Tartalomjegyzék Ars vonások Bakonyi István Tari István Kulcsár Ferenc Szentmártoni János Bobory Zoltán Kalász István Petőcz András Kürthy Réka

1

Tartalomjegyzék 3-8

Ars vonások – Büki Attila festménye, portréja, kézírásos verse és versei

9-10

Bakonyi István – König Róbert halálára

11-12

Tari István verse

13-19

Kulcsár Ferenc versei és A Tisza és a Bodrog közti föld c. írása

20-21

Szentmártoni János versei

22-23

Bobory Zoltán versei

25-27

Kalász István – Meghívás

29

Petőcz András versei

30

Kürthy Réka – Egy dallam

31

Szegedi Kovács György versei

32

Heiter Tamás verse

33-43

Szűts Diana – Tájkép a Pokolról

45

Balajthy Ferenc versei

46-58

Sarusi Mihály – Úti levél

59-61

Deák Mór versei

61-62

Gaál Antal versei

63

Gáspár László versei

64-68

Prohászka László – Medgyessy Ferenc egyházművészeti alkotásai

69-72

Saitos Lajos – Gerezdek

73-77

Soltész Márton – Égi Zoli ideje

79-80

Bakonyi István – Bíró András: Ádám és feleségei

81-86

Cseke Ákos – Példázat a boldogságról

87-89

Kaposi Krisztina – Rónay László Sebek áztatása: Visszaemlékezések

91-101 Pomogáts Béla – „Hol vagy István király” 102-105 Balázs Sándor – Elkötelezettek 106-109 Arató Antal – Álom és valóság – Bevezető gondolatok Szünderné Havasi Erzsébet kiállításához 110-112 Nagy Árpád Pika – Lélekszakadás – Cservenka Edit kiállítása

2

N A P L Ó N K 2014.

TAVASZA

Naplónk – 2014. január – május 2014. január 17. Beszélgetés szódával – Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke volt a vendégünk. Január 28-án az Öreghegyi Közösségi Házzal közös rendezvényen, Szűrös Mátyás volt Bobory Zoltán vendége, Öreghegyen. Január 29., Keszei Istvánra emlékeztünk, halálának 30. évfordulóján. Közreműködtek a társaság tagjai. Február 12-én Dunaszerdahelyen, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságánál vendégeskedtünk s mutathattuk be új könyveinket. (Bobory Zoltán, Saitos Lajos.) Február 24-én Pálfalvi András felolvasóestjét tartottuk, Román Károly közreműködésével. Február 26: Arató Antal vendége volt Siklósi Gyula régészprofesszor. A felsővárosi Királykút és Székesfehérvár törökkori helyszínrajzai című könyvével. Március 4., Vár-est, március 5-én pedig Pallay József és Sándorfalvy Sándor kiállítása nyílt meg a Vörösmarty Teremben. Március 10-én Köntös László református püspök Részletek című könyve bemutatójának házigazdája, Bakonyi István volt. Április 11., a Költészet Napja. Második alkalommal rendeztük meg a Vajda János vers-versenyt, a maroshegyi művelődési házzal közösen. Április 16. Arató Antal beszélgetett Mezey László Miklós íróval új novelláskötetéről. Április 29-én Tari István, a „hazajáró” délvidéki költő, író, grafikus volt a vendégünk, Bobory Zoltán beszélgetett vele, közreműködtek a Vörösmarty Társaság tagjai. Április 30-án az Áron Nagy Lajos Művészetbarát Kör összejövetelén Román Károly tartott előadást, Cselekvés és erkölcs a görög drámákban címmel. Május 6-án Radnóti Miklósra emlékeztünk, halálának 70 évfordulóján. A verseket Hegedűs Éva válogatta, s mondott bevezetőt a versösszeállításhoz. Május 8-án Győrben vendégeskedtünk a Vár és a Vörösmarty Társaság bemutatásával. (Bobory Zoltán, László Zsolt, Saitos Lajos.) Vendéglátónk Cseke J. Szabolcs költő volt. Május 22-én páratlan film-dokumentum vetítésével emlékeztünk Takács Imrére, Mindennapi csillagképek címmel. „Ültessünk virágot” – Május 27-én Babits Mihályra emlékeztünk. Sebők Melinda és Bakonyi István szervezésében. Május 29-én tartottuk tisztújító közgyűlésünket.

Folyóiratunkat Páll Lajos (1986-2013) erdélyi festő, grafikus, keramikus és költő rajzai és festményei illusztrálják. A kiállítását a Magyar Kultúra Napján az Öreghegyi és Felsővárosi Művelődési Házban (2014. január 23-án) rendezték. A lapunkban szereplő többi kiállítás képeit is Revák István és Revák András fényképezte.

ARS VONÁSOK – BÜKI ATTILA VERSE ÉS FESTMÉNYE – ÓCSAI MESÉK

A

RS -vonások

Büki Attila

Örök az alkony kéke nem érzékelem hogy hamar jöttem s korán távozom jól tudom örök az alkony kéke s mire megérek por és hamu lesz homlokom hóemberesedő hazámnak versbe írtam már nemegyszer titkaim félelmeim jól tudom aki eljön otthonról hazáig a szívembe fogódzik s velem lesz mindhalálig

3

4

ARS VONÁSOK – BÜKI ATTILA

Büki Attila (Szombathely, 1948. október 7.): költő, író, festőművész. Ez idáig 19 kötete jelent meg (versek, tanulmányok, mesék), legutóbb a Századok lépcsőin című drámakötete. Színdarabjait a Bartók Kamaraszínház és a Kisszínház mutatta be. Festményei megtalálhatók magyarországi múzeumokban és képtárakban.

ARS VONÁSOK – BÜKI ATTILA KÉZÍRÁSOS VERSE

5

6

BÜKI ATTILA VERSEI

Büki Attila

Szimfónia I. Nem változik se tér, se idő. A sokasodó álmok mint lebegő levegők homálylanak a sötétben. Mintha álomországból vetülnének álomképeidbe, hogy ébren ne is emlékezz a hol, miért, mikor történtekre. Mégis átjárják lelkedet születés és halál közötti függelemben. Pazarolva pünkösd lángját fut az álom semmi szálon, sehova út a világban. Hallod zenéjét és mégsem. Az álom szülte fényben hó és korom az ember. Nem tudhatod, mikor vadul, kivel száll szembe vagy gyávul remegése az égi tetőn gyengédségbe.

II. Megédesedik a múlt, mint vaspántos hordóban a must. A hevült, lázas érzelem elkíséri, mint az út, hova lép az ember, még ezerszer is otthontalanul vagy új hely telepeseként, hova élni szabadul.

BÜKI ATTILA VERSEI

Homályban a vidékek, az Alpok csúcsa és a Répce. Földbe árvul az esőcsepp, mint mesében az éden. Csupa rejtély, titok vezet sötétséget a végtelenbe, mintha egy elárvult agyú embert vinne képzete, kinek nincs szája, orra, s nem hallja, hogy ketyeg az óra. Dunnája rög, párnája sár, ágya holtak pora.

III. Eltakarja kékjét az ég. Utcák hosszán surrog a szél. Foggal vásik hit és remény. Elnagyolt szó minden emlék. Épphogy szusszan az élet, elpillednek a vének, szavukkal szürkül az est, csillagporával a kert. Ismerik már a lázat, mint éget a gyalázat. Míg le s föl lépdel a világ, az ember nyugalmat kíván, nem is gondol rá, hogy vénül, mindene emlék lesz végül. Épphogy szusszan az ének, elalszanak a vének. Sose látott istenlény ül ágyukra, arca fény. Halkul óra, csengettyű, fagy a világ mindenütt. Fordul a Föld, templomtornya árnyék-bibliából olvas. Lények szálldosnak nesztelen, mennybe viszik a lelkeket.

7

8

BÜKI ATTILA VERSE

A végtelenbe tűnő földi idő a végtelenbe tűnő földi idő mint álomban a madár-lebegés viszi homályosodó tükreidből a benned lappangó emlékezést hiába múlt el félszázadnyi idő az eretnek lét ma is veszteség tágas termekben szürke fény könyököl csupa önvédelem a létezés kék tengerekről álmodik a víz a fészek-üres barna Répce-völgy rapszódosz énekén vadul a szív köd-habok lógnak homlokom mögött a tájon tér és idő a bilincs kínt csepegtetnek a vasfüggönyök 1962 – 2014

BAKONYI ISTVÁN – KÖNIG RÓBERT HALÁLÁRA

9

Bakonyi István

König Róbert halálára Sokáig hívtalak telefonon. Egy elmaradt novemberi találkozó pótlását szerettem volna megbeszélni Veled, hogy gyere a Királykútra. Nem vetted föl. Csak a rideg automata hang. Nem voltál kapcsolható. Aztán hajdani Telekis osztálytársunktól, Móri Ágitól jött a hír. Sokunkat megrendített. Arató Tóni barátod, a címzetes könyvtárigazgató is emlegette, hogy kellett volna valahova menned vele. De Rád a leghosszabb út várt. És végigperegnek az emlékek. A gimnáziumi évek az angol tagozaton. A lefestett, s előbb-utóbb lemeszelt osztálytermi falak. Fölvillan pl. a Karácsonyi ének illusztrációja. Aztán bodajki látogatások, melyek során gyűjtöttük a padlásokról az értékes köcsögöket, cserepeket. Hiszen annyira szeretted ezeket a falusi értékeket. Persze ennél is jobban Fehérvárt. Ahogy negyedszázada mondtad egy nekem adott interjúban: „Fehérvár számomra az eszmélés időszaka, mivel tizenkilenc éves koromig nagyrészt ebben a városban éltem, illetve nyaranként a Velencei-tó mellett. Éppen ezért majdnem minden alapvető élményem ide kötődik. Akkor ez még merőben más Székesfehérvár volt… Döntő jelentőségű volt a piac, köszörűs nagyapám üzlete és műhelye a piac mellett.” A kétkezi munkát mindig becsülted. Amikor először nem vettek föl a Képzőművészeti Főiskolára, kitanultad a nyomdász szakmát. S ahogy sokszor emlegetted, ez hasznodra vált akkor is, amikor már grafikusművész lettél. Előbb tanultál, aztán nyugdíjazásodig tanítottal a főiskolán, illetve utóbb az egyetemen. A Sokszorosító Grafikai Tanszéken. És jöttek az eredményes esztendők, pályád tudatos építésének dokumentumai. Kiállítások sokasága. Itt, Fehérváron is. Legutóbb 2011-ben a Vörösmarty Társaság termében, 60. születésnapod előtt. Én is őrzöm műveidet a szobák falán. Persze, hogy van köztük ló is. 1990-ben kaptam Tőled, amikor többedmagammal nyithattam meg kiállításodat a Vigadóban. Nemzetközileg is elismert művész lettél, tavaly óta Munkácsy-díjas. Magdi néni és Karcsi bácsi odaát büszke lehet Rád, Rátok, hiszen öcséd, Frigyes ugyancsak jeles művész, s volt az egyetem rektora. Igen, hoztátok szüleitek, nagyszüleitek örökét, értékeit. És volt egy csodálatos társad, a feleséged: Lelkes Mari, aki megelőzött a halál-

10

BAKONYI ISTVÁN – KÖNIG RÓBERT HALÁLÁRA

ban. Tudom, hogy a munkában is társak voltatok. És láthattuk magányodat a nagy csapás után. De azt is gondoltuk, hogy talpra tudtál állni. Erről szóltak beszélgetéseink is. És hívtál bennünket, régi osztálytársaidat. Akik egyre kevesebben… Nem tudom, a szakma fölmérte-e már valódi értékeidet. Nem vagyok művészettörténész, de abban biztos vagyok: a mai magyar képzőművészet, a grafika egyik legjobbja vagy. S kutya nehéz leírni Veled kapcsolatban a múlt időt… S aztán a temetés a Baranya megyei Bóly csodaszép sírkertjében, a neogótikus mauzóleumban. A tavasz első napján. Verőfényben. Hamvaid megtértek életed párja mellé. A fogadáson a polgármester büszkén mutatta a malom épületében gyönyörűséges falfestményedet. Mintha ott összegződne pályád lényege. Műveid mindörökre a mieink immár. Nyugodj békében!

Kőnig Róbert: Szinte szabadon – metszet

TARI ISTVÁN VERSE

Tari István

Világillatban (Kulcsár Ferenc köszöntése Budán, Bálint napján) „Te vagy a legjobb dolog, Istenem, ami történik velem.”

Nyárfák hava köti össze Bácskát Bodrogközzel az a bolyhos virágzás Felvidékünket Délvidékünkkel az a derűs áttetsző havazás köti össze – kavargó égi kép! – a vesztesek Délvidékét (mely a győztesek Felvidéke) a vesztesek Felvidékével (mely a győztesek Lentsége, Alvidéke, Délvidéke) Kelepelő poéta félti még-e kéthazás végzetébe tartó képet? A győztesek nem írnak verset: közpénzt osztogatnak, politizálnak és a hadizsákmányt szokták fölélni lustán, kimérten, ínyencekké válva A költők, a vereség anyagának legjobb ismerői, nyárfák havának megszállott összekötői: nyárfák havába égő gyufaszálakat, lángok csöpp zászlócskáit hullatók, táguló körvonalak égő rajzán ártéri erdők pajzán titkait fürkésző kisebbségiek, a szélek fölragyogó hontalanságát írók nyelvükben otthonukat keresők „vércsesereg zúgatja a levegőt” nyelvünket orgonaként búgatók bevert szájakból csurgó anya-szók Nyárfák hava köti össze Bácskát Bodrogközzel: tündöklő puhaság, fénypászmák közt remegő buja nász, melyben a megtévesztettség fészkelt

11

12

TARI ISTVÁN VERSE a forradalmasított talpnyalás dicsőítette irigyelt hóhérát a mellébeszélés kirakatából a tisztogatást benépesítő, a tömegsírokat eltüntető, különutast játszó zűrzavarból melyből lenn szabadabbnak látszhattunk Nekik még mindig túl sokan vagyunk Csak ez a bajunk: túl sokan vagyunk Nyelvünket szeretnék elvenni még Körülöttünk országok estek szét Ó, gyűlölettel eltelt emberöltők! Báván lenézett emelkedettség! Körülöttünk országok estek szét Nyárfák havában lépked a költő „Ha az ember szóra nyílik, világok nyílnak, világillatban beszél” – írja „Nem futhatok mégsem kivirágzó, magyarul mosolygó álmaim elől.” Éltesse hát őt angyali ének! Angyali ének, isteni bor éltesse Költészetünk felvidéki pincéjének, éléstárának, zsoltáros őrzőjét, kulcsárját, R. C.-jét! KulcsáR FerenCet! (2014)

KULCSÁR FERENC VERSEI

Kulcsár Ferenc

Venyigén szőlőfürt Venyigén szőlőfürt: teremtem ezerkilencszáznegyvenkilencben. Október lángoló, hamvas tetején juhnyájak legeltek, s játszódott a fény Bodrog közén, nyárfákon, őszi ligeten, s a folyókon – az áldott szigeten. Venyigén szőlőfürt: csordulón, avarban járok most koldulón. Harangszóban fürdöm, s Isten nagy egét, lesem a szőlőt dézsmáló seregélyt. Diót ver a földre vadgalambok szárnya, fénylőt, mint a lányok térdkalácsa.

Bodrog–Tisza köze Bodrog–Tisza köze morzsányi falvai, múlt mélyén, tűz mélyén hangjaid hallani. Múlt mélyén, kút mélyén mátyásmadár kiált, bükkösök avarán róka hívja fiát – fűzfaligetekben ökörszem pittyeget, gerlét nevelgetnek komótos tölgyesek. Tisza–Bodrog köze bogárka falvai, szelíd erecskéid neszeit hallani:

13

14

KULCSÁR FERENC VERSE ÉS A TISZA ÉS A BODROG KÖZTI FÖLD C. ÍRÁSA homokhát humuszán ökröcske szántogat – mellette, sás szélén vadkacsa hápogat. Vén Tisza, partodon leng a margitvirág, tölgyesekben dámvad vezetgeti fiát, szántón szarka csörren, búbos banka billeg – amodább, a lápban szárcsa, vöcsök pilleg. Bodrog–Tisza köze, mélyeidre szállok – regélő mélyedről egeidre látok.

A Tisza és a Bodrog közti föld A fenti „földrajzi meghatározás” idézet Béla király jegyzőjének, Anonymusnak a Gesta Hungarorum című krónikájából, mely a „magyarok cselekedeteit” örökítette meg. TERRA INTER THYSIAM ET BUDRUG – A TISZA ÉS A BODROG KÖZTI FÖLD. Kétszeresen is jó okom van felidézni ezt az Anonymus-sort: egyrészt, mert e leírás a Bodrogköznek a legkorábbi, ezért nagybecsű irodalmi említése; másrészt e leírásban arra is magyarázatot találunk, miért választotta a honfoglaló magyarság első letelepedési helyéül „a Tisza és a Bodrog közti földet”, azaz a Bodrogközt. Anonymus indoklása így szól: „Az Úr megtestesülésének kilencszázharmadik esztendejében Árpád vezér elküldvén seregeit, az egész földet, mely a Tisza és Bodrog közé esik, minden lakójával együtt elfoglalta (…) Mialatt több napon át ott időztek, a vezér és övéi látták a föld termékenységét, mindenféle vad bőségét, meg azt, hogy milyen gazdag halban a Tisza és a Bodrog folyam; s ezért a földet kimondhatatlanul megszerették.” László Gyula kettős honfoglalásának elmélete szerint a Kárpát-medencébe, így a Bodrogközbe is 670 körül érkezik a magyarok – onogurok – első hulláma, melyet jó 200 év múlva Árpád magyar honfoglalói követtek, akik elsősorban a magyarság részének tartott késő avarokat találják e területen (ők az avar [uar] és hjon [hun] törzsek szövetsége voltak). Györffy Györgytől tudjuk, hogy a régészeti leletek szerint a Kárpát-medencében élő mai népek egyike sem vezethető vissza a

KULCSÁR FERENC – A TISZA ÉS A BODROG KÖZTI FÖLD C. ÍRÁSA

15

magyar honfoglalást megelőző időre! Ebből – is – eredően a Bodrogközben olyan ősmagyar, honfoglalás kori sírokat tártak fel, melyeknek leletei azt mutatják, hogy azok némelyikében még az előhazában, az Etelközben született magyarok nyugszanak. Summa summarum: „a Tisza és Bodrog közti föld”, a Bodrogköz már a 10. században a magyarság oltalma alá került, és éppen Szent István állama volt az, amely magába ölelte, hogy ezer éven át hol a Magyar Királysághoz, hol az Erdélyi Fejedelemséghez tartozzék. Mondják, a szülőföld szava mindenekelőtt a szívben lesz örökkévalóvá. Ezalatt nem csupán a felnevelő, bölcsőtől a sírig elkísérő anyaszavakat értem, hanem a tájat is, mely a szellemben és a lélekben világokat teremt: a homokhátak rejtette honfoglalás kori sírokat, az évek százain át sorjázó ősöket, az otthon fölé boruló égboltot, s az égbolt alatt elterülő, gerindek által barázdált földeket: a természettel eggyé égő, együtt formálódó és formáló kultúrát, a homokgerinceken szorongó falvakat, melyek hajdanán „szörnyű nádasokkal, tavakkal valának bézárva, s csak télben lehetett kemény és félelem nélkül való útjuk”. Mégis, e táj népe hűséges maradt szülötte földjéhez, Aranykertnek, Gyémánszegeletnek nevezve azt, mert a lápok, nádasok, mocsarak között olyan homokföldek találtattak, melyeken „az Isten lábának nyomai észrevehetők, és felettébb nagy kövérséggel áldattak meg, hogy azokat mívelni nem unalom, hanem gyönyörűség” volt, kivált a szegény embernek, „kinek az élet kevélysége felől semmi gondolatai nincsenek”. A láp, a mocsár, a rét, a kákás, a nádas, a sásas a bodrogközieknek a történelem során jó barátja volt, táplált, s ha éppen úgy hozta a szükség, elrejtett, védett, szabadságot biztosított tatár, török, labanc, kozák, pandúr ellen. Kuthy Lajos így írta le a 19. századi Bodrogköz népét: „Saját vetés nélkül táplálkozik, mint a vízimadár. E magára hagyott nép mégis oly ügyes. Érzelme, költészete firól fira kifejté magát a tájhoz alkalmazott tündérregékben. Keble nyílt és emberszerető; üzlete egyszerűség és halászat, mint az apostoloké; de azért élelmes, tehetős, szükséget soha nem lát.” Szülőfalum, a Bodrogközben ragyogó, „aranylábú, áldott földű” Szentes fölé a Pilis nevű domb és a Lingó nevű „szent hegy” magasul. A legenda szerint a honfoglalás kezdetén e hegyen égre nyúló máglyatűz lobbant, melynek fényénél egy fehér táltoslovat áldoztak fel az itt elhunyó Álmos vezér tiszteletére, hogy beteljesedjék Emese álma, s a honfoglaló Árpád fejedelem apjáért eljöjjön csillagszekerén a Hadak Ura, hogy magával vigye az örök hősök mezejére. A szentesi Lingó-hegy, melyen hajdanán a tündérek éjjelente a holddal meg a csillagokkal játszadoztak, már a honfoglalás előtt is állt: maga Vulcanus isten alkotta, kiemelve a Kárpátok hordalékából, a Bodrogköz erei, patakjai és folyói: az Udva, Ciróka, Tapoly, Tice, Karcsa, Laborc, Latorca, Ondava, Bodrog és Tisza által feltöltött síkságból, ezáltal vulkanikus kőzetekből álló dombokat-hegyeket teremtve, olyannyira, hogy Szentest, e tősgyökeres magyar falut Kőfalvának is nevezhetnénk. A Lingó lejtőin évszázadok óta hallgatag, földbe gyökerező, behemót andezitállatok legelnek a tündérek által egyetlen éjszaka alatt épített Árpád-kori templom pásztorkodása alatt, s reggelente a sziklák fölött – melynek hasadékaiban gyerekkoromban az Isten lakott –, szóval itt üti fel fejét évszázadok óta a magasság titánja, a Nap, éltetve a Szentest és Királyhelmecet egybeölelő

16


Erős nevű erdőség cser-, tölgy-, éger- és fenyőfáit, az akácosokat, a hajdani füzes ligeteket, mogyoródombokat; a kákát, a sást, a nádasokat és gyékényeseket; a kökényt, csipkét, galagonyát, somot; az istenkenyérkéjét, krisztustövist, ördögszekeret, lepényfát; a boglárkát, odvas keltikét, gólyaorrot, varjúhájat, kakukkfüvet, szarkalábot, gólyahírt, varfüvet és ördögszemet. Na és persze a gyönyörű nevű dűlőket, a Dénestavát, Keselyszöget, Szénégetőt, Molyvát, Ibolyást, Bótavát, Darvast, Gyepűt, Lázt, Homokot, Kígyóst, Abaházát, Csomarétet, Csíkoskát, Besenyőt, Keresztúrt, Méhesszöget, Pendőcsöt, Vitályost, Virágrétet, Ereszvényt, Nyárfást, Bírósort, Rakottyát, Harabinnyát. Szentes „messzelátójáról”, a Tündérhegyről a Kárpátok északkeleten kéklő gerinceit is látni, nyugat felé pedig a Tokaji-hegységet, melynek a tövében ring nyelvünk bölcsője, Széphalom, s annak rétségein túl fekszik Borsi, ahol – Kazinczy Ferenc szavaival – Zrínyi Ilona Rákóczi Ferencet szülte, és Sátoraljaújhely, ahol legelébb prédikáltatott a Luther tudománya az egész Hazában. Keletre a néhai Rákóczi-útja vezet a Lorántffyak Királyhelmece és Zrínyi Ilona Munkácsa felé, de látókörébe esik Károlyi Gáspár Vizsolya, Kölcsey Ferenc Szatmárcsekéje és Kossuth Lajos Monokja is. Szellememben és szívemben – bölcsődalaival és zsoltáraival egyetemben – szülőfalumnak mindmáig a fent elmondott „tájszólása” él. S ha igaz a tanítás, hogy a világ teremtése az emberi szívben történt, akkor az én szülőfalumnak, Szentesnek örök helye van a szívemben. Mondják, a gyermek a létet csodaként éli meg, márpedig a csodák egyrészt elmondhatatlanok, másrészt kimeríthetetlenek: a gyermek, a teremtésnek ez az öntudatlan birtoklója olyan, mint a remekművek: a mindenség boldog mása. És hasonlít a gyerekkor az örökké mozdulatlan égbolthoz meg a gyöngyöt rejtő kagylóhoz is, mely végérvényesen őrzi a drágagyöngyöket: az embert cserben soha nem hagyó anyaszókat, melyek ott csillognak az égig érő nyárfák reszkető levelein, a bíbicek, sármányok, hollók és mátyásmadarak szárnycsapásaiban, az égbolton tollászkodó éger- és cserfaerdők lombjain, a sziklák moháin és zuzmóin, a templomtornyon és a nádasokban; s ott csillognak az anyaszók az almáriumon, a tisztaszobákban, a galagonya-, kökény- és csipkebokrokon, a szegszínbarna és keselylábú lovak szemében, a fűszálakon, a temetőkben és a szőlődombokon – a szülőföld és a gyermekkor egyre táguló univerzumában. Különös módon, ha az embert térben és időben elsodorja az élet a szülőföldtől, a tér és idő növekedésével a lélek szomja egyre inkább növekszik: minél többet – mindent! – megtudni és lejegyezni a szülőföldről: a honfoglalás óta élő és lélegző népéről, kik a kelták, germánok, vandálok, szarmaták, gótok, szkíták, avarok után, átkelve az egeket karcoló hegygerincek ormán, az ásító, vad mélységek fölött, a lélekvesztő szakadékokon, az ember nem járta őserdőkön, otthonra leltek a Bodrogközben s egy tágabb hazában, a Kárpát-medencében. 1100 év nagy idő: azóta őrizzük itt a múltat, s benne a „megyeri nép megyeri szavait”, de még inkább: ezek a szavak őriznek bennünket, ezek a „csodaszarvas agancsairól szétröppenő ékszerek”. Ezek a szavak őriznek bennünket, annak ellenére is, hogy 1920-ban, Trianonban a Bodrogköz sólyommadarának szép testét kettészelte – ahogyan


17

Márai Sándor írta – „a szájaló propaganda és konok rövidlátás”, és testének felét, a Felső-Bodrogközt az azóta már megszűnt országhoz, Csehszlovákiához csatolta, nem tudatosítva, hogy egy ezeréves történelmi, gazdasági, kulturális közösség szétszaggatása embertelenségnek, már-már bűntettnek minősül. Ezen a világon minden felejt, kivéve a nyelvet. A nyelv őrzi – hiánytalanul – a nemzet minden tettét, hűségét, árulásait és fáradozásait, reményeit és szentségeit, Kosztolányi Dezső szavaival: kézről kézre forgó titkos nagy ajándékként, egybeszerkesztve élőket és holtakat. Ezért tudható például, hogy szülőfalumban, Szentesen, a 13. században a Mindenszentekről nevezett temploma mellé egy vörös barátok lakta kis kápolna is épült, s e magányos, szent hely, e szentes hely adta a falunk nevét, melyet – minden idegen bitorlás ellenére – hűséggel őriznek évszázadok óta az itt élő őslakosok, az Abaházik, Ádámok, Baták, Ballókok, Bernáthok, Fazekasok, Fekék, Hajdókok, Illések, Juhászok, Kandók, Kendik, Kovácsok, Kulcsárok, Liszkaiak, Molnárok, Nemesek, Németik, Pálok, Parajosok, Oltmanok, Sérák, Szabók, Szatmárik, Szűcsök, Tarok, kiknek zöme kimondatlanul is tudja: gyarapodásunk akkor biztosított, ha hűek maradunk anyanyelvünkhöz, kultúránkhoz és történelmünkhöz. Mert aki ezekhez hű marad, az önmagához marad hű, s aki hű marad önmagához, az hű az emberi méltósághoz, s ezáltal a nemzetéhez is.

* A szülőföld végtelenül él a lélekben: felé fordulva mindegyre nagy szellemilelki kaland ejt rabul. Rabul ejt, s arra sarkall, hogy a Tisza–Bodrog–Latorca ölelte földnek, gyermekkorom képzeletbeli sólyommadarának: szíve riadt vagy boldog ütésének, éneke és rikoltása néhány hangjának, verdesése és szárnyalása egy-egy csapásának ütemét-dallamát-színét versbe szedjem. Munkám során sok-sok évszázad megkövült, lejegyzett, fennmaradt képei merültek fel a mélyből: küzdelem ellenséggel és vizekkel, mocsarakkal és pusztító betegségekkel, elemi csapásokkal. De jelen van e kimeríthetetlen életben a folytonos újjászületés is, a bölcsesség és a bátorság, a lelemény és a furfang, a dalok és az ünnepek, a föld és az ég, a hétköznapok és a „csodák” összefonódásai, a teremtő kedv, a remény és az okosság is. Az Alföldnek ezt a legészakibb nyúlványát, a Tokaji-hegy mögé rejtőző földet, a Bodrogközt „öreg és fiatal folyóhátak, homokbuckasorok, sőt hegynyi dombok” is tarkítják. A bodrogközi folyóhátakat a síksági folyók hordták össze, a homokhátakat pedig a szél görgette egybe, de a réges-régen kialudt tűzhányók maradványai is gyönyörűen emelkednek ki a bodrogközi síkságból – fenséges kilátást kínálva a gyöngyfüzért alkotó falvakra, a síkságból kiemelkedő, ég felé esedező, múltakat őrző templomokra, az ártéri erdőkre, a virágos bükkösökre, a fűz- és nyárfaligetekre, magyar kőrisekre, mezei szilfákra, a gyertyános tölgyesekre és cserfásokra; na meg a lápokra, mocsarakra, folyókra és holtágaikra; a kaszálókra, legelőkre, szántókra. Író- és költőelődök is szép számban szóltak e nagyszerű földről, történelméről, népének viselt dolgairól. Vörösmarty Mihály a Zalán futásában egyenesen a honfoglalás kori Bodrogközt eleveníti meg, szépségeivel és mocsárba vesző útjai-

18


val, mondván: ahol a „Bodrog fut csendes özönnel”, most Álmos harcosai, az „ősz daliák csendesen élnek”. Ez az „ősz daliák” lakta föld az évszázadok során alig-alig változott. Tudjuk ezt Tompa Mihály, egykori sárospataki diák és hanvai lelkész verseiből is, aki az „évek, századok gyors futását” is ránk hagyta, melyek fölött „délibábként lebeg az emlékezet”. De nagyon sok kedves, mulatságos históriát jegyzett le verseiben Szemere Miklós, Berecz Károly, Fodor Sámuel is; meg hát Petőfi Sándor, aki 1847. július 11-én, Ungváron ezt írta levelében: „Széphalomtól becsavarodtam a Bodrogközre. Országútnak híre sincs; csak ugy őgyelegtünk falura falura. Különben nem untam meg magamat, mert a Bodrogköz szép, gazdag vidék. Nyugat felől túl a Bodrogon látszanak a hasonlíthatatlan szépségű Sátorhegyek Ujhely mellett; innen a Bodrogon erős rónaság. Itt is, ott is egy-egy kis erdő, azok között termékeny földek magas sárga gabonával… virító zöld mezők, rajtok egy-egy kis tó, szélén sás, tisztáján pedig fejér vízi liliomok s fölötte jajgató sirályok lengetik hoszszú szárnyaikat… apró barátságos alakú faluk, a házak között sugár jegenyefák, s a házak előtt vidám, ép legénység és szép takaros leányok.” A Bodrogköz, az Alföld északkeleti gyémántszegelete ezer éven át egyetlen aranyló kistáj volt, hegyek és vizek övezte félsziget, a honfoglaló magyarság első fészke, hatalmi központja. Északról, keletről, délről ma is hegyek ölelik, s e hegyekből folyók, patakok, erek, na meg egy „igazi magyar folyó”, a Tisza érkeznek „fajtánk bölcsőjének” síkjaira. A Zempléni-, az Ungi-, az Ugocsai- és Szatmári-síkra; a Rét-, a Bodrog-, a Szamos- és a Kraszna-közbe; a Beregi-, az Ungi-, a Szatmári- és Szabolcsi-Tiszahátra; a lápok, ingoványok, vadvizek, gázlók, révek, dereglyék, kompok; a kócsagok, gémek, bölömbikák, szalonkák, bakcsók, gyöngyvérek, darvak, sirályok, szárcsák hajdani – és mai –, legendákkal beszőtt világába. Erről a tájról, annak népéről Majláth József ezt jegyezte le egykor: „Egészben véve a bodrogközi nép jámborság, vallásosság, tiszta erkölcs, törvénytisztelet és tisztességtudás tekintetében nem áll utolsó helyen, s ha egyszer értelmisége oda fejlődik, hogy a természet nyújtotta előnyöket fel tudja használni, és ha egyszer képes lesz erőit megszervezni: e vidék egyike lehet az ország legboldogabb vidékének.” A Bodrogközről, e lehetséges boldog vidékről, gyermekkorom univerzumáról, s a szülőföld évszázadairól írtam a közelmúltban Kerek világ közepében címmel egy könyvet, kicsiknek és nagyoknak – versekben. Arra törekedtem, hogy „a szív tartalma és a lélek formája” öltsön alakot benne, s ezáltal egy belső honfoglalás könyve legyen. A megmaradás és a megörökítés könyve. Verseimben valóság és természetfeletti, történelem és csoda, mindennapok és képzelet játszik egybe, úgy, ahogyan a múlt világában egymáson át áradtak, egybeszövődtek, s lettek mítosszá és életté: szépséggé és játékká, szeretetté és leleménnyé, tiszta forrássá és költészetté. Könyvemben az emberi tettek, a nádaratók, vándorlápok és vízimadarak népe, a halász-, csíkász-, pákász-, kanász- és pásztorélet; a katona-, a betyárvilág és a bujdosás az egek színeváltozásai és az évszakok, a folyók és a holtágak, az erdők és a dombok, a nádasok és a lápok, a homokhátak és tavak, az ünnepek

KULCSÁR FERENC – A TISZA ÉS ... ÉS PÁLL LAJOS OLAJFESTMÉNYE – A ROMÁNKENYÉR I.

19

és a hit, a szokások és a hiedelmek; a vadvirágok, a madarak, énekek és táncok; a népi humor, a tréfa és a játékok megörökítése mind-mind egyet akar: érvényeset, hiteleset mondani egy ezeréves tájról és népének életéről. Nyomot és jelet hagyni – a szép irodalom, a szó erejével. A Szó erejével, mely a legmaradandóbban őrzi történelmünket a kezdetektől fogva, mintha csak „Isten szívébe eresztené hajszálgyökereit”.

20

SZENTMÁRTONI JÁNOS VERSEI ÉS PÁLL LAJOS OLAJFESTMÉNYE – A ROMÁN KENYÉR II.

Szentmártoni János

Napok ostroma Jönnek a Hétfők, szablyájuk villan, nyomukban kaszabolnak a Keddek. Iszkolnál előlük, de már késő: mikor megszülettél, észrevettek. A Szerdák mielőtt lerohannak, már hadüzenetet is küldenek. De békét velük sem köthetsz soha, csak egérutat engednek neked.

SZENTMÁRTONI JÁNOS VERSEI Csütörtök lobogókkal érkezik, így hát már messziről kiszúrhatod. Hagyja, hogy soraid rendezd, s búcsúképpen elénekeld dalod. Péntekek vezére úriember, tán még kegyelmet is kapnál szóra, ha nem kötne ki szíveden Szombat négyárbocos ünnepi hajója. Tatján alszanak a fegyverek, szakácsa matrózokkal kiabál. De tudod, hogy újrakezdődik nemsokára ez a véres maszkabál. Ajtódban botra dőlt Vasárnap: bölcs és nyugodt, akár az istenek. Hellyel kínálod, s látod: szemében már a Hétfők szablyái fénylenek.

(Tőlem a HÉV csak...) Tőlem a HÉV csak tíz perc séta. Amikor a töltésen robog végig s én épp a konyhámon át – megtorpanok néhány pillanatra, s a kredenc egymásnak verődő tárgyait hallgatom. Mintha egy kezdődő földrengés vagy egy lehalkított háború nyitójelenetében állnék. Aztán folytatom utamat, mikor merre: a fürdő vagy a szobám felé. Most valami súlyosat illenék írnom, de sem energiám, se kedvem nincsen. Inkább elnyújtózom, s belélegzem a puskapor szagát. Azé a fegyverét, amit a jövőből sütöttek el rám. Olykor még a földön pattogó töltényhüvely finom csilingelését is hallom. A plafont nézem, s várom a golyót. Hogy megvívjam vele rég eldőlt csatánk.

21

22

BOBORY ZOLTÁN VERSEI

Bobory Zoltán

Mostantól mindig, minden Hosszú, gyanús volt a csend – nem hallottam a játékautók és az építőkockák zörgését. Hát felnéztem könyvemből. Az ablaknál állt szótalan, kíváncsi, nagy szemekkel nézett ki a szürkülő világba. Komoly arccal fordult felém, mint, aki emlékezetében kutat – látott-e már ilyent valaha? Halkan, lassan mondta, hogy amit lát, megossza a csodát. – Nagypapa, potyog a hó! Elmosolyodtam, gyanútlan, s mert azt hitte, nem hiszem amit ő mond, csalódottan, összehúzott szemöldökkel, mint tanár, értetlen diákjainak, az ablakon át kifelé mutatva megismételte, szinte szótagolva: – De, nagypapa, nézd! Potyog a hó. – Óh, hát persze kis unokám, hogyne látnám, hogy potyog, potyog kint a hó… És nekem most már mindig potyogni fog a hó, és potyogni fog az eső is, a fákról a levelek, a csillagok az égről, de még az angyalok sem úgy szállnak le hozzád estelente, álmaiddal, hanem, ahogy te mondtad a nagypapának, minden potyogni fog. A könnyeid pedig folyjanak, áradjanak, csillogjanak arcodon, mindig, mindig az örömtől. Kint pedig potyogjon, potyogjon a hó, amíg csak mondhatod nagyapádnak…

BOBORY ZOLTÁN VERSEI

Uriv után - 1943 megnyúltak a sóhajtások esténként feketébe csavarodtak a szemek… a fájdalmak folyói megeredtek jéghideggé váltak mind a kezek a szent lázadások nyomába szürke halk halottsirató énekek születtek árvasággal meghasadt bolyongások nyomában kopott kacatok szerteszét kezük jegyével akikhez tartoztak könnyáztatta levelek fényképek fekete ruhák az út mellett tanukként élő fák emlékekkel vesződő ágain a semmi egén a temérdek csillag egyformán hidegen hunyorogva mind viszi az üzeneteket a magányt a kínt

Anyám keze nejlonban A csönd a testére csavarodott; halottá lett az egész világ vele… Arca békés volt, szelíd mosolya, de összekulcsolt merev keze idegenül, mintha menekült volna Fülemben süvítő lég hangjában szóltam imával szívemnek, anya; s elkotródtak a sunyi démonok, vinnyogó, izzadt, hazug koboldok… S ringatni kezdte az új életet kezdő fiú csillag-bölcsőjét.

23

24

PÁLL LAJOS RAJZA – DOMBOLDAL

KALÁSZ ISTVÁN – MEGHÍVÁS

25

Kalász István

Meghívás A folyók általában nem nyílegyenesen haladnak, hanem kanyarognak. Ezt olvastad. Valami cikkben a neten. Így van ez a Dunával is, gondoltad… És Z. másnap felhív téged. Emlékszel rám, kérdezi, én vagyok a…, együtt voltunk gyerekek D. városban. Igen, ezervalahány év telt el, akkor építkezések között játszottatok, Z. volt a vezér. És most ennyi év után Z. arra gondolt, összeszedi a bandát. Egy beszélgetésre. Jó dolog ez az internet. Kiderülnek a dolgok, az ember megtalálható lesz. Mit szólsz, kérdezi Z. és nevet. A folyók általában nem nyílegyenesen haladnak, hanem kicsit kanyarognak, erre a mondatra gondolsz. Mert a város, ahol gyerekek voltatok, a folyóparton feküdt, a folyó kanyargott, és akkor építették azt a várost. A házakat, a parkokat, az utcákat. A városi strandot. A művelődési házat az árkáddal, a szökőkúttal. Az iskolát is, ahová jártatok, a buszpályaudvart. Püfölték ki a várost a sáros semmiből. A folyóparton. Ötvenes évek vége, hatvanas évek kezdete, komor, koszos világ, ez jut eszedbe. Falak, félkész házak mindenfelé, betonkeverők, teherautók. Homokkupacok, sóder, ott játszottatok ti. A banda. Négyen? Öten? Nem emlékszel. Z.-re is csak homályosan. Magas és…? Nem tudod már, mondod, és sajnálod, kiesett az az idő. Z. nevet, két hét múlva vár a városban. Jönnek a többiek is, rendelt a szállodában szobát, a Hotel Csillagban, ő állja a számlát, jól megy neki, cége van, csak gyere, szép hétvége lesz. Az emlékezés hétvégéje. Hát nem akarod visszakapni a gyerekkorodat? Ha csak részben is, kérdezi komolyan. Hallgatsz. Végül is, gondolod, tényleg elfelejtetted, csak foszlányok…, végül is, mondod, miért ne? Z. nevet, kapsz mailt, mondja, benne lesznek a részletek, és bont a vonal. Két héttel később ott állsz a városban, a szállodában, az ablakból nézed a házakat, a gyér forgalmat, az újságost, szemben az orvosi rendelőt, ahová vittek a szüleid oltásra, a fene tudja mire még, nézed a sötét művelődési házat, régen mozi volt benne, most semmi, igen, emlékszel… Mégis jó, gondolod, hogy eljöttél. Itt voltál gyerek. Aztán lemész az étterembe. Z. magasabb nálad, nem emlékszel rá. Kövér. Csak ketten vagytok, az asztal hat személyre terítve, pincér surran, Z. int, a pincér tölt, isztok és Z. megkérdezi, elmentél-e ahhoz a házhoz, ahol akkoriban laktatok. Mondod, nem. Most érkeztél. Z. fényképet mutat, tessék, itt laktál, és tényleg, abban a házban, a kórháztól nem messze éltetek, a ház még áll, két éve felújították, mondja Z., a lakásotokban nyugdíjas bácsi él. Meg akarod nézni? Ez fura, gondolod, hogy ennyire igyekszik. Mosolyogsz hülyén. Végül iszol a borból zavarodban, és a többiek, kérdezed, hol maradnak.N. lemondta, feleli Z. Emlékszel, N. mindig ilyen volt, soha nem tartotta a szavát, ő is elment innen, most Bécsben él, mérnök. De K. jön, ő teherautót vezet, tegnap este érkezett haza Olaszországból, H. nem válaszolt, pedig többször írt neki, erdész lett, afféle világkerülő. És ő, mármint Z., itt maradt a városban, vállalkozik, fémet vág a cége, lézerrel, precízen, ahogy csillag megy az égen…, a má-

26


sik cége ablakokkal kereskedik. Ülsz, hallgatsz, nézed a tányért, végül megkérdezed, tervezett-e valami programot? Igen, mondja Z., végigjárjuk a helyeket. Ahol erősek voltunk. Nem tudod miért, de ez nem tetszik, pedig érthető. Körutat tenni. Látni kell a dolgokat. Mikor megyünk, kérdezed. Z. nevet, igen, most rögtön, int a pincérnek, fizet, aztán indultok. Semmi az egész, egy óra alatt kész a túra. Utána pedig vacsora, pia, emlékezés, eszünk-iszunk, röhögünk, mondja, és a válladra ejti a kezét. És a többiek, kérdezed. Z. vigyorog, aki késik, lemarad. Menjünk kettesben. Úgyis jobban összetartottunk, igaz? Mi ketten… K. majd jön utánunk. Az iskola most fehér, nem sárga. Két hatalmas tornaterem, középen a bejárat, a magasban az európai zászló. Ott, az első emeleten, ott volt az osztálytermünk, mutatja Z. És mentek tovább. A domb kicsike, itt szánkóztunk, mondja Z., itt gyűltünk össze nyáron. Néha tüzet raktunk. Ott, ahol most a bokor áll, bódé volt. Emlékszel? Biccentesz, pedig fogalmad sincsen. Bódé? Nem, nem tudod felidézni. A városi strandot igen, a fasort, ami az akkori Vidámpark felé vezetett, igen, a szökőkutat igen. Z. mondja, hogy sokszor belemásztatok, egyszer a rendőr kiabált veletek, erre emlékszel? A réten, ahol fociztatok ma raktárak állnak, hátrébb autókereskedés. Egy ismerősé a cég, teszi hozzá Z., ha olcsón kell autó, csak szólsz… Így mentek végig a városon. Kocsival. Kiszálltok, Z. magyaráz, mutogat, te állsz, fázol, figyelsz, fogalmad sincsen. Valójában unod. Mondod, hogy éhes lettél, innál egy pálinkát is, Z. nevet, pálinka van a kocsiban, mondja, ha kell igyál. Még egy helyet megnéztek, teszi hozzá, aztán mehettek vacsorázni, és megint a válladra ejti a kezét. A folyó kanyarog. A távolban az új híd, fehér, magasan, kecsesen ível a víz fölött, ti a parton álltok, a mélyben a folyó kanyarog. Ez alattunk löszfal, mondja Z., vannak itt barlangok, jártunk ide, emlékszel? De akkoriban nem volt a part lezárva, mint most. Mondod, hogy sajnálod, de nem. Aztán mégis beugrik, hogy voltatok itt, a sárga fal belevilágít az agyadba, igen, nevetsz fel, tényleg, itt ültünk a parton, a folyó felett, néztük az uszályokat, találgattuk, hogy honnan jött, milyen zászlót visel, persze. És nevetsz. Hátul van egy ösvény, magyarázza Z., a bokrok között visz le, ott jártatok le a barlanghoz, a kerítést meg kell kerülni, gyere, mondja, ott van a mi barlangunk. Mondod, nem emlékszel. Z. legyint, majd eszedbe jut. Indultok, amikor autó érkezik. Alacsony férfi száll ki, kezet fog Z.-vel, aztán veled, K. vagyok, mondja, megérkeztem. Mondod, hogy örülsz neki, de nem emlékszel. Nem és nem. Milyen ruhát viseltél, kérdezed. K. nem érti, Z.-re néz, Z. mondja, melegítőt. Kék, sötétkék melegítőt hordott. Meg tornacipőt. Vászonból. Mint mindenki akkoriban. A barlang bejárata tágas, aztán meredeken esik lefelé. Valójában mély, sötét lyuk. Mint egy kút, jegyzed meg. Z. belevilágít, lent van az elásott emlék, néz rád. Milyen emlék, kérdezed. Z. nevet, akkoriban leereszkedtünk ide, mondja, kötéllel, és mindenki elásott egy kincset. Ezzel akartuk kifejezni, hogy összetartozunk. Hogy soha nem áruljuk el a csapatot. Emlékszel? Bólintasz, de nem jut eszedbe semmi. K. kötelet vesz elő, megköti az egyik fánál, a kötelet leejti a mélybe, na,


27

menjetek, mondja, Z. pedig lendül, gyere, kiabálja, itt biztosan eszedbe jut, hogy hová ástad el a kincset, gyere! És te is ereszkedsz, pedig nem tetszik a dolog, fura, kesernyés érzés ez, mintha valami megváltoztathatatlan történne. Lent Z. kezében zseblámpa, gyér világosság a sötétben, por terjeng, köhögsz, Z. mondja, itt semmi sem történt. Minden változatlan. Ezt nem akarod elhinni. Mennyi év lett oda, mondod, közben felépült a város, kint minden megváltozott, ide meg semmi sem jutott? Hihetetlen. És nevetsz. És nem emlékszel, hogy itt lettél volna, de nem mondod. Z. nevet, körbevillantja a zseblámpát, beletúr a földbe, elkaptál, két napja voltam itt, mondja, akkor sem találtam, amit elástam, aztán a kötélhez megy, felmászik. Te maradsz lent. Egyedül. És ekkor Z. felhúzza a kötelet. Nem lepődsz meg. Nem tudod, miért és hogyan lett ez az ismeret benned, de számítottál rá. Egészen végig. Állsz, nézel felfelé, vársz. Z. fentről az arcodba világít, kérdezed, miért? Mi a bűnöd? Hallod, ahogyan K. vihog, hallod, hogy Z. morog, hagyja abba, nem ide való. Miért, kérdezed megint, miért teszed ezt? Aztán Z. azt mondja, hogy egyszer cserbenhagytad őt. Elfutottál. Elkapták a Kollár telepiek, kihozták ide, itt ütötték, csavarták a karját, tépték a haját. Lepisáltak, érted? Kiverték a fogamat. A bal karom azóta zsibbad. Emlékszel, kérdezi Z., a Kollár telepiekre? És ekkor tudod, valóban az történt. A telepiek verekedősek voltak. Erősek, kegyetlenek. Ti mentetek valahová a városban, azok jöttek a park felől, elétek álltak, lökdöstek benneteket, Z. visszalökött, te elszaladtál, Z. ott maradt, te haza mentél. Mintha mi sem történt volna. És most, mondja Z., ennyi év veszkődés után, arra gondoltam, lezárom a dolgot. A dolgaimat. Veled is. Beteg vagyok. Mindegy. Állsz. Hallgatsz. K. megint vihog, kiveszed a zsebedből a telefonodat, Z. szól, ne fáradj, lent nincs térerő, és kikapcsolja fent a lámpát. Mi lesz, kérdezed, mit akarsz? Hallod, hogy elmennek. Érzed, hideg van… Három órával később, ülsz a porban, gémberedetten, zajt hallasz, K. jön viszsza, halló, szól le, részeg, érzed a hangján, na, milyen a csapdában? Mondod, rossz. Engedjen ki. Mennyit adsz, kérdezi K., mondod, hogy mennyit. K. röhög, ígéred a dupláját. K. többet kér, megígéred azt is, kegyetlenül fázol. K. leengedi a kötelet, csimpaszkodsz, felmászol, K. kéri a pénzt. Mondod, nincs nálad ennyi, és ez emberrablás, ezért börtön jár. K. sunyi és gyáva, látod rajta. Kérdezed, miért tette ezt Z., tényleg beteg? K. bólint, a felesége tavaly meghalt, mondja, a kórházból csak ezért jött ki, holnap reggel kiengedett volna téged, de hát hideg van, én meg… Állsz, nézed K.-t, ami pénzed van, a kezébe nyomod, utána az arcába ütsz, takarodj, üvöltöd, K. futni kezd, magadra maradsz a sötétben, a folyó fölött. Ülsz, hallgatsz. Nézed a hidat. A folyót. Aztán arra gondolsz, otthon ültél, Z.-t meg verték itt. A földre nyomták az arcát. Rúgták. Hetekig sebes volt az arca, és te nem kérdezted meg, fáj-e neki. Igen, emlékszel. Erre is. Meg arra is, hogy Vidámparkban volt egy repülő, annak a pilótaülésében ültetek. Meg még arra, hogy mit olvastál, amikor Z. felhívott téged. A folyóról. Aztán fogod magad, visszamész a barlangba. Lemászol megint a lyukba. Ott várod, hogy reggel legyen, és Z. jöjjön el érted.

28

PÁLL LAJOS RAJZA – SZÉKELKAPU

PETŐCZ ANDRÁS VERSEI

Petőcz András

Két kis etűd Éjszakai menetelés Sétálgatsz éjjel az uccádon egyedül, éjszaka ördöge csöndesen hegedül, füledben zakatol monoton dallama: „sirasd csak pusztuló önmagad dalba ma, és legyél, mi lennél: épp a legszegényebb”. Út mellett várnak rád árnyékok, dühösek, érzed az éjszakát, mindegyre hűvösebb, surrognak körötted picinke koboldok, lehetne félned is, szabadna zokognod: túlzottan messzire vannak még a fények.

Hajnali látomás Hajnalban felébredsz, szív dobog, nyugtalan, lila-fény szellemek lapulnak mindenütt, játékos denevér csapdos a szárnyával, valami elsuhan, fapadló-reccsenés: álmod már véget ért, új napra virradtál. Hajnali temető: kísértet megborzong, fény elől menekül, kriptában megbúvik, csontok közt susognak szószátyár nem-lények, hullákon rémülten lapulnak patkányok: egy nappal közelebb lép hozzád a halál.

29

30

KÜRTHY RÉKA – EGY DALLAM

Kürthy Réka

Egy dallam A hintaszék már órák óta ugyanabban az ütemben ringott előre-hátra és a zongorából áradó ismerős dallam betöltötte a teret. A házban nem volt senki. Felnézett kis szobája ablakára. Sötét volt, mint az összes többi ablak. Most majd egy másik kislány fog beköltözni oda? Vagy egy kisfiú? Anya azt mondta, menni kell. Nem mondta, hova mennek. Nem meri megkérdezni, olyan nagy a zűrzavar. Most mindenki itt áll a téren, de nem játszik senki és nem beszélget senki. Furcsa a hintaszék itt a téren. Rudolf bácsi mindig abban a hintaszékben ül, de nem itt a téren, hanem bent a házban. Rudolf bácsi tanár, tengersok történetet tud, ő a legokosabb és a legöregebb ember a világon. Most nem mesél, nem mosolyog ő sem. És Bobó bácsi a zongoránál. Miért van a zongora itt lent? A zongorának ott a helye Bobó bácsi lakásában, a nagyszobában. A bácsinak a fél szeme mindig le van ragasztva, de nem kell tőle félni, mert nagyon kedves, gyakran megsimogatja a gyerekek fejét, és azt szokta mondani: „Most játszok neked egy dallamot a zongorán, azt majd zsebre teheted és hazaviheted!” Nagyon vicces bácsi, a gyerekek még azt is meg merték tőle kérdezni, hogy miért van leragasztva az egyik szeme, és azt mondta, hogy az egy mindent látó szem, és ha nem lenne leragasztva, akkor ő mindent látna a világban, és ő nem akar mindent látni. Anya kérdez valamit Rudolf bácsitól, csak a választ hallani: – Nem, kedvesem, engem itt, ebben a hintaszékben fognak tarkón lőni. Én ezért nem megyek innen sehova. Mi az, hogy tarkón lőni? Anyát nem kérdezheti meg, mert nem figyel rá. Csak a kezét szorítja annyira, hogy fáj. Elindulnak. Nem csak ők, hanem mindenki a térről, kivéve Rudolf bácsit és Bobó bácsit. „Talán a frontra megyünk.” – reménykedik a kislány. – „Apa meg bátyus ott vannak.” Megmondaná anyának, hogy inkább itt hagyja az összes játékát, csak menjenek a frontra, legyenek újra együtt ők négyen. De anyához nem lehet szólni, nem néz rá, csak a kezét szorítja még mindig olyan erősen, hogy már igazán nagyon fáj. Bobó bácsi szakadatlan játszik a zongorán. A kislány úgy érzi, a zene követi, öleli őt, mint valami illatfelhő. Hirtelen hátrakap a szabad kezével, majd erősen összeszorítja a markát. Ezt a dallamot magával viszi. Apának, bátyusnak. Ajándék. Addig majd nem nyitja ki a markát.

SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY VERSEI

Szegedi Kovács György

Hal Olyan szívós a magány. Múmiája föléd hajol, halálra kelt jégcsókjával. Hitedre vakablakot húz, hogy ne érezd a tömjén szagát. Terelget. Egészen a lüktető sötétig. Amíg a lélek sarkából ki nem pattannak az utolsó fénybuborékok, amíg el nem éred a szigony-érettséget, a megváltásét.

Háromsoros Áthúzza szívemen vanília ízű pengéjét a sápadt őszi reggel.

31

32

HEITER TAMÁS VERSE

Heiter Tamás

gábor vonalat húz reggel a busszal érkezett, ami korán kiszakította otthonából, hátramaradt utána az atyai ház, melyet benőttek a rossz szagok, mint egy katonai lőteret a nyomjelzős lövedékek fényes fonalkái egy elmosódott videofilmen, ahol csúszik a szinkron, és táblák figyelmeztetnek messziről a bejárási tilalomra, a padlón felborulva fekszik a vér láthatatlan szövőszéke, rajta egy megkezdett szőnyeg foszlik fényévnyi félhomályban…, az ég, mintha agresszív cigány nők kemény mellbimbója hasította volna ketté a tengert egy Szentandrássy képen, habos tajtékkal surrogó, tengervíz a hajóorr mellett jobbra, balra…, de gábor ezt nem vette észre, gábor arra gondolt, hogy Niki is ott ül a buszon, meg arra, hogy ma udvarol neki, ebből később állampolgári bejelentés lett, a buszon zaklatni a nőket nem szabad mondtam gábornak, értettem mondta gábor, s vigyázzba vágta magát, mereven állt, mint egy halálraítélt a kivégző osztag előtt, majd hozzátette az utolsó szó jogán, akkor itt húzok egy vonalat, kettőt – mondtam – erre kérem, s azt válaszolta minden rendben, másnap szépen fésült hajjal ült a felnőtt iskolában és alulmaradt egy óhajtó mondattal vívott, részletekbe menő küzdelemben

SZŰTS DIANA – TÁJKÉP A POKOLRÓL

33

Szűts Diana

Tájkép a Pokolról 1960, december 23.

Vagy fél órája állok az ajtó előtt. Már minden centiméterét ismerem. Szép fenyő zöldre van festve, magyalkoszorú díszíti. Ha nem hallanám bentről a folyamatos ordítást, azt hinném ez egy takaros család tökéletes otthona. – Megmondtam ezerszer, hogy helyre kell pofozni a házat! Ma reggel arra ébredtem, hogy beázott a tető! Miért nem vagy képes csak egyszer az életben normálisan elintézni valamit?! – Ha annyira hihetetlenül okos vagy, máskor vedd fel azt a kurva telefont, és intézd el egyedül! – Hallom, hogy most a férfi üvölt. A kezem a vastag kesztyű ellenére is jéggé fagyott már, alig tudom fogni a csomagot. Semmi kedvem itt ácsorogni, de arra sem tudom rávenni magam, hogy csöngessek. Iszonyodom a konfliktusoktól nem akarok belesétálni egybe. Egy ideig reménykedem, hogy majdcsak abbahagyják a veszekedést, de aztán belátom, hogy erre semmi esély. Márpedig nekem minél előbb haza kell érnem – a mama azt hiszi, csak kenyérért mentem. Amikor említi, hogy nincs elég a vacsorához, szokatlan lelkesedéssel jelentkezem, hogy majd én elmegyek, mert rájövök, csak így adhatom át az ajándékomat Mike-nak. Végül is, igazat mondtam. A szomszédba mentem, csak eggyel arrébb…Csöngetek, mire odabent egy csapásra csend támad. – Na, mi lesz már, az ajtót se vagy hajlandó kinyitni?! – csattan fel a férfi. – Fogd már be, kihallatszik. – Én meg arra gondolok, ez előbb is eszükbe juthatott volna. Az ajtóban megjelenik Mike édesanyja. Viszonylag fiatal nő, kócos, göndör szőke hajjal. Látszik, hogy valamikor feltűnő szépség lehetett, de mára a fáradtság és a szomorúság beitta magát a vonásaiba. Pár szóval beinvitál, érződik a hangján a szégyenkezés, amiért hallottam a szóváltásukat a férjével. Beiszkolok, csak minél távolabb legyek a maró hidegtől. Még soha nem jártam itt, de Mike elmondásából tudom, hogy a szobája az emeleten van. Ahogy áthaladok az apró előszobán, majd belépek a nappaliba, elképesztő rendetlenség fogad. Mindenütt festékes dobozok, (talán félbehagyták a festést?) szennyes ruha, mosatlan edény. Összeszorul a gyomrom, mert eszembe jut, hogy a mama többek között ezért nem engedi, hogy Mikekal barátkozzam… De félresöpröm a gondolatot. Mike rendes srác, nem tehet róla, ha a szülei zűrösek. Viszont legalább az apjával nem futok össze – felszívódott, amíg az édesanyja ajtót nyit nekem. A fiú az ágyán heverészik, amikor benyitok hozzá. Egy könyv fekszik előtte, de látom, hogy nem olvas, feszülten figyel, mi ez a némaság odalent. Amikor meglát, összerezzen. – Te meg mit keresel itt? – A hangja ellenségesen cseng, de nem bántódom meg, mert látom, hogy kínos neki a szituáció.

34


– Jöttem boldog karácsonyt kívánni. – Kicsit magasabbra emelem a fényes, élénkpiros papírba burkolt csomagot. Hirtelen bánom, hogy olyan hivalkodó aranyszalagot kötöttem rá, mert ez olyan éles ellentétben áll itt mindennel. A rendetlenséggel, a kiabálással, a görcsös hallgatózással. Mike lassan feltápászkodik, úgy tesz, mint akit egyáltalán nem izgat az ajándék. Pedig tudom, hogy nem sűrűn lepik meg, még ilyenkor sem. Amikor aztán leszaggatja a díszeket, amiket olyan gondosan készítettem, elakad a lélegzete. – Ó, Zoé, ez marha klassz! Köszi! – Festékkészletet és szénceruzát, és tustollakat kap. Bármivel rajzol is, látszik, hogy fantasztikusan tehetséges, én pedig gyakran nézem a suliban, ahogy dolgozik. Most legalább kicsivel jobb minőségűek az eszközei. Apróra megcsodál minden egyes darabot, megkocogtatja a festékesdoboz fedelét, mintha tesztelné. Aztán látható bűntudattal felnéz. – Én nem vettem neked semmit – aztán hirtelen felélénkül –, de van egy ötletem! Mi lenne, ha neked adnék egyet a rajzaim közül? Legszívesebben azt mondanám, hogy ne adjon semmit, mert otthon nem tudnám megmagyarázni, honnan van. De olyan lelkesen kezd keresgélni az íróasztalában, hogy végül nem szólok egy szót sem. Számtalan, grafittal szépen kidolgozott rajz kerül elő. Az öreg Remond buldogja, ahogy a helyi kocsma előtt várakozik, fejét türelmesen két mellső mancsa közé ejtve. Pökhendi macskák, amint gondosan tisztogatják a tappancsaikat. Mike édesanyja, elmélyülten a háztartási könyv fölé hajolva, félprofilból: Laura, a kocsmáros lánya, sandán mosolyogva, a söntéspult mögül. Egy pillanatra, mintha a saját arcom is felvillanna, de azt a lapot Mike villámgyorsan elkapja az orrom elől. Aztán egy csapásra meglátom azt a képet, amiről tudom, hogy szeretném. Terebélyes vidéki házat ábrázol. A kép nincs színezve, mégis érzem, hogy az épület mélybarna fából készült. Szedett-vetett kerítése van, kissé csálén álló cserepei, az ablakaiban buja bazsarózsákkal. Az ajtaja félig nyitva áll, mintha állandóan vendégeket várna, bentről egy csúcsos süveget viselő rövid hajú lány kukucskál kifelé. A karakter olyan részletesen ki van dolgozva, hogy látom a lány kockás térdzokniját, és hogy egyik kezében fánkot tart. Mike észreveszi, hogyan bámulom a képet, és elmosolyodik. – A tiéd lehet. – Egyszer lesz egy ilyen házam – mondom határozottan. – Önkéntelenül végigsimítok a papíron. – És persze meghívlak. Dedikálod nekem? Mike vigyorogva aláfirkantja a nevét a lap másik oldalán, aztán mellé írta szebb betűkkel: A boszorkányház. Egy pillanatra az az érzésem, hogy a kérésemnek jobban örül, mint az ajándéknak. – Fiam, elképzelhető lenne, hogy legyere végre vacsorázni, és megkérd a kishölgyet, hogy máshol töltse az éjszakát? – Ilyen távolságból is tisztán lehetett érezni az éles gúnyt Mike apjának hangjából. Épp csak azt nem mondta, mással. Évekkel később felháborodva emlékszem vissza, hogy lehet ilyet mondani egy tíz éves gyereknek. Akkor azonban csak a kabátom alá rejtem a lapot, puszit nyomok Mike megránduló arcára, aztán mindketten leszaladunk a lépcsőn. Amikor végre kijutok a házból, kifejezetten megnyugszom. Még mindig


35

metszően hideg van, de az égen már hófelhők gyülekeznek enyhülést ígérve. Beszippantom a tiszta, hideg levegőt, és nem tudok nem örülni annak, hogy nem ide tartozom. A mamának könnyedén azt mondom, hogy kilenc után nem sütnek friss kenyeret… 1965, december 23. – Jézusom, Zoé, nem hiszem el, hogy rávettél erre! – Mike fázósan meg rázkódik. – Ne már, ne mondd, hogy nem volt jó móka! Jól szórakoztunk. – Utána nyúlok, elkapom a kabátja alját, mielőtt elcsúszna a síkos lépcsőn, miközben felszállunk a buszra. Sértődött pillantást vet rám a válla felett. – Nem volt jó móka. Körülbelül ötmilliószor estem pofára. – Én négyszáznál abbahagytam a számolást – válaszolom nevetve. Hát igen, Mike nem síel túl jól. Konkrétan semennyire nem síel, de ez csak a táborban derül ki. Előtte azt mondja, azért nem jön a gimi sítáborába, mert a szülei úgysem fizetnék ki. Erre én titokban kifizetem neki. Hatalmas mázlim van. Az osztályfőnök nem akarja kellemetlen helyzetbe hozni, azt mondja a srácnak, hogy egy kitűnő tanulót az iskola magával visz jutalomként a kirándulásra. Már akkor gyanút foghatnék: Mike nem valami lelkes. Mintha csak azért jönne, mert én is megyek. – Máris érzem, hogy náthás leszek – zsörtölődik tovább a fiú. – Nem az én hibám, hogy félreértetted Mr. Simsont, és nem hoztál elég meleg ruhát – kacsintok rá. – Azt mondta: Az időjárás jelentés szerint az évszaknak megfelelő meleg napokra számíthatunk. Mégis, hogy lehet ezt félreérteni? – Ironizált, az Istenért, mivel december van, és mínusz tizenkét fok! – Majd picit szelídebben folytattam, mert láttam, hogy még mindig bamba arcot vág. – Nyugi, gondolj bele, már hazafelé tartunk, egyre távolabb leszünk a csúnya sípályáktól. – Ránevetek, de neki megint elkámpicsorodik az arca, mert közben minden kilométerrel közelebb kerülünk a szüleihez, akik persze biztos megint ölik egymást. Az út hátralévő részében kibámul az ablakon, és nem szól semmit. Nem piszkálom, mert tudom, hogy ilyenkor minden szóval egyre kiállhatatlanabb lesz. Magamban viszont mosolygok, mert van a hátizsákomban valami, amitől biztos jobb kedve lesz. Mikor a busz megáll a suli előtt, félrevonom a társaságtól, lábujjhegyre állok, és barátilag megölelem. – Boldog karácsonyt! Ezt nálam hagyta a Mikulás neked. – Az idei csomagom smaragdzöld, ezüstszínű szalaggal. Hiába, még mindig szeretek bíbelődni a részletekkel. Ezúttal óvatosan oldja le a csomót a meglepetésről, már megtanulta tisztelni a munkámat. Az Isteni színjáték egy különlegesen illusztrált példányát kapja.

36


Izgatottan megtapogatja a címlap dombornyomását, majd találomra felcsapja. A Pokol tornácának ábrázolásával találjuk szembe magunkat. Úgy néz ki az egész, mint egy régimódi ház verandája, a fa padlón fiatal férfiak, és nők üldögélnek dohányozva, csecsemők másznak, édes mosollyal az arcukon. Olyan élethű az egész, szinte várom, hogy az egyik pasi álljon fel, és kínáljon dohánnyal. Az eredeti történetben ez biztosan nem így van, de azért díjazom az illusztrátor kreativitását és a szerkesztő merészségét. – Ezek a képek… tökéletesek! Bárcsak így tudnék rajzolni! – Mike le nem veszi a tekintetét az illusztrációkról. – Hidd el, jobb vagy, – mondom. – Nem tehetek róla, a hangom unottnak tűnik az ő feldobott hadarásához képest. — Biztosan nem hagynád parlagon heverni a mágusokat. – Tessék? – Látom, hogy nem figyel igazán, de azért csak magyarázok tovább. – Még soha egyetlen kiadást sem láttam, ahol igazán tetszett volna a mágusok ábrázolása a nyolcadik körből. A rajzolók rendszerint egyszerűen elfelejtik őket. Mintha mondjuk a szerelem bűnösei fontosabbak lennének… Erre érdekes módon felkapja a fejét. – Ha a csalfák nem is, maga az érzés fontos – mondja. Annyira idegen ez a kijelentés tőle, hogy nem tudok mit kezdeni vele, figyelmen kívül hagyom. – Igen, de csak azért foglalkoznak annyit vele, mert látványosan ábrázolható. Erre egy pillanatra savanyú képet vág, majd látom, hogy nagy nehezen mosolyt erőltet az arcára. – Nézd meg az ajándékod! – Azzal átad egy egyszerű, nagyon hosszú és széles barna borítékot. Felbontom, és kihúzom belőle a kemény tárgyat, ami kitölti. Egy festett kép az. A vászon nagyon jó minőségű, és a kép színes, ellentétben Mike szokásos stílusával, a szénrajzzal, vagy a tussal. A saját portrém néz vissza rám. A zongora mellett ülök otthon, a zeneszobában, jobb kezem a billentyűkön, a ballal tollat fogok, javítok valamit a kottán. Megrázó pontossággal ábrázolja az arcomat. A bal szemem összehúzom a koncentrálástól, reménytelenül egyenes hajam a homlokomba hullik. Még az apró sebhely is látszik a jobb kézfejemen. Mindig is éreztem, hogy Mike jól ismer, de mindezt ilyen prózaian látni valahogy roszszulesik. Hülyeség, de olyan érzésem van, mintha legbelsőbb énemen már ketten osztoznánk. Már nem csak én vagyok. Ő és én vagyunk. És ez nem tetszik. A csend hosszúra nyúlik kettőnk között, kezd kínossá válni. Mike árgus szemmel figyel, de én nem nézek fel rá, azért sem. Talán azt hiszi, a kép nem tetszik? Még az lenne a legjobb. Kisvártatva halkan megszólal: – Fordítsd meg! Úgy teszek. Először azt hiszem, csak aláírta, mint a Boszorkányháznál, de ez több annál. Több és kevesebb. Egy mondat. Ez nem a szokásos macskakaparása, látom, hogy nagyon próbált szépen írni. : – Lennél a barátnőm? Megáll bennem az ütő. Már csak ez kellett. Lassan felnézek rá, bizonytalanul mosolyog. Olyan benyomást kelt, mint egy kóbor kölyökkutya, aki bizakodik, hogy örökbe fogadják. Hirtelen élesen érzem a hideg levegőt az arcomon.


37

Felkavarodik a gyomrom, és a kép elkezd remegni a kezemben. A lehető legostobább megoldást választom: szó nélkül sarkon fordulok és elrohanok. Azt hiszem, könnyes a szemem, mert homályosan látok. A körülöttem lévő hangokra támaszkodom, úgy érzékelem a világot. Úgyis az megy a legjobban. Aki nem ismer, nem érti a reakciómat. De egy tekintetben nem változtam tíz éves korom óta. Még mindig gyűlölöm a konfliktusokat. Egy olyan észak-angliai kisvárosban nőttem fel, ahol mindenki mindenkit ismer. A sarki kisboltos a keresztnevemen szólít és öt pennys töltetlen cukorkát dugdos a zsebembe. Az öregurak a kocsmában állandóan tréfálkoznak velem, hogy egy nap feleségül vesznek. És mindig, mindenki pletykál. Olyan természetes számukra, mint a jó bor vagy a puding télen. Én meg nem tudom, hogy állok Mike-kal. Persze, barátok vagyunk, de bizonyos dolgokat nem tud. Fogalma sincs róla, mennyi bizonytalanság határoz meg. Ez a dolog nem menne vele. Előbb–utóbb valami nagyon kemény dolgot mondanék neki, előbukkanna a lazaságom álarca alól. És akkor megint csak pletykálnának. Jobb itt bent. A védelmező buborékon belül. Mielőtt hazamegyek, megállok Mrs. Lownelnél. Mindenképp szeretne néhány üveg mézet küldeni a mamának. 1970, december 31. A Campus belső udvarát vékony cukormázként lepi el a hó. Másodéves oxfordi hallgatóként igyekszem némi önbecsülést, és valódi magabiztosságot magamra szedni, de ez bármikor elolvadhat, épp olyan könnyedén, mint az apró hópelyhek. Vasárnap van, mindenki a szabadban tölti az idejét, így egyedül bitorolhatom a zenetermet. Nem beszélve a gyönyörű, hófehér versenyzongoráról, amibe már az első nap beleszerettem. Zeneelméletet tanulok, és nagyon szeretem. Csak akkor támad fel bennem a feszültség, ha összefutok Mike-kal. Az ő főtárgya a gyakorlati művészet. Kényelmetlen incidensünk óta megszűnt köztünk a szoros barátság, csak szertartásosan biccentünk egymásnak az udvaron, vagy az ebédlőben. Ezt rosszabb mintha nyíltan utálnánk egymást. A gondolataimból kellemetlen, magas hangú női nevetés ránt ki. Bosszúsan kinézek a zeneterem nyitott ablakán. Egy magas, fehérbőrű szőke lány és egy fekete hajú srác hógolyóznak, és közben ez a liba folyamatosan vinnyog. Mikor látom, hogy a pár smárolni kezd, unottan felállok, hogy becsukjam az ablakot. Kellett nekem itt maradni a szilveszteri buli kedvéért… De hát nem tudom meghazudtolni magam: adom a laza és kedves figurát itt is, és egy lánytól, aki benne van a Klikkben, mint én, elvárják, hogy maradjon. Mielőtt becsuknám az ablakot, látom, hogy a fekete hajú fiú lerázza magáról Cica Kisasszonyt, és kereket old. Ez némi elégtétellel tölt el. Egy pillanattal később Mike jön ki az épületből és csatlakozik Miss Fejhanghoz. Ettől ledermedek, pedig tudom, hogy egyszerűbb lenne eltűnni az ablakból. Mike nyilván nem látta a sötét hajú pasit az imént, mert bensőségesen megöleli a lányt. Az arca felém fordul, de nem vesz észre, mert lehunyja a szemét. Most megismétlődik az előző jelenet, a lány rázza le magáról a fiút. (Talán az ilyennek is

38


van lelkiismerete?) Amikor a csaj bemegy, Mike még ott áll pár percig az udvaron, de engem nem láthat, már beljebb húzódtam. Akkor ott az alkalom, hogy kihajoljak, és megmondjam neki, hogy egy csalfa kis dögöt szeret. De nem mondom. Nem mozdulok. Még mindig gyáva vagyok. Ahelyett, hogy megszólalnék, megkeresem a szobája ajtaját, és leteszek elé egy csomagot. (Miért csak tárgyakon keresztül tudok kommunikálni?) Amolyan „sajnálom, ami veled történt” ajándéknak szánom. De mégis, honnan érthetné ezt, ha azt sem tudja, mi történt? Tudnia kell a csomag stílusáról, hogy tőlem van. Egy állítható lábú fa festőállványt küldök. Fényes, aranyszínű papírba burkolom, és sima, fekete szalagot kötök rá. Nem reagál rá semmit… 1975, december 23. Ez az év olyan gyorsan eltelt, hogy csak rohantam a maratont futó napok után. Egy kis lemezcég gyakornoka vagyok, Hope a nevük. Persze, rengeteg felesleges szaladgálással meg kávé felszolgálással jár, de néha már engedik, hogy hanganyagokat vegyek fel. És nagyritkán, ha késő estig kell bennmaradnom, belopózhatok a stúdióba, mint az egyetemen. Van egy tinta fekete zongorájuk. Robosztusabb darab, mint a suli karcsú, fehér balerinája, de azért nagyon jó barátságban vagyunk. Péntek késő este van, ég a szemem a napi munka után, és még két levelet le kell gépelnem. Úgy döntök, tartok egy rövid szünetet, iszom egy kis teát, és belenézek a Timesba. Egész nap nem volt időm rá, de nem tehetem meg, hogy nem vagyok tájékozott. Éppen csak átfutom a gazdasági híreket: a növekedés és csökkenés mutatóihoz most tényleg nagyon fáradt vagyok. A közéleti rovatban viszont felkelti valami a figyelmem. „Üde színfolt a művészet palettáján” szól a cikk. Az egész írás igazán elismerően beszél Mike első nagyszabású kiállításáról. Magamat is meglepem, mennyire őszintén örülök ennek, ugyanakkor szilárdan eltökélem, hogy a saját területemen legalább ilyen sikeres leszek. Záró akkordként az újságíró megpendít egy titokzatos félmondatot. „A fiatalember magánszemélyként is jelentős eseményre készül az újesztendőben. (Részletek a huszonhatodik oldalon.) Nem olvasok tovább a kiállításról szóló részt, veszettül a megadott lapra pörgetek. Ott egy bulvárcikk jön velem szembe: „Michael Avalon februárban elveszi titokzatos szerelmét.” Hirtelen keserű lesz a szám. Az oldal alján meglátok egy képet Mikeról és a szőke cicababáról, a campus udvaráról. Hogy veheti el ezt az ostoba tehenet? A lányra nem sok időt fecsérlek, bár megjegyzem, hogy vizenyős a szeme. Mikeot nézem. Nem sokat változott. Még mindig az a fehér bőrű, szőke srác, aki volt. Talán most egy kicsit sportosabb. Lehet, hogy azóta megtanult normálisan síelni. Csak ez lenne a szokatlan? Magabiztosan áll a fotón, átkarolja annak a bányarémnek a vállát, az arckifejezéséből mégis elveszettség árad. Vagy én vagyok elveszett, és csak belemagyarázom? Hirtelen eszembe jut valami. Egy kis garzont bérlek itt, Londonban, közel a munkahelyemhez, de mivel ennek ellenére állandóan késésben vagyok, reggel


39

csak felkapom a postát, hogy majd ha lesz időm elolvasom. Általában csak így éjszaka jut rá időm, de ma volt egy levél, ami már reggel feltűnt, csak akkor nem értettem. Most gyorsan előkerítem. Vastag papírból készült, elegáns törtfehér boríték. Megérzem, mi van benne, ezért kínlódva bontom fel. Nem is tévedek. „Miss. Seymar és Mr. Avalon szeretettel hívja meg önt és kedves partnerért...” Félbehagyom az olvasást. Vajon az a buta kis pillangó egyszerűen minden címet kimásolt Mike telefonkönyvéből, amikor a vendéglistát állították össze? Ha már itt tartunk, honnan tudta Mike, hogy hol dolgozom? Rólam egyenlőre nem közöl híreket a Times. De egyébként is, mit mondhatnék neki ennyi év után? Félredobom a meghívót, és egy kisméretű levelet veszek a kezembe, csakhogy eltereljem a figyelmem. Felbontom, és elszorul a torkom, mert megismerem a szabálytalan betűket. Kedves Zoé, Biztosan csak pislogsz a döbbenettől, amikor megkapod ezt a levelet. Ezer év telt el, mióta találkoztunk, mi? Ha jobban belegondolok, inkább kétezer. Nem tudom, hogy vagy vele, de én azt tekintem utolsó találkozásnak, amikor hülyét csináltam magamból előtted gimis korunkban. Ami utána jött, az már csak ostoba bohóckodás volt. De nem is ezért írok, igazából meg szeretnélek kérni valamire. Hallottam, hogy még mindig zenész vagy, (a viszonylagos hírnevem egyetlen előnye, hogy megtudhatok ezt azt azokról a dolgokról, amik érdekelnek,) és mióta utoljára hallottalak játszani, biztos még sokkal jobb vagy. Hamarosan megnősülök, Zoé, és arra szeretnélek kérni, hogy játssz az esküvőmön. Bianca tüneményes lány, de imádja a felhajtást, mikor én legszívesebben az egészet a Sánta Kacsában tartanám. Ha ott leszel, a zene jó lesz, és legalább egy valakivel nem kell majd bájolognom. Kérlek, mondj igent! Válaszolj hamar! Üdv, Mike Úgy vigyorgok, mint a tejbetök. Jót nevetek a Sánta Kacsára, az otthoni kocsmára gondolva. Egyszerre vagyok hihetetlenül vidám, és zavarodott. Túllépett a sok baromságon kettőnk között, és azt akarja, hogy én zongorázzam az esküvőjén! Ez szakmai szempontból sem lenne akármilyen alkalom tekintve a sok hírverést Mike körül. Aznap éjszaka beülök egy bárba, és annyit iszom, amennyit nem szégyellek. Minél részegebb vagyok, annál tisztábban és nyugtalanítóbban látom, hogy nem megyek el az esküvőre. Nem azért, mert szerelmes vagyok Mikeba, mint valami vacak amerikai filmben. Hanem mert nem vagyok képes elviselni azt az üresfejű bábot, aki hazug, és „tüneményes”. Vagy lehet, hogy nem akarok konfrontálódni. Gyáva vagyok. Már megint. Kinn a bár előtt egy srác két égő bottal zsonglőrködik. Az emberek vetnek rá egy csodálkozó, vagy elismerő pillantást, de aztán tovább sétálnak, nem hagynak

40


pénzt a sapkájában. A fiú mellett egy fehér-barna foltos kiskutya üldögél. A kis kópé néha feláll a kölyök mellől, és hála a jóindulatú pincérnek, besurran a bárba, némi ételmaradék reményében. Amikor mellém ér, ledobok neki egy darab sajtot, és a nyakörvébe dugok egy egyfontost. Aztán a kutya visszatér a gazdájához a suhanc meg örül a meglepetésnek. Még vagy két pohár bort megiszom, aztán bizonytalan lábakon hazaindulok. Amikor elérem a fiút, megállok és egy pillanatig követem a parázsló botok útját a levegőben. – Miért csinálod ezt? – kérdezem nehezen forgó nyelvvel. – Tudja, – mondja, miközben gyorsan fordít egyet az egyik kezén, hogy elkapja a botot – kiegyenlítem az arányokat. – Milyen arányokat? – A fény és a sötét között Ez a titokzatos mondat elkísér a kacskaringós utcákon. Halványan eszembe jut, hogy nem ilyen formájúaknak kellene lenniük, de végül vidáman beletörődöm ebbe is. Kit érdekel? Aztán félúton hazafelé visszafordulok, és a stúdió felé veszem az irányt. Mikor odaérek természetesen már senki nincs ott. Kicsit szerencsétlenkedem a kulccsal, de aztán bejutok az irodámba. Gondosan több darabra tépem a meghívót és Mike levelét is, majd átkúszom a zongorához. Ettől mint rendesen, tisztábban látok magam körül mindent. Hirtelen eszembe jut a Boszorkányház, amit annyi éve kaptam attól a kisfiútól. Aztán elkezdek játszani, és az alkohol emléke már csak a halántékomba visszavonuló fájdalomként van jelen. Valamiféle szentimentális hangulatban vagyok. Eszembe jut a tíz éves Mike aki hatalmas, tátogó halként ábrázolja Denny Lentint, amiért csúfolta a hajamat. A tizenhárom éves Mike, aki vigyorogva mesél rémtörténetet nekem, a tűz mellett, amikor életemben először sátorozom. A tizenöt éves Mike, aki vadul kalimpál a kezével, nehogy megint elessen a sílécekkel. A húsz éves Mike, aki fejét felvetve sétál végig a kampus udvaron, és a haján csillog a napfény. Gyors, sodró futamot játszom, először halkan és mélyen, majd hagyom kibomlani, mint egy virágot, de egy motívum végigkíséri az egész születő darabot. Valamiféle érces hang, ami úgy pendül, mint mikor arról akarsz meggyőződni elég biztosan kötötted-e fel a szárítókötelet. Hajnali egyig dolgozom, javítgatom a kottát, mire kész leszek. A Boszorkányház címet adom neki. Aznap beteget jelentek, alig bírok hazavánszorogni, de elégedett vagyok. Nagy nehezen beletalálok a kulcslyukba az ajtómon majd ruhástól bedőlök az ágyba. Délig alszom, majd elmegyek egy ajándékboltba meg egy ékszereshez. Bár nem érdemli meg, annak a hivalkodó kis hattyúnak is valami szépet választok nászajándék gyanánt. Egy ízléses ezüstlánccal térek haza, amin egy hosszúkás csepp alakú függő lóg. Megkérem az ékszerészt, hogy tegye egy mélykék bársonytokba. Hazamegyek, az ékszert és a kottát zafírkék papírba csomagolom, és átkötöm egy ezüstszínű szalaggal. Az egészet feladom Mike címére. A levélre nem reagálok. Mire visszaérek a postáról üresnek és hasznavehetetlennek érzem magam. Előveszek a kamrából egy üveg vodkát, és elsírom neki a bánatomat.


41

1980, december 23. Amikor meghallom a hírekben, hogy meghalt, éppen egy hatalmas dugóban ülök. Feszült vagyok és ingerült. Még nem vettem minden családtagnak karácsonyi ajándékot, szokás szerint késésben vagyok, és hóval vegyes esőtől csúszósak az utak. Az első pillanatban nem is vagyok biztos a dologban, mert éppen hoszszan lenyomom a dudát. Az előttem lévő kamionosnak eszében sincs sietni, helyette hosszú egészséget kíván a mamának. Aztán egy pillanat töredéke alatt leesik, hogy mit hallottam, és a testemet ellepi a hideg veríték. Sehol sem találom a mobilom, becsúszott a kesztyűtartóba. Mégis hálát rebegek a katonatiszt srácnak, akivel fél évig jártam, mert nélküle nem lenne ez a kütyü, ami áthidalja a távolságokat. Gondolkodás nélkül felhívom a stúdiót és lemondom az összes jelenésemet arra a napra. Gideon, a főnököm, hallhatóan a haját tépi, és azzal fenyeget, hogy elvesztem a munkámat, de tudom, hogy ez hazugság. A Boszorkányházzal nagy sikert arattam. Összeszorul a gyomrom, amikor eszembe jut, hogy ezt is Mikenak köszönhetem. Az esküvőjén ugyan más játszott, de a darabot szétküldte a megfelelő helyekre, így a világ számos jelentős színpadján zenélek azóta is. Már vannak más darabjaim is, de kétségtelenül ez hozta meg az áttörést. Jó néhány dühös pillantást vonok magamra, ahogy nagy garral kitörök a sorból. Mint mindig, ha nagyon ideges vagyok, élesebben hallom magam körül a környezet zajait. Öngyilkosság? Mégis mi oka lett volna erre? Nem voltak barátai, akikhez fordulhatott? Aztán a lelkiismeretem azonnal válaszol is erre a kérdésre. Ha olyan barátai voltak, mint te, nem sokat ért velük. Amíg oda nem érek Mike Hide Parkkal szemben lévő lakásához egyre ismételgetem magamban, amit az újságok írnak mostanában róla. Azzal a barbie babával persze szakítottak, de a szakma az egekig magasztalja. Mit nem vettem észre? Valójában érzem, hogy ez önáltatás a részemről. Hogy is vehettem volna észre bármit is, ha kifejezetten elkerültem? Vagy fél órája állok az ajtó előtt. Nagy gonddal fehérre van festve, aranyszínű kopogtatóval. Az ajtó résnyire nyitva van, bármikor bemehetnék. Bentről nem hallatszik folyamatos kiabálás, de egy nő kitartóan sikoltozik. Mi van, itt nincsenek szomszédok? Miért nem csinál senki semmit? És te? Miért nem csinálsz semmit? Utálom a konfliktusokat, de megint jéggé fagyott a kezem. Belököm az ajtót, bemegyek. Már úgysem veszthetek semmit. Egy sötét folyosón haladok végig, majd egy tágas nappaliban találom magam. Minden barátságos, levegős. A mézszínű kanapén egy középkorú asszony ül. Amikor felnéz meglepve konstatálom, hogy ismerem. – Jó napot. Sajnálom, hogy csak úgy betörtem, de az ajtó nyitva volt, és… – Látom, hogy a szemébe megint könnyek gyűlnek, nem hagyhatom itt, rémülten közelebb megyek. – Jaj, ne… ne aggódjon, elmegyek, ha úgy jobb magának, csak nyugodjon meg. – Közben rájövök, hogy nem logikus elmenetelről beszélni, amikor épp közelebb lépek, de nem számít. Nem hiszem, hogy bármelyikünk olyan állapotban lenne, hogy foglalkozna a logikával.

42


Miss Jane Longor, a méltóságteljes hölgy, aki portás volt, amikor gimnáziumba jártunk Mikekal, most óvatosan megtörli a szemét, és kicsit nyugodtabban néz rám. Fogalmam sincs, mit keres itt, de még mindig tiszteletet kelt bennem. – Ne haragudjon kisasszony, amiért annyit zajongtam, biztos hallotta. Nagyon örülök, hogy itt van. Emlékszem, maguk mindig barátok voltak Avalon úrfival. Ha nem szorítaná a torkom a szomorúság biztos mosolyognék a hagyományos udvariasságon ami belőle árad. – Azt hittem, az egyik szomszédasszony sikoltozik – mondom. – Egyszerűbb egy arctalan szomszédról hazudni, hogy megnyugtassam a hölgyet. Miss Longor elmondja, hogy az utóbbi időben, mióta Bianca elhagyta Mikeot, ő vezeti a háztartást. A megjegyzésre, miszerint a „fiatalúr mindig olyan jó volt hozzá” kellemetlenül ég az arcom. Úgy érzem, én képtelen lennék hasonló gesztusra, még akkor is, ha meg lenne hozzá az anyagi fedezetem. Jane már mindent elintézett a temetés kapcsán, de megengedi, hogy körülnézzek a házban. Ez az utolsó reményem, hogy megértsem, miért tette ezt Mike. Golyót repíteni a halántékába egy ezüstmarkolatú pisztollyal. Valaha gyávaságnak tartotta volna ezt. Megvette a gyávákat. Erre a gondolatra megrándul a szám széle. A műterme a ház emeleti részén van. Falambériás, tágas napos helyiség, tökéletes az alkotáshoz. Nagy a kupleráj, mégis otthonosan érzem magam. Az íróasztalán borzalmas káosz van, egy tuskép a kertről, az ablakon túlról, egy árnyas vázlat a bal kezéről, ahogy az asztalon pihen. Aztán egy kávés pohár alatt meglátok egy barna borítékot. Arra a másik borítékra emlékeztet, amit valaha adott, úgyhogy közelebb húzom magamhoz. Abban is rajzok vannak. De micsoda rajzok! Szűk, levegőtlen folyosók, mint a kicsinyített kórházi várótermek. Pipázó, füves cigit sodró fiúk és lányok. Mind törökülésben ül, hátát a hideg falnak veti. A másik részük áll, fél talpukat a falnak támasztják. A világítást egyetlen csupasz villanykörte szolgáltatja. Előveszek egy másik képet ugyanabból a borítékból. Itt a teret szénfekete porhanyós zsíros föld adja, amin a karakterek állnak. A kép jobb oldalán egy hegyomlásra emlékeztető óriás támaszkodik a falnak a képén gonosz vigyorral. Nem tehetek róla, erről az alakról rögtön Mike apja ugrik be… De tulajdonképpen a központi figura köti le a figyelmem. A tíz éves Mike néz velem farkasszemet – segítséget kér, hogy mentsem meg a körülötte álló apró ravasz mosolyú démonoktól. Nem bírom sokáig nézni, a kép hátsó régiójára kezdek figyelni. Attól sem lesz jobb. Újabb ismerős személy áll ugyanis mögötte – én magam, üvegfallal elválasztva tőle. Úgy dobom félre a lapot, mintha égetne, és kihúzom – hála Istennek! – az utolsó alkotást. Ettől elmosolyodom. Egy varázsló húzza az orrát előttem. Egy idős férfi, laza köpenyben, az egyik kezében csorba bögrével, talán egy adag brandyvel. Előtte alacsony fa asztal, rajta sakktábla. Az asztal másik oldalán az ördög üldögél. Villás farkával idegesen dobol a szoba padlóján – szemlátomást vesztésre áll. És akkor hirtelen megértem. Ezek a rajzok – mintha tájképek lennének a Pokolról, valaki személyes pokláról. Durva apa, semmitmondó, üres barátok és valaki, aki ott van, meg nem is. Eszembe jut, amikor panaszkodtam neki, hogy a


43

mágusokat mindenki elfelejti – hát ő rajzolt nekem mágust, aki kiveri az ördögöt sakkban, pedig ő a bűnös. Ösztönösen megfordítom a lapot, és a bőrömet elönti a forróság. Zoénak, aki bátrabb, mint hiszi. Két nappal korábbi a dátum. Vajon el akarta küldeni nekem? Leteszem a papírt, valahogy úgy érzem nincs jogom magammal vinni. Megkaptam, amiért jöttem, a válaszaimat. Már épp lefelé trappolnék az emeleti lépcsőn, amikor valamelyik közeli szobából sírást hallok. Édes Istenem, nem bírok ki még egy labilis lelkületű embert! És az én lelkemmel ki foglalkozik? Zoénak, aki bátrabb, mint hiszi. Utálkozva belököm az ajtót ahonnan a hang szól, meg akarom mondani annak, aki bőg, hogy hagyja már abba, még ha semmi jogom nincs is hozzá, hogy ilyet mondjak. Aztán megkövülve megtorpanok. A legaprólékosabban berendezett gyerekszobában állok, amit valaha láttam. A padlót hatalmas, hófehér puha szőnyeg fedi, ami harmonizál a fehér kisággyal. Nem tudtam, hogy van gyereke. Nem írták az újságok. Szemlátomást imádta a porontyot. A falakat kézzel festett tapéta borítja, látszik rajtuk Mike stílusa. Az apró négyzet alakú képek egy szövevényes erdővé állnak össze. A picire mogyorót szorongató, fényes vörös bundájú mókusok figyelnek. Éjszaka a fákon gubbasztó, füstszürke tollazatú baglyok vigyázzák az álmát. Magasan az égen, nagyképű papagájok, és fürge kolibrik cikáznak. A fák odvaiban pedig pocokmamák mesélnek esti mesét a tucatnyi kölyöknek. Zoénak, aki bátrabb, mint hiszi. Lassan odabotorkálok a kiságyhoz. A halványrózsaszín takarókon egy egyéves forma kislány áll, elszántan fogja az ágy rácsait, és teli tüdőből bömböl. Rövid, hullámos hollófekete haja van. Ez Mike apjára emlékeztet, de a kislány többi színében – kék szemében, és fehér bőrében inkább Michalere ütött. Felemelem a kislányt, aki elhallgat a meglepetéstől. Egyszerre értelmet nyer Miss Jane néhány könnyes félmondata: „És az anyja egyszerűen lemondott a jogairól, árvaházba viszik az én kis szentemet…” A kis szent, úgy tűnik, nagyon élvezi, hogy új magasságból láthatja a világot, és elmélyülten rángatja az egyik hosszabb hajtincsemet. Ha az anyja tényleg lemondott róla, örökbe fogadhatnám. Őt nem hagyom egyedül a démonok között. Picit előrehajolok, hogy elolvashassam az ágytakarókra hímzett keresztnevet: Violet – Nahát, Vio, most már ketten maradtunk, te és én – mondom. – Mit gondolsz, jó barátok leszünk? – A kislány nagy jókedvében még erősebben meghúzza a hajam. Ez biztos igent jelent. Lesznek olyanok, akik azt hiszik majd, csak azért fogadom őt örökbe, hogy az apja vagyonához jussak. Mások úgy vélik majd, egy régi barát nagy szívességet tesz Michael Avalonnak. Ám az igazság az, hogy amikor lesétálok a lépcsőn, karomban a kicsivel, úgy érzem, most én vagyok, aki ajándékot kapott. Vége.

44

PÁLL LAJOS PASZTEL RAJZA – TANOROK

BALAJTHY FERENC VERSEI

Balajthy Ferenc

Csillagkerülő Kozmikus hajtóerő a vér, ha Már csak a lelkünk egyesülhet! Züllött angyalok kara dalolgat, Valahol épp elszenderülnek. Kifeszül a vörös napvitorla, Antianyag visz majd előre! A lelkünk menekül valahova, Ne bízzuk csillagkerülőre! Felgombolyíthatatlan testfonál Tudatfelettinket is kikezdte. Sebzett Bak(elit)kecske sírdogál. Ő csak egy árva Csillagkép állat, A Nagy Éter mindent elboronál, Elvarrja az elvarratlan szálat!

A Csont Hangjai Ahogy koszmósodik a bevetetlen ágy Önmagadtól sanyarul el az édes. Leválik héjáról a magvasodott vágy, S buldoggá avatásod olyan szép lesz. A rejtélyek bennünk vannak és maradnak Is velünk, – az ölelőcsatorna zárt! Kit szélnek eresztenek, kit marasztalnak, Amint a piros lámpa épp zöldre vált. Végtelennek tűnik ez a nagy rohanás, Nem jő megmentő, nem véd őrző angyal. Nem kell tanmese sem már s a jó tanács! Fütyül a szél cifraságodra és rangra. Tán messze még a vég, de nem marad más, Csak összeroppantott csontjaid hangja.

45

46

SARUSI MIHÁLY – ÚTI LEVÉL

Sarusi Mihály*

Úti levél A VAGABUNDKORZÓ VII. könyvéből Ahonnan. Honnan, honnan nem. Útban, útközben.

Ompolyon-innen ’Protezsálná’ kicsi kocsinkat Zalatna főterén a cigány legényke, s tartja a markát. Hogy majd ő vigyáz reá, míg mi a városkát járjuk. Odébb állok, nehogy nem-fizetésemet megbosszulja. A római katolikus templom kövén latinul, falragaszán taljánul, aztán csakcsak előkerül (a rumun változat mellett) a tiétek – mi több, a miénk –: „Rózsafüzér királynője, könyörögj érettünk”. Ha megvédesz; az Ompoly-marton fiúk ütik el az időt. Ompolyon-innen, Ompolyon túl. Csinibaba, szinte pestiesen, Zalatna vértelenített főuccáján. Mellette fiúja melegítőben. – Stimt. Izmos fiatalember, hátán likas az ingváll. Munkanélküli, vagy csak itt is ez az elegáns? Hogyne, Lajtán innen. Vér nem látta dák házak. Omlanak az Ompolyba. A Kis meg a Nagy Trianon Palotából idáig nem láttak. Ompolyon-túl: 1826 a kálvinista – mi tagadás, magyar – istenháza kőkapuján a kiürült téren. Templom újraföstve, -fehérítve. Előtte, a tiszta gyöpön, dák-nagyteher dáknagysoférja a kocsi alatt fűrészel valamit az acélfűrészével a főtéri legelő csöndjében. Épp öt (dák) méterre a szentegyháztól zajlik eme ügyes havarja-elhárító – kicsikét piszkos és zajos – műhelyi dolog. Az alsó-fejéri város fölött, a sötét kis hegyek fölött lebukni készül – szégyenletében elvörösödve – e nap. – Erdélyben: nekünk: manapság: félnünk kell? Újfent, Ompoly. A fiú inge nem csak likas, foltos, koszos is. – Da, da. Dá. Mint a lenyinyi – ótvaros – dada.


47

Dologtalanná tette ifjú emberünket a világ. Még az Ompolyon inneni téren: Janku melle-szobra, Janku vajdáé, ki, tudjuk, kinek a fejszéseivel. – Micsinász? Kérdé szigethegységi aranybányavároskánk tán utolsó, egy-két magyar szót értő legénykéje az Ompoly-hídnál sétáló messziről szalajtottól. A levegőégben (aranymaradékba maró) méreg illata. – Alsó a Fehér, Alsó! E högyön. A görögegyháziak – mind a ketten – okosabbak voltak (nálunknál): Ompoly laposa helyett az Ompoly fölé, a dombra ültették szentegyházukat. Oda tán nem tolja föl senki ördögfia a kamionját! Preszáka. – Az Ompoly a síkon is vereslett tőlünk. A vérengzéstől a rekettyésnél, lá Reketyisuluj csergedezett a vér. 1848. október 24-én a 800 foglyul ejtett zalatnaira vadállati kínzás, meggyalázás, kifosztás után golyóval, lándzsával, doronggal, vasvillával, fejszével, nyárssal támad Janku vajda férfinépe: 645-en maradnak az Ompoly-marton vérbe fagyva. PAX a kövön, kő tetejin; itt öltek minket legelő füvébe, Ompoly vizébe, kő kövébe, föveny főjébe. – BÉKE VELETEK! Ennyi tán nem zavarja a ránk telepedőket. (A többit leverték az újra gyilkolni készek.) Valóban nem. Csak a többi emlékkőírásnak veszett nyoma. – Ahol a kő áll. A preszákai kivégzés helye. – Nyolcszázhetven zalatnait öltek itt meg. Akkor vagy ezret. A többit a városban és az erdőben. ………………………..s felé Kard nyúlt barlangjában… PAX. Pax Romana. Az Örök Római Béke. Kaptunk belőle (épp eleget). Paksszal szólván. Az Ompollyal tovább sompolyogván: Sárd körülkerített magyarhitű gyülekezetének temploma kifosztva. Népe? Nyája. Bárhogy meregeted a szemed, ez sem dák. – Prezaka alias Kerestyen falwa. La Krutse a falu végin – jegyzé Sz. T. A. … Jobb kézről, ha meg visszafelé jövögetsz, bal felől. Ompoly szakadékinál. Ompoly, Ompoly.

48

SARUSI MIHÁLY – ÚTI LEVÉL – Hun az Ompoly sompolyog. Vérben, fagyban, levélpirulásban. …Ompolyog. Néhai Keresztyénfalvánk határában lett magyarsírköved. Kövend. Ompoly-Szent-Kövend. Omp-oly. Olyik. Épp olyan. Velünk. Isten áldja, Aranyos

2001-ben a háromnegyed század alatt felére olvadt aranyosszéki faluban, Mészkőn a magyar unitárius őslakosság a lélekszám harmadát teszi ki. – Százharmincan vagyunk, az ortodoxok kétszer ennyien. Él a faluban tízhúsz református is. A mészkői lelkész szolgálja a negyven unitárius alkotta csegezi gyülekezetmaradékot is. – Isten álgya – köszön rád Kolozsvárt, érkeztekor, a Brassai Líceumban (és bentlakásban) az unitárius deáklány, deák. (Ahogy Békesség Istentől! fogad Kolozsvárt a györgyfalvi negyedbeli Bethlen Kata Otthon kálvinista bentlakói jóvoltából.) Gyüvet, menet; nem úgy, mint odahaza a katolikus Dél-Alföldön, ahol csakis távoztodkor hangozhat el az Isten-álgya. Nem, mert ezzel köszön rád Erdélyben az „Egy Isten”-t valló hunn-ivadék. Itt igyekezett – a két háború között – falukutatóként, íróként, szövetkezet- és népfőiskola-szervezőként, Föld-golyóbisunkat megkerülő útjáról amerikai menyecskével megtérő unitárius lelkipásztorként népet boldogítani egy tüdőbeteg fiatalember, Balázs Ferenc. Akinek egy kortársa (Kristóf Görgy) mit nem mondott: – Erdélyi író az is, aki (akár ott él, akár nem) származása, érzései révén kapcsolódik Erdélyhez. Mi nem derül ki rólad. ...Aki azért lett pappá, hogy életét tiszta falusi levegőn élhesse. (De akin ez sem segített.) A lázadó lelkületű lelkipásztora által Isten-völgyének álmodott Aranyos-mente e falucskája, Mészkő: csúszik, csak csúszik lefelé a mészkőhegy oldalán az Aranyosnak. – A folyó alámos a falunak, a bányászat minden robbantásával pedig tovább csúszunk az Aranyosnak. Falunyi suvadás. Aranyosszéki? Két ’tűz’ (tűz és víz) közé szorultan. Alávágnak, alulról kezdik ki, felülről meg rárobbantanak: kifelé, lefelé!


49

– El véle. – Bé Aranyosunkba. Hál’Istennek az idén született gyermek a mészkövi unitárius közösségben. Bé, lefelé csúszván. Fölfelé kapaszkodván. – Egy az Isten – ezt jelenti a tornyunk tetejét díszítő gömb. Az egyetemesség, az egység, az Egy-Isten, a világ-egy, a minden mindennel összefügg értelemben. – Mind egy! De nem mindegy – facsarnád. Alabástrom. – Nem mészkő, hanem alabástrom. Így nevezte az amerikai menyecske is Mészkövünket: Alabástromfalunak vette. Hogyne bányásznák a falu talpkövét. Szinte mint a márvány: úton-útfélen Mészkő lejtőnyi utcáin-útjain. (A huszadiknak nevezett század harmadik harmadában kétszer áthajtottál már a falun, hogy letérj a Tordai Hasadékhoz. Lested két templomtornyát, hogy jó lenne egyszer már megállni. Mert – állítólag – itt is kapaszkodnak még magyarok.) (A tűhegyes csúcsban végződő torony alatti szentegyház a miénk!) A sírkertben már. (Hogy most végre: ide vezessen az utad, e kicsi székely helyre.) (Ami még.) A magyar temetőben – nem csak harmadában-felében – teljesen otthon érezted magad. – Akit alulról, fölülről... Ennyien igazítanak. Le a hegyről, bé az Aranyosba. – Aranyos, Aranyos. Torda, ha hasad. Még hogy Szent László, Csaba is elég sokat késik. Csillagösvényen, Szalmaszórás javán. Mész, kő. A Takanyó alatt valamivel A Kelet-Mecsekben, az Egregyi-, Zobáki-völgyön túl, már a Vízvölgyben, a Völgységi-patak martjától nem messze – jóval a Takanyó vize alatt, Kárászon – álló öreg házában regéli a gazda: – Fogadták a Felvidékről kitelepített gazdákat Budapesten. Mindegyik fehér ingben, sötét nadrágban, csizmában, de ugyanígy fehér ingben, sötét nadrágban, csizmában a kommunista, vagy parasztpárti fogadó bizottság tagjai is! „Elvtársak!…”, kezdte a szónoklatot a köszöntésükre vállalkozó, ezzel megbízott ember. Kiállt a mieink közül egy paraszt: „Álljunk meg egy szóra! Az elvtársak ott maradtak”.

50


Ott, a Felvidéken, ahonnan gazdánk is jött, mert küldték, zavarták ’népességcseré’-nek hazudott módon. – Idejöttek, hogy leljenek éppen elég vörös terrorlegényt, s máig ne szabaduljunk tőlük. – A falunak, igaz, lassan vége. A nagy bányásznyugdíjból még valahogy megél a család, de ha az öreg vájárok meghalnak, futhat innen a maradék is. Mert földhöz, erdőhöz, fához, szőlőhöz már nem értenek a mai nemzedékek. Ülnek inkább a kocsmában, mint hogy dolgot keresnének; pedig lenne mit. Romlik a szőlőhegy, alig látni ép kertet, a veteményt, gyümölcsöst csak a vénebbje gondozza; gazdánk kisszéket hurcol magával körben a kertjében, arról kapál, igazít, rendezkedik. A dereka már nem bírja. Akinek a gerince, karja, lába bírná, hogy jutna eszébe a befellegzett gyári dolog, aknai meló helyett nekiállni állatot tartani, szőlőt, bort ápolni, betévő falatot megtermelni? A modernizálás komenista változata kicsinálta ezt a népet, leszoktatta ősei mesterségéről. (Ha mesélőd regéli, hagyján, de ha magad teszed hozzá, rád találnak szólni: Miska, ne politizálj! S mi tagadás, van benne valami; minek is? Van-e még értelme… szólni?… Baranya vármegyében.) Művelni a földet, ahogy apáik tették! Minek nézed őket? Még hogy maga termelje meg a napi magyar gigán lecsúsztatandó magyar nedűt?! Nyilván hülyének nézed a korcsában hangoskodókat. A Templom? Úr Napján? Rajtad kívül nem sok férfiú! Néhány vénasszony, egy-két középkorú, néhány mama az unokájával. Ifjú férfi? Ide? Hogyne, Komlón – meg Pécsett – az elvtársak másra tanították őket. Jóra nem, bizonyos. Egregyen – melyet állítólag, hála lögyön Istennek, Egrögynek hív a nép – sem lehet sokkal jobb a helyzet. Bár a közösségi ház és mészárszék-múzeum igen jól fest; cégérén mi nem áll: Gondold meg Egyék hurkát, És igyál, ARNOLD ÁDÁM sonkát, A világ örökké VENDÉGLŐS ÉS MÉSZÁROS nem rontja a Nem áll… gyomrát. Máré-vár alatt, a Máré-völgye derekán a Máré-patak forrását tevő Máré-kút bedugult: szemét tömíti a forrástalanított víznyerőhelyet. Bedugult itt az élet? Hogyne, egy percig sem. Élet, él Kárász, él Magyaregrögy, s az egész félig tönkrevert baranyai völgység. Vízimalom-múzeum, művésztelep, tovább újítandó-kutatandó Móré-vár, hidegferedő a Máré-völgy kapujában, ügyes vendéglők, idegenforgalom – jó szívű falusi vendéglátás – a Horthy-világ óta. Kühnel Mártonnak a XX. század elején több hazai kiállításon, valamint a barcelónai világkiállításon aranyérmet nyerő faodúit készítő, a Högyhát alatti Kárászon lévő gyára; 2003-ban a világhírű üzem emlékeként a kertben díszelgő kis kápolna eresze alatti, meg a környező


51

gyümölcsfákat is ékesítő maradék faodúgyári odúkkal. – A kerti kápolnát az Első Magyar Fészekodú-, Madáretető- és Madárélelemgyár faodúgyárosa biztosan a feleségének emeltette; műemlék. Valamikor a harmincas években épülhetett. Két oldalt festett üvegablak, Krisztus a kereszten, Szűz Mária a kisded Jézussal, a fa mennyezeten mi nem áll: ÉN MEGKÖNNYÍTELEK TITEKET! JÖJJETEK HOZZÁM MINDNYÁJAN KIK MEGFÁRADTATOK ÉS MEGVAGYTOK TERHELVE. Középen feszület, előtte imazsámoly, jobbján a gazdáné olvasója, imakönyve. Szászvár sem adja alább: főutcája mi más lenne, Kun Béla útja, melyen nem egyéb, óvoda, oskola, pósta. Szászok szégyene, magyarok szomorúsága, baranyai Szászvár. Melynek főterét, vagy mijét metszé a Kún-utca, honnan be egyenest a Május Elseje tér éke. Szegény Egrögy-völgy, szegény Baranya! – Nem te írtad ki Pécs kapunévtáblájára a legutóbbi választáskor a KISMOSZKVA nevezetet?! – kérded tegnapi komádtól cirill bötűkkel. Nem ő volt, más valaki nevezhette néven fél Kismagyarországot. Mert a Nagy-, hagyján, de ez. Ez a tönkrevert kicsi haza. – Már megint politizálsz… Hogyne, a köz. Csak míg lehet. Amíg. Baranja, vagy mi, miből jutott – Baranyahegy! – Lengyelországba, mái LengyelÁrva tőszomszédságába is. Csak hogy itthon, idehaza. „Majd ha a Máré-kút Máré-kút lesz újra.” Az lesz, ha marad férfi, ki nekiáll – legalább és legelébb – kitakarítani belőle a piszkot. Hogy megmaradjunk... e ritka gyönyörű (Babina nevű szőlőhegy körüli) helyen. Itthon a Bakonyban Melldöngetésnek vehető, ha azt mondom: a Magos-Tátrától az Ádriai-tengerig, az (Óber)Ennstől a Szeretig (már-már a megközelíthetetlen – csöbörcsöki – Nyeszterig) idehaza vagyok. Pedig így igaz. Legföljebb e kicsi haza valamelyik még kisebb fertályán meglehetősen, másik további sarkában megnyomorítva érzem magam. Ahogy a bennszülött… (mint általában szokta) odahaza. Veszprém s a Balatonig szaladó Bakony, Csaba és tája, meg Iratos környéke – valóban elég kicsiny világ (még együtt is) a nagyvilághoz képest! – e magyari kisvilágon belül afféle igazodási hely (nekem) a szülőhazában, amilyen az Ezeregyéjbeli Szindbádnak volt városkája a maga pátriájában: van hová visszahúzódni egy-egy kiadós fejbe veréssel s egyéb hasznokkal járó portya után. Ahhoz persze, hogy az okmányok szerint szülőhelyemnek számító BékésCsaba és a szellemi szülőfalu, a tegnap csanádi, ma aradi Kis-Iratos mellé a Balaton és a Bakony királynéi székhelye s almádi szőlőhegye is fölsorakozzék,

52


történnie kellett egynek, másnak. Azzal együtt, hogy – gyanúm szerint – azért érzem magam otthon Almádiban – Veszprémben, mert e táj polgárai (elvtársi kilengéseik közepette is) szinte 1971. nyár eleji megjelenésem óta úgy kezelnek, mintha idevalósi volnék. Azon túl, hogy – mint előbb jeleztem – valóban: e Kárpátok ölelte föld minden talpalatnyi helye… (A. J. miniszterelnök mondaná: lélekben) valamennyiünké, így az enyém is. Hogyne lennék otthon (Veszprémben – Veszprémnél – maradva) azon a helyen, ahol addigi – csabai – éhezőművész ifjú magamat szeretettel fogadta a helyi lap megnyomorítottságában is egyedülállóan értékes és színes közössége. Ahol (nem akárhol, az ezer éves székesegyházban) oltár elé állhattam kicsi hunnszemű – bihari-mezőföldi-bakonyi – babámmal, akivel az Egry József utcában a gyermekeinknek örülhettünk (akik időközben a csabai fészekből kirepültek, s akiket a harmadik évezred elején új családi fészek vár Almádiban). Ahol megírhattam első kisregéimet. S ahol két évtizedes távollét után is úgy köszönnek ránk (utcán, vásárcsarnokban, miséről jövet, istentiszteletre menet, könyvtárban), mintha el sem mentünk volna. Ahol s amely; mert Veszprém nekem, nekünk Almádi is volt az elmúlt évtizedekben (komámasszonyékkal, meg a drága Tóval), mostantól fogva pedig számunkra a világ közepe. Tobruk (-Csebere), hová a székelyföldi nászút után másfél – mézes – évre hónapos szobába húzódhattunk. Füred, melynek legszívesebben a parti sétányára költöznék a hátralévő időre s ahol édes leányunk – karodon – bekerült az Anna-bál legszebbjei közé. Csopak, melynek Nádaskútjánál ipam – Furtáról ideszármazott, áldott jó szívű apósom – szőlőművelésre és borkezelésre, meg más pincekörnyéki mulatságokra tanított. S Pápától, Ajkától, Sümegtől, Tapolcától, Zirctől, Palotától Keszthelyig, Fonyódig, Szigligetig, Badacsonyig, Földvárig, Siófokig, Tihanyig, Paloznakig, Alsóörsig mennyi könny, mennyi boldogság… Mozdulataimban (írásaimban) – idegeimben – egymástól elválaszthatatlan mindaz, amit Iratos (és Arad…), Csaba (meg Kígyós…), Veszprém – Almádi adott. Annyi erőt és csodát, hogy az ezredfordulón levegőnket, földünket, vizünket, lelkünket elrondító dolgok ellenére (tán mert a tovatűnt században épp elég piszokkal kellett bajlódnunk?) más, mint hittel hívő hogy lehetnék. Zieglerrel Agárdon, Gárdonyinál Gárdony fürdő(kis)város agárdi szélén, a határban – Simonék pincészete előtt jobb felől – Gárdonyi Géza szülőháza. Apja, aki még Ziegler (aminek itt a nagy író is születik), a Nádasdy uradalom gépésze, s a nádtetős, egyesek szerint cselédháznak mondható lakban lát napvilágot Ziegler Sándor és Nagy Terézia fia, Géza. A szülőház? Zárva. A „Gárdonyi Géza Mgtsz”-é volt? Meglátszik rajta. Kiszipolyozták, lelakták. Szülőház-maradék. Gépállomás?... A szülőházon elhelyezettmárványtáblán a fölirat: ITT SZÜLETETT GÁRDONYI GÉZA MAGYAR ÍRÓ 1863 AUG. 3 ÁN.


53

A hosszú (más szerint:) intézőlak gazdatiszti lakás első ajtaján – mi tagadás – szél cibálja a figyelmeztetést (az Úr 2004-dik esztendejében, hogy ide evett bennünket a kíváncsiság): „A Gárdonyi Géza emlékkiállítás technikai okok miatt elköltözött a Bóné Kálmán u. 60. sz. alá: Gárdonyi Galéria”. A nevezett műszaki ok a fölújítás (aminek a tized végére valóban vége szakad). (Pedig akkor, ott, azt hittük, csak ki akarják sajátítani, másra szeretnék fordítani, bevinnék a nyaralóvárosba, közelébb a nagyközönséghez innen a pusztáról.) (Mert hogy miért lenne pénz Gárdonyira?) (Zieglerre esetleg.) (Mégis lett.) „Magánterület” – áll az újjávarázsolt úri lak előtti behajtónál. Emitt, előttük, kápolna, szintén magán. Csak nehogy ennek is dobra verés legyen a (nóta) vége. Mindent zsebre tesznek? A Gárdonyi-emlékházat is? Teszik? …Tetszik! Megtetszett? Útban van? (Ezért gondoljuk, hogy útban van.) Valahol máshol újjászületik. Valahun Ejrópában. Újra születik. Gárdonyi Géza? Ziegler! Valamelyik. Hátul: nemzeti szalag fakul, rozsdásodik a villámhárítón. Lovas tanya lesz? Valami. Ami pénzt hoz! Nem ami viszi… ’Irodalom’; jó hogy nem. Píz, píz, péz! Sok-sok péz. Tőke és haszon; tőke nélkül is haszon; haszon nélküli tőke; sat. Lovas tanya… jappánoknak? Amoda a borozó, emide a lovarda. ’Szülőház’. ’Gárdonyi’. Rég elavult! Tévedés! Ahogy Jókai, Petőfi, Wass, Sütő… Mindenki! Aki nem a szöveggyárosok szövegét szövegeli… igazoli. (A gyöngébbek kedviért: …igazolja.) Mi az, hogy ’Gárdonyi’?! Gárdonyi. Agárdon. Sőt, (mi több,) Ziegler. Az egész olyan másságtiszteletlen. A pusztai kápolnát magánkerítés keríti – rekeszti – (fullasztja). Míg az is teljesen útban nem lesz, fölöslegessé nem válik végérvényesen (a nemzetközi, mi több, Föld-méretű istentelenítés nyomán). Agárdi Ámen – Gárdonyiéknak? Jó harapós kutya a kápolna végében a kemény vasrács mögött. Véreb, ne közelíts! Ki tudja, mikor eresztik szabadon járni (egyet) Isten házacskájának kertjében. Ránk.

54


A kicsi istenháza épült, újult „1855 +1975”-ben. …Akit a mindönféle modernizátorok (globálzsebmetszők) el nem térítöttek Isten Úttyátul, Ámen… Nëhogy mán így lögyön! (Nem lött: kétezör-tízbe a fölújítva újranyitott – reánk váró – emlékház mellett robog el ugyanaz a kocsink.) Jó reggelt, Zobor! Dobró ránó! – köszön rád, majd fölhajt valami komolyabbat früstök előtt a Komárom és Nyitra közti országút melletti Morgen Club nevű csapszék bennfentese. Kisalföldünk túlsó, Fátra felőli felén, hol kevésbé ismert a csabaiul – csabai nyelven – (pocsabjanszki) Dobró zdravja féle hajnali üdvözlet. Corgony, a nyitrai püspökvárt is magába foglaló Felsővárosban vállán házat tartó atlaszember meg a helyén. A török időben volt meglehetős kovácslegénye városunknak, kitől eléggé rettegett a hazát megszálló ázsiai horda. Corgony, kinek ha megsimogatod a lábaujját, teljesül a kívánságod? Ellenben ha elszólod magad… A Corgony sör a város gyártmánya vala, míg föl nem vásárolta valamelyik ájrópér sörgyár. Árulják még valameddig a jó nyitraiaknak – Nyitra vármegyeieknek – a Corgony nevű söröcskét, kínálják, míg futja a raktárban őrzött maradékból, hogy rövidesen csak átadja a helyét az igazinak, a nem idevalósinak. Corgony söröző a komáromi út mellett ki tudja meddig. A név tán – a csapszéké – megmarad. Fönnmarad őrizni a hajdan voltat, sosemvoltat, felednivalót, ámen. – Vele ijesztgették a törököt! Ők már csak ilyenek voltak, ők, a hajdan volt nyitraiak. Magyarok s nem magyarok. Javarészben azért magyarok. Jó ideje – ezer esztendeje – a mieink. Mígnem mi nem történt vala velünk. Kilaktak innen is bennünket. Elébb kivertek (egyesek), utóbb kiszorítottak (mások) ugye minket. A püspökvár újraépített tornyának eredetijében őrizték – vala – a mieink (kérdés, hogy a mieink-e, de fogadjuk el, hogy a mieink) az István fejedelem ellen lázadó Vazult, kire fülzsírolvasztó forró ólom, látásjavító vakítószerszám fénye (tüze?) rendeltetett. A Nyitrai Vár éjszaki fokán, honnan oly szépen túl lehet látni (ha erőt merít hozzá az ember) a Zobor-hegyen, Zobor (Czobor) szent havasán is. A Zobor alatt, alján, túlján: ezer évig a (palóc törzsbéli) mieink. Eminnen, Zobor-alján Gerencsértől Csitáron, Zsérén, Gímesen át Barslédecig valahogy még megvolnánk, köszönjük, úgy-ahogy megvagyunk, ám a Hegymegen (a Csitári hegyeken túl, Béd, Menyhe, Szalakúz nevű helyeinken), meg azon is túl, Vízmegen (Nyitra folyamán által, Vicsápapáti, Egerszeg vidékén) már csak tizedét alkotva a helybéli népességek. Valameddig, valamég. (Nem valamék – valamelyik –, mi magunk.) „Corgon”, az ’n’-en vessző, mert hogy Corgony lenne valójában (valóságosan) a szerencsétlenje. A mieink tiltakozása ellenére egybevágott, nyitrai székhelyűvé tett Bars, Komárom, Nyitra vármegyéből tákolt nyitrai kerület népének harmada magyar. Össze


55

is kell fognia minden szlováknak! A jobb- s a baloldali tót pártok valamennyien közös jelölteket terveznek állítani a magyar-pártiakkal szemben. A nyelvhatár a második világháborúig Zobor-hegynél húzódott, Nyitra lakóinak a fele akkor még hunnivadék. Ma a városban mutatóban sem igen lelni közülünk valót. A nyelvhatár a Nyitrától délre 20, Komáromtól északra 15 mérföldre fekvő Érsekújvárra húzódott vissza. Van még épp elég teendője a pántót eszme bajnokainak. A Zobor-hegyi turulmadaras honfoglalási ezredfordulós emlékműből mára csak egy rakás kő maradt, mert Kárpát-medencénk trianoni kolonizálása kezdetén a cseh légierő – a tatárszámba vett magyarsággal szembeni szlovákcseh kultúrfölényt bemutatva – lebombázta. Hál’ Istennek a Nyitrától helységnév-táblával elválasztott Gerencsér 2004-ben az Európai Közösségtől kér pénzt a Zobori Turul újraállítására; nosza, nesze. Gerencséri ucca, Végig piros rózsa. Szállj lё kocsis az ülésről, Szakajts ёgyet róla. Hajrá, Kárpát-medencei Euro-régiónk! Hajrá, ha mondom. Naná, majd. – Egy tollvonással tetszettek elvenni tőlünk a magyar állampolgárságot, egy tollvonással tessenek visszaadni. Móricz, köz Hogynë, Lёányfalun. Móricz-köz vége, balra: Móricz-telek! Szömben: (Móricz-köz 8:) ZIMMER FREI. Zsiga bácsién: sëmmi. Néma csönd, s kissé viseltes nyaraló. Unoka? – Déd – válaszol ëgy hölgy, aki a kertben tüsténkedik a márcziusi röggelen. A könyvek hasznábul tartják fönn? A család hogy tudná? Magyarországon? Móriczé? A harmadik évezred első tizedében. A családé? – Igen. A lëszármazottaké, igön. Már a dédunokáké. MÓRICZ KÖZ. Közben; közbevetőleg. A ház hatalmas kertje. Sëhun ëgy tábla, hogy ITT ÉLT MÓRICZ ZSIGMOND, A LEGNAGYOBB MAGYAR ÍRÓ. …írók ëgyike. A dédunokáé: kerek Móric-arc. Tömény… kelet. Nem nyugat, kelet. Kelet, nyugaton, s nem fordítva.

56


A házhoz, hátul hozzáépítve. WEIN, mondá a 6. szám. A környékön a legszögényösebb: a Móricz-porta. A Móricz-családé. Zsiga bácsi ëgykori menedékéé. Az ám, haza! Haza. Kocsiszín – a köznek. Ez, az romja. Zsiga bácsi utolsó öt éve? Véghely. Öreg ház, befutva. Fölötte, ucca túloldalán az új Móricz Zsigmond Általános Iskola és Óvoda. Ez a (Szentendrének és Visegrádnak szaladó) zaj már nem nagyon ízlene Zsiga bácsinak. Egész kis erdő, Móricz-erdőcske, pihenő-erdőcske a Móricz-birtokon. A Szent Imre herceg útján, derékban Móricz közével. Amoda (a Zsiga-kertben?) a kálvinisták új istenházája. A tőszomszédságban – alant – a Duna sompolyog üres műanyag hordóval gyorsítva a XXI. századot. Közbül fortyog a sztrádányi országút, melynek kövét Zsiga bácsi is koptatta. (Ezért is viseli az ű nevit.) No lám, a Móricz-nyaralóba látogató tollforgató hogy szödné mög magát, ha maga Zsiga bá sё nyújt gazdagságot lёszármazottainak?! Nobel, ha díj. Së. Tolsztoj, Hemingway, Goethe, Cervantes háza vajh hogy fest a III. ezredben? Mert ily nagy volt ő nekünk. Csak a háza, mi nem látszik. Ëgy uccával arrébb Zsiga bá mellszobra. Kő, mögötte a helytörténeti gyűjtemény. Melyben nyilván valami Róla. (Ahogy a zárt épület ablakán benézve kitetszik…) Sőt, Ű a főszereplő! A csöndben. Emléktábla azér csak löhetne, fölhívni rá a figyelmet! Andrić, Krleža, Sadoveanu – s a környék további más (igaz, nem magyar) nagyja – házánál vajh?! Mint Lisztnek Doborjánban: a csinos fehérfalú (magyar) nemesi udvarház mellé ocsmány vasbeton épület-szörnyűségöt emelt a mái őrségi osztrák vakvilág. Na, jó, Tiszacsécse, szülőhelye hál’ Istennek kevésbé felejt. Hogy hol lelt nyugalmat? ’Betérő’ Móriczhoz, Leányfaluban; ’Kitérő’. Szögény poros „Móricz Zsigmond út (országút)” Zsiga bá kertlábja alatt… – kertlábjánál. Melyen át sétái: római őrtoronyhoz, falusi révhön, pócsmegyeri túlpart-nézőbe. Ősfák alatti Duna-ártéri őstelevényben caplatni sirálylesni. Hazalátni Tiszahátnak. Halk halászt, surranó halászbárkát bámulni. Még a Tiszán së másképp. Révészre várni. Hosszan az országútnál a Móricz-féle – egykor művelt – telek sűrű kertje. Sëhun a hűségéért köszönetet kifejező sor, betű. Fél, kurta mondat.


57

Hogy nem akárkié. Nem akármi! Ami. Mivel megállítanák itt az embört. 2004 első méhe. Móricz Zsigmond birtoka a Móricz-közzel, a Szent Imre uccával, az Erkel úttal és a Móricz Zsigmond úttal közrefogva. Úton, útfélön. Szentkúti búcsúd Fallóskúté (honnan ideszaladtál) az Erdők Királynéja, Erdő Boldogasszonya, Szentkúté a Papi Hivatások Édösanyja. (Fallósé még a Hasznosi Szűzanya.) Öreg gyóntatószék, keresd a legöregebbet! Hol öreganyád – a két kisleányával, Bözsikével, meg Arankával – letette bűneit. Szentkút vize elzárva, ne fagyjon szét. Körben hó, tavaszelő hó hava. Zarándok csak magad. Persze, párban. Magad, azaz asszonyoddal. A Hasznosi Látnok, Kalára asszony – ki meglátta Szűzanyánkat Fallóson – tán öreganyáddal, Vikivel is találkozott itt, Szentkúton. Az 1930-as évek derekán; tán hallhatott valamit Mama Szentkútról? Mátraverebélyig, vagy meddig vonattal ingyen utazhat, hogyne vágna neki! Egy kis kutyagolás nem árt. A leányai is kibírják. – Hét-nyolc éves lehettem, mama minden emlékhelyet meglátogatott, így ment el Szentkútra is. Kilenc éves voltam, amikor apuka meghalt; jött a háború, aztán már nem ment mama sehová – segít (mert valameddig még segíthet) Aranka nénéd. Ment a háború alatt is; ahogy visszajött Észak-Erdély, irány a visszacsatolt táj, hol még nem járt. Erdély-járásra rokonfiú meglátogatása adott jó okot. Fiuméra – egy háborúval korábban – vajh mi bátorította? Búcsú, zarándoklat mindent szent magyar helyre!... (Mit nem kaptál Tőle.) A Balatonhoz: tavat csodálni, Győrbe: a nagycsalád messzire szakadt ágával ismerkedni. …Mama, ki kézen fogva vezette (Szentkútra) Máriához édesanyád. Végigimádkozták a hegyoldali keresztút állomásait? Valameddig; végig aligha. Mönni köllött tovább! Vissza, haza. Jön a vonat! Mögy. Tudta, igyekezniük kell. Mindig így: térült, fordult, szombatra haza kellett érni, Ferit meleg vacsorával várhatta. Ha várta. Gyün a következő!... Majdnem meztelen Jézus Király összekötözött kézzel, töviskoronával, szobra a kis kápolnában. A kegyhely Szent Királyaink korától fogadja a búcsúsokat.

58


Azelőtt táltosok járták körül e kutat? Hogy elűzzék a Szépasszonyt, helyet adva Boldogasszonynak. A Boldogságos Szűz szobra Lordosi Mária itteni barlangjában, lábánál emléktáblák hálából. HÁLÁBÓL ÉVI, SÁRI, GERGŐ, JULCSI, ANNA MEGSZÜLETÉSÉÉRT 2003. Háromnegyed évszázada mama a porba írta a maga köszönetét? Hálából Erzsike és Aranka megszületéséért, megmaradásáért 193… (Egy-két – három – átszállás, és a vonat már oda is vitte a gyalogszer kezdőhelyére.) (Mátraverebélyre, hol 2006-ban akkora a nyomor, amekkora 75 évekkel ezelőtt lehetett. Csak éppen közben a világ valahogy… elistentelenedett – érzékelheted a választási falragaszokon is: kinek a képét piszkolják be, kié marad ép.) Öt gyermeket rögtön eltemethetett, hogy a hatodik és a hetedik csak élve maradjon. Nem hiába imádkozott annyit Szűzanyához! Érted is, Miska. Hálá lögyön Istennek! Hálá Isten. Anyád, mamád lába nyomában jársz; igyak a lábuk nyomát ellepő hóléból? Havas, havas Mátra. Mátraszele felől a Mátra vize zúg, zubog. Hivatások Boldogasszonya. Majdnem papnak mentél. Lélekben örökre a Tiéd. Szentkút forrását Szent László fakasztotta, hogy azóta a Szűzanya, meg a kis Jézus többször megjelenjék: a kút vizéből, vizével gyógyítani, Szentkút fölött lebegni, fa tetején énekelni, mennyei énekszóval szólni a megnyomorítottakhoz, hozzá – hozzájuk – fordulókhoz. Azokhoz, akiknek kellesz, Isten. Kik rád szorulnak. Öreganyád nem közéjük tartozott? Magad hogy ne tartanál velük. A magad fajtával. (Úgy legyen…) *Köszöntjük 70 éves szerzőnket!

DEÁK MÓR VERSEI

Deák Mór

Anyám Arcán tegnap este esőt mostam cseppenként megszárítottam földobtam a levegőbe reggel harmat lett belőle azt a fűszálakra szórtam a pára fölkapta onnan tőle elkérte egy felhő forgatni kell akkor megnő míg napot szelídítettem de azt is csak kint a kertben hagytam hogy a szívem szóljon mikor fordul be a sarkon így futottam végig rajta a lába elé hajlítva az volt aztán a szivárvány! árnyék se volt Anyám arcán kacagott a felhő a nap kacagtam akkor magamat tiszta volt az a szivárvány nem volt árnyék Anyám arcán

Edina bizsergető ahogy a hold a csókjaidért rámhajolt félmosolyt szikrázik a nap fényében minden megmarad gyere ölelj meg úgy ahogy még soha senki nem tudott

59

60

DEÁK MÓR VERSEI átfelhőzik a szerelem két tágra nyíló szemeden borzongató és csodaszép veled a föld a testiség didergető ahogy az ég kézen fogja két gyermekét vacogtató hogy mindig új mindig megunhatatlanul a tévelygő hát hazatért elveszített csodáiért

Függöny (hódolat J. A.-nak) patakban gázolni térdig áldást adni amíg kérik elaludni fogvacogva rávicsorogni a holdra várni amit Isten ha ád fölborzolni egy lány haját végigmenni minden útján sírni a barátom vállán almát adni sündisznónak várni amíg kel egy új nap verekedni az éjféllel az lenni aki korán kel elbújni egy függöny mögé elvenni ami az övé visszaadni mosolyogva te vagy az életed foglya

DEÁK MÓR ÉS GAÁL ANTAL VERSEI keresd meg ha nyugvóhelye minden sír legyen is tele ameddig az enyém üres ne érts meg csak nagyon szeress ki vagy te és ki vagyok én északi-déli földtekén gázolunk az életünkben nyolcmilliárdan nyolcan ketten

Gaál Antal

Látogatóban A táj, ami a miénk is lehetne. És miért nem az? Hisz itt vagyunk, kanyargós földúton, a dombok között. A fák mögött már eltűnt az aszfaltcsík az otthagyott autóval, s a szép ívű kanyarral a völgyben, Szentgrót felé. Minden szürke és minden barna a naptalan, novemberi égbolt alatt. Halott fű fekszik a sárban a lépteink nyomán. A fák köhögve húzódnak vissza, magukba fordulva – néhány még kabátban bólint a szigorú, téli csöndre. A szomszéd oldalban irigyen pislog felénk egy pince, az út végén szerény magaslat, messze kilátással. Se nyár, se fény, se színek-illatok, mégis valami végtelen megbékélés közelít. Várjuk, hogy megérkezzen.

61

62

GAÁL ANTAL ÉS GÁSPÁR LÁSZLÓ VERSEI ÉS PÁLL LAJOS PASZTELRAJZA – SÚGÓ

Hatsoros Francois-nak csak azt láthatod hogy a lábaim lassan fölemelkednek a földről az a kérdés hogy megtanultam repülni vagy fölakasztottak

GÁSPÁR LÁSZLÓ VERSEI

Gáspár László

Mint a lepkék Rekedt kis ének szédeleg a számon. Mi lesz, ha mégse sikerül kivárnom, amíg a megkopott, szürke dalok felizzanak, a fényük felragyog, s úgy szólnak, mint harci dal tam-tamon, hogy megreped hangjuktól a plafon? Mi lesz, ha mégse lesz bennem elég kitartás, vagy túlteng a büszkeség, s megalázottan magára hagyok hitet, sóvár álmot (csapot-papot)? Mi lesz, ha idő előtt összedől várfal, torony, s kapkodva, félve köll összeszedni porból, romok alól ami marad, ami még szól, ha szól; szorongatni a golyvás torkot, fájjon a sikoltás, csak végre kitaláljon számon a szó, és mint a tarka lepkék, szitáljon a helyén maradt üresség?!

Büntetésben Akinek társa nincs – magányosan morzsolgat napot, hetet, éveket, kutyát, macskát pátyolgat –, már olyan, mint az elfekvőbe tett nagybeteg… Vívódik és küzd, csak tudná miért; szél veri rá néha az ablakot, megbűnhődött már régen mindenért, mégis! Mint a magánzárkás rabok…

63

64

PROHÁSZKA LÁSZLÓ – MEDGYESSY FERENC EGYHÁZMŰVÉSZETI ALKOTÁSAI

Prohászka László

Medgyessy Ferenc egyházművészeti alkotásai A XX. századi magyar művészet kiemelkedő alakja, Medgyessy Ferenc (1881–1958) a hazai szobrászat egyik megújítója volt. Budapesten orvosi diplomát szerzett, de valójában mindig művésznek készült. Grafikáit látva Lyka Károly hozzásegítette, hogy 1905 és 1907 között Párizsban a Julian-akadémián tanulhasson.1 Medgyessy itt kezdett el mintázni, és hamarosan eldöntötte, hogy a szobrászatnak szenteli életét. „Az első figurámnál valami olyant éreztem, ami hasonlít a megelégedéshez. Nagy tömegekre és széles, világos formákra ébredtem” – emlékezett később.2 1908 óta kiállító művész. 1909 és 1910 között itáliai tanulmányúton járt, melynek során Firenzében képezte magát. Hazatérve 1912-től haláláig a Százados úti művésztelepen élt és alkotott.3 Az első világháború alatt katonaorvosként szolgált, egy ideig a Hofmann hadtest művészcsoportjában dolgozott.4 Műveltsége – amelynek valós mélységét kevesen ismerték – fontos hátteret biztosított alkotómunkájához. „A Bibliát jól ismerte, s idézett is belőle néha. Hagyatékában egy kis papírszeleten a következő, ceruzával írott sorok olvashatók: Nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a köny. istené. Róm. IX. 16.” – jegyezte fel róla László Gyula.5 Kevéssé ismert, hogy gazdag és sokrétű munkássága során 1945 előtt egyházművészeti tárgyú alkotásokat is mintázott. Első szakrális jellegű műve, az 1914-ben mintázott Pietà, amelynek elkészítésére 1913-as debreceni kiállítása után kapott megbízást. A félkör alakú falfülkébe tervezett szobor csak töredékes állapotban maradt fenn. „Hosszan elnyúló talapzaton két, Krisztus-testet emelő nőalakot jelenít meg” – írta a műről Sz. Kürti Katalin.6 Protestáns valláshoz kapcsolódóan viszonylag ritka a plasztikai ábrázolás. Kivétel persze e téren is akad. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1930-ban pályázatot hirdetett a magyar reformáció négy kiemelkedő egyénisége – Szenczi Molnár Albert, Huszár Gál, Komáromi Csipkés György, Méliusz Juhász Péter – szobrának megmintázására Debrecen számára. Medgyessy 1931-ben mind a négy prédikátor szobrát elkészítette. A gipszből és agyagból készült kisminták közül Komáromi Csipkés Györgyé lappang, Szenczi Molnár Albert a Magyar Nemzeti Galéria, Huszár Gál a református egyház, Méliusz Juhász Péter a Déri Múzeum tulajdona.7 (A zsűri döntése végül a konzervatívabb felfogásban fogant alkotások1

Lyka Károly: Vándorlásaim a művészet körül. Képzőművészeti Alap, Bp., 1970. 307. o Medgyessy Ferenc: Életemről, művészetről. Magvető, Bp., 1960. 74. o 3 Csap Erzsébet – Elischer Brigitta (szerk.): Százados úti művésztelep. Kiállítási katalógus. Magyar Nemzeti Galéria, Bp., 1965. 20. o. 4 Deák Dénes (szerk.): Medgyessy Ferenc arcképe. Magyar Helikon, Bp., 1981. 130. o. 5 László Gyula Medgyessyről. In: Deák Dénes (szerk.): Medgyessy Ferenc arcképe. i. m. 124. o. 6 Sz. Kürti Katalin: Medgyessy Ferenc. Gondolat, Bp., 1983. 58. o. 7 László Gyula: Medgyessy Ferenc. Képzőművészeti Alap, Bp., 1981. 193. o. 254-257. sz. 2


65

nak kedvezett, így Kisfaludi Strobl Zsigmond, Ohmann Béla, Pásztor János és Füredi Richárd egy-egy műve került Debrecenbe.) 1932-ben Jézus keresztútjának ábrázolása foglalkoztatta a művészt. A tizennégy stációból négy maradt fenn László Gyula tulajdonában.8 A Krisztust megfosztják ruhájától, a Keresztvitel, a Krisztus elesik a kereszt alatt és a Keresztre feszítés című domborművek mindegyikét markáns plasztikai megfogalmazás és letisztult formavilág jellemzi. Különösen hatásos a kereszt súlya alatt eleső Jézusnak segítő Simon ábrázolása. A legdrámaibb hangvételű a Keresztre feszítés kompozíciója, ahol a zárt plasztikai megjelenítés mellett, szinte kirobban a feltörő fájdalom a szűk térből. Kár, hogy a művész nem fejezte be a sorozatot, amely teljességében a hazai egyházművészet jelentős alkotása lehetett volna. A veszprémi megyei múzeum épülete elé 1937-ben az alapító Laczkó Dezső egészalakos, szobrát készítette el. Az ötnegyedes életnagyságban, haraszti kőből kifaragott alkotás a papi ruhát viselő piarista szerzetest ábrázolja.9 A geológiával és paleontológiával foglalkozó tudós jobb kezében kalapácsot, baljában ásványi leletet tart. Bár műveit nem az aprólékos kivitelezés jellemezte, a Medgyessy sokat adott a hitelességre. „Amikor a veszprémi Laczkó Dezső szobrot mintázta, a reverendán lévő cingulum felövezésével sokat vesződött, míg végül az egyik szerzetes barátunk mutatta meg neki, és ő szinte a lassított film mozdulataival ismételte meg a mozgást és a széles öv egymásra iktatásának fogását, a cingulum hajtásainak logikáját” – írta László Gyula.10 A nemes egyszerűséggel megfogalmazott 8

László Gyula: Medgyessy Ferenc. Bp., 1981. i. m. 192. o. 268-271. sz. Fényképét közli a Szépművészet 1941/7. száma. 10 László Gyula: A Magvető. In uő.: Művészetről, művészekről. Magvető, Bp., 1978. 250. o. 9

66


szoboralak ma is a múzeum épülete mellett található. A talapzat felirata: Laczkó Dezső / piarista jeles geológus / a Veszprém vármegyei Múzeum / megteremtője. 1937-ben Szent Borbála szobrát mintázta meg budakalászi kőből. A 155 centiméter magas alkotás holléte ismeretlen. Agyagból, illetve gipszből készült kismintája viszont két változatban is megtalálható a debreceni Déri Múzeumban.11 Az 1938-ban tartott jubileumi Szent István-emlékév országos jelentőségű rendezvényeiben. Budapest mellett a legkiemeltebb szerepet Székesfehérvár kapta.12 A város több új, kiemelkedő színvonalú művészeti alkotással gazdagodott. A szerzők között olyan élvonalbeli alkotók voltak, mint AbaNovák Vilmos, Kontuly Béla, Sidló Ferenc, Pátzay Pál, Pásztor János, Erdey Dezső és – Medgyessy Ferenc.13 A ferencesek Szent Imre-templomával egybeépült rendház Városház térre néző külső falára a Szent István-emlékév és a város török uralom alóli felszabadulásának 250. évfordulója tiszteletére díszkutat építettek. A mihráb-szerűen falba süllyesztett Török kút fölé Medgyessy haraszti mészkőből faragott, fekvő téglalap alakú domborművet mintázott.14 A reliefen vég-vári csatajelenet látható. Érdekesség, hogy az alkotás nem naturalisztikus, véres öldöklést ábrázol, a küzdő felek egymásnak feszülése inkább csak jelzésszerű. Mintha távoli mondák mesevilága kelt volna életre. A dombormű alatti szöveg feloldja az ábrázolás meseszerű, szinte légies megjelenítését: 1543 – 1688 Szent István állja itt mindig a vártát! A művész a dúló harc helyett, Szent Istvánnak a magyarság küzdelmét támogató szellemiségét kívánta megjeleníteni a város központi helyén lévő alkotásán, 11

DM ltsz.: M.F.79.2.10. és M.F.79.2.113. Csurgai Horváth Gergely: A Szent István-emlékév Székesfehérvárott. Rubicon, 2013/6. 47. o. 13 Az 1938-as ünnepi emlékévhez kapcsolódó művészeti alkotások Székesfehérvárott. Rubicon, 2013/6. 45. o. 14 Entz Géza Antal (szerk.): Székesfehérvár. Osiris, Bp., 2009. 266. o. 12


67

amelynek felavatására 1938. május 19-én, a vár visszavételének évfordulóján került sor.15 A harmincas évek végén készített síremlékei között több esetben látható angyal-ábrázolás. Legszebb közülük Benke Tibornak a Kerepesi úti temetőben található végső nyughelyére 1939-ben készített, élettelenül zuhanó angyalt ábrázoló, fehér márványból faragott dombormű.16 A Jakobovics Dánielné sírját 1938-tól díszítő trombitáló angyal ruszkicai márványból készült reliefjének mára nyoma veszett.17 Medveczkyné síremlékére 1940-ben ülve éneklő angyalt tervezett a művész. Gipszmintája a Déri Múzeumba került.18 Medgyessy egyik jelentős köztéri műve Gellért-kút. A székesfőváros pályázatára 1942-ben nyújtotta be a nagyméretű dombormű tervét. A bíráló bizottság kifogásolta, hogy a reliefen egy táncoló nő is látható, amelyet a megrendelő kívánságára a művész végül elhagyott.19 A Gellért-hegy déli oldalán, 1943-ban állították fel a kutat. A mészkőből faragott, többalakos dombormű középpontjában gabonát őrlő asszony dolgozik. Tőle balra áll Gellért püspök és kísérője. A másik oldalon kobzos lány dalol, és egy kisgyerek furulyáz. Az alkotás nem a püspök egyházszervező tevékenységének vagy mártíromságának állít emléket, hanem Szent Gellért találkozását ábrázolja a magyar néppel. Erre utal a relief alatti kétsoros felirat: Walther – mondá Gellért püspök – hallod-e a magyarok dalát hogyan hangzik? Boldog az az asszony, aki tartozó szolgálatját ilyen vígan dalolva teljesíti. A relief-kompozíciók egyébként is Medgyessy szívbéli ügyei voltak. „Van ritmusa, muzsikája, a tárgy lüktető elevensége vagy nyugalma szerint… Mindezekből magyar szellemű munkát hozni össze: lehet-e ennél szebb feladata egy szobrásznak?” – írta a művész.20 A kút 1945-ben súlyosan megsérült, ma az újrafaragott változat áll a helyén. A református egyház és a reformáció témaköréhez kapcsolódik Medgyessynek A Vizsolyi Biblia nyomtatása címmel 1942-ben mintázott terrakotta domborműve. Sz. Kürti Katalin feltételezése szerint valószínűleg emlékműnek készült,21 felállításra azonban nem került. A gipsz reliefet a debreceni Déri Múzeum őrzi.22 A művész sajátos világszemlélete tükröződik az 1943-ban készített Szent György-domborművén.23 Középkori páncélos lovag helyett egyszerű zekét és süveget viselő fiatal lovast mintázott, aki könnyed eleganciával diadalmasodik a Gonosz fölött. Túldimenzionált dráma helyett lendület, görcsös erőlködés helyett természetesség jellemzi az alkotást. A 42 x 36 centiméteres méretű dombormű gipsz, terrakotta és bronz változata a Déri Múzeumban található.24 15

Magony Imre: Székesfehérvár szobrai. Ma – Vörösmarty Mihály Megyei Könyvtár, Székesfehérvár, 1995. 100. o. 16 Tóth Vilmos: A Kerepesi úti temető II. Budapesti Negyed, 1999/3. 379. o. 17 László Gyula: Medgyessy Ferenc. Bp., 1981. i. m. 199. o. 388. sz. 18 DM ltsz.: M.F.80.13.29. 19 László Gyula: Medgyessy Ferenc. Képzőművészeti Alap, Bp., 1956. 45. o. 20 Medgyessy Ferenc: i. m. 89. o 21 Sz. Kürti Katalin: i. m. 136-137. o.; László Gyula: Medgyessy Ferenc. Bp., 1981. i. m. 202. o. 421. sz. 22 DM ltsz.: 80.13.43. 23 László Gyula: Medgyessy Ferenc. Bp., 1981. i. m. 204. o. 444. sz. 24 DM ltsz.: M.F. 79.5.67., M.F. 79.5.67., M.F. 77.1.28.

68


Medgyessy 1958-ban bekövetkezett halála után felállított köztéri alkotások közül az egyik legfontosabb Szent István lovas szobra. A művész 1937-ben készítette az első vázlatot, amelyen még több évig dolgozott. A végleges terv feles méretben 1940-ben, a nagyminta 1941-ben készült el. A kompozíció a lovon ülő uralkodót ábrázolja, előre nyújtott jobbjában buzogánnyal. Az alkotás mentes minden historizáló pátosztól, ugyanakkor nyugalmat, erélyt és méltóságot sugároz, sehol sincs megtörő, cikázó vonal, a ló farkától fejéig, lábától István kezéig mindenütt gyengéden lejtő vonalak fűzik egybe a hatalmas formákat” – írta a kompozícióról László Gyula.25 A szobor 1944-ben a Magyar Tudományos Akadémia művészeti díját kapta.26 A kétszeres életnagyságú alkotás eredetileg Győr számára készült.27 (A mű kismintáját a győri Xantus János Múzeum őrzi.)28 A háborús viszonyok miatt azonban nem került sor az alkotás bronzba öntésére, 1945 után pedig jó ideig nem állítottak köztéri szobrot Szent Istvánnak. Sajnos 1945 után a gipszből készült, eredeti méretű nagyminta elpusztult.29 Mindössze a két méter magas – tehát az eredetinek fele méretű – gipszminta maradt fenn. Ezt a művész halála után bronzba öntötték. Egy példányát 1960-ban Győrött, egyet – Medgyessy özvegyének ajándékaként – 1980-ban Esztergomban állították fel. Utóbbi először a vízivárosi plébániatemplom előtt állt, majd átvitték a Várhegyre, a Bazilika melletti parkba, Szent István feltételezett születési helyének közelébe.30 A talapzat oldalsó, hosszanti részén az „Ah hol vagy magyarok csillaga” című ének első versszaka olvasható. Technikailag kivitelezhető lett volna 1960-ban vagy 1980-ban a kismintának az eredetileg tervezett kétszeres életnagyságúra történő felnagyítása, majd bronzba öntése. Kár, hogy nem így történt. Belső térben egy lovas szobor kismintája – mint Fadrusz János Mátyás-szobra a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán – monumentális hatást érhet el, külső környezetben viszont, ebben a méretben kevésbé érvényesül az alkotás. „Medgyessy szobrászatunk eddigi történetének legjobb mestere” – írta a művészről Ferenczy Béni.31 Medgyessy Ferenc életművéből az 1945 előtt mintázott egyházi témájú alkotások is igazolják az elismerő szavakat.

25

László Gyula: Medgyessy Ferenc. Bp., 1981. i. m. 121. o. Csorba Géza (főszerk.): 20. századi magyar festészet és szobrászat. Képzőművészeti, Bp., 1986. 212. o. 27 Vitéz Nagy Zoltán: Medgyessy Ferenc. Szépművészet, 1940/3. 80. o. 28 XJM ltsz.: K.62.53.1. 29 Kiss Károly: Ebek harmincadján. Szépirodalmi, Bp., 1982. 75. o. 30 Szabó Károly (szerk.): Köztéri szobrok. Keresztény Múzeum Alapítvány, Esztergom, 2001. 39. o. 55. sz. 31 Ferenczy Béni: Írás és kép. Magvető, Bp., 1961. 79. o. 26

SAITOS LAJOS – GEREZDEK

69

Saitos Lajos

Gerezdek Aforizmák, naplójegyzetek „A humor a költő vidám halála.” (Atanasz Dalcsev) Forbáth Imre emlékének

A vándornak örök úton levés az élete; számára, ha egyik út véget ér, kezdődik egy másik.

• Király vagyok. Van koronám is. A bal felső hatoson. Bévül hordom, mint kimondhatatlan büszkeségemet.

• A szeretetlenség fölpuhul szeretettséggé. A szeretettség szeretetlenséggé kérgesül.

• Egyeseknek! Rossz borverset írni fölér a borhamisítással.

• Igazság: inkább kétszer mondd ki, mintsem egyszer is elhallgasd!

• Pénz pénzt fial; láttam a kicsinyeit – az apraját.

• Olvasom, hogy Argentínában kétszer annyi marha él mint ember. Ami azt illeti: nálunk is kétszer annyi a marha…

• Hiába nyújtózkodsz, csak akkora vagy, mint ameddig a körmöd ér.

• Kétféle valóság: a lóság és az örökkévalóság.

• Jó példával lehet elől járni, a rosszal csak csörtetni lehet.

70


• A földre született ember sohasem elégedett meg létállapotával, mindig-mindig a mélységes-mély és a hallatlan magasság izgatta föl testbe-öltözött lelkét.

• A gyöngéket leutánozzák, az erőseket meg – követik.

• Vers, vers – de nem költemény. A költészet nem felhőjáték, a költészetet keresd a gyereklábbal „égre” rúgott porban.

• Nosza, legények! Lehet vitatkozni; csak a szekercét nem lehet lesből egymás hátába vágni.

• Dolguk végeztével, mint mikor a kakas leszáll a tyúkról, s megrázza magát, elmennek a kis piros buldózerek.

• Már az is győzelem, ha a megfigyelt túléli besúgóját.

• Istencsapás; mint mikor a pofongyárban kiszakadnak a zsákok.

• Háború ez – a piac háborúja.

• Színház az egész világ – ez meg itt a vasfüggöny.

• Nem a teremtéssel van baj, hanem annak magyarázatával: mint a tyúk vagy a tojás problematikájának fejtegetésével.

• A szeretet hiánya a tökéletesség hiánya; ha az ember tökéletes lenne, nem volna szeretethiánya.

• Két költő; az urbánus a „közértbe” megy babérért, a népi maga termeli meg.

• Kéz és láb: végtagok, de a szárny – akarat.


71

• Van a tömeg, meg a csőd, meg a csődőr.

• Európa?! Isten földi köpőcsészéje.

• A vak is látja – hol kell vakarni.

• Az olvasás fokozottan káros a butaságra…

• Lángész – de egyelőre nagyobb a füstje mint a lángja, s több a salakanyaga.

• Ne erőlködj! Ha aranyfogaid hányod is szét, az még nem aranyköpés.

• Ha sellőnek születik az ember lánya, ne csodálkozzék, ha egy nagy ho-ho-horgász fogja ki.

• A halál váratlanul éri a legtöbb embert. Minden nem fér bele egy farzsebbe!

• Hogy vannak-e még csodák?! Vannak. Csak egyre kevesebben képesek a csodatételre, még kevesebben a csoda „láttatására”, s különösen kevés azoknak a száma, akik a csodát látni is képesek.

• A gyarló ember csűri-csavarja, de csak-csak hitetlen.

• Gyarló testünk lélek nélkül csak ballaszt.

• Kívül-belül eszes, mint a zománcos bili.

• Utánam! – mondja a vezérürü. – Bee…!

• Az istencsapást csak ellencsapással lehet kivédeni: „ne félj, csak higgy!”.

72


• Az elme nem tud felemelkedni – test nélkül, ehhez föl kell kelned ágyadból.

• Valószínűleg a kannibalizmus korából maradt ránk az a csökevény, miszerint azt mondjuk szeretteinknek, hogy: ennivaló.

• Nagy ám a baj, mikor Isten segíts!-re az ördög válaszol.

• Szorult helyzetében még a féreg is dalra fakad.

• Bár a gyakorlat teszi: nálunk a jó zenész Liszt-érzékeny.

• Légvárat csak szélmentes időben építs! Különben esztelenség.

• Két író beszélget egy harmadikról: – … és mit csinál Jóska? – Jóska?! Úgy tudom, ír… – Akkor, jaj a papírnak!

SOLTÉSZ MÁRTON – ÉGI ZOLI IDEJE

73

Soltész Márton

Égi Zoli ideje Adalékok a strukturális intelligencia fogalmához1 „…s azért már kíváncsi is vagyok, hogy mi történt egész nap Róza néniéknél.” (Mészöly Miklós: Pontos történet)

Amikor esztétikai műhelyünkben olykor-olykor a strukturális intelligencia fogalmát használtam, valami olyasmit értettem rajta, egy olyan képességet, olyan folyvást fejlődő – vagy legalábbis alakulóban lévő – kompetenciát, amellyel műelemzőként a leghajmeresztőbb konfigurációkat is látszólag sikerrel dekódoljuk, azaz amelylyel a legelképesztőbb olvasatokat agyaljuk ki. Mert hogy ez a tevékenység vajon valódi oknyomozás, rejtvényfejtés, vagy csupán a jó öreg túlgondolás rafinált működtetése – persze nem teljesen egyértelmű. E kompetencia dinamizálódásának motorja viszont bizonyosan a struktúra mind mélyebb ismerete, mely mögött egyértelműen a praxis, az olvasás (a megismerés) létszerű gyakorlata áll. Bartóknál olvasom, hogy az újító zeneművek kitágítják a régibb (ha tetszik: klasszikus) formákat, sőt odáig mennek, hogy felületükön a transzformációnak alapot adó (avagy a tovább írt) forma jegyei szinte már föl sem ismerhetők, ennek ellenére mégis őrzik és szubtilis módon (ki)jelzik saját eredetüket. Ebben a végtelen metamorfózisban próbálunk azután eligazodni (hátrafordulva szintetizálni, vagy épp ellenkezőleg: obskúrus módon jósolni), egyszóval: így értelmezünk. Hadd legyen a példám egy néhány évvel ezelőtti esetem Eco Foucault-ingájából (Európa, 1992). A regény egyik szereplőjének neve ugyebár Belbo. Amint megláttam (belső fülemmel meghallottam) ezt a nevet, rögvest Italo Balbóra asszociáltam – igen, nem tévedés, a Repülőrajokkal az óceánon át és a Diadalmas szárnyak szerzőjére. Első látásra nyilván komikus ez a párhuzam; ha nincs mellé indoklás, nem is írhatnám bele egy tanulmányba; biztosan jönne valaki, aki belekötne és (különben joggal!) kérné a formai-szemantikai alátámasztást. Érveim persze nincsenek, olvasatomnak ellenben immanens része ez az asszociatív kapcsolás. Vajon volna külön „szakmai” és „nem-szakmai” olvasatom? Nem tudok róla... Mindenesetre a regény 100. oldalán egyszer csak föltűnt Italo Balbo neve, és akkor – természetszerűleg – meglepődtem egy kicsit. Hogy milyen kontextusban, ezt most hagyjuk, nem akarok elemezni. Csupán a strukturális intelligencia elképesztő telitalálatára kívántam utalni ezzel az anekdotával. * 1 Hivatkozott kiadás: ZSÁVOLYA Zoltán, Égi Rozi ideje: Novellahármasság az időről, Pomáz, Kráter Műhely Egyesület, 2012.

74


Zsávolya Zoltán Égi Rozi ideje című új kötete nemrég hasonló élményekben részesített. Mintha éppen ezt a kompetenciát, ezt az auditív-asszociatív, sajátosan költői reflexet provokálná a szerző. Itt van máris a szövegkorpusz egyik szereplő-narrátora, „Géniusz Laci” nevének latin allúziója. Ahogy most – újra végiglapozva e piros könyvecskét – visszanézem néhány hónappal ezelőtt született lapszéli jegyzeteimet, tisztán látszik, hogyan kísértett meg e névalak érzékelésének már első pillanataiban a homonímia, a paronomázia gyanúja, hogyan fészkelte be magát a fülembe a margóra kanyarított, s majd később a szövegben is explicitté váló jelölősor: „genius loci”. Alig egy hónappal azután, hogy Pécsett – arcpirítóan parányi közönség előtt – bemutattuk a kötetet, talán épp a Budapesti Könyvhét alatt szegezte nekem a kérdést Turcsány Péter: „– Ugye, valami Mándy van az új Zsávolya-könyv címében?” – És akkor leesett a második tantusz is: „Égi Rozi ideje/Régi idők mozija”. Annomináció ez, anagramma vagy metatézis? – tehető fel a kétségtelenül „szakmai” kérdés. Pedig hát ki törődik valójában a megnevezéssel? Hisz nem az alakzat itt a fontos, hanem az olvasói reflex – s e reflexből fakadó élmény. Igen! Az a kicsit poros, kicsit avult, nagybetűs Élmény, amelyet az Égi Rozi ideje ismét központi kategóriává avat. E különös rendszerváltozás- és „kilencvenes évek”-történetként is olvasható szövegnek már műfaji behatárolása, „műfajba-olvasása” örömteli problémákat támaszt. A finoman eszkatológikus cím láttán tüstént adódik az ötlet: értekezés az időről. Csakhogy azután meg azt olvassuk: a cél híradás volna egyfajta „ontológiai megrendültségről” (107–108); s ezt megerősítendő a könyv középső szövegének mikro-etapjai élén a wittgensteini logikai fokokat idéző betű- és számkombinációk állnak. Szóval akkor filozófiai trakta!? Ráadásul nem csak a keménytáblás borítót olvastuk, láttuk a címlapon elhelyezett alcímet is: „Novellahármasság az időről” (3). Novella, novella… – de hát e történetek összefüggenek, akár egy regény fejezetei! No, ekkor már hátralapozunk, tartalomjegyzék után kutatva, szeretnénk végre áttekinteni a kötet struktúráját! A cinikus Keresőben azonban újabb metatextek figyelmeztetnek műfajelméleteink tarthatatlanságára: „cédulák Bem apóról”, „10 közelítés 1 balladához” (159) stb. Az ily módon végképp elbizonytalanított – vagy épp szabadságában megerősített? – olvasó azután már egyáltalán nem lepődik meg, amikor a könyvmű törzsszövegében hol regénnyel (91), hol tragédiával (104) találkozik. Szerencsére „nekünk” – ha ugyan elfogadjuk az (éppen aktuális) elbeszélő-alteregó által bevezetett bizalmaskodó többes számot –, „a mi számunkra, akiket úgynevezett műfajpoétika nem bolondít, akik szövevényes és szenvedélyes szerelmi történetet értünk a »regény« fogalmán” (91), e pluralitás nem jelent égető problémát, sem gátló tényezőt. Csupán megerősít abbéli hitünkben, hogy jól ismert, agyon- s mégis aluldefiniált műfaji jelölőink ugyanazon asszociatív struktúra részét képezik, amelyet felülírni hivatottak. Nos, ha már a művelet megkezdése előtt nem tudjuk meghatározni, mit is fogunk valójában olvasni, a legjobb talán, ha egyszerűen elkezdjük a „munkát”, ha – persze csak óvatosan, ahogyan ismeretlen termekbe lép be a kíváncsi, felfedező hajlamú ember – behatolunk a szövegbe. Ekkor ismét szemügyre kell vennünk a címet, de ha a „műfajpoétika” immár nem „bolondít”, akkor ugye minden sokkal


75

egyszerűbb. „Égi Rozi”? Ez majdnem olyan, mint az „Édes Anna”; s ahogy így ízlelgetem a hasonlóságot, eszembe ötlik: mintha épp az „égi manna” állt volna – teremtőjének vallomása szerint – ez utóbbi név hátterében… De persze többről van itt szó, mint sima utalásról. Következetes poétikai rájátszásról beszélhetünk, ha megfigyeljük, miként lép játékba a miről és a hogyan, a nyelv és annak tárgya Kosztolányi, s miként Zsávolya művében. A név – „nomen est omen” – ugyanis mindkét szöveg esetében az általuk közvetített történet szemantikai programjának bizonyul; a név-szók belső formájában és kontextusaiban kódolva van az őket hordozó szereplők egész sorsa: Annáéban az édességgel összefüggő gyilkolás, Roziéban az égbe való távozás, azaz a meggyilkoltatás. Az ám! Csakhogy a kötet olvasása során az a benyomásunk támad, hogy az erősen önreflexív szöveg szintaktikai sajátszerűsége, a – nevezzük így: – „hoszszú mondatok poétikája” éppen magát a fabula értelmében vett történést hivatott pótolni, feledtetni. Ez persze nagy tévedés! Van cselekmény, és elmondásra is kerül, jóllehet immár az irodalmi hagyomány deklarált megkerülhetetlenségéből, a szükségszerű mellé- vagy együttolvasás belátásából fakadó distanciával. Mielőtt kiderülne, mi is történt (azaz mielőtt fény derülne magára a gyilkosságra), a diegézis során – in actu – a szövegmű pontosan megrajzolja a „mai magyar elbeszélő” egzisztenciáját meghatározó történetmondói hagyomány körvonalait. A „Meghatározó Kompánia” (128) tagjai: Mikszáth Kálmán és a Noszty fiú (11–12, 73), a Jamnitz-féle Lé és tüdő pretextusának szerzője, Heidegger (12), a Lolita szülőatyja, Nabokov (30), a mitikus tiszteletet érdemlő Jókai és az ironikusan lesajnált Méhes György (99), a „pontos történet” mögött sejthető Mészöly (49), a „nem szavatol az élet biztonságáért” és a „Bizonytalanok vagyunk” szekvenciák révén megidézett Esterházy (27, 59), végül két költő: a „Vastag Margot” Villonja (144) és a „nincs rózsás labirynth” Berzsenyije (105). E reprezentatív társasághoz igazodik azután a kötet stiláris heterogenitása is. A Zsávolya-tanulmányokból ismerős értekező beszédmód terminológiája, illetve az annak karikatúráját adó bikkfanyelv („architekturális objektum”, 18; „rekonstruatíve”, 104; „paradigmája”, 150; „konstituensien”, 129), a hátravetéses mondatszerkezet („egyúttal írói téma is számára lényegében”, 23), az alliteráció („maszkulin matador”, 13) és a túlbeszéltség torz lexémái (mint a passzív gyökerű „lecsengetődése”, 109) lépnek frigyre a mindent áthangoló humor szekvenciáival, a popkultúrából érkező hangulati elemekkel s az olyan stilisztikumhordozó jelölőkkel, mint a „pendlizve” (51), a „fungált” (96) vagy a Géniusz Laci nyelvéből származó „tonképp” (122). Habár kétségtelen, hogy az elbeszélő szerkezet megejtő gazdagsága egyfelől a narratológiai marketing része, de, mentségére szóljon, nem pusztán poétikai érdekű, hiszen a kvázi-mindentudó narrátor mellett megjelenő szekunder hang tulajdonosa, a szereplő-elbeszélő Géniusz Laci jelentésalkotó szerepe szintén megkérdőjelezhetetlen. Nem kétséges: az atmoszféra kitüntetett szövegalkotói érvényesülése határozza meg Zsávolya Zoltán munkájának szerveződését, minthogy a már emlegetett genius loci jelölősor szótári jelöltje (Tótfalusi István Idegenszó-tára szerint): „egy városban, házban vagy szűkebb környezetben érezhető sajátos lég-

76


kör, hangulat, amely a hozzá fűződő történelmi és kulturális emlékekből és értékekből áll”. Talán nem vetem el a sulykot, ha fölteszem, hogy a „főhős”, Jamnitz Géza Géniusz Laci által csupán homályosan tematizált gyilkossága valójában e genius loci, azaz a közbeszéd, a helyi pletyka narratív eseménye – lévén e tettnek „természetesen” nincs szemtanúja, mi több, igazi bizonyítéka sincs. Van viszont helyette (és vele kapcsolatban) egy önálló elbeszélésünk, amely egyben a kötet harmadik, Mindenféle szentek című „fejezete”. Ugyanitt szükséges szólnom a szövegben dicséretes következetességgel alkalmazott történet és história lexémákról; az általuk jelölt kettősség ugyanis némi magyarázattal szolgálhat az imént emlegetett Géniusz Laci–genius loci kettőségre nézvést. Van ugyebár egy fiktív hősünk, Jamnitz, és annak egy története („Története, azaz »történetünk«”, 81), pontosabban: a története révén „létezik” egy (fiktív) hős. Aztán van egy történet, amelyet a narrátor mesél el, és van egy, amelyet Géniusz Lacitól hallunk; ám ez utóbbi már inkább táplálkozik históriá(k)ból, a Jamnitz alakja köré szőtt legendá(k)ból, mint a személyes tapasztalás narratív forrásaiból. „De ám miket is beszélünk mi itten, errefelé, azaz magának a főhősnek, a középponti figurának a perspektívájába, retorikájába önkéntelenül, amúgy kritika nélkül belesimulva (egyébként persze amolyan »Elbeszélő« gyanánt megtestesült közvéleményként)?! (77) „Pedig mi aztán mindenhol ott voltunk, hogy lássunk! A Jamnitz Géza-féle »faházas élmények«-nél főleg. Azok mellől hogyan is maradhattunk volna el? Akár mint genius loci, akár pedig mint Géniusz Laci. De úgy is mondhatnánk, hogy a bevakolatlan kísértetház lépcsőház-homlokzati »rózsaablakából« közszemlére bocsátott gimnasztikák összegyűjtése, egybevezetése szintén a mi agyunkban – kollektív fejünkben – történt meg. Történik meg máig, jah… S hogy hol? (Mármint a buránkon kívül hol? Merthogy van egy önálló elbeszélésünk is a témába vágólag.)” (88)

Végül mindezeket a diszkurzusokat fogja össze, fűzi csokorba az író-költőirodalomtörténész „foglalkozású” empirikus szerző, Zsávolya Zoltán elbeszélése, valamint az Égi Rozi ideje kötetcím. Igaza lehet a borítószöveget jegyző Bengi Lászlónak: Zsávolya új kötete „botrányosat és szentet, anyagit és absztraktan szellemit egyképpen helyez egymás mellé”. A legfontosabb kohézióteremtő fenomén ugyanis a szövegmű szeceszsziós hangulatot árasztó, az erotikumot fabulatív-szimbolikus szinten játékba léptető rózsaablak-motívuma, amelyet a betűk-hangok körében megfigyelhető, igen intenzív G-rajzás kísér, egészít ki: „Gyöngyvessző, Gyógyvessző, Gyöngynektár utca”, „Góré-dűlő”, „garázspincei asztaltársaság”, „Géza”, „gimnasztika”, „Géniusz Laci” stb. Mintha ez a nabokovi erotextust idéző szövegegyüttes, kissé metaforikusan fogalmazva, tele volna G-pontokkal – ébred fel a jogosnak tűnő sejtés –, amelyet azután a különféle, „ovális, cakkos szélű üveg” és „torna-bugyiba bújtatott” rózsaablakok láttató párhuzama maximálisan visszaigazol. Nem nehéz fölismerni továbbá a motívum hátterében megbúvó Rózsa–Róza párhuzamot, amely egyfelől – a templom mint a rózsaablak ekvivalense révén – a címbe emelt


77

név „Égi” tagjára utal, másfelől – a személy- és növénynév révén – különféle népmesei és (világ)irodalmi konnotációkat implikál. „Majnald Róza sem látható, aki a verandatorony lépcsőfordulójának nagy, ovális üvegfelülete előtt, vagyis a cakkos szélű »rózsaablakban« szokta aerobice tornáztatni a maga csipkés tornabugyiba épphogy csak belebújtatott »rózsaablakát«. (28) „(Égi Rozi Majnald Róza lenne, ha összeáll így talán a kettő. Nem hogy az olvasónak álljon össze, feltétlenül, hanem a felhőknek, az egeknek…)” (52)

* És itt be is fejezem: no nem mintha elfogyott volna a mondani-, illetve (ki) nyomoznivalóm, de azt hiszem, joggal neveznének etikátlannak kollégáim, ha egyszer már kimondtam, hogy e könyvecske befogadási stratégiájának lényege az asszociativitás, a szabad képzettársításban rejlő élmény, és akkor kötetünk elkötelezett rajongójaként-népszerűsítőjeként mégis tovább folytatnám olcsó kis leleplező játékomat, s így éppen én rontanám a „várva várt” olvasók esélyeit. Persze jó kérdés, vajon tehettem volna, írhattam volna eleddig is mást, máshogy, másról... Lehettem volna például kritikusabb, ugyanakkor kevésbé elemző?! Ha van még egy kis idejük, nézzünk erre is egy példát! „Drága Zoli! (Vagyis hát: Kedves Reménybeli Olvasó[nk]! – Ugye: kinek is szól egy/a bírálat?) A 139. oldalon olvasom, hogy »köpenyfelező György vitézek«... Hááát, meg kell, hogy mondjam: nem György felezte meg a köpenyét, hanem Márton (az is Marci, akár csak én, persze hogy tudom!). Nem is beszélve arról, hogy kötetünk számos különböző vagyoni és társadalmi helyzetű elbeszélő-karaktere ellenére a szöveg nyelve (stiláris sokszínűségével együtt is) túlzottan homogén, minden alanyban Zsávolya Zoli gondolkodik, ír és beszél. Érdemes vigyázni, mert ha valakit (akár magunkat is!) túlságosan a felhők közé emelünk (pl.: „Égi Zoli” – he-he-he), előbb-utóbb eltűnik a szemünk elől!” stb. stb. Valahogy így hangozna az a bizonyos bírálat, amelynek (talán ennyi is elegendő volt, hogy meggyőződjünk róla) semmi haszna sincs. Kárt ellenben okozhat, amennyiben abszolutizálja feltevésünket, mely szerint a köpenyfelezős dolog mögött irodalmi mű-hiba áll, s nem két különböző (a Márton-i és György-i) történethagyomány alkotó összekapcsolásának, újrateremtésének művészi vágya, valamint megerősít egy olyan előítéletet, amely a heterogén nyelvi szerkezetet mindig jobbnak, értékesebbnek, magasabb rendűnek ítéli homogén párjánál. Utóbbi mondjuk kevésbé súlyos (ne feledjük: a kritika mindig egyetlen személy szükségszerűen szubjektív ízlésítéletét tükrözi), előbbi viszont ismét a strukturális intelligencia béklyójának bizonyul. Drága Zoli, Kedves Olvasó! A kör bezárult; s a kritikus ideje, úgy tűnik, lejárt.

78

PÁLL LAJOS OLAJFESTMÉNYE – HEGYI PÁSZTOR

BAKONYI ISTVÁN – BÍRÓ ANDRÁS: ÁDÁM ÉS FELESÉGEI

79

Bakonyi István

Bíró András: Ádám és feleségei Él Érden egy költő és író, túl a kilencvenedik esztendőn. Szülővárosa Székesfehérvár, és az sem mellékes, hogy Ady Endre édes unokaöccsének vallhatja magát. Bíró András negyven könyvet írt, különböző műfajokban. Van köztük verseskötet, családregény, ismeretterjesztő mű, publicisztika és sok egyéb. Az Ádám és feleségei hét évtized kisprózai írásaiból ad válogatást. Amolyan ünnepi válogatás, hiszen a kiadó ezzel köszöntötte a kerek születésnap idején. Kimondani is sok: az első írás 1941-es, az utolsó 2008-as. Nem tisztán novelláskötet, hiszen vannak benne publicisztikai jellegű írások is. Egy gazdag életmű szeletei. Közöttük a korai, 1941-es írás, A halál után. Realista szemléletének hajdani bizonyítéka, amelyben megadja a haldoklás természetraját – még igen fiatalon, huszadik esztendején innen. Vannak persze benne didaktikus elemek, ám az is érdekes, hogy a ma oly felkapott téma, a halál utáni élet kérdései is hangot kapnak benne. Olvasunk arról, hogy a lélek elkülönül a romlandó testtől. Mindent összevetve: ígéretes pályakezdésének példája ez a novella. A kötet egyébként nem időrendben tartalmazza az írásokat. Előbb a gyerekkori élmények későbbi rögzítéseit olvashatjuk. Itt is, másutt is láthatjuk az író történelmi érzékenységének nyomait. A megélt XX. század oly kusza, oly változatos, oly sok teherrel terhelt világát. Bíró András mesélőkedve eleven, a műfaj hagyományainak megfelelően. Az önéletrajznak is fontos szerep jut, saját múltjának élményeit gyakran építi bele a művek világába. Ebbe beletartozik a természet és az állatvilág szeretete is, nemcsak a történelem okozta viszontagságok sora. Ezekben az írásokban a líraiság sem lényegtelen elem, pl. a Nyúl így kezdődik: „Láthatatlan dunyháját most gyömöszöli be a házak közti utcákba és terekbe a nyár.” Aztán persze puritánabb a folytatás, és a prózai elemek uralkodnak. A történetnek lehetnek gyerekkori gyökerei, bár ízig-vérig mai élmények is, hiszen a délszláv háború ideje is fölvillan benne. Így találkozik egy nyúl tragikus sorsa a balkáni szörnyűségekkel. A kötet egésze ugyanakkor fölvet bizonyos műfaji problémákat. Nem minden írás novella benne, gyakran inkább a publicisztika uralkodik. Ilyen írás pl. a Fák. Itt eleveníti föl a fehérvári gyerekkor apró elemeit, a hajdani Simor utca, a Palotai út, az L alakú földszintes ház, a ma már láthatatlan város képeit. Itt nem a fikció, hanem a dokumentatív jelleg a fontos. Másutt is látható, hogy Bíró András otthonosan mozog a nemes értelemben vett publicisztika területén, s ezek a vonások néhol novelláinak világába is beszüremkednek. A kötetcímadó mű ugyanakkor akár bibliai tárgyú is lehetne, de nem az. Ádám hányatott életéről szerencsétlen házasságairól szól a történet, s közben a XX. századi magyar történelem kalandjaiból is ízelítőt kapunk az öt kapcsolat bemutatásával. Vázlatosan mutatja be a csődbejutott házasságokat, és láthatjuk a különböző okokat. Miként Örkény híres drámájában Pisti, Ádám is hol itt, hol ott

80

BAKONYI ISTVÁN – BÍRÓ ANDRÁS: ÁDÁM ÉS FELESÉGEI

találja magát. Az egyik érintkezési pont az özvegyasszonyokhoz fűződő kapcsolat. Aztán egy váratlan „kanyar”: a történet végén újra az első asszony jelenik meg. Ez a novellafüzér egyébként egy regény csírája is lehetne. Persze fontos az is, hogy írónk sikeresen írja le a női természet sajátosságait. Miként ezt igazolja a Hétpróbás menyasszony c. írása is. Egy céltudatos lányt mutat be egyes szám első személyben, és az Ádám-történetnél alaposabb a jellemábrázolás is itt. Vannak benn váratlan mozzanatok, egy különös próba kivitelezésének pillanatai. Általában jellemzi Bíró András írásait a nagy mesélőkedv, az anekdotikus hajlam. A realista magyar kisepika folytatása. Közérthetőség, lendület. A század változatos világa. A kisemberek, akik ki vannak szolgáltatva a történelemnek. És az író hosszú élete felöleli szinte az egész századot, annak rengeteg biztató és keserves pillanatát. Egyik legelevenebb írása 2000-ben született, és benne Krúdyt idézi meg. (Képzelt riport a Mesterrel) Ez az 1932-es történet élvezetes játék, ugyanakkor sajátos portré is a nagy elődről. Meseszerű, képzelt találkozás, filmszerűen megírt mű. Fölidézi a korabeli óbudai miliőt, a „sosemvolt, de emberséges világot”. Hasonlóan sikeres novella a Három méter, amelyben egy idős, magára maradt aszszony sorsának tömör ábrázolását kapjuk élete utolsó óráinak leírásával. Másutt akad, hogy inkább a vázlatosság uralkodik. Ezeken a helyeken a novella műfaji sajátosságai kevésbé játszanak szerepet, pl. a Fésűs Bandi c. írásban. Az Odakünn a kozmoszban pedig jól sikerült öregkori elmélkedés, rokonszenves gondolatokkal. És persze vannak hagyományosnak nevezhető elbeszélések az „őszikék” között is, pl. a Türelmes Jób 2002-ből. Egy bódélakó történetét meséli el Bíró András, a novella és az irodalmi riport szerencsés egybeolvadásában. A megszokott XX. századi emberi sors tárul elénk, baloldali múlttal, személyi kultusszal, 1956-tal, s más fordulatokkal. Regénytöredéknek is mondhatjuk, miként ez máskor hasonlóképpen érezhető. A befejezés ötletes egy váratlan fordulattal: az író-riporter elmegy egy újabb találkozóra, ám a főhős élete éppen révbe jutott egy asszony oldalán. A Galaktikák pedig a kötet méltó befejezése. Egy csillagász történetével olyan dolgokra derít fényt, hogy a mindenséget kutató ember gyakran a saját életével nem tud mit kezdeni. Elpusztítása ítélt kutyája úgy menekül meg, hogy a lelövésre fölkért ember végül is megkegyelmez az állatnak, miközben a csillagász magánélete mély válságban van. S a két sík így jelenik meg együtt a szép befejezésben: „Boldizsár megnyomta a kupola szerkezetének gombját. A Galaktika végtelen hidege bezárult fölöttük. Csak Badarik tenyeréből áradt valami olyan melegség, amilyet azóta soha nem érzett.” Ilyen pillanatokban gazdag Bíró András terjedelmes és színes életműve. (Hungarovox Kiadó, 2013.)

CSEKE ÁKOS – PÉLDÁZAT A BOLDOGSÁGRÓL

81

Cseke Ákos

Példázat a boldogságról (Ottlik Géza: Szerelem) Ha csak úgy végigfutjuk Ottlik Géza 1946-ban publikált Szerelem című novelláját1, könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy meglehetősen banálisra sikeredett: sem különösebb hősiesség nincs benne, se nagy, romantikus gesztusok, se bensőségesség, se lenyűgöző áldozat, se forró szenvedély, ugyanakkor azt se mondhatjuk, hogy kellőképpen kiábrándítana, hogy legalább leleplezné előttünk az emberi szerelmeket; így aztán szinte egyetértünk Szegedy-Maszák Mihállyal, aki monográfiájában azt írta róla: művészi szempontból teljesen jelentéktelen, hiszen „semmi továbbfejlődést nem mutat a harmincas-negyvenes évek fordulóján írt szépprózához képest”, ráadásul „a szereplőkből teljesen hiányzik a mélység, jellemzésük merőben külsődleges.”2 A történet valóban meglehetősen egyszerű. A húszéves Felicia a harmincnyolc éves Eleőd Imre felesége, Imrét azonban 1944 tavaszán elhurcolja a német politikai rendőrség, és a háború végeztével sem tér haza: lassan mindenki halottnak hiszi. Felicia Imre művésztársaságával marad, a Balatonra is lemegy velük, és lassan mintha beleszeretne az általuk megismert Kispéter Gyulába. Váratlanul azonban, még az újabb szerelem kibontakozása előtt, megérkezik a halottnak hitt Imre, Felicia pedig kisebb tétovázás után újra az övé lesz. Több kérdés is felmerülhet bennünk a történet kapcsán. Az első nyilván az, hogy mégis hol van itt a címben megjelölt, megígért, előre bocsátott szerelem – hiszen inkább csak valami hűtlenségféléről olvasunk. Imre eltűnése után Felicia Gyulát szereti, majd Gyula szerelmét megint visszacseréli Imréére. Ez volna hát a szerelem? Ha egyáltalán beszélhetünk itt szerelemről, akkor mégis melyik szerelemre gondoljunk, Felicia és Gyula vagy Felicia és Imre kapcsolatára? Másrészt: mi történt pontosan Feliciával? Hogyan szerethette meg Gyulát, ha nem sokkal korábban olyan bolondul szerette még Imrét, akinek hitvese volt? Miként lehetséges, hogy még akkor is folytatta románcát Gyulával, amikor Imre már visszatért és ott állt előtte? És miért jött össze Gyulával, ha, mint a novellából kiderül, „mindig tudta”, hogy Imre haza fog térni, és ennek megfelelően ő maga írta ki neki egy kis cédulára, közös otthonukban, hogy hol vannak, és még a kerékpárt is beállította a fürdőszobába, hogy azzal utánuk tudjon jönni? Ottlik úgy szerkesztette meg írását, hogy ezek a kérdések szinte automatikusan felmerüljenek az olvasóban, arra is ügyelt azonban, hogy semmiféle konkrét választ ne adjon a felmerülő kérdésekre. Hogy juthatunk akkor mégis közel a novella „mondanivalójához”3? Mindenekelőtt fantasztikus leírásokat kapunk 1

A novellát a következő kiadásban idézem: Minden megvan, Magvető, Budapest, 1991, 197-204. Ottlik Géza, Kalligramm, Pozsony, 1994, 38. 3 A „mondanivaló” problémájáról Ottlik kapcsán általában lásd: Cseke Ákos: „A láthatatlan mondanivaló”, Kortárs. Ottlik 101, 2013, 32-46. 2

82


Feliciáról, amelyek a nőiségében rejlő kiismerhetetlen hatalmát mutatják, amelytől a férfi elbeszélő előbb idegenkedik, majd amellyel szemben később egyenesen utálatot érez. Felicia bolondozik, nyelvét nyújtja rá, „jókedvűen fecseg”, folytonfolyvást mozog, tesz-vesz, „a kék lamé alatt csupa hajladozás” a teste, arcán pedig olykor, „mintha napsütés vonul végig a tengeren, hétszer hét változás” hullámzik át. Persze nem is önmagában Felicia az idegesítő az elbeszélő és az általa képviselt „világ” számára, hanem a lány szerelme, Gyulával vagy Imrével: egyre megy. A hancúrozás, a bolondozás, az évődés, a játék, amely a társaság szeme előtt zajlik, de amely végső soron, elvileg, nem tartozik senkire. Ahogy a novellában olvassuk, előbb még Felicia és Imre kapcsán: „Untam ezt az ostobaságot. Áradt belőle valami idegesítő. Mehetnékem támadt”, majd később, már a Gyula-szerelem apropóján: „Varázslatos szemével most olyan szelíden és csengőn nézett a fiúra, hogy magam is megsokalltam a dolgot. De Orsolya megelőzött. A fene egyen meg benneteket – harsant föl rekedten a hangja. Értitek? Egyen meg a fene benneteket a turbékolásotokkal együtt. Felicia hátravetette a fejét, úgy nevetett. Aztán átült mellém, kicsit hízelkedve, mert érezte, hogy utálom őket.” Mi az értelme, mi a jelentősége ezeknek a leírásoknak? Tekinthetünk rájuk valamiféle dekorációként: az író nemcsak egy többé-kevésbé banális „szerelmi” történetet mesél el, hanem ahhoz is veszi a fáradságot, hogy a nőiség „lényegéről” is „filozofáljon” egy kicsit. Nem lehetetlen azonban, hogy itt nem puszta dekorációról van szó, hanem egy olyan elbeszélői fogásról, amely révén napvilágra kerülhetnek a történet mélyrétegei. De hát vannak-e ennek a történetnek és egyáltalán ennek a szerelemnek mélyrétegei? „A tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke bogozott össze bennünket; valami, ami kitermelődött, tejsav vagy gyanta, a sebekből, izomlázból, fájdalomból, törekvésekből, és lehetővé tette, hogy éljünk; valami, ami talán kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél.” – szólnak az Iskola a határon jól ismert, sokszor idézett sorai. „Több a szerelemnél” – nem erről van-e szó itt is? Hogy tudniillik ennyi csak a szerelem világa: évődés, együttélés, házasság, elhagyás, hűtlenség, visszatalálás; s aki csak ennyit tud a másik emberhez fűződő lehetséges viszonyainkról, arról talán, az Iskola felől, akár azt is mondhatnánk, hogy egyáltalán nem is tud róla semmit. Talán ezért hangsúlyozza Balassa Péter is a regény és a hallgatás eminensen férfias voltát: „Ottlik műve a végső dolgok könyve. Szó van róluk, de nincsenek kimondva egyetlen helyen sem. A kimondás itt férfiatlan dolog, mégpedig nincs férfiasabb könyv az Ottlikénál.”4 Nem ebből a perspektívából érthető-e Felicia karaktere, a fecsegésből, a szóból, a kedveskedésből, amellyel folyamatosan körülöleli a szeretett férfijait, bárki legyen is épp aktuális szerelme? Nem puszta negatívja-e a Szerelem az Iskola világának, amelyben Ottlik mintegy előre leszámol ezzel a témával, hogy az igazira összpontosítson, arra az elszakíthatatlan emberi kötelékre, amely messze több a szerelemnél? Azt hiszem, nem feltétlenül erről van szó, már csak azért sem, mert az ábrázolás, a leírás, amellyel Ottliknak ebben a novellájában találkozunk, egyáltalán nem 4

A színeváltozás, Szépirodalmi, Budapest, 1982, 254.


83

azt sugallja, hogy itt a nőiségben rejlő erőtlenségről lenne szó, valami fecsegésről, szó szerinti és átvitt értelemben; a szavak, sőt: egyáltalán a kapcsolatok, a valóságok és az emberi lét egyfajta „nőies” pazarlásáról, amellyel a „férfias” hallgatás volna szembeállítható. Épp ellenkezőleg: mintha Ottlik valami olyan titokzatos erő és hatalom birtokosaként mutatná be Feliciát, amelyet összességében Felicia maga sem ismer teljesen. Legalább két dolog utal erre magában a szövegben: az egyik a fel nem ismerés. Imre ott áll Felicia előtt, de Felicia mintha nem ismerné fel szerelmét; testi szemeivel látja ugyan, mégsem vesz róla tudomást. Olyan ez, mint ahogyan Pénelopé nem ismeri fel a hazatérő Odüsszeuszt, vagy ahogyan Mária Magdolna nem ismeri fel a kertészben, aki szól hozzá, Urát, Jézusát. Azt gondolhatnánk, hogy Felicia újdonatúj szerelme, Gyula miatt nem ismeri fel Imrét, hogy már – úgymond – másnál van, másé lett, nincs köze hozzá, vagy legalábbis azt hiszi, netán játszik csak vele, időt húz, szórakozik, „fecseg”; hamar kiderül azonban, hogy – Tandori más kontextusban használt szavával – ez „borzasztóan nincs így”5, hiszen a felismerés pillanatában és onnantól fogva Gyula már nincs sehol, egyszerűen nem létezik többé, mintha soha nem is létezett volna; valójában mintha Imre sem látná őt, tudomást sem vesznek róla. Feliciát tehát egyfelől ez a fantasztikus öntudatlanság jellemzi, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy valahol ott él, azon túl, ami történik körülötte. Látszólag csal vagy legalábbis hűtlen egy kicsit; valójában azonban talán arról van szó, hogy nem ott van, ahol ténylegesen van, Gyulával és másokkal a Balatonon, hanem mindvégig ott, ahol szeret, vagyis mindvégi Imrénél van és Imrével marad. Clairvaux-i Bernát írja a szerelmesekről, hogy ők tulajdonképpen soha nem ott vannak, ahol ténylegesen, fizikai valójukban vannak, hanem annál, rendíthetetlenül, akit szeretnek; és bár Bernát ezt a transzpozíciót nyilván az Istent szeretők kapcsán hangsúlyozza, végső soron Feliciáról is mondhatjuk talán, hogy ott van, ahol igazán szeret, ami leírhatatlan, nem pedig ott, ami egy novellában leírható, megjeleníthető, a Balaton, a művészek, a nyár, a „szerelem”. Bizonyos értelemben olyan mélyen Imrénél van még, aki máshol van, hogy akár Gyulával is lehet; olyan mélyen a halottnak hitt Imre közelében él, hogy amikor Imre testi valójában újra odaáll elé, észre sem veszi, fel sem ismeri – még őt sem ismeri fel, akit szeret a lelke, hogy is ismerné fel tehát magát abban, amit ő maga tesz, gondol s ami nap mint körülveszi –; idő kell hozzá, hogy átbillenjen ezen a határon, hogy visszatérjen a ténylegesnek nevezett események szintjére, amelyeket régen elhagyott, hogy a láthatatlan történetből, amelyet nem szűnt meg Imrével élni, visszatérjen végre a látható történetbe, ahol Imre már előtte áll és amelyben mintegy véletlenül, ő, Felicia, már mást „szeret”. Mintha csak álmodta volna Imre eltűnését, mintha hosszú álomba hullott volna, és most ébredne fel. Álomszerűségéből következik ártatlansága is: megcsalja Imrét és nem csalja meg, hiszen annyira vele van, a lelke mélyén, hogy a teste, a szeme, a karja, az öle még nem ismeri fel; mint Mária Magdolna a kertészben Urát, Jézusát. Ez az, amit Ottlik a Hamisjátékosokban úgy mond: „Olyan erő van lusta testetekben, zavaros fejetekben, mely csak az elemekéhez hasonlít5

Lásd: Tandori Dezső: A zsalu sarokvasa, Magvető, Budapest, 1979, 178.

84


ható.” Nem a felszín fecsegése ez, hanem egy mélységes, a férfi számára egyszerre idegen és riasztó, de egészen elemi erő, amely bár bizonyos értelemben éppen önnön ellentétében, egy kiismerhetetlen zavarosságban és csalásban él, mindvégig közel marad, jelen van és ráadásul mindent, mindent tud. A mindentudás itt éppen nem azt jelenti, hogy tudja, mit kell, netán mit illene tennie, hiszen azt éppen nem tudja. A felszín azt mutatja: oly könnyen szeret meg mást, hogy talán Imrét is ilyen könnyen szerette csak. Valójában azonban, mint Ottlik megjegyzi, Felicia „mindig tudta”, hogy Imre visszajön, ami talán egyszerűen azt jelenti: mindig remélte. És amit remélt, az végső soron nem is valami olyasmi volt, ami remélhető lett volna, hiszen már mindenki lemondott arról, hogy Imre vissza fog térni – erélyesen utasítják csöndre, ha róla beszélne, mondván: „Nyugodj már belé, hogy Imre elpatkolt”. Ha azonban Felicia a nem remélhetőt reméli, azzal végső soron a remény igazi értelmét váltja valóra. Ez az, amit Hérakleitosz úgy mond: „Aki nem reméli a nem reméltet, nem fog rátalálni.” Az embert, mint Jean-Louis Chrétien írja6, a remény teszi emberré, de nem annak a reménye, ami remélhető, hanem az arra vonatkozó reménység, amely átlépi a pusztán lehetséges határát. Feliciában pontosan ezt a határátlépést csodáljuk, ezt jelzi a kis cetli, amelyet férjének a konyhában hagy: „A kulcs a fűszeresnél van. Kikészítettem a vászonruhádat, vedd fel, és gyere azonnal utánam. Vásároltam neked egy biciklit, drágám, mert a vonatok nagyon rosszak, be van állítva a fürdőszobába. F.” Szávitri története juthat eszünkbe, a Mahábhárata szépséges meséje, amelyben a feleség, aki egy jövendölésből előre tudja, hogy a férje egy pontosan kijelölt napon fiatalon meg fog halni, vele megy aznap és követi mindenhová, de nemcsak abban az értelemben, hogy mellette áll és óvja őt, amíg tudja, ha tudja, hanem abban az értelemben is, hogy amikor a halál ura eljön érte, akkor ádázul követi a férjét magával cipelő halált is, mondván, hogy mindenhová elkíséri őt, függetlenül attól, hogy merre tart; míg végül a halál meg nem könyörül rajta, és kitartásától, reményétől lenyűgözve, reményétől, amely valami teljesen remélhetetlent remél, vissza nem adja neki férjét, hogy újra együtt élhessen vele. Ez az elszánt követés, amely az életen túl is szemmel tartja valahogy a férfit, valahol talán maga a szerelem, amiről Ottlik is beszél, és persze a reménykedés, az előbb vázolt értelemben; nem nőies sirám, nem erőtlenség, nem hűtlenség, nem pazarlás és férfiatlan „fecsegés”, hanem olyan hatalom, amely talán még az élet és a halál fölött is rendelkezik. Mit jelent az életen túl is szemmel tartani valakit? Fogalmunk sincs róla, és persze erről írni, ezt megfogalmazni talán túl egyszerű volna: közvetlen kijelentések sorjázhatnának egymás után, amelyek semmivel sem támaszthatók alá és semmivel sem cáfolhatók meg; vagy talán Krúdy varázslatos költészete kellene hozzá, hogy ilyesmiről írni lehessen. Ottlik nem a közvetlen kijelentéseket és nem is a költészet varázslatát választja, de azt is túl egyszerűnek találná, ha hallgatna róla; nem marad más hátra, mint megírni Imre és Felicia láthatatlan történetének krónikáját, egyrészt oly módon, hogy kizárólag a látható történet elemeit tudatja velünk, ugyanakkor úgy, hogy az ábrázolás ereje révén – az erő itt visszafogottsá6

A felejthetetlen és a nem remélt, Vigilia, Budapest, 2010, 146.


85

got jelent – utaljon arra a többletre is, amely a látható szint ismerete és tudomásul vétele által megmagyarázhatatlan, másrészt pedig azáltal, hogy az ábrázolás során a történet lényegi momentumát pontosan az ellenkezőjére változtatja át: Felicia mélységes hűségét, amely akkor is reménykedik, amikor már senki szerint nincs helye a reménynek, Felicia hűtlenségével maszkírozza; a szerelem – ha szabad így mondani – földöntúli hatalmát úgy mutatja be tehát, hogy e távollét közben, amely során Felicia talán mintegy visszaszereti a halálból Imrét, a végsőkig és azon túl is szerelmes nőt szinte csalóként ábrázolja. Itt látszik, mennyire távol áll Ottliktól, hogy valamiféle viselkedéstanná sűrítse írása „tanulságát”, így tudva le a mondanivaló kifejezésének művészi feladatát; erkölcskódexeinkben nem úgy tanultuk, hogy bizonyos esetekben a hűtlenség is lehet formája a hűségnek, hogy tehát a hűség olykor saját ellentétében rejtőzik el és mutatkozik meg. Ám arról sincs szó, hogy Ottlik valami posztmodern gesztussal erkölcsösnek akarná bemutatni azt, ami erkölcstelen (a hűtlenség), és erkölcstelennek azt, ami erkölcsös is lehet (a szerelem). Amit Ottlik művészként tesz, az a látható és a láthatatlan történet elkülönítése és bizonyos kitüntetett pontokon való összegubancolása, egészen pontosan annak a bemutatása – itt egy pillanatra Ottlik világa a negatív teológiával érintkezik –, hogy a mélységes reménykedés, amely láthatatlan és amellyel Felicia visszavárja szerelmét, önnön ellentétében is megmutatkozhat, vagyis a csalás, a hűtlenség formájában; lehetséges tehát, hogy a hűség mint mélységes reménykedés, amelynek tárgya a nem remélt, amit valaki az egyedüli valóságosnak tud, a hűtlenségben rejtőzik el. Úgy tűnik, Ottlik a Szerelemben nem a férfiasan hallgató Iskola negatívját írta tehát meg, hanem – ha egyáltalán lehet szó itt valaminek a negatívjáról, akkor – magának az elképzelhető és a „régi prózaíró” által még talán megírható Szerelemnek a negatívját, ami azt jelenti, hogy a történet, amelyről beszámol, csak az egyik, méghozzá a látható és hihető része az elbeszélendő történésnek, ám az ábrázolás, a leírás bizonyos jól megválasztott fogásai révén az írónak sikerül láttatnia a láthatóban és a hihetőben a láthatatlant és a hihetetlent, a Szerelem „valódi” történését is, amely egyébként, a hűtlenség motívuma révén valahogy éppen ellentétes a Szerelem látszólagosan valódi történetével. Visszatérve a férfiassághoz, mondhatjuk-e tehát, hogy Ottliknál az írás, a hallgatás, és a kimondás visszautasítása valahol a férfiasság maga, szemben a fecsegéssel, a kimondással, amely ebben a felosztásban valahol kimondatlanul is a nőiséghez társul? Az talán első látásra is világos, hogy férfihőseiben, Feliciával összehasonlítva és Feliciával szemben, megvan valahol a „biccent, nem remél” tapasztalata, a dolgok egyszerű tudomásulvétele. A Szerelem párnovellájában, A rakparton című, szintén 1946-os írásban éppen a nemek cserélődnek meg: nem egy nő szeret két férfit, hanem egy férfi szeret két nőt. Szó sincs azonban reménykedésről, fel nem ismerésről, de még a határon való átbillenésről sem: Damjáni egész egyszerűen Lónával, vagyis azzal a nővel marad, akit akkor szeretett meg, amikor feleségét már, az ostrom miatt, halottnak vélte. A rakpart, a Duna vonala az a határ, amelyen nem tud és nem akar átlépni, újra megtalált felesége kedvéért sem. Ottliknál a férfiak valahogy mindig a határon „innen” maradnak, ezt látjuk többek között A Hegy Lelkében is, ahol a férfi saját magányát

86


őrzi mindenáron, három nő szerelmének, kísértésének is ádázul ellenállva, vagy akár a Hét percben, amelynek férfi hőse ki is jelenti: „Mi nem vagyunk szerelmi alanyok”, illetve: „A szerelem nem társasjáték, magánügy… A szerelemhez csak egy ember kell.” Van persze „férfias” fel nem ismerés is: az Iskola a határonban például Medvét is úgy írja le Ottlik, hogy bár látja, de egy pillanatra nem ismeri fel édesanyját, aki eljön érte, hogy „megszabadítsa” – és akinek eljövetelében egyébként Medve „remény nélkül reménykedett”7 –; mégis lehetetlen volna Felicia alakját férfi szereplőre átírni, ez a mélységes ártatlanság és zavarosság, tudatlanság és öntudatlanság, felnemismerés és reménykedés jellegzetesen nőinek tűnik ugyanis Ottlik világában. Férfihőseiben nincs sem ilyen mélységes és szinte riasztó öntudatlanság, sem ilyen mélységes zavarosság, sem ilyen mélységes reménykedés és „tudás”. Az azonban talán nem véletlen, hogy azon ritka Ottlik-alakok egyike, aki tudja, hogy van más, hogy van túlpart, hogy túl lehet menni a bevett határokon, nem „kint”, hanem „bent”, a lélek mélyén, valami végső szabadságban, elengedésben, végtelen szerelemben, amellyel a halálból is vissza lehet szeretni azt, akihez igazán tartozunk, azt a nevet viseli: Felicia, ami azt jelenti: Boldogság. A Szerelem talán nem is más, mint példázat a boldogságról, ahol a boldogság a határátlépés, a határtalanítás maga; és akkor Felicia története egy másik, egy újabb vagy inkább egy első, egy, ha szabad azt mondani, „női” szemszögből láttatott „iskola a határon”.

7

Iskola a határon, Magvető, Budapest, é. n, 175.

KAPOSI KRISZTINA – RÓNAY LÁSZLÓ SEBEK ÁZTATÁSA: VISSZAEMLÉKEZÉSEK

87

Kaposi Krisztina

Rónay László Sebek áztatása: Visszaemlékezések Argumentum, 2014, 187 oldal Rónay László legújabb könyvét lapozgatva az olvasó egy olyan gyűjteményt vehet a kezébe, amely egy kicsit közelebb hozhatja a kiváló irodalomtörténészt, szerkesztőt, egyetemi tanárt mind a laikus, mind pedig az esztétikailag és tudományosan reflektált befogadókhoz. Ezúttal nem valamely XX. századi író vagy költő életpályáját és költészetét bemutató szakmonográfiát és nem is egy kifinomult érzékkel összeállított vers/próza antológiát olvashatunk, hanem visszaemlékezéseket. Visszaemlékezéseket, amelyek bepillantást engednek Rónay Tanár úr életének, pályájának, tudós irodalmi és tanári hivatásának egy kis szeletébe. Sőt, talán még személyiségéből, a magas kvalitású, ugyanakkor mélyen emberi Rónay Lászlóból is mutatnak valamennyit, aki szakmai feladati iránt éppúgy elkötelezett még most is, mint családjáért és tanítványaiért. Mindig nagy érték személyes és saját, egyes szám első személyben íródott emlékezéseket olvasni, hiszen ezek közvetlenül szólítanak meg minket, azt és úgy látjuk, ahogyan a visszagondoló alany át- és megélte, érzékelte, tapasztalta. Már maga a cím is nagyon beszédes – Sebek áztatása: Visszaemlékezések. Érezzük, hogy baljós, fájó és szomorú élmények is vegyülnek benne, s valóban megtaláljuk a sebeket a kötetben az egészen apró, diákévekben történt iskolai negatívumoktól kezdve a pályakezdés viszontagságain át, a családtagok, ismerősök, kollégák elvesztéséig és a konkrét testi fájdalmakig. Mégsem tekinthetjük negatív hangoltságúnak a Visszaemlékezéseket, hiszen a seb, sebek vallási konnotációkat is ébresztenek (Christus patiens, stigmák stb.). Az ehhez kapcsolódó mély hit és remény, illetve vallásos érzület pedig a könyv egészét áthatja, mitöbb a vége felé egyértelműen fel is erősödik. Egy teljes ívet rajzolnak ki Rónay visszaemlékezései, s bár életének azon állomásait és mozzanatait emeli ki, amelyek számára valamiért fontosak és jelentőségteljesek voltak, s ennek megfelelően hol kevésbé, hol jobban részletezettek az egyes emlékképek, mégis teljesnek érezzük a gyermekévektől induló és a jelenben záruló emlékezésfolyamot. Megrendítő, de egyúttal szép is annak az állandósult otthoni, házastársi gesztusnak a leírása, ahogy a feleség, Judit ápolja és segíti idős, betegeskedő, lábát fájlaló férjét, s amely keretezi a kötetet. Rónay emlékei ezek között a gyógyító pillanatok között törnek fel és elevenednek meg. A gyermekkorból a családtagok felidézése mellett fontos helyet foglalnak el a nyári szárszói emlékek, de a jelenlegi Mandula utcai lakás vásárlásának anekdotaszerű története is itt kap helyet, amelyet sajnos a háború komor szelének egy-egy fuvallata is átjár.

88


A gimnáziumi évek emlékeit a tanárok és osztálytársak rövidebb-hosszabb leírása és a kedves és maradandó olvasmányélmények felsorolása teszi érdekessé. Rendkívül figyelemreméltó és megkapó az ifjúkori évekből a komolyzenével való megismerkedés, amely nem csupán pillanatnyinak, hanem egy egész életre szólónak bizonyult: a Zenei jegyzetek (Vigilia) és a Vasárnap egyházi zenéje (Új Ember) rovatok írása, a hangversenyek szeretete, a CD lemezek gyűjtése, valamint emlékezéseinek utolsó sora, amely egy Haydn-oratórium (Teremtés) meghallgatására utal, mind ezt példázzák. A piaristáknál eltöltött meghatározó és világképformáló évek után az egyetemi emlékekről olvashatunk. Magyar, latin és pedagógia szakos tanulmányok, majd embert próbáló bicskei tanári évek. A hosszú vonatutak és a roma gyerekekből is álló osztályokban végzett pedagógusi-nevelői munka minden nehézsége ellenére mégis szép emlék maradt Rónay László számára. A diákelőadások megszervezésének és előadásának közös munkája, a gyerekektől és kollégáktól kapott elismerések, a kialakult emberi kapcsolatok, barátságok maradandó emlékeknek bizonyultak. Ám a Visszaemlékezések talán legszebb részei azok, amikor Rónay a családjáról ír. Szeretettel és büszkeséggel gondol feleségére, gyerekeire és unokáira, egy helyen még azokat a vonásokat, személyiségjegyeket és tulajdonságokat is egybegyűjti, amelyek a családi hagyományok folytatását tették lehetővé. Lányai a tanári pályát választották, fia, pedig újságíróként dolgozik, s könyvei is jelentek már meg – Rónaynak és édesapjának, Rónay Györgynek a tehetségét és elhivatottságát örökölték. A család fontossága és értékeinek hangsúlyozottsága mellett a mindennapok munkáinak emlékei is előtűnnek. A Petőfi Irodalmi Múzeumban eltöltött három év, majd az Irodalomtörténeti Intézetben végzett szakmai feladatok következnek. A legemlékezetesebb munkaként az ún. Sóska és annak megpróbáltatása jelenik meg. Ez az 1945 utáni irodalomtörténet fejezeteinek rendbetételét, helyesebben újraírását jelentette. Mindeközben Rónay saját, nem rárótt kötelezettségként, hanem önként vállalt, örömmel és nagy elszánással készülő munkáiról is szó esik. Legfontosabbnak Kosztolányiról és Márairól írt monográfiáit érzi, de talán még ennél is értékesebbek a XX. század katolikus irodalomról írott hiánypótló munkái – Sík Sándor, Mécs László, Tűz Tamás stb. S itt hangzik el legnagyobb régi álma is, egy XX. századi katolikus művelődéstörténet tető alá hozásának a terve. Ahogy a pálya vége felé közelednek Rónay visszaemlékező gondolatai, úgy mélyülnek el tartalmilag is a művészet, a család, valamint a vallás, a hit és az Isten felé emlékek. Talán nem véletlen, hogy a Visszaemlékezések utolsó része épp Jelenits Istvánt idézi meg, a nagy piarista professzort, tanáregyéniséget. Inspiráló szellemi-lelki forrásként emeli ki Jelenits Élet és evangélium című könyvét, valamint a tanító Jézus kudarcairól mondott szavait. Ám kudarc és csüggedés helyett most is a remény szólal meg Rónay Visszaemlékezéseiben. Gondolatait egyfajta végső köszönetadással, az Istenhez szóló fohászkodó kérdéssel és Haydn Teremtés c. oratóriumának tervezett meghallgatásával zárja. A figyelmes olvasónak nem is kell külön jelezni, hogy ennél szebb és


89

tudatosabb befejezése nem is lehetne Rónay László könyvének. Az irodalomtörténész, szerkesztő és kiváló tanár még a látszólag szabadon szárnyaló Visszaemlékezéseinek is tudatos konstrukciót adott. A kamillás lábfürdővel megjelenő, gondoskodó orvosfeleség által kialakított keret, az életpálya felidézésének strukturálisan is kitüntetett pontjain elhelyezett, mélyen szubjektív gondolatok a család értékét vagy épp a tanári hivatás szépségét és örömeit emelik magasra. A szakmai feladatok között a legfontosabbnak érzett katolikus irodalom tanulmányozásában elért eredmények, a zene, s főképp az egyházzene szeretete, végül pedig az Istenhez forduló befejezés kifinomult szerzői-szerkesztői tudatosságról, ugyanakkor nagyon mély eszmei-gondolati struktúráról és lényeglátásról tesz tanúbizonyságot.

Paál Lajos: Korondi utca – olaj, vászon

90

PÁLL LAJOS TUSRAJZA – KECSKÉS ASSZONY

POMOGÁTS BÉLA – „HOL VAGY ISTVÁN KIRÁLY”

91

Pomogáts Béla

„Hol vagy István király” Szent István alakja irodalmunkban Történelmi hőseink Irodalmunk valójában nemzeti történelmünk emlékműve is: nyomon követte a magyarság sorsának alakulását, megörökítette az önbizalmat adó sikereket, és figyelmeztetett a létünket veszélyeztető eseményekre. Emléket állított történelmünk hőseinek, mintegy bíztatásul, hogy az ő emberi példájukból, küzdelmeik és munkájuk örökségéből merítsünk erőt abban a szinte mindennapi erőfeszítésben, amelyet fennmaradásunk követel. Nagy népek, sokszor tíz- vagy százmilliós nemzetek aligha szorulnak rá arra, hogy folyamatosan számot vessenek múltjukkal és jövőjükkel, nekünk ez a számvetés szinte folyamatos kötelesség volt. Ilyenkor nem kerülhetjük meg történelmünknek azokat a hőseit: uralkodókat, hadvezéreket, szenteket, tudósokat, írókat, művészeket, akik sorsuk tanulságával, személyes példájukkal, mindig érvényes tanításaikkal buzdítják a nemzetet igazabb életre, közösségi összefogásra, ha kell, közös áldozatvállalásra. Talán ezért is: a történelmi örökség szüntelen életben tartása végett is tekint irodalmunk a múltba, ezért van nemzeti kultúránkban olyan fontos szerepe a történelmi regényeknek és drámai műveknek és ezért idézi költészetünk mindig újra ezeréves történelmünk nagy hőseinek alakját. Tanulságos lehet számot vetni azzal, hogy kik azok a történelmi személyiségeink – hőseink, akik legtöbbször megihlették irodalmunkat. Csak futólagosan idézem fel a nagy neveket: Árpád fejedelemre, Szent Istvánra, Szent Lászlóra, Hunyadi Jánosra, Mátyás királyra, Dózsa Györgyre, a szigetvári Zrínyi Miklósra, Zrínyi Miklósra, a költőre és hadvezérre, Bethlen Gáborra, II. Rákóczi Ferencre, Széchenyi Istvánra, Kossuth Lajosra gondolok. Ők azok a történelmi hőseink, akik a legtöbbször szólították meg irodalmunkat, az alakjukat felidéző irodalmi művekből: költeményekből, regényekből szinte egy lírai-epikai magyar történelemkönyvet lehetne összeállítani. A Szent István-hagyomány Szent István alakja, szinte ezer esztendőn keresztül szólította meg a magyar írástudókat, kezdetben latin-, később magyarnyelvű himnuszokra, verses históriákra ihletve őket. Irodalomtudósok feltételezik, hogy már a nagy király halála (és még inkább szentté avatása) idején születtek ilyen himnuszok, ezek jobbára elvesztek a történelem forgatagában, csupán következtetni lehet rájuk a valamivel későbbi szövegekből. Alszeghy Zsolt (az 1938-ban az Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján címmel megjelent nagy háromkötetes gyűjtemény számára írott) Szent István a magyar egyházi költészetben című tanulmányában arról értekezik, hogy a korai latin nyelvű himnuszköltészetből csupán néhány sor maradt fenn a Keszthelyi Kódexben, illetve egy másik himnusz-

92


ból az Érdy Kódexben. Teljesebb szöveg az az ugyancsak latin nyelvű Himnusz Szent István királyról című költemény, amelynek néhány szakaszát Csanád Béla tolmácsolásában idézem: Oktatták őt híres doktorok, öntözték bölcsességgel őt, s jámbor erkölcse ragyogott már zsengén, férfikor előtt. S már életének hajnalán osztotta üdvnek életét, s a magyar nemzet, a pogány hamar keresztény hitre tért. Feltünt az égi fényesség, s a nép, mely tévelygésben élt, elhagyva sűrű éjjelét, Krisztus szent igájába tért. Imádás légyen, tisztelet néked Hármas-Egy Istenünk, segíts elérnünk mennyeket, mit szent királyunk kér nekünk. Amen. A tizenharmadik század végén, midőn már általános volt a szent király kultusza, keletkezett ugyancsak ismeretlen szerző műveként az István király verses históriája című himnikus költemény, ennek néhány szakaszát Weöres Sándor fordításában idézem fel, ez a király nemzetmegtartó küzdelmére utal: Ha szelidebb apostolra is hallgatna nemzetünk: talán Isten küldött volna kezesebbet is nekünk. Merész lázongók hadával gyengébb pásztor mit tegyen? Ezért kemény férfi által szállt reánk a kegyelem. Oroszlán legyőzésére nagy Sámsont küldé a menny; magyarok térítésére támadt hős fejedelem. Oroszlán torkából akkor


93

édesen csorgott a méz; Istenhez a magyar ajkon ének éneket tetéz. Miként az előbb említett Szent István-emlékkönyv tudós szerzője megállapította, István király kultusza igazán a tizenhatodik-tizenhetedik században bontakozott ki, bizonyára nem függetlenül az akkori ország súlyos megosztottságától és hányattatásaitól. A nagyváradi, majd egri püspöki tisztséget viselő Kisdy Benedek által 1651-ben összeállított Cantus Catolici című énekeskönyv, amely azután hosszú évszázadokon át használatban volt, és meghatározta az egyházi énekkultúrát, a következő Szent István-himnuszt örökítette tovább: Szent István első Mártyr meg-jelenék, Gejza Attyjának, ’s tőle taníttaték, Hogy fia lészen, kiben kedve telnék, az élő Istennek. Ottan születék Esztergom Várában, Fel-neveltetett keresztyén vallásban, Szent Albert Püspök, ő tudományában, és tanításában. Királyi pálczát hogy kezébe vévé: Keresztyén Hitet terjeszteni kezdé. A’ pogányságot Országból ki-üzé, és ki-rekeszté. Sok Templomokat, és Püspökségeket, Magyar országban fundála, s’ helyeket; Kikben szüntelen Isten dicsirteték, s’ neve hirdetteték. Sok gazdagsággal azokat bé-tölté, Szent Oltárokat fel-is ékesíté. Kinccsel, arannyal, sok szép eszközökkel, drága kövekkel. E’ mellé szerze igaz Pásztorokat, Más Országokból hoza tanítókat, Kikkel oktatá Magyar Pogányokat, Keresztyén hitre. Azért ő benne Istennek tölt kedve, Mert Angyal által ő Királyi feje, Szent Koronával, menyből tiszteltetett, és böcsültetett. Ugyancsak a magyarok vallásos (egyházi) költészet köréből említhetem meg a Verseghy Ferenc, Kemenes Ferenc, Mindszenty Gedeon és mások tolla nyomán született verseket és a régi katolikus énekeskönyvekben megörökített, de ismeretlen szerzőtől származó Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga… kezdetű éneket, ez ma is él templomainkban. Az egyházi (vallásos) Szent István-irodalommal szinte egy időben bontakozott ki a nagy királyunk alakját és országépítő munkáját felidéző világi irodalom. Erről ugyancsak a Szent István-emlékkönyvben Szent István a magyar világi költészetben címmel Pintér Jenő írt összefoglaló tanulmányt. Az itt felidézett szövegek nagyrészt az ezerötszázas évek közepétől kibontakozó magyarorszá-

94


gi reformációhoz köthetők. Így Farkas András protestáns prédikátor A zsidó és a magyar nemzetről című verses munkája, amely a bibliai történetek mellett felidézi a magyar história régi évszázadait és nagy alakjait is, ebben az elbeszélő keretben beszél Szent István, Szent Imre és Szent László életéről és tevékenységéről. A tizenhetedik században élt (különben meglehetősen rossz hírű) gróf Listius László A magyar királyokról című történeti munkájában Szent Istvánt, mint nemzete megtérítőjét ünnepelte, Garay János, aki jóformán az egész magyar történelmet feldolgozta verses históriáiban, Az Árpádok című verses művében minden egyes Árpádházi királyról megemlékezett, A szent korona című költeményében a koronaküldés eseményét beszélte el, Az apostol és A beteg király című verses munkáiban pedig a szent király országépítő és hittérítő tevékenységét, végül betegségét és utolsó napjait örökítette meg. Szent István alakja úgyszólván állandó jelleggel volt tárgya a tizenkilencedik század második fele költészetének. Arany János István örökje címmel kezdett bizonyára nagyobb lélegzetű történelmi elbeszélő költeménynek szánt munkájában idézte fel a király alakját. Ennek azonban csupán első hat sora készült el: „Az időket zengem én, és az idők apját, / teliteljes fényiben a dicsőség napját. / Vajha késő énekem egy Józsua lenne! / Megállítaná e napot, mielőtt lemenne. / Üle István szent király fejedelmi székén, / A soknyelvű nemzetet bírja vala békén…” A bizonyára nagyra hivatott költemény itt megszakadt. Ugyancsak a szent király alakját idézték fel Vajda János Imre herceg és Székesfehérvárott, Reviczky Gyula Szent István napján, Vargha Gyula Az első harangszó és Gyóni Géza A dicsőséges jobbhoz című költeményei. Közülük Reviczky költeményét idézem, amely a Szent Istvánra utaló hagyományt a magyar függetlenség ügyével kötötte össze. S lesz még idő, lesz még olyan nap. Midőn, dicsőséges király, Hatalmát a rég’ vert magyarnak Majd nem gyöngíti belviszály, Ha majd a népek viharába’ Csak a te koronád nem ing, S a magyarok fölkent királya Magyar király leszen megint! István király alakja folyamatosan jelen volt a nemzet – és a magyar irodalom emlékezetében, például a Nyugat költőinél, olyan emlékezetes verses művekre utalhatok, mint Babits Mihály Szent király városa, Juhász Gyula Új ének István királyhoz és Sík Sándor Szentkirály szólongatása című verse. Idézem Babitsnak az esztergomi Előhegyen írott versét, erről a hegyi házból csodálatos kilátás nyílik a Bazilikára, és így a visszavonult költő naponta szembesülhetett a szent király örökségével. Az ő emlékét idézve ítélte meg saját kicsinyes korának hiábavaló küzdelmeit: Küzdeni? Más korok küzdtek könyvért, keresztért, ostyáért és zászlóért: ez nekünk már


95

mind semmi volt. Mi már a Semmiért harcoltunk, mint üres gép, barbár századok harcánál szörnyebb harcot. Egymást vontuk az ágyúk elé. Óh, szent István király! A te csatáid jobbak voltak. Karddal a kard ellen! Hogy a magyar ölyv galambként üljön a szentek vállán, s hordja tőlük az Isten póstáját! – Hol az Isten? S hol a harc… Juhász Gyula verse, az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga című (imént említett) egyházi énekre játszik rá: Hol vagy István király: Énekeltük árván, Rontó béke útján Botorkálva járván. Népünk drága kincse, Szent jobb, sírva néztünk, Míg a bontó balsors Karja verte népünk. Nagy öröme vagy ma Lángoló szívünknek S neved áldott napja Új diadalünnep. Ott vagy István király, Hol a hadak járnak Vágva széles útját Nagy Magyarországnak. Dicsőséges jobbod Délre és keletre Vezeti népünket Örök győzelemre! Sík Sándor verse, ahogy Babitsé, ugyancsak a költő fájdalmát fejezi ki, a nagy keresztény uralkodó szellemi és erkölcsi örökségének eltékozlása miatt. Tulajdonképpen az 1938-as Szent István-ünnepségek alkalmára született, ennek országos megnyitóját a váci székesegyháznál rendezték, az ünnepi beszédet Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter tartotta, a piarista költő pedig ezt a versét olvasta fel. Maga a költemény (Babits verséhez hasonlóan) az ország

96


erkölcsi megújulásának követelményét állítja szembe a társadalomban tapasztalt visszásságokkal – nem annyira az ünnepélyesség, inkább a bűnbánatra történő felszólítás költeménye, ennyiben kevéssé igazodott a hivatalos ünnepségek hangneméhez: Gázoltatok sokszor sajgó sírom hantján, Idegen istennek térdeteket hajtván, Napnyugatnak, keletnek. Hitefogyott népem, ellenemre járván Hányszor felemelted a ledöntött bálványt, Mint a pogány, eretnek. Bűnbánatos mellet háromszor verjenek, Mind akik magyarok, mind akik engemet Hívnak, szeretnek. Külön szeretném említeni Erdélyi József István király című költeményét. Erdélyi a népi írómozgalom elismert költője, a húszas évek elején a népköltészet és az Arany János által klasszikus magaslatra emelt népiesség követőjeként valóban „iskolát” csinált, akinek munkássága kiváltotta Babits Mihály és Illyés Gyula elismerését is. A népi írómozgalomnak nem annyira István király volt az ünnepelt hőse, talán amiatt, hogy a szent király alakja a két világháború közötti korszakban a konzervatív (és a hivatalos) értékrend centrumában kapott helyet, és a népi mozgalom hívei inkább a magyar história lázadó, forradalmi hőseinek emlékét, így Dózsa György, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor örökségét idézték fel. Ezért is érdekes lehet Erdélyi József István király című verse, amely a királyt, mint országának elhivatott megújítóját ünnepelte, végül pedig új országos és népi megújulás kívánságát fogalmazta meg: Egy lelket öntött az egy testbe az egy hit… Így lett e haza pogányok ellen a keresztény szentegyház védő paizsa. Így tűzött országa elé István magasztos, messze célt, s a magyar nép siratja máig, a nagy királyt, a bölcs vezért. – Szent István és a magyar történelmi regény A két világháború közötti korszakban Szent István alakja és munkássága a nemzeti emlékezet középpontjába került, hiszen az ország trianoni feldarabolásával, a magyar nép állami egységének felszámolásával szemben az országot megújító: az európai keresztény nemzetek közösségébe vezető uralkodó példája mindenképpen ösztönző módon hatott. Ennek a Szent István-kultusznak az ünnepi megnyilvánulása volt a király halálának kilencszázadik évfordulóján


97

rendezett emlékünnepségek sorozata, amely a Budapesten tartott nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus eseményeivel összefüggően, nagy nemzetközi és egyházi részvétellel (például a későbbi XII. Pius pápa, azaz Pacelli bíboros részvételével) idézte fel a szent király alakját és életművét. Ennek az ünnepségsorozatnak a több esztendőt átfogó eseményei közé tartozott a magyar irodalom akkori érdeklődése a Szent István-i örökség iránt. A harmincas évek magyar irodalmát valósággal áthatotta István király emléke és példája, költői, elbeszélő és drámai művek egész sora idézte ezt a példát. Maradjunk most az elbeszélő irodalomnál. Ez az elbeszélő irodalom korábban is felidézte István király alakját, így Jókai Mór Tonuzoba című elbeszélése, ennek hőse besenyő törzsfő volt, az uralkodásra törő Vazul rokona, egy korábbi hagyomány szerint Szent Imre herceg gyilkosa, aki Szent Istvánnal szemben végül vereséget szenvedett, és pogánykori szokás szerint feleségével együtt a Tiszánál, az Abádi révnél lóhátra ülve temetkezett el. (Bánffy Miklós Erdélyi történet című nevezetes regénye szerint ő volt a Bánffy-nemzetség őse.) Ugyancsak a szent király alakja jelenik meg Jókai Eget vívó szerelem című elbeszélésében, továbbá Kuthy Lajos A trónkövetelő és Eléa köve, Pekár Gyula Feltámadás, Tormay Cecil A sorsfolyosó című írásában. Harsányi Lajos, a valamikor igen népszerű papköltő (verseinek Toronyzene című válogatása 1969-ben Rónay György bevezetésével került az olvasó elé) A nem porladó kezű király című regényében idézte fel az uralkodó alakját. Talán nem a véletlen műve, hogy Szent István alakja magas irodalmi színvonalon az erdélyi írók történelmi regényeiben elevenedett meg. Ebben bizonyára szerepe volt annak, hogy az erdélyi magyarság a két világháború közötti korszakban, tehát akkor, amidőn el kellett helyezkednie a kisebbségi lét körülményei között, és hangsúlyos módon kellett kifejeznie a maga magyar és európai identitását, nagy figyelemmel fordult a történelem, természetesen mindenekelőtt az erdélyi történelem nagy hőseihez és eseményeihez. Ezt az erdélyi érdeklődést fejezték ki például Kós Károly Az országépítő című 1934-ben és Makkai Sándor Magyarok csillaga című 1937-ben közreadott regényei. Kós Károly a más műveiben (például Varjúnemzetség című kalotaszegi regényében) is érvényesülő krónikás hangon idézi fel a nagy király életét, felelevenítve azokat a véres küzdelmeket, amelyeket a népét és országát a keresztény Európa rendjében elhelyezni kívánó uralkodónak a pogány hagyománnyal és az ezeket a hagyományokat követő főemberekkel, közöttük saját rokonaival kellett megvívnia. Felidézi ennek a küzdelemnek a tragikus következményeit: a testvérharcokat, amelyek szinte mindig megterhelték nemzeti történelmünket. Erdélyi író számára ez a múltidézés nemzetstratégiai feladat volt, s valóban, Kós Károly is, Makkai Sándor is ennek a stratégiának rendelték alá a történelmi regényt. De lássunk ennek szemléltetésére egy-egy kisebb regényrészletet. Kós Károly István királya súlyos teherként viseli azt, hogy az országot alkotó törzseknek olyan vezetőivel kellett leszámolnia, mint Koppány, Ajtony, Tonuzoba és Vazul, mégis úgy látja, hogy ez éppen a magyarság európai befogadása miatt szükségszerű volt. A regény a következő jelenettel zárul: „nyílik a király szája és mindenki megsáppadt most, mert idegen a hang, aki a király szájából szól most

98


suttogva: – Hallok, s látok mindent, és nehéz megnyugodnom… Pedig megfáradtam, mert nehéz volt az építés, akit reám parancsoltál, Uram, s iszonyú…A kereső szemek megállapodnak és meredten néz a király most előre s a hangja erősödik: – Véres építést parancsoltál nekem, Úristen s én nem irgalmazhattam, s Te se irgalmaztál nekem, Istenem… Koppánynak halni kellett… s Ajtonynak… Tonuzobának is… s az utolsó Vazul volt… s ez volt a legnehezebb, Uram […] – De én a gyermekeket adtam… s Imre volt az utolsó… S az volt a legnehezebb terű, Uram, amit reám tettél… S mindent Te parancsoltál és ezért nem lehet igazsága Csanádnak s én hiszek Neked… S irgalmazzál nekem, Istenem…” Makkai Sándor Szent István-regénye a király uralkodásának kezdetét: Géza fejedelem halálát és a hamarosan trónra kerülő új fejedelem, majd király uralkodásának első nagy erőpróbáit, így a Koppány seregei felett aratott győzelmét idézi fel. Ez a jelenet nem a történelmi személyiség belső drámáját mutatja be, hanem a lázadó törzsfőkön aratott győzelem nagyszerűségét, azt, hogy Istvánnal jó kezekbe kerül az ország, hogy ő fogja beteljesíteni mindazt, amit Géza fejedelem kezdett és tervezett. A halott fejedelem hitvese: Sarolt és az új fejedelemé: Gizella a távolból figyelik Istvánnak a csatából visszatérő seregét. Az ifjú uralkodó alakja ebben a jelenetben magasztosul fel: „Már látszik az aranykeresztet hordozó herold… Mögötte, most, a lovagok között… Fehér mén, ezüstvértezet… Magas, egyenes, mint a fenyő… Már az arcát is látom… Csak én… Világít az arca, fölragyogó csillag… A Nagyúr megérkezett…” Szent István alakja a színpadon Nem lehet meglepő, hogy Szent István alakja a magyar drámairodalomban is méltó helyet kapott, minthogy egyénisége és tevékenysége körül a magyar történelem sorsszerű ellentétei ütköztek meg: a keleti hagyomány és a nyugati orientáció, a törzsi megosztottság és a központosító királyi hatalom, a szokásrendre épülő régi társadalom és a törvényekkel szabályozott új államrend. A király alakját színpadra állító szerzők ilyen módon a magyarság történelmi útkeresésének, európai elhelyezkedésének és sok évszázados tapasztalatainak a konfliktusait állították a nézők (vagy olvasók) elé. Katona József volt az első drámaíró, aki István, a magyarok első királya című művében felidézte az uralkodó alakját, ez a munkája (miként a kor hazai drámairodalmában nem egy alkalommal) tulajdonképpen átdolgozás, Franz Xaver Girziknek, a pesti német színház színészének művét dolgozta át. A későbbiekben került előadásra Dobsa Lajos I. István király című darabja, majd már a kiegyezés után Szalay Károly Csanád című műve. A szent király kilencszáz esztendős jubileuma alkalmával mutatták be Sík Sándor István király című drámáját, ennek hőse mint történelmünk egyik legnagyobb személyisége állt a nézők elé. A piarista szerzetes-költő igen árnyaltan mutatja be az uralkodó küzdelmeit. Az ellene támadó vezérekkel és önmagával is, hiszen mindig új utakat kellett keresnie, és ennek során az elődeitől örökölt hagyományos szellemiséggel és kultúrával, tulajdonképpen önmagával is meg kellett küzdenie. Sík Sándor történelmi hőse természetesen a két világháború közötti idők történelmi konfliktusaival is viaskodik, a párbeszédekben vagy


99

mögöttük ott vannak azok a tragikus tapasztalatok, amelyekkel az első világháborút és a trianoni feldarabolást megélő magyarságnak kellett számot vetnie. A második világháború után néhány évtizedig nem mutatkozott különösebb érdeklődés a nemzeti múlt drámai történései iránt. A hetvenes évektől kezdődően azonban ismét felélénkült a magyar színházak, következésképp a drámairodalom érdeklődése Szent István alakja iránt. Ennek, gondolom, az lehet a magyarázata, hogy akkor érkezett el a nemzeti önvizsgálat ideje – az ötvenhatos forradalom leverése és megtorlása utáni időben aligha lett volna helye a történelmi események magyarázatát kereső drámairodalomnak. A nemzeti önvizsgálatnak és a zaklatott nemzeti történelem mérlegelésének igénye ebben az időben a költészetben és az elbeszélő irodalomban (például Németh László, Cseres Tibor, Örkény István, Sánta Ferenc és mások szépprózai alkotásaiban) is új erővel jelentkezett. Ennek az igénynek a következtében újult meg a magyar drámairodalom is, és kezdeményezte több írónk (például Németh László, Illyés Gyula, Hubay Miklós és mások) történelmünk újszerű értelmezését. Ennek az értelmező igénynek a következtében született Szabó Magda Az a szép, fényes nap, Ratkó József Segítsd a királyt és Serfőző Simon Jövőlátó című drámája. Valamennyi Szent István életművének újszerű értelmezését kísérelte meg. Közülük Szabó Magda műve szerzett szélesebb körű népszerűséget, valójában ez a színdarab is a régi szokások és az új kultúra küzdelmét állítja színpadra. István, vagyis még, ahogy a darabban szerepel: Vajk, miként ezt a korábban szóba hozott művek is mutatták, tulajdonképpen két ösztönzés nyomán akarja népét az európai nemzetek közösségében elhelyezni. Részben politikai okokból, hogy védelmet szerezzen a környező európai hatalmakkal szemben, részben meggyőződésből, amellyel Krisztus ügyének és egyházának, illetve az európai nemzetek szakrális közösségének kötelezte el magát. Jól mutatja mindezt István és Géza egyik összecsapása, ez arra világít rá, hogy amíg az idősödő fejedelem pusztán reálpolitikai indokok nyomán választja a kereszténységet, az ifjú király már őszinte meggyőződése miatt, nem pusztán történelmi kényszerből, hanem lelkiismereti okok folytán akarja elhelyezni népét az európai keresztény nemzetek között. István a következőkben érvel e mellett a meggyőződés mellett: „Én segítek neked újjászervezni az országot, hogy ezen a mindig gazdát cserélő földön megvethesse végre a lábát Európa, nemcsak azért, mert tudom, mint ahogy te is rájöttél, hogy másképp nem lehet, de mert vonz a feladat. Boldoggá tesz. Kiirtom innen Isten dudváját, gázolok vérben Krisztusért, ha elkerülhetetlen, új Augsburgot azonban nem vállalok. Sem új kalandozást. Ha megtámadnak, védekezem, ha nem, hát jó barátságban élek mindenkivel.” Ezt a „politikai stratégiát” az országát nyugat felé megnyitó, ugyanakkor minden irányban sikeresen védelmező királynak sikerült is a gyakorlatba átültetnie. Szent István alakja az újabb magyar költészetben Szent István alakja és példája, mondhatni, örök kihívást és ösztönzést jelentett a magyar irodalom évszázadaiban. Így történt ez a mögöttünk lévő évtizedek irodalmában, nem csak a magyarországiban, hanem az erdélyiben, a felvidéki-

100


ben is. Példaadásra és bíztatásra mindig nagy szükségünk volt, és természetese, hogy ezt először is nagy uralkodónktól, nemzetünk apostolától kaphattuk meg. Szent István alakja egyszerre kívánta meg az egyházi és a világi tiszteletet, és az a kultusz, amely egyénisége körül kibontakozott, nem csak ezt a tiszteletet szólaltatta meg, hanem a fájdalmat is, amiatt, hogy mostoha huszadik századi történelmünk milyen tragikus módon fosztott meg bennünket a szent király örökségétől, nem csak az országterület nagy részétől, amelyet a király mindig elszántan és győzelmesen védelmezett, hanem európai jelenlétünktől, illetékességünktől is, hiszen az egypárti uralom közel félévszázada során (1948 és 1989 között) a magyarság, amely mindig a nyugati keresztény világrend elkötelezett részesének tartotta magát, egy despotikus keleti birodalom alárendeltségébe került. A Szent István alakjára és örökségére utaló kultusz ilyen módon a nemzet és az ország nyugat-európai és keresztény elkötelezettségére és természetes geopolitikai helyzetére is utalt. A múló évtizedek alatt egész sor magyar (magyarországi, erdélyi) költő idézte fel a nagy király alakját és örökségét. Így Pilinszky János, ő „Aki sziklaalapra építette házát” című prózaversében e szavakkal idézte fel István király szellemét: „Szent István országunkat és történelmünket alapozta meg – történeti alakját e nagy tett ellenére mégis, vagy épp ezért, valamiféle hasonlíthatatlan csend övezi, akár azét az emberét, ki háza falát magányosan, az éjszaka csendjében húzza fel. Képzeletünket – túl a nagy és látványos alapításokon – ez a magányos, az idő és a történelem »csendjében és sötétjében« imádkozó és cselekvő király foglalkoztatja leginkább.” További költői szövegeket is ide citálhatnék, hiszen, mint mondottam, a mögöttünk álló évtizedekben igen tartalmasan bontakozott ki a szent király emlékét és tanítását idéző irodalom. Olyan költői művekre gondolok, mint Somlyó György Istvánherma, Jánosházi György István király halála, Tornai József István király és Szent István szarkofágja, Vasadi Péter István-zsoltár, Kiss Dénes István gyötrődése – halálakor, Lászlóffy Csaba Szent István napi és Álom a Szent Jobbról, valamint Nagy Gáspár Symphonia ungarorum című versei. Hadd idézzek közülük csupán kettőt, Tornai József Szent István szarkofágja című versét, amely néhány korábbi költői műhöz hasonlóan a régi egyházi éneket szólaltatta meg: „Hol vagy István király? A legegyszerűbb nép / arcán ragyogsz tovább, / porfelhőt kavarsz a Hortobágyon / s a nehéz, sárga jegenyéken / szakad szét minden aranyad.” És az erdélyi Lászlóffy Csabáét, aki a kisebbségi sorsból eredő fájdalmas nosztalgiával beszél az országát és népét mindig győzedelmesen védelmező király ereklyéiről: „Elpazarolt nagy birodalmak! / Vérgőzös gyönyörökből másvilágra / szenderült keresztény lovagelődök / gregorián-magánya, álma. / Bálvány a királyi csonk, ki magát / megmutatja – lágy bazsalikomillat / lengi körül mint láthatatlan / mozdulat a hiány mítoszát. / Hívlak, / veszteségek éje, ma is; / ha a szem már lehunyt, / a kéz rendületlenül virraszt.” Felidézhetnék még számos (imént már jelzett) költői szöveget, valamennyit áthatja nem csak a tisztelet, hanem a nosztalgia is: egy olyan történelmi korszak és egy olyan uralkodó iránt, amely és aki méltó és erős helyet szerzett a magyarságnak Európa keresztény nemzetei között.


101

Szent István tanítása Történelmünk nagy hősei: szentjei, királyai, fejedelmei, hadvezérei, tudósai, írói, művészei mindig tanítanak – mindenekelőtt arra, hogy miként álljuk meg helyünket magyarként, keresztényként, európaiként a jelen világában, amely szomorú módon kevéssé érdeklődik e klasszikus tanítások és nemzetfenntartó példák iránt. Végezetül ezért a szent király szellemi örökségét szeretném felidézni, abban a megfogalmazásban, amelyet Sík Sándor (ifjúkorom nagy tanítómestere, akihez aztán személyes kapcsolat is fűzött) 1929-ben a Magyar Cserkész című lapban közre adott Szent István tanítása című írásában olvashatunk: „Szent István, és benne a magyarság, nemcsak a látásban, az értésben, a megérzésben mutatkozott zseniálisnak: megmutatta akaratának, építő erejének zsenialitását is. A nyugati nagyság titkát nemcsak felfedezte, hanem magáévá is tudta tenni. Nemcsak kitárta szívét a kereszténység erejének, hanem magába is fogadta, megemésztette, a maga lelkiségének szerves részévé tudta tenni. Ezzel egy új kultúra alapjait vetette meg, amely keresztény kultúra, éppen úgy, mint a német vagy a francia, vagy az angol, és mégis magyar kultúra, éppen olyan, mint a honfoglalás előtti törzsek kultúrája volt. Szent István magyarsága itt valami újat alkotott.”

Páll Lajos rajza a vázlatfüzetéből

102

LÁSZLÓ ZSOLT VERSE

Balázs Sándor

Elkötelezettek X. Nemzetközi Képzőművészeti Tábor, Ócsa (2014. jan. 21.) Rabinovszky Máriusz a múlt század húszas éveiben úgy vélekedett, hogy „a művészet nem tanítható, csupán annak mestersége.” Az egykori és a jelenbeli művészeti iskolák, műhelyek, manapság az önszerveződő művészeti táborok abban mindenképpen jelentős segítséget nyújthatnak, hogy a technikai tudás elsajátítható legyen, hogy az ott megjelenők gondos és tehetséges mesteremberekké váljanak. Mesteremberekké, akik művésszé úgyis csak akkor válhatnak, ha művész voltukat – valami rejtélyes és nem mindennapi módon – eleve magukkal hozták. Mert ez, és mind a többi, az alkotás egész folyamatának mibenléte – már kegyelem dolga. Immáron tizedik alkalommal került megrendezésre az Ócsai Nemzetközi Képzőművészeti Tábor. E tíz év ugyan nem oly nagy idő, de kellő alapja egy kialakuló, alakot öltő hagyománynak. Az együttlét, a nyitott szellemű beszélgetés, az egymás mellett alkotás inspiráló; energiatöbbletek, energia-felszabadítások forrása lehet. Hiszen egy művésztelepen az alkotó kötetlenebbül, elkötelezetlenebbül dolgozik: kísérletezik, korábbi önmagától kissé eltávolodik, távolságot tart, mert éppen közelít valami más felé. Az együttes művésztelepi munka minden bizonnyal jótékonyan befolyásolta minden jelenlévő művész tevékenységét: éppen a művészi önállóság kibontakozását, kibontását segítette életre hívni. Az alkotások ilyesmiről tanúskodnak. A stiláris különbözőségek ellenére a természeti-táji-topográfiai elköteleződés csaknem mindenütt megjelenik. Így Mészáros Flóra falusi életképén, amelynek

BALÁZS SÁNDOR – ELKÖTELEZETTEK – ÓCSAI MŰVÉSZTELEP, 2013. homlokterében puritán, zsindelytetős házak állnak egy letűnt, ám ma is élhető valóság mementójaként. Györffy Sándor alkotásán a telt, telített, lándzsa alakú sziromlevelek ellepik, csaknem egészen kitöltik a képteret, amelyen élénk színek és grafikai jegyek egyenrangúan osztoznak. A tulipán virágát stilizáltan utánzó díszítőelem ellenére a művész nem tagadhatja meg teljesen korábbi önmagát: az organikus, növényi témát enyhe, lágyan kezelt geometrikus éllel ruházza fel, mondhatni felülírja egy afféle elidegenítő effektussal. Simon Tímea Időfutár című munkáján a kecses, szeszélyesen indázó, kacskaringózó viráglény, mintha csak valódi versengés részese volna: versenyt fut a természet ciklikusan kimért rendjével, hogy még idejében a lehető legtovább érjen. Dinamikus, egymásba fonódó erők szín és formajátékának színtere Miklós János Erogenia című munkája. Katona-Zsombori Mária alkotása olyasmit állít elénk, ami konkrét, érzéki és pszichikai tapasztalat lehet, ámbár csupán visszfényben – éppen csak a levegő rezgésében érhető tetten. Minden kissé elfolyó, olvadozó szín-együttesben jelenik meg, ennek ellenére a kontraszt nyilvánvaló. A fülledtséget, a légköri erők nyomását lázas figyelem és tevékenység tetőzi be. Pál Csaba triptichonjának (Belső történet) képi narrációja, az elénk tűnő „cselekmény” csupán külső szerveződés. Amit magába foglal, az valami benne lezajló, ám a konkrét cselekményi szinten láthatatlannak tételezett, tőle elkülönülő idegenség: belső történés, bent lezajló tett. Talán találkozás, egyesülés, talán egy viszszafelé lejátszott elválás. A mikroszkopikus kinagyításként is értelmezhető, kettős keretezéssel felruházott, belül négyzetbe foglalt mag ugyanis utalni látszik valami

103

Mészáros Flóra

Györffy Sándor

Mészáros Gábor

104

BALÁZS SÁNDOR – ELKÖTELEZETTEK – ÓCSAI MŰVÉSZTELEP, 2013.

Simon Tímea Revák István amorf emberi jelenlétre. Revák István expresszív logikát követő munkájának homlokterében helyi vonatkozás, az ócsai kopjafa áll. Persze ettől jóval több. Hiszen a faragással díszített, megjelölt oszlopfejfa csupán jelzés. Jelzése annak, hogy az élők emlékezetében a holtak összegyűlnek. Dinamikus templom-enteriőrök jelennek meg Király Nikolett és Helyes Jenő munkáin. A fény angyali üdvözletként köszönt be. A funkcionális épületi blokkban éppúgy, mint a templom fő terében az impresszionisztikus színfoltok és fénysávok olyan teret laknak be, amely a szakralitással eljegyzett.

Király Nikolett

Helyes Jenő

BALÁZS SÁNDOR – ELKÖTELEZETTEK – ÓCSAI MŰVÉSZTELEP, 2013.

105

Mészáros Gábor fotója (Templomfal) az egész helyett megelégszik a részlet folyamatosságának felmutatásával, teljességével. Messze ható jelentéseket indít el. Kor és időlenyomat, mindamellett kicsiny örökkévalóság. Az analitikusan elszigetelt téglafal faktúra szétfeszíti kereteit, képes tovább épülni. A lehatárolt látótér, a látható struktúra organizmusa a láthatatlan, de feltételezett irányába növekszik tovább. Miklosovits László triptichonja Ikarosz legendáját idézi fel háromfázisú, grafikusi erényeket is jelző megoldásban. Az egyik oldalon az apró, repülő bogár képzetét keltő, törékeny figura a Nap felé közelít, a másikat fellegerők terelik, és közbül csak a zuhanás. A történet közismert, így az alkotó talán túl is lendült Katona-Zsombori Mária Ikarosz legendáján. Ugyanis ha a történetet más kontextusba helyezzük, ha rekontextualizáljuk, ha kissé távolabb bátorodunk: a krisztusi életút három – vagy talán csak egy – kitüntetett mozzanatát szemlélhetjük. Az itt lakó talán ismerősen tekint a kiállított képeken megjelenő tájakra, terekre, mégis úgy láthatja most őket, olyan formában, ahogyan korábban talán még sosem. A messziről jött ember szemével, az ő képalkotó látásmódja szerint. A művészet, a műalkotás csak eszköz a világ látásának, benne a létezés egy-egy állapotának fénybe terelésére, megjelenítésére, kijelentésére. Ám olyan eszközről van szó, amelynek sajátlagos velejárója a zsigeri hullámkeltés, alkalmanként hullámverés: együvé terel, összeköt, közösséget teremt. Persze a részesség felismerése már az alkotón és az alkotáson túli, a tárlatlátogatóban megtörténhető folyamat. *Elhangzott a Magyar Kultúra Napján az Ócsai Művelődési Házban, a kiállítás megnyitóján.

Pál Csaba

Miklosovits László

Miklós János

106

ARATÓ ANTAL – ÁLOM ÉS VALÓSÁG – SZÜNDERNÉ HAVASI ERZSÉBET KIÁLLÍTÁSA

Arató Antal

Álom és valóság – Bevezető gondolatok Szünderné Havasi Erzsébet kiállításához (Elhangzott a székesfehérvári Szent István Művelődési Ház Szent Korona Galériájában, 2014 jan. 17-én.) Egy érzékeny művészlélek témaválasztásában és technikai megoldásaiban is változatos képeinek gazdagsága árad a kiállítás falairól. Városképek, utcarészletek, portrék, egyéb alakos kompozíciók, csendéletek, tájképek, tárgyi rekvizitumok, emlékképek. Olajfestmények és pasztellek. Köztudomású, a pasztell leheletfinom árnyalatokat tesz lehetővé, ezért festői hatást kelt, különösen, ahogy Szünderné Havasi Erzsébet él a színek adta lehetőségekkel pasztellképein és olajfestményein egyaránt. Tudjuk, a színek jelentére tesznek szert. A kéket, a szürkét rendszerit hidegnek tartjuk, míg a szomszédos színcsoport, a barna a sárga, a narancs meleg hatást kelt. Ám a művésznek nem kell megfelelnie az egymást kiegészítő színek alkalmazásának. A hideg kékesszürke, vagy lila színek Szünderné Havasi Erzsébetnél barátságossá nemesülnek a kompozíció egészében. Egy-egy képén ugyanannak a színnek a legváltozatosabb árnyalatait alkalmazza, a tónusváltások határárán újabb elképzelt árnyalatokat teremt. A kertben kifüggesztett lepedőkön (Száradó ruhák) erős, kékeslila tónusok jelennek meg, így érzékeltetve azok plaszticitását, anyagszerűségét, lebegő mozgását. A Hosszúhetényi emlék 1-2 című pasztellképein a dús vegetációból előbújó fehér épület egyike kissé, a másik erőteljesebb kékeslila árnyalatot kapott a késődélutáni árnyékot idézve. A gyermekét átölelő nagy méretű olajfestményén (Féltés) csak kék és fehér színek jelennek meg. A példákat még sorolhatnánk.

Sz. Havasi Erzsébet : Séta – pasztel

Szunderné Havasi Erzsébet : Gyerekek – olaj, vászon


107

Szunderné Havasi Erzsébet : Eső után – olaj, vászon Nem véletlen, hogy korábbi, a székesfehérvári Megyei Művelődési Központban rendezett tárlatának A színek világa címet választotta. (Ld. Román Károly kiállítás megnyitóját az intézmény honlapján (www.fejermmk. hu). Festményein, pasztellképein a komponálást, a kép felépítését szinte a színek végzik, azok teremtik meg a térhatást, a perspektívát. Jól érzékelhetjük ezt az artisztikus, könnyed ecsetvonásokkal megfogalmazott képein, mint az Esőben vagy a Városi fények – csodák csodája az utóbbin az egyik sétáló alak piros árnyéka teszi még oldottabbá a kompozíciót. Az utcákon, tereken sétáló (Eső után, Városi hangulat stb.) jelzésszerűen, de mindig másként megfestett alakjai szinte lebegnek, váltakoznak előttünk, mint a marionett figurák. Ezek a képei, hölgy alakjainak nem egyszer a múlt százada elejét idéző ruházata, arcképei ( Barátnők sorozat) az impresszionista festők világára emlékeztetnek: a látvány adott pillanatát, a pillanat impreszSzunderné Havasi Erzsébet : Városi séta

108


szióit festi meg. Ám ne gondoljuk, hogy a plain air alkotóinak nyomába szegődött. Ő a képzelet és a valóság határán átélt dolgokat festi meg. Azt, amit jól ismer: a lelke teremtésre alkalmas pillanatában kiválasztja a jellemzőt, ami neki megfelel, amit legközvetlenebbül érez, ami harmóniában van az egyéniségével, s azt egyéni látásmódján, érzésein keresztül újra teremti. Ha úgy tetszi ez az ő impresszionizmusa. Román Károly szavaival: „Soha nem marad a valóság, a natura felszínén, hanem elvonással, absztraktcióval mindig mélyebbre hatol, de csak addig, amíg formavilágával hitelesíteni tudja saját gondolatait, érzelmeit, vízióit.” Minden bizonnyal ez is hozzájárul ahhoz, hogy az Álom és valóság (ez a kiállítás címe) vizuális párbeszédében festészete mindig megújul, s műteremtő fantáziája nyomán mindig másként jelenik meg a múltból és jelenből átvett, olykor ismétlődő motívumok. Például a gyermekkort felelevenítő korsók, hol a nagymama ölelésében (Egy asszony kincsei), hol szinte már szürrealista látomásként (Korsók tánca). Dekoratív csendéletei közül az egyiken is korsóban vannak a virágok. Ám ne feledjük: a csendéleteken a virág a memento mori, az élet elmúlását is jelenti. Amit utánozhatatlan módon festett meg a Napraforgó című pasztelljén. Szintén a gyermekkorra vagy az azóta megváltozott világra emlékezik a Forrás című pasztellje. Egy lécekből, deszkákból összehányt, már összeomlóban lévő fészer mélyén láthatjuk a kutat. A festő úgy kelt különös érzelmi hatást, hogy a valóságos látvány színeit erőteljes vörösre váltja, így ér el drámai hatást. Nem hiába írja Hamvas Béla: „A vörös a színek piramisa, fókusza, azaz az érzelmek között lángra lobbanó szenvedély”. (Ld. még Pipacsmező című képet.) Tájképei szintén sajátos színvilágukkal keltenek sajátos érzelmi hatást. A sötétbarna tónusokkal megfestett Öreg tó című pasztelljén, ellentétben az általa annyira kedvelt kék színekkel, szinte alig kivehetően jelzi a víz felületét. Másutt (Reggeli napfényben) – egészen más hangulatot teremtve – a fényből áradó fluidum magányából lépnek elő az erdő fehér fatörzsei. Portréin a nehezebb, Szunderné Havasi Erzsébet : Magány – pasztell, karton


109

Szunderné Havasi Erzsébet : Utcarészlet – olaj, vászon a szemből (en face) való ábrázolást választja, a szemnek, a tekintet irányának különös hangsúlyt adva. Legjobban szembesülhetünk ezzel a festőnőhöz szaladó, szinte a kép keretéből kilépő unoka arcmásán, úgy, hogy annak elragadtatott mosolya, a meglepetés öröme is a tekintetben összpontosul, mintegy a szemlélőt is mosolygásra bíztatva. Egész alakos kompozíciói között láthatjuk – a hely szellemének is adózva – a Szent Istvánt és Gizellát ábrázoló pasztellt. Szinte a túlvilágból sejtelmesen előtűnő alakjuk lebeg előttünk, ég és föld között, talán közöttünk. Befejezésül még két különös, ceruzaszürke, monokróm pasztellt szeretnék megemlíteni. A Jövünk és megyünk és annak pandantját, a Magány címűt, melyek szinte filozofikusan fogalmazzák meg az egyedüllét (amely persze lehet kettesben is), a kilátástalanság érzetét, lelki állapotát. Összegezve: Szünderné Havasi Erzsébet elsősorban hangulatot, hangulatokat teremt műveiben. Nem a mi érdekli őt, hanem a hangulatok mikéntje, az azokhoz kapcsolódó érzelmeinek tartózkodó kifejezése. Ezzel járul hozzá ahhoz, hogy műveinek finom poézise, rezdülékeny hangulatvilága gyöngéden vagy éppen határozottan a helyüket keresve úsznak be tudatunkba.

110

NAGY ÁRPÁD PIKA – LÉLEKSZAKADÁS – CSERVENKA EDIT KIÁLLÍTÁSA

Nagy Árpád Pika

Lélekszakadás Cservenka Edit kiállítása a Szabad művelődés Házában Meglehetősen nehéz helyzetben vagyok, és nem csupán azért, mert olyasvalakinek a kiállítását kell megnyitnom, akit én magam is okítottam ez irányú tevékenységében, hanem azért is, mert kortárs művészetről érdemben nyilatkozni manapság rendkívül kockázatos dolog, persze amennyiben komolyan vesszük magunkat. Én most mégis, ebből a kilátástalan helyzetből kísérletet teszek, az itt látható kiállításról érdemben nyilatkozni, illetve igencsak szubjektív szempontok mentén értékelni azt. Azzal, hogy kijelentem, szubjektív álláspontból fogalmazok, rafinált módon élét veszem mindenfajta támadásnak, ami engem érhet, hiszen a szubjektivitás magában hordozza a tévedés lehetőségét, és annak megbocsáthatóságát is. Eszerint azt tanácsolhatom most Önöknek, hogy egyfelől, ne higgyék el egyetlen szavamat sem abból, amit most mondani fogok, hisz nincs meg bennük az objektivitás háttere, de másfelől meg azt mondom, higgyék el minden szavamat, hiszen olyasvalamiről beszélek – a művészetről – ami szinte teljes egészében a szubjektivitás terméke, és különösen igaz ez erre a kiállításra. Mindjárt kiderül, hogy miért is mondom ezt. Nos, ma már senki elott nem titok, hogy a művészet nem azonos semmiféle tudománnyal, hogy nincsenek egzakt módon behatárolható paraméterei, és hogy ő

NAGY ÁRPÁD PIKA – LÉLEKSZAKADÁS – CSERVENKA EDIT KIÁLLÍTÁSA valójában, az egyes ember, a szubjektív én, egyszer és megismételhetetlen sajátosságaiban gyökerezik, abból sarjad és válik különlegesen egyedi látvánnyá. Ezért nem hiszem, hogy meg lehetne másmilyen módon közelíteni, hogy meg lehetne másmilyen módon érteni, mint belső szubjektív énünk membránjának legfinomabb rezdülésein keresztül. Az emberi léleknél érzékenyebb, csiszoltabb, finomabb szerkezetet még ez idáig nem találtak ki és nem hoztak létre. Ez az a valami, amit az életünk folyamatában zajló események alakítanak, finomítanak, csiszolgatnak szinte tökéletesre. Na és a művészet az, ami ha mégoly torz és esetleges is — ahogy Platón fogalmazná — de mégiscsak ennek a valaminek a tükre. Visszatérve ennek a fiatal, és igencsak vonzó külsejű művésznőnek a kiállítására, azt kell mondanom, hogy az alkotó fiatalsága és tapasztalatlansága ellenére, a kiállított anyag meglehetősen érett művészi gyakorlatról árulkodik. Első látásra megállapítható, hogy egy igazán egységes, és kvalitásos műtárgy-együttest látunk. Ezt most, így kijelentem, pedig jól tudom, hogy milyen vívódások és küzdelmek árán jött létre ez a kiállított anyag. De a művészet már csak ilyen, tele van kételyekkel, bizonytalansággal, vívódással, és mire mindez révbe jut, mire a művészi bizonyosság megfogalmazódik, addigra bizony az út végére érünk. Ez aztán a perspektíva, mondhatnánk! IGEN, igen ez a perspektíva, mert a végeredmény nem választható el az úttól. Emlékezzünk, a gyötrelmek, a nehézségek nemesítik az emberi lelket, és a művészetet a legérzékenyebb emberi lélek tudja csak létrehozni. Ő, mármint a művésznő, az út elején tart. Ez itt a próbálkozások ideje. A konkrét és az elvont, a figuratív és az absztrakt

111

112

NAGY ÁRPÁD PIKA – LÉLEKSZAKADÁS – CSERVENKA EDIT KIÁLLÍTÁSA

dualizmusának vizuális megfogalmazását, annak lehetőségeit próbálgatja. Kísérletező időszak ez, amikor az alkotói képzelet szinte nem ismer határokat. A kiállított művek egy része, az absztrakt expresszionizmus nyomdokain járva született. Ezek azok a művek, amelyek igazán a lélek rezdüléseinek lenyomatai. Kellemes, harmonikus, kiegyensúlyozott színvilágú alkotások, amelyekben ezt a békés hangulatot, a formák szaggatottsága zavarja meg, és a gesztusok agresszivitása által keltette feszültség fokozza pattanásig. Nyugalom és agresszivitás, béke és feszültség kettőssége jellemzi ezen alkotásokat. A festmények másik fele, a figuratív képi ábrázolás mintáit követi. Talán ez a nehezebbik út. Itt éri a legtöbb külső hatás az alkotót, innen jön a legtöbb inger, ezért olyan nehéz itt eligazodni, mert ugyebár sajátosan egyedi formavilágot kell létrehozni, ez ugyanis a „magas-művészet” nélkülözhetetlen kritériuma. A művésznőnek sikerült egészen különleges, egészen izgalmas figuratív formavilágot teremtenie. Ezekben az alkotásokban is, egyfajta dualizmus, az absztrakt és a konkrét figuráció ellentéte generálja a feszültséget. Ettől lesz igazán izgalmas a képsík, és igazán érdekfeszítő a látvány. Mindent összegezve kijelenthetem, hogy nagyszerű képi élményt nyújt a kiállítás, és meggyőződésem, hogy csiszoltabb lélekkel térünk majd haza mindnyájan erről a helyről. *Elhangzott 2014. március 13-án, A Szabad Művelődés Házában.

Tartalomjegyzék Ars vonások Bakonyi István Tari István Kulcsár Ferenc Szentmártoni János Bobory Zoltán Kalász István Petőcz András Kürthy Réka

Recommend Documents