Települések az első írásos emlékek tükrében
9
Szlovákiában mindössze három ilyen kereszt került elő, mind Galánta környékén, és csak az egyiket találták az ásatások során, a másik kettő gyűjtőktől származik. Magyarországi párhuzamokból – ahol bőven akad rá példa – tudjuk, hogy ez a bizánci stílusú kereszt valószínűleg Szent István uralkodásának idején kerülhetett hozzánk. Elképzelhető, hogy zarándokok hozták a Szentföldről (Szt. István szálláshellyel és adományokkal is támogatta a szentföldi zarándokutakat) vagy a keresztes hadjáratokról visszatérő harcosok viselhették, mint talizmánt. A képen látható mácsédi kereszt az euró bevezetése előtt használatos szlovákiai 10 koronás pénzérmet díszítette. A mácsédi kereszt
Települések az első írásos emlékek tükrében Galánta és környéke településviszonyait vizsgálva, régészeti emlékek tanúskodnak arról, hogy a terület már az őskorban is megfelelő helyet nyújtott az emberi települések számára. A középkortól fogva pedig a régészeti leletek mellett írásos emlékek is szólnak a térség településrendszerének kialakulásáról. A régészeti emlékek között fontos dokumentumokat rejtenek a honfoglaláskori temetők, amelyek mindegyike bizonnyal egy-egy településhez kötődött. Ezeknél azonban sokkal többet mondanak el azok az oklevelek, amelyek egy-egy adományozás vagy vagyonösszeírás alkalmával megjelölik magát a települést, vagy az adott település határait övező falvakat. Gyakran a település templomát is említik. Ezekből arra következtethetünk, hogy maga a középkori falu a temploma építése, illetve átépítése előtt keletkezett. Egy-egy falu olykor több birtokoshoz is tartozott, de a feudális rend megszilárdulásával párhuzamosan egyre gyakrabban ment végbe a földtulajdon megosztása, adásvétele, cseréje, amely névváltozást is vonhatott maga után. Ugyanakkor a megtelepült falvak népfölöslegéből új helységek alapítására került sor, vagy egy birtokrész erőszakos vagy fondorlatos kihasításával idegen birtokos más földjén engedély nélkül hozott létre új települést. Máskor a hatalmaskodó földesúr éppen annak a falunak a helyére költöztette saját alattvalóit, amelyet a szomszédos úr birtokán előzőleg ő maga pusztíttatott el. A vízjárta területeken a folyók gyakran változtatták medrüket, ezáltal megváltozott a birtoklott területek határa és magának a területnek a nagysága. A középkori falvak mérete meg sem közelítette a mai falvakét. Falvakról persze már jóval korábban, az államalapítás után, Szent István, Szent László és Kálmán törvényeiben szó esik, s arról is, hogy a falvak ne költözzenek messze a templomoktól. Az idők folyamán a nagyszámú, de szétszórtan létrejött kis telepeket népesebb falvak bővülő hálózata váltotta fel. Az Árpád-házi királyok idején kialakult településrendszer sajátossága volt, hogy sokszor azonos foglalkozású népelemek alkottak egy-egy helységet. Így említik az oklevelek pl. Taksonyt, mint a pozsonyi várjobbágyokhoz tartozó falut, vagy foglalkozásnévre (az adózás nemére) utal Puszta- ill. Nagyfödémes neve (fedém eredeti jelentése „erdei élőfa, amelyben méheket tartanak”). A 11. században valószínűleg voltak még teljesen szabad falvak, amelyeket egykori nemzetségi tagokból alapítottak (ilyenekre utal pl. a Sala földjén említett, később megszűnt Jenő, a zobori oklevélben említett Feketenyék – Nek és a később említett, de nevében nemzetségi alapot sejtető Hidaskürt – első említése Curty). A honfoglalás kori, kezdetben egyöntetű feudális Nagyfödémes címere „szabad” és „szolga” falvak a 13. századra átrendeződtek. Ekkor az oklevelek már gyakran emlegetik a jobbágyfalvakat, melyeknek az előzőekkel hasonló jogi állapotuk volt, kivéve a nemesi rendiséget kivívó várjobbágyokat, akik a kor fogalma szerinti független szabad jogállásúak voltak. Írásbeli források a régió egykori településeiről, a magyar írásbeliség kezdetétől maradtak fenn. A legrégibb olyan oklevél, amelyben település említődik, 1001vagy 1002-ben keletkezett, és Szent István adta ki a pannonhalmi apátság részére. Benne az apátság kiváltságait fekteti le. Az oklevél fennmaradt példánya ugyan későbbi eredetű, de a benne foglaltak megegyeznek az eredeti oklevélben megírtakkal formájukban és tartalmukban. Csak az oklevél toldalékában szereplő és a vámszedés jogára vonatkozó
10
Települések az első írásos emlékek tükrében
adatok vitatottak. Itt találjuk a „terra Wag” nevű területet is, mely minden bizonnyal később íródott az oklevélhez, de a régészeti, valamint a művelődéstörténeti adatok ismeretében megalapozottnak látszik az a feltevés, hogy ez a terület már a 11. század elején az apátság birtoka volt. A terra Wag elnevezés alatt a mai Deáki területe, valamint Vágkirályfa, Vágsellye és Pered mai kataszterének egy része értendő. A Wag szónak, mint területnek, településnek, falunak megjelölésével a 13. század első feléig találkozunk. Szent László korában 1093-ban a Vág nevű birtokról feljegyezték, hogy jó gyümölcsöse, 2 tava és erdője van. 1102-ben II. Paschalis pápa megerősítette Szent István adományozását, ami az esztergomi érsekség területén levő Vági Szűz Mária egyházra vonatkozott. Ez az egyház a mai deáki templom román stílusú félkörű apszisú kápolnája lehetett. A Wag nevű területet később Salának hívták. Erről egy 1239-ben kelt oklevélből szerezhetünk tudomást, ez ugyanis szó szerint leírja, hogy Salát Szent István és Szent László király idejében Wagnak nevezték. A Sala név legrégibb ismert írásos előfordulása 1105-1110 közti időszakra tehető. Abban az oklevélben szerepel, amely arról tudósít, hogy Moyzes nyitrai ispán el akarta venni a Szent Márton egyház ama birtokát, amelyet egy S nevű nemes Szent István király engedélyével az egyháznak II. Béla salai határleíró levele adott. Hiteles oklevélben a salai határ leírása 1211-ben szerepel. Sala itt szigetként említődik. A Deáki elnevezés az oklevelekben 1236-ban jelenik meg először. Időrendi sorrendben a második legrégibb fennmaradt oklevél, mely érdekes adatokat nyújt több mátyusföldi településről, az 1113-as zobori oklevél néven ismert, amely a zobori bencés apátság birtokait sorolja fel. Ez az oklevél tartalmazza Mocsonok (Mussenic), Vecse (Weza), Tornoc (Durmuz), Hosszúfalu (Zumboe), Köpösd (Copusde) Felsőkirályi (Crali), Farkasd (Forcas), Negyed (Niget) legrégibb írásbeli említését. Minden bizonnyal a Piscar nevű település az egykori Zsigárdot jelenti, Cullese pedig a mai Kilics lehet. Az említett települések közül csak Mocsonok, részben Vághosszúfalu, Felsőkirályi és Negyed volt az apátság birtoka. Vecse egy ilyen nevű személy birtoka lehetett eredetileg. Ezzel a névvel találkozunk még 1248-ban is, egy területvásárlást rögzítő írásban. A 14. században a Pécs nemzetségnek voltak itt jelentősebb birtokai. Vághosszúfalu neve az 1113-ban kelt zobori oklevélben több formában szerepel Chumboy, valamint Zumboe néven. A 13. században a falu döntő része a túroci premontrei monostor birtokába kerül IV. Béla ajándékozása által, és így a fokozatosan kiépülő sellyei uradalom egyik faluja lett. Tornócot 1113-ban Hetmény szomszédjaként említik. Egy része királyi birtok lehetett, mivel 1267-ben és 1323-ban a királyi hálóvivők és jégtörők falujaként tartják számon. A 14. század elején a Pécs nemzetség tagjai szereztek a faluban birtokot, majd e család egyik ágának, az Apponyiaknak birtoka lett a falu a 14. században. Ekkor a források még két Tarmacs nevű települést említenek, a későbbi forrásokban Kis- és Nagytornóc elnevezéssel találkozunk. Farkasd legrégibb név szerint ismert birtokosa a Hont-Pázmány nemzetség Szegi ágából származó Péter volt, aki a 13. század második felében élt. Fiát, Jánost, Csák Máté emberei megölték és birtokát elfoglalták. Farkasdot 1316-ban Károly Róbert visszaadta a Szegi nemzetségbeli Ivánkának. Később valószínűleg az ő leszármazottja volt a Farkas család, amely a falut a 15. század közepéig bírta. A 15. század második felében Mátyás király Farkasdot több más birtokkal együtt a korompai Nehéz család tagjainak adta. Negyed a 14. században a nyitrai püspökség birtoka lett. Lakói nagyrészt halászattal foglalkoztak. 1206-ban a Vágon való vizahalászat és a halastavak kihasználása, valamint a Vágon leúsztatott fa vámja miatt pert folytattak a környező települések lakóival. Zsigárdot 1268-ban Syghard néven említik az oklevelek. Ekkor már különböző nemesek lakták, akiknek a régió további településein is voltak birtokaik. A 16. század folyamán a falu már az esztergomi érsekség birtoka volt, és maradt is annak tulajdonában az elkövetkező évszázadokban. A zobori oklevélben van említés két Gan nevű faluról is. Ezek a mai Gány elődei. Az egyik a pannonhalmi apátság birtoka volt, a másik Galgóc várához tartozott. A falut 1251-ben, mint a túróci
Települések az első írásos emlékek tükrében
11
premontrei rendnek ajándékozott terület szomszédját említik, mely ekkor már nemesi birtok volt. A 15. században jelentős birtokai voltak a faluban a Borsi és a Bessenyei családnak. Ugyancsak a zobori oklevélben tesznek említést egy Kimelan nevű településről, mely valószinűleg a mai Sók területén levő nemesi település volt a 16. század elején. A 12. és a 13. században keletkezett oklevelet (pl. az 1138-ból, vagy az 1245-ből származókat) a forráskritika újabban hamisítványként tartja számon, ezért az ezekre épülő információkkal nem foglalkozunk. Több mátyusföldi település első írásos említése a pannonhalmi apátság 1237–1240 közt kelt birtokösszeíró oklevelében maradt ránk. Ilyen Galánta, amely hasonlóan a Wag, avagy Sala településhez a mai kataszternél nagyobb területet foglalhatott magába. Három Galántáról ír az oklevél, melyek később minden bizonnyal egy településsé olvadtak. Galánta első ismert tulajdonosai közt találjuk Unt, akinek halála után a település visszakerült a királyhoz. Már a 14. században előfordulnak Galántán a Bessenyeiek, akik feltehetően korábban is bírtak itt tulajdonnal. Rajtuk keresztül, elsősorban leányágon szereztek itt birtokot az Esterházyak, a Balogok, a Feketék és további nemesi családok is. Az Esterházy család Galántán első ízben a 15. században szerzett birtokot, ez azonban hűtlenség miatt visszaszállt a királyra. A család a 16. század elején szerzett további birtokokat, majd ezeket gyarapította királyi adományokkal is. A pannonhalmi apátság birtokösszeíró oklevele említi először Peredet is. A települést akkor minden bizonnyal a királyi hódtenyésztők lakták, mivel megemlíti őket egy 1251-ben kiadott oklevél, amellyel IV. Béla király Peredet, Sellyét, Hossszúfalut, Királyfát a túróci premontrei rendnek adományozta, és maradt a rend birtokában a felsorolt településekkel együtt csaknem a 16. század közepéig. Szelőce neve Scelecen alakban első ízben egy 1229-ben kiadott oklevélben fordul elő. Még a mohácsi csata előtt több nemesnek volt birtoka a faluban, köztük találjuk az Amádé családot is. Alsó- és Felsőszeli eredetileg 1217-ben Zele alakban ismert hiteles oklevélből. 1246-ban IV. Béla király a rajta lakó királyi udvarnokokkal a heiligenkreutzi apátságnak ajándékozta. Szeli másik részét egy Un nevű nemes bírta, akinek a birtoka hűtlenség miatt visszaszállt a királyra. Ezt a birtokot az uralkodó Károly Róbert 1313-ban Tamás mester ólublói várnagynak adomá-nyozta. A falu a Szécsényi családhoz tartozott , majd a semptei uradalom része volt, így Sala földje a tatárjárás idején került Poznani Mosticus birtokába. 1426-ban minden bizonnyal szétválik a két település sorsa. Felsőszeli a semptei váruradalom része maradt. A településen vámot is szedtek. Alsószeli 1430-ban a Rozgonyiak zálogbirtoka volt. 1438-ban Albert király Szelit a szentgyörgyieknek adományozta, ekkortól a falu a szentgyörgyi és bazini grófok birtoka maradt. A legrégibb fennmaradt oklevél, amelyben Vága neve írásos alakban előfordul 1259-ből származik. IV. Béla király ezzel az oklevéllel a pozsonyi ispán kérésére Rexit pozsonyi várjobbágy földjét Vágai Damjánnak adta. 1326-ban Gergely komes Vágát az esztergomi érseknek, Boleszlónak adta tartozásáért. Ebben az időben az esztergomi érsek már rendelkezett birtokkal a környéken, 1283-ban ugyanis IV. László király az esztergomi érseknek ajándékozta Ónyt. Kosút legrégibb írásos emléke feltehetően 1214-ből való, amikor a Sala birtok határleírásánál említik a Cusoud nevű falut. Minden bizonnyal ez a név is egy nagyobb birtokot takart, hiszen a 15. században már két Kushold település fordul elő, az egyiket Egyházaskusoldnak is nevezték. A 15. században a Hideghéti és
12
Települések az első írásos emlékek tükrében
a Hegyi családok birtoka. A 14. század elején a Boldogságos Szűz tiszteletére emelt templommal rendelkezett. Fejlődése szorosan összefügg az egykor önálló Hegy település fejlődésével. Hodi említése 1291-ből való, amikor Buken, aki a Hont-Pázmány nemzetség leszármazottja volt, a hodi birtokot lányának, valamint unokájának, Farkasnak ajándékozta. Taksony első írásbeli említése hiteles forrásban 1214-re tehető. Az oklevél a Sala birtok határainak leírásával függ össze, bennük Taksony Tochsun alakban szerepel, mint a pozsonyi királyi várbirtok. 1269ben IV. Béla király Leek fiainak adományozott Taksonyon földet. 1491-ben Taksony a semptei várbirtok tartozékaként szerepel. 1512-ben Taksonyt Kürttel, Vízkelettel, Palóccal és Nyékkel II. Ulászló Henczelffy Istvánnak adományozta, aki később az országbírói tisztet is betöltötte. Nebojsza első írásbeli említése késői, 1405-ből való Neboyza alakban. Ekkor Pozsony megye szolgabírájának nevében szerepel, akit Nebojszai Magnus Pálnak hívtak. Nádszeg falu legrégibb írásbeli említése 1608-ból származik. A dokumentum újratelepítésről beszél, ami azt jelenthetné, hogy az eredeti falu, Nádszeg elődje, valamilyen okból korábban elpusztult. Nádszeg létrejötte szorosan összefügg Eperjes és Tallós telepítésével. Ezek a falvak a 16. században a Duna, főleg a Kis-Duna és annak mellékfolyóinak folyásában végbement változások következtében jöttek létre, amikor kedvezőbb feltételek alakultak ki a letelepedéshez. A semptei uradalmat a vár és a hozzá tartozó falvak alkották. A 15. század elején a várhoz tartozó falvak között találjuk Semptét, Puszta Kürtöt, Nyéket, Taksonyt, Vízkeletet, de Szeredet, Sopornyát, Keresztúrt, Farkashidát, Szentábrahámot, Mácsédot, Szelit és Vezekényt is, majd a 16. század elején, 1516-ban Eperjest is. A 15. és a 16. században a semptei uradalom legjelentősebb birtokosai a Rozgonyi, a Kanizsai, majd a Thurzó család voltak. Királyrév nevét írásos alakban egy 1252-ből származó oklevélben említik Brodnuk alakban. Királyrév neve az írásbeli forrásokban Szent Mihály, vagyis Sancti Michaelis alakban is előfordul 1334-ben. E település azonban 1490 és 1505 között elpusztult. A település újjáéledésére minden bizonnyal legkésőbb a 18. század második felében kerülhetett sor, bár már az 1756-os zsigárdi egyházlátogatási jegyzőkönyvben is szó esik egy Szent Mihály völgye – népiesen Király réve – jezsuita birtokról. Királyrév az újratelepítés idején a Királyi Kamara birtoka volt. Az idetelepült jobbágyok a sellyei uradalomból, főleg Pered községből kerültek ide. A 18. századi népszámlálási adatokban Pereddel együtt szerepel, és mint major volt feltüntetve. Diószeg első írásos említése 1326-ból való Gyozyg alakban. Az oklevélben Apka település határleírásában szerepel. Apka elnevezés alatt egy szélesebb területet kell értenünk. E terület része volt az 1222-ben említett Fudemus is, amelyből a későbbi Puszta, valamint Nagy Födémes faluk maradtak fenn. Az Apka, majd a Fudemus nevű települések a királyi méhészek települései voltak. Az Apka elnevezés az apiarius, méhész latin szóból származik. Diószegnek a 14. században több birtokosa volt, 1399-ben az óbudai apácák szerezték meg a falut birtokcsere útján. Diószeg, mivel a Pozsonyba vezető főút mentén feküdt, sokszor esett különböző pusztítások áldozatául. Pusztafödémes legrégibb említése 1221-re tehető Fudemus néven. E települést, amely minden bizonnyal nemcsak Pusztafödémes, hanem Nagyfödémes elődje is volt, királyi szolganépek, királyi méhészek lakták. Födémes az első írásos említés idején királyi birtok volt, később egy része fokozatosan nemesi faluvá vált. Németfödémesnek is hívták, mely elnevezés bizonyítja, hogy legkésőbb a 14. században a faluba jelentős német betelepítés történt. A 16. századtól megjelenik a Pusztafödémes elnevezés is. Nagyfödémes első írásos említése 1221-re tehető Fudemus néven. Nagyfödémes valószinűleg az eredeti Fudemus azon részeként fejlődött tovább, amely királyi birtok maradt. A pozsonyi várbirtok részeként a 16. század második felében a Pálffy-birtok része lett, így fejlődése a Gelle-vidék falvaival és mezővárosaival megegyező. A Gelle-vidékhez való tartozását legrégibb fennmaradt pecsétjében szereplő Szent Péter-ábrázolás is bizonyítja, amely a gellei r. katolikus templom védőszentje ma is. Nagyfödémes e birtok részeként mezővárosi ranggal is bírt. Mácséd első fennmaradt írásos emléke 1326-ból származik. Az oklevelet a pozsonyi káptalan adta ki. 1335-ben két Mácsédot említ egy oklevél, majd 1399-ben Gyékényes Mácséd a későbbi Kismácséd és Bekemácséd, valamint a későbbi Nagymácséd is szerepel Diószeg határjárásánál. Nagymácséd 1417-ben már a semptei vár tartozéka volt.
Települések az első írásos emlékek tükrében
13
Vezekény neve írásos alakban 1297-ből ismert. Minden bizonnyal ekkor még nagy része királyi birtok volt. 1423-ban Vezekény a semptei várbirtok része volt, de 1424-ben ismét mint királyi birtok említődik. 1438-ban Zsigmond király a semptei vár tartozékait, közte Vezekényt is Rozgonyi Istvánnak és Györgynek adományozta. Nyék első fennmaradt írásbeli említése 1217-re tehető (Nek alakban), Burin nevű település határleírásában. Nyék a 13. század elején királyi birtok lehetett, később több nemesi család lakta, köztük a Kürtiek és az Elefántiak is. A század végén már a semptei várbirtokhoz tartozott. Kürt első ízben Nyék határleírásában szerepel 1245-ben Curty alakban. 1260-ban a Hont-Pázmány nembeli Buken birtoka volt. Kürtöt Zsigmond a Rozgonyi családnak adományozta. Kürt nagy része a 15. Nyék 1688-ból származó pecsétje században a semptei várbirtok tartozéka lett, de birtokrészük volt a faluban a bazini és a szentgyörgyi grófoknak is. Vízkelet első írásos említése 1297-ből maradt fenn, amikor III. András Berencsi István ősének Bugár fia, Mártonnak adományozta. A település Kosúttal alkotott egy nagyobb egységet, az 1297-es oklevélben Wyzkeleth Kosod néven szerepel. 1423-ban Vízkelet mint királyi birtok említődik, amely a Hidaskürt első pecsétje és mai címere pozsonyi várhoz tartozik. 1437-ben a Rozgonyi család kezébe kerül zálogbirtokként, majd a semptei birtok részeként a Rozgonyiak után a Kanizsai, a Henczelffy majd a bethlenfalvi Thurzó család birtokába került. Tallós első írásbeli említése a jelenleg ismert források alapján 1606-ra tehető, ekkor Tarlós alakban szerepel. Minden bizonnyal legkésőbb 1594 körül telepíthették, hasonlóan Nádszeghez. Kezdettől fogva a semptei várbirtokhoz tartozott, amelynek területén jött létre. A legrégibb oklevél, amelyben Kajal neve Quajol formában szerepel, Vízkelet község címere 1297-ben kelt. III. András ezzel az oklevéllel Vörös Ábrahámnak ajándékozta az örökös nélkül elhunyt Un birtokát. 1415-ben a Kajali nevű nemesi család birtokaival kapcsolatban említik az oklevelek a falut. Még a Mohács előtti időben több nemesi család volt itt birtokos. Tósnyárasd neve Naros alakban 1307-ben említődik, amikor a Nyárasdi Dema fiai kérésére Tamás esztergomi érsek megengedi, hogy kápolnát építsenek. A falu a 16. század közepén Thottnyarasd néven szerepel. Ábrahám 1266-tól ismert Szent Abraam néven. Ekkor már fejlett település volt, ezt az bizonyítja, hogy Sebes, volt nyitrai ispán itt adta ki egyik oklevelét. 1439-ben Albert király Semptét Rozgonyi Simon fia, István pozsonyi ispánnak adományozta a Szepességben nyújtott katonai segítség fejében. Az Ábrahám szomszédságában fekvő Gesztet oklevélben 1231-ben említik, lakói pozsonyi várjobbágyok szolgái voltak. A 15. és a 16. században a nagyszombati klarissza apácáknak volt itt birtokuk. Szenc neve Zempch formában első ízben Csandal határleírásában szerepel. 1323-ban Károly Róbert itt keltezte azt az oklevelét, amelyben többek között megparancsolta a pozsonyi ispánnak, hogy az osztrák herceggel kötött béke érdekében minden határsértővel szigorúan járjanak el. 1335-ben mint vásárhely említődik. 1367-ben királyi birtok. A 14. században Wortperk, Wartberg német néven is előfordul az oklevelekben. 1523-ban Sempte, Szered, Cseklész, Felsőszeli településekkel mezővárosi rangot, lakói vámmentességet nyertek. Réte neve Rethe alakban, első ízben hiteles oklevélben 1256-ban szerepel. Ekkor a pozsonyi vár tartozéka volt. A 14. században több nemesi család bírt itt birtokkal, köztük a Réteiek, akik a településtől származtatták nevüket.
14
Települések az első írásos emlékek tükrében
Borsa neve hiteles oklevélben 1299-ben bukkan fel. Borsa középkori történelme több nemesi család történelmével függ össze. Elsősorban a Borsai családdal, akiknek az egész környéken voltak birtokai, közülük főleg galántai birtokuk ismert. Súr név alatt több település létezett Pozsony vármegyében. Egyházassúr neve latin formában mint „Sur ecclesiasticus” 1340-ben fordul elő, magyar elnevezése Eghazasswr alakban 1428-ban lelhető fel oklevélben. A 16. század közepén Pénteksúr és Hegysúr mint királyi birtok szerepel. A kalandozások időszakában Bulcsu és Lél (Lehel) vezérekkel Súr is odaveszett az augsburgi csatában. Jóka – Ilka és Ielqua formában nevét egy 1239-ben kelt oklevélben találjuk. A pozsonyi várjobbágyok birtoka volt, később ebből kifolyólag több nemes volt birtokos a faluban. A 14. század elején több jókai előnevű személyről tesznek említést az oklevelek. Jelentős jókai nemesi család volt a Farkas család, ennek egy ága bírta Pusztafödémes egy részét is. A 15. században Kisjókán az óbudai apácáknak is volt birtokrészük. Jánosháza település Pálffy János gróf birtokán alakult 1792-ben. A község megnevezését a gróf keresztneve után kapta. Szenckirályfa neve 1387-ben szerepel először Körmösd határleírásában. 1388-ban Zsigmond király Pető fia, Andrásnak adományozta. A 15. században jelentős birtokosai voltak a Bazini család tagjai. A 16. században a szentgyörgyi uradalom részeként Serédy Gáspár bírta a falut. Boldogfát 1245-ben Tulwey néven említik az oklevelek. Boldogasszonyfalva (Bodegazzonfalua) néven először 1396-ban fordul elő. A 13. század elejétől 1273-ig a pozsonyi várhoz tartozott. 1358-ban Erzsébet királyné az óbudai klarissza apácáknak adta, akik birtokában maradt a falu az egész középkoron át. Alsószerdahely az esztergomi érsekség egyik legrégibb települése. Első írásbeli említése azonban csak 1283-ból maradt fenn. Alsószerdahely az egész középkoron át megmaradt az esztergomi érsekség birtokaként. Szered neve először Zereth formában egy, az esztergomi érsek által kiadott, 1313-ban kelt oklevélben fordul elő. Szeredet 1361-ben már mint vásárhelyet említik. Zsigmond király 1422-ben Semptének vámkiváltságokat adományozott, ez minden bizonnyal érvényes volt Szeredre is. A 15. század elején már a semptei várhoz tartozott.
Részlet Lázár deák 1528-ban kiadott térképéből