Tér és Társadalom XVI. évf : 1 16 A KÁROS URBANIZÁCIÓ. (The Harmful Urbanisation) TÓZSA ISTVÁN

Tér és Társadalom

XVI. évf. 2002 1: 1–16

A „KÁROS” URBANIZÁCIÓ (The „Harmful” Urbanisation) TÓZSA ISTVÁN Kulcsszavak: Budapesti agglomeráció ság zöld területek

területrendezési terv

urbanizáció

területhasznosítás

környezeti tudatos-

A Budapesti agglomeráció 2000–2001 során elkészült rendezési terve – az emberek egészségét védő ökológiai megfontolásból − központilag kívánja szabályozni a területhasznosítást, a zöld és a beépített területek arányát. Az agglomerációt alkotó települések oldaláról általában elégedetlenség kísérte az építési övezetek terjedését meggátoló elképzeléseket, hiszen a települések érdeke ezzel ellentétes. A települések versenyében azok lesznek győztesek, amelyek a Budapestről kiáramló embereknek és tőkének letelepedésre alkalmas helyet tudnak ajánlani, így a helyi érdek a földingatlannal való szabad rendelkezés jogát kívánja meg. Jelen tanulmány a helyi építési szabályzatban manifesztálódó területrendezési eszközöket ajánl az ilyen ellentétből származó feszültséget feloldására.

Bevezetés A Budapesti agglomeráció rendezési terve 2000–2001 során elkészült. Jól lehet a tervezők ökológiai megfontolásai érvényesültek benne, az agglomeráció helyi önkormányzatainak egy része ellene foglalt állást, s így a rendezési terv parlamenti elfogadását 2002-re halasztották, a választások utáni időszakra. Milyen tények és folyamatok állnak ennek hátterében? A kérdés megválaszolása során azt a − közfelfogástól eltérő − tételt fejtjük ki, hogy az ökológia kedvező állapotát nem az urbanizáció fejlődése fenyegeti, hanem ellenkezőleg: a település lesüllyedése. Az alábbi tanulmány ennek indoklását célozza meg a budapesti agglomeráció rendezési tervének sorsával kapcsolatban.

Egy közép-európai nagyváros környékének területrendezési tervezése Idézhetnék több szerzőt is, akik a területi tervezés természetét magyarázzák, de történetesen hallottunk egy anekdotát, ami nagyon találóan jellemzi ezt a folyamatot, s nem tudtuk megállni, hogy közzé ne tegyem: « Réges régen, őszidőben, az indián főnök összehívta népét. „Ideje készülnünk a télre” – mondta – „menjetek és gyűjtsetek tűzifát az erdőben!” Az indiánok elindultak, és amikor már egy óriási halom fát gyűjtöttek össze, megkérdezték: „Főnök! Elég lesz?” A főnök magához intett egy fiatal indiánt és azt mondta neki: „Fiam. Ülj lóra, vágtass fel a hegytetőre, keresd meg a Bölcs Öreget, és kérdezd meg tőle, hogy hosszú, kemény telünk lesz-e az idén, vagy nem.” A fiú ment, megtalálta a Bölcset és tolmácsolta a főnök kérését. A Bölcs Öreg felnézett az égre, lenézett a völgybe, azután így szólt: „Meglehetősen kemény és hosszú telünk lesz.” A fiú visszalovagolt a válasszal a főnökhöz, s az

2

Tózsa István

TÉT XVI. évf. 2002 1

indiánok folytatták a tűzifa begyűjtését. A főnök ismét elküldte a fiút, hogy kérdezze meg az öregtől, hogy milyen lesz a tél. Ezúttal a válasz az volt, hogy nagyon hideg és nagyon hosszú lesz a tél. Így, amikor az indiánok már annyi tűzifát gyűjtöttek, hogy a sátrak ki sem látszottak a nagy farakások közül, maga a főnök ült lóra, s kereste meg a Bölcs Öreget a hegytetőn. Amikor harmadszor is megkérdezték, az öreg ember így válaszolt: „Ez lesz az eddigi leghidegebb és leghosszabb telünk.” A főnök megdöbbent: „De hát mégis, miből gondolod?” kérdezte. „Tekints le a völgybe” – mutatott a Bölcs az indián falu felé – „amikor az indiánok ilyen kora ősszel, ilyen sok tűzifát gyűjtenek, az egy igen hosszú és igen hideg télnek az előjele.” » Ez az anekdota a regionális tervezés sajátosságára tapint rá, amikor is a tervezőknek az éppen végbemenő folyamatokból kell következtetniük a jövőre, s következtetésük (értsd: az elkészülő terv) befolyásolja a területfejlődés folyamatát. A 78 települést érintő, új, agglomerációs területrendezési tervre adott települési reakciókat a Pest Megyei Önkormányzat gyűjtötte össze, s általában elégedetlenséget regisztrált, ami az építési övezetek további terjedését meggátoló zónákat illeti. A probléma gyökerét az, az érdekellentét jelenteti, amelyet az ökológiai szemlélet jegyében tervező szakemberek és a földterületből a maximális bevételt „kihozni” igyekvő helyi településirányítók között feszül. (A szuburbanizációs folyamat által felszínre hozott, ehhez hasonló és egyéb társadalmi problémákat számos szerző vizsgálta az utóbbi években, így pl. Jámbor 1994; Draskóczy 1995; Thirkell 1996; Beliczay 1998; Sági–Trócsányi 1998; Barta–Beluszky 1999; Dövényi–Kovács 1999; Kovács K. 1999; Kovács R. 1999; Kovács Z. 1999; Lukovich 1999; Tasan–Kok 1999; Váradi 1999; Bajmóczy 1999; 2000; Kovács T. 2000; Tímár–Váradi 2000) Budapest a városfejlődés szuburbanizációs szakaszában van, s lakosságot és tőkét bocsát ki az agglomerációjába (Ashworth 1985). Egyféle városverseny zajlik, amikor is a magyar és a többi posztkommunista ország települései 1990-től kezdve egyre inkább piaci körülmények között találják magukat (Enyedi 1995). Népességnövekedés és tőke csak a nemzetközi tőkebeáramlás útvonalában, ill. a kelet-középeurópai nagyvárosok agglomerációjában tapasztalható, ill. található. Ezért az ilyen nagyvárosok környezetére készülő területrendezési tervek mindig szembe fogják találni magukat azzal a helyi érdekkel, amely a még beépítetlen és a szekunder, tercier gazdasági szektor által hasznosítatlan erdő- vagy mezőgazdasági földterületet lakás, vagy ipari, kereskedelmi célú beruházások céljára szeretné inkább fordítani, mintsem arra, hogy a tervezők szándéka szerint a nagyváros „tüdejeként” szolgáló védőerdőt, zöldzónát alakítsanak ki rajtuk. Ez a tanulmány a helyi építési szabályzatban manifesztálódó területrendezési eszközöket fog ajánlani az ilyen ellentétből származó feszültségek feloldására, amelyekkel az ökológiai rendszerek is biztosíthatók, de az is, hogy a helyi önkormányzat képes legyen szolgáltatásainak fenntartására, javítására a föld-ingatlanjából származó jövedelem hasznosításával. Az eljárás más kelet-közép-európai nagyváros agglomerációjában is alkalmazható, ahol az állam kivonuló félben van a települési szolgáltatás finanszírozásából, úgy, hogy egyre több feladat ellátását utalja helyi


A „káros” urbanizáció

3

szintre a szükséges pénzeszközök rendelkezésre bocsátása nélkül. Ezzel a kormányzat részben a helyi saját bevételek növelésére sarkallja a helyhatóságot, aminek decentralizációs hatása is van, részben pedig településfejlesztési pályázatokon való indulásra ösztönzi az önkormányzatot, aminek szintén decentralizációs hatása van. A nagyvárosok közvetlen környezetében így elszabaduló urbanizációnak, pontosabban az ezzel járó nagyon sűrű és intenzív beépítésnek, a fejletlen úthálózatra hirtelen rázúduló gépjárműforgalomnak és az iparosításnak a nagyváros természeti környezete látja kárát (Kerekes 1996;1999a; 1999b). Budapest és környéke a példa. A magyar fővárost fekvése már régen a nemzetközi nagyváros szerepére predesztinálta. Jelenleg fogyó népessége 1,8 millió körüli, míg agglomerációjában növekvő a népesség. A budapesti városirányítás és az agglomeráció közötti együttműködést nehezíti a politikai pártok, a városvezető SZDSZ és az agglomerációt uraló FIDESZ érdekellentéte is.

Arccal a piac felé A területrendezés kérdése igen jelentős a volt szocialista országokban, mert az egy évtizeddel ezelőtti politikai változások következtében az állam fokozatosan kivonul a települési közszolgáltatások ellátásából. A legtöbb fiatal demokráciában az állam kényszerintézkedéseit az ellátás területén, erőforrások híján erős decentralizáció kíséri, s így a helyi önkormányzatokra marad a települések műszaki és humán infrastruktúrájának fenntartása és fejlesztése. Az EU országok egyik legfontosabb területfejlesztési alapelvének, a szubszidiaritásnak a jegyében ez felhatalmazást ad a helyi önkormányzatoknak, hogy maguk döntsenek fejlesztési kérdésekben. Jóllehet erre az „önkormányzati” törvény (Ötv. 1990) felhatalmazza őket, a volt szocialista országokban az állampolgároknak nincsen olyan mennyiségű felhalmozott tőkéjük, amivel a helyi fejlesztésekben úgy tudnának részt venni, mint a nyugat-európai polgárok az 1970-es években, amikor az államhatalom decentralizációja ott is kiteljesedett. A fiatal és szegény kelet-közép-európai települési önkormányzatok az 1990-es évek kezdetétől így egyedül maradtak egy kiteljesedő piaci környezetben. Az elégtelen mértékű és egyre csökkenő központi támogatás mellett az önkormányzatok képtelenek megfelelő szinten fenntartani és fejleszteni települési szolgáltatásaikat. Arra kényszerülnek, hogy feléljék vagyonukat, ami legnagyobb részt földingatlanokban manifesztálódott. Gyakran esik meg, hogy természetvédelmi területek puffer-zónájaként szolgáló zöldövezeteket (erdőt, szántót és legelőt) kénytelenek építési övezetbe vonni és eladni. Eladni, ha van kinek. A vevők vagy ipari parkot, logisztikai létesítményt, vagy lakóparkot építenek az így megszerzett, ökológiailag hasznos zöldövezetben. Az érett piacgazdaságban ugyanis a földtulajdon-piac igen jelentős és öt szerepet tölt be: (1) a föld rendelkezésre állása alapvető feltétele az árutermelésnek; (2) a földterület hasznosítása további kereslet növekedést eredményez; (3) a földingatlan befektetési és erőforrás-lekötési eszköz is; (4) a földingatlan piac következésképpen erősíti a gazdasági fejlődést és a jólétet; (5)

4


Tózsa István

mivel a föld mindig pénzzé tehető, a beruházási tőke kibocsátója is lehet (Brezski– Valletta 2001). De hol vannak a régiók, ahol a települési önkormányzatoknak van egyáltalán lehetőségük − megélhetésük reményében − áruba bocsátani földingatlanaikat? Sajnos, a közép- és kelet-európai országokban a privatizált és az önkormányzatokra testált földterület a bel- és külföldi spekulációs tőke olcsó zsákmányává válik (Wollmann 1997; Horváth 2000). Csak nagyon kevés olyan régió van (nagyvárosok körüli település-gyűrűk, vagy autópályák menti település sávok), ahol valóban olyan piaci kereslet jelentkezik a földingatlanokra, ami erőforrást jelent a területi fejlődés számára. Az ilyen régiók a nemzetközi tőkeáramlás útvonalai, a regionális kapuszerepet betöltő nagyvárosok szomszédságai, vagy a nemzetközi hírnévnek örvendő üdülő- vagy gyógyfürdőhelyek. A magyar térszerkezetben ezek: a Bécs–Budapest tengely, a budapesti agglomeráció, a fővárosból kiágazó autópályák menti sávok és a legismertebb fürdőhelyek, mint a Balaton, Hévíz, Hajdúszoboszló stb. (Enyedi 1996a; Hrubi 2000). A központi kormányzat Európának ezen a részén a hosszú hagyományokra visszatekintő, központilag motivált, poroszos területfejlesztés és területrendezés bűvköréből még mindig nem lépett ki. Egy évtizednyi demokratikus berendezkedés nem tudja eltörölni a régi reflexeket. Így a területrendezés megtartotta központi, felülről irányított mítoszát, miközben a végrehajtás eszközei a regionális szinteken meggyengültek (mint nálunk a megyék 1990 óta), vagy elvesztek (mint nálunk a járások 1985-ben). Az történik tehát, hogy a központi tervezés jegyében születő tervek direkt módon konfrontálódnak a helyi (végrehajtó) akarattal, s ez feszültségeket okoz. (A mai területrendezés, ill. területi politika egyéb időszerű kérdéseit vizsgálja, ill. rendszerezi: Enyedi 1996b; Szegvári 1996; Rechnitzer 1998; Forman 2000; Szigeti 2000).

Lehetséges stratégiák Az új demokratikus országok településeiket tehát a piacra küldték, hogy ott boldoguljanak, ahogy tudnak. Valódi keresleten alapuló, valódi földingatlan-piac csak nagyon kevés helyen alakult ki. Azokon a helyeken, amelyek a nyugati tőkebeáramlás tengelyében fekszenek. Ezek a keleti nagyvárosok (Moszkva, Kijev, Prága, Varsó, Budapest, Szófia, Bukarest) és agglomerációjuk. A földingatlanokért folyó piaci harc ezeken a helyeken megy végbe. Ezek a keleti nagyvárosok mind elérték urbanizációs fejlődésük során a szuburbanizációs fázist, amikor is a városközpont elviselhetetlen gépjármű forgalma, az azzal járó erős levegőszennyeződés, a nagyarányú bűnözés és az emberek növekedő környezeti tudatossága megindítja a nagyvárosi lakosság és a beruházói tőke kiáramlását a központból az agglomerációba. Az agglomeráció azon települései, amelyek elég szerencsés fekvéssel rendelkeznek ahhoz, hogy a nagyváros központjából kiáramló embereknek és a tőkének letelepedésre alkalmas helyet ajánlhassanak, a települések versenyében győztesek lesznek, s élő települések maradnak. Azok a települések pedig, amelyek nem tudnak ezzel a



5

lehetőséggel élni (vagyis nem tudják vagy nem akarják azt, hogy a nagyvárosból kiáramló népesség és tőke, valamint a nagyvárosban megfelelő helyet nem találó külföldi tőke náluk letelepedjen) a települések versenyében a vesztesek közé sorolódnak, s településüket halálra ítélik. Az „életet” választó településeknek ugyanis megmarad a népesség-megtartó képességük, míg azok, amelyek kényszerűségből vagy tudatlanságból a „halált” választják, elveszítik ezen képességüket. A települések ugyanis élő rendszerek, s ha nem tudnak folyamatosan egyre jobb és több lakást, egyre jobb és több munkahelyet és egyre jobb és több szolgáltatást biztosítani lakosságuknak, elveszítik népesség-megtartó képességüket. A lakosság erős fogyása tehát a település betegségének a jele, a növekvő népesség pedig az egészségé, függetlenül attól, hogy ezért a természetes szaporodás, vagy a vándorlási egyenleg pozitívuma felelős. A fentiekre való tekintettel kijelenthető, hogy a helyi érdek a földingatlannal való szabad rendelkezés jogát kívánja. Eközben a területrendezés − az emberek egészségét védő ökológiai megfontolásból − korlátozni kívánja a területhasznosítást és zöld gyűrűt kíván építeni a nagyváros köré. Ez a konfliktus forrása. A fenti ökológiai megfontolások értelmében az agglomerációs területrendezési terv központilag kívánja szabályozni a zöld és a beépített (ún. urbanizált) területek arányát. Teszi ezt a fővárosban és az agglomerációban élő emberek egészségének védelmében. A nagyváros közeli földingatlanra piaci igény van, és a piacra került településeken az ökológiai érv minden bizonnyal veszítene, ha a területrendezés jogi eszközökkel meg nem mentené a zöldet. Az agglomerációs települések nagyobbik része és az ott élők földtulajdonosi rétege ebbe nehezen nyugszik bele, hiszen a földek mező- és erdőgazdasági művelése, esetleg legeltetésre való használata ráfizetéses, miközben a piaci kereslet kielégítésének elmaradása nagy bevételi lehetőségtől való elesést jelent mind a földtulajdonos önkormányzatok, mind a földtulajdonos állampolgárok számára. Mit tehetnek, azon kívül, hogy szomszédjaik földjét ajánlgatják természetvédelmi célra a maguké helyett? Három választásuk van: 1) Elfogadhatják a rendezési terv ajánlását, s ezzel a vesztesek közé kerülnek a települési versenyben. Elfogadják, hogy egy csendes, szennyezetlen zöldövezeti település legyenek, ahol a települési szolgáltatások viszonylag alacsony szinten maradnak és fejlesztésekre sem lesz erőforrásuk. A településük urbanisztikai szempontból beteg település lesz, ahol nem nő a lakosságszám, a munkahelyek és a szolgáltató helyek száma és nem javul azok minősége. Az ilyen település nem önálló településként él és funkcionál, hanem, mint a központi nagyváros zöldövezeti lakótelepe, vagyis integritását előbb-utóbb elveszíti. Ha jó a közlekedési kapcsolata a nagyvárossal, ettől eltekintve a megőrzött véderdőivel kellemes lakóhely az ilyen, de szolgáltatási fejlesztésekre nem csak pénzük, szabad helyük sem lesz. 2) Elfogadják a beépítési tilalmakat megfogalmazó területrendezési tervet, s ugyanakkor önkormányzati intézmény- és szolgáltatás-működtetési kompenzációt kérnek a központi kormányzattól azokért a földingatlanokért cserébe, ami-

6

Tózsa István


ket eladhattak volna lakó, logisztikai, ipari vagy kereskedelmi célokra. Ez véget nem érő vita tárgyát képezi majd. 3) A harmadik út − és úgy tűnik 2001 végén, hogy az agglomerációs települési lobbi ezt érte el − az, hogy a Budapesti agglomeráció településrendezési tervének országgyűlési elfogadása előtt a települések elkészítik és elfogadják saját településrendezési terveiket, amelyekben annyi jelenlegi legelő, mezőgazdasági és természetvédelem alatt nem álló erdőterületet jelölnek ki későbbi, beépítésre szánt területként, amennyiről úgy gondolják, hogy megfelelő hasznot hoz a piaci értékesítés során, legyen szó az önkormányzatról, mint tulajdonosról, vagy a helyi érdekérvényesítésre képes privát földtulajdonosok köréről. Így, az agglomerációs rendezési terv véglegesítése során szegény tervezők mindig új, helyi földhasználati tényekkel szembesülnek, s az elképzelt zöldövezet végül is nem, vagy nagyon hiányosan tud majd megvalósulni. A budapesti agglomeráció 78 települése között mindhárom stratégia megtalálható. Az első kettő esetében a rendezési terv nem ütközik problémákba, annál inkább a harmadiknál. Magyarországon volt már egy „agglomerációs” területrendezési terv, amelyet az Országgyűlés is jóváhagyott: a balatoni agglomerációé. Annak elkészítése során építési moratóriumot vezettek be a parlamenti elfogadásig. Azokon a helyeken, régiókban tehát, ahol a központi kormányzat a helyiekkel szemben elég erős ahhoz, hogy a területhasznosításra moratóriumot vezessen be a rendezési terv elfogadásáig, ott a harmadik stratégiát nem lehet követni. A moratórium ugyanis nem teszi lehetővé, hogy a települések gyakorolják a földtulajdonukkal való önrendelkezést, s mint ilyen tulajdonképpen ellentétes az 1990. évi Ötv.-vel. Ennek megváltoztatása viszont kétharmados többséget igényel, így ez a kérdés a politikai erőviszonyok függvénye. A budapesti agglomeráció esetében nem volt lehetséges a moratórium bevezetése és ez várható a többi keleti nagyváros esetében is. Az itteni földingatlanok egyrészt nagyobb értékűek, mint pl. a balatoniak, és a nemzetközi tőke is nagyobb érdeklődést mutat irántuk, vagyis jóval nagyobb a kereslet. Az agglomerációban igen sok politikus is él, vagy ingatlant tart birtokában, tehát a személyes érdekeltségük is erős motívum. Van egy másik erő is, ami az ellen dolgozik, hogy az agglomerációs települések újabb és újabb lakóparkoknak és zöldmezős ipari vagy tercier beruházásoknak adjanak területet. Ez pedig maga a nagyváros önkormányzata. Szerintük az agglomerációs településekre évente több tízezer budapesti kivándorló személyi jövedelemadójának helyben maradó százalékát átviszi új lakóhelyére, de budapesti munkahelyét megtartja, a gyerekét Budapesten iskoláztatja, a fővárosban vásárol és az orvosi ellátást is ott veszi igénybe. Más szóval a kitelepülő réteg a nagyváros közlekedési infrastruktúráját és települési szolgáltatásait használja, s ezzel túlterheli azt. Figyelembe kell azonban venni, hogy ezeknek a kitelepülőknek mindig is budapesti munkahelyük volt és mindig is a fővárosi infrastruktúrát használták, extra terhelésről tehát nem beszélhetünk. Az SZJA részarány elvész ugyan, de a nagyvárosi inf-



7

rastruktúra terhelése, amelybe a sokféle térítéses szolgáltatás, mint pl. a kereskedelmi és banki szektor is beletartozik, hozzájárul azok folyamatos bővüléséhez, javulásához. A térítéses városi szolgáltatások igénybevétele nagyobb forgalmat, ergo nagyobb helyi adókivetési lehetőséget is biztosít a nagyváros számára. Etikai szempontból is vitatható, hogy az állam, amikor a piacra küldi a településeit, hogy éljenek meg ott, korlátozza árukínálatukat. Amikor a központi kormány nem tudja finanszírozni a települési funkciók ellátását és ezért azok nagyobb részét a településekre hárítja a decentralizáció (demokratikus) égisze alatt, van-e joga területrendezési tervekben rögzített zónákkal, vagy moratóriumokkal korlátozni a települések területhasznosítását? Ez a kérdés, aminek van egy másik oldala is: ha a területhasznosítás egy régióban tervszerű kontrol nélkül, pusztán a piaci mechanizmusokra alapozva alakul, az nem vezet-e zsúfoltsághoz, környezetszennyezéshez, az emberi egészség veszélyeztetéséhez, a természetes élőhelyek eltűnéséhez, az eredeti tájkép megváltozásához? A kérdés első oldalára „nem”, a másikra „igen” lehet a válasz. Kelet-Közép-Európában és főleg Kelet-Európában a helyi önkormányzatok nem eléggé érettek ahhoz, hogy a fenntartható fejlődést a természeti környezetükben biztosíthassák − tervszerű központi ellenőrzés híján.

A zöld szempont A környezeti tudatosság szinte vezérelve a Budapesti agglomeráció területrendezési tervének. Új területhasznosítási kategóriaként a dokumentum bevezeti a „zöld zónát”, melybe beletartozik a Duna–Ipoly Nemzeti Park részein − ezen belül a Budai és a Pilisi Tájvédelmi Körzetek, valamint más országos vagy helyi jelentőségű természetvédelmi területeken − kívül az összes, eddig még be nem épített erdő, rét, legelő és szántó. A rendezési terv azt javasolja, hogy a 2000., ill. 2001. évi állapotnak megfelelően ezeket a területeket zöld zónaként tartsák meg. A zöld zóna eddig természetvédelem alatt nem álló részei egyrészt puffer-zónaként funkcionálhatnának a már védett területek körül, másrészt hozzájárulnának a légszennyező hatások megszűréséhez, semlegesítéséhez, harmadsorban pedig, egyfajta választóvonalként, megakadályoznák, hogy a települések összeépüljenek. A zöld zóna a főváros „tüdejét” is jelenti, amennyiben semlegesíti az ott keletkező intenzív légszennyezést. Lehet-e kiegyezés az ökológiai és a helyi gazdaság-orientált területfejlesztési elképzelések között, úgy, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon? Ha Európa nyugati részén és Észak-Amerikában a nagyvárosokat tekintjük, mindenütt széles agglomerációs övezetet találunk körülöttük, mint pl. az angliai, a német, vagy az USA keleti-parti nagyvárosai esetében. Ezek a helyek a világ legsűrűbben beépített területei, mégsem mondhatnánk, hogy zsúfoltságuk, szennyezettségük miatt alkalmatlan emberi lakóhelyek. Ellenkezőleg: az afrikai, ázsiai és a latin-amerikai világvárosok valóban zsúfolt és szennyezett, rendezetlen és egész-

8

Tózsa István


ségtelen agglomerációihoz képest a nyugat- és észak-európai vagy észak-amerikai metropoliszok településgyűrűi a maguk fejlett infrastruktúrájával, lakosságuk magas környezeti tudatával a legkívánatosabb emberi (tömeg) lakhelyei a világnak, s ezek a sűrűn beépített területek teljes ökológiai láncoknak nyújtanak otthont. Gondoljunk a zsúfolásig beépített Kentre, „Anglia virágos kertjére”, vagy a londoni városi rókákra, amikor pl. egy csúcsragadozó is alkalmazkodni képes a nagyvárosi körülményekhez. Vannak olyan angliai és holland ökológiai felmérési eredmények, amelyek szerint a nagyvárosok kertvárosi övezetei mind faj, mind egyedszámot tekintve felülmúlják a távolabbi szántóföldi, mezei és erdei, ún. természetes élőhelyeket (Forman–Gordon 1986; Islington 1994; Oliver 1994), hiszen a fejlett környezeti tudatú lakosság a legtöbbször erősíti az ökológiai lánc gyengébb láncszemeinek fennmaradási esélyeit a városi környezetben („természetes” élőhelyek mesterséges kialakítása a kertekben, az állatok védelme, etetése). Ez erős érvnek látszik azzal az állítással szemben, hogy az urbanizáció a természetes élővilágot elpusztítja, Bár, ha a többi kontinenst és Kelet-Európát tekintjük, ez − a társadalmi jóléthez kötődő −, az ökológiai láncot fenntartó környezeti tudatosság csak a „nyugati civilizáció” nagyvárosaiban és agglomerációiban jelenik meg. Azok a régiók, ahol Kelet-Közép-Európában elsőként jelenik meg a környezeti tudatosság, a nagyvárosok agglomerációi. Ezek egyúttal a leggyorsabban urbanizálódó (beépülő) térségek is. Az ide kiáramló emberek éppen a szennyezés, a zsúfoltság elől menekülnek, megvan tehát a magukhoz való eszük, hogy ne akarjanak rendezetlen, szemetes, gondozatlan és nem zöld környezetben élni. Ez manapság is manifesztálódik, amikor pl. a budapesti agglomeráció településein a kertvárosi beépítésű részeket mérjük fel. Megállapítható, hogy a zöldfelületek az uralkodóak a kertvárosban, s ez akkor különösen nyilvánvaló, a repülőgépről, netán a világűrből tekintünk alá − műholdfelvételek segítségével (Tózsa 1995). A zöld az uralkodó szín, nemcsak az agglomerációkban, hanem mindenütt, Közép-Európában. A levelek zöld színét adó klorofill fényvisszaverő képességének maximumát nem igazán a szabad szemmel is látható zöld hullámhossz tartományában nyújtja, hanem a szemmel már nem érzékelhető, ún. közeli infravörös sávon, a 700 nanométer feletti hullámhosszakon. A műholdak több színtartományban érzékelik a földfelszínről visszaverődő sugárzást, többek között a szabad szemmel már nem látható, közeli infravörösben is. Tradicionálisan, az ún. hamis színes műholdképeken az infravörös tartományban rögzített jelekhez a vörös színt szokták rendelni. Nos, a klorofill effektusnak köszönhetően a vegetációs időszakban készült műholdképeken minél zöldebb a felszín, annál vörösebb a kép. A Kárpát-medencében pl. egy augusztusban készült kép olyan vörös, hogy minden más információt elnyom. Településszerkezeti felmérésekhez például csak kora tavaszi, vagy késő őszi felvételeket lehet használni, hogy az utak vonalvezetése, a települések szerkezete egyáltalán látható legyen. Egy olyan műholdképen, ami a vegetációs időszakban készült és a budapesti agglomerációt is ábrázolja, egyszerűen lehetetlen megtalálni és azonosítani olyan agglomerációs településeket, mint Nagykovácsi, Budakalász, Pilisborosjenő,



9

Budajenő, Telki, Tinnye, Zsámbék, Solymár stb. annyira belevesznek a zöldbe. A sokat emlegetett zöld gyűrű sem azonosítható Budapest körül, sőt maga Budapest sem rendelkezik jól körvonalazható határokkal a műholdképen, csak a pesti Belváros egyes részei azok, ahol az infravörös sáv alacsonyabb visszaverődése jól kimutathatóan csökken és ez egy szürkés-kékes színárnyalatot eredményez. Még a belvárosi betonsivatag is meglepetést okoz, ha a levegőből van alkalmunk megtekinteni. Helikopteres, városökológiai légi fényképezéseink során az 1990-es évek elején azt tapasztaltuk, hogy azokon a helyeken, ahol Józsefváros, utcáin járva esetleg 100 méteren keresztül egyetlen fát, bokrot vagy zöld foltot sem látunk, a légi fényképeken az uralkodó szín: a zöld. A régi, zárt udvaros, bérházas beépítésű házak belső udvarain álló fák lombkoronái kárpótolják az utcákról teljesen hiányzó zöldet. Végül egy érdekes információ: vajon a világ legsűrűbben beépített országa, Hollandia, a világűrből szemlélve milyen színű? A válasz ezek után talán nem meglepő: zöld.

„Káros” urbanizáció Az országgyűlési beszédek alatt és a médiában gyakran elhangzik a „káros urbanizáció” kifejezés, amely „veszélyezteti a Budapest körüli zöld gyűrűt, ill. a főváros tüdejét”. A területi fejlődés agglomerációs korlátozását kívánó politikusok, ill. a környezetvédő „zöldek” mobilizálják a civil szervezeteket is, hogy látványos akciókkal akadályozzák a zöld gyűrű további beépítését. Azt halljuk, hogy az agglomerációban egyre terjedő urbanizáció felelős azért, hogy Budapest levegője ennyire szennyezett, ill. nem képes tisztulni. Azt is hallani, hogy az egyre szűkülő agglomerációs zöld gyűrű a felelős azért, hogy a helyi és a budapesti lakosság körében ilyen magas a rákos megbetegedések aránya. Ez a két állítás azonban hamis. Budapest levegő minőségét se nem javítja, se nem rontja az, hogy az agglomerációban milyen a felszínborítottság. A több száz méter magasságban ható légáramlást csak a több száz méter magas domborzat befolyásolja és nem a 10–20 méter magas erdő, vagy az ugyanilyen magas épületek. Valóban létezik egy légköri ventilláció, amely képes felhígítani és a belső városrészekből az agglomeráció keleti oldala felé kisöpörni a budapesti − helyben keletkező − kipufogó gáz tömeget. Az, hogy ez milyen irányban és hol történik, az uralkodó széliránytól és a Budai-hegyek morfológiájától függ. Az így azonosítható budapesti szélcsatornák elsősorban a nyugat−keleti és észak-nyugat−dél-keleti irányú völgyek. A legnagyobbak közülük a Pilisvörösváriárok, ill. a Tétényi-fennsík és a Budai-hegyek közötti mélyedés. Ezek beépítése vagy be nem építése nem befolyásolja a légtömeg hígító, tisztító hatását, hacsak jelentős füstöt, szennyező anyagot kibocsátó ipari létesítményt, esetleg egy (dorogi) szemétégető művet nem telepítenek a szélcsatornákba. A szennyező anyagok forrása sem az agglomeráció. A nagyváros önmagát akarja elpusztítani a közparkok hiányával, az uralkodó szélirányra merőlegesen tervezett, magas sorházakkal szegélyezett és gépjárműforgalommal zsúfolt utcáin a kipufogó gázok által. Ezért az

10

Tózsa István


agglomeráció nem tehető felelőssé, akár van ott zöld övezet, akár nincs. A fővárosban, az agglomerációban, egész Magyarországon, vagy egész Kelet-KözépEurópában a rákos megbetegedések − Nyugat-Európához viszonyított − igen magas számát illetően a felelősséget nem háríthatjuk a településeket vagy a nagyvárosokat övező zöld gyűrűk hiányára. A szocialista nehézipar összeomlása után még csak azt sem mondhatjuk, hogy nálunk a légszennyezés jóval nagyobb, mint NyugatEurópában, ahol jóval alacsonyabb a rákos megbetegedések és halálozások száma. Hollandiában, Dániában, Németországban és Angliában a nagyvárosok éppen olyan erős, ha nem erősebb gépjárműforgalommal küszködnek, mint a közép-európai városok. Ráadásul ezeknek a nyugati nagyvárosoknak az agglomerációs övezete sokkal sűrűbben van beépítve, mint nálunk, s ezekben az országokban mégis alacsonyabb a daganatos és légúti (ún. környezetfüggő) megbetegedések aránya, mint nálunk. A talányra a válasz megint csak a nyugati civilizáció magasabb környezeti tudatában adódik: az EU és az amerikai állampolgárok sokkal fegyelmezettebben, rendszeresebben és készségesebben vesznek részt a szűrővizsgálatokon, mint nálunk, és a szakorvosi ellátás körülményei is sokkal hatékonyabban, magasabb színvonalon működnek. A települések egymással versenyben állnak azért, hogy minél több beruházást, tőkét vonzhassanak magukhoz, hogy minél több és egyre színvonalasabb települési szolgáltatást biztosíthassanak, hogy minél több földtulajdont ajánljanak ki lakóhely építésre, és hogy minél több munkahelyet vonzhassanak a településre. A nyugati világ területi tervezői is felismerték ezt, és megpróbálták a városiasodás folyamatát összeegyeztetni a természeti környezet védelmével, ill. fenntartásával (Bull 1989; Braun 1999). A fentebb említett verseny győztesei egészséges települések lesznek – mind társadalmi, mind természeti környezetüket tekintve. A veszteseknek viszont csökken a népességük, romlik a szolgáltatásuk, és leromlik a települési környezetük is. Érthető módon a győztes települések lakossága lesz az, amelynek lesz energiája, tehetsége és affinitása ahhoz, hogy (természeti) környezetével is törődjék. Kertjeik szépen gondozottak lesznek, amelyek az élővilág széles láncának szolgálnak lakhelyül, ökológiai folyosóként, vagy ökológiai „stepping stone”-ként (mozaikos, ill. feldarabolt ökológiai folyosóként). A vesztes települések lakosságának nem lesz energiája, tehetsége és affinitása ahhoz, hogy természeti környezetével törődjön: a megélhetési harc hevében a település természeti környezetét gátlástalanul kihasználják és szennyezik. Politikai érdekből vagy a kellő tájékozottsággal nem rendelkező természetvédelem oldaláról felhergelt civil zöld szervezetek készek arra, hogy tiltakozzanak az ellen, ha egy-egy cég akar településükön letelepedni (mint pl. Pilisjászfalun, Budakalászon), vagy új lakóparkot akarnak létesíteni (mint pl. Piliscsabán). S bár az ilyen megmozdulások népszerűek a sajtó és a közvélemény előtt − hiszen a zöldek a fákért, az egészégért harcolnak −, a természetvédők hosszabb távon az eredeti (jó) szándékukkal ellentétes hatást érnek el. Megvédhetnek ugyan egy-egy ligetet, fasort vagy erdőt, de ugyanakkor gátolják a tőkét abban, hogy a településükre jöjjön (ott



11

munkahelyet és ipari adóbevételt jövedelmezve a helyi szolgáltatások fejlődését stimulálja). Akaratuk ellenére azon munkálkodnak végső soron, hogy településük a vesztesek közé kerüljön. A vesztesek lakosságát pedig a szükség hosszú távon arra kényszeríti, hogy saját maguk vágják ki az utolsó fákat − tűzifának. A természetvédőknek rá kellene jönniük, hogy a természetvédelem fő kérdése az, hogy győztes-e (egészséges), vagy vesztes-e (beteg) a lakosságnak otthont adó település maga? A vidéken élő munkanélküliek nem törődnek természeti környezetük fenntartásával, még a szigorúan védett nemzeti parki területeken is mindennapos a megélhetési bűnözés, a természeti értékek felélése, a fák kivágása, a vadállomány megtizedelése. A természetvédelmi hatóság egy-két felügyelővel hektárok ezrein − tehetetlen. (Ez olyankor a legnyilvánvalóbb, amikor egy-egy kamionra való levadászott védett madár akad fenn a határon.) Az egyetlen erő, ami a természeti környezetet, az ökológiai folyosót, az ökológiai láncot meg tudja védeni, az a helyi lakosság. Az agglomeráció védett erdeiben motorozó, randalírozó, vandál fiatalokra a természetvédelmi őr sem mer rászólni, de hatásosan rá tudna szólni a fiatalok családjának barátja, a szomszéd, a haver, az ismerős, a rokon − vagyis a helyi lakos. Nos, csak a győztes település lakossága engedheti meg magának, hogy megvédje a környezetét, mégpedig úgy, hogy „megvásárolja” azt.

A település-marketing szerepe Amikor a településirányítók elkötelezik magukat a győzelem irányába a települések versenyében, stratégiát kell kidolgozniuk, hogyan lehet tőkét vonzani a településre. Ennek során el kell adniuk a településüket (telephely, munkaerő, hírnév, kultúra formájában) a befektetőknek, azért, hogy munkahelyhez és a települési szolgáltatásokat javító helyi adóbevételhez juthassanak. Ezek ismertek a település marketing tudományából (Ashworth–Voogd 1997). Azonban ki legyen az első vevő a településre? Az első vevő a helyi lakosság. Hogyan adható el a település a saját lakosságának? Ez a marketing tevékenység három szakaszból áll. Elsőként a helyi polgároknak meg kell ismerniük a saját települési (természeti és társadalmi) környezetük értékeit, erősségeit, adottságait, de a környezetükben rejlő gyengeségeket, a védendő, pusztuló adottságokat is. Meg kell ismerniük azokat a lehetőségeket, amelyekkel az erősségeiket ki tudják használni és a gyengeségeiket meg tudják erősíteni környezetükben. Végül meg kell ismerniük a veszélyeket, amelyek környezetükben előfordulnak. A megismerés folyamata után várható el, hogy megkedvelik, megszeretik a saját településüket, hogy kialakul bennük a regionális, területi identitás tudat. Amennyiben ismerik és szeretik a lakóhelyüket, elvárható tőlük, hogy megvédjék annak környezetét, hogy ne érvényesüljön a NIMBY (not in my back yard, vagyis „nem az én hátsó udvaromban”, kertemben, tehát nem érdekel) jelenség. Az a lakosság, amelyik védi környezetét, tiszta, rendezett, parkosított, virágos, zöld településen él, rá mer szólni az erdőből fát lopó, vadorzó, az erdőben motorozó és randalírozó ismerőseire, a helyi hagyományait sem hagyja kihalni, sőt

12

Tózsa István


feléleszti azokat. Ahol viszont a helyi lakosság nem vevő a saját településére, az a település arculatán is meglátszik: rendezetlen, szemetes, hagyományápoló civil szervezeteknek híján van. Az ilyen települést kevés sikerrel lehet eladni a tőkének, még akkor is, ha egyébként a tőkeáramlás útvonalába esik. A vesztes település eleve nem tudja eladni magát saját lakosságának. Az ilyen helyeken teljesen hiábavaló a zöld megmozdulás a földek védelmében, a település környezete hosszabb távon pusztulásra van ítélve. Az urbanizáció nem más, mint (akár spontán módon, akár szervezett-tervezett körülmények között), hagyni a települést fejlődni: új lakóhelyeket, új munkahelyeket és új szolgáltatási helyeket alakítani ki. A településmarketingnek tehát a győztes településeken van a legtöbb haszna, s csak a győztesek képesek, engedhetik meg maguknak a zöld, egészséges, a vadvilágnak is otthont biztosító települési környezetet. Meggondolatlan dolog tehát „káros” urbanizációról beszélni. Az urbanizáció maga a fejlődés, s ezt a tőkebeáramlás és a lakossági „vétel” generálja. Kelet-Közép-Európa legtöbb régiójában ez a két hatóanyag jelenleg hiányzik, jószerivel csak a nagyvárosok agglomerációjában találhatók fel, ezeken a helyeken pedig − különféle okok miatt − ellenérzést is kivált. Ezt az ellenérzést három tényező alakíthatja ki: (1) a spontán urbanizáció megváltoztatja a település és a környező táj tradicionális arculatát. Ez azonban a történelem során mindig magától értetődően így is volt. Egy mai agglomerációs települést, vagy környezetét jószerivel fel sem ismernénk, ha száz évente egy-egy képet láthatnánk róla időben visszafelé utazva. Mind az építmények, mind a környező táj totálisan eltérő képet mutatna mondjuk a vaskorban, a középkorban, vagy akár a XIX. században. Az eredeti állapot fenntartása jegyében − lakóház esetében − nem mindenki fogadná el a zsúpfedeles vagy földbe vájt kunyhót, esetleg a barlangot. (2) Az agglomerációba kiköltöző emberek − elsősorban értelmiségiek − pontosan a zsúfoltság elől menekülnek. Az agglomerációs települések közösségeiben elsősorban ők hozzák létre a természetvédő, zöld civil szervezeteket a további kitelepülések megakadályozására. Ez a „Medusa tutaja1” effektus: ő már kiköltözött (megmenekült), ide más ne jöjjön (menekülhessen). (3) A beépítés elleni ellenérzést helyi politikai okok és a telekspekulációval szembeni jogos felháborodás, vagy éppen az irigység is motiválhatja. Az emberek − néha talán nem is alaptalanul − azt feltételezik, hogy az önkormányzat tagjai személyes anyagi haszon fejében juttatnak földterületeket egyes cégeknek. Látni kell azonban, hogy amennyiben a település-marketing és az urbanizáció folyamatát a fenti okok miatt egy településen gátolják, vagy leállítják, akkor a település fejlődése elől veszik el a levegőt, s a beteg településen − hosszabb távon − nem létezhet egészséges természeti környezet sem.



13

1. TÁBLÁZAT A települések megkülönböztetése a zöld környezet és az urbanizáció szerint (The Differentiation of the Settlements by Green Environment and Urbanisation) GYŐZTES település gondozott, zöld, szuburbán kertváros

VESZTES település elhanyagolt, pusztuló természeti környezet települési környezetét védelmező lakosság települési környezetét felhasználó lakosság települését megvásárolt lakosság településére nem vevő lakosság tőkének eladott település tőkének nem eladott település jó népesség-megtartó képesség rossz népesség-megtartó képesség Munkalehetőségek magas munkanélküliség jó lakófeltételek rossz lakófeltételek megfelelő települési szolgáltatások elégtelen települési szolgáltatások Forrás: Saját szerkesztés.

Egy lehetséges megoldás Összefoglalásként annyi mondható el, hogy a területrendezési terv földhasznosítási előírásainak alkalmazkodniuk kellene az agglomeráció beépítés iránti helyi igényekhez. Vagyis, az agglomerációs területrendezési tervnek a meglévő, helyi településrendezési (szerkezeti) tervek, ill. igények elképzeléseit figyelembe kellene venniük. Az agglomerációs terv ezután mint „piac szabályozó eszköz” nem tiltásokkal és zónásításokkal operálna, hanem piaci ajánlásokat tenne az egyes települések vonatkozásában, hogy a földingatlan-piac az ország térszerkezetének megfelelően hol milyen hasznosítási célra mutatja a település és környezete számára a legkedvezőbb keresletet. Az egészséges, zöld, ökológiai környezet kívánalmainak megfelelő szabályozást a területi politika így elsősorban a helyi építési szabályzatokban manifesztálhatná. A területrendezés minden település vonatkozásában a földhasznosítási kategóriák pontos kijelölése helyett a beépítendő területek zöldfelületi arányainak meghatározásában, vagyis a helyi építésügyi előírásokban nyilvánulna meg: – A helyi építési szabályzatnak limitálnia kell az építési telek minimális nagyságát. Ennek megfelelően a legkisebb telekméret 700–900 m2 (a szabadon álló beépítés átlagos nagysága Magyarországon), amely meglehetősen nagy beépítetlen/zöld telekrészt hagy meg, amennyiben a beépítési arány 20% körüli. – Az épületmagasságot is szabályozni kell ott, ahol a tájképi vagy településesztétika ezt a régiós tervezők szerint indokolja. – A beépítés a szabadon állót kellene, hogy preferálja a zártsorúval szemben, hogy a leginkább környezetbarát kertvárosi szerkezet biztosításához.

14


Tózsa István

– A legfontosabb szabályozási elem végül a beültetési (fásítási, parkosítási) kötelezettség, amit az építési telek beépítése után szabadon maradó telekrész minimum 80%-ára elő kellene íratni. Ahelyett, hogy központi tervezésben előírt földhasználati övezeteket kényszerítünk az agglomeráció lakosságára és önkormányzataira, településfejlődési szempontból sokkal egészségesebb megoldás a beépítési és beültetési előírásokra való kötelezés, amely az illető település fejlődési érdekeinek leginkább megfelelő földhasználat engedélyezése mellett biztosítja a nagy mennyiségű zöldfelület jelenlétet is. A szuburbanizációs kiáramlás olyan erős gazdasági nyomás és kényszer, ami ellen egyébként sem lehet földhasználati övezetek központi meghúzásával védekezni, ez az EU országok agglomerációiban sem sikerült az elmúlt évtizedek során. Lehetne Rómával és Athénnal példálózni, de Budapesten is találunk élő példát arra, hogyan nyeli el a város a rendezési tervek ellenére, az erdőkoszorúzta dombokat. Amikor a Vörösvári úton Budapestről kifelé haladunk a III. kerületben, és az utóbbi 20 évben évenként egy fényképfelvételt készítettünk volna a Mátyás-hegyről, a Remetehegyről és a Testvérhegyről, láthatnánk, hogyan nyeli el a nagyváros az erdőterületeit. A megállíthatatlannak bizonyuló folyamat szabályozására, a Budaihegyeken elhelyezkedő ingatlanok igen magas haszonlehetőségi indexe által kikényszerített sűrű, többszintes és zsebkendőnyi telekméretekkel történő beépítés elkerülésére ökológiai szempontból tehát a legkedvezőbb megoldás az építési előírások fenti szempontok szerinti szabályozása. Nem csak Budapesten, de a többi kelet-közép-európai nagyváros agglomerációjában is. Így talán a gazdasági kényszer és az ökológiai érdek összeegyeztethetővé válna.

Jegyzet 1

„Medusa tutaja”: Gericault (1819, Louvre) sötét tónusú, életnagyságú festményének témája a Medusa nevű hajó tragédiája, ahol a mentőtutajra felkapaszkodni akaró 150 emberből végül is csak 15 maradt életben, s a később érkező hajótörötteket a már felkapaszkodottak letaszítani igyekeznek az életet jelentő tutajról. A zöldövezeti agglomerációba kimenekült fővárosi értelmiségi réteg, főleg a budai oldalon, a helyi civil – legtöbbször természet- vagy környezetvédő – szervezetek égisze alatt elsősorban nem azzal érvel a további beépítések ellen, hogy azzal az általa (is) megkedvelt, viszonylag érintetlen természeti környezetet, a település zöld hegyek koszorúzta tájképét kell megőrizni. Mivel a zöldmezős befektetők az önkormányzatnak is bevételt ígérnek, a „tutajosok” fő érve is gazdasági jellegű. Az, hogy az újonnan érkezettek közművet, utat, idővel iskolai és orvosi ellátást fognak követelni, ami majdan csődbe juttatja az önkormányzatot. (1) Ezen az alapon viszont már őket sem lett volna szabad befogadnia a helyi önkormányzatnak. (2) A kimenekülők a humán infrastruktúra legtöbb települési szolgáltatását, jelesül a kulturálist, az egészségügyit, az oktatásit – sokszor még alapfokon is – továbbra is a fővárosban veszik igénybe; (3) vagy/és teljesen új helyi szolgáltatásokat generálnak, mint pl. magánóvoda, lovarda, teniszpálya, autószalon, étterem; (4) ezzel újabb és újabb helyi munkahelyet és vállalkozást (egyben helyi adóbevételt) kreálva, ami – mint tudjuk –, a szolgáltató hellyel és a lakóhellyel együtt a település egészséges fejlődésének alapfeltétele. Sajnos szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a budai oldal szép fekvésű települései egyben mind a görög mitológia szörnyalakjának, a Medusának, ill. a róla elnevezett hajónak a tutajai, és körük a budapesti szub- és dezurbanizáció előrehaladtával mindinkább tágul: Szentendre, a Zsámbéki-medence, a Tétényi-fennsík, az Etyekidombság irányában. Ennek a – tervezéssel – megállíthatatlan folyamatnak pedig csak az újból talpra álló Budapest fog véget vetni, ahogy egyre több városrésze éri el fejlődésének reurbanizációs, újbóli tőke- és népességvonzó stádiumát (Berg et al 1982; Tózsa 2000). Az agglomerációs településeknek addig együtt kell élniük a beáramló lakossággal és tőkével. Túl kell élniük ezt a folyamatot, valahogy úgy, mint a kalauzhalak a cápa mellett: ne essenek áldozatul a ragadozónak, sőt, még hasznot is húzzanak jelenlétéből.



15

Irodalom Ashworth, G. (1985) Urban conservation and urban renewal. Crisis in the City. Steiner Verlag, München. Ashworth, G.–Voogd, H. (1997) A város értékesítése. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest. Bajmóczy P. (1999) A szuburbanizáció sajátosságai Pécs környékén. – Földrajzi Értesítő. 1–2. 127-138 o. Bajmóczy P. (2000) Szuburbanizáció a Szeged környéki tanyás településeken. Integrált vidékfejlesztés. V. Falukonferencia anyaga, MTA RKK, Pécs. Barta Gy.–Beluszky P. (szerk.) (1999) Társadalmi-gazdasági átalakulás a budapesti agglomerációban. Regionális Kutatási Alapítvány, Budapest. Beliczay E. (1998) Bevásárlóközpontok telepítésének hatása a terület környezeti állapotára. – Falu Város Régió. 7. 7–13. o. Berg, L.–Drewett, R.–Klaassen, L.–Rossi, A.–Vijverberg, C. (1982) Study of growth and decline. – Urban Europe. Vol. 1. Pergamon Press. Braun, G. (1999) The compatibility of sustainability with urban development. Problems of Megacities: Social Inequalities, Environmental Risk and Urban Governance. – Institute of Geography UNAM, Mexico – IGU. Brezski, W. J.–Valletta, W. (2001) The role of urban real property market in the transition economy. Urban Management Course Materials World Bank Institute – Local Government Institute, Open Society Institute, 2000. nov.–2001. jan. Budapest. Bull, C.J. (1989) Nature Conservation Trust, politics and countryside planning. Land, Water, Sky: European Environmental Planning. Geo Pers, Groningen. Dövényi Z.–Kovács Z. (1999) A szuburbanizáció térbeni-társadalmi jellemzői. – Földrajzi Értesítő. 1–2. 33-58 o. Draskóczy A. (1995) Agglomerációs gondok és remények a főváros peremén. – Falu Város Régió. 4–5. 61–63. o. Enyedi Gy. (1995) Városverseny, várospolitika, városmarketing – Falu Város Régió. 3. 32 o. Enyedi Gy. (1996a) Regionális folyamatok Magyarországon. Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Budapest. Enyedi Gy. (1996b) Területfejlesztési törvény – területi politika. – Falu Város Régió. 2–3. XII. o. Enyedi Gy. (2000) A területfejlesztés tudományos megalapozása. – Glatz F. (szerk.) Területfejlesztés és közigazgatás-szervezés. MTA, Budapest. 13-28 o. Forman B. (2000) Regionális politika az Európai Unióban. Területfejlesztési Szakkönyvek, VÁTI, Budapest. Forman, R.T.–Gordon, M. (1986) Landscape Ecology. Willey, New York. Horváth, M.T. (ed.) (2000) Decentralization: Experiments and reforms Local Governments in Central and Eastern Europe. Vol.1. LGI Books, Open Society Institute, Budapest. Hrubi L. (2000) A gazdasági térszerkezet változásai Magyarországon. – Horváth Gy.–Rechnitzer J. (szerk.) Magyarország területi szerkezete és folyamati az ezredfordulón. MTA RKK, Pécs. 237–264. o. Islington District Council (1994) Wildlife in Islington. London. Jámbor I. (1994) Budapest külső zöld gyűrűje. – Falu Város Régió. 2. 29–31. o. Kerekes S. (1996) A környezeti menedzsment közgazdasági eszközei. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest. Kerekes S. (1999a) Közös tőkénk a természet: Értékőrzés új alapokon. – Természetbúvár. 3. 10-12 o. Kerekes S. (1999b) Sustainable development and environmental security. – Lonergan, S.C. (ed.) Environmental Change, Adaption and Security. Kluwer Academic Publisher, The Netherlands. Kovács K. (1999) A napos oldalon, avagy szuburbanizáció a főváros határain innen és túl. – Falu Város Régió. 3. 3–8. o. Kovács R. (1999) A szuburbanizáció hatása az önkormányzatokra. – Földrajzi Értesítő. 1–2. 59-82 o. Kovács T. (2000) Migrációs folyamatok Magyarországon a rendszerváltás után. – Horváth Gy.– Rechnitzer J. (szerk.) Magyarország területi szerkezete és folyamati az ezredfordulón. MTA RKK, Pécs. 431–442. o. Kovács Z. (szerk.) (1999) A szuburbanizáció jellemzői a budapesti agglomerációban. – Földrajzi Értesítő. 1–2. 93-126 o. Lukovich T. (1999) „Fogyasztok (és kommunikálok), tehát vagyok” Konzumpolisz a hálózatok társadalmában. Urbanisztika 2000. Akadémiai Kiadó, Budapest. Csontos J. – Lukovich T. (szerk.) 95-110 o. Oliver, G. (1994) Wildlife Facts: The Urban Fox. London Wildlife Trust. Rechnitzer J. (1998) Területi stratégiák. Dialóg Campus. Budapest–Pécs.

16


Tózsa István

Sági Zs.–Trócsányi A. (1998) Szegregáció a budapesti agglomerációs övezetben. – Földrajzi Értesítő. 2. 235–248. o. Szegvári P. (1996) Térségi politika a lokális cselekvés – globális gondolkodás jegyében. – Falu Város Régió. 4–5. 3–4. o. Szigeti E. (2000) Területfejlesztés, terület- és településrendezés. – BKÁE Államigazgatási Kar, Budapest. Főiskolai jegyzet. Tasan, T.–Kok, H. (1999) A Varsó körüli szuburbanizációs folyamat jellemzői az 1990-es években. – Földrajzi Értesítő. 1–2. 159-172 o. Thirkell, A. (1996) Players in informal urban land markets: who wins, who loses? – Environment and Urbanization. 2. 71-90 o. Tímár J.–Váradi M. (2000) A szuburbanizáció egyenlőtlen fejlődése az 1990-as évek Magyarországán. – Horváth Gy.–Rechnitzer J. (szerk.) Magyarország területi szerkezete és folyamati az ezredfordulón. MTA RKK, Pécs. 153–175. o. Tózsa I. (1995) Budapest zöldterületeinek földrajzi áttekintése. – Földrajzi Értesítő. 3–4. 193–212. o. Tózsa I. (2000) A budai agglomeráció jövője. – Falu Város Régió. 7. 15–16. o. Váradi M. (1999) A szuburbanizáció arcai a budai agglomerációban. – Falu Város Régió. 3. 9–13. o. Wollmann, H. (1997) An institution building and decentralization in formerly socialist countries. – Environment and Planning: Government and Policy. 4. 463–480. o.

THE „HARMFUL” URBANISATION ISTVÁN TÓZSA The physical plan of the Budapest Agglomeration area was developed in 2000–2001. However the plan successfully contains ecological considerations some of the local governments in the agglomeration were against it. Parliamentary approval of the physical plan was postponed to 2002 after the elections. What kind of facts and processes can be found in the background? To answer this question the author works out the thesis - not according to popular apprehension – that not the urbanisation development threatens the favourable ecological situation but the descend of the settlements. The study aims at explaining that in connection to the life of the physical plan of the Budapest Agglomeration.


XVI. évf. 2002 1: 17–40

A LOKÁLIS DISKURZUSOK ÉS A GLOBÁLIS HATALOM EGY HÁLÓZATÉPÍTÉSI MODELLPROGRAMRÓL (Local Discourse and the Global Power – A Network Building Model Programme) OCSKAY GYULA Kulcsszavak: hatalomgyakorlás lokális diskurzusok hálózatépítés decentralizáció Az alábbi tanulmány egy fiatal határon átnyúló együttműködés, az Esztergom és Párkány központú Ister– Granum kisrégió hálózatépítési modellprogramját kívánja röviden bemutatni. A konkrét (az emberi, a virtuális és a média szintjén megvalósítandó) projekthez Michel Foucault hatalomelméletében találtuk meg a teoretikus alapokat. Ennek megfelelően a tanulmány első részében a lokalitásnak mint a globális paradigma alternatívájának elvi megalapozására törekszünk.

Bevezetés Az alábbi tanulmány gerincét egy előadás adja, mely a Jövő hídja című konferencián hangzott el 2001. október 12-én Esztergomban. A Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézete, valamint Esztergom és Párkány városok önkormányzata által közösen rendezett tanácskozáson megtartott előadás aktualitását két esemény biztosította: mint ismeretes, október 11-én adták át újra a forgalomnak a felújított Mária Valéria hidat; október 15-én pedig Michel Foucault, a nagyszerű francia filozófus-szociológus-pszichológus-művelődéstörténész születésének volt a 75. évfordulója. E két, első pillantásra távolinak tűnő eseményt (véleményünk szerint) a globalitáslokalitás dichotómiához fűződő szoros kapcsolatuk köti össze. A tanulmányban először Michel Foucault nézeteit ismertetjük röviden a lokális diskurzusok szerepére vonatkozóan, majd részletesebben tárgyaljuk az Esztergom és Párkány (Štúrovo) központtal kialakított Ister–Granum Határ Menti Kisrégióban beindított hálózatépítési modellprogramot. Reményeink szerint a dolgozat végére kevéssé tűnik majd hatásvadásznak a két fent említett jeles nap összepárosítása. De ha mégis, az sem baj: a dolgok működését ugyanis ez egyáltalán nem befolyásolja.

A lokális diskurzusok és a globális hatalom A modern társadalmak panoptikussága Michel Foucault nagy erénye volt olyan primer szövegek megszólaltatása, amelyek korábban semmiféle érdeklődést nem keltettek. Az általa archeológiainak nevezett módszer segítségével nemcsak az egyes történeti rétegek szövegleleteit tudta

18

Ocskay Gyula


elkülöníteni, hanem minden szöveget leletként identifikált. Ő bányászta elő pl. Jeremy Bentham Panopticonját, és gondos kutatással megvizsgálta e szöveg kortársi kontextusát is. A benthami Panopticon nem viaszbábu-múzeum volt, hanem egy börtön, a modern börtönnek mint olyannak a prototípusa. E börtön működésének lényege a megfigyelés és átnevelés. Mint Foucault felhívja rá a figyelmet, a felvilágosodás idején a világi igazságszolgáltatás terén megfigyelhető humanizálódási folyamat nem kizárólag a karteziánus racionalizmus morális vetületének hozadéka. Az igazságszolgáltatás elrettentő funkciója, mely a középkori nyilvános kivégzések és kínvallatások formájában a szuverén hatalmát a legláthatóbb módon jelenítette meg, a XVIII. századra háttérbe szorult. Az igazságszolgáltatás célja ettől kezdve az elítélt átnevelése, nem pedig megsemmisítése. Az elzárással a társadalom számára kívánnak újra hasznos egyéneket teremteni. A benthami Panopticon egy olyan börtön, ahol (mint görög eredetű neve is jelzi) minden látható. Építészetileg egy gyűrű alakú épületet képzeljünk magunk elé, melynek közepén egy hengerszerű torony található. A cellák a gyűrűn körben helyezkednek el úgy, hogy a kívülről egy kis ablakon keresztül megvilágított cellában tartózkodó személy minden mozdulata kitűnően látható a toronyból. Ugyanakkor a rabok nem láthatnak be a toronyba, nem tudhatják, mikor figyelik őket, egymást sem láthatják a kör alaprajz okán. Az utilitarista Bentham számára nem utolsó szempont, hogy elegendő egy börtönőrt megfizetni (vagy akár egyet sem kell), hiszen a rabokban egy idő után interiorizálódik a megfigyeltség tudata, és viselkedésüket ez fogja irányítani. Az átnevelés elérte célját: a rabok, visszatérve a társadalomba magukkal viszik ezt a tudatot, és saját lelkiismeretük parancsának tekintve a kinti elvárásokat, többet nem követnek el bűnt. Így elkerülhetőek az embertelen kínzások, és nincs szükség az esendő személyek likvidálására sem: sőt, a legjobb munkások éppen belőlük lesznek a gyárakban. Amit Foucault ehhez a rendszerhez hozzátesz, az a következőkben foglalható öszsze. Véleménye szerint a modernitásnak nevezett korszakban a társadalom egésze vált a megfigyelés és fegyelmezés terepévé. „[Bentham] megtalálta a felügyelet problémáit megoldani képes hatalmi technológiát” (Foucault 1996, 3). A brit filozófus véleménye az volt, hogy a hatalom gyakorlását általában is nagyban megkönnyíti az általa javasolt eljárások alkalmazása. A benthami modell paradigmatikus voltára Foucault a párizsi École Militaire-t, a korabeli gyárakat és az éppen ebben az időben lendületes fejlődésnek induló orvostudományt hozza fel példaként. Pályája kezdetén az orvostudomány történetével foglalkozott, s azt kereste, „hogyan intézményesült az orvosi tekintet” a XVIII. sz.-ban. A fentebb idézett interjúban így fogalmazott: „Az Hotel Dieu 1772-es második leégését követő építészeti terveket vizsgálva rájöttem, hogy a testek, az egyének, a dolgok teljes láthatóságának problémája valamely központi tekintet szempontjából milyen nagy mértékben vált a legállandóbb vezérlő elvek egyikévé.” (Foucault 1996, 3) A kórházi rendsze-


A lokális diskurzusok és a …

19

rek modernizálása során a szellőztetés volt a másik megoldandó feladat, a fertőzések elkerülése végett. Ehhez a páciensek gondos elkülönítése társult. A modern klinikai orvoslás alapelve tehát az elkülönítés és a globális tekintet egyesítése, miközben a megfigyelőt elválasztják a megfigyeltektől. A betegség analizálása, tudományos igényű feltárása vezethet a gyógyítási módok kiválasztásához. Az analízis elválaszt, ízekre szed, felboncol. A tekintet globalitása pedig arra utal, hogy mindent tudnunk kell a páciensről, minden folyamatot gondosan meg kell vizsgálnunk, hogy a kór eredetét megmagyarázhassuk, s a megfelelő kúrát alkalmazhassuk. Mint látható, mindkét példa esetében pozitív célok érdekében folyik a megfigyelés. Foucault egyik újdonsága az a tézis, miszerint a modern társadalmakat a büntetőtechnika fokozatos kiterjesztése jellemzi a legártalmatlanabb fegyelmezetlenségekre. Az elmúlt évszázadok során a rendetlenség és a törvénytelenség határai elmosódtak. A fegyelmezés vált a hatalom általános mintájává. A vizsgálati eljárás ugyanakkor lehetővé tette a modern embertudományok, a pszichológia, a szociológia, a statisztika vagy az orvostudomány kialakulását. Az analizáló eljárások pedig kiemelt témává avatták az individualitást, a perszonális különösséget. Ahogy a börtönök kialakulásáról szóló munkájában fogalmaz: „ahogyan a hatalom egyre névtelenebbé és funkcionálisabbá válik, úgy individualizálódnak egyre jobban azok, akik alája vannak rendelve; mégpedig felügyelet és nem ceremóniák, megfigyelés és nem emléket állító elbeszélések révén, olyan összehasonlító módszerek által, amelyek a ’normára’ hivatkoznak, nem pedig az ősökre hivatkozó genealógiák által, s inkább az ’eltérések’, mintsem hőstettek következtében”. (Foucault 1990, 262–263) Mint látható, a diszciplináris társadalom egy újfajta hatalom kialakulásának következménye. Foucault, akit Rorty nem érdemtelenül sorol a textualisták közé (Rorty 1991) sose mulasztja el kihasználni a nyelv szemantikai magaslabdáit. Mikor diszciplináris társadalomról beszél, a diszciplína mindkét jelentésére, a fegyelmezésre és a tudományra egyként utal. Mondanivalójának lényege: a (modern) tudás megszerzése elképzelhetetlen a hatalmi viszonyokon kívül (tehát az orvos és a páciens, az igazságszolgáltatás képviselői és az elítéltek, az ápolók és a pszichiátriai betegek, a tanár és a tanulók stb. közötti hatalmi viszonyokon kívül), bizonyos területeken pedig épp a hatalmi viszonyok a megismerés motorjai. (Ez azt is jelenti, hogy az igazi tudás nem mentes a hatalomtól és az érdekektől, mint ahogy azt az értelmiségiek szeretik gondolni.) Foucault másik újdonsága az a tézis, hogy a diszciplináris társadalomban a hatalmi viszonyok az egész közösséget át meg átszövik. A felügyelet hajlamos az „intézménytelenedésre”, a társadalom egészében való elterjedésre, így a társadalom is panoptikussá válik. A hatalom egyfajta viszony lesz az egyének között. Szexualitás és hatalom címmel Tokióban tartott előadásán így fogalmazott: „Az emberek között, egy családon belül, egy egyetemen, egy kaszárnyában, egy kórházban vagy egy orvosi vizsgálat alkalmával is hatalmi viszonyok alakulnak ki, s ezek kifejtik

20

Ocskay Gyula


hatásukat.” (Foucault 2000d, 283) Másutt így ír: „…a társadalom egészét sokszoros hatalmi viszonyok hálózzák be, határozzák meg és építik ki”. (Foucault 2000a, 319) A hálózat gyökere a sokat emlegetett tekintetben (illetve az ehhez kapcsolódó tudásban) van. „Nincs szükség fegyverekre, fizikai erőszakra, testi kényszerre. Csak egy tekintetre. Egy megfigyelő tekintetre, amelyet mindenki – érezvén, hogy súlya ránehezedik – tudatosít magában, olyannyira, hogy végül már önmaga figyeli önmagát; végül tehát mindenki önmaga felett gyakorol felügyeletet.” (Foucault 1996, 6) „Ez a fajta hatalom nem valakinek a kezében összpontosul, aki egyedül, totálisan gyakorolja másokon; olyan gépezet ez, amelyben mindenkinek megvan a maga helye, a hatalmat gyakorlóknak éppúgy, mint azoknak, akiken e hatalmat gyakorolják.” Nincs tehát a tekintetnek kitüntetett központja: mindenkit figyel valaki, „… e gépezetet nem birtokolja senki”. (Foucault 1996, 6) Éppen ezért Foucault nem a hatalomról beszél, hanem hatalmakról, hatalmi viszonyokról. A hatalom nem megszerezhető birtok, hanem „különböző technológiák működő és állandó változásban lévő rendszere.” (Angyalosi 1991, 930) Foucault szerint nincs emberi kapcsolat hatalmi viszonyok nélkül. Vannak viszont kiemelten fontos helyek, amelyek láthatóvá teszik ezeket a viszonyokat. A hatalom az igazságszolgáltatás esetében a legleplezetlenebb, itt ugyanakkor mindenki számára legitim is: a rossz elkerülése érdekében van rá szükség. De feltűnően átlátszó módon jelenik meg a politikai életben is.

A politikai hatalom transzparenciája A modern politikaelmélet kialakulását Machiavelli Il Principéjéhez szokás kötni. A politikai hatalom moráltól független instrumentalizálása itt nyert először legitimitást. Foucault arra mutat rá a Gouvernementalité c. tanulmányában, hogy az igazi váltás a szuverenitáselmélet terén játszódott le, s ez nem Machiavellinél, hanem az ő kritikusainál érhető tetten először. Machiavelli fejedelme a fejedelemséggel az egyediség, külsőség és a transzcendencia viszonyában van, örökség, szerzemény vagy hódítás révén jutott hozzá. Nincs lényegi összetartozás a szuverén és a fejedelemség között, az állandó fenyegetettség miatt a fejedelem célja az uralom extenzív jellegű megtartása. Machiavelli ehhez ad tanácsokat. Az új irodalom szerzői, Machiavelli kritikusai (Innocent Gentillet, Paruta, Guillaume de la Perrière, Nagy Frigyes) a kormányzás művészetével foglalkoznak. A különbséget Foucault így foglalja össze: „míg a szuverenitás önmagában hordozza célját, és az eszközeit magából hívja elő törvények formájában, a kormányzás célja azokban a dolgokban rejlik, amelyeket irányít” (Foucault 2000c, 296)1. Törvények helyett taktikák jelennek meg. A kormányzás célja már a népesség (mint erőforrás, munkáskéz, munkaerő) gazdagságának, életkorának növelése. A beavatkozás, a fegyelmezés egyre mélyebbé válik az összesség boldogsága érdekében. E



21

folyamatnak köszönhető az adminisztratív, gondoskodó, majd fokozatosan a jóléti állam kialakulása. A kormányzás innentől kezdve mesterség, melynek sajátos szabályai és technikái vannak. E technikákat összefoglaló technológiának a polícia nevet adták. A polícia eredetileg nem a rendfenntartó erőket jelentette: működésének célja elsősorban erkölcsi jellegű volt. A jótékonyság, a dolgosság, a becsületesség előmozdítására találták fel, az emberek és így az állam növekvő jólétének biztosítása végett. A polícia felségterülete volt az oktatás, a közegészségügy, a szegényügy és mindazon területek, melyeket ma a jóléti társadalom, illetve a jóléti állam elméleteihez szokás kötni. A jólét minél szélesebb biztosításához addig soha nem tapasztalt méretű bürokratikus gépezetre volt szüksége az államnak. Olyan gépezetre, amely minden állampolgár problémáit képes észrevenni és lehetőleg meg is oldani. Olyan gépezetre, amely előtt nincsenek titkok, olyan gépezetre, amely intézményesíti a modern társadalmak panoptikusságát és a figyelő tekintetet. Hogy ebből mégsem az elviselhetetlen elnyomás képzete alakul ki az állampolgárokban, az részben (mint említettük) a gondoskodás szükségletével, részben a népszuverenitás eszméjének kialakulásával és széles körben történő elterjedésével magyarázható. Míg Machiavelli szuverénje transzcendens viszonyban van az uralma alá eső területtel és a rajta (véletlenül) élőkkel, addig a természetjogi kontraktualizmus alapelve értelmében a polgári kormányzat a nép saját akaratából, azzal megegyezően működik. (Az adminisztratív, gondoskodó államnak a demokráciával való fundamentális összetartozására már Alexis de Tocqueville is felhívta a figyelmet a XIX. század elején, de erről egy kicsit később.) A szuverenitás Grotius, Locke, Pufendorf vagy Paine értelmezése szerint már nem öncélú entitás, hanem a partikuláris konfliktusok feletti, vagy azokon kívüli nézőpont, amely e konfliktusok versenyző érdekeit, céljait egyetlen koherens, egységes rendszerben oldja fel. A szuverén az említett versenyző érdekek feletti igazság megtestesülése. A népszuverenitás dogmája szerint a legfőbb hatalom a népet illeti: a hatalom tehát a demokratikus társadalmakban ab ovo dekoncentrált, diffúz, nem egy személyhez kötődik. És itt utalnánk vissza a hatalom természetéről korábban mondottakra: a modernitás társadalmaiban minden állampolgár rendőri funkciókat lát el, a megfigyelő tekintet (a szuverenitás) egy szeletét képviseli. A hatalom az összesség között oszlik meg. Mindenki egyenlő esélyekkel indul harcba a diszkurzív igazság, ha úgy tetszik, az egyetlen igazságok piacán a maga tudásával. Ennek a harcnak a színtere a politika: itt ütköznek meg a különböző tudások egymással a leglátványosabban. Itt a legátlátszóbb a hatalom természete, mert a népszuverenitás dogmájának megfelelően ezek a viták a nyilvánosság előtt kell, hogy folyjanak.

22


Ocskay Gyula

A diskurzus monolitikussága „A hatalom gyakorlása együtt jár az igaz diskurzusok valamiféle ökonómiájával. Ezek a diskurzusok ebben a hatalomban, belőle kiindulva és rajta keresztül fejtik ki hatásukat. Rákényszerülünk arra, hogy az igazságot előállítsuk, a hatalmat pedig, különös módon, csakis az igazság előállításával tudjuk gyakorolni” – állította Foucault a hatalom mikrofizikájáról szóló előadásában (Foucault 2000a, 319). Teóriája szerint a viselkedés, az életélmények megszerveződésében vannak olyan gondolati elemek, melyek beépülnek a mindennapi életbe, és autonóm, objektív erőkként hatnak. A diskurzus a foucault-i fogalomhasználatban e gondolati elemek horizontjaként tételeződik. Foucault-t az érdekli, hogyan beszélnek bizonyos korszakokban bizonyos témákról (mint pl. őrültség, halál, szexualitás stb.), hogyan tartják nyilván és terjesztik a mondottakat stb. Vagyis: miként válnak egyes témák diszkurzív tényekké, másként fogalmazva: miként válnak szöveggé az egyes témák, miként kapnak változó igazságértékeket az egyes kijelentések, s miként utal a diskurzusok viselkedése a fennálló hatalmi viszonyokra, illetve miként hoznak létre hatalmi viszonyokat ezek a diskurzusok. Foucault mint „archeológus” e szövegek, e szövegek rétegei között kutakodik. A lehetséges diskurzusok számát minden társadalomban ritkítják: vagyis nem lehet mindenről, mindenkinek, mindenhol, mindenféleképpen szöveg-elni. A diskurzus mechanikája tudásformákhoz kötött. E tudásformák az Igazság egyfajta felfogását tükrözik. A tudások a társadalomban szétszórtan lévő ismeretek, melyek áthatják és formálják a társadalmi intézményeket. Pl. az őrültekről szóló tudás minden korszakban kialakítja a velük való bánásmód intézményrendszerét. Az igazságról való tudás behatárolja a megszerezhető ismeretek körét is. Pl. a szakrálishoz való viszony bizonyos személyeket kizár bizonyos ismeretek köréből. Az igaz diskurzus mindig monolitikus jellegű (Hannah Arendt despotikus igényűnek mondaná [Arendt 1995]), hiszen csak egy igazság lehetséges. A hatalmi viszonyok bizonyos diskurzusformák preferálásával az Igazságról alkotott vélekedések, a versenyző érdekek közti hierarchiát képezik le. Ami ezt az egész modellt érdekessé teszi, az a tömegdemokrácia megszületése. Mint arra először Gustave Le Bon hívta fel a figyelmet, a tömeg új személyiség, a tömeg tagjai elveszítik individualitásukat, olyan értékeket vallanak, melyeket egyénekként soha nem követnének. A korai liberális-konzervatívok (ha ennek a szónak egyáltalán van valami értelme), Burke, Tocqueville, majd a liberális John Stuart Mill figyelmeztettek a többség zsarnokságának demokratikus viszonyokhoz kötődő veszélyére. Az egyenlő szavazójog alacsony sorsú választópolgárok tömegeit bocsátja a választási rendszerekbe, akik a gyámkodó állam, a mikrorend iránti szenvedélyüktől hajtva hajlamosak lemondani a szabadság iránti szenvedélyükről. Tocqueville e folyamat várható végpontját így írja le: „Fölöttük pedig ott lebeg egy végtelen és oltalmazó hatalom, amely egymaga akar gondoskodni kedvteléseikről és őrködni sorsuk felett. Ez a hatalom kizárólagos, részletekbe hatoló, rendszeres, előrelátó és szelíd. Az atyai hatalomhoz hasonlítana, ha célja, mint ez utóbbi-



23

nak, szintén a férfikorra való felkészítés volna; ám épp ellenkezőleg, minden vágya végérvényesen gyermeki szinten tartani a polgárokat; szereti, ha mulatnak az emberek, ám akkor csak a mulatságon járjon az eszük. Készségesen munkálkodik boldogságukért; ám ennek kizárólagos forrása és föltétlen ura ő akar lenni; gondoskodik biztonságukról, előre látja és kielégíti szükségleteiket, megkönnyíti örömeik megszerzését, elintézi főbb ügyeiket, irányítja iparukat, szabályozza örökösödésüket, elosztja örökségüket; miért nem akarja mindjárt a gondolkodás zűrzavarától és az élet gyötrelmeitől is megszabadítani őket?” (Tocqueville 1993, 973) A XX. század történetét lehet úgy interpretálni, mint ennek az orwelli (még a gondolatbűnözésre is utaló) világnak a valóra válását. Hogy visszatérjünk Foucaulthoz, az igazságok pluralitása helyére a modernitás idején a monolit Igazság lépett, a diskurzusok kisajátítása totalitárius rendszerekhez vezetett. Mint ahogy pl. a Mi a felvilágosodás? című írásában kifejti: az egyének képességeinek növelését célul kitűző nyugati modernitás természetes módon erősítette meg ezzel párhuzamosan a normalizáló eljárásokat és számolta fel a szabadságot (Foucault 1991). Huizinga puerilizmusról, gyermekdedségről beszél a modern társadalmak kapcsán, és nem tesz e téren különbséget az amerikai-liberális, a németnemzetiszocialista és a szovjet-orosz-bolsevik rendszerek között, ugyanis mindegyik rezsim tömegelvű2 (Huizinga 1996). A tömeg pedig az individualitás felszámolásával párhuzamosan csak egy igazságot ismer el. Ezt az egy igazságot pedig egy személy fogja kimondani, a vezér. A XX. század az ilyen totális diskurzusoknak megfelelő totális hatalmi viszonyok kialakulását vitte végbe. Foucault szerint a mai hatalom globális, mert földrajzi értelemben mindenkit magába foglal, s mert nincs téma, melyről ne alakítaná ki feltétlen diskurzusát. A mai hatalom továbbá láthatatlan, nem lehet látni, kinél van, csak azt, kinél nincs. A mai hatalom titkos, nem beszélhetünk róla, hiszen láthatatlan, s különben is a róla való beszéd a diskurzus kisajátított voltát szüntetné meg. (Hozzátennénk: van-e olyan ellenuniverzum, amelynek lakói kívül esnek a tömeg által kisajátított diskurzuson?) Végül, a mai hatalom érdekmentes, azok is szolgálják, akiknek ez nem volna érdekük (Foucault 2000b, 246–248). Foucault életműve ennek a globális hatalomnak a lebontására való törekvésben összegezhető. Ennek érdekében igyekezett a lokális diskurzusokat „játékba hozni”. Az 1960-as évektől (tehát nagyjából a posztmodernnek nevezett korszak kezdetétől, ha ennek a szónak egyáltalán van valami értelme) komoly támadások érték a hagyományos diskurzusokat (ha úgy tetszik, metanarratívákat). Ezek a támadások az átfogó rendszerekkel szembeni lokális kritikák formájában tematizálódtak, lokális tudásokat jelenítettek meg, nem-tudományos, nem átfogó, hanem parciális módon. Olyan tudások játékba hozataláról van szó, melyeket a korábbi szisztematizációk betemettek. Céljuk, mint Foucault-nak is, a mindent átfogó diskurzusok „önkényuralmának” felszámolása volt. A mai antiglobalista mozgalmak paradoxális vonása, hogy nem lépnek túl a globális diskurzus határain (ha úgy tetszik, a globalizáció paradigmájának foglyai

24

Ocskay Gyula


maradnak): globális méretekben szervezik tüntetéseiket, az interneten küldik rá a meghívókat, és globális antiglobalista szervezetek finanszírozzák költségeik jelentős részét. A foucault-i üzenet ezzel szemben a lokális diskurzusok antiglobalizmusának diszkontinuus mozgásba hozására szóló felhívás. A lokalitás itt nem pusztán földrajzi értelemben veendő, inkább sajátos szöveghelyekről van szó, egyedi (tehát megismételhetetlen) igazságértékekkel rendelkező kijelentésekre épülő diskurzusokról, minden olyan „hely”-ről, amely nem-totális, nem-abszolút, és így kifejezi a neves francia filozófus és sok kortársának alapvető meggyőződését: „...fel kell adnunk annak a reményét, hogy valaha is birtokába jutunk egy olyan nézőpontnak, ahonnan teljes és határozott tudással rendelkezhetnénk arról, hogy mik a történelmi határaink”. (Foucault 1991, 110) A diskurzusok lokalitásának eszméje így találkozik a regionalizmus EU-s programjával.

A regionális modellprogram Regionalizmus és hálózatépítés Európa történelmének utolsó ezer éve a fokozatos egységesedés konfliktusoktól nem mentes folyamataként is leírható. Ez a folyamat az elmúlt négy évszázadban egy szélesebb integráció, a globalizációnak nevezett processzus keretein belül zajlott. Az egységes világpiac kialakulásával párhuzamosan ugyanakkor a lokális individualitások is felértékelődtek. E látszólag paradoxonnak ható kijelentés értelmezéséhez a nemzetállamok kialakulásának és eddigi rövid történetének beható vizsgálatára volna szükség. Itt most ehelyett csak utalunk a folyamat legfőbb jellegzetességeire. A globalizálódó világpiac organikus fejlődése során a nemzeti államok határai mesterséges akadályokat képeznek. Ugyanezen okból felértékelődnek az államok feletti, illetve a szubnacionális döntési szintek3. A tőke szabad áramlása előtt a nagyobb területi egységek teremtenek szabad utat. Másrészt a lokális szereplők is a nemzetközi vérkeringésbe kerülnek, a piac tényezőivé válnak, s közvetlen kapcsolatra törekednek a transznacionális szereplőkkel. Ennek következtében a nemzetállami szuverenitás gyengül. „A szuverenitás mint főhatalom funkcionálisan tagolódik: bizonyos döntések integrációs szintre kerülnek, mások pedig a helyi vagy belső régiók szintjére.” (Gombár 1998, 17) A folyamat végére elvileg eltűnnek a nemzeti keretek. A Montánunió megalakulásának idején még két stratégiai elképzelés élt kontinensünk jövőjét illetően: egy szupranacionális integráció kialakításának, illetve a nemzetállamok együttműködésének elmélete. Az Egységes Okmány és a Maastrichti Szerződés aláírásának idejére a szubnacionális szint teóriái is felzárkóztak az első kettő mellé. Ettől kezdve beszélnek arról, hogy a régiók Európája a 200 éves nem-



25

zetállami intermezzo után újra helyreáll, a centralizált, bürokratikus modern államberendezkedést a decentralizáció, a helyi demokrácia újjászületése követi. A színfalak mögött azonban (a regionalizmus kétségtelenül pozitív vonásainak elismerése mellett) észre kell vennünk a Parkinson-effektus működését is. Az Európai Uniót egy páratlan méretű és jogkörű bürokratikus gépezet irányítja. A bürokrácia természetével foglalkozó elméletírók ki szokták emelni e testületek organikus jellegét, melynek köszönhetően az egyes szintek újabb és újabb funkciók létrehozásával újabb és újabb hivatalok létfeltételeit és ezzel együtt sajátjuk bővítésének alapjait teremtik meg. A harc ilyen megközelítésben mintegy 30 éve a nemzetállamok és a brüsszeli központ bürokráciája között folyik. Mára e központ olyan adminisztratív hálózatot épített ki, amelyre – a hivatkozásokkal ellentétben – Európa történetében soha nem volt példa. A komittizmus így tehát valójában nem az Unió demokratikus deficitjét csökkenti, hanem centralizációját erősíti. Az EU szerkezeti átalakításáról (az Unió esetleges föderalizációjáról) kiújult viták jelzik, hogy az ügy korántsem lefutott, az utóbbi években továbbá észrevehetően megerősödtek az Unión belül a jobboldali pártok, ami a nemzeti vonal előretörését jelenti. A következő években (ahogy az osztrák vagy az olasz példa is mutatja) a nacionalista ideológiák várhatóan meghatározó befolyással lesznek az EU működésére. A feszültségek növekedése azonban éppen a regionalizmuspárti eurokratákat igazolja. Az Unió működésének zavartalanságához hosszú távon valóban a nemzeti ideológiák gyengítésére, a lokális kompetenciák erősítésére lesz szükség. A globalizáció során a világ és Európa térszerkezete is átalakul: hátrányos helyzetű térségek egy nagytérség kapuivá válhatnak, a határok összekötő szerepet kapnak, a kommunikációs és közlekedési forradalomba való bekapcsolódással a perifériák is elkerülhetik a marginalizálódás veszélyét. A „helyi tehertételek európai ügyekké válnak”. (Gergely 1998, 130–132) Az EU céljai között egyszerre találjuk meg a kohézió erősítésének és a regionalizációnak a programját: a leszakadó régiók felzárkóztatása, az egységes európai tér megteremtése tehát nem zárja ki a kulturális sokszínűséget. Az EU sokat emlegetett „demokratikus deficitjének” csökkentéséhez szerencsésen járul hozzá a kistérségek világkereskedelmi szerepének felértékelődése. A szubszidiaritás elvének megfelelően a regionalizáció a helyi kompetenciák erősítésével támogatja a szubnacionális szinteket. Az egyes lokális döntéshozók, versenyképességük fokozására ugyanakkor szívesen és szükségszerűen lépnek kooperációra a multinacionális szereplőkkel. A regionalizációt tehát – a regionalizmus alulról jövő folyamatán keresztül – valójában a globalizáció erősíti. Így már feloldhatónak tetszik a korábban jelzett paradoxon. Érthetővé válik az is, hogy az EU vezető szervei miért rokonszenveznek kimondottan a határon átnyúló kezdeményezésekkel, főként, ha a határ két oldalán lévő nemzetállamok között korábban rendszeresen ellentétek alakultak ki. Az igazi kihívást persze e téren is a bővítési folyamat fogja jelenteni az EU számára, hiszen a következő években nemcsak a 75%-os GDP-átlagot el nem érő (tehát kohéziós, strukturális támogatásra szoruló) államokkal fog gyarapodni az Unió

26


Ocskay Gyula

területe, hanem a régiók szerepe is meg fog változni. Az EU-lakosság 25%-a él határ menti területen (a határ menti területek aránya: 15%). Kelet-Európában a terület 60–65%-a határ menti, ahol régóta élnek egymás mellett eltérő etnikumok. Ilyen térségekben lakik a csatlakozni kívánó országok lakosságának 62%-a. Érthető, hogy a szakértők a regionális politika felértékelődését várják a csatlakozási folyamattól, kiemelve a transznacionális kooperációk szerepét: „... a csatlakozó országok közötti határon átívelő együttműködés az európai területfejlesztési politika egyik nagy kihívása.” (European Spatial… 1997, 47) A határok spiritualizálása (bár erről ritkán beszélünk) nekünk, magyaroknak további (különleges) jelentőséggel bír: a kulturálisan egységes nemzetnek a világháborúkat lezáró békék által elszakított részei ezen az úton kapcsolhatók legközvetlenebbül és a legbékésebb úton az anyaország vérkeringésébe. Maga a spiritualizáció a schengeni rendszer révén alapozható meg legegyszerűbben. A bővítési ütemezés 10-es modellje eszerint megszüntetné a magyar–szlovák (belső) határt. A határ mentális felszámolásának mielőbbi igénye, valamint a bővítési folyamat kronológiai bizonytalanságai hívták életre azt a hálózatépítési modellprogramot, melyet az Ister–Granum Határ Menti Kisrégióban elindítottunk. A hálózat feladata, hogy a határ két oldalán élőket minél több szálon kösse egymáshoz, tegye mindennapossá a közös aktivitások elindítását, ehhez a határátlépést, és ezáltal olyan hidakat építsen ki a kétparti szereplők között, amelyek a határ banalitásának érzetét kelthetik.

Hálózat és decentralizáció Az Ister–Granum Határ Menti Kisrégió elsősorban földrajzi fogalom. Két olyan határ menti térség összekapcsolódásából alakult ki (valójában formálódott újjá), amelyek az elmúlt évtizedekben – állandó átkelőalkalmatosság híján – a Duna két partján zsákutcaként helyezkedtek el. A kapcsolatok nem szakadtak meg, de az élő együttműködés lehetetlenné vált. Mikor 1999. szeptember 16-án Mikuláš Dzurinda és Orbán Viktor aláírta az Esztergomot Párkánnyal összekötő Mária Valéria híd újjáépítéséről szóló megállapodást, a két város között is megkezdődtek a tárgyalások a regionális együttműködésről és a híd kínálta lehetőségek közös kiaknázásáról. 2000 májusában elsőként a két önkormányzat, majd októberben a két határ menti kistérség, az Esztergom és Nyergesújfalu Kistérségi Területfejlesztési Társulás és a Déli Régió (Južny Región) képviseletében írt alá együttműködési megállapodást a két határváros polgármestere. Az együttműködés konzultatív jellegű, állandó intézmények, költségvetési szervek, bejegyzett adminisztratív központ nélkül. Működési szabályzatát a két kistérség önkormányzatai fogadták el. Ennek megfelelően működik a negyedévente öszszeülő konzultatív tanács, 9 fővel. Itt születnek a döntések a közös projektekről, kiadványokról, az együttműködés stratégiai kérdéseiről. A tanács 2001. májusi ülése óta nevezzük az együttműködést Ister–Granumnak, egyszerre utalva a kisrégió geográfiai képét meghatározó két folyóra és a térség központjának számító



27

Esztergomra. Az együttműködés pénzügyi hátterét biztosítandó magyar oldalon egy alapítvány került bejegyzésre, a szlovák oldalon pedig egy helyi alapítvány feltőkésítésével ez év közepére teremthető meg a finanszírozás intézményi háttere. Esztergomban már kialakításra került a projektiroda is, melynek működési költségeit jelenleg teljes egészében a város állja. Ugyanilyen projektiroda létrehozása van folyamatban a Déli Régióban is (Muzslán). A kisrégióhoz eddig 42 település csatlakozott, területe megközelíti az 1000 km2-t, lakosságának száma a 120 000-et. Etnikai szempontból sajátos térségről van szó: szlovák többségű települések csak a magyar oldalon találhatók, így az újjáépült híd mindkét oldal felé köldökzsinórként szolgál a nemzeti kisebbségek számára. A kisrégió kvázi-szervezetei közül az egyes települések küldöttei a szakmai bizottságokban, valamint a regionális civil parlament munkájában vehetnek részt. A lehetséges kooperációk száma és tematikája azonban nincs limitálva. A kisrégióban elindított Lánc-híd elnevezésű hálózatépítési modellprogram lényege ugyanis éppen a decentralizáció, a kezdeményezések proliferációjának támogatása, hiszen ezek az aktivitások biztosítják a régióban az életet, és ezek fogják a hétköznapi közlekedésben mentális értelemben felszámolni a két állam közötti határt4. 1. ÁBRA Az egyes rétegek kölcsönhatása (x-tengely) (Interaction between the Individual Layers [Axis X])

HUMÁN BÁZIS

INFORMATIKAI BÁZIS

MÉDIABÁZIS

Forrás: Saját szerkesztés.

A projekt egy háromdimenziós hálózatot kíván kiépíteni az országhatár felett. A hálózat horizontális kapcsolatait egy humán-, egy informatikai és egy médiabázis biztosítja a jövőben. Ez azt jelenti, hogy a két part közötti együttműködés közvetítői egyrészt azok a szakmai, önkormányzati és egyesületi kapcsolatok lesznek, amelyekhez a kereteket a kisrégió szervezete megteremti, de ezen kapcsolatok felett felügyeletet nem gyakorol. Az együttműködés második pillére az az informatikai hálózat, amelyen keresztül az egyes szereplők a leggyorsabban kommunikálhatnak

28

Ocskay Gyula


egymással. A harmadik pillér pedig egy szintén több lábon álló médiabázis, amely a regionalizmus társadalmasításában (és így újabb aktorok bevonásában) éppoly fontos szerepet játszik, mint az információk közvetítésében és az egyes csoportok közlésigényének kielégítésében. A három réteg kölcsönhatásban áll egymással, egymást kiegészítik, erősítik, egymás nélkül tulajdonképpen nem is működőképesek. (Erről lásd később!) Az egyes pillérek karakterizálása A) Humán bázis Az együttműködés emberierőforrás-hátterét biztosító humán bázis le kívánja fedni a kisrégió lakosságának minél nagyobb részét. A cél a regionalizmus és az önszerveződés gondolatának minél teljesebb társadalmasítása. A közös gondolkozásra serkentéssel megteremthető az az emberi háttér, mely az egyes problémák pragmatikus kezelésével az egész kisrégió fejlődését elősegítheti. Az egyes együttműködési keretformák kialakításánál ezért egyaránt számítottunk a civil- és a szakmai szférára, valamint az önkormányzatokra. Ezzel elérhető az egyes kezdeményezések szakmaisága, közigazgatási támogatottsága és társadalmasítása. Ez egyben az Európai Unió pályáztatási modelljének is elvárása. 2. ÁBRA A humán bázis szereplői (y-tengely) (The Participant of the Human Base [Axis Y])

Önkormányzatok CIVIL SZFÉRA

Egyesületek

SZAKMAI ÉLET

Gazdasági élet szereplői


Az együttműködés a konkrét mindennapi gyakorlatban több formában valósul meg (z-tengely).



29

SZAKMAI BIZOTTSÁGOK – A határon átívelő együttműködés motorjaként szolgálnak majd azok a szakmai bizottságok, amelyek 2001. június 27-én tartották első együttes ülésüket az esztergomi egykori vármegyeháza dísztermében. Mint fentebb jeleztük, az Ister–Granum Határ Menti Kisrégió elsősorban mint földrajzi fogalom értelmezhető: a határ két oldalán elhelyezkedő települések együttműködését egy konzultatív tanács koordinálja. A tanács munkáját szakmai oldalról nyolc bizottság (egészségügy, ipar, közlekedés, környezetvédelem, közbiztonság, mezőgazdaság, oktatás, turizmus) segíti. A bizottságok létszáma változó (helyet biztosítottunk a további esetleges csatlakozók számára is, illetve változó volt az egyes települések érdeklődése és kapacitása is az egyes bizottsági témák tekintetében), általában 12 és 17 fő között mozog. Feladatuk a szakmai és projektjavaslatok elkészítésén túl az is, hogy az együttműködésbe bevont személyek és szervezetek körét folyamatosan bővítsék. Ezáltal a bizottságok fontos szerepet töltenek be a határ menti kisrégió kezdeményezéseinek társadalmasítása terén. Az egyes szakmai területek képviselői közös csomagokban készíthetik el cselekvési, fejlesztési stratégiájukat. Fontos kiemelni, hogy a bizottsági munkába bevontuk a gazdasági élet szereplőit is, ami nemcsak a programok szakmaiságát biztosítja, de ezek megvalósításának is megteremti a személyi hátterét. A hálózat másik fontos eleme az egyes részterületek közötti átjárás biztosítása. Ennek köszönhetően az adott térség valamennyi kérdésével komplex módon lehet foglalkozni. Az iparfejlesztés kérdései elválaszthatatlanok a környezetvédelem és a turizmus kérdéseitől. Ezek összefüggnek a mezőgazdaság és az egészségügy problémáival, kezdeményezéseivel. A szociális gondok és az iparfejlesztés, a gazdaságépítés és az infrastruktúra összefüggései is közismertek. Ennek megfelelően várható, hogy az egyes tematikus bizottságok keresni fogják egymással a kapcsolatot, és egyes résztémákra újabbak alakulnak. Ennek megfelelően a szakmai bizottságok számára az alábbi munkarendet javasoltuk: i) az egyes bizottságok együttes ülései (negyedévente) ii) az egyes bizottságok által szervezett kerekasztal-tanácskozások, konferenciák, lakossági fórumok iii) az egyes bizottságok által szervezett akciók, pályázatok iv) a bizottságok közös összejövetelei, eszmecseréi, kölcsönös tájékoztatói v) ad hoc jellegű, bizottságok közötti egyeztetések5. REGIONÁLIS CIVIL PARLAMENT – Az együttműködés társadalmasításában és újabb humán és anyagi források bevonásában, mozgósításában komoly szerepet kaphat a regionális civil parlament, ahova a 42 település összes (200-nál több) civil szervezete meghívást kap. A parlament egyrészt tehát olyan csoportokat is megmozgathat, amelyek az együttműködésben másképp nem vennének részt. A bázis szélesítése a regionalizmus eszméjének gyorsabb elterjesztését segíti, ami további szereplőket vonhat be a közös munkába. A civil egyesületeket amúgy is a nagyfokú mozgé-

30

Ocskay Gyula


konyság, aktivitás és ötletgazdagság jellemzi. Mindezt pazarlás volna nem felhasználni a régióépítésben. Másrészt a civil egyesületek olyan pályázati forrásokhoz is hozzáférnek, amelyekhez az önkormányzati és a vállalkozói szféra nem. A parlament azt a fórumot hivatott biztosítani, ahol egyrészt az azonos érdeklődésű térségi egyesületek képviselői egymásra találhatnak, közös kezdeményezéseket indíthatnak el, közös pályázatok elkészítéséhez találhatnak partnereket. Ugyanakkor mindennapos tapasztalatukká válik a határon átnyúló együttműködés gyakorlata. A civil egyesületek számára 2002 februárjától indítunk nonprofit tanfolyamot a két ország szakembereinek bevonásával. IFJÚSÁGI HÁLÓZAT – A létrehozott kisrégió hosszú távon akkor életképes, ha a felnövekvő generációk is magukévá teszik a kezdeményezést: ők fognak ebben a régióban élni, ők fejleszthetik, ők tölthetik meg élettel. A Déli Régió területén viszonylag szűk létszámú csoport mozgósítható az előző generációkból, hiszen az autonóm kezdeményezéseket felszámoló kommunista rendszer ezt a területet többszörösen sújtotta: Csehszlovákia legelmaradottabb térségei közé tartozott, lakosságának 80%-a magyar ajkú. Az újabb generációk már egy szabadabb környezetben nőnek fel, ahol közvetlenebbül tapasztalhatják meg az önálló kezdeményezések sikereit. Ennek megfelelően kezdtük el megszervezni a szlovákiai területeken egy ifjúsági klubhálózat kialakítását. A 2001 decemberében megkezdődött tréningsorozatra 12 településről jelentkeztek fiatalok, akik számára szervezetépítési, gazdálkodási, pályázatírási stb. ismereteket adunk át, és támogatjuk saját kezdeményezéseiket. Az egyes településeken belül az első tréning után megkezdődött további fiatalok beszervezése. Újságalapítástól a játszótérépítésig, drogprevenciós program indításától a regionális bál szervezéséig máris tucatnyi kezdeményezés indult ki ettől a 25 fős csoporttól. A kezdet azzal a reménnyel tölthet el minket, hogy az együttműködés humán bázisának hosszú távon van muníciója. B) Informatikai bázis Az Ister–Granum kisrégió konzultatív tanácsa 2001. június 26-i ülésén egy dokumentációs központ, egy adatbank és egy internetes honlap létrehozásáról határozott. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT – A dokumentációs központba kerülnek be a kisrégiót és az egyes településeket érintő kiadványok, kisebb írások, cikkek két-két példányban. A falvakról megjelent kisebb-nagyobb monográfiák, idegenforgalmi füzetek, a különböző folyóiratokban megjelent tanulmányok különlenyomatai, a helyi lapok kötött példányai, az egyéb lapokban megjelent cikkek másolatai az Európai Információs Alpontnak az esztergomi projektiroda közvetlen szomszédságában kialakítandó dokumentumtárában kerülnek elhelyezésre. Itt őrizzük majd természetesen az idő közben a kisrégióról saját kivitelezésben megjelentetett füzeteket és a tervezett időszakos lapot is. A központ nyilvános, itt bárki hozzáférhet majd az EU kiadványaihoz is.



31

3. ÁBRA Az informatikai bázis felépítése (y-tengely) (The Structure of the Base of Informatics [Axis Y])

Dokumentációs központ ADATANYAG

INTERNET INTRANET

Honlap

Adatbank Forrás: Saját szerkesztés.

ADATBANK – A nyomtatott anyagokból álló dokumentumtár mellett egy számítógépes adatbank létrehozásáról is döntött a tanács. Az ehhez szükséges adatok első körét az adott települések biztosítják az alábbi tematika szerint: 1. TÁBLÁZAT Adatbank () TÉMA ALTÉMA 1. A település rövid története 2. A település lakossága – Népmozgalmi adatok 2000/2001

3. A település gazdasága

4. A település kulturális élete

5. Turizmus

6. Befektetés Forrás: Saját szerkesztés.

– Etnikai adatok – Adottságok – A településen működő vállalkozások működési terület szerint – A településen működő vállalkozások nagyság szerint – Munkanélküliség – Kulturális és oktatási intézmények – Kulturális rendezvények – Civil egyesületek – Vendéglátóhelyek – Szálláskapacitás – Vendégéjszakák száma – A település nevezetességei (Vonzerőleltár) – Befektetőt keresünk

RÉSZLETEZÉS Lakosságszám, születés, halálozás, házasságkötés, beköltözés, elvándorlás, a lakosság életkorok szerinti megoszlása A település határa (km2-ben), művelési ágak, jellegzetes termények, termékek Mezőgazdasági, ipari, szolgáltató 0–10, 10–50, 50–100, 100–200, 200 fő felett foglalkoztat

Rendezvénynaptár Elérhetőség, vezető neve, működési terület

Épített, természeti és kulturális-néprajzi nevezetességek Olyan épületek, projektek stb., amelyekhez befektetőre lenne szükség

32

Ocskay Gyula


Az adatbank hozzáférhető lesz a dokumentációs központban elhelyezésre kerülő számítógépen, ezt az adatbankot fogjuk használni az egyes pályázatok, koncepciók elkészítéséhez, és ezek fogják alapját képezni a honlapnak is. PORTÁL – Az esztergomi kistérség pályázatot nyújtott be a Széchenyi terv térségi informatikai kapu kialakítására vonatkozó kiírására. A térségi portál elkészítésekor már eleve számolunk a rendszer Szlovákia irányába történő bővítésével. A tervezett portál a régiós honlapon túl a térség nagyobb vállalatait, szolgáltatóit (pl. egészségügyi intézmények, oktatási intézmények, munkaügyi kirendeltségek stb.) is bekapcsolná a rendszerbe. Ez a közvetlen kapcsolatrendszer egyrészt a humán bázis további megerősítését szolgálná, hiszen azonnali elérést biztosít az egyes személyekhez és információkhoz, másrészt a humán bázis is módosítaná az informatikai hálózatot, mind az információk eljuttatása (dinamikus honlap, e-mail group), mind újabb tematikus egységek kezdeményezése révén. A gyakorlatban tehát a kisrégió informatikai hálózatépítési bázisa két pilléren nyugszik: az internetes és az intranetes bázison (z-tengely). INTERNET – Az Ister–Granum Határ Menti Kisrégió a külvilág felé egy internetes honlap formájában fog megjelenni. A honlap anyagát a hozzáférők folyamatosan bővíthetik. Így kerülhetnek rá az egyes települések és a kisrégió által szervezett rendezvények, fontosabb események. A honlapépítés a fent jelzett adatbank és a belső levelezési rendszerbe bevont szereplők hozzájárulásával folyik. Ugyancsak az internetes szolgáltatás révén kapcsolódnak a kisrégió települései a világhálóhoz és a további adatbankokhoz, portálokhoz. Ma a szlovákiai kistelepüléseknek csak némelyike érhető el elektromos levél formájában, s több magyarországi település is csak egy másik település honlapján szerepel egy-egy linkként. Az új honlap nemcsak a kisrégió, de ezen települések megjelentetésében is segítséget nyújtana. Egyben elérhetővé tenné őket az elektromos levelezés számára is. Végül a hálózat fogja biztosítani a Vág–Duna–Ipoly Eurorégió térségi informatikai rendszeréhez történő csatlakozásunkat. INTRANET – A hálózatépítésben a legfontosabb tényező az az intranetes rendszer, amelynek segítségével az egyes szereplők közötti interakciók folyamatossá tehetők. Első körben e hálózatba az egyes települési önkormányzatok, ezek intézményei (főként az oktatási intézmények), a nagyobb munkaadó vállalatok, a munkaügyi központok, összesen mintegy 120–130 végpont lenne bekapcsolva. A későbbiek során az egyes szakmai bizottságok tagjai közötti kapcsolattartásnak is ez a hálózat lesz a biztosítója. A zárt levelezési csoport folyamatos bővítése az információk egyre szélesebb körű hozzáférését is lehetővé teszi. Az egyes szakmai, regionális kezdeményezésekhez egy virtuális faliújságrendszeren keresztül gyorsan megtalálhatók a partnerek, az összejövetelekről időveszteség



33

és postaköltség nélkül azonnal tájékoztathatók az érintettek. A hozzáférést korlátozó rendszer segítségével ugyanakkor biztosítható az adatok védettsége is. A modellprogram humán bázisa hosszú távon fenntarthatatlan e hálózat nélkül, mely a spontaneitást, a rugalmasságot és a két part közötti interakciók folyamatosságát garantálja. A program technikai hátterének kialakításához szükség lesz egy internetes és egy intranetes szerverre, melyek a fenti két célt szolgálják. A két szervert egy tűzfal választja el, így a belső levelezési rendszer zártsága is megoldható. A szerverek a kisrégió elektronikus kapujaként szolgálnak majd. Innen a régió összes településéhez ki kell építeni a hálózatot, első körben a jelzett intézményekhez, vállalatokhoz. A legtöbb helyen a végpontként szolgáló számítógép is hiányzik. Problémát jelenthet a (főként a szlovákiai településeket jellemző) forráshiány is. Meg kell teremteni a szolgáltatás biztosításához szükséges pénzügyi fedezetet is. Ehhez nyújtana nagy segítséget többek között a mentális kohézió kialakítását is támogató média bázis. C) Média bázis Az évszázadok során szervesen összetartozó kétparti társadalom a XX. század során mentálisan kissé eltávolodott egymástól. Az állandó híd (szárazföldi átkelő) hiánya, a két ország eltérő hatalmi struktúrája és kulturális kötődései egyaránt hozzájárultak ehhez az eltávolodáshoz. Az Ister–Granum kisrégió mindaddig földrajzi fogalom marad, amíg a két part egybetartozásának tudata az itt élőkben nem rögzül. A Mária Valéria híd építésének egyes szakaszait gyakran ezrek figyelték a Duna mellől, és a harmadik elem elhelyezésével a kételkedők előtt is biztossá vált, hogy Párkány és Esztergom újra össze lesz kötve. Az azonban csak kevesek előtt ismert, hogy a két város közös vonzáskörzete is helyreáll a híd megépülésével. Minden bizonnyal számítani lehet a kisrégió taglétszámának a további bővülésével is, ahogy az együttműködés eredményei köztudomásúak lesznek. Ehhez megfelelő marketingstratégia kidolgozása és megvalósítása szükségeltetik, de az együttműködés eszmeiségét leginkább egy saját médiabázis biztosíthatja. A kisrégió internetes honlapja csak az egyik módja az önközlésnek, az identitásalakításnak. A sokkal többek által használt rádió, televízió és egy regionális kihatású újság jelenleg még sokkal intenzívebben képes hatni6. A modellprogram harmadik pillére egy, az esztergomi felsőoktatási tervekhez kapcsolódó multimédiás centrumra támaszkodik. A centrum bázisa az itteni tanítóképző főiskolán 2001 szeptemberétől egyetemi képzéssel is bővült kommunikáció szakos oktatás. A multimédiás centrumban e szakra felvételt nyert fiatalok számára biztosítanánk a legkorszerűbb technikával a szakmai felkészülést. A további felsőés középfokú oktatási fejlesztések révén a Várhegy jelenleg üresen álló 20 ha-nyi összterületű épületegyüttesében indulna meg a diákélet. Erre a háttérre alapozhatók az említett centrum fejlesztési elképzelései.

34

Ocskay Gyula


REGIONÁLIS TELEVÍZIÓ/multimédiás központ – A 2000-ben hivatalba lépett új esztergomi polgármesternek kezdettől fogva szándéka volt egy regionális televízió kialakítása, és ehhez a feltételek megteremtése a városban. Elkészült egy rövid előzetes tanulmány is egy regionális televízió és médiaközpont megvalósításához. Ez a tanulmányterv egy, az Ister–Granumnál jóval szélesebb földrajzi területtel számol: Visegrádtól Komáromig, a Pilisi-medencétől egészen a Nyitra– Besztercebánya–Losonc vonalig terjesztené ki a televízió hatósugarát. A regionális televízió fenntartására ugyanis csak a mintegy 500 000 lakosú térségek képesek. A tanulmányterv egy gazdasági-kulturális-oktatási centrum kialakítására tesz javaslatot, a Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskola kommunikáció tanszékéhez kapcsolódóan. Itt kerülne kialakításra egy 250 m2 alapterületű, digitális technikával felszerelt modern stúdió. A stúdió műsorait nemcsak saját sugárzásra, hanem más társaságok számára is készítené. A tanulmányterv készítője racionálisnak tartaná, ha az adások elsőként a Matáv KábelTV Kft. által lefektetett optikai kábeleken keresztül jutnának el a fokozatosan szélesedő körű közönséghez. „Második lépésben földi sugárzású frekvenciaengedélyt kellene szereznie a központnak, ezzel az általa készített műsorok eljuthatnának a fentebb vázolt területekre, sőt, akár Budapesten is fogható lenne az adás.” A kábelek szlovákiai kiépítéséhez azonban államközi egyezmény szükséges. A két ország között jelenleg nincs érvényes informatikai megállapodás. Ami esetleg alkalmazható az adott helyzetre, az az 1999. évi XXIV. törvény, a beruházások ösztönzéséről és kölcsönös védelméről. Ez a törvény a beinduló kivitelezési munkálatok védelmét biztosíthatja, de nem elegendő a kivitelezés tartalmi engedélyeztetéséhez. A kábelek összekapcsolásához (ahogy a kábeltévés szolgáltatás beindításához is) állami szintű egyeztetések szükségesek. A regionális kábeltévé a korábban jelzett tudatformáláson túl tevékenyen részt vehetne a két város és a térség kulturális életének szervezésében, rendezvények lebonyolításában, és – nem utolsósorban – a kisrégió kifelé történő reklámozásában. Ugyancsak a centrum keretében indulna meg egy új (kétnyelvű) rádióadó sugárzása is. Erre vonatkozóan azonban még előzetes tanulmányterv sem született. HÍDFŐ – Esztergom város millenniumi eseményeiről 2000-ben a Hídfő c. újság tudósított. A Koditek Pál millenniumi tanácsnok és Végvári Vazul kabinetvezető által kezdeményezett lap filozófiájában az a gondolat volt a meghatározó, hogy Esztergom a millennium alkalmával, a híd újjáépítése révén új helyzetbe kerül. Korábbi periferikus szerepe helyett alcentrummá lesz, s a múlt és a jövő szimbolikus hídfőjeként, de főként a két ország népei közötti közeledés hídfőjeként funkcionálhat majd. A svéd–finn és a francia–német határvidéken található két eurorégióval közösen kivitelezni kívánt interetnikus projektünk éppen a nemzetiségek közötti együttélés egy újfajta modellje kíván lenni. E modell a kétnyelvű régió elvére épül, amire a fent említett országokban már működő minta is rendelkezésre áll. A Hídfő c. újság újraindításával ezt a modellprogramot is támogatnánk.



35

A tervezett félévente, majd fokozatosan havonta jelentkező kétnyelvű, magazinszerű lap a kisrégió életének minden szeletével foglalkozna, de a fő hangsúly a gazdaságon és a kultúrán lesz. Minden számban bemutatkozik a kisrégió egy-egy települése, a gazdasági-társadalmi folyamatokat figyelemmel kísérő adatbankunk segítségével szakmailag korrekt tanulmányok, elemzések, valamint a kisrégió eseményei jelenhetnek meg. A magyar és szlovák nyelven kiadandó újság végén angol nyelvű rezüméket is közlünk, ezzel a nemzetközi figyelmet is szeretnénk tartósan a híd régiójához kötni. A lap megjelenésének sűrűségét az anyagi kondíciók fogják szabályozni. Az említett médiumok szerepét a közös (határ nélküli) identitástudat kialakításában talán nem szükséges külön hangsúlyozni. A hálózatépítésben is kulcsszerepük lenne, hiszen az egyes akciókról, kezdeményezésekről jóval szélesebb körben értesülhetnének az itt élők. Az információátadás szélesítése újabb szereplőket vonzhat a régióépítés munkáját végzők körébe. Az egyes bázisok egymásra hatása Már fentebb utaltunk az egyes területek közötti kölcsönhatásokra. Ezek nagy része evidencia. A humán bázis kiépítése korszerű informatikai kapcsolatok nélkül elképzelhetetlen. Ugyanakkor magát az informatikai hálózatot sem lehet kiépíteni, ha nincsenek meg hozzá a végpontokat biztosító szervezetek, személyek. A honlap és az adatbank folyamatos frissítéséhez is szükség van egy szakértői csoportra mint háttérre. A média bázis szintén jelentősen hozzájárul a humán hálózat megvalósulásához, amennyiben megteremti az információ-áramoltatás közegét, és segít az egyes térségi szereplők és kezdeményezések egymásra találásában. A média bázis működtetéséhez ugyanakkor a megfelelő szakembergárdára éppúgy szükség van, mint arra a hálózatra, amelynek képviselői tartalommal tölthetik meg a műsorokat. Az informatikai pillér a médiafejlesztésekhez biztosíthatja a megfelelő infrastruktúrát. A későbbiekben a kiépítendő hálózat az interaktív televíziózás bázisaként is szolgálhat. A regionális médiacentrum pedig az adatbank és a honlap folyamatos frissítéséhez szolgáltathat újabb és újabb anyagokat, segíthet továbbá a portál sokirányú továbbfejlesztésében is. A kölcsönhatásoknak természetesen bizonyosan rengeteg egyéb (nem ismertetett) formája lehetséges és adódhat a későbbiek során. Új tényezők is megjelenhetnek a most hárompilléresre tervezett rendszerben7. A rendszer rugalmasságát, az újítások befogadására való képességét épp hálózatjellege biztosítja: a központi vezérlés hiánya, az állandó interakciók és az innovációnak a rendszerbe plántált potenciája a továbbfejlesztés előtt is egyengeti az utat. A hárompilléres hálózat háttérelemei A humán hálózat kiépítése megkezdődött. A szakmai bizottságok közül háromban ősszel megindult a munka. Az egyes szakmai csoportoknak más-más település a

36

Ocskay Gyula


gesztora, ezzel nemcsak a regionális munkamegosztásnak (és ezáltal a regionalizmus társadalmasításának) teremtjük meg a feltételét, hanem (a terhek megosztásával) a hosszabb távú együttműködésnek is biztosítjuk az alapját. A decentralizált rendszer továbbá a hálózat továbbépülését is szolgálja. A kistérségi Sapard-program egyik alprojektje (amely kitűnő minősítést kapott a bírálóktól), valamint a térségi mintaprogram középpontjában szintén a humán hálózat fejlesztése áll. A regionális civil parlament alakuló ülésére 2002. február 9-én került sor. Az ülésen megjelent szervezetek megválasztották az öttagú ügyvivő testületet, ennek feladata a közös munka kereteinek kialakítása. Az informatikai hálózat kiépítése is megkezdődött. 2001 végéig 14 település küldte be a fent ismertetett adatsorokat, a többiek felé megismételtük kérésünket. Mindazonáltal a térségi portálpályázat elkészítésével párhuzamosan megkezdődtek a honlaptervezési munkálatok is. A regionális televízió létrehozása egyelőre csak kezdeti, tájékozódó szakaszban van. A tanítóképző főiskola vezetése és a kommunikáció szakos képzést vezető tanárok támogatásukról biztosították a kezdeményezést, de konkrét stúdióalapítási lépések még nem történtek. A főiskola éppen a múlt tanévben kötött együttműködési megállapodást a Pécsi Egyetem Kommunikáció szakával az egyetemi szintű kihelyezett képzésről. Így már Esztergomban is szerezhető egyetemi szintű kommunikáció szakos diploma. Ez képezheti az alapját a későbbi fejlesztéseknek. A főiskola biztosíthatná az újabb szakemberek képzését, így ez az intézmény lenne a tv-t működtető gazdasági szervezet fő tulajdonosa. A Matáv KábelTV Kft. folyamatosan építi ki optikaikábel-hálózatát a városban. Ma már biztosított a Mária Valéria hídig történő elvezetése ennek a rendszernek. A társaság nem titkolt célja a kábeltévé-szolgáltatás átvezetése a szlovákiai oldalra is. A többféle szándék egyeztetése, ezekből egységes koncepció készítése és a megvalósításhoz szükséges stratégia, a háttéranyagok kimunkálása a közeljövő feladata. A modellprogram céljai A Mária Valéria híd újjászületése új esélyeket ad a két határ menti kistérségnek. A híd 1944-es felrobbantása után mind Esztergom, mind Párkány környéke periferikus helyzetbe került. Párkány az etnikailag amúgy is hátrányos megkülönböztetést szenvedő délnyugat-szlovákiai országrész keleti csücskében helyezkedik el. A Szlovákia második legnagyobb vasúti átrakodóhelyével rendelkező településre csak másod- és harmadrangú közutakon lehet eljutni. A papírgyár megépítése óta a jelentősebb állami fejlesztések „elkerülték” a várost. Geopolitikai helyzeténél fogva (ahova csak vezettek az utak, de nem vezettek tovább) jelentéktelen vidéki kisvárossá lett. Ugyanez történt Esztergommal, amely érseki központként az előző politikai rendszerben még további hátrányos megkülönböztetéseknek is áldozatául esett. A dunakanyari idegenforgalom 2 órás megállójaként különlegesen értékes látnivalóit sem tudta kamatoztatni. Ahogy Párkány és vidéke a Nyitrai kerületnek, úgy Esztergom



37

és környéke Komárom majd Komárom-Esztergom megyének, újabban a Középdunántúli régiónak a centrumtól legtávolabbi szeglete, ennek megfelelően részesül a regionális fejlesztési stratégiákban kiosztott szerepekből és az ezekkel járó pénzeszközökből. A híd átadása gyökeresen új helyzetet teremt: a Budapesthez legközelebbi szárazföldi határátkelő megléte új geopolitikai viszonyok közé helyezi a két határvárost. A lehetséges gazdasági, logisztikai fejlesztések, a turizmus és az etnikumok közötti viszonyrendszer újszerű, modellértékű kezelése, az oktatási és egészségügyi szolgáltatások integratív szemléletű fejlesztése stb. olyan távlatokat nyitnak a frissen megalakult Ister–Granum kisrégió lakossága előtt, amely teljesen megváltoztathatja eddigi életvitelüket. A hálózatépítési modellprogram célja éppen ez. Ugyanis a híd sok mindenkinek fog ötleteket szolgáltatni, ihletet adni. Sokan fognak hasznot húzni belőle, de a legfontosabb, hogy az itt élők járjanak jól újjáépültével. Ehhez elsőként egy olyan szakembergárdára van szükség, amely megfelelő programokat tud kezdeményezni e cél eléréséhez. Ennek a szakembergárdának biztosítani kell az információkat és a pénzügyi alapokat a munkához. Szükség van továbbá a végrehajtásra vonatkozó akaratra és döntési kompetenciára. Végül az egész rendszer nem működhet a kezdeményezések kellő szintű társadalmi elismertetése és így a támogatás megszerzése nélkül. A modellprogram célja tehát egy működtethető és működő kisrégió alapjainak a megteremtése, azon pillérek lerakása, amelyeken a további építkezés (akár nagyobb erők bevonásával) megkezdődhet.

Hatalomtalanítás és szabadság Az építkezés közben állandóan a hatalom különféle szintű akadályaiba botlunk. Nem véletlen tehát, hogy a projektek elvi hozadékát átgondolva a lokális diskurzusok elméleténél kötöttünk ki. Az Ister–Granum Határ Menti Kisrégió hálózatépítési modellprogramjával tulajdonképpen egy lokális diskurzust szeretnénk működésbe hozni, a szabadság előtti korlátokkal szemben, egy központi megfigyelő tekintet instituálása nélkül. A legkeményebb korlát az országhatár, ahol a hatalom a legláthatóbb módon jelenik meg. A kompetencia/tekintély-kisajátítás azonban a két ország különböző szintű intézményeiben és szabályozásaiban is akadályokat emel a szabadság diskurzusainak kibontakozása elé. A fenti tanulmányban vázlatosan ismertetett hálózatépítési modellprogram nem pusztán e kereteket feszegeti. Már kialakításának folyamatában is fontos szervező elve a központi tekintet ideiglenes működése. A létrehozott kváziintézményrendszer elemeinek a lehető legnagyobb önállóságot szeretnénk biztosítani, a beavatkozást kizárólag a működési zavarok elhárítására korlátozva. Ennek megfelelően nagyon sok múlik az egyes szereplők kreativitásán, kezdeményezőkészségén, együttműködési képességén.

38


Ocskay Gyula

A bizottsági munka során reményeink szerint kialakulnak a bizottságokon belüli további specializáció iránt érdeklő kisebb csoportok. Ez a bizottsági szisztéma proliferációját, végső soron a hálózat teljes belső rugalmasságát biztosíthatja: újabb és újabb albizottságok alakulhatnak egy-egy témában, az egyes grémiumok között eseti kooperációkra nyílhat lehetőség stb. Ez pedig az információáramlás egy teljesen új módozatához, a közvetlen demokrácia kísérleti formájához és a hatalmi struktúrák lebontásához vezethet hosszú távon8. Az együttműködés egyes témák résztémáiban való elburjánzása a rendszer totális társadalmasítását eredményezi, másrészt feleslegessé teszi a hatalmi mechanizmusok közbeavatkozását. A kooperációk egy folyamatos, nem körülhatárolt, diffúz hálózatot eredményeznek. Ennek a folyamatnak alapvető feltétele egy informatikai bázis kiépítése. A térségi együttműködés szereplői egy elektronikus belső levelezési rendszer segítségével a hálózat bármely résztvevőjét elérhetik. A bizottságok tagjai és az egyes bizottságok között úgy lehet biztosítani a folyamatos információáramlást, hogy az nem követeli meg egy koordináló központ irányítását. Az elszórt tudások különkülön kaphatnak legitimációt, vagy közvetlen elutasítást. A kisrégió dinamikus honlapjára az egyes települések, intézmények, az egyes bizottságok programjai szintén közvetlenül kerülhetnének fel, ugyanakkor a kisrégió adatbázisát egy tűzfallal védenénk a külső behatolás ellen. Egy ilyen rendszerben senki nincs monopol helyzetben az információk terén, a rendszer decentralizálása révén a résztvevők egyenlőek. A lokális (értsd regionális) energiák megmozgatása egyben identitásképző erő is, ez pedig a lokális társadalom belső kohézióját erősíti. A cél az, hogy ebbe a diskurzusba minél többen kapcsolódjanak be a régió lakosai közül is. Az így összegződő tudás olyan fontos információkkal láthatja el a kvázidöntéshozatali testületet9, amelyek a beindítandó projektek orientálásában segíthetnek. Az állandósuló interakciók továbbá olyan kezdeményezéseket indíthatnak el régiószerte, amelyeknek már végképp nincs szükségük koordináló intézményre. A teljes decentralizáció pedig a politikai hatalom és a szuverenitás transzparenciájának legközvetlenebb megnyilvánulását, az országhatárt fogja spiritualizálni – úgy, ahogy azt az Európai Unióban elképzelték, amikor a Mária Valéria híd újjáépítésének támogatásáról döntöttek.

Jegyzetek 1

A tanulmány eredeti címének nyelvi játékosságát (gouverne-mentalité) igyekszik visszaadni a fordító a fenti címmel. Az általa használt ’kormányzatiság’ fogalmat szerencsésebb fordításnak tartjuk Romhányi Török Gábor ’kormányozhatóság’-ánál (vö. Foucault, M. A „kormányozhatóság” című írásával, amelyet Romhányi Török Gábor fordított). 2 Ez természetesen nem jelenti ezen rezsimek morális ekvivalenciáját! 3 Az alábbiakban a „nemzet” fogalmának nyugat-európai típusú ’állam’ jelentésű értelmét használjuk, egyelőre tudatosan figyelmen kívül hagyva az egyéb (kulturális, forradalmi vagy faji-biológiai) nemzetfogalmakat.



39

4

A projekt elnevezésében a lánc szó az összekapcsolódásokat, a híd szó pedig ezen kapcsolatok határon átívelő jellegét fejezi ki. Az összetétel természetesen utal az első állandó magyar kőhíd újdonságára és megtermékenyítő hatására. 5 NB! A bizottságok nem követik a javasolt munkarendet. 2001-ben három bizottság kezdte meg a munkát, ezek közül az egészségügyi jutott a legmesszebbre: a sürgősségi betegellátásról már keretegyezmény aláírására is sor került. Ami a legfontosabb: a kisrégió tanácsának és szerveinek mindenféle koordinációja nélkül ültek le több alkalommal a bizottság tagjai, és hozták tető alá a szerződést, amelynek megvalósításához a két ország társadalombiztosítási szerveinek támogatása is szükséges. A bizottság képviselői most ez ügyben folytatnak kiterjedt lobbitevékenységet. Ez a legélőbb példa a „rendszer” belső spontaneitására, rugalmasságára. 6 Itt kell megjegyeznünk, hogy a három pillér közül a multimédiás központhoz kapcsolódó elképzelések, tervek a legképlékenyebbek, legkevésbé kidolgozottak. Ennek megfelelően a megvalósítás mikéntje is itt a leghomályosabb, s dolgozatunk épp ezért e témában a legsérülékenyebb. 7 A térségi közélet szervezésében a két alapítvány is fontos szerepet játszhat. Közös rendezvényeik a két part társadalmának találkozási, konzultációs alkalmait jelenthetik majd. 8 Ezen folyamatok előrejelzésénél természetesen számítunk a két ország európai uniós integrációjára, a közös jogrend elfogadására és a belső határok felszámolására. 9 Ez nem jelent monopóliumot, a levelezési rendszer faliújságjain minden szereplő hozzájuthat ezekhez az információkhoz.

Irodalom Angyalosi G. (1991) A roppant karaván. (Michel Foucault: Felügyelet és büntetés) – Holmi. 7. 927–933. o. Arendt, H. (1995) Múlt és jövő között. Nyolc gyakorlat a politikai gondolkodás terén. Osiris – Readers International, Budapest. European Spatial Development Perspective. (1999) Office for Official Publications of the European Communities, Luxembourg. Foucault, M. (1990) Felügyelet és büntetés. A börtön története. Gondolat, Budapest. Foucault, M. (1991) Mi a felvilágosodás? (Was ist Aufklärung?) – Szakolczai Á. (szerk) A modernség politikai-filozófiai dilemmái a felvilágosodáson innen és túl. Michel Foucault írásaiból. MTA Szociológiai Kutató Intézete, Budapest. 87–114. o. Foucault, M. (1996) A hatalom szeme. Beszélgetés J.-P. Barrou-val és Michelle Perrot-val. – 2000. 10. 3–9. o. (A beszélgetés Bentham Le Panoptique c. munkájának 1977-es kiadása előszavaként jelent meg.) Foucault, M. (1998) A „kormányozhatóság”. A fantasztikus könyvtár, Válogatott tanulmányok, előadások és interjúk. Pallas Stúdió – Attraktor Kft., Budapest. 106–123. o. Foucault, M. (2000a) A hatalom mikrofizikája. Nyelv a végtelenhez. Latin Betűk, Debrecen. 287–305. o. Foucault, M. (2000b) Az értelmiség és a hatalom. Nyelv a végtelenhez. Latin Betűk, Debrecen. 241–249. o. Foucault, M. (2000c) „Kormány-fővel” gondolkodni. Nyelv a végtelenhez. Latin Betűk, Debrecen. 307– 330. o. Foucault, M. (2000d) Szexualitás és hatalom. Nyelv a végtelenhez. Latin Betűk, Debrecen. 271–285. o. Gergely A. (1998) A regionális fejlesztési politikák globalizációja. – Beszteri B.–Hervainé Szabó Gy. (szerk.) Európai Unió – Regionalizmus – Szuverenitás. IV. Országos Politológus Vándorgyűlés. MTA VEAB–Kodolányi János Főiskola, Székesfehérvár. 128–134. o. Gombár Cs. (1998) A szuverenitás korunkban. – Beszteri B.–Hervainé Szabó Gy. (szerk.) Európai Unió – Regionalizmus – Szuverenitás. IV. Országos Politológus Vándorgyűlés. MTA VEAB–Kodolányi János Főiskola, Székesfehérvár. 14–18. o. Huizinga, J. (1996) A holnap árnyékában. Korunk kulturális bajainak diagnózisa. Windsor, Budapest. Rorty, R. (1991) Tizenkilencedik századi idealizmus, huszadik századi textualizmus. – Holmi. 11. 1440– 1455. o. Tocqueville, A. de (1993) Az amerikai demokrácia. Európa Kiadó, Budapest.

40


Ocskay Gyula

LOCAL DISCOURSE AND THE GLOBAL POWER – A NETWORK BUILDING MODEL PROGRAMME GYULA OCSKAY In my discussion I applicate a theory on power of the French philosopher, Michel Foucault. After the reconstruction of the old bridge between Štúrovo (Slovakia) and Esztergom (Hungary) a numerous forms of the cooperation have been initiated among different participants on both sides of the Danube. By launching a networkbuilding modelprogram our purpose is to multiply these connections, to make the border symbolic and so to fund a new communication system between two nations. In the realisation process our aims we use different levels of power just as cathalisators. After establishing new forms of cooperation we terminate the activity of the “observing look” i.e. the power. In multiplying the forms of “local discourses” we aim at establishing the region of freedom.


XVI. évf. 2002 1: 41–57

VIDÉKFEJLESZTÉS A FEJLŐDÉSELMÉLETEK ÉS A FEJLESZTÉSI KONCEPCIÓK TÜKRÉBEN1 (Rural Development in Scope of the Development Theories and Concepts) FARKAS TIBOR Kulcsszavak: fejlődés vidékfejlesztés

területfejlesztés

agrárfejlesztés

Az alábbi dolgozat a fejlődéssel és a fejlesztéssel kapcsolatos fogalmakat és koncepciókat veszi sorra. Azért tartjuk fontosnak ezeknek a fogalmaknak a tisztázását, hogy a fejlesztések célját könnyebben meg tudjuk határozni. Ha nem tudjuk ugyanis, hogy a fejlesztések milyen változásokat okoznak, ill. azt, hogy milyen változást szeretnénk mi magunk elérni, nem szabad fejlesztési tevékenységbe kezdeni. A cikk több vitatott fogalmat is értelmez, külön kiemelve a vidékfejlesztést és a hozzá kapcsolódó megközelítéseket.

A vidékfejlesztés egyre gyakrabban, ám sok esetben felületesen kezelt és használt kifejezés. Különböző megfontolások alapján Európán kívül, az Európai Unióban és Magyarországon is az érdeklődés homlokterébe került, s ennek egyik legfontosabb oka az, hogy a vidéki területek funkciói megváltoztak. A vidék ma már nem kizárólag csak az élelemtermelés színhelye, hanem a tájkép, a környezet megóvásának és fenntartásának, az alternatív foglalkoztatási lehetőségeknek a tere és egyben posztmodern élvezeti cikk is. Mindazonáltal a vidék fontossága főként csak a szlogenek szintjén érzékelhető. Az igazi erővonalak továbbra is a piac- és profitorientált, környezeti, táji és kulturális hagyományokat kevésbé figyelembe vevő erővonalak mentén húzódnak. A vidékfejlesztés ezért sok esetben csak fejlesztési alternatívaként jelentkezik, különösen az elmaradottabb és „vidékibb” (kis)térségek számára. Először azokat a fogalmakat és elméleteket vesszük sorra, amelyek szorosabban kapcsolódnak a fejlődés problémaköréhez. A továbbiakban a vidékfejlesztés helyét próbáljuk meghatározni a területfejlesztés, az agrárfejlesztés valamint az egyéb fejlesztési koncepciók környezetében.

A fejlődés értelmezése A fejlődésről általában Mielőtt bárki fejlesztésbe kezdene, el kellene gondolkodnia azon, hogy vajon munkája fejlődést fog-e eredményezni. (A fejlesztést úgy is definiálhatjuk, hogy az a tevékenység, amely fejlődést eredményez.) A fejlődés fogalmát mindenekelőtt meg kell különböztetnünk a változás fogalmától. A fejlődés – szemben a változással – szándékos, emberek által végrehajtott, nem véletlenszerű folyamatnak az eredménye, amely több dimenzió mentén, többféle szereplővel és különböző területi szinteken történik.2

42

Farkas Tibor


Egy filozófiai szempontú elemzés szerint a fejlődés nem szükségszerűen hasznos folyamat. Szakolczai (1990) nem állítja, hogy soha és semmiben nem létezik fejlődés, és azt sem, hogy oktalanság a dolgok jobbrafordulásában reménykedni. Azt sem mondja, hogy a hatalmat teljesen ki lehet, ill. ki kell-e egyáltalán küszöbölni az emberi együttélésből, viszont úgy gondolja, hogy a különböző fejlődéselméletek a hatalmi mechanizmusok hátterei és mozgatórugói. Segítségükkel a hatalom gyakorlói megszabják az egyes emberek cselekvési lehetőségeit, a fejlődésre való hivatkozással jogossá teszik és eltakarják a nevében alkalmazott hatalmat. „A korlátozott, leszűkített területen való örökös előrehaladás kérdéses ígéretének felhasználásával egy hatalmi tevékenység kíván ugyanis a szükségből erényt kovácsolni, az embereket saját világuk értékeinek felszámolására rávenni, saját lehetőségeik becsatornázására mozgósítani. Létrejön az az eltolódás, melynek eredményeként az egyes területeken bekövetkezett fejlődés más területeken folytatott hatalmi tevékenység igazolására vagy eltakarására szolgál.” (Szakolczai 1990, 10) Az anarchisták egyenesen kétségbe vonják magát a fejlődés tényét. Szerintük (Walter 1994) a történelem például nem egy folyamatos vagy dialektikus fejlődési vonal, hanem dualisztikus folyamat. Az emberiség – állítják – ma egyik irányba halad, holnap egy másikba. Egy rendszer felemelkedése vagy egy régi bukása nem jelent sem titokzatos törést a fejlődésben, sem egy különleges fejlődési szakaszt. Mások is szkeptikusak a fogalommal kapcsolatban: „... a fejlődés fogalma alig több, mint egy lusta gondolkodónak mindent megfogni akaró meghatározása, ami mindent átfogna a széles, meghatározatlan változásokból a meglehetősen specifikus események közül. Mint információközlő, a fogalom gyakorlatilag haszontalan.” (Welch 1984 – idézi Hoggart–Buller 1994) A fejlődés tényét azonban a legtöbben elfogadjuk. A legalapvetőbb szinten a fejlődés egy olyan normatív koncepció lehet, ami előremozdulást jelent. Goulet (1971 – idézi Hoggart–Buller 1994) szerint a változások teljes skáláját lefedi, és egy bizonyos rendszer elemeinek olyan elmozdulását jelenti, amely a nem kielégítő életfeltételektől az emberileg jobbnak tartott életfeltételek megvalósulásáig tart. Rendszerelméleti szempontból a fejlődés szerkezeti változást jelent. A fejlődés időbeli dinamikája annál nagyobb, minél nagyobb szerkezeti változások következnek be. Kedvezőtlen irányú szerkezeti változás esetén a rendszer visszafejlődik. A rendszer fejlődési lehetőségeit alapvetően meghatározza integráltsági foka, amely az előzőleg végbement integrációs és dezintegrációs folyamatok eredménye. Az integráció maga olyan folyamatot jelent, amelynek során növekszik a rendszer elemei közötti kapcsolatok, összefüggések, kölcsönhatások száma, intenzitása, s ezáltal fokozódik a rendszer strukturáltsága, szervezettsége, sokoldalúsága. Minél integráltabb egy rendszer, annál hatékonyabban működik, a gazdasági-társadalmi jellegű rendszerek esetén annál alacsonyabb a fenntartás, azaz a menedzsment költsége, ugyanakkor a szerkezet/szervezet rugalmassága annál kisebb, vagyis annál kevésbé alkalmas fejlődésre. Az erősen integrált rendszereket az egyensúlyhiány olyan nagyfokú szerkezetváltozásra késztetheti, hogy az a szervezetnek a szétesésével, megszűnésével is járhat.


Vidékfejlesztés a fejlődéselméletek és a … 43

Az egyensúlyhiány másik megjelenési formája a sokféleség vagy a sokoldalúság lehet. A „fiatal” vagy tanuló rendszerekre jellemző ez a sokoldalúság, amely biztosítja a fejlődéshez szükséges információt. Új információ hiányában ugyanis a rendszer leáll. Csak akkor termelődnek újabb információk, ha megőrzi sokféleségét. Amennyiben a rendszerben megszűnik a sokféleség, olyan egyensúlyi helyzet alakulhat ki, amely hosszú stagnálásra ítélhet akár egy régiót vagy egész országokat is. Ezt a sajátos döntési helyzetet fejlődési csapdának tekinthetjük. Minél magasabb fejlettségi szinten alakul ki ilyen fejlődési csapda, annál hosszabb ideig tart a stagnálás (és annál veszélyesebb a rendszer egészére nézve) (Szakál 1998). Fejlődés anélkül is létezik, hogy az emberek (a kutatók, a fejlesztők, a politikusok) beavatkoznának a változásokba. A rendszerek, közösségek bizonyos folyamatokon mennek keresztül, vagy bizonyos változásokat szenvednek el. Ha pozitív irányba történik a változás, akkor azt fejlődésnek, ha számukra nem kívánatos irányba történik a változás, akkor leromlásnak, esetleg degradálódásnak nevezhetjük. A fejlesztésnek olyan tudatos beavatkozásnak kell lennie, amelynek a végső célja és eredménye fejlődés lesz (Cernea 1991). A fejlődés értelmezése azonban az adott gazdasági, politikai és ideológiai viszonyoktól is függ, de az egyes ágazati szempontok is befolyásolják. Hogy aktuálisan mi a fejlődés, az személyes értékelés tárgya. Annyi bizonyos, hogy nem egyformán értékeljük a változásokat. A McDonald's gyorsétkeztetés elterjedése vagy a motorizáció pl. nem mindenki számára jelent fejlődést. Egyetlen ember vagy közösség értékítéletén tehát semmiképpen nem alapulhat a fejlődés megítélése. Nagy eltérések adódhatnak a különböző társadalmakon belül is. A nyugati társadalmakban pl. erős az individualizmus eszménye, míg az ázsiai országokban az egyén kevésbé fontos szerepet tölt be, a hangsúly a közösségen van. A közgazdaságtanban fejlődésen általában gazdasági fejlődést értünk. A gazdasági fejlődés pedig nem jelent mást, mint az egy főre jutó GDP növekedése mellett a gazdasági szerkezet átalakulását és a gazdálkodás hatékonyságának emelkedését. A modern gazdaság fejlődésének egyik legfontosabb tényezője a piac. A piac azonban viszonylag új jelenség az emberiség történetében. Többek között Polányi (1997) is foglalkozott a modern gazdaság és piac jelentőségével. 1946-ban megjelent művében a gazdaság és a piac mindenhatóságába vetett hit kialakulásáról is ír. Művében kiemeli, hogy a társadalom nem csak a piac közreműködésével tud működni. A hagyományos társadalmakban a társadalom működését a redisztribúció és a reciprocitás biztosítja. Az anyagi javak birtoklása helyett fontosabb ezekben a közösségekben a társadalmi állás (státusz) és a közösségi érdek. A termelési eszközök gyors fejlődése, a gazdasági fejlődés a társadalomnak a szétzilálódásához vezet, ezért a piac működését az államnak felügyelnie kell. A gazdasági fejlődéselméletek alapelveit Szakolczai (1990) az alábbiakban foglalja össze. Szerinte azok alapvető tétele az, hogy korunk fő problémái gazdasági természetűek. Ha az elmaradottság és a szegénység megszűnne, a többi társadalmi kérdés is szinte automatikusan megoldódna. A szegénység és elmaradottság csökkentése a termelés növelésével érhető el – folytatódik a magyarázat. A gazdaság

44

Farkas Tibor


teljesítőképességének valamint a lakosság jólétének és életszínvonalának mérésére legmegfelelőbb mutató a GDP, tehát a GDP növelése nemzeti összcél. A bírált elméletek képviselői között egyetértés volt abban is, hogy a gazdasági növekedés elősegítése érdekében tőkefelhalmozásra, az eszközök megfelelő hasznosítására és a termelékenység növelésére van szükség. Az újabb nézetekben a munkaerő képzettsége és képzése játszik fontos szerepet. A fejlődéselmélet „emberi tőkét” előtérbe helyező változatai nem kérdőjelezik meg a korábbi elméleteket. Hozzájárulnak a gazdasági és a nem gazdasági kérdések korábbi megkülönböztetésének elmosásához. Mivel a munkafegyelem, a termelékenység és a vállalkozóképesség nagyrészt intézményes és kulturális szempontok által vezéreltnek tűnt, hozzájárulhatott a külső manipuláció hatékonyságához. A fejlődést az különbözteti meg a növekedéstől, hogy a folyamatot nemcsak mennyiségi, hanem minőségi változások is jellemzik. Pusztán valaminek a növekedését nem lehet feltétlenül fejlődésnek nevezni. Nemes Nagy (1998) álláspontjával egyetértünk, miszerint fejlődésről akkor beszélünk, amikor a változáshoz értéktartalom is párosul. A növekedéstől az különbözteti meg, hogy míg a növekedésben a mértékek, addig a fejlődésben az értékek változnak. A növekedés bizonyos eseteit Elkins (idézi Korten 1996) szerint csak akkor tarthatjuk egyáltalán pozitívnak, ha a növekedés eredendően értékes és hasznos javak és szolgáltatások termelésével jött létre, ha kimutatható, hogy ezeket a javakat és szolgáltatásokat széles körben igénybe tudják venni, valamint bizonyítható, hogy ezek az előnyök meghaladják a növekedési folyamatnak a társadalom más részeire gyakorolt káros hatásait. Korten (1996) több olyan folyamatot mutat be könyvében, amelyekben a fejlődés ténye megkérdőjelezhető. A fejlődő, alacsony jövedelemmel rendelkező országokban például a gyors gazdasági növekedés modern repülőtereket, televíziót, gyorsforgalmi utakat, bonyolult elektronikus cikkeket és márkás divatcikkeket árusító, légkondicionált bevásárlóközpontokat hoz létre. Ezeket azonban a társadalomnak csak egy szűk rétege tudja igénybe venni, a többség életkörülményei ritkán javulnak, így nem beszélhetünk fejlődésről. A fejlődés megítélésének szubjektív voltát Hoggart és Buller (1994) is kiemelik. Tanulmányukban Maslow szükséglethierarchiáját alkalmazták annak meghatározására, hogy az embercsoportok hogyan érzékelik és értékelik helyzetüket, fejlettségüket. Abraham Maslow amerikai pszichológus az emberi motivációnak hatszintű hierarchiáját3 alkotta meg. Azt állította, hogy az emberi szükségleteket relatív fontosságuk alapján kategorizálni lehet. Amíg az alsóbb szintű (alapvetőbb) szükségleteik kielégítése nem következik be, nem is érzékelik a magasabb szintű szükségleteiket, nem törekszenek azok kielégítésére. Az amerikai szerzőpáros szerint a szükségletek ilyen hierarchiája alapján értékelhető, hogy valamilyen település vagy embercsoport milyen szintű fejlesztést érez aktuálisan sajátjának, mit fogad el saját szükségleteit szolgáló fejlesztésnek. Az elméletet azonban kritikusan (is) kell szemlélnünk, hiszen maga a hierarchia is kultúrafüggő, és a különböző kis közösségeken belül is többféle értékrend létezhet.



Az endogén és a regionális fejlődés A fejlődést „térbeli szemüvegen” keresztül is vizsgálhatjuk, ugyanis a gazdasági és a társadalmi fejlődésnek térbeli megjelenési formái is vannak. „Amikor a fejlődés fogalmát a térbeli vagy területi jelzővel bővítjük, tulajdonképpen csak azt jelezzük, hogy a térbeliséget nem a fejlődési folyamat mindig jelen lévő elemeként értelmezzük, hanem kiemelt vizsgálati szempontként kezeljük.” (Nemes Nagy 1998) A területi vagy regionális fejlődés szűkebb fogalom, ám mégis gyakrabban használjuk, mint a térbeli fejlődést. Lackó (1987) szerint a területi fejlődés magában foglalja az ország egészére, különböző részeire és az egyes településekre jellemző változásokat, a természeti erőforrások, a népesség, a termelés, az infrastruktúra és az intézmények területi eloszlási és változási viszonyait valamint a közöttük meglévő kapcsolatokat. Meghatározásában az értékek változása nem jelenik meg, de jól kiemeli a fejlődés gazdasági, társadalmi és környezeti összetevőit. Faragó (1994) szerint a területi fejlődés belső strukturális változásokat jelent, melyek eredményeként az egyén és a helyi társadalom számára a lehetőségek bővülnek, azaz több lehetőség (szolgáltatás) közül lehet választani, ill. ugyanaz a lehetőség szélesebb rétegek számára válik elérhetővé. A regionális fejlődés esetében is az értékek változásán van a hangsúly. Enyedi (1996) regionális fejlődésen az életkörülmények és az életminőség javulását úgy érti, hogy közben a termékfogyasztás mennyiségi növekedése helyett egy egészségesebb és vonzóbb környezetben jó minőségű és változatos termékek, szolgáltatások, szabadidős és kulturális tevékenységek fogyasztása történik. Ha a fejlődés helyi vagy belső erőforrásokra alapozva történik, akkor endogén fejlődésről beszélünk. A belső erőforrások közé a helyi termelés és fogyasztás sajátosságai, a humán erőforrások állapota, a helyi tudás, a környezet állapota, a „hely szelleme” stb. tartoznak. Az endogén fejlődés újjáélesztheti azokat az erőforrásokat, amelyeket egyébként elhanyagoltak, vagy az általános fejlesztési elképzelések figyelmen kívül hagytak. Long és van der Ploeg (idézi Szakál 1998) az endogén fejlődés lényegét így foglalja össze: „A fejlődés endogén mintái főleg, ha nem is kizárólagosan a helyileg rendelkezésre álló erőforrásokra épülnek, mint amilyenek a helyi technológia, a helyi munkaerő, helyi tudás (szakértelem), a termelés és fogyasztás összekapcsolásának helyi megoldásai, stb. Ennél fogva az endogén fejlődés újjáélesztheti és dinamizálhatja azokat a helyi erőforrásokat, amelyek egyébként valószínűleg kihasználatlanok lennének. Másodsorban az endogén fejlődés mint egy „önközpontú” növekedési folyamat jelenik meg, amelyben az ilyen típusú fejlődés által generált összes értéket helyben fektetik be.” Az endogén fejlődésben ma már nem csak az alulról jövő (bottom up), hanem a felülről vezérelt (top down) megközelítések is helyt kapnak, amennyiben az állami funkciók és jogok kisebb területi egységekre történő átruházása megtörténik (Ray 1999). Mindkét megközelítés elfogadja, hogy sikeresebb a fejlesztő tevékenység, ha a helyi erőforrásokból indul ki, és a helyi közösség részt vesz benne (participáció).

46


Farkas Tibor

Szakál (1998) szerint az endogén típusú fejlődés ugyanúgy felhasználja a külső technológiai és piaci fejlesztéseket, mint az exogén, de: az adaptáció gyorsabb, nem egyszerű átvétel történik, hanem aktívan átalakítva és átértékelve építi be azokat, az ökológiai kihívásokra érzékenyebb, és a tranzakciós költség kisebb. Az endogén regionális fejlődés kapcsán Stöhr (1986 – idézi Rechnitzer 1994, 153) kifejti, hogy a regionális potenciálok összekapcsolódhatnak, közöttük szinergia-hatás léphet fel. A különböző endogén források egymásra találása, valamint az exogén technikai és szervezeti innovációk dinamikus kölcsönhatása a korábbitól lényegesen eltérő regionális viszonyokat teremthet, további innovációk kialakulását és megtelepedését gerjesztheti, elősegítheti a régió gazdasági fejlődését. Az 1. ábra az endogén regionális fejlődés céljainak összetettségét mutatja be. A gazdaságiak csak az egyik célcsoportot képezik a négy alapvető közül. Mellettük ugyanilyen fontos szerepet kapnak a társadalmi-kulturális, ökológiai vagy a politikai célok is. 1. ÁBRA Az endogén regionális fejlődés céljai és a közöttük lévő kapcsolatok (The Aims of the Endogenous Regional Development and the Relationships between Them) Ökológiai célok a régió életképességének hosszú távú biztosítása

Társadalmikulturális célok „regionális identitás” – a régió mint hivatkozási alap

Politikai célok a regionális döntéshozatal erősítése

Gazdasági célok régión belüli körfolyamatok erősítése stabilizálódás szinergikus hatások segítségével regionális értékteremtés elősegítése Forrás: VER-Niedersachsen 1990 (1991)

A fejlődés fogalmához szorosan kapcsolódik a fenntartható fejlődés paradigmája. Megjelenése széles körű vitát váltott ki egész az egész világon. Általában az a fejlődés tekinthető fenntarthatónak, amelyben a jelen generáció szükségleteinek kielégítése nem korlátozza a jövőbeni generációk szükségleteinek kielégítését. Más megfogalmazások is léteznek, mindenesetre csak azt fogadhatjuk el fenntarthatónak, ami gazdasági, társadalmi és környezeti szempontból is egyaránt fenntarthatónak bizonyul. Enyedi (1996) szerint a fenntartható regionális fejlődés legfontosabb



célja az életminőség javítása. A növekedés-orientált paradigma szerinte csak akkor váltható fel, ha a termékek fogyasztása helyett a szolgáltatások fogyasztása kerül előtérbe. Ha a regionális politikában érvényesülnének a fenntartható fejlődés elemei, akkor decentralizált fejlődés következne be. A népesség régiók közötti mozgása csökkenne, a helyi fejlesztések fontossága megnövekedne az országossal szemben. Magyarországon sok érdek fűződik a korábbi, növekedés-orientált gazdasági modell folytatásához. A fenntartható fejlődés egyes részelemeinek az átvétele is fordulatot jelentene a társadalom és a környezet eddig kialakult viszonyában.

A vidékfejlesztés a fejlesztési koncepciók tükrében A helyi fejlesztések közé sorolható a vidékfejlesztés is. Ez azonban nem csak egyszerűen kistérségek fejlesztését jelenti, annál összetettebb és bővebb fogalom. Jelen dolgozat egyik legnehezebb feladata éppen a vidékfejlesztés fogalmának a meghatározása. Különösen nehéz a vidék- és a területfejlesztés elhatárolása, hiszen mindkettő a spontán piaci folyamatok kiigazítására törekszik. Méginkább nehezíti a kérdést, hogy a területfejlesztés fogalomrendszere is viszonylag új, és az is éppen úgy küzd elismertetéséért, mint a vidékfejlesztés.

A vidékfejlesztés és a területfejlesztés viszonya Az egyik probléma az, hogy a fogalmak definiálásához használt terminológiát sem használja mindenki egyértelműen. Összemosódnak a terület, a kistérség, a térség és a régió fogalmai is. Korábban a térség kifejezést kistérség és régió értelemben is egyaránt használták, a „régió” viszont a kialakult/kialakított tényleges régióknál kisebb vagy nagyobb területet is jelenthetett. Az országos területfejlesztési koncepció is rendkívül pontatlan a fogalmak használatában. Amikor pl. térségről beszél, kistérségre gondol. Így azon sem lehet csodálkozni, ha a regionális fejlesztés és a területfejlesztés, a településfejlesztés és területfejlesztés, vagy a vidékfejlesztés és a területfejlesztés közé is egyenlőségjel kerül. A területfejlesztés esetében Faragó (1994) meghatározására támaszkodhatunk. Eszerint a területfejlesztés a térhasználat tudatos irányítását jelenti. Az irányítási rendszerekhez hasonlóan területpolitikai, szabályozási, szervezeti/intézményi és eszközöket tartalmazó alrendszerei vannak. Jelen esetben nem térünk ki az egyes alrendszerek elemzésére. Egyedül a szervezeti és intézményi struktúra kapcsán jegyezzük meg, hogy az követi a területi szinteket, azaz az országos szinttől egészen a települések szintjéig van érvényessége. A vidékfejlesztésen általában a vidéken élő emberek életminőségének javítását értjük. Olyan összetett folyamatról van szó, melynek a gazdasági, társadalmi, szociális és környezeti hatásai is fontosak. Saját értelmezésünk szerint a beavatkozások a helyi emberek részvételével történnek, a helyben élők érdekében. A vidékfejlesztés a hátrányos helyzetben lévő közösségek fejlesztésének tapasztalataiból alakult ki. Chambers (1983) könyvében hosszasan sorolja azokat a hibákat,

48

Farkas Tibor


Amelyeket a fejlesztésekben részt vevő munkatársak és a helyi döntéshozók elkövethetnek. Az ő definíciójában a vidékfejlesztés olyan stratégia, amely a hátrányos helyzetű emberek és gyermekeik számára lehetővé teszi, hogy a számukra kívánatos és szükséges erőforrások nagyobb részéhez jussanak hozzá. Ide tartozik a szegények felkarolása is, amikor elősegíti, hogy a vidéki területeken megélhetésük biztosítva legyen, és a fejlesztési eredményekből nagyobb mértékben részesüljenek. Ehhez a réteghez hozzátartoznak a kistermelők, a bérlők és földnélküliek is. Kulcsár (1998) vidékfejlesztés-fogalmában az emberközpontúságot emeli ki. Ezen túl megállapítja, hogy a vidékfejlesztés kistérségi irányultságú, komplex társadalmi, gazdasági, kulturális programokon keresztül, a helyben élők aktív részvételével valósul meg. Madarász (1998) komplexitáson a gazdaság, a társadalom és a környezet egységére épülő szemléletet ért. Értelmezi a vidékfejlesztés és a politika kapcsolatát is, miszerint minden fejlesztés az emberi életkörülményekbe való beavatkozást jelent, az emberi létviszonyok megváltoztatását hozza magával, ezért a fejlesztés mindig politikai döntés eredménye, és mindig van politikai tartalma. Ha az érintett közösség nem értékeli fejlődésként a beavatkozást, vagy azt éppen a fejlődés ellentétének fogja fel, ezzel megakadályozhatja a fejlesztési elképzelés megvalósulását, vagy esetleges megvalósítása után nem tesz erőfeszítéseket a fenntartására. Copp (idézi Hoggart–Buller 1994) így ír erről: „Javaslom, tekintsük vidékfejlesztésnek azt a folyamatot, amelynek keretében kollektív erőfeszítések történnek a városi területeken kívül élő emberek jólétének és önmegvalósításának jobbítása érdekében. Más szavakkal: hiszem, hogy a vidékfejlesztés végső célja az ember. Nem az infrastruktúra, nem a gyárak, nem a jobb oktatás, a jobb épületek vagy a jobb közösségek. Ezek mind eszközök; ha érintetlenül hagyják az emberek lelkét, mind csak por és füst lesznek.” A vidékfejlesztés egyben új alternatív fejlesztési paradigma is. Alkalmas arra, hogy felváltsa a modernizációs paradigmát. Ploeg (2000) több jellegzetességet is kiemel az alábbiakban. Az új paradigma kialakulásához a vidék megváltozott funkció járulnak hozzá. A mezőgazdaság szerepe ma nem korlátozódik a városi népesség olcsó élelmiszerrel való ellátására. Az új európai mezőgazdaság elkezdett „nem importálható” közjavakat termelni, mint pl. szép tájkép vagy természeti értékek. Tehát a vidékfejlesztés a mezőgazdaság számára is új fejlődési kihívást jelent. Az említett szerző kiemeli a szinergiákat, azaz azokat az újfajta kapcsolatokat, amelyek a farmok között ill. a farmok és más szereplők között jönnek létre. Igen fontosak a helyi és a regionális környezeti rendszerek között létrejövő szinergiák. Többek között leszögezi, hogy a vidékfejlesztés természetéhez hozzátartozik, hogy több területi szinten van érvényessége, több szereplő vesz részt benne, és többféle (gazdasági) tevékenység végzése is beletartozik. Noha a vidékfejlesztés és a területfejlesztés meghatározásaiban különböző célokról és hangsúlyokról van szó, a két tevékenység viszonyát sokan sokféleképpen ítélik meg. Kulcsár (1998) szerint alapvetően három felfogásról van szó: 1) a vidékfejlesztés a területfejlesztésnek alárendelt tevékenység, 2) a vidékfejlesztés és a területfejlesztés között nincs értelmezhető viszony,



3) a vidékfejlesztés és a területfejlesztés között sajátos mellérendelt viszony áll fenn. A területfejlesztés és a vidékfejlesztés kapcsolatában az első felfogást az a vélemény képviseli, amelyik szerint a vidékfejlesztés a területfejlesztés integráns része, s a vidékfejlesztés elkülönült kezelése csak indokolt esetben és ideiglenesen engedhető meg (Süli-Zakar 1998). Ugyanebben a rendszerben a területfejlesztés alá tartozik a városfejlesztés és a regionális fejlesztés is. (A regionális fejlesztésen a szerző a város-falu kapcsolatra épülő térségfejlesztést, a kistérségek, megyék, régiók fejlesztését érti.) A vidékfejlesztés és a területfejlesztés esetében nem fogadjuk el, hogy az előbbi az utóbbinak integráns része lenne, és a vidékfejlesztés megkülönböztetése csak ideiglenesen lenne megengedhető. Véleményünk szerint a két politika és fejlesztési tevékenység között átfedés van. Ez az átfedés a kistérségek fejlesztése. Ezen a területi szinten mindkét fejlesztési tevékenységnek van létjogosultsága, de amíg a vidékfejlesztés számára ez a szint a legfontosabb, addig területfejlesztés esetében ez csak az egyik beavatkozási szint (2. ábra). 2. ÁBRA A kistérségek a fejlesztési tevékenységek metszetében (Small Regions in the Segment of Development Activities)

VIDÉKFEJLESZTÉS

TERÜLETFEJLESZTÉS

kistérségek fejlesztése


A vidékfejlesztéssel foglalkozó szakirodalom azonban általában mellérendelt kapcsolatot ismer el a területfejlesztés és a vidékfejlesztés között. G. Fekete (1998) szerint a vidékfejlesztés – amely a vidéki térségekben végbemenő változások alakulásába történő tudatos beavatkozásként értelmezhető – különbözik a területfejlesztéstől, mert kimondottan a vidéki érdekeket helyezi előtérbe. A szerző a következő különbségeket látja a vidék- és a területfejlesztés között: – A centrumok és vidékeik fejlődése nem választható szét, de fejlesztésük másmás technikát igényel. – A vidékfejlesztésben a természeti környezetnek, a földhasználatnak, az életkörülmények javításának és a centrumokban elérhető szolgáltatásokhoz való hozzáférésnek jut kitüntetett szerep, a fő szerepet a kisebb közösségek, civil

50

Farkas Tibor


szervezetek játsszák, és az érdekek egyeztetése közvetlen fórumokon, ill. informális csatornákon történik. – A régiók fejlesztésénél a fő hangsúly a globalizált világgazdasághoz és a magasabbrendű centrumokhoz való kapcsolódáson, valamint a vidék erőforrásainak minél hatékonyabb bevonásán van. A területfejlesztésben meghatározó szerepet vállalnak a nagyobb szervezetek, és az érdekek egyeztetése politikai síkon történik. Szakál (1998) szerint is létezik sajátosságaiban, célkitűzéseiben és módszereiben önálló vidékfejlesztési probléma és politika, amely nem azonos sem a területi, sem a regionális problémával vagy politikával. A vidékfejlesztés szoros kapcsolatban van ez utóbbiakkal, ezekkel összehangoltan lehet csak sikeres, mégsem kezelhető azok részeként, nem oldható meg azoknak alárendelten.

A vidékfejlesztés és az agrárfejlesztés viszonya Ugyancsak érzékeny terület a vidékfejlesztés és a mezőgazdaság viszonya. Sok szerzőnél a mezőgazdaság fejlesztése egyet jelent a vidékfejlesztéssel.4 A mezőgazdaság és a vidékfejlesztés kapcsolatára sem igaz azonban, hogy egyik a másik részhalmaza lenne (Kovács 1998; Kulcsár 1998; Szakál 1998). Hasonló véleményen van Dorgai (2000) is. Miközben figyelmeztet arra, hogy az agrárgazdaságnak a vidéki területek fejlődésében játszott jelenlegi és jövőbeni szerepét nem lehet elvitatni, nem ért egyet azokkal, akik azt mondják, hogy ha a mezőgazdaság problémáit megoldottuk, akkor a vidék problémái is rendeződnek. Másképpen megfogalmazva Kulcsár (1998) szerint: „A vidékfejlesztés számára a mezőgazdaság tehát az egyik lehetséges és fontos aktivitási terület, ahol a kifejtett tevékenység az adott terület, kistérség adottságaitól, sajátosságaitól, az ott élő emberek gazdasági, társadalmi, kulturális helyzetétől függ, s nem kötődhet egy termék- vagy szektorközpontú mezőgazdasági elképzeléshez.” Buday-Sántha (2001) szerint sem azonos az agrárpolitika a vidékpolitikával, noha jelentős mértékben átfedik egymást. A területfejlesztés, a vidékpolitika és az agrárpolitika szerint egymástól nem elkülöníthetőek, „… ezek a rendszerek szimbiózisszerűen együtt élők, egyenrangúan és nem alá-, ill. fölérendeltségi viszonyban.” (Dorgai 2000, 64) Fehér (1998) sem ért egyet a területfejlesztés és a vidékfejlesztés viszonyának „rész-egész” relációval történő jellemzésével. A vidékfejlesztési politikát szerinte sem lehet egyetlen tárcához rendelni. A szerző szerint a vidékfejlesztési politikának több kapcsolódási pontja lehet a különböző politikákkal, de az egyes ágazatokon belül nincs minden elemnek kapcsolata a vidékfejlesztéssel. Az agrárpolitikában ilyen a termeléspolitika, a piacpolitika vagy a műszaki fejlesztési politika. A 3. ábra hasonló felfogásban készült. A finn szerző ugyancsak a vidékpolitika, a területi és az ágazati politikák kapcsolatát mutatja be. Az egyes politikák között átfedések vannak. A különböző ágazati politikák eltérő mértékben vesznek részt a



másik két politika formálásában. Az ágazati politikák közül ki kell emelni a mezőgazdasági politikát, hiszen az – miként egyes szerzők említik – a vidékfejlesztés gerince. 3. ÁBRA A vidékpolitika a regionális politika és az ágazati politikák közötti kapcsolat (Relationships between Rural Policy, Regional Policy and Sectoral Policies)

VIDÉKPOLITIKA

REGIONÁLIS POLITIKA

ÁGAZATI POLITIKÁK Forrás: Malinen 1996, 39. o.

A vitát jelen dolgozat keretein belül sem lehet lezárni. Saját véleményünk összegzéseként talán annyit lehetne hozzáfűzni, hogy a vidékfejlesztés és a vidékpolitika alkalmas arra, hogy önálló problématerületként kezeljük. Szoros kapcsolatban áll más strukturális és az ágazati politikákkal, ám olyan jellegzetességei vannak, amelyek a többitől eltérő módszereket és megközelítéseket igényelnek. A megközelítések között fontos szerepet kap a kistérségi megközelítés, az emberközpontúság, az endogén erőforrásokra történő támaszkodás, az alulról jövő kezdeményezések hangsúlyos figyelembevétele, a szubszidiaritás. Utolsóként ugyan, de nem kevésbé fontos az a tény sem, hogy közösségi munkáról is szó van. A fejlesztések irányítója, végrehajtója és eredménye is a magasabb életszínvonalon élő, jobb és emberibb helyi közösség.

További megközelítések és koncepciók A vidékfejlesztés esetében – ahogyan az előző alfejezetben említettük – hangsúlyosabban jelenik meg a közösség. A helyi társadalom, a civil szervezetek, a vállalkozók bevonása nélkül a kistérségi programok nehezen valósíthatók meg. Valahol meg kell húzni azt a kört, amelyen belül az említett szereplők könnyen elérhetők, amelyen belül elegendő belső erőforrás áll rendelkezésre. Olyan emberekre van

52

Farkas Tibor


szükség, akik jól ismerik egymást, megbíznak egymásban, és ezáltal a tranzakciós költségek is csökkennek. Magyarországi viszonyok között ez a terület nagyjából egy kistérségnyi. Talán közhely, hogy az emberek általában kötődnek szülőhelyükhöz, lakóhelyükhöz. Azt a tájat, azokat az embereket ismerik, azokkal tudnak azonosulni. Enyedi (2001, 20) így fogalmaz: „Az emberek téridentitása – egy adott térséggel való azonosulása – a településükkel, a közvetlen élettapasztalatokat nyújtó kistájjal a legerősebb. Nemigen vallja senki, hogy ő dél-dunántúli, de azt igen, hogy sellyei vagy göcseji. S amikor valaki göcsejinek vallja magát, ez nem egyszerű helymeghatározás, hanem azonosulás a sajátos természeti tájjal, a táj sok generáció által megélt történelmével, faluja/városa településképével, szokásaival és értékrendjével, a helyi társadalomban elfoglalt helyével, a helyi kultúrával. Mindez független az éppen érvényes közigazgatási vagy statisztikai számbavételi egységektől, a megélt tér élménye nem reflektál a tér mesterséges felosztásaira.” Benko (1997) is a helyi közösségek nehezen kimutatható jellegzetességeire hívja fel a figyelmet, amikor „a Harmadik Itália csodájának” körzeteiről beszél. A sikerben nagy része volt a szabályozásban megjelenő „atmoszférának”: a civil társadalom családjai valamint a vállalkozók és alkalmazottak közötti bizalomnak továbbá a helyi közösségek szerepének. A szükségszerűen elég „kisméretű” közösség a Tönnies szerinti „Gemeinschaft”-nak felel meg. A társadalmi-gazdasági életben az ügyletek jelentős része nem formális szerződéseken alapszik. Fontosabbak a közvetlen kapcsolatok, a személyes ismeretségek, a kölcsönös bizalom. Az ilyen kapcsolatokra épülő szerződések azért kerülnek az érdeklődés középpontjába, mert segítségükkel a tranzakciós költségek csökkentése lehetővé válik. Ez utóbbi Szakál (1998) megállapítása szerint csak az említett „közösségi típusú” szervezetekben mehet végbe. Ilyen szervezetek lehetnek a család, a szövetkezet, a családi vállalkozás és a legkülönfélébb civil szerveződések is. Ezért végül leszögezi, hogy a vidékfejlesztés szempontjából többek között a helyhez valóban kötődő, önazonossággal rendelkező vidéki közösségeknek van meghatározó jelentősége. A vidékfejlesztés tehát főképpen ilyen okok miatt választja a kistérségi szintet mint legfontosabb működési területet. A vidékfejlesztés újszerű megközelítését az 1. táblázatban is megfigyelhetjük. A környezet a vidékfejlesztés számára nem egyszerűen különféle nyersanyagokat jelent, hanem szerves egészként kezelendő. Hasonlóan az előzőhöz az emberi erőforrás nem egyszerűen munkaerő, hanem képességekkel rendelkező helyi társadalom.



1. TÁBLÁZAT A vidékfejlesztés hagyományos és modern erőforrásai (Traditional and Modern Resources of Rural Development) ERŐFORRÁS természeti emberi infrastrukturális pénzügyi

ÉRTELMEZÉS HAGYOMÁNYOS MODERN erőforrások elkülönített felkörnyezet mint rendszer használása munkaerő helyi társadalom (képességekkel és kreativitással rendelkezik) lokációs (letelepedési) tényerendszerként segíti a helyi ző vállalkozási környezet kialakítását közvetlen felhasználás közvetett felhasználás (fejlesztési tényező) (a helyi gazdasági-társadalmi területi rendszer kialakulását elősegíti)

Forrás: Parysek alapján (idézi Brown–Bandlerova 2000, 98).

A felhasználható erőforrások érkezhetnek kívülről, ill. létezhetnek az adott térségen belül is. Endogén fejlesztésről akkor beszélünk, amikor a fejlesztés a helyi erőforrásokra támaszkodik. Tágabb értelemben ez azt jelenti, hogy a fejlesztési elképzeléseket helyben határozzák meg, a folyamatot helyben ellenőrzik, a fejlesztés haszna megmarad a helyi közösségen belül, s mindezek a helyi értékek szem előtt tartása mellett mennek végbe (idézi Kulcsár–Madarász 2000). Az endogén fejlődésen alapuló fejlesztéseknél azonban nem lehet mellőzni a külső adottságokat sem. A helyi adottságokba történő bezárkózás azt is meggátolhatja, hogy a külső adottságokat befolyásolni tudjuk. Ugyanakkor a csak a kívülállók akaratán múló (exogén) fejlődés/fejlesztés függést hozhat létre (Hoggart–Buller 1994). A külső segítség előmozdíthatja a fejlesztést, de a segítség elmaradásakor a közösségek képtelenekké válhatnak a fejlődés fenntartására, s ebben az esetben csak a létfeltételek rövid távú javulásáról beszélhetünk. Cernea (1994) is hasonlóan vélekedik: a fejlődés különböző oldalainak, összetevőinek csak az együttes fejlesztése vezethet eredményre. Például, amikor a külső, pénzügyi segítségnyújtás válik a legjelentősebbé egy bizonyos térségben, akkor az a kialakult társadalmi szerveződések és intézmények mintázatán valószínűleg nem fog változtatni, azaz nem történik változás a fejlődés nem-pénzügyi szektoraiban, s így összehangolhatatlanná válik a projekt. Az endogenitás mellett gyakran emlegetik a szubszidiaritás elvét. A szubszidiaritás gondolata messzire vezethető vissza. Míg a második világháború előtt inkább csak társadalom-filozófiai kategória volt, utána jogi gondolatként is szerepet kapott. Az Európai Unióban használata meglehetősen vitatott, mivel kedvezőbb helyzetbe hozza a tagállamok jogalkotását az unióssal szemben (Kecskés 1998). A területpolitikában a szubszidiaritás jóval elfogadottabb kategória. Lényegében azt jelenti, hogy a problémákat azon a területi szinten kell megoldani, ame-

54


Farkas Tibor

lyeken azok felmerültek. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy azt a feladatot, amelyet egy kisebb közösség meg tud oldani, nem szabad kivenni a kezéből, vagy egy magasabb társadalmi szerveződésre bízni. A szubszidiaritás alapelvének megfelelően felépülő társadalomban a társadalom szerveződése nem felülről lefelé, hanem alulról felfelé történik. A vidéki kistérségek fejlesztésénél is a „top down” helyett inkább a „bottom up”, azaz alulról történő építkezés megközelítését alkalmazzák. A 2. táblázat nagyrészt összefoglalja az utóbbi bekezdésekben taglaltakat. A vezérlés két eltérő iránya mögött különböző fejlődésfogalmak, elméletek, fejlesztési célok, elképzelések és más célcsoportok állnak. G. Fekete (1998) szerint a vidékfejlesztés esetében – ahogyan azt az endogén és exogén erőforrások esetében is megemlítettük – nem lehet kizárólag az egyik vagy másik felfogásra támaszkodni. Noha a vidékfejlesztés esetében kitüntetett szerepe van a „bottom up” megközelítésnek, figyelembe kell venni, hogy nehezebben szervezhető és követhető, valamint idő- és munkaigényes is. 2. TÁBLÁZAT A felülről és az alulról vezérelt fejlesztés főbb elemeinek összehasonlítása (Comparison of Main Elements of Top-down and Bottom-up Development) Felülről vezérelt (top down) Alulról építkező (bottom up) fejlesztés fejlesztés fejlődésfogalom

uralkodó elmélet

fejlesztési cél fejlesztési célcsoport, kedvezményezettek fejlesztés alanyai

monolitikus fejlődésfelfogás, mely mögött egységes értékrendszer és emberi boldogság-fogalom áll neoklasszikus fejlődéselméletek, növekedési pólus elmélet gazdasági növekedés nagyvállalatok

közösségenként különböző és változatos értékrendszerek alternatív fejlődéselméletek

alapszükséglet kielégítése, életminőség javítása kis- és középvállalkozások valamint a helyi közösségek

a központi akaratot megva- a helyi emberek bevonásával lósító hivatalok működő közösségek

a fejlesztés erőforrá- helyi erőforrások ellenőrzése helyi erőforrások ellenőrzése sainak ellenőrzése kívülről helyben térbeni hálózatok vertikális, hierarchikus tér- horizontális térszerveződés szerveződés Forrás: G. Fekete 1998, 81–82 oldalak alapján.

Az eddigiek alapján is kiderült, hogy a vidéki kistérségek fejlesztésénél a helyi közösségeknek fontos szerep jut, így a különböző megközelítések és koncepciók tárgyalásakor nem lehet megkerülni a közösségfejlesztést. Varga és Vercseg



(1998, 20) a következőképpen határozzák meg az utóbbi fogalmat: „A közösségfejlesztés vagy közösségszervezés felfogásunkban elsősorban települések, térségek, szomszédságok közösségi kezdeményező- és cselekvőképességének fejlesztését jelenti, amelyben kulcsszerepe van a polgároknak, közösségeiknek és azok hálózatainak, valamint a helyi szükségletek mértékében a közösségfejlesztőknek is, akiknek bátorító-ösztönző, informáló, kapcsolatszervező munkája életre segítheti vagy kiegészítheti, megerősítheti a meglévő közösségi erőforrásokat.” A közösségfejlesztésen tulajdonképpen azt a munkát értjük, amit a közösség saját magán végez a különböző fejlesztések végrehajtása és a közösség jövője érdekében. Így a közösségfejlesztő munka a vidékfejlesztéssel összefüggő, annak szerves részét képező tevékenységnek fogható fel.

Összefoglalás A fejlődéssel és a fejlesztéssel foglalkozó dolgozatunkban terjedelemi okok miatt sem fejthettünk ki minden egyes érintett témakört. Így a fenntartható fejlődés és fejlesztés vizsgálata is megért volna egy külön vizsgálatot. Mindazonáltal a fejlődés, valamint a vele kapcsolatos fogalmak és koncepciók áttekintése azért volt fontos feladat, mert anélkül, hogy tudnánk, mit jelent a fejlődés, nem kezdhetünk semmilyen fejlesztési tevékenységbe. A vidékfejlesztés és a területfejlesztés kapcsán próbáltuk különválasztani a kétfajta tevékenységet, s az alá- és fölérendeltség helyett inkább arra helyeztük a hangsúlyt, hogy a kétfajta tevékenység között átfedés van. Ez az átfedés éppen a kistérségek szintjén figyelhető meg leginkább, hiszen mindkét tevékenységnek van létjogosultsága ezen a szinten. Bővebben foglalkoztunk azokkal az elképzelésekkel – ugyan itt sem a teljesség igényével –, amelyek a vidékfejlesztési gondolkodást és gyakorlatot formálják. Ezen koncepciók közé tartozik többek között a kistérségben/helyi közösségekben való gondolkodás, a szubszidiaritás, az endogenitás, a tranzakciós költségek csökkentése, az alulról felfelé való építkezés valamint a közösségfejlesztés. Az is látható azonban, hogy egyfajta közeledés is tapasztalható a vidékfejlesztés és a területfejlesztés között, mégpedig az egyes megközelítések alkalmazásával kapcsolatban. Foglalkoztunk a vidékfejlesztés és a mezőgazdaság fejlesztésének dichotómiájával is. Itt azt tapasztaltuk, hogy az agrárpolitika az a talán legfontosabb ágazati politika, amely hatással van a vidék fejlődésére, de ez a szerep nem kizárólagos. Csak a mezőgazdaság, ill. a mezőgazdaságból élők fejlesztésével nem tudnánk megoldani a vidék problémáit.

Jegyzetek 1

A dolgozat a szerző Kistérségek a vidékfejlesztésben című doktori disszertációjának első két fejezete alapján készült. 2 Gerhard Heilig szóbeli közlése nyomán, Gödöllő, 2002 3 A Maslow-féle hierarchia: 1) esztétikai szükségletek (pl. tájkép); 2) önmegvalósítás („Ami egy ember lehet, annak is kell lennie.”); 3) kompetencia, presztízs, elismertség (szakmai hozzáértés, egyén saját értékei); 4) szociális szükségletek (a valahová tartozás szükséglete, pl. szeretet, barátság); 5) bizton-

56


Farkas Tibor

ságérzet (a létfenntartás biztonsága, pl. rendszeres jövedelem, nyugdíj); 6) fiziológiai szükségletek (az élet biológiai fenntartása, pl. alvás, étkezés, szex). 4 Az Országos Területfejlesztési Koncepció (1997) pl. contradictio in adiectio, „mezőgazdasági (rurális) vidékfejlesztés térségei”-ről ír. Az ehhez kapcsolódó fejlesztési elképzelések is főként mezőgazdasági fejlesztések.

Irodalom Benko, G. (1997) A regionális fejlődés útjai: globálistól a lokálisig. – Tér és Társadalom. 2. o. Brown, D.–Bandlerova, A. (eds.) (2000) Rural Development in Central and Eastern Europe. Slovak Agricultural University in Nitra. Buday-Sántha A. (2001) Agrárpolitika – Vidékpolitika (A magyar agrárgazdaság és az Európai Unió). Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs. Cernea, M.M. (1994) A társadalomtudományi ismeretek a fejlesztési politikában és a projektekben. – Madarász I. (szerk.) Szöveggyűjtemény a vidékfejlesztés szociológiája tantárgy tanulmányozásához. Kiadó, Gödöllő. o. Chambers, R. (1983) Rural Development: Putting the Last First. Longman Group UK Limited, Essex. Dorgai L. (2000) Feladataink a vidékpolitika alkalmazásában. – Gazdálkodás. 5. o. Enyedi Gy. (1996) Regionális folyamatok Magyarországon. Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Budapest. Enyedi Gy. (2001) Tájak, régiók, települések Magyarországon. – Ezredforduló. 4. o. Faragó L. (1994) Adalékok a területfejlesztéssel kapcsolatos fogalmak vitájához. – Tér és Társadalom. 3–4. 23–39. o. Fehér A. (1998) Mezőgazdaság és vidékfejlesztés. – Gazdálkodás. 1. o. G. Fekete É. (1998) Bevezetés az alulról vezérelt (bottom up) vidékfejlesztés elméletébe és módszertanába. Kereskedelmi és Gazdasági Főiskola, Szolnok. G. Fekete É.– Bodolai É. (1995) „Együtt! – De hogyan?” (Kistérségi szerveződések megjelenése a területfejlesztésben). MTA Regionális Kutatások Központja, Miskolc. Hoggart, K.–Buller, H. (1994) Vidékfejlesztés. – Madarász I. (szerk.) Szöveggyűjtemény a Vidékfejlesztés szociológiája tantárgy tanulmányozásához. Kiadó, Gödöllő. o. Kecskés L. (1998) EK-jog és jogharmonizáció. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Korten, D.C. (1996) Tőkés társaságok világuralma. Kapu, Budapest. Kovács K. (1998) A vidék kutatása az MTA Regionális Kutatások Központjában. – A Falu. 4. o. Kulcsár L. (1998) Vidékfejlesztés és vidékpolitika Magyarországon. – A Falu. 2. 5–15. o. Kulcsár L.–Madarász I. (2000) A vidékfejlesztésben érvényesülő érték- és orientációs szempontok. – Kulcsár L. (szerk.) Vidékfejlesztés. (tankönyv – kézirat) Scolar Kiadó, Budapest. Lackó L. (1987) A területi fejlődés egységes értelmezése. – Tér és Társadalom. 1. 67–75. o. Madarász I. (1998) Malinen, P. (1996) Changing Rural Policy in Finland. – Finnish Journal of Rural Research and Policy. – English Supplement. 3. o. Nemes Nagy J. (1998) A tér a társadalomkutatásban. (Bevezetés a regionális tudományba). Ember Település Régió, Budapest. Polányi K. (1997) A nagy átalakulás. Mészáros Gábor kiadása, Budapest. Ploeg (2000) Ray, Ch. (1999) Towards a Meta-Framework of Endegenous Development: Repertoires, Paths, Democracy and Rights. – Sociologia Ruralis. 4. o. Struff, R. (1992) Wohnen, Arbeiten und Sozialhilfe. Regionale Lebensverhältnisse. Teil 1. Kiadó, Bonn. Süli-Zakar I. (1998) Területfejlesztés-vidékpolitika. – A Falu. 3. o. Szakál F. (1998) A hazai vidékfejlesztés rendszerének EU-konform kialakítási lehetőségei. I.: A vidékfejlesztés szervezési és ökonómiai problémái, a mezőgazdasági és a vidékfejlesztési politikák összefüggései. GATE Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet, Gödöllő. Szakolczai Á. (1990) A fejlődés megkérdőjelezése – A gazdasági fejlődés modern mítosza és valós alapjai. Akadémiai Kiadó, Budapest. Varga A.T.–Vercseg I. (1998) Közösségfejlesztés. Magyar Művelődési Intézet, Budapest. Walter, (1994)



RURAL DEVELOPMENT IN SCOPE OF THE DEVELOPMENT THEORIES AND CONCEPTS TIBOR FARKAS Recent paper deals with the theories and concepts of development. This is quite important issue, because there is a need to define the goals of different development activities. In case we couldn’t suspect the change or the possible result caused our activity, is not allowed to start such kind of process. Rural development is a new phenomena in Hungary. Different scholars interpret rural development in different ways. This paper says that rural development not just structural or sectoral activity. There is an overlapping, because regional development activities effect small regions on the countryside and agricultural activity is strongly connected to rural life and economy, too. However rural development is a bottom up approaches unlike regional development. To improve the quality of life in rural areas is not enough only to develop or diversify agricultural activities, because rural development is a multi-actor and multi-facetted process.

58

Farkas Tibor



XVI. évf. 2002 1: 59–99

KISALFÖLDI ÉS ALFÖLDI MEZŐVÁROSOK KÜLÖNBÖZŐSÉGE, KISVÁROSI ÉRTÉKEK VÉDELME (The Difference between the Market-Towns in the Great Hungarian Plain and the Small Hungarian Plain, Protection of Small Town Values) SOMFAI ATTILA Kulcsszavak: mezőváros falu középkor

jellegvédelem települési alaprajz

Magyarországon sajátságos kontraszt figyelhető meg a két nagy országrészre (a Dunántúlra, ill. az Alföldre) jellemző történeti településfejlődésben. A történetileg kialakult falvak és mezővárosok településszerkezete a morfológiai felépítés szerint két fő csoportba sorolható: a Dunántúlra (és így az ÉszakDunántúlon található Kisalföldre is) jellemzők a soros felépítésű telepszerű települések, az Alföldön pedig megtalálhatók a kétbeltelkes felépítésű halmazos települések is, amelyek többsége közel kör alakú. A két fő csoporton belül számos altípus lehetséges. Egyes altípusok a későbbi korokban hozzáízesült településrészek miatt ma már nehezen ismerhetők fel, és a történeti településszerkezet nagymérvű megváltoztatására is akad példa. A történeti települések vizsgálata megmutatja, hogy az „indokolatlanul szabálytalannak” hitt történeti településalaprajz főbb elemeit számos esetben a topográfiai adottságok határozták meg és részben ennek köszönhetik „egyszeri és megismételhetetlen” arculatukat. Ez a felismerés a településtervezőket a történeti településszövet jobb megbecsülésére ösztönözheti, és hozzájárulhat a gyakorlati településtervezés napjainkban tapasztalható szemléletváltozásához. A települések fejlesztésekor már nem csupán egyes műemléképületek, épületegyüttesek, utcák, terek védelme a cél, hanem az egész épített települési környezet és az őt befogadó táji környezet integrált védelme, az ún. jellegvédelem.

Témafelvetés, a kutatás időszerűsége Magyarország egy új fellendülés korszakának küszöbén áll. A területfejlesztésben politikai szándék és egyben gazdasági szükségszerűség is, hogy a vidék nagyobb szerepet kapjon. A túlzott centralizáció évtizedeinek elmúltával a nagy- és középvárosok mellett szükség lesz újabb gazdasági és ellátó-szervező alközpontokra. A hazai városhálózatban Budapest és a 22 megyei jogú város mellett jelenleg kb. 210 középváros és kisváros szerepel, ebből 100-as nagyságrendű (!) a kisvárosok száma – mégis a településhálózat jövőképét illetően a kisvárosokra meglehetősen kevés figyelem jut. A vidékfejlesztés fő pólusai továbbra is várhatóan a vidéki nagyvárosok lesznek, azonban a vidék felemelkedésében a kisebb települések is egyre fontosabb szerepet tölthetnek be. Ezért is különösen időszerű, hogy a mezővárosi léptékű-típusú települések fejlődését történeti távlatokban vizsgáljuk, és értékeik ismeretében jövőjüket kedvezően befolyásolhassuk. – Százharminc évvel a mezőváros, mint közigazgatási kategória megszűntetése után természetesen nem lehet újra a hagyományos

60

Somfay Attila


mezővárosban gondolkodni, ill. a mezőváros-hálózatot egy az egyben feltámasztani, de valamilyen kisváros kategóriára érezhetően szükség lehet. A történeti elemzéseken túl indokolt az azóta eltelt idő agrárvárosi folyamatainak komplex elemzése, jövőbe mutató tanulságok megfogalmazása. Magyarországon nagy számú mezőváros volt 1876-ig. Az ország területén viszonylag sűrűn és egyenletesen helyezkedtek el. A volt mezővárosok egy része ellátó szerepkörében és építészeti arculatában őrzi múltját, mások alig különböznek a falvaktól. Az eddigi történeti kutatások az Alföld településeit sajátságosabbnak vélték, így a dunántúliakhoz képest behatóbban vizsgálták. Jelen írásból kiderül, hogy a Kisalföldön is számos mezővárosi életút-típus különíthető el, eközben kirajzolódik a dunántúli és alföldi települések eltérő fejlődése is.

A magyar mezővárosok kialakulása, fejlődésük történelmi sajátosságai A mezővárosok (ún. oppidumok) a magyar vidéki településstruktúrában nagyon fontos szerepet töltöttek be. Falusias jellegű, de városi kiváltságokkal rendelkező települések voltak, melyek – szemben a szabad királyi városokkal (ún. civitasok) – legtöbbször földesúri vagy egyházi (püspöki) fennhatóság alatt álltak. A mezővárosi címet főleg a középkorban adományozták. A mezőváros elnevezés 1876-ban, a közigazgatás gyökeres átszervezésével megszűnt. Egy részüket községgé minősítették, kisebb részüket pedig várossá. Mezővárosaink fejlődésében néhány fő vizsgálati szempont alapján jól körvonalazhatók a főbb hasonlóságok és eltérések. Ezek a társadalmi-gazdasági arculat, a feudális hatalom formája (és a hatalom ellenében kifejtett önrendelkezési törekvések eredményessége) és nem utolsó sorban a településszerkezeti sajátosságok. Azon települések kialakulásában, melyek később mezővárosi rangot kaptak, számos tényező játszott szerepet. Leggyakrabban valamilyen helyi értéket, sőt értékek halmozódását fedezhetjük fel. Védelmi értékeket (vár-hegy, víz, mocsár közelsége), kereskedelmi-megközelíthetőségi értékeket (út-csomópont, folyóátkelés), lakhatással összefüggő értéket (topográfiailag magasvíztől védett területek), és gazdálkodási-megélhetési értékeket (halászhelyek, erdőségek, legelők, jó termőterületek közelsége). A megnevezett helyi értékek közül úgy tűnik, az egyik legerősebbnek a vásárfunkció bizonyult. Nem véletlen, hogy a II. József-féle katonai felmérési térképen a mezővárosokat „Markt” (piac) megjelöléssel illették. A mezővárosok kialakulását, fejlődését az értékek mellett politikai, szellemi erők alapvetően befolyásolták: a világi (feudális uraságok, ill. városok irányító testülete) vagy egyházi hatalom, befolyás (püspökségek, monostorok). Nemcsak közvetlenül feudális uraságoktól, hanem szabad királyi városoktól vagy más mezővárosoktól is függhettek mezővárosok (pl. a Sopron vármegyei Kismarton-váralja, Fraknóváralja stb).


Kisalföldi és alföldi mezővárosok …

61

Az első városias településekről a 12–13. századi okleveles említésekből tudunk. Az 1390 előtti forrásaink közel 50 mezővárost említenek – sokszor váltakozva, nem következetesen – civitas vagy oppidum néven. A mezővárosi rangok elterjedését a városi kiváltságok szaporodásával összhangban a 15. századra tehetjük. Ekkor már érzékelhető különbség mutatkozik a mezőgazdaság mellett főleg kereskedelemmel és iparral foglalkozó civitasok (királyi városok), valamint az agrárjellegüket fejlődő kézműiparuk ellenére megőrző oppidumok (földesúri mezővárosok) között. A 16.–17. században számos település lakói mezővárosi kiváltságaikat katonai szolgálataik fejében kapták (pl. a Kisalföldön Kapuváron vagy a hajdúsági mezővárosokban pl. Hajdúböszörményben stb.). Történeti irodalmunk 800–850-re becsüli a 15. század végi mezővárosok számát. Bácskai Vera kutatásai e feltevést igazolják: Erdélyt és Szlavóniát figyelmen kívül hagyva a 15. század végéig mintegy 750 települést említenek oppidum néven, erről a csupán véletlenszerűen fennmaradt oklevelekből tudunk. Grafikonon ábrázolva szembetűnő a mezővárosok számának növekedése Zsigmond király (1387–1437) és még inkább Mátyás király (1458–1490) uralkodásának idején. 1. ÁBRA Újabb oppidumok okleveles említései 1350 és 1530 között tízévenkénti bontásban (The Mention of Further Oppidums in Documents between 1350 and 1530 by decades)

Forrás: Bácskai 1965.

A 15. század végén az oppidumok átlagnépessége 500 fő körül mozgott. Ez a szám ötszöröse volt a falvak átlagnépességének, de jóval alatta maradt a legtöbb civitas lélekszámának. A népességnek átlagosan az egyötöde élt mezővárosokban, ez az arány egyes vármegyékben vagy uradalmakban még magasabb volt (pl. a sárvár–kapuvári uradalomban a népesség fele).

62

Somfay Attila


EGYOLDALAS ÁBRA fektetve!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

2. ÁBRA Civitasok és oppidumok Magyarországon 1450 körül (Civitases and Oppidums in Hungary around 1450)



63

Az oppidumok és a nagyobb falvak közti minőségi különbséget nem az említett eltérő népességszám, hanem inkább a mezőgazdaság árutermelő jellege, az eltérő tulajdonviszonyok (a jobbágy eladhatta telkét), ill. a kézműves lakosság nagyobb aránya (a 15. században esetenként közel 20%) jelentette. A Dunántúl kitűnő éghajlati- és talajadottságai kedveztek a mezőgazdálkodásnak (Győri 1999), pl. bort termeltek eladásra, ill. tájspecifikus növényeket termesztettek. Ezzel szemben az alföldi pusztai legelők leggazdaságosabb hasznosítása a külterjes állattenyésztés volt. A termékeket nem csak helyi és környékbeli vásárokon értékesítették – marhák, lovak ezreit hajtották a határon túlra, pl. Bécsbe. A 15. századi magyar külkereskedelem 60%-át jelentő állatkivitel elsősorban az alföldi mezővárosokból került ki. A mezőgazdálkodást kiszolgáló kézműipar továbbfejlődésével 18. századra céhek jöttek létre (Bácskai 1965). Az alföldi mezővárosok lakossága a falvakéval összehasonlítva lényegesen szabadabb körülmények között gazdálkodhatott. Ez vagyoni és társadalmi differenciálódáshoz vezetett. A közösség egyes tagjai jobban kiemelkedtek, és a rátermettebb gazdák idővel nemességet kaphattak (Kecskeméten, Nagykőrősön) – ez a város világi földesurának legtöbbször érdekében állt, míg az egyházi irányítás alatt álló városokban kevésbé (Cegléden). Az így kiemelkedett gazdák a mezővárosok irányító testületében a város földterületeinek növelésén, a viszonylagos autonómia előmozdításán fáradoztak. A földesúri terheket egy összegben (census) válthatták meg a jobbágyok, s ez a cenzuális viszony elősegítette az autonóm szervezet kiépülését. A földesúr mezővárosának jövedelmezősége érdekében a további privilégiumokat igyekezett szerezni. Az alföldi mezővárosok viszonylagos önállóságát még a török időkben is sikerült megőrizni. A török időkben ugyan megtorpant az alföldi mezővárosok fejlődése, de mint kiváltságos szultáni birtokok, ún. hász városi rangot nyertek (Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd, Kiskunhalas, Jászberény, Hódmezővásárhely, Mezőtúr és Ványa). A török kiűzését követően, de még inkább a 18. század elejétől a mezővárosok tágas határának eltartóképessége a népesség-növekedéssel fokozatosan telítődött, s ez a mezővárosi társadalom további differenciálódásához, az alsóbb rétegek elszegényedéséhez vezetett. Az alföldi mezővárosok a földesúri befolyás fokozatos lazításáért, minél nagyobb fokú autonómia eléréséért küzdöttek. A polgárias fejlődés azon mezővárosokban indulhatott meg legelőbb, melyek a feudális kötelezettségek megváltásával –, ill. a századfordulón a földesúr földjeinek megvásárlásával – hamarabb szabadultak a feudális földesúri vagy egyházi függőségből. A középkorban Észak-Dunántúl nagy része nem volt török hódoltsági terület, hanem a királyi Magyarország részét képezte. A mezővárosok mégsem fejlődhettek viszonylagosan háborítatlanul, mint a hódoltsági területek mezővárosai. A török portyázások állandóan félelemben tartották az észak-dunántúli települések lakosságát, különösen nagy pusztítást végeztek Bécs egy-egy sikertelen ostroma kapcsán. Győr vármegye Pusztai járásának neve is erre utal (Lengyel 1944). Győr térségében nemcsak a kisebb falvak, hanem olyan nagyobb települések is eltűntek a föld színéről, melyek később talán mezővárossá válhattak volna. A Sokoró vonulatától keletre

64

Somfay Attila


a települések ritkasága még ma is szembetűnő, mivel csak egy részük tudott újjáéledni. A török idők elmúltával a korábban védelmi feladatokat ellátó mezővárosok lakosságának katonai feladatai csökkentek. A földesurak ezért igyekeztek kiváltságaikat megnyirbálni, a jobbágyterheket súlyosbítani. A Kisalföld nagyobb részén az erdők kiirtásával földesúri nagybirtokok jöttek létre (pl. Sopron vármegyében az Esterházyak uradalma), melyeken majorgazdálkodást folytattak. A 17. század közepére a jobbágyterhek – ajándékozási kötelezettség, robot, terményadó, pénzadó stb. – egyre csak súlyosbodtak (Mikó 1968), a 18. században pedig már az állam is megnövekedett igényeket támasztott. A földesurak a majorgazdálkodás kiterjesztése, az állam főként az állandó hadsereg fenntartásának költsége miatt kívánt mind nagyobb terheket rakni a parasztság vállira. Emiatt a dunántúli megyék panaszos kérvényeket küldtek Mária Teréziához. A kormányzatnak érdekében állott, hogy a földesúri terheknek határt szabjon: 1767 és 1774 között az ország 66 megyéjéből 44-ben megtörtént az úrbérrendezés – ez alól kivételt csupán a kiváltságos jász-kun terület és a hajdúvárosok jelentettek a szűkebb értelemben vett Magyarországon (Felhő 1970). A Kisalföldön a 19. század második felétől meginduló polgárosodást a kereskedelem, a céhes kereteket meghaladó ipari vállalkozások, városközpontok fokozódó urbanizálódása, igazgatási funkciók egyre nagyobb koncentrációja jelezte. A századfordulóra új típusú szolgáltatások is megjelentek (jogszolgáltatás, többszintű iskolai szerepkör). A mezőváros településkategóriát a 19. század végén már a feudális idők emlékének tekintették. A kiegyezést követően 1871-ben átfogó közigazgatási átszervezést hajtottak végre, ekkor a mezőváros kategória megszűnt, és a szabad királyi városok szerepköre is lényegesen átalakult. A 12 000 főnél népesebb szabad királyi városok (pl. Győr és Sopron) és egyes kivételes mezővárosok (a Kisalföldön pl. Szombathely, az Alföldön pl. Kecskemét) magasabb szerepkörű, ún. törvényhatósági jogú városi rangot kaptak, míg más szabad királyi városok (a Kisalföldön pl. Kőszeg, Kismarton, Ruszt), ill. mezővárosok (a Kisalföldön pl. Pápa, az Alföldön pl. Cegléd, Nagykőrös) pedig rendezett tanácsú város címet. Az Északnyugat-Dunántúlon a korábbi sűrű mezőváros-hálózatot nem tartották meg. Például Kapuvár mezőváros 1871-ben nagyközség lett, s csak száz évvel később, 1969-ben lett újra város. Észak-Dunántúlon, különösen Sopron vármegyében a mezőgazdaság tőkés fejlődése a 19. század derekától gyorsabb volt, mint az ország más részeiben (Simkovits 1965). Általános tendencia a nagybirtokok koncentrálódása és ezzel párhuzamosan a kisbirtokok elaprózódása. Az elszegényedett településlakók többsége számára a kibontakozó gazdasági fejlődés és a meginduló polgárosodás nem hozott érezhető javulást, sőt a technikai fejlődés a munkanélküliség növekedését eredményezte. A föld- és lakótelekínség, kilátástalan életkörülmények miatt a századfordulón a lakosság jelentékeny hányada vándorolt ki Amerikába.



65

A kisalföldi és alföldi mezővárosok eltérő fejlődése, különös tekintettel a település alaprajzra Mezővárosaink építészetének főbb vonásai Mezővárosaink tágabb értelemben vett építészete – a településhálózat, település arculata, építészeti karaktere – a mezővárosias fejlődésnek és a társadalmigazdasági viszonyoknak kifejezője. Az építészeti arculat átalakulásában az elemi károk (tűzvészek, árvizek) és a háborúk (elnéptelenedést követő telepítések) is igen jelentős szerepet játszottak. A 19. század derekáig mezővárosaink építészetét a mezőgazdálkodási jelleg határozta meg. Jó példa erre a dunántúli települések hagyományos oldalhatáros (fésűs) beépítése, amelyből fakadóan az épületek oromfalakkal fordultak az utca felé. A keskeny telket jól kihasználó, eredendően mezőgazdasági jelegű oldalhatáros beépítés számos településen máig fennmaradt, sőt tovább él. Az oldalhatáros beépítésmódból következő térbeli rend nem jelentett egyhangúságot. Az épületek egyéniségét a tájegységenként és épületenként eltérő építőanyaghasználat (pl. vályog, kő, fa) eltérő tetőforma (pl. kontyolt vagy oromzatos), eltérő tornácmegoldások (pl. boltíves gádor vagy oszlopos tornác), és homlokzati díszítésvilág (pl. dunántúli vakolatdíszek, szegedi sugaras faoromzat) hordozta. 3. ÁBRA Oldalhatáros beépítésű utca részlet Fertőrákoson (Characteristic Street Part in Fertőrákos)

Forrás: Martin 1994.

Korábban az árvizek, belvizek korlátozták egyes mezővárosok területi fejlődését. A népesség növekedése nagymérvű telekaprózódáshoz, a települések erőteljes besűrűsödéséhez vezetett. A folyószabályozások ellenére a századfordulóra fokozott lakótelek-hiány és fokozott termőföld-ínség alakult ki, mivel a várt földosztás nem történt meg (Soproni 1940). A kisalföldi gazdák – hasonlóan az ország más részeihez – számos településen kényszerűségből eladták szalagtelkük udvarának egy részét, ahol a vevő (vagy épp a gazda rokonai) építettek egymás mögé zsúfolódódó újabb és újabb házakat (Göcsei 1943). Az egyes szalagtelkeken sok esetben 6–8 ház is következett egymás után, elkerítés nélkül. A később tervezett új utcákkal gyakran a hosszan elnyúló szalagtelkek hátsó részét szelték keresztül.

66

Somfay Attila


4. ÁBRA Szalagtelken folytatólagosan egymás mögé épített lakóházak Kapuváron, 1870-es térképen (Continuously in Close Order Astern Built Houses in Long Ground-plots in Kapuvár in 1870)

Forrás: Soproni Levéltár.

A sorozatos tűzpusztítások az építészet fejlődését indukálták elsősorban a városszabályozás napirendre tűzésével, korszerűbb építőanyagok felhasználásával (cserépfedés, téglafalazatok). A 19. század utolsó harmadában a városi tanácsok építészeti hatósága már szabályrendeletekbe rögzítve, városrendezési eszközökkel irányította a városkép alakulását (5–6. ábra) és az építkezés módját, ti. többek között kötelezővé tették a leendő épületek tervrajzainak elkészíttetését is. Ez korszerűbb, egészségesebb lakásviszonyok kialakulását eredményezte. 5. ÁBRA Jellegzetes alföldi halmaztelepülés részlete. Mezőtárkány az 1869. évi kataszteri térképen (Part of a Typical Cluster-type Settlement in the Great Hungarian Plain. Mezőtárkány in the Cadastre Map in 1963)

Forrás: Mendöl 1963.



67

6. ÁBRA Átrendezett telek- és utcarendszerű egykori halmaztelepülés részlete. Szarvas az 1916. évi kataszteri térképen (Part of a Rearranged Ground-plot and Street Structured Former Cluster-type Settlement. Szarvas in the Cadastre Map in 1963)

Forrás: Mendöl 1963.

A hagyományos, korszerűtlen építkezés a 19. században a mezővárosok peremrészére szorult vissza. Mind az úri, polgári és parasztpolgári építészetben stílusjellegek jelennek meg, a tulajdonosok javuló társadalmi-gazdasági lehetőségeihez mérten. Megfigyelhető romantikus, eklektikus, historizáló, szecessziós stílusjegyek követése. A sajátságos, változatos díszítőművészet mezővárosi építészetet mutatósabbá, rangosabbá tette. Ez a századvégre még színesebbé, stílusosabbá válik, mégis megőrzi a mezővárosi építkezés hagyományait is. A 19. század végétől pl. a Rábaközben jellemzők a népi építészettől a polgári építészet felé mutató átmeneti korszak szabadon álló, „L” alaprajzú gazdaházai, az ún. rábaközi négyablakosok is. A 19. század második felében a polgárosodást a legrangosabb utcák zártsorúsodása, a városközpont épületeinek emeletesedése jelzi. A Dunántúlon ez a városias mag általában nagyobb, az Alföldön viszont kisebb a szélesen elterülő falusias városrészekhez képest. A 19. század végén és különösen a századfordulón a gazdasági prosperitást a magánépítkezések mellett nagy mérvű középítkezések jellemzik: városháza-, iskola-, kórház-, kisdedóvó- és kaszárnyaépítés, pénzügyi és kereskedelmi létesítmények (bankok, bazárok). Korszerű, többszintes lakástömbök, egyházi vagy világi bérházak épülnek. Az első világháború törést hozott a szép ívű fejlődésben, és a két háború közötti időszak sem hasonlított már a korábbi fénykorhoz. További középületek építése és az úri társadalom villaépítkezései ugyan a fejlődést mutatták, de a paraszti, parasztpolgári építkezések lanyhultak, amelynek fő oka a gazdasági világválság volt. A szociális nehézségek enyhítésére állami programot valósítottak meg. Az 1940 körüli években került sor ONCSA-építkezésekre. A települések területének jobb kihaszná-

68

Somfay Attila


lását új típusú városrendezési eszközökkel – pl. tömbbelsőt feltáró lakóutcákkal – is igyekeztek előmozdítani. Ez azért volt lehetséges, mert a városbelső lakosságának életvitele alapjaiban megváltozott, már nem a mezőgazdálkodás determinálta a telekalakítást és telekhasználatot. A 19. század végéig az ország ipari fejlődése erősen korlátozott maradt. Ennek ellensúlyozására a 20. század ötvenes, hatvanas és hetvenes éveiben többek között számos egykori mezővárosban felülről irányított iparfejlesztés történt (Enyedi 1988), ennek ellenére e települések máig őrzik sajátságos mezővárosias karakterüket (pl. Kapuvár, Pápa), a településkép teljes átformálódása csak ritkán történt meg (Várpalota). A mezővárosi épített (és természeti) környezet meglévő értékeinek megóvásáról, ill. az újabb keletű településképi problémákról az írás második részében részletesen szólunk.

Eltérő településszerkezet-típusok és telekhasználat az Alföldön és a Dunántúlon Az egykori mezővárosaink magvát alkotó történeti településrészek organikusan kifejlődött, ún. nőtt alaprajzi képleteket mutatnak. Az alaprajz formái legtöbbször a terepalakulatokhoz idomulnak: az ősi utcák lágyan hajlanak vagy kusza szövetet alkotnak. Jól elkülöníthetők a később tervezett településrészektől, amelyek alaprajzai jóval merevebbek, a derékszögű vonalzó nyomait viselik magukon. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy a tervezett településszerkezetekbe sok spontán elem is bekerülhet és a nőtt alaprajzok részletein is felfedezhetünk tudatos, tervszerű megfontolásokat. A falvak és városok alaprajzai közé nem húzható éles határ, de a városok szerkezete természetesen összetettebb. A kezdetben egyszerűbb településszerkezet lassan többé-kevésbé elváltozott (pl. a mezőgazdasági termelési módszerek fejlődésének hatására, részben utólagos városrendezési beavatkozások során), ill. jelentősen kiegészült újabb típusú telekosztásokkal. A város ezért több eltérő korú és morfológiájú településrészből áll, sőt a területfelhasználás dominanciája alapján is jellegzetes részekre osztható. Ennek ellenére a legtöbb városban az ősi településrészek árulkodnak a valamikori faluállapot alaprajzi képletéről – különösen az egykori mezővárosokban. A történeti településkutatók feladata a soktényezős településfejlődés leképezése időben, térben. Kívánatos, hogy a kutatók szemlélete organikus (fejlődéstörténettudatos) legyen, a komplex humánökológiai és fizikai településszerkezeti rendszerezés-tipologizálás igényével – a vizsgálati szempontok, fogalmak keveredése nélkül. Nem helyes például, hogy eddig sokszor fogalmilag egybefolyt a település területi rendjének és utcarendszerének vizsgálata a telekforma és a beépítési módok vizsgálatával – ezeket inkább egymásra épülő rétegként célszerű felfogni, hiszen a településszerkezet más-más szintjét írják le. Máté Zsolt ezért településszerkezet analízisénél többféle, elkülönített osztályozási szempontot vezet be (7. ábra), ezeket röviden jellemezzük is.



69

7. ÁBRA Máté Zsolt javaslata a magyar falu többszempontú településszerkezeti osztályozására (The Proposal of Máté Zsolt for a Multiphasic Settlement Structure Classification of the Hungarian Village)

Forrás: Máté 1998.

A magyar agrártelepülés (pl. falu vagy mezőváros) fő területi rendje szerint lehet osztatlan, vagy megosztott település. A megosztott település lehet például két településből összenőtt, sokáig „kétközpontú” település (pl. Mosonmagyaróvár), vagy település+szőlőhegye (hegyközség), vagy település+besűrűsödő szórványtanyavilága. A településföldrajzban kialakultakkal ellentétben úgy véljük, hogy nem szerencsés ide sorolni a már csak történetileg létező kétbeltelkességel létrejött „településosztottságot”, mivel az inkább a telekhasználatból fakadó település-övezetesedés. A településföldrajzban kialakult tágabb értelmű morfológiai osztályozás szerint a magyarországi mezőgazdasági jellegű települések lehetnek magánosak, szórványosak vagy csoportosak (másnéven zártak). Eszerint magános település például az alföldi tanya, amely az alföldi mezővárosias fejlődés „mellékterméke”. A szórványtelepülés több magános településből, pl. tanyákból vagy szerekből rajzolódik ki, de még nem alkot a falvakéhoz hasonló beépítési sűrűséget (érdekes, hogy a 11. századtól létező őrségi dombtetői „szer” nevű településrészek kialakulása nem rokon a 18. századi alföldi tanyákéval, hanem csupán a matyó „had”-akkal, illetve a székely

70

Somfay Attila


településeken a nemzetségi rendet tükröző „tíz”-ekkel). Csoportos (más néven zárt) települések a falvak, városok, így egykori mezővárosaink is. Felvetjük, hogy e besorolásban az önálló településnek tekintett tanyát helyesebb lenne településtartozéknak nevezni – figyelemmel a kialakulástörténetre (kihelyezett gazdasági egység). A települési szervezet szerint megkülönböztethetünk homogén, etnikailag strukturált, illetve hadas strukturáltságú (ill. ezzel rokon nemzetségi strukturáltságú) települést. A telekhasználat és gazdálkodási rend ősfajtái szerint megkülönböztethetünk a háztól elkülönülő (ún. kertes) vagy ház körül is zajló (ún. udvaros) gazdálkodást. A kertes gazdálkodásnál a házak sűrűn és gyakran kerítetlenül települtek egymás közelébe (állattartás, ill. földművelés csak a háztól elkülönült kertekben és a határban zajlik), az udvaros gazdálkodásnál a házak egymástól távol települtek (karámos állattartás, ill. földművelés a ház közvetlen közelében is megtalálható). Ez utóbbinál a nagyállattartó legeltetés természetesen nem folyhatott csak a ház körül, annak nagy helyigénye miatt. Számos kutató szerint a kertesnek nevezett gazdálkodás mutat vissza a nomád szilaj állattartás felé, azonban az egyértelmű kapcsolat még nem tekinthető bizonyítottnak. A kora-középkori falvakban az udvaros gazdálkodás a laza soros jellegű településekhez kötődik, a kertes gazdálkodás pedig főként halmaztelepülésekhez (háztól elkülönülő szilaj-félszilaj állattartás dominanciája). A középkori halmaztelepülésekben már az udvaros gazdálkodás is tért hódított (karámos állattartás, ill. földművelés), a földművelés általánossá válásával pedig az udvaros gazdálkodás végül felülkerekedett a kertessel szemben (lásd később a történeti statisztikai számítás adatait). A települési utcarendszer rajzolatát vizsgálva megállapíthatjuk, hogy egykori mezővárosaink – a legősibb településrészeik alapján – lehetnek halmaztelepülések, valamint utcára szervezett alaprajzi rendszerű települések. Az utcára szervezett alaprajzi rendszerű falvak lehetnek egyszerűbb, ún. utcás (soros) falvak és összetettebb, azaz többutcás települések. Az utcás (soros) falvakon belül elkülöníthető típusok az úti falu (változatai az átmenő úti falu és az elágazó úti falu), az orsós utcájú falu (változatai a szigetes falu, ill. a körfalu), és a völgyi falu (amely a patakhoz viszonyítva települhet egyoldalasan vagy kétoldalasan). A többutcássá fejlődött település lehet szabályos vagy szabálytalan szerkezetű (vagy ezek sajátságos keveréke). Többutcás település kialakulhatott organikus fejlődés eredményeként, létrejöhetett egyszeri telepítéssel (pl. a középkori telepítőbiztosok által létrehozott falvak, ill. a 17. század elején alapított hajdúvárosok) vagy létrejöhetett többidejű telepítéssel is. A telekrendszert és a beépítést a kataszteri térképeken megvizsgálva a szalagtelkek rendszere legtöbbször még ma is felismerhető, azonban a hagyományos oldalhatáros (másnéven fésűs) beépítés – főként a település centrumában – fázisonként fokozatosan zártsorúvá, sőt emeletessé fejlődött (8. ábra). A történeti településmaghoz „hozzáragasztott” újabb szerkezetű településrészeket általában könnyen felismerhetjük a hagyományostól elérő utca-, telek- és beépítésformákról („vonalzóval”



71

kiosztott utcák téglányforma telkekkel, ezeken szabadonálló, ikerházas, sorházas, láncházas stb. beépítésmódok, a házak előtt kiszabályozott előkertsávval). 8. ÁBRA A kapuvári Fő téri épületek elvi fejlődési fázisai, az oldalhatáros beépítéstől a hézagosan zártsorú beépítésen át a századforduló emeletes zártsorú beépítéséiig (Theoretical Evolutional Stages of the Buildings in the Main Square of Kapuvár)


A bemutatott vázlatos osztályozások igazolják az elkülönített, következetes tipologizálás szükségességét a településszerkezetet felépítő különböző szinteken – a településalaprajz egészének besorolásától haladva a telekbeépítési jellemzők azonosításáig (sőt a történeti épületalaprajzok fejlődése is legtöbbször jól tipologizálható). A konkrét vizsgálatoknál az ismertetett fogalmi halmazok elemei természetesen összepárosíthatók a vizsgálat célja szerint. Jó példa erre a területi tendenciákat is megmutató történeti statisztikai vizsgálatok, amelyek igen hasznosak és jó lenne azokat minél széleskörűbben alkalmazni. 1998-ban a VÁTI munkatársai az Alföldön 267 csoportos (másnéven zárt) település eredetét igyekeztek kimutatni. Az utcarendszer és a telekhasználat fogalmainak párosításával kifejezve a mintában 44% udvaros utcás, 27% mérnökileg kitűzött (udvaros), 17% udvaros halmaz, 7% kertes halmaz és 5% telepített eredetű falut találtak. Nem meglepő, hogy az alföldi mintában az utcás települések mellett jelentős a halmaztelepülések aránya (17+7=27%), ugyanakkor elgondolkodtató, hogy az udvaros eredetű gazdálkodás ma már jóval nagyobb arányú (44+17=61%) az egykor híres alföldi nagyállattartást elméletileg jobban elősegítő kertes gazdálkodásnál (7%) (Máté 1998). A kertes gazdálkodás számértéke a Dunántúlon feltételezhetően elenyésző lenne, bár az ottani településeken is létezett egy-egy külvárosi majorkert (szérűskert, hóstát) az utcanevek tanúsága szerint. A történeti statisztikai számítások még számos újfajta eredményt hozhatnak a történeti településkutatásban (pl. a Máté Zsolt-féle fogalmi kategóriák többféleképpen párosíthatók). A halmazműveleti számításokat nagyon megkönnyítheti az alapadatok folyamatban lévő országos térinformatikai feldolgozása, melynek segítségével az előfordulások tájegységenként eltérései is megjeleníthetők lesznek. A Máté Zsolt-féle tiszta tipologizálással párhuzamosan életképesnek érzünk olyan következetlenebb, de épp emiatt mégis jól áttekinthető rendszereket is, mint pl. az ún. morfológiai falutípusok besorolásrendszere (9. ábra). A besorolásrendszer a

72

Somfay Attila


„legjellemzőbb tulajdonságok” vezérfonalán halad, ezért sokszor a településszerkezet eltérő szintű jellemzői formálnak ki egy jól elkülöníthető morfológiai típust. A következő morfológiai leírásokban az utcarendszer szerinti osztályozás szerint haladunk, de ehhez tájföldrajzi, gazdálkodástörténeti, mikrodomborzati, telekrendszeri és beépítési információkat is hozzáadunk. 9. ÁBRA Néhány jellemző magyar morfológiai falutípus (Some Characteristic Hungarian Morphological Village Types)


A halmaztelepülés az alföldi mezővárosokra jellemző, organikusan nőtt településforma. Utcahálózata, telkei sőt az épületek elhelyezése is nélkülözi a geometriai szabályosságot. A látszólagos rendezetlenség azonban sajátos, környezetre érzékeny belső logikát mutat. Az épületek helykiválasztását leginkább a mikrokörnyezeti-mikrodomborzati adottságok határozták meg, azaz a legkisebb kellemetlen terepalakulatokat is elkerülték. A korai halmaztelepülésekben a sátrak, veremházak építését feltehetően nem előzte meg a mai értelemben vett utcák és lakótelkek kialakítása sem (ehelyett spontán kijárt járóvonalak és árkos-sövényes telekkijelölés volt jellemző, ez utóbbi is csak a települések egy részében). Az utcák elkülönítéselegalizálása és a telekhatárok rögzülése csak később történt, így azok esetlegesek lettek (gyakoriak a hirtelen útirány-váltások, beszűkülések vagy kiöblösödések (Tóth 2000). A telektömbök belsejében fekvő telkek egy részét sokáig csak idegen telkeken vagy zsákutcán át lehetett megközelíteni, ez az egyes telektömbök lakóinak (használóinak) közös származására, ill. a közös telek későbbi több részre osztására utalhat (Mendöl 1932). Az utcák rajzolata alapján megkülönböztetett alföldi altípusok a sugaras halmaz (főbb útjai központi térre futnak össze) és a rostos halmaz (főbb útjai nagyjából párhuzamosak, ill. egymásra merőlegesek és szabálytalan



73

négyszög alakú negyedeket zárnak közre). Ismert még a kusza halmaz is, ez azonban nem az Alföldre, hanem Erdélyre jellemző (patak menti szórványtelepülések besűrűsödésekor jött létre a központ nélküli kusza utcahálózat). Az Alföldre jellemző kétbeltelkes település a halmaztelepülés speciális történeti változata. A kutatók egy részének feltételezése szerint a honfoglalás kori magyarság külterjes, félnomád állattartás téli szállására vezethető vissza. Eszerint a lakósátrak kisebb területű övezetét a szabadban tartott állatok nagyobb területű övezete vette természetszerűleg körül (vagy nagyritkán csak csoport, ill. sor formájában különült el). Idővel a sátrakat szabadon álló és körülkerítetlen házak, az állatok szálláshelyeit pedig körülkerített ólaskertek váltották fel (Tóth 2000). Később az ún. pajtás- vagy csűröskertek már átmeneti típust képeztek a nyugatias (európai, dunántúli) külvárosi majorkertek (hóstátok) és az alföldi ólaskertek között (Láng 1986). A 19. századi ármentesítéseket követően a szántóföldi művelés általánossá válásával a belső magban lévő házakat is körülkerítették, ha esetleg ezt korábban még nem tették meg. Később már a nagyméretű csűröskertekben is megjelentek a lakóházak. A telekstruktúra azonban még sokáig árulkodik a múltról, kimutathatók a két övezet közötti különbségek. A telkek mérete a településközpontban ma is kisebb (300–500 m2es), míg a település szélén jóval nagyobbnak megmaradt telkek is lehetnek (2000– 4000 m2 vagy akár 6000 m2) (Perényi 1972). Az utcás (soros) falvak alaptípusai a különböző féle útifalvak – korai állapotukban szalagtelkes és fésűs beépítésű falutípusok. Ezek a dunántúli falvak és mezővárosok ősi településrészeinek elemzésekor gyakran visszaköszönnek, de nem ritkák alföldi falvaknál sem. A későbbi többutcás falvak az egyszerűbb típusok organikus továbbfejlődésével vagy pedig telepítő akció(k) eredményeképpen jöttek létre. A nőtt útifalu általában tudatos szabályozás nélkül alakult ki (változatai az átmenő úti falu és az elágazó úti falu). Lágy hajlatokkal követi a terep alakulatait az utca, amelyre közel merőlegesen keskeny és hosszú szalagtelkek sorolódnak. Az utca és a telkek is enyhén változó szélességűek. A telkek felhasználását alárendelték a mezőgazdaság követelményeinek: a lakóépületek elhelyezésén kívül biztosította az istállóban, ill. ólakban tartott állatok elhelyezését a ház közelében, a mezőgazdasági járművek és takarmányok tárolását, a telkek jó részén ezen felül veteményes kert is volt. A telek szélfújta oldalára épített, utcavonalon álló lakóház mellett a viszonylag keskeny telek (13–16 méter) másik felén elég széles sáv maradt ahhoz, hogy a mezőgazdasági járművek a telek mélyén lévő tárolóterületet elérhessék. Az orsós utcájú falu is legtöbbször szalagtelkes, de az utca a falu közepén kiszélesedik (ez a tér orsóforma helyett nagyritkán kör, ekkor körfaluról beszélünk). A méretes, de zártsága folytán jól ellenőrizhető piactér ad helyet a templomnak is, később más közintézmények is a térre vagy annak szélére, az egyre rangosabb épületekből álló térfalba települnek. Az orsó alakú tér meg is telhet az utólagos beépítéssel, ekkor szigetes falu jön létre. A csűrös útifalu a késő középkorban betelepült németek speciális településformája, az útifalunak egy beépítési mód szerinti változata. A csűrös beépítés a szalagtelken hosszanti irányban sorolt melléképületek keresztbe állításával jött létre. Ez

74

Somfay Attila


főleg védelmi célokat szolgált, ill. szűk völgyek esetén a lakóház mögött meredeken emelkedő terep sem tette lehetővé a melléképületek telekhatár melletti hosszanti sorolását. A völgyi faluban a szalagtelkek a kígyózó vízfolyásra merőlegesen sorakoznak – a patak egyik vagy mindkét oldalán, a patakvölgy domborzati adottságainak függvényében (egyoldalas vagy kétoldalas völgyi falu). A szalagtelkes útifalu speciális esete a sorfalu, amelynek hosszú telkei az utcától egészen a helység igazgatási határáig érnek. Nemcsak a házat, gazdasági udvart és házikertet foglalják magukba, hanem egyben a szántót, legelőt és az erdőt is. A történelmi Magyarországon elsősorban a Szepességben jött létre a sorfalu hegyvidéki változata, az ún. erdőtelkes falu. A tervezett útifalu szintén szalagtelkes rendszerű, de érezhetően szabályosabb alaprajzú, tehát az utca és a telkek szélessége nemigen változik. A német betelepítésekre jellemző. Védelmi okokból gyakran nem az országúton, hanem abból leágazva, zsákszerűen települt. A többutcás falvak a nőtt falutípusok továbbfejlődésével, vagy telepítés(ek) során alakultak ki. Terjedelmi okokból mellőzzük az ezekben megfigyelhető sajátos utcaés telekalakítási részjelenségek leírását. A történeti térképeken még tetten érhető késő-középkori magyar településszerkezeti sajátosságok és települési kultúra jobb megértéséhez kívánatos lenne ismerni annak középkori és honfoglalás kori előzményeit, sőt még a honfoglalás előtti települési szokásokat is. A tudomány – elegendő adat hiányában – eddig bizonytalan visszakövetkeztetésekkel, számos eltérő vélekedéssel szolgálhatott. Az egyik legvitatottabb kérdés, hogy a Kárpát-medencében vajon a soros jellegű vagy a (kétbeltelkes) halmazos jellegű településelrendezés tekinthető ősibbnek? Az eddigi vélekedéseket – csak vázlatosan és lényegre törően – időrendi csokorba szedjük: 1) Az egyik korábbi vélekedés szerint a (kétbeltelkes) halmaz jellegű település már a honfoglalás előtt is létezett az avaroknál (László 1944), a honfoglalás után pedig ez a településforma általánosnak tekinthető a Kárpát-medencében (Győrffy 1943; Mendöl 1963). A soros jellegű települések először csupán a kora-középkorban jelentek meg a királyi kézbe került gyepű-, ill. nemzetségválasztó területeken, főként idegen telepesek hatására (Mendöl 1963). 2) A másik, sokáig általánosan osztott vélemény szerint a honfoglalás előtt a laza soros jellegű települések domináltak a Kárpát-medencében (Győrffy 1943; Perényi 1972). A honfoglalás után azonban a (kétbeltelkes) halmaz jelegű települések váltak dominánssá, főként a magyarok állattartó életmódja miatt. A soros jellegű településtípusok csupán később szaporodtak el a Kárpátmedencében, ott is elsősorban a nagyállattartásra kevéssé alkalmas domb- és hegyvidékeken, ehhez jelentősen hozzájárultak az egész országterületet érintő telepítések is. 3) Az autópálya- és gátrégészet új ásatásaira (és a Szent László előtti temetőknek a település tükörképét hűen leképező sírkiosztására) alapozott képlékeny vé-



75

lemény szerint a laza soros jellegű és a laza (vagy éppen sűrű!) halmazos jellegű települések a honfoglalás előtt és a honfoglalás után is egyidejűleg voltak már jelen (Máté 1998). A (kétbeltelkes) halmaz jellegű települések számaránya nőhetett a honfoglalás után (főként az Alföldön), hiszen a településszerkezet jelentősen életmódfüggő. A halmaztelepülések mellett azonban a laza soros jellegű, majd az azokból kifejlődő soros jellegű típusok mindvégig jelen voltak, bár területileg és időben is egyenetlen eloszlásban. A soros települések elsősorban a nagyállattartásra kevéssé alkalmas, topográfiailag determináltabb domb- és hegyvidéken terjedtek el, ehhez jelentősen hozzájárultak az egész országterületet érintő telepítések is. A halmaztelepülésekhez képest védtelenebb soros jellegű települések a tatár- és törökdúlások során különösen az Alföld síkján ritkultak meg, miközben a halmazszerkezetű mezővárosok felduzzadtak. Az Alföldön a soros települések csupán a hosszú török uralom elmúltával hódítottak ismét tért, amit már a lassú életmódváltozás is elősegített. A másik legvitatottabb kérdés, hogy a magyar történeti agrártelepüléseken, azaz a mezővárosokban és falvakban kimutatott településszerkezeti sajátosságokat vissza tudjuk-e vezetni egészen a honfoglalás korig, kimutatható-e a genetikus folytonosság? Tény, hogy a soros települések (legtöbbször szalagtelkes útifalvak) nagyon messze állnak a honfoglalás kori laza soros jellegű (másnéven füzér) településelrendezéstől. Ugyanígy a (kétbeltelkes) halmaztelepülések is nagyon messze állnak a honfoglalás kori laza (vagy éppen sűrű!) halmazos jellegű településelrendezéstől (Novák 1986; Beluszky 1999). Nehézség, hogy a kétbeltelkes halmaztelepülés csupán a 16. századtól igazolható hitelesen, kevés a honfoglalás kori régészeti adat, miközben tetemes az áthidalandó időbeli, morfológiai, ill. a társadalmigazdálkodási viszonyokbeli „távolság”. Az eddigi elméletek főként a (kétbeltelkes) halmaztelepülések genetikai folytonosságát próbálták igazolni, azok korábbi nimbusza miatt (sokan magyar ősformának vélték, de már számos külföldi kutató munkájában felfedezhetjük a magyar szálláskertes települések európai megfelelőit) (Hofer 1980; Bárth 1996). Az autópálya- és gátrégészet új ásatásait is figyelembe vevő igen képlékeny vélemény szerint a kétbeltelkes halmaztelepülés és a honfoglalás kori téli szállás genetikus rokonsága – korábbi vélekedésekkel ellentétben – még nem tekinthető bizonyítottnak, de további régészeti eredmények alapján lehet, hogy mégis bebizonyítható lesz. (A téli szállásról magyarázatként megjegyezzük, hogy az a téli és nyári szállást váltó állattartó életmódhoz kötődött). A genetikai rokonság bebizonyításához talán Máté Zsolt következtetései visznek közelebb minket. Míg Győrffy István úttörő módon a kirgizek téli szállásból (ill. a honfoglaló magyarokéval rokonítható életmódból) kiindulva próbált eljutni az Alföldi ólaskertes településekig, addig Máté Zsolt fordított gondolatmenettel próbálkozott. A régi és új ásatások által feltárt településelrendezési képletekből kíván következtetni a honfoglalók életmódjára, majd ezt rokonítani a kétbeltelkes (más néven szálláskertes, ólaskertes) alföldi halmaztelepülések lakóinak életmódjával. Az egyszerű népek laza településelrendezési képletei főként a gazdálkodási módokkal (pl. állattenyésztéssel, kezdetleges földműveléssel) és a környezeti adottsá-

76

Somfay Attila


gokkal hozhatók összefüggésbe – érvényes ez a honfoglalás kori magyar településekre is. Az ásatások valóban igazolták a domborzati-mikrodomborzati adottságok érzékeny figyelembevételét. Igazolódni látszik az is, hogy már a honfoglaláskor is két ősi gazdálkodási forma létezett (azaz a sűrűn települt hajlékoktól elkülönülő vagy pedig a ritkábban települt hajlékok körül is zajló), ami pedig a jóval későbbi mezővárosokban és falvakban kimutatott „kertes” és „udvaros” gazdálkodási elvvel analóg. A honfoglalás kori halmazos jelegű településekben ugyanis a lakósátrak, ill. veremházak igen sűrűn települtek, távolságuk csupán 2,5–3m (ez a háztól elkülönülő szilaj állattartásra utal). Ezzel szemben a soros jellegű településeken a lakósátrak, ill. veremházak lazán települtek, távolságuk akár 50–100m is lehet (állattartás, ill. földművelés a ház körül is megtalálható). A hajlékoknak ugyanilyen távoli elrendezése figyelhető meg már az időben valamivel későbbi, halmazos jellegű települések egy részén is (már nem csak háztól elkülönült szilajállattartás, hanem állattartás, ill. földművelés a ház körül is). A „kertes” és „udvaros” jellegű gazdálkodási formák megléte, illetve a hajléképítés többfélesége stb. arra enged következtetni, hogy a 10–12. században az eltérő fejlettségi szinteket képviselő életmódok egymásmellettisége valószínűsíthető, azaz a népességnek egyidejűleg lehetett még ősi nomadizáló (azaz vándorló, legelőváltó) rétege, emellett szállásváltó állattartó rétege, de már talajváltó-mozgófalvas rétege, sőt akár letelepült rétege is (Máté 1998). A kora-középkori településfejlődési folyamatok két lényegesebb történése lehetett a szállásváltó életmód téli szállásainak fokozatos állandósulása, illetve a laza soros jellegű településeknek a soros útifalvakká alakulása, szalagtelek-rendszerük kifejlődésével. Az Alföldön a honfoglalás korában a sátrakból (később veremházakból) álló szállást a szabadban (később kezdetleges karámokban) teleltetett állatok nagy területigényű övezete vette körül. A nyári időszakkal ellentétben a téli időszak kevéssé tette indokolttá a helyváltoztatást (pl. legelőváltást vagy árvizek-belvizek elől való elhúzódást), így a téli szállás fokozatosan helyhez rögzült és felerősödtek közvetlen körülötte az árkos-sövényes szálláskert-elhatárolási folyamatok is. Az Alfölddel szemben a Dunántúl (és a többi domb- és hegyvidékek) a nagyméretű állatcsordák terelgetésére-legeltetésére kevésbé voltak alkalmasak, topográfiai viszonyaik és sűrűbb növényzetük folytán. Ezeken a területeken az állattartás mellett hamarabb tért hódított a földművelés is. A soros jelegű települések (köztük a nagy számú irtásfalvak, ill. erdőtelkes falvak) telkeinek osztódásával, sűrűsödésével jöhettek létre a későbbi soros szalagtelkes útifalvak. A 12–14. században a földesurak az erdős, hegyi tájakon gyakran vállalkozókra (soltészekre) bízták a falutelepítést, ami már szabályos telekkimérést, rendezettséget eredményezett. A hazai történeti településállománynak a középkortól napjainkig tartó fejlődésére vonatkozó eddigi elméleti kutatások már jóval biztosabb eredményre jutottak a honfoglalás korára vonatkozó kutatásoknál. Ezeket összefoglalva megfogalmazhatjuk, hogy a hazai települések sokféleségét alapvetően a földrajzi viszonyok és a gazdálkodási módok határozták meg, és emellett a településkép formálódásában nagy szerepe volt a történelemnek, a település saját történelmének is (Bárth 1996).



77

A földrajzi tényezők különbözősége mellett tehát a Dunántúlra, ill. az Alföldre jellemző eltérő településfejlődés számos más okra is visszavezethető. Az egyik ok, hogy a középkorban eltértek a jellemző gazdálkodási módok (a Dunántúlra fejlett földművelő kultúra is jellemző volt, ellenben az Alföldön előforduló kétbeltelkes településeken sokáig a nagy tartásterület-igényű állattartás dominált). A másik a védelmi szempont lehetett (jobban védhető, köralakhoz közeli halmaztelepülések az Alföldön). A harmadik ok az eltérő társadalomszerkezet (a Dunántúlon az individualitás, az Alföldön a török hódítókkal szemben összetartóbb közösségi társadalom). A Dunántúlra hatással voltak még a szomszédos országok, ill. az onnan áttelepített lakók által „behozott” települési hagyományok is. Ha a különböző földrajzi tényezőket közelebbről megvizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy az Alföld, ill. a Dunántúl eltérő településfejlődésére leginkább a topográfiai viszonyok voltak hatással. Ha az ország domborzati viszonyait, valamint a soros és a halmazos főtípusra jellemző elterjedési területeket összevetjük, akkor megállapíthatjuk, hogy a soros felépítésű települések többsége az ország domb- és hegyvidékein jött létre (azaz a Dunántúlon és az Északi-középhegységben), míg az Alföld síkvidékein kétbeltelkes halmaztelepülések is kialakultak. Az országrészenként eltérő domborzati viszonyok a települések belterületén is visszaköszönnek. Amíg az alföldi településeken az átlagos domborzati magasságkülönbség nagyságrendje csupán fél méter körüli, addig ez a Kisalföldön 2–5 méter, a dunántúli dombvidéki településeken 5–10 méter, a hegyvidéki településeken pedig akár 30–50 méter is lehet. Ezek a nagyságrendi különbségek is hozzájárultak ahhoz, hogy az Alföldön a tereptől függetlenebb, több szempontból is kedvező, „ideális körformához” közeli nagy települések is zavartalanul létrejöhettek, szemben a Dunántúl és az Északi-középhegység topográfiailag erősebben determinált településeivel (Somfai 2001b). Figyelemre méltó, hogy mind a soros, mind a halmazos jelleget mutató – és szintvonalakkal is ellátott – középkori faluásatási helyszínrajzok (Móric, Sarvaly) a letelepedés domborzati (sőt mikrodomborzati) érzékenységéről árulkodnak (Máté 1999a). Az ország soros felépítésű (utcás) településtípusai rendkívül gyakran domborzati okokra vezethetők vissza (Marosi–Szilárd 1974) és előfordulásuk különösen gyakori a Dunántúl szabdalt, erősebb reliefenergiájú felszínein. Emiatt az erősen tagolt felszín miatt a Dunántúlon a településállomány fejlődése sokkal bonyolultabb, mint az ország más területein és a Dunántúlon belül tájanként is más és más (Boros 1957). Az alföldi települések morfológiáját csak kevésbé befolyásolták az ottani enyhébb felszínformák. Ez alól azonban kivételt képeznek például a folyókat kísérő vízmentes folyóteraszok (Máté 1989). Véleményünk szerint a számos úti falu típus – mint ahogy a kétbeltelkes halmaz is – a nevében hordozza az egyik legjellemzőbb vizsgálandó tulajdonságát, azaz a távolsági utakhoz való viszonyát. Úgy véljük, hogy a Dunántúlon (és az ország többi domb és hegyvidékén) a markánsabb topográfiai viszonyok az útvonalak kiválasztódását-lerögzülését előbb eredményezték, mint az Alföldön. Ez is közrejátszhatott abban, hogy a Dunántúlra „tudatosan” az utak mentén szerveződő tele-

78

Somfay Attila


püléstípusok jellemzők. – Ezzel szemben az Alföld finom domborzati eltérései sokkal kevésbé lerögzült úthasználatot eredményeztek (sőt a vízjárta hónapokban szinte „úttalan” úthasználatot). Ezért a feltehetően lassabban helyhez rögzült alföldi halmaztelepülések szerkezetét nem az utak határozták meg, hanem a vízjárta síkból épphogy kiemelkedő szárazabb halmokon való „spontán” összegyülekezés, azaz szinte irányfüggetlen öszehalmozódás-összetömörülés, ami nem ütközött markáns topográfiai akadályba. Később az Alföldön is határozottabb úthálózat fejlődőtt ki, így az útifalu típusok is jobban elterjedhettek, amit már a gazdálkodási módok fokozatos megváltozása is segített. Az eddigi kutatások többségében az alföldi történeti települések szerkezetét a dunántúli településekéhez képest behatóbban vizsgálták, mivel a kétbeltelkes halmaztelepüléseket sokáig sajátságosan magyar jelenségnek tartották. Mindez az eddig szerényebb mértékben kutatott dunántúli soros települések alaprajzi vizsgálatának fokozott szükségességére hívja fel a figyelmet, amelyben a gazdálkodási-történelmi összefüggések és idegen települési hatások stb. mellett a geomorfológiai adottságok településformáló hatását is részletesen elemezni indokolt (Somfai 2001a), nem elfedve a településhez vezető ősi útvonalakat sem. Legjelentősebb az elmaradás az észak-dunántúli településeknél, míg a Dél-Dunántúlon a helyzet jóval kedvezőbb a pécsi földrajzkutatóknak köszönhetően.

Az alföldi mezővárosok fejlődéséről röviden, kiragadott példákkal Az Alföldön a 13. században a tatárok népirtása következményeként az apróbb települések elpusztultak vagy életképtelenné váltak. Népességük a jobb helyzeti energiával rendelkező, központibb fekvésű településekbe vándorolt, így az elpusztult falvak határa is főként a mezővárosok területét növelte. Az így kialakuló tágas határ a mezővárosias fejlődés fő alkotó eleme: az agrárium többlettermelése teremtette meg a városiasodás anyagi feltételeit (10–11. ábra). A megnövekedett határt – főként a külterjes állattartás szolgálatában – a jobbágytelkinél kedvezőbb ún. kertes rendszerben használták, a nyomáskényszer vagy az újraosztás kényszere nélkül, az egyéni gazdálkodás igényeinek megfelelően. A lakosság a település központjába húzódott be, melynek védelmi szerepét kialakították, onnan irányították a tágas határon lévő gazdaságukat. Nem állt jogukban a kőfallal körbevenni a várost, ám árokrendszerrel, sövénnyel kialakíthatták védelmi rendszerüket (Novák 1989). Az alföldi mezővárosi fejlődés sajátossága, hogy a török veszély elmúltával, majd a gabonatermelés 18. századi térnyerésével a mezővárosok és óriásfalvak népfeleslege fokozatosan szétömlött a puszta határokon, és a 19. század derekára fokozatosan kialakult a tanyavilág (Mendöl 1932).



79

10. ÁBRA Hajdúböszörmény a 18. század derekán, sugaras halmaztelepülés (Hajdúböszörmény in the Middle of the Eighteenth Century, Radial Cluster-type Settlement)

Forrás: Papp-Váry 1991.

11. ÁBRA Hajdúböszörmény tágas határa a 18. században (The Spacious Boundary of Hajdúböszörmény in the Eighteenth Century)

Forrás: Hofer 1960.

80

Somfay Attila


Cegléden és Nagykőrösön az Alföldre jellemző kétbeltelkűség alakult ki (az elkülönülő akolkertes övezetben még tiltották is az ottlakást). Kivétel Kecskemét, ahol nem alakult ki kétbeltelkűség, funkcionális térbeli elkülönülés nem jött létre, ugyanis a lakóház és a gazdasági udvar egységet alkotott a halmazos szerkezetű belsőségben. Szükség esetén a belsőségben felépített istállót lakóházzá is átépíthették. A felszíni adottságok településformáló hatása az Alföld „tengersík vidékein” is jelen van – bár a dunántúliaknál kisebb intenzitással és csak a települések egy részénél. Az alföldi települések domborzatára már a harmincas években Győrffy István is felhívta a figyelmet. Cegléden és Nagykőrösön a kétbeltelkűség kialakulását a terepadottságok is elősegítették: a kissé magasabban fekvő részre települtek lakóházak, a védő árokrendszeren túli laposabb peremrészeken pedig az akolkertek, szérűskertek létesültek. A dél-alföldi Duna-völgy egykori mezővárosai – hasonlóan a kisalföldi Rajkához, Hédervárhoz – az árvízmentes peremek ártérre néző leszakadásait, ill. az ártér kisebb kiemelkedéseit, folyóteraszait „ülik meg” (pl. Dunavecse, Szalkszentmárton, Hajós), de védtelen ártéri fekvésű településeket is találunk, mint pl. Dunapatajt (Iván 1994). Az Alföldön is találunk sok utcára szervezett alaprajzú települést. Az ún. utcás (soros) típusokhoz tartoznak a leggyakrabban völgyekben kialakuló egyutcás, valamint az ármentes kiemelkedéseken kialakuló többutcás települések (mint pl. Adony). A települések egy részénél a mérnöki telepítés is jellemző (pl. Hajós „sakktábla” utcarendszerű újabb részei).

A kisalföldi mezővárosok fejlődése és néhány példája A Kisalföld jelentősebb települései kelta, ill. római alapításúak. Városait, falvait később avarok lakták, őket a morvák igázták le. A magyarok 900 körül szállták meg e területeket. A 13. századtól fogva több ütemben németek telepedtek le, a török veszély elől pedig szlavóniai és horvátországi menekülteknek adott új hazát e vidék. A Kisalföldnek a mai Magyarországra eső területén 1767-ben számos mezővárost találunk, így többek között a Sopron vármegyei Kapuvárt, Csornát, Fertőrákost, Mihályit, Szilt és Szanyt, Győr vármegyében Szentmártont, Komárom vármegyében Tatát és Tóvárost, Veszprém vármegyében Marcaltőt, Pápát, Tüskevárt és Devecsert (12. ábra). 1841-re újabb kisalföldi települések nyerték el a mezővárosi rangot (Fényes 1841), így Sopron vármegyében a Fertő menti Hegykő, a Csorna melletti Egyed, Győr vármegyében Hédervár, Moson vármegyében Lébény és Mosonszentjános, Komárom vármegyében Kisbér és Ószőny, Veszprém vármegyében pedig Somlószőlős. A kisalföldi mezővárosok településalaprajzának korai állapota néha alig ismerhető fel. Ennek okai lehetnek a későbbi településbővítések, helyenként a korábbi településszerkezet rendezése-megváltoztatása, de akár a külső térszerkezet átalakulásának hatására történt belső településszerkezeti átrendeződés is.



81

A kisalföldi mezővárosok legősibb településrészeinek szerkezeti felépítése sokféle lehet. Legtöbb az eredendően egyutcás település (Fertőrákos, Mihályi, Halászi), a többutcásak között nem ritkák az árvízmentes vonulatokra települő, több „szer”-ből álló ún. szigetközi típusú nőtt települések (pl. Hédervár). Egyedi, kétpólusú településszerkezet jellemzi Mosonmagyaróvárt. 12. ÁBRA Északnyugat-dunántúli mezővárosok és szabad királyi városok 1767-ben és mai szerepkörük (Northwest Transdanubian Market-Towns and Royal Free Boroughs in 1767 and the Fields of Activities of Today)

Forrás: Felhő 1970 alapján saját szerkesztés.

Míg a legtöbb alföldi mezőváros halmazos alaprajzán a településmagot a sűrűtelkes lakózóna, ill. a sugarasan összefutó utcák egyértelműen kijelölik, addig a főként utcás felépítésű kisalföldi mezővárosok településmagja valamivel széthúzottabb. A településmag egy kiemelt pontján sok mezővárosban megtaláljuk a feudális (világi vagy egyházi) hatalom építményeit, amelyek általában a topográfiailag legelőnyösebb helyre igyekeztek települni. E nevezetes építmények előtt gyakran több út is találkozik (pl. Kapuvárott, Pápán). Ha a település életében világi és egyházi irányítás egyaránt domináns volt, akkor e kettősség gyakran a településszerkezetből is leolvasható (pl. Csornán).

82

Somfay Attila


A nyugatias (európai, dunántúli) városfejlődésre jellemző, hogy a feudális hatalom majorterületeivel közvetlen kapcsolatban kívánt maradni, így a hatalmi központ (a településmagot képező vár, földesúri rezidencia, kolostor, monostor) közvetlen közelében nemritkán évszázadokon át elkülönülő területet, ún. belső majort is felfedezhetünk (pl. Kapuvárott, Csornán). E területeken magasabb technikájú mezőgazdasági termelés folyt, ezért találjuk meg azokat a fallal védett településközpontokban is (pl. Pápán). Winkler Gábor szerint e „barát-dűlők” Európa-szerte csak a késői 19. századtól épültek be, így sokszor az egyik legfontosabb, még rendelkezésre álló potenciális „központképző” rendeltetést töltötték be a legújabbkori városfejlesztésben (Winkler 1998). A dunántúli településeknél a korai településállapot kialakulásának okfeltárásában a történeti térképek mellett a településtörténet elemzése, a tágabb térszerkezet változásának feltárása és nem utolsó sorban a településdomborzati-vízrajzi viszonyok vizsgálata is sokat segíthet. Számos kisalföldi településen járva a belterület topográfiai jellemzői vizuálisan nem szembetűnők és a sűrű beépítés miatt összefüggéseiben nem tekinthetők át. A településdomborzat és a vízrajz részletes történeti vizsgálata azonban a legtöbb esetben a felszíni viszonyok és az ősi településszerkezeti elemek közötti szoros kapcsolatra derít fényt (Somfai 2001c). A következőkben a kisalföldi mezővárosok egy részét mutatjuk be 1784. évi, ill. jelenkori térképpárokon a legfontosabb történelmi tények, településalaprajzi értékjellemzők és a jövőbeni fejlődési lehetőségek felvázolásával. A jelenkori térképekre is rájelöltük a már 1784-ben is létező ősibb településrészeket, ahol a legtöbb, védelemre érdemes történeti jelentőségű alakzatokat találjuk. Cél, hogy a rendezési tervek készítése során ezeket lehetőleg tartsuk meg, vagy pedig – ha a változtatás indokolt – a történelemből tanulva értő módon avatkozzunk be, ill. bővítsük településeink szerkezetét. A soros (legtöbbször útifalu eredetű) településalaprajzok vizsgálata nem nélkülözheti a települések közötti útvonalak gondos elemzését, hiszen azok legtöbbje mára megváltozott, vagy esetleg el is tűnt – sokszor jelentős torzulást eredményezve ezzel a település belső struktúrájában is (pl. Halászi). Megemlítünk néhány településfejlesztési feladatot is, ami nemritkán épp egy-egy szomszédos településsel való természetes útkapcsolat „felélesztése”, kiépítése kapcsán keletkezik (utcaszélesítés, új fejlesztési területek kijelölése, válaszadás a települési belső értékek átrendeződésére stb). A jövőben egyébként egyre több ilyen feladatra lehet országszerte számítani. Fertőrákos Az egyetlen Sopron közeli község, amely nem tartozott Sopron jobbágyközségei közé, a falu és a kőfejtő ugyanis a győri püspöké volt. 1582-ben emelkedett mezővárosi rangra, ezt követően fallal vették körül. A török alatti elnéptelenedést követően Ausztriából és Morvaországból hoztak ide telepeseket. A 18. század elejére a település már túlnőtt a várfalakkal védett területeken.



83

A legrégebbi településmag a püspöki vár és a malom területén lehetett. A község korábban egyutcás település volt, két orsósan kiszélesedő térséggel. A szalagtelkes települési jelleget csupán a püspöki kastély körüli – majorsági épületekből, cselédházakból, kocsiszínekből álló – kis szer jellegű településrész bontotta meg. Később a főutcát mindkét végénél tovább építették, sőt mellékutcákkal, kisebb-nagyobb teresedésekkel is bővült az egykori mezőváros. A várost lényegében csak a főutca bejáratainál védelmezték városfal-szakaszok. A település két hosszabbik oldalát egymás mellé épített csűrök, ill. kerítések védelmezték – ez a fajta védelmi rendszer az utólagos német települési behatásokról árulkodik (Mendöl 1963). E jellegzetesség Fertőrákoson már nagyobbrészt eltűnt, de a megye más településein még ma is jól felismerhető. Fertőrákost keleten a Fertő ingoványai, nyugaton pedig a Rákos patak is védték. – A történeti településmag egy részét nemrég világörökségi listára terjesztették fel – építészeti és településszerkezeti értékei, történeti egységessége folytán. A település jövője nagy lehetőségekkel kecsegtet. A ma még Sopronba ingázó munkaerőt is helyben kívánják foglalkoztatni. A kőfejtő-színpad és a Fertő-tavi vízisport-telep üzemeltetése mellett a jövőben gyógyvizek hasznosításával számolnak. Fertőrákos idegenforgalmi vonzerejét fokozza a település hagyományos többnyelvűsége. Célszerű lenne kiépítetni a Sopronnal 3 km-rel rövidebb kapcsolatot adó nemeskúti utat. Szany Keresztutcás település. Már 1427-ben mezőváros. A győri püspökség keszői várához tartozott. 1740 táján a püspökség saját kezelésbe vette a falut és az urasági majort. A korábban feltehetően egyutcás szalagtelkes település a Rábával párhuzamos északkelet-délnyugati dűnesorra települt, ez őrzi valószínűleg a Savaria–Arrabona út vonalát is. A későbbi keresztutca beépítése a 18. század végén egyre jelentősebbé váló Sopron–Kapuvár–Pápa–Bakony távolsági út mentén történt. A távolsági út helyét délen a marcaltői Rába-átkelés, északon a Sárdos-éri gázló jelölte ki. A jövőben lehetőség van a mezőgazdasági feldolgozó központ-jelleg erősítésére. Sajátos miliőjű a püspöki pihenőkastély és környezete. Élénk a forgalma a rábai strandnak is. Szanyon halad át Bécs–Hegyeshalom–Pápa–Bakony idegenforgalmi folyosó is. Az árpási út teljes hosszban történő kiépítésével Tét és Győr felé jelentősen javulnak a kapcsolatok. Csorna Csorna a Győrből Sopronba tartó forgalmi tengely és egy észak–déli európai főút kereszteződésében helyezkedik el. Piacáról már a 12.–13. századi oklevelek is megemlékeznek (Ollram 1941). A legkorábbi településrészt, a „kettős szeres” településmagot a mai centrum keleti részében, az egyházi igazgatást képviselő prépostság környékén kell keresnünk. A keleti nagyobb Prépost-szer és vele szemben fekvő nyugati Herceg-szer is egy-egy magaslatra települt. Közöttük a központi fekvésű, mai Szent István téren kisebb tó

84

Somfay Attila


volt, melyet csak a 19. században töltöttek fel. A Prépost-szer mellett elhaladó sopron–győri főút merev nyomvonala jóval később jött létre. A település központjában máig lazábban beépített területsávot érzékelünk – ez az egykori belsőmajor zónája, melyen néhány évtizede még csak mezőgazdasági épületek, cselédlakások, a kiskastély, ill. szemben a premontrei prépostság épületei álltak. A jó adottságú központi fekvésű területek szabadon hagyásának kényszere folytán a 15.–19. századi településfejlődés a déli és északi részekre szorult (Alsószer és Felső-szer). Ezek a településrészek szerkezetileg a településmagnál szabályosabbak, telepített jellegűek. Az Alsó szer a 17. században keletkezhetett, területét eredetileg három széles, dél felé tölcséresedő hosszú utca osztotta meg. A településrész mezővárosias karakterét a fésűs beépítésű házak oromfalas homlokzatai és a közéjük épített nagykapus, tömör kerítések adták. A Felső-szer ezzel szemben tipikus egyutcás településbővület és szerkezetében nagyon hasonlít a török kiűzése után újjáépült mérnöki faluk felépítéséhez. Telkein az 1830 körüli térképek szerint szintén fésűs beépítésű házak voltak. A jövőben Csorna mezőgazdasági gyűjtő-elosztó központi jellege bizonyára erősödik. Közlekedési csomóponti helyzete kiugró gazdasági és idegenforgalmi lehetőségeket ígér. Termálfürdője idegenforgalmi bázissá fejleszthető tovább. Hédervár Legrégibb településmagja az a favár, melyet 1142-ben Hedrych-Héder lovag építtetett. A Hunyadiak korában lett mezőváros, a 16. század elejétől már mint a lerombolt várhoz tartozó helyként írják le. A szeszélyesen kanyargó egykori MosoniDuna medrek által meghatározott hátakra telepedett, több „szer”-ből álló ún. szigetközi típusú nőtt falu. Még ma is kitapintható Hédervár településszociológiai értelemben vett kettős arculata. Az északkeleti részen települt egykor a gazdafalu, a kastély körül pedig az uradalom cselédsége. A Szigetköz központjában fekvő festői településen idegenforgalomban, víziturizmusban, emellett a mezőgazdasági feldolgozóipar (húsipar) továbbfejlődésében rejlenek lehetőségek. Kíméletes településrendezési beavatkozásokkal minőségileg javítani indokolt a kastély és a falu építészeti-térbeli kapcsolatát. A mecséri út kiépítésével az idegenforgalmi kapcsolat az autópálya felől jelentősen javulna. Mihályi Árpád-kori település. Kezdetben királyi várbirtok, a nyugati gyepű vonalának Kapuvárhoz tartozó egyik megerősített helye. 1666-ban országos vásár tartására kapott engedélyt. Folyóátkelőnél alakult ki az eredetileg egyutcás település, amely később a KisRábával párhuzamos keresztutcával bővült és mára összeért az északról szomszédos Kisfaluddal. A 19. században a nagytérségi szerkezeti átalakulások nyomán a község fokozatosan elvesztette jelentőségét. Ma Kapuvár és Beled közelsége miatt nem várható kisközponti szerepének visszaszerzése. Amennyiben a beledi út kiépülne, a Bala-



85

tonra irányuló kerékpáros idegenforgalom a Kisfalud–Mihályi–Vica–Beled belső, kisforgalmú útvonalon haladhatna. Mosonmagyaróvár A Mosoni-Duna déli partján húzódó Bécs–Pozsony–Buda országútra települtek Magyaróvár és Moson mezővárosok, amelyekből 1939-ben jött létre Mosonmagyaróvár. A Duna és a Hanság ingoványai közötti alacsony dombon alakult ki Moson. Szent István idejében megyeközpont lett, királyi földvár is épült itt. A 13. században Ottokár cseh király nagymérvű pusztítása nyomán a megyeszékhely átkerült Magyaróvárra és ott új várat építettek. A mai Magyaróvár helyén római település, a Pannóniát északról védő limes egyik tábora volt: Ad Flexum. Magyaróvár a 14. században megkapta a királyi városok kiváltságait, „szabad királyi mezőváros” lett (ez az elnevezés a „civitas” és „oppidum” fogalom korai, részbeni keveredését mutatja). A kettős központú településszerkezetet hárompólusúvá tette az első világháborúban felépített fegyvergyár, amely a Monarchia legnagyobb ilyen gyára volt. Magyaróvártól északra kertvárosi település van, az ún. Majorok. A 20. század első felében a belvárostól keletre alakult ki a Károly-liget nevű kertes-villás település. Az 1939-ben egyesült két ősi település közötti terület pedig 1920 és 1980 között épült be. A városszerkezetben Trianon után irányváltást jelentett, hogy a Bécsbe menő forgalom átterelődött pozsonyiról a Bruck-i irányba. Ez a változás újabb területek beépítését ösztönözte. Ma a Duna menti és az adriai–balti európai utak kereszteződésében lévő város idegenforgalmi, ipari, kereskedelmi szempontból egyaránt vonzó település. Halászi Az Árpád-korban mosoni-dunai gázlónál alakult ki az eredendően egyutcás település. Első lakói a mosoni várbirtok szolgálatában álló halászok, később gyümölcsszállítók voltak. A 16. században kapott mezővárosi kiváltságokat. Az 1713. évi pestisjárvány után jelentős német és horvát betelepítés történt. Az egyutcás szerkezet a 19. századi birtokátszabás (és úteltérítések) hatására eltorzult. A 20. században a település nyugati irányú bővítése szervetlenül történt. Az utóbbi években a Mosonmagyaróvárról megindult kitelepülés, ill. Mosonmagyaróvár Halászi irányába történt bővítése a község agglomerációs típusú fejlődését vetíti előre. Ha az ősi falutengely keleti felét püski irányába ismételten megnyitnák, visszaállna a településszerkezet egykori természetessége. Rajka Az Árpád-kori falu a Mosoni-Dunát kísérő magaspartra települt. 1721-ben lett mezőváros. Az eredetileg egyutcás falu a már kétszáz évvel ezelőtt megtörtént főútkihelyezés után több keresztutcával bővült a főút és a későbbi vasútállomás felé. A település elmúlt két évszázadban történt további bővítései szervetlenül kapcsolódnak az eredeti településtengelyhez.

86

Somfay Attila


A 18. században nagyszámú német és horvát betelepítés történt. 1945 után a kényszerű lakosságcsere gyökeresen megváltoztatta a falu életét. 1947 óta, a három Pozsony környéki község elcsatolása óta határállomás működik Rajkán. A vállalkozásbarát környezetben a ma is jelentős ipari-szolgáltatási létesítmények számának további növekedése várható, távlatilag pedig a pozsonyi agglomerációhoz történő kapcsolódás. A hegyeshalmi útirány újjáélesztése az alakuló rajkai iparterület megközelítését segítené. A deustsch-jarndorfi (járfalui) földút kiépítése a már ma is időszakosan működő határkapcsolatot emelné idegenforgalmi útvonallá. Kapuvár Kapuvár Sopron és Győr között kb. félúton helyezkedik el. Évszázadokon át Sopron vármegye egyik járásának székhelye, 1871-től nagyközség. 1950-től GyőrSopron megyei nagyközség, 1969-től város (Varga 1998). A település legelső lakói a vízjárta síkból kiemelkedő rábai és répcei hordalékkúpvonulatokon telepedtek meg. Már az illírek korában (i.e. 4. század) földvár volt e helyen. A honfoglalás után a gyepűrendszer őrhelye, kapuja volt. A vár és a szomszédságában 1663-ban alapított Garta a település ősi magjai. Kapuvár lakói a 16. század elején főleg hajdúk voltak. Kiváltságos helyzetükből fakadóan Kapuvár már 1558-tól oppidum, majd több évszázadon át hatalmas kiterjedésű földesúri birtok uradalmi központja (Faragó 1974). A település ősi tengelyei – a Sopron, ill. Babot felé vezető szalagtelkes utcák – folyami hordalékkúp-vonulatokat követnek. Ettől eltérően a városból ma kivezető Győri út vonalát tervezőasztalon húzták meg az 1930-as években. A 18. században megnyúlt a főbb utak mentén, ill. az északi jó termőterületek irányába, majd fokozatosan kiterebélyesedett. Az ún. földesúri belső major beékelődő területe azonban egészen a 20. századig megmaradt a településközpont közelében. A 19. században erőteljes besűrűsödés volt tapasztalható az árvíz korlátozta településterületen. 1876-ban megnyitották a Győr és Sopron közötti vasútvonalat, amely Kapuvárt egyértelműen a két város közötti kelet–nyugati tengelyre rögzítette. Vasúti csomópont is lehetett volna, ha a tervezett celldömölk–pozsonyi és/vagy a pápa–pozsonyi vonalak kapcsolati helyét nem engedi át Fertőszentmiklósnak, ill. Csornának (Gimes 1972). A kezdeti tervekkel ellentétben a város súlypontjától távol és délre telepített vasútállomás is a lehetségesnél kevesebb fejlesztőerőt fejtett ki (Lovas 2001). 1923-ban Kapuvár nagyközség és Garta község egyesült. Az 1930-as évek elején, majd az 1950-es években is nagymérvű lakótelek-osztás történt a város északi részén az uradalmi nagybirtok területén, így alakult ki a mai Házhely városrész. Az 1960–70-es évek intenzív iparfejlesztése a várossá válást segítette elő. Kapuvár 1969-ben a közeli községek bevonásával városkörnyékké szerveződött. A rendszerváltozást követően a környéki községek önállósodtak. Napjainkban egyre élénkülnek Kapuvár országhatáron átnyúló gazdasági-üzleti kapcsolatai. A város 2000-ben megpályázta és elnyerte az ipari park rangot. A



87

2000–2006 évekre részletes programtervet dolgoztak ki a Ipari Parkkal és az termálturizmussal kapcsolatos fejlesztések megvalósítására.

Kisvárosok a mai és jövőbeni településhálózatban Ma világunk értékrendjét egyre inkább a városiasodás, a városi életforma határozza meg. A nemzeti és nemzetközi mezőgazdasági kereskedelem és az agráripar szinte kiszorította a parasztságot az élelmiszertermelésben betöltött évszázados szerepéből. 1945 óta nagymérvű foglalkozás-átstrukturálódás történt. 1945 után a Kisalföld egykori mezővárosaiban még közel 50% volt a mezőgazdasági keresők aránya (Enyedi 1988). A következő évekre jellemző a keresők fokozatos átrétegződése az ipari és a szolgáltató szektorba. Az ötvenes és még inkább a hatvanas, hetvenes években a várossá kiemelt egykori mezővárosokban (Kapuvár, Mosonmagyaróvár, Csorna) intenzív iparfejlesztés történt, ezután a keresők majdnem fele már az iparban dolgozott. Ezekbe a településekbe a környéki falvakból ingázni is kezdtek – bár részben csak szezonális jelleggel (Rétvári 1974). A rendszerváltozással az ipar fokozatos minőségi átalakulása mellett főleg a szolgáltató-szabadidős szektor további erősödése várható. A trianoni döntés nyomán a kisalföldi településhálózat – Pozsony elkülönítése ellenére – összességében kisebb térszerkezeti torzulást szenvedett, mint az Alföld, amely keleten jelentősen meggyengült Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti, ill. a partiumi vasútvonal határon túlra kerülésével. A kieső szervező szerepet Szeged, Békéscsaba, Debrecen és Nyíregyháza csak lassan és hiányosan vette át. ÉszakDunántúlon ilyesmi nem történt, azonban igazi nagyváros hiányában több hasonló rangú város rivalizálása jellemző. Trianon után a legtöbb a vasúti és közúti mellékvonalon megszüntették a határátjárást. A Kisalföldön a közlekedési hálózatok kényszerű megváltozásával elsősorban a kisebb települések – köztük néhány egykori mezőváros – a korábbinál előnytelenebb térszerkezeti helyzetbe kerültek. A határátkelők fokozatos újranyitása enyhíti a térszerkezeti hiányosságokat, újrafogalmazódnak a gazdasági és szomszédsági kapcsolatok. Észak-Dunántúl lakosságának egy kis része már a szomszédos Ausztriában vállal munkát. A termelési módok gyökeres átalakulása, a térszerkezeti átrendeződés kihatott a városhálózat fejlődésére is. Egyes települések dinamikusan továbbfejlődtek, míg mások megtorpantak, ill. megrekedtek a fejlődésben. Az egykori kisalföldi mezővárosokat mai állapotuk szerint négy fő kategóriába sorolhatjuk (az időközbeni névváltozásokat nyíllal jelöltük): 1) Mezővárosból kis-, ill. középméretű várossá lett, város-jelleg tekintetében folyamatosan továbbfejlődő települések (Pápa, Kapuvár, Csorna, Kisbér, Devecser, Ság–Kiscell→Celldömölk), 2) Mezővárosból nagyközséggé, községgé visszaminősített olyan települések, amelyek a jelenkori térszerkezetben is kedvező helyzetük és szerepük alapján

88

Somfay Attila


a jövőben kisebb ellátó központ (kisváros) jellegükben erősíthetők (Rajka, Hédervár, Lébény, Mosonszentjános→Jánossomorja, Beled, Szany, Tét), 3) Mezővárosból faluvá visszaminősített olyan települések, amelyek léptékük és a jelenkori térszerkezetben elfoglalt kedvezőtlen helyzetük alapján a jövőben sem számíthatnak arra, hogy térségük kisebb ellátó központjává fejlődjenek (Mihályi, Szil, Tüskevár, Somlószőlős) 4) Önálló mezővárosból más városok agglomerációjába betagozódó települések (Győr melletti Gönyű vagy a Mosonmagyaróvár melletti Halászi). Ha a volt mezővárosokat és az egykori mezővárosoknak megfeleltethető léptékű mai kisközpontokat együttesen vizsgáljuk, akkor egy ötödik kategóriát is felállíthatunk: 5) Olyan települések, melyek nem voltak mezővárosok, de mára kisebb ellátó központtá fejlődtek. Ezek egy részét a városhiányos területeken (ilyen a Kisalföld belseje) célszerű várossá fejleszteni (pl. Bábolna). Az 1971-es Országos Településfejlesztési Koncepció (VÁTI) az országban 210 települést irányzott elő központi funkcióra, figyelembe véve a városhiányos térségeket is. Ezen „öntudatra ébresztett települések” egy része később kiharcolta a várossá nyilvánítását. A várossá nyilvánítások nem egyenletesen és nem következetesen történtek (1997-ben város lett például az 1500 lakosú Zalakaros üdülőfalu is). Egyes területek városhiányosak maradtak a mai napig. A településhálózat egyenetlenségei összefügghetnek földrajzi, történelmi vagy igazgatás-hierarchiai tényezőkkel, de ellensúlyozhatók a tudatos településhálózat-fejlesztési politikával (Lovász 2000). A településhálózat jövőbeni minőségi továbbfejlesztését illetően felmerül a kérdés, hogy helyes-e csupán a szélsőséges „város” és „falu” kategóriákban gondolkozni. Véleményünk szerint a városhiányos területek hiányzó központjaiként hasznos lehetne egy köztes, ún. „kisváros” közigazgatási kategória is, amely természetesen a történelemből ismert mezővárosok szerepével csak távolról rokonítható (a mezőváros kategória nemcsak történelmi okokból nem hozható vissza, hanem azért sem, a hagyományos értelemben vett mezőgazdálkodás településformáló ereje a múlté). Győr-Moson-Sopron megye déli határa mentén kelet–nyugat irányban végighúzódó városhiányos területsávot találunk, ez azonban csupán részben magyarázható a Rába-szabályozások előtti mostoha környezeti adottságokkal (Ihrig 1973; Pájer 1990). A városhiány konzerválásában a megfelelő feltáró utak hiánya is jelentős szerepet játszik (Szörényiné Kukorelli 1994). Az említett területsáv úthálózatfejlesztéssel élénkíthető, azonban a térségben a közeljövőben várossá fejlődni képes települést alig találunk (Máthé 1994). Úgy véljük, hogy ilyen esetben a térségfejlesztő központok szerepét a hiányzó városok helyett a már javasolt ún. „kisvárosok” tölthetnék be (Szany, Beled, Répcelak, ill. a 4000-es lakosú Csepreg, amely városi rangra emelkedett néhány éve). A 20. században a vasútnak óriási szerepe volt a városfejlődés előmozdításában. Az 1980-as évektől kezdve azonban e téren ismét a közút tölt be domináns szerepet. A főút- és autópálya-hálózat korszerűsítése mellett a jövőben várhatóan előtérbe



89

kerül a falvak, községek, nagyközségek (gyakran egykori mezővárosok) közötti ún. településközi utak kiépítése. A kisebb települések közötti közvetlen összeköttetések megteremtésével nagyban oldódhat országos, megyei és járási szinten is sugaras alaprendszerű úthálózatunk, amely az egykori hatalmi-igazgatási rendszert képezte le. A körirányú kapcsolatok erősítésével, az úthálózat policentrikus rácsrendszerűvé fejlesztésével demokratikusabb térszerkezet alakul ki. A kisebb települések előtt így újfajta gazdasági-kulturális távlatok nyílnak meg (Somfai 1998). Az ismertetett településfejlődési folyamatok tanulságaként a magyar városhálózat egy lehetséges jövőképét – a múltból kiindulva és a jelenkori fejlődési tendenciákat, szükségleteket figyelembe véve – a következőképpen lehet felvázolni: a magyarországi városhálózat-terminológiát differenciálni indokolt főváros, megyei jogú város, (közép)város és kisváros kategóriákra (a besorolás kritériumai további kutatással pontosítandók). A kisvárosok – hozzávetőlegesen 10 000 lakosig – a térszerkezet kisebb falucsoportjaiban (kistérségekben) ellátó kisközpont szerepét töltenének be. Ilyenek lennének egyes volt mezővárosok és olyan települések is, amelyek ugyan nem voltak mezővárosok, de a mai városhiányos területeken a kisközpontok szerepét a jövőben elláthatják. A térszerkezet-fejlesztés egyik célja, hogy biztosítsa a kisközpontok megfelelő területi eloszlását, ezáltal tegye lehetővé a kistérségeken belül a nagyjából egyenletes ellátást és segítse elő megfelelő munkahelyek teremtődését. Egy-egy kistérség központja látná el a korábbi mezővárosokéhoz csak távolról hasonló feladatokat. A kistérségek napjainkban „tanulják” meg például, hogy fejlesztési programjaik megfogalmazása után miként pályázhatnak meg és használhatnak fel európai uniós és hazai vidékfejlesztési támogatásokat – a partnerség és a szubszidiaritás jegyében (Sain 2001). Településhálózatunk távlati fejlődésének modellezésekor változtatás nélkül nem vehető át a fejlett országok hálózati struktúrája – mások a történelmi és társadalmi feltételek. A településrendszer fejlődése igen bonyolult folyamat, igazából nem irányítható, nem tervezhető, csak befolyásolható. A tervezők feladata, hogy a településfejlődés spontán törvényszerűségeit időben felismerjék és helyes korrekciókkal a fejlődést tudatosan elősegítsék (Enyedi 1988). A térségi településstruktúra átalakulása-átalakítása nem csak az ellátás körülményeire és a munkaerőpiacra van hatással: befolyásolja az önkormányzatok költségvetési politikáját, de akár egy település ingatlanforgalmát is. A központi jellegű rendeltetések erősödése, ill. a hatására megmutatkozó fokozott kereslet hatással van a meglévő épületállomány sorsára. Megnő az igény a bontás, felújítás, bővítés, ill. új épületek építése irányában, emellett a települések peremterületein is megnő az építési telket keresők száma. A szakembereknek helyes válaszokat kell adni a település életképességét mutató új funkciók (pl. kisüzem, benzinkút, telephelyek, bevásárló központ, diszkó stb.) városképi befogadására, műszaki-építészeti megfeleltethetőségére is. Ehhez a túl merev, alapvetően tiltó szemléletű építésszabályozást fel kell váltani az alternatívákat is hordozó és azokhoz okos peremfeltételeket rögzítő építésszabályozással. Például az új típusú lakótelkeknek a hagyományos lakófunkció mellett a számtalan és

90

Somfay Attila


szerteágazó új igénynek is meg kell felelnie (a korábban „garázsba kényszerült” vállalkozások helyett a lakóövezetbe még „beférő”, korszerű csendes törpeüzemek stb). A központi jellegből fakadó intenzívebb fejlődés nem csupán a műemlékek, hanem az általános városképi értékek, sőt a természeti értékek védelmében is fokozott figyelmet kíván.

Mezővárosi értékek védelmének lehetőségei Mit és hogyan lehet reálisan megőrizni? A társadalmi-gazdasági változások, erkölcsi avulás a környezetünket alkotó elemek átépítésével, pusztulásával, lebontásával járhat, ez az élet természetes velejárója. Fontos ezért megnevezni a meglévő épített és táji-természeti környezet azon részét, melyet meg kívánunk őrizni. Erre azért is szükség van, hogy a közösség érdekében megóvandó objektumok ne essenek egyéni érdekek áldozatává. A megőrzés akkor hatékony, ha a helyi közösség felé kellően meg tudjuk indokolni annak szükségességét: a védelem nem csak történeti szempontból fontos, hanem azért is, mert a meglévő települési környezet az identitástudatot erősíti, a településre jellemző egyéni és társadalmi létformákat őriz, az emberbe mélyen bevésődő „itthon vagyok” tudat természetes közegét jelenti. – A települési értékek bemutatására alapozott idegenforgalomnak köszönhetően számos formában jelentkező jövedelmek aláhúzzák a történeti településrészek megőrzését a gazdaságosság oldaláról is. A múlt legnyilvánvalóbb emlékeinek – várak, kastélyok, műemlékek, terek, történeti parkok – megbecsülésén túlmenően cél a történeti, kulturális és természeti értékeket hordozó mezővárosi épített és táji környezet komplex megóvása. Védeni indokolt egyes építményeket (műemlékeket, helyi építészeti emlékeket, népi műemlékeket) és kapcsolódó környezetüket. Védendők a település morfológiai értékei: településszerkezeti adottságok, térarányok, beépítési módok. Jellegzetes utca- és térrészletek: városképi, ill. településtörténeti szempontból értékes rétegezett együttesek, épületcsoportok. A települési értékek védelme a befogadó táji- természeti környezet védelme nélkül nem lehet teljes. A lakosságban tudatosítani kell saját településük értékeit és azt, hogy az értékek gazdái elsősorban ők maguk. Az állami szintű támogatási rendszerek mellett elsősorban települési szintű programokat kell teremteni, hogy a helyi szereplők is aktívan rész vehessenek a megóvás, felújítás, továbbfejlesztés, felvirágoztatás feladataiban. A települési értékvédelemben tehát ugyanúgy a partnerség és a szubszidiaritás elvét kell követni, mint a kistérségi gazdaságstruktúra-fejlesztés pályázati rendszereinél. Az épített és környezeti elemek megőrzésének fontos feltétele, hogy azok a település életének, vérkeringésének továbbra is szerves részei legyenek: funkcióikat megőrizzük, ha arra ma is igény mutatkozik, vagy a revitalizálás során minél kevesebb változtatást igénylő új szerepeket kell találnunk. Az Európa Tanács Kulturális Örökség Bizottsága 1993-ban kinyilvánította az „integrált értékvédelem” szükségességét. Ez a történelmi környezet fejlesztésénél azt



91

jelenti, hogy demokratikusan elfogadott aktív tervezési-hatósági politikával legtöbbször meg lehet nyerni a befektetők bizalmát az iránt, hogy hosszú távon megfelelő pénzügyi nyereséget tudnak elérni. Ezáltal élénkíthető a helyi gazdaság, növelhető a foglalkoztatottság is (Fejérdy 1996). Az írás következő, befejező részében összefoglaljuk a mezővárosi értékek védelmének lehetőségeit a regionális együttműködésektől egészen a helyi védelemig.

Regionális és interregionális együttműködésekben rejlő lehetőségek, országos szintű értékfelmérés A történeti település jelentős gazdasági, társadalmi és kulturális érték. Ahhoz, hogy sorsa pozitívan alakuljon, a megtestesült örökség helyes ismeretére, helyes értékelésére van szükség. Az egyes régiók a történeti, kulturális értékeket őrző települések lényeges jellemzőit tudományos alapokon, közösen kidolgozott módszerek és irányelvek alkalmazásával kívánják vizsgálni és értékelni. Ilyenfajta együttműködések színterei a Történelmi Emlékek és Helyek Nemzetközi Tanácsa (ICOMOS) keretén belül a Történeti városok és Falvak Nemzetközi Bizottsága (CIVVIH), ill. a nyugat-magyarországi térség számára az Alpok–Adria Munkaközösség. Alpok–Adria Munkaközösséget 1987-ben olyan régiók hozták létre, amelyek történeti és kulturális örökségük alapján összetartozónak tekintik magukat: olasz, osztrák régiók, Horvátország, Szlovénia és nyugat-magyarországi megyék (GyőrMoson-Sopron, Somogy, Vas, Zala). A Munkaközösség Kulturális Bizottsága hozta létre többek között a Történeti Központok Albizottságát. Meghatározásuk szerint a történelmi központ olyan sűrű, régi településszövetű település vagy településrész, amely őriz egykori gazdasági, politikai, kulturális, vallási és társadalmi struktúrákat. A történeti településrészek az egész településsel (és a természeti környezettel) szoros kapcsolatban állnak, elszigetelten nem kezelhetők. Fejlesztésüknél egyetértésre kell törekedni a lakossággal, ehhez az iskolától a tömegtájékoztatásig minden eszközt igénybe kell venni. Az Albizottság 1987. évi második jelentésében a vidék történeti településeinek vizsgálatára szólított fel, ehhez kapcsolódtak a tagországokban folyó egyes kutatások is, pl. Fertőrákoson (Winkler–Hartmann–Petzet 1992). Pár évvel később már az is megfogalmazódott, hogy hazánkban az épített és természeti környezet értékeit országosan és szisztematikusan szükséges feltárni. Ezzel egyidejűleg a védendőnek ítélt karakterjegyeket olyan térinformatikai alapú adatbázisba kell foglalni, amely a térségi összefüggések (például a különböző fajta települési értékek sűrűsödési helyeinek) kimutatására is alkalmas. Magyarországon ilyen adatbázis az Országos Területi Információs Rendszer (TEIR), amelybe 1998-ig a kultúrtájak és történeti kertek, a műemlékek, valamint a régészeti emlékeklelőhelyek kerültek bele, de már előrehaladott a településszerkezeti és népi építészeti-néprajzi adatok országos térinformatikai feldolgozása is (Máté 1999b).

92

Somfay Attila


Táji arculat védelme, környezetvédelem, zöldterületek Az egykori mezővárost és dűlőkre tagozódó határát egy egységnek kell tekintenünk. A vidéki táj szerkezetének változásai e határt érintik a legérzékenyebben. Arculata a történelem folyamán többször igen nagy mértékben átalakult, és ma is változik. A telkek átosztásakor, a tagosításkor vagy a melioráció (átfogó tájrendezés és talajjavítás) kapcsán gyakran fasorok, erdőrészek, dűlőket határoló cserjések semmisültek meg. A természetvédelmet nem csak a természetvédelmi területekre, nemzeti parkokra kellene összpontosítani: a táji arculat részét képezik a kisebb erdőfoltok, vízfolyások, természetes vagy mesterséges tavak és a tájban ülő épített emlékek (kápolnák, kálváriák, egykori útelágazást őrző keresztek, gémeskutak stb.). Ezek egy részéről országos összeírás készült a kilencvenes évek elején az Útgazdálkodási és Koordinációs Igazgatóság kezdeményezése nyomán (Winkler 1997b). A hagyományos turista-útvonalak mellett tematikus tanösvények is létesíthetők. Kerékpárutak nem csak közlekedési utakkal párhuzamosan vezethetők, hanem nyugati szomszédainkhoz hasonlóan természeti környezetben is (pl. felszámolt kisvasutak töltésein). A településbelső kultúrzöld-felületei és a külterületek táji környezete közötti átmenetet képviselő településszéli zöldterületeket indokolt lenne parkerdőkké, pihenőkertekké fejleszteni. A településtől sétatávolságra (1–1,5 km) található kiemelt turista-úticélok (pl. az egykori mezővárosok szőlőhegyei, „pincevárosai”, kálváriadombok, emlékhelyek) megközelítését telepített fasorokkal, sétányokkal indokolt gazdagítani. A településbelsőben a sokféle alakban megjelenő zöldjeinek „gondozása” mellett a településtervezőknek nem szabad elfeledkezniük az újabb városi zöldterületek létesítéséről sem, és a településeken található, még rendezetlen zöldterületekben rejlő potenciális lehetőségeket is fel kell ismerniük (pl. folyópartok).

Településszerkezet értékeinek védelme A települési örökség az épített környezet történeti települési értékeinek összessége. Nem egyszerűen a történeti objektumokat jelenti (épített örökség), hanem az azok által létrehozott térbeli rendet, az általuk megnyilvánuló településképet. A települési örökségnek igen fontos része a térbeli elemek sokasága között kirajzolódó településszerkezet, azaz az utca- és térrendszer, sőt az épületek „alatt” nyugvó telekrendszer is. A településszerkezet csak a településeket befogadó tájjal együtt értelmezhető igazán, tekintettel a történelmi léptékű gazdálkodási-életmódbeli és térszerkezeti kölcsönhatásokra (Máté 2001). A települések – köztük a mezővárosok – településszerkezetének kutatásával többek között Meggyesi Tamás foglalkozott. Tézisei összefoglalójában megfogalmazta, hogy az emberi környezet korlátlan számú egyetemes archetípusból épül fel. A hagyományos környezetkultúrák gyakran korszerűbb, használhatóbb megoldásokat hordoznak, mint a modernnek tekintett település- és lakásépítési szokások. Ennek a



93

felismerésnek a kamatoztatásához azonban feltétlen túl kell lépni a műemlékvédelem hagyományos szemléletén, és értéknek kell tekintenünk azokat a településszerkezeti, elrendezésbeli, morfológiai és szellemi adottságokat is, melyek ma még sok helyen pusztulásra vannak ítélve. Új szemléletű kutatásokat kell végezni, melyeket a történeti földrajztudományra alapozunk (történeti térképek, helytörténeti monográfiák elemzésével). A települések vizsgálatakor ún. természetes övezeteket célszerű azonosítani (amelyekben az úthálózati rendszer, az épületeknek a telekhatárokhoz való viszonya, az épületek jellege és az ottélők társadalmi összetétele is többékevésbé homogén). A természetes övezeteket összehasonlító morfológiai elemzésnek kell alávetni, hiszen hasonló morfológiai típusok eltérő fejlődés eredményeképpen is létrejöhetnek (és fordítva: eltérő fejlődési utak során hasonló morfológiai típusok is keletkezhetnek). Az ún. genetikus tipológia keretében a morfológiai képletek történeti fejlődés során bekövetkező elváltozásait is fel kell tárni (elsősorban a beépítés és az épületkonfigurációk fejlődési fázisainak megállapításával). Meggyesi Tamás már 1994-ben megfogalmazta, hogy a fellelt értékeket települési arculattárban célszerű összefoglalni. Ehhez a tevékenységhez nem elegendő a településszerkezet és épületállomány ismerete. Empátia kell a térszituációról térszituációra feltáruló település, és a benne lakozó „genius loci” megérzéséhez, otthon kell lenni a részletek világában is (Meggyesi 1994). A településszerkezet sokoldalú történeti elemzése olyan szemléleti átalakuláshoz vezethet, amely a meglévő értékek felismerésén és védelmén túlmenően a beavatkozások-átalakítások, sőt az új településrészek tervezésekor is különleges értéktöbblet-teremtő igényként és érzékenységként jelenik meg – szemben a sematikus gondolkodásmóddal. A településtervezők asztalán a meglévő településszerkezet formakincséből intuitíve táplálkozva olyan új településrészek születhetnek, amelyeknek kellően hierarchizált és a történetihez hasonló változatosságú út- és térrendszerük van. Mindehhez természetesen a mai kor igényeinek is megfelelő telekalakítást és beépítésmódokat indokolt párosítani (Somfai 2001b).

Műemlékvédelem Az 1997. évi LIV. megújított műemlékvédelmi törvény áttörést hozott a kisvárosok műemlékvédelmében is. Ez a törvény már nem hatályos, mivel helyette a még komplexebb szemléletű kulturális örökségvédelmi törvény lépett hatályba (2001. évi LXIV. törvény). 1997-ben megszűntek a régi „műemlék”, „műemlék jellegű épület”, „városképi jelentőségű épület” kategóriák. Ezek helyett a korábban összefoglaló névként is használt „Műemlék” fogalmat vezette be a törvény, ezzel kiküszöbölte a vétlen vagy akaratlagos félreértelmezéseket, amelyek már igen sok kárt okoztak („csak” műemlék jellegű). Új fogalmak is születtek: „műemlék”, „műemléki jelentőségű terület”, „műemléki környezet”, és „műemléki helyreállítás”, „védett műemléki terület” (a „műemléki jelentőségű területek” és a „műemléki környezet” tartoznak bele). Az 1997. évi törvény kiemelte, hogy a műemlékeket nem szabad zárványként

94

Somfay Attila


kezelni. Meg kell akadályozni az olyan „megoldásokat”, melyek azelőtt kézenfekvő beépítendő területnek tekintették a kastély parkját, a templom kertjét, és így évszázadokkal ezelőtt kialakult történeti városmagokat, városszerkezetet robbantottak széjjel – a mai teleknagyságok és beépítési százalékok alkalmazásával. Az 1997. évi törvény már nem egyedi műemlékek védelmében, hanem összefüggésekben kívánt gondolkodni. A műemlékek szorosan vett környezetét (a szomszéd ingatlanokat) és műemlék tágabb környezetét is bizonyos kontroll alatt szándékozott tartani. A 2001. évi kulturális örökségvédelmi törvény szerint a kulturális örökség felöleli a régészeti érdekű területeket, a régészeti lelőhelyeket védőövezeteikkel, a régészeti emlékeket, a műemlékeket, a műemléki értékeket és műemléki területeket, valamint a kulturális javakat. A műemléki érték fogalmába épített örökségi elemek tartoznak (történeti, művészet, tudományos vagy műszaki emlékek), valamint ezen elemek rendeltetésszerűen összetartozó területe, együttese, rendszere. Figyelemre méltó, hogy műemléki védelem alá vonhatók a történeti kertek, temetők, sőt olyan történeti táj(egységek) is, amelyek a természet és az ember együttes munkájának eredményei és kulturális szempontból jelentősek. Egykori mezővárosok történeti belvárosainak új szemléletű rehabilitációi közül szép példa Kapuvár főtéri tömbje, ahol a patinás épületek felújításán túlmenően azokat új módon kapcsolták be az élet vérkeringésébe az épületek részbeni funkcióváltásával, ill. azzal, hogy a hangulatos belső udvarokat a nagyközönség számára megnyitották. További módszertani újdonság a meglévő értékekre igen érzékeny, ún. telkenkénti építésszabályozás elve (Winkler 1980). A hiányzó foghíjak beépítésekor az új elemek tiszteletben tartották a meglévő térbeli rendszert – annak arányait és léptékét, minőségét. Nem bontották meg az együttes harmóniáját, hanem hozzájárulnak annak gazdagításához. Hasonló gondolkodásmódra szólít fel a Történeti Városok Nemzetközi Chartája is, amelyet 1987-ben fogadtak el (Fejérdy 1996). Történeti kisvárosainkban elsősorban a településmag és a történeti településrészek egyes részei szorulnak műemléki védelemre. Bizton védelemre számíthatnak a történeti településben „idegenforgalmi logo”-nak számító elemek: a vár, templomok, műemlékek, történeti terek. Ezen felül az „Épített környezet alakításáról és védelméről” szóló (szintén 1997. évi) megújított építési törvény szellemében a helyi közösség is oltalma alá vonhat épületeket az ún. „helyi építészeti emlékek” megnevezésével. A Nyugat-Dunántúlon Pápa egykori mezőváros volt az első olyan város, ahol 1997-ben a részletes rendezési terv kapcsán a „helyi műemlékek” listája elkészült (Winkler 1997a). Ma már ott tartunk, hogy a helyi jelentőségű emlékeket is figyelembe kell venni a településtervezés minden fázisában – erre 1990 óta a Granadai egyezmény is kötelezi hazánkat (Máté 1999). A helyi védelem céljait szolgálta korábban a ma is létező „Műemléki jelentőségű terület” kategória. Főként városaink középkori belvárosait sorolták ide, ellenben az egykori mezővárosok védelmében csak kivételesen alkalmazták (pl. Hollókőn). Ezt az űrt a jövőben – főként rendezési tervek, ill. a helyi építésügyi szabályzat közvetítésével – a műemlékvédelemnél tágabb értelmű, komplexebb szemléletű jellegvédelem (építész szóhasználattal karaktervédelem) töltheti be.



95

Jellegvédelem Történeti településeink – köztük mezővárosias településeink – szépségét az épített közegnek a természeti látványhoz kötődése adja meg. A jellegvédelem az épített elemek és az őt befogadó táji környezet együttesének védelmét jelenti (nem keverendő a tisztán természeti környezetre figyelő természetvédelemmel). A jellegvédelem (más szóval karaktervédelem) fontosságát Pogány Frigyes évtizedekkel ezelőtt az elsők között ismerte fel és hangoztatta. A jellegvédelem az értékesnek felismert tájba ágyazódó építészeti együttes lehető látványi fenntartása a megváltozott gazdasági, társadalmi, műszaki és egyéb adottságok mellett. Túlmutat a műemlékvédelmen annyiban, hogy az építészeti együtteseket nem történeti hűségükben kívánja fenntartani, hanem elsősorban a környezetükhöz való viszonyukban. Amennyivel ez a kritérium pontatlanabb, annál nagyobb körültekintés és dinamizmus szükséges teljesítéséhez (Kubinszky 1995). A jelleg az épített közeg és természeti környezete közötti egyensúly sajátos esete. Ilyen például az alföldi mezővárosok belső képében az akácfák + földszintes házsor, vagy a mezővárosokhoz kapcsolódó szőlőhegy + a vincellérházak. Sok estben harmadik tényező is belép: terep, tópart stb. Évszakok szerint is változhat a fő tényezők dominanciája. A jelleg a kiterjedését illetően szűkebb vagy néhány esetben nagyobb területre általánosítható. Szűkebb értelmű jelleg pl. Mezőkövesd földszintes házainak kertes negyede, tágabb a Keszthelytől Fűzfőig húzódó Balaton parti beépítés. A jelleg sajátossága a változás is. Nemcsak a természeti környezet változik, hanem az urbanizálódás révén az épített közeg is. Gyönyörű fésűs beépítésű hagyományos településrészeink az agrártermeléshez szervesen kötődtek. A 20. század ötvenes éveitől a hetvenes évekig jellemző földszintes, sátortetős új építésű házakat idegennek éreztük a régi egyszerű zsúpfedésű, nyeregtetős házakhoz képest, pedig alapvetően a fejlődés, korszerűsödés megkövetelte módosulás volt (Székely 2001). A hagyományos település léptékével, a fásítással jobban összeegyeztethető volt, mint a kertes településrészeken később épített, kétszer olyan magas, mai szemmel is kulturálatlanabb megjelenésű, léptékevesztett emeletes házak. A szakemberek felismerték a településképre leselkedő veszélyt, de a jellegvédelem eszköztárának hiányában nem tudtak mit kezdeni a korszerűsítés feszítő igényéből születő új építményekkel. A történeti városmagok közlekedési tehermentesítését az elkerülő utak építése örvendetesen elősegítheti, azonban ez a nagy forgalmú és óriási területigényű bevásárlóközpontok, áruházak városszélre településével jár. Kellő körültekintés hiányában ilyenkor könnyen felborulhat a táj és a település hagyományos kapcsolata. Ez a kivételes természeti környezetű településeket fokozottan veszélyezteti (Fejérdy 1996). Tanulság, hogy a jellegvédelem eredményesen ott alkalmazható, ahol a szép látvány mögött az élet megkövetelte tartalmi optimum is fenntartható. A jellegvédelem komplex feladat, minden eset egyéni elbírálást kíván. A jellegvédelem (építész

96


Somfay Attila

szóhasználattal karakterszabályozás) során jól megválasztott jelleg-tényezők közül (pl. az épülettömegek léptéke, szintszám, tetőhajlásszög, tetőfedés anyaga, növényfajok stb.) csupán a legfontosabbak megtartását célszerű előírni. Túl sok jellegzetesség előírása nehezíti a betartást, a lényeges vonások mellőzése pedig hatástalanná teszi a védelmet (Kubinszky 1995).

Záró gondolatok A vázolt történeti elemzések tanulságai az egykori mezőváros-hálózattal nem azonos mai kisváros-hálózat tudatos fejlesztését segíthetik. A nemzeti energia legcélszerűbb felhasználása érdekében többek között figyelembe kell venni a települések gazdasági potenciálját, emellett tágabb térszerkezetük adottságait és jövőbeni lehetőségeit. A gazdasági szempontokon túlmenően a települések történeti településszerkezetét, az épített és természeti környezet harmonikus együtteseit indokolt megóvni, sőt jellegük lényegi vonásaira figyelemmel kell lenni az új építéseknél is. Ez nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy a „genius loci”, azaz a hely szelleme is megőrződjön, gazdagodjon. A múltból a jövőbe mutató értéktudatos településfejlesztéssel lehet Magyarország igazán újra szerves része a sokszínű, egyéni arculatokból felépülő Európának.

Irodalom Bárth J. (1996) Szállások, falvak, városok. Kalocsai Múzeum, Kalocsa. Bácskai V. (1965) Magyar mezővárosok a 15. században. Akadémiai Kiadó, Budapest. Beluszky P. (1999) Magyarország településföldrajza. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs. Boros F. (1957) Adatok Magyarország településállományának XVII. századi fejlődéséhez. – Földrajzi Értesítő. 6., 459–474 o. Enyedi Gy. (1988) A városnövekedés szakaszai. Akadémiai Kiadó, Budapest. Erdősi F. (1991) Kommunikáció és térszerkezet. Akadémiai Kiadó, Budapest. Faragó S. (szerk.) (1974) Kapuvárról írásban és képekben. Városi Tanács, Kapuvár. Fejérdy T. (1996) A történeti városok, a fenntartható fejlődés és a turizmus kapcsolatáról. – Műemlékvédelem. 4., 240–245 o. Felhő I.(szerk.) (1970) Az úrbéres birtokviszonyok Magyarországon Mária Terézia korában. I. kötet: Dunántúl. Akadémiai kiadó, Budapest. Fényes E. (1841): Magyar országnak s a hozzá tartozó kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben, I. leíró kötet. Trattner–Károlyi Kiadó, Budapest. Gimes E. (1972) Kapuvár Útikalauz. Győr-Sopron Megyei idegenforgalmi Hivatal, Győr. Göcsei I. (1943) Kapuvári – Rábaköz földrajza. Horthy Miklós Tudományegyetem, Szeged. Győrffy I. (1943) Magyar falu magyar ház. Turul kiadó, Budapest (reprint: Akadémiai Kiadó, Bp. 1987). Győri R. (1999) Térszerkezeti változások a polgárosodó Kisalföldön. – Tér és Társadalom. 4., 77–106. o. Hofer T. (1960) A magyar kertes település elterjedésének és típusainak kérdéséhez. – Műveltség és Hagyomány I. 331–350. o. Hofer T. (1980) A hazai tanyarendszer és a másodlagos településszóródás külföldi példái. – Pölöskei F.– Szabad Gy. (szerk.) A magyar tanyarendszer múltja. Akadémiai Kiadó, Budapest, 9–60. o. Ihrig D. (szerk.) (1973) A magyar vízszabályozás története. Országos Vízügyi Hivatal, Budapest. Istvánfi Gy. (1997) Az építészet története: Őskor, Népi építészet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Iván L. (1994) Településföldrajzi sajátosságok a dél-alföldi Duna-völgy középfalvaiban. – Földrajzi Értesítő. 1–2., 101–115. o. Kubinszky M. (1995) Táj+építészet. Mezőgazda kiadó, Budapest. Láng T. (1986) Településtervezés I.. Kézirat. Tankönyvkiadó, Budapest. László Gy. (1944) A honfoglaló magyar nép élete. Magyar Élet Kiadó, Budapest.



97

Lengyel A. (1944) Pusztult falvak, eltűnt helynevek Győr megyében. Győr vármegye közönsége, Győr. Lovas Gy. (2001) 125 éves a Győr-Sopron közötti vasútvonal. – Soproni Szemle. 3., 297–318. o. Lovász Gy. (2000) Magyarország településhálózati térképei. – Területfejlesztés – Regionális kutatások. Pécs. 191–199. o. Mikó S. (1968) Jobbágysors Sopron megyében a XVII. és XVIII. században. – Soproni Szemle. 1., 11– 19. o. és 2., 123–129. o. Marosi S.–Szilárd J. (1974) Domborzati hatások a gazdálkodásra és a településekre. – Földrajzi Közlemények. 3. 185–196 o. Martin, D. (szerk.) (1994) Második közös jelentés a történeti központokról. Mladinska Knjiga, Ljubljana. Máté Zs. (1989) Szeged XVI. századi helyrajza. – Tanulmányok Csongrád megye történetéből. XIV. kötet. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged. 5–57. o. Máté Zs. (1998) Falusi települések és településszerkezetek a Kárpát-medencében. – Falu Város Régió. 8., 14–21. o. Máté Zs. (1999a) Korai falusi településszerkezetek a Kárpát-medencében. (8th International Conference of Built Heritage Consevation, Tusnad, 1999) – Tusnad'99, 64–69. o. Máté Zs. (1999b) A kulturális örökség mint térségi összeföggésrendszer. – Falu Város Régió, 6., 3–8. o. Máté Zs. (2001) A városszerkezet mint műemlék. – Falu Város Régió, 6., 6–9. o. Máthé M. (1994) Kistérségi funkciók ellátása, potenciális városok Győr-Moson-Sopron megyében. – Falu Város Régió. 5., 39–41. o. Meggyesi T. (1994) Az alföldi halmazos települések morfológiája. (Akadémiai doktori értekezés). Budapest. Mendöl T. (1932) Táj és ember. Magyar Szemle Társaság, Budapest. Mendöl T. (1963) Általános településföldrajz. Akadémiai Kiadó, Budapest. Novák L. (1986) Településnéprajz. Arany János Múzeum, Nagykőrös. Novák L. (1989) A három város építészete. Arany János Múzeum, Nagykőrös Ollram Ferenc (1941) Csorna település- és gazdaságföldrajza. Egyházmegyei Nyomda, Győr Papp-Váry Á. (szerk.) (1991) Történelmi világatlasz. Kartográfiai Kiadó, Budapest. Pájer Imre (1990) Rábaköz népének védekezése az áradások ellen 1870–1889. Rábaközi Művelődési Egylet, Csorna Perényi I. (1972) Településtervezés. Tankönyvkiadó, Budapest. Rechnitzer J. (szerk.) (1988) A Rábaköz térszerkezete. MTA RKK ÉDO, Csorna–Kapuvár. Rétvári L. (1974) A foglalkozási – területi átrétegződés néhány kérdése Győr vonzáskörzetében. – Győri Tanulmányok. 2., 37–55. o. Rosivall Á. (szerk.) (2000) Pannonhalma–Váralja szabályozási terv, vizsgálatok. Rosivall Tervező Iroda, Budapest. Sain M. (2001) Társadalmi párbeszéd és partnerség a vidékfejlesztésben a kistérségi agrárstruktúra és a vidékfejlesztési programok kapcsán. – Falu Város Régió. 5., 18–19. o. Simkovits Gy. (1965) A mezőgazdasági termelés és a termelőerők fejlődésének néhány vonása Sopron megyében a XIX. század végén. – Soproni Szemle. 2., 115–126. o. Somfai A. (1998) A helyi- és mellékutak hálózatának továbbfejlesztési lehetőségei. – Közúti és Mélyépítési Szemle. 12/b., 515–522. o. Somfai A. (2001a) A domborzat és a folyómeder-vándorlás szerepe Győr római kori és középkori településszerkezetének alakulásában. – Falu Város Régió. 1., 22–28. o. Somfai A. (2001b) A domborzat szerepe a dunántúli települések szerkezetében. (10th International Conference of Built Heritage Consevation, Tusnad, 2001) – Művelődés 4., 21-24. o. Somfai A. (2001c) Geomorphology Based Settlement Structure Research on Nearly Flat Grounded Hungarian Cities (The 3rd International Congress of PhD Students, Miskolc, 2001. augusztus 13–19.) – Engineering Sciences, Volume II., 771–778. o. Miskolci Egyetem, Miskolc. Soproni E. (1940) A kultúrsarok gondjai. A Magyar Társaság kiadása, Budapest. Székely J. (2001) Sátortetős családi házak. – Arc. 6., 30–43 o. Szörényiné Kukorelli I. (1994) Répcesík, a centrum nélküli kistérség. – Falu Város Régió. 5., 42–45. o. Tóth Z. (2000) Településkörnyezet II. Az épített környezet. – Enyedi Gy. (szerk.) Magyarország településkörnyezete. Akadémiai Kiadó, Budapest. 151–185. o. Tuba L. (szerk.) (1998) Győr-Moson-Sopron megye kézikönyve. CEBA Kiadó, Győr. Varga J. (1998) Kapuvár. – Tuba L. (szerk.) Győr-Moson-Sopron megye kézikönyve. CEBA Kiadó, Győr. 489–509. o. Winkler G. (1997a) Épített környezetünk védelme a Nyugat-Dunántúlon. – Honismeret. 3., 27–32 o. Winkler G. (1997b) Történeti utakon. – Közúti közlekedés- és Mélyépítéstudományi Szemle. 12., 447– 448. o.

98


Somfay Attila

Winkler G. (1980) Kapuvár belváros részletes rendezési terve. Győr-Sopron Megyei Tanácsi Tervező Vállalat, Győr. Winkler, G.– Hartmann, U.– Petzet, M. (1992) Fertőrákos. Karl M. Lipp Verlag, München. Winkler G. (1998) A premontreiek és Csorna fejlődése. – Szalontai J. (szerk.) Tárgy és Jelentése. (Rábaközi tanulmányok). Csonai Múzeum, Csorna. 209–225. o.

The Difference between the Market-Towns in the Great Hungarian Plain and the Small Hungarian Plain, Protection of Small Town Values ATTILA SOMFAI The author deals with investigations of historical Hungarian settlements, widely in time and space, mainly villages and oppidums (market-towns) on the North-Transdanubian part of Hungary. His investigations are focused on the structure, i.e. on street and square composition, and also on parcel system. In Hungary, there is a certain particular contrast in historical settlement developments characteristic for the both great parts of the country (Transdanubia and the Great Hungarian Plain, the western and the eastern parts of the country, respectively). Settlement structure of historical villages and market-towns can be divided into two main groups on the basis of their morphological composition: There are mainly line-type settlements with conglomeratelike composition characteristic for the whole Transdanubian part of the country (therefore for the Small Hungarian Plain, the northern region of Transdanubia also), and many cluster-type settlements with double inlot composition characteristic for the Great Hungarian Plain (most of them being nearly round shaped) on the other side. Within both main groups, lots of subgroups can be distinguished. Certain subgroups are nowadays very difficult to recognise, owing to the settlement parts joined, annexed or built to the kernel in later times, also there are examples for the great extent modification and change of the historical settlement structure, as well. Reasons for these disparate settlement developments typical on the Transdanubian and the Great Hungarian Plain regions, respectively, are – among others – the following features: different kind of economy applied in the middle ages (viz. advanced geoponical culture for the Transdanubian region, and in the contrary, dominant animal husbandry on double inlot settlements on the Great Hungarian Plain), different geomorphological features (the average relief height differences on settlements on the Great Hungarian Plain reach only half a metre, on the Small Hungarian Plain 2-3 metres, on the Transdanubian hilly settlements 5-10 metres, and on mountain settlements 50-100 metres), protection aspects (there were better defensible near-round shape settlements on the Great Hungarian Plain), as well as differentiated society structure (there was individual-like society on the Transdanubian region while forming more solidary, collective society against the Turk conquerors on the Great Hungarian Plain region), and on the Transdanubian region, effects of settlements traditions from the neighbouring countries, as well. It is shown through investigations of historical settlements that main elements of ichnography of historical settlements thought as “unsubstantiated irregular” are, in many cases, determined by topographical features, and “being once and unreproducible” physiognomy of the settlements is partially drawn back to these characteristics. This recognition can stimulate settlement planners to better evaluation of the historical fibre of the settlements and contribute to the change of attitude of practical settlement planning as may be experienced even in



99

our days. During development of settlements, the target is no more the protection of certain monument buildings or aggregations of buildings, certain streets or squares but integrated protection of the whole constructed settlement environment and the incorporating neighbouring natural landscape, together the so-called “character protection”.

100

Somfay Attila



XVI. évf. 2002 1: 101–136

GYORS TÉNYKÉP JELENTKEZÉS A FELSŐOKTATÁSBA, 2001 (Applying to Third Level Institutions, 2001) FORRAY R. KATALIN – HÍVES TAMÁS Kulcsszavak: felsőoktatás felsőoktatási rendszer egyenlőtlenségek

továbbtanulási jelentkezések

területi eltérések

társadalmi

A szerzők tanulmányukban a felsőoktatási intézményekbe történő hallgatói jelentkezések alapján a tudáshoz jutás társadalmi esélyeit területi szempontból vizsgálják meg, arra a kérdésre kívánnak választ találni, hogy vannak-e és milyen jellegűek a területi eltérések. Legfőbb megállapításuk, hogy a felsőfokú továbbtanulási igények (jelentkezések) és realizálásuk területi szerkezetét vizsgálva olyan társadalmi eredetű egyenlőtlenségek mutatkoznak, amelyek egyaránt összefüggésbe hozhatók az adott térségek gazdasági fejlettségével és a felsőoktatás területi szerkezetével.

Bevezetés A kilencvenes évek egyik látványos oktatási folyamata a felsőoktatás dinamikus bővülése. A nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek végéig a hallgatók létszáma csaknem háromszorosára növekedett. Országunk lassan csatlakozik a fejlett térségekhez a felsőoktatás tömegessé válása szempontjából is. Ez a fejlődés összetett társadalmi feltételek és motivációk nyomán alakult ki, de robbanásszerűségében nyilván szerepet játszik a felsőoktatás évtizedeken át erőszakkal fenntartott zártsága, azaz, hogy az ország társadalmi-gazdasági fejlettségéhez, ezzel együtt a felsőoktatási továbbtanulásra, a diplomássá válásra irányuló elfojtott igények csak igen korlátozottan realizálódhattak. A felsőoktatási rendszer nyitottabbá válása önmagában is növeli az aspirációkat – még ma is többen akarnak továbbtanulni, mint ahányan ténylegesen bejutnak. Az igények és aspirációk jellegében és tendenciáiban azonban ma is megfigyelhetők azok a társadalmi különbségek, amelyek a zárt felsőoktatást jellemezték (Róbert 2000) Tanulmányunkban a társadalmi esélyeket területi szempontból vizsgáljuk meg. Abból indulunk ki, hogy a tudásalapú társadalom kialakulásának és működésének olyan felsőoktatási szerkezet és hálózat felel meg, amely „laposan” (Barakonyi 2000) simul az ország településszerkezetéhez, és nem teremt indokolatlan lakóhelyi esélyegyenlőtlenséget. A hallgatói jelentkezések alapján azt vizsgáljuk, hogyan alakulnak ebből a szempontból a továbbtanulási aspirációk, vannak-e és milyen jellegűek a területi eltérések.

102


Gyors ténykép

Nők és férfiak 2001-ben kis híján 150 ezer fiatal adta be a jelentkezését felsőoktatási intézménybe1. Nappali tagozatra 86 ezren jelentkeztek, a többiek esti, levelező vagy távoktatási férőhelyeket céloztak meg. Egy jelentkező átlagosan két helyet jelölt meg, így összesen mintegy 320 ezer jelentkezés érkezett a felsőoktatásba. Az összes jelentkezésnek csaknem háromnegyede irányult nappali tagozatú férőhelyekre. E hatalmas tömeg területi megoszlásának két jellemzőjét mutatjuk be a következőkben: a megcélzott felsőoktatási intézmény szintje és a jelentkezők neme szerint. A felsőoktatási intézményeket a felvételi lapon megjelölt kód alapján vizsgáltuk, azaz különbséget tettünk a képzési helyek között mind az intézményi szint, mind pedig a képzés helyszíne szerint. Azaz például a szekszárdi főiskola a Pécsi Tudományegyetem szervezetéhez tartozik, de Tolna megyében szerepeltetjük az oda jelentkezőket, a mezőtúri főiskola a szarvasival képez szervezeti egységet, de az elemzésben elkülönítjük, melyik város (illetve megye) intézményébe adták be a jelentkezést. A képzési helyeket két csoportra bontva mutatjuk be: egyetemet és egyéb felsőoktatást különítünk el. Az utóbbi csoportot természetesen a főiskola dominálja, de ide soroltuk például az ÁIFSZ képzési helyeket is. A jelentkezések közel fele-fele arányban irányulnak egyetemi és egyéb képzésbe. (Az érettségin túli képzést harmadfokú képzésnek is nevezzük; ezen belül a rövid ciklusú felsőfokú képzés rövidítése az ÁIFSZ [Híves–Radácsi 1997].) A kiemelt területi egység elsősorban a megye, de elemeztük az adatokat regionális bontásban is. A megyei szint az ország felsőoktatással való “lefedettségét” mutatja elsősorban, míg a regionális egységekben aggregált adatok kiegyenlítik a hálózat egyenlőtlenségeit. Az 1. ábra a főváros dominanciáját érzékelteti: minden második jelentkezés budapesti képzési helyre irányult. A jelentkezések számát mutató körök országos eloszlása azt mutatja, hogy a fővárost nagy felsőoktatási intézményeket működtető centrumok övezik. Egy másik karéjt képez a határhoz közeli egyetemi centrumok fűzére, a kettő között pedig kisebb vonzást kifejtő felsőoktatási háló helyezkedik el. Mind az észak-keleti, mind pedig a nyugati határ mentén hiányoznak a nagyobb felsőoktatási központok. Nyugat-Magyarországon ezt a hiányt a földrajzi fekvés és más tényezők ellensúlyozzák, az ország másik csücskében azonban sajnos nincsenek meg ezek a feltételek. A fővároson kívül négy nagyobb és két kisebb egyetemi centrum van az országban: Debrecen, Szeged és Pécs, valamint Miskolc és Gödöllő. A másutt működő egyetemi képzés a jelentkezőknek ezekhez képest csak töredékét vonzza. Az egyeteminél jelentősen sűrűbb a főiskolai és egyéb felsőfokú képzés hálózata: Miskolcon, Gödöllőn és Veszprémen kívül (ahol csekély mértékű a nem egyetemi képzés iránti érdeklődés) a főiskolai és egyéb felsőoktatási formákba jelentkeznek a fiatalok.


Gyors ténykép

103

1. ÁBRA Jelentkezés a felsőoktatásba a képzés szintje szerint, 2001 (Applying to Third Level Institutions by Levels, 2001)

Forrás: OFI 2001.

Az egyetemi képzés három régióban vonz sok jelentkezőt: a Központi, a Délalföldi és a Dél-dunántúli régióban (1. táblázat). A négy további régióban pedig a nem egyetemi szintű képzés egyenlíti ki a hálózatot. Azt sem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy számszerűség tekintetében még az aggregált területi egységek között is óriásiak a különbségek. 1. TÁBLÁZAT Jelentkezés a felsőoktatásba a képzés szintje szerint, 2001 (Applying to Third Level Institutions by Levels, 2001) Régió

Összes jelentkezés (fő) egyetem egyéb felsőfok 94 128 70 080

Központi Észak9 285 Magyarország Észak-Alföld 14 570 Dél-Alföld 16 280 Dél-Dunántúl 12 682 Közép-Dunántúl 4 313 Nyugat-Dunántúl 4 210 Összesen 155 468 Forrás: OFI 2001.

Képzési szint (%) egyetem 57,3

Régió (%)

egyéb egyetem egyéb felsőfok felsőfok 42,7 60,5 42,7

17 577

34,6

65,4

6,0

10,7

22 820 13 625 8 673 15 932 15 360 164 067

39,0 54,4 59,4 21,3 21,5 48,7

61,0 45,6 40,6 78,7 78,5 51,3

9,4 10,5 8,2 2,8 2,7 100,0

13,9 8,3 5,3 9,7 9,4 100,0

104

Gyors ténykép


A jelentkezések nemek szerinti megoszlása olyan mutató, amely társadalmunk mélyebb szerkezetébe enged bepillantást. Máig megfigyelhető az a tendencia, amelyet húsz éve több vonatkozásban kimutattunk: jóval több nő, mint férfi törekszik diplomához jutni. Ebben az évben a jelentkezők között közel 20%-pontos volt a különbség (58% és 42%). A 2. ábra megmutatja, hogy a női dominancia minden megye felsőoktatására jellemző, függetlenül attól, hogy ott éppen az egyetem vagy egyéb felsőoktatási forma van jelen. (Képzési helyek szerint persze ez nem érvényes, de itt erre nem térünk ki.) Ha a tudás megoszlását ebből a szempontból vizsgáljuk, akkor (kissé ironikusan fogalmazva) úgy tűnik, az ország teljes területén a nők reprezentálják ezt a tényezőt. Talán arra is következtethetünk ebből az arányból, hogy a „tudás” – legalábbis az, amely a felsőoktatásban megszerezhető – még mindig nem eléggé vonzó ahhoz, hogy a férfiakat is nőkhöz hasonlóan motiválja. Továbbá feltehető, hogy a képzési szerkezet és társadalmunk még nem vetkőzte le tradicionális vonásait, dominálnak benne a „női”, azaz hagyományosan nők által tanult és művelt szakirányok. 2. ÁBRA Jelentkezés a felsőoktatásba nemek szerint, 2001 (Applying to Third Level Institutions by Gender, 2001)

Forrás: OFI 2001.

Regionális szintre összevonva az adatokat, a nők és a férfiak jelentkezési arányaiban mutatkozó hatalmas megyei egyenlőtlenségek csökkennek, de még mindig igen nagyok (2. táblázat). Csak a Központi régióban kisebb a férfiak hátránya az országos átlagnál (8%-pont), a Dél-alföldi és a Nyugat-dunántúli régióban nagyjából megfelelnek az országos átlagnak, a többi négy régióban pedig sokkal nagyobb eltérést tapasztalhatunk: az Észak-alföldi régióban a két nem közötti különbség


Gyors ténykép

105

megközelíti a 30%-pontot! Mindez a tudás területi megoszlásának olyan súlyos egyenlőtlenségére utal, amelyre figyelni kell az oktatás irányításában is. 2. TÁBLÁZAT Jelentkezés a felsőoktatásba nemek szerint, 2001 (Applying to Third Level Institutions by Sex, 2001) Régió Központi ÉszakMagyarország Észak-Alföld Dél-Alföld Dél-Dunántúl Közép-Dunántúl Nyugat-Dunántúl Összesen

fő 56 083 9 422

Férfi férfi % 45,8 37,7

régió % 49,7 8,4

fő 66 481 15 585

Nő nő % 54,2 62,3

régió % 42,5 10,0

12 262 11 499 7 650 7 861 8 058 112 835

35,7 41,2 38,7 38,3 42,2 41,9

10,9 10,2 6,8 7,0 7,1 100,0

22 128 16 444 12 097 12 639 11 034 156 408

64,3 58,8 61,3 61,7 57,8 58,1

14,1 10,5 7,7 8,1 7,1 100,0

Forrás: OFI 2001.

Korcsoportok és képzési formák A nappali tagozatra irányuló jelentkezések túlnyomó többségét, 82%-át – nem meglepő módon – 20 évnél fiatalabbak adták be, azaz a frissen vagy a közelmúltban érettségizettek. Bár az átlagtól való területi eltérések nem nagyok, mégis lehet jelentőségük. A budapesti (a legfiatalabbak aránya 79%), a Nógrád megyei (77%) és a Tolna megyei (77%) felsőoktatásba irányuló jelentkezések maradnak el jelentősebben az átlagtól, ezen kívül Baranya (80%) és Csongrád (80%) megye felsőoktatásába jelentkezett az átlagnál alacsonyabb arányban a legfiatalabb korosztály. A Nógrád és Tolna megyébe irányuló jelentkezések száma olyan alacsony, hogy nem módosítják jelentősen az átlagot (440 és 330 jelentkezés). Budapesti nappali tagozatra viszont a fiatal korcsoportba tartozók fele adta be jelentkezését, és a másik két megye a legnagyobb vonzású a térségek között. E három felsőoktatási központ más vonatkozásban is a legattraktívabb az országban, ahogyan azt a 4. ábra is mutatja. Nem a frissen érettségizettek viszonylagos érdektelensége indokolja az átlagosnál alacsonyabb részesedésüket, hanem az idősebbek makacs vágya, hogy éppen itt tanuljanak. Másként szemlélve esetleg a legnagyobb felsőoktatási központok társadalma, gazdasága és az itteni felsőoktatás nagyobb nyitottsága és rugalmassága által nyújtott szabadság bátorítja az idősebb nemzedékek tagjait, hogy teljes idejű diákok legyenek. Legmagasabb a fiatalok aránya Heves (90%), Szabolcs-Szatmár-Bereg (88%)és Vas (88%) megyékben. Megkockáztatjuk a feltételezést, hogy a képzési szerkezet hasonlósága áll a hasonló arányok mögött: mindhárom térség felsőoktatásában

106


Gyors ténykép

elsöprő arányt jelent a főiskolai szintű pedagógusképzés, amely itt nem vizsgált okok miatt elsősorban a legfiatalabbak számára jelent vonzerőt. Az összes nappali tagozatú jelentkezések 17%-át adta be 21–25 év közötti fiatal. E korcsoport átlagtól való területi eltérései – ahogyan fent már megállapítottuk – éppen fordítottja a legfiatalabbak területi megoszlásának, arányuk ott a legmagasabb, ahol a legfiatalabbaké a legalacsonyabb. Igaz, hogy nem nagyok az eltérések, de talán mégis módosíthatja az adott felsőoktatási intézmények szociális viszonyait, hogy csak minden tizedik (például Komárom-Esztergom vagy Vas megyében) vagy minden ötödik jelentkező nem a legfiatalabbak közül kerül ki. A vizsgált két további korcsoport jelentősen nem módosítja a képet. Az összes nappali tagozatú jelentkezés 1,5%-át adták be 26 évesek és idősebbek. E jelentkezéseknek több mint a fele Budapestre irányult, nagyobb számban Baranya, Csongrád és Hajdú-Bihar megyei képzésbe jelentkeztek csupán, ami alátámasztja a legjelentősebb felsőoktatási központok vonzásával kapcsolatos feltevéseinket. A regionális megoszlások kiegyenlítettebb képet mutatnak. Felhívjuk a figyelmet ismét arra, hogy a Központi régióba irányul a jelentkezések fele, s csak a két alföldi régió emelkedik ki a nappali tagozatú képzésbe irányuló jelentkezések magasabb számával (3. táblázat). 3. TÁBLÁZAT Nappali tagozatra jelentkezők korcsoportok szerint, 2001 (Students Applied to Full-Time-Form Education by Age, 2001) Régió Központi ÉszakMagyarország Észak-Alföld Dél-Alföld Dél-Dunántúl KözépDunántúl NyugatDunántúl Összesen

31 éves és idősebb

26–30 éves

21–25 éves fő

%

20 éves és fiatalabb fő

%

Nappali összesen %

fő

%

fő

%

588

0,7

1310

1,5

31

0,2

63

0,5

1834

14,2 10 981 85,1 12 909 100,0

54 61 40

0,3 0,3 0,3

173 167 140

0,8 0,9 1,1

2978 3136 2373

14,5 17 341 84,4 20 546 100,0 17,0 15 058 81,7 18 422 100,0 18,0 10 652 80,7 13 205 100,0

10

0,1

37

0,3

1864

13,2 12 242 86,5 14 153 100,0

11

0,1

59

0,5

1642

13,3 10 606 86,1 12 318 100,0

795

0,4

1949

1,1

16 691 18,5 71 408 79,3 89 997 100,0

30 518 16,8 148 288 81,7 181 550 100,0

Forrás: OFI 2001.

Az esti, levelező és távoktatásba irányuló jelentkezések összes száma 98 ezer. Ezek a képzési formák jellemzően a 21–26 éveseké, bár dominanciájuk korántsem annyira egyértelmű, mint a legfiatalabbaké a nappali képzésben (48%). A többi korcsoport közel azonos arányban adta be jelentkezését (16–18% között) A 3. ábra különböző képzési forma szerint ábrázolja a jelentkezőket.


Gyors ténykép

107

3. ÁBRA Felsőoktatási intézménybe jelentkezések száma képzési forma szerint, 2001 (Applying to Thrid Level Institutions by Age, 2001)

Forrás: OFI 2001.

4. ÁBRA Felsőoktatásba jelentkezés korcsoportok szerint, nappali oktatás, 2001 (Students Applyed to Thrid Level Institutions by Levels, Students in Full-Time Form, 2001)

Forrás: OFI 2001.

108


Gyors ténykép

A legfiatalabbak viszonylag magas, a többi korcsoporttal közel azonos aránya (17%) talán azokat foglalja magába, akik anyagi okok miatt nem engedhetik meg maguknak, hogy főfoglalkozású diákok legyenek, kénytelenek munka mellett tanulni. Ezt látszik alátámasztani, hogy arányuk kiugróan magas Szabolcs-SzatmárBereg (25%) és Jász-Nagykun-Szolnok megyében (25%), de az átlagnál magasabb arányokat találunk Békés (20 %) és Veszprém megyében is (20%). Ezzel szemben sokkal alacsonyabb a fiatalok felnőttoktatási jelentkezése Budapest (16%), Tolna (13%) és Vas megye felsőoktatásába (14%). Ez a magyarázat nyilván kiegészítésre szorul – amit nem tudunk megtenni –, mivel nem indokolja a Baranya megyei felsőoktatásba jelentkező fiatalok extrémen alacsony számát (182) és arányát (3,9%) és néhány más megyében talált alacsony arányokat (5. ábra). Az idősebb korcsoportok továbbtanulási jelentkezése jórészt a valamilyen ok miatt elhalasztott felsőfokú tanulás iránti igények realizálásának tekinthető. Ezekbe a csoportokba tartoznak a másoddiplomás képzésbe jelentkezők is. Az idősebb korcsoportból való jelentkezés kiugróan magas arányát mutatja Baranya megye. E jelenség magyarázatát valószínűleg a Pécsi Tudományegyetem sajátos képzési struktúrájában találjuk meg, amely kiemelkedő lehetőséget ad a „vigaszágon” diplomához jutó idősebbeknek. A regionális arányok alapjában fenntartják a megyei megoszlásokat (4. táblázat). A nappali tagozatra irányuló jelentkezésektől legnagyobb mértékű eltérést az Észak-magyarországi régió mutatja: ez az egyetlen, ahol az esti, levelező és távoktatási formákba irányuló jelentkezések meghaladják a nappali tagozatosok számát. Ebben egyaránt szerepet játszhat a térség jelentős hányadának gazdasági helyzete és felsőoktatásának szerkezete is. 4. TÁBLÁZAT Felsőoktatási intézményekbe jelentkezők korcsoportok szerint, esti, levelező és távoktatás, 2001 (Students Applied to Third Level Institutions by Age, Students in Evening, Correspondence and Distance Forms, 2001) Régió

31 éves és idősebb fő % 6242 16,9

fő 7036

14,9 13,5 17,6 22,7 13,5

Központi ÉszakMagyarország 2032 Észak-Alföld 2119 Dél-Alföld 1853 Dél-Dunántúl 1557 KözépDunántúl 933 NyugatDunántúl 985 Összesen 15 721 Forrás: OFI 2001.

% fő % 19,0 17 901 48,3

20 éves és fiatalabb fő % 5863 15,8

Esti, levelező, távoktatás összesen % 37 042 100,0

2631 2589 1816 1422

19,3 16,5 17,3 20,8

6489 7393 4870 3350

47,5 47,1 46,3 48,9

2502 3611 1971 515

18,3 23,0 18,8 7,5

13 654 15 712 10 510 6 844

1234

17,9

3355

48,7

1366

19,8

6 888 100,0

13,5 1311 18,0 3792 51,9 1213 16,6 16,0 18 039 18,4 47 150 48,1 17 041 17,4

7 301 100,0 97 951 100,0

26–30 éves

21–25 éves

100,0 100,0 100,0 100,0


Gyors ténykép

109

5. ÁBRA Felsőoktatásba jelentkezők korcsoportok szerint, esti, levelező és távoktatás, 2001 (Students Applied to Third Level Institutions by Levels, Evening, Correspondence and Distance Forms, 2001)

Forrás: OFI 2001.

Lakóhely és a képzés helye A társadalmi egyenlőtlenségek sajátos és jelentős dimenziója ragadható meg akkor, ha a lakóhely és a képzési kínálat összefüggéseit vizsgáljuk. Számos kutatás nyomán megállapítható, hogy a hozzáférhető, a lakóhelyen vagy a környéken hozzáférhető képzés növeli a képzés iránti igényeket (Forray 1988). Azt a kevésbé elméleti összefüggést is ki lehet emelni, hogy a távolabbi képzés elérése több személyes és anyagi ráfordítást kíván, mint a közeli. Személyes ráfordításnak tekintjük az ismeretlen környezetet, elszakadást a családtól, barátoktól. Az anyagi ráfordítás pedig a lakhatás, az utazás, az étkezés és egyéb járulékos költségekben mutatkozik. Ugyanakkor van egy ezzel ellentétes értelmezési lehetőség is. A távolabbi és vonzó képzés a társadalmi emelkedést jelentheti, az elszakadás a lakóhelytől sok esetben – kiváltképpen amikor a lakóhely képzési szerkezete nem elég attraktív – az életpálya, a karrier tágasabb lehetőségeit nyújtja, azaz a földrajzi mobilitás egyúttal társadalmi mobilitást, de legalábbis annak lehetőségét is magában hordozza. Az adatokat úgy csoportosítottuk, hogy külön választottuk a lakóhely megyéjében működő felsőoktatásba való jelentkezést a megye régiójába történt jelentkezéstől, végül a régión kívüli jelentkezések alkotják a harmadik csoportot. Ezt abból a megfontolásból tettük, hogy – különösen a felsőoktatási integráció egyik elvi indoka miatt – a régió az a nagyobb területi egység, amely keretet adhatna a térség felsőok-

110

Gyors ténykép


tatási igényeinek realizálására. Ez más oldalról azt is biztosíthatná, hogy az adott régió jobb, kiegyenlítettebb ellátottságra tehetne majd szert a felsőfokon képzett munkaerőből. Ha az első jelentkezések megyei és régiók szerinti megoszlását vizsgáljuk, akkor csaknem azonos létszámok és arányok mellett a megyei intézmények kis mértékű preferenciája mutatkozik meg. Az arányok csak a fővárosi jelentkezések esetében térnek el, ahol az összes jelentkezés aránya magasabb, mint az elsőké. Nehéz azonban értelmezni a többes jelentkezéseket. Feltételezhető az a stratégia, hogy a választások bizonytalansága miatt jelölnek többen legalább másodikként fővárosi intézményt. Mindegyik megyében magasabb a helyben tanulni kívánók aránya az első jelentkezések alapján, mint az összes jelentkezésben. Ezt úgy értelmezzük, hogy a továbbtanulni kívánók egyértelműen a helyben történő tanulást részesítik előnyben. Még erősebb ez a tendencia a regionális megoszlásokat vizsgálva. A jelentkezések fele irányul régión kívüli intézménybe, ám ez az arány úgy jön létre, hogy a fővárosiaknak csak egynegyede, a Pest megyeieknek alig harmada kíván a Központi régión kívül tanulni. A skála másik végpontján elhelyezkedő megyékből a fiatalok 80%-a (Nógrád, Jász-Nagykun-Szolnok, Veszprém, Zala megyék), sőt közel 90%-a (Komárom-Esztergom megye) a régión kívül szeretne továbbtanulni. Arra is érdemes figyelni, hogy a nagy egyetemi központok közül (Budapesten kívül) Baranya, Csongrád és Hajdú-Bihar megyék képesek ott tartani továbbtanulni kívánó fiataljaikat, viszont a miskolci és a veszprémi egyetem ezt a szerepet nem látja el. Feltűnő, és Győr felsőoktatásának erősödését jelzi, hogy a megyében csaknem ugyanolyan magas a helyi felsőoktatásba jelentkezők aránya, mint a legnagyobb egyetemi székhelyeken (43%). A 6. ábra érzékletesen jeleníti meg a fenti jellegzetességeket. Ismét, talán a korábbiaknál is jobban látszik, milyen nagytérségi eltérések jellemzik az ország felsőoktatási szerkezetét, ha ezt a továbbtanulási igények területi irányai szerint vizsgáljuk. A Dunántúl létszámai eltörpülnek az Alföld, sőt Észak-Magyarország létszámai mellett. Megvizsgáltuk ezeket az adatokat abban a metszetben is, hogy a felsőoktatási képzési helyek mely területekről vonzzák a jelentkezőket. Feltételezzük ugyanis – kiváltképpen annak az ismeretnek a birtokában, hogy a továbbtanulni kívánó fiatalok hajlamosak lakóhelyük vagy közvetlen környékük felsőoktatási intézményeit választani –, hogy a távolabbi lakóhelyről jelentkezők a képzési helyek attraktivitását, vonzását is jelzik. Ez a vonzerő megtestesülhet egyedi, sajátos képzési irányokban, képzési tartalmakban, a diploma magas presztízsében, de jelezheti az adott képzésekbe való bejutás kisebb nehézségi fokát is. A statisztikák nem informálnak arról, milyen okok miatt vonz egy képzési hely, integrált egyetem, főiskola különösen sok vagy éppen különösen kevés hallgatót. Az adott felsőoktatási hely bizonyos funkciójára azonban meglehetős pontossággal utalnak, arra ugyanis, hogy helyi funkciót lát el vagy éppen országos szerepet tölt be az adott felsőoktatási intézmény, illetve megye felsőoktatási intézményei együttesen.


Gyors ténykép

111

6. ÁBRA Jelentkezés a felsőoktatásba lakás és képzési hely szerint, 2001 (Students Applyied to Thrid Level Institutions by Home and the Place of Education, 2001)

Forrás: OFI 2001.

Ebben az összehasonlításban (jól követhető ez az 5. és a 6. táblázat adatain!) az egyik szélső póluson azok a megyék foglalnak helyet, amelyek felsőoktatásába jelentkezőknek a fele helybéli, illetőleg megyei lakos. Ezekről azt állapíthatjuk meg, hogy elsősorban helyi – bár itt a helybéliség tágabb területet jelöl, mint a település – igényeket elégít ki. Ilyen a Borsod-Abaúj-Zemplén, a Nógrád és a Tolna megyei felsőoktatás. A két utóbbi persze nem is léphet fel a regionális vonzás igényével, de az Észak-magyarországi egyetemi központ “zártsága” annál feltűnőbb, és önvizsgálatra késztető lehet. A másik szélső póluson azok a megyék helyezkednek el, amelyek felsőoktatásába jelentkezőknek több mint kétharmada más megyéből jelentkezett. Ilyenek a Baranya, Csongrád, Győr-Moson-Sopron, Heves, Komárom-Esztergom, Pest, JászNagykun-Szolnok és Vas megyében működő képzési helyek. A csoport néhány tagjára külön felhívjuk a figyelmet. Győr-Moson-Sopron megye felsőoktatása – a viszonylag alacsony létszámok ellenére – ebben az értelmezésben országos szerepkörűnek tekinthető. Heves és Vas megye főiskolái (egy-egy egyetemi szakkal) állják a versenyt egyetemi központokkal. Jász-Nagy-Szolnok megye szűk körű felsőoktatásának úgy látszik olyan profilt sikerült találnia, amelynek vonzása meszsze túlnyúlik a megyei, sőt a régiós határokon. Legfeltűnőbb a Hajdú-Bihar megyei felsőoktatás hiánya e listából: a jelentkezők között alig magasabb a más megyéből ide irányulók aránya (57%), mint a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei felsőoktatásban (52%).

112


Gyors ténykép

A budapesti felsőoktatás a középmezőnyben helyezkedik el, a jelentkezők 37%-a jelölt meg első helyen fővárosi intézményt. Ebben valószínűleg szerepet játszik az a társadalmi tapasztalat is, hogy a főváros elit intézményeit elsősorban lakóinak tartja fenn, a “kívülről” jövőknek kemény feltételekkel és versenytársakkal kell megmérkőzniük. Ezt a szabályt ismerik a főváros lakói is: 77%-uk budapesti intézménybe adta be jelentkezését. Az előnyös gazdasági-kulturális helyzet öröklődését hangsúlyozza, hogy a jelentkezőknek csak 23%-a fővárosi lakos. 5. TÁBLÁZAT 2001-ben felsőoktatási intézménybe jelentkezők lakás és képzési hely szerint az első jelentkezés esetén (megye, régió) (Students Applied to Third Level Institutions by Home and the Place of Education) Első jelentkezés (fő) Állandó régióba, lakás régión megyéje megyébe de nem a régióba kívül megyébe

Budapest Pest BorsodA.-Z. Heves Nógrád HajdúBihar Jász-Nk.Sz. SzabolcsSz.-B. BácsKiskun Békés Csongrád Baranya Somogy Tolna Fejér Komárom-E. Veszprém Győr-M.S. Vas Zala Együtt

24 888 777

1140 9432

2552 1310 95

1421 287 456

3973 1597 551

3517

1377

619

régióba, összes megyébe de nem a régióba megyébe

régión kívül

összes

34 310 14 676

72,5 5,3

3,3 64,3

75,9 69,6

24,1 30,4

100,0 100,0

6736 2940 2090

10 709 4537 2641

23,8 28,9 3,6

13,3 6,3 17,3

37,1 35,2 20,9

62,9 64,8 79,1

100,0 100,0 100,0

4894

3244

8138

43,2

16,9

60,1

39,9

100,0

549

1168

4258

5426

11,4

10,1

21,5

78,5

100,0

2826

1902

4728

3609

8337

33,9

22,8

56,7

43,3

100,0

847 1193 3282 2514 677 278 1078

1580 1402 546 275 751 805 248

2427 2595 3828 2789 1428 1083 1326

4151 2869 2459 2328 2346 2122 4606

6578 5464 6287 5117 3774 3205 5932

12,9 21,8 52,2 49,1 17,9 8,7 18,2

24,0 25,7 8,7 5,4 19,9 25,1 4,2

36,9 47,5 60,9 54,5 37,8 33,8 22,4

63,1 52,5 39,1 45,5 62,2 66,2 77,6

100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

246 575

310 419

556 994

3582 3939

4138 4933

5,9 11,7

7,5 8,5

13,4 20,2

86,6 79,8

100,0 100,0

2396 211 2607 2948 5555 43,1 573 570 1143 1922 3065 18,7 163 547 710 2944 3654 4,5 50 406 24 228 74 634 71 842 14 6476 34,4

3,8 18,6 15,0 16,5

46,9 37,3 19,4 51,0

53,1 62,7 80,6 49,0

100,0 100,0 100,0 100,0

Forrás: OFI 2001.

26 028 8282 10 209 4467

Első jelentkezés (%)


Gyors ténykép

113

6. TÁBLÁZAT 2001-ben felsőoktatási intézménybe jelentkezők lakás és képzési hely szerint (Students Applied to Third Level Institutions by Home and the Place of Education) Összes jelentkezés (fő) Összes jelentkezés (%) Állandó régióba, régióba, lakás régión régión összes megyébe de nem a régióba megyébe de nem a régióba kívül kívül megyéje megyébe megyébe Budapest 56 164 2216 58 380 15 124 73 504 76,4 3,0 79,4 20,6 Pest 1418 21 533 22 951 8667 31 618 4,5 68,1 72,6 27,4 BorsodA.-Z. 5206 2976 8182 14 465 22 647 23,0 13,1 36,1 63,9 Heves 2624 657 3281 6895 10 176 25,8 6,5 32,2 67,8 Nógrád 177 962 1139 4908 6 047 2,9 15,9 18,8 81,2 HajdúBihar 7497 2607 10 104 6943 17 047 44,0 15,3 59,3 40,7 J.-Nk.Szolnok 1262 1239 2501 10 255 12 756 9,9 9,7 19,6 80,4 SzabolcsSz.-B. 4988 4527 9515 8760 18 275 27,3 24,8 52,1 47,9 BácsKiskun 1455 3548 5003 9445 14 448 10,1 24,6 34,6 65,4 Békés 1924 3069 4993 6471 11 464 16,8 26,8 43,6 56,4 Csongrád 6248 981 7229 5035 12 264 50,9 8,0 58,9 41,1 Baranya 4959 407 5366 4678 10 044 49,4 4,1 53,4 46,6 Somogy 983 1726 2709 5056 7 765 12,7 22,2 34,9 65,1 Tolna 383 1993 2376 4811 7 187 5,3 27,7 33,1 66,9 Fejér 1863 703 2566 10467 13 033 14,3 5,4 19,7 80,3 KomáromE. 445 720 1165 7854 9 019 4,9 8,0 12,9 87,1 Veszprém 1287 873 2160 8836 10 996 11,7 7,9 19,6 80,4 Győr-M.S. 4772 441 5213 6771 11 984 39,8 3,7 43,5 56,5 Vas 916 1149 2065 4227 6 292 14,6 18,3 32,8 67,2 Zala 318 1130 1448 6959 8 407 3,8 13,4 17,2 82,8 Együtt 104 889 53 457 158 346 156 627 314 973 33,3 17,0 50,3 49,7 Forrás: OFI 2001.

összes

100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

A felvettek Az alábbiakban a felsőoktatásba felvételt nyertek területi megoszlását a jelentkezők és felvettek lakóhelye, illetve a felsőoktatási képzési hely székhelye szerint elemezzük. Előre kell bocsátanunk, hogy elemzésünk nem terjed ki valamennyi jelentkezőre, mivel csak azokat tudjuk vizsgálni, akikről rendelkezésünkre áll a lakóhely szerinti adat is. Ilyen módon most 235 ezer jelentkezés (ez természetesen ezúttal nem ugyanennyi személyt jelent) és 102 ezer felvett diák adatait vizsgáljuk. A felvettekről az OFI-tól kapott adatok már tartalmazzák a nyári pótfelvételik során a felsőoktatásba jelentkezők és bejutottak számát is.

114

Gyors ténykép


Ennyi bizonytalanság ellenére úgy véljük, hogy az adatok, illetve a megoszlások további információkat adnak részint az igények és esélyek területi különbségeiről, részint a felsőoktatási képzési helyek iránti igények tükrében ezeknek a fiatalokra gyakorolt vonzerejéről. Az adatok szerint a jelentkezések 43%-a realizálódott. Másképpen fogalmazva – ha az első fordulóban jelentkezők számához viszonyítjuk – mintegy 60%-os realizálásról beszélhetünk. Az első fordulóban jelentkezők meghatározott feltételek között jelentkezhetnek csak ismét, de valószínűleg közel ugyanazok, mint az első körben. A felvettek lakóhely szerinti (megyei) arányai meglehetősen közel esnek egymáshoz (7. ábra). Ez arra utal, hogy a fiatalok, bárhol éljenek is az országban, nagyjából hasonlóan vannak tisztában tudásukkal, lehetőségeikkel, amikor választanak a továbbtanulás iránya és helyszíne szerint. Történik ez annak ellenére, hogy tudjuk, az egyes középiskolák színvonala között nagyok lehetnek a különbségek (7. táblázat). 7. ÁBRA Bejutás a felsőoktatásba 2001-ben (The Rate of Students Applied to Third Level Institutions in 2001)

Forrás: OFI 2001.


Gyors ténykép

115

7. TÁBLÁZAT A felsőoktatásba jelentkezők és felvettek száma és aránya 2001-ben (fő)* (The Number and Rate of Students Applied and Admitted to Third Level Institutions in 2001) Lakóhely Bács-Kiskun Baranya Békés Borsod-Abaúj-Zemplén Budapest Csongrád Fejér Győr-Moson-Sopron Hajdú-Bihar Heves Jász-Nagykun-Szolnok Komárom-Esztergom Nógrád Pest Somogy Szabolcs-Szatmár-Bereg Tolna Vas Veszprém Zala

Jelentkező Felvett Jelentkező Felvett Jelentkező Felvett Jelentkező Felvett Jelentkező Felvett Jelentkező Felvett Jelentkező Felvett Jelentkező Felvett Jelentkező Felvett Jelentkező Felvett Jelentkező Felvett Jelentkező Felvett Jelentkező Felvett Jelentkező Felvett Jelentkező Felvett Jelentkező Felvett Jelentkező Felvett Jelentkező Felvett Jelentkező Felvett Jelentkező Felvett

Összes: Jelentkező Összes: Felvett * Jelentkezésben a pótfelvételik adatai is szerepelnek.

Forrás: OFI 2001.

Fő 10 555 4633 12 597 5496 8341 3557 18 420 7454 46 333 21 078 8792 4262 9268 3900 8389 4023 12 140 5145 7139 3006 9189 3546 6263 2711 4535 1690 21 352 9293 10 972 4731 12 512 4914 5425 2208 5105 2448 9329 3891 8352 3531 235 008 101 517

Bejutási arány (%) 43,9 43,6 42,6 40,5 45,5 48,5 42,1 48,0 42,4 42,1 38,6 43,3 37,3 43,5 43,1 39,3 40,7 48,0 41,7 42,3 43,2

116


Gyors ténykép

Legmagasabb arányban (a jelentkezések 48–49%-a) a Csongrád, Győr-MosonSopron és Vas megyében lakók jutottak be a megcélzott felsőoktatási képzési helyre, s alig elmaradva tőlük (46%) a budapestiek. Legkisebb arányban pedig (37–39%) a Jász-Nagykun-Szolnok, Nógrád és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei lakosok. A kedvezőtlenebb arányokhoz tartoznak még (40–41%) a Borsod-AbaújZemplén és Tolna megyében élő fiatalok. Rangsorba állítva a megyéket a bejutottak aránya szerint, az eltérések nem nagyok, de statisztikailag jelentősek, és a kirajzolódó tendencia is figyelmet érdemel. Hivatkozunk arra, hogy a jelentkezők saját megyéjüket (vagy a fővárosban élők Budapestet) részesítették előnyben választásaikkal. Most azt találtuk, hogy a nagy felsőoktatási központokban élők (különösen a fővárosiak) nagyobb arányban jutottak be a választott képzési helyre, mint a központoktól távolabb élők. A lakóhely még olyan aggregált szinten is, mint a megye előnyös vagy hátrányos pozíciókat jelöl ki, azaz a lakóhely által reprezentált előnyök és a hátrányok halmozódnak. Különösen élesen mutatja ezt a felsőoktatási képzéssel gyengén ellátott JászNagykun-Szolnok, Nógrád és Tolna megye. Ha általánosnak látszik az a tendencia, hogy a lakóhelyhez közeli felsőoktatás előnyt jelent már a jelentkezéseknél is, a távolabbi nyilvánvalóan hátrányt feltételez. Éppen ezekben a megyékben láttuk, hogy a fiatalok nagy hányada nem megyei, sőt nem is régión belüli felsőoktatást választ, hanem távolabbra törekszik – nagy hányadban Budapestre. Így pedig választásaik sokkal kisebb arányban realizálódnak, mint más megyék lakóinál. Célzott vizsgálatok hiányában csak találgathatunk, de persze szakirodalmi tapasztalatok alapján: ugyanis sokkal nehezebb pontosan “belőni” egy távolabbi, kevésbé ismert felsőoktatási intézmény felvételi követelményeit, nehezebb hozzáférni célzott (esetleg a képzési hely, az intézmény oktatói által tartott) felvételi előkészítőhöz, mint a közelben élőknek. Bár a két északkeleti megye közül az egyik (Borsod-Abaúj-Zemplén) egyetemnek is otthont ad, más adatokon láttuk, hogy ez az egyetem (még) sok szempontból nem működik más központokhoz hasonló sokfunkciós szellemi központként. SzabolcsSzatmár-Bereg megye hatalmas, integrált főiskolája pedig valószínűleg még mindig nem nyújt elegendő képzést ahhoz, hogy az országossal egyező arányban befogadja a jelentkezőket.

Összegzés A felsőfokú továbbtanulási igények (jelentkezések) és realizálásuk területi szerkezetét vizsgálva olyan társadalmi eredetű egyenlőtlenségek mutatkoznak, amelyek egyaránt összefüggésbe hozhatók az adott térségek gazdasági fejlettségével és a felsőoktatás területi szerkezetével. E feltételek közül az előbbiek – az általánosabb környezeti feltételek – csak hosszabb távon és közvetett módon korrigálhatók. Ám a felsőoktatási alrendszer módosítható közvetlenebb és viszonylag rövidebb távon is. Nem egyszerű beavatkozást igénylő feladat persze ez sem. Ahogyan korábban megfigyeltük (Forray–Kozma 1999) az ország keleti felének viszonylag fejlettebb okta-


Gyors ténykép

117

tási szerkezete hozzájárulhat ahhoz, hogy az ország nyugati fele számára képezi ki a munkaerőt. Most arra is rámutattunk, hogy (változatlanul) a nők a felsőoktatás domináns “merítési bázisa”. Amiben persze nem az jelenti a problémát, hogy nők akarnak továbbtanulni, hanem az, hogy a férfiak még mindig kisebb mértékben. Ez pedig a felsőoktatásban megszerezhető tudás és a gazdaságban és társadalomban konvertálható oklevél hagyományosnak – legalábbis az elmúlt fél évszázad hagyományai értelmében – tekinthető struktúráinak továbbéléséről tanúskodik. Tervezett további kutatásaink ezeknek az összefüggéseknek mélyebb és időbeni alakulását célozzák.

Jegyzet 1

Az elemzést az Országos Felsőoktatási Felvételi Iroda (OFI) adatbázisa alapján végeztük. Köszönetet mondunk Köblös Istvánnak, az OFI igazgatóhelyettesének, akitől megkaptuk az általunk kiválasztott szempontok alapján strukturált adatsorokat.

Irodalom Barakonyi K. (2000) A korszerű felsőoktatási menedzsment kiépítése. –Educatio. 2. 27–42. o. Forray R.K. (1988) Társadalmunk és középiskolája. Akadémiai Kiadó, Budapest. Forray R.K.–Kozma T. (1999) Regionális folyamatok és térségi oktatáspolitika. Educatio Füzetek, Oktatáskutató Intézet, Budapest. Híves T.–Radácsi I. (1997) Határmentiség az észak-keleti régióban. – Buda M.–Kozma T. (szerk.) Határmenti együttműködés a felsőoktatásban. KLTE, Debrecen. 89–126. o. Róbert P. (2000) Bővülő felsőoktatás – ki jut be? – Educatio. 2. 79–94. o.

118


Gyors ténykép

KIEGYENLÍTŐDÉS ÉS SPECIALIZÁCIÓ Pest megye idegenforgalmi jellemzőinek változása a kilencvenes években (Equalisation and specialisation – The Change in Tourism Characteristics of Pest County in the 90’s) KOÓS BÁLINT Kulcsszavak: Pest megye idegenforgalom vendégforgalom átrendeződés struktúraváltás A szerző tanulmányában Pest megye idegenforgalmi jellemzőiben bekövetkezett változások bemutatására vállalkozik, azt a kérdést állítva vizsgálódása középpontjába, hogy a megye mennyiben képes nemzetközi szinten is versenyképes turisztikai kínálatot kialakítani. A szerző megállapítása, hogy Pest megyében az idegenforgalmi ágazat túljutott a kényszerű struktúraváltáson, ami ugyan számos áldozatot követelt, de eredményeként versenyképesebb, rugalmasabb lett a szektor. A kilencvenes években megfigyelhető kedvezőtlen változások után megindult a kínálat versenyképességét fokozó átalakulás, melynek döntő eleme, hogy a fogyasztók speciális igényeinek is megfelelő szolgáltatási kínálat van kialakulóban (lovardák, nemzetiségi rendezvények stb.).

Bevezetés Az idegenforgalmat sokan a XX. század egyik legfontosabb társadalmi-gazdasági jelenségének tartják. Az ágazat világgazdasági jelentőségét mutatja, hogy a Turisztikai Világszervezet (WTO) adatai alapján (Növekvő… 2001) 2000-ben a nemzetközi turizmus árbevétele elérte a 476 milliárd dollárt. Az idegenforgalom átlagos növekedési üteme az elmúlt évtizedekben kétszeresen múlta felül a világgazdaság egészének növekedési ütemét, így a szektor relatív súlya folyamatosan nőtt és az évezredfordulóra a legjelentősebb ágazatok közé emelkedett. Ennek fényében nem meglepő, ha a világgazdaság húzóágazatai közt tartják számon, amely a szolgáltatások terén képes tömegesen új munkahelyeket teremteni, s kitörési pontot jelenthet nem csupán a dezindusztriácós folyamatok által érintett területeken, hanem a kevésbé fejlett gazdaságokban is. Magyarország esetében az idegenforgalom jelentőségét két tényező határozza meg: egyrészt az, hogy a hazai gazdaság egyik legjelentősebb szektora: amely mintegy 300 ezer főt foglalkoztat és a nemzeti össztermék tizedét állítja elő (Székely 1996), jelentősen felülmúlva a mezőgazdaságot, bányászatot. A másik, legalább ilyen fontos tényező, hogy az ágazat nem csupán a magyar gazdasági életben tölt be fontos szerepet, hanem a világpiacon is nagy jelentőségre tett szert. Magyarország részesedése a nemzetközi idegenforgalomban ugyanis magasabb, mint egyéb területeken (népesség, export, GDP) meglévő súlya, ami a szektor erősségét, meglévő versenyelőnyét jelzi. A látogatók száma alapján számított világranglistán hazánk tartósan az első húsz közt szerepel (1975-ben a hetedik, 2000-ben pedig a 13. he-


Gyors ténykép

119

lyen). Mindezeken túlmenően az ágazat nemzetgazdasági jelentőségét tovább emeli, hogy tartósan pozitív egyenleggel zár, így ellensúlyozni tudja a külkereskedelmi forgalomban keletkező passzívumot. (Éves átlagban durván 2 milliárd dollár öszszegben, 2000-ben az előzetes adatok alapján 2,3 milliárd dolláros pozitívummal zárt az egyenleg.) A fenti adatok országosak, hiba lenne azonban ebből arra következtetni, hogy a szektor jellemzőit tekintve egyenletesen fejlett lenne. A valóság egy erősen fragmentált képet rajzol ki, ahol drámai különbségek fedezhetők fel – a szektor teljesítményének oroszlánrésze ugyanis két desztinációhoz, Budapesthez és a Balaton-parthoz kötődik. Az ágazat jövőjét döntően befolyásolja, hogy mennyiben sikerül az évtizedek folyamán kialakult negatívumokkal (alacsony egy főre jutó turisztikai kiadás, szezonalitás, területi koncentráció, rövid tartózkodási idő, gyenge belföldi turizmus) megbirkózni. Különösen érdekes ez a kérdés Pest megyében, Európa egyik nagy idegenforgalmú területének, Budapestnek, a közvetlen szomszédságában. Pest megye a rendszerváltás időszakában jószerével Budapest hátsóudvara volt, melynek nagy részére a vendég még véletlenül sem tévedt, ellentétben az állami pénzekkel kistafírozott „kirakattal” – a Dunakanyarral –, ahol szinte minden szervezetten érkező turista megfordult. Hogyan tudtak boldogulni a Pest megyei vállalkozók azzal az adottsággal, hogy karnyújtásnyira vannak egy hatalmas idegenforgalmat bonyolító célállomástól? Mennyiben tudtak nemzetközi szinten is versenyképes turisztikai kínálatot kialakítani? Ezek a kérdések állnak vizsgálódásunk középpontjában.

Nemzetközi tendenciák A siker feltétele az ágazat versenyképességének javulása, a kereslet változásaihoz való minél tökéletesebb igazodása. A nemzetközi, de egyre inkább a belföldi turizmusban is komoly átalakulásnak lehettünk tanúi az elmúlt egy-két évtizedben. Gyökeresen átalakultak az utazási szokások, sőt változások figyelhetők meg a mögöttes motivációk terén szoros összefüggésben azzal, hogy új társadalmi csoportok jelentek meg a turisták közt. Az eltelt fél évszázad alatt egy-két évtől eltekintve (1982, 1991) folyamatosan nőtt a turisták száma – világszinten 1965 és 1990 között a látogatók száma 114,5 millió főről 425 millióra emelkedett. Ennek hátterében a szabadidő, illetve a szabadon elkölthető pénzösszeg növekedése, utazási infrastruktúra kiépülése, az adminisztratív akadályok eltörlése, illetve az utazás jelentőségének felértékelődése, státuszjelölő szerepkör betöltése áll. A globalizáció kiteljesedésével, a korábbi konfrontációra épülő világrend felbomlásával új úti célok, desztinációk jönnek létre, ami kiélezi a globális versenyt. A turisták térképére olyan országok kerülnek fel, mint Észtország, Kína, Vietnam vagy éppen Kambodzsa. De nem csupán a fogadó országok köre bővül, hanem a kibocsátó országoké is: a szabadidős szokások megváltozásával, a szabadon elkölt-

120

Gyors ténykép


hető jövedelem megugrásával a távol-keleti országok egyre jelentősebb mértékben bocsátanak ki turistákat. Ennek érzékeltetésére egyetlen példa: az utazási könnyítéseknek köszönhetően az indiai turisták száma évente 15–20 százalékkal emelkedik és 2005-re a pihenési céllal külföldre utazó indiaiak száma elérheti a 2,6 millió főt (Tourism… 2001). Ez a tendencia érzékelhető a nagyrégió idegenforgalmi jelentőségének növekedésében, ami jellemzően a régión belüli utazások növekedésére vezethető vissza. Az utazás presztizsének emelkedésével, luxus jellegének mérséklődésével várható, hogy a kontinensközi utazások is élénkülnek (kiemelt utazási célterületek: Európa, Ausztrália, Egyesült Államok). Az ágazat költségviszonyainak változásával párhuzamosan az utazási szokások is átalakulnak. A pihenni indulók többször, de rövidebb időre utaznak el, miközben a tartózkodási idő lényegében változatlan marad. Korábban a turisták a relatíve nagy utazási költségek miatt évente csupán egy hosszabb üdülésre indultak, de a technikai fejlődésnek köszönhetően egyre olcsóbbá válik az utazás, aminek csábító hatása világosan nyomon követhető. Németországban például egyre inkább terjed a két szabadság gyakorlata (Török 2000): a nyári időszakra időzítve a főutazás, általában családi, baráti körben, míg elő- és utószezonban egy rövidebb, 3–5 napos, szűkebb társaságban, vagy éppen egyedül eltöltött mellékpihenés gyakorlata terjed. A mellékutazás célállomása általában közelebb van a lakóhelyhez és kevésbé előkészített, „megfontolt”, mint a főutazás. A turisták számának növekedése, a verseny éleződése megindította a turisztikai termékkínálat specializációját, ezért egyre kevésbé lehet egyszerű tömegturizmusról beszélni, vagyis jelentős mértékben megváltozott az utazási motiváció. E tényezők számos felosztása ismert, ezek közül egy lehetséges csoportosítás (McIntosh–Gupta 1980): fizikai, kulturális, presztízs, illetve interperszonális motivációt különböztet meg. Az utazásra serkentő tényezők relatív súlya igen erősen változik, sőt a csoporton belül is számottevő változások figyelhetők meg: a nyolcvanas években teret nyert egészséges életmód felértékelte például a fizikai motivációkon belül az egészség megőrzését (fitness, sport, illetve hobbiturizmus), illetve helyreállítását (gyógyturizmus) célzó utazásokat. Az elmúlt években az idegenforgalomban nem csupán az utazási motiváció, de az utazók köre is alaposan megváltozott, ami kihatott a fogyasztói kereslet változására. Az idegenforgalom keresletoldali elemzése vezetett el az életvitel alapú piaci szegmentáció megjelenéséhez, illetve elterjedéséhez. Utóbbi alapján olyan csoportok különíthetők el az európai utazási piacon, mint a „fiatal élvezetüdülő”, az „igényes élményüdülő”, a „fiatal család”, a „klasszikus kultúrüdülő”, illetve az „óvatos pihenni vágyó” (Hutiray–Várkonyi 1995). Az eltérő korú, életvitelű, érdeklődési körű fogyasztók más és más elvárásokat fogalmaznak meg a célállomásokkal szemben, ezért nagy jelentősége van az érkező turisták pontos szegmentálásának, hiszen ez biztosítja a kellő mértékű specializálást, ami versenyelőnyt jelent a konkurens desztinációkkal szemben. Az „óvatos pihenni vágyók” turisztikai jelentősége az elmúlt évtizedben nőtt meg. E piaci szelet jellemző csoportjai a nyugdíjaskorúak, illetve a mozgássérültek, akik a fogadó infastruktúra megépültével, az egészségben


Gyors ténykép

121

eltöltött inaktív évek számának növekedésével egyre nagyobb mértékben kapcsolódnak be a nemzetközi idegenforgalomba. Rokon tendenciák hatására nő az aktív pihenést keresők (fizikai, szellemi kihívások), illetve speciális érdeklődésű (szakmai, illetve hobbi) turisták száma és aránya, ami jelentősen specializálja a kínálatot is, hiszen a magas költési mutatójú turisták megnyerése a jövő záloga lehet. A verseny jótékony hatására, a felhalmozott utazási tapasztalatoknak köszönhetően a vendégek egyre igényesebbek, nem elégszenek meg az egységes, szabvány kínálattal. Ezért aztán az utazási döntések meghozatalakor az ár mellett egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert a desztináció szélesen vett környezeti, társadalmi jellemzői (társadalmi diszkrimináció, szociális egyenlőtlenség, légszennyezettség stb.). Jelentősége, nagyfokú növekedési potenciálja miatt külön is szólni kell a hivatáshoz kötődő utazásokról. A gazdasági globalizáció előrehaladtával, a vállalati kapcsolatok nagyfokú internalizálódásával párhuzamosan jelentékeny mértékben fejlődik az üzleti és a konferenciaturizmus, illetve az incentive utazás („vállalati jutalomüdülés”).

Országos idegenforgalmi tendenciák Az ország idegenforgalmi arculatának elmúlt évtizedbeli átalakulását, átalakítását a környezeti feltételek rohamos változása kényszerítette ki. A „keleti blokk legvidámabb barakkja” - imázs, az adott feltételek mellett, eredményesen csábította hazánkba mind a nyugati, mind pedig a keleti blokk utazóit. A forradalmi sebességű társadalmi-gazdasági változások megindulásával az országimázsban rejlő lehetőségek határa világosan láthatóvá vált. A jól bevezetett, széles körben ismert arculatnak köszönhetően a kedvező földrajzi helyzetű Csehszlovákia mellett Magyarország volt képes jelentős számú új vendéget magához csábítani. Míg Csehország, vagy pontosabban Prága ebből az érdeklődésből profitálni tudott – új célcsoportot tudott magának megnyerni (fiatal, jómódú élményturista), Magyarország erre nem volt képes, sőt korábbi fogyasztóinak (keleti blokk középosztálya, illetve fiatal családosok) kegyeiért is újra versenybe kellett szállnia. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején tapasztalható idegenforgalmi felfutás a rendszerváltás egyszeri, történelmi pillanatának volt köszönhető (Sándor 1993). Az államszocialista ideológia összeomlásával, a társadalmi-gazdasági berendezkedés változásával együtt az addig spontán módon kialakult „legvidámabb barakk” országkép is történelmi süllyesztőbe került. A nemzetközi kapcsolatok fejlődésével, a nyugat-európai életmód, életszínvonal közvetlen megismerésével, a viszonyítási alap változásával az országról kialakított kép is átalakuláson ment át. A keleti blokk egyik legmagasabb életszínvonalú országából pillanatok alatt NyugatEurópa perifériája lett, ami tükröződött az országképben is – így lett „vidám barakkból” az utca nyelvén „Billigland”.

122

Gyors ténykép


Az ország idegenforgalmi vonzerejének csökkenése lemérhető a kereskedelmi szálláshelyeken regisztrált vendégek számának alakulásával, még akkor is, ha az összes turista alig 10 százalékát jellemzi az említett mutató. A regisztrált szállóvendégek számának negatív alakulása különösen fájó volt, mert egy növekedésben lévő világpiacon kellett visszaesést elkönyvelni. A szálláshelyeken regisztrált külföldi turisták száma 1990 és 1992 között jelentős mértékben esett, majd számuk 2,8–2,9 millió fő körül stabilizálódott. A rendszerváltás, vagyis az első szabad parlamenti választás utáni időszak idegenforgalmi folyamatai területileg differenciált képet mutatnak. 1990 és 1998 között egyetlen megye tudta növelni külföldi vendégeinek számát, Zala, az összes többi esetében különböző mértékű veszteséget lehet regisztrálni. Vendégeinek legnagyobb hányadát Budapest, valamint Pest, Somogy és Győr-Moson-Sopron megye tudta megtartani, vagyis a korábbi időszak nagyforgalmú területeinek egy része eredményesen védte piaci pozícióját. Miközben a korábbi évek további nagyforgalmú megyéi: Baranya, Csongrád, Vas és Veszprém megye jelentős mértékű (35–65%) térvesztéssel szembesültek. Különösen a tömegturizmus által meghatározott területeken volt látványos a hanyatlás: ideértve a Balaton-parti területeket, illetve a bevásárlóturizmusra is építő határ menti megyéket. A vendégforgalom stabilizálódása egyrészt a fő közlekedési folyosók mentén, kapu funkciójú területeken tapasztalható: Győr-Moson-Sopron megye az Európai Unió egyik keleti kapuja, Pest pedig a fővárosé. Ezen területek kapufunkcióját jelzi, hogy az átlagos tartózkodási idő esetükben a legalacsonyabb, az országos átlag feléhez közeli értéket vesz fel. A forgalom stabilizálására a világszinten is számon tartott idegenforgalmi attrakciójú Budapest és az európai szinten jegyzett Balatonpart (de ott is inkább csak a Déli-part, vagyis Somogy megye) volt képes. A hazai vendégek száma ezzel szemben több területen is emelkedést mutatott: Budapesten illetve Békés, Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves, Somogy, Veszprém és Zala megyében, ami érdekes módon a vendégforgalom területi koncentrációjának erősödését mutatja. 1990-ben a regisztrált vendégek 57,6 százaléka, az időszak végén, 1998-ban viszont már 63,4 százaléka jutott az említett megyecsoportra. A koncentráció még szembetűnőbb a külföldi vendégek számát vizsgálva – az időszak végén a vendégek háromnegyede szállt meg az említett megyékben, ami kilenc százalékpontos emelkedést mutat. A vendégek száma szerinti területi koncentráció azonban nem mérhető a vendégéjszakák számának alakulásában, a vizsgált megyék adták ugyanis a vendégéjszakák kétharmadát valamennyi időszakban. A vendégek számának alakulásánál talán még fontosabb a vendégek kiadásait befolyásoló tartózkodási idő, ami bizonyos mértékig a vendég elégedettségét is tükrözi, illetve tükrözheti. E téren a hazai és a nemzetközi tendenciák egybeesnek – hazánkban is csökken a turisták átlagos tartózkodási ideje. Az évtized elején a mutató még 3,96 napos értéket vett fel, de ez 1998-ra 3,10-re csökkent, döntően a hazai vendégek megváltozott utazási szokásának következtében. A vendégek átlagos tartózkodási idejének országos szinten mért 22 százalékos csökkenésével szemben Győr-Moson-Sopron, Zala és Vas megyében nőtt a tartózkodási idő. A folyamat


Gyors ténykép

123

hátterében egyrészt Győr-Moson-Sopron megyében az átmenőforgalom által generált vendéglátás súlyának relatív mérséklődése (üzleti utazások jelentőségének növekedése, illetve nagyszámú idegenforgalmi program létrejötte), illetve a Délnyugat-dunántúli megyék esetében a hosszabb tartózkodást generáló gyógyturizmus fejlődése áll. A csekély számú pozitív kivétel nem képes azonban az országos tendenciák megtörésére, a rendszerváltást követő években az ágazat egészét tekintve negatív tendenciák érvényesültek. Az elvesztett turisták visszahódítása, újak megnyerése csak a turisztikai kínálat fejlesztésével, az ágazat versenyképességének fokozásával valósulhat meg, s e téren a helyzet, lassan bár, de pozitív irányba kezd változni. A szálláshely és vendéglátás szektor 1992 és 1998 közötti beruházásait vizsgálta Kraftné Somogyi Gabriella, aminek eredményét az alábbi grafikon mutatja (1. ábra). 1. ÁBRA 1000 lakosra jutó beruházási összeg, 1992–1998, millió Ft (Total Investment between 1992-1998 M HUF/per 1000 capita)

20 18 16 14 12 10 8 6 4 2

Bu da pe st Pe st

Za la

og y So m

H ev Ba es ra ny a Va s

To ln a

0

Forrás: Kraftné Somogyi 2000, 347. oldal adatai alapján.

A grafikon szemléletesen mutatja az ágazat területi koncentrációját, relatív súlyát az egyes megyéken belül. Világosan látható, hogy a legnagyobb beruházások azokon a területeken valósultak meg, ahol már az évtized elején is komoly vendégfor-

124


Gyors ténykép

galmat bonyolítottak, a fővárosban, a Balaton-parton (Veszprém, Somogy, Zala megyében), illetve a nagy termálfürdőkkel rendelkező Hajdú-Biharban. Ugyanakkor feltűnő a vizsgálódásunk középpontjában álló Pest megye gyenge szereplése az idegenforgalmi beruházások terén. Nem mondható, hogy a főváros környéki területeken nagymérvű beruházások indultak volna meg az idegenforgalom fejlesztésére, miközben egyéb területeken: kereskedelmi, raktározási, logisztikai fejlesztések terén Pest megye nemzetközi szinten is számottevő mennyiségű tőkét vonzott a vizsgált időszakban.

Pest megyei folyamatok A megyébe érkező turisták összetétele alapos változáson esett át az elmúlt évtizedben, s ez komolyan befolyásolja az ágazat fejlődését. Legfontosabb fejlemény, hogy a vendégek körében 14 százalékkal csökkent a külföldi vendégek száma, amit jórészt ellensúlyozott a hazai vendégek számának közel kilenc százalékos növekedése, így a turisták száma mindössze másfél százalékos mérséklődést mutat. E folyamat következtében a szálláshelyeken regisztrált vendégek körében folyamatosan csökkent a külföldiek aránya: 44,4 százalékról 38,5 százalékra, ami jóval az országos érték (52,7%) alatt van. A nemzetközi tendenciával ellentétes irányú változás, vagyis a külföldi turisták számának csökkenése intő jel volt az ágazat vállalatainak, hiszen világosan mutatta a térség vonzerejének mérséklődését. Nem csupán a vendégek száma változott negatív irányba, hanem a legalább ennyire fontos másik mutató, az átlagos tartózkodási idő is. Az utazási szokások megváltozását mutatja, hogy a hazai vendégek átlagos tartózkodási ideje szignifikánsan csökkent a rendszerváltás évei óta. 1998-ban a regisztrált vendégek átlagosan 2,2 napot töltöttek el a Pest megyei szálláshelyeken, ami komoly visszaesést jelez az 1990-beli 3,1 naphoz képest. A folyamat alakításában több tényező is fontos szerepet játszik – ezek közül kettőt szükséges kiemelni. A rendszerváltást követ gazdasági visszaesés nagy mértékben erodálta a szabadon elkölthet jövedelmeket, másrészt az árak liberalizálásával megváltoztak az árarányok. A megyébe érkező hazai turisták jellemzően fővárosi lakosok, akik a fejlett közlekedési viszonyoknak köszönhetően csekély idő- és költségráfordítással érhetik el uticéljukat. Az üdülési ráfordítások körében a szállásdíjak relatív súlya emelkedett leginkább, erre természetes válasz a tartózkodási idő mérséklése volt („hétvégi látogatók”). A látogatók számának csekély mérséklődése, illetve a tartózkodási idő egyharmados csökkenése értelemszerűen kihatott a vendégéjszakák számának alakulására is (2. ábra). Ez az ágazat teljesítményének egyik legfontosabb mutatója, ezért különösen lesújtó a kirajzolódó kép: mind a belföldi, mind pedig a külföldi vendégek érdeklődése csökkent, összességében 22 százalékkal mérséklődött a vendégéjszakák száma. A hazai vendégek átlagos Pest megyei tartózkodása a háromnegyedére esett vissza, de a külföldiek is közel 18 százalékkal kevesebb időt töltöttek a megye szálláshelyein. A két vendégkör érdeklődésének eltérő mértékű csökkenése azt


Gyors ténykép

125

eredményezte, hogy egy látszólag szűkülő piacon még nőtt is a külföldi vendégek részaránya (38-ról 40 százalékra). 2. ÁBRA A vendégéjszakák számának alakulása 1990, 1994, 1998 évben (The Development of Tourist Nights)

1998

1994

1990 0

100000

200000 Külföldi

300000 Belföldi

400000

500000

600000

Vendég

Forrás: A T-Star adatbázis megfelelő évei.

Miközben a vendégek érdeklődése a statisztikák tükrében látványosan csökkent, a férőhelyek száma dinamikusan bővült, különösen az első időszakban. A férőhelyek számának alakulása egy fontos jelenségre irányítja figyelmünket. A kereskedelmi szálláshelyek férőhelyeinek bővülése egy fejlődő piacon természetes jelenség lenne. A két jelenség közti ellentmondás feloldását a kiterjedt szürkegazdaságban fedezhetjük fel – „papírtakarékos könyvvitel” –, valamint a számbavétel sajátosságai, illetve hiányosságai következtében a statisztikák „alulról közelítik” a valóságot. A fekete, illetve szürkegazdaság kiterjedéséről megoszlanak a vélemények, országos becslések, vérmérséklettől függően, a teljes árbevétel 50–80 százalékára teszik a hatóságokat kikerülő forgalmat (Bóc–Klauber 1996; Klauber 1997). Nem csak a vendégek és vendégéjszakák tűnnek el a hatóságok (leginkább az adóhatóság) elől, hanem a munkaerő jelentős része is. Az idegenforgalomban tevékenykedő családi vállalkozások nagy részénél ugyanis nem válik külön a háztartás és a vendéglátás, ennek köszönhetően a családtagok reziduális munkaereje is felhasználhatóvá vált – miként az a hetvenes években a háztáji gazdaságok esetében történt. A nemzetközi tendenciák Pest megyében is éreztették hatásukat, a látogatók motivációja megváltozott, már nem a kalandvágyó sátras-bakancsos diákok jönnek egy kis keleti romantikát keresve, mint a hetvenes években, hanem előtérbe kerülnek a családi utazások, a hivatáshoz kapcsolódó, illetve aktív – hobbi – tevékenységhez kötődő idegenforgalom. Ez a folyamat természetesen kihat a fogadó infrastruktúrára

126


Gyors ténykép

is. Jelentős átrendeződés történt az egyes szálláshelytípusok megoszlásában: viszszaszorultak az olcsó, kevés szolgáltatást nyújtó szálláshelyek (fizetővendéglátók, kempingek), emelkedett viszont a drágább, több szolgáltatást nyújtó szálláshelyek ágyszáma (panziók, hotelek, nyaralóházak) (3. ábra). A szállodai férőhelyek emelkedése mögött nem új szállók építése, hanem jellemzően a meglévő épületek új besorolása húzódik meg (egykori szakszervezeti üdülők). Az évtizedes rablógazdálkodás, a felújítások elmaradása miatt az épületek állaga gyakran olyan rossz volt, hogy számos esetben rövid működés után fel kellett függeszteni az üzemeltetést, ezzel magyarázható a szállodai férőhelyek számának 1994 utáni csökkenése. 3. ÁBRA A különböző típusú szálláshelyek kapacitásának alakulása Pest megyében (The Capacity Different Public Accommodation Establishments in Pest County)

Kemping Fizetővendéglátó Nyaralóház Panzió Turistaszálló Szálloda Összesen

0

1000

2000

3000

4000 1990

5000 1994

6000

7000

8000

9000

10000

1998

Forrás: A T-Star adatbázis megfelelő évei alapján saját számítás.

A vendégkör említett megváltozásában, az igényesebb szálláshelyek felértékelődésében komoly szerepe volt az általános környezeti (társadalmi, gazdasági, infrastrukturális) feltételek átalakulásának. A gazdasági rendszer megváltozásával, a kötöttségek oldódásával párhuzamosan javult az átfogóan értelmezett ellátási színvonal: bővült a kereskedelmi forgalomban lévő cikkek köre, a kiskereskedelmi egységek száma pedig a többszörösére nőtt (4. ábra). A növekedés nem korlátozódott a szűken vett idegenforgalomi szektorra, hiszen a kapcsolódó ágazatok is dinamikusan bővültek (kiskereskedelem, személyi-, pénzügyi-, biztosítási szolgáltatások).


Gyors ténykép

127

4. ÁBRA A kiskereskedelem és a vendéglátás összes hálózati egységeinek száma Pest megyében 1990 és 1998 között (The Number of Retail Trade Shops and Catering Units in Pest County) 18 000 16 000 14 000 12 000 10 000 8 000 6 000 4 000 2 000 0 1990

1994

1998

Forrás: Pest megye statisztikai évkönyve 1990; 1994; 1998.

Az idegenforgalomban érdekelt vállalkozások számának dinamikus növekedése csökkentette az ágazat területi koncentrációját, ami két okból is előnyősnek tekinthető. A frekventált desztinációk főszezoni zsúfoltsága mérséklődött, másrészt pedig új desztinációk létrejöttével az ágazat fejlődési potenciálja is bővült. Az évtized elején az idegenforgalom területi koncentrációja egészen elképesztő mértéket öltött – az öt leglátogatottabb térségben (Visegrád–Szentendre, Vác, Dunakeszi, Gödöllő, illetve Törökbálint–Budaörs) realizálódott a megye vendégéjszakáinak 81,1 százaléka. Viszonyítási alapul, ha a Pest megyei turizmus nem mutatna területi koncentrációt, akkor az említett öt térségre mindössze a vendégéjszakák 31,2 százaléka jutna. A területi kiegyenlítődés 1998-ra bizonyos mértékben csökkentette ezt a koncentrációt, hiszen a „top öt” részesedése 73,4 százalékra mérséklődött (5. ábra). A kiegyenlítődés két ellentétes irányú folyamat eredményeként értelmezhető: a korábbi kiváltságos „kiemelt üdülőövezet” – a Dunakanyar – férőhelyveszteséget szenvedett el, miközben a megye többi térségében férőhelybővülést lehetett regisztrálni. Mindezek ellenére a statisztikai adatokból nem szabad levonni messzemenő következtetést. Egyrészt az adatok nagyfokú ingadozást mutatnak, ami csak részben vezethet vissza az adatszolgáltatók pontatlanságára. A férőhelykapacitás nagyfokú ingadozása mögött ugyanis jelentős mértékben a kempingek számának alakulása áll. Az igen rövid idő alatt, csekély tőkével létrehozható kempingek hatalmas férőhelykapacitást teremtenek, ezek kihasználtsága azonban gyakran oly alacsony szintű, hogy fennmaradásuk kétséges. (Ezen túlmenően: egyre kevesebb vendég keresi ezt a szállástípust.) Ennek illusztrálására egyetlen példa: a KSH adatok között nem is szereplő Délegyházán működő kemping férőhelyeinek száma 5000 fő, ami egymaga kétszer akkora kapacitást jelent mint az összes, nyilvántartásban szereplő, Pest megyei kemping.

128


Gyors ténykép

5. ÁBRA A vendégéjszakák megoszlása 1990-ben és 1998-ban (The Distribution of Tourist Nights in 1990 and 1998) 1 0,9 0,8 0,7 0,6 0,5 0,4 0,3 0,2 0,1 0 1

2

3

4

5

6

7

Kumulált megoszlás- 1990

8

9

10

11

12

13

Kumulált megoszlás- 1998

14

15

16

Mutató

Megjegyzés: a vízszintes skálán a Pest megyében megalakult, alulról szerveződő, ún. SAPARD térségek szerepelnek: 1 – Dunakanyari és Pilisi kistérség, 2 – Dél-Buda, 3 – Váci kistérség, 4 – Galga–Gödöllő térsége, 5 – Dunakeszi és térsége, 6 – Dél-Pest, 7 – Ráckeve és térsége, 8 – Ország Közepe, 9 – Ipolymente, 10 – Monor és térsége, 11 – Felső-Galgavölgye, 12 – Pilisi-medence, 13 – M0-Délkeleti régió, 14 – Dunavarsány és térsége, 15 – Tápiómente, 16 – Zsámbéki-medence. Értelmezés: vízszintes tengely 3 értékéhez a függőleges tengely 0,64 értéke tartozik, vagyis az első három SAPARD térségben (1 – Dunakanyari és Pilisi kistérség, 2 – Dél-Buda, 3 – Váci kistérség) realizálódott 1990-ben a megye vendégéjszakáinak 64 százaléka, miközben a „Mutató” 0,18 értéke azt jelzi, hogy területi koncentráció nélkül, erre a három térségre a vendégéjszakák 18 százaléka jutna.

Forrás: ?

A megyébe érkező turisták keresletét számos tényező határozza meg, ezek bizonyos csoportosításával azonban néhány jellemző, ideáltipikus csoport, szegmens különíthető el, ami segít megérteni a Pest megyében zajló idegenforgalmi folyamatokat. A megyébe érkező turisták szegmentálására három csoportot érdemes kialakítani: – hazai, döntően fővárosi vendég; – külföldi, fővárosból kiránduló; – külföldi, célzottan a megyébe érkező. Ezen csoportok markánsan eltérő keresletet jelentenek a különböző idegenforgalmi termékek iránt. A megye idegenforgalma számára kétségtelenül a fővárosi vendégek csoportja jelenti a meghatározó fogyasztói csoportot. Az európai jelentőségű idegenforgalmi attrakciók: a Dunakanyar, Gödöllőn a királyi kastély, Szentendre, vagy éppen Százhalombattán az elmúlt években fejlődésnek indult Matrica Múzeum országos vonzerővel bírnak, így ezeken a helyszíneken a fővárosi vendégek jelentősége kisebb. A számbavételi sajátosságok következtében nincs mód a hazai turisták lakóhely szerinti megoszlásának megismerésére, így jobbára csak a napi tapasztalatokra, a ven-


Gyors ténykép

129

déglátók, szállásadók véleményére hagyatkozhatunk1. Az ő megítélésük szerint a vendégek döntő része a fővárosból érkezik, de ez természetesen csupán személyes benyomásokon alapul, hiszen „a pacalpörkölthöz nem kell személyi”. A fővárosi vendégek utazási motivációi közül ki kell emelni a rekreációs célt, ami meghatározza a keresletet: a városlakók jellemzően szép természeti környezetben, vagy vízparthoz közel, vagy pedig hegyvidéken keresnek felüdülést. A hazai vendégek évtized eleji kedvelt kiránduló-, illetve üdülőhelyei több esetben is nagy veszteséget szenvedtek el, mind a szállóvendégek, mind pedig a látogatók számát tekintve. A visszaesés legnagyobb mértékben az 1979 óta kiemelt üdülőövezetnek minősülő Dunakanyar térségét érintette. Verőce, Szentendre, Szigetmonostor szálláshelyeken regisztrált vendégeinek száma az évtized eleji adatokhoz képest döbbenetes mértékben, egyharmad alá csökkent. A látványos visszaesés mögött több tényező húzódik meg. Csak a legfontosabbakat áttekintve: összehúzódott a szabadon elkölthető jövedelem, adózási szempontok miatt komoly mértékben „elszürkült” a vendéglátás, és legalább ennyire fontos tényező, hogy az összehúzódóban lévő piacon megnőtt a vendégváró helyszínek száma. Olyan új idegenforgalmi attrakciók létesültek mint a királyi kastély Gödöllőn, vizisport centrum (Universum) Dunaharasztin, vagy mint Közép-Európa legnagyobb nádfedeles szállodája Monoron. A korábbi időszak kiemelt üdülőövezetében megtapasztalt visszaesés mögött érzékelhető az idegenforgalmi szektor versenyének erősödése, a kínálat bővülése is. A statisztikák szintjén nehezen lehet kezelni ezt a jelenséget, de a mindennapokban világosan érzékelhető, hogy a települési önkormányzatok, a civil szerveződések aktív munkája nyomán látványosan nőtt az attraktív közösségi rendezvények száma. A látványosságok egyik csoportját a nemzetiségi kulturális, hagyományőrző rendezvények jelentik. A rendezvények legnagyobb részét a két nagy nemzetiség, a német, illetve a szlovák rendezi meg, a romák e téren nem mutatnak nagy aktivitást. A rendezvények kicsi, de újszerűségük miatt fontos részét képezik a hagyományok nélküli attrakciók, mint amilyen a „Falu disznaja”, vagyis a közösségi disznóvágás Telkin. A rendezvények harmadik nagy csoportját az egyházi ünnepekhez kötődő nagy forgatagok búcsú, Úrnapi körmenet, pünkösd, húsvét stb. alkotják, amelyekhez gyakran kulturális rendezvények (kórusok, néptánccsoportok bemutatói) kapcsolódnak. A nagy hagyományú ünnepségek felelevenítése: szüreti mulatságok és a legkülönbözőbb (horgász-, rongyos, jelmez-, sváb-) bálok szintén a települések idegenforgalmi vonzerejét növelik. Pest megye idegenforgalmi piacának legdinamikusabban fejlődő szelete azonban minden kétséget kizáróan a lovasturizmus. Az elmúlt években gomba módra jöttek létre lovardák, lovasiskolák, a legkülönbözőbb motivációval. A rendszerváltást követő első években nagy számban alakultak hobbi célú lovasiskolák a főváros közvetlen közelében, ahol a sportolni vágyók tölthették el szabadidejüket. Ezek a hobbilovardák, finanszírozási problémák miatt, egyre inkább rákényszerültek a piaci alapú működésre, bevételek szerzésére, amire a turizmus kínált lehetőséget. A bevételek növelése csak új fogyasztói csoport megnyerésével volt biztosítható:

130

Gyors ténykép


egyrészt külföldi vendégek, másrészt a fiatalok odacsábításával. A nagyszámú lovarda közül néhány (Sóskúti Lovas Hotel, Pilisi Lovaskert – Tinnye), komoly vállalkozássá nőtte ki magát az eltelt időben. Jellemzően kezdetben csupán lótartással, oktatással foglalkoztak, majd egyre inkább szélesedett a szolgáltatások kínálata, megkezdődött a vendéglátás, először büfé, majd étterem nyílt, végül kiépültek a vendégek fogadására alkalmas szálláshelyek is. A fejlődés nem csupán a vendéglátásban érzékelhető. Egyre nagyobb számban épülnek fedeles lovardák is, melynek révén folyamatosabbá tehető a szolgáltatás. A hatalmas beruházási igény miatt erre csak a legtőkeerősebb vállalkozások voltak képesek, gyakran kiegészítő állami támogatás elnyerésével. A lovasturizmus markáns szegmensét alkotják a híres, nagy ménesek (Tápiószentmárton, Apaj, Tatárszentgyörgy, Tök). A hagyományoknak és minőségileg más feltételeknek köszönhetően ezek a vállalkozások inkább a szervezett turizmushoz kapcsolódnak, jellemzően lovasbemutatók megrendezésével. Több esetben is megindult a lovasbázis fejlesztése, programkínálat bővítésével (pónilovaglás, kocsihajtás, tereplovaglás), illetve a szálláshelykapacitás kiépítésével. A lovasturizmus szereplőinek harmadik csoportját azok a szálláshelyek alkotják, ahol a vendégek szórakoztatására, a programkínálat bővítésére tartanak néhány lovat. (Többek között: a monori Nyerges Hotel, pilisi Sipito Pihenőpark, inárcsi Miklós Farm stb). De megfigyelhető, hogy a nagyobb szállásadók kapcsolatokat építettek ki a lovasiskolákkal, így igény szerint ők is bekapcsolódnak a lovasbemutatók szervezésébe. A terápiás lovaglást kínáló szolgáltatók száma a legutóbbi években nőtt meg érzékelhetően, az ő „klienseik” a fizikai-mentális problémákkal küzdők közül kerülnek ki. A szolgáltatók beszámolója szerint több irányból is érzékelhető érdeklődés, ugyanakkor számos korláttal is számolniuk kell2. Speciálisan képzett animátorokra lenne szükség, ilyen képzés viszont Magyarországon nincs, az orvostársadalom felől nagyfokú bizalmatlanság érzékelhető, másrészt pedig a terápiás kezelés magas költségei miatt alacsony az azt igénybevevők száma. A falusi turizmus térnyerése ugyan érzékelhető Pest megyében is, különösen a gyengébben fejlett délkeleti, keleti szektorban (Dömsödön, Maglódon, illetve kis mértékben a budai agglomerációba tartozó Tökön), nagy jelentőségre mégsem tett szert. Kérdéses ugyanakkor, hogy mennyiben lehet egyáltalán szó klasszikus falusi turizmusról Pest megyében, amikor a falvak egyre nagyobb mértékben városi szintű infrastruktúrát tudnak felmutatni. A falusi turizmus iránti hazai kereslet gyengesége mögött egy sajátos magyarországi jelenség húzódik meg, a hétvégi házak világviszonylatban is egyedülálló elterjedtsége. A hetvenes években több okból megindult hétvégi házas építési láz (elsőgenerációs városlakók igényei, felhalmozási szándék, üdülési-kikapcsolódási motívumok) eredményeként az országban a rendszerváltás évéig több százezer hétvégi ház épült fel, tízezres nagyságrendben a Budapest környéki üdülőterületeken. Pest megyében ezek az üdülőövezetek jellemzően a főváros közvetlen közelében (Solymár, Pilisszántó, Biatorbágy stb.), illetve szép természeti környezetben, gyakran víz mellett (Dobogókő, Fót, Ráckeve stb.) jöttek létre (6. ábra).


Gyors ténykép

131

6. ÁBRA Üdülők száma településenként ()

Forrás: KSH, Népszámlálás 2001, 1. előzetes adatok alapján saját szerkesztés.

A hétvégi házak jelentette vendégforgalom gazdasági jelentősége csekély, annak ellenére, hogy hatalmas tömegeket mozgat meg, sőt inkább hátrányosan hat a helyi gazdaságra. Az üdülőházak tulajdonosai ugyanis minimális mértékben kapcsolódnak a befogadó területhez, fogyasztói igényeiket jellemzően nem helyi forrásokból elégítik ki, általában csak a friss élelmiszereket szerzik be a helyi boltokban, nem vesznek igénybe szolgáltatásokat, s a hálózatos közműszolgáltatásokat is csak időszakosan veszik igénybe, ezen túlmenően csak biztonsági szolgálatra (ritkán), illetve kertfenntartási munkákra adnak megbízást a gazdaság helyi szereplőinek. Vagyis pótlólagos forgalom generálására ezek az üdülőövezetek csak igen korlátozottan alkalmasak. Ráadásul egy potenciális forgalomtól is megfosztják az ágazatot: egyrészt kevesebb szállást, vendéglátói szolgáltatást lehet eladni a kiépült üdülők mellett, másrészt az üdülőtelepek beépítettsége mérsékli a természeti környezet vonzerejét is. A fővárosból kilátogató, de Budapesten megszálló külföldi vendégek köréről rendkívül nehéz megbízható információkat szerezni. Az ide érkező külföldi turisták számának csökkenésével, és a nem szervezetten érkezők arányának növekedésével valószínűleg csökkent a Budapestről kiránduló külföldiek száma. Az utazási irodák nagy számban kínálnak főváros környéki utakat a turistacsoportoknak, ám ezek

132

Gyors ténykép


meglehetősen koncentráltak: főként a Dunakanyar településeit (Visegrád– Szentendre) és a „pusztákat” (Dömsöd, Kiskunlacháza, Tápióság) érintik. Új túraútvonalak kialakítása, bejáratása nagyon nehézkes – megfelelő marketingmunka hiányában ugyanis csekély az érdeklődés. Sikeres, nagy keresettségű programok közé talán csak a gödöllői királyi kastély megtekintése került be az elmúlt években, nem kis mértékben építve az Erzsébet királyné körüli mítoszra és a monarchia iránti nosztalgiára. Az ágazat harminc éves történelme alatt bejáratott buszos túrák közül a prímet kétségtelenül a Dunakanyart bemutató utak viszik el, melyek jellemző megállóhelyei: Szentendre belvárosa, a skanzen és a visegrádi történelmi emlékek. A „pusztákon” tett buszos kirándulások szervezői általában múzeumlátogatással is egybekötött programot szerveznek. A pusztaprogramok elmaradhatatlan része a lovasbemutató, amelyet jellemzően, de nem kizárólag, a nagy ménesek gazdái (Kincsem Lovaspark – Tápiószentmárton, Apajpuszta, Patkó Csárda – Tök) rendeznek meg. A szolgáltatások köre hagyományosnak mondható: lovasbemutató, étkezés, folklórbemutató, e téren komolyabb előrelépés nem történt, annak ellenére, hogy a bemutató rendezői egyre több szolgáltatást kínálnak. A kötött program miatt azonban ezek kihasználtsága rossznak mondható, így a továbblépés lehetőségét feltehetőleg máshol kell keresni. A külföldi, egynapos látogatók csoportja szűkülni látszik, a megye új, vonzó attrakciók hiányában egyre kevésbé „eladható”. A kilátogató turistákkal szemben a Pest megyében megszálló regisztrált vendégekről jóval több információval rendelkezünk. Az adatok által a kirajzolódó kép mindezek mellett meglehetősen siralmas: a megyében regisztrált szállóvendégek körében folyamatosan csökkent a külföldiek aránya az évtized eleji 44,4 százalékról 38,5 százalékra. Körükben az átlagos tartózkodási idő évről-évre komoly mértékű változást mutatott, így tendenciáról nem lehet beszélni. A megyében több napra is megszálló külföldi turisták motivációja igen széles skálán mozog. Lehet szó rokonlátogatásról, a főváros közeléből kitelepített, illetve emigrált német nemzetiségűek látogatásai esetében, ami főként a megye dunántúli területeire (Perbál, Budaörs, Solymár, Pilisvörösvár) jellemző. A külföldi vendégkör egy sajátos részét képezik ők, hiszen érzékelhetővé vált az egykor elüldözöttek „visszatelepülése”. A németországi nyugdíjkorhatár elérésével egykori szülőhelyükön vásárolnak lakást, és tartósan berendezkednek életük magyarországi folytatásához, bár német állampolgárságukat jellemzően megtartják. A huzamosabb ideig itt tartózkodó külföldiek egy markáns csoportját alkotják azok a svájci, osztrák, német, sőt holland „turisták”, akik a megye tanyás területein (Nagykőrös, Csemő, Jászkarajenő stb.) elhagyatott, leromlott állapotú tanyákat vásárolnak, majd újítanak fel. Egyes településeken a tanyák tizede már külföldi tulajdonban van, ennek ellenére, hasonlóan a hétvégi házas üdülőkhöz, csekély pótlólagos forgalmat jelentenek a helyi szolgáltatóknak, jószerével helyi lakosoknak is lehet őket tekinteni. A megyében megszálló külföldiek harmada német nyelvterületről érkezik, de természetesen nem kizárólag rokonlátogatásról van szó esetükben – hiszen az élénk gazdasági kapcsolatoknak, a német, illetve osztrák tőke nagyfokú jelenléte eredmé-


Gyors ténykép

133

nyeként az üzleti turizmus is számottevő a térségben (Budaörs, Törökbálint, Solymár, Pilisvörösvár). A rokoni és üzleti kapcsolatokon túlmenően a hivatáshoz kapcsolódó utazásokon belül szólni kell a konferenciaturizmusról is. A szálláshelyek minőségének és kapacitásának fejlődésével a megye több pontján is létrejöttek azok az idegenforgalmi központok, amelyek képesek magas színvonalon kiszolgálni egy konferencia résztvevőinek igényeit. A nemzetközi konferenciaturizmus megjelenése a megyébe Gödöllőn érzékelhető a legmarkánsabban, a Szent István Egyetem és a királyi kastély együttműködésének köszönhetően, de a tatárszentgyörgyi Kincsem Lovaspark, vagy éppen a ráckevei Savoyai kastély forgalmát is jelentős mértékben növeli az effajta vendéglátás. Az üzleti turizmus sokkal szorosabban kötődik a gazdasági „forró pontokhoz” – a külföldi tőke megtelepedéséhez. Kitüntetett szerepe van Budaörs, Budakeszi, Biatorbágy, Veresegyház, kisebb mértékben Pilisvörösvár, Biatorbágy, Solymár idegenforgalmának alakulásában. A megyében megszálló regisztrált külföldiek látogatása jellemzően a nyári hónapokra esik, nagy szezonális ingadozást generálva a keresletben. A külföldi vendégek közel harmada ugyanis július–augusztusban érkezik, ekkor kerül megrendezésre Magyarország egyetlen világhírű sportrendezvénye, a mogyoródi Forma-1 autóverseny. A szálláshely statisztikákban nem látható különösebb növekedés, ugyanakkor a megkérdezett szállásadók a többnapos sportrendezvényt az egyik legfontosabb vevőcsalogatónak tartják. A hirtelen megjelenő több ezer sportrajongó elszállásolására nem alakult ki komolyabb férőhelykínálat az érintett térségben, a kiépített kapacitások kihasználtsága ugyanis rendkívül alacsony szintűnek bizonyult. Ugyanakkor a megye átellenes pontján, Pilisvörösváron is arról számolt be a tulajdonos, hogy a panzió kihasználtsága a Forma-1 versenyek idejére éri el a maximumot. A külföldi vendégek számának nagyfokú szezonalitása nem csupán a Forma-1 versenyre vezethető vissza, hanem a vendégkör sajátosságaira (pihenési szokásaira) is. A megyébe érkező turisták közel negyedét adó német vendégek, egy németországi reprezentatív felmérés szerint, jellemzően a nyári iskolai szünetben, két hétre érkeznek Magyarországra (Török 2000). A felmérés szerint a német vendégek egy százaléka (!!!) saját nyaralójában tölti el a szabadságát, vagyis kereskedelmi szálláshelyet nem vesz igénybe. A turisztikai piac különböző szegmenseiben bekövetkezett változások rávilágítanak a domináns folyamatok hátterében megbúvó körülményekre. Pest megye idegenforgalmi adottságai közepesnek mondhatók, nemzetközi jelentőségű természeti, kulturális attrakcióval csekély számban rendelkezik, fő adottsága, hogy egy nagy idegenforgalmú terület közvetlen közelében helyezkedik el. Ez önmagában azonban nem elegendő. Elavult, középszerű szálláshelyekkel, húsz éve változatlan programmal nem lehet külföldi turistákat csábítani a térségbe. A rendszerváltással, az állami beavatkozás-szabályozás visszaszorulásával párhuzamosan széttöredezett, eróziónak indult a korábbi időszak idegenforgalmi infrastruktúrájának egésze. Egyrészt megszűnt a korábbi években privilégiumot biztosító kiemelt üdülőövezet kategória, ennek köszönhetően az állami fejlesztési források már nem csupán egyetlen

134


Gyors ténykép

térségbe, a Dunakanyarba irányultak, hanem bárki számára pályázhatóvá váltak. Másrészt az ágazat szereplőinek köre teljes egészében átalakult. A szakszervezeti üdülők szinte teljes egészében eltűntek a kínálatból (egy részükből jött létre a Hunguest Hotels Rt.), miközben a vállalati üdülőket felszámolták, vagy önállósították, független idegenforgalmi cégeket hozva létre belőlük. Mindemellett nagy számban jelentek meg új vállalkozások is a piacon. Valamennyi vállalkozást sújtotta azonban az általános tőkehiány, a magas infláció, az állami pályáztatás visszásságai. Ilyen körülmények között, a külföldi tőke érdektelensége mellett csupán az apró lépések taktikájával lehetett előbbrejutni, a képződött nyereség visszaforgatásával. A fejlesztési források elaprózódása, illetve a beruházások időbeli elhúzódása következtében látványos fejlődésről nem lehet beszélni a vizsgált időszakban. A változás irányai, hangsúlyai azonban tisztán megmutatkoznak. Ezek között a vendéglátó- és szálláshelyek színvonalának emelkedését, a kapacitások kereslethez igazított bővítését, illetve a programkínálat növelését kell kiemelnünk. A gazdasági környezet stabilizálásával, az inflációs ráta mérséklődésével, illetve a külső feltételek változásával az ágazat tőkeellátottsága javult, különösen 1997 után. A jövőt illetően jelentős változásokra lehet számítani, ezek közül kiemelkedő jelentőségű a külföldi tőke várható nagymérvű megjelenése a térségben. Pest megyét eddig elkerülték a nagyvolumenű szálloda-, golfpálya- és vizicentrum-építések. Ennek, most úgy tűnik vége, csak a legnagyobb volumenű beruházásokat szemezgetve: Mogyoródon hamarosan átadják Közép-Európa legnagyobb aquaparkját, Gyálon egy komolyabb szálló építését tervezik, Gödön nemrégiben nyílt meg egy golfpálya, több település mellett Gödön és Nagykátán is fürdőfejlesztésen gondolkodnak. A nagyvolumenű beruházások következtében jelentős átrendeződés várható az idegenforgalmi szektorban: új fogyasztók speciális kereslettel jelennek meg a piacon, s a jelek szerint olyan idegenforgalmi termékkínálat (termálvizű gyógyfürdők, aquapark, szórakoztatópark, lovascentrumok) van kialakulóban, amely csökkenti az idegenforgalom szezonalitását, növeli az ideérkezők fajlagos költését, egyszóval fokozza az ágazat eltartóképességét. Úgy tűnik, hogy egy olyan duális szerkezet van kialakulóban, mint ami a feldolgozóiparban már létrejött: egyrészt megjelennek tőkeerős, jó nemzetközi kapcsolatokkal bíró vállalkozások (pl. szórakoztató komplexumok), amelyek nagytömegű látogatót csábítanak a térségbe, másrészt fennmaradnak, stagnálnak a hazai, jellemzően tőkeszegény, meglévő természeti adottságokra építő kis- és középvállalkozások.

Összegzés A recesszió éveiben sokan láttak kitörési lehetőséget az idegenforgalom fejlesztésében, amely viszonylag csekély tőkével, nagyszámú munkaalkalmat képes teremteni. Az elképzelések hátterében az a megfontolás állt, hogy nagyszámú vendég érkezik Budapestre, s mindössze annyi a feladat, hogy rábírják őket egy rövid utazásra (egy-két óra alatt a megye legtávolabbi pontja is elérhető a fővárosból). Vagy


Gyors ténykép

135

megfordítva a dolgot, ha a fővárosra kíváncsi, akkor keressen szállást a környező vidékies jellegű településeken. Ezek a törekvések a KSH adatai alapján felemás eredménnyel jártak. Összességében a vendégek száma másfél százalékkal csökkent 1990 és 1998 között – vagyis nem állítható, hogy sikerült volna kicsábítani a vendégeket a fővárosból. Különösen fájó, hogy a külföldi vendégek száma jelentős mértékben csökkent, amit csak enyhíteni tudott a hazai vendégek számának emelkedése. A szállóvendégek számának stagnálása mellett azonban a vendégéjszakák száma meredeken csökkent, ami az ágazat egyértelmű vereségét jelzi – a vendégek figyelme elfordult a térségtől. A statisztikai adatok vizsgálatakor legalábbis ez a kép rajzolódik ki előttünk. Az ágazat szereplőivel folytatott beszélgetések alapján azonban további fontos részletekkel bővíthetjük a kialakított képet. Az ágazat alacsony jövedelmezőségi szintje, ami miatt egyébként a külföldi tőke érdeklődése is csekély, nem tette lehetővé az idegenforgalmi kínálat gyors hozzáigazítását a megváltozott kereslethez. A nyereségből visszaforgatott tőkének köszönhetően azonban lassan megindult a kínálat versenyképességét fokozó átalakulás. Ennek döntő eleme, hogy a fogyasztók speciális igényeinek is megfelelő szolgáltatási kínálat van kialakulóban. Ennek egyik tényezője, hogy a nagy, idegenforgalmi jelentőséggel is bíró rendezvények száma ugrásszerűen növekedett (nemzetiségi, kulturális, sport stb.), de szép számban jöttek létre rekreációs lehetőségeket (lovardák) felvonultató vállalkozások is. A változás irányát, helyességét igazolja, hogy a „hét szűk esztendő” után újra növekedésnek indult az ágazat, főként a fővárosi vendégek növekvő Pest megyei utazásainak köszönhetően. Az ágazat területi koncentrációja a kilencvenes években örvendetesen mérséklődött, noha még mindig meghatározó jelentőségű a Dunakanyar és Törökbálint–Budaörs térsége. A fővárosba érkező külföldi turisták érdeklődése a megye látnivalói iránt élénkülni látszik, azonban számottevő változásra csak nemzetközi szintű attrakciók (pl. aquapark, szórakoztatócentrum) kialakítása után lehet számítani, amire már vannak biztató jelek. Összefoglalás képen megállapíthatjuk, hogy Pest megyében az idegenforgalmi ágazat túljutott a kényszerű struktúraváltáson, ami ugyan számos áldozatot követelt, de eredményeként versenyképesebb, rugalmasabb lett a szektor.

Jegyzetek 1

Az elmúlt két évben számos fókuszcsoportos megbeszélésre került sor idegenforgalmi vállalkozások vezetőivel az ágazat problémáinak feltárására, a fejlesztési irányok meghatározására, amelyek a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja által készített területfejlesztési programok alapjául szolgáltak. 2 Az MTA RKK által készített vidékfejlesztési operatív program során 2000–2001. évben végzett fókuszcsoportos megbeszéléseken (Gyál, Zsámbék, Göd, Piliscsaba) elhangzottak szerint.

136


Gyors ténykép

Irodalom A fenntartható turizmus fejlesztése. (2000) Geomédia Kiadói Rt., Budapest. Andrikó M. (1988) Az idegenforgalom és a gazdasági stabilizáció. – Kereskedelmi Szemle. 9–10. 1–8. o. Antal K. (1993) Mi lesz veled fizetővendéglátás? – Kereskedelmi Szemle. 7. 25–27. o. Bóc I.–Klauber M. (1996) A turizmus feketegazdasága. Kopint–Datorg Rt., Budapest. Csémi K. (1996) A vendég a legfontosabb. – Cégvezetés. 7. o. Hutiray J.–Várkonyi Zs. (1995) Szabadidő – turizmus– rekreáció. – Kereskedelmi Szemle. 11. 25–30. o. Jandala Cs. (1993) A turizmus integrált tervezésének általános elvei. – Kereskedelmi Szemle. 6. 19–25. o. Karbuczky I. (1988) Budapest idegenforgalmi piaca, meghatározó szerepének jövője. – Kereskedelmi Szemle. 4. 49–55. o. Kenéz Gy.-né (1997) Az agroturizmus. – Gazdálkodás. 5. 71–73. o. Klauber M. (1997) A teljes idegenforgalmi aktívum becslése. – Bankszemle. 5–6. 56–73. o. Kraftné Somogyi G. (2000) A turizmus területi jellemzi a kilencvenes években. – Horváth Gy.– Rechnitzer J. (szerk.) Magyarország területi szerkezete és folyamatai az ezredfordulón. MTA RKK, Pécs. 335–353. o. Lajtai J. (1988) Aktív idegenforgalmunk a statisztikák tükrében. – Kereskedelmi Szemle. 9–10. 69–73. o. Lajtai J. (1995) Turizmusunk a rendszerváltás után. – Kereskedelmi Szemle. 9–10. 27–32. o. Lengyel M.–Gál Zs. (1994) A turizmus mentőöv lehet a gazdaságnak. – Népszabadság. július 9. 10. o. Lengyel M. (1993) Közép- és Kelet-Európa turizmusának helyzete és perspektívája. Kereskedelmi Szemle. 9–10. 33–40. o. McIntosh, R.W.–Gupta, S. (1980) Tourism: principles, practices, philosophies. Columbus, Ohio. Nemes A. (1995) Az incentive utazások az 1990-es évek elején. – Kereskedelmi Szemle. 1. 19–23. o. Növekvő bevételek a turizmusból. (2001) – Figyelő. 02.02. 10. o. Sándor J. (1990) Az idegenforgalom a jövő iparága, a fejlődés ösztönzője. – Kereskedelmi Szemle. 3. 35–42. o. Sándor J. (1993) A közép-kelet-európai volt szocialista országok idegenforgalma az elmúlt évtizedekben. – Kereskedelmi Szemle. 1. 35–41. o. Székely Gy. (1996) Turizmus – gazdasági kitörési lehetőség. – Gazdaság és gazdálkodás. 7–8. 47–49. o. Szirmai S.P. (1996) Poggyászjelentés. – Figyelő. 12. melléklet. Tasnádi J. (1990) Aktív idegenforgalmunk nemzetközi összehasonlításban. – Kereskedelmi Szemle. 2. 27–32. o. Tourism beckons indians abroad. (2001) – The Wall Street Journal Europe. 03. 28. 30. o. Török P. (2000) A német lakosság utazási szokásai az RA 2000. kutatás alapján. – Turizmus Bulettin. December. 9–12. o. Vrannai K. (1998) Láthatatlan exportőr. – Figyelő. 41. 23–25. o. Witt, S.F.– Moutinho, L. (1993) Tourism marketing and management handbook. Kiadó, hely.


XVI. évf. 2002 1: 137–161

VERSENYKÉPESSÉG GONDOLATOK A KÖZLEKEDÉS SZEREPÉRŐL A RÉGIÓK/VÁROSOK VERSENYKÉPESSÉGÉNEK ALAKULÁSÁBAN (Thoughts on the Role of Transportation in the Formation of the Competitiveness of Region/Cities) ERDŐSI FERENC Kulcsszavak: közlekedés versenyképesség régió regionális közlekedés Miután a regionális közlekedés alatt a tértudományok és a közlekedéstudományok művelői meglehetősen eltérő fogalmakat értenek, mindenekelőtt bemutatjuk, hogy véleményünk szerint mi is valójában a regionális közlekedés. Fejlődésünk jelenlegi fázisában, amikor az ország mielőbbi talpra állítása érdekében a külföldi tőke beáramoltatására törekvés és a külpiacokra orientálódás az elsődleges szempont, érthető módon a régiók külső közlekedési kapcsolatainak javítása került a figyelem központjába, és a térségek gazdasági aktorai számára egyelőre csak alárendelt jelentősége van a régión belüli kapcsolatoknak. Az ország gazdasági talpra állása után minden bizonnyal több esélye lesz a régión belüli közlekedés komplettírozásának, azaz a közhasználatú közlekedés regionális hálózatának kialakítása után a regionális léptékű, sajátos rendeltetésű és műszaki típusú infrastruktúra kiépítésére is sor kerülhet. A regionális közlekedés lényegét a terület méretgazdasága alapján két alapvető, egymással szorosan összefüggő tényező – a lépték és a funkció – határozza meg. Tehát a regionális közlekedés méretgazdasági alapon is középszint, mivel olyan nagyságrendi küszöbérték tartozik hozzá, amely bizonyos fajta és műszaki teljesítményű közlekedési infrastruktúra létesítésének és üzemeltetésének gazdaságossága szempontjából meghaladja a megyék által lehetővé tett szintet.

A címben foglaltak szerint a tanulmány feladata kimutatni, hogy a közlekedés, illetve az egyes közlekedési alágazatok mely tulajdonságai relevánsak a regionális versenyképesség szempontjából. Miután e témát mélységében még nem kutatták, a válaszadáshoz az út a Terra inkognitán vezetett keresztül. Ezért első közelítésben a közlekedést is magába foglaló ágazat, az infrastruktúra szintjét vizsgáljuk meg. Lengyel (2002) rendkívül széles spektrumú nemzetközi elméleti közgazdaságtani és térgazdaságtani irodalom kutatással igyekezett a térbeliség, a versenyképesség és az infrastruktúra lehetséges összefüggésrendszerét megismerni, a három fogalom, illetve jelenség határterületét bejárva kapcsolódási pontokat találni. E törekvés csupán igen szerény eredménnyel járt, mert kiderült, hogy még a legmodernebb térelméletek, illetve infrastruktúra monográfiák sem közelítettek témájukhoz a Lengyel által felvetett, képviselt nézőpontból.

138

Versenyképesség


A versenyképesség, illetve a regionális versenyképesség vitatható tényezői Magyar és külföldi szerzők, sőt az EU irányvonalak is közgazdász „fejjel” lényegében a gazdasági teljesítményt tekintik a versenyképességet meghatározó tényezőnek. Szerintük az egységes versenyképesség a globális versenyben elért olyan tartós gazdasági növekedés, amely egyaránt származik a magas munkatermelékenységből és a magas foglalkoztatottságból, de olyan mutatóknak is van szerepük e szempontból, mint az adott gazdaság nyitottsága. Porter (2000) pedig erős egyszerűsítéssel a versenyképességet a termelékenységgel azonosítja. Közgazdász körökben a makrogazdasági és a vállalati versenyképesség analógiájára a regionális versenyképesség fogalmát is közgazdaságtudományi kategóriának tekintik. Lengyel (2002) szerint a regionális versenyképesség „a területek közötti versenyben elért sikereket jeleníti meg.” Bár a fő célnak ő is az adott területen élők jólétének tartós növelését tartja, de hangsúlyozza abban a gazdasági fejlődés meghatározó szerepét. Következésképpen az infrastruktúra elsősorban azon tulajdonságai révén válhat a regionális versenyképesség elemévé, amelyek hozzájárulnak a tartós gazdasági növekedéshez. Végső soron hagyományos felfogás szerint a regionális versenyképesség három (egymással kapcsolatban levő) közgazdasági kategória (jövedelmi szint, termelékenység, foglalkoztatottság) által meghatározott minőségi, illetve „eredményességi” tulajdonság, amely ugyan nem szinonimája a regionális gazdasági fejlődésnek (illetve fejlettségnek) – mivel annál összetettebb (más tényezőkkel is kiegészülő), komplexebb „fölérendelt” fogalom –, viszont a gazdasági fejlettség alapvető követelménye a versenyképességnek, azt mintegy magába foglalja (1. táblázat). Az egyes területek és települések közötti verseny igazi tétje és egyúttal mértéke véleményem szerint az élet minősége, amely a gazdasági színvonalon, az anyagi javak birtoklásán kívül magába foglalja az olyan, ún. „puha” tényezőket is, mint a természeti és az épített környezet, a táj arculata, művészeti értékek, kulturáltság, a népesség mentális állapota stb. Megítélésünk szerint az utóbbiaknak ugyancsak nem marginális a szerepe a „piramis” csúcsán megjelenő életminőség alakulásában. Minden jel arra mutat, hogy a fejlett államokban a lakosság egyre környezetérzékenyebb lesz, értékrendjében a tágabb értelemben vett kulturális miliő, az esztétikus település-környezet és az emisszióktól nem túlterhelt, elviselhető, illetve adottságainál fogva szép természeti környezet minősége mind előkelőbb – esetenként az anyagi jóléttel egyenértékű – helyet foglal el. Miután a dezindusztrializációval a legtöbb fejlett és közepesen fejlett régióban/országban a közúti közlekedés vált az első számú környezetszennyezővé, a közlekedés minőségének (modal split, fajlagos és abszolút emisszió, közlekedési mód, mobilitás stb.) meghatározó szerepe lehet az ökológiai állapotban, végső soron a regionális versenyképességben is. (Olyan alapon, hogy a nagy anyagi értéket termelő, de egészségtelen, környezetileg penetrált régiók nem attraktívak, egy idő után nemcsak a lakó, hanem a termelő funkciók számára sem.)


Versenyképesség

139

1. TÁBLÁZAT A regionális gazdasági fejlődés és a regionális versenyképesség viszonya; avagy szinonimája-e egymásnak a két tulajdonság? (Relation between Regional Economic Development and Regional Competitiveness; are these features synonym?) A regionális fejlődés, illetve fejlettség (több változóra bontható komplex folyamat) Összetevői:

Regionális versenyképesség

a) Gazdasági („kemény”) kritériumok – a gazdasági szerkezet – Hatékonyság – az egy lakosra jutó GDP/GNP – – az innovációs szint/csúcstechnológia alakulása – aránya – az átlagos személyi jövedelem az – Foglalkoztatottság – foglalkoztatottság/munkahelykínálat időben – – a munkaerő kvalifikációja – A gazdaság nyitottsága – a demográfiai folyamatok dinami– a környezeti/ökológiai viszonyok kája – az infrastrukturális ellátottság b) Környezeti, kulturális/életminőségi („puha”) kritériumok – szerepük a jövőben növekszik, ezért mind nagyobb súllyal figyelembe veendő A regionális fejlesztés célja – a területi fejlettségbeli különbséjobb életmigek mérséklése nőség – a hatékonyság javítása – • a környezet állapotának javítása Forrás: Saját szerkesztés.

Az ágazati megközelítés elhanyagolása, illetve integrálásának nehézségei a regionális versenyképesség kutatásokban Számunkra, akik korunk leggyorsabban felértékelődő ágazatával, a közlekedéssel (és távközléssel) foglalkozunk, komoly hiányosságnak tűnik, hogy a regionális versenyképesség Lengyel–Deák (2001) által is elfogadott tematikus tartalmú szerkezetébe („piramismodelljébe”) nehezen illeszthetők az ágazatok, illetve, hogy a jelenségnek formálisan nincs ágazati dimenziója. A többi ágazat (mezőgazdaság, ipar, kereskedelem, idegenforgalom stb.) sincs jelen a régiók (térségek, városok) versenyképességének piramismodelljében.

140

Versenyképesség


A közlekedés sem ágazatként, hanem egyrészt az infrastruktúra részeként jelenik meg a szakirodalmi fejtegetésekben, másrészt a regionális elérhetőség mint az alapkategóriákat meghatározó egyik alaptényező van jelen. Pedig a regionális versenyképességnek (tehát a régiók azon tulajdonságának, hogy a versengésben való helytállásban megfelelő képességet tanúsítanak, illetve sikert mutatnak fel), számos összetevője van, amelyek konkrétan az egyes ágazatokhoz kötődve manifesztálódnak. Amikor a vállalatok közötti versenyben a közlekedés (és azon belül az egyes alágazatok) szerepét kell tisztázni, hipotézisként kiindulhatunk az infrastruktúrán belül az általános és speciális tényezők Porter által megkülönböztetett csoportjainak a versenyképesség szempontjából nagyon különböző hatásaiból, viselkedéséből. – Az általános tényezők/infrastruktúra elemek körébe olyan hagyományos infrastruktúrák tartoznak, amelyek az iparágak széles körében csökkenthetik a versenyhátrányt, illetve legfeljebb az alacsonyrendű előnyöket támogatják. Porter ide sorolja az autópálya rendszert, a távközlést és a felsőfokú végzettségű motivált munkaerőt, – igazi magasrendű versenyelőnyöket azonban csak az ún. speciális tényezők hoznak létre. Ezek közé tartoznak a speciális szakképzést (pl. műszaki PhD képzést) nyújtó intézmények, egyedi infrastrukturális létesítmények (logisztikai központ) magas presztízsű, különleges ismereteket hordozó K+F „tudásgyárak” stb. Miután csak az innovatív „csúcsinfrastruktúra” képes magasrendű versenyelőnyöket teremteni, Lengyel (2002) szerint témánk szempontjából nincs értelme annak a kérdésnek, hogy egy régióban általában mennyire fejlett az infrastruktúra, illetve, hogy egy-egy ágának elterjedettsége, teljesítménye az országos átlag mekkora hányadát éri el. A lényeges kérdést abban látja, hogy a térség meghatározó iparágainak tartós, magasrendű versenyelőnyéhez elégségesek-e a fejlett és speciális infrastruktúra elemei. Az utóbbi kitétellel egyetértve arra kell tehát törekedni, hogy a valamennyi infrastruktúra alágazatra kiterjedő általános vizsgálat helyett egy-egy terület, település gazdasági szerkezetének figyelembe vételével a leghatékonyabbnak, legfontosabbnak talált speciális infrastruktúrákra összpontosítson a vizsgálat. Még ennél is fontosabb azonban a speciális infrastruktúrákkal szembeni követelményeknek legalább az országok általános fejlettségi szintje szerinti differenciálása: – a Porter-féle követelmények igazak lehetnek a fejlett országokban kialakult gazdasági környezetre, viszont – a fejletlen országokban/régiókban még az olyan általános tényezők is jelentőséget nyernek, mint az autópályák. Az imponáló szélességű és mélységű szakirodalom tanulmányozás után Lengyel (2002, 29) kénytelen a tanulságokat summázva megállapítani, hogy „arra a kérdésre, miszerint milyen kapcsolat van az infrastruktúra és a versenyképesség között, nem lehet megalapozott választ adni, mivel maga a kérdésfeltevés sem jó. A helyes kérdés csak az infrastruktúra egy-egy konkrét részterületének (pl. közlekedés,


Versenyképesség

141

kommunikáció, oktatás stb.) és a régió domináns iparágai (klaszterei) kapcsolatára vonatkoznak, pl. ... a versenyelőnyökhöz hogyan járulnak hozzá.”. Az alábbiak tükrében csupán féligazságokat tartalmaz Lengyelnek és Deáknak (2001, 98) az az állítása, hogy „A kevésbé szállításigényes tevékenységeknél, főleg a kommunikációs kapcsolatokra épülő üzletágakban nem a fizikai, hanem az informatikai elérhetőség a döntő, ezért pl. az autópályák hiánya nem jelent komoly versenyhátrányt, mivel a nehézkes földrajzi elérhetőség, a földrajzi tér helyett a virtuális tér válik fontossá.”. Nézetem szerint az autópályák legnagyobb előnye a sebesség, ami elsősorban a személyközlekedésben követelmény, ezért az autópályák nem annyira az áruszállítás, mint inkább a személyautóval való távolsági közlekedés szempontjából kiemelkedő jelentőségűek. Ennél lényegesebb kérdés azonban a közlekedés távközléssel való helyettesíthetőségének kérdése. Kétségtelen, hogy az 1980-as évek végén az euforikus légkörben technokraták által készített prognózisok szerint az informatikai/telematikai eszközök széles körű használata a helyettesítés által forgalomcsökkenéshez, ezzel a közlekedés jelentőségének gyengüléséhez vezet. E váltás azonban még a legfejlettebb országokban sem következett be, mivel a face to face kommunikáció nélkülözhetetlennek bizonyult az üzleti életben is, de az áruszállítás kocsikilométer-teljesítményei sem csökkentek (csak a tonna és tonnakilométer volumen csökkent a nehézipar és építőipar összeomlása következtében), ugyanis a távvásárlás elterjedésével és a kisvállalkozók, valamint a szolgáltatószerviztevékenységek nagyarányúvá válásával a kistételes szállítás ma jóval elterjedtebb, ezért az úthálózat terheltsége nem javult, sőt romlott. Ezen a helyzeten pedig gyorsforgalmi utak építésével lehet javítani. Fejlett, versenyképes országokban és régiókban az autópályák szükségtelensége inkább csak az alacsony népsűrűség/településsűrűség esetén fogalmazható meg – amennyiben nincs nagy volumenű tranzitforgalom. A versenyképes régiók négy jellemzője közül az egyik az előnyösebb „regionális elérhetőség.” (A megfelelő gazdasági szerkezet, a képzett munkaerő és az innovációs tevékenységek kiterjedtsége mellett.) Az EU-s koncepció szerint fontosságban csupán a 8. helyen álló elérhetőség/megközelíthetőség Lengyel–Deák (2001) szerint az utazási időigény és a piac méretének kombinációjából adódik. E tényező függvényében alakul a régióban előállított termékek és szolgáltatások megrendelőkhöz való eljutásának ideje, de áttételesen a közlekedési infrastruktúra minőségére is utal. A megközelíthetőség ugyan alapvető fontosságú a versenyképességhez, de hatását tulajdonképpen más tényezőkön, főként a gazdasági szerkezeten keresztül fejti ki. Úgy gondolom, hogy a vizsgálatok során meg kell haladni a sajátosan értelmezett „regionális elérhetőséget”. Ugyanis e fogalom interpretációiban csupán egy régió külső közlekedési kapcsolatairól, a „kívülről” (más régiókból, országokból) való elérhetőségéről van szó, viszont a régión belüli (intraregionális) elérhetőségi viszonyok minősége nem tartozik a kritériumok közé. Elismerve, hogy a globalizálódó világunkban, a gazdaság nyitottságának fokozódása idején a külvilággal való összeköttetéseknek, a külső piacok elérhetőségének (és ellenkező irányban a régió szomszédos és távolabbi térségekből való elérhetőségének) kiemelkedő jelentősége van,

142

Versenyképesség


nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy a gazdasági klaszterek működésének hatékonyságától a kulturális élet hálózatosodásáig és végső fokon az életminőségig a régió teljes gazdasági/társadalmi életére nagy hatással van a régióközpont és az alközpontok elérhetősége az inkább „illetékességi területnek” definiálható vonzásterületükről, ahogyan az alközpontok közötti összeköttetések minősége sem közömbös. Lengyel egyébként rendkívül magas színvonalú – fejtegetéseinek néhány közlekedési vonatkozású megállapításából a következőt emelem ki a polémia igényével: „A közlekedés és távközlés fejlődése, az áru-, személy- és információszállítás olcsóbbá, gyorsabbá és nagy tömegeket megmozgatni képessé válásával a gazdasági– társadalmi tevékenységek egyre nagyobb hányada vált térben mobillá. A mobil szektorbeli gazdasági tevékenységek függetlenítődnek a tértől, elvesztik adott térségekhez/településekhez való konkrét kötődésüket és gyakorlatilag a világ bármely részén folytathatók.” – Vitathatatlan, hogy kirajzolódik némely vonatkozásban és szektorban ez a tendencia, de egyelőre még nem így működik a világgazdaság. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy a jövően a fajlagos szállítási/közlekedési költségek növekednek, ahogyan az EU közlekedéspolitikájának érvényesülésével az externáliákat internalizálják (ökoadó, útdíjak, kerozinadó stb.). Az egyes régiók közlekedésének versenyképességét (Lengyel Imrének a regionális versenyképességéről szóló meghatározásához igazodva) elvileg vagy a mikroszintből kiindulva (tehát az ottani vállalatok versenyelőnyeinek összegzésével), vagy a makroszintű versenyképesség felfogásokat alkalmazva, azaz dezaggregációval célszerű meghatározni. Azonban a mai feladatunk nem a régiók közlekedése versenyképességének vizsgálata, hanem annak a – Magyarországon még egyáltalán nem, de külföldön is alig kutatott – kérdésnek a megválaszolása, hogy a közlekedésnek mi és milyen lehet a szerepe a régiók, városok versenyképességében? (A régió fogalmat természetesen rugalmasan kell értelmeznünk, mivel Magyarországon az „igazi” funkcionális régiókat még jó ideig kénytelenek leszünk nélkülözni.) Az ismétlést elkerülendő e helyen nem foglalkozom a regionális közlekedési rendszerek mibenlétével (Erdősi 2000).

Valójában hol a közlekedés helye a regionális versenyképességben? – Előzetes felvetések a kutatás irányáról és lehetőségeiről Amennyiben elfogadjuk a Lengyel (2002) által is képviselt felfogást, hogy „regionális szinten általános, komplex versenyképesség fogalom megadására kell törekednünk, nem pedig egy-egy önmagában fontos résztényező (például költség, export, munkaerő, műszaki stb.) kiemelésére” (Lengyel 2000, 970–971), úgy ezen az alapon az egyes ágazatok is csak résztényezőnek minősülnek, tehát a közlekedés kiragadásának (mint ahogyan az ipari, mezőgazdaság, szolgáltatások kiragadásának) sincs igazán értelme. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a mégolyan kiváló közlekedés sem lehet önmagában garancia egy régió („össz”) versenyképességéhez, ha más


Versenyképesség

143

kemény feltételek hiányoznak. (Pl. ha egyébként versenyképtelen ipari és mezőgazdasági termékeket állít elő, illetve ha alacsony szintű, elégtelen az egészségügye, oktatásügye, ha rossz a kommunális vagy éppen a termelési infrastrukturális ellátottsága.) Az alapvető kérdés tehát az, hogy szoros-e a korreláció a közlekedés fejlettsége és a régió versenyképessége között? Az előbbi pontban kifejtettek ellenére úgy gondolom, hogy sokáig nem állhat fenn diszkrepancia egyfelől a régió egyes ágazatainak (par excellance a közlekedésnek/távközlésnek), másfelől a régió összteljesítményének a versenyképessége között. Mennél inkább a globális szintet közelítik egy régió külső kapcsolatai, és mennél nagyobb a régión belüli (koncentrálódással, polarizálódással járó) területi munkamegosztás, annál nagyobb jelentőséget kap az árukat, személyeket és információkat szállító tevékenység. A közlekedés és távközlés szerepének a regionális/települési versenyképesség alakulásában való kimutatása történhet a) Elméleti megközelítésekkel, amelyek − a közlekedésnek a régiókbeli termelékenység/hatékonyság alakulásában elfoglalt helyének kimutatására irányulnak. Úgy látjuk azonban, hogy az eddig ismert elméleti megközelítések meglehetősen megbízhatatlanok, eredményeikben végletesek. − A régiók gazdasági fejlettsége (a termelékenységet is tükröző GDP) és a közlekedés fejlettségének komplex mutatói közötti korrelációszámítások eredményeinek felhasználásával. b) A különböző országokból és régiókból származó gyakorlati tapasztalatok felhasználása, amelyek alapján megfogalmazható, hogy milyen hatással voltak a nagyszabású közlekedési infrastruktúra (vasút, autópálya, óriáshíd) építések a régiók – versenyképességüket is befolyásoló – fejlettségére. Milyen egyéb tényezők együttállására van szükség ahhoz, hogy a közlekedés ténylegesen és kimutathatóan hozzá tudjon járulni a versenyképességhez, hol és miért nem tudott lendíteni a gazdaságon a mégolyan modern közlekedés sem. A közlekedésnek (miután a keresőknek mindössze a 4–8%-át reprezentálja) nincs különösebb hatása a foglalkoztatottsági ráta alakulására, viszont az átlagosnál valamivel magasabb képzettséggel a régiók munkaerő-állományának kvalifikáltságára már igen. Ennek ismeretében nem látom értelmét a foglalkoztatási hatások mélységi vizsgálatának. c) Külföldi szakirodalom feldolgozása (erre nem került sor, mert érdemi anyagot nem találtam). A közlekedés viszonylagos versenyképességének kimutatásához a Világgazdasági Kutatóintézetben lajstromozott és gyűjtött adatokon kívül javaslom a közlekedési hálózatok gráf vizsgálatát is elvégezni. Erre azért lenne szükség, mert a fajlagos hálózatsűrűség önmagában nem ad elég muníciót a hálózat értékeléséhez. A közelítően azonos sűrűségű és minőségű hálózatok forgalmi hatékonyságát nagyban befolyásolja alakzatuk, a csomópontok és az öszszeköttetések, valamint a szárnyvonalak/bekötőutak aránya stb. Tudatában

144

Versenyképesség


kell lennünk annak, hogy a közlekedési hálózatok történelmileg kialakult, sokféle területi érdek ütközése és kompromisszuma eredményeként kialakult jellemzői (a múlt „bűnei” és „erényei”) is összetevői lehetnek a versenyképességnek, miután a hálózatok geometriai szerkezete befolyásolja a használati értéküket, a terület feltárására való alkalmasságukat is.

A közlekedés (mint ágazat) szerepe a régiók versenyképességében A közlekedésnek a regionális fejlődésre való hatásáról alkotott elképzelések először a vasútkorszakban születtek meg, és azóta valamennyi új közlekedési eszköz megjelenése eufórikus véleményeket váltott ki az elvakult ügyszeretet és a féktelen mobilitási igények feltételezése okán. Az egykor elvárt fejlődési impulzusoknak azonban csak egy része vált valósággá, meglehetősen rapszodikus megoszlásban. Annak ellenére, hogy az utóbbi évtizedekben – mindenekelőtt a szabadidős mobilitás és a globalizálódással a közlekedési térstruktúrák átrajzolódása folytán – új keletű folyamatok bontakoztak ki, a politikai döntéshozók többsége, de gyakran a közlekedési szakemberek is anakronisztikus módon a közlekedéstől még mindig a régi időkre jellemző hatásmechanizmust várnának el, holott a jelen már egészen másról szól, és tulajdonképpen már ma a jövőben várható helyzetnek megfelelően kellene tervezni. Elfogadva a versenyképesség alapvető gazdasági kritériumait (az átlagot meghaladó jövedelmi szintet, a termelékenységet, a foglalkoztatottságot), meg kellene mondani, hogy e kedvező tulajdonságok megjelenéséhez hogyan képes hozzájárulni a közlekedés. Úgy gondoljuk, hogy a gazdasági folyamatokban az előbbi feltételek mindig együttesen jelennek meg, legfeljebb csak kisebb pozitív és negatív arányeltolódások mutatkoznak közöttük, ezért nem érdemes egyenként, külön-külön vizsgálni az egyes elemekben tettenérhető hatásokat. Az olyan eseteket ugyanis, amikor az egyik elem (pl. a termelékenység) a másik (pl. a foglalkoztatottság) rovására erősödik, és ezáltal egyensúlyzavarok állnak elő, csak átmenetinek tekinthetjük, mert hosszú távon a három elem egymáshoz való viszonya megfelelő stabilitást kell, hogy mutasson. A közlekedés hatásait több metszetben vizsgáljuk, úm. – a közlekedési kínálat oldaláról ⇒ a közlekedési infrastruktúra, elsősorban a pálya/úthálózat létesítésének, építésének hatásait a régiókra, ⇒ a közlekedési infrastruktúra igénybevételének, használatának, illetve a létrejött közlekedési szolgáltatásoknak hatásait a régiókra, – a közlekedés keresleti oldalát e tanulmányban nem vizsgáljuk, mivel a termeléssel és fogyasztással kapcsolatos közlekedési/szállítási szükségletek csak erősen áttételesen játszanak be a versenyképességet megteremtő folyamatokba.


Versenyképesség

145

Általános – még a legfejlettebb országokra, régiókra is érvényes – tapasztalat, hogy a legtöbb esetben a közlekedési kereslet növekedése készteti a pálya és jármű tulajdonosokat a további beruházásokra, a szolgáltatókat a szolgáltatások bővítésére, azaz együttesen a közlekedési kínálat növelésére. A tarthatatlanná váló szűk kapacitások kikényszerítik a fejlesztést; amely így alapvetően követő jellegűvé válik. Meglehetősen kevés példát találunk nemcsak Kelet-, hanem NyugatEurópában is arra, hogy a közlekedési infrastruktúra és a szolgáltató vállalatok tulajdonosa a kényelem, a pontosság stb. érdekében távlatos gondolkodással nemcsak kapacitásban nagyobb, hanem minőségében is lényegesen jobb kínálatával hajlandó elébe vágni a keresletnek, azaz átmenetileg „kínálati piacot” hoz létre a „túlkínálattal”. (E tekintetben a MÁV keretein belüli jelenlegi kínálat/kereslet viszony sem kivétel, a mellékvonal-hálózati gyenge kapacitáskihasználtság tulajdonképpen virtuális, mert jobbára a szolgáltatás minőségében mutatkozó évszázados elmaradásnak, azaz a minőségi oldal teljes elhanyagolásának a következménye.)

A közlekedési kínálat növelésének hatásai Pálya-/út- és csomópont építések1, valamint a járműbeszerzések regionális következményei Vasutak, állomások, autópályák, hajózó-csatornák, tengeri és folyami kikötők építéséhez, felszereléséhez, berendezéséhez szükséges anyagok (sín, talpfa, építőanyagok, épületgépészeti berendezések, távközlési és más műszeres felszerelések, daruk, rakodó-berendezések stb.), továbbá járművek (mozdonyok, vasúti kocsik, közúti járművek, hajók) és biztosító berendezések iránti kereslet az ezeket termelő iparágak növekedésének gyorsulásához vezet. E hátrakapcsolódási hatás (backward linkages, illetve a feedback hatás) erőssége azzal mérhető, hogy ezen iparágak (kohászat, hengerdék, gépipari, távközlési felszerelést előállító, mély- és magasépítő szektor stb.) a teljes kibocsátásuk hány %-át szállították/-ják a felsorolt közlekedési alágazatoknak (Erdősi 2000b.). A szakosodással kapcsolatos (alágazati és területi) szélesebb körű munkamegosztás folytán ritka az olyan eset, hogy egy adott régió a közlekedési beruházási inputjának túlnyomó részét saját outputjából képes fedezni. Következésképpen a megrendelések többsége általában más régiókbeli ipari tevékenységek bevételét gyarapítja. Sőt, mennél elmaradottabb a régió országa, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy fejlettebb országokbeli felszerelésekkel épül meg a pálya, amelyen külföldről származó járműveket közlekedtetnek. (Ez jellemezte a 19. századi hazai vasútépítéseket, de az utóbbi évtizedekbeli autópálya építéseket is a Kárpátmedencében, illetve Kelet-Európában, amikor a díjszedő kapuktól az optikai kábelekig sokféle műszaki anyagot külföldön kellett beszerezni.) Ez a hátrakapcsoló hatás azonban csak rövidebb–hosszabb ideig vagy időben nagyon rapszodikusan javítja a beruházásokat kiszolgálók gazdasági kondícióit a

146

Versenyképesség


megrendelések, a bevételek növelésével. Van azonban olyan hozadéka is e folyamatnak, hogy az átmenetileg megugrott kereslethez alkalmazkodva nagyobb méretgazdaság, kapacitás áll elő, ehhez új, (a Parker féle speciális infrastruktúra elemeket erősítő) innovatív, termelékenyebb technológiákat vezetnek be, amelyek elsőrenden a régió összgazdaságának hatékonyságát javítják. A nagy közlekedési infrastruktúrák (vasutak, autópályák) tervezésének legtöbb mozzanata többnyire nem a vidéki régiókat, hanem a fővárost, illetve a „magrégiót”, valamint a legnagyobb néhány gazdasági központot gyarapítja, mert hogy az előtanulmányokat, megvalósíthatósági tanulmányokat, előzetes környezeti hatásvizsgálatokat éppen úgy nem „vidékiek” készítik, ahogyan az átfogó és részletes műszaki terveket sem. A nagy közlekedésépítési munkák kivitelezését (generálvállalkozóként), a legfontosabb és legnagyobb volumenű építkezési feladatok (földmunkák, felépítmény, betonburkolat) elvégzőjeként is általában az ilyen léptékű munkákhoz megfelelő gépparkkal, felszereléssel, erre speciálisan képzett munkaerővel rendelkező, a politikai döntéshozókhoz földrajzilag is közeli, országos kompetenciájú nagyvállalatok látják el, amelyek persze kisebb volumenű, kevésbé jól fizető részmunkákat kiadnak vidéki kis-, esetleg középvállalkozóknak. Abban a régióban, ahol az építő munkák folynak, az építkezés idején inkább csak a foglalkoztatottakat kiszolgáló vállalkozók (szállásadók, élelmiszer- és italboltok, vendéglátók stb.) forgalmának/bevételének javulásában (helyenként akár hónapokig tartó megtöbbszöröződésén) nyilvánul meg az akcellerátor hatás. A hátrakapcsoló hatás további következménye a tőkekoncentráció fokozódása. Vasutak, autópályák, nemzetközi repülőterek, hajózó-csatornák, kikötők építéséhez különleges nagyságrendű tőkére van szükség, nem ritkán beruházási célbankok létesülnek, amelyek a finanszírozás befejezése után kereskedelmi bankokká, lakossági takarékpénztárakká alakulnak át – mint ahogyan az a magyarországi vasútépítésekkel kapcsolatban is történt. (Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a beruházásokhoz szükséges tőkék előteremtése érdekében már mozgósították a lakossági megtakarítások nagy részét.) Ezek jelentősen hozzájárultak az urbanizációhoz, illetve a gazdaság más szektorai tőkeszükségletének kielégítéséhez. Mind a 19–20. századi vasúti beruházások, mind az 1930-as évektől kezdődő autópálya építésekkel kapcsolatos többirányú tőkemozgás, foglalkoztatástöbblet kedvezően befolyásolta azoknak a regionális gazdaságoknak a stabilitását, amelyeket a termelés, a gazdasági tevékenységek ciklikus ingadozásai sújtottak/-nak. E kontraciklikus hatás még az 1990-es évek első felében is érzékelhető volt az M1 autópálya befejező szakaszának megépítésével kapcsolatban és ez a közvetlenül érdekelt Észak-Dunántúlon kívül a dél-dunántúli régiót is kedvezően érintette (a komlói kőanyag folyamatos szállításával).


Versenyképesség

147

A közlekedési infrastruktúra használatának, illetve a létrejött közlekedési szolgáltatásoknak a hatása a régiókra Megépülésük, használatba helyezésük után a vasutak, autópályák vízi utak, nagy kikötők, repülőterek működésükkel, a rajtuk (illetve segítségükkel) végzett közlekedési szolgáltatásokkal lehetővé tették a potenciális utasok közlekedését, a tömeges és a minőségi áruszállítást, továbbá a különféle célokra differenciált közlekedési eszközökkel a korábbi helyzethez képest lényegesen csökkentették csaknem valamennyi áru szállítási költségét. Ennek az előrekapcsolódó hatásnak (forward linkages) kedvező hatása volt a területi specializációra, ösztönző a kereskedelemre. Ugyanakkor a nagyteljesítményű infrastruktúrák (mintegy pozitív külső hatásként) a tőlük való távolság függvényében erősen differenciálták a területi fejlődést a ráfordítások és szállítási költségek által is alakított árkülönbségek révén: – a vasúti fővonalak (pályaudvarok), autópályák (ráhajtóágak) és nagy kikötők, repülőterek mellett sűrűsödtek a termelőüzemek és szolgáltató telephelyek, ide telepedett át a kvalifikált és fiatalabb munkaerő, a lakosság legkreatívabb, vállalkozó szellemű része, mint ahogy itt vált a legkedvezőbbé az információ csere is a társadalmi méretű kommunikáció révén a legjobb feltételek teremtődtek a nagytávolsági kereskedelemhez és termelési kooperációhoz, jó lehetőségek adódtak a távolibb foglalkoztató központokba, munkahely tömörülésekbe való ingázásra, felértékelődtek a telephelyek. A magisztrális vonalak mentén kialakultak a fejlődési tengelyek, innovációhordozó folyosók és idővel összefüggő fejlődő térségek alakultak ki. Ahol csak szegmentált és nem összefüggő volt a magisztrálék menti területi fejlődés, annak elég sok esetben éppen az volt az egyik fő oka, hogy a magasabb jövedelmek elérését lehetővé tevő ingázás tömegessé válásával, majd a vidéki lakosság csomópontokba való beköltözésével a telephelyek kénytelenek voltak koncentrátumokat alkotni. – A vasúti mellékvonalak, másodrendű utak és térségi jelentőségű alsóbbrendű utak, kiskapacitású hajózócsatornák, valamint kisebb repülőterek mellett ezek vonzássávjában a népességszám stagnálása, a népességstruktúra konzerválódása, az állomások melletti területeken kitermelőipari telephelyek kialakulása, a lakóhelyérték konzerválódása vagy gyenge növekedése volt a jellemző. – Azok a mögöttes („periferikus”) térségek viszont, amelyekben a közlekedők csupán a meglehetősen rossz minőségű (nem egyszer kiépítetlen) alsóbbrendű utakra voltak kénytelenek hagyatkozni (a szélsőséget itt a bekötő utak képviselték), a népességelvándorlás, illetve elöregedés, az alacsonyan maradt kvalifikációs szint, a kedvezőtlen demográfiai struktúra, a mezőgazdasági termelés szerkezetromlása, hatékonyságának gyengülése, a kisipar visszafejlődése következtében kiüresedő, visszafejlődő térségek jelentek meg az elmaradottság valamennyi szimptómáját felmutatva (Erdősi 1991).

148

Versenyképesség


A közlekedés alágazati szerkezetének (modal split) hatása A régiók versenyképességének alakulásában a közlekedés alágazati szerkezete is szerepet játszik. Abból indulhatunk ki, hogy a közlekedés abban az esetben képes a legjobban hozzájárulni a versenyképességhez, ha kínálatának szerkezetében a legnagyobb mértékben képes igazodni az adott régió sajátos természeti–gazdasági–társadalmi adottságaihoz, struktúrájához, az abból adódó konkrét közlekedési/szállítási igények mennyiségéhez, tételeihez és területi megoszlásához, mert ilyen módon képes a leghatékonyabb lenni. A földi közlekedési alágazatok teljesítménye közötti arányok tekintetében általában csupán annyi állapítható meg, hogy – a legkorszerűbb szerkezetű szolgáltatói társadalom és gazdaság igényeinek a gazdasági hatékonyság szempontjából olyan közlekedés felel meg ⇒ amelyben a személyközlekedés túlsúlyban van a teheráru szállítással szemben, ⇒ amelyben abszolút fölénye van a kis tételes áruszállító (főként fogyasztási cikkeket fuvarozó) és személyautós közúti közlekedésnek, ⇒ amelyben a rugalmatlan vízi és vasúti áruszállítás csak alárendelt jelentőségű, – az ökológiai fenntarthatóság szempontjából viszont a legkevésbé környezetterhelő alágazatok (vízi és vasúti közlekedés) magas aránya a kedvező. Az előbbi két teljesen különböző szempont közötti kompromisszum közlekedéspolitikailag napjainkban már elfogadható, sőt akár kedvezőnek is számító megoldásnak értékelhető. A régió adottságaihoz, elvárásaihoz való alkalmazkodás elve konkrétan azt jelenti, hogy vasúti célforgalmi jellegű áruszállításra (mellékvonalakon, belföldi végpontú fővonalon) akkor van szükség, ha a régióban nagy szállításigényű tevékenység folyik. Ezek közé tartozik hazai viszonylatban a még működő nagyüzemi szén-, kőés kavicsbányászat, cement- és mészhidrátipar, de az intenzív, nagy hozamú és összpontosított mezőgazdasági (pl. cukorrépa, burgonya, kukorica, gabona) termelés is mint kibocsátó, különösen abban az esetben, ha az ország távolabbi térségeiben levő feldolgozó helyekre (pl. a megritkult cukorgyár hálózat valamelyik telephelyére vagy exportra) kell szállítani irányvonatokkal. Kiterjedt, rendszeres kitermelést folytató nagy fahozamú erdőségek is indokolhatják más, nagy volumenű kibocsátókkal együtt vasúti mellékvonalak fenntartását. Ahol viszont nincsenek, vagy csak a térben erősen szétszórtan, kisebb areálokra szorítkozva találhatók nagy terméshozamú, intenzív termőhelyek, a termények összegyűjtéséhez, belföldi fogyasztókhoz vagy feldolgozó-központokba szállításához a közúti jármű az adekvát közlekedési eszköz. Ahol a bányák és a felhasználó terület között vízi út létezik, ott számításba jöhet a folyami szállítás is. Erre lehetőség Magyarországon kevés helyen van, de szervezési nehézségek, a kikötők siralmas állapota és a sajátos ágazati árak miatt még az elvileg számításba jövő viszonylatok sincsenek kihasználva.


Versenyképesség

149

Az egyes közlekedési alágazatok/közlekedési eszközök (közvetlen és közvetett) hatásainak értékelése a regionális versenyképesség szempontjából Az alábbiakban három fő szempont, a gazdaság hatékonysága, a foglalkoztatás és a környezeti hatások szempontjából elemezzük az egyes közlekedési alágazatokat. Az 1. táblázatba foglalt minősítések természetesen nem egzakt számításokkal, hanem meglehetősen szubjektív becslésekkel kialakított kategóriák, amelyekkel csupán az egymáshoz való viszonyukat szerettük volna érzékeltetni.

A hagyományos közlekedési eszközök hatásai A történelmileg egyik legrégebbi tömeges szállítási eszköz, a belvízi közlekedés természeti feltételei nem minden régióban adottak, így földrészünkön eleve csak a régióknak mintegy egyötödében van jelen. Miután a fajlagosan kis értékű tömeges anyagok szállításának adekvát eszköze, és ilyen anyagok iránt egyre kevesebb az igény (és ha van ilyen szállítmány, azt újabban a gyorsabb és kiterjedtebb vasúti és közúti hálózaton szállítják), jelentősége az adott régiók versenyképességében a gazdasági hatékonyság és a foglalkoztatás tekintetében minimális, amit a kedvező környezeti tulajdonsága sem tud ellensúlyozni (2. táblázat). 2. TÁBLÁZAT Az egyes közlekedési eszközök/alágazatok hatása a régiók versenyképességének egyes elemeire (The Effects of the Different Transportation Sectors on the Individual Elements of Regional Competitiveness) Közlekedési eszköz/alágazat Nagysebességű vasutak Hagyományos vasutak Közúti közlekedés Belvízi hajózás Tengerhajózása) Csővezetékes szállítás Légi közlekedés Távközlés/telematika

Gazdasági hatékonyságra +++ + +++ + +++ +++ +++ +++

Foglalkoztatottságra + + + + ++ + + ++

Környezetre +++ ++ --+++ + +++ +++

Fokozatok: + gyenge, ++ jó, +++ igen jó - kedvezőtlen, -- rossz, --- igen rossz a) a kikötői tevékenységekkel együtt


A tengeri közlekedésben az utóbbi fél évszázadban a hangsúly erősen eltolódott az áruszállítás felé, miközben a személyszállítási teljesítmény a linerhajózás terén Európában teljesen jelentéktelenné vált, és ma a személyszállítás (többnyire kombinált módon) a komphajózásba és az üdülőhajózásba vonult vissza. A régiók ver-

150

Versenyképesség


senyképessége szempontjából ma a megfelelő gazdasági szerkezetű és külkereskedelmi orientációjú „hátországgal”, valamint műszaki felszereltséggel és legfőképpen modern logisztikai rendszerekkel, sokirányú összeköttetéssel rendelkező kikötők igazán relevánsak. Teljes egyértelműséggel állítható, hogy ma Nyugat-Európa versenyképességben élenjáró régiói között igen sok olyan kikötővárossal rendelkezik (többnyire igazgatási központként is), amely nem csupán „harbour”, hanem igazi „port”, azaz a jelentős berakó és kirakó (fizikai) forgalmon és kikötői feldolgozó iparokon kívül a tengerhajózási hagyományokra alapozott igen széleskörű kiegészítő infrastruktúrák, intézmények, speciális üzletek, kulturális és oktatási intézmények révén rendkívül diverzifikált, egymással interdependens és komplexumot alkotó tevékenységek színtere, az utóbbi időkben a globális kommunikáció központjának szerepét is betöltve (Erdősi 1992). A jobbára monostrukturális gazdasági alapú (árurakodásra, tisztán közlekedésre és a hagyományos kikötőiparok – pl. rizshántoló, kávépörkölő, malom vagy éppen olajfinomító, kohászati ipar – működtetésére korlátozódó), az „ipari társadalom” fokozatán megrekedt kikötővárosok túlnyomó többsége ma strukturális válsággal küszködik, súlyos szociális problémák húzzák vissza. Hatásukra régiójuk is általában reménytelen helyzetbe került a versenyképesség szempontjából. Ezzel szemben a kiváló és megbízható logisztikai szolgáltatásokat nyújtó, sokirányú tevékenységet folytató északi-tengeri–atlanti-óceáni „range” kikötők (Hamburgtól Le Havreig) hihetetlen vonzerőt gyakorolnak mélyen tagolt hinterlandjukra (Hamburg, Antwerpen és Rotterdam Magyarországra is), ami nemcsak hatalmas anyagi erőhöz, tőkeakkumulációhoz vezetett, hanem oda is, hogy régiójuk az innovációban a top-on áll, hallatlanul széles spektrumú foglalkoztatást valósítanak meg. Környezeti szempontból viszont kétarcúak: hatalmas és látványos erőfeszítésekkel környezetvédelmi innovációk alkalmazásával, környezeti iparok telepítésével lényegesen javult az ökológiai állapotuk, azonban a rendkívüli méretű forgalom miatt az emisszió méretén ma már igen nehéz tovább javítani (pl. a közlekedési zaj mérséklése már csak a forgalom – gazdasági szempontból egyáltalán nem kívánatos – csökkentésével volna elérhető). A nagy kikötők (városaikkal együtt) igen erős koncentráló hatásukkal a térszerkezetben általában peremi/fókusz jellegű központokat, csomópontokat alkotnak, de egyes folyami kikötők erőösszpontosító szerepe is nagy lehet. A hagyományos vasutak ma a versenyképességben meglehetősen szerény szerepet játszana Európa nyugati felének régióiban. A gazdasági hatékonyságot kis mértékben segítik elő, a foglalkoztatási hatásaik sem a régiek: a 20. század eleji állapothoz képest egyharmadnyi–egyötödnyi létszámmal működnek. Környezeti szempontból kétségtelenül az előnyeit látja a régió (különösen, ha nagy mértékben villamosított). Kelet-Közép- és Kelet-Európában a vasút súlya már jóval nagyobb, különösen a megfelelően kiépített utakkal alig rendelkező, ráadásul ritka hálózatú észak- és kelet-oroszországi régiókban. A vasutak térszerkezeteket befolyásoló hatása ugyan a történelem folyamán és térségenkénti változatok szerint többféle módon érvényesült, azonban végső soron a termelési tényezőket összpontosító hatása lett a megha-


Versenyképesség

151

tározó, elősegítve óriási termelőüzemek kialakulását. Nélküle nem alakulhattak volna ki sem a nagyvárosi, sem az ipari agglomerációk. Valamennyi alágazat közül a csővezetékek képesek a leghatékonyabban és a legkörnyezetkímélőbb módon nagy távolságra továbbítani a folyékony és légnemű halmazállapotú szénhidrogéneket, valamint a közművek számára a vizet a nagy víznyerő forrásokból. Ugyancsak csővezetéken lehet eljuttatni a kőolajfinomítókból a termékeket a felhasználó piacra. Európa nyugati fele a kőolaj igényének túlnyomó részét tengerentúli importból szerezte be így a nagy finomítók – kevés kivételtől eltekintve – a tengeri kikötőkben működtek. Ennek olyan következménye lett, hogy az üzemanyag és fűtőolaj a kikötőrégiókban volt a legolcsóbb, kedvezve a termékárakra érzékeny ipari és más (szolgáltatói, logisztikai) tevékenységek letelepedésének. Ugyanakkor a kontinens belső régióiban a magasabb olajtermék árak kedvezőtlenebbé tették a versenyképességet. Ezért az 1950-es években (az akkori Szén- és Acélszövetség ösztönzésére) sorra megépültek a nagy kőolajfogadó kikötőkből (pl. Marseilleből, Genováéból, Triesztből, Hamburgból, Rotterdamból) a szárazföld belső térségeibe vezető nagykapacitású olajvezetékek, továbbá felépültek Franciaország, Németország és Ausztria területén a tengertől többszáz km távolságra az óriási finomítók. E folyamat eredménye a kőolajtermékek árának területi kiegyenlítődése lett. Ezzel megvalósult a szárazföld belsejében fekvő régiók esélyegyenlősége a fűtőolaj- és üzemanyag költségek szempontjából. Így versenyképességüket azóta már nem rontja le a kőolajtermékek drágasága. A létrejött új finomító kombinátok (egyoldalú férfi munkaerő igényükkel) összpontosított monostruktúrát teremtettek, a „pontgazdaság” szélsőséges modelljét leképezve, amelynek diverzifikálása, a többrétű gazdasági szerkezetre és nem utolsó sorban a női munkaerő foglalkoztatás megoldása érdekében az hatvanas– hetvenes évektől számos más iparág telepedett meg a finomítók közelében (pl. Ingolstadtban az Audi autógyár, majd elektronikai üzemek) – amelyek tovább növelték a telephely koncentrációt, de egyben e térségek versenyképességét is a hatékonyság szempontjából. Ellenben környezeti szempontból – a mégolyan kiváló emisszió csökkentő technológiák használata ellenére is – vitathatatlanul nem a legvonzóbb térségek, amely tényt a nagyfokú foglalkoztatás aligha tudja ellensúlyozni (Erdősi 2000a). A kőolajvezetékekkel szemben a földgázvezeték és a villamos távvezetékek már közel sem fejtenek ki komolyabb összpontosító hatást (az olyan megaméretű felhasználók kivételével, mint a gáztüzelésű nagy erőművek, illetve az „áramfaló” alumínium kohók stb.), sőt mind a gáz-, mind az áramszállító hálózatok többszörös szétágaztatásával, az egyes háztartási fogyasztókhoz való eljuttatásával többnyire kifejezetten a térbeli decentralizáció eszközei. Az előbbi alágazatokkal szemben a közúti közlekedés viszont a munka és lakóhelyek diszperz, szétszórt elhelyezkedésének, végső soron a dekoncentrált térszerkezetnek kedvez. Még a közepesen fejlett országok (így hazánk) régióira is jellemző, hogy egy-két törpefalu, vagy falumaradvány és a szórványtelepülések nagy része kivételével

152

Versenyképesség


szinte teljes körű a településállománynak a kiépített közúthálózathoz való csatlakozása és a menetrendszerű autóbusz-közlekedés is kiszolgálja a települések 97–98%át. Valamennyi alágazat közül az időben és térben rugalmas közúti közlekedés a legnagyobb mértékben területfeltáró és decentralizációt elősegítő tulajdonságú. Az előbbiekből fakadó kiemelkedően kedvező tulajdonsága, hogy átszállás, illetve átrakás nélkül lehetővé teszi mind belföldi, mind nemzetközi viszonylatban a megszakítás nélküli háztól-házig történő közlekedést és szállítást. Ha eltekintünk az externális költségeitől, a jelenlegi gazdasági szabályozók mellett gazdasági értelemben ez a leghatékonyabb közlekedési alágazat, amely fajlagosan is nagyobb munkaerő igényű a vasútnál. Ugyanakkor a gépjárművek az emisszió (lég- és talajszennyeződés) tekintetében messze megelőzik a többi közlekedési eszközt, így a versenyképesség harmadik eleme, a környezet védelme terén a legkifogásolhatóbbak. A közúti közlekedés magisztráléi, az autópályák és gyorsforgalmi utak viszont már – átmenetet képezve a hagyományos és az új közlekedési infrastruktúrák között – az 1960-as évek óta – egyre erősebb szívóhatást gyakorolnak a környezetükre a mellé települt munkahelyek és szolgáltatóhelyek révén. A legtöbb autópálya ma már gazdasági-települési növekedési tengelyt, sőt folyosót jelenít meg a térben. Ezek alapján átmeneti helyet foglalnak el a hagyományos és az új (nagyteljesítményű) közlekedési infrastruktúrák között.

Az új, nagy hatékonyságú közlekedési eszközök hatásai Nagysebességű vasutak A nagysebességű (200 km/h feletti közlekedést lehetővé tevő) vasutak ma Nyugat-, Dél- és Észak-Európában még összesen csak mintegy 20 régiót kedvezményeznek jelenlétükkel. Legkiterjedtebb a hálózatuk Franciaországban, majd Németországban, míg Olaszországban, Svédországban, Spanyolországban és Belgiumban csupán egy-egy vonallal vannak jelen. A TGV, ICE, AVE, Direttissima, X2000, Thalys a repülőgép mellett a második leggyorsabb közlekedési eszköz, amely kényelmi és utasszolgáltatási szempontból több tekintetben felül is múlja a légi közlekedést. (Az egyelőre távolsági közforgalmi célokra nem kiépített mágnesvasút 500 km/h feletti sebességre is képes.) A nagysebességű pályák általában teljesen új nyomvonalon, magas műszaki követelményeket kielégítő módon épülnek, ezért rendkívül költséges infrastruktúrák. Építésük magas technológiai szinten történik, ezért az értékükhöz képest alacsony az élőmunka igényük, még az alépítmény és műtárgy építések is erősen gépesítettek. Üzemelésük munkaerőigénye is kevés a magas fokú automatizáltság okán. A fedélzeti catering és az állomásokon nyújtott kvalifikált szolgáltatások csupán marginális plusz tételek a foglalkoztatásban. Annál kedvezőbb tulajdonságúak a szupervonatok a hatékonyság és a környezet szempontjából. Igaz, hogy a gyors és kényelmes (menet közben a szellemi munkavégzést is lehetővé tevő) eljutás, az ütemezett ingaközlekedés általi nagy kínálati gyakoriság előnyét totálisan csak azok a jelentősebb városok élvezhetik, amelyek


Versenyképesség

153

állomásán e vonatok megállnak. Éppen az általuk kiszolgált lakosság számának növelése érdekében az egyes járatok különböző (alternatív) megállórend változatok szerint közlekednek, de így is csak a hagyományos vasutak állomás állományához képest egytizednyi–egyhuszadnyi helyen, 80–150 km-enként állnak meg, legfőbb előnyük, a rövid menetidő tartása és az energiafogyasztás minimalizálása érdekében. A rövid menetidőt ugyan magasabb árért élvezheti az utas, de ez nem igazán visszatartó tényező a módosabb közönség körében. Üzletembereken kívül a jobban fizetett alkalmazottak már napi ingázásra is igénybe veszik. Így e közlekedési eszköz egyes nagyvárosok (pl. Hannover, Párizs, Lille) bejárási (munkaerő) vonzáskörzetét bizonyos irányokban akár 120–200 km-re is tágíthatják a hagyományos 20–60 km-rel szemben. A nagysebességű pályák melletti és mögötti, a szupervonatok állomásaitól távolabb fekvő települések kedvezőtlenebb elérhetőségi helyzetén csak jól működő, pontos kiegészítő/ráhordó közlekedéssel lehet bizonyos mértékig segíteni, de egyenértékűséget természetesen nem lehet elérni. Egyelőre a legtöbb országban kizárólag távolsági (kisebb részben nemzetközi) utas- és postaszállításra használják a nagysebességű vasutakat. Hatékonyságuk növelhető, ha kvázi nagysebességgel (160 km/h) korszerű áruszállító/konténerszállító irányvonatokat közlekedtetnek rajtuk. (Éjszaka, amikor szünetel a személyszállítás.) Ilyen módon a pálya kapacitás nagyobb fokú kihasználtságával elért jobb üzemi hatékonyságon kívül régió szinten is javul a hatékonyság azzal, hogy e közlekedési eszköz nemcsak a lakosságot, hanem a termelést, a tágabb értelemben vett gazdaságot is közvetlenül szolgálja. A kizárólag villamos vontatású nagysebességű vasutak a régiók versenyképességét a legegyértelműbben a környezetvédelemmel, konkrétan az emisszió elhanyagolhatóan alacsony szintre csökkentésével szolgálják. Kétségtelen viszont, hogy egyelőre magasabb a zajszintjük a hagyományos vasutakhoz képest, ezért a lakott területek közeli szakaszokat zajvédő falakkal veszik közre. Az eddigi (egy-két évtizedes) tapasztalatok szerint a nagysebességű vasutakkal kiszolgált városoknak az adott ország többi városához képest javult a gazdaságikulturális pozíciója, kedvezőbb volt fejlődési dinamikájuk. E felismerés indította a kedvezményezetteket Franciaországban, hogy létrehozzák a „TGV-Városok Szövetségét”, amely fejlődőképes városok egyfajta nagy image-hordozó elit szervezete. E példát már további, más országokbeli, hasonló presztizsű városok követték, sőt nemzetközi szervezetük is megalakult (Erdősi 2000a). A nagysebességű vasutak (a velük egyirányú többsávos, tranzitforgalmat is hordozó nagykapacitású autópályákkal együtt) olyan magisztrális közlekedési folyosókat képeznek, amelyek a mögöttes területekre gyakorolt óriási szívóerejükkel rendkívül erős lineáris koncentrációhoz vezetnek és a térszerkezet markáns elemeivé válnak. Amennyiben irányuk jelentősen eltér a korábbi (hagyományos) térszerkezeti vonalaktól, képesek látványos módon módosítani, új textúrájúvá strukturálni az ország térszerkezetét. Ezzel nemcsak új távolsági forgalom áramlási viszonylatok

154

Versenyképesség


jöhetnek létre, hanem növekszenek a régiók közötti különbségek is a versenyképesség tekintetében (Erdősi 1998a). Légi közlekedés A légi közlekedést ki kell emelni a modal splitből, mert a régiók versenyképességének alakulásában már eddig is, de méginkább a jövőben rendkívül rangos tényezővé lépett (lép) elő. Nagy általánosságban megfogalmazható, hogy az olyan, legalább gyenge közepes népsűrűségű (min. 50 fő/km2) és laksűrűségű, hagyományos és az átlagoshoz legalább közelítő sűrűségű vasút- és úthálózattal rendelkező régiókban, ahol az össz interregionális utasszállítás legalább 5%-a, a nemzetközi utasszállításnak pedig legalább a 25%-a, továbbá a 10 Euro/kg-nál nagyobb fajlagos értékű áruk interregionális szállításának 2%-a, a nemzetközieknek pedig a 30%-a légi úton történik, a légi közlekedés hatékonyan képes hozzájárulni az adott régió versenyképességéhez (Erdősi 1998b). Ahol az előbbi értékek 1,5–2,0-szeresével még nagyobb a súlya a légi közlekedésnek, ott a versenyképességben az egyik döntő tényezővé lép elő. A légi áruszállítás nagyon eltérő adottságú régiókban is a gazdaság nélkülözhetetlen tényezőjévé válik: – mindenekelőtt a kifejezetten ritkán lakott térségekben, ahol valamilyen országos fontosságú gazdasági aktivitás modernkori feltétele megtalálható, mivel a földi közlekedés építése vagy lehetetlen (természeti nehézségek miatt), vagy elviselhetetlenül drága. Ilyenek Kanada és Szibéria északi régió, ahol urán, ötvöző fém és ritkafém, valamint arany és gyémánt bányászat folyt, illetve folyik, ahol a bányák fajlagosan alacsony értékű felszereléssel, sőt nagy méretű gépekkel, élelmiszerrel és más fogyasztási cikkekkel való ellátása – legalábbis a kezdeti időszakban – légi úton történt. Ezekben az esetekben tehát nem a hagyományos közlekedésgazdasági gondolkodás, hanem másfajta, de így is piackonform racionalitás érvényesül a modal splitnek a szállítási kereslethez való alakításában, azzal, hogy csupa olyan árut kell szállítani, amelynek súlyegységnyi ára szélső esetekben alacsonyabb lehet a szállítási költségnél, azonban nélkülözhetetlensége miatt „bármi áron” meg kell történjen a helyszínre eljuttatása abban a reményben, hogy a magas ráfordítások ésszerű időn belül megtérülnek az akár stratégiailag is kiemelkedő jelentőségű, nagy értékű outputból. A nemzetgazdaságok vérkeringésébe, illetve a világkereskedelembe lényegében a közlekedésileg nem feltárt „fehér foltokat, amelyek korábban mintegy kívül maradtak a versengő régiók köréből, a légi közlekedés hozhatja versenyhelyzetbe, emelheti be a versengők közé. – A másik régiótípus, amelynek versenyképessé válásában a légi szállításnak majdnem hogy meghatározó, de legalábbis nagy szerepe van az, amelynek termelési szerkezetében előkelő helyet foglalnak el a fajlagosan igen nagy értékű olyan speciális termékek, amelyek

TÉT XVI. évf. 2002 1 ⇒

Versenyképesség

155

egyrészt „elbírják” a légi szállítás drágaságát és együttes repülőgépes eljuttatásuk biztonságosabb mint földi közlekedési eszközökkel (drágakövek, mikroelektronikai alkatrészek és drága eszközök, műszerek stb.), ⇒ másrészt a megrendelőkhöz való eljuttatása a lehető legrövidebb idő alatt kell, hogy megtörténjen a gyors erkölcsi amortizáció miatt (napi- és hetilapok, aktuális gazdasági híreket, tőzsdei információkat, értékeléseket és tanácsokat, továbbá rendezvény-műsorokat, tartalmazó kiadványok, különféle katalógusok stb.), vagy a sürgőssége miatt (alkatrészek, amelyek nélkül gépeket, üzemeket kell leállítani, tervdokumentációk, amelyek alapján lehet megkezdeni vagy folytatni az építő, illetve más termelési feladatot). ⇒ Ha nagy országról van szó (USA, Kanada, Oroszország, Kína stb.), az előbbi interakciók nagy része végbemehet belföldi (interregionális, esetleg intraregionális) viszonylatokban, azonban Európára jobbára az jellemző, hogy az ismertetett hagyományos motivációjú légi szállítás nemzetközi viszonylatokban megy végbe és a gazdaság globalizálódásával, valamint a területi munkamegosztás, szakosodás koncentrációs hatásaival egyre nagyobb távolságokra, mind több destináció felé. A versenyképesség így nagyjából annak arányában növekszik, mennél nagyobb és lukrativabb értékesítési és beszerzési areálra képes szert tenni az adott régió a globális piacon, mivel ez nemcsak a termelés volumenét befolyásolja kedvezően, hanem a hatékonyságot a legnagyobb mértékben meghatározó technológia szintet is a nemzetközi transzfer segítségével. – A harmadik régiótípus, ahol a versenyképességnek igencsak conditio sine qua nonja a légi közlekedés, a világvárosi agglomeráció, a tömeges és igen sokrétű távolsági légi közlekedési és szállítási igényével. A diverzifikált gazdaság (termelés és szolgáltatások), a kereskedelem, a kulturális funkció és a lakosság szabadidős mobilitása együttesen indukál kiemelkedő légi forgalmat, a légi közlekedés kivételesen jó adottságai akcellerátornak bizonyul további funkciók vonzásával, a meglévők erősítésével a megapoliszok és régiójuk további pozíciójavulásához. Erre nemcsak a világgazdaság (ezen belül a globális pénzpiac) „háromlábú széke”: New York, London és Tokió, hanem pl. Chicago, Atlanta, Párizs, Los Angeles/San Diego agglomerációja is jó példát szolgáltat. – Az utóbbi évtizedekben a hub and spoke forgalomszervezés eredményeként olyan izolált óriásvárosok (illetve „városállamok”) váltak a nemzetközi légi szállítások tranzit/transzfer csomópontjaivá, amelyekben az egyébként nem jelentéktelen célforgalmat messze felülmúlja a közvetítő, „a szálakat összekötő” funkció. Ilyenek mindenekelőtt Szingapúr és Hongkong (utóbbi ezen funkcióját a Kínai Népköztársasághoz való visszacsatolása alig érintette). – Földrészre, vagy több kontinensre kiterjedő vonzással rendelkező, nagy embertömegeket vonzó vallási és kulturális központok az igényükre kiépült légi

156

Versenyképesség


közlekedési infrastruktúrájuk révén régiójuk versenyképességének nem felejthető tényezőjévé váltak. A folyamatosan, vagy az év meghatározott időszakában rendszeresen látogatott vallási központokat kiszolgáló nemzetközi repülőterek működése közvetlenül vagy indirekt módon közrejátszhat egy régió gazdasági/szellemi fejlődésében, végső soron versenyképességében. Ahol e központok egyben fővárosok is (pl. Róma, Jeruzsálem), ott természetesen az államigazgatási és más központi szerepkörökkel közösen, azoktól nehezen elkülöníthetően képez fejlesztő tényezőt a vallási világközpont funkció, illetve az azt szolgáló repülőtér. Pl. Rómában, a katolikus vallás globális kompetenciájú centrumában a 2000. szentév rendezvényei több millió főt elérő látogatóinak közlekedését megkönnyítendő nemcsak a helyi/elővárosi közlekedést – beleértve az agglomerációs gyorsforgalmi úthálózatot – fejlesztették és a pályaudvarokat bővítették, hanem a repülőterek kapacitását is nagyban növelték. Nyilvánvaló, hogy e beruházások a következő években tovább erősítik Róma „világi” turisztikai vonzerejét, ezzel javítják pozícióját a gazdaságilag erősebb Milánóval szembeni versenyben. Az izraeli Ben Gurion nemzetközi repülőtér évi 10–12 millió utast elérő forgalmának bő egynegyedét azok a „vallási turisták”, zarándokok teszik ki, akik mindenekelőtt Jeruzsálem, másodsorban Betlehem és Názáret megtekintéséért utaznak az országba. Az általuk keltett légi közlekedés és az azt kiegészítő földi közlekedés nem elhanyagolható tényezője a Tel Aviv–Jeruzsálem korridor menti régiók kiemelkedő versenyképességének, aminél természetesen nem tekinthetünk el (az ugyancsak légi közlekedés által kiszolgált) ottani nagy output értéket reprezentáló gyémántcsiszoló, ékszerkészítő ipar hozzájárulásától sem. A spanyolországi Santiago de Compostella nemzetközi búcsújáró helyként Dél-Amerikát is magába foglaló vonzáskörrel rendelkezik. Földrajzi fekvése folytán elérésének adekvát eszköze a repülőgép. Az 1970-es években a közelében épült korszerű repülőtér lehetővé teszi, hogy nagy gépes non stop interkontinentális charterjáratokat is fogadjon. Az utóbbi időben az évente Ferihegy forgalmának 2/3-át bonyolító repülőtér nemcsak a város, hanem a spanyolországi viszonylatban gazdaságilag csak közepesen fejlett régiója (Galícia tartomány) esélyeit némileg növeli a régiók közötti versenyben azzal, hogy a lényegében a vallási turizmus érdekében létesített közlekedési infrastruktúra a világi turizmust, de ezen túlmenően a szélsőségesen peremhelyzetű régió gazdasági szerkezetváltását is elősegíti. Hasonló megállapítások érvényesek a dél-franciaországi Lourdesra, amelynek a közeli Tardes várossal közös, nemzetközi forgalmat is bonyolító repülőtere a Bearn régió pozícióját javítja, mint ahogyan a Liesseux búcsújáróhelyet évente látogató több millió külföldi utazását be kellett kalkulálni Caen és Cherburg normandiai repülőterek kapacitásának tervezésébe.


Versenyképesség

157

– A mohamedán világ leglátogatottabb zarándokhelye Mekka. E várost hosszú időn keresztül csak időigényes utazással lehetett elérni. (A legközelebbi Vörös-tengeri kikötőkig hajóval, a szárazföldön tevekaravánokkal, majd a part közeli Hedzsasz-vasúton Medináig utaztak.) Az utóbbi időben viszont a Délkelet-Ázsiában és a Fekete-Afrikában is rendkívül gyorsan terjedő iszlám hívei már túlnyomórészt légi úton közelítik meg Mekkát. Mivel a szent város közvetlen közelében megtiltották repülőtér létesítését, az alig 100 km-re fekvő Vörös-tengeri nagyváros, Jeddah mellett épült meg a Ferihegynél másfélszer/kétszer forgalmasabb nemzetközi repülőtér, ahonnét többsávos főúton folytathatják útjukat a zarándokok Mekkába.

Hozzájárulhatnak-e a nagy hidak és alagutak a régiók versenyképességéhez? A szárazföldi (közúti és vasúti) közlekedés folyamatosságát lehetővé tevő, széles vizeken átívelő hidak, illetve természetes választóvonal szerepet betöltő hegységeken áthatoló sok kilométer hosszú alagutak sokkal többek, mint csupán műtárgyak, azaz műszaki létesítmények. Városok vonatkozásában a hidak akkor válhatnak a versenyképességet kedvezően befolyásoló tényezővé, – ha a folyóvíz, tengeröböl által elválasztott városrészek között teremtenek (a közlekedési költségeket csökkentő, az eljutási idők rövidítő) intracity jellegű összeköttetéseket és az így növelt belső kohézió, illetve a városrészenként specializálódott tevékenységek közötti interakciók akadálytalanná válása városi szinten szinergiákat hoz létre (pl. Budapesten, Szegeden, Londonban, Prágában); – ha önálló igazgatási státusú ikervárosok között ad lehetőséget a komparatív előnyök érvényesülésére (pl. a kifejezetten ipari profilú német Ludwigshafen és a nemzetközi igazgatási–kultúrváros Mannheim közötti Rajna-hidak, vagy az USA-beli St.Paul malomipari város és Minneapolis közötti Mississippi hidak, de akár a Tisza-híd által lehetővé vált szimbiózis Csongrád és Szentes között). A felsorolt valamennyi esetben a kölcsönös munkaerő ingázás, a szellemi munka kapacitások ésszerű kihasználása, a termelés gazdaságossági küszöb feletti nagyságrendben való kialakításának esélye (economies of scale) stb. mind a hatékonyságban, mind a foglalkoztatásban tényleges előnyökhöz segítheti az érintett településeket az azonos országhoz tartozó települések közötti híd. Az előbbiekben állítottak érvényesek az egy régión belüli kardinális kapcsolatokat hordozó hidakra is. Erre a legeklatánsabb példát a Szajna torkolati, az utóbbi évtizedekben épített hidak (Brotonne, Tancervillei és főként a tengeröböl-közeli Pont Normandie) nyújtják, amelyek Normandia északi és délnyugati részét kötik össze. Korábban ugyanis a nagymultú Normandia tartományt keresztülszelő Szajnán át csak a torkolattól távoli (közel 100 km-re levő) Rouen városnál lehetett hídon át-

158

Versenyképesség


kelni, Rouen alatt csak kompokkal. Ha nem is a hídépítés volt a fő tényezője Normandia látványos fejlődésének, versenyképességbeli pozíciója javulásának, de mindenképpen az egyik komponense lehetett a sikernek, többek között a tartományon belüli idegenforgalom, továbbá a nemzetközi tranzitforgalom élénkülése folytán. Még nagyobb hozama lehet a versenyképesség szempontjából a határfolyókon, vagy országokat elválasztó tengerszoroson át létesített hidaknak, illetve óriás híd/alagút komplexumnak, amelyek révén binacionális gazdasági régiók alakulhatnak ki. Pl. 1918 előtt a mai szlovákiai Komarno-nak a jobb parti Kiskomárom (a mai magyarországi Komárom) városrész tartozéka volt, azonban Trianon óta önálló életet él a két város. A Duna-híd adta lehetőség azonban elvezethet egyfajta eurórégió létrejöttéhez, amely a térség versenyképességére nyilvánvalóan csak jó hatással lehet. Az Al-Duna két partján egymással szembenéző városok, a bulgáriai Rusze és a romániai Giurgiu közötti híd teremtette kapcsolat egyelőre inkább az egyéni üzletelést, a bevásárló turizmust generálja, de potenciál lehet egy-két évtizeden belül a megtalált komparatív előnyökre alapozó közös gazdasági régió kialakulásához. Az előbbi példákhoz képest nagyságrendekkel jelentősebb és a nem adminisztratív eszközökkel ösztönzött, hanem piacgazdasági spontán folyamatok által generált szerves térintegráció tanúi lehetünk a Svédországot Dániával az Öresundon át öszszekötő európai jelentőségű 18 km-es híd/alagút komplexumnál. A dán főváros, Koppenhága és a szemközti svéd Malmö a nagytejesítményű (bár drága) infrastruktúra hatására gazdasági és kulturális/oktatási komplexummá válik, amely elveszti nemzeti jellegét – oly annyira, ahol ún. „svédán” nyelven kommunikálnak, oktatnak a kölcsönösen látogatott egyetemeken. Minden jel arra mutat, hogy (Berlinen kívül) „Koppenmalmő” régió lesz Európa északi felének legnagyobb innovációs központja, illetve az egyik top-sikerrégiója. A Nagy-Britannia és Franciaország közötti félszáz km-es Csatorna- (Európa-) alagúthoz összefutó korridorok partközeli összekötegelődésének térségében kivételes méretű logisztikai és termelő telephely beruházások valósultak meg mind a két országban, amelyek éveken belül alaposan előresorolták Kent, illetve Pas de Calais és Flandre régiók versenyképességét.

A közlekedés távközlés általi támogatottságának, illetve helyettesíthetőségének hatása a versenyképességre A közlekedés minőségét, hatékonyságát már ma is és a jövőben még inkább befolyásolja, hogy mennyire alkalmazzák a járművek mozgásvonalát optimalizáló (ezzel forgalmi dugók elkerülését szolgáló), a fuvar kapacitások, parkolóhelyek kihasználását, vagyonvédelmét, biztonságát stb. segítő távközlési/telematikai eszközöket, illetve szolgáltatásokat, amelyek végső soron komplex city- és régió-logisztikai rendszerek kialakításához vezethetnek.


Versenyképesség

159

A közlekedést támogató telematikai rendszerek azzal javítják a régió versenyképességét, hogy – csökken a járművek improduktív ideje az út során, áru és utas hamarabb eléri a destinációt, javul a just in time rendszer megbízhatósága (nem kell hosszabb rátartási időkkel számolni), – az egyenletesebb járműsebességgel mérséklődik az emisszió. Jóval bonyolultabb kérdés, hogy a távközlés/telematika széleskörű alkalmazásával lehet-e helyettesíteni, csökkenteni a közlekedési forgalmat. Elvileg a távközlésben és az informatikai/telematikai technológiákban komoly, közlekedést helyettesítő potenciál rejlik, különösen a távmunka révén. A lakáson számítógép, fax, internetcsatlakozás, mobiltelefon, esetleg videokonferencia igénybe vételével nem csak adminisztrációs rutinmunkák végezhetők (pl. számlázás a közmű fogyasztóknak, biztosítási díj kiszabás és nyilvántartás, bérszámfejtés stb.), hanem kvalifikáltabb munkák is (pl. fordítás, rendszerszervezés, műszaki tervezés, koncepciók kidolgozása). Külföldi példák bizonyítják, hogy akár még szakminiszterek is képesek ellátni a feladatukat oly módon, hogy hetente csak egyszer utaznak be a többszáz km-re levő minisztériumba, míg a többi munkanapon otthonról látják el felelősségteljes és sokirányú feladatukat. A távmunka színhelye a saját lakáson kívül a közeli teleház is lehet. Az utóbbi megoldás különösen térségünkben jöhet számításba, mivel így megtakaríthatók a „telemunkás” otthoni költséges távközlési/informatikai beruházásai. Kétségtelen, hogy a távmunka elterjedése a munkába járással, ingázással kapcsolatos közlekedés akár 30–40%-ának megtakarításához is vezethet egy-két évtizeden belül. Néhány éve még nagy reményeket fűztek a telebanking és teleshopping szolgáltatásokhoz, sőt a telemedicinához. Bár hazánkban is van lehetőség a banki ügyletek személyes megjelenés nélküli intézésére, több helyen még a távvásárlásra is csomagküldő szolgálattal, és kísérletképpen videokonferencia segítségével Budapesten belül távgyógyításra is sor került már, egyelőre a távszolgáltatások csak elhanyagolható részét teszik ki a hagyományos, utazással járó face to face jellegűeknek, és nem sok jele van annak, hogy a közeljövőben szélesebb körben elterjednek. Ezzel szemben az e tekintetben élen járó fejlettebb országokbeli tapasztalatok szerint a távmunka és távszolgáltatások segítségével megtakarított munkahelyre utazásokat, illetve az így megtakarított időt korunk legattraktívabb tevékenysége, a szabadidő eltöltésének legváltozatosabb módjaira fordítják, így az össz mobilitás nem csökken, csak a funkcionális szerkezete változik meg, sőt a mind magasabb szintű gépkocsi-ellátottsággal a közúti forgalom szakadatlanul tovább növekszik. Mindezekből az a következtetés vonható le, hogy az új információs/telekommunikációs technikák és szolgáltatások elterjedése lényeges változást nem hoz a környezetet ma a közepesen és magasan fejlett régiókban legerősebben károsító közúti forgalomban. Vagyis e tényező által a régiók ökológiai állapotában sem várhatók olyan kedvező változások, amelyek a versenyképességet képesek javítani környezeti téren.

160


Versenyképesség

Az viszont kétségtelen, hogy az I+K ellátottság mértéke szinte kézzelfoghatóan megmutatkozik a régió gazdaságának hatékonyságában. A publikus üzleti/műszaki/szervezeti/társadalmi/politikai információkhoz való hozzájutásnak az erre alkalmas készülékek és szolgáltatások mennyisége, fajlagos ellátottsága tekintetében meglevő mennyiségi különbségeknek ma már nincs különösebb gyakorlati jelentősége az üzleti szférában, olyan alapon, hogy minden vállalkozónak van mobiltelefonja, a legtöbbnek számítógépe, viszont a számítógépben rejlő információszerzés lehetőségét a képzettség már erősen befolyásolja, ahogyan a legújabb távközlési innovációkhoz való hozzáférés is átmenetileg jelentős differenciáló tényező lehet. Magyarországon a régiók hatékonyságát és versenyképességét befolyásoló tényezők közül egyszerűen kimaradtak a fejlett országokban elterjedt olyan szenzációs létesítmények, mint – a teleportok, – az információs városok, – a technopoliszok és – a médiavárosok stb, amelyek pl. Angliában, Franciaországban, Japánban, az USA-ban és még jó néhány országban régiójuk gazdasági/társadalmi állapotát létrejöttükkel igencsak megváltoztatták és a legfeltűnőbb szereplőivé váltak a régiók versenyképesség terén végbement differenciálódásának. Az internet továbbfejlesztés alatt álló újabb változata, a néhány éven belül piacképes harmadik generációs mobiltelefon, az I+K technológiák és szolgáltatások multimédia felé való eltolódása, a nagy hatékonyságú médiumok otthonról, a legegyszerűbb munkahelyről való elérhetősége révén erősen devalválódhatnak a jövőben a profitorientált teleportok (nem jelent már előnyt a globális vételt lehetővé tevő „antennafarmjuk”), mint ahogyan több tekintetben az olyan innovációs koncentrációk mint az információs városok is okafogyottakká válhatnak. A telekommunikáció a szolgáltatástechnológiáját tekintve egyre személyesebb természetű a privát szféra eszközévé válik, még akkor is, ha közvetlenül vagy közvetetten üzleti célokat szolgál.

Összefoglalás A közlekedés (mint az egyik alapfeltétel) fejlesztése a következő folyamatokkal képes a régiók versenyképességének rangos tényezőjévé válni: I.

Növeli a gazdasági hatékonyságot – a globális, illetve a nemzetközi gazdaságba való integrálódást elősegítő jobb (gyorsabb/nagyobb teljesítményű/üzemi szinten olcsóbb) külső (nemzetközi/interregionális) szállítási kapcsolatokkal, beleértve az energiaellátás külföldi vagy nagy távolságra levő hazai forrásokból való megoldását is;

TÉT XVI. évf. 2002 1 –

Versenyképesség

161

a régión belüli gazdasági és más jellegű kohéziót erősíti, megkönnyíti a régióközpont intézményeinek elérését a régió különféle térségeiből, lehetővé teszi az ütemezett szállítást a vidéki kibocsátóhelyek és a régió központbeli (magtérségi) feldolgozóhelyek között.

II.

Javítja a foglalkoztatást, nem annyira közvetlen módon, azaz a közlekedésből élők számának növelésével, mint inkább a jobb közlekedési viszonyok hatására a befektetők számára vonzóbbá váló területen javuló foglalkoztatási viszonyok, a vidéki munkaerő számára jobb ingázási feltételek biztosítása által.

III.

Jobbá teszi az életkörülményeket, hozzájárul az életminőség javításához, a „kultúrafogyasztáshoz” kedvezőbb feltételeket teremt, megfelelő műszaki fejlesztés esetén összességében szinten tartja vagy éppen mérsékli a közlekedés káros szerepét e régió ökológiai állapotának alakulásában.

Jegyzet 1

Az egyszerűség és a markirozás lehetősége érdekében az úthálózatból csupán az autópályák és gyorsforgalmi utak építését vontuk be az értékelésbe.

Irodalom Erdősi F. (1991) Kommunikáció és térszerkezet. Területi és települési kutatások 7. Akadémiai Kiadó, Budapest. Erdősi F. (1992) Telematika. Távközlési Könyvkiadó, Budapest. Erdősi F. (1998a) A transz- és páneurópai hálózatok. – Balogh A.–Papp G. (szerk.) Magyarország az európai regionális együttműködésben. MTA Regionális Kutatások Központja – Magyar Külügyi Intézet, Pécs–Budapest. 51–75. o. Erdősi F. (1998b) A légi közlekedés földrajza, légi közlekedéspolitika. – MALÉV, Budapest. Erdősi F. (2000) Egy fikciótól a megvalósulásig: a regionális közlekedés. – Horváth Gy. (szerk.) A régiók szerepe a bővülő Európai Unióban. MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs. 174–189. o. Erdősi F. (2000a) Európa közlekedése és a regionális fejlődés. – Dialóg Campus, Budapest–Pécs. Erdősi F. (2000b) A kommunikáció szerepe a terület- és településfejlődésben. – Területfejlesztési Szakkönyvek. VÁTI, Budapest. Lengyel I.–Deák Sz. (2001) A magyar régiók és települések versenyképessége az európai gazdasági térben (elméleti és fogalmi háttér, főbb irányzatok). Kézirat. Szegedi Tudományegyetem Gazdaságtudományi Kar, Regionális és Alkalmazott Gazdaságtani Tanszék. – Készült: a Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Programok, NKFP–2001. 5/074/2001. számú projekt (1. részfeladat) keretében. Szeged. Lengyel I. (2000) A regionális versenyképességről. – Közgazdasági Szemle. December, 962–987. o. Lengyel I. (2002) Regionális versenyképesség és infrastruktúra. Kézirat. Készült: Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Programok, NKFP-2001. 5/074/2001. számú projekt keretében. Szeged. Porter, M.E. (2000) Location, Competention and Economic Development: Local Clusters in a Global Economy. – Economic Development Quaterley. 1., 15–34. o.

162

Versenyképesség



XVI. évf. 2002 1: 163–179

KÖNYVJELZŐ ILLÉS IVÁN: KÖZÉP- ÉS DÉLKELET-EURÓPA AZ EZREDFORDULÓN ÁTALAKULÁS, INTEGRÁCIÓ, RÉGIÓK (Dialóg Campus, Budapest–Pécs, 2002. Studia Regionum. Területi és Települési Kutatások, 19. kötet. 362 o.) KOVÁCS TERÉZ Közép- és Délkelet-Európa átfogó elemzéséről nem készült még monográfia hazánkban. Most ezt a hiányt pótolta sikeresen Illés Iván, aki ezúttal saját kutatásainak eredményeit, sokoldalú tapasztalatait foglalta össze. A könyv megszületését mégis jelentős részben egy konkrét kutatási-tervezési projektnek köszönheti. A Szerző 1997–1999 között három évet töltött Bonnban a német Szövetségi Építési és Területfejlesztési Hivatalban mint a közép- és délkelet-európai integrált térségfejlesztés stratégiájának kidolgozását célzó nemzetközi projekt tudományos tanácsadója. Ez a munka adta az indítékot a 18 ország vizsgálatba való bevonásához, amely hatalmas, mintegy 1275,7 ezer km2 területet és 138,2 millió fő lakosságot foglal magában. Ezek az országok, illetve országrészek: Albánia Ausztria Bosznia-Hercegovina Bulgária Csehország Görögország Horvátország Jugoszlávia Lengyelország

Macedónia Magyarország Moldova Dél- és Kelet-Németország Adriai-Olaszország Románia Szlovákia Szlovénia Nyugat-Ukrajna

A fenti térséget nevezi Illés Iván Közép- és Kelet-Európának, és első pillanatra talán zavarónak tűnik, hogy egyes nagyobb országok (Németország, Olaszország és Ukrajna) esetében nem az állam egész területét, hanem annak csak egy részét tette elemzésének tárgyává. Az olvasó azonban hamar rájön, hogy ezeknek az országoknak a vizsgálatba került régiói szervesen kapcsolódnak a térség többi országaihoz. Nem a földrajzi jellemzők, hanem a történelem és a politika az, ami összekapcsolja Kelet-Közép-Európát – írja Illés Iván. A könyv négy fejezetből áll, de szerkezetileg végül is két részre osztható. Az egyik részt az első három fejezet képezi. E fejezeteknek rövid, frappáns címei van-

164

Könyvjelző


nak: az Örökség, a Kihívás és a Perspektíva. Ebben a részben a közép- és délkeleteurópai régiók fejlődésének és differenciálódásának gazdag elemzésével találkozunk. Illés Iván azok közé tartozik, akik „rövid XX. századról” beszélnek, amely 1920tól 1990-ig tartott. Vizsgálatát gyakran erre az egész századra kiterjeszti. Érdekes és olvasmányos formában tárja elénk azt, hogy a régió egyes országai hogyan vetélkedtek és harcoltak egymással a tengerekhez való kijáratért, milyen fontos szerepe volt az etnikai és a vallási hovatartozásuknak a térségben felmerülő problémák megjelenésében. Ennek kapcsán az olvasó az egyes országokról és régiókról a helyi részletekbe menőkig betekintést kap. A Szerző kiemeli, hogy Közép- és Délkelet-Európa országainak gazdasága instabil és elmaradott, a demokrácia még gyenge, az országok egymással való kapcsolatában feszültségek vannak. Továbbá megállapítja, hogy a reformfolyamatok legnagyobb ellenzői a társadalmi átalakulás vesztesei közül kerülnek ki. Illetve, hogy a térség lakónépességének száma úgy alakult, hogy a gazdag országokban a gazdag régiók népessége nő gyorsabban, a szegény országokban pedig a szegényebbeké. A népességarányok változása a gazdag országokban a térbeli kiegyenlítődés irányába hat, a szegényekben a különbségek növekedése irányába. A régió 16 nemzet fő lakóterülete, de további 8, más meghatározás szerint 10 egyéb nemzethez tartozó kisebbség él itt. Az önálló állammal rendelkező nemzetek népességének jelentős hányada kisebbségben is él. Az egyik legnagyobb európai kisebbségnek, a romáknak, kiknek létszámát 6–8 millióra teszi, külön alfejezetet is szentel legfőképpen azért, mert ez a népcsoport tükrözi az átmenet teljes problémaspektrumát, következésképpen reális fejlesztési programot készíteni nem lehet akkor, ha nem vesszük figyelembe a roma lakosság egészen specifikus problémáit – hangsúlyozza Illés Iván. Ezen túlmenően a probléma történelmi előzményeit tárgyalva kiemeli, hogy a romák egyes országokban kétszeres értelemben is kisebbséget alkotnak: a szlovákiai romák egy része magyarul beszél, míg a csehországiak egy része szlovákul, a magyarországiak egy része románul, a romániaiak egy része magyarul beszél. A könyv olvasása során döbbenünk rá arra, amit Magyarország esetében már régen tudunk, hogy a rendszerváltás után az egész térség politikai tagoltságában a regionális faktornak meghatározó szerepe van. Önkéntelenül is összehasonlítva ezt a könyvet a sorozatban korábban megjelent, szakmai szempontból szintén kiváló művekkel, a legnagyobb erényét én a már említett hatalmas és differenciált földrajzi terület elemzése mellett az interdiszciplináris megközelítésben látom. Illés Iván a vizsgált témát illetően egyaránt járatos a történelem, a földrajz, a politológia, a közgazdaság és az etnikai, szociológiai tudományok szempontjainak alkalmazásában. Bizonyítva ezzel a regionális tudomány interdiszciplinaritását és a regionális fejlesztés komplexitását. Gazdasági szempontból nézve, a könyvben talán legérdekesebb az a táblázat, amely a GDP alapján mért gazdasági fejlettséget mutatja a „rövid XX. század” elején és végén. Természetesen – írja a Szerző – 1913-ban is voltak a térségben


Könyvjelző

165

fejlettségbeli különbségek, de ezek viszonylag szűkebb határok között maradtak. A legalacsonyabb (Bulgária) és a legmagasabb (Németország) szint közötti különbség 2,8-szeres volt. 1993-ban, ha a valutaárfolyam szerint mért GDP-különbségektől eltekintünk, akkor is látható, hogy a vásárlóerő szerinti különbség kétszer akkora, mint 1913-ban, 5,3-szeres. A leglényegesebb változás Olaszország és Csehország helyzetében tapasztalható. Az európai átlaghoz viszonyítva Csehország elmozdulása 59 ponttal lefelé, Olaszországé 73 ponttal felfelé történt. A tendencia egyértelmű, valamennyi „nyugati” ország – beleértve Görögországot is – felfelé, valamennyi keleti ország lefelé mozdult el ezen a skálán. Minden jel arra mutat, hogy a szovjet hegemónia alatt töltött negyven év olyan örökséget hagyott hátra a politikai, gazdasági, jogi és emberi viszonylatokban, magatartásformákban, amelyek meghaladása nehezebbnek bizonyult a várakozásnál – ezt leglátványosabban Németország két fele bizonyítja –, és amelynek hatásaival még jó ideig számolni kell. Ezen belül is – írja egy másik helyen a Szerző – a szovjet típusú gazdasági rendszer bevezetését megelőzően Szászország a Rajna-vidék után Németország második legfejlettebb és leggazdagabb tartománya volt, kulturális szempontból pedig talán az első. A szovjet típusú gazdasági rendszer bevezetése során a legnagyobb visszalépés ebben a tartományban következett be. A könyvben az interdiszciplinaritás nemcsak a több tudományterületi megközelítés egymásra épülő alkalmazásában nyilvánul meg, hanem abban is, hogy a Szerző nagyon sok területen kíséri végig a regionális különbségek és hasonlóságok alakulását a vizsgált térségben. Ezek közül íme csak ötletszerűen néhány: a privatizáció, a mezőgazdaság, a városi és vidéki területek problémái, a környezet állapota, és különösen nagy teret kap a közlekedésfejlesztés. A Szerző szerint a bővítésre irányuló döntés alapvetően az unió döntése. Illés Iván belülről ismeri a keleti bővítés esélyeit, hiszen három évig az Európai Unió „székéből látta” ezt a folyamatot. Álláspontját objektívnek lehet definiálni. A bővítést illetően mindenesetre nincsenek illúziói, és kimenetelével kapcsolatban három forgatókönyvet vázolt fel, mindegyiknek vannak pozitívumai és negatívumai. Ezeknek a forgatókönyveknek az alábbi neveket adta: 1. „Eurorealizmus” 2. „Az integráció kudarca” 3. „Félbemaradó integráció” Ma, az idő múlásával az olvasó azt a következtetést is levonhatja, hogy legnagyobb esélye a harmadik forgatókönyv megvalósulásának van. E forgatókönyv szerint a térségen belül az egyes országcsoportok külön úton haladnak. A differenciálódás, ami a térség országai között az elmúlt tíz évben megfigyelhető volt, folytatódik, sőt felerősödik. Bár Magyarország a bebocsátottak első csoportjában lesz, és ez hízelgő is számára, mégis, Illés Iván hite szerint hazánk a leginkább abban érdekelt, hogy ne ez a forgatókönyv valósuljon meg. Ezzel a gondolattal zárul a monográfia első része, amelyben a számtalan pozitívum mellett talán egy apró hiányosság is van. Nem található ebben a részben a leírtak szemléltetéseként térkép, illetve ábra.

166

Könyvjelző


A könyv második része az utolsó, a negyedik fejezettel megegyezik. E fejezet címe „Transznacionális régiók Közép- és Délkelet-Európában”. A „transznacionális” szó – írja a Szerző – a nemzetközi területfejlesztési zsargon új eleme. A transznacionalitás bizonyos értelemben a nemzetállami kizárólagosság megkérdőjelezése. A földrajzi közelség, egymás melletti elterülés, a megoldatlan környezeti, gazdasági, közlekedési és politikai kölcsönhatások eredményezik ezt a folyamatot, amely napjaink nagy kihívása, függetlenül attól, hogy az érintett nemzetállamok akár akarják és szeretik ezt, akár nem. Az ilyen térségekre vonatkozó problémák nem globálisak, nem is összeurópaiak, hanem egy szűkebb, földrajzilag lehatárolható térre koncentrálódnak. A transznacionális régiók két típusáról olvashatunk. Az egyik az alábbi hat közép- és délkelet-európai nagyléptékű, közös erőfeszítést és megoldást igénylő probléma, illetve földrajzi terület: 1. 2. 3. 4. 5. 6.

a Közép-európai Interakciós Övezet; Délkelet-Európa; a Kárpát Régió; az Adriai-tengeri Régió; a Fekete-tengeri Együttműködési Övezet; a Duna menti régiók együttműködése.

A transznacionális régiók második típusát alkotják a kisebb kiterjedésű, de több mint két ország területén találkozó és egymásba fonódó közlekedési, infrastrukturális, környezeti és természetvédelmi problémákkal terhelt területek, amelyek legalább háromoldalú egyeztetést, közös tervezést és fejlesztést igényelnek. Illés Iván kiemeli, hogy egész Európában 25 ilyen térség van, és ezeknek kétharmada Középés Délkelet-Európában található, melyeket „határ menti akcióterületeknek” nevez, és közülük öt többek között Magyarországra is kiterjed. Ezek az alábbiak: Kárpátalja – Galícia határ menti régió, Duna–Dráva–Száva négyes határ menti régió, Rába– Mura négyes határkörzet, Duna–Morva–Vág négyes határterület, Bácska–Bánát hármas határrégió. Valamennyi határ menti akcióterület esetében olvashatunk a térség földrajzi és történelmi-politikai helyzetéről, az infrastruktúráról, helyenként még a környezeti és természeti értékekről, a kulturális örökségről, illetve a gazdaságról. Összegzésként: a Közép- és Délkelet-Európa az ezredfordulón című monográfia gazdag ismeretanyagot tartalmazó kiváló szakmai munka. Mivel szép, irodalmi stílusban megírt, olvasmányos mű, ezért méltán számíthat nemcsak a szakmai, tudományos, hanem a szélesebb olvasóközönség érdeklődésére is.


Könyvjelző

167

EMLÉKKÖNYV – BIHARI OTTÓ EGYETEMI TANÁR SZÜLETÉSÉNEK 80. ÉVFORDULÓJÁRA Szerk.: Petrétei József (PTE ÁJK – MTA RKK DTI, Pécs 2001, 444. o.) KOLTAI ZOLTÁN Az Emlékkönyv Dr. Bihari Ottó (1921–1983) akadémikus volt kollégáinak, barátainak, tanítványainak és más tisztelőinek megemlékezése a tudós születésének 80. évfordulójára. Bihari Ottó kutatómunkájában és publikált műveiben alkotmányjogi és államszervezeti kérdésekkel, az állam és egyház viszonyával, az államhatalom gyakorlásának továbbfejlesztésével, kutatói munkásságának utolsó évtizedében pedig elsősorban a regionalizmussal, a területi közigazgatás munkamegosztási viszonyaival, a regionális tudomány fejlesztésével foglalkozott, felismerve a területi folyamatok modernizációban játszott nélkülözhetetlen szerepét. Az MTA Dunántúli Tudományos Intézete igazgatójaként a hazai területi kutatások egyik elindítója és ösztönzője, az akadémiai alapkutatások hivatalos rangjára emelte a terület- és településfejlesztési vizsgálatokat. A hazai társadalomtudományok történetében vezetésével először jött létre egy új típusú, komplex társadalomtudományi kutatásokra vállalkozó szervezet, és először jutott el vidéki társadalomtudományi műhely országos tudományos központi szerepkörig, amelynek bázisán felépült egy országos hálózat, az MTA Regionális Kutatások Központja. A tanulmánykötetben regionalizmussal, regionális gazdaságtannal kapcsolatos tanulmányok mellett Bihari Ottó széleskörű tudományos érdeklődésének megfelelően nagyszámban találhatók közjogelméleti tárgyú és alkotmányjoggalközigazgatási joggal foglalkozó írások. Az Emlékkötetet bemutató ismertető, a teljesség igénye nélkül, a regionalizmus témakörében született írásokra fordít kiemelt figyelmet, melyek ma is időszerűvé teszik Bihari Ottó gondolatait, a területi folyamatok és az irányítási rendszer összefüggéseit. Csefkó Ferenc: Az önkormányzatok helye és szerepe a megújuló település- területfejlesztési intézményrendszerben címmel bemutatja a terület – és településfejlesztés jogi szabályozottságát, szabályozatlanságát, felhívja az olvasó figyelmét az önkormányzatok fejlesztési tevékenységének erős állami determináltságára, a területfejlesztés kihívásaira, bemutatja a településfejlesztés alapdokumentumait, az önkormányzati érdekképviseleti csatornákat és intézményrendszert, valamint javaslatot tesz ezek továbbfejlesztésére. Erdősi Ferenc: A kelet-európai közlekedés kihívásai című tanulmányában kitér az általános gazdaság- és társadalompolitika átalakulásának közlekedésre gyakorolt következményeire, a közlekedési infrastruktúra területén az utóbbi évtizedben lezajlott változásokra, kiemelt figyelmet szentelve az új irányú nemzetközi kapcsolatok-

168

Könyvjelző


nak, néhány soknemzetiségű államalakulat szétesésének, a főváros még erőteljesebb vonzásának, a térségben érintett országok várható Európai Uniós csatlakozásának. A szerző külön kiemeli a közlekedés területfejlesztésre, területek közötti kiegyenlítődésre gyakorolt pozitív hatását, a nemzeti, regionális és helyi érdekek egyidejű figyelembevételének fontosságát. Finta István: Közszolgáltatási formák és gyakorlati megoldások a helyi önkormányzati feladatellátásban címmel vizsgálja a közszolgáltatások szervezési, megvalósítási kérdéseire hatást gyakorló főbb tényezőket, kiemelten kezelve azok közgazdasági meghatározottságát. A szerző bemutatja a profitorientált és nonprofit szférában működő szervezési elveket, a költségvetési intézményekben alkalmazható szervezési elvek kidolgozásának szükségességét, a közszolgáltatási szerződéseknek a szolgáltatások szervezésében játszott szerepét. Fodor István: A környezetkárosítás „régi-új” formájáról, a zajról szóló tanulmányában különös figyelmet fordít a közlekedési eredetű zajterhelésre, az ipari zajokra, a mechanikai és áramlástechnikai eredetű zajra, valamint a lakóhelyi környezet „zaj-karakterére”, a zajterhelés területi eloszlására. Gál Zoltán: A regionalizmus kihívásai: a pénzintézeti szektor területi kutatása Magyarországon címmel a 19.–20. század fordulójától mutatja be a pénzintézetek gazdaságfejlődésben játszott szerepét, a pénzintézeti innovációk regionális és településszintű elterjedését, a városhálózat pénzintézeti funkciói alapján számított hierarchikus, térbeli tagozódását. Külön foglalkozik a megtakarítási és eladósodási folyamatokkal, a betét- és hitelállomány területi differenciáival, a kétszintű bankrendszer területi fejlődésével, a magyarországi urbanizációs fejlődés, a városhierarchia, valamint a bank- és hitelrendszer térbeli kapcsolatával. A szerző fokozottan felhívja a figyelmet a vidéki bankrendszer vidék- és falufejlesztésben, illetve a mezőgazdaság finanszírozásában betöltött potenciális szerepére, a bankrendszer decentralizált fejlesztésének lehetséges pozitív következményeire. Hajdú Zoltán: Az Európai Unió fejlődésének, és reformjának politikai földrajzi alapkérdései (A hatalom és egyetértés dilemmái) című tanulmányában felveti azt a kérdést, hogy az Európai Unió modernizált nemzetállam, nemzetek feletti szuperállam vagy esetleg egy sajátos posztmodern politikai és térképződmény lesz-e a jövőben. A szerző vizsgálja a politikai integráció hatását a nemzeti szuverenitásokra, a nemzeti gazdasági és politikai elitek státuszára, bemutatja az EU fejlődésének fő politikai földrajzi tendenciáit a II. világháborútól egészen napjainkig, kiemelten kezelve a Nizzai Szerződés lehetséges következményeit, figyelemmel az Európai Unió jelenlegi intézményi rendjére is. Horváth Gyula: Decentralizáció, regionalizmus és a területi gazdaság modernizációja című tanulmányában elemzi Magyarország mint egyközpontú ország területi szerkezetének fejlesztését a 20. század elejétől napjainkig, kiemelt figyelmet fordítva a tervgazdaság magyar térszerkezeti fejlődésre gyakorolt hatására, az 1968as gazdaságirányítási reformot követő terület- és településfejlesztési reform időszakára, valamint a rendszerváltást követő differenciálódási folyamatokra, az ország magtérségeiben megfigyelhető posztindusztriális térformáló erők magas koncentrá-


Könyvjelző

169

ciós fokának következményeire. A szerző külön foglalkozik az állam, a gazdaság és a társadalmi struktúrák nyugat-európai kapcsolatrendszerével, a területfejlesztés legújabb felfogásával, a regionális politika mozgásterét befolyásoló markáns tényezőkkel. Hrubi László: A területi gazdaságfejlesztés kihívásai címmel bemutatja a gazdaság térszerkezeti és területi gazdasági szempontból értelmezhető alapvető mozzanatait, vizsgálja a piaci globalizáció és a gazdasági tevékenységek lokalizációjának párhuzamos hatását a területi gazdaságfejlesztési és -szervezési funkcióra. A szerző a gazdasággal kapcsolatos területi érdek alaptényezőit kutatva kiemeli a gazdaság teljesítményének növelésére összpontosító területfejlesztés fontosságát, a területi versenyképesség alappilléreit, így a versenyképes gazdasági szervezetet, a telepítési tényezők új kombinációit, valamint az új területfejlesztési logikát. Kovács Teréz: Az Európai Unió és Magyarország. A mezőgazdaság és a vidékfejlesztés a számok tükrében című írásában agrárstatisztikai adatok alapján hasonlítja össze az EU és Magyarország mezőgazdaságát, különös figyelmet fordítva a termék- és üzemszerkezetre, a mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek kereskedelmére, valamint a vidékfejlesztési támogatásokra. Pálné Kovács Ilona: A hatalom térbeli megosztásának örökzöld dilemmái címmel a hatalom területi megosztásának, berendezésének politikai és szakmai kérdéseit vizsgálja, kitérve a megye-kérdés történeti sajátosságaira, a megyereformok sikertelenségére. A szerző bemutatja a Dunántúli Tudományos Intézet hetvenesnyolcvanas évekbeli regionális vizsgálatait, melyek az igazgatás tartalmi továbbfejlesztésének irányát a decentralizációban jelölték ki, értelmezi azt a folyamatot, amely az önkormányzati modellváltáson, a területfejlesztési törvényen, majd annak módosításán keresztül egy középszinten értelmezhető vákuumhelyzet kialakulásához vezetett. Egy átfogó területi igazgatási reform esélyeit vizsgálva olyan témákat érint a szerző, mint az európai uniós csatlakozás, hatalompolitikai összefüggések, reálfolyamatok méretgazdaságossági szempontjai, valamint a regionális identitás, szakmai és politikai felkészületlenség. Raffay Zoltán: Az innováció-orientált területfejlesztés esélyei a Dél-Dunántúlon című tanulmányában megvizsgálja az innováció regionális versenyképességben játszott szerepét, az innováció-orientált regionális politika célkitűzéseit. A többi magyarországi régióval összevetve részletesen bemutatja a Dél-Dunántúl innovációs potenciálját, a régióban meglévő és potenciálisan megvalósítható innovációs kezdeményezéseket. A szerző prognosztizálja egy sikeres regionális innovációs stratégia várható következményeit is. Rechnitzer János: Egy hátrányos helyzetű politikai alrendszer a kilencvenes években címmel bemutatja a magyar regionális politika elmúlt tíz esztendejének legfontosabb jellemzőit, megkülönböztetve a válságkezelés, az intézményesülés és az átmenet időszakát. A szerző kitér a regionális politika hármas tagoltságára, szemléletmódjára, az erőteljes központi vezénylés mechanizmusaira, a klasszikus piacgazdaságokban alkalmazott területfejlesztési intézmények és eszközök kiépülésére, valamint az alulról építkező, erőteljesen decentralizált fejlesztési politika fontossá-

170

Könyvjelző


gára. A tanulmány szemléletesen érzékelteti a modern magyar államszerkezet meghatározásának, működési rendszerei kijelölésének nélkülözhetetlenségét a régiók életképességében. Somlyódyné Pfeil Edit: Vonzáskörzetek és társulások a területi tagozódás és a hatáskör-telepítés metszetében című írásában felveti az önkormányzati feladatok koncentráltabb telepítésének, illetve fogadására alkalmas közigazgatási alapegységek megteremtésének kérdését, bemutatja az igazgatási társulások és városkörnyékek intézményesítésének tanulságait. A szerző a tanulmányban részletesen kitér az alapfokú igazgatási egységek méretével, a város és vonzáskörzete egybeszervezésével kapcsolatos kérdések 20. századi megoldási javaslataira, a körjegyzőségek és társulások aktuális helyzetére, a kistérség és a város és vonzáskörzete problémakör vizsgálatára. A tanulmánykötetben szereplő írások egyértelműen bizonyítják, hogy azok kérdések, amelyeket Bihari Ottó és az általa vezetett tudományos műhely már évtizedekkel ezelőtt felvetett, ma ugyanúgy időszerűek, a regionális fejlesztési kutatások szerepe napjainkra semmit nem veszített fontosságából, hanem éppen ellenkezőleg szerepe egyre nélkülözhetetlenebbé válik a társadalmi és gazdasági modernizációban. Az Emlékkönyv Petrétei József tanszékvezető egyetemi docens szerkesztésében, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara és az MTA RKK Dunántúli Tudományos Intézete közös kiadásában jelent meg 2001-ben.


Könyvjelző

171

PÉCSI TUDOMÁNYEGYETEM KÖZGAZDASÁGTUDOMÁNYI KARA REGIONÁLIS POLITIKA ÉS GAZDASÁGTAN DOKTORI ISKOLA ÉVKÖNYVE Szerk.: Mezei Cecília (Pécs, 2001. 414. o.) GAZDAG LÁSZLÓ A PhD doktori iskola 1996-ban alakult, vezetője Buday-Sántha Attila akadémiai nagydoktor, tanszékvezető egyetemi tanár. Az évkönyvsorozat első darabját a szerzők az iskola alapítójának ajánlották 60. születésnapja alkalmából. Idézet a könyv borítójáról: „A multidiszciplináris tudományos képzés a regionális tudomány, a közgazdaságtan és más társadalomtudományok térhez kapcsolódó elméleti és módszertani ismeretei alapján az európai és a hazai területi folyamatok kutatására készíti föl a hallgatókat.” A 414 oldalas vaskos kötetet a Pécsi Tudományegyetem Közgazdaság-tudományi Kara adta ki, amely 25 lektorált írást tartalmaz, 25 PhD hallgató és egy „külsős” társszerző „tollából”. Előszót írt hozzá Enyedi György akadémikus, az MTA alelnöke, a bevezető tanulmányt pedig Horváth Gyula, az MTA Regionális Kutatások Központjának pécsi igazgatója. A szerkesztőbizottság tagjai: Buday-Sántha Attila, Erdősi Ferenc, Horváth Gyula, mindhárman az MTA doktorai. Az operatív szerkesztés Mezei Cecília, PhD hallgató munkáját dicséri. Valamennyi tanulmányhoz forrásjegyzék, valamint angol nyelvű ismertető tartozik. A könyv tartalma az alábbi témacsoportokat öleli föl: – A területi fejlődés nemzetközi tapasztalatai, – Az Európai Unió politikája, – A gazdaság térszervező szerepe, – Vidékfejlesztés, – Humánerőforrás-fejlesztés, – Az önkormányzatok fejlesztési lehetőségei. A könyvismertetés írója – nyilván szubjektív megfontolásokból – nem egyforma terjedelemben és mélységben ismerteti az egyes írásokat, ami nem jelent értékítéletet. Mások talán más részekre, más szerzőkre fordítanak – a könyv olvasása kapcsán – nagyobb figyelmet. Horváth Gyula „A regionális tudomány, mint kutatási és oktatási diszciplína” c. bevezető tanulmányában a regionális tudomány önállósodásával, hazai helyzetével és a regionális politikai szakképzés kérdésével foglalkozik. A század második felé-

172

Könyvjelző


ben, két ellentétes irányból, a geográfia és a közgazdaságtan irányából indult el, egymás felé közeledve a térrel, mint a gazdasági-társadalmi folyamatok színterével foglalkozó új tudomány kialakulása, vagy kialakítása. Az 1970-es évek nagy strukturális válsága ennek nagy lendületet adott, a bonyolult mozgásokat már nem lehetett a szimpla ágazati szemlélet keretei között megérteni és magyarázni. Kelet-Európában az államszocialista rendszer utópisztikus urbanisztikai elképzelései és a homogénnek tételezett társadalom eszménye akadályozta a regionális gazdaság és politika tudományának létrejöttét, fejlődését, de nem egyforma mértékben. Lengyelország és Magyarország járt az élen e téren, úttörő szerepet vállalva. Hazánkban az önálló diszciplínává való fejlődés föltételei a nyolcvanas években alakultak ki, ebben nagy szerepet játszott Enyedi György tudományszervező tevékenysége. Ennek eredményeként 1984-ben létrejött a Regionális Kutatások Központja, 1986-ban megszerveződött az MTA Regionális Tudományos Bizottsága, 1987-ben megjelent a „Tér és Társadalom” c. folyóirat, 1989-ben a Pécsi Tudományegyetem Közgazdaság-tudományi Karán terület- és településfejlesztési szakot indítottak. 1996-ban a Parlament megszavazta a területfejlesztési törvényt, 1998-ban megjelent az országos területfejlesztési koncepció. Horváth Gyula visszatekintve megállapítja, hogy a regionális tudomány első önálló tanszékét a Pennsylvania Egyetemen alapították 1959-ben. Magyarországon különösen az Európai Unióhoz való csatlakozás teszi rendkívül aktuálissá és fontossá a regionális gazdasági és politikai kutatásokat. Kolumbán Gábor erdélyi politikusként diákja a PhD iskolának, tanulmányának címe: Mi van a régió mögött? (A hálózati paradigma a regionális tudományban.). Igen érdekes ismeretelméleti fejtegetéseket olvashatunk „Az ismeretelméleti kihívás” c. fejezetben, ami azért érdekes, mert ilyen szempontból igen kevesen foglalkoztak eddig a térgazdaság tudománnyal. A tudomány, és vizsgált tárgyának kölcsönhatása – először a fizikusok ütköztek e problémába, a kvantummechanika hőskorában, írja Kolumbán (1920-as évek, G.L.) – a területi tudományoknál is fokozottan érvényesül. „A megfigyelő része a megfigyelt rendszernek, és a megfigyelés a jelenséggel összemérhető beavatkozás. A megfigyelt rendszer nem azonos a meg nem figyelt rendszerrel.” Ez a komplementaritás elve. „A régió megismerése alakítja magát a régiót.” „A régió fogalma” c. fejezetben felhívja a figyelmet a területi identitás fontosságára, „A hálózati paradigma” címűben pedig megkülönbözteti a hálózati erőforrás allokációt a piaci és a bürokratikus allokációtól. Apró kritikai megjegyzés: néhol jobb lett volna „magyarítani” a nagyon idegenül hangzó szakkifejezéseket, mint például „immateriális affektív identitáselemek”. A diszciplína zsargonja is napjainkban alakul, jó lenne megfelelő magyar kifejezéseket találni már az elején a művelőinek. Raffay Zoltán: Az üzleti szolgáltatások fejlődése és fejlesztése az Egyesült Királyságban.


Könyvjelző

173

Nagy-Britannia tercier ágazatának fejlődéséről, térbeli megoszlásáról, a területfejlesztés ottani történetéről ad áttekintést. Megtudjuk, hogy már 1801-ben az első hivatalos brit népszámlálás idején a munkaképes lakosság egyötöde ebben az ágazatban tevékenykedett (mezőgazdaság 36%, ipar 30%). Érdekes a területfejlesztés és a regionális politika intenzitásának hullámzása a toryk és a Munkáspárt kormányzása idején. A szociáldemokrácia elveit (paternalista állam) valló Munkáspárt idején erősödik a decentralizációs törekvés, míg a „szabadpiac és éjjeliőr állam” elvet hirdető konzervatívok idején épp ellenkezőleg: centralizációs folyamatokat látunk. A Thacher-kormány hatalomra kerülésekor (1979) például ez markánsan kirajzolódott. „A Konzervatív Párt még az 1980-as évek végén tagadta a differenciált regionális fejlesztések szükségességét.” Az 1997ben újra hatalomra jutott Munkáspárt hozzá kezdett decentralizációs tervei megvalósításához. Igen érdekesek a Thacher-kormány korszakának gazdaságpolitikáját, a nagy szerkezetváltás levezénylését elemző részek. Mezei Katalin: Az egyetemek helye és szerepe a regionális gazdaságfejlesztésben. A szerző Anglia példáján mutatja be a felsőoktatási intézmények szerepének fontosságát a régiók fejlődésében, történetiségében kibontva. A II. világháború után egyfajta mennyiségi szemléletben, az iparpolitika részeként funkcionált a regionális fejlesztési politika Északkelet-Angliában, ami köztudomásúan egy elmaradottabb térség volt. Ennek eredménye, hogy összeszerelő üzemek települtek többnyire ide, amelyek nem igényeltek kvalifikált munkaerőt. Egészen az 1990-es évek végéig nem változott a helyzet, most azonban nagyarányú átalakulás kezdődött. Az Északkelet-angliai Regionális Fejlesztési Ügynökség fölvázolt egy 2010-ig érvényes stratégiát, amely minta lesz az egész Európai Unió számára, s melynek lényege, hogy „…Északkelet-Anglia lesz az első tanuló régió Európában, amely képes globális befektetőket vonzani” a felsőoktatásra alapozva. A régió egyetemeivel szándéknyilatkozatot, egyfajta keretszerződést kötöttek a hallgatói létszám növelésére, a technológia- és a tudástranszfer kimunkálására. A régi, patinás brit egyetemek nemzeti intézményként kezelik önmagukat, ezért kissé hanyagolják a regionális kutatásokat, viszont a főiskolákból kialakult egyetemek már intenzíven bekapcsolódnak az adott régió fejlesztésébe, főként az általuk meghirdetett „szendvics-programok” révén, amikor a diákok gyakorlati képzés céljából megszakítják elméleti tanulmányaikat, valamely vállalatnál, kielégítve a helyi vállalatok szakember igényeit. Mezei Katalin megállapítja: „1980 óta több tudományos eredmény (tudás) született, mint az azt megelőző időszakban.” A tudás szerepe tehát rendkívül fölértékelődött, a tudásanyag bővülése messze meghaladja a termelő kapacitások bővülését. A felsőoktatás helyi hatásának a mérése érdekes módszertani probléma a tanulmányban. Az innovatív (vállalkozó) egyetem új típusának kialakulásáról történelmi elemzést kapunk. Ez az USA-ban kezdődött, és például a MIT az elmúlt 60 év alatt 800 céget alapított, amelyekben 200 000 embert foglalkoztat.

174

Könyvjelző


Tóth Erzsébet: A Mezzogiorno fejlesztési stratégiája. A Mezzogiorno Olaszország elmaradott déli része, a Nápolytól délre eső terület nagyjából. A szerző megállapítja, rögtön a tanulmány elején, hogy „az utóbbi évtizedben nőtt a szakadék Olaszország északi és déli része között”. A kedvezőtlen folyamat megállítására és megfordítására dolgoztak ki állami fejlesztési programot. A tanulmányból átfogó képet kapunk a térség természeti, társadalmi viszonyairól, erőforrásairól, a kitörési elképzelésekről. A cél a városhálózatok dinamizáló szerepének erősítése, főként az infrastruktúra gyors fejlesztése révén. Tüske Tamás: A területi gondolkodás és regionalizmus Szlovéniában. 1999-ben kezdődött a régiók szervezése déli szomszédunknál, de ez az ország is abba a csoportba tartozik, „ahol a regionalizációnak etnikai, történelmi alapjai vannak”, és mindez félelmeket kelt az ország integritását illetően. Szlovénia – a szerző megállapítása szerint – nem annyira a Balkánhoz tartozik, mint inkább KözépEurópához. A tanulmány ismerteti a függetlenséghez vezető utat, valamint a délnyugati magyar megyék és Szlovénia határ menti térségeinek jelenlegi és potenciális kapcsolatát. Wágner Ildikó: A brit pénzügyi központok hierarchiája. A tanulmány ismerteti a brit bankrendszer kialakulásának történetét 1694-től, a világ első nemzeti jegybankjának, a londoni Bank of England-nek a megalapításától. Elemzi annak az okát is, hogy London miért tudott megmaradni a világ első számú pénzügyi központjának (de sokan kevernék össze Svájccal, vagy New Yorkkal!) a Brit Birodalom összeomlása és Nagy-Britannia gazdasági térvesztése ellenére. A világon egyedülállóak a brit leszámítoló bankok, amelyek a pénzügyi likviditást javítják. (Kérdés: vajon miért nem tudtak másutt elterjedni?) Megtudjuk a tanulmányból, hogy Angliában is használják a Londonon kívüli világ jellemzésére a „vidék” szót. (Ez tehát nem csak magyar specialitás.) A szerző részletesen ismerteti a különböző pénzügyi-és bankszinteket, a monetáris rendszer regionális működését. Novotny Gábor: Behálózott határok – határtalan hálózatok? Az Európai Unió jelentős összegekkel támogatja a határokon túlnyúló intézményi integrációs formákat, nevezetesen az INTERREG és PHARE CBC programokon keresztül. A szerző rámutat, hogy Magyarország is az „eurorégiós” lázban ég, a kormányzattól kezdve az önkormányzatokig. Elemzi a realitásokat, a valós lehetőségeket, valamint elméleti áttekintést ad az ilyen jellegű együttműködések hasznáról. (A tranzakciós költségek elmélete, stb.) A hazai tapasztalat azt mutatja, hogy főként a kistelepülések képtelenek a stratégiai gondolkodásra, elvesznek a mindennapi feladatokban, gyakran a határon átnyúló kapcsolatok formálisak, protokollárisak, inkább csak a szűkös pénzforrásokat fogyasztják. A szerző felhívja a figyelmet az intézményi beágyazottság fontosságára. A holland–német határokon átnyúló kapcsolatok történetét elemezve rámutat, hogy hasonló kudarcok másutt is tapasztalhatók: nem érték el a szükséges kohéziós szintet, bürokratikusak stb. Magyarország számára főként Ausztriával kapcsolatban vannak lehetőségek, eddig mintegy 400 települési szintű együttműködés alakult ki.


Könyvjelző

175

Novotny Gábor ír az „eurorégiók másolt, … átpolitizált és hierarchikusan merev modelljéről”, a bizonytalan, adminisztratív úton összetákolt struktúrák költségességéről. A határon átnyúló hálózat kiépítése paradox módon zárt hálózatokhoz vezethet (határt kell húzni, tehát elkerülhetetlen a kirekesztés), a szisztéma statikussá, szklerotikussá válhat. Pálmay Zsolt: A horvát–magyar határ menti együttműködés lehetőségei. A szerző tulajdonképpen egy kérdőíves fölmérés eredményeit ismerteti, amelynek címzettjei a térség megyei jogú városai, a határ menti települések, a megyei felsőoktatási intézmények és a szakmai kamarák. Kiderül ebből, hogy a kapcsolatok főként a vezetők személyes ismeretségén alapulnak. Nemeskéri Zsolt: Konvergenciajelenségek Kínában. A szerző tollából egy hallatlanul izgalmas elemzést olvashatunk Kínáról, a hatalmas ország fejlődésének ellentmondásairól. Az eltérő területek, tartományok közötti konvergencia, vagy divergencia vizsgálatának matematikai elemzésére a σ konvergencia és a β -konvergencia mérőszámát használja. A szigma-konvergencia a régiók egy főre jutó GDP-je logaritmusainak szórása, amelynek időbeni csökkenése konvergenciát jelez, növekedése divergenciát. A béta-konvergencia az egy főre jutó GDP növekedési üteme és az időszak elején mért egy főre jutó GDP összefüggésének számszerűsítése egy regressziós egyenes által. A bázis relatív nagysága és a növekedés mértéke közötti kapcsolat általában fönnáll a nemzetek, régiók közötti eltérő növekedési ütem kapcsán: az alacsonyabb bázisról induló általában gyorsabban növekszik, és így utolérésben van, legalábbis egy darabig. Nemeskéri négy időszakra bontva vizsgálja Kína modernkori históriáját: 1952–65, 1966–78, 1978–92, 1992–. A regionális különbségek az 1950-es években kismértékben csökkennek, ami a korszak egalitárius elveivel és gyakorlatával magyarázható, a hatvanas, hetvenes években viszont jelentősen nőnek, majd 1978–92 között csökkennek, és 1992 után megint nőnek. A szerző részletesen elemzi az egyes szakaszokat, térképpel, grafikonokkal alátámasztva mondanivalóját. Ferkelt Balázs: Egy regionális pénz, az euro első két- és fél éve. 1999. január elsejével az Európai Unió 11 tagországa belépett a monetáris unió korszakába, bevezetve a közös pénzt, az eurót. 2001 januárjában Görögország is csatlakozott ehhez. 2002. január elsejével sor kerül majd (azóta ez megtörtént) az euro készpénz formájában történő bevezetésére is. 2002 júliusától pedig megszűnnek a nemzeti valuták. Ferkelt Balázs rámutat, hogy a kezdeti árfolyam szerint egy euró 1,1685 $-t ért, ám 2001 augusztusában már csak 87 centes árfolyamon jegyezték. Az amerikai gazdaság nagyobb dinamizmusa és versenyképessége áll a folyamat hátterében: 1992–99 között az USA gazdasága végig gyorsabban nőtt az EU gazdaságánál, miközben jobbak voltak a mutatói az infláció és a munkanélküliség terén is. Ugyanakkor az amerikai kamatlábak mégis magasabbak az európaiaknál. A szerző nagyon részletesen elemzi az amerikai és az európai gazdaság közti különbségeket,

176

Könyvjelző


amiből kiderül Észak-Amerika jelentős előnye! „Az euró árfolyama a bevezetéskor túlértékelt volt!” Novák Miklós: Magyarország és az EU-tagországok számviteli rendszere. A számviteli, pénzügyi szakemberek számára érdekes tanulmány megállapítja, hogy hazánk számviteli rendszere a német típusúhoz áll közelebb, de túllép azon, abban a tekintetben, hogy nem az állami irányítás, hanem a tulajdonosok és hitelezők érdekeit juttatja jobban érvényre. Az angolszász és a kontinentális gyakorlat jelentősen eltér egymástól. Az előbbi a szokásjogon alapul és rugalmasabb, az utóbbi a római jogrendet követi, merevebb, de hatékonyabb. A szerző a jövőbeni fejlődés lehetséges irányait is számba veszi. Molnár András: A külföldi tőke Magyarországon. 1990–99 között összesen húszmilliárd dollár külföldi működő tőke érkezett Magyarországra. (Jó lett volna kitérni arra, hogy közben mennyi tőke ment ki profitrepatriálás, vagy egyszerűen csak kivonulás következtében!) 2000-ben 27 milliárd dollár tőke érkezett Kelet-Európába, ez százszorosa a tíz évvel ezelőttinek. 2001-ben 23 milliárd dollár volt várható, az első három fogadó ország megoszlása: Lengyelország 10 milliárd $, Csehország 3,5 milliárd $, Magyarország 1,5 milliárd $. Ez az adat bizony nagyon elgondolkodtató: tényleg olyan jól állunk e téren? Molnár András azt írja, hogy korábban jelentős motiváló erő volt az olcsó hazai munkabér, de „időközben jelentősen megdrágult”. Nos, ez a „jelentősen” igen relatív fogalom… A szerző éles különbséget tesz a privatizáció kapcsán a meglévő kapacitásokat átvevő külföldi tőke és az új tevékenységet meghonosító tőke között. Figyelemre méltó megállapítása, hogy az ipari parkok tőkevonzó képessége igencsak mérsékelt, egyes területeken félig üresen állnak. Ugyanakkor fölhívja a figyelmet arra, hogy a politikának, a társadalomnak nem szabad türelmetlennek lennie, amikor szeretnénk, hogy a bejövő tőke mérsékelje a regionális különbségeket. Grosz András: Az ipari parkokban működő vállalkozások innovációs tevékenysége. 2000 végére 133 ipari park alakult az országban. A szerző 23 ipari parkba települt 200 vállalkozásnak küldött kérdőívet, ebből 36 érkezett vissza, ami 18%-os arány. Ez általában jónak mondható a hasonló fölmérések tapasztalatai alapján. Kissé szomorú kép rajzolódik azonban ki az eredmény földolgozásakor, például kiderül, hogy a K+F-ben foglalkoztatottak aránya mindössze 3%, de ezt az adatot is torzítja egyetlen egy válaszadó, amely kifejezetten K+F-fel foglalkozik, és ott ez az arány ott 70%. A cégek 63%-ában egyáltalán nincs K+F foglalkoztatott, 59%-ában pedig ilyen jellegű ráfordítás. Az elmúlt három évben az új termék, szolgáltatás árbevétele mindössze az össze árbevétel 14%-a! Hat vállalkozás szerint náluk a termelés fejlesztése nem szükséges.


Könyvjelző

177

Rónaszegi Lenke: Káosz és innováció. Ha mégis rangsorolni kellene, az egyik legszínvonalasabb írásról van szó, a szerző nagyon mély elméleti ismeretekről tesz tanúbizonyságot. Megállapítja, hogy az evolúcióban stabil és kaotikus szakaszok váltják egymást. „A kaotikus időszak az a tartomány…, amikor a rendezetlenség állapotában nagy jelentőségű innovációk megszülethetnek”. Elemzi a hosszú távú ciklusokat, így a félévszázados Kondretyev-ciklust, valamint a Sipos Béla által vizsgált 140 éves ciklust. A szerző az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság által indított Technológiai Előretekintési Program munkájában vett részt, s ennek az eredményeit ismerteti. Megállapítja: „A magyar gazdaság fejlődési pályára állítása még nem történt meg…” Igen megszívlelendő észrevétel a gazdaságpolitika irányítói számára! Bodor Éva: Az elérhetőség, mint telepítési tényező jelentősége Magyarországon. Egy eddig kevéssé vizsgált szempont elemzése olvasható e tanulmányban, nevezetesen, hogy a tőke településekor a hely kiválasztásában mennyiben játszik szerepet a piac, a források elérhetősége Magyarországon. A szerző két kiemelt elérési célt határoz meg: Budapest és a nyugati határ, amit az egyszerűség kedvéért Sopronnal azonosít. Először a különböző telephely elméleteket veszi sorra, kiemelve részletesebben is Max Weber telephely optimalizálási elméletét. Ezután a hazai gyakorlat ismertetése következik igen részletesen. A matematikai módszerek alkalmazása (korrelációszámítás) jelent főként újszerűséget Bodor Éva tanulmányában. Hegyi Gábor: A mikrorégiók tőkevonzó képessége a Nyugat-dunántúli Régióban. A szerző sorra veszi a térség mikrorégióit, és részletesen elemzi fejlődésüket, helyzetüket. Ismerteti a Miskolci Egyetem Marketing Tanszékének 106 vállalatra kiterjedő felmérését a telephely kiválasztás szempontjaira vonatkozóan, ami alkalmas arra, hogy orientálja a mikrorégiók, települések vezetőit a tőkevonzás érdekében. Bakucz Márta: A magyar városi turizmus fejlesztésének lehetőségei. Pécs és Graz turistái részére készített kérdőív feldolgozása alapján rajzol meg a szerző tendenciákat a városi turizmus területén. Kiderül, hogy mindkét városban a rövid látogatás a tipikus, Grazban a vendégéjszakák számának átlaga 1,9, Pécsett 1,6. Érdekesek a turisták szubjektív értékítéletét tükröző részletek. Például egyik városban sem találták „vonzónak” az árszintet. Kár, hogy a „Következtetések” c. zárófejezet csak Graz-zal foglalkozik. Márton György: Alternatív lehetőség a kis-és középvállalkozások finanszírozására a Dél-Dunántúlon: a kockázati tőke. Márton György elemzi a kockázati tőke fogalmát, ismerteti működését a fejlett nyugati országokban, főként az USA-ban. Ez a tőke nem a kamatot és a hitelképességet nézi, hanem a vállalkozás fölfuttatásából származó profitot célozza meg, részesedést szerezve a finanszírozott cég tulajdonából. Amikor az adott vállalat eléri a csúcsot, akkor a tőkét kivonja a kockázati tőkebank, eladja a részvényeket és új vállalkozást indít. Az innovátor és a pénz összehozására nagyon alkalmas finanszírozási forma ez.

178

Könyvjelző


Magyarországon – a szerző szerint – 400 millió dollárhoz közeli a kockázati tőke nagysága, és ez meghaladhatná az egymilliárd dollárt. Terjedésének akadálya a vállalkozói kultúra hiánya, az információhiány (nem ismerik a hazai vállalkozók ezt a formát). Póla Péter – Molnár Tamás: A vidékfejlesztés és a vidékpolitika jelentősége az Európai Unióban és Magyarországon. A szerzőpáros a fogalmi lehatárolással kezdi, rámutatva, hogy már a „vidék” fogalma is gyakran vitatott. A vidékfejlesztés, a területfejlesztés és az agrárfejlesztés különbségeire, valamint átfedéseire is rámutatnak. Az EU területének 80%-át fedik le a rurális térségek, ugyanakkor „a rurális térségekre hatnak olyan erők, amelyek törékeny társadalmi-gazdasági egyensúlyukat veszélyeztetik. E területeken él a népesség több mint egynegyede. A szerzők ismertetik részletesen az Európai Unió vidékfejlesztési politikáját, a Corki Konferencia nyilatkozatát, a támogatási formákat, valamint a közös agrárpolitika (CAP) ide vonatkozó fejezeteit. Végül Magyarország lehetőségeit veszik számba a közös pénzügyi alapokhoz való hozzá férést illetően. Gódor Csaba: Egy kistérség részvétele az EU előcsatlakozási programjában. A szerző a Galgamenti és Gödöllőkörnyéki Önkormányzati Társulás próbálkozásait, eredményeit ismerteti monográfiaszerűen, különös tekintettel a SAPARD programra. Magyar Tünde: A biotermesztés társadalmi vonatkozásai az Európai Unióban és Magyarországon. Magyar Tünde ismerteti a biogazdálkodás szellemi megalapozónak (Rudolf Steiner, Albert Howard, Hans Müller stb.) munkásságát, valamint a biotermesztés helyzetét, fejlődését több európai országban. Ausztriában 5200 gazdálkodó tért át erre a szisztémára, de 1998 óta a számuk csökken. Ugyanakkor itt, Ausztriában a legmagasabb a területi arány az összterülethez viszonyítva: 10%. Ettől jóval elmarad a többi európai ország 1–2% körüli aránnyal. Az összes élelmiszerkereskedelem 0,5–3%-át adják a biotermékek Nyugat-Európában, ugyanakkor a jövedelmek növekedésével bővül a fogyasztók köre. Magyarországon 2000-ben 471 biogazdaság működött, összesen 47 221 hektár területen (az összes mezőgazdasági terület 0,7%-a). A termékek 90%-a exportra kerül. Pusztai Beatrix: Az Európai Szociális Alap szerepe a humán erőforrás fejlesztésében. Az Európai Szociális Alap részben a szociális problémák orvoslására (munkanélküliség, szegénység) jött létre, de sokkal inkább a humán erőforrás fejlesztésére a kedvezőtlen helyzetű térségekben, illetve társadalmi csoportokban. Ennek a működését elemzi a szerző. Magyarország egyelőre még nem tud hozzá férni ezekhez az alapokhoz, erre csak csatlakozásunk után lesz lehetőség.


Könyvjelző

179

Gulyás László: A munkanélküliség kezelésének nemzetközi és magyarországi tendenciái. A szerző ismerteti a munkanélküliség nemzetközi és hazai alakulását, kitérve az egyes nyugati országok kezelési módszereire. Az OECD-ben 1995-ben 7,8% volt a munkanélküliség rátája. Az USA 5,6%-os adata kedvezőbb a legtöbb európai országnál. Az OECD közel 8%-a 31 millió munkanélkülit jelentett a fejlett világban. Gulyás megkülönbözteti az amerikai, az európai és a japán modellt, amelyek sok ponton jelentősen eltérnek egymástól. Amerikában a terheket a munkavállaló viseli, de sok a nonprofit segítő szervezet. Nyugat-Európában az állam a fő tehervállaló, Japánban pedig a vállalat. Mindegyiknek megvan az előnye és a hátránya. Magyarországon 1993 februárjában volt a csúcs: 13,2%, ami 1999-re 7% alá csökkent Mezei Cecília: A helyi önkormányzati menedzsment szerepe a települések sikerességében. A szerző rámutat, hogy a régiók, a települések közötti meglévő jelentős különbségek tehetséges menedzsment működése révén jelentősen tompíthatók. Nemzetközi kitekintésben megkülönbözteti a német jóléti modellt, a francia klientista modellt (a klientúra-modell jobb kifejezés lett volna), az észak-amerikai vállalkozói modellt és a brit szervező önkormányzat modellt. A legnegatívabb a francia klientista modell – sajnos nagyon hasonlít ehhez a magyar – a maga kijárásos rendszerével, pántlikázott állami támogatásaival, stb. Mezei megállapítja, nem mindig a termelő vállalatok oda csalogatása a siker záloga, lehet ennek az ellenkezője is: a zajos, szennyező tevékenységek távoltartása. Nincs egyetlen modell, egyedül üdvözítő út, viszont nagyon sok függ az önkormányzati menedzsment kreativitásától. Nagy Annamária: Az informatikai outsourcing a közigazgatási erőforrásgazdálkodásban. Jó lett volna magyar kifejezést találni a címben, már csak azért is, mert a szerző később megadja a magyar megfelelőt: forráskihelyezés. A közigazgatásban a forráskihelyezés a szerződésbe adás fogalomnak felel meg leginkább. Ennek előnyeit veszi sorra a tanulmány, de foglalkozik a kockázati tényezőkkel is. Fontos előny lehet a szakmai profizmus, amely így jobban biztosítható, például az informatikai rendszerek működtetésekor. Könyvismertetői utószó Végezetül ismételten hangsúlyozza a könyvismertetés szerzője, hogy az egyes tanulmányok ismertetésének hossza, mélysége nem tükröz értékítéletet, az olvasó a rengeteg téma közül bizonyosan megtalálja az őt érdeklőt. Nagyon fontos kezdeményezés, hogy egy doktori iskola egy ilyen évkönyv megírásával alkotó (és maradandó) szellemi érték megteremtésére készteti leendő doktoranduszait. Kellemes és tartalmas időtöltést, jó olvasást a könyvhöz, szakmabelinek és laikusnak egyaránt!

180

Könyvjelző



XVI. évf. 2002 1: 181–185

KONFERENCIA BESZÁMOLÓ TRANSZ- ÉS MULTINACIONÁLIS VÁLLALATOK MAGYARORSZÁGON – „ÁLDÁS VAGY ÁTOK?” Fiatal Közgazdászok Országos Találkozója (Salgótarján, 2002. március 8-10.) GROSZ ANDRÁS Immáron XXI. alkalommal került megrendezésre 2002. március 8-10. között a Fiatal Közgazdászok Országos Találkozója. Bár az év elején még úgy tűnt, hogy a FIKOT országos konferenciájának hazánk az elmúlt évtized egyik legdinamikusabb fejlődését felmutatni képes városa, Székesfehérvár ad otthont, szervezési problémák miatt a tavalyihoz hasonlóan idén is Salgótarjánban jöttek össze a fiatal – és a már tapasztaltabb – közgazdászok. Ezzel tulajdonképpen visszatért a rendezvény szülővárosába, hiszen a 80-as években hagyományosan Salgótarján volt a rendezvény helyszíne. Így a salgótarjáni szervezetnek és a jelenleg hivatalosan Budapesti Gazdasági Főiskola Pénzügyi és Számviteli Főiskolai Karának Salgótarjáni Intézeteként futó főiskolának már nagy tapasztalata van a színvonalas szakmai előadásokat, valamint a kulturális és kísérőprogramokat évek óta sikeresen ötvöző esemény megrendezésében, amely kiváló alkalmat kínál mind a szakmai ismeretbővítésre és tapasztalatcserére, mind az ismerkedésre és kapcsolatépítésre. A rendezvény külön aktualitását adta, hogy éppen egybeesett Salgótarján várossá nyilvánításának 80. évfordulójával. Mint a polgármester, Puszta Béla kifejtette a rendezvény az elmúlt évtizedekhez hasonlóan közvetve, vagy közvetlenül nagymértékben hozzájárul Salgótarján és Nógrád megye gazdasági felzárkózásához. A rendezvényt péntek este megelőző fogadást Medgyessy Péter miniszterelnök-jelölt, az MKT elnöke köszöntötte, aki mindenkit arra ösztökélt, hogy legyen büszke hivatására, merjen gondolkodni és a radikális gondolatokat bátran képviselni és vállalni. A konferencia témája a multinacionális nagyvállalatok szerepe hazánk gazdasági és társadalmi szerkezetátalakításában. A téma több irányból való megközelítésének lehetőségét már a találkozó címe is jelezte, mely provokatívan „Transz- és multinacionális vállalatok Magyarországon – Áldás vagy átok?” hívta fel a figyelmet a multikat övező különböző véleményekre. A transz- és multinacionális vállalatok a globalizálódó rendszerben a világgazdaság egyre meghatározóbb szereplői. Míg a teljes kibocsátás közel negyedét adják, addig a multikon belüli áruforgalom és a tevékenységükhöz kapcsolódó kereskedelem, becslések szerint eléri a világkereskedelem kétharmadát. A multik egyfelől számottevő mennyiségű munkahelyet teremtenek, másfelől az új termékek beveze-

182

Konferencia beszámoló


tésével, új technológiák adaptálásával, új piaci folyamatokkal valamint új menedzsment módszerek alkalmazásával jelentős mértékben képesek hozzájárulni egy-egy térség gazdasági-társadalmi modernizációjához. Ma már elképzelhetetlen a multik részvétele, tőkeereje és tudástranszfere nélkül bekapcsolódni a globalizálódó világgazdaságba és hosszú távon megőrizni egy térség nemzetközi versenyképességét. Természetesen a multik megjelenésének számos negatív következménye is tapasztalható. Meghatározó súlyuk károsan befolyásolhatja a különböző országokban folytatott gazdaságpolitikát. Sokszor nem képes beágyazódni megfelelő mértékben a helyi/lokális gazdasági vérkeringésbe, így kissé rendszeridegenként, szigetszerűen működve hozzájárulhat egy duális, ellentmondásokkal terhelt gazdaságszerkezet kialakulásához. Ugyanakkor a kultúrára is befolyásoló erővel bír, megváltoztathatják szokásainkat, életünket, értékrendünket. A közgazdász-találkozó ezért azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megpróbálja a transz- és multinacionális vállalatok Magyarországi szerepének legfontosabb kérdéseit úgy megvizsgálni, hogy a legfontosabb pozitívumok mellett szó essék a velük kapcsolatban felmerülő legfontosabb problémákról is. Hiszen az elmúlt évtizedben gazdasági átalakulása során hazánk is megtapasztalta a multik tevékenységének minden oldalát. A témakört többféle oldalról, több megközelítéssel szándékozta körbejárni. Így a multiknak a világgazdaságban és hazánk gazdaságában betöltött szerepe mellett, előtérbe került a multik vállalati versenyképességének, termelékenységének és működésének legfontosabb jellemzői, valamint a fogyasztói szokásokra, magára az emberre, illetve az általa képviselt értékekre, kultúrára gyakorolt hatása is. A szombati nap első előadója Csernenszky László a gazdasági minisztérium főosztályvezető-helyettese elsősorban a multinacionális vállalatok nemzetközi gazdaságban betöltött szerepére hívta fel a figyelmet a globális vállalatok legfontosabb sajátosságait és jellemzőit ismertetve, majd a hazánkba érkező külföldi tőkebefektetések legfontosabb jellemzőit követően a kormány ez irányú törekvéseit foglalta össze. Az új évezredben megfigyelhető tőkebeáramlás lassulásaként több tényezőt is meghatározott, úgymint a külföldi tőkevonzásban Kelet-Közép-Európában megfigyelhető fokozódó verseny, vagy a felszívó képességben egyre jobban megmutatkozó korlátok (privatizáció lecsengése, nyugati országrészben a szakképzett munkaerő hiánya, keleti országrészben pedig a megközelíthetőség hiányosságai). A közelgő EU csatlakozással a versenypolitika érvényesítése miatt át kell értékelni az állami támogatások jelenlegi rendszerét. A versenyképes telephelyfeltételek megteremtésében a makrogazdasági stabilitás, a gazdasági növekedés, az átlátható jogi környezet a hatékony államigazgatás mellett kiemelte az oktatás-képzés színvonalának emelését, a kutatás-fejlesztés és az innováció erősítését, a gazdasági tevékenységet segítő szolgáltatások fejlesztését, valamint természetesen a különböző hálózatokban rejlő szinergiahatások kihasználását. Hasonló problémákból kiindulva hasonló eredményekre és következtetésekre jutott Pitti Zoltán tudományos munkatárs is (BKÁE), hangsúlyozva, hogy a sokak által hangoztatott profitrepatriálás nem tekinthető jelentősnek, köszönhetően az



183

igen alacsony társasági adónak, a nyereség 60-70%-a visszaforgatásra kerül. Annak ellenére, hogy megfigyelhető a befektetők bizonyos mértékű fluktuációja – ami azt jelenti, hogy az alacsonyabb technológiát igénylő, inkább bérmunkaként jellemezhető termelés egy része már fokozatosan elhagyja az országot, és helyét magasabb technológiát alkalmazó, magasabb hozzáadott értékű tevékenység érkezik – nem minden szempontból pozitívak a folyamatok. Sajnálatosnak tekinthető, hogy a tapasztalt hozzáadott érték növekedésért elsősorban a tőkenövekmény és a termelékenység növekedése felelős, míg a hozzáadott értékben fokozatosan csökken a személyi jellegű (bér) költségek aránya. A termelékenység javulásban sem éri el az élőmunka intenzitás a 10%-ot. A nemzetközi vállalatok kialakulásának feltételeit és lehetőségeit, esélyeit taglalta Török Ádám akadémikus Kelet-Közép-Európa vonatkozásában a szerves és a szervetlen vállalati növekedés rövid elméleti áttekintését követően, felhívva a figyelmet, hogy Európában hasonlóan periférikus helyzetű gazdaságból mindössze Finnországnak sikerült kitermelni globális vállalatot. Mivel hazákban és a szomszédos rendszerváltó államokban igen kevés az esély a szerves fejlődésre ezért Török szerint e térségben sokkal enyhébb a fúziók versenypolitikai megítélése, ami azonban nem vállalat támogatás, hanem a vállalatfejlődés elősegítése. Mindazonáltal a nagyvállalat ma már egyáltalán nem egyenlő a nemzetközi szinten versenyképes vállalat fogalmával, ezért az állami pénzen való felhizlalás semmiképpen nem járható út. Ezért csak egy-egy esetben látható a regionális nagyvállalatok kiépülésének versenypolitikai támogatása. Végül a következetes versenyszabályozás és a felzárkózás egyáltalán nem tekinthető ellentmondásnak, hiszen mindkettő integrációs követelmény. Mr. Okabe a Salgótarjáni ipari parkban letelepedő japán Mitsuba multinacionális cég vezérigazgatója belülről próbálta bemutatni egy multicég működését és a legfontosabb telephelyválasztásra hatással lévő tényezőket. Az előadás céljával ellentétben sajnos ez utóbbi kevésbé sikerült, így csak az azt követő kérdésekre adott válaszok nyomán tudtuk meg, hogy a Nógrád megyei székhely mellett globálisan az európai vevőkhöz való közelség, mirkoszinten pedig a támogatások és az olcsó munkaerő szóltak. Érdekes stratégiát tükröz a vállalat, mely kifejezetten pozitívan értékelte, hogy Salgótarjánban nincsen más multi és ezért nincs aki felverje a béreket, hiszen az agglomerációs előnyök hasznosulása és a pozitív szinergiahatások általában ellensúlyozni képesek a magasabb, de ugyanakkor tapasztaltabb és képzettebb munkaerőt terhelő költségeket. Ugyancsak a vállalatokon belülről, azoknak is az irányítása felől, a corporate govarnance irányából közelítette meg a multinacionális vállalatok magyarországi szerepét Angyal Ádám egyetemi tanár (BKÁE). A corporate govarnance a globalizáció hatásaként, és a gazdasági társaságok működési elvének, irányításának globalizálódásával terjed egyre jobban a világban és jelenik meg hazánkban is. Előadásában rendkívül érdekes és hasznos, konkrét gyakorlati tapasztalatokkal, esetekkel igazolta azt, hogy a külföldi tőke hazánkba érkezésével, a külföldi menedzsment megszokott módszereinek automatikus alkalmazása és helyi gazdasági-

184



társadalmi kultúra ismeretének hiánya és a szocializációban megmutatkozó különbségek milyen problémákhoz vezettek, illetve vezethetnek, jelentős mértékben korlátozva azok kitűzött sikereinek megvalósulását. Angyal továbbá felhívta a figyelmet, hogy a mindenki által ismert tőkebefektetések, új technológiák, termelési eljárások és termékek mellett mennyire fontos a külföldi tőke letelepedése által a magyar gazdaságba hozott menedzsmenttudás, tapasztalat, különösen a corporate govarnace területén. A multik mélyebb bugyraiba és legbensőbb titkaiba vezetette a közönséget ezt követően Pál Gábor a Westel Rt. pénzügyi igazgatója, aki előadáscíméhez hűen kívülről-belülről bemutatta, egymással összehasonlította a magyar mobilpiac három résztvevőjének tevékenységét úgy, hogy közben kitért a multik legfontosabb jellegzetességeire, sajátosságaira is (pl. jövőkép, tervezési folyamat, minőségi stratégia, benchmarking, arculat, ügyfélkapcsolat, felelősségtudat, kommunikációs stb.). Az Ernst & Young Kft. vezérigazgatója, Terták Ádám a globalizációnak a szolgáltató szektor egyik legfontosabb alágazatára a pénzügyi szférára gyakorolt hatását és a hazai pénzügyi szektor fejlődését volt hivatott bemutatni. A ’80-as évek végének monopolizált pénzügyi rendszere privatizációjának és a külföldi működőtőke beáramlásának ismertetését követően az előadás legfontosabb mondanivalója a pénzügy területén tevékenykedő multinacionális cégek hazánkra gyakorolt hatásainak összefoglalása volt, melyek közül a legfontosabb egyfelől a lakossági szolgáltatások minőségi/mennyiségi javulása és az üzleti szféra szolgáltatásainak javulása, másfelől pedig egy túlbankosított, multinacionális bankszektor létrejötte, melyre erőteljes hatással vannak a globális fúziók. A szombati előadássorozatot Dobák Miklós egyetemi tanár (BKÁE) fantasztikusan pörgő előadásával zárta, melynek témája a Boundaryless Management, azaz a korlátok nélküli menedzsment volt. Ez tulajdonképpen a különböző szervezetre jellemző korlátok közül (vertikális, horizontális, külső és földrajzi) a földrajzi, vagy globális korlátok áttörésének kihívásaira helyezte a hangsúlyt. Ehhez többek között a működőképes globális struktúrák létrehozása, a globális szupermenedzserek alkalmazása vagy a komplexitás leküzdése mellett olyan egymásnak ellentmondó dolgokat kell elfogadnunk, mint pl. a kulturális sokszínűség szeretetének elsajátítása és a lokálpatriotizmustól való megszabadulás. Veress József egyetemi tanár (BMGE) tiszte volt elkezdeni a vasárnapi napot, és sikerült előadásában több igencsak elgondolkodtató kérdést feltenni. Veress szerint az egész közgazdaságtudomány legnagyobb problémája, hogy sorra bomlanak fel a modern közgazdaságtudomány axiómái, különösen felgyorsult e folyamat a 2001. szeptember 11-ei eseményeket követően. Ezt bizonyítják a lehetetlenségi tételek. Nem valósítható meg egyszerre például rögzített árfolyam, tőkeáramlás és szuverén monetáris politika, de elképzelhetetlen egymás mellett a globalizáció, a regionalizáció és a nemzetállami fejlődés is. Magyarországra vonatkozó legfontosabb kérdése pedig az, hogy hogyan lesz képes tartani hazánk versenyképességét a jelenlegi jövedelmi szintek mellett.



185

Trautmann László egyetemi docens (BKÁE) „Multinacionális vállalatok és új generáció” címmel egy már inkább szociológiai aspektusból való megközelítéssel kísérletezett bemutatni a multinacionális cégek hazánk társadalmára gyakorolt hatását. A globalizálódó világban Trautmann egyre nagyobb szerepet tulajdonít az egymástól jól megkülönböztethető közös kultúrán felnőtt, szocializálódott generációknak. Alapvetően három jól megfigyelhető generációt különbözetett meg: a ’89-es közös rendszerváltást megélt ún. Fidesz-generációt, a mai 20-30 évesek bevásárlóközpontokon felnőtt generációját, valamint az őket követő új generáció melyben meghatározó már automatizáció. Végső megállapítása: az elmaradott rétegek felemelése a hatékonyság növelésének eszköze, nem csak szociálpolitikai kérdés. A multik társadalomra gyakorolt hatását elemezte tovább Szalai Erzsébet tudományos főmunkatárs, aki elsősorban a gazdasági tőke politikai és kulturális tőkévé transzformálódásának folyamatában és az eredeti tőkeátcsoportosításban érte tetten a hazánkban a rendszerváltást követően jelentkező globalizációt. Végül a tavalyi találkozóhoz hasonlóan, idén is Kopátsy Sándor professzor provokatív, ahogy ő nevezte már többször több helyen elmondott prédikációja zárta a konferenciát, aki láthatóan meghatódott, amikor a résztvevők 80. születésnapja alkalmából felköszöntötték. Ismételten felhívta a figyelmet a közgazdaságtan olyan alapaxiómáinak megkérdőjelezésére, mint hogy a fejlődéshez alacsony inflációra, alacsony költségvetésre lenne szükség. Sokkal inkább a Weberi puritán protestáns etika adja a modern ipari társadalmak és gazdaságok alapját, míg a siker elsősorban a tehetség, a tudás és a pozitív erkölcs hármasában keresendő. Tudván, hogy a lapot nem csak közgazdászok olvassák, illetve, hogy a konferencia nem kifejezetten a regionális problémákkal foglalkozott, mégis úgy gondolom, hogy a felvetett téma, a multinacionális vállalatok hatása a magyar gazdaságra és társadalomra mindenképpen hasznos tapasztalatokkal szolgálhat valamennyiünk számára, hiszen a globalizáció hatását nem lehet megkerülni egyetlen tudományterületnek sem.

Tér és Társadalom XVI. évf : 1 16 A KÁROS URBANIZÁCIÓ. (The Harmful Urbanisation) TÓZSA ISTVÁN

Recommend Documents