Tartalomjegyzék Ars-vonások Tóth-Hekkel Arany Bobory Zoltán Bakonyi István Saitos Lajos Pálfalvi András Sebők Melinda Ádám Tamás Haklik Norbert

1

Tartalomjegyzék 3-5

Ars-vonások – Kulcsár Ferenc versei, kézírásos verse és portréja

7-8

Tóth-Hekkel Arany verse

9

Bobory Zoltán – Csendben, ahogy illik hozzá, elment Álmos István

10

Bakonyi István – Álmos István halálára

10-12

Saitos Lajos – Álmos István emlékezete c. írása és verse

12

Pálfalvi András –Álmos István halálakor

13-16

Sebők Melinda – 25 éves a Vörösmarty Társaság 1988–2013

17

Ádám Tamás verse

18-24

Haklik Norbert – Kelemen Demeter csodálatos látogatása

24

Fellinger Károly – verse

25-28

Prax Levente – A pályázat

28-30

Csák Gyöngyi versei

31-32

Cseke J. Szabolcs verse

33-34

Ferdinandy György – Szavak

35-36

Farmosi László verse

37-42

Száraz Pál – Szárda szőnyege

43-44

Réfi János versei

45-47

Virágh Ildikó – Most nagy csend van

49-50

Pálfalvi András versei

51-52

P. Maklári Éva – Találkozás az ördöggel

53-54

Matyikó Sebestyén József versei

55

Dienes Ottó verse

56

Bobory Zoltán – Paál Lajos költészete – a messzeség felől

57

Revák István – Paál Lajos Malevicsre gondol versében

58-59

Paál Lajos versei

61-62

Petrőczi Éva – Magyar versek – japán „csontozattal”

63-69

Mayer Erzsébet – Az égi és a földi malom

70-75

Máriás József – „Az író korának lelkiismerete”

2

TARTALOMJEGYZÉK

75-79

Cs. Varga István – Egri jubileumok I-III.

80-85

Kun Miklós Jenő – „A magyar halottak valóban mélyebben vannak eltemetve”

86

Pósa Lajos verse

87-88

Bársony István – A fehér egérkék

89

Csiák Gyula – Miért ők a legfontosabbak?

91-96

Kaposi Dorka – Mayer Éva és Majoros Áron Zsolt kiállítása Székesfehérváron

97-98

Bakonyi István – Szűts Angéla Régi levelek c. kiállítása

98-99

Móser Zoltán – Arcok, folytatások

100-103 Lukácsy József – Páll Lajos fecskefarkú művészete

Folyóiratunkat Szűts Angéla képei illusztrálják. (Kortárs Művészeti Fesztivál, 2014. Aranybulla Könyvtár.) Az alkotásokat Revák István és Revák András fényképezte.

KULCSÁR FERENC VERSEI

A

RS -vonások

Kulcsár Ferenc

Szabadulások A kerekek, melyeken a teremtés száguld, az élet teje s a halál méze, a férfi és a nő, az igen és a nem: mind-mind Övé, kinek álma elmondhatatlan világegyetem, S mert tőle lettünk s ő vagyunk, torlódásunk-omlásunk végtelen

Fölragyog címerünk Z.-nek

Most már nehéz – ágytól ágyig lobogni ellened halálig. Most még nehéz – holdad, napod ellenembe s értem ragyog, de fölveszlek, te nyíló boldog, intézhesd el földi dolgod, s oldalamon – gyúllad rajta hósapkás láng, rózsafajta – lobogsz te is ágytól ágyig, csillagaimban halálig.

3

4

KULCSÁR FERENC – IMPROMPTU

Kulcsár Ferenc

Impromptu Milyen jó, Istenem, lenni. Világvégi csendben friss levegőt venni, és zimankóban egy kocsmában hevülni fekete kucsmában. Milyen jó részeg rímeket kitalálni és híveket szerezni ezáltal. És tengereden, Uram, átkelni száraz lábbal. * Két szememben mítoszok óceánja ragyog – mint az Isten odafent, könyöklök, hallgatok.

ARS-VONÁSOK – KULCSÁR FERENC

Kulcsár Ferenc költő, író, műfordító 1949. október 9-én született Szentesen, a Felső-Bodrogközben. Filozófia-magyar szakos tanári diplomát a pozsonyi Comenius Egyetemen szerzett. Szerkesztői, főszerkesztői és lapalapító tevékenysége közben első verseskötete l972-ben jelent meg Napkitörések címmel. Versei, tanulmányai, esszéi és meséi szlovákiai, magyarországi és romániai folyóiratokban, antológiákban jelennek meg. 2014. február 14-én életműve elismeréseként Balassi Bálint-emlékkard kitüntetést kapott.

5

6

SZŰTS ANGÉLA – „FEHÉRLÓFIA” 2013.

TÓTH-HEKKEL ARANY VERSE

7

ÁLMOS ISTVÁN

Tóth-Hekkel Arany

Csajkás lét „Beköltöznek emlékeimbe a hajnali csókok madarai (...) mikor a föltámadt csajkák zaját már végképp nem tudom elviselni” (Álmos István: Föltámadt csajkák)

Belénk kódolt emlékek Föltámadt érzések Pirkadati madárének Fülbemászó akkordok Rezegtetik a csöndet Valahol egyedül Valaki hegedül Kínhúrja feszül Felejthetetlenül Emlékek ráncaiba kiirthatatlanul befészkelt rettenet távolból – közelből csajkás lét csörömpöl (2013)

8

TÓTH-HEKKEL ARANY VERSE

Kérdőjelek „miértek borotvaéles kérdőjelek (...) menekülésem hegyoldalán roskadozom(...)” (Álmos István: Örökmécses)

Örvénylő évek riasztnak kérdőjelek sokasodnak senyvedő golgoták hitvesztő imázs kihúnyó parázs arcokon barázdák idült mélyszántás szemfedél nyílás Testre feszülő málha pirkadattól alkonyati holnapba rogyik – szétfolyik áhított örökmécsesünk (2013)

BOBORY ZOLTÁN – CSENDBEN, AHOGY ILLIK HOZZÁ, ELMENT ÁLMOS ISTVÁN

9

Bobory Zoltán

Csendben, ahogy illik hozzá, elment Álmos István Szaporodnak, akik esténként az orgonabokor, a bodza és a jázmin virágaiba költöznek, mikor kiülsz menedéket és békét adó verandádra, hogy veled legyenek a csillagok és az értük gyújtott egyszál gyertyák fényében. Régi-régi és hűséges barátságok, felejthetetlen emlékek, közös élmények, vigasztalások és megbocsátások csodálatos, békét adó örömével. Amikor felidézheted arcukat, szavukat, bátorító kézfogásukat, folytathatod a megfoghatatlan, és csak hited, képzeleted mércéjével mérhető távolság ellenére a beszélgetéseket, vidám és örök és mosolygós együttléteket. Ide, közéjük tért meg sok barát, irodalomkedvelő számára fájdalmas hiányt hagyva Álmos István költő. Az életet nagyon szerető és jókedvvel, sajátságos, finom humorral élő embert már fiatalon kemény próba elé állította a Sors. Alig hittük, hogy győzni fog ebben a gigászi küzdelemben, hogy lesz ereje folytatni, hogy annyi örömet tud még szerezni az irodalmat, a verset szeretők közösségének. Győzött… Mint később többször is. Álmos István csendben, harag és elégedetlenség nélkül vívta meg mindennapos és élet-halál harcait egyaránt. Tiszta, világos hangon, cifraságok nélkül szólalt meg verseiben, érzéseit, érzelmeit, véleményét és aggódását is jószívvel és szeretettel adta át számunkra. Mintha kívülről, szokásos kedves mosolyával figyelt volna minket, hogy aztán szerényen, alázattal tudtunkra adja, hogy élek, sőt veletek vagyok. Soha nem tartozott a harcos, akaratos, önmagát folyton előtérbe helyező, mindenáron népszerűséget kereső költők közé. Mindig szükség volt a pályatársak, a barátok unszolására, bátorítására. Így születtek meg verseskötetei, ezért lehetett részese a város és a megye irodalmi életének. Kötetei ezért hatottak mindig a meglepetés erejével. (Föltámadt csajkák – 1992; Elsüllyedt kikötők – 1999; Nap és tenger – 2005.) Az utolsó nagy csatát, amit tiszteletre méltó türelemmel, alázattal vívott meg, már nem tudta megnyerni. Bekéredzkedett odaát azok társaságába, akik ugyanúgy szerették mint mi, itt maradtak, s akik esténként most már Álmos Istvánnal együtt költöznek be vigasztalóan az orgona-, jázmin- és bodzavirágba. Amiket körülragyognak a csillagok, ha kiülsz alájuk egy kis beszélgetésre, mint a régi kvaterkázások idején…

10

BAKONYI ISTVÁN – ÁLMOS ISTVÁN HALÁLÁRA ÉS SAITOS LAJOS – ÁLMOS ISTVÁN EMLÉKEZETE

Bakonyi István

Álmos István halálára Hálás vagyok a sorsnak, hogy ismerhettem. Hogy a 24-es buszon annak idején találkozhattam Vele. Ő ment a Lehel u. 29-be, én meg a Katona 11-be. Volt, hogy az emberek feje fölött köszönt át barátságosan. S közben mindenki hallotta senkivel össze nem téveszthető hangját. Aztán a betegség. Rónai Laci, az idegsebész műtötte. Megmentette. Így hát érthető, hogy a 2005-ös válogatott kötetet neki ajánlotta. És a Szent István Művelődési Ház portája. Költő a portán. Ki ott belépett, jobb lett a kedve, és nem hagyott föl minden reménnyel. Aztán felesége elvesztése. És a fiába vetett hit. És a betegség. És Istenbe vetett hite. Az ember ilyenkor persze magába néz. Nem mentem be hozzá az otthonba. Bobory Zoli és Pálfalvi András bement. Miként annak idején, 14 éve Szegedi Kovács Gyurival mi is Takács Imréhez. És most előttem a Nap és tenger. A címlapján a jó barát Szigli László művével. Őt is nem rég temettük. Ahogy a fülszövegbe írtam akkor: „…a föltámadás és az elsüllyedés közti feszültség termi ezt a lírát, s löki előre a távlatok felé.” Hinnünk kell ezekben a távlatokban. Álmos Pista! Nyugodj békében!

Saitos Lajos

Álmos István emlékezete „…képtelen idő feszül bennem soha nem látott dolgok valamit egyszerre érzek az életből a halálból.” (Álmos István: Elalvás előtt) Álmos István immár hátrahagyott verseit újraolvasva a fenti idézet is azt sugallja: költészete tele van halállal. Rajta kívül ennyire csak Bella István kísértette a halált életművében („..kitanultam én a halált…” – írta és mondta B. I.). Álmos – tudtommal – fiát Berzsenyi iránti rajongásából nevezte Dánielnek, akinek a sírnál azt mondtam búcsúképpen: Szeretettel emlékezem Édesapádra! Fiatalon a „dolgozók gimnáziumában” találkoztunk először (egy padban ültünk), már tudtunk egymásról, hiszen ő publikáló költő volt, én meg akkor őszön (1964-et írtunk) bontogattam szárnyaimat. Barátságunk innét datálható, amit Pista

SAITOS LAJOS – ÁLMOS ISTVÁN EMLÉKEZETE

11

egyszer szívhez szóló dedikációval is megpecsételt Elsüllyedt kikötők című könyvében: „Saitos Lajosnak régi igaz barátomnak kimondhatatlan szeretettel remélve a hosszantartósságában: Álmos István” (Szfvár., 1999. VI. 3.). Később Álmos István volt egyik esküvői tanúnk, aki mentegetőzve így szólt hozzám: Lajos, én olyan szegény vagyok, hogy nem tudok mást nászajándékba adni, mint a másodállásomat, de azt szeretettel átruházom rád! (Á. I. volt abban az időben a Szerzői Jogvédő Hivatal helyi ellenőre; előtte Sándorfalvi Sándor, majd Balogh Ödön töltötte be ezt a „tisztet”.) Kimondhatatlanul is így tudott szeretni (gyűlölni minden bizonnyal nem is gyűlölt senkit, s haragosai se voltak) – szeretni: férfias szeméremmel. Szeretni a költészetet és a szebbik nemet szerette, meg a bort. Első feleségével (Katival) nagy-nagy szerelemben, kéz a kézben száguldtak át a városon. Ki ne emlékezne erre közülünk, akik akkor voltunk fiatalok. Nap mint nap találkoztunk, egy presszóban, egy klubban, albérleteinkben (többnyire náluk, a régi Sziget utcában, lecsóvacsorákon) vagy éppen az Ősfehérvár étteremben (ez is hol van már?), amit minden bizonnyal ő nevezett el „tanszéknek”. S kik jártunk e tanszékre; közülünk már Álmos István is az egykori „Ős” panteonjába került: Kralovánszky Alán, Ízes Mihály, Pesovár Ferenc, Sobor Antal és Takács Imre társaságába, hogy csak a már eltávozottak legismertebbjeit említsük. De jártak körünkbe fiatal könyvtáros lányok és tanítónők is – ki Zalából, ki a Mezőföld „kies” tájairól származott – s „Peso” Feri bátyánk, a néprajzos, megénekeltette őket. Nekünk meg, süvölvényeknek elő kellett húzni az aznapi penzumot, verset. Abban az örömben volt részem, hogy Álmos István korszakos verseit (Nincs helyem sehol, Egy statisztikus monológja, Lépcsők, Sirály, Mondóka) már kéziratból ismerhettem. Álmos István – mondhatjuk – a Sors „sorstalanja” volt; s ha verseiből nem ritkán a pesszimizmus is kerekedett felül, azt fejtegette: ő úgy optimista, hogy kiírja magából a pesszimizmusát. Ennek bizonyságául álljék itt a már említett Mondóka c. verse: „Kezet fogtok velem és nem néztek a szemembe pedig se dac se szelídség nem kékül benne hiába sütitek bőrömön a rántottát csak mosolygok záptojás dolgaitokon eltévedtek saját nyomotokban árnyékotok is pórázon tartjátok és félve néztek a felkelő napba szelet gyászoltok minden virradatban.” Jómagam, az emlékezők közül, ide másolom egyik, Álmos István költészetétől ihletett versemet.

12

SAITOS LAJOS ÉS PÁLFALVI ANDRÁS VERSE

Zárthelyi az Ősfehérvár Tanszéken Ad notam Álmos István Megkérdezték kezemet a világtalanok: ki rajzolta tele a házfalakat békével és szabadsággal?! – Mert ugyan hangosak ezek a márványtáblák, de csak a létezésükről szólnak. Ünnepnapon lehajolnak a friss virágért és tisztát váltanak. – – Most eső és könny maszatolja világtalan arcukat. Ó, életben maradt halottaim!

Pálfalvi András

Álmos István halálakor Elsüllyednek köröttem a hegyek Sivár lapály körös-körül Messzire lát a szemem Messzire, ahová eddig még soha tán Hisz’ nincs a horizontig semmi Pillantás-akasztó Hogy az égig vezesse a tekintetet S a hegyek helyén csak szakadék Sötét, komor, suttogó Homályos, baljós mélység Ledőlt a hegy Ormai, völgyei elsimultak Belefáradtak a tájba Kiszáradtak patakjai És az ősz-öreg erdő Nincs már kilátó, a messze-tekintő A visszhangos szurdokok hangja Csak lezuhant, halott madár Nem kell már megmászni A kihívó meredélyt Többé nem csalogat De lassú sétákat még tehetsz Az elszürkült, arcnélküli tájban

SEBŐK MELINDA – 25 ÉVES A VÖRÖSMARTY TÁRSASÁG 1988–2013

13

Sebők Melinda „... tollal és ecsettel a mélyebb, igazibb kultúráért”

25 éves a Vörösmarty Társaság 1988–2013 (szerk.) Tibai Tibor, Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2014 „... tollal és ecsettel a mélyebb, igazibb kultúráért” – Szarka Géza az 1932-ben megalakult (és 1942-ig működő) Vörösmarty Irodalmi és Művészeti Társaság elnöke nyitóbeszédében ezekkel a szavakkal jelölte ki az akkori Társaság célkitűzéseit. Impozáns kiadványt lapozhat az olvasó, ha kezébe veszi Tibai Tibor munkája nyomán létrejött a Vörösmarty Társaság 25 éves fennállása alkalmából szerkesztett, a Szarka Géza-idézetet mottóként választó, Vörösmarty portréjával díszített, bordó kötésű kötetet. Épp a Szent István-emlékévben, a Társaság 25 éves jubileuma alkalmából megjelent kötet méltó visszatekintés Székesfehérvár irodalmi-művészeti eseményeire figyelő, kulturális értékeit őrző Vörösmarty Társaság történetében. Tibai Tibor szép emlékeket felelevenítő eseménysorozatot tár elénk gondos öszszeállítással. A város és azon belül a Vörösmarty Társaság életének legjelentősebb kulturális rendezvényeit fényképekkel, feljegyzésekkel, visszatekintő írásokkal, kronologikus eseménytárral eleveníti fel. Vörösmarty szellemi örökségét nem csupán nevében, hanem rangos konferenciákkal, emlékestekkel, kötetbemutatókkal, kiállításokkal méltóképp őrző-ápoló Társaság történetét ismerteti a szerkesztő a Vörösmarty Kör megalakulásától egészen napjainkig. Tibai Tibor bevezető írásában maga is vallja, hogy a teljesség igénye nélkül próbálja „tömören, nem tudományos igénnyel, sokkal inkább ismeretterjesztő jelleggel” összefoglalni az 1988-ban megalakult Vörösmarty Társaság és elődeinek (Vörösmarty Kör, Vörösmarty Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság, Vörösmarty Irodalmi Társaság) történetét. Csongor Rózsa, Erdős Ferenc, Horváth

14


Júlia és Silye Sándor munkái nyomán röviden ismerteti mindegyik előd-társulat történetét és kitűzött céljait. Az 1867-ben 126 alapító taggal megalakult Vörösmarty Kör 1942-es működéséig ünnepi műsorokat rendezett Eötvös József, Deák Ferenc, Ányos Pál, Virág Benedek és Liszt Ferenc tiszteletére. A két legjelentősebb eseménysorozat azonban mégis Vörösmarty születésének centenáriumán (1900) és a Szent István-emlékévben (1938) került megrendezésre. A Vörösmarty Kör mellett 1932-től működő Vörösmarty Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság – Szarka Géza és György Oszkár közreműködésével – a Nyugat-nemzedék legkiválóbb alkotóit is meghívhatta a városba: Babitsot, Kosztolányit, Szabó Lőrinczet és Rónay Györgyöt; ugyanakkor a rendezvényeken megjelent a Vigiliát Rónay Györggyel együtt szerkesztő Sík Sándor; az erdélyi szerzők közül Áprily Lajos, Dzsida Jenő és Kós Károly valamint a népi hangvételű Erdélyi József és Szabó Pál. Tibai pontosan mutat rá, hogy a Társasághoz szorosan nem köthető, de működésének szellemi támogatásával jelenhetett meg 1938–39-ben a Vár című folyóirat Jankovich Ferenc, Pálffy István, György Oszkár, Csákány Ambrus szerkesztésében, a főmunkatársakhoz tartozott a város szellemi életébe bekapcsolódó Weöres Sándor és érdemes megemlíteni, hogy Takáts Gyula is. Noha a folyóiratban publikáló szerzők között (Illyés Gyula, Fodor József, Képes Géza és Tatay Sándor mellett) felsorolja Németh Lászlót, (aki nem írt egyszer sem a lapba), jó érzékkel világít rá arra a szellemi légkörre, amibe belefért volna az 1938-ra már ismert, a Tanú című lapot 1937-ig szerkesztő prózaíró: s ha szerzőként nem is szerepelt a folyóiratban, a Várban ismertették a Kocsik szeptemberben című regényét. Tibai Tibor az 1946–1949 között működő Vörösmarty Társaság történetéből Kassák Lajos közreműködésével létrejött Művészeti Hét rendezvényeit emeli ki. Az 1954–1956 között működő Vörösmarty Irodalmi Társaság egyik legfontosabb ünnepségét a költő halálának 100. évfordulóján, 1955-ben rendezték, s még ugyanebben az évben jelenhetett meg Fehérvár címmel egy irodalmi-helytörténeti antológia. Az 1988. november 26-án megalakult Vörösmarty Társaság rövid történeti áttekintése megalakulásának lényegesebb mozzanatait és törekvéseit ismerteti. A Vörösmarty Társaság dokumentumainak eseménytárában azonban már nincs válogatás: valamennyi 1988 és 2013 közötti rendezvény kronologikus rendben megtalálható a kötetben. A Kalász Márton (elnök) – Román Károly (alelnök) vezetésével megalakult Társaság működésének már első szakaszában is célul tűzte ki a Vörösmarty-kultusz ápolása mellett a színvonalas konferenciák, emlékestek, kötetbemutatók szervezését. A Társaság későbbi vezetői (Könczöl Imre, Szemere Gyula, Jávor Ottó, Bakonyi István és 2010-től Bobory Zoltán) folytatták, s ma is folytatják ezt a hagyományt. A megalakulás történetét és célkitűzéseit az emlékezők vallomásai követik. Pál Istvánné szerint a Vörösmarty Társaság „jó lehetőség volt a korábban teremtett hagyományok kiteljesítésére” (35). Román Károly a Társaság 25 éves fennállásán eltűnődve megállapítja: „ez a kor egy kulturális társaság esetében manapság már jelentős életidőnek számít” (43). Bakonyi István néhány jeles előadó és esemény mellett a megalakulás pillanatában az elnök megválasztását is fontos eseménynek jelöli: a Vörösmarty Társaság megalakulása a városnak lehetőség volt, hogy „újraéledjen poraiból. Hosszas előkészültek után


15

került sor az újjáalakító rendezvényre. Sokan voltunk, akik fontosnak tartottuk, hogy a város és a megyei irodalmi és művészeti életét szervező Társaság életképes legyen újra. Örömet jelentett, hogy sikerült az ügynek megnyerni Kalász Mártont, a sokáig Fehérváron élő költőt, aki első elnökünk lett” (47). Arató Antal vallomásában beszámol arról, hogy a Vörösmarty Társaságban lett fehérvári polgárrá. A „késő estig elhúzódó rendezvények, szerkesztőségi összejövetelek, eszmecserék, tervezgetések … Bizonyára ez a vonzó társaság, együttlét is hozzájárult ahhoz, hogy albérletbe költöztem, fehérvári polgár lettem” (51). A személyes hangú esszészerű emlékezéseket az irodalmi-művészeti ünnepségeket, eseményeket kronologikus sorrendben rögzítő dokumentumok követik. Tibai Tibor gondos összeállításban felsorolja a Vörösmarty Társaság kiadványait: a negyedévente megjelenő Vár folyóirat mellett az összes szépirodalmi vagy irodalomtörténeti kötetet. A fényképekkel gazdagon díszített eseménytárban 1988. november 26-i alakuló üléstől 2013. november 06-i Áron Nagy Lajos-emléknapig követhetjük nyomon az elmúlt 25 év valamennyi rendezvényét. Vörösmarty-, Vajda János-, Illyés Gyula-, Németh László-, Pilinszky- és Weöres Sándor-emlékülések között Jankovich Ferenc, Csanádi Imre, Takács Imre, György Oszkár neve is fel-felbukkan az eseménynaptár soraiban. A helyi neves előadók: Mohácsy Károly, Sobor Antal, Román Károly, Bakonyi István, Bobory Zoltán mellett gyakran más városból érkező jeles irodalomtörténészek is vendégei lehettek a rendezvényeknek többek között: Cs. Varga István, Tüskés Tibor, Pomogáts Béla, Vasy Géza, Szakolczay Lajos, Jelenits István és Szabó Ferenc. Az évente megrendezésre kerülő Határon Túli Magyar Irodalom Napjai rendezvénysorozat és a havonta összejöveteleket szervező Áron Nagy Lajos Művészetbarát Kör is színesítette a Társaság programjait. A Vár mellett más folyóiratok: a Pannon Tükör, a Tempevölgy, a Hitel és a Stádium is bemutató estet tarthattak. A Vörösmarty Társaság rendezvényein nem csupán a Fejér megyei költők, írók: Bokros János, Sobor Antal, Bobory Zoltán, Balajthy Ferenc, László Zsolt, Heiter Tamás, Káliz Sajtos József, Saitos Lajos, Szegedi Kovács György és Szikra János mutatkozhattak be legújabb írásaikkal, hanem többek között Péntek Imre, Serfőző Simon, Kabdebó Tamás, Petőcz András, Jókai Anna, Kodolányi Gyula, Kalász Márton, Buda Ferenc, Csoóri Sándor és Tornai József is dedikálhatta köteteit. Még sorolhatnám a fontos eseményeket, örömteli pillanatokat vagy a jeles irodalomtörténészeket, híres írókat, költőket, akiket a szerkesztő a jubileumi kötet fényképalbumába is beválogatott; most azonban a teljesség igénye nélkül említettem néhány olyan szerzőt, akiknek a neve ismerősen cseng a kulturális életben jártas, a Vörösmarty Társaság rendezvényeit látogató érdeklődőnek. Külön érdeme a kötetnek az irodalmi melléklet: válogatást találunk olyan szerzők műveiből, akik valamilyen módon kapcsolódtak a város szellemi-kulturális életéhez és a Vörösmarty Társasághoz. Vörösmarty-, Vajda-, György Oszkár-, Jankovich-, Weöres Sándor-, Pilinszky-, Csongor Rózsa- és Sobor Antal-írások között egyik legértékesebb darab Somlyó György Vörösmartyhoz című versének kézirata. Vörösmarty portréját a kötet külső, Szakál Antal Vörösmarty-emlékérmét

16


a belső borítón láthatjuk illusztrációként. Az irodalmi melléklet Vörösmarty Vén cigányától ismert Vörösmarty-költeményeket intertextuálisan felidéző Bella István Testamentom című verséig kalauzolja az olvasót: a szép ívű, tudatosan szerkesztett kötet méltó befejezéseként. Tibai Tibor a Vörösmarty Társaság 25 éves jubileumára szerkesztett kötete nem egyszerű visszatekintés, hanem az elmúlt évek irodalmi-művészeti értékeinek igényes válogatása, irodalomtörténeti dokumentum az utókor számára. A fényképekkel kiegészített eseménynaptár azokat az örömteli pillanatokat idézi, amikor a Vörösmarty Társaság a Szarka Géza által kijelölt utat folytatva „tollal és ecsettel” küzdött a „mélyebb, igazibb kultúráért”. Reméljük, hogy a következő 25 év is legalább ennyi szellemi-kulturális értéket tud majd felmutatni!

Szűts Angéla – „Az öreghalász és a tenger” 2014.

ÁDÁM TAMÁS VERSE

vers és novellaíró pályázat nyertes verse, illetve novellája, 2014. ****

Ádám Tamás

Farkasszélben Megtanultad a kutyaúszást apám mégis fejed fölé suhintottak a hullámok olykor-olykor combodba döftek a kardhalak Voronyezsnél mélyek a hótengerek mondod mélyek mint a tekintetek mint halottak alatt a tükrös lepedők éjjel megőszült melletted a harmonikás és rád fogott egy jégcsapot szél vonyított farkasszél csontot értek a fogak dögcédulát csörgetett a félelem

17

18

HAKLIK NORBERT – KELEMEN DEMETER CSODÁLATOS LÁTOGATÁSA

Haklik Norbert

Kelemen Demeter csodálatos látogatása Kelemen Demeter, a mátrazádori kovácsmester 1942. február 23-án vonult be a Magyar Királyi Honvédségbe. Délután háromkor kellett gyülekezniük a berukkoló bakáknak a falu főterén. Erősen fagyott, és amikor a balsejtelmektől gyötört asszonyok elrebegték utolsó jókívánságaikat háborúba induló férjüknek, már egészen besötétedett. Még a papnak is meggypiros volt az orra a hidegtől; egyre csak szipákolt és tüsszögött, miközben az áldást osztogatta a frontra menőknek – talán emiatt lehetett, hogy néhány mátrazádori hitves búcsúzásképpen csak annyit mondott emberének: „aztán nehogy meg találj hűlni nekem”. Mátrazádor aznap bevonult férfinépének a későbbiekben még bőven volt alkalma a meghűlésre: Oroszországba vezényelték őket, és egy évvel berukkoltatásuk után mindnyájan a Don-kanyarnál taposták a havat papírtalpú bakancsaikban, hogy alig két hónap leforgása alatt – vagy a muszka fegyverek golyóitól, vagy a mínusz negyven fokos hidegtől – majd’ az utolsó emberig odavesszenek. • Miután a dicsőséges Vörös Hadsereg katonái megszabadították hazánk lakosait a fasiszta elnyomástól és karóráiktól, Mátrazádorra is kezdtek hazaszállingózni azok a katonák, akiknek nem csupán megmaradniuk sikerült, de valamiképp a hadifogságot is elkerülték. S bár hitvesüknek kétségkívül nagy örömet szereztek e szerencsésebb sorsú vitézek visszatérésükkel, érkezésük egyre csak apasztotta a reménységet azoknak a mátrazádori asszonyoknak a szívében, akik még ekkor sem tudtak semmit férjük hollétéről. S náluk is rosszabbul jártak, akiket a hazatérők őszinte részvétnyilvánítás kíséretében azzal üdvözöltek, hogy látták golyóktól tépett testtel földre rogyni emberüket. Kelemen Demeter feleségének, Jolánkának senki sem hozott efféle gyászos híreket. Ám Jolán bármiféle, mégoly keserű bizonyosságot is szívesebben cipelt volna lelkében, mint ennek a gyötrő, s talán teljesen hiábavaló várakozásnak a terhét. Ha napszámba ment, nem szólt senkihez, csak végezte a dolgát némán. A háztartást teljesen elhanyagolta, a kertet hamarosan végképp birtokba vették a gyomok, de Jolán ezzel sem törődött, csak ült órák hosszat a hokedlin, az ajtót bámulva, és egyre csak sírt keservesen, jóízűen, kis asztalára borulva, amely a többhónapos kosztól elhomályosított ablak előtt állott. Le se vetkőzött éjjel; megesett, hogy három napig alig aludt – egybeolvadtak előtte a percek, az órák, a napok; amikor az ablakon betetszett a világosság, nem tudta, hajnal van-e vagy alkony; és ha a szél olykor megropogtatott odakint egy-egy faágat, ő a küszöböt hallotta megreccsenni férjének egészséges, nehéz férfilépte alatt. „Ha visszajönne” – ez rezgett a szívében, ezt zokogta a párnájába, ezt sóhajtotta minden áldott percben, s nem is vágyott semmi egyébre, legfeljebb ha arra,


19

hogy bizonyosságot szerezzen afelől: valóban érdemes-e várnia Demeterét, vagy férjura már valahol Oroszország fagytól kemény földjében alussza örök álmát. Végül aztán elérkezett a pillanat, amikor Jolán megtudta: várakozása hiábavaló volt, és már sohasem fogja viszontlátni emberét; de ez jóval később történt – akkor, amikor oly sok más falu után Mátrazádor utcáin is feltűnt a magát Mónos Ferencnek nevező férfiú. • Hogy Mónos Ferenc valóban járt-e az orosz fronton, nem tudni. Ő váltig állította, hogy igen, ám későbbi tevékenységének ismeretében joggal tekinthetjük kétségesnek vallomása igazságtartalmát, s amikor megindult ellene a bűnvádi eljárás, a vád természetéből fakadóan a vizsgálat – finoman szólva – hajlamos volt mellőzni Mónos élettényeit. Még ha a nyomozás célja valóban az igazság rekonstruálása lett volna, akkor sem ismerhetnénk pontosan a Mónos Ferenccel megtörtént események részleteit – ez esetben az összes szavahihető tanú felkutatása jelentené a legnagyobb nehézséget, hiszen Mónos ténykedésének összes helyszínén más néven mutatkozott be. Csak egyvalami biztos: Mónos Ferenc, röviddel azután, hogy elhallgattak hazánkban a fegyverek, több településen terjesztett olyan igaztalan történeteket a jó hírekre éhes falulakóknak, melyek révén nem csupán kosztra és kvártélyra, sőt pénzre tett szert, hanem olyan elismertségre is, amely kizárólag a háborús hősöket illette meg akkoriban. Tevékenységét röviden a következőképpen foglalhatjuk össze: ha kiszemelt magának egy települést, beült a kocsmába, és addig-addig hallgatózott fröccsöspohara fölé görnyedve, mígnem a többi vendég társalgásából megtudta, mely falubelieket várják haza a frontról még mindig szeretteik. Ha úgy ítélte, eleget hallott ahhoz, hogy sikerre vihesse tervét, valamely eltűnt baka nevének hallatán felkiáltott, hogy „kiről van szó, ismételjék meg a nevét”, s amikor beszélgetőtársai eleget tettek a kérésének, közölte velük: „ismerem őt: együtt szolgáltunk a Don-kanyarnál”. Erre menten kérdések özönével árasztották el, mire ő szebbnél szebb történeteket mesélt a szóban forgó baka fronton véghezvitt hőstetteiről, s rendre azzal végezte be elbeszélését, hogy az illető „tudomása szerint hadifogságba esett”, s ugyanott tartották fogva, ahol szökését megelőzően őt, ám „összes társa közül az az erős, igaz magyar bírta a legjobban a sanyarú körülményeket”; úgyhogy „várjanak csak rá türelmesen, mert egyszer majd bizonyosan visszatér, hiszen olyan nincs, hogy egy ilyen derék ember ne térjen vissza”. Ilyen alkalmakkor a szinte emberfeletti erővel és tűrőképességgel felruházott baka családja rendre több napig vendégül látta házában Mónost, s amikor elbúcsúzott tőlük, mondván: most mennie kell, hiszen „őt is várja odahaza egy szép asszonyka meg három vidám kisgyerek”, mindig némi pénzadománnyal hálálták meg neki a jó híreket. Ténykedése során Mónos Ferenc a napi politika eseményeit is szem előtt tartotta: negyvenöt vége felé, főképp, ha megtudta történetének hőséről, hogy nem álltak távol tőle a Szálasi nevével fémjelzett eszmék, még rendre azt terjesztette az illetőről, hogy „nála jobb katona nem szolgált a magyar seregben, úgy hullott

20


a fegyvere előtt Ukrajnában tucatszámra a fene zsidaja, mint ősszel a gesztenye”; pár hónappal később már úgy fogalmazott: „jó harcos volt, ha rajta múlik, mára ismét az ezeréves határok szegélyezik Magyarországot, s hajlongva szolgál a magyarnak az összes bocskoros”; negyvennyolc után meg – alávetvén magát a kor szellemének – eképp méltatta beszélyének főszereplőjét: „száz, nem is száz, de ezer olyan aktivista kellene még a mozgalomba, mint amilyen ő, aki azzal tartotta a lelket fogolytársaiban, hogy az internacionalizmusról s a kommunizmus dicsőségéről tartott előadásokat nekik, és világossá tette előttük: az ő sanyarú sorsukért is az imperialisták mohósága, meg a félfeudális urak bírvágya a felelős”. És Mónos Ferenc jutalma sohasem maradt el: az ingyenes szállás és ellátás mellett pénzbeni jussát is rendre megkapta vendéglátóitól. Bizonyos értelemben rá is szolgált mindeme jótéteményekre – elvégre igen kevesen tudnak olyan tehetségesen hazudni, ahogyan ő tudott. • Mónos Ferenc ezerkilencszázötvenegy végén érkezett Mátrazádorra. A faluba érvén rögvest hozzálátott, hogy ismét oly sokszor bevált módszere szerint járjon el: rendelt egy nagyfröccsöt a kocsmában, és figyelmesen hallgatni kezdte az iszogató zádoriak diskurálását. Éppen Kelemen Demeterné sorsát tárgyalták meg a borukat kortyolgató férfiemberek. Egyikük éppen azt illetően adott hangot sajnálkozásának, hogy „amilyen szép volt szegény Jolánka a háború vége előtt, éppen annyira aszalta össze ez az ostoba várakozás”, mire a társa azt felelte: „már miért volna ostoba azért, mert visszavárja Demetert”, majd suttogva hozzátette: „talán lesznek olyanok is, akik csak ötvenegynéhány év elteltével jönnek haza”. Ekkor a másik lehurrogta, hogy „miféle marhaságokat hordasz itt össze; akiről eddig nem tudtak meg semmi biztosat a rokonai, arról már ezután sem fognak megtudni”, ám erre a Kelemenné küllemének megromlásán búslakodó férfiú úgy válaszolt, hogy „bizony igaz; Jolánka is jobban tenné, ha engedné holttá nyilváníttatni Kelemen Dömét, és új férj után nézne”. Meglehet: magát szánta volna Jolánka új férjéül a férfiú, mert ekkor hosszút kortyolt a poharából, mélyet sóhajtott, és elmerengve súgta maga elé: „bárcsak jönne valaki, aki megértetné Jolánnal, hogy hiába keresi Demeterét, mert ő, ó igen, ő már nincsen”. Az imigyen busongó úr vágya hamarost beteljesedett, hiszen alighogy ismét a szájához emelte a fröccsöspoharat, Mónos Ferenc lépett az asztalhoz, és közölte: „ha a mátrazádori Kelemen Demeterről beszélgetnek, akkor őt kérdezzék, hiszen együtt szolgáltak”, mire a többiek azt felelték: „róla hát, Kelemen Döméről, a kovácsmesterről”. Ekkor Mónos felszólította őket, hogy „azonnal vezessék Döme feleségéhez, a szép Jolánkához, akiről annyi jót mesélt neki a bajtárs, mert többet csak az asszony jelenlétében hajlandó mondani”. Úgy is lett: elindult a kis csapat a Kelemen-ház felé a mátrazádori főutcán, és ha szembejött velük valaki, Mónos útitársai örvendezve kiáltották, hogy „ez az ember a Kelemen kováccsal katonáskodott, és rögtön el is mondja, mi lett a Döme sorsa”. Így nem csoda, hogy mielőtt Jolánka hellyel kínálhatta volna az érkezőket, ismét megnyílott házának ajtaja, és két egyenruhás kíséretében Mátrazádor párttit-


21

kára lépett be rajta – nem tudhatni, pusztán a gyarló emberi kíváncsiság hajtotta-e a hivatalos szerveket, vagy pedig avégett akartak fültanúi lenni a beszélgetésnek, nehogy olyasvalami is elhangozzék, amely „alapjaiban rengetné meg a hálát és a nagyrabecsülést, amelyet a dolgozó nép a baráti Szovjetúnió iránt érez”. Hamarosan kiderült: alaptalan volt a mátrazádori pártvezetőség félelme, mert egyetlen, Lenin és Sztálin országát dehonesztáló kijelentés sem hagyta el Mónos Ferenc száját. Sőt: azzal, amit elmondott, arról is gondoskodott, hogy Kelemen Demeter személyében újabb hős kapja meg az őt megillető helyet a magyar antifasiszta ellenállók Pantheonjában. Mónos kijelentette: ott, a fronton, ahol „az állandó életveszély és a folytonos nélkülözés megélesíti az emberek elméjét, és rányitja szemüket a jóra”, ő és Kelemen Demeter felismerték, hogy „a náci propaganda és az imperialista koholmányok félrevezették őket”, és a habozás legkisebb jele nélkül álltak át a szovjet partizánok oldalára – igaz, ő eleinte még bizonytalankodott volna, de Kelemen Demeter, a fasizmus ellen küzdő hősök eme legkiválóbbika „hamarosan minden kétségét szertefoszlatta lelkesítő szavaival”. S bár ő maga, hirtelen jött betegsége miatt „nem foghatott fegyvert a német fasiszták gyülevész hordája ellen”, Kelemen Demeter helyette is derekasan küzdött – „százszámra hullottak géppisztolya előtt a hitleristák, ezer más partizán sem tett annyit a világszabadságért, mint Döme egyedül; megesett, hogy tucatnyi lövedéket kellett kioperálni a testéből, de Kelemen Demeter – kétségkívül annak köszönhetően, hogy ennyire megedzette a kovácsmesterség – minden alkalommal alig néhány nap alatt felgyógyult, hogy ismét megújult erővel vesse bele magát a küzdelembe”. Talán a Jolánka tekintetében megcsillanó reménység láttán döntött úgy Mónos Ferenc, hogy nem ébreszt az asszonyka szívében hiábavaló bizakodást; az is meglehet: a két ávós és a párttitkár elvtárs jelenléte nehezítette meg fantáziája szárnyalását, mindenesetre eképpen folytatta mondandóját: „sajnos maga Kelemen Demeter már sohasem számolhat be hőstetteiről – aknák és nehéztüzérségi lövedékek tűztengerében, tucatnyi lövedéktől átlyuggatott testtel halt hősi halált, amikor egyedül szembeszállván a támadó németekkel feláldozta magát a visszavonulni kényszerülő partizánszakasz védelmében, de élete utolsó pillanatában még arra is volt ereje, hogy egy kibiztosított kézigránát segítségével vagy harminc fene fasisztát is magával vigyen a másvilágra”. • Hamarosan az egész ország megismerte a Kelemen Demeternek tulajdonított hőstetteket. Úttörőavatáskor a vörös nyakkendő mellett az ő élettörténetét taglaló brosúrát is megkapták a boldog pionyírok, őt állították követendő példaként az üzemekben tartott politikai előadások során a dolgozó nép elé, és az iskolákban is rendre „Mit jelent számomra Kelemen Demeter” címmel írattak fogalmazást a kisdiákokkal. Ezerkilencszázötvenhárom elejére Rákosi Mátyás úgy ítélte: megérett az idő arra, hogy igazi hőshöz méltó emléket állítsanak Mátrazádoron a falu nagy szülöttének. És – tette fel Rákosi a minisztertanács ülésén a meg nem válaszolandó kérdést – mikor máskor adódhatna erre megfelelőbb alkalom, mint február 23-án, Kelemen bevonulásának évfordulóján, amely egyúttal azért is je-

22


les dátum, mert éppen akkor lesz nyolc éve annak, hogy őt, Rákosi Mátyást az ideiglenes Központi Vezetőség megválasztotta a párt főtitkárává. Rohammunkával készülődött Mátrazádor a Kelemen Demeter-emlékünnepélyre. Egyre több zsurnaliszta kereste meg Jolánkát és Mónos Pétert – akinek, mint Demeter egykori bajtársának, ekkor már a községi tanács biztosította a szálláshelyét és az ellátást –, hogy valljanak a nagy halottról. S bár Jolánka eleinte még szomorkodott férje halálán, gyászát hamarosan az őszinte büszkeség váltotta fel, melyet annak okán érzett, hogy ilyen kiváló embernek lehet az özvegye – és jókedvéhez időről időre a különböző települések pártszervezetei is tevékenyen hozzájárultak kisebb-nagyobb ajándékküldeményekkel. Január közepére a szocialista realista szobrászművészek egyik jeles képviselője is elkészült nagyszerű művével, mely a hős Kelemen Demeternek volt hivatott méltó emléket állítani. A művész a nagy ellenálló életének utolsó pillanatait faragta márványba: partizánsapkával a fején, baljában tárcsatáras géppisztolyt tartva, jobbjában kézigránátot lengetve ábrázolta a hőst, s arcát Kelemenék családi fényképei alapján formázta meg. A szoboravató ünnepség alkalmából maga Rákosi Mátyás is Mátrazádorra érkezett, és a falu apraja-nagyja ott várta a szónoki emelvény körül, hogy a párt főtitkárainak kezei által lehulljék a műalkotásról a lepel. Ám azon a napon Kelemen Demeter visszajött. • Rákosi elvtárs éppen Kelemen hőstetteit taglalta, és kifejtette: mekkora veszteség „a mozgalom és az egész dolgozó nép számára, hogy Mátrazádor nagy szülötte, még ha oly dicső halállal is, de eltávozott az élők sorából, s már nem fog visszajönni soha többé”, amikor a hallgatóság néhány tagja arra lett figyelmes, hogy egy görnyedt férfialak ballag nagy lassan az ünneplő tömeg felé a főutcán. Amint egyre közeledett, némelyek meglepett kiáltást hallattak, ám ekkor a mikrofonnál álló Rákosi elvtárs megköszörülte a torkát, és vészjósló pillantást lövellt a fegyelmezetlenkedők felé, így az ünneplők csak lopva böködték oldalba egymást, s biccengettek az érkező felé. Amikor a jövevény odaért az álmélkodókhoz, csupán annyit mondott: „maradjanak csak nyugodtan, látom, valami esemény van”, ám ekkor már nem lehetett nem észrevenni az összegyűltek izgatottságát. Még Rákosi Mátyás is ráeszmélt, hogy valami igen váratlan dolog történik éppen, így hát gyorsan befejezte az ünnepi beszédet, megragadta a leplet, és lerántotta a márványpartizánról. Aztán az érkező felé fordult, hogy jól megnézze magának, ki a felelős a felbolydulásért, ám neki is elakadt a lélegzete, amikor tudatosult benne a szoboralak ábrázata és a szónoklatát tönkretevő szabotőr fizimiskája közötti kísérteties hasonlóság. Magával Rákosi Mátyással az élen kísérte otthonába Kelemen Demetert Mátrazádor falunépe. Ám a házba csak Jolán, a párt helyi vezére, Mónos Ferenc, meg Rákosi elvtárs követhette. Amint asztalhoz ültek, Rákosi kifejtette afelett érzett örömét, hogy ő üdvözölheti elsőként „a visszatérő hőst, akit oly sokáig halottnak hittek”, majd megkérte az ünnepeltet: mesélje el, „miként sikerült mégis életben maradnia”. Kelemen csak annyit válaszolt: „igaz, ami igaz: sokunk odaveszett”.


23

Ám Rákosi kíváncsisága csillapíthatatlannak bizonyult – ezúttal olyanformán tette föl a kérdést, hogy „mégis, hogyan sikerült túlélni azt a rengeteg veszélyt és gyötrelmet”, mire Kelemen Demeter azt felelte: „hát bizony, eléggé kutyamód bánt velünk a ruszki”. Ekkor Mónos Ferenc úgy ítélte: itt az ideje közbelépnie, és ölelésre tárt karokal Demeterhez lépett, mondván: „nem ismersz meg bajtárs; együtt partizánkodtunk Oroszországban a fasiszták ellen”, mire Mátrazádor egykori kovácsmestere csak annyit szólt: „partizánkodott a kénköves seggű ördög”. Mónos Rákosihoz fordult, hogy „biztosan a légnyomás gyöngítette el az emlékezetét szegénynek”, ám erre Kelemen Demeter közölte, hogy „légnyomás a fenét, nem robbant énmellettem egyetlen fia gránát sem, rögtön megadtuk magunkat az orosznak, aztán meg hadifogságban voltam egészen mostanáig”. Ekkor Rákosi Mátyás rásziszegett Mónosra, hogy „sokat fog még maga beszélni erről”, aztán becsapta maga mögött a Kelemen-ház ajtaját, intett a sofőrjének és a testőrségnek, bevágta magát a nagy, fekete autóba, és elszáguldott az országút felé. • Mónos Ferenc másnap egyre azt bizonygatta az őt vendéglátó Mátrazádori pártembereknek, hogy „nem akar ő tovább a dolgozó nép vagyonán élősködni, inkább visszamegy szülőfalujába, és munkába áll”, ám a falubeli pártvezetőségnek sehogy sem akaródzott búcsút vennie tőle, sőt: talán még lelkesebben marasztalták, mint azelőtt. Aztán egy éjjel a Mónosnak kiutalt ház előtt is megállt egy nagy, fekete autó. Hamarosan Kelemen Demeter is követte az őrszobára. • Mónos Ferenc további sorsáról nem tudni semmi biztosat: lehet, hogy ma is jeltelen sírban nyugszik valamelyik börtönudvar kemény földjében. Kelemen Demetert egy esztendővel hazatérte után ítélték huszonkét évi fegyházra államellenes szervezkedés, kémkedés, valamint a szocialista államrend megdöntésére irányuló kísérlet vádjával. A büntetés kiszabásában enyhítő körülményként vették figyelembe, hogy kész volt őszinte, feltáró jellegű beismerő vallomást tenni az elsőrendű vádlott, a tevékenységét Mónos Ferenc álnéven folytató imperialista kém terhére. • Ezerkilencszázötvenhat októberének harmincegyedik napján két géppisztolyos, nemzetiszín karszalagos suhanc nyitott be Kelemen Demeter cellájának ajtaján, és közölték vele, hogy felszabadította a magyar forradalmi nemzetőrség. Kelemen jó darabig egy szót sem szólt, csak ült némán, maga elé bámulva a kemény börtönpriccsen. Amikor rászánta magát, hogy kilépjen a gyűjtőfegyház ajtaján, tankok kiégett roncsait látta, és boldog, ünneplő embereket; hallotta, amint arról beszélnek, hogy győzött a forradalom, beköszöntött a szabadság, meg az oroszok is hazatakarodtak – és nem értett semmit az egészből. Pár napig céltalanul kószált Budapest utcáin, aztán gondolt egyet: visszamegy ő Oroszországba; ott legalább

24

HAKLIK NORBERT – KELEMEN DEMETER CSODÁLATOS... ÉS FELLINGER KÁROLY VERSE

tudja, mi történik, kivel hányadán álljon, meg azt is, kitől és miért kapja, ha kapja az ütleget. A Keleti-pályaudvaron vonatra ült, és le sem szállt egészen Záhonyig. Meg kell hagyni: soha azelőtt nem utazott vonaton úgy, hogy csak a kalauz volt az egyetlen útitársa. • Kelemen Demeterrel a szovjet-magyar határon végzett egy géppisztolysorozat. Pár hónappal később, amikor a pesti gyűjtőfogház adminisztrátorai nekiláttak, hogy az akkori állapotoknak megfelelően újraírják a fogolylistát, egy tisztviselő áthúzta Kelemen Demeter nevét, és odaírta mellé: „meghalt illegális határátlépési kísérlet közben”. „Ennek még teljes húsz éve lett volna”, dörmögte maga elé.

Fellinger Károly

Mélyen Belém fakulnak a rózsaszirmok, gyógyul a légyszaros lámpa, heged, bárhogy is lesz már, muszáj kibírnod, helyet talált a felejtés neked, ahol a mély lábnyomodra épül mennyországodnak tartóoszlopa, a van reménytelensége végül szívedben lüktet, az az otthona, szétszórt gyerek a remény, keresgél, a homokba rejt el kártyalapot, hogyha kell, a jég hátán is megél, mint múltja, a homokvárban hagyott.

PRAX LEVENTE – A PÁLYÁZAT

25

Prax Levente

A pályázat – dramatikus jelenet – Szereplők: Zoli (kollégista) Gábor (kollégista) Mama (Zoli anyja)

(Kollégiumi szoba, este. Zoli egyelőre egyedül, a számítógépét nyomkodja. Az első néhány másodpercben csak a számítógép zúgása és az egér kattintgatása hallatszik. Hirtelen megszólal egy telefon. Zoli felveszi.) ZOLI: Szia, mama! MAMA: Szervusz, kisfiam! Merre vagy? ZOLI: A szobában. Éppen most akartalak hívni. Találtam egy érdekes dolgot a neten, irodalmi pályázat, a nevezés ingyenes, a fődíj pedig százezer forint. Mit gondolsz, érdemes rá benevezni? MAMA: Persze, kisfiam, hátha bejön. ZOLI: Igen, arra gondoltam, hogy talán Gáborral közösen írhatnék valamit, mert most egyetlen használható ötletem sincs. MAMA: Kiváló gondolat, kicsim. Nevezzetek csak be közösen, én tudom, hogy tehetséges vagy. ZOLI: Igen, végre egyszer el kéne indulni valahol. Itt a ragyogó alkalom. (Nyílik az ajtó, lépések zaja, táska puffanása). Szia, leteszem, megjött Gábor. MAMA: Szia! Majd hívjál, mire jutottatok. (A vonal kattan.) ZOLI: Helló! GÁBOR: Helló! Valaki érdeklődött utánam? ZOLI: Anyámmal beszéltem. GÁBOR: Oké. Basszus, mindig attól félek, hogy a TO kiszúr valamit. ZOLI: Találtam valami érdekeset a neten. GÁBOR: Tényleg? Micsodát? ZOLI: Irodalmi pályázat. Nézd meg, itt a kiírás. (Billentyűzet kattogása.) Érdemes lenne jelentkezni rá, mit gondolsz? GÁBOR: Hát jelentkezz! ZOLI: Úgy gondoltam, közösen több esélyünk lenne, egy négykezes darabbal, mivel több szem többet lát, és egyszerűbben kiszúrnánk egymás hibáit. GÁBOR: Vagy mert egyedül semmire sem mennél. ZOLI: Már ne haragudj, de hány novellát írtam az utóbbi hónapokban?

26


És egy csomó meg is jelent közülük! GÁBOR: Csak az a gond, hogy pornóoldalakon. ZOLI: És akkor mi van? Az is valami. Elég pozitív hozzászólásokat kaptam. Benne vagy, vagy sem? GÁBOR: Na jó. Mire gondoltál, mi legyen a téma? ZOLI: Fogalmam sincs. Szerinted miről lenne érdemes… GÁBOR: Lehetne egy ilyen önreflektív vonulat, hogy két fickó talál egy irodalmi pályázatot a neten, elhatározzák, hogy beneveznek, de aztán inkább csak szerencsétlenkednek. ZOLI: Oké, de ez nem vall valami nagy fantáziára. GÁBOR: Igaz, de az nem feltétlenül probléma. Egyébként is, amit meg lehetett írni, azt már megírták. Például egyszer támadt egy remek ötletem, amiben volt fantázia: egy novella, ami egy pasasról szól, aki világuralomra tör. Ebből a célból egy teleport és egy atomszintetizátor kombinációjával készít magáról egymillió másolatot, fegyverzettel meg mindennel együtt, hogy lerohanhassa a bolygót. De aztán valaki szólt, hogy valami ilyesmi van A klónok támadásában is, úgyhogy letettem róla. ZOLI: Nem láttad A klónok támadását? GÁBOR: Miért? Kötelező, vagy mi? ZOLI: Nem, dehogy. Csak meglepődtem. Azt hittem, azt mindenki látta. GÁBOR: Sosem bírtam a Star Warst. (Néhány pillanat csend.) Eszembe jutott valami. Egy véres krimi. A szereplő hazajön egy este, tökéletes csend, béke, nyugalom. Egyszerre előugrik egy borotvás gyilkos a függöny mögül, és elvágja a torkát. A gyilkosról kiderül, hogy tulajdonképpen egy valaha nagyon kedves és jóindulatú, de immáron a végsőkig kétségbeesett ember, akinek a családja a télen az Alpokban meghalt egy lavinában, amit gonosz kapitalisták olajkutató fúrása indított el. A rendőrség nem tesz semmit, hogy megbüntesse a felelősüket, hiszen a zsebükben vannak. Emberünk meg fő a saját levében, mind sötétebben látja a világot, egyre inkább megrendül a bizalma a jogállamban, míg végül úgy nem dönt, hogy maga bíráskodik. Vengeance is mine! Megszerzi a maffiózók címét, és elindul, hogy igazságot tegyen. És most jön a váratlan fordulat: tévedésből a szomszédhoz tör be, és őt öli meg, mivel otthon felejtette a kontaktlencséjét és ezért elnézte a házszámot. Ebben a világban mindig az ártatlanok bűnhődnek. ZOLI: Nem jó! GÁBOR: Miért nem? ZOLI: Teljesen valószerűtlen az egész. Olajfúrás az Alpokban? A lánchegységekben nincs olaj! GÁBOR: Basszus, akkor Szibériában fúrnak, vagy mittomén. Nem mindegy? Illegálisan termelnének ki, és a fickó családja rajtakapja őket. ZOLI: Miért hagyja otthon a kontaktlencséjét? És ezért nem látja a házszámot? Ha nem biztos a dolgában, miért nem nézi meg közelebbről, alaposan? Teszem azt, ha én elszánom magam, hogy kinyírok valakit, az a minimum, hogy ellenőrzöm, hogy a megfelelő lakásban vagyok-e, nem? GÁBOR: Őt már annyira elvakítja a harag, hogy nem törődik semmivel.


27

ZOLI: Tele van hülye akciófilmes klisékkel. GÁBOR: Oké, ha nem tetszik, mondj te valamit! Hátha az jobb lesz. ZOLI: Na várjál… Van egy fiatal, szingli csaj egy luxuskéróban, aki csalódott a férfiakban. GÁBOR: Aha. ZOLI: Egy napon elromlik a tévé. Kihívja a szerelőt. GÁBOR: Aha, már sejtem, mi lesz ebből. ZOLI: Mikor a szerelő megérkezik, éppen kilép a zuhany alól. Egy törölközőt terít magára, úgy nyit ajtót, de hogy, hogynem, nem fogja össze rendesen, és valahogy lecsúszik róla. GÁBOR: Bazmeg, ez megint pornó. ZOLI: Nem, ez nem pornó, hanem a mai középosztály kiüresedett életének ábrázolása. Csak a tévé és a szex számít! GÁBOR: Meg a pia. ZOLI: Azaz, a szerelő részeg, mert a felesége elhagyta, és a legmélyebb nyomorban és nihilben tengődik, a magyar valóság legocsmányabb fertőjében. A csaj is részeg, mert nem bírja a magányt. Az egyetlen vigasz számára, hogy mindig tart otthon biotermesztésű banánt és kigyóuborkát… GÁBOR: Menthetetlen vagy. ZOLI: Rá lehetne nyomulni a társadalomkritikai vonalra. GÁBOR: Szerintem ideje lenne, hogy szerezz végre egy barátnőt. Huszonöt éves vagy! ZOLI: Nem olyan egyszerű az. A társadalmi konvenciók miatt. Az őskorban könnyebben ment volna. GÁBOR: Az őskorban te nem érted volna meg az ivarérett kort. ZOLI: Erről nem akarok vitatkozni. (Néhány pillanat csend.) GÁBOR: Van még egy ötletem, akarod hallani? ZOLI: Oké, mondd. GÁBOR: Egy történelmi darab. Egy fanatikus köztársaságpárti 48-as honvéd kalandjai az amerikai polgárháborúban, aki földöntúli összeesküvés áldozata lesz. Egy éjszaka földönkívüliek elrabolják, adnak neki egy szuperfegyvert, és arra kényszerítik, hogy vigye el – és itt jön a csavar! – a délieknek! Ellenkező esetben pástétomot készítenek belőle, és felszolgálják az uralkodójuknak. Viszont ha engedelmeskedik, kinevezik egy bolygó uralkodójává, mondjuk, valahol a Barnard csillag körül. Érzed, ugye, az erkölcsi dilemmát? Egy egész élet feladása a hatalomért, amit mindig is gyűlölt, vagy pedig a legotrombább halálnem, amit csak el lehet képzelni? ZOLI: Ez így kurvára didaktikus. GÁBOR: Most miért is? Szerintem nagyon eredeti. ZOLI: Ráadásul túlságosan is műfaji. GÁBOR: Akkor meg cseszd meg. Nem értelek, komolyan, jössz itt nekem, hogy dolgozzunk együtt, de a legminimálisabb mértékben sem becsülöd meg az ötleteim. Főleg ezt az utóbbit. Akkor írj, amit akarsz, a továbbiakban nem érdekel a dolog.

28

PRAX LEVENTE – A PÁLYÁZAT ÉS CSÁK GYÖNGYI VERSEI

ZOLI: Nézd, felőlem azt csinálsz, amit akarsz. GÁBOR: Akkor már megyek is, buli lesz az A17-ben a Baranyainál. Ha akarsz, majd átjöhetsz. ZOLI: Köszi, de nem hiszem. Dolgoznom kell. Neked egyébként nem valamikor mostanában kéne leadnod a szakdogád? GÁBOR: Mindennek megvan a maga ideje, úgyhogy ráér. (Rakosgatás zaja.) Részemről mentem zuhanyozni. Még egyszer majd jövök vissza. (Nagy zajjal kivonul, az ajtó becsukódik.) ZOLI (maga elé mormolva): Megírom azt a sztorit a csajjal meg a szerelővel. Tiszta társadalomkritika, jó lesz az. (Kopácsolni kezd a billentyűzeten.)

Csák Gyöngyi

Varjú szállta völgy Eleredt a zápor, akárha a jelenések könnye: szomjas földre hullt. A varjú szállta völgy hiába károgott, megérkezett a csillagközi járat, ezüst duruzsolása hasított rést nomád sátramon.

Közeledési kísérlet Közeledési kísérletei során először bukott elő száján egy szemérmes csupasz szeretlek; magához ölelt a szó, rég elfelejtett nyugalom lopódzott csendembe újra, abban az egyetlen szóban lakhatott az Isten.

CSÁK GYÖNGYI VERSEI

Létfeltétel Mindig legyen kéznél egy lélek, melyből a másik erőt meríthet.

Elégtétel Jelen és múlt kapaszkodik az idő archív tekercsén, ódában fognak közre könyörgőre kulcsolt jelzők s térdrerogyó igén. *** Hiába morzézik az Isten, nem válik külön lelkemtől a lelked, halhatatlanságból szövöd szemfedőm, mióta fordult a köpeny az ütközetben. *** Jól választottam: ismered utam, ismered keresztjeim. Hangomnak öklöt adva vésed a falakba kemény törvényeim. *** A világ, melyben összezárva élünk kedves nekem, bár úgy lebegtet mintha látszatot, a buja szakadékot áthidalva pirospozsgásra telnek mindenkor a hasonlatok.

29

30

CSÁK GYÖNGYI VERSE

Képek Várakozás Mészárszék udvarán embercsupasz nyakkal.

Bogár Búvóhelyéről előmászik a hadviselt levegőre.

November Ádám Éva kosztümben tetszeleg a táj.

Hóesés Mintha őzgidákat kergetne tigriséj.

Éjszaka Gyémántpaták horzsolják az eget; Isten szabadon engedte csillagménesét.

CSEKE J. SZABOLCS VERSE

Cseke J. Szabolcs

A visszavonás balladája (globalizáció kesergő) Bobory Zoltán: Hósorsú eskük című kötetére

Testvér, ki hófúvásból mentenéd a csodát, álmodsz még angyalokkal, kik sírva néznek rád? Hamis leckéket kaptunk az élet iskolán; s a közös jólét vágytól lekozmált lakománk. A bőség kosarából maradt a férgese. A jognak asztalánál helyed a bank kegye. A szellem napvilágát elfedi a szemét. Sorsunk szekere billeg: ellopták kerekét. Ne hidd, hogy nálad jobban jártam, ki hitemet elcseréltem a mára: illeg és hiteget. Torkunkon ősi bánat, csutkányi hiszekegy. A vékony méltóságot leplezik műdíszek. Hallgat az Ige-gyilkos létezés vadvize. De ki retróra kábít, kerüld el messzire!

31

32

CSEKE J. SZABOLCS VERSE Voltam én hivatalnak gyöngye, aki a karrierre gyönge, s bár tőlem kértek főtanácsot, sohase lehettem tanácsnok. Hagytam, hogy maguknak kaparják daliák ki a gesztenyét, kik amit kellett bólintották, gyakorolva a gerinctornát baksisért, főhivatalért. A túlélésért a csalárd jelenkor csalást kiabál. Fehérnek látszik fekete. Féregjáratok makadámján döcög önhittség kereke. Reklámgyanús az igaz élet. Árucikk lett a Végítélet. Tett helyett a szándék az úr. Vádlott ki kerüli a vétket. Meg csak a bűnös igazul. Ajánlás: Testvér, bár kérgesedve fáradj, nem tekint pártfogón e század (se) rád, se ránk. Míg álmodtuk az új világot, magunkra rontottuk az álmot, hogy legyen megváltó mostohánk!

FERDINANDY GYÖRGY – SZAVAK

33

Ferdinandy György

Szavak Az valahogyan úgy kezdődik, hogy sehol sem érzi magát otthon az ember. Durvábban: észreveszi, hogy egy kicsit mindenütt idegen. De ez csak a kezdet. Ha belegondol / ha van a tűnődésre ideje / rájön, hogy az itt és az ott, a kint és a benten kívül van lent a mélyben egy harmadik haza. A hely, ahonnan útnak indult, és ami nem létezik már csak az emlékeiben. Az, hogy az Ó- vagy az Újvilág melyik szögletében őrzi / tárolja / ezt a helyet, majdnem lényegtelen. Gondolom, ahol berendezte a magánmúzeumát. Előfordul, hogy ott lesz a hazája, ahonnan szüntelenül / egész életében / elvágyakozott. Az emberiségnek azonban nincs a tűnődésre hajlama. Itt nálunk tépelődésnek tartják, ha valaki gondolkodik. Csoda-e, ha a tabuk bolondgombái elburjánzanak?! Lépten-nyomon megvétózzák, aki el akar mondani kényes / kellemetlen / dolgokat. Megírni még ezt az én harmadik hazámat sem volt ildomos. Önsajnálat? Szenvelgés? Nyavalygás? Rásütötték a bélyeget. Hogy kinek az érzékenységét sérti? Azét, akinek csak egy hazája van? Félek, hogy így fog járni az is, amit most itt leírok. Mert én ugye csak írom a magamét. Sorra veszem, egyiket a másik után, az akadékoskodó / a bakafántos / dolgokat. Mindazt, amit csak itthon találtam. Amiről fogalmam sem volt a trópuson. Higgadtan dolgozom. Amennyire csak tudok, tárgyilagosan. „Neked két hazát adott végzeted” – tartja a közhit, amit később Lőwy Árpád olyan frappánsan megfogalmazott. A folytatásra nem emlékszem pontosan. Mintha valami „büszke baromról” tett volna említést a költő. Rám értette volna? Vagy a tabuk őreire? De hát mire is emlékszem én pontosan? – Megtanultál magyarul! – mondta volt Orbán Ottó az És szerkesztőségében, egy karácsonyi összejövetelen. Mint Déry Tibor! – tette hozzá kedvesen. Emlékszem, jól esett a dicséret. Még nem tudtam, milyen könnyű elfelejteni a tanult nyelveket. Először, a neveket. Ez ugye ismerős tünet. Később minden azon a nyelven jutott az eszembe, amin megtörtént velem. Kis- és nagyszótárakkal bástyáztam körül magam, így, ha nehézkesen is, de megtaláltam a helyzethez illő magyar szavakat. Hát igen. Így jár, aki négy nyelven éli le az életét. És aki mindent az egyetlen / az édes / anyanyelvén akar elmondani. Újabban kezdem elfelejteni az idegenben rám ragadt nyelveket. Fiaim anyanyelvét. Tetszenek tudni hogy ez mit jelent? És így tovább. Megírni valamit, így, ebben a nyelvzavarban, / szűkülő szókincsemmel / egyre nehezebb. Ülök a képernyő előtt, Boszniában lép pályára az Egyesült Államok. Nem lesz világrengető összecsapás, de engem érdekel, milyen Szarajevóban a stadion. Esti mérkőzés, a pálya körül sziporkáznak a reflektorok. A grádicsokon / telt

34

FERDINANDY GYÖRGY – SZAVAK

ház van / húszezer ember. És akkor, nem hiszek a szememnek. A kapuk mögé begurítanak három tolókocsis öreget. Gyerekkoromban én is így toltam be a stadionba apámat. Megsaccoltuk, hogy hol lesz több gól. Melyik kapuban. Micsoda esték! A háló mögött, az ember ott van a pályán. Van úgy, hogy eltalálja még a labda is. Hát igen. A Hungária körút. A Fáy utca. Az Üllői úti stadion. Nyugaton nem engedik be a nyomorékokat. Ott ilyen szép szokások nincsenek. Keresem a szavakat. Azt még csak megtalálom, hogy pálya és hogy szurkolók. / Az én időmben drukkerek./ A grádicsok helyét üresen hagyom. A kerekes szék, apám kocsija a legnehezebb. Éjjel jut eszembe. Arra ébredek, hogy a tolókocsinak kézihajtásos kallantyúja van. Egy szó azonban több annál, amit jelent. A szavak – ki is mondta? – nemcsak jelentést hordoznak, mint a szenesemberek. Minden szónak szelleme van. Van úgy, hogy egy jó címből növi ki magát egy szöveg. A kallantyú, példának okáért. Egy feszes textusban még a töltelékszavak is fontosak. Anyám, szegény, fél évszázadon át harcolt ezért a hazáért. A végén már ki se mozdult a házmesterlakásból, amit meghagytak neki. Fogalma se volt róla, hogy odakint mi van. Időközben a ház megváltozott. A cirádás verandát befalazták, ötszobás lakás épült a padláson, ahová régen egy apró nyíláson, besütött a nap. Amikor kijöttek érte a mentők, nem hagyta hordágyra tenni magát. Lábon lépegetett végig a kerten, nem fordult vissza, csak a kapuban. De ott, akkor, elnézett, és nem ismerte meg a házát. Hiába kereste a kék „Isten hozottat”, a mosolygós, spalettás / zöld-táblás / ablakokat. Az unokái beépítették a tetőteret, eladták a lakásokat. Ezt kellett volna megírnom. A búcsú pillanatát. Azt, hogy állok egy kapuban, és nézem az életemet. Amíg csak a mentők lefejtik a kerítésről az ujjaimat. A tetőtér, a manzárd még csak eszembe jutott. A csíptetők és a szárítókötelek. De a hiábavalóságra / önkínzás, ének / már nem találom a szavakat. Ezért volt minden? Ez lett volna az élet? Anyám várja a válaszomat. Van azután, amibe bele se vágtam. Mire kihúztam a töltelékszavakat, a mondandómból semmi se maradt. Hát csak így. Ülök a képernyő előtt, verik a bosnyákokat az amerikaiak. A kapu mögött, apám. Próbálom leírni, higgadtan, tárgyilagosan. Hová lettek az illatos, a pontos / a találó / szavak!

FARMOSI LÁSZLÓ VERSE

35

Farmosi László

Adria ablakok 1. A tenger kék ragyog, ragyog lüktet hullámtánccal, szerelem álmodással... Ringatott az Adria július csókú partjaira hevertünk boldog-szabadon még szikrázik a só karodon dajkál... hintál egyre szívemben leng csillag-medre Fiume 2. Oltalmas öböl itt és odaát Gyanta illatú pávatoll-píneák Hajnali harmat hűs aurája Vízmélyi csönd legenda-pólyája Bakony-ösvények messzi menedéke Hold-pajzsú kabócák cirpelése Ódon torony; párában bíbor bársony Tatár nyíltól védelmező váron Szent márványmedencék kazamaták Napölű fészek megmentett imák Trau 3. Óriás kőrózsa ezeréves virág vasból nőtt fű légiónyi vivát Horpadt ezüst sisak Hold tenger éjszaka álma volt Cassiopeia fejed felett kagylóba bújt búgó emlékezet Pula 4. Ó a leander nem is virág angyal. A móló felett szívrajzolattal, úgy oltalmaz, óv, mint egy korona: Édesanyám távoli otthona. Úgy leng alá a tenger csöndjére belep tiszta hófehére, elbájol, elbűvöl lila-rózsaszínje, vele üzen Ő s mintha, szinte ... megis szólít de jó hallani, édes kisfiam Laci Split

36

FARMOSI LÁSZLÓ VERSE

5. Fehér szirtek kék áramlatban teknős madár árnyképe a napban. Mégis ha lépsz úszol eléred repülő suhanó álommenedéked Triász kőtaraj hab-hómese Poszeidon pajkos gyermeke Visszanevet szivárvány gyöngyházból kamaszszívűen odavitorlázol Hullámmal lélegző milliárd opálbarázdán napszikrák Raab 6. Belélegezhető gyógyulás a tenger szaga végtelen hullám liluló-ringó éjszaka Jézus lépte felejthetetlen nap-híd álom Bereniké haja csillan sós sziklákon Opatija 7. Szent Euphémia a megérkezők az odaveszettek az árvák az özvegyek a szentek vagy a sorsuk bátran kiállók az imában békét találók... A halászok a szántóvetők a saruban lépdelő kispapok építették-e sirály-ív tornyos magaslatod Tornyába bronzbéli hűséget harangot égi feleséget A bóra bús hullámába látót vihar vészből is visszavárót... Rovin 8. Kikötőidben hálók nincsenek márványszökőkúton kisgyerek széles utcák mély lagúnák kecses jacht címeres paloták mesebeli szörny a halpiacon velencei ágyú hegymagaslaton hatalmas hattyúnyak a kompon hármas határ a horizonton s a sziklába vágva a Dinári hegységben páraszalagként int az autópálya Trieszt 9. albatrosz vitorla gleccserhó Csontváry Cédrusa suhanó viking királyok kőoszlopa Atlantisz elmerült szirtfoka gigászi bárddal hasított hágó lélekvesztő zátonyátjáró kékmélyi kék ólomhorgony csigaház csönd csöpp hajókon magas karéjban sólymok sasok bújócskás bújó sellő-alakzatok álmodott barlang időtlen idő mintha itt lakna a... Megőriző Limski-fjord

SZÁRAZ PÁL – SZÁRDA SZŐNYEGE

37

Száraz Pál

Szárda szőnyege Perzsiában, Kurmán városában élt sok száz évvel ezelőtt egy szőnyegszövő, aki olyan művész volt mesterségében, hogy csaknem minden szőnyege Teheránba került, a sah palotájába. Egyszer, amikor visszatért Teheránból, csodálatos dolgokat mesélt kislányának, Szárdának.. – Valóságos csoda volt a sah palotája – mesélte este a tűz mellett –, de a kertje még ezerszer szebb volt. Olyan szépet még soha nem láttam. Csak le kell hunynom a szememet, és magam előtt látom minden pompáját. – Hát hunyd le és mesélj – mondta Szárda türelmetlenül. – Olyan volt, mint az álom – a paradicsom maga sem lehetne gyönyörűbb. Nagy, lombos fákról emberfej nagyságú gyümölcsök lógtak. A narancsok sárgásvörösek voltak, mint a naplemente, a szilvák feketéskékek, mint az éjjeli égbolt. A gallyak között sárga és kék, mézes nedvtől duzzadó fügék villogtak, a szőlőindákon pedig nagy fürtökben függött a sárga, a rózsaszínű, a zöld, napsütötte, muskátliillatú szőlő. A sűrű lomb között, mely zöldebb volt a levelibéka bőrénél, gránátalmák, pirospozsgás őszibarackok és sárga kajszibarackok rejtőztek. Szívem megirigyelte a méheket és a madarakat, amelyek végigkóstolgathatták mindezt a sok finomságot. – Hát csak gyümölcsöt láttál? – kérdezte Szárda. – Nem, gyermekem, voltak ott mindenféle színű és alkatú pazar virágok. Az illatuk erősebb volt a nárdusnál, de még a nevüket se ismertem. Némelyik olyan volt, mint a pillangó, a másik meg inkább a madárhoz hasonlított, mintha versenyre akartak volna kelni az igazi madarakkal, melyeket lassanként felfedeztem a fákon és a bokrokban. Minden a legszebb színekben tündökölt a kertben. Láttad volna csak a zöld porfírmedencét! A szökőkút vízsugara olyan magasra szökött, mint egy minaret, benne pedig zöld, bíborszínű és vörös, aranytól-ezüsttől csillogó halak úszkáltak. Olyan volt, mintha szivárványba néznék, szinte káprázott a szemem a fényüktől... Mikor aztán beteltem a halak nézegetésével, az árnyas fasorokon át tovább ballagtam, s lépten-nyomon olyasmire bukkantam, ami bámulatba ejtett. Voltak ott pálmák, amelyeken vidáman vigyorgó kis selyemmajmok ültek. Hol a farkukon, hol egyik karjukon lógtak, a szőrük pedig fénylett, mint a legfinomabb selyemszőnyeg. Egy márványoszlophoz aranylánccal néhány szelíd leopárdot kötöttek. Sárga szőrük aranylott a napsütésben. Ezeket Abesszínia császárától kapta a sah. Büszke madarak sétálgattak fel és alá, farkuk szétterült, mint a színdús legyező; kellemetlenül rikácsolva panaszkodtak csúnya lábaik miatt. A bokrokban különös papagájok ültek, közmondásokat és a Korán bölcs szavait hajtogatva. – S ugyan mit mondtak? – Az egyik azt mondta: „A szerencse múlandó, öröm, bánat változó.” A má-

38


sik: „A sólyom porba hull, a kacsa felmagasztosul.” A harmadik: „ Az erényes szegény, a bűnöző dús.” A negyedik pedig tiszta emberi hangon énekelt, mint egy igazi Mullah. Bizony, gyermekem, olyan csodálatos volt minden, hogy többször is meg kellett csípnem a karomat, míg elhittem, hogy nem álmodom. – A smaragdszín pázsiton aranyfácánok pihentek, olyanok voltak, mit a tiszta színarany. A ciprusok kékes árnyékában pedig kínai kacsák totyogtak, melyeket mandarinok hoztak ajándékba a kínai császártól. Ezek olyan büszkék voltak, hogy azt se mondták: „vak”, és egy szót sem értettek a többi madár beszédéből. – Egy füves tisztáson hét kék gyöngytyúkot láttam. Ezek Afrikából kerültek oda. És tudod, mit csináltak? Körbe táncoltak, és nevettek, mint az emberek. Magamnak is nevetnem kellett, olyan mulatságos volt. Az idő csak múlott; egyik perc a másik után. Én pedig egyre beljebb hatoltam a fasorok közé, s mély lélegzettel szívtam magamba a virágok bódító illatát, és hallgattam a madarak csodálatos karénekét. Az egyik fának minden levele kék volt, mit a zafír, ágain kis kék madarak ültek. Alig lehetett őket megkülönböztetni a levelektől. És mind olyan szelíden és olyan gyönyörűségesen énekelt, hogy a szívem megtelt örömmel. Addig jártam, hogy már alig álltam a lábamon, az utolsó pár száz lépést félig kúszva tettem meg. Bizony, ilyen a sah kertje, kislányom. Én pedig egész idő alatt rád gondoltam, hogy bár te is láthatnád. Szárda a térdeire fektette állát, úgy hallgatta apja meséjét. Nagy fekete szeme a tűzbe meredt. Olyan elevenen látta maga előtt a sah kertjét, mintha maga is ott járt volna. – Sose felejtem el, amit meséltél, apám – mondta csendesen. Ettől kezdve Szárda soha többé nem unatkozott. Csak be kellett hunynia a szemét, és ott volt a gyönyörűséges kertben. Különösen, mikor a műhelyben ülve hallgatta apját, aki a szövőmintát énekelte elő, kalandozott el szívesen álomvilágában. Apjának szép, bánatos hangja ringató, elálmosító kíséret volt útjain. Szárda már tíz éves korában beült a szövők közé, és elkezdett szőnyeget csomózni. Hamarosan olyan ügyes lett, hogy akármelyik felnőtt munkással felvehette a versenyt. Mindig ő készült el elsőnek az előénekelt szállal, és csak várt, míg apja a felrajzolt mintát nézegette. – Most a vöö-röös fonalat csomózzuk, aztán lekötjük a vöö-röös fonalat és levágjuk a vöö-röös fonalat és ké-ét ké-éket veszünk helyette – énekelte. Szárda egyszer egy virágot csomózott az egyik szőnyegbe, melyet a sah rendelt, és ez a virág volt a legszebb az egész mintában. A sah mindjárt észrevette, mikor először tekintette meg a szőnyeget. Magához hívatta Szárda apját és megkérdezte: – Ki csinálta ezt a szép virágot? – Azt bizony a kislányom, Szárda – felelte ő. – Igen szép munka – mondta a sah. – Add át neki ezt a dénárt és üdvözletemet. És hozd ide, ha majd eladóvá serdül. Ha szép lesz, beveszem a háremembe. Szárda az arany dénáron egy szőnyeghez való fonalat vásárolt. Sokáig időzött a bazárban, alaposan megvizsgálta a fonalat, ahogy apjától látta. Meghúzgálta,


39

hogy lássa, erős-e, megrágdosta, hogy jó-e a minősége, végül aztán megvette. Mikor hazaért, kijelentette, hogy selyemszőnyeget akar csomózni. – Selyemszőnyeget akarsz csomózni?! – kiáltott fel az apja csodálkozva. – Gyermek, hát nem tudod, hogy az sok-sok évig eltart és olyan nehéz munka, hogy egész Perzsiában alig van szövő, aki érti a módját? Aztán mekkora szőnyeget akarsz csomózni? – Olyan magas lesz, mint a sah, és olyan széles is. Szárda apja a fejéhez kapott, és az ég felé emelte szemét. – De Szárda, tudod-e, hogy egy akkora szőnyegben két-hárommillió csomó van? – Igen, azt már kiszámítottam – felelte Szárda. Az apja vállat vont, elővette a szőnyegtervet, hogy előénekelje. Nem akart tovább beszélni a dologról. Éneklés közben arra gondolt, hogy Szárda két év múlva, a Bajrám ünnepén tizenkét éves lesz, s akkor elviheti a sahhoz. Addig hadd szórakozzon a szőnyegével! A szőnyegszövő házának padlásán volt egy öreg, kimustrált szövőszék, arra feszítette ki Szárda a fonalát. A minta fejében volt azóta, amióta apja a sah kertjéről mesélt neki. Azt akarta megörökíteni szőnyegén. Ha apja tudta volna, azt hitte volna, hogy meghibbant. Szárda örült, hogy álomkertjét szőnyegbe szőheti, és lázasan várta, hogy megkezdhesse munkáját. Ha a szőnyeg készen lesz, elviszi majd Teheránba a sahnak, és akkor biztosan megengedik neki, hogy a kertet is láthassa. Addig nem akart meghalni, ez lett életének leghőbb vágya. Szerzett egy darab pamutszövetet, kifeszítette a padlóra, és egy nap alatt lerajzolta rá szőnyegének mintáját. Nem sejtette akkor, hogy egy nap alatt egész életre való munkát rajzolt elő magának. Fél napon át apja műhelyében ült a többi szövőmunkással, és időnként keresett egy-egy garast, melyen selymet vásárolt. Egy szép napon azután elkezdte csomózni megálmodott szőnyegét. Amikor Szárda a Bajrám ünnepén tizenkét éves lett, apja fátylat vett neki, és kijelentette: Teheránba akarja vinni, hogy bemutassa a sahnak. Szárda apja lábaihoz vetette magát, csókolgatta a kezét, és úgy kérte, halassza el az utazást jövő Bajrámig. – De gyermekem, miért nem akarsz a sah felesége lenni? – kérdezte apja. – Hiszen életedet szépségben és fényűzésben tölthetnéd el. – Igen, apám, de én egy selyemszőnyeget akarok ajándékozni a sahnak. Olyan szőnyeget, amelyhez hasonlót még soha életében nem látott. Gyere fel a padlásra, és nézd meg, mit csináltam eddig! Mikor Szárda apja meglátta a padláson a szegély első virágát, melynek megcsomózása a leányának egy egész évbe tellett, a fejét rázta és mélyen felsóhajtott. Tagadhatatlanul büszke volt leánya ügyességére. A virág csodálatosan szép volt, színei mesések, s az egész: remekmű, de azért neki mégis szívfájdalmat okozott. Szárda sohasem készülhet el ezzel a szőnyeggel, meg fog vakulni, mielőtt a feléhez érne. Ezen az egyetlen kis virágon ezer csomót kellett kötnie, és még több

40


millió csomó volt hátra. Az apát elfogta a keserűség, akkorát dobbantott, hogy csak úgy remegett a szövőszék. – Te bolond, te! – kiáltotta. – Hogy egész ifjúságodat ebbe a szőnyegbe temeted! Egész életedben a szövőszékhez leszel kötözve, végül gyűlölni fogod, és keservesen megbánod elhatározásodat! Ha balgaságodnak hírét viszem, a sah ki fog nevetni. Hiszen egész palotája teli van csodás szőnyegekkel, nincs neki szüksége többre! – Igen, de olyan, mint ez lesz, még nincs neki – mondta Szárda. – Allah parancsa, Allah akarata, hogy megszőjem. Amikor a szőnyegszövő a sah elé került, lábaihoz vetette magát, és könnyes szemmel elmondta neki, hogy leánya meghibbant, azért nem mutathatja be őt. A sahot azonban érdekelte a leány terve, száz arany dénárt küldött neki fonálra, meg egy vég fehér selymet, ugyanolyat, amilyet a hárembeli asszonyok nászajándékba szoktak kapni. Azonkívül megígérte, hogy egyszer ellátogat Kirmánba, megszemlélni a munkát. Több év múlva a sah körútján véletlenül Kirmánba is elvetődött. Valahogy eszébe jutott, hogy van ott egy szőnyegszövő, akinek a leányáról hallott már. Nem emlékezett pontosan a dologra, ezért megkérdezte a nagyvezírt. – A leány, kinek neve Szárda – mondta a nagyvezír –, évek óta egy selyemszőnyeget csomóz, amelyet neked akar adni, uram, nászajándékba. – Hiszen akkor már öreg lehet. – Igen, uram, ma már a legidősebb lenne háremedben. A sah azonban látni akarta Szárdát és szőnyegét. Odaküldött egy rabszolgát, hogy hírül adja látogatását. A szőnyegszövőt, ki közben öreg és reszketős lett, annyira megrázta ez a hír, hogy belebetegedett, és nem tudott felkelni az uralkodó fogadására. Szárda szövőszékénél ülve várta a látogatót. Az idegen léptek hallatára gyorsan arcára vonta fátylát, amikor pedig a sah belépett, lába elé vetette magát. A sah megpillantotta a szőnyeget, és káprázatában nem tudta levenni róla a szemét. A minta egyharmad része már meg volt csomózva és nyírva. Egy paradicsomi kertet ábrázolt. Közepén zöld porfírmedencéből vízsugár szökött fel. Ennek mindkét oldalán egy-egy páva tárta szét szivárványszínű farkát, s a beléjük szőtt aranyfonalak ragyogtak, mint a gúzsba kötött napsugár. Az egyik sarokban foltos leopárd nyújtóztatta kényes tagjait a smaragdzöld pázsiton, fél teste egy ciprus kékes árnyékában pihent. A szegély telis-tele volt a leggyönyörűbb virágokkal és gyümölcsökkel, s ezek között olyan elevenre rajzolt és csomózott madarak ültek, hogy az ember azt hihette, akármelyik pillanatban szárnyra kelnek. – Mindenható Allah! – suttogta a sah, és letérdelt a szövőszék előtt. – Soha még szemem emberi kéznek szebb munkáját nem látta. Majd Szárdához fordulva így folytatta: – Mit gondolsz, mikor lesz készen, és mi lesz még rajta? – A szökőkút előtt hét kék fa áll majd – felelte Szárda –, lombjukban pedig minden ágon egy kis kék madár fog ülni, szelíden énekelve. Ettől jobbra zöld pázsit, s azon hét gyöngytyúk fehér pettyes szárnyakkal olyan vidám táncot jár, hogy azt nem lehet nevetés nélkül megállani. Abban a sarokban sárga és vörös papagájok a


41

szent Korán közmondásait és bölcs igéit kiabálják majd. Legfelül pedig egy kínai kacsa húzódik meg némán egy rózsafa árnyékában. Nem szól semmit, mert nagyon büszke. A gránátalmafa ágai között a kék mennybolt egy darabkája csillan elő, a nap arany sugarai pedig épp úgy fognak ragyogni a pávák bíborkék nyakán és mellén, ahogy most a farkukon. Az egész szegélyben nincs két egyforma virág, mind más színű és alakú. Nem volt elég pénzem aranyfonálra, azért csak néhány virágnak van aranyporzója és magháza. A sah előhúzott övéből egy zacskó aranyat, és Szárda markába nyomta. – Most, hogy megmutattad nekem a világ legszebb szőnyegét, mutasd meg az arcodat is! Szárda fellebbentette fátylát, a vezír tapintatosan elfordult. A sah Szárda arcát kereste, azután megint a szövőszék felé fordult. Többet nem szólt, búcsút intett Szárdának, aki arccal a földre borulva feküdt. Mikor a sah ismét lóra ült, egy jó darabig mélyen hallgatott, azután így szólt a nagyvezírhez: – Legyen gondod rá, hogy Szárda minden évben annyi pénzt kapjon aranyfonálra, selyemfonálra és amire szüksége van, amennyit csak kér. És ne felejtsd el, hogy ha a szőnyeg elkészül, palotám legszebb termében kell elhelyezni. Én talán nem érem már meg, de gondod legyen rá, hogy ha Szárda egyszer elhozza, gond nélkül élhessen azontúl a palotámban. Szárda szőnyegének hamarosan egész Perzsiában híre kerekedett. Ha idegenek érkeztek Kirmánba, mindig csodájára jártak. A sah halála után fia, az utód egyszer elutazott megnézni, meddig jutott Szárda. Öreg, félig vak asszonyt talált ott, akinek többé nem kellett elrejteni arcát a férfiak elől. Senkiben sem keltett vágyakat. Tele volt mély ráncokkal. A valamikor oly szép, nagy és tiszta szeme már alig látott. A haja, mely régen dús, sötét hullámokban hullott alá, megritkult, megfakult, megszürkült. Szárda kicsiny és sovány lett. Tompa pillantással nézte a szőnyeget, melyért egész életét feláldozta – Én vagyok az új sah – mondta az uralkodó. – A szőnyegemért jöttem. – Jaj – siránkozott az agg nő –, még hiányzik egy virág a szegélyéből, és legalább egy évig eltart, amíg megcsomózom. Azon a virágon egy kis aranyszemű pille fog ülni. A szemei az én szemeim lesznek, mindennél jobban fognak ragyogni, és szebbek lesznek, mint az összes virág, állat és madár. – Egy év múlva érte jövök – mondta a sah. – Ne tedd azt, nagyúr – kérlelte Szárda. – Magam akarom elvinni neked. Így rendelte apád, a boldogult sah, legyen meg az ő akarata... S amikor Szárda a következő évben elkészült az utolsó virággal és a kis fekete lepkével, elővette a sahtól kapott selymet, és menyasszonyi ruhát varrt magának. Mindenkinek, aki ismerte Szárda történetét, könnyes lett a szeme a ruha láttán. Nagy nehezen kocsiba szállt, ölébe vette a szőnyeget és elindult Teheránba. Nyomban a sah elé bocsátották, ki bevezette őt a pazar trónterembe. Ott helyezték el a szőnyeget. Szárda még egyszer, utoljára végigsimogatta a virágokat, a madarakat, a fákat élete művén, azután megfordult, és maga elé nyújtva karjait, elindult a megálmodott kert felé. Fény és árnyék között még különbséget tudott tenni.

42


– Ne, ne – mondta, mikor valaki támogatni akarta. – Magam akarok odamenni. Lassan, óvatosan letipegett a kertbe vezető márványlépcsőkön. Ősz volt. A fák levelei régen elhullottak, minden virág elhervadt, minden madár útrakelt már. De Szárda ezt nem látta. Ő érezte szőnyegének színes smaragdzöld pázsitján a bólogató kínai aranyfácánokat. Hallotta a kis kék madarak szelíd és bűbájos énekét a fákon, melyeknek levele éppoly kék volt, mint a madarak tolla. Mikor a zöld porfírmedencéhez ért, lehajolt, hogy vak szemeivel meglássa a tarka halakat, melyek egykor ott úszkáltak. – Zöldek, kékek és bíborszínűek – suttogta –, aranytól-ezüsttől fénylenek, nem győzöm nézni őket... Így ballagott tovább a puszta fasorok között, s látni vélte az aranylánccal a márványoszlophoz bilincselt foltos leopárdokat. Kényeskedve nyújtóztatták tagjaikat a napsütésben. A pávák sétálgattak a virágágyak között, széttárt farkuk ragyogott a napfényben, mintha arannyal és drágakövekkel lettek volna kiverve. Szárda egyszerre megállt. Valahol a közelben meghallotta a hét kék gyöngytyúkot, amint tánc közben úgy kacagtak, mint az emberek. Nem tudta megállni nevetés nélkül. S a papagájok a bokrokban közmondásokat és a szent Korán bölcs mondásait hajtogatták. Nem értette ugyan a szavukat, de mosolygott, mert tudta, hogy okos és igaz igéket ismételgetnek. Végül, félig aléltan a „látottaktól”, térdre roskadt, arccal a nap felé fordulva nem érezte a hervadt lombot a földön, csupa gyönyörűséges virágok illatoztak körülötte, nem érezte az ősz hideg leheletét. A nyár sugarai ölelgették, csókolgatták. Összekulcsolt kézzel, tágra nyílt szemekkel nézett az ég felé, megköszönve Allahnak azt a kimondhatatlan boldogságot, melyet e napon megérnie engedett. Életének nagy álma beteljesült. – Csodálatos a Te kerted itt a földön – suttogta. – Ó, Allah, milyen kimondottan szép a te teremtett földed! Szívemet öröm, lelkemet boldogság tölti el e csoda láttán. Szőnyegemnek legkisebb része sem hasonlítható a te művedhez, az élethez, a természethez, az emberekhez. Mi az én művem e kert mellett? Mi az emberi kéz munkája a legkisebb fűszálhoz képest? Köszönöm, Allah, hogy megtanulhattam az élet árán, milyen hiúságos a művészet...! Szárda leborult, a földhöz érintette homlokát. E pillanatban Allah elküldte egyik angyalát, hogy a paradicsomba vigye, egy olyan csodálatos kertbe, amely még annál is szebb volt, mint amelyet Szárda itt a földön látott vak szemével.

RÉFI JÁNOS VERSEI

Réfi János

Strófák A tükörben ismeretlen férfi. Nézése kellemetlen. Én volnék, vagy testem árnya csak? Nem vagyok biztos ebben. Az utcán megáll a fény a térfigyelők üvegszemében. Valaha mégiscsak láttalak. Valaha benned éltem. Ami létezett, eltűnik minden. Színek, íz és hangulat. Zakatol velünk egy nagy vagon. Bejár úttalan utat. Hol vagyok, mely ismeretlen szinten? Mely stációnál állok? Elvágtatok fakó lovamon, mint régi, szent királyok.

Negyednapon Elcsendesült a tenger habja már és megpihent hegyek ormán a szél. Az ajkamig ha érne a bűn-mocsár, a túlpartra te átsegítenél. Jézus herceg, százszor megalázott, a csontjaidon áthatolt a szeg. Pőre tested vízben, vérben ázott... Logikádat ugyan ki érti meg? Nem vagyok méltó – hajlékom zárva. Részvéttelen nézek keresztfádra. A szívemben nincsen irgalom. Ments meg Uram, mentsél meg magadnak! Zárkámon légy felvilágló ablak. Keress fel a negyedik napon.

43

44

RÉFI JÁNOS VERSE

Mélység (Leslie Cheung emlékének) Vigaszt nem leltem sikerben, barátban. Én zuhanni vágytam. Rettegtem nagyon, hogy majd hol rontom el... A Mandarin Hotel csúcsán a szél metszőn arcomba vágott, de a nagyvilágot már elengedtem és nem fájt semmi sem. Magammal nem viszem emlékeim, itt hagyom rátok holtan, én, Leslie Cheung, Hong Kong színésze, ki legenda voltam.

Szűts Angéla – „Dávid és Góliát” 2014.

VIRÁGH ILDIKÓ – MOST NAGY CSEND VAN

45

Virágh Ildikó

Most nagy csend van* Beszélgetés Kalász Mártonnal Kalász Márton Kossuth-díjas költő, író rendhagyó irodalomórán volt Bakonyi István vendége a Kodolányi János Főiskolán. A Ki olvas éjszaka verset? címmel rendezett szépirodalmi esemény minden perce különleges volt, az alkotó beszélt származásáról, két anyanyelvéről, gyermekkorában elkezdett költészetéről. Felemelő és felejthetetlen pillanatok voltak számomra, amikor verseit olvasta fel a közönségnek. Kalász Márton olyan útravalót adott ezen a délutánon, amellyel szívesen vállalunk némi kalandozást a későbbiekben is a kortárs irodalomban. Biztosan állíthatom, hogy a hallgatóságot megérintették a költő gondolatai, visszaemlékezései és magyarázatai. Úgy fest, a költészet mégis csak kell a huszonegyedik század fiataljainak. „A választott anyanyelvem a magyar.” – mondta többször is a találkozón, amelynek befejezését követően kértem meg, hogy beszélgethessek vele. * – Sváb származásának köszönhetően kiválóan beszél németül is. Talán ezért áll közel Önhöz a német kultúra, azt tudjuk, hogy viszonylag sok időt töltött élete során Németországban. Ösztöndíjasként is volt kint, később pedig a berlini Magyar Kultúra Háza munkatársaként dolgozott. A rendszerváltás után pedig a Stuttgarti Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központot vezette. Hogyan esik jobban a gondolkodás, németül vagy magyarul? – Én magyarul gondolkodom, de azért ez annyira nem egyszerű, mert néha rajtakapom magam, hogy németül is. L. Simon Lászlóval, aki az Írószövetség titkára volt, egyszer együtt voltunk Németországban, ahol nekem előadást kellett tartanom az Írószövetség elnökeként. Olyan flottul beszéltem németül, hogy elcsodálkozott. Sombereki származásomnak köszönhetően németül és magyarul is beszélek, német iskolába jártam, az volt a hivatalos oktatási nyelv. Gyerekfejjel írtam meg az első verseimet, nem is tudtam igazán jól magyarul, mégsem németül írtam. De a német irodalommal is barátságban voltam életem során, és ha összeszámolok mindent, tizenkét évet töltöttem Németországban. – Úgy fogalmazott az előadásában, hogy a választott anyanyelve a magyar. – Igen. Az ember az utcán akaratlanul is németül szólal meg, de az írások csak magyarul születnek. A Németországban élő unokámmal is mindig magyarul beszélek, küldök neki magyar nyelvű könyveket is rendszeresen. Valamikor a közelmúltban arról panaszkodott, hogy a mamája, mármint az én lányom már nem tud igazán jól magyarul. Orsolya lányom kétnyelvű költőként magyarul és németül ír, de mivel Berlinben élnek, többet beszél németül. A nővéremmel én is mindig németül beszéltem telefonon. Ráadásul, ahogyan ugye mi szoktuk mondani, somberekiesen. Nehezen jutottam le Somberekre, de nagyon gyakran

46


telefonáltunk egymásnak. A fiai odaadták neki a mobilt, aztán elmondtuk egymásnak, hogy vagyunk, mi van velünk. – Ön bizonyára sokféle dologról beszámolt a nővérének, hiszen a mai napig mozgalmas életet él. Az alkotómunka mellett például oktat a Károli Gáspár Református Egyetem Német Tanszékén. – Én ugye katolikus vagyok, de vonzódtam mindig a protestantizmushoz is, tulajdonképpen nem éreztem pályatévesztésnek, amikor először meghívtak szemináriumvezetésre annak idején, hogy műfordítást tanítsak. Nagyon boldog érzet fogott el, hogy fiatalokkal lehetek hetenként többször is. Érdekes, ahogyan egymást kezelik, ahogyan egymást szeretik vagy egymással vitatkoznak, vagy ahogyan énhozzám vonzódnak. Mindenesetre nagyon jól belejöttünk, fordítjuk a német szövegeket, irodalmat. Évről-évre jött egy erdélyi kis társaság, azok külön fontosak voltak a véleményükkel, a magatartásukkal, úgyhogy én teljesen belelovaltam magam ebbe a műfordítási órába. De az egyetem úgy érezte, hogy azért az luxus, hogy én csak műfordítani jövök, vállaljak mást is. Úgyhogy más szemináriumokat is vállaltam, Hölderlinből, a protestantizmusból a német irodalomban, ami gyönyörű szép téma Luthertől kezdve. És még az NDK-t is belefoglalhatom, mert az evangélikus egyház abban az időben nagyon fontos szerepet játszott az ellenzék pártfogásában. – Milyen tapasztalatai vannak a mai fiatalsággal kapcsolatban? – Nagy öröm számomra, hogy közöttük vagyok, és jó véleményem van a fiatalokról. Azt gondolom, hogy jobban kellene ővelük foglalkozni annál, amennyit kapnak tőlünk. Bizonyos dolgokról azért nem tudnak, mert nem mondják el nekik. Nem tudom, hogy elég-e az az őszinteség irántuk, ami most van. Pedig még csak nem is rossz szándék van bennünk, ha nem fejtünk ki valamit egy mondatnál hosszabban, amit csak mi tudunk, ők nem. Talán nem tudnak eleget a közelmúlt történéseiről sem. Hiátusok vannak, nem tudom, igazam van-e, de ezt gondolom. – Azt hogyan látja a fiatalok között, hogy mennyire van jelen az életükben a művészet? – Többet adhatnánk nekik. Nem dicsekvésből mondom, de vannak olyan óráim, amelyek után oda jönnek, és azt mondják, hogy köszönjük, tanár úr. Ez akkor történik, amikor a mai irodalomról, a mai szándékokról és ezeknek a keménységeknek a miértjéről, az összefüggésekről beszél nekik az ember. Nagyon óvatosan, nem valamiféle más indítékból, nem elindítani akarja az ember őket, csak fölvilágosítani. Én nem ismerem a középiskolai tanterveket, csak azt érzem néha, főleg az elsőéveseknél, hogy van valami hiányérzetük, mert dolgokat, amiket az ember mond nekik, nem értik, nem tudják összekötni. – Örülök, hogy szóba került az iménti rendhagyó irodalomórán a készülő regénye is. Olvastam is valahol, hogy az édesapjáról szóló regényen dolgozik. Hol tart most a munkával? – Még sehol sem. Csak vázlatok vannak, különféle körülményeim miatt nem jutottam olyan készenlétre, hogy le tudjak ülni, és leírjam az első mondatokat. Ez bármikor megtörténhet most már. Az a baj, hogy én mindig arra vágyódom, hogy verseket írjak. Na, most az nem megy. Az energiáimat mégis azzal fogyasz-


47

tom, hogy elindul valami, de tudom, hogy ezt nem érdemes továbbgondolni. Szóval el kell jutnom odáig, hogy valóban leüljek, és az első jelenetet, az első képet megírjam. Most nagy szomorúság ért, a nővérem váratlanul meghalt karácsony előtt. Mivel a szüleink korán meghaltak, mi kicsit jobban szerettük egymást, mint általában a testvérek. Most ez kicsit megbénít, mert azon kapom magam, hogy ővele kellene kezdeni. – Lehetséges, hogy indul egy másik regény? – Ugye, ez forgolódik. – Hogyan képzeljem el, hogyan, mikor áll neki az írásnak, milyen lesz az alkotói folyamat? - Ez bármelyik pillanatban megtörténhet, tapasztalatom szerint, mert hát én azért írtam könyvet is, amiből aztán igazi regény nem lett, csak dokumentumregény. Most nyilvánvalóan már stílusban is egy kicsit más leszek. De a dolog azért úgy érzem, hogy kezd közeledni. – Hogyan történik maga az alkotói folyamat? Hogyan születik meg végül a tervezett mű, aminek meg kell születnie? - Amikor a berlini könyvet írtam, az egy ösztöndíj feladata volt, és hát majdnem a villamoson is írtam. Reggel felkeltem, leültem és írtam, amíg ennyi meg ennyi oldalt nem lejszoltam. Hogy ez így lesz-e most is, azt nem tudom, mert senki nem kötelez rá a Jóistenen kívül. – Egyébként miért mondta azt, hogy a versek most akadoznak? – Nem tudom én sem, mert éveken keresztül szinte naponta írtam verset. Eldobtam, ha nem felelt meg, de most nem jutok el idáig sem. Olyan csend van, hogy egyszerűen egy fél mondat nem jut eszembe. – A békesség és a derű, ezt emelik ki nagyon sokan a költészetéből. Akkor most nagyon nagy békesség van, nagy derű? – Nem, egyik sem. – Éppen ez a folyamat szűnt meg? – Igen. – Ha most lehetne kívánni hármat, mi lenne az? – Ilyen értelemben már nincsenek kívánságaim. Talán az, hogy tudjak dolgozni.

*Szeretettel köszöntjük Kalász Mártont 80. születésnapja alkalmából!

48

SZŰTS ANGÉLA – „HOLD I.” 2014.

PÁLFALVI ANDRÁS VERSEI

49

Pálfalvi András

Töredék Egy angyal botorkál közöttünk Kezével érinti arcunk, szemünk Lelkünket figyeli, valamit keres Ruhája véres, a haja deres Bármit keres is, itt nem leli, De merre szállnál angyal Szárnyaid letörtek 2014. 01. 10.

Én csak az istent szánom Én csak az istent szánom Örökre szóló iszonyú magányát Mi még csak elvagyunk magunkkal Valahogy, egymást gyötörve Tudjuk, hogy rabságunk E nyomorult test börtönében Hamar véget ér Feltaláltuk a történelmet is Hogy kérész életünket Arany keretbe fogjuk Így ostromoljuk a végtelent s örökköt Bár nem tudjuk mi az De átfogni a mindenséget Örökre körbefonva önmagunkkal Fölfoghatatlan szenvedés lehet Mondd, oldható-e az ősmagány Mert kivel oszthatnád meg Százmilliárd laborban kísérletezve A végtelen kudarcok stresszét Az ezredik, a milliomodik Felrobbant csillag-laborról Torz klónok vigyoráról Kannibál vírusok galaxisának Száz naprendszeréből Tolakodó imák gyötrő bögölyhadáról A teremtett elme ezer bajáról

50

PÁLFALVI ANDRÁS VERSEI Az egyedül-való kinek beszélhet Kivel osztható meg az ősmagány Én csak az istent szánom És keresem, hogy Milyen isten lehetett az a másik Aki erre kárhoztatta őt Én édes istenem ki tette ezt veled Hogy az maradt egyetlen reményed Hátha mégis visszarobban a világ 2014. 02. 01.

Virágok Jön az este A ház előtt a kukacvirágok, megannyi Pletykás parasztmenyecske Színes szőnyegük lassan homályba merül De odabent ébred a kert, mert Jön az este A tátika, a bársonyos ajkú, buja férfifaló Bíbor csókokat szór szana-szerte, mert Jön az este A borzas krizantém nagyvilági francia kokott Kesernyés parfümje diszkrét titokként lengi körül, mert Jön az este Az úri negyedben pompázó gőgös rózsabokor Kisasszonyait, a hamvas bimbókat megannyi Testőrként őrzik a tüskék Kóbor trubadúrnak tiltott csemege De jön az este A kerti ösvény mellett a bódító illatú Gyalogszegfűk, a parasztszerelem titkos ismerői Várják, ki téved ide, és jöjjön is rendre Hisz itt van az este A félhomályban mámoros felhőt hoz a szellő Nyújtózik, felébredt nappali ágyából A lusta estike, nyitja szobáját A muskátlik a kék fazekakban elhagyják alpesi álmuk S a petúniák trombitás serege édes, hangtalan dallamot fúj Az illatok néma promenádján, mert Itt van az este 2013. 09. 24.

P. MAKLÁRI ÉVA – TALÁLKOZÁS AZ ÖRDÖGGEL

51

P. Maklári Éva

Találkozás az ördöggel A kertre néző nagy ablak előtt ráncos, töpörödött öregasszony ült, arcát a hosszú szőrszálak szinte bajuszként, szakállként keretezték. Mozdulatlanul, mereven bámult maga elé, keze a szék karfáján nyugodott. A folyosón valami furcsa illat terjengett. Nem emlékeztetett sem mosószerre, sem fertőtlenítőre, aztán rájöttem, mi ez: az öregség szaga. Ez áradt a falakból, a kőpadlóból, a nyitott ajtó mögött látható ágyakból, terítőkből. A nővér szótlanul lépkedett mellettem, majd előre sietett, és jobbra mutatott. A tágas szobában három ágy támasztotta a falakat, az ablak előtt kis asztal állt székekkel. Zsu a jobboldali ágyon feküdt, a tolószék szorosan az ágy elé támasztva tartotta a takarót is. Nem nézett rám, mikor odaléptünk. – Zsuzsa néni – szólt az ápolónő – látogatója jött, az unokahúga! Keljünk fel egy kicsit! Úgyis mindjárt hozzák az ebédet – folytatta, majd erőteljes, de lágy mozdulattal felhajtotta a takarót, s rám nézett segítségkérően. Felemeltük a törékeny, sovány testet, s beleültettük a székbe, amit a nővér az asztalhoz gördített. Leültem. Zsu még mindig nem nézett rám. Másodpercek teltek el ezzel a néma együttléttel, mikor megkérdeztem: Hogy érzed itt magad? Végre rám pillantott. – Szoktál még kötni meg horgolni? – kérdezte. Soha nem foglalkoztam efféle dolgokkal, de édesanyám gyönyörű pulóvereket, terítőket készített, s rendre elajándékozta a rokonoknak, ismerősöknek. Most összekevert bennünket, nem tudja, ki vagyok – hasított belém a gondolat. – Nem, már nem, reszket a kezem, hazudtam, s elkezdtem elé pakolni néhány gyümölcsöt, csokoládét a táskámból. Újból másodpercek teltek el szótlanul, Zsu ugyanúgy meredt maga elé, mint a folyosón ülő öregasszony, sovány arca nem árult el érzelmeket. – Hát apád miért nem jött el? – emelte fel a fejét váratlanul. Most mit mondjak? Apám már 15 éve halott. Az egész família ott volt a temetésén, Zsu is. – Most nem tudott jönni, de majd találkoztok, azt üzeni. – Bólintott, s újabb hosszú hallgatás következett. – Rajzolni szoktál még? – szegezte nekem a kérdést váratlanul. Igen, most felismert, most tudja, ki vagyok. – Nézd csak, hoztam neked valamit – vettem ki a táskámból a levelezőlapnál nagyobb vastag papírt, amire a halott fiát ölében tartó, könnyező arcú Máriát rajzoltam, s nekitámasztottam az asztalon lévő vázának. Most először csillant meg érzelem a szemében, ahogy a képre nézett. Zsu apácának készült, és már felavatás előtt állt, mikor feloszlatták a rendeket, bezáratták a zárdákat. Látszólag alig viselte meg a dolog, amit az is bizonyított, hogy hamarosan talált férfit, aztán elvégzett valamilyen tanfolyamot, ami egész életére biztosította az irodai munkát számára.

52

P. MAKLÁRI ÉVA – TALÁLKOZÁS AZ ÖRDÖGGEL

Mikor első házassága csődbe jutott, újból férjhez ment, s egy okos, jóképű fiúval ajándékozta meg a családot. Mély vallásossága nem kopott el, a vasárnapi misék élete természetes részei voltak. Néha azt mondta, azért imádkozik ilyen buzgón, mert lelkiismeret furdalása van, hogy Jézus szeretetét felcserélte földi érzelmekre, de talán elkerüli a poklot, hiszen semmi nem rajta múlott, csak nem viszi el az ördög. Nyugodt, egyhangú, de kiegyensúlyozott élete akkor változott meg, mikor nyugdíjba ment. Férje még dolgozott, orvos fia pedig megnősült, és megosztotta a napjait gyerekei és a kórház között. Zsu főzögetett, takarítgatott a kétszobás panel lakásban, s egyre sűrűbben látogatta a templomot, takarítás közben pedig hangosan imádkozott. Egy nap váratlanul megszólalt párja telefonja a munkahelyen, ahol korábban Zsu soha nem zavarta. – Valaki dörömböl az ajtón, és azt morogja, hogy elviszlek, elviszlek… – sírta reszkető hangon a telefonba. A megdöbbent Feri azonnal felhívta a szomszédaszszonyt, megkérte, nézzen már oda, ki szórakozik a feleségével, de a válasz megnyugtatta. Egy lélek sem áll az ajtó előtt, Zsu biztos elaludt, és rosszat álmodott. Néhány nyugodtabb nap következett, mígnem egy este a hazatérő Feri furcsa helyzetben találta feleségét. Zsu a sarokba tolt fotelben ült felhúzott lábbal, a pokrócot fejére borította, rémülten pislogott egy kis résen, és nem volt hajlandó megszólalni. A faggató kérdésekre azt válaszolta, hogy egy fekete árny járkál a lakásban, és azt suttogja a fülébe, hogy elviszlek, elviszlek… Ettől kezdve reszketett keze, lába, láthatatlan árnyakat hessegetett, a fia által felírt orvosság csekély javulást hozott ugyan, mikor váratlan esemény történt. A munkahelyén megszólaló telefonban Feri Zsu kiabálását hallotta. – Már felmászott az erkélyre, nagy és fekete, csattogtatja a fogát, vigyorog rám – üvöltötte –, és a patájával rugdossa az erkélyajtót! Mindjárt bejön! – visította. – Segíts! Segíts! Feri őrült iramban rohant haza. Zsu a földön feküdt, fejét egyenletes tempóban verte a padlóhoz, úgy vonított, mint egy kutya, és csak injekcióval tudták elhallgattatni. Nem lehetett többé egyedül hagyni. Egy csendes, tiszta otthon mellett döntöttek, ahová hetenként pap is járt, és Zsu mindig meggyónta élete nagy bűnét, mindig kapott feloldozást, elcsendesedett, egyre jobban befelé fordult, s már a család látogatásaira is alig figyelt. – Egyél egy kicsit! – bíztattam, nagyon sovány vagy. Belekóstolt a közben behozott levesbe, evett három kanállal, aztán megrázta a fejét, mint aki teleette már magát. – Elzavarták, nem jön többet – mondta, s egy picikét elmosolyodott. Megsimogattam a fejét, intettem a nővérnek, hogy fektessük vissza. A tolószékből a rajzom felé nyúlt. Felhúzott térdein megigazítottam a takarót, és rátettem az egyszerű kis képet. Nézte, alig pislogott, jobb kezének mutató ujjával lassú, simogató köröket rajzolt az arcokra, már nem figyelt rám. Még egy pillantást vetettem az ágyra, és elindultam az ajtó felé. – Isten veled, Zsu – motyogtam szinte hangtalanul. A folyosón már többen ültek – nők, férfiak – szótlanul, egykedvűen. A szakállas öregasszony szoborrá merevedve bámulta a semmit, hallgatta a csöndet, talán emlékezett, talán a végtelennel barátkozott.

MATYIKÓ SEBESTYÉN JÓZSEF VERSEI

Matyikó Sebestyén József

Angyal érinti vállam Buba és Ede tánc lesz és repülés fénnyé vált bennünk a föld a sorsod inge rámtapad hogy újraszülessen a zöld a világ a házak tűzfalán az árnyék a forró semmiben szemmel tartasz, oly vakító – s a tiéd virágzó szívem

Árnyékfoltok emlékeim hamuszín levegőben ezer év jobb ha hallgatok csengetnek beengedsz teszem szótlan kőszívemre égnek a csillagok.

Amikor elhagytok árvaországod megtaláltam függőónján a gyásznak

Te szóltál A 70 éves Laczkó Andrásnak Először nagyon rég – busszal utaztam Siófokról Atádra. Vaspróba est hol egymásra leltünk. A temető előtt állt meg a busz… Jól szervezett találkozó –

53

54

MATYIKÓ SEBESTYÉN JÓZSEF VERSE ÉS PAÁL LAJOS KÖNYVÉNEK BORÍTÓJA emléked őrzöm ebből az időből: álmaim az égmagányú földön – önmagad osztottad föl később hogy lépésünk, léptünk a nyíló hársak alatt áfonyakék alkonnyal ölelje körbe magányunk – borban, őszülő konyakban elezüstöződő sorsunk fonalán. Mert látod halálba mosdatott tájak az emberek itt is siratók szőtteséből – időmértékes biztonsággal egy életfaággal – Debrecen fénye idevilágít.

Paál Lajos könyvbemutatója 2014. 08. 21.

DIENES OTTÓ VERSE ÉS PAÁL LAJOS RAJZA, PORTRÉJA

Dienes Ottó

Mosoly és virág Paál Lajosnak Emlékszel barátom Suhantak a dombok És a motor kerekei alatt az út Csak elindultunk valahová Hogy telekiabáljuk a tavaszi mezőket Valamikor évekkel ezelőtt Egy orgonásnál Leszedtünk egy ölnyi virágot S a városba visszatérve Odaadtuk valakinek Mosoly született a szemében És azóta is minden májusban Kivirágzik.

55

56

BOBORY ZOLTÁN – PAÁL LAJOS KÖLTÉSZETE – A MESSZESÉG FELŐL

Bobory Zoltán

Paál Lajos költészete – a messzeség felől 1929-ben született Szilasbalháson. A szülőföld és a Németh családhoz fűződő rokoni kapcsolatok, a környék gazdag múltja, szellemisége hűséggel végigkísérik életét: a kor- és szemtanú hitelességével jelentek meg verseiben és visszaemlékezéseiben. Költői hitvallását az 1970-ben napvilágot látott A tavasz ígéretei című megyei antológiában fogalmazta meg korai és az elmúlt években született, meglepően friss gondolatiságú verseinek megértéséhez egyaránt segítve az olvasót: „A költészetet nem célnak, hanem az emberi megismerés egyik eszközének tekintem, és azt tartom, hogy semmiképpen sem szabad gyanakvás nélkül rábízni magunkat.” Nos, talán éppen ez a gyanakvás az oka annak, hogy Paál Lajos elismerten tehetséggel indult pályafutásában hosszú, évtizedes csend, hallgatás következett be. Az utóbbi évek bő és életerős verstermése pedig bizonyítja, hogy kár volt, sajnos, felderíthetetlen értékű veszteséget jelentettek ezek az „aszályos esztendők”. E megkésett kötet verseinek elolvasása bizonyíthatja mindezt az olvasó számára. Aki bizonnyal elgondolkodik azon is, hogy vajon milyen vaskos gyűjteményt foghatna most a kezében, Paál Lajos összegyűjtött verseit, ha a költői pálya a korai versteremtés után konzekvensen folytatódott volna? A kiadó és szerkesztő számára bizonyosság, hogy egy filosz gondolkodásra, rend- és önálló értékteremtésre sarkalló, „filozófiai tanulmány-zanzáinak” rendkívül értékes szöveggyűjteménye lenne e könyv.

REVÁK ISTVÁN – PAÁL LAJOS MALEVICSRE GONDOL VERSÉBEN

57

Revák István

Paál Lajos Malevicsre gondol versében Paál Lajos az avantgardizmus szellemiségének átörökítője egy olyan élettérben, amikor a bolsevizmus megtörte a művészet emberségét és a szabad gondolatok ellehetetlenültek. Visszatekintve, néhai Kazimir Malevicsre gondol, és értőn közelít a ,,Tárgynélküli világhoz”. A szuprematista, aki nem szemlél, nem tapint, mert a feladata a ritmusok érzetének ábrázolása. Az alkotótudata határait keresi a semmin, az ürességen át. Megszabadulni a tárgyi világ jelenségeitől. Itt már nincs realizmus! Az igazi valóság maga az alakítás, megnyilvánulás az érthető lelki képződményekben. A prioritás: a tudat alatti, vagy a tudat feletti szellemi világ. A mindenség közelében születtek ezek a műalkotások. Az alkotás örömében, – a szépség, a boldogság, mint esztétikai érték. A redukált, leheletszerű formák és a megérintés rezdületei, az érzékenység kapaszkodói. A színes alkotóeszközök életre keltik a papír fehér vagy öregedő, érdes felületeit. Felborzolja, vagy belesimítja, mélyíti, árkot ásva és felette szárnyalva keresi a fényt, kerülve a homályt és az árnyékot, a kréta. Szólnak az évszakokhoz, azok világításához, mert van ibolya és piszkosan zöld fény is! Az anyagok és eszközök bársonyos kapcsolódásai, a gondolatok meghittségében. Nem ábrázolni és nem kimondani, mert ezeket az eszméleteket csak az alkotásokból ismerhetjük meg. Az igazság a rajzoló maga – a megismételhetetlen tudata, a művészet.

58

PAÁL LAJOS VERSEI

Paál Lajos

Néhai malevicsre gondolok – néha I. Fehér alapon fehér négyzet? Lét fehér mezejében fehér Létezés? Néma mezők felett néma harang szól? az én néma mezőm felett is néma harang csendül vagy csendít is már? Fehér mindenség semmijében fehérlene az én semmim is? És most itt a csend előtt a csend alatt a csend után üzenne így nekem Valami vagy Valaki…?

• Bárha megszólalnának messzi és közeli harangok néma fehér mezők felett néha egyenként néha mindannyian! II. Ez a jövő – már majdnem múlt? Tárgyaik és dolgaik árnyékukhoz igazodnak és előtűnnek árnyaik. kisimult és határtalanná lett a világ a magány a sivatag önmagán túlra keskenyedett a gondolat

PAÁL LAJOS VERSEI Isten nélkülivé lett az ember? Ember nélkülivé lett az Isten? Mindenek kitöltötték volna idejüket és betöltötték volna tereiket? Az Idő teljessége múltán lehet-e klasszikus Semmi – – fehéren fehér mint téli temető – ez a világa-végi Harmónia? Vagy csak az ember Romantikus Semmije lehet eme vagy ama Világa-végi Harmónia?

Mondriani táj Kerítésekkel-lécekkel keretekbe rendezett zöldes sárgás kékes messzeség Talányos de szép bizony szép keretekbe tágult szin-tiszta messzeség Vajon milyen lehet túlról a messzeség felől ez az égalatti táj visszfényben valósult rend fehér kerti szék? És milyen lehetek én itt és alkonyi maradékom túlról zöldes sárgás kékes kerítésekkel-lécekkel keretekbe rendezett tiszta mezők felől?

59

60

SZŰTS ANGÉLA – „HOLD II.” 2014.

PETRŐCZI ÉVA – MAGYAR VERSEK – JAPÁN „CSONTOZATTAL”

61

Petrőczi Éva

Magyar versek – japán „csontozattal” Saitos Lajos: Mire megvirrad, Haiku-naptár, Vörösmarty Társaság, 2014. Saitos Lajosnak, a székesfehérvári Vörösmarty Társaság küllemében is, tartalmában is „japánosan elegáns” kis kötetét ízlelgetve ifjúkorom haiku-élményei jutottak az eszembe. Például a sokat forgatott, s máig ható tömörség-leckéket adó The Oxford Book of Japanese Poetry, vagy éppen Kosztolányi nevezetes műfordításkötete, az Idegen költők, amelyben az európai költészet mellett a kínai és a japán is hangsúlyos helyet kapott. Az utóbbi a középpontban épp azzal a két haiku-szerzővel, a 17. századi Macuo Basóval és a 19. század eleji Kobajasi Issával, akiket Saitos Lajos mindjárt könyve elején megszólít tisztelgő ajánlásával. A haiku, ez a nagyon érzékeny, háromsoros és legfeljebb hárompillérű versforma a nyugati világ epigrammáihoz legfeljebb rövidségében, csekély terjedelmében hasonlít, mentalitásában semmiképpen. Az alapvető különbségek egyike – anélkül, hogy hosszas poétikai fejtegetésekbe merülnénk – az, hogy a haikuban az abszolút főszerep soha nem a költő „egó”-jáé, hanem a poéta mondanivalójának kibontását elősegítő természeti elemeké, legyenek azok növények, bogarak, nagyobb állatok, a flóra és a fauna teljes gazdagsága. Köztudomású, hogy a huszadik század kezdete óta világszerte elterjedőben van ez a finom, komoly arányérzéket követelő műfaj. De – legalábbis szerencsés esetben – egyáltalán nem úgy, mint az ál-keleti boltocskák olcsó, rizspapír-utánzatú, gagyibetűs nyomatai. Egyszóval, nem úgy, hogy a nem japán szerzők számára e műfaj hagyományai csak a kereteket, a csontvázat jelentik, amelyre ki-ki rávarázsolhatja saját kisvilágát, mi több, saját poézisének jellegzetességeit is. Ékes példa lehet erre Basso Tücsök című verse, amely Kosztolányi fordításában így hangzik: „Dalolva halt meg. Mit hagyott itt? egy asszu, vézna tetemet, mit a futó por betemet.” A „tetemet”/”betemet” túl-jó rímpárról minden, az érettségiig eljutott hazai olvasónak azonnal Kosztolányi jut az eszébe, aki egyébként nem ismeri az átültető nevét. És pontosan ugyanebben rejlik Saitos Lajos hosszú évek óta rovogatott (lélekben olykor fekete tussal festegetett!) haikuinak visszhangja, ha úgy tetszik, sikere. Vagyis, abban, hogy a műfaj legjobb hazai művelőihez, így a könyvében újra-meg újra felbukkanó Tandori Dezsőhöz hasonlóan ő is saját élményeit, örömeit, keserveit, kételyeit és bizonyosságait közli az olvasóval. Akár úgy is mondhatnánk, szabadon zsoltáros Szenci Molnár Albert után, hogy ezek haikuk ugyan, de mindig, a gyűjtemény mind az ötvenkét versében „magyar zubbonköntöskében.” A kötet hátsó lapján megszólaló három méltató közül ezért is emelhetjük ki Szőcs Gézát, aki e versek eredendően magyar mivoltát hangsúlyozta. E méltatás azért is fontos, mert hangsúlyozza, amit kis hazánkban oly sokan és oly sokszor elfeled-

62

PETRŐCZI ÉVA – MAGYAR VERSEK – JAPÁN „CSONTOZATTAL”

nek. Hogy nincs, nem lehet „budapesti” és „vidéki” költészet – legfeljebb értékes és értéktelen, a szerző lakhelyétől és pillanatnyi futtatottságától függetlenül: „Olykor a legváratlanabb pillanatban érint meg bennünket egy-egy költői telitalálat. Nemrégiben vékony kis versesfüzet került a kezembe. Találomra kinyitottam, s a 34. oldalon a következő haikut olvastam: Fölmegy a függöny / színház az egész világ / s alig éltem még.(…) Elementáris: tömörségében fokozhatatlan, s oly módon japán (na jó: japán hatású), hogy közben mélységesen európai. Úgy is mondhatnók: anynyira japán, hogy japán ember ilyet nem is tudna írni, és közben annyira magyar és annyira veretes klasszicitású és oly könnyű öniróniával huszadik századi, hogy ez csak Weöres Sándor tolla alól kerülhetett ki. Pedig nem. Kitalálhatatlan. E háromsoros miniatűr remeklés szerzője egy úgyszólván ismeretlen székesfehérvári költő. A legbeavatottabbak a hatvanas évek második felének senkiföldjéről emlékezhetnek rá, esetleg. A költő neve Saitos Lajos, a kötet címe: Por Isten szemében, 2004-ben jelent meg a Vörösmarty Társaság kiadásában…” Szőcs Géza elismerő szavai után e sorok írója legszívesebben idézné azt a legalább húsz haikut, amely párhuzamos magyarossága-japánossága révén leginkább megérintette. Mivel ezt a terjedelmi korlátok nem teszik lehetővé, íme, csak néhány minta – de értékkel!: „Hajnali órán februári röppentyű – cinke a fámon.” Ez itt egyértelműen magyar táj, magyar ecsettel. Vagy lássuk a Keletről adaptált műfaj frappáns jellemzését: „Haikukavics verstörmelék a kövön – szüntelen töröm.” De akad itt szellemes magyar konyhai enteriőr is, a japán forma „porceláncsészéjébe” fagyasztva: „Goromba idő. Az ember kocsonyát főz, Kitart egy hétig.” S végül egy igazi kis szellemi kötéltánc: egy katolikus ünnepnek, Luca napjának „haikuizált” megjelenítése, amelyben e szép és játékos, a karácsony nyitányának tekinthető ünnep lényege az idegen formában sem vész el: „Ó, Szent Luca, mondd: fogy a fény és árnyék nő – szólj karácsonyul!” Összefoglalva: tudtommal alkotó írás tanítási szándéka-terve nincsen, Saitos Lajos „tanár úr” nyelvi igényesség-nyelvi ökonómia szemináriumát azonban jó szívvel ajánlhatom nem csupán az olvasóknak, de a magyar versírók társadalmának is. Haikut nem az ír, aki fut, aki tolong, aki másokat félretaszít, hanem az, aki képes környezetére igazán odafigyelve látni és láttatni. Igaz, csöppet sem harsány és nem is divatos értékek ezek, de mi leszünk sokkal szegényebbek, ha végleg lemondunk róluk!

MAYER ERZSÉBET – AZ ÉGI ÉS A FÖLDI MALOM

63

Mayer Erzsébet

Az égi és a földi malom „Aki kalácsot akar a búzájából, annak várnia kell az őrlésre.” – Troilus

Vannak a világirodalomnak elévülhetetlen szövegei. Ilyen például Hamlet nagymonológja, melyet a magyar olvasó Arany János páratlan nyelvérzékű fordításában ismer: Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés. Ritkán szoktunk tisztelegni Kazinczy Ferenc Shakespeare-fordításai előtt, aki az 1790-s évektől 1814-ig alakítgatta Hamlet-fordítását. Nála az ’ez itt a kérdés’ helyett, az ’ez itt a göcs’ mondat áll. A göcs furcsa hangzású szó. A mai olvasónak inkább szakszónak, tájszónak tűnhet, pedig a göcsörtös szó őrzi még jelentésmúltját. A göcs a valahova nem illő, szervetlenül beékelődő vagy kitüremkedő részt jelenti. Akik valaha dolgoztak fával, tudják, hogy a göcs nem csupán esztétika romlást jelent, hanem minőségit is. Innét talán már rövid az út a szó Kazinczy-féle értelmezéséhez. Nála a göcs a nehezen megoldható feladatot, a fejtörést okozó kérdés megválaszolását jelenti. Ha rajtam múlna, akkor Kazinczy szavát benne hagynám Shakespeare Hamlet monológjának magyar szövegében, mert meggyőződésem szerint a gondolkodást ezek a göcsök inspirálhatják, csak ezeknek a megdolgozása teremhet értelmes, minőségi munkát. Vörösmarty A vén cigány című (1854) verse is ezt erősítette bennem. A költő itt egymásra vetíti a gondot és a gondolkodást, nyelvünknek ezt a különös figura etymologica-ját. Vörösmartynál is csak az tud gondolkodni, akinek gondja van, és aki erőfeszítést tesz annak megértésére. A keletiek ezt úgy fogalmaznák, hogy képes a dolgok együttlátására, vagyis a gondot egy összetettebb, bonyolultabb jelenség részeként való érzékelésére. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy a göcsöt nem elsősorban időbeli és nem elsősorban monokauzális kapcsolatként vizsgálják. Írásomban én is erre törekszem. Olvasmányélményeim során feltűnt, hogy a malom mint téma, mint metafora, mint valamilyen ősi emberi tudás emléke elő-előbukkan a kultúrtörténetben. Egy idő után már göcsként kényszerített a jelenséget fontolóra vennem. Amikor kiderült számomra, hogy a hamleti kizökkent idő problémája egy ősi dán, sőt inkább kelta mítoszhoz kötődik, amely úgy tudja, hogy Hamlet apja volt a világmalom tulajdonosa, úgy éreztem, rátaláltam egy univerzális struktúrára, amibe elhelyezhető volt a finnek Szampója, csodamalma, mint ahogy az időben később keletkezett műalkotások malom motívuma is. A felismerés ugyanakkor el is bizonytalanított: hogyan lehet egy racionális, tudományos, tekintélyelvű világban szavahihetően beszélni a mítoszok bölcseletéről? Sloterdijk holland származású német filozófus a Világra jönni és megszólalni kötetében szintén beleütközik ebbe a gondba, így: „Fejünkben torzszülöttek vannak, pszeudóképzetek, sémák, fikciók, hamisságok, megrögzött vélemény-monstrumok és logikai ökörségek. Agyunk alvilág, amely összecseréli magát a nappali vi-

64


lággal; a legtöbb ember agyát árnyékok és hülyeségek, magabiztos érvénytelenségek és büszke tartásnélküliségek, látszatproblémák és hiú önképek népesítik be.” A mítoszok nem tartoznak nála sem a felsorolt művi agyi megnyilvánulásokhoz. A mítosz számomra – és ebben a témában különösen fontos –, az emberi léthelyzetről szólnak úgy, hogy a létnek mind a világos, mind a sötét oldalát magukban hordják és megmutatják. A mítoszok szereplői a külső és belső téren át születnek újjá. Az archaikus ember életét a kozmikus jelenségek szabályozták. A fény és az árnyék, a kint és a bent, a makrokozmosz és a mikrokozmosz érzékelése számukra az univerzum mozgásával, változásaival állt kapcsolatban. Az északi emberek a természetközelségük, a rájuk boruló égbolt mozgásának követése okán mély világismerettel rendelkeznek. Hamletről a legendák emlékezete szerint tudni vélik, hogy apja egy legendás malom tulajdonosa volt, s hogy az ő idejében ez a malom békét és bőséget őrölt, később sót, ma pedig a tenger fenekére süllyedve roppant sziklákat őröl homokká. A legendák azt is elmesélik, hogy amikor a világmalom a tengerbe süllyedt, ott egy hatalmas örvény keletkezett. Szívesen elidőznék Saxo Grammaticus középkori dán krónikás (1150–1216?) Gesta danorum című könyvében szereplő Amlethus és Shakespeare Hamletjének összevetése mellett, de ez kívül esik témánkon, mint ahogy a híres Maelström örvénnyel kapcsolatos irodalmi művek elemzése is. Azt a kérdést viszont kár lenne megkerülnünk, hogy mi okozta a csodamalom megrongálását? A választ egy a 11. századból származó Grottasöngr (valójában egy munkadal) őrzi, amit eredetileg két óriáslány, Fenja és Menja énekelt. A csodamalom köveit ők hajtották, és az idők kezdetén aranyrögöket őröltek, ami Dániának jólétet biztosított. Az uralkodó mohósága és kapzsisága miatt a két óriáslány fellázadt, viszályt támasztottak a vikingek és a dánok között. A vikingek a két lánnyal együtt elrabolták a csodamalmot, ami viking hajón sót őrölt, de a vikingek is mohók és kapzsik voltak, s ekkor Fenja és Menja olyan dühösen hajtották a malomkereket, hogy az a tengerfenekére zuhant, s azóta nem aranyat, nem sót, hanem a roppant sziklák felmorzsolásával homokot őrölnek. Akiknek megadatott, hogy lássák az Északi-sarkkör közelében elterülő Lofoten-szigetcsoport vidékén látható vad örvényt, a Maelströmöt (őrlőáramlás!) megbizonyosodhatnak a lányok haragjáról. A történet több motívuma is érdeklődésre tarthat igényt, például a lányrablás ismétlődő eseménye. Fenját és Menját, az óriás


65

lányokat a dán király a svédektől lopta, majd a dánoktól a vikingek szerezték meg őket. Tőlük került a tenger mélyére. Ez a motívum arra enged következtetni, hogy a krónika gyökerei a matriarchátus idejébe ereszkednek. A történet viszont az erősödő férfivilág szemléletét tükrözi. A patriarchális világ nem képes sem megszelídíteni, sem megőrizni a matriarchátus értékeit. Erővel a kisajátítására tör. E. A. Poe 1841-ben írt, A Maelström örvényében című novellájában az alaptörténet sajátos jelentésmódosuláson megy át. Poe szerint az örvény az egykori égi malom negatívja. Ahogy a magas kőszikla belezuhant az óceánba, a tölcsére kerül a mélybe, és ott lent morzsolja szét a garatjába belekerült tárgyakat. A költő másik érdemleges megállapítása, hogy a mélységek, a pokol megjárása nélkül nem lehet ember az ember. Mindezek nagyon ősi tapasztalatra utalnak, nevezetesen arra, hogy az ember az ég és a föld fia, ami ugyanakkor feltételezi a menny és a pokol képzetét is. Poe novellájában egy öreg norvég halász osztja meg az elbeszélővel azt az élményét, amelyet akkor élt át, amikor magába szippantotta a világ leghatalmasabb örvénye. A szörnyű események testét, lelkét összetörték, és amikor cimborái a vihar után rátaláltak, alig ismertek rá: „azt hitték, hogy a szellemek országából tért meg valaki”. A főhős a Maelström poklában átélt élményei hatására nyerte el a bölcsesség és tisztánlátás ajándékát. Leibniznél, William Blake-nél az örvény filozófiai magaslatra emelkedik, stílusosabban fogalmazva filozófiai mélységet ölel fel. Az idő ugyanis az örvényben először felgyorsul, megáll, majd váratlanul kiárad. Mutatva a semmi és a minden azonosságát. A finnek kimeríthetetlen gazdagságú Kalevalájában (amit Lönnrot gyűjtött és állított össze a 12. századi runókból, vagyis dalokból) főszereplőként lép elő a Szampó, a világ csodamalma, amit Ilmarinen kovácsmester készített. Fontos megjegyezni, hogy az emberiség ősi emlékezete szerint a kovácsok a teremtés kivitelezésével megbízott kézműves isten segédei voltak. Ilmarinen szampója lisztet, sót és pénzt is őrölt. A szampót azért kellett elkészíteni, mert ez volt a feltétele annak, hogy Louhi, Észak varázslónője hazaengedje országából Vejnemöjnent. Ez meg is történt, de a varázslónő elrejtette a szampót egy rézhegybe és elzárta a világtól. A három Kaleva-fi, az ősi kovácsnemzetség tagjai (Ilmarinen, Vejnemöjnen és

66


Lemminkeinen) elhatározták, hogy elrabolják, egészen pontosan visszaszerzik. Akseli Gallen Kallala ábrázolásában. Hiába sikerült a tervük, Louhi üldözni kezdte őket. Amikor a tengeren utolérte a Kaleva-fikat, a heves harcban a szampó összetört és vízbe hullt. Nagyobb része Finnország partjaira sodródott, biztosítva még így is az ország gazdagságát, a kisebb része Lappföld partjainál ért szárazföldet, ott viszont szegénység van. Amikorra elkészült Lönnrot az összegyűjtött anyag szerkesztésével – az első változatot 1835-ben adta közre, a végleges formát pedig 1849-ben – az ősi pogány dalokat a nemzeti megerősödés és a keresztény hit elmélyítésének szolgálatába állította. A Kalevalában már alig találjuk meg az ősi univerzális összefüggések nyomait, vagyis azt, hogy az ősi malom a kozmosz rendjét, a ritmust és a mértéket szabta meg és biztosította azt. Nem véletlen, hogy Shakespeare – a nagy világinterpretátor – nem a malom sorsával bajlódott, hanem az idővel. Hamlet problémája súlyos: a világ kimozdult sarkaiból és neki kellene helyreigazítani azt. Arany János fordításában: „The time is out of joint. O cursed spite, That ever I was born to set it right.” „Kizökkent az idő; Ó kárhozat, Hogy én születem helyre tolni azt.” Ha az elemek kikapcsolódnak egymásból, ha egy-egy szem kiugrik a helyéről, megakasztja a folytonosságot, megbontja a rendet, ráadásul a helytelenség mindenütt és mindenben érezteti bomlasztó-romlasztó hatását: megbomlik a hagyományos családi rendszer, ami különösen akkor tragikus, ha egy uralkodócsaládról van szó, hiszen a magánéleti, a társadalmi, a politikai rendben is beindul a széthullás fizikai, érzelmi és morális tekintetben is. Hát ezért olyan kellemetlen a göcs, amit a fiatal királyjelölt felismer. Ezzel a göccsel Shakespeare egyértelműen jelezte, hogy a reneszánsz ember önhitével nem az emberiség újjászületése kezdődik, hanem kifelé a világba és befelé a lélekbe is a förtelem megnyilása és megnyitása. Aki elhatározza, hogy gonosz lesz, az garantáltan azzá is válik. És ekkor az emberiség történetében elkezdődik az (anti) humanizmus játékterének kiépítése. Az eddig elmondottak azt mutatják, hogy az idő az ember számára univerzális csodamalom képében jelent meg. Amíg ez az égi óra rendesen járt, s amíg az ember ehhez igazodott, a dolgok rendben, áttekinthetően zajlottak. De valamiféle titokzatos módon az univerzumban működési zavar támadt, ami a malomért vívott hatalmi harc formájában fejeződött ki. A fennmaradt történetek szerint a csodamalomnak befellegzett! A megszerzésért folytatott harcban és a természetével nem egyező működtetése következtében ripityára tört. Az égi malom helyett az emberiség ettől kezdve a földi malom működésével foglalatoskodott. Szemét a földre szegezte, ahogy ezt számomra az eleusziszi mítosz bizonyítja. Csak fájlalhatjuk, hogy olyan kevés emlékünk marad róla. A főhős szerepét itt a női elv játssza három személyben: az anya, a lány és az öregasszony szerepében. Ez a három személy még visszautal az időre, hiszen a keletkezés, a születés és az elmúlás ritmusát mutatják erősen kötődve a földművelés fázisaihoz. Démétér az anya; Perszephoné a lány, Hekaté pedig a banya/vénasszony. A zsenge zöld vetés Perszephonét, az érett kalász Démétért, Hekatét pedig a learatott gabona jelképezi. (A hármasság a lét alapstrukturáihoz tartozik. Az istennők kezdetben hármasságot


67

alkottak: Athéné, a szűz, Aphrodité a nimfa, Héra pedig a banya. Az erinnüszök/ fúriák is hárman vannak. A moirák az őskígyó és az éj gyermekei szintén hárman vannak, az ember életének időtartamát ők szabták meg, a legkisebb moira fonja a sorsot, a másik mérőrúdjával kiszabja, a harmadik elvágja. A hold három fázisa is a női változásokkal vannak kapcsolatban: az újhold a szűzlány és a tavasz ideje; a telihold a nimfa és a nyár szakasza, a fogyó hold pedig a banya ideje és az év utolsó része.) Az ún. eleusziszi mítoszok őrzik Démétér és Perszephoné történetét, mely szerint Zeusz és Démétér kedvenc gyermekét, Perszephonét Hádész, az alvilág ura elrabolta. Amíg Démétér eltűnt gyermekét kereste, sorsára hagyta a termőföldeket, a gabona nem nőtt, a gyümölcsök nem teremtek. Az emberek éheztek, ezt látván Zeusz leküldte Hermészt az alvilágba, hogy hozza vissza a leányt a földre. Így is tett, de még mielőtt útnak indultak volna Perszephonéval a földre, Hádész a leánnyal gránátalmát etetett, ami azt jelentette, hogy nem tud örökre elszakadni az alvilágtól és nem tartózkodhat örökké az élők világában. Ennek következtében az év egyharmadát lent Hádésszal, két harmadát pedig a földön, anyjával töltötte. Amikor anyjával együtt van, Démétér bőségesen ontja terméseit, viszont amikor a leány visszatér az alvilágba, elhervad a természet. Feltételezésünk szerint az alvilág és az anyaméh szerepe ugyanaz, a sötét anyaméhből születünk és a sötét alvilágba bukunk, majd ez a folyamat ismétlődik a természet és az ember világában újra és újra. Az alvilágba hullt Perszephonét sírva kereső Démétér – neve szerint az istenek anyja – vándorlásai végén eljut Baubóhoz, aki zavarba ejtő látványban részesíti. Az orphikus nyomot követő Kerényi mindezt a következőképpen meséli: „(Baubó) szétterpesztett lábakkal ült le a gyászoló Démétérrel szembe, ahogy kápolnáiban a szobrain is látni, s még ruháját is magasba emelve megmutatta elformátlanodott altestét; s íme, a gyermek Iakkhos nevetett ki Baubó méhéből (...) Nem is lenne könnyű pontosabban leírni, mit látott Démétér Baubó meztelen ölében. Ez már a misztériumok Kimondhatatlanját súrolja. Meglehet, ezt a történetet valaha úgy értették, hogy Déméter Baubónál (...) voltaképpen az Alvilágban volt. Az orphikusok elbeszélése szerint leszállt az Alvilágba, alighanem ugyanazon a tátongó szakadékon át, mely Persephonét a disznókkal együtt (...) elnyelte.” Míg az északi történetek a titokzatos ég és a megismerhetetlen vizek terében játszódnak a görög mítoszok helyszíne a föld és a alvilág lesz. Úgy tűnik az ember elveszítette tájékozódási pontjait, egyre kevésbe érti a körülötte zajló eseményeket. Aztán ebből az összefüggésből is kisodródva a történelem útjára tér, és magára ölti a mindenható és a mindentudó szerepet a göcstelenítés nagy álmának kivitelezése érdekében. Birtokba veszi az időt, a planétákat és az embert. Az eredmény egyszerre lesz elkápráztató és elrettentő. A fájdalom és a megszégyenülés mélyéből egy-két nagy érzékenységű ember még az égbe kiált. Vörösmarty A vén cigányban visszaidézi az univerzum malmának emlékét, de itt már nem az égi malom őröl, s nem is a tengeri örvény morzsolja a roppant méretű sziklákat, hanem a pokol zúg velőtrázó hangon. Ki dörömböl az ég boltozatján, / Mi zokog mint malom a pokolban, – kérdezi. A személyes, a nemzeti

68


és a világ egészét érintő kataklizmában mégis felhangzik a remény, hiszen a költő ciklikus világképéből adódóan tudja, hogy a pokol mélyéről indul(hat) a megtisztulás. Vörösmarty a szabadságharc elvesztése miatt érzett fájdalma ellenére is hisz a kataklizmák megtisztító erejéről. Innét refrénként visszhangzó meggyőződése, lesz még egyszer ünnep a világon. Itt még csak magyar történelem XIX. századi szenvedéstörténetében járunk. Nyírő József a XX. századi magyar sorsról ad hírt az 1920-s években írt Isten igájában című regényében, melyben a búza-liszt-kalász misztériumát eleveníti meg. Ennek a hármasságnak ismert a spirituális, keresztényi szimbolikája, mely szerint a lisztből készült ostyát a pap átlényegíti Krisztus testévé. Ez a hármasság hétköznapi, materiális szintjen azt jelenti, hogy a kenyérré változtatott megőrölt liszt biztosítja az emberi életet. A szakrális és a materiális vonatkozás összefügg, sőt magában hordja az emberélet lényeges folyamatait, metamorfózisát is. Az emberi élet különféle malomban őrlődik, hogy kenyérré nemesedjen, éltető lényeggé váljon. Nyírő regényében a főhős porrá zúzódik a kényszerűségből vállalt papi hivatás gyötrelmének, a társadalmi nyomor, a megélhetés kilátástalanságának, a háború – beleértve a székelység kiűzetését – őrlőkövei között, mígnem a porból újjászületik, átalakulva önmagára lel és saját sorsát vállalva éli azt. S amikor a regényhős hányatott élete utolsó színhelyén, a faluban a kicsi famalmot végül is működésbe hozza, kimondja,”most találtam meg igazi hivatásomat. Eddig a kenyeret változtattam Istenné, mától kezdve istent változtatom kenyérré. Mikor őrölök, misét mondok értetek, és a malomkő az oltárom.” Az égi és a földi malom tengelye ismét együtt jár – legalábbis a regényben . A népdalok kincsestárába betekintve meglepődhetünk, hogy milyen kozmikus és bölcseleti tudást rejtenek. Míg az ember a sztrádán teper és a plázában turkál, addig a dalok a maguk csendes stílusában emlékeztetnek a volt, és el nem feledett is tudásról. Mert tudtak valamit a lélek működéséről is, nevezetesen azt, hogy a búbánatot le kell járatni a malomban, ráadásul nem akármilyenben, hanem az égi malomban, ami annyit tesz, hogy földi búbánatainktól csak akkor szabadulhatunk meg, ha más dimenzióba emeljük és feldolgozzuk. Az analogikus gondolkodásnak megfelelően a bánat feldolgozása egybeesik a gabona feldolgozásának folyamatával. A gabonából lisztet kell őrölni, ezt követően kenyérré kell dagasztani, majd a kemencében kisütni. A bánatmagot ennek mintájára szintén egy más minőségű anyaggá kell átalakítani, egészen pontosan fogalmazva pozitív életépítő anyaggá kell lejáratni. Ugyanis csak a megőrült lisztből lehet elkészíteni az éltető kenyeret. S mindez, ahogy a mottóban olvashattuk, időigényes. Az analogikus gondolkodás a malombéli őrléshez kapcsolja a kenyérsütés misztériumát, s ezzel vissza is kanyarodtunk a női misztériumokhoz. A kemencében úgy dagad, nő és sül a kenyér, ahogy az anyaméhben az embrióból emberke lesz, akinek végül el kell hagynia az anyaméhet, mint a kisült kenyérnek a kemencét, hogy más minőségben szolgálja az életet. És most idézzük fel a malomnóta szövegét!


69

Hej Túl a vízen van egy malom Bánatot őrölnek azon Nékem is van egy bánatom Oda viszem lejáratom Hej Bánat, bánat, de nehéz vagy De rég hogy a szívemen vagy Eladnálak, de nincs kinek Bánatja van mindenkinek Hej Ez a világ olyan világ Mint a mogyorófa virág Sokat ígér, keveset ád S amit ád is mind keserűt ád. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a mag szó és magam névmás szógyöke ugyanaz. Ezen a szinten úgy fogalmazhatjuk meg a bánat átalakításának lényegét, hogy magam kell magamat magammá átalakítanom, vagyis saját sorsom viselője, megélője kizárólagosan én lehetek. De ez a dal kimond még valami különös kozmikus összefüggést is, a földi malomnak van égi mása, egészen pontosan a földi és az égi malom tengelye egy és ugyanaz. Hiszen tejút jelenik meg itt égi folyóként. Ebben az összefüggésben válik érthetővé, hogy miért van a malom mindig túlnan, vagyis az égi folyók vizén túl. A bánattól való megszabadulásnak a lényege az, hogy csak az égi malommal (égi törvényekkel) együtt mozgó földi malomba öntött és megőrölt bánat esetében lehetséges a gyógyulás. A földi malom forgója, kerengője a Naprendszer mozgását mutatja. Az égi malom eléréséhez két megoldást kínál a dal; az egyik az égi folyón (Tejút) való átjutás, a másik pedig a mogyorófa megmászása. A kettő egy és ugyanaz. Az átkelés és a felemelkedés misztériuma. Ez a különös dal nemcsak az örök emberiről szól, hanem a magyar ember számára is tartozik üzenettel – hangsúlyozza Hagymás István Magsejtés című kötetében. Mégpedig követve a szerző eszejárását, így: A malomhoz a régi időkben hozzátarozott a kereket hajtó Ló is, aminek a keleti zodiákusban a Nyilas a megfelelője, ami az értelmező kellő bátorságával azt is jelentheti, hogy Isten malmában tüsténkedve van esélyünk új minőségben újjászületni. Szakirodalom: Bíró Béla: Legenda a kerek egészről – Liget Kiadó, Budapest. 1997 Hagymás István: Magsejtés – Muravidék Baráti Kör és Kulturális Egyesület, Pilisvörösvár 2004. Mayer Erzsébet: Zeusz, az alfahím – Magyar Nyelvért Alapítvány 2010 Poe, E. A.: A Maelström örvényében – Poe összes művei Szukits könyvkiadó, 2000 Giorgio de Santillana és Hertha von Dechend: Hamlet malma – Pontifex Kk. 1995 Sloterdijk, Peter: Világra jönni és megszólalni – Jelenkor Kiadó 1999

70

MÁRIÁS JÓZSEF – „AZ ÍRÓ KORÁNAK LELKIISMERETE”

Máriás József

„Az író korának lelkiismerete” Arany János: Epilogus – Babits Mihály: Jónás könyve, Nap Kiadó, Budapest, 2013 Minden kor megfogalmazza vagy újraértékeli a maga viszonyulását irodalmunk általános vonulatával, illetve az egyes alkotók életművével szemben. Ebben a törekvésben a könyvkiadók – közvetítő funkciójuk révén – meghatározó szerepet töltenek be. A véleményformálás, az irodalmi kánon újabb ösvényeit taposó törekvések szolgálatát vállalta fel az elmúlt évtizedekben a Szépirodalmi Könyvkiadó Arcok és vallomások, az Akadémiai Könyvkiadó Kortársaink, a Gondolat Kiadó Nagy Magyar Írók, az erdélyi Dacia Könyvkiadó Kismonográfiák című könyvsorozata. Ezt a törekvést karolta fel az utóbbi években a Nap Kiadó, amely a megalakulása óta eltelt húsz esztendő alatt elismerésre méltó helyet vívott ki a magyar könyvműhelyek sorában. Kiadványai közül messze kiemelkedik a Domokos Mátyás (1928–2006) nevével fémjelzett az In memoriam és az Emlékezet sorozat. Az e tárgykörbe sorolható 67 kötet – a kiadó szándéka szerint – „elsősorban a 20. századi magyar irodalom jelentős alkotóinak és immár klasszikus értékű életműveiknek a bemutatását szolgálja, vezet bennünket a jobb, elmélyültebb tájékozódás útján, a nemzeti sorskérdéseket nyíltan felvállaló alkotók és alkotások megismerésében. Ugyane célt szolgálja a tekintélyes sorozattá vált Magyar esszék-sorozat, továbbá – újabban – a magyar irodalomtanárok virtuális segédeszközeként lapozható Költők a költőről és az Egy vers gyűjtőcímmel megjelenő kötetek. A Költők a költőről sorozat – szerkesztője Sebestyén Júlia – egy-egy életmű mai értelmezését, XXI. századi recepcióját nyújtja, kortárs költők művészi empátiával átszőtt, hiteles és mértékadó, szubjektív szemléletét tükröző szemüvegén át: öt-öt vers – cseppben a tenger – kiragadásával, azok elemzését nyújtó esszék által állít elénk tájékozódási pontokat a jobb megértéshez, befogadáshoz. Eddigi köteteik: Petőfi Sándor: A puszta, télen (2009), Radnóti Miklós: Levél a hitveshez (2009), József Attila: Óda (2010), Ady Endre: Az eltévedt lovas (2011). A legújabb Arany János: Epilógus (2013) című kötetével a XIX. századi kimagasló alkotó költői világába vezet el bennünket. A válogatás Ágh István, Csoóri Sándor, Falusi Márton, Ferenc Győző, Lator László, Lukács Sándor, Papp Zoltán, Szepesi Attila, Tamás Menyhért és Tóth Erzsébet munkája, esszéikkel segítenek jobban birtokba venni azt a költői univerzumot, melynek égboltján minden vers egy-egy csillag, mely fényével beragyogja szellemi világunkat. A kiválasztott, nevesített harminchét vers közül az Epilógus, A tölgyek alatt, a Szondi két apródja, a Gondolatok a béke-kongresszus előtt című költeményeket hárman-hárman, a Mindvégig, Ősszel, A költő hazája, a Családi kör, az Ének a pesti ligetről című verseket ketten-ketten válogatták, a többi egy-egy „szavazattal” került be az antológiába.


71

Az esszék fókuszában a kiválasztott versek elmélyült elemzése nem zárja ki a költői életmű egészére való értékítéleteket. Néhány szemléletes példa: „Arany, a líra és a verses epika goethei, byroni és chauceri mesterdalnoka, több tucat világirodalmi nagyságot helyettesít egy személyben. (…) azok közé a költők közé tartozik, akik nemcsak magyarságképünket alakítják döntően, de elméleti és gyakorlati szempontból is ránk hagyományozzák azt a gondolkodási mintát, hogy emberi arcunknak miért is fontos valamiféle magyarságképet tükröznie.” (Falusi Márton) „…az egész életműből sugárzik valami kedves emberség és soksok szeretet.” (Papp Zoltán) „Arany életrajzi adatait jól-rosszul tudni illik. »Belső életrajza« azonban ismeretlen. Ő – a szó metafizikai értelmében – nem »messzeségből«, hanem »mélységből« jött. Olyan mélységből, amit gyanútlan lélek esetleg barbárságnak hihet. Hogy ez tévedés, Bartók és Kodály műve rá a bizonyíték. A szellem valami egészen ismeretlen, rejtett dimenziója nevelte. Ismeretlen, de teljes értékű. Tektonikus erejű nyelve, ha tudjuk, ha nem, a tizenötmilliónyi magyarság legnagyobb megtartó ereje.” (Szepesi Attila) „Ki is Ő? Páratlan tünemény? Múlt-jelen-jövendő hármasoltára? Szómélyi szóval: a föld, földünk; anyanyelvünk sója! (…) Minden sorában kitakartan; lélekből beszél.” (Tamás Menyhért) „A tanítás, bölcsesség, otthonosság, hűség, hazaszeretet az Arany-líra fő tartópillérei. (…) ő a szépség őrzője és féltője volt.” (Tóth Erzsébet) Ahány értékelés, annyi tájékozódási pont, amely elvezet az egyes versekben levő értékek jobb megismeréséhez, annyi rivaldafény, melynek sugarai a lényeges elemekre irányítják figyelmünket. Olyanokra, amelyek a költő emblematikus alkotásai sorába tartoznak – Epilógus, Családi kör, Szondi két apródja, Hídavatás, A walesi bárdok… –, továbbá olyanokra is, amelyek csak az életmű filológiai elmélyültségű kutatói, olvasói figyelmének homlokterében állnak: Az örök zsidó, Hajnali kürt, A lepke, A vén gulyás temetése, Hatvani, Vándor cipó… Egy dolog bizonyos: ezen írások az egyes költemények örök, nem halványuló értékeit hozzák előtérbe, a magunk látásmódját, értékfelismerő képességét is inspirálják, segítik. „…mi Arany János, a török krónikás és az apródok elmondásából meghalljuk századokon túlról a dicső igazságunkat. Tulajdonképpen a zene és a nyelv emeli az örökkévalóságba a verset.” (Szondi két apródja – Ágh István) „Az örök zsidó refrénszerkezete és a vándorló zsidó, a világban kivetetten bolygó utas nagy európai motívumhagyománya Arany nagy műfajához is kapcsolja a verset, amely lírizált, történet nélküli ballada.” (Ferencz Győző) „Mint minden vers, az Ősszel időtlen (…) minden szava mögött ott érezni, karnyújtásnyira, a nemzet tragédiáját, a hirtelen lobbant reményeket és a jóvátehetetlen, közös és személyes veszteségeket, a levert szabadságharcot.” (Lator László) „Az 1849-ben íródott Névnapi gondolatok alaphangja a még mindig szíve mélyén parázsló szeretet, az őszinte hódolat és nem utolsósorban az a szorongást kiváltó érzés, hogy fiatalon elhunyt barátjához – enyhén szólva – méltatlan az utókor.” (Lukács Sándor) Mindenik gondolat, mindenik megállapítás lépésről lépésre tárja fel előttünk e kiapadhatatlan költői kincsestár rejtett kamráit, buzdít arra, hogy mi is kezünkbe vegyük Arany János köteteit, hogy mi is felmutathassunk valamit abból, amit a költővel kapcsolatban érzünk, gondolunk.

72


Az Egy vers sorozat a költői életművek, alkotások megismerésének más útját választja: amint címe is jelzi, egy kiválasztott költemény elemzésének, recepciótörténetének bemutatásával közelít az életműhöz, az egyedi útján az általánoshoz. A sorozatszerkesztő, Pomogáts Béla gondozásában eddig az alábbi kötetek jelentek meg: Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról (2009), József Attila: A Dunánál (2010) Radnóti Miklós: Hetedik ecloga (2010), Ady Endre: Ember az embertelenségben (2012). A magyar költészet emlékezetes nagy művei sorából a tavaly megjelent kötet Babits Mihály: Jónás könyve című alkotása „háttérrajzával” ismertet meg bennünket, azon évtizedek koordinátáin, amelyek e mű elemzéséből, újabb s újabb olvasataiból fakadó értékítéletekben fogalmazódtak meg. Az irodalomtörténet Babits Mihály e művét az életmű összegzéseként, a költői hivatás – prófétálás – esszenciájaként értelmezi. A költemény keletkezésekor – 1938 – már súlyos beteg. Jónás próféta bibliai történetének példázata ihleti arra, hogy életműve, munkássága értelmezéséhez kulcsot adjon az utókor kezébe. Messziről indult, nagyon messziről! A lírikus epilógja című versének kezdősora – „Csak én tudok versemnek hőse lenni” – a befelé forduló poétai arcot mutatja felénk, a kitörni képtelen alkotó vergődését: „Én maradok: magam számára börtön, / mert én vagyok az alany és a tárgy, / jaj én vagyok az ómega s az alfa.” Az önmarcangoló életérzés hatja át Az életem elhibáztam című költeményét is: „Ah, mennyi szépre, mennyi jóra / lett volna bennem késve mersz! / De hasztalan töpreng az óra, / ha ihletet nem ád a perc.” E vallomások kelthették az utókorban azt a képzetet, hogy Babits Mihály elefántcsont-toronyban élő alkotója a XX. századi magyar irodalomnak. Tudjuk: nem volt az! Hisz ott volt az irodalmi életet megújítók, a Holnap költői táborában, a Nyugat írói közösségében, jó néhány költeménye – köztük Május huszonhárom Rákospalotán, a Húsvét előtt, a Fortissimo… – jelzi, kitört a kriptából, kemény hangon reagált a társadalom, a haza sorsdöntő kéréseire. A halott költőtárs emlékére írott tanulmányából (Tanulmány Adyról – 1920) kiragadott gondolat – „a prófétaság maga az attitűd, a költő kincsesen egyedül állása kortársai között, s hite önmagában, küldetésében, egy valóságos vallásos hit” – önmagára is vonatkoztatható megállapítás. S hogy mennyire az, arra önmaga adja meg a választ az Örökkék ég a felhők mögött című prózaversében, alcímében jelezve annak lényegét, üzenetét: Vallomás helyett hitvallás. A bekezdéseket indító szavak – „Hiszek abban, hogy élni érdemes…, És hiszek a harcban, az ész harcában a vak erők ellen…, Én hiszek a testvériségben…, hiszek a nemzeteken felülálló, egész világnak szóló k a t h o l i k u s igazságban…, Hiszek a művészetben…, Hiszek a lélekben…, S hiszek a békében…, Ember vagyok, s hiszek az emberben… – mintegy elénk vetítik költészetének koordinátáit. A vallomássorozat kiemelkedő alkotóelemei azok a sorok, amelyek immár nem általános érvényű, hanem a nemzethez fűződő kötelékre, elkötelezettségről szólnak: „Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni, vagy meggyengíteni!” Életműve – költői és prózai munkái, irodalomszervező tevékenysége, fordításai, európai


73

irodalomtörténete – jelzi, igazolja a magára vállalt költői attitűd, a világra hatni, a világot formálni hivatott próféta szerep kibontakozásának útját. E szerep kiteljesítésének a mérlegét vonja meg a Jónás könyve című alkotásában. Jónás a küldetést – a prófétaságot – az Úrtól kapja: „Kelj fel és menj / Ninivébe a Város ellen! Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság: szennyes habjai szent lábamat mossák.” A bibliai történet szimbolikája átsiklik egy másik dimenzióba: a költői hivatás lényegének, az élet, az emberiség és a társadalom szolgálata, a szép, a jó, az igaz és a szent eszméi cselekvő megvalósításának útjára. Hisz a cselekvés nem csupán az Úr parancsának követése – „nincs mód nem menni ahova te küldtél” –, hanem a költői hivatásból fakadó legfőbb belső sugallat, parancs: küzdeni akkor is, ha a siker kilátástalan, akkor is, ha meghaladja erőnket, mert „vétkesek közt cinkos, aki néma”. A kezünkben tartott kötet egymás mellé helyezi Babits Mihály alkotását és Jónás könyve bibliai textusát. Az olvasó személyesen tapasztalhatja meg, hogy a költői megfogalmazás miben hű és miben tér el egymástól. Pomogáts Béla, a kötet szerkesztője, bevezetőjében mintegy megüti az alaphangot annak a „kórusnak”, amelynek szólamai az elmúlt évtizedekben Babits Mihály alkotásának kódolt üzenetét továbbították az olvasónak. „A költemény mintegy Babits munkásságának, költői világképének és eszményeinek végső foglalatát adja. Benne kapott összegzést Babits keresztény humanizmusa, nemzeti és európai elkötelezettsége, benne fejeződött ki az a morális erő, amellyel a testi megpróbáltatások között vergődő, a halálos kórral mind reménytelenebb módon küzdő költő számot vetett mind saját végzetével, mind egyre sötétebb közéleti tapasztalataival. (…) …pontosan érzékelte azt, hogy hazája és Európa, amelynek mindig öntudatos híve volt, történelmének egyik leginkább súlyos kataklizmájához közeledik. A költői pályáját mintegy lezáró biblikus költeményét végső vallomásnak és figyelmeztetésnek szánta. Leküzdve azt az erőtlenséget, amelyet a súlyos betegség okozott, még egyszer fel kívánta emelni szavát humanista és keresztény eszményei mellett.” A kortársak egyöntetű elismeréssel fogadták, méltatták és értelmezték a Babits Mihály által fölvállalt prófétaságot. Rédey Tivadar „a küldetésvállalás tragikus kényszeré”-ről szól, arról, hogy „a prófétaság nem is az, hogyha nem fájdalmas és nem tragikus. – Kiállás! magatartás! színvallás! sorsvállalás!” S nemcsak önmagáért, nem öncélúan! „Az igazi prófétaság lényegére tanít egy olyan történelmi pillanatban, amikor gyanús próféták serege homályosítja el a napot.” (Bálint György) Vajda Endre a költeményből kiáradó „zsoltáros életérzés”-t méltatja; Szirmai Károly értékelése szerint „az alkotás egy nagy művész érzékeny ízléséről, gazdag műhelytudásáról és nem-apadt mesélőkedvéről tanúskodik”; Gyergyai Albert arra hívja fel a figyelmet, hogy „a Biblia e hű átköltése mennyi távlatot mutat a mai szemnek”; Illés Endre – a költő súlyos betegségére utalva – e vers „a fájdalmas némaság szétrepesztése, az összemetélt torokból kiszabadult hang” volt; Bóka László a költő utolsó nagy műveként méltatja, melyben „Babits nem meséli el a Jónás könyvében Jónás próféta történetét, hanem versbe szedi, szebb szóval: lírájába fogadja”. A kötetben olvashatjuk Lukács Györgynek a moszkvai Új Hangban megjelent tanulmányát is, amely méltatja Babits Mihály költői érdemeit

74


– „igazi költő, aki azt, amit igazán átél, költői erővel fejezi ki, és viszont, csak azt tudja költőien megformálni, amit valóban átélt” –, de a Jónás könyvéről szólva az eddigiektől eltérő hangnemben értékel: „…ez a prófétálás aktuális, és Babitsnak a mai helyzetről nincs több mondanivalója, mint a szorongó félelem, hogy a nemzet a pusztulás előtt áll. (…) Itt kifejezést kap a régi intelligencia, a régihez ragaszkodó művelt polgárság végső elkeseredése, kiúttalansága.” Ezt követően negyedszázados elhallgatás, háttérbe szorítás volt a költő sorsa. A polgárai, magát katolikus költőnek valló alkotóról alig-alig eshetett szó. Sőtér István 1966-ban megjelent tanulmánya nem kisebb dolgot jelent ki, minthogy „a magyar történelem, a magyar szellemi élet tájai közül Babits helyét a Széchenyiéhez közel jelölhetnők meg”, aki „élete végén találta meg a módját, hogy a lelkében élő erkölcsi parancsot és felelősséget konkrét költészetté formálja”. Ez a gondolat nyer újabb és újabb arculatot a kötet többi tanulmányában, esszéiben, emlékezéseiben. Közel húsz tanulmány, esszé jelzi a recepciótörténet és elfogadás útját, a Bibliai történet és a Babits-mű közti rendkívül érdekes kapcsolatrendszert. Néhány kiragadott példa igazolja, hogy mily mélyre lehet ásni a műelemzés tárnájában, felszínre hozva annak rejtett kincseit. „Készen kapott história újjáéneklése az önarcképfestés iskolája, a közvetetté és a közvetlené is.” (Rába György) „A Jónás könyve – jegyzi meg róla az erdélyi Székely János – roppant komolysága ellenére mindenestől komikus mű. (…) A költemény valóban önkritika: egy mindent tudó és megértő nagy lélek szerető-mosolygó önkritikája.” „A Jónás könyve Babits utolsó nagy üzenete, egy nagy lélek számvetése. E lélek nagysága s magas erkölcse, őrző és intő szava szól belőle.”(Ungvári Tamás) „…a maga korának szóló hitvallás ugyan, de értékét, érvényét nem vesztett izenet a ma számára is.” (Kardos Pál) „Babits számára, aki különös élességgel látta a kor elidegenedett embertelenségét, ki állandóan a költői hivatást fenyegető, lealacsonyítani, elzülleszteni törekvő veszélyekkel nézett farkasszemet – Babits számára így vált a Jónás könyve a maga talányos, ellentmondásos szerkezetével a költészet elbizonytalanodásának szorongató példájává.” (Kelemen Péter) „Babits költeménye azoknak az alkotásoknak a sorába tartozik, melyek erőteljesen demitizált, kötésig a »földi« világban járó ember alakjából mintázzák meg – az emberi nagyságnak a szobrát? Azt az alakot, akiben vaskos evilágisága ellenére a nagyság is benne rejlik.” (Tamás Attila) Jónás „hallgatása az Úr végső válasza után belenyugvás, a költő belenyugvása a megváltoztathatatlan és igazságos isteni akaratba, mely az emberi életből, annak leghumánusabb erkölcsiségéből is vétetett.” (Melczer Tibor) „Az ószövetségi Jónás alakja vonásról vonásra mintázódik át, s lesz a gondolkozó, a kiválasztott, a küldetéses ember szenvedésének élő megtestesítője.” (Reisinger János) „…a némává nyomorító betegsége, a gégerák nyitotta ki a szemét arra, hogy Jónás sorsában, szenvedésében önmagát lássa. E felismert párhuzam emeli a Jónás könyvét Babits megrázó vallomásává.” (Nagy János) „…újraéli az ősi történetet, azt sem firtatja az irodalomtörténetileg is hiteles prófétával, hogy Ninive már a történet megírása előtt elpusztult, csak a példázat érdekli, ami magában hordja a megmaradás reményét, vagy legalább elodázhatóságát.” (Csányi László) Jónás prófétával szemben „az Úr képviseli a türelem és a megértés erényét, azt a nemes, humánus

MÁRIÁS JÓZSEF – „AZ ÍRÓ...” ÉS CS. VARGA ISTVÁN – EGRI JUBILEUMOK I-III.

75

életszemléletet, amelyet Babits maga is oly nagyra értékelt”, vallotta, hogy „csak ez a szeretet és megértés mentheti meg a hagyományt, mindazt az értéket, amelyet az emberi kultúra áldozatos és szenvedésekkel kijelölt történetén át megvalósított.” (Rónay László) Fodor Ilona idézi Babits Mihály aforizmává nemesült szavait – „az író korának lelkiismerete” – mottóként írhatnánk mindkét bemutatott kötet fölé. Arany János az 1948–49-es forradalom és szabadságharc emléke, eszmeisége hűséges őreként, Babits Mihály a humánum elkötelezettjeként érdemli ki tiszteletünket. Mindkét alkotó életpéldája és életműve a mai olvasót is arra inti, buzdítja, hogy – Tamás Attila szavaival – „feladatteljesítő életet éljen”.

Cs. Varga István

Egri jubileumok I–III. Hungarovox Kiadó, 2013–2014. „Visszazengtem a világ hangjait” In memoriam Kálnoky László

Kálnoky László születésének 100. évfordulóját Eger, a szülőváros számos rendezvénnyel, előadással, emlékesttel, emléktábla-avatással, utcanévadással és tudományos konferenciával is megünnepelte. Kálnoky István, a költő apja, Eger városi tanácsnoka, 1939 és 1944 között pedig polgármestere volt. Kállay Malvin, a költő anyja is értelmiségi családból származott. Kálnoky az egri Ciszterci Gimnázium diákjaként alapozta meg tudását, műveltségét. Költői tehetsége és nyelvtudása lehetővé tette, hogy amikor nem jelenhettek meg versei, műfordítóként mégis jelen tudott lenni a kortárs magyar irodalomban. A jogi képzettségű fiatal költő köztisztviselőként helyezkedett el az egri városházán. 1939 végén feladatai közé tartozott az Egerbe érkezett lengyel menekültek ellátmányáról való gondoskodás is. 1945 után Kálnoky Istvánnal szemben a regnáló hatalom oktalan vétkeket, Kálnoky László ellen pedig szülővárosa is súlyos mulasztásokat követett el. 2008. május 19-én és 2012. szeptember 3-án Eger polgármesterével együtt, a kegyelet, az erkölcsi jóvátétel jegyében zarándokoltunk el a Farkasréti temetőbe és koszorúztuk meg a költő sírját. Egerben Kálnoky László Irodalmi és Művészeti Egyesületet hoztunk létre. A

76

CS. VARGA ISTVÁN – EGRI JUBILEUMOK I-III.

jubileum évében, az Egri Városszépítő Egyesület a költő szülőházán új emléktáblát helyezett el. A költő-műfordítóról megemlékeztünk az Eszterházy Károly Főiskolán és városunk számos iskolájában is. A Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtárban róla neveztük el a helytörténeti gyűjteményt. Az egri Alma Materben Kálnoky-emléktáblát avattunk, a városháza dísztermében, jeles egri színművészek közreműködésével emlékünnepséget rendeztünk. Az volt a célunk, hogy szülővárosában a költő jobban jelen legyen műveivel, egyre többen megismerjék munkásságát, megértsék jelentőségét és megszeressék alkotásait. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság, a MIT Heves Megyei Tagozata, a Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár, a Fertálymesteri Testület, valamint Eger Megyei Jogú Város támogatásával létrejött, kiváló kutatók értékes tanulmányait és egy nagyszerű Kálnoky-versválogatást is tartalmazó emlékkönyvet szeretettel ajánlom az Olvasók figyelmébe. Kálnoky László kultusza, kiváltképpen Egerben, minden nemzedék lelkiismereti vizsgája volt és marad. Ha irodalmunk létmódjának értelme a jelenre vonatkoztatás, akkor Kálnoky életműve szerfölött időszerű és tanulságos sorstükör. Ideje lélekben feloldani, enyhíteni azt a sok mulasztást, igazságtalanságot és méltatlanságot, amelyet vele és apjával szemben elkövettek. Apja Eger polgármestereként a nyilasokkal és a német helytartósággal szemben az ellenállás szolid, nemes, de határozott és életveszélyes módját választotta: szembeszegült az embertelen hatalommal. Bátor tett volt a „felkoncoltatik!” szóval fenyegetőző plakátok kiragasztásának megtagadása és aztán a polgármesteri posztról való lemondása. 1945 után Kálnoky apján, hamis vádak alapján, önjelölt, neofiták bosszút hajtottak végre, ahogyan azt költőfia meg is írta egyik prózaversében. Sok keserű igazságot írt szülővárosáról, de mindig a nagy krónikás, Tinódi szellemében: „Se adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat bé nem írtam – mi keveset írtam, igazat írtam.” A szenvedés misztériuma végigkíséri Kálnoky felnőttkorát. Életét tüdőműtétje megmentette, de betegsége sok évvel meg is rövidítette. Tüdejének jóval több, mint a felét elvesztette. Szinte hősies türelemmel viselte sorsát, ahogyan Nagy László tűrte gyermek-bénulásának következményét, és méltósággal viselte járógépét. Korunknak is intelem, hogy nemcsak a lokalitás, az emberi terek határozzák meg az életminőséget, hanem a kultúra, az irodalom és a művészetek is meghatározzák az adott teret, várost, települést. Eger adta a legtöbb élményt Kálnoky első, az Árnyak kertje című kötetéhez és sok ihlető emlékkel ajándékozta meg időskori költészetének tüneményes megújulását is. A költő számos versében vall Egerről, egri élményeiről. Az Egy városhoz című vallomása verses tanúságtétel: „Nem maradhattam ott örök rabodnak, / de hogy eszembe se jutsz, mégse hidd. / Kockaköveid bennem súlyosodnak, / bennem görbülnek nagy boltíveid.” Egy skandináviai utazást érzékletesen megörökítő, Északon című versében levonja konklúzióját: „Talán jobb lett volna máshol születni… / De élni és meghalni – itt, csak itt!” Az emlékkönyvben Alföldy Jenő, Csűrös Miklós és Ferencz Győző lényeglátó szaktanulmányai mellett Szecskó Károly Kálnoky családtörténetét foglalja össze, Buda Attila pedig romantikus emléknyomokat kutat, főképpen Kálnoky korai köl-


77

tészetében. Az emlékkönyvet Kálnoky-verseinek – helyi és egyetemes irodalmi szempontból is fontos – válogatása és főképpen a költő egri kultusztörténetének a fényképei zárják. Ez a Kálnoky-emlékkönyv annak az erkölcsi, szellemi-lelki jóvátételnek fontos része, mellyel Eger és a jobb és szebb kort remélő utókor önmagát tiszteli meg. „Születtem Egerben, amire büszke vagyok” In memoriam Bródy Sándor Bródy Sándor Egerben, a Kacsapart utcában született, szegény zsidó kiskereskedő családban – Bródy Jakab és Blau Katalin tizennegyedik gyermekeként. Szülőházát emléktábla jelöli a róla elnevezett utcában. Apja Kossuth-párti, 1848-as nemzetőr volt: „Kényelmes és gőgös török-magyar zsidó volt az apám és én az ő fia vagyok”. Csodálatos lelkületű édesanyja a szatmárnémeti temetőben nyugszik. Bródy korának ünnepelt írója volt, a fiatal írónemzedék lelkes, ötletgazdag, mindig vitára kész vezéralakja. Mikszáth is nagyra becsülte, bámulatra ragadta rendkívüli munkaerejével és termékenységével. Számos fiatal író, köztük Móricz Zsigmond is iránymutatóként követte. Ady neki dedikálta a Város megvétele után című versét: „Bródy Sándornak küldöm, a legszebb, legigazabb magyar poétának, Sándor bátyámnak, ki talán nem is tudja, hogy mennyi mindent csinált és folyatott le e csatornátlan országban.” Ady szerint Bródy „színes, pompás lelkületű mestere a magyar irodalomnak. (…) A hevesi televénynek minden csíragazdagsága benne van az ő lelkében.” Az egri diákok írója, Gárdonyi jó barátja számos alkalommal tett tanúságot szülővárosa iránti szeretetéről: „Egerben születtem, amire büszke vagyok”. Az igazság bajnoka egész életében Tinódi eszményét követte: „Se adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat bé nem írtam – mi keveset írtam, igazat írtam.” Egerben, az egri vár kultuszhelyén ismerte és tanulta meg az „Emberségről példát, vitézségről formát”. Művészi hajlama, a színjátszás, a szobrászat, a festészet és versírás iránt itt jelentkezett először: „Az egri hegyekben valami puha kőre találtunk, amiből tollkéssel is lehetett figurákat faragni. Mi sem akadályozhatott meg abban, hogy képfaragó legyek. A versírás azonban kerülgetett mégis, de nem nagy erővel, hiszen kötelesség, pensum is volt egyszersmind.” Az arckép vallomásaiban meghatott szavakkal vall a ciszterci Alma Materről is, melynek 1874–1876 között tanulója volt: „Tizenhétéves koromban én még nem tudtam, mely pályán terem számomra babér. De hogy terem valahol, azt sejtettem, mint sejti minden gyorsan növő siheder, aki szerzetes gimnáziumba járt, hol a deklinációval egyidőben ojtják be szívébe a dicsvágyat is. (…) Szobrász akartam lenni, sokféle okból. Először is azért, mert a gymnazium terassea tele volt szentek kőszobraival, melyeknek a kifaragása nagy és szép munkának tetszett nekem; és a városban is találkoztam fehér kőemberekkel, apostolokkal és mártírokkal, akik mosolyogtak, intettek, híttak, éltek. (…) Sokkal több baj volt a piktori hajlamokkal. Ezeket izgatta az egész város, melynél festőibbet nem látott még akvarellel dolgozó ifjú ember. Völgyben fekszik, telis tele nagyon korán nyíló gyümölcsfákkal. Körülveszi a várost hegy, domb, olyan színű, mint az aranyos gyík háta. Messziről kék hegyeket szel derékon a felhő. (…) Maga a város is csupa kész festmény…”

78


A Bródy-emlékkönyv ajánlását Gintli Tibor, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke írta, nyitányként pedig Ady a Város megvétele után című, Bródynak dedikált verse található. Gintli Tibor Bródy novellisztikájának kettősségéről értelkezik, Tarján Tamás pedig „Vigasz az irodalomban” címmel a Don Quixote kiasszonyt értelmezi. Bengi László Krónika és komikum címen Bródy modernségét veszi górcső alá, Fráter Zoltán Bródy történelmi etűdjeit és a levélíró Bródy izgalmas örökségét elemzi. Gergye László a szecessziós létérzékelés lenyomatait kutatja a Színészvér című regényben. Druzsin Ferenc Bródy „falusi színművei” címmel A dada és A tanítónő vizsgálatát vállalta magára. Kusper Judit a Rembrandt jelentőségét tudatosítja tanulmányában. Laczkó András Bródy háborús írásairól értekezik igencsak tanulságosan. Szecskó Károly Bródy apjáról, az 1848/49-ben nemzetőrként szolgáló Bródy Jakabról és családjáról tár fel fontos, korjellemző tényeket. Az emlékkönyvet Bródy Sándorról készült fotók zárják. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság, a MIT Heves Megyei Tagozata és a Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár jubileumi Bródy-emlékkiállítással, konferenciákkal, ünnepi rendezvényekkel és emlékkönyvvel tisztelgett Eger szülötte előtt – születésének 150. évfordulóján. „Agyagedénybe zárt Isten-sugár” In memoriam Gárdonyi Géza Eger, az egri vár a magyarság zarándokhelye, modernkori turisztikai célpontja: a vár védbástya, a püspöki székesegyház a szakralitás központja volt. Eger történelmi, metafizikai küldetését legszebben literatúránk örökítette meg. Márai szerint „Ezt a várost nem hatalom és tömeg emelte, hanem ízlés és lélek.” Ezen az istenáldotta helyen a szőlőtermesztés és bortermelés is a szakralitást erősíti. A helybeliségben és a temporalitásban összeér föld és ég: a szőlő terméséből, az emberi munka gyümölcséből lesz test és lélek itala. A magyar kulturális nemzeti emlékezetben Egerhez számos író és költő kötődik – a legismertebbek: Tinódi, Balassi, Gárdonyi. A város dicső múltja elsősorban Dobó István és Gárdonyi Géza nevét és emlékét idézi emlékezetünkbe. 1552-ben, Egerben a kétségbeesést legyőző honszeretet győzött. A kultuszteremtő Gárdonyi remekművében a vári diadalt a magyarság maratoni győzelmét mítoszteremtő érvénnyel örökítette meg. Az Eger dicsőségét és a Dobó-kultuszt is kedvezően meghatározó regény címe is telitalálat: Egri csillagok. Eger Tinódi jóvoltából lett Európa-hírűvé, a XX. században pedig Gárdonyi révén vált világhírűvé. Gárdonyi Egerben nem „remete” volt: alkotóműhelyt teremtett, szellemi kilátót hozott létre. Keller Péter méltán hangsúlyozza: dédapja emberfogalma szakrális: „Agyagedénybe zárt Isten-sugár az ember”. Életéből a megújító és megtisztító „mysterium passionis” sem hiányzik. A hányatott sorsú író Egerben révbe ért. Két égi ajándékot kapott: visszakapta hitét és kiteljesítette tehetségét, életművét. A rá nagy hatást gyakorló műveket mérlegre téve, vonta le hit dolgában a végkövetkeztetését: „… De olyan könyv, amelyet többször is elolvasok, csak egy van: az Új-


79

testamentum. Mindennap olvasok belőle (…) ; mindig ott van az éjjeli asztalomon. A koporsómban is ez legyen a szívemen!” Az írót „az egri hősök vérével átitatott földbe temették el. A sírhely, az egri várbástya, Gárdonyinak nem temetője lesz, hanem megdicsőülése.” (Gárdonyi József: Az élő Gárdonyi.) Tordai Ányos, a tudós ciszterci tanár szerint az egriek a lehető legmagasabbra vitték, de „Hisszük, a Jóisten még magasabbra vitte”. Rónay László kötetnyitó tanulmánya a Gárdonyi-értelmezést az Ady, Kosztolányi, Sík Sándor szellemében végzi el. Keller Péter, Gárdonyi dédunokája, minőségfejlesztő mérnök pedig a mértékadó nagy elődök szemléletét követve Gárdonyi életét és művét a Jézus-keresés eszményéhez kapcsolja és joggal támaszkodik Tordai Ányos, jeles ciszterci irodalomtanár tanúságtevő írásaira. Kovács Gábor három tanulmánya is szerepel a kötetben, az Aggyisten, Biri és Az öregtekintetes című művekről fontos gondolatokat összegez, érdemben szól Sík Sándor Gárdonyi-olvasatáról is. Keller Tamás, a Gárdonyi ükunoka az író házasságának „történetei”-ről és regényeinek lélektanáról értekezik. Dörgő Tibor színháztörténeti szempontból foglalja össze a pesti Nemzeti Színházban bemutatott Karácsonyi álom betlehemes játék tanulságait. Szatlóczky-Gajdóczki Zsuzsanna Gárdonyi és Márai füveskönyveinek gondolatvilágát veszi szemügyre. Pereszlényi Zoltán pedig Gárdonyi győri éveiről tár fel fontos dokumentumokat, amelyeket a nagyapjától, a Gárdonyit Győrben a Hazánk című folyóirathoz fogadó Pereszlény János hagyatékának megkutatásával tesz közkinccsé. Szecskó Károly Gárdonyi egri barátairól szól, külön is kiemelve egri orvosának jelentőségét. Varga Zita a hajdan 10 ezer kötetes Gárdonyi könyvtár ma már 5 ezret sem elérő könyvállományát vizsgálva, az író szenvedélyes könyvszeretetéről és rendkívüli műveltségéről publikál értékes tanulmány. A kötetet Keller Péter Ismerkedésem Dédapámmal című, dokumentum erejű, breviárium jellegű gondolatgyűjteménye zárja, amely a Gárdonyi-életművet az ars sacra dimenziójába helyezi el és további fontos felismeréseket ígér a kutatók és az érdeklődő olvasók számára is. A Gárdonyi-kultusz, a Gárdonyi-hagyatékkal való sáfárkodás – különösen Egerben –, a mindenkori hatalmi korifeusok és az értelmiség lelkiismereti vizsgája volt és marad. A Gárdonyi-örökség olyan jelentős, hogy a jelenkori Eger is csak ennek kellő ismeretében és méltó vállalásában lehet önmagával azonos.

80

KUN MIKLÓS JENŐ – „A MAGYAR HALOTTAK VALÓBAN MÉLYEBBEN VANNAK ELTEMETVE”

Kun Miklós Jenő

„A magyar halottak valóban mélyebben vannak eltemetve” Pósa Lajos emlékezete Megeshet, hogy egykor ünnepelt tollforgatókért az utókor mérsékeltebben, vagy egyáltalán nem lelkesedik, azonban keveseknek jutott olyan felháborító lebecsülés, mint – Benedek Elek szép szavaival – az apró emberek nagy költőjének, a honi véleményformálók által 1990 után is háttérbe szorított Pósa Lajosnak, aki mindvégig becsülettel szolgálta – igenis emelkedő – nemzetét. Nem meglepő, hogy miközben a tiszteletére meghirdetett emlékév önkéntes szervezőinek felhívására – szerte a Kárpát-hazában – közintézmények és civil szervezetek sora mozdult meg (Strasbourgig és Los Angelesig is elvert a hír), hogy méltó keretek között emlékezzenek gyermekirodalmunk klasszikusára: a még mindig százezer olvasóhoz eljutó vezető közéleti napilapok számára Pósa Lajos nem létezik. A fősodratú nyomtatott sajtóban sem halála századik évfordulójának, sem a jubileumi évnek és az ahhoz kapcsolódó igényes rendezvénysorozatnak nincs hírértéke! A főbb internetes fórumokra, valamint egyes periodikákra is kiterjedő szemlézésem, a „Polgári napilap” alá tartozó, de önálló szerkesztőgárda által gondozott online portál (mno.hu) kivételével, hasonló eredménnyel zárult. Ismét beigazolódtak Kosztolányi Dezső szavai: „A magyar halottak valóban mélyebben vannak eltemetve” (Lenni vagy nem lenni. Nyugat, 1930/4.). A különösen a fővárosban megmutatkozó érdektelenség egyik lehetséges oka, hogy 1945 óta nemzedékek nőttek fel úgy, hogy egy sorát sem ismerték. Pósától ugyanis a legutóbbi időkig alig volt hozzáférhető olvasnivaló. (Néhány önzetlen kiadó jóvoltából mára javult a helyzet, csakhogy időközben megváltozott az olvasáskultúra.) Gazdag gyermekirodalmi hagyatékából 1947-től a ’90-es évek végéig önálló kötetben mindössze nyolc verse jelent meg, s különféle antológiákban elszórva még mintegy húsz. A hatalmas arányú, teljesen talán már fel sem kutatható életmű ismeretében ez vajmi kevés. Pironkodhatunk, hogy gyermekverseinek a szocializmusban egyetlen reprezentatív válogatását Ceaucescu Romániájában adták ki, Áprily Lajos monográfusa, a Sütő András írói tehetségét is felfedező Vita Zsigmond kitartó kilincselésének köszönhetően. Műveit száműzték az óvodákból és az iskolákból is. (Más kérdés, hogy az aktuális nemzeti alaptantervnek sem kellenek.) Ugyan munkásságának hiteles értékelését korának rangos írói, tudósai és élenjáró pedagógusai elvégezték, az általános műveltség megszerzését alapvető információkkal segítő, közkézen forgó kézikönyvek erről nem vesznek tudomást. Azokban (már ha említik őt), a rendszerváltozás után is csak a világ és az ember


81

kapcsolatát problémátlannak festő, „idilli” költőről olvashatunk; vele kapcsolatban lényegi közléseket nemigen adnak. Bármilyen hihetetlen is, a Hungária Irodalmi Lexikon (1947) az utolsó olyan kiadvány, amelyik Pósáról, kis jóindulattal ma is elfogadható szócikket tartalmaz. A kánonból őt utóbb kiíró Komlós Aladár becsületére legyen mondva (aligha lehet kétséges, hogy ő a mondott szócikk szerzője), hogy Pósa működésének gyermekirodalmi szegmensét tekintve később is tárgyilagos tudott maradni. Megiratlan a magyar gyermekirodalom története is. Az ennek hiányát pótolni igyekvő részmunkák említik ugyan Pósa dolgait, de szinte mindegyiket átlengi a téves felfogás, hogy a műfaj Benedek Elek 1888-as képviselőházi beszéde nyomán született meg, s e nemben művészi értelemben értékelhető alkotások inkább csak a 20. században keletkeztek. A magyar gyermekirodalom – Benedek Elek mellett – leginkább Pósa működéséhez köthető első aranykoráról ezek nem nyújtanak átfogó ismereteket, bennük a pedagógusok is hiába keresik a kapaszkodókat. Egyre jobban érezzük az olyan kézikönyvek hiányát, melyek rendet tesznek hosszú évtizedek egyoldalú ítéleteinek körében. Attól nem lesz kisebb valaki, ha rámutatnak hibáira, ellenben nem láthatjuk valódi nagyságában, ha az esztétika csalóka paravánja mögé húzódva rendre vonal alatt tartják, s fontos értékeiről nem beszélnek. Lehangoló, hogy Pósa halála óta a mindenkori legnagyobbak közül, barátai, Gárdonyi Géza és Móra Ferenc mellett csak Kosztolányinak, Kodály Zoltánnak és Szabó Magdának keletkeztek vele kapcsolatban lényeglátó gondolatai. Hiába az ezredforduló tájékától keletkezett, valódi jelentőségét több aspektusból bemutató munkák sora, ha tevékenységének a közoktatatásban és a felsőfokú képzésben is hasznosítható újraértékelése továbbra is várat magára. (A polarizálódott irodalmi és kiadói viszonyok miatt e munkákról sajnos kevesen tudnak.) A centenáriumi év alkalmat kínál az életmű értékeinek és hatástörténetének behatóbb megismertetésére, ezáltal remélhetően mérsékelhető a lebecsülés, melyben Az Én Újságom című gyermeklap alapító-szerkesztőjeként íróbarátaival új anyanyelvkultúrát teremtő Pósa Lajosnak az utóbbi évtizedekben része volt. Pósának nyilván voltak művészi korlátai. Azonban, évtizedek mulasztását pótolva, legalább utólag el kell ismerni mint költőt. A költőt ugyanis jó versei minősítik. Ennek igazolására elég a szegedi évei során, saját kiadásában megjelent munkáiba belelapozni. Ezek egyikében (Pósa Lajos költeményei, 1883) olvashatjuk az Apró történetek c. ciklusba sorolt verseit – Gárdonyi Géza szerint: „Regények 8 sorban” (A Pósa-búcsúzáshoz. Szegedi Híradó, 1889. december 1.). Idézzünk e gyöngyszemekből egyet az emlékév kezdetére időzítve, azonos címmel megjelent, Gintner Csilla érzékeny illusztrációval díszített kötetből: Mikor a rózsafa Pirosan virított, Boldogságra a lány Szíve is kinyílott.

82

KUN MIKLÓS JENŐ – „A MAGYAR HALOTTAK VALÓBAN MÉLYEBBEN VANNAK ELTEMETVE” Mikor a rózsafa Levelét hullatta, Boldogságát csak egy Sírkereszt mutatta. (Boldogság)

„Mesteri a vers fölépítése – írja az Elöljáró gondolatokat jegyző Apró Ferenc –: a versszakok első és harmadik soraiban vannak az azonosságok (rózsafa-rózsafa, boldogság-boldogság), míg a második és a negyedik sorokban az ellentétek (virított–levelét hullatta, szíve kinyílott–sírkereszt mutatta). El-eljátszadozom a csapongó gondolattal: jómagam biztos vagyok benne, hogy ezt a verset a Buch der Liedert megírt Heinrich Heine is vállalta volna, aki pályája elején szívesen bújt a bánatos szerelmes szerepébe.” Simon Ferenc, a Vásárhelyi Látóhatárban közzétett recenziójában költőnk tömörítő erejét dicséri: „Verseinek sajátossága abban áll, hogy paradox módon benne nem a történet, a cselekmény az »apró«, hanem a szöveg, ami a »hosszú« cselekményt »röviden« felidézi (…) Pósa, stílusában, szóhasználatában, verselésében a legkevésbé eredeti, mert itt követi leginkább a Petőfitől tanult népdalszerűséget: az egyszerű természeti képek ütemhangsúlyosan megverselt párhuzamát az élettel. Legfontosabb esztétikai összetevője a balladai homály, így a kötet versei nagy terepet hagynak az olvasói kiegészítéseknek, aki magában újraalkothatja, teljessé teheti az »apró történetet«. A költő az egész cselekményből csak néhány mozzanatot idéz fel, rövid sorokban pattog a történet, ritka a kifejtett párbeszéd is, annál több az elhallgatott, ami tovább fokozza a sűrítettséget. Ez a tömörítő erő, a kihagyásos szerkesztés a legjellemzőbb és egyben a legmodernebb Pósa verseiben.” (2014/2.) Pósában a magyar gyermekköltészet élénk képzeletű megteremtőjét is tisztelhetjük, aki egyebek mellett a gömöri, a szegedi és Szeged környéki gyermekektől ellesett játékokban, szólásokban és mondókákban rejlő költői lehetőségek magabiztos kiaknázásával, a nép verses ösztöneinek költői visszhangot és formát adva, elsőként szólt Arany és Petőfi nyelvén a gyermekekhez. Álérzelmeket soha nem festett (kötésig a napi robotban – olykor rutinból írt, sablonos verseiben sem). Gyermekverseiből jól eső, lelket melengető érzés árad, amely akkor is hat, ha egyik-másik kevésbé sikerült. Híveinek egyike, Láng Mihály, az élesszemű kisdedóvó már 1894-ben regisztrálta, hogy: „Pósa, Benedek [Elek] s követőik a magyar gyermek lelkéből, ennek játékaiból, meséiből merítik a tárgyat, művészi erővel adnak annak formát; nyelvezetük mesteri, dalaik hazai virágok, meséik a magyar lélek képzelmének szüleményei. Ők a magyar gyermekvilág lélektanának hűséges és gondos megteremtői” (A kisdednevelés jelene – Pósa pedagógiája. Kisdednevelés, 1894. február 1.). Pósának köszönhető – s ez egyik legfőbb érdeme –, hogy az állami szerepvállalással újjászervezett kisdedóvók foglalkoztatóiba, valamint az óvónőképzés segédleteibe és az elemi népiskolás olvasókönyvekbe bekerültek népköltésünk tartalmi és formai elemei.


83

Pósa fellépése előtt az elemi iskolai olvasókönyveket többnyire vértelen, költőietlen versikék töltötték meg; a német mintára keletkezett pedagógus-költészet satnya virágai. Minap fellapoztam Horkai [Antal] bácsi olvasókönyvecskéjét (Kis pajtás, Debreczen, 1866). Abból idézek egyet – a „jobbakból”: Ember vagyok, de kicsiny, Gyalog járok, nem kocsin. Van ugyan egy paripám, Ezt adta édesapám. E paripa van fából, Ráülök úgy tréfából, Kis ostorkával hajtom, Úgy viszem mint óhajtom. Nem kér szénát, abrakot, Mert ő mindig jól lakott, Ez aztán a fáin ló, Kis oskolásnak való. (Kis lovag) S most olvassuk el Pósa egy versikéjét: Hova, hova, Palikám, Azon a szép paripán? – Elmegyek a csatába, Édes hazám javára. Kicsi vagy még, Palika, Levet az a paripa. – Ha levet is, nem bánom, Gyere te is, barátom! (A bátor katona) Semmi különös, írt ennél jobbakat is. Mégis, milyen más hang ez, s milyen dinamikus! Melyik gyerek ne pattant volna fel – ezt a verset hallván – édesapja sétabotjára? Pósa Lajos megjelenésével egyszerre fellendült és irodalmi színvonalra emelkedett a gyermekversköltés. E nemben történt fellépése időben nagyjából egybeesett azokkal az óvodákban és az óvóképzőkben folyó – egymástól rendkívül eltérő – módszerek egységesítését szolgáló törekvésekkel, melyek az 1891-ben megszületett kisdedóvási törvénynek köszönhetően

84


jutottak nyugvópontra. „A lendületesen fejlődő óvodai nevelés, a törvény szellemével összhangban létrehozta a neveléstörténet által később »új magyar iskola« néven számon tartott irányzatot. A nemzeti irányzat legjelentősebb képviselője Peres Sándor volt, aki kimondta: »…a nevelésben alkalmazkodnunk kell a test és a lélek fejlődésének általános törvényeihez és a kisdedek egyéni természetéhez. A nevelés nem elégedhet meg az éréssel, ésszerűnek kell lennie« – értve ezen elsősorban a nemzeti szellemben való nevelést. Peres módszertani tekintetben is előremutató munkát végzett, a társalgást kötetlenné akarta tenni, a szemléltetést hangsúlyozta, s a munkára nevelés fontosságát is az elsők között ismerte fel.” (Kövér Sándorné: Kell-e mennünk Európába? – A magyar és az európai óvodai rendszer kapcsolata és sajátos vonásai 1828-1998 között. Neveléstörténet, 2004. 3-4.) Az új óvópedagógiai irányzat szempontjainak irodalmi síkon maradéktalanul megfeleltek Pósa a kicsinyek érzelemvilágához simuló versei, melyek „tündérszárnyainak”, az óvókisasszonyoknak köszönhetően rövid idő alatt kiszorították óvodáinkból a pedagógus-költészet lélektelen termését. Peres szerint Pósa versei „rendkívül jótékony hatást gyakorolnak a kisdedek nevelésének módjára. Ahová eljutottak, ott természetesebbé, szabadabbá, elevenebbé, játékszerűbbé teszik a foglalkozásokat. A költőileg és pedagógiailag kifogástalan anyag pedig csodás varázzsal mélyíti bennünk a gyermeknek szeretetét és ülteti be a kicsinyek szívébe a szépnek, igaznak és jónak magvait” (Sárospataki Ref. Kollégium Nagykönyvtára; Kt.d. 3127-3131. 17. újságkivágat). Fanyalgók persze akkor is voltak. Nem értették Perest, Pósa hatásának a jelentőségét pedig alábecsülték. S akadt, aki gúnyolta is őt. Túri Mészáros István író, nyelvész, a Kisdednevelés és nemzeti szellem c. írásában (utalva Pósa Csiba te nagyfülü és az Ábéce darabjaként ismert Cirmos cica c. versikéire), „a »Sülülü-bülülü« és »Nyau-vau« elkényszeredett chinai-magyar sületlenségek” ellen emelt szót (Kisdednevelés, 1894. 708-709.) Az értetlen Túri Mészárossal szemben, majd’ ötven évvel később Kodály Zoltán szolgáltatott Pósának igazságot (Zene az ovodában, 1941). „Pósa verseinek változatos csengése elhalkult utódaiban és utánzóiban. Nem mind remekmű az övé sem. De mégis csak író volt, s a hagyományból nőtt ki. Egyszer Turi Mészáros István keményen megrótta ezért a két verssoráért: »Sülülü, bülülü Csiba te, nagyfejű« »Chinai-magyar sületlenség«-nek bélyegezte. (Kisdednevelés, 1894. 708.). Azonban T. M. I. nyílván nem tudta, hogy ez a szó egy Gömörben ismert dalból való s Pósa bizonyára onnan hozta magával (Ó te vén sülülülü…). A Ratio zsarnokságával kis gyermeknél nem sokra megyünk. S akit 3 éves korától arra szoktatnak, hogy minden szót érteni kell, az úgylehet, sohasem jut el a dolgok valódi értelméig és a Hamletig:


85

»Több dolgok vannak földön és egen Horatio, mintsem bölcselmetek Álmodni képes.« ” Pósa tragédiája leginkább abban rejlik, hogy neve végzetesen összeforrt egyes túlfűtött hangvételű közéleti- és hazafias verseivel. Amint a közös nemzeti érzés elillant, e versek elvesztették hatásukat, a nagy háború kitörése után aktualitásukat is, és sajátosan magyar világával együtt elmerültek. S ettől kezdve valódi költői értékei is jórészt feledésbe mentek, a köznevelés nemes céljait szolgáló tevékenységének dokumentumaival együtt. A sors kegyetlen fintora, hogy Kodály Pósa több versének a megzenésítőjével szemben gyakorolt szigorú bírálatát (uo.) követően ezek a darabok kikerültek az óvodai daloskönyvekből, miközben Manchen Mariska és Kacsoh Pongrác hibátlan Pósa-feldolgozásainak a további használatát az 1945 utáni politikai változások tették lehetetlenné. Későbbi megítélését tekintve, nem vált javára a 40 éves írói jubileumára összeállított Pósa Lajos költeményei c. kötet sem (1914). A korántsem a teljes életművet felölelő gyűjteményt a pártállami időkben válogatott verseinek tartották, s részben ennek ismeretében festették róla a konvencionális nótaköltő már-már megmásíthatatlan képét. Nem kell ahhoz nagy költővé masszírozni, hogy megbecsüljük értékeit, csupán tudomásul kellene venni, hogy az elitista szemléletnek is vannak határai. Ma ugyanis ez a legfőbb gátja, hogy a legnagyobbak mellett helyükön lássuk a kisebbeket is. Hogy ne mindig Bródy Sándort vagy Kosztolányit citáljuk, egy irodalomtörténeti kuriózumot: Juhász Gyula száz éve lappangó, s csak nemrég fellelt tárcáját (A költő, aki a gyermekeknek írt – Juhász Gyula elfelejtett írása Pósa Lajosról; közli Apró Ferenc, Szeged, 2014. május) ajánlom jó szívvel Bán Zoltán András, József Attila-díjas írónak, aki nemrég, durva förmedvényében – még nevetni sem lehet rajta – nehezményezte, hogy „az émelyítő dilettánsnak, mindenki Pósa bácsijának mostanság éppen emlékéve van” (Magyar Narancs, 2014. március). Nem elég írni – olvasni sem árt. B. Z. A. talán nem tudja, hogy olykor nemcsak utánzói, de a mindenkori legnagyobbak is ihlető forrásra leltek Pósa Lajos hagyatékában. Egy sora például örökre ott él József Attila Betlehemi királyok c. versében, „Hulló könnye záporán át” alakban. Honnan került oda? Nem segítek. Penitencia gyanánt keresse meg maga.

Kun Miklós Jenő (Budapest, 1952 július 28.) önkéntes Pósa-kutató, a Pósa Lajos Emlékbizottság tagja. A költő-lapszerkesztő munkásságával kapcsolatos eddigi írásait a Gömörország és a Lyukasóra című folyóiratok (2006), valamint a Széphalom évkönyv (2008, 2009) közölték. Szerkesztője, a Magyarország Tündérország – Pósa Lajos ébresztése (2005), az Albumlapok Pósa Lajosnak (2014) és Pósa Lajos: Apró történetek (2014) c. köteteknek. Egyik kezdeményezője Pósa Hódmezővásárhelyen felállított szobrának (2010).

86

PÓSA LAJOS VERSE

Pósa Lajos

A csóri csuka mája Jó Mátyás királyról szól ez a mondóka: Betoppant egyszer a csóri fogadóba. Csóri fogadóban rögtön csukát rendelt, meghívta vendégül a tanító mestert. Mikor feltálalták elébe a halat, látja, hogy hiányzik épp a legjobb falat. Kérdi a fogadóst: Hát a mája hol van? Nincs annak jobb helye, mint az én gyomromban. Dehogy nincs! gondolta a fogadós erre, mert a májat ő is mód nélkül szerette. Ez csóri csuka ám! – felelt aztán rája – A csóri csukának pedig nincsen mája. Nevet a király a ravasz fogadóson! De furcsa szokás ez, kedves hívem Csóron. Nézz csak ide: ez meg palotai pálca! Ennek pedig nincsen, ha akarom, száma. Én a király vagyok. Szedd össze az eszed, mert különben meglásd, hogy megemlegeted. Futott a fogadós hamar a konyhába, rögtön megkerült a csóri csuka mája. Hát ugyan a mester mit gondolt felőle? A királlyal együtt jót evett belőle. Kacagtak, mulattak, koccintgattak rája… A csóri csukának azóta van mája.

Az emlékév jelképe Gábor Emese képzőművész munkája

BÁRSONY ISTVÁN – A FEHÉR EGÉRKÉK

87

Bársony István

A fehér egérkék Kisfiú koromban nagyon féltem az egértől, és ha éjszaka neszezni hallottam, még aludni sem bírtam. Pedig volt ám nálunk egér, mert faluhelyen laktunk, ahol a lakóházunk szomszédságában állt a magtár. Az egérkék főképpen ott tanyáztak, de betévedtek a földszintes épület szobáiba is. Mindenhol volt egérfogó, és ha valamelyikben reggel észrevettük a pórul járt egérkét, volt öröm és ujjongás. Vittük az udvarra, odahívtuk a macskát, eléjük ráztuk az egeret, amellyel a cirmosok valamelyike el is bánt. Egyszer nagybátyám, aki szeretett volna az egértől való félelmemről leszoktatni, azzal lepett meg, hogy szép kis drótkalitkában két fehér egeret küldött nekem. S íme, a hófehér testű, piros szemű állatkákat csakugyan nem néztem azzal a rossz érzéssel, mint a magtári szürke egereket. – Nagyon kedvesek voltak; az embertől nem féltek; a kalitka drótja közé tett csemegét vígan majszolgatták s olyan barátságosan közeledtek a hívásra, hogy lassanként meg is mertem őket simogatni. Magam voltam az ápolójuk és minden nap megkínáltam őket valami jóval. Kivált az aszalt szilvába rejtett dióbelet szerették, és ha azt mutattam nekik, kijöttek a kalitkából, minthogy a kalitka ajtaját is nyitva mertem hagyni néha-néha. Volt egy pajtásom, aki annyira szerette az egereimet, hogy mindennap jött és hozott nekik mandulát vagy aszalt diót. Egyszer, amikor ez a kispajtás elment tőlünk, két fehér egérnek is nyoma veszett. Eltűntek a kalitkájukból, amelynek az ajtaja akkor is nyitva volt. Ijedten és szomorúan gondoltam arra, hátha Gyurka vitte el a fehéregereket; de mondani nem mertem. Az elveszett állatkáimat megsirattam. Minthogy hiába kerestük össze az egész lakást, nem gondolhattam jót. A hívásomra most is előjöttek volna, mint máskor tették, ha szabadon mászkáltak. Gyurka, pajtásom, másnap megint eljött, és amikor a fehér egerekről kérdezősködött, nem állhattam meg, hogy azt ne mondtam neki: jobban tudod te, hogy hol lehetnek, mint én. Amikor megdöbbenését láttam, már késő volt. A pajtásom elment és nem jött többé hozzám. Azt hittem, bizonyosan azért maradt el, mert röstelli, amit tett. Pár nap múlva kisöcsém azzal sietett hozzám, hogy két egérfogóban is mozog egérke. Rosszkedvű voltam a fehér egereim miatt: bántam is én a hitvány szürke egereket, amelyektől különben már nem tartottam. A kisöcsém nem hagyott békén, hogy vigyük az egérfogókat az udvarra, szokás szerint tartsuk jól a házi macskáinkat, melyek az egérfogó láttára nyávogva jöttek utánunk. Tudták már, mit kapnak. Az egérfogóink kis fa szekrénykék voltak, amelyek jól elrejtették a beléjük került apró állatokat, s ha az ajtót felnyitottuk, ki kellett belőlük rázni az egeret. Most is ezt cselekedtem, még pedig, hogy hamarabb készen legyek vele, tehát egyszerre kettőt vettem kézbe.

88

BÁRSONY ISTVÁN – A FEHÉR EGÉRKÉK

A következő pillanatban az ijedtség kiáltásával bámultam a földre. Mind a két szekrényből egy-egy fehér egér pottyant ki a nyávogó macskák elé. – Jaj, Istenem! – Rögtön felkapta őket egy-egy vérengző macska és nekem elszörnyedve kellett látnom, hogy a szép kis egereimnek menthetetlenül végük! Az egyik macskát valahogy elcsíptem, de a zsákmányát el nem eresztette, hiába kérleltem. Amikor pedig erővel ki akartam venni a szájából, jól megkarmolt. Vérző kezemet elrántottam s futni engedtem a kegyetlen kis tigriseket, az én fehér egereim elpusztítóit. De a fájdalmat, amit éreztem, még növelte valami, ami ennél a veszteségnél is sokkal rosszabbul esett. Gyurka jutott eszembe, szegény jó pajtásom, akit azóta sem láttam, amióta elárultam neki csúf gyanúmat. Már nem törődtem a fehér egerekkel, csak Gyurkával. Futottam át hozzá, s amikor megláttam, könnyezve kérleltem: – Bocsáss meg nekem Gyurkám! Kitalálta, hogy a fehér egerekről van szó. – Megkerültek? – kérdezte örvendezve. Lesütöttem a szememet, úgy bólintottam, szótlanul. S aztán elmondtam a pajtásomnak, milyen furcsán jártam az egerekkel. Gyurka elérzékenyedett. – Szegénykék! Szegénykék! – ismételte, de egyszerre kiderült az arca: – Az egereidet ugyan elvesztetted, de a barátod visszakaptad. S erre megöleltük egymást.

CSIÁK GYULA – MIÉRT ŐK A LEGFONTOSABBAK?

89

Csiák Gyula

Miért ők a legfontosabbak? „A földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön”. Ez ugyan egy régi indián mondás, de igaz mindenhol, alkalmazható a mi kis hazánkban is. Vigyázni viszont csak arra tudunk, amit ismerünk. Kik lehetnek jó vezetőink, tanítóink? Természetesen azok, akik a természetet jól ismerik, s tudásukat szép szavakkal, lebilincselő módon tudják közvetíteni. Sajnos, ma már forrásaink, patakjaink vize csak a legritkább esetben iható; a levegő tisztasága is hagy kívánnivalót maga után, s ma már a Nap sem a régi, csak percekig élvezhetjük büntetlenül éltető (?) sugarát. Unokáink sorsa tőlünk függ; vissza tudjuk-e fordítani ezt a folyamatot? Szerelemről, szenvedésről, szegénységről írni könnyű, ha valakinek jó íráskészséget adott a sors, hiszen nincsen olyan ember, ki ne érezte volna át már legalább egyszer életében ezeket a kínokat, így saját élményanyagából merítve, hitelesen vetheti papírra indulatait, gondolatait. Hasonló a helyzet az irodalomkritikával is; a kritikus is járt már ezekben a cipőkben, neki sem gond azonosulni a szerzővel, vagy a szereplőkkel. A természetet viszont ismerni kell, előtanulmányokra van szüksége annak, aki erre az ösvényre lép, aki tollat fog, akár író, akár irodalomkritikus. „Egyetlen sort se írtam le a természetről, amelynek az igazságáról meg ne győződtem volna.” Bársony Istvántól származnak ezek a szavak. Ő az első, aki a magyar irodalmat virágillattal töltötte meg, ő az első, akinél a madarak és a fák, a szárcsa és az őzike lettek a főszereplők. Fekete István követte őt, ő lett az irodalmi „unoka”. Ebbe a sorba illeszthető még Wass Albert is. Ők azok, akik az erdő, mező s a vizek világát, a Kárpát-medence kincseit közvetítik számunkra. Nagy élvezettel olvasom azokat a bíráló sorokat is, amelyek avatott kézből születnek. A közelmúltban került a kezembe Szili István aprólékos, minden részletre kiterjedő kritikája az első magyar állatregényről, a Rab király szabadon című Bársony-munkáról. A tanár úr biológus, nagy tisztelője Bársonynak, de nem kegyelmez. Kritikus szemmel vizsgál és rámutat azokra a nem túl gyakori hibákra, melyek a regényben előfordulnak. Ért hozzá, megteheti. Sajnos, ritka az olyan irodalomkritikus, akinél a természet ismerete olyan fokon áll, mint a három szerzőnél. E nélkül viszont a hitelességet nem, legfeljebb csak az íráskészséget, irodalmi értékeket tudja a kritikus számon kérni. Irodalmunkban százával vannak, akik kezében kifogástalanul áll a toll. Sorskérdésekről írnak ők is gyakran, ilyen téma volt például száz évvel ezelőtt a Nagy Háború. Most viszont – úgy érzem – legnagyobb sorskérdésünk az, menynyire leszünk képesek Földünket, a bennünket éltető, körbeölelő természetet megőrizni unokáink számára. Miattuk ők a legfontosabbak: Bársony István, Fekete István és Wass Albert. Íráskészségük, nyelvi gazdagságuk vitathatatlan, témaválasztásuk pedig mindennél előbbre való. Ki beszél itt szerelemről, ha nem éltető a fény, a víz, ha nincs levegő?

90

MAYER ÉVA – TISZTULÁS ÉS KÖRFORGÁS (2013)

KAPOSI DORKA – MAYER ÉVA ÉS MAJOROS ÁRON ZSOLT KIÁLLÍTÁSA SZÉKESFEHÉRVÁRON

91

Kaposi Dorka

Mayer Éva és Majoros Áron Zsolt kiállítása Székesfehérváron Vörösmarty Terem, 2014. május 14. Mayer Éva (Pozsony, 1983.) a szlovákiai Somorján nevelkedett. Tizenhét éves korában életének meghatározó élménye volt a somorjai At Home Gallery diákworkshopja, amelyet Lilianne Csuka svájci képzőművész tartott, s amely olyan nagy hatással volt rá, hogy eldöntötte: képzőművészettel szeretne foglalkozni. 2008-ban végezte el a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika- és vizuális nevelőtanár szakát, mesterei Eszik Alajos és Somorjai Kiss Tibor voltak. Egyetemi évei alatt – egy írországi tanulmányúton – kísérletezte ki mai napig használt egyedi fotogram technikáját, melyet fotó illetve számítógép alkalmazással valósít meg. Lényege a többszöri megvilágítás és átvilágítás. Az így készült képeket láthatjuk a tárlaton. Éva már az egyetemi évei alatt is aktív kiállító volt, azóta több mint száz hazai és nemzetközi kiállításon mutatták be a műveit. 17 önálló kiállítása volt itthon és külföldön, évente több művésztelepen vesz részt. Ennek a termékeny és aktív művészeti tevékenységnek köszönhetően 2013-ban Munkácsy-díjjal tüntettek ki

Mayer Éva – Változtatás a halálveszély fényében. Fényév távolság II. (2012–2013)

92


Mayer Éva – Bázis (2014)

a fiatal képzőművészt, aki jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájának résztvevője. DLA diplomatémája a hagyományos módszerek alkalmazásán túl a kísérleti grafika határainak kutatása és a grafika „térgrafikává” való alakításának lehetőségei, valamint a szakrális terek és a kortárs művészet kölcsönhatása a közép-európai identitás kérdéskörében. A kiállításon látható témával 2011 óta foglalkozik kutatásként, illetve terápiaként is. A tárlat egyes részei önálló kiállításokként, különböző kontextusokban és installálási formációkban láthatók voltak az Óbudai Társaskörben, a berlini Collegium Hungaricumban, Gyergyószentmiklóson, a skopjei Nemzeti Galériában, valamint a nagyszombati zsinagógában. Végül a három év anyagát először együtt a somorjai Art Home Gallery-ben március és április folyamán mutatták be. A Székesfehérváron látható tizennégy darab jelzőtábla – melyek fényvisszaverő reflexfóliákra vannak kinyomtatva és sötét térben a fény hatására világítanak – kronologikus sorrendben szimbolizálja az útkeresést, az életutat egy megélt veszteségtől kiindulva a lelki megtisztuláson át, egy új, reményteli szerelem, Áron megtalálásán keresztül. Mayer Éva sorozata életéből vett pillanatképekből áll, kezdve egy elgyászolt szerelemtől, a család, a hit és a személyiség megerősödésén át egy új szerelemig, majd eljegyzésig. Az életutat kisebb stációk mutatják be, mint a Lélekfa; Tisztulás és körforgás; Szögre akasztott idő; Isteni gyümölcs; Bázis. Az egyes munkákra jellemző a stiláris, leegyszerűsítő szemléletmód: minden gondolatot, és történetet egy képbe, jelbe sűrít. Ezt a nagyon szikár szemléltetést a művek interpretálásában talán csak a beszélő képcímek segítik mint a Fegyverszünet; Most már igazán megérdemled, hogy boldog légy!; Változtatás a halálveszély fényében. Fényév távolság II.; Elengedés, hit, elfogadás; Hát most ki lesz az apa? A fekete-fehér fotókból és digitálisan színezett,


93

Majoros Áron Zsolt – Welcom

fényvisszaverős táblává alakult sorozat egyes darabokká bontható és tovább bővíthető. A kiállítás tanúsítja, hogy Mayer Éva az egyes képzőművészeti műfajok határainak feszegetésével, illetve összekapcsolásával arra törekszik, hogy munkái a legmegfelelőbb módon interpretálják témáinak sokoldalúságát. • Majoros Áron Zsolt (Bp. 1982.) 2008-ban fejezte be tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán Kő Pál tanítványaként. 2008-ban Junior Prima Díjat kapott. Több mint 50 hazai és nemzetközi egyéni és csoportos tárlaton szerepelt. Jelenleg a budapesti Faur Zsófi Galéria alkotója és több sikeres nemzetközi művészeti vásáron vett részt. Köztéri munkái Budapesten, Mosonmagyaróváron és Csömörön láthatóak. Annak a markáns hangvételű fiatal szobrászgenerációnak a képviselője, amely a hagyományos plasztika határain belül kíván egy teljesen új technikai-tartalmi szemléletmódot megvalósítani. Alkotásai egyszerre stabilak a nemes (fém, fa) anyag használata miatt, ugyanakkor hiányos megjelenésük miatt légiesek, áttörtek. Ez a kettőség a felhasznált formákban is megjelenik: munkáit a geometrikus formákról egészen apró kerek (feminin) vagy szögletes (férfias) darabokból építi fel. A kiállításon szereplő egyik legkorábbi műve a Héj című szobor, mely hegesztett láncszemekből épül fel, így válik egy transzparens háromdimenziós alkotássá. Ez munka mérföldkőnek számít a munkásságában, mert ettől kezdődően áttört héjfelületeket kezd alkalmazni. A Héj férfialakja mellett apró korongokból épül fel az Adroméda II. nőalakja, mely körbejárható, ember nagyságú alkotás. Ugyancsak életnagyságú munka a Vénusz is, mely korunk torz női szépségideáljára hívja fel a

94


Majoros Áron Zsolt – Androméda II.


95

figyelmet úgy, hogy a külső szilikonréteg a fa porhüvelyre tapad, mely belül teljesen üres. A kiüresedett porhüvely előtt csak maszk van, mely takarja az ürességet. Kisebb egyedi munka a Horizontok című női torzó, mely lépcsőzetes rendszerben épül fel. Ugyancsak lépcsőzetes rendszerben építkezik a Lélektartó, amely Mayer Éva hatására született: az ő sziluettjét láthatjuk a fából készült háromdimenziós műalkotáson. A művész életnagyságú szobraira jellemző, hogy alkotójuk a külső héjuk kibontásán túl aprólékosan tárja fel és alakítja ki azok láthatatlan belsejét úgy, hogy azután saját művészi elhatározásából el is rejtse azt. Elmondhatjuk, hogy eddig bemutatott finoman stilizáló, de mindvégig organikus plasztikájának szellemi középpontjában az emberi lélek, az emberi test megfoghatósága, illékonysága áll. Az utóbbi évekre jellemző, hogy humoros műveket is készít, mint a Pachman és a Welcome. Ezekben a kisebb műtárgyakban közös a szögek, egyéb elemek használata, mindemellett az irónia megjelenése. • Mayer Éva és Majoros Áron Zsolt, és bár technikában különbözőképpen fejezik ki magukat, művészi szándékuk mégis azonos. Mindkettőjük hasonló inspirációs forrásból merít, mely elsősorban az építészet konstruáló gesztusa. Mayer Éva képeit apró részletekből szerkeszti, többszöri levilágítás során építi fel, míg Majoros Áron hegesztett láncszemekből vagy a lépcsőzetes fémrendszerekből konstruálja alkotásait. Ezen túl mindkettőjük szívesen állít ki építészeti térben: Évának számos kiállítása volt már szakrális térben (somorjai és nagyszombati zsinagóga, MKE epreskerti Kálvária), sőt művésztelepet is szervezett a somorjai református templomban. Számára a szakrális terek

Majoros Áron Zsolt – Héj

96


egyfajta biztonságot árasztanak, a fény és a nyugalom szigetei, ahol egymást jól kiegészítve működik együtt a szakralitás és a köznapiság. Áront is inspirálják az építészeti terek, egyes figurális munkái ennek hatására fából készültek, ahol a láb és fej nyitott az ég és a föld felé. Ugyancsak hasonlóság a fény szerepe mindkét művész alkotásaiban. Mayer Éva grafikáin mindez úgy jelenik, hogy a transzparencia, az átláthatóság, az áttetszőség és az átvilágítás folyamatosan jelen van. Fotogramjait a „fényrajzolás” által olyan tulajdonsággal ruházza fel, hogy a hétköznapi, megszokott tárgyaink mintha lelket kapnának, különálló karaktert nyernének, sőt néha úgy tűnik, mintha egy teljesen Eljegyzés (2013) más világ részeit képeznék. Majoros Áronnál a finoman stilizáló, de mindvégig organikus embernagyságú plasztikákban az áttört héjszerkezetnek köszönhetően a fény átjárja a testeket, szinte transzparens aurát kölcsönöz nekik. Hasonlóság még mindkettőjük munkásságában a belső és külső elrejtése. Mayer Évát grafikáiban, a dolgok legbelsőbb jellege, működése foglalkoztatja, mely mást mutat, mint ahogy azokat kívülről látjuk, míg Áron szobraiban az emberi lélek egyszer magát felfedő, máskor elbújó, talán soha nem materializálható illékonysága jelenik meg. A két alkotó boldog jegyespár. Nem csak személyes életükben, de – ha közvetve is – összetartoznak: művészetükben a folyamatos útkeresés, az egyedi technikák kikísérletezése olyan sajátos kifejező eszközeikké váltak, amelyek szintén erősítik ezt az összetartozást.

BAKONYI ISTVÁN – SZŰTS ANGÉLA RÉGI LEVELEK C. KIÁLLÍTÁSA

97

Bakonyi István

Szűts Angéla Régi levelek c. kiállítása Aranybulla Könyvtár, 2014. május 12. Levél. Milyen szép szó! Például ezért: „S hallgatom a fák lehulló levelének lágy neszét.” Vagy: „hulló levelek”. Vagy: „Hull a levél a fáról, elmegyek én e tájról.” Vagy: „Hull az elsárgult levél.” És gondolhatunk a levél sorsára: most, májusban gyönyörűek és zöldek, aztán ősszel arannyá válnak és meghalnak. Ennyi adatik nekik. Születésük és haláluk már-már fölgyorsított emberi sors. De édes anyanyelvünkön ez az ötbetűs szó mást is jelent. „Levél a hitveshez”, „Tatjána levele Anyeginhez”, „Szilágyi Erzsébet levelét megírta…”, és így tovább. Ezek is régi levelek. Megelőzik az e-mailek korát. S ha már e kétféle jelentést idéztem, akkor most hozzáteszem, hogy Szűts Angéla grafikáin, nyomatain is érzékeljük a kétféle irányt, a testvérmúzsák találkáit. A képzőművészet és az irodalom randevúzik itt ezeken a rendkívül kifinomult, érzékeny alkotásokon. Ahogy Revák István mondta: olyanok Szűts Angéla művei, mint amilyen a belső világa. A lelke. Érzékeny és finom. A világ változásaira rezdülő, érzékeny műszer. Igen, az irodalom is inspiráló erő a számára. Szentivánéji álom, Az öreg halász és a tenger, Fehérlófia, Don Quijote. Vagy a Biblia: Dávid és Góliát. A küzdő, az elemekkel vagy éppen ellenfelével küzdő ember. Vagy a mítosz, a mesevilág. S mindez a levelek segítségével. Ő mondja: „Most egy teljesen új dologgal kísérletezem, amikor is a roncsolt levelekkel illusztrálok meséket, történeteket.” Azt meg én teszem hozzá, hogy ezek a művek többet jelentenek az illusztrációnál. Azok is persze, de az erek vonulása önálló életre kelti a tárgyat, és sokféle képzettársítást szülhet. Mint ahogy hasonló szépségeket rejt magában egy-egy művészkönyv, aminek

Szűts Angéla – „Don Quijote de la Mancha és Sancho Panza” 2014.

98

BAKONYI ISTVÁN – SZŰTS ANGÉLA... ÉS MÓSER ZOLTÁN – ARCOK, FOLYTATÁSOK

műfajában Szűts Angéla ugyancsak maradandót alkot. A hajdan a székesfehérvári Teleki Blanka Gimnáziumban érettségizett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán tanult lányra nyilván hatottak mesterei. Szegedi Zoltán és Pinke Miklós épp úgy, mint Kazinczy Gábor és Pinczehelyi Sándor. De az is biztos, hogy a tanítvány teljesen önálló életet él, stílusa, alkotásmódja csak rá jellemző. A líraiság és a már említett finomság mellett azonban érzékelhetjük a groteszk ábrázolás jeleit is. Gondoljunk csak pl. Don Quijote pipaszár lábaira! Másrészt van valami titokzatos a telihold jelenlétében is. A női természetre ható kozmikus jelenségek erejében. Az írott levél egyben üzenet is. Üzenet a kortársaknak vagy éppen az utókornak. A fák vagy a bokrok, a virágok levele másképpen rejt fontos üzeneteket. Az erdészházban töltött gyerekkorról, az eltűnt idő nyomába eredő ember belső világáról, az elmúlásról és a mégis-továbbélésről. Akár a keresztre feszítés utáni feltámadásról. Szűts Angéla viszonylag ritkán kiállító művészeink közé tartozik. Rejtőzködő alkat. A Fehérvári Művészek Társaságának fontos értékeket létrehozó tagja. Korábban a Tóparti Gimnázium, újabban pedig a Gorsium Művészeti Iskola tanára. Tanítványai jó kezekben vannak. Mi meg kitárt lélekkel várjuk pályája újabb fordulatait.

Móser Zoltán

Arcok, folytatások Minden arc más, és minden arcnak van folytatása. És mégis, mennyi hasonló arcot ismerünk, és mennyinek nincs folytatása! Hamvas Béla írja a Patmosz I. című művében: „A szenvedő [arcokat] megismerni nem nehéz, mert megnyúltak és aszimmetrikusak és barázdásak, az öreg Tolsztoj arca, Greco arcai, vonzóak, mert rútságukban nagyság van és mert az élet nem öröm.” Ezen a kiállításon sok szenvedő arc látható. De sok másféle is. Ezért a fenti idézet után jogos a kérdés, hogy a tiszta arcú öregek és ifjak tiszta arcával mit kezdjünk? Fogadjuk el ajánlólevélként, útlevélként, hitelkártyaként. És a megfeszített, szenvedő Krisztus arcát hová sorolnám, mit mond nekem, nekünk? Mindenki tudja, hogy a megváltás reményét. Mellette vannak a fájdalmas és örömteli Mária arcok. Ők a jövendő reményét sugározzák felénk.

Móser Zoltán – Nagy László

MÓSER ZOLTÁN – ARCOK, FOLYTATÁSOK

99

És az írók, költők arcai? Nekem nem az alkotás gondjairól, inkább öröméről szólnak, ezért – bár nincsenek kőbe vésve itt – ők mégis a nyugalom emlékművei. Amikor e kiállítás anyagát nem kis munkával összeállítottam, József Attila két sorára gondoltam: „…hiába fürösztöd önmagadban,/ Csak másban moshatod meg arcodat.” Legyen ez az idézet ennek a kiállításnak az összefoglalója és ajánlása, megtoldva még Nagy László egyik versének két sorával: „ajánlom neked földrengéses / arcom egy megmenekült mosolyát”.

100

LUKÁCSY JÓZSEF – PÁLL LAJOS FECSKEFARKÚ MŰVÉSZETE

Lukácsy József

Páll Lajos fecskefarkú művészete A minap Berecz András, elsősorban gyergyói mesékből álló, Angyalfütty című előadásán voltam. A Kossuth-díjas mesemondó történeteiben felsorakoztatta a székely mondavilág legjellemzőbb elemeit, valamint a néhol humoros, furfangos, semmivel sem összetéveszthető nyelvezetüknek az archaikus bibliai nyelvvel is rokon fordulatait. Mindezt csak azért említettem, mert „üdős” Páll Lajos és Tódor Lina még az előző századforduló körül cipekedett át a Gyergyói medencéből Korondra, a Firtos aljára. Fiúknak, az 1904-ben született Lajosnak és Simó Erzsébetnek tizennyolc gyermeke született, közülük kilencen maradtak életben. Egyikük az a Korondon, 1938-ban születet Páll Lajos, aki elődeihez hasonlóan nemcsak a fazekasság avatott mestere lesz, hanem elsősorban ecsettel és tollal fogja megalkotni érték- és időtálló életművét. Páll Lajos, már a múlt század elején önálló csoportot alkotó u.n. székely festők kései, negyedik generációs képviselője. A nagybányai iskola pantheistatermészetközpontú festészetével szemPáll Lajos – Téli táj – olaj, vászon ben, a székely festők, akiknek legkorábbi képviselői Márton Ferenc, Nagy István és Zsögödi Nagy Imre, de a második és harmadik generáció művészei is – Bordi András, Incze Sándor illetve Kusztos Endre vagy Plugor Sándor – képeiken a grafikai elemeket, a rajzi-szerkezeti átvilágítás pontosságát, tárgyilagosságát és érzékenységét jelenítik


101

meg. Mondanivalójuk pedig az ember ábrázolásával kapcsolatos eszmei meghatározottság, ezen belül a tájegységi–sorsképi vonásokat is tartalmazó történelmi és társadalmi kérdések megfogalmazása, értelmezése. Ilyen értelemben Páll Lajos munkássága is – Sütő András kifejezésével élve – afféle sorsművészet, a meg- és fennmaradás, a példázat és útmutatás művészete. De milyen utat kellett bejárnia Páll Lajosnak az életben és a művészetek útvesztőiben ahhoz, hogy megbecsült és elismert művész lehessen? Kisgyermek kora óta mintázott szobraival először ötödik osztályos korában nyert díjakat. A besztercei Naszódon járva fedezi fel azt is, hogy környezetében élnek olyan emberek is, akik nem beszélnek magyarul. Hatodikos korában két osztálytársával, Józsa Lajossal és Babos Miklóssal együtt felvételiznek a marosvásárhelyi művészeti középiskolába, ahol csaknem három év szobrászkodás után,

Páll Lajos – Bábakalácsos enteriör – olaj, vászon

102


kilencedikes korában kezdi meg a festészeti szakot. Tanára Nagy Pál fiatal festőművész, mentorai Kemény János irodalomszervező és Izsák Márton szobrászművész. Tizenhat éves korában jelenik meg első verse az Igaz Szó című irodalmi havilapban. Csak második próbálkozásra veszik fel a kolozsvári képzőművészeti főiskola festészeti szakára, de nemcsak azért mert az első felvételi idején balesetet szenvedett és nehezen tudja mozgatni jobbkezének ujjait, hanem azért is, mert akkor már érvényben volt a nemzetiségi korlátozás, a numerus clausus rendelete, amely meghatározta, hogy egy évben a felsőoktatási intézményekbe hány román és hány magyar felvételiző vehető fel. Páll Lajos második felvételijének évében ezt az arányt hét román és három magyar diákban határozták meg. Főiskolai tanárai Kádár Tibor szobrász és Mohi Sándor festőművész. A kolozsvári Utunk című irodalmi hetilapban rendszeresen jelennek meg versei. Életreszóló barátságot köt Szilágyi Domokos költővel. 1956 október 23-án délelőtt a Mátyás diákházban a kolozsvári egyetemisták rendkívüli diákszövetségi ülést tartanak, ahol az új diákbizottságba Páll Lajost is beválasztják. Azt próbálják megfogalmazni, hogy milyen kritikát gyakoroljanak a központi, bukaresti diákszövetségi kongresszuson. A diákszövetségi ülésnek, amit utólag forradalmi megmozdulásnak titulálnak, a budapesti események vetnek véget. Később Páll Lajosnál az Irodalmi Újságban megjelent Illyés versnek, Egy mondat a zsarnokságról címűnek a másolatát is megtalálták. Néhány hónap megfigyelés után, bűnszövetkezetben elkövetett államellenes szervezkedés vádjával tartóztatták le. Először Kolozsváron hallgatják ki, majd a szamosújvári börtönbe, később a Duna-deltába, a Periprava-i fegyenctelepre viszik több mint 600 elítélttel együtt. Ebből kb. 100-an voltak magyarok. Többek között Páskándi Géza író, Varró János költő, Csiha Kálmán majdani erdélyi református püspök. Éhezés, nagyszámú elszenvedett verés, gyötrő fizikai munka, lelki kínok csaknem két éven át. Ebben az időszakban csak fejben írhatott verseket, amelyeket meg is jegyzett, de nem rajzolhatott és nem festhetett. 1961 végén visszavitték Szamosújvárra, majd 1962 késő őszén szabadulhatott. A főiskolát soha nem fejezhette be, és hosszú ideig nem is publikálhatott. 1969-ben rehabilitálták. A börtönévek után új élet következett. Családalapítás, azaz házasság Parajdi Edittel, gyermekáldás, építkezés, gazdálkodás és a festés, mindig és állandóan, élete utolsó percéig. Soha nem lehetett hozzá úgy bekopogni, hogy egy kép állványon ne lett volna épp készülőfélben. Na persze és a versek. Egy másik állandó belső késztetés. Páll Lajos mindig úgy vélekedett, hogy az ő művészete fecskefarkú, vagyis kétágú. És a nehéz időkben a festő mindig eltartotta a költőt. Első egyéni kiállítása Marosvásárhelyen volt, 1965-ben. Valamennyi képét megvásárolták. Az így keresett pénz képezte új házának felépítéséhez szükséges kiadások fedezetét. Aztán következetek a csíkszeredai, székelyudvarhelyi és kolozsvári, néhány év múlva a budapesti, stuttgarti és prágai kiállítások. Az elmúlt évtizedekben számos új kategória, minőség és forma megszületésének, trendinek és korszerűnek hazudott képzőművészeti irányzat létrejötté-


103

nek voltunk szemtanúi. Az egyre ritkább és alig népszerűsített, valódi értékeket felmutató modern kortárs művészeti alkotások mellett, azt mondhatjuk, hogy a pimf vackok uralmának retrográd korszakát éljük. Ebben a mérsékelten szennyezett szellemi környezetben a maga tradicionális ábrázolásmódjával, anyagtiszteletével, de kifejezési eszközeivel, szemléletével, szimbolikájával a hagyományok megújítására törekvő Páll Lajos festészete értékállóságával, tündöklő, élénk és tompítatlan koloritjával tűnik fel a befogadó tárlatlátogató előtt. Sajátos, egyéni formanyelvét az eltolt arányok, nézőpontváltozások, formatorzítások útján létrehozott sűrűsödési gócokkal, a szokatlan felülnézetekkel, rálátásokkal, a jelenségek egy kompozíción belüli kibontásával éri el. Banner Zoltán művészettörténész szerint Páll Lajos soha nem szakadt el szülőföldjétől, egyfajta alapszínekre lebontott expresszív realista képíró krónikát létrehozva Korondról, szűkebb szülőhazájáról. Mégpedig úgy, hogy nem az ábrázoláshoz keres tárgyi környezetet, hanem a jelenséghez, a sorstörténethez autentikus festői, alkotói eszközöket. Páll Lajos verseit olvasva ismét eltöprenghetünk azon, hogy ez az egyetlen műfaj, amely létformáink variációi közül bármelyik megjelenítésére alkalmas, belső lakatlan szigeteink üres kongásától az oly ritka, boldog, örömteli pillanatokig. Kordába tartva érzelmeinket segít megkülönböztetni a valódit a majdnemtől. Haszna nincsen, ezért közelít az istenihez. Mindezt az alig huszonkét szavas, Gyere című versével is példázhatjuk: Gyere szövetkezzünk / Mondta a rózsa / S felkúszott a falra. / Gyere emlékezzünk, / Mondta a babérfa / Levelét hullatva / Méltósággal, porba. / Szövetség tövises / Vérzik a kezem / Daphné könnye gyöngy / A rózsalevelen. Elhangzott az Öreghegyi Közösségi Házban, Székesfehérváron, 2014. január 23-án.

104

SZŰTS ANGÉLA – „VÁLASZ” 2014.

Tartalomjegyzék Ars-vonások Tóth-Hekkel Arany Bobory Zoltán Bakonyi István Saitos Lajos Pálfalvi András Sebők Melinda Ádám Tamás Haklik Norbert

Recommend Documents