TARTALOM TÁJÉKOZÓDÁS. Világirodalmi folyóirat Alapítva: október

Világirodalmi folyóirat Alapítva: 1956. október

LVI. évfolyam, 11. szám

2011. november

TARTALOM

DOBOS ÉVA Az udvarház kulcsa .................................................................................................. ALVARO MUTIS Az Araucaima udvarház (Dobos Éva fordítása) ........................................... TOMAS TRANSTRÖMER versei (Tôzsér Árpád, Mervel Ferenc, Lackfi János fordításai) ........................................................................................... KATE CLANCHY A Nem holt és a Megmentettek (Katona Terézia fordítása) ................... NACUISI BANJA haikui (Bakos Ferenc fordításai) .......................................... ALMÁSSY ÉVA Robert Browning nem jött el (Lukács Laura fordítása) ............................

803 804 822 827 837 844

TÁJÉKOZÓDÁS ALBERT GÁBOR Bibó István az idô sodrában ................................................................................. TELLÉR MÁRIA Néhány szó az elektrográfiáról ........................................................................... PÁLFALVI LAJOS Czes³aw Mi³osz lengyel irodalomtörténete ...................................................

NV11-11.indd 801

866 874 877

2011.11.13. 16:40:46

ÁDÁM PÉTER Búcsú Raýman Katalintól ...................................................................................... Haikukonferencia Tokióban .....................................................................................

880 883

KÜLFÖLDI SZERZÔINK .............................................................................................

884

Látogasson el honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója:

Nemzeti Kulturális Alap

NV11-11.indd 802

2011.11.13. 16:41:06

DOBOS ÉVA

Az udvarház kulcsa

Álvaro Mutis e rejtélyes elbeszélése, amely egy novelláskötet címadója lett, 1973ban jelent meg; a könyvhöz Gabriel García Márquez írt elôszót. Az írás születésérôl szólva Mutis elmesélte, hogy egy alkalommal Bun ~uel azt állította, szerinte lehetetlenség a mai idôkben, és az eredeti, jellegzetesen európai környezettôl eltérô színhelyen játszódó gótikus regényt írni. Mutis, válaszul Bun ~uelnek, megírta Az Araucaima udvarházat, s alcímében kiemelte, hogy ezúttal „forróföldi gótikus regény”-rôl van szó. Az enigmatikus elbeszélés titkát azóta is sokan igyekeznek megfejteni. Carmen Bustillo például a gótikus regény paródiájának fogja fel tanulmányában (Parodía y auto-parodía en La Mansión de Araucaíma). Elemzések szólnak arról, mit jelképeznek a ház egyes szintjei, s mit a ház lakói, ezek a jellegzetes latin-amerikai archetípusok. Maga Mutis a gonosz szerepét emeli ki egy utalásában, s nem véletlen a mottó sem: a Kékszakállnak nevezett Gilles de Rais levélrészlete az ördöghöz, akinek jelenléte mintegy beivódott a „Kékszakállú herceg várá”-nak falaiba. Mutis szavaival: „Ez az udvarház a gonosz székhelye, a gonosz birodalma; falai nem használódnak el, nem kopnak el, az idônek nincs rajta hatalma”. Ki-ki igyekszik hát megkeresni a maga kulcsát az „Udvarház”-hoz. A fordító jogán hadd tegyem hozzá én is a magamét. Az 1973-ban írt elbeszélés különös hasonlóságot mutat a Bun ~uel-tanítvány Carlos Saura 1972-ben készült Anna és a farkasok címû filmjével. A színhely ott is egy nagy udvarház, Franco Spanyolországának egy távoli zugában. Lakói a három fivér: a vallási tébolyult szerzetes, a született gyilkos katonatiszt és a szexmániás férfi, akik fölött a hatalmas, kövér Mama uralkodik. Ide érkezik a gyerekek nevelésére szerzôdtetett Anna, az angol nevelônô, és hoz friss levegôt a házba. A ház és lakói változtathatatlanságát itt Don Graci nôi megfelelôje, a Mama képviseli. A kívülrôl jött fiatal lánynak, aki felbolydítja a ház megkövesedett rendjét, itt is, ott is pusztulnia kell. Ahogyan Don Graci falra írt maximája elôrevetíti: „Ha belépsz ebbe a házba, ne menj ki innen! Ha kilépsz ebbôl a házból, ne térj vissza! Ha elhaladsz ez elôtt a ház elôtt, ne gondolj semmire! Ha itt laksz ebben a házban, ne kezdj siránkozni!” Akár Macondo is eszünkbe juthat. Nem véletlen, hogy az elbeszélés megírási módja erôsen emlékeztet egy filmszinopsziséra, eredetileg Bun ~uel készített volna belôle filmet Luis del Llano producerrel. Ez a terv meghiúsult, a filmet 1986-ban Carlos Mayolo készítette el.

803

NV11-11.indd 803

2011.11.13. 16:41:07

ALVARO MUTIS

Az Araucaima udvarház Forróföldi gótikus regény Jer hívásomra és én mindent megadok, amit csak kérsz, kivéve a lelkemet, és hogy az életemet megrövidítsd. (Gilles de Rais levele az ördöghöz)

(Az ôr) (Az uraság) (A pilóta) (A Machiche) (A Machiche álma) (A szerzetes) (A szerzetes álma) (A lány) (A lány álma) (A szolga) (Az udvarház) (Az események) (Temetés) AZ ÔR Egykor szerencselovag volt, kormányok és meglehetôsen gyanús figurák fizetett zsoldosa. Sûrûn látogatta a bárokat, ahol önkénteseket toboroztak a gyarmati háborúkhoz, marcona férfiakat, akik fiatal és tanulatlan népeket igáztak le, melyek azt hitték, hogy a szabadságukért küzdenek, ám az eredmény csupán enyhe árfolyam-ingadozás lett a Tôzsde zsibongó termeiben. Fél karja volt, és öt nyelvet beszélt kifogástalanul. Olyan szag lengte körül, mint a lemetszett, keserédes ôserdei növények sebébôl kiserkedô aroma. Amikor megérkezett a házba, egy szót sem szólt senkihez. A belsô udvarok egyik szobájába kvártélyozta be magát. Ott aztán nagy puffanással földre dobta málhazsákját, javait igen sajátos sorrendben elrendezte hálózsákja körül, pipára gyújtott és csöndben füstölni kezdett. Pár nap múlva, amikor a folyóban fürdött, valaki fölfedezte, hogy jobb hóna alatt tetoválás van: egy szám és egy nôi nemi szerv akkurátusan kidolgozott rajza. Mindenki félt tôle, kivéve az uraságot, aki közömbös volt vele szemben, és a szerzetest, aki valami szótlan rokonszenvet táplált iránta. Modora nyers volt, határozott, tartózkodó, némi divatjamúlt, lovagias ízzel. Amint megérkezett, feladatot bíztak rá, amelyhez hozzátartozott, hogy szemmel tartsa az udvarház többi lakosának jövés-menését. A szobák, istállók és a földmûveléshez szükséges építmények összes kulcsa az ô kezében volt. Ha egy szerszámra volt szükség, vagy piacra kellett vinni a gyümölcsöket, ôhozzá kellett fordulni. Senki sem tudott olyan esetrôl, hogy valakitôl is megtagadta volna, amit kért, mégsem vett el senki semmit a tudta nélkül, még az uraság sem. Fél karja, komor pillantása, ahogyan visszanézett arra, aki megszólította, és a hangja zengése tekintélyt és vitathatatlan erôt sugárzott. Az eseményeket mindvégig külsô szemlélôként követte, és soha senki sem tudta meg, volt-e valami szerepe a tragédia elôkészítésében. Paúlnak hívták, 804

NV11-11.indd 804

2011.11.13. 16:41:07

s ô maga mosta a ruháját a folyóparton, olyan beletörôdéssel és a szükség kialakította ügyességgel, hogy nincs nô, aki a láttán el ne lágyult volna. A semmittevés hosszú óráiban azzal múlatta az idôt, hogy szájharmonikán katonai indulókat játszott. Kellemetlen látvány volt, ahogy fél kézzel és csonkja segítségével csalogatott elô harci marsokat a törékeny kis hangszerbôl. AZ URASÁG Hiába jelölte volna meg valaki külsô jegyeként a kövérséget, senkinek sem jutott volna eszébe, hogy ez is a jellemzôi közé tartozik. Inkább kolosszusnak volt nevezhetô, ám valami módon petyhüdt és puha volt, de nem hájas, mintha holmi, a szokásos emberi étkektôl teljességgel idegen szubsztanciákkal táplálkozott volna. Azt mondogatta, hogy anyai öröksége az udvarház, de késôbb kitudódott, hogy ilyen-amolyan, becsületesnek aligha nevezetô, jogi machinációk eredményeképpen jutott a birtokába. Gracilianónak hívták, de mindenki csak Don Graci néven ismerte. Ifjúkorában eléggé hírhedt pederaszta volt, s többször kidobták a mozikból és más nyilvános helyekrôl, amiért megkörnyékezte a kamasz fiúkat. Ahogy öregedett, lassacskán teljesen leszokott róla, és ha olykor mégis rájött a sürgetô inger, a fürdôszobában maszturbált a szakállápoláshoz vett mentolos szappannal, amelybôl ritka, városi kiruccanásai alkalmával bôséges készleteket szerzett be. Don Gracinak kulcsszerepe volt a történtekben. Ô eszelte ki a lány feláldozását, az ô agyában születtek meg az azt megelôzô és követô, szertartásos részletek. A ház rendjét és életét irányító maximái a tágas lakosztályok falain voltak olvashatók, és ekképpen szóltak: „A csend olyan, mint a fájdalom, elôsegíti a meditációt, irányítja a rendet, és meghosszabbítja a vágyakat.” „Üríts gyöngéden, az az idô nem számít, és hozzáadásával az örökkévalóságot építed.” „Nézni háromarcú bûn, akár a szajhák tükrei. Egyikben az igazság látható, másikban a kétség, a harmadikban pedig a bizonyosság, hogy tévedtél.” „Szólalj meg fennhangon az éj puha csendjében, amikor már minden elhallgatott és a hajnalt várja; akkor szólalj meg fennhangon, s jajongd el a világ és teremtményei nyomorúságát! De senki se tudja, hogy sírsz, senki se fejtse meg sirámaid értelmét!” „Egy levél a káros szenvedély, két levél egy fa, az összes levél alig tesz ki egy nôt.” „Ne méricskéld a szavaidat, inkább beleid nyirkos bôrét mérd meg! Ne méricskéld a tetteidet, inkább a nyúl vizeletét mérd meg!” „Távozz, hagyd, hogy a tûzvészek emésszék fel finoman az emberi mûveket! Távozz el a vízzel! Távozz el a borral! Távozz el a keselyûk éhségével!” „Ha belépsz ebbe a házba, ne menj ki innen! Ha kilépsz ebbôl a házból, ne térj visz-

805

NV11-11.indd 805

2011.11.13. 16:41:07

sza! Ha elhaladsz ez elôtt a ház elôtt, ne gondolj semmire! Ha itt laksz ebben a házban, ne kezdj siránkozni!” „Minden vágy az ürességek összessége, amelyen át a lelkünk a nagy, külsô terek felé szökik. Önmagadban emészd fel magad!” A többi maximát már elmosta az idô, a gazda tétova memóriája azonban lehetetlenné tette rekonstrukciójukat, amit mellesleg egyik vendége sem tartott fontosnak. A stílus dagályossága és a maximák mûvi tömörsége tökéletesen illett a robusztus hústorony párnás mozdulataihoz, aki úgy mozgatta a kezét, mintha selymeket rendezgetne egy szekrényben. Nagy, sötét, vizenyôs szeme egykor alighanem pirulásra késztette hallgatóit, ma pedig szorongást váltott ki belôlük, mintha az idô önkényes és bizonyos értelemben beteges hátráltatásának volnának tanúi. Roppant nagy mûveltséggel rendelkezett, de soha senki nem hallotta, hogy idézett volna egy szerzôt, s nem látta, hogy könyvet vett volna a kezébe. Tudása alighanem nyomorult gyerekkorából eredt, amikor tudós apjának könyvei közé menekült, vagy valami jezsuita iskola könyvtárának sötétjébe vette be magát. Már említettük Don Graci részvételét az eseményekben, nem fölösleges azonban hozzátennünk, hogy a történtek bizonyos módon magából ôbelôle fakadtak, jobban mondva, ô maga adta meg a kezdô lökést és adott értelmet a történteknek. Mivel nem tért ki szerepe elôl, egyszerûen csak ignorálta azt, a bekövetkezô esemény kínos gyalázattá nôtt, éppen mert érthetetlen, ám elkerülhetetlen módon büntetlenségben fogant. Késôbb majd kitudódik valami errôl az ügyrôl, de már más szavakkal és más nézôpontból. Don Graci sosem fürdött egyedül, ezt pedig kétszer tette napjában, egyszer reggel, egyszer meg lefekvés elôtt. Kiválasztotta fürdôtársát, de nem követelt tôle semmit, és semmilyen formában nem fordult hozzá a hosszú, rituális fürdôzések alatt, melyek során olykor – egyre ritkábban – intenzív mentolos illat áradt szét. A PILÓTA A pilótának izzadt a keze. Egy légitársaságnál volt pilóta, amelyet a Katonai Repülôiskolában végzett egykori társai alapítottak, s addig volt ott állásban, amíg egy nagy nemzetközi hálózat magába nem olvasztotta a kis céget. Ekkor más légitársaságoknál keresett munkát, de karaktere és külseje jóvoltából mindig udvarias elutasítás volt a válasz. A birtokon egy kis permetezô repülôgép pilótájaként bukkant fel, Don Graci szerzôdtette, hogy vegye fel a harcot a vész ellen, amely pusztulással fenyegette a Cocora folyó partján, rendezett sorokban elültetett narancs-, és citromfáit. Már éppen elvégezte a munkáját, amikor kis repülôgépébe egy viharos éjszakán belecsapott a villám, és összeégette. A többiek nem utasították el, de nem is pártolták az ötletet, hogy az udvarházban telepedjen le. Végül a Machiche késztette arra, hogy ott kössön ki. Egy ízben a pilótát választotta egy röpke szerelmi légyottra, 806

NV11-11.indd 806

2011.11.13. 16:41:07

mert megtetszett neki a gyönge férfira valló, finomrajzú, húsos ajak fölött kérkedô, vékony, sötét bajuszka. A pilótának szûk homloka volt, és sötét, sima, dús haja férfias külsôvel ruházta fel, amirôl azonban csakhamar kiderült, hogy csalóka látszat. Nem mintha impotenciában szenvedett volna, de leplezetlen frigid közönye nyomban vérig sértette a Machichét, aki attól fogva örökre hátat fordított neki. Tétova mosollyal jött-ment a házban, mintha mentegetôzne, hogy elfoglalja a helyet, amit senki sem kínált fel neki. Esténként segített a szerzetesnek a birtok könyvelésének elvégzésében. Olyan cirkalmas, ostoba, kerek betûket kanyarított a számlákra, mint valami apácanövendék. Mindig magával hordta volt cége Repülési kézikönyvét, ahol valaha repülôkapitány volt, és lefekvés elôtt minden este akkurátusan átolvasta. Kopott, ólomszürke egyenruhát viselt, és piszkos fehér sapkát a légierô jelvényével. Camilónak hívták, és büdös volt a lehelete. A tragédiában elsôdleges, tudatos szerepe volt, amit jó elôre, hosszasan kitervelt, hogy mi okból, azt majd meglátjuk, vagy kitaláljuk. A Machiche fundálta ki a pilóta ellen azt a fondorlatos, titkos ármányt, ami az áldozat után ôt tette a fôszereplôvé. A pilótában olyan erôs volt az önpusztító vágy, hogy tulajdon gyöngesége folytán vállalta magára a dráma legkényesebb és legmeghatározóbb részét. Ô volt a dal szerzôje, amelyet az áldozat megtanult elénekelni egy divatos dallamra, és amely valahogy így szólt: Nem kell a világ urának lenni ahhoz, hogy minden nyári délután más nôt válassz magadnak. A békés vizû tenger partszegélyén áttetszô sátrak állnak napsugárból. Én ott várok minden áldott reggel más és más lányra. Nem kell a világ urának lenni nem kell semminek lenni a világon, csak várni kell, és megsimogatni homlokunkkal a tiszta levegôt. Nemcsak a tömör kis strófa vitatható minôsége bosszantotta a többieket, hanem az a kérkedô gyönyörûség is, ami elöntötte a pilóta arcát, valahányszor az áldozat úgy énekelte a dalt, mintha soha szebbet nem ismert volna. Hogy mit talált a szövegben, amitôl ilyen mély átéléssel tudta énekelni, azt sem a szerzetes, sem Don Graci nem tudta, márpedig egyedül ôk ketten voltak jártasak az efféle dolgokban. Lehet, hogy éppenséggel ez a dalocska döntötte el a sorsukat. Ki tudná megmondani?

807

NV11-11.indd 807

2011.11.13. 16:41:07

A MACHICHE Érettgyümölcs-nôstény, a Machiche. Fehér bôrû nô, duzzadt, lógó mell, széles csípô, nagy fenék, fekete szempár, és az a fajta erôs állkapcsú, széles arccsontú és mohó szájú arc, amilyeneket sûrûn rajzoltak a múlt századi Párizs gáláns újságrajzolói. Szörnyû és szelíd nôstény a Machiche, akirôl sosem tudódott ki, miféle, fénykorában kiaknázott erotikus képessége miatt nevezték el a trópusi fáról. Az udvarház végében lakott, és sûrû, sötét hajkoronája, amelyben már meg-megcsillant néhány ôsz szál, elôre jelezte felbukkanását a folyosókon, mielôtt még kínálkozó, dús idomai feltûntek volna. A Machiche azzal a természetes intelligenciával rendelkezett, amely kizárólag a nôk sajátja; spontán tehetsége volt a gonoszsághoz, és túláradt benne a gyöngédség, hogy bárkit megvédelmezzen, cirógasson, elûzze a fájdalmat és balszerencsét. Dühödten tört ki belôle a jóság, ravasz fondorlatait pedig hosszasan dédelgette magában, s azok aztán lármás és bonyolult csatákban robbantak ki, majd valamelyik feldúlt ágyban csitultak el, heves turbékolás közepette. A Machichének döntô szerepe volt az eseményekben. Nem annyira a féltékenység, inkább a baj és a romlás felnagyított rémképe – nehogy idôvel bekövetkezzék, ha a helyzet sokáig fennmarad – indította arra a Machichét, hogy az uraság beleegyezésével, mi több bölcs tanácsával, kieszelje a lány feláldozásának gondolatát. Minden házimunka a Machiche dolga volt, és nem lehetett pontosan tudni, kit kedvel a leginkább. Csak az óriás termetû szolga vélhette úgy, hogy valami titkos és állandó kötelék van közöttük, de ezt sosem tudta volna mivel bizonyítani. A szerzetestôl félt, a pilótát megvetette, rokonszenvezett az ôrrel, és hosszasan szokott beszélgetni az urasággal. Don Graci különleges türelemmel viseltetett iránta, amikor pedig meginvitálta, hogy vegyen részt rituális fürdôzésében, valamennyien körbeállták a tágas ónkádat, hogy bámulják a Machiche pompás meztelenségét. Bôre feltûnôen fehér volt, és évei dacára megôrizte tejszínû üdeségét. Nagy hasán három hurka hullámzott, nem annyira holmi valószínûtlen szülés, mint inkább a bujaság sokéves, jól kiaknázott gyakorlatának emlékeként. Rekedt kacajokkal ünnepelte az uraság fürdôzését, aki termetének magasából egy kagylóforma edénybôl csorgatta rá a vizet. Sosem volt köztük más kapcsolat, mint a tiszteletteljes beleegyezés a nô, és valami meghatározhatatlan rokonszenv Don Graci részérôl. A legtöbb az volt, hogy a fürdés csúcspontján Don Graci – egy természetesen teljes mértékben apokrif prédikátor hangján – „a Nagy ninivei Szajhá”-nak nevezte a nôt. A Machichének minden ilyen fürdô után új kérôje akadt, azon túl ôt pátyolgatta gyöngéden, de a többiektôl sem vonta meg hatékony, anyai gondoskodását. A Machiche mezítláb járt, és hosszú, térden alul érô, virágos ruhát hordott, szalagdíszes kivágással. Ékszert nem viselt. Kesernyés illat áradt belôle, némi benzoéaromával, ami mindenüvé követte a házban. 808

NV11-11.indd 808

2011.11.13. 16:41:07

A MACHICHE ÁLMA Belépett egy nagy kórházba. Egy modern klinika épületébe, amely egy csendes vizû, áttetszô lagúna partján állt. A fôkapun átjutva, elindult a halvány krémszínûre festett, széles és néma folyosókon, amelyeket lágy, tompa fény világított meg halk zümmögéssel. Benyitott egy ajtón, amelyen az állt „Bejárat”, és egy rendelôben találta magát; egy mûtôsköpenyt viselô orvos fordult felé, és leeresztette a száját elfedô maszkot: „Arra szerzôdtetjük magát, hogy gyomlálja ki a mûtôkben, a laboratóriumokban és egyik-másik folyosón burjánzó gyomokat és zuzmókat. Nem nehéz munka, de megköveteljük, hogy teljes odaadással és felelôsséggel végezze. Nem tudunk tovább úgy dolgozni, hogy mindenütt növények és füvek tenyésznek” – mondta, és a padlórésekre mutatott. Egy erôsen megvilágított mûtôbe vezette, ahol a nikkel mûszerek visszaverték a terem tejfehér fényét, amelyet megint az a makacs, fémes, halk zümmögés kísért. A kôlapok réseiben alig észrevehetô zuzmók növekedtek. Nekilátott, hogy aprólékosan kitépkedje a kis növényeket, ám ahogyan elôrehaladt a munkával, ráébredt, hogy ez az egész egy csapda. A növények makacsul, folyamatosan növekedtek. Arra gondolt, hogy sosem jön el a vacsoraidô, és hogyha egy pillanatra is abbahagyja a munkát, a növények könnyedén legyôzik. Észrevette, hogy senki sem felügyeli a munkáját, azon egyszerû oknál fogva, hogy képtelen feladat, abszurd harc az idôvel, mert egyre-másra bújnak elô a bolyhos és langyos levélkék, és állati makacssággal, fáradhatatlanul hajtanak ki mindenütt. Sírni kezdett, szelíd és titkos vigasztalhatatlansággal, olyan mélyrôl fakadó szorongással, amilyet ébren még soha életében nem érzett. – És hogy képzeled, hogy elutazzam? – kérdezte tôle a pilóta, aki egy tágas teraszról figyelte ôt; a teraszt úgy elöntötte a reggeli nap, hogy fájt belé a szem. – Hogy képzeled, hogy elmegyek innen, hiszen mind tudják, hogy nem vagyok jó semmire? – A pilóta kedvesen mosolygott. Makulátlan repülôkapitányi egyenruhát viselt, és nagy, sötét napszemüveggel óvta a szemét, amely elegáns, egyszersmind nyugtalanító külsôvel ruházta fel. Egyre csak feltûnô cinkossággal mosolygott rá a teraszról, amikor a nô észrevette, hogy ahogy így elôrehajol, két nagy melle fedetlenül tárulkozik ki. Hiába igyekezett eltakarni magát, mert mellének súlya megint csak szétnyitotta a vékony nejlonköpenyt, amit a munkához adtak neki. Nôvérköpeny volt. – Akarod, hogy segítsek? – kérdezte a pilóta a magasból, olyan védelmezô gesztussal, amit ô teljességgel oda nem illônek vélt. – De hát, te nem vagy rá képes – felelt a nô, és igyekezett nem megbántani. – Nem voltál rá képes velem, és vele sem vagy képes rá. – A pilóta azt felelte: – Ha egyszer meg tudtam tenni, bármikor megtehetem – és sarkon fordult, miközben tisztelgett valakinek, aki a terasz végében jelent meg, valami nagyon fontos, roppant tekintélyes illetônek, akitôl valamennyiük sorsa függött. Egy nagy tükör elôtt fésülködött, amely, ahogy a karja mozgott, mindig elmozdult, úgyhogy nagyon nehéz volt néznie magát benne. A ritka pilla809

NV11-11.indd 809

2011.11.13. 16:41:08

natokban, amikor láthatta magát, igyekezett elrendezni a frizuráját: hosszú copfban fogta össze a haját, amit a feje búbjára tekert. Ráébredt, hogy ezzel a divatjamúlt frizurával ifjúságának egy bizonyos korszakát próbálta újraéleszteni, azt a megfakult korszakot, amelyhez immár semmi köze sem volt, amit egyszeriben zavarosnak látott, tele ok nélküli szomorúsággal, a vigasz minden lehetôsége nélkül. Belépett az orvos, aki szerzôdtette. Hátulról ölelte át, és maga felé vonta, miközben azt suttogta: – Nagyon jól csináltad… gyere… ne sírj… nagyon szép vagy, gyere… gyere… – forró ölelése felizgatta ôt, és érintetlenül hozta vissza neki a régi idôk boldogságát. A SZERZETES Állítása szerint a megboldogult pápa gyóntatója volt. Senki sem hitte volna el, ha egy napon nem kap levelet, amelynek borítékján a pápai hármas korona díszelgett, alatta a két egymást keresztezô kulccsal. A szerzetes olvasatlanul tette el, cseppet sem érdekelte, mi áll benne. Valamennyien csak úgy emlegették, hogy „a szerzetes”, soha senki nem tudta meg a valódi nevét. Elsônek ô tagadta meg, hogy részt vegyen Don Graci fürdôzési szertartásában, amit az elôször némi iróniával, majd késôbb meglepô belenyugvással elfogadott. Szép ember volt, és megmaradt abban a korban, ami negyvenöt és hatvan év között fluktuál, amikor a férfi mintha megállna az idôben, arca ugyanaz marad, és alakján sincs egy szemernyi változás sem. Tudatában volt impozáns külsejének, de ez nem szolgált különösebb megelégedésére, és nem is használta arra, hogy bárkit is bevonjon bizonytalan, sôt meglehetôsen zûrzavaros ügyeinek intézésébe. Az eseményekben való részvétele bizonyos értelemben marginális, más értelemben lényegbevágó volt. Amikor eljött az ideje, meggyóntatta az áldozatot, késôbb pedig – nem túl nagy meggyôzôdéssel, ám ékesszóló hévvel – ostorozta a hóhérokat. Ô volt a Reggeli fohász szerzôje, amelyet idôvel az udvarház minden egyes lakója elmormolt, mindig ugyanabban az órában, azon a helyen, ahol épp meglepte ôket a hajnal. Így szólt: „Rendezd el, ó, Uram, javaim nyomorúságos állapotát! Add, hogy a nap távol teljék el a keserû árnyékoktól, amelyek most nyomasztanak! Add nekem ó, minden jóság Jóságos Atyja, a kulcsot, hogy megtaláljam napjaim értelmét, melyet az álmok világában veszítettem el, ahol te nem uralkodol, s nincs is helye jelenlétednek! Adj nekem, ó, Uram, egy virágot, vigasztalásomra! Fogadj be egy nô ölébe, aki pótolja anyámat, és duzzadó mellével teszi örökké jelenlétét! Szakítsd ki belôlem, ó, Boldog, az emberek keserû öntudatra ébredésének képességét, és tompíts el, hogy olyan legyek, mint az öszvérek az ô szent ártatlanságukban! 810

NV11-11.indd 810

2011.11.13. 16:41:08

Te, Uram, mindenkinél jobban ismered lépteim hiábavalóságát a földön, ne tégy hát részesévé életemnek, tartalékold azt a végsô órámra, ne add nekem fáradságos ébrenlétem idejére! Uram: minden seb vágófegyvere, minden vereség zászlaja, bosszúságok eszköze, bambák gúnyneve, makimajmok atyja, számûzöttek gennye, szélörvények szeme, gyávák lépte, félénkek ajtaja, Uram, ébressz fel! Uram, ébressz fel! Uram, ébressz fel! Uram, hallgass meg!” Egy szorgos kéz megkísérelte, hogy felírja ezt a fohászt a falakra, az uraság szentenciái alá, amit némelyek helyesléssel fogadtak, az uraságból viszont dühödt ellenkezést váltott ki. – Az én szavaimnak felírva kell lenniük – mondta –, mert hazugságok, és a hazugság csak felírva egyenértékû az igazsággal. A fohászt mind tudjuk fejbôl, nem kell hát felírni sehová. Egyedül a szerzetesnek volt köztük fegyvere. Volt egy Coltja, meg egy kis búvártôre. Folyton tisztogatta és eltéríthetetlen figyelemmel ôrizte ôket. Sosem használta egyiket sem, és nem is szabadult meg tôlük, amikor pedig jobb lett volna. Ilyen volt a szerzetes. A SZERZETES ÁLMA Egy folyosón haladt, és ahogy átment egy ajtón, megint ugyanazon a folyosón haladt tovább, amelyet csak apró részletek tettek kicsit mássá. Arra gondolt, hogy az elôzô folyosót csak álmodta, ez viszont valóságos. Ismét átment egy ajtón, és egy újabb folyosóra lépett, amelyet újabb részletek különböztettek meg az elôzôtôl, s ekkor azt gondolta, hogy amazt is álmodta, és ez a valódi. Így haladt át folyamatosan újabb és újabb ajtókon, amelyek folyosókra vezették, és valahányszor végighaladt egyen, az volt számára az egyetlen létezô. Egy röpke pillanatra az éberség felszínére bukkant belôle, és azt gondolta: „Lehet, hogy ez is a rózsafüzér elimádkozásának egy formája.”

811

NV11-11.indd 811

2011.11.13. 16:41:08

A LÁNY A lány volt az áldozat. Tizenhét éves volt és egy délután érkezett az udvarházba, kerékpáron. Az ôr látta meg elsônek, és ô fogadta a házban. Angelának hívták. Egy reklámfilm fôszereplôje volt, amelyet egy tágas nyaraló-hotelben forgattak; a hotel részvényeseinek érdekében állt, hogy a létesítmény területeivel szomszédos lakópark parcelláinak eladását szorgalmazzák. A filmen egy szôke kamasz lány volt látható, kibontott hajjal, Alice Csodaországban külsôvel, aki az összes szóban forgó területet bejárta kerékpárjával, és sétálgatott a kávéültetvényeket szegélyezô utakon. Szemérmesen fürdött a folyóban, melynek partján divatjamúlt kerti padok és piknikre szolgáló kioszkok álltak. A forgatás már véget ért, és csak a film operatôre maradt a hotelben két lányával, meg a produkció néhány másik alkalmazottja. A lány is ott idôzött még, és kerékpárjával végigjárta azokat a helyeket, amelyek nem szerepeltek a forgatókönyvben, és felkeltették a kíváncsiságát. Az egyik ilyen hely egy nagy, régimódi épület volt, citrusfélék termesztésére és fácán-, meg libatenyésztésre használt birtokkal. Az udvarház. Elsô látásra szokványos reklámszépségnek látszott. Szôke volt, magas, formás, hosszú, ruganyos lábbal, karcsú termettel, kis, kisportolt fenékkel. Két kemény mell, és meglehetôsen konvencionális mozdulattal kissé mindig balra hajló, hosszú nyak egészítette ki a lány képét, ami tökéletesen illett a filmben játszott szerepéhez. Egyedül csak a szeme, a tekintete nem illett a képbe. Valami macskapuha fáradtság és mégis örökös éberség volt a tekintetében, valami enyhén beteges, homályos tragikum lappangott abban a fakózöld, merôen nézô tekintetben, amitôl a többiek úgy érezték, hogy tudomást sem vesz róluk, és hogy teljességgel kívül esnek e nyugodt, áttetszô vizû szempáron olykor átsejlô világon. Apja híres ügyvéd volt, aki egy szép napon, minden látható ok nélkül, öngyilkos lett, bár késôbb kiderült, hogy gégerákban szenvedett, amit egészen addig titkolt, míg csak a fájdalom árulkodóvá nem kezdett válni. Anyja azok közé a társasági szépségek közé tartozott, akik, noha nem elôkelô családok sarjai, nagyvilági életet élnek, hála szépségüknek és annak a felvett jó modornak, amellyel esetleges közönséges neveltetésüket vagy bárdolatlanságukat leplezik. Özvegységre jutván, örökölt kis vagyonkáját azzal a könnyedséggel herdálta el, amivel a magafajta szépségek szokták. A lány modellként kezdett dolgozni, és filmes karrierje éppen akkoriban indult: zenés vígjátékokban kapott szerény kis szerepeket. Volt egy orvostanhallgató vôlegénye, és a szexbe a stúdiók egyik villanyszerelôje vezette be, aki iránt azt a fajta zûrzavaros és szerelemtelen szenvedélyt érezte, ami ahhoz a személyhez szokott fûzni bennünket, aki felfedte elôttünk az addig ismeretlen, távoli gyönyört. Szívesen szeretkezett, de az élvezet pillanatában furcsának és idegennek érezte 812

NV11-11.indd 812

2011.11.13. 16:41:08

magát, sôt olykor olyan tökéletesen sikerült megkettôzôdnie, hogy kívülrôl szemlélte önmagát, amint nyöszörög és hörög a kéjtôl, s fáradt közönyt érzett az iránt a vonagló lény iránt. A zsoldoséletben edzôdött, s a halállal és az erôszakkal jó cimboraságban levô ôrt mindazonáltal nyomban rabul ejtette a látogató pillantása, és beengedte, feledve Don Gracinak idegenekre vonatkozó instrukcióját, és az udvarházban uralkodó hallgatólagos megállapodást, miszerint a csoport már teljes, és soha semmiféle külsô személyt nem fogadnak be. Talán éppen az egyensúly e megbomlása volt az utolsó, titkos ok, ami az udvarházra rövidesen rázúduló szerencsétlenségsorozatot elindította. A LÁNY ÁLMA Kerékpáron járta be a folyó menti citromültetvényeket. Tudta, hogy ezt valójában lehetetlen megtenni, de álmában abban a pillanatban cseppet sem látszott nehéznek a dolog. A kerékpár puhán gördült a száraz leveleken és az ültetvények nyirkos földjén. A szél üdítô frissességgel vágott az arcába. Érezte, hogy egész testében olyan hûvösség árad szét, ami már-már kellemetlen, síron túli borzongást kelt benne. Belépett egy elhagyott templomba, és sebesen átkerekezett a tágas, visszhangos hajókon. Megállt egy égô mécsesekkel kivilágított oltár elôtt. Az uraság életnagyságú szobra állt ott, egy bizánci szûz bôven redôzött, nôi ruhájában. Tömérdek mécses vette körül, lángjuk lágy ringásának a túlvilági mosoly adta meg a ritmusát. – Ez a remény szüze – magyarázta neki egy vézna kis fekete öregember, akinek göndör fehér haja olyan volt, mint a birkagyapjú. A szolga nagyapja volt, és szemrehányó hangjától szorongás és szégyen fogta el. – A szûz majd megbocsátja a bûneidet. Meg az unokáméit. Gyújts neki egy mécsest! A SZOLGA Cristóbal – egy gigantikus termetû haiti néger – volt az udvarház szolgája, aki botladozó nyelvvel beszélt, de ruganyos, néma eleganciával mozgott a házban. Ô vásárolta az élelmet a hotellel szomszédos lakópark modern szupermarketjében, és ô járt le a vasútállomásra hívott nagybani árusokhoz, hogy eladja nekik a narancsot és citromot. Az üzlet bôséges nyereséget hozott Don Gracinak. Cristóbalról, a nagydarab, óvatos és nyájas feketérôl, akit az uraság egyik útjáról hozott magával sok évvel azelôtt, úgy hírlett, hogy azokban az immár feledésbe merült idôkben azzal a derûs közönnyel elégítette ki Don Graci bizonyos szeszélyeit, amellyel fajtája eleget szokott tenni a hús sürgetéseinek. Don Graci azonban csak a néger intim szolgáltatásairól mondott le, a ház ügyeiben való, mindig hatékony szolgálatairól egyáltalán nem. A négert a Machiche örökölte, aki azt az utolsó, teljes kielégülést kereste benne, amit egy 813

NV11-11.indd 813

2011.11.13. 16:41:08

hosszú, kicsapongó élet után olyan nehéz megtalálni. Nem érzett Cristóbal iránt semmi vonzalmat, és az sem adta jelét iránta semmiféle szenvedélynek. Sóvár dühvel közösültek, úgy kéthavonta. Bezárkóztak Cristóbal szobájába, amely a szerzetes szomszédságában volt, s ez utóbbi olyankor kétségbeesett és dühös álmatlanságban hánykolódott. A Machiche hosszú sóhajai és a néger ádáz horkantásai igen hosszú folytatásos hangjátékként követték egymást, amelyet olykor kacajok és gyönyörteli nyöszörgések szakítottak meg. Cristóbal a szülôföldjén boszorkánymester volt, most azonban egy igen sajátos rítust gyakorolt, heterodox módosításokkal, amelyek eltekintettek az állatáldozattól, viszont annál inkább kultiválták a hosszadalmas, növényi alkímiát. Az összemorzsolt füvek illata bizonyos napokon, a szobájából kiáradva az egész házat elözönlötte, mígnem végül Don Graci tiltakozásban tört ki: „Mondjátok meg annak a szarházi négernek, hogy hagyja abba a kuruzslást, mielôtt még mindannyian megfulladunk abban a nyavalyás füstben!” Cristóbal az adott pillanatban a gondviselés képviselôjeként avatkozott bele a dolgok menetébe. Kifinomult természetes ösztöne sodorta a lány felé, s biztos intuícióval sejtette meg annak valódi karakterét. Ki tudta kerülni a lány réveteg tekintetét, s amikor az ágyába vitte, az nem tudta megkettôzni magát, ahogy szokta, hanem mindenestül belevetette magát az elégedett érzékek örvényébe, s megtisztulva, megbékélve került ki a próbatételbôl. Ám éppen ez volt a veszte, ahogyan a feláldozását megjövendölô jóslat is jelezte. A szolga jó barátja volt a szerzetesnek, akivel franciául beszélt, a szigetlakók akcentusával. Talán mégis a pilótához kötôdött a legjobban, akit az idôsebb fivér pártfogó gesztusával pátyolgatott, minek folytán az egykori pilóta bizonyos elôjogokat élvezett az étkezések során, és egyéb különleges kedvezményekben részesült, például meleg vizet kapott a borotválkozáshoz, és tiszta lepedôt minden héten. Don Gracival szemben Cristóbal megôrizte egykori befolyását abból az idôbôl, amikor még ô szabott határt a robusztus uraság vágyainak. Az ôr iránt fajtájának néma gyûlöletével viseltetett a néger, még abból az idôbôl, amikor az elsô katonazubbonyos fehér ember afrikai földre lépett. Nem szóltak egymáshoz, de külsô jelét sosem adták kölcsönös ellenszenvüknek, kivéve, amikor a katona egy-egy kurta, nyers parancsát kaján „Oui, Monsieur le para” fogadta. Úrnapján Cristóbal finom, fûszeres tyúklevest szokott fôzni, a legjobb falatok mindig a pilóta és a Machiche tányérjára kerültek. A néger, aznap, felszolgálás közben mindig egy hosszú litániát kántált, amelybôl még ma is emlékszünk néhány részletre. Például erre: Alabá bembá Orocuá nevében megfôtt a tyúk a saját levében. Aki enni akarja, Cristóbalnak köszönje szépen. 814

NV11-11.indd 814

2011.11.13. 16:41:08

Felszolgálta, de nem ebédelt, meg sem kóstolta az ételt, ô ölte meg, saját kezével, amikor elmúlt az éjjel, s a nap még nem nézett széjjel. Aracuá és brocué, a nagy Bondó lelke nevében, bocsássa meg a bundé. Kifogyhatatlanul sorjáztak utána a litánia további strófái, Cristóbal pedig egész nap szomorú volt és ingerlékeny, és gyerekes melankóliával sóhajtozott. Balkezes volt. AZ UDVARHÁZ Az épület elsô látásra nemigen különbözött a vidék többi udvarházától, amelyek a kávétermelés felvirágzása idején bújtak ki a földbôl. Tüzetesebb szemügyre vétel után azonban kitûnt, hogy jóval nagyobb azoknál, méretei sokkal impozánsabbak, s hogy indokolatlan, önkényes monumentalitása valósággal félelmet kelt. Kétemeletes volt. A felsô emeleten egyetlen, körbefutó folyosó ölelte körül az egymást követô három udvar mindegyikét. A leghátulsó szinte egybeolvadt a birtok narancs- és citromligeteivel. A felsô emeleten voltak a lakosztályok, az alsón az irodák, raktárak és szerszámos kamrák. A köves udvarokon a legapróbb zaj is visszhangot vert, a leghalkabb parancs is megsokszorozódott, és édesen csobogott a víz a medencékben, ahol a gyümölcsöket mosták, vagy a kávészemet fejtették ki a húsából. Más zaj nem is volt észlelhetô, ahogy az ember behatolt az udvarok nosztalgikus hûvösébe. Virágok nem voltak. Az uraság gyûlölte ôket, ráadásul illatuk csalánkiütést okozott a tenyerén és a combjain. Az elsô udvar lakosztályai mind zárva voltak, annak a kivételével, amelyet az ôr foglalt el, aki – mint már mondtuk – holmiját annak idején a földre dobta, és az azóta is ott hevert abban az átmeneti, kétes rendben, ahogyan a katonák javai szoktak heverni. A többi szoba, összesen öt, öreg bútorok és rozsdamarta gépezetek elhelyezésére szolgált, melyeknek rendeltetésérôl a ház jelenlegi lakóinak sejtelmük sem volt, s nagy szekrények álltak bennük fôkönyvekkel és monoton, személytelen kék szövetbe kötött régi folyóiratokkal. A második udvar egymással szemközt lévô szobáiban lakott a Machiche és a pilóta, és ott talált menedékre a lány is az udvarházban töltött elsô éjszakán olyan körülmények között, amelyrôl majd tudomást szereznek. Az utolsó udvaron lakott Don Graci, a szolga és a szerzetes. Az uraság lakosztálya volt mind közül a legtágasabb, két szobából állt, melyek közbülsô falát kidöntöt815

NV11-11.indd 815

2011.11.13. 16:41:09

ték. A tágas tér közepét nagy bronzágy foglalta el, ezt a legkülönfélébb állapotú és stílusú székek vették körül. Hátul egy sarokban a rituális fürdôkre szolgáló fémkád állt, a leggiccsesebb századvégi stílusban kimunkált négy szfinxkarmon. A lakosztályt két kép díszítette. Az egyik – némileg naiv felfogásban – tûzvész sújtotta cukornádültetvényt ábrázolt. A lángok közül aránytalanul nagyméretû állatok menekültek hanyatt-homlok, pupillájukban pokoli visszfény lobogott. Az állatok között egy mezítelen, rémült emberpár is menekült. A másik festményen egy csaknem gótikus arcvonású szûz volt látható, gyermekkel a térdén, aki érett emberre valló, látható bosszúsággal nézett anyjára, teljesen függetlenítve magát az anya derûs arckifejezésétôl. Az udvarház ott épült fel, ahol a narancs-, és citromligetekkel és kávécserjékkel teli völgyet átszelô, két, sebes vizû folyó egymásba torkollott. A mélykék növényzet borította magas hegység valami titkos elzártságban tartotta az árnyas völgyet, amelyet magas, ritkás koronájú fák ôriztek; dús, bíborszínû virágaik sosem hiányoztak a kávéültetvényekre árnyat vetô, koronás fôkrôl. Egy sok éve épített vasútvonalon lehetett megközelíteni a völgyet az egyik hegyszoroson keresztül, ahol lármás zuhatagként zúdult le a víz. A mérnökök alighanem megbánták, hogy ilyen, minden gyakorlati megfontolástól elrugaszkodott vasútvonalat terveztek, és kivezették a sínpárt, hogy az elkerülje a völgyet. Mindössze két híd tanúskodott az eredeti útvonalról. Az emberek és állatok áthaladására még mindig megfeleltek. Cinklemez tetô fedte ôket, és amikor a birtok öszvérei, egymáshoz kötözve átvonultak rajtuk, a hidak padozata gyászos, monoton hangon visszhangzott. A birtokot „Araucaímá”-nak hívták, errôl tanúskodott a lila betûs, arany szélû, fakó tábla is, amelyet az udvarház elsô udvarára vezetô nagy bejárati kapu fölött helyeztek el. A név ismeretlen eredetû volt, és a vidék semmilyen helyének vagy folyójának a nevére nem hasonlított. Inkább Don Graci fantáziájának szüleménye lehetett, és régmúlt ifjúsága kalandozásainak ki tudja, miféle emlékét idézte fel. AZ ESEMÉNYEK Az ôr a ház második udvarába kísérte a lányt, és kiáltott a Machichének, hogy vegye gondjaiba. A lány azt kérte, hadd mossa meg az arcát, s hadd szedje rendbe magát egy kicsit, mielôtt folytatná az útját, ám pillantása elárulta kíváncsiságát, hogy szeretné kifürkészni és közelebbrôl megismerni a helyet, amely oda vonzotta. A két nô a lenti folyosón nézett farkasszemet egymással. A Machiche föntrôl nézett le a lányra, aki az ôr mellett állva várakozott a köves udvaron. A lány nézte a fanyar, bizalmatlan nôstény dús idomait, aki a maga részérôl, nem minden irigység nélkül szemlélte az agresszív fiatalságot, ami láthatatlan, de mindig jelen lévô fénykörként vette körül az ifjú testet. 816

NV11-11.indd 816

2011.11.13. 16:41:09

– Ez a lány azt kérdi, hol a mosdó – magyarázta az ôr minden köntörfalazás nélkül, és a választ meg sem várva, távozott. – Jöjjön velem! – intett a Machiche a lánynak, aki követte a második emeleti folyosókon egy szûk kis helyiségig, ahol egy mosdótál és egy háromlábú mosdóállvány szolgált fürdôszoba gyanánt. A végében, egy mocskos, rózsaszín függöny mögött volt a reterát rozsda és penész marta magas kagylója. – Itt megmoshatja az arcát, és ha másra is szüksége van, a reterát a függöny mögött van. Ha használja, elôbb csukja be az ajtót! – azzal otthagyta a szúnyogzümmögés és a helyiség nyirkos csöndje közepette. Amikor a lány rendbe szedte magát és kilépett a folyosóra, szemtôl szembe találta magát a pilótával, aki épp valami iratokkal loholt arra. Földbe gyökeredzett a lába a látomás elôtt, majd a maga könnyed, szívélyes mosolyával, amely szinte önkéntelenül rajzolódott ki az arcán, úgy üdvözölte a látogatót, hogy az, azok után, ahogyan az ôr és a Machiche fogadta, a kedvesség netovábbjának tûnt fel a lány elôtt. Egy darabig beszélgettek a korlátnak dôlve, amely a délután árnyaival mindjobban benépesülô udvar nagy csöndjére nyílott. A pilóta meginvitálta a lányt, maradjon ott éjszakára az udvarházban, mivel már esteledett, és a hotelbe vezetô út kerékpárral járhatatlanná vált. A lány olyan könnyedén állt rá, mint amikor egy áldozati állat adja meg magát a sorsnak vak bizalommal. Nem könnyû lépésrôl lépésre rekonstruálni, sem felidézni a lánynak az udvarházban töltött napjait. Annyi bizonyos, hogy maga is a ház lakójává vált, és öntudatlanul, ám az olyan ember ingatag módján, aki tudja, hogy ô csak parányi része az élet minden óráját uraló bonyolult és vak mechanizmusnak, szövögetni kezdte a hálót, amely valamennyiüket foglyul ejtette. Két éjszakán át egy szobában aludt a Machichével. Aztán úgy döntött, hogy a pilótával fog aludni, mert vonzotta könnyed szívélyessége, és idegen országokban töltött egyéjszakás kalandjai levették a lábáról. Amikor a pilóta – a véget nem érô simogatások dacára, amelyek a lányt a hisztérikus végkimerültségig felizgatták –, nem tudta ôt magáévá tenni, a lány otthagyta, és beköltözött egymaga egy szobába a második udvaron, a szerzetes dolgozószobájának szomszédságába. Csakhamar barátok lettek: ôszinte szeretet és néma, mély testi vonzalom kötötte össze ôket. A szerzetes levetkôztette a lányt a dolgozószobájában, és hol a szakadozott bôrfotelekben, hol a poros papírokkal és folyóiratokkal teli könyvtárasztalon szeretkeztek. A szerzetest elbûvölte a lány ôszinte és határozott döntése, hogy viszonyukban mellôzzék az érzelmeket, amazt pedig a szerzetes komoly és szilárd elhatározása hódította meg, hogy kerülje a gyermetegség, a banalitás vagy egyszerûen a gyöngeség minden, a férfi-nô kapcsolatra oly jellemzô megnyilvánulását. Dühödten közösültek, s derûs, baráti hangon beszélgettek. Don Graci, az uraság tüzelte fel titokban a szolgát – a ferde hajlamúak irigységével és a kövérek spontán kajánságával –, hogy csábítsa el a lányt, és csap817

NV11-11.indd 817

2011.11.13. 16:41:09

ja le a szerzetes kezérôl. A néger csakugyan várt rá egy nap, amikor a lány fürödni ment a narancsligeteket átszelô öntözôcsatornák egyikébe. Hosszas és fájdalmas dorombolással rávette, hogy amaz odaadja magát neki. A lány aznap megismerte a hosszú ájulásokkal és heves átkozódásokkal fûszerezett, türelmetlen, ôsi, afrikai kéjmámort. Attól a naptól fogva alvajáróként ment a kerti találkákra, és kétségbeesett szelídséggel szolgáltatta ki magát a szolgának. Elmondta a szerzetesnek, mi történt, és az továbbra is a barátja maradt, de soha többé nem vitte be a dolgozószobába. Nem félelembôl vagy óvatosságból cselekedett így, hanem valami titkos rendszeretetbôl, ösztönös egyensúlyérzékbôl, amellyel sikerült távol tartania magát a megsemmisülést és halált jövendölô káosztól. A Machiche kezdetben úgy tett, mint akit cseppet sem érdekelnek a lány új kapcsolatai, és nem szólt egy szót sem. Továbbra is lefeküdt a négerrel, amikor szüksége volt rá, és akkoriban egyre hevesebb vágy fogta el, hogy újból elcsábítsa az ôrt, aki már több éve elhagyta, és többé ügyet sem vetett rá. Amíg a Machiche a katona iránt érdeklôdött, a dolgok csendesen folydogáltak. Ám amikor a zsoldos egyszer elégtételt vett a szolgán, egyszeriben megtört a nyugalom. Nyilvánvaló volt kettejük kölcsönös ellenszenve. Egy este, amikor az ôr a Machichét várta, az nem jelent meg a találkán. Másnap az ôr Don Garcinak egy reggelizés közben szándékosan elejtett megjegyzésébôl arról értesült, hogy a nô a szolgával aludt. A nap folyamán aztán adódott rá alkalom, hogy összetalálkozzanak, s akkor a katona nyers, megvetéssel teli parancsára, a néger vak dühvel rontott az ôrre. A szolgát két jól irányzott ütés döntötte a földre, az ôr pedig úgy folytatta ôrjáratát, mintha mi sem történt volna. Aznap este közölte a Machichével, hogy többé nincs vele semmi dolga, hogy nem viseli el többé az esténként belôle áradó négerbûzt, és hogy fehér, kikötôikurva-teste már semmi vágyat nem ébreszt benne. A Machiche több napon át kérôdzött csalódásán és dühén, míg végül megtalálta azt a személyt, akin büntetlenül kitöltheti a haragját. Kiszemelte a lányt, mindenestül ôt okolta az ôrrel szembeni kudarcáért, és elhatározta, hogy bosszút áll rajta. Elsô lépésként a bizalmába kellett férkôznie, és ez a legcsekélyebb nehézséget sem okozta. Angela folyamatosan a felfokozott izgalom lázában élt; kudarca a pilótával, félbeszakadt viszonya a szerzetessel, s heves és szórványos találkozásai a szolgával, a mindig jelen lévô, kimeríthetetlen vágy rabjává tették, azt hívta elô minden egyes tárgy, mindennapi életének minden egyes epizódja. A Machiche érzékelte a lány állapotát. Kedves szavakkal, s bizonyos nôi cinkossággal hívta, hogy lakjanak újra együtt a szobájában. A lány örömmel fogadta a meghívást. Egy napon, amikor lefekvés elôtt összehasonlították bizonyos testrészeik méreteit és jellegzetességeit, a Machiche szórakozottan cirógatni kezdte a lány mellét, az pedig, mivel sehogy sem tudta levezetni egyre növekvô izgalmát, némán hagyta, hogy a gyakorlott szajha tevékenykedjék. A Machiche 818

NV11-11.indd 818

2011.11.13. 16:41:09

csókolgatni kezdte, majd lassan az ágyhoz vezette, és ott határozott és diszkrét mozdulatokkal rávezette, hogyan elégítheti ki a vágyát. A szertartás több éjszakán át ismétlôdött, és Angela felfedezte a nôk közötti szerelem lázas világát. Don Graci, a Machiche néhány elejtett mondatából csakhamar értesült a dologról, és az uraság attól fogva meg-meginvitálta a két nôt, hogy vegyenek részt rituális fürdôzéseiben, az udvarház többi lakóját azonban mellôzték. Hosszú órákon át tartottak a fékevesztett trió fürdései. Don Graci vezényelte le a két nô szeretkezéseinek tételeit, és élvezettel látta el ôket instrukciókkal, amikor eljött a pillanat, hogy a korából fakadó semlegesség álcája mögé bújva, átélje a lány eksztázisát. Amaz napról napra hevesebben bolondult bele a Machichébe, az asszony pedig hagyta, hadd kerüljön csak egyre beljebb abban a zûrzavaros zsákutcában, ahová félrevezetett ösztönei lökték. Amikor a Machiche megbizonyosodott arról, hogy Angela immár teljesen a hatalmában van, és vágya egyedül csak ôbenne talál kielégülésre, akkor mérte rá a csapást. Az olyan ember gyakorlott nyugalmával tette, aki már sokszor játszott mások életével: a vadállatok hanyag eleganciájával cselekedett. A lány egy este az asszony ágyához lépett, miközben amaz egy képes újságot lapozgatott. Angela csókolgatni kezdte a két vaskos, meztelen lábszárat, a Machiche pedig továbbra is elmerült olvasmányában, vagy színlelte, hogy elmerül. Közönyösen tûrte a lány simogatásait, mígnem végül annak is feltûnt barátnôje viselkedése. – Fáradt vagy? – kérdezte kis panaszos felhanggal. – Igen, fáradt vagyok – felelte ridegen a másik. – Egyszerûen csak fáradt, vagy én fárasztalak? – faggatta a lány a szerelmesek oktalan naivságával, akik tulajdon szavaikkal ássák meg a gödröt. – Az igazat megvallva, kislány, belefáradtam ebbe az egészbe – kezdte magyarázni a Machiche, és közönyös hangja fájóan sebezte fel Angela érzékeit. – Eleinte érdekeltél egy kicsit, és amikor Don Graci meghívott, hogy fürödjünk vele, kénytelen voltam elfogadni. Tudod, hogy ô tart el valamennyiünket, és nem szívesen ellenkezem vele. De én olyan nôstény vagyok, kislány, aki hímeknek termett. Nekem férfi kell, a férfiak számára születtem, arra, hogy élvezkedjenek velem. A nôk nem érdekelnek, untatnak barátnôként, és untatnak az ágyban, fôleg te, aki még alig bújtál ki a tojásból. Már Don Graci sem hív, hogy velünk fürödjék, már nyilván ô is unta nézni, hogy mindig ugyanazt csináljuk. Hagyjuk ezt, kislány, jobb a békesség. Menj vissza az ágyadba, és aludj szép nyugodtan! Nekem egy hímre van szükségem, egy hímre, akinek hímszaga van, és úgy bömböl, mint egy hím, nem egy leánykára, aki úgy nyivákol, mint egy beteg macska. Na, aludjunk! Angela az elején még gonosz tréfára gyanakodott, a nagydarab asszony hangja és közlendôje azonban annyira összhangban volt a valósággal, hogy csakhamar ráébredt: a Machiche reménytelenül komolyan beszél. Megrémítette a gondolat, hogy ôk ketten soha többé nem fognak szeretkezni, majd 819

NV11-11.indd 819

2011.11.13. 16:41:09

elutasította, mint képtelenséget, az azonban megint csak a tudatába tolakodott, mint maga a visszavonhatatlan jelen. Alvajáróként botorkált az ágyához, lefeküdt, és kitartó, megállíthatatlan, kétségbeesett zokogásba kezdett. A Machiche Angela sírásának monoton zajára aludt el, a bosszú megnyugtató, friss ízével a szájában. Amikor az ôr másnap kora reggel belépett a szerszámraktárba, meglátta Angela testét, amely az egyik gerendáról függött alá. Hajnalban akasztotta fel magát egy székre állva, amelyet, miután vastag kötelet hurkolt a nyakába, kirúgott a lábával. TEMETÉS A holttestet Don Graci hálószobájába vitték, és ott kiterítették a földön. A szolga és az ôr kiment a folyópartra, megásni a sírt. Az uraság a szerzetestôl tudakozódott az ügy részleteirôl, és az mindenrôl tájékoztatta. Elmondta neki, hogy a lány elôzô éjjel kopogtatott az ajtaján, segítséget kért tôle, és arra kérte, gyóntassa meg. A szerencsétlenben szánalmasan összezavarodott minden, és úgy érezte, egyszeriben végleg összeomlott a világ. A Machiche nem volt jelen a szerzetes elbeszélése alatt, mivel mogorván bezárkózott a szobájába. A pilóta is távozott, még mielôtt a szerzetes belefogott volna az elbeszélésébe. Azt mondta, át kell néznie néhány számlát, és elkérte a szerzetestôl a szobája kulcsát, hogy kivegyen pár elismervényt. A lány sorsát nyugtalanító békességgel vette tudomásul. A szerzetes befejezte az elbeszélését, Don Graci pedig megjegyezte: – Nem tudom, kinek a hibájából történt mindez, de meglátja, még sok bajt okozhat nekünk. Én kezdettôl fogva elleneztem, hogy ez a lány velünk lakjék, de mivel, amit én mondok itt, arra mindenki fütyül, és a végén mindig az történik, amit maguk akarnak, most valamennyiünknek viselnünk kell a következményeket. Rendbe kell hozni ezt a nôt, mielôtt eltemetnénk. – Don Graci arra utalt ezzel, hogy sürgôsen be kell takarni a meztelen testet, amelyen a hullamerevség elsô jeleivel együtt, nôi attribútumainak érettsége is szemet szúrt. Melle a Machichével való szeretkezések következtében szemlátomást megnôtt, és duzzadt, kitárulkozó nemi szerve közszemlére tette a szeméremszôrzetet. A szerzetes és Don Graci együtt mosta le a holttestet narancslevélfôzettel, az uraság instrukciói szerint, hogy megállítsák az oszlást, majd lepedôbe burkolták. Már majdnem végeztek feladatukkal, amikor két lövést hallottak a második udvar felôl. Ezután heves dulakodás, és egy tompa ütés zaja hallatszott, majd eluralkodott a langyos, esti csend. A szerzetes és Don Graci odasiettek, s már a folyosóról látták, mint szorítja le az udvaron a földre az ôr a szolgát egy dzsúdómozdulattal, úgy, hogy amaz moccanni sem tud. Az egyik oldalon a Machiche haldoklott a kövezeten elnyúlva, két nagy sebbel a mellén, melyekbôl minden hörgésre sötét vér ömlött ki bô sugárban. Odébb a pilóta feküdt groteszk módon szétzúzott koponyával. A szerzetes a Machiche segít820

NV11-11.indd 820

2011.11.13. 16:41:09

ségére sietett, aki bugyborékoló hangok és fájdalmas fintorok közepette, halk hangon ismételgette: – Épp ennek a rohadt buzinak kellett lennie… épp neki kellett lennie… – Don Graci az ôrhöz lépett, és ráparancsolt, hogy eressze el a szolgát, aki arccal a köveknek szorítva vonaglott. A katona elengedte a négert, aki Don Graci parancsának engedelmeskedve, szelíden somfordált el. – Épp visszajöttünk a sírásásból – magyarázta a zsoldos –, amikor meghallottuk a lövéseket. A pilóta lôtt a Machichére, kezében volt a szerzetes pisztolya. A néger lélegzetvételnyi idôt sem hagyott neki, rávetette magát, és a lapáttal egy csapásra leterítette. Még akkor is tovább verte, amikor a földön feküdt, míg csak mozgásképtelenné nem tettem. Eszeveszett volt. A szerzetes minden teendôt magára vállalt. Az ôrrel együtt a folyóparton ásott sírhoz vitte a két nô holttestét, és együtt temette el ôket. A Machiche, mialatt haldoklott, elfúló hangon átkokat szórt a pilótára, és könyörgött, hogy ne hagyják meghalni. A pilóta tetemét a cukornádsajtó barakkjának kemencéihez vitték. Don Graci elment a négerért, hogy gyújtsa be a kemencét, és a szobájában talált rá, amint ágyának dôlve térdepelt, és III. Viktor Emánuel király arcképe elôtt imádkozott. A maga dialektusában mondta az imádságot, mélyrôl feltörô zokogások közepette. Sírva ment a kemencékhez is, és miközben alágyújtott az üstöknek, azt dünnyögte magában: „Machiche… ma petite Machiche… la gandamblé… Machiche la gurimbó…”. Vékony, kék füst szállt a délután tiszta kék egére, a kemencék falánk munkájának tanúságául. A pilótából épp csak egy kis hamukupac maradt, meg a folyosón felakasztott repülôkapitányi sapkája. Don Graci még aznap éjjel elhagyta az udvarházat, nyomában a szolgával, aki a bôröndjeit vitte, és vele együtt távozott. Az ôr két nap elteltével összepakolta a hátizsákját, és Angela kerékpárján vágott neki az útnak. A szerzetes még maradt néhány napig. Amikor elment, sorra lezárta a szobákat, majd pedig a bejárati nagykaput. Az udvarház ott maradt elhagyatva, csak a nagy esôkkel járó széllökések sivítottak végig a folyosókon, és örvénylettek az udvarokon. DOBOS ÉVA fordítása

821

NV11-11.indd 821

2011.11.13. 16:41:09

TOMAS TRANSTRÖMER

Izmir délután háromkor Két koldus a majdnem üres utcán, egyik a másikat hátán cipeli, emennek fél lába tôbôl hiányzik. Egy pillanatra felnéznek, s haladnak tovább, az állat bámul így bele megdermedve az éjjeli autó fénycsóvájába. Futnának szinte, mint tetten ért fiúk az iskola üres udvarán. Kinn, az ûrben a délutáni hôség miriád órája ketyeg. A rév fölött csillogó kékség suhan, a fekete szín riadtan les ki a kôbôl, a fehér viharrá érik a szemben. Mikor a harmadik óra is a pata alá hull, s horkan a sötét a világosság túloldalán, a város a tenger ajtaja elé mászik, rásiklik a keselyû szemének célkeresztje –

Lisszabon Az Alfama negyedben a sárga villamos zengve nekivágott a kaptatónak. A dombon két börtön is volt, az egyik a tolvajoké. Kikiabáltak a rácsos ablakokból, hogy fényképezzük le ôket. „Itt fényképezni?”, szólt a kalauz, s zavartan mosolygott hozzá – „itt a politikusok ülnek”. S a magasból, a magasból, az oromfal magasából, egy ablakból egy távcsöves férfi, láttam, a tengert nézte. 822

NV11-11.indd 822

2011.11.13. 16:41:09

A kék ájerben mosott ruha lógott, a falak átforrósodtak, s a falon a legyek egy helyre néztek, mint ki olvas. Hat évvel késôbb egy lisszaboni hölgytôl megkérdeztem: „A börtönökkel valóban az a helyzet... vagy talán álmodtam az egészet?”

A hajó és a falu Egy kék portugál halászhajó orra belehasít az Atlanti-óceánba. Kék pont a távolban, magam is rajta vagyok, bár a hat halász a hajón észre sem veszi, hogy heten vagyunk. Láttam, hogyan épül egy ilyen hajó, elôbb csak fekszik – óriás lant húrok nélkül – egy-egy szegényes völgy öblében: egy faluban, hol mindig mosnak, mosnak bôszen, szelíden, búsan. Emberektôl fekete a part. Vége az ünnepségnek, elviszik a hangszórókat. Katonák nyitnak utat a szónok Mercedesének; a kocsi oldalán szavak dobolnak.

Az elfelejtett kapitány Sok körülöttünk az árny. Mentem hazafelé a szeptemberi éjszakában, mikor Y. negyven év után kilépett a sírjából, s mellém szegôdött. Elôször egészen üres volt, egyetlen név volt csupán, de gondolatai az idônél gyorsabbak voltak, utolértek bennünket.

NV11-11.indd 823

2011.11.13. 16:41:10

Belenéztem két szeme távcsövébe, s a háború tengerére láttam. Utolsó hajója alánk materializálódott lassan. Elôttünk s mögöttünk az atlanti konvoj hajói, a túlélôk, akiket az emlékezete megôrzött (számunkra láthatatlanul). Álmatlan éjszakák váltogatták egymást, róla lemondtak. – Az impregnált kabát alatti úszómellény sem tehetett csodát. Sosem ért haza. Egy cardiffi kórház ágyán vérzett el valami belsô sírásban. Feküdt, horizonttá válhatott végre. Isten veletek, tizenegy csomós konvojok! Isten veled, 1940! A világtörténelem itt véget ér. A bombázók függve maradnak az égen. A hangafüves puszták virágoznak. Egy század eleji fényképen tengerpart látszik, s áll hat matrózruhás fiú, karjukban kicsiny vitorlás hajó. Micsoda komoly arcok! Néhányuk nemcsak kedvét, halálát is lelte a hajójában. S holtakról írni kicsit most olyan, mint az a játék ott, a parton, a készülô vihar elôszelében. TÔZSÉR ÁRPÁD fordításai

824

NV11-11.indd 824

2011.11.13. 16:41:10

A kék ház Fehér éjszaka. Kinn állok az erdô sûrûjében, onnan vizsgálgatom párakék falú házunk. Mintha távoztam volna az élôk sorából, s új szögbôl látnám. Több mint nyolcvan nyarat megélt. Fája négyszer impregnálva örömmel, háromszor fekete gyásszal. Ha egy lakója meghal, átfestik. A halott maga festi át, ecset nélkül, belülrôl. A házikó mögött a néhai kert. Elvadult. Gaz, gyom, dudva bukóhullámai, csenevész cserjék pagodái, felcsapó, elôbuggyanó szöveg, a gaz Upaniásidjai, viking flottái, sárkányfejek, lándzsák – gyombirodalom! Az elvadult kert fölött egy bumeráng árnyéka röpköd. Egy százszor feldobott bumerángé. Egy korábbi lakó játszhatott vele. Valaha régen. Félig még gyerek. Mintha gondolatban ösztönözne: „teremtsd elô... rajzolj magadnak...” Hogy kifogjon a sorson. A házikó iskolásrajzra hasonlít. Valami kései gyerekség bujkál benne: valaki túl korán feladta gyerekkorát. Tessék, lépj be, nyitva az ajtó! Itt izgalom fészkel a mennyezet deszkái közt, s béke a kopott falakban. Az ágy fölött amatôr festmény: tajtékzó tengeren sikló hajó, tizenhét dagadó vitorlával. Érzed a vihar szelét. Az aranyozott keret sem képes útjába állni. Itt benn mindig egyformán korán van. Itt még a válaszút elôtt vagy, a visszavonhatatlan választások ideje elôtt. A legcsodásabb korszak! Hiányoznak az alternatívák. Minden vázlat valóságra vágyik. Egy távoli csónakmotor váratlanul kinyújtja a nyári éj karimáját. A harmatcsepp nagyítóüvegében öröm és szomorúság vegyül. Néha felsejlik bennünk: életünknek lehet egy testvérhajója, amely egész más vizeken siklik. Míg a nap ott olvadozik a szigetek mögött.

Felegyenesedni Kilesve a legjobb pillanatot, sikerült elkapnom a tyúkot, ott volt a kezemben. Ám mintha kiszállt volna belôle az élet: olyan volt, akár egy összeszáradt, tolldíszes, ósdi nôi kalap, mely 1912-es igazságokat kiált világgá. Lógott az esô lába. Dörgött. A palánkból olyasféle szag csapott meg, mint mikor régi albumot üt fel az ember, olyannyira régit, hogy minden kép megfakult benne Bevittem a tyúkot a kerítés mögé, s eleresztettem. Ott egyszerre feléledt. Futott, ahogy a lába bírta. A baromfiudvar teli babonás tabuval. S a föld itt körül szeretettel és igyekezettel. Az alacsony kôfal majdhogy belevész a bokrok zöldjébe. Alkonyatkor halványan felparázslik, mintha az építô kezének százéves melegét ôriznék kövei. 825

NV11-11.indd 825

2011.11.13. 16:41:10

Kemény tél volt ez a legutóbbi, de lám, újra nyár lett, s a föld elvárja tôlünk, hogy felegyenesedjünk. Felszabadultan, bár óvatosan, mint mikor keskeny csónakban áll fel az ember. Sose felejtem el azt az afrikai élményt: kalakalandom a Chari partján. Ringó halászhajók, mosolygós, kék-feketés bôrû emberek, arcukon kétoldalt három párhuzamos forradással (a Sara-törzs jegyével). Hívnak, noszogatnak, hogy lépjek be egy fekete fatörzsbôl vájt kenuba. A lélekvesztô vészesen inog, ideoda dülöng, bár guggolok benne. Lélegzetem is visszafojtom a nagy egyensúlyozásban. A szívem baloldalt, hát kissé jobbra hajtom a fejem. Zsebem üres, tartózkodom a széles gesztusoktól. A retorika nem ide való. Mi több: a retorika itt lehetetlen. Míg a kenu siklik a vízen. MERVEL FERENC fordításai

A fa és a levegôég Kinn a záporban, nedves szürkeségben egy fa caplat fel-alá, mellettünk elrohan. Dolga van: az esôbôl életet habzsol magába, akár gyümölcsöst dézsmáló rigó. S amint eláll a zápor, megtorpan ô is. Tiszta éjjeleken ott látod, vár türelmesen, emberformán lesi a csodát, amint a hópelyhek kibontják az égen szárnyukat.

Fekete hegyek Egy kanyarban a hegy hûvös árnyékából kiérünk, a busz egyenest a napot célozza meg, hörögve kaptat felfelé. Megtömve zsúfolásig. Itt utazik a diktátor újságpapírba göngyölt mellszobra is. Egy flaska szájról szájra körbejár. Nôttön-nô a halál anyajegye. Kinél lassan, kinél gyorsabban. Mire a csúcsra felérünk, a tenger kékje összeolvad az éggel. LACKFI JÁNOS fordításai

826

NV11-11.indd 826

2011.11.13. 16:41:10

KATE CLANCHY

A Nem holt és a Megmentettek NEM HOLT Azt mondták nekik, hogy várjanak a Gyerekgyógyászaton. Már öt óra; és a napfény ömlik be a magas, nem nyitható ablakon. A Társalgóban koncert van: tram, pam, pam, és úgy hívták: Aitken Drum. A Fiú a paplanon fekszik, és rajta van még a sportcipôje. Az utóbbi idôben rákapott, hogy kihívóan kisméretû farmert hordjon, amit a gyerekosztályon szerez be, aztán borotvapengével, fekete cérnával és Aubrey Beardsley stílusú golyóstollrajzokkal felspécizi. Piszkos ujjait szakadt pólójába törölgeti. Nagy, fénylô barna szeme az üres kórtermet pásztázza. – Nézd – mondja új, reszelôs kamaszhangján –, egy Nem holt. – Mi van? – mondja az Anya álmos hangon. Az Anya már olyan régen tologatja félre a fáradtságát, hogy az a legkisebb alkalmat is kihasználja és ráveti magát, akár egy mellôzött középsô gyerek. Most is az ölében ül, a karját szorosan a nyaka köré fonja, a szájába lihegi a Gyerekgyógyászat illatait; eperszörp, sült sajt, pisi. – Egy Nem holt – mondja a Fiú. – Nézd. Az ablak alatt. Az Anya körbetekint, aztán egy picit feláll. Egy babát lát mûanyag kiságyban. Rózsaszín kötött sapka és kabátka van rajta, az orrában oxigéncsô. – Az – mondja a Fiú. – Egy kisbaba – mondja az Anya mérgesen –, valakinek a babája. – De a baba szemei túlságosan távol vannak egymástól, és farkastorka van, és egész teste kilapultnak és összecsapottnak tûnik, mintha két darabra esne szét, keletre és nyugatra, és az Anya már aggódik, hogy válságos állapotba kerül, és ôt szólítják majd, hogy Csináljon Valamit. Az Anya nem jó választás, hogy egy krónikus beteg szülôje legyen. Vézna és türelmetlen és fél a beteg dolgoktól: lehulló madárfiókáktól, sebektôl, lüktetô dolgoktól. Ezeket mindig valaki másnak kell felvenni. Ez leginkább az exférje, aki laza és nem csinál nagy hûhót a betegségekbôl, aki a Fiút könnyedén a karján cipelné körbe a kórházban, akár egy hatévest, a csövek viccesen, de rendezetten borulnának a vállára – ám a tehetségét most egy új, teljesen rendben lévô feleségre és gyerekre pazarolja. – Már holt lenne – mondja a Fiú –, mármint a természetben. Úgy értem, ha ez a baba egy primitív törzsnél született volna, pillanatokon belül meghalna. – Mint sok más ember – mondja az Anya. – Akár én is. – Vagy én – mondja a Fiú. – Biztosan. – Ökleit a homlokához emeli, meg827

NV11-11.indd 827

2011.11.13. 16:41:10

szemléli a szúrt sebeket a könyöke belsô oldalán, és hozzáteszi: – Én lennék a legholtabb. – Az Anya türelmetlen. Valaha a Fiú rendkívüli volt és eredeti, és az Anya bolondos és hóbortos, és egy oldalon álltak; most mintha folyamatos angol nyelvvizsgára lennének kárhoztatva, ahol a Fiú játssza az okvetetlenkedô diák szerepét, aki mindig mindent jobban tud. – Te makkegészséges baba voltál – csattan fel. – Nem igazán – mondja a Fiú. – Csak látszólag. Úgy születtem, csak emlékezz vissza. A daganatommal. Az új fickó ezt feltételezi. – Az onkológia az új kedvenc. Meg a genetika is. Meg a vádaskodás. Az Anya elhatározza, hogy nem néz a Fiú szemébe. – Akárhogy is – mondja inkább –, mi nem vagyunk primitívek. – Nem – mondja a Fiú, és visszadôl a párnájára –, nekünk itt van a technika. És mer’ itt a technika, meg kell mentenünk. A babát. Úgy értem, a doktoroknak és az embereknek, amikor egy ilyen baba születik, meg kell menteniük. Helytelen lenne megkérni ôket, hogy ne mentsék meg, teljesen megértem, mer’ akkor gyilkosok lennének. – Na és? – kérdi az Anya. – És akkor az a személy, akit megmentettek, nem holt, de néha nem is eleven. Mer’ nem a technika tartja bennük a szuszt? Mer’ nem igazán elevenek, de tudja valaki, hogy mit lehet velük csinálni? Nem holtak. Érted? Az Anya feleszmél. Veszélyt szimatol. Elôrehajol, a Fiú meg merôen nézi a fénylô szemével. – Mindenütt ôket látom. Tudod? Nem csak itt a kórházban. Némelyik álruhát hord, de én felismerem. Mer’ van körülöttük egy kis fénylô kontúr, mint a képernyôn a játékoknál. Pixelekre bomlanak, Anyu, pixelekre bomlanak elôttem. Ott meg ott meg ott. Nem is itt kéne lennetek. Neked, neked, neked. Nem igazán itt. Nekem, nekem, nekem. Nem holtnak. – Nem – mondja hangosan, bizonytalanul az Anya –, te eleven vagy. – Nem vagyok holt – mondja a Fiú –, a Gép miatt, de hol vagyok én eleven? – Az eszed – mondja az Anya –, az eszed eleven, az a lényeg. Az ész élete. Mert az Anya ezt ôszintén hiszi. Így aztán a hosszú órák alatt, míg a plazmára és a kerekesszékre, a Gépre és a nôvérekre kell várakozniuk, az Anya Robert Louis Stevensonról lefetyel, aki szintén beteges volt, szintén könyvmoly volt. Aztán felsorolja a Fiú minden kedvenc könyve címét, minden könyvet, amelyet együtt olvastak, a legkedvesebb epizódokat, és kisvártatva a Fiú azt mondja: – Emlékszel Fehér Agyarra? Azon gondolkodtam. Olyan, mintha A vadon szava elôzménye lenne. Fehér Agyar Buck nagypapája. Gondold csak végig. Mer’ benne vannak a kis jelzések. Aztán hátradôl a vánkosokra és csak beszél-beszél Buckról, a nagy kutyáról, meg arról, hogyan váltja valóra Fehér Agyar álmát vagy talán mer’ a génjei szólítják, elbujdokol a kanadai rengetegbe, és az Anya mindennek fittyet hányva fogja a kezét, és szorosan tartja, és emlékezik, milyen bársonyos volt, amikor még kisfiú volt, tényleg olyan bársonyos, mint egy virágszirom, a 828

NV11-11.indd 828

2011.11.13. 16:41:10

magnólia lágyan ívelô erezetû szirma tünékeny tavaszi pompájában; és ezenközben a baba végig becsövezve lélegzik, a karjai oldalra esve, a mellkasa pedig felfokozottan mozog le és fel a rózsaszín takaró alatt, mint egy óriási, lekapcsolt szív. Három héttel késôbb a Sürgôsségin vannak. Nem kerülhetnek külön kórterembe a nôvérek ára miatt. Merthogy most nôvéreknek kell figyelniük rá. Mert tegnap a Fiú lekapcsolta a Gépet és csendben figyelte, ahogy az életét jelentô vért a földre pumpálja. És hol volt az Anya? Az Anya úton volt a könyvtár felé, hát ott volt, mert a Fiú azt mondta: „Menj és keress magadnak munkát, saját életet”, hát ezért. Már túl volt az út felén, amikor sarkon fordult és loholt visszafelé. Maga sem tudja, miért. Most sok liter vért pumpáltak vissza az ereibe, most újra feltöltötték a belsô szerveit és kitolták az intenzívrôl. Most fog elôször beszélni az Anya és a Fiú. A csöveket már kivették a torkából, de olyan, mintha most meg az ô torkában lennének. Sort kell keríteniük erre a beszélgetésre. Egy elfüggönyözött beugróban vannak. Sürgôsségi. Akárki hallhatja ôket. – Csak egy ötlet volt, Anyu – mondja hangosan a mennyezeti csempéknek, a hangja érdesebb, mint eddig bármikor. – Egy ilyen dolog. Próbálj meg továbblépni, oké? – Hogy lehet ötlet – sziszegi az Anya dühödten –, amikor hat biztonsági rendszert hágsz át? – Ó, már réges-régen kiterveltem, hogy fogom csinálni – örvendezik a Fiú. – Olyasmi, mint a sakk. Érted? Az Anya maga tanította a Fiút sakkozni. Igen, érti, hogy csinálhatta: mindent kitervelt. És most csak két lépés van hátra, és az Anya zokogni kezd, és a Fiú ránéz, aztán elfordul. – Az az ábra, Anyu – mondja a Fiú, miközben a körmét piszkálja –, hogy rosszul fogod föl a dolgot. Az Anya kész elismerni, hogy sok dolgot rosszul fog föl. De mégis melyiket? – Robert Louis Stevenson – mondja a Fiú. – Emlékszel? Hát ô nem is volt annyira beteg, Robert Louis Stevenson. Tudott járni. Biztos tudott szexelni. Megnôtt cseszettül. Nem… – a Fiú a lábai felé mutat, ahogy az ágy derekánál nyugszanak felpolcolva a kis takarósátorban. Az Anya elôreroskad a székbôl és a fejét az ágy végére támasztja. A fia iránt érzett szeretetére gondol. Az akkor született, amikor a fiú, és nem tud uralkodni rajta. Nagyon erôsnek és csöppet sem intelligensnek képzeli, olyasvalaminek, ami sötétben mozog és dolgokat ragad meg. Ollója van és apró szemei, mint egy ráknak. – De az átültetés – mondja az Anya –, az akármikor lehet. A jövô hónapban. – Ja – feleli a Fiú –, pontosan. – És mindketten az elôzô átültetésre gondolnak. – Na és én? – kérdi az Anya kisvártatva és a sarkára kuporodik. – Mit csinálnék nélküled? Hogy érezném magam?

829

NV11-11.indd 829

2011.11.13. 16:41:10

A Fiú nagyot sóhajt. – Anyu – mondja –, értsd már meg, jó? Értsd meg, hogy ez nem az én felelôsségem. Megint a Gyerekgyógyászat. Behívták ôket átültetésre, de volt egy sürgôs eset, és egy vérleletet elsüllyesztettek, és ez lett a vége: várjanak reggelig. Az Anya nem bánja: jól ismeri a kórtermet és tudja, hogyan kell a pamlagot ággyá alakítani. Azzal foglalatoskodik, és a Fiú az ágyán fekszik az iPodjára és infúzióra kötve, és egyszer csak kiveszi a fülhallgatót és sejtelmesen odaint neki. – Nézd – suttogja –, a Nem holt baba. Az Anya melléül az ágyra és a függönyrésen át merôen arra néz, amerre a Fiú mutat. A szemközti beugróban gépekkel körülbástyázva egy kiságy és egy rózsaszínbe csomagolt alak látható. – Biztos vagy benne – kérdezi –, hogy ez ugyanaz? Az egy hónapja volt. Nem kellett volna azóta nônie? – Anyu – mondja a Fiú –, semmit nem tanultál? Persze hogy nem nô. – Most feláll egy asszony és széthúzza a beugró függönyét. A fénypásztában megpillantják a hasa árnyékát. – Remélem, nem látott meg minket – mondja az Anya. – Láttad? – suttog a Fiú – Terhes! Szent Habakuk! – és teátrálisan a párnáira hanyatlik. Az Anya végez a pamlag kihúzásával és ráfekszik. Hihetetlenül keskeny: a könyöke a fát éri. A Fiú a mennyezetet bámulja, nem kapcsolta vissza az iPodot. – Baj, hogy terhes? – kérdezi az Anya kisvártatva. A Gyerekgyógyászaton képek vannak a mennyezeten: Malacka és Micimackó a naplemente felé sétálnak. – Nem – válaszolja a Fiú –, csak fura. – Miért fura? – Hát a baba meg fog halni. A Nem holt. Azt hiszem, Edwards-szindróma. Utánanéztem. Szóval ez a baba meg fog halni, és aztán ugyanakkor a nônek születik egy új babája. És akkor mire gondolnak majd? – Talán – mondja az Anya, noha tényleg hervasztó a gondolat – arra gondolnak, hogy van egy új babájuk, akit szerethetnek? – Ja, vagy talán azt gondolják, hogy a régi babának új teste lett? Érted? A lelkek transzmutációja? – És az rossz lenne? – Nem annyira, mint Hitler, de kurva szar. Mert énszerintem a lélek nem létezik. Még az ész se. Az ész csak a test része. Ugyanolyan. Erre tanít a Prozac, Anyu. Figyu. Nézz ránk. Szedtük a gyógyszert, és megváltoztatta a testünket, és az megváltoztatta az eszünket. Ez van, itt az átültetés, szerencsés flótások vagyunk. Másmilyen lelkek. Érted? – Igen – mondja az Anya, aki hozott magával altatót, és éppen készül bevenni egyet –, persze hogy értem. Értem a lényegét. – Most lekapcsolom a villanyt – mondja a Fiú és úgy is tesz. A sötétben mintha a múltból szólna dalek-hangon, a Ki vagy, Doki? korszakából: – Hol-

830

NV11-11.indd 830

2011.11.13. 16:41:10

nap meglesz az átültetés. Aztán elkezdek nôni. Kábszeren vagyok, és ez bizakodóvá tesz, szóval így könnyû. Jó éjt, Anyu-egység. Az Anya párnája gumiszagú. A fejénél a fal PVC-vel van borítva. Amikor a Fiú kicsi volt, gyakran feküdt vele itt és arról mesélt neki, hogy éppen kempingeznek a lakókocsival, Franciaország mélyén. Most próbálja magának elmesélni valamelyik ilyen történetet, de csak a Fiú betegségére tud gondolni, a hosszú útra, a sok elágazásra és arra, ahogy mindegyiknél megmagyarázhatatlan módon magukra maradtak, egyre alsóbbrendû úton, egyre közelebb a tengerhez. Mostanában többen mondták, hogy a Fiú neki köszönheti az életét, de az Anya egyáltalán nem így érzi. Ô köszönheti a Fiúnak az övét, valahogy úgy, ahogy egy gyereknek köszönhetô egy jó piknik, még ha a te ötleted is, hogy ruccanjatok ki, és te felejted otthon a térképet, és most eltévedtél, és semmi remény rá, hogy valaha is eláll az esô. CSÚCS A DIAGRAMON Ez egy új kórház abban a városban, ahol a Fiú egyetemre jár. Az Anyának taxizni kellett, aztán repülô, aztán egy másik taxi; két recepciósnál kellett érdeklôdni; egy rezidens várta a másodikon, és most mellette trappol; azt mondja, most van a krízis, és új antibiotikumok, és most mindent bele, reménykedni; de ô alig hall valamit, mert a tûzajtók és beléptetô kapuk a fejében hinta-palintáznak; aztán itt vannak: Szív- és érgyógyászat. A Fiú már stabil. Ül az ágyban egy, az eddigiekhez képest pici berendezésre kötve. Most már mindig kicsi marad, de jó az arcéle, csontosan jóképû. – Nyalókafej – mondja magáról –, a tévében kéne mutogatni. Már vannak lányok, és itt is van egy mellette, fontoskodva szorongatja a kezét. Szôke copfja van és olvadt sötétbarna szeme, és vibráló, elegáns, ôzszerû, ahogy a fejét és a hátát tartja. – Ó! – kiált a Lány édes, megnyerô hangon. – Ezt nézze meg! Átvészelte! Leküzdte a fertôzést! Még sose láttak ekkora csúcsot a diagramon! Az Anya leroskad az ágy szélére, a szája nyitva, a karja kitárva, a teste megmeglendül felé, bucc-bucc-bucc, én édes szerelmetes fiacskám, és a Fiú egy röpke szemöldökfelhúzásra és zavart mosolyra méltatja. Felemeli a kezét, de tele van csövekkel és a lány kezével. Nemsokára otthagyja az iskolát és elveszi a lányt; egy ökotanyán fog élni egy csomó fehér csuhás sürgôsségi túlélôvel, akiket Megmentetteknek hívnak, és leszokik a húsról, az alkoholról és az iróniáról és felölti a fehér csuhát és a kvázi-Zen hitet, és aláveti magát egy Attila nevû magas, fagyos exvesebeteg irányításának, és megmondja az anyjának, hogy a pillanat és a meditáció és a makrobiotika ünneplésének szenteli magát, ezért az anyja nem látogathatja és nem telefonálhat és nem is írhat, csak évente kétszer, és ezt mind szabad akaratából teszi, és legális és nem szekta, és Attila sokat tud a magándetektívekrôl, és az utána következô állandó akut

831

NV11-11.indd 831

2011.11.13. 16:41:11

feszültség és bánat három évnél is tovább fog tartani; és bár a gesztusa talán ölelésnek indult, elutasító pápai állj! jelzésben ér véget. MEGMENTETTEK A harmadik kórház. Az osztály neve Akut vizsgálatok. Itt az Anya, aki éppen leült, és itt van a szemközti széken a Feleség piszkos, fehér tüllcsuhában, hozzá kék kardigánt visel, és egy gyöngyszemet rág a borostyán nyakláncából. A Fiút párnákkal felpolcolták, a szeme csukva. Ezúttal csomókban kihullott a haja, a bôre sárgászöld és foltos, mint a karcolt cserép. Ezúttal sovány, mint a novemberi szalmabáb. A Fiú kinyitja a szemét. Valami történt vele: megalvadt vagy megkeményedett, sárga fényekkel teli sörbôl karamellbe ment át. Biztos a Feleség tehet róla. A Fiú nem köszön az Anyának. Azt mondja neki: – A baba miatt van. Ki nem állhatom a babát. – Hogy érted? – kérdezi az Anya. – Miféle babát? – Az ô babáját – mondja a Feleség és egy kisgyerekre mutat, aki a kórterem másik végében játszik a napfénypásztában. A gyerek is fehérben van – piszkos kis pólóban és súlyos pelusban –, és a fény cicázik a haja selymén. A pisztráng, a szeretet, ficánkol a Nagymama mellében. – Szörpöt kér – mondja a Fiú. – Aztán tejet kér. Aztán kiönti a földre. Aztán bôg. Szóval ez normális dolog? Ezt te normális viselkedésnek neveznéd? – Mikor született a Baba? – kérdi az Anya. – Úgy érted, hogy miért? – mondja a Fiú. A Fiúról patakzik a verejték, a cseppek élesen kirajzolódnak sárga bôrén. Csontos tagjai rángatóznak a takaró alatt. – Tizennégy hónapos – mondja a Feleség, miután kivette szájából a gyöngyszemet. – A tanyán született. Vizes szülés volt. – Az arca nyugodt és kifejezéstelen, mereven nézi az Anyát; a szemei olyan távol állnak egymástól, hogy akár vakfolt is lehetne közöttük, mint a macskáknál. – Most visszaviszem Dumafrancit a tanyára. Jó? – mondja. De a Fiú szeme csukva marad. Az Anya a Feleség után szalad és a kórterem ajtajában hirtelen a Baba fejére teszi a kezét és próbál rámosolyogni a Feleségre, de csak egy sóhajtás lesz belôle. A Fiú az anyjának kinyitja a szemét. – Úgy gondolják, agydaganatom van – mondja. – Valójában egész biztosak benne. Az is lehet, hogy nem is csak egy agydaganat, megnézik ultrahanggal. Aztán lehet, hogy kemóra küldenek, de engem nem érdekel, szóval mit gondolsz, mi értelme van? – Ezért haragszol a babára? – kérdi az Anya. Tudja, hogy most nem ez a legfontosabb, de a Baba fejének melege még mindig a tenyerét bizsergeti. – Honnét tudjam?– mondja a Fiú. – Hogy tudhatja bárki is, Anyu? – Aztán a földre hány, és rohamot kap, és az Anya, ennyi év után még mindig émelyegve,

832

NV11-11.indd 832

2011.11.13. 16:41:11

nem tudja, hol fogja meg, és felugrik, és reszket, és végül megnyomja a hívót az ágy fölött, és jönnek az orvosok, több tucatnyian, ennyit még nem is látott. Az Onkológián képeket mutatnak az Anyának a daganatokról. Három van belôlük: szökôártölcsérek, vagy viharzónák, vagy fekete bogarak a fia agyának fényes szintvonalas térképén, és a Konzultáns Sebész szeretné megoperálni ôket vagy legalábbis összezsugorítani kemóval vagy sugárral. A Fiú minden beavatkozást elutasít, de, ahogy a Sebész mondja, a daganatok aktívan zavarják a Fiú elmeállapotát, és talán érdemes lenne Elkülöníteni. – Nem – mondja a Fiú –, ez tényleg én vagyok. Pontosan ilyen dühös vagyok. Pontosan ennyire dühös vagyok a kórházakra. Komolyan utálom magukat. Senkinek nem használnak, és nem adok maguknak engedélyt, hogy akár egy ujjal is belepiszkáljanak az agyamba. De tényleg dühös mindenki másra is. Arra sem emlékszik, miért kérte az Anyját, hogy jöjjön be, és egyfolytában kiabál, hogy vigyék már innen. Amikor megérkezik Attila tiszta fehér hálóingében, Tupperware dobozokkal, a Fiú nem engedi, hogy rátegye a kezét, és az odakínált makrobiotikus curryt „tehénlepény”-nek nevezi. Az Anya, aki a szomszédos beugróból figyel, önelégülten elmosolyodik, és Attila fehér suhanással elkapja a karját szôrös kezével. – Elmondok egy történetet – mondja, amikor az Anya belepillant csontos, jellegtelen arcába. – A nevetésrôl. A roshimnak volt egy daganat a karján. Figyelte, amint növekszik, és azt mondta neki: „Daganat, te leszel a halálom.” Aztán ránevetett a daganatra. Mi elôször nem értettük, de együtt nevettünk vele, és néhány nap nevetés után a daganat összezsugorodott és eltûnt. A saját szememmel láttam. Na, nevetô asszony, nevetne velem? – Az Anya rázza a fejét, de Attila a szakáll alatt nagyra tátja a száját, és nevet, örömtelenül és hangosan, a fogait mutatva – akkorák, mint egy szamáré. – Ne már! – mondja a Fiú és a fejére húzza a takarót. Ez az Anya számára azt mutatja, hogy a fiú normális. De legközelebb bejön a Feleség a Babával, és a Fiú hátat fordít nekik és befúrja magát a párnájába, és amikor a Baba megpróbálja lerántani róla a párnát kövér kis kezecskéjével, „Papa eebúútt” kiáltással, az Anya szemtanúja lesz, hogy a Fiú letaszítja a gyereket a linóleumra, és az ezt követô ramazúri, sikítozás, rohamok és erôszakolt injekciók közepette megfordul a fejében a részvétlen gondolat, hogy a Fiút talán mégiscsak el kellene Különíteni. Az Anya, amíg a Fiú alszik, az ágya mellett ül. Amikor a Fiú felébred, tiszta a tekintete. – Igazad volt – mondja. – Nem kellett volna nekünk gyerek. – Én nem mondtam ilyet – válaszol az Anya. – Hogy tehettem volna? Nem is voltam ott. – Nem kellett – mondja a Fiú. – Megéreztem. Nem helyénvaló, hogy az Anya ennek ennyire örül. – De azért – mondja reménykedve – szereted a babát, ugye? – Azt hiszem – mondja a Fiú –, de cserbenhagyom. Érted? 833

NV11-11.indd 833

2011.11.13. 16:41:11

– Igen – mondja az Anya. – Rémes érzés. – De az Anya mosolyog, mert még mindig a fiacskája szemébe néz. Az évek során a Fiú sokféle elképzelt változatával élt együtt – egy nyüzsi nôtlennel, legutóbb, de volt erôtôl duzzadó futballista fiú is, és nagy srác, aki felkapja a csomagjait az állomáson, könnyedén, mintha üresek volnának, és volt felnôtt férfi is, aki felemeli ôt, kasmírmelléhez szorítja, és mindegyiknek ilyen tekintete volt, aranyfényû tekintete, igazi kedves fekete tûhegyekkel. – Mert ezúttal – mondja a Fiú – meg fogok halni. És el kell engedned. Komolyan. A Hospice-ban a daganatok gyorsan elemésztik a Fiú agyát, ahogy a mészkôsziklák erodálódnak a viharban. Széthullnak a dolgok: a házak, az emberek. Így aztán, amikor bejön a Feleség, a Fiú felé fordul és mosolyog, és az arca felderül. – Szia – mondja. – Bejöttél meglátogatni? – Behoztam Dumafrancit – mondja a Feleség és a gyerekre mutat. – A tiéd? – kérdezi a Fiú. További tizenöt percnyi társalgás kell hozzá – mialatt az Anya a Babával kukucskázik, aminek az édességére egész életében emlékezni fog –, hogy megállapítást nyerjen: a Fiúnak semmiféle emléke nincs róla, hogy valaha is találkozott a Feleséggel vagy a Babával, de érdekesnek és szépnek találja ôket. A Feleség azonnal távozik a kórházból, a Babával a vállán, mintha csomag lenne, és beül egy taxiba, az Anya végig mellette lohol esedezve. – Nem magát felejtette el – mondja a Feleség, és az Anya egy aranyhal-suhanásnyi örömöt érez. Most a Kerti Épületszárnyban vannak, ami nem Szanatórium. A daganatok serények, szavakat falnak fel. Az ágytálat „kolbász”-ra, az italt „ablak”-ra cserélik, de a zenét még sokáig képtelenek felfalni. Ezért aztán a Fiú körül mindenki azt énekli, hogy „Szeretem a kávét” vagy azt dúdolja, hogy „Étel, ó, dicsô étel”. Egy éjszaka a daganatok lenyelik tizenöt év ellenérzését az Apa iránt. Az Anya felhívja, és jön is mákos hajjal, most tehetôs és burzsoá és sportinget visel, amit az Anya nem engedett volna meg neki, ha egymillió évig élnek is. Belép, karjába kapja a Fiút, könnyedén, mint amikor hatéves volt, és a Fiú alig hallhatóan dúdolni kezdi: „Tánci, tánci Papának”. Mindenki megkönnyezi, még az elfekvô eltompult lelkû ápolói is. A daganat nem tudja felfalni a sakkot, ezért amíg a Fiú képes felemelni a figurákat, az Anya sakkozik vele. Ez elôsegíti az egészséges szinaptikus mûködést, így mondják az orvosok, hát csinálja csak tovább. Az orvosok nem gondolják ugyanezt Fehér Agyarról, de az Anya azért felolvassa. Ott vannak az ösvények, gondolja, az agyában, a szánkó és a kutyák számára. Mélyen az agytörzsben van egy kavics, amely az Anya és a Fiú, és arrafelé tartanak. A kavics elefántcsontszínû, és egy összegömbölyödött embrió van belekarcolva. „Repülj, kedves csónak”, énekli az anya annak az embriónak és „Te vagy a napsugaram”. Mindezeket a szomorú dalokat. Az egyik daganat elektromos vihar: úgy rázza a Fiú testét, mint egy fát. Az 834

NV11-11.indd 834

2011.11.13. 16:41:11

egyik daganat felkapja, mint egy párnát, és összehajtja, és hányást présel ki belôle. Az egyik daganat visszaküldi a szemét a koponyájába, hogy ott keresgéljen. Együttes erôvel a daganatok torkon ragadják, és akkor nem tud nyelni. A Feleség a fáradhatatlan Attilával tér vissza. Attila azt mondja, azért jöttek, hogy a Fiú halálának bizonysága megszínesítse az életüket, és a Feleség nem mond semmit. A Fiú arca most amúgy rezzenéstelen, szóval ki tudja, kit ismer? A Feleség törölgeti az arcát és ül mellette. Minden frizurája ártatlanságot jelez vagy hercegnôt – Aranyhaj, Hébé, koszorúfonat – és ô egyszerre mindegyikbôl kinôtt, és nem vette észre. Múlnak a napok. Most a fiú száját spatulával kell kinyitni, nedves vattával kitörölni, leszárogatni és ujjhegyre tett vazelinnel bekenni, óránként háromszor. Az Anya ezt nagyon rosszul csinálja. Aggódik, hogy megsérül a Fiú bôre, fél a spatula száraz koppanásától a csonton, egyszerre buzgó és ügyetlen minden alkalommal. A Feleség mindezt Madonna-szerû könnyedséggel teszi, és az Anya dicséri, és a Feleség mosolyog, de a Babát nem hozza be. A Megmentettek egyre csak gyülekeznek és kántálnak a Társalgóban. A Hospice panasszal él, ezért Attila feladatokat talál ki nekik: vázatöltés, látogató nélküliek látogatása. Az Apa közöttük ül oda nem illô golfos felsôben, segít a vázák körül, szorongatja a menye kezét, Attilával társalog. Pontosan Attila magassága és alkata, veszi észre az Anya, a fejük összehajol az összes többi fej fölött, legmagasabb fák. Az Apa szeme állandóan könnyes, fáradhatatlan, egyáltalán nem zavarja a spatula; harag, mint Attila megállapítja, itt csak az Anya részérôl van. Az Anya szeret az éjszaka vaksötétjében ülni a Fiú mellett, amikor kettesben lehetnek. Egy ilyen alkalommal, jóval azután, hogy a beszéd távozni kezdett tôle, hallja, amint a Fiú azt mondja: – Amikor félnek a haláltól, az emberek elfelejtik, hogy amikor meghalsz, beteg vagy. Szóval nem igazán bánod. Betegnek lenni szar. De talán nem is mondja. Az Anya talán csak megérezte. Az utolsó dolog, amit biztosan kimond: „Nagy edény”, és ez valószínûleg azt jelenti, hogy kéri az ágytálat. A Megmentettek és az Apa kifôznek egy tervet. A Feleség behozza a Babát a Hospice kertjébe. A többiek lekapcsolják a Fiúról a csöveket és kiemelik az ágyból, nyolc pár kiterjesztett, kedves kéz. Merev és könnyû, mint egy elszenesedett fadarab, kiviszik és a cseresznyefa alá tartják, a fán átfú a szél, és ôk a mantrájukat éneklik, az Apáé a leghangosabb az Om-ok között, mialatt a Feleség virágfüzérrel bájos fején, segít a Babának, hogy megcirógathassa a Fiú arcát egy virágos lombbal. Az Anya mindezt a Hospice ablakából figyeli és megállapítja, hogy a Fiú arckifejezése nem változik, és ô a Baba után sóvárog, sírdogál, és azt gondolja, hogy ôt is megkérdezhették volna. De amikor aztán meghal, az Anya van mellette. Így történik: megszûnik lélegezni és testén átsuhan a halál és elcsendesíti. Az Anya tulajdonképpen nem retten meg ettôl. Egyik szeme nyitva van, a másikat lehunyta, és ô oda835

NV11-11.indd 835

2011.11.13. 16:41:11

nyúl és lezárja a nyitottat. Most már nyugodj, Jonathon. A szemhéj meleg és puha, mint a napon felejtett selyemsál, de a szemgolyó kemény gömbjében már nincs semmi eleven, az életnek egy pislogása vagy rándulása sem. Akkor feláll. A neve Julia. Lassan hajnalodik. Kimegy a Társalgóba, ahol exférje és Attila és a Megmentettek alszanak a fehér csuhájukban, mint megannyi eldobott virágszirom. Készült mondani valamit nekik, azt a valamit, amit megtudott, de már elszivárgott belôle, elillant, mint a homokra öntött víz, és ô hagyja ôket, aludjanak tovább, és csak leül. KATONA TERÉZIA fordítása

Tellér Mária: Biztonságban.

NV11-11.indd 836

2011.11.13. 16:41:11

NACUISI BANJA

Türkiz tej

Ha lenne célja a zennek – és a zeneredetû költészetnek, a haikunak –, az bizonyára a szatori elérése volna: kis megvilágosodás a haiku írójában (a pillanatban, amikor témáját meglátja) és olvasójában (amikor beindul saját asszociációja). Nacuisi Banja haikui – ha egy szóval kéne jellemezni – meghökkentôek; szóhasználatban, gondolattársításban egyaránt. (Ezen írói merényletet szinte polihisztori tudással mûveli. Könyve fülszövege szerint: „Kevés költôre hatnak annyira a sajátjától eltérô kultúrák, mint Nacuisi Banjara.”) És a meghökkenés, ha a vers villámfény-pillanatában annak valamiféle megértésével-átlátásával párosul, akkor – mentális mûködésben, s tán intenzitásban is – rokon érzés lehet a megvilágosodással. Az itt sorakozó haikuk olvastán joggal kérdezhetné az olvasó a fordítótól: „Maga mindent ért ezekben a versekben?” A fordító csak egy paradoxonnal felelhet: „Nem egészen – de ha érteném, nem fordítanám…” Ennek feloldása pedig: a csaknem minden versben elôforduló szokatlan, különös kulcsszó megtalálása, és e szó köré rendezôdô szöveg megoldása, a fordító számára is felér egy kis szatorival. (Egyébként a költô hozzászólása a „Hogyan írjunk haikut?” vitához: „Az a szabály, hogy nincs szabály.”) B. F. Égzengés – a felhôkarcoló most Bábel tornya Mélytengeri halként felnézek a téli égboltra Zöld fák alatt a férfi méltóságteljes tengeralattjáró A házban pusztulását beteljesítve nedves fecskeszárny Folyótorkolat, hol se kelô se nyugvó nap anyámat hívom 837

NV11-11.indd 837

2011.11.13. 16:41:12

Ez volna apánk? Nem, csak egy óratorony óra nélkül Egy palackban kettô is Noé bárkájából Vörös szitakötô a kimonó szegélyénél sziklát szül a nô A tetôtér felett sírkôbolt és rádióhullámok röpte Rikító színû ég ez Nacuisi Banja kakasülôje Virágok vibrátója a szigeten, hol elhal egy fônix tüze Kopár ágak, ma éjjel a csillagok megint sajtóhibák Az ott az én agyam! Vattafelhôk közt az a nyiladék Napnyugta fénye, átkelési kísérlet prófétai esôben Egyik belsô szervem: Kelet-Ázsia szatorijával elszáradt rózsa Az isten egyetlen fuvallata: infláció-forgószél Az anya-barlang: szivárványt lélegzik ki majd elnyeli A hold nap után lohol, én teutánad, Szelek Országa A Japán-tengerbe belemerül a villám farka

838

NV11-11.indd 838

2011.11.13. 16:41:13

Réges-rég ezelôtt egy szökôkút a tenger fenekén A Nap Kertjében bûzlik egy cápa vérének csíkja Istenek ásítása lenne a cseresznyefák halála? Egy vad sas szívélyesen meghíva a tükrök szobájába Felhôk tengerébôl ide hallik a békák rossz haikuja Ez a tükör megcsillan egy idegen ágyéka fölött Ott egy medve vízesésbe öltözött kikelet, ókori Japánban Valahányszor megszületek egy sárkány csontjából mosolygok A talpamon bimbózó tyúkszem és egy kétszínû felhô Énekeljünk! Éjszaka minden pórusa nyitva a múmiának Tavasz! Egy buborék-sejt egy buborék-szervben Az asztalon reggeli fénnyel világítva én vagyok a hajkorpa Ez a haiku képtelen elérni a jégcsapot a koponyában

839

NV11-11.indd 839

Lila villám Tokióban – puskázás a vizsgán

2011.11.13. 16:41:13

Szöul tavasszal egy televízió a ruhásszekrényben Egyszer volt hol nem volt egy súlyos tükör a sziget erdejében Merénylet egy fess öltözetû dáma ellen a glicínia Mi távozunk és a kôpapagáj felizzik az esti napban Akácvirágok szívják be a mi édes semmiségünket Nagyszerû vízesés: te, aki haltál elefánttal álmodva Az ókori Japán elsô éve obszidián sziklaszirt Az én haikum: kicsiny cédrus kilenszázkilencvenkilenc éves Hálás takaró az okinavai Fônix Fa virága lehullva Erô Szikla a nap és a hold közösülése után Morcos professzor bizonyítványa: átment az Egyenlítôn Egy dal tört fel a lótusz tóból és követett engem A tenger fölött villám hágja a Galaxist A türkizbôl tej zubog fel decemberben

840

NV11-11.indd 840

2011.11.13. 16:41:13

Egy sikamlós nemi szerv meg egy másik aranyat fialnak Háromszáz éven át kék fekete kék fekete New York Indián nyárban hatalmas sziklán – egy bozót meg egy templom A vasárnapi Mirabeau híd felett átrepül egy toll Komisz haikut írok a festônek, kinek kutyája fáraó-kori Ez a csendélet mindennapi eledelünk – Párizsban esik Négyezer évvel felvértezve a menhir* madárszót hallgat A Csalagútban szívem önmagában is egy ôszi vihar Gyalogút visz birkákhoz vagy az Atlantihoz egy kôházikó Mennyre mosolygó óriás kônél kezdôdik a kontinens Ah, párás Japán párássága rabszolgád vagyok Illúzió volna? Szüleim háza, a penész virágjában Hevesre sikeredett mennykôcsapás elhagyom Japánt * Kelta szó: a kôkorszakból fennmaradt faragatlan, álló kôoszlop.

841

NV11-11.indd 841

2011.11.13. 16:41:13

Egyetlen lépôkô a szellemnek – hullámok hangja Gleccserek mennek háborúk múlnak a barack teljes virágjában „Aludj, aludj!” esôcseppek mormolják Dante Barlangjában Köd, esô, villám és álló éjszaka lakodalmas nóták Perzselô napon tût szúrok egy tû lyukába Frankfurtban úgy sétafikálok, mint egy vízibolha Követve a holdat a határtól a hegyi templomig Ünnepélyes téli utazó a szülôvárosomba Hóval borított Fudzsi professzor operál majd professzort Légbuborékok operáció utáni íriszem medúzák között Égi vízesésbôl alábukva a Pápa repülni kezd Repülô Pápa! Kérünk, hullajtsd könnyed Japán fölött A pápai repülés indítéka: egy harmatcsepp A Repülô Pápa legjobb barátja: egy polip a tenger fenekén 842

NV11-11.indd 842

2011.11.13. 16:41:13

Alibimnek egyetlen szemtanúja: Repülô Pápa Repülô Pápa épp megfagyva a Tienanman tér fölött Van Gogh elfelejtette volna lerajzolni a Repülô Pápát? Hébe-hóba ô úszik a Galaxisban Repülô Pápa Háború egy bambuszbokorban Repülô Pápa Vilniusi Labirintus: a koldus délben közönyösebb mint éjszaka Vilniusi Labirintus: egy érett alma titkosírás Vilnius éjjel… méhecske vagyok borostyánba zárva Vörös könnyek fekete vér nyelvünk egy kaloda A Csendes-óceán fölött egyik szótól a másikig szivárvány A haiku aranytallér sárból kiásva Apám és köztem hegyek, folyók és a tûz városai Letûnt birodalom – senki se birtokolhatja az aranylótuszt Kristálytiszta patak – egy fehér gombát rugdos a sámán BAKOS FERENC fordításai

NV11-11.indd 843

2011.11.13. 16:41:13

ALMÁSSY ÉVA

Robert Browning nem jött el

Szereplôk ELSÔ NÔ MÁSODIK NÔ MARIA KILLIAN ROSE, MARIA BARÁTNÔJE ELIZABETH BARRETT-BROWNING ROBERT BROWNING

I Elôhang ELSÔ NÔ Elmondjam? MÁSODIK NÔ Mit? ELSÔ NÔ Hogy ki volt Robert Browning. MÁSODIK NÔ Ismerem. ELSÔ NÔ Nem ismered úgy, mint én. MÁSODIK NÔ De igen. Angol költô. ELSÔ NÔ Nem ismered úgy, mint én. MÁSODIK NÔ Miért? ELSÔ NÔ Egész életemben vártam. Nem jött el. MÁSODIK NÔ Robert Browning nem jött el? ELSÔ NÔ Kislány koromban Elizabeth Barrett-Browningnak képzeltem magam! Azaz nem egészen, nem Elizabeth Barrett-Browningnak, hanem csak Elizabeth Barrettnek, a gyermek Elizabethnek, a leány Elizabethnek, a fiatal nô Elizabethnek… MÁSODIK NÔ Akibôl Browning asszony lett. ELSÔ NÔ Tévedsz! MÁSODIK NÔ Már hogy tévednék? Elizabeth Barrett-Browning: született Elizabeth Barrett… majd Browning hitvese. ELSÔ NÔ Elmeséljem? Egész életemben vártam rá, de nem jött. Robert Browning nem jött el. MÁSODIK NÔ Nem vagy Elizabeth Barrett. ELSÔ NÔ Visszavonultan, apja rabszolgájaként élt egy szomorú londoni házban, negy-

844

NV11-11.indd 844

2011.11.13. 16:41:13

venévesen még szûz volt, törékeny, betegeskedô, és egyszer csak, láss csodát: egy nála fiatalabb férfi levélben keresi meg. ROBERT BROWNING „Teljes szívembôl szeretem a verseit, drága Miss Barrett, és levelemet nem csak afféle sebtében rögtönzött bóknak szánom – nem csupán fôhajtásnak az ön lángelméje elôtt... Mint mondtam, teljes szívembôl szeretem a költeményeit – amint szeretem önt is. Ôszinte híve: Robert Browning.” MÁSODIK NÔ Ez igen! Mi is negyvenévesek vagyunk. Bizony ám! A tizenkilencedik századi negyvenéves nônek a mai ötvenéves felel meg. Még nekünk is írhat költô. Még ötvenöt évesen is! Hatvanévesen! ELSÔ NÔ Nem, nem hiszem. Robert Browning nem jött el. Egész életemben vártam, de nem jött. Zene

II Szerelmi történet MARIA off Szeretni ezt vagy azt a férfit kicsit olyan, mint a földrajzi hovatartozás, mint ebben a városban vagy abban a faluban lakni. Van benne valami személytelen, valami, ami csak megtörténik velünk. Egy este, míg aludt, megcsókoltam a köldökét. Nem ébredt fel, de hirtelen, gorombán hátat fordított nekem. Eszembe jutnak alvó testén (majdnem azt mondtam: halott testén) gyakorolt, túlfûtött szerelmi praktikáim. Elég volt megnyalnom bôrének három négyzetcentiméterét, máris fájó transzba estem. Sôt elég volt csak néznem. Lábujjait, ujjait számolgatni. Ha pedig aludt, nyitott száját: a fogait. Figyelni lélegzését. Ha csak kicsit szaporábban vert a szíve. Egy éjjel nemcsak a szája nyílt el, hanem nyitva maradt a szeme is: Killian ekkor félelmetesnek látszott. Belenéztem szörnyû szemébe, és csak még jobban szerettem. Elôfordult, hogy órákon át virrasztottam mellette, olyan forró volt az arca. MARIA in De nem volt választásod. KILLIAN Hogyhogy nem volt választásom? MARIA in Nem volt választásod, mert bármi áron megszereztelek volna. MARIA off A szeretôje lettem, és mindig különbözni akartam a többiektôl, minden egyes találkozásnál különleges bánásmódra tartottam igényt. Így lettek fiktív társnôink „a többiek”, miközben puszta szókapcsolatnak is megmaradtak. Délutáni együttléteink alatt bonyolult szertartást hajtottam végre, váltogatva benne a rítusokat, gondoskodva róla, hogy ne hasonlítsak senkihez, öntudatlanul se utánozzam valamelyik vetélytársnôm szerelmi gesztusrendszerét. Ujjaimmal újrarajzoltam az arcát. Ajkaim közé szippantottam pilláit, és szemhéját finoman húzgálva rabságban tartottam ôket. Fejét kezem közé fogva mélyen belecsókoltam a szájába. Hosszú percekig tartott a csók, de nem mert mozdulni. Csak általam ismert délkörök mentén tébolyult lángolással csókoltam végig a testét. Má-

845

NV11-11.indd 845

2011.11.13. 16:41:14

morosan gyönyörködtem kemény combjában, formás lábszárában. Hajlítgattam ízületeit, mintha bábfaragó lennék, és ô hagyta. Hazudott, és amikor hazudott, megnyúlt a farka, mint a Pinocchio orra... MARIA in Ki jár még ide? Miféle nôk? KILLIAN Nem jár ide senki. MARIA Dehogynem, ki vele. Ki még? KILLIAN Nem ismerem ôket. MARIA És a nevüket? KILLIAN A nevüket sem ismerem. MARIA Csinosak? KILLIAN Rájuk se nézek. MARIA in Mégis látja (off: régen magázódtunk), in: mégis látja ôket, hiszen bejönnek ezen az ajtón. KILLIAN Nem, nem látom ôket. MARIA Akkor miért fekszik le velük? MARIA off Nevetett, amire én mindig: MARIA in Megölöm ôket. KILLIAN Azt lehet, tessék csak. Ölje meg mindet, aki csak idejön. MARIA Hozok fényképezôgépet. KILLIAN Minek? MARIA A jegyzôkönyvhöz, amit a házasságtörésrôl felveszek. KILLIAN Kettônket fényképezi, magát és engem? MARIA Igen. Igen. Igen. MARIA off Ô nôtlen volt, én férjnél, s amint betettem a lábam hozzá, elsô dolgom volt megszámolni a vacsora vagy reggeli után maradt piszkos tányérokat, csészéket. KILLIAN Milyen gyanakvó! MARIA off Benéztem a fürdôszobába, a kandallóba, körbejártam a lakást, a fotel alá kukkantottam, majd szemügyre vettem mindkét könyékhajlatát: nincs-e harapásnyom a karján? Rúzsos ajkak húsba tetovált lenyomata. Aztán ásítoztam. Ásítozás után megkérdeztem: MARIA in És ma mit csinálunk? KILLIAN Imádom magát. MARIA off Hanyatt feküdt az ágyon, ruhástul, keresztbe. KILLIAN Jöjjön ide. MARIA off És mennem kellett. Be a szobába. Csókkal borítani az övcsatját és slicce dombocskáját, mielôtt levetkôztetem. MARIA in Most utoljára? Ugye? Ugye? Ugye? Csönd KILLIAN Egyszer el kell jönnie az utolsónak. Csönd

846

NV11-11.indd 846

2011.11.13. 16:41:14

MARIA off De szeretkezés után azt mondta: KILLIAN Megtartom magát. MARIA off Ezt mondta mindig. És szeretkezés közben ezt: KILLIAN Megeszem magát. MARIA off Semleges hangon ezt: KILLIAN Maga a bôrömbe ivódott. MARIA off Hidegen ezt: KILLIAN Micsoda szenvedély. ELIZABETH BARRETT-BROWNING „Évekig súlyos szívvel jártam én – Addig míg meg nem láttam arcodat – S lelkemben bú és újra bú fakadt A természetes örömök helyén, Amelyek úgy remegnek, könnyedén, Mint gyöngysor lüktet tánc közben.”1 MARIA off Abban az évben, amely már nem létezik, abban az évben, amikor szüntelenül ezt kérdezte: KILLIAN Szeressem magát? Mondja meg, szeressem-e. Sosem volt dolgom férjes aszszonnyal. Nem tudom, szabad-e beavatkoznom az életébe. Senkivel sem tehetek ekkora rosszat. MARIA in A férjemmel vagy velem? MARIA off De szeretkezés elôtt minden alkalommal: KILLIAN Jöjjön ide. MARIA off Szeretkezés után: KILLIAN Megtartom magát. MARIA off A taxiállomásnál: KILLIAN Ne menjen el. MARIA off És rám csukta az ajtót, megvárta, míg elhúz velem a kocsi. Taxi járó motorja, csukódó kocsiajtó MARIA off Ha felhívtam, Killian mindjárt tudni akarta: KILLIAN Hol van? MARIA in Messze… MARIA off Mire ô: KILLIAN Messze… a férjénél. MARIA off Most huszonnégy órából huszonnégyet mellette töltök. És ezt mondja: KILLIAN Semmi se vagy. MARIA off Különleges nyomatékkal tudja ejteni a semmi szót. KILLIAN Semmi se vagy. MARIA off Tegnapelôtt este thai vendéglôben ettünk. A szomszéd asztalnál szép fiatal 1

Elizabeth Barrett-Browning: XXV. Portugál szonett (Kardos László fordítása).

847

NV11-11.indd 847

2011.11.13. 16:41:14

nô vacsorázott a kisfiával, egyfolytában kényeztette. Ó, mennyire szerettem volna én is gyereket! Teljes életet élni. De a mi életünk darabokban hever, és minden darabon vitatkozunk. A vendéglô után azt kérdeztem tôle: MARIA Nekünk miért nem sikerül? KILLIAN Ne kezdd már megint. MARIA off Lefeküdt, és azt mondta: KILLIAN Nocsak, visszatért a támadó kedved? MARIA Ugyan! Ne számíts rám! MARIA off De ezt már úgy mondom, hogy tolom le a bugyimat, bújok ki az ingbôl, összefonjuk combunkat, lábunkat, csontjainkat, izmainkat, inainkat, bôrünket. Koppan a feje a párnájára helyezett ébresztôórán, azért készítettem oda, hogy ne felejtsük el beállítani. Leteszi a földre. KILLIAN Majd fölébredünk, amikor fölébredünk. Csönd, vagy az éjszaka lassú ketyegése MARIA Mit olvasol? KILLIAN Egy könyvet. MARIA Ki írta? KILLIAN Egy illetô. MARIA off Ezen nevetünk. Annyira nevetünk, hogy már nem tudunk többet nevetni, belefájdul az oldalam, gurulok a nevetéstôl, lelököm az ágyról. Aztán megint belém bújik az ördög, vajon friss lepedôt húzott-e Killian, mielôtt a szobájába csalt? KILLIAN Jöjjön ide. MARIA off Vagy inkább: KILLIAN Jöjjön ide kicsit. MARIA off Régen, amikor szeretôk voltunk, és neki sok szeretôje volt. Nem mertem odanézni, lehajtott fejjel mentem föl a lépcsôn. Az utolsó lépcsôfokon néha fölemeltem a pillantásomat, ott állt a nyitott ajtó elôtt, és kezét a korláton nyugtatva mosolygott rám. Többnyire azonban még az ágyba is lesütött szemmel bújtam be. És csak akkor láttam, mit visel aznap, amikor levetkôztünk, csak akkor jöttem rá, hogy olyat, amit még sosem láttam rajta. A noteszában kezdôbetûk sorakoztak, csupán egy M voltam az ábécé más betûi közt – elôttem egy A, utánam egy V. ROBERT BROWNING „Hogy lehetne a szerelem Ura az akarat? Akarnám, hogy légy mindenem, Te, ki ennyi vagy, s több soha. Félig-egy magaddal s velem! Hol a baj? Mi a seb oka, Ha kell hogy seb legyen?”2 2

Robert Browning: Ketten a Campagnán (Férfiak és nôk; Szabó Lôrinc fordítása).

848

NV11-11.indd 848

2011.11.13. 16:41:14

KILLIAN Ha nem tetszik, menj el. Gyógyulj meg, ôrült vagy. MARIA in Imádott szerelmem. KILLIAN Igen, a szerelmem vagy, de beteg vagy. Egyszer így: feleségül megyek hozzád. Majd rögtön utána: elmegyek. MARIA Te küldesz el. KILLIAN Nem téged szólítottak fel levélben, hogy fizess be haladéktalanul félévnyi lakbért. Te fütyülsz az ilyesmire. Még három hét, és nem lesz egy vasam se. Neked mindegy, te mindenhol csak baszni szeretnél, uszodában, sípályán, semmi nem érdekel, csak a szex. A két kezed a világon semmihez sem ért. MARIA De igen. KILLIAN Akkor dolgozz. Mire vársz? MARIA Arra várok, hogy szabaduljak innét. Bebörtönöztél. (Kiabál) Engedj ki! KILLIAN Ha máséért nem, ezért az ordításért legalább három napig nem lesz kedvem hozzád nyúlni. MARIA Az ágyban úgysem csinálsz mást, csak alszol. KILLIAN Te pedig egyáltalán semmit nem csinálsz. MARIA Fölkeltem, rendet raktam a konyhában. KILLIAN Ne mosogass többet, könyörgök. MARIA off Minden éjjel hegyekrôl álmodom, és mocsarakról, melyekbe beleesek. Támpontot vesztettem. Mint a csecsemô, szeretném rábízni magam valakire, aki gondoskodik rólam, ha pisilnem kell, ha fázom, ha szomjas vagyok, éhes vagyok, félek. In: Szeress. KILLIAN A nôk elvárják, hogy az ember foglalkozzon velük, és rendesen keressen. MARIA off Vagyis ô nem foglalkozik velem, és nem keres? KILLIAN Mit csinálsz? MARIA Rajzolok. Hogy mersz örökké félbeszakítani? KILLIAN Úgy, hogy egy halálosan unatkozó nôt tudok magam mellett. MARIA Nem unatkozom. KILLIAN De én igen. ROBERT BROWNING „IIdesétáltunk, mi ketten, Karöltve, összabújva, S bár kérdeztem és feleltem, Szívem gôgjében fuldokolva Hevertem szószegetten.”3 MARIA off Még tegnap este is hogy megrohant a vágyakozás. Mire Killian lefeküdt, én már túl voltam több kis rövid álmon. Egy tétovázó pillanat után gyorsan átfordultam a másik oldalamra, és hozzábújtam, szorosan, amennyire csak lehet. Ô hideg volt, én tûzforró. Olyan erôsen ölelkeztünk össze, hogy egy másodperc sem telt bele, ô volt forró, én jéghideg. Mélyen aludt ereiben keringô melegemmel, míg én borzongva hittem, hogy mindjárt meghalok. 3

Robert Browning: A kandallónál (Férfiak és nôk).

849

NV11-11.indd 849

2011.11.13. 16:41:14

KILLIAN Ki kell találnom, hogyan elégítsem ki boldogságigényedet. MARIA off A metrón behunyom a szemem, s úgy tartom, behunyva, vak vagyok. Karomra kulcsolt kézzel vezet, figyelmeztet, ha lépcsô következik, kalauzol a megszokott útvonalon, eligazít az egykori világfôváros veszélyei között. Vállára hajtom a fejem, és továbbra is csukott szemmel élvezem, hogy rá vagyok utalva. KILLIAN (kiabál) Szemellenzôvel éled le az életed. Fiatalon, fiatalon, fiatalon, aztán öregen, öregen, öregen. Nem látsz semmit. ELIZABETH BARRETT-BROWNING „Jövôm nem lesz a múltam mása – így Írtam – s azt hittem, védôangyalom Igaznak érzi fölsuhant dalom S ezért vet a hûs égi trónusig Esdô pillantást – ”4 MARIA off Azt a hatalmas orgazmust, amelytôl arcom torz fintorba dermed, sosem éreztem Killiannal. Vele kétségbeesettebb, mélyebbre hatoló a gyönyör. Eszeveszettebb. Honnan hát ez az aránytalanul heves vágy? Hittem, hogy szeret, boldoggá tett a titkos bizonyosság. Gyereket várni, vagy eltelni egy szeretôvel – hasonló lelkiállapot lehet, de az igazi teljességrôl – amikor a szeretôjétôl terhes az ember – semmit sem tudok. ROSE Hasbeszélô bábuja vagy, keze a szoknyád alatt. Éld a saját életed! Szabadulj föl! MARIA off És tessék, Rose barátnôm könyvet hoz. MARIA in Hadd nézzem a címét. „Olyat szeretsz, aki utál”? ROSE „Olyat szeretsz, aki utál”. MARIA Rólam van benne szó? ROSE Fôleg az emberedrôl. Figyelj csak… a nôgyûlölô férfi tudattalan stratégiájából következik, hogy mindig kiszámíthatatlan módon követik egymást a rettenet és boldogság pillanatai. A gyûlölt nô élete… MARIA Én vagyok a gyûlölt nô? ROSE …a gyûlölt nô élete egyre inkább szerencsejátékhoz hasonlít. Veszít, egyre csak veszít, de minél többet veszít, annál erôsebben reménykedik – mint minden játékos –, hogy végül fordul a szerencse, és nyerni fog. Csügg a játékon, teljesen függôvé válik. MARIA off Teljesen függôvé váltam. ROSE …Az ilyen férfi a legnyilvánvalóbb igazságokat is tagadja… MARIA off Killian tagadja, hogy valaha is erôszakoskodott velem. ROSE …hogy a nônek kételyei legyenek mindennel, elsôsorban pedig saját magával szemben. Reggeltôl estig szüntelenül kritizálja, mindenért ôt hibáztatja. A nônek oda az önbizalma. MARIA off Killian örökké azt hajtogatja, hogy elôbb-utóbb a híd alatt kötünk ki. KILLIAN Nem tudok tôled rendesen dolgozni. MARIA off Más napokon azt mondja: 4

Elizabeth Barrett-Browning: XLII. Portugál szonett (Kardos László fordítása).

850

NV11-11.indd 850

2011.11.13. 16:41:14

KILLIAN A puszta létezéseddel is segítesz. MARIA off De persze a kutya sem tudja, hogy létezem, és Rose kijelenti: ROSE Nem létezel. MARIA off Hát persze. Teljesen ki vagyok szolgáltatva neki. Ha csak elképzelem magam nélküle, kiürül az agyam. Kiráz a hideg, úgy félek. Mintha létezésem kizárólag az ô jóindulatán múlna, magamnak is csak annyit jelentek, amennyit neki. Vajon akar-e, vagy nem akar – személyében mintha szüleim latolgatnák, hogy megfoganjak-e. KILLIAN Minden másodpercben születik egy fantasztikus nô. MARIA off Szeretetlenül telnek az esték, a reggelek, és mindenhol fáj. Nem abban az értelemben, hogy „fáj minden porcikám”, hanem úgy, hogy „mindenhol fáj, ahol vagyok”. A világom fáj. KILLIAN Tudd meg, sosem leszel semmi más, csak aminek én akarlak. A szerelem gondolati termék, kidobsz az ablakon egy pénzdarabot, és akit eltalálsz vele, szerelmi tárggyá lesz, feltétel nélkül a tied. ELIZABETH BARRETT-BROWNING „Ha már szeretsz, csak a szerelemért Szeress, és semmi másért. És ne mondd: »Mosolyát… szemét szeretem… s ha zsong Szelíd szava… s mozgékony szellemét, Mely rokon vélem s melynek kellemét Derülten érzem, bár a nap borong« – […] A szerelemért szeress: sohase Hûlsz úgy ki, vágyad örök foglya vagy.”5 MARIA off Rettenetes éjszaka. Fél öt, pisilni kell, érzékelem, hogy ez nem tetszik neki. Ismét a szobában, lámpát gyújtok, olvasnék egy kicsit. Oltsd el azonnal azt a lámpát, vagy összetöröm. Fél perc múlva ô oltja el. A fürdôszobába megyek olvasni – igen ám, de mit? Elfelejtettem magamhoz venni a könyvet. Könyv híján sírok, kisírom a rengeteg visszanyelt fájdalmat. Aztán visszafekszem, ô így szól: hagyj végre aludni. Egyik kezét a kulcscsontomra fekteti, én pedig a plafonra meredve tartom vissza a szememben gyûlô könnycseppet, nem mozdulhatok, úgy teszek, mintha nem sós vízbôl, hanem nitroglicerinbôl lenne. Mert ha ez a könnycsepp a szemembôl kigördülve Killian kezére hullik, elszabadul benne a gyûlölet. Meggyújtja az olvasólámpát, a mennyezeti lámpát, a csillárt a nappaliban, bekapcsolja a rádiót, a tévét, villanyt gyújt az elôszobában, a fürdôszobában, és így ordít a fényárban úszó lakás közepén: KILLIAN Hány óráig tart ez még így, ez az ôrület, amit mindig újrakezdesz? A csönd megtelik a város éjszakai zajaival

5

Elizabeth Barrett-Browning: XIV. Portugál szonett (Kardos László fordítása).

851

NV11-11.indd 851

2011.11.13. 16:41:15

MARIA off Amikor másodszor ébredek föl, erekciója van, de olyan gyorsan elfelejti, akár egy kellemetlen álmot. Fénytelen, szürke a reggel, borús az idô. KILLIAN Ne legyen sose gyereked, Maria, éhen halna. MARIA off Szeretnék elmenni innen, de már nincs hová. Tegnap este rám néz, és azt mondja: KILLIAN Az a hullaarcod. MARIA off Ez fáj, felkelek, kimegyek a fürdôszobába, dúlt, kissé puffadt arc néz vissza rám a tükörbôl. Az a szép arcom. Nyolcszor, tízszer is megismétli a kérdést: KILLIAN Mit kívánsz? MARIA Állásinterjúra mentél, de egy szóval se mondtad, mi volt. KILLIAN Úgysem érdekelt volna. MARIA off Eloltom a lámpát, lefekszem, ô újra villanyt gyújt, mesterien játsszuk ezt a játékot. Bejön a szobába, sérteget, válaszolnék, de már kiment, aztán újra ott terem, mint hordalékot görgetô hullám. KILLIAN Azért sem mondok semmit, mert elegem van belôle, hogy bármit csinálok, a lotyó barátnôid azonnal értesülnek róla. ELIZABETH BARRETT-BROWNING „Hadd kattanjon e világ penge-éle A késbe vissza, s puha és meleg Szerelmünk ujját ne sebezze meg – S aztán már emberharc zaja se érje Fülünket.”6 MARIA off Gyere az ágyba, bújjunk össze, hideg van. KILLIAN Örökre akarlak. Egész életemre. MARIA off Kíván, és én kívánom, mégis visszafogja magát, nem nyúl felém. Elfordulok, mire gyôzedelmesen megállapítja: KILLIAN Na, ugye, hogy kezded elölrôl? Tiszta bolond vagy, ôrültekházában a helyed. MARIA off Indul a másik szobába, hogy majd ott fekszik le, visszahívom, megígérem, hogy hagyom aludni. KILLIAN Megáll az ész, mindjárt hajnali három. MARIA in Még csak egy óra van. ROBERT BROWNING „De napra nap telt, és friss ok – Nem átugrani a mellvéden – Mindig volt; s várni még egy napot.”7 MARIA off Visszafekszik mellém, nem merek megszólalni, ha hozzáérek, rúgással felel. Ordít: KILLIAN Istenem, adj egy eleven nôt! MARIA off Reggel hatkor újra elaludnék, de ekkor véletlenül egymáshoz érünk (én nem

6 7

Elizabeth Barrett-Browning: XXIV. Portugál szonett (Kardos László fordítása). Robert Browning: A bronzlovas és a mellszobor (Férfiak és nôk).

852

NV11-11.indd 852

2011.11.13. 16:41:15

mozdultam), mire puszta reflexbôl belém rúg. Megvirrad, hátulról egészen közel húzódik, de nem ér hozzám. Nem ölel át. ROBERT BROWNING „Ám szerelmük hajnala – félMosoly, fél-sóhaj – tovarebbent, Megváltozott, és arcot cserélt.”8 ROSE (telefonon) Lépj ki belôle, Maria, mentsd a bôröd. MARIA (telefonon) A szerelemben sem számít semmi más, semmi érzelem, csak az erôviszonyok? Én tudnám, hogyan csináljam – ô meg nem tudja –, de ô az erôsebb, és soha, soha nem enged cselekedni. KILLIAN Itt áll harmincöt évesen, és még soha egy fityinget nem keresett. MARIA Harminckettô vagyok, nem harmincöt. KILLIAN És? Hát nem mindegy, könyörgök? Mindent alád kell rakni. Nem értesz semmihez, csak a kerékkötéshez. MARIA Te nem hagysz élni már egy éve. KILLIAN Igen? És mit nem hagyok? Hogy pucér mellel szaladgálj, hogy levetkôzz az uszodában, hogy meztelenkedj a szórakozóhelyeken. Mindig a szex, mindig csak a szex. Semmi más nem jut eszedbe? MARIA De, és csinálom is. KILLIAN Mit? MARIA off Képzeletbeli dolgokat, itt, legbelül, azokhoz nincs szükségem az engedélyedre. MARIA in Dolgozni akarok. Semmit sem szeretnék jobban. KILLIAN És milyen munkára gondoltál? Olyanra, hogy lefekszel a halkereskedôvel, aztán halat árulsz az élelmiszer-áruházban? MARIA off Felöltözöm, el akarok menekülni, letépi a ruhámat. KILLIAN Kurva, büdös kurva, mekkora nagy kurva ez a nô. MARIA off Nekilök a fürdôkádnak, az ágynak, az ágyra, fojtogat, rémülten esdekelek: MARIA in Ne, könyörgök, mindent, csak ezt ne, szerelmem, szépen kérlek, ne szorítsd a nyakam, félek, félek. MARIA off Sérteget, és elhiszem minden szavát. Mintha megalapozott lenne minden rossz, amit rólam mond. Szomjazom a szidalmait. De már nem merek levetkôzni elôtte fürdés elôtt. Mikor visszafekszem, és lerántja rólam a takarót, védtelen meztelenségem jobban fáj, mint a verés. Egy nap talán le sem vetkôzöm többet. Úgy öregszem majd meg, ruhástul. KILLIAN Fenyegetôzéssel nem kötsz magadhoz egy férfit. MARIA off El kell hagynom. Elmegyek. Felkelek, azzal az érzéssel öltözöm fel megint, hogy ez a felöltözés olyan, mint az öngyilkosság, gyászos, és végleges.

8

Uo.

853

NV11-11.indd 853

2011.11.13. 16:41:15

ROBERT BROWNING „De ki várta volna ezt, midôn Egymáshoz vonzott emberi Vágy, szomjunk az üdvözítô Örömre – s naponta teszi Ezt férfiakkal az idô?”9 MARIA off Öntudatlanságba sírtam magam, mintha másvalaki lennék, egy idegen, akinek fogytán az ereje, és akinek már a családnevére sem emlékszem. Aztán odafordulok hozzá, és pillantásának elektrosokkja alatt békacombként rángok. Csöngetnek: nem nyit ajtót. Ugyanakkor szólal meg a telefonja: azt sem veszi fel. Olyan erôvel tör rám a rettegés és a bezártság iszonya, hogy úgy érzem, mindjárt megfulladok. Csak a gyûlölet ad biztonságot – mintha az emberevô óriás házában keresnék menedéket. Megkérdezem, hogy októberben lesz-e még egy szék, amit a magunkénak mondhatunk. KILLIAN Csak tôled függ, elég lenne, ha nyugodtan dolgozhatnék. Na, de tényleg, nem így van? Nincs válasz? Csak a nagy semmi? MARIA off Rose is igyekszik észre téríteni. Megígérteti velem, hogy segítek Killiannak. ROSE Ha most nem dolgozhat, vége. Ne követelôzz, ne szomjazd úgy a szerelmet. Azt hiszed, az én pasim nem tart igényt egy kis egérlyukra, ahová elbújhat elôlem? Pedig én feleannyit se üldözöm, mint te a tiédet. Hagyni kell, hadd legyen minden férfinak egérlyuka, ez az ára annak, hogy megôrizze magában az angyalit, és – egy kicsit – ártatlannak érezhesse magát. MARIA off Persze így is, úgy is verést kapok. Már egy szemernyi méltóság sincs az életemben. Könyörgök Killiannak, hogy öljön meg. Megüt, esdekelve kérem, hogy folytassa. Üss, gyilkolj meg. Legyen már vége. És hagyom, hadd csinálja, s közben még nézem is megbabonázva, cinkosan, aljas vagyok, igazi vadállat. Végezzünk velem, igyuk véremet, keselyûk, sakálok, jöjjetek. KILLIAN Mire gondolsz? MARIA Amikor nézlek, rád gondolok, amikor máshová nézek, a gondolataim akkor sem néznek téged, ha még rád gondolok. Jó éjszakát, álmodj szépeket. KILLIAN Nem akarok szépeket álmodni, semmit nem akarok, csak veled lenni. Csak ezt akarom az életben. És te, te mit akarsz? No mi van, alszol, aludni szeretnél? MARIA off Minden holmim becsomagolva. Rose megígérte, hogy holnap kölcsönad egy keveset. Elutazik, egy hétig nem lesz otthon, ideadja a lakáskulcsát. Percenként megrohan a vágy, hogy nekiessek Killiannak, és üssem, üssem, üssem, büntessem meg. Hogy megértse. De nem tehetem. Mire lenne jó? Inkább elmegyek.

9

Robert Browning: A kandallónál (Férfiak és nôk).

854

NV11-11.indd 854

2011.11.13. 16:41:15

III Utóhang MÁSODIK NÔ Már férj és feleség voltak, amikor egy nap Elizabeth Barrett vékony köteg papírlapot ajándékozott Robert Browningnak. Negyvennégy szonettjét szerelmük születésével egyidejûleg írta. ELSÔ NÔ Egész életemben errôl álmodtam: hogy megírjam szerelmemet egy férfi iránt. De az elhidegülést írtam meg. A kiábrándulást. MÁSODIK NÔ Szonettekben? ELSÔ NÔ Igen. Nem írtam negyvennégyet. Csak huszonhetet. Huszonhét ellenszonettet szabad versben. MÁSODIK NÔ Olvasta? ELSÔ NÔ Senki nem olvasta. „Függöny” (Zenefüggöny) MARIA off a távolból olvassa az alábbiak közül választott szövegeket – és vége

1 Vártam, hívtam a csodát, igéztem, Egy este, magam sem értem, talán Mert volt mibôl csokoládét és bort Vennem, ódzkodva, nem szívesen, de Elmentem ünnepelni egy barát Születésnapját: sokan voltak, mégis Senki. Te éjfélkor toppantál be. És új napra kongatott az óra! Vajon: mi lett volna az életem, Ha el nem megyek… és meg nem látlak? Milyen könnyen elvéthettem volna! Ha otthon maradok aznap este, Nem ismernélek. Beleremegek, Pedig gyûlölni tanítottál meg. 2 Ha lett volna merszed úgy kitépni – Amint kitépted (de a semmibe) – Szerelmünket, hogy új világba vagy Nyelvbe – mit számít! – ültesd át, igen, Mennék a világ végére veled.

855

NV11-11.indd 855

2011.11.13. 16:41:15

De nem. Ugyanolyan rácsok között Egyformán merev szokások. Én mint Nô – múzsád?, anyád? – meg kellett volna Valósítsalak. Végül csak balek Vagyok. Kényszerû mentegetôzô Sajátomnál konokabb idézés Elôtt. Mintha miénk lenne minden Idô. Minden idônk, és a köztes. Eltûnésünk örök adóssága. 3 „A mi idônk”, nekem ez annyi, mint „Mi aszonyunk” a hívô embernek. „Notre Dame”, ahol misét mondanak. És ahol házasságokat kötnek. Puszta gyülekezôhely, hol együtt Morzsolunk napokat és órákat, Bár te olvasol, és termékenyülsz, Megfogansz: „terhességed” egyre nô. Minden, amit tudsz, és amire vársz – S üresjáratban én, melletted kell Maradnom, mindig karnyújtásnyira, Örökös holdudvar – s te, örökké Gyerek, én segítelek világra, Bába, amint a természet kívánja. 4 Homályosan érzem, nem kellünk ide. Vadak, mihasznák vagyunk. Kivet a Társadalom – igényességünk túl „sok”. Háromszor bejárjuk a piacot Egy répáért, épp mint elôkelô Vendéglô finnyás konyhafônöke. A legmegvetendôbb, így képzelem, Felelôtlen tücsökzenénk, tücsökFilozófiánk, mindig üres zsebünk, Nevetik nyomorunk, ha szorít Negyedikén: mibôl fizetem másnap A lakbért? Mégis hisszük, mi adunk (olvasni való) leckét tündöklésbôl A ránk fütyülô, süket világnak.

856

NV11-11.indd 856

2011.11.13. 16:41:16

5 Ha vágyaim múltjában egyszer is Szerepelnél – kis emlék, ellenpélda: Érv, melyen át a kétely beférkôzhet, Hogy merô esztelenség volt hinnem, Nélküled is lehetett volna – igen! De soha. Egyetlen alkalommal sem. (Egyszer, a küszöbrôl, odavetve: Nem szeretnél százéves utódokat? Kérdezted, s ez annyira fájt – hogyan? Hogyan csinál az ember gyereket? A jövôt firtató kérdés helyett Inkább miért is nem csókoltál meg? Mennyire szerettem csókjaidat. És: soha. Soha. Hogy büntessem magam.) 6 Barátnôimnek, kik panaszolják, Hogy sosem élhettek a nagy ôvel, Felelem: vele élni is átok. Mint én: beteljesült nagy szerelmem – Mégis senki, senki nem élte meg Azt a fájdalmat, amit én. Megvon És büntet. A vadász éjszakája. „Imádkozz!”, reccsen feleségére Robert Mitchum. „Megöllek, buja nô.” S ô hálóingben, térdre hullva sír. Szeretni? Bûn-e kívánni ágyunk, Életünk társát? Szörnyeteg voltam? Öreg harmincegy évesen? Hitvány? Nô. Eltemetve élôn, érzékenyen. 7 De tényleg. Elnézem, milyen rondák, Formátlanok, tompák, unalmasak. Bôrük sem szép. Nincs rajtuk semmi sem, Mi rajtam ne lenne különb – de ôk Kézenfogva viszik iskolába A gyereket, kertes házban laknak, Nyáron körbeutazzák a földet, Nôk, akiket óvnak, simogatnak. Téged akartalak, te megöltél,

857

NV11-11.indd 857

2011.11.13. 16:41:16

Cserébe tönkretettelek, országVilágnak kiteregettem, mi fáj. Arcomon hordalak, ajkaimon, Kiplakátolt könny, zokogás és ûr. Húsz költözés. S most tartunk valahol? 8 „Feldúltan nem lehet írni”, mondta Browning, anyját gyászolva „Ba”-nak, nem Sokkal fiuk születése elôtt. A te gyászod tôlem rejtve maradt, Mintha mindketten árvák lennénk, nem Csak én (apámé, anyámé, s tiéd). Húsz éve indultunk. Hogy mulattass, Az ágyban A három testôrt olvastad – Álmos hangod zsinórjával fûzött Ponyvát – mégis sokszor elringattad Derengô álmatlanságomat. Míg Elizabeth a Monte Cristót, mi Bragelonne vicomte-ig mindent szerettünk, Átugrálva, amit a néger írt. 9 Vigyen el innen valaki! Vágyam Browningját hívtam, ôrjöngve – korán Lett feleség – érte fohászkodtam: Istenem, válts meg, vagy ölj meg! Nem sejtve: Lassú gyilkosomat szólongatom. A Word pirossal aláhúzza mint Hibát, hogy „ölj”, „ölelj”-t javasolva Helyette. Istennek hinné magát Az automatikus javítás? Igen, Mert a „válts meg” elmegy. És az „innen” Külvárosába – mintegy párizsi Hidak alól, bukottan és végleg – Visszahozott fogolynak a félelem. „Vigyél el” – ósdi szöveg. Most így: „Szállj le”. 10 Ínyenc bankár örömével fedezed Fel, mondtad, belsô gazdagságomat. Mégis felégettél, tönkretettél. Többet ért volna forgácsolni, mint

858

NV11-11.indd 858

2011.11.13. 16:41:16

Korbácsolni, megkövezni a nôt, Az ellenséget, akit – tolószékes Feminista szerint – „férfi-szindróma” Betegít. Én is így hordoztam Sancho Panzaként fegyvereid, sebeid. Pedig más szerettem volna lenni: Elsa, Ire`ne, Nusch, Lili, Elizabeth! Magam adósaként, megfeneklett Álmok, minden hó végén szakítás, Nehéz éjjelek. De elkalandozom? 11 Ha elbeszélném („megénekelném”) Ezt a már nem dúló, mégsem múló Szerelmet, hisz szeretlek, szerettelek, De elmúlt az idô, s a kényszerû Együttlét miatt inkább undorral Gyûlöltelek. Kimondjak-e mindent? „Énekeljek” groteszk bánatomról? És nincs ígéreten nyugvó remény. Nincs más, csak gyengeségem, szerelmem. Mernem kellett volna! Sajnálom már. Mernem kellett volna! Ellenünkre is. Végül úgyis magam leszek, nem? Mernem kellett volna! Ellenedre is. Merned kellett volna! Kettônkért. Trallala. 12 Mert gondolatban más érzéseim, Más belsô arcaim vannak, véres Álarcok keringenek öntudatlan A testemben éjjel. Megmérettem: Hûtlen anyag vagyok! Csupa más vágy. Elhagy magányom, ajkaid meleg Párafelhôt lehelnek, míg alszol. „Szerelmem”, mondom egyenként agyam Dublôreinek, köreimnek, éjfél Utáni ábránd-kísérleteimnek. Ha egy nap nem leszel adósom Átvirrasztott óráimért, sem titkos Oka szégyellt angyalszerveimnek, Kivel fogok újra szeretkezni?

859

NV11-11.indd 859

2011.11.13. 16:41:16

13 Hogy épp most van egy férfi, akire Gyakran gondolok, képzeld el, hússzor, Harmincszor is álmodtam vele, még Anyám sem jelent meg olyan sokszor, Mióta meghalt, mint ô egy év alatt. Játék? Szellemlátás? Pedig nem is Tetszik. Hegy tetején, üvegházban Szeretett: szombat este álmodtam ezt. Rosszkedvû voltam egész vasárnap, Toporogva és kényelmetlenül – Mert nem is sejti (alig ismerem), Hogy szeretett. Írjak neki? Hisz csak Neked írok! Álmaimba visszatér Egy férfi, ugyanaz, s nem tudom, miért. 14 Férfi-gyerek, rászedtél, rá bizony, Gyermek-zsarnok, gondolatomat is Lested, tûzbe mentél volna értem, Ugranál hídról zubogó patakba, Vetnéd magad viharba, hogy kiments Bárhonnan, csak a valós életbôl Nem mentesz ki soha. Nem segítesz, Hogy önmagamnak lássam magam. Össze kellett volna fognunk, kéz a Kézben, de kezem törted el, amikor Az üres, ôszi tengerparton, kérve, Könyörögve öleltelek volna, Szeress, szeress, ne hagyj szenvedni, Minket csak az én vágyam köt össze. 15 Hittem, ragyogásodért választalak, És eleven tudásod fényének Barázdáit követve haladok. De nem, az ember nem maga választ, S nem azt, amit káprázó szeme lát. Vad kis árvákat, akikkel felnôttem, Elsô öntudatlan szerelmeimet, Ôket ismertem föl benned, törést, Kivetettséget, szegény kisfiút,

860

NV11-11.indd 860

2011.11.13. 16:41:16

Aki nem kell. Gyerekkorom sorsszerû Vonzása. Eleve elrendeltetett, Végzetük mi lesz, s mint következik Arany után hóesés. Szeressetek! – Így a volt gyermekek. De fájni fog. 16 Ôrült vagy, ez kerget, ezért futok, Emelj fel, fel, vigyél el, élj, ne félj, Felelj, ölelj, és ez nem szójáték, Nem ám, hanem halálosan komoly, Húsz év elteltével merészelem Föláldozni magam, az élettôl Megperzselten, múltunk emlékének Oltárára tett égô áldozat. És te, te nem jöttél el! Bezzeg én, Én eljöttem, hogy fogollyá legyek, És rabnôként elemésszem magam. Ékszer a kényszer, látod, a szavak Fényfonala hajnalban cellámba Bevilágít, és téged mulattat. 17 Nyitni ajtót, ablakot, és szemet – A drága testet karomba zárni. Íme a titkom. Te – titkos fantomom. Ízleld a fényt, míg élsz, nyílj ki, szánj meg, Különben sosem testesítek meg Mást, mint a bajt, a zokszót, a panaszt. Egy másik életbôl jöttél felém, De én nem láttam, éltem azelôtt, S kényszerítettél, hogy csak benned éljek, A világot ne tapasztaljam meg. „Mint haldokló, aki nem olvasta Shakespeare-t, és most már késô” – mondta ô (Elizabeth), szöktetése elôtt. Egy csodától kapott újra idôt. 18 Ígértél is, hazudtál is nekem, Szinonim igék, sokáig egyformán Szerettem hazugságot, ígéretet, Ha igazzá tette a pillanat. Akit vernek, és rövid póráz fog,

861

NV11-11.indd 861

2011.11.13. 16:41:17

Hol durvaságot, hol mély érzést kap, De mit érdekel, lekurváznak-e. Játszottunk balszerencsét, gyengeséget, Így éltünk gonoszul, kegyetlenül – Egyszerû világban, mégis tévúton. Fiatal napok üde emléke Helyett napok láncolata marad, Míg kusza úthálókon guruló Jármûvek elvitték az éveket. 19 „Magyar szonettek”-nek nevezhettem Volna verseimet, vagy „Hun”, netán „Vad szonettek”-nek, mint Elizabeth, Aki „portugálból fordította” A sajátjait, miután annyit Habozott „portugál” és „bosnyák” között. De én tényleg magyar vagyok, nálam Nincs szemérem, nincs titok: neked Kell leplezni magad, aki eltûntél. Paravánod és képernyôd voltam, Élô koporsód, tartályod, cinkos, Aki segít naponta elkövetni A bûnt: várni, és „tehetséges”-bôl Lappangó „lehetséges”-t csinálni. 20 Hetem koporsó, óráim urnák, Lassan hamuvá hamvadó izzás, Ólompillanatok, másodpercek, Láthatatlan esztendôk. Belôlem Már senki nem csinál valakit, nem Tesz „megmentett nôvé”, szerelmévé, Hogy féltékenységében elveszítsen, Fukarul elszórjon, tékozoljon, Ahogy tengerész issza el a bérét, Vagy a munkás, mielôtt hazatér. Mit kívánjak magunknak? Folytatást A túlvilágon, aztán felejtést. Ne legyünk ilyen fontosak egymásnak A világ kárára – és a gondban.

862

NV11-11.indd 862

2011.11.13. 16:41:17

21 Hogy utáltalak, mert reggel ott vagy! Napom így eleve csorbán, elrontva, Megbélyegezve kezdôdött, minden Vágyat feladva beláttam, semmin Nem változtathatok úgysem: ott vagy Huszonnégy órából huszonnégyet, S még a lemondással teli idô Fölött sem rendelkezem – mire jó? „Szép szerelmem.” Parancsba adtad a Csöndet. „Hallgass el, érted már Semmit nem lehet tenni.” S velem? Ha csak egyszer is megpróbálkoznál Módszeremmel: együtt, veled, velem. Vagy: ezzel együtt is újrakezdeni. 22 Késleltetett mámor, utórezgés, Néha mégis ez volt a leveled, Kicsi, bevásárlócetli-szerû, Amit ajkaimhoz szorítottam, Éppen ahogy ruháid szövetét, Hogy csókoljalak, mikor nem vagy ott, A hiány felszítja, a távollét Elhomályosítja a szerelmet. Egyedül! És a térben szabadon Szemeden kívül is tükröt lelek. Tudom, mindjárt megcsörren a kulcsod, Ilyenkor szokott, s én felrobbanok, Ahogy nyílik az ajtó: csak „voltam”. Míg te (nálam) magadhoz jössz haza. 23 „Nem tudok.” Aztán: „Most nem.” Majd pedig: „Nagyon késô van.” Három korszakod, De ugyanaz a cél, vagyis hogy ne Kaphassak meg semmit abból, amit Annyira kérek, ne teljesüljön Vágy vagy kívánság: „Próbáljuk meg!”, vagy „Gyere!”. És egyedül kellett napról Napra biztosítanom, egyedül, Az életet, megküzdeni egy szál

863

NV11-11.indd 863

2011.11.13. 16:41:17

Magam a szürke hétköznapokkal. Irigyeltem ezt a „Nem tudok”-ot, Amikor a „most nem” megtagadott, És hogy a „nagyon késô van” a te Szerelmes táncosnôdet ölte meg. 24 Azt hittem, asszonnyá és gyermekké Teszel, ez is, az is, mindkettô leszek, Milyen olcsó, milyen banális ez. Robert Browning és Ba mégis megélték, Én pedig kislánykoromtól lestem Jöveteled, vártam, hogy elrabolj. Ám te szüzet csináltál belôlem, Fordítva sült el a szép jelenés. Öreglány lettem, csenevész kislány, (Vas)kulccsal bezárva, ôrült, zsarnok Apa vigyáz: ne legyen szeretôm, Sterilizált a lehetetlen, és Lepecsételte belsô tébolyom: Miért, miért? De szerettél-e vajon? 25 „Szép szerelmem”, ez voltam neked, és Így hívtalak én is, de szerelmünk Bántott, sebzett, megtört mindkettônket. Ha gyönyörûek voltunk is, múlttá Tették a szépségünket az évek. A jelen kényszermunkásaiként Nem szólítjuk egymást sehogy, elvagyunk, Míg bele nem halunk (talán, de nem Most, nem önkezûleg), és kész, basta. Majd egy másik életben! EgyetlenEgyszer csak, gondtalanság öt napig, Ez volt az álmom – megtagadtatott: Csak kölcsönbe, nem örökbe kapok. Én viszont adok – hisz fütyülök rá. 26 Hányszor kérdeztem: „Gondol néha rám?” „Valahányszor gondolok valakire, Mindig magára gondolok.” „Tehát Másra kell gondolnia ahhoz, hogy

864

NV11-11.indd 864

2011.11.13. 16:41:17

Rám gondoljon.” Nevettem. Így lettünk Egységgé, mely csak úgy lélegezhet, Hogy mindkét én a másik énben él, És nem különülnek el egymástól. Énünk kettôs tudatában élünk, Még akár a felszólító mód is Többes számot parancsol. A Tejút És az ablaküvegen kegyegô Esô rengetegében többes az Egyes szám: „Legyél mi, s maradj velem.” 27 Ûztelek el, toltalak kifelé, Menj innen! Menj el!, nyomtam hátadat. Világra hozlak, újból megszüllek, Kiprésellek szörnyû barlangomból, Hajlékom terébôl, levegômbôl, Melybe öreg jövô kapaszkodik. Vajon mi van utána? Városok? Nem ismerik sem nevem, sem arcom, Csak az emberekkel és felhôkkel Egyaránt újra benépesülô Világon átkelô lépteimet. Szökni el. Hogy szeret-e az ember, Nem számít. Tudom. Senki szerelme Soha senki szerelmét nem menti meg. LUKÁCS LAURA fordítása

865

NV11-11.indd 865

2011.11.13. 16:41:17

TÁJÉKOZÓDÁS

ALBERT GÁBOR

Bibó István az idô sodrában Száz éve született Bibó István, s én hatvankét éve élek vele. Közös történetünk hatvankét esztendejének csupán néhány töredékes mozzanatáról kívánok beszámolni, arról a folyamatról, ahogy a bennem kialakuló Bibó-kép az évek folyamán változott, s közben a jogfilozófus Bibó István hogyan vált a magyar történelem értelmezôjévé, a jelenkori társadalom kritikusává, majd a felejtés évei után, az 1956-os forradalom tisztítótüzében megedzôdve lett a demokrácia szinte kritikán felüli tanítómestere. Pontosabban, a „milyennek szerettem volna látni” nyilván olykor torzító tükrében hogyan rajzolódott ki Bibó István és a tôle nehezen elválasztható magyar népi mozgalom szellemi arcképe. Amit tôle kaptam, szinte sejtjeimbe épült, errôl nemigen tudok számot adni. Hogy mit vártam tôle, mire nem kaptam választ, ezt telhetetlenségem számlájára lehet írni. Az esetleges egyet nem értés pedig a túlzott igény kudarcának tulajdonítható. Hatvankét évvel ezelôtt, 1949-ben az isteni Gondviselés jóvoltából, olyan helyre kerültem, ahol négy csodálatos emberrel volt szellemi találkozásom. Ez a hely a Budapesti Református Theológiai Akadémia, a négy férfiú pedig nem volt más, mint Bibó István, Németh László, Ravasz László és Pap László, az Akadémia dékánja, akinek munkásságát, tevékenységét, az 1956-os forradalom ideje alatt a református egyház érdekében tett szolgálatait a mai napig a tudatos felejtés homálya fedi. Az a fiatal teológus, aki akkor voltam, ha úgy-ahogy el is tudott igazodni az akkori idôk társadalmi útvesztôjében, mindenekelôtt tudta és érezte, hogy háta mögött a kôszegi katonaiskolával, a községi jegyzô édesapával – aki ugyan megjárta a nyilasok internálótáborát –, az új rendszerben a flekkesek közé sorolják, de ez nemigen keserítette el. Sôt. Végre úgy érezte, ha helyt akar állni, és azt mindig akarta, minden szellemi energiáját mozgósítania kell, hogy a bibliai nyelvek, a héber és az ógörög nyelv alapelemeinek elsajátítása mellett, ebben az új világban is tájékozódni tudjon. Ennek a tájékozódásnak volt terepe a teológia könyvtára, a Ráday Könyvtár olvasóterme, és mindenekelôtt a szabadpolcon heverô folyóiratok. Azok közül is a számára eddig ismeretlen és sosem látott Válasz bekötetlen, épp ezért jól kézbe vehetô példányai. Egyre többször kapta rajta magát, hogy bennragadt egy-egy Válasz-szám ol866

NV11-11.indd 866

2011.11.13. 16:41:18

vasásában, mert egyrészt rólunk szólt, másrészt az írások jogászosan világos okfejtése ragadta meg. A legaktuálisabb politikai jellegû, elemzô írások alatt Bibó István nevét olvasta. Egyik, már sokat forgatott 1946-os számban az igazságtalan békeszerzôdésrôl nagy egyetértéssel olvasta a következôket: Magyarország tisztában van azzal, hogy a békeszerzôdés feltételeinek súlyosságát elsôsorban saját volt vezetôinek köszönheti. De nem palástolhatja el mélységes megdöbbenését azon, hogy abban a néhány magyarvonatkozású kérdésben, amelyet hatalmi és politikai adottságok nem határoztak meg, s amelyek a béketárgyaláson dôlnek el, a döntések milyen mértékben ötletszerûen, formalisztikusan és pillanatnyi hatalmi szempontok szerint történtek. …Magyarország a létrejött békeszerzôdést, bármilyen súlyos legyen is, ha egyszer aláírta, hiánytalanul teljesíteni fogja. …Egyetlenegy fenntartásról azonban nem tehet le: nem adhatja fel a magyar kisebbségek sorsával szemben való politikai érdekeltségét.1 Egy másik, két évvel késôbb keltezett írást olvasva teológushallgatónk olykor bizony kapkodta a fejét. Mert azzal, hogy „a politikában hazudni nem lehet”, tökéletesen egyetértett, de a mondat folytatása, mintha engedményt tett volna, és ezt a fordulat éve után, a nagy Rákosi-beszédek árnyékában már nehezebben tudta megemészteni. „Pontosabban: – írja az elôbbiek folytatásaként Bibó István – lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni.” A tanulmány történeti alapvetésével talán még meg is tudott volna békélni, azt viszont inkább érezte, mint tudta, hogy a „baloldaliság” emlegetése, annak mitizálása nehezen illeszthetô az eltorzult magyar alkat kritériumrendszerébe. Az inkább csak mákony, más szóval ópium, amelyrôl majd jó hat év múlva fog egy francia szociológus értekezni, s hozzá, egyáltalán Magyarországra csak valamikor ötvenhét év múlva jut el. (Raymond Aron Az értelmiség ópiuma címû munkájára gondolok.2) Legfôképpen nem szívesen látta leírva, hogy csak baloldali vagy jobboldali lehet valaki, és aki nem baloldali, azt egyértelmûen a magyarság ellenségének kell vagy lehet tekinteni. [1944 félelemkeltô tanulsága] – olvasta teológushallgatónk Bibó Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem címû emblematikus tanulmányában –, minden baloldalinak az idegeibe bele van írva, amit a reakció és fasizmus azótai fel-felbukkanásai csak megerôsítettek. Félô, hogy mindennek következtében végül a baloldal ki nem mondott meggyôzôdésévé válik, hogy az ország többsége tudatosan és határozottan jobboldali.3 Bibó csípôs, olykor ellentmondásra késztetô szellemi fürdôjének ellenhatásaként, a teológia szeniorja, az ötödéves Pál László mit sem tudva a Válasz

1 2 3

A békeszerzôdés és a magyar demokrácia. Válasz, 1946. október. VI. évf. 1. sz. 58. és 59. Aron, Raymond: Az értelmiség ópiuma. Kovács Zsolt fordítása. Bp. 2006. 315. Válasz, 1948. április. VIII. évf. 4. sz. 313. l.

867

NV11-11.indd 867

2011.11.13. 16:41:18

provokálta belsô vitákról szinte gyógyírként, két könyvet nyomott zöldfülû teológusjelöltünk markába. Két kötelezô olvasmányt. Az egyikhez a következô, magyarázatnak is tekinthetô megjegyzést fûzte, s ez igen jól jellemzi az akkori teológia szellemi légkörét: „Ezt minden kálvinista teológusnak ismernie kell.” A könyv pedig nem volt más, mint Stefan Zweig Harc egy gondolat körül címû korrajza, amelyben (tiltakozásul a szabadgondolkodás nevében) Kálvin genfi diktatúrájának torzképét rajzolta meg. A másik könyv pedig, helyesebben két könyv Németh László Kisebbségben és A minôség forradalma volt. (Ahogy ezeket a sorokat írtam, 2011 szeptemberében, a régi, már rongyosodó, 1942-ben [!] megjelent Kisebbségben magától kinyílt, s figyelmeztetésül vagy útmutatóul három aláhúzott sor ugrott a szemembe: „Nem hiszünk abban az üdvösségben, amelyet idegen szuronyok hoznak. Ha ránkjönnek, jöjjenek, mint elnyomók, de ne mint üdvözítôk.”4) Németh László tanulmányait olvasva új világba csöppent. A mondatokból magasfeszültségû áramütések sorozata érte, amelytôl szabadulni nem lehetett, csak hagyni, hogy sodorják a lüktetô gondolatok. Idô kellett, míg ráeszmélt, hogy igen gyakran Bibó is ugyanazt mondta, mint Németh László, csak a hôfok változott meg, Németh László minden szava, gondolata egy állandóan izzó agy terméke, amelyet egyedül az igazságba gyökeredzô erkölcs korlátoz: az idôtôl, a taktikai vagy udvariassági megfontolásoktól független igazságigény. Az érzés meggyôzôdéssé vált, s hitte, hogy a legszélsôségesebb példán is láthatók ezek a jegyek, és hogy az aforisztikus Németh László-i Debreceni káté nélkül nem születhetett volna meg az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem nem egy tétele. Bibó István így ír: „…az ép reagálóképesség aktív alkotó mûködése során formálódik ki az ép alkat. Persze a reagálás épsége nem a cselekvés hevességében, erôltetett igyekezetében és mutatós eredményében mutatkozik, hanem a valóság érzékelésén alapuló helyes feladatválasztásban és vállalásban, abban, hogy »a dolgot önmagát nézzük«, s azután »körmösen nyúlunk a magunk dolgához« ahogyan ezt Bocskai és Zrínyi oly egyszerûen megmondták.”5 Németh László a tragikusra hangolt Debreceni kátéban így teszi fel a kérdést: „Hogy állhat helyt a magyarság?” A válasz pedig: „Ki kell egyenesednie és sorsa helyére kell szöknie.” A kérdés és a felelet a Bibói nyelvhasználatra fordítva így hangzik: Mi mentheti meg a magyarságot? A helyes feladatválasztás és annak vállalása. Az egykori teológushallgató késôbb arról is meggyôzôdött, hogy számos (talán épp a jogászosan „racionális” megfogalmazása miatt) jellegzetesnek

4

Németh László: Kisebbségben. Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1942. IV. köt. 207. Bibó István: Válogatott tanulmányok. II. kötet 1945–1949. 1986. Magvetô Könyvkiadó, Budapest, 1986. 614–615. 5

868

NV11-11.indd 868

2011.11.13. 16:41:18

vélt bibói gondolat genezise visszavezethetô Németh Lászlóra. Bibó István – gondolom – ez ellen nem tiltakoznék, legfeljebb azok érezhetik ezt a közös gyökerekre utaló megjegyzést dehonesztálónak, akik egészen más alapélmények birtokában, azok feladásával szegôdtek Bibó táborába, s Németh Lászlót legszívesebben kitagadnák a gondolkodó magyarok sorából. A harmadik szellemi mentorról, Ravasz Lászlóról még nem esett szó. Teológusunk és az egykori püspök „ismeretsége” szinte a történet elôtti idôkre megy vissza. Mikor az elsô világháború befejezése után a református egyház a Duna melléki egyházkerület püspökének az erdélyi születésû, a kolozsvári teológián tanító Ravasz Lászlót hívta meg, a püspök elhatározta, hogy a visitatio canonica keretében valamennyi gyülekezetét meglátogatja. Így került a fiatal püspök 1929 késô ôszén a baranyai Egyházasharasztiba, ahol a hatalmas bajszú idôs lelkész újszülött unokáját kézrátétellel megáldotta. Ez volt az a titkos „rokoni szál”, amely a teológusnövendéket a nyugdíjas Ravasz László püspökhöz fûzte. Hogy a Válasz tanulmányaiból megismert Bibó Istvánt a szellemi kapcsolatokon kívül más is köti a minden csütörtökön exhortációt, azaz igehirdetést tartó, akkor hatvanhét éves nyugdíjas püspökhöz, hogy Bibó István a püspök leányát, Boriskát vette feleségül még 1940-ben, teológusunk honnan is tudta volna. Arról viszont hallott regélni, hogy annak idején Veres Péter honvédelmi miniszter Dobi István kisgazda pártelnök kíséretében hangos vita és fenyegetések közepette szólította fel Ravasz Lászlót, hogy sürgôsen távozzon püspöki székébôl. Veres Péterrôl teológusunk édeskeveset tudott. Számadás címû könyvébe ugyan még ott a teológián beleolvasott, de ezek után nehezen tudta az embertelen megpróbáltatásokon nevelkedett, a legnagyobb tiszteletet megérdemlô parasztból lett írót azonosítani a Rákosi Mátyással egy követ fújó honvédelmi miniszterrel. Elfelejtette volna Veres Péter Szárszót, a református egyház, közvetlenül Ravasz László védernyôje alatt mûködô Soli Deo Gloria konferenciáit, amelyek közül a legendás 1943-as csak egy volt a sok közül? A szárszói találkozók jellemzésére érdemes idézni a Tiszántúl címû lap 1941. december 7-i számából Veres Péter visszaemlékezését: „Az utóbbi években sokszor és sok helyen találkoztam az értelmiségi ifjúság különbözô csoportjaival. Mindenütt kedves hangulat, tiszta testvéri érzés fogadott. De a legkedvesebb és legfelejthetetlenebb élményem mégis a Soli Deo Gloria Szövetség nyári balatonszárszói találkozója volt. Valóságos szellemi fürdô volt ez a néhány nap, s a hatása meg is látszott mindnyájunkon. A gyerekek megszépültek, szinte átszellemültek a vidám és szabad testvériségben. Semmi kimértség, semmi úri modoroskodás, semmi szolgai alázatosság, semmi rúzs az ajkakon, semmi festék az arcokon: úgy éltek és viselkedtek, mint a szellem és a jóság katonái. Még azt sem tartották számon, hogy kinek micsoda otthon az apja: pap-e vagy polgármester, eset-

869

NV11-11.indd 869

2011.11.13. 16:41:18

leg csak paraszt. Íme, gondoltam, ilyennek kellene már az egész magyar fiatalságnak lennie, és végül ilyen emberekbôl kellene a magyar népnek állnia.” Mi történt 1948-ban? A magas politikába keveredô Veres Péter miniszter nem vállalt közösséget a szinte már érzelmesen lelkesedô Veres Péter parasztíróval? A taktika rátelepedett, megemésztette, megsemmisítette a célokat? Hol húzódik az az éles cezúra, amelyen innen és amelyen túl más értékrend érvényesül? Ki meri ezt az elválasztó vonalat meghúzni, s volt-e bátorsága a népi mozgalomnak, hogy ezt a cezúrát szóba hozza, hogy errôl ôszinte, kíméletlen nyíltsággal beszéljen? De maradjunk Szárszónál, az 1943-as legendánál. Ezen ugyan Bibó István nem vett részt, viszont ott volt a Bibó-arcképek két szellemalakja, Németh László és Erdei Ferenc. Az egykor volt teológus Erdei Ferenccel a szárszói tanácskozás jegyzôkönyveit olvasva találkozott elôször. Ekkor alakult ki benne az a kép, amelyet az 1945 és 1956 közötti évek történelmi eseményei csak megerôsítettek. Számára a politikus Erdei Ferenc testesítette meg azt a kriptokommunistát, aki beférkôzött a Nemzeti Parasztpártba (Darvas Józseffel együtt), mérgezte a levegôt, aki bármi történt, macska módjára mindig talpra esett, mindig miniszter maradt. Az ô földmûvelésügyi minisztersége alatt nyomorították a parasztságot a beszolgáltatással, ekkor tombolt a kulákpolitika, söpörték le a padlásokat, tették tönkre azokat a parasztokat, akikrôl annak idején, a harmincas és a negyvenes években kissé terjengôs, de erôtôl duzzadó szociográfiáit írta. Az 1943-as szárszói konferencián, Németh Lászlóval folytatott vitájában mutatta meg a foga fehérjét. Az „úrifiú” Bibó István és a makói hagymás Erdei Ferenc között a szegedi egyetemen szövôdött az a barátság, amely – elsôsorban Bibó István konfliktusokat kerülô, egyensúlyra törekvô, keresztyén magatartásának köszönhetôen – életük végéig fennmaradt. A késôbb bölcsésszé avanzsált teológusunk ennek a barátságnak lényegét, alapját hosszú ideig nem értette. Olykor bosszús szégyenkezéssel kellett tudomásul vennie, hogy a mindennapi, mondhatnám, polgári erkölcs mértékével is erôsen elmarasztalható Erdei volt ebben a barátságban a meghatározó, az erôsebb fél, s ezt a szerepet Bibó mindig elfogadta. Erdei Ferenc 1935–36-ban tanulmányúton járt Hollandiában, Svájcban és Németországban, s barátságukat a távolság nemcsak megerôsítette, elmélyítette, hanem karakterizálta is. Esztelenség volna nekünk nem együtt dolgoznunk és együtt alakítani magunk és társadalmunk sorsát, írja Erdei Ferenc egyik levelében, majd így összegezi: Summázva, Istvánom: nagy lelkesedéssel tölt el erôsbödô barátságunk, és ritka szerencsének érzem a kifejlését és egyéni sorsunkon fölül kívánom a teljesedését. Mikor Bibó István a meginduló Válasz folyóirat egyik elsô számát elküldi barátjának, Erdei hosszú levélben válaszol. Ebbôl idézek néhány sort. Az egész magyar földön szereplô hánytorgatásnak rettenetesen komoly re870

NV11-11.indd 870

2011.11.13. 16:41:19

vízióra van szüksége, hogy prédikációs halott legyen belôle, és a Válasz-féle revízió csak tisztes szándéknak a bizonysága, ami pedig magában csak beszéd. S rettenetesen téved, aki azt hiszi, hogy vegetáló és rosszul vegetáló paraszt ezreinkbôl embert lehet csinálni mentéssel és istápolással. Hallottál Te ilyet a históriában? Fáradni kell itt bizony, Istvánom, s beszélni csak arról érdemes, hogy okosan fáradjunk, s ne cselekedjünk haszontalan pufogtatást. Ezért kell nekem és Veres Péternek és öcsémnek emberré revideálnunk magunkat. Ezért kellesz nekem társul és mindennapi bírómul és ihletômül, hogy ez az emberség minél hiba nélkül valóbb legyen. S ezért fordulok el a parasztot mentô hô keblektôl… …S mindezeket lássad Te, s jó emberséggel gondolkozzál továbbra is a lázadásoknak és forradalmaknak a befolyásáról, s legyél csak ezután is emberségemnek támasza és társa, ami a parasztot illeti, az lesz majd valamiképpen. Erdei Ferenc Berlinben találkozott Leninnel, s errôl lelkendezve számol be testvérének és Bibónak. Lenint felfogni legkevésbé egy marxista képes. Lenin erôi annyira messzirôl jöttek s annyira távolba vezettek, hogy azt egy marxista felfogni sem képes… Sommásan: Marx egy jó svádájú kötözködô és kellemetlen zsidó, aki a tôke-munka, szellem-anyag polaritását visszájára fordította, viszont Lenin zseni és orosz, aki fölfogott mindent a világból és hazája felôl, s végletekig fejleszthetô alapokat rakott le.6 Hiába vált szorosabbra a barátság, hiába volt a barátságon belül Erdei a domináns, Bibó István – nyilván jogfilozófiai tanulmányai és kálvinista hite segítette a tisztánlátásban – a leninizmus és a sztálinizmus elfogadásában nem tudott társául szegôdni. Elítélô véleményét a marxizmusról nem rejtette véka alá, soha nem volt, nem lett, nem vallotta magát kommunistának, és a Szovjetuniónak való behódolást sem fogadta el. Az 1943-as szárszói konferenciának viszont éppen ez volt a tétje. Ahogy a bölcsészhallgató az ötvenes években magában megfogalmazta: Erdei Ferenc róluk beszélt, Németh László pedig rólunk. Erdei Ferenc az új hatalom érdekében beszélt, Németh László pedig arról, hogy a háború elvesztése után mire számíthatunk, mire számíthat a magyar értelmiség. A jövôben megvalósuló értelmiségi társadalom letéteményese, amelyért Németh László egész addigi életében írt, élt és hadakozott. Az Erdei Ferenc felvázolta, szerinte hamis alternatíva hálójának felfejtésére Németh László ekkor ajánlotta az úgynevezett „harmadik utat”. Erre reagálva Erdei azonnal kijelentette, hogy harmadik út nincs, és látszatra méltányos gesztussal hozzátette, hogy az csak a Németh László-i kiváltságos alkotókat illeti meg. Tudjuk, hogy ez a kiváltság mit jelentett, és hogyan érvényesült a Rákosi-diktatúra éveiben. Ha megvalósult volna is a lehetetlen, az a kiváltságot 6 Erdei Ferenc: Politikai írások 1. Szerk. és az elôszót írta Kulcsár Kálmán. Akadémiai Kiadó, Bp., 1988. 36–37. 67. és 82–83.

871

NV11-11.indd 871

2011.11.13. 16:41:19

élvezôk teljes társadalmi elszigetelôdését jelentette volna, az magát az elvet semmisítette volna meg. Szabó Zoltán abban látja Szárszó jelentôségét, hogy az 1943-as konferencia a magyar történelem azon ritka pillanatainak egyike volt, amikor az ellenzéki ifjak és az írók egymásra találtak. Borbándi Gyula a népi mozgalomról írt megkerülhetetlen könyvében hozzáfûzi, hogy egy amerikai történész, Paul Zinner szerint szembeszökô a hasonlóság Szárszó és az 1956. tavaszi Petôfi köri viták között. Mindkét esetben az írók és az ifjúság azonos reformtörekvéseirôl volt szó, egy politikai elit akaratának és cselekvési készségének közös megnyilvánulásáról, egybekötve azzal a hajlandósággal, hogy felelôsséget vállal a jövôért. Az amerikai történész szerint az 1956-os magyar forradalom nem érthetô meg, ha nem ismerjük a szárszói konferencia vezérlô gondolatait és szereplôit.7 Paul Zinnerrel 1956 megítélésében mindenképpen egyet lehet érteni, Szabó Zoltánnak viszont csak formálisan van igaza: abban, hogy mind a kettô harc volt, a szárszói éppúgy, mint a Petôfi köri. Ez azonban hasonlóságnak kevés. A lényegi kérdés ugyanis az, hogy a harcban ki maradt gyôztesen a pályán. Ebbôl a szempontból a két esemény diagonálisan ellentétes eredménynyel végzôdött. Szárszón, hogy visszatérjünk a lényegre, Bibó István két szellemi patrónusa harcolt a népi mozgalom üdvösségéért. Még elvontabban: Bibó István lelkéért. Az aggodalom és a szeretet állt szemben az erôszakkal. Szárszón – Erdei Ferenc vezetésével – az erôszak gyôzött, és a gyôztesek rövid idô múlva különféle miniszteri (hatalmi) stallumokban meg is kapták járandóságukat. A vesztesek pedig – élen Németh Lászlóval – örülhettek, ha nem kerültek a népbíróságok elé vagy börtönbe. A képlet ilyen egyszerû. Erdei Ferenc és Németh László helyzete társadalmi, sôt pszichológiai értelemben is tisztázódott. Nem így Bibó Istváné. A szellemi és a személyi elkötelezettség intenzitása, ereje nehezen összemérhetô, és ha szembekerülnek egymással, általában a személyi elkötelezettség felé billen a mérleg. Most is ez történt. Bibó István ott maradt a gyôztesek oldalán, és ebben a kettôs szellemi kötôdésben bontakozott ki Bibó István önmaga megtartásáért vívott harca. Az a szellemi, etikai dráma, amelynek egymást követô felvonásait jelzik Bibó István életmûvének gerincét kitevô írásai. Ez a korszak A magyar demokrácia válsága publikálásával kezdôdik, és az elnémíttatást megelôzô nagy összegzéssel, a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után megjelenésével fejezôdik be. Persze tudjuk, hogy 1945 és 1948 között társadalmi, politikai harc folyt, hogy az agresszív bolsevik birodalom legszívesebben bekebele7

Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom. Püski, Bp., 1989. 344.

872

NV11-11.indd 872

2011.11.13. 16:41:19

zett volna bennünket, s természetesen ennek a politikai harcnak különbözô állomásai is tükrözôdnek ezekben az írásokban. Egykori teológusom, aki közben maga is felnôtté vált, egyre nagyobb együttérzéssel és egyre élesebben figyelô, kritikus szemmel olvasta, vette elô újra meg újra ezeket az írásokat. Bibó történeti fejtegetéseivel olykor nem értett egyet, a kiegyezés értelmezése és értékelése legalábbis elgondolkoztatta, a szocializmus pedig az ô eszmerendszerében egészen mást jelentett. Az idônként tetten ért bibói „naivitásokat” egyrészt a léleknevelô balekságok közé sorolta, vagy a fölényes önkorlátozás stiláris eszközét látta benne, máskor a taktikai manôverek elengedhetetlen részeként fogadta el. De volt eset, mikor Erdei Ferenc rejtett sugalmazását vélte felfedezni. Annak majdhogynem örült, amikor Bibó szinte indexre került, és titkos talizmánként ôrizte a nehezen megszerzett Válasz-számokat, valamint a Londonban Siklós Istvántól ajándékba kapott Harmadik út címû tanulmánygyûjteményt. Ebben az intellektuális magányban és elszigeteltségben már magát is szívesen odasorolta volna a népiek közé, ha nem érzi azt, amit késôbb leírva is látott, hogy a népi mozgalom tagjának – az ortodox népiség szellemében – csak azt fogadták el, akinek a magatartása határozottan úrellenes. Szegény Kerék Mihály hiába volt a földosztás elkötelezett híve, mivel nem tekintették szenvedelmes úrellenesnek, e miatt a negatívum miatt nem számították a népi mozgalom tagjai közé.8 Ahogy az egykor volt Albert Gábor Németh László mellett a jóval szikárabb Bibó-iskolát is végigjárta, egyre inkább megerôsödött benne az a meggyôzôdés, hogy a népi mozgalom társadalomkritikájának egyik pillére, a két világháború közti társadalom elmarasztalása túlzott, tarthatatlan, mert az végsô soron – igaz, szándékuk ellenére – az úgynevezett kommunista éra, a népi demokrácia felmentését, igazolását szolgálja. Mindez már 1956 után történt. Bibó István néhány napos szereplése a forradalomban, majd szinte önként vállalt szenvedése munkássága erkölcsi-szellemi aranyalapját megszázszorozta. A bibói életmû egésze egy igazságra törekvô ember drámai harcának és vergôdésének felemelô dokumentuma. Börtönbüntetésének letöltése után, megszabadulva a személyekhez kötôdô loyalitási és a párt követelte politikai kényszerek béklyóitól, utolsó munkáiban arra a kíméletlen önvizsgálatra és önkorrekcióra is példát adott – többek között a Németh László és Szekfû Gyula vitáját értelmezô, egyik utolsó írására gondolok9 –, amelynek hiánya a népi mozgalmat a mai napig oly sebezhetôvé teszi, és amely – éppen önmagunkat sem kímélô kegyetlen igazságával – egyetlen életstratégiánk, egyetlen menedékünk lehet.

8 Bibó István: Levél Borbándi Gyulához. = Válogatott tanulmányok III. kötet. 1971–1979. Magvetô Könyvkiadó, Bp., 1986. 346. és 371. 9 Németh László kelet-európai koncepciója és Szekfû Gyulával folytatott vitája = Válogatott tanulmányok III. kötet. 1971–1979. Magvetô Könyvkiadó, Bp. 1986., 375–384.

873

NV11-11.indd 873

2011.11.13. 16:41:19

TELLÉR MÁRIA

Néhány szó az elektrográfiáról

Képeim, melyeket a Nagyvilág jelen, 2011. novemberi számában bemutat, technikájukat tekintve komputergrafikák, más elnevezéssel elektrográfiák. Az utóbbi idôben a vizuális mûvészetekben döntô technikai újításként megjelent a számítógép, a szkenner, a digitális fényképezôgép és a nyomtató, megújítva és át is alakítva a síkbeli vizuális mûvészet eszköztárát. Ezek a képalkotó és képalakító eszközök hamarosan egybekapcsolódtak, és egységes, összefüggô rendszerré álltak össze. A TECHNIKA A legegyszerûbb esetben a digitális fényképezôgéppel vagy a szkennerrel rögzítünk valamely külsô látványt, az így rögzített képeket számítógépen az erre alkalmas grafikai programokkal különbözô, a mûvészi célnak megfelelô módokon átalakítjuk: feldaraboljuk, átírjuk, eltorzítjuk, kivágjuk, széthúzzuk, összetoljuk, egymásra fektetjük, színeikben elváltoztatjuk ôket, új elemeket viszünk beléjük, máskor rögzített képekkel, azok elemeivel kombináljuk, a gépbôl magából elôhívott, vagy saját magunk által odatett elemekkel kiegészítjük stb. A bevitt képet és az átalakításokat a képernyôn folyamatosan figyelemmel kísérjük, mintegy ellenôrizzük, hogy az átalakítások megfelelnek-e a szándékainknak, az elemi képi jelek (pontok, színek, vonalak, foltok) s ezek kombinációi az általunk kívánt vagy utólag elfogadott formát öltik-e fel. Vagyis mûködni engedjük a hagyományos festészetbôl is jól ismert kölcsönhatásokat, oda-vissza ható játékot a készülô kép és a mûvész fantáziája, kontrollja között. Amikor a képet késznek gondoljuk, rögzítjük, elmentjük és szükség szerint kinyomtatjuk. A rendszerben rejlô technikai lehetôségek szempontjából fontos megjegyeznünk: a folyamatnak a valóságban nem kell okvetlenül egy szkennerrel vagy fényképezôgéppel rögzített képbôl kiindulnia. A képi jeleket magának a gépnek – és fantáziánknak – segítségével magunk is felépíthetjük, illetve a kétféle lehetôséget tetszés szerint kombinálhatjuk. Én magam rendszerint fotókból indulok ki, melyek inspirálnak és gondolatfolyamatot indítanak el bennem, a kép leendô tartalmára, témájára vonatkozólag. Az inspirációk alapján vonalrajzokat készítek ugyanúgy komputeren az erre alkalmas grafikus programokkal. Így születik meg elôször a kép váza. Majd tovább dolgozom az elkészült vázlaton, színekkel, és különbözô textúrájú felületekkel töltöm ki. 874

NV11-11.indd 874

2011.11.13. 16:41:19

A TARTALOM Témájukat, tartalmukat tekintve munkáimat mikroszkopikus felvételek, a mikroszkopikus világban rejtôzô, ám életünket nagyon is meghatározó dolgok és események képei inspirálták. A láthatatlan és a látható létezés összefüggései. Ezek az összefüggések olyan képi világ megalkotására késztettek, mely életünk, személyiségünk, lelkünk rejtett tartományait kutatja fel és mutatja be. Ez a rejtett világ a mikroszkopikus és a makroszkopikus tájak közötti párhuzamokon, képi azonosságaik felismerésén alapul. A felnagyított belsô világ így egy sajátos külsô világhoz vezetett el, nem pusztán a minket körülvevô külvilághoz, hanem különös hangulatokat hordozó eddig nem ismert tájakhoz, tárgyakhoz, lényekhez. A mikroszkóp lencséje alatt láthatóvá váló mikrovilág a mindent összekapcsoló törvényszerûségek alapján olyasféleképpen viselkedik, mint a minket körülfogó, érzékszerveinkkel felfogható, reális külsô tér és külsô anyagi világ. Csak ez egy más, titokzatos, soha nem látott világ, melynek egy-egy eleme az ismert dolgok sejtelmével, látomásaival tölt el. Mintha titokzatos tengermélyeket, viharos egeket, arc nélküli fejeket, majdnem emberi alakokat, soha nem látott lényeket látnánk. A modern mûvészet tartalmi sokféleségében, szinte már-már káoszában egy olyan tartományban igyekszem elôrehaladni, mely formavilágában egyéni, és súrolja ugyan az absztrakció határát, de nincs teljesen elszakadva az emberi képzetvilágtól. Az értelemadást, jelentéstulajdonítást sem szeretném teljes egészében a nézôre hárítani, ezért is fontos, hogy képeimnek megfelelô, azokat tartalmilag is alátámasztó, a nézô képzettársításait orientáló, terelô címet találjak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne akarnék a nézô fantáziájára támaszkodni az egyes képi elemek, részletek értelmezésében. És azt sem szeretném túlságosan meghatározni, hogy a kép („Mélység”, „Erdôtûz”, „Egyszemû”) milyen érzést, hangulatot keltsen, milyen emlékeket, benyomásokat ébresszen a szemlélôben. Úgy gondolom, ezek a külsôvé vált belsô, lelki tájak kortól és kultúrától függetlenül bárki számára megközelíthetôek, érthetôek, mert ugyan elvontabban, de mégiscsak a külsô-belsô emberi világot mutatják. A KÉTFÉLE KÉPSZERKEZET Az elektrográfia viszonylag fiatal mûfaj, talán ezért éri elég sok kritika. Véleményem szerint ennek a következô okai lehetnek. Oka a kép újféle szerkezete és az egyediség problémája. A komputergrafika a hagyományos képpel szemben érdekes eltéréseket mutat. Míg a kézzel elôállított hagyományos kép két elembôl áll: egy anyagi hordozóból (nevezzük „képtestnek”) és a képtesthez kapcsolódó jelentésbôl (nevezzük „képléleknek”), az elektrográfiai képnek ezzel szemben hármas szerkezete van. Itt ugyanis a mûvészi alakítómunka eredményeképpen egy a képernyôn ugyan látha875

NV11-11.indd 875

2011.11.13. 16:41:20

tó, de képként nem materiális ‘valami’ jön létre. A „képlélek” egy „virtuális kép”, láthatjuk, de megérinteni nem tudjuk. Ha az egyedi „virtuális képet” materializálni akarjuk, valóságos anyagi hordozóhoz akarjuk kapcsolni, nem tehetünk mást, mint hogy egy sokszorosító eljárásra is alkalmas rendszerbe toljuk be. A képtestet így nyomtatás útján kapjuk meg. És itt jelentkezik az egyediség problémája. A hagyományos kép egyszerisége és eredetisége könnyen belátható: a mûvész azon az egy képen dolgozik, az eredmény az az egyetlen, mással nem azonosítható, össze nem téveszthetô kép, amelyen egyszerre születnek a jelek, a „képtest” és a „képlélek”. Az elektrográfiai kép esetében ez az eredetiség, egyediség a „képlelket” közvetlenül hordozó „virtuális kép” sajátossága. Az eredetiség ez esetben a kételemû hagyományos képhez képest a háromelemû elektrográfiai képben az anyagi hordozó elem mögé, „eggyel beljebb” húzódik, a „virtuális képben” jelenik meg. Ez még nem volna baj. Csakhogy a kép élvezetét és értékelését a hagyományos képen megtanuló nézô hajlamos rá, hogy az egyediséget nem a kép lelkét megvalósító jelegyütteshez, hanem az anyagi hordozójához kapcsolja. S ezt teszi az elektrográfiai képpel is. Tehát nem a hagyományos kép eredetiségét hordozó jelegyüttest, azaz a „képlelket” hasonlítja össze az elektrográfiai képen az eredetiséget hordozó jelegyüttessel a „virtuális képlélekkel”, hanem az egyedi vásznat vagy a fatáblát mint anyagi hordozót az akárhány példányban elôállítható nyomtatópapírral mint anyagi hordozóval. S ebben az összehasonlításban a nyomtatópapír a vászonnal, fatáblával, kartontáblával szemben alulmarad. Holott a lényeget tekintve: a „képlelkeket” összehasonlítva a két eredmény – a kétféle alkotás – között nincs efféle „rangkülönbség”. A komputerkép egyedivé tételének egyébként igen egyszerû eszközei vannak. A mûvész meghatározza az eredetinek tekintett nyomatok számát, kézzel megszámozza s dátummal és aláírással látja el ôket. 2011

876

NV11-11.indd 876

2011.11.13. 16:41:20

PÁLFALVI LAJOS

Czes³aw Mi³osz lengyel irodalomtörténete Czes³aw Mi³osz: A lengyel irodalom története. Mihályi Zsuzsa fordítása. Attraktor, Máriabesnyô, 2011. 1–2. kötet

Mi³osz életmûve hét évtizeden át készült, igen terjedelmes, de a mûfaji sokszínûségének köszönhetôen egyáltalán nem áttekinthetetlen. A hierarchia csúcsán természetesen a költészete és az esszéisztikája található. Bár a regényeit legszívesebben számûzte volna az életmûbôl, Az Issa völgye remekmû, A hatalom megragadása pedig mintha A hamu és gyémánt emigráns ellentétpárja lenne. Mûfordítói teljesítménye is kiemelkedô: Nobel-díjas költôként is kötetnyi terjedelemben fordított verseket különbözô (nyelvû) szerzôktôl, a Biblia könyveibôl készült fordításai pedig alighanem maradandó nyomot hagynak a lengyel nyelven. Levelezése áttekinthetetlen, adott ki naplót, foglalkozott irodalomkritikával. De vannak olyan mûvei is, amelyek szorosan kötôdnek szlavisztikaprofeszszori pályájához. Mi³osz 1960-ban kezdett tanítani a Kaliforniai Egyetemen, és több mint két évtizeden át igen lelkiismeretesen látta el oktatói teendôit. Bár költôként belülrôl ismerte a lengyel irodalmat, jogi végzettsége inkább társadalomtudósi, nem pedig irodalomtörténészi szerepre készítette fel. Mégis sikerült elérnie, hogy ezen a téren is a legjobbak közé kerüljön. Mi³osz kezdettôl fogva kétféle programot valósított meg, kétféle hallgatóság elôtt. Úgy hozta a sors, hogy a kezdet kezdetén át kellett vennie a Dosztojevszkijelôadásokat, így hosszú ideig tanulmányozta az életmû történelmi, eszme- és vallástörténeti kontextusát, valamint a gnosztikus-manicheista hagyományokig visszavezethetô orosz eretnekmozgalmakat. Ezeket az elôadásait népes hallgatóság elôtt tartotta, Swedenborg és Dosztojevszkij címû esszéjét az orosz irodalom kutatói is nagy elismeréssel fogadták. Lengyel irodalommal sokkal szûkebb körben foglalkozhatott, és mindvégig meg kellett küzdenie azzal, hogy miközben a nyelvek és kultúrák egyenrangúságát hirdetik, egyre nagyobb területeket foglal el a szlavisztikából a russzisztika: a nagyhatalmi politika az amerikai egyetemi életben is érvényesül, a birodalom területi és kulturális kleptomániája (Ewa Thompson kifejezése) idegen közegben is felismerhetô. Mi³osz gyakran elmélkedett azon Berkeley-ben, hogy a XIX. század elején már kezdett úgy tekinteni egymásra Amerika és Oroszország, mint két olyan, feljövôben lévô birodalomra, amely, ha eljön az ideje, európai gyámkodás nélkül alakítja az emberiség jövôjét. Mi³osz elôdje Wac³aw Lednicki professzor volt, aki kiváló tanulmányokat írt a XIX. századi szellemi folyamatokról, szembeállítva az orosz birodalmi 877

NV11-11.indd 877

2011.11.13. 16:41:20

eszmét a lengyelek európai identitásával, de a tanítványait „fogoly hallgatóságnak” tekintette, nem nagyon erôltette meg magát azért, hogy felkeltse az érdeklôdésüket, közel hozza a XIX. századi dilemmákat az amerikai diákok szellemi horizontjához. Mi³osz tudta, mire vállalkozik, mint ahogy azzal is tisztában volt, mennyire távol áll a diákok világától mindaz, amit el akar mondani. Mindig azzal kezdte a kurzusait, hogy közölte, sokat fog beszélni a történelemrôl, mert az amerikai diákoknak nem erôsségük a történelmi gondolkodás. Bár fordítottak angolra lengyel szerzôtôl lengyel irodalomtörténetet, Mi³osz ezt használhatatlannak tartotta, mert a szerzô annyira azonosult a lengyel messianista történetfilozófiával, hogy bizonyos részek a külföldi olvasók számára érthetetlenek vagy ellenszenvesek voltak (Mi³osz többször hivatkozik arra, hogy a könyvtári példányok margóján lengyeleket sértegetô bejegyzések voltak azoknál a szakaszoknál, amelyekben túltengett az önsajnálat). Néhány év után Mi³osz arra az elhatározásra jutott, hogy neki kell írnia külföldi olvasóknak szóló teljes lengyel irodalomtörténetet (más kérdés, hogy Lengyelországban is nagy figyelemmel olvasta angolul az a kevés szakember, aki hozzájutott, még akkor is, ha inkább Mi³osz egyéniségét és gondolkodásmódját akarta megismerni belôle). 1964-ben kezdte a munkát, a szöveget angolul diktálta a tanítványok elsô nemzedékébôl kikerült tehetséges mûfordítónak, Catherine S. Leachnek. 1969-ben jelent meg a mû, azóta ez a legfontosabb lengyel irodalomtörténeti kézikönyv a nyugati világban és Japánban – remélhetôleg hamarosan Magyarországon is ez lesz. Mi³osz itt is ugyanazt a gyakorlatot folytatta, mint az elôadásain: összefoglalta a legfontosabb történelmi és mûvelôdéstörténeti ismereteket, csak ezután tárgyalta az adott korszakot. Az említett tanítvány például a következôket jegyezte fel az elsô elôadás után: venni egy jó Európa-térképet. Néhány évvel késôbb már a lengyelországi ariánusok társadalmi nézeteit és a Litván Nagyfejedelemség nemzetiségi viszonyait tanulmányozta, amikor a vizsgára készült; a hetvenes években pedig Pasek barokk emlékiratait fordította és kommentálta. Egy tanulságos példa arra, hogy miként sajátíttatta el Mi³osz a diákjaival a lengyel kultúra megértéséhez szükséges alapfogalmakat: a közös lengyel–litván államot a kizárólag a Brit Nemzetközösség számára fenntartott Commonwealthnek nevezi. A varsói vagy krakkói szerzôk a litván–fehérorosz–ukrán területeket mindig is a lengyel állam keleti határvidékének, a centrum függelékének, nem pedig önálló szellemi arculattal rendelkezô régiónak tekintették. Mi³osz ezen messze túllép, az állameszmét pluralizálva társnemzeteknek tekinti a kisebbségeket. Irodalomtörténészként is igen következetesen érvényesíti a litvániai nézôpontot: a közös állam nem lengyel nyelvû irodalmaira is kitér. Egyáltalán nincs kizárva, hogy új keletû amerikai tapasztalatai is erre ösztönözték a szerzôt, hiszen azt láthatta Kaliforniában, hogy különbözô nyelvek, vallások, kultúrák élnek együtt, mégis van valami, ami összeköti ôket, az amerikai alkotmány. 878

NV11-11.indd 878

2011.11.13. 16:41:20

Tehát Mi³osz egyik célja az, hogy felhívja a figyelmet a Jagelló-Lengyelország kulturális sokszínûségére, amelynek már nyoma sincs a második világháború utáni Lengyelországban, de a litvániai és ukrajnai származású emigránsok még ôriznek ebbôl valamit az emlékezetükben. Ezt nemcsak a jelennel, hanem a XIX. századi lengyel nemzeti ideológiával is szembeállítja. Mi³osz szakított azzal a gyakorlattal, amely a romantikát állította a hasonló szintézisek középpontjába: igen komoly vitát folytatott a romantikus hagyománnyal, még Chopint sem tudta elviselni, így a lengyelekrôl alkotott legismertebb sztereotípiákat utasította el. A másik nagy újdonság a lengyel emigráns irodalom korrekt értékelése (Varsóban akkor még nem volt lehetôség erre). Amikor 1951-ben emigrált, meg volt gyôzôdve arról, hogy a lengyel irodalom legfontosabb eseményei Varsóban zajlanak, az emigráns irodalom a már lezárult múlthoz kötôdik, ezért halálra van ítélve. De a késôbbi tapasztalatai nem ezt bizonyították, a hetvenes évek vége felé már inkább hajlott arra, hogy a hazai irodalomnak nincs akkora súlya, mint az emigránsnak (érdemes ebbôl a szempontból ol. vasni Rózewicz, Iwaszkiewicz és Andrzejewski értékelését). Ahogy közeledünk a XX. század második feléhez, egyre jobban érezhetô az irodalomtörténész mellett a költô jelenléte, hisz Mi³osz olyan történetrôl ír, amelyben maga is színre lép. Amikor az avantgárd költészetrôl ír, tudjuk, hogy olyan költô értékel, aki Eliothoz, Mandelstamhoz és Kavafiszhoz hasonlóan a hagyományhoz kötôdött, a kulturális folytonosság fenntartására törekedett. A leghatározottabban elutasítja a költészet utópista felfogását (mely szerint a jövô társadalmi szükségleteihez idomul, már a jelenben), még arra is felhívja a figyelmet, hogy Tadeusz Peiper föltalálta a szocialista rímet: ebben olyan távol vannak egymástól az összecsengô sorok, hogy elsô hallásra nem ismerhetôk fel. Ha az 1969-es elsô megjelenésbôl indulunk ki, arra gondolhatunk, hogy talán elôbb is megjelenhetett volna magyarul. De egyrészt nem lenne illendô késlekedésrôl beszélni olyan mû esetében, amelyhez ezernél is több verssort kellett fordítani, részben latinból (Csordás Gábor és Lackfi János munkája), másrészt ennek most komoly elônyei is vannak. Mi³osz a könyv megjelenése után is folytatta a munkát (persze ekkor már nem angolul diktálta, hanem lengyelül írta), a teljes változat pedig csak 2010-ben jelent meg. Így a magyar az egyetlen külföldi kiadás, amely a folytatást is tartalmazza, tehát azonos az immár végleges, teljes változattal. Az utolsó évtizedekrôl szóló fejezetekben igen bátor értékelések is vannak: Mi³osz például a legnagyobb elismeréssel ír az antikommunizmusa miatt ma is hevesen támadott Józef Mackiewiczrôl. A két kötet hihetetlenül gazdag, ugyanúgy tartalmaz gondosan megválogatott, a lengyel olvasóknak készült szintézisekbôl hiányzó, de nagyon is szükséges alapismereteket, mint igen színvonalas elemzéseket. A szerzô költôként maga is szereplôje a történetnek, ugyanakkor a lengyelországi ideológiai nyomástól és az irodalomtörténeti iskolák közti villongásoktól nem feszélyezett kívülálló. Ma is ez a legjobb könyv a maga mûfajában. 879

NV11-11.indd 879

2011.11.13. 16:41:21

ÁDÁM PÉTER

Búcsú Raýman Katalintól

Amikor 1974 táján megismerkedtem vele (mint zöldfülû újdondász, ekkor merészkedtem be elôször egy könyvismertetéssel a tarsolyomban a Nagyvilág Széchenyi utcai szerkesztôségébe), már a hatvanas éveinek elején járt. Akkor még olvasószerkesztô volt, csak 1976-ban nevezték ki fôszerkesztôhelyettesnek, bár akkortájt nem is annyira rangot, megbecsültséget, mint inkább többletmunkát, többletfelelôsséget, ha ugyan nem többletidegességet jelentett ez a megbízatás. Az eredetileg bankfióknak szánt épületrész azokban az években három nagy irodalmi intézménynek adott otthont: a földszinten a Kortárs osztozott a Nagyvilággal, az elsô emeletet pedig teljes egészében lefoglalta az Élet és Irodalom folyton nyüzsgô izgatott nagyüzeme. Raýman Katalin komoly szerkesztôi tapasztalattal rendelkezett: dolgozott hosszabb ideig a Magvetônél, és dolgozott az Európa Könyvkiadónál is, innen jött át 1972-ben a Nagyvilághoz. De ha nem tévedek, itt, a Széchenyi utcai szerkesztôség közegében érezte magát legjobban. De hát nem is volt ez akármilyen szerkesztôség. A Raýman Katalin melletti íróasztalon, a Dunára meg a budai várra nézô ablak elôtt, olvasószerkesztôi minôségben az író Nemes László lapozta át újra meg újra a következô szám kéziratkazlát, szemben Raýman Katalinnal pedig a francia rovatvezetô Szenczei László javítgatta ingerült fejcsóválással egy fordítás sete-suta mondatait. Az olasz rovatnak (még Telegdi Polgár István elôtt) a fiatalon elhunyt Szabolcsi Éva, a németnek Walkó György, a szovjetnek a tragikus sorsú Elbert János volt a gazdája. A folyosón a fôszerkesztô Kéry László sietett el valamerre, az angol úri divathoz aggályosan igazodó lódenkabátban, olyan görcsösen markolva mindig degeszre tömött aktatáskájának fogóját, mintha nem is kéziratokat, hanem – a hely szelleméhez illôn – nagy címletû bankjegyeket cipelne. A pénteki szerkesztôségi értekezleteken, amelyekrôl nem hiányozhatott se a vörösbor, se a tepertôs pogácsa, az idôs Kardos László is részt vett, holott túl a nyolcvanon már csak a portás hathatós segítségével tudott kiszállni a taxiból. Ez a stáb az ország bármelyik egyetemén játszva ki tudott volna állítani egy egész világirodalmi tanszéket. 1978-ban lettem Szenczei László utódaként a francia rovat vezetôje, ettôl fogva kollégák voltunk, egészen 1987-es nyugdíjba vonulásáig. Ha jól számolom, nem kevesebb, mint kilenc éven át dolgoztunk szemtôl szemben ugyanabban az irodahelyiségben. Raýman Katalin nem volt panaszkodós fajta, de 880

NV11-11.indd 880

2011.11.13. 16:41:21

így is sejteni lehetett, hogy volt egy-két nagy megpróbáltatás az életében. Nem tôle tudom, hogy elsô férjét, dr. Berend Miklóst a zuglói Nyilasházban gyilkolták meg, amiért – jóllehet neki sem voltak teljesen rendben a papírjai – üldözötteket rejtegetett a Rókus Kórházban (ôt magát is bevitték, és csak csodával határos módon szabadult); második férjét, az ötvenes évek legelején, az ÁVO kergette a halálba. (Második férje letartóztatásának ürügyén el is bocsátották állásából, ekkor a filológus Gáldi László nyújtott neki segédkezet: bevette a készülô „nagy Eckhardt” szócikkíró gárdájába.) De ôt nem tudták megtörni a tragédiák. Volt benne valami ösztönös életrevalóság, zsigeri bizakodás, elpusztíthatatlan vitalitás, amivel még a soha el nem felejthetô fájdalmakon is felül tudott emelkedni. Nemhiába nevezte ezt az ô megtörhetetlen és elapadhatatlan derûjét az író Kolozsvári Grandpierre Emil „biológiai optimizmusnak”. A német nyelvtudást, a nyelvek iránti érdeklôdést még a családból hozta magával; olyan idôszakban iratkozott be az egyetemre, amikor a nôi bölcsészhallgató ritka volt, mint a fehér holló. A harmincas évek közepén végezte el a német–francia szakot, nyilván kiváló eredménnyel, mert egyéves francia ösztöndíjat is kapott (a Párizsban töltött év alatt, amely mély nyomokat hagyott benne, a hazai romanisztika olyan kiválóságai voltak diáktársai, mint Gáldi László vagy a kolozsvári Mikó Imre). Mint mûfordító, németbôl is és franciából is dolgozott; bár némettudása egy gondolattal mélyebb, alaposabb, biztosabb volt, a két nyelvterület, a két kultúra és a két irodalom közül alighanem az utóbbihoz fûzték érzelmileg szorosabb szálak; franciából mintha menynyiségre is többet fordított volna, mint németbôl (mûfordítói tevékenységét a franciák is nagyra értékelték: 1988-ban – komoly elismerés – megkapta a Palmes académiques rendjel lovagi fokozatát). Az újabb francia irodalomban sem volt tájékozatlan, nem is egy íróra, novellistára ô figyelt fel elôször, ahogyan Marguerite Yourcenart is ô fedezte fel Magyarországon, még jóval „szentté avatása” (vagyis a Francia Akadémia testületébe való befogadása) elôtt (az írónônek, akivel több levelet is váltott, két könyvét fordította magyarra). Bár nagyon tiszteltem emberi tartását és tájékozottságát, be kell vallanom, fordítási kérdésekben sokszor összekülönböztünk. Dicséretére legyen mondva, ezeket a késô kamaszkori lázongásokat soha eszébe nem jutott megtorolni. „De hát, kedves Péter – hallom még ma is a hangját –, nem ez van odaírva!” Nemcsak engem „kedvesezett”, mindenkit így szólított. Ahogyan a hogyléte felôl érdeklôdôk is minden alkalommal ugyanazt a kitérô választ kapták: „Remekül!” Szertartásos udvariasság? Elzárkózás? Bizalmatlanság? Távolságtartó irónia? Lehet találgatni… Akárhogyan is, volt a személyiségében valami montaigne-i szerénység, rezignáltság, életöröm. Ô is elmondhatta volna Montaigne-nyel: „A lélek nagysága nem is annyira a felfelé kapaszkodásban vagy az elôrenyomulásban rejlik, mint inkább abban, hogy az ember tisztában van vele, hol a helye, és ennyivel is beéri. Abban, hogy mindent nagynak lát, ami elegendô, és hogy 881

NV11-11.indd 881

2011.11.13. 16:41:21

azzal mutatja meg lelkének kivételességét, hogy többre becsüli a szokványost a rendkívülinél. Nincs is annál szebb és helyénvalóbb, mint amikor valaki nem hoz szégyent az emberségére; és nincs annál nehezebb feladat, mint tudni, hogyan is kell szépen és keresetlen egyszerûséggel leélni az életet…” (Esszék, III. könyv, XIII. fejezet, „A tapasztalásról”.)

Tellér Mária: Organikus forma.

NV11-11.indd 882

2011.11.13. 16:41:21

Haikukonferencia Tokióban Folyóiratunk két munkatársa, Vihar Judit és Bakos Ferenc képviselte a magyar haikuköltészetet a szeptember elején megtartott Tokiói Költészeti Fesztiválon és a Világ Haikuszövetség konferenciáján. A „japán haiku fenegyereke”, Nacuisi Banja professzor volt a házigazdája és az elnöke a Meidzsi Egyetem égisze alatt rendezett rangos eseménynek, melyen – Mongóliától Új-Zélandig – tizenöt tengerentúli, valamint húsz hazai japán költô gyûlt öszsze a „Költészet és mitológia” témakör vonzásában. A meghívott résztvevôk felolvasásokat tartottak a saját költeményeikbôl, a témában írt esszéikbôl, és hozzászóltak a spontán kialakult – a haikuírás szabályait feszegetô – vitához. Alkotásaival szinte mindenki megemlékezett a fél évvel ezelôtti, Japánt sújtó katasztrófáról – így a két magyar költô is: Március 11. cseresznyevirágra hulló vérzô könnycsepp

Izanagi, Izanami* dús legelôin apokalipszis-lovak

Vihar Judit

Bakos Ferenc

* A szigetországot teremtô isteni pár.

A Fudzsi látképe a Meidzsi Egyetem épületének 23. emeletérôl.

883

NV11-11.indd 883

2011.11.13. 16:41:22

KÜLFÖLDI SZERZÔINK

ALMÁSSY ÉVA (1954) legszívesebben csak ennyit közöl magáról: „Magyarországon születtem, Franciaországba jöttem, francia író lettem.” Huszonhárom éves koráig idehaza élt, 1978-ban emigrált. Jelenleg Versailles közelében lakik. Itthon megkezdett pszichológiai tanulmányait Párizsban folytatta, majd négy évig filozófiát hallgatott a Sorbonne-on. 1997-ben a Gallimard adta ki elsô regényét (V. O.), mely magyarul Virgo címen olvasható (2000, Sík Kiadó). 1999-ben újabb regényét adja ki a Gallimard (Tous les jours, Minden nap), amelyet több fontos irodalmi díjra jelöltek. Egy további regény, néhány gyermekkönyv és egy félig önéletrajzi eszszékötet mellett számos rádiójátékot írt, némelyiket kísérleti jellegû „fehér” vagy „súlytalan”, „narratív” dramaturgiával. Régóta rádiózik: már itthon is rendszeresen szerepelt a Petôfi rádióban, majd a France Culture-ben két éven át élô adásban irodalmi krónikás és kritikus volt. Egy vidám társulat „irodalmi bohóc” tagjaként minden vasárnap szójátékokkal és fejtörôkkel játszik a Les Papous dans la tete címû népszerû kulturális mûsorban. La dernie`re nuit de Báthory Erzsébet (Báthory Erzsébet utolsó éjszakája) címû rádiójátéka 2007-ben elnyerte a France Culture „legjobb rádiójáték” díját. Legfrissebb rádiójátéka a Robert Browning n’est pas venu (Robert Bowning nem jött el) érdekessége (túl a Robert Browning és Elizabeth Barrett

híres „irodalmi” szerelmét érintô utalásokon), hogy a szerzô huszonhét saját szonettje kíséri. KATE CLANCHY 1965-ben született Glasgow-ban. Tanulmányait Edinburghban és Oxfordban végezte. Költô, már elsô kötete (Slattern/Cafka, 1996) számos irodalmi díjat kapott. Rádiójátékokat ír a BBC számára, újságíró; dokumentumkötete (Antigona and Me /Antigona és én) megismerkedését és barátságát mutatja be egy koszovói menekült asszonnyal. Kreatív írást tanít az oxfordi Brookes Egyetemen. A közelmúltban kinevezték Oxford elsô városi költôjének; feladata többek között annak elôkészítése, hogy az egyetemi város 2014-ben elnyerje az UNESCO által alapított A világ könyvfôvárosa címet. A most közölt A Nem halott és a Megmentettek (The NotDead and the Saved) az író elsô novellája, amellyel 2009-ben megnyerte a BBC nemzeti novellapályázatát. A különös hangulatú mû saját bevallása szerint hat hónap alatt készült el. Elsô regényén most dolgozik. Férje, Matthew Reynolds szintén író. Három gyermekükkel Oxfordban élnek. ALVARO MUTIS kolumbiai író, költô. 1923-ban született Bogotában. Kétéves, amikor diplomata apját Brüsszelbe helyezik, ahonnan csak kamaszkorában tér vissza szülôföldjére. 1956 óta Mexikóvárosban él. Az ötvenes évek végén, a Stan-

¡

884

NV11-11.indd 884

2011.11.13. 16:41:23

dard Oil PR igazgatójaként letartóztatják a cég jótékony célra szánt pénze hûtlen kezelésének vádjával. Tizenöt hónapot tölt börtönben. Írásmûvészetére Herman Melville, Joseph Conrad, Saint-John Perse, André Malraux és Franz Kafka volt a legnagyobb hatással. Fô mûve, az Empresas y tribula-ciones de Maqroll el Gaviero (Maqroll árbocmester vállalkozásai és hányattatásai) címû kisregényciklus. A szerzô alteregójának tekinthetô Maqroll a magyar irodalomból leginkább Krúdy Szind-bádjára hasonlít. Alvaro Mutis egyebek mellett Xavier Villaurrutia-, Médicis-, Príncipe de Asturias- és Cervantes-díjas. Gabriel García Márquez egyik legjobb barátja, kéziratainak elsô olvasója. Verseit, novelláit lapunk több ízben is közölte. NACUISI BANJA (eredeti neve: Inui Maszajuki) kortárs haikuköltô, 1955-ben látta meg a napvilágot Japánban, Aioi városában. 1981-ben a Tokiói Egyetemen mûvészeti mesterdiplomát szerzett az összehasonlító irodalom és kultúra terén. 1992-tôl a tokiói Meidzsi Egyetem professzora. Haikui, bár azokat eredetileg anyanyelvén írja, számos publikációban hozzáférhetôek angolul. 1998-ban megalapítja a Ginjú („dallal, verssel szórakozó”) címû, negyedévenként megjelenô nemzetközi haiku folyóiratot,

melynek azóta is fôszerkesztôje és kiadója. 2000-ben társalapítója, majd igazgatója is a World Haiku Associationnak; költôi fesztiválok, haikukonferenciák szervezôje és résztvevôje – ô a haiku mûfajának egyik „utazó nagykövete”. Folyóiratunk a költô eddigi munkásságát felölelô, 500 – japán és angol nyelvû – válogatott haikuját tartalmazó Turquoise Milk címû könyvbôl merített. (Red Moon Press, 2011, Winchester VA, USA; a költô társfordítója és az elôszó írója: Jim Kacian.) A magyar fordítás a versek angol változatából készült. TOMAS TRANSTRÖMER a kortárs svéd líra kiemelkedô egyénisége 1931ben született Stockholmban. Szakmáját tekintve pszichológus, tizenhét éves kora óta ír. Több éven át lapot is szerkesztett. 1954-ben 17 dikter (17 vers) címmel megjelent elsô kötetét számos újabb követte. Munkásságáért egy sor jelentôs hazai és külföldi díjban részesült. Verseit negyvenhat nyelvre fordították le. Számos magyar költôt, Pilinszky Jánost, Illyés Gyulát fordított és adott ki a Bonniers kiadónál, de rajtuk kívül még Weörest, Nemes Nagy Ágnest, Szabó Lôrincet, Tandori Dezsôt és Nagy Lászlót tolmácsolta svédül. Magyarul 2001-ben jelent meg verseskötete a Széphalom Könyvmûhely gondozásában, Mervel Ferenc válogatásában, 117 vers címmel. 2011-ben Nobel-díjat kapott.

885

NV11-11.indd 885

2011.11.13. 16:41:23

KEDVES OLVASÓINK! TISZTELT ELŐFIZETŐINK! Nagyon szépen kérjük, fizessenek elő a Nagyvilágra, minél hamarabb újítsák meg előfizetésüket, hogy biztosítani tudjuk a lap folyamatos megjelenését. A Nagyvilág, Magyarország egyetlen világirodalmi lapja, méltatlanul alacsony támogatást kapott. Az 56 éve megjelenő lap, érthetetlenül, nem került be az úgynevezett „kiemelt” irodalmi lapok közé. A Nagyvilágot a megszűnés fenyegeti. 2012-ben, amennyiben meg tudunk jelenni, sajnos, kénytelenek leszünk megemelni a lap árát.

2012-ben egy példány ára 690 Ft. Előfizetés egy évre 8280 Ft. A Nagyvilág Baráti Társaság tagdíja 2012-ben egy évre 7500 Ft, nyugdíjasoknak és diákoknak 7000 Ft.

Kérjük, támogassák a Nagyvilágot! Minden támogatást hálásan elfogadunk. Új Világ Alapítvány Magyarországi Volksbank 14100103-42578549-01000003

NV11-11.indd 886

2011.11.13. 16:41:23

Tellér Mária: Robbanás.

NV11-11.indd 887

2011.11.13. 16:41:23

Világirodalmi folyóirat

Fôszerkesztô: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztô: Hernád Imre Szerkesztôség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon: 06 33 484 293 E-mail: [email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 14100103-42578549-01000003 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelôs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztôk. Elôfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elôfizethetô a postai kézbesítôknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Elôfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elôzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42

NV11-11.indd 888

2011.11.13. 16:41:24