Keserű Bálint
„TELEKI MIKLÓS URAM ÉGJ ÁTALLYÁBAN IDVEZÜLNI AKAR...” A Peregrinuslevelek egy helyéhez
Bibliográfiai tény, hogy Jankovics József korai főműve az a levélgyűjtemény, amelyet nem sokkal végzése után adtak prélum alá tanítványai.1 Az Adattár-sorozat szerkesztője – aki akkor nemrég még a kezdő tanár tanára is volt – nem spórolhatja meg, hogy először a kötet létrejöttéről szóljon,2 s csak azután a kétszáz levél egyikének egy helyéről. A Babits- és Gyöngyösi-kutató talán nem, de a Bethlen Miklós és Mihály élete-munkássága s a késő fejedelemség-kori erdélyi műveltség minden titkainak tudója bizonyosan azzal a levéltári búvárkodással kezdte pályáját – még szegedi végzős hallgatóként –, aminek során a Peregrinuslevelek-gyűjtemény eszméje is megfogant. A sok értő kolléga által már méltatott (és fölhasznált), egyelőre – tudtommal – unikumnak számító különlegesség az volt, hogy egy igényes és művelt erdélyi arisztokrata több tucat (!) patronáltjának külföldi egyetemekről hazaküldött leveleit együtt lehet olvasni, s azokból a stúdiumok körülményeiről, a diákmindennapokról, friss politikai eseményekről, kuriózumokról, füvészkertek, könyvtárak, orvoslás, étkezés, ruházkodás újdonságairól páratlanul sokszínű képet lehet kapni. Az ifjú tanárnak sikerült szeminaristáit az izgalmas anyaggal úgy elkábítani, hogy a szemeszter végére már megvolt a sajtó alá rendezők csapata és a szereposztás. A kezdeményezésen és előkészítésen túl is sokat vállalt a tanárvezető, de az utolsó korrektúráig és a nyomdai bajlódásig meg a terjesztés elindításáig mindenben működött a diákkollektíva.3 A kötet első fogadtatása sokkal gazdagabb, konkrétabb volt, mint ahogy egyetemi kiadványoknál megszoktuk, de az igazi visszhangot az idő hozta meg, 1
2
3
Peregrinuslevelek 1711–1750. Külföldön tanuló diákok levelei Teleki Sándornak, közzéteszi BÁLINT Judit, BUJTÁS László, HOFFMANN Gizella et al., a latin szöveget ford. BARTÓK István, készült JANKOVICS József irányításával, szerk. HOFFMANN Gizella, Szeged, 1980 (Adattár XVI– XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 6). Emlékeire hagyatkozva, s remélve, hogy a közelesebb résztvevők egyszer pontosabban rekonstruálják a három évtizede történteket. Ezért került a címnegyedbe a ritkán használt formula (Készült Jankovics József irányításával) mellé közreadóként a teljes munkaközösség, s szerkesztőként, a latin szövegek fordítójaként és a névmutató készítőjeként Hoffmann Gizella, Bartók István és Bujtás László; ők is mint diákok kezdték, de önálló felelősséggel fejezték be munkájukat.
205
főképpen az anyag fölhasználásával társadalom- és kultúrhistóriai, sőt nyelvészeti munkákban (utóbbira a patrónus megszólításának változatait elemző értekezés volt a szerkesztőket is meglepő példa). Hasznosításra tesznek kísérletet az alábbi észrevételek is: egy levélrészlet értelmezésére irodalom- és eszmetörténeti aspektusból. * Az 1695 körül született, 1750 táján még élt Nánási Lovász András néhány peregrinus-híradása után találjuk 1728-ban, most már huszti lelkipásztorként Teleki Sándornak írt levelét. A befejező passzus így hangzik: „Teleki Miklos Uram égj átallyában idvezülni akar, mert külömb külömb argumentumú kőnjőrgéseket iratott velem, s által vitette Mantuában… [manapság már] mi ketten az Urfival tsak Déák Levelekkel vigasztallyuk égjmást.”4 Ártatlan évődésnek is olvasható ez a híradás, de – a levélíró szándékától függetlenül – egy anekdotában megőrzött kemény inszinuáció megerősítésének is. Hermányi Dienes úgy hallotta, hogy „[Makfalvi József] titkon égybeadá magát Gróf Teleki Miklossal /:kinek irott Réligiója vala ’s irta vala ki a’ Religio Médici nevű elmés Könyvből:/ Huszti Andrással a’ részeges Ex Prófessorral őszsze adá magát, ’s hárman csinálának egy Ekklésiát magokból, – ’s Makfalvi Urvacsoráját is oszta e’ nem tudom micsóda ’Sinagógába.”5 Esze Tamás – Hermányi történetét ismételve – nyilvánítja az erdélyi remonstráns heterodoxia legmarkánsabb kifejeződésének ezt az ecclesiolát.6 A legendával szemben ma a Nánási-levél az egyetlen hiteles bizonyság arra, hogy a kor világi és egyházi hivatalos irataiban sok tucatszor emlegetett lelkész és jogász – Makfalvi és Huszti – mellett egy ifjú erdélyi arisztokrata is a gratia universalis bűvöletében lépett a másképpen gondolkodás útjára. Különösen fontos, hogy amiről Nánási Lovász levelében beszámol, az Husztiék peres ügyeit egy évtizeddel (másokét is hónapokkal) megelőzte, ami azt jelenthetné, hogy a nagy tekintélyű Teleki Sándor fiának kezdeményező szerepe volt.
4 5
6
Peregrinuslevelek, i. m., 206. HERMÁNYI DIENES József, Nagyenyedi Demokritus, in Hermányi Dienes József szépprózai munkái, kiad. SÁRDI Margit, Budapest, 1992 (Régi magyar prózai emlékek, 9), 311. – Nem gyakori Hermányinál a szögesen ellenkező ítélet egy figuráról. Teleki Miklós fölnőttként megérdemli az elismerést: „Igen éles s nagy elméjű s széles experientiájú ember vala” (Uo., 234–235), ami a fönti idegenkedő, sőt elítélő beállítástól gyökeresen eltér, pedig lelki barátok voltak enyedi diákként. ESZE Tamás, A Heidelbergi káté története Magyarországon a XVIII. században, in A Heidelbergi káté története Magyarországon, kiad. BARTHA Tibor, Budapest, 1965 (Studia et acta ecclesiestica, I), 171–203, itt 179. Esze sokszor idézett tanulmánya nélkülözi a bizonyító apparátust; jegyzeteket is tartalmazó kézirat létezhetett, de ilyet hagyatékának Szegeden, illetve a Ráday-levéltárban őrzött részében nem találtam.
206
Éppen ez a levélrészlet azonban megengedi a szigorúan dogmatikai és jogi értelmezés mellőzését,7 hiszen az intonáció remek nyelvi lelemény: ironikus utalás arra, hogy az ifjú Teleki szeretné, ha mindenkor, a világon mindenki (persze ő is…) elnyerné az örök életet, s megmenekülne az örök kárhozat fenyegetésétől. Az ilyen ábránd és óhaj pedig nem teológiai tétel, hanem kevesebb is, több is: nem antidogma, számíthat akár kortalan, „örök emberi” eszménynek. Tulajdonképpen Teleki Miklós elhajlásának Hermányinál olvasható anekdotai előadásában is fölösleges a teológiai megközelítésre tenni a hangsúlyt. Amúgy is kérdéses, hogy ez mennyire késői, legalább részben hiteles rekonstrukciója annak, ami komoly férfiak és nők konventikulumára bizony nem hasonlít, legföljebb alkalmi baráti összejövetel lehetett – ha megtörtént. Valami bájos amatőrség van abban is, hogy a hitvallást a Religio mediciből állítják össze. Sokáig kerestük, hogy Sir Thomas Browne-nak ebből a terjedelmes, közel egy évszázaddal korábban angolul íródott (később több latin kiadásban is megjelent) heterogén elmélkedésgyűjteményéből mi és hogyan lehetett alkalmas arra, hogy a 18. század második negyedében egy újító szellemű hitvallás alapja legyen. Browne szellemi fejlődésében és fő művében is kimutatható averzió a dordrechti zsinat kettős predesztinációt előíró határozataival szemben,8 de a Religio mediciben ilyen – vagy bármilyen – határozott teológiai állásfoglalásnak nincs nyoma.9 Az 1728-as levélrészlet a vallási fölvilágosodás beköszönteként méltatott10 erdélyi gratia universalis laikus változatára figyelmeztet. Nem győzzük hangsúlyozni: külföldi egyetemekhez kapcsolódó teológiai áramlatok hozzánk plántálása jelenítette meg ekkoriban igazán hatékonyan az általános kegyelem gondolatát.11 A „laikus változat” különös hozadéka egyelőre csak homályosan dereng föl előttünk Nánási fönt idézett levelének záró soraiból, miszerint az ifjú 7
8
9
10
11
A 19. század derekától sorjázó forrásközlések és tanulmányok kizárólag arról szólnak, hogy lelkipásztorok és egyházi szolgálatban álló tanárok, jogászok esküjüket megszegve dogmatikai változtatásokra merészkedtek, s így – legalábbis formálisan – nem alap nélkül vádolták meg őket, s volt ürügy a társadalomból való kitaszításukra. Az erdélyi református egyháztörténet egy fejezetét teszik ki ezek a fejlemények, jó összefoglalásuk legújabban SIPOS Gábor tanulmánya (Huszti András heterodoxia-pere 1742-ben, Református Szemle (100) 2007, 727–733.), ahol az eljárássorozat dokumentumainak mai lelőhelyét is megkapjuk. Johannes VAN DEN BERG, Sir Thomas Browne and the Synod of Dort, in UŐ, Religious Currents and Cross-Currents. Essays of Early Modern Protestantism and the Protestant Enlightenment, Leiden, 1999 (Studies in the History of Christian Thought, 95), 19–24. Persze primér szövegekben is olyan szerteágazó a Browne-mű utóélete, hogy abból a sűrítmények sem hiányoztak; nem kizárt tehát, hogy előkerül egyszer egy kátészerű „írott relígió” szövege, amely Telekinknek akár közvetlen forrásul szolgálhatott. Klaniczay Tibor és Tarnai Andor használták ezt a minősítést az Esze-tanulmányáról rendezett vitán. Erről is sokat tudunk meg van den BERGtől (Theology in Franeker and Leiden in the eighteenth century, i. m., 253–267.), így azt, hogy a gratia universalis három fő központja – OderaFrankfurt, Franeker és Bázel – kitűnően együttműködött; ha valakit elbocsátottak a profeszszúrából, annak helyére hasonló gondolkodású utódot hoztak a távolból, többek közt az ifjú Paul Ernst Jablonskit Frankfurtból Franekerbe.
207
Miklós „külömb külömb argumentumú kőnjőrgéseket iratott velem...”; ezeket közösen fogalmazott, imával ékes meditációknak képzeljük, s irodalmi igény vezethette őket a latin consolatiók írásakor is („mi ketten az Urfival tsak Déák Levelekkel vigasztallyuk égjmást.”).12 Csak apologéták szemében kell vaskos antidogmának számítania a gratia universalis minden változatának. Ahogyan az eszmerokon apokatasztászisz is apokrif apokalipszisek naiv jeleneteiben vagy a német késő barokk némely eposzaiban hatékonyabb, mint tudós filozófiai vagy teológiai művekben.13 Igen sok mindent nem sikerült még tisztáznunk Teleki Miklós pályakezdéséről, szellemi fejlődéséről. Teleki Mihálynak és anyai ágon Bethlen Miklósnak is unokája, utóbbiról, mikor bécsi fogságában meglátogatja ifjú Pápai Páriz Ferenc, azt írja Teleki Sándornak: „eö nagysága tudakozta töllem, ha tanulé Miklos Úrfi?”14 A hétesztendős unoka a két nagy família reménységének számított. A 20-as évek elején még hol egyetemre, hol udvari szolgálatba lépését tervezik,15 1722ben kezdődő itáliai katonáskodásáról Rettegi kiemelkedő, nagy jellemnek festi le a magát végül exul in patriának érző Miklóst, és ő sem magyarázza, miért történt, hogy „…Erdélybe szorulván sokat munkálódott, hogy adjon az atyja jószágot, az hol gyermekeivel, feleségével subsistálhasson. De az atyjának kedvetlenségébe ejtvén magát, nem adott, noha Teleki Miklós úr olyan ember volt mind eszére, mind hazájához való indulatjára s szeretetire nézve, hogy bátran el lehet mondani, hogy olyan ember két saeculum alatt nem született”.16 Apa és fia eszmei ellentétét nem tenné valószínűvé, hogy Teleki Sándor az egyetlen generációjában, aki megvédi Husztit, és a dordrechti tanítást utálatosnak tartja. A fenti idézetben kiemelt részlet (atyjának kedvetlenségébe ejtvén magát) azonban elgondolkodtathat, ha szembesítjük azzal, hogy húsz évvel a szelíd levelezések után, 1748-ban Teleki Miklós az etédi zsinaton mégiscsak a remonstráns ellenzéknek minősített mozgalom vezéralakjai között szerepel, akiket az egyház közösségéből kizárnak, s ezzel vetnek véget a negyedszázados nyugtalanságnak.17 Ez már egy teljesen új, exponált pozíciót jelez, amit még hangsúlyosabbá tesz, hogy tudomásunk szerint ő az egyetlen arisztokrata, s a kevés szilárdan szolidáris világi résztvevő egyike a kiátkozott mozgalomban. Ilyenképpen már elképzelhetjük a család elzárkózásá12
13
14 15 16
17
Peregrinuslevelek, i. m., 206. Ezzel még nem zárult le a szövegükben nem ismert – elveszett vagy lappangó – irodalmi jellegű munkáinak sora. Többen emlegetik, hogy „költői kísérletei maradtak fönn”, a lejjebb idézett Rettegi-kiadás mutatójában ezt írja Jakó Zsigmond. Az erdélyi szászoknál az apokatasztászisz nem sokkal korábban más forrásból, máshogy jelentkező heterodox tana és a gratia universalis lényegi rokonságára több mint fél évtizede egy szerkesztői utószóban már utaltam, ld. FONT Zsuzsa, Erdélyiek Halle és a radikális pietizmus vonzásában, Szeged, 2001, 223. Bécsben, 1711 szeptember 20-án, Peregrinuslevelek, i. m., 10. Peregrinuslevelek, i. m., 176–180: patronált diákok, főleg Enyedi István tanácsai az ügyben. RETTEGI György, Emlékezetre méltó dolgok 1718–1784, kiad. JAKÓ Zsigmond, Bukarest, 1970, 319–320. ESZE Tamás, i. m., 179–180, 191., és G. Henk VAN DE GRAAF, A németalföldi akadémiák és az erdélyi protestantizmus a 18. században, 1690–1795, [Kolozsvár], 1979, 207.
208
nak okai között az újító szellemű gondolatokat, az értük indított szervezkedést és a megbélyegzettséget. Megemlítjük még, hogy az 1728. évi levél szerzője is talán hasonló utat járt be két évtized alatt. Ne felejtsük el, hogy Nánási föltétlenül ismerte a heves gratia-vitát, hisz épp annak fordulópontján, 1721–1722-ben tanult és disputált a két legpártosabb centrumban, Franekerben és Odera-Frankfurtban, amikor az újító szellem bátor képviselői kerekedtek fölül.18 Hazajővén sok társától eltérően azonban az itthoni viszályokban nem exponálta magát egyik oldalon sem.19 Van egy adat, ami viszont valószínűsíti, hogy utóbb mégis állást foglalt, és ezzel „kihúzta a gyufát”, tudniillik „1747-ben [tehát az utolsó leszámoló zsinatok idején!] bujdosó papként említik.”20 A fönti fejtegetésekkel célom csak annyi lehetett, hogy a 18. század második negyedének Európa protestáns világában talán legmarkánsabb áramlatában egy erdélyi esetre és annak összefüggéseire hívjam föl a figyelmet. Arra, ami a gratia universalis vigaszából spontánul is szóhoz jutott, és ami eleve intézményen kívül ébredt gondolkodó, érző emberekben. Végül arra kell jutnunk, hogy az ilyen eseteket nem lehet kiszakítani az adott negyed évszázad holland, svájci és erdélyi intézményeiben, egyetemeken, egyházi közösségekben és hierarchiákban, családokban végbemenő konfliktusok, megegyezések és mártíriumok hálójából. Mindennek megismeréséhez pedig még igen sok részletmunka hiányzik.21 Amíg a Teleki-levéltár és a szétszórt telekiádák, Esze Tamás és mások hagyatékának anyagából nem bányásszuk ki az ott lappangó titkokat (dokumentumokat, irodalmi szövegeket), addig fönti megállapításaink többsége hipotézis marad.
18 19
20 21
G. Henk VAN DE GRAAF, i. m., 235. Ez teljesen beleillik abba a képbe, amit Hermányi Dienestől kapunk több tucat példával illusztrálva. Eszerint egészen extrém alakja volt az erdélyi lelkésztársadalomnak szkeptikus, sőt cinikus viselkedésével, s azokkal a néha drasztikus viccekkel, amelyeket mosolytalan faarccal tálalt közönségének. Mondhatni, Hermányi legkedveltebb, legtermékenyebb „nótafája” volt. HERMÁNYI DIENES i. m., 84–85, 196, 222–223, 229–230: „Nánási András igen profanus, de felette ritka memóriájú s eloquentiájú ember, kiről én igen sokat tudok…”, „igen elmés és jádzi ember vala…”, „minden alkalmatossággal gyakor volt nála a tréfa, de maga nem nevet vala soha…”, „Ennek az embernek facetiáival árkusokat tölthetnék bé…” ZOVÁNYI lexikoncikkének ezt a megfogalmazását idézik tovább a biográfiák. Itt most föl nem használt részleteredmények vannak Huszti András körül Zsoldos Sándor, W. Kovács András munkáiban. S folyamatban van Piros Adorján teljesen új, katolikus összefüggésekből kiinduló vizsgálata.
209
