TARTALOM TÁJÉKOZÓDÁS. Világirodalmi folyóirat. Alapítva: október

Világirodalmi folyóirat Alapítva: 1956. október LVI. évfolyam, 6. szám

2011. június

TARTALOM

MARTTI JOENPOLVI Olcsó szakember (Gombár Endre fordítása) ....................................................... SIMOR ANDRÁS Szerelem és szerelemtelenség .................................................................................... JAVIER PÉREZ BAZO versei (Simor András, Dobos Éva, Máté Zita fordításai) ............................................... GVENAËLLE AUBRY Persona (Lôrinszky Ildikó fordítása) ....................................................................... JOANNA MIESZKO-WIÓRKIEWICZ verse (Galambos Csaba fordítása) ........................................................................................ DRAGAN VELIKIÆ Karlsbadi bedekker (Bognár Antal fordítása) ...................................................... WILLIAM CARLOS WILLIAMS versei (Kiss Zsuzsánna fordításai) ...................

449 456 458 463 469 472 477

TÁJÉKOZÓDÁS WEISS JÁNOS Szívidô (Ingeborg Bachmann és Paul Celan szerelmi története) ............... ROBERT PFALLER Az apagyilkosság parazitái (Weiss János fordítása) ...........................................

NV-június.indd 447

484 515

2011.06.09. 5:11:17

BOZÓK FERENC A pravoszláv Dosztojevszkij ........................................................................................ LÔRINSZKY ILDIKÓ Persona (Gwenaëlle Aubry: Personne) ..................................................................

522

KÜLFÖLDI SZERZÔINK .....................................................................................................

524

518

Látogasson el honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója:

Nemzeti Kulturális Alap

NV-június.indd 448

2011.06.09. 5:11:44

MARTTI JOENPOLVI

Olcsó szakember

A melegvíz-tárolót szállító cég emberei felajánlották, hogy a csôszerelési munkákat is elvégzik. Megkérdeztem, mibe kerülne. Tanakodtak egy darabig, néhány talányos pillantást váltottak egymással, megjátszották a töprengôt. Végül egyikük kibökte az árat. Háromszor annyi volt, mint egy korábbi ajánlat. Meg se nagyon nézték, hol kellene szerelni. Úgy döntöttem, hogy ilyen nagyvonalú fazonokkal semmiképp sem dolgoztatok. Még aznap este telefonáltam egy olcsó szakembernek, és közöltem vele, hogy amint neki megfelel, azonnal kezdheti is a munkát. Az olcsó szakember két nap múlva megérkezett. Egy öregecske furgonnal hajtott be az udvarba. Kimentem. Már ott ült egy kerti széken a fehér orgona alatt. A reggeli napsugár így csak részben jutott el hozzá, ezért testének árnyékban lévô fele hidegebbnek tetszett, mint a másik, melyet a nap megvilágított. Üdvözöltem. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is láttam volna akkora kezet. Egyébként is jól megtermett fazon volt, széltében-hosszában. Megkínáltam az erre a célra beszerzett cigarettával. Nem dohányzott. – Vicces dolog történt az elôbb – közölte. – Egy öregasszony majdnem a kocsi alá került. – A maga kocsija alá? – Az alá hát! Le lehet vezetni a gumicsöveket azon az oldalajtón? – Le, persze – feleltem. A szerelô odament a furgonhoz és kinyitotta a hátsó ajtaját. Odamentem én is. Oxigén-, acetilén- és egy folyékonygáz-palack, szerszámos láda, kétlapos minirezsó, egy kondér, egy serpenyô, és alig akartam hinni a szememnek, a raktér másik oldalán egy matrac, azon pléd, sôt még lepedô is, valóságos megvetett ágy volt a furgonjában. Nem kérdeztem semmit. A furgon fenekén még egy csomó szerszám hevert szanaszéjjel, mintha legalább három szerelô kezdett volna sztrájkba, és ott hajigálta volna el a szerszámait, ahol éppen dolgozott. A szerelô a gázpalackok gumicsöveit kezdte babrálni, én meg elindultam az oldalajtó felé, hogy kinyissam. Aztán a kis séta a ház belsejében tûnôdésre késztetett. Vajon nem lett volna jobb a munkát mégiscsak a víztárolót szállító cég embereivel végeztetnem? Na persze nem olyan nagy ügy az egész... Külsô szerelés mindenütt, kivéve az átvezetéseket a födémeken és egy-két közfalon. Ha valamennyire is konyít a munkájához, egy szakember megcsinálja. 449

NV-június.indd 449

2011.06.09. 5:11:44

Megmutattam a pincének azt a részét, ahol hegeszthet és elvégezheti a többi elôkészítô munkát. Ki tudja, miért, a szerelôt valami megnevettette, úgy nézegette azt a pinceszobát, mint aki éppen bérbe akarja venni, dudorászott, hümmögött. Aztán kiment a furgonhoz, kisvártatva gumicsövekkel és hegesztôpisztollyal tért vissza. – Nahát akkor lássunk munkához! – biztatta magát. De hát nincs is még anyag hozzá – jegyeztem meg –, csövek, csapok, meg ami még kell. – Nincs még anyag? – csodálkozott. – Persze hogy nincs. Gondoltam, hogy egy szakember csak... – Na persze – szakított félbe –, jó vicc, nem mondom! Felment a lépcsôn, visszavitte a gumicsöveket. Utána mentem. Azon tûnôdtem, vajon épeszû-e. Kint összefogta a csöveket, és visszapakolt mindent a furgonba. Egészen közel mentem hozzá, de nem éreztem rajta alkoholszagot. Úgy gondoltam, hogy mivel még mindennek az elején vagyunk, még lemondhatom a megrendelést, megköszönöm a fáradságát és el van intézve. Azért csak nem kérhet pénzt, hogy holmi gumicsöveket kirak meg visszapakol. – Hát akkor nézzük csak, milyen anyagokra van szükség! – kezdte a szerelô teljes szakszerûséggel, és a vezetôfülkébôl ceruzát meg jegyzetblokkot szedett elô. Rájöttem, hogy már nem tudom visszacsinálni a dolgot, és mindaz, ami mostantól kezdve történik, elkerülhetetlen. Visszamentünk a házba, felmértük a helyzetet, megvizsgáltuk a helyszíneket. A szerelô méricskélt, jegyezgetett, elmondta, milyen rézcsöveket építene be. Újra szakembernek néztem. A melegvíz-tárolót hosszan, elgondolkozva és szótlanul szemlélte. – Négyszáz literes – magyaráztam. Körbejárta a tartályt, megvizsgálta a bemenetelt, meg a vörösréz fûtôelemet a kifolyócsôvel, és bejelölte a falon a nyomáskiegyenlítô helyét. Jó óra múlva készen volt az anyaglista. – Nekem folyószámlám van ilyesmire – jelentette ki. – Jó, hogy nem vette meg elôre az anyagot. Tôlem kedvezményesen jut hozzá. Ez már beszéd! – gondoltam magamban. Egészen jól alakulnak a dolgok. Felajánlottam, hogy elmegyek vele anyagbeszerzésre. Úgy látszott, a szerelôt jól ismerték a szaküzletben. Becipeltük a furgonba a vastag csöveket, a vékonyabb rézcsöveket, meg egy jókora dobozra való szereléket: szelepeket, könyökcsöveket, T idomokat, keverôcsapokat, a zuhanyozó alkatrészeit. Visszafelé menet a szerelô minden bevezetés nélkül hahotára fakadt. Meghökkenve és kérdôn néztem rá. – Hogy mennyi vicces dolog történik az életben! – állapította meg. Valószínûleg ekkor kereszteltem el magamban Viccesnek. Amikor megérkeztünk, órájára pillantott, melynek csak a számlapja látszott ki valamennyire karja sûrû, fekete szôrzetébôl. Kirakodtunk. Már délután volt.

450

NV-június.indd 450

2011.06.09. 5:11:44

– Ma már ennél többet nem nagyon érdemes csinálni – mondta. – Holnap korán jövök. Elment. Vajon inni? – morfondíroztam. A csöveket meg a többi szerelvényt lehordtam a pincébe, aztán leültem, és csak bámultam ôket, és felidézve a nap tapasztalatait, arra az eredményre jutottam, hogy még semmi jóvátehetetlen nem történt. Másnap aztán megkezdôdtek a munkálatok. Figyeltem, amint Vicces finom homokot tölt a csövekbe, lánggal lágyítja és hajlítgatja ôket. A csövek átforrósított részén lehûlés közben jellegzetesen színes foltok ütöttek ki. A hegesztésnél beálltam segédnek. Egymáshoz szorítottam a csöveket, miközben Vicces ellátta ôket fémvarrattal. Ô szabályos hegesztôszemüveget viselt, nekem viszont el kellett fordulnom, hogy megóvjam szememet a vakító fénytôl és a szikráktól. A falakon meg-meglobbant a fény. A kezeit néztem, amelyek ehhez a durva munkához is túl nagynak, túl lomhának tûntek. Ujjai harapófogójában a ceruza például hitvány kis pálcikává zsugorodott. Egy összeillesztésnél aztán kiderült, hogy elmért valamit. Elôször – mint aki nem hisz a szemének – elhallgatott, de aztán kacagni kezdett. Közbe-közbe rám pislantott, mintegy furcsállva, amiért nem veszek részt a jókedvében, majd miután megnyugodott, rábökött ujjával a fényes csövekre, és így szólt: – Semmi vész, megcsináljuk még egyszer! Most már van anyagunk. Igen, most már van – gondoltam magamban, és bosszúsan bámultam az elrontott csövekre. – Vagy három méter ment pocsékba, ráadásul a drágábbikból, a rézbôl – jegyeztem meg. Új darabokat mért le. Most, amennyire képességeimbôl telt, magam is részt vettem a mérésben. Felhevítette, meghajlította a csöveket. A hegesztésnél én fogtam ôket egymáshoz. Komoly voltam, kissé mérges. Hegesztés közben Vicces nevetôidegei újra görcsbe rándultak. Úgy remegett a keze, hogy az egészbôl semmi se lett. – Hát ez marha vicces! – magyarázta a kialudt hegesztôpisztolyt szorongatva. – Hogy mi minden történik! Átmentem a másik helyiségbe. Magamban szitkozódtam. Lesz ebbôl valami egyáltalán? Hogy miféle mesteremberekkel akad össze az ember! Odanyomtam homlokomat a melegvíz- tároló fémköpenyéhez. A hûs fém kicsit felfrissített. Amint megláttam, hogy újra ég a hegesztôpisztoly, visszatértem a munkához. Tartottam a csöveket, az emberem komolyan dolgozott. A vezeték egy része elkészült, minden passzolt. Nekiláttam lyukat fúrni a betonból készült közfalba. A hideg vizes csô alatt véstem a betont. Vicces is serényen dolgozott, és olyan kétségbeejtô komolysággal, hogy kiengesztelésül meg kellett szólítanom. – Mondja csak – kezdtem –, ha szigetelés nélkül vezetem át ezen a lyukon... bele abba a farostlemezbe... az nem tûzveszélyes? – Hogy micsoda? 451

NV-június.indd 451

2011.06.09. 5:11:44

– Úgy értem, hogy nem okozhat tüzet? Egy ilyen csövet kézzel meg sem lehet fogni. Nyolcvan-, vagy kilencvenfokos víz, egyenesen a fûtôcsôbôl. Vicces meglepôdve nézett rám. – De hiszen ez ellentmond a fizika törvényeinek. – Hogyhogy? – Úgy, hogy a víz nem csinálhat tüzet. Sehogy se. – Miért ne csinálhatna? – makacskodtam. – Elvileg. Vicces elnevette magát. – Ilyennel még sose találkoztam ebben a szakmában! – Ha eljut a forrpontig, akkor biztosan csinálhat – okoskodtam. – A fém közvetítésével. – Ami ellentmond a fizika törvényeinek, az ellentmond neki – jelentette ki Vicces a szakember öntudatával, majd a szaunába távozott, hogy ott is felmérje a terepet. Folytattam a lyukfúrást, de most már fáradtan. Aztán a szauna falát fúrtam. Közben észrevettem, hogy Vicces eltûnt. Feljöttem a pincébôl, a furgon ott állt az udvaron. Ott találtam Viccest a furgon rakterében. Kolbászt sütött egy gázpalack lángjánál. Egy doboz tej, margarin és csomagolópapírban darab kenyér volt mellette. – Jöjjön be a konyhába enni! – ajánlottam. Vicces nem reagált. – Fôzünk két kávét! – folytattam. Bebújtam a furgonba. Vicces az acetilénpalackon ült, én az oxigénpalackra telepedtem. – Olyan ez, mint egy lakókocsi – mondtam. – Ágy is van, meg minden. Vicces nekilátott a sült kolbásznak, kenyeret harapott hozzá, tejet kortyolt a dobozból. Úgy tûnt, nemigen érdekli az ajánlatom. Más témával próbálkoztam. – Az árai meglehetôsen mérsékeltek. – Azért is van munkám. – Talán valamit emelhetne rajtuk – vélekedtem, noha tudtam, hogy magam ellen beszélek. – Fontosabb, hogy munkám legyen. Másképp az ember nem lehet szabad. Persze otthon is kéne lenni egy kicsit. De ennek ez az ára. – De azért az estéket meg az éjszakákat otthon tölti? – Nyáron nem mindig – felelte Vicces. – Mikor hogy. Amilyen kedvem van. – Hogyhogy? – Hát például elhajtok valami erdei útra. Vagy egy üres kavicsbányába. Az a legjobb hely. Arra nem jár senki. Ott nyugton lehet az ember. – Szóval itt éjszakázik? A gázpalackok meg a szerszámok társaságában? – Én egy abszolúte független vállalkozó vagyok – mondta Vicces, és elzárta a gázt. Orgonaillat áramlott kintrôl a furgonba. Arra gondoltam, milyen rövid is az idô. Hirtelen megsajnáltam Viccest. Ugyan mit számít egy-két méter pocsékba ment rézcsô... Elhatároztam, nem is veszem zokon, ha netalán megismétlôdne. Magára hagytam Viccest, hadd fejezze be az ebédjét. Lementem a pincébe, de nem mertem folytatni a munkát, nehogy szegény sürgetésnek vegye. Így aztán

452

NV-június.indd 452

2011.06.09. 5:11:44

hamarosan visszamentem. Vicces a matracon feküdt a furgonjában, fejét összekulcsolt kezeire támasztotta, szeme nyitva volt, láthatóan gondolkodott. Leültem egy kerti székre. Valami ritka madár csicsergett a lombok között. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is hallottam volna. Szerencsétlen természet! Fogalma sincs, milyen sorsot szán neki az ember. Ha tudná, nem lenne olyan boldog. Néma maradna. Addig ültem ott, amíg meg nem pillantottam Viccest. Elôjött a kocsijából és a pince felé tartott. Még három elôtt elkészültem a lyukkal. Felmentem kávét fôzni. Olyan szépen terítettem, ahogyan csak tudtam. Fehér abrosszal, a legjobb csészékkel, a legjobb kanalakkal. Üvegtányérokat raktam ki az aprósüteménynek, és még szalvétákat is odakészítettem. Megtöltöttem a tejszínes csuprot, kis fémtálcát tettem alá. És elmentem Viccesért. – Aztán van sok gyerek? – tudakoltam tôle az asztalnál. – Egy fiú. Prédikátor. Afféle szektás. Prédikátor. Nem kérdeztem többet, kinéztem mellette az ablakon. A vörösfenyôk ágai közt pintyek szedegették a rovarokat. Nyár végén és még a melegebb ôszi napokon is csapatostul szoktak rajzani az ablak mögött. Olyanok, mint valami szürke fátyolfelhô. Aztán fölvittük a csövet a házig, Vicces összehegesztette a könyökcsöveket, az illesztékeket. A hegesztések nem mindig voltak eldolgozva, egyik-másik megcsurgó gyertyához hasonlított, de nem tettem szóvá. Esti penzum gyanánt átvéstem a szauna melletti betonfalat, de harmadnap reggel a szerelô nem jelentkezett. Egész nap se híre, se hamva. Csak a következô reggelen futott be. Miközben magára húzta kezeslábasát, vidáman mesélte: – Vicces, hogy jártam tegnap este! Bementem a sörözôbe, aztán egy spinével kötöttem ki egy idegen faluban. A nyomáskiegyenlítôt, amit ô csináltatott, azért elhozta magával. Szögletes, körülbelül húszliteres valami volt, a hozzá való tartóvasakkal. Vicces nekilátott, hogy felszerelje a csöveket a szaunában. Újra fémvarratokat készített, csavaranyákat tekergetett. Ezalatt én lyukakat fúrtam a betonba a nyomáscsökkentô felerôsítéséhez. Aznap a szaunában odáig jutottunk, hogy eljött a zuhanyozó felszerelésének ideje. Kiderült, hogy a zuhanyozó függôleges csöve nem fér el a neki szánt helyen, mert Vicces elfelejtette lemérni. Tizenkét centivel hosszabb volt a kelleténél. – Vicces! – rikkantotta az emberem, lehuppant a szaunazsámolyra, és hatalmas ökleivel derûsen ütögette a térdét. – Na nem baj! Kivágunk egy darabot a közepébôl, a két végét meg összeforrasztjuk. Némán meredtem a vadonatúj zuhanyozócsôre, amelyet most valamiért fel kell darabolni, aztán újra össze kell forrasztgatni. De nem volt mese. Vicces kifûrészelte a csôbôl a lemért darabot, és még forrasztás közben is árasztotta magából a belé szorult jókedvet. 453

NV-június.indd 453

2011.06.09. 5:11:45

Sôt. Magam is repestem a boldogságtól, miközben a csôvégeket egymáshoz szorítottam. Merthogy kissé görbére sikerült az egész. A nap folyamán aztán észrevettem, hogy valami megváltozott bennem. Hogy kezdem vidáman felfogni a megpróbáltatásokat. Tényleg, már egyenesen vártam az újabb problémát, elôre azt latolgattam, hogyan fog legközelebb belénk döfni az ördög. Viccesben volt valami, ami szinte tiszteletet ébresztett. Arra gondoltam, hogy ez az ember a nyers fizikumával viseli élete terhét. Úgy manôverez az életben, mint egy ormótlanul nagy hajó egy keskeny csatornában, és szinte minden mozdulatánál megsérül valahol. Orrát és tatját már alaposan megrongálta a munka és az élet, de a törzsében még van erô, még van tartás. És jóravaló szív, és még sok egyéb. Eltûnôdtem Vicces legújabb kalandján, és azon morfondíroztam, vajon hogyan viselkedik, ha nôvel éri kudarc. – Nézze csak, milliméterre stimmel! – hencegett, amikor elkészült egy újabb csôvel. Éppen hogy elfért, szorosan nekifeszült a mennyezetnek. – Az biztos, hogy milliméterre – válaszoltam neki –, ha a forró víztôl kitágul, majd szépen meghajlik. Ha ugyan szét nem reped annál a forrasztásnál. Vicces azonban a szakértô elégedett arckifejezésével szemlélte mûvét. – Hát ezzel megvolnánk! Tegyük most helyére a nyomáskiegyenlítôt! A nyomáskiegyenlítô felkerült a falra, aztán Vicces a furgonból hozott öreg vízcsô segítségével összekötötte a melegvíz-tárolóval. – Eresszük meg a vizet! – vezényelte. A melegvíz-tároló mögé mentem. Kinyitottam a fôcsapot, meg a biztosító-csapot is hátul. A víz zúgva ömlött a melegvíz-tárolóba. Egy ideig várni kellett, négyszáz literes tartály nem telik meg azonnal. Vicces felágaskodott, hogy megnézze, mikor jelenik meg a nyomáskiegyenlítôben a túlfolyó víz. – Egybôl zárja el, ha szólok! A melegvíz-tároló mögött guggoltam, kezem a fôcsapon, de vezényszó nem jött. Aztán váratlanul felcsattant: – Elzárni! Elzárni! Elzártam, és visszamentem hozzá. Vicces ázott kóccsimbókokat húzkodott ki egy csôbôl. – Eldugult – állapította meg. Szét kellett szedni az egészet. A csô tele volt kóccal. Miután újra összeszerelte, én pedig megnyitottam a csapot, a víz azonnal csörgedezni kezdett a nyomáskiegyenlítôbe. Vicces kibújt a kezeslábasából. – Hát ez megvan! Szép munka volt! Éjszaka robajra ébredtem. Kiugrottam az ágyból és lerohantam a pincébe. A nyomáskiegyenlítô tartály kilazult és a kôre zuhant. Az utolsó munkanap délutánján Vicces kiadta az ukázt: – Nyomáspróba! – Óvatosan, félve megnyitottam a fôcsapot. Hallgatóztam, van-e valami gyanús hang. Nem volt. Ütközésig fordítottam a csapot. Kipróbáltuk az összes csapot, ellenôriztük a hegesztéseket, a csatlakozásokat 454

NV-június.indd 454

2011.06.09. 5:11:45

mindenütt. Vicces végigtapogatta a hollandereket, nem eresztenek-e. Úgy látszott, minden rendben van. Kávét fôztem. Az elvégzett munka jólesô érzése töltött el bennünket. Az átélt viszontagságokat felidézve sokáig idôztünk az asztalnál. – Akármi történjék is – filozofáltam –, jó vagy rossz, végül is egyre megy. A történéseknek nincs semmiféle rangsoruk. A negatív, vagy pozitív jelentést csak az ember ragasztotta hozzájuk, de ehhez a történésnek semmi köze. Mert az tökéletesen érzéketlen... Ez a felfedezés valahogy felszabadítóan hatott rám, de Vicces csak nevetgélt rajta, vélhetôen nem is értette. Fizettem. Leszámoltam a pénzt a tenyerébe. Emberem elmosolyodott, majd közönyösen a kezéhez legközelebb esô zsebébe dugta. Megígérte, másnap eljön ellenôrizni, nincs-e szivárgás valahol. Este a vécében egy hegesztésnél spriccelni kezdett a víz. Elzártam a csapot. Vicces eljött, szétbontotta a csövet, újra összehegesztette, és elment. Úgy látszott, véglegesen. Aztán fent a lakásban repedt meg egy könyökcsô fémvarrata. Sejtettem, hogy ez már komolyabb javítást igényel Ott is lezártam a nyomócsövet, és telefonáltam Viccesnek, de nem volt otthon. Egy szûkszavú nô vette fel a kagylót, megkértem, adja át az üzenetet. Két nap telt el, aztán a harmadik napon hallom, hogy behajt az udvarra egy autó. Odamentem az ablakhoz, látom, hogy az ismerôs furgon. Kicsit megborzongtam, mert olyan volt az egész, mintha csak magától jött volna az udvarba. Kimentem, hogy szemügyre vegyem, kinyitottam a furgon hátsó ajtaját. Ott találtam Viccest. A szerszámos ládáján üldögélt, szótlanul meredt maga elé. A matrac és a pléd olyan képet mutatott, mintha lidérces álom után csak az imént kászálódott volna fel onnét. Lassan elfordította a fejét, végre rám nézett. – Megölte magát a gyerek – mondta. Beszálltam a kocsiba, letettem magam az oxigénpalackra. – A prédikátor? A szerelô a kezét méregette, forgatta. – Ez a legviccesebb az egészben! GOMBÁR ENDRE fordítása

455

NV-június.indd 455

2011.06.09. 5:11:45

SIMOR ANDRÁS

Szerelem és szerelemtelenség

Javier Pérez Bazo (Madrid, 1955) spanyol költô, esszéíró. 2001-tôl 2004-ig a Spanyol Szocialista Párt Európai Végrehajtó Bizottságának tagja, 2004-tôl 2008-ig vendégtanárként a francia Toulouse-Le Mirail Egyetemen a kortárs spanyol irodalmat tanította, jelenleg a budapesti Cervantes Intézet igazgatója. Mintegy húsz könyvet publikált a kortárs spanyol irodalomról, elsôsorban a spanyol avantgárd kérdéseirôl, könyveket és tanulmányokat Luis Cernuda, Juan Chabas, Max Aub, Miguel Hernández életmûvérôl. Az emigrációban meghalt Luis Cernuda alakját költészetében is felidézi A költôvel Toulouse-ban címû versben. Válogatott verseskönyve Fonák címmel jelent meg 2004-ben, elsô ciklusa 1973tól 1978-ig írt verseibôl közöl ízelítôt. Elsô verseskönyve 1981-ben jelent meg Liturgikus szántás-vetés címmel. Egyaránt tartalmaz klasszikus formában, például spanyol endecasílabókban írt szonetteket és szabad verseket, jelezve a költô tudatos felkészülését a mesterség elsajátítására. 1982-tôl 1997-ig írt verseit Kis oktatókönyv címmel teszi közzé Toulouse-ban. Az ironikus látásmóddal egyidejûleg verseiben megszólal a társadalmi elkötelezettséget vállaló ember hangja. Mourir de sa belle mort címû versét például így kezdi: A legutóbbi hírek szerint további elhalálozások történnek ôszidôben, kikerülhetetlen emberveszteségek. Vétkesnek a hideget tekintik. 2001-ben megjelenô, Dél-Franciaországban írt, A szédületbôl címû verseskönyve az amor és desamor (szerelem és szerelemtelenség) szenvedélyes verseivel gazdagítja líráját. Könyvére a kritika is felfigyel, Antonio Machado-díjjal jutalmazzák. Ódát ír a gyûlölethez, és versei elé mottóként az ötvenes évek jelentôs költôje, a 2008-ban elhunyt Ángel González sorait illeszti: Megértettem ebbôl a történetbôl, hogy a megvetés nevelte férfiak gyûlöletüket fejezik ki még a szerelemben is.

456

NV-június.indd 456

2011.06.09. 5:11:45

„A feledés nélkülözhetetlen sebe nehezen heged be” – írja Pérez Bazo, másutt pedig társául a fájdalmat hívja, és arra biztatja magát, hogy ne féljen a kíntól, a hiány tiszta sebétôl. „Istenveledet mondtál, és eljött hozzád a szerelem ideje” – írja, és Pablo Neruda jajszavával kiáltja: „Olyan könnyû gyûlölni, oly édes a felejtés!” Eredeti, önmagát sem kímélô szerelmi költészet ez. Aki az érzelmek szûk és sötét cellájába nem lépett be, nem ismeri a szerelem adományát. „Nô a szerelemtelenség, miként sebem növekszik?” – kérdezi, és a kérdésre a szerelem adományának dicséretével válaszol. Válogatott kötetének új versei közül való az itt szereplô Adomány, Kleenex és Ében. Sebzett emlékezet cikluscímmel szerepelteti 2001-tôl 2003-ig írt verseit. Ugyanebben az évben a költôt a Spanyol Oktatásügyi Minisztérium a X. Bölcs Alfonz-díjjal tüntette ki. Magyarországi tartózkodása alatt részt vett az elsô spanyol nyelvû Radnóti-kötet fordítási munkálataiban.

Olga Rozanova: Szoba. (Kovalenko Szépmûvészeti Múzeum, Krasznodarszk)

NV-június.indd 457

2011.06.09. 5:11:45

JAVIER PÉREZ BAZO

A költôvel Toulouse-ban Egy szürke ember bandukol a ködben. Nem tudni, mirôl ír, a feledésnek idejébe címezve és titokban, mit gyönyörû, fiatal testtel élt át. Egy ember sétál a csatorna mellett („Allées de Barcelone”, így ôszidô tájt), felismerem ôt ott a platánfák közt, miközben egy lompos árnyékot üldöz. Szeretett volna visszatérni délre violáktól futva, a felhôk rózsás arcától menekülve, csak a versek között élô gyönyörrel élni együtt. Egy szürke ember mondta nekem, titkos tükörbe nézve szenvedélyre vágyik, mert oly rövid kérdések a virágok, felelni nekik soha senki sem tud.

Kleenex Ezek a fiúk, akik hirtelen odalépnek a megálljt parancsoló szemaforokhoz, a délután fintorai és csüggesztô lényei, pedig egyszerûen csak felkínálják illegális árujukat és reményüket, és nem értik, hogy föltekered az ablakot és gázt adsz közönyödnek utcán fölfelé. Ezek a fiúk káromkodnak köszöntésedre és „nem!”-edre, egyszerûen orrod alá dugják papírzsebkendô-készletüket, hogy felszárítsák az éhség könnyeit.

458

NV-június.indd 458

2011.06.09. 5:11:46

Párizs, XIV. kerület Megköszönöm, hogy eláztatja orcád Párizs esôje, és rákényszerít, hogy a fülkébôl a kapualjba fussunk, és a buszmegállóba azután, hol árnyak között toporgó lábadnak esôvert ívét nézem, megköszönöm, hogy a szemaforok a csókok ritmusára váltakoznak, és hogy bevégezzük e pénteket a testet és a verseket belakva. E szobában, Párizs, tizennegyedik kerület, a felhasadt ajkak lágy illata szederére hasonlít, és montparnasse-i kávé ízére ízük.

Adomány Ki sosem ismerte egy szemhéj remegését, se vakmerôségét nyughatatlan ajkaknak, se az udvarló suttogásokat, melyeknek üteme az ôrületig fokozódik, nem ismeri az életet. Aki nem volt ragadozó test, számolatlan simogatás, léleknek kiszolgáltatott ôszi levél, nem ismerte a mohó harapásokat a keblek ibolyaszín csúcsain, se a szárnycsattogó gyönyör verejtékét, se a tüdô zihálását, se az erôs lúgkôszagot, se egy nedvességtôl sóvár nyelv mozdulatát, se a lábakba mélyedô csókokat, se az átadást… Aki nem szerezte meg szövetséges szemek gyôzelmét, se körmök hasította barázdákét a hátán, a szûk és sötét cellába se lépett be, nem ismeri a szerelem egyszerû teljességét, ami üdvözlet és határtalan adomány, annyira makulátlan, mint a hajnal mindenre elszánt fénye. SIMOR ANDRÁS fordításai

NV-június.indd 459

2011.06.09. 5:11:46

Ében Idôt árul vagy krokodilok bôrét, karátot, csapdát, domborított tôrdíszt, kéjt, szemüveget, parfümöt, zenéket, elefántcsontot és lakatlan szívet, mely járdaszélre cserélte a trópust. Befogadták ôt a városi törzsek, panziók, strandok, rendôrségi fogdák. Tárgyaktól övezett hercegi fenség, méltóságos ôrszeme a nyomornak, karjai közt egy hosszú éjszakával. Illegális tengereken hatolt át, hogy éhségét csomagolópapírba göngyölve járjon be idegen földet, ládáiban titkait is cipelve. Azt álmodta, hogy kiárusította gyönyörû ében s mandulavirág szín öltözékét, a habosat, keményet, s hogy Afrika fényes, fekete teste az utca végén lassan elenyészik. DOBOS ÉVA fordítása

Szerelmekrôl való ének Aj, valóban, mily fájdalmas, a déli verôfényben, téged, e hiány mellett, békésen elnyújtózót szemlélni, istenkáromló nyugalmat, sóhajt és délibábot, a vágy hullámtörését, szendergô felejtést, a gyönyör még fenyegetô sodrását, mint jó szélben, fénylô, elnyújtózó árnyék között a szerelmek bástyájába érkezô hajót. Hiányzol és kutatlak, távoli fény, ki minél inkább vágyom a hajnalokra, annál kevésbé kíván a virradat töretlen sugarává lenni. Rideg vagy, mint aratás elôl elhajló 460

NV-június.indd 460

2011.06.09. 5:11:46

gabona, mint sziklát nyaldosó tenger habja, mint a félelem, mely hitetlenül gyanakszik a látszatra, a hamisra és igazra. Mégis folyvást kereslek, míg nem leszel újra velem, míg nem hallom lélegzeted, és fénylô árnyékod vállamra nem vetül, és el nem vakít, amint visszhangod csendül, ziháló lélegzet, kialkudott érintés, ha visszatalálnál a lelkedhez, megköszönném.

A Jókai téren Éjfélkor történt, váratlanul. A sarkon egy kortalan, ismeretlen nô, az utcák királynôje lépett cinkosul, üvegpohárban vörösbort nyújtva, hozzám, a hajnali találkozásra koccintani. Ebben a pohárban fogan és születik meg még virradat elôtt az igazság – mondta. Kezemben ráismert a megszelídítô mozdulatra, én pedig szemében a sivatagnyivá tágult idô szomjára és az elhagyatottság összetéveszthetetlen színére. Igyál és koccints velem, mint bódultságban, egyetlen sietôs kortyintásra, újra magadévá tehetsz. De ekkor szám hirtelen és hitetlen bezárult, ajkaimon a bor varázsa megtört. Arcát megsimító kezemmel búcsút intve hagytam el. Láttam, miként veszett bele a mámorok nosztalgikus éjeinek ürességébe. Pest, 2009 júliusi hajnalán

461

NV-június.indd 461

2011.06.09. 5:11:46

Ezüsthíd a Balatonon A balkonon szellôzteted az egykori, a tóra vetôdô ezüsthíd emlékét. Tudod mit is rejt valójában a remegés lehetetlen végtelene? Olyan, mint az ártatlanság izgalmának felfedezése az arcátlan tündöklés érzékiségében. Amint a hold veti el a fény magját, szeli át és fedi be stigmájával, mint tündöklô legyezôvel a tó ezüstlô vizét, úgy teljesül ki a szerelem, legtisztább pillanata, a vágy, a menedékbe jutásért türelmetlenül harcoló sóvárgás. A törékeny kifutón csak úgy mehetsz át, ha bezárod világra nyíló ablakait, és nemet mondasz az idô múlásának, és egy kép tükrében keresed meg nem lelését, csupán makacs maradandóságát, és ellenállsz a terek szétválásának ott, hol tisztán, reszketôn tükrözôdik vissza a szerelem horzsolása. Amikor idôtlen hagyod el és átadod magad a gyöngédségnek, a remegés rejtett formájának. MÁTÉ ZITA fordításai

462

NV-június.indd 462

2011.06.09. 5:11:46

GWENAËLLE AUBRY

Persona Antonin Artaud 1945. december 9-én Antonin Artaud Rodezbôl ír Henri Parisot-nak. Elpanaszolja, hogy bûbájosok serege lesi minden mozdulatát, belé akarnak költözni, tanyát verni a fejében, élôsködni húsán és vérén, felemészteni az életét, elmondja, mit jelent, amikor az ember egy ilyen hadsereget hordoz magában, amikor nyüzsgô lényekkel teli sivár földdé változik önmaga számára, amikor belül nem talál mást, csak a kívülállók poklát, elmondja, hogy a fájdalomnál, az örökös pokolnál is rosszabb igazi énjének szétrobbanása. Ebben az 1945. december 9-i levélben hallucinál, mondhatjuk így is, Jézusnak képzeli magát, akit a Golgota-hegyen keresztre feszítettek, aztán szemétdombra hajítottak, egyszerre istenkáromló és Rodez püspöke, Szent Antonin és Lucifer és füzeteiben, melyeket ezen a télen ír tele, kijelenti, hogy mindezeken túl egyszerre apa-anya, férfi-nô, minden nemzés tomboló anyaga, tengernyi fiatal lány méhe teste a világegyetem méreteit öltötte magára, istenek leszármazásának kiváltságos földje lett, szelleme szabadulni próbál, de az emberiség egész történetét magába gyûjti ô a valóság ura, az lehet, amit ô akar, a végtelen engedelmeskedik neki, mert – mint mondja – nem értem, mi a valóság ô maga a harsány, túláradó, lüktetô valóság, de ugyanakkor Antonin Artaud is Antonin Artaud úr, aki egész pontosan 1896. szeptember 4-én született Marseille-ben, ezt is hozzáteszi még, bár igazából nincs jelentôsége, hóbortos ötlet, meghaladott tézis, van viszont valami, amiben egészen biztos, ami túléli ezt a hajótörést, egy nyugodt és áttetszô igazság és érezhetô, hogy amikor ezt leírja, ha csak egy pillanatra is, de egyensúlyra talál: Nagy költô vagyok, és kész.

NV-június.indd 463

2011.06.09. 5:11:46

1945 telén járunk, és Artaud már nyolc éve elmegyógyintézetben él. Volt a sotteville-le`s-roueni bolondokházában, a Sainte-Anne-ban, ahol Lacan megállapította róla, hogy „idült” elmebeteg, soha többé nem fog tudni írni, a Ville-Évrard-ban, ahol az idegbetegek részlegébôl átvitték az epileptikusokhoz, az epileptikusok részlegébôl az agyalágyultakhoz, az agyalágyultak részlegébôl a nemkívánatos elemek közé. Rodezban, ahová ’43 februárjában érkezik, az éhségtôl félholtan és rongyosan, mint egy hajléktalan, Latrémolie`re doktorral Istenrôl beszélget, Ferdie`re doktorral költészetrôl, Lewis Carrollt fordít, térdre borul a katedrálisban, hátraköp és keresztet vet, ha várandós asszonyokkal találkozik. Három év alatt ezerkétszáz elektrosokknak vetik alá. A kezelések porrá zúzzák, nincsenek többé se csontjai, se körvonala, testében nincsenek idegek, fejében nincs vér, ebben a tócsa-állapotban heteken át látja, ahogy saját énjét üldözi, mintha egy halott követné az élôt, aki már nem ô. De megint írni kezd, rajzol, füzeteiben szaporodnak a fekete sorok. 1945. december 10-én, egy nappal azután, hogy Artaud megírta a fenti levelet Henri Parisot-nak, megszületett apám. Nem tudom, mikor került elôször kórházba. Lehet, hogy valamelyik jegyzetfüzetébôl kinyomozhattam volna: több kartondoboznyi maradt a fekete bôrkötéses naptárakból, iskolai füzetekbôl, „vázlatkönyvekbôl”, szállodák fejlécével ellátott jegyzettömbökbôl, papírlapokból, óravázlatok hátára firkált feljegyzésekbôl. Némelyikre rá lehetne írni azoknak a kórházaknak meg szanatóriumoknak a nevét, ahol apám idôzött: Roseraie-i füzetek, Verrie`re-i füzetek, Épinay-i füzetek... Apám nem volt nagy költô, és kész. Szenvedését nem változtatta szépséggé és kifejezôerôvé, tébolyát zsenialitássá, nem találta fel a rituálék és véres áldozatok nyelvét. Elolvastam pár füzetét, és nem emlékszem rájuk. Csak annyit tudok, hogy életének szinte minden egyes napján írt. Minden reggel, minden este leült az íróasztalához, meggyújtott egy Pall Mallt vagy egy Craven A-t, melynek hamuja átlyuggatta a lapokat, és megpróbált rendet teremteni az életében. Nem mesél hosszan, legfeljebb az álmairól, elszámolások, mérlegek, elintézendô dolgok listája sorakozik egymás után („Felhívni a lányokat, kifizetni a lakbért, kitartani holnapig”, aztán másnap áthúzza a tételeket, és a margóra odaírja: „ELINTÉZVE”), és ami a legjellemzôbb, újra meg újra ábrákat rajzol: egyenes vonalakat szakaszokra vágva, boldogság- és boldogtalanság-szakaszokra, alkoholos és alkohol nélküli szakaszokra, kórházas és kórház nélküli szakaszokra, ezekhez dátumok és személynevek vannak odanyilazva, aztán fokozatosan egyre kevesebb lesz az egyenes vonal, inkább lefelé fordított háromszögek sorakoznak egymás után, mélységek és csúcsok, hegygerincek és törések, melyek a négyzethálós papíron kirajzolják melankóliája térképét. Apám életébôl ôrzöm a belsô domborzatot, a szeizmográfiai ábrát. Akárcsak ô, én se tudnám (nem is szeretném) elmesélni az életét, sorra venni a neveket, dátumokat, hogy összeálljon a történet, amelynek árnyékában felnôttem. Ujjammal követni tudom egyenetlen földrajzát, pontatlan geometriáját. Tudom, hogy életem árnyoldalát, negatívját rajzolják ki. Hogy a törések távolléteit jelentik, s hogy hiába voltam 464

NV-június.indd 464

2011.06.09. 5:11:46

messze tôle, én is alámerültem vele a szakadékba. Akárcsak ô, én se tudom, ki volt. Csak annyit tudok, hogy ezt kereste minden reggel, minden este, amikor füzeteit kinyitotta. Ez a tömérdek sor, ezek az örökösen, még a legrosszabb pillanatokban is elegáns, szabályos betûk szövik a hálót, amellyel megpróbálta elcsípni magát, alkotják a pók csapdáját, amelynek ô volt a hiányzó középpontja. Ezen igyekezett, hogy utolérje, elkapja, galléron ragadja magát. Már nem tudom, hol olvasni, hogy a Gólem reggelenként soha nem találta a ruháit, ezért aztán egy este elhatározza, hogy felírja, hol állnak. Amikor felébred, minden ott is van a keze ügyében, felveszi a nadrágját, zakóját, kalapját, ám egyszer csak észreveszi, hogy valami még hiányzik: de hát hol vagyok én? – kérdezi hirtelen –, magamat hol találom, hol felejtettem? Azt hiszem, apámmal is ez történt reggelente: kezébe vette cigarettáját, tollát, füzetét, és azon gondolkodott, hol hagyta önmagát. Kinyújtott keze ócska rongyokba, toldott-foldott jelmezekbe, bohócköpenyekbe ütközött. A fehér papírlapon sorra elôbukkantak lelki színpadának szereplôi, népes, tarkabarka, imbolygó gyülekezet, a Tékozló fiú és a Kikosarazott szerelmes, a Bohóc és a Kalóz, a Rabló és a Pandúr, a Szerzetes és a Korhely, a Polgár és a Hajléktalan, a Bölcs és a Bolond. De ô maga ebben az egészben nem volt sehol. Idônként megpróbálta felvázolni az önarcképét, felsorolta jellemzôit, név, keresztnév, született ekkor és ekkor, megkülönböztetô jegyek, aztán hirtelen megállt, hitetlenkedve: de hát hol volt ô, önmagát hol feledte?

Áruló A már elhomályosult ígéretnek, mely ott volt az esetlen frizurás, szôke kislány tekintetében, akinek fényképét a papírjai között tartotta a két szótagnak, melyet a lányaim kezdenek gagyogni, és amelyet én oly régóta nem ejtettem ki a számon, mindannak a bizalomnak, erônek, gyengédségnek és jelenlétnek, amit elôhívnak annak az eleven és fájdalmas emléknek, mely egy álmatlan éjszakán felidézte bennem az illatát, testének melegét, ahogy karjával átölelt, amikor el kellett válnunk, azokat a pillanatokat, amikor, igen, amikor bástya volt és biztonság – amikor nekem is volt apám, mint bárki másnak a nappali világnak, ahol karjában vinnie kellett volna, a szilárd talajnak, a világos, pokolmentes életnek a varázsjeleknek, melyeket homlokomra rajzolt, az amuletteknek, az ördögûzéseknek, a védelmezô varázsigéknek, a fekete bárányok és démonok üldözôinek az édes hazugságoknak és a boldog elvakultságnak, a sima felületeknek, a lelki békének és a jótékony önzésnek 465

NV-június.indd 465

2011.06.09. 5:11:47

annak, amit puszta körvonalának vagy a névnek, amelyen szólítottuk, ígérnie kellett volna, egy szélek és mélység nélküli világnak, mely nem is tud arról a másikról, amelyikbe árnyéka vetett minket (lányait, nôvéreit és cinkosait azoknak, akik mezítláb lépkednek az élet sötét oldalán) a hullámok nélküli tengernek, a titkok nélküli jeleneteknek, a maszk nélküli arcoknak a hangoknak, melyek remegés nélkül kimondják, hogy „én”, a változatlan és csillogó portréknak, melyek díszes keretükben csúfondárosan és büszkén mosolyognak, amiért hasonlítanak önmagukra az egyenes vonalú elbeszéléseknek, a jól ismert ábécéknek a két évszám keretébe foglalt életeknek, melyek újjászületések és eltûnések nélkül bontakoznak ki a két dátum között az elhantolásoknak, a temetôk nyugalmába vésett sztéléknek a könnyû földnek a kônek, amelyben fogódzót talál az emlékezet, és a gyászoknak, melyeket magába zár a felejtésnek, amely megszûri az emlékezet kevert vizét, és megtisztítja a lidérces gondolatoktól. Áruló én is az vagyok, amikor írás közben az ô szavait írom át (regényesíteni) a csendnek, a titoknak, a látszatoknak, melyeket meg kell menteni („Az ô esetében – írta Marie-Ange Malaussena, Antonin Artaud testvére – nem lehet bûnrôl beszélni. De ugyanígy hôsiességrôl sem. Egyszerûen csak hallgatni lehet.” Latrémolie`re doktor pedig, a rodezi orvostanhallgató, aki doktori értekezést írt az elektrosokkról, miközben három év alatt ezerkétszáz kezelést adott Artaud-nak, így fogalmaz: „Tudja, nekem nem irodalmi, hanem életkapcsolatom volt Artaud-val. Eleven tapasztalatot éltem át vele.”) mindannak, amit nem mondok el mindannak, amit összefonódott életünk csendesen lerakott bennem repedéseket, szilánkokat, romokat gyengédséget, vágyakat és választásokat 466

NV-június.indd 466

2011.06.09. 5:11:47

mindannak, amit a szövegébôl nem írok át (a lapok szélén újabb áthúzásokkal és keresztekkel tarkítom az övéit, az általam kialakított szabályok és elôírások keretébe zárom a sorokat, melyekkel megpróbálta újraalkotni önmagát, apró darabokból kivágom és összerakom a portréját, mint egy puzzle-t, amelynek modelljét nem ismerem) a titkának, a homályának mindannak, ami számomra ismeretlen belôle és örökre az is marad összes halottamnak, az összes halottnak, szeretteimnek és az ismeretleneknek, azoknak, akiknek melegében felnôttem, és azoknak, akikkel soha nem fogok találkozni, mert mindegyiküknek, akárcsak neki, hûséget kell fogadnom.

Zelig Apró kis embert látunk a tömegben, menekül, folyton menekül, és a többiek színeit viseli, aznap barna inget a barnaingesek között, náci a nácik között, volt már fekete is egy dzsesszzenekarban, indián egy rezervátum kerítése mögött, zöld és vörös egy ír kocsmában, rabbi a rabbik között, tavernából kilépô görög, gyerekkoromban láttam ezt a filmet, emlékeztem a kaméleonemberre, elfelejtettem, hogy Zelig bolond (az emelvényen a tömeg elôtt, mely most éljenzi, holott korábban lehurrogta, Woody Allen felkiált: „Tessék, hova juthat az ember, ha totál pszichotikus!”), elfelejtettem az elmegyógyintézetben játszódó jeleneteket, a kényszerzubbonyokat és a fehér köpenyeket, a Mia Farrow alakította pszichiátert és azt, hogy mit jelent ez a téboly, olyannak lenni, mint a többiek, hogy szeressék az embert, csak a menekülésekre és átváltozásokra emlékeztem, a fekete-fehér képsorok színpompájára, az emberre, aki soha nem éri utol önmagát, mintha nem a téboly lett volna a kulcsa, ugyanúgy, ahogy valószínûleg apámnak sem, sem annak a portrénak, annak a lehetetlen portrénak, amelyet élete minden egyes napján megpróbált felvázolni, amelyet aztán én hordoztam magamban, hogy késleltessem a halálát, ezt a huszonhat nézetbôl összeálló portrét, amelynek nincs középpontja, e huszonhat másikból álló portrét, amelybôl kiszökik az én, apám nem olyan volt, mint a többiek, ô maga volt a többiek, nem azt akarta, hogy szeressék, önmagában kereste, melyiket szerethetné, mert az összes ott lakott benne egyszerre (gyakran mesélte ezt a viccet: hogy lehet megölni egy kaméleont? – Rá kell tenni egy skót kockás szövetre), egyszerre volt a Fekete Bárány és a Nagy Észak Napóleonja, a Jezsuita atya és James Bond, a Rendôr és az Áruló, a Bolond és a Bölcs, mindegyik erôszakkal megtelepedett ugyanabban a testben, mely ezer halált szenvedett el és ugyanennyi életet élt általuk, egyesültek egy többé nem létezô jelenlétben, szarukürtömbe fújva még egyszer, utoljára összeterel467

NV-június.indd 467

2011.06.09. 5:11:47

tem a maszkok e csordáját, de ô még mindig nincs meg, hiányzik a jelenlét, mely egyesítette ôket, a test, amelyben laktak, a hang, a nevetés, a tekintet, mely életet lehelt beléjük, ezeket nem tudom se visszahívni, se megfejteni, egyetlen szó sem ôrzi a nyomukat, csak a merev és rideg fényképek, melyeket még most is képtelen vagyok megnézni, nem akart sírt, követ, halotti maszkot és végsô vonásokat, azt választotta, hogy hamvait szétszórják a szélben, s a halál fehér sivatagában talán elérte, amit mindig is keresett: hogy végre ne kelljen valakinek lennie? LÔRINSZKY ILDIKÓ fordítása

Jean Pougny: Kompozíció. (Georges Pompidou Központ, Párizs)

NV-június.indd 468

2011.06.09. 5:11:47

JOANNA MIESZKO-WIÓRKIEWICZ

A természet törvényeirôl az epheszoszi Hérakleitosz szerint 1 azt mondják hogy kezdetben volt a Törvény és kezdettôl ugyanaz a Törvény volt amelyet senki sem becsült és senki sem tisztelt sem a béke idején sem a harag idején sem nappal sem éjjel sem napsütésben sem viharban hanem minden mindig is a Törvény szerint történt történik és fog történni amelyet a gyarló ember folyton megtapasztal és elbotlik hibáiban de még inkább gyermekei és unokái és dédunokái mindörökkön-örökké 2 azt mondják hogy kötelességünk megtartani a Törvényt együtt és egyenként és életünk minden pillanatában de akik jobban tudják kacagnak és a legtöbbeknek nem ez jár a fejükben mert elgyötörten és kétségbeesve lehajtják

NV-június.indd 469

2011.06.09. 5:11:48

3 azt mondják hogy a Nap a mindenség epicentruma felkel és lenyugszik a maga ritmusa szerint hol közeledik hozzánk hol távolodik hol büntet hol jutalmaz holott a tisztáson heverve eltakarhatjuk a lábfejünkkel de még inkább egy levéllel 4 azt mondják hogy a lélek a halál után vízzé válik a víz a halál után földdé válik a föld a halál után vízzé válik a víz lélekké válik és így a lélek kimeríthetetlen akár a víz akár a föld 5 azt mondják hogy nem elég nézni hogy lássunk nem elég hallgatni hogy halljunk de elég szépen szavalni hogy a csôcseléket meggyôzzük a kutyának csontot hajítani a hiénának dögöt a bölcseknek 470

NV-június.indd 470

2011.06.09. 5:11:48

könyvet a kofáknak színes rongyot mindenkinek szükségéhez mérten valamit odavetni 6 azt mondják hogy Mneszarkhosz fia Püthagorasz mind közül a legjobban adta át magát a kutatásnak és mikor már minden bölcsességet magába szívott ezek fölfuvalkodott bölcsködôvé tették aki köldöke fölött nem is látja merre viszik léptei 7 azt mondják hogy Világmindenség azt mondják hogy Nap azt mondják hogy Törvény azt mondják hogy Lélek miközben karnyújtásnyira a Hülyeség az Üresség az Arrogancia a Kétségbeesés GALAMBOS CSABA fordítása

471

NV-június.indd 471

2011.06.09. 5:11:48

DRAGAN VELIKIĆ

Karlsbadi bedekker

Tegyük fel, hogy a XX. század elején Triesztben a part mentén villamos járt. Tegyük fel, hogy valahol megôriztek egy villamosjegyet abból az idôbôl. Tegyük fel, hogy legalább egyszer valaki egy ilyen villamosjegyet könyvjelzônek használt; tegyük fel, hogy a könyvet nem olvasta végig, és a könyv visszakerült a polcra, ott állt éveken át, túlélte tulajdonosát, és aztán a hagyatékok elôreláthatatlan tekervényeivel egy egészen más környezetbe került. Tegyük fel, hogy minden pontosan így történt meg, és hogy az a villamosjegy képviseli az egyetlen anyagi bizonyítékát egy napnak, amelyet már mindenki elfeledett, mert senki sincs, aki megjegyezné a városnak azt a változatát, amely csak azon az egy napon át létezett. Már másnap bezárták a filmszínházat, a városi parkban kivágtak egy kiszáradt fát, egy fiú parittyával leszedett egy tengelicét. És az már nem volt ugyanaz a város. Tegyük fel, hogy létezik valahol egy levél is, képeslap, dokumentum, mely azon a napon keletkezett, amikor a villamosjegyet érvényesítették. Tegyük fel, hogy ugyanez a dátum szerepel egy sírkövön. Tegyük fel, hogy aki azon a napon meghalt, egy elôadáson volt, amellyel lezárul a nevezett város elsô filmszínházának élete. Tegyük fel, hogy a moziból villamossal utazott haza, és vacsora után kézbe vett egy könyvet, a Karlsbadi bedekkert, mert két hét múlva oda szólt az útja. Tegyük fel, hogy gondosan tanulmányozta az útikönyvet, és aztán a beletett villamosjeggyel megjelölte, melyik oldalig jutott az olvasásban, nem sejtve, hogy a legvégére ért. Tegyük fel, hogy négy évtizeddel késôbb a várost bombázták, megsemmisült a temetô egy része, és már nem volt leszármazott, aki megújította volna a síremléket. Tegyük fel, hogy mindezek után csak a villamosjegy maradt meg az útikönyv lapjai közé tûzve, és ezt a Tergesteo passzázs antikváriumában hét évtizeddel késôbb Ivan Bazarov veszi meg. A Karlsbadi bedekker megvásárlásának oka az, hogy ugyanez a kiadvány, szintén angol nyelvû kiadásban, 1906-ból (Otto Maas’s Sons, Vienna, 1906) megvolt Pavel Ermolenko könyvtárában is bizonyos Alan Szimonovics Gazdanov Szofija Ermolenko úrhölgynek szóló ajánlásával. Olivera elmondása szerint Szofija Ermolenkónak, Pavel anyjának férje korai elvesztése után éveken át viszonya volt egy odesszai orvossal, Alan Gazdanovval. Csak amikor megrendelte a kapucsínót a Tergesteo kávéházban, és nekiállt figyelmesen átlapozni az útikönyvet, akkor fedezte fel a gerinchez tapadva a 98. és 99. oldal közé bevarrt villamosjegyet. Nyilván a bedekker széthulló íveit borító közé záró könyvkötô csíptette oda véletlenül, mert a Karlsbadról szóló könyvecs472

NV-június.indd 472

2011.06.09. 5:11:48

ke megsárgult két lapjának színárnyalatán nem hagyott kontrasztot a villamosjegy. Miután tanulmányozta a jegyet, szemügyre vette sorozatszámát és vastag betûs fejlécét, Ivan a reklámoldalakat lapozta át. Az útikönyv szövegét a karlsbadi orvosok névsora zárta a 85. oldaltól a 87.-ig. A karlsbadi könyvecske utolsó harminc oldalát elôkelô európai hotelek reklámszövegei töltötték meg, továbbá tengerentúli cégcsoportok, idegenforgalmi ügynökségek, vendéglôk, gyógyszertárak, ékszerüzletek hirdetései. Bizonyos Anton Hoffmann Karlsbadból a 104. oldalon felvételek porcelánra másolására szakosodott fényképészeti mûtermét hirdette, a 114. oldal pedig a bécsi Franz Kvizdának az 1900-as párizsi világkiállításon bemutatott szabadalmát taglalta. Kvizda úr a pata fölé helyezhetô csánkvédôket talált fel, melyek légpárnáikkal teljes védelmet nyújtanak a lovaknak lábaik kényes részein. Ezeket a „pneumatikus gumicsizmákat”, ahogyan a hirdetésben állt, több színváltozatban gyártották. Ivan ezután visszalapozott a 98. oldalra, melyen az exkluzív, utazótáskákat és bôröndöket forgalmazó, karlsbadi fiókkal rendelkezô bécsi M. Würzl és Fiai cég reklámozta magát. A fémsarkakkal és sötétebb szíjakkal ellátott bôrkoffermodell Wolf Mayernek a München–Velence éjszakai járat hálós csomagtartójában elhelyezett bôröndjére emlékeztetett. Ám ugyanennek a már ódonnak számító, fém sarokvédôs koffernek a modelljére ismer majd Ivan, amikor elôször jelenik meg a belgrádi Hotel Bristol halljában Felix Kastendieck. A villamosjegy felfedezése isteni jeladás volt, hogy az Oliverával való végsô szakítás után a trieszti utazás fontos reláció Ivan mozgásának térképén. Már maga az a tény is, hogy a megvásárolt bedekkerrel egy villamosjegy is a birtokába jutott, jelképesen egy új járat kezdetét jelölte meg, bár ez kezelt jeggyel indul, olyan jeggyel, amelyet jobb felôl a sárga négyzetben átlyuggatva érvénytelenítettek. A júniusi kora délutánon a Tergesteo kávéházban ülve, a passzázs alatt, amely minden trieszti látogatása alkalmával fontos pontja volt zarándoklatának, Ivan élvezettel szimatolja a Bata üzletben vásárolt mokaszinnak a nejlonszatyorból áradó bôrszagát. Az intenzív bôrszag élménye megmozgatta képzeletét, ami egy kitalált emléket hívott elô. Tizenöt évvel késôbb Ivan elsô, a Budapesten vett A/5-ös notesz halványsárga lapjára rótt sorai, a feljegyzés, amely nyitánya a saját szobából küldött jelentéseknek, a Karlsbadi bedekker Alan Szimonovics Gazdanov dedikálásával ellátott példányának lapjai között végezte. Az útikönyvnek azt a másik, trieszti példányát Ivan az alváshoz kiválasztott ágya mellett álló éjjeliszekrényen tartotta. Ebben a pillanatban senki sincs, aki a Karlsbadi bedekker 1906-os kiadásának két példányát birtokolná. Ez a tény megkönnyíti dolgomat, mert annak anyagi bizonysága két azonos példányban, hogy a város egy változata fennállt, minden tetszôlegesség lehetôségét kizárja. Ez felettébb fontos, minthogy a tények eme külsô kerete, amit a megkettôzés megerôsít, eszményi területet ad ahhoz, hogy helyreállítsam a láthatatlan életeket, amelyek a testek elhasználódó ampulláiba hüvelyezôdtek. A világon sokkal több az ember, mint ahány sors van. Az 473

NV-június.indd 473

2011.06.09. 5:11:48

ismétlôdés princípiuma a létezés legfôbb elve. Ha nem így volna, nem volnának évszakok, fák, mesterségek, tárgyak, álmok. A halhatatlanság tehát létezik. Csak az a fontos, hogy felfedezzük saját jelenlétünket az ismétlôdések szeleteiben. Semelyikünk nem külön világ, hanem szétszóródva létezik a könyvek fejezeteiben, melyeket az isteni menetrend törvényei szerint adott helyre és idôbe rendelve tovább ír. Hogyan lelhetôk fel a könyvek, amelyekbe tartozunk? Ez az élet egyedüli értelme. Minden tragédia abból az illúzióból fakad, hogy ki-ki magamagának egyetlen könyv. Mintha a távozásunk végleges volna. Botorság! Ebbôl a világból nincs kiút. Az ismétlôdés jó szelleme minden élôlénynek örök állomáshelyet szavatolt: a szarvasnak az erdôben, a jegykezelônek a vonaton. Csak ezt a szarvas nem tudja – és gyakran a jegykezelô sem. Sokan nem tudnak öröklétükrôl. Mégpedig mert soha nem léptek ki saját magukból. De még ott sem igen találják fel magukat. Hogy egyáltalán bárhol tartózkodjunk, akár saját magunkban, ahhoz több példányban kell léteznünk. Csak a rajtunk kívülállók mondhatják meg nekünk, milyen is önmagunkba zárva lennünk. Ha egy szál magunkban vagyunk magunknak, az öröklétrôl semmit sem tudunk, miáltal persze az öröklét nem számolódik fel. De nem számolódik fel a mi többpéldányos létezésünk sem. Egyazon lélek eme példányai azonban egymásról mit sem sejtenek, így tengetik búskomor életüket. Búskomor mind, aki azt hiszi, egyetlen, egyedi életet él. Mámorító érzés megérinteni saját, más-más korokba és helyszínekre települt, egyazon sors burkát hordozó lényünket. Az a zsibongás, amely nyaranta a belgrádi vasútállomáson hallatszott, amikor megjöttek a reggeli vonatok a tengerrôl, ugyanolyan képletben fér el, mint amilyet a karlsbadi állomásra frissen érkezett utasok keltenek. De nincs semmiféle történetírás, egyetlen krónika sem, amely megragadná a belgrádi nyaraknak ezt a vonását. Mint ahogy olyan könyv sincs, amely a karlsbadi gyógyforrások környékén 1906-ban vagy 1908-ban hallatszó zsibongást megörökítené. Kilépni a saját életembôl, mióta az eszem tudom, ezen fáradozom. Beöltözni egy másik önlétbe, ahogyan talán apám cselekedett, akinek az eltûnését soha nem éreztem lezártnak, bevégzettnek. Hiszem, hogy leküzdötte mindazokat a veszélyeket, amelyeknek a táborból való szökése után Észak-Németország bizonytalan útjain csatangolva kitette magát. A Vöröskereszt utolsó híradása szerint Igor Bazarov nem szerepel a „Stalag 42” fogolytábor felszabadított foglyainak listáján, mivel nevezett rabnak alig két hónappal a háború befejezése elôtt sikerült megszöknie. De a felfedezés hiánya nem teszi semmissé mindannak a létezését, amire nem derült fény. Egy egész világ rejlik a nyomtalan maradt felfedezések tartományában. Hogy oda eljuthassunk, ahhoz elegendô követnünk a megérzéseinket. Egy ilyen utazáshoz nem szükségesek az M. Würzl és Fiai exkluzív üzem táskái és bôröndjei, elegendô egy érvénytelenített villamosjegy. Néhány nappal késôbb Ivan Bazarov új jegyzetet rögzít Budapesten vásárolt noteszében. Fénysugárban táncoló porszemek játékában elmerülve eszébe ötlött, hogy valahol egyszer azt olvasta, a por a kiszáradó emberi hámból keletkezik, 474

NV-június.indd 474

2011.06.09. 5:11:48

amely láthatatlan részecskékben leválik és lerakódik a tárgyakon. A porrétegek az ember jelenlétének nyomai. A por tehát identitás, végsô leltár, a bonyodalmat nem ismerô margó süket fehérsége. Hogy történet szülessen, valamit el is kell feledni. Ma álló nap az ôszi cipôm sorsa nyugtalanított. A szandálomat elnyûttem. A Kaleniæ piac melletti cipésznél új, speciális gumitalpat tetettem rá. Amikor olcsóbb anyagot kértem talpaláshoz, hogy az új talp egyszerre használódjék el a felsôrésszel, a cipész ravaszkodva kijelentette, hogy nincs olcsóbb gumija, így aztán a szandálra ezt a speciális gumit rakattam. Noha már egy hónapja csakis ezt koptatom, azon a speciális gumitalpon ennek semmi nyoma. Ôszre aztán kihajítom a szandált (kihajítom valóban?). Az ôszi cipôm újabb, de a talpán közönséges gumi van. Hallgassunk mindig a saját ösztönünkre, anyám mindig ezt hajtogatta. Tényleg nem tudom, miért esik ez nehezemre, miért kételkedem örökké, hogyha végül rendre kiderül, csalhatatlanok az ösztöneim. Egyszer bevallottam anyámak, hogy gyakran foglalkoztatnak a féllábú emberek. Bizonyos értelemben az állapotuk nagyon is kedvezô. A cipôbolt elôtt, ahova állványon kirakják a cipôket, nem párosával, hanem csak egyet-egyet, lekaphatják és megkaparinthatják a megfelelôt, feltéve, hogy elég gyorsan el tudnak szaladni a megmaradt fél lábukon. Anyám azt mondta, tökkelütött vagyok. Megjegyezte, hogy megint kipállott a szám, és ilyesmi akkor éri utol az embert, ha gyakran étkezik vendéglôben, ahol a poharakat és az étkészletet hanyagul mossák el. Általában véve az én anyám mindig jó tanácsokkal látott el. Emlékszem rá, anyám krumplit hámoz, és amikor látszatra egészséges gumót vág ketté, belsejében feltárul a rothadás sötét fészke, felsóhajt: ilyen az ember is, kívül ép, belül kóros. Ez sokszor eszembe jut, és úgy gondolom, hogy a világ alapja ez, a rejtett betegség. Én olyan vagyok, mint az a krumpli, mindig úgy éreztem, hogy valami odabentrôl taszigál, valami, ami rothad, olyan irányba, ami nem is irány. Nekem nincs útirányom. Arra is emlékszem, hogy anyám a palacsintasütés végén, amikor az utolsó laphoz a serpenyôbe méri a tésztát, felemeli a kiürült csészét, melybôl kávéskanállal meregette az olajat minden palacsinta alá, megszólal: meghalok az idén, ehol, ni, látod, grammra pontosan minden elfogyott. Ezt hallotta ô is az anyjától, és aztán továbbadta nekem, úgy gondolom, mindezek a bölcsességek úgy hagyományozódnak a legjobban, ha az anyák átadják a gyerekeiknek. Miután felmondott a Hotel Bristolban, Ivan nem ment el a munkaközvetítôbe, nem állította fel létezése új evidenciáját. A doræoli ház eladásából származó pénz birtokában, az eskórosként kényszerzubbonyban vergôdô ország széthullása közepette Ivan kiszámolta, hogy beosztással a ház árából tíz-tizenöt, talán teljes húsz éven át is kihúzhatja. Doræoli otthonukból átszállíttatta Olivera lakásába 475

NV-június.indd 475

2011.06.09. 5:11:48

a Hoffmann pianínót, nagyapja zongorahangoló szerszámait, a könyveket, két lámpát, néhány más tárgyat, azután a fényképeket, apja táborból küldött leveleit, Teodora ékszereit, egy ládát új játékokkal, Emil bôrkofferban tárolt archívumát. A Hoffmann pianínót az elôszobába tette, rögtön az ajtó mellé. Olivera lakása tele lett a doræoli házból származó holmival. Megépült hát az erôd. Hosszú idôbe telt, amíg Ivan hozzászokott a lakás új beosztásához. Ágya fölé a falra felszögezte gyûjteménye legfontosabb képes levelezôlapjait és fényképfelvételeit, hogy reggel, mihelyt kipattan a szeme, máris végigfuttathassa azoknak a látképeknek a klaviatúráján, amelyek emlékezetének pilléreit alkotják. Sokan az Ivan telefonkönyvébe felvett személyek közül az évek során eltünedeztek köreibôl. Sikerült kibújnia ismerôsi körének tágítása alól, mentesült a felesleges kapcsolatoktól, amelyeknek semmi más értelmük, csak hogy betöltsenek egy hiányt: a termet, melyben a hétköznapi élet tárgyegyüttese kerül közszemlére. Ez a megállapodások, kötelezvények, kérelmek sokaságából összetevôdô imaginárius múzeum egy véletlenszerû élettörténet foglalatává válik, amelyet folytatójának nem állt szándékában élni, de minden óhajtása nélkül mégis megtörtént vele, miáltal az élet pótléka lett maga az élet. És ha egyszer elszakadunk az élettôl, amelyet élnünk kellett volna, lassan elveszítjük az emlékeket, amelyeket a mélységes megrendülések felkavarnak bennünk. Önmagunktól eltávolodva megadjuk magunkat a mindennapok fáradságos taposómalmának, amelyben az értelmetlen kötelességek kioltják a gondolatot, ahol a reggeli újságok szertartásos olvasásának az a célja, hogy hátat fordítsunk eljövendô napunknak. Ha egyáltalán van értelme az újságolvasásnak, akkor tegnapi vagy tavalyi lapokat kell elôvenni. Mielôtt megtennénk azt a sorsdöntô lépést, a lépést magunk felé, tanácsos egy idôt olyan színtéren eltöltenünk, amelyet nem mi választottunk, amely tehát a körülmények összejátszása folytán néhány száz kilométerrel keletebbre vagy északabbra fekszik annál, amire vágyakozunk, és idôben is évtizedek választják el tôle, vagy teljes évszázad. Értelmetlenség arra pazarolni életünket és minden erônket, hogy áthidaljuk a különbséget, ami nem is különbség, csak optikai csalódás. Talán jobb megbékélnünk a nekünk jutó szerkezeti vázzal, szokásokkal és nyelvvel, láthatárral, vízminôséggel, a kommunális hálózat életkorával, a divattal, a jármûvek mûszaki állapotával, táplálkozással, flórával és faunával, vonatsebességgel, éghajlattal, hivatalnoki naprakészséggel, a nemzet történetével, amelybe nem akaratlagosan csöppentünk, mert mindez külsôség, építôanyag, aminek felhasználásával ki-ki berendezheti saját világát, melynek csak az emlékezés szab határt. BOGNÁR ANTAL fordítása

476

NV-június.indd 476

2011.06.09. 5:11:49

WILLIAM CARLOS WILLIAMS

Tavasz meg minden A járványkórház felé vezetô úton szikrázó kék alatt foltos felhônyáj kavarog északkeletrôl – hideg a szél. Mögötte, a puszta sáros mezôk rozsdás holt füvei, szálasan és törve pocsolyák foltjai magas fák szétrebbent serege Végig az úton bokrok és cserjék vöröslô, bíborló, égnek meredô, inas romjai, holt avaron lombtalan szôlôlugas – Élettelennek látszó, lomha, szédült tavasz közeleg – Új világba lépnek meztelen, fázósan, annyit tudva csupán, hogy belépnek. Körülöttük csak a hideg, az ismerôs szél – Most a fû, holnap a fagytól zsibbadt répa kihajt – A dolgok sorra alakot öltenek Rohamosan tisztulnak a körvonalak De most még a belépés peckes méltósága – az átváltozás csendben teljesül rajtuk: gyökerük a földbe markol és ébredni kezdenek

477

NV-június.indd 477

2011.06.09. 5:11:49

Nagy számjegy Esôn fényeken át láttam meg az aranyló ötös számjegyet egy piros tûzoltókocsin indult sietve kúszva észrevétlenül hatalmasan hogy felharsanjon búgjon sikítson kerekei dübörögjenek át a sötét városon

Ezek a kietlen sötét hetek mikor a természet pusztasága beéri az emberi butaságot. Az év belemerül az éjbe és a szív az éjnél mélyebbre merül üres, szélfújta helyre hol se nap, se hold, se csillagok csak valami furcsa fény, gondolat mely sötét tüzet gerjeszt – maga körül forogva, míg a hidegben kigyúl, hogy kioltsa mindazt, mit eddig ember tudhatott, még a magányt is – hogy kísértet

478

NV-június.indd 478

2011.06.09. 5:11:49

se öleljen – csak az ûr, a semmi – (nyüszít és vinnyog) a háború villámló robajában; házak kihûlt szobái hidegebbek, mint elgondolható, kiket szerettünk, ôk sehol, ágyuk üres, díványuk dohos, széken rég nem ülnek – Rejtsük el valahová az elmén kívül, hogy gyökeret verjen és nôjön féltékeny fül szem hatalmától távol – önmagáért. Ide jönnek le mind, a mélybe – ásni. Ez itt a legédesebb zene számlakivonata? Itt fakad a vers, mely látja, megállt az óra, és így szól: Az óra, mely tegnap oly szépen mûködött, megállt? és hallja csobbanni a tó vizét – mely most már kô.

A vers Legfontosabb A hangzás. Dal. Ritkán dal. Mégis dal kellene: benne egyedi darazsak, tárnics – valami sürgetô, nyitott olló, ébredezô lányszem – összetartó, kiröptetô

NV-június.indd 479

2011.06.09. 5:11:49

Dal kagyló a szépség a tengert uralja diadalmasan míg el nem éri a szerelem kagylóhéjak és oroszlánlábnyomok dombormûve hátráló hullámok dallamán végtelen zengést mintáz, mire a fül és a szem egymás mellé feküsznek

Asszony a bank elôtt A bank inkább az oszlopokon múlik, mint egyezményeken, nem új lelemény, de az oromzat napozva szórja érveit a kételkedôkre a befektetés itt oly sziklaszilárd – a világ alapköve, a pénzvilágé, az egyetlen világé: Ugyanott egy másik nôvel beszélget babakocsit tologatva elôre, hátra, egy asszony rózsaszín kartonruhában, lábfeje csupasz, a két láb alátámasztja az arcát, ahogy Lenin (lazán

480

NV-június.indd 480

2011.06.09. 5:11:49

összefogott haja hirtelenszôke) vagy Darwin is fenn hordta a fejét és tessék: asszony a bank elôtt.

A zenekar Pontos másolata madárfüttyös hangzavarnak amely a mindenható napot pörgeti föl az égre: fafúvósok klarinét és hegedûk nyújtott á-t hangolnak. Ó! A nap, a nap! Most kel fel a nap és sugarait ránk szórja ahogy mindig szokta mindannyiunkra azokra kik gürcölnek és akik gondtalanul élnek nôkre és férfiakra tétova öregekre gyermekekre és betegekre akik most haldokolnak és akik holtan feküsznek már ágyukon a fény számukra örökre kialudt. A cselló férfiasan beleszól a szopránok zsivajába Ó, ó meg ó! együtt, összehangolatlanul keresik a közös hangnemet. A szeretet a közös hangnem amelynek majd fölszállnak tüzes hangjai. * Egy zenekar célja az, hogy megszervezze a hangokat és egy rendszerben

481

NV-június.indd 481

2011.06.09. 5:11:49

fûzze össze ôket ha be is csúszik néhány hamis hang. Nos, gondolkodjunk vagy hallgassunk? Van-e olyan hang melyet nem érthet meg hiánytalanul a fül? Félig lehunyjuk szemünket. Nem a szemünkkel halljuk. Ez nem is a fuvola hangja, hanem a kapcsolat egy fuvola és egy dob között. Éber vagyok. Az elme figyel. A fül figyel. De riadtan vonakodva megfeszül hallószervem …és ásít.

És a hármas sorba állított hegedûk élénkítik a színt, pizzicato hangzik mint röpke emlék vagy figyelmeztetés a téma ismétlôdik kiemelve a variációt: a zene alapelve megismételni a témát. Újra és újra a téma ahogyan nô az iram. A téma nehéz de nem nehezebb mint feloldani a tényeket. Újra és újra a téma és minden ami kibomlik belôle míg a gondolatot feloldják a könnyek. Álmainkat megtámadta 482

NV-június.indd 482

2011.06.09. 5:11:49

egy emlék mely elaltathatatlan. A franciakürtök közvetítik …hangjukat: Szeretlek. A szívem ártatlan. És mindez most, a világ elsô napján! * Mondd el nekik: „Az ember mind ez ideig fennmaradt, mert túlságosan tudatlan volt ahhoz, hogy megvalósítsa vágyait. Most, hogy képes a megvalósításukra, vagy megváltoztatja vágyait, vagy elpusztul.” * Itt az idô a „hamis hang” ellenére szeretlek. A szívem ártatlan. És mindez most, a világ elsô (és utolsó) napján. * A madarak most újból hangolnak de egy gondolat túlnô csivitelésükön. Egy emberi szándék szólaltatja meg ôket. Egy gondolat. KISS ZSUZSÁNNA fordításai

483

NV-június.indd 483

2011.06.09. 5:11:49

TÁJÉKOZÓDÁS

WEISS JÁNOS

Szívidô (Ingeborg Bachmann és Paul Celan szerelmi története)

PAUL CELAN

Az évek tôled, hozzám Ha sírok, hajad újra hullámzik. Szemed kékségével teríted meg szerelmünk asztalát: ágyat vetsz nyár és ôsz között. Isszuk, amit valaki kevert, aki nem én voltam, nem te, és nem is egy harmadik: isszuk az üresség utolsó kortyát. Nézzük magunkat a mélytenger tükrében és egyre sietôsebben eszünk: az éjszaka az éjszaka, a reggel veszi kezdetét, melléd fektet.1

I. NÉZZÉTEK, KIVEL HÁLOK Ingeborg Bachmann 1948. május 20-án a következôket írta szüleinek: „Ma még valami történt, a szürrealista lírikus, Paul Celan, akit a festônél, Jenénél, az elôzô este […] ismertem meg, nagyon elbûvölô, csodálatos módon belém szeretett, és ez a kietlen munkamániámban mégiscsak valami ízt jelent. Sajnos egy hónap múlva el kell mennie Párizsba. A szobám pillanatnyilag mákvirágokkal van tele, mert ezzel a fajta virággal halmoz el.” 1948. június 25-én, a 22. születésnapi ünnepérôl ezt írja: „Paul Celantól két pompás kötet a modern francia festészetrôl, Matisse és Cézanne utolsó mûveivel, egy Chesterton-kötet […], virágok, cigaretták, egy költemény [valószínûleg az alábbi], ami állítólag az enyém, egy kép, amit majd a szabadságom idején fogok megmutatni. (Holnap elutazik Párizsba.) Tegnap, a születésnapom elôtti estén nagyon szépen ünnepeltünk, vacsoráztunk, és sok bort ittunk.

1

Kántás Balázs fordítása.

484

NV-június.indd 484

2011.06.09. 5:11:49

Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Bécs, 1948. június 24.

Egyiptomban, Ingeborgnak Mondd az idegen nô szemének: legyen víz! Kiket vízben tudsz, keresd az idegen nô szemében. Hívd ôket a vízbôl: Ruth! Noémi! Mirjám! Ékítsd fel ôket, mikor az idegen nôvel fekszel. Ékítsd fel az idegen nô felhôhajával ôket. Mondd Ruthnak és Mirjámnak és Noéminak: Nézzétek, vele hálok! Az idegen nôt ékítsd fel legszebben oldaladnál. Ékítsd Ruthért, Noémiért, Mirjámért való fájdalommal. Mondd az idegen nônek: Nézd, velük háltam.2 Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Bécs, 1948 karácsonyára Kedves, kedves Paul! Tegnap és ma sokat gondoltam rád, vagyis magunkra. Nem azért írok neked, hogy te is írj, hanem azért, mert örömet szerez nekem, és mert akarok. Arra készültem, hogy ezekben a napokban Párizsban valahol találkozom veled, de aztán a buta, hiú kötelességtudatom fogva tartott, és nem utaztam el. Milyen lehet az: valahol Párizsban? Semmit sem tudok, de valahogy mégis szép lett volna. […] Még mindig nem tudom, hogy mit jelentett az elmúlt tavasz. – Te tudod, hogy mindig mindent a legpontosabban szeretnék tudni. – Szép volt – és a költemény, amit együtt írtunk. Én ma is szeretlek, és így mintha velem lennél. Ezt feltétlenül szerettem volna elmondani – annak idején sokszor elmulasztottam. Mihelyt lesz idôm, néhány napra eljöhetnék. Te is szeretnél látni? – Egy vagy két órára? Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, 1949. január 26. Ingeborg! Próbáld meg egy pillanatra elfelejteni, hogy hosszan és makacsul hallgattam – sokat szenvedtem, sokkal többet, mint amit a fivérem, a jó fivérem (akinek a házára biztosan emlékszel) le tudott venni a vállamról. Írj nekem, mintha neki írnál, és medalionodba bezártam a lapot, amit most elvesztettél. Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Bécs, 1949. április 12. Kedves, te, annyira örülök, hogy megjött ez a levél – most én is megvárakoztattalak, minden cél és rosszhiszemû gondolat nélkül. Te is biztosan tudod, hogy néha az embernek mindenféle érzései támadnak. És nem tudja, hogy miért vagy mitôl. Talán két vagy három levelet is írtam neked, amelyeket azonban nem küldtem el. De ennek nincs jelentôsége, ha valóban egymásra gondolunk, és még sokáig így teszünk. Én nem a fivéreddel akarok beszélgetni, hanem csak veled, mert a testvéreden keresztül is téged szeretlek, és nem szabad azt hinned, hogy elmentem melletted. – Nem2

NV-június.indd 485

Lator László fordítása.

2011.06.09. 5:11:49

sokára megint itt a tavasz, amely az elôzô évben olyan különös és felejthetetlen volt. Már sohasem tudok úgy átmenni a Stadtparkon, hogy ne tudnám, az egész világot jelentheti, hogy át ne alakulnék azzá a kis hallá, aki akkor voltam. Azt, hogy szenvedtél egész idô alatt, éreztem – írd meg, hogy segítene-e, ha több levelet kapnál! […] Ma már értem, hogy neked jó volt Párizsba menni. Mit szólnál hozzá, ha ôsszel egy csapásra én is ott teremnék? A doktorátusom után kaphatnék egy ösztöndíjat Amerikába vagy Párizsba. Még nem tudom elhinni. Túl szép lenne. Magamról nincs mit mesélnem. Sok a munkám, a tanulmányaimat lassan lezárom, emellett többet írok újságoknak és a rádiónak, mint korábban. Megpróbálok nem gondolni magamra és becsukott szemmel eljutni oda, amirôl szó van. Biztosan mindannyian nagy feszültségben élünk, ettôl nem tudunk megszabadulni, és állandóan kerülô utakon járunk. Én ettôl néha annyira szenvedek, hogy sokszor azt hiszem, nem bírom tovább. Végül azt szeretném még mondani, hogy a lap, amit a medalionomba adtál, nem veszett el, még akkor sem, ha meglehet már régóta nincs benne. Rád gondolok és még mindig figyelek rád. Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Bécs, 1949. május végén/június elején Paul, kedves Paul! Vágyom utánad és a közös mesénk után. Mit tegyek? Olyan messze vagy tôlem, és a levelezôlapon érkezô üzeneteid, amelyekkel sokáig megelégedtem, immár nem elegendôk. […] Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, 1949. június 20. Ingeborg! „Pontatlanul” és késôn jövök ebben az évben. De talán csak azért, mert azt szeretném, hogy rajtad kívül senki se legyen ott. Mákot, nagyon sok mákot, és emlékezetet éppannyi emlékezetet, és ezekbôl két nagy világító csokrot állítok a születésnapi asztalodra. Már hetek óta készültem erre a pillanatra. Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Bécs, 1949. június 24. Te kedves! Mivel egyáltalán nem gondoltam rá, az elôzô napon – az elmúlt évben is így volt – beröppent a leveled, a szívem közepébe. Szeretlek, és ezt akkoriban sohasem mondtam. A mákot újra érzem, mélyen, egészen mélyen, olyan csodálatosan el tudtál varázsolni, sohasem felejtem el. Néha semmi mást nem szeretnék, csak elmenni, és Párizsba érkezni, érezni, ahogy megfogod a kezeimet, és a virágokkal teljesen elbûvölsz, és aztán nem tudni, hogy honnan jössz és hová mész. Számomra te Indiából való vagy, vagy egy távoli, sötét, barna országból, számomra te sivatag vagy és tenger, mindaz, ami titokzatos. Még mindig nem tudok semmit rólad, és ezért nagyon gyakran szorongok miattad, nem tudom elképzelni, hogy olyant tehetnél, amit mi többiek itt teszünk, jó lenne, ha lenne egy kastélyunk, és magamhoz hoználak, hogy ebben te légy az elátkozott uram. Sok-sok szônyegünk lenne benne, szólna a zene, és mi feltalálnánk a szerelmet. Gondolkodtam rajta, szerintem a „Corona” a legszebb versed: a tökéletes elôrevetí-

486

NV-június.indd 486

2011.06.09. 5:11:50

tése annak a pillanatnak, amikor minden márvánnyá válik, mégpedig örökre.3 De számomra ennek még nincs itt az „ideje”. Éhezem valamire, amit nem kaphatok meg, mert minden lapos és üres, fáradt és elhasznált, már mielôtt használni kezdeném. Augusztus közepén szeretnék Párizsba jönni, csak egypár napra. Ne kérdezd, hogy miért és mi célból, csak légy ott nekem, egy estére, kettôre vagy háromra. Vezess el a Szajnához, és olyan sokáig fogunk belenézni, amíg kis halakká változunk és újra felismerjük magunkat. Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, 1949. augusztus 20. Kedves Ingeborgom! Csak két hónap múlva jössz – miért? Nem írtad meg, mint ahogy azt sem, hogy menynyi idôre, nem írsz az ösztöndíjról. Közben, ahogy javaslod, „válthatunk leveleket”. Tudod, Ingeborg, hogy miért írtam neked olyan keveset az elmúlt évben? Nem azért, mert Párizs valamiféle félelmetes hallgatásba kényszerített, amitôl már nem tudtam szabadulni. Hanem elsôsorban azért, mert nem tudtam, mit gondolsz arról a néhány rövid bécsi hétrôl. Mire következtethettem volna az elsô, futólagosan odavetett soraidból, Ingeborg? Talán csalódom, de lehet, hogy éppen ott kerüljük el egymást, ahol találkozni szeretnénk, és lehet, hogy ebben mindketten hibásak vagyunk. De mégis azzal vigasztalom magam, hogy az én hallgatásom érthetôbb, mint a tiéd, mert a rám nehezedô sötétség régebbi. Te tudod: a nagy döntéseket az embernek magának kell meghoznia. Amikor megérkezett a leveled, amelyben megkérdeztél, hogy Párizst vagy az Egyesült Államokat válaszd-e, el kellett volna mondanom neked, hogy mennyire örülnék, ha jönnél. Meg tudod érteni, Ingeborg, hogy ezt miért nem tettem meg? Én azt gondoltam, hogy ha neked tényleg fontos lenne (több mint fontos), hogy abban a városban élj, amelyben én is élek, nem kérted volna a tanácsomat, ellenkezôleg. Egy hosszú-hosszú év van mögöttünk, amelyben biztosan sok minden történt veled. De nem beszélsz arról, hogy a saját májusunk és júniusunk milyen messze van ettôl. Milyen távol és milyen közel vagy hozzám, Ingeborg? Mondd el nekem, hogy tudjam, becsukod-e a szemedet, ha most megcsókollak. Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Bécs, 1949. november 24. Kedves, kedves Paul! Immár november lett. Az augusztusban írt levelem még itt fekszik – minden olyan szomorú. Talán vártál rá. Még ma elküldhetném. Félek, túl keveset mondok, ha azt mondom, nem tudok segíteni rajtad. Jönnöm kellett volna, hogy lássalak, kiemeljelek, megcsókoljalak és megfogjalak, nehogy elessél. Higgy benne, hogy egy nap eljövök és visszahúzlak. Nagy szorongással figyelem, amint kihajózol a nagy tengerre, de szeretnék egy nagy hajót építeni, hogy hazahozzalak az elveszettségbôl. De te is tegyél ezért valamit, ne tedd nagyon nehézzé a munkámat. Az 3 „Kezembôl tépdes levelet az ôsz, hisz jóba vagyunk mi. / Kihántjuk héjából az idôt és járni tanítjuk: / az idô héjába visszatér. // A tükörben: vasárnap, / álmunkban alszunk, / a száj igazat szól. // Szemem leszáll a kedvesem neméhez: / egymásra nézünk, / sötét szavakat szólunk, / úgy szeretjük egymást, mint a mák és emlékezet, / úgy szunnyadunk, mint kagylóban a bor, / mint tenger a hold vérsugarában. // Megöleljük egymást az ablak elôtt, s néz bennünket az utca: / ideje már, hogy tudják! / Ideje már, hogy a kô megadja magát s kiviruljon, / hogy a zûrzavarnak szív dobogjon. / Ideje már, hogy ideje legyen. // Ideje már.” Lator László fordítása.

487

NV-június.indd 487

2011.06.09. 5:11:50

idô, és sok minden más is, ellenünk dolgozik, de nem szabad szétzúznia azt, amit belôle még megmenthetünk. Írj hamar, kérlek, és írd meg, hogy akarsz-e tôlem még egy szót, hogy el tudod-e fogadni még a gyengédségemet és a szerelmemet, hogy segíthet-e még rajtad valami, hogy keresed-e még a kezemet, hogy homályba tudsz-e még borítani azzal a nehéz álommal, amelyben én szeretnék lenni a fény. Próbáld meg, írd meg nekem, kérdezzél, írj ki mindent magadból, ami nyomaszt. Melléklet, Bécs, 1949. augusztus 25. Kedvesem! Ez a levél nem lesz könnyû; egy év eltelt, kérdések és válaszok nélkül, kevés, de nagyon gyengéd üdvözlésekkel, egészen apró beszédkísérletekkel, amelyek rögtön el is haltak. Emlékszel még az elsô telefonbeszélgetéseinkre? Milyen nehéz volt; engem mindig valami fogva tartott, egy érzés, amely egy kicsit hasonlított arra, ami az eddigi leveleinket is jellemzi. Nem tudom, hogy ezt ugyanígy látod-e, de most szeretném feltételezni. A te hallgatásod biztosan más volt, mint az enyém. Számomra magától értetôdô, hogy most nem rólad és a te mozgatórugóidról akarunk beszélni. Ezek most is és a jövôben is mindig fontosak maradnak számomra, de ha valamit mérlegre kell tennem, akkor az nem rád vonatkozik. Számomra te te vagy, az én szememben te semmiben sem vagy „hibás”. Nem kell egy szót sem szólnod, habár minden szónak örülnék. Nálam ez másképp van. Kettônk közül én vagyok az egyszerûbb, és mégis inkább nekem kell magyarázkodnom, mert te nehezebben értesz meg. A hallgatásom mindenekelôtt azt jelenti, hogy úgy szerettem volna megtartani a heteket, ahogy voltak, én nem akartam mást, mint néha tôled egy-egy lapot kapni, hogy megerôsítsen abban, hogy nem álmodtam, hogy minden úgy volt valóságos, ahogy volt. Szerettelek, egy olyan síkon, amely „a gesztenyefák fölött húzódik”. Aztán jött a mostani tavasz, és minden erôsebb lett, vágyakozással telibb, és kilépett abból az üvegburából, amely alá temettem. Sok terv született, Párizsba szerettem volna menni, hogy újra lássalak, de nem tudom megmondani neked, mi végre, és mi célból. Nem tudom, hogy miért akarlak, és mi célból. És ennek még örülök is. Egyébként persze nagyon pontosan tudom. Ebben az évben sok minden történt velem, egy kicsit elôrébb léptem, sokat dolgoztam, néhány dolgot kiírtam magamból, sok kétellyel, gátlással és reménnyel. Emlékszel még, milyen kétségbeesett voltál mindig a nyitottságomat látva? Nem, tudom, mit akarsz tudni, és mit nem, de biztosan gyanítod, hogy az utánad lévô idô nem múlt el számomra kapcsolatok nélkül. Egy kívánságodat, amit annak idején ebben a vonatkozásban megfogalmaztál, teljesítettem; és még ezt sem mondtam el neked. De semmi sem vált kötôdéssé, sehol sem maradok sokáig, nyugtalanabb vagyok, mint bármikor, és senkinek nem akarok és nem is ígérek semmit. Hogy milyen messze van mögöttünk a májusunk és a júniusunk? Egyetlen napra sem távolodott el, kedvesem. A május és a június itt van ma este és holnap délben, és itt lesz, még sok-sok év múltán is. Olyan keserûen írsz arról, hogy milyen különös volt a viselkedésem, amikor a Párizs vagy Amerika alternatíva elôtt álltam. Nagyon is megértelek, és most különösen fáj, hogy ez így jutott el hozzád. Bármit is válaszolnék erre, hamis lenne. Talán csak arra voltam kíváncsi, hogy érdekellek-e még, nem tudatosan, hanem tudattalanul. Nem

488

NV-június.indd 488

2011.06.09. 5:11:50

közted és Amerika között akartam választani, hanem valamit, ami nagyon messze van. És aztán nehezen tudom elfogadtatni veled, hogy a tervek egyik napról a másikra változhatnak és más arculatot kaphatnak. Vannak mai ösztöndíjak, amelyek holnap már nem jönnek szóba, vannak pályázati határidôk, amit az ember nem tud betartani, aztán hiányoznak a dokumentumok, amelyekre szükség lenne. Ma eljutottam addig, hogy van két ajánlásom, az egyik Londonba, a másik Párizsba, de nem tudom megmondani, mi lesz belôlük. […] Mindezek alapján azt fogod érezni, hogy nagyon messze vagyok tôled. Csak egyet mondhatok, bármilyen valószínûtlennek is tûnjék még nekem is: nagyon-nagyon közel vagyok hozzád. Ez egy csodaszép szerelem, és csak azért, mert félek, hogy túl sokat mondok, nem merem azt mondani, hogy ez a legszebb. […] Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Bécs, 1950. szeptember 6. […] Bocsáss meg nekem, ha tudsz, és mégis segíts nekem, hogy innen kiszabadulhassak! Tudnál nekem egy meghívót küldeni? Októberben utazhatnék, és addig valószínûleg lesz elég pénzem, hogy az elsô idôt Párizsban átvészeljem úgy, hogy ne nagyon legyek a terhedre. Kedves Paul, többet írni most nehezemre esne, mert úgy érzem, minden csak akkor lenne jó, ha szemben állhatnék veled, foghatnám a kezed, és mindent, de mindent elmesélhetnék neked. Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, 1950. szeptember 7. Kedves Ingeborgom! Itt van a levél, amelyben Frau Rosenberg meghív téged Párizsba: remélem, ez elég lesz a francia vízumhoz. Kérlek, azonnal tedd meg a szükséges lépéseket, és add a tudtomra, hogy minden a normális mederben zajlik-e. Ne habozz, Ingeborg; ha valóban Párizsba akarsz jönni, az a legjobb, ha mindjárt jössz. Az ittléted miatt nem kell aggódnod, semmilyen tekintetben. Nagyon örülök, hogy jössz [...]. Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, 1950. szeptember 7. Kedvesem! Hálás köszönetem a kedves leveledért, a meghívóért, és mindazért, amit teszel értem. Rögtön mindent elindítottam, voltam a konzulátuson, és most vágyakozva várom a vízumot. Hogy mikor jutok el addig, hogy tudok utazni, azt pillanatnyilag még homály fedi, de azt remélem, hogy erre legkésôbb október elsô hetében sor kerülhet. [...] Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Bécs, 1950. szeptember 27. Kedvesem! Olyan nagyon vágyom egy kis melegség után, hogy most félni kezdtem, hogy hamarosan megtalálhatom. Sok türelemre lesz szükséged hozzám – de az is lehet, hogy minden nagyon egyszerû lesz. Elveszett vagyok, kétségbeesett és elkeseredett, és tudom, hogy Párizstól egyedül nem várhatom a belsô nehézségeim megoldását, de tudom, hogy sok minden rajtam és a kapcsolatunkon múlik. Örülök és félek attól, ami következik, habár pillanatnyilag még a félelem az erôsebb. Kérlek, légy hozzám nagyon jó, és tarts meg! Néha azt hiszem, hogy minden csak egy

489

NV-június.indd 489

2011.06.09. 5:11:50

zavaros álom, és te nem is létezel, és Párizs sem, csak az engem felôrlô szörnyûséges százfejû hidra, a szegénység, amely nem akar elereszteni. Október 5-én kell a vízumomért mennem; remélhetôleg tényleg kész lesz addigra. Ha emellé még a pénz is megérkezne, akkor hosszú idô után újra minden okom meglenne a boldogságra. [...] Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, 1950. október 14. Kedves Ingeborg! Fél öt van, mennem kell a diákjaimhoz. Ez volt az elsô randevúnk Párizsban, hangosan ver a szívem, és te nem jöttél el. Ma még két órám lesz, messzire kell utaznom, és csak háromnegyed kilenc körül érek vissza. A vasaló konnektora a lámpában van; légy óvatos, és jól zárd be az ajtót, hogy a hotelben ne vegyék észre, hogy vasalsz. És írd meg a leveleidet is. Levelekre várni nagyon nehéz. És gondolj egy kicsit arra, mi minden futhatott át rajtam, amikor hozzád beszéltem. Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Bécs, 1951. szeptember 25. Kedves Paul! A napokban szeretném visszaküldeni neked a gyûrût, amit az elmúlt évben adtál; de még nem tudom, hogy rá merjem-e bízni a postára, vagy pedig várjam meg, amíg egy ismerôsöm Párizsba utazik. Mihelyt megérdeklôdtem, meg fogom írni neked, hogy választhatom-e az elsô, könnyebb utat. Szeretném elôrebocsátani, hogy most végre volt lehetôségem Nanival négyszemközt találkozni; különbözô dolgokról beszélgettünk, olyanokról, amelyekre valóban kíváncsi voltam. Az a kívánságod, hogy szeretnéd visszakapni a gyûrût, számomra nem volt annyira meglepô, mint az ehhez kötôdô emlékeid. Nagyon jól értem, hogy ezt a családi emléket szeretnéd megtartani, és egy pillanatig sem haboztam volna, hogy újra visszaadjam, és ezt nem is értettem volna félre, és nem is kínoztam volna magam miatta. Csakhogy Nani nagyon tapintatos kijelentéseibôl azt kellett leszûrnöm, hogy ennek az „ajándéknak” a feltételeire való emlékezés vagy téged vagy engem elszomorított. Az a gyanú, amit te a szívedben – és biztosan Nanival szemben is – énvelem szemben megfogalmazol, számomra olyan szörnyûnek tûnik, hogy most – két nappal azután, hogy mindezt megtudtam – össze kell szednem az összes erômet, hogy világosan tudjak fogalmazni, és ne mutassam azt a keserûséget és kétségbeesést, amely minden pillanatban átcsaphat fölöttem. Paul, te tényleg azt hiszed, hogy én ezt a gyûrût, amelynek történetét ismerem – és hogy ez a történet számomra nem lenne szent, azt mégsem illeszthetted a sok-sok szemrehányás közé – egy egyszerû szeszélybôl, mert megláttam és megtetszett nekem, magamhoz vettem? Nem akarom igazolni magam elôtted, és azt sem akarom, hogy igazam legyen, mert itt nem rólam és rólad van szó, hanem arról, hogy én azzal szemben, amit ez a gyûrû jelent, meg tudok-e állni. Nem tudok mást mondani, mint hogy az én lelkiismeretem azokkal a halottakkal szemben, akik ezt a gyûrût viselték, vigyázzban áll. Én ajándékként kaptam tôled és hordtam vagy ôriztem, mindig a jelentésének tudatában. Ma már sok mindent jobban értek: tudom, hogy mélyen megvetsz engem, és sajnál-

490

NV-június.indd 490

2011.06.09. 5:11:50

lak téged – mert nekem nincs utam a bizalmatlanságodhoz, és sohasem fogom megérteni –, sajnállak téged, mert neked, hogy egy csalódástól megszabadulj, a másikat, aki neked ezt a csalódást okozta, magad elôtt és mások elôtt ennyire szét kell zúznod. Hogy én mégis szeretlek, az azóta az én dolgom lett. Én mindenesetre, veled ellentétben, nem fogok arra törekedni, hogy – így vagy úgy – ilyen vagy olyan szemrehányással leszámoljak veled, elfelejtselek téged, vagy eltaszítsalak a szívemtôl. Ma már úgy gondolom, hogy ezzel az élménnyel talán sohasem fogok zöld ágra vergôdni, és mégsem fogok semmit feladni a büszkeségembôl; te pedig majd egyszer arra leszel büszke, hogy a rám vonatkozó gondolataidat – mint valami gonoszra vonatkozó gondolatokat – nyugvópontra juttattad. [...] Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, 1951. október 30. Kedves Ingeborgom! Úgy tûnik fel, ez az élet mulasztásokból áll, és talán jobban tesszük, ha ezen nem töprengünk túl sokat, mert egyébként egyetlen szót sem tudnánk kimondani. A levelek, amelyek erre vállalkoznak, a görcsösen tapogatódzó ujjak alatt visszahúzódnak egy olyan birodalomba, amelybôl pedig ki kellett volna lépniük. Így mélyen az adósod vagyok, és ez az egy szó – ami szemben áll a te leveleiddel, az ajándékaiddal és fáradozásaiddal – ide-oda csapdos a fejemben. Bocsáss meg, és engedd meg, hogy végre ôszintén beszéljünk egymással. Szeretnék egy kicsit tudósítani, jelentést írni – talán ez a legegyértelmûbb. Londonban: megnyugvás, otthonosság, kertek és könyvek, néha-néha egy-egy séta a városban. Mással nem találkoztam, csak Erich Frieddel, felvillanyzó és felüdítô, a szívélyességnek és a melegségnek köszönhetôen. Kétségtelenül egyértelmû, erôs költôi tehetség. A „szellemi Bécs” hírességei közül csak Hans Flesht láttam, akit E. F. azon az estén, amikor nála a verseimet olvastam föl, magához kéretetett. Hilde Spielt sajnos nem láttam, ekkor még Ausztriában volt. Erich Friednél visszahagytam egy kéziratot, amely néhány napon belül el fog jutni Frau Spielhez. […] Nehéz volt a Párizzsal való újratalálkozás: szoba- és emberkeresés – mindkettô csalódást okoz. Fecsegô magány, szétolvadt hótájak, a nyilvánosságnak megsúgott privát titkok. Vagyis: felvillanyzó játék a szomorúsággal, természetesen az irodalom szolgálatában. A vers néha olyan, mint egy maszk, amely csak azért van, mert másoknak néha-néha szükségük van valamire, ami mögött a szentté avatott köznapi közhelyeiket kereshetik. De elég a panaszokból – a föld ettôl nem lesz kerekebb, és Párizsban ezen az ôszön a gesztenyefák másodszor is kivirágoztak. Kedves Inge, neked és Klausnak köszönhetem, hogy a Wort und Wahrheit címû folyóiratban megjelent két költeményem – talán ezen az úton eljutnak néhány fülbe, amely nem sáncolja el magát. Biztosan örömmel hallod, hogy a Das Lot címû berlini folyóirat is elfogadta néhány költeményemet; a következô, februári számban fognak megjelenni. Ezenkívül készül néhány versem svéd fordítása. Remélhetôleg elôbb-utóbb a német fordításra is sor kerül. Észre kell venned, hogy megpróbálok viselkedni, végigjárom a házakat az egész környéken, magam után loholok... Csak tudnám, hogy mennyit is ütött most! De végül észreveszem, hogy a kô, amelyet megpróbálok elgörgetni, az én ajtóm elôtt fekszik. A szó csak a levegôn keresztül jöhet, és aztán újra – attól félek – elalszik. Nem tudom, Inge, hogy Klaus megmutatta-e neked a két verset, amelyeket nemrég

491

NV-június.indd 491

2011.06.09. 5:11:50

megküldtem neki. Itt van egy újabb, egy „utolsó”, de remélhetôleg nem a „legutolsó”. (Te jó Isten, csak ne fukarkodnál annyira a szavakkal!) És te, Inge? Min dolgozol? Mesélj nekem valamit errôl! És a terveid? [...] Mondj el nekem mindent, ami elmondható, és ezen túlmenôen néha valamit azokról a halk szavakról, amelyek akkor jönnek elô, ha az ember egyedül van, és csak a távolba szólhat bele. Hogy aztán én is ezt tehessem. Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Bécs, 1951. november 10. Drága Paul! A leveled nagy örömöt szerzett nekem, nagyobbat, mint amit el tudsz képzelni; igen, azt kérdeztem, hogy voltál-e valaha olyan közel hozzám, mint ezekben a napokban – mivel ebben a levélben valóban eljöttél hozzám. Ne értsd félre az örömömet, mert kihallom ebbôl a sok-sok keserûséget is – de én csak annak örülök, hogy errôl tudtál írni nekem. Értelek, és együtt tudok érezni veled, mert csak megerôsítve érzem azt, amit a saját érzelmeim mondanak nekem. A törekvéseink semmissége – ezek valóban azok? – a kulturális üzem körülöttünk, amelyben most én is közremûködöm, mindez a visszataszító sürgölôdés, az arcátlan beszélgetések, a tetszés-szenvedélyek, a nagybetûvel írt ma – mindez napról napra idegenebbé válik számomra, benne állok a közepében, és így még kísértetiesebb a többiek loholását látni. Nem tudom, érzed-e, hogy rajtad kívül senkim sincs, aki a „másra” vonatkozó hitemet erôsítené, hogy a gondolataim mindig téged keresnek, nemcsak mint a számomra legkedvesebb embert, hanem mint aki maga is elveszetten védi azokat az állásokat, amelyekben elsáncoltuk magunkat. Elôször is válaszolni szeretnék neked: örülök a költeményeid megjelenésének; nem szabad köszönetet mondanod a Wort und Wahrheitért, sôt egyáltalán nem szabad köszönetet mondanod nekem, mert egy mélyen érzett, ha közelebbrôl nem is meghatározott bûn nyomaszt veled szemben. […] És most egy keveset magamról szeretnék mesélni, ez egy banális tudósítás lesz; el kell hinned, hogy a gondolkodásom és a ténykedésem nem merül ki egészen abban, amit kifelé teszek. Biztosan tudod már, hogy kaptam egy állást a Rot-Weiss-Rot adónál, mint „script writer editor”; egy szobában ülök, két másik férfival, és két titkárnôvel. Ezzel a két másik férfival színdarabokat dolgozunk át a rádió számára, emellett néha-néha nekem is írnom kell egy-egy hangjátékot, meg kell írnom a heti filmkritikát, számtalan, általában nagyon rossz kéziratot kell elolvasnom és bírálnom. Amit létrehozok, nem mindig rossz; amit a hallgatóinknak nyújtunk, sokszor kimondottan merész az osztrák viszonyokhoz mérten, Eliottól Anouilhig, de érdekes módon még sikerünk is van vele. Talán zokon veszed tôlem, hogy ilyen ijesztô „derekassággal dolgozom”; volt néhány sikerem és szép pozíciót tudtam kialakítani magamnak, rövid idô alatt, és habár sok tekintetben nem elégít ki, de szívesen végzem a munkámat, és örülök neki, hogy dolgozhatok. Úgy tervezem, csak egy évet maradok itt – habár nem tudom, hogy ezt meg tudom-e valósítani – és aztán elmegyek Németországba, egy német adóhoz, miután már megtanultam a munka gyakorlati részét. Egy véletlennek köszönhetôen jutottam az adóhoz; korábban nem jutott volna eszembe, hogy ezt a munkát válasszam hivatásomul, de most, hogy látom, kaptam egy nem is olyan rossz esélyt – és ha meggondoljuk, manapság milyen nehéz egy valamennyire tisztes hivatáshoz jutni –, szeretném kihasználni az alkalmat. Szeret-

492

NV-június.indd 492

2011.06.09. 5:11:50

nélek megkérdezni, hogy mi a véleményed errôl, mert meglehet, különösnek tûnik, de én eközben még mindig „magunkra” gondolok. Kedves Paul, tudom, hogy ma már nem szeretsz, hogy már nem gondolsz arra, hogy magadhoz vegyél. És én mégsem tehetek mást, mint hogy reménykedem, mint dolgozom azon, hogy a közös életünk számára megteremtsek egy talajt, amely olyan pénzügyi biztonságot nyújt, hogy lehetôvé váljék számunkra az újrakezdés. Ígérni és esküdni ma már nem tudok. Sokkal inkább egy bizonyítékot keresek, és tulajdonképpen mindegy is, hogy te elfogadod-e vagy sem. Még az is lehet, hogy a szemedben ez hamis vagy rossz bizonyíték. De arra a meggyôzôdésre jutottam, hogy az életnek „ezt” a kihívását jobban tudom teljesíteni, ha azt a látszatot keltem, próbálom kelteni, hogy szeretlek. Hogy nem vagy itt, számomra egyszerre mindent könnyebbé és nehezebbé tesz. Fájdalmasan vágyódom utánad, és néha mégis örülök neki, hogy most nem mehetek hozzád. Sokkal biztosabbá kell válnom, miattad is biztosabbá kell válnom. Kérlek ne válaszolj a levelem eme soraira, hacsak nem magadtól érzed úgy, hogy válaszolnod kellene. Írj nekem, de csak azért írj, hogy tudjak rólad, hogy ne legyek anynyira egyedül a gyorsan futó napokkal és történésekkel szemben, a sok emberrel és munkával szemben. Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, 1952. február 16. Kedves Ingeborg! Csak azért, mert olyan nehezemre esik válaszolni a leveledre, írok ilyen késôn. Nem ez az elsô levelem, amióta keresem a választ, de remélhetôleg ezt a levelet már el fogom küldeni. Aminek a kimondására elszántam magam, a következô: ne beszéljünk már olyan dolgokról, amelyek visszavonhatatlanul elmúltak. Inge, ezek csak ahhoz vezetnek, hogy a sebek újra felszakadnak, bennem dühöt és rossz érzést ébresztenek, felkavarják azt, ami elmúlt. Te tudod, hogy ez az elmúlt számomra sokszor vétségként jelenik meg – ezt sokszor éreztettem veled és ki is mondtam –, és ez a dolgokat olyan homályba burkolja, melynek eloszlatásán sokat kell fáradoznunk. A barátság mintha makacsul vonakodna attól, hogy elôtérbe lépjen. Látod az ellenkezôje történik annak, amit szeretnél; néhány szóval felidézed azt, amit az idô nem éppen kis kihagyásokkal eléd szór, homályt teremtesz, amivel kíméletlen harcba kell szállnom, mint annak idején veled magaddal. Nem, nem szeretnék örökké a visszahozhatatlanon töprengeni, Ingeborg. És kérlek, ne gyere miattam Párizsba. Csak fájdalmat okoznánk egymásnak, te nekem és én neked – mi értelme lenne ennek, mondd? Eleget tudunk egymásról, hogy tudatosítsuk magunkban: a barátság az egyetlen lehetôségünk. A más örökre eltûnt. Ingeborg Bachmann, Paul Celanhoz, Bécs, 1952. február 21. Kedves Paul! Tegnap kaptam meg a 16-i leveledet – köszönöm neked. Bocsásd meg, hogy mégis szeretnék feltenni egypár kérdést, nem eshet nehezedre megválaszolni ôket, ha valóban hiszel a barátságunkban. Nem akarlak tehát új problémák elé állítani, és nem akarom azt kérni tôled, hogy a kapcsolatunkat ott folytassuk, ahol elejtettük; nem miattad fogok Párizsba jönni. De

493

NV-június.indd 493

2011.06.09. 5:11:50

lehet, hogy mégis jövök, elôbb vagy utóbb – a hivatásom ezt könnyen magával hozhatja. És szeretnélek megkérdezni, hogy ne jöhessenek létre félreértések, hogy szeretnéd-e tudni, hogy mikor jövök, hogy elém jönnél-e vagy sem? Hogy kellemetlen lenne-e neked engem viszontlátni? Ne haragudj rám, ha ezt kérdezem, de a leveled nagyon bizonytalanná tett; értelek és mégsem értelek. Teljesen tudatában vagyok annak, hogy minden milyen nehéz volt – az irtózásod és a dühöd nagyon is érthetô –, de amit nem értek (és ezt is egyszer ki kell mondanom) az a könyörtelenség, a „sohasem megbocsátás és a sohasem felejtés”. Ez engem bizonytalanságba taszít. Amikor tegnap újra és újra elolvastam a leveledet, nagyon rosszul éreztem magam, minden értelmetlennek és hiábavalónak tûnt, az életem, a munkám. Ne felejtsd el, hogy a „homály”, amely ellen harcba szállsz, annak a következménye, amit én belekiáltok az ürességbe. Már semmit sem tehetek jóvá, és ez a legrosszabb, ami egyáltalán megtörténhet velem. A helyzetem egyre kísértetiesebb. Ma már látom: mindent egy lapra tettem fel, és vesztettem. Hogy mi történik velem a továbbiakban, nem nagyon érdekel. Mióta visszajöttem Párizsból, már nem tudok úgy élni, ahogy korábban éltem, elvesztettem a kísérletezô kedvemet, nem akarok már kísérletezni, semmit sem akarok. És ne félj attól sem, hogy errôl még egyszer beszélni kezdek – mármint a múltról. Ingeborg Bachmann 1952. november 1-jén találkozott Hans Werner Henzével, akivel 1953 óta idônként együtt él. 1953 augusztusától októberig Henzénél tartózkodik Isián, további együtt-tartózkodások 1954/55 telén, majd 1955. februártól augusztusig. 1956 novemberében és decemberében Párizsba utazik, de Celant nem értesíti. Paul Celan 1952. december 23-án feleségül vette Gise`le de Lestrange-t. 1952 decemberében és 1953 januárjában megírja a „Mohn und Gedächtnis” címû versét. 1955. június 6-án megszületett Eric nevû fiuk. 1955 júliusában francia állampolgár lesz.

II. KÖZEL, MAJD EGYRE TÁVOLABB 1957. október 11. és 13. között Ingeborg Bachmann és Paul Celan Wuppertalban újra találkoznak a „Literaturkritik – kritisch betrachtet” címû konferencián. Közvetlenül a konferencia után Kölnbe utaznak, a szerelmi viszony újrakezdôdik. Paul Celan Ingeborg Bachmannak ajánlott versei, Párizs, 1957. október 17–27. Olvasd, Ingeborg, olvasd / Neked, Ingeborg, neked

Fehér és könnyû Sarlódûnék, számolatlan. A szélárnyékban ezerszeresen: te, te és a kar, mellyel pôrén hozzád növekedtem, te elveszett.

494

NV-június.indd 494

2011.06.09. 5:11:51

A sugarak. Halomra fújnak. Viseljük a fényt, a kínt, a nevet. Fehér, ami nékünk mozdul, súlytalan, amit cserélünk. Fehér és könnyû: hadd vándoroljon. Holdközelben, mint mi, a távolok. Építenek. Építik a szirtet, ahol a vándorló megtörik, tovább építenek: fénytajtékkal, porló habbal. A vándorló, szirttôl jövet int. A homlokot inti magához, a homlokunkat, amely azért adatott, hogy tükrözôdjék. A homlok. Odagördülünk vele. Homlok-szakadékpart. Alszol? Alvás. Tengermalom forog, Jégfényes, zajtalan. A mi szemünkben.4

Rajna-part (Törmelékcsónak II) Idô-óra, a törmelékcsónak visz minket este, mi is mint ô nem sietünk, egy holt miért áll a csónak farán.

* 4

Lator László fordítása.

495

NV-június.indd 495

2011.06.09. 5:11:51

Megkönnyebbülve. A tüdôt, a medúzát üdvözli egy harang, egy barna lélek-folyam eléri a világosság-sebzett leheletet. Párizs, 1957. október 18.

Köln, Hof tér Szívidô, a megálmodottak éjfélre állnak. Volt ami szólt a csendbe, volt ami hallgatott volt ami ment tovább. Számûzött s elveszett hazatalált.

* Ti dómok. Ti szem-nem-látja dómok, Fül-nem-hallja folyók, órák mélyen mibennünk.5 Párizs, Quai Bourbon, 1957. október 20., vasárnap délután fél három Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, 1957. október 23. Meg tudom érteni, Ingeborg, hogy nem írsz nekem, nem tudsz írni nekem, nem fogsz írni nekem: nehézzé teszem a dolgodat a leveleimmel, a költeményeimmel, nehezebbé, mint eddig. Csak azt az egyet mondd meg nekem: írjak neked, küldjek verseket? Jöjjek egypár napra Münchenbe? Meg kell értened: másképp nem cselekedhettem. Ha másképp tettem volna, az azt jelentette volna, hogy megtagadlak – de ezt sohasem fogom megtenni. Légy nyugodt és ne dohányozz sokat! Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, 1957. október 25. Ma sztrájkolnak a postások, így nem jöhet levél tôled. Egy francia újságban olvasom a következô maximát: „Il est indigne des grands coeurs de répandre le trouble qu’ils ressentent.” [A nagy szívekhez méltatlan elterjeszteni azt a zavart, amelyet éreznek.] És mégis, íme: ---------

5

Lator László fordítása.

496

NV-június.indd 496

2011.06.09. 5:11:51

Két órával késôbb: Ezt még megírom, mert nem szabad kimondatlanul maradnia: A „Te tudod, hogy mire mutatott ô” sort így kell kiegészíteni: az életbe, Ingeborg, az életbe.6 Hogy miért mondtam el mindezt? Hogy elvegyem tôled a bûnnek azt az érzését, amely akkor ébredt föl benned, amikor a világ számomra elsüllyedt. Ezt örökre szerettem volna elvenni tôled. Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, 1957. október 26–27. Szájmagasságban, érezhetôen: Sötétnövény. (Fény, ne keresd, hó-háló maradsz, fogod Zsákmányodat. Mindkettô jó: Érintett s érintetlen. Mindkettô bûnnel szól szerelemrôl, Mindkettô létezni s halni vágyik.) Levél-ripacsok, bimbók, pillaszôrök. Leskelô, napidegen. Nyitott héj, igazi. Ajak tudta. Ajak tudja. Ajak mindvégig hallgat.7 1957. október 26–27. Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, 1957. október 28. Paul! Tíz nappal ezelôtt érkezett meg az elsô leveled. Azóta mindennap válaszolni akarok, és elmulasztom a veled való órákon át tartó beszélgetések miatt. Mennyire le kell rövidítenem ezt a levelet! Meg fogsz érteni, ennek ellenére? És hozzá fogod gondolni azokat a pillanatokat, amelyekben csak a versek vagy csak az arcod van a szemem elôtt, vagy nous deux encore?! Tanácsot senkitôl sem kérhetek, ezt jól tudod. Hálás vagyok neked, hogy mindent elmeséltél a feleségednek, ezt „megspórolni” ugyanis annyit jelentett volna, mint bûnösebbé válni, és ôt lenézni. Mert ô olyan, amilyen, és mert te szereted. De van sejtelmed arról, mit jelent számomra ôt elfogadni és megérteni? Nem hagyhatod el ôt és a gyermeketeket. Tudom, azt fogod válaszolni, hogy ez már megtörtént, hogy ôt már el is hagytad. De mégis nagyon kérlek, ne hagyd el ôt, ugye nem kell indokolnom, miért. 6 7

Nem lehet tudni, hogy Celan mire utal, mit egészít ki. Talán egy elveszett levélrôl van szó. Lator László fordítása.

497

NV-június.indd 497

2011.06.09. 5:11:51

Ha rá és a gyermekre gondolok – és mindig rájuk kell gondolnom –, nem foglak többé átölelni tudni. A kiegészítésnek úgy kell szólnia, mondod te, „Az életbe”. Ez az álmokra igaz. De mi csak az álmok volnánk? És nem úgy van-e, hogy ez a kiegészítés már mindig is lejátszódott? És nem vagyunk-e már kétségbeesve az életben, most is, amikor úgy véljük, amikor azt hisszük, hogy csak egy lépést kellene megtennünk, hogy együtt átlépjünk valamin, túllépjünk valamin? Kedd: már megint nem tudom, hogyan tovább. Reggel négyig ébren voltam, és arra akartam kényszeríteni magam, hogy tovább írjak, de már nem tudtam megérinteni a levelet. Kedvesem. Ha november végén jönni tudnál! Kívánom magamnak. Szabad? Találkoznunk kell. [...] Amikor Donaueschingenbe érkeztem egy héttel ezelôtt, hirtelen az a kívánságom támadt, hogy mindent elmondjak, hogy mindent szeretnék elmondani, ahogy te Párizsban elmondtál mindent. De amit neked el kellett mondanod, azt nekem nem volt szabad elmondanom; szabad vagyok és ebben a szabadságban elvesztem. Tudod, mire gondolok? De ez csak egy gondolat egy hosszú gondolatsorból, egy béklyó. Azt mondtad, örökre kibékültél velem, ezt sohasem felejtem el neked. Azt kell gondolnom, hogy megint boldogtalanná teszlek, megint a szétesést hozom neki és neked. Hogy egy emberen ilyen átok üljön, azt nehezen tudom megérteni. Kedd este: Ma reggel ezt írtam neked: azonnal találkoznunk kellene. Ez az a pontatlanság, amelyet már éreztem, és amit el kell nézned nekem, mert nem tudok eltérni attól, amit már mondtam: nem szabad ôt és a gyermeketeket elhagynod. Mondd meg, ha összeegyeztethetetlennek tartod, hogy látni szeretnélek és ugyanakkor mégis ezt mondom neked. Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, 1957. november 11. Ma. A nap a levéllel. Szétesés, Ingeborg? Nem, biztosan nem. Hanem: az igazság. Mert ez a szemben álló fogalom, még itt is: mert ez az alapfogalom. Sokat átugorva: Jövök Münchenbe, november vége felé, huszonhatodika körül. Vissza ahhoz, amit átugrottam: Én nem tudom, hogy mindez mit jelentsen, nem tudom, hogy nevezzem, meghatározásnak talán, sorsnak és megbízatásnak, a névkeresésnek nincs értelme, tudom, így marad mindörökre. Én is úgy vagyok, mint te: az, hogy a nevedet kimondhatom és leírhatom, anélkül, hogy a borzongással perlekednék, amely közben megrohan – ez számomra a legnagyobb boldogság. Te is tudod: amikor találkoztunk, mindkettô voltál nekem: érzéki és szellemi. Ez soha nem válhat el egymástól, Ingeborg. Gondolj az „Egyiptomban” címû versre. Amilyen gyakran csak olvasom, látlak, amint belépsz a költeménybe: te vagy az életalap, már csak azért is, mert a beszédemnek te

498

NV-június.indd 498

2011.06.09. 5:11:51

vagy és te maradsz az igazolója. (Erre utaltam már akkoriban Hamburgban is, anélkül, hogy sejtettem volna, hogy mennyire igazam van.) De nem csak egyedül errôl, nem csak a beszédrôl van szó, én némán is szívesen melletted maradnék. Egy más táj a sötétben: Várni: ezt is mérlegre tettem. De nem jelenti ez azt is, hogy az élet valamilyen módon szembejön velünk? Az élet velünk nem jön szembe, Ingeborg, a várakozás, a létezésnek ez a formája számunkra nem megfelelô. Itt lenni, ezt tudjuk, ez adatott. Lenni – egymásnak. És ha csak egypár szó, alla breve, egy levél, egyszer egy hónapban: a szív tudja, hogy kell élnünk. Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, 1958. Párizs, november 2.

Mindenszentek Mit tettem? Az éjszakát kifodroztam, mintha még lehetne másik is, éjszakább mint ez. Madárrepülés, kôrepülés, ezernyi leírt pálya. Pillantás, elrabolva és begyûjtve. A tenger, megkóstolva, elfogyasztva, elálmodva. Egy óra, lélek-sötéten. A legközelebbi, egy ôszi fény, melyet vak érzés csalt elô, és amely jön az úton. Mások, sokan, hely híján és önmaguktól nehezen: megpillantva és megkerülve. Találmányok, csillagok, feketén és nyelvvel telítetten: megnevezve a megtört eskü szerint. És egyszer (mikor? Ezt is elfelejtettem): éreztem a horgonyt, Ahogy a pulzus merte ütni az ellentaktust. Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, München, 1957. november 16. Paul, kedves! Nemrég azt írtam, hogy felôlem bármikor jöhetsz. De most mégis arra kell hogy kérjelek, ne gyere novemberben. Kérlek, gyere Tübingen után, tehát december 4-e után. Akkor szabadabb leszek. Szombat este van, alig jutok ki a házból és egyik munkát a másik után próbálom befejezni, de csak nagyon lassan haladok. Egy negyedórácskára kiugrottam az Englischer Gartenba, hogy egy kis friss levegôt szívjak, itt is vannak kis tavak, mint a bécsi Stadtparkban, és vannak hidak, amelyekhez hasonlókon álltunk, elvarázsolva.

499

NV-június.indd 499

2011.06.09. 5:11:51

Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, München, 1957. november 22. Hét éve ünnepeltük utoljára és együtt a születésnapodat. Bolondosan és szomorúan. Most azonban egy kis idôre melléd ülök és megcsókolom a szemeidet. Az utolsó pillanatig szerettem volna valamit küldeni neked Párizsba, és aztán éreztem, hogy lehetetlen, hogy oda küldjek neked valamit. El kellene rejtened vagy megint fájdalmat okoznál. Én ide készítettem neked az ajándékodat, és majd megkeresed, ha jössz. [...] Gondolok rád, Paul, és te is gondolj rám. Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, München, 1957. december 2. Mikor jössz, kedves Paul? Küldj Tübingenbôl egy táviratot, hogy eléd tudjak jönni. Paul Clan Ingeborg Bachmannhoz, Stuttgart, 1957. december 5. Holnapután, szombaton Münchenben vagyok – nálad, Ingeborg. Ki tudsz jönni elém az állomásra? A vonatom 12 óra 7 perckor érkezik. [...] Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Frankfurt am Main, 1957. december 9. Ingeborg, én kedves Ingeborgom – Aztán még egyszer kinéztem a vonatból, és te is visszanéztél, de én már messze jártam. Aztán jött egy vad és fojtogató érzés. […] Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, München, 1958. október 5. Paul, kedves Paul! Olyan sokáig hallgattam és mégis olyan sokat gondoltam rád, mert számomra tisztességesebbnek tûnt hallgatni egy olyan idôben, amelyben csak egy levelet tudtam volna írni, és amelyben – meglehet – nem is vallottam volna be, hogy mi történt. És ez mégis annyira kínzott, az elmúlt nyugtalan párizsi napokban! Az augusztus és a szeptember: tele kételyekkel, és az új, ami történt. Emlékszel, egy délután, amikor a rue de Longchamp-ról elmentünk egy pernod-t inni, és te azon tréfálkoztál, hogy csak nem szerelmes lettem? Akkoriban ez nem volt igaz, de késôbb egy olyan különös módon történt meg, hogy így egyszerûen nem is tudom elmondani. Néhány nappal ezelôtt Kärtntenbôl jöttem vissza, ahol pár napot töltöttem... de talán másképp kellene kezdenem, és gyorsan ki kellene mondanom. Az elsô Münchenben töltött napjaimban, idejött Max Frisch, hogy megkérdezze, tudnék-e vele élni, és most döntöttem. Még kb. két hónapig maradok Münchenben és aztán áttelepülök Zürichbe. Paul, csak lennél itt, hogy mindent megbeszélhessek veled! Nagyon boldog vagyok, sok-sok jóságban, szeretetben és megértésben van részem; de néha elszomorodom magam miatt, mert van egy mély szorongásom és kételyem, amely nem akar elhagyni, de amely csak rám tartozik. Azt hiszem, elmondhatom neked, hiszen tudjuk magunkról, hogy számunkra szinte lehetetlen egy másik emberrel együtt élni. De mivel ezt tudjuk magunkról, és nem csapjuk be, nem akarjuk becsapni magunkat, talán mégis létrejöhet valami jó, a mindennapi fáradozásokból. Ezt szeretném hinni. Nagyon szeretném tudni, hogy mire gondolsz, amikor leteszed ezt a levelet. Kívánj valami jót nekem. [...]

500

NV-június.indd 500

2011.06.09. 5:11:51

Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, október 8. Kedves Ingeborgom! Kívánjak valami jót neked, mondod – szívesen megteszem, miután a leveledben ilyen egyértelmûen fogalmaztál. Jóság, szeretet és megértés: te beszélsz róluk, és már ez a beszélni tudás bizonyítja, hogy részed van bennük. Talán nem volna szabad olyan sokáig Münchenben maradnod, mondom: a három hónap nagyon hosszú idô. Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, München, 1958. október 26. Paul! Köszönöm szépen! Te messzebbre láttál, és igazából nem tudom, miért mondtad nekem, hogy menjek el elôbb, de most – november 15-én – valóban elmegyek Münchenbôl. Rendre és nyugalomra vágyom, de itt csak nyugtalanság van, túl sok a közömbösség; annyi minden zavar, ami napról napra erôsebbé válik. Elôször is a városban lesz egy önálló lakásom […], késôbb aztán majd a tavasszal vidéken, de a közelben fogok lakni. Nehéz napjaim voltak, sok kétséggel és kétségbeeséssel, de a szorongásokat csak a valóságban lehet elviselni és feloldani, nem a gondolkodásban. Ám te nem mondasz nekem semmit arról, hogy mikor jössz, hogy mikor találkozhatunk. Nem küldted el a verseidet! Ne húzd vissza a kezedet, Paul, nagyon kérlek. És írj nekem magadról, a napjaidról, tudnom kell, hogy hol állsz. […] Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Zürich, 1959. február 8. Paul! Feltétlenül látni szeretnélek, és csak azon gondolkodom, hogy Bázel vagy Strassburg lenne-e erre alkalmasabb, most elsô alkalommal azután, hogy életemben bekövetkezett ez a változás. Nem találkozhatnánk-e Zürichben? Emellett szól, hogy Max számára is könnyebb lenne, ha egyszer személyesen is találkozhatna veled. Megkért arra – de már régebben –, hogy ne zárjam ki. Nem tudom, hogy érthetôen fogalmazok-e: ô tudja, hogy mit jelentesz nekem, és mindig helyénvalónak fogja találni, hogy találkozunk, Bázelban, Párizsban vagy bárhol máshol. De arra kért, hogy ne tegyem azt vele, hogy veled kitérek ôelôle, és vele pedig teelôled. Mondd, mit szólsz ehhez! El tudom képzelni, hogy nem lesz könnyû neked, talán kimondottan nehéz lesz kapcsolatot találnod vele, de mégis jó lenne, ha tudomást vennétek egymásról. És attól biztosan nem kell félned, hogy Zürichben nem lesz elég idônk egymás számára. Még nem beszéltem Maxszal arról a kívánságunkról, hogy újra lássuk egymást, mert elôször a te válaszodat szeretném ismerni. […] Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, 1959. február 18. Ingeborg! Szívesen eljövök Zürichbe, talán a május alkalmas lenne. Vagy lehet, hogy ti már korábban errefelé jártok. Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Párizs, 1959. március 2. Annyi kínzó dolog van a világon, már a rájuk való gondolás is az, de próbáld meg félredobni, amennyire tudod, nem éri meg erôt pazarolni rá.

501

NV-június.indd 501

2011.06.09. 5:11:51

Csak tudnál jönni májusban! Max üdvözletét küldi, ô is nagyon fog örülni. Már elôre örülök a könyvednek – és minden életjelnek. Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Zürich, 1959. április 14. Paul! Kedden vagy szerdán tehát, ahogy jó neked! Eléd jövök. Még írd meg az érkezési idôt vagy táviratozd meg, légy szíves. És most várlak. Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, 1959. április 18. Kedves Ingeborg! Bocsásd meg, de nem tudok jönni már a jövô héten, hanem csak az az utáni héten: el kell utaznom ugyanis Angliába – már régen megígértem – egy nénikémhez, aki aligha tudná megbocsátani nekem, ha – mint ahogy már egyszer tettem – újra cserbenhagynám. Kérlek, ne légy csalódott emiatt, április vége felé jövök, ha nektek is jó, és két vagy három napig maradok. Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Zürich, 1959. április 20. Mi ugyanúgy örülünk a következô hétnek is, ezt gyorsan szeretném elmondani neked. Gyere, amikor neked a legjobb. Nincs semmi különösebb teendônk, dolgozunk, és azt kívánjuk, hogy legyen jó idônk, amikor jössz. De mégis, gyere minél elôbb. Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, 1959. április 22. Kedves Ingeborgom! Már ma újra írok, hogy elmondjam neked, nektek azt a sajnálatos hírt, hogy a következô héten sem tudok jönni: az angliai utat ugyanis el kellett tolnunk, mivel Eric a még ki nem hevert köhögése mellé kapott egy erôs náthát […]. Nem tudom, hogy május 20-a után még Zürichben vagytok-e? Kérlek, ne haragudj rám, tudod, milyen szívesen jöttem volna. Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Uetikon am See, 1959. május 16. Kedves Paul! Kérlek, bocsásd meg, hogy csak most a Maxszal való telefonbeszélgetésed után írok! Örülök neki, hogy nem értetted félre a hallgatást, mert a betegség teljesen igénybe vett; csak most találtam egy cselédlányt, és csak most kezdek el boldogulni a háztartással és az ápolással. Nagyon jó, hogy jöttök. Örülünk neki. Most megyek a hotelbe, hogy kiválasszam a szobákat. És csütörtökön jövök elétek Zürichbe. Kérlek, küldj elôtte egy táviratot. A fertôzési veszélyhez még szerettem volna valamit mondani: nem annyira Gise`lere és Ericre, mint inkább rád vonatkozik, mivel a sárgaság elsôsorban „férfibetegség”, és a bacilusok nem a levegôben közlekednek, hanem csak nagyon közvetlenül lehet átvinni ôket, pl. az ugyanabból a tányérból való evéssel stb., ezt tehát el lehet kerülni. Ezt azért mondom, hogy egyrészt megnyugtassalak, de másrészt mégis szeretnélek figyelmeztetni rá, hogy a fertôzés lehetôsége nem zárható ki teljesen. […] Kedves Paul, tehát mindkettô igaz: hogy örülnénk a látogatásnak, és azt hisszük, hogy nem veszélyes,

502

NV-június.indd 502

2011.06.09. 5:11:51

de ha ti aggodalmasnak találjátok, egy pillanatra sem haragszunk, hanem ezt teljesen megértjük. […] Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Uetikon am See, 1959. május 31. Kedves Paul! Milyen jó volt, hogy nem jöttetek! Azon a csütörtökön, amelyen jönni akartatok, Max hirtelen rosszabbul lett, és pénteken, azaz tíz nappal ezelôtt kórházba kellett vinni. Most részben mesterségesen táplálják, nagyon gyengének érzi magát, tulajdonképpen még nekem sem szabadna látogatnom – de nagyon reméljük, hogy a jó kezelés három hét múlva már felállítja annyira, hogy el tud utazni Chiancianóba, az egyik legjobb, ha nem a legjobb olasz fürdôhelyre. Én sem vagyok jól, már csak azért sem, mert semmit sem teszek, olyan fölösleges vagyok; dolgozni nem tudok, habár még sohasem volt ennyi idôm rá. Ebbôl és még néhány más okból kifolyólag megegyeztünk abban, hogy kb. tizennégy nap múlva elôremegyek Rómába, és ott a Campagnában, ahol olcsóbb, keresek magamnak egy kis nyári lakást, ahonnan két óra alatt Chiancianóba érek, és meg tudom látogatni Maxot. Paul, mit tegyünk most? Hogyan és mikor találkozhatnánk? Nekem ebben a pillanatban, ebben a sivárságban, amely bennem lakozik, semmi sem jut az eszembe. [...] Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, 1959. július 11. Kedves Ingeborgom! Egy kicsit aggódtam. De most már nem annyira, hiszen Rómában vagy, vagyis valamilyen értelemben otthon, és – ha a szerény olasztudásomra hallgathatok – a csillagocska utcában laksz. [...] Mielôtt megjött a leveled, az újságból már megtudtam, hogy meghívtak Frankfurtba az egyetemre. Szívbôl gratulálok! (De magunk közt szólva: valóban lehet ezt tanítani? És kell-e ezt tanítani? „Barátaim, ez nem könyv, aki ezt megérinti, egy embert érint meg!” Én attól félek, hogy az ujjhegyig elérô lélekkiáramlások megértésének képességét a legtöbb ember már elvesztette, a humánus viszonyok kibontakozásán fáradozva egyébként ...) Ingeborg, ne repülj túl sokat! Te tudod, hogy „któnikusan fixálva” vagyunk. [...] Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, 1959. július 26. Párizs, megint – remélhetôleg Rómában nincs akkora forróság, mint itt. Az elmúlt héten Max Frisch még egyszer itt volt Sils-ben, egy órát vagy talán még többet sétáltunk a Chastén, azt hiszem jót beszélgettünk. [...] Mondd meg nekem, kérlek, hová küldhetem a születésnapi könyvedet! És mondd meg azt is, hogy mit csinálsz és mit gondolsz. Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Uetikon, 1959. augusztus 5. [...] A repülôút és a frankfurti szemeszter nagyon nyugtalanítanak. Mindkét ajánlatot elfogadtam egy olyan pillanatban, amikor nem voltam teljesen beszámítható, és nem tudtam, hogyan tovább. És mégis a repülés kevésbé aggaszt, és ezért nem egészen osztom a fenntartásaidat. Te kompromisszumokról beszélsz, amelyeket mindannyian megteszünk, ez talált el legérzékenyebben, mert nekem eddig a magam vonatkozásában nem volt ilyen érzésem. Számomra a kompromisszum Frankfurttal kezdôdik, mert attól félek,

503

NV-június.indd 503

2011.06.09. 5:11:52

hogy ezzel valami olyasmit teszek, amit soha nem akartam megtenni, és most valamilyen kiutat keresek. Mivel ezt aligha tudom visszafordítani, szeretnék megpróbálni szembenézni azzal a veszéllyel, amelyet látok: nem kezdek el irodalmi kérdésekrôl fecsegni, nem beszélek „róluk”, nehogy a sok fecsegést egy újabb fecsegéssel egészítsem ki. Paul, kérlek, írd meg nekem, hogy egyetértesz-e azzal, hogy nagy kétségektôl övezve, és sok kétségbôl kiindulva, mégiscsak szabad valamit errôl mondanom! A repülôútról másképp vélekedem, én ebben elsôsorban munkát látok, amely megerôltetô, és amelyért az ember kap valamennyi pénzt. De mindenesetre csak azt írom le, amit le akarok írni, ez lehet rossz vagy lényegtelen, de én ezzel még nem hagyom el magam, nem torzítom el magam. Én a veszélyt a „tiszteletre méltó” Frankfurtban látom, ahol a gyanú nem kézenfekvô, ott az ember könnyen lejtôre kerülhet. Az egész út valószínûleg ostobaság, de nem félek attól, hogy valami butaságot teszek [...]. Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, 1959. augusztus 10. Nem könnyû válaszolni a kérdéseidre, de szeretném megpróbálni, most azonnal. [...] Nézzük a frankfurti lektorátusodat: voltak, sôt vannak – hiba lenne elhallgatni elôled – valóságos fenntartásaim. Ezzel a céh (és nem csak ez) a költészetet úgyszólván a kalapjára tûzi; és, bocsásd meg, ez hozzátartozik a Szövetségi Köztársaság általános hivalkodásához, azt gondolva, hogy „mi” így ugyanolyan finomak lehetünk, mint pl. az oxfordiak. Ha a költészetet a kedélyre vonatkoztatjuk (mert hiszen a programunkhoz hozzátartozik – a jó és a legjobb ízlés szerint –, hogy kell lennie még valami „harmadiknak” is), akkor e kedély „teljesítôképességét” a lehetô legszebben próbáljuk demonstrálni. De ha mindettôl (és még néhány más dologtól) el is tekintünk, én mégsem hiszem, hogy a „poétika” elsegítheti a költeményt oda, ahová a mi sötét égboltunk alatt elindult. Mindezt nem azért mondom, mert az egészet már nem tudod visszamondani, inkább azt gondolom, hogy meg kell tartanod az elôadásokat, igen. Valami, ami talán még nem rajzolódott ki a szemed elôtt, egy kis láthatatlanság, a szemek dadogása a vélt egyértelmûségek láttán, talán segíthet neked ennek vagy annak a kimondásában. És aztán a repülôút, Ingeborg: repülj, ha nincs más választásod. De ha van más választásod, akkor ne repülj. Végsô soron a „szabadságod”, hogy errôl írjál, csak a repülôutadhoz kötôdô reklámötlet egy kis rafináltsága. Mert ha repülsz, éppen te: már ez, Ingeborg, elég az embereknek. (Te ezt munkának nevezed; gondolj az értéktöbbletre, és gondolj arra, hogy a költemény, amit írsz, ehhez hozzájárul.) [...] Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Uetikon am See, 1959. szeptember 3. Kedves Paul! Lemondtam a repülôutat. Sok fáradságba került a már elvállalt kötelességbôl kijönni, ezzel teltek az utóbbi napjaim. Nem akartam neked az elôtt írni, mint hogy ezt már biztosan mondhatom. Most nagyon örülök. Már csak Frankfurt marad vissza. [...] Gondolkodom és gondolkodom, de mindig ezen a nyelven, amelyben már nincs bizalmam, amelyben már nem akarom kifejezni magam. – Minden jót neked, kedves Paul. Ingeborg Bachmann elsô frankfurti elôadásának kezdete: Hölgyeim és uraim! A kíváncsiságot és az érdeklôdést, amely elhozta önöket ebbe az elôadóterembe, azt hiszem jól ismerem. Ezek abból az elvárásból fakadnak, hogy halljanak valamit azok-

504

NV-június.indd 504

2011.06.09. 5:11:52

ról a dolgokról, amelyek bennünket foglalkoztatnak, tehát ítéleteket, véleményeket, meggondolásokat olyan tárgyakról, amelyeknek önmagukban, a maguk jelenlétében elegendôknek kellene lenniük. Tehát amit a mûvekrôl elmondhatunk, mindig valami gyengébb, mint maguk a mûvek. Ez, gondolom, érvényes a kritika legfelsôbb produktumaira is; arra, ami idôrôl idôre alapvetô és megalapozó értelemben ki akar mondódni, és újra és újra ki is mondódik. Ezek a gondolatok általában az orientációt szolgálják, és mi szeretjük hallgatni, ha orientálnak bennünket. És nem utolsósorban az írók maguk is mindig a legnagyobb érdeklôdéssel fordultak más írók feljegyzései felé, a naplókhoz, a munkafüzetekhez, a levelekhez és az elméleti írásokhoz; sôt az utóbbi idôben még inkább megnôtt az érdeklôdés mindenféle „mûhelytitok” iránt. Harminc évvel ezelôtt az orosz költô, Majakovszkij, azt közölte az olvasóival, hogy joguk van megkövetelni a költôktôl, hogy a mûhelytitkaikat ne vigyék magukkal a sírba. Ez a veszély ma már aligha fenyeget, különösen a lírikusok nem fukarkodnak a közzétételekben, de teljes egyetértésrôl nem beszélhetünk. Arról beszélnek, ahogy egy költeményt megcsinálnak, megsejtenek, összekotyvasztanak, fölépítenek összeszerelnek stb. Bárhogyan is legyen, önök bôségesen kapnak felvilágosítást; sôt néha még olyan titkokat is elárulnak önöknek, amelyek egyáltalán nem is azok. Amilyen sokféle a kíváncsiság, olyan sokféle csalódás lehetséges, és mindez elôször is félresöpörheti a hamis reményeket, amelyeket önök formálnak maguknak, és amelyeket én is megformálok magamnak, amennyiben – összeszedve a bátorságomat – azt gondolom, hogy errôl a katedráról semmit sem taníthatok, de mégis talán felébreszthetek valamit. Egy együtt gondolkodást, együtt haladást a kétségbeeséssel és a reménnyel, mellyel néhányan – vagy lehet, hogy már sokan vannak? – önmagukkal és a legújabb irodalommal harcba szállnak.

III. AZ ÜRESSÉG UTOLSÓ KORTYAI Günter Blöcker a Der Tagesspiegel 1959. október 11-i számában közzétett egy recenziót Celan Sprachgitter címû kötetérôl. „Paul Celan új verseskönyvének címe egyszerre szokatlanul találó és leleplezô. A költemények vékony vonalvezetése valóban nyelvrácsokra emlékeztet. A kérdés csak az, hogy mit látunk e rácsokon keresztül. Ezt a kérdést – mint mindig – nehéz megválaszolni Celan esetében, mert a lírája csak nagyon ritkán utal valamiféle objektumra. Az esetek nagy részében a költemények verbális vonalai mint szövésfonalak bizonyos értelemben a nyelvi kavalkádból emelkednek ki. Celan metaforabôsége nem a valóságból származik, és nem is szolgálja a valóságot. A kép, mint a jobban megértett, áthatóbban szemlélt és tisztábban érzékelt valóság, nála kivétel marad. Az ô képnyelve egyfajta kegyelmi adományából él. Az olvasó mintha a képek ôsnemzését látná maga elôtt, amelyeket aztán a szerzô tagolt nyelvi síkokká állít össze. Döntô jelentôsége nem a szemléletnek, hanem a kombinatorikának van. [...]” Celan 1959. október 23-án a következôket írta a Der Tagesspiegel szerkesztôségének: „Én írom önnek ezt a levelet: a nyelv kommunikációs karaktere nem akadályoz és nem terhel engem, mint másokat; én az üresben tevékenykedem. A »Halálfúga«, melynek könnyelmû szerzôjeként ma jellemezhetem magam, valóban egy grafikai képzôdmény, melyben a hangzás nem jut el addig a pontig, hogy értelemadó jelentést vehetne fel. Itt nem a szemlélet, hanem a kombinatorika a döntô. Auschwitz, Treblinka, Theresienstadt,

505

NV-június.indd 505

2011.06.09. 5:11:52

Mauthausen, a gyilkosságok, az elgázosítások: ahol a költészet ezt próbálja tudatosítani, ott kontrapunktikus lelkigyakorlatokról van szó kottapapíron. Valóban itt volt az ideje, hogy leleplezzék a – talán a származásra épülô – nem teljesen emlékezet nélküli német versírást. És erre az olyan bevált kifejezések, mint a „kombinációkat kedvelô szellem”, „szagtalan” stb. különösen alkalmasnak tûntek. Bizonyos szerzôk – és ez lehet, hogy a származásukkal függ össze – egy idô után és egy szép napon önmagukat leplezik le; egy rövid utalás a bekövetkezett önleleplezésre, elegendô [...].” Celan ezt a kritikát a következô sorok kíséretében küldte el Max Frischnek: „Hitlerei, Hitlerei, Hitlerei. A sildes sapkák. Nézze csak, hogy Herr Blöcker az elsô számú fiatal német kritikus, Herr Rychner kegyelmébôl, Kafka- és Bachmann-dolgozatok szerzôje, mit ír.” Frischt legelôször is Bachmann említése háborította föl, és egy hasonló érzelmi telítettségû levelet írt Celannak, 1959. november 3-án és 6-án: „Igazán zavarban vagyok, higgye el nekem, és az önnek írandó levél napok óta foglalkoztat, egész délelôttöket és estéket fordítottam rá.8 Ön megadja nekem azt a hitelt, hogy nem vagyok antiszemita. Érti ön, mire gondolok, ha azt mondom, hogy ezzel még nem nagyon tudok mozogni? Én nem tudom, hogy egyébként még miféle hitelt ad nekem. Nekem az a tapasztalatom, hogy az emberek közötti érintkezésben, és így a mostani esetben sem megy, ha egyszerûen önnek adnék igazat és egy megbízható antináci szerepére hagynám redukálni magam. Az ön levele, kedves Paul Celan, nem kérdez engem, az ön levele megadja nekem az esélyt, hogy igazoljam magam, és ezt azzal tehetem, ha Blöcker kritikájára ugyanúgy reagálok, mint ön. És ez az, ami felingerel. Annyi kudarcba fulladt levél után, mégis szerettem volna megírni: önnek igaza van, igaza van. Rezignálni szerettem volna. De milyen nehezemre esik, kedves Paul Celan, rezignálni. A találkozásunk Sils-ben: olyan boldog voltam, hogy láthattam az arcát és hallhattam a hangját, miután az ön neve, már régen egy olyan költô neve, amely a legsajátabb életem részévé vált. Ôszintén megmondom, hogy féltem öntôl, és most újra félek. Hogy ön kész-e egy barátságra? Biztosíthatnám önt arról, hogy a Hitlerei szimptómái engem is elborzasztanak, továbbá arra szeretnék utalni, hogy a legújabb fenyegetések – mint ahogy tudjuk – aligha értelmezhetôk a Hitlereijal való hasonlóság alapján. [...] Ne haragudjon, kedves Paul Celan, ha arra emlékezem, hogy mennyire megalázóak a nyilvános félreértések, még akkor is, ha a gyanú, hogy az antiszemitizmusból táplálkoznak, nem helytálló. HITLEREI, HITLEREI, HITLEREI, A SILDES SAPKÁK! Írja ön. Én Blöcker kritikáját nem tartom jónak, nem tartom mentesnek a kétértelmû fordulatoktól, ezt szívesen elismerem, ha azt is elmondhatom: az ön válaszával – habár a nyelvi éleselméjûség mintadarabja – szintén nem tudok azonosulni. Ez arra kényszerít engem [...], hogy tiszteljem önt, vagyis minden kérdés nélkül elhiggyem, hogy ön, kedves Paul Celan, teljesen szabad azoktól az érzelmektôl, amelyek engem és másokat is kínoznak, a hiúság és a megsértett becsvágy érzéseitôl. Mert ha ebbôl csak egy szikrányi is van az ön dühében, akkor a haláltábor felidézése – számomra úgy tûnik – nem megengedett és szörnyûséges. De kinek mondom ezt! Ha ön egy kritikából, mint a Blöckeré, egy politikai jelenséget csinál, akkor az egyrészt helytálló (gondolom), másrészt viszont nem; és az egyik probléma meghamisítja a másikat. 8 A végleges változatból Frisch kihagyta a következô passzust: „Nem értek egyet az ön viselkedésével ebben a kérdésben. Én ezen a nyáron gyakran olvastam az ön költeményeit; már a kórházban; aztán újra és újra, mert egy részükkel nehézségeim voltak. Aztán mindig arra gondoltam, hogy rajtam múlik, ha a kommunikáció nem sikerül; nem érzem kompetensnek magam és hallgatok. Ami Herr Blöcker – akit én nem ismerek – errôl ír, nem az én ítéletem, de kísérlet egy ítéletalkotásra. Meg kell engednünk, hogy sokféle ítélet lehetséges.”

506

NV-június.indd 506

2011.06.09. 5:11:52

Nehezemre esik elküldeni egy levelet, amely ahhoz vezethet, hogy ön felad engem, vagy hallgatásba burkolódzik, amely egy igazából még meg sem kezdôdött barátság végét jelentené. [...]” Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Zürich, 1959. november 9. Kedves Paul! Néhány napot Németországban töltöttem, és egy súlyos fejfájással tértem vissza, amely megakadályozott abban, hogy rögtön válaszoljak. És most valami más akadályoz meg a válaszban [...], mégpedig az, hogy tudok arról a levélrôl, amelyet Max írt neked, és emiatt hallatlan szorongás és tanácstalanság kerít hatalmába. Megakadályozhattam volna, hogy a levél elmenjen, de még mindig azt hiszem, hogy ehhez nem lett volna jogom, és most teljes bizonytalanságban élek. Szeretnék visszatalálni a kiindulóponthoz, és szeretném elmondani – mindentôl függetlenül – a véleményemet, de ez újra és újra kicsúszik a kezembôl; nem azért, mert hiányzik belôlem az önállóság, hanem inkább azért, mert az elsô problémát elöntik a késôbbiek. Válaszolt neked Blöcker valamilyen formában, és ha igen, mit? Azt, hogy néha találomra és könnyelmûen meg tud sérteni a maga kritikáival, én is tudom, mert ez velem is megtörtént a második verseskötetem megjelenése után. Hogy ezúttal valami más oka lenne, hogy most az antiszemitizmus mozgatná? A leveled után én is ezt gondoltam, de egyáltalán nem vagyok biztos benne, ezért kérlek, várd meg a válaszát. – De hadd kezdjem valahol máshol: Paul, én gyakran azt gondolom, hogy te egyáltalán nem érzed, hogy milyen csodálat övezi a verseidet, hogy milyen nagy hatást fejtenek ki, hogy csak a hírneved miatt (engedd meg, hogy csak most az egyszer használjam a kifejezést és ne utasítsd vissza mindjárt) kezd el valaki gyalázni, mindenféle módon, és aztán végül van még a motívum nélküli támadás – mintha a szokatlant nem lehetne elviselni, nem lehetne megtûrni. A legszívesebben most azonnal felhívnálak, mindezért, de most viszszariadok a telefonálástól, mert csak röviden beszélgethetnénk, és nem tudom, milyen állapotban találnálak. [...] Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, 1959. november 12. Október 17-én írtam neked, Ingeborg – nagy bajban. Október 23-án, amikor még mindig nem jött válasz, írtam – szintén nagy bajban – Max Frischnek. Aztán, mivel a baj tovább tartott, megpróbáltalak telefonon elérni benneteket – hiába. Megtudtam az újságokból, hogy elutaztál a Gruppe 47 ülésére, és az Alles címû elbeszéléseddel nagy sikert arattál. Ma reggel megjött a leveled, és délután Max Frisch levele. Hogy mit írtál nekem, tudod. Hogy Max Frisch mit írt nekem, szintén tudod. És azt is tudod – vagy inkább: valaha tudtad –, hogy mit próbáltam elmondani a Halálfúgában. Tudod (nem, tudtad, és így most emlékztetnem kell rá), hogy a Halálfúga számomra sírfelirat és sír is. Aki a Halálfúgáról ezt írja, amit ez a Blöcker írt, az sírokat gyaláz. Az én anyámnak is csak ez a sírja van. Max Frisch hiúsággal és becsvággyal gyanúsít; az én bajban fogant soraimra – igen, csak egy sorról volt szó, balgamód azt gondoltam, hogy sok mindent elôfeltételezhetek – különbözô aperçukkel válaszol, és az „írólét” különbözô problémáira vonatkozó sejtésekrôl,

507

NV-június.indd 507

2011.06.09. 5:11:52

így pl. az irodalmi kritikához való viszonyunkról beszél. – Habár azt feltételezem, hogy Max Frisch megôrizte levelének másolatát, egy mondatot mégiscsak idézni szeretnék: „Mert ha ebbôl csak egy szikrányi is van az ön dühében, akkor a haláltábor felidézése – számomra úgy tûnik – nem megengedett és szörnyûséges.” – Ezt írta nekem Max Frisch. Te, Ingeborg pedig, a „hírnevemmel” próbálsz vigasztalni. Bármilyen nehezemre essék is, Ingeborg – és tényleg nehezemre esik –, szeretnélek megkérni arra, hogy ne írj nekem, ne hívj föl, ne küldj nekem könyveket; sem most, sem a következô hónapokban – sokáig ne. És ugyanezt a kérést tolmácsold Max Frischnek is. És kérlek, ne hozz abba a kellemetlen helyzetbe, hogy vissza kelljen küldenem a leveleiteket! Habár még néhány dolog van a szemem elôtt, nem hagyom, hogy ez a levél hoszszabb legyen. Anyámra kell gondolnom. Gise`le-re és a fiamra kell gondolnom. Szívbôl kívánok neked minden jót, Ingeborg! Élj boldogan! Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, 1959. november 17. Aggódom miattad, Ingeborg – de meg kell hogy értsél: a bajban való felsikoltásomat – te nem hallod, már nem magadnál vagy (ahol én gyanítlak), az... irodalomban vagy. És Max Frisch ezt az „esetet” – amely egy felsikoltás volt – irodalmilag érdekessé próbálja tenni... Írj nekem, vagy küldd meg – táviratban – a telefonszámodat. (De ne hívj föl [...].) Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Zürich, 1959. november 18. Szerda dél: Éppen most jött meg az expresszleveled, Istennek hála. Megint lehetséges a lélegzés. Tegnap kétségbeesésemben megpróbáltam Gise`le-nek írni, a levél befejezetlenül fekszik elôttem, nem akarom megzavarni, de most rajtad keresztül egy testvéri érzésre szeretném kérni, egy olyanra, amely a bajodat, a konfliktust le tudja fordítani nekem; a szabadságnélküliségem a levélben, rossz volt, tudom, életképtelen volt. Az utolsó napok itt, a leveled óta – szörnyûek voltak, minden megingott, a szakításhoz közel, mindenki mindenkinek oly sok sebet okozott. De ebbôl kiindulva nem tudok és nem is szabad beszélnem. Magunkról kell beszélnem. Nem szabad, hogy te és én még egyszer elvétsük egymást – ez engem megsemmisítene. Te azt mondod, hogy már nem magamnál vagyok, hanem... az irodalomban! Jaj, hová tévedsz a gondolataidban! Ott vagyok, ahol mindig, gyakran kétségbeesve, de milyen nehéz csak egyetlen embert is a hátamon cipelni, akit az önelpusztítás és a betegség tesznek magányossá. De ennél sokkal többet kellene nyújtanom, és tudom, hogy képes leszek rá. Meg foglak hallani, de te is segíts azzal, hogy meghallasz engem [...]. Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Zürich, 1959. december 21. [...] Paul, valamit még nagyon nyíltan szeretnék kimondani, hogy semmi ne maradjon tisztázatlanul vagy lebegésben. Egy tanácsra gondolok, ami a telefonban nem

508

NV-június.indd 508

2011.06.09. 5:11:52

jutott eszembe – emlékszel? Valamit elôre kell bocsátanom; azzal kezdôdik, hogy Max levelét nem tartottad válaszra érdemesnek, és hogy a sértés, a nekem szóló levélben való elutasításon keresztül, számára továbbra is életben van, még akkor is, ha te és én közben egymás számára megtaláltuk a megváltó szót. Ez számára nem érvényes, hiszen az ô levele volt a kiváltó ok, sôt ez csak mérgezi a gondolatokat, mert úgy néz ki, mintha én csak veled törôdnék, a te bajoddal, a mi kapcsolatunkkal. Akkoriban, az elsô leveled után, és az után a civakodás után, ami köztem és Max között lejátszódott, amikor minden kockán forgott, csak egyvalamit tudtam elérni – hogy mindent hallgatásba burkoljunk (és ebbôl aztán létrejött egy hatalmas nyomasztó csönd). És nemrégen Hildesheimer, átutazóban azt mesélte nekem, hogy Max számodra „gyanús figura”, egyedül voltam ott, és Maxnak semmit sem mondtam róla, de a híradás elborzasztott; nem tudom, mi mást várhatnál tôlem, mint ezt a hallgató elfogadást. A szégyennek összeegyeztethetônek kell lennie azzal a legkisebb elvárással, amit egy velünk élô ember támaszthat. Néha már annyira megzavarodtam, hogy szerettem volna mindent itthagyni, de téged sem akartalak látni, mert úgy gondoltam, hogy kettôtöket csak egyszerre ôrizhetlek meg vagy veszíthetlek el, és csak a lehetetlenséget láttam magam elôtt. De a lehetôségnek léteznie kell, meg kell lennie, bár egyvalaki egyedül ezt nem találhatja meg. Ezért azt hiszem, írnod kellene Maxnak, bármit, de olyan egyértelmûséggel, hogy az világosságot teremtsen. Tudom, hogy számára az a legelviselhetetlenebb, hogy ami köztetek feszül, nekem kellene kihordanom. Paul, én sejtem, hogy milyen szörnyû napokat éltél át, de hogy te sejted-e, hogy itt mi történt – abban gyakran kételkedem. [...] És aztán még a terhek, Frankfurt, az éjszakai és a nappali munkák, hetek óta, két háztartás, segítség nélkül, nem jöhetne súlyosabban minden össze, és az ember sokszor azon csodálkozik, hogy nem esik össze. [...] És most még karácsony is. [...] Végig dolgoznom kell, nem lesz ünnep. A kért levelet Celan sohasem írta meg Frischnek. 1960. január közepén Celan és Bachmann egyszerre tartózkodtak Frankfurtban, de nem találkoztak. Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Zürich, 1959. december 28. Kedves Paul! Köszönöm nektek, neked és Gise`le-nek, hogy karácsonyeste fölhívtatok, nem tudtam sokat mondani, és a francianyelv-tudásom is összezavarodott, de nagyon jó volt, így is. És most jó lenne, ha meg tudnánk nyugodni, mindannyian, és a viszontlátásig minden beszélgetést elhalasztanánk. Néha-néha írni fogok, vagy küldök neked – mihelyt a könyv egy részével készen vagyok – egy-egy kéziratot [...] Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Zürich, 1960. február 19. Kedves Paul! Mindazok után, ami történt, azt hiszem, számunkra nincs többé folytatás. Számomra ez lehetetlennek tûnik. Nagyon nehezemre esik ezt kimondani. Minden jót kívánok neked.

509

NV-június.indd 509

2011.06.09. 5:11:52

Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, 1960. május 19. Írok neked, Ingeborg. Emlékszel még, mit mondtam neked, amikor utoljára láttalak, két évvel ezelôtt Párizsban, egy taxiban, az elutazásod elôtt. Én még emlékszem, Ingeborg. „Ne ülj fel a kalandoknak, Ingeborg” – ezt mondtam neked. Felültél a kalandoknak – és hogy te errôl nem is tudsz... ez a legjobb bizonyíték rá. Te mindent elhiszel azoknak, akik engem gyaláznak, és engem meg sem kérdezel. Mindazt, amit összehazudoznak rólam, te evidenciának tekinted. Engem viszont nem akarsz észrevenni, nem akarsz tudni rólam, nem akarsz megkérdezni. Ingeborg, hol élsz te? – Jön egy ilyen Blöcker nevû figura, jön egy sírgyalázó, én kétségbeesetten írok neked, és nincs egy szavad, egy szótagod sem számomra, miközben az egyik irodalmi konferenciáról rohansz a másikra. [...] És aztán egy nap – nem sorolok fel mindent – kapok egy levelet tôled, amelyben te „mindazok után, ami történt”, felmondod a barátságunkat... Nem szégyelled magad, Ingeborg? Írok neked, Ingeborg. Azért is írok neked, mert el kell mondanom, hogy 24-én Zürichbe jövök, hogy Nelly Sachsot lássam. Tudom, hogy te várod ôt a repülôtéren. Szívesen elkísértelek volna oda – de most azt kellett mondanom Nelly Sachsnak, hogy ez a lehetôség már nem létezik. 1960. május 25–28. között Celan Zürichben tartózkodik, hogy részt vegyen a Nelly Sachs Droste-díjának átvételéhez kapcsolódó ünnepségeken. Bachmann és Celan többször találkoznak, de mindig jelen van Max Frisch és Gise`le Celan-Lestrange. Közvetlenül a találkozások után (május 29-én) Celan ezt írta Frischnek: „Sok minden, tudom sok minden nem akart szavakba bújni, nem engedte magát megragadni. De talán ez volt mindkettônk szerencséje, a kontúrok éles elôtérbe lépésének, amit a pszichológiának [...] köszönhetünk, azt hiszem megvan a maga fonákja: a távolságok, a terek, a dolgok idôben-léte, mindez megszûnik. (A mi beszélgetésünkben megszüntetlen maradt.) Én tényleg azt hiszem, hogy itt van valami, ami mindannyiunk viselkedésében »szerepet játszik«, így vagy úgy szerepet játszik; arra gondolok, amit az önnel folytatott beszélgetésben »objektív démonológiának« neveztem.” [...] Paul Celan Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, 1961. szeptember 27. Kedves Ingeborgom! Sokáig nem írtam, elmulasztottam a születésnapodra gratulálni, megköszönni a könyveket. – Engedd, hogy most bepótoljam. Minden, minden jót neked! Én azt mondtam magamnak – és most Max Frischnek is elmondom – hogy az, ami közénk lépett, csak egy félreértés lehet, talán nehezen helyrehozható, de mégiscsak az. Próbáljuk meg közösen eltüntetni a világból. Én hiszek a beszélgetésekben, Ingeborg. Beszéljünk egymással – ezt fogom kérni Max Frischtôl is.

510

NV-június.indd 510

2011.06.09. 5:11:52

Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, 1961. szeptember 27-e után (el nem küldött levél) Néhány perccel ezelôtt telefonáltunk – de engedd meg, hogy elôször mégis a leveledre próbáljak válaszolni. Nem tudom, hogy valóban félreértés-e, ami közénk lépett, olyasmi, aminek szüksége van a felvilágosításra. Én másképp érzem: a hallgatás becsapódásai, a legegyszerûbb reakciók elmaradásai, teljesen tanácstalanná tesz, mert csak gyanúkat tudok megfogalmazni. De ezekkel mindig eltévedek, és aztán megint csak azt hallom tôled – mint most is –, hogy milyen rosszul vagy, és olyan tehetetlen maradok, mint a hallgatásban, és nem tudom, hogy találhatnék ki ebbôl, és nem tudom, hogy lehetnék megint élô-eleven ember. Néha úgy gondolom, hogy nagyon is pontosan ismerem az okokat, az elmúlt évek szörnyû dolgait és eseményeit, amelyeket nem értek, még ma sem, amelyekrôl megpróbálok megfeledkezni, mert nem akarok tudomást venni róluk, mert nem akarom elhinni, hogy te tetted, mondtad, írtad ôket. Most is megijedtem, amikor azt mondtad a telefonba, hogy bocsánatot kell kérned valamiért, nem tudom, mire célzol ezzel, és már megint rosszul érzem magam, és nem azért, mert valami elronthatja a hangulatomat, hanem azért, mert érzem, hogy minden bátorságomat elvesztem egy olyan barátságban, amely túlmegy az együttérzéseken és a kívánságokon. Ezek az érzések számodra nem elegendôk és számomra sem lehetnek azok. Kedves Paul, talán ez megint nem a megfelelô idô, a nehezen kimondható kimondására, de nincs olyan, hogy megfelelô idô, mert egyébként már régen túlestem volna rajta. Én tényleg azt gondolom, hogy a legnagyobb szerencsétlenség benned magadban van. Az a szánalmasság, ami kívülrôl jön – és nem kell bizonygatnod, hogy ez így van, mert nagyjából én is tisztában vagyok vele – ugyan mérgezô, de ezt ki lehet bírni, kibírhatónak kell lennie. Csak rajtad múlik, hogy nézel szembe vele; te is látod, hogy minden magyarázat, minden erôbedobás – bármilyen helyénvaló is legyen – a benned lévô szerencsétlenséget nem csökkentette. Ha beszélni hallak, az az érzésem, mintha minden ugyanúgy lenne, mint ahogy egy évvel ezelôtt volt, mintha neked semmit se számítana a sok ember erôfeszítése; mintha csak a másik számítana: a szenny, a gúny és a butaság. Sorra elveszted a barátaidat is, mert az emberek azt érzik, hogy neked a fenntartásaik és az ellenvetéseik semmit sem számítanak. A fenntartások és az ellenvetések persze nagyobb bajt okozhatnak, mint az egyetértés, de néha mégis hasznosabbak, ha nem másért, akkor azért, mert az ember utána inkább rájöhet, mint a többiek, hogy hol is van a hiba. De hagyjuk a többieket. Az életemben elszenvedett igazságtalanságok és sértések közül számomra azok a legszörnyûbbek, amiket te okoztál nekem. Már csak azért is, mert nem tudok rájuk megvetéssel vagy közömbösséggel reagálni, mert nem tudok védekezni ellenük, mert az irántad való aggodalmam mindig túlzottan erôs, és engem védtelenné tesz. Kétségtelen, hogy számodra most egészen más dolgokról van szó, de számomra [...] a kapcsolatunk a legfontosabb, a többirôl csak ezután érdemes beszélni. Te azt mondod, nem akarsz elveszíteni minket, de nekem ezt így kell lefordítanom: „engem nem akarsz elveszíteni”. A Maxhoz való viszonyod meglehetôsen felületes; nélkülem valószínûleg sohasem ismerkedtetek volna meg, vagy más feltevésekkel, amelyeknek én több esélyt adok, mint az általam teremtett feltételeknek. És most azt kérdezem magamtól: ki vagyok neked, ki vagyok neked annyi év után? Egy fantom vagy egy valóság, amely már nem felel meg a fantomnak? Mert velem nagyon sok minden történt, és szeretnék az lenni, aki ma vagyok – és vajon elfogadsz-e ma engem? Ezt nem tudom, és ez kétség-

511

NV-június.indd 511

2011.06.09. 5:11:52

beesésbe kerget. Wuppertal után egy pillanatig hittem ebben a Mában, te engem és én téged megerôsítettelek egy új életben, én elfogadtalak, nemcsak Gise`le-lel, hanem az új céljaiddal, szenvedéseiddel, boldogságlehetôségeiddel együtt, amelyek számodra az utánam való idôben megnyíltak. [...] Én [egykor] azt mondtam neked, hogy könnyû dolgod van velem; és habár ez igaz, de az is igaz, hogy nehezebb dolgod lesz velem, mint bárki mással lenne. Boldog vagyok, ha elém jössz az Hotel de Louvre-ban, ha vidám és felszabadult vagy, mindent elfelejtek és örülök neki, hogy vidám vagy, hogy vidám tudsz lenni. Sokat gondolok Gise`le-re, ha nem is adatott meg nekem, hogy ezt hangosan kimondjam, de valóban gondolok rá, és csodálom a nagyságát és az állhatatosságát, ami belôled mindig is hiányzott. Ezt meg kell bocsátanod nekem: az ô önmegtagadása, szép büszkesége és türelme számomra értékesebbnek tûnik, mint a te örökös panaszkodásod. [...]

¡

Ingeborg Bachmann Paul Celanhoz, Bázel, 1961. október 24. Kedves Paulom! Minden, szinte minden este megpróbáltam továbbírni a hosszú levelet. De most nem tudom elküldeni, mert túl sok minden szorult bele. Inkább szeretném magammal hozni Párizsba, és a beszélgetésben szeretném kiegészíteni, és szeretném, ha te is kiegészítenéd. Hogy világossá váljon az, ami egyedül rád és rám tartozik. Félreértéseket – amelyekrôl te beszélsz – én nem látok. Csak azt hittem, nem tetszettek a könyveim. Ingeborg Bachmann és Max Frisch Gise`le Celan-Lestrange-hoz és Paul Celanhoz, Róma, 1961. december. Kedves Gise`le, kedves Paul! Kívánunk nektek szép karácsonyt, és egy jó, jobb idôt! 1962 ôszén felbomlik Bachmann és Frisch kapcsolata; ettôl kezdve Bachmann súlyos pszichés problémákkal küzd. 1962 végén öngyilkossági kísérletet követ el; ettôl kezdve pszichiátriai kezelés alatt áll, számos hosszab-rövidebb kórházi tartózkodás. 1963 tavasza és 1965 vége között Berlinben, utána Rómában él. Celan 1962 végén/1963 elején kerül pszichiátriai kezelésbe, két gyilkossági kísérlete volt a felesége ellen: 1965. november 24-én és 1967. január 30-án. Gise`le Celan-Lestrange Ingeborg Bachmannhoz, Párizs, 1970. május 10. Kedves Ingeborg! Nem tudom, eljut-e önhöz a levelem. Gondolom, már hallotta a szörnyû hírt. De mégis szerettem volna megírni önnek. Április 16-án csütörtökön, a fiam – aki most is Paullal volt vacsorázni – észrevette, hogy megint rosszul, nagyon rosszul van. Én aztán vasárnapig, április 19-ig, mindennap felhívtam; a barátok, akik megpróbálták elérni, csak azt erôsítették meg, hogy megint válságban van. A vasárnapról hétfôre, a 19-rôl 20-ra virradó éjjel elhagyta a lakását, hogy már soha többé ne térjen vissza. Két héten keresztül mindenhol kerestem, de nem volt esélyem, hogy élve rátaláljak. Május elsején megtalálta a rendôrség, tehát majdnem két héttel a rettenetes lépése után. Engem errôl csak május 4-én értesítettek.

512

NV-június.indd 512

2011.06.09. 5:11:53

Paul a Szajnába vetette magát. A legnévtelenebb és a legmagányosabb halált választotta. Mit mondhatnék mást, Ingeborg. Nem tudtam segíteni rajta, pedig nagyon szerettem volna. [...] Ingeborg Bachmann: Malina: „A hercegnô elvesztette hatalmát, sokszor fogságba esett, mert nem küzdött, de a hunok öreg királyának vagy az avarok öreg királyának sem akart asszonya lenni. Zsákmányként tartották fogva, és sok vörös és kék lovassal ôriztették. És mivel a hercegnô igazi hercegnô volt, inkább választotta volna a halált, mintsem hogy egy öreg királyhoz adják [...] / Késô éjjel [a hercegnô] egy hangot vélt hallani, amely énekelt és nem beszélt, suttogott és álomba ringatott, és aztán ez a hang már nem idegeneknek énekelt, hanem csakis neki és olyan nyelven, amely megbabonázta és amelybôl egy szót sem értett. Mégis tudta, hogy a hang egyedül neki szól és ôt hívja. A hercegnônek nem kellett értenie a szavakat. Megbûvölve állt föl, és nyitotta ki sátrát, Ázsia végtelen sötét egét látta, és az elsô csillagról, amelyet megpillantott, csillagpor hullt alá. A hang, amely felé hatolt, azt mondta, kívánhat valamit, és ô teljes szívébôl kívánta. Hirtelen megpillantott maga elôtt egy hosszú, fekete köpenybe burkolt idegent, aki nem tartozott a vörös és a kék lovagok közé, arcát az éjszakába rejtette, s bár a hercegnô nem láthatta, tudta, hogy az idegen ôt siratta, ôérte dalolt reménnyel telve, soha nem hallott hangon, és azért jött, hogy ôt megszabadítsa. Az idegen az ô hollófekete paripájának gyeplôjét tartotta, és a hercegnô lassan mozgó ajkakkal azt kérdezte: Ki vagy? Hogy hívnak, megmentôm? Hogy köszönhetném meg? Az pedig két ujját ajkára helyezte, ezzel adva tudtára a hercegnônek, hogy hallgasson [...].”9 Ingeborg Bachmann 1973. október 17-én halt meg, egy súlyos lakástüzet követôen, egy római klinikán. Az alkoholizmusa és a gyógyszerfüggôsége minden bizonnyal amúgy is a korai halálhoz vezetett volna.

INGEBORG BACHMANN

Enigma Nem jön semmi már. Nem lesz többé tavasz. Ezeréves kalendáriumok jövendölik mindenkinek. De nyár sem, és ami jó nevû mint a „nyárias” – semmi nem jön már.

9

Pete Nóra fordítása.

513

NV-június.indd 513

2011.06.09. 5:11:53

Nem szabad sírnod, mondja egy ének. Amúgy senki nem szól.10 10

Bartha Judit és Weiss János fordítása.

Marc Chagall: A temetô kapuja. (Georges Pompidou Központ, Párizs)

NV-június.indd 514

2011.06.09. 5:11:53

ROBERT PFALLER

Az apagyilkosság parazitái (Az interpasszivitás Dosztojevszkijnél)1

I Dosztojevszkij A Karamazov testvérek címû regényében van egy jelenet, amely különösen magára vonta Sigmund Freud figyelmét. Abban a pillanatban, amikor a testvérek egyike, Dmitrij, késznek mutatkozik arra, hogy megölje apját, Fjodort, a közvetítôként fellépô hivatali ember, a sztarec Zoszima szokatlan, minden várakozásnak ellentmondó jelet ad: olyan mélyen hajol meg Dmitrij lába elôtt, hogy a feje a földet érinti. Freud a sztarec Zoszima eme szokatlan viselkedését úgy magyarázza, hogy a bûnözô „számára majdnem olyan, mint a megváltó”.2 Mintha Dmitrij magára venne egy bûnt, amelyet egyébként másoknak kellett volna elkövetniük, Freud szó szerint ezt írja: „Már nem kell gyilkolni, miután ô már gyilkolt, és ezért köszönettel tartozunk neki, hiszen különben nekünk kellene gyilkolnunk. Ez nem pusztán jóságos szimpátia, hanem azonosulás a hasonló gyilkos indítattás alapján – voltaképpen egy kissé elcsúsztatott narcizmus.”3 Hogy ez Dosztojevszkij szövegének korrekt interpretációja-e, azzal itt nem szeretnék foglalkozni. Freud gondolata azonban szerintem figyelemre méltó. Azt mondja ugyanis, hogy valaki profitálhat abból, ha másvalaki megöli az apját. Ha valaki megöli az apját, akkor az embernek magának nem kell megölnie a sajátját. (És ez még akkor is így van, ha az illetô egészen véletlenül a gyilkos testvére.) Az ember így az „apagyilkosság parazitájává” válhat. Vagyis az apa meggyilkolása tekintetében kimondhatjuk: az ember egy másik embernek köszönhetôen élhet és gyilkolhat. Ez számomra nagyon érdekes meggondolásnak tûnik fel. De azt a kérdést mindenesetre fel kell vetnünk, hogy Freud elméleti fogalmai, az azonosulás és az eltolt narcizmus képesek-e megmagyarázni ezt a különös lehetôséget. Vagyis e fogalmak alkalmasak-e e speciális viszony és különös folyamat leírására, amelyet Freud oly világosan felismert. Véleményem szerint e két fogalom egyike sem alkalmas arra, hogy megragadja ezt a jelenséget. Sôt a helyzet még rosszabb: ez a két fogalom nem is illeszkedik egymáshoz. Az egyik nem képes megragadni a másikat. Mert az azonosulás alapvetôen azt jelenti, hogy adott például egy nagy sportoló, és egy másik ember, amennyiben azonosul vele, maga is nagy sportolóvá válik. De itt nem ez a helyzet. Ahogy láttuk, az a körülmény, hogy az egyik ember gyilkos lesz, a másikat nem indítja arra, hogy maga is azzá váljék. Éppen ellenkezôleg: a gyilkos lehetôvé teszi számára, hogy ô ne legyen gyilkos. Ahogy az azonosulás fogalma, úgy az eltolt narcizmus is elhibázza azt, amirôl itt

1 A fordítás alapjául szolgált: Robert Pfaller: Die Parasiten des Vatermordes. Interpassivität bei Dostojewsky, in: uô: Ästhetik der Interpassivität. Philo Fine Arts, Hamburg, 2008. 130–135. 2 Sigmund Freud: Dosztojevszkij és az apagyilkosság, in: uô: Mûvészeti írások. Filum Kiadó, é. n. 298. 3 Uo.

515

NV-június.indd 515

2011.06.09. 5:11:54

szó van. Az igaz – Freud ezt bizonyította –, hogy a narcizmust el lehet tolni, vagyis: a saját narcizmusunkat továbbadhatjuk valaki másnak. Az összes szeretetre méltó tulajdonságunkat átadhatjuk valaki másnak – azokat a tulajdonságokat, amelyek miatt a narcizmusban önmagunkat szeretjük. Ebben az értelemben mondhatjuk egy másik személynek: „az én bébim vagy”. De ebben az esetben – Freud feltételezésével ellentétben – nem az azonosuláshoz jutunk el, hanem a szerelemhez. A saját narcizmusunkat eltolni annyit jelent, mint a másik embert a szeretetünk tárgyává tenni. A másikban azt az ideális önképet szeretjük, amelyrôl – amióta legyôztük a narcizmust – elhatároztuk, hogy nem keressük többé magunkban. Ha a másikat szeretjük, képessé leszünk arra, hogy a legpompásabb javakat átengedjük neki. A szeretetben – írja Freud – az én „elszegényedik”, a másik javára. De itt nem errôl van szó. Ha valaki másnak engedjük át az apa meggyilkolását, akkor az nem a másik iránti szeretetbôl fakad. Ez nem adomány annak, akit az ember jobban szeret önmagánál. Az én itt nem a másik kedvéért szegényedik el. A másik itt teljesen jelentéktelen. Ez lehet bárki, sôt még egy idegen is. Amirôl itt szó van, az csak annyi, hogy elvégeznek egy bizonyos feladatot, és tulajdonképpen mindegy is, hogy ki teszi. A fontos az, hogy valaki más legyen és nem mi magunk. A feladat, amit el kell végezni, speciális: nem a hozzá kapcsolódó munka, hanem a hozzá kapcsolódó élvezet. Ön azt kívánja magának, hogy a másik az ön helyében tegye azt, amit ön is szeretne megtenni, például ön azt szeretné, hogy a másik ön helyett igya meg a sört. És ön ezt még a saját sörivásával szemben is elônyben részesíti. Jobb, ha a másik ön helyett elvégzi az élvezési feladatot, mintha önnek magának kellene elvégeznie. Ez különös beállítottságnak tûnik, egy olyan nagyvonalúságnak, amely nem ismeri az irigységet. Az irigységnek ez a hiánya azonban nem a szeretet feltételére épül. De milyen más feltétel teszi lehetôvé ezt a viselkedést? Mi más által kívánhatnánk azt, hogy a másik helyettünk élvezzen?

II Miért akarjuk egyáltalán, hogy a másik helyettünk élvezzen? Miért részesítjük elônyben, hogy valaki más által éljünk, ahelyett, hogy közvetlenül és magunk élveznénk? Szerencsénkre ennek a struktúrának van neve: interpasszivitás. Interpasszivitásról akkor beszélhetünk, ha valaki elônyben részesíti, hogy a maga élvezetét (a maga passzivitását) valaki másra ruházza át, ahelyett, hogy ô maga élvezne. Ezért az, amit Freud az eltolt narcizmus fogalmával próbál megragadni, adekvátabban visszaadható a delegált élvezet kifejezésével. Az emberek, akik ily módon az élvezetüket valamilyen ágensre ruházzák át, interpasszív szubjektumoknak nevezhetôk. A helyettesítôik számukra mint interpasszív médiumok jelennek meg. Az átruházás azáltal játszódik le, hogy úgy teszünk mintha. Egy ágens segítségével létrehozunk valamilyen látszatot: az élvezési aktus egy kis megjelenítése lehetôvé teszi számunkra, hogy lemondjunk az élvezetrôl. Az interpasszivitásban az élvezetünk szimbolikus ábrázolását hozzuk létre anélkül, hogy valóban élveznénk. Egy valós aktust tételezünk, amennyiben úgy teszünk, mintha. Ez eléggé érdekes a bûn kérdésére vonatkoztatva, ahogy azt Freud kidolgozta. Mert amennyiben csak egy látszatot hozunk létre, ahelyett, hogy a feladatot valóban megoldanánk, egy belsô úrtól, a felettes éntôl

516

NV-június.indd 516

2011.06.09. 5:11:54

áttérünk egy külsô autoritáshoz. A szubjektum teljesen naiv megfigyelô, akit a puszta szemügyre vétel kielégít, és már nem tud különbséget tenni egy mûködésben lévô fénymásoló gép és egy olvasó értelmiségi között. A felettes én tirannikus úr, aki despotikus módon ránk parancsolja az élvezetet. Ezt mondja: „csináld azt, amit szeretnél!”, „ígyál, minden korlát nélkül!”, „nézzél végtelenül tévét!”, „öld meg az apádat!” stb. stb. És a felettes én – ahogy Freud bizonyította – a gonosz céljainkért legalább annyira büntet, mint a gonosztetteinkért. A naiv megfigyelô ezzel szemben mérsékeltebb elvárásokkal rendelkezô autoritás. Megelégszik a puszta látszattal, a minthával. És a szándékokat nem is tudja észlelni. A látszat rendjében, pl. az udvariasságban, éppúgy mint a színházban vagy a táncban, a bûn kérdése nem játszik szerepet. Csak az számít, hogy hogyan néztek ki a dolgok, és nem az, hogy hogyan akarták ôket. Ez a döntô felfedezés Freud Dosztojevszkij-értelmezésében: ha úgy teszünk mintha, a valóságos tevékenységet elhagyhatjuk – és mégsem válunk bûnössé. Úgy tehetünk, mintha tévét néznénk, és ennyi elég is. Sôt még úgy is tehetünk, mintha megölnénk apánkat, és a valóságban ezt nem kell megtennünk. És mégsem lehet bûnösnek kimondani valakit, aki ezt nem tette meg. Úgy tenni, mintha, lehetôvé teszi számunkra, hogy áthúzzuk a bûnösségre vonatkozó kérdést – és ennek következtében a kultúrában való rossz közérzet egészét. Mert ez a rossz közérzet a felettes én által életre hívott bûntudatra épül. WEISS JÁNOS fordítása

Ivan Gavris: Hegedû. (Kovalenko Szépmûvészeti Múzeum, Krasznodarszk)

NV-június.indd 517

2011.06.09. 5:11:54

BOZÓK FERENC

A pravoszláv Dosztojevszkij

E sorok szerzôje magyartanár és katolikus szerzetes, így önmagától adódik, hogy szépirodalmi olvasmányaiban fogékony egy-egy regény, novella, vers vagy más alkotás vallási és liturgikus vonatkozásaira, tartalmaira. Régi tervét valósítja meg ezzel a kiseszszével, hisz a Dosztojevszkij-regények liturgikus vonatkozásait régóta figyeli. Szögezzük le: Dosztojevszkij pravoszláv hívônek vallotta magát, ezért nem külsô szemlélôként illeszti regényeibe a pravoszláv egyház liturgikus cselekedeteit. Forradalmárnak indult, de élete végén a cárizmust és a pravoszláv egyházat vallotta helyes életvezetô elvnek, persze egyfajta szakralizált és idealizált, tehát utópisztikus cárizmust és pravoszláviát. Vitathatatlan, hogy Isten és Sátán, erény és bûn, egyszóval a transzcendens dimenzió szinte minden Dosztojevszkij-regényben számottevôen jelen van. Laziczius Gyula írja a Dosztojevszkij fejlôdése címû, a Nyugat 1928. 23. számában megjelent tanulmányában a következô megállapítást: „Dosztojevszkij vallása pravoszláv kereszténység, nemcsak a Biblián épül, hanem azokon a tradíciókon is, amelyeket a pravoszlávia évszázadokon át táplált. Dosztojevszkij nemcsak a bibliai textusokban mozog otthonosan, hanem a keleti kereszténység irodalmában is, és néha hosszú fejezeteken keresztül utat enged egyháza feltámasztott irodalmának.” Dosztojevszkij számos regényében központi kérdés Isten léte és az Istenhez való viszonyulás lehetôségei, módozatai. Íme egy párbeszéd az Ördögök címû regénybôl: „– Hisz-e maga Istenben vagy sem? – Hiszek Oroszországban és hiszek az ô pravoszláviájában. Hiszek Krisztus testében. Hiszem, hogy úton van az új kinyilatkoztatás Oroszország felé… Hiszem! – De hisz-e Istenben? Az Istenben? – Én… én… majd hiszek Istenben is.” Dosztojevszkij sem a hitet, sem az ateizmust nem értékelte akkor, ha készen kapott sémákban és vulgárisan kínálták. A hitért való küzdelmet egyfajta emberi alaptettnek, egzisztenciális alapnak tekintette. Gyûlöletes volt számára a könnyû kézzel átvett, ki nem szenvedett ateizmus is. A kényelmes hitet és a kényelmes ateizmust egyaránt a lelki restség kategóriájába sorolta. Azt vallotta, hogy aki meggyôzôdéses és tudományos ateista, az a tökéletes hit utolsó elôtti fokán áll. Mint regényeiben gyakran kiderül, Dosztojevszkij világától nem volt idegen az ortodox vallás és fôként a liturgia, s talán segítette is valamelyest megszenvedett, kiküzdött hitében a szertartások misztikája. A legtöbb liturgikus vonatkozás talán A Karamazov testvérek címû regényében van.* „Anyám engem egyedül elvitt a templomba nagyhét hétfôjén, misére. Derûs nap volt, úgy emlékszem rá, mintha most látnám, hogyan szállt fel a tömjén a füstölôbôl és csendesen felfelé emelkedett, odafenn a kupolában pedig egy keskeny ablakon át beáradtak * Az idézetek, ha külön nem jelzem, ebbôl a regénybôl valók (a szerzô).

518

NV-június.indd 518

2011.06.09. 5:11:54

ránk a templomba Isten sugarai, s a hullámokban felszálló tömjénfüst szinte beléjük olvadt. A templom közepére kilépett egy ifjú, egy nagy könyvvel, rátette a pulpitusra, fellapozta és olvasni kezdett.” Ezek egy kicsi gyermek elsô benyomásai a pravoszláv liturgiáról. Mit láthatott, mit tapasztalhatott ez a gyermek, és mennyire hiteles a regényrészlet liturgikus szempontból vizsgálva? Az egyenlô szárú görög kereszt alakú pravoszláv templomépület a maga szimmetrikus voltában egyfajta statikus harmóniát sugall a templomba belépôknek. A homorú félgömb alakú falak vetítôlencséhez hasonlóan helyezik a szakrális tér közepére a rajtuk lévô ábrákat. A centrális kupola égboltozatformát mutat, rajta a szigorú Pantokrator, a világ uraként ábrázolt Krisztus. Ez a templom domináns képe, az egész liturgikus tér felett uralkodik. Az oltárfal hajlatában, az apszisban ábrázolt fôpapok úgy állnak, mintha a liturgia résztvevôi volnának, akik körbeállják a templomoltárt, mintha az örök mennyei liturgiát végeznék. Az ortodox templombelsôk kihasználják az öszszes fényjáték adta lehetôséget. A kívülrôl beszûrôdô fények egyenletesek. A rengeteg gyertya és a hatalmas csillár mint megannyi mécses lobog az ég felé. A templom tetejének aranyozott hagymakupolái szintén az ég felé törô lángnyelveket stilizálják. Az ég felé törô lángok és tömjénfüst a keresztények „magasba emelt” lelkét és magasba szálló imádságát jelentik. Az idézett regényrészlet említ egy fiatalembert, aki egy nagy könyvet vitt. Ô a diakónus. Jellegzetes liturgikus öltözéke az orárion. A nagy könyv, amelybôl az ifjú diakónus olvasott, a tizenkét kötetes Minea egyik kötete volt, mert Dosztojevszkij utána egy ótestamentumi részletet ír le. A Minea az ótestamentumi perikópákat is tartalmazza. Az Újtestamentum könyveit más könyvekbôl, a négy evangéliumot tartalmazó Evangéliumos könyvbôl és az Apostolok cselekedeteit tartalmazó Apostolból olvassák a pravoszláv diakónusok. A regényrészlet említi a füstölôt is, mely három láncon függ, általában rézbôl készült, benne parázs van. Egy másik Dosztojevszkij-mûben, a Feljegyzések a holtak házából címû regényben egy olyan részletet olvashatunk, ahol nem diakónus, hanem pap a liturgiát végzô személy. Egy tábori istentiszteleti liturgiát említ: „A barakk közepére asztalt állítottak, letakarták tiszta szôttessel, ikont tettek rá és meggyújtották a mécsest. Megérkezett a pap a kereszttel és a szenteltvízzel… imádkozott és énekelt az ikon elôtt.” A pap jellegzetes liturgikus öltözéke az epitrachilion, melyet Dosztojevszkij konkrétan meg is nevez A Karamazov testvérek egyik részletében: „A sztarec feltette az epitrachiliont, és megáldotta a körülötte szorongó asszonyokat.” Dosztojevszkij említi a tábori asztalra állított ikont is, mely tábori körülmények között az ikonosztaziont, képfalat kénytelen pótolni. Az ikon lényegesen több, mint mûtárgy vagy kegyeleti segédeszköz. Festménybe foglalt hit és imádság. Az ikonokon szereplô képek a nyugati keresztények szemével nézve meglehetôsen furcsák. Ady Endre A pócsi Mária címû versében „fancsalinak” nevezi a román mócok Mária-ikonját. Ezeken az ikonokon minden apróságnak nagy jelentôsége van. Az ikonok merevsége és statikussága az idôntúliságot, a „kimerevített idôt”, az örökkévalóságot jelentik. Az ikon képe az emberi test feltámadás utáni, megdicsôült állapotát ábrázolja. A szentek arca és alakja szándékosan nyújtott, hosszított és spirituálisan finom. Nyugalom és mozdulatlanság. Ez az ikonkészítés két meghatározó alapelve. A fény és a fehér szín a Mennyországot, az aranyozás az isteni kegyelmet jelöli. Az ikonokon a gyermek Jézusnak gyermeki teste, de felnôtt arca van, ez a második isteni személy idôntúliságát, örökkévalóságát és istenfiúságát hivatott kifejezni. Az ikon elôtt mécsest gyújtanak, ezt oroszul lampadának nevezik. A pap áldó kereszttel jön a liturgiára, szenteltvizet hint,

519

NV-június.indd 519

2011.06.09. 5:11:54

majd énekel az ikon elôtt. A pravoszláv liturgikus énekek három könyvben találhatók, a Tródionban, a Pendikosztárionban és az Oktoichoszban. A regény kontextusa alapján karácsonyról van szó, így a pap az Oktoichoszból énekel. Az Oktoichosz elnevezésben ott van a nyolcas szám, mely arra utal, hogy a VIII. században az ortodox liturgiában egy nyolc alapskálából álló énekrendszer alakult ki, elsôsorban Damaszkuszi Szent János szintetizáló munkájának köszönhetôen. A Karamazov testvérek plasztikusan ábrázolja a XIX. századi orosz szerzetesség néhány jellegzetességét. Dosztojevszkij így próbál rávilágítani a szerzetesség spirituális jellegzetességeire, szerepére: „Egészen más a szerzetes útja. Mások nevetnek az engedelmességen, a böjtön és az imán, pedig ez jelenti az igazi szabadsághoz vezetô utat: elvetem magamtól az oktalan és felesleges szükségleteket, engedelmességgel csendesítem és ostorozom önzô és büszke akaratomat, s így elérem Isten segítségével a szellem szabadságát és vele a lelki vidámságot.” Az orosz szerzetesség alapítója Radonyezsi Szent Szergij volt, aki a XIII. században élt és sokat remetéskedett a Moszkva környéki erdôkben. Dosztojevszkij azonban egy újjászületôben lévô XIX. századi orosz egyház viszonyait szemlélhette és az egyházi reform kiemelkedô alakját, Paiszij Velicskovszkij Athosz-hegyi szerzetest A Karamazov testvérekben név szerint is említi. A Velicskovszkij munkássága nyomán kibontakozó reformmozgalom, afféle orosz „Cluny” a sztarecjelenséget hozta magával, melyrôl, és az egyházreform lényegérôl Dosztojevszkij kellô tájékozottsággal ír: „A sztarecség nálunk, az orosz kolostorokban nemrégen jelent meg, még száz éve sincs, míg a pravoszláv keleten, különösen Sianiában és Athoszban már jóval több, mint ezer éve létezik. Azt állítják, hogy a régi idôkben Oroszországban is volt sztarecség, kellett lennie, de az országra szakadó bajok, tatárdúlások, zavargások, továbbá Konstantinápoly meghódítása után a Kelettel való addigi kapcsolatok megszakadása után ez az intézmény nálunk feledésbe merült, és a sztarecek eltûntek. A múlt század végén született meg újra egy nagy aszkéta, Paiszij Velicskovszkij és tanítványai által.” Dosztojevszkij azonban nemcsak egyháztörténeti szempontból ír a sztarecekrôl, hanem spirituális állásfoglalás formájában is: „Mi tehát a sztarec? A sztarec az az ember, aki a lelkedet, akaratodat a maga lelkébe, a maga akaratába olvasztja. Ha sztarecet választasz, lemondasz akaratodról és teljes engedelmességgel, teljes önmegtagadással átengeded neki. A sztareceknek bizonyos esetekben mérhetetlen és elképzelhetetlen hatalom adatott. Ez az oka, hogy sok kolostorunkban eleinte szinte üldözték ezt az intézményt. A nép azonban mindjárt nagyra tartotta a sztareceket. Kolostorunk sztareceihez például egyformán tódultak az egyszerû emberek és a legnevesebbek, hogy térden állva elôttük megvallják kétségeiket, bûneiket, szenvedéseiket, és tanácsot, útmutatást kérjenek.” A sztarec életállapotába igyekszik helyezkedni az író is, abban a gesztusban, ahogyan szenvedô regényalakjaival szemben nem a szószék magasából foglal állást, hanem „sztarecesen” melléjük állva követi ôket útjukon. Bahtyin írja a naplójában, hogy „a magasból beszélôk, a papok, a próféták, bírák, tanítók, pátriárkák diktatórikus mûfajai eltûntek. Utódjuk a mindegyiküket helyettesítô író, egyszerûen csak az író, aki mindegyikük stílusát örökölte.” Igen ám, de Dosztojevszkij, az író leszállt a szószékrôl és társul szegôdött szenvedô regényalakjai mellé. Szándékosan nem térek ki A Karamazov testvérekben szereplô sztarecekre, a regény sztarecszereplôinek jellemzésére. Egyrészt azért nem, mert ezekkel a regényalakokkal, fôként Zoszimával már sokan foglalkoztak elôttem, Aljosáról, Zoszima sztarec

520

NV-június.indd 520

2011.06.09. 5:11:55

tanítványáról pedig magam is írtam a Tükörkrisztus címû, 2009-ben megjelent esszékötetemben, Dosztojevszkij etikai problémaérzékenységérôl „A Karamazov testvérek olvasása közben” címû esszémben. Felhívom azonban a figyelmet Havasi Ágnes Dosztojevszkij szentjei címû tanulmánykötetére, melyben a szerzô külön fejezeteket szentel a sztarectípusoknak, Zoszimának, Tyihonnak és Makarnak. Dosztojevszkij igazi ideálja a sztarec, az intézménytôl és kapcsolati hálóktól mentes szerzetes, kinek életbölcsessége éppen megszenvedett hitébôl és a reális életbôl merített valóságos tapasztalataiból ered. Olyan sztarecet tekint példaértékûnek, akihez az emberek önként mennek, aki közvetlen beszélgetésekkel, személyes életpéldával és profetikus tettek által hat az emberekre. A leghíresebb sztarec talán Szárovi Szent Szerafim volt, aki 1833-ban halt meg és csak harminc év remeteség után mert vállalkozni az ôt felkeresôk lelki vezetésére. Szerafim halála után az ô szolgálatát az optinai szerzetesek folytatták. Optinát Dosztojevszkij is említi mint virágzó szerzetesközpontot. Köztudott, hogy Dosztojevszkij, Gogol és Tolsztoj is többször elzarándokoltak Optinába és nagyon megihlette ôket ez a „szerzetesoázis”. A Dosztojevszkij regényeiben szereplô utalások liturgikus eseményekre, szerzetességre, egyházi életre nemcsak személyes tapasztalaton alapulnak, hanem személyes spirituális ihletettségen is. Erre engednek következtetni Dosztojevszkij zarándoklatai, valamint a vallásról, vallási kérdésekrôl szóló számos nyilatkozata és írása.

Ljubov Popova: Futurista. (Szépmûvészeti Múzeum, Tula)

NV-június.indd 521

2011.06.09. 5:11:55

´´RINSZKY ILDIKÓ LO

Persona Gwenaëlle Aubry: Personne (Persona)

A Personne Gwenaëlle Aubry ötödik regénye, mely 2009-ben Femina-díjas lett Franciaországban. A sokjelentésû címet nehéz magyarul visszaadni. Elsô ránézésre egyszerre van benne a „senki” és a „valaki”, egy személy (une personne). A könyvben az elbeszélô megadja a cím harmadik lehetséges értelmezését is, mely szorosan összefügg az elôzô kettôvel, s egyúttal a 26 részre tagolt könyv kulcsszava lehet: personne = persona, maszk. Az ábécérendbe szedett fejezetekbôl drámai sors bontakozik ki az olvasó elôtt: egy francia középosztályból származó apáé, akinek induláskor mindene megvan ahhoz, hogy a családi hagyományoknak megfelelô pályát fusson be, jogász lesz, szakmája elismert képviselôje, egyetemi oktató, családot alapít, két egészséges lánya születik. S aztán a felszínen sokáig nem látható repedésekbôl egyszer csak bekövetkezik az a törés, mely áthidalhatatlan szakadékot teremt az apa világa és a hétköznapi világ között. Furcsa viselkedészavarait a pszichiátriai szakirodalom a bipoláris szindróma tünetegyüttesével írja le. Az apa egyre kevésbé képes betölteni hivatását, ellátni a rá osztott, korábban önként vállalt szerepeket, bár kétségbeesetten próbál visszatalálni a normális életbe. Történetét, mely jóvátehetetlenül töredékes marad, két szemszögbôl ismerhetjük meg: a regény 26 fejezetét a nagyobbik lány beszéli el, az ô hangja szólal meg egyes szám elsô személyben. Saját mûve írása közben azonban felhasználja azt a szöveget is, amelyet apja kezdett írni nem sokkal halála elôtt, amikor újra megpróbált helyet találni magának a kórházon kívüli világban, a „Bölcs” álarcát magára öltve a „Bolondé” helyett. A 26 fejezet az apa játékból vagy kényszerûségbôl vállalt álarcait sorolja fel James Bondtól a Nagy Észak Napóleonjáig, a Hajléktalanoktól Zeligig. A maszkok azonban nemcsak vágyait, álmait, szorongásait tárják elénk, hanem azt is, ami e szerepektôl elválasztotta, ami miatt mások bôrébe bújva soha nem lehetett önmaga. Lehet, hogy bolond volt, mondhatjuk a szövegben gyakran használt leegyszerûsítéssel, de nem lett belôle Antonin Artaud – nem áltathatta magát azzal, hogy a téboly zseniális alkotóvá tette, így polgári elôítéletekkel teli családja számára még annyi sem maradt, hogy ebbe a romantikus zsenifelfogásra visszavezethetô vigaszba vagy hazugságba kapaszkodjon. Az egyes szám elsô személyû elbeszélô gyakran a megsebzett kamasz lányt idézi, akiben folyamatosan gyûlt a fájdalom és a harag: húgával együtt egyszerre szenvedett a betegségben szégyent látó rokonoktól és attól, hogy bizonyos értelemben apa nélkül kellett felnônie. A szöveg megpróbálja érzékeltetni a depressziós ember pokoljárását, a dühöt, reménytelenséget és keserûséget, amit a tehetetlenség vált ki a hozzá közel állókból, de soha nem süllyed vulgárpszichologizálásba. Nem ígér csodát, nem fejti meg a titkot, nem zárja le határozott vonalakkal azt, ami az apa életében és hátrahagyott írásaiban egyaránt vázlatos maradt. A háttérben ugyanakkor felsejlik egy titkolózással, hazugságokkal és magánnyal

522

NV-június.indd 522

2011.06.09. 5:11:55

terhes gyerekkor, a kényszerûen korai felnôtté válás, az elkerülhetetlen szerepváltások (idôvel a két lány fog anyáskodni a beteg apa felett). Az apa álarcai, az énkeresés és a kötöttségektôl való menekülés mögött szüntelenül kirajzolódik egy szigorú elvárásokkal teli, álszent család és társadalom képe, ahol az érvényesüléshez mindig a megfelelô álarcot kell választani, és következetesen kitartani mellette. A szövegben többször érezhetô, milyen törékeny az egyensúly egészség és betegség, normalitás és téboly között. A kórházban töltött szakaszok megannyi fehér foltot jelentenek az elbeszélésben, az egészségügy zárt világába nem tekinthet be a kívülálló, a betegek mikroközösségébe még kevésbé, csak annyit lehet tudni, amennyit egy-egy elkapott gesztus, pillantás sejteni enged: hogy a „bentieket” megbonthatatlan, titkos kötelék fûzi egymáshoz. Az elbeszélô tudatosan kerüli a pátoszt, de a lendületes, ritmikus próza az elsô oldalaktól kezdve magával ragadja az olvasót. Az olykor líraian áradó sorokat idôrôl idôre zárójeles betoldások szakítják meg, aztán lassan, akadozva újraindul a szöveg sodrása – a stílus is jelzi azt a töredékességet, amelyre már a 26 ábécésorrendbe szedett fejezet is felhívta a figyelmet. Érezhetô, hogy miért volt szükség erre a szócikkekre emlékeztetô, mesterséges rendre. Az elbeszélô úgy kapaszkodik a munkájához nélkülözhetetlen ábécébe, ahogy személyisége széthullásától rettegô apja kapaszkodott a francia jogszabályok tiszta nyelvezetébe, átlátható szabályrendszerébe, hierarchiájába. Nem lehet lineáris rendben elmesélni egy olyan ember történetét, aki kétségbeesetten kereste, ki is ô valójában, akinek egyes életszakaszairól semmit nem tudunk, akirôl lányának sokszor csak homályos emlékei vannak, s akirôl már sohasem fogjuk megtudni, ki volt. Nem lehet felvázolni a kört, ha hiányzik a középpont, a tökéletes forma rendezôelve. Nincs más megoldás, mint felsorolni mindazt, ami róla és utána megmaradt, A-tól Z-ig, hogy enyhíteni lehessen a hiányt, melyet életében elszenvedett és távozásával újrateremtett azok számára, akik közel álltak hozzá; felidézni szenvedéssel és szeretettel teli lényét, hogy lerójunk valamit abból, amivel tartozunk – neki és önmagunknak.

523

NV-június.indd 523

2011.06.09. 5:11:55

KÜLFÖLDI SZERZÔINK

GVENAËLLE AUBRY francia, Feminadíjas írónô. JAVIER PÉREZ BAZO (Madrid, 1955) spanyol költô, esszéíró, Radnóti Miklós spanyol fordítója. Több irodalmi díj kitüntetettje (Antonio Machado-díj, X. Bölcs Alfonz-díj). Jelenleg a budapesti Cervantes Intézet igazgatója. MARTTI JOENPOLVI finn prózaíró 1936. április 19-én született Käkisalmiban. Nokiában él és alkot, abban a kisvárosban, amelyrôl a világ legnagyobb mobiltelefon-gyártó vállalat termékét elnevezték, és ahol azt gyártani kezdték. Regényeinek magányos hôsei a megalomániás tervek, az életszínvonal bármi áron való, erôltetett emelése, a technokrácia, a fogyasztói társadalom, a pénz hatalma és a manipulatív ideológiák ellen küzdenek. Regényeinél novellái az ismertebbek. 1967-ben megjelent elsô novelláskötete után az élvonalbeli finn novellisták közé került. Anekdotázó kedve, sajátos humora ezekben a kisprózai mûvekben teljesedik ki. Angol fordítója – Herbert Lomas – Csehov és Maupassant novelláival rokonítja ôket. Itt közölt írását az 1982-ben megjelent Kauan kukkineet omenapuut (A régen elvirágzott almafák) c. kötetébôl válogattuk. JOANNA MIESZKO-WIÓRKIEWICZ (1954) Berlinben élô lengyel költô, esszéista és független újságíró. ROBERT PFALLER 1962-ben született, 2009. óta Bécsben az Universität für

angewandte Kunst professzora. Nemzetközi ismeretséget az interpasszivitás elméletének kidolgozásával szerzett magának. Az itt közölt tanulmánya elôadásként elôször 2007 májusában, Firenzében hangzott el. Legutóbbi kötete: Wofür es sich zu leben lohnt. Elemente materialistischer Philosophie, S. Fischer Verlag 2011. DRAGAN VELIKIÆ Belgrádban született, 1953-ban. A belgrádi B92 rádió szerkesztôje volt 1994 és 1999 között. Ezután 2002-ig Budapesten, Bécsben és Berlinben élt, 2005 és 2009 között Szerbia ausztriai nagykövete volt. Emlékezetes prózakötetei jelentek meg 1988-tól. Nyolcadik, Orosz ablak címû könyvével érdemelte ki 2007-ben a legrangosabb szerb irodalmi kitüntetést, a NIN-díjat. 2008-ban Duna-díjat kapott. A könyv 2009-ben magyarul is megjelent a Geopennél, azóta számos más nyelvre lefordítva 14 kiadást, 22 ezres példányszámot ért meg. Magyar fordításban kiadott korábbi mûvei: Az északi fal (Forum, 2001), Dante tér (Jelenkor, 2001), A Domaszewsky-dosszié (Napkút, 2006). A hamarosan megjelenô Bréma-ügy ez utóbbihoz és sikerkönyvéhez kapcsolódóan fejlôdésregény és az apakeresés XX. századi kelet-közép-európai regénye a tágabb, Odesszától Brémáig terjedô térségben, Belgráddal és Crikvenicával az emlékfolyam középpontjában. Fôhôse, Ivan Bazarov, egy orosz emigráns család sarja a német hadifogolytáborból a háború befejezése elôtt nyomtalanul eltûnt apja legendájából, zongorahangoló apai nagyapja,

524

NV-június.indd 524

2011.06.09. 5:11:55

valamint prágai, budapesti, bécsi évek után Belgrádban villamosvezetô mostohaapja meséibôl külön világot épít magának. WILLIAM CARLOS WILLIAMS 1883ban született New Jerseyben, és ugyanott halt meg 1963-ban. Orvos író, megbecsült gyermekorvosként dolgozik évtizedeken át, miközben szabad óráiban és éjjel szentel idôt az írásra. Csehovhoz hasonlóan az ô mûvészetét is áthatja az életnek és a világnak egyfajta orvosi szemlélete: közvetlenség, lényegre törés, alázat, és az azonnali részvétel, hatni-gyógyítani akarás attitûdje. Williams a második világháború utáni költészet egyik meghatározó alakja Amerikában. Ugyanakkor John Keats és William Blake hagyományait folytatja, hisz mûvészete az emberi képzelet világot megújító erejét, teremteni tudását fe-

jezi ki, „ünnepli”. Williamst az imagizmus egyik atyjának tekintik. Minimalista költeményeiben programszerûen vállalja, hogy az élô, mindennapi nyelv szabadságát a szabad vers nagyon is tudatos és fegyelmezett formájába öntve, a „dolgokat magukat” fogalmazza meg. Az embert érzelmeivel, akaratával Williams mindig e dolgok rendjén belülre helyezi, nem pedig logika, etika és egyéb külsô körülmények láncolatába. Williams költészete és nagyszerû prózája (pár regény és egy amerikai történelemrôl szóló, rendkívül eredeti esszékötet) megannyi beavatás a mindig újból elvégzendô (mert emberi erôvel alig sikerülhetô) kísérletbe, hogy önmagunkat, dolgainkat, a világot a maga valóságában próbáljuk nézni, látni, megérteni, szeretni

525

NV-június.indd 525

2011.06.09. 5:11:56

Világirodalmi folyóirat

Fôszerkesztô: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztô: Hernád Imre Szerkesztôség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon: 06 33 484 293 E-mail: [email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 14100103-42578549-01000003 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelôs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztôk. Elôfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elôfizethetô a postai kézbesítôknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Elôfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elôzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42

NV-június.indd 526

2011.06.09. 5:11:56