Tartalomjegyzék Balajthy Ferenc Balajthy Ferenc Balajthy Ferenc Tornai József Sebők Melinda Bakonyi István Szikra János Szabó Ferenc SJ

1

Tartalomjegyzék 3 4 5 6-8 9-17 19-20 22 23-26 27-30 31 32-34 34-35 36-41 41-43 41-45 46-48 49-52 53-54 55 55-56 57 58-63 64-65 65-66 66 67-70 71 72-73 74 75 75-76 77-83 84-88 89-97 98-102

Balajthy Ferenc – A vers Balajthy Ferenc portré Balajthy Ferenc – A vers – kézirat Tornai József versei Sebők Melinda – Visszatekintés a Várba Bakonyi István – Jankovich Ferenc emlékkiállítása Szikra János versei Szabó Ferenc SJ olvasónaplója Kulcsár Ferenc – Az én vezérem bensőmből vezérel Bence Lajos – Ágrólszakadt haikufüzér Zirig Árpád versei Kerék Imre műfordításai Balázs F. Attila műfordításai Cseh Károly műfordításai Cseh Károly versei Csáky Károly versei Gál Csaba novellája Janusz Wójcik verse Harry Duda verse Bobory Zoltán verse László Zsolt versei P. Szathmári Erzsébet – Gyöngyfüzér Kabdebó Tamás – Közép-Kelet, Kelet-Közép Európa Kabdebó Tamás versei Gáspár László verse Bálint László - A szülőföld, Bácska vonzásában Saitos Lajos versei Babics Imre versei Tóth Imre versei Petrőczi Éva verse Szemere Brigitta versei Várkonyi Péter – Emlékeim Kodolányi Jánosról Csűrös Miklós – A Süllyedő világ és szövegváltozatai Súlyok Bernadett Jézus- és/vagy Júdás-regény? Nemeskéri Luca – Testképek Nemes Nagy Ágnes korai költészetében

2

TARTALOMJEGYZÉK

103 104-105 106-107 108 109-110 111-113 113-115 117-121 121 122-127 128-132 133-134

Ughy Szabina versei Saitos Lajos – Ughy Szabina pályakezdése Mészáros Katalin Edit – Jancsó Noémi: A webkamera-arc Turcsány Péter verse Bakonyi István – Bevezető gondolatok Turcsány Péter költői estjéhez Bencze András – Bakonyi István: Írók, költók, bolygópályák Lukácsy József – Erdélyi sorstalanság Legéndy Péter – Báj és Vágy Bobory Zoltán – In memoriam Deák Mór – Anyakönyv Tari István – Beszéd a Don-kanyar kápolnánál Arató Antal – Hatvan év – hatvan grafika

Lapunkat Jankovich Ferenc emlékkiállítás képei, a katyini emlékkereszt fotói, Kodolányi János családi fotói, Filep Sándor és Kőnig Róbert képei illusztrálják.

BALAJTHY FERENC – A VERS

A

RS -vonások

Balajthy Ferenc

A VERS A vers, az maga az élet. A vers az, amiben hinni kell! A vers, az ami mindig éltet. A vers az, amit írni kell! A vers, az maga a Mindenség. A vers az, ami életre kel. A vers, az szép megszületés. A vers az, amit mondani kell! A vers, az maga az Ősiség. A vers az, ami mindig megment. A vers, az ember az Emberiség. A vers az, amit szeretni kell!

rs

Ve

Balajthy Ferenc (Mór, 1946. október 12.) költő. 13 kötetes szerző, legújabb verseskönyve: Papírcsákó.

3

4

BALAJTHY FERENC PORTRÉJA

BALAJTHY FERENC – A VERS – KÉZIRAT

5

6

TORNAI JÓZSEF VERSEI

Tornai József

Én is ördögszekér lettem Az a boncos, szép szipirtyó, ötven évvel ezelőtt, akibe szerelmes voltam, most egy nyálas és mosolygó szót az arcomba köpött. Letöröltem, szánalommal, hogy így megöregedett, sósav-szavát a bőrömről, mert ki ilyen lárvamód mar, már csak látszat-szörnyeteg. Értlek, társam, hisz az voltál ágyban, versben évekig, én is ördögszekér lettem, velem is a szél szaladgál, söpri csókunk éveit. Együtt vagyunk csontváz-művek, sorsunk egyformán rohad, bár követlek, bár kerüllek, a föld alatt új örömmé válik mocskoló szavad.


Nemzőkért, csodálatosakért Ülök nagy társasággal, Szabó Lőrinccel, Illyés Gyulával, Fülep Lajossal, Veres Péterrel, Nagy Lászlóval és Némethtel, Bibó, látom, nem ismer rám, kíváncsi ránc mindegyik arcán, azt kérdezik: emlékszem-e milyen volt a táj szülőszelleme, míg éltek? Várják válaszom. Borospohár-varjak az asztalon. Nem volt időm felelni. Véget ért az álom. De miért, miért sírok én a nemzőkért, csodálatosakért?

Kívánság Istentelen herélt, te, bujálkodhatsz, miért ne? agyadban és álmodban, amíg sejted ellobban. Atom leszel, szömörce, ágyak újabb gyümölcse. Már úgy nézd a lányokat: csődörséged múltja vagy. Ahány szépség, ahány vágy, mindleböcsmélt kívánság.

7

8


Ha ő lesz erősebb? Nekem az éjszakát kell legyőznöm. Kétóránként megismételve a támadást, míg megérkezik fölmentő seregével a hajnal. Háromszor-négyszer rohamoznom a sötétséget, hogy már az egész szívem ájul, és félek, hogy nem érem meg a diadalmas fény-suhogást, akaratom mikor leteheti fegyvereit és végre tüdőcsúcsomig emelkedhetek. De mi történik, ha egyszer nem engem üdvözöl, hősét, a csatamezőn? Ha ő lesz erősebb?

A Nap kézen állva Az örökké hülyén vigyorgók boldogsága már, már az enyém, az enyém! Azt álmodtam, velem jön a haraszti határba kamaszkori szerelmem, Tóth Irén. Tehenet őriztünk vadvizek partján, a lovat szőrén ülve könnyedén. Alkonyatkor a Nap kézen állva búcsúzott tőlünk nádbugák bolond fején. Boldog, bolond: egy a szó töve, csak most értem meg, istenem! Nem tudom, holnapután heverészek-e még itt túl minden véletleneken? Csak azt, hogy nem vágtat velem kard-sűrübe a téridő kancája, bármilyen öregen üt nyakon a félkegyelműség ménküje. Hát lángoljon föl hálálkodásom a halál-győző füveken!

SEBŐK MELINDA – VISSZATEKINTÉS A VÁRBA

9

Sebők Melinda

Visszatekintés a Várba Jankovich Ferenc Babits-tanulmánya „Van Babitsnak egy képe a század elejéről, amely Adyval együtt ábrázolja. Ez a kép mint szimbólum tűnik elénk. A legnagyobbak, a két korszakalkotó költő hajtja itt össze fejét, még mielőtt a korszakot megalkották volna. Nemcsak a lírai következményekben egészítik ki egymást Ady és Babits, hatásuk egymásra is kölcsönös. Barátságuk valahogy úgy hat, mint Petőfi és Arany barátsága, s ma már nincs kétség aziránt, hogy kik vívták ki, és kik valósították meg a költői forradalmat”1 – amikor Jankovich Ferenc a székesfehérvári Vár első számában, 1938 februárjában ezeket a sorokat írta, akkor a Nyugat éppen babitsi korszakának utolsó harmadát élte. 1938 februárjában a székesfehérvári Vár című folyóirat indulásával a dunántúli szellemi élet felületén egy új hajó indult útjára. A Vár című irodalmi és művészeti folyóirat 1938 februárjától 1939 januárjáig működött, a nyári szünidő kivételével havonta jelent meg: összesen kilenc számot ért meg. Az indulás dátuma: 1938 – szimbólumértékű a város történetében. Az irodalmi élet is akkor volt fellendülőben, mikor a koronázó város fennállásának ezredik, Szent István király halálának pedig 900. évfordulójára emlékezett. Mikor a Fejérmegyei Napló irodalmi melléklete, az Új Erő 1938 januárjában megszűnt, akkor februártól a Vár című utód vette át a helyét. A Vár önálló irodalmi–művészeti folyóiratként és a Fejérmegyei Napló társlapjaként, irodalmi mellékleteként is megjelent. Mindkét lapot a Stigler István nyomdamester vezette Pannónia Nyomda állította elő. Pálffy István a Fejérmegyei Naplóban így fogalmazta meg az újonnan induló lap célkitűzéseit: „Új mellékletünk a Vár címet viseli s tartalmára nézve irodalmi és művészeti folyóirat, amely a legkomolyabb formában, gazdag tartalommal foglalkozik minden hónapban Székesfehérvár és a Dunántúl irodalmi és művészeti életével. […] Mellékletünk felöleli a dunántúli irodalom minden megmozdulását, de időről időre közölni fogja a Dunántúlról Budapestre elszármazott elismert írók, kritikusok, essaysták írásait”. 2 A 16 oldalas Vár havonta 1500-1600 példányban jelent meg, s a dunántúli 1 2

Jankovich Ferenc, Babits Mihály, Vár, 1938 / 1., 4. Fejérmegyei Napló, 1938. február 6.

10


irodalmi élet központja kívánt lenni. A lapban mindig fehérvári vagy dunántúli aktuális írás volt a vezércikk, majd dunántúli írók versei és novellái következtek. A havilap azonban nem feledkezett meg a külföldi szerzőkről, műfordításokról, művészeti eseményekről. Az éppen megjelenő dunántúli könyvek ismertetése, Székesfehérvár képzőművészeti – zenei – színházi élete mindig gyakori téma volt a lap hasábjain. A lapszemle rovat a budapesti folyóiratok (Nyugat, Vigilia, Napkelet, Kelet Népe) ismertetését közölte. A város művészeti folyóiratát fiatal írók, újságírók és tanárok szerkesztették: Pálffy István, Baróti Géza, G. Kovács Tibor, György Oszkár, Jankovich Ferenc és Csákány Ambrus. A folyóirat fő munkatársai voltak még: Árvai János, Ormos Gerő, Harza László, Weöres Sándor és Takáts Gyula. Jankovich Ferenc rögtön a lap indulásakor bekapcsolódott a szerkesztési munkálatokba: verseit, tanulmányait közölte, a zeneművészeti rovatot is rendszerint ő írta. Jankovich Ferenc 1907-ben született Székesfehérváron. Diákévei alatt fehérvári reálgimnáziumban György Oszkár növendékeként sokat hallhatott Babitsról. Később tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-francia szakán az Eötvös Kollégium diákjaként folytathatta. Kitűnő eredményeinek köszönhetően párizsi ösztöndíjat kapott. A dunántúli tájverseket tartalmazó Kenyérszegés Franciaországban jelent meg 1932-ben, de itthon is meghozta számára a sikert. Az 1930-as évek második felétől Babits számos versét (Esteli vágy, Menekülő nap, Epilógus, Vihar, Őszi ég alatt, Csend van, Bujkáló nap) és tanulmányát (Sárközy Györgyről, Tersánszky Jenőről, Fodor Józsefről, Sík Sándorról, a francia líráról) megjelentette a Nyugatban. A magyar népzene és a modern francia költészet hatását ötvöző lírikus 1939-ben A viharhoz című, második verseskötete után Baumgarten-díjban részesült. 1938 telén már a Nyugat munkatársaként, de még a Vár indulása előtt levélben kereste fel Babitsot, hogy írhasson a fehérvári lap első számába verseiről. A következő sorokat küldte mesterének 1938 januárjában: „Mélyen Tisztelt Mester! 3 Gellért szerkesztő úrral történt megállapodásunk értelmében megírtam és sietve küldöm el a mellékelt kritikát, meggyőződésem szerint az egyetlen tárgyilagos és igazságos azok közül, amiket a könyvecske kapott.4 Nagyon kérem Mestert, amennyiben lehetséges, szíveskedjék lehetővé tenni a kiadónál, hogy Összes Versei-ből egy sajtópéldányt kaphassak. Írni szeretnék róla György Oszkárék folyóiratának – Vár – első számába. Mély tisztelettel Bpest. 1938. jan.9. Jankovich Ferenc P. S. a kiadó csak a Mester jóváhagyásával hajlandó példányt adni”. 3

A levél lelőhelye: OSzK Fond III. /632 /2. A levél tintával, kézzel írott. A kéziratot szöveghűen közöltem. 4 A Nyugat 1938. novemberi száma közli Jankovich Győry János A francia irodalom kis tükre című könyvének bírálatát. Valószínű erről a kritikáról van szó a levélben.


11

Babits engedélyezte, hogy Összes verseinek recenziós példányát Jankovich átvegye. A fiatal költő tanulmányát Ady és Babits korszakalkotó szerepével, kettejük barátságával indítja. Noha Jankovich a század elején készült képről5 és a két költő együttműködéséről ír, Ady és Babits viszonya 1910-ig nem volt felhőtlen. Ady szimbolizmusa és Babits újklasszicizmusa az induló Nyugat modernitásának két külön színfoltja, két eltérő pólusa, mely alapvetően a folyóirat sokszínűségét bizonyítja. Bár Ady 1906-os Új versek című kötetét Babits „émelyítőnek” tartotta, Babits Levelek Iris koszorújából című antik maszkok mögé rejtőző költészetét Ady „némi ellenérzéssel” olvasta, kettejük szembenállása nemcsak stílustörekvéseikben tapasztalható. Petőfit példaképének tekintő Ady és Arany Jánost mestereként tisztelő Babits közötti feszültséget Babits Arany Jánoshoz című szonettje válthatta ki. A Nyugat 1910. januári számában megjelenő verset – melyet maga Ady is ellene irányulónak vélt – Babits Fogarasról küldte Ignotusnak, a Nyugat akkori főszerkesztőjének: „S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés! nem takart seb kell, inkább festett vérzés! és jönnek az új lantosok sereggel,

sebes szavakkal és hangos sebekkel: egy sem tudja mit mond, de szóra bátor, magát mutatni hősi gladiátor”.

Babits Arany-szonettje, melyben célzást tett a modernekre nem feltétlen költőtársa ellen irányult, hiszen Babits első kötetét amúgy is elég sok támadás érte, így jó oka lehetett „léha gáncsok” támadását6 említeni. Később így nyilatkozott Babits a költeményről elhárítva az Ady-ellenes hangot: „Én nem rá gondoltam, hanem kisebb emberekre, utánzóira, akik már abban az időben kezdtek szaporodni”. 7 Bár Ady 1910 júliusában Petőfi nem alkuszik című írásában a nagy romantikusnak hódolt, Babits 1910 novemberében Petőfi és Arany című tanulmányából Arany került ki győztesen, később a két költő kapcsolatára a kölcsönös tisztelet jellemző. Ady még Párizsba is magával vitte az Iris-kötetet, s Babits második kötetéről (Herceg, hátha megjön a tél is!) elismerően nyilatkozott. Az 1911 őszén keletkezett Ady Endrének címzett költeménybe Babits e sorokat illeszti:„Mégis vérek vagyunk mi ketten, (bár ellentétek, együtt eggyek,) harcom a harcod folytatása, s testvérül szólok íme hozzád”.8 A fénykép – melyen a Károli Biblia fölé hajolva láthatjuk a két költőt – gesztus, hogy valódi bajtársaknak tekintik egymást. A fotót 1917 júliusában Székely Aladár készítette, mikor Ady és Babits a Bristol kávéházból, a Nyugat szerkesztőségének asztalától együtt távoztak. A Váci utcához érve Ady kérte Babitsot, hogy 5 Jankovich Ady és Babits közös fotóját tévesen a század elejére teszi. A fényképet valójában 1917 júliusán Székely Aladár készítette (ekkor négy közös kép is készült a költőkről, de Ady csak az egyiket küldte el Babitsnak). A képeket közli: E. Csorba Csilla, A portrévá lett arc, Ady Endre összes fényképe, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2008 6 1909-ben Bródy Miksa A Nyugat két költőjéről címmel a Magyar Hírlapban, Szilágyi Géza Versekről címmel az Új Időkben, Bresztovszky Ernő Új emberek új könyvei címmel a Népszavában elmarasztaló cikket jelentetnek meg. Babits első kötetéről. 7 Babits Devecseri Gábornak mondta 1940 decemberében. In: Babits Mihály beszélgetőfüzetei, s. a. r. Belia György, Budapest, 1980., 218. 8 Babits később Adyt még Kosztolányival szemben is megvédi, mikor A Toll 1929-es számában megjelenik Az írástudatlanok árulása című Ady-pamflet.

12


menjenek fel Székely Aladárhoz lefényképeztetni magukat. A műteremben Ady egy Bibliát kért, hogy fölé hajolva készüljön róluk a kép. A fényképet később Ady Csucsáról elküldte Babitsnak. Az akkor készült fotók közül csak ez az egy került Babitshoz, s 1938-ig egyik sem jelent meg nyomtatásban. Jankovich valószínűleg ezt a képet láthatta Babits lakásán egy személyes találkozás alkalmával, de nem tudhatta a keletkezés körülményeit. Jankovich Ferenc már 1936-ban versekkel jelentkezett a Nyugatban (Esteli vágy, Kisleányhoz, Menekülő nap), Babitscsal – akit mesterének tekintett – csak 1937 őszén találkozott először. Már 1932-ben elküldte neki Párizsból első verseskötetét, a Kenyérszegést, majd évekkel később felkereste Attila utcai lakásán. Így került Jankovich a Nyugat előszobájába, újonnan születő verseit is mindig Babits olvasta először. Önéletrajzi regényében így vall kettejük kapcsolatáról: „megismertem őt az Attila utcai szobros-ház negyedik emeletén: egy fura, modern szerzetest, egy papírjai közé süllyedt, iromániás aszkétát láttam magam előtt. Pillanat alatt megváltoztattam a róla alkotott véleményemet, és megszerettem. … Közel is laktunk már utóbb egymáshoz: ő az Attila út közepén, már akkor egy másik házban, én meg – nősülésem után – a Kékgolyó utcában. Mikor eszembe jutott, átsétáltam hozzá a Vérmezőn.…. Ismertségünk hét-nyolc évig tartott…. Senki arcán nem tükröződött úgy a váratlan találkozás öröme, senki arcáról nem tudtam oly folyékonyan olvasni az írók között, mint az övéről. … Eleinte mesternek hívtam, de a harmadik találkozáskor felszólított, hogy Mihálynak nevezzem és tegezzem. Ő ötvenkét éves volt, én huszonnyolc”9. Jankovich Babits-tanulmányában méltán állít emléket mesterének: költészetének stiláris sokszínűségét, a Nyugat fiatal íróira tett jótékony hatását igen pontosan látja. Elismerően nyilatkozik Ady költői forradalmáról is, mégis megjegyzi: „Érvényre vinni, szinte klasszikus magasba emelve hagyománnyá tenni az újat […] ez a korszakalkotó szerep mindenesetre Babitsra várt”.10 Ady megsemmisítő erejű varázsszavai főleg halála után „győztek igazán”, s halálával eltűntek utánzói is; Babits költői hangja azonban még életében új áramlatokat indított. Többféle ihlet szülte költészete hosszú alkotási folyamat eredménye: tökéletes esztétikai érzékkel. Formai bravúrjai, rímei, verseinek áramló zeneisége főleg szimbolista verseiben jut érvényre. Babits a „stílus tudatos nagymestere”, formaművész, „poeta doctus”, aki bejárja a világlíra tájait, de itthon is mintára lel Vörösmarty gazdag és színdús nyelvezetében. Jankovich Babits lírájának görög-latin hagyományokból táplálkozó klasszicizmusát, parnasszista-szimbolista vonásait, Valéry költői dikciójának költészetére gyakorolt hatását éppúgy fontosnak tartja, mint művészetének hazai földből sarjadt darabjait: verseinek szép dunántúli táját. Tanulmányában megemlíti az új nemzedék költőit, akiket Babits nevelt fel: Szabó Lőrinc, Illyés Gyula és Weöres Sándor lírájának ága is babitsi gyökerekből táplálkozik. Weöres Sándor a „Babits-tő legeredetibb fiatal hajtása”. Babits lehetőséget adott a fiatal nemzedéknek kivirágoztatni a magyar líra modern hajtásait. 9 10

Jankovich, A magam emberségéből, Kozmosz Kiadó, Budapest, 1967, 196 – 198. Jankovich, i. m., Vár, 1938 / 1., 4.


13

Jankovich Ferenc mestere halála után így fogalmaz: „Babits Mihály a Nyugatnemzedék költői közül egyike volt a legnagyobbaknak […] ő nevelte igényre azokat a fiatal lírikusokat, akik már azóta az irodalom döntő tényezői lettek”.

Babits Mihály „A századvégi hagyományok megdöntői közül az erős és harcos sorokból csaknem egyedül maradt élő és beszélő költőnek Babits Mihály. Milyen különös, hogy a nemzedék többi nagy harcosai, a forradalmasan fájó és életigenlő költők, akiknek félelmetes nagy tolluk Botond bárdjához volt hasonló, mind idő előtt, erőszakos és kegyetlen halállal múltak ki egymás után. Kihulltak, elhallgattak, de a csata is eldőlt rég; olyan rég, hogy a bárdok majdnem múzeumba kerültek: ki keresi fel ma, hogy mérlegelje, csodálja őket? Sajnos, nagyon kevesen ... Inkább csak a kritikusok, meg a hitsorsos költők. Van Babitsnak egy képe a század elejéről, amely Adyval együtt ábrázolja. Ez a kép, mint szimbólum tűnik elénk. A legnagyobbak, a két korszakalkotó költő hajtja itt össze a fejét, még mielőtt a korszakot megalkották volna. Nemcsak a lírai következményekben egészítik ki egymást Ady és Babits, hatásuk egymásra is kölcsönös. Barátságuk valahogy úgy hat, mint Petőfi és Arany barátsága, s ma már nincs kétség aziránt, hogy kik vívták ki, és kik valósították meg a költői forradalmat? Érvényre vinni, szinte klasszikus magasba emelve hagyománnyá tenni az újat, amely napjainkban már nem is forradalom, de annyira tradició, hogy szinte ki kell lábalni belőle a még újabb felé – ez a korszakalkotó szerep mindenesetre elsősorban Babitsra várt. De nemcsak ez, hanem még újabb terek nyitogatásának gondja is. Adyval együtt a legdöntőbb hatást ők gyakorolják a nemzedékre, ezt máris beigazolta az idő. De míg Ady zavaró, vagy megsemmisítő, addig Babits kiválasztó hatású költő. Ady versei csak halála után győztek igazán, de kirívó hatásúak: a tragikus ráolvasások, a dekadens majmolás, a varázsszavak, mágikus Igék libabőrzése az utánzókban, csak halála után szűnik meg. Mintha vele együtt haltak volna meg az utánzók is. Honnan e gyors változás, fiatal költészetünk gyors helyrezökkenése? Babits tovább élt... Ahogyan hangja évről évre mindjobban tömörül és tisztul, hogy szinte már egészen új belső úton jut vissza legelső formai zártságáig, ugyanúgy vonja, fordítja magával a kor költői egezetét; oly áramot indít maga körül, amely akarva-nemakarva vonszolja magával a fiatalabb kortársakat is. A Nyugat gályára felkapaszkodó új nemzedék költői, a kor jobbjai, szinte önmagukat szelektálva, Babitsra fordított fejjel úsznak ki a vigasztalan árból, benne találják meg a kormányost. Babits nagy látóköre, hűvösebb intellektualizmusa kiegyenlítőleg hat a forrongókra, idejében jó felé, maguk felé irányítja a fiatalok tekintetét. A példák és adatok sorait lehetne itt felsorakoztatni, de célunk most nem ez. Mint tény, önmagában is elég meglepő, hogy a Nyugat nyomában felhasadt nemzedék nem a kor hőse, Ady, hanem Babits nyomában támadt, inkább az ő jegyeit őrzi. Igaz, hogy ezek azok a költők, akikben 11

Jankovich, i. m., , 204.

14


Ady nagy nyelvi forradalma közkinccsé vált, akikben az önkifejezés lehetőségeit az Ady élmény szakította fel, de a szemlélet szigora a controle, a könnyen Ady felé ragadó intuíció objektiválása, amely csaknem minden költőben végbement, ez volt a Babits élmény döntő szerepe az új lírában. Azt lehetne mondani, hogy akinek Adyhoz valami köze van, – s kinek nincs?– jórészt Babitsnak köszönheti, hogy nem ártalmas köze van hozzá; s akinek Adyhoz – furcsán hangzik – alig van köze, azt Babitshoz mélyebben tapintható szálak fűzik. Egyetlen s nagyon szerencsés átmeneti típus volt a korán elhalt kitűnő Bányai Kornél, akiben Ady és Babits egymást ellensúlyozták... Ám hatást lehet közvetve is fogadni. Voltak nagy közvetítők, akiknek külön alakult egyéniségében készen jelentkezett a képlet ... Mindez azonban, siessünk is megjegyezni, csak nyers megfogalmazása a szubtilisan finom valóságnak. Hisz végeredményben hatás és nemhatás kérdése nem belátáson múlik, hanem a levegőn. Szabó Lőrinc első egyéni verseiről éppúgy érezzük a kor-párázatokat, mint Erdélyi Józseféről a Petőfiét és Adyét – s mindez csak azt mutatja, hogy az a rejtelmes funkció, amit szűkebb értelemben irodalmi életnek nevezünk, jó egészséggel, törvényszerűen működik. Illyés dús gyökérzetéből egyik vastagabb ág szintén a babitsi földbe nyúlik vissza: mintha innen szítta volna föl a saját színeit tisztító nedveket. S mily természetes, hogy ennek a fordítottja is fennáll ... De itt van már a harmadik nemzedék is, amelynek legkiválóbbjai közül néhányan, a második rétegen átütve, szintén a babitsi őstalajba verik le gyökerük legvégét. Hogy mást ne említsünk, Weöres Sándor költészetéből, amely a Babits-tő egyik legeredetibb fiatal hajtása, a mesterére emlékeztető formai szigor, poétikai logika, eredendő tisztaság sugárzik. Ezek után még izgatóbban tólul ajkunkra a kérdés: mi tehát a babitsi költészet lényege? Sokan a tudós vonásban, az intellektüel hangsúlyozásában s főképp a formaművészetben próbálják megjelölni e költészet döntő jegyét. Ez szerintünk, s főképp az utolsó, merőben külső szemlélet, amely már csak azért sem adhatja kezünkbe a babitsi költészet kulcsát, mert egy XX. századi általánosságot vesz alapul. Eddig a megállapításig egy költői egyéniség boncolása közben legföljebb csak eljutni lehet, de nem belőle kiindulni. E külső szemlélet az esztétikai értékelés világában különösen újabban elég gyakori. Nem ártana előlről kezdeni és tisztázni a fogalmakat… Az ugyanis, amit általában formának neveznek, csak alaki forma. Olyan megjelenési szükséglet a külső szemlélő számára, mint az öltözék. De minthogy a formaöltés nem egyéb, mint alkotási folyamat s az alkotó nem ölthet magára más külsőt, mint ami magára illik, világos, hogy az illeszkedés pillanatain, a folyamaton van a kérdés súlya. E folyamatnak, amit alkotásnak is nevezhetnénk, a természetét kell vizsgálnunk, s e vizsgálat nem lehet cél, csak kiindulópont. Mi indítja és tartja fönn ezt a folyamatot? Az a bizonyos benső erő, mely mint egy állandó vibráció maradt bent a műben mindörökre. Igy kíséri a fényt a rezgés, a rezgést az elektromosság. S helyben vagyunk: ez az erő az inspiráció. Ennek a formáit kell vizsgálnunk, ha egy költő teljes megértéséhez akarunk eljutni. Nem lehet célunk most a különböző


15

inspirációs típusok és formák megállapítása, bár erre egyenként is szükség volna, hogy Babits gyűjtő ihletformájához a maga teljességében hozzáférkőzhessünk. A babitsi ihletforma ugyanis magában egyesíti többféle ihletforma jegyeit. A láng, amely egész kötészetét belengi, amit hiába „cibálnak badar szelek jobbra és balra”, csak fölfelé tör, a láng, mely mindenkié föltétlen humanista láng. Ebben a lángban gyulladt ki a babitsi költészet, és barangolta be az emberországot az indus és egyiptomi jelenésektől kezdve – a görög-latin világon hosszasabban elidőzve – a középkoron át a mai idők emberéig; – ebbe a gyűjtő, humanista ihletformába tolulnak bele a többiek, a klasszicizmus, romanticizmus, parnasszizmus, szimbolizmus ihlet jegye. E három, különben francia példák mutatják, nagyon jól megfér egymás mellett; egyik véglete szüli a másikat. A klasszikus mithológia újértelmű felébresztése, a régiek bűvös felragyogása, állandó kísértése a neoklaszszikus alkat biztos jelei; de az a formai gesztus, amellyel Babits a különféle idők emberi álarcaiért nyúl, s ezek mögül „nyilatkoztatja” ki vallomásait költészete első felében, tiszta romantika. Mi választja el pl. a Golgotai csárda (egy ismert passióének dallamára) kisugárzását a posztromantikusok épater le bourgeois műveitől? Szinte semmi. Ugyanaz az ihletforrás szülte mindegyiket, annyi különbséggel, hogy Babits költészetében az efajta vers csak múló pattanás, s ekkor is mögötte áll a minden emberit megérteni és jóváhagyni törekvő humánum. De ez a lelkiség ugyanekkor el is tudja magától dobni az embert, hogy jobban lássa. A magány nosztalgiája, a végtelenség nyugtalan keresése, az istenülni vágyás már a romanticizmus éles átmenete a parnasszizmusba, s ez Babitsban, a fenti „játékkal” egyszerre jelentkezik. A parnasszista Babits a soha-meg-nem-elégedés eléggé vigasztalan hegycsúcsáról figyeli a világ zajlását; távol a gyűlölt „alacsony tömegtől”, a miletosi bölcs irjaival gyógyul: „... Nézz fel az égre : barna cigány ködök – nézz szét a vízen: fürge fehér habok örök cseréjükért hálásak halld, Aiolost hogyan áldják, dallal. A láng is hullám. Szüntelenül lobog főnix-világunk. Igy nem is él soha, mi soha meg nem halt. Halálnak köszönöd életedet, fü is vad! Minden e földön, minden a föld fölött folytonfolyású, mint csobogó patak s >>nem lépsz be kétszer egy patakba<<, igy akarják Thanatos s Aiolos ...” A „panta rei” világélménye mellett költészetének állandó éltető eleme a tűz, herakleitosi értelemben. De Babits sokkal is inkább lángol, mintsem a világból, parnasszusi álmoktól hajtva, ki tudná tépni magát. Ő maga szeretne kikapcsolódni, titokzatos viszonyban él a Művészettel, az örök Széppel, de érzéki falánksága, szellemi mohósága persze az élményi, a zajló világba láncolja.

16


A parnasszizmus nem csupán külső, formai megnyilvánulásában sajátos – sőt talán ebben a legkevésbbé. Lényegbeli értelme; abban az ihletformában keresendő, amelyben a költészet kultusz lett. Ez a kultusz pedig oly állandó költői szertartások jegyében történik, amelyek állandó inspirációs életet igényelnek, más szóval: a parnasszizmus életforma is. Ez az életforma természetszerűleg kiküszöböli a teremtő inspirácíó pillanatnyi szerepét, vagyis a költői attitude fokozatosan intellektualizálódik, az érzelmiség szerepét fokozatosan átveszi a szellem, a világélmény átélésének gátlás nélküli közvetlen kifejeződését helyettesíti a meddőségre hajlamos önszemlélet. De vajjon nevezhető-e Babits Mihály par excellence parnasszista költőnek? A romantikából csak a posztromantikus, mondhatnánk préparnasszien vonásokat őrzi magában; szimbolizmusában viszont a posztparnasszista vonások dominálnak. Valéryra emlékeztető választékos kevertséggel jelentkeznek az ihletformák, s együttesen segítik elő benne a kifejezés halálos pontosságát. Babits szimbólumai sohasem pillanatnyiak. Nem a láz, de legalább oly mértékben a szellem nemcsak egy egész kultúra, egy szellemi táj tűnik fél, hanem az egész emberiség (Vakok) vagy maga az egész világ jelenik meg (Csipkerózsa). E szimbólumok a tárgyi és alanyi ihlet nyomait egyszerre vonszolják. Egy különös ég alól teremnek előttünk, egy örök világ üzenetével, néha úgy tűnnek föl, mint istenek játéka a földi halandóban (Danaidák). Remek a kíséret: a lélekzetelállító formai bravúrok tökéletesen kijátszott szeszélyei és játékai; a Hephaistos pőrölyütéseiként csattogni tudó teli ütemek és rímek; a hűs formákból is melegen áramló zeneiség oly kísérői a versnek, mint amilyen jellemző részletjegyei a fenti inspirációs formáknak. Az összhatás: a vers mint produktum, mindig e hármas hangszerelés eredménye, s e három közül valamelyiké – többnyire a szimbolizmusé – a domináns szólam. Igyekszünk rövidre fogni vázlatunkat, de még egy kérdés merül fel, amellyel újabban sokat szoktak foglalkozni, a táj kérdése; jelent-e valamit Babits ihletalkatában a táj? Babits gyökerei nem elégszenek meg csak a magyar földdel, kibújnak egy zárt tájegység kőfalai alatt, s az időtlen és korlátlan szellemi emberiségből táplálkoznak. A mű azonban itt hajt ki, itt szórja termékenyítő magvait. Nem vagyunk hívei a túlzó irodalmi tájszemléletnek, de annyi kétségtelen, hogy valamely geográfiai egység az írói alkatra éppoly meghatározó, mint a Karsztok a gyíkokra, vagy az Alpesek a gyopárfélékre. Éppen Babits, mint a dunántuli költők legkiugróbb mai típusa áll előttünk. Magyarsága nem szorul megállapításra. Magyar, de európai magyar, mint a kora fölött széttekintő Zrínyi, csak más korban, más felelősséggel, az intellektüel XX. század követelményei szerint. Természetesen más az áfium is. ... Ha Zrínyi „athleta Christi” a magyarságért és Európáért a törökkel szemben, akkor Babits „athleta humanitatis” a szellemért az új barbárságal szemben. Zrínyi a magyar európaiságért, Babits az európai magyarságért küzd – a kettő majdnem egyet jelent, csak a kiindulópont más. Az európai magyarság mellett, mely a szellem gyógyáramlatait szűri felénk nyugatról, csakhamar jelentkezik Babitsban a másik dunántúli sajátság, a harmónia. Babits ezt nem hozta magával, mint Berzsenyi, de élete delén el kellett érnie idáig, hisz kezdettől fogva minden nyugtalanságával effelé törekedett Muzsája, mint egy szeizmográf földrengéses korunkban.


17

Kezdettől fogva ereje a nyelv is, miként Vörösmartynak, a tömör, gazdag, világos képzetekkel teli színdús nyelv; mely, átment a legtisztább dunántúli szűrőn, a hagyományos latin iskolán... Szekszárdon született ... A józan, a mértékletes, a kiegyensúlyozott géniuszokat mindig is ez a dunántúli föld adta az országnak, az egyetlen táj, ahol engedményeket tesz egymásnak síkság és hegyvidék mintha alkati szintézisét akarná fölmutatni az ország nyugat felé. Itt születnek a belülről égő nagy harmonikusok, a puritán tömörszavú költők; a súlyosak és sohasem nagyon népszerűek; továbbá a stílus tudatos nagymesterei – s mind ennek közéleti párjai: a latinság hagyományosai. Ötvösök a dunántúli költők, „aranyművesek”, s nincs mívesség mesterség nélkül. Csiszolnak, mérnek, arányítnak, illegetnek, s úgy tudnak verset ércbe fogni: mint senki az országban. Ritkák itt a kilökött tömbök, amelyek nyersességükben, őserejükben akarnának hatni. Úgy látszik, másfajta költők teremnek errefelé, súlyukkal a magány feneketlen mélyébe gyakorta leereszkedők, békeszerető erősek, álmatag szelidek. Ha lett volna u.n. bennszülött magyar parnasszista költő, az alighanem a Dunántúlról került volna ki ... És végül, befejezésül említsük meg azt a körülményt, hogy a legnagyobbrészt katolikusok”. (Jankovich Ferenc, Vár, 1938 / 1.) György Oszkár 1940-ben az alábbi képeslapot12 küldte tanítványának Székesfehér várról, melyben a Várban megjelent Babits-tanulmányhoz is gratulált:

12 A képeslap lelőhelye: Petőfi Irodalmi Múzeum 4337/ 50/15. A székesfehérvári Városházát ábrázoló levélkártya tintával, kézzel írott.

18

JANKOVICH FERENC EMLÉKKIÁLLÍTÁSA

BAKONYI ISTVÁN – JANKOVICH FERENC EMLÉKKIÁLLÍTÁSA

19

Bakonyi István

Jankovich Ferenc emlékkiállítása „Nádisast kiált a zsombékok bibice, / búg a bölömbika, fut a vizicsibe, / sikongat a rigó, menti már életét / elbukó vadkacsa, síró nádiveréb. // Céloz a vizicsősz, rozsdáspuska durran, / csattan a náderdő, ezer madár surran, / messze kémlel a csősz – véresek a habok – / elrepült a sas, de lelőtte a napot.” Ezt a verset Sárréti alkony címmel a közel 105 évvel ezelőtt Székesfehérváron született költő, Jankovich Ferenc írta 1934-ben. Rá emlékeztünk többször is az elmúlt időben több helyszínen, pl. a székesfehérvári Városi Könyvtár Széna téri épületében, néhány méterre attól a helytől, ahol a szülőház állt valaha. A Székely János Jenő készítette dombormű előtt minden novemberben koszorúzunk, és igyekszünk ébren tartani a kiváló költő és író emlékét. „Jankovich szűkebb hazája az a Dunántúl, ahol még a rómaiak adtak nevet a városoknak, és a parasztházak tornáca a román boltívek emlékeit őrzi.” – mondta itt fél évtizeddel ezelőtt Pomogáts Béla, a jeles irodalomtörténész az 1971-ben elhunyt szerzőről. „A fiatal Jankovich Ferenc Mészöly Géza vásznaira kívánkozó balatoni életképeket, nyári verőfénynél vagy holdvilágnál látott varázslatos pannon tájakat festett verseivel.” Akkor mutattuk be a Magam megyek a kékben c. válogatott verseskötetet Román Károly szerkesztésében és a Vörösmarty Társaság kiadásában. Most, hogy fölidéztem ezt a néhány évvel ezelőtti pillanatot, jó érzések töltenek el. Hiszen közös kötelességünk, hogy a szűkebb hazából indult kiváló alkotókat folyamatosan idézzük, hogy életművük ne merüljön el a feledés homályában. Hiszem, hogy Jankovich Ferenc lírai és epikai életműve ilyen, maradandó értékeket közvetíteni hivatott képződmény. Első, Párizsban megjelent verseskötetétől a történelmi regényeken át az őszikékig. Átélte a XX. század nagy fordulóit, és ábrázolta is azokat versben és prózában. De visszanyúlt a dicső múltba, Mátyás királyig is, hogy színes regényben adjon hitet az utókornak. Megírta a fényes szellők nemzedékének indulóját, és nem maradt ki életművéből az 56-os forradalom sem. Nekem személyesen is különösen kedves és értékes a második világháború idején Bodajkon játszódó naplóregénye, a Csepp a tengerben. Ezen okok miatt is szívmelengető érzéssel nézegethetjük az itt látható, páratlan értékű dokumentumokat. A régen lerombolt szép szülőház fotóját épp úgy, mint a későbbi fehérvári és nem fehérvári esztendők képeit. Az érettségi tablót, a családi fényképeket, a kézírását, az emlékét oly lelkesedéssel őrző s azt ápoló lányok és a család meleg légkörét. És a jeles kortársak, a főleg, a népi írók által neki dedikált könyveit. Radnóti Miklós, Sinka István, Jékely Zoltán, Erdélyi József, Csorba Győző és mások kezenyomát. S persze a zeneértő és szépen éneklő férfi emlékeit. Egy letűnt világ élményei, emlékei néznek ránk vissza a Vörösmarty Társaság termének falairól, és részesei lehetünk a közelmúlt eseményeinek. És itt, Fehérváron, a szülővárosban persze, hogy a hely szellemét keressük

20

BAKONYI ISTVÁN – JANKOVICH FERENC EMLÉKKIÁLLÍTÁSA

elsősorban. Most, 2012-ben, amikor bizony a múlttal szemben még mindig oly sok az adósságunk. Hogy mást ne mondjak, a Nemzeti Emlékhelynek nevezett helyszín méltatlan külsejére aligha lehet büszke Jankovich Ferenc szülővárosa. Szánalmat kelt az is, hogy a legújabb hírek szerint talán 2038-ban bízhatunk… Attól tartok, nincs annyi időnk! S ez most azért kívánkozott ki belőlem, mert Jankovichnak van egy verse, amit 1938-ban írt, az akkori méltó ünnepségek évében, A Vár alatt címmel. Egy idézet innen: „Ragyogó kardomat kirántom, / de én nem vérbe, könnybe mártom: / s meghordozom vészjel gyanánt / mint ti a vérest hajdanán.” Jankovich Ferenc számára később, mindhalálig sokat jelentett a szülőföld, a haza, az édes anyanyelv. S a gyökerek itt keresendők: Pentelén és Fehérváron. A mostani Ady Endre utcában, az iskolánál vagy éppen a Széna téren. Innen táplálkozott tehetsége, világlátása hite. Hiszen tőle tudjuk: „Ostoba, aki hittel áltat, / de aki nem hisz: ostobább.”

Elhangzott 2012. április 10-én Székesfehérváron, a Vörösmarty Társaság termében.

Székely János Jenő – Jankovich emékszobor a szénatéri könyvtárnál, Székesfehérvár

JANKOVICH FERENC EMLÉKKIÁLLÍTÁSA

21

22

SZIKRA JÁNOS VERSEI

Szikra János

Elférek egy hangyafejben Afganisztánban élnek az afgánok s köztük én, a fő afgán – hisz van rá ok tízezer magam másnak vallani, annyi a kaftán, a „tuszi”. Térfogatom tetszőleges. Én vagyok az Ararát, a kőláncokkal gúzsba kötött Kaukázus, de elférek egy kotorászó hangyafejben is, szikra vagyok, holnap az se, vagy éppen az Indiai-óceán, mert én vagyok ma a mindenség szívgödrében Magyarország e didergő kis faluban is, e pátkai vályogházban is. Nem a vas, a szél, a vadvíz, egyedül az én vérem vezeti az áramot.

Isten, féreg minősége Papp Endrének Holnap, ha újra szabadon jár bennem a levegő, megköszönöm testvéreimnek sorsomat, megköszönöm majd kontár gyilkosaimnak is, s elmondom parasztnak, bankárnak, költőnek, tanítónak és tanoncnak egyaránt, hogy lábazat, fal, kúpcserép, csillagoltár, búzakenyér, erdő minősége emberé – ó, az idő minősége, a szerelem minősége, az elmúlás minősége, aranytrágya, rózsaablak, féreg, isten minősége: ember, egy. Ha fölemelem a fejem.

SZABÓ FERENC SJ – KÖLTŐK KÖZÖTT – A KÖLTÉSZET NAPJÁN (2012. ÁPRILIS 11)

23

Szabó Ferenc SJ

Költők között – a költészet napján (2012. április 11) Szabó Lőrinc és Ady Endre hitéről

Ma, Húsvét nyolcadának szerdáján reggel a szentmisében Szent Lukács evangéliumának 24. fejezetéből az emmauszi tanítványok örökszép történetét olvastam fel. Nagyon szeretem ezt az elbeszélést, amely keresztény életünk parabolája is lehet. (Egyik Jézusról szóló könyvem címéül is ezt választottam: Az emmauszi úton.) Ilyenkor, húsvét hetében különösen is sokat mondó a történet: a Jeruzsálemet elhagyó, kiábrándult tanítványok mellé szegődik az Ismeretlen, aki megmagyarázza az írásokat, majd a kenyértörésben felismerik a feltámadt Jézust. Marasztalják, de Ő eltűnik szemük elől. E történet olvasásakor mindig felmerül emlékezetemben Szabó Lőrinc csodaszép verse a Tücsökzenéből: Az Árny keze. A kálvinista papivadék vergődő hitetlenségének őszinte vallomása ez, ahogy maga a költő is magyarázta egy évvel halála előtt, 1956-ban a Vigilában Szigeti Endrének írt baráti levelében: „Rettenetes dolognak érzem a hitetlenséget; de éppannyira rettenetesnek – mert lehetetlennek – a hitet is. Fiatalon még csak átsegített kétségbeeséseimen valami panteisztikus mámora ennek az egyetlen és édes életnek; de ez egyre kevésbé vigasz, már régóta: személyes istent szeretnék, személyes túlvilági folytatást, és ez nem megy…” Így kezdi levelét válaszul Válogatott versei kritikájára, leírva őszintén vergődését. Majd az utóiratban még hozzáfűzi: „Olvasd el Az Árny keze című versemet a Tücsökzene CCCXXIX. darabját; semmi hízelgés nincs benne a ti vallásotok vagy a reformátusság vagy a buddhizmus felé, vagy a felé, amit közfelfogásnak nevezhetnénk – a legkomolyabban írtam!” „Maradj velem, mert beesteledett!” Bibliát hallgat a gyülekezet. Alkony izzik a templom ablakán. Hitetlen vagyok, vergődő magány… Míg elmereng a régi emmauszi jeleneten, a sugár-hídon némán beoson egy örök Árny, tövis koronázza, én teremtem csupán, mégis mint testvérére néz reám, mint gyermekére: látja, tudja, hogy szívem szakad, oly egyedűl vagyok, s kell a hit, a közösség, szeretet. S kezét nyújtja. Mert beesteledett.

24


Az előbb idézett vallomásra hivatkozik Kabdebó Lóránt tavaly megjelent kötetében: Mesék a költőről, Ráció Kiadó, Bp. 2011, 247. A Szabó Lőrinc életművét, hagyatékát közzétevő, feldolgozó fáradhatatlan irodalomtörténész 75. születésnapjára jelent meg ez a gyűjtemény Szabó Lőrinc-tanulmányaiból. Most nem ezekben a filológiai és poétikai „mesékben” akarok tallózni, hanem Szabó Lőrinc és Ady Endre hitéről teszek pár megjegyzést. Elővettem és újra elolvastam barátom egyik jelentős tanulmányát: „Szabó Lőrinc metafizikai távlatai” in Vigilia, 2006/4, 290-296. Kabdebó Lóránt hívta fel a figyelmemet arra, hogy Szabó Lőrinc a húszas évek második felében egy könyvet és egy részletes tanulmányt szentelt Ady vallásos költészetének: A Sion-hegy alatt című antológiát. Én magam a 60-as évek elejétől, Louvain-ben megjelent első kötetemtől kezdve sokat foglalkoztam modern írók, költők (főleg magyarok és franciák) istenkeresésével. Egy válogatást is megjelentettem már itthon: „Csillag után”. Istenkeresés a modernirodalomban”, (Távlatok, Bp. 1995) Ebben a magyarok között szerepel többek között Ady, Babits, József Attila., Illyés Gyula és Szabó Lőrinc istenkeresése, hívő hitetlensége, illetve megtérése. Nagyon érdekelt, amit a fiatal Szabó Lőrinc Ady hitéről, illetve ezzel kapcsolatban más költőtársairól írt a hit és a költészet viszonyát elemezve, és áttételesen önmagáról is vallott. Érdekesek a költő ott idézett 1940-es rádióelőadásai is. Kabdebó tanulmánya elején idézi Szabó Lőrinctől ezt a kitételt: „Ady Endre a legnagyobb magyar vallásos költő.” Később a tanulmány kifejti, hogy milyen értelemben veszi Ady vallásosságát. Kabdebó megjegyzi: „Ady hívő-létéhez ragaszkodva szemléli a századelőn kicsúcsosodó és összegező ateista tendenciákat.” Röviden utal arra, hogy a fiatal Szabó Lőrinc a szabadgondolkodók és a kezdődő szekularizáció iránya felé tájékozódik. A költészet túl volt már a szimbolizmus misztikumán, és a világ a természettudósok új generációinak metafizikus világértelmezése felé fordult. E jegyzetemben – kiegészítésként – most a XX. század elejének szellemtörténeti helyzetére szeretnék rávilágítani, ami részben megmagyarázza a Párizsban járt Ady istenes verseinek születését. Kétségtelen, hogy a század elején nagy hatással volt a fiatal költőkre, Adyra, Babitsra, Kosztolányira Nietzsche világszemlélete. Prohászka Ottokár a század elején abban a cikksorozatában, amelyből a Diadalmas világnézet született, alaposan elemzi és cáfolja Nietzsche ateizmusát. (Kimutatták, hogy Ady is Prohászkának köszönhetően kezdett el érdeklődni az 1900-ban elhunyt új próféta iránt.) De most inkább azt hangsúlyoznám, hogy a századfordulón és a század elején a szekularizálódó Franciaországban (állam és egyház szétválasztása) elindult egy másik irányzat: a megtérések, katolikus hitre térések sorozata költők, írók, művészek körében. A századforduló nagy megtérésinek sorozatát, amelyet a fiatal Claudel megtérése indított el, Király István Ady-monográfiájában az „istenkeresés tornádójának”, a „neomisztika pusztításának” nevezte. E különös jelenségről tavaly májusban konferenciát tartottunk: Száz év után – Eszméletcsere. Bergson eszméinek hatása a XX. száza spirituális megújulására. Magyarország felé közvetítő: Dienes Valéria. JTMR – Távlatok – Faludi Ferenc Akadémia, Bp. 2011. – Bevezetőmben szóltam a századelő franciaországi megtérések


25

sorozatáról, amelyhez kapcsolódott a Bergson-tanítvány és a Mester műveinek magyar fordítója, Dienes Valéria is, továbbá Babits Mihály is. Eltekintek most a marxista kritikusok (pl. Király István) értelmezésétől, de idézem Vezér Erzsébet részben már helyesebb meglátásait Ady istenes verseinek geneziséről: Ady Endre. „Arcok és vallomások.” Szépirodalmi, Bp. 1968). 1906 nyarán Ady ismét Párizsban van. Idézem Vezért: „Ekkor érinti meg az a szellemi atmoszféra is, melyben az antiklerikalizmus politikai győzelme ellenére is valamiféle új misztika, lázas istenkeresés érlelődik.” Pár sorral alább magát Adyt idézi: „S az irodalmi kávéházakban kacagnak a kócos fiatalok, ha egy-egy megtérés hírét hallják. Csak a súlyosabbja érez egy pillanatig halálos hideget a szívében. Ó, jaj, mindnyájunkat fenyeget a veszedelem, hogy eg szép napon elfáradunk és istenfélők leszünk.” Vezér Erzsébet ezután hozzáfűzi: Ady „Párizsból hazatérve azután először írja majd le Isten nevét versében. „Néhányszor már-már szinte hittem. Néhányszor megjelent az Isten…” Ismeretes, hogy hajdan a marxista kritika az istenes verseket a „dekadencia” címkéje alá sorolta. Egyesek azt is mondhatnák: Ady követte a divatot, amikor a „megtérések tornádója” megsuhintotta. Vezér Ezsébet felvetette a kérdést, hogy vajon Ady, a kálvinista, racionalista publicista valóban vallásos lett-e, amikor istenes verseit sorjázta. Elemzésében rámutat Ady kálvinista neveltetésére és katolikus befolyásra is, kitér a századfordulón erősödő „anti-intellektualista” irány (Bergson) és a szimbolisták istenkeresésére (gondoljunk itt a fiatal Clausdel, Verlaine, Baudelaire hitére). Bár még hangoztatja a pszichológiai és társadalmi viszonyok (a költő neuraszténiája, a Lédával való szakítás, a kilátástalan politikai helyezet) befolyását, így összegezi Ady hitét (i.m. 102-103) : „Míg a korabeli szimbolistáknak az istenkeresés teljes befelé fordulást és megnyugvást jelentett, elszakadást a kor problémáitól, addig Ady istenkeresése, mely inkább istenperelés volt, állandó és csillapíthatatlan küzdelmet tükröz a hit és a hitetlenség között.” Az utolsó félmondattal egyetérthetünk. Azzal is, hogy Ady vallásossága, Isten-hite különbözik a tételes keresztény (kávinista) hittől. De azt nem lehet állítani, hogy a magyar költő csak divatot követett, pózolt, mert „hívő hitetlensége” mélyén hiteles istenélmény húzódott meg. Találóan írta Szabó Lőrinc A Sion-hegy alatt c. antológia bevezetőjében: „Minden gondolatnak alján Istennel élt és halt Ady Endre, minden tettnek a sokarcú isten volt valahol a talpazata Adyban, s mikor a szentlélek közelebb vitte vagy a kocsmagőz eltávolította: Ady Endre előtt mindenkor egyformán az Isten volt a szilárd pont és emberi életével csak a közte és Isten közti változó távolságot mérte, mindaddig, amíg nemcsak lelke, hanem teste is elmondhatta a megtalált és megölelt Istennek, hogy: egyek vagyunk mi a halálban.” „Katolikus szellemben nevelt kálvinista voltam” – írta 1901-ben a fiatal nagyváradi újságíró. Ady a váradi évek pöffeszkedő antiklerikalizmusát és vidéki voltaire-ianizmusát elviszi Párizsba is. A világvárosban felfigyel a megtérésekre, az új misztikus irányra, 1906-ban gúnyolódva írja: „Mennyi Saul tér meg itt Fraciaországban. Holott ennél utálatosabb elváltozás nincs a világon. […] Marazmus senilis, valami fizikai vagy lelki aberráció, üzleti érdek.” E korlátolt megjegyzés ellenére valami megsuhintja, és cikke végén felsóhajt: „Óh, jaj, mind-

26


nyájunkat fenyeget a veszedelem, hogy egy szép napon elfáradtak és istenfélők leszünk.” A megtért Saulok példája nem maradt hatás nélkül a hitetlenül is hívő, az istenes verseket sorjázó Ady lelkében. Király István monográfiájában (Ady Endre. II. 1970, 394-396) ezt a jelenséget „pusztító neomisztikának” és „retrotgrád forradalomnak” bélyegezte. Az istenes verseit kezdő Ady is „példája s részese volt ennek a polgári Európa egészét elöntő misztikus sodrásnak.” E sorok írója most inkább az „egzisztencialista” Szabó Lőrinc értelmezéséhez csatlakozik. Amit Ady vallásosságáról írva általában a hit és a költészet viszonyáról megfogalmaz, áll Adyra, önmagára, József Attilára, sőt Illyésre, Babitsra, és sok ún. „megtért” költőre, íróra, művészre. „Amit a teológia, a metafizika, a kozmogónia, a lélektan, sőt az ismeretelmélet és a természettudomány megmunkál, azt az érzelem és a képzelet jogán, rendszer és módszer nélkül, egy kicsit a maga nyersanyagának tekinti a költő is. Isten végtelen téma, minden út hozzá vezethet. Akiben van fantázia, az akkor sem tud hitetlen lenni, ha annak hiszi magát. Ateista verset még nem írtak; a ahogy a modern fizika sugárzássá differenciálja az egész anyagi világot, úgy finomul szellemmé (a kéziratos fogalmazványban: „valami misztikus erővé”) a földi matéria sok tüntetően materialista költeményben.” A modern (keresztény) ember hite küzdelmes hit, kísértéseknek kitett, megpróbált hit, ahogy Joseph Ratzinger magyarázta az egyetemistáknak 1968-ban a keresztény hitről szóló előadássorozatában. De az őszintén kereső nem hívő is felvetheti magának a kérdést: Hátha a hívőknek van igazuk? A hit és a hitetlenség határvonala valamennyiünk szívén keresztül húzódik. Lehet transzcenednciaélménye (pl. a szépség vagy a szerelem-szeretet extázisában), ill. burkolt Isten-élménye a magát nem hívőnek tartó költőnek is. Az Isten-élményt és Isten-hitet meg kell különböztetnünk, továbbá a hit tárgyát, tartalmát is helyesen kell érteni. A hívők sokszor babonás, torz istenképének megtisztításában segíthet az ateista tagadása: tagadása minden antropomorfizmusnak, az Istenre vetített emberi vonásoknak. De azt is meg kell világítanunk az Isten-tagadóknak, hogy sokszor valójában a saját maguk alkotta, vagy a hívőknél látott torz Isten-képet tagadják, amit tagadnunk is kell.. Igazában az élő Isten arca Jézus Krisztus kinyilatkoztatásában ragyog fel. És innen még további lépés az Egyház által elénk terjesztett tételes hit, a Hitvallás ágazatainak igazsága – persze az is helyes, korszerű értelmezésben. Mindez a tisztázás sürgető a Hit Évében, az elpogányosodott „nyugati világban” az új evangelizálás sürgető feladatában.

KULCSÁR FERENC – AZ ÉN VEZÉREM BENSŐMBŐL VEZÉREL

27

Kulcsár Ferenc

Az én vezérem bensőmből vezérel* Társalkodás régiekkel

Kedves, nagyon kedves költőm, Pilinszky János mondja József Attiláról: „Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – a költők tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle. Mozarti tehetség volt, akinek szelíd erejéhez, bonyolult és egyszerű, mély és törékeny, súlyos és áttetsző tisztaságához a Hegyi Beszéd erkölcsi és esztétikai szépsége, ereje mérhetetlenül közel állt. Az ő születésnapja – egyedülvalóan a világon – a mi kultúránkban a Költészet Napja is. Engedtessék meg nekem, hogy eme alkalomból két ránk örökített magatartását emeljem ki a számtalan gyönyörű közül. Elsőként ezt: Az én vezérem bensőmből vezérel. Ez az én benső vezérem teszi világossá számomra, hogy sem én, sem a nemzetem, az én édes hazám, akinek magyarként, számkivetve is hűséges fia vagyok, nem lehet tulajdona senkinek, mert mindkettő a méltóságba és a szabadságba eresztett gyökeret. Nem is olyan régen – András Sándor nyomán szabadon – egy költött levelet címeztem az ENSZ-nek, kérve, hogy engem, Kulcsár Ferenc Autonóm Köztársaságot vegyenek fel a szabad nemzetek sorába. Azt kívántam ezzel mondani, hogy senkinek nincs joga szurony-komolyan előírnia nekem, hogy én mit akarhatok, mert egyedül én tudom, ki voltam, ki vagyok: Ha iktatásom napján körbevesznek a szabad és boldog nemzetek, nem fenyegetik majd független birodalmamat titkos fegyverek – önmagam szuverén állampolgára leszek. Nem lehetek, beláthatják, senkinek zsámolya, respublika létemre hipokrita lakáj, hiszen regnum, álladalom vagyok, impérium, akit nem határol határ. Mindannyian ismerjük a 20. századot, akik benne éltünk és szenvedtünk, akiket e pokolban felnőtté érlelt a sors, hogy mint a tölgyek, erős gyökeret eresszünk. Babits Mihály írta 1940-ben, a nemzet eljövendő kálváriájától félve: Óh, ki tudja, milyen nehéz parancsokat hordunk már zsebünkben titkos pecsét alatt!

28


Mindez a teljes 20. század infernójára érvényes volt, ám ma, miután az európai népek fellélegezhettek, talán esélyt kaptunk rá, hogy meghatározhassuk magunkat, minden egyes lélek külön-külön, így nemzeti közösségünk tagjai is. Mi, akik átéltük a múlt század hányattatásait, amikor – Sík Sándort idézve – „héja, holló belénk tépett”, és megcsúfolták, megköpködték, ami bennünk szép volt, kilencfelé hasogatva, ami rajtunk ép volt, megismertük, hogy az erkölcstelen hatalom, „akinek a cenk vaksors diadalmat adott”, mire képes; jövevénnyé és szolgává akart tenni bennünket, olyannyira, hogy ne tudjuk, „mi lesz szívünkkel és mi lesz szavunkkal”, s távol az Isten szívétől olyanok lettünk – Kosztolányi Dezsővel szólva –, mint a csecsemő, akit megölnek s mint a szűz, akit meggyaláznak a katonák. A nemzet legfőbb, a századok mélyéről fakadó forrása, legnagyobb kincse a nyelve. Ezért él minden nemzet és ember a nyelvében, és ezért hal meg minden nemzet és ember a nyelve halálával; hiszen – a drága Babitsot idézve – nem madár az ember, hanem csak falevél, mely ha fája kidőlt, sokáig ő sem él. Amikor József Attilával azt mondjuk, hogy az én vezérem bensőmből vezérel, egyrészt azt valljuk meg, hogy elvetjük azt a létet, melyben „könnyebben tenghet, aki alattomos”, az, aki „szemét lesütve fontol sanda választ”, másrészt világos számunkra, hogy lelkünkben a nyelv géniusza munkál, az a nyelv, mely kezdetektől a redőiben hordozza a nemzet életét, s melynek ajándékaival őrizzük kincseinket és alakítjuk a jövőnket – a saját képünkre és hasonlatosságunkra. E nyelv segítségével mondja József Attila, hogy „édes hazám, fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad”. A költő itt nem a darabokból összetákolt és nem is a darabokra szaggatott hazára gondol, hanem a Babits Mihály megfogalmazta eleven, egytest-egylélek hazára, hol varázs és szellem határát sorompók el nem állják, vagyis arra a Szabó Lőrinc-i „szent, nyomorult és elesett magyar népre”, arra az „örök magyar népre”, melynek áramában – a lelkek néma esküje által – valamenynyien hullámként lüktetünk, hiszen él a nagy Isten és semmi se vesz kárba, magyarok se lettünk pusztulni hiába. Kosztolányi Dezső is e századok által ránk bízott, örökbe kapott és utódaink-


29

nak csorbítatlanul átadandó Füst Milán-i „nemes-szép alakzaton”, e „szent nyelven” mondja el Európa című versében, hogy csak a gyáva vadállat bújik el vackán és vaksi vakondok fúr alagutat, ám akinél együtt van a szív és a fő, az megveti, ami barbár s mindazt, ami hazugság. Igen, mindig oda jutunk vissza: ha az én vezérem bensőmből vezérel, akkor ahelyett, hogy az önző érdekek és a politika szómalmában őrlődnék, úgy maradok hű magamhoz, hogy ezáltal a nemzethez, a kultúrához is hű maradok, s József Attilával kérem: Adj emberséget az embernek. Adj magyarságot a magyarnak, hogy mi ne legyünk német gyarmat. És senki más gyarmata sem: se együtt, se külön – hiszen senkinek a tulajdona nem vagyunk. Ellenkezőleg, a mi tulajdonunk, Juhász Gyula-i „drága hagyatékunk” itt minden, amit „vérünk, könnyünk és verítékünk” szült a századok során, beleértve a bölcsőket és a sírokat, „a dicsőség és gyász eme örök fészkeit”, s melyeket az Illyés Gyula megverselte konclesők, a „magánszorgalmú kutyák” egyre szétmarcangolni igyekeznek. Egyéni és nemzeti méltóság, a feltétlen egyenlőség – Európánál maradva – mindenkit megillet. Kosztolányi így ír: Ó, ősi világrész, te régi, te szent, te magasztos, lelkek nevelője, illatokat és ízt szűrő, csodatévő, nagyhomloku, könyves vén Európa. Ha mostoha is vagy, viaskodom érted és verlek a számmal és csókkal igézlek és szókkal igázlak, hogy végre szeress meg. Ki téphet el innen, ki téphet el engem a te kebeledről? S ilyen értelemben beszél Pilinszky János arról, hogy tulajdonképpen csak a fölszínen létezik megosztottság, széttépett világ és szétszakított Európa: „Valójában: a képzelet drámája egy és oszthatatlan. S miközben a felszínen – az üdvösség elodázásával – a tévedések és tévelygések legkülönbözőbb variánsai és rögtönzései zajlanak, a mélyben töretlen az egység, a tehervállalás, az igazság szeretete, a megrendültség és engedelmesség folyamatossága.” József Attila azt is ránk örökítette, a mindenséggel mérd magad. A magyarság azzal tette, azzal teszi a legnagyobb szolgálatot az egyetemes emberi kultúrának és az Isten teremtő terveinek, hogy létrehozta a saját nyelvét, művelődését, szelle-

30


mét, és ezáltal új értékekkel erősíti azt az egyetemességet, amelyet az emberi nem teremtett – mondja Pomogáts Béla. A magyar írók, költők a magyar kultúra és a nemzeti önazonosság felmutatása révén teszik teljesebbé az emberi egyetemességet, hiszen az emberiség maga sem mondhat le azokról az értékekről, amelyekkel a magyarság egészíti ki, teszi gazdagabbá a világkultúrát. Az ember, minden ember – ahogy Attila fogalmazott – maga a mindenség, „minden, ami volt, van”, ezért a lelke születésétől kezdve ki van nyitva, mint Isten hatalmas „könyve”, a teremtés, s ahhoz hasonlóan örökre becsukhatatlan. És az ember ezt a remekművet, a teremtésnek ezt a törékeny kristályedényét olvassa évezredek óta, maga is életerős kultúrákat teremtve ezáltal, olyan kultúrát, amely beszél, elmondva nemcsak a valódit, hanem az igazat is emberről és létről, hogy általa megfürödjünk az ezerszínű igazságban, mintegy újjászületve abban a sorsban és közösségben, amelyben élünk. Ha az ember szóra nyílik, világok nyílnak, világillatban beszél, lehetne kissé játékosan mondani. Azt akarja e metafora láttatni, hogy az ember „teremtésre teremtetett”, ezért az egyetlen esélye az, ha – a világunkban megjelenő minden botrány, szégyen és ármány ellenére – a humánum hordozója lesz mindhalálig, mert az ember munkája csak így használható mindenkor: ha cipőt szegel, ha fát ültet, ha verset ír. Ezért úgy gondolom – Weöres Sándorral együtt –, hogy az embernek az önzés és hiúság szülte nagyság álmából ki kell bújnia, hogy valamennyi dicsőség fogadja ásításunkat, mert nagy és dicső csak egy van, Isten, a teremtő Lélek. Az ember, így a költő is az legyen tehát, aki, vagyis ne harsogja túl Teremtőjét, de ne is rettegjen hallgatagon előtte, hanem szólítsa meg Őt és az egész teremtett világot kinyújtózás és zsugorodás nélkül. Istenem, a Te szemeddel néznem – az én szememmel – ó, hogy ezt adod nekem! – mondja Weöres Sándor. Ez pontosan azt jelenti, mint József Attila verssora: A mindenséggel mérd magad. Így, ezáltal tudjuk csak közölni a világgal, hogy áhítatot érzünk a lét iránt, s ahogy Emanuel Kant mondja, a fölöttünk lévő csillagos ég kiváltotta csodálatból s a bennünk lévő erkölcsi törvényből eredően szabad emberek vagyunk, és szolgálni kívánjuk őt, a világot, azaz a kultúrát szabad akaratunk által. Még akkor is, ha ez nem könnyű, mert – Pilinszky Jánost idézve – a költőnek a dadogás az alfája, ám szerencsére – olykor – az ékesszólás az ómegája. Így nyílik rá esélye az embernek, hogy néha a mennyekbe lásson, s hogy – mint József Attila, aki „egyben-másban Istenhez is hasonlított” – ne csak a teremtett világ képeit lássa, hanem a fényt, a dicsőséget is, amely a dolgokban rejtezik, mi több, lássuk meg néha az Isten fényben rejtező arcát is. Azt gondolom, a költészet – kimondatlanul is – ember és Isten, e két egymást kereső valóság mély összhangja. Csak ami lesz, az a virág – mondja József Attila. Csak az a virág, ami egyre kibontja szirmait az ember és az Isten egymást kereső valósága során. E szirmok, az újabb és újabb költemények alkotják azt a Szentegyházat, mely – Petőfi Sándorral szólva – nyitva áll boldog-boldogtalannak, mindenkinek, aki imádkozni vágyik; s ahová belépni bocskorban, sőt mezítláb is szabad. * Elhangzott 2012. április 11-én, Székesfehérváron, a Költészet Napja alkalmából.

BENCE LAJOS – ÁGRÓLSZAKADT HAIKUFÜZÉR

Bence Lajos

Ágrólszakadt haikufüzér Szúnyogh Sándornak

Mint az ágról lehulló gyümölcs, a fa alatt: mint az ágrólszakadt. Számolgatom a madarat: egyenként, kihúzva tollát. Babusgatom, mint a szél. Szelek szárnyán, szelek mentén, mindig hátszéllel: bolond, ki szél ellen tüzel. Szól a szú a fában: trillázva dalol, megborsódzik a fa bőre… Nyögve meghajol. Té- és tova. Így kanyarog ez a vers, tétova. Talán a nyárfa sír – nincs, hova… Tapogatom a bizonytalant. Leoldva róla minden mezt. Mint tétova harcos a tegezt.

31

32

ZIRIG ÁRPÁD VERSEI

Zirig Árpád

Jeleket rovok... Jeleket rovok a papírra – óráknak, heteknek, éveknek, közben fölemészt az idő. A múlt héten kemény fagyok voltak, ma pedig virágzás – fehér krizantémok. Szép otthonos ez a temető Levendula, silószag terjeng a ködben, őszeim ismétlődő fanyar ízei nyitogatják a tél kapuját Városom ismert utcáit járom. A lakótelep tömbházai mögött elidegenedik a világ. Mintha megrendeltem volna, úton vannak hozzám a hírek, jönnek egészen a bőrömig, minden a helyére kerül. A remény, mely téged röpködni késztet, megfagy. Belőlem kiesik.

Reggel a legrosszabb... Reggel a legrosszabb, mikor magamra nyitom az ablakom, előjön a hiány, a visszatérő fájdalom. Az idő ketrecében állok Álmok nőnek körém... a szél az arcunkat véresre marja, a véres arcunk néha összeér. Meleg szavak feszegetik

ZIRIG ÁRPÁD VERSEI a számat.Kenyérosztó kezem simogat. Hiányérzet nélkül terelgetem össze az elveszett napokat. Szemhéjam mögött felhők, vonuló árnyak. Sötétség. Fények feszülnek (...de mindhiába...) neki a vak éj szakának. Gondolatok beszorulnak a kinemmondott szóba – felejti múltját, elveszti jövőjét a hitehagyott Európa.

Hihetem... Hihetem, fölröppen a remény, hogy léket nyisson a befagyott időm falán akár a festő, ki bicsakjával rést hasít a vásznon, hogy kitárja a végtelent. A nagy folyó felszinén hintázik a csönd. Csupa játék, majd veszett rohanás, vagy csak a percek menekülnek? Az idő, tudjuk az élet burka, ha fölreped, elvesztjük a hazavezető utat. Tétlenül bolyongó Lelkek leszünk. Szerteágaznak az útjaim. Veretes mondatok vesznek el bennem, miközben a múltam faggatom,

33

34

ZIRIG ÁRPÁD ÉS SALVATORE QUASIMODO VERSE színét váltja, mint a közlekedési lámpa, az újraszülető iszonyat. Bódulataimat, mintha drog volna, lezárt palackba rejtem, vagy kötegbe kötözöm az új tavasz érkezéséig. Szavaimat a megvetéstek keresztjére fölfeszítitek, de bennem mégis marad egy remény. Önuralmat tanítatnak vélem a rám roskadó éveim.

KERÉK IMRE MŰFORDÍTÁSAI Salvatore Quasimodo

Agrigentumi utca Ott szüntelenül tombol a szél: lángolón emlékszem lovak ziláltan lobogó sörényére, ahogy rézsút megdőlve úsznak a síkon, a szél felveri s kimarja a fövenyes Partot és a füvön hanyatt fekvő atlasz-szobrok szívét. Ókor szelleme, haragtól szürkéllő, figyeld e szelet, szívjad magadba a finom moszkusz-illatot, mely átporozza az égből lelökdösött óriásokat. Mily egyedül vagy a téren, ami még megmaradt neked. S méginkább gyötröd magad, ha hallod a hangot, mely közeledik a nyílt tengerig, hol már csak a virradat fénysávja dereng – a gimbárdo hangja borúsan reszket a szekeres száján, lova lassan kaptat fölfele a holdpásztázta dombon, s közben éjfekete olajfák suhognak.

SALVATORE QUASIMODO VERSEI

35

Bealkonyul Magunkban állunk mind a föld szívén, szívünkbe szúrva egy-egy napsugár s mindjárt bealkonyul.

Az én korom embere Nem változtál: ismertetőjele ma is kő és parittya, bősz kortársunk. Pilótafülkédből figyelve a gép baljós szárnya halált vetített a földre. Láttalak tankban, kínpadon, bitónál. Láttalak jól, te voltál, pontos tudással, pusztításra készen, szeretet s Krisztus nélkül. És gyilkoltál, öltél, mint apáid újra s újra s ahogy öltek az állatok, melyek először láttak téged. És a vér szaga ugyanaz, mint akkor, mikor mondá testvérének a testvér: „Rajta, állj ki velem!” Hideg, konok visszhangja elért hozzád, a te napjaidig A vérfelhőket felejtsétek el gyermekek; melyek fölszálltak a földről; feledjétek az atyákat: Sírjaik merüljenek el a hamuban; szurokfekete madarak, vad szelek födjék be szívüket.

Quasidomo, Salvatore olasz költő (1901 – 1968). Munkásságáért Nobel-díjat kapott.

36

ION DEACONESCU VERSEI

BALÁZS F. ATTILA MŰFORDÍTÁSAI Ion Deaconescu

A ház Bontják a házamat. Repülnek a téglák, Mint fénytől részeg pillangók, Aranyozott rámákból kihullnak a fényképek, Leesnek a falakról a képek, Mintha Szent Bertalan éjszakája lenne, Amikor ezüstkürt hívja a vadászokat Az emlékek lakomájára.

Szixtusi kápolna Egy ideje a szem nem lát túl a látnivalón A kezek elfeledték a kézfogást A száj lebénult a következő szó kimondásának félelmétől. Emelem balkezemet a jobb lehúzza A fáradt ajkak nem találkoznak Homlokom nem érinti homlokodat Sűrű köd folyik ujjaink között Miközben ámulva nézünk egymásra Mintha egy másik Szixtuszi kápolnában lennénk, amelyet csukott szemmel festettünk ki.

37

ION DEACONESCU VERSEI

Első temetés Világítótorony, a tenger lustán ringatózik lábánál Mintha érezni akarná ujjait és finoman árnyalt sarkát a homokban. Ha kinyitja szemét A fény elröpíti az álmokon is túlra A hét lakattal őrzött ég kapujáig ahol a mag fáradhatatlanul az első termést álmodja –

Ismeretlen nő az éjszakában A fiatal nő Könnyedén lépdel a járdán Mely nem vezet sehová, Pillantása pillangó Mely rászáll mindenre Mi elébe kerül Céljukat kutatja És rangjukat, ha van ilyen Egyáltalán. A lázadó levegőben, Karcsú teste Osztozik az örökkévalósággal.

A magány próbája Olyan tükör legyél, Amelyben Soha senki nem nézi meg magát.

38

ION DEACONESCU ÉS DIANA FRUMOSU VERSEI

Megtört szárnyalás Annyira szomorú vagyok Hogy hallom A tojásokban A pacsirtafiókák mocorgását És megérint Megtört szárnyalásuk, Egy olyan világban, ahol a fák Felesleges kerítésekké lesznek.

Diana Frumosu

A tengerben született vers Reggel meztelen gyerekek homok várakat építettek. Testem mint mágnes vonzotta a medúzákat bőröm alá próbáltak férkőzni. Kedvesem, a föld minden fájdalma nehezebb, mint maga a föld.

Este gyufaszálakat szurkáltam a homokba megformáltam arcodat hogy fényre lobbanjon. Meztelenebbül mint egy gyermekek mentem a tengerbe addig mentem, amíg fázni kezdtem. Ott, a tenger közepén úgy álltam, mint egy győzedelmes katona aki egyedül maradt a csatatéren az elesettekkel. Szerelmem, te vagy a legbonyolultabb vers amit valaha is olvastam, és azt sem tudom hogy elolvastalak-e végül…

DIANA FRUMOSU ÉS ELENA LILIANA POPESCU VERSEI

Reggel 6 óra Jobb szemem mereven a másikat nézi halálfélelemmel. A világ macskái lábamhoz dörgölődznek miközben három száj szól hozzám idegen nyelven. Csak én hallgatok. Anyám talán sosem volt terhes velem. Bal lábával megbotlott és én kiestem méhéből.

Elena Liliana Popescu

Amikor minden elenyészik Nem az időmérő állt meg csak az órákat nem mutatja az idő mutatólapja mely mozdulatlanul szemlélődik. A perspektíva sem tűnt el de a tárgyak körvonalai nem látszanak a név nélküli tér tiszta kiterjedésében. Az életnek nincs vége de a halál sem látszik már a horizonton a valamikori lázadóra várva a felejtésben... Minden a helyén van mint valaha bár az egész nem jelent már semmit amikor eltűnik az idő nélküli térben a tér nélküli időben...

39

40

ROBERT SERBAN VERSEI

Robert Serban

Kis történet grimaszokat vágok egy szőke kislánynak ő nevet és kidugja nyelvét egy nagy színes lepke fölé száll és hirtelen fejére telepedik a gyermek sikoltozni kezd hadonászik sír arca úgy eltorzul mintha a lepke hirtelen elszippantotta volna minden szépségét

Füst egy anya kézfejével törli meg fia állát evés után nagyon öreg hamuszínű a haja és keze annyira száraz hogy miután fia megcsókolja lassan füstölni kezd

A törpeszilva és a madarak hazatértem és felfedeztem a szilvafát melyet 12 éves koromban ültettem törpe fajta nem sokkal lett nagyobb mint amikor elültettem ennek ellenére nagyanyám azt mondja nyáron megtelik olajbogyó nagyságú terméssel

ROBERT SERBAN ÉS REGINA KATINAITE LUMPICKIENE pálinkának volna jó de a kazán már rég kilyukadt és a seregélyek is kedvelik szerfölött kérdem nagyanyámtól: a seregélyek vándormadarak? ő letörli arcáról könnyeit és azt válaszolja igen, vándormadarak, de ők minden évben hazajönnek

CSEH KÁROLY MŰFORDÍTÁSAI Regina Katinaite – Lumpickiene (Litvánia, 1955–)

Magyar motívumok Károlynak I. itt van az, ősz. passziánszot rak ki a szél levelekből. később támad csak a bánat. II. küldök innen egy felhőt szenderegni szülőfölded hegytetejére III.. Duna fölött a Tejút! – s a folyó elfeledkezve magáról átfolyik Litvánián

VERSEI

41

42

JELENA ISZAJEVA ÉS MALGORZATA HILLAR VERSE

Jelena Iszajeva (Oroszország, 1966–)

A Nída-félszigeten Állok a legmagasabb dűnén, a Nída-félszigeten. Balra az öböl édesvize pihen, S jobbra ott a sósvizű tenger. Balról a túlnan part látszik. Jobbról meg a Balti-tenger ring alá a láthatárig. Vonzza a tenger – szökne az énem. S mért nem annak a tájnak delejét vágyja, hol szomjam olthatnám viruló vidéken, mért csak azét, hol a szomjnak s messzinek nincsen határa?

Malgorzata Hillar (Lengyelország, 1930–)

Tücskök Holdfény volt házunk fedémje Kamillaillatot lehelő falainkon szentjánosbogarak hunyorogtak zölden Olyan a hasad mint egy sárgadinnye – évődtem veled S közben a szénán körénk telepedtek a tücskök minket csodálni

MALGORZATA HILLAR VERSE

43

Hajsza Fellobbantotta a földieprek tiizeit minden utcasarkon a nyár Beállt a hőség Kergetni kezdtem a tavaszt Repülővel értem utol egy tengerparti kisfaluban Ibolyaszínű orgonafürtök alatt csókolódzott épp egy halásszal Írigy-sárgán pillogtak a földieper szirmai közben almafák pergették földre a szirmukat meglepetten Tűnődöm most milyen rakétával érem utol a zöldellő holdat amit jázminbokorban hoztál nekem.

Évszakjel(kép)ek Hárman vannak ők is, mint a gráciák, s három nemzet poétesszái, itt e rövid összeálításban. Így látják láttatják a nyarat, az őszt verseikben – finom érzékenységgel vagy bújkálós mosolyú groteszkkel. S az asszonyi lélek kifürkészhetetlenségével és „ezernyi árnyalat”-ával együtt. Északibb évszakaik a lengyel, litván és orosz évszakai is egyben, – a fordító–

44

CSEH KÁROLY VERSEI

Cseh Károly

Ötvenkettesek Tünődő sorok K. E. temetésén

Csillagkép mind a rügy, és ragyog, diófakoporsód megremeg; gyérülünk, mi, ötvenkettesek: végidő-csatára meghagyott katonák – lassított rohamban esnek el mellőlünk a társak; lüktet majd szívükként a hársak levele, s halljuk is, hogy dobban?

Diktátor-Credo Hiszek egy üdvös és boldog Ellövetelben.

Kong má Utassy Józsefnek Ellopták a bőség kosarát is

Körmagyar Marakodnak a panteonban régi s új isteneink s esik szapora csöppekben térre és fejre idekint esik karikára gumilövedék meg lópatazaj 2006. október 23

CSEH KÁROLY VERSEI

Nyár-esti kártyaparti amnéziában verik a blattot a vértolulásos vének piedesztálokká emelt kocsmaasztalokon zölddel vagy tökkel ütik a gyűrt pirosat vinnyogó kibicek félkaréjában megy az idő hangosabban drukkol a háttér még aranyköpések hullnak csak a porba ha olykor dörren a kuss is verik a blattot vadul tüntetnek a színek de paklijuk egy

Augusztus utolján Esőre all megint. A telihold is alig dereng ma: vetítővászna a kiteregetett, fehér pelenka. Szuvas tornácán a tört gerincű szomszédos háznak, mint kelta újévkor: halott lakói mind visszajárnak, s augusztusi éjben, szellemképüket itt-ott pettyezve, porszemmé huny ki a monoton fényben két-három fecske. Gyerekkor aljáról sorjáznak a félhomályban hosszan, akiknek ittléte – üres kagylóhéj már a homokban, itt, az evilági holdas túlvilág táján, hol most a sövény mentén űjra, s ugyanúgy tőgyell érőn a bodza. Sötétre telik majd, és mélyebbre csüng, ha ősz közeleg – ahogy ötvenen túI hajlik a szív is földhöz közelebb. Kopott film az idő. Serceg, fel-felcsap a villogása: toklácol egy gyöngytyúk – falusi portán vészjelző lámpa.

45

46

CSÁKY KÁROLY VERSEI

Csáky Károly

Újkori latrok Ajkunkra fagyasztottátok a dalt, de a múlt el nem múlt így sem, csupán megkeményedett, mint jégcsapokban a víz. Felelősségre vontak kérdeéseink miatt, s már-már az álmokat is besúgatták, hogy perbefoghassnak ismét. Most magyarázkodnak megint, és írnak új curriculum vitaet; köpenyük tovább forgatható, ám sorsot már senki sem vet rá, mert gazdáik árnyékáért sem szeretik a keresztfát. (2005)

Posztmodern Összekacsint mammon, szürreál és liberál: nagyokat puffognak kicsike kaliberek.

CSÁKY KÁROLY VERSEI Vedlésig keményedik a bőr jópofa legények arcán, kik váltak többes számmá egy személyben. Keretbe tördelnék gyorsan a világot a gátlástalan vigécek, s lenénnek a ráma szabálytalan képeinken, lennének medrei parttalan vizeknek.

2009. 11. 20.

Harcmezőn Állok morajló tengerek partján két háború közt. Nincs fegyverszünet: nekem se ágyúm, se bombám, amott meg csak a lőszer fogyott el. Várom a szélcsendet, hogy körbe kerítsenek az angyalok, s megszólaljon a kakas, ha kettéhasad hajnalban a fény és a sötét. 2009.12.20.

47

48

CSÁKY KÁROLY VERSEI

Epilógus Becsuktam kapuim, hogy kinyittathassanak nektek. S ha neheztel rám e korai záróráért kicsinyke hazám, zörgethetek magamnak meglepetés helyett. 2010. június 3.

Halhatatlanság A fák kontyából csak a csatok maradtak. S ha majd csattogni kezdenek a nagypénteki kereplők, kitekint a mennyből megfeszített fiára az Isten, hogy elhiggyük: földön és égben kigyulladnak még a tisztító tüzek, s nem ég majd csonkig a húsvéti gyertya. 2011.10.5.

GÁL CSABA NOVELLÁJA

49

Gál Csaba

A BIRKÁK VISSZATÉRNEK Túrós Lajosné született Alföldi Mária Heléna tíz éve megözvegyült. Azóta egyedül él 3 szobás típusházában az egyre elviselhetetlenebb átmenő gépjármű-forgalomtól sújtott közép-dunántúli falu szélén, az utolsó előtti belterületi parcellán. Az övé melletti utolsó épület évek óta lakatlan, düledező, udvarát felveri a gaz, főleg a parlagfű. Túrós Lajosné született Alföldi Mária Heléna nem szenved sem parlagfű, sem egyéb allergiában. Szerveit szinte egy tervező-kutató mérnök pontosságával, következetességével szoktatta évek kitartó munkájával az etanolhoz, olyannyira, hogy szeszben pácolt szervezete mára már a normálisnak mondott emberi táplálék hasznosításáról sikeresen átállt a „folyékony üzemanyag” feldolgozásra. A napi adagja, tiszta alkoholban kifejezve fél liter. Azért, hogy ne kelljen napi 5 litert bevinnie a helyi specialitást kínáló zugárus ablakmosó-folyadékból kinyert, bornak mondott produktumából, rendszeresen rásegít azzal a nóném rettenettel, amit a pult alól mér, kizárólag a célorientált törzsvásárlói gárdának a helyi kocsmáros. – Jó ember az, nem is kér sokat érte! Ki is jön havi hetvenezer forintos nyugdíjából Túrós Lajosné született Alföldi Mária Heléna. Mióta rájött arra, hogy szilárd tápanyagot fölösleges bevinnie transzformálódott szervezetébe, nem is költ az ilyen felesleges dolgokra. Ha meg még se sikerül néha-néha nullszaldósra kihoznia a havi egyenlegét, azt se veszi a szívére, mivel a híreket rendszeresen meghallgatja régi Videoton típusú magnós rádióján (a magnókazetta lejátszó nem működik benne) és tudja, hogy nemzetgazdasági szinten normálállapotnak az eladósodás számít, sikernek pedig az, ha nem nő ugyanannyival az államadósság összállománya, mint a múlt év során. Azt is tudja, hogy a bruttó államadósság egy főre vetített összege meghaladja az ő teljes ingó- és ingatlanvagyonának jelenlegi forgalmi értékét, ezért – okos asszony révén – levonja a helyes következtetést, és feleslegesen nem aggasztja magát. Ha megkérdezi a postás tőle, amikor hozza a havi nyugdíját, hogy – aztán mit kezd ennyi sok pénzzel Mariné (mert így hívja mindenki a faluban) – azt feleli, hogy „majd megtudja, ha maga is ennyi idős lesz”. A postás a késő délelőtti órákban szokott érkezni, amikor már a napi szeszadag kb. 40%-án túl van Túrós Lajosné született Alföldi Mária Heléna, így adekvát válasz tőle nem lenne elvárható egy ilyen bonyolult kérdésre, nem is várja tőle ezt senki, de ő időnként mégis okoz meglepetést. Díjbeszedő pedig azóta nem jár hozzá, hogy utoljára lapáttal kergette el az egyiket. Ennek aztán azon kívül, hogy végleg lekapcsolták az áramszolgáltatásról, más következménye nem lett. Napi tevékenységének részeként délutánonként flaskájával kiül félig kiszáradt körtefája alá és magában motyogva szidja a szomszédot, aki nem tarja rendben az udvarát. Aztán a dróthálós kerítés tágas lyukán mérgében áthajítja a kiürült üveget. Néha az oszlopot találja el, akkor az üveg darabokra törik. Saját kertje egyébként ugyanolyan állapotban van, mint a lakatlan szomszédban. Kapujáról viszont

50


a tréfás kedvű gyűjtők még nem lopták le a „Tiszta udvar, rendes ház” feliratú táblát. Szokásához híven Túrós Lajosné született Alföldi Mária Heléna butykosával ma is kiül a kerti lócájára és totális megfigyelés alá veti a szomszéd udvart. A szokásos, rozsdás Zsiguli kasznin, beomlott kerti pincén, elburjánzott bodzabokron és parlagfű-ültetvényen kívül ezúttal, és ismételten, egy cirmos macska is feltűnik a színen. Túrós Lajosné született Alföldi Mária Heléna kezével matat és letör egy darab fakérget, amit a macska felé dob. Nem talál. Keres egy kavicsot, azt is odavágja. Maga is meglepődik, hogy a kő telibe kapja a macskát, az eldől, a törzse kettéhasad és az első fele, két lábbal és a fejével az utca felé szalad. Túrós Lajosné született Alföldi Mária Heléna ezen nem lepődik meg, hiszen gyakran előfordul ilyesmi ezekkel a kóbor macskákkal. Inkább húz még egy kortyot a nedűből. Aztán folytatja a megfigyelést. A szomszéd udvar ordenáré, rendetlen képe ezúttal is szokás szerint felidegesíti, néhány újabb korty azonban lassan megnyugtatja. Egyedül a macska ott maradt hátsó fele nem akar olyan tempóban felszívódni, mint máskor. Ettől kicsit nyugtalan lesz újfent, vagyis iszik még egy kortyot. – A fene megeszi azt a büdös macskát – morogja, kezébe kapva egy poháralátétet, céloz vele. A tányér még repül, amikor a szomszéd kapu recsegve bedől. Akkorát zuhan, hogy megremeg a lóca. Valahogy hirtelen be is esteledik és egyelőre csak egy vakító fényszórót lát, ami lassan halad befelé a szomszédba. – Hogy ezeknek a hülye sintéreknek sincs jobb dolguk, mint ilyenkor jönni egy fél macskáért, ráadásul buldózerrel! De ahogy halad befelé a jármű, lassan elfordul a reflektor is és jobban szemügyre tudja venni. Nem is buldózer az, hanem inkább repülőgép, legalább is mintha szárnya lenne. A vezetőfülke üvegablaka mögött két alak ül, a műszerfal fényében arcuk kivehetetlen, de nem emberi fejük van. – Aha –, állapítja meg Túrós Lajosné született Alföldi Mária Heléna, tudtam. Amikor ezt dünnyögi, akkor visszaemlékezik arra, hogy tíz évvel ezelőtt a szomszéd még juhokat tartott, mivel úgy vélte, hogy megértette az idők szavát és juhsajtból, valamint gyapjúból fog meggazdagodni. Egy év múlva a bank a felmondott hiteltartozás miatt elárvereztette az egész gazdaságot, juhostól, sajtostól és házastul. A juhokat megvették, a falu széli ház még az árverési hiénáknak sem kellet, azóta áll üresen. De Túrós Lajosné született Alföldi Mária Heléna nem olyan asszony, akit ilyen könnyen meg lehet téveszteni. Ő mindig is tudta, hogy a birkák visszatérnek. Tíz éve figyel a szomszédba. És most tessék! Neki lett igaza! Hiszen a saját szemével látja, hogy birkafejű emberek vezetik az űrjárművet! Most már az sem kétséges, hogy a szomszéd udvar leszállópálya, és az utcai kaput kidöntő monstrum csak elvétette a pontos célt. Így is van, hiszen ebben a pillanatban további csészealjak landolnak, teljesen felperzselve a parlagfüvet. Túrós Lajosné született Alföldi Mária Heléna izgalmában lehúzza az üveg egész maradék tartalmát, aztán kényelembe helyezi, egyúttal álcázza magát, vagyis ledől a lócára. Fekve figyeli tovább az eseményeket, és közben nem győzi csodálni az eszét, hogy ezt milyen jól kitalálta: ő fekszik, vagyis láthatatlan, viszont mindent lát! Látja azt is, hogy a három csészealjból kezdenek kiszállni az űrlények. Ezek már nem olyanok, mint a buldózeresek, nem birkafejűek. Zöld arcú embereknek néznek ki, viszont a lábuk kétszer


51

olyan hosszú, mint rendesen. – Ezek dupla lábú emberek! – állapítja meg Túrós Lajosné született Alföldi Mária Heléna. A dupla lábaikkal ott mászkálnak a térdig – jobban mondva, nekik bokáig – érő megmaradt parlagfű ültetvényben, valamit keresnek. Találnak is. Kezdenek összehordani egy kupacot, mindenféle tárgyakból. Azt nem lehet kivenni, hogy pontosan mik ezek a tárgyak, mivel a járművek reflektorai leszállás után közvetlenül az energiapajzson lebegő csészealjak alá, a földre világítanak, és a fény nem szóródik szét úgy, mint a természetes földi fények. Túrós Lajosné született Alföldi Mária Heléna ezért erősen mereszti a szemeit, még fel is könyököl fektében, úgy elfeledkezik magáról. És itt követi el az első hibát! Felfigyelnek rá a duplalábúak. Összesúgnak és a halomból, amit összehordtak, elkezdenek kivenni dolgokat, és felé hajigálják. Szerencsére nem céloznak túl jól, de az a fületlen bögre, amivel néhány hete még ő célzott meg egy másik kóbor macskát a szomszédban, a fejétől pár centire törik szét a körtefa törzsén. – Ennek fele sem tréfa – állapítja meg és taktikát vált. Rejtőzködés helyett ellentámadás! Megragadja a vasvillát, és mint egy lándzsát, teljes erejéből belevágja a legközelebbi duplalábúba. A vasvilla el is találja, még pedig a combján, ami szép teljesítmény, hiszen ebben a magasságban egy homo sapiensnek átlagosan a feje helyezkedik el. Nem hiába hajigálta a kóbor macskákat éveken át! A hosszú gyakorlás, íme, meghozta gyümölcsét! Az eltalált duplalábú felhördül, kitépi combjából a vasvillát, felé fordul és már dob is! A vasvilla a lába mellet rezegve áll meg a lócában. Túrós Lajosné született Alföldi Mária Heléna okos asszony, látva a túlerőt, taktikusan meghátrál. Belátja, hogy ebben a helyzetben az is szép teljesítmény, ha fenn tudja tartani a kialakult helyzetet. Ezért előbb gyorsan egy ellentüzet gyújt a száraz kórókból a szomszéd kerítése mellett, majd berohan a házba és örül neki, hogy a három hónapja, nulla forintos kezdő befizetéssel, viszont 100% hitelből vásárolt mobiltelefonján a szolgáltató még nem tiltotta le a kimenő hívásokat, annak ellenére, hogy egy részletet sem fizetett be. Mi is a rendőrség száma? Egy kis koncentrálás után James Bondról eszébe jut. Hívja a számot, kicsöng, a tizenkettedikre fel is veszik és beleszól egy álmos hang a készülékbe – tessék, rendőrség! Túrós Lajosné született Alföldi Mária Heléna nem szószátyár teremtés, a lényegre térve rögtön azzal kezdi, hogy a duplalábú vasvillát dobott felé, ami a lócába állt. Sejti, hogy ez a cselekmény valószínűleg büntetőjogi kategóriába esik és ettől egy tisztességes rendőr egyből lendületbe kell, hogy jöjjön. Ebben igaza van. Az őrmester valóban intézkedésbe kezd, hivatalos „értem, asszonyom” és „igenis, azonnal intézkedem” szövegek kíséretében leteszi a telefont, kocsiba száll, majd egyből tárcsázza a mentőket. Röviden vázolja az esetet, miszerint Mariné, bocsánat Túrós Lajosné született Alföldi Mária Heléna a falu utolsó előtti házának lakója ufókat észlel, így alighanem orvosi kezelésre szorul, menjenek érte mihamarabb, már ő is úton van. A mentőket megelőzve ér a házhoz, ahol a következő látvány fogadja, miután a kaput belökve belép az udvarba: terjedő kórótűzben Túrós Lajosné született Alföldi Mária Heléna vasvillával a kezében hadonászik a körtefa alatt, közben valamit kiabál a szomszédba halandzsa nyelven. Azt sem veszi észre, hogy megérkezett a rendőrség. Amikor a mentő járó motorral beáll a ház elé, a reflektorai megvilágítják a helyszínt, Túrós Lajosné született Alföldi Má-

52


ria Heléna bizarr árnyéka, vasvillával a kezében házának kert felőli, málló vakolatú falára vetül. Az eseményektől láthatólag még jobban megzavarodik, alighanem úgy véli, hogy az idegenek most már több felől támadnak és bekerítik. Harci kedve ettől csak tovább fokozódik, melynek csak egységes rendőri és ápolói fellépés képes véget vetni. Túrós Lajosné született Alföldi Mária Helénát egyenesen a megyeközpont kórházának pszichiátriai zárt osztályára, annak női részlegére szállítják be. Felvételkori diagnózisa, minden felesleges sallang nélkül, delírium tremens. Egyes májfunkciós értékei még két nap múlva, a bírósági felülvizsgálatkor is az egekben vannak, bár ekkor már, a hivatalos megfogalmazás szerint, érdemi kommunikációba vonható. Az érdemi kommunikáció egészen addig tart, amíg a két nappal ezelőtti események szóba nem kerülnek. Túrós Lajosné született Alföldi Mária Heléna fakó hangon beszél, kedélyállapota, a két napos zárt osztályos kezelésnek és szedálásnak megfelelő, személyi adataira irányuló kérdésekre adekvát válaszokat ad. Majd rátér az ufóinvázió vázolására. Hangszíne változatlan, az izgatottság legcsekélyebb jele sem érzékelhető viselkedésén. Teljes természetességgel meséli hallucinációit, óvatos, puhatolózó kérdések sem zökkentik ki abbéli meggyőződéséből, hogy a valóságban megtörtént eseményeket ad elő. A kezelőorvos szerint női alkoholistáknál ritka az ilyen szép, minden szürrealitása mellett is koherens delíriumos hallucináció. Túrós Lajosné született Alföldi Mária Heléna a legcsekélyebb betegségbelátás nélkül néhány nap múlva átkerülhet a nyílt osztályra, majd pedig otthonába bocsátják, ahol a felírt gyógyszereket soha nem fogja beszedni, hiszen ő nem alkoholista, nem beteg, a pénz meg a dilibogyóknál fontosabb dolgokra kell, azt meg tudja jól, hogy az orvosok is csak a birkafejűek ügynökei. Amikor erre gondol, magában jót kuncog azon, hogy soha nem tudták belőle ezt kiszedni. Másnap, dörömbölésre ébred. Az illetékes hatósági személy az eseményeket követő helyszíni szemlén körbejárja a terepet, vagyis Túrós Lajosné született Alföldi Mária Heléna házának udvarát és a szomszédos udvart. A szemléről felvett jegyzőkönyvben minden fontos információ szerepel. A parlagfűtengerből kiégett három egyforma kör nem tartozik ezek közé.

JANUSZ WÓJCIK VERSE

53

Janusz Wójcik

A katyńi emlékkereszt állítására (Na odsłonięcie krzyża katyńskiego) Bobory Zoltánnak ajánlom 1. Aznap éjjel mikor a villámok szuronyai átdöfték a sötétség felhőit a hallgatag erdőben a néptelen földön a por palástja betemette a sebtében kiásott gödröket Keletről vihar támadt fojtogató a gyermekek ágyukban felnyögtek mert éber álmukban megjelentek az Apák és kinyújtották karjuk ahogy egymás után eltűntek a lidérces mélység forgatagában 2. A fogságban meghaltak betűivel már nem érkezett tábori posta a gyerekek mégis mindennap kiszaladtak az országúti kereszthez látni a háborúból megtérő Apjukat a keresztet lassacskán benőtte a moha és csak a fészkükre visszatérő gólyák kelepeltek folyton a reményről ám egy tavasszal a fészkek üresek maradtak zimankó fedte be őket s a moccanatlan álló kisdedek megőszültek A hóhérok gépiesen szenvtelenül végeztek az újabb szállítmánnyal szörnyű gyakorlatuk volt ebben

54

JANUSZ WÓJCIK VERSE korábban a saját fivéreiket ölték s mielőtt felvirradt az ólmos hajnal a katyńi erdő fölött Káin véres csillagai elrabolták a gyermekek álmából a mosolyt és az ábrándokat 3. Vágyakozó gyermekek simultak a kereszthez úgy fürkészve a szenvedő Krisztus arcát mintha Édesapjuké lenne mígnem a fagerendákból az árvák fölé zöld ágak hajtottak az irgalom fájából Feltámadás Keresztje a szeretet győzelmének jele vagy a halál felett te piros-fehér és háromszínű szalagokkal borított Kereszt ma szabadon állunk előtted s a mennyre tekintve imádkozunk a békéért Székesfehérvár, 2012. március 24 (Zsille Gábor fordítása)

.

2012. március 24-én emlékkeresztet állítottak Székesfehérváron a katyńi mészárlás áldozatainak emlékére. Itt hangzottak el az alábbi versek. A kereszt Horváth János munkája.

HARRY DUDA ÉS BOBORY ZOLTÁN VERSE

55

Harry Duda

A katyńiak (Katyńczycy) Elszakítva a gyökerektől, titokban lemészárolva, hallgatásba temetve és hazugságba, félredobva, akár egy kő. S mégis, belőlük zöld levelek nőnek és emlékük szénné kövül. 1995 (Zsille Gábor fordítása)

Bobory Zoltán

Eleven sebeink A fehérvári Katyń-emlékkereszt előtt Ha szél sem jár, s moccanatlan az erdő, ott akkor is, örökké suhognak, zúgnak a fák… Küldik gyökereik a föld hangját, föl törzsükbe, szárba, ágba, mintha a gyilkos fegyverek döreje bennük visszhangzana, s rázza szüntelen a leveleket: reszkető, suhogó jajjaikat soha ne hagyják abba! Itt már örökké vérszagú marad a föld! A fekete varjak az ágakon álmaikban lövések hangjára rezzennek

56

BOBORY ZOLTÁN VERSE s az egykor még élőkre zuhanó rögök örökké viselik szörnyű szégyenüket: a többi, itt mind szerte e tájon, holtukban az idegenekkel egyenlő orosz embereket rejtenek. A hajnali hidegben az ágak végén lengyel tisztek utolsó, fagyos könnye csillog; és mindörökké így marad, amíg Katyn fölött jár a Nap, ragyognak éjjel a csillagok. S te sem feledheted „venger”, hogy a hű „polák”-barát eleven sebe ugyanolyan fájdalom, mint, ahogy bennünk él kegyetlenül örök időkre a csendes, vérszínű Don Ahol éppúgy suhognak, zúgnak a nyírfák, az éjjel hazajáró magyar honvédek fölött, s küldik örök tanúval, a széllel üzenetüket: Testvér! A testvér-halottat sem feledheted — soha…

LÁSZLÓ ZSOLT VERSEI

László Zsolt

Gyűlnek az ereklyék Gyűlnek az ereklyék Gesztenyék és gyűrűk Csatok és hajszálak Órák és évszakok… Meghalnak a csillagok Koszos ablakom mögött Gyűlnek az ereklyék Csak romlok csak tovább… Holdam mindig apad Gyűlnek az ereklyék „Vegyül” a sok vacak mint a csöndbe tekert fájva tartó csavar Gyűlnek az ereklyék Körém gyülekeznek sorban a halottak –

Hétvégi mise helyett (Vida Krisztinának) Elfújták a gyertyát Valami véget ért Családi vasárnap múlt el jégveréssel – Ázott cipőkkel a hívők tocsognak majd elárvult Istenem előtt titkolt felejtéssel –

57

58

P. SZATHMÁRI ERZSÉBET – GYÖNGYFÜZÉR

P. Szathmári Erzsébet

Gyöngyfüzér „ Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért? …Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért…” (Arany János)

Bencze bácsi, a hátsó szomszédunk gyakran meglátogatott bennünket. Szerette a gyerekeket. Mindig viccelődött, évődött velünk. Az egyik este hátratett kézzel lépett be a szobába. – No, kicsim, mi van a hátam mögött? – kérdezte mosolyogva. Eléje siettem, és kíváncsian lestem a kezét. – Mit hozott, Bencze bácsi? – Mariskám küldte neked ezt a kis szütyőt. – Mi lehet benne? – Megtudod, ha kibontod. De óvatosan! Az asztal fölött kezdtem bontogatni a kicsiny zsák összecsomózott zsinórját. – Nahát! Tarka gyöngyszemek! Kiveszek egy marékkal. Hogy csillognakvillognak! Nagyon tetszik ez az áttetsző kék, holnap kiválogatom a többi közül. – Jó erős cérnaszálat vagy vékony cukorspárgát kérj édesanyádtól, arra fűzd fel – okosított a bácsi. – Keresek én a kredencfiókban, ott annyi minden van. De honnan vehette Mária néni (mi csak a „komoly” nevén emlegettük) ezt a sokféle kalárist? – Lánykori ajándékok. Az idő mindnek elette a cérnáját. Azért varrta a kis zsákot, hogy majd…, de sosem maradt ideje a gyöngyfűzésre. Azt üzente, hogy éppen a te apró ujjaidnak való ez a türelemjáték. – Jaj, de kedves! Ezt tessék átadni neki – s két nagy puszit nyomtam a bácsi arcára. – Nono, még felborítod az emberfiát! – szabadkozott zavarában. Elszakadt már az a cérna is, amelyre én fűztem fel hajdan a váratlan ajándékul kapott gyöngykupacot… emléke azonban megmaradt. Az idő tengermélyéből – miként a gyöngyhalászok – felszínre hozom most gyermekkorom néhány kedves történetét, s szemenként felfűzöm az emlékezés halványuló fonalára. Bencze bácsi számadó juhász volt fiatalkorában. Több üveggyöngyöt nem hozott ugyan, de a téli estéken elmondott történeteit, anekdotáit kíváncsian hallgatta a család. Agyonolvasott könyveit is el-elhozta. Ezek egyikéből ismertük meg – nagyapám felolvasásában – Csalóka Péter kalandjait. Sokat nevettünk a furfangos legény csínyein, ám a viccekhez hasonlóan, ezekre sem emlékszem, csupán a jó hangulatra. A bácsi életkora nagyapám és apukám közé esett, mégis kicsit előrehajolva járt. Hosszú, könnyű botját megszokásból vitte magával. A hegyi pásztorok életéből vett valós meséit félelemmel hallgattuk: juhaklot fosztogató éjszakai rablókról, farkascsordák támadásáról, vajákos nénék mesterkedéseiről szóltak ezek; de még jobban borsódzott a hátunk a se vége, se hossza boszorkánymeséktől, amik kiskorában vésődtek az emlékezetébe. Nemegyszer így vetett véget az estének: Majd folytatom – ha el nem felejtem, vagy: ha az ördög el nem visz. Jókora méhese volt a bácsinak: egy éve mi, gyerekek ajándékba kaptunk tőle egy-egy méhcsaládot. Az idei méhrajzás azonban emlékezetes élményünk lett:


59

Bátyámmal szilváért mentünk a kertbe. Erős zümmögés ütötte meg a fülünket, s az egyik kiálló ág felett nyüzsgő, cikázó felhőt pillantottunk meg. Gyorsan elosontunk onnan, megkerestük nagyapát. – Ne aggódjatok, most van a méhrajzás ideje. Nem szabad zavarni őket, mert akkor támadnak. Átmegyek a szomszédhoz, ő ért a befogáshoz. Jött is szívesen Bencze bácsi. Szitaszerű álarcot, bőrkesztyűt hozott mindkettőjüknek. – Hozzatok egy hosszú husángot meg a kisebbik létrát – rendelkezett nagyapa. Mire végeztünk az előkészülettel, fent már kialakult a labdaszerű tünemény. A bácsi ránk szólt: – Ti most menjetek innen, minél messzebb, oda a ház mögé! Eközben nagyapa a kétágú létrára rögzített méhkast odaállította a gömb alá. A másik létrán János bácsi husánggal a kézben elindult a fára. Mi a ház mögül feszülten figyeltük a műveletet. A bácsi jól ismerte a méhek természetét: megnyugodva himbálóztak az ágon. Mikor megütögette a gallyat, a kupac belepottyant a kasba. Sikerült! Örömünkben nem mertünk szólni, csak megszorítottuk egymás kezét. A kast a méhesben leborították egy széles deszkára, kijárati nyílását papírral tömte be a bácsi, s azt mondta nagyapának: csak késő este nyissa ki, addigra elhelyezkedik a család. – Mivel tartozunk, szomszéd? – kérdezte nagyapa. – Jó szóval, Pista bátyám. Úgy tartja a mondás, hogy azé a raj, akinél megtelepszik... Sejtésünk ezzel igazolódott: tőlük rajzottak ki a méhek. A háborús években jegyre adták a cukrot, és mézzel jól lehetett helyettesíteni. Szerettük a mézes-vajas kenyeret, de különösen a szegfűszeggel, fahéjjal ízesített, piskótaszerűen könnyű mézes lepényt. Apukám katonáskodott, ezért nem lehetett ott a „méhészkedésünkön”. Elöljáróban a téli hónapokra hazaengedték. Olyankor a nyári konyha asztalosműhelylyé változott: folyton barkácsolt. Ezen a télen négy szép boconádi kaptárt készített, simára gyalult fenyődeszkából. A fehér forgácsot összegyűjtöttük, kellemes illata betöltötte a szoba levegőjét, s a kályhában meleget is adott. Bencze bácsi segítségével aztán sikerült az új kaptárokba áttelepíteni a méheket. Családunkban anyuka lett a méhész, mert apuka annyira idegesen hessentette el a rajta mászkáló rovarokat, hogy mindig kapott néhány fullánkot. A pohár akkor telt be, mikor egyik kézfeje csúnyán feldagadt. Közel lévén a cukorgyár, a ’40-es évek végén hatóságilag írták elő a cukorrépa-területet. Nekünk 3 holdnyin kellett elvégeznünk az „egyelést”. Kegyetlen munka: előbb hajolva, majd guggolva, később térden kúszva araszoltunk előre a végeérhetetlen sorokon, a dűlő hosszában. A sarkadi gyárat a környék látta el répával. Ettől kezdve háttérbe szorult a méhészkedés: cukorbőség köszöntött ránk. Földjeinket azonban hamarosan betagosították az állami gazdaságba. A helyette szanaszét kijelölt, 2-3 km-re levő „tartalék földön” is érdemes lett volna még répát termeszteni, mivel a gyár természetben fizetett. De az elhanyagolt, sovány földeken a répamag ritkán kelt, és jóformán „levesbe való” nagyságúra nőtt a növény. A nehéz munka nem sok eredménnyel járt, fel kellett hagyni vele. Ezzel véget is ért a cukorbőség. Még szerencse, hogy a méhek megmaradtak. B. Mária – Bencze bácsi élettársa – szintén „odaátról”, a trianoni határ meghúzása után telepedett ide. Őt valami titok lengte körül. Nem szomszédolt, sokat ol-

60


vasott, és hamarabb lett rádiójuk, mint nekünk. Régóta járatta és megőrizte a színházi magazinokat. Nem szívesen adta kölcsön, anyukámnak sem: csak egyesével, s ha visszavittük, kaptunk másikat. Nagyon vigyáztunk rá. A háború zűrzavarában azért valahogy nálunk maradt egy példány: Tőkés Annát, Lázár Máriát, Rökk Marikát, Titkos Ilonát, Bilicsi Tivadart, Gózon Gyulát már személyes ismerősnek tekintettük, annyit lapozgattuk azt a számot. A néni nem volt gazdag, lehetett vagy 8-10 hold saját szántóföldje, a szélén egy kis erdővel, s a dűlőút túloldalán béreltek 15 holdat ugyanattól a gazdától, akitől mi. Az erdőben pihentek a teheneik, odajártak fejni. Kézikocsijuk volt a fejőedényekhez és a 25 literes fedeles kannához. A tejet bent szűrték át ceglédi füles kannákba. A bicikli hátsó kerekéhez kannatartókat csináltattak a kováccsal, így kerekezett a bácsi reggel-este két kanna tejjel a csarnokba. Előfordult az is, hogy egy harmadikat a kormányra akasztott, és tolta a kerékpárt, annyira jól tejelő teheneik voltak. Béres látta el a jószágot, az szántott-vetett, de ők is állandóan dolgoztak. A teheneket fiatalon betanították, mindenféle munkát elvégeztek velük. Kisbéresnek többször rokongyereket vettek magukhoz, de eddig nem volt szerencséjük. Most bizakodtak: már három éve náluk volt az örökösnek kiszemelt kisfiú. Negyedikes lehetett, mikor én végeztem, és okarinázni tanult. A lustának tartott gyereket sokat korholta Mária néni; nagymamámmal kölcsönösen panaszkodtak (ő a feleselő öcsémre). Éles nyelve volt a néninek, vénkisasszony lévén, nem tudott közel kerülni ehhez a gyerekhez sem. Olyan harsányan parancsolgatott neki, úgy kiabált vele, hogy perlekedése áthallatszott hozzánk. Hiába helyezték kilátásba az örökséget: 15 éves korában a fiú otthagyta őket. Azért nem volt kőből a szíve Mária néninek: ötéves lehettem, mikor áthozott nekünk, gyerekeknek egy nagy csésze málnát. – Ó, de finom! – ízlelgettük. Ezt látva, meghívott bennünket, hogy a kertjük sarkában levő málnásban böngésszünk. Szedtünk is jókora adagot. Ám evés közben jön meg az étvágy: pár nap múlva nagy kerülővel, hogy láncon tartott kutyájuk észre ne vegyen, beosontunk hátul a málnásba, az elavult kórókerítésen át nem volt nehéz. A száradóban levő bokrok zizegtek vagy megroppantak, míg keresgéltük a szemeket; egyszer csak megjelent a néni: – Hát ti vagytok itt? Már azt hittem, valami malac szabadult be a kertbe... Máskor szóljatok, ha jöttök! Hát a „malacozás” szíven talált: nagyon elszégyelltük magunkat. Otthon persze nem mertük bevallani a turpisságot. Talán azért, mert a kertünk tele volt jobbnál jobb gyümölccsel, mi mégis a szomszéd málnájára áhítoztunk. Másik évben megint szólt a néni: – Gyertek át málnázni! De nem mentünk többet: büszkén dacoltunk a csábítóval – megleszünk mi málna nélkül is! Félelmetes fekete farkaskutyájuk Cerberusként őrizte a portát. Vérben forgó szemekkel, nekifeszülve a láncnak acsargott az érkezőre, s néha a rozsdásodó darabokból összetoldott lánc el is szakadt... Alkonyatkor Hektort mindig szabadon engedték. Apukám vasvillát vitt magával, ha estézni ment át hozzájuk, még azzal is nehéz volt távol tartani az ebet. Előfordult, hogy napközben valamiért átküldött hozzájuk mama, mert boltba menet hoztak egymásnak ezt-azt, élesztőt például. Míg meg nem hallották a kiabálást, nem mertem közelebb menni. A néni addig


61

fogta a kutya nyakát a lánccal együtt, míg be nem értem a tornácukra. Egyszer nagytakarításban volt éppen: a szekrényekből kiakasztotta szellőzni az ünneplőruhákat a verandára. Hogy könnyebb legyen a bútorokat mozgatni, kihoztak néhány nagy kaszlifiókot. Egyikben a retiküljeit, kesztyűit tartotta. Megismertem a könnyű csipkekesztyűt, amit néha felvett templomba menet, de volt ott több pár, amit rég nem hordott már: a világos színűeket. Szép zsabói közt is akadt ismerős, amit fel szokott tenni selyemblúzokhoz. A másik fiók kisebb-nagyobb kalapdobozokkal volt tele. Könnyű, fekete szalmakalapot viselt nyáron, amikor nagymamával vasárnap templomba mentek. Mikor az élesztőért menetem, nem volt nagytakarítás, csak a vendégszobát szellőztette: – Azt a részt már kora reggel rendbe hoztam – mondta –, mert bármikor megjöhet Boros bácsi. A sógora hozza egylovas kordén. Borby urat is itt tartom ebédre. A tyúk már fő, biztosan kedvükre való lesz a finom húsleves és a sült tyúk – magyarázta. Éjszaka már itt alszanak a harmadosok, hogy hajnalban kezdhessék a tengeritörést. Nagy munka ez, mert a részüket haza is kell szállítani: a kocsiderékba a csöveket, tetejére a leveles kórót pakolják. Beletelik egy hét, mire végeznek. Bográcsgulyást szoktam főzni nekik szezonzáráskor, jó munkások, megérdemlik. Meg aztán szívesebben vállalják jövőre is a részes munkát. Nagymamáddal megbeszéltük, de azért említsd meg neki, hogy Boros bácsi holnap nálatok ebédel, mivel a harmadosok ott is megkezdik a törést. Ugye, az élesztőért jöttél? Vigyed, hogy legyen friss kenyér holnap a gazda asztalán. (Csak hallgatnom kellett, úgy áradt belőle a szó. Lebilincselt a lendülete.) Még ’40-ben, mikor „elment a határ”, akkor toldották meg Benczéék a házat a vendégszoba-előszoba résszel. Aratáskor és őszi betakarításkor egy hétig vagy tovább itt lakott a nagyszalontai illetőségű tulajdonos, akitől a legtöbb földet Máriáék bérelték, a mienk is szép terület: tíz hold volt. (’46-ban azonban megszakadt ez a kapcsolat: visszajött a határ a trianoni vonalra, s a 30 holdas Borosdűlőt is benyelte az állami gazdaság.) Hogyne emlékeztem volna Boros bácsira, aki az idei aratásra jövet piros gyöngysorral ajándékozott meg, bátyámnak pedig bugylibicskát hozott. Másnap velünk együtt szedte a mákot. – Ennek a kislánynak aranyból van a keze. Kétszer annyi mákgubót szedett le, mint én, a bátyjáról nem is beszélve, aki elmehetne a munka temetésére. Mivel szednivaló van bőven, ezért azt szeretném, ha a tanító úr a kis gépével eljönne és megörökítene bennünket a mákföldön. Zsuzsika néni (ez nagymama!) biztosan el tudja intézni. – Így történt, hogy kedvenc halványzöld ruhácskámban, piros gyöngykalárissal a nyakamon, hatalmas szalmakalappal a fejemen Boros bácsi társaságában mákot szüretelek, a kis amatőr képek tanúsága szerint. A fekete-fehér, elöregedett fotókat nézve, a színeket csak én tudom felidézni, mint ahogyan azt is, hogy az a két felvétel készült hamarabb, amin ketten vagyunk Boros bácsival. Tudtam, hogy bátyámat bántja a tegnapi sértő megjegyzés, ezért távolabb álldogál, nem akar rajta lenni a képen. Aztán Boros bácsi kegyesen odaszólt neki: – Gyere, kisfiam, legyél rajta te is. – Igen ám, de azt tetszett mondani, hogy lusta vagyok. Pedig csak azért jár lassabban a kezem, mert másutt jár az eszem. – Hát ezt szépen mondtad! Aztán most hol jár az

62


a nagy ész? – élcelődött. – A tenger mélyén… – Hogyhogy? – Tegnap olvastam egy búvárexpedícióról. Olyan nagy harang alatt merülnek le, mint a szalontai. Lehet, hogy én is búvár leszek. – A tanító úr hallotta a párbeszédet, s nem állhatta meg, hogy tanítványa védelmére ne keljen: – Higgye el, Boros úr, már alig van az iskolai könyvtárban olyan ifjúsági kötet, amit ez a fiú el ne olvasott volna. Bátyám erre közelebb jött ugyan, de a felvételen rajta van távolságtartó sértődöttsége. „Váltásként” – Boros bácsi helyett – Mária néni fővárosban élő rokona, dr. K. Ferenc orvosprofesszor kezdett lejárni. Többnyire egy hónapig tartott a nyaralása, vagy inkább kivonulása a világ zajából. (Az 1898-as születésű Kossuth-díjas orvosprofesszor munkásságáról a lexikonban olvasható méltatás. A Partiumi Füzetek Nagyszalontáról 1998-ban kiadott száma pedig büszkén vallja őt szülöttének, kit „a szalontai Arany János gimnázium tarisznyázott fel”.) Már „dolgozó nő” koromban egyheti szabadságra mentem haza, meg segíteni is nagyapámnak az aratásban: csirkézni a rendre vágott búzát. Akkor is ott nyaralt a professzor úr, visszavonultan. Rokona révén családunk csupán annyit tudott róla, hogy nagyon vallásos. Előző héten Mária néni – jó szomszédi alapon – arra kérte nagyapámat, hogy lovas kocsival vigye át M.-be a vendégüket ottani rokonaihoz. Vége felé járt már a nyaralásom, mikor egyik délben átjött hozzánk a néni, s kérte a családot, hogy vele együtt menjünk át a faluba, és ott hallgassuk meg a professzor úr előadását. Nagyon szerény nádfedeles ház előtt álltunk meg. A kétszobányi belső tér hosszanti irányban, egymással szemben álló régi iskolapadokkal volt berendezve, a két ablak között egy deszkaasztal állt. Két petróleumlámpa lógott a mennyezetről. A helyiség megtelt fejkendős idősebb asszonyokkal. Elcsendesedve vártunk, amikor jó estét kívánva belépett a hatvanhoz közel járó egyetemi tanár. Végighaladt a két padsor közt, a deszkaasztal mögé állt, a kezében levő néhány jegyzetlapot letette, s minden ceremónia nélkül beszélni kezdett. A higgadt, nyugodt hang betöltötte a helyiséget Csak az összbenyomásra emlékszem: az emberi lelkiismeret, az önismeret, a lélek, annak tisztasága köré épült fel mondandója. Finoman, árnyaltan fogalmazta meg gondolatait, lenyűgözte hallgatóságát: vele kellett gondolkozni. Nem esett szó bűnről, büntetésről, pokol tornácáról. Nem! Emelkedett szellemiségű lélekvizsgálat történt, ami elől nem lehetett kitérni. Az én lelkületemet is annyira felkavarta, hogy a csillagos ég alatt hazafelé baktató szekéren, anyukám vállára hajtva a fejemet, mintha aludnék, sokáig folytak a könnyeim. Útközben szó esett a puritán környezetről, ahol a lélekbe markoló előadás elhangzott: a hívők gyülekezetének imaházában jártunk, az ő vendégeik voltunk. A szomszédék hosszú háza közepén egy tetővel fedett részt „kiugró”-nak neveztek. Két déli sarkában rózsaszín és fehér leander illatozott, s a könyöklője telistele volt apró kaktuszokkal, üdezöld aszparáguszokkal. A nyitott térség közepén tisztára súrolt deszkaasztal állt hat székkel. Ez a virágokkal övezett nyári étkező is jót tett a professzor úr lelki nyugalmának. Kérdezgettük a nénit, mert rejtély volt számunkra, hogyan tudnak ezek a délszaki növények kitelelni? – Tudjátok, a tehenek nemcsak tejet adnak, meleget is. Az istálló levegője télen langyos, páradús:


63

befújják az állatok. Az ablak közelében polcokat csinálok a kaktuszaimnak, a leanderek pedig az alatt telelnek a félhomályban. Csak az aszparáguszokat viszem be a lakószobába. Nézzétek meg a ház előtti virágoskertemet: mindig egynyáriakkal ültetem tele, egész nyáron pompázik itt a verbéna és a petúnia, de hálás a szalvia meg a „csupavirág” dália is, és őrködnek felettük a tűzpiros kánnák. Mária a virágot talán jobban szerette, mint az embereket, persze kivéve Bencze Jánost. A két független ember évtizedeken át gyámolította egymást. Sokak meglepetésére, túl a hatvanon megkötötték a házasságot. Talán azért, hogy már csak a halál választhassa el őket. Épp idejében vették meg a közös sírhelyet, melynek első lakója János bácsi lett. És a feleség most kénytelen egyedül gazdálkodni, mert a nevelt gyerekük ugyan egyszer visszajött, de hamarosan újra elment... Hogy lehet ezt kibírni?! Amikor a ’60-as évek derekán otthon jártunk, Mária néni átjött megnézni bennünket. Szikár alakja kissé meggörnyedt; egyik kezében görbebotot fogott, a másikat fájós derekára tette, de érces hangja mit sem változott. Jóízűen megette a zsengésbablevest és a túrós palacsintát, amivel anyukám megkínálta. Akkor láttam utoljára. Nem sokkal ezután csak beköltözött a faluba, a rokonsága közelében vett házba, ám a régi szomszédokat – akik közelében leélte az életét – még egyszer felkereste. Boldogan mesélte anyukámnak, hogy gondozója és örököse mégis csak az okarinás fiú lett, akinek hatéves kislánya reggelenként friss tejet, vajat, kiflit visz át hozzá, asztalt terít, s együtt reggeliznek. Aztán kihúzzák hol egyik, hol másik fiókot, nézegetik a régi holmikat, felpróbálják a kalapokat vagy kesztyűket. S ő felszabadultan mesél immár az unokájának! Ilyenkor megifjodik teste-lelke, és olyannak látja önmagát, mint amikor tizenhét évesen színésznő szeretett volna lenni... De mese közben néha elharapja a szót: titkolóznia kell, mert az imádott hatéves Hédikének nem mondhat el mindent úgy, ahogyan történt. Az emlékezete bugyraiban megbúvó tabukat kénytelen lesz magával vinni. Gyermekéveim szereplői a valóságban már rég nincsenek jelen. Az emlékezet fonalára fűzött gyöngysort képzeletben most átnyújtom nekik, mivel úgy tartja a mondás: Addig él az ember, míg gondolnak rá.

64

KABDEBÓ TAMÁS – KÖZÉP-KELET, KELET-KÖZÉP EURÓPA

Kabdebó Tamás

Közép-Kelet, Kelet-Közép Európa Mit látunk, ha kinyitjuk Európa atlaszát? Azt, hogy Európán az Írország és oroszországi területet értjük, az Aran szigetekkel mint a legnyugatibb európai, az Urál hegységgel mint a legkeletibb határral. Így tudja ezt minden térkép a 16. század óta, amikortól a részletes európai térképeket rajzolták. Földrajzilag tehát Kelet Európa (másként Kelet-Európa) keleti része a mai Oroszország Urálra inneni területe, 1917-1989 között a Szovjetunió Urálon inneni része. Ettől nyugatra van Közép-Keleteurópa (választójellel, vagy anélkül), tehát például Ukrajna, Moldova, Törökország európai része, Románia. A vélemények megoszlanak, hogy hol végződik ez a középső keleti rész, de az bizonyos, hogy nem Közép-Európában (Középeurópában). Mint földrajzi fogalom Középeurópa magába foglalja Lengyelország nyugati részeit, Erdélyt a Részekkel, Magyarországot, Szlovákiát, Csehországot, Ausztriát, Svájcot, Németországot. A jelen cambridge-i antikvárius, de Visser minden katalógusának borítóján az általa számon tartott Középeurópa térképe látható. A területen belüli nagyvárosok nyugat-keleti irányban: Bern-Köln-Berlin-Gdansk-Varsó-Budapest-Kolozsvár. Két évtizeddel ezelőtt volt egy emlékezetes vitám Philip Longworth profeszszorral, a londoni Times Literary Supplement hasábjain. Ő csupán két (politikai) részre osztotta Európát: Nyugatra és Keletre, én Középeurópa mindenkori léte mellett kardoskodtam. Rákóczit, Kossuthot, Blackwellt, sőt Churchillt idézve sikerült meggyőznöm őt. Mindezzel együtt számosan vannak Nyugat-Európában, akik ma sem veszik tudomásul a Középeurópa fogalmát. Ennek oka az egykori Vasfüggönyben keresendő. Kényelmes azt mondani, hogy a Vasfüggöny a kelet-nyugati határ. Középeurópa létezését, sőt politikai súlyát a Monarchia és az azt követő idők minden történése kész ténynek vette egészen a szovjet korszak beköszöntéig, 1945ig. Nem kétséges, hogy a 16-17-ik századi török hódítás következtében Magyarország és Erdély Délkelet-Európa érdekszférájába tartozott, de ezen, politikailag a 18. század gyökeresen változtatott. Akár szeretjük a Habsburgokat, a Monarchiát meg a ránk kényszerített német szövetséget, akár nem, Magyarország általuk is politikailag középeurópai államnak számított, mint volt a török előtt. Ezen változtatott a szovjet szemlélet és a sztálini akarat. A szovjet uralom alatt minden népi demokrácia közép keleteurópainak illetve dél-középkeletinek vagy észak-középkeletinek számított. Ismeretes Sztálin 20. század közepi terve, hogy a népidemokráciákból, idővel, szovjet tagállamokat formál. Ezekre az időkre emlékezik, nosztalgikusan, vagy fél tudatlanul az, térségünkben, aki KözépKeleteurópáról beszél. Nos, persze nem mindenki ezért. Hiszen ez a Közép-Kelet jelző elhangzik rádióbemondók, televízióban szereplők, parlamenti képviselők ajkán is, nyilván pongyolaságból vagy tudatlanságból. Külképviselőink egyike (fiatal teremtés) is kardoskodott amellett, hogy ezt ő „így tanulta”. De hol tanulta

KABDEBÓ TAMÁS – KÖZÉP-KELET, KELET-KÖZÉP EURÓPA ÉS VERSE

65

így? A Kádár nosztalgiázók akadémiáján vagy a gondatlanul szajkózók seregében vagy a meggondolatlan ismétlések iskolájában? Senki sem vonhatja kétségbe, hogy a magyarság keletről jött, a 9. századi földrajzi Középeurópa egy részét, a Kárpát-medencét foglalta el. Ma azonban már az is bizonyosnak látszik, hogy az akkor itt élő népekkel békés együttélést keresett (bár jó ideig dominálta őket), legyenek ők szlávok, alánok, utóavarok vagy egyebek. Azt is tudjuk, hogy a koraárpádkori letelepedés és kereszténnyé válás után jött meg egy jelentős keleti hullám: a kunok, akik idővel ugyanúgy beolvadtak Magna Hungária testébe, mint a korábban itt élő és egybe, vagy egybe nem olvadó népek. Az államalkotásban és államvezetésben domináns Magyarság nemcsak földrajzilag élt Középeurópában, hanem politikailag is középeurópai normákat vett fel. Aki tehát Közép-Keleteurópába helyezi Magyarországot, az akarva-akaratlanul földrajzilag és politikailag tagadja hovatartozásunkat, hiszen Kelet Középeurópában élünk, éltünk, és fogunk ezután is élni.

Kabdebó Tamás

Élet-vesztő-mentő Belrészeink, végtagjaink, agyunk, nagyrészt vízből vagyunk, ha csökken bennünk a nedv kiszáradunk, ha ellep bennünket orrunkat, szánkat, megfulladunk. Óh víz, elemek elseje te, forráspont alatt folyékony, cseppfolyó, afölött gáz, illanó, nullapont alatt szilárd jég vagy, szállingózó hó, az élet jele vagy a Marson és a távoli bolygókon, ha felfénylik látványod teleszkópunk csöve alatt. Folyó-tó-tengerből szippanás, földünk fölött terhes felhőket formál a gáz, más léglökéssel zúdulnak alá mint záporok nedveiket szívja magába a tüdő, százezer torok. Aztán jön a dermesztő, a szívszorongató tél mi minden tavat, folyót, embert, állatot, erdőt, mezőt tetszhalálra ítél, az északi tenger kásás lesz, kavarog, testet vált, át-átvált a H2O, minden molekula nyugos-nyugtalan ha tengerbe pottyansz

66

KABDEBÓ TAMÁS ÉS GÁSPÁR LÁSZLÓ VERSEI s nincs kapaszkodó deszka szilárd csónakod, hajód, köteled, fentőd lesz a víz veszejtőd, nem életmentőd. Figyelmezz, ezért, amíg lehet lebegj, a lét és nemlét közt, nehogy meggebedj, térítsd magadhoz a vizet mi akárhol kárbaejt vagy kárpótol és fizet

Tapogatok Tap-tap-ta-po-gatok fehér bottal kopogok két szememre vak vagyok löttyedt két lebernyegem ráncosan csüng, ernyedten fém cseng, kiáll a dudor szőnyeg hurok, fém bútor ez az érdes fa a pad ez a fürdő mely apad sötét nappal, esős éj nyirkos mint a dinnyehéj de ha forrón süt a nap megbújok a pad alatt.

Gáspár László

Szakítás a poétikával(?) J. A. után költőnek lenni lehet – de már nem érdemes... (Mélyebb bugyrai a világnak az ősmagánynál nincsenek; s nem lehet ember annál árvább kit nem szeretnek, ha szeret...)

BÁLINT LÁSZLÓ – A SZÜLŐFÖLD, BÁCSKA VONZÁSÁBAN

67

Bálint László

A szülőföld, Bácska vonzásában A lexikonokban (és az egy-két könyvéhez csatolt bemutatásokban) Kabdebó Tamás életrajza így kezdődik: Budapesten született 1934. február 5-én. A szigorúan csak tényeket közlő lexikonok nem tévednek. De nyiladozó tudatában már néhány éves korában szétvált születése helyének és a szülőhelynek, a szülőföldnek fogalma. Ezt felidézve írta az egykori kisfiúról: „Budapestről tudta, hogy ő ott született, de mivel Baján lakott egész családja (és Baján fogantatott, ezt persze nem tudta), ő tulajdonképpen bajai, bácskai.” (33) Egy másik helyen (Utazás a szívem körül) így pontosít: „…bár éppenséggel Pestre vitt a gólya, valójában Baja vidékét vallom pátriámnak, s e várostól északra fekvő Veránka szigetét legősibb hazámnak: itt foganhattam az Úr 1933-ik esztendejében.” Amikor pedig egy novellafűzérében éppen Tariménes személyébe bújva utazott „a múltban, a jelenben, a jövőben”, úgy idézte fel a dunai Veránka szigetét, hogy ott „élte le gyermekéveinek édeni hányadát”. Kabdebó Tamás életének tizenhetedik évében került el Bajáról, de ottani gyermekkorának minden apró részlete, hangulata bevésődött emlékezetébe. Természetesen mindnyájunk életében meghatározó az első egy-két évtized, a gyermek- és ifjúkor, hiszen az akkori élmények, behatások döntően befolyásolják személyiségünk formálódását, kiteljesedését. Emlékeink erről az időről erősek (ha az öregkor küszöbére érünk, egy-egy mozzanatuk talán élesebbé is válik), de ha változatlanul ugyanott élünk, akkor a képek részletgazdagságát el-elhomályosítják a rájuk rakódó újabb élmények. Aki azonban messzire kerül a helytől, ahol gyermekélményeit szerezte, sőt az az érzés is nyomasztja, mint hosszú időn keresztűl Tamást, hogy talán sohasem láthatja újra a szülőföldet, az másként van ezzel. Annak emlék- és élményhalmazában a múltnak ez a darabja afféle zárványként marad meg, önállóan, mikroszkopikus élességgel. S ha rávetül az emlékezés fénye, nem halványíthatja el, nem módosíthatja semmi: önmagában áll és megmásíthatatlanul. Az emlék fellobbanásának ezt az öntörvényű működését Kabdebó Tamás egy néhány éve írt elbeszélésében (Hajósélet) kissé karikírozva és némi iróniával úgy érzékelteti, hogy miközben egy dél-amerikai ismerősének Baja nevezetességeit igyekszik bemutatni, egyszer-egyszer a valóság helyett az emlékezés feltoluló képeit sorolja: „Tehát a főutca. Innenső sarkán Korányi cipőüzlete. Mellette Csábiék divatboltja. Aztán a Wéber patika. És a Farkas és Markó fűszerüzlete.” „Már megint elkalandozik a látása, barátom, a belső látás felé. Hiszen már itt a sarkon is egy éjjeli-nappali élelmiszerüzletet látok, a többiről nem is beszélve” – így a vendég. Mindig ez a belső látás idézte fel gyerekkora helyszíneit, a bajai házakat, ahol laktak, „a Sugovica három kilométeres partján aranyló homokot”, a sziget sarkán álló veránkai villát, ahol a nyarakat töltötte a család és a veránkai erdészházat, ahol 1944-45-ben tíz hónapig éltek, mentesülést remélve a háborús viszontagságoktól. Ez a kristálytiszta belső látás hívta elő a személyeket is, mindenekelőtt

68


szüleit, és az eseményeket, amelyek megestek vele, vagy amelyeknek tanúja volt. A „zárványemlékek” helyet követeltek maguknak Kabdebó Tamás életművében. Sok elbeszélés született belőlük, és nyomuk ott van regényeiben is. A Milyen színű éjjel a tenger? édesanyja korai elvesztésének soha el nem múló fájdalmáról szól, de úgy, ahogyan kisgyermekként átélte. Tudta, hogy kistestvére született, azt is látta, hogy anyja lázasan fekszik a kórházi ágyon, de ami utána történt, talán félve a hír hatásától, titkolták előtte a hozzátartozók. A tengerre vitték megerősödni – nyugtatgatták. Egy-egy könnyes tekintet, apja elfojtott zokogása különös volt ugyan, de az sem rendítette meg bizakodását, amikor egy osztálytársa elkottyantotta az igazságot. A Jézuskától csak azt kérte karácsonyra, hogy hozza vissza anyját a tengerről. S amikor aztán karácsonykor a kései lefekvés előtt megkérdezte apjától, hogy milyen színű éjjel a tenger, a válasz ez volt: „Szurokfekete.” E kis remekmű mellett még jó néhány idézi fel a gyermekkort és szűkebb családja tagjait. Így például az Őszi utazás a fehér hajón címűben bemutatja dédapját, a „tekintélytartó és azt megkövetelő dúsgazdag despotát, nemesembert”, aki ”úgy ette a halat, hogy szája egyik szögletén masíroztak be a haldarabok, a másikon ki a szálkák”. A Történetek az apámról sorozatban a gyerekélmények mellé odasorakozik a történelem. A civilbe öltözött lengyel katonatiszt megjelenése házukban, aki sírva fakad a rádióban megszólaló lengyel himnusz hallatán. Évekkel később sárga csillagot viselő gyermekek, felnőttek az utcákon és az a pünkösd, amikor „rokont, barátot, több száz ismerőst nyomtak vagonokba”. Aztán az erdészház ajtaján kopogtató „két szurtos, ázott, rongyos magyar katona” akik „lemaradtak a nyugat felé vonuló századtól”, és ételt, civil ruhát kértek. Még később, 1946-ban, amikor már indult a munka, és az apja „Karaszon kivágatott egy erdőrészt, a fát letutajozta a Dunán, felvágatta az üzemben”, a jámbor képű, vörös hajú sváb ember szavai: „Hát szóljon hozzá, most meg mink vagyunk a zsidók.”A komor háttér előtt, erről is szólnak a történetek, Tamás megismerkedik az erdei élettel, lovagol, evez, és nagyokat horgászik, harcsázik apjával, amit persze a nem éppen kellemes kukacgyűjtés előz meg. A Vesszen! című írás (Történetesen 26 című kötetében elbeszélés helyett kibeszélésnek nevezi) egy 1949 eleji eseményről szól. Azt mondja el, hogy az előző nyáron államosított egyházi gimnáziumban a hatalmát terrorral megalapozó Rákosi-rendszer helyi képviselői hogyan akarják belehajszolni a félelemtől dermedt diáksereget a letartóztatott Mindszenty bíboros elleni hangos demonstrációba. A leírás olyannyira valósághű, hogy aki résztvevője, elszenvedője volt, ugyanígy őrzi a történetet, sőt név szerint azonosítani tudja a szereplőket, azokat is, akik a kicsapatást vállalva elhagyták a színhelyet, az iskola tornatermét. Itt érdemes egy pillanatra megállni és eltűnődni a mű és olvasója viszonyán. Hadd idézzem először is Kabdebó Tamást!: „Íróembernek sokszor a fejére olvassák – novelláit, regényeit. „Felismertelek!”, „Úgy mozog a hősöd, ahogy te, „Nocsak, őt meg őt erről meg arról mintáztad.” Az Amonnan című kötetének előszavában pedig ezt olvashatjuk: „…a jelen kötet tartalmazza a szívemhez legközelebb álló valóban önéletrajzi írást, ami közel sem azt jelenti, hogy az olvasónak rám, inkább


69

azt, hogy önmagára kellene ismernie benne. Merthogy az olvasás majdhogynem olyan fortélyos mesterség, mint az írás. Akkor élvezetes, ha bele tudjuk magunkat képzelni…” A magam gondolataival így toldom meg mindezt: Valamikor, különösen e táján a világnak, sokat rágódtak az irodalmárok a típus fogalmán, az egyedi és a tipikus viszonyán, azon, hogy mit kell az írónak tennie ahhoz, hogy műve egyetemes érvényű legyen. Kabdebó Tamás nem bajlódik ezzel a dilemmával, akkor sem, ha gyermekkoráról mesél, akkor sem, ha bármi más élményéről ír. Tudja a megoldást: úgy kell megírni az egyszer megtörténtet (ha úgy tetszik, az esetlegest), hogy az olvasó ráismerjen benne az általánosra is. Ezért mindig csak mondja a magáét, meséli, amit átélt. A bajai életét felidéző történetek nem csak egy kisfiú vidám vagy borús mindenapjairól szólnak, ott van bennük a fokról fokra komoruló világ, a háború előtti békés polgári lét felbomlása és a kialakuló kommunista diktatúra mindenkire ráboruló sötét árnya. Amikor Kabdebó Tamás elhagyta Baját, akkor már több barátjukat, rokonukat, végül édesapját is letartóztatták.(Állítólag cigaretta márkával viccelődött, valahogy így: Rákosi szívja a munkást, Sztálin meg a magyart. Akkor ez elég volt egy több éves börtönbüntetéshez.) Ő maga is fenyegetve érezte magát, hiszen ilyenolyan mondva csinált indokkal már több iskolatársát kicsapták. Bármi és bárhogyan történt is, bajai emlékeinek legjavát szépként őrizte meg, leginkább a Dunáét. „Baján, ahol nevelkedtem, olyan a Duna, mint a javakorabeli dáma, széles a dereka, a Türr sarkához ütődő hullámaival kedvesen locsog-fecseg, szemmel tartja csendes leányát, Súgó-Vicát, és egyre ritkábban van zajló kedvében. Veránkánál a Duna olyan, mint egy ifjú kedves. Első érintésre hideg, aztán vérpezsdítő. A Duna legelső emlékeimet köti össze sok későbbi emlékezetessel…” (Csorogni). A bőség városa című versében minden hajdani rosszakat is (mint ő mondja:) szublimál, „s Bajára mint a boldogság honára emlékszik vissza”: Jegenyesor, halatváró vizek / ó-templomok, régi ciszterek hona / Szentháromság tér, meglátni tégedet / hetedhét országból eljöttem haza. (...) Az évek gyakran sötéten repültek / háborúk zúgtak itt is, forradalmak; árvizet, tűzvészt, deportálást küldtek, / hídrombolást – égi és földi hatalmak. – Aztán csend lett, s holtakat temettek / fokosos magyarok és bicskás rácok. / Sokacok, svábok ugyanúgy szerettek, / mint a zsidók, szerbek, meg bunyevácok. – Lelkükben egykor mind magyarok voltak / a viszályszítók bármit is papoltak. / A rabbi megkóstolta a disznótorost, / találkoztunk reformátusokkal / éjféli misén, s egy ateista rendre / elbandukolt a húsvéti körmenetre. – Ez volt hát egykori pátriám, Baja. / Itt élesítette kardját Damjanich, / Mészáros Lázár is idejárt haza / s a gimnáziumban tanított Babits. Kabdebó Tamás büszke a bajaiságára. Ugyannyira, oly olykor regényhőseit is bajaivá avatja. Így történhet meg például Az istenek című Róma-regényében, hogy a diákkorára visszaemlékező szereplő az ő emlékeit sorolja Éber tanár úr rajzórájáról. És bajai legnagyobb művének, a Duna-trilógiának kitalált főhőse, Szendrő József, becenevén Dé is. Az ő testnevelő tanára a nagyon is valóságos Pigele (Horváth László) és ugyanilyen valóságosak a római olimpia alkalmából összeverődött bajai társaság tagjai, Dé, azaz Tamás barátai. Valami nagyon különös történik itt:

70


a valóságos személyek nem a szereplő emlékezetében jelennek meg, hanem belépnek a történetbe, a cselekmény résztvevői lesznek, azaz maguk is szereplőkké válnak (Ezt a különös alkotástechnikai megoldást gyakran alkalmazza Kabdebó. Érdemes lenne értelmezni, magyarázni, de most nem ez a dolgom. Az író bajaiságát kell megmutatnom.) Az éppen Baján katonáskodó Dé 1956. július 12-én levelet ír szerelmének, Bűbájnak, és bemutatja neki „Duna legközepének bájos városát”.A leírásban Tamás legszemélyesebb emlékei kapnak helyet: „A főtér itt a Tóth Kálmán tér, a költő szobra a Papok templomára néz, ma javításra szoruló kopott barokk. Itt álltam őrt, a szentsír előtt; a Szentély egyik szép női modellje rokonom volt, a templom előtt álló Flórián-szobrot őseim állították kétszáz éve, annak örömére, hogy a Szentegyház a tűztől megmenekedett.” Kabdebó Tamást messzire vetette 1956, sokfelé járt a világban, sok helyen élt is. Sok mindent megtapasztalt, megtanult, de mindvégig megmaradt közülünk való, idetartozó embernek, akinek számára a dunai táj a haza, aki csak itt élhet át igazi harmóniát. 1997-ben írta: „Azt hinnéd, vannak abszolút szép dolgok a világon, mint a Taj Mahal vagy a Mona Lisa. Kultúrreflexeink láttatják ezeket gyönyörűeknek. A legszebb, amit én valaha láttam, az az elsötétítés egyébként félelmes idejében a csanádi Duna fölötti égbolt volt, ami sok évvel később, egy 1978-as augusztusi éjszakán – amikor egész éjjel halásztunk – ugyanúgy tündökölt. (A halványabb csillagok fényét a hajnalban fogott süllő pikkelyeinek csillogásához mértem.) A Parádi-fok alatt, a veránkai sziget felezőpontján, ahol megálltunk, az álmos Dunában megmártóztak a csillagok. – A lentnek és föntnek ezt az ezüstfonalú kötését, az univerzum áldásként ránk mért harmóniáját lássam, amikor meghalok.” (Csanádnál a Duna) Kabdebó Tamást nem csak a gyermekkor sokszor megírt élményei kötik Bajához. Az is, hogy kisiskolás korában itt kezdett el mesélni. Egykori osztálytársai még emlékeznek rá, ahogy annak idején kérlelték: Tamás, mesélj! És véletlenül adódó lyukasórákon, egy-egy hosszabbra nyúlt tízpercben Tamás mesélt: megtörténtet és kitaláltat, vidámat és szomorút, éppen úgy, ahogyan aztán egész életében. Hetvenötödik születésnapján azt kívántam neki, hogy még sokáig találjon mesélnivalót – olvasói örömére. És lám, az elmúlt három évben is talált. Mit mondhatnék ezután a hetvennyolcadik alkalmából? Ugyanazt. Meséljen még, mindanynyiunk örömére. Kabdebó Tamás kiskonferencia, Székesfehérvár, 2012. február 11-12.

SAITOS LAJOS VERSEI

Saitos Lajos

ULMNÁL A DUNA Kabdebó Tamásnak Mintha egy folyóval lettem volna hirtelen gazdagabb, amikor megpillantottam Ulmnál a Dunát, ami nem volt nagyobb a zöldárkor megduzzadt gyerekkori kanálisnál. Pedig hát kedvelt Danubiusodban ugyanaz a víz csordogál/hömpölyög Ulm, Passau, Bécs és Visegrád alatt. S bár tudjuk, ugyanúgy nem lehet kétszer belelépnünk mégis megpróbáljuk azt, miközben viszi-viszi a folyam Európa minden szennyesét, s mit Attila látott – a dinnyehéjakat; s tűnődött sorsába merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.

SZÓ-IMA „Egem,

földem, folyóm, fám…” (Juvan Sesztalov)

Kosztolányi Dezső emlékének

Föld, haza, szabadság, vér, anya, szerelem, ének, kedves, köszönöm, élek…!

71

72

BABICS IMRE VERSEI

Babics Imre

Köd szitál, októberi köd... Köd szitál, októberi köd, s esőpermet. Nagy kényszernek engedvén belső jajongás kél, úgy érzem én. Nem anyagból való, de más szél hajtja felém. Suhan, házam előtt kiköt.

Köd mélyén egy öregasszony a székén ül, s kétely nélkül damaszt oltárterítőt hímez, nem faggatván sorsát: szükségszerűség, csíny ez? Átokhatvány? Figyel, öltést nem mulasszon.

Belső jajongása kiköt, ring előttem, szélütötten született fiáért útra kelt. S köd mélyében csak ölt egyre, olykor visszafejt. A nemrégen elhunyt sírján októberi köd.

S székén ülve a vénasszony múltba réved ötven évet élve át, amíg pelenkázott babát, fiút majd férfit mint kit meg nem ráz ok, s úgysincs kiút. S figyelt az Úr, ne mulasszon.

BABICS IMRE VERSEI S a jajongás bennem szitál, s színem előtt a kétkedők mint esőcsepp szétporlanak: benn, a ködben ott az oltárterítő – anyag megkötötten. Békés az októberi táj.

Macskám hempereg forró betonon... Macskám hempereg forró betonon kéjesen. mondják, eső lesz, mossa otthonom. Ám engem nem érdekelnek makacs népi hiedelmek; a tiszta igazságot keresem. Csak mit szentként imádok.

S nem hinném, hogy patkány meghág nyulat hevesen, bár ilyet láttam, fog el ámulat, csakhogy nem állatok között. S miért vagyok megütközött? Hisz már nem számít Isten, neve sem. S vicces költői tisztem.

S én is mosolygok törvényhozókon csendesen. Hempergő macskáké forró csókom, túlél nemzetpusztítókat, mert az időre való hat. S heves záporban Istent meglesem, s nekem nyúl s patkány is szent.

73

74

TÓTH IMRE VERSEI

Tóth Imre

Silentium egyik emlék törli a másikat számold meg mi az ami megmarad ha visszafordíthatnám az időt lehetne három évvel ezelőtt vagy még régebben a titkosító égben a kódfejtők szobája mikor hamis papírokkal szöktem ki az áthelyezésem előtt

Párkák Intenzív osztály, hétfő dél, napsütés. A párkák ebédszünetet tartanak. Csak a gépek dolgoznak. Belégzés-kilégzés. Kékesi az ablakhoz lép, és kinéz. Minden ugyanúgy megy tovább. Kékesi-dél. Az élet dele. Most az ágyhoz lép. Az ágy szélén fekvő anyai kéz.

PETRŐCZI ÉVA ÉS SZEMERE BRIGITTA VERSEI

Petrőczi Éva

Ultrahang Csöpp csigolyák gyöngysora villan: készül e Földre ötödik lányunokám. Születése hava karcos hidegével –tavasz küszöbén – meg ne sebezze. Zordra fordult bár a világ, bennünk él a bizonyság: Teremtőnk tenyerén helye készül, s várja e gyakran megkeserített emberi létben sok, tiszta öröm.

Szemere Brigitta

Hazafelé Így zuhog. Kócosan. Fut az ablakon. Megárad a szív megint. Átrezeg. Leszállok. Emberek. Mind szó-vakon. Ütemet vált a fény. Hazafelé. Senki nincs. Csak én. Megyek. Zsebemben csillaggá álmodott kő. Tenyeremen jéghideg tűhegyek opalizálódnak.

75

76

SZEMERE BRIGITTA VERSE

Estelidő Feltekint és mozdul a patak. Partjain fűzfa-madarak tollászkodják a tág teret, és mint gömbtestű verebek, ráülnek az ég bogára a csillagok. Nemsokára egymásba ér a fent, a lent, átölelik a végtelent füstízű pamut-félkörök. A tűz lélegzik, nyel, hörög, szikrákat vet. A fahasáb pattog, sustorog. Lábasát valaki épp félrerántja. Fém csikordul fémre. Szántja belsejét kályha-test-meleg: a föld hártyaíve megremeg.

Ismeretlen szerző rajza Kodolányi Jánosról.

VÁRKONYI PÉTER – EMLÉKEIM KODOLÁNYI JÁNOSRÓL

77

Várkonyi Péter

Emlékeim Kodolányi Jánosról Személyes emlékeim hátterében és mintegy előzményeként apám, Várkonyi Nándor és Kodolányi János irodalmi kapcsolata áll. Ennek kezdete az 1925-ös évre tehető. Sásdi Sándor a Szép Zsuzska megjelenése alkalmából kritikát kért apámtól az Új írások számára. A kritikát megírta, el is küldte Sásdi Sándornak, aki megmutatta Kodolányi Jánosnak. (1.) Ekkor még „úgy láttam, szabályszerű naturalista regény.” – írja. 1928-ban A modern magyar irodalom (2.) c. művének írásakor, illetőleg szerkesztésekor, a könyvben szereplő íróktól fontosabb életrajzi adataikat kérte. Kodolányi „vallomásértékű közvetlenséggel számolt be életéről, munkásságáról és terveiről.” (3.) Ez a biográfia lényegesen hosszabb volt az összes többinél. Ebben fejtette ki a véleményét a Szép Zsuzska kritikájáról. (4.) Megírta, hogy itt nem csupán naturalista módon megírt, regionális dologról van szó. A benne lévő lelkiség az egész országra vonatkozik! Ezért érinti őt mélyen, és ezért érzi az ormánsági népet közel magához, mert azok a magyarságot jelentik. Így történt azután, hogy apám, aki még naturalistának vélte ebben a kritikában, lényegesen változtatott felfogásán. Így A modern magyar irodalomban a reformot követelő írók közé sorolta, és nem önmagában csak a népiek közé. (5.) 1931-ben találkoztak először. (6.) Ebben az évben alakult meg Pécsett a Janus Pannonius Irodalmi Társaság. (7.) Kodolányi János a Társaság munkájában aktívan vett részt, és szerepelt a különböző rendezvényeken. 10 év után, 1941-ben, a szeptember 27-i közgyűlésen a Társaság elnökének választották meg, apám pedig alelnök lett. (8.)

Kodolányi János és Várkonyi Nándor Balatonakarattyán 1942-ben.

78


Veres Péter, Várkonyi Éva, Várkonyi Nándor, Kodolányi János és Várkonyi Nándorné Pécsett, 1942-ben. Első maradandó személyes emlékem ebből az időből származik. 1941 nyarán Kodolányi János Pécsett volt, az üdülőszállóban lakott. Apám odaadta a Sziriat oszlopai c. művének kéziratát. Ő elragadtatással olvasta, és erről apámnak is beszámolt. (9.) Ugyancsak ezen a nyáron biciklitúrára mentem apámmal. Én mentem elől, és jeleztem, ha autó jött. (Apám az I. világháborúban elvesztette hallását.) 9 éves voltam. Korán felelősségre szoktattak. (10.) Először Szombathelyre mentünk vonattal, onnan kerékpárral Csöngére, Weöres Sándorhoz, s ezt már levélben előre megbeszélték. (11.) Ezután Csöngéről a Balaton partján mentünk Kodolányi

Veres Péter, Kodolányi János és Várkonyi Nándorné Pécsett, 1942-ben. Várkonyiék Kürt utca 5. szám alatti lakásának kertjében.


79

Jánosékhoz Balatonakarattyára. Szomorú kép fogadott. Kodolányi János és lánya, „Juckó” vigasztaló szavakat mondtak egymásnak. Faverandás tornácú házra emlékszem. Mi a kertben aludtunk, sátorban. Volt ott egy kerti asztal. Másnap apám odatette a fényképezőgépet, és azt mondta, ha szól, nyomjam meg a pecket. A kép elkészült. (I.) Egy 9 éves gyerek még nem ért. A felnőtteket látva bizonyos szituációkat érez. Éreztem, hogy komoly dologról van szó. Utólag tudtam meg, hogy folyt a Földindulás pere, melyben igaztalanul vádolták az írót. (12.) Végül a legmagasabb fórumon is felmentették. (13.) Hazaérve Pécsre még egy átfutó emlékem van erről. Jó barátságban voltunk a szomszédunkban lakó orvossal, és mi ketten, a nővéremmel, a gyerekeikkel. Egy alkalommal náluk hallottam, hogy azt mondja az orvos a feleségének: „Írtak a Földindulásról az >>Egyedül Vagyunk<<-ban.” Ő előzőleg Görcsönyben körzeti orvos volt, és első kézből ismerte az „egyke” kérdést. Minden érdekelte, ami azzal kapcsolatos volt. (14.) Később ennek az írásnak nyomára leltem. (15.) A Sziriat oszlopai első, majd második kiadása után méltató írással emlékezett meg Kodolányi az Esti beszélgetés második kiadásában. (16.) 1942 nyara mozgalmas volt. Vendégünk volt egy időben Kodolányi János és Veres Péter a Kürt u. 1. sz. alatti házban. (II., III. kép) A kertben délutánonként órákat vitatkoztak. Arra élénken emlékszem, hogy Veres Péter Kodolányival együtt szedte le a keresztvizet a magyar nótákról. Veres Péter mondta anyámnak: „A nóta szerint >>lerázza a meggyet, te meg babám szedjed<<…?! Nincsen olyan együgyű parasztlegény, aki rázná a fát, hogy leessen a meggy. És ezt a hülyeséget dalolják.” Később, tőlük külön ott volt nálunk Erdélyi József, aki nemcsak költő, de grafikus is volt, és nővéremmel együtt lerajzolt. (IV.) A helybelieket is meg kell említenem, ők is gyakran jöttek hozzánk: Takáts Gyula, Csorba Győző, Tatay Sándor. Ezzel véget értek a „békés” háborús évek. Következett a német megszállás, a gettó, zsidó osztálytársaim eltűnése. Elmúltam 12 éves. A III-ik gimnáziumi osztályt szeptemberben délutánonként leventefoglalkozásokkal fűszerezték. 1944 októberében a Szálasi-puccs után az iskola is bezárt. Végül beözönlött a Vörös Hadsereg is. Homok utcai, szép, kertes villalakásunkból átmenetileg kiűzettünk. Kodolányi János a vészterhes napok után 1945 márciusában jelentkezett. Levelet írt. (17.) Megdöbbentő levél volt. Ebben szerepel egy mondat, nem tudom, van-e jelentősége. A következőket írja: életveszély fenyegette a nyilasok uralma alatt „a fegyverszüneti proklamáció megszövegezésében való részvétel miatt.” Külön említi Zsilinszky (Bajcsy-Zsilinszky Endre) halálát. Vele az IGE (Írók Gazdasági Egyesülete) magalakulását követően ismerkedett meg. (18.) Mint írja,

80


végig jó barátságban voltak, 1934-ben közösen utaztak Baranyába. (Első baranyai utazás. 19.) Ebben a levélben kérte, tegyük lehetővé, hogy Pécsre jöhessen. Apám emlékezése szerint ez 1945 szeptemberében meg is történt. (20.) Arra emlékszem, hogy 1946 tavaszán tartósan nálunk volt. (21.) Valamennyien családtagnak éreztük és tekintettük. Apám életrajzi írásában ezt külön is említi. (22.) Engem egy hatlukú pásztorsípon megtanított arra, hogyan kell a félhangokat különbözőképpen fogni. Úgy látott át rajtam, a kamaszgyereken, mint az üvegen. Én akkor éppen nem voltam jó fiú, még kevésbé jó tanuló. Mikor hazajöttem az iskolából, bent ült a díványon, nem szólt egy szót sem. Mondani kezdtem, hogy hát így volt, meg úgy volt… Rám nézett, „szóval ez történt az iskolában”, és amit el akartam titkolni, pontosan elmondta. Na, ez nem lesz jó, gondoltam, és elkezdtem utánozni a tanárokat. „Már megint ezt akarod eltitkolni?” – kérdezte. Halálpontosan tudta, mit akarok elmismásolni. 1946 szeptemberében Kodolányi elküldte a Vízöntő kéziratát, melynek előkészítése részben itt, Pécsett történt. (23.) Apám elragadtatással olvasta, nem tudott betelni vele. (24.) Minduntalan összerikoltott bennünket, summázta a regényben történteket, azonosította a regény alakjait: Namzi – Németh László, Hétil – Szabó Lőrinc, Gubbubu – Márai Sándor, Úr-Bau – apám maga. 1949 nyarán ismét kerékpártúrára indultunk. A végcélt Kodolányiék jelentették Balatonakarattyán. (25.) Útközben megálltunk Kaposújlakon, egy napra Kanyar Józsefnél. (26.) Vele, aki író és a koalíciós időkben, Keresztury József regnálása alatt parasztpárti politikus volt, igen jó viszonyban volt. Barátok voltak apámmal együtt. Tőlük Balatonbogláron át, a déli parton érkeztünk Balatonkenesére. Apám rokonainál, unokaöccsééknél laktunk. Én nyaraltam, ő pedig egyedül biciklizett át naponta Kodolányiékhoz. Többször vele tartottam. Ilyenkor gyakran hosszasan

Várkonyi Nándor, Várkonyi Nándorné és Kodolányi János Pécsett, 1954 nyarán Várkonyiék Homok utca 2. szám alatti lakásának kertjében.


81

beszélgettünk. Készültem a gimnázium VIII. osztályába. Francia nyelvből kérdezett, vizsgált is, vizsgáztatott is vegyesen. Azon a nyáron fejezte be a Vízöntő folytatásaként az Új ég és új föld című regényét. (27.) Szorosabb személyes kapcsolatom innen ered Kodolányi Jánossal. Apám odaadta olvasni a regényt. Majd megkérdezte, hogy mi ragadott meg benne leginkább. Észrevételemet megírta Kodolányi Jánosnak. (28.) Válaszlevelében Kodolányi felfigyelt erre. (29.) Ezt követően többször érdeklődött utánam apámnál. A dolog érthető módon büszkeséggel töltött el és lelkesített. Később kézzelfogható eredménye is lett mindennek. Itt úgy érzem, hogy ki kell térnem arra, hogy sokak szerint Kodolányi nehéz ember volt. Igaz, sokszor nyíltan, kemény szavakkal, egyenesen mondta meg véleményét. A felszínes butasággal szemben nem volt elnéző. És érzékeny is volt, mint minden nagy szellem, akit fizikai valója gátol az életben. Hónapokat laktam vele egy fedél alatt kamasz koromban és fiatal felnőttként 1946 és 1954 között. Nem tudom teljesen azonosítani magam kiváló tehetségű életrajzíróinak ezzel a véleményével. (30., 31.) A „Wille zur Macht” a gyűlöletben nemcsak támadókedvet takar, támad is! Aki Kodolányi Jánost megbántotta, kizárta barátságából, de ártó szándékkal senki felé nem közeledett. (32.) A rendkívüli tehetséget, az egyéni látásmódot, az alkotóképességet mindenkiben nagyra becsülte. Ilyen esetben elfogadta a kritikát, bármilyen szélsőséges formában is nyilvánult meg. Példa rá egy pécsi orvostanhallgató, Kiss-Bagoly Rezső esete. (33.) Volt egy elmélete, mi szerint a rovarok a fejlődésben különválva önálló tér-idő kontinuummal bírnak. Kiss-Bagoly bensőséges szeretettel fordult Kodolányi Jánoshoz. Gyakran felkereste, elméletének bizonyítékaival sokszor fárasztó módon terhelte, kritizálta is, ha biológiai ismereteit hiányosnak vélte. Az író nem sértődött meg, sőt, barátjának tekintette a nála több mint 20 évvel fiatalabbat. Amikor tragikus módon, 30 éves korában meghalt, és erről apám Kodolányit levélben értesítette (34.), megható módon emlékezett meg róla, megsiratta, „zseniális gyereknek” méltatta. (35.) Nemcsak a magyar, de az európai irodalomnak is kiemelkedő alkotását, Mózes-regényét, az Égő csipkebokor c. művét 1953-ban írta. (36.) Bizonyára a körülvevő szellemi légkör hatására foglalkozni kezdtem műkedvelőként az asztrológiával. Erről tudomást szerzett Kodolányi János is. Mikor szüksége lett regénye írásához az apámnál levő Győrfy-féle asztrológiára, megbízott, gondoskodjam arról, hogy apám elvigye hozzá. (37.) Csillagászati feladatot is adott. Ennek megoldásáról és az eredményről apám a következő levelében értesítette. (38.) Más alkalommal is tett fel ilyen kérdést. (39.) A következő élményem 1954-ből való. Lent volt nálunk tavasszal és kora nyáron. Két helyet szeretett a Homok utcai villánk kertjében. Volt egy mandulafa, alatta négy bokor tuja. Ez volt az egyik, ott ült délelőtt. Délután pedig a gesztenyefa köré épített padon. (V. 40.) Akkor már orvostanhallgató voltam, harmadéves. Asztrológiáról, horoszkópról beszélgettünk. Említettem, hogy személyre szóló horoszkópot már nem tudom elfogadni, mert hogy ki mikor, hol születik, olyan lesz a horoszkópja. Mondtam, hogy végül is, akik centiméterre ugyanazon a helyen, és perceken belül ugyanabban az időben születnek, azoknak a horoszkópja ugyanaz.

82


Akkor az egynemű, kétpetéjű ikrek ugyanolyanok lesznek? Rám nézett, s ezután egy hosszabb beszélgetés volt közöttünk arról, hogy az asztrológia tudomány-e vagy művészet. Mert tudománynak ezek szerint, ilyen alapon nem felel meg. Az teljes mértékben elfogadható, sőt, tény, hogy évezredeken át mint kozmikus világszemlélet létezett. Eredményei is kétségtelenek. Arisztarchosz heliocentrikus világképének, Eratoszthenésznek, a föld kerületével kapcsolatos pontos meghatározásának hátterében asztrológiai világkép áll. Erre a vitatkozó beszélgetésre még emlékszem. 1954-ben Kodolányi János szigorú irodalmi és egzisztenciális számkivetettsége valamelyest oldódni látszott. Ez év koratavaszán látogatta meg apám Galsai Pongráccal együtt Balatonakarattyán. Erről a találkozásról – egyben kettejük kapcsolatáról – rendkívül érzékletesen számolt be Galsai. (41.) Gyakran hallottam felvetni a kérdést, hogy Kodolányi mitologikus tárgyú regényeinek hátterében apám praehisztorikus művelődéstörténeti munkássága áll. Németh Lászlónak 1966-ban adott interjújában ezzel kapcsolatban egyértelműen foglalt állást: „párhuzamos dolog volt.” (42.) Személyesen 1955-ben találkoztam utoljára Kodolányi Jánossal. Végrendelet c. darabját adta elő a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínháza. A próbák idején nálunk lakott. (43.) Marton Frigyes rendezte a darabot, és nálunk beszélte meg vele a szükséges dolgokat. Megnéztem az előadást ősszel, élveztem a darabot és a rendkívüli drámaírót, Kodolányi Jánost. 1950–51-ben írta meg Jézus-regényét Én vagyok címmel. (44.) Külön könyve az ebből készült Júdás-regény, a Jehuda bar Simon emlékiratai. 1952-ben még dolgozott rajta. A hiányzó részeket pótolta, mint apám írta. (45.) Ezzel kapcsolatos szellemi élményemmel fejezem be a Róla való megemlékezést. Egy kép van előttem. Éles napfény, ülök a kertben, és olvasom a következő mondatot egy gépelt lapon: „Lábbal előre jöttem a világra, ahogy mást a sírba visznek.” Borzongás futott keresztül rajtam, mert egyszerre hatott a testi való, a születés és a halál azonossága. Később erre emlékezve jutott eszembe, amit apám mondott róla: „Ő volt az az ember, aki csipetnyi gondolatot is megvilágosodássá tudott érlelni egy időn kívüli pillanat alatt.” Székesfehérvár, 2012. február

Irodalmi hivatkozások 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8.

Várkonyi Nándor: Pergő évek. Széphalom Könyvműhely, 2004. 469. Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Danubius, 0928. Várkonyi Nándor: Pergő évek. i.m. 470. Várkonyi Nándor: Pergő évek, i.m. 476. Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. i. m. 337-339. Várkonyi Nándor: Pergő évek. i. m. 477. László Lajos: Sorsunk. A Janus Pannonius Társaság folyóirata. Pécs Megyei Jogú Város VT.VB. Művelődési Osztály, 1966. 15. László Lajos i. m. 21.


83

9. Várkonyi Nándor: Pergő évek. i. m. 488. 10. Péczeliné Hoffmann Erzsébet: A Várkonyi örökség. Kagylókürt, 2005. sz. 9. 11. Weöres Sándor: Egybegyűjtött levelek. I. 337. sz. levél. W. S. levele V.N-hoz. 1941. július 10. Pesti Szalon-Marfa Mediterrán Kiadó, 1998. 540. 12. Tüskés Tibor: Kodolányi János. Kodolányi J. levele: 1941 április 1. Pannónia Könyvek, II. kiadás, 1999. 179. 13. Kodolányi János: Esti beszélgetés. II. kötet. Magyar Élet, 1944. 370-391. 14. Ifj. Kodolányi János: Kodolányi János és Várkonyi Nándor levelezése. 136. sz. levél. V.N. levele K.J.-hoz, 1950. január 1. Névmutató. Linka László. Mundus, 1996. 279. és 579. 15. Molnár Gál Péter: A Páger-ügy. Egyedül Vagyunk. 1941. augusztus. IV. évf. 8. sz. Pallas Lap és Könyvkiadó, 1988. 130. 16. Kodolányi János: Esti beszélgetés. i.m. 419-420. 17. Várkonyi Nándor: Pergő évek. i.m. 484-485. Ifj. Kodolányi János: Kodolányi János és Várkonyi Nándor levelezése. i.m. 24. 18. Kodolányi János: Visszapillantó tükör. Magvető, 1968. 145. 19. Tüskés Tibor: Kodolányi János. i.m. 278. 20. Várkonyi Nándor: Pergő évek. i.m. 485. 21. Tüskés Tibor: Kodolányi János. i.m. 279. 22. Várkonyi Nándor: Pergő évek. i.m. 485. 23. Tüskés Tibor: Kodolányi János. i.m. 279. 24. Ifj. Kodolányi János: Kodolányi János és Várkonyi Nánodr lelevelézése. i.m. 32. 25. Ifj. Kodolányi János i.m. 215. 26. Ifj. Kodolányi János i.m. 578. 27. Tüskés Tibor: Kodolányi János. i.m. 279. 28. Ifj. Kodolányi János i.m. 224. 29. Ifj. Kodolányi János i.m. 227. 30. Rajnai László: Kodolányi János. Árgus Alapítvány, 2002. 100. 31. Tüskés Tibor: Kodolányi János. i.m. 269. 32. Kodolányi János: Visszapillantó tükör. i.m. 165. 33. Ifj. Kodolányi János i.m. 572. 34. Ifj. Kodolányi János i.m. 509. 35. Ifj. Kodolányi János i.m. 510. 36. Tüskés Tibor i.m. 279. 37. Ifj. Kodolányi János i.m. 510. 38. Ifj. Kodolányi János i.m. 511. 39. Ifj. Kodolányi János i.m. 520. 40. Ifj. Kodolányi János i.m. 472. 41. Galsai Pongrác: Maradjatok reggelig. Osvát púpja c. fejezet. Szépirodalmi, 1982. 264-274. 42. Németh László: Utolsó visszatekintés. Látogatóban Várkonyi Nándornál. Magvető-Szépirodalmi, 1980. 841. 43. Tüskés Tibor i.m. 279. 44. Tüskés Tibor i.m. uo. 45. Ifj. Kodolányi János i.m. 476.

Képek I. II. III. IV. V.

Fotó. Kodolányi János, Várkonyi Nándor. 1941 július, Balatonakarattya. Tüskés Tibor: Kodolányi János. Pannónia Könyvek, II. kiadás, 1999. 196. Fotó. Veres Péter, Várkonyi Éva, Várkonyi Nándor, Kodolányi János, Várkonyi Nándorné. Tüskés Tibor i.m. 137. Fotó. Várkonyi Nándorné, Veres Péter, Kodolányi János. 1952. Pécs, Kürt u. 1. Tüskés Tibor i.m. 137. Grafika. Fénymásolat. Erdélyi József: Várkonyi Péter. Pécs, 1952. augusztus 25. Fotó. Várkonyi Nándor, Kodolányi János, Várkonyi Nándorné. 1952. Pécs, Homok u. 2. Tüskés Tibor i.m. 249.

84

CSŰRÖS MIKLÓS – A SŰLLYEDŐ VILÁG ÉS SZÖVEGVÁLTOZATAI

Csűrös Miklós

A Süllyedő világ és szövegváltozatai Kodolányi János egyik legjobb regénye. A Tavaszi fagy, a Szakadékok, a Futótűz, a Feketevíz és az Akik nem tudnak szeretni (1) után inkább önéletrajznak minősül, mert kevesebb benne a fikció, mint előzményeiben. Kodolányi nem választotta szét mereven az átélt és a megtanult, a képzelt és a megtapasztalt, az emlékezeti és az olvasmányokból megismert valóságot. A Süllyedő világ sok epizódjáról is elmondható, hogy történetileg megeshetett, de nem bizonyítható variánsa az említett, rokon ihletű műveknek. Az utóbbi időben örvendetes érdeklődés mutatkozik az önéletrajzírás műfaja és hazai változatai iránt. Történeti és elméleti igényességükre tekintettel ezúttal Szávaí János és Dobos István monográfiáját említem (2). Kodolányi műve mindkettejük példatárából kimaradt. Nem hinném, hogy ezt csak az ízlés sajátossága vagy merő emlékezetkihagyás okozta. Kodolányinak nem kedvez a kordivat, a mostanság bebástyázott kánonokból kimarad. Sőt ezen túl a rendelkezésünkre álló szöveg sem egyértelműen végleges és meghatározható. Műfajtörténeti mellőzését az is motiválhatta, hogy a monográfusoknak abban is dönteniük kellene, melyik szöveget válasszák az elemzés tárgyául. A regény a Magyar Út című folyóiratban jelent meg folytatásokban l940-ben, majd ugyanabban az évben az Athenaeum kiadó életműsorozatában, két kötetben. (3) Szerfölött problematikussá teszi a textológus vagy a lehetséges kiadói szerkesztő dolgát a Magvetőnél 1965-ben megjelent második kiadás, főleg a végéhez csatolt szerzői utószó: Néhány megjegyzés a Süllyedő világ új kiadásához. (4) Akarattyán, 1964 júliusában írta ezt az öt nyomtatott oldalnyi szöveget Kodolányi. Hosszasan fejtegeti, hogy az író végrendeletként fog hozzá szívügyének számító minden művéhez: nem végleges, sohasem betetőzött lényként határozza meg az embert, elhatárolódik az egzisztencializmustól, de ezt a fogalmat inkább a determinizmus vagy a fatalizmus helyett használja. Utal a megírás történelmi körülményeire. Tárgyszerű emlékezete nem egyszer pontatlan vagy homályos, de a lélektani látlelet a keltezéstől függetlenül szabatos: „a méltatlanul üldözött ember lelki habitusát öltöttem magamra, s hovatovább pszichotikus állapotba kerültem”. (5) Csakhogy ez az állapotrajz nem a Süllyedő világ keletkezésének időszakára érvényes, hanem az 1941 utáni támadásokra és főleg az l945 után kirekesztésig fajuló agresszív bánásmód és szélsőséges megbélyegzés következményeire. (6) Kodolányi arra hivatkozik, hogy a Süllyedő világ első megjelenése utáni sérelmei elhomályosították tekintetét a maga egykori szerepe megítélésében. Ezért vádaskodtak ellene, és hurcolták meg. „Mind ennek a gyökere pedig abban a néhány maroknyi, gyávaságból, vakságból és – mert szabad kezet akartam biztosítani magamnak a németekkel szemben – jól-rosszul megfogalmazott mondatból táplálkozott, amit a háború legfélelmesebb szakaszában vetettem papírra. És aminek akkor jómagam nem tulajdonítottam jelentőséget, Ilyen és hasonló mondatok


85

ellenére lehetett az egyik barátom kivégzett vértanú, a másik miniszter, a harmadik koszorús költő…” (7) Akár Bajcsy-Zsilinszky Endrére, Veres Péterre, Illyés Gyulára is utalhatnak az idézetben név nélkül említett példák. Ha „antihumánus részleten” antiszemita vagy (Szabó Dezső emlékezetes szóhasználatával) antijudaista zsargont értünk azoknak az időknek sok jelentős írója, publicistája vétkezett, s néha éppen az elkövetőkből lettek a legszigorúbb számonkérők. Hagyjuk most az apológia vagy a mentegetés olyan közkeletű érveit, hogy a zsidók bírálata mást jelentett a háború kitörésekor, mint a fasiszta tombolás utolsó éveiben, vagy hogy világosan meg kell különböztetni az antiszemitizmus gazdasági-társadalmi, illetőleg „embertani”-fajelméleti változatait, stb. Kodolányi utószava végrendeletszerű pátosszal nyilatkozik a Süllyedő világ későbbi szövegkiadásairól: az „antihumánus részleteket” egyszer s mindenkorra kitörölteti, az 1965-ös kiadás szövegét pedig mindenestül kanonizálja. „Csak azt a helyes és hiteles szöveget jelentem ki autentikusnak, amit ebben a kiadásban vesz kezébe az olvasó.” (8) Súlyos posztulátum, érdemes eltűnődni jelentésén és következményein, egyebek között azokon, amelyek az olvasókban élő Kodolányi-képet megváltoztatják, ha a kiadók szó szerint ragaszkodnak a szigorú üzenethez. Manipulálva mentegeti a Magvető-változat Kodolányi egykori állásfoglalásainak antiszemitaként gyanúba keverhető hangsúlyait. Olyan időben keletkezett a Süllyedő világ, amikor politikához hozzá szóló szellemi ember nehezen kerülhette meg az állásfoglalást az úgynevezett „zsidókérdésben”. Kodolányi 1939–1940-es álláspontja ambivalenciát tükröz, történetmondása pedig azt a természetes hullámzást, ahogyan egy fejlődő ember – életkori érettsége és társasági, társadalmi szituációk váltakozása szerint – egy megkülönböztetett etnikumhoz viszonyul. A zsidó lányok értelmesebbek, műveltebbek a keresztényeknél, ezért kamaszkorában szívesebben udvarol nekik, mint a keresztény középosztályi neveléstől eltorzított fajtája- és osztályabelieknek. De sokáig kísérti némely korán hallott kliséknek a hatása is, amelyek a zsidókat kárhoztatják Jézus meggyilkolásáért, és olyan vádaskodásig fokozódnak, mint a rituális gyermekgyilkosság. Amikor középiskolás korában kölcsönt vesz föl lapja, a Diáktoll nyomdai kiadásaira, zsidó származású osztálytársaihoz folyamodik, s a tartozás és a törlesztés megalázó bonyodalmaiba keveredik. Súlyos megtorlás éri, amikor verset ír az első világháborús visszaélésekről a rossz minőségű katonabakancsok dolgában, és fölhántorgatja a gyárosok, a tőkések felelősségét. A második kiadás rendre elhomályosítja, hogy ilyenkor zsidó partnerekkel került konfliktusba, vagy hogy például a bakancsok papírtalpán nyerészkedő kapitalisták leleplezésekor izraelita osztálytársai egységesen szembefordultak vele. (Nem Kodolányi emlékezésének tárgyi hitelességét akarom igazolni vagy cáfolni, csak a két kiadás szövegének tendenciózus eltérését tudatosítom.) Az 1918–19-es forradalmak időszakát tárgyaló fejezetekben újra megszaporodnak a törlések és az utólagos átértelmezést kidomborító toldások. A Tanácsköztársaság végnapjait kétségbeesetten éli át, szorongó víziói vannak a teljes összeomlásról. a megszállt országról, a nemzethalálról. „Most Kun Béla áll föl a

86


Szovjetházban, mint nemrég a képviselőházban Tisza István, hogy bejelentse a harc bukását”. (9) Kun Béla beszédének „szánalmas” minősítése épp úgy kimarad a Magvető kiadásából, mint a „teljes diadallal és féktelen gyönyörrel” ránk törő kisnemzetek politikájának leleplező jellemzése, például ez: „Most rázuhantak az eddig gyenge szomszédok és szétdarabolták.” Talán ezzel a történelmi reminiszcenciával van kapcsolatban, hogy ahol lehet, a román, a tótnevű, a csehnevű jelzőkkel kezdődő szerkezeteket is kigyomlálja a cenzúra. Már Szörényi László emlékezetes „delfinológiai vázlata” utalt rá, hogy a „szomszéd népek nemzeti érzéseit” sérthető szövegek klasszikusaink kritikai kiadásaiból is kimaradtak. (10) Az Ötödik rész az egyik leghosszabb és talán tartalmilag is legfontosabb fejezet a regényben. 1918 és 1919 sorsfordító évek voltak a magyar történelemben és Kodolányi életében, históriai és biográfiai eseményeikhez 1945 előtt és után is minden műfajában visszatért. E kivételesen fontos rész eltérő befejezéseinek összehasonlítása kiegészíti és tovább árnyalja szempontjainkat a szövegvariációk mérlegelésekor. Abban a fejezetrészben, amely csak az első (Athenaeum) kiadásban van meg, és a másodikból hiányzik (11), Kodolányi olyan történeti-szociológiai gondolatait ismerjük meg, amelyeket ilyen koncentráltan másutt nem fogalmazott meg. Műve nemcsak naptári értelemben kortársa Szabó Dezső Az egész látóhatár és Németh László Kisebbségben című tanulmány gyűjteményeinek (mindkettő: 1939), hanem reflektál is rájuk, velük azonos irányban keresi a választ a magyarság sorskérdéseire. Történelmi analízise és társadalomkritikája Szabó Dezsőéhez áll közelebb, látomását a népi írók mozgalmáról Németh László gondolatai serkenthették. Ezeknek a gyökereknek az elmetszését vagy eltüntetésük szándékát még feltűnőbbé teszi egy másik életrajzi vonulat felduzzasztása, jelentőségének megnövelése. Kodolányi baloldalisága, marxizmusa, illegális tevékenysége, harmincas évekbeli kommunista párttagságának kérdése tartozik ide. Hiba lenne persze alábecsülni ilyen kapcsolatai létezését és jelentőségét. Hitelesen, életszerűen jeleníti meg őket azoknak a vitáknak, évődéseknek az ábrázolása, amelyek a többnyire kezdőbetűvel szerepeltetett Haraszti Sándorhoz fűződnek. Velük ellentétben a Fáy Árpádról, Pákozdy Ferencről és társaságukról utólag beszőtt epizódok nem találják helyüket a kompozícióban, és ténybeli igazságuk sem feledteti, hogy külső késztetésre növekedett meg a fontosságuk a memoár kiegészítésekor. Érthető, hogy egyikük inkább meggazdagodott nagykereskedőként, a másik „Szűz Máriával ölelkező, szelíd jellemként” marad meg az olvasó emlékezetében, és nem mint harcos párttag, illegális kommunista. A fiatal Kodolányi politikai arcélét különben sem lehet hitelesen megfesteni a marxizmus gyermekbetegségeivel való szembefordulás és a mozgalomtól való látványos elszakadás története nélkül. Ugyancsak az Ötödik rész néhány hangsúlyos passzusában foglalja össze Kodolányi expressis verbis azokat a vitakérdéseket, amelyeknek a megítélésében különbözik és vitatkozik a „marxista szocialistákkal”. „Nacionalizmus és szocializmus keveredik bennem elválaszthatatlanul” – mondja például, „a lelkem legmélyén ott izzik a tudat, hogy magyar vagyok s a magyarok társadalmát magyaroknak kell felépíteniük.” (12) A dialektikát elfogadja, de a materializmust nem. Erkölcsi elvei „vallásos tartalommal töltik meg szocializmusomat, erkölcsi hajtóerőt adnak neki,


87

egyetemessé teszik.” A szociális, a vallási és a nemzeti eszmének ez a polemikusan hangsúlyozott összhangja a redukált szövegben elsikkad, a nacionalizmusról és a vallásos tartalomról szóló mondatok – sok egyébbel együtt – nyomtalanul kimaradnak. A prekoncepció eltüntette a vallásnak azt a definícióját is, amelyben már földereng a második világháború utáni mítosz-meghatározások sejtelemnél több előzetes fölismerése: „Nem hiszem, hogy ’a vallás csak ópium’, de hiszem, hogy azoknak a feleleteknek összessége, amelyeket az emberiség időtlen idők óta az élet és a halál transzcendentális kérdéseire ad.” (13) A rövidre szánt összefoglalás előtt egy kis kitérőt kell tennünk a Magvető Könyvkiadó politikai hátterére és szerkesztéspolitikai gyakorlatára az 1960-as években. A sokak által teljhatalmúnak tartott igazgató a börtönt viselt egykori ÁVH-s tiszt, Kardos György volt, a felelős szerkesztő Jólesz László. Jólesz 19621970 között a kiadó főszerkesztője, ismert műfordító (főleg a német, héber és jiddis nyelvű irodalom vonzotta). Kodolányi és hívei cionista orientáltságú, rendszerhez hű párttagnak ismerték, aligha véletlen, hogy a „problematikus” Kodolányi-művek szerkesztésével őt bízták meg. A Süllyedő világ szövegébe való beavatkozásáról Kodolányit (egyetemista tanítványaként) magam is hallottam panaszkodni. Följegyzéseiben többször megemlíti Zimándi István /Pius) is. (14) A kéziratokkal való manipuláció beleillik a konszolidálódó Kádár-korszak általános irodalompolitikai gyakorlatába, fölösleges óvatosságot vagy körülményes beavatkozást talán csak a szerkesztőség túlzott óvatossága okozott. Ami Kodolányi szerepét – főleg utószavát – illeti, ő akkorra már megharcolta a maga harcát – lásd Domokos Mátyás „leletmentését” a Boldog békeidők kiadásának történetéről. (15) A Magvető életmű-sorozata még távol volt a teljességtől. Kodolányi nem akarta kockáztatni a sorozat sorsát, legfőként azért, mert veszélybe sodródhatott volna a Süllyedő világ folytatásának szánt Visszapillantó tükör és az akkor még kéziratban leledző Én vagyok megjelenése is. Az utóbbi végül csak az író halála után láthatott napvilágot, brutálisan megrövidítve. (16) Kodolányi szelleméhez akkor leszünk hűek, ha nem betű szerint ragaszkodunk „végrendeletéhez”, hanem eredeti elképzeléséhez, a szöveg belső logikájához, „logoszához” térünk vissza. Nem bánhatunk úgy a Süllyedő világgal, mint az olyan szerencsésebb sorsú művekkel, amelyeknek ismerjük végleges verzióját, az ultima manust. Egy modern kiadásnak figyelembe kellene vennie a változtatásokat és hátterüket, a szövegek dinamikáját, a betoldások és a kihagyások drámai történetét. A textológia korszerű eszköztára és a számítógép technika sokat segíthet a szöveg alakulástörténetét lehetőleg híven tükröző, korrekt változat megalkotásában. A vitatott szövegű kiadás Kodolányi regényének esztétikai értékét is csökkenti. A Magvető-féle változat kétes hitelű elkötelezettséget tulajdonít a szerzőnek olyan ügyek iránt, amelyeket fiatal korában valóban képviselt, de a megírás idején eltávolodott tőlük, ambivalens módon értékelte őket. A Süllyedő világ eredeti változata szerzőjének epikusi erénye volt, hogy küszöbhelyzetben, önmagát kereső, töprengő korszakában és lelki, szellemi állapotában ábrázolta fiatalkori alteregóját, nem ítélte el tévedéseit, anarchikus elvágyódását, így keltve iránta részvétet egyetemes otthontalanságában. Bizonytalanabb, több nézőpont között ingadozó

88


elbeszélő szólal meg benne, nem a történelemben utólag eligazító moralista. Befejezésül azt a Rajnai Lászlót idézzük, akinek Kodolányi monográfiáját éppen a Kodolányi János Főiskola közreműködésével adták ki Székesfehérvárott, tíz évvel ezelőtt: „Ez a könyv az emlékezés és önmegfigyelés hibátlan alkotása. Nem tárgyilagos, több annál: hű és kegyetlen.” (17)

Jegyzetek (1) Kodolányi János, Keserű ifjúkor, Magvető, 1958. és K. J., Akik nem tudnak szeretni, Magyarság, 1929. (2) Szávai János, Az önéletírás, Gondolat, 1978., Dobos István, Az én színrevitele, Balassi Kiadó, 2005 (3) Magyar Út, 1940. jan. 18-l940. máj. 16. 3.-20. szám, ill. Athenaeum, 1940. 1-2. kötet (4) K. J., Süllyedő világ, Magvető, 1965., 659-663. (5) Uo. 662. (6) Vö. Csűrös Miklós, Kodolányi-problémák. Változatok a meghurcolásra. In: Az olvasó. Írások Lakatos András tiszteletére. Szerk. Fogarassy Miklós. Osiris KiadóOrszágos Széchényi Könyvtár, 2009., 131-136. (7) A 4. számú jegyzetben megadott kiadás, 662-663. (8) Uo.663. (9) Süllyedő világ, 1940. I/2. l27. ill. 1965. 476. (10) Szörényi László, Szöveggondozás magyar módra. (Delfinológiai vázlat). In: Sz. L., „Multaddal valamit kezdeni”. Tanulmányok. JAK Füzetek 45. Magvető, 1989. 250-277. (11) 1940. II. kötet 187. skk. (12) Uo. 190. (13) Uo. 190. (14) Zimándi István, Naplójegyzetek Kodolányi Jánosról. Kézirat, l970 (15) Domokos Mátyás, Leletmentés, Osiris Kiadó, 1996 (16) K. J., Én vagyok, Magvető, 1972. Szöveghű kiadása: Szent István Társulat, 1-2. kötet, 2002 (17) Rajnai László, Kodolányi János, Árgus Alapítvány – Székesfehérvár M. J. V. Levéltára – Kodolányi János Főiskola, 2002, 8.

SULYOK BERNADETT – JÉZUS- ÉS /VAGY JÚDÁS-REGÉNY?

89

Sulyok Bernadett

Jézus- és/vagy Júdás-regény? Kodolányi János: Én vagyok Mint a címadás jelzi, a Jézus és Júdás kapcsolatáról szóló Kodolányi-regényt abból a szempontból veszem górcső alá, hogy vajon melyikük nézőpontját helyezi előtérbe, melyikük a domináns szereplő, hogyan kapcsolódik össze alakjuk, milyen pólusokat képviselnek, testesítenek meg. Kodolányi e regénye a mitikus tetralógia harmadik darabja. Az első, a Vízözön 1946 tavaszától szeptemberig készült, 1948-ban még Vízöntő címen jelent meg a Szöllősy Könyvkiadó gondozásában. Folytatása, az Új ég, új föld 1949 májusától nyár végéig íródott, ám megjelenésére majdnem tíz évet kellett várni: 1958-ban a Magvető adta ki. Az Én vagyok című regény 1950–51-ben készült el; ezt a művét szinte teljesen átírta, miután a kész anyagot elolvasta. Keletkezését tekintve Az égő csipkebokor a legkésőbbi, 1953 decemberében, karácsony előtt fejezte be, és 1957ben jelent meg nyomtatásban a Magvetőnél. Az Én vagyok betéttörténete Jehuda bar Simon emlékiratai címmel önálló kötetben látott napvilágot 1957-ben a Magvető Könyvkiadónál, a történet egésze csak három évvel az író halála után, 1972-ben, szintén a Magvetőnél. Ám ez cenzúrázott változat volt, a szerkesztő, Sík Csaba jelentős részeket kihagyott a kéziratból. A teljes szöveg csupán 2002-ben a Szent István Társulat életmű-kiadásának részeként nyert publicitást. Az első, 1972-es kiadásból az eredeti szöveg mintegy 26 %-a (körülbelül az egynegyede) hiányzott. Kodolányi egyik levelében így értelmezte regénye központi alakjainak szerepét: „Júdásban a földi élet testesül meg, ez pedig nem lehet egyenlő rangú a szellemivel. Jézus (a Krisztus) a világ miliőjébe szállt, ezért kellett meghalnia, s nem azért, mert Júdás elbuktatta. Hanem azért buktatta el éppen Júdás, mert ő volt a világ megtestesülése. Más is elbuktathatta volna, miután a törvény az, hogy az Ember Fiát, az isten Fiát a világnak el kell buktatnia.”1 Megadta a kulcsot Júdás jellemének és az árulás lélektanának megfejtéséhez: „mikor megbánja egész életét és bűneit, nem vall meg nyíltan mindent. Elhallgatja anyja és Judith halálának okait […] Napról napra több titka lesz, s éppen ezért napról napra több titok veszi körül Jézust is. […] Kifejleszti magában az üldözöttség és üldözés állapotának szellemi rendszerét, készen kapott vallási motívumokkal építi körül önmagát […] Végrehajtván az árulást, tökéletesen megbetegszik, elveszti kapcsolatait Istennel és a Kozmosszal, kihull a létből, az Alvilágba süllyed. […] Sorsa az volt, hogy az Ember Fia elárulásának révén jusson el a fölismeréshez és a megtisztuláshoz.”2 1 2

KODOLÁNYI János, Az Én vagyokról: Az író levele Rajnai Lászlóhoz, Somogy, 1994. 4. sz. 229-232. Uo.

90


A mítoszregények megjelenésük után nem váltottak ki jelentős visszhangot. Bata Imre 1972-es, Tiszatájban publikált tanulmányában az Én vagyok tengelyét a Jesuah-Jehuda binaritásban látja. Leginkább ezzel a megközelítéssel értek egyet. Bata szerint „Jesuah-Jehuda egy létezésállapot két pólusa. Maga a kettőre hasadt modern emberi tudat. Ebben a polarizáltságban Jehuda bar Simon képviseli az intellektust, Jesuah pedig ama teljességet, mely csak virtualitás”3. Bata Imrét Jesuah Hamletre emlékezteti, mint a passzivitás homogén koncentrációja, mely kizökkentette az időt. Jesuahnak egyetlen akciója, hogy a semmit magából kitaszította, elegendő egy egész létezésre. Ezzel szemben a semmit hordozó Jehuda örökös aktivitás. Oidiposzra emlékezteti lába hibássága, valamint a nagybátyja feleségével való viszonya, mely a vérfertőzés variációjának is tekinthető. Tettének nem vállalása, az igazi cselekvés előli menekülés idézi elő látszatcselekvései folytonos sorát. Jehuda megsemmisíti magát, azzá lesz, ami valójában.4 Tüskés Tibor szerint az Én vagyokban Jesuah csak formailag áll az események középpontjában, az igazi főhős Jehuda bar Simon, mivel az ő nézőpontját ismerjük meg.5 Tili Annamária az Én vagyok szövegváltozataival foglalkozó tanulmányában szintén inkább Júdás-regénynek tartja, mivel az elbeszélő Jézus alakját hangsúlyosan Júdás lelkében tükrözteti.6 Vele ellentétben, de szintén az új, cenzúrázatlan kiadás ismeretében Zászlós Levente Jézus-regényként értelmezi, szerinte a kihúzások miatt került Júdás személye a középpontba.7 Csűrös Miklós elsőként az önálló kötetben megjelent Jehuda bar Simon emlékiratairól ír kritikát, melyben kiemeli Jehuda kereskedő foglalkozását, ami egész lényét meghatározó karakterisztikum: azért gyűjt, hogy a finom életet és a boldogságot a vagyon révén megszerezze. Véleménye szerint a tartalmatlan ember képe áll előttünk, nincs benne uralkodó eszme, nincs a személyiséget maga köré rendező belső mag.8 Következő, 1975-ös tanulmányában Kodolányi egész 1945 utáni pályájával foglalkozik, minden lehetséges forrásmunkát és hatást feltár. Az Én vagyok szerinte a mítosz Jungra támaszkodó modern értelmezése, a mitikus ismétlődés, példakövetés jelenik meg benne. Megállapítja, hogy Jesuah jellemzése abban tér el a tradicionálistól, hogy az ókori Kelet mágikus tudományának továbbfejlesztőjeként jelenik meg, valamint Jesuah születésének misztériumát racionalizálja. Jehuda pszichológiájának megalkotásával kapcsolatban felfedezi, hogy Kodolányi a tudattalan jungi és adleri változatához közelít, az önfenntartás és a hatalmi aspirációk motiváló fontosságára is figyel a Freud által hangsúlyozott fajfenntartás és erotikus vágyak mellett. Jehuda lelki alkatát a modern, széthulló személyiség struktúrájá3

BATA Imre, Kodolányi Jézus-regénye, Tiszatáj, 1972. 10. sz. 60-64. Uo. 5 TÜSKÉS Tibor, Regény és mítosz: Kodolányi János írói útja 1945 és 1955 között: Az archaikus időkben játszódó művek írásának korszaka, Híd (Újvidék), 1973. 9. sz. 785-804. 6 TILI Annamária, Kodolányi János Én vagyok című regényének szövegváltozatai, Irodalomtörténet, 2003. 2. sz. 272-289. 7 ZÁSZLÓS Levente, Kodolányi János Jézus-regénye, Polísz, 2003-2004. dec.-jan. 35-38. 8 CSŰRÖS Miklós, Jehuda bar Simon emlékiratai, Kritika, 1970. 12. sz. 40-43. 4


91

hoz, társadalmi helyzetét a XX. századi helyét kereső, de útját vesztett értelmiségi típusához hasonlítja. 9 A narráció két szólama A történet 75 fejezetből áll, egy kívülálló, személytelen narrátor beszéli el a 12. fejezet kivételével, amely Jehuda bar Simon egyes szám első személyben írott emlékiratait tartalmazza. Az objektív elbeszélő és Jehuda két különváló szólama alapvetően meghatározza az Én vagyok hangnemét, ráadásul a történeten kívüli narrátor más-más eszközökkel ábrázolja a két főszereplőt. Jesuah esetében a tárgyilagos leírást pátosszal társítja, ezáltal a mítosz szférájába emeli, ezzel szemben Jehuda nézőpontjából Jesuah egyre inkább démonizálódik, a mítosz visszájaként jelenik meg. Jehuda karakterét belülről is megismerjük, belső monológjai révén: tudunk gondolatairól, érzéseiről, terveiről és vívódásairól. A történet egyedi atmoszféráját a két, egymásnak ellentmondó ábrázolásmód, az így feltáruló két ellentétes világszemlélet feszültsége adja. Míg Jesuah szférája Jehuda szempontjából démonivá alakul, a narrátor addig őt ábrázolja alvilági jelképekkel, s jeleníti meg a mítosz parodizálójaként. A szituáció drámaiságát fokozza, hogy a démoni jellegzetességeket Jehuda saját magán nem veszi észre. Az árulás jelentőségét az elbeszélő idő múltról jelenre váltása is kiemeli: a narrátor jelen idejű igéket használ a 71. fejezetben onnantól, hogy a katonákkal megérkező Jehuda megpillantja Jesuaht, egészen a történet végéig, az utolsó, 75. fejezetig. Ez a „kizökkent időt” érzékelteti, és a két típus, áruló és elárult helyzetének örök érvényűségét. Jehuda ekkor követi el a bűnt, amiért a világra jött, s amelynek azóta archetípusává lett az európai kultúrkörben. A betéttörténet: Jehuda bar Simon visszaemlékezése A 12. fejezet Jehuda bar Simon egyes szám első személyben írott, görög nyelvű feljegyzéseit tartalmazza, 25, római számokkal jelölt alfejezetre oszlik. Az emlékirat terjedelme kb. a regény egyötödét teszi ki. A feljegyzések akkor keletkeztek, amikor Jehuda elhagyta gamalai birtokát, és Kafarnahumba ment: Jehuda születésével kezdődnek, és Jesuah megismerésekor maradnak félbe. „Lábbal előre jöttem a világra. […] ahogy mást a sírba visznek”10 – az első szavak drámai kontrasztja, születés és halál összekapcsolása azt érzékelteti, a születés mennyire meghatározó lehet: Jehuda bal lába megsérül, ezért egész életében biceg. Emiatt gyakran így emlegetik, csúfolják, szinte negatív eposzi jelzőjévé válik: Lábbalszületett. Anyja még egy fiút szül, utána meddővé válik, élő jelképeként a külső-belső romlásnak, elátkozottságnak. Jehuda megvizsgáltatja anyját egy esszénussal, aki szerint méhében gonosz lélek ütött szállást, s elszívja életét. Gyógymódként mézes bort javasol. Jehuda anyja attól hal meg, hogy fia túl sok 9

CSŰRÖS Miklós, Regény a mítoszok határán: Kodolányi János pályája 1945 után, Literatura, 1975. 2. sz. 61-87. 10 KODOLÁNYI János, Én vagyok I-II., Bp., Szent István Társulat, 2002 (Kodolányi János művei) 70. (I.)

92


mákfőzetet kever a mézes borba. Az asszony temetése után az egész család megkönnyebbül. Jehuda lelkesen tanul, játszva elsajátítja a héber, a görög, majd a latin nyelvet, matematikával is foglalkozik. A titkos tudás megismerésének vágya vezérli a felszabadított görög rabszolga, Gorgias iskolájába. Gorgias bölcselete Hérakleitos és Pythagoras tanításait ötvözi, szerinte a Szellem teremti az alsóbbrendű valóságokat. Jehuda a tudással hatalmat akar szerezni saját céljai szolgálatára. Gorgias a Logos megértésére biztatja, ami közös jellegzetessége a különböző vallásoknak. Jehuda azzal vádolja, hogy titkos szertartásokon a pogány Dionysos istennek hódol. Jehuda a Gorgiasszal való szakítás után új életcélt talál: kereskedőnek áll, legjobban a rabszolgákkal kereskedés tetszik neki. Életmódjával szembeni kétségei önálló szubjektumokként kivetülnek. „Öt-hat lélek vitázott bennem. Gazdagnak lenni, úgy élni, mint a görögök, példát mutatni a fajtámnak, hogy legyen okos – mondta az egyik. Elvonulni a világtól, a tó partján élni, halászni, gyermekeket nemzeni, egyszerű életre oktatni őket – sürgetett a másik.”11 Ez az intellektuel, az értelmiségi vívódása, döntésképtelenségéből cselekvésképtelenség, sodródás fakad. Korlátozásnak látja az elkötelezettséget, a tudatos választást. Jehuda legjobb barátja anyai nagybátyja, akit szintén Jehudának hívnak. A névegyezés és sorsuk párhuzamossága énmegkettőződést sejtet, az idősebb Jehuda a főszereplő alteregójaként is értelmezhető. Nagybátyja a szélsőséges héber nacionalista típusa, a „Túlzók” egyike, minden bevándorlótól meg akarja tisztítani Jiszraélt. Együtt járnak Gorgias görög iskolájába, hogy kifürkésszék a pogányok titkos ismereteit. Mindketten ugyanabba a nőbe szerelmesek, és bár más-más módon, de tönkreteszik életét. Külföldi útjáról visszatérvén Jehuda nagybátyja oldalán ifjú feleséget talál, a tizenhat esztendős Judith-ot, egy jómódú csónakkészítő család negyedik sarját. Már kisfiuk is született. A nagybáty időről időre eltűnik, néha több mint egy hétig sem kerül elő. Nagybátyja távollétében az ifjú viszonyt kezd a magányos nővel, később gyermekük is születik. Jehuda vágyának és megvalósulásának paradoxona, hogy sokat ábrándozik szerető, odaadó feleségről, s bár Judith szerelmét érezheti, mégsem élhetnek nyíltan együtt. Judith Jehuda jellemének ellenpólusa, házasságtörő szerelmét kompromisszumok nélkül vállalná: nem fél a törvénytől, mert Isten akaratát látja szenvedélyében. Lelki konfliktusa abból adódik, hogy felismeri, Jehuda sem méltó szerelmére: „Ne titkolózz, ne színlelj előttem […] Már régóta tudom, hogy el akarsz hagyni engem és a gyermekedet.”12 Jehuda számára már ekkor az ötlik fel egyetlen megoldásként, hogy nagybátyját feladja mint lázadót. A vívódásnak Judith vet véget: inkább eldobja életét, mintsem beletörődjék abba a helyzetbe, amitől undorodik. Jehuda saját apjától tudja meg, hogy Judith felakasztotta magát. Senkinek sem szól viszonyuk természetéről, elhatározza, hogy megkeresi a Kafarnahumban hallott nabit, és tanítványává szegődik.

11 12

Uo., 127. (I.) Uo., 171. (I.)


93

Jesuah alakja két nézőpontból: az objektív narrátor és Jehuda szemszöge A tárgyilagos elbeszélő mitikus világképben helyezi el, Jesuah története variáció az egyistenhit bemutatására, egy archaikusnak tételezett szeretet-vallás új kinyilvánítója. Jehuda hitetlen „szemüvegén” keresztül Jesuah szemfényvesztő, hőbörgő, ellentmondásos tanokat terjesztő Álmessiás. E kettős portré, a narrátor által elénk festett, és a Jehuda lelkében élő kép egymásra vetítése különös feszültséget teremt. Az elbeszélő Jesuah alakját nagyjából az Újszövetség szellemében ábrázolja, a három szinoptikus – Máté, Márk, Lukács –, és a később keletkezett János evangéliumát egyaránt felhasználva. Figyelembe veszi az apokrif evangéliumokat, Jézus kortársainak, az esszénusoknak és a Keresztelő János-tanítvány mandeusoknak a szövegeit, valamint számos, a személyéről szóló történeti művet. Jesuah családjára vonatkozóan a protestáns felfogást teszi magáévá. Mariam második felesége a megözvegyült Jószifnak, a férfi előző házasságából két fiú és egy leány született. Mariam elsőszülöttje után még két fiút és egy lányt hozott világra. Jesuah és Jehuda olyan antagonisták, akiknek sorsa szükségszerűen összekapcsolódik. Ellentétes minőségeket képviselnek, mint a mágnes két pólusa. Áldott a méh, amely Jesuaht foganta, míg Jehuda anyja az öcs születése után meddő, beteg lesz. Jesuah a folytonosságot képviseli az ószövetségi mítosz és az új között, alakja összefonódik a korábbi nabikkal, sorsa a mitikus ismétlődés jegyében teljesedik be. Ugyanakkor új tanítással gazdagítja az eddigieket: a szeretet parancsával. Jehuda a predesztinációra, az eleve elrendelésre hivatkozik, ezzel magyarázza árulását. Szorosan kapcsolódnak az Eleázár névhez: így hívják Jesuah barátját, aki feltámadásában előképe, Jehudának pedig törvénytelen gyermekét. Mindketten tékozló fiúk: mikor Jesuah Nezrethbe hazatér, mint elveszettnek hitt fiút üdvözlik, mégsem úgy tékozló fiú, ahogyan környezete gondolja, hanem azáltal, hogy az Atya házából kilépett, bűnösök közé vegyült. Amikor Jehuda Jesuah történetét hallgatja a tékozló fiúról, torka görcsbe szorul: „Hiszen ez a nabi a szívébe látott, róla beszélt. Róla, aki elhagyta az atyai házat!”13 Jesuah megszabadulhatna Jehudától, árulását előre sejti, mégsem küldi el, mert szüksége van rá. Jesuaht senki meg nem csókolja, csak az áruló. Ez mély közösségüket jelzi. Mindkét főszereplő erőszakos halált hal, mint árnyék a fénnyel, éj és nappal, oly szervesen összekapcsolódnak. Jesuah és Jehuda első találkozásáról kétszer is értesülünk. A 7. fejezetben az objektív narrátor beszéli el, Jesuah hogyan gyógyít meg egy őrültet Kafarnahumban, majd Jehuda bar Simon emlékiratainak XXI. bejegyzéséből megtudjuk, Jehuda is jelen volt. Egyedül a nabi képes felkelteni benne a bűntudat és bűnbánat érzését. Jehuda arra kéri, engedje meg, hogy csatlakozzon hozzá. Első szóváltásuk érzékelteti, mennyire eltérő szemszögből nézik és értelmezik a világot. Jehuda úti céljuk iránt érdeklődik: „Hová megyünk Mester? […] Ha nem tudod, hová megyek, miért akarsz velem jönni?”14 – kérdez vissza Jesuah. 13 14

Uo., 180. (I.) Uo., 188. (I.)

94


Jehuda kezdetben elégedett helyzetével, s prófétának gondolja a nabit: „Talán maga Élijáhu. Mindent megtehet, amit akar. Hálát adok neked, Adónáj, áldassék a neve mindörökké, hogy hozzá vezettél!”15 Jesuah azonnal felismeri Jehuda jellemhibáit: türelmet és önuralmat kell tanulnia. Így biztatja az új fogadott fiút: „Ha mindent megismersz, nem lesz többé beteg a lábad.”16 Jehuda akkor kezd kételkedni a Mesterben, mikor Gadarában Purim ünnepén nem a jogos bosszút hirdeti: „Én pedig azt mondom: szeresd ellenségeidet! Tégy jót azokkal, akik rosszat cselekednek veled, imádkozz azokért, akik átkoznak!”17 Ez nyilvánvaló szakítás a hagyománnyal. A Mester kijelenti, hogy egyik prófétának sem az inkarnációja, ő az, aki sose volt: az Én vagyok. Messiási hivatásának nem a zsidóság római uralom alóli felszabadítását tekinti, hanem az emberiség erkölcsi megváltását, az emberben szunnyadó isteni szikra kibontását. Jesuah és Jehuda szemléletének ütköztetésére, nagy esti beszélgetésükre a 42. fejezetben kerül sor. Jehudában ekkor merül fel először, milyen könnyű volna elfogatni Jesuaht. Egy előzetesen megkonstruált képet vetít rá, amit nem tud a valóságos alakkal összeegyeztetni. A Mester rátapint gyöngeségére, hogy görcsösen ragaszkodik az életet kitöltő elavult keretekhez: „Félsz a múlttól. Félsz, hogy elveszíted a világot és a rendet, amit megszoktál. Félsz a büntetéstől, ha Mószét nem látod többé annak, akinek hirdetik, a törvényeket nem mered odaadni a Törvényért. Azt hiszed, borzasztó sötétségbe zuhansz, ha elengeded a világ korlátait. […] Nem mered válladra venni a keresztet, Kerijothi Férfi, ettől borzadsz legjobban.”18 Jehuda egyik legfőbb hibája, hogy fél a megcsúfoltatástól, irtózik bármiféle szenvedés lehetőségétől. Jesuah azt tanácsolja, fogadja el sorsát: „Mindent aszerint mérj, milyen messze vagy milyen közel van az Istenhez, mennyire ismerte föl magában az Istent. […] Ha szeretni tudod a sorsodat, a szenvedéseidet, megnyílik előtted a belső ajtó.”19 Jehuda aggályos és formalitásokat előtérbe helyező gondolkodásmódját példázza, hogy a beszélgetés után amiatt aggódik, távozáskor nem hajolt meg a Mester előtt. Jesuah attribútumai – az önazonosság kifejezője: Én vagyok Jesuah két gyakori szófordulata az „Én vagyok” és a „Ne félj/féljetek”. Az „Én vagyok” a személyiség integritásának kifejezése, az isteni jelenlét bizonyossága. Szavai az élet teljességét és istenfiúi öntudatát fejezik ki. Ő az egyetlen, aki soha nem fél, csak ő van annyira közel az Atyához, hogy úrrá tud lenni aggodalmain. Tanítása szerint ugyanaz az Én vagyok lakik minden ember lelkében, mint akit Mósze lángoló bokorként pillantott meg a pusztában. Az égő csipkebokor képe megteremti a folytonosságot közte és Mósze között. Jesuah életében hangsúlyos motívum a kereszt. Minden este elvonul meditálni, testével kereszt alakot formál, 15 16 17 18 19

Uo., 199. (I.) Uo., 210. (I.) Uo., 364. (I.) Uo., 10. (II.) Uo., 15. (II.)


95

mely a világ teljességének átélését jelképezi: „teljes hosszában a földre feküdt, mint egy különös kereszt. Mint a Világkereszt, amelynek ágai Északra, Délre, Keletre és Nyugatra nyúlnak, s befogják az egész földet, minden teremtményével együtt.”20 Jesuah tudásának forrásáról, beavatásának helyszínéről anyja, Mariam viszszaemlékezéséből értesülünk. Mikor fölserdült, Szacharjáhu bácsihoz, a későbbi fürdető Jochanan apjához, a rokonság bölcséhez küldték, aki az unokatestvéreket beavatta a nemzetség hagyományaiba. Ezt követően Jesuah és Jochanan Serbál hegyén tanult három évig, a legnagyobb titkos könyvtárban, mely az esszénusoké. Az egyiptomi Usziri-beavatásban is részesült: eltemették egy mély barlangban s harmadnapra föltámasztották. Ez a rítus kereszthalálának és feltámadásának előképe. Jehuda személyisége, az árulóvá válás folyamata Jehuda életének kérdése végig a „ki vagyok?”, erre keresi a választ a különböző iskolákban, körökben, szerepekben, s úgy hiszi, soha nem jut el a belső tanítványi körig. Az „én vagyok” kijelentés az ő szájából bizonykodó önhittség jele. Története az igazság fel nem ismerése. Jehuda egyúttal azon értelmiségi típus kritikája, amelyik nem tudja megrögzött szemszögén kívül, máshonnan szemlélni a világot és önmagát, aki hajlamos mások fölött könnyedén ítélkezni, de saját nézőpontját nem képes tárgyilagosan megítélni. Előítéleteinek, értelmezési kánonjának és reflexióinak rabja. A jelképek, példabeszédek nyelvét nem érti, Jesuah tanítását nem tudja befogadni, ha a fogalmi gondolkodásból kiszakított, képekbe burkolt tartalmat közöl. „Gondolkozzunk józanul”21 – hajtogatja, de a csodák és megmagyarázhatatlan jelenségek rést ütnek racionalizmusán. A Mester példázatai gyakran ellentmondásosnak tűnnek, ezekre különösen érzékeny. Ez a diszkrepancia, a félegyezések regisztrálása juttatja arra a felismerésre, hogy nagyszabású szélhámossal van dolga, és rátalál saját feladatára: meg kell szabadítani tőle a világot. Jehuda lelki életének fizikai manifesztációja beteg lábának állapota, aszerint érzi könnyűnek vagy ólomsúlyúnak, hogy helyes vagy rossz úton jár. Amikor Jesuah tanítványául szegődik, „alig érezte gyengének a bal lábát, szinte nem is kellett a botra támaszkodnia.”22 Az áruló szándék testi megnyilvánulása, hogy csuklóján, mellyel botját szorongatja, diónyi daganat nő, napról napra nagyobbodik, egyre kínzóbb fájdalmat okoz. Véglegesen Nezreth-ben határozza el Jesuah kiszolgáltatását a főpapnak és a farizeusoknak. Jesuah sógorának kőfaragó műhelyében egy öregasszonytól azt hallja, Jesuah anyja, Mariam templomi szűz volt, és teherbe esett, sőt azt is rebesgetik: egy Panther nevű római katona erőszakoskodott vele, Jesuah tehát idegen fattyú. Jehuda az áruláshoz vezető út során olyan helyzetekbe kerül, amelyekről úgy 20 21 22

Uo., 69. (I.) Uo., 273. (II.) Uo., 201. (I.)

96


érzi, egyszer már megtörténtek vele, sőt azt is tudja, mi fog történni. Úgy tűnik, mintha kényszer hatására cselekedne, mintha csak megtörténnének vele a dolgok. A Gonosz uralma alá kerül: „Ami ezután történt, mintha nem is vele történt volna. Csak ment, figyelt, hallott, látott, s mintha nem is ő cselekedte volna mindezt. Hanem egy uralkodó lény, akinek a hatalma alól nem volt többé szabadulása, az, akinek csupán eszköze volt”.23 Az árulás előtti napokban egy öreg halász arról faggatja Jehudát, miképpen juthat az Egek Birodalmába. Végül az idős ember ad neki tanácsot – amit még mindig megfogadhatna: „Az Egek Birodalmába csak egy út van. A megfordulás. […] nincs külön jó út és nincs rossz út. A megfordulás dönti el a dolgot.”24 Jesuah az árulás estéjén megmossa tanítványai lábát, Jehuda egy pillanatig majdnem feladja szándékát: „Ezt a nyomorult lábat, amiért gyermekkora óta csúfolták, megalázták, ami miatt Lábbalszületett volt a neve […] oda kellett nyújtania a nabinak. […] Előtte térdel az, akit ellenségei kezére kell adnia, feje meghajolt, oldott fejkendője alól kicsüngött hosszú, nyíratlan, fürtös haja. A sápadtság eltűnt Jehuda arcából, érezte, amint a forró vér elönti, kipirul, torka szorong. De túl volt ezen is.”25 A feléje sugárzó szeretet sem képes eltántorítani tervétől. Az árulás véghezvitele során is déjà vu érzés keríti hatalmába. Az előre nem látott fordulat Jesuah reakciója: „Mindeddig minden úgy zajlott le, ahogy előre tudta. Ahogy valamikor, ismeretlen időben vagy időtlenségben már megélte. Az ölelés, a csók, a köszöntés is. De az aranybarna szem örvénye, a csodálkozó, szomorú, szánakozó tekintet és a véres homlok, az váratlan, érthetetlen, megdöbbentő volt.”26 A befejezés: bűnhődés és/vagy megtérés? Az árulás után Jehuda immár tisztán látja tévedését és bűnét, az igazság felismerésének köszönhetően már lába sem fáj, botját nem szorongatja, könnyen lépeget. Még egyszer találkozik a keresztúton Jesuahval: úgy tűnik, mintha elmosolyodna, mintha megbocsátana. Jehudát iszonyatos lelkiismeret-furdalás gyötri, egész életét az árulás gesztusával azonosítja, árulások sorozatának tartja, melynek végcélja a Szabadító elárulása volt. „Mikor árultalak el? […] Mikor lejöttünk a Hermonról, s kinyilatkoztattad, te vagy a Fölkent… Hoi, nem, sokkal korábban, a Jordán mellett ültünk, s elhallgattam előtted a múltamat. […] Már az ősidőkben elárultalak, mióta vagyok, szüntelenül, folyton elárultalak. Egész lelkem, minden moccanásom, minden szavam árulás volt.”27 A tékozló fiúval azonosítja magát (mint egykor Jesuah beszéde hallatán), vissza akar térni az Atyához. Jehuda végül az abszolút magány állapotába jut, és árulása színhelyén, a Gecsemánéban felakasztja magát egy fára. A történet végén sorsa a többször fel23

Uo., 284. (II.) Uo., 265. (II.) 25 Uo., 287. (II.) 26 Uo., 298. (II.) 27 Uo., 337. (II.) 24

97? SULYOK BERNADETT – JÉZUS- ÉS /VAGY JÚDÁS-REGÉNY bukkanó kígyóhaléval azonos, ami tulajdonképpen a lélek metaforája, mely – miután megtette útját a különböző fejlődési fokozatokon – megtér igazi közegébe: „Mint a hal, amelyet a partról visszadobnak a tengerbe.” Az olvasóban kínzó kérdések maradnak: miért kellett ilyen mélyre süllyednie, másként nem emelkedhetett volna fel? Jehuda halála egyfelől értékelhető úgy, hogy elnyerte méltó büntetését, végrehajtotta az ítéletet önmaga felett. Másfelől eljutott a megvilágosodásig, de mindaddig nem tudott hinni, amíg el nem árulta Mesterét, az igazságot csak a tragikus vétség elkövetése után tudta felismerni. Jehuda alakjában szükségszerűség és szabadság fogalma összekapcsolódik, mert szabadon választja az áruló szerepét, de jelleméből nem következhet más lépés, így vezet az út a lelki hullává váláson keresztül a spirituális újjászületésig. Jesuahnak pedig önfeláldozó terve megvalósításához szüksége van saját lénye ellenpólusára. A Kodolányi-regény erénye az, hogy mindketten azonos súllyal jelennek meg: Jehuda belső monológokban és egyes szám első személyben írott emlékirataiban közvetlenül megszólal, pszichológiailag motivált portrét kapunk az áruló archetípusáról, Jesuah kettős „tükörben”, az objektív narrátor és az áruló szemszögéből, egyszerre áll előttünk az Emberfia mint Messiás és mint szemfényvesztő. Az Én vagyok unikalitása a dialektikus megközelítésben, a két antagonista, Jesuah és Jehuda világszemléletének folyamatos ütköztetésében rejlik.

28

Uo.

98

NEMESKÉRI LUCA – TESTKÉPEK NEMES NAGY ÁGNES KORAI KÖLTÉSZETÉBEN

Nemeskéri Luca

Testképek Nemes Nagy Ágnes korai költészetében – testképek és nemi szerepek – Nemes Nagy Ágnes első verseskötetének megjelenésétől fogva gyakran visszatérő megközelítési szempont az irodalomtudomány berkeiben, hogy költészetében milyen módon játszik szerepet „nőiség”, „nőiesség”, „női írásmód”. Ezt a kérdést nemcsak az időben igen változó, többirányú interpretációs stratégiák vetik fel, hanem arra is számos visszaemlékezés és tanulmány mutat rá, hogy Nemes Nagy Ágnes számára személyesen is problematikus volt „nő” és „férfi”, „férfias” és „nőies” kategóriák viszonya.1 Többek között Lengyel Balázs és Szabó Magda visszaemlékezéseinek tanúsága szerint Nemes Nagy Ágnes személyes magánügyként tekintett a nemiséghez kapcsolható jegyek, valamint a szerelem, testiség, erotika megjelenésére verseiben, melyeket nem, vagy csak megszűrve tartott kiadhatónak vagy megoszthatónak – mert mindenki számára fontosnak. Jelen tanulmány célja vizsgálat alá venni a költőnő korai, kötetbe nem válogatott verseiben tematizálódó „férfiasság” és „nőiesség” fogalmait, ezek viszonyát, illetve azokat a problémákat, amelyeket a szövegek ezekkel az erőszakos diskurzus által megképzett és hagyományozódó kategóriákkal kapcsolatban felvetnek. Schein Gábor „…egyszer férfi lehettem, férfi” (A „nő” és a „férfi” metaforikus mozgásai Nemes Nagy Ágnes néhány írásában) című tanulmányában így ír: „Tehát amíg a kritika a maszkulin irodalmiság elvárásaival tette lehetetlenné, hogy a »férfi« és a »nő« ne az egyéb metafizikus ellentétek mintájára működő bipoláris szerkezetbe rendeződjék, hanem az elkülönböződés játékába, addig Nemes Nagy Ágnes etikainak érzékelt okokból tett ugyanígy, holott a kritika és önnön gátoltságának is csak ő lehetett a csalódott elszenvedője. De a kézirat tanúsága szerint Nemes Nagy Ágnes […] egész irodalomról alkotott felfogásának alapvető részévé vált a »nem-nélküliség« képzete: […].[…] korai, sőt egész költészetében is csak egyetlen olyan vers van, amely teret enged a különbségek játékának.”2 Meglátásom szerint ez a játék több szövegben is megjelenik, noha jellegzetesen nem a nemek között feltételezett, vagy inkább megteremtett határok fellazításával, hanem ezek felcserélésével, felcserélhetőségével. Erre példa az 1944 és 1946 között írt Virág, [Szeretlek. Milyen kínos ez a szó], Szépség, [A szeretőm oly jószagú], Férfi, nő, Milyen hát?3 , A fiú4 c. versek. A puszta felcserélődés ugyanakkor egyfajta tragikus magába zártságot, párbeszéd-képtelenséget is jelent ezekben a szövegekben, ahol a beszélő soha 1

LENGYEL Balázs, Két Róma = Erkölcs és rémület között: In memoriam Nemes Nagy Ágnes, szerk. DOMOKOS Mátyás, LENGYEL Balázs, Bp., Nap Kiadó, 2004, 7-50.; SZABÓ Magda, Sztélé = Erkölcs és rémület között: In memoriam Nemes Nagy Ágnes, szerk. DOMOKOS Mátyás, LENGYEL Balázs, Bp., Nap Kiadó, 2004, 161-168.; SCHEIN Gábor, „…egyszer férfi lehettem, férfi”: A „nő” és a „férfi” metaforikus mozgásai Nemes Nagy Ágnes néhány írásában, kézirat. 2 SCHEIN, kézirat 5-6. o. 3 Nemes Nagy Ágnes posztumusz megjelent versei, Válogatás az első kézzel írt füzetből, 1939-1946 4 Nemes Nagy Ágnes posztumusz megjelent verse, A Kettős Világban idején írt, a költő által kötetbe fel nem vett versek 1944-1946


99

nem juthat el a másikig, nem beszélhet egy nyelvet vele, és a két szerepkör nem válhat egymás világának részesévé. Ezeknek a szerepköröknek a variálódását két versen keresztül mutatom be. Először Nemes Nagy Ágnes Férfi, nő című versében veszem vizsgálat alá, hogyan teremtődnek meg a szövegben a konvencionális, és ez által eleve magányra ítélt úgynevezett „női” és „férfi” szerepek. Férfi, nő A férfi Kiszívtam ép foga közül a nyelvét, mint csonthéjából gyönge osztrigát. Körülöleltem csípőjén a földet, és azt hittem: odaadta magát. A nő Fölém hajolt, mint sűrü felhő. Villódzott, míg a számra lelt. Forró keze bőrömre simult, és azt hittem, hogy megölelt. A szöveg elrendezése miatt egy férfi és egy nő közötti párbeszédnek tűnhet ez a vers, amelyet jellegzetes módon a férfi indít el, de éppen ennek ellenkezőjéről van szó: két egymást érteni képtelen hang beszél itt el egymás mellett. A „másik” mint valaminek a látszata, tehát lényegében hazugság és árulás jelenik meg, amely a beszélők számára kölcsönösen érvénytelennek bizonyul, éppen az egymástól szigorúan elhatárolódó, konvencionális szerepek miatt. Az első versszak férfi-szólamában megteremtődő női figura a megnyíló, kiszívható kagylóval kerül metaforikus viszonyba, ami egyszerre utal a nőiként aposztrofált passzív odaadásra és Aphrodité képére a görög mitológiából. Ez a férfihangon elbeszélt nőiség kemény csonthéjban jelenik meg, amit a férfi szólam hivatott feltörni, felfeszegetni, ezáltal intenzív, aktív, kereső és erőszakos szerepet töltve be, miközben a versszak egyetlen nőre vonatkozó igéje az „odaadta magát”. Míg a férfi szólam magát aktív, cselekvő igék használatában hozza létre, a női hang kizárólag egyes szám harmadik személyben írja le a kapcsolatot; önmagát, saját mozdulatait kivonja ezáltal a szövegből, hogy helyette a férfi mozdulatainak és gesztusainak adja értelmező leírását. Ebben a versszakban a férfi „másik” kiismerhetetlen, zeuszi, haragvó, uralkodói pozícióban jelenik meg, fölötte áll a női elbeszélőnek, azt be- és eltakarja. A férfi és a női szólam a hasonlatokon és az általuk felidézett görög isteneken keresztül két külön elemként, vízként és égként interpretálja egymást. Közösségüket így két magányra és meg-nem-értésre ítélt, azonosulásra képtelen hanggá bontják szét, melyeket az aktivitás és passzivitás fogalompárjával lehet leginkább elválasztani egymástól. Michel Foucault A szexualitás történeté-nek második kötetében, A gyönyörök gyakorlásá-ban így ír a nemi szerepek működéséről a görög kultúrában5 : „Tény, hogy a görögben egyetlen olyan szó sincs, amely egyszer5

P. Manuli munkája alapján

100


re vonatkozna a férfi és a női szexualitás sajátosságaira. A szexuális gyönyörök gyakorlásában világosan megkülönböztetendő kétfajta szerep és két pólus, amint ezek az utódnemzésnél is elkülönülnek: kétféle helyi érték is van – az alany és a tárgy, a cselekvő és az elszenvedő: Arisztotelész szavai szerint »a nőstény nőstényként passzív, a hím mint hím aktív tényező«. Ha a testiség megtapasztalása közös tapasztalat is férfinál és nőnél (még ha nem ölt is azonos formát náluk), ha a »szexualitás«-t jellemzi is a hímnemű és a nőnemű oldal közötti elkülönülés, az aphrodisziáról mégis úgy gondolkodnak, mint egyetlen, két szereplőt feltételező tevékenységről, ahol ennek is, annak is megvan a maga szerepe és funkciója – az egyik, aki a tevékenységet gyakorolja, a másik pedig az, akin a tevékenységet gyakorolják.”6 Nemes Nagy Ágnes versén belül ugyanez az aktív-passzív, cselekvő-elszenvedő, alany-tárgy ellentétpár figyelhető meg „férfi” és „nő” szembeállításában, ugyanakkor ez a szerepmegosztás nem kettejük kiegyensúlyozott, harmonikus viszonyához vezet, hanem az egymással kapcsolatba lépni nem tudó, kommunikációra képtelen helyek betöltéséhez. A nemek felcserélődése Nemes Nagy Ágnes korai, kötetbe nem válogatott szövegeiben legnyilvánvalóbb módon Virág című versében fogalmazódik meg.7 Jóllehet itt felcserélődnek az aktív és a passzív szerepkörök, ez azonban nem jelenti önnön határaik meghaladását, az azokból való kitörést, „nő” és „férfi” itt sem képesek egymással kölcsönös viszonyba kerülni. A szöveg virágszimbólumok variációival bontja ki a megszólított kedvest, amely kibontásban és annak erotikájában a szonett-forma is szerepet játszik. A leírás egy külső, a látványban gyönyörködő, de távolságtartó, megfigyelő szemszögből kerül egyre közelebb a másik testéhez, míg a felszíne alá nem hatol. „Pompás virág vagy, hosszú, karcsú száron. Kecses kezedben, mint levél alatt bújik meg emlék, fény-folt, pillanat, bimbóban, várva, hogy valóra váljon. Csírájukat lassan eresztve csontig bőröd alatt alusznak a csodák. Kutatni, járni, kell-e még tovább? Mindenhez illesz, s minden rád hasonlít.” A csonthoz, a vázhoz elérve egy pillanatra megáll a szöveg, megnyugszik a kereső, az egyesben fedezve fel a mindenséget. Fontos, hogy ebben a szövegben a női versbeszélő a kereső fél, aki a másikat megtalálja, feltárja és megnyugszik benne, míg a megszólított és leírt, feltételezhetőleg férfi „másik” passzív növényi életként jelenik meg. A hozzá kapcsolódó főnevek és melléknevek (pompás, virág, karcsú, kecses, bimbó) a virág-toposzok kulturális beágyazottsága miatt különösen femi6 7

Michel FOUCAULT, A szexualitás története: A gyönyörök gyakorlása, Bp., Atlantisz, 1999, 49-50. „Úgy szeretlek, mint nőt a férfiak”


101

nin jelleget kölcsönöznek a szövegben megalkotott férfinak, az igék pedig (bújik, várva, alusznak) kivétel nélkül passzivitásra vagy önállótlanságra utalnak. Ebben a szunnyadó, sőt várakozó állapotban éri el a férfi lényének legbelsejét a feltáró, kutató elbeszélő, hogy ott a megtalálás gesztusával életre is keltse. Itt, ebben a legbelsőbb pillanatban hangzik el explicit módon a nemi identitások felcserélődésére utaló sor: „Úgy szeretlek, mint nőt a férfiak.”8 A nemi szerepek legkonvencionálisabb értelmükben tehát nem kérdőjeleződnek meg, legfeljebb felcserélhetővé válnak a maguk zártságában és – talán fogalmazhatunk így – egyszerűségében. A tömör, összegző jellegű mondat után egy íves, lüktető, öt soron keresztül futó mondatban folytatódik a szöveg: „Mint buja bokrot, szépséged kitárod: rádnézek, és a válladból, kezedből, Derekadból, a szádból és szemedből, mint piros lángok szöknek, bomlanak szüntelenül az új, sötét virágok.” Mint Csipkerózsika történetében: az elvarázsolt, passzív, várakozásra ítélt szépséget a szerető keresés megtalálja, betör hozzá, és felébreszti hosszú álmából, keresésével elindítja benne az életet. Itt a versbeszélő pillantásától virágzik ki a megszólított, akinek saját történetét, várakozását, csontig átjárását és virágba borulását meséli el a szöveg. A kibontás, vetkőztetés, bujaság, a bomló virág mind a hagyományosan női befogadás, megnyílás, erotika képei, ahogy ezt hangsúlyozza az is, hogy a megszólítotthoz kapcsolódó egyetlen aktívan cselekvő igés szerkezet a „szépséged kitárod” kifejezés, amely így az odaadásban jelöli ki a „másik” legintenzívebb cselekvését.9 Ahogy a virág életre kel, megtörik passzivitása, és az eddig passzív növényi létből egy kapcsolatteremtésre alkalmas emberi test válik, amely már nemcsak érzékelhető, tapintható, látható, megszólítható, hanem maga is képes tapintásra, látásra, megszólalásra, a váll, kéz, derék, száj és szem életre kelésével. A szinte tárgyiasságig, de legalábbis növényi létig passzivitásra ítélt testnek megadatik a visszapillantás lehetősége, de ezen a ponton a szöveg visszakanyarodik az élő testtől a növénymetaforához, és egymás érzékelése, a kapcsolatba lépés, a valós életre kelés helyett ismét a bomló virágok képét adja. Csipkerózsikából újabb virágok fakadnak eleven élet helyett, és a kereső, hódító fél előtt összezárul a vegetatív életet takaró sűrű növényzet. A szinte fojtogató, tehetetlen magába zártság így végigkíséri Nemes Nagy 8

A nemi szerepeket megnevező vagy tematizáló versekben megfigyelhető, hogy Nemes Nagy Ágnes korai költészetében a megszólított vagy leírt másik legtöbbször fiúként, alkalmanként nőként, a nőiség hordozójaként, de sohasem férfiként megnevezve jelenik meg. Különös, hogy férfiként mind a Virág, mind pedig a Hamutartó című versekben az eredetileg női szerepet betöltő versbeszélőt nevezik meg a szövegek, annak átalakulásán vagy szerepcseréjén keresztül. 9 Ugyanúgy, ahogy a Férfi, nő című versben is a női szerep egyetlen aktív igéje az „odaadta magát”.

102


Ágnes korai szerelmi költészetét, és az elsőre talán játékos felcserélődések a nemi konvenciók terén ezt a bezártságot nem feloldani, hanem megerősíteni látszanak. Lengyel Valéria A testiség reprezentációi Nemes Nagy Ágnes korai költészetében című tanulmányában A szomj című vers elemzésével felhívja a figyelmet arra, hogy a szerelmi konfliktus, a birtokolni akaró, de kielégíthetetlen vágyakozás, és az ebből fakadó párbeszédképtelen magány problémája a kiadott szövegekbe is beszüremkedik.10 Az ebben a versben konkrétan kimondódó reménytelenség11 azonban ilyen közvetlenséggel szinte csak a kötetbe nem válogatott, posztumusz kiadású szövegekben jelenik meg, melyeknek megjelentetése és tisztelettel való kezelése ebből a szempontból is teljesebbé teszi a Nemes Nagy Ágnes korai költészetéről kialakítható képet. Továbbra is a kötetbe nem válogatott korai versek szövegvilágán belül maradva, a jellegzetesen női és férfi szerepekre bomló testképek megjelenítése tágabb kontextust kaphatna a tárgyiasság, az eltárgyiasulás a Nemes Nagy Ágnes-elemzői körében előszeretettel vizsgált kérdése felől újragondolva. Az 1944 és 1946 között íródott, posztumusz megjelentetett szövegekkel kapcsolatban elmondható, hogy – nagyfokú „személyességük” ellenére – általában jellemző a „másik” tárgyként, vegetatív lényként vagy élettelen alakként való megjelenítése. Érdemes itt rámutatni például az 1945-ös Szépség című versben megjelenő hasonlatokra, melyek a másikat többszörösen passzív, megfigyelt, körülírt szerepbe helyezik: „Mint egy növény, mint egy szobor / mint egy táj, enyhe napban – ”. A test növényként, szoborként, tájként való ábrázolása egyaránt eltávolítja, élettelenné teszi a másikat; ugyanakkor ez a megörökítő gesztus nemcsak a másik testének eltávolítását, tárgyiasítását jelenti, hanem egyúttal a megőrzést is, emlékképként például az emlék című versben, vagy sérthetetlen tárgyként A fiú vagy a Milyen hát? című versekben. Ezekben a gesztusokban megmutatkozik közelség és távolság, törékenység és megőrzés, eleven és tárgyszerű oszcillációja, amely azonban csak a legritkább esetben, és akkor is csak vágyként mutatja a testeknek ha nem is közösségét, de egymás melletti harmóniáját (a [Szeretlek. Milyen kínos ez a szó] kezdetű versben).

10 11

LENGYEL Valéria, A testiség reprezentációi Nemes Nagy Ágnes korai költészetében, kézirat, 5. o. „Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.”

UGHY SZABINA VERSEI

Ughy Szabina

Harmadik személyben A napok hónapokká nyúltak a Nubain és a Contramal után. A belső udvaron, amit a többiek kertnek hívtak, tavaszból ősz lett, kopaszon álltak az ecetfák. A kezelés lejárt, kihúzták az infúziókat, kiszállt az ágyból, hogy az ágytál helyett végre szabadon végezhesse dolgát. Kézmosáskor felnézett a gyengén megvilágított, repedt tükörbe. Hirtelen nem értette, mit is lát, mert ugyan vele mozgott, de nem ismerte fel, a saját arcát. Percekig nézte, nézte a meztelen tekintetet, a test rettentő maszkjátékát, s ezentúl ha magára gondolt, átváltott harmadik személybe.

Angyal utca Az elején még zavarta, hogy nincs a kórterem ablakán redőny, aztán megszokta, hogy a szemközti ház lakóival egymás életének szenvtelen tanúi. Így nézett végig egy szeretkezést. Bámulta a testek hajlékonyságát, a férfi vastag combját, a nő fehér mellét, két akarat ütemét, homályos vonásait. Majd fájdalomcsillapítóért csengetett, az éjszakás nővér nem ellenőrizte, hogy nappal már mennyit kapott. Szétmállott ereiben a nyugalom, kitakarta magát és élvezte hűlő bőrén a levegőt.

103

104

SAITOS LAJOS – UGHY SZABINA PÁLYAKEZDÉSE

Saitos Lajos

UGHY SZABINA PÁLYAKEZDÉSE Külső protézis című verskötetéről Végre egy „első” elsőkönyves, végre egy ígéretes költői pályakezdés. A szerző se nem túlkoros megkésett tehetség, se nem túlontúl fiatal elkényeztetett kölyökköltő. Itt (is) minden mindennel összefügg. A dunántúli (Ajka, 1985) származású Ughy Szabina még „innen” van a fiatal író/költő mindenkori (valahai) korhatárán a maga huszonegynéhány évével. Semmi, de semmi nem terheli debütálását Külső protézis című verseskötetével, melybe már rangos lapokban, folyóiratokban is publikált verseit vette föl, hogy megmutatkozzon, hogy látva lássák. Olyan verseket, amelyeket Vörös István ajánlása szerint – „még nem olvasott sehol, de már emlékszik rájuk.” Így hát leírta azokat, még hozzá – ez is ritkaság számba megy – saját költői nyelvén. „Két monogram a liftajtón. / Eszembe jutott erről egy vers, bár még nem olvastam sehol, / lassan emlékezni kezdtem rá.” (Nyomkövető) „Éles és pontos képekkel dolgozik” költőnk, de tárgyszerű (…) ezért aktuális…” – olvashatjuk a borítón. „Ködöt eszem reggelire, / lassan olvad a számban, / ahogy a peronon állok. / Nem hitted el nekem, hogy / a sínekben éjszaka halak úsznak. / Hasukon a fény fémesen villan (…) Azt mondják, délnek mennek, / melegebb vizekbe. / Örülni, hogy nem vagy ott. (Parton) A karcsú, kézbesimuló könyv darabjait (negyvenegy verset) három ciklusba rendezte a szerző. Előbbi idézetek a Ködfelszakadás-ból valók. A Bomlási sorok-ban részben hasonló rövid versek találhatók, pár félhosszú költemény mellett. Utóbbiak közül a Péntek fogott meg, már azzal is, hogy képes versét felülírni. (Kormos Istvántól tudjuk: a költőnek mindent szabad, míg a vers elnyeri végső, megjelenési formáját.) Az ominózus Ughy-vers eredetije lapunk, a Vár múlt évi 1-2. számában még Beteljesedett címmel jelent meg, persze más tördeléssel és rövidebb változatban. Összehasonlítás helyett most csak a kötetbeli változatból másolok ide sorokat: „Cseresznyét ettem a folyosón, / neked hoztam, de mondták, / ilyet a bácsi már nem ehet. / Amíg vártam, tenyerembe köpködtem a magot, / fehérre rágva, mint halál a csontot…” (Péntek) Ugyanígy csiszolta a Külső protézis ciklusból véglegessé Pára és Metszéspont című opusait is a költőnő, az eredeti, a Várban publikáltakhoz képest. Egyik recenzense (Gláser Diána) így jellemzi a szerzőt és könyvét: „Ughy Szabina kötete független témákból merítkezik, mégis egységes, egymásra épülő gondolatokat jelenít meg … gazdag szókészlete és gondolkodása ígéretes költői pálya kezdetéről vall.” Érdemes megvizsgálni, ki vagy kik hatottak Ughy Szabina költői kibontakozására. Erről kevés utalás olvasható ki a kötetből. Verset szinte nem (is) ajánl se elődnek, se pályatársnak szerzőnk. Sokkal inkább mottóul használ föl néhány idézetet, többek közt Kollár Árpád, Balla D. Károly, Kemény István, Győrffy Ákos költészete kapott figyelmet az alkotói folyamatban. S még egy észrevétel: a fent említett

SAITOS LAJOS – UGHY SZABINA PÁLYAKEZDÉSE

105

ciklusokhoz pedig a Wikipédiáról választott egyáltalán nem költői szövegrészt. Mindez persze szerteágazó érdeklődéséről is tanúskodhat. Ilyen idézet pl.: „A radioaktív bomlás során egy kémiai elemből (anyaelemből) egy új elem (leányelem) jön létre. Előfordulhat, hogy a folyamat addig tart, amíg egy stabil elemhez nem érünk.” _ olvasható a természettudományos utalás a Bomlási sorok bevezetőjében. Hasonló „magyarázatot” kap a Ködfelszakadás, valamint a kötet címadójául szolgáló Külső protézis ciklus és/vagy verscím is. Talán nem lenne teljes a (pálya)kép, ha nem említenénk egy másik kritikusát, Bakonyi Istvánt, aki fiatal költők istenkereső versei kapcsán így ír egy mostanában induló tehetségről, Ughy Szabináról: „a még diákkorú, s a kritika műfaját is gyakorló szerző a kötet (Versek ég és föld között c. antológia _ a szerk.) igazi meglepetése. Azt sugallja, hogy Isten léte mindent átitat, a leghétköznapibb dolgokat leginkább.” A „miliőteremtés szép példája”-ként álljon itt Isten nevei című versének néhány befejező sora: „Ők az ima, öntisztuló szavak, / hitünk teste gyapjútakaró, / alatta személyes névmások, / kisbetűs tulajdonnevek, Isten nevei.” Várjuk a lényeget látó/láttató, a „lényegről beszélő” költőtől a folytatást.

(Orpheusz Kiadó, 2011)

106

MÉSZÁROS KATALIN EDIT

Mészáros Katalin Edit

Jancsó Noémi: A webkamera-arc Jancsó Noémi A webkamera-arc című gyűjteményes kötete Gáll Attila szerkesztésében 2011-ben jelent meg Kolozsvárott (tehát a határon túli magyar nyelvű irodalom részét képezi, már ha beszélhetünk ilyen rétegződésről) az Előretolt Helyőrség Könyvek sorozatban, melynek könyvei az antik görög és római irodalomból táplálkoznak. Semleges, jelentős és nem utolsó sorban aktualizálható alapot találnak Homérosz, Ovidius és a Biblia szellemi örökségében – Jancsó Noémi ezen belül részben az antik filozófusok, a vallás és játékosság ihletésére fogalmazta meg írói céljait a következőkben: „Azért írok, hogy 1. a majdnem-tökéletest mint legmagasabb emberi mércét megérintsem, legalább egyszer ebben az életben 2. hogy a tollamba sohase száradjon bele a tinta 3. hogy úgy irányítsam a gondolataidat, ahogy akarom 4. hogy az emberi bölcsesség, egyszerűség, szépség előtt tiszteletemet fejezzem ki […] 5. azért, hogy megszeress.” Az írói öntudatossághoz önirónia társul és nagyfokú alázat az olyan állandó értékekkel szemben, mint lehet a bölcsesség, az egyszerűség és a szépség, amelyekről hangsúlyozottan emberi mivoltukban gondolkodik, emberi perspektívából, saját múlandóságának tudomásulvételével. A webkamera-arc írásait áthatja a normák újragondolásának igénye, a konvenciók megkérdőjelezése, más irányból való megközelítése. Az európai nemzetek számára gyakran kerülendő téma például a rokkantság, a mozgássérültek élete, személyisége, s lassan annyira félünk a régi sztereotípiáktól, nem mervén azt gondolni, hogy a fogyatékkal élők kevesebbet érnének, mint az egészséges ember, hogy a kiemelés másik véglete felé haladunk. Viszont ezek az emberek a pozitív diszkrimináció következtében sem lesznek egészségesek, a társadalomba való integrálásuk ugyanakkor olyan aktuális probléma, amely országtól, nemzettől, kultúrától függetlenül fellép. Többek között erre világít rá az Emotikon ápolónőjének jellemzése: a szöveg nem rejti véka alá, sőt nagyon is direkt módon szembesíti az olvasót azzal, hogy bármennyire is szeretnénk hinni az őszinte önfeláldozásban, amely nem vár viszonzást, valójában mindig az önzőség a motiváló tényező. Mi történik, ha valaki elkezd bizonyos kérdésekben másként gondolkozni, mint a szokásos? Esetleg feltesz olyan kérdéseket, hogy milyen megítélés alá esik az az ember, aki kirabol és meggyilkol egy tolószékes férfit. Vajon összemérhető-e ez az eset azzal, amikor egy idős házaspárral szemben követnek el ilyen bűntényt? Egyáltalán mi a helyzet a bűnnel, bűnözéssel mint társadalmi jelenséggel? Vannak olyan helyzetek, amikor erkölcsileg elfogadható az emberölés? Újfent az aktuális társadalmi problémákhoz értünk, amelyekre Jancsó Noémi kivételes érzékenységgel reagál. Felismeri többek között az egyén felé fordulás jelentőségét, ami napjainkban egyre nyilvánvalóbban jelentkezik, hiszen amióta létezik magántulajdon, létezik magánember is, akinek magánlaka van, és így tovább. Ezek a ma-

MÉSZÁROS KATALIN EDIT

107

gánszemélyek becsukják maguk mögött az ajtót, elmélyednek a saját életükben, így egyre nagyobb mértékű az önzés, visszaszorulóban a vendégszeretet. Viszont az egyént szemlélhetjük a Mindenség sűrűsödési pontjaként is, egy ablakként a csetszobában, amelyen keresztül beláthatunk egy másik univerzumba – így tűnik elő Jancsó Noémi arca is a webkamerán keresztül. Márpedig ő nem szégyenlős, a Nádboltív verseiben például megmutatja narcissusi arcát is, holott tudjuk, az önzőséget nem szokás nyíltan felvállalni, sőt inkább szeretnénk elrejteni. Viszont felfogható ez úgy is, mint a világ megismerésére irányuló folyamat: felfedezzük, hogy a víz visszatükrözi arcunkat, és épp így tükröződünk egy másik ember szemében is – ha jól megfigyeljük, akkor nemcsak az alakunk, de egész lényünk, személyiségünk is. Minél többször ütköztetjük mások rólunk alkotott véleményét a saját önmagunkkal szemben támasztott elvárásainkkal, annál közelebb kerülhetünk az ideális állapot eléréséhez. Persze ha érvényben van a majdnem-tökéletes mint legmagasabb emberi mérce elve, az ember maga is mindig tökéletlen marad. De talán éppen ettől van rálátása a tökéletesre, hiszen a tökéletesség csak a tökéletlennel szembe állítva nyeri értelmet, így aki önmagát tökéletlennek tartja, hozzájárulhat a tökéletes fogalmának rajta keresztül történő megértéséhez. A kört kiterjesztve az olvasásra, ezt is értelmezhetjük olyan folyamatként, amely a részek mentén folyton előbbre haladva jut el végül az egészhez, de emellett az egész szemszögéből sokszor szükséges újraértelmezni a részeket, ami ismét új perspektívába helyezi az egészet, és így tovább. A sor pedig akár végtelen is lehet, ha vesszük a fáradtságot, és belépünk a körbe. A töredékes életművek ezért is olyan érdekesek és felkavaróak: sosem látjuk igazán az egészet, de ösztönösen igény van bennünk arra, hogy legalább kikövetkeztessük, milyen lehetett volna, ha tovább bontakozhatott volna. Aki belép Jancsó Noémi körébe, nem számíthat arra, hogy a „megváltás” teljes lesz, sem arra, hogy ugyanazon emberként lép majd ki belőle. De ha úgy dönt, benn is maradhat a végtelenségig.

108

TURCSÁNY PÉTER VERSE

Turcsány Péter

Héj, fény, kupola A héj, a fény, a kupola, körülvesz engem, változó burok, befoglal, lelkem otthona, nagyságától alárogyok, de mégis bennem, bennem szárnyal a rigófényű, örök madárdal. A héj, a fény, a kupola, ó, hármas foglalatba zárva tágasságomra láthatok, körülvesz engem változó burok, mint emberőseim történéseit a bennünk fölfeslő évszázadok. A héj, a fény, a kupola átkarol, eggyé válik velem, változó napjaim sora átkarol, mint törékeny szerelem, a héj, a fény, a kupola megtart engem, s én nem engedem. Ó, héj, ó, fény, ó, kupola, boltív boltívet fog át, Ki elment tőle, visszavárja, hűséges asszony az urát, fénytől teljes hit világa, ó, héj, ó, fény, ó, kupola.

BAKONYI ISTVÁN – BEVEZETŐ GANDOLATOK TURCSÁNY PÉTER KÖLTŐI ESTÉJÉHEZ

109

Bakonyi István

Bevezető gondolatok Turcsány Péter költői estjéhez Ennek az estnek címe az 56 után c., 2007-es verseskötet alcíméből jön: Isten- és tücsök-hangra. Minden elemnek több jelentése van itt. Az évszámot kiemelő vers éppen 56 soros, de az benne a sajátos, hogy kevésbé szól a forradalomról. Inkább a költő személyes sorsáról, az 50. életév utáni lélekállapotról, valamint a társsal leélt évekről. Persze ki az, aki egy ilyen cím okán ne gondolna a század egyik legfontosabb történelmi eseményére? Annál is inkább, mivel Turcsány Péter eszmélésének kiemelkedő pillanata a forradalom és a szabadságharc ékessége. Emlékszem 80-as évekbeli lángolására, ott, a József Attila Körben, az Aczél-i kultúrpolitika által megnyomorított időben, amikor Csoóri Sándort hívta tetemre Agárdy Péter és csapata, amikor Csengey Dénes vezette az Írószövetség lázadó ifjainak közösségét, s akiről tudjuk, hogy nem sokkal később bele is halt a rendszer megváltoztatásának gyötrelmeibe. Igen, Turcsány Péter hosszú futása akkoriban kezdődött igazán, és tart máig, és remélhetőleg még tart igen sokáig. Az életmű másik irányú kiteljesedése pedig a könyvkiadóé: azé, aki Németh László vagy Wass Albert életművét éppúgy gondozza, mint az 1956. november 7-én, az oroszok által megölt mártírköltő, Gérecz Attila örökét. Ennek a szellemi futásnak nagyszerű dokumentuma ez az est is, melynek egyaránt fontos minősége az isteni hang, de a teremtett világ minden elemének hangja is. És közben eszünkbe juttatja a szerző akár a nagy előd, Szabó Lőrinc Tücsökzenéjét is. Nagy szükségünk van az ilyen hangra 56 után. Akár a történelmet, akár személyes sorsunkat nézzük. A meg nem valósult álmok, a Mammon által megnyomorított embermilliók szenvedéseinek idején. S e viszonyok közepette a költő kitartóan őrzi magyarságát és egyetemességét. Így vall prózában: „Nekünk, magyaroknak – és a közöttünk, körülöttünk élő népeknek – a haza fogalma csak akkor lehet teljes, ha megszállás-mentes, ha soviniszta terror-mentes és szabadságban élő Kárpát-hazát értünk alatta, miként azt Isten, természet és őseink kialakították számunkra.” Íme, a leglényegesebb gondolatok és értékek ebben a tárgyban! Az ilyen írástudó úgy magyar, hogy közben ízig-vérig európai. Ahogy Márai Sándor 1939-es Búcsú c. publicisztikájában is hasonlókat találunk. És csak akkor lehetünk érdekesek az öreg földrész egészének, ha visszük értékeinket. (Az más kérdés, hogy a létező unió gyakorlata mintha némiképp ellentmondana mindennek…) És Turcsány számára a Gilgames, Homérosz, Dante, Hölderlin, Dylan Thomas éppúgy ennek a szerves egységnek a része, mint Britannia vagy Itália. S így, együtt a Hazával! Beleillik ebbe a képbe minden, ami magyar és egyetemes. Így kerülhet egymás mellé a Molnár V. József 2005-ös salgóváraljai tábornyitására írott Nyárelői Puszta-oltár és a Zeusz és Ganimédész regéjére alkotott Ragadozó nyarak. Ebben

110

BAKONYI ISTVÁN – BEVEZETŐ GANDOLATOK TURCSÁNY PÉTER KÖLTŐI ESTÉJÉHEZ

a versvilágban „Parancsra hajlik a szálfa - / pörköli vastüzek lángja…” egyfelől, másfelől pedig „Isten földre bocsátott / ragadozó ölyve” jelenik meg. Magyarságverseinek hátterében pedig mindig ott van a Teremtő ereje. Így az is természetes számára, hogy Isten-szerelemről szól egyik műve. A kezdet így hangzik: „Isten! Hogy Te mozgatod ceruzámat – / felfoghatatlan kegyelem, / de mégis én adom hozzá a számat – / s ezt is neked köszönhetem.” Az alkotás kegyelmi állapotáról tanúskodik a költő, miként a legnagyobbak. Emlékezhetünk akár Bach hálaadására, a művek végére írott SDG-re, az egyedül Istené a dicsőség szentségére. Másutt egyszerre fájó és lelkesítő a hangja, miként a Csönd és reményben, az 1956. november 4-re 2006-ban emlékező versben, ötven esztendő múltán. Gyönyörű befejezése: „Gyásznap ez – és gyújtózsinór, / tankok taposta végzet, / lázadásunk – örökségünk, / szabadság, / oszd ki ránk a részed! / Mert ötven év után / fölemeli fejét / a megalázott árva, / a jobbra való nép.” Még frissek a hat esztendővel ezelőtti sebek, még kísértenek a szörnyű napok. De fölemelt fejjel kell mennünk tovább – sugallja a költő. És milyen szép, hogy minderre éppen március idusán figyelhetünk föl! 2012. március 14. Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár

BENCZE ANDRÁS – BAKONYI ISTVÁN: ÍRÓK, KÖLTŐK BOLYGÓPÁLYÁK

111

Bencze András

Bakonyi István: Írók, költők, bolygópályák A dr. Molnár Gyula Irodalmi Emlékkör alkalmán szinte természetes módon elsőként Gyuszi bácsi szavait hadd idézzem fel. Azt mesélte, hogy a harmincasnegyvenes években – diáksága idején – a magyar irodalom Vajda Jánosig tartott. Ez a harmincéves lemaradás megmaradt a mi időnkben is – ha nem nőtt még inkább: Weöres Sándor és Illyés Gyula neve már előfordult az irodalomkönyvünkben. Persze voltak köztünk is kiválók – pl. a jelenleg Székesfehérváron, a Kodolányi János Fősikolán tanító Újváry Gábor – aki jóval előttünk járt, én magam a kortárs vallásos költészettel találkoztam, azzal, amiről Bakonyi így ír a Rések az időn c. fejezetben: „Az úgynevezett istenes versek sokfélék lehetnek. Ha csak a magyar költészetet nézzük, mondjuk Balassitól Adyn át Pilinszkyig vagy még utóbb, akkor láthatjuk, hogy az örökkévalóhoz, a teremtőhöz szóló művek éppúgy jelen vannak, mint az áttételesebben istenesek, esetleg metafizikusnak mondható alkotások. S vannak, akik az ún. hitbuzgalmi irányhoz tartoznak, akiknek versei jól használhatók egyházi szertartásokon, ünnepélyeken.” (88. o) Mindezt azért mondom el, mert – ha nem is hirtelen – nekem is harminc esztendőt kellett lépnem ahhoz, hogy ezeket a bolygópályákat át tudjam tekinteni. Nem hirtelen, hiszen ő adta kezembe eddigi tanulmányaival együtt Tamás Menyhért, Balajthy Ferenc, Bokros János, Szegedi Kovács György írásait. Ez az, amit először szeretnék megköszönni Bakonyi Istvánnak. Nem csupán azt, hogy ezekkel az írásokkal megajándékozott – önző köszönet volna az – , hanem mindnyájunk nevében megköszönni, hogy kortárs irodalmunk ütőerén tartja kezét, és annak minden rezdülésére érzékenyen reagál. Különösen is fontos azért, mert nemcsak kortársaink azok, akikről számot ad, hanem legtöbben közülük tértársaink, akik valamiképpen kötődnek Székesfehérvárhoz, Fejér megyéhez. Akik tehát a maguk költői hivatásukat ugyanakkor és ugyanott élik meg, ahol és amikor mi keressük utunkat. Akkor hát lépjünk be ebbe a könyvbe, mint valami míves portré-kiállításra! A bejáratnál rögvest, ahogy az szokott lenni a mi kiállításainknál is, a kiállító rövid pályarajza olvasható. Rövid pályarajz – mondom, pedig az írás az egyik leghosszabb egység a kötetben a maga tizenöt oldalával. Azonban a szerző nem tudja magát meghazudtolni, és az önarckép vonásai közé beleilleszti Pék Pál, Bella István és Takács Imre ábrázolását is. Éppen ellenkezőleg, mint a festők. Munkácsi a Krisztus Pilátus előtt c. műbe festette önmagát bele, Bakonyi saját önarcképébe rajzol bele másokat. Mintha önmagáról csak azért beszélne, hogy szót ejtsen e három költőről. Az önéletrajzi oldalak címe: Vallomás a pályámról. Érdekes cím – különösen, ha észleljük, hogy sokkal inkább tényekről, eseményekről tudósít, és csak alig-alig arról a szándékról, ami őt mint irodalmárt, szerkesztőt, tanárt lendíti. Ám éppen

112

BENCZE ANDRÁS – BAKONYI ISTVÁN: ÍRÓK, KÖLTŐK BOLYGÓPÁLYÁK

ez a tényközlés mutatja, hogy az irodalmár nem magyarázni akarja a verseket, prózákat, nem mondanivalójukat fogalmazza meg – ahogyan talán saját hivatásomból adódóan, vagy kényelemszeretetből azt várnám – tehát nem készételt tálal az olvasó elé, hanem a szerzők pályáját, kötődéseit feltárva segíti az olvasót arra, hogy saját maga értse a műveket. Az pedig, hogy alig-alig olvasunk Bakonyi munkásságának hajtóerejéről, kiemeli azt a néhány sort, ami mégis erre utal. Például Németh Lászlóról szólva: „Mindig fontosnak tartottam, hogy ez az életmű az emberek közelébe kerüljön.” Majd Sobor Antalra térve: „Ezért is határoztam el, hogy pályáját mind jobban meg kéne ismertetni az irodalmi közvéleménnyel.” Vagy Bella Istvánról: „Az utókor dolga, hogy jól sáfárkodjék ezzel a gyönyörű szellemi hagyatékkal.” S hamarosan ez után Takács Imrét bemutatva: „Tettem ezt legfőképpen azért, hogy fölmutassam azt az életművet, amelyről azt gondoltam, hogy még nem nyerte el méltó helyét a legújabb magyar irodalom történetében.” Ez a vallomás! Mint aki kietlen tájon édes gyümölcsre lel, és nem hallgathatja el a a többiek elől, hol is találta. Nem csoda, hogy majdnem tíz évvel ezelőtt Bobory Zoltán, a barát, e szavakkal köszöntötte Bakonyi Istvánt 50. születésnapján: „Annyi bizonyos, hogy amit Bakonyi István tesz, az hősies. Hisz tudjuk, csak az hősies, aminek köze van a közösséghez.” – és beszélt a legkisebb közösségről, a családról, majd így folytatta: „A másik közösség az irodalomé, a tanításé iskolafalon belül és kívül (…). Nos, ez az, amit én rád bízok, csak annyit említve meg, köszönet neked, te ötven éves, mindazért, amit tettél egy másik közösségért, a városodért, a királyok és politikai hebehurgya kiskirályok városáért. Bárcsak ezen a téren is lennének olyan megszállott tevők, mint a lassan fogalommá lett Bakonyi István. (…) „Mert hát ki ne emlékezne arra, amit Bakonyi István évtizedek alatt cselekedett a harmadik nagyságrendű közösségért. Elvet, hűséget követve, kitartással, fáradhatatlanul. Szerencsére, és szerencse, hogy így lesz a jövőben is, ha kell „Jáky”, Kossuth utcai Hősök tere, október 6-a és március 15-e. Élő Folyóirat és Látó-kör, és minden, ami értünk van, és nem másért.” (Lelkek és göröngyök, Székesfehérvár, 2004) Lépjünk hát az első képhez! Serfőző Simont ábrázolja az alkotás. Valamelyest folytatódik az önéletírás, amennyiben megismerhetjük azokat a szálakat, amelyek Bakonyi Istvánt Serfőzőhöz kötik. Változatossá teszi a művet a 2003-ban Serfőzővel készült riport, amelyben a költő maga vall önéletrajzi regénye kapcsán. A 18 oldalas írás bemutatja a Felső-Magyarországon élő költő első három verseskötetét 1976-ig. Reméljük, hogy hamarosan az azóta született alkotásoknak is értő olvasói lehetünk. A második nagyobb szakaszban Bella Istvánról olvasunk öt írást, amelyek túl azon, hogy emléket állítanak az idő előtt elhunyt költőnek (Bella István hetven esztendeje és Bella István ébresztése), szólnak arról, hogy a szülőföld és az egyetemesség, a szabadság és a szerelem miként jelenik meg műveiben, és ahogy Serfőző Simonnál is olvashattuk: hogyan hatottak költészetére elődei. Aztán a tartalomjegyzék szedése szerint, mint harmadik kép, még ide kívánkozik egy rövidebb írás Sobor Antalról. Az elején mondtam, Bakonyi könyvét olvasva szinte harminc éves lemaradást kellett behoznom. Ennél a néhány oldalnál pihentem kissé, hiszen Sobor Antal kisregényét és novellái közül egy kötetnyit

BENCZE ANDRÁS ÉS LUKÁCSY JÓZSEF ÍRÁSA

113

olvastam annak előtte. S ahogy Bakonyi István róla ír, magam előtt láttam, amit Bertha Bulcsútól idéz a szerző: „Tanárarc, íróarc, parasztarc. Egyszerre az. Aztán az egyikből a másikba mosódik. Nyugalma paraszti, mosolya, nevetése az író nevetése, komolysága a tanáré.” és folytassam Bakonyi szavaival: „Mi, akik hosszú ideje személyesen ismerhettük, élvezhettük társaságát, sokszor huncut mosolyát, humorát, igazolhatjuk e fenti sorokat. Hiszen művei mellett emberi tulajdonságai is említést érdemelnek. Tisztessége, szerénysége, hűsége, magyarsága, a humánus értékek tisztelete... Ilyen fogalmak jutnak az ember eszébe vele kapcsolatban.” Talán ezért a részletért került a hosszabb tanulmányok mellé a Sobor megemlékezés. Ezért a személyes hangon vallott végtelen tiszteletért. S most tizenhárom rövid írás következik tizenhárom különböző szerzőről. Tizenhárom miniatúra. Pont annyi, ahány levelét Pálnak megőrizte az Újszövetség. Ennek a kettőnek semmi köze egymáshoz, csak eszembe jutott. A tizenhárom között óriások is szerepelnek – mint Csoóri Sándor, a rebellis költő, vagy Kalász Márton –, de ebbe a „listába” bekerülni – még ha az irodalmár kisebb-nagyobb kritikával illeti is egyiket-másikat – a „kisebbeknek” is elismerés. Bakonyi István kiváló érzéke már értéküket jelzi. Közülük számomra üdítő volt – szintén a személyes ismertség által – Szegedi Kovács György portréja, akit szívesen látnék egy alkalommal itt kötetének bemutatására. Végül pedig három előadás műsortervét olvashatjuk. S ezzel visszatérünk szinte az önéletrajzi vallomásához. Hiszen a narrációkban Bakonyi István személyes véleménye, gondolata szólal meg akár a Fejér megye millenniumát ünneplő összeállításban, akár a Kölcsey-évfordulóra szerkesztett műsorban, akár a 2010. március 15-i műsorban. Az első a megye iránti ragaszkodást, a Bakonyiban rejlő játékosságot ábrázolja, az utóbbi pedig azt a fájdalmat, amit érez a szerzőnk, s amit bátran és hangosan meg is fogalmaz, mikor hazánk romlását látja. (Kráter Műhely, 2011.) Elhangzott 2012. január 24-én Székesfehérváron, az evangélikusok gyülekezeti házában.

Lukácsy József

Erdélyi sorstalanság Alig néhány hete Székesfehérvár és testvérvárosa, Csíkszereda elöljárói egy emlékezetes ünnepség keretében székelykaput állítottak a város egyik bejáratánál. Pünkösd vasárnapján, május 27-én hozzák haza Madridból a jézusfaragó ember, Nyírő József földi maradványait és a székelyudvarhelyi katolikus temetőben helyezik örök nyugalomra. Az író hamvait a csíksomlyói zarándokvonat szállítja Csíkszeredába, ahonnan huszárkísérettel viszik Udvarhelyre. Mi most ebben a kivételesen szép művelődési házban a húsvét előtti nagyhéten két kíváló erdélyi művész kiállításnak megnyitójára gyűltünk össze. Három, egymást kiegészítő különleges esemény, amely ismételten azt bizonyítja, hogy a

114

LUKÁCSY JÓZSEF – ERDÉLYI SORSTALANSÁG

történelmi igazságtalanságok és megtiportatások ellenére együvé tartozunk. Erdély művészetét nemcsak a közös ezeréves múlt fűzi hozzánk, hanem az a tény is, hogy művészetünknek és az egyetemes európai művészetnek a legkeletibb végvára. Székelyföld keleti határainál megszűnik a nagy európai stílusok világa, a román, gótikus, reneszánsz és barokk formanyelve, és a Kárpátokon kívül kezdődik az a számunkra idegen bizánci miliő, amelynek ortodox tengerében árválkodnak csángó testvéreink. Manapság, amikor újra divattá vált az erdélyi turizmus, ha szóba kerül az erdélyi művészet, sokan hajlamosak csak a valóban egyedi és csodálatos erdélyi templomokra és a népművészetre gondolni, a széki viseletre, mezőségi népdalra és táncházra, a korondi fazekasságra, kalotaszegi varrottasokra, netán jobbágytelki szalmakalapra. Pedig az erdélyi művészet valamennyi válfajával együtt hosszú történelmi korszakok óta velünk élő valóság. Elég Barabás Miklós, Székely Bertalan, Hollóssy Simon, a Ferenczyek, Koós Károly, Zsögödi Nagy Imre, Szász Endre, Bordi András, Szervátiusz Jenő, Benczédi Sándor nevét megemlítenünk. Erdélyi magyar irodalomtörténet már van Pomogáts Béla jóvoltából, aki az erdélyi magyar irodalom egyik apostola. Erdélyi magyar művészettörténet, pláne kortárs erdélyi magyar művészettörténeti lexikon még nincs, legalábbis tudomásom szerint. Jó lenne, ha nem Budapesten írnák meg valakik, beavatatlanok. Szükség lenne egy ilyen adattárra, hogy mindenkit számon tartsunk, és aki érdemes arra, meghívjuk az anyaországba, hogy művészetüket népszerűsítsük. Azt hogy az erdélyi magyar képzőművészetben létezik a kontinuitás, az erdélyi képzőművészek egyre nagyobb számú anyaországi kiállításai bizonyítják. Nemcsak a budapesti Vár Galériában, hanem Debrecenben, Kaposváron, Székesfehérváron, és íme itt, a Fehérvárhoz tartozó Kisfaludon is. Kalló Tibor és Kádár Dombi Péter alkotásait látva ismét felvetődik a kérdés: mit is jelent a szép fogalma? Annak idején az iskolai vagy egyetemi padokban sokszor hallottuk azt a kanti filozófiából átvett és leegyszerűsített marxi-lenini definíciót, mely szerint szép az, ami érdek nélkül tetszik. Ennek a kitételnek nemcsak az a baja, hogy érzelemmentes és szellemietlen, hanem az is, hogy megfordítható. És ez a megfordíthatóság adta és részben adja ma is a hamis esztétizálás és hazug kultúrpolitikák alapját. Aztán megszülettek a hetvenes-nyolcvanas évek korszakalkotó, emblematikus képzőművészeti kiállításai, itt Székesfehérváron is, amelyek a modernitás különböző irányzatait mutatták beárnyalva az esztétikával mint az érzéki és szellemi észlelés fogalmával kapcsolatos ismereteinket és benyomásainkat. Ekkor már kezünkbe vehettük Kassák Az izmusok története című opusát és a Gondolat Kiadó hasonló tárgyú, sorozatként megjelent köteteit. És így érkeztünk el a posztmodern sokszor kizárólagosságra és ízlésterrorra hajlamos mostani korszakába. A töredékesség, az értéksemlegesség, az erkölcsi és esztétikai relativizmus, a hierarchiák helyett a mellérendeltség, a mindent szabad, de semmi sem kötelező korszakába. A színkavalkádok, képszerűségek, csiszolt felületek, kollázsok, performance-ok és installációk világába. Ahol a szép mint fogalom összefüggések és értelmezés kérdése. Azonban a paradigmaváltás jelei már megmutatkoznak. Az emberek egyre in-

LUKÁCSY JÓZSEF – ERDÉLYI SORSTALANSÁG

115

kább átélhető, elmesélhető történetekre vágynak, mind az irodalom, mind a film- és színházművészet területén. És olyan képzőművészeti alkotásokra, amelyek közvetlen esztétikai élményt nyújtanak, betöltik lelküket és rácsodálkozhatnak.”Művészeten mindenkor alkotó ábrázolást vagy jelenítést kell ma értenünk, de mindenekelőtt a világ megismertetését, mégpedig gyönyörködtető módon.” – mondja Füst Milán Látomás és indulat a művészetekben című nagyívű esztétikájában. Kalló László és Kádár Dombi Péter művészete megfelel a fenti kritériumoknak. Az, hogy a transzilván gondolat nemcsak Kemény Zsigmond, Tamási Áron, Áprily Lajos vagy Dsida Jenű műveiben létezik, éppen Kalló László művészete bizonyítja. Műfaja a tájfestészet, technológiája többnyire az akvarell, olykor kifejezetten a plain air jegyeivel. Avatott műértők szerint a vízzel festés a legnehezebb technikák közé tartozik. Kalló László boldog ember lehet. Azt a világot festheti, amibe beleszületett. A Nagy-Küküllő völgyét, a Homoród és Fehér-Nyikó mentét, a Gyimeseket, a Szejkét, vagy Budvár és Csicser környékét. Képei egy belső, csendes harmóniát árasztanak magukból. Különböző fénytörésű, leginkább a tavasz és az ősz színei, az aranysárga, a barna, a vörös és a zöld árnyalatai váltakoznak tájain. Még a pusztulófélben ábrázolt falvak esetében is, festményei egy sajátos lírai hangulatot sugároznak. Mindez valamiféle „akvarelles impresszionizmussá” áll össze. Az utóbbi időben egyre többet próbálkozik az olajfestés technikájával, és hogy jó úton jár, az itt kiállított művei is bizonyítják. Kádár Dombi Péter agyagszobrász Homoródszentmártonból indult, tanári pályáját Csángóföldön és Csíkszentmihályon kezdte, majd sorsa Korondra szólítja. Így ismerkedik meg a szürke arannyal, az agyaggal. Majd a kilencvenes évek közepén Székelykeresztúrra, Udvarhelyszék mezővárosába költözik. Itt teljesedik ki művészete. A környezetében élő székely embereket ábrázolja szelíd humorral és elnéző szeretettel. Mondhatnám határtalan szeretettel. Kisplasztikáit az anyag ismerete, a technikai virtuozitás és az életszerűség jellemzik. Karaktereket hoz létre, a legjellemzőbb pillanatnyi mozdulatokkal, a legtipikusabb élethelyzetekben. Rám a legnagyobb hatást egy, az orcáját a két tenyere között tartó, kalapot viselő bajszos öregember gyakorolta. Arcát az évek, a gondok barázdálják. Bár valamire figyel, és a barázdák között ott bujkál a derű, tekintetét mégis keserűnek és szomorkásnak látom. Számomra ez az örökös elszakítottság, az erdélyi sorstalanság tekintete. Ahogy megláttam, rögtön eszembe jutott Tamási Áron Csalóka szivárvány című drámájának utolsó mondata: „Ne sírj kisfiam, látod az Isten is egyedül van, és milyen szépen hallgat.” Két művész. Két letisztult alkotói koncepció és két kristálytiszta ars poetica. Közel vannak a tiszta forráshoz, úgy ábrázolják a valóság sajátos kontúrjait, hogy közben fölé is emelnek, egy olyan világba, ahol egy pillanatig sem felejtjük el, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, és hová tartunk. Mert mi egyek vagyunk. Azonos módon ítéljük meg a történelmi múltunkat, lényegileg egyforma véleménnyel vagyunk a jelenünkről és talán hasonló céljaink vannak a jövőben. Itt a Kárpátmedencében. Elhangzott Kalló László és Kádár Dombi Péter kiállításának megnyitóján, Kisfaludon, 2012. április 3-án.

116

FILEP SÁNDOR FESTMÉNYE

Filep Sándor: Vénusz egyszarvúval 2010. 180x130 cm, ezüstvessző, olaj vászon

LEGÉNDY PÉTER – BÁJ ÉS VÁGY

117

Legéndy Péter

Báj és Vágy Filep Sándor festőművész barátomnak kiállítása volt Székesfehérváron, az Öreghegyi Közösségi Házban, Kiss Dorottya és Kéri Bence rendezésében, a megnyitón zsúfolásig megtelt a terem. Hetekkel később, mielőtt a tárlatot bezárták, arra kértek, beszélgessek a művésszel közönség előtt. Eszembe jutott, hogy alig egy éve, szintén közönség előtt, azt kérdezte Sándortól közös ismerősünk, hogy mi a művészet. Ő pedig a legnagyobb lelki nyugalommal felelt, „természetesen az, amit csinálok.” Többen mosolyra fakadtak, én meg arra gondoltam, hogy valóban az a művészet, amit Sándor csinál, egész életmódja művészet, keze munkája a művészet, gondolatai, fantáziája, érzései, minden csupa művészet. Ráadásul annyira tele volt a fejem akkoriban a művészettel, hogy nem is érdekelt csak úgy általában a művészet. Bevallom, hogy mi a művészet úgy általában, ma sem érdekel, sokkal inkább konkrétan, egy festmény vagy rajz, szobor vagy épület, bármi, amire mások azt mondják, hogy művészi alkotás, azon szívesen elgondolkodom, hogy valóban annak látom-e magam is. És amikor ott ültünk Sándorral a közönség előtt, talán nem a legjobb kérdéseket tettem föl, talán elmondhattam volna, hogy milyennek látom a kiállított képeket, vagy legalább a rajzairól beszélhettem volna részletesebben, persze utólag mindig okosabb az ember. Azzal nyugtatom magam, hogy legalább hagytam őt sokat beszélni, a közönség rá volt kíváncsi, én csak afféle segédlétező voltam, amire olykor szükség van. Ültem és élveztem, hogy egy aprócska kérdés nyomán is milyen lelkesen, bőven és szakszerűen, mennyire öntudatosan magyarázta el, mit és miért rajzolt vagy festett a táblákra. Direkt rákérdeztem, amikor valami olyasmit mondott, hogy az értelem és az érzelem örökös belső küzdelmében úgy véli, az érzelmek főszerepét kell támogatnia, hogy akkor miért van az, hogy hosszú hónapokig, vagy akár egy évig is tervezi-érleli a képeit, mielőtt elkezdené a gyakorlati munkát? Mert akik érzelemből festenek – tapasztalatom szerint – nem szoktak terjedelmesebb magyarázatot fűzni alkotásaikhoz, s az a meggyőződés vezérelt, hogy nála épp fordítva van, nagyon is az értelemmé a főszerep. Persze nyüzsögnek képein az érzelmek is, de az igazi főszereplő mégis csak az értelem. Nem emlékszem már, hogy szó szerint mit mondott, de válaszából kiderült, azért akar nagyobb hangsúlyt adni az érzelmeknek, merthogy nem a posztmodern, spekulatív művészet érdekli, nem azért töpreng, csupán a legtökéletesebb szakmai megoldásokat keresi. Figyelembe véve a művész előbbi jellemzését, szinte természetesnek tűnnek aprólékos toll-tus Dürer-variációi, tökéletes kivitelű festményei, hatalmas méretű vászonra készített ezüstvessző rajzai. Mintha a nagy reneszánsz mesterek szakmai erényeit látnánk újjászületni, mintha egy új reneszánsz tárulna szemünk elé. De akármire gondoljunk is, képei nagyon mai alkotások, modernek, az avantgárdon iskolázott szemű közönség se láthatja őket egy régmúlt korszak nosztalgikus újraálmodásának. Persze ott látjuk a művek színfoltjaiban Caravaggiót, Dürert, Vermert, és csak Sándor tudná pontosan megmondani, hogy kikre asz-

118


szociálhatnánk még, és ugyanakkor látjuk a legmodernebb festői megoldásokat, a lettrizmust, a szürrealizmust, a maratott felületet, az expresszív megformálást, s nem egy lapján még a konceptuális művészetből ismert vizuális kifejező eszközöket is megfigyelhetjük. Ha valaki ebből most arra következtetne, hogy Filep eklektikus festőművész, az nagyot tévedne, mert nála nem egymással összevissza keveredve jelennek meg a művészettörténetből jól ismert megoldások, hanem tökéletesen új alkotássá vegyülve, oly szerves egységként mutatkoznak, hogy csak az elmélyültebb esztétikai elemzés képes azokat valamennyire megkülönböztetni. Filep művészetének erénye, hogy új életre kelti a művészet régi mesterségbeli tudását, s ugyanakkor az avantgárd elvont, általános tulajdonságokból építkező, sokkal inkább gondolati, mintsem dologi valóságába is képes életet lehelni. Alakjai élő figurák, jelenetei valóságos, konkrét tulajdonságokkal rendelkező történések, nem csak amolyan általánosságok. Mindig konkrétan tudjuk, hogy mit vagy kit látunk a vásznakon, hogy mi történik velük, s nemegyszer még azt is kiolvashatjuk a művekből, hogy miért történik velük az, ami történik. A megjelenítés módszere pedig annyira újszerű és izgalmas, amennyire azt a modern művészeti alkotásoktól elvárhatjuk. Részletesebben most csak egyetlen művét kívánom elemezni, a Vénusz címűt, amely 180x130 cm-es, alapozott vászonra készült ezüstvessző rajz, alul olajjal festett hegedű és egy kisebb unikornis stilizált alakja látható. Vénusz itt egy túlhízott középkorú férfi, vagy ha jobban megnézzük, akár androgün is lehet, ez a kétértelműség persze oly rejtélyesen sejlik föl, mint a Monalisa mosolya. Vénusz római istennő volt, akinek neve eredetileg báj és vágy jelentéssel bírt, csak később kapcsolódott hozzá a szerelem, a szépség, és a termékenység princípiuma, amikor a görög Aphroditével azonosították. Az őskori bálványszobrok között szép számmal találhatók ún. Vénusz szobrok, melyeket a termékenység jelképeinek tart a tudomány, jellemzőjük az eltúlzott testi formák, a női nemi jelleg kidomborítása. A modern kutatók némelyike tiltakozik e szobrocskák megnevezése ellen, mivel helyteleníti, hogy Vénusz klasszikus alakjához a kövérséget és az aránytalanságot társítsuk. Filep csavart egyet az elterjedt értelmezésen és férfiként mutatja be nekünk a modern Vénuszt, hamiskásan mosolygó alakként, akinek már-már gusztustalanná puffadt teste a „konzumtársadalom hőseként” jelenik meg. Párnáján könyököl elmélázva, hatalmas testét öles jobbjával támasztja, és ijesztően valóságos, a finoman árnyalt szürke tónusok között egy sztoikus nyugalmával tűri az életet, az időt, s bennünket, nézőit is. Mintha ismernénk, csak hirtelenjében nem jövünk rá, hogy kicsoda az illető, ettől még döbbenetesebb a jelenség, hiszen nem csak úgy valaki, de lehet, hogy az ismerősünk, és nem csak rettentően kövér, de még huncutul mosolyog is. Látszik rajta, hogy nem fölfuvalkodottságában derül, és nem is a testiség eme torz tréfáján, ami vele történt, inkább azon, ami a képen kívül van, vagyis a világon, vézna kis létünkön elmélázva ül ki arcára a bölcs mosoly. Ilyen Filep Vénusza, szelíd és megértő. Bár az örök Vénuszok legfőbb tulajdonságaira, a szerelemre, a szépségre, és a termékenységre már csak méretei miatt is alkalmatlan figura. Érdekes azonban, hogy a báj és a vágy szavak mégsem teljesen ellentétesek vele, ha elég ideig nézzük, a végén már egész elfogadhatónak látjuk.


119

A kiállításon véletlenül és teljességgel akaratlanul fültanúja voltam egy beszélgetésnek, mely a Vénusz előtt zajlott. Középkorú pár nézte a képet, csak álltak ott és elmélyültek a tömérdek hús látványban. Próbálták érteni, hogyan lehet valakinek ekkora teste? A férfi fölsóhajtott: hú de kövér. A nő le se vette szemét a vászonról, halkan megjegyezte: beteg. – Egy szegény amerikai. – Mi? – Amerikai, tudod, jóléti társadalom, hamburger, sült krumpli. – Hormonok – állapította meg a nő. – Lehet. – Láttam egy filmet ilyen emberekről. – Szerinted hány éves? – kérdezte a férfi. – Ötven, vagy inkább csak negyven – mondta a nő kissé bizonytalanul. – Biztos valamilyen kajára gondol. – De ez olyan, mintha ukrán lenne, nézd a környezetét, milyen piszkos és szegényes. – Csíkos a párnahuzata, mint a miénk. – Aha. Meg fog halni, ilyen kövéren nem lehet sokáig élni. – Egészségesnek látszik. – És mit jelent alul a hegedű? – kérdezte a nő. – Hogy zenész. – Egy kövér, ukrán hegedűművész? – Amerikai – ismételte a férfi. – Nem, inkább orosz, de mindenképp kelet-európai, és beteg. – Dehogy, ő egy túlhízott, lusta amerikai zenész, aki orvosi kezelésre vár, hogy lefogyasszák. – Ha amerikai is, de orosz vagy ukrán származású. Hihetetlen, hogy ez rajz. – Ja, hihetetlen, én is fotónak láttam először. – Aki így tud rajzolni, az miért csinál ilyet? Miért nem szép dolgokat rajzol? Minden képe olyan fura – méltatlankodott a nő. – Ja, fura. Biztos ez tetszik neki. Menjünk. – Mi van? – Jönnek a tévések, itt akarnak forgatni – magyarázta a férfi. – Hát, döbbenetes – dünnyögte a nő, s azzal tovább mentek, át a másik terembe. Egészen egyszerű és hétköznapi vélekedés volt ez a képről, sőt, nem csak erről a képről, hanem kicsit Filep művészetéről is. Azt mondták, hogy fura dolgokat ábrázol, és hogy aki ennyire tökéletesen tud rajzolni, annak csak is szépet szabadna alkotnia. Később újra alaposan megnéztem magamnak a Vénuszt, művészi szempontból tökéletes volt, már majdnem bájos és vágyakozással teli. Igaz, hogy embertelen nagy testbe szorult az élet, de élet volt benne, s ráadásul nem látszott boldogtalannak. Vénusz a Filep-i fricskák egyike. Kifinomult rajztechnikája által életre keltett alakja(i) sikeresen eltünteti(k) a határt kifejezés és ábrázolás között. Etikai emelkedettsége és az abszurditások iránti érzékenysége korunk jelenségeinek különös

120


kritikusává nemesítették művészetét. Hosszas keresés után se találnánk egyetlen olyan alkotást sem életművében, mely nélkülözné a kritikát – s most a szó régi értelmére is gondolhatunk, képzeletben eljátszva azzal, hogy milyen is eredetileg az ember, milyen eredetileg a világ, hogy mi tekinthető helyesnek vagy helytelennek, jónak vagy rossznak, szépnek vagy csúfnak. Emlékszem egy régen olvasott könyvre, melyben azt fejtegette a tudós szerző, hogy a kritikai ítélet sohasem lehet annyira tárgyszerű, hogy csakis a tárgyról szóljon, és ne mondjon semmit a kritizáló alanyról. (Elnézést kérek a szerzőtől, hogy nem tudom pontosan idézni szavait, de már elfelejtettem, hogy mely könyvben olvastam e sorokat.) Vagyis a kritikus a művében nem csak a tárgyát-témáját alkotja meg vagy alkotja újra, hanem közben saját magát is megalkotja, mintegy kifejezésre juttatva értékítéletét. (Remélem a lényeget nem torzítottam el.) Így értem azt, hogy Filep Sándor barátom témaválasztása és annak konkrét megvalósítása mindig kritikai fricskát jelent, nem csupán művészien kivitelezett tárgyat. Manapság sok művész és teoretikus félreérti a művészi átírás vagy újrafogalmazás lényegét, mert ahelyett, hogy a témát vagy modellt alkotó módon értelmeznék, egyszerűen elrontják a formát, ízléstelenre pingálják a színeket, s a művet a firkáláshoz, az értéktelen hulladékhoz teszik hasonlóvá. Kétségtelenül ez is kifejezés, de nem művészi, hanem alantas és romboló hatású. A modern művészetnek ezt a rossz fajtáját mindig is kerültem, és tapasztalatom szerint a közönség zöme se fogadja el. Ellenben azt a modern művészetet, amely a témát értelmes dologként ábrázolja, és az ábrázolással fejezi ki értékítéletét, úgy vélem, mindenki szívesen nézi. Filep Sándor művészete – merthogy csak ilyen van, a konkrét személy művészete, olyan, hogy elvontan a művészet, csakis a művészetfilozófia számára létezik –, konkrét tárgyakban megvalósulva, azzal az általam sokáig lehetetlennek tartott mutatvánnyal ér föl, miszerint a modern formavilág az ábrázolás hagyományos módszerével társulva képes lehet új, értékes alkotások létrehozására. Természetesen a modern művészet lehetőségeit átértékelő véleményem nem most, e kiállításon fogalmazódott meg, hanem hosszú évek óta lassan érlelődött, természetesen főképp Filep Sándor művészetének ismeretében. Ma már helyesnek tartom azt a felfogást, hogy a művészet egész történetét, de a köztörténetet is, vagy bármely konkrét tárgyat-jelenséget alkotó módon lehet és kell újraértelmezni, mert nem lehetséges, még tíz év távolából sem helyreállítani a dolgok-jelenségek eredeti értelmét, vagyis esetünkben azt, amit a reneszánsz mesterek, vagy a huszadik század elején az avantgárdisták akartak új formáikkal megjeleníteni. És nem is biztos, hogy értékesebb ma az a tegnapi szándék, mint az alkotó módon újraértelmezett hagyomány. Kétségtelenül nagy szakmai tudás kell hozzá, hogy az újraértelmezést elfogadhatóvá tegye a művész. De mindenekelőtt a lélek bátorságára és kiművelt érzékenységére van szüksége, hogy hol, mikor és mennyiben léphet túl a konzervált felfogáson, mely szerint a régi szándékok és módszerek pontos rekonstrukciójától eltérni nem szabad. Nem csak lehet, de kell is, mert attól válik élővé a hagyomány, ha folyamatosan újraértelmezzük. Szabadjon még egy gondolat erejéig visszatérnem a római mitológiához, melyben Venus eredetileg a növényekkel kapcsolatos isteni tetszést, a szaporodást és növekedést helyeslő isteni akaratot személyesítette meg. Ha ebben az isteni tet-

LEGÉNDY PÉTER – BÁJ ÉS VÁGY ÉS BOBORY ZOLTÁN – IN MEMORIAN

121

szésben vagy jóváhagyásban keressük a Filep-i Vénusz értelmét, úgy számításba kell vennünk, hogy a hatalmas domborulatok, a túlzottan is telt formák nem csak az őskori művészetben kaptak jelentős szerepet, hanem például a barokk szépségideálban is az erőteljesen gömbölyödő test volt a mérce, az számított egészségesnek, kívánatosnak, arra mondták, hogy bájos. Persze egy ilyen pufók férfialakra nem mondhatjuk, hogy bájos, de nem is az volt a művész célja, hogy testi szépségideált alkosson, avagy a telt idomok reneszánszát idézze föl, hanem ellenkezőleg: a szépségről, a szeretetről, s talán a szaporodásról is közszájon forgó vélekedés kritikáját akarta nyújtani. Az anorexiás és a túlzottan kövér, ez a két véglet uralja korunkat, ezek a sztárok, valami idétlen elmebeli ficam alapján lettek eszményképekké. Filep Sándor pedig veszi magának a bátorságot és kritikát mond e szélsőségek eszményítéséről. Kritikája szakmailag tökéletes, érzelmileg fölkavaró, tehát kikerülhetetlen, muszáj gondolkodnunk róla. Bármilyen világnézetű, bármilyen ízlésvilágú legyen is a közönség, Filep képei mellett nem lehet csak úgy elmenni. Az ő fricskái kiemelnek megszokott életterünkből és rákényszerítenek az önálló ítéletalkotásra. Filep Sándor tehát jó művész, és valóban művészet az, amit ő alkot nekünk.

Bobory Zoltán

In memoriam Kérdések Csurka István temetésén Gondoltál-e néha arra, hogy elfutni könnyebb lenne, mint gyülevész zsoldos-falkával szemben, puszta marokkal várni dorongok súlyos zuhanását? És arra gondoltál-e, hogy térdre roskadj, töpörödött lelkű vigyorgók közé, lesni, mikor villan ránk szemfog, mozdul hamis-kegyelmező intés? Gondoltál-e végül arra, hogy a végső elszámolásnál micsoda magára maradt, reménye vesztett fekete sereg köszöni meg, szomorú imájával, énekével, amit érte cselekedtél, életnyi harcodban…?

122

DEÁK MÓR – ANYAKÖNYV

Deák Mór

ANYAKÖNYV fekete virág Ma nem alhatsz itt. A nagybátyám nagyon komoly volt, ilyenkor nem szerettem. A felesége, aki háromszor hozzáment és négyszer vált el tőle, biztosan jobban ismerte az ilyen hangulatait. Ma nem alhatsz itt. Sejtettem, hogy valami csak felnőttekre tartozó dologra készül, mert megfésülködött. Persze tudtam, hogy a Fél Marist várja, tudta az egész falu. Nehéz titokban tartani azt, amit legszívesebben világgá kiáltanánk. A Fél Maris férjére, a Fél Imrére rádőlt a föld, azóta csak ummgatott. A Marisnak meg olyan kemény feneke volt, ami kiállt minden próbát. Miért?, kérdeztem, de nem néztem a szemébe. Mert ma nem alszom egyedül, felelte, és csak most riadok rá arra, hogy mennyire őszinte volt. Elbóklásztam, kergettem birkákat és libákat, meghajtott egy gúnár. Tudtam én már sok mindenről. És fantáziáltam is már sok mindenről. Gyere, dugjál meg, mondta a Fél Maris a nagybátyámnak, fülledt augusztusi délután volt, a postástáskája a zöld biciklijén lógott, tele levelekkel, nyitva volt az ablak, benéztem, a nagybátyám feje vörös volt, de az a fekete virág is vöröslött a Fél Maris lába között. Láttam én már előtte, hogy hogyan csinálják a lovak. Láttam kutyákat, birkákat is. Azért egy kicsit elszégyelltem magam, hogy a nagybátyám se jobb. Mindig az a legérdekesebb, amit megtiltanak. Hogyne lopóztam volna vissza? Dobogó szívvel, elakadó lélegzettel hogyne mentem volna vissza a nagybátyám házához? Először, mintha nem tudtam volna, mit is akarok, az istállóba mentem. Örült nekem az anyakoca, pedig nem etettem meg. Hurrá! A tyúkólat fölverni mindig szerettem. A kotyogás meg a kodácsolás megbizonyított arról, hogy igen, én vagyok én. Sok idő eltelt, mire végeztem mindazzal, ami nem volt dolgom. Szerettem volna elmismásolni, amiért jöttem, de nem lehetett. Az ajtó nem volt bezárva, de hát soha nem volt. Holdak és napok figyeltek, amikor benyitottam. Mindenem fájt. Tilosban járni jó, mégis mindig meg kell adni az árát. Szegény Fél Imre! Meg is halhatott volna, amikor sárkányt eregetett és meghalhatott volna, amikor a föld rádőlt. És meghalhatott volna, amikor a felesége a nagybátyámmal hált. Az ajtó nem nyikorgott, ahogyan benyitottam, a nagybátyám megzsírozhatta.


123

Vártam a félhomályban és nem tudtam, hogy életem legfontosabb döntése előtt állok. A Pityu a hátán feküdt, letört kipufogójú Verhovina hangjára hajazott a horkolása. Anyaszült meztelen volt, és én csak reménykedhettem benne, hogy egyszer nekem is ilyen szőrös lesz a mellkasom. A Fél Maris mellette feküdt, lecsúszott róla a paplan, talán melege volt, talán csak így volt jobb neki. Bambán bámultam a mellbimbóit, meg is ijedtem. Gerjedelem szaga érződött a szobában és éreztem, hogy a klottgatyám ébredezni kezd. Soha nem voltam jóban a holddal, aznap éjjel meg kifejezetten elárult. A Pityu Verhovináról átszállt egy Komárra, de a kipufogó változatlanul le volt szakadva. Álltam a szobában, pedig ezt nem is szabad és meglestem őket. Odahajoltam a Fél Maris nőiségéhez és egészen egyszerűen belehaltam. Két comb. És minden kemény. És minden szép. És minden téged vár. Ha nem vagy tízéves kisfiú. A hold elárult, de nem érdekelt, a szememben ragyogott a nap. Néztem azt a finom rajzolatú csodát és megéreztem, hogy nagy jövő vár rám. Még a kezemet is vissza kellett fognom, mert indult volna a simogatásra. Néztem, néztem a bozontot, amikor a pillantásom egyszercsak összeakadt a Fél Mariséval. Kicsi vagy még, búgta galambok hangján, az Ararátról Isten megbocsátását hozó galambok hangján, kicsi vagy még hozzám. De eljön az idő, eljön a te időd, és én már csak bánni fogom, hogy nem fogadtalak magamba. A nagybátyám Verhovinája fölpörgött, mintha üresben ráhúzta volna a gázt, vagy el akart volna ütni engem, de én már kifordultam a szobából, álltam az áruló hold alatt, vörös volt az arcom, vörös volt a hold és honnan tudhattam volna, hogy vöröslő álmaim nem hagynak nyugtot, amíg enyém nem lesz egy fekete virág.

fél a nyolc Fél a nyolc. Nagybátyám az ágy szélén ült, a bakancsát fűzte. Akkor már övé volt minden, én egészen biztosan, de akkor már a falu is, neki azonban csak egy óra kellett, hogy el ne késsen, fél a nyolc és nem nézett rám. Nekem persze el kellett kísérnem, kísérték mások is, egyre többen, ő meg ment a kocsma felé, fél a nyolc, féltem én is, és tudtam, hogy ő is félt, orra betörve, monoklik a szeme alatt, zúzódások az arcán, de már nem is könyörögtem, hogy ne menjen oda, fél nyolc volt és neki menni kellett. A Rontó bácsi azt mondta, hogy az óriás szerette el a Katit, a nagybátyám feleségét, de hát a nagybátyám a Katit, aki négyszer elhagyta, mindig újra-és újra feleségül vette volna. Mások azt mondták, hogy az óriás megitta a nagybátyám sörét. Én csak annyit tudtam, hogy fél nyolckor a nagybátyám elindul és megvereti magát.

124


Amikor az óriást először megláttam, azt hittem, nem is ember. Felénk nem voltak hegyek, így hegynyi emberek sem. Éltük laposan az életünket, lapos volt az arcunk, a házaink, az álmaink, talán ezért ivott a nagybátyám annyit, de hát pálinkából dombot, borból hegyet, sörből csúcsokat nem lehet összehordani, szétfolyik minden és csak még laposabb lesz. Nagybátyám letörölte a lábát, a kocsma ilyenkorra már mindig tele volt, a kocsmáros összedörzsölte a tenyerét, egy ideje ingyen itatta a Pityut, jössz holnap is?, a nagybátyám bólintott, most már nem ivott előtte sokat, nehogy kihányja, fölhajtotta a második deci pálinkát és az óriás elé lépett. Azt nem láttam, amikor először verekedtek, talán a Kati, talán a megivott sör miatt. Talán egy hegy volt az álma a nagybátyámnak. Azt mesélik, az óriás nem is vette komolyan a Pityut, amikor az behúzott neki egyet. Röhögött, hogy az üvegek rezegtek belé, hangjában hegyek visszhangja zúgott, aztán, hogy a nagybátyám mégse hagyta abba, orrbavágta. A nagybátyám véresen hazajött, lefeküdt és azt mondta, fél a nyolc. Én hiába könyörögtem, hogy ne menjen oda. A papa és a mamakettő rimánkodott, fenyegetőzött. A Kati is eljött a gyerekekkel, a nagybátyám az ölébe ültette őket, zöld és lila és fekete volt az arca, mint a hegyek színe alkonyatkor, a gyerekek sírtak, a nagybátyám nevetett, no menjetek, tolta félre őket, fél a nyolc, dolgom van. Mi lesz ennek a vége?, rángattam meg a Rontó bácsi kabátujját, hát leüti, mi lenne, vont vállat, azt tudom, türelmetlenkedtem, a felnőttek sosem értik meg elsőre, mit kérdez egy gyerek, de meddig tart ez? A Rontó bácsi rám nézett, vállat vont, aztán mintha megijesztettem volna, otthagyott. Mért csinálod ezt? Mért csináljátok?, a nagybátyám az arcát borogatta, foga elöl már egy se volt, csak egyet üt, suttogta, eleinte még csépelt, most meg már csak egyet üt, a pálinka nem tesz jót neked, mondtam, eleinte még röhögött, suttogta a nagybátyám, most már komoly és mindig egyet üt. Visszajövök hozzád, ha abbahagyjátok, a Kati majdnem sírt, a nagybátyám a fejét ingatta, mi a neve, kérdezte szórakozottan, Imre, mondta a Kati, csak később értettem meg, hogy ez az óriás neve lehet, a hegyeknek is van nevük, azt tudtam, ilyen kimondhatatlan, hogy Csomolungma meg Kilimandzsáró, Imrehegy, kóstolgattam, nem is csúnya név egy hegynek, fél a nyolc, dolgom van. Nagybátyám lecsapta a pálinkáspoharát a pultra, az óriás elé lépett. Egy hegy nem mehet el, gondoltam magamban, mindig fémízű lett a szám nekem is, ahogy nagybátyám az óriás elé lépett, most, szorítottam össze az öklömet, de az óriás csak állt, leeresztett kézzel, mért csinálod ezt, Pityu, suttogta, inkább igyunk valamit, a kocsma népe szájtátva bámult, te nem idevalósi vagy, mondta a nagybátyám és nekiugrott. Tizenhét napig volt fél nyolc a faluban. Az első héten még röhécseltek és röhécselt az óriás is, a második héten már komor csönd volt. Az óriás ökle minden este pontban ugyanakkor rászakadt a nagybátyám fejére, hegyről a szikla, de az az összetört arcú ember, a nagybátyám, akin már nem nevettek és akit megállítani sem lehetett, minden este újra leüttette magát.


125

Indulunk?, szólt a nagybátyám, bólintottam, mögötte mentem két lépéssel, a sarkon a Rontó bácsi lépett mellém, aztán a mamakettő, először tízen voltunk, aztán húszan, az óriást soha nem kísérte senki, betódultunk a kocsmába, a többiek már ott voltak, a kocsmáros összedörzsölte a tenyerét, már tette is a Pityu elé a pálinkát, a nagybátyám nem nyúlt a pohárhoz, hol van, kérdezte, hol van? Ma nem jött, válaszolta a kocsmáros kétségbeesetten, biztos csak késik, nem jön, mondta a Kati és odalépett a nagybátyám mellé, fölemelte a poharát, lehúzta a pálinkáját, lila volt a szeme alja, és nem is jön már soha többé, arra gondoltam, az óriás biztos neki is megitta a sörét, a Pityu nem nézett rá, sarkon fordult, a Kati utána lépett, kotródj, morogta a nagybátyám és kézen fogott engem. No gyere, igyál, most már ihatunk, a pálinka meleg volt és büdös, a nagybátyám feje helyén karalábék és padlizsánok nőttek, most mi van?, kérdeztem, a Pityu nem válaszolt, most győztél? A szeme egészen bedagadt, látni se láttam, nem lehetett kiolvasni belőle semmit, s ahogy odatántorogtam hozzá, hogy megismételjem a kérdést, akkor láttam, hogy alszik, hát hanyattlöktem, betakartam és odabújtam mellé.

hetedhét Nem megy, nem sikerül, nem tudom. Nagybátyám tenyerébe temette az arcát. Az előbb a pálinkásbutykost is úgy nézte, mintha erőt kéne gyűjtenie ahhoz, hogy meghúzza. Pedig az ő ereje éppen hogy a pálinkásbutykosban kotyogott, csodalámpa helyett egy butykosban. Szellem azért előfordulhatott benne, mert a Pityu reggel még vörös és bedagadt szeme a butykos háromszori kézbevétele után csodálatosan kitisztult, krákogása értelmes beszéddé alakult és addigi imbolygó mozgása is megváltozott. Tényleg erőtlennek tűnt, odaléptem hozzá és a kezébe nyomtam az erejét. Nem megy, rázta a fejét. Olyan volt, mint az őszi légy, zavarodott, lassú és fekete, ilyenkor valahogy mindig fennsőbbségesnek hatott a hangom, úgy, mint most is, amikor megkérdeztem: – Mi nem megy? Rámemelte a tekintetét, kiszabadította a szellemet a butykosból, krákogott és valahogy félve kérdezte, mint ahogy a Katival szokott beszélni, akit háromszor vett feleségül, nem nevetsz ki? Most már kíváncsi voltam, nem szokott ez az én nagybátyám ilyen nagy feneket keríteni a dolgoknak, ha kellett, sírt, ha kellett, nevetett, de dolgozgatni meg lustálkodni is szokott, volt, hogy elengedte az asszonyt, volt, hogy visszafogadta, engem is szeretett, ha elvert, most már kíváncsi voltam, csak nem a Mamakettő kért tőle valamit? Talán, hogy ne igyon? Vagy nekem ne adjon? – Nem hát – feleltem, kivettem a kezéből a pálinkát, simán hagyta, nem jó jel, gondoltam, a butykosban tényleg lehetett valami szellem, mert a szememet mindig kifényesítette, csillogott, ha ittam, ez volt benne az egyedüli jó, – nem tudok hetet lépni.

126


Leesett az állam, úgy meglepődtem, hogy cikákolni kezdtem, a Pityu dühösen meredt rám, ezen nincs semmi röhejes, így hát röhögni kezdtem, fenyegetően nézett, fulladoztam a röhögéstől és a pálinkától, nehem tuhudsz, fájt a hasam, nehem hetet, léhépnihi, a pofon nagyot csattant, bámultam rá, hogyhogy nem tudsz?, hát úgy, hogy nem tudok. Mutasd, mondtam, erőt kértünk a butykos szellemétől, a nagybátyám színpadiasan körbemutatott, inkább az udvaron, mondta, és dülöngélve kifele indult. Ohó, mondtam magamban és számolni kezdtem a lépéseit, egy, elérte az asztalt, kettő, három, megkerülte a széket, négy, öt, kinyitotta az ajtót, jössz?, nézett rám, bólintottam, de hát kezdhettem elölről a számolást, két lépcső, egy, kilengés balra, kettő, most jobbra, háromnál megállt, kezdhetjük? Éreztem, hogy ez neki valóban fontos, így hát nem is fog rámszólni, különben is nálam volt a butykos, meghúztam, kezdjük. A nagybátyám fölemelte a lábát, hangosan számoltam, eeegy, letette, fölemelte a másik lábát, keeettőőő, letette, számoltam tovább, haaat, fölemelte a lábát, hátrafordult felém és ettől elesett. Látod?, mondta szemrehányóan, nem tudok hetet lépni. Odaültem mellé, megpróbálhatjuk megint, beletörődve rábólintott, mint aki tudja, hogy úgysem sikerül, a szellem a butykosból segített neki talpra állni, aztán eltűnt bennem, mehet?, kérdezte, a hangja olyan reménytelenül kongott, mint a butykos, igen, próbáltam reményt önteni bele, egy, megy ez, kiáltottam, kettő, hatnál a nagybátyám sírni kezdett, nem megy, nem tudok hetet lépni, hozok segítséget, kiáltottam, úgyis elfogyott a pálinka is és elrohantam a Benedanagy kocsmájába. Szerencsém volt. Bár meglehet, hogy a Rontó bácsit szinte mindig szerencsém lett volna megtalálni a Benedanagy kocsmájában. Rontó bácsi, Rontó bácsi, jöjjön gyorsan, hadartam a kezébe csimpaszkodva, nagy baj van. És aztán mi?, kérdezte, a Pityu nem tud hetet lépni. Csúnya dolog volt, ahogy a kocsma röhögött. Röhögött a Rontó bácsi, a Kemecsei bácsi, a Benedanagy, mindenki, aki ott volt, és én nem adhattam nekik pofont. Na jó, állt föl végül a Papakettő, addig észre sem vettem, hogy ott van, gyere, papa, fogtam meg a kezét, de hát hetet lépni mindenki tud, nem, a Pityu tényleg nem, na, ezt megnézem én is, zárta be a kocsmáját a Benedanagy és elindultunk a nagybátyám háza felé. Gyertek csak, gyertek, a Pityu az udvaron állt, meggörnyedt vállal, olyan szomorúság áradt belőle, mint a kiszáradt patakmederből nyáron, már senki nem nevetett, igyál, kínálták meg, tényleg? Tényleg nem tudsz...? A nagybátyám csak ingatta a fejét, a Kati miatt? Hogy négyszer elment és háromszor visszajött? Vagy a hét disznó, amit elloptak, mikor kondás voltál és elaludtál? Nem tudom, recsegett a homok a kiszáradt patakmederben, na akkor lássuk. A nagybátyám nekikészült, egy, zúgta a férfikórus, kettő, hajrá, Pityu, hatnál megakadt, a Rontó bácsi lökött rajta egyet, elesett és már nem is kelt föl. Sok pálinka elfogyhatott, jöttek mások is megnézni, hogy a Pityu hogyan nem


127

tud hetet lépni, egyre többen voltak azok, akik szintén kipróbálták, és már nekik sem ment, röpködtek az ötletek, húzták-vonták-tolták a nagybátyámat, a gólya viszi sem vált be, végül a Kemecsei bácsi, akinek hét lánya volt és egy fia sem, mégis a legokosabbnak számított a faluban, azt mondta, öt meg kettő. A zűrzavarban először meg sem lehetett hallani, így a Kemecsei bácsi elordította magát: – Öt meg kettő! A hirtelen csöndben a Pityu szólalt meg először, mit mondtál? próbáld ki, ragyogott a hétlányú ember, öt meg kettő! Igaza van, ordított föl mindenki, ne hetet lépj, lépjél ötöt meg kettőt, hatot meg egyet, négyet meg hármat, kettőt meg kettőt meg hármat, a nagybátyám kipróbálta, ment neki, örömujjongott az egész udvar, öt meg kettő, üvöltötték, a Pityu lelépte, hat meg egy, a Pityu lelépte, egymás nyakába borultunk, négy meg három, de arra már nem emlékszem, ki mikor ment haza, csak arra, hogy amikor a bokor tövében felriadtam, a nagybátyám még mindig az udvart rótta a hatalmas hold alatt, öt meg kettő, lépegette ki, hat meg egy, ujjongta, négy meg három, de én álomba zuhantam újra, mintha rámszámoltakvolna.

128

TARI ISTVÁN – BESZÉD A DON-KANYAR KÁPOLNÁNÁL

Tari István

Beszéd a Don-kanyar kápolnánál* Tisztelt egybegyűlt emlékezők! Az 1914-es szarajevói merénylet – röviden szólva – államalapító emberölés volt! Az a század eleji merénylő, szerb gyilkos egy új állam, birodalom megalapítását készítette elő szörnyű tettével. Az a terrorcselekmény néhány éven belül óriási zsákmányt hozott a délszlávok, különösen a szerbek számára, északabbra tolva a balkáni valóság új, birodalmi határait, a fejetlenséget, a szervezetlenséget, az elmaradottságot, a zűrzavart meghonosítva vidékünkön. Az a szenvedés-özön, mely a nagyhatalmak gaztetteinek következtében térségünkre zúdult a XX. század elején, a 90-es évek tömegsírjain át, manapság teljesedik ki. És nem véletlenül! Hiszen a szabad rablás sokszínű változatai immár a győztesek három nemzedékének életvitelébe épültek be, oly módon, hogy – lassan már száz éve! – a hadizsákmány elosztása számukra a munkát jelentheti. Ahogyan a fegyvertelen férfiak, öregek, gyerekek, asszonyok megkínzása, megbecstelenítése, megölése azonosulhat a bátor, hősies, hazafias magatartással. A Délvidék hosszú időn át, egészen 1918-ig, az együttélés működő térsége volt A szegények magyarságát, a XIX. század utolsó harmadától a nemzetiségi területek megbízható kormánypártiságát, a cselédek, törpebirtokosok, kisbérlők, hivatalnokok, alkalmazottak, iparosok megbízhatóan működő világát forgatta föl, verte szét, szüntette meg a – magyarság érdekeit teljesen figyelmen kívül hagyó! – háború; a francia előnyomulás, az őszirózsás zűrzavar, a jelszavak lelkesítő ereje, a győztesek kedvében járó behódolás, a megszálló csapatok önkénye, a fölgyorsuló délszláv mohóság, a menekülők megkoppasztása, vagyonuk elkótyavetyélése; a hatalomhoz jutottak gátlástalansága, az ajándékba kapott diadal. A magyar pénz lebélyegzése. A békekonferencia oly hamis reménye... Fegyverrel szerzett rész – mondták arra, amit puskalövés nélkül szereztek. Micsoda erővel veti magát a balkáni fejetlenség a hadizsákmányra! Micsoda erővel támad a déli, török elnyomás alól csak látszólag fölszabadult elmaradottság! Kellenek-e hősök a Beszélj államnyelven! Aki nem beszéli az államnyelvet, ellensége az államnak! – feliratú táblák elszaporodása idején? A diktatúra bizalmi embereinek korlátlan hatalma idején? Amikor a magyar szó kiejtése az állás elvesztésével járhat. Amikor a magyar tanítókat tömegesen helyezik át Dél-Szerbiába. Amikor a diktatúrát dicsőítő küldöttségek utaznak Belgrádba. Kik a hősök a politikai gyilkosságok, a szerb király megölésének idején? A házkutatások, a vizsgálati fogságok, a rendőri felügyeletek, a zárt tárgyalások idején?


129

Amikor csak szlávok vásárolhatnak ingatlant az 50 km-es mélységű határövezetben. Kik a magyar föltámadás hősei 1941 tavaszán? Megszállhatja-e a délvidéki magyarságot a magyar hadsereg? Megszállható-e egy szétesett, nem létező ország? Milyen magyar feltámadás az, mely határfolyóvá teszi Tiszánk déli szakaszát? Milyen magyar feltámadás az, melyben a tábortűz, sortűz, torkolattűz, zárótűz megvilágította fagyott lóhús, jégcsap ízét mérhetetlen szenvedés veszi körül, az irdatlan hómezőkből kimeredő ismeretlen bajtársi kezek helytállásával, a felmorzsolt hadosztályok rettenetével... Milyen magyar feltámadás az, melyben jobbára napszámosok, béresek, uradalmi cselédek és más földhözragadt nincstelenek védik – mert a jobb módúak akkor is fel voltak mentve! – a Don-kanyarnál a hazát? Milyen magyar feltámadás az, melyben nemzeti tragédiánk teljesedik ki a felperzselt föld, az iszonyú tél poklában, a vérfürdők és fejadagok, a bűn elhatalmasodása idején... A második világháború alatt az egykor egy országban élő délszlávok miért irtották, tizedelték egymást is annyira elképesztő kegyetlenséggel? Ismerték már a háborús győzelem mámorát? Rájöttek már arra, hogy a háborús győzelem emberöléssel jár? Hogy kedvükre szaporíthatják a tömegsírokat? Kitapasztalták már a szabad rablás lehetőségeit? Tudták már azt, hogy győztesként ismét élet és halál urai lehetnek? Hogy az etnikai tisztogatást ügyes politizálással felszabadító háborúnak, fasizmus elleni harcnak ismertethetik el a hatalmasokkal? Tudták azt, hogy a világ megtévesztéséből, hogy a háborús győzelem által szerzett zsákmány elosztásából legalább egy nemzedék vígan megélhet? Ismerték netán előbbről az elszaporodó önkéntesek (dobrovoljacok), harcosok államalapítói felsőbbrendűségét? És a kisebbségektől apró s még apróbb előnyökkel megvásárolható hallgatást? Milyen nemzeti értéktudat alakulhatott ki ott, ahol a magyarságukért és bírósági ítélet nélkül kivégzett legközelebbi hozzátartozóikat sem sirathatták, temethették el az életben maradottak? Kik a vérbosszú délvidéki hősei? Mit gondolhatnak a zászlóról ott, ahol csak azért haltak meg magyarok, mert nem akarták leköpni piros-fehér-zöld zászlójukat? Miért dicsőülhetnek meg a hóhérok? Válhatnak néphőssé? Kik az elnémítottság, a megtévesztettség hősei? A verbális delictum, a szavakkal elkövethető bűncselekmények hősei? Milyen nemzeti elkötelezettség, érzelmi azonosulás alakulhatott ki 1945 után vidékünkön, a Délvidéken, ahol a magyarság hóhéraiból néphősök lettek, akik néphősökként, magas rangú politikai vezetőkként ügyelhettek arra, hogy az általuk kivégzettek utódaiból jó jugoszláv janicsárok legyenek. Felelős magyar kormány még nem kért magyarázatot Jugoszlávia jogutódjától, Szerbiától, az 1944/45-ös magyarirtásra.

130

TARI ISTVÁN – BESZÉD A DON-KANYAR KÁPOLNÁNÁL Sokasodnak Szaporodnak körülöttem, egyre csak szaporodnak, sandán sokasodnak a gyáva, alkalmi gyilkosok. Ha meg akarjátok tudni, hogy lehet velük együtt élni? — gyertek el közénk. Undor, gyűlölet és harag nélkül érkezzetek ide. A tekintet nyugalma, fürkésző szótlansága, a száj csöndje, békéje erősítheti csak föl megkínzott áldozataik televényből előtörő, őrült jajveszékelését.

A délvidéki ártatlan magyar áldozatok hozzátartozóitól Szerbia elnöke sem kért még eddig bocsánatot. Látszatmegoldások kora Az összedrótozott kezek árvaságát csatangoló ebfalka kaparta széjjel; homokba fulladó szavakat ölelt át az elszorult torkú haza akkor éjjel… Gyógyírt jelentő földbe kapaszkodó hit volt bíz az éltető ital meg az étel. Ó, mekkorára nőhet a szenvedés itt, hol megjelent ismét a Garázda Piktor! Eltékozolt csontok ropogása szédít, és szájakat bénít — e parázna fintor — a kárhozat: bűzös fakadéka terjeng. Látszatmegoldások kora mindegyik kor. Felvetődhetnek-e a nemzet sorskérdései ott, ahol nemzetrészünk két nemzedéke úgy szocializálódott, hogy az önfelszámolásban elért eredményeiért kaphatta a legnagyobb elismerést leigázói részéről? Felvetődhetnek-e a nemzet sorskérdései ott, ahol csak a nyelvi játszadozás, a


131

szavak tördelése, csűrése-csavarása helyettesítheti az igazi történeteket, ahol az igazi történetek elmondása államellenes cselekedetnek számít. Beszélhetünk-e a szellem embereinek tiszteletéről ott, ahol tekintélyes koponyák, írók és tudósok próbálják meg elhitetni magukkal és másokkal azt, hogy a kulönutas Jugoszláviának csak különutas magyarsága lehet. Milyen kérdésekre kereshették a válaszokat azok a délvidéki magyar alkotók, akik úgy nyaltak talpat, hogy az forradalminak látsszék? Az antisztálinista sztálinizmus, a forradalmasított délvidéki avantgárd talpnyalás miért válhatott keresett áruvá 1956 után a magyar nemzet kulturális piacán? A magyar forradalmat eláruló, véres kezére a kultúra fehér kesztyűjét húzó jugoszláv hamisság hogyan és mivel téveszthette meg majd fél évszázadon át a világot? A legújabb balkáni háborúkat, az ateisták területrabló vallásháborúit, a 90-es években, a hadizsákmány elapadása robbantotta ki. És milyennek mutathatta magát a kisebbségi sorsban élő délvidéki magyar művész, értelmiségi a katonai behívóparancsok szelektív alkalmazásának idején, a népirtás idején, amikor térségünkben az iszonyat új mértékegysége alakulhatott ki, mely a: menekült/óra volt. Rabol, ismét rabol a balkáni magatartás Szerbiához tartozó része. Mostanában a 2011. szeptember 26-án, a belgrádi parlamentben elfogadott kárpótlási törvénnyel próbál meg rabolni, a kollektív bűnösség elvét újból életre keltve: akik 1941–1945 között a megszálló erők tagjai voltak, valamint leszármazottaik, nem jogosulnak kárpótlásra. A magyar kormány nyomására, mivel a szóban forgó kárpótlási törvény magában hordozza a kollektív bűnösség fogalmát, a szerb törvényhozás 2011. december 5-én újabb, rehabilitációs törvényt fogad el – mely már eltekint a kollektív bűnösség elvétől – jellegzetes balkáni megoldást alkalmazva, mely két egymással feleselő, egymást elhomályosító törvénnyel, önkényes értelmezéseket, bizonytalanságot, további időhúzást, bonyodalmakat gerjeszt. A délvidéki magyarság megalázása 2011 őszén ismét megtörtént, ráadásul a kollektív bűnösséget tartalmazó kárpótlási törvényt azóta sem módosították, azóta sem vonták vissza! Ki is a hazaáruló, a megszálló, a fasiszta? Megszállhatja-e a délvidéki magyarságot a magyar hadsereg? Bujdosó katonaszökevényként írtam ezt a versem a 90-es években. Vilűmló Villanella Rosszkedvű a Teremtő: megduzzadt a háború fogai közt az emlő. Vad csattogást teremt Ő! Túl sok már a kiskorú, hatalomért esengő,

132

TARI ISTVÁN – BESZÉD A DON-KANYAR KÁPOLNÁNÁL fegyverével kerengő, vérmámortól domború, eszelős főszereplő. Sűrűsödik a felhő, mint temetők szomorú koszorúján a szeplő; mint a fekete kendő ráncaiban a ború: elszorul a nyeldeklő. Ó, pergőtüzet termő erdő, rengő tomporú! Te vagy most a Teremtő kezében a kereplő. *Elhangzott 2012. január 12-én.

König Róbert – Pforzheim anno, fametszet

ARATÓ ANTAL – HATVAN ÉV – HATVAN GRAFIKA

133

Arató Antal

Hatvan év – hatvan grafika König Róbert kiállításai Az elmúlt esztendőben – születésének hatvanadik évfordulóján – két kiállításon is köszöntötték König Róbert grafikusművészt, a Képzőművészeti Egyetem tanárát. Az elsőt szülővárosában a Vörösmarty Társaság, a másodikat Budapesten, a Magyarországi Német Írók és Művészek Egyesületének (VUdAK) rendezésében mutatták be. A rendkívül gazdag életműből minkét kiállításon más és más alkotásokat láthattunk, ám a lehetőségekhez képest az életmű egészébe kínáltak bepillantást. Először mutatta be a főiskolás korában, 1970–71-ben készült finom rézkarcait, (Székesfehérvári piac, Bandi bácsi stb.), Drapéria című krétarajzait. Azt, hogy fehérvári emlékei mindig jelen vannak és újra értékelődnek művészetében, jelzi az Ex luto Alba Regia című fametszete, amely a sárból kiemelkedő egykori várost ábrázolja: a háttérben épülő katedrális előtt, a kép felületének szinte minden négyzetcentiméterét kitöltő sok alakos (király, királyné, püspök, tervrajzát tanulmányozó építőmester, kőfaragó, páncélos vitéz) kompozíció méltó tisztelgés szülővárosa előtt. (Budapesten láthattuk a Maulbertsh in Stuhlweinbourg 1-2. című metszeteit.) Nagy hatású sorozatainak (Az Apokalipszis lovasai, Delphoi, Ulmi hajók,

König Róbert – Ratgeb am Neckar, fametszet

134

ARATÓ ANTAL – HATVAN ÉV – HATVAN GRAFIKA

Vadászkantáta, Varázsfuvola stb.) lapjai mellett számos újabb grafikáját, köztük a középkori skót balladák ihlette rajzait, könnyedebb gangvételű akvarelljeit, ecsetrajzait, vegyes technikával készült műveit is bemutatta. Hosszú időn át foglalkozatta képalkotó fantáziáját a német parasztháború korában élő festő, Jörg Ratgeb, akit a baden-würtembergi tartományban található városka, Pforzheim főterén, 1526-ban felnégyeltek. (A történetírás úgy tudja, hogy a paraszti seregekkel való kapcsolattartás miatt ítélték el.) Legismertebb alkotása az egykor Herrenbeg templomát ékesítő különleges atmoszférájú szárnyas oltár, amely ma a stuttgarti múzeumban látható. A festő sorsát König Róbert már felidézte egy 30 számozott példányban megjelent, 12 eredeti grafikát tartalmazó mappájában. (Von Stuttgart bis Herrenberg, von Jörg Ratgeb bis Stuotgart, 2004.) E lapokon is megjelennek a König Róberttől elválaszthatatlan lovas motívumok, hiszen Ratgeb kivégzésének az eszközi is lovak voltak. Bekötött szemű lovak tépik négyfelé a festőt, azt is jelezve, hogy ők is áldozatok, a hatalom öntudatlan eszközei. Budapesti kiállításán, nagyobb méretű fametszetein is felidézte a festő életének mozzanatait. Ha kissé elkésve is, ezek bemutatásával is emlékeztetünk a tárlatokra.

ELŐFIZETŐINK 2012-BEN Ács József, Érd ALBA KDM, Székesfehérvár ALCOA KÖFÉM Művelődési és Klubház, Székesfehérvár Aranybulla Könyvtár, Székesfehérvár A Szabadművelődés Háza, Székesfehérvár Bártfai Mária, Vértesacsa Beke István, Székesfehérvár Berényi Gézáné, Székesfehérvár Bertha Zoltán, Debrecen Dr. Béressy Lajos, Budapest Bíró András, Érd Bíró Balázs, Budapest Bobory-Michna Boglárka, Székesfehérvár Borszuk Edina, Budapest Ciszterci Rend Szent István Gimnáziuma, Székesfehérvár Csató László, Budapest Csákvári Szilvia, Székesfehérvár Dr. Cser-Palkovics András, Székesfehérvár Dr. Csomán István, Székesfehérvár Csóbor Jenő, Agárd Dr. Derényi Gábor, Székesfehérvár Deschmanné Pálos Emese, Budapest Diófa Vendéglő, Székesfehérvár Dózsa István, Enying Eötvös Sándor, Nadap Farkas Éva, Székesfehérvár Farkasné Ludman Edit, Székesfehérvár Fejér Megyei Múzeumok Igazgatósága, Székesfehérvár FIDESZ MPSZ., Székesfehérvár Dietrich Jánosné, Székesfehérvár Filep Sándor, Balatonalmádi Fogarasi Tamás, Budapest Dr. Füller Mária, Székesfehérvár Gárdonyi Géza Művelődési Ház és Könyvtár, Székesfehérvár Dr. Gergye Mária, Budapest Dr. Gruiz Andrea, Székesfehérvár Dr. Gulás Judit, Fonyód

135

2012 előfizetőink Győrfi Tamás, Paks Dr. Hadzsiev Kinga, Pécs Hajdú Ferenc, Érd Hege Attila, Székesfehérvár Hegedűs Ildikó, Budapest Hellenbach Lászlóné, Budapest Dr. Hermanné Nagy Veronika, Székesfehérvár Horváth és Ragetti Patika, Szentes Horváth József, Csákvár Dr. Horváth Miklósné, Székesfehérvár Hudy Árpád, Enying Illyés Endréné, Székesfehérvár Interfinance Kft., Budapest Dr. Irmes Gellért, Székesfehérvár József Attila Városi Könyvtár, Dunaújváros Kalló József, Csákberény Kalmár Judit, Székesfehérvár Kárpáti Zoltán, Székesfehérvár Kiss Zsolt, Érd Kémény ZRT., Székesfehérvár Keresztes László, Sárkeresztes Dr. Kovács Attila, Székesfehérvár Kovács József, Székesfehérvár Kovács Józsefné, Székesfehérvár Dr. Kovács László, Hódmezővásárhely Dr. Korzenszky Richárd, Tihany Kováts Ilona, Székesfehérvár Kozma Vince, Bicske Kozmáné Seres Ágnes, Székesfehérvár Községi Könyvtár, Csősz Községi Könyvtár, Tác Krainhoffer Tamás, Székesfehérvár Kristofory Valter, Mezőfalva Dr. Kummer Ákos, Székesfehérvár Kun István, Székesfehérvár László György, Érd Lőrincz Csabáné, Székesfehérvár

136

ELŐFIZETŐINK 2012-BEN

L. Simon László, Agárd Magyar Katolikus Rádió, Budapest Major Anna, Budapest Maklári István, Érd Dr. Makovi József, Magyaralmás Marschalek Ákos, Velence Dr. Martyn Gizella, Székesfehérvár Meggyes Lászlóné, Baracs Mihók István, Érd M-Prospect Kft., Székesfehérvár Murányi Lajos, Székesfehérvár Nagy György, Székesfehérvár Nagy Györgyné, Székesfehérvár Németh & Nagy Bt., Seregélyes Németh Sándor, Székesfehérvár Németh Vilmosné, Székesfehérvár Novák Mária, Ausztrália Oláh Jánosné, Seregélyes Országos Széchényi Könyvtár, Budapest Dr. Ottó Szabolcs, Szentendre Pallay Józsefné, Székesfehérvár Pataki Zsuzsanna, Székesfehérvár Dr. Párkányi Ferenc és Ferencné, Székesfehérvár Paudits Sándorné, Székesfehérvár Pintér Magdolna, Székesfehérvár Pirkhoffer Lászlóné, Székesfehérvár Rátkai Zsuzsanna, Székesfehérvár Dr. Rostaházi Nóra, Székesfehérvár Római Katolikus Egyházközség, Budakeszi Római Katolikus Egyházközség, Enying Római Katolikus Egyházközség, Mór Római Katolikus Egyházközség, Százhalombatta Római Katolikus Plébánia, Ercsi Római Katolikus Plébánia, Lovasberény Római Katolikus Plébánia, Solymár Római Katolikus Plébánia, Vértessomló Rózsa István, Enying Sármándi Pál, Tárnok Seres Ildikó, Miskolc Dr. Simon Gábor, Székesfehérvár

Solymosy József, Velence Dr. Sólyom Ferenc, Érd Dr. Soós Imre, Budapest Szabó Ilona, Székesfehérvár Szent István Társulat, Budapest Szépirodalmi Figyelő, Budapest Takács János, Csobánka Takács László, Székesfehérvár Tamási Béláné, Székesfehérvár Teleky Sándor, Kecskemét Tomor Pál, Székesfehérvár Tungler Erzsébet, Székesfehérvár Ulcz József, Székesfehérvár Ulrich Gáspárné, Székesfehérvár Váci Mihály Szakközépiskola, Székesfehérvár Varga István, Székesfehérvár Varga-Márfy Kft., Székesfehérvár Vas Gereben Városi Könyvtár, Enying Városi Könyvtár, Székesfehérvár Városi Levéltár, Székesfehérvár Véh Balázs, Veszprém Vékony Géza, Budapest Vékony Lajosné, Budapest VOK Könyvtár, Székesfehérvár Vörös Ferenc, Szabadbattyán Vörösmarty Mihály Megyei Könyvtár, Székesfehérvár Weininger Lászlóné, Balinka Wollein Ferenc, Székesfehérvár Zoltai Magdolna, Székesfehérvár

Tartalomjegyzék Balajthy Ferenc Balajthy Ferenc Balajthy Ferenc Tornai József Sebők Melinda Bakonyi István Szikra János Szabó Ferenc SJ

Recommend Documents