince ereiben. Megérezte, hogy félek, és most idejött, hogy megvédjen. Bármi áron. Ennek nem lesz jó vége. – Lemaradtam valamiről? – kiáltja, de egy tapodtat sem mozdul a lépcsőről. Quince nem mozdul, Brody viszont hátrálni kezd. – Zaklatod a barátnőmet, Bennett? – A barátnődet? – visszhangozza Brody. – Szerinte nem jártok. – Hazudtam. Az övé vagyok – kottyantom közbe, kétségbeesetten próbálva megelőzni az érzelmi özönvizet. Aztán Quince-re nézek, és azt mondom: – Ő pedig az enyém. Ez eddig eszembe sem jutott, de amint kimondom, tudom, hogy igaz. Azóta nő és fortyog bennem, amióta Quince először megcsókolt. Talán még annál is korábban kezdődött. – És tudja a pasid, hogy félig hal vagy? – kérdezi Brody. Aztán Quince-hez fordul: – Tudod, hogy a csajod... Nincs ideje befejezni, mert Quince ökle az állához csapódik. Nem értem, hogy tudott Quince ilyen gyorsan lejönni a lépcsőn – lehet, hogy gumiból vannak az ízületei –, de az egyik pillanatban még az ajtóban állt, a következőben pedig már a járdához csapkodja Brody fejét. Ragyogó fényszórók söpörnek végig a jeleneten. Fékek csikorognak az aszfalton. Shannen autója áll meg előttünk. A barátnőm kilöki az anyósülés ajtaját. – Gyerünk, Lily! – kiáltja. – Tűnjünk el innen! 196

Quince-re pillantok, aki a térdével a földre szegezi a mozdulatlan Brodyt. Quince rám néz, és bólint. – Menj haza! – A betonhoz veri Brody fejét. – Később találkozunk. Legszívesebben rábólintanék a dologra, és hagynám, hogy Quince péppé verje Brodyt, mert így nem kellene aggódnom a véletlen elszólásom következményeitől. De ha mást nem is, azt megtanultam ebből a kötelék-fiaskóból, hogy nekem kell kézbe vennem a sorsomat. Nemsokára tizennyolc éves leszek, majdnem felnőttnek számítok mindkét világban. Nem engedhetem, hogy más oldja meg helyettem a problémákat. – Ne! – vetem rá magam hátulról Quince-re. – Ezzel nem oldasz meg semmit! Quince hagyja, hogy lerángassam Brodyról. – Máris visszatért az életkedvem. – Tudom. – Éreztem, hogyan árad szét az elégedettség Quince testében, amikor az ökle Brody arcához ért. – De ha nem akarod megölni... – Lehet, hogy meg fogom. Elengedem a vállát. – Nem, nem fogod. – Sosem tudhatja. Brody nyögdécselve felül, és letörli a szája sarkából szivárgó vért. – A fenébe, Fletcher – morogja. – Meghibbantál? Quince levegőnek nézi. – Ő nem fogja megőrizni a titkodat. Összeszorul a szívem, amikor azt mondja: a titkodat. Mintha nem a közös titkunk lenne. De most nincs időm ezzel foglalkozni. – Tudom – ismétlem. – De ha laposra vered, az nem segít. – Noha tudom, hogy Quince utálja a tehetetlenséget, még hozzáteszem: – Bármit is teszel, nem fogja elfelejteni. Quince magára rántja a dzsekijét. Aztán, mintha csak most fogná fel a szavaim értelmét, halkan megkérdezi: – Te tudsz valami megoldást? Amikor bólintok, gondterhelten vonja össze a szemöldökét. 197

Úgy érzem, meg kell nyugtatnom őt. – Rajtad soha nem alkalmaznám – magyarázom. – Nálad nem kell. Mert megbízom benned. Nem kell olvasnom a gondolataiban, hogy tudjam, érti a lényeget. – Menj előre! – mondom neki. Így is elég nehéz lesz megmagyarázni a dolgokat, és Quince véres ökle csak még több kérdést vetne fel. – Nem lesz baj. Quince bólint, azzal megkerüli Brodyt meg Shannen autóját, és odamegy az uszoda falánál parkoló motorjához. Néhány másodperc múlva a gép brummogva életre kel. Ez lesz a kedvenc hangom. – Brody! – mondom, amint elhal a ricsaj. – Beszélnünk kell. – Azt hiszem, kiugrott az állkapcsom – Brody óvatosan mozgatja jobbra-balra az alsó állkapcsát. – A jövő heti híradóban vastagabban kell sminkelnem. – Beszélnünk kell. – Lehajolok hozzá, de közben a fogamat csikorgatom. Milyen hiú és felszínes alak! Quince-nek ebben is igaza volt. Majd hozzáadom a listához. – Először is felsegítelek. Brody morog, de azért kinyújtja a karját, hogy felsegíthessem. Amikor feláll – közben végig a szája sarkát tapogatja, mintha lenyűgözné a vérző ajka a vállára teszem a kezem. – Brody – mondom magabiztosan –, nézz rám! Eddig még soha nem hajtottam végre agymosást – nem volt rá szükség. De minden tengerlakónak kívülről kell fújnia a rituálét, arra az esetre, ha ilyesmi történne. Az első lépés a szemkontaktus megteremtése, a vizuális kapcsolat létrehozása és fenntartása. Amikor Brody aranybarna szeme találkozik az enyémmel, és megbabonázottan figyeli mágikus tekintetem hipnotikus csillogását, mély levegőt veszek, és felmondom a betanult versikét: Amit láttál, elfeleded, Amit tudtál, hamis már. Emlékeid selejtezed, Új tudás reménye vár.

198

Az utolsó sor végeztével Brody szaporán pislogni kezd, és megrázza a fejét. Zavar ül ki a vonásaira; úgy néz, mint aki teljesen elvesztette a fonalat. Kicsit rosszul érzem magam. Brody, aki minden helyzetben feltalálja magát, totálisan össze van zavarodva miattam. Nem mintha lett volna más választásom. Nem hagyhattam, hogy Brody ismerje a titkot. Fogalmam sincs, mit kezdett volna az információval. Ha jól sejtem, a királyságommal együtt vezető hírként végeztük volna a jövő heti híradóban. – Lily! Mély levegőt veszek, és belekezdek a fedősztoriba, hogy magyarázatot adjak a történtekre. – Jól vagy, Brody? – kérdezem, komoly aggodalmat színlelve. Legurultál a lépcsőről! Brody átnéz a vállam fölött, szemügyre veszi a szóban forgó lépcsőt, és gondolatban megpróbálja összerakni a mozaikdarabkákat. Kitölteni a hézagokat, amelyek miattam támadtak a memóriájában. – Leestem? – Igen. – Shannen kiszáll a kocsijából, hogy a segítségemre siessen. Annyira szeretem a barátnőm! – Kijöttél, hogy megkérdezz valamit Lilytől a következő versenyeddel kapcsolatban, és... – Fejjel az aszfaltra estél. Mialatt Brody a fejét csóválja, összenézünk Shannennel. Úgy látom, a barátnőm nagyon büszke magára és rám. Ami azt illeti, én is elég büszke vagyok magamra. – Hadd segítsek! – buzgólkodom, azzal Brody mellé ugrom, és átkarolom a derekát. – Az edző majd megmondja, mi a teendő. – Ja. Jó – motyogja Brody. – Igen. Az edző majd segít. Miközben feltámogatom Brodyt a lépcsőn, hátranézek a vállam fölött, és odaszólok Shannennek: – Mindjárt visszajövök. Már érzem is a kezdődő migrén lüktetését a bal szemem fölött. Ha a verseny végéig maradok, egy teljes hétre lerobbanok. Na ne, inkább az edző gondjaira bízom Brodyt, aztán hazamegyek, dupla adag

199

aszpirint veszek be, és jó nagyot alszom az elsötétített szobában. Quince kénytelen lesz holnapig várni. • A migrén még másnap reggel is rombol, úgyhogy kihagyom a sulit. Délutánra azonban tompa sajgássá szelídül, és mivel ma este kell visszatérnünk Thalassziniába, a tornáclépcsőn ülök, Quince-re várva, amikor a motorja felbrummog a távolban. Elhessegetem magamtól a szomorú gondolatokat, amelyekkel egész nap küzdöttem, és boldog mosolyt színlelek. Amint Quince leállítja a motorját a két ház közötti feljárón, sikerül is némi vidámságot erőltetni magamra. De Quince-t sem ejtették a fejére. – Nem voltál suliban – mondja, azzal leül mellém a lépcsőre. – Jól vagy? – Persze – próbálok úgy tenni, mintha ez igaz is lenne. Quince rám emeli ragyogó tekintetét. – Most komolyan, Lily. Jól vagy? Őszintesége szétrepeszti a nyugalom mázát. Nem vagyok jól, legszívesebben sikoltoznék. Egyáltalán nem vagyok jól, mert szomorú vagyok, zavart, és fogalmam sincs, mit tegyek. De ezek csak az érzelmeim – vagy a gondolataim. A valóság egy kicsit bonyolultabb ennél. – Csalódtam magamban – szólalok meg végül. – Ennyi évet elpazaroltam Brodyra, és az egész csak ámítás volt. Ahogy te is mondtad. – Hát igen, de erre magadnak kellett rájönnöd. – Quince átkarolja a vállamat, és magához húz. És bár jelen pillanatban ő okozza a legnagyobb zavart az életemben, nem ellenkezem. Legalább nem az volt a válasza, hogy: „Én megmondtam.” Majd én kimondom helyette. – Te előre megmondtad – ismerem el. – Azt mondtad, túl rózsaszín képet festettem Brodyról, és igazad volt. Vak voltam. Quince halkan felnevet. – Egy csomó dologban vak voltál, hercegnő. 200

Megnyugtató, amikor hercegnőnek hív – nem Hercegnőnek, vagy ami még rosszabb, Lilynek. Az egyik túl sértő, a másik túl intim. Ez az ironikus becenév viszont biztonságot ad. Lenézek, és Quince sérült bal kezére téved a pillantásom – az ujjain már behegedtek a sebek. Nagy fehér cápa, hogy feledkezhettem meg a verekedésről? Túlságosan el voltam foglalva saját magammal. – Nem történt semmi komolyabb baj? Quince felvonja a szemöldökét. Amikor a sebes keze felé intek a fejemmel, elkomorul. – Nem. Az az idióta megúszta néhány jeges borogatással, de orvoshoz nem kellett mennie. Nem tudom visszafogni magam. Kitör belőlem a nevetés, amikor rájövök, hogy Quince azt hitte, Brodyról kérdezem. Áthajolok fölötte, és felemelem a kezét, hogy jobban szemügyre vehessem. Végigsimítom a sérült bőrfelületet, vigyázva, nehogy még nagyobb fájdalmat okozzak. – Rád értettem, sügér. Neked nem esett bajod? Kicsit megremeg a keze. Ez nagyobb megrázkódtatást jelent a számomra, mint bármi más. Azt, hogy minden reményem elveszett Brodyval kapcsolatban, jobban elviselem, mint a nagyon is valóságos, reszkető Quince-t. – Nem – suttogja. – Csak a karomat húztam meg. Brown igazgató úr szerint már így is csak egy lépés választ el a javítóintézettől – teszi hozzá a szokásos humorával. – Nem akarok odakerülni. Méltatlankodva kapom föl a fejem, de a tekintetem megakad a Quince szürke pólója alatt látható dudoron. A kulcscsontja alatti ponthoz érintem az ujjaimat, és csak félig lepődöm meg, amikor a homoki dollárt tapogatom ki velük. Találkozik a tekintetünk. – Még mindig hordod. Mindketten tudjuk, hogy ez nem kérdés, és lélegezni is egyszerre felejtünk el. Tengernyi érzelem suhan át Quince szemén – félelem, harag, fájdalom, bizalom, szeretet. Szerelem. Ennél az utolsónál lehunyom a szemem. – Mindig is hordani fogom – suttogja Quince. Ettől féltem. 201

A zavartságom visszatér, és minden más gondolatot félresöpör. Elhúzódom Quince-től, és a szorosan összekulcsolt kezemet bámulom az ölemben. Még nem állok készen erre, még nem állok készen Quince-re. Soha nem is fogok. – Quince... – Én megértelek, Lily. – A nevem még nagyobb súlyt ad a szavainak. – Komolyan. Sok mindenen mentél keresztül az elmúlt két hétben. Tudom, hogy időre van szükséged. Azt hittem, meg fogok könnyebbülni, de nem így történik. Ennek ellenére azt felelem: – Köszönöm. – De – ez a hang most már újra az erős és hatalmas Quince-é – ez nem változtat az érzelmeimen. Én most is ugyanúgy érzek irántad. Fontos vagy nekem, Lily. És... – Állj! – Tudom, mit akar mondani. A gondolataim már így is éppen elég zavarosak, nincs szükségem rá, hogy Quince érzelmei tovább rontsanak a helyzeten. De amikor elképzelem a tekintetében tükröződő fájdalmat – most nem bírok a szemébe nézni –, hozzáteszem: – Sajnálom. – Semmi baj – nyugtat meg. – Nem kell kimondanom. Úgyis tudod. Igen, tudom. És ettől minden csak milliószor rosszabb. – Készen állsz rá, hogy visszamenjünk Thalassziniába? – kérdezem, mert el kell terelnem valamivel a gondolataimat erről a zűrzavarról, erről a fájdalomról, ami itt ég a mellkasomban. Most végre sikerül ránéznem Quince-re, aki az arcomat fürkészi. De ügyesen leplezi a gondolatait, úgyhogy nem tudom kitalálni, mit forgat a fejében. Végül azt mondja: – Persze. Csak szólok anyunak, hogy ne várjon. Nézem, ahogy keresztülvág a gyepen, és arra gondolok, most meg kellene könnyebbülnöm. Végre vége a kötelék okozta zűrzavarnak, a mágia, az érzelmek és a királyi elvárások miatti idegeskedésnek. Remélem, mire eljutunk Thalassziniába, el tudom dönteni, mit akarok tenni.

202

22 üzemmódba kapcsolok. Még nem határoztam el magam, még HOGY

ELÉRJÜK

THALASSZINIA

KÜLVÁROSÁT,

késleltető

mindig időt szeretnék nyerni, hogy átgondolhassam a dolgokat. Bár, tekintve, hogy érzelmileg is érintett vagyok, nem hinném, hogy sokra megyek a gondolkodással, de azért nem árt megpróbálni. Úgyhogy olyat csinálok, amit eddig még soha. Elviszek valakit a titkos búvóhelyemre. Mivel hamarosan itt a nyár, még elegendő napfény szűrődik le a hullámok között, miközben a szentélyem, a titkos menedékem felé úszunk. Úgy tűnik, Quince-re is hat a hely szelleme, mert egy szót sem szól, csak szemügyre veszi a búvóhelyemet jellemző színek, textúrák és kontrasztok kavalkádját. Aztán, mint aki tudja, mivel szoktam tölteni az időmet, a hátára hemperedik, és vágyakozva bámul föl az égre. A felszín fölötti világra. A világra, amely az otthona. És ahol nekem nincs maradásom. Ez jár a fejemben, amikor odaúszom mellé. Mindig is ez volt a véleményem, még azután is, hogy megtudtam, anyu ember volt, és van egy embercsaládom is a szárazföldön. Thalasszinia hercegnője vagyok, a tengerben a helyem. A felszín alatt. Egy kis halászhajó halad el fölöttünk, élénkpiros teste stoptáblaként ragyog a zátonyról visszaverődő fényben. Érzem, hogy 203

Quince feszült, valószínűleg a halászhajós élményünkre gondol. Megérintem a karját. – Ne izgulj! Sok halászhajó közlekedik ezen az útvonalon, Bimini és Nassau között. Ezek nem dobják be a horgot. – Ó! – dünnyögi maró gúnnyal. Mintha hülyének érezné magát, amiért aggódik. – De nem árt vigyázni – mondom, elsősorban azért, hogy megnyugtassam. – Sosem lehet tudni, mikor fordul meg a szél. Némán lebegünk, és a távolodó vörös hajó után nézünk, amit nemsokára egy sárga, majd egy türkiz, egy bíbor, végül egy halványzöld követ. Szivárványszínű felvonulás. – A tenger olyan színes – mondja Quince áhítattal. – Kicsit kilógok innen a szürke vászongatyámmal. Összefacsarodik a szívem, de megpróbálom legyűrni a baljós érzéseimet. – A szemed – idézem fel magamban a képet. – Olyan a színe, mint a tengernek. Mindig az otthonomra emlékeztet. Ez az egyetlen dolog Quince-szel kapcsolatban, ami a tengerhez kötődik. Minden más – a sötétszőke hajától a lenyűgöző izmokig és durva bőrkeményedésekig, amelyeket motorbütykölés közben meg a fatelepen szerzett – a földért kiált. Ő – szaporán pislogni kezdek – a föld gyermeke. – Mi a baj? – kérdezi, mintha olvasna a gondolataimban. – Semmi. Csak... Közelebb úszik hozzám, hogy szemügyre vegye az arcomat. – A szemed – leheli áhítattal. – Hogy szikrázik! Úgy csillog, mintha aranyporral hintették volna be. Jaj, ne! Nos, nem létező könnyeket nem lehet letörölni, úgyhogy inkább témát váltok. – Ez az én titkos menedékem. – Kényszerítenem kell magam, hogy ne pislogjak ilyen szaporán. – A kedvenc helyem egész Thalassziniában. Az egész tengerben. Quince úgy ráncolja a homlokát, mint akit nem lehet átverni, de aztán beadja a derekát. Ismét az ég felé fordul, és azt feleli: – Nem nehéz kitalálni, miért. Nagyon szép itt.

204

Ekkor – nem tudom, miért, a szavak csak úgy maguktól tolulnak a számra – így szólok: – Még soha senkinek nem mutattam meg ezt a helyet. Quince megmerevedik, de továbbra is a felszínt bámulja. – Senkinek? Megrázom a fejem, bár Quince nem látja. – Akkor.... Érzem, hogyan árad szét benne az öröm. – ...megtisztelve érzem magam. Ez olyan fájdalmasan édes pillanat, hogy alig bírok betelni vele. Bárcsak örökre itt maradhatnánk, ebben a két világ közötti világban, ahol nincsenek királyi kötelezettségek, motorbiciklik és rossz emlékek. De nem lehet. Mindennek vége. – Örülök, hogy tetszik – mondom halkan. – Mert holnaptól már soha többé nem jöhetsz vissza ide. És ezzel megpecsételem a sorsunkat. Döntöttem. Annak ellenére, hogy ellentmondásos érzelmek fűznek Quincehez – nem mintha mostanában olyan nagyon bízhatnék az érzéseimben –, a szétválasztást fogom kérni. Nem hiszem, hogy lenne más lehetőségem. • – Jól gondold meg, mit csinálsz, Lily – könyörög Quince. Apu dolgozószobája előtt ülünk, és várjuk, hogy az illetékesek előkészítsék a szertartást. Apunak leesett az álla, amikor közöltem vele a döntésemet, de nem vitatkozott. Talán látta rajtam, hogy úgysem tud meggyőzni. Quince azonban még mindig azt hiszi, hogy meggondolom magam. – Tudod, mit érzek irántad. És azt hiszem, te is kezdesz ugyanígy érezni irántam. – Nem ez számít – kötöm az ebet a karóhoz. – A fenéket nem! – Quince ököllel rávág a sima habkő padra, de csalódottan konstatálja, hogy a víz fékezi az ütés erejét. – Lily, én szeretlek téged. 205

– Nem... – Tudom, hogy nem akarod hallani, de én igen. – Esetlenül elém úszik, és úgy ragadja meg a vállamat, mint aki meg van győződve róla: ha csak egyszer is a szemébe nézek, rögtön rájövök, milyen bolond voltam. De a tekintete csak még inkább megkönnyíti a döntést. Mert akkora önbizalom sugárzik a szeméből, amilyet én sosem fogok érezni. Tegnap még fülig szerelmes voltam Brodyba, és lám, mi lett belőle. Elhitettem magammal, hogy a rajongásom nem más, mint igaz szerelem. Kész lettem volna egy életre elkötelezni magam egy olyan fiú mellett, akit alig ismertem. Hogyan lehetek biztos abban, hogy az érzések, amelyeket Quince keltett bennem, igazibbak? Kevésbé valószerűtlenek? Lehet, hogy igaziak. De az is lehet, hogy a kötelék tünetei, dacból fakadnak, vagy éppenséggel az együtt töltött idő következményei. És ha igaziak, ha valósak is, hagyhatom-e, hogy Quince mindenét feláldozza – a barátait, a családját, a motorját, a jövőjét –, hogy élete hátralévő részét az óceánban élje le? – Lily, nem dobhatod el csak úgy... – Muszáj – vágok közbe. – Mindkettőnk érdekében. Gondolkozz logikusan, Quince! Ha nem választanak szét minket, a következő holdciklus leteltével a kötelék véglegessé válik, és te tengerlakóvá változol. Csak akkor ölthetsz szárazföldi alakot lábakkal, amikor én is. – Ezt már tudom. Az unokatestvéred mindent elmagyarázott. Valószínűleg azt hitte, ezzel sikerül elijesztenie – emeli égnek a tekintetét. – Nélkülem nem tudnál járni a szárazföldön. – De... – Miután trónra kerülök, szinte minden időmet Thalassziniában kell majd töltenem – próbálok tiszta vizet önteni a pohárba. – Gondolj csak bele! Gondolj bele, hogy örök életedre az óceán foglya leszel. Nem motorozhatsz akkor, amikor akarsz. Nem futhatsz, nem táncolhatsz, nem mászhatsz!

206

– Nem szeretek táncolni. – Még mindig nem érti. – Lily, én három éve szerelmes vagyok beléd. Nem akarom elszalasztani ezt a lehetőséget. Főleg most, hogy belekóstoltam, milyen jó lenne együtt. Ááááá! Ekkora fafejet! – És mi lesz anyukáddal? Ki vásárol be neki, ki viszi ki a szemetet, ki szereli meg a lerobbant kocsiját, nehogy elkéssen a munkából? Ezek tudtommal mind Quince feladatai. Azért én is figyelek ám! A gondolat, hogy magára kell hagynia az anyját, szöget üt a fejébe. Jó! Szóval ilyen érvekkel kell előhozakodni. De aztán megrázza a fejét. – Ezt később is ráérünk megbeszélni. Bármilyen áldozatra hajlandó vagyok. Hát nem érted? – Lehet, hogy te hajlandó vagy rá – törnek ki belőlem az érzelmek –, de én nem! Valahogy meg kell értetnem vele, miről van szó. Az őszinteség nem vált be. Azt mégsem mondhatom neki, hogy kiráz a hideg, ha arra gondolok, mindenét feláldozná, csak hogy velem lehessen. Később úgyis megbánná. Ráadásul, ha erre hivatkozom, rájönne, hogy gyengéd érzelmeket táplálok iránta, és erre építené fel az egész érvrendszerét. Ha megtudná, hogy talán kezdek beleszeretni – mi van, ha ezt is rosszul ítélem meg, mint Brody esetében? –, soha nem engedne el. És azt nem bírnám elviselni. Két külön világ vagyunk. Neki is megvan a saját élete. Nekem is. Tehát azt mondom, amivel biztosan lekoptathatom. – Nem vagyok hajlandó az egész életemet feláldozni érted – lököm el magamtól a kezét. – Nem akarom, hogy itt legyél – fonom össze a karomat a mellkasom előtt. Egy pillanatra még látom a fájdalmat a szemében, aztán végleg kívül rekedek. Quince tekintete, egész arca elsötétül. Egy szót sem szól, csak némán odébb úszik. Nyílik az ajtó, és Mangrove úszik elő a dolgozószobából. – Őkirályi fensége készen áll. Quince követi őt, és egyedül hagy az előszobában. Gyorsan összeszedem magam: mély levegőt veszek, és visszafojtom a könnyeimet. Ez az egyetlen ésszerű megoldás. 207

Az ok ugyanaz, mint ami miatt most nagyon-nagyon nehéz helyzetben vagyok.

• – Biztos? – kérdezi apu. A kérdés elvileg kettőnknek szól, de Quince nem felel. Mindketten tudjuk, hogy aput valójában csak az én válaszom érdekli. Bólintok, mert nem bízom a hangomban. Apu fájdalmas arckifejezéséből ítélve valószínűleg szikrázik a szemem. Nem tehetek róla. Apu int az őröknek, akik közrefogják Quince-t. – Akkor a nagy Poszeidón, a tenger istene által rám ruházott hatalmamnál fogva – markolja meg jobb kezével a háromágú szigonyt – kijelentem, hogy ez a kötelék végérvényesen megszakadt. Mintha kis szikrák pattognának a bőröm alatt. Hirtelen minden érzelem kifolyik a testemből. A bal oldalon álló Cid megragadja Quince karját, és azt mondja: – Vegyél egy mély levegőt, fiam! Quince engedelmeskedik – ez az utolsó lélegzete a víz alatt –, majd Cid és Barney átpréselik magukat az apu íróasztala mögötti nyitott ablakon, magukkal vonszolva Quince most már teljesen emberi testét. Amikor eltűnnek, az ablakhoz sietek, kihajolok rajta, és üres tekintettel figyelem, hogyan taszigálják Quince-t a felszínre. Miért érzem ilyen rosszul magam? Pedig helyesen döntöttem. – Még nem késő – mondja apu. – Amíg nem éri el a felszínt, vissza tudom hívni. – Nem – suttogom elszoruló torokkal. Nem lenne fair. Nem engedhetem, hogy az önző – és megbízhatatlan – érzelmeim tönkretegyék a jövőjét. – Nagyon erős vagy, kislányom – ölel magához apu. A vállára hajtom a fejem. Nem érzem magam erősnek. Minden vagyok, csak erős nem. Egy gyáva moszat, az vagyok.

208

23  elindul, hogy megkeresse a következő meghallgatásra váró KÖVETKEZŐT!

–

KIÁLT ODA APU

MANGROVÉNAK. A titkár

párt, akik majd a király – apu megszorítja a kezem – és a hercegnő színe elé járulnak. – Annyira örülök, hogy úgy döntöttél, hazajössz. – Ezt már legalább egymilliószor hallottam a hét eleji visszatérésem óta. – El sem tudom mondani, mennyire hiányoztál. Kényszeredetten mosolygok, és próbálok nem odafigyelni arra a kis hangra, ami azt búgja a fülembe, milyen kár, hogy a múlt hétvégén búcsút mondtam Rachel néninek. Alig néhány órával a szétválasztás után, amikor már teljesen egyértelművé vált, hogy nem maradhatok, visszatértem a szárazföldre. A tudat, hogy egészen közel vagyok Quince-hez, miközben érzelmileg egy óceán választ el minket, nagyon fájt, főleg, hogy annyi mindenen mentünk keresztül együtt. Csak négy napja történt, de mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. Még mielőtt kitalálhatnám, mit válaszoljak apunak, Mangrove már be is jelenti a következő látogatókat – két földművest, akiknek a telekhatárral kapcsolatban van vitás ügyük. Teljesen kikapcsolok. Tudnom kellett volna, hogy a szétválasztás után nem térhetek vissza Seaview-ba. Hiába szerettem volna látni Rachel nénit és 209

Shannent, túl sok mindennel kellett volna megküzdenem. Az érzelmekkel. A fájdalommal. Meg mindennel. Különben is, nekem a tenger az otthonom, és én vagyok a trón várományosa – minek vesztegessem az időmet mindenféle bohóckodásra? Csak elodáznám az elkerülhetetlent. Legokosabb, ha Thalassziniában maradok, három hét alatt keresek egy hozzám illő társat – nem embert –, és felkészülök az uralkodásra. Ez a kötelességem. – Rendben, uraim – jelenti ki apu. – Nem szeretnék többet a kicsinyes telekvitájukról hallani. Megértették? A két férfi lelkesen bólogat, és háttal az ajtónak kievickél a trónteremből. Apu jól ért ezekhez a dolgokhoz. Tudom, hogy rengeteg ideje volt gyakorolni, de valami miatt úgy érzem, én soha nem leszek ilyen erős uralkodó. És az sem segít, hogy, noha itt ülök a királynői trónon – anyám trónján –, bármerre nézek a díszes csarnokban, mindenütt a szárazföldet látom. Mindenről a szárazföld jut eszembe. És Quince. Ebben a teremben vártam nemrég – éppen itt, anya trónján –, hogy Quince visszatérjen a Dosiniával tett kiruccanásáról. Amikor kézenfogva, nevetgélve beúsztak az ajtón, úgy méregbe gurultam, hogy legszívesebben mindkettejüket megfojtottam volna. Azt hiszem, rajtam kívül mindenki látta, hogy féltékeny vagyok. Könnyek csiklandozzák a szemem sarkát. Muszáj kimennem, mielőtt szikrázni kezdek. Apu azt hiszi, magamon kívül vagyok az örömtől, hogy itthon lehetek, mellette. Nem akarok csalódást okozni neki. Nem akarom bevallani, hogy csak felejteni jöttem. Csakhogy minden nappal egyre többre emlékszem. Mintha a kötelék még most is Quince-hez láncolna. – Megbocsátasz egy pillanatra? – kérdezem udvariasan, a hely szelleméhez illőn. Szaporán pislogni kezdek, hogy megfékezzem a csillogást, és meg sem várom, hogy apu engedélyt adjon a távozásra. Amint látom, hogy bólint, kilövöm magam. Mivel nincs hova mennem, végigúszom az előcsarnokon, ki a kapun. Amint kiérek a kertbe, eszembe jut, hogyan próbált Quince hullámjárgányozni – kevés sikerrel. Az arcára kiülő izgalom miatt

210

úgy festett, mint egy kisfiú karácsony reggel. Még most is előttem van, ahogy mosolyogva rám néz csillogó, tengerkék szemével. Az én szemem már úgy szikrázik, mint a nap. Hogy elkerüljem a palota kapuját – és a kíváncsi őröket –, az oldalfalhoz úszom, hogy a királyi udvaron túl keressek viszonylagos nyugalmat. Miért olyan nehéz elviselni egy jó döntés következményeit? A szétválasztást követően, miután Quince visszatért a szabad szárazföldi életéhez, nekem is vissza kellett volna zökkennem a rendes – vagy nagyjából rendes – kerékvágásba. Talán nem sikerült a szétválasztás? Talán még mindig egymáshoz köt minket a varázslat, és ezért nem tudom elfelejteni őt? Ezért képtelenség nem foglalkoznom vele, és ezért hiányzik ennyire? Mire felocsúdok, már Periék ajtaján kopogtatok. Az anyukája nyit ajtót, rám néz, és magához ölel. – Szegény drágám! – Elnézést – hüpp –, Lépcsőscsiga néni – hüpp –, nem tudtam, ki máshoz fordulhatnék. – Ne aggódj! – simítja végig a hátamat. Azzal a lépcső felé fordul, és elkiáltja magát: – Peri! Lily van itt! Amikor Peri leúszik a földszintre, még mindig Lépcsőscsiga néni vállán zokogok. – Szia, Lily! El tudom képzelni, milyen pocsékul nézhetek ki. A szemem szikrázik a könnyektől, kétségbeesetten kapaszkodom Peri anyukájába, és úgy szipogok, mint egy beteg guppi. Ráadásul egy cseppet sem szégyellem, hogy ennyire kiborultam, ami még inkább azt bizonyítja, hogy siralmas állapotban vagyok. – Jaj, Lily! – úszik oda hozzám Peri, és vigasztalóan megérinti a hátamat. – Mi történt? Felnézek rá – kimerülten, elkeseredetten és nagyon-nagyon szomorúan. – A kötelék hatása – bömbölöm. – Apu nem választott el minket rendesen.

211

Nincs más magyarázat. Ezért nem tudom kiverni a fejemből Quince-t, holott már napok óta külön vagyunk. Ezért érzem úgy, hogy még mindig itt él a szívemben. – Édesem – mondja Peri mélységes együttérzéssel –, ez nem a kötelék miatt van. Hüpp! – Quince is ezt mondta. – Anyu, hoznál Lilynek egy tál vöröshínárpudingot? – Majd hozzám fordul: – Menjünk be a nappaliba. Előremegy, az anyja pedig beúszik a konyhába. A vöröshínárpuding a csokoládé tengeri megfelelője. De most egy tonnányi sem tudná feledtetni a fájdalmamat. Amikor az anyukája hallótávolságon kívülre ér, Peri így szól: – Mondd, hogy nem vagy szerelmes belé! – Micsoda? – nézek rá ijedten. Miféle kérdés ez? Illetve nem is kérdés, hanem egy furcsa felszólítás. – Lily – fogja meg a kezem Peri –, régóta ismerlek már. Szipogva bólintok. Már ősidők óta barátnők vagyunk. – Vagyis jobban ismerlek, mint bárki más. Ez is igaz. – Ezt tartsd szem előtt, amikor azt mondom, Quince előtt soha semmi miatt nem láttalak még ennyire kiborulni. – Csak azért, mert manipulál engem – védekezem. Harmatgyenge érv. Peri égnek emeli a tekintetét. – Nem te vagy a legtalpraesettebb lány a tengerben. Olyankor is másokra támaszkodsz, amikor nem kellene, és semmit sem csinálsz, azon kívül, hogy néha kiprovokálsz bizonyos incidenseket. Mindig a könnyebbik utat választod. Brody után is milyen sokáig ácsingóztál, de léptél valaha bármit is az ügy érdekében? – De hát... – Azt akarom mondani, hogy a megfelelő pillanatra vártam, de aztán rájövök, hogy ez már nem számít. Brody csak egy álomkép volt. – Lehet, hogy Quince manipulál téged. De amikor vele vagy, nos, nem tudom, miként mondjam, szóval olyankor mintha több lenne

212

benned a spiritusz. Vele nem félsz összecsapni, miközben másoknak behódolsz. Előle nem szoktál meghátrálni. Ezen elgondolkodom. Annyi bizonyos, hogy Quince-től nem tűrök el semmi szemétséget. Soha. Ha megüt, visszaütök. Ez egyébként nem jellemző rám. Nem vagyok szent, csak nem látom értelmét az örökös csatározásnak. Quince esetében azonban mindig készen állok egy jó kis bokszmeccsre. Mindig azt hittem, hogy ez csak egy átmeneti fordulat a személyiségemben, ami akkor ütközik ki, amikor távol vagyok a nyugtató hatású víztől, de talán több annál. Talán Quince miatt forr fel ennyire a vérem. De jó dolog ez? – Mit jelentsen ez, Peri? – csóválom meg a fejem. – Hogy a legrosszabbat hozza ki belőlem? Peri mosolyogva ingatja a fejét. – Szerintem a legjobbat. A legjobbat? Kétlem. Mi olyan nagyszerű abban, hogy agresszív és harcias vagyok? Szívesebben húzódom félre, mint hogy én törjem az utat. Mindenáron kerülöm a konfliktust. De lehet, hogy ez nem túl szerencsés. Apura gondolok – arra, hogy milyen ügyesen szerelte le a civakodó földműveseket, akik, az uralkodó tekintélyének és bölcs hatalmának hála, legközelebb kétszer is meggondolják, a király elé vigyék-e kicsinyes vitájukat. Ezt nevezem én erős vezetőnek. Bízik a saját döntéseiben, és bátran szembeszáll azokkal, akik ellentmondanak neki. Én nem vagyok ilyen. Illetve csak akkor, ha Quince-szel vagyok. És ekkor világosság gyúl az agyamban. Perinek részben igaza van. A tűz, amit Quince gyújt bennem, új erőt ad a kapcsolatunknak. Brodynál – mielőtt még rájöttem volna, hogy a srác csak az álmaimban tökéletes – mindig attól féltem, hogy elszúrok valamit, és lejáratom magam. Quince-nél sosem éreztem ilyet. Quince mellett nem érzem selejtesnek magam, úgy érzem, egyenlők vagyunk.

213

Quince-nek nem kell megjátszanom magam. Ő olyannak fogad el, amilyen vagyok. Ez teszi őt tökéletes társsá. Ez, és az a tény, hogy halálosan szerelmes vagyok belé. – Peri... – Tudom – lök meg a barátnőm játékosan. – Menned kell. – Nemsokára találkozunk. – Úgy legyen! – mondja Peri, amint kifordulok az ajtón. De már csak azzal vagyok elfoglalva, mit fog szólni apu, amikor közlöm vele, hogy visszamegyek Seaview-ba. Nagyon csalódott lesz. • – Kíváncsi voltam, meddig bírod – mereng el apu a naptár fölött. – Tíz csillagpénzben fogadtam Mangrovéval, hogy két napon belül visszamész. – Micsoda? – Én őrjöngésre meg ökölcsapkodásra számítottam. Sőt királyi rendeletre. Arra viszont álmomban sem, hogy fogadásokat kötöttek rám. – Lily – néz rám apu szokatlan nyájassággal –, nem vagyok vak. Látom, mennyire szereted ezt a fiút. – Hát – eleinte kicsit zavarban éreztem magam, de aztán rájövök, hogy nem érdemes megjátszanom magam. Hiszen azért vagyok itt, hogy mindent bevalljak. – Igen, apu – ismerem el –, nagyon szeretem őt. – Ez az, amit nem tudtál a kötelékről. Nem képes olyan érzéseket rád erőltetni, amelyek nincsenek meg benned. Felszínre hozhat olyan érzelmeket, amelyekről nem vagy hajlandó tudomást venni, de azt lehetetlenség elérni, hogy csak úgy beleszeress valakibe. Ahhoz te is kellesz. – Miért nem avattál be? – nyafogom. – Rengeteg időt és fájdalmat spórolhattam, spórolhattunk volna meg. – Mi értelme lett volna? – kérdezi apu bölcsen. – Úgysem fogadtad volna el az igazságot, sem tőlem, sem Quince-től – mondja mosolyogva. – Amúgy meg szerettem volna, ha magad jössz rá, mit akarsz. A szerelemben és az életben.

214

Az életben. Igen, az életem gyökeresen meg fog változni. Ha visszamegyek Quince-hez, egészen más jövő vár rám, mint amit elképzeltem magamnak. Quince immúnissá vált a kötelékre, vagyis soha többé nem lehet belőle tengerlakó. És az emberek nem nagyon ruccanhatnak le Thalassziniába. Quince nem lakhat a tengerben. Ami azt jelenti, hogy én sem. Ami azt jelenti, hogy nem foglalom el a helyem az udvarban, és nem veszem át a trónt aputól. Thalassziniának nem olyan koronahercegnőre van szüksége, aki mindig távol van az udvartól. Fura, de nem is szomorít el annyira a gondolat, mint hittem. Sőt mintha kicsit meg is könnyebbültem volna. – Apu, én visszamegyek. Végleg. – Tudom. – Apu szomorú mosollyal csóválja meg a fejét. – Jobban örültem volna, ha még a szétválasztás előtt világosodsz meg. – Aztán halkan felnevet. – Bár azt hiszem, mindig is sejtettem, hogy a te álmaid messze túlmutatnak ezen a palotán. Sosem érezted igazán otthon magad a tengerben, ugye? – Lehet, hogy nem – felelem, bármilyen furcsa is, hogy ezt mondom. Érdekes rájönni, hogy végül nem feltétlenül azon a helyen kötsz ki, amit mindig is az otthonodnak hittél. – Mindig is az anyád lánya voltál – mondja apu. – Annak idején megpróbált rábeszélni, hogy költözzünk fel a szárazföldre. Azt mondta, nem tudná teljesen otthon érezni magát egy olyan világban, ahol egyetlen éjszaka alatt elsodorhatják az áramlatok. – Nem akartad? Úgy értem a költözést. – De igen. Mindennél jobban szerettem anyádat, de aztán jöttél te. Ez olyan édes, hogy odaúszom apuhoz, és a mellkasára hajtom a fejem. – De mikor megismerkedtünk, a nagyapád már meghalt, és én már trónon voltam – szorít magához apu. – Nem hagyhattam el a királyságot. Első a kötelesség. Én meg pont az ellenkezőjét teszem. – Mi lesz velem? – kérdezem. – Thalasszinia elveszti a trónörököst, ha nem találok társat a születésnapomig. Nem mintha bárki mással össze tudnám kötni az életem, amikor Quince-t szeretem. 215

– Először is – feleli Apu –, úgy tervezem, hogy még jó sokáig élek, vagyis rengeteg időnk lesz megtalálni az utódodat, ha ez a végső döntésed. De kereshetünk egy kiskaput is, amivel kijátszhatjuk a törvényt. Elmosolyodom. Mindig is hatalmas teherként nehezedett rám a tudat, hogy apu halála után nekem kell átvennem a trónt. Úgy éreztem, ellopom tőle, ráadásul pont a távozása után. De azt sosem gondoltam végig, mihez kezdenék, ha nem én lennék a hercegnő. Lehet, hogy a sors más feladatot szánt nekem. – Másodszor – folytatja apu, aki remélhetőleg semmit sem érzékel szomorú gondolataimból –, sem anyád, sem én nem várjuk el tőled, hogy feláldozd a szerelmed a haza oltárán. Ennél jobb sorsot szántunk neked. Ezért volt ő mindig elsősorban apa, és csak utána király. Hát kérhet ennél többet egy trónörökös? – Szeretlek, apu! – Én is szeretlek, kislányom. – Még egyszer utoljára megölel, aztán eltol magától. – Most pedig indulás! Elég volt a szikrázó tekintetedből! Ha legközelebb hazalátogatsz, elvárom, hogy röpködj a boldogságtól. Ennek a királyi parancsnak szívesen eleget teszek.

216

24 -ÉK TORNÁCÁN ÜLÖK, amikor motorzúgás töri meg a UINCE csendet. Rachel néni valószínűleg a nappali ablakából leselkedik

– soha nem láttam még olyan izgatottnak, mint amikor beléptem a konyhába. Tizenkét percnyi vigyorgás, ölelkezés és meghatott bőgés után – miközben Prithi nyolcasokat rótt a lábam körül – elmondtam neki, miért jöttem vissza. Mire ő sietve kilökdösött az ajtón, és rám parancsolt, hogy várjam meg, amíg Quince hazajön az iskolából. Szeretem a nénikémet, de néha egy kicsit rámenős. Quince nem vesz észre, amikor rákanyarodik a kocsifelhajtóra, és a hátsó ajtó felé gurul. De amint elhalad a tornác mellett, megfordul, és döbbenten mered rám. De nem állítja le a motort. A következő pillanatban eltűnik a szemem elől, és hallom, hogy a motor nagy robajjal belerohan valamibe – talán a két fémkukába, amelyben Prithi annyira szeret turkálni. Felugrom, de még mielőtt meggyőződhetnék róla, hogy minden rendben van, Quince már ott is terem előttem – közvetlenül előttem. Legszívesebben a nyakába ugranék, és agyonpuszilgatnám. De komor arckifejezése láttán meggondolom magam. – Lily? – kérdezi, mint aki nem hisz a szemének. Alig egy hét telt el. De tudom, mi jár a fejében. 217

Kicsit kényelmetlenül érzem magam, ezért csak ennyit tudok kinyögni, egy béna integetés kíséretében: – Szia! Klassz, Lily! Egyszerűen zseniális! – Te meg hogy kerülsz ide? – csóválja meg Quince a fejét. – Azt hittem, hazaköltöztél. A nénikéd azt mondta. – Visszajöttem. – Egyszerűen nem tudok betelni Quince látványával, az érzéssel, hogy vele lehetek. Minden porcikám, ami az elmúlt napokban éhesen nyüsszögött, hirtelen megtelik vele. Az erejével, a büszkeségével és a nagy tengerkék szemével, amely mindig az otthonomat juttatja eszembe. Ha vele vagyok, úgy érzem, hazaértem. – Úgy döntöttem, hogy visszajövök. Quince nem tűnik túl izgatottnak. Inkább gyanakvónak. – De miért? – Miért? – ismétlem. – Miért jöttél vissza? – Kifürkészhetetlen a tekintete. – Miért gondoltad meg magad? Hát ez az. Eljött az igazság pillanata. Szó szerint. De az igazság rémisztő dolog. Főleg ha teljesen kiszolgáltatottá tesz. – Hiányzott a szájfényem – próbálok humorizálni. De amint kimondom, tudom, hogy nem ez a jó megközelítés. Most nem szabad tréfálkozni. Nem elég, hogy pocsékul érzem magam, Quince arckifejezése is egyre tartózkodóbb lesz. Nem vadíthatom el magamtól. – Hazudtam – vallom be. Quince zavartan ráncolja a homlokát. – Miattad – mondom ki végül. A szívem görcsbe rándul a kinyilatkoztatás hatására. – Miattad jöttem vissza. – Igen? – A zavart arckifejezés ellágyul a mosolytól, ami felfelé görbíti Quince szeme sarkát. Őszintén remélve, hogy nem ájulok el, végre kimondom: – Szeretlek, Quince. Nem akarok nélküled élni. Nem is tudnék. – Huhúú! – kiált fel Quince, azzal odalép hozzám, a karjába kap, és forogni kezd – Tudtam! 218

Mielőtt méltatlankodni kezdhetnék, hogy nem is, mert fogalma sem volt róla, letesz a földre, és a két tenyere közé szorítja az arcomat. Az ajkai már útban vannak felém, amikor hirtelen hátrahőköl. – Hé, de ugye nincs több hülye, mágikus kötelék? – kérdezi. Aztán, mintha hirtelen megvilágosodott volna, így szól: – Nem mintha zavarna. Csak jó lenne tisztázni, mire számíthatok. – Nem – próbálom megrázni a fejem. – Nincs több kötelék. Immúnis vagy rá. – Oké – feleli Quince. Aztán befejezi, amit elkezdett. A szája puha és meleg és tökéletes. Most, hogy nem kell mindent a kötelékre fognom – és szabadon megvallhattam az érzéseimet –, végre átadhatom magam a csók varázsának. Quince mondta egyszer, hogy a szeretet a legnagyobb varázslat a világon. Most már tudom, hogy igaza volt. Amikor elhúzódik tőlem, szerelmesen izzik a tekintete. Tudom, hogy az én szemem is ugyanilyen csillogó, mert örömkönnyek gurulnak végig az arcomon. Hosszú percekig csak mosolygunk egymásra. Biztosan úgy nézünk ki, mint a szerelmes kamaszok – legalábbis Rachel néni meg az összes többi kukkoló szerint –, de mi tudjuk az igazat. Ez nem egy ostoba diákszerelem. – Most, hogy visszajöttél – karolja át a vállamat Quince és a kocsifelhajtóhoz vezet –, megtanítalak motorozni. Hercegnő majd segít. – Hercegnő? – A motorom. Felkacagok. – Te Hercegnőnek nevezted el a motorodat? – Mit mondhatnék? – vigyorog Quince. – Az összes kedvencemet hercegnőnek hívom. Elég egy pillantást vetnem a két kuka és egy halom szemét társaságában az oldalán fekvő Hercegnőre, és máris inamba száll a bátorságom. – Ha azt hiszed, hogy vezetni fogom ezt a monstrumot, akkor nem vagy normális. 219

– Biztonságosabb, mint a hullámjárgány – érvel Quince. Ott a pont. – Oké – felelem diplomatikusan –, megtanulok motort vezetni, de csak egy feltétellel. – Ne kímélj! – Kapok egy rózsaszín bukósisakot. Quince úgy nyög fel, mintha ez lenne a legnagyobb kérés a világon. Végül azt mondja: – Jó, de nem kötünk szalagokat a kormányra. Hercegnő soha nem élné túl ezt a megaláztatást. – Áll az alku – fogok kezet Quince-szel, aztán nekilátunk, hogy kiszabadítsuk Hercegnőt a szemét fogságából. A szalagokról még tárgyalunk.

220

Epilógus dolgozószobájába, a szíve

DOSINIA SANDERSON besurrant a nyitott ajtón a király hevesen kalapált, holott jól tudta, hogy a palotaőr is visszavonult már, miután Kürtcsiga bácsi néhány órával ezelőtt nyugovóra tért. Mégis, a veszély izgalma ott lüktetett az ereiben. Nem attól félt, hogy elkapják – vállalni fogja a következményeket, bármekkora büntetéssel sújtja is a király –, a tette súlyossága villanyozta fel. Tizenhat év alatt már sok őrült és merész mutatványt vitt véghez, de messze ez a legvakmerőbb. Mivel – önszántán kívül ugyan, de – gyakori vendég volt a helyiségben, nem vette a fáradságot, hogy körülszaglásszon. Az iszapos régi tekercsek és az őseit ábrázoló mozaikképek csak annyira voltak izgalmasak, mint a homok. És nem is értek többet. Ehelyett egyenesen vágyai tárgyához lépett. A király íróasztala mögött, egy emelvényen – mint egy hidra, ami arra vár, hogy az óceáni áramlatok új otthona felé sodorják – ott állt a háromágú szigony. Közönséges, haszontalan holminak tűnt. De egy királyi származású tengerlakó kezében komoly fegyvernek számított. És Doe merő véletlenségből királyi származású tengerlakó volt. Amint a lány megmarkolta a szigonyt, halvány bizsergést érzett, mintha elektromos feszültség járná át a csuklóját meg a karját. Ősi varázslat. Dosinia végül, ahogy jött, úgy el is ment, és közben arra MIKOR

221

gondolt, végre bosszút állhat mindazokon, akik a szülei haláláért felelősek: az embereken.

222

Köszönetnyilvánítás Ez a könyv már régóta hánykolódott a tengeren, arra várva, hogy a hullámok egy napos partszakaszra vessék, így természetesen egy egész halrajnak tartozom köszönettel. Sarah Shumway (Editorius fabuloso) – Szerkesztőhal, amely öttizenegy oldalanként bravúros ügyességgel bukkan rá a kéziratok összes hibájára, és vezeti rá az Authora neót, hogyan írjon tökéletes könyvet. Jenny Bent (Agenta brilliantum) – Az ügynökcápa ösztönösen kiszagolja a legjobb üzleteket, vigyáz az Authora neo lelki egyensúlyára a hosszú-ú-ú várakozás alatt, és díjátadók esetén öltözködési tanácsokkal is szolgál. Sharie Kohler (Friendela prima) – Hűséges, odaadó és ragyogóan tehetséges baráthal. Néha feltűnően türelmetlen, főleg amikor a kedvenc sellős könyvének a megjelenéséről van szó. Kay Cassidy, Tina Ferraro és Stephanie Hale (Authoras palista) – Lakóhelyük a Facebook-öböl és a Twitter-tenger. Ez a faj gyakran hagy ott csapot-papot, hogy az Authora neo segítségére siessen, és rövid határidővel átolvassa a kéziratot. Kék Fűzfa Könyvesbolt (Literati Amorosa) – A Golf-öbölben található korallzátony, amely ideális környezetet teremt az Authora neónak, akivel tökéletes szimbiózisban él. A lelkesedésre és az ajnározásra való hajlam még hívogatóbbá teszi ezt a helyet. Anyu és apu (Parentosperfectos) – A szülőhalfajok legfejlettebbike, amely akkor is támogatja gyermekét, ha az folyton telefonon zaklatja, hogy az autószerelés, a vásárlás, a hipochondria és a munkával kapcsolatos neurózis témájában kérjen tanácsokat.