Rados Virág: A visszakapott élet 3. A randevúra a fekete pulóver fölé a türkizkék kardigánomat vettem fel. Nagymama halála óta először volt rajtam színes holmi. Nemcsak tetszésvágyból, hanem mert magamnak is jelezni akartam: ezennel véget vetek a mély gyásznak, amire egy férfival való találkozás kiváló alkalom. Afféle vízválasztó. Zsolt egy kis presszóféleségben várt rám a Kossuth Lajos utcában. Egyszerű hely volt, semmi flanc, az asztaloknál, a gyéren világító lámpák alatt egyetemisták, fiatalok, művészfélék üldögéltek. Ez volt a Belvárosban az értelmiségi ifjúság egyik törzshelye. Zsolt nem véletlenül adta meg ezt a kávézót – ő is művész volt, prózát írt, egyébként irodalomtörténetet tanított az egyetemen. Irodalomról társalogtunk tehát, meg zenéről, Zsolt ugyanis évekig zongorázott egy alternatív zenekar ritmusszekciójában. Hamar nyilvánvaló lett, hogy ezekben a témákban remek társalgó, és a közös érdeklődés okán jól megértjük egymást. A semleges tárgykörről Zsolt egy ponton személyesebb vizekre evezett. – Tudod, mire gondolok, ahogy így elnézlek? – Na, mire? – mosolyogtam. – Te nagyon attraktív nő vagy. Érdekes, hogy mi ülünk itt együtt, amikor Balázshoz sokkal jobban illenél. Meghökkentem. Már az első randevún ilyen fokú önbizalomhiánynak ad hangot? Igaz, magas vagyok, karcsú és szabályos arcú, míg Zsolt, bár ülve is látszott, hogy ő sem alacsony, nagy orrával, közel ülő szemeivel, csontos figurájával korántsem volt valami férfiszépség. – Látod, ez az a bizonyos látszat, amiről azt mondják, hogy csal – húztam el a számat. – Tudod, honnan ismerjük egymást Balázzsal? Zsolt hallgatagon nemet intett. Arra gondoltam, hogy az én Balázs barátom micsoda diszkrét ember. – Nagy szerelem volt – mondtam. – Kettőnk között, évekkel ezelőtt. De elmúlt. Nem illettünk egymáshoz. Zsolt arcán csodálkozás futott át, majd pillanatnyi zavar. Hamar elrejtette, és csak bólintott: – Értem. De engem nem tévesztett meg. – Nehogy azt hidd, hogy én Balázs levetett nője vagyok – szóltam büszkén. – A saját jogomon vagyok itt, Balázs csak barátilag közvetített. – Jó megfigyelő vagy – pillantott rám Zsolt. – Valóban átsuhant az agyamon, amit az előbb mondtál. De csak egy pillanatra. Tudom, hogy nem vagy levetett nő. Nem vagy az a fajta. Zsolt egyre rokonszenvesebb lett. Feltűnt, hogy önmagáról alig beszél, amit jó jelnek, az önzetlenség megnyilvánulásának tartottam. És egy csipetnyi félszegségnek is. Persze ő is
1
feltette a kérdést, amit a férfiak az első randevún gyakran nekem szegeztek: – Hogy lehet, hogy egy ilyen nő, mint te, egyedül van? – Télen halt meg a nagymamám, sokáig gyászoltam őt. Tulajdonképpen még most sem vagyok túl rajta. Egy szerettünk elvesztésén talán sosem lehet igazán túl jutni. Legfeljebb megtanulsz nélküle élni. Nem igaz? – De, igaz – értett egyet Zsolt. – Nekem az apám halt meg, jóval korábban, és még mindig hiányzik. Újabb közös pont – gondoltam. Mint ahogy az is közös volt, hogy Zsolt dunántúli – egy Vas megyei kis faluban született és nőtt fel, anyám pedig zalai lány volt. – Mindig szerettem a Dunántúlt – mondtam. – Azok a dombok, az a lágy vidék… És te miért vagy egyedül? Zsolt szeme összeszűkült, és a fejét ingatta. Nem akaródzott neki válaszolni. – Kényes kérdés? – hajoltam hozzá közelebb az asztal fölött. – Volt egy lány – közölte húzódozva. – Nemrég szakítottunk, nagyon csúnyán. Nem miattam lett így vége, ő osztott ki rettenetesen. Ne beszéljünk róla. Ebben maradtunk. Közben elröppent az idő, este tizenegy órára járt, a presszóban már rakták fel a megüresedett asztalokra a székeket. Zsolt fizetett, majd felállt, hogy indulhatunk. Akkor láttam meg, milyen sovány – ügyetlen kéz kötötte, kinyúlt, szürke pulóvere alatt is látszott, mennyire horpadt a hasa. Vállát előreejtve, görnyedten tartotta magát. Arcáról leolvadt a mosoly, és ez zárttá tette a tekintetét. Hirtelen olyan férfinak tűnt, aki maga is gyámolításra szorul, így nekem nem lehet a támaszom. Elhessentettem a gondolatot. Végül is ez csak az első randevú. Együtt mentünk hazafelé, Zsolt velem egy környéken lakott, saját garzonban. Neki is volt egy kis lakása, nekem is – újabb jó pont mellette. Az éjszakai buszról leszállva visszaintettem neki. A piszkos ablaküvegen keresztül elcsigázott arc nézett rám vissza. Öregnek tűnt, fiatal kora ellenére. Ismét egy pont, ezúttal fekete, a kapcsolat ellen. Mindezek után fogalmam sem volt, lesz-e folytatás. Lett. Zsolt mindennap felhívott, bár újabb randevút nem kért. Én pedig türelmetlen természetem ellenére ezúttal nem éreztem úgy, hogy majd kibújok a bőrömből. Még mindig tompaság uralkodott rajtam. A Zsoltról őrzött utolsó kép, ahogy mogorván les ki az autóbusz ablaka mögül, nem izzította fel bennem a parazsat. Mindamellett jó volt vele beszélgetni, a telefon meghagyta a távolságot, amelynek hála, sérülékeny lelkiállapotomban is biztonságban éreztem magamat. A végén esténként már izgatottan vártam a hívását. Majd két héttel az első randevú után megkockáztatta: – Szerintem itt az ideje, hogy újra találkozzunk. Mit gondolsz? Szívdobogva mondtam igent. A Margitszigetre mentünk sétálni. Zsolt értem jött a ház elé, én
2
pedig örömmel vettem észre, milyen metamorfózison ment keresztül, amióta először láttam. A görnyedt tartás eltűnt – rövid, fekete bőrkabátjában egy szikár, magas férfi állt előttem, büszke testtartása vonzotta a tekintetet. Felvillanyozott a gondolat, hogy ez a változás talán nekem szól. Márciusi kora délután volt. A tél még erőlködött, hideg levegő csípte az arcunkat, de a tavasz már végigsimított a parkon. A kopár faágakon rügyek pattantak ki, a földmélyedések tócsáiban a nap sugarai csillogtak. Zavartan botladoztunk egymás mellett, kezünket a zsebünkbe süllyesztettük. Rugdostuk az avart, vállunk össze-összekoccant. Jobbára hallgattunk, csak ritkán váltottunk egy-két semmitmondó szót. A budai oldalon, a Duna-partra érve, letelepedtünk a kövekre. A folyót néztük némán, ahogy alattunk tovahömpölyög, én pedig egy jelre vártam Zsolttól. Majd, miután ő csak bámulta tovább a vizet, hirtelen mozdulattal hanyatt feküdtem, és az ölébe hajtottam a fejemet. Simogatni kezdte a hajamat, tétován és finoman. Sokáig így maradtunk. Hátranyúltam, ő megfogta a kezem. A tenyere nyirkos volt. Rekedt hangon szólalt meg: – Hideg van, induljunk. Hazakísérlek. Kéz a kézben tettük meg a visszafelé vezető utat, ugyanúgy hallgatva, mint ahogy jöttünk. A házunkhoz érve, a kapu előtt Zsolt megállt, hogy elbúcsúzzon. Két karomat két oldalról megfogva, gyöngéden, de határozottan magához húzott. Kicsit lábujjhegyre álltam, arcunk egy vonalba került. Merőn néztem kitágult pupillájába. A csók hosszú volt, szenvedélyes, és nem akart vége szakadni. A szomszéd srác rebbentett szét minket, amikor kajánul ránk köszönt. – Na, indulj – mondta Zsolt. – Megvárom, amíg felérsz. Az ablakomból kinézve láttam, hogy integet fölfelé. Három emelet magasságából búcsúcsókot dobtam neki. 4. Két hónap szerelmi őrület következett. Úgy maradtak meg bennem azok az emlékek, mint egy-egy kattintással hirtelen exponált felvétel. Zsolttal a moziban, ahová egy francia szerelmi komédiára vitt el, utána az utcán a kirakat üvegében meglátjuk magunkat. Két nyúlánk ember, akik jól festenek együtt; Zsolt magához ránt, és csak csókol, mit sem törődve a járókelőkkel. Újabb séta a Margitszigeten; a rakpartokat azon a tavaszon elöntötte az áradó Duna. Én a hídról fényképeket csinálok az új mobilommal, az előzőt véletlenül belepottyantottam otthon a vízbe, és tönkrement. Zsolt mellettem áll, „látom, ez is fulladásos halált fog halni” – mondja, én pedig nevetek. Meghívom magamhoz, hadd lássa, hogy s mint élek. Egy csokor gyöngyvirágot hoz, amit nagy gonddal rendezek el a Nagymamától rám maradt, gömbölyű kis rézvázában. A szőnyegen fekve csókolózunk, majd Zsolt így szól: „Itt most álljunk meg, jó? Ne kapkodjuk el.” Én bólintok – tehát komolyan vesz, gondolom boldogan. Aztán ő hív meg engem, ebédre, amit maga főz. Kicsiny panellakás, sok könyv, kevés emléktárgy. Sült csirkét eszünk; Zsolt nem egy konyhaművész, de én dicsérem a főztjét, hiszen meg vagyok hatva – nekem készítette. Az ablaknál csókolózunk, és én már nem tudok várni. Leveszem a ruháimat. Szeretkezés után Zsolt felteszi kedvemért a lemezt, amit annak idején az alternatív együttessel
3
dobtak össze. A dalok jó részét ő írta. „Ritkán mutatom meg bárkinek is ezt a CD-t”. Kiváltságosnak érzem magamat. Május közepén, a születésnapján kedvenc amerikai írójának legújabb, angol nyelvű kiadásával lepem meg. Zsolt örömében felkiált: „Te egyszerűen nem vagy igaz!” És kifesti a lakását: napsárgával, pisztáciazölddel. Büszkén mutatja: „Most megcsináltam, amit senki sem várt volna tőlem. A családom szemében én vagyok az irodalmi ember, afféle holdvilágfaló. Magamnak is bizonyítottam a festéssel.” De én tudom: a lakásfelújítást én inspiráltam. Aztán a képkockák váratlanul kifakulnak, a ragyogás eltűnik. Zsolt sokszor nem ér rá: „most pár napig csak a munkámmal foglalkozom”, mondja, vagy: „leutazok anyámhoz, segítenem kell neki a ház körül”, esetleg: „gyötör a hőség, nem vagyok jól, egyedül akarok lenni”. És nem hív. Én telefonálok rá, kedvesen kíváncsiskodom, mi van vele – mogorva válaszokat kapok, egy-egy vakkantást csak, és Zsolt rövidre zárja a beszélgetést. Nem értem. Hiszen olyan szépen indult, azt hittem, végre megkaptam az én lovagomat, a királyfimat a hófehér paripán. Zsoltnak óvatosan megpendítem, ez így nekem nem jó, mire kisüti a megoldást: „Tudod, mit? Találkozzunk keddenként és szombatonként. Így meglesz a rendszerünk.” Beleegyezem – mi mást tehetnék? Zsolttól már ez is nagy engedmény. A keddektől a szombatokig, a szombatoktól a keddekig alig élek. Vegetálok, a szerkesztőségben fásultan teszem a dolgomat. Zsolt később már kedden és szombaton is úgy jön a randevúkra, mint akinek a fogát húzzák. Ugyan mitől változott meg? Egyre inkább bezárul előttem. Távolodása okairól nyugtalanul gyártom az elméleteket, persze csak magamban, mert neki nem merek szólni. Szemrehányásokkal csak még inkább eltaszítanám. S mivel egyenesen nem beszélek vele, időnként akaratlanul is ironikus megjegyzések csúsznak ki a számon. Például, amikor az egyik szombaton kirándulunk. Én hangosan örömködöm, Zsolt némán baktat mellettem az erdei úton. Úgy nézeget ki a fejéből, mintha egyedül caplatna itt. A hangomat nyilván hallja, de úgy tűnik, nem vesz rólam tudomást. Tudom, reggel edzésen volt, és bár két hónapja járunk, még mindig nem mondta meg, mit sportol. Megint megkérdezem. Mire ő: – Nem árulom el. – Miért nem? – Mert kíváncsi vagy. – És ha nem leszek kíváncsi, akkor elmondod? – Akkor el. Lóbálom a piros nyári kalapomat, nézem, ahogyan hinta-palintázik a szalagján. – A helyedben nem kívánnám, hogy ne legyek rád kíváncsi. Tudod, miért? Zsolt úgy burkolózik be magába, mint más egy esőköpenybe, ha azt várja, hogy leszakadjon az ég. Próbálok csöndes és higgadt maradni: – Azért, mert a kíváncsiság hiányát úgy hívják: közöny. – Igaz. Camus-nek van is egy ilyen című regénye. Váltunk néhány szót az egzisztencialista prózáról, közben megteszünk néhány kilométert. A Harangvölgybe érve leterítem a kockás plédet, amit mellesleg én cipeltem idáig. Zsolt hanyatt fekszik, karja a tarkója alatt. Megint csak néz ki a fejéből, most felfelé. Hozzádörgölőzöm –
4
nem mozdul. – Miért nem szólsz egy szót sem? – kérdezem. Akkor már ül, a térdét átölelve: – Nézelődök. Nekem ez intenzív élmény. Mármint a természet. – Szóval számodra én most nem vagyok itt – jegyzem meg élesen. Zsolt hallgat, én pedig nem bírom megállni, hogy ne folytassam: – Ugye tudod, hogy a szerelmesek ilyenkor csókolóznak, ölelkeznek? – Ja, tudom – válaszol hanyagul. Tekintete a semmibe réved, majd feltápászkodik: – Gyerünk haza. Egy hét múlva elhatározom, tiszta vizet öntök a pohárba. Meghívom magamhoz Zsoltot ebédre. Zöldségleves, rántott csirke, krumplipüré, kovászos uborka. Belapátolja, meg sem nyikkan. A kávét a szobában isszuk. Veszek egy nagy levegőt: – Kérdezhetek valamit? Zsolt bólint, arca elkomorodik. – Úgy érzem, csökken – mondom halkan – a kapcsolatunk. Miért van így? Én vagyok az oka? Már nem vagy olyan figyelmes, kedves. Zsolt zavartan hallgat, a kezemet simogatja. Megrázza a fejét. – Nem te vagy az oka. Szélmalmokkal harcolok. Tátva marad a szám. – Egyedül akarom ezt megoldani – folytatja. – Egyet-kettőt már legyőztem, de néhány még hátravan. S mielőtt bármit mondhatnék, bedobja: – Itt most tegyünk pontot, jó? Mit szólnál egy mozihoz? Alig látok valamit a filmből. Mit tudok én erről a férfiról itt mellettem? – kérdezem magamat. Hogy okos és művelt, szereti a zenét és az irodalmat – ennyi. Na és a jelleme? Kedves, gyöngéd, szenvedélyes? Aztán egyszer csak mindez elpárolog? Mielőtt igazán megismerhetnénk egymást, ő bezárkózik? Akár a csiga, amely egy kicsit elődugta a szarvát, körülnézett, majd gyorsan visszabújt a házába. S akkor ráébredek: Zsolt egy Don Quijote. Búsképű lovag, aki kitalált magának egy ideálvilágot, ahol hős lehet. A szíve hölgye,
5
Dulcinea sem hús-vér nő, mert azzal nehéz törődni, ellentétben az álombelivel. A mozi után az utcán nekiszegezem a kérdést: – Milyennek látsz te engem? Vontatottan válaszol: – Nagyon okosnak. De hát ezt úgyis tudod. Nem sikerül tehát megpillantanom magamat Zsolt tükrében. Éva barátnőm, akinek elmesélem a párbeszédet, azt mondja: – Na, hiszen. Ettől akár még fütyid is lehetne. Egy férfinak elsősorban azzal kell bókolnia, hogy szép vagy és szexi, és hogy ő mennyire odavan érted. Szerintem ezt a fiút nyugodtan elfelejtheted, ez egy magányos farkas. Esze ágában sincs bárkit beereszteni az életébe. Én azonban nem tudok csak úgy lemondani Zsoltról. Kezdeti szenvedélyébe úgy burkolóztam be, mint egy puha takaróba. Belékapaszkodtam, hogy megvédjen a magány ellen. És ez most hiányzik. Elveszítem a türelmemet, és egy napon, telefonon, kiosztom Zsoltot: – Mit képzelsz, hogy így bánsz velem? – kiáltom hisztérikusan. – Kedd-szombat, keddszombat, köszönöm szépen! Először ezerrel udvarolsz, aztán elillansz, mint a kámfor, és magamra hagysz? A vonalban feszült csönd támad, majd felcsattan Zsolt válasza: – Most akkor tartsunk egy kis szünetet. És leteszi. Tudom, hogy ezzel vége. Megírom a dolgot Balázsnak, mire ő azt válaszolja: – Zsolt magának való pali, őt így kell elfogadni. Engem is elhajt a francba, ha olyanja van. Szóval, ha vége, akkor vége. Mégsem illettetek egymáshoz. Te mást keresel, igazi társat, aki állandóan melletted van. Én is reméltem, Zsolt neked majd megnyílik, de hát nem. Írd fel a veszteséglistára, és lépj tovább. Én azonban nehezen törődöm bele a kudarcba. Egy darabig hívogatom Zsoltot, aki persze mindig kitér a találkozás elől. Némi kínlódás után felhagyok a próbálkozással. Háromnegyed év múlva váratlanul kapok tőle egy e-mailt. – Bocsáss meg nekem – írja. – Bevallom, amikor együtt voltunk, kis rózsaszín koboldok repdestek a látóhatáromon. Ezt nem bírtam elviselni. Mostanra tűntek el. Te remek nő vagy. Remélem, találtál valakit azóta, aki megérdemel. Rados Virág: A visszakapott élet
6
