TÉNYEK ÉS HAZUGSÁGOK AZ EGÉSZSÉGRŐL

KLIMENT EMÍLIA

TÉNYEK ÉS HAZUGSÁGOK AZ EGÉSZSÉGRŐL

2007 IP1 PRODUKCIÓS IRODA KFT.

Tartalom EGÉSZSÉG ÉS BETEGSÉG Egészségkép a modern gyógyászatban Változtatni nem könnyű Egészségkép a keleti orvoslásban Alapelvek Indiában Alapelvek Kínában Zavaros források A köznapi egészségfogalom Kultúra és korszellem A sémák átka Babonák és tévedések Igaz vagy hamis? Hosszabb élet, több beteg Naprakész adatok Az évek száma Jobb élet - vagy mégsem? Életben maradni A gyengébb nem A magyarok korán halnak Régi és új betegségek Sérülések, balesetek Fizikai hatások Mérgezések Fertőző betegségek Élősködők Belső kórokok

__

9 11 13 14 18 21 21 22 24 25 25 26 26 27 28 29 29 30 31 32 33 34 37 39 41

MITŐL VAGYUNK BETEGEK? A környezetszennyezés Csak ha ég a ház Valami van a levegőben Tilalmak és kihágások Az üvegházhatás Egy sikeres akció Tornyosuló szeméthegyek A túltermelés ördögi köre Időzített bombák Egészségkárosító élettér és életmód A régi „ A városiasodás hátrányai Kő, üveg és fém között Áltermészet a művilágban

szép"

idők

44 44 45 46 47 48 48 50 51 52 54 55 56 57

Az életvitel A stressz Kórokozó szervezetek A tünetek hátterében Ami kedvez, és ami korlátoz A megbetegedés feltételei Ártalmas táplálékok Ételmérgezés Adalékok és tápanyaghiány Kedvezőtlen étrend Az elhízás A túlsúly okai Lefogyunk, meghízunk Csipegetés és kínzó éhség Kihatások az egészségre Pszichoszomatikus jelenségek Ekcémától szívrohamig Elvakultság pro és kontra Ha beteggé tehet, meg is gyógyíthat A betegség, mint jelzés Analógiák Több, mint Hajlamok és gyengeségek Fejlődési rendellenességek Szerzett és öröklött hajlam a betegségre Alkattípus és asztrológia . Nem hajlam, csak annak tűnik Paraziták Gaia testén

jelzés

58 59 62 62 64 66 68 68 69 73 74 74 75 76 79 80 80 81 82 83 84 85 86 87 88 89 90 92

AZ ÉREM KÉT OLDALA Táplálkozás Cukrok, szénhidrátok Zsír és olaj Fehérjék Helyes étrend - elfogultság nélkül Mozgás Létformánkalapja Az egyensúly a lényeg Harmonikus mozgások Ágyban, párnák közt... Felmentés: Isten ments! Menni, maradni Lelkünk és szellemünk Fő a nyugalom Szabad utat az érzelmeknek Egészséges középút

•

jobb?

94 94 96 97 98 100 101 102 103 104 105 106 107 107 108 109

A szemlélet problémái Dohányzás Miért dohányzunk? Az ártalmak hátterében Rászokni és leszokni Hogy ne legyen koporsószeg Alkoholfogyasztás Áldás és Ami nem igaz Az italozás tízparancsolata Orvosság vagy méreg? Kávé, tea, kakaó Só Rostanyagok Táplálékkiegészítők Gyógynövények Mérgek A betegség és a gyógyulás tünetei lAz Fájdalom Gyengeség, elesettség Hányás és hasmenés Köhögés Bőrproblémák Az allergia Előtérben a bűnbakok Középpontban az immunrendszer Valós és képzelt okok Súlyproblémák Miért nem hatnak a fogyókúrák? A kudarc nyitja A mínusz nem pozitív Üzleti célú egészségkampányok Az újdonság varázsa Ipari táplálékok Hitegetés és halandzsa

•

átok

109 111 112 113 114 115 116 116 117 118 120 120 122 124 125 127 128 129 130 132 134 135 136 137 139 139 140 141 143 143 144 145 147 147 148 150

I. rész:

EGÉSZSÉG ÉS BETEGSÉG Egészségkép a modern gyógyászatban Napjainkban az Egészségügyi Világszervezet az egészséget a „teljes testi, lelki és szociális jóllét állapota"-ként fogalmazza meg. Mit jelent ez? Azt, hogy az egész­ séges ember szervezete hibádanul működik, tökéletes külső-belső egyensúlyt tart­ va fenn, lelki és szellemi téren kiegyensúlyozott, nem kínozzák sötét gondolatok és negatív érzelmek, mentes a feszültségektől és a szorongásoktól, ugyanakkor rendelkezik az önmegvalósításhoz szükséges intelligenciával, lendülettel és krea­ tivitással. A szociális jóllét mindezt azzal egészíti ki, hogy az egyén harmonikus viszonyban áll környezetével, megfelelő kapcsolatokat tart, képes alkalmazkodni, és a közösségekben olyan hozzáállást tanúsít, hogy mások is képesek legyenek az ő érdekeit figyelembe venni. Mindennek pedig elsősorban anyagi természetű feltételei vannak: megfelelő táplálkozás, komfortérzést biztosító életkörülmények, cselekvési szabadság, amelyet nagyrészt szintén csak pénzen vásárolhatunk meg. Az egészséges ember tehát az, akinek semmiféle gondja nincsen. A gyakorló orvostudomány azonban nem alkalmazza ezt az idealizáltnak modható egészségképet. Nem is tehetné, hiszen nincsenek eszközei mindazon prob-lémák felszámolására, amelyek felboríthatják testi-lelki egyensúlyunkat. „Mi a panasza?" — kérdezik tőlünk a rendelőben. Furcsán nézne ránk az or­ vos, ha azt felelnénk: „szétvet az idegesség, mert még nem kaptam meg a havi fizetésemet"; vagy: „elegem van a kötekedő, faragatlan szomszédomból, meg tudnám ölni". E két esetben a lelki, illetve szociális jóllétünk áll igen messze a teljestől, az egész-ségügyi ellátás viszont csupán a testit tudja és kívánja orvosolni. Ez rendjén is van. Maradjunk tehát a testi panaszoknál. Ha bár­ milyen fájdalom, fizikai kellemetlenség tapasztalásakor orvoshoz fordulunk, vizsgálatokat végeznek, amelyek szervezetünk működésében hivatottak fel­ tárni a zavarokat, hiányosságokat. A vizsgálatok csak a fizikailag észlelhető problémákra világítanak rá: a kialakult szervi, szöveti elváltozásokra, valamint az olyan természetű működészavarokra, amelyek maguk után vonnak valami­ féle, szintén fizikailag megmutatkozó változást. Olyat, ami lemérhető a vér vagy a vizelet kémiai-biokémiai összetételében, különféle testnedvek men­ nyiségi és minőségi adataiban, a belső elválasztású mirigyek hormonterme­ lésében, a testszövetekben vagy kiválasztási termékekben kimutatható idegen anyagokban, kórokozó szervezetek jelenlétében, stb. Az orvostudományban

EGÉSZSÉG ÉS BETEGSÉG tehát az egészségkép annyit jelent: hibátlan felépítésű szervek és szövetek, vala­ mint anyagi szinten kielégítőnek mutatkozó élettani működések. Első ránézés­ re a2t mondhatnánk: ez így tökéletes, hiszen minden benne van. Az emberi test végül is egy anyagi képződmény, belső folyamatai igen érzékenyen reagál­ nak minden károsító tényezőre, nyilván minden elváltozás lemérhető benne. Csakhogy nem egészen így van. Korántsem minden panaszhoz társulnak szám­ értékekkel kifejezhető rendellenességi adatok. S ha nem, megállapítják, hogy „egészségesek vagyunk". Akkor is, ha közben őrjítő fájdalom gyötör bennün­ ket, vagy apránként csonttá és bőrré soványodunk és hálni jár belénk a lélek. Az orvos pedig nemegyszer szenvtelenül közli velünk: „nem tudok mit tenni, ön orvosilag nézve egészséges." Persze, szerencsére nem minden orvos mond ilyet. A jobbak tudják, hogy orvosilag nézve semmiképpen sem lehet egészséges egy olyan személy, akit pokoli fájdalom kínoz, vagy lassan, de biztosan „hervad sír felé", ahogyan Vörösmarty írta Szép Ilonkáról. Ezekben az esetekben a baj nem mutatható ki biokémiai szinten, vagy legalábbis az orvostudomány még nem rendelkezik a szükséges módszerekkel. Az is előfordul, hogy elvileg mérhető lenne ugyan a panaszok hátterében álló rend­ ellenesség, csakhogy nem ott keresik, ahol van. Másrészről, egy betegség járhat heves panaszokkal anélkül is, hogy szervi-szöveti elváltozás megállapítható lenne. A szervi-szöveti elváltozás megannyi esetben nem kritériuma és nem fokmérője egy betegségnek. Puszta élettani funkciók egészséges vagy rendellenes voltának közvetlen mérése viszont egyelőre nem lehetséges. Ha így áll a helyzet, az orvos többnyire lemond a kezelésről, vagy jobb esetben is csupán tüneti kezelést alkal­ maz. A tüneti kezelés enyhíti (vagy megszünteti) a panaszokat, ám a problémát nem oldja meg. Tény, hogy a betegség meggyógyulhat magától is, és a kellemetlen tünetek csillapításával legalább annyit segítünk a szervezetnek, hogy megszaba­ dítjuk az általuk okozott terheléstől, és ezáltal lehetővé tesszük, hogy erőforrásait hatékonyabban fordítsa a kór felszámolására. Mindemellett az sem elhanyagol­ ható, ha a kellemetlenségek megszüntetése hozzásegíti a beteg személyt normál életvitelének folytatására. A tüneti kezelés tehát többféle szempontból hasznos, még ha valójában nem is tekinthető gyógyításnak. Ugyanakkor az orvosi gyakorlat erről itt-ott megfeledkezni látszik —különösen, amikor pszichés problémáról van szó. Ezen a meglehetősen jelentős területen kiéleződni látszik a betegségek anyagi szemléletének problematikája. Gyakorlatilag a pszichés bántalmak egyedüli orvos­ lási formája a gyógyszeres kezelés, és napjainkban egyre inkább, mivel a modern kutatások már minden létező lelki-mentális jelenségről feltérképezték, milyen bio­ kémiai folyamat, milyen vegyület képződése áll a hátterében. Ám ha úgy fogjuk fel, hogy az endorfin hormon idézi elő az örömérzést, nem pedig egy számunk­ ra kellemes élmény, és ugyanígy a rémálmokat sem egy kínzó lelki trauma, ha-

Egészségkép a modern gyógyászatban nem csupán holmi kósza vegyület az agyunkban, az embert egy jól vagy rosszul működő berendezésnek tekintjük, nem pedig egészséges vagy beteg személynek. A valóság azonban az, hogy semmilyen szorongás, zaklatottság, egyéb lelki stressz nem fog megszűnni, ha csupán tablettákat szedünk, és nem számoljuk fel az okát. Ha pedig mégis megszűnne — az nem mindig válik a javunkra! Halálraváltan elkeseredett férfi nyit be az orvosi rendelőbe. - „Doktor úr, könyörgöm, segítsen rajtam. Képtelen vagyok visszatartani a székletemet. Megöl a szégyen, már el sem merek indulni otthonról, nem lehet így élni." Az orvos megvizsgálja és így szól: - „Ön nagyon ideges, ez okozza a problémáját. Felírok egy nyugtatószert. Egy hét múlva jöjjön vissza." Megjelenik a férfi egy hét múlva frissen, jókedvűen. Az orvos ránéz: - „Ezek szerint mostmár vissza tudja tartani?" - „Dehogy tudom" - közli a beteg feldobottan. - „De kit érdekel!"

Változtatni nem könnyű A pszichés vagy pszichoszomatikus bántalmakon kívül az úgynevezett testi betegsé­ gek döntő hányada is valahol összekapcsolható a környezeti hatásokkal, a lelki, illetve szociális problémákkal, és igazán hatékony gyógyítás csak úgy lenne megvalósítható, ha adott esetben ezeken segítenének. Anyagi síkon gyógyítani akkor hatásos, ha a betegség kialakulása is anyagi síkon történik. Ez lenne a felállított egészségképnek megfelelő gyógyító szemlélet. Ám teljeskörű állapotfelmérést, amely kitér a beteg lelki, szellemi és környezeti státuszára is, legfeljebb a kórházakban végeznek, és ott is pusz­ tán azzal a céllal, hogy a pszichés eredet megállapítása után pszichológushoz küldjék a beteget — aki nagy valószínűséggel megint csak gyógyszerrel kezelné a nem anyagi szintű problémát. Távol álljon a gondolatom attól, hogy ezért bárkit el akarjak ítélni. Hiszen mi mást tehet egy orvos, akinek nem áll módjában megszabadítani egy embert azoktól a társadalmi feszültségektől,környezetistresszhatásoktól,közösségikonfliktusoktól, amelyek adott esetben a problémája hátterében állnak. Legfeljebb feltárhatja az okokat és tanácsot adhat — ám a tanács nem mindig megfogadható, sőt többször nem, mint igen. Valamikor ifjúkoromban egy vállalatnál dolgoztam, és munkatár­ saim ebédidőben mindig átvonultak egy menzára a szomszéd utcában, ahol tűzforró ételt tálaltak. Ezek a tevegyomrú emberek percek alatt bekapkodták, hogy behoz­ zák a sorbanállás miatti időveszteséget, majd visszasiettek az irodába. Mivel nem akartam kivonni magam, néhány hónapig átjártam velük a menzára, de számomra nagyon kellemetlen volt, és rövidesen heves gyomorpanaszaim támadtak. A házior­ vosomhoz fordultam, aki kezelt, de nem sok eredménnyel. Minthogy elmeséltem neki, milyen helyzetben vagyok, végül így szólt: — „oldja meg másképp az ebédelést. Ha nem lehet, hagyja ott azt a munkahelyet." - Mikor húzódoztam, röviden azt felelte: - „A maga élete". Nemsokára valóban otthagytam a munkahelyemet, és egy csapásra rendbejöttem.

EGÉSZSÉG ÉS BETEGSÉG Ez huszonvalahány évvel ezelőtt történt. Akkor minden további nélkül meg lehetett tenni. Kiléptünk, és másnap munkába álltunk egy sokkal jobb helyen. Ma erre igen kevés az esély, sokszor egyáltalán nincsen. Ismerek olyan fiatal­ embert, akinek egészsége megromlott a munkahelyi gondjai miatt, és csak hosszas rábeszélésre szánta rá magát, hogy változtatni próbáljon, ami végül mintegy másfél év alatt sikerült neki. Hippokratész görög orvos, akinek elvei évezredekre megalapozták a nyugati orvostudomány szemléletét, már az időszámításunk előtti V. században felis­ merte, hogy a beteg embert először is ki kell emelni a környezetéből. Ennek érdekében szanatóriumokat létesített szép, nyugodt, jó levegőjű tájakon. Az azóta eltelt hosszú idő alatt az európai orvosok számtalan esetben javasoltak „környezetváltozást" a betegeknek, és nyilván ma is megtennék, ha lenne a dolognak realitása. Tény, hogy a múltban is csupán a módosabb rétegek en­ gedhették meg maguknak, hogy betegségük okán több hónapra, fél évre, akár még hosszabb időre szanatóriumba vonuljanak a hegyek között vagy a tenger­ parton. Napjainkban megannyi ember, akinek a pénztárcája lehetővé is ten­ né ezt, például a vállalkozók, ennyi időt nem szakíthatnak ki az üzletvitelből. Másrészről, a szép üdülőhelyek azóta zsúfolttá, lármássá és agyonbetonozottan mesterségessé váltak, nemegyszer még a környezetszennyezésben is túltesz­ nek a „közönséges" településeken (lásd Balaton). Kikapcsolódásra valamelyest alkalmasak, gyógyulásra viszont már kevéssé. Köztudott, hogy a múltban bőven akadtak olyan személyek is, akik, ha meg­ csömörlöttek addigi életvitelüktől vagy a társadalom visszásságaitól, egyszerűen félrevonultak a világ elől. Igaz, ők is tehetős emberek voltak. Ahhoz, hogy valaki például kolostorba vonuljon, tekintélyes adományt kellett felajánlania az egyház­ nak. Szegény ember ezt nem tehette meg, így legfeljebb nekiindult a vakvilág­ nak, úgymond szerencsét próbálni, vagy felment a hegyekbe remetének. Megélt az erdei gyümölcsökön, gombákon, madártojásokon, stb. Ha segített másoknak vagy szent ember hírében állt, alamizsnát is kapott. Napjainkban ez mind-mind kivitelezhetetlen. Ma ezer címkét ragasztanak mindenkire, hová tartozik és mi a dolga. Mindössze egy-két dúsgazdag ember teheti meg, hogy megvásárol egy szigetet és önellátóan él, de a hivatali kötelezettségekkel ott sem hagyják békén. Egyszerű földi halandók számára nemigen adódik lehetőség elmenni máshová — „máshol" is túl sokan vannak. Remetének sem lehet állni, mert a hegyi barlang is valakinek a tulajdona, az erdőben meg nem terem semmi, vagy ha mégis, akkor az védett, és ma már nem osztanak alamizsnát. Szó ami szó, a környezetváltozás tehát zömében nem járható út. Talán éppen ez késztette az orvostudományt arra, hogy kutassa a lelki stresszhatások által kiváltott biokémiai folyamatokat, és ezzel

Egészségkép a keleti orvoslásbon párhuzamosan a bajok megszüntetésére alkalmas kémiai szereket. A mai gyakqrlatban pedig nem csak hogy gyógyszereket írnak fel a pszichés problémákra, de a pszichológusok, pszichiáterek határozottan állítják, hogy a depresszió, a pánik­ betegség és hasonló kórképek kizárólag gyógyszeres kezeléssel gyógyíthatók.

Egészségkép a keleti orvoslásban Merőben más jelleget ölt az egészség és a betegség szemlélete, magyarázata a ke­ leti orvoslásban. A napjainkban „természetgyógyászat"-nak nevezett gyógymó­ dok két legjelentősebb ága az indiai (ajurvédikus) gyógyászat és a hagyományos kínai orvostudomány. Ellentétben az olyan közismert természetes gyógyító el­ járásokkal, amilyen például az oszteopátia vagy a homeopátia, az indiai és a kínai orvoslás teljeskörű gyógyító rendszert kínál, amelyen belül számos különböző gyógymódot alkalmaznak, a masszázstól a sebészeti beavatkozásig. E két rend­ szer egészségfilozófiáját ismertetjük most dióhéjban. Közös vonásaik: — a beteget holisztikusan, teljes személyiségében vizsgálják, nem elválaszt­ va egymástól a testet, a lelket és az elmét, továbbá nem kiemelve az egyént környezetéből; — a betegségeket nem lokalizáltan, a tünetek fellépésének helyén és azokra szorítkozva diagnosztizálják, illetve kezelik, hanem átfogóan, a teljes személyi­ séget figyelembe véve; — a betegségek okául nem a pillanatnyilag és közvetlenül ható ártalmas tényezőket határozzák meg, inkább általános érvényű okokat keresnek; — a szervezetben lezajló folyamatokat elsődlegesen energetikai szempontból értelmezik, a biológiai, biokémiai je­ lenségeket az energetikai folyamatok következményének tekintik; — az orvoslás elve a természetes gyó­ gyító erők, a szervezet védekező és regenerációs erőinek felszabadításán, illetve élénkítésén alapszik, nem pedig az ártalmas tényezők kiküszöbölésén, mint a nyugati orvostudományban. Mindkét keleti gyógyító rendszer egyensúlyi állapotnak tekinti az egész­ séget, amiből egyenesen adódik, hogy

EGÉSZSÉG ÉS BETEGSÉG a betegséget kisebb-nagyobb mértékű kiegyensúlyozatlanságként értelmezi. Szemléletük eszerint egy lényeges ponton máris eltér a nyugati egészségképtől: a keleti gyógyászat nem súlyosabb és jelentéktelenebb betegségeket, hanem különböző jellegű kiegyensúlyozatlanságok enyhébb vagy erőteljesebb mér­ tékét különbözteti meg. Ez a felfogás átfogóbb, természetesebb: míg a nyugati szemlélet úgy tartja, hogy a rák súlyos, a megfázás pedig jelentéktelen betegség, a keleti egészségfilozófia értelmezésében nincs abban semmi rendkívüli, hogy a rákból is fel lehet épülni, és a megfázásba is bele lehet halni. Közös vonásuk továbbá, hogy behatóan tanulmányozták a szervezetben döntő fontosságú szexuális energia természetét. Mind az indiai, mind a kínai egész­ ségtan igen károsnak tartja a szexuális energia kihasználadanságát, továbbá az elfojtására irányuló törekvéseket. Felfogásuk szerint a szexuális energiát nem el­ fojtani kell, mert az számtalanféle módon kelthet aztán egészségkárosító hatáso­ kat, akár negatív érzelmek formájában, akár másként. Itt Nyugaton is közismert, hogy a kegyetlenség, az erőszak, az irigykedés, az összeférhetedenség és egyebek hátterében sűrűn megtalálható az elfojtott szexuális vágy — csak azt nem tudjuk, mi mást lehetne tenni vele az elfojtás helyett. India és Kína spirituális mesterei ismernek módszereket a kihasználatlan szexuális energia életerővé alakítására.

Alapelvek Indiában Az indiai egészségfilozófia szerint a világ teremtő erői, a Szellem és a Természet (Purusa és Prakruti, a tudatosság és a kreativitás) elsődlegesen három minőséget alkottak meg: a szattvát, a radzsaszt és a támaszt. A szattva világos, könnyű, mozgékony, intelligens; a radzsasz heves, erőteljes, tevékeny (alkotó és pusztító); a támasz sötét, súlyos, stabil és mozdulatlan. Noha sokan hajlamosak e három minőséget — emberi tulajdonságokhoz társítva — pozitívnak vagy negatívnak ér­ telmezni, aki így tesz, igencsak tévúton jár. A világot nem emberi tulajdonságok hozták létre! A jó és a rossz csak az érző, eleven lények szintjén jelent meg és nyert értelmet, a Mindenség szintjén ilyen még egyáltalán nem létezik. A három minőség hozta létre az öt őselemet: az étert a szattva, a levegőt a szattva és a radzsasz, a tüzet a radzsasz, a vizet a radzsasz és a támasz, a földet a támasz. Az öt elem testesül meg a valóság minden megnyilvánulásában: anyagokban, jelenségek­ ben, tulajdonságokban, stb. Anyagi szinten a föld, a víz és a levegő elem képviseli a három ismert halmazállapotot, a tűz a sugárzó anyagokat, az éter pedig a láthatat­ lan sugárzásokat, tehát az energia különböző formáit. Az öt elem közül kettő-kettő — éter és levegő, tűz és víz, víz és föld — az élő természetben három rendezőelvvé tömörül (vata, pitta és kapha), amelyek meghatározzák a világot benépesítő lények, köztük az ember alkatát, sajátosságait, hajlamait, életmódját, stb.

Egészségkép a keleti orvoslásban Alkatunkban a három rendezőelv vagy dósa különféle, egyénileg meghatározott mértékben van jelen. Előfordulhat, hogy egyik-másik hiányzik is, bár a teljesen egynemű alkattípus fölöttébb ritka. Az ajurvédikus egészségfilozófia értelmében alkatunk, tehát a dósák aránya nem születéstől fogva meghatározott, hanem mint­ egy öt-hatéves korig bezárólag alakul ki. Ezen túlmenően, globálisan az életkor­ tól függően is változik: gyermekkorban, a növekedés, fejlődés (anyagi gyarapo­ dás) szakaszában inkább a kapha-jelleg dominál, időskorban pedig a legyengülő test, a lassuló regeneráció a szellemi érettséggel párosulva vata-jelleget kölcsönöz általános valónknak. A három dósa megfelelő arányával jellemezhető alkattípus az egyéni tulajdonságok alapján határozható meg. Ez a három rendezőelv szün­ telen mozgásban van: a külső környezettel való kommunikáció, együttműködés során a dósák helyüket változtatják, itt-ott felhalmozódnak, majd eloszlanak bennünk, arányuk átmenetileg felborulhat és helyreállhat. Amíg természetes, di­ namikus egyensúlyuk fennmarad, a személy egészséges. Ha az egyensúly valami­ lyen mértékben felborul, betegség jelentkezik. Mivel az ajurvéda szerint a dósák aránya egyéni sajátosság, ez az egészségfilozófia magától értetődőnek tekinti, hogy valamennyien más-más természettel és igényekkel rendelkezünk. És ím, ezt az élet minden területén tapasztalhatjuk: egyikünk meghal a városban, és csak a természet közelségében képes létezni, a másik a nagyváros forgatagában virul és teljesedik ki; ami az emberek egy részét felvillanyozza, a többieket elkeseríti; más és más jellegű munkák, szórakozások, életmódok vonzanak és taszítanak bennünket. Mindannyian eltérő betegségekben szenvedünk életünk folyamán, de még az is összepárosítható az alkattípusunkkal, hogy milyen jellegű vétkek elkövetésére vagyunk képesek vagy képtelenek. Mindezt alapul véve nyilvánvalóan adódik, hogy a három dósa aránya nem csupán tulajdonságainkat határozza meg, hanem azt is, milyen környezet, tevékenység, stb. kedvező vagy kedveződen a számunkra, milyen lakóhelyen, munkahelyen, milyen közösségben érezzük jól vagy rosszul magunkat. Különböző színeket, anyago­ kat, növényeket és állatokat találunk magunkhoz illőnek vagy sem. Alkattípusunk (és éppúgy a környezet, az életmód, stb.) eltérései miatt nem lesz mindannyiunk számára ugyanaz egészséges és egészségtelen. Más ételekre, más sportokra, más szerelmi együttlétekre és más zenékre vágyunk. Ebben a bonyolult összefüggés­ rendszerben rejlik az ajurvéda igen egyszerűen szavakba öntött egészségfilozó­ fiája: aki tartósan a saját természete ellenére cselekszik, az megbetegszik.

Mit jelent az, hogy a saját természetünk ellenére cselekszünk? Ez a fogalom­ kör olyannyira sokrétű, hogy csupán erről egy teljes könyvet lehetne írni, ezért csupán kiragadott példákkal illusztrálom, mi minden tartozik ide. Például, a könnyen gyarapodó (igen jó tápanyaghasznosító, és amúgy is kevésbé aktív)

EGÉSZSÉG ÉS BETEGSÉG kapha típus kevesebb táplálékot igé­ nyel, és jóval kevésbé érzékeny an­ nak minőségére, mint a másik kettő. Nem gyengíti le a silányabb koszt, viszont ha sokat eszik, könnyen elhí­ zik. Az ő szervezetében a fölösleges tartalékok és különböző lerakódások, salakanyagok, méreganyagok (szan­ szkritül „ama") okozzák a problémá­ kat. A tüzes pitta típus szenvedélyes, intenzív életvitele, és nagyfokú fizi­ kai aktivitása folytán meglehetősen nagyétkű: az a fajta, aki megeszik egy fazék ételt, vagy egy egész sült csir­ két egyszerre. Nála azonban ez nem jelent mohóságot — ha megszólják érte, visszafogják, vagy egyéb kor­ látok gátolják az alkatához illő táplál­ kozást, ereje és teljesítőképessége riasztó mértékben megcsappan, egészsége is megromlik. Ugyanakkor éppen ilyen hatással van rá az aktivitás hiánya is: a pitta csak akkor egészséges, ha rendszeres igénybevétel éri — még ha szellemi munkát végez is, kell hogy legyen annak testi erőt, állóképességet igénylő vonatkozása, vagy azt intenzív sportolással kell pótolnia. Ellenkező esetben szervezetében eluralkodik a diszharmónia, az egyensúly felborulását anyagcserezavarok, keringési problémák, különféle szervműködési zavarok jelzik. A könnyű, szikár testű, rendkívül mozgékony vata típusnak viszonylag kevés, de igen jó minőségű táplálékra van szüksége; a tartalmas, biológiailag értékes élelmiszerek mellett jó, ha gondoskodik a teljeskörű vitamin- és ásvá­ nyianyag-pótlásról, különben állandóan hiánybetegségektől szenved, és emi­ att válik a betegségek áldozatává. A kapha jól bírja és igényli is a meleget: több okból sem véletlen, hogy a kohászok, kovácsmesterek és más, nagy hőben dolgozó emberek robusztus testalkatúak. A pitta, minthogy alkatában a tüz­ elem uralkodik, vonzódik a tűzhöz, és szívesen űz olyan foglalkozást, ahol a tűzzel kell bánnia (például tűzoltók), ám a tartós környezeti meleg ártalmas a számára. A vata alkat, mivel az éter is, a levegő is hideg, szintén a tűz melegét keresi, jóllehet a túl sok hő neki is megárthat: a tűz felemészti a levegőt. Ezért a vata rendszerint szívesen napozik, vagy üldögél egy kályha mellett, amíg

Egészségkép a keleti orvoslásban kellemesen át nem melegszik, viszont hosszú időt nem tölt forró környe­ zetben, a tűzzel való érintkezéstől pedig kimondottan fél, ezért üvegműves, de még szakács vagy pék is legfeljebb csak akkor válik belőle, ha tudatosan e félelmétől kíván megszabadulni. A vata-kapha típus ugyanakkor éppen eze­ ket a munkákat választja előszeretettel. A kapha emberek nyugodtak, meg­ bízhatóak, elnézőek és toleránsak, emellett egyszerű gondolkodásmódúak; a pitták szenvedélyesek, tevékenyek, kreatívak, türelmetlenek, harciasak; a vaták érzékenyek, nyughatatlanok és erősen szellemi beállítottságúak. Két kapha nem való egymáshoz társnak, mert együtt csak eltespednek és elhíznak; két pitta örökösen rivalizálna és egymás torkát marná; két vata pedig összekerülve naphosszat csak okoskodna vagy siránkozna. Ezek persze kisarkított példák — mivel az egynemű típus ritka, az efféle balvégzetű kapcsolatok is ritkák. Az indiai egészségfilozófia a három rendezőelv egyensúlyi állapota mellett döntő fontosságúnak tartja a szervezetben jelenlévő energia kellő mennyiségét és megfelelő áramlását is. Az ajurvéda az energiának öt funkcionális változatát (váju) különbözteti meg (prána, vjána, szamána, udána és apána), melyeknek más-más szerv a központja, és különböző élettani folyamatokat irányítanak. A test energiakapui, amelyeken keresztül a környezettel való energia-köl­ csönhatás (felvétel és leadás) megvalósul, a csakrák. Hét fő csakra helyezkedik el a test középvonalában, de ezeken kívül nagyszámú (több száz) kis csakra található. Az energia a testet behálózó meghatározott vonalakon, vezetékeken áramlik, és számos összefüggő rendszert alkotva irányítja az összes funkciót és folyamatot, köztük a szövetek épülését is. Minden betegség valójában az energiarendszer egyensúlyának felborulásával kezdődik, melynek megnyilvá­ nulási formái az elégtelen vagy túlzott áramlás, a rossz irányba való kiáramlás, valamint az elakadás. Az ajurvédában alkalmazott nyolcféle gyógymód (gyógynövényes gyógyítás, masszázs, jóga, meditáció, stb.) valamilyen módon mind az energiaáramlás helyreállítását célozza, közvetlen vagy közvetett úton, még a gyógynövények és a gyógyító élelmiszerek alkalmazása is. Ezen túlmenően, az egészségképben jelentős helyet foglal el az egyén lelki-szellemi beállítottsága: ezen a szinten már tekinthetjük „tisztátalanságnak" a radzsasz vagy a támasz túlzott jelenlétét, mivel az egyértelműen pozitívnak tartott lelki tulajdonsá­ gok, köztük az intelligencia, szattvai minőségűek. A sok radzsasz erőszakossá, önzővé, zsarnokivá tesz, a támasz pedig fölöslegben eltompulást, tehetetlen­ séget okoz. Az ajurvéda egyik alapelve, hogy az én a természettől való eltávo­ lodás központja, tehát ebből a szempontból nézve minden betegség, kivéve a szervezet elöregedéséből fakadókat, a szükségtelen öntudatosságból származó lélektani labilitásban gyökerezik.

EGÉSZSÉG ÉS BETEGSÉG

Alapelvek Kínában A kínai egészségkép ehhez végső soron nagyon hasonló, ám más alapelemekből épül fel. Alapja a taoizmus filozófiája, mely szerint a természetben lezajló fo­ lyamatok egy határtalan energiatenger kölcsönhatásai, amelyek folyamatosan, végtelen sokféleképpen újra- és újrateremtik az Univerzumot. A nem anyagi egyrészt forrása, másrészt következménye is az anyaginak. (Ez megegyezik a modern fizikában az anyag-energia ekvivalencia elvével). Az egyetemes ener­ gia kétfajta megfigyelhető minősége az ellentétes értelmű jin és jang. Ez a két „pólus" valamennyi típusú energia el nem választható részei, egyik sem létezik a másik nélkül. Eredendően a jin és a jang kölcsönhatásában gyökerezik min­ den teremtés, tehát minden anyagi képződmény, minden folyamat és jelenség létrejötte az Univerzumban. A két minőség szintén öt elem létrehozásával alkotta meg észlelhető környezetün­ ket, ám logikailag egészen más úton. A kínai öt elem már formailag sem azonos az indiai öt elemmel: itt fémről, vízről, fáról, tűzről és földről beszélünk. Ám ez mindössze a jéghegy csúcsa a különbség tekintetében! Ez az öt elem — helyesebben szólva inkább öt fázis lenne - az energiafolyamatok alapvető típusait képviseli: - a víz a süllyedő, csökkenő energia (mélyben zajló változás); - a fa az energia terjedése (fejlődés, növekedés); - a tűz emelkedő, növekvő energia (kiteljesedés); - a föld stabil, központosított energia (nyugalom); - a fém az energia megszilárdulása (összehúzódás, megszorítások). Az öt elem egymáshoz való viszonyát fejezi ki a teremtés és a korlátozás cik­ lusa, amelyben érvényre jut, melyik elem melyik másikat gyarapítja, illetve csökkenti. A két ciklus a világmindenség teljességét és dinamizmusát ábrázolja nagy vonalakban. Hangsúlyozzuk, hogy folyamatokról van szó, nem anyagok­ ról, habár sokszor tévesen így hivatkoznak rájuk: például a tűz a földet gya­ rapítja (az elégett anyag hamut képezve a talaj mennyiségét növeli), vagy a föld a vizet korlátozza (a folyami hordalék zátonyokat képezve elzárja a víz útját). Ezek az analógiák éppen azért jelennek meg, mert a rájuk utaló szimbolika eredményezte az elnevezések megválasztását. Hogy véledenül se gondoljunk anyagra, csak vegyük számításba: a fa, amely egy bonyolult szervezetű élőlény, nem lehet „őselem" anyagi értelemben. A teremtés ciklusa: fém —> víz —• fa —> tűz —* föld —• fém A korlátozás ciklusa: fém —• fa —* föld —* víz —• tűz —• fém

Egészségkép a keleti orvoslásban Az anyagok, jelenségek és egyéb megnyilvánulási formák eltérő jellegét az egymástól elválaszthatatlan jin és jang megadott aránya eredményezi, valami­ lyen módon a teremtési-korlátozási ciklusokba illeszthető módon. Az egye­ temes energia, a csi, megnyilvánulási formáitól függetlenül mindenütt jelen van és természettől fogva folytonosan áramlik. Az élő szervezet, amelyben értelemszerűen szintén megtalálható, a környezettel való kölcsönhatása során különböző formákban veheti fel, illetve adhatja le az energiát. A taoista filozófia szerint az ember mentális fejlődése azért haladja meg az ismert állati világét, mert felegyenesedett testtartása folytán egy közveden csatornán csatlakozik az ég és a föld energiájához, amely így megnöveli a tudat erejét. Az ember szervezetében jelenlévő energia egy része öröklött, más része szerzett. Amit öröklünk, az úgynevezett születési energia vagy eredeti csi, valójában a szülők szerelmi aktusa során mozgósított jelentős mennyiségű energia, amely már a fogamzás pillanatában beépül a kialakuló új szervezetbe. Ez az energia szükséges ahhoz, hogy a külső források energiáját fel tudjuk használni. Ha a szervezet megfelelőképpen töltődik a külső forrásokból származó (táplálékból, légzéssel, meditáció útján vagy egyéb módon a környezetből felvett) energiával, a személy csekély mértékben használja fel születési energiáját, s ezáltal hosszú életű lesz. Amennyiben viszont valaki pazarolja az energiáját — túl sok beszéd, munka, töprengés, túlhajszolt szexuális élet, sőt az anyagiak iránti sóvárgás révén! —, a helytelen életmód folytán töltődni sem tud kellőképpen, így az eredeti csi rohamosan megfogyatkozik, és az egyén rövid életű lesz. Ám mind­ annyian más-más mennyiségű születé­ si energia birtokában jövünk a világ­ ra, így meglehet, hogy bármilyen jól gazdálkodunk vele, nem tart ki sokáig, illetve vég nélkül visszaélünk vele, mé­ gis magas kort élünk meg. Mindennapjaink során a szervezetünk­ ben levő energia mennyisége és aka­ dálytalan áramlása biztosítja, hogy egészségesek maradjunk. Az energia a kínai egészségtan szerint is meg­ határozott vonalakon áramlik, ame­ lyek a testet behálózzák. Közismert a tizenkét pár meridián fogalma, ám ez nem jelenti azt, hogy csupán ezeken

EGÉSZSÉG ÉS BETEGSÉG a vonalakon halad az energia: ezek a meridiánok, valamint rajtuk kívül a nyolc különleges meridián, a testfelszín közelében futó energiavezetékek, amelyeknek speciális pontjain keresztül külső ráhatással befolyásolható az energiaáramlás. Ezek a pontok, minthogy rajtuk keresztül energiafelvétel és -leadás történhet, egy-egy apró csakrának felelnek meg. A tizenkét pár meridián a test jobb és bal oldalán egyaránt megtalálható (a különleges meridiánok nem párosak). Mindannyian vagy a karon, vagy a lábon futnak, fentről lefelé vagy lentről felfelé, egymást meghatáro­ zott rend szerint követve: testről kézre, kézről fejre, fejről lábra, lábról testre, és így tovább. A tizenkét meridián a nap 24 órája folyamán 2-2 órára többlet-energiát kap a szervezettől, olyan sorrendben, ahogyan lefutásuk szerint követik egymást. Ez az úgynevezett „szervóra", melynek ismerete azért lényeges, mert - az adott meridián által ellátott szervek gyógyítása hatékonyabb a szervórának megfelelő kétórás időtartam alatt; - a bizonyos napszakokban rendszeresen jelentkező tünetek vagy egyéb rendelle­ nességek (például éjszaka ébrenlét, nappal fáradtság, aluszékonyság) egyértelműen utalnak az adott meridián ellátási területén levő problémára. A kínai egészségkép, akár az indiai, a szervezetben levő energia egyenetlen elosz­ lásában, illetve gátolt áramlásában látja a megbetegedések közvetlen okát. Meg­ különböztet számos ártalmas külső-belső tényezőt, amelyek az energia elvonása vagy eltorlaszolása folytán idéznek elő problémákat: külső tényezők például a hideg, a meleg, a hő és a szél; a belsők az olyan negatív érzelmek, mint a félelem, a harag, az aggodalom, stb. A meridiánrendszer ismeretében a kínai orvoslás elsőrendű gyógyítási mód­ szere az akupunktúrás kezelés. A meghatározott meridiánpontokba szúrt tűkkel megindítható, serkenthető vagy csillapítható az energiaáramlás, és lehetőség van egyik meridiánról a másikra való átvezetésére is. Számos esetben ezt gyógynövényes kezeléssel egészítik ki, amely ugyancsak nagy múltú a kínai gyógyászatban. Az egészség megőrzését, illetve helyreállítását szolgálhatják az energiakeringésre jelentős hatást gyakorló speciális mozgásrendszerek is, a tai csi csuán és a csi kung. Míg azonban az indiai mozgástan, a jóga kizárólag egészségvédő célú, a tai csi és a csi kung ugyanakkor harcművészet is. Kíná­ ban az orvosok hagyományosan harcművészek is voltak — az energiarendszer beható ismerete a gyógyításhoz és a harchoz egyaránt szükséges. Tény, hogy a testben levő energiák manipulálása éppannyira áldás, mint átok is lehet: meg­ szüntetheti az elakadásokat, felfrissítheti az energiahiányos szerveket, s ezáltal figyelemre méltó gyógyhatást fejthet ki; viszont, ha valaki ezt nem szakszerűen alkalmazza vagy tanítja másoknak, jelentős kárt okozhat az energiarendszer­ ben, akár végzetesen is felboríthatja az egyensúlyát. A tai csi helytelen gyakor-

A köznapi egészség fogalom lása rendszerint nem okoz kárt, legfeljebb nem is használ, a csi kung azonban kimondottan veszélyes ilyen szempontból. Egy ideig persze nincs baj — amíg nem tudjuk megmozdítani, irányítani a bennünk levő energiát, sem hasznot, sem kárt nem okozhatunk magunknak. Ám ha már képessé váltunk erre, kri­ tikus helyzetbe kerülhetünk. Ki több, ki kevesebb idő és gyakorlás árán jut el idáig; vannak emberek, akik ösztönösen, természettől fogva ráéreznek erre, és szinte az első pillanattól fogva tudnak bánni a belső energiájukkal. És éppen ők, akik ezáltal az öngyógyítás mesterei lehetnének, sínylik meg leginkább a rossz tanítást. Javaslom mindenkinek, hogy saját érdekében, tai csit vagy csi kungot csak szakavatott kínai mestertől tanuljon, vagy inkább senkitől sem!

Zavaros források Utaltam arra is, hogy számos írásban találkozhatunk a keleti egészségfilozófiák és gyógyítási tanok téves értelmezésével. Sajnos a nagy tömegben hozzánk érkező, javarészt angolszász eredetű írások részben a nyugati szerzők (és lek­ toraik) felvilágosulatlansága, részben a rossz fordítások miatt nagy általános­ ságban zavarosak és félrevezetőek. Ahhoz, hogy tisztán lássunk, és a hely­ telen magyarázatok miatt ne kövessünk az egészségünkre nézve kedvezőtlen útmutatásokat, célszerű kizárólag az eredeti szakirodalomnak hinni: a kínai kultúráról kínai szerzőtől olvassunk, az indiairól indiaitól, és így tovább.

A köznapi egészségfogalom A hagyományos és jelenkori, nyugati, illetve keleti egészségtanok rendsze­ rint csak az egészségügyben járatos személyek szemléletét határozzák meg, az emberek nagy többsége a köztudatban elterjedt felfogást követi: amit gyerek­ korában szüleitől, idősebb családtagjaitól és másoktól megtanul, s amit élete során, úton-útfélen hall és megismer, mindezt kiegészítve saját tapasztalataival, valamint a könyvekből, televízióműsorokból, iskolai oktatásból, különféle értesülési forrásokból szerzett ismeretekkel. Ilyen módon magunkévá teszünk egy-két nélkülözhetetlen életbölcsességet, háziszerek készítésére vonatkozó, hasznos és kézenfekvő praktikákat, ám velük együtt néhány tévedést, babonát és csacskaságot is. Régen nem volt mindenütt orvos, az idősebb asszonyok adták tovább nemzedékről nemzedékre, mit kell tenni megfázás, láz, fogfájás, stb. esetén. E tudás részben már elavult, mert milliónyi hatásosabb szer fölös­ legessé tette a régieket, némelyikük azonban mindmáig túltesz a modern meg­ oldásokon - sajnos ezek ismerte is homályba vész az elavultakkal együtt.

EGÉSZSÉG ÉS BETEGSÉG

Kultúra és korszellem Az, hogy általában mit tartunk az egészségről és a betegségről, erősen függ a kul­ túrától és a korszellemtől. Az úgynevezett „természeti" népek ma is egészen más felfogást vallanak, mint a civilizált városlakók. Hajdanán Európában sem volt intézményesített orvosi ellátás, és nem volt minden sarkon gyógyszertár, aho­ vá beugorhattunk egy doboz fájdalomcsillapítóért vagy gyomorsavcsökkentő szerért. Akkoriban az egészségről alkotott nézetek nálunk is olyasfélék voltak, mint a bennszülött törzseknél. Volt itt-ott egy gyógyításban járatos személy, akit akkor kerestek fel, ha muszáj volt, tehát olyankor, amikor súlyos probléma állt elő, és segítség nélkül nem boldogultak. A spártaibb élethez szokott emberek messzemenőkig úrrá lettek panaszaikon, tűrték a fájdalmat a lehetőségek végső határáig, részben azért, mert kénytelenek voltak folytatni megszokott életvitelü­ ket, különösen a megélhetésüket biztosító munkát, részben pedig, mert éppen ezért arra is nevelték őket, hogy a „kényeskedés" elfogadhatadan. Ebben a men­ talitásban aztán sok mindent nem is tekintettek betegségnek, amit mi annak tar­ tunk. Senkinek nem jutott eszébe az ágyat nyomni és kivonni magát a közösség számára fontos munkából, ha megfázott vagy elrontotta a gyomrát. Sok hasonló panaszt egyszerűen az élet velejárójának tartottak. Ami viszonylag hamar elmúlt magától, az nem számított betegségnek az ő szemükben. Az sem, ami ugyan nem múlt el magától, de egyszerű, könnyen hozzáférhető szerekkel meg lehetett szüntetni. Végezetül pedig, minthogy nem álltak rendelkezésre olyan fejlett diagnosztikai eszközök, amelyek ké­ pet alkottak a test belsejéről, sokféle bántalmat azért nem tekintettek be­ tegségnek, mert még ismeretlen volt a hozzá társuló szervi elváltozás. Nem volt tehát premenstruációs szindró­ ma, csak „hisztérikus női viselkedés", az idegkimerültség a lustasággal volt azonos, az élelmiszer-érzékenységtől szenvedő gyereket egyszerűen finynyásnak minősítették. Ilyen felfogást vallott az európai em­ ber egészen a legmodernebb időkig, és még ma is akadnak követői, bár lénye­ gesen alacsonvabb számban, főleg az

A köznapi egészségfogalom idősebb korosztályok körében. Élnek közöttünk idős személyek, akik azt vallják magukról, hogy makkegészségesen éltek le hetven-nyolcvan évet. Van-e okunk kételkedni állításukban, mely szerint soha életükben nem voltak orvosnál és nem vettek be egyeden szem gyógyszert sem? Nincsen. Ám a „makkegészség" alatt ők nem azt értik, hogy soha nem voltak náthásak, soha nem fájt a fejük és nem vérzett az orruk. Ilyesmik nyilván sűrűn megestek velük is. Az ő szemükben azonban ezek apróságok, amelyek minden egészséges emberrel megtörténnek. Egyfelől nézve igazuk is van. Aki örökösen az egészségéért aggódik, és annyira vigyáz magá­ ra, hogy lassan már megmozdulni sem mer, nehogy baja essék, talán biztonsá­ gos, de végtelenül unalmas életet élhet az orvosi rendelők várójában. Ráadásul, a betegségekből való felépülés, főleg ha kritikusabb esetről van szó, megkövetel bizonyos keménységet, lelkierőt is: aki nem tud „dacolni" a kórral, szellemében felülkerekedni rajta, az fizikailag is könnyebben válik az áldozatává. Am a má­ sik véglet az, amikor a betegséggel való dacolás átcsap a betegség tagadásába, a problémák jelentéktelenné zsugorításába. (Különösen mások problémáit szeretjük jelentéktelenné zsugorítani, de van, aki a sajátjaival is így tesz). Fiatalon nemegy­ szer hallunk ilyet az előrehaladott korúaktól: „az én időmben nem volt divat, hogy a fiatalok betegeskednek"; „te még nem lehetsz fáradt, majd ha annyi idős le­ szel, mint én"; „gyerek nem lehet ideges, csak hisztis". Ezek az értelmeden jelsza­ vak a saját gondjaitól frusztrált ember keserűségét tükrözik, és vetítik át másokra. Szerencsére nemigen vesszük őket komolyan. Részben az effajta érzékeltenség szüli, részben más tényezők is közrejátszanak, hogy igen sokan (már zsenge gyerekkortól) felnagyítják panaszaikat és látványo­ san szenvednek, ha betegségükért szánalmat akarnak kicsikarni környezetüktől. A panaszok elviselésének igazi vagy színlelt képtelensége azonban mellékvágányra vitte az egészségről vallott közfelfogást, mely nagyjából így fogalmazható meg: az a beteg, aki ágyban fekszik és nyög. Ez a nézet uralkodik a köztudatban, igen­ igen kevés a kivétel, még azok a „makkegészséges" idős emberek is hajlamosak követni, akik saját példájukból tudhatnák a legjobban, hogy sokszor az a személy, aki összeszedi magát és zokszó nélkül járja tovább az útját, betegebb, mint az ágy­ ban nyögdécselő. Ami igazán nagy gondot képez, hogy az orvosok, egészségügyi szakemberek (talán ugyancsak frusztrációjukból adódóan) sok esetben hasonló felszínességgel bagatellizálnak el valójában súlyos problémákat. Szó se róla, nem könnyű megkülönböztetni a valódi szenvedést a színlelttől, az egészséges embert a betegségen úrrá levőtől. Az ezredik siránkozó beteg után valahol érthető, hogy meg sem fordul az orvos fejében: a következő eset homlokegyenest eltérő le­ het. Érthető, ám nem elfogadható - egy orvosnak nem szabad ilyenben tévednie. Napról napra előfordulnak tragikus szerencsétlenségek amiatt, hogy az egészség

EGÉSZSÉG ÉS BETEGSÉG szakembere áldozatul esik egy hozzá méltadanul szűk látókörű nézetnek: „nem gondoltuk, hogy ilyen beteg, hiszen a saját lábán jött be..."; „ki hitte volna, hogy infarktusa volt, vagy leállt a veséje, mikor fenn járkált a lakásban...". Legalább a háziorvosnak tudnia kellene, hogy a körzetében lakó Ilyenolyan Péter, aki hatvan éves és még egyszer sem járt a rendelőben, nyilván jó okkal fordul hozzá, ha egy­ szer mégis megjelenik. Vagy a vidéki Mariska, aki kint dolgozott a mezőn még a szülése napján is, igen-igen nagy bajban lehet, ha házhoz hívja az orvost!

A sémák átka Nem kevésbé káros, amikor ellentétes értelmű elfogultságtól vezérelve az orvosi ellátást kérő beteg számára túlságosan sötét jövőképet festenek: három hónapig biztosan nem fog a lábára állni; felejtse el, hogy valaha is sportolt, mert többé nem folytathatja; vagy éppen készüljön fel arra, hogy már csak néhány hete van hátra. Meglehet, hogy vannak általános tapasztalatok egy-egy betegség kimene­ telét, gyógyulási idejét illetően, de azokat mereven kezelni helytelen. Nem kell szakembernek lenni, a mindennapi életben is meggyőződhetünk róla, mennyi a kirívó eset ilyen téren. Magam mindkét fajta tévedésnek jó néhányszor voltam szenvedő alanya életem során; egyes esetekben csak jót derültem rajta, máskor kisebb-nagyobb bosszúságot okoztak, de megtörtént az is, hogy kellemedenül szoros ismeretségbe kerültem Damoklész kardjával. A közvélemény bármit állít, azzal ártani nem tud nekünk, legfeljebb bosszant vagy nevettet. Az orvos azonban nem eshet ebbe a hibába. Amint nem könyvelheti el, hogy egy gyerek mindenből kigyógyul, egy idős ember meg okvedenül roncs és úgyis belehal, legalább az emberek roppant eltérő szervezeti szilárdsága terén tudnia kellene különbséget tenni. Ám szervezeti szilárdságot mérő vizsgálatok és tesztek nin­ csenek, az egészség szakemberei pedig elszoktak már attól, hogy vizuális ész­ lelések alapján vonjanak le következtetéseket. Ódzkodnak is tőle, mondván, hogy szubjektív. Nem tudom ugyan, miért éppen ettől kell ódzkodniuk. A gyó­ gyítás gyakorlatában sok minden szubjektív, így van, amióta világ a világ, lehetetlen is teljesen kizárni belőle. Már önmagában annak megítélése, hogy egy eset mennyire súlyos, mindig is szubjektív lesz. A magam részéről inkább arra a fajta szubjektivitásra szavazok, ami együtt jár a szakavatott vizuális megfigyelésekkel, mintsem arra, amikor súlyos betegségünkre legyintenek, viszont amiből mara­ déktalanul felépülünk, azzal el akarnak temetni. Helyesebb lenne azt mondani a páciensnek: „ez a sérülés rendszerint több hónap alatt jön helyre, de amennyiben az ön szervezete erős és jól reagál, lényegesen rövidebb ideig is tarthat". Vagy: „ez a betegség általában jó hatásfokkal gyógyul, de az ön esetében fokozott elővigyázatosságra van szükség, ezért és ezért", stb.

A köznapi egészség fogalom

Babonák és tévedések Nem csak általános, de konkrét értelmű hamis elképzelések is élnek a köztu­ datban az egészségről. Ezeknek egy része egyszerűen a múltból hozott babona. Meglepően sok nő még ma is úgy véli, hogy a menstruációval távozó vér „nem ugyanaz a vér", mint ami a teste többi részében áramlik, ezért bármilyen erőteljes és hosszantartó a vérzés, nem okozhat bajt. Való igaz, hogy az erősen vérző nők szervezete felkészül a rendszeres vérveszteségre, és jelentős tartalékokat képez, idővel azonban így is fellép és egyre inkább előtérbe kerül a kártétel. Ugyanebben a vonatkozásban érvényre jut egy másik tévedés is: ha egy probléma valakinél (vagy talán sok más személynél is) huzamosan vagy rendszeresen jelent­ kezik, elfogadják természetesnek, vagy egyéni sajátosságnak tekintik. Ez megint csak egy olyan vakvágány, amelyre az orvosok egy hányada is rátévedt. Ne hagyjuk magunkat félrevezetni! Amit sokan állítanak, még nem okvetlenül igaz — mint a klasszikus mesében a király új ruhája. Giordano Bruno ezzel szemben egyedül vallotta, hogy a Föld nem az Univerzum központja, amiért máglyára küldték, még­ is igaza volt. Az elhúzódó és/vagy túlzottan erős menstruációs vérzés akkor is rendellenes, ha nagyszámú nőt érint hosszú éveken át. Ugyanígy betegségre utal, nem pedig egyéni adottságra, ha valakinek állandó hőemelkedése van, túlságosan szapora a pulzusa, magas vagy alacsony a vérnyomása, stb. Ilyen esetben könynyen rámondják: „nincs semmi baja, ő ilyen". Egy újabb tévedés, ami beivódott az orvosi szemléletbe! A laboratóriumi leletek megengedett értékhatárait sok helyen módosították amiatt, hogy a mért átlagértékek az idők folyamán magasabbak vagy alacsonyabbak lettek. Ilyenkor a civilizált ember megromlott egészségét veszik ala­ pul és fogadják el normálisnak, ahogyan dr. Ulrich Strunz német orvos írja könyvé­ ben elmarasztalóan. Nálunk ez szerencsére nem szokás.

Igaz vagy hamis? Bizonyos értelemben, hála az oktatásnak és a tömegtájékoztatásnak, összességé­ ben jóval tájékozottabbak vagyunk az élet és az egészség vonatkozásait illetően, mint húsz, ötven, száz évvel ezelőtt. Sokat tanultunk arról, milyen tápanyagok­ ra van szüksége szervezetünknek, és azokat milyen élelmiszerekkel pótolhat­ juk, milyen megbetegedésre utalnak ilyen vagy olyan jellegű panaszaink, miért káros a stressz, az alkoholfogyasztás, a dohányzás, a nagyfeszültségű vezetékek elektromos erőtere és egyebek, milyen higiéniai szabályokat kell betartanunk a fertőzések elkerülése érdekében, stb. A mai reklámhadjáratok azonban szükség­ telen, sőt nemegyszer félrevezető ál-információkat csepegtetnek a fontos tud­ nivalók közé: sokan nem tudják közülünk, hogy például „Bifidus essensis" nevű baktérium nem létezik, ez egy kereskedelmi márkanév, és a divatos kozmetiku-

EGÉSZSÉGES BETEGSÉG mokban levő úgynevezett „selyemkivonat" is nélkülöz minden realitást, csupán hangzatos szólam. Ahhoz, hogy tisztán eligazodjunk a ránk zúduló informá­ cióáradatban, és egészségünkről végre világos elképzeléseket alkossunk, először is meg kell tudnunk különböztetni a valós állításokat a valótlantól, és ez minden eddiginél hangsúlyozottabb felvilágosító munkát igényel.

Hosszabb élet, több beteg Az életkor-statisztikák szerint az átlagéletkor világszerte folyamatosan növek­ szik, úgy időszámításunk kezdete óta. Az ókori Görögországban mindössze 18 év volt, a Római Birodalomban 22 év. A középkori Európában 30 évre volt tehető az átlag, és még a XX. század elején is 40 év körül ingadozott. Az évszá­ zad folyamán aztán robbanásszerűen emelkedett az emberek várható élethossza, és lassacskán még ma is növekszik, annak ellenére, hogy az úgynevezett civilizá­ ciós ártalmak és az újkeletű „népbetegségek" tetemes áldozatot követelnek. Ez a két megállapítás látszólag ellentmond egymásnak. Valamit valamiért? Egész­ ségesebb, de rövidebb élet, vagy hosszabb, de kínosabb ittlét a Földön — ez lenne a törvény? Azt mindenesetre jól tudjuk a saját környezetünkben szerzett tapasz­ talatokból, hogy az élethossz láthatóan nem áll arányban az átélt vagy át nem élt betegségekkel. Van, akit betegesnek tartanak, mégis sokáig él. Másokról úgy hír­ lik, soha nem betegek, aztán alig negyven, ötven, sőt harminc-valahány évesen egyszer csak összeesnek és meghalnak.

Naprakész adatok Jelenleg Európa fejlett országaiban és az Amerikai Egyesült Államokban 77—78 év az átlagéletkor. Magyarországon 73 év, ami ezekhez képest számottevően alacsonyabb, és úgy tűnik, világviszonylatban sem foglalunk el túlzottan előkelő helyet. Európában 25-ből a 23. helyen állunk, a világ 190 országából pedig mindössze 118 van alattunk, amely magában foglalja a szegénység, betegségek és háború sújtotta országokat, ilyen módon például az afrikai országok zömét, Afganisztánt, Irakot és Iránt. Ami igazán gondolkodóba ejthet bennünket: át­ lagéletkor terén felettünk áll Albánia, Argentína, Bosznia és Hercegovina, Cos­ ta Rica, Horvátország, Kuba, Csehország, Dominika, Jamaika, Jordánia, DélKorea, Líbia, Macedónia, Mexikó, Panama, Paraguay, Lengyelország, Szerbia, Singapore (ahol egyébként igen magas, 80 év feletti az átlag, csak Japán, San Marino és Andorra előzi meg), Szlovákia, Szlovénia, Sri Lanka, Suriname, Tunézia, Uruguay és Venezuela.

Hosszabb élet, több beeteg

Az évek száma Most mindenesetre maradjunk Európánál és Magyarországnál. A mai maga­ sabb életkor-adatoknak éppúgy, mint a hajdani alacsonyabbaknak, megvannak a konkrét okai. Az elmúlt évszázad második feléig bezárólag — vagy mondjuk úgy, a legmodernebb időktől eltekintve mindenkor a történelem folyamán - össze­ hasonlíthatatlanul magasabb volt a halandóság, és ez jócskán lecsökkentette az átlagéletkort. Jóval nagyobb volt a népszaporulat, mert a családokban nem egy vagy legfeljebb két-három gyerek született, mint manapság tipikusan, hanem hét-nyolc, néhol tíz vagy még több. Ám az újszülöttek egy része elhalálozott a csecsemőkori és gyermekbetegségekben, és akik fel is nőttek, számtalan egyéb veszélynek eshettek később áldozatul: fertőzések és járványok tizedelték a né­ pességet, hatásos gyógyszerek és orvosi ellátás híján tragikusan végződött szám­ talan sérülés, akár elfertőződés, akár elvérzés folytán. S ha mindez nem lett volna elég, háborúkkal, viszálykodásokkal, lovagi párbajokkal és halálbüntetésekkel ritkítottuk sorainkat. Nagy- és dédszüleink nemritkán arról számolnak be, hogy heted-nyolcad-tizedmagukkal nevelkedtek, de testvéreiket már szüleink is csak hírből ismerték, vagy legfeljebb régi fotókon látták. Ha megkérdeznénk, mi tör­ tént ezekkel a néhai családtagokkal, nagy valószínűséggel azt a választ kapnánk: elestek a háborúban, vagy elvitte őket a tbc, a himlő, a diftéria. Nem véletlen, hogy éppen a XX. század második felében ugrott meg nagy­ mértékben — közel kétszeresére! — az átlagéletkor. Európa a század első felét gyakorlatilag végigháborúzta, csakúgy, mint előtte minden más korszakot. A második világháború után azonban a térség mentessé vált a nagyobb mérvű népirtásoktól. Ez a tény már nyilvánvalóan sokat javított a később átlagéletkor­ adatokon. Ugyancsak az évszázad közepe táján (1940-es, '50-es, '60-as évek) kezdődött számos fenyegető járványos betegség felszámolása: Semmelweiss azonosította a gyermekágyi láz okát és kivédésének módját; sikeres küzdelem indult a tuberkulózis ellen; forgalomba került a Fleming által felfedezett lét­ fontosságú antibiotikum, a penicillin, s vele párhuzamosan különféle veszélyes baktériumfertőzések kezelésére alkalmas gyógyszerek; bevezették a gyermek­ bénulás elleni Sabin-cseppeket, stb. Az egészségi állapot általános javulását idézte elő több, ugyancsak az említett időszakra tehető közegészségügyi és szo­ ciális intézkedés is. Javultak a munkakörülmények, a köztisztaság; a városokban bevezették a rendszeres rágcsáló- és rovarirtást, ami szintén jelentős higiéniai előnyökkel járt: elkerülhető lett az élelmiszerek szennyeződése, a paraziták és mikroorganizmusok behurcolása. A jobb orvosi ellátás, a betegszabadság és a táppénz bevezetése, a kórházak színvonalának javulása mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy a civilizált országok lakossága hosszabb életet nyerhessen.

EGÉSISÉG ÉS BETEGSÉG

Jobb élet — vagy mégsem? Miért vagyunk hát mégis betegebbek azok után, hogy megfékeztük a járvá­ nyokat, javítottunk az élet- és munkakörülményeken, és a többi? Mindezek az intézkedések, együtt a háborúskodás beszüntetésével, Európa-szerte demog­ ráfiai robbanást idéztek elő. A gyermekhalandóság drasztikus csökkenése és az általános egészségi állapot javulása folytán a megszületett gyermekek fel is nőttek, sőt nagy valószínűséggel az öregkort is megérték. A családok, ha nem is nyolc-tíz, de négy-öt-hat gyermeket neveltek, ami évtizedek alatt jelentős mérvű népesség-emelkedést eredményezett. Ez kezdetben nem látszott meg a háború alatt lerombolt és megtizedelt európai országokon: kellett az ember, kellett mindenfajta munka, hogy a térség újjáépüljön és kiheverje a kártételt. Ám miután ez megtörtént, a fokozódó jólét hatására vígan tovább sokasod­ tunk. A könnyebb és vonzóbb városi életforma erőteljes urbanizációt indított meg: a városok terjeszkedni kezdtek, egyre inkább beépültek, zsúfolttá váltak, a vidéki települések pedig, ha rendelkeztek a szükséges feltételekkel, elvárosiasodtak, ha nem, kihaltak. A jelentős számú városi lakosság rendkívüli mérték­ ben fogyasztott: a horribilis élelmiszer-, energia- és árucikk-igények a termé­ szet túlzott mértékű kiaknázását idézték elő. Az erdőket nem csak a faanyag iránti kereslet miatt irtották, hanem az építkezések számára és a szántóföldek telepítése végett is. Kimerültek a termőtalajok, pusztulásnak indult meganynyi növény- és állatfaj az életterük visszaszorítása vagy felszámolása miatt. Az ökológiai egyensúly felborulása a természetes környezetet érintő mesterséges beavatkozásokkal karöltve hátrányos földrajzi és klimatikus változásokhoz vezetett; egyes területek kiszáradtak, mások elmocsarasodtak. A lakosság hulladéktermelése és főképpen az iparosítás, valamint a mezőgazdasági vegyszerezés folytán egyre aggasz­ tóbb fokra hágott a környezetszenynyezés. Méreganyagok kerültek a levegőbe, a vizekbe, a talajba. Minde­ zek a káros jelenségek együttvéve az 1980-es években kezdtek kézzelfog­ hatóvá válni. Megjelentek és egyre tömegesebbé váltak az úgynevezett urbanizációs ártalmak, civilizációs betegségek. A stressz- és zajterhelés,

Hosszabb élet, több beeteg a környezeti mérgek okozta kártétel kedvezett az idegrendszeri problémák, az idült gyulladásos megbetegedések, a szív- és érrendszeri elváltozások, a daga­ natos betegségek, továbbá az immunműködési problémák, allergiák és autoimmun betegségek kialakulásának. Mindezeket súlyosbította a városi életmódra jellemző egészségtelen táplálkozás, a káros szenvedélyek (dohányzás, alkohol­ fogyasztás) eluralkodása, valamint a mozgáshiány. A jólét, bár hosszabb életet biztosított, nem egészségesebbé, hanem betegebbé tette az embereket.

Életben maradni Betegebb a társadalom amiatt is, hogy az orvostudomány előrehaladása lehetővé tette olyan gyógyíthatadan, illetve öröklötten fogyatékos betegek életben tartását, akik korábban meghaltak volna. Ide tartoznak a hangsúlyozottan fejleden koraszü­ lött csecsemők, a szervi elváltozásokkal világra jött gyermekek, a súlyos balesetek életben tartott áldozatai, a szerveltávolításos vagy implantációs műtétet szenvedett személyek, továbbá olyan fiatalok és felnőttek is, akik szervátültetés révén nyertek hosszabb életet. Mindannyian hozzájárulhatnak az átlagos élethossz megnöveke­ déséhez, ám nagy valószínűséggel legfeljebb életképesek lesznek, de soha nem egészségesek. Napjainkban komoly etikai problémákat vet fel, mely határokig in­ dokolt a mesterséges életben tartás, és mikor humánusabb ehelyett az eutanázia.

A gyengébb nem Elgondolkodtatóak azok az adatok is, amelyek azt bizonyítják, hogy a nők to­ vább élnek, mint a férfiak. Az ádagéletkor-statisztikák szerint Európában adago­ san 6 évvel hosszabb a nők élete. Magyarországon csaknem 9 év a különbség! A hazai lakosság legutóbbi életkor-statisztikája (Eurostat 2005) szerint hölgyeink átlagosan 77,2, míg az urak csupán 68,7 évet töltenek közöttünk. Mi ennek az oka? Valaha úgy tartották, a gyengébb nem azért él tovább, mert könnyebb az élete: a háztartás, gyermeknevelés nem emészt fel annyi energiát, mint a nehéz munka reggeltől estig a mezőn vagy a műhelyben. Ez a felfogás már az eman­ cipációs mozgalmak előtti időkben is komolytalan volt: azok az asszonyok, akik a kimerítő munkát végző férfiak társául szegődtek, nem mondhatni, hogy bármennyivel is könnyebb életet éltek volna! Mintha nem lett volna éppen elég nehéz munka a kenyérsütés, tésztagyúrás, a mosás teknőben, vagy a patakon sulykolófával, a főzés, takarítás, vasalás, vízhordás a.kútról — mindez mondjuk várandósan, mert bizony amíg nem voltak fogamzásgátlók (1960-as évek), a nők jobbára minden évben gyermekáldásnak néztek elébe. És amint felkeltek a gyermekágyból — két-három nap után, vagy még előbb! — az újszülöttel a karjuk­ ban és a kisebb-nagyobb csemeték seregével a sarkukban folytatták teendőiket.

EGÉSZSÉG ÉS BETEGSÉG Milyen szerencse, hogy idővel a nagyobbak már besegíthettek ebbe-abba, mert ezt egy személy nem győzheti sokáig, különösen, ha hozzávesszük, hogy a né­ pes családot nem csak etetni, de ruházni is kellett. Régen nem vettek mindent készen, a nők tehát varrtak, hímeztek, kötöttek, horgoltak, sőt fontak, szőttek is. És a ház körüli munkákról még nem beszéltünk: gyomlálás, ültetés, palántázás, kapálás, zöldség-gyümölcsszedés, állatok etetése, kotlósültetés, baromfivágás, kopasztás, tolltisztítás, stb. Nem, a nők könnyebb életére nem hivatkozhatunk, dőreség lenne. Akkor sem, amikor a városi életforma elterjedésével és a háztartások gépesítésével kiiktathatóvá vált a kenyérsütés, vízhordás és hasonlók. A nők ugyanis ekkor elmentek dolgozni: részben, mert kikövetelték maguknak, jogot formálván az önállóságra, részben pedig kénytelenné is váltak, mivel a ravasz társadalom belekalkulálta a férfiak jövedelmébe, hogy többé nem kell egy személyben családfenntartónak lenniük. S ha már a hölgyek dolgozni mentek, az iskolázottságot is megkövetel­ ték tőlük, hogy el tudják látni az adott munkakört. A társadalom ekkor megint kalkulálni kezdett: a nők innentől kezdve meg sem állhattak az egyetemig, hogy ne nevezzék őket buta libának, és ne feleannyi fizetést kapjanak, mint ugyanab­ ban a munkakörben a férfiak. Igaz, a gazdaságilag fejlett országokban (fájda­ lom, de még nem tartozunk közéjük) ma már dönthetnek az asszonyok, család vagy karrier, ami lényegesen megkönnyíti a dolgukat, mert elég egyszerre csak az egyik téren helytállniuk - viszont éppen Magyarországon, ahol egyelőre nem így van, legalábbis messze nem mondható általánosnak, aránylag még tovább bírják a szebbik nem képviselői, így aztán nem jutottunk közelebb a megoldáshoz. Mindezt figyelembe véve értelmeden az életvitelben keresni a nők hosszabb éle­ tének titkát. Hogy pontosan miben rejlik, nem tudjuk; az orvostudomány jó ideje kutatja a lehetséges élettani okokat, ám kielégítő választ még nem talált. Megállapították például, hogy az ösztrogén hormon védelmet nyújt a szívinfark­ tus ellen, de ez nem magyaráz semmit, még ha igaz is, minthogy a fogamzóképes kor ötven, ötven-egynéhány évig tart, aztán az ösztrogénszint drasztikusan csökken, és a nők mégsem kapnak szívrohamot. Valamelyest javítja a gyengébb nem statisztikáját, hogy kevésbé rabja a káros szenvedélyeknek, ritkábban követ el öngyilkosságot vagy válik bűncselekmény áldozatává, mint a férfiak, de úgy tűnik, ez önmagában még korántsem ad kielégítő választ a kérdésre.

A magyarok korán halnak Ugyanígy nem tisztázott annak oka sem, miért szorultunk az aktuális európai át­ lagéletkor-statisztika legvégére. Tudjuk, hogy Magyarországon igen sok áldozatot szednek a szív- és érrendszeri betegségek, valamint a rák; s szintén méltatlanul

Régi és új betegségek előkelő" helyet foglalunk el az alkoholizmus és az öngyilkosság statisztikájában. Mindemellett a közbiztonság is jelentősen leromlott az elmúlt egy-két évtized folya­ mán, és a bűnözők gátlástalanná válása, egyszersmind a törvénykezés visszatartó erejének csökkenése révén a vagyon elleni bűncselekmények gyakran végződnek életek kioltásával. Hogy ezek a tényezők lerövidítik várható élethosszunkat, az vi­ tathatatlan - arra azonban nincs egyértelmű magyarázat, mi idézi elő a fenti de­ vianciákat. Az elszegényedés, illetve a megélhetésért vagy az életszínvonal fenn­ tartásáért folytatott túlzott erőfeszítések indokolni látszanak mindezt; ám nehezen hihető, hogy Európa csaknem minden más országában, beleértve Albániát is, to­ vábbá olyan térségekben, mint Sri Lanka vagy Venezuela, kevesebb küzdelemmel és veszéllyel járna az élet! Bárhogyan is van, tény az, hogy sokunk idő előtt távozik a világból — rajtunk áll, teszünk-e róla, hogy így legyen, vagy sem. ki

Régi és új betegségek A betegségek egyidősek a történelemmel, sőt helyesebb, ha úgy fogalmazunk: amióta élet van a Földön, azóta betegségek is vannak. Természetesen nem csak mi, emberek betegszünk meg, hanem az állatok, de még a növények is. Hogy mit nevezünk betegségnek? Minden olyan folyamatot valamely élő szervezet­ ben, ami annak rendellenes működését eredményezi, elősegítve pusztulását vagy élet-hosszának megrövidülését. A betegségeket többnyire külső tényezők okozzák. Egyrészt az életnek van­ nak feltételei, tehát minden szervezet sajátos igényeket támaszt a környezetével szemben, melyeknek hiánya megbetegedést, szélsőséges esetben a szervezet el­ halását idézi elő. Másrészt, érvényesülhetnek a külső környezetben olyan egyéb tényezők, amelyek káros hatást gyakorolnak az adott szervezetre, s ennélfog­ va jelenlétükkel eredményezik megbetegedését. Csoportosíthatjuk a betegséget előidéző okokat hatásuk jellege szerint is: • mechanikai hatások — nyílt seb (pl. vágás, szúrás, harapás, karmolás), zúzódás, csonttörés, izom-, ín-, szalagszakadás, stb.; • fizikai — kihűlés, fagyás, égés, áramütés, sugárterhelés; • kémiai — mérgezés; • biológiai — kórokozó szervezetek okozta megbetegedés. Vannak belső tényezők is, amelyek betegséget okozhatnak. Közéjük tartoznak az öröklötten, illetve születéstől fogva kóros állapotok, valamint azok, amelyek a szervezet élettani folyamatainak (például anyagcsere, immunműködés) káro­ sodásából adódóan lépnek fel. Betegséget okozó belső tényező lehet továbbá a

EGÉSZSÉG ES BETEGSÉG stressz, a tápanyaghiány, a kimerültség, stb. Ezek végső soron visszavezethetők va­ lamely külső tényező meglétére vagy hiányára. Mivel a betegségeket előidéző okok a környezet, az életvitel, a táplálkozás és hasonló lényegbe vágó feltételek megvál­ tozásával felléphetnek vagy megszűnhetnek, gyakoribbá vagy ritkábbá válhatnak, a múltban és a jelenben más-más kórok jelentettek kisebb-nagyobb potenciális veszélyt népességünkre nézve. Nyilván a jövőben is némileg eltérő lesz a helyzet, a feltételek megváltozását tehát mindenkor érdemes figyelemmel kísérni.

Sérülések, balesetek Nyilvánvaló, hogy a régi időkben igen-igen sok bajt okoztak a különféle mecha­ nikai ártalmak. Az emberek vadásztak, harcoltak, járták a természetet, szaka­ dékba zuhantak, vadállatok támadtak rájuk, ellenség leselkedett, rablók portyáz­ tak az erdőben. Kőomlás, lavina és hasonló természeti csapások is okozhatták a vesztüket. Ma lényegesen biztonságosabb az élet: korszerű eszközök szolgálják védelmünket, kiépített utakon járunk, a vadállatok — sajnálatos módon — szinte mind kihaltak, a haramiákat a törvény szigora tartja (hellyel-közzel) féken. Igaz, a régi típusú mechanikai ártalmak egy részének helyébe újak léptek, első helyen a járműbalesetekkel: a gázolás és az autókarambol mindennapos események a civi­ lizált világban, nem beszélve a ritkább, de tömeges sérülést/halált okozó vonat-, autóbusz- és repülőgép-szerencsétlenségekről. Viszonylag hosszú időn át a gépek okozta munkahelyi és háztartási balesetek is rangos helyet élvezhettek a mechani­ kai ártalmak statisztikájában; úgy az 1980-as évektől kezdődően az automatizálás és a különféle biztonsági berendezések elterjedésével ez visszaszorult. Lehetséges, hogy a mechanikai hatások mindent összevetve hasonló nagyságrendű veszélyt képviselnek a jelenben, mint a múltban, legfeljebb jellegük, típusuk módo­ sult az idők folyamán. Ámbár, ha figyelembe vesszük, milyen óriási előrelépést tett a baleseti sebészet mondjuk a XIX. század óta, biztosak lehetünk benne, hogy a sérülések kockázata összehasonlíthatatlanul alacsonyabb, illetve gyógyulási esélyük ugyanannyival jobb. Abban az időben egy elmérgesedett tövisszúrás egy végtag amputálásához vezethetett — ma egy cseppnyi fertőtlenítőszerrel megállíthatjuk a végzetes folyamatot, orvos sem kell hozzá. Hajdan a szabadban történt balese­ tek nagy része tragikusan végződött, mert nem volt kéznél segítség, s ha volt is, az orvos sem tehetett sokat kellő felszereltség hiányában. Ma végtagokat varrnak vissza, szilánkokká roncsolt csontokat illesztenek és rögzítenek össze, koponyaés gerincsérülteket gyógyítanak sikeresen, és (jobb esetben!) a félreeső vidékekre is idejében eljut a szakszerű segítség a mobiltelefon és a mentőhelikopter révén. A mechanikai sérülések tehát gyakoriság szempontjából nem sorolhatók a „régi" betegségek közé, veszélyességüket tekintve viszont igen.

Régi és új betegségek

Fizikai hatások Arni a fizikai kórokokat illeti, összességükben a múltban sem jelentettek kimagas­ ló veszélyt, amint manapság sem, vagyis viszonylag ritkán követelik az életünket. Hajdanán inkább a szabadban való tartózkodás folytán erőteljesen érvényesülő klimatikus hatások kaptak jelentősebb hangsúlyt közülük, ma pedig inkább az áramütés és a különböző sugárterhelések, amelyek közül régen csak a napfény ultraibolya sugárzása jöhetett számításba. Minden más káros sugárzás ugyanis mesterséges gerjesztésű, tehát csak a modern idők óta aggaszt bennünket. Ami a radioaktív sugárzást illeti, elvileg előfordul a természetben is, ám gyakorlatilag nulla a valószínűsége, hogy ettől betegedjünk meg természetes úton. A klimatikus hatások: a hideg, a meleg, a nedvesség és a szél, nem vitás, valaha erőteljesen támadták a szabadban tartózkodó emberek szervezetét — annál is inkább, mert a földművesek, pásztorok, a vándorló iparosok sokszor nem tud­ tak megfelelő öltözéket biztosítani maguknak, mezítláb jártak, gyakran éjjel is a szabad ég alatt hajtották álomra a fejüket. Meglepő módon azonban a régi írások igen-igen elvétve számolnak be olyasmiről, hogy ezek az emberek meg­ betegedtek volna, legalábbis Európa mérsékelt éghajlati övezetének viszonylatá­ ban. Csak a magas hegyekben vagy az ember nem járta vidékeken fenyegetett a kihűlés veszélye, s az is elsősorban akkor, ha az illető eltévedt. (De még ebben az esetben is jobban tartottak a vándorok a farkasoktól és a medvéktől, mint a hidegtől!). Őseink ugyanis, hála a fokozott fizikai igénybevételnek, az egészsége­ sebb táplálkozásnak és a szabadban való tartózkodásnak, kondíció és edzettség terén nagyságrendekkel felülmúltak bennünket. Az egyetlen dolog, amit a klima­ tikus hatásoknak felróhatunk: az életkor előrehaladtával kialakuló és súlyosbodó ízületi bántalmak. Valamelyest szerepet játszott az ízületi betegségek kialakulásá­ ban a munka, illetve testi igénybevétel okozta túlterhelés is. Mindenesetre az időskori ízületi problémák régen tömegesen érintették a népességet — és a sors iróniája, hogy napjainkban semmivel sem jobb a helyzet, holott a mai ember rendszerint keveset van a szabadban és nem terheli túl magát fizikailag. A mo­ dern kori ízületi betegségek kialakulása - egyebek mellett - nemegyszer inkább az ellenkezőjével, a mozgáshiánnyal függ össze. Hogy jelenleg a sugárterhelés pontosan milyen mértékben fenyegeti egészségün­ ket, arra vonatkozólag még hozzávetőleges adatok sincsenek. A korszerű élet­ vitel ugyanis együttjár azzal, hogy környezetünk számtalanféle elektromágneses sugárzás szövevényébe burkolózik. Az elektromos vagy elektromágneses erőtér káros hatásáról már vannak információink: tudjuk, hogy a nagyfeszültségű távve­ zetékek, transzformátorházak, erősáramú berendezések közelsége hosszú távon alááshatja egészségünket. Ám ezen túlmenően még az elektromágneses sugárzá-

EGÉSZSÉG ÉS BETEGSÉG soknak megannyi újabb keletű válfaja „rohangál" körülöttünk a levegőben, ame­ lyeknek huzamosan érvényesülő hatásáról még nem állnak rendelkezésre biz­ tos adatok. Nem tudjuk, ártalmas-e vagy sem a mikrohullámú sütő energiája, a műholdakról világszerte sugárzott rádió-, televízió- és mobiltelefon-jelek. Az eddigi tapasztalatok szerint lehetséges, hogy a nagyfokú mikrohullám-terhelés legyengíti az immunrendszert, a hosszantartó mobilozás pedig fejfájást, migrént, majd komolyabb központi idegrendszeri problémákat okozhat. Széleskörű tu­ dományos kutatások folynak ezzel kapcsolatosan, s addig is, amíg biztos ered­ mény nem születik, a szakemberek azt ajánlják: bánjunk csínján a technika ezen vívmányaival. Ne álldogáljunk a mikrosütő mellett, ne használjuk kizárólagosan, ne mobilozzunk órák hosszat, s ha telefonálnunk kell, lehetőleg ne tartsuk a mo­ bilkészüléket a fülünkhöz, hanem használjunk kihangosítót.

Mérgezések Mérgezésekkel legalábbis itt, Európában nemigen kellett tömeges méretekben számolnunk, eltekintve azokról a szándékos beavatkozásoktól, amikor például háborús időkben megmérgezték a kutak vizét. Elvétve előfordulnak mérgező növények, és különösen gombák elfogyasztásából adódó megbetegedések. A múltban ez nyilván gyakoribb volt, tekintettel a vándorló, természetet járó em­ berek nagyobb létszámára, valamint arra, hogy nem álltak a rendelkezésükre tájékoztató kézikönyvek, intézmények. Gyakoribb lehetett önmagában amiatt is, hogy a természetes környezet jóval kiterjedtebb volt. Csak gondoljunk arra, hogy Magyarország alföldjeit 1000 évvel ezelőtt összefüggő tölgyes borította! Még 30-40 év viszonylatában is számottevő a különbség: noha akkoriban szerencsére „divat" volt a kivágott erdőrészeket újratelepíteni, többé nem lettek olyanok, mint a hajdani ősrengetegek. A régi erdők elevenebbek, dúsabb növényzetűek voltak, gazdag élővilággal és vaskos humuszréteggel. Ma ránézésre is vérszegények hoz­ zájuk képest: csenevész fácskáik alatt szegényes az aljnövényzet és az avar, a rit­ kás erdőt betonutak szeldelik keresztül-kasul, járművekkel, amelyek szennyezik a levegőt és zajterhelést okoznak. A gombák többszáz fajából egy-kettő lelhető fel, az is esedegesen, ahol régen tömegesen termett. Vert haddá vált a rovarvilág sokszínű serege, kipusztultak a kígyók, gyíkok, az emlősállatokról nem is beszélve. Egyedül a nyulak, őzek és az apró rágcsálók maradtak biztonságban; még meg­ találják számításaikat, sőt adott esetben túlszaporodnak, mert nincsenek termé­ szetes ellenségeik. A rókát és a többi kisragadozót kegyetlenül üldözik és vadásszák olyan személyek, akiknek szemében a természet csupán kizsigerelni való pénzfor­ rás. Ugyanerre a sorsra jutottak gyönyörű énekesmadaraink: pacsirta, kenderike, zöldike, citromsármány, stb., melyeket százezrével gyilkolnak le az orvvadászok.

Régi és új betegségek Ilyen elnéptelenedett erdőben aztán mérgezést sem kaphatunk, sem gombától, sem mérges rovaroktól vagy kígyóktól. Szó se róla, ez a legutolsó dolog, amit hiányolok a természetben, de minthogy az utóbbiak eredendően sem nyüzsögtek hazánkban, legalább annak az egy-két, cseppnyi óvatosságot érdemlő fajnak, például a rákosi és a keresztes viperának illett volna megmaradnia! Mérges rovarok, igaz, akadnak nálunk is, ám egyik sem képvisel igazi fenyegetést, szúrásuk legfeljebb fájdalmat és némi bőrgyulladást okoz. Méhek, darazsak, egyes légyfajok (például a kolumbácsi légy) mérge rendszerint csak olyankor veszélyes, ha sok szúrás ér valakit, illetve, ha allergiás reakciót okoz — mely viszont a modern korban meglehetősen szokvá­ nyos lett, szemben a korábbiakkal. Kockázatot hordoz az is, hogy súlyos fertőző betegségek kórokozóit terjeszthetik, például a dongólegyek és a pőcsikek, amint a vérszívó atkák, a kullancsok szintén. Mérges ízeltlábúak és más állatok Európa mérsékelt övi tájain mindig is viszonylag elenyésző számban éltek; nagyságren­ dekkel többen vannak a trópusi, szubtrópusi vidékeken, tekintettel a nagyszámú mérges pók-, skorpió-, gyík- és kígyófajra. A tengerparttal rendelkező országok­ ban hozzájönnek még ehhez a mérges tengeri élőlények, különösen a medúzák, melyeknek ugyancsak jó néhány faja többé-kevésbé erős méreggel rendelkezik, némelyikük csípése súlyos rosszullétet vagy halált okozhat. Nyilvánvalóan azo­ kon a területeken, ahol több mérges állatfaj él, többen is esnek áldozatul azoknak, ám az is igaz, hogy az ilyen helyeken élő emberek megtanultak óvakodni tőlük. Ismerik az adott fajok életterét és szokásait, s így elejét veszik az atrocitásoknak. Dél-Európában, például Olaszországban is rengeteg a skorpió, de szinte soha nem okoznak balesetet, mert mindenki időben észreveszi és óvatosan kiebrudalja őket onnan, ahová bebújtak. Mindazonáltal lehetséges, hogy napjainkban a mérgezés gyakoribb jelenség, mint a múltban volt. Rendszeresen kapunk híreket csoportos, néhol töme­ ges mérgezésekről valamely élelmiszerbe keveredett vegyianyag vagy növényi méreg következtében. Iskolai menzákon, étkezdékben mérgező gyommagok kerülnek az ételbe, az elmúlt évek alatt többször okozott riadalmat a méreggel szennyezett pirospaprika híre az élelmiszerboltokban és piacokon, nemrégi­ ben az egész árutömeget vissza is vonták a forgalomból. Időnként mérgezett üdítőitalokkal, sörrel és egyebekkel gyűlik meg a bajunk. Minthogy ezek az ár­ talmas termékek nagy tételben juthatnak el számtalan helyre, az általuk okozott mérgezések is nagyszámú embert érinthetnek, még ha nem is mindig számol be erről a sajtó és a televízió. A múltban ilyesmire nemigen lehetett példa. Az „ételmérgezés"-nek nevezett megbetegedések azonban nem tekinthetők mérgezésnek a szó köznapi értelmében: itt az élelmiszerbe került kórokozó mikroorganizmusok által előidézett fertőzésről van szó, amilyen a SalmoneLla-

EGÉSZSÉG ÉS BETEGSÉG betegség vagy a botulizmus. Minthogy súlyos, akár halálos megbetegedést is okozhatnak, a civilizált világban igen szigorú higiéniai intézkedésekkel léptek fel ellenük, és szorították vissza előfordulásukat az élelmiszertárolással, -készí­ téssel és -árusítással foglalkozó intézményekben, beleértve a konzervgyártást, a cukrászatot, az élelmiszerboltokat, éttermi konyhákat, stb. A megbetegedések itt-ott ugyan mindmáig felütik a fejüket, de általánosságban véve a XX. század elejétől napjainkig folyamatosan redukálódnak. Az ipari vegyszerek által okozott mérgezések, elsősorban mint foglalkozási megbe­ tegedések, az ipari forradalom kezdetétől fogva váltak egyre nagymérvűbbé. Bár a világméretű DDT-botránytól eltekintve nemigen szellőztették az efféle ügyeket, a vegyszerártalmak akár a mezőgazdaságban, akár az iparban igencsak jelentős prob­ lémák szülői voltak a második világháború utáni időszakban. Számottevően javult a helyzet az 1970-es, '80-as évek alatt, amikor megfelelő technikai és technológiai intézkedésekkel, számos esetben más, úgynevezett környezetbarát anyagokra való váltással fokozatosan egyre inkább kiküszöbölték az aggasztó jelenséget. Bizo­ nyos jelek azonban arra utalnak, hogy jelenleg a fejlett országokban ismét romlik a helyzet a vegyszerártalmak, és általában a foglalkozási megbetegedések terén: a nagyfokú munkanélküliség, valamint (főleg a kisebb településeken) a munka­ adók monopolhelyzete folytán számos vállalat egyszerűen nem törődik a dolgozók egészségi állapotával. Sajnos nemigen kell tartaniuk a felelősségre vonástól, mivel a legtöbb munkahelyi vegyszerártalom hosszú idő alatt fejti ki károsító hatását, és mire nyilvánvalóvá válik, a cég már be is zár, vagy dolgozói rég nincsenek ott. Hozzávéve, hogy a megbetegedés sok-szor nem utal egyértelműen egy bizonyos vegyszer hatására, a vállalkozók jobbára „megússzák", még ha perre is kerül a sor. Ha pedig az ártalom olyan jellegű, hogy letagadni sem lehet (hamar jelentkezik, sajátos tünetekkel), van, hogy nyilatkozatot íratnak alá a belépő dolgozókkal, hogy vállalják az egészségügyi kockázatot. Egy amerikai vállalat esetét a közelmúltban tárta nyilvánosság elé a valós események alapján készült film: miután bebizonyo­ sodott, hogy a munkahelyen használt vegyszer magzati károsodást okoz, a cég kö­ telezte nődolgozóit, hogy köttessék el petevezetéküket. így nem eshettek teherbe, s a magzati károsodás kérdése rövidre zárult! A nők pedig, mivel nemigen találtak lakókörnyezetükben más munkalehetőséget, vagy egyedül ott kaptak elfogadható fizetést, kénytelen-kelletlen beleegyeztek. Hogy a fejlődő országokban mi a helyzet ezen a téren, arról nemigen állnak rendelkezésre adatok — vélhetően még kevésbé szigorúak a szabályok, így helyenként több a megbetegedés is. Nagyjából az elmúlt ötven év folyamán duzzadt említésre méltóvá a gyógy­ szermérgezések köre, figyelembe véve mind a szándékos (gyilkossági vagy ön­ gyilkossági szándékkal elkövetett), mind a véletlenül bekövetkezett eseteket.

Régi és új betegségek Ezalatt az időszak alatt a gyógyszergyártás és -forgalmazás egyre nagyobb kínálatot eredményezett a különféle orvosságokból, melyeknek csaknem min­ degyike lehet mérgező is, megfelelő adagban és egészségi állapotban. Habár a veszélyesebb szereket és az erős narkotikumokat kezdettől fogva receptkötele­ sen árusították, a mérgezések előfordulását ez nemigen csökkentette. Történtek, és történnek balesetek a gyógyszerek ismeretének hiánya, összetévesztése, túl­ zott adagban való bevétele kapcsán. Gyermekek mérgezést szenvedtek egy-egy gyógyszer megkóstolása miatt. Az utóbbi időkben a receptkiadás szigorítása, va­ lamint a biztonsági kupakkal ellátott orvosságos dobozok forgalomba kerülése valószínűleg lejjebb faragta az esetek számát.

Fertőző betegségek A kórokozó szervezetek időtlen idők óta rohamoznak bennünket, hol lankadó, hol megújuló erővel, ám seregük körülbelül olyan, mint a folyó vize: ahogyan egyik pillanatról a másikra mindig más és más vizet sodor az ár, a kórokozók minduntalan elesnek a velünk való harcban, miközben egyfolytában újoncokat toboroznak! A hírhedt régi járványok többsége szerencsére már a múlté: ele­ nyészett a pestis, a kolera, a tífusz, a vérhas; a himlő hosszú időre szó szerint eltűnt a Föld színéről. Ezek a javarészt Ázsiából behurcolt fertőző betegségek a zsúfolt és szennyezett lakóterületeken váltak tömegessé, például a háborúzó katonák szállásain meg a nyomorte­ lepeken. Erősen ragályos voltuk és veszélyességük miatt évszázadokon át rettegett ellenségeinknek számítottak, mindaddig, amíg az orvostudomány meg nem találta ellenszerüket, vala­ mint megelőzésük módjait. A köztisz­ tasági állapotok és a lakókörülmények javítása ugyancsak sokat segített lecsendesítésükben: a pestis kórokozóját például a patkányok bolhái terjesztet­ ték, s amint a városokból kiirtották mind a patkányokat, mind a bolhá­ kat, a pestisjárványok is megszűntek. Megjegyzendő, hogy éppen emiatt a felismerés miatt vált Európában gyűlölt és undorító szörnyeteggé a vándorpatkány, holott a járványokért

EGÉSZSÉG ÉS BETEGSÉG valójában sokkal inkább a higiénia hiánya volt a felelős, amely minden bizonnyal patkány és bolha nélkül is tökéletesen alkalmas fertőzések terjesztésére. A TávolKeleten, ahol nem voltak ilyen problémák, a patkány a báj és az életrevalóság szimbóluma lett, nem a kártételé. A rettegett múltbeli járványokon kívül nagyszámú veszélyes fertőző betegsé­ get „kivontak a forgalomból" a XX. század közepén forgalomba került gyógy­ szerek és védőoltások révén: ilyen a diftéria, a szamárköhögés, a Heine-Medin kór (járványos gyermekbénulás), a tetanusz, stb. Ezzel párhuzamosan sikeresebben vette fel a harcot az emberiség a trópusi fertőzések egyike-másika ellen is: gyógyíthatóvá vált a hajdan tömegeket érintő malária, sárgaláz, lepra, szifilisz. Egy időre úgy tűnt, a fertőző betegségeket kihúzhatjuk a bennünket fenyegető veszé­ lyek sorából. Ám rövidesen kiderült, milyen csalóka hitben ringattuk magunkat: gyakorlatilag tehetetlenek maradtunk a változékony és ellenálló vírustörzsekkel szemben, amelyeket egyrészt nem sikerült antibiotikumokkal elpusztítanunk, másrészt szervezetünk védekező mechanizmusai is csődöt mondanak ellenük, ugyanis a megváltozott formákat az immunrendszer nem ismeri fel. Mivel a víru­ sok spontán mutációi kiszámíthatadanok, a sornak nincs vége, és tőlük nem szabadulunk egykönnyen. Nehezíti a helyzetet, hogy a kontinensek közötti, min­ den eddiginél élénkebb áru- és személyforgalom mindenhová eljuttatja őket. így indult közrettegést keltő, halálos útjára a spanyol, majd a hongkongi influenza, az AIDS, az agyvelőgyulladás, stb. A hasonló szerkezetű vírusok egymás között is mutálódnak, átmeneti formák jönnek létre. Ezáltal nem csupán új vírusok keletkeznek, de a korábbi, kevésbé veszélyes betegségeknek is megjelennek ross­ zindulatú formái. Az afrikai dengi- (dengue-) láz például valaha a szokványos európai influenzához hasonló lefolyású volt: néhány napos magas láz, levertség, vázrendszeri fájdalmak, stb., megfelelő immunvédekezés esetén viszonylag gyors felépüléssel. Ma ez a kór messze nem lokalizálódik Afrikára, mert a széleskörű utazgatás révén a világ minden részére átkerült (Magyarországra is, ahol nem is olyan régen még ismeretlen volt), ráadásul új formája összehasonlíthatatlanul veszélyesebb: tüdővérzést és halált okozhat. Ehhez hasonlóan elvileg bárme­ lyik, ártatlannak tartott náthavírusnak kialakulhat máról holnapra egy olyan el­ lenálló, módosult válfaja, amely ellen egyszeriben tehetetlenné válik a szerveze­ tünk, s a nátha helyett — vagy mellett — halállal fenyeget. S mindennek a tetejébe, hogy végképp ne örülhessünk, az 1990-es évektől kezdődően a hajdan sikerrel visszaszorított járványok, a himlő, a tbc és társai is újfent támadásba lendültek. Összefoglalva azt mondhatjuk: a fertőző betegségek, miután egy rövid időre diadalt ültünk felettük, éppen erőiket megsokszorozva készülnek lecsapni ránk. E folyamatnak kedvez a városok terjeszkedése és tovább zsúfolódása, az im-

Régi és új betegségek munvédekezés gyengülése a környezetszennyezés, a stressz és a hiányos táplál­ kozás miatt, továbbá a higiéniai feltételek romlása az utóbbi időben. Európa egészségügyi szakemberei megfigyelték, hogy a lakosság, miután a rettegett jár­ ványoktól való félelmében évtizedeken át gondosan ügyelt a tisztaságra, úgy az 1980-as évektől kezdődően észrevehetően hanyagabbá vált. Magyarországon, és különösen Budapesten még aggasztóbb ez a jelenség: amellett, hogy a mosdat­ lan ember éppenséggel itt sem ritkaság, a fővárosban az elmúlt évtizedek alatt esetleges lett a közterületek takarítása, a napi szemétszállítás heti egy-kétszeri alkalomra csökkent, számos utcát csak az eső tart tisztán, az aluljárókban haj­ léktalanok tanyáznak barbár korokat idéző mocsokban, a járdák vizelettől és kutyaürüléktől bűzlenek, a tömegközlekedési járműveket kívül-belül szenny lepi be. Ha így folytatjuk, fertőzések melegágya leszünk, és a vírusok, baktériumok mellett a testesebb paraziták is reneszánszukat élik majd városunkban.

Élősködők Mindent összevetve, a külső és belső élősködők valaha lényegesen nagyobb számban és változatosságban zaklattak bennünket, mint jelenleg, megint csak a higiénia hiányosságaiból adódóan. A középkornak abban az időszakában, amikor a tisztálkodás Európa-szerte meglehetősen kiment a divatból, szinte, valamennyi lakóhelyen, a legszerényebb viskóktól a fényűző palotákig, ismert vendég volt a fejtetű, lapostetű, a vérszívó ágyi poloska, a bolha és a rühatka. A felvilágosodás korától ez a helyzet sokat javult a későbbiekben, ám igazán csak a huszadik századi városiasodás tudta minimálisra leszorítani az efféle tola­ kodó „ismerősök" számát. Napjaink­ ban nincs olyan civilizált település a világon, ahol elfogadhatónak tartják az effélék jelenlétét. Ha valahol mégis felütné a fejét egy ilyen nemkívánatos lakótárs, a közegészségügyi szervek rovarirtást rendelnek el, a fertőzött személyeket pedig hatóságilag kö­ telezik az illetékes gyógyintézetben való megjelenésre családtagjaikkal együtt, hogy az élősködő terjedése megállítható legyen. Figyelembe véve, hogy a szabadban élő külső paraziták, például a vérszívó

EGÉSZSÉG ÉS BETEGSÉG szúnyogok és kullancsok nem az élősködéssel képviselnek komolyabb egészség­ ügyi kockázatot, hanem azzal, hogy fertőző betegségeket terjesztenek, ezeket az ízeltlábúakat is államilag irtják, ahol előfordulásuk tömeges. A szúnyoginvázió megakadályozása elvileg viszonylag egyszerű, mivel e rovarok vízben szaporod­ nak, tehát elegendő a vízpartokon „rendet teremteni" — a gyakorlatban viszont messze nem ennyire. A vegyszerek kiszórása egyrészt környezetszennyezést okoz, másrészt más, hasznos rovarok kipusztulásával járhat együtt, arról nem is beszélve, hogy a rovarok szervezete igen jól alkalmazkodik, ezért elég nagy számban túlélik az irtó-hadjáratot, majd védettséget fejlesztenek ki a méreg el­ len. A specifikus irtószerek, amelyek a hasznos rovarfajokat nem veszélyeztetik, sokszor azzal a hátulütővel járnak, hogy a tucatnyi szúnyogfajnak is csak egyikét­ másikát juttatják a másvilágra. A szúnyogirtás tehát szélmalomharc, de legalább a túlszaporodást féken tartja. A kullancsokkal viszont még nehezebben bírunk el, tekintve, hogy erdőben, fás területeken élnek, amelyeknek ökoszisztémáját örökre tönkretennénk, ha vegyszert permeteznénk ki, hogy horogra akadjanak. Ez megengedhetetlen. A parkokban, ligetekben még kivitelezhető vegyszeres kullancsirtás mellett inkább egyénileg védekezünk, nem is annyira ellenük, mint a fertőző agyvelőgyulladás, a Lyme-kór ellen, amit terjesztenek. Ma már bár­ hol rendelkezésre állnak az ellenanyagot tartalmazó védőoltások, valamint a megfelelő rovarirtó és rovarriasztó készítmények, amelyek távol tartják tőlünk (és háziállatainktól) a vérszívókat. A belső élősködők között elsősorban a bélférgek érdemelnek említést. Főbb cso­ portjaik a fonalférgek és a laposférgek. Mindkét csoport fölöttébb fajgazdag, és bámulatosan sokrétű károkat tudnak okozni. A köztudatban a bélférgek csupán nyűgök a nyakunkban azáltal, hogy a bélrendszerben megtelepedve elszívj ák a meg­ emésztett táplálékot, ám kártételük ennél sokszorosan nagyobb. A tápanyagok elszívásával ugyanis csupán a kifejlett férgek nyaggatják a gazdaszervezetet. Ám a férgeknek lárváik is vannak, méghozzá tetemes létszámban, amelyek a petékből kikelve átrágják magukat a bélfalon, és egy érbe jutva a véráramba kerülnek. A vér útján a test bármely részébe eljutnak. Fajtól függ, hol telepednek meg — pél­ dául a májban, a tüdőben, vagy akár az agyban —, és azt a szervek rágják, pusztít­ ják, amíg csak ki nem fejlődnek, szörnyűbbnél szörnyűbb betegségeket okozva. Kegyetlen szervezetek, lehetetlenség szeretni őket! Hogy mekkora kárt okoznak, nagymértékben függ a méretüktől. A fonalférgek mérete igen változatos: vannak egészen parányi, mikroszkopikus fajaik, továbbá akkorák is, mint egy makaróni. Könnyű elképzelni, mi a különbség a két véglet kártétele között. Az apróbbak ráadásul könnyebben is irthatók: néha egy pikánsan fűszerezett étel, egy kis fok­ hagyma, barackmag, stb. elpusztítja vagy kihajtja őket. A nagyobbakkal nehe-

Régi és új betegségek zebb megküzdeni, gyógyszeres kezelés nélkül nem is lehet. Igen nagy veszélyt képvisel a több méter hosszúra is megnövő horgasfejű galandféreg. Szakszerű orvosi kezelés híján élősködése nagy szenvedéssel járó betegséget, adott esetben halált is okozhat. Manapság azonban, legalábbis a civilizált országokban, a bélférgek okozta komolyabb megbetegedések egészen ritkák. Az üzletben kapható hús biztosan féregmentes, háziállatainkat is (jobb helyeken) rendszeresen féregtelenítjük, de még a bélférges állat megérintése sem okoz fertőződést, ha kezet mosunk. (Még ha nem mosunk kezet, akkor sem, amíg nem nyúlunk a szánkba, mert a fé­ regpete csak az emésztőrendszerben kel ki). Természetesen a háziállatoknak nem minden élősködője támadja meg az ember szervezetét, sőt valójában elenyészően kevés fajuk veszélyes ránk nézve. Ettől függetlenül a környezetünkben élő állatok rendszeres féregtelenítése már csak lelkiismereti szempontból is nagyon fontos, mert a férgek őket is kíméletlenül gyötrik. Kevesen tudják például, hogy egyes féregfajok a kutyák és macskák szívében élősködnek! Mérsékelt égövön mindenütt nagyjából ugyanezek a külső és belső paraziták kellemetlenkednek jelenlétükkel. A trópusi vidékeken merőben mások is vannak, amelyek ellen a helybeliek ismerik a védekezés megfelelő módjait. Kifejezetten az afrikai kontintenshez kötődik például a bilharzia nevű betegség kórokozója, amely egy belső parazita, egy laposféreg. A dél-amerikai Amazonas folyóban pedig a candirú nevű élősködő halfaj a húgycsőbe furakodva veszélyezteti az em­ berek testi épségét és életét. Kizárólag műtéttel lehet eltávolítani! A bennszülött törzsekben a férfiak (nőkre a hal állítólag nem veszélyes) hagyományosan úgy védekeztek ellene, hogy egy zsinórral felkötötték hímvesszőjüket a hasukra. Akár a külső, akár a belső élősködők ellen világszerte erőteljes és hatékony a védekezés, ezért kártételük a jelenkorban lényegesen alacsonyabb, mint a múltban volt.

Belső kórokok A belső betegségokozó tényezők közül legkézenfekvőbbek a különböző hiány­ betegségek. A múltban, kellő élettani-biokémiai ismeretek híján sok esetben halált okoztak az egyes vitaminok, ásványi anyagok hiányából fakadó megbe­ tegedések, amelyek alkalmasint tömegesen is előfordultak. A C-vitamin hiánya által előidézett, általános legyengüléssel, sorvadással, fogak kihullásával járó, majd az erek roncsolódása folytán belső vérzés okozta halállal végződő, rettegett skorbut jellemzően a tengerészek betegsége volt, akik hajdan heteken, hónapo­ kon keresztül hajóztak a nyílt vízen, mialatt sózott húson, halon és kétszersültön éltek. Hűtőszekrény még nem volt abban az időben, így zöldséget, gyümölcsöt nem tudtak tartósítani, ráadásul az orvostudomány sem derítette még fel, mi­ lyen létfontosságú szerepet játszanak szervezetünkben a később vitaminoknak

EGÉSZSÉG ÉS BETEGSÉG elnevezett, többnyire friss növényi részekben fellehető vegyületek. A súlyos izomgörcsöket okozó beriberi a Bl-vitamin hiányával függ össze; érdekessége, hogy valójában igen sokféle élelmiszerből felvehető (nagyobb mennyiségben a hántolatlan gabonamagvak, a tengeri állatok és a hüvelyesek tartalmazzák), ám az alkoholfogyasztás erőteljesen fokozza az igényét. Ez a betegség elsősorban Ázsiában és Afrikában bukkant fel, mégpedig nem is annyira a régi időkben, inkább a XIX. század közepe táján, amikor divatba jött a hántolt, fénye­ zett gabonák fogyasztása. Sokszor szintén a tengerészek körében észlelték (talán közmondásos rumszeretetüknek is köze volt hozzá?), és csoportos előfordulása miatt kezdetben baktériumfertőzésnek gondolták. Az elmezavar­ ral, bőrgyulladással és hasmenéssel járó pellagra Dél-Amerikában jelentkezett tömegesen az 1920-as évek végén. Eleinte pesüsnek vélték és járványügyi ria­ dót rendeltek el a hatóságok, míg ki nem derült, hogy a betegség a B3-vitamin, a niacin hiányából adódik. Amíg az orvostudomány nem tisztázta a vitaminok és ásványi anyagok szerepét, hasonlóképpen gyakori, esetenként tömeges volt a jódhiányos területeken fellépő golyva (pajzsmirigy-alulműködés), a D-vita­ min, illetve a kalcium hiányából eredő angolkór (csontlágyulás), a B12-vitamin, a vas vagy réz hiányával összefüggő vérszegénység, az A-vitamin hiánya okoz­ ta farkasvakság, stb. A jelenkorban ezek a betegségek a legnagyobb ritkaságnak számítanak, szinte teljesen eltűntek a Föld színéről. Miután az emberiség felismerte, melyek a számunkra létfontosságú tápanyagok és milyen forrásokból vehetők fel, a világ minden részén úgy alakították, módosították a táplálkozási szokásokat, hogy a fenti betegségek veszélyét elkerüljék. Mondhatjuk úgy is, hogy egészségesebb étrendet állítottunk össze — mindaddig, amíg be nem köszöntött az intenzív mezőgazdasági termesztés, valamint az iparilag előállított kész- és gyorsételek kora. Ez a kedvezőtlen változás megint csak a II. világháborút követő évtizedek­ ben kezdődött, és az 1980-as évek táján kezdte igazán kimutatni méregfogait. Addigra a termőtalajok eléggé kimerültek ahhoz, hogy a növényi élelmiszerek rendesen tápanyaghiányosak legyenek, ahogyan a tápanyaghiányos növé­ nyekkel táplált, amúgy is felgyorsított növekedésű haszonállatok húsa szintén. Eljött az az idő, amikor az „egészséges" étrend is csak komplex vitamin- és ásványianyag-kiegészítőkkel kombinálva biztosítsa a szükséges bevitelt. Ilyen módon, ha a skorbut, a beriberi és társai nem is fenyegetik az életünket, a vitamin-, illetve ásványianyag-hiányból fakadó betegségek szelídebb mérték­ ben az emberek jelentős hányadát érintik. A fehérjehiány ma éppúgy, mint a múltban, alapvetően az éhezéshez társuló jelenség. A régi idők során a nyugati országokban is akadtak éhínséges periódusok, különösen a nagy háborúk alatt.

Régi és új betegségek Ma az úgynevezett jóléti társadalmakban ez ritka, szemben a világ más tájaival, ahol sajnos cseppet sem. Ám a „reform"-táplálkozás egy-két szélsőséges formája magával hozta, hogy a modern civilizáció szülöttei éhezés nélkül is fehérjehiányosak lehessenek; különösen a növésben levő gyermekek sínylik meg adott esetben a szülők kísérletező kedvét a táplálkozásban. Szintúgy az egészségromlás belső tényezőjévé válhat a kész- és gyorsételekből álló kiegyensúlyozadan étrend, amely bizonyos tápanyagokat túlzott mennyiségben, másokat egyáltalán nem tartalmaz. Hosszú távon mind a hiányok, mind a fölös­ legek éreztetik hatásukat: a helytelen táplálkozás idővel vese-, májproblémákat, meszesedést, köszvényt, érrendszeri károsodásokat, az immunrendszer legyengülését idézi elő. Nagyjából ezekkel a problémákkal, továbbá a környezetszennyezéssel és né­ hány egyéb, ugyancsak tipikusan jelenkori tényezővel függenek össze azok a napjainkban ijesztően elharapózott megbetegedések is, amelyek valamilyen módon az immunrendszer károsodásából fakadnak: az allergiák, az asztma, a rák, a különféle auto-immun betegségek, melyeknek szerteágazó válfajai közé tartozik a reumatikus ízületi gyulladás, a Graves-Basedow kór (pajzsmirigy­ túlműködés), az inzulinfüggő cukorbetegség, a fekélyes vastagbélgyulladás, a pikkelysömör, a myasthenia (izomgyengeség), a sclerosis multiplex, valamint a vészes vérszegénység is. Mindezek a kórok, habár a korábbi időkben sem voltak ismeretlenek (azon túl, hogy az immunrendszer hibás működésével való összefüggésük talán nem volt tisztázott), manapság éppen az urbani­ zált területeken túlontúl gyakoriak, ami ugyancsak arra enged következtetni, hogy modern életformánkkal valami nincs rendjén. Hasonlóképpen nyilatkozhatunk az olyan különféle idegrendszeri és pszichés megbetegedésekről is, amilyen a depresszió, a pánikbetegség, a neurózis, az időskori dementia, az Alzheimer-kór, a Parkinson-kór, stb. E kórképek a stressz és a káros szenvedélyek okán minden bizonnyal lényegesen nagyobb arányúak a mai korban, noha kideríthetetlen, valójában mennyi volt belőlük régen. Számos ilyen rendellenességet valaha nem tekintettek betegségnek, nem tudták és sok­ szor nem is akarták kezelni, az időskoriakat pedig természetesnek vették.

MITŐL VAGYUNK BETEGEK?

II. rész:

MITŐL VAGYUNK BETEGEK? A környezetszennyezés Amióta az emberiség városokat épít és letelepedett életmódon folytat, mindig is szennyezte a környezetét. Pusztán a tény, hogy valahol sokan voltunk, sze­ mét- és hulladékhegyeket, nagy mennyiségű szennyvizet produkált, amelyek régen is alkalmasak voltak arra, hogy „visszaüssenek" nekünk; ha másképp nem, azáltal, hogy kórokozó szervezetek szaporodtak bennük. De alig száz évvel ezelőtt — ami hosszú idő egy ember szemében, de nem a történelemben — el nem hittük volna, hogy valamikor egy folyó, egy patak, vagy bármely ter­ mészetes víz ihatatlanná válik, sőt fürödni sem lehet majd benne, mert súlyos mérgezést okoz. Szintúgy elképzelhetetlen volt, még röpke harminc-valahány éve, az 1970-es években is, hogy ne a vidéki kutak vize legyen a legfinomabb üdítőital! Napjainkban éppen vidéken a természetes és vezetékes víz számos helyen ihatatlan, savas eső hullik, még az óceánok vize is mérgezett, arról nem is beszélve, hogy sorozatos esetekben kerül belé többezer tonna kőolaj az olajszállító tankhajók meghibásodása folytán, ami a tengeri élőlények tömeges pusztulását idézi elő.

Csak ha ég a ház Az ipari forradalom a XIX. század közepe táján indult be, és vele párhuza­ mosan kezdett aggasztó méreteket ölteni a környezetszennyezés, mely a szá­ zadforduló idejére már Európa-szerte látható és érezhető eredményt hozott. Ezt követően a helyzet csak folyamatosan romlott tovább, a nyugati világot követően sorban egymás után felölelve a fejlődő országokat, az összes föld­ részt, végül az óceánt és a sarkvidékeket is. Mindaddig csak romlott, és sen­ kinek nem jutott eszébe, hogy ezt a végzetes folyamatot meg kellene fékezni, mígnem a környezetszennyezés már emberéleteket is követelt, méghozzá nem is elaprózva a dolgot: 1952-ben a hírhedt londoni szmog 4000 áldozatot sze­ dett. Ez volt az első olyan esemény, amire már minden civilizált ország felkapta a fejét, és gondolkozni kezdett a megoldáson. Ám a megoldás azóta is várat magára; a gazdasági érdekek mindig felülmúlják az élet érdekeit — kézenfekvő példát nyújtanak erre az olaj konszernek, szemben a belsőégésű motorokat ki­ váltó alternatív megoldásokkal -, s ezért a környezetvédelmi intézkedések csak azokra a problémákra szorítkoznak, amikor valóban „ég a ház", és csak olyan

A környezetszennyezés szintű (és költségvonzatú) megoldásokra, hogy mindent azért ne égessünk fel magunk mögött. Tovább rontja a helyzetet, ha a lakosság, és főleg az illetékes hivatalok fel sem ismerik, hogy tűz van, hiába csapnak egekig a lángok. Oda­ vannak az erdőink, mérgezett a vizünk és a talajunk, megfulladunk a füstben? Nagy dolog. Hiszen ebben a siralmasan tönkretett és megcsúfolt élettérben még mindig lehet élni, sőt mi több, túlnépesedni is...

Valami van a levegőben Az első lépés volt a gőzgépek bevezetése, amelyek széntüzeléssel nyertek ener­ giát. A gyárkémények és a mozdonyok vastag füstje ekkortól vált közmondá­ sossá. A füstben levő korom, ami beterített mindent, nem volt éppen szívderítő, de még annyira riasztó sem volt. A gőzgépek elsősorban szén-dioxiddal szen­ nyezték a levegőt, a kormot pedig nagyrészt elemi szén alkotta. Mindkét anyag természetszerűleg is jelen van környezetünkben, csak tán nem ilyen sűrűn és vastagon, és mint tudjuk, „jóból" is megárt a sok. Aztán következtek a kőolajszármazékokkal üzemelő belsőégésű motorok, amelyek villámgyorsan elterjedtek a járműiparban. A vígan pöfögő gépkocsik, buszok, teherautók, traktorok kipufogógázai a viszonylag ártalmatlan szén-dioxidon túl szén-mo­ noxiddal, ózonnal, mérgező kén- és nitrogénvegyületekkel, sőt nehézfémekkel, ólommal is dúsítani kezdték a levegőt. A gépjárműforgalom növekedésével a szennyezőanyagok koncentrációja is emelkedett, végül kritikus értéket ért el; ez okozta a két fajta (téli és nyári, illetve londoni és Los Angeles-i) füstköd, a szmog kialakulását, amit először az 1950-es, illetve '60-as években észlel­ tek és határoztak meg. Mindkettő, bár kémiailag eltérő szennyezőanyagokat foglal magában, egyaránt súlyos légzőszervi és keringési betegségekért felelős. E szennyezőanyagok, elsősorban a kén-dioxid és a nitrogén-oxidok jelenléte okozza a savas eső kialakulását. (Az esővíz tulajdonképpen tisztán is savas kémhatású a légkör természetes széndioxid-tartalma, továbbá a villámlások és a vulkáni tevékenység során keletkező anyagok folytán. így a természetes pH 5,0; az ennél alacsonyabb pH-jú esőt nevezzük savasnak). A savas eső, azon túlmenően, hogy korrozív hatásával tetemes anyagi kárt okoz, pusztítja az erdőket és a halállományt. Egy több telephellyel rendelkező budapesti iparvállalat egyik létesítményét 1982-ben bezárták. A tetephelyen korszerűtlen, régi gépek üzemeltek, s a gyártási folyamathoz szükséges szerves oldószer gőze szüntelenül a levegőben lebegett. Két évvel később, a bezárt üzem felszámolásakor került elő egy íróasztal mélyéből a korábban ott dolgozó nyolc nő egészségügyi kartonja. A feljegyzések sze­ rint mindannyiuk vérképe súlyosan károsodott. A nőket erről soha nem tájékoztatták, és semmiféle kártérítésben nem részesültek.

MITŐL VAGYUNK BETEGEK?

Tilalmak és kihágások Az 1940-es évektől megkezdődött a műanyaggyártás, a mezőgazdasági vegy­ szerek termelése, és még sok egyéb gyártási folyamat, ami özönével állította elő és zúdította a levegőbe, a vízbe a káros melléktermékeket. Saját bőrünkön megta­ pasztaltuk különféle sugárzások hatásait az élő szervezetre, köztük a röntgen- és a radioaktív sugárzásét is. Ezektől hamar megtanultunk óvakodni, különösen a japán városokra ledobott atombombák borzalmas pusztításának ismeretében. A vegyianyagoktól azonban nem tartottunk eléggé. Úgy gondoltuk, a csatornában majd elviszi őket a víz, messze a folyóba, onnan pedig a tengerbe. Ott van hely bőven, s egyszer majd csak történik valami azokkal a vegyületekkel, lebomlanak, megsemmisülnek, ártalmatlan anyagokká alakulnak át. Csak éppen azt hagy­ tuk ki a számításból, hogy nem egyeden ipari létesítmény, egy szál füstokádó jármű szennyezi a környezetet, hanem mindenfelé száz- meg százezer. Arra sem gondoltunk, hogy a szennyezett levegő és víz minden káros vegyülete lerakódik, beivódik mindenbe: a talajba, a növényekbe és az állatokba, élelmiszereinkbe, a tulajdon testünkbe. Ráadásul számtalan ilyen mesterségesen előállított anyag élettani hatását nem is ismertük. Csupán a későbbi tapasztalatok során döbben­ tünk rá, milyen veszélyeknek tettük ki magunkat, és még a felismerés sem volt mindig egyszerű, tekintve, hogy bizonyos káros vegyületek csak hosszú távon fejtik ki ártalmas hatásukat. Úgy az 1970-es, '80-as évektől, amikor már általáno­ san nyilvánvalóvá, mi több, fenyegetővé vált a kártétel, és nem lehetett tovább tédenül nézni a dolgot, az iparilag fejlett országokban szigorú környezetvédel­ mi intézkedéseket hoztak. Nagy erőkkel folytak a tudományos kísérletek és a műszaki fejlesztés a légszennyezés visszaszorítására: a széntüzelésről földgáz­ ra való átállással nagymértékben lecsökkent a kén-dioxid aránya a levegőben; később bevezetésre kerültek a gépkocsik katalitikus átalakítói, amelyek a káros nitrogén-oxidok mennyiségét redukálták. Tilalmak születtek a csatornába jut­ tatható szennyezőanyagok minőségét és mennyiségét illetően. A gyártási tech­ nológiák azonban többször nem tették lehetővé a mérgező melléktermékek ki­ iktatását, mint igen; az átállás pedig túl költséges vagy körülményes lett volna. Ezt a termelő létesítmények nem vállalták — inkább kifizették a szennyezésért kiszabott pénzbüntetést, és könnyű szívvel, a jövőért cseppet sem aggódva foly­ tatták felelőtlen tevékenységüket. Hazánkban ugyanez volt a bevett gyakorlat, hozzávéve, hogy a felmerülő súlyosabb problémákat, ahelyett, hogy legalább az érintettek tájékoztatásával mentsék, ami menthető, inkább elsikálták és elhallgat­ ták, egészen a csernobili atomkatasztrófáig: nagyjából egy évtized múltán tudtuk meg, hogy Magyarország keleti fele, fővárosunkat is beleértve, kiadós mértékű radioaktív szennyezésben részesült.

A környezetszennyezés Még inkább elmérgesedett a helyzet, a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt, amikor a környezetvédelmi előírások megkerülésére valóságos iparág alakult! A fejlett nyugati országokban, ahol ezeket a törvényeket és rendeleteket szigorúan végre is hajtották, a vállalkozók kifelé kezdtek tekintgetni: a kevésbé fejlett, vagy kevésbé öntudatos országok tábora felé. Amit otthon nem volt szabad, azt meg­ tették máshol. Nálunk, Magyarországon pedig éppenséggel vastagon! Egy-két jellemtelen hivatalnok markát megkenegetve erdőket irtottak, védett állatokra és madarakra lövöldöztek, ártalmas ipari hulladékokat csempésztek tonnaszámra a folyóinkba meg erre-arra. Avítt és erőtlen törvényeink még gyengébb végre­ hajtása folytán e gaztetteknek még igazán következménye sem lett. A lelkiis­ meretlen külföldiek mellé aztán lelkiismeretlen hazaiak népes tábora is társult: abban az időben (1990-egynéhánytól), amikorra már nyugaton az ólommentes üzemanyag, és számtalan műszaki-technológiai újítás bevezetésével jelentős mér­ tékben visszaszorították a járművek légszennyezését, nálunk a rendszerváltás idején a „polgárosodó" lakosság a külföldön leselejtezett iszonyú roncsautók hadain furikázott, a korábbi kétütemű csotrogányokat megszégyenítő füst- és méregfelhőket eregetve városaink utcáin. Ez nem volt tilos, még csak egy ejnye-ejnye sem járt érte! Aki nem volt rest statisztikákat olvasgatni, nap mint nap értesülhetett a hidegvérrel közölt adatokról, hogy a légkör szénmonoxid-, kéndioxid-, és nitrogénmonoxid-koncentrációja Budapest belterületén a meg­ engedett értékek többszázszorosát érte el. Nem volt szmogriadó, semmiféle in­ tézkedés nem történt. Akinek elég vastag volt a pénztárcája, gyorsan kitelepült valami zöldövezetbe. A többiek maradtak; ott éltek, dolgoztak továbbra is. So­ kan közülük nem élnek már, s aki igen, annak is vagy húsz évvel lerövidült a várható élethossza. Számukra sovány vigaszt jelent, hogy a helyzet e rázós idők óta jelentősen javult — a rengeteg jármű javarésze ma már új, vagy legalábbis elég korszerű ahhoz, hogy lényegesen szelídebb kárt okozzon.

Az üvegházhatás A környezetszennyezéssel függ össze a jelentős éghajlati változásokkal fenyegető üvegházhatás is. Maga a jelenség, természetes formájában nemhogy nem káros, de nagy szerepet játszott a földi élet kialakulásában. Bizonyos légköri gázok, mindenekelőtt a szén-dioxid, koncentrációjuktól függően kisebb-nagyobb mér­ tékben visszaverik a Földről kisugárzó hőt, s ezáltal benntartják a légkörben, ami annak felmelegedését eredményezi. Bolygónk légköre az üvegházhatás nélkül leg­ feljebb -20 °C-ra emelkedne még nyáron, napközelben is: magyarán szólva tehát dermesztő hideg lenne, amiben semmi nem él meg. A szén-dioxid légköri kon­ centrációja azonban növekszik — amiért jelen pillanatban megint csak főként a

MITŐL VAGYUNK BETEGEK? kőolajszármazékok égetésével üzemelő járművek a felelősek, s legalább ilyen mér­ tékben a szén-dioxidot megkötő, illetve felhasználó növényzet, a trópusi esőerdők kivágása. A tudomány több évtizedet kutatja már a globális felmelegedés jelenségét és hatásait. Ma még nem bizonyos, hogy a légköri szennyezés hatására valóban olyan mértékben erősödik az üvegházhatás, hogy ennek tudhatók be a korábban nem tapasztalt árvizek és aszályok; a szakemberek egy része úgy véli, ilyen rövid idő átlagában ez még nem dönthető el, okozhatja a éghajlat természetes változé­ konysága is. Tény azonban, hogy már 1 °C globális hőmérséklet-emelkedés is kriti­ kus hatást gyakorol a csapadékviszonyokra és a kultúrnövények termeszthetőségére; a kutatások azonban 4 °C-ot jeleznek elő, ami viszont beláfhatadan katasztrófához vezethet: a sarki jégtakarók megolvadása és az óceánok vizének hőtágulása révén víz alá kerülnek és elpusztulnak a partközeli városok — s ez bár a legkézenfekvőbb, ám korántsem bizonyosan a legrosszabb következmény.

Egy sikeres akció Szintén a környezetszennyezés egy speciális válfaja eredményezi a magaslégköri ózonpajzs elvékonyodását. Az ózon az oxigén egy módosulata, amely háromato­ mos molekulákat alkot. Belélegezve mérgező, mert a molekuláról könnyen leha­ sad egy szabad oxigénatom, s nagy reakcióképességénél fogva agresszív, roncsoló hatású. Fent a sztratoszférában, 25-100 kilométer magasságban természetesen semmiféle élőlénynek nem árt, viszont megvédi a Földet az erőteljes ultraibolya­ sugárzás káros hatásától. Az ózonpajzs évtizedek óta folyamatosan ritkul, véko­ nyodik a légkörbe juttatott bizonyos vegyianyagok, elsősorban a szórópalackok freon hajtógáza, valamint a sugárhajtású repülőgépek hatására. Különösen nagy­ fokú az elvékonyodás a Déli Sark, valamint az északi félteke egyes területei felett. Ezeken a jókora terjedelmű helyeken a napfény nagyenergiájú ultraibolya sugarai akadálytalanul áthatolnak. Az erőteljes ultraibolya-sugárzás a felelős a bőrrákos esetek számottevő gyarapodásáért. Az éltető napfénytől, ami nélkül nem létez­ hetnénk, manapság óvakodnunk kell! E szempontból viszont a tudomány opti­ mista: amióta egy sikeres környezetvédelmi akció hatására világszerte betiltották a freonos hajtógáz alkalmazását, úgy vélekedik, az ózonpajzs könnyűszerrel re­ generálódhat néhány évtizeden belül.

Tornyosuló szeméthegyek Nincs okunk viszont optimistának lenni a szemét és hulladék kérdésében. Az úgynevezett civilizált országok őrületes, irdatlan szemétmennyiségeket termel­ nek folyamatosan, megállás nélkül. A népesség növekedése és a fogyasztói szemlélet elterjedése ezt az egekig fokozta. Néhány évtizeddel ezelőtt, amikor

A környezefszennyezés nálunk még egyszerű papírzacskókba és natúr kartondobozokba csomagolták az üzletekben a megvásárolt árut, mindannyian hanyatt estünk, micsoda „kul­ ­­ra" van a nyugati országokban: egy egyszerű fogkefét is három különböző, sokszínű, csillogó-villogó műanyag, fémfólia és papír csomagolásban árultak, dombornyomással, lézerhologrammal, toronyórával és lánccal. Amikor min­ dez hozzánk is eljutott, másodpercek alatt kiábrándultunk belőle. A fogke­ fét, amint hazavisszük, órákig tartó, körülményes igyekezettel, ünnepélyesen kibányásszuk a sok csicsából, és a fürdőszobai fogmosó pohárba állítjuk, a fejlett „kultúra" hasznavehetetlen termékeivel pedig pillanatok alatt teli lesz a szemétkosarunk. Mindemellett már jó ideje megrökönyödve értesültünk ar­ ról, hogy a nyugati országok felvilágosult egészségügyi írásai arra buzdítják az embereket: ha tehetik, ne vásároljanak díszes csomagolásokat, mert ez egy­ részt nyersanyagpazarlás, másrészt környezetszennyezés, harmadrészt pedig a termék árának háromszorosát húzza ki a pénztárcájukból; a piacon sem kell ezer nejlontasakba rakatni a zöldséget-gyümölcsöt, inkább vigyék az ódivatú vesszőkosarat, amibe bátran beleömleszthetnek mindent, ráadásul meg sem romlanak benne, mint a műanyag zacskókban. A gyártókat azonban ez nem érdekli: a profitszerzés érdekében készséggel ter­ melik tonnaszámra a vásárlás pillanatában hulladékká váló árucikkeket, nem törődve azzal, hogy felemésztik a kimerülőben levő nyersanyagkészleteket, és a puszta szeméthegyeken túl olyan ártalmas anyagokkal szennyezik a környezetet, amelyekkel nemigen tudunk mit kezdeni! A szeméthegyeknek ugyanis az a része, ami a szokványos háztartási hulladék­ ból áll (krumplihéj, almacsutka, csirkecsont és hasonlók), tehát a köznapi ér­ telemben vett szemét, csupán a városiasodás és a nagy mennyiség révén jelent problémát. Ezek a maradványok természetes úton képződő szerves anyagok­ ból állnak, könnyen lebomlanak, nem mérgezik sem a talajt, sem a vizeket, és pillanatok alatt visszakerülnek a természetes anyagkörforgásba. Hajdani élet­ módunkban, kint a tanyán az ilyesmit megetettük a háziállatokkal, amit meg nem lehetett, azt kidobtuk a kertbe: reggelre garantáltan elvitték a madarak, a kisrágcsálók, vagy az esővel belemosódott a talajba, és csak jót tett neki. A háztartási szemét kezelése ma sem jelent különösebb problémát — leszámítva a közé vegyített kiégett villanykörtéket, lemerült elemeket, összetört higanyos hőmérőt és egyebeket. Mivel azonban a szemétégetés költséges eljárás, már csak azért is, mert a szilárd hulladék megsemmisítésén túl mindjárt felveti a légszennyezés kiküszöbölésének problémáját, nálunk nemigen üzemelnek szemétégető berendezések. A háztartási hulladékot kijelölt területekre, a sze­ méttelepekre hordják, amire idővel talajréteget terítenek, hogy az alatta levő

szerves hulladék annak rendje-módja szerint lebomoljon. Ez a jól bevált ósdi módszer végül is megteszi, csak éppen az a baj vele, hogy a háztartási hulla­ dékban manapság egyre több a nem lebomló, illetve lebomolva ártalmas, ter­ mészetidegen végtermékeket produkáló összetevő. A műanyagok mind e két csoportba tartoznak, miképpen a lakkréteges, színes, csillogó, lézerhologra­ mos, fóliázott csomagolások úgyszintén; az elemek, akkumulátorok, festékek, oldószerek, lejárt gyógyszerek egyértelműen az utóbbiba. A műszaki cikkek, mint például a „kiszuperált" rádiók, tévék, elektromos háztartási készülékek és hasonlók túlnyomórészt az előbbibe. A mosó-, tisztítószerek és kozmetikai cikkek elképesztő garmadája eredendően a mérgező hulladékok kategóriájába sorolható, noha szerencsére egyre több közöttük a környezetbarát gyártmány, ami azt jelenti, hogy anyagaik a természetben lebomolva ártalmatlan és újrafel­ használható, „visszakeringtethető" végtermékeket hagynak maguk után. Két­ ségkívül tehát mindannak, amit kidobunk, egy jelentős része problémát jelent, melynek megoldása nem is okvetlenül az alkalmas megsemmisítési módszerek kidolgozásában keresendő.

A túltermelés ördögi köre Kézenfekvőbb és célszerűbb az éremnek azon az oldalán vizsgálódni: szükségszerű-e jelenlétük a kezelendő hulladékban? Mert sokszor egyáltalán nem az. Ilyen például a már említett műanyagzacskó-halmazok esete. Legalább a fele megtakarítható lenne, ha mondjuk bevásárláskor vinnénk magunkkal egy szatyrot, mint a régi szép időkben, és nem raknánk mindent külön tasakba. És az üvegek? Voltak építő szándékú kezdeményezések az üvegpalackok kiváltására (tejeszacskókkal, üdítős flakonokkal, stb.), de mind azon feneklett meg, hogy az üvegpazarlás helyett az ártalmas műanyaghulladék mennyiségét szaporította. A megmaradt üvegedények és palackok pedig, valami általam beláthatatlan oknál fogva, megszűntek visszaválthatóak lenni. Szó se róla, a kvarc éppenséggel nem az az anyaga bolygónknak, amit a készlet kimerülésének veszélye fenyegetne. Pontosabban szólva, ez idő tájt legalábbis nem tűnik úgy. Ám a belőle gyártott üveg egy mesterséges képződmény, ami nem keletkezik és nem is bomlik le természetes úton. Bármeddig is tároljuk talajréteg alatt, akkor sem fog vissza­ alakulni kristályos kvarccá. Talán az idők végezetén, mire lassacskán összetö­ rik, újból elporlik, akkor történhet vele valami. Addig csak környezetszennyező hulladék. Miért nem válthatjuk hát vissza, és használjuk fel újra meg újra, mint valaha? A titok nyitja bizonyára kézenfekvő, mint sok más esetben: a vállalatok és üzletek nem akarnak pénzt kiadni az üvegek elhelyezésére, szállítására, tisz­ títására. A környezetvédelem sajnos nem olyan fontos, hogy pénzt áldozzanak

A környezetszennyezés rá. Ráadásul az emberi társadalom jelenlegi, globális gazdasági berendezkedésé­ ben a takarékosság és a célszerűség sem kifizetődő. Az üveggyárak például ab­ ból prosperálnak, hogy palackok ezreit gyártják nap mint nap, amit aztán mi ki­ dobunk. Ha ezt nem tennék, bezárhatnának, munka nélkül maradna egy csomó ember, stb... Hasonlóképpen kétélű a helyzet a műanyag csomagolásokkal. Ha arra szavaznánk, hogy csomagolják papírba a kenyeret és a többi élelmiszert, meg sok más árucikket, mint régen, a műanyaggyárak mennének csődbe, arról nem is beszélve, hogy a fokozott papírigény miatt megint csak a faállományt, az erdőket pusztítanánk. Igaz, papírt lehet gyártani szalmából, rongyból is, de szalma nincs olyan sok, rongy meg még kevésbé, amióta annyi műszálas tex­ tíliát használunk. És hogy végképp sehogyan sem legyen jó: a műanyaggyártás elsőrendű nyersanyaga a kőolaj, amiből szintén vészesen megcsappantak a kész­ letek a Föld gyomrában. Bárhogyan nézzük tehát, az ördögi kör valahol, valahogyan bezárul. Ám még mindig nem lenne olyan nyomasztó a helyzet, legalábbis a hulladékok elhe­ lyezését illetően, ha oda kerülnének, ahová illene kerülniük. Csakhogy, itt és most, nem így van. Akik nem akarják kifizetni a szemétszállítás megszabott díját, egész teherautónyi szemeteket pottyantanak el suttyomban szerteszét az erdőn-mezőn, vagyis ott, ahol senki sem látja. Sajnos sokan, túl sokan követik ezt a nem túl etikus költségmegtakarítási módszert. És a baj megint csak az, hogy nincs következménye, a vétkesek nem tartanak a rajtakapástól, illetve a felelősségre vonástól.

Időzített bombák Tegyük hozzá, hogy a kint a zöldben eldobált szemeteszsákok és azok tar­ talma még nem a legrosszabb, ami természetes környezetünket csúfítja. Mert ott vannak még a veszélyes ipa­ ri hulladékok, vegyszerek. Ezek olyan anyagok, amelyek egészségkárosító voltuk miatt nem kerülhetnek sem a csatornába, sem a talajba, tehát a szeméttelepre sem. Biztonságos el­ helyezésük, kezelésük az előírások szakszerű betartásával körülményes és költséges, néha valósággal lehetetlen. Az atomerőművek radioaktív hulla-

MITŐL VAGYUNK BETEGEK? dékát például a jelenlegi gyakorlat szerint betontömbökbe vagy üvegpáncélba zárva helyezik el, lakott területektől és az élő természettől elszigetelten, föld felett vagy föld alatt, illetve a tenger alatt. A tartályok élettartama elvileg meghal­ adja a mentességi szint elérésének idejét (amennyi idő alatt a sugárzó részecskék száma olyannyira lecsökken, hogy a megmaradtak már nem jelentenek kockáza­ tot) — gyakorlatilag viszont mégsem tekinthetők veszélytelennek! Hogyan lehet­ nénk abban biztosak, hogy bármilyen megoldás is biztonsággal kiáll mondjuk egy öt-tízezer éves próbát? Ennyi idő alatt a fizikailag és kémiailag mégoly stabil üvegtömbök is megsérülhetnek a földmozgások, földrengések folytán, és kisza­ badulhat a radioaktív anyag. Öt-tízezer év viszonylatában a környezet jelentősen megváltozik. Felszínre kerülhet, ami most mélyen a föld alatt lapul; háború jöhet, az üvegtömbök is felrobbanhatnak; megváltozik a domborzat, és leszármazottaink építkezhetnek a radioaktív lerakatok területén, főleg, ha némi emberi ha­ nyagság miatt időközben feledésbe merül a helyük. Jelenleg kutatások folynak a hosszú felezési idejű izotópok részecskegyorsítóban való átalakítására, mert a rö­ vid idő alatt lebomló anyagmódosulatok lényegesen kisebb kockázatot hordoz­ nak. Ám amíg ez megvalósul, bármi megtörténhet. És sok bizalmunk nem lehet a biztonságos műszaki megoldások iránt, ha csak a tengeri olajszállító tartályha­ jókra gondolunk. Évente mintegy ötmillió tonna kőolaj kerül az óceánokba, és a tengervíz sótartalmával elegyedve sűrű, egybefüggő kátrányréteget képez a víz felszínén, gátolva a levegőcserélődést és a fény behatolását. A madarak tollazatát, a halak kopoltyúit, a bálnák, delfinek tüdejét átitató kőolaj az állatok tömeges halálát okozza. A világ tengerein közlekedő 5000 tankhajó mindegyike éppolyan időzített bomba, mint az itt-ott elrejtett veszélyes hulladékok.

Egészségkárosító élettér és életmód Valaha, amikor elkezdtük benépesíteni a Földet, a természet-adta lehetőségekhez igazodtunk, hogy szükségleteinket kielégítsük. Barlangokban, nagy faodvakban, üregekben húztuk meg magunkat, ha pihenni akartunk. Hogy vackunk kényelmes és meleg legyen, avarral és szőrrel béleltük ki, mint az állatok, és lombos ágakkal álcáztuk, hogy álmunkat ne zavarják a ragadozók vagy az ellenségeink. Aktív óráin­ kat vadászattal és gyűjtögetéssel töltöttük, de ez távolról sem volt egyszerű feladat: vagy akadt zsákmány, vagy nem, vagy találtunk ehető gyümölcsöt és egyéb enni­ valót, vagy nem. A sivárabb vidékeken, és kiváltképp télen alaposan feladta a leckét a túlélés. Az időjárás és az évszakok sem voltak épp hízelgőek a nomádon kóborló ember számára: lehetett tomboló szélvihar, felhőszakadás, rekkenő hőség, nyakig

Egészségkárosító élettér és életmód érő sár, akkor is menni kellett. Didergő ősünk állatbőröket terített magára, hogy ne fázzon, később tüzet is rakott faágakból. Ám a tűz kialudt, ha nem táplálták, füstöt okozott, veszélyes sebeket ejtett, nagy szélben az egész erdőt-mezőt leégette. Ez az élet gyötrelmesen nehéz és kiszolgáltatott volt, így az ember lassacskán megtanult segíteni magán. Letelepedett a dúsnak, termékenynek ígérkező helyeken, többnyi­ re vízparton. Lakóhelyet épített magának, megtanult növényeket" termeszteni és állatokat tenyészteni. Az idő múltával egyre többféle használati tárgy készítését sa­ játította el, amelyek megkönnyítették életét. Házába tűzhely, kemence, bútorok ke­ rültek. Néhány lángelme feltalálta az olajlámpást, majd a gyertyát is. Az étkezésnek, a tisztálkodásnak éppúgy, mint a többi mindennapos tevékenységnek, hagyomá­ nyai alakultak ki. Az ember megtanult szőni, fonni, és változatos öltözékeket készí­ tett magának len, gyapot és más növények rostjaiból, gyapjúból, hernyóselyemből. Ruhái igazodni kezdtek az időjáráshoz és a végzett tevékenységekhez, elkülönültek a női és férfi viseletek, a foglalkozás (vagy rang) szerinti öltözékek. Aki hosszabb útra indult, nem gyalogolt, hanem lóháton, vagy állatok vontatta szekéren, kocsin tette meg az utat. Az egyre szerteágazóbb feladatok szükségszerűvé tették a mun­ kamegosztást, kialakultak a különféle foglalkozások specialistái. Az élet szervezett keretek közt folyt, a kolóniák vezetői igyekeztek a legelőnyösebb feltételeket biz­ tosítani a települések felvirágzásához. Utak, hidak épültek, a városokat fallal vették körül. Kutakat fúrtak, vízvezeték- és csatornarendszereket építettek, hogy a víz mindig rendelkezésre álljon. Ám az élet még mindig túl fáradságos volt, s a tenni­ való rengeteg. Invenciózus elméink szüntelenül keresték a megoldást, hogyan le­ hetne könnyebben, gyorsabban elvégezni a feladatokat. Létrejöttek az első gépek, még mechanikus meghajtással: a szélmalmok és vízimalmok, a rokka, a szövőszék, a lóvontatta eke, stb. Általuk hatékonyabb lett a javak termelése, javult az életszín­ vonal a településeken, a népesség sokasodni kezdett. Az élet és a társadalmi felépít­ mény egyre sokrétűbbé vált. A fokozódó igények révén intézmények alakultak a különféle szolgáltatásokra, majd azok oktatására is. Az erőteljesen differenciálódó életvitel hozta magával, hogy a meghatározott vonalon tevékenykedő embereknek nem maradt idejük vagy módjuk önellátásukat biztosítani. Akik ipari szakmát foly­ tattak, az élelmiszert vásárolták árusoktól, a mezőgazdaságban dolgozók pedig az iparcikkeket: bútort, szerszámokat, ruhát, cipőt és hasonlókat. Hogy a termelők nagyobb távolságra is eljuttathassák portékáikat, kereskedőket bíztak meg. Az áruk szállítása szükségessé tette a közlekedés és a kommunikáció fejlesztését, gyorsítását. A javak nagybani értékesítése megkívánta az előállítás tömegessé tételét, megindult a gépesítés. Gőzgépek, belsőégésű motorok, villamos berendezések, elektronika — és rövid idő alatt eljutottunk a mai civilizációhoz. Urbanizáció, környezetszennye­ zés, túlnépesedés, felgyorsult életvitel, stressz, túlhajszoltság, stb.

MITŐL VAGYUNK BETEGEK?

A régi „szép" idők Végiggondolva ezt a folyamatot, tegyük fel a kérdést: mikor volt életterünk, életmódunk egészséges, és mikor vált egészségtelenné? Állíthatjuk-e, hogy volt egy pillanat, egy momentum, ahonnan rossz irányban haladtunk tovább? Nemigen! Idillinek gondoljuk azt az időt, amikor mindenütt dús füvű rétek és buja erdők ragyogtak, kristálytiszta patakokkal és forrásokkal. Nosztalgiánkban friss erőtől duzzadó, bársonyos bőrű, örökké fiatal férfiakat és nőket festünk ebbe a környezetbe. A valóság azonban messze áll ettől. Csak egyetlen példa: amikor még nem volt mosógép, teknőben mosták az asszonyok a ruhát, forró vízzel, szappannal és nátronlúggal. Kezük vaskos és ráncos lett, tele máj fol­ tokkal és bőrkeményedéssel. A hajlongástól meggörnyedt a hátuk, az ártalmas gőzöktől tüdőbetegek lettek. Idill helyett kész lidércnyomás! Lépjünk hát még többet vissza az időben, mondjuk, amikor még szappan meg nátronlúg sem volt. Akkortájt hideg vízben sulykolták a ruhát a patak- vagy folyóparton. A környezetet ugyan nem szennyezték, de remek móka lehetett: már hajnalban nekiláttak, mert millió más teendő volt soron, a jeges víztől fájdalmas ízületi gyulladásokra, deformált, bütykös ujjakra tettek szert, s átfázva, kimerülten tértek át a többi munkára... Vagy vegyük a közlekedést. Ma ezrével robognak az autók, a buszok az úton, zajt, légszennyezést, stresszterhelést okozva. A buszon összezsúfolódva, kényelmetlenül utazunk, elkapjuk egymástól az influ­ enzát, menetrendhez vagyunk kötve, idegeskedünk, hogy nem jön; az autóban sokat ülünk, „úszógumit" növesztünk, berozsdásodnak az ízületeink, ráadásul a feszült koncentrációtól szellemileg elfáradunk, még mielőtt hozzálátnánk a munkánkhoz. Autó és busz híján viszont vert az eső és tűzött a nap bennünket, beragadt a szekerünk a kátyúba, lovunk lesántult, bekólikázott, vagy épp meg­ bokrosodott és ledobott valahol az Isten háta mögött, ahol még segítségre sem számíthattunk. És amikor még ló meg kocsi sem volt, tíz, húsz kilométereket gyalogoltunk naponta, esőben, sárban, úttalan utakon, hogy eljussunk valaho­ vá, a hátunkon cipeltük a tüzelőt, az eladni kívánt portékát, bármit. Egészsége­ sebb volt-e bármelyik múltbeli felállás a maiaknál? Nem. Indokolt volt-e, hogy tegyünk valamit a kényelmünkért? Teljes mértékben. Volt-e másféle megoldás erre, olyan, ami nem szennyezi a környezetet, nem éli fel forrásainkat, nem von maga után semmilyen káros hatást az egészségünkre nézve? Nem tudhatjuk. Amilyen utat követett a technikai haladás, az szükségszerűen ide vezetett. Van­ nak ugyan más feltételezések, melyek szerint fejlődésünk egészen más irányt is vehetett volna, ám ha tekintetbe vesszük, hogy már a természet sem tudott egyértelműen kedvező, egészséges életteret nyújtani számunkra, akkor nincs okunk feltételezni, hogy bármit feltalálhattunk volna, ami igen.

Egészségkárosító élettér és életmód

A városiasodás hátrányai Tekintsük most át, miért is ártalmas a mai életvitelünk. A betondzsungel, ahogyan emlegetni szoktuk lakóte­ ­ületünket, tagadhatatlanul célszerű kialakítású, de nehéz olyanná for­ málni, hogy egészséges is legyen. A városok zsúfoltak, és lakosságuk egyre sokasodik, nem igazán a nagy népszaporulat miatt, hanem mert a kis településekből mind többen és többen vándorolnak át a városokba. Vidéken kevés a munkalehetőség, nincsenek nagy távlatok a fiatalság előtt; ha nem akarják vagy nem tud­ ják szüleik foglalkozását űzni, elköl­ töznek. Sokan, még ha megélhetésük biztosított is, a másoktól, és főleg a tömegtájékoztatásból kapott minták folytán unalmasnak tartják a vidéki életet, azért távoznak el. A terjeszkedő városok magukba olvasztják a közeli falva­ kat, kisközségeket, amelyek ezáltal maguk is urbanizálódnak, de gyakorlati­ lag a többi településnek sincs más esélye a fennmaradásra, mint városiasodni, amennyire csak lehet. A kisvárosokban lakótelepek, a falvakban három-négy­ szintes családi házak épülnek. Néhány élelmes vállalkozó ravaszul lecsap az elnéptelenedés veszélyének kitett régiókra, és potom áron telkeket vásárol, ahová gyárat telepít, és meggyőzi a polgármestert, milyen jót tesz ő azzal, ha munkalehetőséget teremt, visszaözönlenek az elvándorolt emberek, egész infrastruktúra épül ki a környéken, lakóházakkal, bevásárlócentrumokkal, bankokkal meg egyebekkel, melyeknek haszna persze majd az ő zsebébe ván­ dorol. Hogy mennyi erdőt vágnak ki ezért, mennyi élőt pusztítanak el, mennyi vizet, talajt és levegőt mérgeznek meg, mennyi zaj- és stresszterhelést idéznek elő, ritkán számítják ki, illetve „megengedett"-nek minősítik a tervekben; az pedig végképp nem szempont, hogy a megmaradt (többnyire időskorú) lakos­ ság többé nem élvezheti, ha már mást nem is, azt a nyugalmat és jó levegőt, amit megszokott. Ez a haladás ára, tetszik - nem tetszik. Nem szeretjük tehát a betondzsungelt, ugyanakkor nem vagyunk hajlandók máshol élni. A mai na­ pig nagyjából az a felállás: vagy a természet él, vagy az emberek. Ezidáig még nemigen sikerült a kettőt kielégítően összeegyeztetnünk.

Kő, üveg és fém között Városban a helyhiány miatt csak felfelé lehet terjeszkedni, ezért emeletes házak épülnek. Emeletes házban nem jó lakni, mert túl közel vagyunk egymáshoz áthallatszanak a hangok a szomszédba, zavarjuk egymást a tévézéssel, zene­ hallgatással, szóváltással, barkácsolással, szeretkezéssel. Vannak kellemetlen lakótársak, aki kötekednek, leskelődnek, epés megjegyzéseket tesznek, pletykál­ kodnak rólunk. A régi téglaházak huzatosak és hidegek, nehéz befűteni őket. A beton rossz hőszigetelő, a panelépületek pillanatok alatt kihűlnek vagy átforró­ sodnak, nyomasztó fülledtséget sugározva. A fűtéstől száraz levegő kiszárítja a bőrt és a nyálkahártyákat, utat nyit a fertőzéseknek, az állandó megfázásoknak és légúti irritációknak. Nem sokat segítenek a párologtató edények, legfeljebb vala­ mi párásító berendezés válna a javunkra, ami az adott helyen nem kivitelezhető, vagy az ára miatt nem engedhetjük meg magunknak. A lakás sötét, csak egyfelől süt be a nap, vagy még egyfelől sem, s ha igen, akkor is leárnyékolja a többi épület vagy más magas objektum. Rontja a helyzetet, hogy a szemközti házak kíváncsiskodó tekintetei elől amúgy is le kell függönyöznünk. A betonozott uta­ kon járni nem kellemes, mert a beton rendkívül kemény és rideg anyag; hosszú távon, és főleg, ha rendszeresen terhet is cipelünk magunkkal (szinte mindig: bevásárlószatyor, aktatáska, iskolakönyvek, stb.), tönkremennek az ízületeink. Nincs olyan lábbeli, ami számottevően ellensúlyozná ezt, még a sportcipők spe­ ciális, rezgéselnyelő anyagból készült talpa sem ér egy fabatkát sem. Igaz, ha abból indulunk ki, hogy a városi kutyáknak már három-négyéves kor fölött ga­ rantáltan betegek az ízületei, holott súlyt sem visznek, talán még szerencsésnek érezhetjük magunkat. A műút csupán azzal a csalóka előnnyel kecsegtet, hogy nem ázik át az esőben, és nem ragadnak sárkoloncok a lábunkra. Ez az előny azonban virtuális, mivel az aszfalt mindig tele van kátyúval, esős időben giganti­ kus pocsolyák keletkeznek; nehéz rajtuk úgy átkelni, hogy ne merüljünk bokáig, s ha sikerülne is, az elszáguldó autók loccsantják ránk az egészet. Nem leányálom tehát, jobb viszont nincs: az aszfaltozott műút viszonylag gyorsan kiépíthető, sima, nem csúszós, és amennyire lehet, zajtalan. Azon túl, hogy sokan vagyunk, a közlekedés zajt és egyéb problémákat szül, a mesterséges élettér önmagában is terhelést képez ránk nézve. Nem jó nekünk csupa kő, üveg meg fém között élni. E probléma az élettel teli, természetes kör­ nyezet hiányából adódóan részben pszichés, ami ugyan cseppet sem elhanyagol­ ható, lévén hogy ettől még egészen komoly megbetegedéseket szülhet, a rákig bezárólag; részben viszont kőkeményen élettani. Mesterséges környezetben a levegő szárazabb, a nyálkahártyák kiszáradnak és sérülékennyé válnak, utat nyit­ va a légúti irritációknak és fertőzéseknek, hosszú távon különböző idült beteg-

Egészségkárosító élettér és életmód ségeknek, akár a ráknak is. Mindezt a légszennyezés nyilvánvalóan hatványra erneli. Az élő környezetben a növényzet, különösen a fák természetes energia­ tere egészséges, általunk is felvehető energiával vesz körül bennünket, míg a mesterséges környezetben sok ártalmas energia is jelen van. Ezeknek forrásai korántsem csupán a gépi berendezések, elektronikus eszközök és hasonlók, hanem eleve a kiépített tér formái, elsősorban éles, szögletes alakzatai. A zártság, a zsúfolt elrendezés, a szűk helyiségek, a leárnyékoltság ugyancsak előállíthat káros energiákat. Bizonyos mértékig ki tudjuk ezeket egyenlíteni a tér megfelelő kialakítása révén (lásd V. rész, „Belső harmónia és összhang a környezettel"), de bármilyen tökéletes formákat, bármilyen tetszetős küllemet hozunk létre, az élet jelenlétét semmi sem pótolja. Régóta tudjuk, hogy így van - ezt tükrözi olthatat­ lan vágyunk a szobanövények és a lakásban tartható állatok iránt. A városi par­ kosítás azon túl, hogy enyhíti a levegő szárazságát és növeli az oxigén mennyi­ ségét, pszichésen és energetikailag is támogatja a városlakók egészségét.

Áltermészet a művilágban Ám a betonutakat szegélyező fák és a zsebkendőnyi parkok nem helyettesítik a természetes környezetet, annál is inkább, mivel ezek, még ha első ránézésre nem is látszanak annak, szintén művi létesítmények. Kevés növényfaj él bennük, még kevesebb rovar- és állatfajjal; az állati szervezetek többségének jelenlétét elfogadhatadannak ítélik a városi parkokban és fasorokban. Az egynemű pázsit csak véledenül fogad magába néhány szál pitypangot vagy kutyatejet, amelyek a nyírá­ sok alkalmával rendszerint azonnal ki is pusztulnak. A lenyírt füvet és a fák avar­ ját összegyűjtik és elszállítják, „sikeresen" elérve, hogy a talaj amúgy is soványka termőrétege még inkább megfogyatkozzon. A fák így satnyára nőnek és hamar kiszáradnak; ha meg nem, akkor az áram üti agyon őket, amikor nedves leveleik­ kel hozzáérnek egy nagyfeszültségű vezetékhez. Van tehát némi légnedvesség és oxigén, az üvegnél és betonnál szívderítőbb látvány, de nincs természetes öko­ szisztéma, és főleg nem annak hihetetlen fajgazdagsága. Mit jelent ez? Azt, hogy becsapjuk magunkat: azt hisszük, érintkezünk a természettel, holott mégsem. A természetes anyagokkal való érintkezés hiánya nyilván jelentős tényező az aller­ giák mai, tömeges elterjedésében. Nem mondom, allergiát sok minden okozhat sokféle körülmények között, de afelől biztosak lehetünk, hogy a földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozó vidéki emberek körében, akik a múltban a népesség döntő hányadát tették ki, a virágpor- vagy állatiszőr-allergiák ismeretlenek voltak és nagy valószínűséggel azok is maradnak. Habár a fenti összefüggés triviális és mindenki által jól ismert, az allergiák elleni harcban olyan totálisan figyelmen kívül hagyják az egészségügyi hivatalok, mintha nem is létezne. Inkább azt szor-

galmazzák, hogy a reakciót előidéző, egyébként ártalmatlan növényeket iktassuk ki környezetünkből. (Lásd: „Az allergia", III. rész). Ez bízvást nem oldja meg a problémát: ugyanolyan „szőnyeg alá söprő" kényszermegoldás, mint egy fájós fogat kihúzni, vagy egy rákos daganatot kioperálni. A közveden veszély elhárul, ám az előidéző okok megmaradnak és tovább munkálkodnak. Biztosan tud­ juk, hogy lesz még folytatása a dolognak, mégis a vállunkat vonogatjuk: ugyan már, mit számít, mi lesz tíz-húsz év múlva, örüljünk, ha élünk még addig, vagy egyáltalán a világ létezik még. Különben is, addigra nyugdíjban leszünk, senki nem kéri számon a döntéseinket. De élni fogunk tíz-húsz év múlva is, a világ sem dől össze, csak ismét kihúzhatunk a sorból néhány (tucatnyi) növény- és állatfajt, még inkább felborul az ezidáig is számos ízben megerőszakolt és egyre gyengébb lábakon álló biológiai egyensúly, és mi még kevésbé leszünk képesek megőrizni egészségünket.

Az életvitel Életterünk kialakítása az életvitelünkhöz igazodik. Mivel többnyire, és egyre in­ kább, zárt térben tartózkodunk, mesterséges világításra van szükségünk. A mester­ séges fényforrások sugárzása eltér a napfény összetételétől (bár régóta kísérletez­ nek a napfényt szimuláló fénycsövekkel), és ami a rosszabb benne, a világítótestek működési elve folytán vibrál. A mesterséges fény egészségi szempontból nem he­ lyettesíti a napfényt, amire biológiailag szükségünk van. Megterheli a szemünket, amiért nem csupán a sugárzás jellege és vibrációja a felelős, hanem maga a te­ vékenység is, amit végzünk: miközben írunk, rajzolunk, számítógépen dolgozunk, iratokat tanulmányozunk vagy rubrikákat töltünk ki, egy pontra koncentrálunk, egyazon távolságra nézünk, ami fárasztja a szemünket. A szemlencsét fókuszáló sugárizmok mindig egyformán feszülnek, ami szemfájást, majd fejfájást okoz, mely mindkettő idültté válhat, és ha nem gondoskodunk ellensúlyozásról, szer­ vi elváltozásokhoz, legfőképpen látásromláshoz vezethet. Munka közben felvett testhelyzetünk egyoldalú megterhelést és ezzel egyidejűleg legyengülést eredmé­ nyez. A sok ülés károsítja a gerincoszlopot, rontja az ízületek mozgékonyságát, az izmokban merevséget, megrövidülést, illetve petyhüdést okoz. A mozgáshiány a vér- és nyirokkeringés pangását idézi elő, az elégtelen vérellátás bizonyos testszö­ vetek megfogyatkozását, a szervi működések hatékonyságának csökkenését vonja maga után. Az, hogy felborul az anyagcsere egyensúlya, és hízáshoz vagy lesoványodáshoz vezet, mindössze egy jól látható, ám távolról sem a leghátrányosabb kö­ vetkezmény. Ott sem járunk jobban, ahol állva vagy járkálva végezzük munkánkat: a láb túlterhelése visszérbántalmakat, csontrendszeri torzulásokat, gerincpanaszo­ kat eredményezhet, kiváltképp, ha nem megfelelő lábbelit viselünk a munkahelyen.

Egészségkárosító élettér és életmód E szempontból a hölgyek sokszor még rosszabbul járnak. Számos munkakörben elvárják tőlük, hogy csinosak és elegánsak legyenek, a csinos és elegáns cipők azon­ ban inkább fokozzák a láb igénybevételét, mintsem hogy enyhítenék. És ezután jönnek még csak az igazán ártalmas dolgok: foglalkozásunkat többnyire napi nyolc órán át űzzük, tehát az alatta szerzett egyoldalú megterheléseket még bőven lenne időnk ellensúlyozni a nap folyamán, de ezt nem tesszük. Fáradtnak érezzük ma­ gunkat, s amint módunkban áll, otthon leroskadunk a fotelba a tévé elé. Autóval, járművekkel, lifttel közlekedünk, nincs energiánk ahhoz, hogy elcsigázott tes­ tünket, lelkünket felfrissítsük. Nem sportolunk, nem folytatunk aktív szabadidős tevékenységeket, mert úgy érezzük, mozgunk eleget a munkában, a háztartásban, stb. Csakhogy ez a „mozgás" nem ugyanaz a mozgás! Rontja a helyzetet, hogy a stressz és kimerültség érzését egészséges testgyakorlás, aktivitás, szabad levegő he­ lyett alkohollal és cigarettával igyekszünk száműzni — ami kétségkívül működik is, csak éppen egészségileg nem a legelőnyösebb módon. így aztán nap mint nap még kevesebb energiánk lesz, s szervezetünk lassacskán kimerül, idő előtt elhasználó­ dik. Az eredmény világosan látható: az átlag városlakó már harminc-negyvenéve­ sen igen elnyűttnek mutatkozik, holott valójában csak ötvenen túl lenne indokolt „lefelé menni", s akkor is csak csínján, leheletnyi lépésekkel.

A stressz A stresszt nem a modern élet hozta magával, de bizonyos fajta stresszhatásokat igen. Például, hogy mindenkire rákényszerítjük ugyanazt az életmódot, függedenül a földrajzi, éghajlati adottságoktól, kulturális háttértől, hagyományoktól, stb. Többek között azt a gazdasági rendszert is, ami egyszer már bebizonyította, hogy hosszú távon életképtelen. E gazdálkodási mód elkerülhetetlenül túltermelési válságba torkollik. Az árucikkek előállítása csak egyre nagyobb tömegben biztosít folyamatos hasznot. Törvényszerű következmény, hogy a javaknak folyamatosan bővülő értékesítési piacot kell találni — magyarán, apránként mindenkit rávenni, hogy vásárolja és használja. Lett újság, előbb-utóbb el is várták mindenkitől, hogy olvassa, értesüljön a politikai hírekről, közbotrányokról, katasztrófákról. Amióta tévé van, azzal szintén muszáj rendelkezni, és muszáj nézni, ez társadalmi elvárás. Már az iskolai tanárok is rosszallják, ha egy nebuló nem jól értesült. Amennyivel gyorsabbá válik a közlekedés, annál nagyobb távolságokra kell eljutnunk. Van, aki naponta többszáz kilométert autózik a munkája kapcsán. Ilyet régen nem lehetett elvárni senkitől, ma pedig már nem ritkaság. Még egy hivatásos sofőrnek is fárasz­ tó, hát még annak, aki a saját gépkocsiját használja, és egészen más a foglalkozá­ sa, amire szintén, illetve még sokkal inkább, koncentrálnia kell. Van, aki repülővel utazik ide-oda, akár hetente, vagy hetente többször, egy-két napokra is, ami óriási

MITŐL VAGYUNK BETEGEK? megterhelés a szervezetnek, ha a zónaidő- és klimatikus átállást nem pihenheti ki. Amióta a mobiltelefon révén egész nap és mindenütt elérhetőek vagyunk, muszáj is egész nap készenlétben állnunk. Lett számítógép, röpke tíz év alatt elterjedt a munkahelyeken és az otthonokban, míg végül kötelező lett ismerni és használni. Az Internet szintén elengedhetetlen, anélkül már szóba sem állnak velünk. Állást keresni, pályázatokra jelentkezni, vizsgázni vagy felvételizni kizárt dolog ennek Néhány évvel ezelőtt egy kedves Ismerősöm, egy bölcs idős asszony (95 évet élt) a követke­ zőképpen foglalta össze röviden a mai kor problémáját: „ Végigéltem a két háborút, '56-ot, sok ínséges időszakot, és legalább háromszor fordult elő életem folyamán, hogy a semmiből kellett újrakezdenem. Mégis azt mondom, ma rosszabb világ van, mint valaha! Ma nincs szükség az emberekre. Régen ez elképzelhetetlen volt. Volt háború, éhezés, járványok, mindenféle csapás, de olyan, hogy valakire nincs szükség, olyan nem létezett. Aki képes volt dolgozni, boldogult."

híján. Mindez, és seregnyi más dolog, az emberek uniformizálásához vezet, ami stresszterhelést szül. Egyrészt rengeteg olyan ismeret elsajátítását kényszeríti ránk, amire nem biztos, hogy szükségünk lesz, vagy csak kényszerűségből, akaratunk ellenére fogjuk igénybe venni. Minden érettségiző fiatal szerezzen autóvezetési jogosítványt 18 éves koráig, tegyen nyelvvizsgát legalább két idegen nyelvből, a számítógép kezelését pedig már óvodáskorában meg kell tanulnia. Ezek nélkül nem létezhet a mai világban. Jó ez így? Nem igazán, mivel figyelmen kívül hagyja az emberek eltérő beállítottságát, tehetségét, érdeklődési körét. Másrészt, a képernyő előtt, iskolapadban, autóban ücsörgő fiatal megszokja, hogy sokat ül. Teste legyengül, még mielőtt megerősödne, ráadásul kapcsolatteremtési készsége is alulmarad a számítógéppel és tévével való szórakozás elszigetelt miliőjében. A zsúfoltság maga is stresszt okoz, mivel minden élőlénynek szüksége van kellő mozgástérre, egyéni szabadságra. Allatok körében is számtalanszor megfigyelték, hogy a szűk helyen összezárt példányok idegessé válnak, összemarakodnak, végül normális lét- és faj fenntartó ösztöneik egyike-másika elfajul, viselkedésük termé­ szetellenessé válik. Velünk pontosan ugyanez történik, ha összezsúfolódunk. Ingerlékennyé, kötekedővé, rosszindulatúvá válunk a többiekkel szemben. A meg­ értés, a türelem, az egymás iránti tolerancia és figyelmesség így torzult „régimó­ di értékké". Egyre inkább berzenkedünk mások közelségétől, nem érezzük az egymásra utaltságot sem, ami ettől függetlenül továbbra is létezik. Együttműködési készségünk odalesz, és a felismerés, hogy segítségre szorulunk, nem boldogu­ lunk egymagunkban, csak olaj a tűzre! Ahelyett, hogy közelebb hozna bennünket egymáshoz, tovább szítja az irigykedést, a torzsalkodást, az összeférhetetlenséget. Sebezhetőnek érezzük magunkat, félünk és szorongunk, mégis elrugdossuk ma­ gunktól még a legjobb szándékú közeledést is. Az elszigetelődés folyományaként

Egészségkárosító élettér és életmód ugyanakkor mindinkább képtelenekké válunk arra, hogy kiismerjük egymást, tisz­ tában legyünk azzal, kivel állunk szemben. Ha aztán megsértenek vagy lépre csal­ nak bennünket, még jobban elzárkózunk, még jobban szenvedünk a magánytól, és még inkább áldozattá leszünk. Mindezeken túl a zsúfoltságból adódó legnagyobb stresszterhelést az képezi, hogy minél többen vagyunk, annál nehezebben alakítjuk ki saját életterünket, biztosítjuk megélhetési forrásainkat. A modernizálással pár­ huzamosan csökken ráadásul a lehetséges munkahelyek, munkakörök száma is. Stresszt okoznak a kapcsolatteremtési és érvényesülési nehézségek, a szerelmi konfliktusok, a társadalomban uralkodó, mindenkori korlátok és megszorítá­ sok, az adminisztratív akadályok, stb. Sok-sok szükségtelen lelki stressz, igen sokszor pusztán a kellő mozgástér, döntési és cselekvési szabadság hiánya miatt! Ehhez még némi fizikai stressz is hozzáadódik, amely elsősorban a nagy­ városi környezetben van jelen erőteljesen a zaj, a vibráció és egyéb zaklató hatású környezeti jelenségek folytán. A stressz rendszerint nem önmagában jelent veszélyt az egészségünkre nézve, ha­ nem azért, mert a szervezetben kialakult készenléti állapot tartósan fennmarad. Ezt köznapi nyelven úgy fogalmazhatjuk meg, hogy feszültségeinket nem vezetjük le megfelelő módon. A stresszreakció, amit egy közismert idegen elnevezés után „üss vagy fuss" reakciónak neveznek, abban áll, hogy megnövekszik az adrenalin­ szint, ennek következtében pedig emelkedik a vérnyomás, felgyorsul a szívverés, a vércukorszint is feljebb megy. Mindezek az élettani változások azt segítik elő, hogy veszélyhelyzetben felvegyük a harcot vagy elmeneküljünk. Az ősidőkben ugyanis még nemigen létezett számunkra más kihívás, csak olyan, amire valamiféle izom­ munkával kellett válaszolni. Élelmünket fizikai fáradság árán szereztük, meg kellett küzdenünk érte, nemegyszer napokon, heteken keresztül, tehát akkor is tudnunk kellett mozgósítani tartalékainkat, amikor az ínség már kritikus helyzetet teremtett - hasonlóan a ragadozó állatokhoz. Ha támadás ért bennünket, harcolnunk kellett, különben elpusztultunk. Ha megsebesültünk, legalább annyira össze kellett szed­ nünk magunkat, hogy eljussunk egy biztonságos, védett helyre, ahol nyugodtan pihenhetünk, míg szervezetünk nagyjából regenerálódik. Évezredek teltek el azóta, hogy így kellett élnünk, de ez még mindig túl kevés volt ahhoz, hogy szervezetünk reakciója megváltozzon. Az eltelt igen hosszú idő alatt azonban a fokozódó ké­ nyelem hatására számottevően legyengültünk és elpuhultunk. Nemhogy már nem emlékszünk rá, milyen volt régen az élet (a romantikus mesék kulisszái mögött), de jószerével hihetetlennek tartjuk, hogyan bírhattunk ki annyit! A gyengüléssel párhuzamosan valamelyest szelídültünk is: ma már nem végzünk „kardpróbát" a járókelőkön, és korbácsolás helyett inkább pénzbírsággal sújtjuk a kihágások

MITŐL VAGYUNK BETEGEK? elkövetőit. Még ezernyi példát hozhatnánk, de a lényeg a következő: az embert érő stresszterhelésnek napjainkban csak töredéke fizikai, a szervezet viszont továbbra is úgy reagál, mintha izommunkára lenne szüksége a megválaszoláshoz. Hogy ez miért egészségtelen? Azért, mert ha nem izommunkával válaszolunk, a hormon­ szint jóval lassabban egyenlítődik ki, a szervezet nem használj a el a véráramba juttatott többlet cukrot, a vérnyomás és a szívverés nehezen esik vissza. Ez hosszú távon az érrendszer rongálódásához, ennek folyományaképpen pedig külön­ féle szervi károsodásokhoz vezet. A nagyfokú stressz, valamint a stresszkezelési nehézségek jelentős szerepet játszanak abban, hogy a modern idők legfenyegetőbb betegségeinek listáján a szív- és érrendszeri megbetegedések állnak az első helyen. Minthogy pedig a tartós stressz az immunrendszert is legyengíti, a lista további „előkelő helyezettjeiért", például a rákbetegség kiala­ kulásáért is nagymértékben felelős.

Kórokozó szervezetek Hogy a kórokozóktól megbetegszünk, az napnál világosabb; mi másért neveztük volna el így őket? Nem mindegy azonban, milyen szervezetek milyen megbete­ gedéseket idéznek elő, és mekkora valószínűséggel. E jelenségek számos tényező függvényei, ami a gyakorlatban két dolgot jelent: egyrészt spontán, minden be­ avatkozás nélkül is óriásiak lehetnek az eltérések egyik és másik terület között, másrészt lehetőségünk van a körülmények tudatos alakításával a helyzetet lénye­ gesen jobbá, s ugyanúgy lényegesen rosszabbá tenni is. A kórokozó szervezetek túlnyomórészt mikroorganizmusok, tehát baktériu­ mok, vírusok vagy gombák. Az egyszerűség kedvéért itt csak ezeket tárgyaljuk, nem térünk ki a részarányukat tekintve kevéssé jelentős egyéb szervezetekre, amilyenek a soksejtű fajok, például férgek, továbbá a mikroorganizmusok közül az amőbák, a chlamydiák és rickettsiák (a két utóbbi csoportba a baktériumok és vírusok között mintegy átmenetet képező szervezetek tartoznak), valamint a vírusoknál is kezdedegesebb felépítésű prionok.

A tünetek hátterében A kórokozók többsége valójában nem olyan módon kelt betegséget, mint ahogy tapasztaljuk. Az emésztőrendszerbe kerülő Salmonella baktérium magas lázat, hányást és hasmenést okoz, melyek végső soron kiszáradáshoz vezetnek. Mivel a kiszáradás válsághelyzetet teremthet szervezetünkben, a baktériumot halálos ellenségeink között tartjuk számon. A fenti tünetek rávallanak a betegségre,

Kórokozó szervezetek az orvos is egyből tudja, mire gondoljon, még ha a baktérium kitenyészté­ sével be is kell igazolnia gyanúját. Hasonlóképpen triviális a tünetek alapján a náthavírusok orgiája szervezetünkben: orrhurut vagy egyéb légúti gyulladások, váladékozás, köhögés, tüsszögés, hőemelkedés. A bőr vagy a nyálkahártyák gombafertőzését is rendszerint nyilvánvalóvá teszik a sajátos kísérő tünetek, Mivel pedig a tünetek jellegezetes formát öltenek adott típusú fertőződés ese­ tén, a betegséget e tünetekkel azonosítjuk. A valóságban viszont a betegség lényege alapvetően egészen másban rejlik! A Salmonella baktérium önmagá­ ban nem okoz hányást, hasmenést és lázat — mindezek a szervezet védekező reakciói a galád módon bejutott kórokozó eltávolítása és elpusztítása érdeké­ ben. Mi ellen védekezik tulajdonképpen? A kórokozó baktériumok paraziták, amelyek a gazdaszervezet sejtjeiben vagy a sejteken kívül élősködnek. Nyilván kárt okoznak azáltal is, hogy saját szaporodásukhoz, testük felépítéséhez felé­ lik forrásainkat, ám ami rosszabb, ráadásul különféle „aljas trükköket" vetnek latba, hogy megkönnyítsék a behatolást a szövetekbe, illetve a sejtekbe: olyan anyagokat termelnek, különféle enzimeket és toxinokat, amelyek valamiféle szövetroncsoló hatást váltanak ki — például megakadályozzák a sejtek egymás­ hoz kapcsolódását, elbontják az izmok kollagénrostjait, fokozzák a hajszálerek áteresztő képességét, stb. Ezáltal tehát kisebb-nagyobb mértékű, adott eset­ ben életveszélyes vagy halálos mérgezést okoznak. Ez ellen védekezik szer­ vezetünk úgy, hogy minden lehetséges módon (fokozott ürítésfunkciókkal, védekezősejtekkel, a belső hőmérséklet megemelésével) igyekszik megszaba­ dulni az élősködőktől és mérgeiktől. A kórokozó gombák, mint minden gombafaj, szaprofiták, tehát elhalt sejtek tápanyagain élnek. Akárcsak a növények, a szerves anyagok közül egyedül cuk­ rot igényelnek, minden mást abból elő tudnak állítani. Míg azonban a növények cukrot szintetizálnak, a klorofill hiányában fotoszintézisre képtelen gombák ezt az egy szerves molekulát is külső forrásból kénytelenek felvenni. A kóro­ kozó gombák ugyanakkor élősködők is, mivel nem elégszenek meg például a bőr felhámjának természetszerűleg elhaló sejteiből nyerhető szénhidráttal, hanem a baktériumokhoz hasonlóan elősegítik saját bejutásukat a szervezetbe: akár a bőrbe, akár a nyálkahártyákba, például az emésztőrendszerbe is. Ennek erdekében szintén olyan anyagokat, toxinokat termelnek, amelyek mérgezőek a szervezetben, habár a mikroszkopikus gombák toxinjai rendszerint nem okoz­ nak életveszélyes mérgezést. Kártételük mégis jelentős lehet, mert a sejtelhalás gyorsításával, a szervezet védelmi vonalainak károsításával és az immunrend­ szer leterhelésével utat nyitnak más kórokozók, baktériumok vagy vírusok in­ váziójának, amelyek viszont végzetessé tehetik a beteg állapotát.

MITŐL VAGYUNK BETEGEK? Az emberi szervezetben megtelepedni hajlamos baktériumok és gombák óriási táborában seregnyi faj ártalmatlan, mivel nem termel káros anyagot, ellenben hasznos számunkra: segíti az emésztést, a vitaminok képződését, stb. Ezek nem élősködők, hanem szimbionták, ami azt jelenti, hogy „valamit valami­ ért" alapon társulást alkotnak a gazdaszervezettel. A vírusok azonban mind­ annyian sejtélősködők, ugyanis önerőből képtelenek energiát nyerni. Semmi­ féle önálló anyagcserét nem folytatnak, nem képesek mozgásra, táplálkozásra, érzékelésre. Egész testfelépítésük mindössze egy fehérjeburokkal körülvett DNS- vagy RNS-molekulából áll, ami genetikai anyagukat hordozza. Jelen­ létük az emberi vagy más szervezetben soha nem kedvező, tehát az ő esetük­ ben a szimbiózis kizárt. Megtelepedésük célja, hogy a sejtekbe bejutva a saját örökítőanyagukat ( a DNS-t vagy RNS-t) szintetizáltassák a gazdaszervezet sejtmagjaival. így tehát egyrészt megakadályozzák a testi sejtek normális ütem­ ben és módon való újraképződését, vagyis a regenerációt, másrészt az élőlény saját örökítőanyagának megváltozását, s ezáltal a sejtek elfajulását okozhatják. A vírusfertőzések számtalanféle tünetet válthatnak ki, náthától a szemölcsökig, melyeknek java része úgyszintén nem más, mint védekező reakció: a szervezet mindenféle módon próbálja megállítani a vírus bejutását, illetve szaporodását. Maga a vírus tevékenysége, kártétele nemigen észlelhető közvetlenül, hiszen nem látjuk, mi folyik a sejtjeinken belül, legfeljebb hosszabb idő után, ha kóros sejtburjánzás, daganat keletkezik. Nehezíti a helyzetet, hogy ezek a kórokozók az ellenük védekező fehérvérsejteket is megtámadják, számukat akár kritikusan is lecsökkenthetik. így amellett, hogy szabad a vásár, a szervezetet egyéb tá­ madásokkal szemben is védtelenné teszik. Az ilyen vírusok halálos kimenetelű betegségeket okoznak az egész szervezet, illetve több létfontosságú szerv károsítása révén. Amelyik ártalmatlan, vagy csak enyhébb kárt okoz, azért olyan, mert a szervezet hatásosan lokalizálja és távolítja el. Ám ebben sohasem lehetünk biztosak! A vírusok változékonyak, képesek bizonyos módosításokat végrehajtani küllemükön, hogy a védekező sejtek, a limfociták ne ismerjék fel őket. Ha ez a gonosz csel sikeres, az eredetileg jelentéktelen parazitácska is ádáz ellenséggé válhat.

Ami kedvez, és ami korlátoz A mikroorganizmusok, amint elnevezésükből nyilvánvalóan kitűnik, igen pará­ nyi méretűek, csak mikroszkóppal láthatók. Hétköznapi életünk során így nem észleljük őket, és valójában nincsen információnk arról, milyen bámulatos mennyiségben nyüzsögnek körülöttünk. Minden pillanatban, bárhol, bármikor potenciálisan ártalmas mikroorganizmusok milliónyi vesznek körül

Kórokozó szervezetek és borítanak el bennünket. Mindenütt jelen vannak, igen változékonyak (mi­ nél egyszerűbb egy szervezet, annál könnyebben alkalmazkodik), viszonylag könnyedén igazodnak a megváltozott feltételekhez, és sokszor már eredendően is roppant életképesek: a gombák spórái éppúgy, mint a „tokba zárt" vírusok, szélsőséges körülményeket, például többszáz °C hőmérsékletet is elviselnek. Noha a baktériumok elvileg a hőt nemigen tolerálják, lévén hogy sejtfehérjéik 40 °C fölött elbomlanak, egyes fajaik ugyancsak spórákat fejlesztenek, de még a spórátlan fajok egyike-másika is rezisztens (ellenálló) tokot vagy burkot ké­ pez, s ennek segítségével viszonylag jól átvészeli a magasabb hőmérsékletet, a fagyasztást pedig még inkább. Ha úgy vesszük, élelmiszereinket sem a főzés­ sütés, sem a mélyhűtés nem óvja meg egyértelműen a fertőződéstől, s így az­ tán bennünket sem. Szintén jelentős lehet a mikroorganizmusok ellenálló ké­ pessége a vegyszerekkel, savakkal, lúgokkal szemben, ezért a fertőüenítés is hatástalan maradhat. Ha hozzávesszük szédületes szaporodási képességüket - órák alatt milliókra tudnak sokasodni —, leküzdhetetlennek tűnhetnek. Ter­ mészetesen, hála Istennek, korántsem vagyunk olyan védtelenek velük szem­ ben, mint amennyire lennénk a megfelelő „védelmi vonalak" nélkül. Ezen utóbbiak hiányában talán meg sem születnénk, az írmagunk is kihalt volna. A természet szerencsére nem engedheti meg magának, hogy valamilyen élőlény korlátok nélkül tarolhasson, hiszen előbb-utóbb a saját faja látná a kárát az összes többivel együtt. így a kártétel lehetséges formái ellen mindig kifejlődik a megfelelő védelem is. A kórokozó mikroorganizmusok elleni harcban a következő körülmények sietnek a segítségünkre: * Mint említettük, nem minden baktérium és gomba kártékony, ha megtelep­ szik a szervezetünkben. Bizonyos fajaik vígan élnek különböző testtájainkon, és kifejezetten hasznosak, mint például a bélflóra baktériumai. Egyes vírusok is csendben „elücsörögnek" bennünk, noha sosem fogadhatunk rá, hogy a jövőben is ártalmatlanok maradnak. * A számunkra káros mikroorganizmusoknak vannak hasonló kaliberű ter­ mészetes ellenségei, amilyenek mondjuk a baktériumokat pusztító vírusok, a bakteriofágok, amelyek töredékére tizedelik a kórokozó faj busásan szapo­ rodó állományát. *Immunrendszerünk, ha jól működik, hatékonyan gátat vet a káros mikroor­ ganizmusok bejutásának a szervezetünkbe, például a bőrön vagy a különböző testüregeken át. A véráramba bekerült kórokozókat pedig kiszűri és elpusztítja, amennyiben képes őket felismerni. Gyakorlatilag csak olyan kórokozóktól be­ tegedhetünk meg, amelyeket védekező sejtjeink nem ismernek fel, illetve valamilyen oknál fogva nem tudnak hatásosan védekezni ellenük.

MITŐL VAGYUHK BETEGEK?

A megbetegedés feltételei Különböző vidékeken, földrajzi tájegységeken más és más mikroorganizmusfajok és fajváltozatok élnek. Egy adott terület lakossága sokszor védett, de legalábbis védettebb az ott élő szokványos kórokozók ellen, mint az odalátogató utazók, turisták. Lehetséges, hogy egy kórokozó a helyi népesség körében csak enyhébb megbetegedést idéz elő, az idegen személyek szervezete viszont rosszul reagál, nincs védettsége ellene, s így sokkal inkább áldozatául esik ugyanannak a csöppnyi lénynek. Hasonlóképpen, a más vidékekről behurcolt mikroorganiz­ musok szintén veszélyes járványokat kelthetnek olyan területeken, ahol koráb­ ban ismeretlenek voltak, és az emberek (állatok, növények) immunrendszere felkészületlenül fogadja támadásukat. Ezenkívül vannak úgynevezett obligát (feltétlen) és fakultatív (feltételes) kórokozó képességű szervezetek: előbbiek minden fogékony egyedben betegséget okoznak, utóbbiak csupán más járulékos feltételek, hajlamosító tényezők megléte mellett. E két kategória azonban inkább csak elméletileg különíthető el; a gyakorlatban még a fehér hollónál is ritkább az olyan megbetegedés, amelyben teljes mértékben kizárhatnánk a hajlamosító külső-belső környezeti hatások szerepét. Bármilyen fenyegető egy járvány és virulens egy kórokozó, nincsen olyan fertőzés, amit minden „fogékony egyed" megkapna. Ez már akkor is így volt, amikor még nem léteztek fertőtlenítőszerek, illetve az emberek nem is tudták, hogy a tömeges megbetegedéseket apró szervezetek okozzák, melyek ellen hatásos védekezés lehet a megfelelő szerekkel történő lemosás is. Európában a legnagyobb pusztítást minden bizonnyal a pestisjárványok okozták, és ter­ mészetesen ezeknek sem esett mindenki áldozatul. Ezen túlmenően, a leg­ halálosabb kórokozó sem öl meg minden beteget. A legnagyobb ritkaság, de még a veszettségből is vannak dokumentáltan felgyógyult esetek. E tények azt bizonyítják, hogy az immunrendszer védekező ereje még a legkritikusabb eset­ ben is elegendő lehet a felgyógyuláshoz — amennyiben semmiféle hajlamosító vagy súlyosbító körülmény nem áll fenn. A fentieknek azonban az ellenkezője is igaz; mégpedig, hogy egy rendsze­ rint kevéssé veszélyes fertőzés is szedhet áldozatokat. Kézenfekvő példát szolgáltatnak bizonyos gyermekbetegségek. Köztudott, hogy a bárányhimlőt, a rózsahimlőt vagy a kanyarót a gyermekek általában könnyen átvészelik, s ha ez megtörtént, védettséget szereznek az adott betegséget okozó vírus el­ len. Felnőttkorban viszont a kór súlyos, akár életveszélyes is lehet, vagy ilyen szövődményekkel járhat. A járványoktól általában tartunk, igyekszünk nem érintkezni a fertőző betegségben szenvedőkkel, nehogy magunk is bővítsük soraikat. Ám ezzel korántsem biztosítjuk be magunkat a kórokozók hatása

Kórokozó szervezetek ellen. Vígan járnak-kelnek közöttünk olyan embertársaink, akiknek szerve­ zetében jelen van a mégoly veszélyes mikroorganizmus is, mégsem be­ ­egednek meg tőle. Ugyanakkor viszont hordozzák, ami azt jelenti, hogy átadhatják őket másoknak, akik azonban áldozatul esnek. Ha olyan állapotban vagyunk, hogy szerveze­ tünk nem tud hatásosan védekezni, hiába minden óvintézkedés, meg­ kaphatjuk a fertőzést bárhonnan, akár a levegő beszívásával is, mert a légtérben mindig jelen van jó néhányféle mikroorganizmus. Ellenkező eset­ ben pedig, amikor ellenálló képességünk a helyzet magaslatán áll, bárki ránk köhöghet, prüszkölhet; megölelhetünk, megcsókolhatunk egy beteget, sem­ mi bajunk nem lesz. Értelmetlen tehát a megfázástól vagy influenzától ágy­ nak dőlve családtagjainkat, iskola- vagy munkatársainkat hibáztatni: „biztos tőled kaptam el". Ezek a közepes vagy gyenge ragályozó képességű kóroko­ zók készséggel levernek bennünket a lábunkról, ha legyengült vagy leterhelt immunrendszerünk nem tudja felvenni a harcot velük, másfelől viszont be­ tegek ezrei közepette is épségben maradhatunk, ha elég erős a szervezetünk, hogy leküzdje őket. Azon tényezők sorában tehát, amelyek leginkább felelősek egy fertőző betegség kialakulásáért, a kórokozó jelenléte csupán egy a sok közül, méghozzá az esetek többségében nem is a legjelentősebb. Fogékonyabbak lehetnek • a gyerekek, mivel immunrendszerük még fejleden; • az időskorúak, ha szervezetük legyengült, alultáplált; • azok, akiknek egy már meglevő betegség leterheli az immunrendszerét; • a menstruáló vagy várandós nők és a szoptató anyák; • a szenvedélybetegek; • a hiányos táplálkozású, vitamin- és ásványianyag-hiányos, fehérjehiányos, il­ letve vérszegény személyek; • a kimerültségtől, alváshiánytól, nagyfokú stressztől szenvedők. Mindezek a fenti körülmények fokozzák a valószínűségét, hogy egy kórokozó szervezet betegséget idéz elő, és emellett nagymértékben súlyosbíthatják is a kialakult betegség lefolyását.

MITŐL VAGYUNK BETEGEK?

Ártalmas táplálékok Nem újdonság, hogy amit megeszünk, az betegséget okozhat: kézenfekvő oka ennek például, ha az étel romlott vagy mérgező. A romlott étel jobbára könnyen felismerhető állagának, színének megváltozásáról, sok esetben kellemetlen szagáról is. E lesújtó elváltozások az élelmiszer kémiai összetevőinek, például a benne levő fehérjék, zsírok, szénhidrátok bomlásának, kémiai átalakulásának következményei. Ilyen például az erjedés, a rothadás, az avasodás, a penészedés. Különös módon azonban az efféle módon tönkrement étkek, bár gusztustala­ nok és élvezhetetlenek (ezért egy lendületes mozdulattal azonnal ki is hajítjuk őket), általában feleannyira sem károsak az egészségre, mint ahogyan feltételez­ zük róluk. Sem a rothadást, erjedést, penészedést kiváltó mikroorganizmusok, sem az étel lebomlott vegyületei rendszerint nem veszélyesek a szervezetünkre nézve, eltekintve a szélsőséges esetektől, amilyen például a jelentősebb mennyi­ ségben való fogyasztás. (Ugyan ki tenne ilyet?). Ám vannak esetek, amikor nem ilyen egyszerű a helyzet.

Ételmérgezés Egyes élelmiszerek megfertőződhetnek olyan ártalmas baktériumokkal, amelyek nem idéznek elő nyilvánvaló elváltozást bennük. Ilyenek például a heveny gyomor­ bél hurutot előidéző Salmonella baktériumok, valamint a botulizmus kórokozója, a Clostridium botulinum. Ezek az igencsak fenyegető teremtmények az élelmiszere­ ket egyáltalán nem károsítják, ezért nem észleljük őket. Addig nem is adják tanújelét jelenlétüknek, amíg be nem jutnak az elfogyasztott táplálékkal a testünkbe. S mihelyt bejutnak, ők az igazán veszélyesek! Az ő nevükhöz fűződnek a rettegett ételmérge­ zések. A Salmonella-baktériu-mok számos faja közül az emberi tífusz és paratífusz kórokozói nem telepszenek meg és nem okoznak betegséget állatok szervezeté­ ben, így szerencsére nem tartoznak az élelmiszerek által közvetíthető fertőzések közé. Szokványos értelemben „Salmonella baktérium" alatt olyan, madárparatífuszt (baromfibetegséget) okozó baktériumtörzseket értünk, amelyek az embere­ ket is megfertőzhetik. E fertőzések terjesztésében így rendszerint a tojás a bűnös, de lehet más is, például olyan zöldségféle, amelyre fertőzött baromfitrágya került. Mindazonáltal a betegséget egy életerős felnőtt ember szervezete néhány nap alatt hatásosan leküzdi, és baj nélkül átvészelheti, hacsak nem szenved kritikus mértékű kiszáradást. Nagyobb kockázatot a gyermekekre, az időskorúakra, a várandós asszo­ nyokra és más, fokozottan veszélyeztetett csoportokra nézve jelent. A botulizmus ennél még „klasszisokkal" veszélyesebb, mivel a baktérium toxinja az egyik leghatá­ sosabb idegméreg, ami létezik a Földön; az izmok beidegzésének károsítása révén

ernyedt bénuláshoz vezet. Szakavatott segítség híján percek alatt halált okozhat; ráadásul mind a baktérium, mind toxinja módfelett ellenálló. Régen elsősorban húskészítmények, konzervek hordozták magukban ezt a parányi, félelmetes lényt; ma már az élelmiszeripar megteszi a kellő óvintézkedéseket, hogy a gyárilag ké­ szített, csomagolt ételek mentesek legyenek tőle, de a konyhák ma is szakadadan harcot vívnak a nemkívánatos „vendég" kiküszöbölése érdekében.

Adalékok és tápanyaghiány Az efféle veszélyek tették indokolttá a kereskedelmi forgalomba kerülő élelmi­ szerek különféle kezelési eljárásait, tartósítását. Hogy ezek az eljárások rontják az élelmiszerek minőségét? Nem vitás, de még mindig jobban járunk velük, mint a botulizmussal! Ezt azonban nem kötik az orrunkra, mint ahogyan azt sem, mi történik a feldolgozott élelmiszerekkel a gyárban. Rémmeséket hallhatunk ugyan sokfelől — olyanokat, amilyeneket idézni sem merek —, de ezekből nem indulhatunk ki. Ami tény: • a különféle hőkezelések és egyéb feldolgozási eljárások tápanyagszegénnyé teszik az élelmiszereket, mivel hasznos összetevőik lebomolhatnak vagy áta­ lakulhatnak; • a szakmai berkekben ártalmatlannak minősített adalékanyagok mégsem tel­ jesen ártalmatlanok. Természetesen az élelmiszerek mes­ terséges adalékanyagai közt nincsen olyan, ami közvetlenül káros lenne az egészségre, magyarán szólva mérgezést okozna. így tehát a szakma azt állítja, hogy ártalmatlanok. Elvileg ez így is van. Gyakorlatilag viszont sokszor ismeretlenek a hosszú távú kihatásaik: nem tudhatjuk, mit művel bennünk az ártalmadannak vélt vegyület, ha mondjuk húsz éven át minden nap be­ juttatjuk a szervezetünkbe. A csapvíz is iható, csíramentes és nem tartalmaz mérgező anyagokat, ám ha évtizedeken át rendszeresen fogyasztjuk, a benne levő oldhatatlan szerveden részecskék komoly, akár kritikus mértékű vese- és húgyhólyagkövességet okozhatnak.

E122 azorubin színezék - különféle mellék­ hatásait tapasztalták a vérképre, a tüdőre, a nyirokrendszerre.

E284-285 borát tartósítószerek - erősen toxikus anyagok, a szervezetben felhalmozód­ nak. Jelenleg az EU engedélyezi kaviárokhoz.

E127 eritrozin színezék - beavatkozhat a pajzsmirigyműködésbe.

E301 nátrium-aszkorbát antioxidáns fejlődési rendellenességeket és húgyhólyag­ rákot okozhat.

E 1 5 0 C és 150d ammóniás karamell színe­ zék - csökkentheti a fehérvérsejtek számát. E154 barna színezőanyag - májat és szívet károsító hatását tapasztalták, valamennyi szerv elszíneződését okozza.

E310-312 gallát antioxidánsok - allergizálnak, károsítják az oxigénfelvételt és az immunműködést; csecsemőételekben nem engedélyezik, de számos élelmiszerben igen, amit kisgyermekek is fogyasztanak.

E161g kantaxantin színezék - a WHO álláspontja szerint méjkárosodást okoz.

E407 karragén sűrítőanyag - bélgyulla­ dást, fekélyt okozhat.

E174 ezüst - édességek színezékéül hasz­ nálják. Károsítja az immunrendszert, számos enzim funkcióját blokkolja.

E412 guargumi sűrítőanyag - bár tisztán nem ártalmas, egy mérgező növényből nyerik ki, nem tökéletes tisztítási eljárással. Mérgező kísérőanyagokat juttathat az élelmiszerbe.

E201 nátrium-szorbát tartósítószer fejlődési rendellenességet okozhat.

E210-219 benzoesav és származékai - bár a benzoesav természetes anyag, mér­ gező bomlástermékei megterhelik a májat, hosszú távon veszélyes lehet. Állateledelekben már betiltották. E220-228 szulfid tartósítószerek allergizálnak, lebontják a B1 vitamint; rosszullétet, fejfájást, hasmenést okozhatnak. E230-234 fenolszármazékok, citrusfélék és banán gombaölőszerei (gyümölcs hé­ ján, csomagolópapíron) - elősegítik a húgyhó­ lyagrák kialakulását, vesekárosodást, fejlődési rendellenességet okozhatnak. E249-252 nitrát és nitrit tartósítószerek - rákkeltő nitróz-aminokat képezhetnek, kis­ gyerekeknél a vörösvérsejtek oxigénfelvételét rontják (cianózis).

E338-341, E450-452, E540-544 foszfát­ tartalmú savanyító adalékok - nagyobb bevitelük akadályozhatja a szervezet kalcium­ felvételét, ami csontritkuláshoz vezethet. E620-625 glutaminsav és glutamát ízfokozók - fej- és hátfájást, gyengeségérzést, szapora szívdobogást okozhatnak. Étvágynö­ velő hatásuk elhízáshoz vezethet. E950 aceszulfám K édesítőszer - gyártója ártalmatlannak nyilvánította, de saját vizsgálati eredményeit soha nem hozta nyilvánosságra. E950 ciklamát édesítőszer - a bélflóra ciklohexil-aminná alakítja, ami károsítja a herét és a spermiumokat. Nagy adagban hólyagdaganat kialakulását okozhatja. E954 szacharin édesítőszer - adott körül­ mények között húgyhólyagrákhoz vezethet.

Kivonat a Zöld Pók Hálózat tájékoztatójából, 1997-98

Míg tehát egyszer-egyszer nyugodtan megihatjuk, hosszú távon nem tanácsos vele oltani szomjunkat! Az élelmiszer-adalékok is ilyesmi, közvedenül nem káros, ám a szervezetben felhalmozódva hátrányos folyamatokat elindító anyagoknak számítanak. A problémát végső soron a mennyiségük képezi. Elvileg kiürülnek a szervezetünkből, ám ha túl sok van belőlük, idővel lerakódnak itt-ott: először is a bélfalon, akadályozva a tápanyagok felszívódását, majd a keringési rendszerbe jutva az erekben, a kötőszövetekben, a sejtközötti térben. És nem vitás, hogy túl sok van belőlük! Az okvetlenül szükséges tartósítószereken kívül ott vannak az antioxidánsok, csomósodásgátlók, állományjavítók, stabilizátorok (emulgeálószerek), sűrítőanyagok, zselésítőszerek, ízfokozók, aromák, színezékek, habzásgádók, fényezők. E különféle vegyszerek garmadájában igen sok valójában nem elengedhetetlenül szükséges, vagyis fogalmazzunk úgy, hogy hozzáadása nem a vásárló, hanem az eladó érdekeit szolgálja. Azt, hogy a termék bírja a szállítást és tárolást, állhasson heteken, hónapokon át a raktárban vagy a polcon anélkül, hogy megváltozna az állaga, a színe, ami minőségét talán nem is befolyásolná, de a kívánatosságát igen. Sokszor pedig egyszerűen csak azt, hogy mutatósabb, csábítóbb, étvágygerjesztőbb legyen, és a pénztárcánkat nyitogassa. Nagyjából az 1990-es évek eleje óta kötelező minden élelmiszeripari termék cso­ magolásán feltüntetni az összetételt, így az adalékanyagokat is. Ám az utóbbiak helyett többnyire csak betűket és számokat találunk: E250, E536 és egyebek. Az élelmiszeripari szakembereken kívül senki, nem tudja, legfeljebb ha utánajár, milyen anyagot fedeznek az efféle kódjelzések. így sokszor gyanakvást keltenek. Mi lehet az az E250? Talán nem merik kiírni? Biztosan valami káros anyag. Ha szerepel is a címkén, sokunknak semmit sem mond a nátrium-benzoát vagy a kálium-szorbit neve; nem tudjuk, milyen anyag az, természetes vagy mestersé­ ges, és lehet-e valami káros hatása. Mi több, kimondottan elriasztó lehet egy szer kémiai elnevezése, amilyen például a só csomósodását gádó kálium-hexacianoferrát. Az E536 kétségtelenül barátságosabban hangzik! Mindenesetre, akár kódjelzéseket, akár kémiai elnevezéseket írnak a címkére, tény, hogy nem tájékoztat kellőképpen. A tárgyilagos megítélés lehetőségének hiányában sokan meg sem nézik, és úgy gondolkoznak: „jó íze van, mit bánom én, miből készül"; vagy az ellenkező végletbe esve, mindent „gyári pancs"-nak minősítenek, ami a közértben kapható, és kizárólag a piacon vásárolnak. A friss áru nyilván tápanyagdúsabb amiatt, hogy kezeleden, ennyi előnye okvet­ lenül van. A zöldségeken és nyers húsokon azonban nincs összetételt jelző felirat. Ha lenne, talán azokat sem mernénk megvenni! Gondoljuk, nincsenek bennük adalékanyagok? Sajnos vannak. Az intenzív termesztésű zöldségek nyomokban gyomirtó, kártevőirtó, lombtalanító vegyszereket, műtrágyákat

MITŐL VAGYUNK BETEGEK? tartalmaznak, a húsok pedig a hizlaldákban nevelt állatok szervezetében maradt gyógyszer- és tápmaradványokat. Úgyszintén beépülnek a növények szerveze­ tébe, s a növényekéből az állatokéba a levegő és a talaj szennyezőanyagai. Min­ dezek a „nyomok", ha egy-egy főzésre való áruban elhanyagolható mértékűek is, hosszú évek alatt rendszeresen fogyasztva szintén felhalmozódnak szerve­ zetünkben, és akkor már baj lehet velük. Csinos, fiatal, körzeti orvosnőt kap a falu. - Józsi bátyám, nem tetszenek a leletei" - közli egyik páciensével. - „Mondja, mit szokott maga reggelizni?" - „Rántottát tíz tojásból, szalonnával" - hangzik a válasz. - „És mit szokott ebédelni?" - „Csülkös bablevest". - „És vacsorára mit fogyaszt?" - „Szalonnát meg kolbászt". - „Hát, Józsi bácsi, ez bizony nem egészséges" - csóválja a fejét a doktornő. - „Hogy áll a koleszterinje?" - „Mint a cövek, Katikám, minta cövek!"

Eszünkbe sem jutna, de a csomagolásból (azok a tetszetős, színes fóliák!) ugyancsak bejuthatnak káros hatású anyagrészecskék az élelmiszerbe. A feltün­ tetett szavatossági idő sokszor nem is az élelmiszer tartósságát jelöli, mert az tovább bírná, hanem azt az időtartamot, amíg még nem oldódnak be a csoma­ golásból a nemkívánatos részecskék. Ez az oka annak, hogy még az ásványvizes flakonon is szavatossági időt találunk, holott a víz nem romlik meg. Az élelmiszeripar tehát, illetve annak szakmai vezetése, végül is tesz lépése­ ket annak érdekében, hogy a vásárlókat megóvja a káros következményektől. Am az emberi gondadanság, esetenként a tudatos ártó szándék (mint az elhall­ gatás!) is beleszól abba, hogy fogyaszthatunk-e egészséges élelmiszert. így ke­ rülhet asztalunkra sugárfertőzött fejes saláta, ólommal „dúsított" pirospaprika, mérgezett sör, maszlagos lencse, üvegcseréppel kevert rizs, és ki tudja, még mi minden éktelenség. Egy másik jelentős kockázati tényező a pénztárcánk. Sok olcsó élelmiszer valóban „gyári pancs", élen az olcsó felvágottakkal, édességek­ kel, a gyenge minőségű üdítő- és szeszesitalokkal. Ilyeneket vásárolni valójában nagyon drága, mivel nem fedezik tápanyagszükségletünket, és ha megbeteg­ szünk tőlük, az orvosi kezelés többe kerül, mint a drágább, de jó minőségű élelmiszerek.Ha pedig úgy döntenénk, inkább biotermesztésű zöldséget és húst, hánto­ latlan gabonatermékeket vásárolnánk, nem csak sok pénzbe, de tetemes utána­ járásba is kerülne. Nálunk egyelőre kevés helyen kaphatók bioélelmiszerek, csekély mennyiségben és választékban. Ami pedig a költségeket illeti, rendben, hogy a biotermesztés kisebb hozamú, s ez megnöveli a termékek árát. Az viszont már érthetetlen, miért kerül például a hántolatlan gabonaliszt másfélszer annyiba, mint a hántolt. Hiszen egy munkafázis kiesik a feldolgozásból, így olcsóbbnak kellene lennie. Néha a magas árakkal, úgy tűnik, csupán a „divatos", a „modern", a „re­ form" fogalmát fizetjük meg.

Kedvezőtlen étrend AZOn túl, hogy a termesztés, a feldolgozás és a kereskedelem éppen eleget tesz az egészségtelen táplálkozásért, mi magunk is jócskán kivesszük belőle a részün­ ket. Ha nem főzünk otthon, hanem gyorsétteremben étkezünk, vagy hozatjuk az ebédet, annyiból is tápanyagszegényebbé tesszük az étrendünket. A legtöbb ilyen ételt előre elkészítik, lefagyasztják, majd mikrohullámon melegítik fel, ami vélhetően nem a legelőnyösebb a szervezetünknek. Arról nem is beszélve, hogy a gyors elkészíthetőség érdekében tojásport, panírport és hasonló összetevőket használnak fel hozzájuk, még több kémiai adalékkal, még kevesebb hasznos tápanyaggal. Amit otthon főzünk, ugyanilyen lehet, ha nem ügyelünk a részle­ tekre. A hosszantartó főzés, sütés során veszendőbe mennek a vitaminok. Az értékes ásványi anyagok sokszor a lefolyóban kötnek ki a főzővízzel vagy a sütő zsiradékkal. A nassolásképpen fogyasztott édességek és sütemények, a munka közben sebtében bekapott rágcsálnivalók az egekig növelik a felvett szénhid­ rát és zsír mennyiségét, miközben fehérje-, vitamin- és ásványianyag-hiányra teszünk szert. Főzési szokásaink nem követik életmódunk megváltozását. Sok asszony ugyanazokat az ételeket főzi otthon, mint száz évvel ezelőtt, amikor még az emberek többsége fizikai munkát végzett, és naphosszat kint volt a sza­ badban. A jó zsíros tyúklevesek, pörköltek, babfőzelékek, a cukor- és zsírbom­ ba süteményekkel befejezett háromfogásos ebédek ma már a legtöbb ember számára egészségtelennek számítanak. Nehezíti a helyzetet, hogy nem tanuljuk meg az ételek elkészítésének helyes mód­ ját. Nem ismerjük a fűszereket — habár a közértben százfélét árusítanak, többsé­ günk fűszerpolcán csak bors és paprika árválkodik. A megfelelő fűszerezés nél­ kül készített étel feladja a leckét az emésztőszerveinknek: gyomorpanaszokat, felfúvódást, hasmenést és más, cseppet sem szívderítő élményeket okoz, ráadá­ sul a csekély hatékonysággal megemésztett ételből még a tápanyagok is rosszul (vagy semennyire sem!) szívódnak fel. Ha nem ismerjük fel a kellemetlenségek okát, magát az ételt okoljuk. Elkönyveljük, hogy nem tudjuk megemészteni a kelkáposztát, a spenótot, vagy a padlizsánt. Többet aztán nem is eszünk belőle. Étrendünket így még egysíkúbbá, még tápanyagszegényebbé tesszük. Csupán kiragadott példaként említhetjük meg néhány olyan közismert és min­ denütt kapható fűszernövényt, amelyeknek jótékony hatását üdvös kihasználni konyhaművészetünkben: ' babérlevél, koriander - szélhajtó, csökkenti a bélgázképződést; • szegfűszeg, gyömbér — gyomorerősítő, serkentő, emésztésjavító; ' szerecsendió - fokozza a tápanyagfelszívódást, nyugtató, görcsoldó hatású.

MITŐL VAGYUNK BETEGEK?

Az elhízás A modern nyugati társadalmakban a kövérség meglehetősen általános jelenség A népesség igen magas hányada kisebb-nagyobb mértékben túlsúlyos: hazánkban ez az arány a felnőtt lakosságnak mintegy 40 százalékát érinti, míg például az Ame­ rikai Egyesült Államokban pillanatnyilag 70 százalék körül mozog. Általánosság­ ban az egész világon növekszik a gömbölyded termet gyakorisága, tehát a fejlődő országokat hasonlóképpen érinti, ha nem is ekkora arányban. Elképzelhető, hogy ez az előnytelen tendencia az életmód meg a táplálkozási szokások uniformizálódásának velejárója, mivel a városiasodás, a fizikai munka kiváltása, és ezzel pár­ huzamosan a mozgásszegényebb életstílus éppúgy, mint a nyugati gyorsétterem­ hálózatok, a világ minden részén felütötték a fejüket. Természetesen mindezek a jelenkori visszásságok csupán a túlsúlyosság eluralkodására adnak magyarázatot, mert kövér emberek mindig is voltak, autó és McDonald's büfé nélkül is.

A túlsúly okai A zsírlerakódás mértékének fokozódása több tényezővel függhet össze: • helytelen táplálkozás; • mozgáshiány; • öröklött hajlam; • hormonális, illetve anyagcsere-rendellenesség; • gyógyszer-mellékhatás. E tényezők közül az öröklött hajlam az, amit legszívesebben rovunk fel ducisá­ gunk okául: „nem tehetek róla, sajnos ilyen az alkatom". Vagy fordítva: „könnyű neked, te nem hízol, mert nem olyan az alkatod". Az efféle kinyilatkoztatások talán megnyugtatnak bennünket, a valóságtól azonban igen távol állnak. Nin­ csen olyan genetikai adottság, amely önmagában hízáshoz vezetne, legfeljebb elősegíti, amint a többi tényező egyike-másika fennáll. Sokan arra hivatkoznak, hogy már apjuk, nagyapjuk, minden felmenő rokonuk terebélyes volt, tehát nyil­ ván tőlük örökölték. Ebben van némi igazság, habár nem olyan módon, ahogyan ők gondolják: túlsúlyosságot nem lehet örökölni, de az ahhoz vezető szokásokat, életvitelt, étrendet kisgyerekkortól elsajátítani és követni igen. Két olyan dolog van, amit biztosan kijelenthetünk az elhízással kapcsolatban: 1. Ahhoz, hogy zsír rakódjon le a szervezetünkben, több energiát kell felven­ ni, mint elhasználni. Végső soron tökéletesen helytálló az a megállapítás, amit némi rosszmájúsággal szoktunk felróni túlzott szélességű embertársainknak: „a kőfejtőben meg a fogolytáborokban nem hízott el senki".

Az elhízás n Még ha sokat eszünk és keveset mozgunk is, az anyagcsere egyensúlyának felborulása szükséges ahhoz, hogy a fokozódó zsírlerakódás meginduljon. Egy egészségesen működő szervezet eltávolítja a zsír- és szénhidrátfölösleget, nem képez véget nem érő tartalékokat belőle. A zsíranyagcsere szabályozása a szervezetben a máj feladata, ezért a keleti egészségtan egyértelműen a máj gyengeségének tartja az elhízást. Tény, hogy számos esetben valóban közvetlen összefüggés áll fenn a kilók felszedése és a májműködés zavara között: amennyiben valamilyen anyag (alkohol, gyógy­ szerek, hormonok) lebontása állandó jelleggel leterheli a máj méregtelenítő funk­ cióját, más élettani szerepeit nyilván kisebb hatékonysággal látja el. Igaz, a túlzott alkoholfogyasztás nem mindig jár súlytöbblettel (például ha az érintett személy keveset eszik, vagy más betegségben is szenved), ám nagyon sok esetben igen, amikor viszont a külső szemlélő számára nem nyilvánvaló a hízás oka. A súly­ gyarapodást okozó gyógyszermellékhatások hátterében megint csak az áll, hogy a máj méregtelenítő funkcióját leterheli egy mesterségesen előállított, testidegen anyag, a gyógyszer lebontása. Ugyanilyen módon vezetnek zsírlerakódáshoz a hormonális zavarok is: a túlzott mennyiségben termelődő hormon, amely szin­ tén a májban bomlik el, hasonlóképpen leterheli a szervet. Nem véletlen, hogy Magyarországon az 1960-as években forgalomba hozott első fogamzásgátló ké­ szítmények, az Infecundin és a Bisecurin is elhízást okoztak. Ezek a gyógyszerek jelentős hormonmennyiséget tartalmaztak, ami nem csak hogy egyéb szem­ pontból is drasztikus hatást gyakorolt a nők szervezetére, de a májuk leterhelése folytán még fölösleges kilók felszedésével is háborgatta őket.

Lefogyunk, meghízunk Ha megfigyeljük a túlsúlyos személyeket, kiderül, hogy elenyészően csekély azok-nak a száma, akik mindig, egész életükön át túlsúlyosak. Másrészről, olyan ember is igen kevés van, aki soha életében nem tesz szert némi súlyfölöslegre. Van, aki gyerekkorában dundi, majd a nemi érés időszakában „megnyúlik" és karcsúvá válik. Más gyerekként soványka, és éppen a serdülőkor teszi gömböly­ deddé. A testesebbek életük alkonyán néha lefogynak, mint a hold, a karcsúbbak pedig megszélesedhetnek. Nem ritkaság az sem, ha valaki gyermekkorától fogva gyakorlatilag folyamatosan gyarapszik súlyában, vagy éppen ellenkezőleg, mintha élete során apránként „elfogyna". Látunk-hallunk eseteket, amikor egy mindig is Nagydarabnak ismert embertársunk egyszeriben lefogy, bámulatos gyorsasággal és minden különösebb hókuszpókusz nélkül leadva akár tetemes mértékű súlyfölöslegét is. Ugyanígy megesik, hogy egy hazánkfia (/lánya), aki hosszú időn át

MITŐL VAGYUNK BETEGEK? vékony alkatúként élt az emlékezetünkben, hirtelen olyan terebélyes formában toppan elénk, hogy rá sem ismerünk. Egyik-másik ember váltakozva meghízik lefogy, meghízik, lefogy, méghozzá igen széles határok között ingadozva. Minde­ zek a jelenségek egyértelműen arra mutatnak rá, hogy a folyamat nem örökletes­ nem genetikai, hanem kifejezetten élettani oka van. Amit a génjeink meghatároz­ nak, az nem változik: egész életünkben öt ujj lesz a kezünkön, nem nő harmadik fülünk, és a vesénk sem cserél helyet a tüdőnkkel. Szívesen fogjuk az elhízást az életkorunkra, az öregedésre is. Felmérni sem tud­ nám, tizen- és huszonévesen hányszor hallottam érettebb korú és többszörö­ sen nagyobb átmérőjű társnőimtől: - „Ennyi idős koromban éppen ilyen karcsú voltam, mint te" —, sugallván, hogy vastagodásuk csupán az idő elkerülhetet­ len műve, és hogy rám is ez a sors vár. Nem tudhatom persze, mennyit muta­ tott a mérleg ezekkel a hölgyekkel, amikor „annyi idősek" voltak, arról viszont meggyőződtem, hogy nem az idő tette velük a változást: azóta már elértem, sőt bőven meghaladtam e szavak elhangzásakor számlált éveiket, testalkatom mégsem változott szinte semmit. Egy asszony jelenlétemben mondta harminc­ egynéhány éves fiának, aki nem volt éppen sovány: „Fiam, te már nem fogsz lefogyni, ez már a korral jár". A fiatalember megnősült, elköltözött, és hónapok alatt eltűntek róla a fölösleges kilók. Évtizedek múltán egy időre visszatért a szülői házhoz. Rövidesen ismét súlyproblémákkal küszködött, mire édesanyja újfent megjegyezte, hogy ne reménykedjen, már nem fog lefogyni. Az ellenve­ tésre, hogy ezt már egyszer mondta, és nem úgy volt, makacsul azt felelte: „Igen, de ez most más. Már benne vagy a korban." Mondanunk sem kell, az úr, amint visszaköltözött saját otthonába, ezúttal is hamar megvált a súlytöbblettől.

Csipegetés és kínzó éhség Sok túlsúlyos személy panaszkodik arról, hogy szinte semmit nem eszik, mégis hí­ zik, így vagy úgy, az tény, hogy a súlytöbblet eléréséhez ennie kellett, éspedig olyan élelmiszereket, amelyek tetemes fölöslegben tartalmaznak energiaforrásokat, még akkor is, ha a későbbiekben az illető lecsökkentette saját fejadagjait. Megjegyezzük, hogy elsősorban a szénhidrátok, nem pedig a zsírok többlete vezet hízáshoz. Igaz, hogy a túlsúly sokszor együttjár a vérzsírszint (koleszterin-, illetve trigliceridszint) emelkedésével, s emiatt ajánlatos zsírszegény étrendet fogyasztani, ám az össze­ függés korántsem ilyen egyenes, hogy „sok zsírt fogyasztok, magas lesz a vérzsír­ szintem, lerakódik a zsír". Az egészséges szervezet a zsírt, ha már megemészti, fel­ használja, vagyis a májban lebontja. A lebontott zsír átalakul, a szervezet különféle, élettanilag fontos anyagokat épít fel belőle, nemigen alakul vissza ugyanazzá, ami volt. Ennek ellenére a fogyni vágyók sokkal inkább a zsírtól tartanak, nem pedig a

Az elhízás cukroktól és egyéb szénhidrátoktól, amelyek a valódi felelősei problémájuknak. A nagy mennyiségű, megemésztett cukor ugyanis a véráramba kerülve jókorát lendít a vércukorszinten, és ha a sejteknek nincs szüksége a gyors energiaforrásra, zsírrá alakítja a cukormolekulákat, hogy ne legyenek „útban". A zsír viszont, ellentétben a cukorral, nehezen mobilizálható, ezért nem alkalmas gyors energianyerésre. így tehát a túlsúlyos személy, aki csak egy-két kekszet rágcsál el éhségében, és tényle­ gesen „szinte semmit nem eszik", valójában éhezik: szervezete nem jut hozzá sem fehérjéhez, sem vitaminokhoz és ásványi anyagokhoz, tehát azokhoz a tápanya­ gokhoz, amelyek a szervezet kedvező élettani működését és regenerációját szin­ ten tartják. Legyengül, és ha huzamosabban folytatja ezt az öngyilkos táplálkozási módot, létfontosságú testszövetei sorvadásnak indulhatnak — élen a vázizmokkal. Ám a zsír mégis marad, bármilyen kiéhezett szegény, sőt talán még inkább megsza­ porodik a további fölösleges szénhidrátbevitelből adódóan, mert a zsírt csak tartós fizikai igénybevétel esetén tudná lebontani a szervezete. Vannak olyan esetei is az elhízásnak, amikor az érintett személy csak azt hiszi, hogy alig eszik, mivel normál étkezéseire viszonylag csekély mennyiségű ételt fogyaszt el, de az étkezések között rendszeresen nassolgatja a ropit, burgonya­ szirmot és hasonlókat. Ma már minden táplálkozási tanácsadó azt hirdeti, hogy aki nassolni akar, egyen gyümölcsöt vagy nyers zöldségfélét, azzal nem árt, sőt használ az egészségének. Az élelmiszeripar is egyre több olyan rágcsálnivalót dob piacra, amelyek a haszontalan cukor, liszt és zsír (plusz az adalék vegyszerek) helyett értékesebb tápanyag-összetételt kínálnak. Ilyenek a hántolatlan gabo­ natermékek, a müzlis, magos, gyümölcsös csemegék, stb. Nassolni tehát nem tilos és nem feltétlenül egészségtelen. Az édes kekszek és ilyesmik rágcsálása csak rossz szokás. Nagyon sokan szeretik például a nyers sárgarépát, karalábét, mégsem jut eszükbe, hogy zöldséget nassoljanak. Miért is nem? Bár hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy valaki a „lustaságtól hízik", önmagában ez sem igaz. Tény, hogy egy fizikailag kellőképpen aktív személyt nem fenyeget az elormódanodás veszélye, fordítva azonban ez nem áll: a puszta mozgáshiány még nem okoz hízást. Vannak emberek, akik környezetük számára vérforralóan sokat lógatják a lábukat, mégsem lesznek soha kövérek. Ellenkezőleg, inkább sovány­ nak, egyenesen nyápicnak látszanak, ami viszont indokolt: a mozgást nélkülöző életvitel az izomállomány megcsappanását vonja maga után. Az elhízás legkézenfekvőbb oka az evéskényszer. Ez sok esetben pszichés eredetű (bulimia): az illető valamiféle stresszt, szorongást, lelki bántalmat igy­ ekszik csillapítani az evés aktusával. Legalább ugyanennyiszer azonban élettani oka van az evéskényszernek, mégpedig hiánybetegség. Ha hiányos a táplálkozá­ sunk, nélkülözni fogunk bizonyos létfontosságú anyagokat, amilyenek például

MITŐL VAGYUNK BETEGEK? a vitaminok és az ásványi anyagok. Szervezetünk pedig nem tud nekünk levelet írni: „Kedves Irénke vagy Feri, küldj már le ide egy kis cinket, mert ezer éve nem kaptam egyetlen atomnyit sem, és így nem tudok inzulint meg enzimeket építeni, aztán majd megnézhe­ tedmagad.És ha máritttartunk, elégrégóta könyörgök neked egy kis kobalaminért is, úgyhogy nagyon gyorsan kellene, mert már csak egy-kéthemoglobin molekulárafutja. Nem lesz véred

ember, értsd meg!... "Nem, ilyen levelet sosem fogunk találni az éjjeliszekrényen. Szervezetünk csak testérzetekkel tudja jelezni, milyen gondjai vannak. Ilyen az éhség is. Ám a jelzést könnyű félreérteni! Éhesnek érezzük magunkat, így hát eszünk jó nagyokat, ami szem-szájnak ingere. Elkönyveljük, hogy „rossz hatás­ fokú az anyagcserénk", ezért kívánunk olyan sokat. Természetesen szó sincs ilyesmiről — de az éhség mindaddig nem fog enyhülni, amíg nem jutunk hozzá a szervezetünkből hiányzó anyaghoz. Többnyire ez a probléma áll a váran­ dós vagy szoptató anyák kívánósságának hátterében is. Az asszonyka örökké éhes, lelkiismeretes párja pedig csak buzdítja: „egyél, szívem, hiszen kettőért kell enned!" Természetesen ilyenkor nagyobb a szervezet igénye a szervalkotó tápanyagokból, például fehérjékből is, de többnyire nem ezek hiányoznak, s okozzák az éhséget, hanem inkább az elégtelen mennyiségben felvett, vagy csak egyes élelmiszerekben rendelkezésre álló vitaminok és ásványi anyagok. Optimális esetben a kívánság határozott formát ölt: uborkát, kakaót, lépesmé­ zet vagy halkonzervet kívánunk. Ilyenkor szinte bizonyos, hogy hozzájutunk a hiányzó tápanyaghoz. Vannak extrém kívánságok is — egy munkatársnőm mesélte, hogy terhessége alatt majd' megőrült a friss aszfalt szagáért. Ahányszor aszfaltozó gépet látott az utcán, odaállt és teli tüdővel szívta magá­ ba a gyönyörűségesnek érzett illatot. E furcsa vágya minden bizonnyal ugyan­ csak hiánytünetre utalt. Habár az aszfalt kőolajszármazék, és alapjában véve hosszú szénláncú szénhidrogénekből áll, amelyek egy élő szervezet számára haszontalanok és szükségtelenek, a kőolaj elhalt növényzetből képződik, s mint ilyen, nyilván tartalmaz nyomokban különféle ásványi anyagokat (például molibdént, mangánt), melyek felelősek lehettek a hölgy különös kívánságá­ ért. Az effajta bizarr vágyak, noha sokszor érthetetlenek, általában nem járnak kockázattal, és rendszerint ajánlatos kideríteni, milyen effektív hiánytünet áll a hátterükben. Nagyobb problémát jelent az az általános éhségérzet, aminek nics konkrét tárgya, így hízáshoz vezethet anélkül, hogy az éhséget ténylegesen előidéző hiány pótlódna. Megjegyezzük, hogy túlzott vagy indokolatlan éhségérzetet okozhat az emésztőnedvek fölöslegben való termelődése is, amint étvágytalanság is fel­ léphet azok hiánya miatt. Mindkét esetben ajánlatos a bajt mielőbb kivizsgálni és orvosolni.

Az elhízás

Kihatások az egészségre A túlsúly, illetve elhízás többféle módon mehet egészségünk rovására, alapvetően azért, mert a normál testsúlyt, tehát az egészséges kondícióban levő test súlyát meghaladó kilók elnehezítik testünket. Ez a szervezet számára ugyanazt jelenti, mintha örökösen öt-, tíz-, húszkilós, vagy még nehezebb terhet cipelnénk. Foko­ zott igénybevétel éri a vázrendszert, ami hosszú távon a következő ártalmakhoz vezethet: - különféle ízületi bántalmak, különösen a láb, a csípő és a gerincoszlop ízületeiben; . csontrendszeri torzulások, például gerincferdülés, lúdtalp; , fájdalmas izomfeszültségek; - a mozgásszervek merevvé válása, az ízületek mozgástartományának beszűkülése; - fáradékonyság, s ezáltal egyre fokozódó mérvű mozgáshiány, testi legyengülés; - a szervezet energiaellátásának romlása, ebből következően fázékonyság, levertség, indítékszegénység; - a vérellátás romlása, melynek következtében a testszövetek és a szervek keve­ sebb tápanyagot kapnak, működésük hatásfoka romlik, a regeneráció lassul; az immunrendszer is legyengül, így megnövekszik a fertőző betegségekre való fogékonyság; - a túlsúlyból adódó terhelés az érrendszert és a szívet is fokozott igénybevé­ tel elé állítja, amiért hosszabb idő után visszérbántalmak, keringési panaszok, szívbetegségek alakulhatnak ki; - a csökkent energia- és tápanyagellátás miatt az ellenálló képesség romlik, a szervezet könnyebben áldozatul esik a betegségeknek, jobban meg is viselik, lassabban és nehezebben épül fel belőlük; - a kövérség rontja az egészséges önbizalmat, szorongást, szégyenérzetet, meg­ felelési problémákat és egyéb nemkívánatos lelki jelenségeket idézhet elő, helyt adva a frusztrációnak, a depressziónak, továbbá a másokkal szembeni rosszin­ dulatnak és ártó szándéknak. A negatív pszichés folyamatok aztán pszichoszo­ matikus megbetegedések alapját képezhetik. Két alaptípusát különböztetik meg az elhízásnak, a zsírlerakódás jellege, elrendeződése szerint. A centrális vagy alma-típus esetében a zsír a hason és a hasüregben halmozódik fel. Ez magyarán szólva a pocakosodás, ami rendszerint a férfiakra jellemző. A másik, a perifériás vagy körte-típusú elhízásnál a zsír­ párnák elsősorban a csípőn, a combokon és a fenéken jelennek meg. Utóbbit a nők sajátosságának tartják. Bár a kettő között nehéz határvonalat húzni, hiszen a Molett hölgyeknek a hasán is bőven van zsír, és a pocakos uraknak sem sovány a csípője, e típusok más és más betegségekre hajlamosítanak. A magas vérnyomás,

MITŐL VAGYUNK BETEGEK? az érelmeszesedés, a Il-es típusú cukorbetegség, valamint a trombózis (vérrög okozta érelzáródás), a szívinfarktus és az agyvérzés kockázata elsősorban az alma-típusokat érinti, míg a körte-típusú túlsúlyosakat inkább a mozgásszervi bántalmak és a visszérbetegségek fenyegetik.

Pszichoszomatikus jelenségek Pszichoszomatikusnak tartunk minden olyan testi, élettani jelenséget, melynek kiváltó oka lelki, illetve mentális jellegű. Annak felismerése, hogy érzelmi vagy szellemi állapotok is lehetnek a szervi betegségek kialakulásának elsődleges tényezői, igen régi keletű: már az ókori indiai és kínai orvostudomány is tu­ datában volt ennek, de a nyugati gyógyászat alapjait képező hippokratészi is­ kola is tanította. A betegségokozó pszichés tényezők élenjárói a félelmek és szorongások, de ugyanígy a kétségbeesés, a harag, az irigység, a nagyravágyás, a csalódás és a frusztráció, tehát mindazok a lelki jelenségek, amelyeket az ajurvéda egyszerűen a „túlzott öntudatosság" kategóriájába sorol. A milliomos súlyos betegen fekszik az ágyában. Mellette ott az orvosa, az ügyvédje, a felesége és a gyermekei. Valamennyien azt lesik, mikor leheli ki a lelkét. Egyszer csak a beteg felül, ránéz a körülötte levőkre és mérgesen megszólal: - Gyilkosok, tolvajok, cédák, csirkefogók! Aztán nyomban újból álomba merül. A doktor szólal meg először: - Azt hiszem, már jobban van, felismert mindannyiunkat.

Ekcémától szívrohamig A pszichoszomatikus eredetű betegségek skálája igen változatos. Kialakulásuk elsősorban a szervek, szervrendszerek működésének központi idegrendszeri szabályzásán alapszik, de azzal is összefügg, hogy az idegrendszer igen szoros kölcsönhatásban áll a hormonrendszerrel és az immunrendszerrel. Az erőteljes lelki vagy elmebeli kiegyensúlyozatlanság egyrészt felboríthatja a vegetatív ide­ gi funkciók egyensúlyát, amiért a szervek működésének idegrendszeri szabály­ zása rendellenessé válhat, másrészt ezzel párhuzamosan a hormonális szabály­ zás és az immunológiai folyamatok is kiesnek normál medrükből, ami további károsodásokat okoz. Jó néhány, ilyen módon fellépő betegségről közismert, hogy lelki, érzelmi, szellemi stressz, túlterhelés hatására alakul ki, mint pé Idául a gyomorfekély. A gyomor- vagy bélérzékenységi szindrómának nevezett tunetegyüttest, mely a tipikus modern életvitelt folytató férfiak és nők körében cseppet sem ritkaság, népiesen csak „gyomoridegesség"-ként említjük, ezzel is

Pszichoszomatikus jelenségek utalva pszichés eredetére. Közhasználatú kifejezéseink közt „szívidegesség" is szerepel, ahogyan a szintén lélektani okokban gyökerező, kellemetlenül erős vagy szabálytalan ritmusú szívverést nevezzük. Szintén világszerte köztudott, hogy félelem, lámpaláz, vizsgadrukk hatására émelygés, hányinger, hasmenés léphet fel. Ijedtség vagy undor következtében érzékeny idegzetű személyek elájulhatnak. Bizonyára nem egyszerű dolog valakit „halálra rémíteni", de a történelem folyamán arra is akadt példa, hogy a nagyfokú ijedtség szívroha­ mot és halált okozott. Kevésbé nyilvánvalóan, hosszabb idő alatt ugyancsak halált okozhat a pszichoszomatikus eredetű magasvérnyomás-betegség, va­ lamint a magas vércukor- és vérzsírszinttel összefüggő súlyos betegségek: a cukorbetegség, illetve az érelzáródásos betegségek, amilyen a szívinfarktus és az agyvérzés. A fenti elváltozásokért jelentős mértékben felelős az állandósult stresszreakció, amit egy korábbi fejezetben tárgyaltunk. A lelki tényezők betegségkeltő ereje tehát igazán nem elhanyagolható. Helytelen, ha legyintünk rájuk: „ez a panasz csak pszichés..." Attól még, hogy egy beteg­ ség pszichés eredetű, ugyanolyan valóságos élettani alapokon áll, és ugyanúgy a sírba viheti áldozatát, még akkor is, ha jó ideig csupán funkcionális jellegűek az elváltozások, nem kíséri őket szervi károsodás. (Egy darabig persze, mert előbbutóbb az is megjelenik). Láthatjuk tehát, hogy igen sokféle pszichomszomatikus betegség létezik, és ennél még jóval többet tekintünk részlegesen pszichoszomatikusnak. Utóbbiak kiváltó tényezői között mind a pszichés, mind az élettani jellegűek megtalálhatók. Mivel a test, a lélek és a szellem egymással szoros kölcsönhatásban működik, nem választhatók el egymástól. A keleti egészségtanok egyértelműen elutasítják a test és az elme különálló vizsgálatát vagy kezelését, és ma már a nyugati orvostudomány is behatóan foglalkozik az összefüggésekkel. Amint bármilyen pszichés jelenség hátterében állnak élettani folyamatok, elváltozások, úgy a szervezetben megmu­ tatkozó rendellenességek mögött is többnyire fellelhetünk lélektani tényezőket. Nem csak pszichoszomatikus, hanem szomatopszichés jelenségeket is isme­ rünk: a betegségek, szervi problémák fájdalmat okoznak, nyugtalanítanak ben­ nünket, félelmet keltenek, megváltoztatják más személyekhez való viszonyunkat; türelmetlenné vagy megértővé, arrogánssá vagy szerénnyé, erőszakossá vagy gyámoltalanná, kegyetlenné vagy jóságossá formálhatják egyéniségünket.

Elvakultság pro és kontra Van azonban egy olyan (újkori) egészségszemlélet, amely kivétel nélkül minden megbetegedésnek pszichés okot tulajdonít. Ez a felfogás már szélsőséges, mivel az anyagi természetű okokat nem veszi figyelembe. Kizárólag pszichés

MITŐL VAGYUNK BETEGEK? okokat keresni éppolyan egyoldalú és helytelen, mint pusztán fizikai, anyagi magyarázatok után kutatni. Igaz, éppen az ideg-, hormon- és immunrendszer szoros összefüggéséből adódóan sok olyan betegség hátterében fellelhető a pszichoszomatikus eredet, amire nem is gondolnánk: ilyen az asztma; egyes bőrbetegségek, mint az ekcéma, a neurodermatitisz, a pikkelysömör, a her­ peszvírus fertőzés; a pajzsmirigy-túlműködés; a fekélyes vastagbélgyulladás­ esetenként a rák is. Elhízhatunk vagy lesoványodhatunk pszichés okok miatt mert hiába veszünk fel minden szükséges tápanyagot megfelelő arányban, a szervműködések kiegyensúlyozadansága (kézenfekvően az emésztőszervi ren­ dellenességek) folytán nagymértékben csökkenhet a tápanyagok felszívódása és beépülése. Minden azonban mégsem pszichoszomatikus! Bár viszonylag kisebb arányban, de vannak egyértelműen anyagi jellegű betegségokozók. Lehetek én a legharmonikusabb lelkületű ember a világon, akkor is hetekig nyomhatom az ágyat (vagy már csak a koporsót), ha lezuhan velem a repülő, megmar a gaboni vipera, vagy beszakad alattam a tó jege, és nulla fokra hűlök a vízben. Pusztán az élelmiszerek tápanyaghiánya oka lehet hosszú távon egy olyan hiánybeteg­ ségnek, ami aláássa az egészségemet. A hasmenés vagy székrekedés nyugodtan lehet teljes mértékben étrendi eredetű. Ezekhez és számos egyéb problémához nem kellenek lélektani okok. Ugyanez fordítva is igaz: nem muszáj fizikai vagy testi okot keresni a depresszió, az alvászavarok vagy a fóbiák hátterében, bőven elegendőek a meglevő pszichés okok is.

Ha beteggé tehet, meg is gyógyíthat A „jó hír" ebben a dologban csupán az, amivel Uri Geller szavait idézem: ha az elme elég erős ahhoz, hogy beteggé tegye a testet, akkor elég erős ahhoz is, hogy meggyógyítsa. Jól tudjuk, hogy nem csak pszichoszomatikus megbetegedések, hanem „pszichoszomatikus gyógyulások" is sűrűn előfordulnak a Nap alatt. Néha a legsúlyosabb állapotban levő, menthetetlennek látszó betegek épülnek fel gyorsan és maradéktalanul egy kedvező környezet- vagy életmódváltozás, boldog családi esemény, illetve a lelki egyensúly; a belső béke elnyerése vallási áhítat, me­ ditációs technikák, egyéb lelkigyakorlatok hatására. Nagy műtéten átesett, vagy halálközeli élményben részesült személyek, akár isteni sugallatra, akár racionális meggondolásból, sokszor gyökeresen megváltoznak mentalitásukban, egészen más emberré lesznek, és sokszor merőben átformálják az életüket. Mindez a gyógyulásukat szolgálja, tudatosan vagy öntudatlanul, de az esetek többségében hatásosan. Ahol már semmilyen orvosi beavatkozás nem segít, ott esélyt-módot adhat a gyógyulásra egy pszichoszomatikus folyamat. A lelki-szellemi túlterhelés legyengíti az immunrendszert, ez sokféle következménnyel járhat.

A betegség, mint jelzés

A betegség, mint jelzés Mint említettük, szervezetünk nem tud levelet írni nekünk. Mit tehet, hogy értésünkre adja: helytelen életvitelt folytatunk, a szokásaink aláássák az egész­ ségünket, ennek vagy annak a tevékenységünknek üdvös lenne véget vetni? Testérzetekkel jelez. Ám e jelzéseket megannyiszor figyelmen kívül hagyjuk, vagy ami még rosszabb: erővel elfojtjuk. Ha fájni kezd a fejünk, beveszünk egy fájdalomcsillapítót, és tovább rontjuk a szemünket a számítógép előtt. Amikor az éjszakába nyúló partin ránk tör az álmosság, kávét-teát iszunk és cigarettá­ zunk ahelyett, hogy hazamennénk és lefeküdnénk aludni. Van, aki napról nap­ ra nehezebben bír reggel felkelni és bevánszorogni a munkahelyére, annyira fáradtnak, elesettnek érzi magát, végül már fizikai rosszullét kínozza. Az orvos megállapítja, hogy vegetatív neurózisban vagy pánikbetegségben szenved, és nyugtatókat ír fel neki. Holott az effajta rossz közérzet is csupán jelzés: men­ jen máshová dolgozni, mert ez a hely vagy ez a munka nem jó neki. Se szeri, se száma az ilyen jelzéseknek. Azzal, hogy elhessegetjük vagy elnyomjuk őket, rákényszerítjük szervezetünket, hogy drasztikusabb figyelmeztetéseket alkal­ mazzon. Az enyhébb fájdalmak, közérzeti zavarok után jönnek a komolyabb, ágyhoz kötő betegségek, vagy éppen látszólag „véletlenül" történt sérülések, balesetek. E folyamatok megfigyelése adott alapot egy, szintén újkori egész­ ségszemlélet megalkotására, amely minden betegséget megkísérel a szervezet, illetve a lelket és elmét is magában foglaló személyiség jelzéseként értelmezni. Felszínesen nézve ez a megközelítés hasonlít a pszichoszomatikához, lényegé­ ben viszont erősen eltér, ezért nem összetévesztendő azzal. Feltehetnénk a kérdést: miért akar betegségekkel „megóvni" bennünket valamitől akár a testünk, akár a lelkünk, amikor ezzel ugyancsak bajt okoz? Azért, mert ezekben az esetekben olyan káros folyamatokról van szó, ame­ lyek kritikus mértékben blokkolják vagy felélik a szervezet életenergiáját. A betegség és a belőle való felépülés szintén energiát von el, ugyanakkor viszont lehetőséget nyújt, sőt nemegyszer ténylegesen rákényszerít a leállásra, a pihe­ nésre és a dolgok átértékelésére. Aki ezekre a dolgokra rendszeresen szorít magának egy kis időt, kevésbé lesz hajlamos megbetegedni. Személyiségének nincs szüksége a drasztikus „irányító eszközökre". Egy magyarázat szerint mindezt az is indokolja, hogy énünk és szellemünk egymással konfliktusban áll: szellemünk fejlődni akar, ami előrevivő erőt, énünk pedig kényelemre vágyik, arni visszahúzó erőt képvisel. A pszichoszomatikus problémák lelki-szellemi stresszen alapuló testi betegségek, amelyeknek hátterében a pszichés jelenségek élettani összefüggései állnak. Jelen esetben nem erről van szó.

MIiTŐL VAGYUnk BETEGEK?

Analógiák A betegségek jelzésértékének értelmezése analógiákra támaszkodik. Olyasmi analógiákra, amilyeneket az összehasonlító mágia alkalmaz például a növény­ ek gyógyhatásának tapasztalati megállapításában. Sokféle növény formája, szí­ ne, felépítése emlékeztet valamire, amivel tényleges összefüggést mutat. A vérfű a virág színéről kapta nevét, és valóban alkalmas vérzéscsillapításra. A máj- és epepanaszok gyógyítására használt májvirág levelének alakja hasonlít a májéra Egyik legszebb mezei virágunk, a terjőkekígyószisz a virágokból hosszan kinyúló porzószálak miatt került „rokonságba" a nyelvét kiöltő kígyóval, és a múltban a kígyómarás ellenszerének tartották. Valóban jó méregtelenítőszer: még ha nem is éppen kígyóméreg ellen, de elfertőződött sebek kezelésére kiválóan alkalmas. A széttárt lábakat formáló mandragóragyökér szexuális serkentő hatását ma mát ugyan vitatják, de évszázadokon át híres afrodiziákum volt. Mindenesetre az eh­ hez hasonló meglátások nem tekinthetők mai értelemben véve tudományosnak bármennyire is helytállóak. Ennek megfelelően a betegségek jelzésként való ér­ telmezése, amely úgyszintén egyfajta összehasonlító mágia, egyelőre nélkülözi a tudományos alapokat. Mivel azonban, éppúgy, mint a növényeknél, az analógia több mint elégszer rámutat a lényegre, megér annyit, hogy felidézzük és elgon­ dolkodjunk rajta, legalább saját betegségeink kapcsán. Csupán ízelítőül közöljük néhány ilyen jelzés magyarázatát: BETEGSÉG

FOLYAMAT

JELZÉS

asztma

belégzéskor a hörgők begörcsölnek, megakadályozva a tüdő kitágulását

kielégítetlen szabadságvágy, vagy elnyomott dominanciaigény

bőrkiütés

elfojtott vágyak és késztetések, melyek viszkető képződmények, amelyek nyugtalanítanak, szüntelenül fehívják előbb-utóbb felszínre törnek; nézzünk magukra a figyelmet szembe magunkkal

csonttörés

szilárd szerv rugalmatlan alakváltozása „bekeményítés", rugalmasság hiánya, vagy elszakadás a múlttól, új kezdet

elhízás

félelem, szorongás palástolása; vágy a a test fölösleges tartalékokat képez, ami nagyra növeszti, de belső tartalom nagyságra anélkül, hogy erőfeszítése­ nélkül ket tennénk érte

fogszuvaso­ a fogak szilárd szövetének megritkulá- csökkenő életerő; nehéz helyzetekkel nem tudunk megbirkózni dás sa és lebomlása hátfájás

túlterhelés, túlzott felelősségvállalás, a gerincoszlop és/vagy a környező izmok sérülésből, túlterhelésből eredő igényelt támogatás hiánya bántalma

A betegség, mint jelzés idegzsába

egy ideg heves fájdalommal járó lélekben szenvedünk amiatt, ahogyan gyulladása, ártalmas környezeti hatás a környezetünkben élők bánnak vagy következtében bántak velünk

izomgyenge­ beidegzés! zavar, ami fáradtságérzetet ódzkodás a cselekvéstől, a problémák kelt az izmokban, és csökkenti a moz­ feltárásától és megoldásától ség gási, erőkifejtési képességet nagyothallás a hallószerv érzékenységének csök­ kenése rák

elfajult sejtek burjánzása bizonyos testszövetekben

szemgyulla­ gyulladás a szem környező szövete­ iben, többnyire a kötőhártyán vagy a dás szemhéjon trombózis

vérrög keletkezése, ami a véráram­ lás pangását vagy az ér elzáródását okozza

kiábrándultság, a külvilág kirekesztése, elidegenedés akaratunk rákényszerítése másokra, vagy más akaratából olyan életvitel folytatása, ami idegen számunkra odafigyelés hiánya; szemet hunyunk a problémák fölött, kényelmesebb „nem látni" hozzáállásunk, cselekedeteink zsákutcába visznek, olyan helyzetbe hozzuk magunkat, amiből nincs kiút

Több, mint jelzés Esetenként ezek az összefüggések annyira bonyolultak és mélyek az életünkben, hogy nem ok nélkül feltételezzük az isteni beavatkozást. Előfordul, hogy meg­ magyarázhatatlanul cselekszünk dolgokat, amelyek, mint utóbb kiderül, segítsé­ günkre vannak a bajok elkerülésében. Az sem ritkaság, hogy egy láthatóan bal­ szerencsés esemény von maga után számunkra előnyös, és másképpen meg nem valósuló következményeket. Ezekben az esetekben már többről van szó, mint puszta figyelmeztető jelzésekről. Lehetséges, hogy a megmagyarázhatatlan tettre tudattalan elménk sarkall bennünket, valamiféle célunk eléréséhez hozzásegít­ vén, de nem kizárt az sem, hogy a segítség alkalmasint valóban kívülről, Istentől érkezik. Sokszor töprengünk, melyiket válasszuk többféle lehetőség közül, men­ jünk vagy ne menjünk valahová, milyen sorrendben lássunk neki teendőinknek. Rendszerint akkor járunk j ól, ha hallgatunk belső indíttatásainkra, megérzéseinkre, honnan jönnek ezek? Egyszerű azt gondolni, hogy a tudatalattinkból. A mély­ tudat több információt hordoz és több összefüggést ismer, mint racionális gondolataink. Jó. Ám azokat a véletlenszerűen bekövetkező szerencsés fordulatokat, amelyek csak később történnek meg, tudattalan elménk sem láthatja előre, ez képtelenség lenne. Mondjuk, hogy meghívást kapunk egy unalmasnak és formálisnak ígérkező rendezvényre, ahol még szakmai előmenetelünk sem kívánja meg, hogy „jópofizzunk" egy kicsit. Ráadásul kimerültek vagyunk, jobban szeretnénk meghitt nyugalomban tölteni az estét. Egyeden porcikánk sem kívánja hát, hogy ott legyünk — valami mégis „azt súgja", szánjuk rá magunkat, és le-

MITŐL VAGYUNK BETEGEK? galább egy fél órára ugorjunk be. A szörnyű unalmas partin aztán megismerke­ dünk valakivel, aki az életünk párja lesz, vagy valami csodás üzleti lehetőséghez segít hozzá. Honnan tudhatná ezt hosszú órákkal előbb és ki tudja, mekkora távolságról agyunknak bármely része vagy funkciója, hacsak nem feltételezzük hogy telepatikusan észleltük? Vagy vegyünk egy másik példát. Velem történt nemrégiben, hogy elmentem egy boltba vásárolni. Mikor kiléptem az üzletből nem hazafelé indultam el, hanem az ellenkező irányban. Ez teljesen indokolatlan volt, mivel mindent megvettem, amit akartam, ilyenkor az ember lába már csak megszokásból is hazafelé veszi az irányt. Megtettem öt-hat lépést, mire rájöttem hogy „rossz felé" megyek. Irányt változtattam, bosszankodva szórakozottságo­ mon. Ám nem sokkal később, mintegy öt méterre előttem hatalmas csattanással egy virágcserép zuhant le a magasból. Kísérteties volt! Kiszámolva a métereket és a másodperceket, az a cserép, ha a boltból kilépve egyenesen hazafelé indulok, minden bizonnyal pontosan a fejemen landolt volna és agyonüt. Minthogy a lezuhanás feltételei később voltak adottak, mint ahogy én végeztem a bevásár­ lással, ha ezt a cselekedetet is az agyamnak tulajdonítanám, az már jövőbe látás lenne, nem telepátia. Az elmém mindig velem van (remélem), és ha egyszer ké­ pes a jövőbe látni, akkor máskor is. A lottószámokat mégsem tudom előre. így hát valószínűbbnek tartom — még ha tudományosan nem is támasztható alá - a külső segítséget, amit vagy megkapunk, vagy nem.

Hajlamok és gyengeségek Nem vitás, hogy valamennyiünknek vannak speciális, egyéni erősségei és gyengéi, amelyek megmutatkoznak testi ügyességünkben, szellemi képes­ ségeinkben, jellemvonásainkban, a környező világhoz való viszonyunkban, és éppúgy egészségünkben is. Már ránézésre is megállapítjuk, hogy egyikünk kemény, „a villám sem vág belé", másikunk kényes, érzékeny, „a szél is el­ fújja". Tudjuk hozzátartozóinkról, iskola- vagy munkatársainkról, milyen problémákkal küsz-ködnek jellemzően: van, aki sokszor megfázik, állandóan náthás vagy köhög; a másik sosem fázik meg, de folyton fáj a feje vagy a gyomra, a harmadiknak nincsenek ilyen gondjai, viszont gyakran megsérül, hol kezét, hol lábát töri. Ismerünk olyanokat, akik az összes gyerekbeteg­ séget sorban egymás után megkapják; mások egyiken sem esnek át, amíg gyerekek, ám felnőttkorukban kifogják egyiket-másikat. Vannak tehát sajátos hajlamaink adott panaszokra vagy betegségekre: ezeknek egy része végigkí­ sérheti életünket, más része pedig életünk egy-egy időszakára korlátozódik.

Hajlamok és gyengeségek

Fejlődési rendellenességek Sosem volt titok előttünk, hogy bizonyos megbetegedések vagy kóros állapotok életünk kezdete óta jelen vannak: „úgy születünk". Ezek a problémák a legtöbb esetben valamilyen fejlődési rendellenesség következményei. Bár a veleszületett elváltozásokról, különösen a látható deformitásokról rendszerint úgy gondoljuk hogy örökletesek, nem mindig erről van szó. Egész pontosan négyféle módon jöhet létre fejlődési rendellenesség: , A szülők genetikai hibájából, amit az utódok örökölnek. , A szülők ép örökítőanyagának „másolása" közben bekövetkezett eltérés, azaz genetikai mutáció folytán. A mutációk továbböröklődnek. . A magzati fejlődés korai szakaszában, a sejtosztódás zavara folytán. Az ilyen rendellenesség nem öröklődik. • A gyermekkori fejlődés során, rendszerint hormonális probléma következté­ ben. Csak abban az esetben öröklődik, ha a hormonális probléma hátterében genetikai ok áll. Ilyen eset például a nemi kromoszómák hibájából kialakuló hermafroditizmus (férfi és női nemi jellegek együttes megléte), ami a serdülőkori ivarérés idején ölt nyilvánvaló alakot. A látható elváltozások, amilyen a törpenövés vagy az akromegália (csont­ végek túlzott növekedéséből származó testaránytorzulás), a csípőficam, a nyitottgerincűség, a nyúlszáj és farkastorok, stb., jobbára örökletesek, de még ha nem is öröklődnek, egész életén át kihatnak az érintettre, hacsak műtétileg nem korrigálhatók. Jelen pillanatban igen sokféle fejlődési rendellenesség több­ kevesebb sikerrel helyrehozható sebészeti úton: a csípőficam maradéktalanul, a nyitottgerincűség enyhébb esetei akár teljes mértékben is korrigálhatók, míg a súlyosabbak részlegesen. A csontnövekedés rendellenességei csak mecha­ nikus módszerekkel enyhíthetők, rendszerint azért, mert mire kiderül, hogy a növekedés túl hamar leáll, vagy szélsőségesen sokáig tart, már késő beavat­ kozni. Szerencsére a mai kromoszómavizsgálatok már a terhesség korai stá­ diumában kiszűrik mind az öröklött, tehát a szülők génhibáiból adódó defek­ tusokat, mind az adott nemzedékben fellépő genetikai hibákat, a mutációkat. Hogy mégis történnek torzszületések, az a nem örökletes magzatkori fejlődési rendellenességekből adódik. Ezeknek egy része látható, más része nem látható a magzat ultrahangfelvételén. A műtéti úton való helyrehozhatóság nem függ attól, hogy a probléma örökletes-e vagy sem; az azonban nyilvánvaló, hogy míg a nem örökletes fejlődési rendellenességet a műtéti korrekció után „el lehet felejteni", az örökletes problémák hiába szűnnek meg láthatóan az operá­ ciót követően, számítani kell tovább-öröklődésükre.

MITŐL VAGYUNK BETEGEK?

Szerzett és öröklött hajlam a betegségre Az öröklődés mechanizmusa azonban meglehetősen bonyolult; vannak hibák amelyek minden nemzedékben megjelennek, meg olyanok is, amelyek lappang, va öröklődnek tovább egy „javító" génnel párosulva, és csak feltételesen jelennek meg egy következő, rendszerint többedik generációban. Lehetséges tehát, hogy egy örökletes probléma olyan szórványosan fordul elő, hogy nem is gondolunk genetikai okokra. Ugyanakkor a családi halmozódás, vagyis amikor egy család va­ lamennyi tagja, de legalábbis nagy részük szenved egy bizonyos problémától, nem feltétlenül utal örökletességre. Éppúgy lehetséges, hogy a halmozódásért a csalá­ don belüli azonos életvitel, szokások, táplálkozás és egyéb körülmények felelősek. Az olyan betegségek, mint a magas vérnyomás, a gyomorfekély, a cukorbetegség vagy a trombózis, gyakran jelennek meg halmozottan egy családon belül, kialakulá­ suk mégis szinte bizonyosan az életmóddal függ össze, genetikai ok nélkül. Fejlődési rendellenességnek tekinthetünk az anatómai rendellenességeken túl bi­ zonyos élettani, biokémiai defektusokat is. Ezek szintén lehetnek akár örökletesek, akár szerzettek. Noha nem okoznak látható elváltozást, annál nem kevésbé sú­ lyosak, sőt esetenként súlyosabban is érinthetik az adott személyt. Ilyenek például az enzimhiányból adódó anyagcsere-betegségek, élelmiszer-érzékenységek. Az l-es típusú, inzulinfüggő cukorbetegség, amely az inzulintermelés leállásából ered, nagy valószínűséggel szintén ebbe a kategóriába tartozik. Nagyobb mérvű hormonális változások, például nemi érés vagy terhesség idején alakul ki, és a jelenkori kutatá­ sok alapján vélhetően genetikai eredetű. Az elmúlt évtizedek széleskörű genetikai kutatásai megkísérelték feltérképezni az ember teljes „genetikai kódját", tehát azt, hogy konkrétan mely tulajdonságainkat határozzák meg az egyes gének. En­ nek során sok minden kiderült — például az is, hogy a tulajdonságok zömét nem egy, nem is kettő, hanem annál több gén határozza meg együttesen. így a rendszer, amellett, hogy megtudtunk róla egyet s mást, jóval bonyolultabbá és átláthatatlanabbá vált, mint amilyen­ nek kezdetben gondoltuk. Ennek el­ lenére sorban egymás után kaptak szárnyra olyan hírek, hogy a génlabo­ ratóriumok megtalálták az ilyen vagy olyan betegség, panasz, működési zavar kialakulásáért felelős gént. Egy részük tudományosan megalapozott és helytálló, más részüket pusztán

Hajlamok és gyengeségek a hatásvadász szenzációkeltés ihlette. Ha akár állítjuk, akár elfogadjuk, hogy genetikai oka van a lázálmoknak, az alkoholizmusnak, a depressziónak vagy az öngyilkosságnak, csak áthárítjuk a felelősséget és behunyjuk szemünket a megoldásra váró problémák előtt.

Alkattípus és asztrológia Vitathatatlanul vannak azonban olyan érzékenységeink, gyengéink, amelyek végigkísérik életünket, ugyanakkor nem magyarázhatók genetikai vagy élettani összefüggésekkel. Ezeket, akár meggyőződésből, akár „jobb híján", külső okok­ ra visszavezethető egyéni adottságoknak tekintjük. Ilyen külső ok például a ke­ leti gyógyító rendszerek, például az ajurvéda egészségfilozófiájában szereplő alkattípus. Az indiai egészségtan szerint egyrészt a három dósa egyéni aránya meghatározza a főbb élettani működések, például a szívverés, az emésztés, a vizelet- és székletkiválasztás jellegét, ami önmagában is létrehoz erősségeket és gyengéket. Másrészt a vata, pitta és kapha egyensúlyának felborulása, a túlsúlyba került dósa által előidézett energiaelakadás gyakran okoz egészségi problémákat, mégpedig sajátos panaszok, betegségek formájában: a vata túlsúlyára jellemzőek például az idegi rendellenességek, az ízületi gyulladások, a székrekedés és más bélműködési zavarok, a fejfájás, az isiász, a bőrkiszáradás, stb. A pitta többlete rendszerint heveny gyulladások, fertőző betegségek, túlhevülés okozta panasz­ ok (keleti értelmezésben ilyen a gyomorégés, gyomorsav-túltengés is) képében nyilvánul meg. A sok kapha hátulütője a lassú anyagcsere, ami pangást, víz- vagy váladékfelhalmozódást, lerakódásokat eredményez. Kapha-bántalom többek kö­ zött az érelmeszesedés, a köszvény, az ödéma, a nyirokpangás, a vesekövesség, a visszérgyulladás és a trombózis. Egy másik külső ok, amit régóta ismerünk meg­ betegedésre való hajlamok eredetéül, az asztrológia. Hogy az égitestek pozíciója milyen módon gyakorol hatást egy személyiség valamennyi vonatkozására, így egészsége gyenge pontjaira is, az tudományosan még messzemenőkig tisztázat­ lan. Annyit mindenesetre megérdemel, hogy az összehasonlító mágiához hason­ lóan figyelembe vegyük, mint lehetséges tényezőt. A nyugati asztrológiában pél­ dául a kos jegyében születetteknél a fejfájás, a szem- és fülproblémák, ezenkívül a magas lázzal járó betegségek, a balesetek, esések és égési sérülések állnak az előtérben. Az oroszlán az ízületi és keringési megbetegedésekre hajlamos, de mivel óriási az étvágya és szeret jókat enni, gyakran elcsaphatja a gyomrát is. Háta, gerince szintén sérülékeny. A halak jegyűek hajlamosak az idegeskedésre, aggódásra, ami emésztőszervi problémákhoz, például gyomor-, nyombélfekélyhez vezet. Lehetnek depressziósak, szenvedélybetegek, és minthogy hiányosan, rendszertelenül étkeznek, legyengülésük is okozhat megbetegedést.

MITŐL VAGYUNK BETEGEK? HOROSZKÓPJEGY

Kockázati területek

SÉRÜLÉSVESZÉLY

kos

fej, érzékszervek, központi idegrendszer; magas láz

esések, agyrázkódás, égési sérülések

bika

torok, felső légutak bántalmai; nyak merevsége, rándulása, elhízás, mozgáshiány ízületi problémái

ikrek

tüdő, légzőszervek; idegkime­ kar, kéz rültség

rák

mellkas, mell, gyomor; pszichés eredetű emésztési panaszok

mellkas, bordák

oroszlán

vércukor-, vérzsírszint, keringés, vér; reumatikus panaszok, köszvény

gerincoszlop, hát

szűz

stressz, idegfeszültség, és feszültség-eredetű problémák

-

mérleg

vese, vizeletkiválasztó rend­ szer; kiegyensúlyozatlanság

skorpió

reproduktív rendszer, nemi szervek

sérv

nyilas

belek, máj

csípő, keresztcsont, comb

bak

csont-, és ízületi betegségek, lábszár, térd bőrkiütések, allergiák

vízöntő

pangás, renyhe keringés

halak

depresszió, rendszertelen lábfej, lábujjak bántalmai étkezés, fekélyek, szenvedély­ betegségek

lábszár, boka sérülései, fica­ mok, ínszakadások

N e m hajlam, csak annak tűnik Minthogy az élelmiszer-érzékenységek bizonyos tápanyagok megemésztésének képtelenségével járnak, kisebb-nagyobb gondokat okozhatnak egyrészt azáltal, hogy beszűkítik a fogyasztható élelmiszerek skáláját, és így megnehezítik a teljes értékű táplálkozást; másrészt, és még sokkal inkább azzal, ha olyan élelmiszert fo­ gyasztunk, amiben benne van az emészthetetlen anyag. A szervezet erre immun­ reakcióval válaszol, és még szerencsés, ha reakciója olyan heves, hogy fény derül a problémára. Az esetek többségében ugyanis az élelmiszer-érzékenység csupán enyhe közveden tüneteket okoz, amilyen például a teltségérzet, a felfúvódás és a laza széklet. Ezzel párhuzamosan viszont fogékonnyá teszi az érintett személyt különféle olyan betegségekre, amelyeknek allergiás eredete korántsem nyilván­ való, sőt akár egy életen át háttérben maradhat. Az élelmiszer-érzékenység nem

Hajlamok és gyengeségek azonos az élelmiszer-allergiával, minthogy definíció szerint az allergia az im­ munrendszer védekező reakciója egy valójában ártalmatlan anyaggal szemben, az érzékenység pedig a megemésztéshez szükséges enzim hiányából adódik, így a kérdéses anyag már nem igazán ártalmadan. Ám a reakciók és a következmények hasonló volta miatt sokszor együtt említik a kettőt. Élelmiszer-érzékenység vagy -allergia állhat például a következő panaszok, betegségek hátterében: . reumatikus ízületi bántalmak; - migrén; . magas vagy alacsony vérnyomás; - asztma; . fertőzésekre való hajlam; - fekélyes vastagbélgyulladás; - gyermekek hiperaktivitása. A fenti problémák legtöbbször időszakosan, visszatérő jelleggel jelentkeznek, amit könnyen tulajdonítunk valamiféle hajlamnak vagy alkati gyengeségnek, holott merőben más okról van szó. Megjegyezzük, hogy az élelmiszer által kiváltott immunreakciókat számos esetben (ha nem zömében!) nem egy tényleges táplálék-összetevő (például ka­ zein, lutein, laktóz, stb.), hanem a benne levő idegen anyag okozza, amilyenek a kémiai adalékanyagok vagy a penészgombák. Az ilyen reakciók, habár lát­ szólag egy élelmiszer hatására lépnek fel, nem tekinthetők túlérzékenységnek, sőt valódi allergiának sem, mivel káros anyagokról van szó. Az allergiához ha­ sonló, ám káros anyagok által beindított immunreakciókat pszeudoallergiának (ál, nem valódi allergia) nevezzük.

MITŐL VAGYUNK BETEGEK?

Paraziták Gaia testén Egy elmélet szerint, melynek alapjait az ókori gondolkodók rakták le, majd az 1970-es években öltött tudományosan elfogadott formát, a Föld, azaz Gaia szárazföldjével, vizeivel, légkörével és élővilágával együtt komplex, élő rendszert képez. Ebben a rendszerben ugyanolyan szabályzó mechanizmusok munkál­ kodnak, mint valamennyi élő szervezetben, hogy a belső környezet jellemzőit: a hőmérsékletet, a nyomást, az elektrolit-koncentrációt állandó szinten tartsák. Ezzel megteremtik és stabilan tartják az élet fennmaradásához szükséges körül­ ményeket. Éppúgy, mint az élőlények teste, Gaia egyrészt saját maga, másrészt a benne vagy vele együtt élők számára teremti és őrzi meg a kívánt életfeltételeket. Ahogyan egy élő szervezet védekező mechanizmusokkal is rendelkezik, hogy a számára idegen, szükségtelen és káros tényezőket hatástalanítsa, illetve eltávolít­ sa, a Föld ugyancsak védekezik a testében történő kártétel ellen. Szervezetünk reagál a megváltozott külső körülményekre: ha hideg van, didereg, igyekszik több hőt termelni és kevesebbet leadni. Ha mindez nem elég, tudatosan öltözünk meleg ruhákba, vagy befutjuk a szobánkat. Melegben verejtékezünk, hogy testünk a párologtatástól lehűljön. Ha kell, hideg vízzel, hideg italokkal is hűtjük magunkat. Gaia ugyanilyen módon készül fel a megváltozott körülmé­ nyek kiegyenlítésére. A napsugárzás, és ebből fakadóan a hőmérséklet és nyomás megváltozásának ellensúlyozását szolgálja maga a légkör, mint hőszigetelő „kültakaró", valamint az időjárási jelenségek, a szél, a csapadék, stb. Saját testünk viszonylatában jól tudjuk, hogy megtelepedhetnek benne egyértelműen hasznos (szimbionta) vagy egyértelműen ártalmas (élősködő) szer­ vezetek, ám feltehetőleg igen nagy számban léteznek olyan mikroorganizmusok, amelyek csak adott körülmények között okoznak kárt, például ha túlzottan el­ szaporodnak. Ha szervezetünk addig békében is élt velük, amint észleli, hogy a „lakótárs" gondokat okoz a számára, mozgósítja az immunrendszert, és kö­ nyörtelenül kiebrudalja. Gaia hasonlóképpen minősíthet ártalmas élősködőnek bennünket, amióta létszámunk meghaladta a Föld számára kívánatosat, és olyan tevékenységeket folytatunk, amivel felborítjuk fáradságos munkával fenntartott egyensúlyát. Erdőket vágunk ki, felszántjuk és bevetjük a mezőket. Ezernyi ál­ lat- és növényfajt pusztítunk el és űzünk ki életteréből, ami megint csak halálu­ kat okozza; populációjuk megcsappan, és az élőlények sokféleségére támaszko­ dó ökológiai egyensúly felborul. Nagy területeket építünk be természetidegen anyagokból, betonból, üvegből és fémekből alkotott építményekkel. A Föld pro­ duktumainak jelentős részét mesterségesen átalakítjuk, igen sokszor olyan anya­ gokká, amelyek a természetben nem fordulnak elő. Befolyásoljuk a földrajzi kör-

nyezetet, a domborzatot, a vizeket. Szennyezőanyagokat juttatunk a levegőbe, a talajba, a vízbe, és minden élőlény szervezetébe. Mesterséges energiarendszereink, mint a nagyfeszültségű távvezetékek, a rádió-, televízió- és telefonközvetí­ tések, hosszú távon még nem kellőképpen ismert hatást gyakorolnak az életre, Mindezek a beavatkozások a tudományos megfigyelések szerint közvetlen vagy közvetett ok-okozati összefüggésben állhatnak a sokasodó földrengésekkel és egyéb természeti katasztrófákkal. Közvetlen összefüggés például egyes területek elmocsarasodása, illetve elsivatagosodása, ami ismét drasztikusan megváltoztat­ ja az adott vidék flóráját és faunáját. Az állat- és növényfajok pusztulása nem csupán a természet fajgazdagságát és az ökoszisztéma teljességét károsítja, de olyan kártékony szervezetek elszaporodásához vezet, amelyek a későbbiekben kritikus módon érinthetik életünket, egészségünket. Pusztán fizikailag nemigen tudjuk megindokolni, mi okozza a földrengések, a szökőárok, a hurrikánok, az árvizek és hasonló csapások gyakoribbá válását. Az, hogy elmozdulnak a Föld kőzetrétegei, vagy valahol több a csapadék a szokásosnál, nem kielégítő érv. Miért mozdulnak el többször, mint eddig, és miért esik több eső, mint régen? Ha úgy tetszik, adhatunk olyan magyaráza­ tokat, hogy mondjuk a feltárt kőolaj- és gázmezők helyén visszamaradt üre­ gek segítik elő a földmozgásokat, és a mesterséges létesítmények hőtermelése vezet ahhoz a fokozott mértékű párolgáshoz, ami megemeli a csapadék mennyiségét. Nagyon józanul és hihetően hangzanak. De nem kizárt, hogy Gaia védekező reakcióit tapasztaljuk. Olyasmi reakciókat, mint amikor mi ma­ gunk rázunk vagy ütünk le magunkról kellemetlenkedő rovarokat. Természet­ átalakító beavatkozásaink egészen az utóbbi időkig nem fenyegették bolygónk életét és egészségét. Jelenleg azonban, amikor lélekszámunk a hihetetlennek tűnő hatmilliárd felé jár és várhatóan tovább emelkedik, ráadásul minden ed­ diginél nagyobb iramban pusztítunk és fogyasztunk, a helyzet komolyra for­ dult. Két-három szúnyogtól egyikünk sem esik pánikba. Ha azonban szúnyo­ gok ezrei, milliói lepnének el bennünket a vérünkre kiéhezetten, tudnánk, hogy a dolognak fele sem tréfa, és minden elképzelhető módon küzdenénk ellene. A Gaia-elmélet szerint a tömeges megbetegedések, elsősorban a halált okozó, tisztázatlan eredetű rákbetegségek, idegen kórokozók okozta járvá­ nyok szintén lehetnek a Föld védekezésének tünetei. Régóta megfigyelték, hogy összezárt, zsúfolt állatcsoportokban is hasonló betegségek ütik fel a fejüket. Ez a természet eszköze, amit a túlságos elszaporodás megakadályozása, és ezáltal a biológiai egyensúly megóvása érdekében vet be egy-egy adott populációban. Amikor globálisan jelentkezik, méltán tulajdoníthatjuk a Föld, illetve a földi élet védelmét szolgáló intézkedésnek.

III. rész:

AZ ÉREM KÉT OLDALA Táplálkozás Úton-útfélen hallunk az egészséges táplálkozásról, könyvek tonnái, folyóiratcik­ kek és televízióműsorok özöne igyekszik ránevelni bennünket a helyes étkezési szokásokra. Újfajta élelmiszerek sokasága jelenik meg az áruházak polcain, ame­ lyeket már csak kíváncsiságból is megveszünk, s ha megkedveljük őket, annál inkább. Ennek ellenére nem tűnik úgy, hogy javulna az egészségi állapotunk vagy legalább a kondíciónk. Harmincöt éven túl jókora százalékunk laborlele­ tein a szemöldökét ráncolja az orvos, az elhízás pedig öregjeinket, fiataljainkat egyaránt fokozódó mértékben érinti. Fennmaradó csekély százalékunk, bár or­ vosi leleteit tekintve egészségesnek, ránézésre pedig normál testalkatúnak mond­ ható, más szempontokból mégis elégedetlen magával. Minthogy vitathatatlanul abból épülünk fel ilyenné vagy olyanná, amit megeszünk, valami még mindig nincs rendjén a táplálkozásunkkal. Mindannyian megtanuljuk már az iskolában, hogy legfontosabb tápanyagaink a szénhidrátok, zsírok és fehérjék. Aztán egy­ szer csak döbbenten kapjuk fel a fejünket: éppen ezt a három tápanyagcsoportot kiáltják ki ellenségnek minden fórumon, éppen ezek fogyasztásától igyekeznek eltántorítani. Mellőzzük a cukrot, mert kihullanak tőle a fogaink, gombák szapo­ rodnak el a testünkben, cukorbetegek leszünk, sőt rosszat is álmodunk. Óvakod­ junk a zsírtól, mert elhízunk, magas lesz a koleszterinszintünk, terheli a májunkat és az érrendszert. A fehérjékből ártalmas bomlástermékek származnak, amelyek tönkreteszik a vesénket, savassá az emésztésünket, lerakódnak a szervezetünkben és salakanyag-felhalmozódást okoznak. Hogyan lehetnek testünk legfontosabb építőanyagai ilyen kegyetlenül veszélyesek és kerülendők? Az ellentmondásos információktól, féligazságoktól megzavartan végül vagy minden táplálkozással kapcsolatos intelmet elengedünk a fülünk mellett, vagy olyan étkezési szoká­ sunkat veszünk fel, amelyek nem javítanak, hanem inkább rontanak egészségün­ kön. Nézzük hát meg tárgyilagosan, mi áll az érem két oldalán.

Cukrok, szénhidrátok A szénhidrátok gyors energiaforrások, melyeknek lebontása útján a szervezet gyorsan és viszonylag egyszerűen jut energiához. Mivel testünk összes sejtje folya­ matosan igényel több-kevesebb energiát, kétségkívül szükség van a szénhidrátokra. Még ha azt is gondoljuk, hogy szénhidrátbevitel híján szervezetünk majd lebontja

Táplálkozás az esedeges zsírtartalékot, tévedünk. Energiaszegény állapotban a zsír lebontása lehetetlen. Ilyenkor a szervezet előbb nyúl bármi máshoz, például a létfontosságú fehérjékhez. Feléli a vázizmokat, és ha még nagyobb az „ínség", meg-megvámolja a kötőszöveteket, a csontokat, a belső szervek szöveteit, a vér sejtjeit és plazmáját. Ha elállunk a szénhidrátfogyasztástól, csak azért nem halunk éhen, mert teljesen szénhidrátmentesen leheteden étkezni. Mindazonáltal a cukor fent felsorolt ártal­ mai, és még egyebek is, igazak lehetnek. Méghozzá abban az esetben, ha túlzott mértékben, vagy nem megfelelő formában vesszük fel. • Kerüljük a kristálycukor fogyasztását, amely azért egészségtelen, mert egyrészt a szénhidráthordozó élelmiszerekkel ellentétben tiszta cukorból áll, másrészt a benne levő cukor, a szaharóz, nehezen és nagy energiabevitel árán bontható le. Ételeink, italaink édesítésére számos kedvezőbb megoldás kínálkozik. Gondol­ junk arra: a kristálycukor alig néhány száz éves „találmány". Addig talán nem et­ tünk édességet? Dehogynem. Kézenfekvő a mézzel való édesítés, melynek igaz, magas a cukortartalma, ám azt javarészt glükóz és fruktóz teszi ki, nem olyan kettős cukormolekulák, amelyeket az emésztés során ketté kell hasítani. Emellett a mézben seregnyi hasznos tápanyag is megtalálható: vitaminok, ásványi anyagok, aminosavak, enzimek. Szőlőcukorral, vagy ami még jobb, fruktózzal is édesíthe­ tünk, csak ne vigyük túlzásba a mennyiségét. A gyári készítésű csemegék többsé­ ge ma ehetetien, annyira agyoncukrozzák őket. Az idősebb nemzedékek ezt nem kedvelik, mert valaha egészségesebb ételízekhez szoktak hozzá, a fiatalok, gyer­ mekek viszont ezeken nőnek fel, és fogadják el természetesnek. Helyesebb, ha az édességeket otthon készítjük számukra, vagy előzetesen kitapasztaljuk, mit lehet megvásárolni az üzletekben, ami nem túl édes. Süteményeknél sokszor bőven megteszi, ha édes gyümölcsöket, mazsolát keverünk hozzájuk. Az egészséges sü­ temények nem ragadnak a cukortól, és minél kevesebb tésztát, több gyümölcsöt, magvakat tartalmaznak. A csokoládékrém vagy bevonat szintén jobb, ha otthon készül. Ma azt a kevés fajta csokoládét, ami még elviselhetően cukros, és össze­ tételét illetően élelmiszernek tekinthető, nem pedig méregnek, „magas kakaótar­ talmú étcsokoládé" vagy „keserű csokoládé" néven forgalmazzák. • Ne fogyasszunk kenyeret, tésztát nagy mennyiségben, ha életvitelünk nem in­ dokolja. Ülőmunka, kevés mozgás, zárt térben való tartózkodás mellett sejt­ jeink minimális energiaellátást igényelnek. Szintén nem célszerű pogácsát, péksüteményt fogyasztani, ha megéhezünk, és nincs idő vagy lehetőség ételt készíteni magunknak. Ilyenkor együnk inkább gyümölcsöt. •Soha ne fogyasszunk cukrot, csokoládét, magas cukortartalmú ételt vagy italt éh gyomorra, illetve étkezés helyett. Ezzel bérletet váltunk a cukorbetegségre!

• Mesterséges édesítőszereket alkalmazni nem előnyös. Ezek szintetikusan előállított anyagok, sokszor testidegenek, allergiás reakciót okozhatnak, hosszú távon egészségkárosítóak is lehetnek. (Lásd az élelmiszer-adalékok táblázatát az „Adalékok és tápanyaghiány" című fejezetben). Ráadásul kellemetlen mel­ lékízt, utóízt hordoznak, ami arra utal, hogy szervezetünk felismeri idegen voltukat, és jelzi, hogy fogyasztásuk nem egyértelműen kedvező számunkra.

Zsír és olaj Általában a zsiradékokat, de elsősorban a zsírt ugyancsak sokszor hibáztatjuk egészségünk problémái kapcsán. Még az orvostól is csak rosszat hallunk róla összefüggésben a kövérséggel, a magas koleszterin-, illetve vérzsírszinttel, a májzsírosodással és hasonló bajokkal. Az igazság azonban az, hogy a zsír olyan elsőrendű tápanyaga szervezetünknek, amely sokoldalúságában a fehérjékkel ve­ tekszik. Tekintsük át vázlatosan: - szervalkotó tápanyag: az idegrostokat körülvevő mielinhüvely, a csontvelő, és más speciális testszövetek, például a női mell tejmiriggyé alakuló szövetének fontos építőanyaga; - alapanyag az élettani működésekhez létfontosságú prosztaglandinok, az epesa­ vak, továbbá más biokémiai anyagok, végső soron a D-vitamin szintéziséhez is; - nélkülözhetetlen a zsírban oldódó vitaminok felszívódásához; - energiaforrás hosszantartó fizikai igénybevételhez, legyen bármilyen jellegű. (Az izommunkán túl ide tartozik például a szervezet hevítése, hűtése is szélsőséges időjárási viszonyok között). • Ne fogyasszunk sok zsírt, ha életvitelünk nem foglal magában nehéz fizikai munkát, intenzív sportolást, rendszeres tartózkodást vagy munkavégzést a szabadban, főleg nagy melegben, hidegben, szélben. Az említett körülmény­ ek között azonban elég tisztességes zsíradagokra van szükség, máskülönben erőtlenek, fáradékonyak leszünk. • Tudnunk kell, hogy a zsír jó ízt ad az ételeknek. Finomabb a zsírosabb hús, a zsírosabb tejtermék, stb. Ösztönösen érezzük jobbnak, mert az alatt a sok­ ezer év alatt, amióta élünk a Földön, az utóbbi harminc-negyven évtől elte­ kintve mindig zsírdús táplálékra volt szükségünk. Hagyományos konyhánk is így készíti az ételeket, és ezek az ételek ízletesek. Ám mai átlag életvitelünk mellett nagyságrendekkel kevesebb zsírra van szükségünk. A húsleves, a pör­ költ, a gulyás akkor is finom marad, ha elkészültekor lekanalazzuk róla a zsírt. A rántott csirke sem veszít zamatából, ha levágjuk a húsról a hájat, és sütés után alaposan lecsepegtetjük, leitatjuk róla az olajat.

Táplálkozás • Éppen azért, mert a zsír jó ízt ad, az élelmiszeripari termékek egy része tete­ mes zsíradagokat tartalmaz, amit észre sem veszünk. Különösen azok, amiket kalóriaszegény"-nek titulálnak! A csökkentett cukortartalom miatti ízveszteséget pótolhatják zsír hozzáadásával. Ugyanez állhat fordítva is: a „zsírszegény" élelmiszereket cukortöbblettel teszik zamatosabbá. Jobban járunk, ha feldol­ gozatlan termékeket használunk és fogyasztunk, mert az efféle bűvészkedések nemigen hoznak kedvező eredményt. • Az élelmiszerüzletek ezerféle margarint és margarinkészítményt forgalmaznak a természetes zsiradékok helyettesítésére. Ám sokan nem tudják, mi a margarin, sőt össze is tévesztik a vajjal. Csakhogy a vaj tejzsírból készül, a margarin pedig mesterséges élelmiszer, amit növényi olajokból állítanak elő kémiai átalakítással. (Bővebben az „üzleti célú egészségkampányok" című fejezetben). Előnyösebb, ha természetes zsiradékokat használunk: baromfizsírt, jó minőségű növényi olajat, sőt vajat, tejfölt, tejszínt is, csak nem kell eltúlozni a mennyiségüket. • Számos korszerű módszer és eszköz áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy ételeink főzéskor ne dúsuljanak zsírral: lehet sütni zsiradék nélkül teflonban, fóliában, roston. Éljünk ezekkel a lehetőségekkel.

Fehérjék A fehérjék szervezetünk legfőbb építőanyagai. Tetőtől talpig ebből épülünk fel: a bőr, az izmok, a kötőszövetek, a csontok, a belső szervek, a vér plazmája és sejtjei, de még a szőrök, a haj, a körmök is. Fehérje alkotja a hormonokat, to­ vábbá az enzimek egy részét. Az állatvilágban ugyancsak fehérjéből épülnek a speciális testképződmények, amilyen az ízeltlábúak kitinváza, a pókháló és egyéb szálképző anyagok (például hernyóselyem), a gomba- és kígyómérgek, a bőrváladékok, stb. A fehérjék aminosavakból épülnek fel, összesen mintegy 20 féléből, amelyek egymáshoz hasonló szerkezetű vegyületek. Számuk egy fehérje­ molekulában néhány darabtól akár százig is terjedhet. Mivel az emberi (illetve álla­ ti) szervezet nem képes aminosavakat szintetizálni, csak felvett fehérjék lebontása révén tudja előállítani testének saját fehérjéit. Értelemszerűen ehhez az szükséges, hogy a felvett fehérjékben megtalálható legyen minden szükséges aminosav. Ha csupán egy nem áll rendelkezésre közülük, az adott fehérje előállítása lehetetlenné válik. Mivel testünk sejtjei csak meghatározott (elég rövid) ideig élnek, folyamato­ san újratermelődnek, cserélődnek. Ez a regeneráció. Fokozott mértékű szövetépülést igénylünk a gyermekkori növekedéshez, fejlődéshez, vagy például nagyfokú igénybevétel, sport, munka esetén, továbbá akkor is, ha megsérülünk vagy megbe­ tegszünk. Mndezek az állapotok megnövelik fehérjeigényünket, éppúgy, ahogyan nőknél a várandósság, a szoptatás, vagy a menstruáció is.

AZ ÉREM KÉT OLDALA • Fehérjehordozó élelmiszereink valójában igen kevés fehérjét tartalmaznak. még a legsoványabb húsok vagy halfélék is mindössze 15-16 százalék körül A többi részük túlnyomórészt szénhidrát és zsír. • Orvosaink óva intenek bennünket a túlzott fehérjebeviteltől, noha arra a fenti okokból elég kevés az esélyünk. Inkább a fehérjehordozó élelmiszerek egy­ oldalú fogyasztása az, ami aggodalomra adhat okot. Elméletileg a fehérjék bomlástermékei mérgezőek és megterhelik a vesét, ám ahhoz, hogy ez bármi észlelhető problémát okozzon, igen sok fehérjét kell „benyelnünk" — annyit amennyit képtelenek lennénk. Ha a vesénk nem győzi a fehérje-végtermékek eltávolítását, annak inkább oka a keringési pangás vagy a veseelégtelenség, mint maguk az elfogyasztott fehérjék. Más kérdés, hogy ilyenkor a beteg szerv te­ hermentesítése érdekében szükség lehet a bevitel korlátozására. • Növényi fehérjehordozók fogyasztásakor tartsuk szem előtt, hogy nem biz­ tosítják minden szükséges aminosav felvételét, és amit igen, azt is lényege­ sen kisebb mennyiségben, mint az állati eredetűek. Ezek közül a legmagasabb fehérjetartalmúak (3-6 százalék!) a hüvelyesek, amelyeket azonban igen magas szénhidráttartalmuk miatt elsőrendű fehérjeforrásnak tekinteni nem előnyös. Izmosodni nem, hízni annál könnyebben fogunk tőlük. • A fehérjehiány vérszegénységet eredményezhet, és az immunanyagok elégtelen képződése folytán az ellenálló képesség csökkenését is előidézheti. Fokozottan fehérjeigényes állapotban (lásd fent) különösen fontos erre ügyelni.

Helyes étrend - elfogultság nélkül Manapság, minthogy táplálkozásunkkal gondok vannak, egyfelől az élelmiszerek összetétele, másfelől fogyasztási szokásaink miatt, se szeri, se száma az úttörő étrendi javaslatoknak. Ezek egy része, amilyen például az úgynevezett ajurvédikus táplálkozás, a régmúltból származik; más részük modern, sokszor kísérleti jellegű, és különféle újkeletű gasztronómiai elveket követ. Nem egy külön köny­ vet, de egy egész könyvtárat lehetnek írni róluk; magyarázatuk és méltatásuk he­ lyett pusztán címszavakban szeretném a valóban helyes étrend összeállításának alapelveit felvázolni. • Kevés ember számára lehet helyes étrendi javaslat az, amit többezer éve állítottak össze, más életmód, más környezeti körülmények, más élelmiszer­ összetétel mellett. Számos régi kultúra étkezési tilalmai vallási vagy higiéniai elveken alapulnak: például a moszlim hitben a sertéshús elutasítása. A sertés számos veszélyes kórokozója az embert is megtámadja; tenyésztése és fo­ gyasztása egyaránt halálos fenyegetést jelentett a védőoltások és antibioti­ kumok korát megelőzően. Ezért volt „tisztátalan állat" — ma már nem az-

Táplálkozás A múltbeli étkezési szokások kialakulásában sokszor szerepet játszottak különféle megszorítások, mint a szegénység is. Ma már nem sok létjogo­ sultsága van az ősi táplálkozási módoknak. .Más éghajlaton, földrajzi területen más élelmiszer-féleségek honosak, és ami megterem közülük Európában, az éghajlat és a talaj eltérései folytán nem lesz ugyanolyan összetételű. Még kevésbé kedvező olyan import élelmiszerek (zöldségek, gyümölcsök) fogyasztására hagyatkozni, amelyeket éretlen, illet­ ve kényszerérlelt állapotban vásárolhatunk meg. Azt mondjuk: a citrusfélék ,tele vannak vitaminnal". Elvileg igen, de ha nem a fán érnek meg, vitamin­ tartalmuk minimális. Ugyanez érvényes a helyi termesztésű, ám hosszan tárolt zöldségekre, gyümölcsökre is. • Nincsen mindenki számára egyedül üdvözítően egészséges étrend. Habár a ma elterjedt táplálkozási tanácsok átlagos esetekben elég jól megállják a helyü­ ket, egyes személyek, vagy akár egyes időszakok viszonylatában nem mindig kedvezőek. Élettani állapotunk is nagyban befolyásolhatja, milyen tápanyag­ hordozókból célszerű többet vagy kevesebbet fogyasztanunk. • Ételeink elkészítésekor használjunk minél frissebb és „élőbb" alapanyago­ kat. Zöldségből és gyümölcsből válasszunk apróbb szeműeket, élénkebb, ; sötétebb színűeket, zamatosabbakat. Főzéskor, sütéskor kíméljük a tápanya­ gokat. Használjuk fel a zöldségek főzőlevét, vagy pároljuk őket gőzben. A zöldségek párolása vagy főzése legfeljebb 20 percig tartson, ne tovább. Mivel a növényi élelmiszerek a talajok kimerülése miatt vitaminban és ásványi anya­ gokban szegények, többet kell fogyasztanunk belőlük, hogy szükségletün­ ket fedezzük. Igyekezzünk étrendi úton biztosítani a kellő tápanyagfelvételt, mert a vitaminkiegészítők rosszul hasznosulnak. • Helyes, ha minél sokrétűbben táplálkozunk, tehát minél többféle étel kerül az asztalunkra. Nem szükséges azonban kötelező jelleggel legyűrnünk valamit csupán azért, mert egészségesnek mondják. Ami nem ízlik, ahelyett válasszunk mást. ízlésünk azonban változhat: semmit nem jelent, ha gyermekkorunkban nem szerettünk valamit, később lehet, hogy ízleni fog. • Ne utasítsunk el egy ételt örökre azért, mert valaha megcsömörlöttünk tőle, vagy valahol (tipikusan az iskolai vagy munkahelyi menzán) rosszul készítették. Rossz ételeket sehol a világon nem találtak ki, helyesen elkészítve minden étel finom. • Táplálkozás terén is nyüzsögnek közöttünk a „hamis próféták", akiktől jobb, ha óvakodunk. Főként betegség esetén ne fogadjunk el semmiféle étrendi tanácsot szakképzetlen személytől. Egy speciális diéta éppannyit ronthat egy beteg ember állapotán, mint amennyit segíthet — és nem mindegy, melyik történik meg a kettő közül.

AI EREM KET OLDALA • Sok-sok felelőden híresztelés ellenére a hosszú böjtölés káros, és böjttel nem lehet betegségeket gyógyítani. Egyedül a szervezet megtisztulását segíti, de eh­ hez sincs feltétlenül szükség rá. Tartózkodjunk mindenfajta böjtöléstől alultápláltság, legyengültség, sorvadással vagy szövetpusztulással járó betegségek esetén. Drasztikusabb böjtöt indokolt esetben is csak szakszerű javaslatra, or­ vosi ellenőrzés mellett szabad alkalmazni.

Mozgás A helyes táplálkozáson túl szintén a „vízcsapból folyik", hogy mozogjunk. Sportolni, tornászni, kocogni invitálnak bennünket minden lehetséges fóru­ mon. Mozognunk kell, ha le akarunk fogyni, ha meg akarunk erősödni, ha egészségesen szeretnénk maradni, ha meg kívánjuk őrizni fiatalságunkat, sőt még akkor is, ha semmi másra nem vágyunk, csak nyugalomra. És melyikünk­ nek esik jól, amikor erre biztatják, holott már elcsigázottan keveredik haza a munkából vagy az iskolából? Mozgás? Sport? Aktív pihenés? Ugyan, hi­ szen egész nap futkostunk, meg nem állt a kezünk, aztán útközben bevásárol­ tunk, otthon még pakolunk, vacsorát készítünk, takarítunk, villanyt szere­ lünk. Mindig van mitől elfáradni, éppen ideje, hogy végre leüljünk a fotelba, heverésszünk a kanapén és tévézzünk, olvasgassunk. Ennyi kikapcsolódás iga­ zán jár! És így megy nap nap után. Munkába megyünk, elfáradunk, otthon is van elég tennivaló. Egyre nehezebb reggel felkelni. A nyári szabadság vala­ mennyit segít, de sosem elég hosszú; mire kipihenjük magunkat, már véget is ér, mellesleg a nyaralás sem felhőtlen. Romlik a közérzetünk, itt fáj, ott fáj. Megyünk az orvoshoz, gyógyszert ír fel. Jó, ez még semmiség, fel a fejjel, sen­ ki sem teljesen egészséges, igaz? Múlnak az évek, és egyre többet gondolunk arra, mennyi idő van még nyugdíjig. Ám amikor eljön, nem gondolunk többé utazásra, kertészkedésre, gondtalan hobbikra. Fájnak a csontjaink, az ízüle­ teink, szédülünk és gyengék vagyunk, a közértbe lecammogni is kész gyötre­ lem. Lám, sok volt a strapa, így elhasználódtunk a munkában, az életben. Mi lett volna, ha még sportolunk is? így is oda a térdünk, a csípőnk, a gerincünk, éppen a mozgás, az erőltetés tette... Vagy mégsem? Ez a dilemma kíséri végig az életünket. Örökösen azt halljuk: mozogni kell, hogy egészségesek maradjunk, mindennapi tapasztalataink viszont sokszor el­ lene szólnak, mert az erőfeszítéseket ártalmasnak érezzük. A fiatalon elhalálo­ zott sportolókról szóló híradások tovább rontják illúzióinkat. Mi az igazság tehát, használ vagy árt a mozgás?

Mozgás

Létformánk alapja Mindenekelőtt szögezzük le: a mozgás hasznos és szükséges, ám nem azt a célt szolgálja, hogy elfáradjunk tőle. Mozognunk végső soron azért kell, mert szervezetünk, mint minden állati szervezet, ehhez alkalmazkodott. A mozgás létformánk alapja, éppúgy, mint a párducoké, a mókusoké vagy a rétisaso­ ké. Azért van karunk, lábunk, csípőnk és gerincünk, hogy tudjunk mozogni. Ha nem kellene, ha élhetnénk üldögélve is, egy csomó szervünkre nem lenne szükség. Ki tudja, talán a következő évezredek evolúciója kifejleszti belőlünk az autózáshoz és liftezéshez alkalmazkodott életformát. Állítólag e tenden­ ciának már megvannak a jelei, összehasonlítva magunkat a középkor vagy az ókor emberével: csontozatunk és izomzatunk azóta valósággal elsatnyult, állóképességünk az árnyéka sincs önmagának, stressztűrő képességünk is ala­ posan lecsökkent. Nem vitás, hogy e változások nem tekinthetők a szó való­ di értelmében fejlődésnek. A mozgáshiány azért ártalmas, mert szervezetünk egy roppant takarékos, önfejlesztő rendszer: amire nincs szüksége, azt leépíti. Nem fog „etetni" robusztus csontokat és terjedelmes izmokat, ha egyszer nem használjuk őket semmire. Kivonja belőlük a fölösleges anyagot, és felhasználja másra. Természetesen mindez fordítva is működik: aki fokozottabb terhelés­ nek teszi ki magát, annak gyarapodnak az izmai, megerősödnek a csontjai. Úgy gondoljuk, megvagyunk az igéző delták nélkül is? Csakhogy szervezetünk nem éri be ennyivel! Fizikai terhelés hiányában az átáramló vérmennyiség, a tápanyag- és oxigénellátás is csökken. Megfogyatkozik minden érintett szerv szöveti állománya. Romlik a tüdő teljesítménye, gyengülnek az erek, lankad a szívizom. ízületeink, ha nem hasz­ náljuk őket, elmerevednek, mozgás­ tartományuk beszűkül. Az izmok, inak elveszítik rugalmasságukat, meg­ rövidülnek. Élettani folyamataink lelassulnak, megcsappan az ener­ giánk, testben-lélekben sérülékennyé válunk. Szervezetünk egyensúlya fel­ borul, és innentől kezdve a mozgás­ hiány bármilyen, akár halálos beteg­ séghez is vezethet. Amikor szervezetünk kifejlődött, kialakult benne egy védelmi mecha­ nizmus az ellen, hogy visszatartsuk a lélegzetünket. Csak rövid időre va-

AZ ÉREM KÉT OLDALA gyünk képesek rá, ám mihelyt kritikussá válna a helyzet, működésbe lép a védel­ mi mechanizmus és levegőt veszünk, akár akarjuk, akár nem. Ebben az időben az anyatermészet még nem tudhatta, hogy bennünket a tédenség gyilkos hatása ellen is meg kell védeni — ha így lett volna, talán létrejön bennünk egy másik védelmi mechanizmus is, ami felülbírálja a hely- és helyzetváltoztató mozgások akaratlagos leállítását.

Az egyensúly a lényeg Van egészséges és egészségtelen mozgás, és hogy mikor melyikről van szó, a körülmények döntik el. Az egészséges mozgás kiegyensúlyoz és harmonizál az egészségtelen mozgás túlterhel, kimerít, fájdalmakat okoz. Kinek-kinek mi hogyan hat. Nyilván egy rakodómunkásnak, aki egész nap nagy terheket emel, nem tesz jót, ha szabadidejében súlyemeléssel foglalkozik. Egy táncosnő sem attól fog ellazulni, hogy kikapcsolódásként aerobikra jár. Egyéni beállítottsá­ gunk, érdeklődésünk ugyancsak nagy szerepet játszik abban, hogy a mozgás­ nak, a testkultúrának mely válfaja köti le figyelmünket és nyújt örömet. Ha nem szeretjük a vizet, fölösleges erőltetni, hogy ússzunk. Akinek tériszonya van és retteg a mélységtől, annak büntetés lenne a műugrás vagy az ejtőernyőzés, nem gyönyörűséges szenvedély. Ám e két sportágban könnyen lelhet élvezetet és megnyugvást a rakodómunkás meg a táncosnő. Bizonyos testgyakorlási formák eleve kiegyensúlyozottabbak, mint mások. Noha a futás, a magas- és távolugrás, a labdajátékok általánosságban kedvezően hatnak az erőnlétre, a tüdőre, a szívre és az érrendszerre, elsősorban a lábat erősítik. Olyan személyek számára kedvezőek, akiknek napi tevékenysége nemigen foglal magában lábmunkát, járást. A postás vagy az éttermi felszolgáló viszont jobban teszi, ha „talpalós" műszakja leteltével atlétika vagy futball helyett úszni, evezni, lovagolni megy. Ha egyfajta mozgás csak adott testrészeket, izomcsoportokat erősít, illetve használ, fokozottan lényeges figyelembe vennünk, hogyan egészíti vagy nem egészíti ki megszokott aktivitásunkat. Tovább erőltetni azt, amit már amúgy is megerőltettünk, nincs értelme, az valóban ártalmas lehet. Ha egyfajta mozgás ártalmas a számunkra, annak csak az lehet az oka, hogy valamiképpen felborítja bennünk az egyensúlyt. Konkrétan ez rendszerint a túl­ terhelés, illetve egyoldalú terhelés formáját ölti, ahogyan fent már említettünk rá példákat. Ám célszerű a számunkra alkalmas testmozgás kiválasztásakor az alkattípusunkat is figyelembe venni. Az indiai egészségtan három dósájának is­ merete hozzásegít ehhez, mivel az alaptípusokhoz meghatározott tulajdonságok társulnak, és azokból világosan kitűnik, mely mozgásformák járulnak hozza egyensúlyunkhoz vagy dolgoznak ellene. Az alábbi táblázat ebből ad egy kis

Mozgás ízelítőt. (Csak az alaptípusokhoz jellemzően illő sportokat tüntettük fel; a kevert típusok jóval gyakoribbak, és a sportok zöme hozzájuk való. A testi és mentális adottságok közt kiemelkedő tulajdonságok szerepelnek, megjelölésük nem azt jelenti, hogy más típusok nem rendelkeznek velük). VATA

PlTTA

KAPHA

Minőség

könnyű, száraz, hideg

könnyű, nedves, meleg

nehéz, nedves, hideg/meleg

Testi adottságok

robbanékonyság, hajlé­ erő, dinamika, konyság, koordináltság gyorsaság

Mentális adottságok

intelligencia, precizitás, döntéskészség, akara­ nyugalom, kitartás, terő, küzdőszellem helyzetfelismerés rendíthetetlenség szárazföld

erő, szívósság, állóképesség

szárazföld, víz

Mozgás közege

levegő

Ajánlott sportok

torna, tánc, magasug­ lovaglás, vitorlázás, súlyemelés, vízilab­ rás, vívás, sportrepülés, küzdősportok, atlétika, da, evezés, birkózás, labdajátékok síelés hegymászás

Harmonikus mozgások Vannak kiegyensúlyozott mozgásrendszerek, amelyek egyenletesen veszik igény­ be az egész testünket, miközben nem csupán terhelik, de lazítják, nyújtják is az izmokat. Nagy előnyük továbbá, hogy a mozgások sokrétűsége ébren tartja az érdeklődést, nem válik unalmassá, gépiessé. Igen sokféle testgyakorlás valójá­ ban kedvezően hat ránk és jólesik, ám idővel monotonná válik, megunjuk. Va­ lamikor lánykoromban elkezdtem egy sportot, és nagy lelkesedéssel meséltem róla élsportoló barátomnak, mennyire szeretem csinálni. A fiú rám nézett és azt mondta: „Még csak most kezdted, miről beszélsz? Amikor eltelik tíz év, és még mindig naponta lejársz az edzésre, akkor mondd, hogy szereted." Szavait akkor kiábrándítónak éreztem (sőt kicsit megalapozatlannak is, hiszen ő egészen más sportot űzött, honnan tudhatta?) — csak jóval később értettem meg, amikor már megtapasztaltam mindkét eshetőséget: azt is, amikor elillan az újdonság varázsa, és vele együtt a motiváció is, valamint a másikat, amikor minden nehézség, ku­ darc és akadály ellenére maradni kell és továbbhaladni, mert az életem elképzelhetetlen anélkül a tevékenység nélkül. Sokoldalú, változatos mozgásrendszert foglal magában például a torna, a gim­ nasztika - a baj csak az vele, hogy nemigen alkalmas tömegsportnak. Számos tornagyakorlat komoly felkészültséget, erőt és mozgáskoordinációt kíván, anél­ kül nem lehet végrehajtani, illetve nagymértékben balesetveszélyes. Megfelelő fizikai adottságok híján túlságosan fárasztó, megterhelő lehet, és akinek az egész-

Al EREM KEIOLDALA sége nincs rendben, azt orvosa is óva inti tőle. Felnőttkorban már nehéz meg­ teremteni hozzá a szükséges mozgékonyságot, lazaságot, aki viszont gyermek­ korában elkezdi, az óhatatlanul bekerül a versenyzés, a teljesítménykényszer ezzel együtt idővel a kiégés vagy a kiöregedés csapdájába. Igen kedvező hatású, harmonikus sport a lovaglás. Bár látszólag „csak ülünk a lovon", a valóságban a lovas egész teste dolgozik. A ritmikus mozgással össz­ hangba kerülő test minden izma kíméletes igénybevételben részesül, amely op­ timálisan állítja be az izomtónus-viszonyokat. A lovaglás edzi és frissíti a szerve­ zetet, oldja a stresszt, megőrzi kondíciónkat. Bármikor elkezdhető és akár késő öregkorban is űzhető. Hátránya, hogy költséges, hely- és feltételigényes, nem utolsósorban pedig más élőlények, a lovak testi-lelki jóllétének biztosítását is megköveteli. Mindemellett balesetveszélye sem csekély. Végiggondolva az összes létező lehetőséget, talán az egyetlen olyan testgyakorlási forma, amely bárki számára előnyös és elérhető, teljeskörűen edzi és karbantartja a testet, fejleszti a személyiséget, és hosszú évekre ébren tartja az érdeklődést: az aikido. Ez a különleges japán harcművészet szakavatott oktatás mellett szin­ te semmi balesetveszélyt nem rejt magában annak ellenére, hogy technikai ele­ mei lélegzetelállítónak tűnhetnek. Az aikido nem sport, mentes mindenfajta versengéstől, rivalizálástól, teljesítménykényszertől és frusztrációtól. Gyakor­ lásában és elsajátításában nem jelent akadályt sem életkor, sem anyagi helyzet vagy élettani állapot; nők és férfiak, fiatalok és idősek előtt egyaránt utat nyit az egészség, a szépség, a frissesség, a kiegyensúlyozottság és az elégedettség felé.

Ágyban, párnák közt... Nincs még egy olyan ártalmas szokásunk, mint amikor arra neveljük egymást kis­ gyermekkorunktól: ha valami bajunk van, váljunk mozdulatlanná. Ha megbeteg­ szünk, az orvos (de már az édesanyánk is) ágyba kényszerít bennünket. Akinek nem tökéletes az egészsége, felmentést kap testnevelésből, nehogy valami baja essen. Sérülés esetén szintén az ágyat nyomjuk, de legalábbis kezünket, lábunkat immobilizáljuk. Az elv mindennek a hátterében: amely testrészünkkel baj van, azt tekintsük használhatatlannak. Vegyük úgy, mintha nem is lenne. Ha egész szerve­ zetünk érintett - mint például egy lázas betegségnél -, akkor az egészet. Mi szárma­ zik ebből? Az ágyban legyengülünk, izmaink elrenyhülnek, szédülünk és levertek vagyunk. Nehezünkre esik megállni a lábunkon. A mozgás az élet, leszokunk az életről. Hetekig fekszünk, aztán újabb heteken keresztül próbálunk visszaerősödni legalább annyira, hogy szokványos napi programunk teljesítésére képesek legyünk. Szervezetünk ettől rengeteg energiát veszít, hatványozottan többet, mint amennyit a betegség vagy sérülés elvont tőle. Mindehhez hozzájárul, hogy az ágyban vagy

Mozgás nem eszünk és lesorvadunk, vagy pedig túl sokat eszünk és zsírpárnákat szedünk fel. Akár így, akár úgy, vitalitásunk és vele párhuzamosan életminőségünk csak romlani fog. Miért cselekszünk ennyire önmagunk ellen? Vannak esetek, amikor indokolt a pihenés, a fekvés: ilyen például a magas láz vagy a csonttörés. Amíg betegségünk nagymértékben megvisel, fájdalmat okoz, legyengít, szükségünk van nyugalomra. Am ennek rendszerint nem kell, nem sza­ bad hetekig tartania. Mikor már lábadozunk, jobban tesszük, ha körültekintően ugyan, de aktivitásra fogjuk magunkat. Ellenkező esetben csak egyre jobban le­ gyengülünk, és szervezetünk képtelen lesz úrrá lenni a problémán. Elhúzódó, idült betegségek esetén éppen a rendszeres és kiadós mozgás az, ami sokat ja­ víthat állapotunkon, mivel serkenti az immunrendszer működését, melynek legyengülése felelős az idült betegség kialakulásáért. Bizonyos esetekben súlyos­ bíthatjuk is a bajt azzal, hogy visszahúzódunk a négy fal közé. Ilyenek például a makacs légzőszervi gyulladások (légcsőhurut, hörghurut, arcüreggyulladás, stb.), melyek kialakulásában rendszerint jelentős része van a szennyezett nagyvárosi levegőnek. S ha így van, hiába szedünk gyógyszereket, nemigen használnak. Ám mihelyt összeszedjük magunkat és elmegyünk a hegyek közé egy jót kirándulni, bringázni vagy lovagolni, a hetek-hónapok óta kínzó betegség akár órák alatt is megszűnhet, mintha elvágták volna. Aki efféle problémákkal küszködik, örök­ re megszabadulhat tőlük, ha rendszeres sportolásba kezd. Amennyiben viszont tétlenséggel, mogásszegény életmóddal próbál „vigyázni magára", a kór csak el­ hatalmasodik, akár kritikus szövődményeket is hozhat.

Felmentés: Isten ments! A gyerekek felmentése testnevelésből az esetek többségében csak ront a helyze­ ten. Amíg szervezetük fejlődik, igen erőteljesen, szinte hiheteden mértékben ké­ pes regenerálódni. Ezzel együtt jár az is, hogy a betegségek, szervi gyengeségek, rendellenességek nagy valószínűséggel javulhatnak, változhatnak. A rendszeres, kiadós aktivitás rákényszeríti a fejlődő szervezetet, hogy megfelelően alakuljon. Ha ezt megvonjuk, nem lesz, ami előidézze a kedvező változást. Ma már szerencsére nemigen fenyegeti az ifjúságot a valaha rettegett gyermekbénulás (poliomyelitis), ám még nagyon sokan élnek közöttünk, akiket érintett ez a fertőzés. A betegség izomsorvadást okoz, ami magától nem regenerálódik, megfelelő beavatkozás híján végérvényes. Az orvosok régóta tudják, hogy ez a megfelelő beavatkozás nem más, mint a hosszú időn át tartó, célirányos, intenzív sporttevékenység. Hasonlóképpen csak a rendszeres és kiadós mozgás segít az izomgyengeség (myasthaenia) nevű betegségen. Ma már a szívbetegeknek is kíméletes, de rendszeres tornát írnak elő, felismervén, hogy a semmittevés csak tovább rontja a nem kielégítően működő

szerv állapotát, míg ellenkező esetben megerősödhet. Nincsen olyan jellegű egész, ségromlás, ami igazán indokolná a testnevelésből való felmentést. Nem muszáj az órán mindenkinek ugyanazt a gyakorlatot végezni, ugyanannyi ideig! Testnevelő tanáraink szaktudása bőven elég ahhoz, hogy a kevésbé szilárd szervezetű ifjon­ coknak külön feladatokat adjanak, képességeiknek és érdekeiknek megfelelően. Ha ez így történik, egy viszonylag rövid idejű felzárkóztatás után mindannyian hozzá fognak erősödni az általános követelményekhez. Arról nem is beszélve, hogy szá­ mos esetben már eleve a mozgáshiány áll a panaszok hátterében.

Menni, maradni jobb? Egy mumus, amivel szívesen ijesztgetnek bennünket, a „lábon kihordott" és emiatt kritikussá fajult betegség. Enyhe megfázás, nátha, mely önmagában véve nem számít — bezzeg, ha nincs kikezelve...! Vagy nem fekszed ki...! Itt sorolják a rettentő következményeket: szívizomgyulladást okoz, ráhúzódik az agyunkra, és hasonlók, alátámasztva konkrét személyek balszerencsés eseteivel. Még ha ösztöneink arra indítanának is, hogy inkább egy frissen illatozó ligetben sétál­ gatva prüszköljünk, mint a szoba és az ágy tespesztő fogságában, a rémtörté­ netek nyomatékot adhatnak természetes késztetésünk elfojtására. Az eredmény: engedelmesen nyomjuk az ágyat két-három hétig, miközben valósággal kutyául érezzük magunkat, s a jóakaratú ismerősök levonják a tanulságot: „látod, milyen nagyon beteg vagy, mi lett volna, ha még fel is kelsz...!" Hogy a szövődmények ténylegesen előfordulhatnak? Igen, de nem azért, mert egy meghűléssel dacolva felkeltünk az ágyból. Ha betegen is csak lótunk-futunk a zsúfolt, rossz levegőjű környezetben, hiányosan táplálkozva és száraz, szennyezett, kórokozóktól hemzsegő levegőt belélegezve, nem csoda, ha egy betegség súlyosabb formát ölt, vagy végül immunrendszerünk ténylegesen „beadja a kulcsot". A mozgás egészséges, de csak egészséges körülmények között. Mindmáig erősen vitatják a szakemberek, mennyire egészséges a nagyvárosok füstgázzal dúsított atmoszférájú utcáin futni, kocogni, görkorcsolyázni, különö­ sen a gyerekeknek, akik kisebb testmagasságuk folytán még többet lélegeznek be az ártalmas kipufogógázokból. A betonon való futás hasznossága a vázrendszer szempontjából is erősen megkérdőjelezhető. Vannak, akik azt állítják, mindez többet árt, mint használ; mások szerint még mindig többet ér, mint semmit sem mozogni. Mindkét véleményben van igazság. Törekedjünk áthidaló meg­ oldásra: menjünk ki a városból, vagy legalább keressünk egy félreeső parkot valami kis forgalmú helyen. Végezzük napi edzésünket talajon vagy füvön, ne aszfalton, a kora reggeli vagy késő esti órákban, amikor általában a legalacso­ nyabb a gépkocsiforgalom.

Lelkünk és szelleműnk

Lelkünk és szellemünk Érzelem- és gondolatvilágunk kétségkívül befolyásolja egészségünket, ezt mindannyian tapasztalhatjuk. Különösen a negatív oldala nyilvánul meg kézzelfoghatóan: ha „kiborulunk" valamin, szabályszerű fizikai rosszulléttel járhat, megfájdul a fejünk, a gyomrunk, reszketnek a tagjaink, hányinger vagy hasmenés vehet erőt rajtunk. A nagy öröm, a fergeteges jókedv erőteljes kimerültség érzéséhez vezethet. Az efféle élmények hátulütői okán próbálunk olyan lelki beállítottságra lelni, amely a lehető leginkább megkíméli egészségünket.

Fő a nyugalom Jól ismerjük a régi mondást: „nyugalom a hosszú élet titka". Nem vitás, a túl sok stressz, idegeskedés, aggódás felőröl bennünket. Tanácsolják is sokan, hogy őrizzük meg higgadtságunkat minden körülmények között, igyekezzünk mindent „kívülről" szemlélni, elkerülve bármiféle érzelmi felindulást. Szívesen hivatkoznak a keleti emberre, a kínaira vagy japánra, aki örökösen mosolyog, megőrzi hidegvérét, soha nem veti el a sulykot és nem bolydul fel belülről. És lám, a keleti ember sokáig él, megőrzi fiatalságát, nem őszül meg és nem rán­ cos az arca, legfeljebb igen hajlott korában. Nem zavarja a zsúfoltság, a szűkös tér, embertársaival szemben udvarias és toleráns. Napi tizenkét órát dolgozik, keveset alszik, mégsem merül ki tőle. Van-e ennél jobb példa? Csakhogy ennek az éremnek is van egy másik oldala. Vessünk el minden stresszt az életünkből, minden szenvedélyt és indulatot, ezt meg lehet tanulni, nem olyan nehéz, főleg ha már kisgyer­ mekkorunkban erre nevelnek. Ám ha így van, a gyönyörűséget is el kell vetnünk, a lázas lelkesedést, a lán­ goló szerelmet, mindent, ami értel­ met ad életünknek. Jó ez? Nem biz­ tos. A merész kockázatvállalások, az őrült kalandok, a mélyvízbe ugrások, az élet poharának fenékig ürítése az, ami felemel bennünket, amiért több­ ­ek érezzük magunkat, mint vegetáló szervezeteknek, akik csupán a termé­ ­­­tes anyagkörforgás kedvéért jártak itt a Földön. Ezek híján csak eltelik az idő, talán betegségek és ráncok nélkül,

AZ EREM KET OLDALA de anélkül az elégedett teljesség-érzettől is, amikor életünk alkonyán azt vall. juk: nem éltünk hiába, mindenből volt részünk bőven. Márpedig ez azt jelenti alaposan kivettük a részünket a stresszből. Ráadásul az állítólagos nyugalom, a rezzenéstelen egykedvűség mögött mindig jelen van valamilyen mértékben az érzelmek, indíttatások elfojtása, ami hosszú távon éppúgy alááshatja egészségünket, vagy olyan deviáns lelki beállítottságot (szexuális aberrációkat, öngyilkossá­ gi hajlamot, rejtett agresszivitást, stb.) eredményezhet, amely aztán megkeseríti beárnyékolja mindennapjainkat. Az ilyen „mellékhatásoktól" az ázsiai emberek sem mentesek! Sajnos a belső nyugalomra vonatkozó tanítást ők is, egy szűk rétegtől eltekintve csak felszínesen ismerik, nyugatra pedig vagy már eleve így jut el, vagy nem értik és eltorzítják, félremagyarázzák. A belső nyugalom nem azt jelenti, hogy nem reagálunk valamire vagy érzelmileg hidegek maradunk iránta. A tanítás alapja az a felismerés, hogy az olyan érzelmek, mint a szorongás, az idegesség, az ingerültség, a düh és hasonlók, az alacsony energiaszint megnyil­ vánulásai. Nem az érzelmi oldalunkat kell rövid pórázra fognunk, hanem épp ellenkezőleg, energiaszintünket megnövelnünk, s ezáltal szinte maguktól távoz­ nak a negatív indulatok. Egyébiránt egy másik, idevonatkozó keleti tanítás: min­ degy, meddig élünk, csak az számít, hogyan, milyen minőségben.

Szabad utat az érzelmeknek Európában és nyugaton éppen ellenkezőleg, inkább az érzelmek, indulatok ki­ élését, levezetését ajánlják a káros stressz megszüntetésének módszereként. Az elv a következő: ha valami megpendít egy húrt bennünk, hagyjuk azt rezegni, hagyjuk hangjait lassacskán elhalni, spontán kioltódni ahelyett, hogy elfojtanánk, vagy erővel lefognánk, hogy meg se szólalhasson. Sírjunk vagy dühöngjünk, persze civilizált keretek között. Utóbbihoz már speciális eszközöket is árusíta­ nak: törhetetlen, falhoz vagdosható tányérokat, ütlegelni való párnákat és ha­ sonlókat. Ez a hozzáállás nem a stressz elkerülésében segít, hanem abban, hogy a szervezetünkben kialakult stresszreakció ne állandósulhasson. Ilyen módon azt szimuláljuk, hogy fizikailag reagálunk a stresszre, mint az ősidőkben, amikor harccal vagy meneküléssel válaszoltunk rá. Nem véletlenül ajánlják a feszültség levezetéséül a sporttevékenységet is: ha felkapjuk a vizet, üljünk a kerékpárra, vagy fussunk egy kört a parkban, esetleg otthon üssük a boxzsákot, amíg el nem fáradunk. Akár ösztönösen is megtesszük, ha hallgatunk a belső hangra; családi összeszólalkozás után sokan lemennek az utcára és körüljárják a háztömböt, majd megnyugodva visszatérnek, esetleg egy szál virággal vagy más békehozó olajággal. (Baj, ha a háztömb kocsmát is tartalmaz, mert így a stresszoldó moz­ gás a pohár emelgetésére korlátozódhat, ami több káros mellékhatással rendelke-

Lelkünk és szellemünk zik). Ám ez a megoldás, éppúgy, mint az előző, hagy maga után kívánnivalókat, Hiába vezetjük le a feszültséget, az indulatok már felébredtek, a stressz hatott ránk, és ha meg is szüntettük, minduntalan igénybeveszi szervezetünket, ami sok kicsi sokra megy" alapon végül visszaüthet.

Egészséges középút Ahhoz, hogy valóban megőrizzük egészségünket, ismét a szélsőségeket kell ke­ rülnünk, különbséget téve hasznos és káros között. A stressz nem más, mint a szervezetünkre nyomást gyakorló hatás, ami készenléti állapotot idéz elő. Ma­ gyarán szólva, ide tartozik mindenfajta terhelés, megmérettetés, igénybevétel. Természetesen az efféle hatások nem mind ártalmasak, sőt az előidézett készen­ léti állapot sem okvetlenül. Az, hogy mai társadalmunkban a stressz rémalakká nőtte ki magát, miközben elsőrendűen hibáztatjuk egészségünk megromlásáért, két okból indokolt: • Zaj, zsúfoltság, környezetszennyezés, fokozódó társadalmi elvárások, kommu­ nikációs problémák, stb. folytán a stresszhatások mennyisége növekszik; • A szervezet készenléti állapota tartósan fennmaradhat, mivel már nem úgy reagálunk, mint az „ősidőkben". Előbbi ellen úgy védekezhetünk, hogy szelektálunk a stresszhatások között, és kiküszöböljük életünkből azokat, amelyek szükségtelenek számunkra. A másikra a megfelelő stresszoldó módszerek alkalmazása a megoldás. Tehát a két koráb­ ban leírt módszerhez folyamodunk — csakhogy jóval rugalmasabban. A szükségtelen stressz kiküszöbölése nem jelentheti azt, hogy váljunk halvérű, hideg, lelkesedés és szenvedély nélküli viaszfigurákká. Először is vizsgáljuk meg, mely stresszhatások azok, amelyeket valóban nehezen viselünk. Szeretjük szidni például a nagyvárosi zajt és zsúfoltságot, ám igen sokan vannak közöttünk, akik ebben tudnak virulni, pezsegni. Bizonyos személyek túlzottan csendes környe­ zetben el sem tudnak aludni, a népes szomszédság hiánya pedig félelemmel tölti el őket. Igyekezzünk olyan létfeltételeket teremteni magunknak, amelyek között jól érezzük magunkat. Ne mások példáját vagy a divatos tendenciákat köves­ sük, hanem saját belső késztetéseinket. És hogyan szűrjük ki a kellemetlen lelki stresszhatásokat? Ehhez valóban szükség lehet némi szemléletváltásra.

A szemlélet problémái A félelem, a szorongás, az aggodalom rendszerint fölösleges és nemkívánatos számunkra. Nem szabad előre aggódni olyasmiért, ami talán bekövetkezik, talán nem: létszámleépítés lesz a cégnél, esetleg felmondanak nekünk, vagy a kisfiunk sapka nélkül ment el itthonról, nehogy megfázzon. Ilyesmiért ráérünk akkor ag-

AZ EREM KET OLDALA gódni, ha valóban megtörtént, de még akkor is hiábavaló; helyesebben tesszük, ha ehelyett a megoldáson gondolkodunk. Félelmeink jelentős része indokolatlan. Az utcán szabadon szaladgáló kutya nem fog megharapni, mert szabadon járó kutyák sosem harapnak, hacsak nem uszítják őket. Megtörténhet ugyan hogy mi magunk váltunk ki agresszív viselkedést (például azzal, hogy futunk a buszmegállóhoz), de ha az állat hajlamos lenne erre, a gazdája nyilván nem engedné el. Értelmetlen dolog este, hazafelé félni az utcán, ha lépteket hallunk magunk mögött. Talán egy iskoláslány közeledik, vagy egy nyugdíjas bácsi, aki lement a közértbe egy liter tejért. Mielőtt elkezdünk félni valakitől, nézzük meg ki az. Ha marcona férfiút látunk, ő is lehet munkából hazatérő dolgos ember aki a légynek sem árt. Meg persze rettentő nagy zsivány is lehet. S ha igen? Mi okunk van rá, hogy féljünk tőle, amíg egyszerűen csak jön mögöttünk az utcán? Semmi a világon. Sok szükségtelen stresszt szül az intolerancia is. Panaszkodunk az időjárás miatt: jaj, milyen hőség van, milyen hideg van, jaj, de rossz ez a szél, ez az eső, ez a borús idő!... Még nem volt olyan időjárás a világon, amiért ne siránkoztak volna egy csomóan. Jobb lenne, ha inkább a jót, az előnyöset keresnénk benne. Szá­ momra nincs rossz idő, legfeljebb nem megfelelő öltözet van. Télen gyönyörű a fehér hótakaró, a zúzmarás fák, a jégvirágos ablakok. Halkan surrannak az autók a hóban, a tiszta, hideg levegő felpezsdít, szinte megfiatalít. Nyáron csodálatos a napsütés, a meleg, az illatozó fák, virágok, a sokféle élet. A tavasz az újjászüle­ tés diadala, az ősz a szüret ideje, a szél felráz, lendületbe hoz, az eső felfrissíti a levegőt, lemossa az utakat, lelkileg is megtisztít, felszabadít. Ha békességet akarunk, egymás iránt is türelmesebbnek, megértőbbnek kell lennünk. Hancúroznak a gyerekek, önfeledten zsivajognak a fiatalok, vidáman kiáltoznak a városban nyaraló turisták, a szomszéd barkácsol a műhelyében, egy másik család zenés házibulit tart. Mindez az élet természetes velejárója. Mi­ ért berzenkedünk ellene? Maholnap a mi gyermekeink hancúroznak, vagy ép­ pen mi magunk nevetgélünk mások ablakai alatt, a mi partinkon szól a zene, nálunk cserélik a vízvezetéket. Meg lehet oldani mindent úgy, hogy békében elférjünk egymás mellett. A szándékosan békédenkedőket pedig nem árt rend­ reutasítani. Mert amilyen furcsa, az ártadanokkal szemben intoleránsak va­ gyunk, ugyanakkor nem tudunk szót emelni, amikor muszáj lenne. Szomorú, hogy otthon nem minden ember kap megfelelő nevelést, de még szomorúbb, ha az egész társadalom képtelen hatni renitens tagjaira. Néhány évtizede, ha valaki az utcán randalírozott, hamar rendreutasították, főleg az idősebbek. Ma már senki nem szól rá a falfirkálókra, a busz- és vonatrongálókra, a szemetelőkre, a kötekedőkre. Az az egy, aki megtenné, egyedül marad, mert a többiek nem állnak mellé. Ettől a

Dohányzás garázdák vérszemet kapnak, a közbelépés eredménytelen marad, sőt veszélyessé is fajulhat. Nem várhatjuk, hogy mindent a törvény, az adminisztráció oldjon meg; ahogy mondani szokták, nem lehet mindenki mellé rendőrt állítani. Külön-külön és együttvéve magunknak kell megteremteni a békés egymás mellett élés feltéte­ leit. Ennek alapfeltétele az egymás iránti jószándék, ami sokszor hiányzik. Nem tudunk összefogni, még akkor sem, ha ugyanazon problémák, nehézségek terheit viseljük. Irigykedünk és gáncsot vetünk egymásnak, csak úgy l'art pour l'art, mert semmi okunk rá, aztán nehezményezzük, ha magunk is gáncsot kapunk. Ez az an­ tiszociális hozzáállás úgy terjed, mint a lavina, nehéz megfékezni — de mindig meg kell próbálni. Egész könyvtárat írhatnék olyan esetekből, amikor akadékoskodó embertársaim különféle indokokkal belém kötöttek. Csak egyet idézek közülük: Valamikor egy városszéli istállóban tartottam lovamat, s amerre kijártam terepre, egy családi házban lakó magányos asszony (legalábbis sohasem láttam ott mást) mindig morgott rám, ha ott ellovagoltam. Zajt csapok, felverem az utat és hason­ lók. Próbáltam szelíden érvelni, hogy hiszen magam sem hallom paripám könnyű léptét, és nem én verem fel az utat, ahol autók is járnak sokszorosan nagyobb tömeggel, de hiába. Minthogy sejtettem haragja okát, egyszer felajánlottam neki, hogy üljön fel egy kicsit a lovamra. Mérgesen visszautasította. Egy másik alkalom­ mal barátnőmmel együtt lovagoltunk ki. A hölgy indulatosan ránk kiabált, hogy ha még egyszer arra lovagolunk, leönt bennünket egy vödör vízzel. Nevetve azt feleltük neki: könyörgünk, tegye meg, negyven fok meleg van, de nagyon jól esne! Ezt követően többé nem kötekedett velünk.

Dohányzás Hogy a dohányzás árt, azt jól tudjuk. Minden doboz cigarettán hivalkodó feli­ ratok hirdetik baljós gyászkeretben, hogy az árusított termék érelmeszesedést, érszűkületet, infarktust, agyvérzést, tüdőrákot, magzati károsodást, terméketlen­ séget, ráncosodást és bőrelszíneződést, ínysorvadást, idő előtti öregedést, csont­ vázzá soványodást és halált okoz. Ezek a címkék tagadhatadanul rémisztőek. Magam is lelkifurdalást érzek, valahányszor veszek egy csomag cigit a férjem­ nek. Nem is tenném a világ kincséért sem, ha nem tartanám tiszteletben az ő akaratát és kívánságait. Meg persze, ha nem tudnám, hogy ehhez a kérdéshez sok minden más is hozzá tartozik, amiről nem szólnak a feliratok. Például: ha a dohányzás ilyen gyilkos szenvedély, hogyhogy mégis rengetegen dohányoznak? Miért gyártanak és forgalmaznak szerte a világon olyasmit, amit maga a gyártó veszedelmes méregként árusít? Hogyan lehetséges, hogy milliók halnak meg akár

AZ EREM KET OLDALA tüdőrákban, akár szív- és érrendszeri betegségekben, akik soha egyeden cigaret­ tát sem szívtak el, ugyanakkor számtalan ember vígan pöfékel, mint a gyárké­ mény késő öregkoráig, és semmi baja nincs? Nem kétséges, hogy a dohányfüst vegyianyagai a szervezetben előnytelen folyamatokat indíthatnak meg, mégpedig nyilván a bekerülő mennyiséggel arányosan. Ám, ha léteznek olyan emberek, akik baj nélkül füstölnek sok éven át, ez arra utal: szervezetünk meg tud birkózni ezzel a terheléssel. Maga a tény pedig, hogy a káros hatások, a nyilvánvaló megbetegedé­ sek ellenére mégis sokan dohányoznak, önmagában hordozza a következtetést: a cigaretta nem csak öl, de valami jót is tesz.

Miért dohányzunk? Sokféle cifra magyarázatot hallottam már erre, többek között még azt is, hogy a szájba vett cigaretta az evést szimulálja, mert a majmok például stresszhelyzetben rágcsálni kezdenek valamit. Egy másik faramuci elmélet, hogy csupán a kezünket foglaljuk le a rudacskával, hogy idegességünkben babráljunk vele. Ezeket, biztos vagyok benne, olyan személyek ókumlálják ki, akik soha életükben nem dohányoz­ tak. Igazat adok Abigail Natenshon pszichiáternőnek: „nem kell lovaknak lennünk ahhoz, hogy lovakat gyógyítsunk", de azért, ha a példánál maradunk, legalábbis a lovak beható ismeretére szükség van! A fenti megállapítások ezt láthatóan nélkü­ lözik. A cigarettát ugyanis nem babráljuk és nem rágcsáljuk, egészen mást teszünk vele: meggyújtjuk, és belélegezzük a füstjét. Hogy ehhez a kezünkbe és a szánkba kell vennünk, lényegtelen részletkérdés. Azért dohányzunk, mert a dohánylevelek­ ben levő nikotin alkaloid, ami a füsttel együtt belélegezhető, a vérkeringésbe jut, és nikotinsav, illetve nikotinsav-amid vegyületek alakjában a létfontosságú B3 vitamin, a niacin képződéséhez járul hozzá. A niacin az idegműködésben, valamint a nemi hormonok szintézisében játszik jelentős szerepet. Nem véletlen hát, hogy a szen­ vedélyes dohányosok többnyire olyan személyek, akik erőteljes szellemi megterhe­ lés vagy nagyfokú idegi stressz alatt állnak. Ami a legkülönösebb, hogy ez a vitamin a szervezet méregtelenítését is segíti. Talán ez is indokolja, hogy sokan kávé- vagy alkoholfogyasztás mellett cigarettát kívánnak, sőt bizonyos gyógyszerek szedése hozzájárulhat a nikotinfüggőséghez. Ezek a hatások egyértelműek kedvezőek; az, hogy a dohányzás mégis árt, annak két oka van: • a dohányfüsttel nem csak nikotin jut a tüdőbe és a véráramba, hanem számos ha­ szontalan kísérőanyag is a kátrányból, a papír égéstermékeiből és az adalékokból; legveszélyesebbek közülük a nitrit és amin vegyületekből képződő nitrózaminok • a nikotin nagv adagban erős méreg, amivel nem árulunk el titkot — seregnyi létfontosságú anyag mérgező nagy dózisban, és a szervezetben felhalmozódva többet árt, mint használ.

Dohányzás

Az ártalmak hátterében Hogy a dohányzás hatásai közül a kedvezőbbek vagy a hátrányosabbak nyomnak-e erőteljesebben a latban, azt sokféle tényező befolyásolja. A legkézenfekvőbb ezek közül: hogy mi mindent lélegzünk be a dohányfüstön kívül. Az idős emberek, akikről tudjuk, hogy magas kort értek meg, holott egész életükben erős kapadohányokat pöfékeltek, vagy régen éltek (nagyapáink, dédapáink voltak), vagy vidéken laktak. Mindkét körülmény, egyenként vagy együttvéve, két sarkalatos tényezőt foglal magában: a jóval tisztább levegőt, valamint a jóval több mozgást és szabadban tartózkodást. Hogy a mozgás­ hiány mely különféle módokon hátráltatja szervezetünk működését, azt már bemutattuk. Nem hallottam olyan felmérésről, amit dohányzástól megbete­ gedett emberek között végeztek volna ilyen összefüggésben, de készen állnék megesküdni rá, hogy a dohányzáshoz társított betegségek ma is, a nagyfo­ kú környezetszennyezés korában, sokkal kisebb mértékben fenyegetik, illet­ ve érintik azokat a személyeket, akik rendszeresen mozognak, és/vagy kint tartózkodnak a szabad levegőn. Ami pedig a környezetszennyezést illeti, vi­ tathatatlanul nagymértékben károsítja szervezetünket, akár rágyújtunk, akár nem. A szennyezett levegő már csak azért is nagyobb kárt okoz, mert levegőt állandóan szívunk, cigarettát meg nem. Két slukk dohányfüst között legalább tízszer veszünk levegőt. Egy cigaretta elszívása mintegy öt percig tart, utána még a legerősebb dohányos is fél óra elteltével gyújt rá legközelebb. Álmá­ ban senki nem cigarettázik, tehát a hat-nyolc óra alvás ideje alatt szervezete mentesül ez alól a terhelés alól, miközben továbbra is lélegzik, a légszennyező anyagokat folyamatosan veszi fel. Arról nem is beszélve, hogy a szervezet méregtelenítő funkcióit lefoglalják az egyéb úton bekerült szennyezőanyagok. A cigarettás dobozokon levő elrettentő feliratok tehát valójában azt jelentik: ha már telítve vagyunk a levegőből, vízből, élelmiszerekből, gyógyszerekből felvett méreganyagokkal, melyek amúgy is hosszabb-rövidebb idő alatt tönk­ reteszik a májunkat, a vesénket, a tüdőnket, a vérünket, rendkívül kockázatos emellett még dohányozni is. Hiszen már csak a notórius utolsó cseppet képvi­ seli, amitől kicsordul a pohár! Kézenfekvő a kérdés: ha a környezetszennyezés az ártalmak elsőrendű forrása, miért nem azt üldözik, miért a dohányzást? Nos, a környezetvédelem lehetőségeit egy-egy területen nagymértékben visszafogják bizonyos gazdasági érdekek, össze­ fonódva a világpolitikával és a nagyhatalmakkal, amely berkekben nem egyszerű előre lépni. Kivitelezhetőbb, olcsóbb és gyorsabb ott változtatni, amerre nyitva áll az út - egyszersmind a dohányosokra hárítani a felelősséget. Ha valaki tüdőrákot kap, pedig sosem gyújtott rá, sebaj, hibásak a családtagjai, a munkatársai, az em-

berek az utcán, a vendéglőben, bárhol — valaki csak van, aki cigarettázik a köze­ lében. Milyen különös, hogy a nagyvárosokban csecsemők és kisgyermekek ezrei szenvednek idült légúti betegségektől, pedig ők még nem dohányozhatnak, igaz? Ám tény, hogy éppen ezen a téren tudunk magunk is tenni valamit: míg a környe­ zetszennyezésen egyénileg nem változtathatunk számottevően, az „utolsó csepp­ re" jogunkban áll nem rászokni, illetve leszokni róla.

Rászokni és leszokni Mivel a nikoűn függőséget okoz, leszokni nem könnyű a dohányzásról, ráadásul adott esetben nem is veszélytelen. A stresszcsökkentő anyag hirtelen megvonása felbolydíthatja a szervezet működését, magas vérnyomást és más kockázatos élet­ tani jelenségeket idézve elő. Természetesen mindez a szenvedélyes dohányosokra vonatkozik: azokra, akik hosszú időn át, rendszeresen cigarettáztak, hozzávéve, hogy életvitelük, foglalkozásuk nagyfokú szellem/idegi megterhelést hordoz. Kétségkívül fiatalon sokan rászoknak a dohányzásra pusztán kíváncsiságból, illetve a felnőttes nagyzolás kedvéért, de az rendszerint nem tart sokáig, könnyű is elhagyni, mert nem tart fenn erős késztetést a rágyújtásra. Igazi dohányos csak abból válik, aki igényli a nikotin jelentős idegerősítő hatását: egyetemisták, ku­ tatók, alkotóművészek, vállalati vezetők, üzletemberek, stresszes vagy veszélyes munkát végző dolgozók, sokat éjszakázó személyek, nem utolsósorban maguk az orvosok is, akik pedig a legjobban tudják, mit kockáztatnak vele. Számos fiziológiai módszer (gyógyszeres vagy egyéb kezelés) szerepel a jelen­ legi kínálatban, mint a dohányzásról való leszokás eszköze, amelyek több-ke­ vesebb sikerrel járnak. Ám, kiváltképpen a gyógyszeres kezeléseknek, van­ nak árnyoldalaik is. Van, amelyik pusztán lélektani úton próbálja megoldani a problémát, például a nikotinmentes cigaretták. Ezek magyarán szólva annyit tesznek, hogy a füst minden káros anyagát a szervezetbe juttatják, kivéve a ni­ kotint, amiért dohányzunk. Létezik olyan gyógyszer, amely dohányzás ese­ tén fizikai rosszullétet okoz, ezzel igyekezvén elrettenteni a leszokni vágyót. Csakhogy ez többet árt, mintha az illető tovább dohányozna. Ám még a leg­ jobb módszerek sem nyújtanak megoldást a stresszoldó és idegerősítő hatás he­ lyettesítésére, ami miatt nagy a valószínűsége a visszaszokásnak, különösen egy fokozottan stresszes időszak esetén. Az akaraterő? Igen, elhatározásra mindenkep­ pen szükség van, anélkül semmilyen módszer nem vezet célra, és az is tény, hogy önmagában is sikerre vezethet. Egyesek a naponta elszívott cigaretták számának szigorú ellenőrzése és fokozatos lecsökkentése mellett teszik le a voksot, mások az egyik pillanatról a másikra való elhagyásra szavaznak. Előbbi előnye, hogy a fokozatosság segít kivédeni az elvonási tüneteket, utóbbié, hogy gyorsabb, és kevésbé

Dohányzás csábít a visszaszokásra, mint a számolgatás és beosztás. Az a vélemény is elterjedt, hogy akinek igazán muszáj (értsd ezalatt, hogy szervezetét közvetlenül fenyegeti), az könnyen fel tud hagyni a füstöléssel. Magam is jó néhány példát láttam erre, noha úgy vélem, jobb nem megvárni, amíg ennyire komolyra fordul a helyzet.

Hogy ne legyen koporsószeg Mindenesetre a sok-sok fejcsóválás, tilalom és rémisztgetés ellenére sokan to­ vábbra is dohányozni szeretnének, akár azért, mert inkább felvállalják a káros mellékhatásokat ahelyett, hogy megőrüljenek a stressztől, vagy éppen, mert úgy vélekednek: „maga az élet halálos betegség, előbb-utóbb valami úgyis a sírba tesz". Ennélfogva kell néhány szót áldoznunk arra is, hogyan lehet a hátulütők minimálisra csökkentésével dohányozni. • Legyünk minél többet friss levegőn, kint a szabadban, és végezzünk olyan test­ gyakorlást, ami nem terheli meg túlzottan a keringést, ugyanakkor segíti a tüdő és az erek kitisztulását. A hegyi túrák például kiválóan alkalmasak erre. • Otthonunkban és munkahelyünkön egyaránt ügyeljünk arra, hogy ne legyen füs­ tös a levegő. Szellőztessünk gyakran, és ha lehet, korlátozzuk a dohányzást egyegy helyiségre. Hálószobában soha ne gyújtsunk rá, ne is engedjük be a füstöt, ahogyan más családtagok, főleg gyerekek szobájában sem. • A cigarettát, mielőtt meggyújtanánk, finoman meg kell morzsolni, hogy a dohány­ szemcsék között jól járjon a levegő. Ha összetapadnak, a tökéleden égés során szén-monoxid képződik. A nyirkos dohányból szintén, ezért a morzsoláskor ned­ vesnek érzett cigarettát ki kell tenni valahová, hogy megszáradjon. Emiatt is célszerű a cigarettatárca használata — azon túlmenően, hogy gyorsan kiiktatjuk környezetünkből a dobozokon díszelgő rémfeliratokat. Jobb a békesség, akár hi­ szünk a mágiában, akár nem. • Ne szívjuk tövig a cigarettát, és ne gyújtsunk rá elnyomott cigarettára. • Az aromásított cigaretták ártalmasabbak az adalékanyagaik miatt. Ugyanez vonat­ kozhat az erősen finomított („extra light") dohányokra is. Ma már a dobozokon feltüntetik a termék nikotin- és kátránytartalmát. Érdemes megnézni az adatokat, de ne higgyünk gépiesen a kisebb számokban: egyes termékek igen kevés niko­ tint, ám jóval több kátrányt tartalmaznak. Ilyet nem tanácsos megvenni, mert az idegerősítő hatásról lemondunk a kártétel valamennyi formájának javára. • Kerüljük a cigarettázást éhgyomorra, fekvő helyzetben, megerőltető tevékenység közben, betegség alatt, stb. Terhes és szoptatós anyák, valamint még fejlődésben levő fiatalok semmi szín alatt ne dohányozzanak. Érelmeszesedés, érszűkület, trombózis, vérellátási zavarok, szövetpusztulással járó betegségek esetén szintén hatványozott a kockázat.

AZ ÉREM KÉT OLDALA

Alkoholfogyasztás Egy jól ismert szólás szerint „az alkohol nagy mennyiségben méreg, kis mennyi­ ségben orvosság". Az alkoholfogyasztást általában véve elítéljük, ugyanakkor, leg­ alábbis a nyugati kultúrákban, elenyésző azoknak a személyeknek a száma, akik ne tartanák természetesnek, hogy ünnepi alkalmakkor, vagy jó okkal, amilyen a lámpaláz, a vizsgadrukk, a veszélyhelyzet, sőt a hideg időjárás is, megigyanak egy-két pohár szeszesitalt. Tudjuk, milyen siralmas, visszatetszést keltő állapotba kerülnek azok, akik az alkohol rabjaivá válnak, és azt is tudjuk, hogy adott esetben ez a különös anyag életmentő lehet. A régmúltban bordalokat írtak, ódákat zeng­ tek a mámort keltő nedűről, ma pedig intésképpen azt mondjuk: „az alkohol öl, butít, nyomorba dönt". És megint csak a jogos ellenvetés, hogy miért iszunk mégis évezredek óta, miért éppen a szeszesitalok színes sokaságától roskadoznak az élel­ miszerüzletek polcai, miért a szesztilalom az, ami soha, sehol nem működött...

Áldás és átok A szeszesitalokban levő etilalkohol természetszerűleg cukorból keletkezik mik­ roszkopikus gombák által kiváltott erjedési reakció útján. A lehullott, túlérett gyümölcs például könnyen megerjedhet minden emberi beavatkozás nélkül is, noha a természetben soha nem ér el olyan tömény alkoholtartalmat, mint ami­ lyen egy pálinkáé. Mindenesetre az erjedt gyümölcsöt az állatok is elfogyasztják a szabadban, ezért nyilvánvaló, hogy szervezetük, s így az emberé is, felkészül­ ten fogadja a bekerült etilakoholt, tudja, mit kell tennie vele. Az etilalkohol egy oxidációs folyamat során először acetaldehiddé, majd ecetsavvá alakul át, amit a vese kiszűr a vérből, és a vizelettel távozik. Az alkohol nem tápanyag, és a szervezet számára korántsem létfontosságú, de vannak adott körülmények között igen kedvező hatásai. Serkenti a keringést, javítja a vérellátást, valamennyi belső szerv működését élénkíti. Emellett lazító, stresszoldó, fájdalomcsillapító befolyással is bír. Igen jót tesz nagy hidegben, át­ fázott állapotban, emésztési problémák esetén, stressz és szorongás leküzdésére. Előnyös élettani hatásain túlmenően társadalmi szerepe is tagadhatadan: hagyo­ mányosan szeszesitallal köszöntjük egymást ünnepi alkalmakkor, fogadásokon, üzletkötések alkalmával (áldomás). Ilyen hagyományok sem alakultak volna ki, ha az alkoholtól mindenki meghalt, elbutult és elszegényedett volna. Miért tör­ ténhet ez meg mégis? Azért, mert • A túlzott mennyiségben fogyasztott szesz már megterheli a szervezetet, s az italmámor vagy részegség előidézésével előnyös hatása a gyökeres ellentétébe csap át: kellemes relaxáció helyett tántorgást, szédülést, összefolyó beszédet,

Alkoholfogyasztás szélsőséges esetben mélyalváshoz hasonló kábult állapotot okoz. . A jelentős mértékű, rendszeres al­ koholfogyasztás túlterheli a máj méregtelenítő funkcióját, amely hosszú távon különféle súlyos meg­ betegedéseket vonhat maga után. • Hibás erjesztés során a szeszesi­ talba kerülhetnek olyan veszélyes mérgező anyagok, mint a metilal­ kohol vagy a metil-etil keton (ace­ ton). A rossz minőségű ital hányást, hasmenést okoz, jelezvén, hogy a szervezet észleli, és igyekszik el­ távolítani a mérgeket. Legtöbbször a fejfájással, gyomorpanaszokkal járó másnaposság is ennek a jele; a jó ital nem okoz másnaposságot, hacsak nem egy literrel iszunk belőle. • Ittas állapotban romlik a koncentráció és a memória, lassulnak a reflexek, el­ vész a tárgyilagosság, a helyzetfelismerés és a mérlegelés képessége. E lélektani hatások számos tevékenységre alkalmatlanná tesznek bennünket, s ha hoz­ závesszük a szétszórtságot, a megbízhatatlanságot és az indítékszegénységet is, egyenes az út a munkaképtelenség felé. Italozni ráadásul pénzbe kerül. Nem az alkohol, hanem az iszákosság az, ami öl, butít és nyomorba dönt.

Ami nem igaz Néhány, alkohollal kapcsolatos tévedés meggyökeresedett a köztudatban. Ilyen például, hogy valaki az ital hatására válik agresszívvé vagy kifogásolható jelleművé. Sok személyre mondják, hogy „nem rossz ember", de ha iszik, meg­ vadul, ilyenné vagy olyanná lesz. A valóságban viszont nem változunk át az al­ koholtól: pusztán arról van szó, hogy megszűnnek a gátlások. Ha megoldódik a nyelvünk, kimondhatunk olyasmit, amit mindig is gondoltunk, de nem tettünk szóvá. Ez konfliktusokat okozhat. Gátlások híján tetdegességre is ragadtathat­ juk magunkat, s ezáltal más, rosszabb embernek látszunk, mivel negatív indu­ latainkat addig elfojtottuk. Senkiből nem lesz verekedő, tolvaj, gyilkos vagy házasságszédelgő önmagában attól, hogy alkoholt fogyaszt. Ha azzá válik, a hajlam, illetve szándék korábban is megvolt benne, csak nem engedte érvényre

AZ ÉREM KÉT OLDALA jutni. Nem vitás, társadalmi szempontból óriási különbség, hogy valaki szabad­ jára engedi ártó szándékát, vagy uralkodik rajta. Egyértelműen a szeszfogyasz­ tásra fogni az elmarasztalható megnyilvánulásokat azonban helytelen; végső soron számos egyéb tényező is felszínre hozhatja azokat, az ital viszont semmi olyasmit nem hoz felszínre, ami nincs meg bennünk. Korábban az orvostu­ domány is több bűnt tulajdonított az alkoholnak. Hosszú idő óta uralkodó nézet, hogy az alkohol pusztítja az agysejteket, s minthogy azok nem képesek regenerálódni, elsőrendű tényezőnek vélték az időskori agylágyulás (dementia) kialakulásában. Az utóbbi időben végzett kutatások eredményei azonban mindezen elméleteket és feltevéseket valamelyest megkérdőjelezik. Kétségek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy az alkohol valóban károsítja a központi idegrendszer sejtjeit, és már az is kiderült, hogy lehetséges az újraképződés az agy halántéklebenyének egyik régiójában, az Ammon-szarvban. Egy Finnor­ szágban készült tanulmány szerint az alkoholfogyasztás és az elbutulás össze­ függése egyedül a sörrel kapcsolatban bizonyítható egyértelműen, amely pedig a legalacsonyabb alkoholtartalmú szeszesital. Nagyarányú vizsgálatok iga­ zolták a világ számos részén, hogy a szeszesitalok rendszeres, de mértékletes fogyasztása megóv a magas koleszterintszinttől, s ezáltal az érelmeszesedéstől és annak komoly következményeitől; továbbá nem hogy nem butít el, de ébren tartja a szellemi frissességet. Időskorban jobb egészségi állapotot és hosszabb életet tesz lehetővé, mint az alkohol teljes mellőzése, az absztinencia.

Az italozás tízparancsolata Ha úgy szeretnénk alkoholt fogyasztani, hogy csupán kellemes felszabadultság­ ban és az egészségre gyakorolt kedvező hatásokban részesüljünk, mentesen a kínos vagy hátrányos következményektől, a következő alapelveket tartsuk szem előtt: / • Kizárólag jó minőségű szeszesitalt igyunk, vagy semmit. Borokból lehetőleg „minőségi bor" feliratút válasszunk, bár igen sok tájbor is jó minőségű. A tömény italok címkéjén feltédenül ellenőrizzük az összetételt: ha úgy kezdődik, hogy „víz, finomszesz, aroma", akkor lelki nyugalommal tegyük vissza a polcra. Olyat vásároljunk, ami száz százalékban gyümölcs-, illetve gabonapárlatot tartalmaz. • Ha egy ital nem ízlik, ne igyuk meg. Szervezetünk a rossz ízzel idejében jelzi, hogy a termék bajt okozhat, vagy valami oknál fogva nem alkalmas számunkra. • Fogyasszunk kis mennyiségű szeszesitalt naponta az ebédhez, vagy este va­ csorához, ha jól esik, de ne tegyük ezt sem kötelezővé. Ha nem kívánjuk, el lehet hagyni; előnyös hatásai érvényre jutnak akkor is, ha néhány nap kimarad. • Érzékeny idegrendszerű személyek inkább bort, fogyasszanak, ne töményet.

Alkoholfogyasztás , A sörfogyasztással csínján kell bánni! A sör hűtő, lassító, csillapító hatást fejt ki, ez hosszú távon mindenkinek alááshatja az egészségét. Vegyük figye­ lembe, hogy eredetileg aratók itala volt, akik nyári kánikulában, nehéz fizikai munka után itták. Hatása csak ilyen körülmények között kedvező. Semmikép­ pen ne igyunk sört télen, hidegben, mozgásszegény életmód mellett, fizikai aktivitás hiányában, túlsúlyos állapotban. A sör hizlal is, talán jobban, mint bármi más. Végezetül pedig nitrózamint tartalmaz; igaz, a mai gyártástech­ nológiák mellett a korábbi mennyiségnek csak töredékében, de rendszeres, nagyobb mérvű fogyasztás esetén továbbra is máj- vagy hasnyálmirigyrák kialakulásával fenyeget. • Ne igyunk szeszesitalt csupán azért, mert kínálgatnak, vagy a társaság elvárja tőlünk. Sok ember azért válik alkoholistává, mert egy közösség tagjai, akik­ kel rendszeresen érintkezik, biztatják, hogy igyon. Amikor elhangzanak olyan megjegyzések: „Most mit különcködsz? Ne vond már ki magad mindenből! Jaj, a csodabogár! Óvodás vagy, hogy narancslét iszol? Hát te nem koccintasz, ne sérts már meg minket! Nem, ilyet itt nem lehet, meg kell inni egy felest is!", stb., az illető elszégyelli magát és kötélnek áll. Az ikszedik alkalommal, ha érzi is, hogy rossz úton jár, azzal védi magát: máskülönben a társaság kikö­ zösítené. Az esetek többségében ez nem igaz. Egyszer-párszor talán cukkol­ ják, de „minden csoda három napig tart" alapon végül hozzászoknak, hogy ő bizony narancslét iszik, és leveszik a témát a műsorról. Ha mégsem így lenne, jobb inkább a társaságot mellőzni, mert felelőtlen, vagy akár kimondottan rossz szándékú. Ugyanígy ne hagyjuk magunkat rábeszélni arra sem, hogy egy pohárnál többet igyunk. • Tartózkodjunk a szeszesitaloktól megfázás vagy más fertőző betegség esetén. Igaz, hogy az alkohol fertődenít — de csak tiszta, tömény oldatát külsőleg alkal­ mazva. Italként, a szervezetünkben ez nem működik! Azáltal, hogy májunkra újabb méregtelenítő feladatot rovunk, kevésbé lesz hatékony a baktériumtoxinok és hasonlók felszámolásában. Az alkoholfogyasztás a fertőző betegségek gyó­ gyulását inkább lassítja, megnehezíti. • Lehetőleg ne „keverjük" az italokat, de ha többfélét fogyasztunk, tartsuk szem előtt a lehetséges párosítások szakszerű szabályait. Ez különösen rendezvénye­ ken megszívlelendő, amikor a parti vége felé már fogyóban van a készlet, a ven­ dégek ráfanyalodnak bármire, csak „megártson". Nem csoda, ha aztán rosszul lesznek tőle. • Ne fogyasszunk alkoholt éhgyomorra, és kerüljük az olyan bulikat, ahol csak ital van, étel nincs. • Tartsuk szem előtt: az alkohol akkor is befolyással van ránk, ha nem érezzük.

AI ÉREM KÉT OLDALA

Orvosság vagy méreg? Hogy valami használ vagy árt, az mindig a körülményektől függ. Igen kevés anyagról mondhatjuk el, hogy szervezetünkben mindenképpen jótékony, illet­ ve mindenképpen káros hatással bír. Az előző fejezetben ez világosan kiderült az alkoholról; most megemlítünk egyéb anyagokat, élelmiszereket is, amelyek­ nél ez a kettősség tipikusan fennáll, noha nem mindig közismert. Ami gyógyít, az árthat is, és ami árt, az gyógyíthat is. Mindkét befolyás ugyanis arról szól: a szer hatást gyakorol szervezetünkre, változást idéz elő a szervi, élettani funkciókban. Hogy ez hasznos vagy káros, attól függ, milyen állapot­ ban vagyunk. A változás lehet kedvező, ha a felborult egyensúlyt helyreállítja, megszünteti a pangást, a feszültséget, kiegyenlíti a túl- vagy alulműködést, stb. Kedvezőtlen, ha a helyes egyensúlyt billenti ki, pangást, feszültséget hoz létre, fölöslegeket vagy hiányosságokat teremt. Sokszor a változás mértéke a döntő abban, hogy jónak vagy rossznak ítéljük a végeredményt. így lesz ugyanaz a szer orvosság vagy méreg, attól függően, hogy ki, mikor, milyen állapot­ ban, milyen módon és adagban juttatja a szervezetébe. Megannyi szer akár mindkettő is lehet egyidejűleg, ha hatóanyaga többféle hatást vált ki, illetve, ha többféle, eltérő hatású hatóanyagot tartalmaz. Az élelmiszerek (pontosabban bármilyen természetes eredetű szerves pro­ duktum) kémiailag igen összetettek, anyagok százaiból állnak, melyeknek jó része hatóanyagnak tekinthető, azaz hatást gyakorol a szervezet működésére. E hatóanyagok némelyike egymás hatását erősíti, mások egymással ellenté­ tesen hatnak. A hasonló hatásokat szinergikusnak, az ellentéteseket antagonisztikusnak nevezzük.

Kávé, tea, kakaó Minthogy a növények nem tudnak vizelni, folyékony és szilárd anyagcsere-vég­ termékeik nem távoznak el a szervezetükből, hanem zárványok formájában raktározódnak. (Az egyik ok, amiért életük végéig folytonosan növekszenek). Ezek az anyagok aztán az evolúció során úgy módosultak, hogy ne csak haszon­ talanul foglalják a helyet: illatanyagok képződtek belőlük, hogy odacsalják a beporzást végző rovarokat, vagy mérgek, védekezésül a kártevők és paraziták ellen. Ilyen anyagcsere-végtermékek például az alkaloidok, köztük a kávéban talál­ ható, és arról elnevezett koffein. A kávé termésének koffeintartalmú kivonatat az egész világon elterjedten fogyasztják serkentő, élénkítő hatásáért. A kave felfrissít, megszünteti az álmosságot, fokozza a teljesítményt, felpezsdíti a szer­ vek működését. Jót tesz, ha bágyadtak vagyunk, új erőt ad, amikor elfáradunk

Orvosság vagy méreg? este a munkában, tanulásban, lendületbe hoz korán reggel. Segítséget nyújt alacsony vérnyomás esetén, kedvezően befolyásolja az alkoholmámoros álla­ potot. Fokozza a kiválasztást és stimulálja a bélmozgásokat, így meggyorsítja az ürítkezést, ami székrekedés, bélrenyheség ellen határozottan pozitív. Ugyan­ akkor viszont a gyomorsavképződést is fokozza, főleg éhgyomorra irritálhat­ ja a gyomornyálkahártyát. Emésztőszervi gyulladások, fekélyek mellett ártal­ mas és kerülendő a kávéfogyasztás. Tej vagy tejszín hozzáadásával jelentősen csökkenthető az irritáló hatás, ám ezzel még nincs vége a bűnlajstromnak. A koffein lebontása a májat, a vizeletkiválasztás fokozása pedig a vesét terheli, bár ez az árnyoldal csak rendszeres fogyasztásnál lép felszínre. Napi egy-két kávé senkit nem tesz a sírba, de három vagy annál több csészével meginni már kockázatot jelenthet hosszú távon. Nagyfokú stressz, idegfeszültség, zaklatottság esetén éppúgy, mint magas vérnyomás, szapora szívverés mellett a kávé­ fogyasztás csak ront a helyzeten, és semmiképpen sem tekinthető előnyösnek. A koffein szintén a rovarkártevők elleni védekezés eszköze: idegméreg, amely túlzott adagban ránk is ilyen módon hat. Erőteljes serkentő hatását azonban az orvostudomány is hasznosítja. A teacserje levele koffein, teobromin és teofillin alkaloidot tartalmaz; mind­ három serkentő hatású, amelyhez azonban lazító, görcsoldó tulajdonságok is társulnak. A növény forrázata, mely ugyancsak az egész világ közkedvelt itala, némileg másképp befolyásolja a szervezetet, mint a kávé. Kíméleteseb­ ben hat, és további hatóanyagai folytán sokrétűbb az egészségre gyakorolt kedvező hatása. A három alkaloid elsősorban hörgőtágítóként, asztma és lég­ úti panaszok ellen fejt ki jótékony hatást, mellettük többféle cserzőanyag is jelen van, ezek egy része összehúzó, jót tesz például hasmenés ellen; mások fogszuvasodás-gátló és rákellenes tulajdonságokkal rendelkeznek. A tea antioxidáns és enyhén vírusellenes hatású, lassítja az öregedést, késlelteti az őszülést. Nagy mennyiségben, hosszú távon fogyasztva megjelenhetnek a hátulütők: a tannin cserzőanyagok kikezdhetik a gyomornyálkahártyát, és rákkeltőek is lehetnek. Korántsem köztudott, de a kakaó szintén tartalmaz koffein és teobromin alka­ loidokat. Ezek mennyisége ugyan elenyésző, így semmi akadálya, hogy a gyerme­ kek itala legyen, legalábbis 5-6 éves kortól. Enyhe serkentő jellegéhez görcsoldó hatás társul, így az emésztőszervi görcsöket is szünteti, ahogyan légzőszervi pa­ naszok esetén a köhögést is. Mindemellett a kakaó termés számos értékes tápanya­ got rejt magában, ezért elsősorban élelmiszerként értékes, nem igazán tekintjük élvezeti cikknek. Csak speciális egészségügyi problémák fennállásakor nem ajánlatos fo gyasztani, amilyen például a rekeszsérv okozta gyomorsav-visszafolyás.

AZ ÉREM KÉT OLDALA Minthogy a csokoládé (jobb esetben) elsősorban kakaóból készül, s így ter­ mészetesen a két említett alkaloidot is magában hordozza, nem pákosztosságból kívánjuk meg, ha megkívánjuk. Tévedés, hogy a csokoládé „rabjai" édes ízre vágynak, mert szeretethiányban szenvednek! Eleve nem tartom hihetőnek, hogy a szeretethiány szüli az édesség iránti vágyat, hiszen számtalan gyereket nagyon szeretnek a szülei és viszont, mégis szeretik a nyalánkságokat, ugyan­ akkor rengeteg felnőtt szenved szeretethiányban, mégsem vágynak édességre. A csokoládét azonban nem az édes ízéért kívánjuk, hanem a koffeinért és a teobrominért, különben megfelelne helyette egy savanyúcukor, nyalóka vagy fagylalt is. Nem véletlen, hogy helyenként a háborúzó katonák is kapnak cso­ koládét az ellátmányban. A teobromin alkaloid, lévén szintén a növények védekező anyaga, nagy adag­ ban erős idegméreg. Teában, kakaóban természetesen a mi számunkra nem okozhat problémát, de ne feledjük, hogy vannak a környezetünkben nálunk kisebb testű, illetve érzékenyebb idegrendszerű élőlények. Ne kedveskedjünk kutyának, macskának (főként kölyöknek) csokoládéval, súlyos következménye lehet! (Ha nem, csak azért nem, mert a mai csokoládék jelentős részének ka­ kaótartalma igen csekély, úgy viszont a cukorral mérgezzük meg őket).

Só Élelmiszereink jó részéről elmondható, hogy orvosságok vagy mérgek lehet­ nek, a korábban említett feltételektől függően, mivel hatással vannak szerve­ zetünkre. Általában tápértékükért fogyasztjuk őket, nem elsősorban ezekért a hatásokért, ám mindenképpen hasznos tudnunk, mire képesek az ártatlannak tűnő zöldségek, tejtermékek és egyebek. Részletesen nem kívánom ezeket is­ mertetni, hiszen külön kötetet tenne ki, csak a leglényegesebbeket tárgyaljuk. A cukrok, zsírok és fehérjék két oldalát már bemutattuk, értelemszerűen tipi­ kus hordozóikra is ugyanaz vonatkozik. Egyik legvitatottabb értékű élelmiszerünk a konyhasó. Az utóbbi időben vétkesnek kiáltották ki a magas vérnyomás előidézésében, és mindenkit igyekeznek lebeszélni fogyasztásáról, ám a helyzet az, hogy a sóban levő nátrium és klór (és még mások is) létfontosságú ásványi anyagok, amelyek a testnedvek elektrolit-oldatait képezik. Elsőrendű szerepük van a folyadék­ egyensúly, valamint a hajszáleres keringéshez nélkülözhetetlen ozmózis­ nyomás fenntartásában, az ingerületvezetésben, az enzim-aktivitásban, stb. Hogyan is mellőzhetnénk ezt étrendünkből? Akik ezt hirdetik, arra alapoz­ nak, hogy nátriumban és klórban minden élő szervezet bővelkedik, tehát vegyük fel táplálékkal. Csakhogy nem lehet! Még az állatoknak sem elég a

Orvosság vagy méreg? növényekből bevihető nátrium és klór. Sem egy ló, sem egy elefánt nem tud annyit legelni, hogy elég legyen, noha tápanyagigényüket igen tetemes mennyiségű eledellel fedezik. A szabadban az állatok a sziksót vagy a sótar­ talmú kőzeteket nyalogatják sópótlás céljából. A ragadozók jobb helyzetben vannak, mert a zsákmányállatok húsában megfelelő az elektrolittartalom mi azonban nemigen eszünk húst nyersen, ahogyan legtöbb élelmiszerünket főzve, sütve fogyasztjuk el, amitől azok még szegényebbek lesznek ásványi anyagokban. Sópótlásra legfeljebb tengerből származó élelmiszer alkalmas, például alga, tengeri hal, ám főzve, sütve már kevésbé. Nem ok nélkül érez­ zük a sótlan ételt élvezhetetlennek! Mellesleg az is bizonyított, hogy a nát­ rium-klorid nem oka a magas vérnyomásnak. Bármilyen mennyiséget ve­ szünk fel, egy egészséges szervezet a fölösleget gond nélkül kiüríti. Még a túlzott sófogyasztás is csak akkor ártalmas, ha nincs elegendő folyadékbevitel (ami, mint tudjuk, önmagában is számos probléma szülője lehet). Magas vér­ nyomásban szenvedőknek ajánlják a sófogyasztás mérséklését, de ennek is csak akkor van létjogosultsága, ha az illető személyeknek szokásában áll a kelleténél jobban megsózni az ételt. Ha a szükségletük alá viszik a bevitelt, azzal újabb problémát zúdítanak a saját nyakukba. Néhány éve egy idős úr kért tőlem segítséget, mert hetek óta zsibbadtak a kezei. Amikor kikérdeztem egészségi állapotáról, és sorra került az étrendje, elmondta, hogy vérnyo­ másproblémája miatt sószegény diétát javasoltak neki. Olyan buzgalommal teljesítette az előírást, hogy teljesen kivonta a sót étrendjéből. Én viszont azt javasoltam, szokjon vissza a sóra, mert anélkül bizony előbb-utóbb tetőtől talpig el fog zsibbadni. Már aznap sót tett az ételébe, meg is szűntek a panaszai.

Egy-két fortély, hogy a sóval ne lehessen gondunk: • Készítsük ételeinket úgy, hogy az ásványianyag-veszteség minél kevesebb le­ gyen. Főzzük a zöldségeket kevés vízben, vagy pároljuk gőzben. A főzési idő ne haladja meg a 20 percet, mirelit terméknél a 10 percet (forrástól számítva). Lehetőleg a főzőlevet is használjuk fel, például rántás készítéséhez, mártáshoz. Ugyanez vonatkozik a húsok szaftjára is. • A túlfőzött vagy a tápanyagszegény, silány élelmiszer ízetlen, hiányérzetet kelt, ezért hajlamosak vagyunk agyonsózni. Ez nem megoldás, együnk jó minőségű ételt. • Ne használjunk finomított sót, mert jóval kevésbé sós ízű, jóllehet nátrium­ klorid-tartalma azonos. így az étel megsózva is sótlannak érződik, és a szük­ ségesnél többet adunk hozzá. Legjobb a finomítatlan, jódozott konyhasó, vagy a natúr tengeri só.

AZ ÉREM KÉT OLDALA

Rostanyagok Újabb téma, ami számtalanszor terítékre kerül, az élelmiszerek rosttartalma. Manapság a nyersrost-tartalom is kötelezően feltüntetett érték az élelmiszer­ ipari termékek csomagolásán, noha többségünknek nem mond semmit. Az étrend összeállításában nem is igen mondhat, már csak azért sem, mert a leggyakoribb rosthordozók (zöldségek, gyümölcsök) adatai nem állnak ilyen módon rendelke­ zésre. És ha állna is, ki számolgatná, hogy a paradicsom 100 grammjában levő nyersrosttartalom mennyit tesz ki, ha egy vagy két szem paradicsomot fogyasz­ tunk a reggelihez? Nem, a nyersrost-adat legyen a szakembereké, mi maradjunk a gyakorlati vonatkozásoknál. Vannak a táplálékban emészthető és emészthetetlen rostok, habár az ember szervezete a leggyen-gébb rosthasznosító a világon, így a mi számunkra az emészthető rosttartalom elenyésző. A rostanyagok fogyasztása azonban elengedhetetlen, mert éppen az emészthetetlen rosttömeg, a ballaszt tartja fenn a bélperisztaltikát és a normál emésztési funkciókat. Rost hiányában csökken a perisztaltika, a belekben pangás, székrekedés lép fel, teltségérzetet, fájdalmakat, étvágytalanságot előidézve. A bélben pangó, megemésztett vagy megemésztetlen étel rothadásnak indulhat, ami felfúvódást, bűzös gázképződést és a bélflóra egyensúlyának felborulását eredményezheti. Utóbbi lehetőséget nyújt káros mik­ roorganizmusok (például gombák) megtelepedésére, egyszersmind a fertőzések elleni védelem meggyengülésére. Szélgörcsök, idült bélhurut, szerencsésebb eset­ ben csupán a hosszantartó, nehézkes székletürítés és az erőlködést követő arany­ ér, végbél-berepedezés problémái válnak osztályrészünkké. Tehát káros a rosthiány? Kétségkívül. Ám a túlzott mértékű rostfogyasztás hasonlóképpen előnytelen. A ballasztban bővelkedő táplálékot rossz hatásfokkal emésztjük, veszendőbe men­ nek hasznos anyagai. Ráadásul a nehéz emésztés megterheli az emésztőrendszert, a kelleténél több energiát von el a szervezettől. Az emésztetlen rostokat a vastag­ bélben élő bélbaktériumok lebontják, ami kellemetlen gázképződést okoz (noha ilyenkor többnyire hidrogén és szén-dioxid gázok szabadulnak fel, amelyek leg­ alább szagtalanok, ellentétben a rothadás során keletkezőkkel). Mindemellett a nagy mennyiségű rost irritálhatja a bélnyálkahártyát. Szervezetünk számos esetben egyszerűen hasmenéssel reagál a túlságosan rostdús ételre: az egészet hasznosíthatatlannak minősíti, és rövid úton megszabadul tőle. Az ilyen táplálékkal semmit sem nyerünk, sőt veszítünk. Mit jelent mindez a gyakorlatban? Étrendünk többnyire rostszegény, annál is inkább, mert a hajszolt életvitel, nagyon sokszor a munkahelyi étkezési lehetőségek hiánya gyorsan bekapkodható ételek fogyasztására kényszerít bennünket: kenyér, felvá­ gott, péksütemény, tészta, gyorsételek. Ezekben rendszerint semmi rost nincsen. A rosthordozó növényi táplálék, a zöldség és gyümölcs elmarad. Sok családnál csak

Orvosság vogy méreg? hétvégén főznek, és akkor is a fő szempont a gyors elkészíthetőség. Nemegyszer a zöldségek, gyümölcsök magas ára is határt szab fogyasztásuknak. így természetesen a rostbevitel mellett ezernyi más hasznos tápanyagot is nélkülözünk. A rostszegény étrendhez való hozzászokás viszont maga is oka annak, hogy végül az emésztőrendszer nem boldogul a rostanyagokkal, és nehéz emésztés, irritáció, hasmenés lép fel. Akinél így áll a helyzet, semmiképp sem jár jól: ha nem fogyaszt rostot, emésztési problémái vannak; ha igen, akkor is, legfeljebb másmilyenek. Ilyen esetben fokozatosan vezessük be étrendünkbe a különféle rosthordozó élelmiszereket, mintegy kikísérletezve, melyik mutatkozik hatásá­ ban kedvezőbbnek, illetve kevésbé. Ajánlatosak például a különféle csíranövé­ nyek, a hántolatlan gabonatermékek, és a magvak. A gyümölcsök, termések héja nem csupán rosthordozó, de vitamin-, és ásványianyag-forrás is; lehetőség sze­ rint ne hagyjuk ezeket veszendőbe menni. A gázképződés ellensúlyozására az élelmiszerek helyes elkészítése és fűszerezése a megoldás.

Táplálékkiegészítők Régóta tudjuk, hogy az intenzív termesztés folytán a termőtalajok ásványianyag­ tartalma kimerülőben van, ezért az élelmiszerek már csak részlegesen pótolják szükségletünket. Vitaminokból szintén korlátozott a természetes bevitel, több okból. Többnyire kényszerérlelt gyümölcsöket fogyasztunk, ami azt jelenti, hogy éretlenül szedik le őket (hacsak nem a saját kertünkből származnak). így azonban lényegesen kevesebb vitamin képződik bennük, mint a természetes érés során. Tárolás alatt egyes vitaminok szintén lebomlanak. Több vitamin hőérzékeny, ezek a főzés, sütés közben semmisülnek meg; valamelyest fagyasztáskor is, noha a mai élelmiszeriparban alkalmazott gyorsfagyasztási technológiák szerencsére már tápanyagkímélőbbek. Szó ami szó, mikrotápanyag-szükségletünk fedezésével minduntalan gondjaink vannak, és ehhez még csak helytelenül táplálkoznunk sem kell: az élelmiszerek egyszerűen „már nem a régiek". Mit tehetünk ez ellen? Az egyik mód, hogy reggeltől estig zöldségeket és gyümölcsöket rágcsálunk, így a csökkent mikrotápanyag-tartalom sok kicsi sokra megy alapon elegendővé összegződik. Ezért ajánlják manapság a táplálkozási szakemberek, hogy min­ den étkezéshez fogyasszunk el egy adag gyümölcsöt, és még étkezések között is, tehát naponta ötször. Összehasonlításul: néhány évtizede (az 1970-es, '80-as években) még azt állították az orvosok, hogy napi egy adag (egy darab nagyobb gyümölcs, például alma, körte, őszibarack, vagy annak megfelelő mennyiségű kisebb) az egészség záloga. Ma ennek az ötszöröse szükséges! Ennyit változott a világ. Ami hasznos, abból hiány lépett fel, ami káros, abból többlet. Gyakor­ latilag viszont, ha meg is szívleljük a fenti étrendi tanácsot, elég körülményes

1o

AZ ÉREM KÉT OLDALA megoldani, hogy naponta ötször gyümölcsöt vagy zöldséget együnk, nagyon sok embernek nem is áll módjában. Milyen lehetőségünk marad ekkor? Vitamin- és ásványianyag-pódó készítményeket szedünk, bízva abban, hogy hatékonyan ki­ egészítik a hiányos bevitelt. Kétségkívül előnyösnek tűnik: a tablettákat, kapszu­ lákat nem kell megmosni, nincs száruk és magjuk, nem csöpög a lé belőlük, ki­ sebb helyet foglalnak, nem áznak el és nem rothadnak meg az aktatáskában vagy az autó csomagtartójában, amíg bevisszük a munkahelyünkre. Ám ha levesszük a fátylat, a „menyasszony" itt-ott bizony csúnyácska, éspedig: • A vitamin- és ásványianyag-kiegészítők összeállítása az egyes összetevők mennyiségét és arányát tekintve valószínűleg sohasem fog pontosan megfelelni az igényeinknek, a legnagyobb gondosság és szakértelem mellett sem. Éppen azért ugyanis, mert úgy készülnek, hogy mindenkinek jó legyen, korra, nem­ re, testtömegre, élettani állapotra, tápanyag-ellátottságra való tekintet nélkül. A „mindenkinek jó" összetétel valójában senkinek sem igazán jó: egyes tápanya­ gokból a kelleténél többet, másokból kevesebbet tartalmaz. • A vitaminok és ásványi anyagok felszívódása az emésztőrendszerből, és a szer­ vezetben való hasznosulása biokémiailag igen bonyolult folyamatok eredmé­ nye, melyekben igen jelentős tényezőt képez, hogy az egyes tápanyagok milyen más vegyületekkel együtt, és azokhoz képest milyen arányban vannak jelen. Ha pódókészítményből vesszük fel őket, a felszívódás és hasznosulás jóval kisebb hatásfokú, mint az élelmiszerekből. • A tablettákban levő mikrotápanyagok java része szintetikus, tehát gyárilag állítják elő, mert az lényegesen egyszerűbb és olcsóbb, mint egy természetes hordozóból kivonni. A szintetikus vitaminok nem hasznosulnak a szervezet­ ben úgy, mint a természetesek. • A nem felszívódott összetevők irritálhatják a bélfalat, bélgörcsöket és hasmenést okozhatnak, ami nem csupán kellemetlen,,de jelentősen deficites is: még azokat a tápanyagokat is kiüríti a szervezetünkből, amelyeket az étrendből vettünk fel. • Egyes vitaminok és ásványi anyagok többlete éppolyan egészségkárosító, mint a hiánya, csak másképp. Élelmiszerből nem lehet őket túladagolni, pótlókészítményből viszont igen. (Ez az oka, hogy bizonyos vitaminok csak orvosi javaslatra szedhetők). Hasonló a helyzet az egyéb táplálékkiegészítőkkel kapcsolatosan is, amilyen például a lecitin, a Q10 koenzim, stb. Bár ezek rendszerint nem okoznak problémát a szervezetben, legalábbis ritkán érjük el velük azt a hatást, amire számítunk; mindenképpen előnyösebb a tápanyagokat természetes forrásból étrendi úton felvenni.

Orvosság vagy méreg?

Gyógynövények A köztudat azt tartja a gyógynövényekről, hogy azért jobbak, mint a szinte­ tikus gyógyszerek, mert természetesek, és nincsenek mellékhatásaik. Az utób­ bi kérdés korántsem egyszerű, mert egyrészt igenis vannak, másrészt, habár a kifejezést szinte mindig elmarasztaló értelemben használjuk, egy mellékhatás nem okvetlenül ártalmas. Erről részletesen a „Mellékhatások" című fejezetben számolunk be. Mindenesetre tény, hogy a fenti két megállapítás alapján sokan úgy vélik, a gyógynövények veszélytelenek, ami azonban messze áll a valóság­ tól. A termé-szet korántsem az ártatlanságáról híres, ezt jól tudjuk, ismervén a gyilkos galóca, a puffogó vipera, a színpompás kis fakúszó béka pillanatok alatt halált okozó mérgét. Erős méreggel számtalan, Európa-szerte elterjedt növény büszkélkedhet, melyeknek elnevezése olykor tükrözi fenyegető voltukat: gyilkos csomorika {Cicuta virosa), közönséges méreggyilok (Vincetoxicum hirundinarid), mérges ádáz {Aethusa cynapium), stb. —, olykor nem, gondoljunk például a csat­ tanó maszlagra (Dátum stramonium), a foltos bürökre {Conium maculaturn) vagy a tiszafára (Taxus baccatd). Azon túl, hogy sok közismert gyógynövény mérgező, még kedvelt élelmiszernövényeink sem egyértelműen mentesek e végzetes tu­ lajdonságtól. Ki gondolná például, hogy egy olyan fontos táplálékunk, mint a bab, nyersen megmérgezne bennünket? A burgonyának minden része mérgező, kivéve a gumókat, amiket fogyasztunk, bár minimális mennyiségben ott is meg­ található a szolanin vegyület. A rebarbara gyöktörzse értékes gyógyhatású drog, levélnyelét élelmiszerként használják fel, levele azonban veszélyes mérget tartal­ maz. És ezek még mindig csak szélsőséges példák! Mit jelent egy növény gyógyhatása? Azt, hogy hatóanyagai a szervezetbe kerülve előnyösen befolyásolnak rendellenessé vált vagy nem kielégítő élettani működéseket. Ugyanezek a ható­ anyagok sokszor a hibátlan funkciókra is azonos módon hatnak, tehát a gyógy­ növény könnyen méreggé minősül át. Vagy nézzük az ellenkező irányból: a mérgező hatás meghatározott szervműködési problémák esetén előnyös befo­ lyást gyakorol a szervezetre. Mérgező minden növény, ami hasmenést okoz vagy fokozza a vizeletképződést, mert ezek a szervezet védekező reakciói a méreg­ anyag eltávolítására. Ugyanakkor ezek gyógyhatások, ha valaki székrekedésben szenved, illetve szervezetét kívánja megtisztítani a salakanyagoktól. Mérgező, ami elpusztítja a kórokozókat, hiszen azok is élőlények; az ilyen gyógynövény megsza­ badít bennünket a mikroorganizmusok, paraziták okozta betegségtől, ám adott esetben a mi élő sejtjeinket is öli. Éppúgy gyógyíthat, mint ölhet az a növény, amely erősíti az immunvédekezést, fokozza vagy csökkenti az izomtónust, fel­ vagy leviszi a vérnyomást, stb. Nagy általánosságban nyugodtan egyenlőségjelet vonhatunk a gyógynövények és a mérgező növények közé. A különbség nem a

AZ ÍREM KÉT OLDALA növény tulajdonságaiban rejlik, hanem kizárólag abban: ki, hogyan, milyen álla­ potban fogyasztja. Amilyen áldásos lehet egy gyógynövény hatása, akár olyan beteg számára is, akinél minden más kezelés csődöt mond, olyan végzetes is le­ het, amennyiben indokoladanul vagy nem megfelelő módon adják. Hogy milyen kétélű fegyver a kezünkben egy-egy gyógynövény, arról ékesen árulkodik a hiva­ talos minősítés gyakori változása. A gyógynövények nagy részét a közelmúltban vetették alá beható laboratóriumi és klinikai vizsgálatoknak a hatóanyagtartalom és a lehetséges élettani hatások pontos meghatározása érdekében. Nemegyszer betiltottak és kivontak a forgalomból olyan fajokat, amelyekről kiderült, hogy veszélyes hatóanyagot tartalmaznak, ugyanakkor kapható maradt az üzletekben egy-két másik, amely ugyanabból a mérgező vegyületből lényegesen többet rejtett magában! Előfordult, hogy egy növényt éppen a klinikai vizsgálatok „rehabilitál­ tak", és engedtek ismét a kereskedelembe. Arra is akadt példa, hogy a vizsgálatok nem bizonyították egy-két adott növény évszázadok óta tapasztalt gyógyhatását, és ezért szűnt meg a forgalmazásuk. Vannak növények, amelyeknek engedélye­ zése vagy betiltása örök vita tárgyát képezi. Érdekes módon sehol nem született még olyan megoldás, hogy a gyógyszerekhez hasonlóan a veszélyesnek ítélt nö­ vényi drogokat is szakemberek számára, vagy azok előírására (receptre) adnák ki — inkább központilag elveszik a lehetőséget attól, aki gyógyítani tudna vagy meg­ gyógyulna általuk. Egyébként sincs sok értelme a tilalmaknak: e növények nagy része megterem a szabadban, aki vissza akarna élni velük, némi utánajárással megteheti; ahhoz viszont, hogy tudadanságból okozzon bajt, az üzletben kap­ ható gyógynövények is kiválóan megfelelnek. Háztartásunkban millió egyéb do­ log alkalmas arra, hogy kioltsa az életünket, mégis igencsak megütköznénk rajta, ha emiatt betiltanák például a konyhakések árusítását vagy az áramszolgáltatást.

Mérgek Amit az élettani hatások kétarcúságáról a gyógynövények kapcsán elmondtunk, nagyjából minden másra is igaz, amit orvosságnak vagy méregnek tekintünk. Kétségtelen, hogy a gyógyszerek mérgezőek — ezért kerülnek forgalomba ma­ napság biztonsági kupakkal ellátott dobozban. Ugyanakkor rengeteg egyéb anyag vagy szer, amit veszedelmes méregként ismerünk, alkalmazást nyert a gyógyítás­ ban. Az Indiában honos sztrichninfa (Strychnos nux-vomica) magjának hatóanyaga, a sztrichnin a méregkeverők egyik közismert eszköze volt a XIX. században. Legálisan kártevőirtásra használták. A vegyület idegrendszeri serkentő, tónusfo­ kozó hatása azonban csaknem egyidejűleg orvosi alkalmazást is nyert, igaz, nem veszélytelenül. Ma már a Strychnotonin nevű gyógyszert hazánkban is törölték a gyógyszerkönyvből, és a múltból ismert „nux vomica" csupán homeopátiás

A betegség és a gyógyulás tünetei szerek alapanyaga. Az orvosi kutatások azonban nem mondtak le a szer kihasz­ nálhatóságáról; ma is nagyarányúan folynak, elsősorban neurológiai téren. A nadragulya, beléndek és más rokon növények egyik hírhedt mérgező alkaloid­ ja, az atropin idegrendszeri blokkoló hatása légzésbénulásos halálhoz vezethet, ám ugyanez az anyag elterjedten szerepel az orvosi gyakorlatban — olyannyira, hogy gyógyszer minőségben sokkal közismertebb. Görcsoldó, pupillatágító és izzadásgádó szerek készülnek belőle. Szívritmust gyorsító hatása életmentő be­ avatkozást jelenthet bradycardia (lelassult szívverés) esetén. Jól tudjuk, hogy a rettegett kígyómérgek szintén értékes gyógyszer-alapanyagok: az idegmérgeket fájdalomcsillapító készítményekben hasznosítják (Vipratox, Viprosal, Cobratoxin, stb.; a nálunk is kapható Crotalgin fájdalomcsillapító krém például a texasi csörgőkígyó — Crotalus durissus — mérgének hatóanyagát hasznosítja), de még a hemolízist (a vörösvérsejtek feloldódását) okozó kígyómérgek is teret kapnak a gyógyászatban, a trombózist előidéző vérrögök feloldása által (például Ancrod készítmény). Ritkábban előfordulnak a fentiektől eltérő méreghatások is, melyeket szintén a javunkra fordíthatunk, élen a dabojakígyó (Vipera russellii) véralvadást gyorsító mérgével, amelyből vérzéscsillapító szer készül; egyedül az érfalakat roncsoló hatású kígyómérgek nem tűnnek orvosilag kihasználhatónak. Az erős kábítószerek, melyeknek használata és forgalmazása éppen a szerveze­ tet pusztító voltuk miatt illegális, ugyancsak megtalálhatók az orvostudomány fegyvertárában: a morfiumot és a kokaint fájdalomcsillapítóként vetik latba nagyfokú szenvedést okozó betegségek esetén. Napjainkban még a botulizmus baktérium, a Clostridium botulinum halálos toxinja is el tudta érni, hogy „meg­ kedveljük": botox néven ránctalanító kezelések hatóanyagaként örvend egyre nagyobb népszerűségnek.

A betegség és a gyógyulás tünetei Ha megbetegszünk, különféle kellemetlen tüneteket észlelünk magunkon, ezek jelzik számunkra, hogy valami bajunk van. Mindazonáltal azonban, amint egy korábbi fejezetben már említést tettünk róla, a tüneteknek csak egy része tényle­ gesen a betegség megnyilvánulása; igen sok közülük a szervezet védekezéséé. Lényeges, hogy a kettőt egymástól el tudjuk választani. Nem mindegy ugyan­ is, hogy egy betegség kezelésekor mi ellen harcolunk. Ha a betegség tényleges megnyilvánulásai ellen, akkor előnyünkre válik a kezelés. Amennyiben viszont a szervezet védekezése ellen lépünk fel, ezt igyekszünk elfojtani, betegségünket szükségtelenül meghosszabbítjuk, késleltetjük, megnehezítve a gyógyulást. Szer-

AZ ÉREM KÉT OLDALA vezetünk mindent megtesz annak érdekében, hogy az okozott kárt saját erejéből mielőbb helyrehozza. Mivel erre megvannak a maga jól kiépített mechanizmusai, igen sokszor segítség nélkül is elboldogul. Ám nagyon sokszor az öngyógyító fo­ lyamatokat akadályozó, vagy éppen kifejezetten azok ellenében ható kezeléseket alkalmazunk. Ennél rosszabbat nem tehetünk magunkkal! Még mindig jobb, ha semmilyen módon nem támogatjuk szervezetünket a gyógyulásban. Erről szól Hippokratész ősi elve, a „nil nocere" (nem ártani). Minden orvos ismeri, mégis ahányszor felrúgják ezt az aranyszabályt, az a szegény ókori bölcs elég sokat fo­ roghat a sírjában. Ahhoz, hogy ne alkalmazzunk ártalmas kezeléseket, tisztában kell lennünk egyrészt a betegség, másrészt a megjelenő tünetek természetével. Itt most csak a hétköznapi, közismert tünetekről számolunk be, ismertetve ki­ alakulásuk okát, valamint a visszaszorításukra irányuló törekvések helyes vagy helytelen módját.

Láz A láz, vagyis pontosabban szólva a testhőmérséklet-emelkedés a szervezet védekező reakciója, melyet olyankor vet latba, ha kórokozók támadását észleli, és az immunrendszer enélkül nem boldogul velük. A kórokozók felismerésére és elpusztítására hivatott védekezősejtek számos, már ismert baktérium és vírus el­ távolítására képesek. Ha azonban a szervezet első ízben találkozik egy bizonyos kórokozóval, az immunrendszer még felkészületlenül fogadja azt; észleli ugyan, hogy idegen anyag került be, de célirányosan nem tud fellépni ellene, amíg ki nem fejlődnek a speciális felismerő- és ölősejtek. Ezeknek kifejlődése jelenti azt, hogy védettséget, immunitást szereztünk egy kórokozóval szemben. A szervezet a védekezősejtek mozgósításán túl nagymértékben felerősíti a tisztulási-méregtelenítési folyamatokat, hogy a bekerült kórokozót kiürítse, és lehetőség szerint el­ szaporodását is megakadályozza. Ez az oka, hogy fertőző betegség esetén rend­ szerint fokozott vizelés, sokszor hasmenés, verejtékezés, illetve váladékképződés tapasztalható. Emellett a testhőmérséklet is megemelkedhet. A fehérjék ugyanis 40 °C körüli hőmérsékleten kicsapódnak, ami hatásos megsemmisítési mód­ szer a legtöbb, fehérjéből épült szervezet számára. Ha nem hatásos, akkor csak azért nem, mert bizonyos kórokozók védőburkot fejlesztenek a hőhatás ellen. Különösen a vírusok a mesterei ennek. Mivel azonban a 40 °C hőmérséklettől saját testünk fehérjéi is kicsapódnak, sejtjeink nagy iramban pusztulnak, szer­ vezetünk igyekszik ennél alacsonyabb hőmérséklet-emelkedést alkalmazni, illet­ ve a drasztikusabb mértékűt csak rövid időtartamra bevetni. Rendes körülmé­ nyek között két-három nap alatt, vagy akár egyik napról a másikra is az erőteljes védekező reakciók sikeresen visszaverik a támadást, és a testhőmérséklet is vissza-

A betegség és a gyógyulás tünetei esik normál szintjére. Természetesen annak, hogy ez így történjen, feltételei van­ nak, mint például az immunrendszer egészséges volta, továbbá, hogy a szer­ vezet elegendő tartalék energiával és erőforrással rendelkezzen. Nem véleden, hogy a gyermekek általában könnyen belázasodnak, ha szervezetük bármilyen kórokozóval érintkezik. Immunrendszerük még fejleden, nincsenek specifikus védekezősejtjeik, ezért szervezetük azonnal a testhőmérséklet-növelést választ­ ja hatásos védelemül. Az sem véleden, hogy a láz, hacsak nem hosszantartó vagy szélsőséges fokú, rendszerint kevésbé viseli meg szervezetüket, mint egy felnőttét: a gyerekeknek több a tartalék energiája. Míg a felnőttek, ha kicsit is lázasak, rosszul érzik magukat, mindenféle kellemetien érzés gyötri őket, a lázas gyerek többnyire csak bágyadt, nincs indíttatása szaladgálni meg játszani, ettől eltekintve viszont jó a közérzete. A körzeti rendelőben csöng a telefon: - Kérem, nagyon rosszul érzem magam. Ki tudnának küldeni egy orvost a lakásomra? - Sajnos már késő van. Fáradjon talán be személyesen. - Az lehetetlen. Lázas vagyok, és jártányi erőm sincs. - Kérem, mi nem sürgetjük. Jöjjön el akkor, ha jobban lesz.

A fentiekből következik, hogy a legtöbb ember, amint valami visszás érzés keríti hatalmába, tüstént a lázmérő után nyúl, és ha bármi hőmérséklet-emelkedést mutat a műszer, már be is vesz egy lázcsillapító tablettát, sokszor anélkül, hogy tudná, valójában mi a baja. Úgy gondolják, a hőmérséklet-emelkedés az oka kellemetlen közérzetüknek, ezért azt meg kell szüntetni. Csakhogy nem így van: ha erőszakkal, mesterséges módon lenyomjuk a lázunkat, hátráltatjuk szervezetünk védekezését. Ennek a fordítottja éppolyan helytelen felfogást tükröz: akinek rossz a közérzete, megméri a lázát, és ha testhőmérséklete normális, elkönyveli, hogy nincs is sem­ mi baja. Nem a láztól vagyunk betegek! Adott esetben megtörténhet, hogy a láz meggyógyít bennünket, ha azonban nem lázasodunk be, a betegség sokkal na­ gyobb kárt okoz. Másrészről, nyilvánvalóan nem minden kór jár együtt hőmérséklet­ emelkedéssel, csak azok, amelyeket idegen szervezet, vagy legalábbis testidegen anyag okoz. A testhőmérséklet puszta értéke nem fokmérője annak, mennyire va­ gyunk betegek, még fertőző betegségek esetén sem okvetlenül, kivéve azt az esetet, amikor a láz olyan nagymértékű, hogy önmagában pusztító hatású. A lázcsillapító tablettákkal tehát csínján kell bánni; szedésük csak veszélyes mértékű láz esetén indokolt (bár a veszélyes mérték széles határok között változhat), és akkor sem egyedüli lehetőség: a testhőmérséklet lecsökkenthető a régi időkben alkalmazott hidegvizes pólyával, „prizniccel" is, amely nem terheli meg a fertőző betegség ide­ jén amúgy is igénybevett vesét és májat, mint a szintetikus gyógyszerek.

AZ ÉREM KÉT OLDALA Nagyon sok háziorvos is elköveti azt a hibát, hogy lázcsillapítót rendel meghűléses betegeknek, akik csupán mérsékelt hőemelkedéssel rendelkeznek; és az ellenkezőjét is, hogy a veszélyessé vált vírusfertőzésre csak legyint: ugyan már, közönséges meg­ fázás, majd elmúlik. Holott tudvalevő, hogy a magas láz, főleg a 40 °C feletti, ki­ száradást és szövetpusztulást okoz, önmagában is közveden életveszélyt képez, a betegség egyéb velejáróitól függetlenül. A fenti adoma sajnos túlságosan is életszagú! Jó néhány embert hallottam arról panaszkodni, hogy 39-40 fokos lázuk volt, és a rendelőben azt mondták nekik, menjenek be személyesen. Túl azon, hogy egy akut fertőző betegség másokra nézve is veszélyes lehet, s emiatt sem helyes azt tanácsolni az érintett személy­ nek, hogy induljon vándorútra, arról végképp megfeledkeznek, hogy egy felnőtt embernek nem szalad fel csak úgy ok nélkül ennyire a láza; ha megtörténik, egy­ részt komolyan kellene venni a betegségét, másrészt számításba venni, milyen kockázatot jelent számára, ha az utcán járkál. Ilyen állapotban egy ember szédül, megtántorodhat, összeeshet, akár eszméletét veszítheti. Az úton halálos balesetet szenvedhet, télen megfagyhat, stb., de annak sem helyes kitenni embertársain­ kat, hogy mondjuk a sáros utcán heverjenek ájultan, míg a járókelők fintorognak rájuk, hogy „biztos részegek"! Kiskorúaknál az anyukák követik el sokszor azt a hibát, hogy a legkisebb hőmérséklet-emelkedésre lázcsillapítót adnak be nekik, és gyakran, mintha csak ettől mindjárt meg is gyógyulnának, pontot is tesznek az ügy végére. Gyerekek­ nek még inkább meggondolandó lázcsillapítót adni, tekintettel az immunrend­ szerük fejletlenségére. Az ő szervezetük, a specifikus védekező sejtek hiányában fokozottan kényszerül hőmérséklet-emelés által küzdeni a kórokozók ellen. Bizo­ nyos mértékig hagyni is kell, hogy szervezetük önállóan birkózzon meg a környe­ zet kihívásaival, különben soha nem fejlődik erőssé, edzetté. Ha mindent készen, kívülről adunk meg számára, nem lesz képes saját erőforrásait mozgósítani. A jó orvosok ennek tudatában csak akkor írnak fel gyógyszert, amikor valóban szük­ séges - ám akkor nem is mulasztják el soha.

Fájdalom A fájdalom a szervezet jelzése, hogy valami nincs rendben, valami megsérült benne, amit óvni, tehermentesíteni kell. Ez a jelzés, ha közvetetten is, de beteg­ ségtünet, mivel egyenesen adódik egy szerv vagy szövet károsodásából, noha ténylegesen nem a sérült szövetben, hanem a központi idegrendszerben keletke­ zik. A védekező mechanizmusokkal rendszerint nem áll összefüggésben. Vannak esetek, amikor igen: mindannyian jól ismerjük például azt a jelenséget, amikor egy seb, különösen egy nagyobb kiterjedésű seb „akkor kezd fájni, amikor már

A betegség és a gyógyulás tünetei gyógyul". Ilyenkor a sérült testszövetek erőteljes összehúzódása idézi elő a fáj­ dalmat. Egy teljesen egészséges embernek nyilván nem fáj semmije, a fájdalom hiánya viszont nem jelent egészséget. Ahogyan nem minden betegség jár lázzal, úgy fájdalommal sem. Amikor valaki arról panaszkodik, hogy rosszul érzi magát, rendszerint megkérdezik tőle: „mid fáj?", holott egyáltalán nem törvényszerű, hogy a rossz közérzetet éppen fájdalom okozza. A fájdalom önmagában viszont nem betegség, illetve a betegség nem a fájdalomban rejlik. Ha például a torkunk fáj, nem közvetlenül a torokfájás jelenti a betegséget, hanem az a légúti gyulladás, ami a nyálkahártya sérülését idézi elő. Habár a fájdalom a központi idegrendszerben jön létre, nem pszichés probléma, ahogyan sokan gondolják. Magyarán szólva, nemigen létezik olyan fájdalom, ami­ nek nincs testi oka. Ez ismét egy olyan terület, ahol az orvosok is hajlamosak téved­ ni, hibás felfogást követni. Előfordul, hogy egy beteg a rendelőben erős fájdalmak­ ról számol be. Egy sor (eredménytelen) vizsgálat után az orvos közli vele, hogy semmi baja sincs. Küldhetné szakrendelésre, újabb vizsgálatokra, átnézhetne egy­ két szakkönyvet, konzultálhatna kollégákkal, felhívhatná a rég látott professzorát, de mindezt nem teszi. Hidegvérrel elbocsátja a beteget, abban a biztos tudatban, hogy tovább fog szenvedni, hasztalan folyamodott segítségért. Miért? A fájdalom mindössze annyiban „pszichés", hogy amilyen módon megéljük, azt erősen befolyásolják a lélektani tényezők. A nagyfokú stressz, a zaklatott lelkiálla­ pot, a félelem felnagyítja az átélt fájdalom okozta kellemetlen élményt. Ezt azonban véleményem szerint még mindig tévedés úgy értelmezni, hogy ugyanaz a sérülés vagy betegség „nem egyformán fáj" az embereknek! A felszínes köztudatban az él, hogy minél jobban jajgat valaki, annál jobban szenved. Ez nem igaz. Vannak emberek, akik szörnyű fájdalmakat élnek át, miközben arcizmuk sem rándul. Az önfegyelem, a lelkierő lehetővé teszi, hogy uralkodjunk a kellemetlen érzéseken. Valamelyest neveltetés kérdése is, mennyire vagyunk képesek erre. Rendszerint a fiúkat nevelik úgy, hogy ne nyafogjanak, ha valami bajuk van, meg is tanulják kon­ trollálni a fájdalomérzetüket. Másrészről, akit sok fájdalom ér, megesik, hogy némi­ leg „érzéketlenné" válik iránta, legalábbis lélekben. Aki élni akarja az életét, és úgy dönt, egy betegség vagy sérülés nem tartóztathatja fel haladásában, általában képes dacolni a kellemetlenséggel. Mindezek pszichés tényezők, amelyek nagymértékben beleszólnak a fájdalom megélésébe — hangsúlyozzuk, lelki síkon. Mert legyen bár valaki az önuralom babérkoszorús bajnoka, a fájdalom el tud érni olyan szintet, hogy testileg omlik össze tőle. S ez mindennél jobban bizonyítja, hogy a „nem egyformán fáj" elmélete téves! A szélsőségesen erős fájdalom eszméletvesztést, sőt halált is okozhat. A kóma számos esetben olyan nagyfokú fájdalmat okozó beteg­ ség vagy sérülés következtében lép fel, amikor a tudat kikapcsolása teszi lehetővé, hogy a szervezet mentesüljön a pusztulásához vezető szenvedéstől, s regenerálódni

próbáljon. Kevesen tudják még az orvosok közül is, hogy a veszettség okoz­ ta őrjöngés oka szintén az elviselhetetlen fájdalom. A szakirodalom „kétféle tí­ pusú" veszettséget ír le: a beteg állatok vagy őrjöngve tépik-marják magukat és a közelükben levőket, vagy elesetten gubbasztanak, látszólag semmire sem rea­ gálva. Valójában nincs kétféle típus, csak kétféle megélése a központi idegrend­ szert érintő rettenetes fájdalomnak; a kutyák lelke sem egyformán erős. Hogy a szelídnek látszó állat, ha megsimogatják, dühödt támadásba fog, éppen amiatt van, hogy az érintés súlyosbítja a fájdalmakat. Habár a fájdalomcsillapító szerek alkalmazása százszor inkább helyénvaló és szükséges, mint a lázcsillapítóké, nem célszerű önmagában ezzel elintézni prob­ lémánkat. Mindig oda kell figyelni a fájdalom hátterében rejlő jelenségre is, ki­ váltképpen, ha ismétlődő jellegű. Amennyiben lehetséges, célszerűbb egyenesen a fájdalom okát kezelni, fájdalomcsillapítás nélkül; így a fájdalom csökkenése és megszűnése biztos jelét adja egészségi állapotunk javulásának. Van egy idegrendszeri defektus, az analgesia, ami a fájdalomérzet hiányával jár együtt. Ez gyógyíthatatlan, kóros állapot, és semmiképpen sem kedvező. Bár egy gyötrő fogfájás idején hálát adnánk a sorsnak, ha inkább egyáltalán nem érez­ nénk fájdalmat, hamar meggondolnánk magunkat! Az analgesiában „szenvedő" beteg ugyan nem szenved, de észrevétlenül megégetheti, összetörheti magát, végzetes sérülések érhetik, mert nem tudatosul benne, vagy ha igen, túl későn, hogy baj történik. Gyakorlatilag az ilyen személyt lehetetlen megóvni attól, hogy álladóan csupa seb legyen a teste.

Gyengeség, elesettség A legtöbb betegséget, még mielőtt konkrét tünetek jelentkeznének, a levert­ ség, gyengeség érzése harangozza be. Ez is betegségtünet, még ha nem is me­ gyünk vele sokra a diagnózis felállításához: ebből ugyan nem derül ki semmi. Az érzést minden bizonnyal a szervezet energiájának megfogyatkozása kelti, hiszen nagyon hasonló a fáradtság, kimerültség érzéséhez, ami teljesen egészséges állapotban is elfoghat ben­ nünket, ha energiaszintünk lecsökken. Tény, hogy a betegségek, különösen az erőteljes tünetekkel járó, heveny formáik igen jelentős mértékben fe­ lemésztik az energiánkat. Talán van némi jelzésértéke is a levertségnek,

A betegség és a gyógyulás tünetei mivel arra késztet bennünket, hogy feküdjünk le és nyugton „húzzuk meg ma­ gunkat", ami szükséges lehet a regenerálódáshoz. Ennek azonban ellentmond az a tapasztalat, hogy a fekvés sokszor nem tesz jót, főleg hosszabb időn keresz­ tül: a betegség súlyosbodhat vagy elhúzódhat miatta, szédülést és legyengülést idéz elő, megnehezíti a lábadozást. Itt az arany középút a célravezető: többnyire úgy járunk jól, ha betegségünk alatt is aktívak maradunk, de csak igen kíméletes terhelésnek tesszük ki magunkat, és viszonylag rövid időn keresztül. Naponta többször pihenjünk le két-három órára, a fennmaradó időben pedig lehet kicsit tenni-venni a lakásban, kiülni a kertbe, sétálgatni, stb. így nem fogunk legyen­ gülni, ráadásul elejét vesszük annak a fölöttébb ártalmas beidegződésnek, ami túlontúl sok embert elkap a betegsége idején: hogy nem eszik. Táplálék nélkül a szervezet nem tudja helyreállítani a károkat, felépíteni a roncsolódott test­ szöveteket. A gyors gyógyulás záloga a megfelelő tápanyagellátás. Míg a fekvés sokszor étvágytalansághoz vezet, a kíméletes aktivitás jobb diszpozíciót nyújt az evéshez, s ezáltal a gyógyuláshoz.

Hányás és hasmenés E jelenségek rendszerint olyankor lépnek fel, ha az emésztőrendszerbe mérega­ nyag került, amitől szervezetünk igyekszik megszabadulni. Mindkettő védekező reakció: hányás útján a gyomorból távozik az ártalmas anyag, meggátolván, hogy az továbbjusson a vékonybélbe, és onnan felszívódjon; a hasmenés a belekből távolítja el az „oda nem illő" képződményeket. E tekintetben nem teszünk különbséget hasmenés és laza széklet között, bár orvosi értelemben a kettő nem azonos: csak a szükségesnél gyakoribb székletürítést nevezik hasmenés­ nek, a normál gyakorisággal ürített híg bélsár neve laza széklet. Noha a kétféle ürítkezési zavar végső soron azonos célt szolgál: a méreganyag eltávolítását a bélrendszerből, érdemes odafigyelni a köztük levő különbségre. Hasmenés jobbára az emésztőrendszert érintő fertőző betegség esetén lép fel, melyet baktériumok vagy más mikroorganizmusok okoznak. A gyakori, híg bélsárürítést az indokolja, hogy a szervezet rendszeres időközönként kiüríti a bélben szaporodó kóroko­ zókat és toxinjukat. Amikor csupán laza székletről van szó, tehát a bélsár híg, de nem ürítjük a kelleténél gyakrabban, inkább étrendi eredetű problémával állunk szemben: az ártalmas anyag csak addig ürül, amíg el nem távozik a testünkből, azután a széklet ismét rendes állagú lesz. A hányás szintén jellemző kísérő jelensége lehet mind az emésztőrendszert érintő fertőzéseknek, mind a tápcsatornába került ártalmas anyagok okozta mérgezések­ nek. Egyes esetekben azonban egyéb betegségekhez, élettani állapotokhoz is tár­ sulhat, melyek nem vagy csak közvetetten kapcsolódnak az emésztőszervekhez.

Hányás léphet fel például tüdőgyulladás esetén is. A látszólagos logikádanságot könnyen áthidalhatjuk, ha a keleti egészségtanokhoz fordulunk segítségül. Az ajurvéda leírásában például a szervezetben működő energia ötféle funkcionális változa­ ta közül egy (az apána) a lefelé, egy másik pedig a felfelé irányuló ürítésfunkciókat irányítja (udána). Eszerint a felfelé, illetve lefelé irányuló ürítésfunkciók funkcio­ nálisan egy tőről fakadnak. Tüdőgyulladás esetén a köhögés, a tüdőben keletkező váladék eltávolítása érdekében felerősödnek a felfelé irányuló ürítésfunkciók, ami maga után vonhat hányást is. Ennek ellenkezője is tapasztalható: hányáskor, ha egyszerűen csak elcsaptuk a gyomrunkat, tehát a problémának semmilyen más szervünkhöz nincs köze, akkor is jelenkezhet könnyezés és orrváladékozás. Minthogy a lefelé irányuló ürítésfunkciók energetikailag hasonlóképpen kap­ csolódnak egymáshoz, hasmenés vagy laza széklet kísérheti például hölgyeknél az erős menstruációs vérzést. Ugyanígy a hasmenést okozó bélfertőzés veszé­ lyeztetheti a várandós nők magzatát. Szüléskor az apána energia felerősödése folytán minden lefelé irányuló ürítésfunkció működik; ezért adnak szülés előtt beöntést a kismamáknak. A hányás és hasmenés egy-két kirívó esettől eltekintve fontos tisztulási-méregtelenítési folyamat, amelyet erővel leállítani nem szükséges és főleg nem előnyös. Mérgezések esetén a hánytatás és hashajtás hosszú időn át elfoga­ dott kezelési módok voltak, a hashajtást ma is alkalmazzák, a hánytatást rit­ kán, mert az esetek többségében a gyomormosás biztonságosabb. Fertőző betegségek esetén, kiváltképpen magas láz mellett, a hányás és a hasmenés is nagyfokú folyadékvesztést, s ezáltal kiszáradást okozhat, ami végzetes lehet. Ilyenkor infúzió útján való folyadékpótlás szükséges, nem az ürítésfunkciók leállítása, ámbár szervezetünk rendszerint elég okos ahhoz, hogy ezt nem is teszi lehetővé, amíg nem látja jónak.

Köhögés A köhögés szintén védekező reakció, nem betegségtünet. Célja a légzőszervekbe került ártalmas anyag, illetve az ott képződött váladék eltávolítása. Minthogy természetszerűleg csak levegőt lélegzünk be, tüdőnkben minden más anyag je­ lenléte káros. Az összes folyékony és szilárd anyag, még ha egyébként szerveze­ tünk számára egészséges vagy akár létfontosságú, a tüdőnkbe kerülve a halmaz­ állapota folytán káros és eltávolítandó. Ugyanígy a félrenyelt, vagyis a nyelőcső helyett a légcsőbe kerülő táplálék is. Köhögtetnek a gázok, a füst, a beléleg­ zett por is. Bizonyos szilárd anyagok pora, bár kémiailag semleges, mérgezést ugyan nem okoz, de a tüdőben lerakódva nehezíti a légzést és az oxigénfelvételt. A légszennyező anyagok, például a kén- és nitrogén-oxidok azonban reakcióba

A betegség és a gyógyulás tünetei lépnek a vízzel és más molekulákkal, így első lépésben maró hatású savakat, bo­ nyolultabb reakciókban pedig egyéb ártalmas vegyületeket képeznek. A mérgező vagy agresszív anyagok belégzéskor azonnal köhögési ingert keltenek; a kémiai­ lag semlegesek, például sok esetben a por is, a légzőszervek nyálkahártyája által termelt váladékkal ürülnek ki. Nagyobb szemcseméretű szilárd szennyeződések, amilyen a háztartási por, rendszerint már az orrban kiszűrődnek, és nem jutnak az alsó légutakba. Komoly kockázatot azok jelentenek, amelyek nem ingerlik a nyálkahártyát, és szemcseméretük elég kicsi ahhoz, hogy bejussanak a tüdőbe. Ilyen módon okozott súlyos megbetegedéseket (szilikózis) például egyes munka­ helyeken a gabonaliszt és az azbesztpor. A köztudatban megkülönböztetünk „nedves" és „száraz" köhögést: az előbbi váladékképződéssel jár, az utóbbi anélkül. Általában, ha váladékot köhögünk fel, nincs okunk aggodalomra, hiszen a légzőszerveinket irritáló ártalmas anyag el­ távozik. Többnyire szintén ezt tapasztaljuk a légúti hurutoknál, még ha nem is azonnal, hanem néhány nap elteltével. A száraz köhögés oka is lehet fertőzés, de éppúgy vegyszerártalom, szennyezett levegő, asztma, allergia, a légutakba került idegen test, illetve bármilyen, légúti irritációt okozó betegség. A köhögés valójá­ ban idegi reflex, amit a légzőszervek receptorai által a központi idegrendszerhez küldött jelzés indít be, mely szerint „innen valamit el kell távolítani". Ritkán előfordulhatnak olyan túlzottan erőteljes köhögési rohamok, amelyek a tüdő be­ vérzésével fenyegetnek, ilyenkor helyénvaló a köhögéscsillapító gyógyszerek al­ kalmazása. Hétköznapi esetekben, amikor a köhögést enyhébb hurutos betegség, vagy mondjuk légszennyezés (cigarettafüst) okozza, erre nincs szükség: a köhö­ gés könnyebbséget ad, megszabadítja a légzőszerveket az ártalmas anyagoktól. Gyógyszeres csillapításával ezúttal is a szervezet védekezését akadályoznánk.

Bőrproblémák Úgy tartjuk, a bőr egészségünk tükre, és így is van: a szervezetnek számtalanfé­ le problémája megmutatkozik külsőleg, a bőrünkön. Ezeknek csak kis hánya­ da ered közvetlenül a bőrtől, mégis általában annak tulajdonítjuk a megjelenő „szépséghibákat". Megelégszünk annyival, hogy bőrünket kenegetjük, és újfent, kezelőorvosunk is többnyire csak kenőcsöt ír fel, ha bőrproblémával fordulunk hozzá. A bőr elváltozásai lehetnek valóságos betegségtünetek, és lehetnek a szervezet védekezésének jelei is, minthogy méregtelenítés a bőrön keresztül is történik, de általában az utóbbi esetben is fölöttébb jellegzetesek, és rávallanak az előidéző betegségre. A bőr kiszáradását okozhatja anyagcserezavar, folya­ dékhiány, tápanyaghiány (lehet vitaminhiány, például sokszor az A-vitamin hiá­ nya), illetve olyan érrendszeri vagy keringési probléma, ami rontja a perifériás

vérellátást. (Nem véletlen, hogy mindig a lábunkon a legszárazabb a bőr, odáig kell a vérnek a leghosszabb úton elszállítania az oxigént és a tápanyagokat). A nem gyógyuló sebek, fekélyek képződése ugyancsak a sejtregenerálódás ebből eredő hiányosságával függ össze: a területen elzáródott vagy elroncsolódott hajszálerek lehetnek. A bőr elszíneződései sokszor jelentős támpontok egy-egy betegség felismerésében: a „besárgulás" bizonyos májbetegségekre utal, a szem alatti sötét karika esetenként a szív vagy a vese működészavarát jelzi, a vörös vagy szederjes arcszín ugyancsak áruló jele egyes bántalmaknak, ahogyan a sápadtság is. A bőrkiütések sajátos kísérő tünetei lehetnek számos fertőző be­ tegségnek, amilyen a közismert himlő, kanyaró, skarlát, bárány- és rózsahimlő (rubeóla), stb. A gombafertőzések szintén jellegzetes bőrelváltozásokkal mu­ tatkoznak meg. Allergiák, főként kontaktallergiák, valamint a szervezetbe került méreganyagok is előidézhetnek bőrkiütést. Természetesen a rovarcsí­ pések, a bőrparaziták is nyomot hagynak maguk után. A pattanások, habár bizonyos bőrkiütésekhez nagyon hasonlóak lehetnek, azoktól eltérően magá­ ban a bőrben erednek: okuk az elzáródott faggyú- vagy verejtékmirigyek, eltömődött pórusok gyulladása. Nagyszámú, gyakori képződésük rendszerint összefügg a bőr anyagcserezavarával, nemegyszer bizonyos hormonális válto­ zásokkal, kiegyensúlyozadanságokkal is: a serdülőkori nemi éréssel, nőknél a havi ciklussal, stb. A szemölcsök, habár ez nem közismert róluk, vírusfertőzés eredményei. Egyértelműen védekező reakció következtében jönnek létre: a szervezet, egyéb lehetőség híján (!), körülzárja a kórokozót, hogy ne ha­ tolhasson a véráramba vagy a mé­ lyebb szövetrétegekbe. Gyakoriak például a humán Papilloma vírus fertőzéséből származó szemölcsök, melyek általában a kézen, az ujjakon jelennek meg. A szemölcsök több­ nyire csak szépséghibát jelentenek, egyéb veszélyt nem hordoznak. Műtéti úton eltávolíthatók, leégetésük vagy gyógyszeres kezelésük azonban sokszor nem vezet eredményre, sőt elszaporodásukat is okozhatja, mert a szemölcsképződést előidéző víru­ sok igen ellenállóak.

Az allergia

Az allergia Az elmúlt néhány évtized folyamán az allergia a leggyakoribb megbetegedések egyikévé küzdötte fel magát. Igen sok ember szenved tőle manapság, és úgy tűnik, számuk inkább növekszik, mintsem hogy csökkenne. Kezeléséhez az al­ lergiás reakciót visszaszorító gyógyszerek állnak rendelkezésre, amelyek nem jelentenek valódi megoldást: a reakció megszűnik, ám újra meg újra beindul. Minthogy a megelőzésre, az allergia kivédésére ez idő szerint nincsen alkalmas módszer, a társadalom a reakciót kiváltó „bűnbakok" ellen harcol, igyekezvén azokat eltávolítani környezetéből. Korábban már szót ejtettünk róla, hogy az urbanizált területek élővilágát kipusztítottuk, és a megmaradt vagy telepítéssel mesterségesen létrehozott, faj szegény és kétes egyensúlyú ökoszisztémában nem érintkezünk kellőképpen a természet anyagaival. Ez ugyan közvedenül nem oka az allergiának, ám annak lehetséges magyarázata, hogy a napjainkban elterjedt al­ lergiák kiváltói között előkelő helyen állnak olyan virágporok és más természetes anyagok, amelyek évszázadokon, évezredeken át minden ember környezetében jelen voltak, és senki nem betegedett meg tőlük. A fenti problémára még rátesz egy lapáttal, hogy az esetleges allergiák elkerülése érdekében tovább irtjuk a gyér természetet, ritkítjuk a szegényes ökoszisztéma fajait.

Előtérben a bűnbakok Napjainkban első számú közellenségnek számít a parlagfű, aminek pusztításá­ ra hivatalosan is felszólítják, sőt vaskos pénzbüntetés terhe mellett kötelezik az embereket. Aki megkegyelmez a kertjében, telkén kinőtt ártatlan növénynek, fizethet, mint a katonatiszt. Holott jól tudjuk, nem a parlagfű a hibás abban, ha allergiát okoz. Ő itt élt mellettünk, velünk a történelem kezdete óta, és semmi bajt nem idézett elő. Ha eredendően ártalmas lenne, az lett volna már a történ­ elem hajnalán is. Csakhogy olyan növény nincs, sem a parlagfű, sem más, ami „csak úgy", eredendően allergiát okoz. A mérges szömörce és egyéb növények érintésre fellépő reakciója nem valódi allergia, hanem a növény méreganyaga által kiváltott normális immunreakció. A parlagfű pedig nem mérgező, akár meg is főzhetnénk. Valaha telivér lovam, Gorzsa kedvenc csemegéje volt, még a növény szívósra fásodott többéves szárait is a legnagyobb gyönyörűséggel falta fel. Minthogy kíváncsi voltam, miért ízlik neki ennyire a parlagfű, ma­ gam is elrágcsáltam egy zsengébb levelet. Nem kaptam kedvet hozzá, hogy ebédet készítsek belőle, de tudom, hogy ártalmadan, és nem haragszom rá. Mi több, szép is. Felőlem bárhol nőhetne kedvére. Sok ember allergiás a ku­ tya-macskaszőrre, a madarak tollára, és nem az állatok a hibásak. Vagy őket is

irtsuk ki, hogy írmagjuk se maradjon, nehogy allergiát okozzanak? Pusztítsuk el mézelő méheinket is, hiszen szúrásukra szintén jó néhányan allergiásak? Ez a hozzáállás szűk látókörre, eltorzult gondolkodásmódra és önzésre vall. Nem értem, hogyan hozhatnak ilyen rendelkezéseket. Létezik olyan egészségügyi szakember, aki nem tudja, hogy az allergia az immunrendszer „téves kapcsolá­ sa": védekező reakció egy valójában ártalmatlan anyaggal szemben? Melyikük adja a nevét egy ilyen értelmetlen retorzióhoz? Miért az ártalmadan anyag, és miért nem a téves reakció kiküszöbölésére törekszünk? A fenti beállítottsággal sorban egymás után minden élőlényt kiirthatnánk magunk körül, az allergiák száma pedig nagy valószínűséggel a kiirtott fajok arányában hatványozódna. Ez olcsóbb? Egyszerűbb? Jó üzlet? Tartok tőle, hogy csupán kényelmes vissza­ dobni a labdát, áthárítva a felelősséget és elejét véve a további teendőknek: allergiásak vagytok, pusztítsátok el a parlagfüvet, a méheket, a kutyákat és macskákat, akkor majd nem lesztek. Ha megharap a farkas, ne legyen farkas. Igaz, megférhetnénk mellette békében, ha nem dugnánk az ujjunkat a szájába, de inkább ne legyen. S mivel nem létezik olyan dolog, sem élő, sem holt, ami valamilyen módon ne tudna gondot okozni a számunkra, ilyen erővel sorban egymás után mindent elpusztíthatnánk, beleértve a Napot is, hiszen annyian kapnak napszúrást meg hőgutát. Tegyük kezünket a szívünkre, ez valahogy nem tűnik helyénvaló megközelítésnek!

Középpontban az immunrendszer Az allergiák kialakulásának egyik oka az immunrendszer leterheltsége. Ezzel magyarázható az a körülmény, ami oly sok embernek szöget üt a fejébe: hogy miért nem voltunk régen allergiásak, és miért vagyunk ma azok. Régen tiszta volt a levegő, nem voltak méreganyagok a vízben, a talajban és az élelmi­ szerekben. Nem produkáltunk káros sugárzásokat, erőtereket, többet mozog­ tunk és egészségesebben éltünk még akkor is, ha sokkal nehezebben. Nem viseltünk mesterséges testrészeket, pódásokat, jóval kevesebb vegyszert hasz­ náltunk (beleértve a testápoló, és szépítőszereket is), öltözékünk sem termé­ szetidegen anyagokból készült. Ma ez mind-mind hemzseg a környezetünk­ ben, immunrendszerünk születésünktől fogva idegen anyagok százaival, ez­ reivel érintkezik. Még néhány évtizeddel ezelőtt is legalább a vidéki családok tisztább környezetben éltek, ezért elsősorban városi betegségnek számított az allergia. Ma is hallhatjuk meglett korú személyektől: falusi „gyerek" vagyok, nekem nem árt a virágpor! Ám legújabban vidéken, falun is terjed már az aller­ gia, ahogyan egyéb civilizációs ártalmak is. Nem csoda, mivel vidéken csaknem ugyanakkora az autóforgalom, a falvakban is gyárakat létesítenek, a talajvíz pe-

Az allergia dig a mezőgazdasági vegyszerek bemosódása (továbbá, vagy talán még inkább, az illegális szemét- és veszélyeshulladék-elhelyezések) miatt mérgezőbb, mint bárhol. A sok-sok méreganyag és idegen test, amivel a szervezetnek örökösen szembe kell néznie, akkora terhelést mér az immunrendszerre, hogy működése rendellenessé válhat: reakciót indít ártalmatlan anyagokra, ugyanakkor meg­ annyiszor nem reagál ártalmasakra. Szerepe van ebben az összezavarodott működésben a nem megfelelő kisgyer­ mekkori táplálásnak is. A csecsemőtápszerek bármilyen gondos és szakszerű összeállításban sem pótolják az anyatejet; bizonyított tény, hogy az anyate­ jen nevelt babák körében jóval ritkább az allergiás megbetegedés. Az üzletben kapható babaételek az anyukák java része szerint ehetetlenek, és nyilván nem mentesek az adalékanyagoktól (tartósító szerektől és hasonlóktól) sem. Rá­ adásul sok szülő a mikroorganizmusoktól tartva agyonfertőtleníti a gyerekét és környezetét, nehogy valami betegséget összeszedjen — ezzel azonban csak védtelenné teszi a fiatal szervezetet. Az immunrendszernek szüksége van arra, hogy a természetes környezet különféle anyagaival érintkezzen, kiismerje őket, melyik ártalmas és melyik ártalmatlan, s az utóbbiak ellen hatékony védelmet alakítson ki. Ha az ártalmatlan természetes anyagokat megsemmisítjük, eköz­ ben viszont ismeretlen, mesterséges vegyületek özönét zúdítjuk az éretlen im­ munrendszerre, kész csoda, ha egyáltalán képes lesz a jövőben helyesen meg­ különböztetni, mi káros és mi nem.

Valós és képzelt okok Az allergiára való hajlamot az orvostudomány örökletesnek tartja, s hajlamosító tényezőknek környezetünk testidegen vegyianyagokkal való erőteljes leter­ heltségét, valamint a civilizált életmód egészségtelen vonatkozásait, amilyen a nagyfokú stressz, a mozgáshiány, és hasonlók. Mindezek, nem vitás, igénybe­ veszik és túlérzékennyé teszik az immunrendszert, önmagukban is bőven okot szolgáltatva az allergia kialakulására. A pszichoszomatikus egészségszemlélet szerint azonban az allergia is pszichés eredetű: félelmek, szorongások képezik az alapját. Belső ellenállás, irtózás az élet valamely velejárójától. Van az elmé­ letnek létjogosultsága, hiszen tudjuk, hogy az allergia sem mindig egy életre szól. Előfordul, hogy a gyermekkorban kialakult allergia később megszűnik, s az is, hogy valaki felnőtt fejjel, akár élete delén túl válik allergiássá bizonyos anyagokra. Logikus lehet olyan esetekben is, amikor az allergia biokémiailag nem igazán magyarázható, például a napfényallergia vagy a hidegallergia fel­ lépése tekintetében. Sőt, konkrétan személyekre vagy szituációkra is lehetünk allergiásak, nem csak átvitt, hanem valóságos értelemben is. Azt persze nehéz

AZ ÉREM KÉT OLDALA elválasztani, ilyenkor mennyire pszichés tényező váltja ki a reakciót: ha úgy vesszük, mind a személy jelenléte, mind a szituáció együttjárhat a környezet anyagi összetételének megváltozásával. Az allergiakeltő tényezők csoportosítása Inhalatív (légutakon át ható) allergének

háziporatka, penészgombák, állati szőr, ma­ dártoll, virágporok, például pázsitfűfélék, nyírfa, nyárfa, mogyoró, parlagfű, fekete űröm

Kontakt (érintkezés útján ható) allergének

fémtárgyak, leggyakrabban króm és nikkel, gumi, ásványolaj, vegyszerek, illatszerek

Bőrön át, vérkeringésen át reakciót keltő allergének

rovarcsípések, például méh, darázs; gyógy­ szerek, mint antibiotikumok (penicillin), szulfonamidok, aszpirinszármazékok, érzéstelenítőszerek, stb.

Emésztőrendszeren át ható allergének

élelmiszerek: például tej-, tojás-, szójafehérje, gyümölcsök, gombák, diófélék; élelmiszer­ adalékok

Allergiakeltő környezeti hatások

időjárási jelenségek, fronthatások, meleg, hideg, napsütés

A hétköznapi életben sokszor allergiás reakciónak vélünk olyan jelenségeket (tüsszögés, könnyezés, bőrkiütések, stb.), amelyek valójában nem azok. Télen a légúti irritáció különféle tünetei sok embernél jelentkeznek csupán amiatt, hogy otthonukban a fűtés miatt túl száraz a levegő. Nyáron, kánikulában, ha kinn a szabadban tartózkodunk, a kiszáradt földutak, vagy vidéken a széna, szalma porának belélegzése szintén ilyen tüneteket okozhat, s ma már hamar kész az ítélet: biztos a pollen az oka! Ha valóban van pszichoszomatikus összefüggés, akkor az sem lehetetlen, hogy valaki ilyen módon „bebeszéli" magának, hogy allergiás, s talán valóban allergiássá válik a kinevezett vétkesre. Egy hölgy, nevez­ zük Sárinak, a pusztában járva fújdogálni kezdte az orrát, s azt mondta nekem: „Allergiás vagyok. A parlagfű az oka!" — „Te Sári" — feleltem —, „itt ezen az egész környéken egy darab parlagfű sincs." A hölgy elbizonytalanodott, gondolkozott egy kicsit, majd rávágta: „Itt nincs. De ahol én lakom, ott van.". Amikor tisztázó­ dott, hogy Sári nem tudja, milyen a parlagfű, tovább nem feszegettem a kérdést. Egyszerűen csak hallotta valahol, hogy a parlagfű allergiát okoz. Lehetett aller­ giás valami egészen másra, vagy okozhatta sok minden egyéb is a nátháját. Ám ő a parlagfüvet választotta rosszallása tárgyául. Természetesen ma már bárki ren­ delkezésére áll, hogy orvosi rendelőben allergiatesztet végeztessen, ilyen módon

Súlyproblémák tárgyilagossá téve, mi áll panaszai hátterében. Sajnos azonban az allergiatesztek sem száz százalékig megbízhatóak. A vizsgálat a legtöbb személynél nem egy, hanem hat-nyolc-tízféle allergént állapít meg. Előfordulnak köztük néha olyan anyagok, amelyekkel az illető rendszeresen érintkezik a környezetében, vagy táplálékok, amelyeket mindig is fogyasztott. Ilyenkor az allergénhatás kétségbe vonható, mivel ismételt érintkezéskor a valódi allergiás reakció súlyosbodik.

Súlyproblémák Ritkaság az olyan személy, aki teljesen elégedett a kilóival. Napjainkban főképpen a túlsúlyosság jelent problémát. Igen sokan vannak közöttünk, akiknek testalkata a kelleténél gömbölydedebbé válik, s ezt kihasználva annyian kínálnak jó pénzért kényelmes megoldásokat, hogy ha csak a tizedrésze igaz lenne, már mindenütt csak nádszálkarcsú embereket láthatnánk. Két dolog van, ami okvetlenül igaz: hogy sokan szeretnének lefogyni, és hogy le lehet fogyni. Ám van másik két dolog, amit nem látunk egészen világosan: hogy kinek szükséges lefogynia, és hogy ezt miképpen valósíthatja meg. Akad­ nak, különösen hölgyek, akik túlzásba viszik az ilyen irányú igyekezetet, és éjt nappallá téve fogyókúráznak, holott nem is erre lenne szükségük. A jelentős mértékű elhízás, ami kívül eltorzít, belül pedig beteggé tesz, valóban orvosolan­ dó. Ám egy picit vaskosabbnak tűnő csípő vagy comb nem fogyasztást kíván, és semmilyen fogyókúra nem is fogja a testarányokat megváltoztatni. Itt csak a testgyakorlás segít: egy olyan mozgásprogram, amely megerősíti a felsőtestet, a test alsóbb régióiról pedig leégeti a zsírfelesleget.

Miért nem hatnak a fogyókúrák? Leginkább azért, mert a karcsúsító módszereket kínáló üzletemberek is ponto­ san tudják, milyen módon szeretnénk lefogyni. Legyen kényelmes és élvezetes. Ne kelljen változtatni szokásainkon. Végezetül pedig, hogy ne fáradjunk el tőle. E kritériumok megszorításaival maradnak a csodapirulák és teák, a fóliacsavarásos zsírégető masszázs, vastagabb pénztárcákhoz mérve a zsírleszívás. Míg az előbbiek pár kilótól nagy nehezen megszabadítanak, jobbára csak a szövetek víztelenítése révén, a zsírleszívás valóban eltávolítja a zsírt - ámde milyen áron? Úgy képzeljük, csak lefekszünk egy ágyra és hipp-hopp, egy pillanat alatt ki­ szippantják belőlünk a fölösleget. Csakhogy ez nem így van. A zsír nem fo­ lyékony bennünk, hanem szilárd, és nem csak úgy ömlesztve áll a bőrünk alatt, hanem egy kötőszöveti állomány sejtjeiben elraktározódva. Ahhoz, hogy a zsír

„kiszívható" legyen, a zsírszövetet össze kell roncsolni. Röviden szólva tehát egy rendkívül goromba beavatkozás, amit heteken át tartó fájdalmak és lila-kék bevér­ zések kísérnek. Gyötrelmes is és drága is, ezért kevesen folyamodnak hozzá. Inkább a fogyasztó diéták közkedveltek, annál is inkább, mivel rendszerint valóban fogyasztanak. Csakhogy zsírt égetni és lefogyni nem ugyanaz. Lefogyni le lehet pusztán koplalás vagy gyógyszeres kezelés útján, csak éppen az nem az a fajta fogyás lesz, amiről álmodunk. Csökkennek a kilók, ám az alakunk semmivel sem lesz vonzóbb. A petyhüdtté vált bőr alatt ugyanúgy zsírréteg vastagszik, miköz­ ben a szövetek kiszáradnak és megcsappan az izomállomány. Emellett kimerült­ ség, gyengeség, rossz hangulat, idegesség, éhség, szomjúság, közérzeti problémák jelentkeznek. A fizikai és szellemi teljesítőképesség egyaránt romlik. Nem csoda, hogy sokunknak hamar elszáll a lelkesedése, és véget vet a kúrának. Jobban is teszi. A helyes fogyasztó étrend nem boszorkányság, és jobbára semmi olyasmit nem tartalmaz, amiért külön fizetni kellene. A lényege: tartalmazzon biológiailag értékes élelmiszereket (friss hús, hal, zöldség, gyümölcs; biotermékek, hántolatlan gabonafélék, stb.), kevés zsiradékkal és jócskán lecsökkentett szénhidrátmennyi­ séggel. Fogyasszunk minél több nyers élelmiszert, amit pedig elkészítünk, készítsük tápanyagkímélően. A létfontosságú tápanyagok, köztük vitaminok, nyomelemek kellő bevitele elengedhetetlen a jól működő anyagcseréhez, s ezáltal a súlytöbblet megszüntetéséhez is. Mindemellett ma már számtalanféle fűszer- és gyógynövény áll rendelkezésünkre, amivel támogathatjuk a zsírbontást, hasznos ezekről megfelelően tájékozódni.

A kudarc nyitja A zsír lebontása energiát igényel, és az elhízott testben kevés az energia. Elvileg a zsír olyan tartalék tápanyag a szervezetünkben, amit hosszantartó igénybevételre „tartogatunk". Egyéb célra ott vannak a gyorsan hasznosítható energiaforrások, a cukrok, illetve szénhidrátok. Ezeknek még nagymolekulájú formái is csekély energiabefektetéssel mozgósíthatók. A zsír nem. Zsírt tehát csak olyankor bont a szervezet, ha • elegendő energia áll rendelkezésre hozzá, • és olyan huzamos igénybevétel ér bennünket (fizikai munka, sport, szélsőséges időjárási viszonyok), amely indokolttá teszi a zsír felhasználását. A helyes táplálkozás segít növelni az energiát, a koplalás viszont csökkenti. Az éhező szervezet lebontja szénhidrátjait, majd fehérjéit, a létfontosságú szövete­ ket is megtizedelve, de a zsírhoz csak legutoljára nyúl. Keveset enni éppúgy nem megoldás, mint koplalni: hiába csökkentjük a mennyiséget, ha a hízáshoz vezető helytelen összetételen nem változtatunk.

Súlyproblémák Az állítás, miszerint valaki „alig eszik, mégis hízik", az esetek egy részében nem egészen igaz: az illető igyekszik megállni, hogy ne egyen, ám mivel éhes, egy-két falatot bekap. Az egy-két falat pedig rendszerint nem más, mint egy kis keksz, péksütemény vagy hasonló rágcsálnivaló. Olyasmi, ami hirtelen elveri az éhséget. Miért? Mert jószerével kizárólag szénhidrátot tartalmaz. Megemel­ kedik a vércukorszint, az éhségérzet elszáll, a becsapott szervezet pedig zsírrá alakítva elraktározza az energiahordozót. Újabb zsírpárna! És a panasz: „Hát már ennyit sem ehetek?" A táplálkozáson kívül a mozgás kérdése az, amivel sokszor hadilábon állnak a túlsúllyal küszködő személyek. Mozgáskor a jelentősebb súlytöbblet fokozott terhelést képez, és a helytelen fogyókúrák, fogyási törekvések szintúgy hoz­ zájárulnak, hogy erődennek, fáradtnak érezzék magukat. Sok ember nehezen hiszi el, hogy energiaszegény állapotán éppen a mozgás fog segíteni — ami maga is energiafelhasználással jár. Pedig így van. Másrészről, nem minden fajta igény­ bevétel kedvező ebből a szempontból. Súlyproblémás személyek, főleg hölgyek a testgyakorlás javaslatára nemegyszer kifakadnak: „Mozgok én eleget, hazaci­ pelem a bevásárlószatyrot, otthon meg sem állok, főzés, mosogatás, takarítás..." Nehéz pontosan okát adni, hogy miért, de ezektől a tevékenységektől nemigen fogyott még le senki. Összefügghet a mozgás dinamikájával: amikor sportolunk, ritmusosan és lendületesen mozgunk. Szatyorcipelés és takarítás közben nem (főleg, ha tetemesebb súlytöbblet akadályoz benne). Megfigyelhető például az utcán, aránylag milyen kevesen vannak közöttünk, akik élénken haladnak; min­ tegy nyolcvan százalék lassan sétál, enerváltan battyog. Ha összeadjuk, mennyit gyalogolunk egy nap munkába menet, hazajövet meg itt-ott, talán órákat is ki­ tesz. Ezalatt mindig serényen lépdelve már elegendő okot adnánk szervezetünk­ nek, hogy égesse a zsírt.

A mínusz nem pozitív Egy másik elterjedt tévedés, hogy a sovány testalkat egészséges. Akik ezt állít­ ják (megint csak beleértve az egészségügyi szakemberek egy részét is!), azt hiszik, minél inkább lefelé halad a testtömegünk, annál jobban fogjuk érezni magunkat a bőrünkben. Valamikor régen megtörtént velem, hogy bár sohasem volt semmi súlytöbbletem, folyamatosan fogyni kezdtem. Kiálltak a bordáim, a bőröm is kiszáradt, izmaim leapadtak és erőtlenné váltak. Orvoshoz fordultam. Pajzsmirigyvizsgálatra küldött, a lelet teljesen rendben volt. Ekkor megkérdez­ te: „Tulajdonképpen mit vár tőlem?" Nem értette, mi a problémám, én pedig lesújtottan távoztam. Túl azon, hogy egy fiatal nő rendszerint nem szívesen cseréli fel formásan izmos és karcsú alkatát egy szánalmas csontkollekcióra,

ez az állapot az életminőségemet is erősen lerontotta, minthogy szükségem volt a fizikai teljesítőképességemre. Ha egyszer valakin egy csepp zsír sincs, az nem fogyhat másból, mint az izmaiból, a csontjaiból, a belső szerveiből. Egy orvos nem tudja, hogy ez kóros? Végül magamnak kellett kiderítenem és megszüntetnem a problémámat. Ez az eset nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy természetgyógyász lettem. Természetgyógyászi praxisom során egy sovány, huszonéves fiatalember azzal a problémával keresett fel: kondicionálni jár, de izomállománya sehogysem gyarapszik. A fiú szakácsként dolgozott egy szállodában, és étrendjét a ma egészségesnek tartott irányelvek szerint állította össze: sok saláta, kevés szénhidrát, még kevesebb hús, zsiradék szinte semmi. Elmondtam neki, hogy ez az étrend nem megfelelő annak, aki napi tizenkét órát dolgozik, éjszakázik, egész munkaidejében „lohol", aztán még rendszeresen sportol is, és növelni kívánja az izomzatát. Lényegesen több fehérjét kell fogyasztania, valamelyest a zsír- és szénhidrátbevitelt is fokozni - ez minden, amire szüksége van, ha betartja, rövidesen meg fog látszani a testalkatán.

Később ennél rosszabbat is láttam életem- folyamán; szerencsémre nem magam voltam a szenvedő alanya. Valaha manikűr-pedikűrt vállaltam egy gondozóházban. Egy beteg idős hölgyet megkértem, üljön fel lábápoláshoz, de nem tudott, olyan gyenge volt. Karomba emeltem, hogy kényelmes helyzetbe ültessem. Rémület fo­ gott el, annyira nem volt súlya! Felvettem a takaróját, hogy megigazítsam, és akkor szörnyedtem el igazán. Az a szegény asszony szívfacsaróan apró és sovány volt. Végezvén a főnővérnek említettem az esetet, aki könnyedén ráfelelte: „A betegsé­ ge javarészt pszichés. Hiszen a saját lábán jött be!" Anélkül, hogy méltatoám ezt a hozzáállást, csupán annyit teszek hozzá: a néni három nap múlva meghalt. Tisztázzuk hát: a soványság nem aztjelenti, hogy nem vagyunk kövérek. A normál, egész­ séges kondícióhoz képest lehetünk túl- vagy alulkondicionáltak. Egyik sem egész­ séges, de míg súlyfelesleggel vígan élhetünk akár matuzsálemi korig is, a létfon­ tosságú testszövetek megfogyatkozása az életképességünket teszi kérdésessé, és egy bizonyos határon túl közvetlen életveszélyt okoz. A kóros lesoványodás okalehet szervi probléma, például pajzsmirigy-túlműködés, emésztőszervi bántalom, vérellátási zavar, máj-, vesebetegség, stb., ám sokszor „hétköznapibb" magyarázata van: kiszáradás vagy elégtelen táplálkozás ered­ ményezi. Utóbbi esetben rendszerint nem annyira az elfogyasztott táplálék mennyisége, hanem inkább az összetétele nem megfelelő. Bizonyos vitaminok és ásványi anyagok hiánya a tápanyagfelszívódást gátolja. Másoké a sejtépülést veti vissza, s minthogy a sejtek folyamatosan pusztulnak, újraképződésük pedig akadályoztatott, a szövetek állománya megcsappan. Az éjszakázás, az erős do­ hányzás, illetve a mindenkori igénybevételhez mérten kevés pihenés és étkezés szintén lesoványodáshoz vezet.

Üzleti célú egészségkampányok

Üzleti célú egészségkampányok Aki el akar adni valamit, és főleg nagy tételben, reklámfogásokhoz folyamodik, ez így van az idők kezdete óta. Dicséri áruját, páradanul kedvező tulajdonságok­ ról számolva be, megmagyarázza, miért nélkülözheteden, miért jobb minden másnál. Ha másképp nem megy, csalóka trükköket alkalmaz, akár a maga iga­ zának, akár a konkurens áru rosszabb minőségének bizonyítására. A trükkök időnként súrolják vagy áthágják az üzleti tisztesség határait; ez átmenetileg vihart kavarhat, mely idővel elcsitul, aztán kezdődik minden elölről, másfajta trükkök­ kel, így van ez az élelmiszerekkel és seregnyi egyéb termékkel is, amit azzal a felkiáltással akarnak eladni, hogy „egészséges". Aktuális, népszerű jelszó, csak­ nem mindenki harap rá. Főleg, amikor némi köze van az igazsághoz. Ám soha ne feledjük: a reklám értékesítésről, forgalomról, nyereségről szól, nem pedig a vásárlók jóllétéről. Persze, a kínált terméknek kell hogy legyen valami kedvező hatása, különben oda az üzlet. Ugyanakkor túlságosan hatásos sem lehet, mert akkor elég belőle egyetlen darab is, nem kell éveken át fogyasztani, nem kell kie­ gészítésképpen más termékeket is megvásárolni hozzá, és nem lehet évről évre új, továbbfejlesztett árut piacra dobni, ami mindig egy kicsivel drágább, de ki bánja, ha egyszer ráírják: „30 százalékkal jobb eredmény", „szenzációs áttörés", „megoldja eddigi problémáját", és egyebek.

Az újdonság varázsa Az élelmiszer-kereskedelmi fogások közül azok a legszelídebbek, amelyek eg­ zotikus tájakról származó, ismeretlen gyümölcsöket, fűszereket és más árukat kínálnak azok egészséges voltát hangsúlyozva. Ezen a téren nem szükséges csal­ ni, hiszen valóban számtalan növény terem a trópusi, szubtrópusi vidékeken, amelyet Európában nem ismerünk, és valóban előnyösen hatnak az egészségre. Olyannyira sok van belőlük, hogy a késő középkor óta, amióta földrészünk megismerte a vaníliát, a fahéjat, a kávét és társait, még mindig, évről évre kerülnek újabbak behozatalra, és még mindig örülünk nekik, főként mivel van is okunk rá. Az egzotikus gyümölcsök, fűszerek és gyógynövények jelentős részét már Európában is termesztik, de amit nem, ma már az is túlnyomórészt közönséges­ nek számít egy háztartásban. És el kell ismerni, némelyik tényleg pótolhatatlan - magam is azt állítom egy csepp költői túlzással, hogy ha a háziasszonyok is­ mernék a kurkumát és a gyömbért, nem lenne beteg ember az országban... Az élelmiszeripar voltaképpen azért alakult ki, mert az ételek tartósítása prob­ lémát okozott. Mérsékelt égövön nem csak azért szükséges élelmiszert tárolni, mert nyáron megromlik a melegben, hanem azért is, mert télen nem terem

semmi a hidegben. Az idők során számos módszerét dolgozták ki annak, hogy a nagy fáradsággal megtermelt élelmiszerek ne menjenek veszendőbe. Kezdet­ ben a sózás és szárítás, valamint a cukros befőzés jelentette a megoldást, ám mindent nem lehetett ilyen módon tartósítani, arról nem is beszélve, hogy az ilyen módon tárolt élelmiszerek nem voltak azonosak az eredetivel, sem felhasz­ nálhatóságban, sem élvezeti értékben. A hűtőszekrény még mindig nem sze­ repelt a technika vívmányai között, amikor felderengett a konzervipar hajnala. A konzervek pedig a tartósításon kívül egy másik előnnyel is kecsegtettek: az előre elkészített ételek nyújtotta kényelemmel. Eltelt vagy kétszáz év, és a gyári előállítású, feldolgozott élelmiszereknek olyan hihetetlen sokfélesége került az áruházak polcaira, hogy azt végiggondolni is lehetetlen. Mi lehet még mondani róluk, amiért jobbak, értékesebbek, mint mások, hogy azokat vegyük meg a megszokottak helyett? Amikor a kereskedők kifogytak az érvekből, egy másik taktikához folyamodtak: vegyük az ilyen és olyan terméket más élelmiszerféle­ ségek helyett, mert azok ártalmasak. Csak amióta a világon vagyok (ami beismerem, elég régóta tart, de korántsem annyi ideje, amióta a forgalmazók számolják a pénzüket és igyekeznek elgán­ csolni versenytársaikat), már minden létező élelmiszerre mondták, hogy mérgező, rákkeltő, növeli a koleszterinszintet, vagy egyéb okból egészségtelen. Hallgattam évtizedeken át, miért ne fogyasszak húst, tejet, vajat, zsírt, halat, tojást, para­ dicsomot, paprikát, pikáns fűszert, csokoládét, süteményt, déligyümölcsöt, diót, mákot, kávét, teát, sót. A legújabb intelmek szerint a sonka és a sajt kerülendő, különösen együtt, mert kettejükből nitrózamin keletkezik, ami máj-, vagy has­ nyálmirigyrákot okoz. Lucrezia Borgia, ha ma élne, cordon bleu-vel tenné el láb alól áldozatait. A maga idejében nem tehette, mert még nem volt nitrites pác, igaz, volt helyette botulizmus baktérium.

Ipari táplálékok Nem titok, hogy a feldolgozott élelmiszerek biológiai értéke csekély, és a nagy mennyiségű adalékanyag miatt nem tanácsos kimondottan ezeken élni. A vas­ kos összegekért leadott tévéreklámokban mégis azzal a felkiáltással kínálgat­ nak nekünk kétes összetételű pépből készült fűrészporízű halrudat, panírozott pulykamellet, dinoszaurusz alakú húspogácsákat, zacskós leveseket és más „szintetikus" ételeket, hogy milyen egészségesek és finomak. Márpedig éppen e két tulajdonságuk az, ami erősen megkérdőjelezhető. Ha a forgalmazók azt állítanák, ezek az ipari termékek silány táplálékok, drágák és nem túlzottan egészségesek, viszont egyszerűen beszerezhetők és pillanatok alatt, fáradság nélkül elkészíthetők, az tisztességes reklámfogás lenne. így azonban nem mer-

Üzleti célú egészségkampányok ném annak nevezni. Túl az adalékanyagok tengerén, az is köztudott a feldolgo­ zott élelmiszerekről, hogy szabad gyökökben bővelkednek. A szabad gyökök erősen reakcióképes atomcsoportok. Nem okvetlenül károsítják a szervezetet, mert az immunrendszer az antioxidáns hatású biokémiai anyagokkal karöltve eltávolítja őket, ám nagy mennyiségben fölénybe kerekedhetnek és a sejtek, szövetek elöregedését, degenerálódását okozhatják. Nem egészséges, mert biológiailag csökkent értékű a hántolt gabona, a fénye­ zett rizs, a legtöbb finomított élelmiszer, beleértve a finomított sót is. Valaha ezeket „elegánsabb" volt vásárolni és fogyasztani, s csak később világítottak rá a tudományos felfedezések és az orvosi tapasztalatok, miért előnytelen a fogyasz­ tásuk. Napjainkban szerencsére a legtöbb élelmiszerüzletben hántoladan lisztek, gabonatermékek is kaphatók, habár kisebb arányban és magasabb áron. Az elmúlt évtizedek „vívmánya" az ultrapasztőrözött, homogénezett tej és tejtermék. Ezek az áruk tartósabbak, és megőrzik egyöntetű állagukat. Természetszerűleg nem, mert különválik belőlük a vizes és a zsíros fázis. A tej pár nap alatt megsavanyodik, a tejföl sem bírja sokáig. Régen, amikor még nem alkalmazták a fenti technológiai lépéseket, kiváltképp nyaranta meg-megtörtént, hogy a zacskós tejet már savanyúan vásároltuk meg. Bosszantó volt, bár nem ment kárba, eltettük aludttejnek. Ma már nincs savanyú tej és nincs aludttej (hacsak nem tartunk tejelő tehenet), a tej friss marad a feltüntetett sza­ vatossági dátumig. Igaz, utána megromlik és ki kell dobni. Házi aludttej helyett van mesterségesen beoltott, gyári joghurt és kefir; ugyancsak homogénezve, ami plusz vegyi adalékot igényel. Az adalék megakadályozza, hogy a joghurt vagy kefir gél állapotba rendeződjön (szilárdnak tűnő tömböt alkosson) és ki­ váljon belőle a savó. Ugyanígy kezelik a tejfölt is. Az emulgeálószertől „kré­ mes" Danone tejfölt úgy reklámozzák, hogy egészségesebb. Nem tudom, mitől, az említett adaléktól biztosan nem. Tény viszont, hogy drágább — hiába, a tévéreklámok költségesek. Mesterségesen előállított, valójában természetidegen élelmiszerek a margarinok és egyéb tejtermék-helyettesítők, amilyen a krémföl, frissföl, a „kávéfehérítő" és a tejszínhabpódó. Mindezek az áruk kémiai kezeléssel szilárdított növényi olajokból készülnek. Kalóriaértékük kicsi, nem hizlalnak és nem növelik a vér­ zsírszintet, már csak azért sem, mert lebontva javarészt hasznosíthatatlanok szervezetünk számára. Csak örülhetünk, ha ennél nagyobb bajt nem okoznak, ami korántsem garantált. Némelyik ilyen készítményről elhangzott, hogy úgy­ nevezett transz-zsírsavakat tartalmaznak, amelyek rákkeltőek lehetnek. Növényi alapú tejtermékpótló a szójatej és a szójasajt is. Ezek is mesterséges élelmiszerek,

AZ ÉREM KÉT OLDALA biológiai értékük kétségbe vonható. Egyetlen előnyük, hogy tejcukor-érzékeny­ ségben és a tejfehérje-allergiában szenvedő személyek is fogyaszthatják őket. Becsapósak a „light" feliratú, cukormentes vagy cukorszegény termékek. Ese­ tenként a mentesség csupán a glükózra vagy a szacharózra vonatkozik, miköz­ ben más típusú cukrot, például fruktózt használnak fel a termék előállításához. Az is lehetséges, hogy a cukrot mesterséges édesítőszerrel helyettesítik, amely többé-kevésbé szintén előnytelen hatást fejt ki a szervezetünkben. Azt pedig so­ hasem tüntetik fel a címkén, hogy a csökkentett cukortartalmat hozzáadott zsír­ ral, a csökkentett zsírtartalmat hozzáadott cukorral egyenlítik ki, hogy a termék ne legyen ízetlen. A szintén mesterséges vagy feldolgozott, koleszterinszegény élelmiszerek talán előnyösek annak, akinek magas a koleszterinszintje, de egy egészséges ember számára nem; arról ritkán szólnak az egészségügyi tájékoz­ tatók, hogy az alacsony koleszterinszint is ártalmas, nem csak a magas.

Hitegetés és halandzsa Az élelmiszereken kívül tengernyi egyéb árut kínálnak a kereskedők az egész­ ségre hivatkozva. Közéjük tartoznak a különböző fogyasztószerek és eszközök, táplálékkiegészítők, kozmetikumok, szépítőszerek, stb. Szép számmal akad­ nak közöttük kétes eredetűek, amelyeket ügynökhálózatok, vagy egyszerűen magánszemélyek forgalmaznak, utcára kiragasztgatott hirdetések útján. Tud­ ni kell ezekről, hogy nem rendelkeznek tanúsítvánnyal, nincsenek minőségi vizsgálatoknak, klinikai tesztelésnek alávetve, ezért a használatuk kockázatos, a kecsegtető eredmény pedig elmaradhat. Jó néhány közülük pusztán az em­ beri hiszékenységből kovácsol tőkét: elhiteti, hogy le lehet fogyni, meg lehet szépülni, atléta izomzatra lehet szert tenni úgy, hogy közben a kanapén he­ verészünk nassolgatva a tévé előtt. Márpedig az elektromos ingerekkel izom­ összehúzódást előidéző „pillangó", vagy a combbal összenyomható rugó se nem fogyaszt, se nem erősít vagy szépít. Egy helyben ülve egyiket sem lehet­ séges megvalósítani. Hölgyeket csábítanak vásárlásra állítólagos mellnövesztő kenőcsökkel, ami szintén biológiai képtelenség. A hatást képekkel támasztják alá („ilyen volt, ilyen lett"), amelyeken vagy nem ugyanaz a két személy áll, vagy számítógépes képmódosítást alkalmaztak. A táplálékkiegészítők, kozmetikumok és egyéb készítmények reklámjaiban igéző szépségű modellek, színésznők nyilatkoznak arról, hogy velük csodát tett a ter­ mék. A valóságban többnyire még csak nem is látták. Egyébként is faramuci megoldás húsz éves fiatalokon demonstrálni, hogy nem ráncos a bőrük vagy épek a fogaik, és sportolókon, hogy milyen karcsúak. Ki annyira naiv, hogy ezt a reklámozott árucikk eredményének tulajdonítsa?

Üzleti célú egészségkampányok A sikeres személyek nyilatkozatain túl bevált reklámfogás a tudományos ha­ landzsa. Mikrokapszulák az arckrémben, selyemkivonat, kasmírkivonat. Ezek nem létező dolgok. „Bifidus essensis" nevű tejsavbaktérium sem létezik, amivel az élőflórás joghurtot reklámozzák. Igaz, a hirdetésben feltüntetik a TM jelzést, ami mutatja, hogy kereskedelmi márkáról van szó, ám ez elkerüli a tévénézők figyelmét. Az efféle halandzsák elhitetik a biokémiában járadan közönséggel, hogy komoly tudományos háttér áll a termék előállítása mögött, és feltétel nélkül bíznak a hatásosságában. Ez félrevezetés, még akkor is, ha a készítmény egyéb­ ként hatásos. Ha igazán van tudományos háttér, nincs szükség halandzsára, meg­ tennék a valós tények is.