Tartalomjegyzék Ars-vonások Bozók Ferenc Kondor Katalin Fenyvesi Ottó Gyöngyösi András Ambrus Lajos

1

Tartalomjegyzék 3-5 7-16

Ars-vonások – Bozók Ferenc verse, kézírásos verse és portréja Kondor Katalin – A prioritások kérdése a legfontosabb kérdés ebben az országban 17-24 Fenyvesi Ottó verse 25-33 Gyöngyösi András – Szarajevó 34-37 Ambrus Lajos – Volt egyszer egy világháború 38-39 Gáspár László versei 39-40 Bence Lajos versei 41-43 Bobory Zoltán – Babits-emlékülés 44-46 Bakonyi István – Személyes hangon Babits Mihály Húsvét előtt c. verséről 47-57 Sipos Lajos – A Babits-kutatás helyzete ma 58-67 Tompa Zsófia – „Titkos lánc nyúl át a földön” 68-78 Sebők Melinda – Babits Poe-, Longfellow- és Whitman-élménye 79-88 Finta Gábor – Babits olvasmányai és a modernség válaszútjai 89-90 Révész Ágnes versei 90-91 Hétvári Andrea versei 91-92 P. Maklári Éva verse 92-94 Kürthy Réka verse 96-97 Tóthpál József – Laudáció – Faragó Laura 98-99 Balajthy Ferenc versei 99 László Péter Sándor verse 99-100 Marton Réka Zsófia versei 101-106 Pomogáts Béla – Irodalom, nyelv – identitás 107-109 Román Károly – Pomogáts Béla köszöntése 109-112 M. Takács Lajos – Koch Imre 60 éves 112-114 Koch Imre versei 115-118 Szakolczay Lajos – Ősiség és modern életérzés – a korongtól a forgó testig 119-124 Bertha Zoltán – Nagy Zoltán Mihály regénytrilógiái 125-127 Haklik Norbert – Minden út 128-132 Arató Antal – Emlékezés B. Supka Magdolnára. 133-136 Shah Gabriella – „Mesterek mentora” Emlékkiállítás Supka Magdolna tiszteletére 137-140 Cs. Varga István – Búcsú Sarkady Sándortól 141-143 Máriás József – A magvető vándorapostol 145-148 Stanyó Tóth Gizella – „Úgy szép a rét, ha minden virág nyílik rajta ”

2 NAPLÓNK

Január 13.: az Öreghegyi Disputa-sorozat keretén belül Bobory Zoltán Bencze András evangélikus lelkésszel beszélgetett életéről, hitről, irodalomról. Január 16.: Fazekas Krisztina fotókiállítása nyílt meg az ÁNLMK rendezésében. Január 19.: Királykút – Bakonyi István vendége Kósa Csaba író, szerkesztő volt, bemutatták új könyvét. Január 20.: Szegedi Kovács György verseskötetét Román Károly ismertette. január 26.: Altorjay András szerepelt a Királykúton, Bakonyi István meghívására. Január 27.: nagysikerű könyvbemutató volt a Városháza Dísztermében, Lukácsy József mutatta be a Farkasszélben című antológiát. Január 28.: Szünderné Havasy Erzsébet beszélt az akvarell-technikáról az Áron Nagy Lajos Művészetbarát Kör tagjainak. Február 3.: Román Károly mutatta be a Vár 2014/4–5. számát Február 19.: Pásztor Bertalan és P. Szatmári Erzsébet Kaleidoszkóp című könyvéről beszélgetett a szerzőkkel Bobory Zoltán. Február 23.: A Magyar Televízió műsorvezetője Varga Edit volt a vendég a Királykúton. Február 26.: Költő-zug – Ádám Tamás Macskaszerdák című könyvével ismerkedhettek meg az érdeklődők.

Folyóiratunkat Miklós János keramikus művész képei illusztrálják. (A Magyar Kultúra Napja 2015. Öreghegyi Közösségi Ház.) Az alkotásokat Revák István és Revák András fényképezte.

BOZÓK FERENC VERSE

A

RS -vonások

Bozók Ferenc

Emlékszonett Magányos éjeken, ha nem jön álom, s ha nem csitít Rivotrilod se könnyen, ha polcodon találsz, emeld le könyvem. Te sződd tovább ezernyi régi álmom. Szelíd kísértetem tiéd. Halálom talán nem is halál, ha benned élek, ha benned él az ének és a lélek, magam tebenned újra megtalálom. Létedbe épül és viszed magaddal tovább, ha bárhol, bármely pillanattal került az életedbe bármi, bárki. Ekképp tehát, mi „múlt idők”, mi voltak tovább leszünk tibennetek, mi holtak. Szelíd kísértetek vagyunk. Ne zárj ki!

3

4

BOZÓK FERENC VERSE

Bozók Ferenc

Jairus kislányához Jöjj, gyere vissza a létbe, jöjj, apunak szeme fénye, tálita kum, pici pillád nyisd ki szivem! Éjjeli csend tini lánya, jöjj, gyere vissza a mába, tálita kum, kicsi bárány, fogd a kezem!

ARS-VONÁSOK – BOZÓK FERENC

BOZÓK FERENC 1973-ban született Gyöngyösön. Költő, esszéista, magyar-, történelem-, hittan szakos tanár (Kecskeméti Piarista Gimnázium). Önálló kötete: Szélkutya (esszék és versek, Z-füzetek, 122.) Tagja a Magyar Írók Egyesületének és a Fiatal Írók Szövetségének. Esszéi és versei rangos folyóiratokban (pl. Kortárs, Lyukasóra, Vár, Mozgó Világ, Agria) jelentek meg.

5

6

MIKLÓS JÁNOS KERÁMIÁJA.

Miklós János – Szkíta napmadár 2, kerámia

KONDOR KATALIN – A PRIORITÁSOK KÉRDÉSE A LEGFONTOSABB KÉRDÉS EBBEN AZ ORSZÁGBAN

7

Kondor Katalin

A prioritások kérdése a legfontosabb kérdés ebben az országban Beszélgetés Bíró Zoltán irodalomtörténésszel

– Gondolom, nem tévedek, ha azt feltételezem, hogy mostanában nemigen marad ideje irodalomtörténettel foglalkozni, hiszen amióta megkapta a megbízást a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet megalapítására, gőzerővel dolgoznak. – Így van, és ez természetes. Ha már az ember felkötötte a kolompot, akkor rázza is, mert ez a dolgom most. Persze azért időnként egy-egy Ady előadásra mégis hívnak, és ha csak tehetem, elvállalom, de az irodalomtörténet ez idő tájt valóban háttérbe szorul. – Pedig a pályáján olyan mérföldkövek vannak, amelyek irodalomtörténeti szempontból nagyon jelentősek. Dolgozott a Művelődésügyi Minisztériumban, a Kulturális Minisztériumban, annak a Közművelődési Főosztályán, aztán a Petőfi Irodalmi Múzeumban, az Országos Széchényi Könyvtárban, arról nem is beszélve, hogy a Hitel című folyóirat alapító szerkesztője. Mindegyik állomásról hosszan beszélgethetnénk, s megkérdezhetném, hogyan látja ma ezeknek az intézményeknek a helyzetét, de akkor nem végeznénk ma az interjúval. Azt azonban megkérdezem, hogy ekkora tapasztalattal a háta mögött, hogyan ítéli meg a magyar művelődés helyzetét? – A nagy kérdés itt az, hogy a rendszerváltás hónapjaiban mi történt voltaképpen. Nos, az történt, amit valamennyien szinte naponta tapasztalunk, a politika vette át a közérdeklődésben a

főszerepet, és ebben semmi csodálnivaló nincsen… – Azért azon egy kicsit csodálkozhatunk, hogy immár huszonöt éve így van ez. – Igen, van némi tapasztalatunk mindannyiunknak egy-két országról, érdekes tapasztalat. Mert mondjuk, Olaszországban változhatott akár naponta is a kormány, de attól az olaszok a piacokon, meg a vendéglőkben ugyanúgy éltek, ugyanolyan kedvvel, mint mindig. Nálunk meg ráfeküdt a nyomorúságunk erre az egész huszonöt évre, és még gyarapodott is gazdaságilag, meg sajnos más területeken is, miközben mi folyton vártunk valami jobbat. Azt gondoltuk, hogy a demokráciával, a többpártrendszerrel legalábbis javul valami. Ez az állandó várakozás odaszegezte a figyelmet a politikára, s én most érzem azt, hogy bekövetkezett a csömör. Ez meg is jelent némely választáson, de az kétségtelen, hogy ettől még a politika helyét nem a magas kultúra vette át, hanem az az áradat, ami jórészt az amerikai filmdömpingben mutatkozik, részben pedig hazai gyártású értéktelen alkotásokban. A fél-analfabéta celebvilág jelenik meg a televíziókban, a műsorok zömében, és az emberek ezzel próbálják elfedni a napi gondokat. – Pedig az én tapasztalatom cáfolhatatlanul az, hogy az emberek emlegetik,

8 KONDOR KATALIN – A PRIORITÁSOK KÉRDÉSE A LEGFONTOSABB KÉRDÉS EBBEN AZ ORSZÁGBAN és visszasírják azokat az értékes alkotásokat, amelyeket – például tévéjátékokat, és más magas színvonalú műsorokat – neves rendezők neves színészekkel készítettek, s amelyek a mi magyar gondjainkkal-örömeinkkel foglalkoztak. Tehát nem igaz, hogy a bóvlira van igénye az embereknek, csak éppen nem nagyon kapnak mást, és ahhoz szoknak hozzá. Ha valakit az sem győz meg, hogy mind a „páva” műsoroknak, mind a Virtuózok sorozatának milyen nagy sikere volt, akkor nem tudom, mi győzi meg. Mindenesetre én tántoríthatatlanul hiszek abban, hogy értéket kell adni a nap minden percében, olyat, ami felfelé nivellál, felfelé húz, nem pedig a pocsolyában hagy. Vajon miféle „kényszer” volt az, ami miatt ránk öntötték a bulvárt, a szellemi szennyet? – Pontosan nem tudom, de vannak sejtéseim. Azért valamiféle logika fölfedezhető, hiszen napnál világosabb, hogy mindenben – a politika mellett – a gazdasági, üzleti szempont kezdett eluralkodni. Lehetett, és most is lehet hivatkozni arra, hogy ez a közönségigény. Ezt persze mindig maguk a hivatkozók teremtik ebben a formában. Végül is a kereskedelmi televíziók rákényszerítették a közszolgálati televíziókra a maguk ízlésvilágát, ha nem is minden műsorra igaz ez, de a zömére mindenképpen. – Hadd tegyem hozzá, hogy nagyon naivak is voltunk. Én például azt hittem, a közszolgálat lesz az, ami mintául szolgál legalább a nyelvhelyességet illetően, a szép, érthető beszédet illetően a kereskedelmi műsorok szereplőinek, ehelyett az történt, hogy a közszolgálatban is lassan lámpással kell keresni azokat, akik szépen beszélnek magyarul, tehát annak a színvonala süllyedt le a kereskedelmi diktátorok színvonalára. – Sajnos, így van. És maga rádiósként jól tudja, hogy ezek a folyamatok

egy sor olyan kényszert jelentenek a legjobb akaratú embernek is, aki a televíziót vagy a rádiót igazgatja, amivel általában nem tud megküzdeni, mert ezek erős kényszerek. Akár a gazdaságiak, akár a politikaiak, és így ez a kettő nagyon lerontotta a közszellemet. Arról nem beszélve, hogy az oktatásügy állandó forrongása, az örökös beavatkozás, a folytonos reformnak nevezett valami szétzilálta a szakmát, az összkép egyelőre nem lett jobb. S ha őszinték vagyunk, a családok, a felsőoktatás, a különféle művészeti és tudományos területek helyzete az elmúlt huszonöt esztendő alatt – néhány példás kivételtől eltekintve – nem igazán javult, inkább romlott. S nagyon sokszor nem azért, mert nem volt elég pénz, hanem azért, mert nem volt elég ész, hogy belássák, bizonyos stabilitás kell ezeknek az intézményeknek ahhoz, hogy működőképesek legyenek, és megteremtsék a nyugodt munka lehetőségét. – Valóban nincs nyugtunk negyed évszázada. S miközben pontosan tudja az ember, hogy az élet folytonos mozgás, azért egyfajta nyugalom mindenkinek kell, nem lehet folyton a háborgó tengert nézni, mert megárt. A folytonos átszervezési kényszert meg úgy veszem észre, senki sem érti, pedig benne élünk huszonöt éve. – Nem is lehet megérteni a legtöbb esetben. Örökös izgalomban élni nem egészséges, és azt még hozzáteszem, hogy ez a középkorosztály tagjainak állandó fenyegetettséget is hozott. Megmarad-e az állásom, vagy nem marad meg? Ha nem marad meg, mi az ördögöt kezdek? Vállalkozzak? Ha igen, akkor mire és miből? Szóval ez az állandó izgalom, az állandó hajszoltság tönkre teszi az embereket. Nem véletlen a sok betegség, a depresszió. Nem tudunk

KONDOR KATALIN – A PRIORITÁSOK KÉRDÉSE A LEGFONTOSABB KÉRDÉS EBBEN AZ ORSZÁGBAN vele mit kezdeni. Jók a prevenciós, azaz a megelőzést szolgáló intézkedések, de azok nem hatékonyak, ha egy társadalom állandó izgatottságban és fenyegetettségben él. – Sok okos ember mondja-mondta, hogy egy rendszer sorsa nagymértékben az értelmiség teljesítményén áll vagy bukik, ezért a tudomány és a kultúra képviselőit igencsak meg kell becsülni. Itt, Magyarországon egyelőre nem egészen ez történik, és úgy látom, másutt se. Pedig itthon igazán sokan mondják, hogy csakis a nemzeti kultúránk elmélyítésével van rá esélyünk, hogy ne olvadjunk fel a népek olvasztótégelyében. Én azt tapasztalom, hogy a kultúrával kapcsolatos döntések is hektikusan, kapkodva történnek, nincsenek alaposan átgondolva. Csak egy példa: sokszor sírunk, hogy a közelmúlt történelméről nagyon hézagos az emberek tudása (meg szerintem a régmúlt történelméről is), és akkor itt van egy folyóiratunk, a Trianoni Szemle, amely egy kitűnő kiadvány, és állandóan megjelenési gondokkal küszködik. Nyílván igazságtalanul emeltem ki ezt az egy példát, de azért talán nem rossz példa. Vajon miért olyan határozatlan a támogatási politika? – Én az idei írótáborban, Tokajban éppen arról beszéltem, hogy valamiképpen el kell döntenie az államnak, hogy a kultúrából mi az a rész, amit az állam támogat, s ha támogatja, akkor ne úgy tegye, hogy örökös kuncsorgásra kényszeríti, mondjuk a főszerkesztőket, akik egyéb munkájuk mellett folyton rohangálnak pénzért ide-oda, hanem teremtsenek stabilitást, próbáljanak távlatot nyújtani. A kulturális intézmények zöme nem olyan természetű, hogy máról holnapra rögtön minőséget teremtsen. Műhelyek kellenek. A szellemi életnek általában az a kulcsa, hogy vannak-e olyan műhelyek,

9

ahol a tehetségek meg tudnak jelenni, ki tudnak bontakozni, segítséget kapnak, bírálatot kapnak, s ha pedig már felnőttek a feladathoz, és teljesítenek, akkor elindulhassanak az önálló szellemi útjukon. Ez a kultúra és a tudomány összes területére vonatkozik. Tehát a prioritások kérdése az egyik legkényesebb kérdés ebben az országban. Ennek az az oka – legalábbis szerintem –, hogy ha nálunk az állam egy, vagy két, vagy akárhány szempont szerint kiválasztaná, mi az, amit támogat, mi az, amit nem támogat, sorsára hagy, de nem bántja, nem üldözi, hanem azt mondja neki, nincs pénz, tessék saját lábon megállni, akkor azonnal jön a kultúrháború. Jön a harc, megtámadják, hogy nacionalista, irredenta, antiszemita, kirekesztő és így tovább, valamit biztosan mondanak. Rögtön jönnek azok a támadások, amelyeket nem mer magára vállalni, vagy ha ezt megtette, akkor nagyon gyorsan igyekszik megszabadulni tőle, s elkezdi támogatni azt, amit pedig nem kéne, csak azért, hogy kompenzáljon. És ebből keletkezik ez az állandó zavarodottság, hogy nem megfelelő értékeket minősítenek messze értékük fölött, vagy pedig egyszerűen észre se vesznek értékeket és nem támogatják ezeket. Ebből úgy lehet kiszállni, ha az állam összeszedi magát, kellő ereje van, és maga mögött tudja a társadalmat. Ha ez nem megy, csak döcög, s félelmek, külső-belső össztüzek okán elbizonytalanodik az állam, azt előbb-utóbb megérzik az emberek, és akkor már ők sem állnak mögötte. – Mindehhez, mármint az állam erejéhez nem árt a jó kommunikáció sem. Pár éve volt nagy vita például arról, mely alternatív színházi társulatokat támogasson az állam. Honi hazaárulóink rohangáltak

10 KONDOR KATALIN – A PRIORITÁSOK KÉRDÉSE A LEGFONTOSABB KÉRDÉS EBBEN AZ ORSZÁGBAN is fűhöz-fához, főleg ”külföldi fákhoz és füvekhez”, mondván, milyen felháborító, hogy ezek a társulatok nem kapnak támogatást, és sokakkal elhitették, ők rendkívül fontosak. Dübörgött a csatazaj, és nem akadt senki, aki elmondta volna, hogy például Franciaországban – a népességszámhoz viszonyítva – töredékét támogatja az állam az alternatív társulatoknak, mint nálunk. Egyébként könnyű belátni, hogy ha hirtelen ezer ilyen társulat alakul, vagy még több, és mind jó, akkor is képtelenség valamennyit támogatni. De menjünk tovább. Ön kultúrharcot, zavarodottságot emlegetett az imént, magyarán azt, hogy bizonyos félelmek működnek az állam cselekvőképességét gátolandó, és ezt bizony jól érzékeli mindenki. Vajon nem azért van-e mindez, mert nem volt elszámoltatás valójában az elmúlt huszonöt évben? Márpedig szerintem legalább azt jó lett volna megmondani, hogy köszönjük, de kinek a segítségére nem szorulunk, mert annak sikerült az elmúlt diktatúrában olyan magatartást tanúsítania, ami egy normális társadalomban nem fogadható el. Ez nem arról szólhatott volna, hogy valaki párttag volt-e vagy sem, mert az nevetséges, hanem erkölcsi kívánalmak mentén kellett volna valami határt szabni. Talán nem itt tartanánk. – Nézze, azért voltak javaslatok a rendszerváltás kezdeti időszakában is, gondoljunk csak a Zétényi féle javaslatra, amely szerintem korrekt volt, és sokan csatlakoztak is hozzá, ezt azonban valamilyen okból mindenáron meg kellett akadályozni az akkor hatalmon lévőknek. És ezt közösen akadályozta meg az ország három új vezetője, a miniszterelnök, az Alkotmánybíróság elnöke, és a köztársasági elnök. Ami egyénként nem is az ő személyes érdekeiket érintette feltehetően, hanem sok-

kal magasabb és sokkal általánosabb érdekeket. – Sajnos, ezekről legfeljebb csak feltételezéseink vannak, miközben jó néhány poszt-szocialista ország mégis csak próbálta meghatározni, ki maradhat a hatalomban, vagy annak közelében. Nekem nagyon gonosz feltételezéseim vannak erről. Valószínű, már akkor arra készítették elő a terepet, hogy ezt az országot akadálymentesen ki lehessen rabolni, és ha a karvalyokat beengedjük, ahhoz partnereket kell találni. Kiben lehet partnert találni? Aki valamiért menti az irháját, és ha hagyják, cserébe segít. Mármint a kirablásban. – Sajnos, ez így van. Mondjuk, ha nekem odajön Soros György egy ajánlattal, és én nem merek erre az ajánlatra nemet mondani, akkor akár miniszterelnök vagyok, akár egy focicsapat irányítója, én azt az ügyet eladtam. Kétségtelen, hogy voltak ilyen követelmények, az egészen biztos, nagyrészt a privatizációval kapcsolatban, tehát valójában szabadjára kellett engedni az országot, prédának. Az igazságtétel ügyével kapcsolatban pedig azt gondolom, itt egy olyan nemzetközi érdekösszefonódás is volt, amit hogy vissza lehetett volna egy bizonyos mértékig utasítani, az biztos, mert hiszen valóban megtették ezt más országokban, legalábbis sokkal enyhébben hódoltak be, mint mi, s ennek az volt a következménye, hogy ugye most, huszonöt év elteltével igyekszünk visszavenni, amit még lehet. – Viszont lehet konferenciákat rendezni arról, hol szúrtuk el. Mintha kicsit elkéstünk volna! Bár erről beszélni talán sosem késő, már csak a tanulságok miatt sem. Csakhogy a szellemi életünk fájdalmasan idegesítő jelensége, hogy szinte semmiről nem beszélünk őszintén. Az, hogy Ön

KONDOR KATALIN – A PRIORITÁSOK KÉRDÉSE A LEGFONTOSABB KÉRDÉS EBBEN AZ ORSZÁGBAN 1996-ban védte meg a kandidátusi értekezését, mégpedig a népi írói mozgalom tárgyában, az számomra azt bizonyítja, hogy ezt a mozgalmat nagyra tartja. Én annyit teszek hozzá, hogy ennek a mozgalomnak a tagjai nemigen ismerték a kertelést, a ma PC-nek (politikailag korrektnek) nevezett ködösítést, hanem őszintén tárták fel az ország helyzetét, ami Budapestről nem mindig látszott jól. Viszont az árok, a népiek és urbánusok között, a mai napig létezik. Sőt mélyül. Nincs igazam? – Én egyelőre nemigen látok reményt arra, hogy ezek az árkok betemetődjenek. Ha azt nézem, hogy azok, akiket – egyébként pontatlanul – urbánusoknak nevezünk, akár országon belül, akár határainkon túl mit nyilatkoznak, meg kell állapítsam, hogy mondandójuk nemhogy enyhült volna, hanem inkább vadult. És ha valaki azt kérdezi, van-e valami párbeszéd, szóba állunk-e egymással, hát bizony az a válasz, nem nagyon van kivel és mivel szóba állni. Tehát itt a vita most nem arról szól, hogy ki hiszi el Lukács Györgynek, hogy igaza van-e valamilyen esztétikai kérdésben, és ki nem, hanem arról van szó, hogy az ország létét kezdték el támadni, és egyre erőteljesebben. – Ráadásul a honi hazaárulók hathatós közreműködésével. – Persze. És odakinn is ők mozognak részben, ugye nevesíteni lehetne, ki mindenki járja körül Európát meg Amerikát azzal, hogy itt nincs demokrácia, és meg fogunk halni, mert itt súlyos diktatúra van, vagy egyenesen fasizmus. Tehát megpróbálnak olyan helyzetet teremteni, ami lényegében arra irányul, hogy kisajátíthassák maguknak a politikai hatalmat is, és mindent, ami ezzel együtt jár. Ha nem elég

11

az, hogy igen jó anyagi helyzetbe került a legtöbb ebből a táborból, hanem még a politika is kell, a hatalom is kell, akkor itt nem az érvek fognak dönteni, hanem az erőviszonyok. – A jelen belpolitikai élet furcsa jelenségeit elnézve, most sem az érvek döntenek, hanem kívülről érkező diktátumok. Ezért érzi az értelmiség jelentős része, mintha a vállán-mellén, és persze a lelkén valami nehéz súly ülne, és lélegzethez sem jut. Az Ön kutatási és érdeklődési területe igencsak széles. Mert ha csak a könyveinek jegyzékét nézi az ember, abból is látja, mennyi mindennel foglalkozott. Irodalomtörténészként például Ady Endrével és a magyar századelő irodalmával, de a jelentősebb magyar történelmi fordulópontok eszmetörténeti jelentőségével is, miként a nemzettudat, nemzeti önismeret témájával a magyar irodalmi életet illetően. Mindegyik témáról órákat beszélgethetnénk, például, hogy miért van árnyékben mostanság Ady Endre, bár lehet, én látom rosszul. Ám most a nemzettudatról, nemzeti önismeretről kérdezném. Már csak azért is, mert az imént emlegettük a nemzetárulók hadát, azaz a nemzettudattal nemigen rendelkező honfitársainkat. Ilyenek mindig voltak? S ha igen, mit lehet velük kezdeni? Kivált akkor, amikor már sokak szerint az Európai Unió a „hazánk”, ahová ez a társaság szakmányban járogat minden témában feljelentgetni Magyarországot. Mit gondol erről? – Azt gondolom, ha tiszta ügynek tartom, hogy egy ember megrágalmazása súlyosan sérti az ő személyiségi jogait, becsületét, hírnevét, akkor miért nem vonatkozik ez egy országra? Egészen egyszerű ennek a logikája. Lehet, sokan nem tudják, de van törvény a hazaárulásról, csak nem alkalmazzák, sőt, rendkívül idegesen kerülik is, hogy ez a szó véletlenül se forduljon elő, hogy

12 KONDOR KATALIN – A PRIORITÁSOK KÉRDÉSE A LEGFONTOSABB KÉRDÉS EBBEN AZ ORSZÁGBAN hazaárulás. Az persze igaz, hogy ezzel már sikerült visszaélni néhányszor, főleg a huszadik század során. Adyt is megbélyegezték, meg másokat is, nagyon sokakat. De ez minden más fogalomra is érvényes. Nem volna szabad tehát elszabotálni annak pontos tisztázását, mi minősül jogi értelemben hazaárulásnak, mert erkölcsi értelemben pontosan tudjuk. És ha szükséges, ezt a törvényt elő kell venni, és számon kérni azon, akin kell. – A jelentősebb magyar történelmi fordulópontok közül melyik az, amiről úgy érzi, hogy irodalmilag sikerült a legrészletesebben és hatékonyan feldolgozni? Mert a hiányokról vannak sejtéseink. – Nehéz erre válaszolni, mert azért van egy-két történelmi pillanat, amit elég jól feldolgozott az irodalom, ilyen például ’48-49 története. A köztudatban is ez a korszak él leginkább, és éppen azért, mert az irodalomban is, és a történelmi feldolgozásokban is, részben a tudományhoz, részben az ismeretterjesztéshez kapcsolódva nagyon sok alkotás született. A Petőfi -kultusz miatt, a Kossuth-kultusz miatt is jobban bekerült a köztudatba ez az időszak. Ahhoz képest kivált, hogy mondjuk, hol van Bocskai István, akit messzemenően nem ismerünk el úgy, ahogy kellene! Óriási eredményeket ért el. Érdekes jelenség például, hogy arról, ami talán a legtöbb muníciót adná, a Rákóczi-szabadságharcról alig-alig született mű. Engem az irodalmi rész azért is érdekel különösképpen, mert a történet adná az anyagot. Kalandtól kezdve mindent, és alig-alig van valami. Ugyanakkor Rákóczi fejedelem kultusza még mindig él. Tehát ez egy nagyon furcsa ellentmondás, mert ennek ellenére nem sokat tudunk róla. Na,

most az egész önismerettel és nemzeti öntudattal kapcsolatos kérdéskör is lényegében erre vonatkozik, hogy van-e mértékadó, igaz helyzettudatunk, s képesek vagyunk-e ebből következően valahogy viszonyulni a világhoz. A másik pedig, ami ennél is fontosabb, mert ez az alap, hogy van-e olyan öntudatunk, ami többé-kevésbé közel áll a realitáshoz, de magában foglalja a legendát, a mítoszt is, és ad egy olyan fajta büszkeséget, amivel élni lehet az ünnepnapokat, meg a hétköznapokat is, a veszélyhelyzeteket, és a békét is. Ha ez nincs meg, azaz ezt az irodalom és a történetírás nem teremti meg, valamint az oktatás és a család, akkor ott nem lesz nemzeti öntudat és önismeret. Én tudom, gyerekkoromban, Pesterzsébeten, a Valéria utcában volt vagy húsz könyvünk mindösszesen. Ezek között ott volt Petőfi, Arany, Ady, ott volt az Erdélyi Helikon néhány műve, pár Tamási Áron, pár Nyírő, és ezeket faltuk. És az összes többi könyvet is faltuk, akármilyen volt, de különösen azt, ami valamilyen módon magyar vonatkozású volt. Emlékszem például egy akkor híres ponyvára, jó vaskos regény volt, azzal a címmel, hogy Jancsi nyeregbe száll. És mint az őrültek, úgy olvastuk, és adtuk kézről kézre, mert arról szólt, hogy egy magyar legény, valahol mit tudom én merre, vadnyugaton, az egyedüli, aki be tudja törni a lovat. És erre borzasztó büszkék voltunk. Mint ahogy arra is, hogy a grundon az egyik gyerek Puskás nevét vette föl, a másik Kocsisét, a harmadik Grosicsét, és akkor úgy éreztük, hogy nemesebben focizunk. Nem szabad elvenni, a gyerekektől különösen nem ezt a lehetőséget, mert ezeken föl lehet nőni, és ezekből valami megmarad felnőtt korra is. Mint

KONDOR KATALIN – A PRIORITÁSOK KÉRDÉSE A LEGFONTOSABB KÉRDÉS EBBEN AZ ORSZÁGBAN ahogy sok más is akkor rögzül. Például az anyához való viszony. Annak idején a kölykök, ha a grundon verekedtek, azzal kezdték, hogy „szidtad az anyámat”, mert az megtorlást kíván. Nézze, mi 1956-ban azért nem mentünk el csapatostul azzal a bandával, amelyikkel ott játszottunk, mert bár jött a teherautó, és hívtak bennünket, menjünk velük, de mi megbeszéltük, és azt mondtuk, nem megyünk, mert az anyánkat csak nem hagyhatjuk itt. Tehát alapvető erkölcsi értékek, normák rögzülnek ifjú korban, sok-sok romantikával, illúzióval, naivitással, de ezekből mindig marad valami. Most kiüresedni látszik mindez. – Az Ön mai munkáját itt, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézetben nagyon sokan kísérik rokonszenvvel, ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy vannak, akik nem igazán szeretnék, ha azokat az éveket bárki is piszkálná. Hogyan kezdett neki a kutatásnak a csapat? – Először megpróbáltam azt a pár embert megtalálni, akikkel úgy kezdhetem el a munkát, hogy segíteni tudnak a szervezésben. Ilyen volt a jelenlegi gazdasági vezetőnk, Horváth Péter, ilyen a főigazgató-helyettes, M. Kiss Sándor történész, és Nagy Sándor, aki most az üzemeltetési vezetőnk, továbbá hihetetlen nagy segítséget kaptam a Miniszterelnökségtől, egy államtitkárhelyettes asszony még helyet keresni is járta velünk a várost. És elkezdhettünk tégláról téglára építkezni. Két dologra törekedtem. Egyrészt, hogy ne kapkodjam el a személyek kiválogatását. Mert utána, ha el kell küldeni valakit, az már nagyon kellemetlen. Másrészt fontosnak tartottam, hogy a nemzedéki sor lehetőleg legyen együtt az intézetben. Szerintem a politikában és az

13

államigazgatásban is erre kéne törekedni. Tehát, hogy az öregek legyenek ott, mert a fiatalnak valakitől tanulni kell. Nálunk van olyan fiatalember, aki éppen, hogy végzett az egyetemen. És szinte minden korosztály képviselteti már magát, s ez azt jelenti, hogy ezek a fiatalok, akikben megvan az érdeklődés, a képesség, a jó szándék, az önfegyelem, olyasmikről hallhatnak az öregebbektől, amiket ők nem élhettek át. És kíváncsiak rá. Nálunk a munka zömét a derékhadnak kell elvégeznie. – Érték meglepetések e munka során? Előkerültek olyan anyagok, amikre nem számíthattak? – Nem mondhatom, hogy olyan nagy meglepetések értek, de azért volt ilyen. Például találkoztam Péter Gábor saját kézírásával írt hosszú-hosszú levelével, amiben Kádár Jánostól valamilyen segítséget kér. A döbbenetes primitívsége volt meghökkentő ennek a levélnek. Azért ez az ember mégis csak élet-halál ura volt sokáig. Voltak aztán a Politikai Bizottság tagjaival készült ’89-es interjúkban olyan részletek, amelyeken azért döbbentem meg, mert a PB tagjának nem volt fogalma arról, hogy az ország eladósodottsága milyen állapotokat okozott. – Az Ön legutóbbi könyvének címe: Országkép 2010-2013. Olyan történésekről, a közélet olyan eseményeiről ír, amelyeket azért olvas szívesen az ember, mert nyomban azonosulni tud velük. A fülszövegben nem kevés látnoki képességéből is megérez valamit az ember, hiszen így ír: „A rendszerváltás kezdeti éveitől fogva háborúban élünk békeidőben. Ebben a ránk kényszerített háborúban védekezünk és támadunk magunk is, mert nincs jogunk veszni hagyni azt, ami nekünk nemzetből és kultúrából még megmaradt. A publi-

14 KONDOR KATALIN – A PRIORITÁSOK KÉRDÉSE A LEGFONTOSABB KÉRDÉS EBBEN AZ ORSZÁGBAN cisztikát szokták hasonlítani a könnyűlovassághoz, a fajsúlyosabb irodalomhoz képest. Amikor a politikában is, a szellemi életben is háború dúl, akkor ennek a könynyűlovasságnak jutnak írásban megvívható napi és heti csaták. Amikor ma a publicista (a „közíró”) a kétharmados kormányt védi, ahelyett, hogy hagyományosabb szerepében inkább ellenzéki sáncokat védene, akkor a hazáját és nemzeti kultúráját védi, mert belülről és kívülről azt támadják eszelősen és minden méltányosságot nélkülözve. A publicisztika, ha jó, magyarul szól minden magyar emberhez, segítve, hogy értse jobban a maga történetét és ne hagyja magát félrevezetni. Ez adja elsősorban a publicisztika magasabb értelmét, rangját, becsületét. Ez adja művelőinek a felelősségét is.” Nos, valamit már ennek írása idején is megérzett a támadásokból, melyek azóta mindennaposak lettek. – Megérez az ember sok mindent, olyasmit is, amit az eszével akkor még nem tud. Én a hatvanas években voltam bölcsészhallgató. Azért nem ért soha olyan nagy meglepetés e tekintetben, mert ott már érezni lehetett ezeket. És már nagyon élesek voltak ezek az ellentétek. Csak egy példát mondok. Haraszti Miklóstól Kiss Jánosig kortársak voltunk, ismertük egymást, tudtuk, hogyan viselkednek, hogyan váltanak eszméket pillanatok alatt, Lukács Györgytől Mao Ce-tung-ig, meg vissza, aztán Trockij, majd a nagy demokrácia, szóval minden keveredett ott. Ezt az ember tudta, azt persze nem lehetett látni, hogy mivé lesz. Most már viszont azt is lehet tudni, mivé lett és mivé lesz, mert hiszen az a logikája ennek a magatartásnak – és most is azt mondom, az utcai jelenetek láttán –, hogy nem fogják abbahagyni. Tudniillik most olyan úton vannak, amiről ha lemondanának,

az azt jelentené, beismerik a vereségüket. És nem fogják beismerni. – De azért könnyű úgy nem abbahagyni, hogy tudják, mögöttük egy pénzes nagyhatalom áll. – Így van, egyébként annakidején meg, ha nem Amerika, de Aczél György ott állt mögöttük. Ezt mi pontosan tudtuk. És ami érdekes, 1976-ban, a Tiszatáj beszüntetésekor volt Aczéllal egy négyszemközti beszélgetésem, amit ő kezdeményezett. És ott gyakorlatilag bevallotta, amit mi tudtunk, de azért akkor nem lehetett kijelenteni mégsem, hogy őt ez a belvárosi – úgy hívta őket, hogy belvárosi fiúk – csoport érdekli, csupán nekik akar védelmet nyújtani és lehetőségeket, semmi mást. Ebből az egészből az következik, hogy itt az ’56 utáni mozgások még egy ideig tartottak, hittük, hogy vannak még közös dolgaink, szempontjaink az életben, még egymást szerethetjük is talán, de aztán a hatvanas évek második felére már elmúlt ez az érzés. Utána pedig, a rendszerváltást előkészítő, vagy azt megelőző időkben egyre nyilvánvalóbb volt. Nézze, amikor a Jurta Színházban egy árva szó el nem hangzik, ami antiszemita jelzővel lenne illethető, vagy cigányozásnak minősülne, amit a szemünkre vetettek, akkor képesek voltak, gátlástalanul szétkürtölték a nyugati sajtóban, hogy antiszemiták vagyunk, cigányozunk. – Ma már nagyon jól tudjuk, hogy ez egy recept. Máig érvényes recept. Ön a könyvében 2010-es dátummal ellátott cikkében azt írta a Médiaszabadság című publicisztikájában, hogy „a tudatzsibbasztás, az erkölcsi nihilizmus terjesztése, és az ízlésrontás ilyen arányú még sohasem volt ebben az országban, mint az elmúlt két évtizedben.” És ugye nemrég robbant a bom-

KONDOR KATALIN – A PRIORITÁSOK KÉRDÉSE A LEGFONTOSABB KÉRDÉS EBBEN AZ ORSZÁGBAN ba, mert egy bizonyos német újságíró, Udo Ulfkotte írt egy könyvet, melyben részletesen leírta, hogy titkosszolgálatok által diktált cikkeket ír sok újságíró – ő is ilyen volt sokáig – igencsak jó pénzért. Ez is hazaárulás, ugyebár. No meg a szakma teljes elárulása. És egyelőre semmi következmény. – Nagyon nehezen tudom magam beleélni egy mai újságíró helyzetébe, mert valóban boldogok voltunk, hogy a sajtó felszabadul a pártirányítás alól, megszűnik a cenzúra, itt a szabadság. És akkor kiderült mindenki számára, hogy majd irányít a tulajdonos. A tulajdonosnak meg az kell, hogy legyen a kezébe egy jobboldali, és egy baloldali lap, ehhez profi újságírókat alkalmaznak, megfizetik őket, és hogyha belép még külön pénzekkel a titkosszolgálat, egyik vagy másik, vagy éppen egy harmadik, akkor az külön haszon, az újságíró hadd fussa be a pályáját, tegye a dolgát, azt, amit mi akarunk. Na, most ez az egész világ rohasztásának egyik módja, és itt, Kelet-Közép Európában az utóbbi huszonöt évben csak romlott. Tudniillik a pártirányítást egy idő után ki lehetett ismerni. Meg lehetett találni a kiskapukat, ügyeskedett itt mindenki, és tudni lehetett, hogy ez egy diktatúra, pártállami terror van nálunk, és ehhez mérten tudta az ember hova tenni a dolgokat. Na de a felszabadulásunk óta, azaz 1990 óta, amitől kezdve itt szabad választások voltak, új kormányok jöttek, és szabad lett a sajtó, ez nem magyarázható semmivel, csak azzal, hogy a világ, és ezen belül Európa nagyon rossz állapotban van. – Erkölcs nélküli állapotban. Egyik írásában Ön felteszi a kérdést, hol húzódik az ellenzéki bírálat és a hazaárulás határa? Milyen furcsa, hogy Gárdonyi idejében, pontosabban Dobó István idejében nem

15

volt ez kérdés. Hegedűst felkötötték. Ilyen egyszerű. – Igen, voltak korok, amelyekben ha valaki lopott, levágták a karját. És ez elég egyszerű volt. A mai kor bonyolultabb. Az a relativizmus, az a kettős mérce, ami uralkodik, a káosznak kedvez. A káosz pedig azoknak, akik ezen nyerészkedni tudnak és akarnak. – Vajon az irodalom, a regények, novellák válaszolnak, bár lehet, úgy kellene kérdeznem, miért nem válaszolnak arra a kérdésre például, amit az imént feltett, hogy hol van az ellenzéki bírálat és a hazaárulás határa? – Nagyon kevés ilyen irodalmi mű születik, főképp olyan, amely esztétikailag is megáll a lábán, s valami katartikus hatással van az olvasóra. Vannak azért ilyenek, nem akarok igazságtalan lenni. Döbrentei Kornél nevét említem például. Ő így írja verseit. Olyan mértékben átvette a politika és a gazdaság a köztudatban is a terepet, hogy az irodalom jórészt kiszorult onnan, és ha nincs ösztönző, ha nem érzi azt, hogy érdekli az embereket, ha nincs felhajtó erő, akkor nem ír ilyesmikről, akkor kiüresedik, erőtlen lesz, hatástalan. – Nem azért van ez így, mert elgyávultunk? – Azt nem mondanám. Azért ahhoz nem kell olyan nagy bátorság, hogy valaki akár prózában, akár versben kimondjon bizonyos dolgokat, de az elgyávulásban lehet némi igazság. Intellektuális elgyávulásban szenvedünk. Most itt van, pontosabban volt a maga korában az a vita, amit mostanság élénkítenek, az Adyról szóló vita. Az teljesen világos, hogy Adynak is alkalmazkodni kellett, mert minden azokban a kezekben volt, akik a pénzt tudták hozni, és őt vastagon támogatták is hosszú

16 KONDOR KATALIN – A PRIORITÁSOK KÉRDÉSE A LEGFONTOSABB KÉRDÉS EBBEN AZ ORSZÁGBAN ideig. És mégis meg tudott állni a lábán és tudott maradandót alkotni. Ez óriási dolog, és ilyen az irodalomtörténetben is kevés van. Tehát ne felejtse el, hogy a 19. században, mondjuk Kölcseytől kezdve akárkit emlegethetek, volt bizonyos egzisztenciális biztonságuk. Azért, mert ahhoz a középbirtokosi, nemesi réteghez tartoztak, ahol ott volt a családi háttér, a birtok, és sok egyéb. Ez a huszadik században tényleg elveszett. Még azt is mondom, hogy lényegében mindenki, aki elkezdett az irodalomnak azokhoz a csoportjaihoz tartozni, amelyeket nem kegyelt sem az állam, sem a nagytőke, ott maradt valahol a senki földjén. És azt emberileg vagy bírta, vagy nem bírta. Ha nem bírta, az meglátszott a művein is. Elgyengült, esztétikailag is tönkrement, nem csak morálisan. – Beszélgetésünk elején szót ejtettünk arról, hogy a Hitel c. folyóirat alapító szerkesztőjeként is tisztelhetjük Önt. Mindmáig nagyon nívós ez a kiadvány, amelyből én most egy három évvel ezelőtt megjelent írás néhány mondatát citálom ide. Babus Antal cikkének címe: Mit ér az ember, ha magyar értelmiségi? „1934-ben Németh László talán túlzott optimizmussal, ekként próbálta felrázni az országot és írótársait: »Állítom, hogy a példa hiányzik ebből az országból, s húsz igazi férfi ma is megmentheti a magyarságot, akármit mondanak az anyakönyvek.« Ha húsz férfi nem is biztos, hogy meg tudja menteni a magyarságot, de nagyon sokat tudunk

tenni, mindig sokkal több lehetőségünk van, mint hinnénk. A marxista ideológia a fejünkbe verte, hogy az ember semmi, a történelem irányát a nagy, tőlünk független történelmi mozgások szabják meg. … Az 1980-as évek közepén az SZKP XXVI. kongresszusának direktívái között szerepelt, hogy az északi Fehér-tengerbe ömlő európai és szibériai óriásfolyamok folyásirányát meg kell fordítani, s vizüket a Kaszpi-tengerbe, illetve Közép-Ázsiába kell vezetni. Ha a terv megvalósul, az orosz észak, és Szibéria elmocsarasodott volna, ráadásul a párolgás miatt a vízmennyiségnek is csak töredéke jutott volna el a közép-ázsiai sivatagokba. A terveken évtizedekig tízezrek, egész intézetek dolgoztak, s úgy tűnt, menthetetlen a helyzet. Értelmiségiek egy parányi csoportja – a legismertebb közülük két író, Valentyin Raszputyin és Szergej Zaligin, valamint Igor Safarevics matematikus – azonban nem azon búslakodott, hogy miért nem lehet semmit sem csinálni, hanem véghezvitték a 'lehetetlent', s ellenállásuk, mozgalmuk révén elérték, hogy a pártkongresszus határozatát visszavonták, s a folyók és az ország megmenekült. Egy újságíró hitetlenkedő kérdéseire, hogy mindenek ellenére vajon az ember nem csak játékszer-e a történelem vak erőinek kezében, Safarevics a következő, megdöbbentő mondattal zárta le a témát: »Oroszország sorsa mindannyiunk egyéni erőfeszítésétől függ.« Alkalmazzuk ezt a gondolatot magunkra, s mondjuk ki: Magyarország sorsa mindannyiunk erőfeszítésétől függ.”

FENYVESI OTTÓ VERSE

Fenyvesi Ottó

Szirmai Károly ¤ Lassan majd mindent elmondunk. Stop. Lassan majd mindent számba veszünk. Stop. Teleírjuk Szirmai kockás számtanfüzetét, megtelnek az üres lapok, a puszta négyzetek. Stop. Holnapra mindenre fény derül. Stop. Holnap mindent rendbe fogunk hozni. Stop. Csak egy óra lesz majd az egész tűnt világ, belesűrítjük egyetlen órába. Stop. Sűrített paradicsom, instant purgatórium. Stop. Szavakba koporsózzuk az emberi sorsokat, egyetlen órába sűrítjük a szétloccsant emberi sikolyokat. ¤ Trianon után ideszivárgott a sok aktivista emigráns. Érkeztek a konstruktivisták, jöttek a Molnár Farkasok, Harasztik, Csukák, Somogyik. „Kassák gyarmatosította a Délvidéket”. Stop. Szárba szökkent az avantgárd. ¤ Aztán csend lett, elvonultak a lázas újítók. Stop. 33-ban táviratot hozott a postás: meghalt Szenteleky. Stop. Szirmai hadat üzent a provincializmusnak. Meleg napokon is télikabátot viselt, színvonalat követelt. Egy szikár, kemény alak, 48-as cipőben. Stop. Mindig rálépett valakinek a lábára. Vastag dioptriás szemüvege mögül szemlélte a világot, az irodalmat: különösen Thomas Mannt, Ibsent és Knut Hamsunt. Stop. Érdekelte a régi egyiptomi világ sok-sok misztériuma.

17

18


¤ Kézirat érkezett. Stop. Babits-tól. Stop. Kosztolányitól. Németh László a Kalangyában számolt le a Nyugattal. Stop. Méliusz és Weöres is megmártózott a couleur locale-ban. ¤ A helyi színezet. Stop. Gyenge librettók. Takarítani kellett, söpörni, javítani, átdolgozni, törölni. Mindenbe bele kellett szólni. Stop. Tanulni, művelődni. mint az erdélyiek. ¤ Láncszürke élet. Kalangya, kendergyár, cukorgyár, Verbász. Kallódó, rozsdás szavak. Dante pokla. ¤ Negyven év a cukorgyárban, a melaszban. Érkezett a répa, megédesíteni az életet. Vonatok zakatoltak a verbászi vashídon. Rohantak északra, délre a szerelvények. Vitték a verbászi cukrot szerte az országba. A boldog élet titkát. ¤ A számtanfüzetben szépen sorakoznak a kockák, a csend víziói. Stop. Köd ereszkedik a Dunára, medréből a messzeség

FENYVESI OTTÓ VERSE idegen szagú levegője árad. Stop. A festett arcú, ölbetettkezes, bácskai házikók kéményén, és a görcsös eperfákon fennakadnak a köd foszlányai, vesztébe zuhan az idő. ¤ Varjúkárogás. Stop. Keserű novellák. Stop. Heresérv. Stop. Megkezdődött a répakampány. Stop. Lecsúsztak a heréim. Stop. Táviratozd meg, hogy kik az ellenségeim. ¤ Sisteregnek az ecetfák koronái. Senki sem jár a vízen. Lehorgonyzott a csatorna mellé a köd. Verbász: a németek mind elmentek. Ami maradt: lidércek, víziók, egy kis vontatóhajó sípja. Répát szállít a csatornán. A ködbe burkolózott tájon nagy csapatokban gyülekeznek a varjak és a boszniai idénymunkások. ¤ Radó járt nála, hosszan beszélgettek. Éjszakára is ott maradt. Amikor a sötétben levetkőzött, és a takaró alá bújt, Szirmai behozott neki egy puskát, és odatámasztotta az éjjeli szekrényhez. Csak annyit mondott: „Ez egy néptelen, vad vidék, tele gyanús alakokkal.” Radó egész éjjel éberen forgolódott. ¤ Verbász. Köd lepi a kikötőt és a vashidat. Ott élt Szirmai egy fehér villában,

19

20


ruszin parasztok, tarka ruhás szlovák lányok, az élettől búcsúzó, öreg szerbek között. Néhanapján, a korai órákban a csatorna-parti cserjésben cserkészett. Horgászbottal vagy vadászpuskával járt-kelt a doktor úr miközben kuruc dalokat dudorászott. ¤ Vidéki mélység, couleur locale. Az énekónt minél mélyebbre ereszteni. Verbász nem kellett a szerkesztőknek, sem a ködöt lehelő néma utcák és a zötyörgő parasztszekerek. Nem férnek bele a kánonba. ¤ Kimaradozunk a létből. Mindent elnyel a babonás, messzi tengerfenék, ahol aranyat és mirhát szállító gályák feküsznek. Fölöttük zúg a dzsungel, a Dunáig aranyló színben vonul a táj. Szirmai számtanfüzetében az igazak álmát alussza mind: Sziráky, Haraszti, Szenteleky. Alig van, ki tudja e neveket. Minden csendes és mozdulatlan. Még alszik az ősz, még messzi a vihar. ¤ A kockás, nagy füzetben vonat vesztegel, az utasok elharapták a nyelvüket. Kimerevített filmkocka: az emberek megdermedtek, valaki éppen ásít, szomorún bámul maga elé, vagy álmában mosolyog. Mindenki mozdulatlan. Mindenhol néma csönd.

FENYVESI OTTÓ VERSE Merednek egymásra a számtanfüzet apró, néma kockái. ¤ A kockás, nagy füzetben esztendők óta vonat vesztegel. Nincs, aki beindítsa, néha megkondul egy fáradt, meggyötört harangszó. A rozsdamarta pusztában még messzi a tél, minden csendes. A kockás, nagy füzetben. A messzeség muzsikál, halak surrannak némán és olykor a homályban feldereng egy kis költészet. ¤ Az utolsó szobában mindenféle kacat, limlom, hulladék. Egy élet lomtára. Ide dobálják a szeméttel együtt a színüket hagyott szavakat, s a belőlük szőtt, elszáradt szóvirágokat. Egykoron milyen szépek voltak, milyen szépen csilingeltek, turbékoltak mint a galambok. ¤ Verbászról Újvidékre utazgatott vonattal. Stop. Az emlékezet városába nagyrészt hiába ment. De a vonatablakból mindig szemügyre vehette, az újvidéki Albus szappan- és mosóporgyárat, ahol József Attila apja is dolgozott. ¤ Megjött az öreg Szirmai – szólt fel a portás. A kiadóban összesúgtak a párt katonái.

21

22


Érkezik a szirti sas, a burzsuj, a polgári világ letéteményese. Stop. Angyali nyíltságán, szögletes, darabos, tiszta jellemén nevettek. A háta mögött. Gúnyolták, a Hídból kitessékelték. Stop. A rádióban is felesleges volt. ¤ Ült az őrhelyén, mint a bagoly, a végeken túli végek semmis semmijében, Verbászon. Stop. Dioptriáját az égnek fordította. Cipelte a sok cukros zsákot, a bácskai tájat, ahol oly magunkba roskasztó a köddel, dérrel ránk köszöntő és éjszakánként jajgató vadludakkal búcsúzkodó ősz, mint sehol másutt. ¤ Szkalin Benő főjegyző fia. Az életút felfűzve: Temerin, Glozsán, Cséb, Budapest, Eger, egy nagybirtok a Dunántúlon, a Vásárhelyi Puszta, Csanád megyében, az Andrássyak hommonai birtoka, Bánmonostor és Verbász. Stop. 1925-től már csak a cukor és kender világa: irodák, mérnökök, proletárok. A csatorna. A bácskai nagyvíz. Ott maradt Verbászon, ott ragadt a melaszban. Cukrozni kell az életet, úgy elviselhetőbb. ¤ A cukorból sok baj származik. Gazdátlan, üres bejegyzés: „a halott gyűrűjének ékköve szikrázva szórta sugarát”.

FENYVESI OTTÓ VERSE És a székek is mind üresek, magukba roskadva ülnek az asztal körül. ¤ Köd a katlanban, Szirmai számtanfüzetében. Fuimus. Zárójel, szóköz. Gyűlnek a keserű pirulák. Útnak indulnak a vadlibák, távoli, ködös skandináv tájakra. A skandináv zúzmara jobb. Kellemesebb. A számtanfüzetben, mint a purgatóriumban, a füstös lámpák mellett örök reménytelenségben virrasztanak a gunnyasztó, kicsiny, babonás emberek. ¤ Ebek harmincadja. A gyermekek elmentek. Kockacukrot szopogatnak, nem jönnek már vissza. A késő őszi fénysugár bágyadtan haldoklik a szoba asztalán. Két öreg fekszik az ágyban. Kérlek, zárd el a rádiót! Stop. Az előbb még fényképeket nézegettek. Hallod? Hallom. El fogjuk égetni őket. Miért? Mert nem akarom, hogy halálunk után a szemétdombra kerüljenek. ¤ Folyik a szöveg, le a Dunán. Elfelé. Stop. És aztán elfeledünk mindent és mindenkit: Báze Bult, a cipészmestert, a különös hangokat halló Grószit, Luzsénszky Vladimirt, a deres hajú tanítót, Fabók Mihályt, a legendát,

23

24


Czinner Annát, Szent-Györgyi asszisztensét, Újvidéket, a Zsidó utcát, a lebontott örmény templomot, Földi Ilonkát, Gergely Boriskát, az esőcsináló embert, és az óverbászi tűzoltózenekart. Elmennek mind, a régi öregek, elmasíroznak. Stop. Szedik már a síneket, a bakter is költözik.

Szirmai Károly (1890–1972) író, szerkesztő. Családi neve: Szkalin. Temerinben született. Budapesten jogot végzett. 1925-től a verbászi cukorgyárban tisztviselőként dolgozott. 1933-tól 1941-ig a Kalangya folyóirat szerkesztője volt.

GYÖNGYÖSI ANDRÁS – SZARAJEVÓ

25

Gyöngyösi András

Szarajevó Először megszületünk, majd babusgatnak, táplálnak bennünket, azután nevelgetnek, majd egyszer eljön annak az ideje, hogy iskolába is beíratják a gyermeket, s attól kezdve azt sem tudja, hová kapdosson, úgy vágják a fejéhez a különös, sokféle tananyagot. S egy nap meg kell értenie, hogy a széles nagyvilágban, a messzi, mégis közeli világban, ölik az emberek egymást érthetetlen indokok kényszerében. S akkor valami összeomlik benne, bár a hazájában nincs látható emberpusztítás és terror. Rá kell jönnie, hogy a törékeny béke iszonyatos népirtások, károk által kialakult helyzet csupán, s bármikor átfordulhat valami sokkal rosszabba. Így tudja meg a gyermek rövidesen azt is, hogy például milyen szörnyűségek történtek világszerte, nem is olyan régen, mint a világháborúk, melyeknek gócai éppen itt voltak, Európában. Képes-e az ifjú egy ilyen helyzetet elfogadni, sőt jól érezni magát a többiek között, táncolni, énekelni, játszani, szerelmeskedni, ha ilyen baljós múlttal terhes a jelenidő? Ilyen módon tudtam meg én is valamikor, hogy volt egyszer egy tizennégyes, majd egy harminckilences háború, s mind a kettőnek vesztesei voltunk. Sohasem voltam kiváló történelemben, sokat kellett bifláznom ahhoz, hogy valami megmaradjon a fejemben, és gyorsan felejtettem az évszámokat. Például az Árpád-házi királyok névsora, amit pedig jól bemagoltam kisiskolásként, majd az érettségire is, már szinte teljesen kihullott a fejemből, nem is beszélve Kis Pipin frank király életéről, amiről halvány fogalmam sincs már. Az I. világháborúról is csak nagy vonalakban tudnék beszélni, ezért csak személyes emlékeimre hagyatkozom, s főleg olvasmányaimra. Jaroslav Hasek Szarajevóval kezdi a Svejk-et és a légyszarral, ami jól rímel ennek a boszniai városnak a nevével. Ott kezdődött az egész cirkusz, és Trianonban fejeződött be – gyászosan, mint egy gyászzene utolsó tétele – az Osztrák–Magyar Monarchia, így Magyarország számára is a nagy háború, az I. világháború. Thomas Mann A varázshegy című regénye pedig 1914-ben fejeződik be, mikor is Hans Castorp sorkatonaként harcol a tengelyhatalmak oldalán. Ferdinand Céline is 1914-gyel indítja az Utazás az éjszaka mélyébe című regényét, de az ő főhőse az antant oldalán küzd. Továbbá olvastam én néhány Erich Maria Remarque regényt is és a Búcsú a fegyverektől címűt Hemingwaytől, de be kell vallanom, hogy egy szóra sem emlékszem belőlük. Ám így kaptam rá az olvasásra, csak ezek kerültek a kezem ügyébe, mikor tizenöt éves lettem. A tananyagon kívül ennyit tudtam mindössze erről a világégésről diákkoromban. Ma sem sokkal többet; talán csak annyival, hogy az I. világháborús lövészárkokban foszlott szét az álom: valaha is béke lesz egyszer a Földön, valami emberibb világ formálódik itt ki a gondolkodók, tudósok, művészek erőfeszítései nyomán, és a javak igazságos elosztására valaha is sor kerül. Maga a háború

26


is átalakult, már értelmét vesztette a hősiesség és bátorság a gépek csatájában, a győzelemért, a győztes befejezésért vívott küzdelemben. Egyszer egy csaknem százéves hasszidista vallású magyar ember ekképpen beszélte el az életét egy riporternek: – Én Ausztriában születtem, Csehszlovákiában jártam iskolába, Magyarországon nősültem, a Szovjetunióban dolgoztam, és az Ukrán Köztársaságban fognak eltemetni. Erre a riporter: – Magának, bácsikám, nagyon mozgalmas lehetett az élete, gyakran kellett költözködnie. És jött a válasz: – Nem úgy az fiatalember, egész életemben ki sem mozdultam Munkácsról. Nem szerettem volna Munkácson születni. Márai Sándor ezt írja A négy évszak-ban: ,,Adjátok vissza Kassát, mert különben értelmetlen az élet.’’ A Kassai őrjárat-ban pedig repülőgéppel utazik vissza szülővárosába Budapestről, és fájdalommal kevert nosztalgiával idézi fel gyermekkora emlékeit. Kassán sem szerettem volna születni. Vagy Podolinban, Lublón sem, habár Krúdy Gyula felvidéki világa elkápráztatott a Kísértet Lublón című regényében. Az Olcsó Könyvtár sorozatban adták ki ezt a kísértet-históriát, ami a szüleim birtokában volt, és sokszor olvasásra csábított, akár csak a Szindbád történetek. Nagyváradon sem szerettem volna születni. Egyszer István barátommal és akkori szerelmemmel, Dittával, arról ábrándoztunk, hogy megkeressük Ady Endre régmúlt világát és azt a várost is, ahol az Új versek-et írta 1906 körül, s amit kívülről tudtam legényéveim alatt. Végül is a tervből nem lett semmi, a szerelem túlzottan lefoglalta életemet, majd Dittával szakítottunk, pedig ő is imádta Adyt, s ő lehetett volna az én Lédám. Csak jóval később, úgy 2000 körül, második feleségemmel tettünk egy rövid utazást Romániában autóval. Nagyváradon (Oradea) viszolygás fogott el, mikor megláttam a szutykos bérkaszárnyákat, a bedeszkázott, újságpapírral fedett ablakokat. Kolozsvárig jutottunk el, akkor nem bírtuk tovább és visszafordultunk; árvíz is fenyegetett, a Tisza vizében pedig döglöttek a halak a román aranybányákból kiszabadult ciánsav miatt, de azért mégis megálltunk Tiszafüreden, egy halászcsárdában halászlét ebédelni. Kassán is átutaztam egyszer Istvánnal, de akkor csak az ott kapható márkás farmerek érdekeltek bennünket, amik lényegesen olcsóbbak voltak, mint az Ecseri piacon. A farmernadrág egy másik ügy, regényt tudnék róla írni, de most maradjunk a témánál, ezért visszatérek az I. világháborúval kapcsolatos élményeimre. Apai nagyapám a huszároknál szolgált akkor, mint patkoló-kovács. Néha, mikor becsiccsentett, mesélt is a katonaéveiről, nevezetesen egy pezsgőbe fúlt éjszakáról, amikor a K. und K. tisztek őt is meghívták asztalukhoz, s addig itatták, míg csak énekelni nem kezdett. Szeretett énekelni az öregúr, mindig ugyanazokat a magyar nótákat fújta. Józan állapotban viszont nem lehetett mesélésre noszogatni, és akkor, hét-nyolc évesen, nem is érdekelt még a történelem, így magával vitte katonaemlékeit a sírba. Franz Kafka írja 1915-ben a naplójába, mikor is Magyarországra utazott Elli nővérével, hogy annak besorozott férjét meglátogassák Sátoraljaújhelyen: ,,A háború nem sugallja a legkisebb gondolatot sem, amit érdemes lenne kifejezni.’’ Őt nem sorozták be, s valóban többé nem írt egy sort sem erről a háborúról, úgy vet-


27

tem ki. Hát akkor én, aki 1954-ben születtem, ugyan mit tudnék hozzátenni, s hol vagyok én Kafkához képest? József Attila írja a Kései sirató-ban: ,,Kenyér nélkül, üresen állt a bolt.’’ Ez nyilván egy gyerekkori, 1919-es emléke lehetett az anyja halálának évéből. Nem, ilyesmit sem éltem át. Gyerekkoromban mindig került kenyér, hús, gyümölcs, vad és hal, tej az asztalra, nem volt éhezés a falumban, néha ugyan sorba kellett állni a húsbolt előtt, de nem hiába. Első valóságos kapcsolatom a tizennégyes háborúval egy cipőpasztás ládához fűződik, amiben a pasztákat, keféket, rongyokat tartották a szüleim. Fekete faláda ez, ma is megvan, ma is ugyanazt tartalmazza, s a szüleim házának éléskamrájában található a befőttes polcok alatt. Én ugyan sohasem használtam, mivel gyermekéveimben anyám tisztította a cipőimet, azután elkerültem otthonról, és saját felszerelésem lett, amivel nap mint nap kellett a cipőimet fényezni az internátusban. Különös módon az irodalom által kerültem ismét kapcsolatba ezzel a ládával, mikor is egy francia íróbarátommal, Dominique-kal franciára fordítottuk Hajnóczy Péter novelláinak egy jelentős részét. Az ötlet tőlem származott, én képviseltem a magyar színeket természetesen, itt, Dijon-ban, ahol 1985 óta élek, és ahol belecsöppentem a kortárs francia irodalomba a véletlennek és barátomnak köszönhetően, s ami visszavezetett az irodalmi alkotás berkeibe, jó pár éves kihagyás után, választott, új hazámban. Nos, én válogattam Hajnóczy írásait, úgy véltem, ő egy jelentős képviselője a közelmúlt magyar irodalmának, akit szinte kortárs írónak lehetett tekinteni a 80-as években. Az ő egyik novellája A rakaszolás címet viseli, s ebben egy fantasztikus történetet vázol a katonavilágról sajátos expresszionista stílusában, ami valamiért engem nagyon megfogott. Nagy nehezen kiderítettem, hogy a rakaszolás egy a kártya zsargonból származó, pókerrel kapcsolatos kifejezés, amiről ebben a novellában szó is esik. Ugyanakkor a rakasz szó viszont a katonai zsargonban használatos – már a tizennégyes háború alatt is így volt ez –, és lőszerládát jelent, s egy ilyen volt a szüleim birtokában. Ezt édesanyámmal leveleztük le, ő világosított fel erről. Csak azt felejtettem el megkérdezni akkor, hogy vajon miként került hozzájuk egy I. világháborús lőszerláda. Apám 1922-ben született, ő a II. világháborúba is csak alig kóstolt bele, mint karpaszományos főiskolás, így csak a nagyapák révén kerülhetett hozzánk egy ilyen háborús emlék. Édesanyámnak, aki 90 éves, és ma is önállóan él, pár hete feltettem ezt a kérdést, hiszen anyai nagyapámról szinte semmit sem tudok. Úgy véltem, hogy a régi dolgok híven megmaradnak az idős emberek fejében, míg a friss élmények az ő korában már kevésbé rögzülnek. Azonban kiderült: ő sem tudja már, honnan származik a lőszerláda. Biztosan nem anyai nagyapámtól – akit nem ismertem, mert fiatalon meghalt –, hiszen ő 1914-ben csak tizenöt éves volt. A Hajnóczy fordítás nem jelent meg. Dominique úgy gondolta, hogy a fordításunk minden igyekezetünk ellenére nem elég átütő, s maga a nyersanyag sem elég beszédes a francia közönség számára. Ő ezt akkor jobban meg tudta ítélni, mint én. Tudni kell ehhez azt is, hogy a francia olvasótábor, és az írótábor is, mellőzi a novella műfaját, itt csak a regény keresett és kelendő. Én biztosan rosszmájú és elrontott ember vagyok Ady Endre egyik cikke sze-

28


rint, mégsem tudok szabadulni attól az ötlettől, hogy összevessem Móricz Zsigmond és Guy de Maupassant írásművészetét, ha már a novelláknál tartunk. Móricz írói adottságai túlszárnyalják a francia íróéit, sőt bárki más íróéit is – ez a kijelentés talán megkockáztatható, miután valaki csak egyetlen novelláját is elolvassa. Móricz elsősorban novellista, míg Maupassant szerintem inkább a regényeiben kiváló és maradandó. Mindketten írtak a háborúról, csak éppen nem ugyanarról, hiszen Maupassant a francia-porosz háborút élte át s örökítette meg, amibe most ne menjünk bele. Miért mégis, hogy Móricz oly ismeretlenül merült máris feledésbe, még mielőtt ismerté vált volna? S miért, hogy Maupassant írási a világ csaknem minden nyelvén fellelhetőek, míg Móricznak olyan gyöngyszemei sem olvashatók franciául, mint például a Légy jó mindhalálig? Ennek kapcsán Kosztolányi esszéjére gondolhatunk a magyar nyelv elszigeteltségéről. De ezeket a kérdéseket csak az irodalom, a történelem, a nyelvészet, és még annyi más, doktorai tudnák csak érdemben megválaszolni, vagy ők sem. Maupassant után, akit a fentiek értelmében gyakran szoktam a francia Móricznak tekinteni, vagy ellenkezőleg, Móriczot a magyar Maupassant-nak – miért ne, hiszen jóemlékű Somlyó György az egyik esszéjében azt állítja, hogy Petőfi volt a magyar Rimbaud –, nem volt igazi novellista Franciaországban. Itt mindenki regényt ír, aki meg kíván jelenni. Erre nem akadt egy Kafka, egy Kosztolányi. Nézzük csak meg Móricz egyik 1916-ból származó novelláját, a Szegény emberek címűt, hogy valami fogalmat alkothassunk a harctéri idegességről, illetve a háborús pszichózisról, amiről nem esik szó a huszadik század előtt, amiben egy szegény besorozott napszámos szenved, a magyar falu akkori viszonyairól a gazdagok (urak) és a szegények (szolgák) világában. Ebben a írásban ez a szabadságos katona vasvillával felkoncol három kisgyereket, mert erőszakkal valami kevés pénzhez akar jutni az éhező családja számára. Ez a novella már nem irodalom csupán: vádirat az elnyomás, a háború ellen, valóban fölér egy forradalmi szabadcsapattal, megint csak Ady cikkéből idézve. (Persze a forradalom homályos Ady szemléletében: vajon ki, mit, hogyan akar forradalmasítani?) Ilyen tömény élettel, igazsággal nem találkoztam még a világirodalomban, talán csak a Biblia, Dosztojevszkij és Shakespeare néhány lapján. Felejthetetlen technikumi magyartanárom, akiről szintén regényt lehetne írni, Rados Péter említette egyszer, hogy azért lett Kosztolányi mellőzött író Magyarországon 1945 után, mert az Édes Annában kifigurázta Kun Bélát, akit mint ékszercsempészt jelenít meg a tanácsköztársaság bukását követő napokban, mikor is repülőgéppel menekül el az országból. Nem tudom, mi igaz ebből, nem jártam utána. Akkor még nem érdeklődtem Kosztolányi prózája iránt, azt hittem, miként ezt belénk sulykolták, hogy nagyobb költő volt ő, mint író. Különben is abban az időben a költészet táplált és adott értelmet a technikai tanulmányok közbeni vergődésemnek. Leginkább Ady költészete fogott meg siheder koromban, ki tudná megmondani, miért. Léda-Adél szerelem, újságírás, bohémkedés, Párizs: ilyenek kavarogtak bennem, és sok Ady utánérzést firkáltam össze kezdő költőként; nevetséges próbálkozások maradtak azok csupán. Rados beszélt nekünk egyszer arról is, hogy az utolsó orosz cári családot, a


29

Romanov dinasztia életben maradt tagjait, Lenin végeztette ki, a kisgyerekeket is beleértve, 1918-ban, bár sok a mendemonda erről a témáról. Akkor ingott meg bennem, először és végérvényesen, a kommunizmus iránt táplált rokonszenvem. Lenin, aki még 1916 tavaszán Zürichben Tristan Tzara-val sakkozott, 1917 őszén győzelemre vitte az orosz bolsevikokat, majd 1918-ban gyerekeket gyilkoltatott, s ki tudja még milyen galádságokat művelt a forradalom nevében: ez is hozzátartozik a nagy háború történetéhez. Ady sohasem járt a csatatéren, mégis írt háborús verseket, mint az Őrzők vigyázzatok a strázsán kezdetű nagyszerű költeményt, s amit egy pár éve már parafrazeáltam; nem úgy, mint Gyóni Géza, aki maga is katonáskodott, s akinek a műveivel kapcsolatba kerültem. A középiskolai kollégiumban ugyanis egyszer egy Gyóni előadóestet szervezett az egyik nevelőtanár, és jól szavaló társaim hévvel adták elő ezeket a figyelemre méltó, háborús témájú verseket, amiknek koronája természetesen a Csak egy éjszakára küldjétek el őket című költemény – úgy vélem, csak ennyi maradandó a verseiből, egy-versű költő ő, miként Lévay József vagy Várnai Zseni. Tizennégy évesen mélyen beleéltem magam a költő sorsába, és nagyon tragikusnak tűnt ez az érthetetlen vagdalkozás, emberpusztítás. Magam nem voltam jó szavaló, a verseket is csak nehezen tudtam megjegyezni, amelyeket kívülről kellett megtanulni az általános iskolában. Azóta sem ütöttem fel ezeket a bebiflázandó műveket, annyira megutáltatták velem őket. Később minden nehézség nélkül belejöttem a verstanulásba is, és már régóta kívülről el tudom mondani Ady verseinek legjavát, valamint József Attila csaknem összes versét, amiket gyakran parafrazeáltam szintén a közelmúltban. Ady így várta a proletárforradalmat: ,,Véreim, magyar proletárok.’’ De túl korán meghalt, ezért nem ismerhette meg a Tanácsköztársaság eseményeit; nem tudni, mit szólt volna a Szamuely különítmény véres terrorjához. Musil, Zweig, Kafka, Rilke, Mahler, Berg, Klimt: ilyen nagyságok, írók, zenészek, festők éltek a századelőn Ausztriában, illetve az Osztrák–Magyar Monarchiában, abban a K. und K. világban, amit Musil csak Kakániának nevez, s amit oly nagy ellenszenvvel figyeltek a kebelében evickélő kis népek vezető egyéniségei. Ez a Habsburg-gyűlölet nem új, már I. Ferenc francia király (1494–1547) is kiadta a jelmondatot: Delenda est Austria1 . Ez a párbaj a Habsburg és a Valois uralkodóházak között az európai hegemónia megszerzésért 1919-ben a franciák, az Antant fényes győzelmével zárult, s Magyarország, mint már annyiszor, ismét a rövidebbet húzta – persze francúz földön akkor már régóta nem éltek királyok és hercegek, ám ez nem változtatott az indulatokon. De hozott-e Kakánia valami igazán értékeset, maradandót, példaadót, az egész emberiséghez szóló jótéteményt a művészeteken kívül – ami persze nem kis dolog –, ez az operett-világ, minden hamisságával, olcsó pompájával? Mindennek ellenére a Monarchia bukásra volt ítélve az őt alkotó kis népek közötti ellentétek, a nemzetiségi kérdés, sőt a nyelvi nehézségek miatt: így tanítják az iskolában is. Kicsit homályos ez az ellentét, de valóban, már 1848-ban is Jellasics szembefordul a magyar önállósodással, pedig Ausztriát meg kell semmisíteni (lat.)

30


mind a magyarok, mind a horvátok a kis népek közé tartoznak. Tulajdonképpen a németség mindig alsóbbrendű fajnak tartotta a szlávokat, a magyarokat is beleértve; a magyarok pedig nem tudtak beolvadni a kis szláv népek csoportjába – talán keleti származásuk, nyelvi különállásuk miatt. Egyébként, a nyugat-európai történészek szerint, a Monarchia akkor is szétesett volna a XX. század elején, ha nincs is az I. világháború, s ki tudja, ránk nézve még kedvezőtlenebb feltételek között. Franz Kafka ismét: nagy művei, mint A per és A kastély, minden metafizikus és egyetemes horderejű kérdésfeltevéseikkel együtt, végül is erről a K. und K. világról szólnak, ennek prágai változatáról, valamint az európai értelmetlenségről, embertelenségről, az európaiság bukásáról, zsákutcájáról egy jó negyven éves látszólagos, talmi csend és nyugalom után. A háborúkat nem lehet elkerülni, ez is kezd már körvonalazódni a XXI. század kezdetén: amíg szolgaság lesz, addig mindig lesznek háborúk is, mert az úr-szolga viszony konfliktusai, a szolgaság jelenléte teljes mértékben lehetetlenné tesz bármiféle békés, planetáris fejlődést. A hatalom, vagyis a globális tőke, nem képes másként értelmezni az embert, mint ennek a felemás viszonynak egyik szereplőjét: vagy úr itt valaki, vagy szolga. A politika is ugyanígy tesz természetesen, mintha nem lehetne másként modellezni a társadalmat. A mester-tanítvány viszony, ami Keletről származik, vajon nem lehetne-e egy jobb kor feltétele? Persze nincs egyenlőség az egyének között, de ez nem jelent eleve szolgaságot. Azonban a jelenkor inkább azt mutatja, hogy a szolgaság csak fokozódik nap mint nap bolygónkon. Szüleimnél a padláson kutatva egyszer megsárgult, egérrágta, szakadozott fényképekre bukkantam, amelyek valószínűleg egy újság vagy folyóirat képes mellékletei voltak. A képsorozat az I. világháború alatt készült, így vettem ki formavilága, grafikai kezelése után ítélve, és a magyar katonák egyenruhái is a Monarchiára emlékeztettek, a gorlicei áttörést követő orosz fronton. Az egyiknek az volt a címe, ez is segített megérteni a időpontot: Előrenyomulás orosz földön, és egyszerűen egy néhány, a Monarchia színeiben hadakozó magyar katonát ábrázolt, akik éppen szalonnát sütöttek egy tisztáson. Nem tudom miért, ezt az egérrágta, fakult fényképet magamhoz vettem, és később kitűztem az ágyam fölé a technikum internátusában, ahol serdülőkoromban éltem. Ebből majdnem baj lett. Voltak ott más cédulák is kitűzve, amikre csak olyan rövid szavakat írtam fel, mint K. Marx és Zen, s másokat. Akkoriban, ez 1971-ben történt, ismertem meg Salinger novelláit és az amerikai beat-nemzedék irodalmát is, s ezek hatása alatt csináltam ezeket a buta feliratokat. Nem sokkal később egy felügyelő látogatta meg a kollégiumot; a nevelőtanárok végigkalauzolták a tanulókban, a hálótermekben, és ő figyelmes lett erre a régi fotóra. Kérdezgette, hogy ki készítette ezeket a dekorációkat, majd azt is, hogy én ki vagyok, mik a szándékaim. A egyik nevelőtanár próbálta őt megnyugtatni, mivel minden baj nélküli, jótanuló fiú voltam, ő azonban felírta a nevemet, és ki akarta vizsgálni az ügyet. Talán arra gondolt, hogy én valamiféle ellenállást akartam kifejezni a szovjet-orosz eszmékkel szemben, s ennek szimbolizálására tartottam fontosnak ezt az árulkodó fényképet? Vagy talán azt, hogy bizonyos irredenta gondolatokat akartam hirdetni vele? Ki tudja?


31

Természetesen nekem fogalmam sem volt arról, ami a kulisszákban lezajlott. Nem sokkal később az igazgatóhoz hívattak, aki egy pár kérdést intézett hozzám ebben a témában, majd megparancsolta, hogy tüntessem el ezeket a falidíszeket a hálóteremből. Ekkor megkönnyebbültem. Ugye Kafka tollára való lett volna ez a kis történet, a szocializmus időszakából? Máig is nehéz megmagyaráznom, hogy miért vonzott ez a fénykép. Néhány év múlva értettem csak meg nagyjából, mikor is a Szindbád című film megtekintése után érdeklődésem ismét Krúdy írásai felé fordult: az ő világának, pontosabban a Szindbád történetekének a felső-magyarországi kalandozásokkal, ennek az elveszett világnak a hangulata érződött még ezeken a háborús fényképeken, minden tragikumuk ellenére is. Később, mikor elkezdtem a festészet felé kacsingatni, készítettem egy kollázs-t, amire Latinovits Zoltán fényképe is felkerült Szindbád szerepében, majd egy magyar kokárda, ami gyászszalagokkal volt félig lefedve, valamint szépszínű vörös, porladó falevelek, s ez a régi fénykép is: valamiképpen ez volt az én öntudatlan siratóénekem az elveszett Nagy-Magyarország felett, amit leginkább az álomszerű Szindbád novellák által ismertem meg. Már idéztem az Édes Anna nyitófejezetéből, mindjárt az első oldalon ezt a meseszerű Kun Béla történetet. Ma úgy gondolom, hogy az író fantáziájának szüleménye, mégis jól mutatja az akkori polgárság beállítottságát a kommunista járvánnyal szemben, mely az országot még jobban kiszolgáltatta az európai antant hatalmaknak. Az ingatag Kosztolányi sem volt kivétel, vissza is vonta a százharminchárom napos vörös uralom alatti elragadtatott nézeteit, mint ezt már sokan tudják. Valóban a Tanácsköztársaság miatt szállhatták meg a románok a fél országot? Valóban ez váltotta ki a trianoni egyezmény sarkalatos pontjait, az ország feldarabolását, szétosztogatását a környező kis országok között? Hiszen létezett a kérészéletű Szlovák Kommün is, mégis Csehország a győztesek között fejezte be a háborút, s visszahódította a Felvidéket. A Vix jegyzék csak Erdély, a Felvidék és a Bánát kiürítését tartalmazta, a románok a saját fejük után mentek, mikor Budapestig nyomultak, ám sejtették, hogy az Antant szó nélkül fogja elnézni kakaskodásukat. Nem, nem a tanácsköztársaság miatt vesztettük el Erdélyt, a Felvidéket, hanem mert olyan Habsburg-gyűlölet, s így magyar-gyűlölet is munkálkodott egész Nyugat-Európában, melynek gyökerei mélyre nyúlnak. Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához történésznek kellene lenni, semleges, higgadt történésznek, ha létezik egyáltalán ilyen. Azután egy másik mondat, mikor is Anna, ez az öldöklő angyal, séta közben a Vérmezőre téved, ahol román katonai egységek táboroztak és kondérokban főzték a vacsorát 1919 őszén. A mondat így szól: ,,Miközben Anna elhaladt a katonák mellett, az egyik román férfi belecsípett a kebelébe.’’ Csak ennyi az egész, Kosztolányi nem szószátyár, nem analizál, a dolgok érdeklik, nem a szavak pompája, mint a legtöbb versében. Azután itt van két novellája is: az Omnibuszkocsis 1919-ből, ami nem jelenhetett meg a szocializmus korában. Itt írja: ,,Jönnek a románok... megyünk a románokra...’’, és az omnibuszkocsis szinte megbolondul ezeket a szavakat hajtogatva.

32


A másik az Égi jogász címet viseli, mely szintén nem jelenhetett meg a szocializmus korszakában. Erről az írásról hosszabban kellene szólni egy külön tanulmány keretében, de nem vagyok biztos, hogy előbbre jutnék ezen az úton, így hát megelégszem egy pár mondattal. A novella hőse egy napszámos kubikus, aki hazatér a háború után a falujába, s ott éli át a Tanácsköztársaságot, amit az író megint csak egy mondattal intéz el: ,,Vörös zászlók lepték el a házakat.’’ S már ott is voltak a románok, akik átvonulnak a falun, s eközben az egyik román katona pofon üti a bámészkodó napszámost. Ennek következményei beláthatatlanok. A férfinek látomása lesz, valaki az égből szólítja: ,,Te majd a magyarok dógát igazítod, már mint égi jogász.’’ Gondoljunk csak Csontváryra. Megbízást kap a mennyből, és elkezd igazságot keresni, osztani. Fűzfapoéta lesz belőle, majd kontár rajzoló, elhagyja családját, Budapesten lófrál, művészkedik, alakja gúny és közröhej tárgya, nyugodtan mondhatjuk: elborul az elméje. Tragikuma olyan, mint egy országé, a feldarabolt országé. Az utolsó mondat: ,,Komárom, Kassa, Pozsony, Eperjes, Losonc, Szabadka, Temesvár, Arad, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely keserve, egy nép ki nem szakadható halálordítása.’’ Igen, nekünk magyaroknak ilyen égi jogászok kellettek mindig, akik felébresztik a cigányzenétől, bécsi keringőktől, kánkánoktól elringatott, félálomban darvadozó, dorbézoló nemzetet. Ha francia barátaim a magyar irodalom felől érdeklődnek, mindig azt szoktam nekik felelni: Olvassátok Kosztolányi novelláit, regényeit, vagy Krúdy Szindbád történeteit. Ezek a művek jó fordításban, könnyen hozzáférhetőek franciául. A magyar irodalom szegény regényekben, jó regényekben még inkább. Távolról sem ismerem jól a magyar prózairodalmat, nem vagyok magyar szakos bölcsész. Ennek előrebocsátásával azt szeretném elmondani: azok között a magyar regények között, amiket olvastam, az Édes Anna az, melyet bármikor is veszek elő, mindig rácsodálkozom, újra és újra találok benne meglepőt, hihetetlen erőt, ennek a kiismerhetetlen személyiségnek a varázsát. Végezetül Trianon. Hamvas Béla írja valahol Magyarországgal kapcsolatos esszéi között: ha Ady Endre nem lépett volna fel mákonyba fúlt homályban borongásával, váteszi és öngyötrő költészetével, akkor talán Trianont is el lehetett volna kerülni. Szerintem ez tévedés, a valóság ennél lényegesen összetettebb. Trianont nem lehetett elkerülni, ahhoz évszázadokon keresztül reálpolitikát kellett volna folytatni itt Közép-Európában, a Kárpát-medencében. Ahhoz olyan geopolitikai felismerésekhez kellett volna eljutni, amikhez csak kevesen értek el. Itt mindig jöttek valakik, idegenek, s nem éppen baráti szándékkal. Jöttek először a tatárok, azután a törökök, azután a labancok, a horvátok, az oroszok, majd ismét a labancok, azután a románok, majd a németek, s a szovjetek. Átjáróház volt ez a kis Kárpát-medence mindig, a Hadak Útja. Itt, ahová a hunok, kunok, székelyek, csángók, jászok, palócok befészkelték magukat, fel kellett volna ismerni, hogy anynyi nagy hatalomtól övezetten nekünk a Duna-menti kis népek szövetségét kellett volna megteremtenünk ahhoz, hogy ez a betelepedés tartósan sikeres és szerencsés legyen. Legalábbis a szomszéd népekkel baráti viszonyt kellett volna fenntartani, igen, a lenézett szlovákokkal, románokkal. Nekünk, megmaradt magyaroknak, nem volt esélyünk egy keleti Svájcot létrehozni, amire Erdélynek talán módja


33

lett volna Jászi Oszkár szerint. Nekünk a semlegesség csak ábrándkép lehetett. Későn ismerte fel Szekfű Gyula, s mások, hogy a magyaroknak semmi esélye sem volt egy semleges, Nagy-Magyarországot fenntartani a hatalmas Oroszország, majd Szovjetunió szomszédságában. A magyaroknak ki kellett volna egyezni ezzel a világhatalommal, miként Ausztriával is, a lehető legbékésebb módon. Ehhez áttekintés, higgadt fő, reálpolitika kellett volna, amit elmulasztottunk. Ma már nehezen eldönthető, volt-e esélyünk erre egyáltalán.

Miklós János – Mementó, kerámia

Miklós János – Memento, kerámia

34

AMBRUS LAJOS – VOLT

EGYSZER EGY VILÁGHÁBORÚ

Ambrus Lajos

Volt egyszer egy világháború Az Ének a Don hőseiért című pályázat egyik nyertes novellája

Szombath Zoltán nem azok közül való volt, akiknek jó, ha úgy esik, ahogy suppan. Marosszékről, a Vácmány alól, ahol az arra járók nagy bosszúságára, mint egy ágaskodó óriáskígyó szinte összetekeredik az út, ment Nagyenyedre, hogy a nagyságos erdélyi fejedelem alapította, híres kollégiumban képesítést szerezzen. Ott jóvágású fiatalemberré cseperedett, s a városban, melynek a legkisebb utcája is maga az igazi történelem, már a képesítő előtt, a rossznyelvek mind péstergették: azt a barna tekintetű tanítójelöltet, akinek meleg bariton hangjára pirongva visszafordulnak a korzón nemcsak a kinyílt szemű, tüzes menyecskék, de a kényeskedő kisasszonyok is, kár lenne, ha valahol egy székely székben elnyelné a sár. Hanem az enyedi diákok közül, akikkel hosszú éveken át az édes anyanyelvvel együtt ízlelgették az áldásos Berde Mózsa-féle Cipó Alapítvány életet ígérő kenyerét, nem volt még egyetlen egy se, aki azt a halk szavú, de határozott fiatal fiút attól a barátságos, mély, fekete sártól, amelybe a Székelyföldön az utcákon a kövek annak idején szekérszámra nyuvadoztak el, féltette volna. S mi több: még a rövid életű magyarvilágban meggyőződhettek Kalondán is; ahová aztán címzetes népiskolai tanítónak a guvadt dióval dobálózó őszelőn valóban megérkezett, hogy Szombath Zoltánt nem kell félteni; az ő kendere – ahogy mondani szokták arrafelé is – nem vesz a tóba. Miért is veszett volna? Határozott ember volt s pedáns, mint egy katonatiszt. Nem várta el ő, hogy jelentkezésekor őt, az iskolája utáni tartalékos hadnagyot, Balambér márványpalotájának félelmetes őre mindenki nagy csodálatára lángkarddal üdvözölje, mint történt éppen azon a vidéken Árpád bejövetelekor, inkább, amint meggyőződött, hogy ahol ő megjelenik a faluban, jöttére a kedves fecskepárok is a pletykáló sürgönydrótokon hirtelen elnémulnak: szétnézett az állandóan szöszmötölő, veres fazekairól ismert, nagy településen a hajadonok közt nyitott szemmel figyelmesen, s avval az időt nem is húzta; mielőtt a hosszú téli esti fonókban a falu szájára került volna, megházasodott. – Lám, a tanító úr nem bolondul el! – maradt a csepűrágóknak; s pusmogták is azok, még a fogatlan vénasszonyok is – igaz, csak a mély tekintetű Szombath Zoltán tanító úr háta mögött. Felesleges volt pusmogniuk. Mert ha már az elején nem tudta volna a tanító úr, hogy Annuska kisasszony, az edénygyáros lánya, nagy kincs; hamarosan rájön; s még tüntetőbb udvariassággal vezetgette volna nap mint nap kézen fogva gyönyörű, ifjú hitvesét titkárnőként az iskola felé. Bizony, mert van úgy, hogy a gyászos idő sötét szárnyakon az otthonra is rátalál, és így a Kis-Küküllő men-



35

ti fehér Sóhegyekre is az égetőkatlanok kormos füstje mellett véres könnyet is kezdett szitálni a bágyadozó, vörös Hold. Így lehetett hős frontharcos helyett a családos Szombath Zoltán tartalékos hadnagy is századparancsnok annál a székely határőr zászlóaljnál, amelyet ugyan nem vezényeltek a Donhoz, de a rossz emlékű gyímes-szorosi bevetés után visszavonulás közben, mint egy megdobált varjúsereg, szétrebbent. – Emberek, ha holnap szerencsésen megvirradunk, indulás tovább! – adta ki parancsba a már a mozgósítás után az ezredében főhadnaggyá előléptetett tanító, miközben átnézett a katonái feje felett, mint egy űzött vad, amely azt kémleli, hogy merre menekülhetne, ahol aztán meghúzhatná magát. Egy tisztnek parancsot kiadni könnyű. De Szombath Zoltán, akiért talán már rég nem lelkesedtek a nagyenyedi cukorbabák sem, a falujában mégis csak tanító s nem katonatiszt volt. Parancskiadáskor, bár előírásosan, vigyázzállásban szépen a megtermett alakját katonásan kihúzta, de nem volt ereje az emberei szemébe nézni. Az egyiket, a vidék legismertebb kőművesét, amely épp a legközelebb állt hozzá, jól tudta, három gyermekkel várja otthon az asszony. Aztán a szemükkel láthatták mind, hogy mi történt a Szorosban. Az első vonaluk, mielőtt komolyabb ellenállást tanúsíthatott volna, teljesen megsemmisült a kegyetlen orosz támadást előkészítő, félelmetes ágyú, akna- és géppuskatűzben. Csak az Isten őrizte meg attól, hogy nem küldték őket is esztelenül az irgalmatlan húsdarálóba. – De Szászrégennél az vár reánk is – rebesgették az aggódó törzstisztek, amint parancsba kapták, hogy a határőrök visszavonulnak. – Tegyen most mindenki a belátása szerint… – villant meg a főhadnagy úr fejében, hogy a századdal a falujukhoz értek, s a menekülő tekintete a lusta toronyórájukon, amelyen egykedvűen, mint a szép béke időkben, rátartian hintázott az idő, megakadt. – Sándor bátyám – tette a mindig mellette álló férfiú vállára a kezét –, árvából nekünk ebben a szent órában van-e már elég? – kérdezte… Igen. Mindenre pontosan emlékezett a tanító úr. Akkor is, amikor a díszesen hímzett lőszeres zsákokat a szigoráncián egy szűkszavú tiszt morcosan az orra alá nyomta: – Ezeket Annuska nagyság hímezte-e? – mordult rá fanyar képpel. Mintha akkor látná Szombath Zoltán életében először, csak bámult tehetetlenül a cifra zsákokra. Nem állíthatta, hogy nincsen semmi köze hozzuk. A vallató már tudta másoktól, hogy a gyakori vadászathoz a tanító úréknak onnan volt puskaporuk… – Hiszek egy Istenben… – olvashatta néma kényszerrel, hang nélkül a csillogó, aranyozott írást, s aztán hiába hunyta be a szemét Szombath Zoltán, hogy legalább ne lássa: a szövegét tudta kívülről is; nem tudott szabadulni a lőszeres zsákok látványától, úgy mint, ahogy akkor sem, amikor annak idején el kellett volna tüntetnie őket. Nem volt ő különben isten kegyelméből való soha. A vallatójában sem akart szánalmat kelteni. Pedig félt. Mint akkor is, amikor a továbbvonulás helyett a lőszerzsákokat a tanyán egy osztályterem padlózata alá elrejtette. Amikor pedig a vallató tiszt maró gúnnyal egy kis idő után a fülébe sziszegte, hogy ami őt illeti:

36



ő nem hisz Istenben, a tanító úr hazájának feltámadásában, sem egy örök, isteni igazságban; hanem huszonöt esztendőben, Szombath Zoltán címzetes tanító megdöbbent: tehetetlenségében a húsos ajkába harapott: – Talán … – mondta nagyon halkan –, én … rosszul gondoltam … – Bizonyára… – emelte fel szúrós tekintetét a teleírt lapról az államvédelmis tiszt. Ekkor látszott rajta; volt tanító ő is. Ha szükséges, beszél oroszul. A rövid szöghaja alatt, égszínkék szemében – a kimértsége ellenére is – mintha megcsillant volna egy csepp emberi érzés. Talán ekkor maga is az orosz fogságára gondolt. Ott égő lázban feküdt egy tábori priccsen. Kiszáradt szájában a nyelve valósággal zörögött. Kegyetlenül kívánta a kovászos uborkát, amilyent az édesanyja szokott karácsony előtti disznóvágáskor az asztalra tenni. – Orosz lágerben kovászos uborka! – nyomta volt el a láz, hogy a további szenvedés helyett elaszott testét vihessék durva pokrócba csavarva a bajtárak után a meszesgödörbe, s az ő felszabadult lelke is szállhasson az otthoni tájak felé. Azóta se tudta, hogy lázálmában történt-e, de valaki egy nagy kovászos uborkát nyomott a kezébe, olyan hidegen, mintha a kamarából az édesanyja akkor hozta volna ki… Attól-e, de láss csodát: az orosz fogolytáborok réméből, a gyilkos tífuszból, lassan felépült… Talán, nem csak ezért; a tiszt ekkor egy újabb ívlapot vett elő az íróasztal fiókjából. Két ujját megnyálazva ellenőrizte, hogy nem-e kettő, s fegyelmezett, iskolázott írással, körmönfont fordulatokkal ecsetelni kezdte, hogy Szombath Zoltán volt kalondai igazgató-tanító, aki főhadnagyi rangban szolgált egy határőr ezrednél, amely a visszavonuláskor, amint a szülőfalun vonultak át, szétrebbent, mint az életen a majorság, ha gyilkos karmokkal héja csap le rájuk, szenvedélyes vadász. Lehet, hogy latolgatta magában a kivizsgáló sokáig, de végül csak oda írta indoklásnak azt is, hogy a tárgyaláson figyelembe vehessék: a vádlott félt. – Mégse kellett volna… – vívódott Szombath Zoltán tehetetlenül egy karosszéken ülve. Tán megérezte, hogy a vallatója a vádiratban a vadászatról is említést tesz, azzal, hogy az egész vidéken gyakori a vadkár: akkor még egy medve nem ért többet, mint egy egész magyar falu; és ő, a vádlott, félelmében cselekedett… – Bizony – adott ebben igazat a vallató tisztnek a pillanatnyi csendben –, akinek van mit féltenie, félelemből van… Még a hatalom is… Ekkor mintha megnyugodott volna Szombath Zoltán, akit huszonöt virágvasárnappal fenyegettek, és a székén ültében megmozdult; újra a helyét kereste a világban… – Ha valami csoda folytán a front megfordul, mindannyijukat könyörtelenül kivégeznek… Engem – tette hozza gondolatban –, még a fán is felül húznak. Itt most – vette meg a hátát a karosszéken s két erős, férfias tenyerét az ölében öszszefogta –, ha tíz esztendőkkel ijesztgetnek is: Isten segedelmével ledolgozom… – Ledolgozom? – nyelt volna egy nagyot, de a keserű galuska a torkán akadt, s mint oly sokszor, ha a maga csendességében is a csupa szív tizedesére gondolt, könny csillant meg a szemében. Ravasz tizedest szíve alatt az ötödik gyermekkel hiába marasztalta az asszony: ment az a visszavonulókkal mind a tíz emberé-



37

vel, hogy Régen alatt is legyen székely férfiú, akiket – mondták aztán azt is, hogy büntetésből a Don-kanyarért, miután az Árpád-vonal védelmére már senki se gondolt –, névtelenül felfalhassanak a feneketlen orosz ágyúk… Hanem, attól függően, hogy egy világháború után melyik oldalra esett, lehet nagyhatalmú is az ember. Egy vallatótiszt például akkor áll fel, amikor a kedve tartja. Nézte Szombath Zoltán, a volt kalondai igazgató-tanító, hogy az övé, a termetes férfiú, akiről el se hinné senki, hogy amikor a lágerben az a hideg, jó ízű kovászos uborka a tífusztól megszabadította, nem volt több, mint negyvenöt kiló ( és mielőtt ő maga gondolatban a hírhedt szamosújvári börtöntől eljuthatott volna a rabok egészségét felőrlő Duna-deltáig), határozott mozdulatokkal a vallatószoba rácsozott ablakához megy. Onnan csak néz, bámul egykedvűen kifelé az ablakon; mintha tőle akarna megszabadulni minél előbb. Hát Szombat Zoltán ült a helyén, szinte észrevehetetlenül; de még egyet-kettőt lopva moccant, mert érezte: ilyenkor a mozgás jót tesz. A szomorú helyzet ellenére arra gondolhatott: hogy az őket ölelő, ködfátyolos hegykorona mögött, ahol helyen-helyen bizony csak összeborulnak az évszázados fák; talán lábadozik az idő… – Jóra fordul? – méregette az ablakban álló, a háború után a jobbik oldalra esett tisztet, hogy ne haljon el benne teljesen a remény… Mit tehetett volna mást egy volt, kalondai igazgató-tanító, akire annak idején lopva rajongtak a nagyenyedi, szép lányok és a tüzes, fiatal asszonyok? Ő rejtette el vesztére egyes egyedül, segítség nélkül, a félelmetes zűrzavarban a forrongó világtól távol eső tanyán, a század gonddal, szépen kihímzett lőszeres zsákjait! Kint, a vasrácsos ablak alatt, mintha egy egész világot figyelmeztetnének a fura keretbe állított biztonsági tiszttel, szorgos léptekkel emberek vonultak el. Ment ki-ki a maga útján. Csak a duruzsolásuk, amelynek nem lehetett értelmét venni, lopakodott be a vallatószobába… Aztán Szombath Zoltánnak, a volt kalondai igazgató-tanítónak, aki Katona Sándor gyáros szép lányával eleinte jól járt, keserűen tudomásul kellett volt vennie, hogy a még igen csinos Katona Annának, ha a továbbiakban tisztalappal akar élni, tőle el kell válnia; pedig már nemcsak ők ketten, hanem az utcákon még szabadon jövő-menők közül is elég sokan, szinte elfelejtették; hogy volt egyszer egy második világháború.

38

GÁSPÁR LÁSZLÓ VERSEI

Gáspár László

Megint elmúlt Szürke az ég, elmúlt a nyár, a felhők csordában vonulnak, még néha vissza-visszajár közénk a dinnyeillat. Barna levél csörög a fán, szél babrálgat az ággal, a lombok közé még beül s hintázgat a madárdal.

Ahol hitelbe sem kell Szépséges verseket? Olyan világba, ahol az élet átmenet, csak álca? S szárnyas halál száguldozik, kevés eszünket elveszi a rettegés? Ahol nagyhangon felbíztatnak: álmodj, s mire felnőne, kivégzik az álmot?! Hol egyeseknek van csak jó, ha jó van, s a sors kezében korbács, és karó van (ha nem vagy pénzes

GÁSPÁR LÁSZLÓ ÉS BENCE LAJOS VERSEI polgár kislakásért nagy koplalással nyögöd ki a házbért), ahol a lélek még hitelbe sem kell, mit kezdenének ott szépséges verssel?!

Tél elejei délelőtt Sápadt, álmos napocska bújócskázik a felhőkkel, lehelete hideg… (Mi is cidrizünk, s persze ő is fázik.) Madár nélküli, néma a liget. A várost még nem szállták meg a varjak, de népesek a denevértanyák; a tetszhalott fák pőrén ácsorognak, csak a boróka riszálja magát… A panelerdő dermedten vacog, toporognak a dugig telt kukák, fagyoskodó és sóvár koldusok mustrálják a lelakatolt dzsuvát…

Bence Lajos

Körkörös vers Kezdetben volt az írás, majd jött a sírás, s mert egyre sűrűbb lett, jött a fölöttébb irtása a rossznak, a gaznak, végül az Igaznak. Előbb írni, aztán nyomtatni, Ha máshova nincs, hát a rögre. De el kell dönteni: írni vagy spontán felfeszülni a Mindörökre.

39

40

BENCE LAJOS VERSEI S aztán, mint fövenyt az állandóan zaklató ár, kitalálni, a nyomokban haladva, ki-mit talál, s végül az alagútból. Vagy esztelen artériában – helyet találni a vérrögnek – megálljt parancsolni a zabolátlanul körbe keringő Öröknek. Előbb írni, aztán nyomtatni: mindkettőt a rögre, megtalálni a sajgó varr alól kisarjadó vércsöpp vonalát, az egyenest mímelő Körköröknek.

Hócsibés vers Bevezet és elvezet de furcsa is a mi telünk, nem hócsibéről, se fagykottya alomról nem beszélünk, hogy rúgná szét a szél, megunva ülőhelyét, hangos, csak galambos olyan, amilyet egy vércse is trófeául tűzne ki, ha volna mit rakni a tűzre, nem ilyen, másabb, ma széltől vesszőzött, holnap zúzmarásabb, ma békésen csevegő, holnap fecsegő, lényeg hogy más legyen, sőt annál is másabb

BOBORY ZOLTÁN – BABITS-EMLÉKÜLÉS

Ba ab bii t s s-em - e mlé l ékü k ü llé és s –Sz ékesf –Szé k e sfe ehérvár, hér vár , 2014. május m ájus 27.

Bobory Zoltán ,,emberből ez maradtam / fájó torok”

Takács Imre: Babits 1 Elnémulok majd megfulladok emberből ez maradtam fájó torok kezetlen-lábatlan hős egy gondolat bűneimért a szavak irgalmaznak 2 Jónásom kiáltsd fájdalmamat az üres jövendőbe! Dantém fogalmazd újra Commédiád a bővült szenvedésre! Ezüstözz húsvétok hajnalában barkám fénye! 3 Ha voltam csillag-kohó égettem gyémántokat a gyöngéd rozmaringokat elégettem. Nem lenne drágakövem ha gyáván el nem futok az örömök elől énekemmel. Homokszem mérgezett meg egy kristály bántott engem így lett a fonák élet gyönyörűség. Égető tűz a szívem megérdemlem a temetőben a kövek hidegségét.

41

42


Tisztelt Emlékkonferencia, Hölgyeim és Uraim! A Rábasömjénben született, de életének jelentős részét Fehérváron leélt Takács Imre szép versét mindkét költő iránti tiszteletből választottam. S egyúttal bevezetőnek szántam a minket gyakran örömmel foglalkoztató gondolatok elé, miszerint, ezt tényleg sokszor mondjuk el, büszke örömmel: egy olyan régiónak, földrajzi és irodalomtörténeti értelemben, vagyunk tagjai és részesei, amelyek valóban büszkeséggel tölthetnek el minket, egyúttal megbíznak felelősségteljes feladatokkal, célokkal is. Gondoljuk csak végig, hogy Váltól, Zámolytól Fehérváron, Gárdonyon, Kápolnásnyéken, Sárkeresztúron, Pálfán, Rácegrespusztán át Szekszárdig milyen fantasztikus névsor tartalmazza azok nevét, akik a magyar irodalom legkiválóbbjaiként éltek, alkottak ebben a Közép-Dunántúl régióban. Azt hiszem mondhatjuk, hogy a magyar irodalomtörténet léptékével is kiemelkedő föld, ahol élünk és őrködhetünk. Amelynek legdélebbi pontja Szekszárd, Babits szülővárosa. Az, hogy Babits Mihály ilyen gyakran szerepel a Vörösmarty Társaság különböző rendezvényein, szerepel programjaiban, s foglalkozik vele a folyóiratunk, a Vár, annak persze nem ez az elsődleges oka. A „poeta doctus” itteni rajongó megbecsülésében szerepet játszik az is, hogy erős szálak fűzték a városhoz, a ’30-as évek fehérvári írógárdájához, elődünkhöz a Várhoz, annak szerkesztőihez, Jankovich Ferenchez, György Oszkárhoz és a többiekhez. De valami még kötelez minket, nemcsak Babits irodalmi hagyatékának, életműve népszerűsítésének elevenítésére törekvésünkben. Kötelez a Vörösmarty Társaság 25 esztendeje, köteleznek azok a közvetlen elődök, akik fantasztikus értékekkel ajándékoztak meg minket, s láttak el felemelő feladatokkal. Gondolok a sokat emlegetett generáció tagjaira, Bódás Jánosra, Takács Imrére, Kalász Mártonra, Bokros Jánosra, Sobor Antalra, Bella Istvánra. Elődeink, és példaképeink ők, akikre hálával és szívesen emlékezünk és emlékeztetünk. Az elmúlt években megszámlálhatatlan konferenciával, összeállításokkal, előadásokkal, pályázatokkal tettük mindezt. Köszönet az Irodalomtörténeti Társaságnak, Sebők Melindának és Bakonyi Istvánnak, hogy újabbnak lehetünk most részesei, ennek a mai emlékkonferenciának, köszönjük a támogatóknak segítségnyújtását, mindenek előtt Székesfehérvár Megyei Jogú Város Önkormányzatának. Engedjék meg, hogy köszöntőmet annak a versnek a részletével fejezzem be, amiről biztosan szó esik a mai előadásokban, s amit nem lehet eleget idézni ebben a háborús veszélyekkel terhelt világunkban és világunkért: (Részlet a Húsvét előtt című versből)


43

(Rippl-Rónai híres festménye, 1923) – Karton, pasztell

„…Ó béke! béke! legyen béke már! Legyen vége már! Aki halott, megbocsát, ragyog az ég sátra. Testvérek, ha túl leszünk, sohse nézünk hátra! Ki a bűnös, ne kérdjük, ültessünk virágot, szeressük és megértsük az egész világot: egyik rész a munkára, másik temetésre: adjon Isten bort, búzát, bort a feledésre!”

44

BAKONYI ISTVÁN – SZEMÉLYES HANGON BABITS MIHÁLY HÚSVÉT ELŐTT C. VERSÉRŐL

Bakonyi István

Személyes hangon Babits Mihály Húsvét előtt c. verséről Ezeket a sorokat éppen húsvét előtt írom. A csönd szombatján. Esik az eső, a frissen nyírt füvet öntözi. A feltámadásra emlékezés előtti órák. A passióval mögöttünk. Az imént hallgattam egy műsort arról, hogy Kádár pribékjei meg 1957 karácsonya előtt vertek halálra egy 26 éves katolikus papot. Brenner János annyi volt, mint Petőfi 1849-ben. Hiszen a történelem folyton ismétli önmagát. Ám hadd idézzek föl egy, a Babits-verssel kapcsolatos személyes emléket is! 1965. november 7-én, a kötelező ünnepen a bodajki általános iskolában Ruprecht Ottó osztályfőnököm és magyartanárom ezt a verset mondatta el velem, az akkor nyolcadikos fiúval. Babitsot a „nagy októberi szocialista forradalom” évfordulóján… Csak később értettem meg, hogy ez bizony tett volt, ha furcsa is… A Húsvét előttnek köze nincs a lenini forradalomhoz, vagy ahogy egyik újabb történelemkönyvben olvastam, a bolsevik puccshoz. Bár, ami a kort illeti, dátumban nincs hozzá messze, hiszen a vers 1916-ban született. Akkor, amikor tombolt az elsőnek nevezett világháború, és egy évvel később Szentpéterváron is történt valami fontos esemény. Ám az a puccs, vagy forradalom valami egészen másról szólt, mint a húsvéti feltámadás. Támadás ugyan volt benne, és fel is kelt a nép, hogy aztán teret nyerjen a vérengzés. Új világrend is született általa. Ez a világrend ugyan sokáig élt, de a feltámadás hatásához nem fogható. Babits Mihály verse azonban éppen a minden korban föllelhető vérengzés ellen szól, elképesztő erővel. De hadd tegyek még egy kitérőt! Kezemben a költő összegyűjtött verseinek 1971-es kiadása, a Szépirodalmi Könyvkiadó Magyar Helikon sorozatának köteteként. A Húsvét előtt szövege hiánytalan. Ez persze így természetes, ám van azért itt néhány furcsaság. Idézet az Utószóból: „Gyűjteményünk nem tartalmazza a költő néhány olyan versét, amely irredenta hangjával sértené a szomszéd népek nemzeti érzését.” Ezért maradt ki pl. a Vásár, a Csonka Magyarország vagy az Erdély. A legdurvább viszont az, hogy más versekből versszakokat vett ki a cenzúra. A Dal az esztergomi bazilikáról, a Hazám és az Ezerkilencszáznegyven esett így áldozatul. Eléggé gyalázatos ez a megoldás, és bőven belefér az akkori, „aczélos” kultúrpolitika álságos világába. Csupán azért idéztem a fentieket, mert más szempontból a Húsvét előtt sem követi azokat az eszményeket, amelyek kizáratták ama verseket és versszakokat. Igaz, itt nincs szó Trianonról vagy éppen a szomszédos népek önérzetéről. Ám szó van a minden áron való békevágyról, ami élesen különbözik a szocializmusban oly annyira kedvelt békeharctól vagy az ugyancsak sokat hangoztatott „igazságos háború”-féle elképzelésektől. Babitsra ugyanis az jellemző, ami a legtisztább értelemben vett kereszténység és Jézus-követés lényege: irtózik minden erőszaktól és kegyetlenségtől, és hirdeti az erőszakmentesség, a szeretetközpontúság és a meg-


45

bocsátás mindenek fölöttiségét. Azt is mondhatjuk, hogy a pacifizmus himnusza is lehetne a Húsvét előtt. Persze sok minden „történik” ebben a versben, mire eljut a „Ki a bűnös, ne kérdjük…” megfogalmazásáig. Hatalmas íve van a műnek, és minden részlete tele van rendkívül szemléletes képi világgal és dinamizmussal. A címben szereplő nagy keresztény ünnep is rendkívül fontos, hiszen a jézusi út legkiemelkedőbb pillanatát idézi. Annak a nagypénteknek a következményét, ami nélkül érthetetlen lenne a keresztény tanítás. Ahogy Jelenits István látja: „…a nagyszombati harangzúgással zárul, s nem véletlenül, nem mellékesen mutat a feltámadás ünnepére, miután a nagypéntek misztériumán is végigvezetett.” (Jelenits István: Miért nagy vers Babits Mihály Miatyánkja? Album amicorum. Szörényi László LX. Születésnapjára. MTA Irodalomtudományi Intézet, 2007. 821.) A nagypéntek misztériuma itt a háborús passióban realizálódik. Sokan foglalkoztak már ezzel a jelentős művel, bármit is hozzátenni nem csekély vállalkozás. Lendületére, iramára, felkiáltásaira, feszültségére is fölfigyeltek már. Vilcsek Béla pl. ezt írja: „…hetven soros, halmozásokkal, közbevetésekkel telített, zökkentett jambusi áramlást fegyelmez harminc soros, rigmusszerű ütemhangsúlyos zárlattal…” (Vilcsek Béla: A modernitás alakváltása. www.jamk. hu/uj forras/0809_14.HTM) Igen, így van. Már a hangütés is ezt ígéri: „S ha kiszakad ajkam, akkor is, / e vad, vad március évadán, / izgatva belül az izgatott / fákkal…” És így tovább. Érdekes a „vad” jelző március elé tevése, s ezáltal már valami egészen feszült és drámai gondolatsort készít elő a költő. Megjelenik a „szörnyű malom” képe, ebben pedig könnyű észrevenni Vörösmarty Mihály hatalmas művének, A vén cigánynak a hatását. S ha igaz az, hogy a nagy romantikus költő képi világa, teremtő képzelete előrevetíti a huszadik század modernizmusát, akkor fordítva is igaz, hogy Babits dinamizmusában akár romantikus elemeket is láthatunk. Nyelvhasználatában, stílusában éppen úgy, mint az erőteljes emóciókban, a hullámzásban, a lendületben. Persze különbözik is az előző század hangvételétől, és egyértelműen kimutatható benne pl. az expresszionizmus számos eleme. Ahogy Sipos Lajos látja: „A kései szimbolizmusból átlép a maga egyéni előexpresszionizmusába, melynek egyik, nem deklarált jellegzetessége az avantgárd új szemlélet- és formakeresése…” (Sipos Lajos: A megismerés új és újabb útjai. www.kortarsonline.hu/regiweb/ sipos.htm) A fentiekből is láthatjuk, hogy egy-egy nagy költő, valamint egy-egy nagy mű esetében óvakodnunk kell a skatulyázástól, hiszen egyértelműen látszanak a kölcsönhatások, a folytonosság és a megújulási szándék megnyilvánulása. Így, együtt, és egymást erősítve, kiegészítve. Babits tudatosan vállalta a folytonosságot, az egymásra épülést. Tudós költő, poeta doctus volt, aki behatóan ismerte a magyar és az európai irodalom rezdüléseit, változásait. Ez a verse is sajátosan magyar, és sajátosan európai. Egy keresztény humanista morális üzenete minden korhoz, minden kor békét akaró, vagy éppen barbár emberéhez. Mindezt igen hatásos költői eszközökkel, versbeszéddel éri el. A végső vágyak kifejezése előtt már-már „…az önkívület csúcsán szilánkokká hasadt versbeszéde…az expresszi-

46


onista szóköltészet rokona.” (Rónay György: Babits Mihály költészete. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981. 503.) Ám mindeközben az irónia sem idegen a költőtől, hiszen pl. ezt olvassuk: „Van most dícsérni hősöket, Istenem! / van óriások vak diadalmait / zengeni…” Jól tudjuk, hogy abban az időben sokan megrészegültek a háborús uszítástól, bedőltek a demagóg szólamoknak. Babits Mihály éppen úgy nem tartozott közéjük, mint Ady Endre sem, aki ugyancsak egyértelműen szállt szembe írásaiban az öldöklés esztelenségével. Ez a két költő valóban ember tudott maradni az embertelenségben. A Húsvét előtt ugyanakkor azt is igazolja, hogy az ilyesfajta magatartás legbiztosabb alapja az istenhit, és arra az alapra építkezhet a békesség óhajtása. Bár az is igaz, hogy a múlt század vége felé más szellemi áramlatok is rokonságot mutatnak mindezzel. Gondoljunk csak a „Make love, and not war!”-féle kívánságokra, a vietnámi háború idején kibontakozott szabadság-mozgalmakra, vagy akár a hippik életfelfogását is idézhetjük. Említhetjük a híres musical, a Jézus Krisztus Szupersztár vagy a Hair c. film tükrözte rokon felfogást is. Látható tehát, hogy a művészet minden korban fölemeli hangját a háború, az öldöklés és a pusztítás ellen, legyen szó akár zenéről, képzőművészetről vagy irodalomról. Nincs itt semmiféle ambivalencia, semmiféle kétség. Van viszont az „ültessük virágot” vágya. A virágnak, mint ősi jelképnek a jelenléte. Miként később József Attilánál is láthatjuk, hogy: „ha elpusztul a világ, legyen a sírjára virág”. Az eredet akár az Ómagyar Mária Siralomig is visszavezethető. S a „Ki a bűnös, ne kérdjük…"-féle távolságig is elmegy. Mindez bizonyára sokak számára vitatható, hiszen alapjaiban különbözik a világi és a jogi igazságszolgáltatás mércéjétől. Hiszen a bűnösöket meg kell büntetni, sőt, szélsőséges, és sokak által kívánt végső megoldásként akár halállal is kell őket sújtani. Csak hát a bűn fogalma sem azonos a hit és a világ rendszerében. És ebben a világban sem gyakori az a fajta emberi-költői magatartás, ami a Húsvét előtt szellemi hátterében húzódik meg. Ezeket a törekvéseket erősíti és igazolja a mű minden egyes mozzanata, íve, költői eszköze, nyelvezete és stílusa. A „…ha kiszakad ajkam, akkor is…”-tól addig, hogy „adjon Isten bort, búzát, / bort a feledésre!” Ebben a végkifejletben aztán sajátosan magyar jelképek is előkerülnek: a magyar világ és természet jól ismert elemei. A bor akár biblikus szimbóluma vagy a kenyeret adó búza emlegetése. A nemes ital éppen úgy lehet egy ünnepélyes, magasztos szöveg szereplője, mint az ugyancsak ünnepet, az aratást idéző növény jelenléte. És mindkettő erőteljesen kötődik a magyar élethez, a magyar szokásokhoz és hagyományhoz. Hasonlókat mondhatunk az „adjon Isten”-féle kívánságtól, köszönésről. Babits kiváló költőutóda, Nagy László híres verse is eszünkbe juthat. A szimbólumok, a motívumok tehát tovább élnek, és lesznek esztétikai értéket hordozó erők. Át az évszázadokon, át a történelmi időn. A Húsvét előtt többek között mindennek a szép és maradandó bizonyítéka. Elhangzott Székesfehérváron 2014. május 27-én, a Vörösmarty Társaság nagytermében rendezett Babits-emlékülésen.

SIPOS LAJOS – A BABITS-KUTATÁS HELYZETE MA

47

(Az 1930-as évek végén könyvtárszobájában)

Sipos Lajos

A Babits-kutatás helyzete ma Babits Mihály életművének elismertsége, az általa írt vagy hozzá köthető szövegek kiadása és az életmű kutatása aszinkron és ellentmondásos folyamat. Az életmű elismertsége maga is sokágú, messze vezető kérdés. Kosztolányi Dezső már 1905 februárjában, a Négyesy-féle stílusgyakorlatokon és a kettőjük levelezésében hozzá eljutott Babits-versek ismeretében „irodalmi társaság”-ot akart alapítani vele, Juhász Gyulával és Zalai Bélával. 1906 augusztusában, Ady Endre Új versek című kötete után jó félévvel, a Budapesti Naplóban és a Magyar Szemlében megjelenésre váró versek ismeretében ezt írta Babitsnak: „Versei hatalmas visszhangot keltettek Budapesten. A Magyar Szemlének egész szerkesztősége valósággal szerelmes Önbe. […] Mindenütt általános elragadtatással beszélnek önről. Márkus László […], Hevesi Sándor, Gergely József nagyon sokat várnak öntől. Én a magyar poézis jövőjét, az új magyar költészetet…”. Pár nappal később, talán nem függetlenül Kosztolányi előző levelétől, Babits ezt írta Juhász Gyulának: „Mit gondol: meg lenne-e alapítható, rövid időn belül (minden más nemzet modern lyrájától különböző) modern magyar lyra?”1 1909 májusában, már a Nyugat munkatársaként jelent meg a folyóirat könyv1

Babits Mihály levelezése 1890-1906 s.a.r. ZSOLDOS Sándor, Bp., Historia Litteraria Alapítvány-Korona, 1998, 152, 270, 275.

48


sorozatában kiadták a Levelek Iris koszorújából című verseskötetet. A versértők körében felfokozott figyelemmel várt könyvről méltató bírálatot közölt Ignotus a Nyugatban, Szilágyi Géza az Új Időkben, Schöpflin Aladár a Vasárnapi Újságban, Bresztovszky Ernő a Népszavában. Lukács György a Huszadik Században, 1909-ben, az Új magyar líra című cikkében így írt Babitsról: „Babits Mihály talán a legnagyobb nyelvművész és legtudatosabb nyelvvirtuóz költőink között. Ő ezer színben csillogó képei az egész világot magukba képesek zárni; szavainak csodálatosan simulékony ereje nem érez határokat sehol sem […]. A legtöbb költő élményképességének vannak tematikus határai: bizonyos dolgok nem léteznek számára; Babits számára nincsenek idegen dolgok sehol sem.”2 Az 1911-ben megjelent Herceg! hátha megjön a tél is! című második Babits-kötetről Kosztolányi az Aurora április 8-i számában leírta: „1911-ben magyarul ő fejezi ki legmegrendítőbben a modern lélek ideges, beteges hánykódását, harmóniával a disszonanciát és mindazt, ami örökkévaló bennünk [ …].” Sík Sándor június 15-én az Életben így vélekedett: „Kevés költőnk van, aki annyira tudná éreztetni a mai ember vívódásait, annyira mélyükben látná a problémáit, annyira egészen, szinte viharosan érezné és éreztetné érzéseit, mint a hidegnek látszó formaművész.” A méltató szavak nem maradtak el az életmű további köteteinek megjelenése után sem. Halálakor egyedülvalóságát foglalta szavakba a Babits Emlékkönyvben hetvennégy kortársa. Szabó Lőrinc, akivel életében nem mindig volt harmonikus a viszonya, a következőképpen méltatta:” Az emberiségnek néhány évezred során csak húsz-harminc olyan költőzsenije született, mint ő. Örökké meg fog maradni költészete. Ez a hihetetlenül komplex, magasrendű és ritka költészet. Az élő idegek, az élő értelem, az élő látás együttes költészete. Mindig lesz benne felfedezni való.”3 Az életmű folyamatos jelenlétét jelzik különben a későbbi gesztusok is. Téglás János 1983-ban és 1984-ben két kötetben adta közre a Babits Mihályt idéző ötvenkilenc költő művét, többek között Nemes Nagy Ágnes, Lászlóffy Aladár, Kovács András Ferenc, Nagy Gáspár, Orbán Ottó és Tandori Dezső verseit.4 Báthori Csaba 2006-ban, A lírikus 123 epilógja. Babits parafrázisok címmel megjelent kötetében, az első verseskönyv záró darabját 123 változatban bővítette-szűkítette-megforgattaújraírta, a szöveg szavait szétdobálta, a síkban geometrikus formára rendezte, redukálta, írt a szövegből halandzsa verset, magán- és mássalhangzó szonettet, balladát, dalt, Multikulti címen egy újabb változatot. „Át-te- remtette”, „át-alkotta” a szöveget, „új légzőnyílást vágott rajta”. S ezenközben – írta – „egyre mélyebbre” jutott a vers és a szerző ismeretében.5 2008-ban, a szekszárdi Babits Emlékház megnyitásakor Juhász Ferenc ezeket mondta: „Az ő fényes, oltáriszentség-tiszta, 2 LUKÁCS György, Magyar irodalom – magyar kultúra, szerk., vál. FEHÉR Ferenc, KENYERES Zoltán, Bp., 1970, 54-55. 3 Babits Emlékkönyv, szerk. ILLYÉS Gyula, Bp., a Nyugat kiadása, 1941, 9. 4 In memoriam Babits Mihály, szerk. TÉGLÁS János, Bp., 54.sz. Nyomdaipari Szakközépiskola és Szakképző Intézet, 1983; „Lobbanj föl, új dal, te mindenható” (In memoriam Babits Mihály II.), szerk. TÉGLÁS János Bp., 54.sz. Nyomdaipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet, 1984. (a továbbiakban: TÉGLÁS 1984. 81.) 5 BÁTHORI Csaba, A lírikus 123 epilógja. Babits parafrázisok, , Bp., Napkút 2006, 7-9.


49

fehér liliomkehely-szép, édes, édes mustostök-illatú, felvágott torokvér-bugyogású, az ólomgömb-sugárzástól kopasz vigyor-csillagú költészete és összművészete volt iránytűje ifjú szívemnek.”6 Parti Nagy Lajos 2009-ben így emlékezett rá: „Babits Mihály a legnagyobb magyar irodalmárok egyike, költő […], esszéíró, író […]. Ha életműve valamely nagy nyelvben születik meg, […] evidens része lenne a század világirodalmának.” 7 Babits temetése 1941-ben és az utána megjelent Emlékkönyv idézett és ideértett megjegyzései elindíthatták volna a költő kultuszának kiépülését is. A temetés külsőségei azonban már jelezték: ez semmiképpen nem fog megtörténni. A sírnál Brisits Frigyes ciszterci szerzetes, irodalomtörténész, az MTA levelező tagja ugyan imát mondott, az imában összekapcsolta a mindenek fölött rendelkező Istent, aki nem csak elküldte a költőt e világra, hanem „a legnagyobbat” bízta rá, „az ige” hírdetését. Szabó Lőrinc szakrális perspektívában, „a jelenkor egyik királya”-ként, „misztikus, transzcendentális lélek”-ként, Révay József „magyar Dante”-ként emlegette, Tamási Áron szerint „sorsában azonos volt nemzetével”, Márai pedig hitet tett amellett, hogy neve addig [él], míg a magyar nyelv”. Ahhoz azonban, hogy a temetésen és az Emlékkönyvben ne csak a kultikus beszédmód és a kultikus személyé változás legyen a meghatározó (a „mester”, a „múzsa felkentje”, a magyar költészet egén „ragyogó csillag” típusú adorácio-formulák ismétlésével), hanem felépüljön a Beállítódás és kialakuljon a kultusz szokásrendje, szükség lett volna a költő emlékének hivatalos intézményesedésére is. Ez utóbbi első lépcsőfoka az állam valamilyen reprezentációja lett volna a gyászszertartáson. A hivatalosság azonban távol maradt Babits temetéséről. Jókait még a Nemzeti Múzeumban ravatalozták föl, a gyászmenetben, mely innen a Kerepesi úti temetőbe kísérte az elhunytat, ott volt Tisza István miniszterelnök, ott voltak a miniszterek, a főrendiházi tagok, a képviselők és a tábornoki kar tagjai.9 Ady Endre ravatalát is a múzeumban állították föl. A költő-, író- és festő barátok: Móricz, Babits, Schöpflin, Bíró Lajos, Benedek Marcell és Kernstok Károly után Jászi Oszkár, a Külügyi Tanács elnöke és Kunfi Zsigmond miniszter búcsúzott a halottól. Babits ravatalnál elhangzott búcsúztatójában megkezdődött Ady személyének mitizálása. Az elhunyt előbb „az örök tenger” ismeretlen távolságokba vezető bátor hajósa, Kolombusz Kristófként, aztán földön járó Krisztusként, majd a „magyar Olypus”-on Petőfi, Csokonai, Vörösmarty társaságában jelent meg a költő szavaiban.10 Jókai és Ady temetése, az elhunytak irodalmi és állami felma6

JUHÁSZ Ferenc, Babits! Babits!, Élet és Irodalom, 2008.dec.12. PARTI NAGY Lajos, Zenit és radír = Engem nem tudtak eloltani, szerk. SZÉKELY SZ. Magdolna, Szekszárd, Illyés Gyula Megyei Könyvtár, 2009, 51. 8 DÁVIDHÁZI Péter, „Isten másodszülöttje.” A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza, Bp., Gondolat, 1989, 3; GYÁNI Gábor, Relatív történelem, Bp., Tipotex, 2007; TVERDOTA György, A kultuszkutatás divatja, Korunk, 2002/11. 9 NÉMETH Ferenc, Arany, Jókai és Petőfi kultusz a Vajdaságban, Szabadka, Újvidéki Egyetem Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar, 2014, 154. 10 Babits Adyról. Dokumentumgyűjtemény, s.a.r. GÁL István, Bp., Magvető, 1975, 72-74. Babits Mihály levelezése 1909–1911, s.a.r. SÁLI Erika, TÓTH Máté, Bp., Akadémiai, 2005, 158-159. 7

50


gasztalása, a szertartás külsőségei a kultuszképzés első és meghatározó gesztusai voltak. Babits Mihály temetését körülvevő hivatalos csend kizárta a kultuszképzés megindulását. Ehelyett recepciójában változatlanul folytatódott a legelső időktől megtapasztalható befogadás és elutasítás. Az elismerés mellett ugyanis a legelső időtől kezdve éles volt a költészetétől való elhatárolódás is. Paulovics István 1911. április 3-án feladott levelében, Adyt Babits mellé vonva, ezt írta: „Amit Önök produkálnak, nem költészet; beteg agynak beteg szüleményei.”11 Burján Károly a Magyar Kultúra című „társadalmi és tudományos szemlé”-ben 1917-ben mindössze „ügyes verselő”-nek, rutinos verstechnikus”nak mondta.12 Komlós Aladár 1922. július 2-án a Bécsi Magyar Újságban kétségbe vonta Babits költői-írói nagyságát. A Halálfiai megjelenésekor Szabó Dezső vitriolos, Kassák Lajos megsemmisítő kritikát írt a műről. József Attila Az istenek halnak, az ember él című verseskötet szerzőjét „nyákos, üres” lelkű „anyagformáló”-nak, „műveletlen”, a kortársai között „a legrosszabb verseket” író költőnek nevezte Babitsot, megkérdőjelezve nem csak a tehetségét, de még „tehetség kifejlődhetését” is.13 A Baumgarten-díj irodalmi kurátoraként 1929-től minden évben ellen fordultak azok, akik maguknak remélték az éves támogatást. Féja Géza például, egyetlen s nem is akármilyen példát idézve csak, az 1934. évi díjosztás után, amikor mellesleg Gelléri Andor Endre, Gellért Oszkár, Illyés Gyula, Tersánszky Józsi Jenő kapta az írói- költői kategória díjait, reményvesztett szerzőként így írt: „Az ítélőképesség soha sem volt erős oldala Babits Mihálynak, ítéletei mindig a zsenialitás ellen szóltak, hogy a maga kitűnő középszerűségének elsőrangú voltát bebizonyíthassa.”15 Marnó János, nagyot ugorva az időben, 2007-ben egy interjúban ezt mondta: „A prózáját egyszer sem sikerült elolvasnom, […] verseit azonban több ízben is végigvizslattam, s néhány korai, még kevesebb kései sikerdarabokon kívül nem találtam bennük semmit. Unalmasak, áporodottak, erőltetettek […]”.16 Az életmű elismerése vagy elutasítása nem egyszerű axiológiai vagy irodalomszociológiai kérdés. Tágabb összefüggés-rendszerben értelmezhető ez, melyben szerepe lehet az egyénenként váltakozó irodalmi ízlésnek, az okkal vagy ok nélkül támadt személyes indulatnak, a társadalomtörténeti kontextusnak és az irodalomfogalom változásának. Feltehetően az utolsó két szempont releváns igazán. A 19-20. század fordulóján bekövetkezett társadalomtörténeti kontextus-váltás legerőteljesebben és leglátványosabban Babits életidejében és a halálától eltelt hetvenhárom évben valósult meg. 12

Harcok az új „világnézlet” körül. Katolikus irodalomszemlélet 1890-1920, s.a.r. RÓNAY László, Argumentum, Bp., 2007, 365. 13 JÓZSEF Attila, Az Istenek halnak, az Ember él. Tárgyi kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről = J.A., Tanulmányok és cikkek 1923-1930, s.a.r. HORVÁTH Iván, BARTA András, GOLDEN Dániel, HEGEDŰS Orsolya, KISS Zsuzsanna, SERÉNY Zsuzsa, Bp., Osiris, 1995, 216-236, 14 BASCH Lóránt, A Baumgarten Alapítvány történetéből, vál., szerk., az adatokat összegyűjtötte TÉGLÁS János, Argumentum, Bp., 2004, 176. 15 A Baumgarten Alapítvány. Dokumentumok 1917-1941, s.a.r. TÉGLÁS János, Bp., Argumentum, 2003, II, 434. 16 MARNÓ János, „A pokol nem kitaláció”, Marnó Jánossal Bedecs László beszélget, Parnasszus, 2007/1, 11.


51

Tizenhat éves korától jelentek meg versei és fordításai. Tizennyolc éves korától ambiciózusan tájékozódott a magyar- és a világirodalomban. Műfajokat tanult (1903-tól például szonetteket írt, gyakran cím nélkül; az egyikben utóbb néhány helyen szavakat cserélt, majd címet adott a szövegnek, végül A lírikus epilógja címmel az első verseskötete végére tette). Valójában 1906-ban, igazában 1908ban „lépett be” az irodalomba, s azonnal a tíz hónappal korábban indult Nyugat költője lett. Ezzel a helyzet-hozta döntéssel szembekerült a millenniumi időszakban a hivatalos történelmi-, társadalom- és kultúratudományi felfogással, a korszak irodalmi kánonjával, melyet legmagasabb szinten az Új Idők és az Élet képviselt. 1908 végétől, még inkább 1909-től a Nyugat sokat foglalkoztatott vezető alkotójaként bekerült a „zsidó, szabadkőműves kontra tradicionális történelmi, társadalmi, esztétikai értékeket képviselő” két tábor ütközőzónájába. A Nyugatot ugyanis a hivatalos Magyarország irodalmat figyelő része az első körhöz kapcsolta. A Nyugatban egyszerre és koncentráltan jelentek meg az irodalmi modernizáció alapelvei, melyek korábban lapkezdeményekben vagy rövid életű irodalmi fórumokon bukkantak fel. Osvát Ernő, aki az 1890-es évektől jósolta „az új nagy irodalom eljövetelét”, a Magyar Géniuszban „az esztétikai értéket állította középpontba, és határozottan, a jó ízlés nevében utasította el a politika gyámkodását”. Ambrus Zoltán a Szerda „első lapjain a szépirodalom függetlenségéért szállt síkra”.17 A Nyugat vezető költője Ady Endre lett, aki Osvát Ernő és Ambrus Zoltán ideájához hozzákapcsolta az európai tájékozódású irodalom- és nemzetszemléletet.18 A Nyugat megosztotta a magyar értelmiséget. A folyóiratot támadta a hivatalosság, a Kisfaludy- és a Petőfi Társaság. Tisza István korábbi miniszterelnök és hamarosan a parlament elnöke Magyar Figyelő címmel lapot alapított a Nyugat (és a Huszadik Század) ellensúlyozására. A folyóirat elleni fellépés pedig a lap anyagi bázisát adó Hatvany Lajos és Fenyő Miksa, valamint az utóbbi által megszervezett mecénások révén a modernizációt támogató zsidó nagypolgárok és a kultúraterjesztésben, a polgári állam kialakulásában tevékeny szabadkőművesek elleni fellépést is jelentette. Az Új Idők, a Magyar Hírlap és a Magyar Figyelő mellett fellépett a „zsidó és szabadkőműves” Nyugat és Babits ellen a Katolikus Szemle is. 1910ben Babits szemére hányta Párizs-rajongását, a verseiben megjelenő érzékiséget és a helyenkénti érthetetlenséget. A Magyar Kultúra 1915-ben és 1917-ben még erőteljesebben támadta a költőt, aki – szerintük – „katolikus poéta[ként] beállott a Nyugat göndör fürtű, csupasz állú új magyarjai közé házi kereszténynek”.19 A Játszottam kezével című verse miatt 1915 októberében Rákosi Jenő indított 17

KENYERES Zoltán, A Nyugatról =A Nyugat párbeszédei: a magyar irodalom modernizáció kérdései, szerk. FINTA Gábor, SIPOS Lajos, , Bp., Argumentum,16. 18 A folyóirat első négy számában A magyar Pimodán címmel folytatásokban közölt, Vallomások és tanulmány alcímmel közreadott írás első részében szavakba is foglalta ezt, amikor „veszettül európaiatlan magyarnak”, „Csokonai Vitéz Mihály unokájá”-nak nevezte magát, „aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal él-hal Európáért”. Vö. ADY Endre, A magyar Pimodán: vallomások és tanulmány, I., Nyugat, 1908/1, 22. 19 Harcok az új „világnézlet” körül.Katolikus irodalom szemlélet 1890-1920, i.m. 257, 265, 273, 361, 364.

52


ellene hírlapi hajszát, kétségbe vonva a szerző hazafiságát. Az országossá dagadt rágalomhadjárat nyomán Babitsot felmentették a tanári állásából. November 14én a Külügy-Hadügy névtelen cikkírója kilátásba helyezte az ő és hozzá hasonló „hazaárulók” fizikai megsemmisítését is. Ezzel a verssel és az ezután írt antimilitarista alkotásaival: a Húsvét előtt-tel, a már idézett Fortissimoval, a Veszedelmes világnézettel, a Kant és az örök békével és más művekkel a Babits Mihály ellenében megfogalmazott esztétikai fenntartások végleg politikai-ideológiai síkra tértek. Amikor pedig szervezett kapcsolatba került a háború mielőbbi befejezéséért szót emelőkkel, köztük Szabó Ervinnel, a Fővárosi Könyvtár igazgatójával, a Népszava kulturális rovatának irányítójával, Jászi Oszkárral, a szabadkőműves Budapest Nagypáholy vezetőjével, a Radikális Párt elnökével, Kassákkal és a Nyolcak festőcsoport tagjai közül Kernstok Károllyal, meg Lukács Györggyel és másokkal, Babits „a hazáért harcolók és a defetista árulók” ütközőzónájába jutott. Ez az antimilitarista kör a háború befejezése után mindenképpen jobb korszakot várt. Ezt várták az 1918. november 1-jén megalakult Nemzeti Tanácstól, a november 16-án kikiáltott „népköztársaság”-tól. Ebben a reménykedésben sokan osztoztak velük: a hadviselésben kimerült magyar lakosság, a köztársaság kikiáltásán megjelentek egykori miniszterek, főrendiházi tagok és arisztokraták, a korábbi országgyűlés több vezetője és a nagybeteg Ady Endre, Az antimilitaristák nagy részének a reménykedése tovább élt a Tanácsköztársaság kikiáltása után is, melyről nem tudták, hogy az 1918 decemberében Moszkvából hazaérkezett egykori hadifoglyok: Kun Béla, Rákosi Mátyás, Szamuely Tibor, Münnich Ferenc, az itthon hozzájuk csatlakozott Lukács György és mások politikai puccsal (és az orosz-szovjet Állami Banktól kapott hatalmas összeg segítségével) szerezték meg a hatalmat.21 1918 ősze és 1920 között Babits Mihály egy újabb ütköző zónába került. A Nyugatban 1918. november 1-jén Az első pillanatban című cikkével köszöntötte a politikai változást. A köztársasági kormány idején és a Tanácsköztársaság első másfél hónapjában, amikor a vele egy antimilitarista közösségben fellépett Kunfi Zsigmond előbb a munkaügyi és népjóléti, aztán a közoktatásügyi miniszter, majd közoktatásügyi népbiztos volt, sokszorosan közel állónak érezhette magához a politikai változásokat. Megerősítette az új rendszerrel való kapcsolatát Kunfi Zsigmond bejelentése egyetemi tanári kinevezéséről, az egyetemi katedra elfoglalása, részvétele a különböző irodalmi és oktatásügyi bizottságokban, mindenekelőtt a heti egyetemi órák megtartása.22 Azok, akik a köztársaság kikiáltásakor nagy reményeket fűztek a jövendőhöz, 1919. március 21-én és 21-e után folyamatosan elvesztették hitüket. Búza Barna földművelésügyi miniszter március 21-én visszavonult a politikától, Garami Ernő, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetőségi tagja ugyanazon a napon el20 SALAMON Konrád, Az őszirózsás forradalomról és az első köztársaságról – harag és elfogultság nélkül, , Bp., Éghajlat, 2013, 39-59. (A továbbiakban: SALAMON 2013.) 21 Uo., 147-152. 22 SIPOS Lajos, Babits Mihály és a forradalmak kora, Bp., Akadémiai, 1976, 62-70; Babits Mihály levelezése 1918-1919, s.a.r. SIPOS Lajos, Bp., Argumentum, 2011, 313, 460-464, 449-458, 468-475.


53

hagyta Magyarországot. Hock János, a Magyar Nemzeti Tanács alapítója, majd 1918. november 1-jétől elnöke még márciusban emigrált. Jászi Oszkár májusban, a köztársasági elnökségtől március 21-én megfosztott Károlyi Mihály júliusban távozott az országból.23 Babits Mihály május elejétől-közepétől már nem vett részt a szakmai szervezetek munkájában. Csak az egyetemi feladatait végezte. A Szekszárdról kapott családi levelekből értesült a lakásrekvirálásokról, a hozzájuk betelepített családok viselkedéséről, az ottani Vörös Őrség túlkapásairól, az 1918 decemberétől szervezkedő ellenforradalmi csoportokról, köztük a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének helyi szervezetéről. A számára vállalhatatlan események, a lakossággal szemben alkalmazott belső terror, az ország feldarabolása mindenfajta közszerepléstől visszalépésre késztették. Ugyanígy elutasította az 1919. augusztus 1-je után Szabó Dezső vezetésével és Kosztolányi Dezső aktív részvételével megalakult Magyar Írók Szövetségében való részvételt is. Szeptemberben eltávolították az egyetemről. Ekkor fogalmazta meg a Magyar költő kilencszáztizenkilencben című vallomását. A tépett hangú esszé, mely az etika belső törvényei által irányított ember, Kassák kifejezésével: az autonóm ember igazságát fogalmazta meg a politikai érdekek szerint viselkedőkkel szemben, mindkét oldalról rendkívül éles elutasítást váltott ki. Szamuely Tibor özvegye visszafelé kevesellte Babits politikai bátorságát. Levelét, bizonyára a Magyar költő kilencszáztizenkilencben című esszére utalva, így kezdte: „Te felkínálkozó, »senki által meg nem értett szegény költő mimóza!« magyarul írva mindenféle mázzal magad szépíteni akaró jellemtelen kutyadisznó!” Majd így folytatta: „Finomnak akarsz látszani, pedig gyönge trottyos gyáva vagy! Nem bírtad ki gyáva lelkeddel a forradalom felelősségét célját magadra vállalni – visszabújtál borzlyukadba [!] és a költői gyönyörűségekkel képzelegve elfordulsz az emberi nyomorúságtól.” 1920 januárjában egy nevét nem vállaló pedig sokallta Babits politikai szerepvállalását 1918 őszén, 1919 tavaszán. Ezt írta: „Kedves jó Uram, térjen az eszére! […] Önök nem maradhatnak meg kommunistáknak. Agitálni, beszélni fogunk a Nyugat ellen […]. Nagyon mélyen beszívódik a köztudatba, hogy Ön egy szennyes gárdának volt a főkolomposa, akik […] tönkre tettek egy országot.”24 Babits Mihály 1920-tól egészen a haláláig viselte az 1918 végén, 1919 elején volt történésekhez kapcsolódó igaztalan vádakat. Számon tartották „a nemzethűség elleni vétség”-ét (erre hivatkozva zárták ki a Petőfi Társaságból), Az igazi haza. Cikk a Szózatról című írása, az egyetemi tanárság elfogadása és a „kommün támogatása” miatt vonták meg középiskolai tanári nyugdíját (melyet aztán megalázó meghallgatások és tanúkihallgatások után Klebelsberg Kunó személyes utasítására 1927-ben visszakapott). Nem részesült semmiféle állami elismerésben. Elismerést, leszámítva a főváros Kazinczy-érmét, csak külföldön kapott. 1929 februárjában Berlinben, a Collégium Hungaricumban tartott előadása után, a SALAMON Konrád, Az őszirózsás forradalomról és az első köztársaságról…, 2013, 153-160. Babits Mihály levelezése 1919–1921, s.a.r. MAJOROS Györgyi, TOMPA Zsófia, , Bp., Argumentum, 2012, 45-46, 49-50. 23 24

54


német közoktatási miniszter ebédet adott a tiszteletére. 1931-ben Bartók Bélával együtt a budapesti francia nagykövetségen átvehette a Becsületrend lovagja kitűntetést. 1933 márciusában megkapta a Pen Club Rothermere-díját. 1940 márciusában Olaszországban kitüntették a San Remo-díjjal, „az olasz szellem külföldi megismertetése terén szerzett érdemeiért”. A két világháború közti magyar kormányzat Babitscsal szembeni rokonszenvhiányához az 1938-ban Moszkvában megalapított Új Hang című „társadalmi és irodalmi” folyóirat hivatalossá váló ellenszenve társult. Az emigránsok, akik között ott volt A Holnap szerzői és Babits egyetemista társai közül Balázs Béla, az egykori Tanácsköztársaság középvezetői közül Rákosi Mátyás, Révai József, Münnich Ferenc, Gerő Ernő, Lukács György, továbbá Gábor Andor, Gergely Sándor, 1945 és 1951 között a Magyar Írószövetség későbbi elnöke, először a mindenkori emigránsok bizodalmával, később a visszatelepülés és hatalomba kerülés vágyával kialakították az általuk elgondolt kultúrpolitikai rendszert. Három kérdésben kellett állást foglalniuk: Ki legyen az az író, mi legyen az az irodalmi hagyomány, akit és amit a középpontba állítanak? Elutasítsák vagy bevonják a kulturális életbe a „népi”-nek elnevezett írótábort? Milyen legyen a viszonyuk Babits Mihályhoz? Az Új Hang 1940-es évfolyamának 9-12. és az 1941-es évfolyam 1-2. számában közölték Révai Józsefnek, az 1948 utáni hatalmat közvetlenül gyakorló „négyesfogat” kultúrpápájának Adyról szóló cikksorozatát. Ebben „a demokrata forradalmár” Ady Endréről írt, „a polgári demokrácia bírálójá”-ról, a „néppel öszszeforrt demokratikus forradalmár”-ról, aki végül a munkásságban „találta meg” azt az osztályt, amelyik „a maga céljait követve [Petőfi „baloldali plebejus népiességét” folytatva] vállalni tudja a nagy nemzeti feladatok megoldását.” 25 Az Új Hang legfőbb célbázisát a „népi írók” tábora alkotta. A folyóiratban nyomon követhető az emigráns kommunisták azon törekvése, hogy megosszák ezt az írói és eszmei közösséget. Azokat tekintették közülük potenciális szövetségesnek, akik nem csak a falvak népeinek gazdasági, kulturális, politikai felemelését kívánták, de élesen szembefordultak a konzervativizmussal, a korszak „neo-barokk” társadalmával. Ugyanakkor elutasították azokat a szerzőket, akik a jövendőt „paraszti demokrácia”-ként, „paraszt szocializmus”-ként, vagy „harmadik utas” változatban gondolták el, elutasítva a munkásosztály „vezető szerepé”-t.26 A halott Ady életművének politikai célzatú interpretációjához képest bonyolultabb ügy volt a Babitshoz és a Nyugathoz való viszony szavakba foglalása. Ady primátusának rögzítése mellett nyilvánvalóan a másodlagosság megfogalmazásmódjának a kialakítása volt a kérdés. Az azonos korban működő írói párok együtt emlegetésére, esetleg szembeállítására Voltaire és Rousseau, Goethe és Schiller, 25

RÉVAI József, Ady, Kossuth, Bp., 1965, 5, 28, 59, 136. (Ady mellett József Attila életműve, a Kommunisták Magyarországi Pártjával való „tisztázatlan” viszonya miatt nem merült fel a szocialistának elgondolt magyar kultúrában. Vö. TVERDOTA György, József Attila fogadtatása 1945-1949 között = T.Gy. Ihlet és eszmélet, Bp., Gondolat, 1987, 107-127. 26 Vö. VÖRÖS Sándor, A magyar népiesekről (tanulmány a falukutatókról), Új Hang, 1939. ápr. ; Uö, A magyar népiesek viszonya a proletár szocializmushoz (irodalmi és politikai tanulmány), Uo., 1939. máj.


55

Shelly és Byron, Tolsztoj és Dosztojevszkij, nálunk Petőfi és Arany óta több példa kínálkozott. Az Ady és Babits kontraverzió felszínre kerülésének a lehetősége megvolt a kettejük poetológiai különbözőségben, világirodalmi horizontjában, a társadalomfejlődés kérdésében és életmódjuk eltérésében. Az Új Hang azonban nem ezeket az érveket mozgósította. Felhozta mindenekelőtt Babits „proletárdiktatúra” alatti és utáni álláspont-változtatását. Az irodalomtudományban értelmezhetetlen „szocialista realizmus” kelléktárából idézte a „realizmus-antirealizmus” és a modernizmus ellenesség, a romantika poétikájából az „eszmeiség és társadalmiság” hivatalos érveit.27 Ezeket aztán megtoldotta a „protestáns államfő-katolikus költő” példájával, s Babits irodalmi pozícióját ebből vezette le. A Babits Mihály életműve című írás szerzője, Kerékgyártó Kálmán úgy vélte: „Sokkal kisebb veszély a magyarországi katolikus konzervativizmus számára egy protestáns államfő vagy miniszterelnök, mint egy ízig-vérig és mélységesen protestáns világnézetű költő, mint Ady. Ezzel az élő Adyval szemben Babits katolicizmusa sohasem lehetett volna elegendő világnézeti egyensúly. Ezt tudva, tudattalan olyan tekintéllyel kellett megtámasztani – írta –, amelynek elvitázhatatlan költői és kritikusi érdemei nagyobb súllyal esnek a latba […].”28 Legrészletesebben Lukács György ítélte meg a Nyugat vezéralakjának életművét. A tanulmány érdekes kettősséget mutat. Filozófiai magyarázatot keres Babits számára az „apolitikusság” igazolására. Ebből a szemléleti pozícióból nézte a legreprezentatívabbnak tekintett művét, a Jónás könyvét, melyet vallomásnak mondott, amenynyiben a címszereplőt döntő választásaiban azonosította a biográfiai „én”-nel, s a próféta történetét a szerző (és az általa reprezentált polgári csoportok) „kiutat nem találás”-ával, „az istenre bízás”-sal, „a zsákutcába jutott fejlődés”-sel.29 Az Új Hang köré csoportosulók, mindenekelőtt Révai József és Lukács György intenciói alapján kanonizálták 1945, főleg 1948 után a magyar irodalmat. Herczeg Ferenc visszavonult hűvösvölgyi villájába, Nyírő József, rövidesen Márai Sándor, Cs. Szabó László, majd Határ Győző emigrált, Tormay Cécile, Csathó Kálmán, Molnár Ferenc és sokan mások kiszorultak az irodalomból, könyveiket nem adták ki, nem egy esetben értelmetlenül bezúzták a korábban megjelent példányokat. A Petőfivel és Adyval szemben háttérbe szorult Arany János, Babits Mihály, Kassák Lajos, Dsida Jenő, a Nyugat harmadik nemzedéke: Weöres Sándor, Rónay György, továbbá az Újhold köré csoportosult Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Pilinszky János, Örkény István. A korszak „realista-nem realista”, „valóságot vállaló-valóságot nem vállaló”, „haladó-nem haladó”, „gondolatkifejező-csak szövegalkotó” ellentétekben gondolkozott. A Babits-ellenesség az 1977-ben beindult tíz kötetben összegyűjtött alkotások 27

Vö. KERÉKGYÁRTÓ Kálmán, Babits Mihály életműve, Új Hang, 1938.máj. 53; (továbbiakban: KERÉKGYÁRTÓ, 1938.) GÁBOR Andor , A magyar költészet a világháború esztendeiben Uo., 1938. aug. 124; LÁNDOR Béla, A magyar irodalom frontjai, Uo., 1940. okt. 58-71; ORONDY György, Babits Mihály válasza, Uo., 1938. szept. 117; BALÁZS Béla, Levelek a távolból (Babits Mihálynak küldöm), Uo., 1938. dec. 95. 28 KERÉKGYÁRTÓ Kálmán, i.m., 53. 29 LUKÁCS György, „Babits Mihály vallomásai” (Babits Mihály: Keresztül kasul az életemen, Jónás könyve), Uo., 1941. jún., 34-35.

56


megjelentetésével csökkenni látszott. Ekkortól úgy tűnhetett, hogy – az akkor már öt-hat éve megjelenő interpretációs kísérletekkel együtt – a költő „visszaépül” az irodalmi kánonba, s – ami ennél is fontosabb – az olvasói köztudatba. Babits Mihály életművének elismerését vagy elutasítását befolyásolta az irodalomfogalom változása is. A költő pályakezdése ebből a szempontból még szerencsés is volt. A 19. század második felében a nép-nemzeti irány poetológiailag már csak önismétlésre szorítkozott. A korszak társadalmi státust adó folyóirata, az Új Idők, bár időnként közölt Ambrus Zoltántól, Krúdy Gyulától, Bródy Sándortól, Kosztolányitól, egy ízben Adytól is kapott kéziratot, a legnagyobb példányszámban megjelenő „családi” hetilap volt. A lap szerkesztője nem akarta megújítani az irodalmat. A Hét szerkesztőjének, Kiss Józsefnek volt ilyen ambíciója, újítása azonban nem a versnyelv megváltoztatását, a líra és a bölcselet nyelvének egyesítését, a képszerűség megújítását tűzte ki célul. Az 1906-ban kötettel debütáló Ady, az 1907-ben első verseskönyvével jelentkező Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső, az 1909-ben a Levelek Iris koszorújából című könyvével az irodalomba belépő Babits így nem egyszerűen üres kulturális térbe érkezett. Mivel mindegyikük másfajta versbeszéddel, líratörténeti horizonttal indult, eltérő módon viszonyultak a hagyományőrzéshez, a bölcselethez és a nyelvhez, a versek lírai „én”-je is másképpen formálódott a szubjektív, az objektív és a lételméleti alkotásokban, ezért a Nyugat első nemzedékét jelentő költők polgárjogot szereztek a maguk sokféle irodalom-fogalmának, egyáltalán a törvényszerűen sokhangú költészetnek. 1915 után, A Tett és az Eposz Wagner maszkjában megjelenését követően Kassák és köre szembehelyezkedett a Nyugatosok esztétizmusával. Elutasították az irodalom autonómiájának fogalmát, az ember teljes autonómiáját kívánták, s az alkotást teremtésként fogták föl. Az irodalom fogalma ettől kezdve rövid időközökkel tovább változott. Szabó Lőrinc dialogikus versmodellje, József Attila modern klasszicizmusa, „tiszta költészete”, „tömény verse”, Illyés Gyula avantgárd költészetből alakuló kollektív személyessége, Tamkó Sirató Károly dimenzionista szemlélete, Radnóti klasszicizálódása, Weöres Sándor nyelvi teremtése, Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes személytelenítése és hermetizmusa az irodalom más és más útjait próbálták. A vers ebben a folyamatban rákérdezett a megszokott költői eljárásokra, utat talált saját kísérletének poétikai előzményeire, de az is előfordult, hogy a beszéd énszerűsége már nem háttere volt a szövegnek, s az alkotásban a banalitás is helyet kapott. Az irodalomfogalom sűrű és ilyen tendenciájú változása, az új alakzatok szinte azonnali kanonizálása, valamint az egymás után következő, elméleti alapozottságú irodalomelemző irányok: a recepció esztétika, a késő heideggeri nyelvfilozófia nyomán kialakult hermeneutika, a nyelvközpontú hermeneutika után a média központú kommunikációs elmélet tovább csökkentette az ember szubjektív értelmének szerepét a műalkotásokban folytatott diskurzusokban. Az 1945, még inkább az 1948 utáni időszakban Babits Mihály befogadásában is több recepciótörés következett be. 1950-ig jószerivel csak műfordításai jelentek meg. A Hét évszázad magyar verseinek első kiadásában, 1951-ben alig néhány


57

versét közölték. Az 1970-es, 1980-as évek fordulójától volt átmeneti fellendülés után az 1990-es évektől neki is, és azoknak a szerzőknek is csökkent a „tözsdeindexe” (Orbán Ottó Vojtina recepció esztétikája szedegetve a szavakat), akik az „énköltészet”et művelték, nem feleltek meg „a korszak elvárásainak” nem reflektáltak „egymás textusára”.30 Babits népszerűsége tovább csökkent. „A hazai irodalomtudományban mindinkább felerősödtek azok a hangok, amelyek meglehetősen határozottan vonták kétségbe e költészet esztétikai teljesítményét, sőt olykor irodalomtörténeti jelentőségét is.”31 A költő szemérre hányták „esztétikai konzervatizmusát, megpróbálták és megpróbálják kijátszani Kosztolányival szemben, időnként már Weöres Sándor ellenében is. Miközben a Babits-életmű sokak szemében változatlanul leértékelődni látszik, azon közben készen van kéziratainak katalógusa, bibliográfiája, készül a versek kritikai kiadása, kritikai kiadásban megjelentek prózai és drámai alkotásai, tizenegy kötetben mintegy 3600 levele, a költő és a korszak kutatásához megjelent a Babits Könyvtár tizenöt és a Babits Kiskönyvtár hét könyve, s a kutatók párhuzamosan dolgoznak a tanulmányok, a levelek és a versek közreadásán. Az babitsi életmű „leértékelődése” és az életmű felmutatása és kutatása közti ellentétre gondolva érdemes átgondolni Geoffrey Galt Harphan Language Alon. The Critical Fetish of Modernity című könyvének megállapításait az irodalmi mű nyelviségének mibenlétéről. Nem kizárt ugyanis, hogy ez a kötet elindít egy újabb interpretációs hullámot, mely más eredményeket hoz majd a nyelviség és az alkotó viszonylatára vonatkozóan. Kulcsár Szabó Ernő 2008-ban írott tanulmányának zárómondata azonban a jelenre vonatkozik: „Babitsot – írta – […] még akkor sem kell művileg »visszahozni« a jelenbe, ha most éppen kevésbé beszédes is. Mert a hordozó hagyomány nem feltétlenül akkor szól hozzánk, amikor mi szeretnénk. S mégis ez a hagyomány az egyedüli, ami az újítást akár önmaga ellenében is képes megvédeni a permanenciában való alaktalan feloldódástól.”32

Elhangzott Székesfehérváron 2014. május 27-én, a Vörösmarty Társaság nagytermében rendezett Babits-emlékülésen.

30

ORBÁN Ottó, Lakik a házunkban egy költő, Bp., Magvető, 1999, 45-46. GINTLI Tibor, A Babits líra viszonya a modernséghez = G.T., Irodalmi kalandtúra, Bp., Magyar Irodalomtörténeti Társaság, 2013, 82. 32 KULCSÁR SZABÓ Ernő, „Nincs benne tűz …?” – Babits 125 – = Közelítések …Babits Mihály életművéről születésének 125. évfordulóján, szerk. NÉDLI Balázs, PIENTÁK Attila, SIPOS Lajos, Szombathely, Savaria University Press, 2008, 507. 31

58

TOMPA ZSÓFIA – „TITKOS LÁNC NYÚL ÁT A FÖLDÖN”

(Fiatalkori kép, 1910 körül)

Tompa Zsófia

„Titkos lánc nyúl át a földön” Feljegyzések Babits Mihály és Tompa László kapcsolatáról Ismeretlen ismerősség 1920-ban történt. Este 10 óra felé még vacsoraasztalnál ültünk, amikor a külső ajtón kopogtatott valaki. Tessékelő szavunkra egy megnyerő külsejű, nyulánk, nevetőszemü fiatal uriember lépett be és elmondta, hogy Tompa Lászlóval szeretne beszélni. Nyomba elébe léptem és befelé invitáltam. Vendégem bocsánatot kért, hogy ilyen késői órákban alkalmatlankodik, de az idejéből nem futja másra: „Kuncz Aladár vagyok” – mondta –, „azért jöttem, hogy személyesen megismerjelek.” Néhány évvel Kuncz Aladár látogatása után György Dénes barátom, az országszerte ismert verselőadó látogatott meg. Elmondta, hogy egy éjszakát egy kiránduló társasággal, pásztortűz mellett, a havason töltött. A pásztortűz barátságos fényében ültek szótlanul. Egy középkorú, harisnyás székely pásztor élesztgette a tüzet. Ebben az intim hangulatban György Dénes megszólalt és erdélyi verseket adott elő. Köztük az én verseimből is néhányat. Napokkal később korán reggel azzal ébresztettek föl, hogy egy harisnyás székely szeretne velem beszélni. Betessékeltük, mire elmondta, hogy arról a bizonyos havasról jött az apostolok lován, meg akart ismerni. Es szórul szóra elbeszélte ugyanazt, amit már György Dénestől hallottam. Hozzátette, hogy verseim erősen megtetszettek neki, különösen az, amelyik a „magányos fenyőről” szól. Kinyomozta, hogy én vagyok a vers írója és verses kötetemet kérte, […] a derék székely meleg kézszorítással elbucsuzott, hogy visszagyalogoljon huszonöt-harminc kilométerre fekvő havasi őrhelyére. 1 1

KOVÁCS Péter, Tompa Lászlónál, az erdélyi irodalom „magányos fenyőjénél”, Székely Szó, 1943. nov. 14., 7.


59

A költőt, akihez egy éjjel Kuncz Aladár váratlanul bekopogtatott, és aki egy kora reggelen arra ébredt, hogy egy havasi pásztor átgyalogolt a hegyeken az éjszakában azért, hogy megszerezhesse verseskötetét, ma már alig tartja számon az irodalmi emlékezet – így többszörösen is okkal mondhatjuk, hogy Tompa László Babits Mihály ismeretlen ismerőse. Ismeretlen, mert Tompa költészetére lassan az irodalmi feledés homálya borul, és mert mindezidáig feltáratlan az a kapcsolat, amely e két költőt titkos lánccal összefűzi, egymás ismerősévé teszi. Milyen furcsa füstünk árnya a túlsó tető haván: mintha távol emlék szállna rokon szívbe tétován. Ki gondolhat ránk e csöndben, míg körülvattáz a hó? Titkos lánc nyúl át a földön összekötve aki jó.2 Tanulmányomban e két költőt összekötő titkos lánc néhány szálát szeretném megmutatni, nem felfejtve e szálakat, csupán utalni létezésükre – e két életút és e két költői életmű egymáshoz kötődésének lehetséges valóságára. Életrajzi szálak Tompa László Babits Mihály születése (1883. november 26.) után csupán bő két héttel, 1883. december 14-én látta meg a napvilágot a Hargita megyei Betfalván. Míg Babits szülőháza a Séd-patak kanyarulatánál feküdt, addig Tompa László szülőházának kertvégében a Küküllő folydogált. Muzsikál a napsugár ma s ragyogva tükröz a Séd: olyan símán gyűri lejjebb vizei halk hüsét, mint titkos mángorlóból gördülne selyem lepedő. Kanyarg a mély szakadékban, s locsolja arany csepegő. (Te se bújhatsz el a naptól, vízmosta vad szakadék: zord lelkem is élvez és áld, szabad ég! szabad ég!)3

2 BABITS Mihály, Halavány téli rajz = B. M., Összegyűjtött versei, szerk. KELEVÉZ Ágnes, Bp., Osiris, 347– 348. A Babits-vers idézett sorai a Tompa-líra legkedveltebb képeire emlékeztetnek: hegytetőre, hóra, csöndre, magányra. (Szeretném köszönetemet kifejezni G. Tóth Franciskának, az esztergomi Babits Mihály Emlékház irodalmi muzeológusának, aki felhívta figyelmemet e Babits-vers szépségére.) 3 UŐ, Télutó a Séd-pataknál = B. M., Összegyűjtött versei, i. m., 306.

60


– írja Babits metaforikus belső megfeleltetést teremtve lelke és a szekszárdi szülőház közelében kanyargó patak között. Az otthonába hazatérő Tompa pedig így vall a Küküllő ölelte kertről, egészen-övének érzett kis folyójáról: Már tudom én: itt volt a mese-erdő, Melyet, bent élve, másfelé kerestem.4 […] ez a kis folyóvíz ezüstszalagként fűzi át szülővármegyém hegyek közé szorult, többnyire szűk völgyeit, s úgy látszik, ugyanígy kellett elrendelésszerűen átfűződnie sorsom egyes szakaszain is.5

A két költő életútjában szintén közös szál, hogy mindketten évtizedeken át, egyazon történelmi–politikai időben az irodalom időtlenségébe és idők felettiségébe kapaszkodva szerkesztették mindennapi, virrasztó munkával a rájuk bízott folyóiratot. Tompa László a székelyudvarhelyi Székely Közélet szerkesztőjeként dolgozott, ahol a szerkesztéssel járó feladatok mellett a lap Irodalomtörténeti naptár című rovatában kritikáival rendszeresen ismertette kora erdélyi magyar irodalmának alkotásait, könyvről könyvre. Természetesen Babits és Tompa munkájának nagysága, a Nyugat és a Székely Közélet irodalmi és irodalomtörténeti értéke semmiképp sem rokonítható egymással – csupán egy halvány, őket összekötő életrajzi szálra, két azonos korú, azonos korban élő ember hasonló szellemi helyzetére szerettem volna rámutatni ezzel. E szálaknál azonban léteznek erősebb kötődések is a két költő között. Irodalomtörténeti szálak A Babits és Tompa közötti valóságosabb kapcsolatokat részben levélhagyatékukban, részben erdélyiségről, erdélyi irodalomról tett vallomásaikban kell keresnünk. A kortársak visszaemlékezései szerint és a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban található levélhagyaték alapján elmondható,6 hogy Tompa László befelé TOMPA László, Őszi látogatás Csipkerózsa erdejében = T. L., Ne félj!, Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1934, 45. 5 UŐ, A Küküllő mellett = Séta bölcsőhelyem körül: Erdélyi képeskönyv, szerk. KOVÁCS László, Bp., Révai, 1940, 29. 6 Tompa László hagyatékát a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum kézirattára, valamint a Múzeum gondozása alatt álló, a költő egykori házában található Tompa László Emlékszoba őrzi, mely annak idején a költő dolgozószobája volt. A hagyatékban több száz verskézirat, és közel kétezer, kortársak írta levél található többek között Áprily Lajostól, Benedek Elektől, Dsida Jenőtől, Kemény Jánostól, Kós Károlytól, Kuncz Aladártól, Nyírő Józseftől, Reményik Sándortól és Tamási Árontól. E levelek hű tanúságtevőkként beszélnek Tompa László kortársaival való, részben szakmai–szellemi, részben személyes, baráti kapcsolatairól. (Köszönettel tartozom a Haáz Rezső Múzeum igazgatójának, Miklós Zoltánnak, a Múzeum valamennyi munkatársának, valamint a PPKE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolája vezetőjének, Szelestei Nagy László professzor úrnak, továbbá készülő disszertációm témavezető tanárának, Sipos Lajos professor emeritusnak, hogy egy 2012 augusztusára szóló megbízási szerződés keretében elvégezhettem Székelyudvarhelyen Tompa László kéziratos hagyatékának a későbbi filológiai munkákat megalapozó áttekintését és rendszerezését, valamint megkezdhettem a hagyaték digitalizálását.) 4


61

forduló, hallgatag, magától nehezen nyíló és magáról nehezen író ember volt7 – talán hasonló ebben (is) Babits Mihályhoz. A Babits-levelezésben leghangsúlyosabban akkor találkozunk nevével, amikor Kuncz Aladár, a költőhöz a már említett éjszakán váratlan betoppanó, „nevetőszemü fiatal uriember” 1931 februárjában így ír Babits Mihálynak 8: Kedves Barátom, már hosszú ideje készülök írni neked levelet egy ügyben, de sajnos betegségem s mindenféle utazások megfosztottak attól a lehetőségtől, hogy szabad időt találjak e levél megírására. Most írom hát meg, amikor nem tudom, hogy aktualitása nem veszett-e el? Ugyanis arról volna szó, hogy figyelmedet Tompa László barátomra hívjam fel, erre a székelyudvarhelyi, meglehetősen nagy elvonultságában, anyagi és lelki mizériában élő erdélyi lírikusra, akit én nagyon sokra tartok s akiben talán a legtöbb ízt, igazi nedvet találok abból a bizonyos transylvánisztikus forrásból, amelyet annyiszor szeretünk hangoztatni. Azt hiszem, hogy szerencsésebb körülmények között talán egyenes folytatója lehetne annak a népköltészeti zseninek, amely a székely népballadákban mutatkozott. Elismerem, hogy formailag talán nem olyan tökéletes, egyenetlensége mellett is azonban sokszor tud igazán […] művészettel kifejezni. De azt hiszem, hogy ismered őt verseiből, talán forgattad is költeményeit. […] Tompa a legszerényebb emberek közzé tartozik s bizonyára nem juttatott el Hozzád hírt nagy anyagi bajairól sem, hacsak valakinek, mint nekem, tőle teljesen függetlenül nem jutott eszébe, hogy felhívja rá figyelmedet. Úgy tudom, hogy Ti az év folyamán is szoktatok kisebb nagyobb Baumgarten-segélyeket kiosztani. Arra kérlek nagyon, hogyha egy ilyen segély kiosztásánál lehetne rá gondolni, akkor ne feledkezzetek meg róla. Mindenképpen jó helyre érkeznék ez a segély, nemcsak betegsége, anyagi bajai miatt, hanem azért is, mert ettől a poétától még sokat lehet várni s tudom, hogy nagyobb koncepciókat forgat elméjében, amelyeket bizonyára megírna és kidolgozna, ha egy kicsit szabadabban fel tudna lélegzeni. Ne haragudj, hogy ilyen kéréssel zavarlak, és szaporítom bizonyára óriási tömkelegét azoknak a leveleknek, melyekben hasonló esetekre hívják fel figyelmedet. De azt hiszem, hogy ez legalábbis itt Erdélyben, egészen speciális. S ha talán arra gondolnátok, hogy attok erdélyi írónak segélyt, akkor igazán méltán elsősorban jöhetne számításba. Ezt a levelet természetesen teljesen bizalmasan írom és bárhogy is döntenél ebben a kérdésben, rajtam kívül senki sem tudna róla semmit. 9

Tompa László kéziratos hagyatékának tanúsága szerint szűk tíz esztendő múlva, 1940 novemberében a székelyudvarhelyi magányba levél érkezett a Nyugat szerkesztőségéből Babits Mihály, Schöpflin Aladár és Illyés Gyula aláírásával: Kedves Barátunk, felhívjuk szíves figyelmedet arra a körkérdésre, melyet folyóiratunk az egységes magyar szellemről rendezett novemberi számában. Nagyon örülnénk, ha decemberi számunkban a Te hozzászólásodat is közölhetnők.10

7

Tompa László „töprengő költő, […] noha részt vesz […] a transzszilvanizmus körüli ádáz vitákban, úgy tűnik, csak az összecsapások peremén, roppant magányos.” (VERESS Dániel, Tompa László = Erdélyi panteon 3.: Művelődéstörténeti vázlatok, Marosvásárhely, Mentor, 2011, 34.) 8 A levélre a Babits Mihály levelezése című kritikai kiadássorozat egyik készülő kötetének szerkesztője, Káposztay János hívta fel figyelmemet, amit ezúton is köszönök. (Babits Mihály levelezése 1931–1933, szerk. KÁPOSZTAY János, Bp., Argumentum, megj. előtt.) 9 Részlet Kuncz Aladár Babits Mihályhoz írt leveléből (Kolozsvár, 1931. febr. 3.). A kézirat lelőhelye: OSZK Fond III/810/17. 10 A levelet monográfiája mellékletében Kicsi Antal közli (KICSI Antal, Tompa László, Bukarest, Kriterion, 1978.).

62


Az udvarhelyi költő hozzászólását a Nyugat 1941-es első száma hozta, közvetlenül Babits Mihály azonos címmel megjelent írása előtt.11 A két szöveg figyelemre méltó szellemi egyezéseket mutat, s Tompa László gondolatai más, az erdélyi magyar literatúra kérdéséhez kapcsolódó Babits-esszével is szellemi rokonságban állnak.12 Hogyan, kire, mire, milyen vonatkozásban, milyen mélységben és szélességben értsük azt, hogy egység? – írja Tompa az Egységes magyarság kérdéséről. – Mást jelent ez a szó, ha vele földrajzi, politikai, területigazgatási egységet, […] mást, ha szellemben, művészetekben, irodalomban való egységet akarunk kifejezni. […] Kívánunk minél kevesebb frázist és halandsabeszédet, ezzel szemben azonban minél több, a józan kritika előtt is helytálló, teremtő eszmét és teremtő munkát.13 […] ezekben kell látnunk az alapjait, a tartószerkezetét az egész magyarság közös szellemi magatartásának, egységesítő együttérzésének. Nem lehet azonban kifogásunk az ellen, hogy egy ilyen nagy építményben […] az alap, az összetartó szerkezet mellett külön tagolt formái, ívei, kiugrásai legyenek a részleteknek is. Testvérek vagyunk, de vonásaink egymástól sokban különböznek.14 Vagy […] kívánunk-e olyan orgonát, amelyiknek minden billentyűje csak ugyanazt az egy hangot tudja megszólaltatni? Mennyivel szebb, teljesebb himnusza az életnek zendülhet meg, ég felé szállva, azon az orgonán, amelyiknek minél több hangja van, hangszínben minél gazdagabb változatul! És végül – nyugodjunk is meg ebben – az életben mindaz, ami van, nem éppen csak azért van így vagy úgy, mert mi így vagy úgy akarjuk. Természeti folyamatok dolgoznak ezen örök időn szakadatlanul. 15 Az erdélyi irodalmat csak az irodalmi érték tarthatja fenn – írja Babits Mihály. – Az erdélyi író, mikor erősebb székely vagy kalotaszegi színeket kent festéktáblájára, csak az egységes magyar irodalom színskáláját gazdagította. Csakhogy ez az erdélyi különszín hozzátartozik az egységes ma-

11 TOMPA László, Egységes magyarság, Nyugat, 1941/1, 26–27.; BABITS Mihály, Egységes magyarság, Nyugat, 1941/1, 28–29. 12 Azokat a pontokat, ahol Tompa László szavai egy másik – nem a Nyugat 1941/1. számában megjelent – Babitsírással is kapcsolatba hozhatók, a Tompa-idézetbe szúrt lábjegyzetekkel jelölöm. 13 „Az első cikk amit az erdélyi irodalomról irtam, a regionálizmus tulzásaitól és veszélyeitől óvott. Az igazi veszély nem a »helyi szinek« tultengésében, vagy egy sajátos erdélyi hagyományhoz való ragaszkodásban állott. Eszem ágában sincs hogy kritika tárgyává tegyem az ugynevezett »transzilvánizmust«. Ezt történelmi szükségszerüség hozta létre, és nemes lelkesedés fűti. Kényszerűség szülte azokban a szomoru években mikor […] az erdélyi magyar kultura magára maradt. […] Igy alakult ki az a közszellem, amelynek természetes szerepe és feladata kezdetben csak egy lehetett: egymást bátoritani és gyámolitani. Minden költő vagy iró küldetést teljesített, akármilyen szerény volt is tehetsége. Nekem erről mindig az jut eszembe, mikor kis hegyi kertemben töltést csináltam: mennyire örültem amint az első eső után a friss földtermést fölverte a gaz! Ez erősitette a töltést, s a sivár, csupasz talajt az élet szinébe öltöztette. Ahol a pusztaság fenyeget, ott öröm a fű, akármilyen alacsony, s még a kórót is virágszámba vesszük. Ezek az idők elmultak már; de a »mentalitásuk« valahogy megmaradt. […] Az erdélyiség maga fémjelzésnek és irodalmi nemeslevélnek számít […] de a kritika nagy hibát követne el, ha engedne annak a szuggesztiónak, amely ebből a gondolkodásból árad. Maga az erdélyi irodalom sem köszönné meg ezt az engedékenységet!” […] irodalmon kívüli erők hozták létre, de csak irodalmi erő, a saját belső gazdagsága tarthatja fönn az elfáradás és a közöny veszélyei ellen. Csak az irodalmi érték tarthatja fönn.” (BABITS Mihály, Az én erdélyiségem, Nyugat, 1935/8, 71–75.) 14 „Az erdélyi magyar irodalmat én sohasem mint külön »autonóm« kis literatúrát néztem és méltányoltam. Számomra ez az egységes magyar irodalom része. […] Magyar irodalom csak egy van, egyetlen föld, melynek termő talaja a magyar nyelv. Ebből a talajból hajtottak ki az erdélyi magyar írások és a magyarországiak egyformán.” (BABITS Mihály, Az én erdélyiségem, Nyugat, 1935/8, 71–75.) 15 TOMPA László, Egységes magyarság, Nyugat, 1941/1, 26–27.


63

gyarság színéhez. Ez már rég elválaszthatatlanul beleszövődött a magyar kultúra szőttesébe. Három évet töltöttem Fogarasban. Ennek az emlékei lényeges részévé váltak lelkemnek, nélkülük nem lennék az, aki vagyok. És épenígy nem lenne az erdélyi színek és hangulatok nélkül a magyar kultúra az, ami. De mégiscsak egyetlen s szétdarabolhatatlan kincs ez. Minden, ami lélek, egységes és oszthatatlan. 16

Tompa László e két írás születésének évében, Kuncz Aladár méltató levele kelte után tíz esztendővel, 1941-ben Baumgarten-díjat kapott. Poétikai szálak Az életrajzi hasonlóságok és az irodalomtörténeti kapcsolódások mellett talán Babits Mihály és Tompa László verseit is egymáshoz fűzi egy-egy halvány poétikai szál. Bezártságok I.: Szövegbe zárva A Babits-líra egyik emblematikus verse, A lírikus epilógja, kötetszerkezeti helyzetét tekintve epilógus egyrészt úgy, mint a költő első verseskötetének zárlata, másrészt úgy, mint a végső le- és bezáródás, a felismert és megváltoztathatatlan, végső bezártság hordozásának verse, szellemi és poétikai formája, hol a szonettforma maga meg is testesíti ezt a bezártságot. „Figyelemre méltó, hogy a költemény első, cím nélküli változatában Babits »műfajpróbaként« határozta meg versét. […] Minden szonettben ott a nyitány pontos jellemzése és a feloldásra törő zárótétel, a kóda. […] A szonettnek ez a kötöttsége olyan intenzív és ambivalens érzelmeket képes kifejezni, amely indokolttá teszi, hogy sokan a szonettről mint műfajról beszélnek, és benne látják a szabadság foglalatát, mert »minden szonett egy szabadság-óhajtás, egy kitörési kísérlet a dolgok és determinációk rabságából.« A korlátok ellenére, vagy talán éppen a korlátok között megélhető szabadság vágyának így válik metaforájává maga a szonettforma.”17 Babits verse ezért egy „ – Kulcsár-Szabó Ernő által ajánlott terminussal élve – önreprezentációs alakzatként mint önmagát tematizáló költeményként” is elemezhető, melyben „egyre fokozódik mind a lírai én, mind a szerep-én bezártsága önmagába, illetve a szövegbe és annak formájába. A vágy és a valóság közti feszültségnek […] a szonettforma is hordozójává válik a Babits-versben, az önprezentáció a formában is testet ölt, azaz a szonett metaszonetté válik.”18

16 BABITS Mihály, Egységes magyarság, Nyugat, 1941/1, 28–29. 17 MIHÁLYI Anikó, A babitsi szonettforma és annak továbbélése Borbély Szilárd Halotti pompa című kötetében = Babits és kortársai, szerk. MAJOROS Györgyi, SIPOS Lajos, TOMPA Zsófia, Bp., Napkút, 2015, megj. előtt). 18 Uo.

64


Tompa László életében megjelent tíz verseskötetének19 tanúsága szerint e helikoni költőnek is kitüntetetten kedvelt műfaja a szonett: versei figyelemre méltó változatossággal variálják a hagyományos szonett-típusokat.20 Különösen hangsúlyos, metapoétikai vetülete lehet e ténynek annak tükrében, hogy Tompa László lelki alkatára, sorsára és költészetére fokozottan jellemző a zárkózottság, a bezártság: „Tompa […] a végzet teljhatalma alól szól, […] belesulykolódott ebbe az elkárhozott tájba, színei sötét héjak és kopár sziklák burkában maradtak, lehetőségei belerévedtek vagy körékeményedtek”;21 a költőt „paradox módon egy idő után az kezdi felemelni, ami másokat talán maga alá temetett volna: az egyedülmaradottság, amelyből szenvedés árán, de vértet kovácsol magának.”22 Poétikai izgalmakat rejtegethet Tompa László első verseskötetének, az 1921ben megjelent Erdély hegyei közt című kötetnek a nyitóverse is, mely bár versformáját tekintve nem szonett, kötetkompozíciós helyzete és témája kapcsán egy-egy szállal A lírikus epilógjához fűzhető. Rejtve lelkem rejtekébe Öreg-öreg fűz tövébe Kincsek-kincse van elásva, Nagy, fekete kutya őrzi. Senki meg nem kapja, lássa, Csak, aki a szót kimondva – Óráját is eltalálva! – A varázst le tudja győzni.

19

Az Erdély hegyei közt 1921-ben Kolozsvárott, az Éjszaki szél 1923-ban Székelyudvarhelyen, a Ne félj! először önálló kötetként 1929-ben Kolozsvárott, majd ugyanezen a címen – addig megjelent verseinek legjavát összegyűjtve – 1934-ben, az Erdélyi Szépmíves Céh tízéves jubileumának esztendejében látott napvilágot, két évvel később pedig, 1936-ban – ugyancsak Ne félj! címmel – a Révai Kiadó is megjelentette a versválogatást. Az Erdélyi Szépmíves Céh a költő Hol vagy, ember? című kötetét 1940-ben adta ki – majd néhány évvel később a két kiadó még egyszer összefogott az akkor már több díjban, kitüntetésben részesült Tompa műveinek közzététele ügyében: Válogatott versei 1944-ben az Erdélyi Szépmíves Céh és az anyaországi Révai Kiadó gondozásában láttak napvilágot. Tompa Lászlónak ezt követően még három, régebbi és újabb verseket is tartalmazó gyűjteményes kötete jelent meg: a Régebbi és újabb versek 1955-ben, a Legszebb versei 1962-ben, a Versek pedig a halála előtti esztendőben, 1963-ban. 20 A formát először alkalmazó Jacomo da Lentino (12. század vége – 13. század közepe) abab abab cdc dcd rímképletű strófaszerkezetben írta költeményeit. Az ő szonettformáját fejlesztette tovább Daloskönyvében Francesco Petrarca (1304–1374), aki a versforma rímképletét abba abba cdc dcd-re változtatta, gondolatilag pedig úgy tagolta szonettjeit, hogy a háromsoros strófákat a négysorosakkal ellentétes (vagy azokhoz képest valamiféle változást jelentő) érzelmi–szellemi tartalommal töltötte meg. A Petrarca által kialakított formát alakította tovább William Shakespeare (1564–1616), aki 154 szonettjében mind a formai, mind a gondolati tagoláson változtatott. A shakespeare-i szonett rímképlete – a versszakok sorszámának átrendeződése után –: abab cdcd efef gg, gondolatilag pedig az utolsó két sor az előzőekhez képest nem ellentétes töltetű, hanem az addig elhangzottak összefoglalását adja. (A szonett = http://www.wikipedia.org/wiki/szonett) 21 NÉMETH László, Hol vagy, ember?: Tompa László verseskönyvéről, Híd, 1940. nov. 22., 13. 22 KICSI Antal, Tompa László, i. m., 63.


65

[…] Múlnak hamar szakok, évek – De csak baglyok, denevérek Surrognak a holdvilágnál, Melynek mélyén mohos fám áll. Múlnak hamar szakok, évek – Fent elúszik egy-egy felhő. De más erre senkisem jő. S minden évvel mind alábbra Hajlik a fűz egy-egy ága. Ha lombjával holdfény játszik: Már-már gyászfűz gyanánt látszik. Lent a kincs meg elfeledve Csak kallódik, pusztul egyre. Talán soha ritka fénye Nem vetődik föld színére, Úgy múlik el, meg se látva – 23 A Rejtett kincs tudója a lírai én magába (szövegbe) zártságát, e magába (szövegbe) zártságból való szabadulás vágyát, s végül e vágy beteljesülhetetlenségének félelmét fogalmazza meg.24 E kötetnyitó vers ráadásul egy a költői életmű egészére kiterjeszthető autopoetikus gesztussal is bírhat, hiszen annak nyitányaként (mondhatnánk: a lírikus prológjaként) úgy is értelmezhető, mintha a teljes életmű volna maga a kincs, amely arra vár, hogy az olvasó a mélységből kiásva megfejtse azt – ám a versszöveg a megfejthetőség, a szövegbe zártságból való szabadulás lehetetlenségét elővételezi. Bezártságok II.: Sztereotípiák Finta Gábor és Szénási Zoltán Sipos Lajossal készült interjúkötetében25 hoszszan olvashatunk a Babits Mihállyal kapcsolatos, évtizedek óta rögzült és ezért nehezen feloldható sztereotípiákról: „kevés, egyszerűsítő, félrevezető információból állította össze az utókor a maga Babits-portréját. Sem az alkotót, sem a szerkesztőt, sem az irodalommal és a hazájával szemben különös felelősséget érző művészt nem reprezentálják a forgalomban lévő »tények«.”26 Tompa László alakjának és költészetének megítélése hasonlóképpen sztereotí23

TOMPA László, Rejtett kincs tudója = T. L., Erdély hegyei közt, Minerva, Kolozsvár, 1921, 3–4. Vö. a Babits-verssel: „Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm, / csak nyílam szökhet rajta át: a vágy – / de jól tudom, vágyam sejtése csalfa. // Én maradok: magam számára börtön […]” (BABITS Mihály, A lírikus epilógja = B. M., Összegyűjtött versei, i. m., 57.) 25 Közös múltunk: Sipos Lajossal beszélget Finta Gábor és Szénási Zoltán, Bp., Kairosz, 2014. 26 Uo., 99. 24

66


piák, vagy – szelídebb szóval élve – árnyalatlanságok foglya. A határainkon túlra szakadt erdélyi magyar líra történetét vizsgáló kutatások benne a transzszilvanista vagy helikoni triász tagjaként mindenekelőtt az erdélyi magyarság és a székelység helytállásának költőjét vagy – a transzszilvanista vagy helikoni poétikai jellemzőkhöz hűen27 – az erdélyi táj verssé teremtőjét látják.28 Így Tompa Lászlónak ma már csupán néhány emblematikus versét ismerjük (Magányos fenyő, Lófürösztés): olyan verseket, melyek az erdélyi táj jellegzetes elemeit a versszövegbe, a versszövetbe szőve mindenekelőtt a helytállás lelki, szellemi parancsát fogalmazzák meg. Ez a Tompa-líráról kialakított kép természetesen helytálló és igaz, de talán árnyalni, gazdagítani lehet – s talán méltó is e gazdagításra és árnyalásra. Tompa László költészete mélyén ugyanis eddig még feltáratlan, élő poétikai erők rejlenek. Bezártságok III.: Belső kert – szerelmi líra Az irodalmi vizsgálódások és poétikai elemzések során életművüknek más részeihez képest talán kevesebb hangsúly helyeződik mind Babits Mihály, mind Tompa László szerelmi poézisére. A Nyugtalanság völgye (1920) és az Erdély hegyei közt (1921) nagy verseinek udvarában mint belső kertben rejtőznek e két költő szerelmi lírájának darabjai. 29 Az antik–keresztény gyökerű babitsi költészethez hasonlóan Tompa László ismeretlen poézisének is fontos forrásául szolgált a mitológiai–bibliai szöveghagyomány és motívumkincs. Ebből táplálkozik többek között A vénülő Salamon király szerelmes énekeiből című verse, mely 1920-ban jelent meg a Zord Időben:

27

A transzszilvanizmus két fő szála – Tompa László veje, a költő és egyetemi tanár Szabédi László fogalomhasználatával élve – a „tájtranszszilvanizmus” és az „országtranszszilvanizmus” volt. A „transzszilvanistá”-nak vagy az Erdélyi Helikon folyóirat költőinek köréről „helikoni”-nak nevezett lírában e két szál összeöltődésére figyelt fel Kuncz Aladár, aki „a helikoni költészet fokozatos kialakulását a szülőföld, majd a történelmi múlt egymást követő nagy élményével magyarázta.” Kuncz Aladár úgy látta, hogy „a romániai magyar költészet – mint költészet – az erdélyi táj mély benyomást keltő festői szépségének leírása révén született, […] amely a versben jelképes erőt kapott. […] Többnyire a magányos érzés, a lélek borongó fájdalma, a végzettel szembenéző ember szorongása öltött alakot az erdélyi természet költői ábrázolásában. […] A táj ábrázolásának mögöttes terében gyakran megjelent az erdélyi történelem, az erdélyi sors komor eszméje”, a történelmi és a művészi tudat összefonódása. „Ez a nemzetiségi költészet a kérlelhetetlen történelmi végzet tudatában született”, és ennek az erdélyi végzetnek a tudatát váltotta fel az „erdélyi hivatás” tudata. (POMOGÁTS Béla, A helikoni költészet = P. B., „Transsylvan hősköltemény”: Az erdélyi irodalomról, Bp., Krónika Nova, 2001, 96–97.) 28 A Küküllő ezüstszalagja mellett élő költőről úgy tartják, hogy „költészete az erdélyi, a székely sors és magatartás verssé válása.” (TÓTH Béla, Tompa László élete és költészete: A költő 60. születésnapjára, Sepsiszentgyörgy, Jókai, 1943, 3.) Hivatását Tompa László maga is ekképpen határozta meg: „az örök Erdély, és az örök székely– magyar lélek hangját igyekeztem megszólaltatni.” (KOVÁCS Péter, i. m., 7.) Tompa és költészete tehát mind saját hitvallása, mind a kortársak, mind pedig a korszak alkotásaira elsősorban mint az erdélyi magyarság történelmi sorshelyzetére adott válaszokra tekintő irodalomtörténeti hagyomány szerint „keserű daccal, a sorsnak szembeszegülve” (TOMPA László, Lófürösztés = T. L., Ne félj!, i. m., 209.) áll helyt az erdélyi végzet alatt (utalás a költő Erdélyi végzet alatt című versére: TOMPA László, Erdélyi végzet alatt = T. L., Ne félj!, i. m., 24.). 29 Néhány példa a teljesség igénye nélkül Babitstól: Emlékezés, Szerelmes vers, Dal, prózában, Két nyári vers, A régi kert – és néhány példa Tompától: Noémi Senki-szigetén, Tavaszi vihar, Szánkázás, Noémi és az ősz, Öreg faun, Mindig együtt!.


67

Szulámith, hajh, a te nagy ifjúságod, Mint rózsák szirma pereg vén szívemre […] Napom helyett, mely már bukásnak indul, Hajad korongja ragyog, mint aranynap […] Oh szeress, ringass karjaidban, ápolj, S rejts el, védj meg a rámleső haláltól! 30 Ugyanebben az esztendőben, mindössze egy hónappal később közölte a Nyugatban Babits Mihály az Énekek éneke parafrázisát, Salamon király könyvéből alcímmel: Bal kezed a fejem alatt, jobb kezeddel megölelgetsz, megcirógatsz, édes; nyakad mint a karcsú torony kimagaslik hasonlóan Libanon hegyéhez. […] Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre, mint egy bélyeget karodra, mert kemény a szerelem mint a koporsó és erős mint nagy vizeknek sodra. 31 A két vers az átköltést különböző poétikai utakon valósítja meg, ám izgalmas rokonságuk újabb szállal köti egymáshoz Babits Mihályt és ismeretlen ismerősét, kettejük költészetét. Mindez azonban már egy másik tanulmány alapja lehet.

30 TOMPA László, A vénülő Salamon király szerelmes énekeiből, Zord Idő, 1920/11, 458. (A vers az 1921-ben megjelent Erdély hegyei közt című kötetben is szerepel: TOMPA László, Erdély hegyei közt, Kolozsvár, 1921, 33.) 31 BABITS Mihály, Énekek éneke: Salamon király könyvéből, Nyugat, 1920/23–24, 1079. (A vers az 1920-ban megjelent Nyugtalanság völgye című kötetben is szerepel: BABITS Mihály, Nyugtalanság völgye, Bp., Táltos, 1920, 55–56.)

68

SEBŐK MELINDA – BABITS POE-, LONGFELLOW- ÉS WHITMAN-ÉLMÉNYE

Fotó aláírással 1908 körül

Sebők Melinda

Babits Poe-, Longfellow- és Whitman-élménye „Te vagy a mi Poe Edgárunk”1 – írta Kosztolányi Dezső Babits Mihálynak küldött levelében 1907 decemberében. Amikor Kosztolányi egykori egyetemi hallgatótársát „a magyar Poe Edgár”-nak nevezte, akkor Babitsnak már jelentek meg műfordításai az amerikai irodalom tárgyköréből. 1901 őszétől a budapesti Magyar Királyi Tudomány-Egyetem magyar-francia szakára iratkozott Babits latinos műveltséggel és német nyelvismerettel rendelke1 KOSZTOLÁNYI Dezső – Babits Mihálynak Budapestről küldött levele. Az eredeti dokumentum lelőhelye: OSzK Fond III /780 /9. A levél kiadott: Babits Mihály levelezése 1907 – 1909., szerk., Sipos Lajos, s. a. r., Szőke Mária, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005, 66.


69

zett, ekkor azonban még nem tudott angolul, sőt világirodalmi ismerete is hiányos volt. „Sok zavart álommal, kevés műveltséggel, még kevesebb életismerettel kerültem a pesti egyetemre … Egyetemi hallgató koromban kezdtem idegen nyelven olvasni. A lázas tanulás kora volt ez. Egyszerre kinyílt szemem körülnézett az egész világban”2 – idézte fel az 1900-as évek elejét a költő. Filozófiai-költészetelméletivilágirodalmi műveltsége Pauler Ákos, Németh Géza, Alexander Bernát előadásain és Négyesy László stílusgyakorlatain formálódott. Az egyetemen 1902-ig a latin-görög kollégiumok mellé hat francia előadást vett fel, mégis magyar-francia helyett már magyar-latin szakon vizsgázott 1903 decemberében. A filozófiai előadásokon megismerte többek között William James fenomenológiáját, s mikor 1905-ben Paulik Ákos tanára megbízásából két amerikai folyóirat (The Monist, The American Journal of Psychology) egy-egy évfolyamát bemutatta a Magyar Filozófiai Társaság Közleményeiben, akkor már tudott angolul. Rédey Tivadar emlékezéseiből ismeretes, hogy Babits 1903-ban angol nyelvű könyvekkel járt az egyetemen. Babits István is úgy tartotta, hogy bátyja a budapesti egyetemen kezdett angolul tanulni elsősorban egyedül „de rövid ideig járt Berlitz-tanfolyamra is, az azonban biztos, hogy nyelvtannal nem sokat foglalkozott, mert mindig az úgynevezett közvetlen módszer szerint tanult nyelveket, és elve volt minél többet olvasni és csupán olvasás útján tanult meg minél több szót és kifejezést”.3 Később fogarasi magányában is tanulmányozta a görög mellett az angol nyelvet. Babits első angol élménye Oscar Wilde volt, de foglalkoztatta Shakespeare, Byron, Burns, Spencer, Browning, Tennyson, Meredith és Swinburne; az amerikai irodalomból leginkább Edgar Allan Poe és Walt Whitman érdekelte, de ismerte Henry Wadsworth Longfellow és William Cullen Bryant műveit is. Épp a 19. századi Bryant Június című versét fordította, mikor arra panaszkodott Juhász Gyulának küldött levelében, hogy elszakadt az európai műveltségtől. Bryant Június című versének Babits-fordítása 1907 májusában jelent meg a Szeged és Vidékében. Babits a költemény fordítása után nem foglalkozott többet William Cullen Bryant lírájával, hiszen már az 1900-as évek legelejétől a szintén 19. századi, ám többféle költészeti modellt képviselő Poe, Longfellow majd Whitman kötötte le figyelmét. Első angol nyelvű fordításait Poe költeményeiből készítette. Négyesy stílusgyakorlata volt a század eleji egyetemen a modern irodalom legfőbb fóruma, melyet Babits mellett 1902-ben már az önálló verseskötettel rendelkező Oláh Gábor, a Szegedi Naplóban többször publikáló Juhász Gyula, az Eötvös Kollégiumban Kodály Zoltán szobatársaként a magyar népköltészet hagyományaival foglalkozó Balázs Béla és főképp Baudelaire-Verlaine szimbolizmusában elmélyedő György Oszkár látogatott. 1905-től mégis Kosztolányi lett Babits legfőbb levelező társa, akivel a költészetről rokon nézeteket vallott. E. A. Poe verseinek fordításáról is Kosztolányi véleményére kíváncsi, aki 1904 nyarán a következő sorokat küldte pályatársának: 2

SIPOS Lajos, Az új klasszicizmus felé, Argumentum Kiadó, Budapest, 2002, 38. GÁL István, Babits és az angol irodalom = In: Babits Mihály. Tanulmányok, szövegközlések, széljegyzetek, Argumentum Kiadó, Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 2003, 44. 3

70


„Kedves Ba – rátom! 4 Alapos a gyanúm, hogy Ön bizonyos célzattal küldte el számomra a Harangok különben remek fordítását. A nagy Gertrud mondja Ophelia ravatala fölött „sweet to the sweet”, úgy Ön is ilyenformán sóhajthatott fel: „műfordítást a műfordítónak” s kizárt abból az emberkörből, mely facérkodik, küzd és teremt. … A Childe Harold 1 énekét most tisztáztatom s előreláthatólag hétfőn fog cimére megérkezni a kért kéziratokkal, Leconte de Lisle-lel s egy hosszú levéllel együtt. Ebben a Bellsről5 részletesen beszélek s esetleg elküldöm Pásztor Árpád 6 hűtelen és értelmetlen, badar fordítását. Az öné teljesen tökéletes. Ez az első műfordítása, mely nagyon-tetszik nekem. …” 7 A Kosztolányi által méltatott The Bells, Poe A harangok című versének fordítását Babits a Négyesy-féle stílusgyakorlaton is felolvasta. Mohácsy Jenő, Babits fiatalabb joghallgató barátja így emlékezett az eseményre: „A fiatal Babits Mihályról két vízió él bennem. A pesti egyetem központi épületének egyik nagytermében vagyunk. A katedrán az ősz, körszakállas Négyesy László ül; stílusgyakorlatait vezeti. Szívesen vagyunk itt. Hallgatjuk a fölolvasásokat, a bírálatokat; élvezzük a vitákat, az esztétikai nézetek összecsapását. A teremben baloldalt … egy sötéthajú férfi áll, aki fölolvassa tompa hangon, de mégis megszállottan, furcsa, éneklő hanglejtéssel, Poe A harangok című költeményének fordítását. Káprázatosan cseng a vers, a rímek csengettyűznek, harangoznak. Ez Babit Mihály, 1905 elején. Aztán néhány hónappal később, egy zugligeti réten ülünk hárman. Babits Mihály és György Oszkár negyedéves bölcsészhallgatók és én, elsőéves jogász. Babits a verseit olvasta föl. A halál automobilon, A világosság udvara. Többet, sokat azokból, melyek később híresek lettek. Vad fantasztikum; leszállás az élet piszkos mélységeibe”.8 Edgar Allan Poe titokzatos-transzcendens világa a század elején íródott Babits-verseken is kimutatható. E. A. Poe (1809 – 1849) – a richmondi Southern Literary Messenger szerkesztője, 50 lírai darab, 60 novella és számos kritika írója – az irodalom fő céljának az olvasóra gyakorolt hatást tartotta. Fantasztikus-rejtélyes, hátborzongató rémtörténeteiben a lélek árnyoldalait, szörnyű gyötrelmeit írja meg. Végletekig fokozott feszültséggel tárja fel a lélek mélységeit sűrített prózai alkotásaiban. Ez a különös, bizarr hangulat, az érzelmi ráhatás jellemző lírai darabjaira is. Szuggesztív erejű verseiben a legfőbb esztétikai minőséget a versdallamnak lehet tulajdonítani. „The rhytmical creation of beauty” – határozta meg a költészet lényegét, vagyis a vers a „szépség ritmikus teremtménye”. A líra hatásélménye Poe-nál a költemény formájában, ritmusában, dallamában, rímrendszerében – egyszóval zeneiségében rejlik. Az 1827-ben megjelent Tamerlane 4

KOSZTOLÁNYI az elválasztással az írásképben is jelölt Poe-versre, A harangok fordítására utalt. E. A. POE: A harangok című versének eredeti címe. 6 PÁSZTOR Árpád (1877-1940) Szebenyei Józseffel együtt műfordításokat adott ki Poe és Kipling verseiből. 7 KOSZTOLÁNYI Dezső – BABITS Mihálynak Szabadkán 1904. július 21-én keltezett levele. Az eredeti dokumentum a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában található (Ms 4621 /6. levelezőlap). A levél kiadott: Babits Mihály levelezése 1890 – 1906., szerk., Sipos Lajos, s. a. r., Zsoldos Sándor, Historia Litteraria Alapítvány – Korona Kiadó, Budapest, 1998, 79. 8 MOHÁCSY Jenő visszaemlékezése. Babits Mihály és a Tűz. = In: „Engem nem látott senki még”. Babits-olvasókönyv I., szerk., Sipos Lajos, Historia Litteraria Alapítvány – Korona Kiadó, Budapest, 1999, 58. 5


71

and Other Poems című kötetében már felismerni költészetének egyéni hangját. Ezek közül az Annabel Lee, For Annie, To One is Paradise, City in the Sea, The Conqueror Worm és Ulalume címűeket Babits is lefordította. A pusztán zenei eszközökkel emocionális-szuggesztív hatást közvetítő versei a The Bells és a The Raven. A harangok az amerikai irodalom egyik legkiválóbb alkotása, ahol a belső rímeknek, a hangutánzó és hangulatfestő szavaknak a zeneiségét nehéz bármely más nyelven hitelesen visszaadni. Erre a rendkívül nehéz feladatra vállalkozott Babits, amikor 1905-ben a Négyesy-szemináriumon felolvasta magyar nyelvre átültetve Poe csilingelő rímeit: „Halld, a szánon a harang, Szép ezüst harang! Mily világát a vigságnak zengi ez a hang! Halld, mint pendül, kondul, csendül Át az éj jeges legén, Míg a csillagnak, mely fent ül, Fénye kristályfényesen dül Keresztül a lég egén”. A harangok című versfordítás először a Magyar Szemlében jelent meg 1906 augusztusában. Babits másik híres Poe-fordítása a 108 soros A holló című ballada. A „nevermore” akusztikus ismétlődése, az egész költemény mély hangrendű magánhangzói a ballada vészjósló hangulatát fokozzák. A fekete holló démoni ereje, a „nevermore” ütemes ismétlődése refrénszerűen sugallja a közeledő végítéletet. Babits a költemény fordításakor a versdallam kedvéért betoldott egy-két szót (csöndesen, rémesen), az eredetileg mély magánhangzókat pedig magas hangrendűre cserélte. Csupán az utolsó versszakot idézve is megfigyelhető az eltérés az eredeti szöveg és a Babits-fordítás között. A belső rímrendszert megtartva ugyan, a költeménynek nemcsak szókészletén változtatott, a strukturális-akusztikai különbség is szembeötlő: „And the Raven never flitting still is sitting, still is sitting On the pallid bust of Pallas just above my chamber door; And his eyes have all the seeming of a demon’s that is dreaming, And the lamplight o’er him streaming throws his shadow on the floor; And my soul from out that shadow that lies floating on the floor Shall be lifted – nevermore!”

72

SEBŐK MELINDA – BABITS POE-, LONGFELLOW- ÉS WHITMAN-ÉLMÉNYE „És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül, Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen. Álmodozó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyű Holló, Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen: Nem szabadul – sohasem.”

A hollón és A harangokon kívül 1904 körül Babits több verset is fordított az amerikai költőtől: Álom az álomban, Emléksorok, Ulalume, Álomország, Valakinek a paradicsomba címűeket. Poe-novellák közül magyar nyelven pedig Pár szó múmiával, A kút és az inga, A hosszúkás láda, Egy hordó amontillado, Ligeia, Történet a Rongyos Hegyekből, Az áruló szív, A Vörös Halál álarca, Az Usher-ház vége, Az üzletember, Dr. Tarr és Professzor Fether szisztémája, A perverzió démona, Az elveszett lélegzet és az Árny című elbeszélések Babits 1928-as Groteszk és arabeszk műfordítás-kötetében láttak napvilágot. Babits Az európai irodalom története című könyvébe amerikai írókat is felvett. Az irodalomtörténet különböző korszakait kronologikus sorrendben tárgyaló írásának Poe-fejezetében azt kutatta, hogyan válik eggyé a szépség és a borzalom, melyek az emberi fantázia mélységeit és félelmeit tárják fel. „A szépség úgy jelenik meg ebben a borzalmas és groteszk világban, mint valami abnormitás, valóságos betegség, mely a pusztulás csíráit rejti. A Ligeiák és Morellák haldoklásának melankóliája lírai fényt vet maga körül. … A gyönyörűségből gyötrődés lesz. A szépség nem a világi színek múló, de eleven pompája többé. Hanem valami, ami nem-e-világból-való. Ami ide csak isteni kivétel gyanánt ereszkedik le. Légies testtel, s félig nyitott szárnnyal. Hogy bármely pillanatban elröppenhessen”.9 1904 nyarán Poe mellett egy másik amerikai szerző is érdeklődési körébe került: Henry Wadsworth Longfellow, akire György Oszkár egyetemi hallgatótársa hívta fel figyelmét: „Megvettem Longfellow műveit; meglátja, milyen érdekes”.10 Longfellow (1802 – 1882) Edgar Allan Poe és Walt Whitmann kortársa sokféle műfajú, dallamos, ritmusos verseivel igen népszerű volt saját korában. Több nyelven beszélt és fordított; saját költeményei mellett az európai kultúrát közvetítette és tolmácsolta Amerikának. Nyelvtani és verstani ismeretei lehetővé tették számára, hogy antik és középkori verstechnikát próbálgasson saját nyelvén. Hiawatha című ősamerikai eposzával és hexameterben írott elbeszélő költeményeivel újdonságot hozott az amerikai irodalomba. Erre a gazdag nyelvezetű és formakincsű költőre figyelt fel Babits is, mikor az „új Amerika” európai kultúrán nevelkedett költői között tartotta számon Az európai irodalom történetében. Babits harmadik amerikai tanítómesterét Walt Whitmant szintén Az európai irodalom történetében méltatta, az akkori Európa álmait zengő költőt, a boldog nemzet fiát, „mely örökre védve van európai lázainktól és problémáinktól”. Whitman „imádta Amerikát, akárcsak valami európai költő a maga nemzetét. De ő úgy érez-

9 10

BABITS Mihály, Az európai irodalom története, Auktor Könyvkiadó, Budapest, 1991, 536. GYÖRGY Oszkár – BABITS Mihálynak küldött levele 1904 telén. A levél lelőhelye: OSzK Fond III/532/46.


73

te, hogy az ő hazafisága mégis gyökeresen más: az a jövő imádása, s nem a múlté”.11 Walt Whitman (1818-1892) születésének és halálozásának évét tekintve Petőfi és Arany kortársa volt, költészetének modernitásával azonban jóval előttük járt. Éppen a Poe-közvetítette modernségnek, valamint az avantgard hatásoknak köszönhetően előzi meg európai kortársait. Whitman mint a korai avantgard irányzatok (szimultaneizmus) valamint az európai expresszionizmus és futurizmus előfutára az 1920-as években nemcsak Babitsot, hanem Szabó Lőrincet is foglalkoztatta. Miután 1921-ben megjelent Ének magamról című kötete Gáspár Endre fordításában hatása Kassák, sőt még József Attila költészetében is kimutatható. Whitman szabadverseinek hömpölygő soraival szakított az európai irodalmi hagyományokkal. 1855-ben megjelent első kötete a Leaves of Grass (Fűszálak) 12 lüktető ritmusú szabadverset tartalmaz. A Fűszálak lírai önéletrajzában képet kapunk Amerika tájairól és társadalmáról. A whitmani költészet legszembeötlőbb jellemvonásai a lelkesítő hang, az amerikai optimizmus és a költő sajátos én-központúsága. Individualizmusával azonban meghaladja a lírai én hagyományos pozícióját, mivel versein belül is változtatja a költői szubjektum jellegét. A lét állandó változásának élménye szimbólumaiban rejlik. A csillag, a hullámzó tenger, a fűszál olyan jelképes természeti jelenség, amely az életnek, a születésnek és a halálnak válik jelképévé. Whitman későbbi költeményeit már a polgárháború élménye ihleti. (DrumTaps, Dobpergés; The wound Dresser, A sebkötöző). A virginiai hadszíntérre siető költő Lincoln elnök halálára ír elégiát, majd a modern technika vívmányait méltatja To a Locomotive in Winter (Téli mozdony) című költeményében. Szabadverseinek zuhataga, hömpölygő sorainak belső ritmusa a tenger állandó hullámzását sugallja, Nem a Poe-féle dallamosság, hangfestés adja lírájának zeneiségét, hanem a vers szerkezeti felépítettségéből fakadó ritmikus ismétlődés, felsorolás. Babits – akit már 1905-ben foglalkoztatott Whitman lírája – e sorokat küldte 1905. szeptember 1-jén Juhász Gyulának: Kedves Juhász, … Fogok küldeni néhány modern angol költőnek műveiből való szemelvényeket is, melyeket egyenesen Önnek fordítottam. Swinburne ( a Baudelaire-utánzó) Browning ( Der Dunkele), Wordsworth, remek szonettjeim vannak tőle – Poe, Tennyson (on revient toujours) és Whitman. Ezekből küldenék azon reményben, hogy Ön is megörvendeztet az önéivel”. 12 Whitman Halál-ének című versének Babits-fordítása két évvel később, 1907. március 31-én jelent meg a Szeged és Vidéke című lapban, melynek szerkesztőségébe Juhász Gyula vitte be az éppen a szegedi főreáliskolában tanító költőbarátját. Whitman Halál-énekében az amerikai író egész költészetét meghatározó motívumok sűrűsödnek: a csillag, a tenger, a hullám, a halál. Ezek az alapmotívumok – melyek összefogják az anaforikus szerkesztésű szabadverset – Babits fordításában fontos szerepet kapnak: 11

BABITS, i. m., 589. BABITS Mihály – JUHÁSZ Gyulának Szekszárdon 1905. szeptember 1-jén keltezett levele. Az eredeti dokumentum kéziratának lelőhelye ismeretlen. A levél kiadott: BABITS Mihály levelezése 1890–1906., i. m., 168. 12

74

SEBŐK MELINDA – BABITS POE-, LONGFELLOW- ÉS WHITMAN-ÉLMÉNYE „A csöndes éjszaka sok csillag alatt, az óceán partja, a rekedt, zúgó hullám, akinek hangját ismerem, és a lélek, mely tefeléd fordul, óh nagy és sűrü fátyolú halál, és a test, mely nyugodtan fészkel közeledben. Éneket röpítek hozzád a facsúcsok fölött, az áradó-apadó hullámok fölött, a millió mezők és vad prairiek fölött, a sűrü népü városok fölött és a nyüzsgő kikötők és utak fölött tehozzád röpítem ezt az éneket, örömmel, örömmel, óh halál”.

Babits később keletkezett Whitman-fordításai az 1921-es Erato (Az erotikus és világköltészet remekei) című műfordítás-kötetébe vette fel; itt jelentek meg a From Pent-up Aching Rivers, (Zsúfolt és fájdalmas folyamokból), a Woman Waits for Me, (Egy nő vár reám) című Whitman-versek. Whitman szabadverseinek ritmusát Babits úgy ültette magyar nyelvre, hogy nem tért el jelentősen az eredeti szövegtől. Annak ellenére, hogy a whitmani líra tömörebb, mint a Babits-fordítás a váltakozó hoszszúságú sorok, a szabadvers lüktetésének modern technikája a magyar versszövegben majdnem képes ugyanazt a hatást kelteni, mint az eredeti amerikai költemény. Ez figyelhető meg a From Pent-up Aching Rivers fordításában: „Seeking something yet unfound though I have diligently sought it many a long year, Singing the true song of the soul fitful and random, Renascent with grossest Nature or among animals…” „És keresek valamit, amit még nem találtam meg, Bár sok hosszú éve kutattam utána: Zengem a lélek igaz énekét, a szeszélyes, véletlen éneket, Amely a legdurvább természettel, vagy állatok között újra születik”. Poe, Longfellow és Whitman költészete bő vizű forrása lett a fiatal Babits első két verseskötetének. Bár Babits Longfellow-tól egyetlen verset sem fordított, György Oszkár ösztönzésére elkezdte olvasni Tales of Wayside Inn című kötetet, mely ihlető élménye lehetett a későbbi Golgotai csárda című költeményének. Longfellow Tales of Wayside Inn versfüzére egy amerikai útszéli fogadóba betérő utazók változatos történeteit dolgozza fel. Babits Golgotai csárdájába – melynek eredeti kéziratos címe Longfellow-tól kölcsönzött Wayside Inn – szintén vendégek térnek be, majd a bibliai történet egyik szereplője mondja el saját történetét. Babits a verset egy passió-ének dallamára írta, a cím megváltoztatásával „az anakronisztikus hangvétel helyett inkább a blaszfémikus jelleget emelte a vers középpontjába”.13 A költemény azonban 13 KELEVÉZ Ágnes, A hóra-énekektől Longfellow-ig, Babits Golgotai csárdájának keletkezéstörténetéhez. = In: Kit új korokba küldtek régi évek, Babits útján az antikvitástól napjainkig, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2008, 62.


75

eredeti címével és a vershelyzettel mégis Longfellow-ra és az amerikai bevándorlók világára utal. Az alkotás Juhász Gyula tetszését is elnyerte, aki 1908 őszén megjelentette a nagyváradi A Holnap antológiában, majd Babits felvette 1909-es első kötetébe is. Babits világirodalmi emlékei beszüremkedtek saját költeményeibe, első két kötete (Levelek Iris koszorújából 1909, Herceg, hátha megjön a tél is! 1911) a világirodalom szólamaival játszik, a verseskönyvek minden költeménye a nyugati kultúra hajdani tájait eleveníti fel vagy magyar klasszikus költők előtt tiszteleg (Zrínyi, Arany). Babits nemcsak a görög-latin (Homérosz, Szapphó, Vergilius, Horatius vagy a mitológia közvetítette) kultúrkincset építette be verseinek poétikájába, hanem a világirodalom széles palettáját tanulmányozva (Baudelaire, Verlaine, Bergson, Goethe, Rilke, Nietzsche, Dante, Wilde, Tennyson, Swinburne, Shakespeare, Byron, Burns, Keats, Browning, Meredith, Poe, Longfellow és Whitman nyomán) a szövegalkotás új lehetőségeit próbálgatta. A világirodalmi utazásból gazdag emlékekkel tér meg, melyek nemcsak tanulmányokkal és műfordításokkal ajándékozták meg a magyar irodalmat, hanem a gazdag műveltséganyagot felhasználó költeményekkel is. Babits a 19. századi amerikai líra európai hagyományain nevelkedett Poe, Longfellow és a tisztán amerikai hangot képviselő Whitman költészetét maga is megkülönböztette, mikor Elek Artúr Poe-könyvét ismertette a Nyugatban: „Poe távolról sem oly speciálisan amerikai költő, mint vélik; teljesen az angol hagyományokból nőtt fel … szerette Cowpert, Shelleyt, Coleridge-et, Keatset, …szerette Elisabeth Browningot, … Tennysont …; - és ami fő, csakugyan mélységesen szellemi rokona volt a korabeli angol költőknek… Poe tehát éppoly kevéssé speciálisan amerikai, mint akár Longfellow; és megvallom, az egyetlen speciálisan amerikai lírikus, akit ismerek, Walt Whitman.14 A Babits által európaibb kötődésűnek vélt E. A. Poe hatása nemcsak az 1913ban megjelent fantasztikus-lélektani regényében, A gólyakalifában, majd a később írt A torony árnyéka, György, a favágó, A repülő falu című novelláiban figyelhető meg, hanem számos költeményében is. A Levelek Iris koszorújából kötet Sírverse Poe For Annie című költeményével mutat rokonságot, míg a Herceg, hátha megjön a tél is! Két nővére Poe To Helen című művéhez hasonlítható. A Sírvers leggyakoribb igéje a nyugszik a Babits fordította For Annie című Poe-versé pedig az alszik. Mindkét költeményben a lélekben átélt tudatállapot az élményt úgy eleveníti föl, hogy a költői vízióban a fantázia is nagy szerepet kap: „Hál’Isten, a válság Elmúlt, tovaszéledt A lassu betegség A néma veszélyek – Legyőztem a lázat, Melynek neve „Élet”.

„Itt nyugszom. Végre megnyugodtam. Elszállt az álom és a láz. Ma föld fölöttem, föld alattam, és nem emel, és nem aláz. Keserű lelkemet kiadtam És nem bosszant a léha gyász”.

(Poe: Anni, Babits-fordítás) 14

BABITS Mihály, Könyvek angol költészetről. Nyugat 1911/ 10.

(Babits: Sírvers)

76


A halál a betegségtől és a szenvedéstől való szabadulást jelenti a Sírversben; szintén a láz, az élet legyőzése, a másvilágba való vágyódás kap hangot a Poe-költeményben. György Oszkár 1925-ben keletkezett Babits, a költő című máig kiadatlan Babits-tanulmányában épp Poe-hatását véli felfedezni a Sírversben, a Danaidákban és a Templom! Röpül! című a századelőn keletkezett alkotásaiban: „A Sírvers lelkendezése csupa láz: ….; s a láz Poe leggyakoribb szava, … eggyé forrnak a lázban, – Poe amúgy is rokon lélek vele. A Danaidákban még a szerelem rabjai halálon túl is rabok … úrrá magasztosul a szerelem szenvedélye: … Alapgondolata ugyanaz, ami Poe Ligeia c. fantasztikus novellájáé …; de gyökerében egy Babits lényének gyökerével is. … Egy Poe-szerű látomásban a templom mint óriás madár szárnyra kél, és zúgva a magasba surran. E nemű verseiben, melyek közt Babits legsajátosabb remekei vannak, leginkább Poe, ez a legtranszcendentálisabb költő szelleme és eszközei ihletik költészetét”.15 A Levelek Iris koszorújából kötet versei közül a Régi szálloda, Városvég, Vérivó leányok, Fekete ország, A halál automobilon, A templom! Röpül!, A világosság udvara egyrészt a modern nagyvárosi líra kezdeményei, másrészt hangulati hatásukban Poe bizarr, félelmetes világát idézik. A Herceg, hátha megjön a tél is! darabjaiból a Danaidák, Két nővér, A költő szól, Ima, Paysages intimes, Haláltánc, Éji dal című költeményeken fedezhetők fel Babits Poe-olvasmányai. Rejtélyes fekete madár szárnysuhanása sejteti a végítéletet A költő szól, Éji dal, Haláltánc című költeményekben, melyeken Poe A holló című balladájának hatása érezhető: „Úgyis lelkem puszta táj, hol jó lélek egy se jár, Élve trónol a halál, jöjj csak, jöjj el, rossz madár, vesd le lepedődet, vesd le bőröd, husodat, hadd szorítom csontodat, ... Fagy ölelget, csont a lánc: borzalomban, kéjjel – jár a csont és zörg a tánc – hadd fürödjünk éjjel”. (Babits: Haláltánc) Babits Poe legtöbb versét lírába tévedt elbeszélésnek tekintette. Babits Éji útja is verses novella, melynek szabadverses sorai, élőbeszédszerűsége, megismételt szavai akár Whitman líráját is felidézik. A Mozgófénykép című vers szabadon áramló soraiban Whitman Halál-énekéből ismert motívumok ismétlődnek: az éj, a halál, a tenger. Az Amerikába való vágyódás mint a boldogulás lehetősége, az új élet lehetőségének színtere már-már Whitman harsány dalaival rokon: 15

GYÖRGY Oszkár, Babits, a költő című kiadatlan tanulmánya. Lelőhelye: Fejér Megyei Levéltár György Oszkár-hagyaték.


77

„Ah! Ámerikába! Csak ott tul a tengeren, ott van az élet! Ah! Ámerikába miért nem utazhatom én soha véled… Ott van az élet, a pénz, az öröm, s a kaland tere, küzdeni tér:” A nagyvárosi líra legérettebb változata az amerikai lányszöktetés legendáját filmszerű technikával mozgófényképben pergetett képsor. A whitmani szabadvers jellegzetes stílusalakzatai (szabad mondatszerkesztés, gondolatritmus, párhuzamos szerkesztés, félsorismétlés) fedezhetők fel a Babits-költeményben. Az epikus keretbe foglalt vers sorainak szabad áradása, belső ritmusa, többszörös síkváltása az avantgard hatástól nem mentes modern század eleji líra sajátos változata. Noha Babits kezdetben gyanakvással tekintett az izmusok hódolóira (erre bizonyíték Kassákkal folytatott vitája), rá is hatással volt az avantgard, ami jórészt Whitman fordításának köszönhető. Babits főként az 1920-as években enged a klasszikus forma szabályaiból és az expresszionista-futurista líra hatásának köszönhetően maga is ír szabadverseket. A Hús-szigetek a kőtengerben című versén egyértelműen kimutatható a whitmani ihletés. A Villamos testet énekelem Whitman-költeményben szintén az emberi hús biológiai valósága és a természeti jelenségek csodája olvad eggyé himnikus költői vízióban. Bár a whitmani lírából ismert érzéki tapasztalatok egyes szám első személyű felsorolása (nézem, hallom, észreveszem, látom) inkább József Attila Eszméletére gyakorol hatást: – „Hallom Amerika dalát – írja Whitman – „ülök és nézem a világ minden bánatát... / Ülök és nézem mindezt az aljasságot, végtelem haláltusát, / És látom és hallom és hallgatok”, – mégis a versszubjektumnak ezek a tapasztalati észlelései Babits Szimfónia az írógép előtt című versében is megfigyelhetők: „Láttam billentyűket, kik égi olajért imádkoztak, s láttam billentyűket, kik nem tudták, mily szavakhoz kellenek”. Whitman híres fűszálmotívuma, melynek rendeltetése „Átfogni a tér s idő roppant birodalmait, / A fejlődést, a feltüremlőt, a növekvőt és a nemzedékeket” (A fűszálak értelme), Babits Esti kérdésében is a világ körforgásának jelképévé válik. A lét értelmét kutató, a világ szépségeit csodáló, s mindennek az értelmére rákérdező – egyébként bergsoni ihletésű – filozofikus költemény a véget nem lelő idő múlásában az örök visszatérést a whitmani fűszálmotívummal szimbolizálja: „vagy vedd példának a piciny fűszálat: miért nő a fű, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?” A lírai szubjektum helyzetének költeményen belüli változtatása, a filmből vett montázstechnika, a szabadon áramló verssorok gondolatritmusának ismétlődése, az észlelés igéinek egyes szám első személyű gyakori használata a korai avantgard irányzatok sajátsága, melyekre Babits lírájában is találunk példát. Az én metamorfózisa (Őrült vasak és halk acélok), a film állóképeinek pergetése (Mozgófénykép), a szabad vers belső ritmusra épülő prozódiája (A titkos szél), az én észleléseinek felsorolása (Szimfónia az írógép előtt) whitmani ihletésű költői gyakorlat. Babits „introvertált, kényszeres depresszióra hajló, szorongó, ugyanakkor

78


mindig tökéletességre törekvő költő”16 volt, ki állandóan félt a kudarctól, ezért világirodalmi elődeihez fordult segítségért, hogy versei elég érdekesek és a klaszszicista igényesség elve mellett is újszerűek legyenek. Babits első köteteiben sokféle verstípust kipróbál: már az 1909-es kötetével a lírai ént multiplikáló, a versírás technikájának széles palettáját ismerő költőként lép a magyar irodalom színpadára. A világirodalom görög, latin, francia, német, angol és amerikai mintái festik a Levelek Iris koszorújából című kötet minden versét olyan színessé, mint a szivárvány színei. Babits változatos, különböző kultúra tájain barangoló költő, ki felfedezi magának az európai és az amerikai irodalom szépségeit, hogy aztán ezt a gazdag műveltséganyagot beépíthesse saját művészetébe. Babits – akinek könyvtárában rendelkezésre állt Aiken Conrad American Poetry és Modern American Poets New York-i kiadású gyűjteménye; Henry Wadsworth Longfellow Poetical Works Londonban és The Divine Tragedy Leipzigban megjelent kötete, Walt Whitman Leaves of Grass gyűjteményének londoni kiadása; Edgar Allan Poe Poems and Essays/ Tales 1884-es leipzigi kötete valamint a The Bells and Other Poems című könyv – az elkészített fordításokon kívül több írást is olvasott eredetiben amerikai szerzőktől. Mikor 1930-ban Conrad Aiken Modern American Poets című antológiáját ismerteti a Nyugatban, nagy mestereit méltatja ebben a tanulmányában is: Henry Wadsworth Longfellow-t, Edgar Allan Poe-t és Walt Whitmant. Longfellow-t, aki „szereti mintegy learatni az európai költészet kiérlelt forma- és témakincsét”; Poe-t, mert „ez a név jelenti az amerikai líra szellemének sajátos menekülését valami dekadens légiességű álomvilágba s dekadens fimonságú formajátékokba”; és Whitmant, aki „az amerikai élet realitását emeli (a maga prózai nyelvén s mentül kevesebb formai alakítással) magas költészetté”.17 Babitsot tehát legfőképp Longfellow európai műveltsége, Poe fantasztikuma, verselési bravúrja és Whitman modernitása ragadja meg, mi három külön színfolt azon a költői úton, melynek kezdetét Amerika felfedezéséhez hasonlította az Angyalos könyvben. Ha Babits poétikáját mélyebben meg akarjuk érteni, nem nélkülözhetjük világirodalmi érdeklődését, műveltségét, műfordítói gyakorlatát; s azon belül a poe-i, longfellow-i, whitmani örökség számbavételét, vagyis a 19. századi amerikai prózának és lírának költészetére tett jótékony hatását. Babits egész életében fáradhatatlanul dolgozott a világlíra nagyjainak tolmácsolásán. Sokféle világirodalmi élménye közül részben az amerikai költők fordítása és hatása révén válhatott első két kötete olyan különlegessé. Költészete a „modernség tetőfoka volt, konzervatív formában”.18

16

SIPOS Lajos, Újraolvasó. Babits Mihály: A lírikus epilógja és az In Horatium, Tiszatáj, 2007/ 11. BABITS Mihály, Líra Amerikában, Nyugat, 1930 / 12. 18 SZABÓ Lőrinc, Bevezető a rádió Babits-emlékestjén. = In: Szabó Lőrinc, Naplók, levelek, cikkek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1974. 17

FINTA GÁBOR – BABITS OLVASMÁNYAI ÉS A MODERNSÉG VÁLASZÚTJAI

79

Finta Gábor

Babits olvasmányai és a modernség válaszútjai Bizonyítandó, hogy Babits olvasmányai mennyire fontosak voltak gondolkodói pályáján, azt hiszem, nem kell jobb példa, mint Az írástudók árulása. Mégis, legalább részbeni dokumentálhatósága ellenére a Babits-kutatás ez idáig igen kevés figyelmet fordított Babits olvasmányaira. Általában elmondható, ugyan, hogy úgymond „mindenevő” volt, figyelmet érdemel ebből a szempontból az Magyar irodalom című írásának egyik megjegyzése: „melyik kritikus olvashat el mindent”.1 A kérdés persze költői, de egyben az adható válasz magában foglalja azt is, hogy amit elolvashat, pontosabban elolvas, annak jelentősége van. Babits a Nyugat hasábjain 1923–1924-ben, majd 1933–1935 és 1938–1939-ben adott számot olvasmányairól a Könyvről könyvre rovatban. A teljes anyag kritikai feldolgozása még nem történt meg, az írások azonban összegyűjtve is olvashatóak a Magyar Helikon kiadásában, az azonos című, Belia György által sajtó alá rendezett kötetben. A rovat Babits szándéka szerint hónapró hónapra az eleven irodalomról igyek1

BABITS Mihály, Magyar irodalom = B. M., Esszék, tanulmányok, összegyűjtötte, a szöveget gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta BELIA György, Bp., Szépirodalmi, 1978, I, 363.

80


szik számot adni, pontosabban, összhangban a fent mondottakkal, arról, ami eljut hozzá. Műfaji szempontból a rovat változatos, olvashatunk tanulmányokat, eszszéket épp úgy, mint könyvismertetéseket, naplójegyzeteket, vitacikkeket. Vagyis valóban nem egyszerűen csak könyvismertetésekről van szó, hanem Babits gondolkodásmódjának, világlátásának és irodalomértésének egyik legfontosabb dokumentumgyűjteményéről, amely azért különösen fontos a 20. századi irodalom és a magyarországi modernség szempontjából, mert Babits korának egyik legsokrétűbb gondolkodója, akit ugyanakkor nehéz volna valamely eszmerendszerhez, egyfajta gondolkodásmódhoz kizárólagosan kapcsolni. Ennek talán legékesebb bizonyítéka, hogy kijelentései között nemegyszer ellentmondásokat is találhatunk, mégis, ez nem a gondolkodó ember következetlenségének, hanem az esztétikai érzékelés sokszínűségének benyomását kelti. 1933-ra, Ady majd Osvát halála, majd a Móriczcal a lap szerkesztése körül folytatott viták után Babits irodalmi „vezér” volta megkérdőjelezhetetlen. Ekkorra azonban már felnő, publikál, és tőle elszakadni kíván az a nemzedék, melyet hagyományosan a Nyugat második nemzedékének szokás nevezni – bármennyire is kétséges a nemzedékalapú irodalomtörténet-írás jogosultsága; úgy vélem, ha bármely fogalom alatt annak valós, tartalmi relevanciáját értjük, és nem elsősorban a fogalom dekonstrukciójára törekszünk, kommunikatív szempontok alapján nem kell azt elvetnünk. Jelen esetben annál kevésbé, mert Babits 1933. január 16-i bejegyzésben a következőket olvassuk: „Az éra változott, új nemzedék nőtt fel, melynek szemeiben élet és cselekvés érdeke százszorta fontosabb a művészet szabadságánál. Az áruló írástudók korát éljük; a Szellem új emberei maguk fordulnak a Szellem ellen: csupa homo morális nyüzsög körülöttünk; a l’art pour l’art-nak »rossz sajtója van«: az esztéta »gúnyszó lett«. Mi tájékozatlanul néztünk körül (érthetetlennek tűnt fel, hogy örök-szent és hősiesen diadalra vitt elvünk újból kérdéses lehet), s hosszas tanulmányokban kutattuk a válság okait és természetét. A »Korszellem« túlment rajtunk, és ellenünk fordult.”2 Az idézett bekezdés olvasható úgy is, mint helyzetjelentés a magyarországi modernség aktuális helyzetéről, illetve mint a magyarországi modernség történetének címszavakbeli összefoglalója – kiemelve a kulcsszavakat: „a művészet szabadsága”, „homo morális”, „l’art pour l’art”, „esztéta”, „diadalra vitt elvünk”, „Korszellem”. Az új „érá”-t persze bajos is lett volna Babits részéről nem érzékelni, hiszen az „új nemzedék” olyan írásokban hallatta a hangját, mint például Németh László Egy új nemzedék esztétikája, vagy Halász Gábor Egy ízlésforma önarcképe című írása. Érdemes azonban először az előtörténetet számba venni, melyre Babits úgy utal, mint diadalra vitt elvünkre. A második nemzedék költészete ugyanis minden tiltakozása és Babits fent idézett részbeni elhatárolódása ellenére sem gyökeresen új, „modern” irodalom. Mondhatnám úgy is, kiemelve a generáció egyik minden valószínűség szerint 2

BABITS Mihály, Morál nélkül = B. M., Könyvről könyvre, szerk. BELIA György, h. n., Magyar Helikon, 1973, 94.


81

legtehetségesebb, legnagyobb hatású tagját (akinek Babitscsal komoly polémiája volt, pontosabban az ellene intézett támadás ért fel apagyilkossággal, s keltette azt a hatást az irodalomtörténet-írásban, hogy Babitstól költészetét tekintve teljesen elszakadni kíván, ahogy Fiatalok című írásában fogalmaz Babits: „Az irodalomban bevett szokás az apagyilkosság […]), hogy József Attila költészete nem József Attilával kezdődött, hanem Adyval, Babitscsal, Kosztolányival, Tóth Árpáddal, Kassákkal, sőt Ignotusszal és másokkal. Irodalomtörténeti közhely, hogy József Attila nagyon fiatalon kezdett verselni, az első versét a kritikai kiadás szerint 15 éves kora körül írta, 1922-ben pedig már kötete jelent meg A szépség koldusa címmel, ami nem azért fontos, mert ez jó kötet (ugyanis nem az), viszont bejelenti, hogy az irodalmi elődök közül kiket szeretne leginkább követni. Mert ez a kötet nem eredeti abban az értelemben, hogy a versek az említett poéták modorában íródtak, vagyis József Attila itt még a mások hangján való megszólalást próbálgatja, és jórészt az irodalmi modernségnek azon vonulatát másolja, amit szokás esztéta modernségnek nevezni. Mit jelent ez? Magyarországon a 19. század végén egy olyan irodalmi beszédmód volt a hivatalosan elismert és támogatott, amelynek legnagyobb mesteri Petőfi és Arany voltak. Ez a beszédmód, vagy irányzat, amelyet nép-nemzeti irodalomnak szoktunk nevezni, a századvégre elvesztette az erejét, epigon, tehát utánzó költészetté vált. De ennél még fontosabb, hogy művelői szerint az irodalom feladata a magyar néplélek megszólaltatása. A századvég legnagyobb hatású irodalomtörténésze, Beöthy Zsolt Szabolcska Mihályt nevezte a legnagyobb élő költőnek. Ilyen körülmények között született meg az a Babits hivatkozta magyarországi modernség, melynek az első folyóirata az A Hét, melyet Kiss Jenő szerkesztett, és amely a vidéki és a népi irodalom helyett elsősorban a város folyóirata kívánt lenni, vagyis urbánus (ami persze nem jelent kizárólagosságot). Ebben a lapban tűnt fel Veigelsberg Hugó, vagyis az az Ignotus, aki később Nyugat folyóirat főszerkesztője lett. Ignotus A Hétben (1891–1906) Kiss József és Ambrus Zoltán, a Magyar Hírlapban (1894-) Ambrus, Bródy Sándor és Gárdonyi Géza mellett tett szert nyelvistilisztikai érzékre és igényre. 1891-ben jelent meg a Slemil keservei című verses novella, amit Kozma Andor a népnemzeti konzervativizmus oldaláról támad, s azt tanácsolja Ignotusnak: budapesti lévén jó lenne néhány évre falura mennie, magyar szót tanulni. Ignotus jogos kérdése, hogy vajon a nyelvi értelemben vett magyarosság milyen mércéjét nem ismeri? Hogy kizárólag a népi, falusi eredettel bíró nyelv lehet magyaros? Kozma véleménye azonban az akkori magyarországi kritika és kultúrpolitika hivatalos álláspontja volt, mely a költőktől az uralkodó népnemzeti iskola dogmáinak követését várta el. A már említett Beöthy Zsolt azt írta: ifjabb költőink egy része lírájának „érzése, felfogása, formái mind idegenek”; a népköltészettől való elszakadás „nemzeti szellemünk jövőjét fenyegeti a költés körében”. Beöthy az új költőket aszerint értékeli, hogy lírájuk mennyiben feleltethetőek meg a népnemzeti dogmáknak, s ennek eredményeként a magyar líra nemzeti jellemét Szabolcska Mihályban találja meg. Ignotus 1892-ben Kozma Andorról írt bírálatában válaszként a következőket mondja: „Világlátott és iskolajárt embertől azt követelni, hogy ne zengjen másról, mint szűrről és tulipántos ládáról, hogy

82


ne legyen más, mint naiv, népies és közvetlen, és versei alakjában és anyagában ne lépjen túl a népnek szükségképp korlátolt érzéskörén és látóhatárán: csak olyan képtelenség, mint azt követelni, hogy világéletében tepertős pogácsánál egyebet ne egyék.” Ezzel a Kozma cikkel kezdődik az a publicisztikai harc, amelynek tétje az irodalom autonómiája, vagyis függetlensége, az, hogy az irodalom ne valami másnak legyen a szolgálólánya, vagyis, Babits fent idézett szavaival „a művészet szabadsága”, a „l’art pour l’art”, az „esztéta” modernség, „diadalra vitt elvünk”. A városi embereknek is megvan a joguk az önkifejezéshez, az pedig nem jelent magától értetődően nemzetietlenséget. Ebben a közegben jelenik meg Ady forradalmi újnak ható, harmadik, Új versek című kötete 1906-ban. Babits, Kosztolányi, akik (mások mellett szintén) a magyar költészet megújítására készültek, mint ez a levelezésükből kiderül, nem fogadták kitörő lelkesedéssel Ady kötetét, azt írták róla, hogy a versei tartalma olyan, mint a pelenkáé, híg és zöld. Kétségtelen, hogy mindhárman egészen másféle költészetet képviseltek már az induláskor. Ezek az egymástól különböző versnyelvek is átalakultak természetesen idővel, de ekkor talán leginkább a következő címkékkel lehet őket jellemezni: Adyé egy allegorikus-szimbolikus beszédmód (ahogy Horváth János, a századelő valószínűleg lehetségesebb irodalomtörténésze jellemzi: a kifejezendő gondolat és a kifejező kép elválik egymástól, a kifejező kép önálló életre kel); Babitsé egy tárgyiasabb hang; Kosztolányié egy inkább impresszionista versnyelv, érzéki benyomásokon keresztül rögzíti a versbeli beszélő a maga világtapasztalatát. Ezt a sokféleséget Ignotus már nagyon korán érzékelte: „bármily erős hatással van is Ady a legújabb versírókra, van köztük olyan is, akikre nem hatott (például […] a kápráztatóan művészi Babits Mihályra)”. Ez a versnyelvi sokféleség az (Füst Milánról és másokról nem szólva most), amit József Attila igyekszik elsajátítani, és ami megjelenik A szépség koldusában. Pontosabban emellett még legalább egy szerzőről meg kell emlékezzünk, Kassák Lajosról, a tizes évektől a magyarországi avantgárd legfontosabb alakjáról (akinek a költészete a harmincas évektől szintén klasszicizálódik). A modernség valóban permanens megújulásra törekvését ugyanis inkább Kassák munkássága és lapjai képviselik, mint a Nyugat; annak a Kassáknak, akiről Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője azt mondta, a versei olyanok, mint a szekérzörgés. Babits, röviden összefoglalva, ezen előzményekre utal idézett szövegében. A magyarországi modernség története azonban már ekkor is több szálon fut. A Nyugat nyitottságát és korlátait ekkor (Osvát szerkesztési idejében) és később (Babits alatt) jól mutatja Kernstock Károly írása és az arra reagáló Lukács Györgytanulmány, melyek épp úgy a Nyugatban jelentek meg, mint Németh László és Halász Gábor esszéje. Kernstock Károly 1910. február 9-én tart felolvasást a Galilei körben a Könyves Kálmán kiállítás alkalmából: A kutató művészet című írását a Nyugat az évi 2. száma közli. Kernstock arról számol be, hogy a kiállítás visszhangja nagyobb volt, mint képzelték: „Közönségünk progresszív rétege, jobban mondva a konzerválók előtt épp oly proscribált publikum mint mi piktorok – megérezte, ha nem is végét, eredményét, de igenis kezdetét egy hosszú nagy útnak, amelyen tradíciókból kiindulva megyünk előre, hogy keressük és megtaláljuk azokat az új nagy értékeket,


83

amelyek lényegileg nagyon is rokonok lesznek minden idők jó művészetével.” Kernstock gondolkodása Fülep Lajoséval mutat párhuzamot. A bírálók egyik fő kifogása, mondja Kernstock, hogy a természet nem olyan, amilyennek ábrázolták: „a természet más, a természetben nincsenek ilyen emberek; a természet az természetes” –; ez volt a főargumentum. De: „egy generáció sem múlott el azóta, amikor a természetes természetnek nem volt perspektívája, amikor a távoli hegyeket senki sem látta kéknek, amikor az árnyék fekete volt, a természet rajza együgyűbb volt a rossz fotográfiánál, amikor a természetes természet barna volt, amikor a fák nem voltak zöldek, amikor a természetet nem volt szabad nagy megjelenésében is festeni, amikor még nem ők védték a tradíciókat.” Kernstock úgy gondolja, hogy a természetet nézni az iskolák tanították. Az iskolák úgy keletkeznek, hogy egy eredeti tehetség újításait mértékül teszik meg: Courbet – naturalisták, Manet – impresszionisták: „az iskola csak úgy, mint mindég, a külsőt, a formalizmust, az olcsón, könnyen hozzáférhetőt veszi át. Courbet-ból színeskedők lesznek, Manetból laposak, egy síkban utazók, Manetból köd nyírfa és gólya, Giottoból nem az ő festői, rajzi, látási pozitívumait, hanem a renaissancehangulatot veszik be és át. A görögökből, ebből a legelevenebb, legtartalmasabb művészetből lett a legszárazabb, legüresebb akadémia; s Cezanne-ból ugyan mi lett? A legtöbb festett citrom.” Kernstock szerint a festészetben elindult egy folyamat, amely megtisztítja azt a formalizmustól, és ezzel párhuzamosan egy másik szelekció is folyik. Elválaszt kétféle művészetet, a kutatót és az alkalmazkodót. Előbbi adja a remekműveket, „a művészi evolúció munkáját végzi”. Utóbbi egy ideológia vagy osztály szolgálatában áll, vagyis eszköz. Például az „átkos Ausztria, Bécs” elleni politikai küzdelmek idején „felszínen volt a cigány és a gatya piktúra, jött a feudális reakció s meg lettek pingálva a nagy díszülések, a díszmagyar felvonulások általános nagy gyönyörsóhajok közepette.” A proletárművészet e szerint a tüdőbajos munkás képe. A kutató művészet ugyanakkor, amely örökké keresi a művészi értékeket kereső művészet nem kópiája a természetnek, nem szolgája osztályharcoknak, ideológiáknak. „A művész nem lehet a természet tükre; hanem igenis, amily mértékben tudott a természetből új értékeket hozni, ez igenis tükre az ő intellektusának. Az előidézett szociális visszahatás pedig korának értelmi nívóját adja.” Vagyis a művészet önelvű, de a világról nem leválasztott, mert miközben egyéni, nem individuális és nem partikuláris, feltételezi, hogy a művészet valamilyen módon képes az egyéniségek mögötti lényeget megragadni. Ez utóbbiban áll Kernstock cikkének újsága. Lukács március 16-án fűz megjegyzéseket Kernstock cikkéhez a Galilei körben, a Nyugat következő, 3. számában jelent meg Az utak elváltak címmel (Lukácsé és a Nyugaté ezzel valóban elváltak). Lukács szerint ezek a képek fejezik ki először egészen tisztán és félreérthetetlenül az utak elválását. Ennek okairól és jelentőségeiről ír. Arról, hogy a felületes szemlélő csodálkozhat a vitákon, mivel „ezek a képek semmi újat nem hoznak” abban az értelemben, hogy „ezek a képek nem képviselnek semmi irányt (még művészit sem); ezek a képek nem akarnak semmit, nem mennek semerre; ezekben a képekben nincsen új »szempont«, ami ellenkezésbe kerülhetne régi »szempontok«-kal. Ezek a képek csendet hoznak,

84


békét, nyugalmat, harmóniát, – teljességgel érthetetlen, hogy valakit felháboríthatnak.” A 19. század „művészi mozgalma”-iban és „szecessziójá”-ban mindig egy új „szempont” állt szemben egy régi „szempont”-tal, egy új „meglátás” egy régivel, mondja Lukács. „Az emberek azt találták, hogy a régi »szempont« mégsem kimerítő, újat kell keresni”, vagy egyszerűen csak megunták úgy nézni a dolgokat. És akkor jött egy új látásmód, egy új „irány” és a két irány küzdött egymással, amíg egy harmadik nem lépett fel, és kezdődött az egész előröl. Lukács arra hívj fel a figyelmet, hogy most nem erről van szó, nem különbségekről, hanem ellentétekről: itt nem irányaik miatt állnak egymással szemben azok, akik szembekerültek, hanem puszta létezésüknél fogva. Nem egy új művészet érvényesüléséről van szó, hanem a régi művészetnek, a művészetnek az újra feltámadásáról és élethalálharcáról, az új, a modern művészet ellen. Visszautal Kernstock cikkére: aki szerint azok a képek, amiket ő és barátai festenek, a dolgok lényegét akarják kifejezni. Ez az a pont, ahol az utak elválnak. Az a világfelfogás, amelyben Lukácsék felnőttek, az a művészet, amelytől első benyomásaikat kapták, tagadta, hogy lehet valaminek lényege. „Minden hangulattá vált; minden csak egy pillanatig létezett: addig a pillanatig, amíg én – bizonyos élményektől bizonyos irányban diszponáltan – bizonyos megvilágításban néztem. És a következő pillanat megváltoztatott mindent. És nem volt semmi, ami rendet teremthetett volna a pillanatok tagolatlanul hömpölygő áradatában. Nem volt semmi, ami közös lett volna a dolgokban és ezáltal túlemelkedő a pillanaton; nem volt semmi, ami állandó lett volna egy dologban és ezáltal kiemelkedő a pillanatból. Mert nem voltak dolgok, csak hangulatok szünetlen egymásutánja és hangulatok közt nincs és nem lehet értékkülönbség soha.” Lukács nagyon pontosan az impresszionizmus, az impresszionista világlátást veszi száma, amely számára nincs világszelet, csak tudatszelet. Megszűnt minden egyértelműség, ellenőrizhetőség, hogy az állítások jelentenek valamit, és kizárják az ellenkező állítás lehetőségét. Ebben a világban minden összefért mindennel, és nem volt semmi, ami bármit is kizárhatott volna. A természettudományok és az emberrel foglalkozó tudományok egyes eredményei hozták Lukács szerint először a szubjektivista, impresszionista életfelfogás tagadását: egyértelmű és ellenőrizhető állításokat fogalmaztak meg, ezekből következett valami, mert vagy igazak voltak, vagy nem igazak; vagy helytállóak, vagy helytelenek. „Valamiről szóltak: dolgokról. Dolgokról, amikről azért lehet beszélni, mert van bennük állandó, van bennük valami, ami független az én hangulataimtól és szenzációimtól; amikre nézve közönyös, hogy én ilyen vagy olyan pillanatban, ilyen vagy olyan élmények hatása alatt, így vagy úgy látom őket. Vannak dolgok és van bennük fontos és nem fontos, állandó és változó, felület és lényeg.” Lukács szerint már maga az a hit, hogy van valami megfoghatóan állandó, illetve az a meggyőződés, hogy vannak dolgok és azoknak van lényegük, kizárja az impresszionizmust, mert akkor „vannak célok, amik felé érdemes, sőt kell haladni és nem közönyös többé az utak iránya. Akkor nem mondjuk többé, mint az impresszionizmus egyik legfinomabb elméjű kritikusa mondta: »a művész mindent csinálhat, amit csak akar; csak meg tudja csinálni, amit akar.«” Az utalás Ignotus elveire egyértelmű, ugyanakkor érdekes lehet megemlíteni, hogy Ignotus


85

Hatvanyhoz képest – könyvének kritikájából és Hatvany Babitsot támadó, a bécsi Jövőben megjelenő írásából legalábbis ez derül ki – az impresszionista kritika elveit korlátozottan érvényesíti. Az impresszionizmus Lukács szerint dekoratív felületté tett mindent, a mű színeinek, szavainak csak szenzációkat kiváltó hatásuk ad értéket, mert nem fejeznek ki semmi konkrétumot. Az új művészet színei, szavai azonban kifejezői a dolgok lényegének, rendjének és harmóniájának, súlyainak és egyensúlyainak. Az impresszionizmus mindig csak szempontokat adott, amiknek segítségével el lehetett volna jutni valahová, de nem akart eljutni sehová. Az új művészet az egészet-alkotás, az elmélyedés művészete. Az utak tehát, a magyarországi modernség útjai elváltak – Lukács a következő militarista zárlattal búcsúzik: „a csendet hozó művészet nekik hadüzenetet jelent és élethalálharcot. A rendnek ez a művészete el kell hogy pusztítson minden szenzáció- és hangulatanarchiát. Hadüzenet ennek a művészetnek puszta megjelenése és létezése. Hadüzenet minden impresszionizmusnak, minden szenzációnak és hangulatnak, minden rendetlenségnek és értékek tagadásának, minden világnézetnek és művészetének, amely első szavának és utolsónak az »én« szót írja le.” Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Lukács-féle felfogás és a Nyugat képviselte szemlélet között legalább akkora távolság, mint a Nyugat-féle modernizmus és a Kassák képviselte avantgárd között. A különbségek természetét is látni kell ugyanakkor. Ennek számbavétele helyett azonban dolgozatom témája szempontjából fontosabb az, hogy mit jelent a Babits-esszében említett megváltozott éra és az új nemzedék. Utaltam rá, hogy ezt legjobban valószínűleg Németh László és Halász Gábor esszéi, illetve József Attila pamfletje mutatja. Németh László Egy új nemzedék esztétikája című dolgozata a Nyugatban jelent meg (1931/10). A századfordulót vizsgálva arra a nem meglepő következtetésre jut, hogy az egész Európában az irodalmi kalandozások kora volt. A korízlés szétesik, így az egyéniség kiszabadul a korízlés kötöttsége alól, és arra megy, amerre vállalkozó kedve viszi. Ennek eredményeképpen ugyanabból a talajból a legellentétesebb irodalmi törekvések nőnek ki, az irodalom pedig a kifejezés-változatok széles skáláját futja végig. „Az eredetiség tombol, a szellem azonban agonizál.” Németh úgy látja, hogy Magyarországon mindez fokozottan jelentkezik, aminek oka egyrészt az, hogy a korízlés összetartó ereje itt még kisebb; másrészről a 19. századi esztétika, amely mintegy „ittfeledkezett”, „nevetségesen időszerűtlen”. Az írók ugyan lapok köré szerveződnek, kávéházi társasághoz tartoznak, de Németh szerint elvi összehangolódásra nincs idő: az írók nemcsak új műveket írnak, hanem egyben mindegyik új esztétikát hoz: felfogásuk az irodalomról, az alkotás céljáról, értelméről mindmáig összebékíthetetlen maradt. „Ady, Babits, Kosztolányi, Móricz, (Kassákról, Szabó Dezsőről nem is szólva) nemcsak távoleső egyéniségek, de egymás számára lefordíthatatlan esztétikai rendszerek is. Az 1908-as nemzedék a magányosok nemzedéke: csillagkép, amely idegen naprendszerek levált bolygóiból verődött össze.” Németh úgy látja, ez szükségszerűen vezetett el az impresszionista kritikához, amit nem nevez meg, de ahogy jellemzi, nyilvánvalóan azt írja le. Vagyis hogy

86


e kor kritikusa szükségképpen liberális, aki szerint „nincs az irodalmi alkotástól független esztétika”, és aki szerint „minden alkotás fölött saját [a kritikus] törvénye ítél”, miközben az egyébként összebékíthetetlen írói törekvések közt nem akar értékkülönbséget tenni. Németh szerint egy olyan időszakban, amikor az egymással összebékíthetetlen irodalmi törekvések mögött álló szellemit tőke, tehetség egyenrangú, akkor ez a türelmesség az egyedüli tisztességes kritikai álláspont: a tehetséggel szemben felelős kritikus kénytelen „szempont-vándorlása. Ennek a kornak nincs esztétikai kilátópontja; a kritikusnak oda kell mennie minden hegy alá, ha meg akarja nézni s ars poeticája egyetlen tagadó mondatból áll: nincs ars poetica, mindent szabad, ha meg tudod csinálni.” (Ignotus) Németh úgy érzékeli, hogy ez az engedékeny kritikai elv egy ideje mintha nem volna magától értetődő. Az újabb nemzedék műveiből arra lehet következtetni, hogy a divatos irodalmi törekvések egy része kiselejteződik, vagyis az 1908-as nemzedék, ahogy Németh nevezi – nyilván A Holnap antológia és a Nyugat megjelenésére célozva –, törekvéseivel szemben az újabb nemzedék rákényszeríti a kritikust a válogatásra és a türelmetlenségre. Úgy látja, hogy ez a nemzedék negative alakult, vagyis nem annyira közös szándékaik, mint közös megvetésük köti össze őket. Ez a megvetés a kor ízlésbetegségeitől tartja távol ennek a nemzedéknek azokat a tagjait, akiket „a szellem kegyetlen kiválasztása meghagyott”. Ami alatt azt érti, hogy miután az 1908-as nemzedék egyéniséghez kötött esztétikái mögül eltűnt az egyéniség, vagyis a kezdő írók anélkül próbálták ezeket az esztétikákat átsajátítani, hogy az egyéniség szavatolt volna érte, a „fiatalok közt minden előttük járt íróból egy-egy ragály lett: Ady-, Babits-, Móricz-, Kassák-ragályok tizedeltek, Szabó Dezső tömegtemetőket töltött meg.” A nemzedéket jelentkezése szerint két hullámra osztja, az első 1920, a második 1925 után jut szóhoz, és úgy látja, hogy a második hullám több életképes írót dobott föl, pedig a nemzedék tagjai nagyjából valóban egykorúak, egyszerűen azért, mert a korábban jelentkezők az éppen aktuálisan új irodalmi példához nyúltak, vagyis „azt a legújabbat markolták meg, ami leghamarabb lett régi”. Közel sem biztos persze, hogy ezt ma is így látjuk, az első hullám két prominense például József Attila és Szabó Lőrinc voltak. Ennek a folyamatnak a során aránylag szigorú, legalábbis a századelejihez képest egynemű ízlés alakult ki, a jobb írók, „ha más-más csillagot követnek is, egy talajon járnak” vagyis nem követnek külön-külön esztétikát. Akkor is, ha (Pap Károly és Erdélyi József példáját hozza) mint emberek távolabb állnak egymástól az előző nemzedék bármely két írójánál, „a mű előtti alázatukban, komponáló szigorukban, műveik belülről kifelé determinált jellegében nagyon sok a közös, amit egyetlen ars poeticában lehet jellemezni: »nincs szükség a régi kritika nihilista jelmondatára«.” Vagyis nem tartja folytathatónak az eredetiségre törekvést, nem tartja igaznak, hogy a „tehetség úgy is átlép a törvényeken!” Úgy véli, vannak korok, és ilyen volt például Kazinczy, Gyulay kora, „amikor kíváló írók fognak össze, hogy a bizonytalan ízlést megszorítsák”. Egy ilyen korban Németh szerint szorosabb a szellemi közösség, a kultúra pedig „egy-hangolású”. Halász Gábor Babits irodalomtörténetéről írott esszéjének nyitányában szin-


87

tén a megváltozott időkről értekezik. Alapállítása érdekesen vág egybe Németh állításával: „És a szaporodó kötetek felett ott lebeg az írói szempontból jótékony hazugság: a magát kereső személyiség utólagos konstrukciója, a torlódó évek célja és értelme.” (Kiemelés tőlem: F. G.) Babits „»hazugsága«” szerinte az, hogy irodalomtörténetet ír, miközben „mint a könyvek Casanovája emlékezi vissza a hódításait, áhitatosokat és frivólakat, buja színekben pompázót és nemesen egyszerűt, előkelően megközelíthetetlent és támadóan szenvedélyest, az asszonyi sokféleségen túltevő tarkaságát évszázadok mesterműveinek. Mi más ez a boldog panoráma, mint a legszemélyesebb beszámoló első találkozásokról, életre szóló emlékekről és arról, amely minden szerelemnek, a könyvekének is, éltetője és fűszerezője: az ifjúságról.” Halász tehát Némethéhez mérten négy évvel későbbi írásában mintegy megismétli az impresszionista kritikával kapcsolatban felhozott vádakat, azokat, melyeket már Lukács is felhozott. Túlzás volna persze összemosni ezeket a véleményeket, de a párhuzam tagadhatatlan. Érdekes ugyanakkor, hogy Halász véleménye kevéssé elítélő, két szempontból. Egyrészről azt mondja ugyan, hogy Babits könyve „[m]egszégyenít, mint magatartás, erkölccsé vált ízlés, megvívott küzdelem”, ugyanakkor megnyugtatónak találja, hogy „az életpéldán kívül semmi sem következik belőle reánk; sem dogma, amit vállalnunk kell, megvan a magunké” – amivel tehát elhatárolódik a babitsi példától, irodalomszemlélettől. Másrészről úgy látja, Babits könyve „olvasmányélmény, amit nekünk kell megragadottan elemeire bontani, megkeresni lényegét és élni vele a magunk hasznára” – amivel viszont mintha épp az impresszionista kritika elveihez térne vissza. A századelő hagyományával, Babits és kora viszonylatával kapcsolatban pedig arra a következtetésre jut, hogy Babits „[a]kkor vállalta korát és gyakorlatban sokszor mást hozott, most megtagadja és alkotásában mégis lépést tart vele.” Nem véletlen persze, hogy Babits viszontválaszában épp az életpéldára, a dogmára és az olvasmányélményre vonatkozó részt emeli ki. Azért, mert Halász cikkének ebben a részében érezhető legerőteljesebben a nemzedéki ellenállás, amivel kapcsolatban a következő számban (1935/10) közölt Vádak és ködök. Válasz Halász Gábornak című írásában Babits úgy nyilatkozik, „én világosan és szószerint megirtam hogy »egy nemzedék értéke az én szememben nem függ az előzővel való szembenállásának szögétől«. Én csak dicsérőleg beszéltem a Halász generációjának okos konzervativizmusáról, tanulékonyságáról, örökségőrző erényeiről. Én épen »lázadó gesztusaikat« furcsáltam. Nem mintha a lázadást magát, mint afféle »iskolamester« elvileg helyteleníteném. Hanem mert ezek a gesztusok az önismeret tökéletes híjjára vallanak, fogyatékossági érzésből származnak és önmagukat hazudtolják meg. Amit igazában a szemükre vetettem, az nem az eredetiség hiánya, hanem az önismereté és önmagukhoz való őszinteségé.” A fentiekből talán nem túlzás azt a következtetést levonni, hogy a modernség útjai újból „elváltak”. Ezúttal azonban egy érdekes fordulattal (amihez hozzászámolhatjuk, hogy Kassák ekkoriban, miután a maga avantgárd művészete bizonyos fokig klasszicizálódott, szintén gyakran jelenik meg a Nyugatban): ezeknek a vitáknak a Nyugat ad teret, vagyis ilyen értelemben elmondható, hogy a magyarországi irodalmi modernség legfontosabb fóruma a Nyugat maradt,

88


amihez Babits cikkéből érdemes még egy adalékot idézni: Halászék irányzatában „szinte a magaménak folytatását láttam”. Úgy tűnik, előd és utód megelőző és rákövetkező nézőpontja nem egyformán rajzolja ki a hagyománytörténést. És ezzel tulajdonképpen visszaérkeztünk oda, hogy „csupa homo morális nyüzsög körülöttünk; a l’art pour l’art-nak »rossz sajtója van«: az esztéta »gúnyszó lett«. Mi tájékozatlanul néztünk körül (érthetetlennek tűnt fel, hogy örök-szent és hősiesen diadalra vitt elvünk újból kérdéses lehet), s hosszas tanulmányokban kutattuk a válság okait és természetét. A »Korszellem« túlment rajtunk, és ellenünk fordult.” Babits tulajdonképpen saját generációja irodalomért folytatott szabadságharcának következményeivel vet számot, azzal, hogy az irodalom autonómiájának kivívása után a történelem mintegy túlnőtt a homo aestheticuson, vagyis a jelen horizontjából a történő történelem szépségelvű szemlélése helyett az abban való aktív, morális alapú részvét vált történeti szükséggé. Az alábbiakban azt igyekszem számba venni, hogy a Babits pályájának hosszmetszetét tekintve hogy alakult az a vélemény, amely 1933-ban a fentiek szerint artikulálódott. Elhangzott Székesfehérváron 2014. május 27-én, a Vörösmarty Társaság nagytermében rendezett Babits-emlékülésen.

B abi ab i ts t s-em - e mlé l ékü k ü llé és s –Sz ékesf –Szé k e sfe ehérvár, h ér vár , 2014. m ájus 27.

RÉVÉSZ ÁGNES VERSEI

Révész Ágnes

Szerelem Virágkarokból az ölelés, álomnyi vágyak keresztjén. Csókod pecsétje hegedűk sírásából hűség, sárnehéz. Piros szívemen holdfátyol-takaró, ma csillaghullásod.

Lépcsők alatt (Az udvari bolond naplójából) pálmaág gyökeret nem ereszt kövek közt varangyok ülnek fölsírnak fekete hegedűk jelmezem alatt a könnyem tarka ruhámban megfagyok a bálterem tükre kristály márványon mászik a hangya légy zümmög, egészen tisztán

Láncszem Nem tudni már kit ki őriz egészen csendes a tenger ősz van kertedben hulló falevél.

89

90

RÉVÉSZ ÁGNES ÉS HÉTVÁRI ANDREA VERSE

Ajtók I. A hetedik még mindig zárva félúton tépett vitorlám fogyó hold alatt habokon nyomomban fekete orkán II. ág alatt nyíló nappalok vérző hófehér ostyán ma éjjel csillagok vezetnek sebekkel megáldva hozzád.

Hétvári Andrea

Napóra Ma minden olyan mintha nem is lennék, levendula és pipacs integet, fölöttem zsálya, s ernyős madártej küld a bokrok alól csönd-üzenetet, és pont ide, hol beszivárog minden, beszűrődik egy darab fönti fény, a júliusi tarka nyári ingen csupán egy folt a friss gyümölcsidény, az esőhozó sok-sok évtized és régi nyár egyetlen harapás, pitypangos tavasz már csak rövid korty, nem lesz ott velem aztán senki más, ahol majd bennem néma tél szuszog – fölötte fehér, ritka cirruszok.

Kerti egyenlítő Felesleget a kert is termel olykor, de rendbe rakva újra hajt a fű, emlékszem-e a tízéves nyarakra, a képlet most is nagyon egyszerű:

HÉTVÁRI ANDREA ÉS P. MAKLÁRI ÉVA VERSE tücsökzenén és csillagpontokon fordul meg minden, minek lenni jó, bebújni aztán meleg mag-sötétbe, és indulhat a végtelen hajó, a csöndhullámok lassú ringatása elaltat minden ép gondolatot, Dsuang Dszi se tudná megmondani, hogy ébren volt-e vagy csak álmodott, lett-e belőle könnyű pillangó vagy almamagnyi fényes embrió.

P. Maklári Éva

SMS a Paradicsomból Ádám a lomb alatt egy dombon csücsülve gyors SMS-t küldött az Úrnak nevére: „Kívánságom volna! Haragszol?! Nem bánom… Nem lehetne végre nekem is egy párom? Játszani szeretnék, édeset, vidámat, unom körülöttem ezt a bamba nyájat: őzek szelídségét, majmok ugrálását, elefánt talpának lassú cuppogását. Izgalmat akarok, ami nem csak enyém. Mért feccöltél ennyi energiát belém, ha itt téblábolok Édenedbe zárva, tök jó lenne végre egy kis meghitt lárma.” Te akartad fiam – szóla az Úr halkan, s Ádám feje csuklik, szeme zárja kattan, bordája szög íve lágy masszává tágul, lábakká, ujjakká, fürtökké szilárdul. Kedvtelve nézi őt maga Gábriel is: Uram! – ez tök jó mű, szebb mint az a másik. Ádám ébred, szédül, szája tátva marad, kezét nyújtja félve, hátha mégis harap.

91

92

P. MAKLÁRI ÉVA ÉS KÜRTHY RÉKA VERSE

Ő mosolyog, kacsint és riszálja fenekét, kacaja túlzengi madarak énekét. Ádám felragyogó szemmel nézi társát, hangosabbnak hallja szíve dobbanását. De még szokatlanabb eseményt is megél, (mert) lassan emelkedik a fügefalevél… Mit tegyek most Uram? – kérdezi rémülten. Ilyen állapotba eddig nem kerültem. Lehetne tőled egy jó tanácsot kapni? Ó, Egek! – kap fejéhez az Úr: Hát nem elfelejtettem neki észt adni!

Kürthy Réka

Szerelmek Húszéves voltam, és szerelmes, Szerelmes voltam beléd, Te messze voltál, a másé, Kezem hiába nyújtottam feléd. Bánat ölt, könnyeim ölembe hulltak, Magányomban a percek, mint órák múltak. Harmincéves voltam, és szerelmes, Szerelmes voltam beléd, Te viszont szerettél, azt hittem, Ez minden, ez teljes, ez elég, Hitted te is, de hazudtál, És én is hazudtam neked. Mindez élni, hinni, tudni kevés. Negyvenéves voltam, és magányos, Köröttem mozgás, élet, Csak én voltam egyedül, Csak én, én, én, És én egyedül félek.

KÜRTHY RÉKA VERSE Százéves voltam, és fásult, Sok mindent elengedtem már, Akkor eljött hozzám ő, Ruhája fényes volt, ezüstöt könnyező, Arca tiszta – ki ő? Athéné vagyok – mondta, – és szerelmes, Szerelmes voltam beléd, Te messze voltál, a másé, Kezem hiába nyújtottam feléd. Most kézen fogott, és vezetett, Tanított mindenről, mit azt hittem, már tudok. Csak én láttam őt – nem értettem, mért, Tudását, mint égi csillagport, számolatlan szórta szét. Az égbe vitt ezüst szekéren, Látod? – kérdezte. – Látod-e a mindenséget? Onnan más volt a világ – Én tényleg ezt élem? Csupa mozgás, halál. Ezeréves voltam, és sokat tudtam már, Talán több, más nincs is. – gondoltam, Mikor ő eljött hozzám. Haján nap szikrázott, leple arany virágot szórt szét, Őt sem látta senki itt a földön, egyedül, egyedül csak én. Aphrodité vagyok, – szólt – és szerelmes, Szerelmes voltam beléd, Te messze voltál, a másé, Kezem hiába nyújtottam feléd. Most kézen fogott, és vezetett. Akkor láttam, szárnyaim vannak, Karcsú, hófehér angyalszárnyak, Ketten szálltunk az égen, s ő nevetett, Nevettem én is – ez lennék hát? Együtt festettük rózsásra a hajnalt, Bimbókba könnyű szirmokat leheltünk, Szomjas őzeknek forrást fakasztottunk, Tengerekben igazgyöngyöt kerestünk. Tízezer éves voltam, és boldog, A mennyekben éltem, Enyém volt minden, Mit nekem már földi dolgok.

93

94

KÜRTHY RÉKA VERSE

Nem tudom már, hány éves voltam, És nem volt többé magány, A szerelem én voltam magam, Derűs, testetlen talány. Hol vannak a többiek? – kérdeztem egyszer, Váratlanul hasított ez belém. S az istenek csak mosolyogtak, Először kérded, mióta itt vagy. – Fordult akkor minden égi felém. Visszamegyek értük! – s nyúltam volna Az emberek felé, de láttam, nincsen már kezem, Lépni akartam, de levegő vagyok csak. Szólni sem tudok – A szél fúj – mondják ott lenn, S veszik fel kabátjukat. Akkor sírtam, lassú, igaz könnyeket, Hogy mikor leszünk mind újra itthon, Várni, mindig csak várni Titeket. Könnyem eső volt, lágy permet a földnek, Azóta többet mosolygunk itt lenn, S hol sivatag volt, most virágok nőnek.

MIKLÓS JÁNOS – ÓKOR 2, KERÁMIA

MIKLÓS JÁNOS – VÍZIÓ, KERÁMIA

95

MIKLÓS JÁNOS – VÍZIÓ, KERÁMIA

96

TÓTHPÁL JÓZSEF – LAUDÁCIÓ – FARAGÓ LAURA

Tóthpál József

Laudáció – Faragó Laura A Magyar Örökség Díj átadásakor „A néphagyomány nem töltötte be rendeltetését azzal, hogy a nép zeneéletét ellátta. Köze van még az élethez, a mindnyájunk mai életéhez… S eljön az idő, mikor a művelt réteg a néptől átvett hagyományt új művészi formába öntve, újra átadhatja a nemzeti közösségnek, a nemzetté vált népnek.”– Kodály Zoltán A magyar népzene című tanulmányában 1937-ben (a Viski Károly szerkesztette Magyarság néprajza IV. kötetében) fogalmazta meg a fenti gondolatokat, amely évszázados programot adott a magyar népzenei kultúrának. Az elmúlt évtizedekben nemzedékek legjobbjai indultak el ezen az úton – szinte függetlenül a társadalmi viszonyoktól, hiszen a népi kultúra értékeinek éthosza mindig áttörte a politikai rendszereket. Ezt bizonyítja többek között az is, hogy az 1956-ban levert magyar forradalom után 15 évvel, 1969/70-ben a Röpülj páva televíziós népdalverseny az egész országot lázba hozta, majd pedig ez a felbuzdulás a táncház mozgalom térhódításában manifesztálódott. Népi nemzeti kultúránk értékeinek maradandóságát, reneszánszát és európaiságát igazolja a közelmúltban lezajlott Fölszállott a páva televíziós népzenei és néptánc vetélkedők hazai sikere és nemzetközi visszhangja is. Faragó Laura ennek a korszaknak egyik legszínesebb, legtehetségesebb személyisége, aki egy valóságos nagycsalád 11 gyermeke közül hatodiknak látta meg a napvilágot. Aki 1970-ben csángó dalaival a Röpülj páva televíziós népdalverseny nagydíjasa lett, többek között olyan zsűritagok ítélete szerint, mint Török Erzsébet, Sárosi Bálint, Kodály Zoltánné, Petrovics Emil. Majd ugyanebben az esztendőben az angliai Middlesborough Nemzetközi Népdalversenyén 38 ország 42 versenyzője közül I. díjat és Nagydíjat kapott. Tekintettel Faragó Laura pályájának, eddigi előadóművészi, népzenei és zenepedagógiai tevékenységének rendkívüli sokszínűségére, gazdagságára, – a rendelkezésemre álló időben szinte csak a legfontosabb tényekre szorítkozhatom. 1971-ben diplomázott a Szegedi Tanárképző Főiskolán, magyar irodalom és ének-zene szakon, ahol magánének tanára Gábor Éva (aki Trianon után Kézdivásárhelyről Budapestre kerülvén Lajtha László népdal-lejegyzője volt), valamint a rendkívüli tehetségű (korán elhunyt) karnagy, Kardos Pál tanítványa. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Sziklay Erika növendéke, majd Berlinben Kodály Zoltánné segítségével – a Hans Eisler Zeneművészeti Főiskolán Dagmar Freiwald Lange tanítványaként 1979-ben dal- és oratóriuménekesként diplomázott. 1976-tól 1993-ig az Országos Filharmónia szólistája. (Ebben az évben megszűnt a szólisták státusza a Filharmóniánál.) 1970 és 2000 között ezernél többször együtt lép föl Jancsó Adriennel nagysikerű Földédesanyám című balladaestjén – szerte az országban. Repertoárja Bartók Béla népdalfeldolgozásaitól – Kodály Zoltán dalköltésze-

TÓTHPÁL JÓZSEF – LAUDÁCIÓ – FARAGÓ LAURA

97

tén át az elmúlt öt évszázad műdal-irodalmáig ível, egészen napjainkig. Önálló estjeinek sorából kiemelném a következőket: Asszonyszerelmek – asszonysorsok (népköltészeti összeállítás), Elindultam szép hazámból (Bartók és Kodály népdalfeldolgozásai), Szeretném, ha szeretnének (Ady Endre szerelmei és dalai), Édes hazámat akartam szolgálni (Domokos Pál Péter moldvai csángó népdal- és népmesegyűjteménye) címűeket, illetve a legutóbbit: Árad a fény (Egressy Béni emlékműsor születésének 200. évfordulójára: a zeneszerző Petőfi-dalaiból). Önálló népzenei hanglemezeiből: Szivárvány havasán, Júlia szép leány – szóló balladák és népdalok, A magyar dal ezer éve. Könyvei: Ünnepeink – néprajzi írások gyűjteménye, Szülőföldem – zengő anyanyelvem, mely a Kárpát-medencében élő harminchat magyar íróval és költővel folytatott beszélgetéseket tartalmaz, s ezáltal a magyarság szellemi kordokumentumának tekinthető. Az idei könyvhéten megjelent Szép illatja száll a víg szívemre című – a Baranyába 1941-ben áttelepült csángók dallamvilágának gyűjteménye, melyhez a költő Juhász Ferenc írt előszót: Ibolyás domb – feltámadt temető címmel, amelyből hadd idézzek egy mondatot: „Faragó Laura ez a virág-torkú asszony énekével nekem mindig olyan volt, mintha egy gótikus katedrális kőcsipke-tornyában, a hideg kőcsőben egy fehér galamb száll, verdesve vérző szárnytollával, a szárnyverdesés-hang, a lázas szívhang lüktetése emelkedik egyre feljebb, a végtelen felé, de az ablaktalan vak toronyból nincs kiszabadulás.” Mindeközben Faragó Laura az elmúlt években zenei műsorokat szerkeszt a Bartók Rádióban és a Magyar Katolikus Rádióban; két évtizede éneket, népi éneket tanít Budapesten a Köbölkúti általános iskolában, a Lónyai utcai Református Gimnáziumban, a VI. kerületi Tóth Aladár és a VIII. kerületi Józsefvárosi Zeneiskolában. Befejezésül hadd mondjam el: Faragó Laura azon sokoldalúan művelt, tudatos művészek közé tartozik, akinek előadásában intellektuális és emocionális egységben szólalnak meg a dallamok. Akinek példaképe a felejthetetlen Török Erzsi (Magyar örökség-díjas, 2003), s akinek művészi hitvallása: a magyarság rendületlen szolgálata, a magyar daléneklésben kiteljesedni: a „művészi értékű” népdalok és a „népdalértékű” műdalok szépségének, esztétikumának, metafizikájának és éthoszának – a költő Nagy László metaforáját részben újrafogalmazva – „balladában bujdosó” énekeseként, a „bartóki szintézis” jegyében. – Faragó Laura a Magyar Örökség-díjra feltétlenül érdemes és méltó.

Elhangzott 2014 júniusában a Pesti Vígadó Dísztermében.

98

BALAJTHY FERENC VERSEI

Balajthy Ferenc

Szabad rabságban (A Zöld Szörnyeteg) Én még álmomban is féltékeny vagyok, De szerelemféltésből még nem öltem. Vigyázom, mit az Isten nekem adott, Nem veszi el tőlem senki egykönnyen! Félteni, csak azt lehet, akit szeretsz, Lehet az Igazgyöngy, akárha Bolond, Hiába fosztogat a Zöld Szörnyeteg, Szárad rád bélyeg és rajtad a kolonc. Szabadulni tőle nem tudsz, nem akarsz S hiszed, ki szeret az mindent megbocsát, Zöld Szörnyet, életet romboló viszályt! Égi jelre vársz s mentő verset szavalsz, Leválnak rólad a túlhordott napok, – S rabok maradnak azok, kik szabadok!

A kő az marad… 1. A NAGY KŐ Nagy kő esett le a szívemről, Pont a lábamra, Azóta félek, S ordítok, mint a fábaszorult Féreg!

2. A KÖZEPES KŐ (Népiesen) Üsse kavics, üsse kő, – Nekünk ez már úgyse köll!

3. A KIS KŐ Kavicsot dobtam az ablakodra, Hogy titokban karomba hívjalak. Sajnos betörött az üveg ablak, S utánam ordított egy rémalak!

BALAJTHY FERENC, LÁSZLÓ PÉTER SÁNDOR ÉS MARTON RÉKA ZSÓFIA VERSE

4. KŐ KÖVÖN Kő kövön, az a kereszt, Ha egyszer megfog, többé El nem ereszt!

László Péter Sándor

Furcsa, -’zárójelekkel festett’ Mandala Jó Babba Maria: karcsú(n) keskeny Holdsarlón Megállva… Oldalt fennebb kél’ Szárnyasnap! …még Hold mint Fehér-Csól nak billeg kő-csom pó hegyin…odafent sőt Még’ …Fentebb: (l)égi (b)érc-p ad(maly)ok alatt… költészet-és-zen és Maga Az Isten De Ő már (kettős)pontosan Középen:

Marton Réka Zsófia

Ballagási beszéd helyett Ennyi volt. Virággá lett emlékek Világgá ment múlt. Befejeződik a zene. Márvánnyá aljasul az illattenger Ridegen hallgatnak Az útnak induló könnyeink, Ennyi, tényleg ennyi a búcsúzás? Minden végtére is: temetés.

99

100

MARTON RÉKA ZSÓFIA VERSE

Kő Ha felvésed a neved Felejtsd a márványt Kőbe írd magad Mert bár a márvány Örökké megtart Emlékezete merev Hajlíthatatlan De a kőbe a természet Itta bele magát Néha felejt Néha megőriz Néha elmos Néha virítva emlékeztet De belsejébe íródva Te mindörökre Te maradsz.

MIKLÓS JÁNOS – BÁRKA, KERÁMIA

POMOGÁTS BÉLA – IRODALOM, NYELV – IDENTITÁS

101

Pomogáts Béla

Irodalom, nyelv – identitás Gondolom, nem kell különösebben bizonygatnom, hogy az előadásom címében szerepet kapó három fogalom: az irodalom, a nyelv és az identitás (a nemzeti identitás) milyen természetes módon összetartozik. Persze jól tudom, hogy a nyelv és a nemzet fogalomköre nem ritkán meglehetősen bonyolult. Vannak nyelvek, ilyen az angol, a spanyol, a portugál, az arab, amelyek több nemzeti közösségnek is identitás-képző tényezői, és vannak nemzetek, ilyen az indiai vagy a dél-afrikai (már ha ez utóbbit egyáltalán „nemzetnek” lehet tekinteni, a nemzetközi szakirodalom és maga a dél-afrikai állam különben ezt teszi!), amelyek több nyelvet használnak. Az azonban talán nem szorul különösebb bizonygatásra, hogy a nemzeti irodalom és a nemzeti identitás igen szorosan: történelmileg, művelődéstörténetileg összetartozik. Mi több, a nemzeti identitás egyik fontos, ha nem a legfontosabb kifejezője, egyszersmind létrehozója maga a nemzeti irodalom. Hosszasan lehetne idézni az idevágó gondolatokat, megállapításokat: Ady Endrétől, Babits Mihálytól, Illyés Gyulától, József Attilától, Németh Lászlótól, Tamási Árontól – egészen a közelmúlt és a jelen irodalmának olyan képviselőiig, mint Nagy László, Juhász Ferenc, Mészöly Miklós, Sánta Ferenc, Sütő András, Kányádi Sándor vagy Dobos László. Valójában a magyar nemzet (és nem csak a magyar nemzet) „irodalmi nemzet”, amelyet kultúrája fog össze, kultúrája hozta létre történelmi és közösségi identitását, és ennek a kultúrának, miközben a tudomány, a zene-, a képző- és a színművészet ugyancsak a nemzeti közösség kifejezője és alakítója, hagyományosan az irodalom alkotja a centrumát. Irodalmi nemzet Az „irodalmi nemzet” fogalma valójában az 1949-ben (a Rajk-per és általában a koncepciós politikai bírósági eljárások, vagyis a kiépülő kommunista zsarnokság ellen tiltakozva) önkéntes emigrációba vonult Szabó Zoltántól származik, aki hosszú évtizedeken keresztül Londonból kísérte figyelemmel a hazai politikai és irodalmi eseményeket, és rövidebb rádiókommentárokban (a Szabad Európa rádió hullámhosszán), illetve nagyobb elemző tanulmányokban vetett számot megfigyeléseinek eredményeivel. Ezek közé a nagyobb tanulmányok közé tartozik az 1974-ben írott Hungarica varietas című tanulmány, ezt szerzője „korképnek” szánta, azt vizsgálván, hogy vajon a több országban (az anyaországban, az utódállamokban kisebbségi helyzetben és a nyugati világban diaszpórában) tevékenykedő magyar irodalom mennyire volt képes megőrizni azt a szellemi közösségét és szolidaritását, azt a nemzeti identitást, amelyet a huszadik századi történelem drámai eseményei több alkalommal és több módon is megtörtek. A Trianon utáni évszázadban ugyanis (legalábbis az én meggyőződésem szerint, de számos más író és publicista, közöttük, mint Szabó Zoltán példája is mutatja, a magyarság leg-

102


jobb szellemei szerint is) a magyar irodalom volt az a közösségi, lelki, morális tényező, amely össze tudta fogni a darabokra szakított nemzeti közösséget. Szabó Zoltán vizsgálódása arra a időre esett, midőn a magyarországi szellemi életben már voltak kezdeményezések az eredeti közösség és szolidaritás helyreállítására, hiszen Illyés Gyula ekkoriban fogalmazta meg az „ötágú síp” gondolatát, és 1970-től kezdve az Anyanyelvi Konferenciák is azon fáradoztak, hogy irodalmunk felülemelkedjék a politikai határok által megszabott törésvonalakon. Az anyanyelvi mozgalom számára (amely az utóbbi időkben fájdalmasan sokat veszített korábbi közéleti szerepéből és hatékonyságából) közel négy évtizedes története során mindig is a magyar nemzeti kultúra egysége határozta meg a követendő stratégiát. Mindenképpen érdemes felidézni Szabó Zoltán tanulmányának zárógondolatát: „Az irodalmi nemzet, közösség […] Az irodalmi nemzetet – mint minden nemzetet – az a bizonyos, mindennapi népszavazás tartja össze. Vagyis egyéni döntések az együvé tartozás mellett. Mihelyt az összetartozás-tudat az írókban, kifejezése a szellemi életben elhalványul, vagy elnémul, az irodalmi nemzet gyöngül, a minőség rokkan, a tehetség elbátortalanodik, az értelem eleven erői elszikkadnak, a szellemi élet vérkeringése elakad. A nemzet megszenvedi. Megsemmisíteni birodalmakat lehet. Nem irodalmakat. A Római Birodalom megsemmisült. A latin irodalom megmaradt. A Római Birodalomból a romjai maradtak meg. A Római Birodalomról az maradt meg, ami latinul kifejeződött.” Ebből a szövegből, miként a tanulmány egészéből is, két alaptétel következik. Egyrészt az, hogy a magyar irodalom, a maga huszadik századi széttagoltságában is, egyetlen nemzeti irodalmat alkot és nem több magyar nyelvű irodalmat (ahogy ez az angol, a francia vagy a spanyol nyelvű irodalmak esetében tapasztalható). Vagyis az anyaország, Erdély, a Felvidék, a Kárpátalja, a Vajdaság és a nyugati emigráció magyar irodalma egyetlen, igaz, több központ körül szerveződő szellemi entitás. Szabó Zoltán gondolateleme másrészt az a meggyőződés is belejátszott, miszerint a magyarság nemzeti egységének eszméjét: a megosztott világban, a politikai határok és a világrendszereket elválasztó „vasfüggönyök” ellenére vagy éppenséggel ezek fölött, az irodalomnak kell felmutatnia és a lehetőség szerint megerősítene. A magyar nemzet ennyiben, legalábbis Szabó Zoltán meggyőződése szerint, „irodalmi nemzet”: nemzeti identitását, folytonosságát és szolidaritását nem politikai intézmények alapozzák meg, nem ilyen intézmények vállalnak érette felelősséget, hanem mindenekelőtt maga az irodalom, amely ilyen módon nem pusztán a művészetek egyike, hanem ennél több: a nemzetet összefogó és önazonosságát gondozó szellemi intézmény. Ez a kommunista uralom évtizedeiben kétségtelenül így is volt a magyar történelemnek mindazokban a korszakaiban, midőn a nemzeti akarat valóságos politikai képviselete korlátok közé szorult. Az „irodalmi nemzet” fogalma hagyományosan a magyar történelem tapasztalati valósága és a nemzeti megmaradás egyik fontos szellemi stratégiája volt. Mindazonáltal most, a huszonegyedik század második évtizedében, némi aggodalmat érzek (és tapasztalok) a magyar nemzeti irodalom helyzete (és jövője) miatt. Az irodalmi kultúrának és különösen a „magas irodalomnak” nem kevés


103

gonddal kell megküzdenie. Vajon a ránk zúduló gazdasági, politikai és kulturális hatások sűrűjében fenn tudjuk-e tartani mindazt a szellemi hagyományt és értéket, amely az „irodalmi nemzet” fogalmával együtt jár, amely ebből a fogalomból következik? Igen sok jel mutat arra, hogy az európai kultúra történetében fordulat következik, és ennek a fordulatnak nem pusztán eszme- vagy ízléstörténeti, hanem szélesebb körben érvényesülő mentalitástörténeti, mi több, antropológiai jelentősége lesz. Talán három olyan kört is megjelölhetünk, amelyben a fordulat máris érzékelhető, ezek a civilizáció, a kultúra és az emberi személyiség szerkezete. Civilizációs átalakulás A nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján végbement történelmi méretű változások (a marxista-leninista eszmerendszernek és a kommunista társadalom víziójának látványos csődje, a világ második legnagyobb katonai hatalmát jelentő szovjet birodalom felbomlása, az európai kommunista rendszerek felszámolása, a kétpólusú világpolitikai berendezkedés vége) után két nagyszabású civilizációs látomás (jövőkép) jött létre, mindkettő az Egyesült Államokban. Az első a japán származású Fukuyama A történelem vége című művéhez fűződik, aki a szovjet birodalom bukása és a nyugati (atlanti) liberális demokrácia eszméjének diadala következtében az állandósult nemzetközi konfliktusok lezárását és egy olyan világ kialakulását jövendölte, amely minden tekintetben a nyugati liberális demokráciák értékrendjéhez igazodik. A másik civilizációs jövőképet az amerikai Samuel P. Huntington A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című (először 1993ban folyóirat közleményként, majd 1998-ban terjedelmes könyvként megjelent) műve rajzolta meg. Az amerikai tudós az imént jelzett politológiai vízióval szöges ellentétben arról beszélt, hogy a következő évszázad történetét egy többpólusú világrend fogja meghatározni, ebben a világrendben a nyugati civilizáció elveszíti relatív erőfölényét, és legalább három nagy civilizáció: a nyugati, a kínai és a mohamedán fog versengeni, szerencsétlenebb esetben fog összecsapni egymással. Fukuyama a történelem fokozatos stabilizálódását, Huntington ellenkezőleg egy újabb és talán a korábbinál is veszedelmesebb destabilizálódást jövendölt a kétpólusú (szovjet-amerikai szembenállásra alapozott) világrend bukása után. A szovjet birodalom felbomlása óta eltelt közel negyedszázad mindenesetre máris megcáfolni látszik Fukuyama merész optimizmusát, és bizony vannak jelei annak, hogy a világ jövőjét inkább a civilizációk konfliktusa (remélhetőleg nem fegyveres összeütközése) fogja befolyásolni. (A Közel-Keleten tapasztalható konfliktusok legalábbis erre vallanak.) Mindenesetre inkább a nagy világcivilizációk elkülönülésére, mint sem egységesülésére, összeolvadására és ezzel összefüggésben a nyugati (atlanti) civilizáció relatív térvesztésére lehet számítani. Az, hogy a kínai nagyhatalom, bizonyára Kína gazdasági eredményeitől is támogatva, mindinkább magabiztosan jeleníti meg saját érdekeit, és az, hogy a mohamedán világban igen nagy szerephez jutottak az iszlám fundamentalizmus törekvései, mindenképpen arra utal, hogy Huntington kérdésfeltevései legalábbis megfontolást érdemelnek.

104


A világrend elképzelhető átrendeződése mellett átalakulóban van a nyugati világ (valójában az egész világ) kultúrája, pontosabban az ember és a kultúra viszonya. Az átalakulást szemléletesen mutatja a vizuális kultúrahordozó médiumok előtérbe kerülése – szemben a hagyományos könyvkultúrával. Megrendülni látszik az a „guttenbergi galaxis”, amely több mint ötszáz esztendeje fejlődött ki, és alakítja a kultúra és a közösség (a kultúra-termelő és a kultúra-fogyasztó közösség) kapcsolatát. A kulturális piacon igen gyors ütemben az elektronikus médiumok veszik át a vezető szerepet, és ezek a médiumok többnyire nem a magas kultúrát, hanem a kulturális ipar tömegtermékeit közvetítik a fogyasztónak. Természetesen a könyvkultúra évszázadai során is nagymértékben terjedtek a kulturális ipar termékei, a vizuális médiumok azonban talán minden korábbinál nagyobb mértékben terjesztik el ezeket a termékeket, minthogy a szórakozni vágyó emberek igen nagy része ma a televíziós képernyők előtt keres „kikapcsolódást” köznapi gondjai elől. Következésképp leépülni látszik az olvasásra alapozott kultúra, manapság jóval kevesebben olvasnak könyveket, mint egy évtizede, mi több, különösen a fiatal nemzedékek körében megjelent egy új analfabétizmus veszélye is. A tömegkultúra, a szórakoztató ipar nem közönséges agresszivitással szerez magának pozíciókat, minthogy ezek a pozíciók nagy nyereséggel „extraprofittal” járnak. Ez a kultúra (álkultúra) nagymértékben szorítja háttérbe az értékes irodalmat, művészetet és zenét. A klasszikus vagy éppen modern „magas irodalom” világszerte pozíciókat veszít, az olvasási kultúra megroppanni látszik, egy szűkebb értelmiségi réteg körébe szorul vissza, holott még egy évtizede azzal büszkélkedtek a hazai olvasáskutatók, hogy „olvasó nemzet” vagyunk. Mentalitástörténeti változások A tömegkultúra erőszakos terjedése általános mentalitástörténeti változásokat idézhet elő, mégpedig igen kedvezőtlen értelemben. A magaskultúra minden civilizációban az emberi személyiség kialakulásának, felépülésének, kibontakozásának a hajtóereje, azt lehetne mondani, hogy elsősorban a magaskultúra: a költészet, az irodalom, a zene, a festészet és a szobrászat segítette elő azt az individualizációt, amely az európai civilizáció legfőbb értéke és ereje volt (másfelől pedig az individualizáció segítette elő a magaskultúra létrejöttét, kibontakozását és elterjedését). Az antik és zsidó gyökerekből táplálkozó nyugati keresztény civilizáció az individualizáció természetes történelmi kerete volt, minthogy mind az antikvitásban, mind az ószövetségi zsidó kultúrában és természetesen a kereszténységben is, amely az Istennel kialakított kapcsolatot és a vallási, illetve erkölcsi értékeket (mindenekelőtt Szent Pál apostol tanításai nyomán) erősebben a személyiséghez: a személyes döntéshez, a személyes hitvalláshoz, a személyes szabadsághoz és elkötelezettséghez kötötte, az emberi „personának”, az emberi „individuumnak” igen nagy szerepe volt. (Szemben például a keleti vallásokkal, amelyekben a személyiség többnyire mellékes és alávetett, és a szabad individuumnak alig van teológiai szerepe.) Az emberi személyiség primátusa: szabadsága és tisztelete természetes mó-


105

don alapozta meg a magaskultúra szolgálatát és fejlődését. És az emberi személyiség megrendülése, a „tömegember” elterjedése, amelyre annak idején Ortega y Gasset nagyhírű munkája: A tömegek lázadása már 1930-ban figyelmeztetett, szomorú módon rendíti meg a magaskultúrát, de nem csak ezt, a szabatos és művelt nyelvhasználatot és a közösségi identitást is. Nos, a kifejlett emberi személyiségek az európai keresztény civilizációban, szoros összefüggésben a magaskultúra értékeinek elterjedésével, valamikor mindinkább bővülő társadalmi csoportot alkottak: a középkor hajnalán még igen kevés valódi individuum volt található, számuk azonban fokozatosan gyarapodott, a reneszánsz, illetve a humanizmus, majd a felvilágosodás, illetve a polgárosulás fellépésével viszont ugrásszerűen emelkedett. Éppen a polgárosodás hozta magával az individualizáció teljesebb kifejlődését, minthogy a kulturális közvetítő eszközök (könyvnyomtatás, rádió, film), valamint az oktatási és a népművelési intézmények segítségével igen széles körben terjedhettek el a magaskultúra értékei, amelyeket ilyen módon nem csak egy vékony klerikus, illetve értelmiségi réteg vehetett birtokába, hanem a kétkezi dolgozók igen nagy tömege is. Valójában ez a kibővült kulturális fogyasztás és széles körben megjelenő individualizáció okozta azt, hogy a polgárosodás és a vele összefüggő kultúrafogyasztás, életmód és mentalitás nemcsak a vagyonos polgári és értelmiségi rétegekben terjedt, hanem (Magyarországon a múlt század utolsó évtizedeitől kezdve) a munkásságban és a parasztságban is. Vannak szomorú jelei annak, hogy most – a harmadik évezred elejének kaotikus viszonyai között – mintegy visszájára fordul az individualizációnak ez a folyamata. Az öntudatos és autonóm ember világát sok tekintetben a tömegember világa váltja fel, és azok a válságjelek, amelyeket a huszadik század első felében fellépő kulturkritikai társadalombölcselet (Oswald Spengler, Ortega y Gasset, Julien Benda és mások) meghatároztak, talán még inkább kifejletten és fenyegetően találhatók meg a kor horizontján, mint korábban: közel egy évszázaddal ezelőtt. Az autonóm ember fejlett individuum volt, ugyanakkor jól tudta, hogy személyiségének épségét – a magaskultúra értékeinek birtokába vétele mellett – a körötte élő közösségekkel kialakított tartalmas kapcsolat, az érdekükben végzett tevékenység alapozhatja meg. Ilyen közösség lehetett a család, a lakóhelyi vagy szakmai csoport, illetve tágasabb körben a nemzet, ez utóbbi közösségnek, mint előadásom kezdetén erről már szó esett, elsőrendű kulturális ösztönző szerepe volt. Személyiség és közösség Személyiség és közösség fogalmai az európai keresztény civilizációban és természetesen a polgárosodás korszakában is korrelatív párosban állottak: szabad emberi személyiségek nélkül az igazi közösség nem épülhetett fel, nem működhetett, és közösségi kapcsolatok nélkül a személyiség sem maradhatott egészséges és autonóm. A szabad személyiségnek ugyanis egyféle „transzcendenciája” volt, tevékenységét, különösen alkotó tevékenységét nem pusztán saját igényei és érdekei határozták meg, hanem egy magasabb eszme, egy emberi közösség érdekei is. Ennek a „transzcendenciának” nem volt feltétlenül vallásos irányultsága, maga a hitbeli meggyőződés (a keresztény erkölcs és életvitel) ugyanakkor mindenkép-

106


pen megerősítette a személyiség közösségi érdekeltségét és kapcsolatait. Az évezredforduló nyugtalan világában mintha a személyiségnek ez a „transzcendenciája” veszne el, és ezzel együtt kerül veszélybe autonómiája is. Az emberi lények többsége a jelenben pusztán az önmegvalósításra, az örömszerzésre, a pillanatnyi jó közérzetre törekszik, és éppen a „transzcendencia” feladása következtében fordít hátat azoknak a korábbi értékeknek: az erkölcsi tartásnak, a szabályozott életvitelnek, a közösségi elhelyezkedésnek, amelyek egy tartalmas autonómia felépítését tették lehetővé. A jelen embere szüntelenül a maga egyedi értékeit szeretné érvényesíteni, közben viszont belesimul a hasonló életstratégiát követők tömegébe, s végül elveszíti egyéni arcát és személyiségét. Ha korábban a személyiség fogalmát a közösségé egészítette ki, most az emberi egyed és a tömegtársadalom fogalma kerül egymással korrelatív kapcsolatba. A tömegtársadalmak halmazában elhelyezkedő emberi egyednek már nincsenek személyes életstratégiái, igényei és döntései, ízlése, mentalitása, fogyasztási szokásai, a kultúra világában is készen kapott mintákhoz igazodik: azt eszi, azt nézi, azt olvassa, amit a globalizáló civilizáció kínál neki. Személyisége leépül, könnyen irányítható, könnyen manipulálható, ezt a politikai mozgalmak, pártok, intézmények, mondhatni: boldogan ki is használják. A tömegkultúra terjedése, a jelen szórakozási szokásai, a kábítószer fogyasztás, sőt az emberi személyiséget erőszakosan háttérbe szorító szektariánus vallási közösségek, illetve a nagy keleti világvallások európai elterjedése (lásd például az iraki és szíriai iszlám fundamentalizmus nyugat-európai megjelenését, és nem csak az ázsiai vagy afrikai származású fiatalok között) ugyancsak ennek a modern tömegembernek és tömegtársadalomnak a kialakulását segítik elő. Természetesen nem csak a nyugati világban, a harmadik világban és az egykori szovjet társadalmakban, hanem nálunk is, és nagy kérdés, hogy egy valódi polgárosodásnak lesz-e elegendő ereje ahhoz, hogy megállítsa ennek az igen nagy veszélyeket („antropológiai” veszélyeket) rejtő társadalmi tömegesedésnek a jelenben tapasztalható folyamatát. Végezetül talán csak annyit mondanék, hogy a magyar nyelvművelés, a magyar irodalom értékeinek szolgálata és általuk a nemzeti identitás védelme, megerősítése, tehát azok a stratégiai feladatok és kulturális értékek, amelyek meghatározzák az anyanyelvi mozgalom törekvéseit, a téves utakra terelt, mert kultúrát és közösséget: anyanyelvet és történelmi identitást rongáló folyamatokkal kell, hogy megküzdjenek. Mindez nem valamiféle szavatosságát veszített konzervatív értékvilág védelmezése, hanem a magyar értelmiség mindenkori küldetése, mert a nemzet szolgálata. Történelmünket folytatni kell, nem megszakítani – és ebben a nemzetstratégiai vállalkozásban van mindannyiunk munkájának értelme – ezért vagyunk együtt, ezért vagyunk.

Előadás az Anyanyelvi Konferencia 2014. november 3-i tanácskozásán.

ROMÁN KÁROLY – POMOGÁTS BÉLA KÖSZÖNTÉSE

107

Román Károly

Pomogáts Béla köszöntése Egyik kedvenc erdélyi íróm, Bajor Andor a következő mondattal kezdte a 70 éves Kacsó Sándor köszöntését: „A közösség a saját nagyságát, értékeit árulja el ünnepeiben.” Mi is ezt tesszük most, amikor Pomogáts Bélát köszöntjük születésének 80. évfordulóján. Akarva-akaratlan is magunkról beszélünk, amikor kinyilvánítjuk, hogy elfogadjuk, sőt saját értékrendünk szerves részének tartjuk mindazt, amit Pomogáts Béla irodalomtudósként, irodalomtörténészként a 20. századi magyar irodalomról elmondott az időtállónak bizonyuló irodalomtörténeti és irodalomelméleti munkáiban, a már eddig is igen gazdagnak mondható életművében. Felfedezéseire, megállapításaira, minősítéseire mindnyájan támaszkodhatunk. Ha jól tudom, ez az életmű már több mint száz kötetnyi elegáns szellemi produkcióból áll. Mindet persze én sem ismerem, bár igyekeztem figyelemmel kísérni a munkásságát. Kíváncsi voltam arra a tudósra, akit még a pesti egyetemen ismertem meg, s akivel együtt éltük át a lelkesítő, majd tragikus 56-os eseményeket a forradalmi diákbizottságban. Így tapasztalatból mondhatom, hogy Pomogáts Béla sem az elméleti, sem a történeti munkáiban nem igazodott a divatos kánonokhoz, elvetette a „szent” ráfogásokat, és a maga útját járta. Az sem érdekelte, hogy az alkotók milyen ideológiai vagy politikai áramlathoz tartoznak, mert nagyon jól tudta, hogy csupán ideológiai vagy politikai meggyőződésből nem születhet esztétikai érték. Ilyesmit csak a tehetség alkothat. Éppen ezért mindig azt vizsgálta, hogy esztétikai szempontból mennyire hitelesíti önmagát a mű. Azt hiszem, ez a felfogás teszi időtállóvá Pomogáts Béla irodalomtörténeti, irodalomelméleti munkáit és az egyes szerzőkről írott, nagy ívű monográfiákat is. Ezek közül most csak a Déry-, a Radnóti- és a Jékely-monográfiákat köszönöm meg neki. És persze A transzilvánizmust sem hagyhatom ki a sorból. De sokat tanultam Az újabb magyar irodalom 1945–1981 című irodalomtörténeti összefoglalásából is, amelyet ő szerényen ismeretterjesztő munkának nevezett. Véleményem szerint viszont szaktudományi munkáról van szó ebben az esetben is, mégpedig olyan műről, amelyben meglepő harmóniában alkalmazta a pozitivista és a szellemtörténeti módszereket. Ennek a könyvnek egyik bevezető fejezetéből, a Költészet és az emberi teljesség címűből való az alábbi hosszú idézet, amellyel röviden szemléltetni akarom Pomogáts Béla érzékeny, differenciált szemléletét, magatartását: „A magyar líra – szokás mondani – hagyományosan empirikus, a tapasztalati világból merít, részben hiányzik belőle az elmélyült bölcseleti gondolkodás. Ha jobban fontolóra vesszük, ez a tétel nem egészen igaz. Költészetünk gyakran valóban a tapasztalatok nyomán építkezik, „élménylírát” ad, ahogyan Balassi, Csokonai, Petőfi, Arany és Ady versei, vagy a felszabadulás után Illyés, Benjámin, Váci munkássága. Van azonban egy másik hagyomány is: az elmélyült gondolkodásé, amely esz-

108

ROMÁN KÁROLY – POMOGÁTS BÉLA KÖSZÖNTÉSE

mékkel és felismerésekkel küzd. Az emberi élet értelmét, az önismeret útját keresi, vagy a nagy mindenség, a létezés értelmének megfejtésével foglalkozik. Ha a tapasztalati költészet zömmel a társadalmi és egyéni élet köréből választja tárgyát, ez a bölcseleti líra antropológiai és ontológiai jellegű. Az emberi lét „végső” kérdéseinek megoldását kutatja jelképeiben és mítoszaiban. A magyar irodalomban ennek a költészetnek is nagy hagyománya van: Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Vajda János, Ady, Babits, a kései Kosztolányi, Füst Milán, Szabó Lőrinc és József Attila filozófiai verseire gondolok.” Eddig az idézet, a példa Pomogáts Béla érvelésére, vitastílusára, a kánonná merevített előítéletes gondolkodás, tudományként kezelt leegyszerűsítés cáfolatára. Nevekkel érvel, s akiket felsorol, meggyőző érvet jelentenek. Regénytükör című könyvében meg arra figyeltem föl, hogy a harminchárom új magyar regény elemzése, értelmezése közben milyen bravúrosan mutatja föl az egyes szerzők különböző karakterét is. Pedig ebben a könyvben valóban egymástól szinte mindenben különböző írókról beszél. Hogy érzékeltessem is, amit mondok, csak néhány nevet emelek ki ebből a névsorból: Németh László, Tamási Áron, Illyés Gyula, Ottlik Géza, Mándy Iván, Cseres Tibor, Örkény István, Dobozy Imre, Kardos G. György, Szabó Pál, Moldova György, Szabó Magda, Mészöly Miklós, Vidor Miklós stb. Nem sematizál, nem mossa el a különbségeket, noha minden esetben csak arra figyel, hogy az elemzett mű, legyen az lélektani, realista, parabolikus vagy éppen groteszk, mennyire kelti a valószerűség illúzióját, hitelesíti-e önmagát – s ahogyan Bécsy Tamás mondaná –, mennyire világszerű. Megfigyelései árnyaltak és igen pontosak. Németh László Égető Eszteréről például ilyeneket ír: „Eszter egy modern isten és vallás nélküli mitológia „szentje”, aki türelmével, szeretetével mindig környezetét igyekszik melegíteni. Apját és nagybátyját békítené össze, férje köré építene Paradicsomot, fiaiban keresi a közösséget, melyet szívének melegével tarthat egybe – az övéi, a „férfiak őrültsége” azonban mindig lerombolja épülő terveit.” Ilyen finom, árnyalt megfogalmazások jellemzik elemzéseit. Ezek után már csak arra hívnám föl a figyelmüket, hogy Pomogáts Béla, azok közé az irodalomtörténészek közé tartozik, akik először nyitottak kaput a szomszédságbeli (határainkon túli) és a nyugati magyar irodalomra. Munkásságuk révén tudatosult bennünk az egyetemes magyar irodalom fogalomköre, a magyar irodalmi köztársaság valósága. Sokrétű ez az egyetemesség. Pomogáts tanulmányaiban viszont nem mosódnak egybe megkülönböztető jegyei, színei. Felismerhető bennük az erdélyiesség, a nyugat-európai vagy az amerikai hatás például, mindegy, hogy milyen módon, nyelvhasználatban, szemléletben vagy témában jelentkeznek az elemzett művekben. De nemcsak irodalomtörténészként, hanem különböző tudományos testületek, társadalmi intézmények, szerkesztőbizottságok tagjaként is sokat tett a 20. századi magyar irodalomért. Számos társadalmi szerepe közül most csak a Magyar Írószövetségben viselt tisztségére utalok. Az ő elnöksége idején lett igazán eleven az Írószövetség kapcsolata a határainkon túli és a Nyugaton élő írókkal. És az sem

ROMÁN KÁROLY – POMOGÁTS BÉLA KÖSZÖNTÉSE ÉS M. TAKÁCS LAJOS – KOCH IMRE 60 ÉVES

109

elhanyagolható tény, hogy ő volt az utolsó elnök, aki még képes volt megőrizni a Magyar Írószövetség egységét. Mondhatnék mást is, most mégis befejezem a mondanivalómat. Csak azt teszem még hozzá – bár én nem szólhatok bele a Mindenható terveibe –, hogy éljen még sokáig, legalább 100 éves koráig Pomogáts Béla. Dolgozzon, és vigyázzon magára! Érdemes, mert az a hír járja, hogy 100 év után már kevesen halnak meg. És ezt megfontolandó vegye tudomásul: nem is olyan rémes, hogy nem lehet az ember csak egyszer 80 éves.

Elhangzott Székesfehérváron a Vörösmarty Társaság nagytermében 2014. december 15-én.

M. Takács Lajos

Koch Imre 60 éves „mert figyelem nélkül nem létezünk”

Két verseskötete van: A Nap sárga arca. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc. 2008; Rendezett álom, Kódex Kiadó, Pécs, 2010. Druzsin Ferenc irodalomtörténész professzor hívta fel a figyelmemet Koch Imre költészetére. Amit – anélkül, hogy személyesen ismertem volna – a Zempléni Múzsa 2010. nyári, X. évf. 2. számában Imréről írtam, ma is tartható, releváns. Azóta, találkozások, folyamatos levelezés, beszélgetések után, immár barátomként is tisztelem. A recenzens egyik főbűne, ha „kongenialitását”, „felkentségét” sugallja; ahelyett, hogy a művész és közönsége közeledését szolgálná. Remélem, soha nem estem ebbe a bűnbe. „Csupán köszöntöm a költőt 60. életéve betöltése alkalmával, csatlakozva családja, lakóhelye, Székesfehérvár közönsége, valamint az őt kedvelő irodalmárok és szőlész-borászok jókívánságaihoz. Köszöntöm a költőt; aki túlzott szerénységét, bizonytalanságát, örökös kételkedését „megcáfolva” – pszichológus, művészetfilozófus és esszéista is! Koch Imrében önmagára ismerhet a zavart Mindenség, rajta kívül álló okok miatt viszont még alig ismerhetik embertársai, pedig hivatása, hogy felszárnyaljon – költészete által – tiszta humanizmusa. (Az alábbiakban Koch Imre 2013-ban és 2014-ben hozzám intézett leveleiből adok közre egy – a levelek magánszférát érintő részleteit természetesen nem tartalmazó – minden szerkesztés nélkül is koherens, érzékeny esszének beillő szöveget, néhány, a levelekhez mellékelt új verse kíséretében. A levélrészletek és a költemények tematikáján, hangulatán egy mindkettőnk életében nehéz, szomorú szakasz történései hagytak erős nyomot.)

110

M. TAKÁCS LAJOS – KOCH IMRE 60 ÉVES ÉS KOCH IMRE VERSE

* Valaha úgy véltem, ismerem mi az erő és mi az erőtlenség, a feltöltődés és az üresség. Egyik oldalon a mindentudás, a másik oldalon a semmit sem tudás. Sokan az igazságról igazuk biztos tudatában beszélnek, de ez az állapot többnyire illúzió. Egyszer fordult elő velem, hogy az igazság biztos tudatában éreztem magam, álmomból felriadva, az éjszaka közepén. Egy kapuban álltam, éberen. Választhattam, belépek-e vagy sem, és én féltem belépni; elodáztam a döntést, nem voltam felkészülve rá. Ugyanakkor éreztem: ez a döntés mintha életről – halálról szólna. Az életet választottam, de sejtettem, hogy elodáztam valamit, és ez a valami arra vonatkozik, ami elől az életben rendre meghátrálok. Két hete elpusztult a kutyám. Előre szaladva az időben, két dologra tanított meg: minden fájdalom mélyén ott a megértés lehetősége, és minden fájdalom mélyén ott béke. Beláttam, a kutyám a maga „szótlanságával” közelebb állt a „valóság” fősodrához, mint én. Közvetítők vagyunk csupán? Egy kínai mondás szerint”két madár száll az ágra, az egyik eszik a fa gyümölcséből, a másik nézi. Az egyik cselekszik – úgy vélem –, a másik észlel. Szándékunk (akaratunk?) megkésve a cselekvéshez kapcsolódik, de az, aki irányít, „aki észlel”, rendre megelőzi a „gondolkodót”. Cselekvővé válunk, aki választ a felkínált lehetőségek közül, de hogy a választásunk mikor „valódi” és nem ösztönös, nem a megszokásunk által irányított, azt nem tudom. A kíváncsiság mellett nagy adag naivság is van bennem, senki nem fogalmazta még meg, mi szabadságunk lényege. Németh István Péter írta nekem Tapolcáról (nem tudom ismered-e őt?), hogy számára azok a legkedvesebb írásaim, „amelyekben” a tenger idő nagy egésze éppen összetört tükrét mutatja, az időtlent már-már eltakarja a suta eseménysor”. Amikor a tenger-idő nagy egésze éppen összetört tükrét mutatja, nehezen ismerhetők fel a cserepekről a válaszok. Próbálom cselekvő módon összerakni ezeket a cserepeket, de az eredmény mégis töredékekből áll, melyek választásaink eredőiként, talán valami valóságosat jelentenek. Ebben a játéktérben játszik valaki velünk fáradhatatlanul, s mi játszótársaivá váltunk a véges időben. Megint logikátlan mondatfoszlányokkal terheltelek, innen-onnan jönnek és nehezen kerülnek a helyükre a kirakós játékban, melynek nem ismerem a szabályait.

* Az elmúlt hónapokban elfoglaltam magam; részben felújítottuk a lakásunkat – kőműves, festő, stb. voltam egy személyben, plusz: a szőlőben és a pincében végzett munkák. Az írástól egyre jobban eltávolodtam, újra a „racionálishoz” közelebbi valóságban” élek, teszek-veszek. Úgy mondom ezt, mintha tudnám mit beszélek, pedig nem tudtam soha. Képeket aggattam a falra és a tapéta mállani kezdett egy idő után. Ami felsejlett mögüle, az arra a sötétségre hasonlított, amitől még a szentek is féltek. Válogattam a színes dolgok között: ez tetszik, az nem teszik nekem. Ezzel elárultam magam, mert választásaink módja ránk vall, elárul, ahogy fecsegésünk is leleplez bennünket. De nem ez a cél, hogy végül lelepleződjünk, hogy eláruljuk magunkat? – a bennünk élő hazudozót, akit nem sikerül megismernünk soha.

M. TAKÁCS LAJOS – KOCH IMRE 60 ÉVES

111

*

Az írás – jelen esetben a levélírás – nehézségeit igyekszem leküzdeni azzal, hogy gyorsan megszólítalak. Alkalmazom a módszert, amit Nadapra érve szoktam gyakorolni: mielőtt levetkőznék, már utcai ruhában dolgozni kezdek, rögtön utána, ahogy kinyitottam a présház ajtaját. A „bénultságomból” ilyenkor a „cselekvés” kényszere billent ki, azután többnyire mennek a dolgok a maguk útján. Ennek a „bénultságnak” nem lustaságom az oka, vagy nem csak az. Inkább egyfajta félelem attól, hogy nem tudom elmondani, amit szeretnék, vagy nem úgy, mert a mondandómhoz nem vagyok elég okos; nem nyújt védelmet a”kultúra” sem, melyben csak bukdácsolok. Végül a nagy kérdés: marad-e egyáltalán mondanivalóm? Néha hatalmába kerít valamilyen eufória, ilyenkor úgy érzem, kapcsolódom az „igazság” mélyebb rétegeihez, aztán meg úgy: nem én írtam, amit írtam, de nyilvánvalóan sem az előbbi, sem az utóbbi állítás sem teljesen igaz. A szüleimet én is elvesztettem, még a huszonharmadik életévem betöltése előtt, elveszítve a megértésükhöz szükséges időt. Nem mintha össze lehetne hasonlítani bármely tragédiát bármely más tragédiával, mert soha nem értjük meg a másokét, és ami ennél sokkal beszédesebb, ebből eredően a sajátunkat sem.

* Nem mondhatom azt, hogy értem és tudom mit érzel, de a szavaid ismerősek és időnként talán ráébredek a jelentésükre… Ilyenkor bólintok és integetek. Amikor a leveledet elolvastam, még okosnak tűnő gondolatok kavarogtak bennem, de mára ezek (szerencsére) elpárologtak. Hogyan is tudnék értelmes dolgokat mondani? Olyan vagyok, mint aki elvesztette az emlékezetét és ennek ellenére beszélni kezd, azt remélve, hogy valamilyen csoda folytán majd helyükre kerülnek a szavak. A boldogtalan szó számomra azt sugallja, hogy megfosztattunk valamitől, aminek valaha a birtokában voltunk; szenvedés meg azt, hogy hiába keressük, amit elveszítettünk. Nagyon halványan ugyan, de remélem: örömeink és fájdalmaink egymásra feszülésében létezik valamilyen csekély mértékű „szimmetriasértés” az öröm javára, melyet végül megtapasztalhatunk – „addig” viszont rendkívül változatos módon lehetünk „boldogtalanok”… Nagyon kedvesen azt írod, megénekelsz a 60. születésnapom okán, „portrét” készítesz rólam és ehhez kiegészítésül felhasználod a gondolataimat. Jó lesz ez így? Az emlékezetvesztés, amiről az előbb beszéltem nem új keletű, én nem vagyok meggyőződve arról, hogy amit leírtam, helyén való, „valóságos”. Azt mondtad amikor találkoztunk, hogy egy „UFO” vagyok, ez esetben az árnyékom követ engem... Az igazság viszont az, hogy örömmel tölt el, hogy mindennek ellenére, az írásaimmal együtt, vagy anélkül: komolyan veszel, figyelsz rám, mert figyelem nélkül nem létezünk.

* Az öregség hirtelen jön, olyan, mint a kardvillanás; úgy hatol át rajtunk, hogy észre sem vesszük, és évek telhetnek el anélkül, hogy beleremegnénk. De vannak jelek, melyek arra utalnak, hogy megváltozott a státuszunk – és

112

M. TAKÁCS LAJOS – KOCH IMRE 60 ÉVES ÉS KOCH IMRE VERSE

ez a mondat, már októberi mondat; a repedések egyre nyilvánvalóbban mutatják, hogy el-elpattan /elpattant bennem is valami. Néha olyan benyomásom támad, hogy az érzéseim és az általam érzékelt világ jelenségei egy közös „felhőbe”ágyazottságból nyilvánulnak meg. Aláhúzva azt, amit elmondtam, a születésnapomon a dohányzóasztal üveglapja, a gyermekeim által ráhelyezett 60 db kis fémtokos égő gyertya hőjétől szétrobbant. Ez a jelenség nyilvánvalóan színtiszta fizika. Ennek ellenére olyan érzésem támadt, mely azt sugallja, hogy ezek a manifesztálódó jelek, az irányított véletlenek köréből erednek és ehhez a sokrétegű körhöz eredetileg az érzéseinken keresztül kapcsolódtunk. Ez afféle zsebfilozófia, okoskodás, vagy még annak sem mondható, de a spiritualitásba hajló érzéseinket egyszerűbb légüres térbe helyezni, melléktermékeként a racionális elmeműködésnek, mint azt feltételezni és elfogadni, hogy az „elmeműködésünk” is mellékterméke valami másnak, és a tudásunk is csak egyfajta út: a tudatos rádöbbenés útja érzésvilágunk „alapjaira”, ahova beágyazódtunk – bár, éppen kizárni igyekszünk magunkat. A félelem nélküliség azért nem igaz… jelen pillanatban sem tudom a haláltól félek-e jobban, vagy az élettől. Egy kollégista társamtól idézek, akinek már a nevére sem emlékszem, de ez a mondata megmaradt az emlékezetemben, több mint négy évtized múltán is: „Az élet, a halál combhajlata”. Fura elgondolni, vajon melyik szüli a másikat; a biológia is mintha azt igazolná: a halált az élet találta ki, paradox módon: önnön fennmaradása érdekében.

* KÖRMONDAT Megszabadulhatunk-e a súlytól, melyet cipelünk? Sírni egy határon túl nem az asszonyi gyengeség jele, mert nincs más tudás, mely eljuttathat bennünket a felismerésig, ahol nincsenek tirádák, nincsenek díszek, csak a jel: egy cérnavékony hang a beálló csendben, mely a miénk.

Koch Imre

Feljegyzés e szegletkő alatt alussza örök álmát hű kutyánk az erdélyi kopó mezőhavasi astor athosz tizennégy és fél évvel ezelőtt lépett e térbe s most vakkantva visszahívhatatlanul előreszaladt az időben

KOCH IMRE VERSEI

Az alkalmas pillanat száz esztendő jobban elrepül mint az egy repülnek mind az esztendők számolatlanul látogatók ők nem akkor érkeznek amikor várjuk őket irányíthatatlanok amint ragaszkodnánk hozzájuk rendre elmaradoznak szemet hunyorgató a júniusi nap valami véget ér és mégsem ér véget de azt a valamit úgy szeretnénk megragadni még utoljára de nincs ilyen hogy utoljára és nincs ilyen hogy még egyszer itt állunk az alkalmas pillanatra várva június van a teremtés ideje

A hiány dallamvonalai utcai forgatag fák legyezői a nappali fényben a nyitott ablakon át megvilágított üres vállfák szekrények neszei (nyár) a féltékeny méhek zsongása napok elkopnak de az idő sodra nem rövidül meg a régi ház története magában rejti az órák lüktetését új életet kezd (áttöri a hártyát) mi egyedül nem létezik óra ketyeg az álmos délutánban a fű és az idő egyszerre sarjad úgy ízlelgetjük mi valaha volt mint a régész a talált kincset a klaviatúra felsérti ujjait annak ki most fölé hajol

113

114

KOCH IMRE VERSE

Útközben pipacsok libbennek a szélben míg a nap tüzet gyújt a dombokon a kaszált füvön felcsillan a pára a tegnap túlélői vagyunk akik a szél vágatait kutatják mindaz mi eszünkbe jut ugyanarra a helyszínre vonatkozik az észrevétlen robbanásra és az ismeretlen végre mint egy lassított felvételen együtt szállunk a törmelékkel olyan mozdulatokkal mintha úsznánk megválunk mindattól ami megszületik bennünk hogy leleplezzük a száj titkait mely a mosolyt szüli

Miklós János – König ló – König Róbert emlékére 1, kerámia

SZAKOLCZAY LAJOS – ŐSISÉG ÉS MODERN ÉLETÉRZÉS – A KORONGTÓL A FORGÓ TESTIG

115

Szakolczay Lajos

Ősiség és modern életérzés – a korongtól a forgó testig Miklós János kiállítása a székesfehérvári Öreghegyi Közösségi Házban Három-négy évvel ezelőtt már elcsodálkoztam Miklós János különös kerámiakorongjain – egyszerre tükrözték az ősiséget és – lírai absztrakt formában – a modernséget. Színérzékenységük, távlatosságuk magával ragadott. Hiszen a festett (utána természetesen égetett), kissé domború felület olyan, nyílt tér volt, a végtelennek is tetsző rezonanciával, hogy nemzedékek szépségeszménye ráfért. A magyar mitologikum Bibliával erősített rajzos (alakrajzos, ábrázoló) példatára, és egy olyan, csupán az érzelmi tartományra ható nonfiguratív mező – gyönyörűen villódzó, némelykor franciásan elegáns piktúrával –, amely épp rejtélyességével, megfejthetetlenségével hatott. Ehhez a különös kollekcióhoz tartozott még, félig-meddig a térbe való kilépés plasztikai izgalmát sugározva, a Lélekmadár. A „majdnem szobor”, hiszen lehet-e nagyobb – izgatóbb vágya – egy, jobbára a (görbe) síkhoz szokott művésznek, mint a forgástengely nyomán újrarendezett tér befogadó méltóságának a megmutatása.

Miklós János – Rom-kert, kerámia

116


Miklós János már akkor érzékeltette, hogy nem elégszik meg – jóllehet szenzációs fehér-matt és színes korongjain egyedi világ épült – a felületi megmunkálás, végső soron a festői kifejezésmód tökélyre emelésével. Mostani tárlata éppen az e felé igyekvő – mesterien meg is valósított – plasztikai kifejezésével újdonság. A Napmadár világszárnya óvó-védő funkciót is betölt. Érezzük-e a kettős szimbólumban rejtező hatást? A Jelképtár fölvilágosít: „A kora keresztény művészet Krisztust Héliosz napisten képében ábrázolta”, illetve „az isteni szférához tartozó szárnyas lények az égi lélek szimbólumai is”. Ha a Napmadár és a Lél emlékére plasztikai derűjéről szólunk, hogy maradhatna említetlen a valódi körplasztikák, a Végtelen és a Mementó dinamikus – hullámzó – palástjának felületgazdagsága, magával sodró ereje. (Ez utóbbival azonos címen ragyogó falikorong-relief is tudatja az embertestek biblikus körgyűrűjében – krisztusi az áldozat? – az emlékezés, a megőrzött Ige fontosságát.) Míg a Memento héroszi terepszemlét sugall, a Megfeszített, vagyis a corpus – szenvedésünk igazolója – harmadnapra föl fog támadni, a Végtelen plasztikai fonalból formázott emberarca (az afrikai naiv művészet egyszerűségére, ugyanakkor a sokoldalú díszítményjelleg tágasságára utalva) szinte sebhelyes földgolyó. A rendezettség ellenére rajta az időfolyam végtelenné tágul. Ha a tárlat unikum-jellegéről visszatérünk a többséget jelentő kerámia-korongokra – közöttük a rajzos síkfelület dominál, ám olyan dombormű-remekek is találhatók, mint az „ember emberhátán” tömegben (a halottak gyűldéjében?)

Miklós János – Napkerék, kerámia


117

a vérző testet magasra emelő Vízió, vagy éppenséggel a Hold-kráter sűrűségű, vidor fájdalmában groteszk Nyomomba se léphettek –, a korábban megkezdett út folytatódik. Ugyanolyan magas szinten, mint a korábbiakban látható volt. Miklós Jánosnak a magyar ősiség, a rajzos formákba rejtett én-megvallás, szívügye. Míg a Magyar história című sorozatának darabjai – beszédes helységnevekkel: Dunavecse – Fehéregyház; Etelköz; Szolnok – Strázsahalom; Tiszabezdéd – a tarsolylemezek vonalliturgiáját hozzák elénk, addig kultikus, festett-színezett korongjai, köztük elsőbben is a Szkíta napmadár és a Napisten madárlélekarca, a mitológia és a néprajz motívumvilágát és meséjét (égig érő fa, stb.) állítja a fókuszba. Igen szép a Napkerék végtelent reveláló – forgó – motívumlánca, amelyeken kis „patkóalakzatok” magyarság-szimbólumként hatnak. A kerámia-korongokon a rajzi egyszerűség dominál – azért megkérdezzük: összefonódó emberekből épülhet-e szárnyas oltár? –, viszont a sötétre színezett Bárkán éppen a több felől értelmezhető (valójában a Lehel kürtjéről vett) sűrű-tömött díszítőlánc formázza a bibliai szimbólum-mélységekben is ugyancsak megmerülő vízi járművet. Az Életfa lóval rajzi bravúrja és színkontrasztja, a határozottan körbefutó bordűrrel, maga a szimbólum-összevonások invenciózus példázata. Olyan kerek világ ez, amelyben az organikus lét szinte mindent meghatároz. Az égitestek által leírt látszólagos körpálya vég és kezdet egymásba simuló tükörképe, s ez az állandóság – maga a kör mint tökéletes forma – fogja egybe a jelképerejű életigenlés és a száguldás – itt éppenséggel a vágyott magyar szabadság – mítosziból evilágivá transzformált, részegységekből összeálló egységét. A kétségkívül komoly szellemi terrénumról kétfelé is ágazik út: egyszer a játékosabb irányba, amelyet a jól ismert mese, a Két bors ökröcske kacskaringója ugyancsak jelez (a korongnak is ez a címe). Másodszor, visszhangozván a föntebb említett szimbólumvilágok emelkedettségét, olyan kifejtés felé, amelyben a hommage-szerű megidézés rajzi bravúrja szinte filozofikus példatárrá tágul. Mi másról regélne a három festett korong, mint az életében sajnos kevés megbecsülést kapó kitűnő grafikus-művész, egyetemi tanár, a székesfehérvári születésű, nemrég meghalt König Róbert drámai sorsáról! A König ló König – Róbert emlékére I.–III. című sorozat elsősorban avval hajt főt a kortárs művész előtt, hogy barátja kedvenc állatát (amelyet, minthogy sajátja is volt, sokszor meglovagolt, sőt diplomamunkáját is a lóhoz kapcsolható megjelenítés-alakzatok kultúrtörténetéből írta) különféle elementáris erejű mozgásformák szimbólumává avatta. A megcsavart test, a száguldó lendület – mint azt az ezer míves fametszetből és a sok-sok színes grafikából ismerjük – valóban a kultikussá váló König Róbert-i állat jellemzője. Ám ennél is szívszorítóbb az a kötélháló feszes szálaiból szerkesztett kaloda – a két lábon ágaskodó ló mintha hintázna! –, amely a benne dülleszkedő mellű vigécet csaknem emberi tartással ruházza föl. Avval, hogy a kerámiai követi a grafikusművész-barát invenciózus vonalhálóját, Miklós János a legnagyobb teszi: a mester emlékének áldozván élővé varázsolja az ügetők, galoppok nélkülözhetetlen főszereplőjének a megörökítőjét. Hogy a mítoszi álomba bódult rajzos világmindenség hányféle motívumból ácsolja az organikus lélek kilátóját, arra a különleges – ezúttal téglalap-formát

118


fölvevő – Ókor I.–II. a példa. A Sárkány I.–II., a Kéregminták I.–II. páros korongja, de legkivált a függőleges és vízszintes vonal-együttesek plasztikai mélységével hihetetlenül gazdag felületi villódzást mutató Térerő I.–IV. sorozat pedig arra, hogy érzelmi hatást absztrakt művekkel is el lehet érni. Elhangzott a Magyar Kultúra Napján, 2015 január 22-én.

Miklós János – Nyomomba se léphettek, kerámia

BERTHA ZOLTÁN – NAGY ZOLTÁN MIHÁLY REGÉNYTRILÓGIÁI

119

Bertha Zoltán

Nagy Zoltán Mihály regénytrilógiái Nagy Zoltán Mihály életműve – költői, prózai, novellista és regényírói teljesítménye – „eszmei és esztétikai értelemben egyaránt” feltétlenül a mai kárpátaljai magyar irodalom élvonalában helyezkedik el, ahogyan Görömbei András már a kilencvenes évek derekán leszögezte; a nyolcvanas évek végi fordulat után, „a tematikai tabuk felszámolásának” időszakában A sátán fattya (1991) című regényremeklése, „kisregénye lírai monológ formában, egy meggyalázott lány életén keresztül mutatja be a kárpátaljai magyarság 1944-es tragédiáját.”1 Az azóta számos kiadást megért alkotás visszhangos sikert aratott, mert benne a revelációszerű önreflexív történelmi számvetés különleges elbeszéléspoétikai („formabontó prózatechnikai eljárásokat mutató”2) hatásformákkal szuggerálja a valóságosan megélt kisebbségi magyar és egyetemes emberi szenvedés egzisztenciális mélységeinek jelentőségét. Monódiaszerű balladai tudatregény vagy parabolikus krízisregény (Kaffka, Kosztolányi, Kodolányi, Németh László, Szilágyi István és mások egész vonulattá terebélyesedő huszadik századi magyar nőregény-mintáihoz is illeszkedőn), megrázó „vezekléstörténet”, a személyes és közösségi megaláztatás sugallatos krónikája; „olyan teljesítmény, érték, amelyik nem csupán a kárpátaljai, nem is csak a nemzetiségi, de az egyetemes magyar irodalom legjobbjainak mércéjével is mérhető.”3 Ez a mű tehát méltán válhatott a kortárs irodalmi kánon szerves részévé, mert szuverén nyelvi-művészi megalkotottsága4 az epikai élmény lírai és archaikus-balladai, mitikus-biblikus kifejezésalakzatait valóban a folklorisztikus mélységperspektívák és a modern, expresszionisztikus vagy szürrealisztikus (Sarusi Mihály vagy Tamás Menyhért nemzedéktársaságában megújított „népi expresszionista” vagy „szürrealista”) előadásmódok kivételesen erőteljes és összetett egybekapcsolásával képes teljesérvényűvé szintetizálni. Elementáris és szinte zsoltáros drámaisága – „katartikus erejű szómágiája” – valódi kárpátaljai sorsregénnyé avatja.5 Műfajpoétikai sokszínűsége híven érzékelteti a kálváriás egyéni és nemzeti sorstörténelem stációit, amikor apokrif imádság, gyónás, ráolvasás, sirató- és passióének, zsolozsma, végteleníthető jeremiádos-sirámos lamentáció vagy litániás panaszdal-áradat, akár egyfajta modernizált (de közben mintegy időtlenné is stilizált) „planctus” – annyiféle szabad- vagy prózaversszerű változata sűrűsödik itt össze.6 A háború poklában fogant „örök fattyút” a szörnyű érzelmi viharzások közepette kényszerűen nevelő lányanya fájdalmát – a legbelsőbb és legellentmondásosabb pszichikai ütemmozgásokat is – a hol lelassuló, hol nekilendülő, olykor szétszakadozó, máskor hömpölygővé duzzadó beszédáramlás közvetíti, a zokogó, az önmarcangoló, a tombolón gyűlölködő, s a néha valamelyest mégiscsak elcsituló indulatok aritmikus hullámzását lekottázó tudat- és szövegfolyam pedig döntően: a felbolydítottságában is megőrzött paraszti őstudás, lelki és erkölcsi világkép tisztaságából, őszinteségéből, igazságérzetéből fakadó gondolat- és szózuhatag. Az ártatlanként elviselt bűnhődés válságossá fajuló pszichózisát

120


is ez az eredendő moralitás képes csak visszafordítani gyilkos (pusztító vagy önpusztító) szándékú düh- és szenvedélykitörések végzetes, jóvátehetetlen következményei elől, s a természetfölötti hiedelmek, babonák mágikus árnyalatai is így fonódnak össze a krisztológiai sorsazonosítás passióvállaló, de egyben enyhület- és megváltásremélő magatartástávlataival; a félőrületbe kergetett elme lobbanásaként villódzik elő végül ez a primordiális, ösztöngyökerű, megsínyletten is életképes hit: „nem árthat nekünk a víz, Jézus is járt a vízen, mert ártatlan volt, bűntelen volt, látod, a víz tetején járunk, hát persze, mi is ártatlanok vagyunk, kisfiam.” A regényciklussá, trilógiává kerekítő folytatás (Tölgyek alkonya, 1996; A teremtés legnehezebb napja, 2004) ugyan esztétikai gazdagságában és megoldottságában (kompozicionális és stilisztikai lazaságai, jellemábrázolási fogyatékosságai miatt) elmarad az első résztől, de tematikája és kronológiája szerint mégis széles történelmi tablóvá tágítja a kárpátaljai magyar közösség sorsrajzát: a kisfiú felnövekedésének – és a valahogyan túlélő, bár folyamatos gazdasági, politikai terrorral nyomorított falu életének – a további keserves időszakait idézve fel. A hajdan nem kívánt fiúgyerek közben sikeres futballistává, „csodacsatárrá” edzi magát, s azután a harmadik részben immár felnőttkorában követhetjük nyomon: hogyan sorozzák be szovjetkatonának, miként kell végigszenvednie az idegenérdekű erőszakoskodás tortúráit (az ötvenhatot és a hatvannyolcas prágai tavaszt is sárba tipró diktatúra összes gaztettének és emberellenes mentalitásának akkoriban végeláthatatlan korszakában, annak elháríthatatlanul fojtogató légkörében), amikor „a gyilkolás mesterségbeli próbájára lélekben felkészülni” is képtelen, mikor már „se ölni, se meghalni” nem tud (mint Szilágyi Domokos abszurd verseiben, amikor „nem tanácsos élni” és „nem tanácsos meghalni” sem). S majd hogy miként válik tanítóvá, forradalmárrá, s miképpen fogadja vissza szülőföldje világa, hogyan lel benne újra otthonára; „békévé szelídül a lélek háborgása, rendet teremt a nyugalom, hiszen hív a falud, a fajtád, és te futsz boldogan vissza a csordához.” Szabó Dezső, Tamási Áron és a népi írók egyes jellegzetes modell-műveinek megható érzelmeket sem nélkülöző zárlatához hasonló ez a ciklusbefejezés, a megnyugvás abban az éltető kishazai atmoszférában, amely mindig is a valóságos és autentikus létértékeket adta és képviselte, amely megtartó erőként szolgált annyi vérzivataros századon keresztül. A meggyötört anya szenvedés- és vezekléstörténete, vétlen penitenciája, szégyen nélküli szégyenhordozása így ível a fiú által bekövetkező kiengesztelődés katarzisáig; a bűntelen bűn és bűnhődés következményeinek feloldozásáig – félévszázad historikus és pszichikus kataklizmáinak hiteles kollektív sorstükrét mutatva fel. S ha ez a regénytrilógia a kettős – mert egyszerre általános emberi-társadalmi és sajátosan nemzeti-kisebbségi – elnyomatás artisztikusan és plasztikusan kidolgozott, veretes irodalmi példázata, kiemelkedő nemzeti önismereti értéktanúsítással: az újabb hármaskönyv további jelentésdimenziók meghódításával kísérletezik. Ez az alcíme szerint versesregény-variáció (Messze még az alkonyat, 2008; Fogyó fényben, 2010; A fényeken túl, 2012) egy megözvegyülvén fokozatosan elmagányosodó kárpátaljai falusi öregember belső monológjába, az öregedés


121

egész testi-lelki, érzelmi, hangulati jelenségvilágába sűrítve bontakoztatja ki a rendszerváltás körüli és az azóta eltelt idők összes meghatározó emlékeit és élményeit. Az ugyancsak (jórészt vertikális) versprózai tördelése a folytonos dohogásos, lázongó, önemésztő, vádaskodó, elégedetlenkedő, tépelődő vagy olykor szinte lángoló szeretetéhséggel hitet és értelmet kereső töprengéseknek, az örökös vívódásban, érzéscsapongásban, elmélkedésözönben kivetülő „stream of consciousness”: autentikus fenomenológiai természetrajza és intonációs megjelenítése a saját, a szűkebb-tágabb közössége, de az egész magyarság, sőt az egész emberiség múltját, jelenét, jövőjét faggató lélekállapotnak és asszociatív tudatfolyamatnak. Hasonlóan más öregségtémát reprezentáló alkotásokhoz – Déry, Ilylyés feljegyzéseihez, s más „öregek könyvéhez”, „öregnaplóhoz” (Bálint Tibor-i, Szilágyi Domokos-i, Kenéz Ferenc-i hangvételben). A magyar őstörténettől a félresiklott, mert az előző hatalmi rendszer haszonélvezőinek a privilégiumait átmentő rendszerváltás társadalomkritikájáig és maga az emberi lény meg a földgolyó tönkretételének a számbavételéig száguldozó bölcselkedések is hitelesek abból a szempontból, hogy a már csak önmagára támaszkodó (és szinte csupán az unokák felől sugárzó hamisítatlan ragaszkodásban bízó) nagyapa okosabb, műveltebb, olvasottabb, mint a többiek, s így kifakadásainak olykor zsurnalisztikus, szólamos vagy elközhelyesedő szóhasználata betudható cikázó tájékozódási sokirányúságának és eklektikusságának. A lendületes kifejezésmenet olykor túlontúl magyarázkodón publicisztikussá, újságcikkszerűvé didakticizálódása is menthető a hagyományos munkaerkölcsöt, a tradicionális morális minőséget, a szeretetközösségi élet- és értékrendet féltő gondolkodás egyszerűségével és egyenességével, a megérzéseihez, tapasztalataihoz, intelligenciájához a jelenkori média rokonszenves irányaiból megerősítést nyerő szellemi törekvéssel, s az állandó kedélyhullámzás, a feltoluló-örvénylő képzet- vagy képzelgésrengeteg, az évtizedeken át elkerülhetetlenül a halál felé tartó elfáradás, roskadozás, csendes leépülés tüneteivel. De még az egyes szám első személyű vallomásosság, a második személyű önmegszólító-önszembesítő attitűd, s a harmadik személyű külsődleges aspektus váltakozó érvényesülésének vibráló-kavargó szöveg- és szövetegyüttese is indokolható komplexitás, hiszen a magyar prózaművészetnek ez az aktoriális és auktoriális, külső-belső szerzői és szereplői, rejtett és manifesztált, grammatikai vagy csak odaérthető, individuális és kollektív, sőt azon kívüli, transzcendentális tudatmezőket, alanyi és tárgyi nézőszögeket és áttetsző tudatvilágokat (sejtetéseket, megítéléseket, univerzalizációkat) összejátszató vonása a nemzeti paradigma egyik legfeltűnőbb minőségértékeként tartható számon – legalább Mikszáth, Móricz vagy a szabad függő beszéd szubjektív és objektív megrétegződése, ezerféleként alkalmazott kiteljesedése óta. Mégis, mindezzel együtt, az a fajta mondhatni többszörös apokalipszis, aminek a víziója felé kitágul a szemlélethorizont, s az a hozzá társuló nyelvi kevertség, beszédhelyzeti, beszédalanyi tisztázatlanság és hibriditás, amelynek olykor szembeötlők a nyerseségei és kiérletlenségei, leginkább az író nézőpontját, véleménytömegét, indázón esszéisztikus kommentárjait összegzik – csaknem szócsőszerűen. Annak ellenére, hogy a már disszonánsan elvontnak és akár szájbarágósan tételesnek ható megállapításokat általában igyek-

122


szik ez az árnyalatosan is gomolygó, modulált belső beszéd érzékletes példákkal is illusztrálni, úgyannyira, hogy döntően és élesen csakugyan az egészséges világrend felfordulásának a megvalósuló látomása körvonalazódjék, s hogy pontosan célba találjanak azok a megfigyelések, amelyek az emberiség mai humánontológiai és kultúrantropológiai csődjét és katasztrófáját demonstrálják. A mániákus anyagi jellegű szerzési és öncélú nyerészkedési vágyban, a fogyasztói hisztériában megtestesülő civilizatorikus válságát, a szociális egyenlőtlenségeknek és méltánytalanságoknak a mérhetetlenül tisztességtelen, elviselhetetlen növekedésében kicsapódó aberrációját. Ez az igazságérvény így pedig már a tisztánlátás és a kimondás elementaritásával kárpótolhat a stiláris, műformai, poetológiai, narratológiai egyenetlenségekért is.7 És az az emocionális gazdagság, amely rezignált beletörődés és lázas vigaszkeresés, élet és eszmény, teremtmény és teremtő Isten szüntelen perlekedéssel telített ütközőzónájában az alapvető veszteségkínt a mindegyre vissza is fordított önvizsgálati, önkritikus, önironikus gondolatfutamokkal színezi, s amely így egyáltalán nem válik monotonná. Minden oldalról megpróbálja ez a szegény öreg magát és megmaradó családja érdekeit kielemezni és értelmezni, s ez a meditatív viselkedés a temérdek sorscsapás és igazságtalanság elősorolása mellett összességében megragadóan sokrétűvé varázsolja az előadásmód hangnemi árnyalatait. Suttogásoktól kiáltásokig, rémálmoktól hallucinációkig, történetmesélésektől ideológiai-politikai eszmefuttatásokig terjedővé.8 És frissen üdévé is (gyakran az ide-oda, akár visszakanyargó túlbeszélés ellenére), főként, amikor a töméntelen kesergést fekete humoros jelenetek, szellemes leírások, észrevételek tarkítják – például az egyébként tényleg az emberek közötti kommunikációs kapcsolatok tragikomikus apokaliptikusságát jelképező (mert a közvetlen élményszerűséget a közvetítettség tébolyodott halmozásával – ráadásul öntudatlanul és reflektálatlanul – fejtetőre állító) groteszk pillanatok (noha itt alulnézetből, a szánalmas alávetettség pitiánerségét ábrázolva): „mert / mi más, / ha nem / elképesztően felháborító látvány / az utcán / a szegénységtől köztudottan / szinte szarni sem tudó / Meszesék / grófkisasszonyt mímelve / mobilozó csitri lánya, / bezzeg a házuk / utcára néző ablakán / koszos lópokróc lóg, / mert nem áldoznak költséget / egy tisztességes függönyre, / ő meg / drága pénzen vett / zsebtelefonon, / kacarászva diskurál / idegborzolóan jelentéktelen / dolgokról, / ráadásul / a negyedik szomszéd előtt / szintén az utcán ácsorgó / hasonszőrű barátnőjével, / költi a pénzt esztelenül, / ahelyett, hogy odamenne / a másikhoz, / összedugnák a fejüket és elfecserésznének / kedvük szerint / telefon nélkül”. De a globális szellemi végveszély magában foglalja a magyarság mint nemzet vagy nemzetkisebbség pusztító fenyegetettségét, identitásvesztő sorvadását, mások általi sorvasztását is. A nemzethalál réme ekképpen közelít: „jőni fog, ha jőni kell, / a nagyszerű halál, / hol a temetkezés fölött / egy ország vérben áll, // s a sírt, hol nemzet süllyed el, / népek veszik körül, / s az ember millióinak / szemében gyászkönny ül, // hát / nem, / elgyávult népnek / nem lesz, nem lehet / nagyszerű halála, / a gyáva nép gyalázatban / pusztul el, / sírját / dehogy veszik körül / gyászoló más népek, / röhögve belakják inkább / kiürült életterét, / és igazuk van, lesz, / hiszen / a létezésben nincs / vákuum, / élő né-


123

peket is / szorongat, / elűz, / kiirtani képes / az erősebbek érdeke, / hát hogyne kapna / két kézzel, tíz körömmel / öngyilkos fajtátok / gazdátlan országnyi portája / után, (…) hogy a már csak / kenyérszeletnyi országot / morzsányi maradék nélkül / bekebelezzék végre”; „ez a baj / egészséges lélekben / gyérülő fajtádat / ez mind / hidegen hagyja, / mint holtat / konduló harangok / jajszava, / tűrik engedelmesen / apák, anyák / a nyelvük elveszejtésére / pokoli következetességgel kimódolt / merényletet, / hogy csemetéik / saját iskolájukban / idegenül tanulják / az egyszeregyet is, // hát / miért / nem viszi őket / utcára, rideg hivatalok elé / tiltakozni / őserővel feltörő / jogos harag, / mert / nem viszi, / nincs új / Kossuth, (…) vezér nélkül pedig / kény és kedv szerint / bárhová terelhető / barmokká züllik a nyáj, / érvénybe lép az önveszejtés / ostoba ideológiája, // ha úgyis / idegenül kell / tanulni mindent, / akkor / írassuk kölykeinket / idegen iskolába, ott legalább / perfekt megtanulják / az állam hivatalos nyelvét, / így felnőttként / jobban fognak / boldogulni, // szégyen, / micsoda szégyen / ez a gyáva kapituláció, / és mennyire fájó / a fennhéjázó gőg, / ahogy a jövőt feladók / lenézik, becsmérelik / az anyanyelv szentségéhez / ragaszkodó keveseket”. A túlélés alapkérdései kristályosodnak ki tehát, s akkor is, amikor mindkét trilógiában felhangzik a jól ismert magyar sorsaxióma: „éli az életet, ahogy lehet”; „élni, végigélni / a teremtő által beléjük plántált / életet, / tedd / te is / ezt, / ahogy lehet”.9 Nagy Zoltán Mihály új regénytrilógiája (mint az előző is) jelentékeny teljesítmény tehát. Sokkoló, felkavaró, megrázó művészi vád-, sors- és igazságbeszéd. Az integer lelki és erkölcsi megmaradásküzdelem megrendítő dokumentuma. Élményi és eszmei hatása még sokáig tovább gyűrűzhet. Jegyzetek 1 GÖRÖMBEI András, A kárpátaljai magyar irodalom fő sajátosságai = G. A., Létértelmezések, Miskolc, Felsőmagyarország, 1999, 198. 2 POMOGÁTS Béla, Kárpátalja magyar irodalma = P. B., Párbeszéd anyanyelven, Bp., A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, Anyanyelvi Konferencia, 1998, 116. 3 MÁRKUS Béla, Ballada és beszámoló = Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen, szerk. GÖRÖMBEI András, Debrecen, Kossuth Egyetemi, 2000 (Csokonai Könyvtár, 20), 543–550. 4 „Nagy Zoltán Mihály írói attitűdjének fontos összetevője kristályos csengésű nyelve. Ennek szikrázó expresszivitása olykor szárnyaira kapja különös, monológban áradó, inkább belső, mint külső történéseit, és röpíti, mint a forgószél, a művészi megformáltság mind magasabb fokaira.” GORTVAY Erzsébet, Utószó = Lecke: Kárpátaljai magyar elbeszélők a XX. századból, szerk. Uő., Ungvár, Bp., Intermix, 2001 (Kárpátaljai Magyar Könyvek, 106), 174. 5 „A szovjet katonák által megerőszakolt, testvéreit, szerelmét elveszítő Tóth Eszti egyes szám első személyben előadott monológja, néha könyörgéssé, imává transzformálódó vallomása sokban szcenikus jellegű, nem véletlen, hogy hamarosan a világot jelentő deszkákon is megelevenedett.” S. BENEDEK András, Készülődés: A kárpátaljai magyar írás, Ungvár, Bp., Intermix, 2007 (Kárpátaljai Magyar Könyvek, 158), 62. 6 „Tóth Eszter beszéde szabálytalan, zaklatott, ’dörömbölős’ meg ’sikolyos’, imádkozós meg átkozódós. Akit ilyen kibeszélhetetlen sorscsapás ér, hogy orosz katonák megerő-

124


szakolnak, nem is szólhat másként. Azokban a végzetes percekben Tóth Esztert női, emberi és nemzeti méltóságában alázzák meg egyszerre és mindörökre, és a kibeszélhetetlenség tébolya is ott kezdődik el.” EPERJESI PENCKÓFER János, Tettben a jellem: A magyar irodalom sajátos kezdeményei Kárpátalján a XX. század második felében, Bp., Magyar Napló, 2013, 249–250. – „A regény ennek a teljesen tán soha föl nem dolgozható lélektani és históriai traumának a meghökkentő példázata (…) a kimondhatatlanság kimondásának morális és mélylélektani ösztönéről, parancsáról (is) szól valójában”; „egy némileg ’szabálytalan’ siratónak” is tekinthető; a megmaradás küzdelemben és a „túlélő hit” által mégis bizonyos „metafizikai jelentéstartománnyal” telítődve. N. PÁL József, „A megtartók jöjjenek…”, Miskolc, Felsőmagyarország, 2004, 219–226. – „A sodró lendületű, de feszesen megkomponált, drámai sűrítettségű, a falusi társadalom, a népi élet mély ismeretéről árulkodó regény a maga balladisztikus atmoszférájával, pszichológusi pontosságú lélektani realizmusával is a móriczi, Németh László-i próza világára emlékeztet.” ELEK Tibor, Fényben és árnyékban, Pozsony, Kalligram, 2004, 143. – „Tóth Eszter archetipikus nőalakként, s ebbéli minőségében hervadt fekete rózsaként, sötét gyászba öltözve mintegy jelképévé is válik a kiszolgáltatott, szerencsétlen kárpátaljai magyarságnak, de az összmagyarságnak is.” KÖDÖBÖCZ Gábor, Az újrealizmus változatai a kortárs magyar prózában, Magyar Napló, 2013/10, 40.; Ua. = K. G., Szépen magyarul, szépen emberül, Bp., Magyar Napló, Írott Szó Alapítvány, 2014, 110. – Ld. még EKLER Andrea, Kerekasztal-beszélgetés A sátán fattya című regényről, Magyar Napló, 2003/8, 32–37. 7 A narratív inkoherencia változatosan, dúsan vagy finoman differenciáló, illetve ellenkezőleg: könnyen elsúlytalanító nyelvi tényezőihez ld. BODOR Béla, Keskenyregény: Nagy Zoltán Mihály: Messze még az alkonyat, Alföld, 2009/9, 118–127. 8 Ez az egész „segélykiáltás” – a „vívódó, öngyötrő kitárulkozás” „szerteágazó gondolatfoszlányai”-ban – a „kiüresedő, elszemélytelenedő”, a széthullás, az otthontalanság, a kiúttalanság kárhozatával ijesztő világgal, a felelősségérzet nélküli önzés pokoli bűntenyészetével hadakozik, „a jelenkor szétesőben lévő erkölcsi normáival” szembesít, „bátran és alázattal”. OLÁH András, „Legalább önmagadat szabadítsd meg”: Nagy Zoltán Mihály: Messze még az alkonyat – Fogyó fényben – Túl a fényeken, Magyar Napló, 2013/9, 62–64. 9 Az „ahogy lehet” szofizmája Arany balladájától (Török Bálint), Reményik Sándor poémájától vagy Szabó Pál (Czine Mihálytól is sokat emlegetett) regényétől Illyés Gyuláig („tartsd fenn magad, ahogy lehet!” – Hősökről beszélek), Veres Péterig („Megmaradni. Ahogy lehet” – hirdette 1943-ban Balatonszárszón), Wass Albertig („hogy valahogyan megmaradjon a család, a magyar élet, a magyar gyermek és a magyar jövendő. Ahogy lehet” – Adjátok vissza a hegyeimet!) számtalanszor előbukkan a magyar gondolkodástörténetben és irodalmi kultúrában – és negatív vagy létparadoxális változataiban is („a kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nemcsak az, hanem erkölcsi lehetetlenség”; „legmélyebb gyökerében elviselhetetlen, mert merőben ellenkezik az emberi méltósággal, és ez az, amit Európa lelkiismeretének – ha ugyan van lelkiismerete – nem szabadna eltűrnie és nem lehetne elhordoznia” – Makkai Sándor: Nem lehet; „Idegen uralom alatt élni az ember meggyalázásának egyik neme” – Tamási Áron: A tűz világossága; „A kisebbségi élet megszűnik teljes értékű emberi élet lenni, háttérbe szorított, nyomott életté válik”; „a reményből élésnek ez az állapota pedig, ha a remény hamarosan nem valósul meg /…/ tartósan elviselhetetlen” – Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága), s újabban is („Nem lehet így élni”; „csak így lehet élni”; „és élni kell” – Kányádi Sándor: Kétszemélyes tragédia; „itt maradni kell akkor is, hogyha nem lehet” – Sütő András: Erdély tizenegyedik parancsolata; „miközben élni próbálunk, / ha tudni nem lehet, / miközben tudni próbálunk, / ha élni nem lehet” – Kenéz Ferenc: X Y Z; „élni talán / nem lehet itt, / ámde muszáj” – Körmendi Lajos: A kunmadarasi támaszpont mellett elhaladva); azaz végül is talán: „nekünk lehet – mert kell” (Reményik Sándor illúziótlanul biztató szavával).

HAKLIK NORBERT – MINDEN ÚT

125

Haklik Norbert

Minden út Kabdebó Tamás Róma ír szemmel című regényéről Mi köze az íreknek Rómához? A legnyilvánvalóbb kapcsolódási ponton, a katolicizmuson túl is sok más egyéb. Elég talán azt említenünk, hogy maga az írek védőszentje, Szent Patrick is Britanniában, tehát az akkori Római Birodalomban született, a negyedik század derekán. A kortárs magyar irodalom szempontjából pedig az a legjelentősebb kapcsolódási pont, hogy van egy kiváló magyar írónk, Kabdebó Tamás, aki már harmadik évtizede Írországban él, és akinek a műveiben szellemi értelemben Róma legalább annyira a tágabb, az egyetemes haza jelképe, mint földrajzi értelemben a Duna. Erről tanúskodnak nem csupán a grandiózus folyamregény-trilógia, a Danubius Danubia római fejezetei és utalásai, hanem számos novella (például az 1958-ban megjelent ROMA – amor, vagy az 1985-ös Az utolsó vezetés), valamint több regény is, mint Az Istenek (1991), vagy a Róma szolgáló leánya (2004). Ez utóbbiak sorát folytatja a Róma ír szemmel című regény, amelyet eredetileg angol nyelven írt Kabdebó, s amely tavaly látott napvilágot magyar fordításban. Ha Szent Patrickról megállapítottuk, hogy lassan ezerhétszáz esztendeje lesz születésének, akkor Aislingről se mulasszuk el megemlíteni, hogy jóval fiatalabb, mint az írek védőszentje. A XVII. században jelent meg először az e néven ismert lírai műfaj, amelynek jellegzetessége, hogy Írországot fiatal, szépséges nőalakként jeleníti meg. Az Aisling (ír kelta nyelven: álom, látomás) keresztnévként csak a múlt század elején jött divatba. Róma emberöltők és országhatárok felett álló univerzumában azonban Patrick és Aisling akár egységet is alkothat. S hogy ez az egység csupán elmulasztott lehetőség marad, vagy pedig valósággá válik? Az e kérdésre adandó válasz felé terelgeti az olvasót kétszázegynéhány oldalon át a regény, amely két ír fiatal, Pat és Aisling római románcát beszéli el. S persze, Kabdebó írásaira jellemző módon, jóval többet ennél. Már a regény nyitánya sem hagy kétséget afelől, hogy a Róma ír szemmel több, mint amolyan szépirodalmi bédekker. Az első fejezet ugyanis teljes egészében telefonbeszélgetésekből, illetve emailváltásokból áll. Az Amerikából az óhazába látogató, hadiözvegy Maeve, valamint a fia hollétét firtató kérdésekre rendre zavartan válaszoló Moira telefonbeszélgetése, majd Aisling és édesanyja társalgása nem csupán enumeratio-szerűen mutatja be a regény főbb szereplőinek körülményeit, múltját és hátterét, de egyúttal az olvasó érdeklődését is felfokozza a titok iránt, amelyet Moira több-kevesebb sikerrel próbál palástolni. Ezek a párbeszédek, akárcsak az összes többi a regényben, jellegzetesen felülstilizált nyelvet használnak. Ez akár sutaságnak és modorosságnak is tűnhetnék, azonban a fejezet végén kiderül, hogy oka és célja van: Kabdebó ugyanis regénybe oltott klasszikus drámát játszik az olvasóval. Maeve titka a tragikai vétség jellegzetes példája:

126


fia, Pat túlságosan sikeresen torolt meg egy balhoroggal a sértést, amelyet egy részeg intézett szíve választottjához, Aislinghez... A börtönből frissen szabadult, állását vesztett Pat előtt tehát nem kis feladat áll, amelyet eképpen foglal össze Aislingnek, aki időközben régészeti tanulmányai révén Rómában kötött ki: „Szereznem kell egy állást, ott, vagy bárhol. El kell tudnom tartani magam. Ki kell, hogy érdemeljelek téged.” Ezzel elkezdődik az utazás, amely egészen a regény végkifejletéig tart. Jelkép értékű, hogy Aisling régészként a város múltjának különböző rétegeibe ássa bele magát, míg Pat, idegenvezetőként, Róma jelenét rajzolja fel egyre aprólékosabb részletességgel belső térképére. Ennek az utazásnak azonban az örök város szinkrón és diakrón felfedezése mellett van egy harmadik dimenziója is. A két fiatal ugyanis mindeközben egymás lelkének és múltjának addig rejtve maradt régióiból is mind többet hódít meg. Szüzességi fogadalma kapcsán Aisling nem csupán a valláshoz való viszonyát tárja fel Pat előtt, de a család sötét titkát, nővérének eltűnését is megvallja a fiatalembernek. Az örök város sok-sok emberöltőnyi múltját, valamint a regényjelen aktualitásait egyébként folyamatosan egymásba játszatja a szerző: az egyik bekezdésben még a mithraizmusról és a sixtusi kápolna titkairól olvasunk, vagy éppen arról, hová járt volt ebédelni Dante, míg pár sorral később a regényszereplők a haiti földrengés árváinak gyűjtenek adományokat, arról vitatkoznak, hogyan kellene Benedek pápának kezelnie a pedofil-botrányokat, megérdemelne-e Obama egy piramist, vagy éppen Michael Jacksont hallgatnak. Az olvasó pedig azon kapja magát, hogy megtudta, miként számíthatott a Néróval töltött éjszaka után is érinthetetlennek egy Vesta-szűz, fogfájós volt-e Szent Ágoston, s hogy mi óvta meg a középkori képrombolóktól Marcus Aurelius lovasszobrát. A jelen és a régmúlt síkjait hús-vér szereplők sokasága népesíti be: a történelmi figurák esetében is hangsúlyosabbak az anekdoták, mint a száraz, tudományos tények. Mintha az idegenvezetői állásinterjújára készülődő Pat mondata, „össze kell szőnöm a tényeket a mesével Rómában kapcsolatban”, egyúttal Kabdebó regényírói hitvallása is volna, összhangban azzal a megállapítással, amellyel egy másik kitűnő írónk, Száraz Miklós György zárja egyik Róma-témájú esszéjét: „ha nem látjuk a kövek, falmaradványok, romok közt a hajdan élt embert, nem éled meg a múlt”. Mindez elég volna egy színes irodalmi bédekkerhez, azonban a Róma ír szemmel sokkal több ennél. Ezt pedig éppen az első fejezet kapcsán említett drámai aspektusnak köszönhetjük. Ahogy Pat belakja napjaink Rómáját és Aisling a múlt újabb s újabb mélyrétegeit fedezi fel, úgy derül fény újabb és újabb eseményekre, amelyek meghatározzák a két fiatal sorsának alakulását, az apa betegségétől kezdve az elveszett nővér leánygyermekének felfedezéséig. Az efféle történésekről való beszéd pedig apropót teremt a regény filozófiai síkjának kibontakoztatására. Ez pedig olyan, más művekből is ismert kabdebói témákat dolgoz fel, mint az Istenhit különféle változatainak összevetése (Aisling katolicizmusa egyértelműen a Danubius Danubia Biájának tételes vallásosságát visszhangozza), vagy pedig a szerelem „égi és földi” vetületeinek boncolgatása. Ez utóbbi kapcsán érdemes megjegyeznünk, hogy a kabdebói írásművészet erősségeinek egyike, az erotika ábrázolása


127

igen széles regisztereket jár be az új Róma-regény fejezeteiben. „ A szerelemnek van egy oldala, amit Érosz inspirál, és egy másik, amit Caritas” – fogalmaz egy helyütt Moira a regényben. A boldogság kulcsa pedig – számos Kabdebó-műből tudhatjuk – nem egyéb, mint egyazon személyben találni meg e két aspektus egységét. A szerelmével való szexuális kapcsolat hiányától gyötört Pat kurvázásig fajuló kalandjai, amelyek a testi vágyak enyhítése mellett a lélektárs iránti éhséget méginkább fokozzák, éppen az önvád megtisztító ereje révén járulnak hozzá, hogy Patet végül Aisling a testi szerelemre is érdemesnek tekintse. S ha a Róma ír szemmel nem csupán szépirodalmi bédekker, de prózába fogalmazott klasszikus dráma is, akkor természetesen a katarzis sem maradhat el. A kérdés kezdettől fogva az, Aisling és Pat erősebbek-e együtt, mint külön-külön, s ez az erő elég-e ahhoz, hogy Patnek sikerüljön legyőznie önnön démonait. A történet drámai csúcspontja kísértetiesen hasonlít a kiindulópontként szolgáló tragikai vétség körülményeihez. Pat azonban – és Kabdebó egyértelműen sugalja, az önfegyelem és érettség eme többletéhez az örök város múltjának és jelenének megismerése is hozzájárult – ezúttal jóval helyesebb választ ad a kihívásra, mint a Dun Laoghaire-i kikötő mólóján. A happy endinggel a pár önkéntes száműzetése is véget ér, jelezve, hogy a jó írek számára bizony még Rómából is minden út haza, a zöld szigetre vezet. (Kabdebó Tamás: Róma ír szemmel. Irodalmi Jelen Könyvek, 2013. )

Miklós János – Ókor 1,kerámiája

128

ARATÓ ANTAL – EMLÉKEZÉS B. SUPKA MAGDOLNÁRA

Arató Antal

Emlékezés B. Supka Magdolnára Alig több mint száz esztendeje, 1914. aug. 3-án született B. Supka Magdolna Széchenyi-díjas művészettörténész: „A jóságos boszorkány kisasszony”, „A művészettörténet nagyasszonya”, Manna, később mindenki Manna nénije. (A „néni” szó még fiatalabb korában sem volt kormeghatározás, hanem valami bíztató, menedéket nyújtó személyiségre utaló kifejezés.) Az évforduló alkalmából több rendezvényen emlékeztek meg róla, ám még életében kiállításokon köszöntötték az általa méltatott, segített művészek. 70. születésnapján Supka Magdolnának, Manna néninek szeretettel (FÉSZEK Galéria), majd kereken egy évtized múlva 55 grafika Supka Manna tiszteletére (Miskolc, József Attila Könyvtár Kiállítóterme) rendeztek kiállítást a tisztelői. Mindezzel összefügg, hogy Supka Magdolna pályafutása során – többek között – sokat tett a kortárs grafika megismertetéséért, elismertetéséért. E sorok írója – mint jászberényi könyvtárigazgató – is így került vele baráti kapcsolatba. Több általam szervezett grafikai kiállítást (Bordás Ferenc, Stettner Béla, Perei Zoltán stb.) nyitott meg. Különösen kedvelte Perei művészetét, akinek fametszeteit az egyik zsűrin egyetlen szóval jellemezte: „Zabálnivaló”. Perei 1956-ban Angliába disszidált, s bár ott három kiállítása is volt s amikor visszatért, a művészeti közéletbe nem tudott beilleszkedni. Többször látogattuk meg együtt az Ürömhegyen szerzetesi magányban élő művészt, aki csodálatos kertjének terméseiből szinte


129

önellátásra rendezkedett be. Ezek a látogatások újabb ösztönzést adtak munkásságoz, annál is inkább, mert minden további kiállítását ő nyitotta meg, előszót irt a katalógusaihoz, eredeti dúcokról nyomtatott mappájához, kiharcolta, hogy szerepeljen a Miskolci Grafikai Biennálén, külföldi kiállításokon, majd hatvani emlékkiállítását is ő méltatta. Amikor Székesfehérvárra kerültem, kapcsolatunk tovább élt Manna nénivel. Örömmel nyitotta meg kiállításainkat (Fery Antal kisgrafikái – Vörösmarty Mihály Megyei Könyvtár, Nemzeti kulturális örökségünk a kisgrafikákon – Szent István Király Múzeum (stb.) Előadásokat tartott, Gyurkovics Tiborral fergeteges hangulat író-olvasó találkozón vett részt, ő avatta fel Wagner Nándornak az evangélikus templom előtti téren felállított Corpus Hungaricus című szobrát, s a múzeum által közreadott kiadványban. (A székesfehérvári „Wagner-szobor-lelet”. Szerk. Kiss Sándor, Wehner Tibor, 2013, 63 lap.) megjelent egy régebbi tanulmánya a művészről. 1995-ben a megyei könyvtárnak adományozta édesapja, Supka Gáza (1983–1946) író, szerkesztő, politikus évtizeden át gyűjtött, több mint százezer lapkivágatot tartalmazó, egyedülálló gyűjteményét, amely most tematikus elrendezésben a kutatók rendelkezésére áll. E forrásértékű dokumentumok hasznosságára csak egyetlen példát említek. Kabdebó Tamás, Írországban élő író, művelődéstörténész író-olvasó találkozón vett részt a könyvtárban, amikor megemlítetten ezt neki. Irland címszó alatt rövidesen találtunk annyi – két világháború között megjelent – lapkivágatot, hogy annak alapján terjedelmes tanulmányt adott közre Ír–magyar affinitások 1918–1944 címmel. (Árgus, 2011. 1. sz.) Supka Géza születésének 120. évfordulóján, az ünnepi könyvhéten a Vörösmarty Teremben reprezentatív kiállításon idéztük fel a könyvhetek alapítójának, a Literatura egykori főszerkesztőjének emlékét a Manna néni által kölcsönzött dokumentumokból. (Tárgyi emlékek, személyére vonatkozó dokumentumok, fényképek, grafikák, Supka Géza kéziratai, Bartók Béla, Csinszka, Dienes Valéria, Márai Sándor, Móra Ferenc stb; hozzá írt, még közöletlen autográf levelei stb.) Szakolczay Lajos megnyitója után pedig hallgattuk Manna néni kifogyhatatlan derűvel elmondott anekdotikus történeteit édesapjáról („az öregemről”), annak író, művész barátairól. 2002-ben „Dr. Supka Géza szellemi hagyatékának emlékezetére, a könyvnapok alapításának 75. jubileumán” Supka Géza-emlékérmet készíttetett, amit a Petőfi Irodalmi Múzeumban adott át a könyvhét megnyitóján azoknak, akik legkülönbözőbb „harcaiban” segítették, így néhányunknak, akik Aba-Novák Vilmos Magyar–francia történelmi kapcsoltok című pannójának eredeti helyére, a Csók István Képtárba való visszahelyezésében támogatták segítették. Supka Magdolna Székesfehérvárhoz való kötődése az elmondottaknál jóval korábbi. A Corvina Könyvkiadó 1966-ban adta közre Aba-Novák Vilmos című monográfiáját, amelyben sokoldalúan foglalkozik a művész fehérvári alkotásaival. 1964-ben ő válogatta a Csók István Képtárban bemutatott Aba-Novák Vilmos emlékkiállítás képeit, s ő írt előszót a katalógus elé. Néhány évvel később ugyanitt ő nyitotta meg – mint írja „a másképpen veszélyes” – Tóth Menyhért kiállítását. Már a könyvének megjelenésétől foglalkozott azzal, hogy az 1937-es párizsi világkiállításon Gand Prix-t nyert Magyar–fracia történelmi kapcsoltok című panno, amely a

130


megyei múzeum által működtetett Csók István Képtár raktárában várta sorsát (egyre romló állapotban) véglegesen visszakerüljön a város jeles főépítészének, jó barátjának, Schmidl Ferencnek a pannó méretéhez tervezett képtárba. Erre 1977-ben kaptak ígéretet Pozsgay Imrétől, az akkori kulturális minisztertől. A Magyar Nemzeti Galériába tervezett összejövetelre (ahol Supka Magdolna képviselte Schmidl Ferencet) azonban város polgármestere (Aba-Novák a városnak adományozta a Pannót) nem ment el. A Népszabadságban, s másutt megjelenő cikkek hatására „a nagyon tudatos revíziós politika szolgálatában álló programos mű” állandó kiállítására nem került sor. Ám Supka Magdolna nem feledkezett meg a Pannóról. Mint írta „1999-ben döbSzékesfehérvár – A „Pannó” avatásakor bentem rá, hogy elérkezett az alkalom, hogy az ezer éves kultúránkat felidéző Pannó felállítása tovább nem halasztható” Erre kiváló alkalmat nyújtottak a millenniumi esztendőhöz kapcsolódó országos rendezvények, központi támogatások. (Ld. részletesebben: Supka Magdolna: Elnémított örökség. Az Aba-Novák pannó hányattatásai – Hitel, 2001. 7. sz.) Tízmilliókat szerzett a millenniumi kormánybizottságtól a Pannó restaurálására, Makovecz Imrével eljárt a minisztériumba további támogatásokért, mozgósította széles körű kapcsolatrendszerét, ám a képtárban az egykori bazilika köveiből egy reprezentatív, a maga módján egyedülálló kiállítás (Basilica grandis et famosa) volt, mit le kellett volna bontani, a Pannó bemutatásához. Újabb közéleti és sajtóháború kezdődött. Egy külön tanulmányt igényelne ennek felidézése (és egyáltalában a pannó története) így csak néhány cikk címét idézem a helyi napilapból: Műtárgyak harca, Hadjárat a Pannó ellen, Aba-Novák a művészeti közellenség. Egy neves akadémikus még azt is megírta, hogy Schmidl Ferenc nem a Pannó kiállítására tervezte a képtárat. A már a 90. évéhez közeledő Manna néni kifogyhatatlan energiával jött és ellenőrizte a restaurálási munkálatokat, tárgyalt az illetékesekkel, küldte az azokhoz továbbítandó levéltervezeteit, újabb és újabb ötleteiről (olykor azonnali visszahívást kérve) hosszasan telefonált, üzent a „hívei”-nek leginkább Péntek Imrének. Minderről és a pannó művészettörténeti jelentőségéről részletes betekintést nyújt Péntek Imrének Egy XX. századi pannó és üzenetei – Beszélgetés Supka Magdolna művészettörténésszel (Árgus, 2001. 4. sz.) Egy pannó feltámadása. A barbár zseni. Üzenet Fehérvár polgárainak a Pannó fekete dobozából, jussának öröméről c. írásai (Árgus, 2001. 6. sz.) Ha a képtárban nem is, előbb a Szent István Művelődési Házban mutatták be a pannót nagy közönségsikerrel, majd 2002. aug. 21-én


131

a képtárban avatta fel Rockenbauer Zoltán kulturális miniszter egy parádés műsor keretében. Ám ezzel még nem tárult le a Pannó sorsa. A múzeum a további kiállításainak bemutatására ugyanolyan méretű paravánokat készíttetett a pannó elé, hogy további kiállításokat szervezhessen, s így Pannó-t csak időszakosan lehetett megtekinteni. (Vö. Supka Magdolna: Üres terek kiállítás Székesfehérvárott Aba-Novák Vilmos történelmi tablója helyett – Magyar Nemzet, 2003. márc. 12.) Közvetítésemmel ekkor Pozsgay Imrét kérte fel, hogy az avatás után egy esztendővel 2003. aug. 19-én Tisztelet Aba-Novák Vilmos Magyar–francia kapcsolatok című – Európához való tartozásunk 1000 évét megjelenítő pannója előtt címmel tartson előadást a képtárban, szintén ünnepi műsort követően. Az előadásnak sikere volt, ám nem ért el közvetlen hatást a kiállítási gyakorlatot illetően. (Napjainkban azonban a pannó már megtekinthető.) Manna néni másik nagy terve, a pannót ismertető, méltató „díszalbum” – aminek megjelenését az avató ünnepségre tervezte – a kéziratok, töredékek alapján leánya, Bényi Eszter textilművész – hagyatékának, szellemiségének hűséges gondozója szerkesztésében, halála után látott napvilágot (A Pannó, Aba-Novák Vilmos monumentális alkotása, 2008. Holnap Kiadó, 72 lap.)

* Az elmondottakhoz tartozik, hogy a jeles évfordulóra Székesfehérvár is igyekezett méltóan megemlékezni. A tavalyi könyvhét egyik kiemelkedő esemény volt, amikor a Vörösmarty Teremben az előbbiekben vázlatosan leírtak elhangzása után bemutattuk Bényi Eszter által Supka Magdolnáról (és családjáról) tárgyi emlékeket bemutató, valamint harminc 50x70 cm-es tablón fotókat és egyéb dokumentumokat feldolgozó kiállítását, s meghallgathattuk az ahhoz is kapcsolódó emlékezéseit. Wehner Tibor művészettörténész az általa szerkesztett (a szerkesztésben közreműködött Bényi Eszter is) Supka Magdolnának az évfordulóra megjelent tanulmánykötetét mutatta be. (A drámai groteszk. Válogatott művészeti írások, 2003. Napkút Kiadó, 427 lap.) A kötet nélkülözhetetlen kézikönyv a művészettörténészek és a művészetek barátai részére egyaránt, annál is inkább, mert Wehner Tibor a névmutató mellett közli Supka Magdolna munkásságának teljes bibliográfiáját is. Ezt követően Féja Endre, Féja Géza fia mutatta be az általa szerkesztett Lélekben társak. Supka Magdolna és Féja Géza levelezése 1937-1976. (Nap Kiadó, 582 lap.) című kiadványt. Féja Géza volt Supka Magdolna első férje, ám elválásuk után is tartották a kapcsolatot. E lenyűgöStettner Béla linómetszete ző „levélregény” nem csak a 20. sz. két jeles

132


személyiségének gondolatvilágába enged betekintést, hanem fontos kordokumentum ennek az időszaknak társadalmi, politikai, irodalmi, művészeti életéről, névmutatója révén számos eddig ismeretlen tényt tudhatunk meg a korszak ismert vagy kevésbé ismert alakjairól. Amikor 1995 novemberében elküldtem Manna néninek az említett lapkivágat gyűjtemény ünnepélyes átadásáról – ahol Fábry Anna irodalomtörténész tartott előadást Supka Gézáról – a készült fényképekről, a következőket írta: „Köszönöm az újonnan megküldött fotókat, Te meg Anna szépek vagytok rajta, én meg púposabb a mesebeli boszorkánynál, de hát úgy vélem, hogy a lélek számít. Ami közös ügyünket illeti, itt több a balfácán, mint hinné az ember. Amúgy dolgozom vakulásig, a Kohán monográfiát befejeztem, most a fotózás, lektorálás stb. van hátra – de legszívesebben már csak régi barátaimmal tölteném a hátralévő időmet, akár veletek, akár húszmillió lapkivágat közegében vagy Ibolykával (Kisteleki Ibolya fehérvári könyvtáros) a turkálóban – legszívesebben Perei Zoltánnál fenn a hegyen, vagy az egykori jászberényi könyvtárban, annyi kedves emlék…” Hát igen, valóban a lélek számít, bár, azt mondják elszáll, de Supka Magdolna itt marad, itt van közöttünk: nem csak az emlékét kell megőriznünk, hanem hitét, erejét, a jó ügyek érdekében végzett mindenkori tenni akarását, szellemiségét. És amit még nehezebben tudunk: utánozhatatlan kedvességgel és közvetlenséggel együtt járó szókimondását, életkedvét, amellyel azonnal belopta magát mindenki szívébe. Erről is szól, ezért is közöljük örömmel Shah Gabriella művészettörténésznek, a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum igazgatójának a Supka Magdolna emlékét felidéző egyik kiállításon elhangzott megnyitóját. Megemlítve, hogy a megnyitó után adta át részére és Shah Timor filmrendezőnek Tenk László festőművész, a T-Art Alapítvány által alapított Supka Magdolna-díjat.

Tenk László kiállításának megnyitóján

SHAH GABRIELLA – „MESTEREK MENTORA” EMLÉKKIÁLLÍTÁS SUPKA MAGDOLNA TISZTELETÉRE

133

Shah Gabriella

„Mesterek mentora” Emlékkiállítás Supka Magdolna tiszteletére (Elhangzott a Józsefvárosi Galériában, 2014. október 17-én.) Óriási megtiszteltetés, hogy a huszadik századi magyar művészettörténet-írás, a vonal nagyasszonya, vagy ahogy jelen kiállítás címe is mondja, a művészek mentorának kiemelkedő alakja, Supka Magdolna művészettörténész, Manna néni születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás megnyitására engem kért fel Bényi Eszter, a tárlat kurátora. Én is, csakúgy, mint Önök nagy tisztelője voltam és vagyok Manna néni személyének és munkásságának. Nagyra becsültem a szakmai munkáját, a kitartását, az erejét, s azt, hogy képes volt tűzön-vízen át a nemes ügyért harcolni. Különösen sokat tett a hatvanas évektől fellendülő magyar grafika értékeinek megismertetéséért. Egy születésnapot vagy egy születésnapi megemlékezést az ember azokkal ül meg, akiket szeret, s akik őt szeretik. Ezért is nagyon szép kezdeményezés, hogy azoknak az elhunyt művészeknek az alkotásait mutatja be a kiállítás, akiknek munkásságával Manna néni sokat foglalkozott. Sok alkotó elfelejtődött volna a világ számára, ha ő nem helyezi az őket megillető helyükre a magyar művészet történetében. Szűkebb hazám, Nógrád megye nemcsak Csohány Kálmánt és Szabó Vladimírt köszönheti Manna néninek, hanem a salgótarjáni rajzbiennálékat is, hiszen

Csohány Kálmán: Barátaim emlékére

Szalay Lajos: Cím nélkül

134 SHAH GABRIELLA – „MESTEREK MENTORA” EMLÉKKIÁLLÍTÁS SUPKA MAGDOLNA TISZTELETÉRE

Kohán György: Madár

Tóth Menyhért: Csorda

óriási szerepe volt a létrehozásában és az első jó néhány kiállítás szervezésében is. Ezért most a nógrádiak üdvözletét, köszönetét is hoztam. Minden bizonnyal Önök is, ugyanúgy, mint én, nagyon érzik Manna néni hiányát. Hiányzik a személye a mindennapokból és a művészeti életből is. Hiányoznak azok a feldúlt telefonjai is, amikor azt mesélte el, hogy éppen kivel, miért kellett egy-egy művészért vagy műalkotásért harcolnia. Megtisztelő volt, hogy beavatott engem (aki: az ő szavaival élve nem, a neoblablát fújtam) ezekbe a csatáiba. Mennyit harcolt Aba-Novákért, Tóth Menyhértért, peres ügye volt Szalay Lajosért. Hiányzik a művészeti életből, mert az alkotók is mindig iránymutatást kaptak tőle. De ugyanúgy nekünk, fiatal művészettörténészeknek is. Én Csohány Kálmán kapcsán kerültem hozzá közelebb, amikor 2001-ben létrehoztuk Pásztón a Csohány Kálmán Galériát. De Gaál István is – a pásztói kötődésű Kossuth-díjas filmrendező – közös pont volt az életünkben. S halála után is sok alkotóművésszel kerültem barátságba Manna néni révén. Jelen kiállításon Aba-Novák Vilmos, Bényi László, Csohány Kálmán, Gadányi Jenő, Ilosvai Varga István, Kohán György, Koszta Rozália, Kondor Béla, Nagy István, Perei Zoltán, Pirk János, Raszler Károly, Rátkai György, Reich Károly, Rékassy Csaba, Rozanits Tibor, Scholtz Erik, Stettner Béla, Szabó Vladimír, Szalay Lajos, Tóth Menyhért, Varga Nándor Lajos, Wagner Nándor és Zichy Mihály alkotásai láthatók. Köszönet jár mindazoknak, akik elhozták műveiket erre a tárlatra, elsősorban Bényi Eszternek, aki a művészek által – megbecsülésük jeleként – Manna néninek ajánlott művek közül is válogatott anyagot, s így még személyesebbé téve a tárlatot. Ehhez járultak még hozzá azok a tablók, amelyeken Eszter egy-egy művész képe mellé az alkotóhoz és Manna nénihez kapcsolódó dokumentumokat gyűjtött össze. Közös fényképeket, kiállítási meghívókat, forrásértékű leveleket Tóth Menyhérttől, Kohán Györgytől, Csohány Kálmántól, Perei Zoltántól és másoktól. Bizton ki merem jelenteni, hogy minden egyes itt kiállított alkotás: remekmű. Ezek a művek nemcsak az alkotójuk szakmában való járatosságának kivételesen magas szintjét mutatják meg; nemcsak olyan választ adnak egy fontos, az emberiség egésze szempontjából kiemelt kérdésre, amelyre még nem volt példa előt-

SHAH GABRIELLA – „MESTEREK MENTORA” EMLÉKKIÁLLÍTÁS SUPKA MAGDOLNA TISZTELETÉRE te; hanem mindezt a belső integritás egy olyan magas fokát megjelenítve teszik, amely évtizedek érlelődését képes egyetlen alkotásba, egyetlen pillanatba sűríteni – hitelesen. Legyen az akár egy cirkuszbódé, egy lelőtt varjú, tó a holdfényben, erdélyi táj, virágcsendélet vagy akár galambdúc. De kiemelkedő Supka Gézáné portréja (Koszta Rozália festménye), vagy Csohány Barátaim fája című alkotása is, mellyel elhunyt barátainak állított emléket. Manna nénivel volt szerencsém viszonylag sokat beszélgetni a művészetről és néhány alkotóról. Egyszer azt mondta nekem: semmivel nem ér fel az, hogy az embernek volt egy pár ilyen barátja. Megmaradtak nekem egy-egy mondatukkal. „Théophile Gautier Zichy Mihályról nyilatkozta, hogy »szörnyű nagy tehetség«, Picasso elmondta Aba-Novákról, hogy egy »barbár zseni«, és Szalay pedig megkapta az Unesco díját. Három nagy franciaországi kiemelkedő személyiség fedezte fel a három nagy rajzoló zsenit. Szalay Lajos pedig Szabó Vladimírre utalva kérdezte, hogy van-e fogalmunk, hogy Memling óta nem rajzolt így ember. A főiskolán úgy rajzolt, hogy el kellett ülni mellőle.” Mesélt Szalay Lajosról, aki „iszonyatosan” tudott lovat rajzolni. „Nekem lóvá válni nem kunszt, – mondta neki Szalay – hanem viszszajönni Szalayba. Tóth Menyhért soha nem akart visszajönni, nem is tudta, hogy átlépett valakibe vagy valamibe. Ez a titka az egésznek.” Beszélgettünk az imaginációról, az ihletről, s így tudtam meg, hogy ő írta az első művészetpszichológiai

135

Koszta Rozália: Supka Gézáné

Perei Zoltán: Erdélyi táj

136 SHAH GABRIELLA – „MESTEREK MENTORA” EMLÉKKIÁLLÍTÁS SUPKA MAGDOLNA TISZTELETÉRE írást 1959-ben az ihletről, melynek címe :A művészi alkotótevékenység vizsgálata a művészetpszichológia szemszögéből. – Nem volt szabad leírni, hogy ihlet, inspiráció, imagináció, Isten, Jézus. Nagy külföldi természettudósok nyilatkoztak azóta arról, hogy tudománynak nincs más lehetősége, csak az ösztönhöz folyamodni, mert a technikai ismereteket már nem lehet tovább fejleszteni. „A zseniális emberek pofon egyszerűek, de valami kiütközik a munkájukból, s ez a csoda. A csoda az egyetlen megoldás, az egyetlen dolog, ami biztos, hogy van, mert nem lehet kifejezni, hogy miből van, meg kell teremteni, mert ha ez megvan, akkor zseniális a mű” – mondta Manna néni. És még egy idézet: „A művészetben és az életben a csodán kívül még érdekes, meghatározó dolog egy mű szempontjából a borzongás. Szabó Vladimír az utolsó vérbeli romantikus sok alkotása ezt képviseli.” A kiállított művek mellett Manna nénitől vett idézetek olvashatók az adott művészről. Rabul ejti az embert az a költői megfogalmazás, ahogyan ő írt. Művészeti tanulmányok mellett novellák, versek is születtek általa, sőt zenei darabot is szerzett. Egyiknek a szövegét szeretném most végezetül idézni, talán nem annyira ismert szélesebb körben: „Ősz lett. Tavaszi ősz lett. A szívemben új élet titka, kínom is táncba hív. Isten kezében ringunk félig ébren. Kis napjainkkal nagy csodákra nyílva. Kacagva ringunk vagy ringunk akár sírva. Ámulva ringunk, de mindig viselősen.” Viselősen: kívánom hát Önöknek, hogy mindenki saját szakterületén Isten kezében ringva alkotóvággyal legyen viselős.

Aba-Novák Vilmos: részlet a „Pannó”-ból

CS. VARGA ISTVÁN – BÚCSÚ SARKADY SÁNDORTÓL

137

Cs. Varga István

Búcsú Sarkady Sándortól (2014. december 17.) Drágajó Barátom! Cum magna humilitate, alázatos lélekkel hajtok fejet koporsód előtt. Családod szeretetéből, bizalmából nagy tisztesség, hogy a Téged tisztelő és szerető író- és költőbarátaid nevében is búcsúzhatom. Égnek az adventi gyertyák az Úrjövet időszakában, a negyedik gyertyalángra várunk. Régi énekünket vigaszként idézem: „A szerető tanítványnak Szent Jánosnak mondatott: »Írd föl: Boldog mindörökké az Úrban elhunyt halott.«” Költőnek születtél, tudatos önképzéssel poeta doctus lettél. Szabadon szolgáló értelmiségi, bibliai értelemben vett servus fidelis tudtál lenni a soproni tájhazában: Isten és ember, a jó ügyek hűséges szolgája. Tudtad: annyit érünk, amennyit másokért élünk. Éppen ezért vere dignum et iustum est – valóban méltó és igazságos, hogy arról szóljak, milyen sokat tanultam szelíd és rendületlen hitedből. Számomra a semper paratus doceri, a holtig tanulás, a másoktól tanulni mindig kész példakép voltál és maradsz mindörökké. Arany János-i értelemben voltál poéta adminisztrátor, Sopron szellemi, művészeti életének organizátoraként munkálkodtál a Civitas Fidelissima tűztornyos városában. Eleven volt benned a hálaérzés, amely a lelki intelligencia fokmérője. Minden jóért, szépért, bizalomért, különösen pedig az isteni gondviselésért, az emberi jóságért hálaérzés töltött el. Te tudtad, milyen hatalmas erő van a megszenvedett igazságban, a szelíd szeretetben, de az isteni törvényeknek való alázatos engedelmességben is. A színváltókról, a „damaszkuszi utat” köpönyegforgatásra használókról, a fantomképző értelmiségi megosztottságról szólva, Németh Lászlót fejből szoktuk idézni: „Vagy magadat mented s az ügy romlik meg körülötted, vagy az ügyet mented s magad pusztulsz bele.” Igazságszerető bátor emberként vontad le a következtetéseket. Egész életedet és sokrétű munkásságodat a Soli Deo Gloria életelve jellemezte. Sok szépet, jót, és igazat sugároztál oktató munkáddal, műveiddel, egész habitusoddal. Tudtad, milyen sokra tanít a tudomány, de nem feledted, mi mindenre tanít meg a hit. Tanú és tanulság voltál: nemzedékeket nevelő, tiszteletre és szeretetre méltó, karizmatikus Tanár: tiszta lélek, tiszta Ember: Didaszkalosz, Magister emeritus. Veled mindig öröm volt a találkozás, a két- és többszemélyes szellemi lakoma: baráti szimpózium. Fejből idéztük a Paradiso 19. énekének híres sorát: Oh beata Ungheria, se non si lascia piu malmenare! (Ó boldog Magyarország, csak ne hagyja magát félre vezetni már!) Te értetted, mit jelent: a 104. zsoltár 28. verse: „Dante Te illis colligent.” – „Megadod nekik, és ők összegyűjtik.” Összegyűjtő, megtartó erő voltál Sopronban: genius loci – a Németh László-i minőségeszmény jegyében. Tudtad, misztérium a legistenibb emberi vágy és cél, „a Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot.” Búcsúzom Tőled, aki Lélekben is mindvégig márciusi fiú maradtál. Olyan

138


jeles költőtő és műfordító, a magyar irodalom kiválósága voltál, akit 70. születési jubileumán Kalász Márton, a Magyar Írószövetség akkori elnöke külön levélben köszöntött. Búcsúzom a csodálatos Embertől, aki Benda, Babits és Németh László nyomán – az értelmiség hívatását, az írástudók felelősségét példamutatóan képviselted a soproni hegykaréj alatt. Köztünk az ökumené jegyében édes anyanyelvünk és a magyar irodalom szeretete volt az aranyhíd. Márai Sándort hívom bizonyságul: „Számomra az életem nagy misztériuma, és hálás vagyok a sorsnak, hogy anyanyelvem a gyönyörű magyar, (…) hallgatni is csak magyarul tudok arról, ami számomra becses.” „van valami, ami számomra az élet egyetlen értelme: a magyar nyelv.” (…) „Csak magyarul érted e szót: »szeretlek«. / Pillangó, hattyú, csillag, angyalom – / E nyelven lesz csak több mint fogalom…” Fölötted Sopron hármas csillaga, az emberség, a tudomány és a türelem csillaga ragyogott. Méltán nevezett Jánosy István Kölcsey örökösének: „Sarkady nemcsak szóval hirdeti a Paraineisis elveit, hanem egész emberi – iskolai és közéleti – szereplésében is ezeket az elveket valósítja meg. Nála etikum és esztétikum azonos tőről fakad, és mindkettőnek motorja: igényesség volt önmagával szemben.” Erős hittel, reményteljes, patrióta verseket tudtál, és mertél írni. A soproni Szent Mihály-templomra architektúrai szépségű, kőből, fából, mértani vonalakból poézist teremtő költemény zárlata korparancs: „Békével járjon mind, aki jót akar, / Legyen horvát vagy német avagy magyar – / És bármelyik hit is nevelte, / El ne feledje, hogy egy az Isten.” Egyik maradandó versimádságodból, A soproni várostoronyra című költeményedből, – Tillai Aurél ünnepi kórusművének szövegéből – idézem: „Századok omlanak el, de te itt állsz híven a völgyben, S őrzöd a vén várost, kőderekú Kapuőr. (…) A nagyvilágon e kívül / Számára nincs haza; / Vezesse útján égi jel, / A Hűség csillaga! Eljön az új ezer év, vele eljön az új Magyarország; / Óva tekints le reá, soproni hű Kapuőr! Bástyánk voltál, jelkép lettél; lélek, erő légy, / S tettre hevítve a mát, múltra, jövőre vigyázz!” Igehelyet idézek: „Én ígérem neked, az egyetlen Úr, nem tűnsz el nyomtalanul.” Fiat és lányt adott Neki az Ég, unokáinak szerető nagyapát. Életművét élete tanúságával írta alá. Tanulságát Sándor fiának útravalóul adta. a Szent István-i Intelmek, a Kölcsey Parainesis szellemében hagyta örökül, amint tette ezt Rónay György Fiamhoz című versében: „…utam hiába mégse volt, ha más majd célhoz ér helyettem. Fiam! (…) Helyettem is légy fényes tűz majd korod ormán.” Sugárzó szeretetedben, az „Uram, jó nekünk itt lenni” örömével éreztük: Veled az Isten. Ihletforrás volt számodra a korunkban méltatlanul lenézett „családi-hitvesi kötészet” is. Házasságodból (1963 szeptemberében esküdtetek meg Magdolnával) két gyermeketek született: Sándor és Magdolna. A boldogság időszakában írtad az Üdvözlégy című verset, melyben szerelmednek állít emléket: „Teérted érdemes volt / Halálra megszületni: / Életem napvilág / Lelkem felemelője, / Légy majd, ha jön az alkony, / Szemhéjam lefogója, Ámen.” A boldog éveket feleséged betegsége miatt a bánat időszaka váltotta fel. Nyolc éven át megfeszített erővel ápoltad imádott hitvesedet, de a gyilkos kór végül győzedelmeskedett a test felett. Vigasz, lelki ajándék volt ekkor számodra a poézis, a


139

költői szóművészet, a kreatív alkotás. Megszületett költészeted kétszer négysoros, legmegrázóbb szerelmes verse, a Rövid levél a szerelemről.: „A lelkedet tartsd meg magadnak. / Köszönöm, vidd a testedet. / Lihegj vagy sóhajtozz; az egyet / Ketté-hazudni nem lehet. / P. s. / Kit a sivatag napja sújtott, / S egy korty vizet kér még szemével, / Hiába kínálod palackból / Hidrogénnel vagy oxigénnel.” Életed mélypontján átélted a kegyelem születésének csodáját: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.” „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogja, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt.” Most eljutottál a „Szépséghez, mely bezárja az ajkakat.”(Folignói Szent Angéla.) Kedves Gyászolók! Sarkady Sándor költő, író, műfordító, szerkesztő, irodalomszervező nagy elődök nyomán volt szellemi templomépítő. Életművében az értékskála csúcsán a költészete jelenti a főhajót, műfordításai és esszéírói, szerkesztői munkássága pedig a mellékhajót. Írom korom címen adta közre gyűjteményes verseit és versfordításait. Önjellemző címadással, Minden élet szolgálat jelentette meg jegyzeteit, esszéit, kritikáit. Az Írom korom. Versek és versfordítások (Edutech Kiadó, Sopron, 205.) hátoldalán, Fodor András tollából olvasható megállapítások ma is igazak, a belőlük eredő feladatok pedig megoldásra várnak: „Sarkady Sándor (…) gyűjteményéből fájdalmasan kitetszik, milyen kárt okozott a korábbi kultúrpolitika azzal, hogy ilyen színvonalú erkölcsi, művészi értelemben egyaránt kiemelkedő költőt nem ismerhetett meg az ország. (…) Sarkady mind mondanivalójának súlyával, mind pedig művészi kidolgozottságával szorosan kapcsolódik a magyar költészet legnemesebb hagyományaihoz. (…) Saját emberi sorsán keresztül is érzi az ötvenes évek, majd – az 56-os forradalom lobogása után – a kádári elnyomás minden keserűségét. (…) Forradalmi naptára pontos és vérlázító, 56 utáni versei pedig az 1848/49-es szabadságharca leverését követő gyászos időszak népköltészetét idézik. Büszkén mondhatja, hiszen élete, versei is tanúsítják Számadását: „Élősdi, hitvány fagyöngy sose voltam – / Gyalázatomra nem virultam.” (…) Szólni kell (…) műfordításairól is. Remek Lermontov-, Blok-, Paszternák- és Vinokurovversek találtak Sarkadyban értő és formailag-tartalmilag egyaránt hű tolmácsolójukra. Ahogy pedig műfordításait saját versei sorába igazítja, az a tudatos és egymást erősítő szerkesztés kiváló példája.” Ritka manapság a Sarkady Sándorhoz hasonló, közösségben gondolkodó, érte ilyen eredményesen munkálkodó, költőként még a gyerekekre is gondoló, példa értékű ember. Nem lehet véletlen, hogy Sarkady gyermekverseiről Csanádi Imre fontos dolgokat fogalmazott meg: „…gyermekverseiben ép, kulturált nyelv, jó formaérzék dominál. Eleve realista indíttatású, kellő szürrealista ízekkel megfűszerezve. Többlete a költő sok évtizedes pedagógusi gyakorlata, ez eleve a magukat gyerek-ügyekbe ártó verselők tarka sokasága fölé emeli. Komoly megbecsülésre érdemes költői értéket tapasztalok kulturáltan zsongó, szép, felelősen megalkotott apró verseiben. A legkisebbeknek szánja, de az ép érzékű »nagyok« is gyönyörködhetnek benne.” Sarkady Sándor jóságáért, szeretetéért hálát adunk a Teremtőnek, Néki pedig

140


nagy köszönet mondunk. Mondjunk áldást: „Sanctificetur nomen tuum…” – „Szenteltessék meg a te neved” (hagiaszthétó to onoma – Geheiliget werde dein Name! Hallowed be thy name – Votre nom soit sanctifié – Da szvjátyitszjá imjá tvóje). Látjátok feleim, (…) Okuljatok mindannyian e példán…” Kiáltsátok háromszor: „Kyrie eleison! Kyrie eleison! Christe eleison! Uram irgalmazz! Uram irgalmazz! Krisztus kegyelmezz!” A Babitsot elsirató Radnótit idézem: „béhunyt szemed nem lát több éjszakát. / Örök világosság, kibomló égi láng / röppen feléd a földi füstön át.” Utolsó találkozásunkkor, november 25-én délelőtt, az Ikva-parti Fűzfa soron, a családi szeretetszigeten – sok terve ellenére is – in Spiritu útra készen találtam a csodálatos Édesapát, Nagyapát, Barátot. A felelős barátság örömével és reményével feladatokról is beszélgettünk: a 35 év alatt megjelent Soproni Füzetek 28 kötetéről, a Várhely sorsáról is… Most visszaemlékezve, fohászként sóhajtom – csak egy betűt megváltozatva Zrínyi szavain: Sors bona, nihil aliud – Mors bona… Hiszem, megadta Néki az Ég a mysterium passionis vállalásával kiérdemelt szép élet után: a jó halál kegyelmét. Kedves Gyászoló Család! Tisztességtevő Gyülekezet! Csendbe térnek a dalok… Sarkady Sándor emlékét érzékeink végső virrasztásáig meg fogjuk őrizni, és szívünkkel sem feledjük. Élete példája, költői, írói, szerkesztői örökségének a sorsa, a babitsi léptékű és szellemiségű organizátori és szerkesztői munkássága nemcsak Sopron és Nyugat-Dunántúl humán értelmiségének, de az egyetemes magyar literatúrának is lelkiismereti vizsgája marad. Drágajó Sándor! Mélyen humanista és hitbéli meggyőződésed, a vállalt eszmék mellett való kiállásod, jóságod, mások iránti szolidaritásod időtlen érvényű: „A mű nemcsak betű, hanem magatartás is” (Márai). Szeretteidet itt a földön áldja és őrizze, Téged pedig az égben áldjon meg az Isten – mind a két kezével! Amen!

MÁRIÁS JÓZSEF – A MAGVETŐ VÁNDORAPOSTOL

141

Máriás József

A magvető vándorapostol Emlékkönyv Jáki Teodóz atyáról Istennek köszönjük, hogy miénk volt és maradt, mert szeretettel szívünkben tovább él, nem halt meg, csak távol van.” (Szent Ágoston)

Százhárom vallomás/emlékezés antológiáját* tartjuk a kezünkben, melyeket egy név – Jáki Sándor Teodóz bencés atya (1929. május 12. – 2013. január 8.) – fűz egybe. Nem lehet ezt a kötetet úgy a kezünkbe venni, hogy, ráhangolódásként, előzőleg ne pillantsunk, olvassunk bele az általa írt Csángókról, igaz tudósítások című, méltán több kiadást megért kötetbe, hogy ne hallgassuk újra s újra a Jáki Sándor Teodóz énekel és tanít című hangfelvételt, hogy ne lapozzuk fel Cs. Varga István Rokonföldön című kötetét, amely Teodóz atya kalauzolásával Erdélyben és Csángóföldön tett szellemi utazás lírai töltettel, tanítványai alázattal megírt útirajz – mindhárom ahhoz segít hozzá, hogy ember- és lélek-közelből ismerjük meg azt az Embert, aki „egyike volt Isten ajándékai”-nak. A kötet százhárom emlékezést/ vallomást ölel fel, azon szerencsésekét, akik személyesen ismerhették, de hozzájuk társíthatnánk még azon tíz- és tízezrekét, akik ugyancsak megmártózhattak szellemi kisugárzásának szivárványfürdőjében, részesedhettek imádságos lelkületének kegyelmi ajándékában. Ideálokat romboló világunkban, nemzeti, emberi, erkölcsi értékeinket devalváló, tagadó, szétzúzni kívánó korunkban Jáki Sándor Teodóz atya alakja, személyisége, lelkisége példaképként áll előttünk. Boldogok azok, akik személyesen ismerhették, hallhatták a „szürke fejű öreg bácsó” tanításait, szentbeszédeit, baráti szavait, a Szűzanya tiszteletét hirdető, szüleink megbecsülésére buzdító példázatait, kifogyhatatlan élményeit, szilárd lelki egyensúlyt és harmóniát sugárzó lelkiségét. Személyiségképének, portréjának elkészítéséhez megszámlálhatatlan színkavalkád kínálkozik e kötet lapjain. Az olvasót – s a szemleírót – rabul ejtik az elismerést, tiszteletet, csodálatot, kegyeleti tisztelgést árasztó szavak, gondolatok, amelyekkel az ének- és zenetanár, a karnagy, a közösségépítő, a népi imádságok gyűjtője, a vándor, a zarándok, az előimádkozó és -éneklő szent ember, a csángók apostola emlékét elénk idézik, elhalmozzák. Azt az Embert, aki élte áldott évtizedeiben „lelkes volt és lelkesített”, mindvégig, mindenhol és mindenkor „szolgálni akart, ahol csak tudott”. Miként tükröződik ez vissza a kötet lapjain megszólalók mondataiban? Ahány emlék, annyi tükörkép s mindenikről Teodóz atya jóságos arca, szelíd szeme néz vissza ránk. Mily felemelő példatár állítható össze belőlük?! Íme néhány – szubjektíven – kiragadott példa: „…fényhordozó volt, és fényt hagyott maga után”; „…a derű, a lendület, a fáradhatatlanság, a nyitottság, a közvetlenség, a kötelességtudat, nagy munkabírás ismérvei jellemezték legjobban”; „…egyszerre volt jelen lényében: bölcsesség, derű, emberszeretet, megértő türelem, rendíthetetlen

142


hit, elszántság, legendásan nagy munkabírás, a nehézségektől vissza nem riadás, önzetlenség, sziporkázó humor, hatalmas tárgyi tudás, kiváló kapcsolatteremtési képesség és nem utolsó sorban tántoríthatatlanul szilárd elkötelezettség a magyarság, ezen belül a legsanyarúbb helyzetben lévő nemzettársaink iránt”; „…a Jóisten Szent Muzsikus Szerzetes Szolgája”; „…a hazaszeretet, a helytállás, a megmaradás parazsát táplálta”; „…a közösségépítés mestere”; „…a külhoni Magyarország »nagy embere«”; „…tudást, örömet, mosolyt adott mindenkinek”; „…éltető ereje a másokért élés”; „…jelenlétével képviselte, szavaival hirdette, cselekedeteivel tanúsította a kereszténység lényegét”; „…a Musica Sacra tanítója”; „…reményt vitt a csángók földjére, hitet és reményt hozott a Kárpát-kanyaron túlról – Magyarországra”; „…áldás tudott lenni az egész magyarság számára”; „…hitte: a kardnál erősebb a szeretet, a hit, az imádság a legfőbb egységet teremtő erő”; „…kereszténységben, egyetemes magyar nemzetben gondolkodott”; „…korunk leghűségesebb magyarja”; „a csángók apostola”; „…nemzedékekben hintette el a magot: a szülőhely, a haza, minden magyar ember és minden nemzeti érték tiszteletét és szeretetét”; …soha nem volt rest útra kelni századszor; Bibliát, vigaszt, gyógyszert venni és vinni ötszázadszor is. Kórust vezényelni, fiatalt és idősebbet tanítani és példát mutatni ezerszer és ezerszer. Tevékeny, szeretetreméltó és minden jóra serkentő pap-tanárként, az egyetemes és magyar kultúrát gazdagító, terjesztő, erőt és magabiztosságot sugárzó embere volt az Úrnak.” A kötet lapjairól kibontakozik az a gazdag életút – a szolgáló szereteté –, amely megérintett mindenkit, akivel valaha is találkozott. A több mint ötezer, általa gyűjtött népének ezredévnyi időt ölel át, maradt meg a néplélekben, őrizve azt a hallgatózó fülek elől, őrizve azt a tiltó egyházi és világi rendelkezések ellenére, különösképpen a végeken, az leszakított területek falvaiban. És Ő visszaadta azokat nekünk. Olyan ez a könyv, akár a breviárium: egyvégtében talán nem is volna szabad olvasni, hanem lelkigyakorlatként elmélkedni az írásokból fakadó gondolatok, a bennük feltárt eszmények, értékek felett, erőt gyűjtve, merítve a bennünket körülvevő közönnyel, a nihil sátáni támadásaival szemben, hogy magunk is Jézus-hordozókká, hitüket bátran megvalló keresztényekké váljunk. Az elszakított területeken tett sokszori látogatásain tudatosult benne, hogy „mily szorosan összefügg egymással az anyanyelvű hitélet és a nemzetiségi önazonosság tudata”, mily romboló lelki és nemzeti genocídium annak megtagadása, a magyar szó kitiltása templomainkból, iskoláinkból, közintézményeinkből. A Csángóföldön tett zarándokútjain meggyőződhetett arról, hogy „a románosítás fő eszközei azok a közülük származó papok, akiket bentlakó szemináriumi tanuló éveik alatt teljesen elidegenítenek kibocsájtó közösségüktől és anyanyelvüktől, megfosztanak eredeti identitásuktól.” Ha Teodóz atya elolvashatná az elvesztése fölötti fájdalmunkról szóló sorokat, erőst felülbírálná, mondván: sosem a halálról kell beszélni, hanem égi születésnapról. A születés pedig örömre és hálaadásra indít: „Köszönjük, Istenünk, hogy megajándékoztál Teodóz atyával.” Csodálatos örökséget hagyott ránk! Úgy érezzük: kevés, erőtlen a szó, hogy azt a maga valójában megköszönjük, megháláljuk, megbecsülhessük, méltóképpen értékelhessük. „Ajándék volt ő, egyszeri és megismételhetetlen.” Az ajándékot pedig illik megköszönni. Jáki Teodóz atya esetében


143

mindenekelőtt Istennek! – amint azt írásunk jeligéjeként idézett Szent Ágoston tette a maga idejében. Tesszük mi is – tanítványai, tisztelői – e lap hasábjain. Ismét a kötetben olvasható tisztelgő sorokból válogatunk egy jelképes csokorra valót: „…szellemi vándortárs marad az elköltözött tiszta eszmék, magas értékek vállalásában, egyház- és nemzetszolgálatban”; „…igyekezni fogunk, hogy távozásán érzett szomorúságunk sose legyen nagyobb, mint hálaadásunk és örömünk azon, hogy sokáig köztünk volt, és élveztük tanítását, barátságát”; „…köszönjük a barátságot, a sok-sok tanítást! Köszönjük, hogy megerősítettél bennünket hitünkben, magyarságunkban. Megtanítottad nekünk, hogy nyitva tartsuk szemünket, szívünket, lelkünket, hogy meglássuk és befogadjuk a reánk bízott örökséget”; „…adjunk hálát Istennek az ő gazdag munkásságáért, hordozzuk őt imádságunkban, kövessük életünkkel”; „…most, hogy elment, már nem ő szól hozzánk közvetlenül, hanem Isten üzen általa. A mi feladatunk, hogy ezt a gazdag szellemi örökséget, melyet ránk hagyott, ápoljuk, és másokat gazdagítva éljünk belőle.” Emlékezésünk, méltatásunk méltó befejezéseként idézzük mi is a próféta szavait: „Akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok.” (Dániel 12;3.) Teodóz atya csillag számunkra, Istenhez vezérlő csillag, Jézus-kereső utunkon világító fáklya. Magunk is hittel valljuk, őrá is alkalmasnak, illőnek tartjuk és idézzük klasszikus költőnk, Arany János Széchenyi emlékezetére írott igazgyöngy-csillogású sorait: „Nem hal meg az, ki milliókra költi / Dús élte kincsét, ámbár napja múl; / Hanem lerázván, ami benne földi, / Egy éltető eszmévé finomul, / Mely megmarad s nőttön nő tiszta fénye, / Amint időben, térben távozik; / Melyhez tekint fel az utód erénye: / Óhajt, remél, hisz és imádkozik.” Köszönjük Bíró László püspök úr, a Bencés Diákszövetség emléket állító nemes szándékát, a kötet fáradhatatlan szerkesztőjének, munkatársának és a kiadás gondozójának a munkáját, a győri Szent Mór Bencés Perjelség és minden támogató, közreműködő szerző munkáját, a kiadó vállalkozását! Isten áldja mindazoknak a nemes áldozatát, törekvését, akik ezt a csodálatos emlékkötetet a kezünkbe adták – mindannyiunk lelki épülésére, gazdagodására. Ferenc pápa a 2015-ös esztendőt A megszentelt élet évének nyilvánította. A kezünkbe adott csodálatos kötet kiváló „segédeszköz” ahhoz, hogy fogalmat, képet alkothassunk arról, hogy milyennek is kell lennie annak az életútnak, szolgálatnak, hivatástudatnak, arról, hogy valóban megvalósíthassa azt az életideált, amelyet azoknak kell követniük, akik Isten, az evangélium hirdetése és az egyház szolgálatába szegődnek, akik a nemzet, a család, az emberi méltóság és szolidaritás, a tárgyi és szellemi örökségünk védelmére kötelezik el magukat. A kötetet kiegészítő Életrajzi vázlat igazi szerzője Teodóz atya, ez csupán az ő önéletrajzának kivonata. A tudományos és közéleti szervezetekben betöltött tagságának, kitüntetéseinek és írásainak adattára „tárgyiasítja” azt az életutat és munkásságot, amely nevéhez kötődik, amelyet Isten kegyelméből megfuthatott, megvalósíthatott. *A Vándorapostol – Jáki Sándor Teodóz OSB emlékezete; Győr – 2014.

144

MIKLÓS JÁNOS KERÁMIÁJA

Miklós János – Életfa lóval, kerámia

STANYÓ TÓTH GIZELLA – „ÚGY SZÉP A RÉT, HA MINDEN VIRÁG NYÍLIK RAJTA”

145

Stanyó Tóth Gizella

„Úgy szép a rét, ha minden virág nyílik rajta” Vallja a Br. Eötvös József-sajtódíjas Bata János költő, műfordító, az Aracs folyóirat főszerkesztője Mélységes csend övezte honi tájainkon – irodalmi berkekben is –, hogy a Magyar Páneurópa Unió (MPU) 15. alkalommal odaítélt Báró Eötvös József-sajtódíj egyik díjazottja égtájunk szülötte, Bata János költő-műfordító, a horgosi Október 10. Általános Iskola némettanára, az Aracs folyóirat főszerkesztője. Ezúttal főként az Aracs-szellemiség hirdetését, valamint költői, műfordítói tevékenységét köszönti a rangos elismerés. Az Eötvös-sajtódíjat az elmúlt év végén (november 28án) Budapesten, a Klebelsberg Kultúrkúriában, a Rendszerváltozás ’89 – siker vagy kudarc? címmel megrendezett kerekasztal-beszélgetés ünnepi részében adta át dr. Andrássy Gábor, az MPU elnöke a kitüntetetteknek, Bata János mellett Fázsy Anikónak, a Nagyvilág folyóirat főszerkesztőjének és Megyeri Dávidnak, a Magyar Nemzet főmunkatársának. A díjazottakat dr. Juhász György irodalomtörténész, Körmendy Zsuzsanna író és Wodianer-Nemessuri Zoltán méltatta. Az MPU eddigi díjazottjai nemes, nemzeti, ugyanakkor európai értékeket, egyetemes humán szellemiséget szorgalmaznak nemcsak Magyarországon, hanem az egész Kárpát-medencében. „Nem túlozunk, ha azt állítjuk, hogy valamennyien az összmagyarság érdekeit szolgálják írásaikkal, tevékenységükkel, bárhol éljenek is a nagyvilágban” – olvashatjuk a méltatásokban. S teszik ezt úgy, hogy hozzájárulnak az MPU programja megvalósításához. Hiszen az MPU „kifejezett célja, hogy szorgalmazza az itt élő népek szoros együttműködését és barátságát”. A 25 éve újraalakult „MPU nagyra becsüli a szomszéd országokat, az ott élő népeket, és ugyanezt kéri a náluk élő magyarság részére. A határainkon túl élő magyarok lehetnek egyszerre hű polgárai államaiknak, ugyanakkor hadd élvezzék az összes európai nemzetnek kijáró autonómiát. Ez a gondolat szorosan kapcsolódik a Régiók Európája koncepcióhoz, mely az egész kontinens érdekében áll”. A vállalkozások után negyed évszázaddal sem könnyű ezen célok megvalósítása. Az Aracs folyóirat sajátos módon vállalta ezt a küldetést. Az elgondolásról, a kezdetről beszélt (2009 október elején) Bata János Székesfehérváron, a Fehérvár! Téged köszöntsön énekem! versírói pályázat különdíjának átvétele után a Határon Túli Magyar Irodalom Napjai rendezvényen. István király városában, ahol a beavatottabbak még mindig korabeli köszöntéssel üdvözlik egymást: „Adjon Isten részt a könyörgésben!” Aktuális lenne napjainkban is sok esetben. Bata főszerkesztő fehérvári előadásának részlete mintegy bevezeti beszélge-

146


tésünket is, amelyet a minap Szabadkán, a Magyar Főkonzulátuson rögzítettem, Teleki Júlia legújabb könyvének bemutatója után. „Az Aracs nemcsak a délvidéki magyarság közéleti folyóirata, hanem a Kárpát-haza magyarságának szabad fóruma. A neve helyénvaló, mert az aracsi pusztatemplom a Délvidék egyik jelképe. Az ezeréves múltra visszatekintő templomrom olyan, akár a délvidéki magyarság: az évszázadok pusztítását magán viseli, már tető sincs fölötte, de mindenféle rombolás ellenére mégis ott áll, még ha magányosan is, a puszta, a nagy semmi közepén. A folyóiratnak gyönyörűséges kivitelezésű, fényes, színes fedőlapja van, minden lapszám egy-egy magyar művész alkotásait mutatja be a külső és a belső borítókon. A stilizált rovásírásos cím mellett Szent István arcképe látható. Az arckép nemcsak egy portré, hanem annál sokkal több: a fej alakját a tökéletesség jelképe, a kör öleli körbe, de ez a kör ugyanakkor a Nap, a Hold és a Világ, azaz a Föld is, belőlük mintegy kinőve a kettős kereszt. Az arc, a bajusz és a haj valójában két, egymással érintkező fecske, a lélek szentséges madara, amely a lelkeket, lelkeinket viszi csőrében a világok között. Minden belső lap alján is ott van ez a Szent István-i arckép. Az Aracs első száma 2001 augusztus 20-án került az olvasók elé, és azóta, évente négy lapszámmal jelentkezik. A Délvidéken kívül élő munkatársaknak köszönhetően a Kárpát-hazában élő magyarság otthon van a lapban, szabadon oszthatja meg gondolatait. Az Aracs indulásakor az egykor jugoszláv, majd szerb kommunista elkötelezettségű honi értelmiség azonnal megtámadta a lapot. A legfőbb vád a szerkesztőség ellen a túlzottnak mondott eszmeiség volt, de még ennél is tovább mentek: magyar nacionalistáknak nevezték a szerkesztőség tagjait, de ahhoz azonban már nem volt hatalmuk, bár nagyon szerették volna, hogy az Aracsot elhallgattassák.” Az olykori megrázkódtatások ellenére az Aracs rendszeresen megjelenik 2001. augusztus 20. óta. A Br. Eötvös József-sajtódíj nemes elismerés mind a főszerkesztőnek, mind a folyóirat szerkesztőségének. A díjhoz az elsők között gratulált a Magyar Miniszterelnökség parlamenti államtitkára, L. Simon László miniszterhelyettes. Levelében olvashatjuk: „Meggyőződésem, hogy eddigi munkássága nagyban hozzájárult a vajdaság magyarság identitásának megőrzéséhez.” Mit érzett abban a pillanatban, amikor megtudta, hogy Ön is e nemes magyar elismerésben részesült? – kérdeztem Bata főszerkesztőt. – Nagyon megörültem neki, és természetesen hatalmas elismerésként élem meg, hogy ilyen rangos elismerésben részesülhettem. Az első gondolatom az volt, hogy ezt nem én magam érdemeltem ki, hanem mindannyian, akikkel az Aracsot készítjük, írjuk. Elsősorban azoknak a szerzőknek

az érdeme, akik minden egyes számot megtöltenek az írásaikkal. S természetesen ez a díj jár azoknak a közvetlen munkatársainknak is, akik segítenek a szerkesztésben. Nem utolsósorban említem a Gubás házaspár nevét; Ágotát és Jenőt, mert, ha ők 2001-ben nem gondolják komolyan, hogy itt nálunk, a Délvidéken létre kell hozni egy olyan független szellemiségű folyóiratot, amely az egész nemzetet szolgálja, akkor az Aracs nem létezne. És nem

STANYÓ TÓTH GIZELLA – „ÚGY SZÉP A RÉT, HA MINDEN VIRÁG NYÍLIK RAJTA” létezne az Aracs Alapítvány sem, amely megpróbálja ennek a folyóiratnak az anyagi hátterét biztosítani. A díj másik része talán, az én irodalmi munkásságomhoz is fűződik valamelyest. Ezt a díjat azoknak a magyar alkotóknak adják, akik a magyarságot megpróbálják európai vetületben is láttatni, megmutatni. Annak a néhány fordításkötetemnek is köszönhetem, amelyet az elmúlt évtizedekben sikerült létrehoznom. Elsősorban a XX. század második felének osztrák költészetéből, irodalmából fordítottam, s talán emiatt is gondoltak rám a díj kurátorai, s hogy megkaphassam ezt a kitüntetést. Annak fényében, hogy itthon az Aracsot, a köré tömörült társaságot: írókat, munkatársakat, támogatókat, enyhén szólva, nem övezi kellő figyelem, talán még nagyobb jelentősége van az Eötvössajtódíjnak. Jelzi az anyaország odafigyelését, törődését. Honi mindennapjainkon átszűrve azt is látjuk, hogy nem minden esetben helytálló a mondás, hogy „senki sem lehet próféta a saját hazájában”, mert aki, jelképesen szólva, közelebb van a tűzhöz, az másként melegszik. Ez még inkább növeli a díj jelentőségét – itthon. – Így igaz. Mint említettem is, elsősorban azokat a szerzőket illeti köszönet, akik számról számra jelen vannak az Aracsban, és az együtt gondolkodást elősegítik. Sikerült azt az alkotóműhelyt továbbvinnünk, amelyet másfél évtizeddel ezelőtt elkezdtünk. S az sem mellékes, hogy mi a szerzőinknek soha sem tudunk tiszteletdíjat fizetni, s ennek ellenére nemcsak az itthoni, a délvidéki szerzők vannak jelen a folyóiratban, hanem az egész Kárpát-medencéből. Sőt, az egész világból, hiszen vannak szerzőink, akik rendszeresen

147

jelentkeznek Ausztráliából, Amerikából is. Nos, ami a mellőzést, a nem megfelelő figyelmet illeti, sajnos, ez így igaz. A délvidéki szerzőink is sokkal nagyobb megbecsülést, tiszteletet érdemelnének. Fájó pontja az egész történetnek, hogy a Magyar Nemzeti Tanács Vajdasági magyar kulturális stratégia 2012–2018 c. tanulmányában az Aracs még mindig úgy szerepel, hogy a benne megjelenő szövegek színvonala dilettáns, s ha netalántán leküzdené a színvonalhiány és a durva, személyeskedő hangvétele okozta hátrányokat, kétségtelenül helye volna a vajdasági magyar folyóirattérben. Azaz: az MNT szerint maga az Aracs, a szerzői és a szerkesztői is egytől egyig dilettánsok, valamint így, ilyen „dilettáns” módon még csak helye sincs a honi folyóirattérben, hiszen a felelős szerkesztő, Lovas Ildikó, föltételes módot használ az Aracsot illetően. Hiszem azt, hogy az MNT-nek egy napon el kellene jutnia a nemzeti minimum szorgalmazásához, ami tömöríteni tudná a Délvidéken/Vajdaságban élő magyarságot. Ha van egy ilyen folyóiratunk, amely kritikusan, olykor felnagyítva viszonyul jelenünk problémáihoz, az csak előnyére válhat közösségünknek. – Mi jogosan mondhatjuk: Úgy szép a rét, ha minden virág virágzik rajta. Az Aracsban mi továbbra is teszszük a dolgunkat, úgy, ahogy eddig is tettük. Ez az érem egyik oldala, a másik meg, ha egyszer az MNT nagyobb figyelmet szentelne akár a folyóiratnak, akár az Alapítványnak, szerzőinknek, azt örömmel fogadnánk. Vajda Gábornak, az Aracs egykori, korán elhunyt főszerkesztőjének kritikus,

148


de építő jellegű szemléletét még azok is elismerték, akik nagyon bírálták. Főként merész kiállása, elemzései, írásai, könyvei miatt. Hitvallásszerű, jelenünkön átszűrt életlátását az Aracs folyóirat újra és újra megeleveníti. – Remélem, ez így van. Ezt látják az olvasóink, a szerzőink is. Az, amit Vajda Gábor annak idején megfogalmazott, mind a mai napig érvényes. Nemcsak a fájdalmainkról, a sérelemről kell beszélnünk. Ennél ma már

több kell: láttatni a fájdalmakból, a sérelmekből kivezető utat is! Próbáljuk ezt az elképzelést, gondolatiságot folytatni. Nagyon remélem, hogy az Aracsnak az őszintesége, a nyitottsága, valamint, hogy nyíltan föl merjük vállalni a meglévő problémákat – minden egyes számban visszatükröződik. Ily módon, ahogy említette, ha onnan föntről lát bennünket Vajda Gábor, akkor, remélem, együtt örül velünk. A Br. Eötvös-sajtódíj őt is megilleti. 2015. január 21., 11:57

Tartalomjegyzék Ars-vonások Bozók Ferenc Kondor Katalin Fenyvesi Ottó Gyöngyösi András Ambrus Lajos

Recommend Documents