Településmérnök MSC
TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Dr. Kulcsár Balázs főiskolai docens Debreceni Egyetem Műszaki Kar Műszaki Alaptárgyi Tanszék Építőmérnöki Tanszék
A Kárpát-medence településtörténete 3
3. A településállomány helyzetének alakulása 1526-1688 között Európa gazdasága regionálisan átrendeződött, súlypontja Észak-Itáliából és általában a „Mediterráneumból” Atlanti-Európába”, vagyis Németalföldre, Németország tengerparti tartományaiba, a Rajna-vidékre, Franciaország északnyugati területeire, majd Angliába tevődött át. A feudális viszonyok bomlása teret nyitott a tőkés ipar korai formáinak terjedése előtt. A világkereskedelem központja az atlanti partvidékre, felvirágzó kikötővárosaiba tevődött át (Antwerpen, Rotterdam, Amsterdam, Bréma, Hamburg, London). Ugrásszerűen növekedett a nyugat-európai élelmiszer- és nyersanyagigény. A növekvő termelékenység és kínálat következtében az iparcikkek ára nem vagy csak kismértékben emelkedett, az élelmiszerek, nyersanyagok árai viszont többszörösére ugrottak a 16. században. A nagyarányú ármozgások, egyes termékek árarányainak gyökeres átalakulása rendkívül dinamizálóan hatott Európa gazdaságára, köztük Magyarországéra is. A rendszeressé, nagyarányúvá és egyoldalúvá alakuló árucsere (iparcikkimport, nyersanyagexport) nyomán a megkésettség helyébe az aszimmetria lépett. Kelet- és Közép-Európa egyre inkább a nyugat perifériájává vált.
3. A településállomány helyzetének alakulása 1526-1688 között A vázolt folyamatok Magyarországon is egyértelműen kimutathatók. A magyarországi városfejlődés a 15. században közelítette meg legjobban a nyugateurópait, de a stagnálás jelei már a ebben a században is felbukkantak. A Zsigmond által, 1405-ben szervezett tanácskozáson született törvény a fallal övezett mezővárosokat szabad királyi várossá emelte, bíráskodási autonómiát adott, mentesítette a hazai kereskedőket a vámok alól, a jobbágyok szabad királyi városokba költözhettek. A magyar gazdaság már ekkor agrár- és bányatermékeket exportált s nagy mennyiségű iparcikket hozott be az országba. Ez megakadályozta az iparosok számbeli gyarapodását, végső soron a városodást. A városokat a külkereskedelem és az agrártermelés éltette, lakosságuk stagnált, így a 15. században egyre több került magán-földesúri fennhatóság alá. E folyamatok a 16. században teljesedtek ki, de ekkor már megjelent a gazdaságitársadalmi hanyatlás jelentősebb oka - a török hódítás. A 16. század közepéig elfoglalták Horvátországot, a Dunántúlt és az Alföldet, ami…
3. A településállomány helyzetének alakulása 1526-1688 között • a termelőerők, a települések, a kultúrtáj, és a lakosság hatalmas méretű pusztulásával járt, • a települések nagyarányú pusztulása területenként eltérő: Csanád megyében 96%-os, Békés, Csongrád 90%, Bács-Bodrog 79%, Jászkun kerületben 50%, a határzónákban Veszprém, Borsod megyékben 60-65%-al csökkent a lakott települések száma, • a védettebb peremterületeken (Bodrogköz, Bereg, Szatmár, Szabolcs és a Sárrétek) fennmaradt a megritkult faluállomány. • a műveletlen, elhagyott kultúrtájon megindult a pusztásodás, a futóhomok mozgása és a visszaerdősülés, • az ország vagyonvesztése jelentős (hadisarcok, kettős adóztatás, rekvirálások, végvárak fenntartásának terhei stb.). Eközben zajlott az agrárkonjunktúra, melyet a nyugat-európai igény hajtott. Ennek következtében míg az agrártermékek ára a 17. században folyamatosan növekedett, egyes esetekben megtöbbszöröződött, addig az import iparcikkek ára alig változott. A legjelentősebb exportcikk a marha volt, melynek következtében az azt előállító mezővárosok határai hatalmasra duzzadtak (Debrecen, Kecskemét, Nagykőrös, Szeged).
3. A településállomány helyzetének alakulása 1526-1688 között A marhaexport kereskedelmi szerkezete: Mezővárosok legelő területei → mezővárosok vásárai (pl: Debrecen, Szeged) → tőzsérek → felfogadott hajtók → Magyaróvár, Pápa, Győr, Bécs, Bécsújhely külföldi kereskedői → nyugat-európai feldolgozás és fogyasztás. Az alföldi mezővárosi marhakivitel virágkora a 16. század közepétől a 17. század elejéig tartott, melyet a nyugat-európai intenzív (istállózó, takarmánytermelő) állattartás elterjedése szűkített be.
A bortermelés és kereskedelem is ösztönzőleg hatott a városiasodásra, mely termék akkor közszükségleti- és exportcikk volt, azaz minden városnak szüksége volt bortermelő területekre. A legdinamikusabb fejlődés a Hegyalján volt tapasztalható, ahol Patak és (Abaúj) Szántó között összefüggő bor-monokultúrás gazdálkodás s mezővárosi jogú-társadalmú települések zónája alakult ki (Tállya, Tarcal, Tokaj, Tolcsva, Olaszliszka, Keresztúr, Mád, Zombor, Erdőbénye, Patak)
3. A településállomány helyzetének alakulása 1526-1688 között Településfejlődés a királyi Magyarországon és Erdélyben A királyi Magyarország többszörös perifériává vált. Egyrészt Európa, másrészt 1526 után a Habsburg Birodalom perifériájává: gyakoriak voltak a háborús állapotok, nemzeti felkelések. Legjobban azonban az általános nyugat-európai folyamatok befolyásolták a településfejlődést. Legszembetűnőbb megnyilvánulása a városfejlődés stagnálása és hanyatlása, a középkori állapotok konzerválódása volt. Ez tükröződött:
• • • • •
a városi lakosság számának stagnálásában, a városok elnemesedésében, maga a városi polgárság is beletörődött visszaszorítottságába, a céhek megakadályoztak mindenféle céhen kívüli iparszervezési kísérletet, elveszett a városi (polgári) tőke, amelyet az agrárkonjunktúra eredményeként felhalmozhattak volna.
3. A településállomány helyzetének alakulása 1526-1688 között Településfejlődés a királyi Magyarországon és Erdélyben A falvak helyzetében nagyfokú differenciálódás ment végbe. Ennek okai az agrár-árutermelésbe való eltérő bekapcsolódási lehetőségeik voltak. Kedvező helyzetű területek: Dunántúl, elsősorban a Kisalföld. Közel a felvevőpiacokhoz és nemzetközi útvonalakhoz, távol a hadszínterektől. Ezek a falvak kiléptek középkorias viszonyaik közül. Számuk nem, de lakosságuk nőtt és anyagilag gyarapodott. Egy faluban 50-60 család élt. Szerkezetükre jellemző volt az egyutcás, szalagtelkes jelleg, a lakóházzal egy telekre kerültek a gazdasági épületek is. A 16-17. században a házak már végleg kiemelkedtek a földből, azok falai tartósabb anyagból épültek. Általánossá vált a háromosztatú ház: középen a konyha (pitvar) szabad tűzhellyel, az utcafronton a „füstmentesített szoba”, az udvar felé eső házrészen a kamra. Szaporodtak a bútorok, ágy- és asztalnemű, kályhacsempék. A cselédházak továbbra is félig földbe mélyítettek és kétosztatúak voltak.
Egyutcás, szalagtelkes falvak a 16. században
Káptalan és Nemesvis (Sopron megye) 18. századi alaprajza (Forrás: Maksay F.: A magyar falu középkori településrendje)
16-17. századi lakóház
Késő középkori alföldi lakóház rekonstrukciója. A szobában kályhás kemence, a konyha felett szabadkémény.
16-17. századi cselédház alaprajza
Kéthelyiséges, egybejáratú, földfalú ház, épült 1912-ben, Gyeke (Szolnok-Doboka vm.): 1. ház; 2. konyha; 5. tornác
3. A településállomány helyzetének alakulása 1526-1688 között Településfejlődés a királyi Magyarországon és Erdélyben Kedvezőtlen helyzetű területek: • piachelyektől távolabb, gyenge termőképességű talajok, fedett irtványterületek, bortermelésre alkalmatlan vidékek (Felvidék hegységkerete, Göcsej, Őrség, Bodrogköz); • veszélyeztetett országrészek, mint hadak által járt területek vagy az árvízjárta tájak. Itt a falvak középkorias állapotban maradtak. Kicsik voltak, épületeik nem képeztek jelentős értéket, veszély esetén lakóik könnyű szívvel hagyták sorsukra, majd a veszély elmúltával könnyen újjáépítették azokat, sokszor nem is eredeti helyükön. A veszélyeztetett területek lakossága előszeretettel települt a vizektől, mocsaraktól, ártéri erdőktől védett, alig megközelíthető helyekre (Ormánság, Duna-völgye, Bodrog-, Rét-, Taktaköz). Az épületek favázzal, vesszőfonadékból épültek, ezeket sárral tapasztották (patics). A gyakran szűk szigetecskéken szorongó falvak házai rendszertelenül halmozódtak össze, a gazdasági épületek nemegyszer a lakóterülettől távolabb, másik, magasabb térszínen épültek.
Árvízjárta térségek peremeire húzódó falvak
A Rétköz települései az I. katonai felmérésen (Forrás: Maksay F.: A magyar falu középkori településrendje)
3. A településállomány helyzetének alakulása 1526-1688 között Településfejlődés a hódoltság területén: AZ ALFÖLDI MEZŐVÁROS A hódoltság területén, ezen belül is az Alföldön mélyültek el azok a sajátosságok, amelyek egészen különleges, meglehetősen egyedi jellemvonásokkal rendelkező településrendszer kialakulásához vezettek, s mely sajátosságok a 18-19. században is változatlanul jellemezték a régiót s hatásuk mindmáig nyomozható. Az Alföldön a városi keretekbe szerveződött agrártermelés városfejlesztő szerepet látott el. Az Alföld törzsterületén, a jellegzetesen alföldi településrendszerű területeken „szabályos” falvakat alig-alig lehetett találni a 19-20. század fordulójáig. A mezőgazdasági funkciójú szórvány ugyan nem ismeretlen települési forma a Kárpát-medence határain túl sem, de a tanyaelvű település másutt Európában legfeljebb rövid ideig fennálló, átmeneti képződmény volt, települési-gazdálkodási rendszerré nem szerveződött. A „valódi tanya” egy osztott települési rendszer egyik, nem önálló egysége, mely a belterületi házzal együtt alkot egy lakó- és gazdálkodási egységet, egy családi gazdaságot.
3. A településállomány helyzetének alakulása 1526-1688 között Településfejlődés a hódoltság területén: AZ ALFÖLDI MEZŐVÁROS A mezővárosokat többségében mezőgazdasági népesség lakta, vonzáskörzetük nem vagy alig volt, illetve saját tanyavilágukra terjedt ki, arra a területre, amely társadalmi és gazdaságszervezetileg amúgy is a mezőváros része volt. Ebben a települési rendben a városi és a falusi nem különült el egyértelműen, a tanyasi nem volt falusi, vidéki, hanem a városi társadalom alkotója.
„A falu, a kis mezőváros és a nagy mezőváros ugyanannak az alföldi, állattartó cívis paraszti vagy kisnemesi, szabad paraszti termelőmódnak és életvitelnek, igényvilágnak, művelődésnek három eltérő nagyságrendű, felfelé haladva mind tágasabb, mind differenciáltabb góca” (Márkus, 1986). Ennek a parasztos társadalomnak a következménye, hogy valódi polgárság csak a legnagyobb mezővárosokban alakult ki, későn (19. század) és kis számban. S mindenekelőtt ez magyarázza a falusias formákat, műszaki infrastruktúrát, alaprajzot…mindazt, ami „elmaradottságként” a szemlélődőben képet formál, ami „elmaradottságként” a statisztikai adatokban tükröződik.
3. A településállomány helyzetének alakulása 1526-1688 között Településfejlődés a hódoltság területén: AZ ALFÖLDI MEZŐVÁROS Az „alföldi út”, az alföldi településfejlődés sajátosságai. A 15. századtól kezdve feltételezhető egy olyan folyamat, amely az alföldi út meghatározó jellegét adja. Az Alföld úgy kerül át egy „feudalizmus előtti” állapotból egy, a feudalizmust meghaladó állapotba, hogy közben a feudalizmus kifejlett, tipikus formája meg sem szilárdul, nem válik általánossá, nem válik általánosan elterjedtté az egységes jobbágyi rend sem. A 16. század első éveire meglehetősen jól körvonalazódott ez az „átfordulás”. A kiváltságos, nem magánföldesúri fennhatóság alatt álló területek mellett megszaporodtak, megerősödtek a mezővárosok. Sűrűségük ugyan nem érte el a dunántúlit, de itt alakultak ki a legnépesebb mezővárosok (Debrecen, Gyula, Cegléd, Bátmonostor). A szinte korlátlan nyugat-európai piaci igények (marhaexport) s a megugró árak hatalmas lehetőségeket, jövedelmeket biztosíthattak az Alföld számára, e körülmények biztosították – volna – a mezővárosi fejlődés sikerét! Az alföldi mezővárosok azonban török fennhatóság alá kerültek, így a 16-17. században zajló agrárkonjunktúra gyarapító hatását nem élvezhették (kettős adóztatás, hadseregek ellátása). A forrásnövekedés arra volt elég, hogy puszta életüket mentették át a 18. századra. Az elpusztult falvak határai azonban a mezővárosok területét gyarapították, amelyek így hatalmas területekre tettek szert (Beluszky, 2003).
3. A településállomány helyzetének alakulása 1526-1688 között Településfejlődés a hódoltság területén: AZ ALFÖLDI MEZŐVÁROS Az Alföld társadalma a 16-17. században mezővárosi társadalom. Az Alföld településrendszere már a török invázió előtt is eltért a többi országrész településviszonyaitól. Elsősorban a településhálózat ritkaságával. A népsűrűség is csak a harmada volt a Dunántúlinak vagy a Felvidékinek. Ennek oka egyrészt a természetföldrajzi viszonyokra vezethető vissza: például a hatalmas ártereken, mocsarakban állandó települések nem is tudtak kialakulni. A hódoltság hatása a településállományra. • • • • •
Fokozatosan felszámolódott a faluállomány. A városok, mezővárosok egy részébe török katonaságot ültettek. Török, gyakrabban balkáni eredetű lakosság költözött a várak mellé. Török, magyar, rác külvárosok keletkeztek. Ilyen helyőrségi, ill. török közigazgatási központtá vált az Alföldön Gyula, Szolnok, Szeged, Csongrád, Kalocsa, a peremeken Hatvan, Vác, délen Bács, Temesvár, Szabadka.
3. A településállomány helyzetének alakulása 1526-1688 között Településfejlődés a hódoltság területén: AZ ALFÖLDI MEZŐVÁROS (Az alföldi mezővárosok kialakulása és jellemzőik.) Jogi eredetük hasonló a többi országrész mezővárosaihoz. Egy részük királyi tulajdonban nyerte el a városi rangot, majd a 14-15. században magánföldesúri tulajdonba kerültek. Gazdaságuk alapja a legeltető állattartás, mely közösségi keretek között folyt: közösen használt legelők, közösen bérelt puszták és közösen legeltetett állatok. A földesúr csak közösségként kezelhette mezővárosát. A gazdálkodás menetébe nem avatkozott bele, szolgáltatásait a közösségtől hajtotta be. Az üzemszervezés (pusztabérletek, bérmunka) a tőkés földhasználat és gazdálkodás vonásait tükrözte. A földesurak és a vármegye elmenekülése a hódoltsági területekről, a feudális hatalom közvetlen jelenlétét is megszüntette. A törökök e városokat, a szultán által adományozott városi ranggal ruházták fel (khász, vagy hász városok), így ez bizonyos értelemben védettséget is jelentett a számukra. Így a mezővárosok polgárai belső ügyeik és gazdasági életük intézésében és szinte teljesen szabad kezet kaptak. Egyes vélekedések szerint paradox módon az Alföld és az alföldi mezővárosok virágkora a Hódoltság időszaka volt. Megszűnésével a visszatérő földesurak igyekeztek e jogokat fokozatosan csorbítani (Beluszky, 2003).
3. A településállomány helyzetének alakulása 1526-1688 között Településfejlődés a hódoltság területén: AZ ALFÖLDI MEZŐVÁROS (Az alföldi mezővárosok kialakulása és jellemzőik.) A 15-16. században gazdaságuk alapját a nyugat-európai exportra szánt rideg szarvasmarhatartás jelentette. A legjelentősebb termelő városok: Hódmezővásárhely, Jászberény, Debrecen, Kecskemét, Szeged, Cegléd, Mezőtúr voltak. E gazdálkodási módnak több hatása is volt a településrendszerre: - A környező, elpusztult falvak területeit felvásárolták, bérbe vették, így hatalmas területekre tettek szert. Debrecen határa eredetileg 3000 kh volt (13. szd.), a hódoltság korában az ún. „belső határ” vagy saját tulajdonú terület 87 ezer kh-ra növekedett, ehhez bérelt a város még 82 ezer kh-at. Ezt a hatalmas területet egészen a 20. századig birtokolta. 1930-ban a város területe 166 ezer kh volt, a Nyírségtől a Hajdúságon át egészen a Tiszáig.
-
A földhasználat szerint a mezővárosok területének sajátos övezetessége alakult ki:
BELSŐSÉG • lakóterület • ólaskertek v. akolkertek, szálláskertek (istállók, ólak, termény- és takarmánytárolók) KÜLSŐSÉG • kertkultúra kertjei (zöldséges, káposztás, dinnyés, stb. kertek és a szőlőhegyek) • belső legelő (kezes jószág, tejelő szarvasmarha, igásjószág, sertés napi kihajtással) • szántók övezete (a későbbi tanyaöv, összefüggő övvé csak a 18. században vált) • külső legelők (Beluszky, 2003).
3. A településállomány helyzetének alakulása 1526-1688 között Az alföldi mezővárosok területi övezetessége külső legelők szántóföldek
kertkultúra kertjei
belső legelő
ólaskertek lakóterület
BELSŐSÉG
KÜLSŐSÉG
3. A településállomány helyzetének alakulása 1526-1688 között Településfejlődés a hódoltság területén: AZ ALFÖLDI MEZŐVÁROS (Az alföldi mezővárosok kialakulása és jellemzőik.) Ezt a rendet a határ alakja, a természeti adottságok, a puszták jogi helyzete és a határhasználat szabályozása módosította. A 18-19. századra az övezetek arányai megváltoztak: a szántók területe, a külső legelők terhére, megnövekedett, a rideg-félrideg állattartás a 20. századra szinte teljesen eltűnt (Bugac, Hortobágy). Határhasználat rendje: - Közösen használt határrészek: szabad foglalású földek, de mezővárosi tulajdon, melyet később meg lehetett váltani. Magántulajdonban álló építményeket, gazdasági központokat csak a 18. század második felétől lehetett létesíteni. - Újraosztásra kerülő földek: kétévente újraosztották és csak a belterületen házzal rendelkezők kaphattak. - Zálogos puszták: bárki által bérelhető földek. - Debrecenben 1772-től az újraosztásra kerülő földek a belterületen házzal rendelkezők magántulajdonában kerültek s ekkortól már lehetett tanyákat építeni. - A béres földek csak a 19. század elején kerültek magántulajdonba. - Csak az újraosztás megszüntetése, a tagosítás, a földek örök tulajdonba kerülése, a szabad földhasználat kialakulása tette lehetővé a tanyarendszer kialakulását (Beluszky, 2003).
3. A településállomány helyzetének alakulása 1526-1688 között Településfejlődés a hódoltság területén: AZ ALFÖLDI MEZŐVÁROS (Az alföldi mezővárosok kialakulása és jellemzőik.) A határhasználat lehetséges módjai egy-egy mezőváros területén is a legkülönfélébb változatokban kombinálódtak és időben is változtak, befolyásolva a településrendszer formálódását. A rideg állattartás, majd a tanyás gazdálkodási-települési rendszer lehetővé tette a hatalmas méretű határok agrárhasznosítását anélkül, hogy a mezővárosi lakosságnak véglegesen, ill. állandóan ki kelljen költöznie a határba. Így olyan népességtömörülések alakulhattak ki az agrártermelés bázisán, melyek már lehetővé tették bizonyos városi funkciók megtelepedését ((Beluszky, 2003). Lakosságuk 5-15 ezer fő közötti, ami akkor városi méretnek felelt meg (Nagykőrös, Kecskemét, Cegléd, Hódmezővásárhely, Szeged, Debrecen, Gyula). (Megj: agrárszerepkör és városi funkciók a geográfia városszemléletében vitatható párosítás.)
3. A településállomány helyzetének alakulása 1526-1688 között Településfejlődés a hódoltság területén: AZ ALFÖLDI MEZŐVÁROS (Az alföldi mezővárosok kialakulása és jellemzőik.) Agrárgazdaság = a tevékenység nagy területi kiterjedése → a falusias települések Ipar, kereskedelem, közigazgatási központ = város Az agrárszerepkör és városi funkciók a geográfia városszemléletében vitatható párosítás. Nehezen emészthető tény az alföldi településrendszerben a falu, a vonzáskörzet, a város vidékének hiánya. Ha a város egy központi település, akkor szükséges hozzá vidék, melynek központja lehet. A vidék hiánya a 16-19. században különösen feltűnő. Csak a 19. század közepén kezdenek újra falvak szerveződni a mezővárosok közötti területeken (Beluszky, 2003).
3. A településállomány helyzetének alakulása 1526-1688 között Településfejlődés a hódoltság területén: AZ ALFÖLDI MEZŐVÁROS (Kétbeltelkes települések kialakulása és jellemzőik.) Kétbeltelkes vagy ólaskertes települések. (16-18. század)
(szálláskertes,
akolkertes,
istállókertes)
Szintén az alföldi települések sajátos vonása a település belterületének osztottsága. A mezővárosi háztartás által ellátott funkciók területileg szétváltak, elkülönültek: egy-egy háztartásnak, civisgazdának két (esetleg több) részből állt a telke. A két telekrész elkülönülhetett a belterületen belül, ill. a bel- és a külterület között: lakófunkció (lakóház) és a gazdasági üzemközpont szerepköre vált ketté. A bel – és külterület közötti osztottság a mezei-kertes, szállásos, tanyás településrendszert eredményezte.
Oka: - Elsősorban a nagyarányú állattartás igényei hívták életre. - A számos állat, a télire felhalmozott takarmány, a szalma, tűzifa stb. helyigénye tetemes volt, szennyezettséget, bűzt eredményezett és tűzveszélyes volt, így célszerűnek látszott a gazdasági udvar elkülönítése a lakóháztól (Beluszky, 2003).
3. A településállomány helyzetének alakulása 1526-1688 között Településfejlődés a hódoltság területén: AZ ALFÖLDI MEZŐVÁROS (Kétbeltelkes települések kialakulása és jellemzőik.)
Hajdúböszörmény kétbeltelkes településszerkezete 1782-ből (Forrás: Győrffy, 1976)
3. A településállomány helyzetének alakulása 1526-1688 között Településfejlődés a hódoltság területén: AZ ALFÖLDI MEZŐVÁROS (Kétbeltelkes települések kialakulása és jellemzőik.) A kétbeltelkes települések területhasználata a 18. század második felében, a 19. század elején megváltozott. Oka: • A tanyás települési-rendszer elterjedése (a tanyás települési-gazdálkodási rendszer szintén az osztott települések körébe sorolható). • Az ólaskertekben lévő gazdasági udvarok kiköltöztek a tanyákra, az ólaskertek funkciója megszűnt, feleslegessé váltak. • A lakóterület terjeszkedett. • A védelmi szerepkör megszűnt. • Jogi változások. Az ólaskertekben lakóházak épültek, a civisgazdák ide, a nagyobb telkekre húzódtak, a korábbi lakóterületet többnyire kézművesek foglalták el, boltokat nyitottak, középületeket emeltek. A településkép a 16-17. században falusias volt, a házak sűrűn, rendszertelenül álltak, nem volt zárt utcafront. A házak háromosztatúak és nádtetősök voltak, melyek gyakran okoztak tűzvészeket. A falusias miliő a városmagon kívüli negyedekben napjainkig fellelhető.
3. A településállomány helyzetének alakulása 1526-1688 között Településfejlődés a hódoltság területén: AZ ALFÖLDI MEZŐVÁROS A geográfia problémái a mezővárosokkal: • Város e az olyan település, melyben a lakosság zöme agrárfoglalkozású?
• Város e az olyan település, melynek nincsen vonzáskörzete? • Ahol a településkép falusias? • A mezőváros részének tekinthető e a tanyavilág vagy a tőle független szórványtelepülés?
3. A településállomány helyzetének alakulása 1526-1688 között Településfejlődés a hódoltság területén: A HEGYALJAI MEZŐVÁROS Kialakulásának alapja a bortermelés és kereskedelem. A középkor folyamán, majd a 16-19. században a bor sokkal jelentősebb szerepet töltött be a közfogyasztásban, mint napjainkban. A 16. századtól az agrártermékek konjunktúrája a borra is kiterjedt, ára megtöbbszöröződött, exportja nőtt. A városok és mezővárosok is törekedtek arra, hogy szőlőterületekkel rendelkezzenek. A bortermelés, a kereskedelem, a borkimérési jog mind a polgárság gyarapodásának, mind a városok bevételeinek fontos forrása volt. Sopron, Pozsony, Kőszeg, Kismarton, Ruszt, Szentgyörgy, Modor, Bazin, Nagyszombat Az Északi-középhegység déli peremén (Hegyalja, Cserehát, Bükk, Mátra) a bortermelés indított el egy sajátos (mező)városiasodást (Miskolc, Gyöngyös, Szikszó). Itt összefüggő szőlőtermő területek alakultak ki (Tállya, Mád, Újhely, Patak, Tokaj, Olaszliszka).
4. Településfejlődés a török kiűzése és a polgári forradalom között Az Alföld településállományának pusztulása 1688-ra a „Szent Liga” haderői kiszorították a törököket Magyarország területéről. A másfél évtizeden át tartó hadjáratok további jelentős pusztítással jártak az egykori hódoltság területén. Több, addig minden vihart átvészelő település is elnéptelenedett. A hadi tevékenység befejeződésével már csak egy-két mezőváros maradt talpon, az Alföld jelentős része elnéptelenedett.
A települések pusztulása a Dél-alföldön, a Duna-Tisza közén és az ÉszakTiszántúlon megközelítette a 100%-ot. Néhány mezővárostól s a mocsarak, a lápok-nádasok rejtekében megbúvó falutól eltekintve minden település pusztán maradt hosszabb-rövidebb időre. A településekkel együtt a népesség száma is jelentősen lecsökkent. A megüresedett területekre a környező országokból történtek beszivárgások, valamint tervszerű telepítések révén igyekeztek a területet újra benépesíteni.
4. Településfejlődés a török kiűzése és a polgári forradalom között Az Alföld településállományának pusztulása, majd rekonstrukciója A 18. század közepétől a legjelentősebb városfejlesztő tényezővé a gabona felvásárlása, szállítása, feldolgozása vált, a városok e szempontból kedvező helyzetben lévő csoportja került a városfejlődés élére. A gabona iránt megnövekedett igény megváltoztatta a határhasználat rendjét, ösztönözte a tanyás gazdálkodási rendszer térnyerését. A hazai ipar céhes keretek között folytatott, helyi piacra termelő kézművesipar.
A településhálózat rekonstrukciója során az Alföldön tovább gyarapodott a mezővárosok száma. Az ország legnagyobb népességű városa ekkor Debrecen (30 ezer lakos), harmadik Kecskemét (22 ezer fő), negyedik Szeged (21 ezer fő). A szabad királyi városok száma a 17. században 47 volt, majd a 19. század közepéig 71-re emelkedett. A 18. század végén és a 19. század első felében a városi jogú és a városi szerepkörű települések köre erősen eltért egymástól. (Eger, Vác, Nyitra és Miskolc például nem tudta megszerezni a szabad királyi városi jogot.) A népességszám, az iparosok száma és a kulturális és igazgatási szerepkör alapján, Gyimesi Sándor felmérése szerint 1715-ben 77 város jellegű település volt Magyarországon.
4. Településfejlődés a török kiűzése és a polgári forradalom között Az Alföld településállományának pusztulása, majd rekonstrukciója A városhálózat térbeli megoszlása magán viseli a hódoltságkori állapotok jegyeit. A városok jellege, nagysága, a városi funkciók mérete, összetétele terén karakterisztikus különbségek mutatkoznak a felvidéki, és nyugat-dunántúli városok és az ország többi része között. E területek városhálózata sűrű, azonban a városok kicsik, a jellemző városnagyság 1720-ban 2-4 ezer fő volt. A társadalom jellegadó rétege a céhes kézműiparos.
4. Településfejlődés a török kiűzése és a polgári forradalom között Az alföldi mezővárosok a 18-19. században Ebben a korszakban a mezővárosok jövőjét és fejlődését két tényező határozta meg:
• Meg tudják e őrizni autonómiájukat a visszatérő földesurakkal szemben? • Az Alföldre özönlő betelepülők a középkori településállományt élesztik e újjá, vagy a mezővárosokban ill. óriásfalvakban telepednek e meg? A mezővárosokba visszatértek a földesurak és megpróbálták közvetlen befolyásukat érvényesíteni. Ennek ellenére nagymértékben gyarapodott a mezővárosok száma. E településeknek többnyire sikerült a jobbágyi állapotoknál kedvezőbb jogviszonyt elérni. A 18. század végén, a 19. században a mezővárosok földesúri terheik alól megváltották magukat, valamint gazdasági erejük birtokában kedvezőbb, nagyobb autonómiát biztosító szerződéseket kötöttek.
4. Településfejlődés a török kiűzése és a polgári forradalom között Az alföld mezővárosok a 18-19. században A 18-19. századi Alföldön a mezővárosi – (tanyás) településrendszer vált egyeduralkodóvá. Falvak csak a volt hódoltsági területek határain túl – Szabolcsban – vagy a mocsarak-árterek védelmében vészelték át a török kort (Kis- és Nagysárrét, Rétköz, a Tisza és a Duna árterén, védett zugaiban).
Szabályos faluállomány csak a kincstári kezelésben tartott földeken alakult ki (Temesköz, Csanád, Arad vármegyék). A Tiszántúl déli szegélyén, Csanádpalota, Mezőkovácsháza környékén, valamint Csongrádban alakulta ki ilyen ún. kertészközségek.
4. Településfejlődés a török kiűzése és a polgári forradalom között Az alföld mezővárosok a 18-19. században Míg korábban a mezőváros gazdálkodásában az állattenyésztés volt meghatározó, ez 1760 után megváltozott és átformálta a gazdálkodást és a településrendszert: • A népességnövekedéssel megnövekedett a gabona iránti igény. • Növekvő külföldi gabona kereslet. • A településállomány besűrűsödése miatt egyre kevesebb földterület jutott a külterjes
állattartás
feltételeinek
biztosítására,
egy-egy
település
határa
zsugorodott. Mindezek az intenzívebb határhasználat bevezetését tették szükségessé. A szántók területe a belső legelők kárára, folyamatosan növekedett, azonban további terjeszkedésének a belsőségről (városból való kijárás) gátat szabott.
4. Településfejlődés a török kiűzése és a polgári forradalom között Az alföld mezővárosok a 18-19. században Ez választási kényszert jelentett a mezővárosoknak:
1. Csak a belsőségek közelében lévő földjeiket fogják szántóföldi művelés alá. A szántók iránti megnövekedett igény miatt ezt nem tehették meg. 2. A távolabbi határrészeken újabb településeket létesítenek, feladván a mezővárosi települési kereteket. Az erősen zsugorodott határok nem tudtak volna mezővárosi méretű népességtömörüléseket fenntartani. A mezővárosok a fenti lehetőségeken túl egy harmadik megoldást alkalmaztak: 3. (Szántóföldi) tanyás gazdálkodási-települési rendszert alakítottak ki a település „megosztásával” a belterület és a távolabbi határrészek között. E megoldással sikerült a nagykiterjedésű településhatárok gazdaságos művelését és a mezővárosi településszerkezetet összeegyeztetni. Így tovább növekedtek a mezővárosok, és a 19. század közepére teljesen kifejlődött a mezővárosi-tanyás településszerkezet, melynek tagjai 20-50 ezres lakosságú mezőgazdasági jellegű települések voltak.
4. Településfejlődés a török kiűzése és a polgári forradalom között A tanyás települési-gazdálkodási rendszer A tanyaelvű szórvány egy osztott funkciójú településrendszer egyik, nem önálló, a zárt belterülettől távolabb fekvő egysége, mely a belterületi lakóházzal és telekkel együtt alkot egy lakó- és gazdasági egységet, egy családi gazdaságot. Ezen egységen belül elsősorban a gazdasági udvar (üzemközpont) feladatait látja el. Keletkezésének okai: • A belterületről intenzíven és gazdaságosan nem művelhető nagyságú településhatárok. • Az intenzív gazdálkodás igénye és kényszere (szántó, később szőlő, gyümölcs). • A mezővárosból való végleges kitelepedés lehetőségének elvetése, annak tiltása. A tanyásodás előfeltétele a városhatár egyéni birtoklása s a szabadfoglalású határhasználat. Nem jöhettek létre tanyák a közös tulajdonban álló határrészeken, az újraosztásra kerülő határrészeken, a nyomásos rendszerben és a közös tulajdonban lévő szabadfoglalásos-parlagolásos rendszerrel használt határrészeken.
4. Településfejlődés a török kiűzése és a polgári forradalom között A tanyafejlődés szakaszai A tanyafejlődés első szakasza a 16. századtól a 18. század közepéig-végéig tartott, amikor a mezei kertek (állattartás igényeit szolgáló, egyéni használatú földdarabok), illetve szállások (a külterjes állattartás teleltető helyei) helyébe a szántóföldi tanyák léptek. A tanyákon még csak elvétve éltek állandóan. A tanya ekkor még üzemközpontként, gazdasági udvarként létesült, a tulajdonos állandó lakhelye a mezővárosban volt. A legtöbb városban nem tarthatott tanyát az, akinek nem volt lakóháza a belsőségen. A második szakasz a tanya lakófunkcióinak alakulásán, a tanya és a városi lakóház kapcsolatainak változásán mérhető le:
4. Településfejlődés a török kiűzése és a polgári forradalom között A tanyafejlődés szakaszai A tanyafejlődés második szakasza a tanya lakófunkcióinak alakulásán, a tanya és a városi lakóház kapcsolatainak változásán mérhető le:
• Kezdetben csak „tanyázó helyek” létesültek a határban, tartósabb építmények nélkül és itt csak a gazdasági munkák idején tartózkodtak a család munkaképes tagjai. • Majd tartósabb épületeket létesítettek és a munkát végzők a nyári hónapokra kiköltözhettek a tanyára. • Később a jószág belterjesebb (istállózó) tartása megkövetelte a család valamely tagjának állandó tanyán tartózkodását.
• A tanyai lakóház és az istálló különválasztása lehetővé tette a család huzamosabb kint tartózkodását. • Végül – tömegesen a 19. század végétől – a tanyasi lakók feladták városi házukat és így a tanya valódi szórványtelepüléssé „szórvánnyá” vált.
4. Településfejlődés a török kiűzése és a polgári forradalom között A tanyák határbeli elhelyezkedése • A tanyás település területek nagyobb részén minden különösebb rendszer nélkül épültek fel a tanyák, rendszertelenül ülve meg a határt: szórt tanyák. • Elsősorban Békés megyében utak mentén sorakoznak a tanyák, „tanyautcákat” alkotva (Szarvas, Békéscsaba, Tótkomlós, Békés, Gádorod, Szabadka, Zenta, stb.): sortanya.
• Néhány mezőváros határában faluszerű csoportokba tömörültek a tanyaházak, melyek kialakulása és szerepkörük a szórt tanyákéval azonos. Nyíregyháza nyugati határában közel 70 „bokorba” húzódtak a tanyák, helyenként 30-40 ház is: bokortanya, tanyabokor. • Kalocsán is faluszerűen, csoportosan ülték meg a határt a kitelepülők az ún. szállásokon. E szállások kezdetben a tanyaelv szerint működtek, a szállások tulajdonosai megtartották városi lakásaikat. Ám épp a faluszerű tömörülés ösztönözte a közintézmények idetelepítését, a templomépítést, így a kalocsai szállások már a 19. század végén faluszerű életet éltek és a 19-20. század fordulóján közigazgatásilag is önállósultak (Szakmár, Öregcsertő, Homokmégy) (Beluszky, 2003).
4. Településfejlődés a török kiűzése és a polgári forradalom között Városfejlődés a Dunántúlon és a Felvidéken A 18. századi újjáépítés a középkori-feudális jellegű városhálózatot rekonstruálta, így a nem tőkés árutermelés és –forgalom szerveződött újjá.
A csekély népességű városok a helyi piacközpontok szerepét töltötték be, esetenként jelentős bortermeléssel vagy nemesfémbányászattal. A 18. század második felétől azonban már a kapitalista városfejlesztő energiák is megjelentek, alapvetően a kereskedelem útján úgy, hogy a helyi kapitalista ipar kialakult volna (Gyimesi, 1975). A városfejlesztő kereskedelem Magyarországon továbbra is az agrártermékek felvásárlását, szállítását, összegyűjtését és exportját jelentette, melynek keretében az élőállat helyett egyre inkább a szállításigényes gabona és a gyapjú került előtérbe. Így ennek hasznából először a felvevőpiacokhoz közelebb fekvő kisalföldi városok részesedtek (Tata, Magyaróvár, Moson, Keszthely, Pápa), valamint a dunai vízi út melletti városok (Komárom, Győr, Vác, Szentendre, Esztergom, Párkány).
4. Településfejlődés a török kiűzése és a polgári forradalom között Városfejlődés a Dunántúlon és a Felvidéken A Nagyalföld gabonája iránt a napóleoni háborúk konjunktúrája nyomán a 18. század végén, a 19. század elején növekszik meg a kereslet és válik gabonakereskedő várossá Dunaföldvár, Paks, Baja, Apatin, Újvidék. A Dunát a Tiszával összekötő Ferenc-csatorna révén Törökbecse, Szeged, Zombor, Zenta, Arad;, valamint a Béga folyó csatornázása révén Temesvár jutott vízi úthoz és váltak jelentős gabonakereskedelmi központokká.
A vasútvonalak megépüléséig tehát a piacokhoz közeli fekvés hajózóútvonalak menti települések városfejlődése volt számottevő.
és
a
A gőzvontatás megjelenésével Komáromból Győrbe helyeződött gabonakereskedelem központja, mely város ekkor élte virágkorát.
át
a
Pest ekkor a gyapjú- és állatkereskedelem központja. A dunántúli és felvidéki városoknak csak némelyike tudott bekapcsolódni e kereskedelembe, a többi középkorias szinten maradt. A 18. század végén a megyeszékhely rang és az egyházi központ szerepkör városfejlesztő szerepe is felértékelődött. A hivatali szerepkör ellátásához épületeket emeltek és a városok lakossága is gyarapodott.
4. Településfejlődés a török kiűzése és a polgári forradalom között Városfejlődés a Dunántúlon és a Felvidéken A városok feudáliskor-végi népességszám alakulását (1784-1847 között), továbbra is az alföldi mezővárosok viharos gyorsaságú népességnövekedése uralta, a felvidéki városok népességstagnálása, lassú növekedése mellett. A városhálózat kezdődő átrendeződése még csak néhol tükröződött a lélekszám alakulásában (pl. Pest gyors növekedése).
4. Településfejlődés a török kiűzése és a polgári forradalom között Városfejlődés a Dunántúlon és a Felvidéken A török kiűzését követő 150 év meghatározó a Kárpát-medence városépítészetében. Ekkor alakultak ki városaink településképének ma is jellegadó elemei. Míg a középkorban városias külsőt öltött, de fejlődésükben megtorpant városok a reneszánsz építészet emlékeit, hangulatát őrzik (Sopron, Kőszeg, Lőcse, Bártfa, Eperjes és az erdélyi szász és a szepességi városok), addig a legtöbb magyarországi város képét a barokk, a copf és a klasszicista építészet formálta. • A barokk a püspöki városok és a megyeszékhelyek (pl. Szombathely, Győr, Esztergom), valamint a polgárosodó mezővárosok és kis piacközpontok (Pápa, Tata, Gyöngyös, Szentendre, Keszthely, Sárvár, Körmend) stílusa. • Az alföldi mezővárosok arculatát, azok későbbi urbanizációja miatt, elsősorban a klasszicizmus uralta. A városiasságot mindenekelőtt a zárt utcakép jelentette, a belvárosban megjelenő egy-kétemeletes épületek és középületek. A lakóépületek egylakásosak voltak, egybeépítve a kézműves műhellyel és a bolttal.
4. Településfejlődés a török kiűzése és a polgári forradalom között Falvak a 18-19. században A falvak között a 18-19. században tovább folytatódott a differenciálódás. Ez egyaránt kiterjedt a falvak nagyságára és ennek (is) függvényében az ellátottságukra, a külvilággal kialakított kapcsolatrendszerükre, gazdálkodási lehetőségeikre és vagyoni helyzetükre. Ennek következménye volt a lakáskultúrájuk, a faluépítészetük, a jogi helyzetük és végül a helyi társadalmaik jellegzetességei. Ez a differenciálódás végbement az országrészek között, kistáji és települési szinten, de nagyobb falvak esetében a településen belül is (felvég, alvég, nemesek, telkes jobbágyok és zsellérek elkülönülése a falun belül). A településállomány nagyságrendi tagolódásában már a 18. században kialakultak azok a területi különbségek, melyek ma is jellemzőek.
4. Településfejlődés a török kiűzése és a polgári forradalom között Falvak a 18-19. században A Dunántúlon, Felső-Magyarországon és Erdélyben fennmaradt a középkorias településsűrűség. A lakosság sok és kis faluban szóródott szét. (Az átlagos településnagyság pár száz főből állt.) Az Alföld hódolt területein, ahol a hódoltság korának pusztításai a korábbi településállományt nyom nélkül eltüntették, a tervszerű betelepítés hatására közepes és nagy népességű falvakat hívott életre. (A déli vármegyékben – Temes, Torontál – az átlagos településméret meghaladta az ezer főt.) Az Alföld magjában még ennél is nagyobb lakosságú – átlagosan négyezer fő – települések jöttek létre. A falvak helyén mezővárosok-tanyák keletkeztek, itt nagyon kevés a valódi falu.
IRODALOM • Győrffy István (1976) Hajdúböszörmény települése. – Föld és ember VI. Budapest • Beluszky Pál (2003) Magyarország településföldrajza Dialog – Campus, Budapest-Pécs • Gyimesi Sándor (1975) A városok a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában, Budapest
KÖSZÖNÖM A FIGYELMET!
