T artalomjegyzék. 3 Szabó Ferenc SJ Megjelöltél. 4 Szabó Ferenc SJ portréja. 5 Szabó Ferenc SJ Megjelöltél kézirat. 6 Szabó Ferenc SJ Vár oklevél

1

Tartalomjegyzék 3

Szabó Ferenc SJ – Megjelöltél

4

Szabó Ferenc SJ portréja

5

Szabó Ferenc SJ – Megjelöltél – kézirat

6

Szabó Ferenc SJ – Vár oklevél

7

Szabó Ferenc SJ – Mindig búcsúzunk

8-12

Szabó Ferenc SJ – Földi és égi szerelem Claudel költészetében

13-18

Sebők Melinda – Visszatekintés a Várba

19

Cseh Károly versei

20

Leonyid Volodarszkij verse – Cseh Károly műfordítása

21-22

Szegedi Kovács György versei

22-23

Kerék Imre versei

24

Heiter Tamás verse

25-27

Papp Andrea novellái

28-34

Péntek Imre – ,,Titkos kapocs, láthatatlan kötelék”

35-38

Csordás László – ,,Mint az a nő...”

39-46

Ködöböcz Gábor – A szonettben megtalált szabadság

47-50

Bakonyi István – Ferenczes István: Amor mystica

51-52

Bobory Zoltán versei

53-55

Tari István verse

56-57

Deák Mór versei

59-64

Bősze Balázs – Naplórészlet

64

Bősze Balázs – verse

65-70

Rókusfalvy Pál – Az én felelőségem próbatétel idején

71-74

Lukácsy József – Kiábrándulás és megtérés

2

TARTALOMJEGYZÉK

75-76

Balajthy Ferenc verse

77

Révész Ágnes versei

78-79

Tarbay Ede versei

80-82

Török-Zselenszky Tamás versei

83-93

Lukács László – „Talán bizon a kirá?”

94-95

Saitos Lajos – Egy igéretes pályakezdés

97-101 Soltész Márton – Égi Zoli ideje 102-108 Batári Gábor – A halál és a halhatatlanság kérdése az őstörténetben 109

Petrőczi Éva – Száraz Miklós György: Mesés Magyarország – Barangolások térben és időben

111-121 Pálfalvi András – Kor-rajzaink 123-129 Somogyi Győző – A művész hitele

Lapunkat Revák István és Revák Katalin (Kor-rajzaink) Szent István Művelődési-Ház, Szent Korona Galéria képzőművészeti kiállításán és Somogyi Győző festőművész 6. Szakrális Művészetek Hetére rendezett kiállításán bemutatott képei ilusztrálják. (Fotózta: Máder Barna és Revák Noémi).

SZABÓ FERENC SJ – MEGJELÖLTÉL

3

A

RS -vonások

Szabó Ferenc

Megjelöltél Megjelöltél megkötöztél láthatatlan kötelékkel a jel a szívemig égett a sebsajgásban mindig gondolok Reád hiába minden lázongásom az irgalom szavában megbánt bűneim hamvában Veled találkozom. Ne engedd hogy elszakadjak Tőled!

Szabó Ferenc (Kálócfa, 1931. február 4.) író, költő, szerkesztő, pap. 1967-92 a Vatikáni Rádió magyar műsorainak a szerkesztője, 1992- a Távlatok főszerkesztője. Díjai: Pro Cultura Hungarica (1991), Illyés Gyula-díj (1996), Stephanus-díj 2001), Táncsics Mihály-díj (2002), Pro Cultura Christiana (2008), Magyar Örökség-díj (2011) és Vár-díj (2012).

4

SZABÓ FERENC SJ PORTRÉJA

SZABÓ FERENC SJ – MEGJELÖLTÉL

5

6

SZABÓ FERENC SJ – VÁR-DÍJ OKLEVÉL

Szerzőnk a Vár-díj kitüntetést Szerelem sötét verem(?) a határon túli magyar iro” dalom napjai” rendezvényen vehette át Székesfehérváron a Vörösmarty-teremben 2012. október 6-án.

SZABÓ FERENC SJ– MINDIG BÚCSÚZUNK

7

Szabó Ferenc SJ

Mindig búcsúzunk Rilkét olvasva újra „Bármit is teszünk olyanok vagyunk mint aki útra kél s a végső dombról még egyszer visszanéz a völgyre örökös búcsúzás az életünk!” (Rilke, Nyolcadik duinói elégia)

A tárt szemű állatokra gondolok ők nem tudnak semmit a halálról mi mindig a múltba tekintünk mégis beleütközünk újra meg újra Mi vár ránk a magas falon túlra: a végtelen Nyitott vagy a jeges Űr? az örvénylő Sötét a síkos Semmi avagy a Teljesség: a puha Anyaöl? Szorongunk nyögve mint ki szül mert bizony vele szenved magzata mikor vajúdik a várandós anya Milyen lesz a második születés ha beleszakadunk a Létteljességbe? Angyalod szól: „Ne a múltba nézz fordulj előre ne a gyermekkora a jövőre tekints ott várnak új csodák! A múlt elillant a jövőt még várod a jelenben kis nyílás minden óra ne az űrben keresd az Istened Ő benned él - a benső végtelenben ráláthatsz az Örökkévalóra!”

2012. szept. 16-26

8

SZABÓ FERENC SJ – FÖLDI ÉS ÉGI SZERELEM CLAUDEL KÖLTÉSZETÉBEN

Szabó Ferenc SJ

Földi és égi szerelem Claudel költészetében (Székesfehérvár, 2012. október 6.) 1955. február 23-án hunyt el Párizsban Paul Claudel katolikus költőóriás, akinek szellemi kisugárzása a XX. század első felében felmérhetetlen. Azokhoz a híres konvertitákhoz tartozik, akik a századfordulón és később sorra tértek vissza a katolikus hitre. E gondolkodókról és írókról 2005-ben II. János Pál is megemlékezett a költő megtérésének centenáriumát ünneplő francia püspöki karnak küldött üzenetében. Többeket – köztük Paul Claudelt – név szerint megemlített, hangsúlyozva a ma már „laikus” Franciaországnak, milyen fontos szerepet játszottak a XX. században ezek a gondolkodók és írók a közéletben, a művészetben és az irodalomban. Élete – „megtérései” 1868. augusztus 6-án született Villeneuve-ben. Apja pénzügyi államhivatalnok volt. Egyéként Claudel feltűnően kevésszer említi szüleit, különös módon főleg édesanyjáról hallgat. Halva született Henri öccsére egyszer utal, Louise nővéréről is alig beszél. Egyébként ő homályban maradt az erős egyéniség, büszke, művészi tehetséggel megáldott Camille mellett, aki kiváló szobrász volt , Rodin kedvese és vetélytársa lett, majd összeomlott, és harminc évig (1913-1943) elmegyógyintézetben élt. Camille és Paul kapcsolatára bővebben ki kell térnünk. Nem véletlen, hogy a Selyemcipőben egyik szereplőjét Camille-ról Don Camilo-nak keresztelte. Apja pénzügyi államhivatalnok volt. Egyéként Claudel feltűnően kevésszer említi szüleit, különös módon főleg édesanyjáról hallgat. Halva született Henri öcscsére egyszer utal, Louise nővéréről is alig beszél. Egyébként ő homályban maradt az erős egyéniség, büszke, művészi tehetséggel megáldott Camille mellett, aki kiváló szobrász volt , Rodin kedvese és vetélytársa lett, majd összeomlott, és harminc évig (1913-1943) elmegyógyintézetben élt. Camille és Paul kapcsolata drámai volt. 1988-ban készült el Bruno Nuytten világsikert elért Camille Claudel c. filmje, amely Camille és Rodin szenvedélyes szerelmi drámáját, majd szakításukat és Camille összeomlását jeleníti meg. A főszerepet Isabelle Adjani alakítja páratlan beleéléssel, a szobrász Rodint pedig Gérard Depardieu játssza. A kritikusok találóan megállapították. A film elején utalás van Camille és Paul különös kapcsolatára is. Paul 1886 nyarán olvassa Rimbaud Villanások c. költeményeit; amelyek döntő hatást gyakorolnak rá. Ez év karácsonyán a Notre-Dame-székesegyházban megérinti a kegyelem, innen számítjuk első megtérését, amelyről többször beszámolt versben és prózában is. De ez a megtérés nem volt végleges. Paul Claudel diplomáciai pályára lépett: a szó szoros értelmében bejárja az egész világot.Változatos diplomáciai karrierje 1893-tól 1936-ig tartott. Francia konzul volt Prágában, Frankfurtban, Hamburgban, Kínában, majd teljhatalmú miniszter Rio de Janeiro-ban, Koppenhágában, Franciaország nagykövete Tokióban, Washingtonban és végül Brüsszelben.


9

Időnként visszatér szabadságra Franciaországba. 1893-tól alkonzul New Yorkban, majd Kínában teljesít szolgálatot, 1900-ban Franciaországban két bencés kolostorban szemlélődik, majd az év végén visszatér Kínába. 1901-től Fucsuban marad négy évig. Erre az időszakra esik nagy szerelme Rose Vetch asszonynyal, amelynek a Déli osztozás c. drámája állít emléket Mesa és Ysé szenvedélyes szerelmének költői ábrázolásával. (Erre mindjárt visszatérek.) Claudel 1905 nyarán elzarándokol Lourdes-ba, ahol ismét a szentségekhez járul. 1906 tavaszán megnősül; Kínában 1907-ben születik meg első kislányuk. Ennek örömét fejezte ki a Magnificat-ban. A diplomata-költő egyre híresebb lesz. Külföldön és hazájában bemutatják egészen új stílusú drámáit; 1946-ban a Francia Akadémia tagjává választják. 1947. március 12-én tartják ünnepélyes beiktatását; François Mauriac köszönti a „halhatatlanok” nevében. 1955. február 23-án hunyt el szívroham következtében. Szeptember 4-én vitték holttestét Brangues-ba ahol 1927-ben vásárolt kastélyt. Sokat mondó (a feltámadásra utaló) sírfelirata: „Itt nyugszanak Paul Claudel földi maradványai és elvetett magva.” „A Rózsa neve” A Kínába tartó konzul 1900 októberében az Ernest-Simons hajón ismerkedik meg egy feltűnően szép, négy gyermekes nővel: a lengyel-skót származású Rosalie (Rose Vetch) asszonnyal, akivel négy évig tart bűnös viszonya. Az Első Óda végén így idézi fel a találkozást: „Ó barátnőm a hajón! (Mert az az év volt Amikor látni kezdtem a lombhullást és világ tűzvészét elharapódzni…) Elveszve a tiszta Térben, ahol maga a talaj is tiszta fény volt, És minden este hátunk mögött Nyugat felé, ahol elhagytuk a partokat, Újra meg újra megjelent a lángba borulás (…) Te meg, barátnőm, dús szőke hajjal a tengeri szélben Nem tudtad szorosra kontyba fűzni; szétbomlott! Súlyos karikákban csavarodnak a tincsek a válladra, a selymes szép hajtömeg Szétbomolva száll szerte a holdfényben! Mintha a csillagok maguk is hajtű-fejek lennének! És az egész világmindenség egyetlen könnyű ragyogás, Melyet királynői hajzatként most bont szét a fésű!... Négy évig tart a drámai szerelem, amelynek Claudel a Partage de midi (Déli osztozás) c. páratlan darabjában emléket. A szerelmi szenvedélybe belejátszik a lelkiismeret-furdalás a házasságtörés miatt, továbbá azért is, mert Claudel első megtérésese után bencés szerzetes akart lenni. A drámai lelki küzdelem a földi és az égi szerelem között szinte Claudel egész élete során tart. Részben a költői szublimálás marad megoldásnak. Claudel költői hangja mindig elcsukló, fojtott szenvedélytől izzó lesz, amikor a „ Rózsa neve”

10


vissza-visszatér. Például a Kantata három hangra c. poémában A rózsa énekében szerelme illanó paradicsomi gyönyörűségét énekli meg. A Második Ódában pár sorba összesűríti egész belső drámáját: „Végül én is megtaláltam – a halált, ami nekem kellett!/ Megismertem ezt az asszonyt. Megismertem az asszony szerelmét. A tiltottat magamévá tettem. Megismertem ezt a szomjúság-forrást!” A Déli osztozásban Mesa énekében a Nő és Isten közti harcot illusztrálja: „Miért? Miért ez az asszony? Miért jelent meg hirtelen ez az asszony ezen a hajón? Mit keresett itt közöttünk? szükségünk volt rá? Te! Egyedül Te bennem, hirtelen az élet születésénél, Te voltál bennem a győzelem és a látogatás és a szám és a döbbenet és a hatalom és a csoda és a hang! És ez a másik, hittünk-e benne? hittük-e, hogy a boldogság karjaiban? Egy napon felismertem, hogy Tiéd vagyok és hogy átadom magam, de ez szegényes volt. De megtettem, amit tudtam, átadtam magamat, és Te nem fogadtál el, és a másik ragadott meg….” Végül az asszony egy harmadik férfival elhagyja első férjét és szerelmét (Claudel kislányával a szíve alatt). A férj és a szerető hiába keresi Rose-t. Rose tehát nemcsak Claudelt hagyta el, akitől gyermeket várt, hanem férjét is egy holland férfivel J. Lintnerrel. (Rose magával vitte két idősebb fiát, akiket hamarosan intézetben helyezett el, a két fiatalabbat pedig Kínában hagyta.) Rose eltűnik, néhány a hajóútról küldött lapot kivéve később nem válaszol Claudel leveleire. Innen érthető a féltékeny és haragvó költő kitörése: Mesa így gorombítja le Ysét: „Szuka! Mondd meg nekem, mit gondoltál, amikor az első alkalommal Odaadtad magad eltökélten ennek a kóbor kutyának, Egy másik gyümölcsével méhedben, és amikor gyermekem első éledezése Belevegyült a kettős házasságtörés gyönyörétől felajzott anya vonaglásába?” Gérald Antoine monográfiája1 és már előtte Marie-Joseph Guers életrajza2 megmutatja, hogy a házassággal teljesen nem zárult le a „bűnös” szerelem története. Az emlékek időnként „megrohamozzák”. A nő távozása (1904. aug. 1.) után 1 Gérald Antoine, Paul Claudel ou l’Enfer du génie (Paul Claudel avagy a zseni Pokla.) R. Laffont, Paris , 1988, chap. IV: „La forte flamme” méridienne, (1901-1905)” – Henri Guillemin, Le „converti” Paul Claudel (1968) c. könyvében már világosan utal arra, hogy az 1886-os villámcsapás-szerű megtérés nem volt végleges. Könyve VII. fejezetét, amelyben megírta az 1901-1904 közti évek drámáját, diszkrécióból üresen hagyta, és szövegét elhelyezte a Nemzeti Könyvtárban. 2 Paul Claudel. Biographie, Actes Sud, 1987.


11

még fél évig Claudel háborog, dühöng, szenved hiányától, közben a keresztényt lelkiismeret-furdalás gyötri. A Biblia és Nagy Szent Gergely Moralia c. művének olvasásában keres enyhülést, de lelki békéje nem tér vissza rögtön. A nő szerelmének megszállottja, Isten szava nem tudja elfojtani az érzéki szenvedélyt. 1940 júliusától novemberig Marie Romain-Rolland Vézelay-ben befogadta lakásába Rose-t és leányukat, Louise-t. Ekkorra már lecsillapodott haragja és a féltékenységből eredő keserűség Claudel lelkében. 1940. június 14-én Mme Romain-Rolland-nak írt levelében így vall belső drámájáról: „Az érzékek elszabadulása közepette is mindig megvolt bennem a lényeges visszautasítás, tehát Istent mindenek elé helyeztem, és ez abszolút akarás volt. R(osalie) ezt felismerte, és szerintem nemesen, hősiesen rászánta magát, hogy elhagyjon engem; ezért sohasem lehetek eléggé hálás neki, ezt nem tudtam volna megtenni én magam. Húsz év kellett, az a húsz év, amely a Selyemcipőig eltelt, hogy ez a kapcsolat megszakadjon, helyesebben átalakuljon. (…) Egyébként olvasta a Selyemcipőt. Mindegy! Isten a nagyobb, és Neki adtam örökre az elsőbbséget…” A drámai lelki küzdelem a földi és az égi szerelem között szinte Claudel egész élete során tart. Részben a költői szublimálás marad megoldásnak. Claudel költői hangja mindig elcsukló, fojtott szenvedélytől izzó lesz, amikor a „Rózsa neve” vissza-visszatér. Például a Kantata három hangra c. poémában A rózsa éneké-ben szerelme illanó paradicsomi gyönyörűségét énekli meg. „…Ó paradicsom a sötétségben! Maga a valóság bomlik ki egy pillanatra e lenge selymek mélyén És lelkünkben mély gyönyörűsége mindannak, mit Isten alkotott!...” Claudel lelki öröksége és katolikus hite A Brangues-i kastély és az örökös rokonok viszályát, valamint a „megtért Claudel életének árnyoldalait szellőztette nemrég a rangos francia napilap, a Le Monde 2012. július 28-i számának kulturális rovata négy nagy oldalon. Egyik szerző (dramaturg) a katolikus költő szellemi örökségét, világnézetét lekicsinyelve azt hangoztatja, hogy Claudel szellemi örökségének továbbadását – paradox módon – főleg olyan rendezőknek, művészeknek köszönhetjük, akiknek semmi világnézeti kötődése nincs a drámaíró katolicizmusához (Jean Vilar, Antoine Vitez, Alain Olivier, Christian Schiaretti...) A kulturális rovat szerzői elemzik Claudel főbb drámáit, elsősorban a valós szerelmi történetből született Partage de midi (Déli osztozás) c. drámáját, fényképekkel is illusztrálva a történetet. Főleg Gérald Antoine említett 1988-as Claudel-monográfiájára hivatkoznak: Paul Claudel avagy a zseni Pokla. „Különös egyházatya!” – írja róla Antoine e könyve bevezetőjében. „Amint Suarès [barátja] megjegyezte róla: megőrizte ’az alapvetően pogány vérmérsékletet, eszelősen az öröm és a gyönyör rabja volt’, és ugyanakkor egyáltalán nem mondott le arról a követelményről – a szenvedélyes hódításról – , hogy küldetését teljesítve ’összegyűjtse Isten földjét’.” Pierre Emmanuel szintén konvertita költő volt, aki maga is megélte a Nő

12


szerelme és Isten közti küzdelmet, aki Claudel csodálója és életművének kiváló ismerője írta a Déli osztozás drámájára utalva: „Claudel erotizmusának midig van valami köze a saját Istenhez való viszonyához. Addig, amíg ez az erotikus viszony nem megoldott, Istenhez való viszony kétértelmű.” Claudel maga a Selyemcipő c. híres művében is áttételesen a saját drámáját írta meg, amikor a szerelem és a kegyelem közötti harc megoldásaként az önként vállalt áldozatot mutatja be: Prouhèze-nek nagy hősiességre van szüksége, hogy – miután szépségével felébresztette Rodrigue szerelmét, és a Végtelen felé lendítette – eltűnjön, nehogy válaszfal legyen Isten és a férfi között. – Az érosz a lemondással átalakul szeretetté. Milyen volt hát a katolikus Claudel hite? Küzdelmes, vívódó. Nemcsak az első nevezetes (1886. karácsony) „megtérést” követő években, hanem szinte egész élete során. Már Mauriac megjegyezte: Claudel állandóan a „behemót állat falánksága” és az „angyal-gyermek szeretete” között ingadozott. Igaz, hogy Claudel „Istent mindennek elébe helyezte”, de ugyanakkor „semmiről sem akart lemondani”. A modern ember hite általában „megkísértett hit”, ahogy Joseph Ratzinger hangoztatta Bevezetés a kereszténységbe c. (1968-as) könyve elején. A modern íróké, művészeké fokozottabban az. Claudel hite is küzdelmes volt: fiatalkori megtérése után még sokáig küzdött benne a pogány és a keresztény; a földi és az égi szerelem drámai csatáját tükrözik darabjai. Maga Claudel írta Istennel való küzdelméről, visszautalva második megtérésére, a Déli osztozás drámájára: „Ez az ellenállás (a kegyelemnek) négy évig tartott. Merem mondani, hogy szépen védekeztem, és hogy a harc lojális és teljes volt. Semmit sem mulasztottam el. Minden eszközt felhasználtam, és egymásután el kellett hagynom azokat a fegyvereket, amelyek semmire sem szolgáltak. Létem nagy krízise volt ez, a szellemnek az az agóniája, amelyről Arthur Rimbaud ezt mondta: A lelki küzdelem éppoly brutális, mint az emberek közötti harc! Kemény Éjszaka! A megszáradt vér füstölög az arcomon!” Henri Guillemin (Le „converti” Claudel / A „megtért Claudel) dokumentációjából megtudjuk, hogy Claudel lelkiismeretét állandóan gyötörte az a „rettenetes aránytalanság” (terrible disproportion), amit élete tükrözött: az álom és a cselekvés, a szó és az áldozat közötti aránytalanság. Lényegében azt a meghasonlottságot érzi, amelyről Pál apostol ír a római levélben, és amelyet minden keresztény megél. Claudel hitt Istenben. Naplójába bejegyzi: „Ez igaz, hiszek Benned, igen, hiszek.” „De milyen hit volt ez?” – kérdi Guillemin, s így felel: „Semmi sem olyan nehéz, mint választ adni erre a kérdésre, hiszen titkos, megfoghatatlan, kifejezhetetlen valóságot érintünk e ponton. Ennek valóságát – Claudel hitét – csak azok vonhatják kétségbe, akik nem tudják, miről beszélnek”. Guillemin Sartre-ot idézi, aki Gide-ről írt tanulmányában mondta: „Az Isten-probléma olyan totális probléma, amelyre mindenki egész életével ad választ.” Paul Claudel halálhírére F. Mauriac többek között ezeket írta a Le Figaro 1955. febr. 24-i számába: „Nietzsche századában ő Isten katolikus hőse volt, Isten hirdetője. Az én korombeli keresztény sohasem hangoztathatja eléggé, hogy a mi nemzedékünk mit köszönhet Claudelnek, milyen tanú volt, mennyire a megvetett és gyalázott igazság kezese volt számunkra a század első éveiben.”

SEBŐK MELINDA – VISSZATEKINTÉS A VÁRBA

13

Sebők Melinda:

Visszatekintés a Várba György Oszkár irodalomszemlélete Népies költészetünkről „Székesfehérvár a szent király évének küszöbére lépett. […] Aki ma városunk utcáit járja, a múlt, a jelen és jövő különböző s mégis egymást tápláló levegőjét szívja. […] Irodalommal és művészettel akarunk foglalkozni, hasábjaink a szellem életét tükrözik, a mi életünket, s amely mégis a Nyugattal összeköt, mert erős a hitünk, hogy jövőt alapozni csak nemzetével érző, művelt, jóra fogékony emberekre lehet”1. Amikor György Oszkár 1938 februárjában az akkor induló székesfehérvári Vár című folyóirat hasábjain ezeket a sorokat írta, akkor a dunántúli városban egy újfajta irodalmi élet volt kibontakozóban. A Vár című irodalmi és művészeti folyóirat 1938 februárjától 1939 januárjáig működött. Az indulás dátuma: 1938 – szimbólumértékű a város történetében. Az irodalmi élet is akkor volt fellendülőben, mikor a koronázó város fennállásának ezredik, Szent István király halálának 900. évfordulójára emlékezett. A Vár a második világháború árnyékában csak rövid ideig tudott fennmaradni, mégis tiszteletre méltó vállalkozása volt a városnak. Az irodalmi folyóirat nem csupán Székesfehérvár művészeti életében jelentett fellendülést, hanem az egész dunántúli irodalmat és a korabeli budapesti irodalmi lapokat is figyelemmel kísérte, ezáltal ki tudott emelkedni a vidék keretei közül, és magasabb szándékú írók közreműködését is megnyerte. A város legrangosabb folyóiratát fiatal írók: Pálffy István, Baróti Géza, helybeli újságíró; G. Kovács Tibor reálgimnáziumi tanár; Jankovich Ferenc költő, író; Csákány Ambrus író és György Oszkár szerkesztették, de a főmunkatársak között volt Weöres Sándor, Takáts Gyula, Árvai János, Ormos Gerő és Harza László is. A Vár a dunántúli irodalmi élet központja kívánt lenni, s már az első számaiban teret adott a „nemzetével érző” népi íróknak is. György Oszkár – aki rögtön a Vár indulásakor a folyóirat munkatársa lett – 130 évvel ezelőtt: 1882. december 27-én született Budapesten. Édesapja nyomdokain választhatta volna a kereskedelmi pályát, de érdeklődésének és hajlamainak jobban megfelelő tanári hivatás mellett döntött. Precíz tanári munkája mellett soha nem tudta csupán az írásnak szentelni minden idejét, ennek ellenére rengeteget írt és fordított. Mikor 1901-ben beiratkozott a Magyar Királyi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-francia szakára, világirodalmi műveltsége kitágult. Egyetemistaként Babitscsal és Kosztolányival – akikkel egy életre szóló barátságot között – bekapcsolódott a pesti egyetem pezsgő szellemi légkörébe, számos külföldi szerzőt olvasott (Baudelaire, Verlaine, Leconte de Lisle, Byron), és már a századelőn a modern szimbolista költészet lehetőségeit próbálgatta. Világirodalmi példákon formálódott költészetfelfogását saját verseiben is igyekezett megvalósítani. 1920-tól az Ybl Miklós Reálgimnázium tanáraként Székesfehérváron lelt otthonra. Saját korában elsősorban tanárként, szerkesztőként és 1

GYÖRGY Oszkár, A szent év küszöbén, Vár, 1938. február, 1.

14


műfordítóként ismerték. Költemények, novellák, elbeszélések, karcolatok mellett irodalomtörténeti tanulmányokat, kritikákat, módszertani és idegenforgalmi értekezéseket is írt. Epikusként szinte teljesen ismeretlen maradt az olvasóközönség előtt; néhány tanulmányán, novelláján és a Várban megjelent írásain kívül szinte minden prózai munkája kéziratban maradt csupán. Már egyetemista korában nagyon sok feljegyzést készített költőkről, írókról. Irodalmunk és irodalomtörténetünk címen megírta a magyar irodalom történetét a Gesta Hungarorumtól egészen saját koráig, Erdélyi József költészetéig. A régebbi magyar irodalomból írást szentelt Berzsenyinek, Petőfinek és Arany Jánosnak, kortársai közül Babits Mihálynak. Magyar költők idegen írókról szóló verseire is felfigyelt Egymásnak kezet nyújtva századokon át című értekezésében. A francia szimbolista líra tolmácsaként, Baudelaire-Verlaine magyarra ültetett soraival (A rossz virágai és a Jóság című fordításköteteivel) országos hírnévre tett szert. Három megjelent verseskötete ellenére (In memoriam, Titkok, A végtelen fasor), nem adatott meg számára az igaz elismerés, az 1930-as évek második felétől az asztalfióknak dolgozott. 1938-tól csupán a székesfehérvári folyóirat, a Vár jelentett számára publikálási lehetőséget: a Vörösmarty Társaság alelnökeként és a Vár szerkesztőjeként bekapcsolódhatott a város kulturális életébe, lehetősége nyílt műfordításai ismertetésére és irodalmi-művészeti cikkek írására. György Oszkár egyedül készítette a lap tervezetét, az íróportrékat, a Vörösmarty Társaság közleményeit és néhány könyvkritikát is közölt. Fenntartotta a kapcsolatot székesfehérvári kötődésű költőkkel, írókkal: Pálffy Istvánnal, Kodolányi Jánossal, tanítványaival: Jankovich Ferenccel és Csákány Ambrussal. Személyesen ismerte Szabó Lőrincet, Takáts Gyulát és Weöres Sándort. György Oszkár mint a klasszikus modernitás költője, a francia szimbolista líra fordítója, a Vörösmarty Társaság alelnöke, a városi irodalmi rendezvények szervezője méltán kapott helyet a Vár szerkesztői között. Zárkózott, szerény alkat lévén, sokszor név nélkül jelentek meg írásai. A szent év küszöbén című vezércikket és az első számban olvasható Claudel-novellákat is minden bizonnyal ő írta/fordította – az írások kézirata megtalálható a Fejér Megyei Levéltár György Oszkár-hagyatékában – ám név nélkül jelentette meg. A lapot megnyitó cikken és a Claudel-fordításokon (A tenger kockázata, A sárga óra) kívül még két tanulmányt írt a Vár első számának: Népies költészetünkről és Kerekes József festészetéről. Népies költészetünkről című írásában beszámolt újabb irodalmunk népi sajátosságairól, mely regényekben, drámákban, „de különösen líránkban mind több kiváló író fellépésével bizonyítja fontosságát”.2 A népi irány sarjai: Erdélyi József, Illyés Gyula és Jankovich Ferenc, kinek verseiben „ez az új, a kor talajában mélyen gyökerező irány úgy látszik, teljes virágába bomlik”.3 Amikor Erdélyi József népies hangvételű Ibolyalevél című verseskötete 1922ben Szabó Dezső ajánlásával megjelent, a népies irányzat még váratlan eseménynek tűnt. A XIX. századi irodalomból ismert Petőfi- és Arany-féle stílustörekvések, a népköltészet formavilága az 1920-as években szokatlan visszatérést jelentetett. 2 3

GYÖRGY Oszkár, Népies költészetünkről, Vár, 1938. február, 12. GYÖRGY, i. m., 12.


15

Erdélyi a magyar népköltészet tudatos tanulmányozása révén alakította ki költői nyelvét. Illyés Gyula az avantgard hatására keletkezett szabadvers-kísérletek után tért a népi hagyomány útjára. Jankovich Ferenc költészetét zenei tanulmányai, a magyar népköltészet, a modern francia líra és Illyés eredményei alakították. Erdélyi József népies kezdeményei nyomán egyre többen próbálkoztak a népköltészet hagyományos műfaji változataival. A parasztság helyzetével számot vető lírai dal, életkép, helyzetkép, elbeszélő költemény egyre nagyobb teret nyert az 1930-as évek elején. 1931. november 29-én a debreceni Ady Társaság estjére öt fiatal írót hívtak meg: Erdélyi Józsefet, Illyés Gyulát, Kodolányi Jánost, Németh Lászlót és Szabó Lőrincet, akik ekkor még nem sejtették, hogy nemzedékké szerveződhetnek. Később Németh László tanácskozásra hívta össze lakásán a magyarság sorsáért aggódó népi írókat, s elhatározták, hogy folyóiratot alapítanak. Az 1934-ben Németh László főszerkesztésében induló Válasznak Erdélyi József, Illyés Gyula majd Jankovich Ferenc is lelkes munkatársa lett. Illyésnek itt jelent meg Ozorai példa című verse és a Puszták népe című szociografikus regényét is a Válasz közölte folytatásokban. Erdélyi József főleg verseket publikált, Fehér torony című kötetét Jankovich ismertette: „a legmélyebb, legnyomottabb rétegből szivárog fel ez a líra. […] Amit mond, amögött távlatok rejlenek, egyszerű, tiszta szavai mögött világok nyílnak meg […] Erdélyi a magyar népköltészet bennszülött szimbolistája”4 – méltatta a Válaszban. Jankovich Ferenc 1907-ben született Székesfehérváron. Erdélyitől tizenegy, Illyéstől csak öt évvel volt fiatalabb, s figyelemmel kísérte idősebb pályatársai írásait. Sárpentelén töltött gyermekévei után a székesfehérvári reálgimnáziumban György Oszkár tanóráin már műfordításokkal kísérletezett. Később magyar-francia szakos egyetemistaként párizsi ösztöndíjat nyert. Első kötete, a Kenyérszegés is Franciaországban látott napvilágot. György Oszkár már ekkor felfigyelt volt tanítványának tehetségére: Jankovich „belső, mélyről jött ritmusa azonnal megkap, hangjának lejtése népi, mégis egyéni, ritka és tiszta zene”.5 A Párizsból hazatért Jankovich az 1930-as években a Nyugat munkatársa és (mivel a Zeneművészeti Főiskolán zenei tanulmányokat is folytatott) a Magyar Dal című folyóirat szerkesztője lett. Költői szemléletét, eredeti hangját Illyés már a Kenyérszegés megjelenése előtt méltatta, mikor fehérvári költők verseiből válogatott Új anthológiát ismertette a Nyugatban. A Petőfi Irodalmi Múzeumban található Jankovich-hagyaték Illyés Gyula–levelei bepillantást engednek a népi hagyomány útját járó költők esztétikai elveibe. Jankovich 1936-ban a Magyar Dal című zenei folyóirat szerkesztőjeként a magyar népköltészetről vagy a magyar népdalról szóló írást kért pályatársától. Illyés Gyula válaszleveléből tudható, hogy a Magyar Helikonban 1930-ban megjelent A népdal jelképnyelve című írását ajánlotta Jankovich figyelmébe: „A magyar népdalban legtöbb embernek először az tűnik föl, hogy a dal rendszerint valami természetből 4 5

JANKOVICH Ferenc, Erdélyi József: Fehér torony, Válasz, 1938, 173. GYÖRGY Oszkár, Jankovich Ferenc: Kenyérszegés, Nyugat, 1933 /1.

16


vett képpel, vagy valami roppant egyszerű megállapítással kezdődik”.6 Jankovich, aki Illyést példaképének tartotta, maga is gyakran alkalmazta ezt a természeti képpel indító költői technikát: „Egy vén fenyőfa, sok tűlevelével, fent borzonkodván a Bakony hegyében nagy sóhajtást tesz, mert hó lepi ágát, rázza magáról jeges ispilángját”. (Jankovich: Egy vén fenyőfa álma) Költeményeinek festői pannon tája idilli életképet mutat be. Egyszerű rímeivel, realisztikus helyzetképeivel a népi hagyományt követi. Amikor 1938-ban a Válasz első korszaka lezárult, a György Oszkár és Jankovich Ferenc szerkesztésében megjelenő Vár szintén teret adott a népi költőknek. Jankovich versein kívül Erdélyitől és Illyéstől is közöltek népies hangvételű, természeti képpel indító verseket: „Kitelt a tél, árad az ér: bomló rügyet ringáz a szél. Sejhaj! ibolyalevél, – bizsereg ilyenkor a szívbeli vér”.

(Erdélyi: Ibolyalevél)

„Egy nyír, egy nyár, egy sornyi krumpliágy, a krumpli közt egy törpe délibáb”. (Illyés: Délben) Az új népies költők nem csupán stílustörekvéseikben, nyelvezetükben követték a népi hagyományt, hanem rímeikben is: az ütemhangsúlyos magyaros verselés, a sorvégi összecsengő asszonáncok dalszerűvé tették verseiket. Az Illyés-lírára a legkevésbé volt jellemző ez a hagyományos-szabályos írás. Úgy használta fel a népi költészet hagyományait, hogy nem szakadt el teljesen az avantgardtól sem. Erdélyi és Jankovich lírájához képest Illyés tudott legerőteljesebben eltávolodni a népköltészet elemi formáitól. György Oszkár Népies költészetünkről írott tanulmányában világosan mutatott rá az avantgard lázában égő költőnemzedék zsengéinek szabadvers-soraira. Nem ismerte el azonban a szürrealizmus és az expresszionizmus költészetükre tett jótékony hatását, kizárólag a költészet bomlását érezte benne. Bár mindig is a klasszikus modernség szimbolista útján haladt, az avantgard törekvések effajta elítélése mégis szokatlan meglátás. Még a kötött formák mesterei (Babits, Kosztolányi) sem tudtak teljesen elzárkózni a nyugati líra szabadon áramló soraitól, sőt A végtelen fasor című kötetének verseiben már maga is az irányzat hatása alá került. Helyesen értékelte Erdélyi népi „sarjadzását”, akit az 1920-as években pusztán Petőfi-utánzónak véltek, később azonban Illyéssel, Jankovichcsal (és többek között: Sinka Istvánnal) egy egész költőnemzedék bontakozott ki a magyar 6 7

ILLYÉS Gyula, A népdal jelképnyelve, Magyar Helikon, 1935/ 8., 504. ILLYÉS Gyula 1931-ben megjelent Sarjúrendek című kötetéből dedikált tiszteletpéldányt küldött György Oszkárnak.


17

irodalomban. Noha megsejtette Illyés verseiben7 a hagyományőrzés és újítás egyedi hangját, hiszen „összetettebb, művészibb formában dolgozónak” vélte Erdélyinél, a népi költészetet Jankovich lírájában látta kiteljesedni. Mivel Jankovich a reálgimnáziumban György tanóráin bontogatta szárnyait, első verseitől nyomon követhette pályáját. Később a Várat is közösen szerkesztették, így szoros munkakapcsolatban voltak, sűrűn leveleztek. György Oszkár Jankovichnak szinte minden írását ismerte, ezért is láthatta költészetének teljes virágzását. Óva intett azonban a költészet haszonélvezőitől, az eltévelyedőktől, a Sértő Kálmán-féle „sallangosoktól”: a lírikus népies nyelvezetével nem válik rögtön népi költővé, ha a vers nem ad képet a magyarság lelkivilágáról, életéről. György Oszkár a népi nemzedék oldalán felnőtt, különböző költői égtájat bejárt művészek törekvéseit „egyazon éghajlat talajából” kihajtott, a néphagyományhoz szorosan köthető új költői áramlatnak vélte. A népi-nemzeti tradíciót életre keltő költészet közös vonása: a tárgyias realizmus, gyermekkori emlékek felidézése, a parasztság világának bemutatása és nemzeti sorsproblémák megszólaltatása. A gyermekként bihari parasztdalokat éneklő Erdélyi, a rácegresi-ozorai pusztai cselédsorsokba betekintő Illyés, a sárpentelei világban felnőtt Jankovich lírájának közös gyökerei: az otthonról hozott emlékek, ősi kincsek. Költészetük hagyományba kapaszkodó, visszanyúló ágaival kapcsolódnak be a magyar irodalom új áramkörébe. Népies költészetünkről „Újabb irodalomunkban a népi elem – formában és tartalomban – egyre uralkodóbbá válik. Regényirodalmunkban és drámánkban is, de különösen líránkban mind több kiváló író fellépésével is bizonyítja fontosságát. Irodalmi irányok keletkezése és változása eddig valami iskolás, utólag észrevett jelenségnek látszott, a mi korunkban azonban mindez valóban élő, szerves életfolyamat; ahogy régi történelmi események és államformák most mintegy gyorsítva peregnek végig előttünk, szöknek és fonódnak össze: szinte a vesébe látunk. Volt idő – a háború és a forradalmak évei – amikor a bomlás lázában a költészet is bomlani látszott. Mindenki szabad verseket írt, mindenki világgá akarta tágítani magát, s egyszerre volt Budapesten, Párisban és Jokohamában. Még a kötött formák mesterei, Babits és Kosztolányi is szabad verseket írtak. Tóth Árpádra, aki egymaga élt a zárt formák klasszikus világában, értetlenül, mint idejemúlt, avult költőre néztünk. De a vizek higgadásával ő is még megérte költői értéke fölragyogását, s egy új klasszicizmus születésekor versei újra remekeknek tűntek fel. Ugyanilyen idegenül érezte sokáig az irodalmi köztudat Erdélyi Józsefet is, aki egymagában érezte meg a népi irány földalatti sarjadzását. Petőfi-utánzónak nézték, utódnak azt, aki előd volt, aki állta az értetlenséget, a kemény éghajlatot, míg az új fák fölsorakoztak mellé és a magányos hang együtt zúghatott a többivel. De ez nem jelenti azt, hogy akik melléje felnőttek, élükön Illyés Gyulával, Er-

18


délyi tanítványai, mint ahogy pl. Babits vagy Kosztolányi sem voltak Ady követői. Egyazon éghajlat talajából hajtottak ki, innen rokonságuk. De éppily eltérőek is tőle és egymástól is. Már Illyés is összetettebb, művészibb formában dolgozó – bár Szimfóniáiban Erdélyi is sokat emelkedett és a tájképek remekeit alkotta meg. A legújabbak közt elsősorban Jankovich Ferenc a népi irány teljes egyensúlyát jelenti a nyugati költészet nagy formáival. A népi költészetnek, mint Petőfi korában a sallangosok, ma is megvannak a maga haszonélvezői: ezek azt hiszik, hogy ami népies nyelvű, már népi és költői is. De Jankovichot ízlése és műveltsége megóvta az eltévelyedésektől; benne ez az új, a kor talajában mélyen gyökerező irány úgy látszik, teljes virágába bomlik”. (György Oszkár: Népies költészetünkről, Vár 1938 / 1.)

Revák István: Kövirózsa – 2007. Kocs, Papír, szinezett rajz

CSEH KÁROLY VERSEI

19

Cseh Károly

Szülőföld, esteli hatkor Füst függönye nyílik, s mögüle távol őszi bozót- vagy erdőtűz világol, mint petróleumlámpa lecsavarva, kolostor helyét szerzetesi balta irtotta így, ahogy vissza s előre fény villan kormos égaljra, időbe, ott, hol lemenni szokott a nap hatkor, a sályi dombokon, s belenő vackor meg csipkebokor is, töviskoronának, s iszamos világa korokon átcsap, ég és föld arcát csíkkal teleróva; mondják, ez itt, mondják, ez is Európa, s kelet közel, közel kelet. Ez is lehet. Az is lehet. 2011. október 25.

Zürmöl a hó Rézsút a menny meg a föld közt, rézsút a menny meg a föld közt nyírfasor dől az ablaknak, üvegén túlnan ott caplat újra az angyal, az ördög. Onnan lopakodnak, ahol a nap még kemence-fehér s minden út decemberbe ér haza mindig a havakból, haza mindig a havakból.

20

CSEH KÁROLY MŰFORDÍTÁSA – LEONYID VOLODARSZKIJ VERSE

CSEH KÁROLY MŰFORDÍTÁSA Leonyid Volodarszkij (orosz, 1950- )

Kánai Cs. K-nak Kirajzolódik éjmélyből a Bükk S előtte a tér, széles-tágasan… Magyar barátom, itt élsz, e helyütt, E földön fogant versed, számtalan, S tollam alatt hány sarjadt oroszra! – Ó, kéken nyíló, öblös tájhaza – Itt vagyunk – az Úr irgalma hozta: Pohár csendüljön áldomásra ma! Csillagok vakuznak – paparazzik, Fotóikat a mennyben rejtik el. Csávába húznak? Mi csoda bal hit: Sok közös képünk maga a siker! Megszokott vendég ezen a bolygón A poéta – s hogy dús asztal dukál… Vedelhetne itt, a testes borokból Költősereg is, annyi pince áll. Csípősebb verset tőle vétkezhetsz: Csöppje már földön a mennyei juss! Körünkben talán el is feledné Kánai csodatételét Krisztus, S leülne csöndben asztalunk mellé. 2012. július 23.

E versekkel és az alábbi műfordítással köszöntjük állandó nagyra becsült szerzőnket a 60 esztendős Cseh Károly költőt, műfordítót. A Jóisten viselje továbbra is gondját!

SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY VERSEI

21

Szegedi Kovács György

Vonat (Szigeti Jenőnek) Neked „hajlékul csak a vonat maradt”, aki a vonaton sohasem aludtál, pedig körbevonatoztad a világot azzal a fura kalauzzal, aki a saját kezét lyukasztotta át, örök időkre érvényesítvén jogodat, arra a bizonyos nagy utazásra.

Szél Szíved rozoga kapuját zörgeti a szél egy élten, míg lyukas létedből elcsurog az idő egészen.

Nyúzó éjszakák Széttépnek nyúzó éjszakák, s a félelem fekete kígyója sejtről-sejtre vedlik, arany harangunk nyelvére tekeredik, és kúszik csak beljebb, egyre beljebb, a szív felé.

22

SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY ÉS KERÉK IMRE VERSEI

Epilógus Az első drámaíró műve ma sem ért véget. Főszereplő fia, mint színész-rendező, úgy ígérte, ha majd kijön meghajolni Nap-fehér ruhában, s magasba emeli két lyukas tenyerét a legfelső erkélyen helyet foglaló Szerző felé (akit a közönség még soha nem látott), akkor lesz vége. És megtapsoljuk majd együtt az erkélyen fölállót. Ő hatalmas, bánat-szántott tenyerével visszamutat fiára – hangrobban a dicsőítés – majd miránk is, mintha nekünk is járna némi elismerés. Szárnyas lények sokasága már nekünk tapsol, s csodálkozva vesszük észre, hogy a lyukas kezű ruhája rajtunk ragyog.

Kerék Imre

A hegyi Házban bealkonyult már a hegyorom mögé süllyedt a Nap bent mézszínű lámpafény körében ódon könyvre hajlasz tiktakol a falióra halkan letűnt korokba réved a képzelet hangyaként nyüzsgő sűrű betűsorok közül olykor egy régi emlék mint lebegő jelenés megéled

KERÉK IMRE VERSEI majd színborod kihajtva fölállsz matatsz s az ablakon túl nézed amint egy-egy eltévedt szarvas erre lépked kőbe gyökérbe botolva kósza árnyát fölissza a zizegő avar szél jár a fák közt szárnysuhogatva és fönt tündököl pásztákba ömlő fényt sugarazva a Szűz a Mérleg

Parafrázis egy Ronsard-szonettre Ha majd öreg leszel, aranyhajú Heléna, s én már a föld alatt fekszem, foszló tetem, szemem vak lesz a fényre, nyelvem szólásra néma: jutok-e majd eszedbe zord téli esteken. Míg lámpafény körében eltűnődsz versemen; s barátnőid között megemlegetsz-e néha, hogy: „Ronsard szeretett engem egykor, de én, ha szívét kitárta nékem, elküldtem ridegen.”? S ha magány fojtogat, gondolsz-e olykor arra, hogy egymásé lehettünk volna mi, élve halva, és furdal-e olyankor a lelkiismeret? Mert viszonyunk mi volt? Egyoldalú rajongás. S jaj, én nem tudhatom már soha meg: vajon más szerethetett-e jobban, bírva szerelmedet?

23

24

HEITER TAMÁS VERSE

Heiter Tamás

levél a pillangóeffektus bizonytalansága felől a ház mögött a szántóföld hullámzik – hányszor, hányszor leírtam a házat meg a földeket tarajos tarkójú hantjaival, s hogy a házban nem lakik seamus haeny, sem pedig, nem él ott ted hughes sötét gyászaival, más él a házban, – de már ezt is mondtam – és egy ember, aki lakni segít neki minduntalan, a falon, lelőtt állatokból preparált trófeák nem néznek, thriller tigris, szájába nagyobb fogakat szereltek, és egy koala light, csodálkozó képét kisminkelték, hogy haláltusájának hülye fintorát valahogy rendbe szedjék, s tudod a lepke, – már erről is írtam – tarnstömernél fedeztem fel, s visszacsengett álmaimban a lepke, ó ha igaz lenne, bár nem hiszem igazán, de azért a cseresznyevirágok szoknyácskáit kisimítgatom minden este,

Revák István: Ablakaim III. (részlet) – 2010. Hernád, papír, akvarell

PAPP ANDREA NOVELLÁI

25

Papp Andrea

Testvérek Ketten voltak testvérek, lányok, nyolc év korkülönbséggel. A nagy – őszintén szólva – nem nagyon örült, mikor a kicsi megszületett... Osztozni kell a szülők, nagyszülők szeretetén? És a játékokon? És a szobán? És egyáltalán, mit csinál egy idegen babával? Biztos sír majd, éjjel is, ő nem tud aludni, másnap iskola, fáradt lesz... Meg bepisil, tisztába kell tenni, még a végén neki is segíteni kell... Na, nem, ez nem neki való, inkább világgá megy... Persze, nem ment... Lassan megszokta az új élőlényt, talán kicsit meg is kedvelte... Pedig bizony sírt éjjel, be is pisilt, tisztába is kellett tenni, de mégis valami furcsa érzés kerítette hatalmába, mikor ránézett az izgő-mozgó kis csomagra. Nem tudta megfogalmazni, mi is lehet ez... Mikor a baba már nagyobb lett, anyja néha rábízta, vigyázzon rá, míg ő lemegy a boltba, vagy elintéz valamit. Először nagyon izgult, mi lesz, ha sír, ha nem hagyja abba, hiszen még nem tud beszélni, nem tudja elmondani, mi baja... De mivel nem történt semmi, a baba nyugodt volt, mosolygott, máskor is szívesen vigyázott rá. Telt-múlt az idő, az új baba szép volt, kedves, hamar megtanult beszélni, mindenkihez volt egy kedves szava. A nagy féltékeny volt, csúnya, pattanásos kiskamasz, mogorva, senkivel nem beszélt, teljesen magába zárkózott. Már megint nem kedvelte a kicsit, idegesítette, nem akart játszani vele, beszélni meg nem volt miről... Életében egy pofont kapott nagyanyjától, azt is a kicsi miatt, aki piszkálta, cukkolta, ő meg mérgében nekilökte az asztalnak, beverte az orrát, vérzett is... Hát ez a kis hülye még az ő imádott nagyanyját is megtéveszti? Jobb is, ha világgá megy... Persze, nem ment.... Aztán a kicsi óvodába ment, ez is rosszul esett neki, ő nem járt oviba... Az óvodai ünnepségekre azért mindig elment, kíváncsi volt, milyen lett volna, ha ő is jár... A kicsi nőtt-növekedett, hegedülni is tanult, ő bezzeg semmilyen hangszert nem! A hegedűvizsgákat azért mindig meghallgatta, titokban büszke volt a kicsire, akit nagy tehetségnek tartottak... A kicsi ugyanabba az iskolába járt, reggelente együtt mentek, ő mindig elől, a kicsi szedte a lábát, hogy utolérje. Hát mi ő pesztonka, miért kell neki erre a kis vakarcsra vigyázni? Ez már mindig így lesz? Jobb is, ha világgá megy... Persze, nem ment... Aztán a nagy gimnazista lett, szerelmes egy osztálytársba, a szerelem viszonzásra talált. A fiú sokat volt náluk, a kicsi meg nagyon megszerette a fiút, bátyjának tekintette, és szinte mindig ott lábatlankodott körülöttük... Az idő meg szép lassan telt-múlt, a kicsit másik iskolába vitték, ő nem is értette, mi van, már egyetemista volt, továbbra is szerelmes abba a fiúba, a házasságon gondolkoztak... Már nem akart világgá menni... És eljött a nap, összeházasodtak, elköltöztek, otthagyták a kicsit egyedül... Gyerekeik születtek, fiúk, boldogok voltak, a kicsivel nem nagyon törődtek... Már a kicsi is egyetemre járt, mikor anyjuk súlyosan megbetegedett, hamar el is ment... A kicsi ott maradt apjával egyedül... Aztán ösztöndíjat kapott egy külföldi egyetemre, ahol megismerkedett egy fiúval, egymásba szerettek, a fiú hazajött

26


vele, össze akartak házasodni. A nagy kiborult, sírt, fenyegetőzött, nem akarta ezt a házasságot. Magának se tudta megmagyarázni, miért? De a kicsi hajthatatlan volt, még nagyanyjuk is mellé állt. Hát megint nem ő, hanem ez a kis taknyos??? És összeházasodtak, gyerekeik születtek, lányok, boldogok voltak... Aztán egyszer csak elmentek a fiú hazájába, itt hagyták apjukat, őt, állást, hazát, mindent... Hát ezért nem akarta ezt a házasságot? Ritkán találkoztak, telefonon beszéltek néha, csak nyaranta töltöttek egy-két hetet együtt. Már nem volt féltékeny a kicsire az óvoda, a hegedű miatt... Apjuk is meghalt, ketten maradtak a régi családból... És egyik nyáron a kicsi is elment, el arra az útra „honnan még nem tért meg utazó”, és ő nem tudott sírni, de mint régen, mikor valami nagyon fájt, arra gondolt, hogy világgá megy...

A pad(lakó) A pályaudvaron ült, nézte az elsuhanó vonatokat. Nem mintha olyan sok vonat suhant volna el mostanában… Csak ült a padon, néha elszívott egy cigit, bement a restibe – az még megvolt – és ivott egy fröccsöt. A kisvárosban mindenki ismerte. Hozzájuk tartozott, mint a templomuk, az iskolájuk, a temetőjük. Senki nem emlékezett, honnan jött, mióta ül a padon, este hol hajtja álomra fejét… A városka valaha jobb napokat látott, a gyár, amely szinte mindenkinek adott munkát, már jó pár éve bezárt. Sok munkalehetőség nem volt, az öregek otthon ültek, ha volt kertjük, azt művelték, ha nem, a kocsmában vagy a restiben üldögéltek. A fiatalok vagy iskolába jártak, a városka valaha jó nevű gimnáziuma, úgy-ahogy, de még működött, vagy ha már kikerültek az iskolapadból, ők is vagy otthon múlatták az időt, vagy a városka mára egyetlen presszójában találkoztak estenként. Poros, álmos, csendes hely volt, a vonatok is csak ritkán álltak meg, és akkor se szállt le soha senki…Amikor ő leszállt, egész más volt minden. Felépült a gyár, kellett a munkaerő, toboroztak az ország minden tájáról. Messziről érkezett, de olyan jó pénzt ígértek, hogy nem tudott ellenállni! Anyja hiába kérlelte, hajthatatlan volt. Mennem kell, itt kell hagynom ezt a kis falut a világ végén, végre nagyvárosba mehetek! És nekivágott a nagy útnak. Nem csalódott, volt pénz, lakás, nők…Élte világát, dolgozott, szórakozott, aztán meg is házasodott, jöttek a gyerekek… Szépen keresett, jól éltek, nem szenvedtek hiányt semmiben. Anyja is megnyugodott, látta, jó helyre került a fia. Aztán a gyárat eladták idegeneknek, a munkásokat elküldték, egy idő múlva bezárták. A városka lassan de biztosan hanyatlani kezdett. Aki tudott, elmenekült, aki tudott visszament a falujába, és volt, aki öngyilkos lett… Ő is vissza akart menni a faluba, messze, a világ végére, de már nem volt hová. Anyja meghalt, az öreg ház roskadozott, omladozott, egyszer csak összedőlt… A felesége bejárt a közeli nagyobb városba, egy varrodába, ahol összetalálkozott valakivel, és elhagyta őt… A gyerekei még messzebb mentek, a fiú egy hajón szakácskodott, a lány elköltözött a fővárosba, hátha ott könnyebb az élet…Egyedül maradt, teljesen egyedül…Eleinte megpróbált megkapaszkodni, mindenféle munkát elvállalt, de aztán már semmilyen munka nem akadt . Egész nap otthon


27

ült, gondolkodott, hol rontotta el. Nem kellett volna eljönnie otthonról? Harcolnia kellett volna az idegen tulajdonosokkal? Nem kellett volna engednie, hogy az asszony dolgozzon? Istenem, mi tévő legyek? Szakállt növesztett, hosszú hajat, lefogyott, lassan senki nem ismerte fel a városkában, ahol pedig éveket töltött el. A korosztályából sokan elmentek egy égi – talán még működő – gyárba, a fiatalok meg nem is ismerték. És egy szép napon kiment a pályaudvarra, leült az egyetlen ép padra és csak ült, ült és nézelődött. Eleinte megbámulták az arra járók, kérdezgették, néha megkínálták ezzel-azzal, adtak egy kis pénzt, de ő nem állt szóba senkivel. Ült a padon, nézelődött, nem zavart senkit. Lassan megszokták a városkai lakói is, sőt megszerették. Ha egyszer nem ülne ott a padon, keresni kezdenék… De ő ott ült, nem ment el, nem hagyta cserben azokat, akik szerették. Pedig, hányszor, de hányszor elgondolta, hogy másnap nem jön… Üres lesz a pad, a restiben dolgozó szép, fiatal lány keresni kezdi, az állomásfőnök kétségbeesve telefonál, hol lehet a Padlakó? A gyerekek csodálkozva kérdik: Hát az öreg? Üres a pad! Mi történhetett? Ki látta? Az öregek elkeseredetten mondogatják: Hát már benne sem bízhatunk? Mivé lett ez a világ? Nem, megyek másnap is, minden nap, míg erőm engedi. És ment, már hajnalban ott ült a padon, ha esett, ha fújt. Integetett a vonatoknak, nézelődött, cigizett, néha ivott egy sört… Egy sötét téli hajnalon az állomásfőnök kinézett az ablakon és a pad üres volt! A Padlakó – kiáltott fel! Hol lehet? Ilyenkor már rég itt üldögél. Úristen, csak nincs valami baja? De hát hol keressem, Istenem, azt se tudom hol szokott aludni! És az állomásfőnök nem tudta mit tegyen, kit hívjon, hová menjen. Nagyon elszomorodott, sírni szeretett volna… Mi lesz most? Hogyan tovább? A város szegényebb lesz egy színfolttal! Nincs mese, keresnem kell egy másik Padlakót, döntött az állomásfőnök. De hát hogyan? A mi Padlakónk becsületes, tisztességes, még tiszta is, hát hol találok én egy hasonlót? Kivilágosodott, és a Padlakó még mindig nem volt sehol. A resti kinyitott, néhány ember is megfordult az állomáson, és mindenki döbbenten nézett a padra, ahol nem ült senki. A városkában futótűzként terjedt a hír: eltűnt a Padlakó! Amitől már régóta féltek, bekövetkezett. Elhagyott minket, úgy ment el, hogy nem is szólt, de hát miért? – kérdezgették egymástól az emberek. Szomorúság lengte be a kisvárost, a gyerekek elcsöndesedtek, az öregek megijedtek. Hiszen, ha Ő elmehet, akkor mi is – gondolták. Róla már-már azt hitték, hogy halhatatlan és akkor, tessék, eltűnik! De hát nem halhatott meg – mondta a restis lány! Tegnap még semmi baja nem volt! A Padlakó fűtetlen, hideg szobájában feküdt az ajtó előtt. Hajnalban, ahogy szokott, felkelt, hogy induljon a Padra, de összeesett és már nem tudott felkelni többet. Mikor rátaláltak, a test már oszladozott… A Pad azóta is ott van az állomáson, nem ül rá soha senki…

28

PÉNTEK IMRE – ,,TITKOS KAPOCS, LÁTHATATLAN KÖTELÉK”

Péntek Imre

„Titkos kapocs, láthatatlan kötelék” Adalékok a muravidéki magyar szerelmi költészet változatairól Milyen a mai szerelmi líra? Milyen a modern szerelmi költészet? A férfi-nő viszony? Milyen új jelenségei, fejleményei vannak ezen intimszféra poétikai megjelenítésének? S különösen érdekes: miként alakul ez a határon túli költészetben, ahol a hagyományos és modern/posztmodern lírai kifejezésmódnak egyaránt megvannak a szilárd bázisai? A nehézségek több forrásból erednek. Korunk nem kedvez a vallomásosságnak, az érzelmi bensőség kidalolásának, a „boldogságtörténeti” elemzéseknek. A szerelmi érzés lefelé stilizálásának, közvetett megjelenítésének divatja érződik, s ez mind tartalmi, mind stilisztikai értelemben meghatározza az összetartozás, férfi-nő kapcsolat ábrázolását. Nos, ez a jelenség megfigyelhető a muravidéki magyar irodalomban is, amely jó ideig – mint a jugoszláv állam része – a délvidéki, vajdasági irodalom hatása alatt fejlődött, alakult. Tolnai Ottó, Tari István és Domonkos István – akik nem egyszer személyesen is megjelentek e térségben – költészetének hatása érződött a kezdeteken. Az újabb kezdeteken, amely alatt a hatvanas évek értendők. Ennek az irodalomnak egyik úttörője volt Szúnyogh Sándor, aki felvette a modernitás kihívásainak „kesztyűjét”, bár az indulás időszakában erősen hatott rá a népköltészet, az intimitás egy-az egy-ben való kidalolásának szenvedélye. Hóvágy című kötetében (1984) még fellelhetőek a romantikus ízzel, stíllel fogalmazódó versek is, mint a Bátorság, Várakozás. A Bátorság így intonál: Csak az égjen Tűző szerelemben Kinek lelke van Aki szembenézhet Száz viharral Vagy a Várakozás konklúziója: Szerelmi lobogásom Odafagy a szoba falára. A Találkozás c. ciklusban már feltűnnek a diszharmonikus megfogalmazások, s a Virágének egyik szép kísérlete a hagyomány és modern életérzés egyesítésének.


29

Szeretőm Lélektemetőm Szív-emésztőm Rohannék hozzád Rohannék tőled Egyre megy Szeretőm temetőm A „lélektemető” disszonáns lelki hangzata épp úgy része az összetartozás érzésének, mint a vágyakozás eufóriája érzékeltetésének. A Halicanumi üzenetben már erotikus vonások is megjelennek. Mindenesetre A Szúnyogh Sándori-nyitány egy csapásra a modern magyar líra közegébe vonta a Muravidéken születő költészetet. Sajnos, korai halála megakadályozta, hogy lírája – mely a Halicanumi üzenetben nem csak egy csúcspont, hanem számtalan ígéretes kezdemény hordozója is – kiteljesedjék. A folytatás azonban nem maradt el, Bence Lajos, Czine Mihály rangos ajánlásának „aranyfedezetével” indulhatott neki a pályájának, a Szíves szívtelen című, 1981-es kötetével. Az „angyallal élés” titkainak megfejtésére vállalkozik az Angyali mosolyok kereszttüzében c. versében. A mottó is jelzi – Minden névtelen angyali teremtésnek –, hogy itt többről van szó, mint egy mennyei lény földre szállásáról, profán viszonyokba való kényszerítéséről. Itt a női principium ölt alakot, az örök nő, aki a férfi közelében, mellette, s általa nyeri el létének kiteljesedését. Egy részlet a versből: „Haragudni rá lehetetlen. Csak ez a mosoly a szája Szögletéből, csak ez, Ne tűnjön el soha, Mert mosoly nélkül Egy angyal sem angyal ma. Ezért ígérem, hogy ezen túl Szófogadó leszek, meg hát Hogy is tudna angyal-mentes Életet élni az, aki mennyi Igényeket támaszt?” ,A vers érdekessége, hogy egyszerre lefelé és felfelé stilizál. Az eszményi alak konyhai szolgálatáról épp úgy szó van, mint arról az éteri tisztaságról, amely a nő megjelenésével besugározza a mindennapokat. Bence Lajos már természetes módon használja a mozaikos szerkesztést, a részletek finom, szimultán elrendezését, a történelmi utalások applikálását a szöveg-

30


be, az erotikum áttételes érzékeltetését, amikor ennek az intim szférának megidézésére vállalkozik. Ha énekel, sír c. verse egyik szép példa erre. Rövid, ide idézem az egészet. A csipkék Szemérmessége világít Az éjben s egy szentjánosbogárka Aki visszanéz Elveszíti Szerelmét, mint Ama néhai énekes, Vagy kénKő hullik városára Részeg tenyered eltévedt Testemen, bőröm alatt halkan Pendülnek alvó húrjaim Bolond hangszer Ha énekel, Sír

Nem tudni c. verse pedig az intim együttlét értelmét is megjeleníti, szintén nagyon finom, érzékletes metonímiával – (a melled fölött található) hajszálereidről mint térképeken a folyók hálózata szövődmény-szövevény az élet jut eszembe… lányunknál is meglátszanak mondod nála sem tudni honnan erednek… A Szerelmesvers már általánosítani igyekszik az együttlét nyomán keletkezett tapasztalatokat:


31

„mert olyan vagy mint a nap Ha fázom, betakarsz Ha sötét van hozzám bújsz Hogy ne féljek egyedül Ha melegtől szenvedek Elrejtőzöl felhőid mögé…” Csak sajnálni lehet, hogy a költő – immár terjedelmében is jelentős opuszában – ez a szerelmi szál elhalványult, kevéssé van jelen, pedig ez az áttételes vallomásság is fontos híradás abból az intim szférából, ami nélkül nincs emberi nembeliség. S ráadásul nem szükségszerű az a bizonyos „ahumánus szólam”, amiről Kulcsár Szabó Ernő beszél a Szerelmi líra vége – Igazságosság és az intimitás kódolása a későmodern költészetben c. tanulmányában. Szerelmi zsarnokság helyett – melyről értekezik József Attila és Szabó Lőrinc versei kapcsán – itt szemérmes (rejtegetett, alig titkolt) gyengédség, féltés jelenik meg, a társ óvása, megbecsülése, s már-már: idealizálása. Szerencsére legutóbbi kötetében, a Vallani-ban is találunk egy verset – amely több mint szerelmes vers – az együttélés örömének és drámájának feltárulkozása. Ahogy írja a Bennem alszol, nem vagy más világ-ban: „félretéve a szebbik és az erősebb nemről szóló sztereotípiákat”?: „átélem újra azt az érzést, melyet a hajszálerekről mondtál/írtam közös lányunk kapcsán, mert nála is meglátszanak, továbbá eredetük is tisztázatlan.” S az, amikor a rakacsini szülészet Kies folyosóján …nyakamba zokogva A létezés összes kínját/örömét, Rádöbbenve meggondolatlan Cselekedetem súlyára––– Mely egy új élettel látszott Legitimálódni. Végül is ez a szentháromság – szerelem – együttlét (fogantatás) – új élet – újra és újra lejátszódik, s Bence Lajos szerelmi költészetében épp az az izgalmas, hogy ennek az örök emberi képletnek talált maradandó lírai formát. Halász Albert, a következő generáció képviselője, Minden szó(l) című kötetében elég nyomasztó képet fest a muravidéki létleletről. A megmaradás, a magyarságőrzés tekintetében. Néhány szemérmes, rejtőzködő és tartózkodó szerelmes vers enyhíti – mond-

32


hatni: a kötet depressziós hangulatát. Az Óte már-már tetten érhető vallomás a másik nemhez: finom, stilizált (cizellált) erotikus utalások szövik át a szöveget. A megszólítás összeforrasztott szóalakzata valódi lelemény: a csodálat és csodálkozás kifejezése. A „magig égett gesztenye” fellelése pedig számos ötlet kibontására ad alkalmat. „beléd bolondulok aztán majd jobb híján az orvosok kikaparnak... ha forró vagy lehűtlek hűtlen ne légy ez sem az üzenet... ismét szemedig szem-éjedig érek érek elérek...” – írja a költő, mintegy fokról-fokra jutva el valamiféle beteljesülésig (lezártságig). Ám az utolsó sorok a már említett Halász Albert-i verstípust idézik: a közlés elbizonytalanodik, „kinyílik”, a feltételes módú ige „ismételgetése” (lehetne) visszamenőleg is hipotetikussá teszi a „folyamatos” belé bolondulást. Játék ez, melyet az egyik „játszó személy” visszavon, és valódi vágyait stilisztikai nyelvöltögetésbe, retorikai alakzatokba fojtja. A Borba(n) egy hasonló „nyelvérintőleges” kapcsolat töredékes képsora. „nem hiszem hogy egy pohár borba/ minden belefér” – írja a költő, s egyre képtelenebb fokozatokon át hajszolja a maga bizonyosságát, sorolja a kedves lény jelzéseit („rúzsod a poháron mosogatólányok/ bosszúsága, mint csók”, „fekete pupillád is csak üvegesen néz át rajt”), míg végre kimondja: ”az igazság is máshol keresendő, mint ahol én vagyok, mint a borban”, és ezekből a máshollétekből nem lesz együttlét. Egyik legszebb szöveg ebből a témakörből a Naputazó. „a gyűlölettől az imádatig valahol a kettő között és mégiscsak létezel” – indul a vers, s ennek a létező kedvesnek kell bizonygatnia, bizonyítania, tán egy veszekedés után – „másként lesz reggel meglásd ...a madarak nem mosolyognak rajtad rajtam rajtunk”. A gyöngédség és figyelmesség apró gesztusai jelzik a békülékenységet („a papucsok is ott várnak majd/ az ágy mellé igazítva”), és a zuhany mindent lemos... De vannak, amit csak a napok moshatnak le... És bemocskolódás és megtisztulás (emberi) ritmusa/ritusa váltja egymást, nap, mint nap, összezördüléstől kibékülésig. A Kiúttalanul–ban is szép sorokat találunk: „lepke vagy a tavaszban igaz most tél van /és vetkőzöl fátyladból ajaj szemezel velem” – arról a legyőzhetetlen vonzalomról, amelynek nem lehet ellenállni. S végül a muravidéki líra nőalkotójáról is essék szó, Zágorec-Csuka Juditról. Felbukkanása mindenképpen új szín ebben az irodalomban. Legutóbbi kötetében


33

(Sivatagi szélben) tallózva, sok verssel találkozhatunk, amely ennek az ellentmondásos – nő-férfi (szerelmi) kapcsolatnak – érzékletes megjelenítése. A Duális vonzatban rámutat a világ kettős – női-férfi – szerkezetére (Vonzás nélkül nincs taszítás / a világ kettőssége, a te kettősséged / születéstől hervadásig) Láthatatlan virágbontás c. versében – a másik oldalról szólva – idéződik fel a nagyon is ismerős jelenet: Amikor átgázolnak rajtad, Ölelni akarsz, de nem Ölelhetsz, mert átgázolnak rajtad. A férfierőszak érzéketlenségéről készült kórkép – elgondolkodtató. Azt akarom c. verse – már-már feminista öntudattal – szólaltatja meg a mai nő igényeit. Azt akarom, hogy úgy szeress Ahogy a költő szereti önnön Szomorú gondolatait. Azt akarom, hogy társam légy, Csillagok a Holdnak. Azt akarom, hogy úgy szeress, Mint Nap melegét a virágok. Hát, igen – az igény. De a költő elhárítja magától a felelősséget, amikor a következőket írja: Uram, te nyitottad a szerelemre a szemem, ne tegyél vakká, legyen ez a szerelem mégis akaratod szerint. A Titok c. vers így veszi birtokba ezt a vállalt kettősséget: Titkos kapocs, láthatatlan kötelék, Benned és Bennem, együtt rezdülés… Csillagot hordok szemedben, Dédelgetlek… ha távol jársz tőlem, Jó lenne meleg szemedbe nézni. Benned élek, mint a titok. Ismét egy érdekes fejlemény. Nőköltőként mintha újraírná szerelemi költészet hagyományos (már avíttnak hitt) alakzatait, érzelmi és poétikai értelemben.

34


Ez az újraértelmezés rehabilitál bizonyos meghaladottnak vélt gesztusokat, erőteljes motívumokkal állítja elénk – ezt a szoros, megrögzült pár- és életkapcsolatot. Ennek jó példája az Útközben Hozzám – a Hozzám – nagybetűvel! (Alcím: férjemnek) Kisbetűvel. Amikor eljössz Hozzám, Kinyilnak virágaim, Az eső is eláll, a madarak Megrázzák tollukat, köszöntenek… Amikor eljössz Hozzám, Kezedbe hullva Nyomodban járok, Hogy senki se lásson. Összecsukom előtted szárnyam. Talán az utolsó mondat arra is utal, hogy az öntudatos feminista nők is – a szerelmi együttlétben – feladják néha nyomasztó elveiket, és engedelmeskednek az örök emberi törvényeknek. Bevallom, amikor először hallottam a tanácskozás témájáról, némi szkepszissel tekintettem a megvalósulás elé. De a magam számára is meglepetés volt ez a – töredékes – áttekintés. Mely – nem kell hangsúlyoznom – nem éri el a Kulcsár Szabó Ernői ahumanisztikus mélységet. De nem is ez volt a célja. Csupán egy kis irodalmi adalék – erről a fontos, lelki egészséget meghatározó szféráról, az emberi intimitás zárt, titokzatos, kettős meghatározottságú terrénumáról.

Gyönygyöskoszorú

CSORDÁS LÁSZLÓ – ,,MINT AZ A NŐ...”

35

Csordás László

„Mint az a nő…” A szerelem jelenléte Bakos Kiss Károly Legyen vers című kötetében1 Kellemes és egyben veszélyes vállalkozás a szerelemről általánosan beszélni. Szeretjük azt hinni, értünk hozzá, mert életünk során időközönként valóban beleesünk valakibe (vagy talán abba a bizonyos verembe?), és csak akkor szembesülünk nyelvi korlátainkkal, amikor magáról a fogalomról kezdünk el mélyebben gondolkodni. Érzéseink, amelyek a másik iránt felébredő vágyból fakadnak, ha lejegyzésre kerülnek, gyakran nem jutnak tovább szépen hangzó közhelyeknél, banalitásoknál, gyermeki gügyögésnél, vagy ahogyan Byron mondja Tóth Árpád átköltésében: „S most látlak s ím kontár festő vagyok, Hisz bájad csupa újság s csupa fény: – Annak, ki nem látott, szóm csak gagyog S kik láttak már, nekik méltón mily szó ragyog?”2 Nekem ebből a szempontból némileg könnyebb dolgom van: nem saját élményeimről, hanem olyan versekről fogok beszélni, amelyek a szerelemről szólnak, pontosabban a szerelemmel, a vággyal hozhatók összefüggésbe. Az általam kiválasztott korpusz szerzője a fiatal kárpátaljai költő, Bakos Kiss Károly, akinek Legyen vers című kötete 2007-ben jelent meg. E karcsú könyv néhány darabja (leginkább a Latin versek ciklusában lévők), biztonsággal besorolhatóak a magyar irodalom hagyományos szerelmi költészet elnevezésű kategóriájába. Egyéb szövegek viszont, a kötetben szétszórva, csak sejtetni engedik, hogy a másik ember keresése, a sorokból kiérezhető intimitás szintén e kategória felé közelíti a befogadót. A művészi sűrítettségből adódó feszültséggel telített A magány négy sora. Nem valamiféle birtoklási vágy szólal meg ebben, hanem a magára-maradottság, a magányos ember jól ismert hiányérzete. Roland Barthes tipizálásából3 a sóvárgás forgalmát érzem leginkább közel állónak: „Remeg a falnak dőlt ruha, Magát hordani kevés. Csupa ha, csupa még, csupa Másikember-keresés.”4 1

Elhangzott 2012. október 6-án, Székesfehérváron a „Szerelem – sötét verem (?)” A határon túli magyar irodalom napjai című konferencián. 2 BYRON, Janthéhoz, In: Byron, Child Harold előhangja, ford.,TÓTH Árpád, Nyugat, 1917/24. 3 Vö. Roland BARTHES, Beszédtöredékek a szerelemről, Bp., Atlantisz, 1997. 4 A szöveg forrása: BAKOS KISS Károly, Legyen vers, Ungvár-Budapest, Intermix Kiadó, 2007, 18. Kiemelések az eredetiben.

36


A rendkívül tömör, enigmatikus vers kijelentő mondataiból hiányzik az emberi test, amely a ruhát hordja. E hiány által válik a tárgy, a ruha maga antropomorfizálttá: csupa olyan tulajdonsággal bír, amely egyébként mélyen emberi. A falnak dőlés befejezett melléknévi igenévvel kifejezett eseménye utalhat valamilyen fáradt pillanatra, elmélkedésre, de akár az egyedüllét kétségét is kiérezhetjük belőle, ahogyan ez utóbbi konnotációt erősíti meg a vers első szava, a remeg ige is (ez a verbum választékos nyelvhasználatban, ami egyáltalán nem áll távol Bakos Kiss Károly írói szemléletétől, a rettegést, a félelmet közvetíti). Tovább fokozza a magányérzetet a hiányos mondatszerkesztés, a konkrétság tudatos kerülése. Így a kurzívval szedett, ezért külön hangsúlyt kapó két kötőszó (a ha és a még), illetve az elvont főnévvel kifejezett automatizált cselekvési vágy/kényszer (a „Másikemberkeresés”) az egyedüllét feloldását sejteti a másik keresése által, igencsak bizonytalan módon. A szövegnek sikerül megtalálnia a semmit mondás és a túl sokat mondás közötti keskeny középutat, ebben persze segít a letisztultságot feltételező négysoros forma, és a Pilinszkyvel párbeszédet kezdeményező versnyelv is. Az emlékezés alaphelyzetéből indul a Mint az a nő… kezdetű vers. A költői én egy kocsmai iszogatás élményét idézi fel a szociolírára jellemző módon: „Mint az a nő az erzsébeti kocsmán Puskint tudott és oroszul Éreztem Mögülünk az ocsmány Háttér halkan kiszorul Tán hittem is Csak az marasztal Hogy Adyt Verlaine-t Jeszenyint… De ittunk még S a nyirkos asztal Lassan ocsmány lett megint”5 A másik nem te-ként megszólítottan, hanem egyes szám harmadik személyben, azaz áttételesen, ő-ként szerepel. Az intimitást a közös kulturális élmények teremtik meg. A felidézett másik ugyanis: „Puskint tudott és oroszul”. Ez az „erzsébeti kocsmán” idegennek ható nyelvi megnyilatkozás ismerőssé teszi a találkozás előtt még bizonyára idegen nőt, míg az oroszul nem tudó többséget máris kirekeszti ebből a szűkülő körből. A nő nem testével, nem vágykeltő különleges mozdulataival van jelen, hanem szellemi energiájával. Az időbeli távolság, az utólagosság tapasztalata még inkább kiélezi a nő és a költői én harmóniába kerülését, illetve a hely (a kocsma) és a lerészegedés effektusát. A közös költői érdeklődés („Csak az marasztal / Hogy Adyt Verlaine-t Jeszenyint”) mintha egy időre olyan energiát szabadítana fel, amely felfüggeszti az én valóságérzékelését: „Éreztem / Mögülünk az ocsmány / Háttér halkan kiszorul”. De a részegedés folyamatá5

BAKOS KISS, i. m. 28.


37

val arányosan csökken az emelkedettség, a versek (el-, illetve fel-)mondása által teremtett külön világ6 pedig fokozatosan megszűnik létezni, a költői ént viszszarántja a valószerűség: „De ittunk még / S a nyirkos asztal / Lassan ocsmány lett megint”. Ebben a versben, A magány négy sorához képest, már felbukkan a másik egy nő személyében, akiről viszont nagyon keveset tudunk meg, körvonalai alig látszódnak. Ez az általánosított nő-kép nem csupán a kvázi-szerelmes versekben van jelen, kisebb módosulásokkal megtalálható a Latin versek ciklusának darabjaiban is. E ciklusban már megjelenik a test, mint a lélek lakhelye, A test dicsérete című versben például így: „Szeretni kell a testet is. / Míg lélek lakja, ékszer az.” Ettől kevésbé megszokott, merészebb képzettársításokkal él a Szép is, jó is: „Szép is a nők domborúja. / Hanyatt fekve, hold ha éri. / Lepedőit szél ha bújja, / Majd a hajnal kicseréli”. A Lorca cigányrománcait (és főleg Nagy László átköltéseit) idéző szituációkban egy alapvetően távoli, egzotikus képzeletvilág elevenedik meg. Az antik este, a pálma, az ódon képkeret mind hagyományidéző módon lépnek párbeszédbe a románcok szövegeivel. A nő-kép még mindig általánosságában van jelen, viszont előtűnnek a finom erotika motívumai: „Lobos-szagos szél szalad / A habos mellű nők felett, / Lenn a parton férfiak / Erős derékkal fürdenek.” (Erotika). A dikció is megváltozik a következő versekben, a közvetettebb egyes szám harmadik személy helyett az én és a te között bontakozik ki a születő vágy. Walter von der Vogelweide A hársfaágak csendes árnyán kezdetű dalát idézi a Románc világa. Ebben a szövegben kissé elmosódottabb a környezet, valamiféle rejtélyes „izzó napszítta” táj, amelyben a költői én nyomába ered a kedvesnek: „Levetem ott fehér ruhád, / A kis szobán. / Bőröd ontja illatát / Friss puhán. / S a fűszeredtől részegen / Magam is hozzád vetkezem, / Úgy biz’ ám!” A trubadúr- és minnesänglíra eszköztárából merít Bakos Kiss Károly, amikor arra kéri a megszólított kedvest, hogy ami kettejük között történik, az maradjon is meg a privát szférában: „Tettünk, ha tesszük, másnak / El ne mondd!”7 Erre rímel a Tanács falun szituációja, amit rövid szólásban lehetne leginkább összefoglalni: mégpedig ha nem vigyázol, a falu a szájára vesz. „A hírt egymásnak osztogatják, / Hát csönddel igazgasd a lombot. / Hát csönddel igazítsd a szoknyád”. A Paraván című vers spanyolfal-motívuma érzésem szerint fontos szerephez jut Bakos Kiss Károly szerelmi költészetében. A leheletfinom válaszfal mögött történő események szerelmes sejtésre adhatnak okot. „Miféle szerelmet / Takarhat ez a fal” – kérdezi a költői én. A spanyolfal metaforaként is értelmezhető, amely Bakos Kiss szerelmi líráját áthatja: végig jelen van az érzés kifejezésének vágya, a várakozás, a szorongás, de a versek nem lépnek túl a sejtetésen. A régies szóalakok sokasága, a kissé veszélyes „örök szerelem” szókapcsolat valamiféle idilli 6

A költői világteremtés József Attila-i alapállása jellemzi Bakos Kiss Károly kötet-címadó versét is. Vö.: „Legyen vers, hogy legyen minden. / Szív ne vágyjon menni innen.” (Legyen vers, 9.) 7 Vö. az utolsó versszakkal: „Ha tudná más azt, / hogy mi jártunk / ott: óh hogy szégyelném ma gam! / Nem sejti más azt, / mit csináltunk, / csak ő maga, meg én magam, / meg egy kis madár a fán, / ejhajahujj! / az nem árul el talán!” Walter von der Vogelweide, A hársfaágak csendes árnyán (ford.,Babits Mihály) = In: Babits Mihály kisebb műfordításai, Atheneum, Budapest, 1939, 176.

38


állapotot próbál megképezni maga köré, amely ma mégsem jöhet létre olyan problémátlanul, ezért kell egy elidegenítő elem: a spanyolfal. Bakos Kiss Károly itt bemutatott versei a szerelemről való beszéd lehetőségeit keresik az általuk megidézett költői hagyománnyal párbeszédet kezdeményezve. Ezekben a szövegekben alapvető feszültség van az ébredő vágy és a másik megtalálása, a másikra találás között. Tulajdonképpen a keresésben lévő költői én és a vágy folyamat-jellege domborodik ki a kötetben. Mindenesetre a szerelem végig jelen van: légiesen, játékosan, implicit vagy éppen explicit módon.

Revák Katalin: Újak – 2010, Budapest. Papírporcelán

KÖDÖBÖCZ GÁBOR – A SZONETTBEN MEGTALÁLT SZABADSÁG

39

Ködöböcz Gábor

A szonettben megtalált szabadság Kányádi Sándor: Pergamentekercsekre A közérzetanalízisként és helyzetjelentésként is olvasható Szürke szonettek ciklusban figyelemre méltó poétikai vívmányai, az újszerűség élményével ható esztétikai értékei miatt kitüntetett hely illeti meg a vallomásos szerepversként és allegorikus történelmi példázatként egyaránt felfogható Pergamentekercsekre című kompozíciót. A totális alávetettség, a teljes kisemmizettség, a mindent megmételyező félelem élményköreiből fogant mű – a szabadság és megmaradás lehetőségét a szonett klasszikus alakzatában találja meg. Ahogyan a Sörény és koponya című kötet másik fontos versében, Dachaui képeslapokra című szonett harmadik részében megfogalmazódik: „kifészkeltem agyamban is / für alle fälle egy / szonettnyi – kis / férőhelyet / ahol a gondolat / a zárt formában áttelelhet / fölszabadul és megmarad / még akkor is ha agyonvernek”. Ez az idézet szinte tökéletesen analóg a Pergamentekercsekre című szonett első részének ars poeticájával: „s mert szóval szólnom nem lehet / s mert törvény sincs mi védene / kivághatják a nyelvem / a számadások szélire / versekben szedtem amiket / le kellett volna nyelnem”. A radikális költészetfelfogás némely képviselői (Markó Béla, Balla Zsófia) szintén a szonett műfajában látják a szabadság foglalatát.1 Minden szonett egy szabadság-óhajtás, egy kitörési kísérlet a dolgok és determinációk rabságából. Ehhez hasonló alapmagatartás motiválja a pergamentekercsekre körmölő, és a „maszekolás” közben döbbenetesen nagy hatású, valóban katartikus értékű vádés védiratot egyidejűleg készítő írnok-rabszolgát is, aki a beleképzeléses, önstilizációs, vallomásos szerepvers lírai hőse. Ez a mű az írástudónak időfölöttien örök dilemmáját és nemzetek fölöttien örök szituációját fejezi ki. A fáraó írnokának szociografikusan pontos, tényszerűen tömör, ugyanakkor fenyegetően baljóslatú, ótestamentumi hangoltságú helyzetjelentéséből egy olyasféle tragikus prófécia kerekedik, amely a kiszolgáltatott személyiség és a vergődő közösség ellehetetlenülését vetíti előre. Az intenzíven sűrítő, helyenként erősen lírizált képsorokban nyilvánvalóvá válik, hogy a szonettforma itt voltaképpen egy huszadik század végi civilizáció- és kultúrtörténeti botrány keretéül szolgál. A szonett műforma által kínált poétikai-szintaktikai lehetőségeket már-már szétfeszíti a témaválasztásban rejlő drámaiság, a sűrítő-sejtető balladisztikusság, a jövendölő, jeremiádszerű prófétikusság, illetve a látomásos, enyhén mitizáló köl1 Csengey Dénes Balassa Péterhez írott levelének egyik végkonklúzióját kölcsönözve: „Az általunk kívánt szabadság egyetlen megvalósítható létmódja a tökéletes művészi forma”. (Csengey Dénes: A kétségbeesés méltósága (levél Balassa Péternek) In: Uő: A kétségbeesés méltósága. Magvető Kiadó, Bp. 1988. 379.), Ehhez társítható Balassa Péter fejtegetésének egy általánosan érvényes kitétele: „A művészet az a szabadságbirodalom, ahol mindaz megtörténhet, ami a valóságban nem”. (Balassa Péter: Se pajzzsal, se dárdával (válaszlevél Csengey Dénesnek) In: Uo. 398.)

40


tői attitűd. A lírai én alapmagatartását a teljességgel kilátástalannak tetsző léthelyzettel szemben a túlhevült, ám fegyelmezetten megzabolázott affektivitás jellemzi. A költői karaktert az a fajta szembenézés és szókimondás határozza meg, amely már nemcsak a nyelv, az oktatás, a kultúra, a színház és az irodalom veszélyeztetettségét érzékeli, hanem a legvégső és legszentebb mentsvárak: a templom és a temető fenyegetettségével is számol. Kányádi a Pergamentekercsekre című költeményében nyilvánvalóan szereplírát valósít meg, amikor – mintegy félig-meddig áttetsző álarcot öltve magára – tudatosan belehelyezkedik a fáraó írnokának szerepébe és helyzetébe. A művészi alakváltás funkciója jelen esetben nem lehet más, mint mérlegkészítés és ítélkezés a patologikus rémuralomról. Létjogosultsága van a sorsversként való értelmezésnek is, hiszen a költő belehelyezkedik egy bizonyos közösség tudatállapotába, s ilyen minőségében a kollektívum nevében szól annak szorongató létgondjairól. Ami a lírai alany szerepét és megnyilatkozásait illeti, tisztán monologikus szituációról beszélhetünk. Ezt támasztják alá a kiragadott szószerkezetek is: „én a fáraó írnoka / ezennel kijelentem”, „versekbe szedtem”, „arról is maszekoltam”, „írónádamat leteszem”, „szikkadok holtraváltan” stb. Ez a fajta lírai monológ sokféleképpen felfogható: a lírai alany nemcsak önmagához beszélhet, de szólhat közösségéhez, az olvasóihoz, számadást készíthet a történelemnek, és Istenhez is fordulhat. Jelen esetben mindezek együtteséről van szó. A lírai hős monológját az teszi drámaivá, hogy az alapvershelyzet elemei és a lírai alany között konfliktus, sőt antagonizmus feszül. A költői alapmagatartást a nyíltan megvallott szembenállás, az öntanúsító, bajvívó attitűd határozza meg, amely többek között olyan szövegelemekben jut kifejezésre, mint pl.: „bár kényszerítettek soha / semmit sem szépítettem”, „utáltam mit a hivatal / naponta rámrótt / packázásaival / a gyáva elöljárót”, „írónádamat leteszem / mintsem vályogból sziklát / hazudni legyek kénytelen”. A minőségeszmény jegyében megformált posztulatív értékű ars poetica egyrészt a szellem emberének felelősségét, másrészt az írástudó hatalommal szembeni erkölcsi fölényét példázza. A címmel a költő alaphangulatot teremt, és kitágítja az időt. A papír helyett tudatosan szerepeltetett pergamentekercs az antik kultúrát és részben a Bibliát idézi.2 A második egység végén hasonlatként tűnik fel újra: „bőrük akár a pergamen / melyre írom az énekem”. A pergamentekercs – a kultúrtörténeti tények ismeretében – némi ellentmondást és fejtörést okozhat, hiszen az egyiptomi fáraók írnokai nem használtak pergament. A költő „tévedése” szándékos; ennek oka egyrészt cenzurális, másrészt képi-tartalmi. A régmúltba való visszatekintés ürügyén és az egyiptomi képzetkör segítségével bont ki a szerző egy ars poeticával vegyített allegorikus történelmi parabolát. A külső időt kitágítva jelenéről alkothat ítéletet. Ez a fajta külső időkezelés, mely átöleli az írásbeliség kezdete és napjaink távolságát, az értékek szintjén egyetemessé tágítja a mondandót. A vers keletkezésének idejét és a jelenhez való kötődését a benne foglalt valóságvonatkozások mellett leginkább a központozás-nélküliség, valamint a tipikusan 20. századi ke2

Pld. erre íródott az Eszter könyve.


41

letkezésű köznyelvi (helyenként az argó nyelvhez közelálló) kifejezések használata bizonyítja. Ilyenek pl. a „maszekoltam”, az „elfuserált”, a szintagmák közül pedig a „nem jön össze a mű”. A szonettciklus első darabjának fortissimóként ható felütése arra is magyarázattal szolgál, hogy milyen kényszerítő körülmények és miféle belső indíttatások alapján születtek meg a hivatalos számadások szélire vetett nem hivatalos, apokrif jellegű számadások, vagyis a szonettek. Miközben – Illyés Egy mondat a zsarnokságról című verséhez híven – röntgenszerű látleletet kapunk a totalitárius berendezkedés természetéről és az alattvalók kiszolgáltatottságáról, már itt elhangzanak azok az öntanúsító kinyilatkoztatások, amelyek egyébként az egész művet végigkísérik („s mert szóval szólnom nem lehet / s mert törvény sincs mi védene / kivághatják a nyelvem / a számadások szélire / versekbe szedtem amiket / le kellett volna nyelnem”) Íme, a Két hexameter József Attila-i parancsából és a mégismorál szenvedélyéből már az alapvershelyzetben megjelenik a példázatos értékű magatartás- és cselekvésmodell. A kétféle értékrend alapján születő kétféle számadás – nevezetesen a korlátlan hatalmú fáraó parancsára írott jelentés, illetőleg a belső késztetésből, a lelkiismeret parancsából megfoganó marginális, saját számadás – a párhuzam és az ellentét költői eszközeivel valósul meg. Az önerősítő és önfelmutató „maszek” számadás nyilvánvalóan azt teszi mérlegre, hogy az írnok-költő – mint megítélő és kifejező lény – tud-e, s ha igen, miként tud a gerincroppantó és lélektipró időnek ellenállni úgy, hogy önmagához és közösségéhez hű maradjon. A despotizmus szimbólumaként megjelenő fáraó, illetőleg az írástudók felelősségét, a szellem embereinek magasrendű moralitását megtestesítő írnok közötti feloldhatatlan ellentmondást fejezik ki az olyan cselekvésértékű igék és igei szerkezetek, mint pl.: „ezennel kijelentem”, „bár kényszerítettek soha / semmit se szépítettem”, „utáltam mit a hivatal / naponta rámrótt”, „versekbe szedtem amiket / le kellett volna nyelnem”. Az elhatárolódás, sőt a minősített szembenállás a hierarchia alsóbb szintjein is konkretizálódik: „utáltam… packázásaival / a gyáva elöljárót”. Az idézett szövegrészekben feltűnő az egyértelműen negatív képzetkörökhöz tartozó, pejoratív tartalmú kifejezések túlsúlya (kényszerítettek, utáltam, rámrótt, packázás, gyáva); ami a továbbiakban a totális jogfosztottságot és kiszolgáltatottságot rögzítő, baljóslatúan fenyegető sorokban („s mert törvény sincs mi védene / kivághatják a nyelvem”) egészül ki a zsarnoki hatalom gátlástalanságának anatómiájával. Ennek abszolút tagadásaként az egyedül érvényes, belső parancsoknak engedelmeskedő etikus létforma öntanúsítása zárja le az első egységet („a számadások szélire / versekbe szedtem amiket / le kellett volna nyelnem”). Az archetipikus értékrendek és magatartásformák disszonanciájának aláfestését szolgálja – a Kányádinál egyébként viszonylag gyakran előforduló – hangsúlyos vezérritmusú, időmértékesen modulált verselés, ami az egész ciklust végigkíséri. Ez a fajta bimetrikusság a maga sajátos módján, közvetett formában erősítheti a versbeli kettősségek és feszültségek kifejeződését. A szonettfüzér általános ismérveként említendő a központozás-nélküliség, az enjambement szembetűnő gyakorisága, összekötő elemként a tagolt előbeszéd, továbbá, hogy

42


az egyes darabok nem a grammatikai, hanem a gondolati logika szerint szerveződnek. A központozás teljes hiányát, illetve a sorozatos áthajlásokat a jelentésgazdagító, az asszociációs síkokat merészen kitágító funkció indokolja. A második egységben a lírai alany már nemcsak önmagát, hanem közösségét is képviseli a fáraóval szemben. Ez a szonett a létállapotként elszenvedett közés magánsérelmek drámaian sűrített „anatómiai ábrája”. Ebben a patologikus rémuralom működési mechanizmusát kivetítő részben a nézőpont elmozdulása, (szűkítés-tágítás), a grammatikai forma megváltozása és a hangnem módosulása figyelhető meg. Az előbbi szonett szubjektivizált alanyisága, értékőrző lírai hevülete itt egy visszafogottabb, epikai nyugalmú narrátori pozícióban ölt testet. Az értékelő, kommentáló, összegező narrátori attitűd az ítéletalkotáson és reflexivitáson túl („nem jön össze a mű pedig / az idő egyre sürget”) arra is lehetőséget kínál, hogy felülről lefelé haladva megismerjük a társadalom valamennyi fontos rétegét. A teljesnek tekinthető „társadalmi piramis” a következőképpen fest: fáraó, geométerek, felügyelők, írnok(ok), a nép: szolgák és rabszolgák. Ebben a láncban a felügyelők maguk is szolgák: „hiába hajcsárolják / a népet a felügyelők / rabszolgákat a szolgák”. Egyetlen ember van tehát, aki – legalábbis formálisan – nem szolga, s ez a fáraó. Ő viszont önnön cezaro- és gigantomániájának rabjaként effektíve szintén nem lehet szabad („a fáraó nem hallgatott / a geométerekre / maga döntött s az alapot / túlméretezte”). Ezen a ponton olyan allúziók szüremkednek be a mű szövegébe és lehetséges konnotatív jelentéseibe, amelyek bizonyos konkretizációt sem zárnak ki. A piramis alapjainak túlméretezése egyrészt jelentheti az eufémisztikusan szocializmusnak nevezett rendszer súlyos aránytévesztéseit, másrészt azt a palota-monstrumot, ami a néhai Conducator számára állított esztelen emlékműként zárta volna le a „Szocializmus Győzelme” sugárutat. A „milliók egy miatt” madáchi képtelenségét, illetőleg a kollektív szenvedéstörténetek – történelmileg sokszorosan igazolt – logikáját követve „a nagy mű” hiánytalan felépülésének nem lehetnek valós esélyei, hiszen („aki tehette megszökött / hiába hajcsárolják a népet a felügyelők”, „nem jön össze a mű”). A szakasz zárlatában a „nagy mű” érdekében munkára kényszerítettek túlhajszoltságának, elcsigázottságának megérzékítéseként bukkan fel újra az egyiptomi képzetkörből kilógó pergamen motívum. A plasztikus, nagy felidéző erővel bíró hasonlat révén egy félelmetes, népnyúzó rezsim képe bontakozik ki az olvasó előtt. Lényegében egyenlőségjel kerül a rabszolgák (a nép bőre) és a juh- vagy kecskebőrből készült pergamen közé. A kényszermunka során az emberek az animálisvegetatív létezés szintjére süllyednek, a despotikus rendszer „ráspolya” által hártyavékonnyá csiszolt bőrük a hatalom „számadásait” őrzi – mintegy mementóként. Szövegszerűen a második egységben tűnik föl először a „mű” („nem jön össze a mű pedig / az idő egyre sürget”). A mű szó önmagában pozitív értékképzetet kelt, ebben a szövegkörnyezetben azonban előjelet vált, a pejoratív szövegelemekhez kapcsolódva egyértelműen lefokozódik, s negatív jelentések hordozójává válik („nem jön össze a mű”), („hogy jajongnak a nagy mű érdekében szülésre parancsoltak”), („szikkadok holtraváltan / egy elfuserált piramis / fullasztó


43

árnyékában”). Az ellenpontozó bipolaritás még erőteljesebbé válik azáltal, hogy az írnok szerepében rejtőzködő költő a következő szonettben a számára életelixírt jelentő művészi értékekről dalol („olykor ha nem néztek oda / arról is maszekoltam / ami a való s a csoda / közötti félúton van”). A harmadik egység az egész ciklus leginkább poétikus, legszárnyalóbb sorait tartalmazza. Az adott közeg sivársága itt cserélődik fel a költő féltve őrzött eszményeivel. A költő saját műve – mint egyedül hiteles, egyetemesen érvényes és maradandó értéket képviselő alkotás – ad absurdum kerül szembe a fáraó alapjaiban elhibázott művével, amely „nem jön össze”. (Ráadásul az előző szakaszbeli sor („az idő egyre sürget”) azt az értelmezést valószínűsíti, hogy sietni kell, mert közeleg a fáraó halála, és vele együtt a hatalom – pontosan ugyan nem datálható, de a közeljövőben szükségszerűen bekövetkező bukása.3 Miközben a hatalom bűnös túlkapásaival a saját sírját ássa, addig titokban készül a költő ércnél maradandóbb műve, amelyben a halhatatlanságát építgető lírikus legdédelgetettebb vágyait énekli meg („egy boldogtalan szárnyanincs / madárról kinek párja / egy áhított, de lábanincs / égi madárka”). Ez az éteri tisztaságú, metaforikus vallomásosság nemcsak megható, de fájdalmas is, hiszen az egymás után áhítozó, és találkozásuk esetén egymást kiteljesítő két kis madár csak a csodában bízhat. Egyesülésük lehetetlensége majdhogynem bizonyosság, mivel távolságuk ég és föld távolsága. Ezt a szonettet a népköltészetünkből jól ismert vezérmotívumok kísérik végig: a csoda-madárka-szerelem-virág-bánat motívumaira gondolunk, amelyek az éltető hagyományokhoz való szoros kötődést éppúgy jelzik, mint ahogy a romlatlan, tiszta, ősi magyar nyelv iránti elkötelezettséget is kifejezik. Az elíziumi boldogság elérhetetlensége miatti szomorúságérzetet erősítendő a bánat a szerelem fölé helyeződik, ugyanakkor némi vigasszal töltheti el az olvasót, hogy a költemény lokális vonatkozás-mezőiben a lírai alany „égi madarai” jutnak a legfelsőbb pontra; magasan az el sem készült, „elfuserált” piramisok csúcsai fölé. A negyedik szonett – az adott helyzetben egyedül lehetséges „megoldásként” – az elhatárolódásé. Az „írónádamat leteszem” a passzív rezisztencia tudatos vállalását fejezi ki, hitet téve egyszersmind az írástudó felelőssége, a szellem emberének tisztessége mellett is. A zsarnoksággal való nyílt szembeszegülés bátorságában legfőképpen önnön félelmeinek legyőzését kell látnunk. Az írnok-költő részéről a fáraó által megkívánt hivatalos számadások beszüntetését (s ezzel a látszatként fenntartott engedelmesség negligálását) megint csak az a fajta József Attila-i morális parancs indokolja, amely az esztétikai magatartás legfőbb követelményeként a művészi hitelességet jelöli meg. Az önkéntes száműzetés vállalása még mindig a kisebbik rossz a lírai alany számára, sőt, a „vályogból sziklát / hazudni legyek kénytelen” elkerülése végett ez az egyedül lehetséges út. Az előző rész pozitív értékképzetekben bővelkedő sorai után – az ótestamentumi jellegű versbeszéd részeként – ismét túlsúlyba kerülnek a negatív értékképzetű, erősen pejoratív tartalmú szavak és szószerkezetek. Ilyenek pl.. „a kéjt 3

V.ö.: Kányádi Sándor: Kettős ballada

44


csak kínzásban lelő / alattomos heréltek”; „jajongnak”; „szülésre parancsoltak”. A „vakuljon ha vakítják / s higgye hogy véghezvihető” sorok készítik elő a fáraóra vonatkoztatott profetikus átok-özönt, amely a négyszeres anaforikus szerkezettel nyomatékosított drámai helyzetképben exponálja a szenvedés osztatlan sorsközösségét („és hallgassa az éjben / hallgassa hogy zokognak / hallgassa örök-ébren / hallgassa hogy jajongnak / a nagy mű érdekében / szülésre parancsoltak”). A kétségbeejtően dehumanizált közegben még az áldás is átokká minősül, még a szülés sem válhat örömmé, hiszen a paranoiás téboly parancsára történik. Az „és hallgassa az éjben”, „hallgassa örök-ébren” a vers belső idejére vonatkozhat, ami nagy valószínűséggel az éjszaka lehet. Egyrészt mint a vers születésének ideje (napszak), másrészt mint az adott közeg sötét barbarizmusa (létállapot). A műben egyébként még két helyen található a napszakra vonatkozó utalás: „és elfújtam a mécset”; illetve „egy elfuserált piramis / fullasztó árnyékában”. A művészi létérzékelés, tágabban pedig a költői világkép szempontjából is lényeges vonás, hogy a lírai történésfolyamat során egyetlen pillanatra sem látjuk meg a Nap sugarait, csak a nyomasztó éjszakát vagy a fullasztó homályt érezzük.4 A szonettciklus narratív időkezelését jellemző sajátosság, hogy az első egység jelen idejű kijelentése után visszakanyarodunk a múltba, ahonnan időnként viszsza-visszatérünk a jelenbe. A két idő tehát meghatározott ritmusban váltogatja egymást. A negyedik rész felütése például a jelenre vonatkozik: „írónádamat leteszem”, míg a következő darabban ez már befejezett ténynek bizonyul: „írónádamat letevém / és elfújtam a mécset”. A múltra irányuló leltárkészítés, illetőleg a jövőre vonatkozó utalások a jelen aspektusából értékelődnek („időm egy imbolygó tevén / a sivatagnak léptet / ami belőle mérhető / becsülettel kimértem”), és a továbbiakban „… se érdem / se fortély soha vissza nem / hozhatja mit a teve visz / ennyire tellett istenem”). Az utolsó szonett a lezártság, a befejezettség élethelyzetéből fakadó közvetlen, tiszta líraiságot sugall. Az utolsó egység kulcsszavai az idő, a teve, a sivatag és az „elfuserált piramis”. A vezérmetafora azonban kétségkívül a teve. Az írnok-költő a fáraót, pontosabban a kényszerűségből fáraóra pazarolt időt (számadások készítése) a dromedár-képzetkörrel társítja, amelynek púpja a piramis. A vizionárius képalkotó technika révén a piramis tevepúppá degradálódott, a hajcsárok pedig közönséges tevehajcsárokká lettek. Az „időm egy imbolygó tevén / a sivatagnak léptet” nyilvánvalóan tiszta fikció. A tétova teve idővel lassan tovatűnő, sivatagba avagy semmibe vesző alakja egyrészt előkészíti a filmes módon kimerevített zárókép statikusságát, másrészt az idődimenzió behatároltságát érzékelteti a magát istennek képzelő despota és az alávetettek vonatkozásában. A teveképzet mintegy tünékennyé teszi, finoman elúsztatja az időben mindazt, ami a mindenkori fáraó-eszmében történelmileg időtlennek és maradandónak látszik. Az „elfuserált piramis” szintagma jelzi a piramisépítő igyekezet hiábavalóságát és érvénytelenségét. Ez a negatív értékképzeteket keltő szószerkezet a mű zárlatában rendkívül nyugtalanító gondolatokat sugall, hiszen vélhetően mindenféle 4

V.ö.: a Szürkület című kötetben megfigyelhető létérzékeléssel


45

életérték totális tönkretételét, a tökéletes dehumanizáltság állapotát sűríti magába. Meglehet, éppen ezáltal lesz ez a műalkotás katartikus hatásúvá, talán „azáltal sugározza a legtöbb erőt és méltóságot, hogy képes a beteljesüléshez közeledő tragédiával való illúziótlan szembenézésre”.5 5

V.ö.: Görömbei András: Kányádi Sándor Krónikás éneke. Alföld, 1989/5. 47.

Kányádi Sándor Pergamentekercsekre 1 én a fáraó írnoka ezennel kijelentem bár kényszerítettek soha semmit se szépítettem utaltam mit a hivatal naponta rámrótt packázásaival a gyáva előljárót s mert szóval szólnom nem lehet s mert törvény sincs mi védene kivághatják nyelvem a számadások szélire versekbe szedtem amiket le kellett volna nyelnem 2 a fáraó nem hallgatott a geométerekre maga döntött s az alapot túlméretezte aki tehette megszökött hiába hajcsárolják a népet a felügyelők rabszolgákat a szolgák nem jön össze a mű pedig az idő egyre sürget a munkát már csak mímelik az arra kényszerültek bőrük akár a pergamen melyre írom az énekem

46

KÖDÖBÖCZ GÁBOR – A SZONETTBEN MEGTALÁLT SZABADSÁG 3 olykor ha nem néztek oda arról is maszekoltam ami a való s a csoda közötti félúton van egy boldogtalan szárnyanincs madárról kinek párja egy áhított de lábanincs égi madárka egy virágról nem ismerem csak az illatát érzem arról amiben idelenn s odafenn se lesz részem arról ami már szerelem s még nem bánat egészen 4 írónádamat leteszem mintsem vályogból sziklát hazudni legyek kénytelen vakuljon ha vakítják s higgye hogy véghezvihető s törvénye szerint élnek a kéjt csak kínzásban lelő alattomos heréltek és hallgassa az éjben hallgassa hogy zokognak hallgassa örök ébren hallgassa hogy jajongnak a nagy mű érdekében szülésre parancsoltak 5 írónádamat letevém és elfújtam a mécsest időm egy imbolygó tevén a sivatagnak léptet ami belőle mérhető becsülettel kimértem most elhagy engem az idő elporoszkál se érdem se fortély soha vissza nem hozhatja mit a teve visz ennyire tellett istenem szikkadok holtraváltan egy elfuserált piramis fullasztó árnyékában

BAKONYI ISTVÁN – FERENCZES ISTVÁN: AMOR MYSTICA

47

Bakonyi István

Ferenczes István: Amor mystica Az alábbiakban olyan témáról esik szó, ami tulajdonképpen kilóg a 2012-es székesfehérvári tanácskozás egészéből. Hiszen Ferenczes István Amor mystica c. verseskötete nem szerelmes, hanem istenes verseket tartalmaz, sőt, inkább imádságokat. Ahogy az előszóban Tamás József püspök írja: „Ő, aki Csíksomlyó közelében, Csíkpálfalván született, bár a korábbi időkhöz képest akkor már más szelek fújdogáltak, mégis a székely ősök hitével töltekezve nőtt fel, ami végigkísérte életét. Ebből a lelkületből születtek meg e versei is.” De hadd szóljak ezek után arról, hogy mégsem olyan távoli a szerelmi érzés az imádságostól. A népi vallásosságban vagy éppen bizonyos szentek életében is ott bujkál a Jézus Krisztus iránti odaadó és teljes szeretetben valami olyan érzés, ami már-már a szerelem lényegével érintkezik. Arról nem is szólva, hogy a Bibliában például magát Jézust hasonlítják a vőlegényhez, persze nem a megszokott jelentésben. A Bárány menyegzőjének Jelenések Könyve-béli részleteiben ugyanakkor a hívők a menyasszonyhoz hasonlatosak a második eljövetek idején. (Jel. 19: 7-9.) Ha szerelmes az ember, a szó legtisztább értelmében, akkor minden tettét, szándékát, nem ritkán egész életét föláldozza a szent kapcsolatért. Természetesen a modernnek nevezett világban mindez módosulni látszik, azonban eredendően, a leglényeget illetően ez nem lehet másképp. Nem tisztem most hosszasan fejtegetni, hogy ezek a szálak hogyan futnak össze, miképpen hasonlítanak egymásra a vallásos hit és a normális férfi-nő kapcsolat elemei, csupán utalni kívántam rá, hogy lehetségesek ezek az összevetések. Arról nem is beszélve, hogy a püspök úr által hangozatott születés eseményei is misztikusnak mondhatók Ferenczes István esetében. „Karácsonykor születtem. Hullt a hó / mikor semmibe sikoltott anyám… / Az erdők alatt kóbor eb csaholt, / vonított: nem volt sehol a hazám. // Nevemet hozta, nyílt a kiskapu / Szent István jött, de ő sem tudta már, / király volt-e, avagy vértanú…” – olvassuk a Karácsonyi félszonettek első darabjában. A költő karácsonyi világra jötte természetesen egyértelmű asszociációkat is szülhet. És az is megjegyzendő, hogy a születés a szerelmi kapcsolat következménye, a megszülető kisgyermek a szerelem gyümölcsének is mondható. Ezek után essék néhány szó a könyv külleméről, szépségéről! A legjobb hagyományt követő könyvészeti értékeiről. A fedőlap, a papír, a betűtípus nemességéről. Márton Árpád illusztrációi, grafikái teljes összhangban vannak a művekkel. A már nevében is sokat ígérő csíkszeredai Tipographic Nyomda míves munkát végzett. S nem utolsósorban illesse dicséret a Burus Endre vezette Pro-Print Könyvkiadót, ők ebben a sorozatban előbb Arany János Őszikéit adták ki, és ezt követte az Amor mystica. Ferenczes István verses imakönyve méltó folytatást jelent, és egyben a nagy költőelőd mércéjének is megfelel. A mai erdélyi és egyetemes magyar költészet egyik legkiválóbbika ő – és ez jól látszik ebből a kötetből is. (Nem mellesleg székesfehérváriként megjegyzem, hogy a költőt számtalanszor üdvözölhettük Fejér

48


megye székhelyén, a Szent István Művelődési Házban megrendezett eseményen, a határainkon túli magyar irodalommal foglalkozó tanácskozáson.) A csíksomlyói lelkület végig meghatározza ezeknek a műveknek a szellemiségét. A Csíksomlyói Naphimnusz azt igazolja, hogy Assisi Ferenc kései rokona a költő, és milyen beszélő már a neve is… Ferenczes valódi ferences, mondhatjuk! Ebben a nagy ívű művében szól a teremtett világ elemeinek rendeltetéséről, és érzékelteti, hogy minden beleágyazódik egyrészt a lokalitásba, másrészt az egyetemes értékrendbe. S ugyanígy olvad egybe a világlíra és a magyar verselés. A biblikus szövegek, a népköltészeti elemek, a néphagyomány, a magyar költészet tradíciói, valamint az ősi vallás és a kereszténység viszonya mind-mind erős pillérei ennek a versbeszédnek. Mögöttük a költő biztos hite és erkölcsi magatartása húzódik meg, együtt a kisebbségi lét gyökereivel. Emelkedett befejezése: „Laudato si mi singore, áldott légy, / Ha jön a jó halál, ha eljön majd a vég. / Boldogok, kik Benned múlnak, / Veled élnek, veled halnak. / Te vagy a fény, / Te vagy a fény.” S még egy részlet, ami kétségkívül Assisi Ferenc világát idézi: „Aranyban ragyog Urunk és Apánk, / Keletről nyugatra jár, rajtunk áthalad, / Őbenne lakik Máriánk, / Ő lett a hazánk, pátriánk, / Tenger s a part.” Később „asszonyunk a Hold”, s könnyű fölfedeznünk az áthallást, ha a Napfivérre és Holdnővérre gondolunk. A Máriakultusz katolikus hagyománya pedig egyenes ágú leszármazottja a Földanyakultusznak – költőnk felfogása szerint is. Ezek a kiváló és hagyományos szépségű művek egyértelműen igazolják, hogy a jó költő bármilyen témához nyúl, bármilyen sokat idézett tárgyhoz, mindig tud újat mondani, legalábbis a „hogyan?” kérdést illetően. Így van ez a Karácsonyi reminiszcenciákban is, ahol ismét megjelenik a nagy ünnephez kötődő tragikus élmény, a háború rettenete. „Szentséges éj, karácsony volt, / a harang fehér gyászban kongatott, / a csöndöt imádták némán, / megrokkantak a székely angyalok.” S ez már egy 1997-es születésnapi visszatekintés arra a bizonyos háborús karácsonyra. Többletet jelent itt az erdélyi, a székely jelrendszer, főként a „fehér gyász” hangsúlyozása. (Tudjuk, hogy vannak vidékek, ahol nem a fekete a gyász színe.) A csönd imádata és a székely angyalok jelenléte különösen érzékletessé teszi ezeket a sorokat. És hasonlóképpen megszólaltatja a szétszórt nép sorsa fölötti fájdalmat, a csodák késlekedését. Ám mindezt egyben föl is oldja a Krisztusba vetett hit, a kínok kimondásával együtt. Íme, a költemény befejezése: „S nem jönnek a csodák, késnek, / a havazás szentegyházaiban / helyünkre az iszonyat ül, / szemünknek tiszta tükre megrian, // mint lázgörbét ír az égre, / mondja, mi csak Krisztussal mondható, / hogy a hazánk, a mi hazánk, / nem és nem, nem e világból való.” Egyszerre döbbenetes és fölemelő ez a felismerés, ez a katartikus végkifejlet. Döbbenetes, ami az evilágot illeti, és fölemelő, ami az örökléttel viselős. Ugyancsak ez a hit segít legyőzni a kisebbségi sors okozta szorításokat, és ehhez járul hozzá a biztos értékek eljövetelének reménye. Az Amor mystica egész világát átitatja a történelmi érzékenység, valamint a balladisztikus vonások öszszessége. Ugyanígy az ősiség és a modernitás egymásba ölelkezése. Az anyanyelv bűvöletében élő költő értékőrző szándéka. Akkor is, ha – mint az akkor hetvenöt esztendős Sütő Andrásnak írott Marosszentimrei templom 2002 című költemény jól


49

mutatja – már maga, az Úr is hiányzik. „Fejünkre pók hull, égi vakolat. / Az orgonában szúette futam. / Nem énekel az sem, mi megmaradt. / Hát kit szeretsz, s kit büntetsz, Uram?” Persze azt is tudjuk, hogy a szeretet és a büntetés gyakran együtt van jelen az isteni szándékban. Nagyon könnyű észrevennünk a hasonlóságot Jékely Zoltán híres, A marosszentimrei templomban című versének eme soraihoz: „Fejünkre por hull, régi vakolat, / így énekeljük a drága Siont, / egér futkározik a pad alatt, / s odvából egy-egy vén kuvik kiront.” És itt van a következő sor is: „…azt bünteti, akit szeret az Úr…” Ferenczesnél a régi vakolat helyett égi vakolat van, jelezvén ezzel a kis játékkal a transzcendens érték elsőbbségét. Egyfajta különös párbeszéd is kialakul a két mű szerzője között. Közös bennünk az értékvesztés és a pusztulás miatt érzett fájdalom, ugyanakkor megvan a feloldás esélye is. Jékelynél már maroknyi csak a gyülekezet, Ferenczesnél ugyan még kevesebben, de mindkettejüknél rejtetten azért megjelenik a halovány remény is. Jékelynél az a pár megmaradt mégiscsak énekel, és Ferenczesnél sem veszett talán még el minden. Igaz, nála már nincs ének sem… És akkor is az értékőrző szól hozzánk, amikor őszintén és fájdalommal számol az irodalmi létforma nagy veszteségeivel, Nagy Gáspár vagy Lázár Ervin halálával, miközben Babits Mihályt is megidézi. Valamilyen szintem mindhárman rokonok vele. Nemzeti elkötelezettségben vagy éppen az egyetemesség-igényben. Ezek a gyászok is ünnepekhez, a karácsonyi-újévi ünnepkörhöz kötődnek. „Ma eljött Babits Mester, / átcaplatott a csíki sáron, / nem szólt, csak intett némán: / ilyen a fekete karácsony!” – így kezdődik a Gyász, fekete karácsony című vers. Sötét tónusban, tragikus előjellel. S a fekete karácsony díszletei között egyszer csak megjelenik „a bajuszos, éteri tündér”, aki immáron éteri magasságokba szállt: „Idefönt alig maradt, / legyőz, mint vaklovat a derbin, / a szó, a drótposta hír: / meghalt ma délben Lázár Ervin!” Az elhunythoz méltó itt a költő hangja, nem nélkülözi a játékosságot sem. A Nagy Gáspár halálára írott vers pedig az Újév 2007, tovább a gyász. Egy újabb, modern kori halotti beszéd ez a szöveg, s az elhunyt pályatárs életműve alkalmas arra is, hogy Ferenczes István műve egyfajta nagy sorsverssé és magyaros vallomássá nőjön fel. A nyitó kép feszültsége egy ellentétre épül: a pezsgődurranás idején megy el egy tiszta ember. Vele szemben azok állnak, akik „elisszák a jászolt”. A jászolt, ami Nagy Gáspár számára ama bizonyos szalmaszál otthonát jelentette. Indulatos és emelkedett sorokban írja ki fájdalmát a költő, összekötvén halálos sorsát pl. a számára fontos, néhai Kormos Istvánéval, hiszen „Nakonxipánban sem hull már”… Olyan művek rokona ez a nagy költemény, mint Nagy Lászlótól a Balassi lázbeszéde, vagy éppen a Nagy László gyászoló Takács Imre több verse. Ferenczes István így fejezi be művét: „Hűlő haza: Magyarország, / te megroppant medencecsont, / fogadd magadba, hordozzad / kereszttel áldott magzatod… // Versek zokognak asztalán, / akár az omló kápolnák, / s a ránk szakadt vallatásban / már vele hallgatunk tovább.” A korán félbeszakadt élet és életmű, s a mégis lefutott pálya, az elvégzett és kerekké lett munka idéződik meg ily módon, miközben érzékeljük a nemzeti gyász nagyságát is. A népért és nemzetért felelősséget érző írástudók érvényes igazát.

50


Ferenczes István a magyar líra tragikus színeit festi tovább, egyfajta legújabb kori, a romantikára is hajazó hangon. Ám fölfedezhetjük benne az Adyra emlékeztető küldetéstudatot, itt-ott a vétó jeleit, persze megtartván katolicizmusát. (Lásd: Mária- és hagyománytisztelet.) A fájdalom mellett mindig érzékeltetni tudja az öröklét reményét is. Nyelvében pedig őrzi az archaikus ízeket, a zsoltárok szerzőjének és a prédikátoroknak szellemiségét, erkölcsi tartását. Többek között ezért rendkívül értékes Ferenczes István új verseskötete. (Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2011.)

Revák Katalin: Dámvadak – 2010, Budapest. Kerámia

BOBORY ZOLTÁN VERSEI

Bobory Zoltán

Ma már tudom Úgy csókolj és úgy ölelj még, hogy minden, ami szép és jó volt benne legyen Túl lángokon, ahogy a szétkotort hamu alatt izzó parázs melegít augusztusvégi, csillaghullásos esteken; mint kint a kertben, ha az almafa magára húzott sötétjében gyümölcsein végigfut e fény: úgy érints! És úgy nézz rám, hogy szemedben láthassam a mindenség atomnyi fény-jelét. Szemedben, ami mint sötétlő, mély kút titkos csöndje egykor megigézett; ma már tudom: ígért! Az életet, mi öröknek teremtheti, gyermekekkel, unokákkal áldott szerelmet…

Maradj velünk A sötétséggel együtt terül szét a fájdalom s a kétségbeesés, ahogy a föld morajlik Fönt a dombon fehér gyolcsköntösök, kendők gyűjtik magukra a mécsek, fáklyák fényeit. A domb alján tejsavó lelkű gyülekezők szeme fehérje villan.

51

52

BOBORY ZOLTÁN VERSEI Sziklasírodnál ülünk, várjuk a harmadik napot: mozduljon az irdatlan kő. Hitünket csillagok küldik: nem engedhetjük, hogy felszállj, s ha az Atyának jobbján is, de azt nézd szelíden, mint veszünk. Élni akar ez a legkisebb királyfi nép. Tetszhalott álmodban járd végig sorsunkat, nézd hegyet borító, könyörgő nyájadat. S ha megnyílik a barlang fala e nép reménye, hite ide vonz, köt, nem enged el soha… Nélküled ránk is tövis vár, a lánctalpas Júdás-had, s a Golgota; Keresztre feszített Szabadság, ha eljön a harmadik nap – maradj velünk!

Revák Katalin: Szabadkai udvar – 2012. Szabadka, akril, karton

TARI ISTVÁN VERSE

Tari István

ÚTRAVALÓ „Sorsodzik a hátam” (Tamás Menyhért köszöntése Budán, Bálint napján) régóta nézegetem tapogatom tanulmányozom Bükkország térképét rajzolom hasogatom dédelgetem csomóit elágazásait sűrű repedéseit színezem görcseit Bukovina – Tamás Menyhért jött ott a világra Hadikfalván – fáját a bükköt fűtök vele és elérzékenyülten simogatom hamuszürke kérgét a rovásírás tán első hordozóját ó ahol ekkorára nőnek a fák ott a bánat sem lehet kisnövésű és a reménység is néha az eget verdesi ahogyan a madéfalvi menekültek honkereső reményét is égig növeszthette az új haza meglelése a meghonosodás oly lélekemelően fiatalító ereje kirobbanó formája ahogyan bő másfél évszázaddal később – a bükkfák simán megérik ezt a kort – a világ legjobb földjére a Bácskába való áttelepedés az anyaországhoz tartozás az új gyökeret eresztés szívdobogtató izgalma is szintén órásira növeszthette a reményt a menekvés újabb huszadik században kóborló iszonyata előtt a földönfutás

53

54

TARI ISTVÁN VERSE hosszasan kígyózó hazátlanságba honosuló keréknyikorgása előtt az ezredvégi Rigómezőn megszületett legújabb mértékegység: menekült/óra előtt mekkora szerencséje volt Tamás Menyhértnek hogy egy bukovinai magyar családba született melyben fecsegni szavakat fecsérelni feleslegesen szólni méltatlanságnak számított melyben még figyeltek egymásra egymás csöndjére a föld szavára érteni akarták a föld suttogását melyben még tudták jól érezték: ha nem értjük a földet akkor már semmit sem értünk mekkora szerencséje volt Tamás Menyhértnek hogy átélhette megismerhette az igazi közösséghez tartozás fölszabadító érzését, amikor sok száj rakja essze a történetet amikor tükre a dal a léleknek melyben ha csillagos kedvvel dallammá áradok mintha ajándékot adnék melyben az anyanyelv a valódi kapaszkodó az ínségeledel a papsajt a tölgymakkliszt a bükkmakk a gondolkodást formáló bizonyosság ahogy Tamás Menyhért szól magyarul úgy már nem tudnak nem beszélnek nem írnak magyarul a költők a bukovinai magyarság gondolkodása szerint formálódó mondatokkal nyelvújítás előttről megőrzött átmenekített tartást méltóságot adó jó ízű nyelven nyilatkozik meg ő régebbi magyar szókkal észjárással melyben az érzelmi gazdagság az érzékletes

TARI ISTVÁN VERSE

55

megjelenítés a legfontosabb Tamás Menyhért jól tudja: az lehet a legértékesebb legizgalmasabb legkorszerűbb ami régebbi korból való ami túlélte túlélheti a cseréléses, vakulásos üdőt aminek a kimondását már nem lehet tovább halogatni nem lehet tovább visszafogni sokszorosan lesajnált szavaink is így kaphatják vissza igazi jelentésüket a semmitmondás a parttalan fecsegés mellébeszélés korában mekkora szerencséje van a bukovinai magyarságnak a bácsországi porban sárban televényben járni látni beszélni tanuló Tamás Menyhérttel hogy általa hitelesen adhat hírt magáról szenvedéstörténetéről melyben a „vigy magadval a szüvedben néhány erős fát, meglátod hasznát veszed még” az éltető útravaló (2011)

Revák István: Palicsi-tó – 2012, Palics, Szerbia. Papír, tus

56

DEÁK MÓR VERSEI

Deák Mór

Szebben ne kérj többet mint mások magamnak gödröt ások nem heveredhetsz mellém nem kérhetsz más világot nem látsz bagoly szemében nem vár a földi éden most már nem is szerethetsz lakjál mások szívében csínján a kötelekkel a fontosat ereszd el úgyis fölvérzi csuklód minden álmatlan reggel kelj föl és járj mint mások csodát még sose látott senkik akik magukkal szennyezik a világot miattad hal meg isten és követője sincsen de én még őt imádom nélküled a kereszten halj meg vagy ölj meg engem sokan vagyunk már ketten igyunk az áldomásra szépen szebben legszebben

Ellüktet a gyerek babafejet rugdos a porban Ő megharapta a szívemet itthagyott holtan valaki elkezd kiradírozni ....o..l..t....a....m metszőfogat

DEÁK MÓR VERSEI látok a félholdban nem jajgatok karóba húz az éhség hozzámvág egy százast minden pénzét hagyjatok hadd görnyedjek kétrét homlokomon sár lett a sötétség fölütve már a túlvilágatlasz ha velem repültél velem el is botlasz aki csak magától lehetett ilyen gazdag visszalophat majd végleg a tolvajoknak sakkban tart mindenkit a földönfutó ahogy majd megfordul lője le, jó? feje szétpattanhat mint a dió nincs ebben semmi szégyellnivaló férgesedik és megvacaklik minden lárvákban és kukacokban hittem hétfőn megszült felnövesztett kedden szerda virradóra itthagyott az Isten kalapáccsal ütöm törjön szét a gyémánt a tükörben nézem magányomon még ránt aztán ellüktet rángatózva az élet ezt is megköszönöm s azt is amivé tett

57

58

REVÁK KATALIN FESTMÉNYE

Revák Katalin: Félretett emlékek 3. – 2012, Székesfehérvár, tojástempera, karton

BŐSZE BALÁZS – NAPLÓRÉSZLET

59

Bősze Balázs

Naplórészlet Régenvolt múzsák emlékezete

Amikor 1970-ben kalandos kitérők után magam mellé vettem Terryt, Nyergesújfaluba utaztunk nászútra. Romantikus módon, autóstoppal mentünk abba a családi házba, ami Erzsi mamáé volt, megözvegyült Kőpatakinéé, aki aztán Terry mostohaanyja lett Sopronban. Nevezetes testvérei is ott éltek, szotyit és tökmagot árultak, a leglomposabb Csornainé volt, de szép családi házat laktak Haver Dodi és Inci szülei. A Duna-part felé vivő lejtős úton lakott Csirke Karcsi bácsi, aki karbantartó asztalos volt a Viszkózában és lelkes pecás. Horgásztóra járt pecázni, nem a Dunára. Akkor még nem tudtam, hogy a több holdas Kernstok-birtokra jött nászútra egykor Csinszka és Márffy Ödön. Még várat magára, hogy egyszer majd Nyunyóka, volt gimnazista osztálytársam az esztergomi ferenceseknél, vendégeként pótlólag megmutassa, és megnézzem azt a kertet – ha megvan még – ahol Kernstok számos festő és író vendége megfordult. Ott tanyáztak és alkottak, itták a szomszéd gazda Riedl bácsi borát; ez volt a nyergesi művésztelep. Persze én is írtam Nyergesújfalun szerelmes verseket és a Dunáról, ami hordta és vitte hátán fel Európa hajóit, hordalékokat cipelt, kavicsdűnéket épített, s persze rajta úszott a József Attila-i dinnyehéj. Ekkor még fürödni is lehetett a Dunában, jókat úsztam, a sodrással vigyázni kellett, meg a hullámokkal, amiket az uszályokat vontató vagy toló motoros hajók késztettek a part felé. Külön élmény volt megmártózni a szárnyashajó hullámterében. Több hullámban érkeztek a fodrok, a nagyobb sebességű hajók haladtával. A szárnyashajó a parton napozóknak, fürdőzőknek, sétálgató népeknek nagy szenzáció volt akkor, sebességével, s ahogy az eleje kiemelkedett a vízből, láthatóvá váltak víz alatti szárnyai. Ablakaiban a bámész utasok felénk néztek, fehér kabátos pincérek nyüzsögtek az ülések között, italos tálcákkal. A hajó pedig rohant Bécs felé, vagy vissza, a Székesfőváros irányába. Míg a vízzel ringattam magam, Terry a parton napozott. Ezzel telt a délelőtt. Estefelé átutaztunk egy megállót vasúton Eternit állomásig, ahol a klubban élőzenére táncoltak a fiatalok. A muzsikát – szinte családi vállalkozásban – Haver Dodi, Csirke Sanyi, Kőpataki Sztyepán adták. A falu közepén állt a Diófa műintézmény. Ott Padányi Balázs ült a dob mellett, ízes csípős halászlét szürcsöltünk óvatosan, majd minden este csapolt kőbányai világost ittunk. A bort szerettem már akkor is, de a hetvenes évek elején nem volt jó a kimért bor a kocsmákban. A palackozott pedig a mi pénztárcánknak megfizethetetlen. Kerthelyisége is volt a Diófának. Az országút belső, lakott telepi szakaszáról, a Fő útról volt a bejárat, s a két terem mögött húzódott a kerthelyiség, árnyas, egyszerű és szegényes ecetfákkal. Fémlábú és lemeztetejű asztalok álltak favázas-ülőkés fémszékekkel, az asztalok tetején piros-fehér kockás terítők, minden második asztal közepén napernyő terpeszkedett.

60


Karcsi bácsival jó időtöltés volt a horgásztóra kibiciklizni, s a bodega alá behúzódva figyelni az úszót, mikor merül el, mert egy óvatlan ponty ráfanyalodott a horogra tűzött kukoricaszemre. Mielőtt a botról, lendülettel elhajítódott a horogban végződött damil, beetettük a halakat. Kenyeret, kenyérbe gyúrt magvakat hajítottunk közelebb és távolabb a vízbe. Lassan gyűltek is az áldozatok. Látszottak a levegőbuborékok az úszó kenyérdarabok körül, s táncoltak a gombócok, látszott: alulról falatozzák azokat a tavacska lakói. A bodega védett a tűző naptól, de a szemerkélő eső elől szintén védelmet adott. Egy-egy hal a merítőhálóba került a horogról, s ha megütötte a mértéket, belezuppant a pléhvödörbe. Karcsi bácsi és felesége, a jászberényi Terézia aztán megpucolták, feldarabolták, rotyogott a paprikás, s már csak a szálkákra ügyelve faltuk a friss vacsorát, friss kenyérrel. Bámészkodtunk a Viszkóza előtt műszakváltás idején, jött-ment a rengeteg ember. Aztán elnyelte őket a még téglából épült négyemeletes házakból álló lakótelep. A következő év nyara újból Nyergesújfalun talált minket. Buka és Sári jöttek velünk, egy 125 köbcentis MZ motorkerékpáron, mint ifjú házasok. Erzsi mama háza egyik szobájában ők, a másikban mi. A napi programok nagyjából ugyanazok, mint tavaly. Kisétáltunk a hosszú-hosszú falu Lábatlan felőli oldalára, oda, ahol meredek mészkőhegy támaszkodott az országút egyik oldalának, sűrű acélhálóval befonva, a kőomlást megakadályozandó. A másik oldalon az országút, alatta vasút sietett, a Duna-melléki szőlődombok, a napos, csendes, romantikus folyóparti falvak: Neszmély, Dunaalmás felől tekintettek Nyergesújfalura. Neszmély a Gerecse Duna-menti peremén feszít, teraszos, löszös lejtőin szőlő terem, kitűnő borokat sajtolnak belőle a helyiek. Borissza borszeretőknek a neszmélyi, hegyoldali pincevilág a dülöngélő széles jókedv, és emberi bölcsességek születésének helyszíne. Dunaalmás meg a Duna szegélyén, a Gerecse tövéhez simuló község. Langyos vizű forrásait több évszázada kedvelik. A Duna és a vasútállomás közé keskeny sávra strandfürdőt építettek. A múlt századi hatvanas évek első felében a dunai árvíz partszakaszán utaztam a vadregényes, Komárom és Esztergom közi vicinálison. Sok helyen egy-két méterre a sínektől bugyborékolt a Duna partra vetődő árvíz vize, a gőzös lépésben húzta zötyögő kocsijait. Dunaalmás állomása mögött víztükör feszített, a Duna egybeölelkezett a strandfürdővel. S csak egy tábla állt ki a piszkos léből, rajta: „Vigyázz, mélyvíz” felirattal. Dunaalmás temetőjében simul az anyaföld Vajda Júliára, Csokonai Lillájára, s a majdnem háromszáz méter magas Nagyhely tetejéről kisalföldi tájakra szalad a tekintet és a Nyugati-Gerecse távolabb kéklő erdeire, mészkő és dolomit rögeire. Majdnem merőlegesen futnak a röghegyek a Dunára. Szemben, a Zsitva torkolatánál a parton kötötték 1606. november 11-én a zsitvatoroki békét az oszmán birodalommal, amelyik egyezség a tizenötéves török háborúságnak vet véget. S egy személyiségben rokonítható esemény Sopronnal, az Által-ér torkolati szakaszának rendezését egy soproni erdőművelő, Mikovinyi Sámuel végzi 1747-ben. Nyergesújfalun estelente ballagtunk a Halászkertbe (Diófa), talán éppen az


61

akkor alig ismert Karda Beáta volt Padányi Balázs vendége, piros kockás abroszokra könyökölve vártuk a forró halászlét s a jéghideg csapolt sört. Kőpatakiné Erzsi mama udvarán több szobácska sorakozott. Egyikben öreg testvére, Csornainé lakott, ősz fejű női vagabund. A másikban egy fiatalasszony egymaga, az emlékezet már törölte azt, hol járhatott az ura, így egyedül lakott. Lassan utánunk érkeztek Sári és Buka, ők is hevenyészett nászúton. Motorkerékpárral jöttek, s férfitekintetünk – nászút ide vagy oda – azonnal fennakadt a fiatalasszonyon, aki frissen fiatal volt, ez minden előnye, aztán különösebben semmi. Azonban Buka is, én is, abban a huszonéves korban, amikor a röppenő légy után is fordult a férfiember tekintete. Bukával és Sárival, Terry és én, jártuk a horgásztanyákat a nagy folyó partján, a csárdákat, megmártóztunk a sodrásban, s kifeküdve a partra a napfény melege szárította fürdőruháinkat, s integettünk a hajósoknak, akik forgólapátos kirándulóhajót vezényeltek, uszályokat vontattak vagy toltak, s a visszaintegetés reménye nélkül üdvözöltük a Budapestről Bécs felé száguldó szárnyashajót. Egyik nap a komárom-esztergomi vicinálissal utaztunk a prímások városába, a magyar Sionba. Nyerges után már sík szántóföldek, élénksárga repceföldek kísértek minket, a nagy, szürkészöld hegyek átköltöztek a folyó túlpartjára, amik akkor Csehszlovákia állam volt, valahol a nagy folyam közepén a határvonallal. Tátnál a Duna-ágak szigetei integettek harsány zöld színeikkel, s Tokod bányatelep római maradványaival. Az állomásról, ahonnan csak visszafelé indul vonat, elfelé sehová, véges végállomás Esztergom városa. A Hősök terén át a Fő tér leágazásáig gyalogoltunk, ahol a városháza falán emlékeztet a tábla, meddig ért a víz ama nevezetes dunai árvíznél. Az – akkor még – csonka híd alatt, a hajóállomáson váltottunk jegyet a menetrend szerinti hajóra, s a fedélzeti napozás közben hajóztunk Basaharc mellett, folyamjelző táblák között, csónakosokat elkerülve, a zebegényi nagy kanyarban, ahol tóvá szélesedik a Duna, s múlt századi faragott verandás nyaralóházak sóhajtoztak régi-régi fürdő és társasági életről. Benn a faluban meg, túl az állomás környéki pincerestiben, aminek kerthelyisége spiccben végződött a kanyarodó út felé, a szakállas, tagbaszakadt pincér felszolgálás közben Faludy átköltésben szavalta Villont, Jézus herceget szólítva. Beljebb a jellegzetes Kós Károly tervezte székely stílusú templomon túl, ahol a borospincék mögött már a domb emelkedett, az egyik utcácskában büszkén feszít kicsi tornyával a Bartóky ház, amiben Szőnyi István alkotott, keverte színeit, festette képeit. Itt élte gyerekkorát Szőnyi Zsuzsa, a római Triznya kocsma „üzemeltetője” (Triznya Mátyás festőművész, Szőnyi Zsuzsa férje. A kocsma igazából időszakos magánszalon, Rómában élő magyaroknak.), aki mindig visszakívánkozott a hegynek szaladó Szőnyi kert fehér padjához, amit apja képre festett, ő pedig Triznyával az első csókokat gyakorolta rajta. A Duna Zebegénynél, elhagyva Szobot, megszorul a hegyek között, felgyorsul a víz sodrása, a hajó nekilódul, és festői nagy kanyart ívelve és átölelve érkezik Pilismarót kikötőjébe. Pilismaróton a források környékei hívogatnak a Kis-hegy lankáiról, a Pásztor kút, a Kádár kút és a többiek. A nagy víz rohanása lassul, már-már sima a vize, mire Dömösre érkezik a

62


menetrend szerinti gőzhajó. Kiszállunk, rendbe szedjük nyári alig ruházatunkat, s a békés falusi házak között indulunk a turistajelzés szerint az erdőbe, ahol a Malom- patak lustálkodik lassú folyással a Duna felé, a XII. századi román stílusú kolostorrom mellett bandukolunk, a turistaszállóból diákcsoportok zsivaja hangzik. A Szentfa kápolnán túl az Árpádvár felé az autóspihenőtől pár száz méterre, a zöld jelzésen indulunk a páratlan szépségű szurdokvölgybe, a Rám-szakadékba. Először frankás diákként jártam itt osztálytársaimmal és atyáinkkal, Félixszel és Teofillal. Akkor tettem magamnak fogadalmat, ide még visszatérek. S lám, itt az alkalom. A turisták sokasága erősen megcsappan, már majdnem csak mi vagyunk. A végtelen természet-templomi csöndben a fák között emberpár bukkan elénk, pórázon rövidszőrű tacskó kutyával. A férfi elöl barna antilopcipőben, pantallóban, jellegzetes hosszított léptekkel követve az ebet. Mögötte a nő, jó középkorú, városi öltözetben, mondhatni elegánsan. A férfi Major Tamás, a Nemzeti Színház rettegve szeretett igazgatója, a hölgy kivételesen a felesége, Beck Judit festőművész. Alaposan megbámuljuk őket, ők közömbösen mennek a fák között, az autóspihenő felé. Páradús levegőt szippantunk, szobányi sziklákon mászunk, sziklafalba erősített láncba kapaszkodva, arasznyira alattunk sebesen robogó hegyi víz. Középnehéz túrán érkezünk a Rám-szakadékot elhagyva Dobogókőre, a tengerszint feletti hétszáz méteres platóra, oda, ahol valahol a föld mélyében, kövektől védve és őrizve, Magyarország szíve dobog. A csúcs-platóról látható az Árpádvár, a Szerkövek hosszú vonulata, a folyó nagyszerű szorosa. Távolabb a Maróti-hegyek, az esztergomi Vaskapu-hegy kéklenek. A sziklás alatti peremeken barlangok, Isten csendjébe húzódó egykori szerzetesek egykori lakóhelyei. Faházat bérelünk, a büféből virslit vacsorázunk mustárral és zsemlével, bár több is lecsúszna, de páronként egy-egy üveg sört kortyolunk. Este száll az ország lelki közepére, a Manréza kőből épült otthona valami szocialista borzadály-intézet bitorlásában komoran simul a tájba. Ránk zuhan az este. Kacsingatós, vadászó baglyok huhogása hallik. Mélyen alszunk a faház nyikorgó ágyain. Visszafelé, Márton rét felé, a szánkópályát keresztezve érjük el az országutat, hátat fordítva Pilisszentléleknek, ahol a templomban a főoltár képe Kákonyi Asztrik, ferences szerzetespap festőművész, egykori tanárom zseniális álma-munkája, a Szentlélek kiáradása szín és vonalak megmagyarázhatatlan kavalkádja a magyarázhatatlanról, a harmadik isteni személy, a Szentlélek lelkeinkben, tudatunkban való beteljesedéséről. Az országúton autostoppolunk, rövid idő után már Visegrád felé caplatunk a Fellegvár felé. Kora délután szállunk fel a Budapest-VisegrádEsztergomi autóbuszra. A zsúfolt járaton lezökkenünk a szabad helyekre. Terry egy férfi mellett kap helyet, akit meg sem figyeltem, s fejem hátrafordítása nélkül váltottunk pár szót. A mellette ülő öltönyös férfi megszólalt: – az előttünk ülő úr a maga férje? Terry döbbenten rebegte az igent. A férfi folytatta: – gimnazista korában nagyon szerette a lányokat! No – erre már hátrafordultam. Félix-Felicse egykori osztályfőnököm ült Terry mellett, s hamiskásan mosolygott. – Atya! Laudetur Jezus Christus! – hangoskodtam igazi örömmel és meglepetéssel. Buka és Sári csak polgári házasságot kötöttek. Felkerestük Nyergesújfalun a plébániát, a szalézi atyák egykori templomát, s bejelentkeztünk a plébánián.


63

A plébános nem támasztott akadályokat, nem problémázott, két kora délutáni oktatás után oltár elé vezette őket. Terry és én voltunk a tanúk. Most, negyven év után, mikor már évtizedek óta nem élnek együtt, de a Hajnal téri kocsma előtt biciklizve Sári benéz az ivóba, meglátja a haverokkal fröccsözni Bukát, odamegy hozzá, s beszélgetnek egy sort, külön asztalhoz húzódva. Buka imígyen kér elnézést az ivócimboráktól: – bocs – de beszélnem kell az igazi feleségemmel. Halászkertben ünnepeltük az esküvőt, amin négyen voltunk, a házasok, a tanúk, s ötödiknek a pap. Jóságosan csukta ránk ajtaját a Szent Mihály templom, ami az egykori szaléziánus iskola mellett feszített, féloldalas helyezkedésben a falut átszelő országút s a Duna között. A Halászkertben vacsoráztunk, kivételesen borosüveget bontottunk a sörösüveg helyett. Másnap a dombok irányába bátorkodtunk, Riedl bácsi egykori szőlőskertje, pincéje felé, ahol valamikor sok-sok művész kóstolta fehér borát, a gyümölcsfák alá helyezett asztalra könyökölve, falócákon izegve-mozogva hátsó fertályukkal. Át-átjöttek a Kernstok örökölte birtokról, a pajtaszerű házból, ahol alkotótáborszerűen is összejöttek a Nyolcak, a posztimpresszionista – különvált – alkotók: a párizsi stílusnak elkötelezett, Japán kávéház törzsasztalához tartozó Berény Róbert, az aktokat és csendéleteket kiállító Czigány Dezső, a párizsi Julian iskola nevelője, Pór Bertalan, a szintén Párizst csavargó Czóbel Béla, az élete végére absztrakt képek festője, Tihanyi Lajos, a képzőművészeti életben rangos helyet foglaló, Ausztráliába költözött Orbán Dezső, kinek egyik aktképe – olaj –, egy tükörből visszatekintő meztelen nő, sógorom szobafaláról, majd az egyik vitrin tetejéről kápráztatta – mint engem – vagy botránkoztatta a szemlélőt. A kis birtokot Kernstok Károly örökölte, s Duna-menti telkén többször visszhangzott a művészek danája, egymás szavába vágó beszélgetése, míg a házigazdának a Duna partja, az erőteljesen sodró víz tükre lett festői témája, és sok minden még, amihez köze volt a partvidéknek, lovaknak, embereknek stb. Jártak ide szobrászok is, mint Vedres Márk vagy Fényes Beck Vilmos. Élénk művészeti és társasági élet zajlott itt, egészen Kernstok Berlinbe költözéséig. Alkotói tagjaival kötődött ide a KUT (Képzőművészet Új Társasága), akik egyben a Nyolcaknak is tagjai voltak. Ők évente egy alkalommal elegáns, reprezentatív kiállítást rendeztek a Nemzeti Szalonban vagy a Műcsarnokban, egybetartozásuk jelzéseképpen. A Társaság elnöke Márffy Ödön, kiváló festő, akinek tehetségét nem befolyásolta külföldi tanulmányúton megismert kétes stílus vagy izmus. Ide jöttek nászútra Márffy és ifjú felesége, Ady Endre özvegye, Boncza Bertuka, Csinszka. Hozta magával a vázlatfüzetét, amibe rajzolgatott, s noteszét, amibe verselgetett. S boldog volt Nyergesújfalun párjával, ő, a filigrán, parányi, törékeny és érzékeny asszony, az ő nagydarab, vállas, izmos férjével, Márffy Ödönnel. Be-besétáltak a faluba, tojást vettek és zöldségeket, pucolt csirkét és jófajta Duna-melléki bort. Járták a környéket és boldogok voltak. Elsősorban az ő nyomaikat kerestük. Ahol az út elágazik Bajót, a kis hegyi sváb falu felé, onnan Nyerges hossztengelyében a második vagy harmadik ház a Kernstok villa. Hosszúkás építmény, bokros előkerttel. Előtte kőkereszt áldja az arra tévedt vándort, vagy az őslakost,

64

BŐSZE BALÁZS – NAPLÓRÉSZLET, A SZENVEDÉSEK ÉJSZAKÁJÁN

aki hosszú pecabottal, műanyag vödörrel, halmerítő hálóval iparkodik kora, párás reggelen a nagy folyó irányába. A Duna-parton elpöfög a menetrendszerű vicinális, vidám diákok danolásznak a nyitott vonatablakokban, neszmélyi borral bátorítva magukat. Csinszka apró lábainak nyomát beissza a reggel nedves föld, Márffy éppen gyümölcsös kosárral érkezik a házhoz, benne savanykás nyári alma, s korai, halványsárgás kecskecsöcsű szőlő. Az egyik tehenesgazda szomszéd, kanna tejet tesz a kertajtó elé, a szerény, barokkosan díszített Szent Mihály templom harangja reggeli dicséretre szólít. Zörgő szekerek előtt, vagy a füves részekre engedve pajzán kergetődzésben, de akár Szent Mihály lovát idézve jelennek meg a falusi tablóképen Kernstok lovai. A Duna meg, hátán cipeli az uszályokat, a hajókat, a hordalékokat. S viszi a múltunkat, gondolatainkat. Meg a megvalósult, s meg nem valósult álmainkat.

Bősze Balázs

A szenvedések éjszakáján Áradva néma ajkakon a türelem, a türelem, ami a lélek győzelme, vad farizeus tekintetek előtt, a békességesek rémületében, erőszaknak ellenállva a szenvedések sűrű erdejében a győztes: a világoskodó mécsesként fényt terítő lélek!

RÓKUSFALVY PÁL – AZ ÉN FELELŐSÉGEM PRÓBATÉTEL IDEJÉN

65

Rókusfalvy Pál

Az én felelősségem próbatétel idején „Gyűlölség, és harag ne legyen köztetek, mert kevesen vagyunk mi magyarok, és ha mi nem szeretjük egymást, akkor minket a világon bizony senki sem szeret (…) Sok nyomorúságban sínylődtetek, és sok megpróbáltatásban van részetek, de vegyétek észbe, hogy a mi országunk nehéz szeglete a világnak és emberemlékezet óta mindig csatáznak érte a kelő nap és a nyugvó nap népei. Itt csap öszsze keletnek és nyugatnak örök forgószele, és minden népet hamarsággal elsöpört innen. Senki birodalma sem volt itt maradandó. Csak a magyarok népe állt meg e földön kimozdíthatatlanul, és magányosan, véresen is megáll a helyén, míg lesz, aki meghaljon érte. És lesz! Sok harcosaink sírjától dombos a mi országunk. Magyar temetők nyomják le itt nagy súllyal a földet, hogy se a nyugati szél, se a keleti szél talpunk alól a világnak a vesztére soha el ne hordja, mert ettől bizony kibillenne a forgandóság örök tengelye. Ezért nekünk akkor is küzdenünk kell, mikor nem csatázunk. Nem csak hadibárddal, nyíllal és kopjával kell megvívnunk a harcot, de vívnunk kell a lelkünkben is, csaták után, romlásban és szerencsétlenségben. A bátorságot és hadifegyvereket Ázsiából hozták a mi pogány eleink. Sose tagadjátok és felejtsétek őket! A harc feletti harcra pedig a szent királyok és térítő nagy papjai örökségül hagyták reátok az Úrnak tanítását, mellyel mindig akkor győz majd népünk, mikor elvesztek a csaták fegyverei.” A tatárjárás után országot járó Fehér Barát szavai ezek Tormay Cecil „Az ősi küldött” című regényében. Mi mindannyian ősi küldöttek vagyunk a Kárpát-medencében. Küldetésünk van a mai és a még éveken át előttünk álló nagy próbatétel idején. Három kérdésre keressük a választ: 1. Jelen helyzetünkben miben áll próbatételünk? 2. Mit jelent ma ősi küldöttnek lenni? 3. Ebben a próbatételben mi a mi tennivalónk?

1. Jelen helyzetünkben miben áll próbatételünk? Jelen helyzetünk maga a próbatétel, a megoldandó feladat. A tatárjárás utáni helyzet és a mai helyzetünk sokban hasonlít, de sokban különbözik is. Hasonlóságok. Mind a tatárjárás, mind a 90 éves kommunista, valamint szociálliberális pusztítás után az ország romokban hevert, illetve hever, s emberveszteségünk óriási. Az életben maradottak sorsa pedig bizonytalanság, rettegés és megosztottság. Ugyanakkor mindkét történelmi helyzet egy gyökeresen új kezdet lehetőségét és szükségességét is jelentette. Különbségek. 770 évvel ezelőtt ez a térség viszonylag ritkán lakott volt, ma

66


sűrűn lakott s a fejlett technika következtében globálissá zsugorodott. Az embervilág is megváltozott. Akkor a hívó, megújító szó még ősi gyökerekből táplálkozó öntudatra építhetett, ma a lakosság széles rétege emberségében lerongyolódott, és nemzeti, erkölcsi öntudata elsorvadóban van. Akkor ugyan pusztított a kolera, a pestis, ma szellemi dögvész tizedeli népünket. 1241-ben a tatár elhagyta az országot, ma a korábbi országpusztítók s újratermelődő utódaik jól szervezetten, számos kulcspozícióban – bankokban, médiában, a kultúra és a tudomány területén cinikus gátlástalansággal rombolnak, hazudnak tovább, jelentős nemzetközi támogatással. Ma is élethalálharcot vívunk, de más eszközökkel. E harc néhány jellemzője a következő. 1. „Magyarországon polgárháború van.” – mondta ki már 1999-ben Granasztói György, az Európai Unió volt nagykövete. A legtöbb kárt az értelmiség árulása okozza. 2. A nevükön nevezhető gonosz erők a globális nagytőke támogatásával gazdasági, pszichológiai – és most már vegyi – eszközökkel totális hadjáratot folytatnak az ősmagyarság ellen. 3. A társadalomban még mindig a kettős mérce érvényesül; l.pl. Képíró Sándor és Biszku Béla ügyének megítélését. Még mindig csak papíron (de iure) vagyunk jogállam, a valóságban (de facto) nem. 4. A média a kultúrharc leghatásosabb eszközeként az emberi jogok lábbal tiprásával naponta mérgezi az emberek lelkét, rombolja értékrendjüket, megrontva a gyermekeket, szétzilálva a házassági, a családi kötelékeket. 5. A keresztény Magyarországon, az egész Kárpát-medencében a keresztényellenes és magyarellenes cselekedetek mindennapi gyakorlattá váltak – mert engedtük! 6. A hazaárulás a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint „a haza iránti köteles hűség megszegése.” – Ma már az emberek tízezrei – tudva és tudatlanul, magánemberként és hivatalos személyként – a hazaárulások sorozatát követik el! Ezt a helyzetet súlyosbítja, árnyalja az USA-ból kiinduló s az egész világra kiterjedő pénzügyi csőd. A helyzet rendkívül paradox. A Zeit-Fragen nevű svájci hetilap 2011. augusztus 2-i számában Eberhard Hamer professzor „Az USA pénzügyi elitje a világot szisztematikusan kamatrabszolgaságba kergeti. Az imperializmusnak egy új formája” címmel fejti ki ennek a pénzügyi világcsődnek a lényegét. Idézi S. Rotschildot: „Aki a pénzt birtokolja, az uralkodik a világon.” Rámutat, hogy aki az amerikai jegybank (FED) ura, annak pénznyomdája van, amely határtalan mennyiségű pénzeszközt szállít a pénzviláguralomhoz. Az újság a következő számában, augusztus 9-én Jacob Augstein fejti ki, hogy az USA a világ legeladósodottabb állama. Adósságállománya 14,7 billió (14 700 000 000 000,-) dollár. 1917 óta 93-szor emelte adósságplafonját, és már régen túl van azon a határon, hogy valamikor is vissza tudja fizetni adósságát. Jelenleg napi 6 milliárd dollár új adósságot csinál, hogy egyáltalán fizetőképes legyen. Mégis – egyelőre – őrzi pénzügyi világuralmát az említett korlátlan pénzeszköz birtokában. A svájci lap ugyanitt idézi Joseph Stiglitz Nobel-díjas amerikai közgazdászt: „Az egyenlőtlenséget világszínvonalon űzzük.”


67

Nos, ebben a helyzetben élünk mindannyian. Egyikünk sem léphet ki belőle. Hatalmas súllyal nyomaszt. Ahogyan ez a helyzet még az éjszakai álmainkba is beleférkőzik, úgy a próbatétel alól sem bújhat ki senki. Ám a próbatételben helyt lehet állni – és kell is! Előre megfutamodni – lassú öngyilkossággal egyenlő. Ma legtöbben – noha értelmetlen – úgy teszik fel a kérdést: mi lesz az én személyes sorsom? A valós kérdés így szól: mi az a közös sors, amiben én is osztozom? Mi az én felelősségem ennek a közös sorsnak a vállalásában és alakításában? Mindenki csak olyan mértékig vállalja a felelősséget – de azt igen! – ameddig a hatóköre terjed; személyes életében, családjában, munkakörében; ez utóbbiban legyen akár takarító, vállalati igazgató vagy „miniszter” (azaz szolga). Próbatételünk, feladatunk, napi küzdelmünk súlyponti lényege: lélekerősítés, erkölcsi megújulás, az értékrend helyreállítása bennünk és környezetünkben. Ezért kérem, hogy amiről a továbbiakban szó lesz, azt mindenki magára vonatkoztassa, illetve magán kezdje el.

2. Mit jelent a mai helyzetben ősi küldöttnek lenni? Emberi mivoltunk, a lelkünk legmélyebb rétegéig kell lehatolnunk, hogy a kérdésre választ adhassunk. A lélek természeti valóság: az ember minden sejtjét átjáró, élő lényege. Az ember egészséges fejlődése egy tudatosulási folyamat, haladás a lélek kollektív tudattalanjának a magvában, a Selbstben működő legfontosabb őskép, a félelmetes erejű istenkép felé. Következésképp az egészséges, a teljes személyiség kifejlődése csak a hit és a tudás összhangjában lehetséges. Enélkül életünk csonka marad. Az érett személyiségnek mindig van rendeltetése. Egy belső hang kényszeríti, Isten törvényeként kényszeríti: elhivatott, küldetése van. Ez nem csak a kiemelkedő személyiségek sajátja. A legegyszerűbb embernek is van rendeltetése, csak a belső hang fátyolosabb, távolibb, esetleg elfojtja a hazug félrevezetés. Mi a küldetés? Nálunk hatalmasabb erőtől kapott nagyléptékű, az életünknek értelmet adó feladat. A küldöttnek küldetéstudata van, belső törvényként tudatosuló késztetése a feladat vállalására. Van magyar küldetés is. Forrása a Pusztaszeren vérrel megpecsételt szerződés. Ez a Kárpát-medencéhez kötött, annak teljes életét átfogó és harmonikus fejlődését célzó feladat, amelyben a magyarság többezer éves múltjának és 1100 éves kereszténységének kapcsolata elválaszthatatlan. Küldetésünknek, missziónknak ez utóbbi részét Jézus a kereszthalálával pecsételte meg. Az ősi küldött ezt a lelke ősi tudattalanjából forrásozó, hittel ápolt ősi múltat ébreszti, izzítja eleven erővé. A küldetéstudat tehát belső törvényként irányítja életünket. Az egyén, de a nemzet is annyira hibázza el az életét, amennyire hűtlenné válik ehhez a saját törvényéhez. Népünk súlyos beteg, azonban alig néhányan gondolnak arra, hogy ennek az oka az, hogy elhomályosult a bennünk működő istenkép. Isten ugyan

68


változatlanul jelen van, mégis magunkra maradtunk, mert mi hagytuk el Őt. Árvák, árva nép lettünk. Ez a mi betegségünk lényege: az árvaság! Az ősi küldött – aki mindannyiunkban erősebben vagy gyengélkedve él – az árvaságból hív vissza. Az ősi küldött a hit és a tudás összhangjában, a magyarság és a kereszténység összhangjában gyógyulni hív. A gyógyulás útja: cselekvő élettel felelni a hívásra. Ezt jelenti a felelősség, az én felelősségem. Ősi küldöttnek lenni tehát: személyes felelősség múltunkért, jelenünkért és jövőnkért. Így együtt, mert az idő folytonosságából haláláig nem tud kilépni senki.

3. Ebben a próbatételben mi a mi tennivalónk? Sokan eddig is tették azt, amit kellett. Egyszerű dolgokról van szó. Éljük bátran, igényesen, szeretetben a magunk életét a családban, a munkahelyen s a közéletben! Ugyanakkor nyitott szemmel figyeljük az ország és a Kárpát-medence életét, követve Kölcsey Ferenc tanácsát: „közdolgokban hallgatni, hol káros vélemény vagy tett nyilatkozik, hű polgárnak nem szabad.” Személyes tennivalónk két szóban: szeretetszolgálat és megújulás. Mi a szeretet és mi a megújulás lényege? A szeretet nem csupán érzelem. Jóval több annál. A szeretet a másik ember javát is munkáló magatartás. Ezerféle apró megnyilvánulása van az apró jócselekedetektől az önfeláldozó hősiességig. A megújulás folytonos személyiség-regenerálódás. Az idős Albert Schweitzer lelkész, orvos és orgonaművész ezt írja: a legnagyobb dolog az életben: „elhasználatlan emberként végigmenni rajta.” Persze a múlt lezárása és az újrakezdés herkulesi feladat. Egyénnek, közösségnek egyaránt. A mostani különösen. Hosszú esztendők súlyos tehervállalását jelenti mind a kormány, mind a lakosság számára. Nem csatázunk fegyverekkel, de küzdenünk kell, s ebben a küzdelemben a vezérkar és a sereg egymásra szorul. A kormánynak hiteles munkájához szükség van a lakosság támogatására. A lakosság pedig a kormány gondoskodó segítsége nélkül még mélyebbre süllyed. Együtt kell hozzánőnünk a közös feladathoz, mert bizony még egyikünk sem nőtt hozzá. Ez igényes bizalommal vállalt társak nélkül nem megy. Az egyénnek közösséget kell építenie, a kormánynak – a közösségépítést támogatva – külföldön, a Kárpátok karéjában s azon túl szövetségeseket kell megnyernie. Idevág Márai Sándornak 1942-ben a „Röpirat a nemzetnevelés ügyében” írt tanulmányából a következő megállapítás: „A magyarság jelenti Délkelet-Európában azt a kiegyensúlyozó erőt, amelynek hasznos és üdvös kihatásairól semmiféle új európai hatalmi konstelláció nem mondhat le. A magyarság létezéshez való jogának legfőbb bizonyítéka a magyar alkotmány sérthetetlensége, a Szent Istváni állameszme töretlensége és a magyar nyelv.” Ugyanakkor ebben az iszonyú hazai és nemzetközi ellenszélben kettős feladatokat kell megoldani.


69

Egyszerre kell gazdasági csődből emelkedő pályára állítani az országot, és lelkében megújítani, újra nemzetté építeni a lakosságot, egységbe integrálva az egész Kárpát-medencei nemzetközösséget. Az elsőnek feltétele a második feladat megoldása, de a másodikhoz az első megoldása is szükséges. A lelki megújulás maga is kettős feladat: párhuzamosan egyszerre kell a nemzetnek talpra állni és emelkedni is; feldolgozni, meggyógyítani az utolsó évszázad sebeit – köztük a legsúlyosabbat, Trianont – és megindítani minden magyar ember egészségessé válását, személyes erkölcsi fejlődését. A megújulásnak van egy időbeli és egy tartalmi paradoxona. Az időbeli: nem lehet jobb időkre várni, hogy majd akkor kezdünk új életet. Nekünk mindig a régi (a jelenlegi silány) körülmények között kell megújulni. A tartalmi: mi a 2/3os választási győzelem után nem kezdhettünk tiszta lappal. Nincsen tiszta lap. Nekünk úgy kell ezt az anyagilag és lelkileg elnyomorodott „modern” államot egészséges kultúrállammá alakítanunk, szerveznünk, hogy ehhez a beteg államhoz tartozunk, ennek a polgárai vagyunk. Olyan a helyzetünk, mint akik – Albert Schweitzer hasonlatával élve – „egy székesegyház megrongálódott alapjait a hatalmas építmény súlya alatt újítják meg. Az előrehaladásnak semmi kézzelfogható jele nincsen, ami kitartásunkat táplálná. Egy roppant nagy forradalmat kell forradalmi cselekvés nélkül végrehajtani.” Az országépítő, lélekerősítő munkából kivétel nélkül mindenkinek ki kell vennie a maga részét. Nincsen olyan jelentéktelen ember, akinek ne lenne olyan feladata, amit csak ő tud elvégezni. Vizsgáljuk meg, mit tehetünk, ami csak tőlünk függ, és nem kerül pénzbe, mert akkor ezt meg kell tennünk! 1. Éljünk igazságban! Enélkül tovább süllyedünk az erkölcsi és a gazdasági nyomorba. Igazságban élni annyi, mint a valóságot olyannak merni és tudni venni és mutatni, amilyen. Ehhez az akarat bátorságára és az értelem metsző világosságára egyaránt szükség van. Csak ha ez a jellemvonás és képesség kialakul bennünk, akkor válunk képessé mások iránt a személyválogatás nélküli szeretetre. Akkor ismerjük fel, hogy életproblémáink igazi megoldása csak tudatos erőfeszítéssel lehetséges, és a fájdalom meg a szenvedés része a boldogságnak. Vegyük fel tehát a munkát és a szenvedést a sorsunkba! Ekkor rájövünk, hogy életünkben a vállalt szenvedésnek mindig van valami személyes emberfejlesztő üzenete. A szenvedés szigorú tanítómester. Lényeglátásra szoktat, s göröngyös keskeny ösvényen vezetve döbbent rá nehéz, de értelmes feladatokra. A szenvedést is vállaló szeretetnek csodálatos a matematikája: minél többfelé osztjuk, annál több lesz belőle. Ugyanakkor a szeretet a cselekedeteivel és légkörével az egyetlen igazi egységteremtő erő a családban, a nagyobb közösségben s a nemzetépítésben egyaránt. 2. Tennivalónk: pontosan emlékezzünk és emlékeztessünk! Ez vonatkozik egyéni tapasztalatainkra éppúgy, mint családi életünkre és hazánk történelmére. Egy nép élő emlékezete a nemzeti hagyomány és annak ápolása. Mélyen igaz Kölcsey Ferenc figyelmeztetése: Minden nemzet, amely elmúlt kora emlékezetét ” semmivé teszi vagy semmivé tenni hagyja, saját nemzeti létét gyilkolja meg.” Jól tudjuk: az emlékezet lényege a múlt megjelenítése. Ezzel épít hidat a jövőbe, mert

70


a jövőt ma építjük azzal, hogy alakítjuk a körülményeket s formáljuk az embert a múltbeli tapasztalatok felhasználásával. Az ember ugyanis az idő folytonosságában élő lény, akinek a múltja és a jövője a jelen léleképítésén múlik. Kudarcokkal teli múltat feldolgozni, és a legkeservesebbnek tűnő jövőnek is a siker, a fejlődés reményével nekiindulni, csak erős és szüntelen megújulásra képes lélekkel lehet. De azzal lehet! 3. Tennivalónk: őrizzük meg tisztán a szívünket! Igazában ez segít „elhasználatlan embernek” maradni. A szív képletesen sem csupán az érzelmek központja. Az ószövetségi példabeszédekben olvashatjuk a figyelmeztetést: „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg a te szívedet, mert abból indul ki minden élet!” A mélylélektani tapasztalatok szerint a szíven a teljes személyiségnek a tudattalanban gyökerező magvát értjük. Ezzel kell harmóniában élnünk. Ez a feltétele annak, hogy az életértékek iránti fogékonyságunkat megőrizzük, s ezek megvalósítására legyen elég erőnk. Vörösmarty Mihály a gondolkodás és a jellem együttes értékelő és alkotó képességét így foglalja össze: „áldozni tudó szív nemesíti az észt”. Az értelmiség helytállása is ezen fordul meg. A szív legfontosabb képességére Jézus világít rá a Hegyi beszédben: „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők az Istent meglátják.” Emlékezzünk csak: betegségünk, árvaságunk abból fakadt, hogy elhomályosult előttünk az istenkép. A tiszta szív gyógyít, visszavezet Istenhez, fogékonnyá tesz a szeretetre, melynek legnagyobb hősei az édesanyák, a honvédek és a bizonyságtevő mártírok. Gyakorló terepe pedig a mindennapi élet. Legtöbbször már apró tettekkel is sokat segíthetünk. Hőstettekre ritkábban van szükség. Végigtekintve helyzetünkön, küldetésünkön és tennivalóinkon, marad még bennünk – valószínűleg többünkben – egy aggasztó kérdés.

Befejezésül Tegyük fel: Vajon nem késtünk-e el? Jézus jó hazafi is volt. Aggódott Jeruzsálem sorsáért, s még időben így figyelmeztetett: ”Vajha megismerted volna te is csak a te mostani napodon, amik néked a te békességedre valók!” (Lukács ev.19,42.) Hallgatásra ítéltsége idején Ordass Lajos hitvalló evangélikus püspök rövid igemagyarázatában Jézus figyelmeztetéséről így szólt: „Uram! Még most sem késő? Bennem sokszor él ilyen aggodalom. Amikor ezt mondtad, hazád sorsa terhelte szívedet. Most amikor nekem mondod, hasonló gond tölt el engemet. Félek: nem ismerjük föl, ami békességünkre szolgál. Mert ugyan mit teszünk ma? Mindent, ami alkalmas a külső és belső harc föllobbanására. Dicsekvéssel erőt mutatunk. Fenyegetőzünk. Egymáson tipródunk. A hatalmaskodás nagy hangját használjuk. És olyan halkká lett a szolgáló egyház szava! Pedig a Te útmutatásodat kellene megszólaltatnia. És mégis – ha jól értelek –, még ma sem késő!”

LUKÁCSY JÓZSEF – KIÁBRÁNDULÁS ÉS MEGTÉRÉS

71

Lukácsy József

Kiábrándulás és megtérés Tisztelt ünneplő gyülekezet, a mai ünnepi napon, a kibédi Péterfy Kulturális Egyesület alapító tagjaként azért állok itt, hogy átadjam Önöknek Magyarország új alaptörvényének a Kárpát-medencei és a világban szétszórtan, diaszpórában élő magyarság közös új alkotmányának díszpéldányát. Ahhoz, hogy mindannyiunk számára egyértelmű és világos legyen, hogy a magyar nemzetnek miért van szüksége új alkotmányra, hogy az új alaptörvény megfogalmazásának mi volt az oka és a célja, először néhány gondolatot kell szólnunk arról, hogy milyen világ is vesz körül bennünket. Nemcsak a közvetlenül érzékelhető szűk, mindennapi életterünkről van szó, hanem a tágabb, ha úgy etszik a földrajzi, geopolitikai értelemben vett környezetünkről, azaz Európáról és arról az angolszász civilizációról, amelyhez öreg kontinensünkön kívül az ÉszakAmerikai földrész is hozzátartozik. Mit tapasztalunk? Mintha a görög-római bölcselet fundamentumán felépülő, a zsidó-keresztény értékekből, a reformáció protestáns etikájából levezethető keresztényi szeretet és élet kultúráját, az irigység, a gyűlölet és a halál civilizációja váltotta volna fel. Ez korunk új paradigmája. Az utolsó századforduló történelmét vizsgáló majdani utókor rá fog jönni arra, hogy ebben az időszakban vesztették el fontosságukat a magas műveltség, a nemzetek arculatát meghatározó művészeti értékek és hagyományok, az erkölcs, a család, a gyermekvállalás öröme, a tisztességes munka becsülete, az alapvető emberi jogok érvényesítése, az állampolgárok törvény előtt egyenlősége, szóval, mintha megszűnt volna a normális élet. Az emberiséget, úgymint a népeket, nemzeteket, helyi közösségeiket és családjaikat teljesen elbizonytalanította és felforgatta a szeretethiány, a feszültségés félelemkeltés, a szorongás és rettegés állapotának folyamatos fenntartása. Így az egzisztenciálisan lepusztított és lelkileg kiüresített európai nemzetek védtelen társadalmai, kiárusított, szétlopott, gazdasági-pénzügyi erőforrásaikból kifosztott államaikkal együtt csak későn vették észre, hogy mi történik velük és körülöttük: a globális pénzügyi háttérhatalom legfőbb bástyái, a multinacionális cégek, a nemzetközi bankok és befektetési társaságok által birtokolt és irányított ún. szabad piac soha nem lesz önszabályozó és igazságos az emberek érdekei szerint. Csupán az dönti el hogy, – természetesen és jogszerűen – a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank segítségével ki kit foszthat ki és ki az, aki uralkodhat. Vagyis melyik az a politikus vagy politikai alakulat, aki vagy amely az ő pénzügyi apanázsukkal, demokratikus választások útján, az irányított közvélemény segítségével, egy ország illetve egy társadalom élére állhat. A közvélemény befolyásolásáról és alakításáról, a tulajdonukat képező kereskedelmi televíziók, a nyomtatott és elektronikus sajtó, reklámügynökségek és könyvkiadók valamint

72


más tudatformálók a rágalmazás, uszítás, megbélyegzés és karaktergyilkosság eszközei útján gondoskodnak. Lassan-lassan rájövünk, hogy a modern rabszolgaság korát éljük. Kit is tekinthetünk modern rabszolgának? Hát azt, akinek csak hitel alapú tulajdona van, minden elfogyaszt amit eléje tesznek, és úgy gondolkodik, ahogy elvárják tőle. Végül felismerjük a XXI. század új gazdasági alaptörvényét, az ún. értéktelenségi törvényt: minél közelebb van valaki a termelői-alkotói munkához, annál kevesebb a keresete, és minél távolabb áll tőle, – pl. tőzsdei ügynök – annál több a jövedelme. Milyen folyamatokat váltanak ki belőlünk a fent vázolt világjelenségek? A kiábrándulás végletesen veszélyes folyamatát. A kiábrándulás bibliai értelemben az a folyamat, amikor a saját életkörnyezetében otthonosan mozgó embert a fennmaradásáért folytatott mindennapi küzdelem egy ismeretlen, idegen koordinátarendszerbe száműzi, amelyben kiszolgáltatottá, hitehagyottá válik és egyedül maradva elveszíti neveltetéséből származó életeszményeit, beletörődve bűnösségébe. A közép-kelet európai ún. rendszerváltások után legújabb kori politikai kultúránkban egyszerre van jelen a kettős kiábrándulás jelensége. Egyrészt a József Attila által megfogalmazott „fasiszta kommunizmusból”, a sokoldalúan fejlett „aranykorszak”-os román nemzeti kommunizmusból és az 56-os forradalom után kegyetlen megtorlásokkal kezdődő kádári gulyáskommunizmusból. Másrészt a nyugati liberális demokráciákból, amelyek, mint utólag kiderült, a fegyverkezési és politikai hidegháborút megnyerve, azért nézték tétlenül szovjet rendszer bukását, mert új piacokra volt szükségük, ahonnan egyre szűkösebb jóléti kiadásaikat akarták finanszírozni, a privatizáció, liberalizáció és dereguláció eszközeivel. Természetesen mindezt az egyre magasabb profitszerzés reményében. Tisztelt ünneplő gyülekezet, mire van szükségünk ahhoz, hogy az Európai Bizottság senki által meg nem választott vezetőinek korlátoltsága, a legnagyobb nyugati államok elnökeinek és kormányfőinek szerény politikusi és intellektuális képességei, az európai hagyományokat és műveltséget negligáló, mára már megbukott multikulturalizmus, az erőltetett bevándorlás és az őshonos népesség fogyatkozása miatt is meggyengülni látszó Európa felbomlását megakadályozzuk, ezen belül a Kárpát-medencei magyarság és vele együtt ez erdélyi és partiumi magyarság fennmaradását biztosítsuk? Tudva azt, hogy egy, az európai nemzetekre erőltetett föderatív típusú uniót, tehát Európai Egyesült Államokat senki nem akar. A megtérésre van szükségünk, kedves székely testvéreim. Bibliai és társadalmi értelemben egyaránt. A keresztény tanításban a megtérés az a jelenség, amikor a bűneivel terhelt ember megismeri az Isteni Igazságot, hitében és reményeiben megerősödve, bűneit elvetve visszanyeri életideáit. Társadalmi értelemben a megtérés az a folyamat, amikor a nemzeti közösség tagjai a kiábrándulásból következő önpusztító, a fenntartható környezet tartalékait felélő életmóddal és gazdasági tevékenységgel gyökeresen ellentétes úton járnak. Kiépítik és kibővítik saját helyi közösségeiket, létrehozva a termelés, felvásárlás, értékesítés és eladás láncolatait magukba foglaló gazdasági vállalkozásaikat, biztosítva ezáltal polgáraik helyi ellátását. Saját takarékszövetkezetek alapítanak,


73

akár az ún. helyi pénzek bevezetésével, amelyre hosszú évtizedek óta nem csak Svájcban de Magyarországon is sok példa van. Így a globális kiszolgáltatottság helyett a lokális önellátás válik meghatározóvá. Tisztelt ünneplő gyülekezet, ahhoz hogy mindez Magyarországon és minden magyarlakta területen megtörténhessen, hogy az eddig járt útról visszafordulhassunk és rátérhessünk a megtérés fentebb vázolt útjára, nos ezért kellett egy új alaptörvény, ezért van szüksége a nemzetnek egy új alkotmányra. Megszületésének ez volt az oka és a célja. Az új alaptörvény a Trianon után leszakított nemzetrészekről így fogalmaz: „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget VISEL a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket,… a szülőföldön való boldogulásukat valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal.” Mit kell még feltétlenül megtennünk azért, hogy a megtérés útján sikerrel járjunk? Mindenekelőtt azt, hogy mondjuk el gyermekeinknek azokat a ma már kutatható, tényszerűen dokumentálható, tudományos kiadványokban és ismeretterjesztő könyvekben olvasható történelmi igazságot, mely szerint sajnos a nemzet sikereiben ellenérdekelt ellenségeink mindig elsősorban köztünk voltak. Azok a nemzet-közömbös világpolgárok és baloldalinak mondott internacionalisták, akik az első világháború végén – miközben a magyar katonák évek óta a frontokon az életüket áldozták a hazáért – az őszirózsás forradalomnak nevezett társadalmi anarchiába züllesztették az országot, megölték Tisza Istvánt és létrehozták a Tanácsköztársaságot. Majd Trianonban elveszejtették a történelmi Magyarországot, a második világháború után kitalálták és levezényelték a kékcédulás választásokat, amelyek eredményeként a társadalom akarata ellenére győzelemre vitték a szovjet típusú proletár internacionalizmust. 1956 után a megtorlások élére álltak, majd a kádári legvidámabb szocialista barakkban magántulajdonként használták az ország vagyonát, deklaráltan lemondva a határokon túl rekedt magyar honfitársaikról. A rendszerváltásnak nevezett szemfényvesztés után koalícióra lépve egymással elprivatizálták, azaz teljesen kiárusították az országot, maguk után hagyva egy kivéreztetett társadalmat. Azt is mondjuk el gyermekeinknek, hogy 1990 után Közép-Kelet-Európa térképe teljen megváltozott, leszámítva Magyarország határait. Itt már rajtunk kívül mindenkinek saját nemzetállama van, még a koszovói albánoknak is. Pedig az erdélyi magyarság több mint ezer éves történelmi jelenléte okán nem nemzeti kisebbség, hanem államalkotó tényező, vagyis társnemzet. Ezért az elmondottak alapján kétszeresen is megilleti – a spanyolországi katalánok, az olaszországi déltiroliak vagy a belgiumi németekhez hasonlóan – a személyi elvű, a kulturális és területi autonómia. Ez az erdélyi magyar politikai érdekek és célok alappillére, a jövő erdélyi politikusi generációinak legkisebb közös nevezője. Csakhogy gyermekeink is tudják, hogy kikkel szemben és milyen eszmények alapján kell itthon maradva maguknak házat és hazát építeniük. 1991-ben egy nemzetpolitikai konferencián, amelyet az akkori kormányfő

74


elnökölt, a valamikori Albina bankok mintájára egy székelyföldi magyar bank megalapítására tettem javaslatot. Kizárólag erdélyi magyar vállalkozók részére. A válasz az volt, hogy ezt csak egy gazdaságilag erős Magyarország engedheti meg magának. Úgy látszik, erre az állapotra még ma is várni kell. A konferencia utáni állófogadáson Antall József miniszterelnök, aki azért értékelte a javaslatot, két-három percre a mi asztalunknál is megállt. Többek között azt mondta: ”Tudja meg fiam, hogy a példás erkölcsi magatartás, a szorgos önfeláldozó munka és a munkaerőpótlás mindig Erdélyből jött. És ez a jövőben is így lesz.” Parlamenti dolgozószobájának falán egyetlen politikus képe volt látható, a Bethlen Istváné. Az általa elmondottakban bízom én is a mai napig. Mindehhez hit, erő és akarat elsősorban a Székelyföldön van. Itt, Kibéden is. Gyermekeikkel együtt mutassák meg, hogy egy új kárpát-medencei haza kialakításában, a környező településekkel együtt, ez a csodálatos közösség is eleget tesz a rá háruló feladatoknak. Elhangzott Erdélyben, Kibéden, az ünnepi istentiszteleten, az új magyar alkotmány díszpéldányának átadása alkalmából, 2012. augusztus 26-án.

Revák Katalin: Bűnbak – 2012, Székesfehérvár, akril, karton

BALAJTHY FERENC VERSE

Balajthy Ferenc

Magyarnak születni Az emlékezések viharából újrateremtve Magyarnak nem elég születni, magyarnak Lenni, lenni kell! Magyarnak nem elég Lenni (kiáltsák puszták – harsogják bősz Hegyek), ki magyar, az lelkében és szívében Is magyar – és örökké az is – legyen! Kinek fáj az, ami nekem, ki hisz a dalban, Ki érti, amit mondok, ki jönne el velem?!? Akinek nincs múltja, az nem gondol boldog Jövőre, nem vigyáz itt hűs templomokra, Sebzett kőre, fűre, sem sápadt temetőkre. Az nem féli a rózsák nyílását, pacsirták Énekét, a görnyedt, vén diófát, az nem Láthatja, meg nem hallja miként borong, Zsong az erdő, ringat a Balaton, hogy sír A parti nádas. Annak nem lehet fontos Az út Pestig meg vissza, ki még nem itta A Tisza vizét sem, nem búsult juhászokkal Kiszikkadt mezőn, át tántorgó lankákon. Annak semmit sem mond: Haza a magasban, Az ásító inas, vagy Csontváry Kosztka egy Élő kirakatban, nem tudja, hogy Háborúból Jövök én s nekem szól itt A gyalogtükék Dicsérete, és nem csücsül ki rajta A hetedik Hiánya s vele egy eldugott kis kerthelyen Nem poharazgatott soha A vén cigány. Az nem tudhatja mi Az ember tragédiája, Míg a bűn terebélyesedik, mint a pacaállat, Szétszakítja az egymásba fonódó karokat, Az egymásnak feszülő, összetartó vállakat! A magyarnak a lelkében van a fájdalom, A lelkében van a Nemzeti dal, a keserűség. De szívében írmag a honszeretet, a békés Öröm, az eltiporhatatlan, szent hűség. Magyarnak születni a szabadsággal egyet Jelent, – múltat, a jövőt és a megtartó jelent. A magyar érti, hogy mi fáj nekem, miben

75

76

BALAJTHY FERENC VERSE Vigadok, s bárhová nem jönne el velem. Akinek nincs múltja, az nem gondol boldog Jövőre, az nem vigyáz itt édesanyákra, Cseperedő csecsemőkre, az, jaj, nem félti A kis tanyát csepegő, lyukas eresszel, Nem fél a húzd meg – ereszd el tapstól, A szívre taposó tanktól, a felborogatott És kiégett villamosoktól, azt nem szabta Ezer darabra az álnok ármány, nem kerülte Okosan a napos oldal, a szép szivárvány. Aki magyar az a szívében is magyar: Nem mellveregető szilaj, vak zsivajban, De neki fontos a múlt, fontos, ami van! Érzi azt, ha Reszket a bokor vagy öleli Az Esti sugárkoszorú, érti anyja nyelvét És érzi, hol hervadhat el a szeretetkoszorú. Annak a tavasz: szép Emlékezés egy régi Márciusra, nem felejtheti a forradalmi Fiúkat, annak él és szól a dal, a Zsoltár Férfihangra, (nem vagy Isten, de Tudod, Hogy nincs bocsánat, ládd mégis mindig Megbocsátasz az ellened vétkezőknek)! Míg a bűn terebélyesedik, mint a pacaállat, Szétszakítja az egymásba fonódó karokat, Az egymásnak feszülő, tenni akaró vállat! A magyar a szívében is magyar és lelkében Ott van a dal, elszámol a múlt időkkel S bizton tudja azt is, hogy tenni mit akar! Szentté még nem érett ugyan az akarat, Nem oldott még görcsöket, nem döntött Le minden visszahúzó falat, de ébred!!! Hajnalodik! Az ősi vasarcok fényesednek, Parola, kenyér ott van már a kezekben. Van mit vinned odaátra: bús batyudban Az éltető emlékezet, és a picurka patak Megitat s hallgatsz majd gyermekéneket! Magyarnak nem elég születni, magyarnak Lenni, lenni kell! Magyarnak nem elég Lenni, (kiáltsák puszták – harsogják bősz Hegyek), ki magyar, az lelkében, szívében Is magyar! – És örökké az is legyen!!!

RÉVÉSZ ÁGNES VERSEI

Révész Ágnes

Utak Erőtlenségben roncsolt napok rémült pupillák szénfekete átzúg fölöttem a szél fák kísérnek kereszteződés én is viszem. Térbe feszülve kijelölt helyem nyílik, elérem

hiánytalan az elveszettek jönnek egyre nem keres megtalál

Teljes ölelés Kelettől-nyugatig vérvirág, távlatok.

hallgat az ég is nincs nap se hold töréshatár ordas idő nincs mélyebb majdnem elhagyatva.

Úton, hazafelé Kertedben tűzmadár csak te és az angyal fogyó állomások hajnali három

77

78

TARBAY EDE VERSEI

Tarbay Ede

Szonett Szent Istvánhoz Szent királlyá kentek fel ezer éve, lettél azóta legnagyobb, benned még eleven vezérek vére, másból szivárgott, elhagyott, olykor egy Anjou vagy kölyök akadt, aztán fitymáló szájak, előreugró homlokok, akik csak hajtatták a nyájat, körmöci pénzért bádogot adtak, dans macabre – orfeumban, de osztozásban jobb a részük, ügyeskedések, háborúkban, a győztesekkel összebékült utódaiknak leszünk útban, kiárusítva tisztességünk.

Egy elnyűhetetlen a nemzedékéből Paul McCartney, London, Olimpiai Stadion, 2012. Tehénbőgésű motorokkal volt ifjúságuk tovanyargal, nem áll meg, falhat kilométert, gitár szavával töltve étert, halljuk, nézzük, az óra lapja tekintetünket lépre csalja, kották helyett a hangszalagról lélek, lélegzet összehangol, míg a kasza füvet, virágot hasít, telíti meg az árkot, ő vén pofával, mégis ifjan mutatja magát, él, még itt van.

TARBAY EDE VERSEI

Etűd a falon árnyékaink a falra felfutottak közöttük néha megvillan egy ablak kileng a lámpa rossz kanóca füstöl hasas burája fekete a füsttől szürke hályog kúszik a keretbe árnyékaink merülnek végtelenbe a hallgatásunk mint a messzi villám csak fehér fény a holtak süppedt sírján amikor reggel kitárul a semmi mi nincs azt soha nem lehet feledni

Futás a vízen Mind szaporábban futhat az ember a múltja elé, fellobogózva haját és vállát hősi erénnyel, nem veszi észre a terhét, nyomja a hátát, agg cöveken jár, félig a vízben, majd’ belecsobban, nézi a túlsó parti világot, fű teli ágyát, közben a ködtől minden a semmibe hullik, már csak a víz, ami tartja, a messzi, a pompás, mintha egy egyszerű lény, az a fény, ami hívná, körben a víz, ő lép, és semmibe csobban a láb, talpa csupasz, csak cseppeken át vezet útja.

Revák Katalin: Pusztán formalitás – 2012, Székesfehérvár, szinezett rajz

79

80

TÖRÖK-ZSELENSZKY TAMÁS VERSEI

Török-Zselenszky Tamás

Fejet meghajtó bemutatkozás Éjjel Csőröm ige, szívem élet, szárnyam lélek, tollam lángnyelv, szemem világ’, lényem szellem, bennem telel át az Isten. Bagoly vagyok, nagy erdőben; csak bagoly, mi sötét éjen átviheti a szerelmet, mert a sólyom fényre termett. Éjben csak a fajtám bírja, Boldogasszonyt így szolgálja. Míg az éjnek vége nem lesz, sólyom helyett helytartó lesz. Mert, az éjben is van csillag, vezet, mint pillangót illat; párjához viszi, virághoz; csillag, engem pír-hajnalhoz. Csillag, hajnalhoz engem visz, én meg vagyok, ki népet visz. Szemem világolja be útjukat, szavam idézi múltjukat. Mindannyit nagyon szeretem, Nekik élek csend-étkemen. Időm, munkám, majd betelten bagoly ruhámat levedlem. Nappal Gyökeret vert kereszt vagyok, indákkal rám nőve karok. Ujjak végei rügyeznek, Fej-tövisek leveleznek!

TÖRÖK-ZSELENSZKY TAMÁS VERSEI Kéznél, lábnál: élő szentek, hajban: bölcsesség-toll reszket. Hála, Élő, hogy tarthatlak! Tűzzel izzó koronádnak melegénél telelek át. Vérem szíveden dobog át, s dobban alattunk az ország; fennen nincsünkből nőtt virág. Világ-fánk koronájában; arany madár szép honában, szivárvány-függönyökön túl élünk kimondhatatlanul… élünk elmondhatatlanul.

Már most megvetem… Már most megvetem a holnapi ágyat, családom, hitvesem, szentem. A test lefekszik, a lélek állva marad, s e renden túli értékrendben csodás előtér a lángos háttér elé: a füzet, a toll; e társak éjszakára. Már csak egyet alszunk, jössz, és megfizetsz, te menny sugára, magaddal, hisz jutalmul küldetsz az elhajított ezüstpénzekért… a lelket csonkító, érdek-bagázs okozta szép sebeimért! Beforrnak-e, s ha igen, leszek-e még! Élet-e az, akarom-e szőrén ülni az erő erét! Bírom-e, e nép nélküli ország vállán megtartani magam?! Írjam, éljem, mi volt, vagy haljam: még ami hátra van?!

81

82

TÖRÖK-ZSELENSZKY TAMÁS VERSEI Most, csak megvetem nekünk a holnapi ágyat, családom, hitvesem, szentem. A test lefekszik, a lélek állva lázad, s e renden túli értékrendben, hagyd, a jók dolga a jóság! Ezek itt inkább fölfordítják egymást vele, s fölfordulnak! Egyedül marad a költő, s betűs kopját faragnak neki a lyukas zászlók alatt. „Egy sem állhat meg előttem Terajtad kívül!” Ez lesz rajta, meg, hogy „Te, emberek közt a legemberebb…! Megvert e rossz korral az Isten, de cserébe megáldott veled! E más fizikájú, eladott honban, neked mindkét oldaladba osztottak szívet. S én úgy szerettelek ezért, társam, szerelmem, hogy od’adtam érted az egyszülött Istenemet…”

Revák Katalin: Homokos út – 2012, Kelebia, akril, papír

LUKÁCS LÁSZLÓ – „TALÁN BIZON A KIRÁ?”

83

Lukács László

„Talán bizon a kirá?” A Mátyás-hagyomány Fejér megyében Harcban erős, békében igaz bíró vala Mátyás. Művészet, tudomány hírli királyi nevét. Évek századin átragyogának tettei hozzánk, S a nép ajkain él róla sok úri kaland, Mátyás annyi dicső emlékét hagyta nevének: Mily kár, hogy szobor is nem jut róla reánk! Czuczor Gergely: Mátyás szobra (1844)

Kríza Ildikó a magyar és a velünk szomszédos népek Mátyás-hagyománya áttekintése kapcsán megjegyezte: „…bármennyire is országosan elterjedt a Mátyás-hagyomány, jól megfigyelhető bizonyos területeken való népszerűsége, míg másutt alig került lejegyzésre egy-egy szöveg. Északkelet-Magyarországon lényegesen több monda élt, mint Nógrádban, Hevesben, vagy Fejér megyében.” (Kríza 1990, 383.) Északkelet-Magyarország Mátyás hagyományának gazdagságára bizonyíték Balassa Iván karcsai, Szabó Lajos taktaszadai, Ujváry Zoltán gömöri, Magyar Zoltán tornai, Géczi Lajos zempléni és ungi mondagyűjteménye, valamint Ferenczi Imre és Liszka József mondaközlései (Balassa 1963, 196, 478-479; Szabó 1975, 317-322; Ujváry 1990; Magyar 2001, 170-194; Géczi 1989, 375-393; 1994, 209217; Ferenczi 1968, 11-27; 1981, 273-274; Liszka 1986, 50-54). A csóri csuka mondájával egy korábbi közleményemben foglalkoztam, azt Kríza Ildikó és Ujváry Zoltán is érintette (Lukács 2009, 17; Kríza 2007, 77-78; Ujváry 2008, 27). Helyi hagyomány szerint Mátyás király vadászterülete Csór Halesz nevű határrészében volt. Rajta tizenhárom szilfa ékeskedett, amelynek árnyékában sokszor megpihent a király. Közülük egyet még az 1950-es évek első felében is Mátyás király fájának tartottak. Csór határában, Gusztus-pusztán is nagyon szívesen vadászott. Egy alkalommal ezt a kijelentést tette: Ilyen helyen gusztus vadászni. Rajta is maradt a Gusztus név (Vakarcs 1953, 5, 9, 16). Az alábbiakban tekintsük át a Fejér megyében lejegyzett, Mátyás királlyal kapcsolatos mondákat, anekdotákat. Mátyás királlyá választása 1. Mikor Mátyás királyt megválasztották, még szolga-gyerek volt. A koronát az angyalok vitték el neki. Mátyás akkor is a mezőn szántogatott. Csak a nagy fényességre tekintett föl; de mivel nem tudta, hogy mi a csoda az, isztekejével oda csapott. A koronát egy kicsint eltalálta, azóta ferde rajt a kereszt. (Gárdony, Nagy Géza gyűjtése. Sebestyén 1906, 484.)

84

LUKÁCS LÁSZLÓ – „TALÁN BIZON A KIRÁ?” Mátyás király kapáltat az urakkal

2. Beszéltek Mátyásról annyit, hogy valamikor kapáltatott az urakkal. Hogy ment elöl, az urakkal meg kapáltatott. Mentek utána. Mondták neki, hogy mér muszáj nekik kapálni? − Tuggyátok meg, hogy mi az. Majd akkor aztán így vezetitek a népet. (Csákvár, Dobos Ilona gyűjtése, 1966. Elmondta Harangozó József, 86 éves. SzIKMNA. Lelt. sz.: 71.9.) Mátyás király és a gulyás 3. Mátyás József főherceghez jött vendégségbe. Kódorgott a pusztában. Egy gulyás odahívta, meghívta, hogy egyék vele vacsorát. Gulást ettek. Odament Mátyás vacsorálni. Mátyás a másik elől elvette a húst. − Te csak úgy elveszed előlem a húst? Úgy kapsz mingyárt vacsorát… Veszed el a kezed! Telt-múlt az idő, elhívták a gulyást a kastélyba, hogy miért ütött a kezére. Meg volt ijedve a gulyás, hogy mért hívja a király. De aztán megmondta neki, hogy én voltam az, akinek a kezefejére ütöttél. Nem lettem megbántva. (Csákvár, Dobos Ilona gyűjtése, 1966. Elmondta Tóth Lajos, 79 éves. SzIKMNA. Lelt. sz.: 71.9.) Mátyás király meg a katona 4. Mikor eccer Mátyás kirá elment széjjelnéznyi az országbo, akkor látott az árok partyán egy katonát, aki retket evett. Kérdi tüle Mátyás kirá, hogy mit esző szógám? − pedig látto, hogy mit eszik. − „Talájo ki az ur” − „Talán bizon valami pástétomot?” − „Lejjebb uram, lejjebb!” − „Talán bizon libacombot?” − „Lejjebb uram, lejjebb!” Aztán annyira szavat neki, hogy: „Talán csak nem retket?” − „Etaláto az úr, de retkeket.” Mer kettő vót nálo, oszt az egyiket a hóna alatt szorongatta. − Aztán ement a kirá, de a katona mindig tünődött, hogy ki lehetett ez az úr, akinek annyi beleszólásso van az ű evésibe. Aztán utánno szól, hogy hát ki az úr? Talán bizon deák? „Föjjebb fiam, föjjebb!” Talán bizon fiskáros (fiskális)? Talán bizony valami udvari ember? „Föjjebb fiam, föjjebb!” Aztán addig ment, hogy megkérdi: „Talán bizon a kirá?” „Etalátod fiam!” Dejszen má foggya meg az úr a retket, had tisztölgök! (Csákberény, Udvardy 1912a, 199.) Mátyás király és a rablók 5. Azt is hallottam, hogy Mátyás király itt vadászott a Vértes hegybe. Aztán voltak neki testőrjei. Megszökött előlük a bokrokba. Nem találták a királyt. Rablókra akadt, aztán azok meg föl akarták akasztani. Mert Mátyás álruhába járt. Addig várjatok, amíg belefújok a sípomba. Belefújt, akkor ott termettek a huszárjai.


85

Akkor akik őrizték Mátyást. Aztán kiirtották a rablókat. Azokat kötözték fel. Rajta maradt: „Meghalt Mátyás király, oda az igazság!” A parasztnépnek nagyon pártját fogta. Kint járt a földeken. (Csákvár, Dobos Ilona gyűjtése, 1966. Elmondta Tóth Lajos, 79 éves. SzIKMNA. Lelt. sz.: 71.9.) A szamár a jós, a jós meg a szamár 6. Még Mátyás kirá idejébe ugy tartottak a királok jósokat. Aztán mikor Mátyás kirá eccer el akart mennyi vadásznyi, megkérdezte a jóst, hogy lessz-e esső, emehet-e bátron vadásznyi. Aszonta neki a jós, hogy hát emehet bátron, nem lessz esső. Utközbe találkoznak egy juhásszó, oszt kérdik tüle, lessz-e esső? Emmeg aszonta, hollesz. Kérdi tüle a kirá, hogy mibű tudod. Megmongya − aszongya − a szamaram. Hát alig mennek egy kicsinyt, egy óra múván nagy esső lett. Má most aszongya Mátyás kirá, hogy ehiszem, hogy a szamár a jós, a jós meg a szamár. (Csákberény, Udvardy 1912a, 198-199.) Kell-e eső a nádnak? 7. Mikor Mátyás király a Velenczei-tó körül járt, sajnálkozott azon, hogy a nagy szárazságot még a nád is megsinyli. − Iszen, uram, a lába vizben áll − szólott vissza a kocsis, a ki hordozta. Mátyás király nem válaszolt, hanem a mint haza értek, a kocsis lábait egy nagy vödör vizbe állitotta, aztán gazdagon megvendégelte, de italt nem adott neki egy kortyot se. (Gárdony, Nagy Géza gyűjtése. Sebestyén 1906, 484-485.) 8. Mátyás király mondta a bölcseinek, hogy kellene az eső még a nádra is. A bölcsek mondták, hogy annak nem kell az ugyis a vízbe van. Mátyás megvendégelte őket, és evés közben bele kellett tenni a lábukat egy lavor vízbe. Mikor az evés megvolt, inni nem volt szabad. Mikor kérték a vizet mondták, minek inni ha a lábuk vizbe van. Albumba volt írva. (Sukoró, Pesovár Ferenc gyűjtése, 1958. Elmondta Czifra Mihály, 59 éves. SzIKMNA. Lelt. sz.: 58.1.) 9. De kőne má fiatal ur az esső, ere a kis sargyura! − Ugyan minek Mihá bácsi, hiszen mijen vizenyős a főggye! − Ha-a! Nem úgy van ám a, kő azér ere is az esső! De a fiatal ur is ugy van ám, mint Mátyás kirá, meg az udvari emberei a náddó! − Hogyan? Mihá bácsi! … Hát aszonta Mátyás kirá ott kinn a réten, mikor ugy járt, hogy de jó vóna ha megázno ez a kis nád is eccer! Ekene nékik egy kis esső! − Aztán azok a többi nagy urak meg igen kinevették, hogy hát minek ara esső, mikor ugyis mindig vízbe áll! − Ere gondút egyet a kirá. Meghíta ezeket az urakat eccer ebédre magáhó, de igen nagy vendégséget csapott; temerdek sok mindenféle ennyivalót összehordatott, de meghatta a szógáknok, hogy egy csöpp itat se mergyenek tennyi az asztara, hanem mindenkinek a

86


lábáhóz tegyenek egy nagy sajtárt, oszt aszt öntözzék teli finom borokka. Hát jó van, emennek a kiráhó, de még sokáig nem keszték az ebédet, hogy azok jó megehűjenek, oszt sokat tuggyanak ennyi. Hát asztán amind nagysokára leűhettek, eccerre csak nekik esik az a sok szóga, asztán csak kapkoggyák ám el a lábát valamennyinek, oszt lecincáták kinek csizmáját, kinek amije vót a lábán, egy-kettőre. Oszt bele köllött raknyi a lábukat a sajtárba. Mikor má jó sokat ettek, ekezdi sugnyi az eggyik a pajtássánok, hogy te, uffordú itt még vizet se kapunk innya, nem hogy bort; csak azt nem tom elértenyi, minek a haragos istennyilánok kő a lábunkat lóggatnyi ebbe a sok finom itaba! Le is akart bujnyi az asztal alá óik, hogy maj beleiszik a sajtárbo, de hát nem lehetett, mer a kirá mind szemme tartotta üket, meg hát beszét is hozzájuk. Mikor aztán má sorba megszongyútak, mégis csak megszólat az egyik, hogy: − Má engedelmet kérek uram, fölséges királom, ne tegye meg velünk aszt a csufságot, hogy nem ad innyavalót, má mind összedülünk a szongyasságtú! − Hát asztán megmondta nekik Mátyás kirá, hogy láttyátok fiaim, igy van a nád is; hejába ál a vizbe a lábo, azér fönn is megkivánnyo a nedvességit! (Csákberény, Udvardy 1912b, 431-432.) Mátyás király halála 10. Mátyás erdélyi születésű volt, nagyon jó magyar lehetett. Nem akarták ám az urak! Kapáltatott velük a szőlőhegyen, köllött menni felfele. Haragudtak rá, oszt a királyt el is emésztették, még pedig csúnya módon. Felfogadtak embereket, aztán a klozetba, mikor a király kiment, hátulrul beleszúrtak, alulrul. Ott állt benn egy fölfogadott ember. Csúnya halála volt szegénynek. (Csákvár, Dobos Ilona gyűjtése, 1966. Elmondta Tóth Lajos, 79 éves. SzIKMNA. Lelt. sz.: 71.9.) A Mátyás királlyá választását elbeszélő gárdonyi monda (1.) magyarázza a magyar királyi korona keresztjének ferdeségét, amely régóta izgatja népünk képzeletét. Koronánk így jelenik meg tárgyalkotó népművészetünkben is. Ferde keresztes korona látható a csákvári fazekasok készítményén, a könyv alakú pálinkás butellán (Lukács−Varró 2009, 89). Győr környékén is úgy tartják, hogy koronánk keresztje Mátyás király óta ferde. Ilyen formában faragták rá a béresek a járom bélfájára (Pálos 1911, 164). Egy gyimesi csángó monda viszont a korona keresztjének elferdülését Szent István király megválasztásához kapcsolja (Salamon 1987, 39). A témát részletesen Jung Károly dolgozta fel (Jung 2004, 62-71). Ő foglalkozott a monda egyik változatával, a feldobott koronával történő királyválasztással is (Jung 2001, 36-73). A gárdonyi mondából hiányzik a Mátyás királlyá választásában hitetlenkedő gazda vagy szolga földbeszúrt és kivirágzó ostornyelének motívuma, amely címadójává vált Kóka Rozália Mátyás meséket, mondákat, anekdotákat tartalmazó összeállításának (Kóka 1990). Czuczor Gergely Mátyás király című versében (1844) örök emléket állított e mondai királyválasztásnak:


87

S hogy eshetett, hogy nem, de úgy esett, Az ostornyélnek zöld levele lett, S im angyalok koronát hoztanak, Matyink felé szárnnyal csattogtanak. Matyink ijedten ösztökét emel, Hogy a koronát távolítsa el, De épen csak hegyén találta ezt, Azóta görbe rajta a kereszt. S akarta, vagy nem, de a korona Matyink fejére szállva ragyoga, S belőle oly király kerekedett, Kinél különb grófbul sem telhetett. Az urakat kapáltató monda, amely Csákváron is előkerült (2.), elevenen él a borsodi, gömöri, a tornai, a zempléni és az ungi magyarság szóhagyományában (Szabó 1975, 317-319; Ujváry 1990, 16-20; Magyar 2001, 170-172; Liszka 1986, 52; Géczi 1994, 209-210, 1989, 390-391). Változatait 1990 nyarán Kecsőben (Gömör és Kishont m.) magam is feljegyeztem. A népi emlékezetben a történet fennmaradását, megerősödését számos irodalmi feldolgozás, köztük Garay János Mátyás király Gömörben (1840) című verse, valamint Boross Mihály azonos című füzete, és a történet helyszínének tartott Sajógömörön 1912-ben felállított Mátyás-szobor erősítette. Utóbbi kezében kapával ábrázolja a királyt. Helyszíni gyűjtésemkor minden adatközlőm megemlítette a szobrot, a történetet arra vonatkoztatta. A királyi kapáltatás helyszínére a putnokiak és a pelsőciek is jogot formálnak (Ujváry 1989, 38-39; 1990, 6-7). Kákicsi (Baranya m.) monda szerint Mátyás király a pécsi szőlőhegyen kapáltatta meg az urakat (Berze Nagy 1940, II. 584). Jókai Mór adomagyűjteményéből is az derül ki, hogy az emlékezetes kapáltatás „a baranyai bortermő hegyek között táborozva” történt, ahol az urak villányi bort ittak (Jókai 1995, 31). A népi elbeszélő hagyomány szerint Mátyás király Középpulyán (Sopron m.) a papokkal, Alsóőrben (Vas m.) az urakkal kapáltatott: „hegyrül lefele”. (Gaál 1988, 274, 374.) Nagy Magyar Alföldről Borbély Mihály egyházaskéri (Torontál m.) mesemondó történetei között is megtaláljuk az urakat reggeltől estig vöröshagymán és kenyéren kapáltató Mátyás-anekdotát (Kálmány 1914, II. 133). Bácskossuthfalváról Penavin Olga délvidéki népmesegyűjteményéből ismerjük (Penavin 1984, II. 124-125). Mátyás király és a gulyás Csákváron lejegyzett története (3.) a magyar nyelvterület északkeleti részéből ismert: Ferenczi Imre Bodrogszentesről (Zemplén m.), Ujváry Zoltán a gömöri Sajószentkirályról, Visnyóról és Alsószuháról, Magyar Zoltán a tornai Kiskovácsvágásáról, Géczi Lajos az ungi Szirénfalváról, Béres András Rozsályról (Szatmár m.) közölte (Ferenczi 1968, 12; Ujváry 1990, 21-28; Magyar 2001, 184, Géczi 1989, 389-390; Béres 1967, 277-278). A gömöri, ungi, szatmári változatok teljesebbek a csákvárinál, ezekben a juhász vagy a kanász a király

88


udvarában az urakat is asztali illemre oktatja. Ilyen a nagyszalontai, a nagybajomi (Somogy m.), a kákicsi, a szabadkai és a zentai változat is (Faragó – Fábián 1995, 86-87; S. Dobos 1962, 349-350; Berze Nagy 1940, II. 584; Penavin 1984, II. 118-119, 1959, 108-109). Kríza Ildikó találó megállapítása a történetről: „Ez a rendkívül ismert anekdota jól tükrözi a paraszti szemléletet, miben van a király népszerűségének titka. Azért szeretik, mert együtt él az egyszerű emberrel, elfogadja azok bölcsességét, erkölcsi rendjét, emberi magatartását.” (Kríza 1990, 383.) Mátyás királyról meg a katonáról Csákberényben gyűjtött anekdota (Föjjebb fiam, föjjeb!) egy változatát Mátyás királyra és a cigányra vonatkoztatva mondta el Varga László 1973-ban Nagyváradon (Faragó – Fábián 1995, 82-83): Mátyás király egy alkalommal hazafelé tartott. A töltés alján, a gyalogúton egy cigányt látott korsóval a kezében, amint a közeli kúthoz ment vízért. Gondolt egyet Mátyás, elhatározta, hogy megtréfálja a cigányt és lekiáltott hozzá: – Hová mégy, te cigány? – Ide a kútra megyek vízért – felelte. – Gyere, ülj ide mellém – így a király. A cigánynak kétszer se kellett mondani, azonnal elfogadta a felkínált helyet. Azt mondja Mátyás a cigánynak: – Te cigány, ha megmondod, hogy ki vagyok, kapsz egy aranytallért – erre a zsebéből kivett egy tallért. A cigány az aranytallér láttán elvigyorodott, végignézte az útitársát és magabiztosan mondta: – Főjegyző az úr. – Feljebb, cigány, feljebb! – Főszolgabíró az úr – Feljebb, cigány, feljebb! Mátyás király, hogy a cigány érdeklődését még jobban felkeltse, az aranytallérnak megmutatta a párját. A cigány izgatottan emelte a rangsort: – Alispán az úr, vagy biztosan főispán! Mivel Mátyás tagadólag rázta a fejét, a kocsi meg a kúthoz ért, a cigány mérgesen legurott és visszakiáltotta: – Csak nem vagy a király? S hogy valóban a király volt, onnan tudta meg, hogy megkapta a két aranytallért. Mátyás király és a rablók Csákváron fennmaradt története (5.) a Mátyás és a kapzsi, gyilkos kocsmáros Karcsáról, Borsiból, Bodrogszentesről, Imregről (Zemplén m.), Felsőfaluból (Gömör és Kishont m.) ismert monda változata (Balassa 1963, 478-479; Ferenczi 1968, 17-18; Ujváry 1990, 54-56; Géczi 1994, 211-212). Tamásfalvi (Torontál m.) monda szerint Mátyás kocsisa kap sípot, a betyárok támadásakor belefúj, amire ott teremnek a huszárok, s a betyárokat felakasztják (Landgraf 1998, 78-79). Alsóőri (Vas m.) történet szerint Mátyást egy katonája menti meg az életükre törő tizenkét rablótól: paprikafőzettel leforrázza, majd kardjával lekaszabolja őket (Gaál 1988, 386). A csákvári történet kiegészül a Meghalt Mátyás király, oda az


89

igazság! közmondásunkkal, amit az 1950-es években a Csákvárral szomszédos Zámolyon is gyakran hallottam. Történetéről részletesebben Kríza Ildikó értekezett (Kríza 1990, 364; 2007, 27-28). Régiesebb változatára (megh holt matia kiralj s el kólt az Igassagh) Szabó T. Attila bukkant Dés város levéltárában: II. Ulászló 1506-ból való rendeletét tartalmazó oklevél hátára jegyezte fel egy íródeák vagy nótárius (Szabó T. 1958, 235-236). A közmondást a magyarországi németek is emlegették, a Tolna megyei Cikán így: „Matthias ist gestorben, und hin ist die Gerechtigkeit.” (Cammann – Karasek 1977, II. 180.) Mátyás király igazságára a Kossuth-nóta egyik szövegváltozata is hivatkozik Kátai Király István perkátai (Fejér m.) földműves 1860 körül keletkezett kéziratos daloskönyvében (EA. 309). A dal szerint Kossuth Lajos visszatérve a koronával együtt a legendás Mátyás király igazságát is meghozza a magyar nép számára: Majd meg segít a magas ég Kosut Lajos vissza jön még vissza hozza a koronát mátyás királ igasságát Kosut Lajos Kosut Lajos most az ország dolga bajos… Berze Nagy János baranyai gyűjtéséből ismert A csillagász és a szamár mondának kevés népi változata került lejegyzésre (Berze Nagy 1940, II. 585). Mezőtúri (Jász-Nagykun-Szolnok m.) és taktaszadai gyűjtésből ismerjük (Kálmány 1914, I. 145; Szabó 1975, 321). Számukat szaporítja csákberényi mondánk (6.). Korábban néhány gyűjtés rögzítette a Kell-e eső a nádnak? anekdotát (7, 8.), amit Gárdonyban és Csákberényben is feljegyeztek. Egyik változatát Ujváry Zoltán gyűjtötte az aldunai székelyeknél, Hertelendyfalván (Ujváry 1975, 172). A gömöri urak szőlőkapálásával kiegészült változata Tornakápolnán került elő (Magyar 2001, 190). Szaporcáról (Baranya m.) és Topolyáról (Bács-Bodrog m.) is közölték (Berze Nagy 1940, II. 586; Penavin 1984, II. 125-126). Az 1806-ban megjelent soproni anekdotáskönyv (…egynehány regék Mátyás királyról) már közölte az urak megleckéztetéséről szóló történetet. Mátyás király halálát a csákvári történet (10.) összefüggésbe hozza az urak megkapáltatása miatti bosszúval. Nem csak Csákváron, hanem a vele szomszédos Zámolyon is élt a szóbeli hagyományban, hogy Mátyás halála Bécsben, az árnyékszéken történt, alulról szúrta meg a bosszúálló urak által felbérelt orvgyilkos. Kríza Ildikó feltételezi, hogy Mátyás király népszerűsége miatt eltekintettek e monda változatainak kiadásától (Kríza 2007, 199). Magyar Zoltán rendkívül ritka mondatípusnak tartja, ugyanakkor a tolnai Becskeházáról közli, és számos előfordulását említi: Maconka (Nógrád m.), Hardicsa, Karcsa (Zemplén m.), Istensegíts (Bukovina), Piros (Bács-Bodrog m.) (Magyar 2001, 193, 642). Karcsai változat szerint Mátyás királyt azért pusztították el az árnyékszéken, mert megkapáltatta az urakat, ráadásul szegénypárti és református ember volt (Balassa 1963, 318). Ipolyi Arnold felső-csallóközi úti képeiben és Tóth Béla A magyar anekdotakincs című könyvében olvashatjuk, hogy Mátyás király a csallóközi madiakat csiribi-

90


ri rossz embereknek nevezte, mert kivágták a falu határában kedvenc hársfáját (Ipolyi 1858/1883, 59-60; Tóth 1898, I. 108-109). Az anekdotát Bél Mátyás Notitia Hungariaejából merítették. Mátyás király és a madiak történetét Liszka József dolgozta fel (Liszka 1992, 81-84; 2005, 232-237). Jókai Mór: A magyar nép élce című anekdotagyűjteményében nem a madiakra, hanem a Vértes erdejében egy falura vonatkoztatja (Jókai 1995, 34): „Mátyás király vadászni járva a Vértes erdejében, X falu mellett szokott rendesen megpihenni, ahol volt egy roppant hárs a faluvégen, ez volt a hatalmas király legkedvesebb nyugvóhelye, melynek árnyékában aludta rövid déli álmait. Minthogy azonban a kíséretéhez tartozó urak és apródok e királyi látogatás következtében gyakran belátogattak a falu szépeihez, s nem egy jámbor férj és vőlegény számadásában követtek el ártalmas háborításokat, emiatt a felingerelt szerelemféltő férfiak azt a bolondot gondolták ki, hogy ők bizony kivágják azt a hársfát, mely alatt a király pihenni szokott, majd akkor talán nem jön többet oda kíséretével. A vadászatban kifáradt király egyszer csak nem találta kedvenc hársfáját a falu végén. Ki volt onnan vágva. A vele volt urak nagy lármát csaptak a vakmerőség miatt, s elővették a falu elöljáróit, akik a hársfa kivágásában csak egy fejszecsapással is vétkesek voltak, s azokat megkötözve a király elé cepelték. Mátyás király, anélkül hogy egy tekintetre méltatta volna megbántóit, azt mondá: „Bocsássátok el őket. Haszontalan csiribiri emberek!” A vétkeseket elbocsáták büntetlenül, de gonoszabb büntetés várt aztán az egész falura; mert ezentúl az egész környék így nevezte őket, akárhova mentek: „itt jönnek a csiribiri emberek”. Száz, meg száz esztendő múlva is rajtok maradt a csiribiri gúnynév.” Vörösmarty Mihály Szép Ilonkájának (1833) tanúsága szerint Mátyás király a Vértesben vadászott: A vadász ül hosszu méla lesben, Vár felajzott nyílra gyors vadat, S mind fölebb és mindig fényesebben A serény nap dél felé mutat. Hasztalan vár; Vértes belsejében Nyugszik a vad hűs forrás tövében. Vörösmarty a népi elbeszélő hagyományból merítette Szép Ilonka és Mátyás király történetét. Fáy András mesélte el neki a fóti szőlőhegyen a Peterdi-család Szép Ilonkáról szóló hagyományát, amit egyik késői sarja, Peterdi József Fót község lelkésze őrzött meg (Környei 1960, 36-37). A verset Orlai Petrich Soma festményei illusztrálják, Kápolnásnyéken a Vörösmarty Mihály Emlékmúzeumban láthatók (Horváth−Kerényi 2001, 10). Dunántúlról, a Nagy Magyar Alföldről, Felvidékről vettük számba a Fejér megyében gyűjtött Mátyás-mondák és anekdoták párhuzamait. Felmerül a kérdés,


91

hogy él-e a Mátyás-hagyomány szülőföldjén, Erdélyben? Az újabb erdélyi mondagyűjteményekből, Magyar Zoltán munkáiból, bőségesen áradnak a Mátyás királyhoz kapcsolódó történetek, amelyek bizonyítják a Mátyás-hagyomány elevenségét a Szilágyságban, Kalotaszegen, Alsó-Fehér megyében, a Kis-Küküllő mentén és Gyimesben (Magyar 2007, 139-155; 2004, 146-155; 2005, 62; 2003, 188-200; 208, 155-163). Mátyás király temetkezési kápolnáját még a XIX. század közepén is őrizte Székesfehérváron a népi emlékezet. A királyi bazilikához kapcsolódó épület Sélyei Nagy Ignác első fehérvári püspök (1777-1789) udvari kápolnájául szolgált, ahol „teljes fényű püspöki szertartások is gyakoroltattak, s egyszersmind a német község ájtatosságának helyéül szolgála.” (Szvorényi 1851, 417). A XVIII. század utolsó évtizedében magtárként használták, majd a püspöki palota építéséhez elbontották. Szvorényi József ciszterci tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja a helyi elbeszélő hagyományra alapozva írta a kápolna Mátyás-címerének sorsáról 1851ben: „Sokan vannak éltesbjeink között, kik ezen kápolnát, a főtemplom utolsó maradvány-részét, még csodálhatták. Mint különös jelességet emlegetik e kápolnának: Corvin Mátyás címerét. Volt pedig ez egy kőből metszett holló, gyűrűt tartva csőrében, s a boltozat közép téglájából vas rudon csüngvén le. E rúd úgy vala a boltozatba építve, hogy kétség sem lehet a szemtanuk bizonyitásaként, mikép az a kápolna eredeti fölállásakor falaztaték oda. Élnek még, kik a kápolna lebontásakor tudományos ügyszeretet s aggodalommal kérék a dolgozó kőmíveseket, hogy ovatosan, s lehető épségben vennék le a becses emléket: de hiában mert részint tudatlanság, részint vigyázatlanságból történt, hogy − mint ők állíták − a bolttal együtt lezuhanván darabokra tört. Mely állításuknak csalfasága azonban később világosságra jött. Ugyan is megtalálá azt tűrhető épségben P** a fölhányt romok közt, s házához vitetvén, később Radvány Endre csanádi kanonoknak ajándékozá el, kinek halálával nem tudni, hova lőn. Megjegyzendő végül, hogy a kápolna 1800-ban rontaték le végkép…” (Szvorényi 1851, 423.) Szépséges Gaja-völgyünket is Mátyás király itteni halastavához kapcsolta a népi emlékezet. Hunfalvy János leírása szerint: „[Fehérvár]Csurgó közelében virúló rét terül el, mellyen a Gaja csermely kigyódzik át. E csermely egy átmetszett hegyen folyik keresztűl, mellyet Vaskapunak neveznek s melly a nép hagyománya szerint Mátyás király a mostani rét helyén volt halastavának zsilipjéül szolgált.” (Hunfalvy 1860, II. 330.) A mottóul választott Czuczor Gergely vers utolsó sorának elvárása, hogy Mátyás király dicső emlékét ne csupán az elbeszélő hagyomány, hanem szobor is hirdesse hazánkban, az idő múlásával beteljesedett. Budán (Stróbl Alajos, 1900), Kolozsváron (Fadrusz János, 1894-1902), Sajógömörön (Holló Barnabás, 1912) és Székesfehérváron (Melocco Miklós, 1990) is szobor őrzi emlékét.

92

LUKÁCS LÁSZLÓ – „TALÁN BIZON A KIRÁ?” Irodalom

BALASSA Iván 1963 Karcsai mondák. Budapest BERZE NAGY János 1940 Baranyai magyar néphagyományok. I-III. Pécs BÉRES András 1967 Rozsályi népmesék. Budapest CAMMANN, Alfed – KARASEK, Alfred 1977 Donauswaben erzählen. II. Marburg FARAGÓ József – FÁBIÁN Imre 1995 Bihari népmondák. Nagyvárad FERENCZI Imre 1968 Adatok a Mátyás-mondakörhöz. Néprajz és Nyelvtudomány XII. 11-27. Szeged 1981 Bodrogszentesi mondák és legendák. Néprajzi Tanulmányok a Zempléni-hegyvidékről. Szerk.: Szabadfalvi József. 271-282. Miskolc GAÁL Károly 1988 Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélő kultúrája. Szombathely GÉCZI Lajos 1989 Ungi népmesék és mondák. Budapest−Pozsony 1994 Ondava menti népmesék és mondák. Pozsony HUNFALVY János 1860 Magyarország és Erdély eredeti képekben. II. Darmstadt HORVÁTH Júlia − KERÉNYI Ferenc 2001 Vörösmarty Mihály a polgári méltóság romantikus költője. A kápolnásnyéki Vörösmarty Mihály Emlékmúzeum. Székesfehérvár IPOLYI Arnold 1858/1993 Csallóközi uti-képek. Pozsony JÓKAI Mór 1995 A magyar nép élce. Budapest JUNG Károly 2001 Királyválasztás feldobott koronával. A horvát szájhagyomány Mátyás királyának alakjához − némi összehasonlító kitekintéssel. A Pannóniai Énektől a Mária-lányokig. Magyar és egybevető magyar folklorisztikai tanulmányok. 36-73. Újvidék 2004 A magyar szent korona ferde keresztjéről. A néphagyomány és a közvélekedés adatai. Elbeszélés és éneklés. Újabb magyar és egybevető magyar folklorisztikai tanulmányok. 62-71. Újvidék KÁLMÁNY Lajos 1914 Hagyományok. I-II. Vác–Szeged KÓKA Rozália 1990 Mátyás király rózsát nyitó ostornyele. Mesék, mondák, anekdoták. Székesfehérvár KÖRNYEI Elek 1960 Vörösmarty Emlékmúzeum Kápolnásnyéken. Székesfehérvár KRÍZA Ildikó 1990 Rex iuxtus − Rex clarus. Mátyás király a néphagyományban. Hunyadi Mátyás. Emlék könyv Mátyás király halálának 500. évfordulójára. Szerk.: Rázsó Gyula, V. Molnár László. 363-410. Budapest 2007 A Mátyás-hagyomány évszázadai. Budapest LANDGRAF Ildikó szerk., bev. 1998 „Beszéli a világ, hogy mi magyarok…” Magyar történeti mondák. Budapest LISZKA József 1986 Magyar Mátyás-mondák Szlovákiából. Múzeumi Kurír 52. VI. 2. 50-54. Debrecen 1992 Mátyás király és a madiak. Adalékok a néphagyomány működési mechanizmusához.


93

Fejezetek a szlovákiai Kisalföld néprajzából. 81-84. Budapest Mátyás király alakja a csallóközi néphagyományban. Két Duna keríti… Tanulmányok a Csallóköz néprajzához. Pozsony LUKÁCS László 2009 A csóri csuka az élő folklórban. Ethnica XI. 1. 17. Debrecen LUKÁCS László − VARRÓ Ágnes 2009 Tárgyalkotó hagyomány. Fejezetek Fejér megye néprajzából. A székesfehérvári Szent István Király Múzeum néprajzi állandó kiállítása. Székesfehérvár MAGYAR Zoltán 2001 Torna megyei népmondák. Budapest 2003 A csángók mondavilága. Gyimesi csángó népmondák. Budapest 2004 Kalotaszegi népmondák. Budapest 2005 Népmondák a Kis-Küküllő mentén. Marosvásárhely 2007 A Szilágyság mondahagyománya. Budapest 2008 Népmondák Erdély szívében. Alsó-Fehér megye mondahagyománya. Budapest PÁLOS Ede 1911 A Rábaköz és Győr vidékének népművészete. Néprajzi Értesítő XII. 150-173. PENAVIN Olga 1959 Mátyás-mondák a Vajdaságból. Néprajzi Közlemények IV. 4. 107-112. 1984 Jugoszláviai magyar népmesék. I-II. Budapest–Újvidék SALAMON Anikó 1987 Gyimesi csángó mondák, ráolvasások, imák. Budapest S. DOBOS Ilona 1962 Egy somogyi parasztcsalád meséi. Budapest SEBESTYÉN Gyula 1906 Dunántúli gyűjtés. Magyar Népköltési Gyűjtemény VIII. Budapest SZABÓ Lajos 1975 Taktaszadai mondák. Budapest SZABÓ T. Attila 1958 Meghalt Mátyás király… Magyar Nyelvőr LXXXII. 235-236. SZENDREY Zsigmond 1926 Történeti népmondáink. Ethnographia XXXVII. 77-86. SZVORÉNYI József 1851 Székes-Fejérvár. Új Magyar Múzeum VIII. 405-430. Pest TÓTH Béla 1898 A magyar anekdotakincs. I-VI. Budapest UDVARDY János 1912a Mondák. Magyar Nyelvőr XLI. 198-199. 1912b Népmonda. Mátyás király meg a nád. Magyar Nyelvőr XLI. 431-432. UJVÁRY Zoltán 1975 Mondák Mátyás királyról. Varia folkloristica. 168-185. Debrecen 1989 Népmonda, népi emlékezés és helytörténet. A nyíregyházi Jósa András Múzeum Év könyve XXIV-XXVI. 33-40. 1990 Mátyás király Gömörben. Mondák, anekdoták a néphagyományban. Gömör néprajza XXIII. Debrecen 2008 A csóri csuka mája. Ethnica X. 1. 27. Debrecen VAKARCS Kálmán 1953 Csór község néprajzi leírása. SzIKMNA. Lelt.: 53.8. 2005

Rövidítések EA. Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattára, Budapest SzIKMNA. Szent István Király Múzeum Néprajzi Adattára, Székesfehérvár

94

SAITOS LAJOS – EGY IGÉRETES PÁLYAKEZDÉS

Saitos Lajos

Egy ígéretes pályakezdés Gál Csaba Sándor verseiről Mintha egy „ismeretlen” skandináv költő verseit olvasnám, ez volt az érzésem a Székesfehérvárott élő és alkotó Gál Csaba Sándor Magasabb szempont c. újabb verseskötetének kézbevétele után, amely meglepetésként hatott mind a szakma, mind pedig a szélesebb olvasóközönség számára, amikor az idei könyvhéten a Cédrus Művészeti Alapítvány s a Napkút Kiadó közös produktumaként megjelent. Talán a könyvünnepi kiadványok egyikén – mert évről-évre több (más és más) ilyen ajánló is születik – sem szerepelt „hivatalos” kötetként. Pedig tudjuk, minden ilyen megjelenés ünnepszámba megy költőnek, olvasónak egyaránt. S mondom: hatott, minthogy költőnk első, debütáló könyve, az Előhívás (Vörösmarty Társaság, 2009) nem kapott kellő kritikai fogadtatást, figyelmet. Ám egyelőre maradjunk ez utóbbi gyűjteménynél. Hiszen az első könyvek általában az első versgyűjtemények is egyben. S ez csöppet sem baj, és nem feltétlen kisebbíti a szerző – esetünkben Gál Csaba Sándor – megmutatkozási szándékát. No és a név, a névválasztás is megkíván némi-nemű magyarázatot. Szerzőnk Gál Csaba név alatt kezdett publikálni – egyetemi évei után – elsősorban az Árgusban, majd folyóiratunkban, a Várban, de a Vörösmarty Társaság és a Kodolányi János Főiskola közös periodikájában, a Bástyában is fölbukkant neve. Noha az első kötet ajánlójában a szerkesztő, László Zsolt (következetesen) Gál Csaba verseiről ír/beszél – elismerőleg: „Valami hiányzik a létezésből, leginkább talán a létezés kellékeit képező apró napi csodák, Gál Csaba mindezek okán figyel és lát, keres és talál is. Felépíti azt az emberhez méltó élhető teret, melyben talán még a boldogság is fellelhető, amelyre viszont már nem minden esetben van (vagyunk) felkészülve: ’az ajándékok zuhognak egyre gyakoribb esőkkel / az ajándékok zuhognak várnak / nem vagy még kész’ (1987). Ez az egészségesen remegő velő Gál Csaba költészetében. A ’rácsodálkozni-tudás’ és az apró örömökből történő építkezés vagy azok felfedezése: ’ezen a tisztáson / nem kell baltát kézbe venni / hanem csak hallgatni a lombok zúgását itt / az elalvásig / és a nyár a világosság vesz majd körül / akkor is amikor felébredsz’ (Nyár és világosság).” S most már valóban a névválasztásról, amit költőnktől tudhatunk meg: édesapja is költő, aki Sándornak kereszteltetett, de hogy a felvidéki Gál Sándortól megkülönböztessék, íróként a Farkas (Gál Farkas) néven publikált. Talán mindkettejüktől való különbözés (és nem elkülönülés) okán szerzőnk kezdetben a Csaba (Gál Csaba) nevet használta, s később mintegy jóvátétel fejében illesztette be másik/második keresztnevét is, a Sándort cikkei-versei alá- és föléírásban: így lett Gál Csaba Sándor. A név immár jól cseng az alkotói közösségekben, műhelyekben. Legutóbb az Új Forrásban találkozhattunk költőnk ilyetén teljes nevével. A Magasabb szempont c. kötet története pedig úgy alakult, hogy miközben vártuk az amúgy termékeny író, költő második verseskötetét, egy kötetnyi, s ha jól tudom,

SAITOS LAJOS – EGY IGÉRETES PÁLYAKEZDÉS

95

eddig publikálatlan verstermése a Cédrus pályázatának elbírálására várt, s a kellő fogadtatásnak köszönhetően megjelenhetett ez a kötet is. Még pedig „művészi” kivitelben. Jó kézbe venni, s jó olvasni, mert a szerkesztés is tagolt: az egyes ciklusokon belül – s ettől csak a második a kivétel – külön szószedetek alatt következnek a témához sorolandó versek. A könyv egészéhez pedig a Bibliából választott mottót Gál Csaba Sándor: „az egeknek erősségei megrendülnek”. Az első, az Emlékek a víz alól ciklusból való a „távolság” szószedet alatt egy rövid, ha tetszik „himnuszos” verse, amit most teljes terjedelmében ide másolok: „Néhányan azt mondják: / ha eljön a vasárnap, / egy gyorsvonaton / körbejárjuk a világot. / Néhányan azt mondják: / még egy kevés idő / és emberek közelednek, / fákról hulló árnyak / törnek össze lábaik előtt / aranyba mártott délutánokon, / a kövezeten.” (Néhányan) S még egy, a természetet dicsérő darabja a „csend”-ről: „minden éjjel / tavak mélyén / rombol a derengés / le a holddal / helyett a csönd / elűzése helyett” (Minden éjjel) és miért is ne idéznénk a skandináv költőkre emlékeztető kétsorosát: „bezárva ebbe a végtelen nyárba / nappal csak vihar éjjel csak béke” („téridő” – Végtelen nyár). A szabadversek művésze – s már az előző kötet verseinek túlnyomó többsége is így íródott – ritkán nyúl a kötött formákhoz, ám ha igen, remekel. Mielőtt folytatnánk a Magasabb szempont olvasását, ennek bizonyításául nézzük meg egy négysorosát az Előhívás kötetéből: „narancssárga és rózsaszín hidegség / foglalja el lassan a nyári ég helyét / megszilárdul benne mint kihűlő láva / a túlélő fák zöldeskék lángolása” (Zöldeskék lángolás) Azt hiszem, itt kell említést tennünk a kötetek illusztrációs anyagának és a borítók alkotójáról, aki amellett, hogy harmóniát talált a versek képi megközelítéséhez, nem mellesleg költőnk hitvese: Pék Eszter Anna képzőművész. Gál Csaba Sándor nem vetette el a szabadversben alkotás örömét, a második könyv, Szíved mélye felé ciklus darabjait többnyire kötött formában írta, s talán nem véletlen, hogy szerelmes versekről szólhatunk; kedveli a szonettet, de a négy- és többsoros strófákat is: „Jelenléted nélkül üres a ház. / Bolyongok hideg termeiben. / Téged kereslek, de csak magammal / találkozom…” (Metamorfózis), s a mottó a Jelenések könyvéből: „Nézd, itt állok az ajtód előtt és kopogtatok.” (Amellett, hogy elidőznénk költőnk második könyve harmadik ciklusánál, érdemes megjegyeznünk, hogy újabban – mint minden valamire való író – prózát is ír: remek elbeszélés olvasható tollából a Várban, s ugyancsak folyóiratunk legutóbbi számában pedig egy művészeti esszét közöl.) Sajátságos költőnk természetszeretetének megfogalmazása is: lángoló szárnyú madarak világítanak / vacsorázni jönne a sötétedés / egy égi asztalról / öklömnyi morzsák / hullanak a föld / beleremeg” („magasabb szempont” Vacsoraidő) Vagy éppen ezeket a sorokat olvashatjuk kötete – bár nem szeretem a szót – zárlatában: „inog az ég elválik kék füstje / fekete földi tűzhelyéttől / lebeg a homogén űr menynyezete alatt / visszaszámlálás kezdődik el…” („magasabb szempont” Inog az ég). A „visszaszámlálás” most már Gál Csaba Sándor esetében is elkezdődött. Ajánlom hát verseit nem csak a civil olvasóknak, de a mindenkori „kánoncsinálók” figyelmébe is. Már csak azért is, mert nemritkán egy-egy vidéki (s ezt a szót nem lekicsinylőleg használom) írói/költői műhelyben is születhetnek remekművek – műremekek.

96

REVÁK ISTVÁN FESTMÉNYE

Revák István: Az Ihlet forrása IV. – 2012, Hernád, akvarell, papír

SOLTÉSZ MÁRTON – ÉGI ZOLI IDEJE

97

Soltész Márton

Égi Zoli ideje Adalékok a strukturális intelligencia fogalmához1 „…s azért már kíváncsi is vagyok, hogy mi történt egész nap Róza néniéknél.” (Mészöly Miklós: Pontos történet)

Amikor esztétikai műhelyünkben olykor-olykor a strukturális intelligencia fogalmát használtam, valami olyasmit értettem rajta, egy olyan képességet, olyan folyvást fejlődő – vagy legalábbis alakulóban lévő – kompetenciát, amellyel műelemzőként a leghajmeresztőbb konfigurációkat is látszólag sikerrel dekódoljuk, azaz amelylyel a legelképesztőbb olvasatokat agyaljuk ki. Mert hogy ez a tevékenység vajon valódi oknyomozás, rejtvényfejtés, vagy csupán a jó öreg túlgondolás rafinált működtetése – persze nem teljesen egyértelmű. E kompetencia dinamizálódásának motorja viszont bizonyosan a struktúra mind mélyebb ismerete, mely mögött egyértelműen a praxis, az olvasás (a megismerés) létszerű gyakorlata áll. Bartóknál olvasom, hogy az újító zeneművek kitágítják a régibb (ha tetszik: klasszikus) formákat, sőt odáig mennek, hogy felületükön a transzformációnak alapot adó (avagy a tovább írt) forma jegyei szinte már föl sem ismerhetők, ennek ellenére mégis őrzik és szubtilis módon (ki)jelzik saját eredetüket. Ebben a végtelen metamorfózisban próbálunk azután eligazodni (hátrafordulva szintetizálni, vagy épp ellenkezőleg: obskúrus módon jósolni), egyszóval: így értelmezünk. Hadd legyen a példám egy néhány évvel ezelőtti esetem Eco Foucault-ingájából (Európa, 1992). A regény egyik szereplőjének neve ugyebár Belbo. Amint megláttam (belső fülemmel meghallottam) ezt a nevet, rögvest Italo Balbóra asszociáltam – igen, nem tévedés, a Repülőrajokkal az óceánon át és a Diadalmas szárnyak szerzőjére. Első látásra nyilván komikus ez a párhuzam; ha nincs mellé indoklás, nem is írhatnám bele egy tanulmányba; biztosan jönne valaki, aki belekötne és (különben joggal!) kérné a formai-szemantikai alátámasztást. Érveim persze nincsenek, olvasatomnak ellenben immanens része ez az asszociatív kapcsolás. Vajon volna külön „szakmai” és „nem-szakmai” olvasatom? Nem tudok róla... Mindenesetre a regény 100. oldalán egyszer csak föltűnt Italo Balbo neve, és akkor – természetszerűleg – meglepődtem egy kicsit. Hogy milyen kontextusban, ezt most hagyjuk, nem akarok elemezni. Csupán a strukturális intelligencia elképesztő telitalálatára kívántam utalni ezzel az anekdotával. * Zsávolya Zoltán Égi Rozi ideje című új kötete nemrég hasonló élményekben részesített. Mintha éppen ezt a kompetenciát, ezt az auditív-asszociatív, sajátosan 1 Hivatkozott kiadás: ZSÁVOLYA Zoltán, Égi Rozi ideje: Novellahármasság az időről, Pomáz, Kráter Műhely Egyesület, 2012.

98


költői reflexet provokálná a szerző. Itt van máris a szövegkorpusz egyik szereplő-narrátora, „Géniusz Laci” nevének latin allúziója. Ahogy most – újra végiglapozva e piros könyvecskét – visszanézem néhány hónappal ezelőtt született lapszéli jegyzeteimet, tisztán látszik, hogyan kísértett meg e névalak érzékelésének már első pillanataiban a homonímia, a paronomázia gyanúja, hogyan fészkelte be magát a fülembe a margóra kanyarított, s majd később a szövegben is explicitté váló jelölősor: „genius loci”. Alig egy hónappal azután, hogy Pécsett – arcpirítóan parányi közönség előtt – bemutattuk a kötetet, talán épp a Budapesti Könyvhét alatt szegezte nekem a kérdést Turcsány Péter: „– Ugye, valami Mándy van az új Zsávolya-könyv címében?” – És akkor leesett a második tantusz is: „Égi Rozi ideje/Régi idők mozija”. Annomináció ez, anagramma vagy metatézis? – tehető fel a kétségtelenül „szakmai” kérdés. Pedig hát ki törődik valójában a megnevezéssel? Hisz nem az alakzat itt a fontos, hanem az olvasói reflex – s e reflexből fakadó élmény. Igen! Az a kicsit poros, kicsit avult, nagybetűs Élmény, amelyet az Égi Rozi ideje ismét központi kategóriává avat. E különös rendszerváltozás- és „kilencvenes évek”-történetként is olvasható szövegnek már műfaji behatárolása, „műfajba-olvasása” örömteli problémákat támaszt. A finoman eszkatológikus cím láttán tüstént adódik az ötlet: értekezés az időről. Csakhogy azután meg azt olvassuk: a cél híradás volna egyfajta „ontológiai megrendültségről” (107–108); s ezt megerősítendő a könyv középső szövegének mikro-etapjai élén a wittgensteini logikai fokokat idéző betű- és számkombinációk állnak. Szóval akkor filozófiai trakta!? Ráadásul nem csak a keménytáblás borítót olvastuk, láttuk a címlapon elhelyezett alcímet is: „Novellahármasság az időről” (3). Novella, novella… – de hát e történetek összefüggenek, akár egy regény fejezetei! No, ekkor már hátralapozunk, tartalomjegyzék után kutatva, szeretnénk végre áttekinteni a kötet struktúráját! A cinikus Keresőben azonban újabb metatextek figyelmeztetnek műfajelméleteink tarthatatlanságára: „cédulák Bem apóról”, „10 közelítés 1 balladához” (159) stb. Az ily módon végképp elbizonytalanított – vagy épp szabadságában megerősített? – olvasó azután már egyáltalán nem lepődik meg, amikor a könyvmű törzsszövegében hol regénnyel (91), hol tragédiával (104) találkozik. Szerencsére „nekünk” – ha ugyan elfogadjuk az (éppen aktuális) elbeszélő-alteregó által bevezetett bizalmaskodó többes számot –, „a mi számunkra, akiket úgynevezett műfajpoétika nem bolondít, akik szövevényes és szenvedélyes szerelmi történetet értünk a »regény« fogalmán” (91), e pluralitás nem jelent égető problémát, sem gátló tényezőt. Csupán megerősít abbéli hitünkben, hogy jól ismert, agyon- s mégis aluldefiniált műfaji jelölőink ugyanazon asszociatív struktúra részét képezik, amelyet felülírni hivatottak. Nos, ha már a művelet megkezdése előtt nem tudjuk meghatározni, mit is fogunk valójában olvasni, a legjobb talán, ha egyszerűen elkezdjük a „munkát”, ha – persze csak óvatosan, ahogyan ismeretlen termekbe lép be a kíváncsi, felfedező hajlamú ember – behatolunk a szövegbe. Ekkor ismét szemügyre kell vennünk a címet, de ha a „műfajpoétika” immár nem „bolondít”, akkor ugye minden sokkal egyszerűbb. „Égi Rozi”? Ez majdnem olyan, mint az „Édes Anna”; s ahogy így ízlelgetem a hasonlóságot, eszembe ötlik: mintha épp az „égi manna” állt volna


99

– teremtőjének vallomása szerint – ez utóbbi név hátterében… De persze többről van itt szó, mint sima utalásról. Következetes poétikai rájátszásról beszélhetünk, ha megfigyeljük, miként lép játékba a miről és a hogyan, a nyelv és annak tárgya Kosztolányi, s miként Zsávolya művében. A név – „nomen est omen” – ugyanis mindkét szöveg esetében az általuk közvetített történet szemantikai programjának bizonyul; a név-szók belső formájában és kontextusaiban kódolva van az őket hordozó szereplők egész sorsa: Annáéban az édességgel összefüggő gyilkolás, Roziéban az égbe való távozás, azaz a meggyilkoltatás. Az ám! Csakhogy a kötet olvasása során az a benyomásunk támad, hogy az erősen önreflexív szöveg szintaktikai sajátszerűsége, a – nevezzük így: – „hoszszú mondatok poétikája” éppen magát a fabula értelmében vett történést hivatott pótolni, feledtetni. Ez persze nagy tévedés! Van cselekmény, és elmondásra is kerül, jóllehet immár az irodalmi hagyomány deklarált megkerülhetetlenségéből, a szükségszerű mellé- vagy együttolvasás belátásából fakadó distanciával. Mielőtt kiderülne, mi is történt (azaz mielőtt fény derülne magára a gyilkosságra), a diegézis során – in actu – a szövegmű pontosan megrajzolja a „mai magyar elbeszélő” egzisztenciáját meghatározó történetmondói hagyomány körvonalait. A „Meghatározó Kompánia” (128) tagjai: Mikszáth Kálmán és a Noszty fiú (11–12, 73), a Jamnitz-féle Lé és tüdő pretextusának szerzője, Heidegger (12), a Lolita szülőatyja, Nabokov (30), a mitikus tiszteletet érdemlő Jókai és az ironikusan lesajnált Méhes György (99), a „pontos történet” mögött sejthető Mészöly (49), a „nem szavatol az élet biztonságáért” és a „Bizonytalanok vagyunk” szekvenciák révén megidézett Esterházy (27, 59), végül két költő: a „Vastag Margot” Villonja (144) és a „nincs rózsás labirynth” Berzsenyije (105). E reprezentatív társasághoz igazodik azután a kötet stiláris heterogenitása is. A Zsávolya-tanulmányokból ismerős értekező beszédmód terminológiája, illetve az annak karikatúráját adó bikkfanyelv („architekturális objektum”, 18; „rekonstruatíve”, 104; „paradigmája”, 150; „konstituensien”, 129), a hátravetéses mondatszerkezet („egyúttal írói téma is számára lényegében”, 23), az alliteráció („maszkulin matador”, 13) és a túlbeszéltség torz lexémái (mint a passzív gyökerű „lecsengetődése”, 109) lépnek frigyre a mindent áthangoló humor szekvenciáival, a popkultúrából érkező hangulati elemekkel s az olyan stilisztikumhordozó jelölőkkel, mint a „pendlizve” (51), a „fungált” (96) vagy a Géniusz Laci nyelvéből származó „tonképp” (122). Habár kétségtelen, hogy az elbeszélő szerkezet megejtő gazdagsága egyfelől a narratológiai marketing része, de, mentségére szóljon, nem pusztán poétikai érdekű, hiszen a kvázi-mindentudó narrátor mellett megjelenő szekunder hang tulajdonosa, a szereplő-elbeszélő Géniusz Laci jelentésalkotó szerepe szintén megkérdőjelezhetetlen. Nem kétséges: az atmoszféra kitüntetett szövegalkotói érvényesülése határozza meg Zsávolya Zoltán munkájának szerveződését, minthogy a már emlegetett genius loci jelölősor szótári jelöltje (Tótfalusi István Idegenszó-tára szerint): „egy városban, házban vagy szűkebb környezetben érezhető sajátos légkör, hangulat, amely a hozzá fűződő történelmi és kulturális emlékekből és értékekből áll”. Talán nem vetem el a sulykot, ha fölteszem, hogy a „főhős”, Jamnitz

100


Géza Géniusz Laci által csupán homályosan tematizált gyilkossága valójában e genius loci, azaz a közbeszéd, a helyi pletyka narratív eseménye – lévén e tettnek „természetesen” nincs szemtanúja, mi több, igazi bizonyítéka sincs. Van viszont helyette (és vele kapcsolatban) egy önálló elbeszélésünk, amely egyben a kötet harmadik, Mindenféle szentek című „fejezete”. Ugyanitt szükséges szólnom a szövegben dicséretes következetességgel alkalmazott történet és história lexémákról; az általuk jelölt kettősség ugyanis némi magyarázattal szolgálhat az imént emlegetett Géniusz Laci–genius loci kettőségre nézvést. Van ugyebár egy fiktív hősünk, Jamnitz, és annak egy története („Története, azaz »történetünk«”, 81), pontosabban: a története révén „létezik” egy (fiktív) hős. Aztán van egy történet, amelyet a narrátor mesél el, és van egy, amelyet Géniusz Lacitól hallunk; ám ez utóbbi már inkább táplálkozik históriá(k)ból, a Jamnitz alakja köré szőtt legendá(k)ból, mint a személyes tapasztalás narratív forrásaiból. „De ám miket is beszélünk mi itten, errefelé, azaz magának a főhősnek, a középponti figurának a perspektívájába, retorikájába önkéntelenül, amúgy kritika nélkül belesimulva (egyébként persze amolyan »Elbeszélő« gyanánt megtestesült közvéleményként)?! (77) „Pedig mi aztán mindenhol ott voltunk, hogy lássunk! A Jamnitz Géza-féle »faházas élmények«nél főleg. Azok mellől hogyan is maradhattunk volna el? Akár mint genius loci, akár pedig mint Géniusz Laci. De úgy is mondhatnánk, hogy a bevakolatlan kísértetház lépcsőház-homlokzati »rózsaablakából« közszemlére bocsátott gimnasztikák összegyűjtése, egybevezetése szintén a mi agyunkban – kollektív fejünkben – történt meg. Történik meg máig, jah… S hogy hol? (Mármint a buránkon kívül hol? Merthogy van egy önálló elbeszélésünk is a témába vágólag.)” (88)

Végül mindezeket a diszkurzusokat fogja össze, fűzi csokorba az íróköltő-irodalomtörténész „foglalkozású” empirikus szerző, Zsávolya Zoltán elbeszélése, valamint az Égi Rozi ideje kötetcím. Igaza lehet a borítószöveget jegyző Bengi Lászlónak: Zsávolya új kötete „botrányosat és szentet, anyagit és absztraktan szellemit egyképpen helyez egymás mellé”. A legfontosabb kohézióteremtő fenomén ugyanis a szövegmű szecessziós hangulatot árasztó, az erotikumot fabulatív-szimbolikus szinten játékba léptető rózsaablak-motívuma, amelyet a betűk-hangok körében megfigyelhető, igen intenzív G-rajzás kísér, egészít ki: „Gyöngyveszsző, Gyógyvessző, Gyöngynektár utca”, „Góré-dűlő”, „garázspincei asztaltársaság”, „Géza”, „gimnasztika”, „Géniusz Laci” stb. Mintha ez a nabokovi erotextust idéző szövegegyüttes, kissé metaforikusan fogalmazva, tele volna G-pontokkal – ébred fel a jogosnak tűnő sejtés –, amelyet azután a különféle, „ovális, cakkos szélű üveg” és „torna-bugyiba bújtatott” rózsaablakok láttató párhuzama maximálisan visszaigazol. Nem nehéz fölismerni továbbá a motívum hátterében megbúvó Rózsa–Róza párhuzamot, amely egyfelől – a templom mint a rózsaablak ekvivalense révén – a címbe emelt név „Égi” tagjára utal, másfelől – a személy- és növénynév révén – különféle népmesei és (világ) irodalmi konnotációkat implikál.


101

„Majnald Róza sem látható, aki a verandatorony lépcsőfordulójának nagy, ovális üvegfelülete előtt, vagyis a cakkos szélű »rózsaablakban« szokta aerobice tornáztatni a maga csipkés tornabugyiba épphogy csak belebújtatott »rózsaablakát«. (28) „(Égi Rozi Majnald Róza lenne, ha összeáll így talán a kettő. Nem hogy az olvasónak álljon össze, feltétlenül, hanem a felhőknek, az egeknek…)” (52)

* És itt be is fejezem: no nem mintha elfogyott volna a mondani-, illetve (ki) nyomoznivalóm, de azt hiszem, joggal neveznének etikátlannak kollégáim, ha egyszer már kimondtam, hogy e könyvecske befogadási stratégiájának lényege az asszociativitás, a szabad képzettársításban rejlő élmény, és akkor kötetünk elkötelezett rajongójaként-népszerűsítőjeként mégis tovább folytatnám olcsó kis leleplező játékomat, s így éppen én rontanám a „várva várt” olvasók esélyeit. Persze jó kérdés, vajon tehettem volna, írhattam volna eleddig is mást, máshogy, másról... Lehettem volna például kritikusabb, ugyanakkor kevésbé elemző?! Ha van még egy kis idejük, nézzünk erre is egy példát! „Drága Zoli! (Vagyis hát: Kedves Reménybeli Olvasó[nk]! – Ugye: kinek is szól egy/a bírálat?) A 139. oldalon olvasom, hogy »köpenyfelező György vitézek«... Hááát, meg kell, hogy mondjam: nem György felezte meg a köpenyét, hanem Márton (az is Marci, akár csak én, persze hogy tudom!). Nem is beszélve arról, hogy kötetünk számos különböző vagyoni és társadalmi helyzetű elbeszélő-karaktere ellenére a szöveg nyelve (stiláris sokszínűségével együtt is) túlzottan homogén, minden alanyban Zsávolya Zoli gondolkodik, ír és beszél. Érdemes vigyázni, mert ha valakit (akár magunkat is!) túlságosan a felhők közé emelünk (pl.: „Égi Zoli” – he-he-he), előbb-utóbb eltűnik a szemünk elől!” stb. stb. Valahogy így hangozna az a bizonyos bírálat, amelynek (talán ennyi is elegendő volt, hogy meggyőződjünk róla) semmi haszna sincs. Kárt ellenben okozhat, amennyiben abszolutizálja feltevésünket, mely szerint a köpenyfelezős dolog mögött irodalmi mű-hiba áll, s nem két különböző (a Márton-i és György-i) történethagyomány alkotó összekapcsolásának, újrateremtésének művészi vágya, valamint megerősít egy olyan előítéletet, amely a heterogén nyelvi szerkezetet mindig jobbnak, értékesebbnek, magasabb rendűnek ítéli homogén párjánál. Utóbbi mondjuk kevésbé súlyos (ne feledjük: a kritika mindig egyetlen személy szükségszerűen szubjektív ízlésítéletét tükrözi), előbbi viszont ismét a strukturális intelligencia béklyójának bizonyul. Drága Zoli, Kedves Olvasó! A kör bezárult; s a kritikus ideje, úgy tűnik, lejárt.

102

BATÁRI GÁBOR – A HALÁL ÉS A HALHATATLANSÁG KÉRDÉSE AZ ŐSTÖRTÉNETBEN

Batári Gábor

A halál és a halhatatlanság kérdése az őstörténetben illetve az őstörténet alapján különös tekintettel a Genezis 2,7-9.1617; és a 3,17-19 igeszakaszokra A témaválasztás indoklása Értelmezésemben az volna a vezérgondolat, vezérfonal kis dolgozatunk megírásához, hogy az őstörténetet (1Móz 1-11) próbáljuk meg dogmatikai előfeltevésektől ment vizsgálni. Szerény véleményem szerint azonban a bűneset, pontosabban a halál bejövetele az emberi közegbe vagy inkább annak büntetéssé való átminősítése?, az átszenderülésnek megélt szép avagy könnyű halál? (mint Ovidiusnál az aranykorban) illetve halhatatlanságunk elvesztésének avagy sose birtoklásának? és ebből következőleg Jézus Krisztus által annak számunkra vissza- illetve megszerzésének kérdése annyira keresztyén egzisztenciánkat és identitásunkat meghatározó, hogy ezzel nem lehet dogmatika mentesen foglalkozni. Mert nem lehet vele az apostolok illetve az Újszövetség tanúságtételét egyúttal a ráalapozott dogmatikát nem figyelembe véve foglalkozni épp ezért bíbelődnék az őstörténetnek ezekkel a passzusaival. Más részről akként sejdítem nem az Új Testamentum íróinak meggyőződésére ráépült hittételrendszer látta bele ezekbe az ószövetségi igeversekbe halandóságunk kezdetét és bűnösségünk okát, hanem abban ténylegesen benne is foglaltatik, ám ha aztán a dogmatika bizonyos esetekben az Újszövetség szerzőinek, tanúságtevőinek ezekről a cikkelyeiről tett utalásait, kijelentéseit félreértelmezheti az más kérdés. Hogy nyíltan beszéljek, van bennem egyfajta aggodalom, mert hogyha úgymond tudományos szempontok alapján ezt a kulcsfontosságú fejezetsort (itt most az egész őstörténetre gondolok) teljes egészében a mítoszok földjére száműzzük, akkor egyes olvasatokban az Újszövetség szerzői e részre (és természetesen a benne a címben kijelölt versekre) alapozott kijelentéseinek valóságtartalma fellazulhat, olyan legeslegalapvetőbb hitigazságok, mint például Krisztus váltsághalála is relativizálódhatnak. Akkor a hitben erőtelen, de akár az erős lába alól is kicsúszhat a talaj, mert ha ez meg ez a rész mítosz, gondolhatják az ő szívükben, akkor Krisztus feltámadása is akár képzelgésnek is tekinthető, képletes beszédnek vagy szép allegóriának, ami csak a tanítványok hitében-lelkében-elméjében történt, történhetett meg. Isten mentsen ettől!

Az alaptéma kifejtése A halál és a halhatatlanság kérdése szorosan összefügg az időbeli végesség és végtelenség kérdésével. Az időbeli végtelenségnek így a halhatatlanságnak is


103

vannak fokozatai úgymond hierarchiája. Egyedül abszolút halhatatlan (I.Tim 6,16) az Abszolútum, a Numinózum, az Alany (akinek se kezdete se vége nincs természeténél fogva) a Szentháromság Isten, ahogy Pál apostol is írja a Timóteushoz írt első levelében. A (csak) szellemi teremtmények trónok, uralmak, fejedelemségek, hatalmasságok (I.Kol 1,16) romolhatatlanok, elpusztíthatatlanok és potenciálisan egyúttal relatíve halhatatlanok természetüknél fogva, de nem lényegükből eredően, mert ugye keletkeztek valamikor, a Teremtő vissza is vonhatja létezésüket potencialiter, (persze nem teszi) ő alkotta őket szájának leheletével (Zsolt 33,6) az ő kezében van (örök) fennmaradásuk mibenlétének kulcsa. Az embernél (ádám) természetesen kezdeti, bűnbeesés előtti állapotában is csak a relatív halhatatlanság jöhet szóba. Most megvizsgálnánk azt, hogy a halhatatlanságnak akár ez a viszonylagos válfaja is felmerülhet-e az első emberpár esetén választott igeszakaszaink alapján. Kérdés az tehát, hogy az ember eredendően halandónak lett-e teremtve vagy csak a tiltott gyümölcs elfogyasztása után lett halandó? A “bizony meghalsz” kitétellel lett a halál tényező az emberi tényező (Ádám és kései leszármazottai) számára vagy a már amúgyis halandó Ádámnak egy személyre szóló figyelmeztetés volt csak: ha eszel a jó- és rossz tudásának fájáról, akkor – abban a pillanatban (pontosabban azon a napon) vagyis a nyilvánvaló ellentmondások elkerülése végett - idő előtt meghalsz? Vagy a “míglen visszatérsz a földbe... ismét porrá leszesz” ítélete egyszerűen csak a halálfogalom módosulását, az eddig jótékony, szelíd elszenderedésnek tudott halál fájdalmassá, félelmetessé, reménytelenné tudatosodását jelenti? A testi létezők számára eleve adott fizikai halál Istentől való elszakítottsággá, kárhozattá válását? Jelenlegi meglátásom szerint az ember, Ádám eleve halandónak teremtésével kapcsolatosan több dolog ellent mondani látszik. Ugyanis ha az Úr Isten minden teremtett dolog, lény így az ember teremtése után is a hatodik napon kimondhatta, hogy “minden amit teremtett vala, ímé igen jó” az kizárja a halált, még pedig azért mert később az Írás utolsó ellenségnek nevezi, (I.Kor 15,26) más helyütt pedig olyan dolognak, ami felett az Ördögnek van hatalma (Zsid 2,14). Már pedig egy jónak, tökéletesnek alkotott teremtménynek, egy jónak tökéletesnek alkotott világban nem lehet olyan dologgal közössége, nem lehet olyan valaminek részese, magyarán nem hathatja át, nem ragadhatja el, amely Isten legnagyobb vagyis legkésőbben legyőzhető-legyőzendő ellenségének tituláltatik (a halál) és Isten ellenségének (a Sátánnak), a rossznak (a jó ellentéte), a gonosznak eszköze. Másfelől az Úristen az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, tehát Isten képmása, (akinek imágója, ikonja annak ugye egyik legfőbb attribútuma a halhatatlanság) lehetetlen, hogy eredendően a halál martalékául adassék, mint a halál birodalmának hűbérese, várományosa, szemben Teremtőjével, aki az Élet fejedelme, az Élő Isten nem győzöm hangsúlyozni, aki a maga képére teremtette. Harmadjára pedig a következő indokokkal hozakodnék ide, mégpedig: hogy bár az Úr Isten az embert a földnek porából formálta, de az életnek leheletét (nösámáh) lehelte az ő orrába, így lett élő lélekké, nefessé. A Úr előszöris isteni, önmagából eredő esszenciát adott az emberbe e mellett persze az tartja benne a lelket is, (nefest, személyiséget?, én-tudatot?) ezt az éltető Rúach-ot amíg Isten az

104


emberben hagyja addig háádám él, akár egy világkorszakon át is (löólám), mindazonáltal a test élő voltát is ugyanez az isteni lehelet biztosítja. Mert később azt mondja, nem hagyom Lelkemet örökké az emberben, tehát eredetileg benne hagyta volna, az hogy nem hagyja örökké (löólám) az emberben valami negatívumnak a következménye, ha ez a valami nem történik, örökre benne maradt volna a léte fenntartó isteni lényeg (Rúach). Egy lólépéssel tova- azaz visszaugorván, tehát ha nincs tiltott gyümölcs megevése az Úr Isten Lelke örökké az emberben maradhat potenciálisan, így tehát a relatív halhatatlanság birtoklójának vélhető. Pontosítás végett el kell mondanom, hogy ezt az Úr Isten már jóval későbben az özönvíz előtt mondta, amikor nöfilim(ek) éltek a földön, mert az Istennek fiai (böné elóhím) keveredtek az emberek leányaival és felettébb megnövekedett a bűn, ugyanis ekkor érett be a tiltott gyümölcs behabzsolásának gyümölcse, teljesedett ki az ősbűn egy bizonyos határig, az Ararátig, az özönvíznek határáig. Az Úr tehát nem rögvest, hanem fokozatosan kezdte éltető szellemének (Rúach) igen intenzív jelenlétét, és amit gerjesztett a fokozott életerőt megvonni, visszavonni az emberből, embertől ezt mutatja Ádám és a sétita pátriárkák magas életkora is. Mindezekből következőleg pedig bibliai antropológiai kérdések merülhetnek fel, mert ha az Isten Rúach-ja nem marad örökké az emberben mi történik, a nefessel a halál után mert hogy a Rúach-hal és a testtel (bászár) mi történik az látszólag egyértelműbb. (Zárójelben egy csendes negyedik érvként megjegyezném, a fentiekhez csatlakozván, de ehelyütt, mertugye a post mortem állapotok felé sodortattunk, hogy a teremtéstörténetben sehol nem olvasunk a holtak országa, a seol teremtéséről, mintha ez is arra utalna, hogy a halál eredetileg nem volt bekalkulálva.) A Rúach ugye visszatér Istenhez, aki adta, a test pedig a földbe, amiből vétetett. De a három közül melyik a tudat, öntudat, én-tudat hordozója, mert például van, amikor a testtel azonosítja az Ige a személyt az Úr Ádámnak így mondja “visszatérsz a földbe...mert por vagy te s ismét porrá leszesz”, mintha ő csak puszta testként leledzene, míg korábban azt mondja a szent író: lőn az ember élő “ lélekké” mint aki alapvetően, lényegét tekintve lélek. Nos az ember testtel rendelkező lélek, vagy olyan test, por és hamu, aminek lelke van. Ezzel talán épp a kettő elválaszthatatlan egységét tanítja a Szentírás minden dualizmussal szemben, mert a lélek (nefes) a második teremtéstörténet szerint az Isten által formált anyagi test (földből való, földi adama héberül földet jelent) és az isteni lehelet (tisztán szellemi) kölcsönhatására jön létre. Így lesz élő, érző, gondolkodó, ön- és én-tudatos élőlénnyé, nefessé, ebből az okfejtésből következnék, hogy a nefes a személyiség, az önmagunkra reflektálás a tudat, hordozója. Kérdés, hogy ez a nefes egy tényleg létező dologiság vagy csak képi leírása pszichénknek és úgy mint amikor lekapcsoljuk a lámpát kialszik a fény és utána nincs sehol, ugyanúgy ha az Úr megvonja éltető Rúachját a nefes megszűnik és sehol nem találtatik többé még a seolban sem (holtak hona), mert a seol is csak mindannyiunk közös sírjának szimbóluma, hát igen így gondolják egyesek, a thnétopszichiták. Vannak, akik azt mondják, hogy a nefes, a lélek tényleges létező, ha nem is szubsztancia, meg a seol is, a halál után a lélek nem enyészik el, hanem öntudatlan álomban szunnyad a seolban kérdés, hogy álmodik-e, ők a hüpnopszichiták. És persze vannak a lélek halhatatlanságá-


105

ban hívők, ennek elfajultabb változatai a spiritizmus ás spiritualizmus különféle módozatai néha egy kis lélekvándorlással is megspékelve. Az én álláspontom szerint a lélek tényleges létező. A holtak hazájába kerül a halál beállta után az atyákhoz, az ősökhöz féltudatos, félálomszerű állapotban, (az Odüsszeia hadészlakóihoz hasonló létformába) amit az Ószövetség embere, úgy élt meg, hogy ott nincs se áldás se átok, se jutalmazás se büntetés, ámbár Istennel sincs semmiféle kapcsolat, mindenkinek egyforma a sorsa, a teljes elfelejtettség állapota ez. Ámde Krisztus feltámadása (előtte lement a tömlöcben lévő lelkekhez, az addig meghaltakhoz, minden seolban lévőhöz I.Pét 3,19; 4,6) a seol szürkeségét is átszínezi. Persze ez még a Krisztusban elaludtak számára is a meztelenség, a beteljesületlenség, (II.Kor 5,1-10) a nagy fényben való félöntudatlanság állapota a test feltámadása híján, akik nem Krisztusban haltak meg azokat továbbra is az ószövetségi seol semleges sivársága, az ősök törzsökébe való beintegrálódás fogadja. Visszatérve egyik korábbi fejtegetésemre, történetesen arra, hogy az Úr ítélete szerint az embernek vissza kell térnie a földbe, mert abból vétetett, mert por és ismét porrá lesz, két látszólag egymásnak ellentmondó dolgot sugall. Egy részt, hogy ekkor a bűnbeesés utáni számonkéréskor jelenti ki, azaz, hogy kijelenti az Úristen egyáltalán, hogy az ember sanyarú sors után visszahanyatlik megformáltatása előtti állapotába, azt sejteti, hogy ennek originálisan nem kellene így lennie, azaz nem lenne szükségszerű meghalnia, ez az első tilalom megszegésének a következménye. Viszont az abból vétetett, mert por és porrá lesz” fordulat “ olyasmit éreztet, hogy eredetére nézve mégiscsak mulandó, hogy alapvető közege a halandóság. Mintha ezt támasztanák alá egyes zsoltársorok is, (Zsolt 89,48; 90,3) Jób könyve bizonyos passzusai, (Jób 4,17-19; 9,2; 15,14-15) hogy az ember, de még az Istenhez hű angyalvilág sem tökéletesnek, jónak, igaznak alkottatott. Nyilván a tiszta szellemvilág esetén egy viszonyításról van szó, egy fokozásról a Mindenható Isten jósága, tisztasága, igazsága, tökéletessége annyira beláthatatlan, végéremehetetlen és felfoghatatlan, hogy a bukott, bűnös emberhez képest roppant erős, hatalmas, fenséges, makulátlan és igaz istenfiak, az ő hű szolgái is tisztátalanok és tökéletlenek, mármint az Úrhoz mérve, áthághatatlan közbevetés van Teremtő és teremtmény között. Tehát minden teremtmény már teremtmény mivoltából kifolyólag esendő, kicsiny és szegény a változhatatlan, végérejárhatatlan és beláthatatlan dicsőségű Abszolútumhoz, a Szentháromság Istenhez képest, a teremtmény már teremtménységénél fogva megváltásra szorul, ez létéből, meglétéből eredő adottsága. Az előzőekhez hasonlóan az életfa jelenlétéről is a paradicsomkertben az ember eredendő halhatatlanságával illetve halandóságával kapcsolatban ellentétes következtetésekre lehet jutni. Bizonyíthatja az eredendő halhatatlanságot, mégpedig azzal, hogy az első ember eleve olyan környezetbe helyeztetett bele, Isten közelségébe, ahol lehetetlen halandónak lenni, állandóan szakítani lehet, sőt nem lehetséges nem szakítani Isten jelenlétének éltető, az életerőt hatalmasan növelő gyümölcséből. Mivelhogy az élet fájáról falatozás nem soroltatott a tiltott gyümölcsök közé a jó és rossz tudásának fájával ellentétben. Később, a bűnbeesés után a

106


tiltás az életnek fájától nem büntetés, hanem kegyelem, oltalom, mert ha a teljes lényében, valójában megromlott ember kinyújtaná kezét és enne róla sorvadását, satnyulását, öregedését, pusztulását, tehát szenvedését tenné beláthatatlan hoszszúságúvá, a határtalanságig fokozódóvá. Hasonlóan, természetesen némi absztrakcióval, mint az Úri Szentvacsorához fűzött intés esetében, a ki méltatlanúl eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Úrnak testét. Az élet fájának eledele épp a hervadásnak nem kitett, életerőtől duzzadó, bűneset előtti test ezekben való megmaradását szolgálta. De mondhatja egy-két szőrszálhasogatóbb lélek, hogy épp azért volt szükség az életnek fájára, mert az első ember halandónak lett formálva. Faramuci egy elgondolás az, hogy az Isten megteremtette az embert az Édenen kívül halandónak, halálra szántnak aztán meg hozzávetőlegesen kis idő múlva a Gan Edenbe helyezi a halhatatlanságot biztosítván számára. Ha meg nagy idő telt el – amit belemagyarázás-ízűnek érzek – akkor mikor volt a történelemnek az a kitüntetett pontja, amikor az embernek hirtelen lehetősége nyílt a halhatatlanságra, (paradicsomi viszonyok közt élvén meghitt viszonyban Istennel). Ha meg csak az őskijelentést jelképezi az Édenkert és benne a leendő üdvösség lehetőségét az életfa, akkor miben különbözik a bűnbeesés előtti ember állapota, lehetősége a hitre jutott, de még nem látásban járó bűnbeesés utáni, bukott emberétől. Mindezek fényében, mint tudjuk az ősbűn büntetése a halál, felmerül a kérdés, hogy mit fed, mit jelent igazából, milyen természetű valójában ez a halál, már abban az esetben, ha az ember eredendően halandó? Mert ugye nóvumként érte a halálos ítélet, mert ha nem lenne nóvum (azaz természetes lenne, hogy meghal) akkor nem lehetne ítélet az ítélet, mert nincs értelme valakit arra ítélni, ami lényéből fakadóan a sorsa, amire teremtésétől kezdve kárhoztatva van. Mint korábban már kifejtettük az első ember (ádám) relatív halhatatlanságát tartjuk indokoltnak az őstörténet szövege alapján – természetesen a bűneset előtti állapotában. De ez így nem teljesen pontos, nos akkor inkább úgy mondanám, nem arra tennénk a hangsúlyt, hogy (relatíve) halhatatlan, hanem arra, hogy nem halandó. Mert a kettő nem ugyanaz. Mert a halandóság nem csak azt jelenti, sőt alapvetően nem azt jelenti, hogy az életnek egyszer vége szakad, hanem egyfajta elerőtlenültséget, elgyengülést, gyarlóságot, életerővesztést hústesti értelemben rossznak: bűnös kívánságnak, betegségnek, a szervezet gyors elhasználódásának egy szóval a romlandóságnak, rothadandóságnak való kiszolgáltatottságot. Mindezt pedig a római levél 8. része 20-21. versére alapozom, ahol azt írja Pál apostol, hogy …a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett, nem önként, hanem azért, a ki az alá vetette. Azzal a reménységgel, hogy maga a teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától… Tehát ha a teremtett világ és benne az ember hiábavalóság és rothadandóság alá vettetett, a kijelentés mondanivalójából következik, hogy nem volt mindig ezeknek a rabságában, és ha nem volt az azt jelenti, hogy egykor romolhatatlan volt pompázó, virágzó és mikor volt ez, a bűneset előtt, mert épp ezért átkozta meg az Úr Isten a földet, mármint az első, az ősbűn miatt. Az előbbiekben előadottakra való tekintettel némileg cizellálnánk a korább bevezetett relatív halhatatlanság fogalmát. A szellemi teremtmények, akikre ezt


107

elsődlegesen vonatkoztattuk, azok természetüknél fogva (ami ugye ontológiailag nézve nem anyagi) mondhatók halhatatlannak a relatívsága ennek pedig ott tetten érhető, hogy van kezdetük, ha végük nem is. Az első ember esetében ez annyiban módosul, hogy rendelkezett anyagi szubsztanciával, a szellemit, pedig Isten lehelése (Jn 20,22) biztosította számára (Jób 34, 13-15). Mivel Isten hosszú ideig szándékozott Szelleme által az emberben lakozni – megkockáztatnék egy gondolatot, talán akkor, az Édenben, olyan minőségben lakozott Szent Lelke (Rúachja Jn 20,22) által az Isten az emberben, mint akkor fog leplezetlenül, amikor majd megeleveníti halandó testünket a feltámadáskor (Róm 8,11) – teljesen áthatotta anyagi, hústesti mivoltát, sugárzó, túláradó életerő birtokosaként nem volt az idő múlásának, betegségnek, bűnelkövetési kényszernek kiszolgáltatva. De mivel nem természeténél fogva halhatatlan (ontológiailag materiális) hanem attól függ ez, hogy az Úr meddig hagyja benne léte fenntartó leheletét – na itt a cizellálás – kvázi relatív halhatatlannak neveztessék. Az Úr Rúachja, aki ugye az ember létét fenntartó lehelet is kétféle módon is funkcionál az emberben egyszer mint életprincípium, ebben a kvalitásában minden élőben-mozgóban jelen van pl. az állatokban, miként a Genezis 7, 22-ből kivehetjük, …minden földön járó test, madár, barom, vad, és a földön nyüzsgő minden csúszó-mászó állat; és minden ember. Mindaz aminek orrában élő lélek lehellete vala (nisömat-rúach chajjím bőapáv) a szárazon valók közül… ez igazolni látszik azt a feltevésünket is, hogy az életnek lehelete, mit az Úr az ember orrába lehelt (vajjipach böapáv nisömat chajjím) az végtere is az Úr Rúachja (Lelke, Szelleme). Máris itt vagyunk a másik funkciónál, ami csak az embernek adatott, amit az előbb a Szentháromság harmadik tagjával hoztam kapcsolatba, ez esetben a Szentírás a hallgatásával is beszél, mert ugyan mint az előbb említettük az Ige tanúsága szerint minden élőlényben, legalábbis állatban az élet szelleme (I. Móz 6,17;7,15 rúach chajjím) fellelhető, de csak egyedül az ember esetében tudósít arról, hogy közvetlenül nyerte az Úrtól (lehellés) azt. Végszó De kb. öt bekezdésnyi talán nem fölös gondolatkitérő-exkúrzió után visszatérülnénk oda, hogy mit is jelent a halálnak ez a halálos ítélete, az imént eredendően kvázi relatív halhatatlanként definiált Ádám és Éva számára. Alapvetően halandóságot, ami először jelent nemcsak és elsősorban öregedést, betegséget, lassú fizikai pusztulást és végül fizikai megszűnést, hanem teljes bűnre való hajlamosságot, az önkéntelen vétkezési kényszer rabszolgaságában való tengődést, másodszor lelki-szellemi halált: Istentől való elválasztottságot ez életben és a seolban, harmadszor a második halált, végleges, maradéktalan és örök halált, melyben az előző három beteljesül és megpecsételődik és mindez az utódok végtelen sorára átterjed, így a megváltatlan természeti ember a bűnbeesés óta a halandóságba, a halál fent említett hármas kötelékébe, teljes reménytelenségbe születik bele. Tehát ebből a halandóságból következik az áteredő-eredendő bűn, azaz, hogy mindannyian bűnösök vagyunk, hajlamunk van a bűnre. Az ős-

108


bűn, mint kiderült már elnyerte büntetését, a halált avagy a halandóságot, minek következménye a bűnre való hajlam, annak pedig a személyes bűnök. Tehát a halálban vagyunk Isten ítélete, haragja alatt, sőt az ősbűn, az első Ádám bűnbeesése egész mikro- és makro-környezetünkre kihatott. A második Ádámnak, (I.Kor 15,45) az Úr Jézus Krisztusnak, Az Isten Fiának, a Fiú Istennek kellett eljönnie, életét adnia a Golgothán és elszenvednie a teljes Isten-hiányt (Élí, Élí lámmá szabakhtání) és áldozatával megsemmisítenie az emberiségre kimondott halálos ítéletet, (II.Tim 1,10) hogy kiszabadítsa Ádámot és utódait a halál fennebb említett hármas kötelékéből, a halandóságból. Így nem kell senkinek végérvényesen és maradéktalanul a mulandóságban, a rothadandóságban, a fizikai halálban, sőt a második halálban az úgy nevezett örök halálban sem, a teljes reménytelenségben maradnia csak addig, amíg ki-ki elszenvedi a vétkei szerint rámért büntetést és a kiteljesedett, rettenetes, de nem abszolút Isten-hiányt, azt Krisztus szenvedte el helyette aztán mély álomtalan alvás nagyon hosszú ideig. (De Krisztus érdeméért nem kell végérvényesen meghalniuk I.Kor 15,20-28; Ef 1,10, II.Tim 1,10). Ám akik Krisztussal együtt meghaltak és Vele együtt megeleveníttettek, már itt a földön felélesztetnek a lelki-szellemi halálból, az Istentől való elszakítottságból, mert nemcsak az első bűn és következményei, hanem személyes bűneik miatt is elszenvedte Jézus Krisztus a büntetést, nemhogy nem maradnak véglegesen benne, rajtuk egyáltalán nincs hatalma második halálnak. És Isten mindezt a csodálatos kegyelmet és szabadítást már választott igeszakaszunkban, épp az ítélethirdetés közepette, a proto-evangéliumban (I.Móz 3,15) sejtetni engedte.

Revák István: Eltérő utak. – 2005, Székesfehérvár, olaj, vászon

PETRŐCZI ÉVA – SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY: MESÉS MAGYARORSZÁG – BARANGOLÁSOK TÉRBEN ÉS IDŐBEN

109

Petrőczi Éva

Száraz Miklós György: Mesés Magyarország – Barangolások térben és időben, (Mérték Kiadó, Budapest, 2011) Száraz Miklós György Magyarország csodái című könyvének sikere nyomán új, minden eddiginél teljesebb „kultúrhungaricum” gyűjteményt, apránként is kinyitható olvasmánykincseskamrát kínál az érdeklődőknek. Ahogyan bensőséges szerzői hitvallásában olvashatjuk: „Létezik sok sajátosan magyar ügy, olyan dolog, ami a mi földünkön sarjadt, mi adtuk az emberiségnek, vagy a véletlennek köszönhetően nálunk található, itt őrződött meg. Akadnak köztük olyanok is, amelyek indulatokat kavarnak. A pálosok és titkaik, a rovásírás rejtelmei, Csörsz árkának legendái, a zalai Mocsárvár talányai, és persze a kincsek. Mind olyan téma, mely alkalmas arra, hogy vitát gerjesszen, meglódítsa a fantáziánkat.” Igen. Ez a rövid témakóstolgatás máris megadja a választ arra: mi az újabb Szárazkötet kedvező fogadtatásának titka. Az, hogy nem „csak” magyar irodalmat, történelmet, művészettörténetet, zenét, képzőművészetet tár elénk, de ugyanakkor földrajzot, növényés állattant, írástörténetet, kulináris különlegességeket. És még ezer más témát. Egyszóval, a történelmi és a jelenkori Magyarország sok-sok szépségét, titkát. E gyönyörű kiállítású kiadvány célközönsége hasonlóképpen változatos: iskolák, művelődési intézmények, könyvtárak. A magánvásárlók körét – tekintettel sokunk pénztárcájának állapotára – elsősorban a külföldön élő, vagy éppen hazatelepült magyarok és gyermekeik, továbbá a hungarológiai tanulmányokat folytató külföldiek személyében tudom jó reménységgel elképzelni, mint „könyvbe zárt kis hazát.” Hogy ezek után az album anyagából két teljes ellenpólust említsünk: itt van mindjárt a legendás és megfizethetetlen franciaországi testvérével vetekedő, de ma még kevéssé ismert homoki szarvasgomba, amely ma még nem hungaricum, de kellő ügyességgel, igényes publicitással azzá válhat. Hogy e sorok írójának „főzőasszonyi” énje mellett megszólaljon egyháztörténetet kutató hangja is, hadd említsem meg az érdekes, és nagyon gazdagon illusztrált „Hitvitázó Erdély” című fejezetet is. A könyv – mint az előbbiekben már utaltam is rá – nem csupán a mai, de a történelmi Magyarország egész területén kalandozik, helyenként Szerb Antal esszéstílusát idéző élénkséggel és színességgel. Nem szakmunka, sem földrajzkönyvnek, sem rendszeres művelődéstörténetnek nem tekinthető, még csak szokványosabb fajta országismereti kézikönyvnek sem. Szerzője vállalja az esetleges kisebb-nagyobb tévedéseket, a személyes hangvételt, de éppen ezért tökéletesen alkalmas arra, hogy sokak szívét-értelmét Magyarország felé fordítsa. És ez egyáltalán nem közömbös olyan időkben, amikor ezzel ellenkező törekvésekkel is találkoznunk kell. A gyűjtemény képanyaga helyenként természetfilm-szépségű fotókat kínál e műfaj barátai számára, az elegáns fedélterv, kötésterv és tipográfia Kiss László munkája. Nagyon reméljük, hogy ez a sok munkával, hiteles „honszeretettel” megírt-összegyűjtött anyag – érthető módon viszonylag (de nem eltúlzottan!) magas ára ellenére - nagyon sok felnőtt és ifjú olvasó magyarságtudatát, magyarságképét és dolgaink, életünk, múltunk és jelenünk iránti szeretetét erősíti majd.

110

REVÁK ISTVÁN FESTMÉNYE

Revák István: Hagyományos virágnyílás – 1993-2004, Hernád, olaj, karton .

PÁLFALVI ANDRÁS – KOR–RAJZAINK

111

Pálfalvi András

KOR–RAJZAINK Revák István – Revák Katalin közös kiállítása Mi lehet a boldogság? Talán, ahány ember, annyi válasz, de biztos, hogy nagy boldogság, ha az embernek megadatott az alkotás képessége, és ha olyan dolgokat alkothat, ami mások számára is örömet okoz. Gondolkodásra, felismerésre, tépelődésre, aszszociációkra késztet. És, ha ebben az alkotótevékenységben a saját gyermeke a társa lehet. Olyan valaki, aki nem csupán társ, hanem maga is önálló, saját gondolatisággal, saját kifejező eszköztárral rendelkező autonóm alkotó. Ez biztosan boldogság. Ez a kiállítás erről szól. Apa és leánya közös tárlatán ennek lehetünk részesei. Revák István 54 éves érett, karakteres festő. Termékeny, nagy munkabírással megáldott ember, a székesfehérvári művészvilág markáns képviselője, most van alkotóereje teljében. Képeivel már találkozhattunk jó néhány kiállításon, Székesfehérvártól Budapesten át Dabasig. 1975. óta állít ki. Ez a mostani, hatalmas tárlat átfogó képet kíván adni Revák István eddigi munkájáról, korszakairól, bár nála igazi, cezúrával jelezhető korszakokról nem igazán beszélhetünk, mert nem zár le véglegesen semmit, vissza-visszatér, majd újat kezd és párhuzamosan éli meg művei mélységeit. Színek kavalkádja, örvénylő formák töltik ki vásznait, képein nincsenek üres helyek, mindent betöltenek a szimbolikus, vagy valóságos figurák,

formák, ornamensek, és a színek is talán a „hamvasbélai” színértelmezés törvényei mentén születnek és élnek egymás mellett képein. Ebből a gazdag, az eddigi életművet reprezentáló anyagból ki kell emelnem néhány súlyos, összefüggő egységet, –természetesen a teljesség igénye nélkül–, amelyeket fontosnak érzek Revák István gondolataiban, élet- és művészetfilozófiájában betöltött szerepük és művészi kivetülésük, vagy éppen aktualitásuk miatt.

1. Ablakok: Fényt adnak nekünk, kiláthatunk rajtuk a kinti világra, de ugyanakkor be is zárnak bennünket, a nyitni-zárni, az oldás és kötés ősi dualitását is szimbolizálhatják. „Ablakaim” címmel rajzokat, akvarelleket és négy olajképet hozott elénk a festő. Az ablakok az ő számára is az elzárt térbe bezúduló fényt, és a fények által hordozott színeket jelentik, és

112


ennél még mélyebben azt is, hogy a fal, –ami izolál bennünket, elválaszt a kinti világtól–, megnyitható, átlátható és átjárható. A sugárban, pásztákban áradó fények ennek az örömét jelentik.

meg. Most kiállított képein az Alföldi Géniusz variációit láthatjuk, a Szabadkán készült alkotások, pedig a Délit idézik, tisztelegve a gondolatok és a szavak mestere előtt.

2. Öt Géniusz: Ennek a jegyében Hamvas Béla gondolatait formálta képekké, és láthatunk közülük több alkotást is, melyeken beavat bennünket a „Tájegység és lelki karakter” Hamvasi misztériumába. Hamvas Béla univerzális lénye, filozófiája, gondolatainak hatalmas, olykor kaotikusan áradó hullámai régóta foglalkoztatják Revák Istvánt. Képein másutt is megtaláljuk hatását, nyomait, de konkrét megidézését a Hamvas által „Öt Géniusznak” nevezett földrajzinemzeti archetípusoknak, az Alföldi, az Északi, a Nyugati-Dunántúli, a Délnyugati, és a Déli-Erdélyi őstípust megragadó képek sorozatában találjuk

3. Nők a műteremben: Ez a nagyméretű képekből álló sorozat, sorsok, karakterek gyűjteménye. Az itt látható, 7 modell után készült tojástempera képsor a legnagyobb egybefüggő együttese a kiállításnak. Életsorsokat és élethelyzeteket, személyiségtípusokat modellálnak ezek a képek. A háttér pontosan-gondosan beleépül a modellekbe, körülfogja, talán szorongatja is őket, mint titkos gondolataik, kételyeik, vagy reményeik kivetülése. Zárt, védekező testtartásuk, a keresztbevetett lábak, a kapcsolódó kezek azt sugallják, nem a feltárulkozás idejét élik, sorsuk még nyitott, és bizonytalan:


113

mivé is lehetünk, mivé is leszünk? Ha keressük, meg is találjuk szemükben a „honnan jöttünk, kik vagyunk, hová megyünk?” örök hármas kérdését.

együtt tölthette, és itt ezen a kiállításon akkor készült alkotásaik is együtt vannak. Ezekből a képekből sugárzik az újdonság öröme, a megismerés, a felfedezés izgalma.

4. Nyári képek Szabadkáról: Különösen mély az idetartozó képek kapcsolata ezzel a mostani kiállítással, –hiszen itt és most apa és lánya együtt jelentkezik alkotásaival – és ezek az idei nyáron készült képek, a közösen eltöltött szabadkai egyhetes út friss termései. Ezen a Szabadkán és környékén tett alkotó-kiránduláson akvarellek, rajzok és olajképek is születtek. Ihletett adtak hozzájuk az új benyomások, a város hangulata, az utcák zugai, az új háborús mártír-emlékmű, a Palicsi-tó, a természeti környezet, és természetesen az a meghatározó élmény, hogy ezt az egy hetet apa és lánya

5. Párizsból hozott képek: Párizsi útjáról 1985-ben egy távoli kontinens ősi üzeneteivel tért haza, finom, könnyed és magabiztos vonalú remek rajzokkal, amiket itthon nagyméretű színes képekké formált, melyeken az állati testek külső-belső struktúráit elemezte, távoli és ősi múltunk emlékeinek tisztelegve, és átformálva azt európai jelenünk számára. Ezek az ausztráliai-óceániai képek felidézik saját pogány múltunk hitvilágát, az egykori sámánok mindenen áthatoló tekintetét, azt a tekintetet, ami látja a hús alatt a csontokat és azon túl a lélek mélységeit is. 6. A Szabadság. A végére hagytam ezt a szinte szakrális fogalmat, ami

114


meghatározó eleme Revák festészetének. Minden képéből a szabadság iránti mélységes vágy sugárzik. Ezt az érzést jelenítik meg a legélesebben a zsúfolt kikötőt elhagyó vitorlás a „Kihajózás” c. képén, az „Eltérő utak” zabolátlanul tekergő-kanyargó betonpatakjai, vagy a „Repüljünk a széllel magasra”, a kötöttséget, a földhözragadtságot már a címével is tagadó képe.

Revák festészete duplafedelű, feltárulkozó, de sokszor mégis nehezen felfejthető, színes képi világ. A csendéletek, tájképek, családi portrék, zenei asszociációk is mindig hordoznak valami rejtett tartalmat, nem csak azt jelentik, amit egy adott cím, egy röpke megtekintés kínál. Képei ennél többet követelnek maguknak. Rá kell

áldoznunk egy kis időt és figyelmet. Figyeljünk csak Revák egyik különös csendéletére, melynek közepén, az örök szereplők – a gyümölcs, a fekvő nő, a drapéria – mellett egy kos-koponya hever, talán a zodiákus markáns jegyeként, vagy a kos-szarvat öltő, világhódító Nagy Sándor emlékének kivetülése a szenderegve merengő leány vágyaiban, vagy az ellopott mitológiai Aranygyapjú, vagy a mi Aranyszőrű bárányunk szomorú maradványa? Ez a kosfej felbukkan még több helyen, így a „Tisztelet Caravaggiónak” c. képén is. Nem csupán képi dekoráció, több annál. Számtalan válasz lehet rá, hogy mit jelent, mert Revák szimbolikája bonyolult, nem biztos, hogy rátalálunk az igazira. De nem is kell, elég, ha elindítja a nézőt az asszociációk gyönyörű útján. Az „Ihlet forrása” c. négy képén esetleg csak a Múzsa alig változó alakját vesszük észre, pedig a négy képben ott van az üzenet, az ihletre, az inspirációra az év négy


115

zetükből, és szinte térbe emelik a képet. Az elvont képek mellett megtaláljuk Fehérvár jellemző köztéri elemeit, a Fekvő katonát, Wathay töprengő alakját, Géza fejedelmet, a Bory-kutat, a Várkertet, a

évszakában, tehát folytonosan szüksége van az alkotó embernek. Vagy tekintsünk a „Rontott kép – Egy fiatal lányportréja” c. festményének mély és titokzatos tekintetű asszonyára, aki szecessziós hangulatot árasztó, mégis Ó-Egyiptomot idéző kendője alól elnéz mellettünk, valahová meszsze, ahová életünkben soha el nem juthatunk. A „Pontozott képek” a tárlat legfinomabb alkotásai. Égi, vagy földi térképek is lehetnének, amelyeken az értő utazó, felülről látva a világot, megtalálhatja útjának célját. A vonalak, pontok sorává ritkulva, mint a Tejút lüktető csillagai, kiemelkednek környe-

maguk realitásában megfestve. Folytathatnám a sort, de végezetül csak még egyet említenék: „Tisztelet Giottónak” címet adta egyik új képének, melyen éterien könnyed, játékosan rebbenő, élettel teli, vidám angyalok hozzák az üdvözletet, nem semleges hírnökökként, hanem empatikus érzelmekkel telítve. És zene szól ebből a képből is, mint Revák István képeinek többségéből. Zene, ami felcsendül a mi fülünkben is, ha figyelünk. Fények, színek, megfestett dallamok, harmóniák, amik áthatják Revák István festészetét. Ezeket láthatjuk itt körülöttünk.

116 PÁLFALVI ANDRÁS – KOR–RAJZAINK

Revák Katalin a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem kerámia szakán az idén végzett fiatal iparművész. Még a pálya elején. A családi gyökerek mellett az egyetemi tanulmányokhoz kiváló indítást adott számára a Tóparti Gimnázium és akkori oktatója, Szarka Tamás művésztanár. Olyan világban nőtt fel, építészmérnök és jól festő édesanyja, festőművész édesapja mellett, ahol az állandó alkotás, és képek, már kész és éppen készülő képek vették körül, amelyekbe korán, már négyévesen maga is „belenyúlt-belefestett”, és kedvére gyúrhatta a gyurmát-agyagot, mert természetes és magátólértetődő volt számára a képi-tárgyi önkifejezés. És természetes volt az is, hogy ő is ezt az utat választja majd. Saját bevallása szerint, bár a kerámia mellett döntött, soha nem szakadt el a festészettől. A két dolog összetartozik, hiszen a rajztanulmányokból térformák bontakoznak, és a tér jelenségei sokszor a síkokon akarnak kinyújtózkodni.


117

A tehetséges fiatal művész itt bemutatott kerámiái közül a legletisztultabb darabok talán a Lázár Ervin Csodapatikájához készített kilenc kis szelence, Mesetárgyak, amelyek kilenc gyötrő lelkibajunkat orvosoló balzsamokat zárják magukba, Pandora amolyan modern, fordított szelencéjeként. Nem egyszerű tárgyak, hanem üzenetet

hordozó szimbolikus teremtmények. Az Újak c. papírporcelán kompozíció finoman feltekert lapjai kecses formákká, többedmagukkal pedig, beszédes csoportokká lényegülnek. Átcsoportosíthatók, variálhatók tetszésünk és hangulatunk szerint.

mai inverzeként. A dámvadas kerámiafigurák komoly anatómiai érzékről és ismeretről tanúskodnak, melyeket a Margit-szigeti vadas-parkban, a szelíd és kecses városi vadakat figyelve tökéletesített Katalin.

Szinte minden igazi macska-pozíciót megformált Revák Katalin. Tökéletesen. Samott-cicái gyengédségre vágyó kecses és bájos lények, akiket az apró síkok bezártak magukba. A macskák, a simulékonyság, a kecsesség és puhaság megtestesítői, itt a kemény és érdes anyagú síkok-lapok közé redukált formavilágukkal, az ellentétek által felidézik és felerősítik igazi lényegüket, a puhaságot, a melegséget, akár Meret Oppenheim híres, szürrealista Bundás terítékének

A mozdulatok és a testek arányai harmonikus egységben jelennek meg ezeken a kis alkotásokon. Testüket itt is sík felületek fogják hangsúlyozott körvonalak közé, a „sziámi ikrekké” tömörített mozgásfázisok pedig, a befagyasztott pillanatot oldják múló idővé. Vagy éppen fordítva, a múló időt egy mozdulatsorba. E kecses lények elviselik a „Formatorzítás” kísérleteit is melyeken az áttört, vagy egymásra rakott csíkokban is megőrzik lényegüket, de közben fel-

118


tárják esendőségük, sérülékenységük mélységeit is. A „Nagy komposztáló edény” látszólag csak funkcionális tárgy, amit azonnal használatba is vehetnénk, ha lenne kertünk. De a praktikum mellett ősi funkciójú, ősi formát hordozó, ősi technikával készült és mélyen rejtett szimbolikájú tárgy is: a beléhordott, beléaprított nyers, elhullott, holt anyag összeérve visszatér és táplálja természetet, segítve az újjászületést, az örök körforgást. Revák Katalin festményei sokban hasonlítanak a kerámiákhoz, képein is a törött síkok, szögletes formák uralkodnak. A „Félretett emlékek” hármas képe nehéz szimbolikájú alkotás. Szögletes, törött vonalaival, síkjaival nyugtalan emlékeket sejtet. Egy, kissé távolabbi képen az idős, ruhátlan asszonyt lassan felfalja a vörös rókafej képében jelentkező idő, vagy az élet félretett, de elfeledhetetlen, számtalan emléke.

A Kapcsolatok c. képén a szögletesen egymásba fonódó karok azt üzenhetik, hogy az önfeledt, vagy éppen az önfeladó egymásba olvadás csak ritka jelenség modern életünkben. Az „Ifjú pár” egymásra tekintő, szembeforduló, kontúros finom profilja, hasonló gondolatokat sejtet, kérdéseket fakaszt: elválasztja, vagy összeköti-e őket a köztük lévő fehéres-ezüstös tér? E súlyos gondolatokat hordozó képek mellett megtaláljuk a finom derűt sugárzó kis tájképeket, a palicsi utazás friss emlékeit. És, azt, hogy Revák Katalinnak kiváló érzéke van a groteszk iránt, megláthatjuk az Önmarcangolás, az Áldozat, és a Bűnbak, már címükben is sokatmondó, egymás mellé helyezett, összetartozó, nagyszerű képeken. A 12 ablakos nagy tabló változatos tartalmakat hordoz, a Madárijesztőtől a Capelláig-ig sok minden kapott itt helyet. Közöttük ott vannak a szabadkaipalicsi élmények inspirálta képek is,


utcaképek szép ereszcsatornákkal, a mártíremlékmű tüskés vonalaival, női alakok, a városi séta egyéni impressziói. Megállhatunk e nagy tabló előtt és vizsgálódhatunk kedvünkre a képek struktúráján, viszonyukon egymáshoz. Láthatjuk, jól érzik magukat egymással, hatásuk összeadódik, felerősödnek üzeneteik. Derűs, felszabadult képek ezek a városról, az ottani tájról, virágok-

119

ról, és köztük van, nyitóképként, az örök téma, az „Asszony gyermekével”. És mindegyikük, a síkokkal, szögletes vonalakkal, erős színekkel dolgozó Katalin határozott, egyéni stílusában. Ugyanilyen, 12 kazettás, hajdani ablakszárnyba szerkesztett rajzokat is találunk, ahol játékos formavariációk fogadják a nézőt. Kiállított rajzain festett képeinek előképeit láthatjuk, melyeken a vonalak közötti üres mezők még várják a színeket. Tanulmányok, még a fehéren-fekete egyszerű, de kifejező kontrasztjában. Pályája elején álló, ígéretes fiatal képzőművészt ismerhetünk meg Revák Katalinban, aki érzékenységét, tehetségét szorgalommal, tanulással bontakoztatja. Kívánom Neki, hogy választott műfajai között, gazdag alkotó életben, találja meg a harmóniát. A művész mindig keres, kutat, vagy kerget valamit, soha nem adja fel a reményt, hogy rá is talál, és ha rátalál, folytatja újra és újra. Sok sikert, termékeny életet Mindkettőjüknek!

120


Revák Katalin: Idősödő női akt – 2012, Székesfehérvár, olaj, vászon


121

Hadd zárjam megnyitómat egy rövid verssel, amit nem erre az alkalomra írtam ugyan, de úgy érzem, illik ide:

Egyszer talán… Egyszer talán Az ember már nem dörömböl Alagutak hideg falán Mindenki fürdik majd a tengerekben A vizet kezükkel magasra fröcskölik Gyerekek hada halakat idomít Nem járnak többé szellemek az éjben Holdfény húrja lesz a hárfánk A csillagokat kézzel vesszük le Kisgyerek játszik majd vele És nem sír ha elgurul A könyveket szoborba véssük Szemünk egyszerre látja minden oldalát A sima márvány geometriáját Mindenki érti Kitesszük majd a szabadba S a szél még szebbé faragja Az örök harmóniát A vers szivárvány lesz az égen Mindenki szépnek látja A másikat És önmagát

Elhangzott Revák István és Revák Katalin „KoR–Rajzaink” Című kiállításának a megnyitóján. Székesfehérvár, 2012-10-26, Szent István Művelődési Ház – Szent Korona Galéria

122

SOMOGYI GYŐZŐ GRAFIKÁJA

Somogyi Győző: Ábrahámhegyi kereszt – Tus, papír

SOMOGYI GYŐZŐ – A MŰVÉSZ HITELE

123

Somogyi Győző

A művész hitele Ha a mű hitelessége a művészen áll, az maga a bizonytalanság. Bizonytalan az alkotó is, aki maga sem tudja, hogy amibe belefog, az sikerül-e? Egyrészt szakmailag, másrészt pedig, javára válik-e az emberiségnek, és még tíz év múlva is tudja-e vállalni? De bizonytalan a közönség, sőt a megrendelő is. Az alkotás hitelét nem a művész garantálja, hanem egy mögöttes eszme, egy értékrend, amelynek nem a művész a gazdája. A köznapi életbe is percenként föl kell tennünk a kérdést: ez a cselekedet jó-e nekem, jó-e az emberi közösségnek, jó-e a világegyetemnek? Sajnos nem vagyunk képesek minden cselekedetünket így mérlegre tenni, azonban a művész felelőssége és kockázata kétszeres. Hiszen az emberi cselekedetek elmúlnak, kijavíthatók, megbánhatók, megváltoztathatók, a művész azonban ott hagyja a keze nyomát és nem tudja visszavonni. Egy épülettel két-háromszáz évig együtt kell élnie az utókornak, de a zene, a képzőművészet tárgyai is megmaradnak és hatnak. Tehát a művész hitelének sokkal nagyobbnak kell lennie és sokkal nagyobbnak a mögötte lévő fedezetnek, a garanciának is. Ezt a fedezetet azonban nem a művész személyisége szolgáltatja, mint ahogyan azt sokan gondolják, ha szavahihető, tehetséges egyéniség akkor hiteles. Nem, hanem az eszmei háttér a garancia, amelyből a művész kiindul és amivel gazdálkodik. Ez pedig minden kultúra és minden művészeti alkotás esetében egy vallás és egy vallásra alapozódó hagyomány. Nem ismer az emberiség története olyan műalkotást, amelynek hátterében ne a vallás állna. A művészet szakrális cselekedet, az istentisztelet egyik formája, a kultusz része. Az ősember első rajzát sem azért csinálta, hogy gyönyörködhessen benne a másik ősember, hanem hogy elnyerje azokat az erőket, amelyek az állatokon és a természeten uralkodnak. A hatalmas ókori kultúrák nagy alkotásai is, mint egy-egy templom, isten-tiszteleti cselekmény. A mi esetünkben, európaiak esetében a kereszténység az az eszmei háttér, amelyből immár két évezrede a művészeti alkotásaink születnek. A kereszténység arra a kérdésre, hogy mi a művészet feladata és mi a művészet célja, azt a választ adta, hogy Isten dicsősége. Mindaz, amit létrehoztak, legalább 1700-1800 éven keresztül ebben a kultúrkörben, a katedrálisoktól a kis útmenti keresztekig, azt a föliratot hordozzák, hogy Isten dicsőségére hozta létre X. Y. uralkodó vagy állíttatta Kovács János földműves. Az Isten dicsősége azt jelenti, hogy a létezés rendje. Szép az, ami az élet élését, szaporítását, gazdagítását jelenti ami az életet szolgálja. Szép az az emberi mű, ami az életnek kedvez. Nem a különös, a rendhagyó, a más, az idegen, hanem fordítva. Lehet újszerű, áttételes, meghökkentő, de esztétikuma nem új vagy meghökkentő voltában áll, hanem az életben, azaz Isten dicsőségéhez való viszonyában. Ha summája és hatása az élet, akkor szép. Istent ésszel fel nem tudjuk fogni, a vallás áttételesen beszél róla és hitelt helyezünk abba, hogy ez a tanítás és ez az értékrend igaz. A hitel szóban benne van a hit, amely a nem tapasztalt, de remélhető dolgoknak a valósága. A kereszténység

124


adja nekünk ezt az eszmei hátteret. De valójában a művészet egyetlen egy közös hagyományra megy vissza. Lényegében minden kultúra és minden vallás mögött egyetlen Isten áll, nincs külön istene a keresztényeknek, a muzulmánoknak vagy a természeti népeknek. A művészeti tradíció is egyetlen egy közös folyam, egyetlen egy közös láncolat, amely a ma ceruzát vagy vésőt ragadó művészt összeköti azzal a hajdani őssel, aki a barlang falára rajzolt, vagy az első éneket elmondta a tábortűz mellett. Egyetlen egy hagyomány van, mégpedig egyetlen egy közös


125

vallásos tradíció. Ezt a Biblia úgy fogalmazza meg, hogy a Paradicsom gondozása, szaporodás és sokasodás, a föld megművelése egyszóval az élet szolgálata. A középkorban azt mondták, hogy a tudomány a teológia szolgálóleánya és a művészet is szolgálóleánya volt a valláson keresztül az életnek. Ez csak látszatra üres szó, mert ha meggondoljuk, hogy a világegyetemben egyetlen egy kis golyó található, amelyen élet van, ennek is egy nagyon vékony, hártyaszerű felületén, egy pár száz méteres övezeten létezik az a valami, amit életnek nevezünk. Száz éve az emberiség urai milliárdokat költenek arra, hogy az életet máshol is felfedezzék, vagy maguk állítsák elő üvegben, mégpedig azért, hogy lelkiismeret furdalás nélkül elpusztíthassák, mondván hogy lesz másik. De másutt nem találják. Az élet egy végtelenül törékeny dolog, amely ránk van bízva. Ez az a hitelfedezet, amely minden kultúrát és műalkotást létrehoz és igazol. Ma azt láthatjuk, hogy a művész, az egyes alkotó, de a megrendelő vagy a megbízó is teljes bizonytalanságban van ekörül a hitel körül. Az értékrend relatív, többen azt mondják, hogy a művészet árú, tulajdonképpen az érte adott pénz határozza meg az értékét, a társadalmi elismerést vagy sikert hozva. A különböző díjak, amiket érte adnak, ez hitelesíti a művész személyiségét vagy az alkotásának értékét? Egy eszmei bizonytalansággal állunk szemben, és ennek forrása az a kultúra, az az eszmerendszer, világrend, amibe a fehér ember a felvilágosodás óta belelépett. Azt az eszmei hátteret, amelyet évezredekig a vallás fogalmazott meg a felvilágosodás újrafogalmazta, és létrehozta azt a kultúrát, amelyet modernitásnak nevezhetünk, és az alkotó hitelét, de a befogadókét is többnyire az ebben való vakhit jelenti. Közmegegyezés, hogy a felvilágosodás által diktált modernista alapelveket mindenki elfogadja és hisz abban, hogy ezek érvényesek és hosszú távon is érvényesek lesznek. Egyik alapelve az új kultusza és elsőbbsége, az újításnak, a kísérletezésnek és a kutatásnak a parancsa. A tudományt és a művészetet is ez mozgatja ma. De ebben természetesen benne foglaltatik az, hogy az a dolog nincs meg, hanem kutatni kell, kitalálni, újra és újra, mert ami előtte volt nem érvényes, sőt tilos, ez pedig holnapra elavul. A másik a fejlődés dogmája, amely azt jelenti, hogy minden későbbi állapot értékesebb minden korábbi állapotnál. A harmadik a nyugat-keleti irány, amely feltételezi, hogy minden földrajzi adattól nyugatabbra elterülő dolog értékesebb minden tőle keletre elterülő dolognál. És végül a legfontosabb dogma, hogy nincs Isten. Ezt úgy tudósnak, mint művésznek kötelező elfogadni ahhoz, hogy egyáltalán megmaradhasson a pályán. Ez azt jelenti, hogy a vallás, a szakrális tradíció tagadása sőt rombolása ma a művészet első számú feladata. Gondoljunk az avantgárdra, amely élcsapatot jelent és különösen a 1920. század fordulóján teljes nyíltsággal megfogalmazták, hogy harc folyik az elavult, régi értékekkel szemben, azoknak a lerombolása és az útból való eltakarítása a művészek feladata, akik a társadalmi fejlődést vezetik és a törés, zúzás, pusztítás számít igazán alkotásnak. Ez az, amit tapssal, elismeréssel, pénzzel jutalmaz a kor. E mögött egy szép új világ ígérete a fedezetlen hitel van egy új és minden eddiginél értékesebb értékrend, amely a pusztítást igazolja. Ez mindeddig nem bukkant fel, de a tradíció és a kulturális értékek pusztítása továbbra is folyamat-

126


ban van, sőt lehet mondani, hogy felgyorsult. Sőt ma már nem is ígérnek helyette egy elfogadható civilizációt, hanem a modernitás elve már odáig igazolta önmagát, hogy csupán a tradíció megsemmisítése önmagában műalkotás és érték. Ezt a színházművészettől kezdve a képzőművészeten át az építészetig nagyon könnyű felismerni. A modern tudomány és a művészet eme dogmákra épül. Direkt nem említettem a modernitás elvei között a szabadságét, pedig az egyik legfontosabb elv, hogy a művésznek és művészetnek legfontosabb mozgatója a szabadság. A szabadság ugyanis csak egy tagadó szó, az értelmezi, hogy mire használják. A felvilágosodás a kereszténységtől való szabadságot hirdette meg. A vallásszabadság azt jelentette, hogy szabad ateistának lenni, viszont hogy szabad vallásosnak is lenni, ez már nem fért bele ebbe a szabadságfelfogásba. A modern művész és a tudós nem szabad. Be van zárva egy ketrecbe, a modernitás ketrecébe, amelyet konkrét uralmi rendszerek testesítenek meg, és továbbra is szolgálóleány, csak ezeknek az említett eszméknek a rabságában. Ez az oka annak,hogy tisztelet a kivételnek, ez nagyon sarkos kijelentés, de igazán nagy műalkotás nem született a modernitás jegyében. Tehát olyan, amit évszázadok múlva is emlegetni és mutogatni fognak. Amennyiben születhettek, azok mind a tradíció maradványai mentén születtek. Mert természetesen a tradíció és a kereszténység nem ért véget a francia forradalom kitörésének pillanatában. Megpróbálták megsemmisíteni, de nem sikerült, a tradíció szálai tovább élnek ma is. Rendkívül erős szálak ezek, és azok az alkotók, akik az elmúlt kétszáz évben jót alkottak, mind ezekbe a szálakba kapaszkodtak a létrehozott alkotásaikkal. De a kultúra pusztulásánál még sokkal szembetűnőbb az élet pusztulása a Földön, és ennek nem mond ellent az, hogy az emberiség létszáma statisztikailag növekszik. Maga a bioszféra, a biológiai sokféleség gazdagsága jelenti az élet sokaságát. Ha egyetlen faj túlteng, a többi visszaszorul, az pusztulás. Ezt ma már a világ összes nagy szelleme, bármilyen világnézetű, tudja és felismeri, leírta. Mégis azon a normarendszeren, amelyet modernitásnak vagy a felvilágosodás rendszerének nevezünk, nem tudott az emberiség túllépni. Az ökológiai katasztrófa a mi korunkban ért el odáig, hogy szembe kell fordulni a modernitás parancsával és nemet kell rá mondani, és újból meg kell találni azt az eszmét, amely helyreállítja az élet rendjét és egyensúlyát. Ez visszacsatolás a tradíciókhoz, termékeny visszafordulás ahhoz a valláshoz, amely mögöttünk áll. A kereszténységről van szó. Viszszatérés ahhoz a hagyomány láncolathoz, amely a legelső embertől kezdve mind a mai napig élő és töretlen. Erre egyénileg is rá lehet csatlakozni, de közösségileg


127

is. Minden megújítható, a rekonstrukció, az újra-élesztés nem lehetetlen. Engem nagyon megragadott Maróth úr előadásában az, hogy lényegében a középkor nem csinált mást, mint az ókort akarta feltámasztani. A restauráció, a birodalom helyreállítása, ez volt az egész középkor vezéreszméje és ezért tudta stílusok és műalkotások sokaságát létrehozni. A termékeny visszafordulás minden kultúra alapja. A csőlátás parancsa, hogy csak előre nézz és ne hátra, mert sóbálvánnyá változol, ez a modernitás tévedése. Kizárólag visszatekintve, visszanyúlva lehet megteremteni azt a fedezetet, amelyik a művész hitelét jelentheti.

Elhangzott A 6. Szakrális Művészetek Hete megnyitóján 2012 09. 22. a Szent-István teremben. Somogyi Győző Kossuthdíjas festőművész gyűjteményes tárlata a székesfehérvári Szent István Művelődési Ház – Szent Korona Galériában volt látható 2012 09. 22.– 10. 24-ig.

128


Somogyi Győző: Somogyi Róza – 2005, tojástempera, vászon

SOMOGYI GYŐZŐ – A MÚVÉSZ HITELE

Somogyi Győző: Szent Margit – 5/15 litográfia nyomat

129

131

ELŐFIZETŐINK 2012-BEN

2012 előfizetőink Ács József, Érd ALBA KDM, Székesfehérvár ALCOA KÖFÉM Művelődési és Klubház, Székesfehérvár Aranybulla Könyvtár, Székesfehérvár A Szabadművelődés Háza, Székesfehérvár Bártfai Mária, Vértesacsa Beke István, Székesfehérvár Berényi Gézáné, Székesfehérvár Bertha Zoltán, Debrecen Dr. Béressy Lajos, Budapest Bíró András, Érd Bíró Balázs, Budapest Bobory-Michna Boglárka, Székesfehérvár Borszuk Edina, Budapest Ciszterci Rend Szent István Gimnáziuma, Székesfehérvár Csató László, Budapest Csákvári Szilvia, Székesfehérvár Dr. Cser-Palkovics András, Székesfehérvár Dr. Csomán István, Székesfehérvár Csóbor Jenő, Agárd Dr. Derényi Gábor, Székesfehérvár Deschmanné Pálos Emese, Budapest Diófa Vendéglő, Székesfehérvár Dózsa István, Enying Eötvös Sándor, Nadap Farkas Éva, Székesfehérvár Farkasné Ludman Edit, Székesfehérvár Fejér Megyei Múzeumok Igazgatósága, Székesfehérvár FIDESZ MPSZ., Székesfehérvár Dietrich Jánosné, Székesfehérvár Filep Sándor, Balatonalmádi Fogarasi Tamás, Budapest Dr. Füller Mária, Székesfehérvár

Gárdonyi Géza Művelődési Ház és Könyvtár, Székesfehérvár Dr. Gergye Mária, Budapest Dr. Gruiz Andrea, Székesfehérvár Dr. Gulás Judit, Fonyód Győrfi Tamás, Paks Dr. Hadzsiev Kinga, Pécs Hajdú Ferenc, Érd Hege Attila, Székesfehérvár Hellenbach Lászlóné, Budapest Dr. Hermanné Nagy Veronika, Székesfehérvár Horváth és Ragetti Patika, Szentes Dr. Horváth Imre, Agárd Horváth József, Csákvár Dr. Horváth Miklósné, Székesfehérvár Hudy Árpád, Enying Illyés Endréné, Székesfehérvár Interfinance Kft., Budapest Dr. Irmes Gellért, Székesfehérvár Dr. István Sarolta, Székesfehérvár József Attila Városi Könyvtár, Dunaújváros Kalló József, Csákberény Kalmár Judit, Székesfehérvár Kárpáti Zoltán, Székesfehérvár Kiss Zsolt, Érd Kémény ZRT., Székesfehérvár Keresztes László, Sárkeresztes Dr. Kovács Attila, Székesfehérvár Kovács József, Székesfehérvár Dr. Kovács László, Hódmezővásárhely Dr. Korzenszky Richárd, Tihany Kováts Ilona, Székesfehérvár Kozma Vince, Bicske Kozmáné Seres Ágnes, Székesfehérvár Községi Könyvtár, Tác Krainhoffer Tamás, Székesfehérvár Kristofory Valter, Mezőfalva

ELŐFIZETŐINK 2012-BEN Dr. Kummer Ákos, Székesfehérvár Kun István, Székesfehérvár László György, Érd Lőrincz Csabáné, Székesfehérvár L. Simon László, Agárd Magyar Katolikus Rádió, Budapest Major Anna, Budapest Maklári István, Érd Dr. Makovi József, Magyaralmás Marschalek Ákos, Velence Dr. Martyn Gizella, Székesfehérvár Meggyes Lászlóné, Baracs Mihók István, Érd M-Prospect Kft., Székesfehérvár Murányi Lajos, Székesfehérvár Nagy György, Székesfehérvár Nagy Györgyné, Székesfehérvár Németh & Nagy Bt., Seregélyes Németh Sándor, Székesfehérvár Németh Vilmosné, Székesfehérvár Novák Mária, Ausztrália Oláh Jánosné, Seregélyes Országos Széchényi Könyvtár, Budapest Dr. Ottó Szabolcs, Szentendre Pallay Józsefné, Székesfehérvár Pataki Zsuzsanna, Székesfehérvár Dr. Párkányi Ferenc és Ferencné, Székesfehérvár Paudits Sándorné, Székesfehérvár Pintér Magdolna, Székesfehérvár Pirkhoffer Lászlóné, Székesfehérvár Rátkai Zsuzsanna, Székesfehérvár Dr. Rostaházi Nóra, Székesfehérvár Római Katolikus Egyházközség, Budakeszi Római Katolikus Egyházközség, Enying Római Katolikus Egyházközség, Mór Római Katolikus Egyházközség, Százhalombatta Római Katolikus Plébánia, Ercsi Római Katolikus Plébánia, Lovasberény Római Katolikus Plébánia, Solymár Római Katolikus Plébánia, Vértessomló

131

Rózsa István, Enying Sármándi Pál, Tárnok Seres Ildikó, Miskolc Dr. Simon Gábor, Székesfehérvár Solymosy József, Velence Dr. Sólyom Ferenc, Érd Dr. Soós Imre, Budapest Szabó Ilona, Székesfehérvár Szent István Társulat, Budapest Szépirodalmi Figyelő, Budapest Takács János, Csobánka Tamási Béláné, Székesfehérvár Teleky Sándor, Kecskemét Tomor Pál, Székesfehérvár Tungler Erzsébet, Székesfehérvár Ulcz József, Székesfehérvár Ulrich Gáspárné, Székesfehérvár Váci Mihály Szakközépiskola, Székesfehérvár Varga István, Székesfehérvár Varga-Márfy Kft., Székesfehérvár Vas Gereben Városi Könyvtár, Enying Városi Könyvtár, Székesfehérvár Városi Levéltár, Székesfehérvár Véh Balázs, Veszprém Vékony Géza, Budapest Vékony Lajosné, Budapest VOK Könyvtár, Székesfehérvár Vörös Ferenc, Szabadbattyán Vörösmarty Mihály Megyei Könyvtár, Székesfehérvár Weininger Lászlóné, Balinka Wollein Ferenc, Székesfehérvár

132

T artalomjegyzék. 3 Szabó Ferenc SJ Megjelöltél. 4 Szabó Ferenc SJ portréja. 5 Szabó Ferenc SJ Megjelöltél kézirat. 6 Szabó Ferenc SJ Vár oklevél

Recommend Documents