Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október
LII. évfolyam, 10. szám
2007. október
TARTALOM Muravidéki szlovén irodalom Szíjártó Imre összeállítása SZÍJÁRTÓ IMRE Muravidéki szlovén irodalom ...................................................................................... SZILÁGYI IMRE A Muravidék történelmi útja ........................................................................................ FRANCI JUST A muravidéki líra a XX. század első felében (Szíjártó Imre fordítása) ................................................................................................. FERI LAINŠČEK Elválasztom a habot a hullámoktól (Szíjártó Imre fordítása) ....................... MILAN VINCETIČ A kút (Gállos Orsolya fordítása) ................................................................................. MILIVOJ M. ROŠ Vissza az örökkévalóságból (Szíjártó Imre fordítása) ..................................... SUZANA TRATNIK Érettségi tétel ....................................................................................................................... Szilveszteri csók (Szíjártó Imre fordításai) ............................................................ MILAN VINCETIČ versei (Zágorec-Csuka Judit fordításai) ................................ ROBERT TITAN FELIX A kortárs (szlovén) irodalom két problémája (Szíjártó Imre fordítása) ................................................................................................. „…inkább muravidéki, mint szlovén jelleg…” Gállos Orsolya beszélgetése Evald Flisarral .........................................................
777 778
785 794 805 813 820 821 824
826 831
TÁJÉKOZÓDÁS ANDRZEJ WALICKI A katolicizmus és a századvég orosz vallási gondolkodói (Pálfalvi Lajos fordítása) ................................................................................................. LACKFI JÁNOS Feltekeredni a celluloidra .............................................................................................. STANISŁAV LEM Elmélkedések silva reruma XXXII (Mihályi Zsuzsa fordítása) .................... „Nem szégyellem, hogy piszkos dolgokról írok” – Szöllősi Adrienne beszélgetése Linn Ullmann norvég írónővel ................ FÖLDVÁRY KINGA Mit ér az ember, ha értelmiségi? (Körmendy Zsuzsanna: Arthur Koestler: Harcban a diktatúrákkal) ...... LŐRINSZKY ILDIKÓ Uránia létezik (Le Clézio: Ourania) ......................................................................... KÜLFÖLDI SZERZŐINK ...................................................................................................... Látogasson el weblapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu
A Nagyvilág támogatója:
a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap
839 856 861 867
870 873 876
Muravidéki szlovén irodalom
Az összeállítás a szlovén szellemi élet egyik rendkívül érdekes vonulatából, a muravidéki térség irodalmából válogat. A Muravidék többnyelvű terület: a szlovén kultúrát erős magyar hatások érték, az itt élőket szoros kapcsolatok fűzik a szomszédos horvát és osztrák régiókhoz. A szlovén művelődéstörténetben a Prekmurje külön fejezetet képvisel, az ország és a nyelvterület fejlődésében sajátos utat jelenít meg: egy ideig saját írásrendszert használtak itt, a térségben ma is önálló nyelvjárást beszélnek. A kortárs muravidéki szlovén irodalom a peremhelyzetben levő és a kultúrák találkozásából táplálkozó irodalom példája, különleges az európai irodalmi regionalitás jelenségei között. A muravidékhez kötődő írók közül többen országos jelentőségűek. Néhányuknak magyarul is megjelent kötetük (Miško Kranjec, Feri Lainšček), mások munkái folyóiratokban olvashatók. Jelen összeállítás előzménye a Jelenkor A független Szlovénia és a kortárs szlovén irodalom című száma (2002/2.), valamint a Tiszatáj 2002/8-as számában olvasható muravidéki magyar irodalmi blokk. 2006-ban jelent meg Szentgotthárdon Székely András Bertalan szerkesztésében A muravidéki és rábavidéki kortárs szlovén irodalom című antológia, amely Zágorec-Csuka Judit muravidéki magyar költőnő fordításait tartalmazza. Zágorec-Csuka Judit közreműködése ebben a számban ugyanakkor azt példázza, hogy a muravidéki magyarok a térség szlovén szellemi életében is szerepet vállalnak. Itt köszönöm meg a költőnőnek a szerkesztésben nyújtott segítségét. Néhány szó a válogatás szempontjairól. Az összeállításban muravidéki (ma is ott élő, illetve onnan elszármazott) szerzők szerepelnek. Igyekeztük megmutatni a régió irodalmának sokszínűségét, ennek megfelelően többféle műfajból válogattunk: regényrészlet, novella, versek és esszé olvasható az alábbiakban. Szlovénia északkeleti régiójának irodalmából két generáció mutatkozik be. Az egyiket a negyvenesek alkotják, a másikat a harmincas korosztály, illetve a fiatalabbak. Az írások forrása egyrészt az országos lapok (Literatura, Sodobnost, Dialogi), másrészt a muravidéki kiadványok, elsősorban a szerzők önálló kötetei, a Stolpnica na brazdah (Mezei toronyház) című, Muraszombatban megjelent antológia és a Separatio című folyóirat. Ezzel is jelezni kívántuk, hogy a muravidéki irodalmárok jelen vannak a szlovén szellemi életben, ugyanakkor a térségben pezsgő könyvkiadásról és fejlett folyóirat-kultúráról beszélhetünk. SZÍJÁRTÓ IMRE
777
SZILÁGYI IMRE
A Muravidék történelmi útja
A ma Szlovéniához tartozó Muravidék ezen megnevezése 1918 októberében jelent meg az öntudatosodó magyarországi szlovénok körében, korábban ezt a kifejezést nem használták. Az egykori Vas vármegye muraszombati járását, Zala vármegye alsólendvai járását, valamint a szentgotthárdi járás néhány települését az elvesztett háború, az 1918 decemberétől időnként kiújuló harcok, illetve a párizsi béketárgyalásokon kiharcolt pozíciók eredményeképpen csatolta a trianoni békeszerződés az 1918-ban létrejött délszláv állam szlovénok által lakott részéhez. Az említett 940 négyzetkilométer területen ebben az időben 91 436 lakos élt. Közülük 66 790 vend, 20 346 magyar, 2093 német anyanyelvűnek vallotta magát. A lakosság mintegy kétharmada katolikus, egyharmada protestáns (többnyire evangélikus) volt. A Muravidék etnikai jellegéről, a vend népmegnevezésről 1918 óta a mai napig éles viták zajlanak a szlovén és magyar értelmiségiek és történészek egy része között. 1918 előtt a magyarok többnyire vendnek, vagy tótnak nevezték az említett területen lakó szlávokat. Ennek következtében a mai Muravidék korábban Vendvidék, vagy Tótság néven volt ismert. Az említett szláv lakosság magát anyanyelvén szlovénnak, magyarul pedig vendnek nevezte. Az osztrák örökös tartományokban élő, a XIX. században öntudatosodó szlovén értelmiségiek elutasították a német nyelvűek által használt, és általuk sértőnek érzett vend megnevezést. Szlovén oldalról a magyarországi szlovénok egyik neves képviselője Miklóš Küzmič/Küzmics Miklós (1737–1804) használt első ízben szlovén kifejezést a terület megnevezésekor, a Slovenska okroglina (Szlovén vidék) nevet adván neki. A XIX. század második felében a nem muravidéki Božidar Raič (1827–1886), a szlovén nemzetébresztők egyike használta először a Pomurje (Muramente, Muravidék) megnevezést. A szlovénok körében már az I. világháború előtt megjelent a Slovenska Krajina (Szlovén vidék) kifejezés, azután pedig a Prekmurje (Murántúl) elnevezés, ami jól mutatja, hogy a név alkalmazói a Murától jobbra élő szlovénok köréből kerültek ki. Ma a Muravidék, Pomurje, Prekmurje kifejezést kissé szélesebb értelemben használják, ideértik ugyanis a Mura jobb partja mentén elterülő vidék egy részét (Gornja Radgona, Ljutomer környéke) is. Az első világháború előtt a magyarok mindenekelőtt Muraszombathoz, Lendvához és a mai határ mente falvaihoz kötődtek. Muraszombat, egy jellegzetesen pannon település, abban az időben csekély népessége ellenére kisebb regionális központ volt, ahol a Szapáry családnak állt a kastélya, s itt volt a járási szolgabírói hivatal, a járásbíróság, a királyi közjegyzőség és adóhivatal székhelye. Lendva igen komoly múltra tekinthet vissza. Laktak itt kelták, erre vezetett a Borostyánút, nyugat felé menet itt haladt át hadával Attila. A XIII. századtól kezd-
778
ve a Bánffy család birtokában volt. A család egyik tagja az 1547-ben született Bánffy Miklós a reformáció buzgó terjesztője volt. Ennek köszönhető, hogy Lendvára hívta a híres nyomdász, Hoffhalter Raffael fiát, Hoffhalter Rudolfot, aki körül Erdélyben éppen elfogyott a levegő, s aki 1573-ban hozta létre a lendvai nyomdát. Lendva a XVII. században az Eszterházyak tulajdonába került. Ez utóbbiak építtették fel a ma is látható várat. A város 1867 után rendkívül komoly fejlődésnek indult, a polgárosodás az élet minden területén éreztette hatását. Számos hivatalt, valamint szállodát, polgári iskolát kapott, gyárakat hoztak létre, s 1890-ben megérkezett a vasút is. A magyarok bejövetele előtt a Balaton nyugati csücskéig húzódó területen szláv törzsek éltek. A történészek azonban még ma sem alakítottak ki egységes véleményt azt illetően, hogy azok a szlávok, akik a honfoglalás utáni időszakban a Muravidéken éltek, a honfoglalás előttiek egyenes leszármazottai-e, vagy pedig a későbbiekben betelepülőktől származtak-e. Az osztrák tartományokban, illetve a Magyarországon élő szlovénok egymástól némileg elszigetelve éltek ugyan, mégis úgy tűnik, gazdagabb volt a köztük lévő kapcsolat, mint ahogy egyesek feltételezik. Annyi azonban kétségtelenül igaz, hogy a nemzetté válás útján 1919ig külön utakon jártak. A szlovén nemzeti tudat első írásos emlékei a XVI. századhoz, a protestantizmus által megteremetett irodalmi nyelvhez kötődnek. Ezt a fejlődést az osztrák területen erővel megakadályozták, és a szlovén nyelvű írásbeliség csak a XVIII. század második felében lendült fel ismét. Magyarországon s így a Muravidéken a protestantizmus különböző okokból tovább tartotta magát, s a Muravidéken csak a XVII. század vége felé számolták fel többé-kevésbé. Így az 1781-ben kiadott türelmi rendelet eredményeképpen a muravidéki szlovénok körében a nem oly régi élmények alapján ismét erőre kapott. A magyarországi szlovénok 1919-ig sajátos fejlődésen mentek keresztül, amit erősen befolyásolt a nyelv, az erre alapozott regionális irodalom, s az a tény, hogy a protestánsok erősen kötődtek a magyar egyházi kultúrához és hierarchiához. Bár (az egyébként szlovén származású, nem nyelvész, evangélikus) Mikola Sándor az 1920-as években azt kívánta bizonyítani, hogy a vendek nem szlovénok, a nyelvészek körében nincs vita azt illetően, hogy a magyarországi szlovénok nyelve a szlovén nyelv egyik nyelvjárása. A magyarországi szlovénok a XVI. századtól kezdve ápoltak egy saját(os) és számos változáson átesett irodalmi nyelvet. Az első időszakban, nagyjából a XVII. század végéig e nyelv alapja az úgynevezett kaj horvát nyelvjárás volt. A XVII. és a XVIII. században a kéziratokban megjelentek a helyi nyelvjárási sajátosságok. A XVIII. század elejétől különböző nyomtatványokat adtak ki ezen a (horvát, magyar és német hatásokat is tükröző) három helyi dialektusból építkező irodalmi tájnyelven, amit csak igen kevéssé befolyásolt a központi szlovén területen alakuló irodalmi nyelv. 1715 és 1919 között több mint háromszáz nyomtatott anyagot jelentettek meg ezen a tájnyelven. Ezek közül külön kiemelendő Štefan Küzmič 1771-ben kiadott Újszövetség-fordítása, mert Küzmič az előszóban megállapította, hogy a magyarországi szlovénok a Krajnában és Stájerországban élő szlovénok rokonai. A magyarországi szlovénok nemzeti tudatának elemei azonban e megállapítás ellenére is eltértek mind az osztrák tartományokban élő szlovénok fejlődé-
779
sétől, mind a magyar nemzeti mozgalom törekvéseitől. Kezdetben, a XVIII. század második felében, egyesek a vandálok között keresték elődeiket. Ezt a nézetet már Rát Mátyás is cáfolta 1780-ban, a szombathelyi Bitnitz Lajos pedig 1819ben leszögezte, hogy a „muravidéki” szláv lakosság önmagát saját nyelvén szlovénnek nevezi. A magyarországi szlovénok nagyjából ettől az időtől kezdve úgy próbálták megőrizni és fejleszteni saját, Magyarországhoz kötődő, de szlovén regionális tudatukat, hogy közben a szlovén és a magyar nacionalizmus törekvései között őrlődtek. A magyar igények kezdetben még lágyabb formát öltöttek: az 1830-as években a gyerekeknek már magyarul is kellett tanulniuk, de ezt ekkor még nem erőltették nagyon. A magyarosítási törekvéseket mindenekelőtt az 1879-ben és 1907-ben elfogadott iskolatörvények szolgálták, de ezt segítette az 1884-től megjelenő Muraszombat és vidéke című – magyar és vend nyelvű – hetilap, valamint az 1893-ban létrehozott Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület is. Az iskolatörvények alapján egyes buzgó tanítók már meglehetősen erőszakos módszerekkel igyekeztek a tanulók füléből és fejéből kiverni az anyanyelv gyakorlását. Közben az osztrák tartományokban élő szlovénok is felfedezték, hogy a magyarországi szlovénok nekik nyelvrokonaik. Először Jernej Kopitar (1780–1844) jeles nyelvész vélekedett úgy (összeszámolván, hogy mely nyelvjárások tartoznak a szlovén nyelv körébe, illetve Küzmič említett Újszövetség-fordításának ismeretében), hogy ezek „bizonyosan hozzánk tartoznak”. Így azután, amikor a szlovén nemzeti mozgalom tagjai 1848-ban azt követelték az uralkodótól, hogy az egymástól tartományi határok által elszakított szlovénokat egyesítse egyetlen (alapvetően a szlovénokat összefogó) tartományba, akkor a mozgalom egyik kiemelkedő tagja, Matija Majar (1809–1892) az egyesítendők körébe besorolta a magyarországi szlovénokat is, akiknek a számát ő akkor 60 000-re becsülte. Bár a nyelvi/etnikai rokonságot ilyen módon megállapították, a magyarországi szlovénok körében fennmaradt a különállás tudata. A nyelvjárásbeli különbségek miatt még a rokonságot felfedező Küzmič sem volt hajlandó átvenni a központi szlovén nyelvterület könyveit. Amikor viszont egy magyarországi szlovén, Imre Augustič szerette volna az itteniek nyelvét az ausztriai szlovén irodalmi nyelvhez közelíteni, az ottaniak ezt kevésnek találták (mivel Augustič megőrizte a magyar ábécét és egyéb sajátosságokat), és teljes azonosulást követeltek volna. A magyarosítási törekvések sajátos kettősséget eredményeztek. A katolikus papságban ellenállást váltottak ki, s ezek az ausztriai szlovénok segítségével igyekeztek ottani könyveket terjeszteni a „muravidéki” szlovénok között. A protestáns értelmiségiek egy része azonban elfogadta, sőt részben maga dolgozta ki azt az elméletet, hogy a „muravidéki” szlávok nem szlovénok hanem vendek. Ilyen módon tudatosan vagy akaratlanul, de előkészítette az utat a magyarosítás/magyarosodás felé. De nem csupán a protestánsok érdemelnek említést, hanem egy velük szembeszálló és furán kisiklott katolikus törekvés is. Jožef Klekl katolikus pap arra törekedett, hogy olyan helyi nyelvjárásban írja meg Novine című hetilapjának cikkeit, amelyben a szlovén és a horvát irodalmi nyelvből átvett kifejezések is vannak. Mint majd látni fogjuk ő volt a muravidéki szlovén regionális tudat legkiemelkedőbb alakja. A magyar hatóságok Kleklt eltá-
780
volították állásából, de ötletét sajátos módon kifordították. Terjeszteni kezdték az általuk „ős vend nyelvű egyházi irodalom”-nak nevezett kiadványokat, mondván, hogy az ehhez „szokott népünk különös gyakorlat nélkül nem érti meg a szlovén nyelvet, s így [ez] válaszfalat képez köztük és az ős vend nyelv fenntartása tőlük a mieinket elszigeteli s hozzánk szorosabban csatolja”. Ez az idézet két szempontból is fontos dologra mutat rá. Egyrészt arra, hogy a magyarok (ebben az esetben István Vilmos szombathelyi püspök) a „muravidéki” nyelvjárást a magyarosítás eszközeként kívánta felhasználni. Másrészt azonban arra a figyelmen kívül nem hagyható tényre, hogy a magyarországi szlovén és a központi szlovén nyelv az idők során erőteljesen szétfejlődött, olyannyira, hogy valóban nehezen értették meg egymást. Ennek alapján a már említett Klekl (mindenekelőtt a rendkívül zavaros 1918–19-ben, de később is) arra törekedett, hogy a „muravidéki” szlovénok akár Magyarország állampolgárai maradnak, akár az újonnan létrejött délszláv államhoz kerülnek, rendelkezhessenek valamiféle nyelvi-kulturális autonómiával. Ez a jó szándékú és teljesen indokolt törekvése azonban kudarcot vallott. A magyarországi autonómiára irányuló törekvéseket, akár magyar részről, akár szlovén részről fogalmazták meg azokat, elmosta az, hogy a Muravidéket 1919. augusztus 12-én megszállta a délszláv hadsereg, majd 1920-ban Magyarország aláírta a trianoni békeszerződést. Csakhogy az új délszláv államban nemcsak a magyaroknak jutott keserves sors, de a muravidéki szlovénok sem örülhettek. Azt, hogy az új állam fölosztotta a nagybirtokokat, s ezek között a magyar urak birtokait is, az adott történelmi körülmények között természetesnek vehetjük. Az új állam azonban arra törekedett, hogy a földosztásnál előnybe kerüljenek a „tudatos jugoszláv nemzeti elemek”. Sőt amikor a muravidéki szlovénok már rendelkeztek földdel, akkor a szabadon maradt földekre az olasz fennhatóság alá került Tengermellékről elmenekült, elűzött szláv lakosokat telepítettek be. A földosztás körüli visszásságok arra kényszerítették az addigra már a belgrádi parlament képviselőjévé vált Kleklt, hogy levélben tiltakozzon a földreformért felelős minisztériumban. De nemcsak a földosztás okozott mind a magyarok, mind a szlovénok körében felzúdulást, hanem az is, hogy a központi kormányzat nem törekedett arra, hogy megértse a térség történelmi, kulturális, nemzeti és vallási sajtosságait. Klekl hiába törekedett arra, hogy valamiféle közigazgatási autonómiát harcoljon ki a Muravidék számára, a központosító jugoszláv államberendezkedés elve kudarcra ítélte törekvését. A muravidéki szlovénok szempontjából különösen az volt a fájó, hogy sokáig megőrzött nyelvjárásuk az új államban leértékelődött, s a hatóságok erőszakoskodásokkal próbálták őket rávenni arra, hogy a központi beszélt nyelvet használják. Ez az erőszakoskodás odáig ment, hogy a maribori püspök betiltotta a muravidéki nyelvjárásban írott katolikus katekizmust. Így azután nem csoda, hogy nemcsak a magyarok és a protestánsok elégedetlenkedtek, de még a katolikus papok egy része is azt vetette Klekl szemére, hogy önfejűen átvitte őket a szlávokhoz (értsd a többi szlovénhoz), akik a nyelvjáráshoz szokott muravidékieket az irodalmi szlovén nyelvvel kínozzák. Az új állam ráadásul arra törekedett, hogy a lehető leginkább elszakítsa a Magyarországhoz fűződő szálakat, s ennek jegyében még a Magyarország felé
781
vezető vasúti összeköttetést is megszüntették. Ez annál nagyobb paradoxon, mert így a Magyarországon (a Rábavidéken) maradt szlovénokat elszakították muravidéki rokonaiktól. Bár a szlovénosítás az említettek ellenére viszonylag jól haladt, a sérelmek miatt nemcsak a magyarok, de a szlovénok egy része is örömmel fogadta a területet 1941-ben megszálló magyar csapatokat. A magyar megszállás időszaka meglehetősen ellentmondásosan maradt meg a muravidékiek emlékezetében. Tény, hogy 1944-ig a vidéken a magyarosítás (magyar nyelvtanfolyamok, a településnevek és az útjelző táblák magyarra cserélése stb.) ellenére ez a vidék a háborús Európában 1944-ig a béke szigetének számított. Ugyanakkor azonban számos szlovén van, aki számon tartja a magyar hatóságok különböző típusú erőszakoskodását, és mind a magyarok, mind a szlovénok egy része körében visszatetszést keltett, hogy a deportálások következtében a vidék zsidó lakossága szinte teljes egészében elpusztult. A háború után ismét csak vegyesen értékelhető fejlődésen ment keresztül a Muravidék. A jugoszláv szocializmus sajátosságai kétségtelenül kedvezőbb helyzetet teremtettek, mint amilyen a többi szocialista országban uralkodott, s a lakosság ennek a tudatában is volt. Ugyanakkor ezen országrész határsáv jellege és egyéb okok oda vezettek, hogy a Muravidék erőteljesen lemaradt a többi szlovén lakta terület fejlődésétől. A Muravidéknek egyfajta Szibéria jellege lett, ahová szinte csak száműzetésből kerültek máshonnan valók. A muravidéki magyaroknak részben nemzetiségi okokból, részben a Jugoszlávia és a szovjet fennhatóság alá került Magyarország közötti feszültségek következtében kezdetben komoly nehézségeik voltak. E feszültségek az 1950-es évek vége felé enyhülni kezdtek, majd az ezután kidolgozott és nagyrészt a gyakorlatba is átültetett elvek eredményeképpen a magyarok, Jugoszláviában általában is, de talán Szlovéniában különösen, viszonylag kedvező helyzetbe kerültek. A magyarok által is lakott területet (ez lényegében egy változó kiterjedésű sáv a magyar határ mentén) nemzetiségileg vegyes területnek nyilvánították, ahol a kétnyelvűség elve érvényesült. Ennek értelmében nem csak az iskolai oktatás vált kétnyelvűvé (az egy osztályban ülő szlovén és a magyar diákok elvileg minden órán szlovénül és magyarul is meghallgatták az előadást, bár a gyakorlatban ez az elv erősen torzult), de a hivatalokban és a nyilvános feliratokban is megnyilvánult a kétnyelvűség. Igaz, hogy az iskolákban azért kellett bevezetni a kétnyelvűséget, mert a magyar diákok különböző okokból egyre nagyobb számban iratkoztak be a szlovén tannyelvű iskolákba, s a kétnyelvű iskolák nélkül a magyar nyelvűség igen hamar eltűnhetett volna. Az is igaz, hogy a szlovén hatóságok ezt részben azért is szorgalmazták, mert ezzel a példával kívántak nyomást gyakorolni az olasz és az osztrák hatságokra az ott élő szlovénok érdekében, a szlovénok ezen törekvését azonban mindenképpen pozitívan kell értékelni. Annál is inkább, mert bár voltak ellentétes törekvések is, az idők során a magyarok különjogai nem csökkentek, hanem csak megerősödtek. Az önállóvá vált Szlovénia 1991-ben elfogadott alkotmánya még a korábbiaknál is szélesebb jogokat biztosít a magyarok számára: a magyarokat automatikusan megillet egy hely a szlovén parlamentben, használhatják nemzeti szimbólumaikat, a szlovén állam támogatja a legszélesebb értelemben vett kulturális tevékenységüket.
782
Az említettek ellenére a terület lakossága (szlovénok és magyarok egyaránt) nem elégedett maradéktalanul. Egyrészt a Muravidék továbbra is Szlovénia egyik legfejletlenebb területe. A muravidéki szlovén értelmiségiek egy része, mindenekelőtt az, amelyik őrzi a korábban már említett regionális tudat emlékét, úgy érzi, hogy a Muravidék, amelyik 1918 előtt élénk fejlődést élt meg, manapság szinte zárvány létre kényszerül. E hátránynak egyébként van egy igen különös, méghozzá egész Szlovéniát érintő előnye. Az EU-hoz 2004-ben csatlakozó országok közül ugyanis Szlovénia az egyik legfejlettebb ország, olyan, amely magát, gazdaságát nem a vele együtt belépő új tagállamokhoz, hanem a régi EUtagállamokhoz méri. Attól, hogy rendkívül gyorsan ne váljon nettó befizető tagállammá, csak az mentheti meg, ha az országon belül régiókat alakít ki (kettőt vagy hármat), s így a fejletlen muravidéki/kelet-szlovéniai régió léte következtében továbbra is kaphat a fejlődést szolgáló pénzt az EU-tól. Ez a speciális helyzet pedig éppenséggel felerősítheti a még mai napig is meglévő történelminyelvi-kulturális regionális tudatot. Az utóbbi időben pedig magyarok és szlovénok között sajnálatos feszültségek ütötték fel a fejüket. A demokrácia ugyanis, egyesek naiv várakozásával ellentétben, önmagában nem oldotta fel a nemzeti ellentéteket, sőt a szabadság lehetőségei éppenséggel felszínre hoztak bizonyos ellentétes érdekeket. A magyar nemzetiségűek az új helyzet adta lehetőségekkel élve Szent István-szobrot állítottak Lendván, és nem kis mértékben a szlovén állam pénzén, egy nagyszabású, Makovecz Imre által tervezett közművelődési házat építettek. Mindez és számos itt nem részletezhető más dolog érdekes módon kettős hatással volt a magyarokra. Egyfelől bizonyos körökben megerősödött a magyarságtudat, s ennek következtében határozottabban léptek fel a magyar érdekek védelmében. Ezzel párhuzamosan azonban erősen csökkent a népszámláláson magukat magyaroknak vallók száma, s ezért a muravidéki magyar érdekképviseletek egyre hathatósabb segítséget igényelnek a központi kormányzattól identitásuk védelme érdekében, hiszen a szlovén alkotmány 64. szakasza kimondja, hogy az állam anyagilag és erkölcsileg támogatja a kisebbséget jogai megvalósításában. Szlovénok és magyarok érdekvédelmi és identitásbeli vitájának tárházából ezúttal csak néhány dolgot emelek ki. A lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet 1996-ban megjelentette egy magyarországi történész (Zsiga Tibor) könyvét, amelynek címe Muravidéktől Trianonig. A szlovénok érzékenységét nem csupán az sértette, hogy a könyv újravizsgálta a történelem egy lezártnak tekintett szakaszát, a Muravidék Jugoszláviához csatolását, de az is, hogy a szerző a szlovénok nagy része által elutasított vend teória képviselője. Egyes szlovénok azt is kifogásolták, hogy a szlovén parlamentben ülő magyar képviselő nem csupán a kisebbséget érintő, hanem valamennyi a parlamentben tárgyalt ügyben teljes jogú szavazattal bír. Az alkotmánybírósághoz ez ügyben benyújtott panaszukat a szlovén taláros testület a kisebbségeket védő pozitív diszkrimináció elvét hangoztatva elutasította. 1999-ben komoly nézeteltérések forrása volt, hogy Szlovénia megünnepelte a Muravidék Szlovéniához csatolását, s a magyar közösség képviselői elutasították, hogy részt vegyenek ezen az ünnepségen. A legújabb nézeteltérést pedig
783
az okozza, hogy a szlovén politikai elit nemzeti ünneppé kívánja emelni ezt az eseményt. Az európai uniós csatlakozás Szlovéniában is azt bizonyította, hogy a nemzetállami megfontolások az új közösségben egyáltalán nem csökkennek. A muravidéki magyarok egyrészt sérelmezik, hogy ez a számukra nem örömteli esemény nemzeti ünneppé válhat. Másrészt úgy vélik, hogy az új európai régiópolitika kialakításának idején anakronisztikus cselekedet lenne a Trianon jelentette sebek felszaggatásával feláldozni a Muravidéken nagy nehezen kiharcolt eurokonform multikulturalizmust a politika oltárán. Abban, hogy ez ne így történjen meg, vagy ha már az ünneplés az adott körülmények között elkerülhetetlen, akkor az a magyar kisebbséget minél kevésbé sértő módon valósuljon meg, alapvető szerepet játszhatnak a regionális identitástudatot még mindig őrző muravidéki szlovén értelmiségiek, közöttük „A költők, művészek és más Kapa-kaszakerülők.”
Alsólendva vára (Ismeretlen szerző rézkarca a XVII. századból)
FRANCI JUST
A muravidéki líra a XX. század első felében
A szlovén etnikai terület északkeleti peremén különleges, a többi szlovén térséghez viszonyítva kevésbé kedvező politikai, gazdasági, szociális és kulturális feltételek mellett nem csupán a népköltészet fejlődött, hanem az irodalmi élet is. Utóbbi fogalmat itt szélesebben kell értelmezni: a közösség számára fontos, irodalmi, valamint nem esztétikai jellegű és egyéb szövegek együtteséről van szó. Ez az irodalmi élet az iskolával és az egyházzal szoros együttműködésben őrizte a Muravidék nemzeti identitását annak az országnak a közösségén belül, amelyben a térség lakói az első világháború végéig együtt éltek a magyarokkal és más népek képviselőivel. A Muravidék nyelvjárások feletti irodalmi nyelvet alakított ki, amelyet a szlovén nyelvtörténet keletszlovén vagy muravidéki irodalmi nyelvnek nevez. Erről az irodalmi életről a szlovén kulturális emlékezetben és a szakmai nyilvánosságban hosszú ideig az a vélemény uralkodott, hogy kizárólag vallásos jellegű, és nem lép túl a hitéleti-didaktikus igények kielégítésén. Vilko Novak – a régi muravidéki irodalom ismerőinek legnagyobbika –, Štefan Barbarič, Jože Ftičar, Franc Šebjanič és Ivan Škafar kutatásai fokozatosan tudták csak megváltoztatni ezt a képet. Számos tanulmány, szövegkiadás és Vilko Novak két antológiája (Novak 1936, 1976) mutatta meg a muravidéki világi irodalom műfaji sokszínűségét. A későbbiekben több nyelvész fedezte fel a muravidéki nyelvváltozatok gazdagságát, és ugyanerre mutattak rá az irodalomtörténészek is. A kutatások többsége azonban az 1919-ig keletkezett világi szövegekre irányult. A muravidéki világi irodalom iránti szakmai érdeklődés nem lépett túl ezen a korszakhatáron, bár vannak ellenpéldák is: Franc Šebjanič, Ivan (Vanek) Šiftar, Ivan Škafar és Franc Zadravec munkái a két világháború közötti Muravidék nemzeti és kulturális viszonyainak legáltalánosabb bemutatását adják. Mihael Kuzmič a muravidéki emigránsok irodalmi tevékenységét vizsgálta az USA-ban, jelen sorok írója pedig a két világháború közötti irodalmi anyag motivikus-tematikai és stilisztikai értékelésével foglalkozott. A kutatásokat nyilvánvalóan befolyásolta Novak megállapítása: az 1919-es évvel a muravidéki irodalom szerves fejlődése véget ért. Ennek megfelelően az elemzők a muravidéki alkotóknak az össz-szlovén irodalmi életben játszott szerepére összpontosítottak – elsősorban Miško Kranjec1 és Karpo Godina2 munkásságáról van szó. 1 Miško Kranjec (1908–1983): A muravidéki szlovén irodalom kiemelkedő prózaírója, szerkesztő, irodalomszervező. Magyar nyelven olvasható művei: Az élet tengelye (1969), Mese a jó emberekről (1974), A Mura hullámain (1978). – A fordító. 2 Ferdo Godina (1912–1994): Kranjec mellett a muravidéki szlovén irodalom másik, az össz-szlovén irodalomban is számon tartott képviselője. – A fordító.
785
Kettejük irodalomtörténeti súlyának ismeretében ez egyáltalában nem meglepő és nem indokolatlan. A nyelvjárások feletti muravidéki nyelven született irodalom azonban mégsem szűnt meg 1919-ben. A Muravidék multikulturális, sokvallású és soknemzetiségű jellegének köszönhetően a középponthoz közelítő nemzeti erőket a centrifugálisak még sokáig keresztezték, a nyelvi-kulturális integráció, illetve a nemzeti konszolidáció folyamata pedig nem nélkülözte a politikai, kulturális és nyelvi konfliktusokat. A kulturális és politikai viszonyok lehetővé tették a muravidéki nyelv további használatát a közösség nyilvánosságában, elsősorban a hitéleti és világi lapokban, illetve más periodikákban. A szlovén hatalom azonban az egész szlovén etnikai területen egységes nyelvi politikát igyekezett megvalósítani. Ezért a Muravidéken is az irodalmi szlovén minél gyorsabb bevezetésére törekedett az iskolákban, a templomokban, a hivatalokban és a tömegtájékoztatási eszközökben. Ugyanakkor hamarosan világosan megértette azt is, hogy „az ottani népesség mentalitását meghatározott mértékig tolerálni kell, az iskolákban viszont kizárólag az írott szlovént vezetjük be” – ahogy azt jelentésében Prepeluh, a népi kormány megbízottja megfogalmazta. A hatalom tehát figyelembe vette a Muravidék nyelvi és kulturális különlegességét, és a közélet néhány területén engedélyezte a muravidéki nyelv használatát. A prekmurščina így afféle félhivatalos nyelvvé vált, amelyet mindkét egyház használt (a katolikus ugyan csak rövid ideig, mert Karlin püspök 1927-ben megtiltotta a régi Katoličanski katekizmuš használatát). Ez vonatkozott a nyilvános összejövetelekre és a rendszeres sajtótermékek egy részére is. A ritkán megjelenő önálló könyvek mellett éppen ezek a sajtótermékek váltak a muravidéki nyelven keletkező szépirodalom „irodalmi infrastruktúrájává”. A XX. század húszas és harmincas éveiben a muravidéki szlovén kulturális közegben így két nyelvi-irodalmi rendszer alakult ki: az egyik irodalmi önkifejezését a prekmurščinához kapcsolta, a másik pedig az irodalmi szlovén nyelvet használta. Az alkalmi vagy a kitartóbb szerzők mindkét nyelvi-irodalmi rendszeren belül műfajilag és minőségében sokszínű irodalmat hoztak létre. * Az évszázad kezdete óta kialakuló kulturális állapotokat tekintve nem lehetett elvárni, hogy az irodalmi infrastruktúra és az irodalmi élet egyik napról a másikra lendületet vesz. Az igényes szépirodalomnak nem voltak kiadói, ezért a komolyabb irodalmi vállalkozásokat a régió határain kívül kellett megvalósítani. A csupán irodalom- és kultúraszervezési gyakorlatnak tekinthető kéziratos diáklapok után (Naše ognjišče, 1924 és Kremen, 1926-1927) egészen a Mladi Prekmurec (1936–1940) megjelenéséig nem létezett irodalmi vagy művelődési lap, így a kulturális és irodalmi információk cseréje a napilapokra korlátozódott, vagy az érdeklődők személyes találékonyságát igényelte. Az egyes folyóirat-szerkesztőségek körül, valamint a diákkörökben és -klubokban azonban gyülekeztek a „saját” irodalmárok. Ezeket a csoportokat az irodalmiaknál erősebben formálták a világnézeti és ideológiai hatások. A Mladi Prekmurec világ-
786
nézetileg ugyancsak differenciált irodalmi csoportja aztán egységes nemzedéki fellépést valósított meg. Az irodalmi életet időről időre irodalmi estek élénkítették fel, amelyeken szlovén irodalmárok, a harmincas évek második felétől pedig helybeli szerzők is bemutatkoztak a muravidéki publikumnak. A két világháború közötti Muravidék irodalmi életébe a legtöbb dinamikát a Sokol irodalmi rendezvényei, felolvasóestjei és színházi előadásai hoztak. A falusi fiatalok szervezeteiben és a katolikus népszínjátszás területén azonban inkább műkedvelő tevékenységről beszélhetünk, mint eredeti irodalmi vagy kulturális alkotómunkáról. A XX. század első felének Muravidékén a szépirodalom számára a gyéren megjelenő könyvek mellett tehát a periodikák nyújtottak többé-kevésbé kellemes befogadó otthont. A periodikákban kialakuló két nyelvi-irodalmi rendszer vitában állt egymással, ami a nyelvre és az irodalomra vonatkozó nézeteket illeti, az alkotók pedig különböző véleményeket képviseltek a régió jelenét és jövőjét illetően. * „A szlovén irodalmi nyelvnek szellemi és kulturális fejlődésünk szempontjából nagy jelentősége van.” Így összegezték álláspontjukat azok a fiatal muravidéki értelmiségiek, akik a Zavednost3 Szlovén katolikus diákszervezetbe tömörültek. Ezek a fiatalok a harmincas évek elején felhívást intéztek a muravidéki lapok, elsősorban a Novine, mint a régió meghatározó lapja szerkesztőségéhez arról, hogy azok kezdjenek el irodalmi szlovén nyelven publikálni. Ez a kezdeményezés azoknak az integrációs folyamatoknak volt a bizonyítéka, amelyeket a húszas években még mindenekelőtt az ideköltözők – tanárok, hivatalnokok, alkalmazottak és mások – kezdeményeztek. Később aztán a vezető szerepet átvette a Ljubljanában és Mariborban tanuló helyi fiatalság. Az integráció folyamatai a sajtóban a húszas évek elején mutatkoznak meg, amikor a Prekmurski glasnik és a Murske novine néhány szépirodalmi szöveget irodalmi szlovén nyelven is megjelentet. Mindez a nevelésnek és a művelődésnek szentelt Slovenska krajina című lapban folytatódott, amely 1926 decemberétől 1927 novemberéig jelent meg. A havilap irodalmi szlovén nyelven közölt prózát és lírát, de gyerek- és ifjúsági irodalmat is. A lapban az ifjúsági irodalom úgynevezett nevelő szándékú típusát művelték. A fiataloknak a fentiekben idézett követelése az irodalmi szlovénnek a helyi periodikákban betöltött szerepével kapcsolatban felgyorsította az integrációs folyamatokat, és hatással volt a gazdaság, a művelődés és a politika kérdéseinek szentelt Murska krajina nyelvi-kulturális politikájára is. A Murska krajina jelentősen meghatározta a harmincas évek Muravidékének nyilvánosságát. A hetilap irodalmi szlovén nyelven közölt szépirodalmat, és ezzel gyorsította az integrációt a kultúra szűkebben értelmezett területén. A Murska krajina eredeti szépirodalmat és fordításokat is közölt. A muravidéki olvasóknak ez a lap mutatott be például olyan neves szerzőket, mint Kosovel, Župančič, Peterlin és 3
Zavednost: öntudat – a fordító.
787
Petruška, a külföldiek közül pedig a leggyakrabban Kiplinget, Twaint, Richard Vosst és Ilja Ehrenburgot fordítottak. A Murska krajina mindemellett kialakította a helyi alkotók körét is, akik vagy irodalmi szlovén, vagy pedig muravidéki nyelven írtak. Prózában a leggyakoribb munkatársak Milan Ferjan, Frida Kovačeva és Berta Kološvari voltak (utóbbi muravidéki nyelven írt), a harmincas évek második felében csatlakozott hozzájuk Franc Šebjanič; a lírát France/ Franjo Klopčič képviselte. Ezek az integrációs törekvések ösztönözték egy második nyelvi-irodalmi rendszer megjelenését, amelynek keretei között az alkotások szlovén irodalmi nyelven születnek. Olyan nyelvről van szó, amelyet rendszerint bizonyos pannon vonások színeznek át, és amelynek két irányultsága van: érvényesülni akar a helyi pannon kulturális régióban, és be kíván kapcsolódni az össz-szlovén irodalmi életbe. A rendszer jegyében születő irodalom a korábbi nyelvi eszmény vallásos-moralizáló, valamint utilitáris jellegének meghaladására törekszik, többfajta irodalmi gyakorlatot tesz lehetővé, illetve kapcsolódik az aktuális irodalmi és eszmeáramlatokhoz. Ez a nyelvi-irodalmi rendszer az integrációs folyamatok szélesedésével és intenzívebbé válásával egyre erősödött, irodalmi termése pedig egyre gazdagabbá vált, Kranjec és Godina elbeszélő prózája pedig elismert „márka” lett a szlovén „irodalmi piacon”. A nyelvi-irodalmi rendszer Kranjec munkássága által ösztönzött képviselői a harmincas évek közepére megerősítették irodalmi tevékenységüket, így a Muraszombaton az 1936–1937-es iskolai évben megjelenő Mladi Prekmurec elnevezésű kulturális és irodalmi lap az új nemzedék erejének és érettségének kifejeződése volt. Bár a fiatal muravidéki alkotók már megjelentek a vezető szlovén újságokban és folyóiratokban, ez az irodalmi lap megnövelte a muravidéki kulturális és irodalmi törekvések terét. A Mladi Prekmurec az évtizedes vendégeskedés után korszerű otthont kínált a muravidéki irodalomnak, hiszen céljai egyike az volt, hogy a régió kulturális és irodalmi központjává váljon. Ferdo Dodina ezt így fogalmazta meg a lap 1937. szeptember–októberi számában: „…a lap maga köré gyűjti a szépirodalom és a kulturális élet tehetségeit, és munkáikat kizárólag azok minősége alapján értékeli.” A lapban megjelenhettek a Kranjec és Godina mellé felsorakozott fiatal alkotói csoport tagjai. Nace Kranjec-Pajlin, Franc Šebjanič, Ali Kardoš, Marika Kardoš és Ivan Šiftar költészetét a szélesebb közönség is megismerhette. Mindezek mellett a Mladi Prekmurec a Muravidék társadalmi problémái iránt is nyitott akart maradni: „Kulturális és egyéb kérdéseket is tárgyal majd, elsősorban muravidékieket. Szempontja a minőség és az általános szükségletek. Elutasít mindenféle szűklátókörűséget.” (Ferdo Godina: Embert keresünk. Mladi Prekmurec, 1937. szeptember–október.) A lap mindezt nagyrészt sikeresen teljesítette. Nemcsak bemutatta a régiót és „gyermekei szellemi gyümölcseit” „a Mura túlpartján élő testvéreknek”, hanem azt is lehetővé tette, hogy a muravidéki olvasók meghallják a szlovén alkotók hangját – megjelent itt egyebek mellett France Vodnik, Anton Ingolič, K. D. Kajuh,
788
Branko Rudolf, Franc Albreht és Erna Muser. A helyi alkotók munkáit pedig egész Szlovénia megismerhette. Bár a Mladi Prekmurec irodalmi termése stilisztikai szempontból meglehetősen gazdag, és legtöbbször már ismert poétikákat teremt újjá (például a neoromantikáét vagy az expresszionizmusét), a lapban kialakult az a meghatározó vonal, amely világszemléletében a társadalmi és szociális viszonyok kritikus bemutatására törekedett, stílusában pedig a szociális realizmushoz4 állt közel. Ez az irányzat adja meg a Mladi Prekmurec arculatát a szlovén irodalom egészének összefüggésében. Történeti, néprajzi, nyelvészeti, földrajzi és szociológiai tanulmányaival a lap egyik oldalról mélyítette a Muravidék önismeretét, a másik oldalon pedig hozzásegített ahhoz, hogy Szlovénia többi része közelebbről megismerkedjen az északkeleti régióval és annak problémáival. A lap számos vitacikkével, felhívásával és állásfoglalásával vett részt a régió kulturális és társadalmi életében, illetve annak alakításában. A Muravidéket a XX. század első felében néhány további sajátos, a történettudomány és más területek érdeklődési körébe tartozó folyamat mellett (Tkalec Murai Köztársaságának kikiáltása, az idénymunkások, az emigráció, a vallási sokszínűség, horvát igények a régióra stb.) a kultúra területén az itt már elemzett két nyelvi-irodalmi rendszer határozta meg. Ezek a sajátos történelmi helyzet következményeinek tekinthetők, és értelmezésük is abból indulhat ki. Ahogy már volt róla szó, az elsőt a Muravidék évezredes története határozza meg a magyar államalakulaton belül. A muravidéki irodalmi tradíció egy szélesebb kulturális hagyomány része, amelyet a muravidéki nép megőrzött. Ezt a hagyományt a prekmurščina további használata élteti a közösség nyilvánosságában, mindenekelőtt a korabeli hitéleti és világi sajtóban, illetve más periodikákban. A másik nyelvi-kulturális rendszer az új helyzetből nő ki: a Muravidéknek a szlovénség felé vezető, az eddigiekben lezárt ajtajai szélesre tárulnak, és a legkülönbözőbb területeken, így az oktatásban, a katolikus egyházban, a kultúrában, a gazdaságban és a politikában erőre kapnak az integrációs folyamatok. A szépirodalom hátterét képező publicisztikában ezek az integrációs folyamatok a fentiekben elemzett időszaki sajtóban érhetők tetten, amelyek vagy irodalmi nyelven, vagy pedig részben muravidéki, részben pedig szlovén irodalmi nyelven jelennek meg. Az első nyelvi-irodalmi rendszer 1919 után regionális szintre süllyed, a második pedig a szlovén centrum irányában tájékozódik. Miközben az utóbbi képviselői többször szólítanak fel az új helyzethez való nyelvi igazodásra és az irodalmi eszmény korszerűsítésére, az előbbiek kitartanak a saját elképzeléseik mellett, és igazodási pontként egyedül a muravidéki kultúrát és szellemiséget fogadják el. A történelmi folyamatok azonban a saját útjukon haladtak, és az első nyelvi-irodalmi rendszertől egyre inkább elvitatták a Muravidék egyedüli rep4 Szociális realizmus: szlovén irodalmi irányzat a harmincas évek elejétől. Elsősorban baloldali képviselői – köztük Kranjec és Godina – a paraszti társadalom kritikus bemutatására törekedtek. – A fordító.
789
rezentánsának szerepét. Amikor a második nyelvi-irodalmi rendszer képviselői ezt felismerve a nyelvi-kulturális integráció és egy másfajta irodalmi eszmény mellett foglaltak állást, törvényszerűen összeütközésre került sor. Az irodalom területén ez az összeütközés legszembetűnőbben Kranjec életművének elutasításában öltött testet. 1932 után az első nyelvi-irodalmi rendszer képviselői, mindenekelőtt Klekl5 követői és a Novine folyóirat ideológiai szempontú kritika alá vették, és semmisnek igyekeztek tekinteni Kranjec helyét, amelyet a nemzeti irodalomban elfoglalt. Ez az elutasítás azon az utilitárius irodalmi eszményen alapult, amely szerint az irodalomnak nevelő szerepe van. Ez az eszmény meghatározott keresztény értékrendszert erősített meg, amelyben a két egyház, a katolikus és az evangélikus egyetértett. Kranjec többször elutasította ezt az irodalomeszményt, és ebben követték irodalmi harcostársai is a Mladi Prekmurecnél. Irodalomképük közös nevezője a nevelő szándék és az utilitarizmus meghaladása volt, alkotásaikat nyitottá akarták tenni az aktuális eszmei és irodalmi irányzatok iránt. Kranjec alkotóereje és az irodalom hogyanjának megválaszolásában elfoglalt vezető szerepe kulturális szempontból szélesebb körű, esztétikailag pedig érzékenyebb volt, ezt a nevelő-moralizáló irodalomeszmény képviselői is elismerték. Ezt erősítik meg a munkásságáról szóló elemzések, amelyeket a prekmurisztika képviselői tettek közzé. A két irodalomeszmény szembetalálkozott továbbá a tematika kérdésével, amely a Muravidék valódi képére mutat rá. A nevelő-moralizáló irodalomeszmény képviselői a végtelenségig egyszerű, csendes, békés ember képét kínálták, akinek az élete a szántóföld, a szerény otthon és a templom között zajlik, és akit eltölt a keresztény gondolat és érzés. Az esztétikailag igényesebb irodalmi eszmény pártolói elutasították ezt a képet, és felhívták a figyelmet azokra a társadalmi anomáliákra és arra a lélektani bezártságra, amelyek szociális és lelki szempontból szorongatták a Muravidéket. Miško Kranjec ezt így fogalmazta meg: „A paraszt szenved. Az agrárreform elhúzódik, anélkül, hogy bármerre is vezetne. A felsőbbség emberei a bizottságokból, a revíziókból és az ördög tudja, miből élnek. A föld ára nem emelkedik. A parasztot szorongatják a kölcsönök, a paraszt szenved, miközben valamennyit azért megkeres Franciaországban, legalább az adóravalót. Százezer ember törekszik valahova, kenyeret, ruhát akar. Erre a százezer emberre középkori árnyak vetülnek. Gazdáink Franciaországban, Magyarországon, Bécsben, Belgrádban, Ljubljanában, Lendván, Muraszombaton, Črensovciban és a plébániákon élnek. Asszonyaink Franciaországból azt írják, hogy az egyház törődik velük. Eljárhatnak a misére, gyónhatnak, kívülről fújják a francia imádságokat. Hogy közben mi zajlik bennük, azt elhallgatják.” Ahogy Kranjec egyre távolabb került a katolicizmustól és a muravidéki idilltől, eltávolodott „a föld mint a muravidéki idénymunkás utolsó támasza” idealizmusától is. Műveiben éppen arról kezdett beszélni, amit addig elhallgattak, ami a muravidéki kisemberben végbement. Hősei a túlélésért folytatott küzde5 Jožef Klekl: szerkesztő, lapkiadó. Hitéleti szervezőmunkája, politikai tevékenysége és szerkesztői munkája mellett szépirodalmat is művelt. – A fordító.
790
lemben többé nem „deréknek”, hanem gyengének mutatkoznak – ezzel az író megrengette a Muravidék valódi képe idilljét. Műveire helyi ellenfelei oldaláról a szemrehányások özöne zúdult. Erkölcstelenségről, ferdítésekről, egyoldalú ábrázolásról, a muravidéki ember képének eltorzításáról beszéltek. Nem maradtak el az ideológiai szempontok sem, bár a kritizálók nem vettek róla tudomást, hogy azt kifogásolják, amiből maguk is kiindultak. Azok a Muravidéken kívüli írók is elutasításban részesültek, akik a Muravidék másik, idilltől mentes arcát mutatták be. A két irodalomeszmény vitája akkor érte el a tetőpontját, mikor Kranjec és fiatal eszmetársai a Mladi Prekmurec köréből csatlakoztak a szociális forradalomhoz és a radikális társadalmi átalakulás eszméihez. * Az ezután következő események háttérbe szorították ezt a polémiát, mint ahogy háttérbe szorult a szépirodalom is: elnyomta a fegyverek ropogása. A költészetbe beleszólt a történelem, amely néhány évtizedet adott annak a fiatal nemzedéknek, amely a két háború között nevelkedett. Ez a nemzedék azt a feladatot kapta, hogy hozzáfogjon a társadalom úgynevezett forradalmi átalakításához. Hogy a muravidéki ember forradalmi módon megteremtett arculatán miként kezdtek el megjelenni az első mély ráncok, hogy a korábbi „fekete” uralmat a közigazgatási bürokraták, a szövetkezeti funkcionáriusok, és társadalmipolitikai gyámkodók alakjában miként váltotta fel a vörös uralom, amelyet a proletarializálódott muravidéki paraszt addig szolgált, ameddig bele nem szakadt, majd ezután ez a paraszt miként eredt újra útnak az idegenbe, az már más történethez tartozik, nem tárgya ennek a tanulmánynak. Az a mód, ahogy az alkotók később sötét színekkel festették meg a Muravidék új képét, arra a megállapításra vezet bennünket, hogy mindkét, a fentiekben leírt irodalmi konceptus bizonyos mértékben ideológiai színezetű. (Például Godina Az ember él és meghal, A lelakatolt ház, a Nada, gyere vissza és A magányos madár hangja című regényeiről van szó, amelyekben a társadalmi anomáliák csupán mint elhajlások szerepelnek az elvileg megfelelő rendszertől, amelyet az egyének torzítanak el saját, helytelen viselkedésükkel.) Másképpen fogalmazva: ahogy az esztétikai szempontból igényesebb irodalom képviselői képtelenek voltak teljesen kivonni magukat a túlzott ideológiai elkötelezettség alól, és nem tudták megakadályozni a tendenciózus vonások megjelenését, úgy a nevelő-moralizáló irodalom pártolói helyenként esztétikai szempontból igényes és meggyőző műveket alkottak. Éppen az egyoldalúságokat mindkét eszmény keretei között elkerülő művekben pillanthatjuk meg a Muravidék ama képét, amelyet a programok nem képesek megalkotni. Arról a képről van szó, amelyre a XX. század vége az ábrázolás valódiságába és a nagy történetbe vetett kételkedéssel tekint. Arról a képről van szó, amelyet az igazi irodalom ugyan változó eszközökkel, de megalkot. A Muravidék valódi képéért folytatott harchoz a harmincas években egy másik járult: a nyelvi vita. Az új társadalmi-politikai viszonyok ugyanis mások mellett előtérbe állították a nyelv kérdését is. 1919 után változáson ment keresztül a prekmurščina státusa: az új körülmények között irodalmi nyelvből a szlovén
791
nyelvjárások egyikévé vált, amely – más régiókhoz hasonlóan, ahol ugyanez mintegy száz évvel azelőtt lezajlott – a hitélet, az oktatás, a közigazgatás és az irodalom területén átadta a szerepet a szlovén irodalmi nyelvnek. Ezek mögött a státusbeli változások mögött mintegy kétszáz éves irodalmi tradíció húzódott meg. A változások viharos reakciókat váltottak ki, amelyeket nyelven kívüli (szimbolikus) és nyelven belüli okok egyaránt befolyásoltak. Az egyes emberek és a különböző társadalmi csoportok mindezt emocionális, egzisztenciális, politikai és kulturális földrengésként élték meg. Az eseményekben mindkét nyelviirodalmi rendszer képviselői meghatározó szerepet vállaltak. * A fentiekben leírt irodalmi-stilisztikai újítások, amelyekre a XX. század első felének muravidéki lírája visszhangzott, azok az általános kulturális és társadalmi eszmék, amelyeket magába olvasztott, az általa kialakított motivikus-tematikus összefüggésrendszer, Kranjec és Godina prózája, az irodalmi kapcsolatok helyreállítása a szomszédos kulturális régiókkal, lírai és epikai alkotások megjelentetése a központi szlovén lapokban, a régió bekapcsolódása a Mladi Prekmureccel a nemzeti folyóirat-hálózatba – nos, mindez jelentős fejlődésre utal az irodalmi életben. A régión keresztül – amelynek az első világháború utáni válságos években kialakuló szellemi és társadalmi helyzetét Feri Lainšček Repedés (1986) című regényében így jellemezte: „Közép-Európa lábtörlője, amelyet ráadásul senki sem használt” – olyan szelek áramlottak végig, amelyek addigi elszigeteltségét nagyban átértelmezték. Ezek a szelek nem voltak éppen jótékonyak, de haszontalanok sem. Azok a kulturális és szellemi áramlatok, amelyekkel az alkotók találkoztak, aktiválták az alkotóerejüket: azokat, amelyek lelkileg közel álltak hozzájuk, magukba olvasztották, belső világuk, érzéseik, egzisztenciális helyzetük, vagy a muravidéki közösség társadalmi és emberi tartalmainak kifejezése érdekében. Ha a „muravidéki” nyelvi-irodalmi rendszer teljesítményében a régi muravidéki irodalom folytatását látjuk, akkor ez az úgynevezett muravidéki irodalom ebben az időszakban érte el a csúcspontját. A „szlovén” nyelvi-irodalmi rendszer pedig nemcsak bekapcsolódott a szlovén nemzeti irodalom folyamatába, hanem a harmincas évek második felétől tevékenyen részt vett annak alakításában, értékes muravidéki vonásokkal gazdagítva arculatát. Itt ér véget a XX. század első felének muravidéki irodalma. Azok után az évek után, amikor a fegyverek újra elhallgattatták a lírát, a muravidéki szlovén alkotók több nemzedéke elkezdte írni a XX. század második felének muravidéki irodalmát. Ennek a korszaknak folyamatai és szereplői remélhetőleg ismertebbek lesznek amazoknál. SZÍJÁRTÓ IMRE fordítása
IRODALOM Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919–1941. Pomurska založba Murska Sobota, Ljubljana.
792
Kozak, Juš: Za prekmurskimi kolniki. Zbirka Slovenske poti XV. Tiskovna zadruga v Ljubljani, Ljubljana 1934. Novak, Vilko: Izbor Prekmurske književnosti. Družba sv. Mohorja v celju, Celje. Novak, Vilko: Izbor prekmurskega slovstva. Zadruga katoliških duhovnikov, Ljubljana. Novak, Vilko: Značaj in pomen prekmurskega slovstva. In: Ivan Škafar, Bibliografija prekmurskih tiskov od 1725 do 1919. SAZU, Ljubljana. Zadravec, Franc: Nekateri prekmurski problemi tridesetih let med vojnama. Svet ob Muri I. Zagorski, Cvetko: Po Prekmurju. In: Sodobnost, 1937/55. Sodobnost 2002/7–8. 935–949.
A lendvai vár a XVIII. század elején kapta mai alakját
FERI LAINŠCˇ EK
Elválasztom a habot a hullámoktól
Az ég a Mura csendje fölött vörössé vált az est pírjában, a hatalmas lángoló felhők sejtelmesen meghosszabbították a nappalt. Az emberek kiültek az ablakok alá, lopva, kérdően meredtek az égre – mióta a távolban dühöngött a háború, ez a teljesen természetes sík vidéki jelenség is különösnek tűnt fel nekik. Titokban meg voltak róla győződve, hogy jelet kaptak, mely baljós eseményeket jövendöl. Az asszonyok fiaik kiöntött vérének színét vették benne észre, a férfiak a tüzérségi tűz kérlelhetetlen lángját értették ki belőle, mely Tannenbergtől Verdunig pusztított, és puskaporszaggal árasztotta el egész Európát. A remény, hogy valaki is élve tér vissza, egyre hibavalóbb volt, de egyre görcsösebb. Az első magokat azzal a kegyes kéréssel vetették el az ébredező földbe, hogy ne halotti koszorúba való virágok fakadjanak belőlük. Elica egy fatönkre ült a kizöldült körtefa alá, és kibontotta hajfonatát. A pihenés pillanatai voltak ezek, amikor a test megnyugodhatott, és lassanként elsimult mindaz, ami összegyűlt benne a nap folyamán. Erős hajszálai szinte szomjazták a szabadságot, és érezte, remegnek a gyönyörűségtől. Szétrázta és az arca elé eresztette a haját, elzárta a kilátást a skarlátszínű tájra. A mindennapokat beárnyékoló különös események őt sem hagyták érzéketlenül, nem voltak közömbösek a számára, de az is igaz, hogy sem apja, sem fivére, sem férje vagy szerelme nem volt a fronton – nem volt a környezetében olyan férfi, aki császári levelet kapott. Az apja halála óta csaknem egy évtizede egyedül élt az anyjával, és egy férfi sem került hozzá olyan közelségbe, akiért most szívfájdalommal aggódhatna. Az anyja egy facsöbörből megetette egyetlen malacukat, aztán a tyúkok után nézett. Kislányosan törékeny és vékony volt, de az agyonmosott ruha úgy állt rajta, mint egy madárijesztőn, sápadt arca furcsán nagynak tűnt. A pitypang bojtjára emlékeztetett még az arckifejezése is. Volt benne valami szellemszerű, áttetsző volt, mint a harmat, aki nézte, úgy látta, nem ezen a világon él. Apró szürke szemei azonban élénkek voltak, most is figyelmesen követték a lányát, aki összefogta a szoknyáját, és batyuként ringatta a térdén. Világos volt, hogy az asszony akar valamit. A lány megérezte a jelenlétét, de nem fordult meg. Néha napok is elmúltak és nem szólaltak meg, bár szerették egymást. Szokásukká vált, hogy némán tették, amit kellett, és nem szidták meg egymást, ha valamelyikük elfelejtett vagy elrontott valamit. Kapcsolatuk a jóindulatra épült, és a legkeserűbb nélkülözés sem rendíthette meg. A jelentésüket vesztett szavak néha ellentétet szítottak köztük, viszonyuk csak miattuk lazulhatott. – A gróf kertésze járt a faluban, lányokat keresett a menethez – bökte ki végül az asszony.
794
– Tudom – mondta a lány mereven. – Száz kellene, olyanok, akik fehér ruhát hordhatnak – lépett közelebb az anya és várakozóan megnedvesítette az ajkait. – Az volna a szép, ha többen lennének, hiszen megszolgálta a megboldogult – tette hozzá később, amikor látta, hogy nehezen kap választ. – Azt beszélik, hogy Pestről és Bécsből is érkeznek a temetésre, ezért tényleg illő lenne, ha ezzel is kimutatnánk nagy gyászunkat. Elica leengedte a szoknyáját, széthúzódó hajfürtjein keresztül az anyjára nézett. A megboldogult a lánya volt Zichy Ágoston grófnak, Ferenc József császár udvari marsalljának és bizalmasának, ezért magától értetődő, hogy búcsúztatásán magas méltóságok gyűlnek össze, és nagy processzió lesz. Nem gondolkozott ezen, de készülődött. Nagyon furcsának tartotta, hogy az anyja nyilvánvalóan a szüzek csoportjába ösztökéli. – Tényleg szép lenne tőlünk – kezdte újra az anya. – Semmi másunk nincsen, amit most boldogtalan urunknak ajándékozhatnánk – fogta könyörgőre. – Hiszen te is tudod, hogy mennyi jót tett értünk, és milyen sokkal tartozunk neki. Nyilván a földre gondolt, amit maguknak műveltek az apa távozása után, aki a gróf lovászatában szolgált, és megbecsülték a kastélyban. Aztán arra a háromszáz koronára, amelyet az intéző akkoriban a temetés költségeire és gyorssegélyként kiutalt. Meg egyáltalán a gróf jótéteményeire gondolt, melyek apró ajándékokban és valamennyiük iránti figyelmességben nyilvánultak meg. Mindez megkülönböztette a beltinci grófot a többi nagybirtokostól a Mura mentén. De valóban ez volna a megfelelő alkalom a hála kifejezésére, vagy az anyja rejteget még valamit? – Jól tudja, hogy lassan öreg leszek a fehér ruhához – mondta komolyan Elica. – Még azt gondolják, hogy kelletni akarom magam – próbálta magyarázni zavarát. – Hadd gondolják – tört ki az anyja. – Inkább ezt gondolják, mint mást. – Miért, mit gondolnak? – támadt vissza a lány. – Hogy egyáltalán nem kelleted magad – vágta oda az öregasszony. – Azt gondolják! Elica újra összefogta a szoknyáját, és a térde közé szorította. A csendes düh ijesztette meg, ami azért tört ki, mert úgy látta, az anyja már döntött. A szíve mélyén persze érezte, hogy igaza van az öregasszonynak. Azt gondolják, persze, hogy nem kelleti magát többé, és nem akar senki választottja lenni. De nem volt képes másként viselkedni. Valami a lelke mélyén nem engedte meg, hogy szabadjára engedje a gondolatait, és felfedje a vágyait. Kínozta mindez, de egyáltalán nem tudta, mit tegyen. Nem mondhatni, hogy félt. Nem is szégyenlősség volt benne. Bizonyára nem is büszkeség. De micsoda, ha egyik sem? Mégis nyomasztotta az érzés, hogy előbb vagy utóbb történnie kell valaminek, a megszokott női játékosság és a nem istentől való tervezgetések nélkül. – Alszol rá egyet, és holnap már mást gondolsz – az anyja váratlanul engedett, látva tanácstalanságát. Hirtelen elsöpörte a hajat a lány homlokáról, és egy pillanatra a szemébe meredt.
795
Különös jóságának köszönhetően a lány tudta, hogy a kívánság erősebb az elhatározásnál, bár az anyja soha nem követelte ki tőle a megfelelő szavakat, inkább kérlelte és szomorúan ösztökélte. Az egyetlen fehér ünneplőruhájára gondolt, amelyet évek óta nem vett fel, azt találgatta, vajon egyáltalán felmegye rá. Aztán amikor később kikeményítve megjelent a processzióban, újra kétségek fogták el. A vele együtt lépegető lányok fiatalok voltak, hajlékonyak, mint a fűzfa, ő pedig majdnem huszonhárom éves. – Na és mi történhet? – legyintett az öregasszony. – Imádkozunk a lelki üdvéért, az is valami – dünnyögte. – Az ilyen árvák nem tudnak fizetni, csak a szívjóságukat adhatják – szemlátomást ezzel meg is nyugodott. Elica lassan felállt és kinyújtózott. A nyelve hegyén volt, hogy mond valami békítőt, de letett róla. A grófkisasszony hajadonként halt meg. Az anyák a gyermekeknek mesésként írták le a szépségét, mely királykisasszonyhoz illő: törékeny kedvességében volt valami tündérszerű. Az emberek csodálkoztak hajadon voltán, bár tudták, hogy akadtak széptevői, és hogy nagyvilági utazásai során bizonyára meg is kérték. Ezekben a napokban ez különösen nyugtalanító titokként jelent meg, az igazság viszont a megboldogulttal együtt a sírba szállt. A lány úgy érezte, sejti a választ. Sejtette csupán, megérzés volt, amiről szavakkal nem lehet beszélni, viszont annál mélyebb a meggyőződés. Éppen ezért újra azt gondolta, hogy nem veszi fel másnap a fehér ruhát. * A könnyű hintók egész délelőtt úgy felkavarták a port a Muraszombatból Beltinciig vezető postaúton, hogy a lovasok és a gyalogosok inkább átvágtak a mezőn, és a szekérnyomok között keresték a legrövidebb utat. A síkság messziről piaci zsibongás képét mutatta, és az idegen, aki ezekben a napokban talán felfigyelt a lélekharangokra, azt gondolhatta, hogy idáig húzódott a front, az emberek pedig menekülnek. A környékbeli kastélyokból megérkeztek a Szapáryak, az Esterházyak, a Batthyányiak, a Voglerek és a Kodolicsok, egész nemzetségek érkeztek Keszthelyről, Szombathelyről, Grazból, Csáktornyáról és Varasdról, útra keltek a céhes urak Muraszombatból és a környékbeli piacokról, egyháziak jöttek valamennyi püspökségből, hiszen a temetésen nagy misét rendeztek, amelyet Mikes János püspök őszentsége celebrált. A többségében gyalog érkező népség a pihenőkben közelről tapasztalhatta meg ezt az egész nemesi cicomát, a csillogó nyakékek finom csengését, mely a síkságon úgy hallatszott, mint láthatatlan bogarak zaja. A nép láthatta, hogy a halálnak is megvan a maga ünnepnapja. Zichy Teodóra grófnő Bécsben halt meg, huszonkilenc éves korában. A Szarajevóban eldördült lövések után, melyek megölték Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét, Hochenberg Zsófiát, a császári szanatóriumban maradt, ahol ápolónőként segítette a sebesülteket. Döntését kezdetben nemesi kötelességként értelmezték, később azonban egész életével példát szolgáltatott önzetlenségből. A szanatóriumban tüdőbajt kapott. Az emberek azt beszélték, hogy betegségében sem különböztette meg magát a többi sebesülttől. Ezért aztán úgy
796
tartották, hogy a szép beltinci grófnő most, április elején, az Úr ezerkilencszáztizenötödik évében nem az örök sötétségbe távozott, hanem a legendák fényességébe, ahol még sokáig fenn fog maradni. Az öreg kertész parancsára a kastély üvegházában levágták az összes vörös rózsát. Olyan sok volt a virág, hogy a nyitott ravatalig elborította az utat. A virágok hirdették azt az életerőt és lángolást, mellyel másoknak adta azt, amit neki nem nyújtott a sors. A koporsóhoz pontosan százhúsz, kikeményített fehér ruhás lány lépett. A fehér a tisztaságot jelképezte, amelyet ő élete végéig megőrzött. Vagy a lelket, amelyet jóságában feláldozott – ritka erény ez, ki tudja, megismétlődik-e valaha valakiben. A sok ezer gyászoló nem gondolt most a származására vagy a rangjára, senki sem békét és nyugalmat kért neki, hanem felmagasztalást, mint az egyetlen méltó jutalmat. Elica Sreš, aki az utolsók között foglalta el a helyét a lányok csapatában, megkönnyebbült, amikor látta, hogy nem ő a legidősebb közöttük. A ruha, amelyet csak reggel vett ki a szekrényből, menet közben a testére simult, a külseje miatt tehát nem érezte magát kényelmetlenül. Kicsit különösnek érezte az ittlétét és a részvételét, bár különös volt az ok is, amiért egyáltalán eljött. Az álmai miatt döntött így, melyek a lelkébe maródtak és nyugtalanították. Valahogy így volt: a körtefa alatti fatönkön egy asszony, talán egy párka, aranykapcsos selyem félcipőt helyezett el éjszaka. Reggel az emberek, akik arra jártak, megálltak, nézegették a csinos lábbelit, nem értették, hol a párja, és hogy mit jelent ez az egész. Aztán kisütötték, hogy a cipő az ő ablaka alatt van, és türelmetlenül verni kezdték az ablakot, kopogtatták a falakat. A lány megrettent az emberek erőszakos kíváncsiságától, hiszen azt se tudta, miért keresik, de hiába húzta össze a függönyt, hiába próbált elrejtőzni a sarokban, kinn egyre csak hangoskodtak. Végül egymás után benyomakodtak az ajtón, őt meg kirángatták az udvarra. Közöttük volt az az asszony is, aki a cipőt hozta. Visszafojtott gyűlölettel mondta: – Valamelyik reggel a fiam ágyában találtam. Azóta a fiam se eleven, se holt. Csak a virágok között ücsörög és a csillagokat bámulja, ahelyett, hogy a kovácsműhelyben dolgozna. Én meg éjszakánként a lányok ablakai alatt bolyongok a cipő párját keresve. Kisírtam a szemem, elvesztettem a józan eszem, de jaj annak a cafkának, ha rátalálok. A kíváncsiskodók felmorajlottak. Erősködtek, hogy Elica lépjen bele a selyemcipőcskébe, melyet az idegen asszony a lába elé tett. Csipkedték és taszigálták, győzködték és ököllel noszogatták, őt pedig egyre inkább elhagyta az ereje, már-már fölébe kerekedtek. Tudta ugyan, hogy a cipő nem az övé, de szörnyen félt, hogy illik rá, és ártatlanul ítélik el. Minden erejét összeszedve próbálta kitépni magát, és az emberek szemébe akarta mondani, hogy az asszony bolond és gonosz. A térdei azonban összecsuklottak, és ő a földre omlott. A dühtől vonagló tömeg átlépett rajta, ő pedig szemügyre vette a harmatos fűben fekvő cipőt. Felismerte: Teodóra grófnő hordta, amikor még gyermekként először pillantotta meg Beltinciben a Szent László-templomban. Rémületében is elkeserítette, hogy rá akarják hárítani a nemeskisasszony eltitkolt bűnét. Ugyanakkor nem vitte rá a lélek, hogy a grófnő besározása árán meneküljön meg, sőt egyre erősebb volt benne az elhatározás, hogy idejében figyelmeztetnie kell a
797
grófnőt a veszélyre. Kinyújtotta a kezét a selyemcipellő után, és az ingébe akarta rejteni. Az emberek azonban észrevették és könyörtelenül a földre tiporták… Kiáltott egyet tehetetlen dühében, aztán felriadt. Felült az ágyban, és halotthideg ujjaival lesimította verítékes homlokára tapadt haját. Az ablakból a fehér vászonfüggönyökön keresztül éles árnyékokat rajzolva kékes holdfény derengett. A szobát különös fény világította meg, ami rettegésben tartotta. A rémálom emlékképe – azonnal a kastélyba kell sietnie – és a valóság – a grófnő halott – olyan akadályként tornyosult előtte, amit nem tudott legyőzni. Átsuhant rajta, hogy másként eshetett volna, ha korábban érkezik, és elviselhetetlen bűntudat szorította össze a mellét. Aztán az összezavarodott eseményekre gondolt, amelyek miatt mégiscsak késő volt minden – ez megnyugtatta. Egy kis idő múltán kábulata ellenére felkelt, elhúzta a függönyt. Rémálom volt csupán, mondogatta magában. Mégis megmaradt benne, és hajnali virrasztását elkísérte a szorongató tudat, hogy ezen az éjszakán valami szörnyűség érintette meg, és hogy mostantól titkos kapcsolat fűzi a beltinci kastélyban történt szerencsétlenséghez. – Szentséges Szűzmária – vetett keresztet az anyja, akinek hajnalban elmesélte az álmát. – A grófkisasszonyunk halálos órájában rád hagyta a cipőjét, és ez biztosan jelent valamit – pillantott az Istenanya megsárgult képére a házioltáron, és hányta a keresztet érzelmes alázatosságában. – Vajon mit jelent? – sóhajtott fel Elica, akiben hányingerig fokozódott a szorongás. Szinte szomjazta a választ. Már maga a tudat, hogy mindez mégis valami jót jelent, arra késztette, hogy az öregasszony mellé húzódjon, a karjába kapaszkodva. – Csak azt tudom, hogy meg kell köszönnöd neki ezt a nagy adományt – szorította össze az ujjait fájdalmasan az anyja. – A kegyelmes grófnő az összes lány közül utoljára éppen rád gondolt, és ez örökre meghatározza az életedet – görcsösen megszorította a lány tenyerét, és közvetlen közelről a szemébe meredt. – Elmegyek, tudod, el fogok menni – erősítette meg egész testével, hiszen már az éjszaka megérezte, hogy készülődnie kell, fehérbe kell öltöznie. Az anyja néma hálálkodásában magához vonta, és hosszú idő után újra megcsókolta a haját. Ez a váratlan érintés összemosódott egy régi, csaknem elfeledett gyerekkori emlékkel, és alig tudta elrejteni a zokogását. A ház egyetlen ruhásszekrénye felé fordult, aztán máris a vágott virágok, futtatott aranyozások, remegő gyertyák és halk énekek ligetében találta magát, abban a földi birodalomban, ahol a halál csodás, mámorító élménnyé változott, ahol fulladozni kezdett a nemesi pompa ezer árnyalatában. Elica soha nem volt ilyen temetésen, közelről csupán azt a hétköznapi, földhözragadt és könyörtelen paraszti halált ismerte, amely visszafordíthatatlanságával kétségbeesésbe kergette és megríkatta az embereket, akik bőgtek, jajongtak és tomboltak. Most azonban különös érzések vettek erőt rajta. A koporsó körül az arcok valami másfajta gyászba merültek, eddig nem ismert hasonlót, az elragadtatott pillantások számára elérhetetlen magasságokban kalandoztak. Néha mégis meglegyintette valami; mély hálát érzett, hogy részt vehet egy ilyen emelkedett szertartáson – átengedte magát a hangoknak, a hangulatnak, a látványnak…
798
Az öreg Zichy Ágoston gróf azon a napon, amikor Teodóra utoljára tért haza, hajadonfőtt lépett ki a száraz pannon mezőre, és kezeit széttárva kitapogatta elhalt felesége láthatatlan tenyerét. Hedvig grófnő, akit az alsó-ausztriai Wimpffen nemesi családból vett nőül, harmincegy évesen 1892-ben halt meg, egyedül hagyva őt három neveletlen lányával. A neves bécsi építésztől, báró Max von Fersttől már a következő évben megrendelte az Istenanya kápolnája és a sírbolt rajzait, 1894-ben ide hozták át a grófnő földi maradványait. Szabadidejét ettől kezdve a szentélyben töltötte, és az emberek, ahogy múltak az évek, hinni kezdték, hogy fájdalmas szerelmében összekapcsolódott a túlvilággal, és hogy titokzatos szál fűzi a feleségéhez. Ezért amikor gyalog indult a lánya koporsója mögött Muraszombatból Beltinci felé, senki sem csodálkozott különös testtartásán, és sokan készen voltak elhinni, hogy az út porában láthatóvá váltak szellemkísérőjének lábnyomai. A püspök emelkedett beszéde alatt a gróf szakállas arcát fényesség vette körül, mely a bensejéből áradt, és megmagyarázhatatlan lelkierőről tanúskodott. Gyászát talán látták a sokat tapasztalt évszázadok, szemlélte a kő is, a világ legkeményebb húsa. Elica alig fogta fel, hogy az egyszerű emberek éppúgy részévé válhatnak ennek a gyásznak, mint a bölcsek és az öregek. Mintha élő szenttel, a szent pedig élő oltárral állt volna szemközt, ezért aztán a beltinci uraságok emlékműve tövében még jelentéktelenebbnek érezte magát. Mérhetetlenül keveset tudott a világról, alig valami jutott el a tudatáig. A lelke nyúlként rettegett az ismeretlentől. Csendes indulat környékezte, megmerevedett. Osztozott a szürke gém sorsában, a gém is figyelmes minden hangra, és szüntelen menekülés az élete, de egyedül van, bármerre tekintsen. Sás és gyomok veszik körül, a makacs nedvességet zuzmók kötik meg, karmai alatt agyag szárad. Ha sorsa jobbra fordulására gondol, azonnal azt is tudnia kell, hogy ez kegyes kívánság csupán. Kellemes ugyan átadnia magát az álmodozásnak, de az ébredés utáni valóság még kegyetlenebbnek tűnik. – Szükségre kell mennem – suttogott mellette egy lány. – Nagyon kell, nem bírom tovább – fojtogatta a zokogás. – Ki kell bírnod – rángatta meg Elica. – Tudod, hogy ki kell bírnod. – Nem megy – engedte le imára kulcsolt kezét maga elé a lány. – Meghalsz, ha elsőnek mész el a koporsótól – próbált ráijeszteni. – Az Isten tudja majd, miért tettem – fogta a lány könyörgőre. – Tudja, de nem tetszik majd neki – vágott vissza Elica könyörtelenül. A kislány ekkor leguggolt a többiek közé, pisilni kezdett. A gyászolók közül ugyan senki sem látta, de hallatszott. Ó, Istenem!, rándult össze Elica. Kik vagyunk és milyenek vagyunk? A melle beleremegett. Milyen ritkán van szükség ránk az életben, és akkor sem tudjuk tartani magunkat, szomorodott el. A lányok kikerülték a tócsát, amely szétterjedt a lábuk alatt. Csapatuk közepén lyuk támadt, talán csak a madarak vették észre. Mintha semmi rossz nem történt volna, megkönnyebbült társuk félrehúzódva imádkozott. Elica azonban úgy érezte, hogy a lyuk szégyennel telítődik, s ezt soha nem felejti el. Megint sajnálta, hogy eljött. *
799
Miközben mindez megesett, Elica érezte, egy pillantás szalad végig a fehér ruhás lányokon, és megáll rajta. Egy férfié volt, aki valószínűleg észrevette, mi történt a lányok csapatában, talán egyenesen azt gyanította, hogy ő volt az a szégyentelen. Később azonban, amikor dacos pillantást váltott vele, megértette, hogy nem erről van szó. Nem volt a férfi tekintetében sem fenyegetés, sem megrovás, sőt talán mosoly bujkált benne. Világos, kissé lustán lecsukódó szemek irányultak rá, melyek nem tükrözték vissza a közös gyászt, talán emiatt tűntek olyan különösnek. Úgy látta, hogy a férfi egy kissé unatkozik, és ily módon múlatja az időt, de aztán a lány elfordította a fejét és újra átadta magát az általános megrendülésnek. A szemek azonban nem szakadtak el tőle. A másodpercnyi összenézés kitörölhetetlen pecsétként nyomódott belé. Amikor újra felpillantott, a férfi mosolyt küldött feléje. Összeszorította az ajkát és felvetette az állát. Másként nem közölhette a férfival, hogy illetlennek tartja a viselkedését. Dühítette a saját gyengesége, hogy kíváncsiságában megfeledkezett magáról, és valami olyat cselekedett, amit a férfi félremagyarázhat. Mit gondolhat, aki esetleg észrevette kettejük üzenetváltását? Ebben az átkozott helyzetben a férfi olyannak láthatta, amilyen egyáltalán nem akar lenni. Aztán meg az idegen a másik oldalon állt, azok között, akik később a koporsóhoz léphetnek majd. Fekete öltönyét a helyi szabónál varratta, ez, és a fehér ingen ragyogó mandzsettagomb világossá tette, hogy a férfi a temetés után amazokkal tart majd. Könnyelmű tekintetét végigfuttatta csupán a lányok falusi, számára talán vad és kívánatos szépségén, aztán visszatér egy kis sápataghoz, aki életében nem szaladt csupasz lábbal a réten. Édeskésen azt mondja majd neki, hogy ő a legszebb és számára az egyetlen. Igen, így van ez – aztán a lány újra felemelte a fejét és ránézett a férfira. Szánakozó pillantásnak szánta, de nem annak sikerült, mert a férfi szemében a síkság tiszta tavaszi ege csillant meg. Vagy inkább a búzavirág színe volt ez, amely tavasszal virágzik, és kitartóan neveli fekete magvait. * A temetés után az énekeseknek, a lovászoknak és a lányoknak kékfrankost és mákos kalácsot szolgáltak fel a déli majornál, a kastély gondnoka jött el köszönetet mondani nekik. A gyásznép úgy érezte magát, mintha fárasztó munkát végzett volna, melyet jól teljesített. A jó bor hamar megoldotta a férfiak nyelvét, a lányok arca kipirult az első kortyok után. Úgy volt, ahogy az ilyen alkalmak után lenni szokott: a gyász könnyekké alakult és kiszáradt, az erekben felgyorsult a vér, a lelkekben új vágyakozások ébredtek. Elica valahogy nem találta fel magát a vendéglátó udvarban. Úgy érezte magát, mint aki túl sokat hintázott, aztán pedig a földre visszatérve nehezen nyeri vissza az egyensúlyát. Várta és remélte azonban, hogy elmúlik mindaz, ami már tegnap elkezdődött, és valami feltartóztathatatlan rendben csak fokozódott. Talán azért volt ez, mert az utóbbi években ritkán ment emberek közé, sokat álmodozott, a valóság képei pedig túlságosan megterhelték. Vagy mindennek az oka az idegen pillantása, ami nem csupán egy gőgös hím jelzése volt, hanem valami más, ami rabul ejtette? – Elica, Elica – hunyorgott feléje Juš, akit ismert a birtokról, és aki olykor
800
kerülgetni próbálta. – Mi lesz veled, ha farkas akar felfalni? – incselkedett azzal a kérdéssel, amellyel a nyafogó gyerekeket szokták elcsendesíteni. – Vagy félsz talán, hogy a szárazsággal elragad a Mura szelleme? – harsogott, hogy mások is hallják. – Szegény ördög vagy, Juš! – csapott a kezére. – Egyszer majd olyan szót találsz ki, amelyik megakad a torkodon, és senki sem segít rajtad – vágott vissza, bár a fiú nem sértette meg. Juš egy régi hiedelemre célzott: a folyó menti emberek valaha meg voltak győződve róla, hogy a szüzek segítenek esőt csinálni. Az volt a szokás, hogy a falu öregei tizenkét lányt vittek ki a partra, akiknek ki kellett jelenteniük, hogy nem volt dolguk férfival. A lányok a nyilatkozat után feszületet helyeztek a fűzfa kosarukba, száraz levelekkel beszórták, és rőzsével meggyújtották. A lángoló hajócskák a Mura szellemének szóló áldozatként elindultak a folyó sodrával. Ha három napon belül megérkezett az eső, az áldozat megtette a hatását. Ha a szárazság tovább pusztított, akkor bizonyossá vált, hogy a lányok egyike hazudott. A férfiak újra kivitték őket a partra. A leginkább gyanúsat szorosan egy csónak fenekéhez kötözték, és a folyóba taszították. Ha a szerencsétlen valahogy megmenekült, ez az érintetlenségét bizonyította, ha pedig elnyelték a hullámok, akkor úgy gondolták, hogy elragadta a Mura szelleme. – Ej, Elica, Elica! – szólt leereszkedően Juš. – Istenemre, járnék én utánad, ha nem tiltakoznál ilyen hevesen – okoskodott. – Akkor járnék utánad a legjobban, ha még sokáig pártában maradnál. – Bolond vagy – kiáltotta hevesen. – Mi közöd hozzá, nem a te dolgod! – A legszívesebben hasba vágta volna ott, ahol a túl szűk ing a feszült. A gombok úgy meredtek ki az ingből, mint a kígyószemek. – É-én? – nyújtotta meg a szót a legény, mintha a lány valami érthetetlent mondott volna. – Ki mondja, hogy én… – forgatta körbe a szemét segítségkérően. – Te meg a hozzád hasonlók! – tört ki a lányból. – Inkább töröld meg az orrod! – ügyetlenül fügét mutatott és tehetetlen dühében kiszaladt az udvarból. – Nono – morogtak a férfiak, akik nem értették hirtelen dühét, és nem is szolgáltattak rá okot. – Mi van vele? – inkább azért kérdezték, hogy megtörjék a csendet. – Szegényke csak nem csípett be az első pohártól? – találták meg a magyarázatot. Elica útközben lerúgta a kemény cipőt, és mezítláb szaladt a mezőn. Az ébredező föld kemény volt és érdes, a fájdalomtól össze-összekoccantak a térdei. Úgy érezte, nem éli túl, ami vele történt. Nem a kétségbeesés hajtotta, hanem a keserűség. Kitört belőle, ami talán évek óta úgy gyűlt fel benne, hogy maga se tudott róla. Rendszerint nyelt egyet és inkább kitért, de most idejében felismerte a látszólag hízelgő férfikötekedés visszataszító ízét, és hányingere támadt. Végtelenül bosszantotta, hogy úgy beszélhetnek legbensőbb dolgairól, ahogy nekik tetszik. Dühítette, hogy ilyen durván követelhetnek valamit, amit nemhogy nem tisztelnek, de a terhükre van. Tapintható volt erőszakos közeledésük, s ez nem csupán az állat ösztöne, hanem emberi jog. A kettő között üresség tátongott, amit nem akartak és nem tudtak betölteni. Az életük bizonyosan ezért olyan… csupasz és szennyes, mint egy kifordított répa az őszi barázdában…
801
Teljesen kifulladt, de nem nézett a háta mögé. Igen, miattuk gyűlölte ezt a majort, ezt most beismerte. A majorság otthonos volt és tágas, mint a tenger, de az évek során ketreccé vált. Védelmező tereire volt utalva, de a szürke látóhatár mögötti világokról csak álmodozhatott. Az álmai is megváltoztak azonban, hiszen háború volt. Keletről és nyugatról rossz hírek érkeztek, úgyhogy amott sem létezett már a világnak az a napsugaras sarka, ahol jobb lehetne. És bár igazán kétségbe volt esve, és minden rossz irányba tartott, egyre jobban meg volt róla győződve, hogy helyesen cselekedett; minden, ami a keserűségtől és a rohanástól zakatolt benne, azt mondta, hogy nem menekülhet tőlük. Őszintesége talán kihívta a szerencsétlenséget, ugyanakkor megőrizte benne a reményt. Rémült volt és sebezhető, amilyen egy kis jelentéktelen, fehér lány lehet a szétterülő pannon síkságon. Ha azt valaki el akarná tőle venni, akkor késsel kellene kimetszenie belőle. * A mező mélyén sokáig követte egy homokfutó, de nem előzte meg. A lópaták közelgő zaja könnyű ügetésből alig hallható lépésbe váltott, a kerekek zörgése is elcsitult. Anélkül, hogy körülnézett volna, a nyakába kapta a lábát, és a fűben próbált elrejtőzni, mert azt gondolta, hogy a kastélybeli fiúk közül valamelyik utánaeredt és újra kötekedni akar vele. Elhatározta, hogy semmiféle szép szóra nem fordul vissza, nem tér vissza soha többé. A kocsis azonban hirtelen átvetette a kantárt, és lelépett mellé a szekérről. – Maga az!? – suttogta, miközben a teste kiabált, a meglepetés pedig elborította a szívét. – És maga rám se hederít? – mosolyodott el a férfi, és megemelt kalappal üdvözölte a lányt. – Vagy éppen ma semmi sem érdekli a világon? – biccentett, és elkerekedett szemmel, kíváncsian meredt rá. – Így van? – emelte fel a szemöldökét. – Ha most azt mondja, hogy nem alkalmas, soha nem fogom magamnak megbocsátani. A lány megállt, tekintete meztelen lábaira tévedt, amelyeket elborított a por, lábujjai között vér száradt. Nagyon kellemetlenül érintette, hogy a férfi így látja, ilyen lázasan és rendetlenül, de ezt nem mondhatta meg. Nem magyarázkodhatott a majorbeliek durvasága miatt, nem mondhatta el, hogy rosszkedvét mégsem ők okozták. Ezért inkább összeharapta a száját és hallgatott. Érezte, hogy a férfi látja a zavarát és csak az időt húzza, amíg magához tér. Mi történne, ha a férfi csak elébe lépne, mintha világaik között láthatatlan kapu nyílna meg? Ez lenne aztán a valódi csoda. – Hát az igaz, hogy egy ilyen szomorú temetés alatt sok minden megfordul az ember fejében – törte meg a csendet komoly szóval a férfi. – Megérti az ember, ha ilyenkor valaki egyedül akar maradni – tette hozzá, mintha helyette keresne magyarázatot. – De én meg, látja… – tárta szét a kezét. – Azt mondták, hogy maga gyalog eredt útnak, én meg nem akartam elszalasztani az alkalmat, hogy felajánljam a kocsimat. A lány megnézte magának a jól tanított, moccanatlan lovat, és szemügyre vette a homokfutót: aranyozva volt, mint egy tabernákulum, szemlátomást va-
802
donatúj. A hátsó kerekek fölött egy faládika volt elhelyezve, ülőhelyként az utasnak a kocsis mellett – tehát odaülhetne. Ám a gondolat, hogy felkapaszkodhatna, és így hajtana keresztül a falun, megremegtette. Az ilyesmi csak akkor eshet meg, ha a szekéren ülő ajánlkozót vesz fel; tudta, ebben az esetben messziről látszana, hogy nem véletlenül találkoztak. Ráadásul sehogy sem tartoznak össze, és az esetet nehezen lehetne kimagyarázni. – Na? – kérdezte a férfi. – Nem lehet – suttogta. – Segíthetek? – nyújtotta a kezét a férfi. – Nem – ingatta a lány a fejét –, ne vegye zokon – nézett kérlelőn a kék szempárba, mely most egészen közel volt, és mély titkokról beszélt. – Nem értem, miért kívánja ezt tőlem? – Semmit sem kérek cserébe, ha ilyesmire gondol – fogta meg a kezét a férfi, és a lánnyal megkerülte a kocsit. – Friss levegőt szívhat, és megkíméli egy kicsit a szép lábait – mosolygott bizalmasan, és feltessékelte a lányt a kocsira. – Jaj, Istenem! – simított végig a lány a tenyerével a homlokán, mintha a sors uralkodna felette. Tudta, hogy halkan mondta azt a nemet, nem sértette meg vele a másikat, szavait azonban a férfi meg sem hallotta. Mégis jobb lett volna, ha jobban ragaszkodik az út porához, melyhez meztelen talpai egész életében hozzászoktak. De a muravidéki köd már a kocsi mögött úszott, bizonyára messziről lehet látni. A férfi levette széles karimájú kalapját és a szekérrúd fölé akasztotta. Aztán az ujjaival beleszántott a hajába, és hagyta, hogy hátrafújja a szél. Keskeny, csaknem csontos arcán mosoly terült szét, mely arról tanúskodott, hogy kedvére van a helyzet. A lány szemében most egy kicsit fiatalabbnak tűnt, mint első pillantásra, de így is jóval idősebb nála. Testtartása a gyors iram ellenére férfias és komoly volt, ahogy az ilyen kocsival furikázó úrhoz illik. A korát nem tudta volna kitalálni. A foglalkozására és a rangjára gondolni sem próbált – nyilvánvalóan azok közül való volt, akikkel ritkán találkozott, és akiknek nem ismerte sem a külsejét, sem a viselkedését. – Hé, Hidra! – kiáltott a férfi a lóra. – Hidra? – csodálkozott a lány hangosan. – Milyen név ez? – Tudom is én? – pillantott rá oldalról a férfi. – Valaha így hívták a hétfejű vízikígyót, akinek a fejét nem lehetett levágni, mert újra kinőtt – magyarázta. – Manapság a nagy folyókat nevezzük így, amelyeknek sok águk van, és olyan szeszélyesek, mint a Mura. – De a maga Hidrája kanca, nem? – csodálkozott a lány. – Igen – bólintott a férfi. – Kanca. Jó kérdés, miért is neveztem el így? – tűnődött el. – De az igazság az, hogy ez a név jutott először eszembe, és valahogy meg is ragadt bennem – tette hozzá. – Egyébként pedig mit találhatna ki valaki, aki nap nap után vízzel bajlódik? – Vízzel? – ámuldozott a lány. – Hát igen – egyenesedett ki ültében a férfi, és megfeszítette a kantárt. – Bocsásson meg, be sem mutatkoztam – biccentett, a kezét nyújtva. – Ivan Spransky, a radgonai vízügyi felügyelőség alkalmazottja.
803
– Igen? – kérdezte vontatottan a lány. – Én meg Elica vagyok – tért magához, és ujjait a férfi tenyeréhez érintette. – Néhai Sreš, beltinci mezei paraszt lánya – tette hozzá, mert semmi más nem volt, amit a saját nevében még mondhatott volna. Közben a ló újra nekieredt, és a feltámadó szél lehűtötte a lány arcáról a pírt. Biztos volt benne, hogy rossz kedvre hangolta a férfit, hiszen talán azt remélte, hogy véletlenül van mezítláb, és csak bosszúságában vagy önfejűsége miatt indult el gyalog. Ugyanakkor valahogy meg is könnyebbült. A kettejük között támadt igazság valami olyasmi volt, amit nem kerülhettek el, ezért különösen helyénvalónak tűnt, hogy a megfelelő időben kimondatott. – Most már egy kevéssé ismerjük egymást – nézett rá a férfi, mintha olvasna a lány gondolataiban. – Igen – rántotta meg Elica a vállát. – Ismerjük egymást – próbálta palástolni hirtelen támadt feszültségét. – Mindenesetre örülnék, ha ismeretségünk ezzel nem érne véget – folytatta a férfi, anélkül, hogy elvonta volna a tekintetét. – Lehetséges volna ez? – kérdezte. – Talán nincs ellenére? – fogta el a kételkedés. – Van kedve hozzá? A lány ismét végigsimított a homlokán, és a síkság felé meredt. A kérdéseket ismételgette, amelyeket újra és újra hallania és mérlegelnie kellene ahhoz, hogy tényleg megértse. Nem értette, hogy a férfi nem vesztette el az érdeklődését iránta, és még kételkedik is magában. – Bocsásson meg – hallotta a férfit valahonnan a távolból. – Talán megbántottam valamivel? – Nem, dehogy – válaszolt egész testével. – Csak furcsa – próbálta megmagyarázni. – Nem értem, miért kívánja ezt tőlem egyáltalán? – Csak úgy akarom – válaszolta. – Tényleg – erősítette meg olyan hangon, amelynek akár hinni is lehetett… – Nem tudok szebbet kívánni, mint hogy így beszélgessünk még valamikor. – Beszélgetni éppen lehet – rántotta meg a vállát a lány. – Na látja! – vidámodott meg a férfi, megrántotta a kantárt, a kanca pedig gyorsabban szedte a lábát. – Mire vannak ezek a virágok és ligetek, ha nincs kivel csodáljuk a szépségüket? – emelte fel a hangját, és szimatolva nézett körbe. – Nemsokára megmutathatom a Mura mellékágait, biztosan soha nem látta még őket – bátorodott fel. – Tudom, hol fészkelnek a gémek, ismerem a tisztásokat, ahol a fiatal hattyúk nevelkednek, búvármadarakat is találok minden nyáron, ők a vízen fonják meg a fészküket. Elica hallgatta a férfit, és az elágazásnál elfelejtett szólni, hogy forduljanak be. De nem volt többé sietős neki, jól érezte magát a kocsin, amely pihekönnyűen lebegett a postaút felett, és kellemesen ringatta. Az elmaradozó lányok, akik nehéz lábbal hazafelé tartottak a temetésről, távoliak és magányosak voltak, mint a varjak. Furcsamód egyáltalán nem érdekelte, ha valamelyik esetleg felismerte és megszólta. SZÍJÁRTÓ IMRE fordítása
804
MILAN VINCETICˇ
A kút
– A vessző, az kimutatja, öcsém – motyogta az alsó ajkára tapadó cigarettával –, a vessző sosem téved, tudja, hol a víz még ilyen szárazságban is. Persze, két hónapja nem volt eső, öcsém, minden vízér mélyebbre húzódott, de nem létezik, hogy itt ne volna… – Nyugodt, látszatra suta kezét figyeltem, a borostáját, ahogy a begombolt gallér fölött összesűrűsödött és a cigarettát, mely kis gödröt égetett az ajkába. – Két napod van, öcsém, hogy mindent előkészíts: a csigát, egy kis dézsát a földnek és egy kis bort. A többi az én dolgom. És valóban, két napba telt, míg a kiszikkadt földbe belevertem két gerendát, kötelekkel rögzítettem őket, lyukakat fúrtam beléjük, és feltettem a csigát. Kötelet a szomszédtól kölcsönöztem. Csak egy hibát vétettem: az egészet befödtem deszkával. – Ez nem jó, öcsém – mutatott a tetőre, mielőtt leállította volna a robogóját –, nem szabad rá árnyékot vetni. Amíg jó párszor meghúzta a pálinkásüveget, én fejszével szétvertem a deszkatetőt. Látszott, hogy elégedett. A vízmester, ahogy a messze földön ismert egyetlen kútfúrót nevezték, valójában szűkszavú ember volt. Akkor sem oldódott meg a nyelve, amikor felöntött a garatra. Révetegen bámulta a falat, és szívta egyik cigarettát a másik után, a képét balra húzta, orcái összeráncolódtak, látszatra meg volt dermedve, csak az ujjai doboltak nyugtalanul az asztalon. Kis korom óta ismertem, azaz csak a robogóját, azt az ócska csotrogányt. – Akkor elkezdjük, öcsém – kelt fel lassan –, először mindketten, de ha már derékig ér a gödör, akkor csak én egyedül, nehogy lehorzsoljuk az oldalunkat. Te a csigára ügyelj, olajozd folyton. És ne feledkezz meg erről a csengőről, tudod, mire való. Tulajdonképpen nem tudtam, de nem kérdeztem. Jó két óra múlva túrni kezdtük a földet. Bevallom, korát meghazudtolva túltett rajtam. Láttam vékony, félkaromnyi, inas karját, az ingét, ahogy a hátára tapadt, és a pihével borított köldökét, melyet földdel dörgölt be. – Ne nézz olyan bután, öcsém – mért végig fölényesen, pedig jó arasszal alacsonyabb volt nálam –, mit tudsz te a világról meg a többiről. Még a tojásban voltál, amikor én már földdel hűtöttem a köldökömet, s úgy túrtam belé, a cigány anyád mindenit… Az utolsó szavaknál megeresztett egy mosolyt. A vízmester csak ritkán emelte fel a hangját, de ha megtette, úgy kidagadt a nyakán egy ér, hogy szinte fojtogatta. Ezért mohón leöblítette a torkát. Így lassan ismét visszanyerte arcszínét.
805
– Vigyázz, öcsém, fejbe ne vágj a dézsával – kezdte –, lelked rajta, ha fejbe vágsz, akkor vized sem lesz soha. Ha meghallod a csengőt, húzd fel! Az üres dézsában küldd le a borosüveget, világos? Bólintottam, a vízmester vagy csak a mester, ahogy a legszívesebben szólítottam, elégedettnek látszott. Az első nap simán ment minden. Jó két métert haladtunk. – Látod, öcsém, porhanyós, tejes föld ez – hangzott lentről –, bezzeg lejjebb, majd meglátod, csupa kő meg vas! Csak most jöttem rá, milyen kapóra jön neki az apró termete. Azon kezdtem morfondírozni, mennyire eldől már a születéskor, hogy mivel foglalkozunk életünk során. Ő született vakond volt. Csiga módra összegörnyedt, nekivetette hátát a falnak, és csákányával aprította egyik rögöt a másik után. Micsoda türelem és elégedettség, villant át rajtam, így, morzsánként harminc méter mélyre menni. Túrni, csak túrni, gondoltam, míg a csizmáján nem dől be a víz. – Mi újság odalent? – ordítottam. – Hallod-e, öcsém – emelte föl a fejét –, told be a robogómat az árnyékba, mert odalesz a gumija! – Nem szomjas, mester? Már jó ideje nem hallottam a csengőt. A mester szitkozódott, és valami nagy tömegnek veselkedett neki. – Csak nem szikla az, mester – ordítottam a mélybe –, még hogy a mi földünkben... – Azt is ellenőrizd, öcsém, hogy zárva-e a benzincsap, mert engedni szokott – visszhangzott lentről. Nem tudom, hogy a vízmester valóban süket volt-e, de szót fogadtam. A fának támasztottam a robogóját, és amikor meghallottam a csengőt, siettem a csigához. – Jól rögzítsd a dézsát, öcsém – nézett fölfelé –, és húzd újra a kötéseket… – És ha szétesik a dézsa, mester? Sokáig nem fért a fejembe, hogyan rakta bele ebbe a látszatra kicsinyke dézsába azt a nagy, szögletes kőtömböt. Legalább negyven kiló lehetett. A csiga meghajlott, kilengett, a fa szárazon recsegett. Féltem, hogy a vasak kilazulnak. Összenyomta volna a mestert, mint a gilisztát. A szikla valóban jókora volt. Mindjárt leengedtem a gödörbe a borosüveget, csak a nyeldeklése hallatszott; úgy kotyogott az ital a gyomrában, ahogyan a víz a föld sötét mélyében. – Még egy van, öcsém – hallottam kis idő múlva –, talán még nagyobb. Az ördög vigye el, mint egy kisebbfajta hordó. Ha nem verjük szét, vagy nem hozzuk ki, minden hiába. Hé, beraktad a robogót az árnyékba? Csak jóval később tudtam meg, hogy mélyen a föld alatt az ember elveszti a tér- és az időérzékét: az idő lassan telik, szétárad az ember tagjaiban, mint a zsibbadtság, az ember néha megáll, és kifulladva pihen sokáig. Estére hajlott már. A nap az erdők és a dombok felett állt. Fáradt voltam és elegem volt az egészből. Szinte nem éreztem a karomat. Az ujjaimat sem. A csigám durva, nyersfából készült tekerője feltörte a kezemet.
806
– Sokáig tart még, mester? Nem kaptam választ. Valahol mélyen mozgott, akár a pocok, nekifeszült és lihegett, alig tudtam már kivenni hosszú, vékony karját, ahogy belevájt a sziklába, és amikor megszólalt a csengő, minden erőmet megfeszítettem, hogy lejjebb eresszem a dézsát. – Nagy darab, öcsém – lihegte –, egyedül nem bírod. Előbb ki kell hozz innen. Ketten elbírunk vele. – Eresszem le a létrát? – Létrán sose szabad lemenni a kútba: akkor nem lesz benne víz, vagy ha lesz is, csak esővíz… A vízmester levette a dézsát, és keresztkötéssel ráerősítette a sziklát. Fentről látszott, ahogy háromszor meghúzza a kötelet, és nagy, ormótlan hurkot köt rá. – Most feszítsd meg, öcsém, de ne egyedül húzd – kurjantotta –, várj egy kicsit, feljövök én is. És valóban, amíg én szó szerint rácsimpaszkodtam a csigára, hogy a kötél megfeszült, mint a húr, ő felkúszott rajta, mint a mókus. – Majd ketten, öcsém, te a hajtókart, én a kerekét, de el ne engedd, még ha minden csontod beleroppan is… A nyakamba lihegett. A cigaretta, a rossz gyomor és a bor szaga az izzadságéval meg a földével keveredett. Húztuk teli erőből. – Látod már, öcsém? – Már kint kéne lennie, mester… – Kéne, kéne, öcsém – hörögte. Ekkor történt. A szikla erőteljesen a falhoz csapódott, visszaverődött és lezuhant a mélybe. A dézsa ripityára tört. Amikor minden elcsöndesült, a vízmester lihegve megszólalt: – Megmondtam, öcsém, veszélyes ez, úgy összenyomott volna, mint egy gilisztát, ugye, megmondtam, öcsém… Csak két-három korty pálinka után tért magához. Mohón elszívott egy cigarettát, és utasított, hogy vasrúddal állítsam le a csigát. – Ez semmi, öcsém – mondta, miután kikrákogta magát –, megint meg kell próbálnunk. Leereszkedek, és újra rákötöm. Vagy inkább te mész le? Keskeny, kicsiny szeme rám szegeződött. Elszégyelltem magam. Amikor leereszkedett, biztos voltam benne, hogy hamarosan elmegy a kedve a kútásástól. – Egészben kell kihoznunk, egészben, öcsém – veszett el odalent a hangja –, még ha háromszor leesik is. Dobj le nekem egy másfél méteres erős drótot! Csákányával megemelte a sziklát, keresztkötést tett rá, és megerősítette a dróttal. Jó fél órát forgatta a sziklát. Amikor újra kibukkant a sapkája, a szélein meg az ellenzőjén sárosan, akkor látszott, hogy sikerült neki. Más volt az arca. – Most pedig lassabban, mint az előbb, meg kell várnunk, amíg megáll a kötél. Gyerünk, öcsém, szorítsd le a rudat, harmadszor nem szabad leesnie! Nem is esett. Úgy araszolt fölfelé a szikla, mint egy nagy, lassú pók, megálltunk, és visszatartottuk, éreztem, hogy mindjárt odalesz a csuklóm; a vízmester
807
közben a vasékkel, amit a homokban talált, a rúdhoz feszítette a csigát, és rácsimpaszkodott. Még egy kicsit, hallottam a hátam mögött, csak egy könyéknyit, és meglesz. Amikor beékeltük a csigát, fellélegzett. Még sose láttam elégedettebbnek. A szikla valóban kétszer akkora volt, mint az előző, odadöntöttük a sóderra, és ráültünk. – Így van ez a sziklákkal – bölcselkedett –, minél súlyosabbak, annál jobban szeretem őket. Gyerünk, öcsém, öblítsük le a torkunkat. Nem ez a legnehezebb, viszont ez a legsimább, a legmakacsabb. Jó voltál, öcsém – nőttem a szemében –, jó voltál, de még messze van a víz. Isten tudja, hány ilyen vár még ránk… Utolsó szavai a nyelvére ragadtak. Látszott, hogy a szikla teljesen elgyötörte, teljesen elcsigázta. Feje a mellére bukott, bóbiskolni kezdett. Ez volt a legegészségesebb és ugyanakkor a legsúlyosabb álom, amit valaha láttam. Meg sem vacsorázott, csak felpattant robogójára, és odavetette, hogy úgy fogunk aludni, mint a medve. Nagy szükségem lett volna rá, de nem aludtam el. Túlságosan össze voltam törve. Az izmaim nem hagytak nyugodni. Hánykolódtam az ágyban és erővel hunytam le a szemem. Aludni, aludni, hajtogattam, aludni a végtelenségig, de csak reggel felé aludtam el, és korán ébredtem. Rettentő karikás volt a szemem. Valójában féltem ettől a naptól. A vízmester sem volt még teljesen magánál. – Az a szikla – motyogta –, jól megfingatott bennünket, mi? Csak reménykedhetünk, hogy ma már nem futunk rá hasonlóra. Na, öcsém, fölhúztad már azt a szétvert dézsát? Ez a te dolgod, öcsém! Bár nem parancsként hangzott, inkább atyai kérésként, tudtam, hogy nem fog engedni. – Na, öcsém – kárálta –, üsd be a csigát, fogd a kosarat, abba a széttört dézsát, én meg idefönt megvárlak. Persze nem mertem kimutatni a félelmemet, mely nem engedett. Ahogy ereszkedtem alá a gödörbe, úgy tapadtam a kötélre, mint a kullancs. Ha kioldódik, futkározott bennem, és remegett a térdem. Lent a széttört dézsára léptem. Lehajoltam, hogy felszedjem, de falba ütköztem. – Le kell térdelned, öcsém – jött fentről a hang –, aztán egyik darabot a másik után. Ügyetlen voltam, elefánt a porcelánboltban. Amikor összeszedtem, meghúztam a csengőt. Néztem, hogyan megy fel a kosár. Az égnek csak egy szeletét láttam. Átfutott rajtam: a föld csöndje meg ez a szag meg újra a föld, ahogy megfeszül, puszta kényéből akár be is temethet, és ezek a rögök meg az abroncs, mely a combomnak ütődött, hogy elkáromkodtam magam, ez a csend, mely csak úgy visszhangzott. – Kéred a csákányt meg a lapátot, öcsém? Neked könnyebben fog menni, mint az én öreg, szikkadt csontjaimnak. De vigyázz, nehogy betemesd magad. Könnyen rád omolhat. Túl mély sír volna. És mi van, ha nem eresztem le a kötelet – ugratott odafentről –, ordíthatsz, amíg bírod, de hiába. Tudom, mi az, egyszer megtréfáltak a többiek, de mikor fogyni kezdett a levegőm, csak felhúztak… Utána öt évig nem mertem lemenni!
808
Mintha darázs csípett volna meg. Mint a borz ragadtam meg a kötelet, és másztam volna, de a kötél nem volt rögzítve. Ahogy meglátta rémült arcomat, nevetésben tört ki. – Szar vagy te, öcsém – becsmérelt –, azt hittem, van vér a pucádban! Alig négy méter ez! Mihez kezdenél húsz méter mélyen? Húszméteres volt a legmélyebb kutam, és ha a sejtésem nem csal, most túl fogom szárnyalni… Kivételes érzéke volt az ilyesmihez. Harminc éven keresztül csak ezzel foglalkozott. Más nem érdekelte. Ezért mindig volt pénze, innivalója is. Csak telente fagyoskodott. Így araszolt egyre mélyebbre. Nálam a földhalom egyre nőtt. Egy réteg sóder meg agyag, kevés humusz, rohadt falevél és fakéreg, aztán megint ólmos agyag, sóder, kavics… Halálra gyötört. Ez a lassú, elnyújtott ritmus. Mintha semmit sem haladnánk. A nap valahol magasan állt és perzselt. Árnyék sehol. Pokol, igazi pokol. Milyen mélyre kell még menni? Hány dézsányit? Új kötelet kell hoznom? Nyirkosak még a falak? Mélyre, mélyre, cudarul mélyre. Ott lent, a márgás üregben árnyék volt, néha megszólalt a csengő, csak távoli hangokat vettem ki, ahogy az izabellát nyeldekli, aztán megint egy dézsányi márga és sóder… Mintha így akarná folytatni egészen Amerikáig, a földgolyó túloldaláig. – Mennyi van még, mester? – Még elég sok, öcsém, olyan száraz idelent, mint a puskapor, hisz magad is láthatod. Lassan lehet haladni. Jó, hogy eszedbe jutott, és betoltad a robogómat az árnyékba… A negyedik napon még vaskosabb márgaréteghez ért. Már nem tudtam fentről kivenni. Csak a káromkodását hallottam. Vagy egy órába telt, hogy megtöltse a dézsát. – Sötét van, mester? – ordítottam le a homályba. – A robogómról ne feledkezz meg – szakadt fel a mélyből. – Adjak le hosszabbítón egy égőt? – Petróleumlámpát, ha van, öcsém, petróleumlámpát. Valakitől már jóval korábban megtudtam, hogy nem akar dolgozni villanylámpa mellett. Megfullad, gondoltam, amikor leeresztettem a petróleumlámpát, amit egyenesen neki vettem, a petróleum veszélyes. – Rendben van, öcsém, nagyon is rendben, csak egy nagy szöget felejtettél leadni… Vagy talán a saját pöckömre akasszam? Eleinte bosszantott, ahogy küldözgetett minden apróságért, később viszont éppen ezzel űzte el az unalmamat. A vízmester odalent erősen függött tőlem. Szaggatta azt az átkozott márgát és káromkodott. Másképp nem bírta volna. Estére olyan volt már, mint egy ősember. Iszonyú bűzt árasztott. – Sose fél, mester? Csak legyintett. Azt vártam, hogy megered a szava, hogy két-három kalandját elmeséli, de csak vállat vont és pár semmitmondó mondatot adott ki magából. Nekem leginkább egy jóízű beszélgetés hiányzott.
809
A hatodik napon eleredt az eső. Előző délután a mester alig győzte magát átverekedni a márgán. Jó húsz dézsára való volt. A márgának különös szaga van, régi világoké. Mintha a történelem hordaléka volna. De neki nem. Neki csak átkozott, kemény szürkeség volt, melynek vésővel is neki kellett mennie. A hatodik nap tehát eleredt az eső. Egy csapásra lehűlt a levegő. Siettem a nagy, fekete esernyőért, és a karóra kötöztem. Jó szolgálatot tett. Védett az esőtől. Füleltem az esőt: mintha fű zuhogott volna. – Félretoltad a robogómat? – szakadt fel a mélyből. – Nem fázik, mester, nem ázott meg? – A föld még száraz, habár homokos. Lassan alakul, öcsém, lassan… Nagy özönvíz kerekedett. A víz, amely a hegyen összegyűlt, és zuhogott lefelé a réten, patakokban csorgott be a kútba. Az első víz, gondoltam, az első víz, de odafentről. – A fenébe, öcsém, áss egy kis árkot a kút körül, még elönt itt engem – fakadt ki dühösen. A föld azonban nem adta magát egykönnyen. Csak legfelül volt nedves. A csákány sem tudott fogni rajta. – Nem megy, mester, fel kell jönnie – ordítottam szám elé kerekített tenyérrel. – A fenébe, öcsém – fortyant fel –, tényleg szart se érsz… Ásd ki már azt a vacak árkot, és hagyj nekem békét… Még szerencse, hogy hamar elállt. Az ég egy pillanat alatt kiderült. A levegő felfrissült, a fák csillogtak, a latyak meg elcsorgott a közeli csalánosba. Nagy gomolyfelhők hömpölyögtek kelet felé. Közben feljött pár dézsányi föld. Nyirkosabbnak és könnyebbnek tűnt. Morzsalékosnak. – Nincs még semmi, mester, elfogyott a kötelem… Még aznap újjal kellett megtoldanom. – Most már jónak kell lennie – zsörtölődött –, különben tényleg nincs értelme. Hál’ istennek, hogy még mindig márga, mert ha homokhoz érünk, meg kell állnunk, még ha egy ölnyit sem használunk el az új kötélből… A szeme bogarát néztem. Mintha a kezének segítene az is. Mintha teljesen eltűnt volna. Mintha elmélyült volna, mint ez a kút. – És ha minden hiába, mester? – Akkor újba kezdünk, öcsém, nekem a harmincegyedikbe, neked a másodikba. Töltöttem neki. Magamnak is. Most jönnek a sorsdöntő méterek. Talán csak centiméterek. Úgy tűnt, keze már a poharat sem bírja megemelni a kimerültségtől, hogy a feje lecsuklik. – Csak semmi ne jöjjön közbe – ismételgette –, különben valóban áshatunk Amerikáig… Este az ágyban megint azon rágódtam, mint álmodoztam gyermekként arról, hogy egy hatalmas fúróval átérek egész Amerikáig. Akkor úgy gondoltam, hogy a túloldalon az emberek fejjel lefelé járnak, hogy fonákemberek és fonákföldek és fonákvárosok vannak odaát, csak a vízzel nem állhatunk fonákul…
810
A nyolcadik napon, a mester késett valami másfél órát, elhatároztuk, hogy már csak ma próbálkozunk. A föld valóban egyre nyirkosabb és ezért egyre veszélyesebb lett. – Lehet, hogy egyszerűen feltör és elönt engem. A vízér akár karvastagságú is lehet, és ha nem leszel kéznél, ha kicsit is elbóbiskolsz, a lelkeden szárad az életem… Látszott, hogy egyre karikásabb a szeme. Minél mélyebbre ereszkedett, annál tétovább lett. Az előző napokban általában elszívott egy-két cigarettát, nagy élvezettel szívta, az utolsó két napban egyet sem. Valami nem hagyta nyugodni. Beismerem, én is ingerlékeny voltam és szórakozott, mert kint ugyan nagyobb biztonságban voltam, de ezért sokkal nagyobb volt a felelősségem is. A nyolcadik nap tehát nagyon lassan eresztettem alá. A csiga nyikorgott, a vasékek már kivájták a rudakat, de még biztonságosak voltak, a dézsa nehezebb lett a rakománytól, a hurok egyre jobban megnyúlt, megnőttek a kötelek, tréfálkozott a mester, az én kezem is már a térdemig ért. Az ajkán fityegő cigaretta volt az egyetlen tájékozódási pontom a petróleumlámpán kívül. Számoltam a fordulókat: harmincnyolc. Tehát több mint húsz méter. A petróleumlámpát a csengő mellé akasztotta és a tenyerébe köpött. Mintha márványba vágta volna a csákányt. A tenyérnyi rögöket kézzel dobálta a dézsába, a kisebbeket lapáttal. A nyolcadik napon tehát hatszor eresztettem alá a fél liter bort. Akkor az arca felengedett, ajka szó szerint az üvegre tapadt. De nem volt igazi kedvében. Fent panaszolta, hogy hasmenés kínozza. Az idegességtől, magyaráztam neki, de csak végigmért. Levette az ingét és a falnak támaszkodott. Érezte, hogy ég a bőre. – Betoltad már a robogót az árnyékba? – visszhangzott föl a hangja. – Látszik már a víz, mester? Mintha odvas fatörzsbe beszéltem volna. – Nemsokára, öcsém, csak türelem, addig is ugorj le a pincébe egy kis borért, mert azt majd meg kell ünnepelnünk. Csak ezt a kis követ kell eldobálnom, és meglesz… – Követ, mester? – Ó, csak mint a ló töke, semmi különös, igyekezz… Eleinte nem akartam szót fogadni. Hisz a lelkemre kötötte, hogy egy lépésnyire sem tágíthatok a csigától. És ha ezalatt történik valami? A kő nagyon csalóka. Ki tudja, milyen mélyre fúrt le. Azt parancsolta, hagyjam csak kint a dézsát és kössek egy hurkot. Amikor meghúztam, ahogy csak tudtam, leeresztettem hozzá. Lent a mélyben pislákolt a petróleumlámpa. – Rajta, öcsém – nyögte lentről –, még egy kicsit húzd meg, és ne hajolj fölém túlságosan, még megszédülsz, és rám esel. Várj egy kicsit, hadd lássam: szelídnek látszik, rücskösnek… Nem veszélyes… Amikor meghallottam a csengőt, meghúztam. A kötél hirtelen megfeszült. Levegőt vettem és megvetettem a lábam. Még egy kicsit, mondtam magamban, csak még ez a semmi kő, jó méter még, aztán lesz víz bőven…
811
Tenyeremen a hólyagok rég kipattantak, a lapát vastagon feltörte a kezemet, szinte már nem éreztem a nyelét. Ekkor megismétlődött. Mint a második kőnél. Megmerevedtem, térdem abban a pillanatban kiengedett. Hallatszott, hogyan vetődik a kő faltól falig, egyre mélyebbre, láttam, hogyan remegett a kötél, milyen sokáig nem nyugodott el, és amikor leordítottam a mélybe, a petróleumlámpa már darabokra volt törve. Egy pillanatra láttam a kútfúró keskeny alakját, ahogy a falhoz tapad és beharaptam az ajkam, amikor embertelen kiáltás hasított belém. Estefelé már a csizmán folyt be a víz. A kő, amely reá zuhant, átütötte a vízeret. Fentről világosan ki lehetett venni, hogyan növekedik és mélyül a sötét tükör. Mint a koldus karja, olyan vastag az ér, mondta volna most a vízmester, akit jó másfél méternyit emelt fel a víz. Tudtam, hogy nem lehet rajta segíteni. És azt is, hogy nem kell új kutat ásni. Jó óra múlva hoztuk ki a holttestét. Magam ereszkedtem le érte. Ennyivel tartoztam neki. Három férfi állt a csigánál. A víz már magasan a derekamon túl ért. Nagy nehezen raktam a dézsába, amit utánam eresztettek. Még szerencse, hogy apró termetű ember volt. Amikor a dézsa fölém emelkedett, és eltakarta az ég szeletjét, olyan érzésem volt, hogy követ húznak fel. Jól hallottam, hogyan ütközött a falnak, hogyan ugrott mindig a kötél, egy pillanatra lehunytam szememet a félelemtől. De amikor kinyitottam, a víz már a hónom alját hűtötte. Lábam alatt éreztem a lapátját és a csákányát. Túl veszélyes lett volna lehajolni értük, ezért ott hagytam őket a kút fenekén. Amikor húztak felfelé a dézsában, alig bírtam beszállni, megint megcsobbant az ér. Láttam, ahogy kis örvény vág a kút falába. Úgy kivájta a mester, hogy be fog dőlni, mondtam magamban, egy év alatt pár métert mélyül a feneke. Sötétedett már, amikor betoltam robogóját a pajtába. Senki sem kérdez többé utána, sem az után, hogy miért van a víznek mindig olyan undok vasíze. Nyolcadik napja, hogy a harmincegyedik kutamat fúrom. A gyerek a csigánál lassú és topa. De azért jó gyerek. Hogy bírná másképp fölhúzni a márgával tele dézsát, amit fúrok már harmadik napja. Ördög adta kút ez. A márga alatt általában egy réteg sóder szokott lenni, az alatt kő, mélyebben megint márga. Vagy valami nagyobb kő. Két sziklát alig bírtunk kiszedni. A gyerek még nyápic, de elég izmos. Komolyan veszi a munkát. Innivalót is küld le rendesen. Idelent fülledt és forró az idő. Nincs levegő csak a petróleumbűz. Meg fogok fulladni. Csak ezt a rohadt márgát vájjam át, és küldjem a felszínre ezt a követ, úgy beleállt, mint a kullancs. És pont most, mikor már érezni a vízér illatát. A fenébe, sehogy sem tudom megkerülni, csak erővel törhetem át az eret. Akkor viszont elönthet engem is. De csak nem olyan bőséges, mint az előző, lehet rakoncátlanabb is az összes előzőknél, ahogy mondani szoktuk mi, az utolsó vízmesterek. – Hé, öcskös – ordítom fel –, betoltad már a robogómat az árnyékba? GÁLLOS ORSOLYA fordítása
812
MILIVOJ M. ROŠ
Vissza az örökkévalóságból A VESZTESÉG Apám magvaira harmadik felesége határozottan későn mutatott fogékonyságot. Megkésve láttam meg a napvilágot. Ha néhány évtizedet visszatekintünk, nemcsak én, hanem az apám is lemaradt a saját világrajövetelével, tehát az ő apja is lassú volt a termékenységet tekintve. Valahogy így történhetett ez annak idején, amikor még jóval kevesebb volt közöttünk az írástudó. Öreganyám az apámat először a Boghod és a Devecser közötti úton szoptatta meg, amikor az öregapámmal együtt egy elsőszülött áldozati gödölyét hajtottak Volos dombjára. Szláv nemzetségünk ekkortájt térítette át az első szláv dudlebokat az új, még ismeretlen isten imádatára, akiről bizonyos, számunkra érthetetlen nyelven ugató emberek azt állították, hogy a tulajdon fiával és a szentlélekkel alkot egységet, amiben hinnünk kell, máskülönben az örök halálba vezető életünk rosszul végződik. * Kezdetben öregapám befogadta a békeszerető igehirdetőket, később azonban Boghod várának sáncain kívül helyezte el őket. A sűrű bozóttal benőtt, gyantás karókon kívül éjszakáról éjszakára és napra nap egyhangúan mormolták imáikat, makacsul ismétlődő könyörgéseiket az égben és a földön lakozó atyjukhoz, az ő mindennapi kenyeréhez és a mi népünk számára felfoghatatlan akaratához. Minderről az apám tűzzel a szemében mesélt nekünk, valamennyi feleségétől származó gyerekeinek. A mocsaras völgyek között vezető kanyargós, száraz úton övig merültünk a tejfehér, gomolygó ködbe. Vállunkat perzselve mögöttünk haladt a felkelő nap. – Somb apó ősidők óta fehér, hosszú fürtjei kiegyenesedtek a haragtól. A vállai alá érő hatalmas fehér fürtöket nemcsak az avarok könyörgő szemei bámulják rémülten, hanem azok is, akik a kereszt jelét meg akarják honosítani szívünkben. Az avarok fejéből már korábban kivertük a szlávok feletti uralom ostoba szándékát, azóta tekintetüket nem emelik feljebb Somb apó övénél. Az avarok után hitetlen németek érkeztek hozzánk Bajorföldről, akik egyre nagyobb gyűlölettel viseltettek a mi isteneinkkel szemben. Fülünket a saját istenük könyörületességéről szóló beszédekkel akarták megtölteni, azt bizonygatva, hogy haragja lesújt ránk, ha pogány lelkünket meg nem tisztítjuk. Ha mégis, könyörülettel ékes szeretete ránk ragyog majd. Somb apó nem foghatta fel, hogy mi dolgunk minekünk a könyörületességgel. A mi istenünk elvesz vagy meghagy, és ad, ha van miből, így volt ez régtől fogva. Amarról azonban, a könyörületről, Ratigoj megtért herceg tolmácsa sem tudott mondani semmit sem, aki a barnába öltözött németek nyomában járt. Amaz könyörületességre gon-
813
dolván nem mertünk többé az égbolt alatt, a földben, a vízben, az erdőben és a tűzben rejtőző saját isteneink szemébe nézni. – A könyörület egyedül az ember kezében van – torpant meg Somb apó az égerfásban a patak partján, ott, ahová az asszonyok egyedül nem merészkedhettek. A köd itt együtt hömpölyög a vízzel. – Véneink az isteni könyörületességről vonakodva és gúnnyal beszéltek – halkította le a hangját a víz közelében. – Miféle istenség az, amelyik kérkedik a könyörületességgel? – fortyogtak a bölcsek. – A könyörületesség szégyenletes a mi isteneink előtt! Hogyan áldozhat az ember olyan isteneknek, amelyek könyörületességgel uralkodnak, és az embert magukkal egyenlőnek tekintik? Az ember csak a féktelen istenek előtt hajolhat meg! Hogyan káromolhatná az ember Perunt, aki soha nem lustálkodik, cseppet sem epés, tekintélyt maga fölött nem ismer, nem is gyáva, nem finomkodik, egyenes, nem hízeleg, nem búslakodik, nem számító, nem viselkedik nagyravágyóan, nem fecsegő, aki az embernek sem barátja, sem ellensége, sem pedig árnyéka? – Az apó elgondolkozva gázolt a habok közé. – Az a két első kereszthordozó, Dudleb és a bajorföldi német egy fél holdtöltényi időre a várban maradtak. Somb apónak és mindenkinek, aki hallgatni akarta őket, minden nap elmagyarázták, hogy az új isten miért jobb a mi régi istenségeinknél. Mindeközben az újra és újra vízzel meghintett ételeinket fogyasztották; a vízről pedig azt állították, hogy a világot és a mi pogány ételünket az emberi testnek kedvessé változtatja. Cséphadaróval összekaszabolva vetették át őket a kerítésen, amikor a vörös szarvas napján visszautasították a szarvasvért. A mieink a széttört, a fejvesztett menekülésben hátrahagyott kereszten sütötték meg a szarvashúst. Ezután még sokáig azt beszélték, hogy a fa nem adott meleget, Valuk apó kihúzta a patakból a fűzfából font, hajladozó halakkal teli varsát. A lassú víz habot vetett, mint azokon a napokon, amikor Perun villámai sújtották. Hazaútban a köd hideg harmattá vált, amely aztán párologni kezdett. Igen, apám késlekedésének köszönhetően elmaradással érkeztem a világra, ahol szerencsére nem kellett filozófiai kérdésekkel és ugyanilyen válaszokkal bajlódnom, amelyeket aztán leráztam magamról életem további évszázadai során is. Megkésett születésem a Mura és mellékfolyói hegyes-völgyes vidékén terhes adomány lett, amelytől nem volt erőm szabadulni. Ebben a kezdeteimmel határolt örökkévalóságban ökölvívó módjára hajolgattam el a hasonló kérdések elől, amelyeket így elkerülve teljes szabadságban közlekedtem ősi világomban, ebben a történelem előtti, ahogy manapság mondják, primitív világban, ha szabad magam így kifejezni. – Legyél következetes, öregem! – figyelmeztetem magam. Egyszóval a szláv lepuhok nemzetségébe születtem, amikor Európát a rómaiak lángoló keresztjei pusztították. Túl későn születtem ahhoz, hogy ezt megakadályozzam, így szláv isteni parancsolóim a bosszúálló hóhér szerepét szánták nekem. Talán – ki tudja, miért – késlekedtek, vagy túl későn emelték fel a fejüket valamiféle bódult hedonista állapotból. Istenemre, óriási felelőtlenség! A
814
kínos késés ellenére meghagyták nekem a letűnő világért bosszút álló ember szerepét. Feladatul hagyták, hogy javítsam ki a hibáikat, én, a tizenhét éves, szerelemre hajlamos szívű szláv harcos. Kiválasztottságom jelei azonban sokkal előbb megmutatkoztak. * Egyedül maradtam, megkeresztelt, majd megkínzott lelkeket hagyva magam mögött. Amit felejteni akartam, újra és újra előtört, hogy ismét magamba fojtsam. Visszarepültem a szülőföldemre. A bogojinai templom előtt, ahol a földben öregapám csontjai nyugszanak, lepihentem a fekete földön. Nem kérdezősködtem, sem nem követelőztem. Pihentem néhány évet. Mielőtt egy kiválasztott ember testébe költöztem volna, igazi csínytevést eszeltem ki. A mi szokásaink szerint az újév ünnepe volt, az övék szerint az Isten fia halálának és feltámadásának ünnepe. Minden rangú felkent papok jó néhány napja az ő halállal megkoronázott önfeláldozásáról és feltámadásáról prédikáltak, mellyel megváltotta múltbeli és még el sem követett bűneiket, és meggyújtotta az egész emberi nem üdvözülésének mécsesét. Utáltam hallgatni. Az újévet szerettem volna köszönteni. A Svarognak szóló áldozathoz három fiatal szerzetest választottam ki, bár mintha maguk szaladtak volna a karjaimba. A templomoktól távolabb eső falvakat járták, a keresztre feszítést és a feltámadást hirdették. A nap még nem melegítette fel a föld fagyát, makacsul tartotta magát a hideg északi szél. Črnci legnagyobb házának udvarán gyűltek össze a falu lakói, közöttük anyja karján hangos sírással egy szopós csecsemő. Róla a szerzetesek fegyveres kísérete gondoskodott. Isteni igazságok hagyták el a felhevült igehirdetők száját, amelyet a végén aztán majd a falu lakóinak kell megtömniük étellel és itallal, ezúton is bizonyítva határtalan hitüket és az anyaszentegyházhoz való tartozásukat. Ha nem így történne, egyet közülük megkötözve merítenek a Črnec patakba, míg meg nem könyörülnek rajta. A papok persze nem tudhatták, hogy egészen más terveim vannak velük. A hideg szélbe burkolózva először az első, majd a második, végül a harmadik fülébe sugdosta. Ez éppen a feltámadás csodájáról szóló lelkes prédikációja közepén tartott. Összezavartam a gondolatait, és ettől kezdve nem volt ura a szavainak. – Fiatal szűz, tavaszi virágokból fonj koszorút, keveredett azzal, hogy nem tudják, mit cselekszenek, mindez pedig azzal a dallal folytatódott, amelyet a lányaink akkor énekeltek a patak partján, ahova az asszonyok egyedül nem merészkedhettek, amikor az első virágokból font koszorút engedték a vízbe. Fonj koszorút, szűz, Devana istennőnek, hogy árasszon el kölessel és gabonával, a termékenység ajándékával. Az emberek között nyugtalanság támadt, a szél megtorpant. A legfiatalabb szerzetes is szólni készült. Koszorúdat bocsásd a fekete patakba, hadd szaladjon a hajdinával édes mezők között. Devanának fonj koszorút, ifjú szűz, hogy kicsinyeink nagyra nőjenek, a férfiember megerősödjön, a kislányok asszonnyá érjenek. A fegyveresek zavartan toporogtak a kovácsműhely mellett, néhányan elkezdték hányni magukra a keresztet. Már mindhárom szerzetes az udvar közepén kántált. Devana ékessége lesz a koszorú, ifjú szűz!, üvöltötték teljes torokból úgy, hogy a fejük belevörösödött. Egy
815
koszorú aranyfürtös fejére, a kisebbik a lába közötti asszonyi mezejére, ahonnan a nedvek a forró férfierekbe és a tejjel áradó mellekbe áramlanak. Szülőanyánk, Devana, árassz el minket az élet új erejével, ismételgették önkívületükben az utolsó könyörgést. Újra és újra ismételték, miközben a falubeliek dermedten nézték őket, a gyerekek abbahagyták a sírást, a vastag, hideg köd pedig felszakadozott, szélesedő rései közül fényesen tört elő a nap. Az emberek térdre vetették magukat, zavarukban nem tudták, melyik imádságba kezdjenek. A lándzsások kétségbeesetten szétszaladtak, amikor a szerzetesek szaggatni kezdték a csuhájukat. Az átizzadt, durva anyag alól előtűnt nőies mellkasuk és telt csípőjük, kelttészta módjára fújtattak. Megereszkedett, kék erekkel hálózott, bibircsókos mellük egyre dagadt, vékony lábuk remegve tartották csak a csípőket, amelyekre ráfittyedtek hasuk szalonnás redői. A fák ágain a fagyos széltől megdermedt bimbók magukba zárultak. A térdelők közül rémületükben sokan Devanához, mások Perunhoz fohászkodtak. Amazok hárman reszkető térdekkel folytatták a locsogást. Nem segítettem rajtuk. Vizsgálatra nem volt szükség az ördöggel való megszállottsággal kapcsolatban. Egy egész falunyi tanú a lándzsásokkal együtt elég bizonyíték volt a három nevezetes máglyához, amelyet az önmagába fordult három áldozatnak készítettek. Nem jutott el a tudatukig, hogy a kereszt ilyen hűséges szolgálóit miként szállhatták meg a démonok. Az áldozatok láttán az elégedett Svarog még több napfényt küldött a földre. A tűzhalál látására kíváncsiak sokasága gyűlt össze, közöttük volt Belmura tartomány kinevezett kormányzója is, egy Somb nevű férfi. Somb apó áldott emléke arra indított, hogy a faerődítmény körüli települést, ahol az életét leélte, róla kellene elnevezni. Egy kis dölyföt ébresztettem benne, minek hatása alatt Somb a lakhelyét maga után kezdte nevezni: Sombfalva. Ebből aztán hamarosan Muraszombat lett. A szerzetesek máglyahalála ellenére Črnci lányai éjszakánként titokban virágkoszorúkat fontak, majd a patakba engedték őket, ahova az asszonyok egyedül nem merészkedhettek. Egyik istennőnk emlékére a patak a Mokoš nevet kapta.
HELYI HARCOK A rakičani várban esett kicsapongások után csupán egyszer lovagoltam körbe a területemen. Giderovci falvában a Németkapunál a kapzsi Gider utódait gyűjtöttük össze a székesfehérvári agával, akiket csaknem száz évvel ezelőtt Ibrahim és Faruk Gider nevű török parancsnokok nemzettek, amikor a határfalvakból a német oldalra indultak, hogy meggyengítsék a gyűlölt Bécs előretolt egységeit. Már a hadsereg és a szláv meg a török vérből lett asszonyok egyesülése előtt kialakult az a csakis köreikben használatos imádság, amelyben Allah és a keresztény égi gyülekezett keveredett. Az érkezésünk utáni napon a Ratigoj várából kinőtt város kegyelemért könyörgött. Ettől kezdve a látnok jóslatában megjelenő, a nagy vizekig hatoló hadjáratig Kanizsát én uraltam – harcéhes fiatal katonáim a nevemben pusztítottak és szedték a harácsot. Franc, a vak látnok azonban mindenkinél többet látott. – Méhcsalád módjára fogtok szaporodni – kaparászott kupájával, hogy miután megtöltötték, rekedt hangján folytassa.
VISSZA AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGBÓL Reggeli időben csendesen közeledünk hazafelé. A kezemben kardot szorongatok. Tešanovciban zsákmányszerző hadjáratunk után csak a tavaszi fű maradt. Kissé távolabb a fonott kerítés mögött Devecser határában birkák mekegnek, lepuh testvéreim komótosan nyírják őket. Választott vezetőjük Jasnigoj nagybátyám. – Előkészítetted Volos táborhelyét? – ültet le egy kancsó mézes pálinka elé. – Jól van, szükség lesz rá holnap, Devana ünnepén. Nyitráról érkeznek testvéreink, meg a Balaton-felvidéki szlávok. Arra igyunk, öcsém, hogy jó útjuk legyen! Eszünk, iszunk, forgatjuk a szót. Türelmetlenül várom, hogy az időtlenségben töltött ezer évekről kérdez, de nem érti, vagy talán túlságosan is. Lovat ajánl, farkascsorda kószál a közelben, biztonságosabb lesz így, mondja. Felnyergelem a csikót. Elhagyom Buzincit, aztán Muraszombatot, átkelek a rekettyésekkel szegett patakon. Valahol itt, Rakičan vára alatt hunytak ki szent Vida szemei. Előttem a kedves Boghod. Leszállok a lóról. Senki sem üdvözöl, ahogy elvárnám a hosszas távollét után. Valuk apó szemléli a lepuhok hatalmas gyülekezetét. Akárhonnan is érkeztek, együtt várják velünk Devana ünnepét. Holnap érkeznek a devecseriek is a vendégeikkel együtt. A bölcs szemében egy arc tükröződik homályosan. Rettegés fog el: éveket vesztegettem el, lekéstem Somb apó fiának születését, nem tanítottam meg halat fogni, sem nyilazni. Janinát keresem. A megtört szemekben látható-e mindaz, amit elszalasztottam? Nincs ott, nincs Janina a pataknál, ahova az asszonyok egyedül nem merészkedhetnek. Nem akarom még látni alig botladozó kislányunkat, ahogy a lenszálat az agyaghengerre tekeri. Nem akarom, hogy máris éljen! Sesvod és Rastislav az embereivel fiatal tulkot vezetnek át a kerítés nyílásán keresztül. Nevetve üdvözölnek a távolból. – Légy üdvözölve Radgostban, Boleslav! Valaha jó erős itallal szolgáltak itt neked. Azok közé az ifjak közé tartoztál, akikre legelőször hat az ital – hahotázik Sesvod, akinek szabadon hagyott mellkasán keresztet keresek, de nem találok. – Nem kell ennek ital. Hiszen úgy mereszti a szemét, mintha a Mokoša patak táncolna előtte – legyint Rastislav. A szememet hajkenőcstől illatos kezek takarják el, ékszerek csengését hallom. Régről ismerős mindez. Az illatot soha nem felejtettem el. Janina! – Kinek hiányoztam a hosszú úton? – csendülnek fel a lábékek, ahogy hozzám ér. – Valaki vágyakozott utánad – óvatosan fogadom szokásos üdvözlésünket, hiszen aggodalom szorítja el a torkomat. Janina széttárja a kezét és vár, hogy megforduljak, ahogy szoktam. Nem merek a kedvesem szemébe nézni, ott láthatom a távollétem miatti szomorúságot, hogy együtt volt Sesvoddal, kiolvashatom a kiválasztottja okozta haragot. Jeges rémületet érzek, én, aki ifjúként váltam férfivá, akinek a kardja akkor kóstolt
817
vért, amikor a kortársai még csak vadtulok-vadászatban próbálták ki magukat, engem, Boleslavot fog el a félelem, hogy Janina szemébe nézzek, akit soha nem felejtettem el! Megfordulok és megcsókolom. Úgy érintjük meg a másik ajkát, mintha soha nem váltunk volna el. – Ezen az éjszakán – bontakozik ki az ölelésből – utódot nemzünk. Az ébredező Devana álmomban ígérte meg ezt nekem, amikor te Volost nyugtatgattad – az ígéret a gyermekes asszonyoknak és érkező szláv testvéreinknek is szólt. Valuk apó és a Lindauból való Domagoj messziről integetnek, szívesen látunk a tűznél, mondják, amely a családok tüzét őrzi. Senki nem von kérdőre, csak magamtól kérdezem az úton a házig, amelyet magunknak építettem. Honnan ered és meddig tart a közös emlékezet, és mi az enyém belőle? Hány hónapig tartott a hazaút? Ezzel meg is nyugszom, de az elszakadás ma is fáj. Szabaddá teszem a bejáratot, fáradt vagyok, le akarok feküdni. – Hosszan bolyongtál, Boleslav, az idő vándora vagy – Franc, a látnok közös ágyunkon mézes pálinkát szürcsöl. – Ej, ej, ej, nehogy rám támadj, hiszen majdnem barátok vagyunk – néz rám okos, sötét karikás szemével, bennem pedig megfordul a világ. Fél kupa mézes pálinka magamhoz térít. – Kinél szolgálsz? – kérdezem száraz ajkakkal. – Három hónapja utazgatok az égben, azóta úgy hívnak, hogy a Rujanából való Žalig. Hiszen hallottad, hogyan játszom a furulyán – morogja. Bámulok rá, mindig is éreztem, hogy nem csak látnok. – A Rujanából való Žalig vagy?– ismétlem a saját házamban. – Aki meglátta Svarog fényességét. – Svetovid vagy? – Így is hívhatsz, Boleslav. Kérdések ezerével árasztom el, amelyeket a sírból hoztam magammal, de amelyek az új életért születtek. Nevet rajtam a vak látnok, ahogy a levegő után kapkodok. – A választ mindig a végén találod meg – szürcsöli ki az utolsó nagy kortyot a korsóból. – Nem a nagy élet végén, hanem a sok kis életén, amelyek egymásba fonódnak – mindenki számára ugyanaz a megoldás. * A koszorúúsztatás után éjjeli lepkeként repültem valamikori szálláshelyünk fölé. Teljesen néptelen volt. A lakhelyek és a sírok fölött mezők zöldelltek. Janina és a többi elesett sírját nem találtam meg, de éreztem, hol nyugszanak. Az aratásra váró szántóföld mélyében megsejtettem Janinát, éppúgy, mintha élne. Sokáig üldögéltem a megkeményedett földön, ahol valaha talán együtt lépkedtünk meztelen talpunkkal, vagy együtt feküdtünk rajta, sietve elcsendesítve érzékeink háborgását. Meglehet, hogy a fekete anyaföld tanúja volt kettőnk elmúlásának. Aztán hosszasan beszélgettem Janinával. Reggel tovább kellett indulnom. A Canossába tartó Oger testét kölcsönöztem magamnak, akit királya egy írással VII. Gergelyhez küldött, hogy még jobban felbőszítse a pápát. Természetesen terveim voltak azzal, hogy beköltöztem a pej csődörön ülő bajuszos testé-
818
be. Mielőtt frissen felfegyverzett kíséretünk megérkezett volna, fogságba ejtettünk egy vadkecskét. Azon a pihenőhelyen áldoztuk fel, ahol a Magyarországról és Horvátországból befutó utak elágaznak, és Perunnal megittuk a vérét. A friss hamu azt mutatta, hogy a táborhelyen járt valaki előttünk. SZÍJÁRTÓ IMRE fordítása
Háry Gyula: Lendva a XIX. század végén (akvarell)
SUZANA TRATNIK
Érettségi tétel
1982. Az érettségi vizsga napja, egyszersmind az az időszak, amikor a punk megkezdte behatolását Szlovénia legeldugottabb vidékeire. Kiszsebes léviszt hordok, hosszú hajam van, legkedvesebb ellenhimnuszom Az önetető romlott gyermekei című szám. Az utolsó vizsgánál tartok, amely aljasul egyesít két tantárgyat, azaz a történelmet és az önigazgatást. Én magam az általános iskolától kezdve öntudatosan és tervszerűen tanulom az öniróniát, bár a kifejezés még nem terjedt el nálunk. A történelemtanár hasába lyukat beszéltem a hatalomváltások valódi okairól, majd gyorsan elhadartam az évszámokat, a két háborúban elesettek számát és a Dolomiti nyilatkozat körülbelüli pontjait, mintha gyorshajtással lehetséges volna ellensúlyozni a felületes magolást. Az önigazgatásról már jó ideje eleget tudok. Az ön-, anti-, ellen-, több- és -nélkül elő- meg utótagokkal alkotott szavakról már feleltem szlovén nyelvből. Az utolsó kérdésnél önigazgatásból különösen rám mosolygott a szerencse: azt a kérdés kaptam, hogy mi a különbség a szocializmus és a kommunizmus között. Mi sem könnyebb ennél. Arról van szó, amit az amerikaiak és az angolok egyáltalán nem tudnak megkülönböztetni, minket viszont makacsul kommunista országnak kiáltanak ki. Persze nem vagyunk, de a legjobb úton haladunk felé. Nyomom tehát a szöveget múltról és a jövőről, a szocializmusról mint átmeneti korszakról (bár a társadalmi jelenségek átmeneti jellege mindig lelkesített, és ez igaz a szocialista múltra, jelenre és jövőre is), beszélek a proletárdiktatúráról, az osztály nélküli társadalomról mint tényről és célról, az önigazgatásról, hogy a munkásosztály így, meg a munkásosztály úgy (illetve fordítva: először úgy, a szocializmusban egyre feljebb, egészen az önmegsemmisítésig), aztán a jogok erre meg amarra… A mi kedves önigazgatás-tanárunk aki az érettségi előtt soha nem feleltetett, rendkívül elégedett, bár tulajdonképpen még semmit nem mondtam. Mi is a lényeg? Mi a szocializmus és a kommunizmus közötti különbség lényege? – A szocializmus a létező helyzet, a kommunizmus a cél – bököm ki bölcsen és öntudatosan, hiszen a sikeresen teljesített érettségitől néhány nyamvadt mondat választ el, amelyeket most ki kell ejtenem, függetlenül valódi dialektikus súlyuktól. – Így van – bólint elgondolkozva a tanár, aki eddigi iskolai pályafutása során gyakran használta a korszakos szót –, a szocializmus átmeneti korában élünk, amelyben haladunk a kommunizmus felé. A történelemben ugyanis elbuktak mindazok a társadalmi formációk, amelyek ennél kisebb célt tűztek ki! Ez után az eszmecsere után valamennyien elcsendesedünk kissé. A hallgatás azonban egyáltalán nem ünnepélyes, nem közelgő iskoláztatási előrelépésem-
820
nek szól, nem is valamely korszakos történelmi időnek. Az elhúzódó csend csupán azt jelzi, hogy valamit még vár tőlem a végére, egy utolsó diákbölcsességet. Legalább valamit magasztos céljaimról. Köhintek és próbálkozom: – A szocializmus átmeneti korában a munkánk alapján kapjuk a fizetésünket, a kommunizmusban a szükségleteink szerint. Ez tehát korszakos idő lesz. – Ez az! – bólogat lelkesen az önigazgatás előadója. – Ismerjük a munka és a szükségletek szerinti díjazás szemléletes modelljét. Látod, érettségiző elvtársnő, így van ez. Ha a szocializmusban tévét akarsz, megkaphatod, ha megdolgozol érte. A kommunizmusban viszont minderről nem a munka és a tulajdon összekapcsolása, azaz a pénz dönt: három tévéd lehet, ha ez elégíti ki a szükségleteidet. Most hazafelé tartok az iskolából a sikeres érettségi után, amely nemsokára végleg elszakít szülőföldemtől és a múlttól, a koptatott farmeroktól, a hosszú hajtól, a belőtt frizuráktól, az almaboroktól, a gyógyszerekre töltött vodkáktól, a külvárosi rockerálmoktól. Mindez gyorsan lepereg előttem, ahogy az elektromos berendezések boltjának hatalmas, a korai hetvenes évek stílusában itt felejtett kirakata előtt állok. Itt vannak azok az elektromos gitárok, amelyeken az ujjaim gondolatban száguldoztak a kirakatüvegen keresztül. A naptól kifakult Jugoton és Suzy nagylemezek, kislemezek, ritkábban maxiszinglik és ekstendidlemezek, és természetesen az örökké szolid Iskra lemezjátszók, közülük az én modellem, az 1973-as, amelyet az anyám a csodával határos módon a konyhapénzből spórolt össze, az örök „modern” változatban. Hosszú hajat hordtunk, kemény mosószappannal koptattuk a határ másik oldaláról származó farmert, és három napra háromszáz méternyire szöktünk otthonról – ehhez csak elhatározás és kitartás kellett. Ám az összes elektromos gitár, a basszus és a szóló, a Doors összes nagylemeze (beleértve az illegális felvételeket), vagy a színes Grundig tévé, amelynek széles képernyőjét a mellékelt prospektusban (idegen nyelveken is) csak inchben adták meg, a motoros bőrdzsekik mesés idegen S, M, XL és XXL méretekben, mindez csak valamilyen új, bizonyosan nagyon korszakos idő fékevesztett szükségleteit elégíthette ki. Talán végre felfogtam valamit. A tévék számának különbségéből érettségiztem.
Szilveszteri csók 2004. január 1-jén reggel hét órakor bezártuk a Monokli és a Tiffany klubot a Metelkova utcán. A Vadászház elnevezésű épület folyosóján összegyűjtöttük a poharakat, üvegeket, elszórt és ottfelejtett kabátokat és dzsekiket, székeket, asztalokat és más nagyobb tárgyakat, amelyek között akadtak élő példányok is – ezek nem voltak képesek elhagyni az újévi helyszínt. Amikor a székeinket elfoglaló és a reggeli dzsointot sodorgató dzsankitársasággal közöltük, hogy vége a bulinknak, a sajátjukat pedig a kapun kívül nyugodtan folytathatják, élénk
821
társalgás kezdődött. Egy vékony lány, aki éppen rágyújtott egy óriási szivarra, dühösködött, hogy hiszen ez a Metelkova, és mindannyiunknak joga van itt lenni reggel, este és egész nap, és hogy senkinek sincs joga rendelkezni a helyiségek fölött. Ezért aztán hallatlan, hogy a Metelkován bárki kidobja a másikat. A Tiffany melegklub pincére először csodálkozva figyelte, aztán megállt fölötte, és csípőre tett kézzel azt mondta: – Na ide hallgass, szívecském: ez a mi helyünk, ez a mi folyosónk, mi takarítjuk, és mi fizetjük utána a bérletet. Semmi sincsen ingyen ezen a világon, a karriered közben talán elfelejtkeztél erről. Tehát gyerünk kifelé! Később bekapcsolódott egy kis leszbi, aki erősebb érvekkel, de nem kevésbé határozottan kijelentette, hogy a placcért 1994 óta fizetünk, éjjel-nappal ügyeletet adunk, rendes programokkal harcolunk a helyiségekért és a civil társadalom eszméiért, tehát nem nyit vitát arról, hogy ki takarít és ki a gazda. – Mi közötök van hozzánk? Semmi! – ellenkezett tovább a soványka, dzsanki haverjai pedig lelkesen és egyetértően bólogattak. – Hát ez őrület – mondta a Tiffany pincére, odalépett a soványhoz, és olyan hirtelen húzta ki a széket a feneke alól, hogy az maga sem tudta, hogyan huppant a földre, a dzsointja pedig belepottyant egy büdös sörtócsába, majd egy pillanat alatt semmivé ázott. A lány szótlanul felállt, könnyedén végigsimította nedves hátsóját, majd váratlanul egy csattanós pofont kent le a pincérnek. Ugyanakkor ügyetlenül rá is támadt, de mintha nem döntötte volna el, hogy melyik oldalról lenne érdemes közelíteni. Ekkor talpra ugrott a leghosszabb hajú dzsanki, torkon ragadta a pincért, az viszont belekapaszkodott a soványka hajába, aki a pincér nadrágszíját szorongatta, aztán a dzsankik egy kivételével felugráltak, majd megjelent három vagy négy figura a Tiffanyból, belekapaszkodtak egymás övébe, orrába, pólójába, hajába, gallérjába, fülébe és szájába, ameddig mindannyian valami hempergő csoportozatba nem egyesültek, amely saját ritmusában a kijárat felé kezdett gördülni, útközben pedig a falnak ütközött, és kiverte az ajtók üvegeit. Rohanvást érkezett a Tiffany klub vezetője, több helyen megpróbálta szétbontani a dzsankik és a homokosok hempergő ölelkezését, ami persze lehetetlen volt, úgyhogy maga is együtt vonszolódott velük a lépcső felé, ahol a lábak ütközései azt eredményezték, hogy a kezek engedni kezdtek a ruhák és ábrázatok szorongatásából. A sovány csaj továbbra is azt ordibálta, hogy őt senki sem fogja innen kidobni, lassan világossá vált, hogy ez a jelszava erre a napra, sőt az egész beköszöntő új évre. Újra belecsimpaszkodott a pincérbe, aki felemelte a kezét, mintha undorodna az érintésétől, miközben a könyökével a lány arcába vágott. A csontzene újra felriasztotta a lány barátját, akit az akciótól immár a dzsankik és a homokosok közösen tartottak vissza, miközben elszórt hangok hallatszottak arról, hogy ennek semmi értelme, és tűrhetetlen az erőszak minden formája, tisztelni kell továbbá a helyet és mindazokat, akik támogatják itt az alternatív kultúrát, egyébként pedig az a kérdés, hogy ki határozza meg az alternatívát a másik számára, és egyáltalán, mit jelent az a kibaszott kultúra. A szavak az öklök fölé kerekedtek, ez már eldőlt, a Vadászházból pedig előszaladt az utolsó pincér, egy biszexuális, és egy fehér kendővel a kis dzsankihoz lépett, akinek vérzett az orra és a szája.
822
– Mit képzeltek? – pillantott körbe fenyegetően a társaságon. – Hiszen ez egy nő! – Aha, egy nő – csatlakozott a felbőszült barát, aki a lány hosszú haját védelmezte. – Egy nőt megütni, micsoda dolog – mondta a biszexuális, és tiszta zsebkendőjét a soványka felé nyújtotta. – Na fogd, töröld meg magad. – Tűnj innen, hagyjál – sziszegte a lány. A kezével megtörölte az orrát, a vért pedig a földre rázta. – Buzitól nem fogadok el semmit! Egész idő alatt kissé távolabb álltam, és végre meggyőződtem róla, hogy nem kell közbelépnem. A másik oldalon álldogált egy dzsanki, az egyetlen, aki nem vett részt az egészben, meg se szólalt, csak néhány méterről követte a dzsankik és a homokosok mérkőzését. Amikor a soványka kiköpdöste a vért és még utoljára odamordult a homokosokra, ez a hallgatag figura közelebb lépett hozzám és kinyújtotta a kezét. Hátrahőköltem, legalább annyira, hogy megnyújtsam a távolságot az ökle és az orrom között, és megpróbáltam kitalálni a szándékait hideg pillantásából. Hirtelen megértettem, én is kinyújtottam a kezem, kezet fogtunk. – Na, boldog új évet! – mondta. – Naná – helyeseltem –, boldog új évet! Aztán megcsókoltuk egymást. SZÍJÁRTÓ IMRE fordításai
A domonkosfalvai Árpád-kori templom
MILAN VINCETICˇ
Este A felejtés kivételével amely a körmöd alá hasít és a talpadba semmi sem elkerülhetetlen a harmonika sem amely feldob a katonai tüdők sem adnak irányt figyelj a füleiddel a szélek vastagodnak és vastagodnak senki sem olvad össze a csenddel amely belőlünk merít nagy cinezett kanállal
Kulcs mmmÁlombeli messzeségben mmma korai tőzikékkel mmmfüstölögnek a hegyek mmmamelyek nem és nem mmmakartak a kezekbe bújni mmmálombeli messzeségbe mmmhallatszanak át a mmmzarándokok estéi és mmmmég távolabbra merészkednek beszívják az olvadást hogy felmásszunk a padlásra és porosodjunk porosodjunk a kulcs miatt amelyet közülünk valaki a kéménybe eresztett le
Feszület Az éjszakát fel lehet áldozni több a csillag mint amennyit elérhetsz több a fa amit elönt a gyanta vagy elfogyasztanak a gombák több a víz mint ahova még elérhetnek a hajók több a harmat mint amennyi eloltaná a szomját a fekete kaszásnak vagy a délutánokat és több az ecet mint amennyi a feszületen van édesapám halott lábainál ZÁGOREC-CSUKA JUDIT fordításai
Muravidéki táj
ROBERT TITAN FELIX
A kortárs (szlovén) irodalom két problémája
A Szextáns című kollektív regény megírása bizonyosan eddigi legérdekesebb tapasztalataim egyike. Az az alkotói műhely, amelyben a három szerző szembesítette szövegeit és tapasztalatait, nem csupán a személyes tudásom csiszolására irányuló hatékony munkát jelentette, hanem mindenekelőtt érdekes és szórakoztató tevékenység volt. Teljes személyes elkötelezettségünkből táplálkozó lelkesedésünk azonban végzetes hibát feltételezett abban a környezetben, amely a születés könyörtelenül véletlenszerű logikája alapján működik, és amely lényegében adott volt a számunkra. Írás közben ugyanis a muravidéki miliőnek azokból az elemeiből indultunk ki, amelyek urbánusként mutatkoztak meg. Nagyon meglepett, hogy az a valami, ami számomra több önelégült elefántcsonttorony alkotógépezetnél, bizonyos közegben ilyen elutasítást és frusztrált gúnyolódást vált ki: az egyik vezető szlovén irodalmár szentségtörő munkánkkal a legismertebb szlovén napilap vasárnapi mellékletében számolt le. Nem fogtam fel, hogy az össz-szlovén kultúrközösséget egyáltalán érdekli, amivel valami isten háta mögötti helyen kísérletezünk. Csodálkoztam és meg voltam döbbenve, de kis gondolkodás után rájöttem, hogy amibe belekezdtünk, az alkotói és mentális tapasztalatként óriási jelentőséggel bír a szlovénség peremvidékein. Mindez két alapkérdéssel szembesít bennünket: a rurális–urbánus viszonyéval, illetve „az autentikus mint ódivatú” kérdésével. Ezt a két kérdést veszem szemügyre ebben a töprengésben, amelyben természetesen a muravidéki tapasztalatból indulok ki, mert ezt ismerem a legjobban, és nem mellékesen ebbe születtem bele. Meg vagyok győződve arról, hogy a töprengésben a szlovén világ (és irodalom) egyéb részei is magukra ismernek. A Muravidék a szlovén tudatban eredendően sajátos politikai és kulturális helyet foglalt el – ha egyáltalán rendelkezik valamilyen hellyel. Tulajdonképpen olyan térség, amely túlnan van azon, ami Miško Kranjec írói munkásságában tartós sztereotípiaként hangsúlyosan jelent meg arról a térségről, amelyben tulajdonképpen semmi sincs, és az is nagyjából elsüllyedt a rurális nihilben. Folyamatosan szembetalálkozunk benne az ódivatúsággal, valamint a lényegénél fogva jószívű és helyenként egyszerű lelkületű kisemberrel. A kérdést arról, hogy mindez hiteles-e, komoly író nem merészeli többé feltenni, lényegesebb viszont az, hogy ez a sztereotípia milyen mértékben hat ma az ottani valóság értelmezésében. Mindenképpen kulcsfontosságúnak kell azonban tekintenünk, hogy miért akarjuk (miért kell) ezt a kérdést egyáltalán feltenni, és milyen módon van jelen a jelenkor legfontosabb problémái között. A muravidéki valóságot és irodalmat ugyanis még mindig két sztereotípia uralja. Az első szociológiailag a Muravidéknek a szlovénségbe való specifikus területi és történeti
826
beágyazottságából ered, és bizonyos másságot feltételez, hiszen a Muravidék az első világháború végéig az Osztrák–Magyar Monarchia magyar részéhez tartozott. Ilyenként más szellemi vonzásba sorolták, eltérően a jelentős osztrák hatás alatt álló szlovénség egyéb területeitől. Irodalomtörténeti szempontból az itteni irodalom sajátos lelki és stiláris arculatot mutat, amelyen kitörölhetetlen nyomot hagyott az elkülönült történeti fejlődés, amely egészen a Szlovéniához való csatolásig nagyrészt más nyelvi kódban, saját, nyelvjárások feletti irodalmi nyelven nyilvánult meg. Az első sztereotípiával való szembesülés a rurális és az urbánus közötti viszony kérdésével függ össze a vizsgált térségben, amely azonban a szlovén viszonyok között kissé furcsán fogalmazódik meg. Azok a problémák, amelyek a világ urbánus központjaiban, metropolisaiban és nagyvárosaiban, de a nagyobb szlovén központokban is megjelennek, természetesen nem egyformák, és nem is lehetnek olyanok, mint egy vidéki kisvároséi. Azt is láthatjuk azonban, hogy bizonyos szempontból mégis ugyanazok, de legalábbis hasonlóak. A vágyakról és a világhoz fűződő viszonyról beszélünk. Nem annyira az urbanizációról tehát, mert a hangsúlyokat át kell helyeznünk a globalizációra. Jelenkorunk egyik lényeges vonása az, hogy nem a falut kell a város felé mozdítani, hanem a város költözik a faluba. A tömegkommunikációs technológia uralma és a műholdas, valamint a kábelen keresztüli közlés elterjedése magával hozta a fogyasztói ideálokat és várakozásokat, ami a nyugati világ utolsó félreeső falujában is az uniformizáció felé mutat. A falvak többé nem zárt közösségek, hanem szatellit-települések a globális központ mellett, amely nem valahol található, hanem mindenütt, mert a médiumok propagandamasinériája folytonosan újjáteremti. A fajhoz való tartozás kollektív érzését felváltja a nyugati civilizáció nagy nációjához való tartozás érzése. Persze valaki felidézheti: Hogyhogy, amikor nálatok voltam, kompon hajókáztunk, amelyen cigányok húzták, kenyeret dagasztottatok nekem, és gulyást meg rétest csomagoltatok az útra. Van ilyen, de mindenkit csalódás ér, aki a világnak ezen a végén ősi állapotokat keres. Nem létezik már az időtlenség aktualizálásának rituáléja, minden átváltozik az emlékezet újraalkotásának esztétizált mintha-formájává, a rituálé valódiságát (ősi állapotát) már régen elnyelte a dekadencia. Játék csupán, amely elfedi az üres semmit. Olyan bennszülöttek vagyunk, akik egy pillanatra kikapcsoljuk a televíziót, hogy kenyeret dagasszunk és rétest süssünk nektek, egyébként csak az üres semmi van, amely a másság hitelességébe öltözött. Az emlékezet folklorisztikus megőrzése, hasonlóképpen az ódivatú elemek integrálása a kortárs műalkotásba természetesen helyénvaló, bár sok esetben fals. Fontosnak tűnik a muravidékiség (és a szlovénség általában) helyéről való gondolkodás perspektívájának megváltozása azok között a körülmények között, amelyeket a nemzetközi integráció határoz meg a világnak ebben a részében. Néhányunknál az ehhez a problémához való viszonyulás gyakran két végletben jelentkezik: a modernitás (az urbanizáció, a fogyasztás stb.) kritikátlan misztifikálásában, amely a kicsiben túl sokat lát, vagy éppen ellenkezőleg, a régi igazságok fundamentalista védelmében, amely néha maga sem tudja, tulajdonképpen miért is harcol. Amit
827
át kellene venni, és ami talán az egyetlen esélyünk, az a Discovery híres jelszava: Connecting through culture – celebrating diversity. Az irodalmi alkotások természetesen folyamatosan követték és értékelték a régi elmúlását. Amikor Miško Kranjec a regényeit írta, a „szokások” még jelentettek valamit, valóban éltek, és nem csupán az emlékezetben. A kilencvenes években megnőtt a szlovén kultúrközösség érdeklődése a muravidéki írók iránt, de ekkor a muravidéki domboldalakon már más idők járták. Ezen folyamat jelentőségének ábrázolása Milan Vincetič prózai munkásságának egyik meghatározó eleme. Amíg pályája kezdetén a Kreč megrágalmazásában és a Fényes horizontok mögött című munkájában a valaha volt világot vizsgálja, amely számára a jó kedélyű művészi játék és a travesztia átértelmező eljárásainak terepe, addig a Madártej, a Gőzhajó a hajdinában és a Lángoló hó című regény legérdekesebb mozzanatai azok, amelyekben a szerző a falusi élet pusztulását mutatja be. Ezek a fejezetek meghökkentő hasonlóságot mutatnak az urbánus perifériák rajzával például Vinko Möderndorfer Elővárosából. Ezeknek a műveknek a mély rokonságát a hősök érzése adja arról, hogy felnevelő közegük miatt halálra ítéltetett mindaz, amit másutt elérhettek volna. A falusi közösség többé nem magába zárult közeg, amely lezárná a hősök vágyakozásainak horizontját, hanem a beleszületés elviselhetetlen súlyát képviseli valamibe, ami létében függ a távoli nagyvilágtól, ugyanakkor a hősök tehetetlenségének terepe is. Vincetič hősei nagy vágyakozásának terében ábrázolja a rurális perifériák valóságát. A falusi és a kisvárosi környezet a nagyvilághoz tartozó szatellit csupán – a nagyvilág a hős számára az óriási bevásárlóközpontokban, de az apró falvakban is csak a médiapropaganda csalóka visszfénye, ugyanakkor kínos frusztrációk forrása. A fiatalabb alkotók munkái meghaladják, ugyanakkor adottságként kezelik ezt az állapotot. Mindenekelőtt Suzana Tratnik rövidprózája tűnik érdekesnek. Tratnik elköltözött a környékről, de írásaiban, amelyekben érdekes feszültséget figyelhetünk meg az elbeszélő és az elbeszélt között, egyre gyakrabban tér vissza ide. Az elbeszélő, aki legitimitását a túlnan hangjából nyeri, nem azért tér vissza a fiatalság (rurális) terébe, hogy misztifikálja azt, hanem azért, hogy a modern világ részleteiben megtalálja saját identitását. A mai világban (ha a példa kedvéért túlzunk is) a modern technika lehetővé teszi, hogy az ember Kükeč faluban éljen a Muravidéken, de a kenyerét brókerként keresse a New York-i tőzsdén. A falusi-városi viszony így egy kicsit más fényben tűnik fel, a rurális–urbánus toposzról folytatott eszmecsere pedig valójában csupán elvonja a figyelmet a lényegről: az alapvető hasonlóságról azoknak az életmódoknak a terén, amelyek immár inkább a pénztől, mint az állandó lakhelytől függnek. A lényeg itt azokban a vágyakozásokban van, amelyeket járomba fogott a globalizáció és a kommunikációs forradalom. Néhány barátom hívta fel a figyelmemet bizonyos kulcsfolyamatokra. A mai faluban belső hasadás ment végbe, amely társadalmi változásokat tükröz. Azok az emberek, akik falura költöznek, vagy a faluból a városokba járnak dolgozni (túlnyomórészt a fiatalabbak) a faluban láthatólag idegenek, és a hitelességért folytatott harcban a legnagyobb ellenségként szerepelnek. A falusi közösség
828
egyre inkább az igazhitű hitelesekre és a modern világ hatása alá kerülőkre tagolódik. Ha az előbbiek számára az utóbbiak idegenek, akkor az utóbbiak ez előbbieket olyan bohócoknak tartják, akik az autentikus köntösbe öltözött hulla folklorisztikus ébrentartásában élik ki magukat. Bizonyos szempontból mindkettejüknek igazuk van, mindketten érvényesen tájékozódnak: a két világ egymásba hatolásának szükségszerűsége felé, amire bizonyos értelemben rá vagyunk utalva. A hasadás meghaladásának példája, amely társadalmi megközelítésből párhuzamba állítható Suzana Tratnik írásaival, azoknak a goricskói faluból származó fiataloknak az esete, akik egy folklórfesztiválon rockerszerelésben tamburazenét játszanak. Banális? Egyáltalán nem az. Tulajdonképpen egy másik értelmezésről van szó, amely az embertől nem tagadja meg a modern világban való részvételt és az önazonosság finom egyensúlyait, amely a görcsös „globalizációzást” éppúgy meghaladja, mint a hitelességért folytatott fundamentalista háborút. (Higgyék el, ez nem kizárólag a falu problémája, hanem mélyen érinti a szlovénség egészét. Mi szlovének az összeurópai zászlón elfoglalt helyünkkel kapcsolatban folytatott eszmecseréink során legtöbbször két szélsőség között találjuk magunkat: vagy a mcdonalds–világpolgárság élharcosaként szerepelünk, vagy fundamentalista szótár segítségével keresünk felelőst a tulajdon gyengeségünkért, miközben konstruktív lehetőségeket kutatunk önazonosságunk kidolgozásához – ez pedig leggyakrabban úgy történik, hogy kitalálunk egy ellenséget az európai kínálatból.) A kilencvenes éveket néhány muramelléki író munkásságában valamilyen varázslatos hitelesség keresése, a gyökeresen új megjelenésére való várakozás, a még létező ősiség kutatása jellemezte. Hagyjuk most figyelmen kívül, hogy mennyiben volt jelen valójában a térségben a „másik világ”, inkább arra kérdezzünk rá, hogy miért volt szükséges megtalálni a muravidéki írásban a hitelességet, és a keresés miért olyan módon történt, hogy eredménye legyen: ez a rátalálás ugyanis sorsszerű jelentőséggel bírt. A Muravidék mint toposz, és ezzel a muravidéki írók munkássága ebben a térségben ugyanolyan szerepet játszott, mint a nyugati világban a mágikus realizmus boomja. A toposz elfedte, ugyanakkor láthatóvá is tette az alapvető hiányt, az alapvető hibát, amelyet a külvilágra vetett pillantással megpróbált elmaszkírozni, ha nem megszüntetni: a transzcendencia hiányát. A belülről hiányzó, autentikusnak tűnő értékek külvilágra irányuló keresése nem más, mint a saját transzcendencia keresése. Az ódivatúság és a korszerűség közötti viszony problémája lényeges Feri Lainšček regényeinek megértéséhez. Lainšček a szlovén kulturális térségben „a Muravidék kulturális nagykövete” szerepét játssza. A kritika szövegeivel kapcsolatban egyebek mellett egyrészt kiemeli poétikus vonzódását a periferikus szlovén térség sajátosságainak hangsúlyozására, másrészt rámutat a mágikus realizmus elemeire. Számunkra most fontosabb a mágikus realizmus vonásainak jelenléte. Mélyebb elemzéssel kimutatható, hogy nem kell ezeket túlhangsúlyozni, illetve munkáival kapcsolatban valami lényegesen másról van szó, jelen szempontunkból valami sokkalta lényegesebbről. A mágikus realizmushoz a szlovén irodalomban talán Marjan Tomšič áll a legközelebb – az ő mágiája
829
valamely köztes világban mozog, a mágikus és a valóságos világ között nincs éles határ, váratlan átmenetek lehetségesek nála. Éppen ezen a köztes állapoton alapulnak Lainšček írásai. Művészi hitvallását Lainšček korai Repedés című regényében teremtette meg, amelyben a hős és a külvilág között nincs és nem is lehet egység, valódi közeledés. Ezt folytatta az Akinek a helyén virág terem, majd az egyik legjobb szövege, az Akit a köd hozott. A regény főhőse Jon Urski, afféle modern bűnbánó, akit papi szolgálatra küldenek egy istentől elhagyott helyre, hogy ossza fel az egyház vagyonát. Olyan világban találja magát, amely civilizáció előtti, mindenki elleni bestiális háború állapotában rekedt. Az archaikus, zárt falusi közösség (az ősiség állapota) fenyegetésben tartja Jont. Az átokba forduló csodák Lainšček művét inkább a fantasztikumhoz, mint a mágikus realizmushoz közelítik. (A mágikus realizmus a két szféra, a mágikus és a reális összekapcsolására épül, miközben a fantasztikum a túlzó és a reális feszültségéből indul ki. A reális az ész fennhatósága alatt van, ami folyton elrejtőzik, átértékelődik és paranoid szenvedéllyel menekül.) Az Akit a köd hozott végén csupán a templom (mint épület) marad épen, ami nem lehet véletlen. Ami a modern, racionális szubjektum számára a transzcendencia egyedüli lehetőségeként mutatkozik, csupán üres forma. A paranoia jelei feltűnnek Žabot hőseinek a hitelesség rurális világával váltott pillantásaiban is. Žabot kitűnő, noha kissé hermetikus Sukub című regényének helyszíne áttevődik a városba, ráadásul olyanba, ahonnan a legnagyobb feszültségek erednek – ezek a bűnözői csoportokkal kapcsolatot tartó titkos társaságokban érik el tetőpontjukat. A bűnözők Lainšček regényében kulcsszerepet játszanak, Tomšičnál pedig a falusi mágia hordozói, értelmezői fogódzók, amelyek egyszerre törlik el a transzcendencia szerepét a világban és az abban uralkodó igazságosság esélyeit. Ezek a kérdések azonban túlmennek ennek az elmélkedésnek a szándékain és terjedelmén. SZÍJÁRTÓ IMRE fordítása
Faragókamra a Muravidéken
„…inkább muravidéki, mint szlovén jelleg…” Gállos Orsolya beszélgetése Evald Flisarral
Harminc éve vettem kezembe először az írásait: Ezeregy út – Tisoč in ena pot volt a könyv címe, és Délkelet-Ázsiába vitte az olvasót. Ha Szlovéniában kérdeztem Evald Flisar (1945) felől, azt mondták, útra kelt, a világot járja, elhagyta az országot. Aztán másfél évtizede ismét Szlovéniában él… Otthonában Bali-szigeti, malajziai művészek batikképei, óceániai és afrikai fafaragások jelzik útjait. Vietnami árnyjátékok leírhatatlanul kecses faragott bábjai az ebédlő falán. Kiderül, színesek és aranyozva vannak, de a nézők csak fekete-fehér árnyakat láthatnak a megvilágított vásznon. Illetve csak a női nézők. A férfiak a vászon túloldalán a vékony pálcikákkal mozgatott bábok színeit is élvezhetik. E képek mellől térünk a Muravidékre, majd ismét a világ különböző tájaira, s beszélgetünk nyelvekről, kultúrákról, kötődésekről… – Milyen szellemi tartalmakat érez magában a Muravidékből? – Ez mélyen összefügg a hellyel, ahol születtem és felnőttem: Gerlinci a neve a hegyvidéki falunak, az osztrák határnál. Egyfelől erdő övezte, igazi, nagy erdő, egy ideig féltem tőle gyerekkoromban. A másik oldalon kilátás nyílt az osztrák hegyekre, az Alpokig, a Pohorjéig, és tovább a Donačka goráig, fantasztikus kilátás, mely ma is velem van. Kétféleképpen hatott rám ez a környezet: egyfelől ott volt az erdő fekete tömege, melyet valami módon fel kellett fedezni, és ahogy visszajárok, rájövök, olyan a számomra, mint a tudatalatti, melynek meg kell hajolnom. A kilátás már kiskoromban felkeltette a kíváncsiságot, vajon mi van ott a hegyeken, a látóhatáron túl. Ez a kívánság, hogy megismerjem a világot, már akkor és ott felébredt bennem. Ez a kettősség adatott nekem, hogy elmehetek, messze ettől az erdőtől és kitágítom a világomat, másrészt élt bennem mindig a vágy, hogy bezárkózom magamba, hogy elalszom, láthatatlanná válok. Valóban egyszerre vagyok extro- és introvertált, van idő, hogy szívesen megyek emberek közé, beszélgetek, és van, amikor nem akarom elhagyni a házat. És ha valahol irtják az erdőt, az számomra mindig nagyon személyes dolog, mintha belém vágnának, mert megrabolja azt az intimitást, melyre szükségem van. Ha végiggondolom életemet, ez a kettő az, amit a Muravidéken kaptam, ez határozza meg a természetemet, és az életutamat is. – A muravidéki irodalom hogyan hatott pályájára? – Miško Kranjecnak, e táj emblematikus írójának diákkoromban feltettem egy nagyon szemtelen kérdést, ő legalábbis annak érezte. Megkérdeztem, hányszor nézi át, amit leírt, hány változatot készít, hányszor javítja a szöveget. Nagyon felháborodott, és azt válaszolta, egyszer sem! Amit egyszer leírok, az szent, és úgy is marad!
831
Akkor kezdtem írni, én egészen másként közelítettem a feladathoz. Ha leírtam valamit, és láttam, hogy lehetne sokkal jobb is, akkor új változatot készítettem és még egyet és még egyet. Kranjecnak ez a modellje egyszerűen megijesztett, mígnem azt olvastam valahol, hogy Ibsen legalább tizenkét változatot készített a darabjaihoz. Tudjuk, hogy Lev Tolsztoj is hasonlóképpen dolgozott. Miután felfedezték a partitúráit, Mozartnál is kiderült, aki pedig állítólag azt vetette papírra, amit Isten diktált neki, hogy rengeteget javított. Akkor megvigasztalódtam. Kranjecnek ez a modellje sajnos még mindig áll sok szlovén író esetében. Ezért van olyan kevés szlovén drámaíró, aki igazán sikeres volna a nagyvilágban. Aki itt darabot ír, azt nem érdekli maga a közeg, az nem jár színházba, nem kész alkotó módon együttműködni a rendezővel, a dráma pedig eleve az a műfaj, melyet nem lehet megcsinálni egy csapásra. Csak amikor először megszólal a színpadon, akkor érzi a szerző, mennyi hiba, mennyi lyuk van a szövegben. Szerzőként köteles vagyok gondoskodni arról, hogy a dolog addig ne kerüljön közönség elé, amíg teljesen nem érett. Vagyis szorosan együtt kell működni a rendezővel, amikor a színészek megszólaltatják a szöveget a színpadon, azonnal érezni, hogy valami nincs rendben, és mész javítani. Ezt én Angliában tanultam meg, a BBC-ben például, ahová elvittem néhány hangjátékomat, kedvesen meghívtak egy beszélgetésre, elmondták, van tehetség abban, amit írtam, de lehetne sokkal jobb is. Készen állok-e dolgozni, kérdezték. És intenzív mentori segítséget kaptam öt éven át a BBC dramaturgjaitól. – Hány éves volt ekkor? – Huszonnégy éves koromban mentem először Angliába. De akkor még nem sokat tanultam. Amikor visszajöttem Ausztráliából, harmincéves koromban, 1975ben kezdtem angol nyelven írni. Angliában például az a szokás, hogy a legsikeresebb színpadi szerzők is, mint Tom Stoppard, nem megy a darabjaival rögtön a West Endre és a nagyközönség elé. Először kisebb színházban mutatja be a darabját, ez a társulat Anglia-szerte játssza a darabot, és ő megy egyik színházból a másikba, figyeli a közönség reakcióit, javítja a darabot, és amikor már teljesen elégedett vele, megy vissza a darab Londonba, és következik a nagyszínházi bemutató. Ezután jön a premier. Erre sok szlovén szerző rálegyint, hogy ez iparosmunka, azzal mi nem foglalkozunk, mert mi zsenik vagyunk. De már Tolsztoj is megmondta, hogy a tehetség csak egy százalék, és kilencvenkilenc az, amit abból kihoz az ember. – Hogyan látja a muravidéki szlovén irodalom, a kultúra helyét Szlovéniában? – Mi idehaza egyfajta tájjelleget képviselünk, mint persze minden irodalom. Ljubljana és Szlovénia nagy részében enyhén egzotikus koloritot látnak abban, ami itt íródik. Másfelől az egészbe teljességgel integrálódott irodalom él a Muravidéken, és ha levesszük belőle a ráerőltetett egzotikumot, a másféleséget, akkor a szlovén irodalom részeként hat. Ha idegen nyelvre fordítják, az egzotikum új dimenziójával gazdagodik, amely többé már nem muravidéki, hanem szlovénnak, pannon jellegűnek nevezhető. – Létezik valamifajta muravidéki szlovén ethosz? – Erre nehéz válaszolnom, mert igazából én nagyon nem tipikus muravidéki vagyok. Noha engem a Muravidék meghatározott, olyanná alakított, amilyen
832
vagyok, nem a síkságon nőttem fel, hanem a hegyekben. Aztán amikor nekivágtam a nagyvilágnak és az idegen tájaknak, a Muravidék nem érdekelt már. Ez a hely, ahol felnőttem, ahová nagyon szívesen megyek, és mindig a honvágy súlyos érzésével, mert szeretnék ott élni, mint ahogy szeretnék élni a világ száz más pontján, de nem élhetek, mivel döntenem kell, ki kell választanom, hol éljek. Egyébként nem tudom, mit mondjak. Minden, amit most a Muravidékről mondok, nem úgy hangzik, ahogy egy odavaló ember beszél, hanem ahogy valaki kívülálló beszél erről a tájegységről. Ez már olyan ítélet, amely nem lehet spontán és legitim, azt hiszem. – Az otthoni útravalót hogyan tudta hasznosítani a nagyvilágban jártábankeltében? – Amikor elmész a nagyvilágba, sokáig nem ébredsz a tudatára, mit kaptál egy tájtól bizonyos években, amikor még formálódtál. Erről úgy negyven év múlva kezd gondolkodni az ember, amikor már vissza lehet tekinteni, és észrevenni bizonyos mintákat, melyek megjelennek és ismétlődnek. Igaz viszont, hogy az előbb említett két dimenzión túl, amit a Muravidéktől kaptam, fontos a munkaszeretet. Bár katolikus családban nőttem fel, ezt a Muravidék protestáns munkaetikájához mérném. Erről ismert ez a táj. Hogy az ember nem ad ki a kezéből félmunkát. A félelem, hogy mit szólnak a szomszédok a hanyag munkádhoz. Ez a félelem mindig velem volt, és bármihez fogok, mindig, a saját káromra is azon voltam, hogy a végeredmény olyan legyen, amilyennek lennie kell. Persze nem sikerül mindig, de a szándék mindig ez. A muravidéki iparosok például. Az ember látja, amikor házat vesz, iparosokkal találkozik, melyik végzi a munkát odaadással, szakmai büszkeséggel, melyik szégyellné, ha valamit hanyagul végezne el. A Muravidéken nagyszerű iparosok élnek. Kitűnően dolgoznak és megbízhatóak, alaposak. Ilyen a hírük, Szlovénia más vidékein is jó munkásnak tartják őket. – Hogyan boldogulnak a muravidékiek a világban? – Mindenütt feltalálják magukat, mert nem végeznek félmunkát, és ha valaminek nekilátnak, megbízhatóan akarják ellátni. Azt hiszem, minden muravidéki legnagyobb félelme, hogy megbízhatatlannak könyvelik el. – A Muravidék jó ideje mégis válságterületnek számít Szlovéniában. Miért ilyen a híre? – Válságterület a közöttes fekvése miatt, és mivel a legtávolabb esik Ljubljanától. Mert ami Szlovéniában történik, lényegében minden ide összpontosul, a Ljubljanai-medencébe, és Felső-Szlovéniába. Történelmi oka van ennek a távolságnak, hiszen a Muravidék ezer éven keresztül a történelmi Magyarországhoz, míg Szlovénia többi része Ausztriához tartozott. Az anyaország még mindig úgy tekint a Muravidékre, mint ami nem igazán része Szlovéniának, hanem valami sajátságos a határokon belül. Ami igaz is bizonyos módon. Hiszen a muravidékiek nem szlovén dialektust beszélnek, hanem egy egészen sajátos szláv nyelvet. Ma, ha két tengermelléki találkozik, teljesen természetes, hogy szlovénul fognak beszélni egymással. Két muravidéki esetében elképzelhetetlen, hogy ne a muravidéki nyelven beszéljenek. Sokszor
833
találkoztam Milan Kučan volt köztársasági elnökkel, nyilvános rendezvényeken. Mindig így beszéltünk, mert teljesen hamisnak éreztük volna, ha irodalmi szlovént használunk, hiszen ő is odavaló. A többiek persze élcelődtek, mit titkolnak ezek előttünk. Ha Afrikában, Ausztráliában, Amerikában találkoztam a földijeimmel, mindjárt a hazai nyelven szóltunk egymáshoz. Ez a mi nyelvünk. – Milyen viszonyban áll akkor önnél a muravidéki, a szlovén és az angol nyelv? – Első nyelvem a muravidéki, ez az anyanyelvem, szlovénül és angolul írok. Egyszer végeztem egy kísérletet, ugyanazt a rövid történetet leírtam mind a három nyelven. Hogy elemezhessem, mi született, lássam, a nyelv hogyan hatott a stílusra. És a muravidéki változat volt nyelvi szempontból a leggazdaságosabb, talán, mert nem állt rendelkezésemre annyi szó, ugyanakkor ez volt a legdirektebb és érzelmileg is a legszilárdabb és a legtöményebb. A szlovén változatban már volt egy bizonyos eltanult szépírói stílus, benne volt az irodalmi tradíció, amit az iskolától kaptam, és amitől nem tudok megszabadulni, holott írás közben ezt szándékosan megpróbálom elnyomni. Az angol szöveg verbálisan virtuóz volt, szellemes, mert az angol ezt lehetővé teszi, sőt megköveteli. Hiányzott viszont az érzelmi dimenzió, mely a muravidéki változatban rendkívüli módon megvolt. – Nagyon érdekes kísérlet. Kevés ilyent ismerünk, vagy mégsem? – Nem tudom. Saját célra végeztem ezt a kísérletet, mert látni akartam a lehetőségeket, hol ér véget az egyik nyelv, hol kezdődik a másik. Aztán ma nagyon szívesen írok nem éppen prózai szövegeket, hanem drámákat, és amikor megvan szlovénul, angolra fordítom, hogy lássam, hol vannak a hibák, hol voltam bőbeszédű. Ez azonnal látható. Több szlovén költőt fordítottam angolra. Ami nem lefordítható, amire nem találni az angol megfelelőt, az nem költészet. Úgy hangzik, formailag vers, van ritmusa, metaforikája, melyet nem értesz, és ha nem érted, nem tudod lefordítani, mert lefordíthatatlan. És úgy vélem, hogy az a költészet, melyet sehogy sem lehet lefordítani egy más nyelvre, áttenni egy másik kontextusba, az hamis, az csak verbális játszadozás. – Mi az, amit az angol nyelv tud, és más nyelvek nem? – Az angol azért csodálatos, mert sohasem félt a jövevényszavaktól. A francia például retteg, hogy franglais lesz az angol hatására. És üldözi a jövevényszavakat, akárcsak mi, szlovénok. Az angolok beszívnak minden idegen szót, és a magukévá teszik, és azok aztán az angol nyelv alkotórészeivé válnak: a volt angol gyarmatbirodalom minden szögletéből érkeznek így a szavak, Indiától Afrikáig. Az angol annyira gazdag, és ez nemcsak nyelvre vonatkozik, hanem a nép kultúrájára is, mely ezt létrehozta. Könnyed, szellemes az angol, csöppet sem nehézkes. Ha összehasonlítom ugyanannak a darabnak az angol és a szlovén változatát, az utóbbi germánosan súlyos és bölcselkedő, és végtelen mennyiségű szót használ, hogy elmondjon valamit, amit egy angol nagyon egyszerűen elmond egy mondattal. Az angolok nem félnek attól, hogy egyszerűek legyenek. Érthetőségre törekednek. Mi meg úgy érezzük, hogy ez esetben nem leszünk elég komolyak, elég tudósak, nem fognak bennünket kellően értékelni,
834
és megterheljük a mondatainkat. Persze ez a mélység nekem sokszor sekélyesnek tűnik, nem megy. – Ez a német iskola, mi is ismerjük. – Igen, Herr Doktor Professzor! Egy angolnak eszébe nem jutna, hogy a csengő mellé a nevéhez kiírja, hogy dr. – Elmenni és nyelvet váltani lehet-e? Ön nem váltott nyelvet, hanem mellé vette az angolt is. Hogy megy ez, hogy két nyelv áll az ön rendelkezésére? Mi ez? Szerencse? – Nem, ez a muravidéki konokság. Mert sokszor voltam azon a ponton, hogy hagyom az egészet, mivel annyira megerőltető volt. Az volt a meggyőződésem, hogy elmegyek Angliába, és ott mindjárt angolul fogok írni. A középiskolában nem is angolt tanultam, hanem oroszt. Hála Istennek, mert aztán semmiféle grammatikai gátlást nem éreztem, először a beszélt nyelvet kellett megtanulnom. Amikor már tudtam beszélgetni, azután kezdtem tanulni a nyelvtant és a nyelvet, mint olyant. A dolgot ez valamennyire megkönnyítette, hiszen a gyerek is először a nyelvet tanulja meg és azután a nyelvtant. – A szocializmust akarta elhagyni, ami akkoriban jellegzetes érzés volt? – Nem találtam itt a helyemet, aztán voltak személyes okok, menekültem, nemcsak a társadalmi környezettől, melyben semmi lehetőséget nem láttam a magam számára. A családtól is menekültem, túl fiatalon nősültem, túl nagy teher volt a számomra. Harmincéves koromig rengeteg súlyos hibát követtem el. Később ez megtérült, mert az ember a saját kárán nagyon sok mindent megtanul. Aztán az angol több lehetőséget kínált, mintha nekem lett volna teremtve. De az odáig vezető út tíz évig tartott. És ha ma olvasom akkori első angol szövegeimet, úgy kell nevetnem. Nagyszerű tanáraim voltak. Angol-angol szótárt kellett használtam, ilyen módon teljesen megfeledkeztem a szlovénról és angol segítségével tanultam angolul. – Itt, a Muravidéken íródott első regénye, a Mrgolenje prahu (Porfelhő, 1968) azt a vágyat sugározza, hogy el innen. – Az első regény hőse úgy érzett, ahogyan én: hogy nem tartozik abba a környezetbe, amelyben él. Költőnek készültem, de még gólya koromban lefordítottam Stefan Zweig életrajzi esszéit, és a fordítással nemcsak a vágy született meg bennem, hogy prózát írjak, hanem a fordítás folyamán arra is rájöttem, hogy képes vagyok erre. Láttam, hogyan beszél el egy író, és ez megragadott. Majd nekiálltam megírni ezt a regényt. – Honnan jönnek a történetei? Az élményekből, az utakból? Tapasztalatokból? Gyakori az utazás nagy motívuma… – A történet örök. A történetek jelen vannak a tudat alatt. És amikor irodalmi műveket olvasunk, nem valami újat ismerünk meg, hanem azt, ami bennünk van. Megállapítjuk, hogy a könyv által találkozunk a saját történetünkkel, és az egyszerre értelmet nyer. Az író szükségét érzi, hogy ezeket a magában hordott töredékeket, magánmítoszokat formába öntse a maga módján, és akkor az sajátos módon az övé, mert az élményein átszűri. – Hogyan látja a nyugati–keleti világ konfrontációját, melyet Potovanje predaleč – Utazás túl messze című könyvében szinte pontról pontra bemutat?
835
Ebből filmet is forgatott. Afrika- Ázsia-könyvei mind a mi világunk válságáról tanúskodnak. – Igen, ezt a krízist éljük, jelen van az irodalomban, a filozófiában. Az európai filozófia már régóta nem filozófia többé, mivel csak önmagával foglalkozik, és sok kérdést hagy maga után. Úgy vélem, ez a rettenetes szakosodásnak és széttöredezettségnek a következménye, melyben élünk. Az indiaiak sohasem választották külön a filozófiát, a vallást, kultúrát, minden egyszerre filozófia, vallás, kultúra és mindennapi élet. Náluk ez ma is egy dolog, ez az ember szellemi dimenziója. Sajnos nehéz mindezt visszaadni, mert nálunk ha egy történet nem Szlovéniában játszódik, hanem mondjuk Brazíliában, Ausztráliában, Thaiföldön, akkor rögtön rámondják, hogy ez útleírás, nem tiszta irodalom. – Holott ezek önnél belső utazások. – Az Utazás túl messze például számvetés. Én is az a szerencsétlen európai intellektuel vagyok, akit nem elégít ki a maga kultúrája. Ezért kerestem egyre más utakat, és eközben rengeteget tanultam, összegeztem, nemesedtem, lélekben szellemileg gazdagodtam. Sokkal nyitottabb és türelmesebb lettem. Még európai kultúránk iránt is. Most látom, hogy engem is meghatároz a hely, ahol születtem. A világról való gondolkodásunkat is nagyon behatárolja földrajzi elhelyezkedésünk és a múltunk. Az Utazás túl messze hőse kimondja a végén, hogy otthon csak egy van, hogy lehetetlen e két kultúra összeolvadása. Egymás mellett élhetnek, megtermékenyíthetik egymást, de előbb-utóbb ahhoz a kultúrához kell csatlakoznunk, amely létrehozott bennünket. Minden egyebet, amit a világ még kínál, hozzuk haza és használjuk olyan módon, ahogyan értelmét látjuk. – Ez történik most önnél? – Persze. Az eszme, mely a hetvenes években még nagyon eleven volt, nevezetesen, hogy valamennyien hindu guruk, hindu bölcsek lehetünk, ez nincs többé. A hindu filozófia nagyon bölcs, nagyon nemes, de aztán jöttek a kereskedők, és árucikké tették, és elmentek két hétre Indiába, és hazatérve „szellemi egyetemet” nyitottak. Minden közhelyessé lett, kézikönyvekbe költözött, ami rettenetes. – Legutóbbi regénye Ljubezen in ena smrt – Szerelem és egy halál eltávolodik a várostól, a civilizációtól, és mindennek a fonákját mutatja fel: a családnak, a szokásainknak, beidegződéseinknek, civilizációnknak. Miféle csalódottságból született ez a regény? – Ebben a pillanatban darabot írok ennek a regénynek az alapján. Címe egy másik (Nóra, Nóra) darabomból való idézet: Objemi praznino! – Öleld át az űrt! Lényege, hogy az emberi viszonyokban szörnyű űr lakik, mert ezek a viszonyok túl sokszor támaszkodnak a környezet által ránk erőltetett külső körülményekre. Sztereotip várakozásokon, egy merkantil világtól övezve, melyben minden eladó. Az emberi kapcsolatok mintha nem volnának valódiak, mintha csak megjátszanánk ezeket, társadalmi formákat gyakorolnánk. Az az igazi, ami a háttérben zajlik, de sokszor kell megállapítanom, hogy a háttérben nem történik semmi. Ez az üresség belénk ivódott, megrabolt bennünket, és félünk az
836
igazi, mély kapcsolatoktól, képtelenek vagyunk ezeket kifejezni. Ma nagyon kommunikatívnak, sikeresnek kell lenni, birtokolni kell tárgyakat, minden egyetlen nagy reklám, minden eladó. – Vége a hagyományos életnek. Száz éve is arról szóltak, mondjuk, az osztrák Schnitzler darabjai, hogy álszent világban élünk, a viselkedés mögött üresség tátong. Ugyanarról a válságról van szó, ilyen régóta tart ez a krízis? – Azt hiszem e válság végső fázisát éljük. Minden eladó, minden felcserélhető, mindenütt mérlegelnek, számítanak. Óriási a kínálat szellemi téren is. De egyik sem jelent többet, mint hogy az ember mindenbe belekóstol, teletömi a szekrényeit, a fiókjait, teletömi a fejét, a hasát, de a háttérben ez a szörnyű űr tátong. – Tíz éve hazajött, több ciklusra elvállalta a Szlovén Íróegyesület elnöki tisztét. Hasznosítani akarta külhoni tapasztalatait? – Amikor visszajöttem Szlovéniába, természetesen szabadon akartam dolgozni, de felkértek, vigyem a nemzetközi kapcsolatokat az Íróegyesületben. Aztán rábeszéltek, vállaljam el az elnökséget. Lehet, azt gondolták, ez kívülről jön, nem sokat tud a helyi dolgokról. Annyira megdolgoztak, hogy ráálltam. Aztán, muravidéki módjára azt mondtam, rendben van, elvégezzük a munkát, ahogy kell. Aztán akik rábeszéltek, azoknak nem tetszett, hogy egyszerre túl önállóan működtem. Becsületesen csináltam, semmi politika, a politikát elküldtem a parlamentbe, ott gyakorolják. Nyomást gyakoroltak rám az egyes irodalmi körök, aztán belátták, talán mégis igazam van. Amikor vissza akartam vonulni, nem sikerült, a harmadik ciklust is végigdolgoztam, míg végre sikerült megszabadulnom az íróegyesülettől. – Ezzel egy időben átvette a Sodobnost folyóirat főszerkesztését. – Ez a legrégibb szlovén folyóirat, 1933-ban alapították, nagy hagyományok, jobb és gyöngébb pillanatok jellemzik. A lappal kezdettől fogva kapcsolatban álltam, itt jelent meg az első versem, Londonba is utánam küldték. Ciril Zlobec főszerkesztő harminc év után, visszavonulása idején nekem kínálta. Volt három hónapom, hogy végiggondoljam, milyen lapot akarok. Igen drasztikus feltétellel vettem át: teljesen új szerkesztőbizottságot alakítottam, hárman maradtak a régiek közül. Kissé sokkolta a közönséget, ahogyan a tartalom megváltozott, de ha egy lap Sodobnostnak, azaz Jelenkornak nevezi magát, folyton meg kell újulnia, alkalmazkodnia kell a jelenhez. Rengeteg embert megmozgattam. Van egy tulajdonságom, és ez is inkább muravidéki, mint szlovén jelleg: ha tehetséget érzek valahol, felelősséget is érzek, hogy ez kibontakozzék, hogy segítsem, megadjak minden lehetőséget. Munkatársakra van szükség, akikre támaszkodni lehet, de a munkatársakat ki kell nevelni. Ez a hetvenéves lap ennek a népnek egyik kulturális intézménye, nagy figyelemmel, odaadással kell vele foglalkozni. Ma persze a folyóirat is virtuális dolog. Számítógépen érkeznek a szövegek, számítógépen megy ki a korrektúra, a szedés, a nyomda, onnan a postára, gyakorlatilag a főszerkesztő ugyanakkor kapja meg otthonában a lapot, mint az olvasók. Sokkal könnyebb így a munka. De a szerkesztőségi hangulat, a beszélgetések, a viták nincsenek többé, noha van szerkesztőségi szobánk.
837
– És a magyarok? Ott éltek a közelükben, bár úgy érzem, egymásnak hátat fordítva élnek ma is. – A mi vidékünkön inkább a német területek felé figyeltünk. – A nyelv is akadály lehet… – A muraszombati gimnáziumban szerelmes voltam egy lendvai magyar lányba, és megkértem a társaimat, tanítsanak meg nekem egy szép mondatot. Mire ők ezt tanították meg, ma is emlékszem: „A vaddisznónak éppen olyan foga van, mint magának, kisasszony.” Képzelheti a hatást… – Teljesen visszatért Szlovéniába? Mi van a Londonban hagyott dolgozószobájával? – Nincs meg többé, de ha Londonban járok, minden alkalommal elmegyek Hammersmithbe a házamhoz, amely többé nem az enyém. Nagyon hiányzik, még mindig nem hagyott el az ifjonti vágy, hogy ott legyek mindenütt. Pedig nem vagyok már fiatal. Nehéz élni vágyakozás nélkül a dolgok iránt, melyek nem lehetnek a mieink. Nem mondok le erről a sóvárgásról, mert ez ad erőt. – Melyik darabját játsszák a legtöbb helyen? – A Holnap jobb lesz (Jutri bo lepše) négyszereplős darab, tizennyolc bemutatója volt, a Leonardónak kilenc. A Nóra, Nóra ma a legaktuálisabb. Azokat a kapcsolatokat próbáltam benne megírni a mai kor szellemében, melyeket először Ibsen tett reális környezetbe, aztán Albee átdolgozta Nem félünk a farkastól címmel. A két párt én ugyanabba a lakásba tettem, azt sugallván, hogy egy család vagyunk, egy mentális térben élünk. A Nóra, Nóra nagyon szórakoztató darab, legutóbb, 2005 novemberében, a grazi bemutatón sokat nevetett a közönség. Minden darabom megnevettet, de a végén összeszorul a néző szíve…
TÁJÉKOZÓDÁS
ANDRZEJ WALICKI
A katolicizmus és a századvég orosz vallási gondolkodói 1. KONSZTANTYIN LEONTYJEV Dosztojevszkijt lenyűgözték a fiatal Vlagyimir Szolovjov eszméi abban az időszakban, amikor A Karamazov testvéreken dolgozott. Joggal feltételezhetjük, hogy Szolovjovról mintázta az angyali Aljosa Karamazovot, és a bátyja, Ivan is neki köszönheti bizonyos jellemvonásait;1 Sergiusz Hessen még azt is feltételezi, hogy Szolovjov filozófiája határozta meg az egész regény szerkezetét.2 A rajongás sok szempontból kölcsönös volt, bizonyíték erre Szolovjov Három erő (1877) című előadása, amelyet akkor tartott, amikor kitört az orosz–török háború. Tehát a nagy író eszméi tisztán látható, empirikusan kimutatható kapcsolatban álltak a legnagyobb XIX. századi orosz filozófus messianista történetfilozófiájával. Ha a témánk felől közelítjük meg a jelenséget, sajátos paradoxonba ütközünk: Dosztojevszkij halála után ugyanis Szolovjov katolikusbarát teokratikus-birodalmi utópiát teremtett, amely minden szempontból ellentétben állt A nagy inkvizítor legendáját író mester rögeszmés antikatolicizmusával. Csak akkor érthetjük meg, hol van Dosztojevszkij és Szolovjov helye Oroszország szellemtörténetében, ha abba az ideológiai kontextusba helyezzük őket, amelyet rajtuk kívül még három kortársuk alakított ki, olyan gondolkodók, mint Konsztantyin Leontyjev, Nyikolaj Fjodorov és Lev Tolsztoj. Az említett írók nem tartották olyan lényegesnek a katolicizmus problémáját, mint Dosztojevszkij és Szolovjov, ezért nem szükséges minden oldalról bemutatnunk nézeteiket és hatásukat. Ugyanakkor kétség sem férhet ahhoz, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezeket a jelentős gondolkodókat, ha teljes képet akarunk adni arról, milyen viták folytak a XIX. századi Oroszországban a katolicizmusról. Konsztantyin Leontyjev (1831–1891) volt a legszínesebb egyéniség a XIX. század második felében az orosz ultrakonzervatívok között.3 Akkor alakultak ki a nézetei, amikor az Oszmán Birodalom különböző városaiban teljesített diplomáciai szolgálatot, és gyakran volt alkalma találkozni az Athosz-hegyi pravoszláv szerzetesekkel. Nyikolaj Danyilevszkij tanítványának tartotta magát, de elhatárolódott a pánszlávizmustól, inkább a törökökkel szimpatizált, az orosz keleti politika programjává pedig a „bizantinizmus” újjászületését hirdető ideológiát akarta tenni. Így persze összeüt1
Lásd K. Mocsulszkij: Vlagyimir Szolovjov. Zsizsny i ucsenyije. Párizs 1951. 80. Lásd S. Hessen: Walka utopii i autonomii dobra w światopoglądzie Fiodora Dostojewskiego i Włodzimierza Sołowjowa [in:] Studia z filozofii kultury. 3 Bővebben írtam Leontyjevről W kręgu konserwatywnej utopii és Rosyjska filozofia i myśl społeczna od Oświecenia do marksizmu c. könyveimben. Kimerítően mutatja be és elemzi nézeteit nemrég megjelent Kontrrewolucja i pesymizm. Filozofia społeczna Konstantina Leontjewa (Kraków 2000) c. könyvében Michał Bohun. 2
839
közésbe került a szlávbarát orosz diplomáciával. 1871-ben súlyos betegséggel párosuló mély szellemi válságon esett át, ez ébresztette rá a végső kérdések fontosságára, ez késztette arra, hogy föláldozza konzuli karrierjét. Miután visszatért Oroszországba, cenzorként dolgozott, de néhány év után lemondott tisztségéről, és az optinai kolostorba költözött. Amvroszij sztarecre bízta lelke gondozását. Élete alkonyán szerzetesi fogadalmat tett. Leontyjev műveiből csak úgy süt a „plebejus kispolgári lét”, a „racionális burzsoá boldogság gyűlölete”. Ezért nevezte Bergyajev „orosz Nietzschének”.4 A polgárság megvetésének egyik legfőbb motivációja az esztétizmus volt. Mert a szépség Leontyjev állítása szerint a szembetűnő különbözőségben, a sajátos, egyéni színezetben mutatkozik meg, feltétele a differenciálódás, vagyis az egyenlőtlenség; a liberális humanizmus és individualizmus a szigorú társadalmi elkülönülés ellen hat, ezért rombolja az esztétikumot, „megfosztja egyéniségüktől a személyeket, tájegységeket és nemzeteket”.5 A liberális és humanitárius ideálok megvalósulása gyalázatot hozna az emberiségre, értelmetlenné tenné az egész történelmet. „Az nem lehet – kiáltott föl Leontyjev –, hogy az emberiség ilyen ocsmányul boldog lesz!”6 „Hát nem szörnyűség, nem gyalázat az a gondolat, hogy Mózes azért ment föl a Sínai-hegyre, a hellének azért építették szépséges Akropoliszukat, a rómaiak azért harcolták végig a pun háborúkat, a zseniális szépfiú, Nagy Sándor azért kelt át a Garnikoszon tollas sisakban, azért ütközött meg az ellenséggel Arbelánál, azért hirdették az apostolok Isten igéjét, szenvedtek a vértanúk, énekelték dalaikat a költők, festettek a festők, csak azért tündököltek a lovagok a tornákon, hogy a francia, német vagy orosz burzsoá nyugodtan élvezhesse háborítatlan nyugalmát abban a ronda és röhejes öltözékében, »egyéni« vagy »kollektív« módon, a régmúlt nagyság romjain?... Szégyenletes lenne az emberiségre nézve, ha örök időkre diadalt aratna a haszonelvűség, a kisszerű, közönséges munka és a gyalázatos próza emez ocsmány ideálja.”7 Leontyjev fő filozófiai műve, A bizantinizmus és a szlávság a kultúra és a társadalomfejlődés igen eredeti elméletére épül, a gondolat Spengler teóriáját előlegezi, mely szerint az organikus „kultúrák” átalakulnak mechanizált „civilizációkká”. Egyébként nem csak Leontyjev volt Spengler előfutára, Danyilevszkijt is említenünk kell mellette, aki Oroszország és Európa című művében (1869-ben jelent meg először, könyv alakban pedig 1871-ben) elvetette az egyetemes történelem eurocentrikus eszményét, és felváltotta azt a különálló és egyszeri, megismételhetetlen „történelmi-kulturális típusok” fejlődésének és szétesésének történetével. Leontyjev szerint minden fejlődés – mind az élőlények, mind a művészeti stílusok és a társadalmi organizmusok fejlődése – három szakaszra tagolódik: (1) az ősi egyszerűségtől és egyneműségtől a (2) „virágzó összetettségen”, vagyis „a forma despotikus egységével” összekapcsolt alkotóelemek individualizációján át jut el (3) az összetevők újabb egységesüléséig, valamint az egész lazulásáig és leegyszerűsödéséig. Ez az utolsó stádium már előre jelzi az organizmus hamarosan bekövetkező halálát. 4 Lásd Ny. Bergyajev: Konsztantyin Leontyjev. Ocserk isztorii russzkoj religioznoj miszli. Parizs 1926. G. Kline is kimutatja Religious and anti-religious thpught in Russia (Chicago 1968. 35–36.) c. könyvében, hogy Leontyjev koncepciói emlékeztetnek Nietzsche bizonyos eszméire. 5 K. Ny. Leontyjev: Szobranyije szocsinynenyij. 5. köt. Szankt-Petyerburg 1912. 147. 6 Uo. 7. köt. 1913. 469–470. 7 Uo. 5. köt. 426.
840
Leontyjev a korabeli Nyugat-Európát is jó példának tartotta az ilyen haldokló kultúrára. Oroszország még elkerülheti ezt a sorsot, ha a kulturális bizantinizmusra alapozza a jövőjét, hisz a keleti örökség megőrződött a pravoszláviában és az önkényuralomban. Bizantinizmus nélkül az orosz nép és általában a szlávság csak passzív „etnikai anyag” lenne, nem rendelkezne markáns kulturális egyéniséggel. A balkáni szlávok nemzeti mozgalmai lényegében a nyugati polgári országokból átterjedt, kultúrájukra nézve végzetes nivelláló „liberális-egalitárius folyamat” melléktermékei. Tehát Oroszországnak el kell vetnie a pánszláv programot, föl kell hagynia e mozgalmak támogatásával, inkább az lenne az érdeke, hogy a törököket támogassa, hiszen ők egy eredeti kultúra hordozói, és álljon ki a bizánci elemet képviselő görög fanarióták mellett. De mindenekelőtt magát kell gyógyítania, meg kell szabadulnia a liberalizmus és a forradalmiság nyugati betegségétől. Ha ezt teszi, meghódíthatja Konstantinápolyt, és kivívhatja magának azt a jogot, hogy restaurálja a keleti császárságot. Leontyjev a vallási értékek felfogásában és a pravoszlávia értelmezésében is „bizantinista” volt, nem pedig „szlavofil”. Ki nem állhatta a moralizáló evangéliumi kereszténységet és a vallás „humanizálására” tett kísérleteket; viszolygott a vallási szentimentalizmustól, nem tudta elviselni, ha a szeretetet hirdetik és megfeledkeznek a rettegésről, a timor Dominiról, az engedelmességről és a tekintélyről. A testvéri közösség eszményítése, Zoszima sztarec eszméi, valamint a pravoszláviát az egyetemes emberi megbékélés és harmónia ideáljával összekötő ideológia az ő szemében mind a „rózsaszín” kereszténység jellegzetes változata volt, teljesen idegen az Athosz-hegyi és az optinai kolostorban élő szerzetesek autentikus „fekete” kereszténységétől. Leontyjev szerint az „aszketikus és dogmatikus pravoszlávia” egyik legjellemzőbb jegye a „bizánci pesszimizmus”, amely összeegyeztethetetlen az egyetemes emberi testvériségbe és „harmóniába” vetett hittel. E tekintetben közelebb állt a kereszténységhez Schopenhauer és Hartmann, mint az egyetemes igazság és jólét liberális-szocialista prófétái.8 Minden nagy vallás „a szenvedést, a sérelmeket és a földi élet igazságtalanságait szankcionáló pesszimista doktrínákra” épült. Emlékeztetett arra, hogy az evangélium nemcsak hogy nem ígért „egyetemes testvériséget”, hanem olyan idők eljövetelét hirdette, amikor „gyengül a szeretet”, és eljön az Antikrisztus országa. Nincs hát abban semmi különös, hogy elítélte azokat az eszméket, amelyeket a Puskin-beszédben hirdetett Dosztojevszkij. A Beszéd és Tolsztoj Mi élteti az embereket című elbeszélése ösztönözte arra, hogy megírja A mi új keresztényeink (1882) című brosúráját, melyben a „rózsaszín kereszténység” hirdetőjének nevezi Dosztojevszkijt, aki közelebb áll George Sand elveihez, mint a pravoszláv egyház „szigorú és kötelező érvényű” tanításához, mert az írót teljesen megfertőzte a kor európai szellemisége, és valójában arról ábrándozik, hogy az oroszok nyomtalanul feloldódjanak „mindenben és mindenkiben”.9 Ha összehasonlítjuk Leontyjev és Dosztojevszkij nézeteit, világossá válik, miben különbözik a kereszténység millenarista és antimillenarista értelmezése. Bár Dosztojevszkij élesen bírálta a katolicizmust és azt, hogy (szerinte legalábbis) e világivá tette Isten országát, ideológiájában benne volt a kollektív földi megváltás reménye; ez a remény helyenként már súrolta az eretnek khiliazmust.10 Bár a Puskin-beszéd szerző18
Uo. 7. köt. 232–243. Uo. 8. köt. 199–200. 10 Vö. L. P. Karszavin nézeteivel, ugyanebben a témában. Id. mű, 141–142. 19
841
je hitt, vagy nagyon szeretett volna hinni a lélek halhatatlanságában, vagyis a tisztán egyéni megváltásban, nem tudott lemondani az e világi kollektív megváltás gondolatáról, vagyis arról, hogy a pravoszláv Oroszország vezeti az emberiséget Isten országába, amelyet „horizontálisan”, nem a történelem fölött, hanem a történelemben helyezett el. Leontyjev viszont a „transzcendentális egoizmust” vallotta, vagyis kizárólag a „halál utáni boldogságra” számított.11 A megváltást kizárólag a „vertikális” tengelyre, nem pedig a földre, a történelembe helyezte, vagyis nem várt semmit katasztrófákon és szenvedésen kívül. A „rózsaszín kereszténységtől” való viszolygása határozta meg azt is, hogyan tekintett Leontyjev a szobornoszty szlavofil eszményére. Az ő szemében a „homjakovi pravoszlávia” egyfajta „nacionalista-protestáns” eretnekség volt, amely aláássa a hierarchikus engedelmesség elvét. A következőket írta erről: „A szlavofil mozgalom túlságosan egalitárius-liberális irányzatnak tűnt. […] E doktrína másik oldalát, amely szoros kapcsolatban állt az elsővel, egyáltalán nem találtam bizalomgerjesztőnek: ez valamiféle egyoldalú moralizmus volt. Úgy tűnt, ez a doktrína nem állami és nem is esztétikai vonatkozású.”12 Azzal folytathatjuk az eltérések sorolását, hogy Leontyjev nem fogadta el a katolicizmus szlavofil kritikáját. Leontyjev kétségkívül a homjakovi nézetek prizmáján keresztül tekintett a katolicizmusra, ő is de Maistre A pápáról című értekezésében látta a katolikus szellem legtisztább kifejeződését; a különbség nem a diagnózisban, hanem az értékelésben volt. A pápai tévedhetetlenség dogmája tetszett a neobizantinizmus ideológusának, esztétikai élvezetet talált benne. „Ha Rómában lennék – írta az egyik levelében –, nemcsak kezet csókolnék XIII. Leónak, hanem még a cipőjét is megcsókolnám habozás nélkül. […] A római katolicizmus tökéletesen megfelel az én őszintén despotikus ízlésemnek, a szellemi engedelmességre való hajlamaimnak, és még számos más okból vonzza a szívemet és az értelmemet.”13 E gondolatok érdekes konkretizációját találhatjuk a lengyelek katolicizmusáról tett kijelentéseiben. Határvidékeink (1882) című cikkében M. O. Kojalovics, a „nyugatorosz ügy” közismert ideológusának nézeteivel vitatkozott, melyeket a chełmi–varsói eparchia lapjában tett közzé.14 Kojalovics szerint a lengyel–orosz közeledés legfőbb akadálya a lengyelek ultramontán fanatizmusa volt. Ezt a jezsuita ellenreformáció bűnének tartotta, mivel a reneszánsz korában a lengyel nemzet még mentes volt a vallási fanatizmustól, és jóindulattal fogadta a „pápizmus” olyan kritikusainak kitűnő eszméit, mint Stanisław Orzechowski és Andrzej Frycz Modrzewski.15 Leontyjev azzal a kijelentéssel felelt erre, hogy nem érti a „fanatizmus” és az „ultramontán” szavakba foglalt vádakat. Hiszen minden igazi hitnek erősnek, tehát fanatikusnak, a politikai lojalitásnál fontosabbnak, tehát „ultramontánnak” kell lennie.16 A lengyel katolikusok erős hitüknek köszönhetően ellen tudnak állni az orosz nihilizmusnak és forradalmi11
Ezt hangsúlyozza G. Kline, id. mű, 52. K. Ny. Leontyjev: Szobranyije szocsinyenyij. 6. köt. 335–336. A Leontyjev eszméi és a szlavofil mozgalom közti kapcsolatokat W kręgu konserwatywnej utopii (422–427.) c. könyvemben elemzem részletesen. 13 Idézi Ny. Bergyajev: Konsztantyin Leontyjev. 245. 14 Lásd K. Leontyjev: Nasi okrajini [in:] Szobranyije szocsinyenyij. 7. köt. Kojalovics cikke a Holmszko-Varsavszkij Eparhialnij Vesztnyik 1882, 2. számában jelent meg. 15 Uo. 246–247. 16 Uo. 248. 12
842
ságnak, tehát hasznos polgárai az államnak. A katolikus pap, akárcsak a mozlim molla, a társadalmi rend támasza Oroszországban, ezért pedig meg kell becsülni.17 Leontyjev következetességét mutatja az a tény, hogy e megfigyelésből kiindulva szükségszerűen elvetendőnek találta az Ivan Akszakov és Jurij Szamarin által inspirált „demokratikus” oroszosító politikát. „A határvidék [azaz a balti területek és Lengyelország] oroszosítása – írta erről – lényegében nem más, mint demokratikus európai átalakítás.”18 A kormánynak a legnagyobb gonddal kellene óvnia a német bárók és a lengyel nemesség arisztokratikus hagyományait, különösen most, hogy terjedőben van a nagyorosz népesség körében a „nihilizmus”, és a „rothadás” más tünetei is megfigyelhetők; ha kiölik a lengyelekből a „nemesi öntudatot” és a jezsuitizmust, a lett és észt parasztokat támogatják a livóniai és kurlandi bárók rovására, azzal csak a bomlasztó egalitarizmust terjesztik, siettetik a homogenizáció végzetes folyamatát. Leontyjev még attól sem riadt vissza, hogy provokatívan átértelmezze Katkov tézisét, mely szerint a januári felkelés reakciós, nemesi-katolikus jellegű volt: egyetértett ezzel a tézissel, de pont ezért fájlalta a felkelők vereségét. Mert a bukás siettette a társadalom demokratizálódását, melynek eszközei a győztesek lettek.19 Ezek a nézetek valamelyest magyarázzák azt a meglehetősen furcsa tényt, hogy a pravoszláv neobizantinizmus ideológusa csodálta Vlagyimir Szolovjovot, nem riasztotta az általa hirdetett katolikusbarát teokratikus utópia. Itt persze nem kevés félreértés volt, ami a „teokrácia” szó tartalmát illeti, ahhoz viszont aligha férhet kétség, hogy Leontyjev nem a filozófus katolikus szimpátiái miatt szakított Szolovjovval. Csak akkor szánta rá erre magát, amikor az általa is csodált gondolkodó elvetette utópiáját, és egyértelműen kiállt a kereszténység liberális felfogása mellett – ez pedig sokkal „rózsaszínebb” volt, mint Dosztojevszkij átértelmezett pravoszláviája. Élete vége felé Leontyjev kétségbe vonta azt, hogy Oroszország képes önálló kulturális típust létrehozni. Ugyanakkor apokaliptikus látomásokban jelent meg előtte a jövő. Különböző lehetőségeket vetített elé a képzelete. Lehet, hogy az orosz állam pápai fennhatóság alá helyezi magát?20 Lehet, hogy Oroszország áll a nemzetközi forradalmi mozgalom élére, és elsöpri a föld színéről a Nyugat polgári kultúráját? Lehet, hogy egy orosz cár megszervezi, „ráncba szedi” a szocialista mozgalmat, ahogy Konstantin császár „szervezte meg” a kereszténységet? Lehet, hogy végül a demokratizálódott és elvilágiasodott Oroszország lesz az Antikrisztus hazája?21
17
Uo. 255. Uo. 252. Uo. 6. köt. 170–171. (Nacionalnaja polityika kak orugyije vszemirnoj revoljuciji; külön kötetben Moszkva 1899.) 20 Lásd V. J. Koszik: Konsztantyin Leontyjev. Razmislenyija na szlavjanszkuju tyemu. Moszkva 1997. 203. o. (a szerző az Orosz Föderáció Állami Levéltárában őrzött F. 19099. op. 1. 2084. jelzetű dokumentumra hivatkozik). 21 Lásd Ny. Bergyajev, id. mű, 217. és 212. 18 19
843
2. NYIKOLAJ FJODOROV Nyikolaj Fjodorov (1828–1903) – Pavel Gagarin herceg törvénytelen fia,22 a moszkvai Rumjancev Múzeum könyvtárosa – Leontyjev majdhogynem szimmetrikus ellentétpárja volt. Nem érdekelték az egyszeri, megismételhetetlen kultúrák; elítélte az esztétizmust a pánmoralizmus nevében; evangéliumi egyszerűséget és teljes egyenlőséget hirdetett; a „transzcendentális egoizmussal” szembeállította az emberiség saját erejéből véghezvitt földi, kollektív megváltás koncepcióját. Fjodorov bírálta a kereszténység spirituális-aszketikus felfogását; hangsúlyozta, hogy az ember testi lény, a megváltás pedig nem a lélek megszabadítása a testtől, hanem testi megváltás. Az ő életmódja viszont végletesen aszketikus volt: ládán aludt, szerény fizetését is túlságosan magasnak találta, ezért részben mások segélyezésére fordította, a fizetésemelést pedig határozottan visszautasította. Halála után két tanítványa, V. Kozsevnyikov és Ny. Peterszon adta ki Fjodorov összegyűjtött munkáit A közös mű filozófiája címmel.23 Híven a szerző felfogásához, aki erkölcstelenségnek tartotta a könyvek árusítását, ezt a kiadást ingyen szétosztották egy szűk körben. Fjodorov életében csak a beavatottak legszűkebb elitjében ismert gondolkodó volt. Ugyanakkor olyan jelentős alakok tartoztak ebbe a körbe, mint Lev Tolsztoj, Dosztojevszkij és Vlagyimir Szolovjov. Mint Fettől tudjuk, Tolsztoj büszke volt arra, hogy ugyanabban az évszázadban élt, amelyben Fjodorov.24 Dosztojevszkij 1878-ban, az év elején kapta meg Peterszontól Fjodorov gondolatainak kivonatos ismertetését, aztán Szolovjovnak is előadta, és A Karamazov testvérekben is fölhasználta ezeket a gondolatokat. „Azt mondom – írta egy levelében Peterszonnak –, hogy alapjában véve teljes mértékben osztom a nézeteit. Úgy olvastam, mint a saját gondolataimat, ma pedig fölolvastam Szolovjovnak, a szerző megnevezése nélkül. Nem véletlenül pont neki olvastam föl e gondolkodó nézeteiről készített kivonatos ismertetését. Számos hasonlóságot látok a világnézetében. […] Mi itt, vagyis én és Szolovjov, hiszünk a reális, szó szerint vett, egyéni föltámadásban, mint ahogy abban is, hogy ez a földön következik el.”25 Szolovjov pedig hamarosan arról számolt be Sztrahovnak, hogy időnként „kellemes és mulatságos” beszélgetéseket folytat Fjodorovval, aki „különös eszméivel” valójában „nem is áll távol az igazságtól”.26 Pár évvel később, miután gondosan áttanulmányozta Fjodorov tervezetét, melyben a filozófus leírja, hogy egyesíteni kell az emberiséget, mert csak közös erőfeszítéssel viheti véghez az egyetemes föltámadást, Szolovjov levelet írt Fjodorovnak, és a következő nyilatkozatot tette: „Feltétel nélkül elfogadom a Tervezetét; ezzel nincs vitám, hiszen nem magán a tervezeten kell vitatkozni, hanem bizonyos teoretikus alaptételein vagy előfeltevésein, valamint a megvalósítása érdekében tett első gyakorlati lépéseken. […] Egyelőre csak annyit mondok, hogy az Ön tervezete az első lépés a kereszténység megjelenése óta az em22 George M. Young közlése szerint Fjodorov az orosz jezsuita, Ivan Gagarin távoli rokona volt, de közelebbről nem határozza meg a rokonság fokát. Lásd G. M. Young jr.: Nikolai F. Fedorov. An Introduciton. Belmont 1979. 17. 23 Filoszofija obscsego gyela. 1. köt. Berlin 1906. 2. köt. Moszkva 1913. 2. kiad. Harbin 1928–1930. Van egy reprint Ny. Zernov angol nyelvű előszavával (Farnborough 1970). 24 Lásd V. V. Zienkovsky: A history of Russian philosophy. 2. köt. 590. 25 F. M. Dosztojevszkij: Piszma. 4. köt. 9–10. 26 V. Sz. Szolovjov: Piszma. 1. köt. Szankt-Petyerburg 1908.
844
beri szellem Krisztushoz vezető útján. A magam részéről csak annyit tehetek, hogy tanítómmá és lelkiatyámmá fogadom Önt.”27 A későbbiekben még lesz szó arról, milyen kapcsolatban állnak Fjodorov nézetei Szolovjov filozófiájával. Ami Dosztojevszkijt illeti, nem tűnik alaptalannak az a kijelentés, hogy az az eszme nyűgözte le Fjodorov ideológiájában, hogy a halál legyőzhető, és ez a történelem drámájának egyetlen morális megoldása. Dosztojevszkij egyetértett Fjodorovval abban, hogy a haladás eszméje mélységesen erkölcstelen, mert nem fogadta el azt, hogy az „apák halála”, s még inkább az ártatlan gyerekek szenvedése és halála az az ár, amelyet az emberiség eljövendő boldogságáért kell fizetnünk. Elvetette a gonosz effajta igazolását Ivan Karamazov minden theodicaeát és historiodicaeát elutasító szenvedélyes vádbeszédében. A Karamazov testvérek fjodorovi felhangokkal, Aljosa Karamazov szavaival végződik, melyekkel vázolja az eljövendő, teljesen szó szerint vett egyetemes föltámadás boldog látomását. Így talál megoldást az író a világban munkáló gonosz gyötrelmes problémájára. Dosztojevszkij elvetette azt az elképzelést, hogy az eljövendő nemzedékek boldogsága igazolja az emberek szenvedéseit, mint ahogy azt is, hogy a testetlen lelkek túlvilági megváltása igazolja ezeket a szenvedéseket.28 Az ember mint testi-lelki lény megváltására vágyott, földi megváltást akart, úgy egyenlítette volna ki a számlát, hogy a testi szenvedésért cserébe testi föltámadás vár minden egyes emberre – és pontosan ezt találta Fjodorov gondolataiban. Hogy megértsük, hol a helyük Fjodorov eszméinek az orosz szellemi kultúrában, kapcsolatba kell hoznunk ezeket a pravoszlávia őskeresztény orientációjával, amelyet a szlavofilok fedeztek föl újra Oroszországban. A „hiszek Istenben” szavakat ismételgetve rendszerint figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy a keresztény credo „a testnek feltámadásáról” beszél, ugyanakkor nem is említi a testetlen lélek halhatatlanságát. Erre emlékeztetett Homjakov Egy az egyház című értekezésében.29 Száz évvel később Florovszkij is nagyon erősen hangsúlyozta ezt, minden teológusi és egyháztörténészi tekintélyével támogatva a tézist. Egyetértett Gibsonnal abban, hogy a kereszténység elképzelhető a lélek halhatatlansága nélkül, de elképzelhetetlen a test föltámadása nélkül.30 Elmagyarázta, hogy a lélek halhatatlanságát hirdető eszme nem őskeresztény hitelv, hanem a testi föltámadástól viszolygó görög szellemi kultúrából ültették át. Kezdetben egész másképp tekintettek a halálra a görögök és a keresztények: az előbbiek a lélek felszabadulásának tekintették a halált, az utóbbiak viszont katasztrófát láttak benne, és nem érték be a görög módon felfogott „halhatatlansággal” – ami a halál problémáját illeti, csak az egyetemes föltámadást tekintették adekvát megoldásnak, Krisztus föltámadásának mintájára.31 Az egyházatyák teológiájának az volt az erőssége, hogy ők a föltámadásra, a halál fölött aratott győzelemre összpon27
Uo. 2. köt. 1909. 345. (keltezés nélküli levél a nyolcvanas évek közepéről). A. Boyce-Gibson (id. mű, 182.) találóan jegyzi meg, hogy Dosztojevszkij nem érte be a halál utáni jutalom gondolatával, azt is követelte, hogy a földön is győzzük le a gonoszt. 29 A következőket írja ott Homjakov: „Amikor a szent egyház hitvallásában azt mondja, hogy a holtak feltámadását és az emberiség feletti utolsó ítélet eljövetelét várja, ezzel elismeri, hogy […] az eljövendő élet már nem csupán a szellem birtoka lesz, hanem a szellemi testé is; mivel egyedül csak Isten tökéletesen test nélküli szellem. Ezért az egyház elveti mindazoknak a gőgjét, akik a síron túli testetlen élet tanát hirdetik s következésképpen megvetik azt a testet, amelyben Krisztus feltámadott.” (A megváltó Oroszország. 251.) 30 Lásd G. Florovsky: The immortality of soul [in:] Collected works. 3. köt. 1976. 213. 31 Uo. 221. 28
845
tosítottak, a testi halált csak a bukott ember romlásáról árulkodó szimptómának tekintették. Ezek a gondolatok sokakat ráébresztettek arra, hogy az első századok keresztény hagyományaihoz való visszatérés, amelyet a XIX. és a XX. század legkiemelkedőbb orosz pravoszláv gondolkodói hirdettek meg, komoly követelményeket támaszt: tisztában kell lennünk azzal, hogy a kereszténység nem késztet semmiféle halhatatlanságot hirdető doktrína elfogadására, az egyetemes föltámadásba vetett hitre viszont igen.32 E perspektívából nézve Fjodorov természetesen mélységesen keresztény gondolkodónak tűnik. Azt hinné az ember, hogy ezt különösen Florovszkijnak kellene nagyra értékelnie, a valóságban azonban a „szellemi archaizmus” és a „humanista aktivizmus” elég bizarr ötvözetének tekintette Fjodorov eszméit.33 El kell ismernünk, hogy ez az értékelés nem volt megalapozatlan. Fjodorov vallási nézeteiben különös módon találkozott az evangéliumi egyszerűség a falu eszményítésével, a nyugati kapitalizmus radikális kritikájával és a sajátos orosz messianizmussal (Oroszországot rontotta meg a legkevésbé az istentelen civilizáció), a természetelvű szcientizmussal, a tudomány és a technika erejébe vetett már-már mágikus hittel és a kollektivista aktivizmus prométheuszi szellemével. Ennek az aktivizmusnak persze nem a haladás Fjodorov által elítélt eszméjét, hanem a „közös mű” fantasztikus utópiáját, vagyis azt a célt kellett szolgálnia, hogy minden munkaerőt a halál legyőzésére és a holtak föltámasztására fordítsanak. Ebben az utópiában találkozott a tudomány és a technika korlátlan lehetőségeibe vetett hit az ősök archaikus kultuszával (akiket tudományos módszerekkel kell életre kelteni), a természetelvűség pedig különös módon jól megfért a szaporodási ösztön elítélésével (ez néha a nőgyűlölet alakját öltötte), „a szülés akarásával”, vagyis a halandó nemzedékek sokasodásával való szembeszállással, „a föltámadás akarásának”, vagyis a halál legyőzésének nevében. A nemi szerelmet pedig felváltja a fiúi és a testvéri szeretet. Ez a gondolkodó abban látta a cél megvalósításához vezető utat, hogy a természet fölé kerekedve abszolút hatalmat kell szerezni, közös tulajdonon alapuló társadalmi rendszert kell létrehozni, és maradéktalanul el kell távolítani mindent, ami elválasztja az embereket, és beviszi az emberi kapcsolatokba a harc elemét. A vallási motívumok eredeti átértelmezése Fjodorov doktrínájában episztemológiai és történetfilozófiai koncepciókkal, a hivatalos egyházi kereszténység és a világi filozófia klasszikusainak kritikájával találkozik. Ami pedig a megismerés koncepcióját illeti, bizonygatta Fjodorov, mind az objektivizmust, mind a szubjektivizmust el kell vetni. A helyes álláspont ugyanis a projekción alapul, vagyis alárendeli a tudást a célra irányuló cselekvésnek.34 Pontosan az volt az eredendő bűn, hogy az ember engedett a kontemplatív megismerés sátáni kísértésének, ennek következtében elszakadt a tudás a tevékenységtől, a tudás fájának helyébe pedig a keresztfát állították. A tudás absztrakt és amorális lett, képtelen oly módon átalakítani a világot, hogy értelmet adjon az ember életének. De az ember bukása nem végleges, visszafordíthatatlan. Az eredendő bűnt megváltotta Krisztus, aki visszaadta az embernek azt a képességét, hogy Isten eszköze lehessen; Krisztus keresztfájának köszönhetően az emberek át32
Uo. 239. G. Florovszkij: Putyi russzkogo bogoszlovija. 327–330. 34 Ny. Fjodorov: Filoszofija obscsego gyela. Harbin 1928–1930. 1. köt. 336. 33
846
változtathatják a tudás terméketlen fáját az élet fájává. De az a feladat, a kollektív megváltás műve csakis az ő kezük munkája lehet; Krisztus lehetőséget adott nekik a megváltásra, de e lehetőség valóra váltása csakis tőlük, a saját tudatos, kollektív erőfeszítésüktől függ. A nyugati emberek Fjodorov szerint elszalasztották ezt a lehetőséget. Megmutatja a filozófiájuk, melyek az eredendő bűn legvégső konzekvenciái. A „filozófiai hazugság” atyja Szókratész volt, aki az „ismerd meg önmagad” jelmondatot hirdetve megteremtette a filozófiai egocentrizmus alapjait. Descartes tette a következő nagy lépést a hazugság útján, mert a tiszta gondolkodásban, nem pedig a kollektív cselekvésben kereste az igazság kritériumát. Hasonló hazugságra épült a teoretikus értelmet a gyakorlattól elszakító Kant rendszere. A nyugati gondolkodás egész fejlődésére a filozófiai Antikrisztus, Nietzsche tette föl a koronát, s egyben mondta ki róla az ítéletet. Ő nemcsak elvetette „a föltámadás akarását”, hanem aktív pusztító akarattá alakította át. A hanyatlás hasonló folyamatát látta Fjodorov a nyugati országok társadalmi evolúciójában, amely az izolált egyének egoizmusán alapuló civilizáció diadalához és a haladás bálványimádó tiszteletéhez vezetett. A patriarkális erkölcs képes az atyákat föltámasztó akarattá változni. Ez csak Oroszországban maradt meg, mind a patriarkális parasztság, mind a patriarkális autokrácia megőrizte (a cár mint a nép „atyja” és Isten földi helytartója). Erre alapozta Fjodorov azt a reményét, hogy pontosan Oroszországban veszi kezdetét a föltámasztás közös műve.35 Fjodorov „szupramoralizmusként vagy egyetemes szintézisként” határozta meg a nézeteit, s úgy gondolta, ezek összhangban állnak a kereszténység legmélyebb lényegével. „A szupramoralizmus – írta – nemcsak a kereszténység legfőbb erkölcsi parancsa, hanem maga a kereszténység, amelyben minden dogmatika etikává vált (a dogmák pedig parancsolatokká), ez az etika pedig nem választható el a tudástól és a művészettől, a tudománytól és az esztétikától, melyeknek mind az etika eszközeivé kell válniuk, magának a liturgiának pedig át kell alakulnia a megváltás, azaz a holtak föltámasztásának művévé.”36 Ezt azért nem értjük, bizonygatta, mert a mesterkélt városi élet megnyomorította a természetüket. A tudatos stádiumba lépő háborítatlan természet számára éppolyan magától értetődő a föltámasztás, mint a vak természet számára a születés és a halál.37 Be kell látnunk, hogy a halállal folytatott harc a központi kérdés, fontosabb a szegénységgel folytatott harcnál, és mind a halál, mind a szegénység legyőzéséhez vezető egyetlen lehetséges út „a természeti folyamat, vagyis a vak természeti erő szabályozása”. Az ilyen szabályozás végső konzekvenciája „minden világ morális átalakítása és racionalizálása”,38 de ennek elengedhetetlen feltétele az embereket szétválasztó ellentéteken való felülemelkedés. Minden embernek, akár hívő, akár nem, egyesülnie kell a nagy történelmi feladat egységes akaratú aktív támogatásában, meg kell valósítani a föltámasztás tervezetét, amelyet határozottan követel a tudat. Nemcsak az kell az ügy győzelméhez, hogy fölszabaduljunk a természet vak erőinek hatalma alól, hanem a természetfeletti, transzcendens megváltásba vetett 35 Vö. Filoszofszkaja encikopegyija. 5. köt. Moszkva 1970. 308–309. (D. Lalikov írta Fjodorov szócikkét.) 36 Ny. F. Fjodorov: Szocsinyenyija. Moszkva 1994. 146. 37 Uo. 147. 38 Uo. 159.
847
hitet is meg kell haladni. Mert a „szupramoralizmus” megköveteli az emberektől, hogy nagykorúakká váljanak: „a paradicsomot, Isten országát követeli, de nem a túlvilágon, hanem a világban, követeli a mulandó, földi valóság átlényegítését, ez az átalakulás minden égi világra kiterjed, és közelebb hozza a túlvilágok ismeretlen paradicsomát. Az éden, vagyis Isten országa nemcsak bennünk lehet, nemcsak gondolati, lelki, hanem látható is, tapintható, mindenütt érzékelhető a pszichofiziológiai szabályozás útján létrehozott szervekkel (azaz mindenütt érzékelhető lesz, ha sikerül irányításunk alá vonni a lelki-testi jelenségeket), olyan szervekkel, amelyek számára nemcsak az érzékelhető, ahogy nő a fű a földön, hanem az egész világegyetemet alkotó molekulák és atomok mozgása is – pontosan ez teszi lehetővé az egész világmindenség föltámasztását és átlényegítését. Isten országa, vagyis a paradicsom ebben az esetben minden erő, minden tehetség, minden közösségben egyesült ember, minden pozitív, nem pedig negatív erény műve: mondhatni, ilyen a felnőttek paradicsoma.”39 E rendkívül ellentmondásos gondolatok értékelésében nem lehetett egyetértés. Jó példa az értékelések sokféleségére az orosz vallásbölcselet három kitűnő ismerőjének és interpretátorának véleménye, akik egyben a XX. századi orosz vallási, filozófiai reneszánsz kiemelkedő képviselői is. Az első Florovszkij fentebb már ismertetett szigorú értékelése. Fjodorov világnézetét a vallási-mágikus motívumok és a józan észre apelláló beszűkült haszonelvűség különös ötvözetének tekintette, és a leghatározottabban megtagadta tőle azt, hogy kereszténynek nevezze.40 Egy másik pravoszláv pap, Vaszilij Zenkovszkij, Az orosz filozófia története című klasszikus mű szerzője vitába szállt ezzel a véleménnyel, bizonygatva, hogy felszínes ismereteken alapul, Florovszkij nem mélyedt el A közös mű filozófiájá-t hátrahagyó szerző írásaiban.41 Azt nem vonta kétségbe, hogy vannak ebben heterogén elemek, de fölhívta a figyelmet a „keresztény alapjaira”, azt állította, hogy a fő eszméje, a halál legyőzése teljes mértékben keresztény gondolat. Nyikolaj Bergyajev pedig feltette azt a kérdést, milyen viszony alakult ki Fjodorov és az „orosz eszme” között, és a következő választ adta erre: „Fjodorov tanítása számos olyan elemet tartalmaz, amelynek helye van az orosz eszmében. Nem ismerek nála jellegzetesebb orosz gondolkodót. Olyan gondolkodó, akit nyilván igen különösnek találnak Nyugaton. Az emberek testvériségére vágyik, nemcsak térben, hanem időben is, hisz abban, hogy a jövőben változások lehetnek. De nem fogadhatjuk el a föltámasztás általa javasolt materialista módszerét.”42 E tézis szerint Fjodorov sajátosan orosz gondolkodó volt, ezt az a tény is alátámasztja, hogy eszméiben megteremtette a pravoszláv vallásosság, valamint az orosz materializmus és szcientizmus egyedülálló szintézisét. Az utóbbi komponens igen gyakran ölt kvázivallási formát, mivel a radikális értelmiség hisz a tudás csodatévő erejében és a földi megváltáshoz vezető „tudományos” útban. Ez abban is kifejezésre jutott, ahogy a szovjet korszakban fogadták Fjodorov eszméit Oroszországban, fű alatt. A kollektivista aktivizmus víziója, amely a tudománynak köszönhetően képes a természet teljes „szabályozására”, és megvalósítja a nagy tervet, létrehozza a szolidáris, 39
Uo. 170. G. Florovszkij: Putyi russzkogo bogoszlovija. 330. V. V. Zenkovsky, id. mű, 2. köt. 588. 42 Ny. Bergyajev: Russzakaja igyeja. Parizs 1946. 213. 40 41
848
egyesült emberiséget, amely képes legyőzni a halált, vonzóvá tette Fjodorovot a kommunisták szemében.43 Fjodorov lenyűgözte Majakovszkijt és Gorkijt a holtak föltámasztásával;44 állítólag ebben a reményben balzsamozták be Lenin holttestét.45 Az úgynevezett kozmizmus hívei is tendenciózusan válogattak Fjodorov eszméiből. Ezt az irányzatot azok a kiváló szovjet tudósok képviselték, akik hittek abban, hogy az ember tudatosan irányíthatja az „aktív evolúciót”. Ilyen volt Konsztantyin Ciolkovszkij, aki lerakta az asztronautika alapjait, és a „nooszféra” elméletét alkotó Vlagyimir Vernadszkij.46 A szovjet kommunizmus és „kozmizmus” hasonlóképpen használta Fjodorov gondolatvilágát: igen különös kapcsolatot teremtettek a szcientista optimizmus és az egyesült emberiség kultusza között, kvázivallásos hittel bíztak abban, hogy az elemi folyamatok tudományos „szabályozása” jóra vezet, s mindezt összekötötték a kollektivizmus és a prométheuszi aktivizmus ethoszával. De térjünk vissza tanulmányunk témájához. Fjodorov számára nem volt különösebb jelentősége annak, hogyan tekint a katolicizmusra. Mégis szentelt némi figyelmet ennek a problémának A közös mű filozófiájá-t író bölcselő, és megfogalmazott néhány gondolatot, amelyekre érdemes kitérni. Fjodorov egyértelműen pravoszlávnak tekintette vallásfilozófiáját. Véleménye szerint a nyugati keresztény felekezetek – mind a katolicizmus, mind a protestantizmus – a Megváltó Krisztus vallását hirdették, miközben a pravoszlávia a Föltámadt Krisztus vallása, vagyis a föltámadásba vetett hit volt.47 Tehát a pravoszlávia lényege „a föltámasztás kötelessége”. A gondolkodó hangsúlyozta, hogy ez a kötelesség meg van fogalmazva a hitvallásban.48 De hozzátette, hogy nem elég tétlenül várni „a testnek feltámadására”; aktívan részt kell venni e kötelesség teljesítésében.
43 Abban a hitben rejlett az alapvető hasonlóság, hogy lehetséges és kívánatos a természet fölötti teljes hatalom és a fejlődési folyamatok tudatos „szabályozása”. Hisz a kommunista utópia szíve az a vízió volt, hogy az emberek felszabadulnak a „vak erők” hatalma alól, a rabságot teremtő piaci mechanizmusokat kialakító elemi fejlődést pedig felváltja a tudományosan irányított fejlődés. A tudomány felhasználásával akarják megadni azt a lehetőséget az egyesült emberiségnek, hogy teljesen ellenőrzése alatt tarthassa a saját sorsát. Engels ezt úgy nevezte, „ugrás a szabadság birodalmába”. Erről részletesen írok, Szovjet-Oroszország figyelembevételével Marksizm i skok do królestwa wolności. Dzieje komunistycznej utopii (Warszawa 1996) c. könyvemben. Egyes interpretátorok tisztán kivehető pretotalitárius vonulatokat látnak Fjodorov gondolatvilágában, ilyen pl. a „közös tett” elvégzése, amelyhez szükség van a munka általános militarizálására (lásd G. M. Young, id. mű, 183.). Ny. A. Szetnyickij még azt a gondolatot is megfogalmazta, hogy a természet leigázására kivezényelt „munkahadseregek” fjodorovi eszméje ösztönözte a Fehér-tenger–Balti-tenger-csatorna építését (lásd Ny. A. Szetnyickij: O konyecsnom igyeale. Harbin 1929). Figyelemre méltó az a tény, hogy Szetnyickij Fjodorov rajongójaként ír erről (vö. G. M. Young, id. mű, 185–187.). 44 Lásd S. V. Utechin: Russian political thought. A. Concise history. New York 1964. 179. o. Vö. még G. M. Young, id. mű, 192–193. 45 Vö. G. M. Young, id. mű, 184. 46 Lásd Sz. G. Szemjonova bevezetőjét Fjodorov műveinek egykötetes kiadásához (Szocsinyenyija. Moszkva 1994). A „kozmizmus” az orosz gondolkodás különösen jellemző vonulata, e koncepciónak számos híve van ma is. Lásd a Russzkij koszmizm (Moszkva 1993) c. antológiát Sz. G. Szemjonova bevezetőjével. Az antológiában többek között Fjodorov, Ciolkovszkij és Vernadszkij művei olvashatók. 47 Lásd Ny. F. Fjodorov: Filoszofija obscsego gyela. 2. köt. Moszkva 1913. 5–6. o. Vö. még G. M. Young, id. mű, 103. 48 Ny. F. Fjodorov: Szocsinyenyija. 188–189.
849
A nyugati felekezetek a megváltás, vagyis az önigazolás eszméjével váltották fel a föltámadás eszméjét, kitértek a keresztény kötelesség teljesítése elől. A pápaság megpróbálta egyesíteni a kereszténységet, mozgósítva az iszlám elleni harcra, keresztes hadjáratokat, vagyis háborúkat szervezett, vagyis a föltámadás művét felváltotta a pusztítás műve. A búcsúcédulákat árusító „új katolicizmus” pénzbeli megváltásra cserélte a háborút, fölmentve a híveket a keresztény tervezetben való részvétel alól, melynek célja az, „hogy megszervezze az élőket a holtak föltámasztására”. A holtakkal való szolidaritást fölváltotta a Memento vivere49 jelszava. A protestánsok ennél is messzebb mentek, még csak nem is imádkoznak a holtakért, teljes mértékben rehabilitálták a pogány egoizmust. Fjodorov a kapitalista individualizmusban látta a protestantizmus társadalmi konzekvenciáját. Ezt újpogányságnak nevezte. A szocializmust azonban Dosztojevszkijhez hasonlóan a katolicizmus elvilágiasodott formájának tartotta. Ahhoz viszont kétség nem férhet, hogy a szocializmust tartotta a kisebbik rossznak, ez persze a katolicizmusra is vonatkozik. Hiszen elfogadta azt a szocialista eszmét, hogy „értelmes akarattá kell alakítani a természet vak erőit”.50 Célul tűzte ki a „szabályozást”, amelynek el kellett söpörnie a pénzgazdálkodást. A pénzt át kell adni a múzeumoknak, hisz a jövőben csakis a numizmatikusokat érdekelheti, a közgazdászokat már aligha.51 Fjodorov abban látta a „harmadik Róma” eszméjének megvalósulását, hogy az emberiség áttér az elemi („nem tudatos”) társadalomfejlődésről az értelem által „szabályozott” fejlődésre. Ebben a kérdésben Filofej klasszikus megfogalmazására hivatkozott, mely szerint „negyedik Róma nem lesz”, ezt pedig a következőképpen értelmezte: „Moszkva nem teszi lehetővé, hogy megszülessen a negyedik Róma, vagyis lemond arról, hogy fia legyen [Szentpétervár ugyanis, magyarázta a lábjegyzetben, nem volt Moszkva „fia”], teljes mértékben fiúi kötelességének szenteli magát, kötelezettséget vállal arra, hogy föltámassza Atyját (Cargradot), vagyis kibékítse a második Rómát az elsővel. A második Rómával kötött szövetségben lemond az uralomról és a hatalomról, a római egyesítés és pacifikálás lényegi jegyéről, a szeretettől ihletett tudásra hagyatkozván Moszkva végül rátalál ősi örökségére, és mindenkit egyesít a közös, testvéri cselekvésben.”52 Ez a részlet azt bizonyítja, hogy Fjodorov víziója előrevetíti az első két Róma, vagyis a katolicizmus és a pravoszlávia megbékélését, és ebben rejlik Oroszország sajátos küldetése. Tehát a keleti császárság föltámasztása nem a „pápai” eretnekség megalázása és megsemmisítése lesz, hanem az őszinte, egyetemes keresztény megbékélés kezdete. Tehát ebben az elképzelésben ilyen értelemben található meg az ökumenizmus eleme, ezért különbözik ez a vízió Homjakov és Dosztojevszkij engesztelhetetlen antikatolicizmusától.
49
Ny. F. Fjodorov: Filoszofija obscsego gyela. 2. köt. 5. Sőt Fjodorov ezt „categoricus imperativusnak” tartotta (uo. 72–73.). Uo. 65. 52 Uo. 215. o. 50 51
850
3. LEV TOLSZTOJ Fjodorov mint az evangéliumi egyszerűség és a legteljesebb egyenlőség ideológusa sok mindenben emlékeztetett Tolsztojra, bár különbözött is tőle aktivista ethoszával, amely összeegyeztethetetlen volt a „ne állj ellen a gonosznak” elvével. Ezt a különbséget igencsak kiemelte Fjodorov tanítványa, Peterszon egy brosúrájában, amelyet pontosan ebből a célból írt.53 Természetesen vannak más különbségek Fjodorov és Tolsztoj között, de ezek nem feledtethetik velünk azt, hogy találkoznak egy szinten a két gondolkodó elképzelései. Ez a közös szint vagy közös nevező a racionalista színezetű pánmoralizmus: a tudománytól és a művészettől egészen a teológiai dogmákig és a hit titkaiig mindent abból a szempontból ítélnek meg, mit jelent az emberi élet erkölcsi értelmére nézve. Vallási nézeteiben Lev Tolsztoj (1828–1910) a keresztény evangéliumi-etikai heterodoxia szélsőséges képviselője volt, a kereszténység tartalmát Krisztus tanításának etikai vonatkozásaira redukálta.54 Mint Fjodorovnak, neki is állandóan a halál problémája körül forogtak a gondolatai, de Tolsztoj másképp oldotta ezt meg, mint A közös mű filozófiájá-t író bölcselő. Itt csak egy közös elem volt, mindketten határozottan elutasították a haladás bálványimádó tiszteletét. Mind Fjodorov, mind Tolsztoj diszkvalifikálta a haladásba vetett hitet, nem gondolták, hogy ez értelmet adhat az ember életének. Mélységesen erkölcstelennek találták ezt a hitet, mert szentesíti a relativizmust és az emberáldozatot, érvényteleníti az evangéliumi etika abszolút normáit. Tolsztoj már 1862-ben elégedetten jegyezte föl, hogy az egyszerű nép mindenütt „gyűlöli a haladást, és minden lehető módon megpróbál föllépni ellene”.55 Tolsztoj filozófiai-vallási világképe a hetvenes évek végén, abban az időszakban kristályosodott ki, amikor a Háború és béke szerzője úgynevezett vallási krízisen esett át, és úgy döntött, végleg elveti a vagyonos és művelt elit értékrendjét.56 1878-79-ben készült a Gyónás című nevezetes műve. Ebben részletesen leírta, hogyan vesztette el a hitét, és ezzel együtt azt az érzést, hogy van értelme az életének. Ekkor mélyedt el Schopenhauer pesszimista filozófiájában,57 még az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott. De észrevette, mi a különbség a művelt emberek és a nép hite között: a nép zokszó nélkül fogadja a sorscsapásokat, a halál pedig nem rémíti meg, nem ejti kétségbe. És ebben a pillanatban kezdett kilábalni a válságból. A reflexió nélküli néphit teszi lehetővé számára, hogy visszataláljon a hagyományban öröklődő egyetemes emberi böl53 Ny. P. Peterszon: Ny. F. Fjodorov i jego knyiga „Filoszofija obscsego gyela” v protyivopolozsnoszty ucsenyiju L. Ny. Tolsztogo o „nyeprotyivljenyiji” i drugim igyejam nasego vremenyi. Vernij 1912. 54 Vö. L. Kołakowski: Świadomość religijna i więź kościelna. Warszawa 1965. 289. A kereszténység evangéliumi-etikai modelljével a misztikus-gnosztikus modellt állítja szembe Kołakowski. Az előbbi szerint Krisztus ember, erkölcstanító, a másodikban pedig a lélek vőlegénye, logosz, isteni fény, az abszolútum emanációja. 55 L. N. Tołstoj: Postęp a lud [in:] W. F. Asmus: Lew Tołstoj. Warszawa 1964. 123, 126. 56 R. F. Gustafson elemzi Tolsztoj irodalmi műveiben kifejezeett vallási nézeteit, a fordulat előtti korszakából: Leo Tolstoy, resident and stranger. A study in religion and theology. Princeton 1986. Tolsztoj vallási nézeteit még mindig N. Weisbein összegzi a legteljesebben L’évolution religieuse de ... Tolstoi (Párizs, 1960) c. monográfiájában. Lásd W. F. Asmus idézett művét (55. jegyzet). 57 Schopenhauer igen nagy hatással volt Tolsztojra, mélyebben hatott rá, mint Rousseau. Rosyjska filozofia i myśl społeczna od Oświecenia do marksizmu (477–483.) c. könyvemben elemzem ezt a problémát.
851
csességhez, amely azt hirdeti, hogy valamiféle felsőbbrendű akarat irányítja a világot, és az ember akkor értheti meg a magasabb értelmét, ha engedelmeskedik neki. A következő stádium a hivatalos teológia kritikája volt.58 Miután Tolsztoj megismerte azt, arra a következtetésre jutott, hogy semmi köze az élet értelméhez, az érthetetlen dogmák pedig nem rejtenek semmiféle mélyebb tartalmat, csak elterelik a figyelmet a hit egyszerű és világos igazságairól, amelyeket a nép ösztönösen megért, s amelyek kellemetlenek e világ hatalmasai számára. Ezzel elismerte, hogy a dogmatikus teológia mesterséges képződmény, ártalmas kinövés a kereszténység testén. A következőket értette Tolsztoj „a hit egyszerű és világos igazságain”: először is, a lélek közvetlen, intuitív kapcsolatban áll Istennel, másodszor, ilyen igazságok az evangéliumokban lefektetett erkölcsi normák, amelyek lényegében felekezeten felüliek, összhangban állnak az egyetemes emberi értelemmel. Ami az Istenről szerzett tudást illeti, az apofatikus hagyománnyal összhangban álló nézeteket hirdetett: „Istent és a lelket ugyanúgy ismerem – jelentette ki –, mint a végtelent, vagyis nem a definíciójából, hanem egész máshonnan. A definíciók csak lerombolják bennem a tudást.”59 Etikai kérdésekben viszont moralista-racionalista álláspontra helyezkedett, ez pedig oda vezetett, hogy elvetette az egész keresztény dogmatikát, a szertartásokkal együtt. Állítása szerint Krisztus tanítása nem rejtélyesen misztikus, hanem egyszerű, mindenki számára érthető. Kvintesszenciája a Hegyi beszéd. A szentháromság, a kinyilatkoztatás és a föltámadás dogmái nemcsak érthetetlenek, hanem fölöslegesek is, mert nem következnek belőlük semmiféle ésszerű szabályok, amelyek meghatározzák a viselkedésünket. A Hegyi beszédben viszont megfogalmazódik az öt alapvető parancsolat: (1) sose gerjedj haragra, (2) a pároddal élj, és ne paráználkodj, (3) ne esküdj és ne ítélkezz felebarátod fölött, (4) ne állj ellen erőszakkal a gonosznak, valamint (5) ne tégy különbséget a saját nemzeted és más nemzetek között, és ne vegyél részt a háborúkban. Tehát Krisztus tanítása nem elképesztően különleges, hanem ésszerű és gyakorlatias. A következő mondatban fejezhető ki a legegyszerűbben az értelme: „Krisztus arra tanítja az embereket, hogy ne csináljanak ostobaságokat.”60 De keresztény marad-e még az ekképp redukált hit? Efelől komoly kétségeink lehetnek. Tolsztoj vallásosságában egész biztosan az hozott fordulatot, hogy fölfedezte a népi kereszténység életadó értékeit, aztán gondolatvilága más irányban fejlődött tovább, az etikai értelem univerzalista vallása felé tartott. Mi a vallás és mi a lényege? (1902) című értekezésében azt hirdette, hogy az igazi vallás minden világvallás alapelveiből áll, vagyis az, ami mindegyikben közös, és aminek köszönhetően még folytatódik az emberiség létezése. Ebben az egész emberiség örök vallásában nincs kitüntetett szerepe a kereszténységnek. Ugyanakkor Tolsztoj valójában mégis kiemelten kezelte Krisztus tanítását, mert őt tekintette az emberiség legnagyobb tanítójának, s bár embernek tartotta, isteni tanításként fogta fel azt, amit hirdetett. Ilyen értelemben – és csakis ilyen értelemben – beszélhetünk a tolsztojánus eszmék keresztény jellegéről. 58 Az író nagy tanulmányt szentelt ennek Isszledovanyije dogmatyicseszkogo bogoszlovija címmel, 1879-től 1882-ig dolgozott rajta. Lásd L. Ny. Tolsztoj: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 1. széria. 23. köt. Moszkva 1957. 60–303. 59 Uo. 132. 60 Uo. 423. (V csem moja vera?, 1883.)
852
Az intézményesített, egyházi kereszténység szintén megkülönböztetett vallás volt Tolsztoj szemében, csakhogy negatív értelemben véve: a világ legdegeneráltabb vallásának tartotta. Tolsztoj szerint minden vallás két részből áll: etikai doktrínából és az alapjául szolgáló metafizikai doktrínából. Ha egy vallás elfajul, föladja az erkölcsi követelményeket, beéri ezek külsőséges, kultikus jeleivel. Mindegyik vallás ugyanúgy fajult el, de a kereszténység süllyedt a legmélyebbre. Szent Pál igehirdetésével kezdődött a „metafizika” és az „etika” közti kapcsolat megszakadása, mert ő Krisztustól idegen metafizikai-kabbalista elméletet terjesztett. A kereszténység Nagy Konstantin korában fajzott el végleg, amikor államvallás lett belőle. A császár sajátos szerződést kötött a papokkal, amely mindenkit följogosított arra, hogy úgy éljen, ahogy csak akar, gyilkolhat, gyújtogathat és fosztogathat, paráználkodhat kedvére, mégis kereszténynek tarthatja magát, és be van biztosítva számára a megváltás a mennyekben.61 E fordulat pillanatában a kereszténység olyan vallássá vált, amely nem követel a híveitől semmiféle erkölcsi tetteket; teljes mértékben szankcionálja az erkölcstelen világrendet. A tolsztoji valláskritika végeredménye az egyház mint intézmény teljes tagadása, minden „pozitív vallás” alapjainak felszámolása volt. Tolsztoj csak a vallás elfajulásáról árulkodó szimptómát látott abban a nézetben, mely szerint szükség van bizonyos különleges emberekre, akik közvetítenek Isten és az ember között, akárcsak a csodákba vetett hitben és abban a meggyőződésben, hogy bizonyos, évszázadok óta ismételgetett vagy könyvben megörökített szavaknak mágikus erejük van. Az egész emberiség igazi vallását, melynek prófétája volt, klérus, dogmák, szentségek, liturgia és természetfölötti elemek nélküli vallásnak képzelte. Ezzel az is együtt járt, hogy könyörtelenül elítélte a keresztény egyházak által megszentelt és védelmezett civilizációt. Ez a szó szoros értelmében mindenre kiterjedt: a gazdaságra és a munkaszervezésre, az államra és a jogra, a tudományra és a művészetre. A Spencer által oly nagyra értékelt társadalmi munkamegosztást „a szégyentelen naplopók kibúvójának” tartotta Tolsztoj; azt hirdette, hogy a társadalom differenciálódása lényegében a privilegizált kisebbségre nézve is káros. Mert lehetővé teszi számára, hogy fizikai munka nélkül éljen, noha az ilyen munka, persze csak mértékkel, az egészség és a boldogság szükséges feltétele. Az állam intézményét minden gonosz erő kígyófészkének tartotta. Így gondolkodott: minden állam csak az erőszak szervezett rendszere, tehát a krisztusi tanítások legszembetűnőbb tagadása; a „keresztény állam” „forró jég”, contradictio in adjectio. Hasonló véleménye volt a jogról, kizárólag az állami erőszak eszközének tartotta, amely a kiváltságos osztályokat szolgálja: „ami a »jog« szó mögött rejlik – írta –, nem más, mint minden erőszakos cselekedet brutális igazolása, amit egyes emberek mások ellen elkövetnek”.62 Rendíthetetlen pacifizmussal párosította ezt az anarchizmust, minden háborút elítélt, még a felszabadító háborúkat is, ez pedig magától értetődően oda vezetett, hogy radikálisan elutasította a patriotizmust, az elnyomott nemzetek hazafiságát is beleért61
Uo. 480. o. (Cerkov i gaszudarsztvo, 1891.) Piszmo sztugyentu o prave. [in:] L. N. Tolsztoj: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 1. széria. 38. köt. Moszkva 1936. 56. Az idézett kijelentés 1909-ből való. Az író tömören összefoglalta a jogról vallott nézeteit, válaszul a Leon Petrażycki előadásait hallgató diák, I. Krutyik levelére, aki tudni akarta Tolsztoj véleményt Petrażycki teóriájáról, a jog és az erkölcs kölcsönhatásáról alkotott elméletéről. Petrażycki jogszemléletét, illetve a jog Dosztojevszkij és Tolsztoj műveiben olvasható kritikáját Filozofia prawa rosyjskiego liberalizmu (Warszawa 1995) c. könyvemben mutatom be. 62
853
ve. A kor tudománya sem kerülhette el a globális elmarasztalást, azzal vádolta az író, hogy a gazdagok mesterséges szükségleteinek kielégítésén fáradozik, és megerősíti a nép fölötti uralmukat; ugyanígy elítélte az egész modern művészetet is, amely a reneszánsz korában szakadt el a néptől, és „a naplopók üres szórakozásává” vált, még inkább elmélyíti a szakadékot az emberek között. Mint a fentiekből láthatjuk, Tolsztoj anarchizmusa alapvetően különbözött az autokratikus Oroszország szent birodalmi küldetésében hívő pravoszláv messianista, Dosztojevszkij ideológiájától. E két profetikus író és a katolicizmus viszonyát e döntő különbség más aspektusa világítja meg. Dosztojevszkij számára az volt a legfőbb kérdés, milyen viszonyt alakítson ki a katolicizmussal, ez határozta meg egész gondolatrendszerének struktúráját, míg Tolsztoj számára szinte nem is létezett ez a kérdés. A pravoszláv egyház az ő szemében a katolikus egyházhoz hasonló intézmény volt, hiszen itt is, ott is megfigyelhette a hierarchikusan szervezett klérust, amely arra használja a dogmatikus teológiát, hogy becsapja a népet, igazolja az igazságtalan társadalmi rendszert, amelynek semmi köze az evangéliumi parancsolatokhoz. Ezért olyan jellemzőek Tolsztoj Homjakov műveivel kapcsolatos reflexiói. Nem tett mély benyomást Tolsztojra a pápai tévedhetetlenség elvének homjakovi kritikája, mert nem látott semmi lényeges különbséget az egyén tévedhetetlensége és az egyházi hierarchia mint egész tévedhetetlensége között, amelyet a pravoszláv egyház hirdetett. Hisz Krisztus nem hozott létre semmiféle tévedhetetlen hierarchiát, egyébként is csak a kereszténység hanyatló időszakában, a dogmákról folytatott terméketlen vitákban elszabadult gyűlölet korában merült föl a tévedhetetlenség problémája. 63 Homjakov azt bizonygatja ekleziológiájában, hogy a pravoszlávia lényege a szobornoszty, vagyis „az egyház egész népének” misztikus közössége, amely nem egyeztethető össze a hierarchia és a tekintély elvével. Tolsztoj ezt teológiai innovációnak, nem pedig a tényleges helyzet leírásának tekintette.64 Ez az innováció, tette hozzá, aláássa a reálisan létező pravoszlávia alapjait, tehát nincs semmi esély arra, hogy életbe léptesse a pravoszláv klérus.65 Dosztojevszkijhez hasonlóan Tolsztoj is igen kritikusan tekintett az antik Rómára. „Zsiványtanyának” nevezte.66 De Dosztojevszkijjel ellentétben a keleti Rómára, vagyis Konstantinápolyra is ugyanilyen kritikusan tekintett. Az ő szemében Nagy Konstantin uralma volt a legfőbb cezúra a kereszténység történetében: ez választotta el az őskereszténységet, amelyben az egyház csak a misztikus közösség eszméje volt, a szervezett és „államosított” egyháztól.67 Hangsúlyozta, hogy pontosan a „pogánynál is pogányabb”68 Konstantinnal kezdődött az intézményesült kereszténység története, amely elismerte az államot és a bíróságokat, tehát becsapta a népet és meghamisította Krisztus tanítását.69 Ez a kereszténység tette lehetővé a hatalmasoknak, hogy úgy
63 L. N. Tolsztoj: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 23. köt. 223. (Isszledovanyije dogmatyicseszkogo bogoszlovija.) 64 Uo. 220–224. 65 Uo. 224. 66 Uo. 479. (Cerkov i goszudarsztvo.) 67 Uo. 478. 68 Uo. 438. (V csem moja vera?) 69 Uo. 324., 478.
854
éljenek, ahogy tetszik nekik, hiszen bármely pillanatban gyónhatnak, és föloldozást kaphatnak.70 Ez a szigorú ítélet ugyanúgy vonatkozott a katolicizmusra, mint a pravoszláviára. Ennek fényében értelmét vesztette mind a pravoszláv antikatolicizmus, mind az egyházak egyesítésének ezzel ellentétes eszméje. A hivatalos pravoszlávia rendkívül agresszív tolsztoji kritikája oda vezetett, hogy 1901 februárjában kiközösítette a Legfelsőbb Szinódus. Az ügy nagy felháborodást váltott ki az egész világon. 1901 áprilisában Tolsztoj hosszú levélben válaszolt, ebben tulajdonképpen elismerte mindazt, amit kifogásoltak nála. Még azt is megerősítette, hogy önként távozott az egyházból, csak azt hangsúlyozta, hogy meg kellett tennie, Krisztus és az igazság nevében.71 Ha pedig így történt (tegyük hozzá), akkor nem volt sem ellensége, sem híve a keleti és a nyugati egyház egyesítésének. Ez a kérdés egyszerűen érdektelen volt számára. PÁLFALVI LAJOS fordítása
70
Uo. 480. (Cerkov i goszudarsztvo.) Nehéz nem lenne nem egyetérteni Bergyajevvel abban, hogy igazából önmagát közösítette ki Tolsztoj. Lásd Ny. Bergyajev: Russzakaja igyeja. 184. 71
855
LACKFI JÁNOS
Feltekeredni a celluloidra Motívumkövetés Irodalom és film kapcsán általában megfilmesített könyvekről, jobban vagy kevésbé jól sikerült adaptációkról szokás szót ejteni. Esetleg még forgatókönyvet IS író írókról, írók és rendezők filmmé érett barátságáról. Pedig ennél azért a kérdés bonyolultabb. Rendben, film és könyv között legalább hatvan-hetven éve egyfajta kölcsönhatás-hálózat, más esetekben szimbiózis alakult ki. Terjed ez a skála Hitchcocktól, aki saját bevallása szerint csak ötletet merített a regényekből, és amikor filmcsinálásra került a sor, elfelejtette az egész könyvet, a színpadszerű filmre alkalmazásokon át a biblikus és történelmi mozgó képeskönyvekig. Ennél az üzletszerű kapcsolatnál, ahol az irodalom csupán afféle „beszállító”, most hadd érdekeljen sokkal jobban film és irodalom nyelven túli vagy nyelven inneni közös beszéde. Hiszen jelen esetben inkább vagyok ujjongó alanyi néző, vagyis dilettáns, mint a szó bármilyen értelmében filmes profi. Az már az érem másik oldala, és afféle véletlen (már ha léteznek véletlenek), hogy a literátor szakmához tartozván alanyi nézői meglátásaimat gátlástalanul felhasználom saját területemen. Amit a filmtől tanultam (vagyis megint csak az élettől, hiszen a film is élet!), élősködő módjára beépítem, legfőképpen prózákba, drámákba, kritikákba, egyebüvé. Egy ilyen ellesni való, elleshető eszköz nyomába eredek most saját filmemlékeimet követve. Adam Zagajewski, Nobel-díj közeli lengyel költő írja egy helyütt, azt szereti a könyvtárban, hogy az valóságos pars pro toto metonímia. Vagyis egy-egy szerző egyetlen könyve valami módon a szerző összes könyvét magában foglalja, egy szerző az egész könyvtárat, a könyvtár pedig az egész világot modellezi. Ez a cseppben a tenger effektus jellemző lefelé, vagyis az egyre kisebb egységekig menően is: egy-egy jól megválasztott jelenet vagy motívum az egész művet tartalmazza sűrítve. Ez az, amit én legalább olyan érvényesen, de talán még szembeszökőbb módon találtam meg filmekben, mint könyvekben, s próbáltam elsajátítani aztán. Elmondhatom a mozizás legfőbb örömét egy esszéjében ecsetelő Peter Handkéval én is: „micsoda nagy hazautakat éltem át bizonyos filmek után, micsoda csodálatos hazautakat. A világon semmi mással nem voltak olyan hazautaim, mint időnként a mozi után. […] A néző zsoltára a moziistenekhez: Újabb filmeket újabb hazautakhoz.” Annyi változott talán, hogy újabban kényszerűleg DVD-n, kazettán mozizok jobbára, otthon, éjszaka, s az utána-élmények leginkább az egyes filmek után a kertben szippantott friss levegőhöz, a csillagos ég bámulásához kötődnek. Az ujjongáshoz, hogy ha ilyen filmeket képesek ma emberek csinálni, tán még sincs veszve minden. No, az eksztázis helyett közelítsünk inkább szakszerű bogarassággal az említett rész-egész mozzanatokhoz. Mire is gondolok? A lecsöppenő festékcseppre, mely töménységében már eleve tartalmazza a vizes papíron majd szertelenül szétkacskaringózó fantázia-erezetet. Vegyük példának Pavel Csuhraj Ballada a katonáról című film-
856
jét. Háborús szovjet film ez, és bár erre se háborússága, se szovjetsége, háborús szovjetsége pedig végképp nem predesztinálja, félelmetesen nagy film, meglepően kevés propagandaelemmel. Egy szovjet katonafiú kilő egy ellenséges tankot, s ő a kitüntetés helyett négy szabadnapot kér, hogy befoltozhassa édesanyja beázó házának fedelét. Csodák csodája, el is engedik, s ő nekiindul, szemben a frontra özönlők áradatával. A háborús közlekedés azonban nem egyszerű dolog, épp csak megölelheti édesanyját, máris indulnia kell vissza. Ebben a négy napban viszont minden megtörténik vele, megismeri a szerelmet, a félelmet, a gonoszságot, az ember legszebb és legmocskosabb arcát. Mindezt a rendező érzelgősség nélkül, a szűkös háborús körülmények tárgyi világából „kombinálja ki”. Egy ízben például folyón caplat keresztül a katona, s a szembejövők egyike megszólítja. Megkéri, ugyan vinne már el a hátországba, az ő feleségének, egy darab szappant. A fiú rá is áll, ám a megadott címen azt látja, hogy az asszonyka időközben összeszűrte a levet valaki mással. Úgyhogy továbbviszi a szappant, és odaadja azt az ismeretlen katona idős édesapjának. A szappan gyakorlatilag a frontkatona kevés valutájának egyik pénzneme, ám a tisztaság jelképe is a lövészárkok elképzelhetetlen mocska közepette. A sihederből négy nap alatt felnőtté érlelődő fiú a hűség érdemérmeként adja át, adja tovább azt, ami voltaképpen egy tömbnyi módosított zsír csupán. Hadd folytassam azonban másutt, az egyik legegyszerűbb geometriai forma, a kör nyomait követve egynémely filmben. Steven Spielberg nagyszerű első munkájában, a Párbajban a munkahelyére ingázó amerikai átlagembert látjuk. A történet banálisan kezdődik, egy kamionos brutálisan megelőzi, mire ő unalmában visszaelőz, és megkezdődik az egyre élesebbre forduló, halálos versengés. Spielberg mesteri dramaturgiával szép lassan pattanásig feszíti a húrt. Van a történetnek egy nyugvópontja, mikor a főhős bemegy egy benzinkútba telefonálni, mert kezdődő halálfélelmében eszébe jut, hogy előző nap összeveszett feleségével. Miközben telefonál, és a vezetékes telefon megkövetelte kifacsart pozíciókban, támasztja a falat, egy asszonyság jön be a kép előterében lévő mosodarészlegbe (minthogy a benzinkút automata mosoda is egyben), kinyitja a mosógép üvegajtaját, és elkezd bepakolni. A gép nyitott ajtajának karikája mostantól körbefogja a férfit, mint valami tégelyben vergődő, mérgezett rovart. Ez a tudományosan precíz kép mindent elmond a filmről, a kör forma pedig végig ott visszhangzik (visszképzik) a szemünk előtt, hiszen kormánykerekek és csikorgó, pörgő autógumik karikáinak látványa teszi ki a film látványanyagának jelentős hányadát. És ebben az önmagába visszatérő formában ott van a végtelen, végtelen kicsiségünk és az amerikai (és nem amerikai) puszta végtelensége, különösképpen, mert bár végül a kisember győz, győzelme pirruszi: ott áll a semmi közepén, autó és minden más nélkül, elveszetten, bár élve. Legkedvesebb filmemben, a Jim Jarmusch-féle Éjszaka a földönben nincs evidensebb, mint ez a ciklikusság. Öt taxis a (szintén gömbölyű) földgolyó öt pontján, egyegy kormánykerék mögött. Öt élet egy-egy szakasza, fordulópontokkal vagy azok nélkül, jobbára helyben toporgással. Ezt ismétli meg két rész-egész metonimikus körmotívum. Az egyik játékos, burleszk bújócska: az olasz taxisofőr éjjeli három órakor mindig úgy kerüli körbe a tér közepén álló emlékművet, hogy a rá várakozó kuncsaft, egy idős pap éppen ne tudjon beszállni a kocsijába. Ez a játékosság teljesen elillan a motívum megismétlődésének pillanatára: a hullafáradt helsinki sofőr kábult félálom-
857
ban, ösztönösen és céltalanul keringi körbe a székesegyház előtti szobrot. Mindez azon a helyen történik egyébként, ahol helsinki hagyomány szerint telente hókápolnát építenek, s ott esketik az ifjú párokat. A családi tragédia súlyát hurcoló fickó nyomtató lóként, igavonó baromként tiporja a havat kocsijával körbe-körbe. A forgandó szerencse körkörösségének, egyszersmind a földgolyóbist körbeölelő emberi nyomorúságnak is jelképe lehet ez a pár önkívületben megtett tiszteletkör. Egy újabb kör kellős közepében papírrepülő landol. A karika egy kerítés kerek rácseleme, a papírrepülőben egy kisfiú írta szerelmes üzenet lapul, s ez a kép megelőlegzi az erotikát, és egyszersmind ennek beteljesületlen, sóvárgásjellegét is, hiszen a két látványelemet csupán a perspektíva, a kamerabeállítás illuzórikussága kapcsolja össze. Julio Medem spanyol rendezőnek Az északi sarkkör szerelmesei című művében két féltestvér egymásba szeret, majd elszakad egymástól, reménytelen vonzással keringve a világban egymás körül, egymás felé. A történet beteljesedése (mondjuk így: a kör bezárulása) az északi sarkkörön (megint egy kör!) marad el vagy következik be, ahogy tetszik. A faházat, ahol a lány a fiúra vár hosszú, sarki naplementék során (korong a nap is), éppen keresztbeszeli a sarkkör, ez fel is van festve nagy, fehér csíkként a padlóra. Hősünk választhat, a határvonalon innen vagy túl kíván aludni. Aztán a lány éppen a tóban fürdik, mikor a fiú repülőgépe felette elszáll, és a női vénuszdomb köre fölött átúszik a repülő vízen tükröződő árnyképe. Az egyik legütősebb szexjelenet, amit valaha láttam. Mindez kifordítva megismétlődik, megelőlegződik a két szereplő nevében. A fiú neve OTTO, s ez mindkétfelől kör formát mutat, a lányé ANNA, elöl-hátul repülő forma A betűvel. Ráadásul kettejük története egy-egy generációval korábbi családi történet replay-változata, ismétlése mintegy. Így teljes a két képcseppben megelőlegzett motívum. Hasonló nagy kedvencem Robert Altman Téli vendége. Egy fényképésznő férje tragikusan fiatalon meghal. A nő édesanyja fejébe veszi, hogy majd ő megvigasztalja a lányát, és váratlan vendégként beállít a házba, felvakargatva kettejük összes régi konfliktusának, krízisének sebeit. (Külön bája a történetnek, hogy a két párbajozó asszonyt Emma Thompson és szintén színésznő anyukája alakítja, nem mindennapi meggyőzőerővel.) Aztán van itt még két nénike, akik szórakozásképpen vadidegen emberek temetésére járnak, élvezik, hogy sajnálkozhatnak másokon, amíg még nem őket temetik. Adott a fényképésznő teszetosza fia, meg egy rámenős lány, aki meg akarja kaparintani magának a srácot. Adott két fiú, iskolát kerülnek, dohányoznak, a fütyülőnagyobbítás kezdetleges módszerével próbálkoznak, és összeszednek egy kóbor macskát is. A tanítás ugyanis elmaradt, mert a tenger befagyott. Ja, és hogy hol a beígért kör? Nos, a fényképésznő objektívja az. Mindenféle bérmunkák után most édesanyját fotózza, vagyis a saját életének körkörösségét, saját megöregedett mását, saját halálát, annak tükrében férje halálát, mindnyájunk közös halálát. Egy jelenetben ez a kör különös jelentőséghez jut: a fényképésznő lefotózza édesanyját az egyik iskolakerülő kissráccal, s közben elmondja, hogy a fotó mindent megmutat, azt is, ami nem látszik. Mire a srác előhúzza kabátjából a kóbormacska-kölyköt, bizonyítván, hogy van, amit a művészet nem lát, ami csak láthatatlanul fér be varázskörébe: az ázottfázott, koszos és nyomorúságos kis élet. Meglepő helyeken találkozunk ehhez hasonló körökkel. A Ponyvaregény emlékezetes tvisztjelenetét megelőzően a bérgyilkost játszó Travolta idióta retro-vendéglőbe
858
kíséri el főnöke életveszélyes szépségű barátnőjét, ahol is egy csilli-villi, lehajthatós tetejű, őskövület Cadillacbe telepednek le, melynek közepén asztal áll. Ott fénylik mellettük a lakkozott kormánykerék, szikráznak a fényezett keréktárcsák: íme a mozdulatlanná zselatinosodott száguldás, a színész személyes múltja és egy generáció múltja egybekeveredve, egybekeverve. Éppoly körkörös, mint a bérgyilkosok lyuggatta falon a golyónyomok. Minden visszatér önmagába, vagyis minden változatlan, nyüzsgésében is mozdulatlan, mint a kisuvickolt Cadillac, mint ez a film, amely ugyanott ér véget, ahol elkezdődött, pontosabban ugyanott kezdődik újra, ahol az eleje nyitva maradt. És ott van persze a negatív főhős Wallace kopaszra borotvált koponyája, a tökéletes golyóbis, a földlabda, a totalitás hátborzongató igézete. Formára éppolyan, mint a Forman-féle Tűz van, babám! ominózus disznósajt-gömböce. A tűzoltóbál forgatagában a közszemlére kitett tombolatárgyak szép sorban eltünedeznek. Mikor ezt a fensőbbségek is észreveszik, leoltják a villanyt egy-két percre, hogy anonim lehetőséget biztosítsanak a lopott holmi köznek való visszaszolgáltatására. És persze, mikor kigyullad a villany, na, kit látunk az elcsórt kisgömböccel épp az asztal felé lopózni? A becsületes marhát, aki felesége szatyrában észrevéve a szajrét, erkölcsi felháborodásában, az asszonnyal vívott közelharc árán egyedül vissza akarta adni azt, amit pedig nem is ő vett el. Nem csoda, ha a disznósajtot elhajítva ijedtében elájul. A disznósajt zárt halmaz, amint egy tűzoltóklub is zárt közösség. Hogy is mondta Petőfi, aki nem látta a filmet? „Egy gömböc legyen a / Magas ég, / És mi a gömböcben / Töltelék.” Vagyis ők, a tűzoltók, a zárt kis közösség, az önmagában kerek kisvilág tagjai a töltelék, a szecska, a kívánatosan kerek glóbuszba gyömöszölt nyesedék. És persze nem csak róluk van szó, éppilyen disznóság vagyunk mindannyian, a magunk kis köreiben. Hasonló, groteszk körkörösségre bukkanhatunk Jiří Menzel Hóvirágünnep című filmjében. Ott egy vadásztársaság belterjes, gömböcélete áll a középpontban. Az egyik hős (kinek gömbölyű pocakja már eleve ezt a glóbuszformát idézi), sétakocsikázásra viszi kis családját minitraktorján. Zötyög a traktor, a vezető mögött, a raktérben két fejkendős asszonyság, a pasas házsártos felesége és nem kevésbé házsártos lánya, no meg a kerek fejű kisunoka. Pörögnek a gép tömzsi kerekei, forog a miniuniverzum, a fülsiketítő motorberregésben mindenki láthatóan elégedett. Aztán emberünk egyszerre fülelni kezd, a traktort leállítja, leugrik annak nyergéből, és uzsgyi, be a kukoricásba. Hiába üvöltöznek utána a derék asszonyságok, rázzák felé a levegőben a bömbölő (részben nyilván a rázásnak köszönhetően bömbölő) kisfiút, csak hadonászik, legyintget feléjük. A kukoricásban ugyanis vaddisznó bujkál, két másik vadászcimbora nagy settenkedéssel próbál a nyomára bukkanni. Hozzájuk csatlakozott ez a jó koma is, hiszen mint igazi férfiban, rögtön feltámadt benne a vadászösztön. Sikerül is az állatot puskavégre kapni, de a puskás ember kancsal, így elvéti a célt. A disznó megugrik, az aszfaltúton szépen a falu felé csámpáz. Nyomában a haverok, akik a köz nevében elkobozzák egy néni biciklijét, felsegítik rá a puskás embert, aki viszont nem tud biciklizni, így kétoldalt tolni és támogatni kell, úgy próbál célozni. A vadkan pedig szépen becsörtet az általános iskolába, ahol éppen biológiaóra van, és (mit tesz Isten, pontosabban a rendezői önkény!) a disznó testfelépítéséről, a különböző húsok, tarja, karaj és egyebek elhelyezkedéséről tanulnak. A tanárnő visítva ugrik fel a pad tetejére, a rettenthetetlen vadászok pedig leterítik szegény, sarokba szorított zsák-
859
mányukat. Ekkor jön a kis epizód záróköre: az egyik vadász elvtárs, mielőtt még a katedrára telepedve, kezében pálcával nekilátna az élő pedagógiai szemléltetésnek, szertartásosan az ablakhoz megy, a cserepes növényről letör egy ágacskát, és vadászszokás szerint beletűzi a vaddisznó testén a sebnyílásba. Ez a varázskör, a sebnyílás vörös köre, a fájdalom, a sebzettség izzó köre ott van minden vérbeli, mégoly groteszk műalkotásban is. És sorolhatnék még számtalan szebbnél szebb kört és golyóbist, Chaplin keménykalapjának karimájától Bergman A hetedik pecsétbeli Max von Sydow lovag csontgömb-kehely-koponyáján át az Andrej Rubljov légballonjának gömbjéig, harangperemének karikájáig. Végezetül hadd említsem Fellini És a hajó megyjéből (szintén belterjes közösséget, zártKÖRű világot ábrázol) a két manószerű zenemesternek a kajütablak körén behajolva meghallgatható talpaspohár-koncertjét: körkörös mozgású fúgát adnak elő a törékeny kávákon. És a filmzárlat szűkülő objektívjának Kolumbusz-tojásában egy világ ér véget, a főhős tutaj hátán billeg a tengeren, és rinocérosztejen tartja fenn magát. Utána már csak a werkfilm-részletek jönnek, a teremtés kulisszái. De amíg van valaki, aki egy tutaj hátán rinocérosztejjel táplálkozva továbbviszi az emberiség génmintáját, addig bizakodjunk. Hátha lehetünk még mindannyian újszülöttek, hiszen a kör anyaméh, önmagába fordult tökéletesség, védelmező zártság is egyben.
STANISLAW LEM
Elmélkedések silva reruma XXXII1
1. Akaratomon, sőt tudtomon kívül lettem úgynevezett jövőkutató. Ha most visszatekintek, többé-kevésbé már értem, hogyan történt. Először is, amikor arról kezdtem írni, „mi lehetséges még”, fogalmam sem volt semmiféle „futurológiáról”. Nem ismertem ezt a szót, nem is sejtettem, hogy pont ezt az elnevezést találta ki 1943-ban Ossip Flechtheim. Hogy pontosan meg tudjam adni az évszámot, megnéztem a Meyer-lexikont, és megtudtam belőle, hogy Flechtheim három területet különböztetett meg a futurológián belül: a prognosztikát, a tervezéselméletet és a jövőfilozófiát. Azt hiszem, egy kicsit mindhárom változatban kipróbáltam magam. Elismerem, nem szokványos dolog, hogy elég sokáig, elég aprólékosan és szinte öntudatlanul foglalkoztam olyasmivel, amiről azt sem tudtam, micsoda. Feltehetően az ősember sem volt tisztában azzal, mi az ének, amikor először kezdett el énekelni. Pedig tényleg így volt. Mivel mára már elég sok minden megvalósult abból, amit az emberiség jövőbeli vívmányairól (és eljövendő kudarcairól) elképzeltem, talán elkerülöm az öntömjézenés vádját, ha kevésbé hízelgő dolgokat is elmondok magamról. Az úgynevezett „indíttatás” már akkor megvolt bennem, amikor a gimnázium padját koptattam. A gyerekkoromról szóló (Fellegvár című) könyvemben ismertettem például „feltalálói tevékenységemet”, amelyet tizenhárom éves koromban kezdtem el. Telerajzoltam a füzeteimet mindenféle mászó, repülő szerkezettel, sőt a főtt kukorica elfogyasztásának megkönnyítésére szolgáló gépezetet is felvázoltam, mert minden érdekelt. Másfajta, még fantasztikusabb elfoglaltságokban is bővelkedett ez a korszakom: az unalmas tanórákon például az iskolai füzeteimből kivágott lapokból okiratokat gyártottam szorgalmasan császárok, királyok részére, kincsek, ékszerek adományozásáról szóló tanúsítványokat és engedélyeket körmöltem, amelyek belépést biztosítottak a Nagyon Titkos Várkastélyokba. Kötegekben álltak az ilyen papírok. Ez lehetett talán későbbi irodalmi munkásságom első csírája – nem tudom. Általában nagyon kevéssé foglalkoztatott a saját személyem, inkább a „miért?” kérdésre adott válaszok érdekeltek, ilyen kérdésekkel nyaggattam apámat és a bácsikáimat, mióta az eszemet tudom. Az iskolából, az osztályból pedig a lehető legmesszebbre szöktem gondolatban – először a múltba, de nem a tankönyvekből ismert történelembe, hanem a réges-régmúltba, ahol egymás sarkát taposták a dinoszauruszok (volt egy róluk szóló könyvem, de minden könyvet faltam, még az 1890-es Brockhaus-lexikont is), sőt magam is rajzoltam olyan szörnyeket, amilyenek sosem voltak a világon, de meggyőződésem szerint egyértelműen lenniük kellett volna. Tehát más korokba, más, elképzelt világokba menekültem, és mert tisztában voltam azzal, hogy ez csak „mintha-játék”, gondosan őriztem a titkaimat. Mégsem nevezhetem a gyerekkori különcködést „futurológiai tevékenységem” kez1 Az írás az Elmélkedések silva reruma sorozat egyik darabja, és a Sex Wars című kötetben jelenik meg a Typotex Kiadónál.
861
detének. Ugyanez vonatkozik arra is, amit azután írtam, hogy a háború után Krakkóban kötöttem ki a családommal együtt, és megkezdtem tanulmányaimat az orvosi karon: nem volt más, mint igen gyenge science fiction. 2. A jövőbe tett kirándulásaimnak komoly lökést adott a kommunista hatalom, mert (egész Lengyelországgal együtt) ennek köszönhettem, hogy teljesen el voltam szigetelve a Nyugattól és persze a világirodalomtól is. Nemcsak a science fiction műfajból nem olvastam egyetlen árva könyvet sem 1956-ig (Vernén és Wellsen kívül: az ő műveiket még a háború előtt, Lwówban ismertem meg), de nem jutottam hozzá tudományos munkákhoz sem – egyetlen kivétellel. A Tudományismereti Intézetre gondolok, amelyet egy pszichológus, Choynowski doktor alapított 1946-ban, itt lettem beosztott munkatárs. Choynowski egyesült államokbeli és kanadai tudományos intézetektől kért szakirodalmat a német megszállás alatt kiéheztetett lengyel tudományos élet számára. Nagy csomagokban érkeztek a könyvek, és az én feladatom volt, hogy szortírozzam és szétküldjem őket az országban működő egyetemeknek, vagyis amelyik érdekelt, azt egyszerűen hazavittem, éjszaka elolvastam, és csak másnap adtam postára. Így ismerkedtem meg Norbert Wiener kibernetikájával, az információelmélettel (Claude Elwood Shannon), Neumann János munkáival, amelyek igen nagy hatást tettek rám, a játékelmélettel és a többivel, és mert nem tudtam angolul, kénytelen voltam szótárral a kezemben olvasni. Hamarosan azonban már nem elégítettek ki az olvasmányok: azok alapján saját koncepciókat kezdtem alkotni. Először azt találtam ki, hogyan lehet életre kelteni az embert atomokból, erre pedig azért láttam esélyt, mert mindannyian atomokból épülünk fel, amelyeket az elhalálozás után össze lehet gyűjteni, majd újra össze lehet rakni belőlük az emberi szervezetet. Berkeley püspöktől vettem kölcsön a vitapartnereket, Hylast és Philonoust, ők elemezték végig ezt a fajta feltámasztást. Oświęcimski úr, az Intézet egyik asszisztense, akinek megmutattam az írásomat, meg akarta cáfolnia a végkövetkeztetésemet (azt, hogy az atomokból összerakott ember nem lehet ugyanaz, aki a halála előtt volt, legfeljebb ugyanolyan, vagyis másolat lehet, aki úgy hasonlít rá, mintha az ikertestvére lenne). Mindennap új ellenérvvel állt elő, ezeket én megcáfoltam, így keletkezett a Dialógusok című könyvem első fejezete, amelyet akaratom és terveim ellenére egyre csak csiszolgattam. 1953-ban írtam, amikor Sztálin még életben volt, és szó sem lehetett a kiadásáról (hiszen számtalan új eshetőséget a kibernetikából vezettem le, amelyet hivatalosan „burzsoá áltudománynak” tartottak). Egyébként sem léteztek prognózisok, abból a végtelenül egyszerű okból, hogy a jövőt már a lehető legpontosabban ismertük, méghozzá a kommunista mennyország formájában, ahová a kommunista párt vezetett minket, akárcsak Mózes a zsidókat az ígéret földjére. Engem viszont ez valahogy nem boldogított és nem is érdekelt: írtam a magam kedvére. Az olvadásnak köszönhetően 1956-ban megjelenhettek a Dialógusok, de mivel a kiadóban senki sem tudta, miről szól a könyv és mi a mondanivalója, a borítóra színpadot festett a grafikus, arra egy létrát és két ledobott papucsot. Közben sci-fit is írtam, ennek már lett némi sikere, de egyelőre nem árulom el, milyen szerepet játszott ez „futurológiai munkásságomban”. Furcsa módon két síkon gondolkodtam: mert az megesik, hogy valaki akaratlanul szerelembe esik, de hogy akaratlanul megnősüljön, és ezt ne is vegye észre, az már ritkaság. Mostanában ugyanis azt írják rólam, hogy azzal a futurológiával, amely a hatvanas években terjedt el (és
862
hódította meg az olvasói piacot), sosem foglalkoztam. Egyrészt azért, mert a jövőről azután kezdtem írni, hogy ez a divat elárasztotta a Nyugatot, de még inkább azért, mert fogalmam sem lehetett arról, mi történt Nyugaton. Csak a Szabad Európát hallgathattam nagy nehézségek árán, mert zavarták az adást, de ott nem volt szó a jövőről. Arról, hogy 1962-ben miért kezdtem el írni opus magnumomat – a Summa technologiae-t – megint csak nem mondok semmit, mert magam sem tudom. A legésszerűbb magyarázat a következő: kíváncsi voltam, de nagyon, mi történhet a jövőben. Nem a világ politikai jövője érdekelt, nem is a jövőbeli válságok vagy a népességrobbanás, hanem elsősorban az, milyen eszközöket lehet kifejleszteni. Bacon írta néhány száz éve, hogy lesznek olyan gépezetek, amelyek a tenger fenekén járnak majd, vagy repülni tudnak: én pedig nyilvánvalóan nem tudtam, hogy Karl Popper, a filozófus minden jövőbe látást képtelenségnek nevezett, ezért éppen ilyen jövőfürkészést kezdtem művelni. És mert nem jutottam hozzá semmilyen futurológiai forráshoz, kénytelen voltam magam kitalálni a mintát, egy vezérlő csillagot, egy jelszót, amely elvezet a legtávolabbi jövőbe, és megcsináltam azt, amit a németek így fogalmaznak meg: Aus einer Not eine Tugend machen. Esküszöm, hogy nem fantáziálni akartam, mint a gimnáziumban, biztos alapot akartam, olyasmit, ami már létezik, és aminek a technológiáját egyszer majd elsajátíthatják az emberek. Ha belegondolunk, láthatjuk, milyen egyszerű: léteznek növények, léteznek állatok is, mi egész biztosan létezünk; minden élő világ a darwini természetes evolúciónak köszönhetően keletkezett. És ha a Természet képes volt erre, akkor mi – ezt a reményemet fejeztem ki – mesterünknek és tanítónknak választhatjuk, akkor pedig éppúgy tudunk majd teremteni, mint ő, sőt jobban, mert saját használatra tesszük. A Summa technologiae írása közben minden erőmmel azon voltam, hogy részletesen bemutassam, hogyan kell ezt véghezvinni, mi lesz belőle, hogyan tudjuk „utolérni és megelőzni” a természetet. Amikor biotechnológiáról, genetikai mérnöktevékenységről írtam, szó sem volt az emberi géntérkép (a Human Genome Project) kidolgozásáról. Körülöttem dühöngött a marxizmus–leninizmus, nekem pedig csak moszkvai kiadású könyvekkel, vagyis orosz szerzők természettudományi munkáival volt dolgom – asztrofizikai írásokkal, a darwini biológiával (Darwinnal ki voltak békülve a kommunisták), azonkívül néhány „lopott” könyv (például Feynman fizikája) került a kezembe, mert az oroszok lefordították a legjobb műveket, a szerzőknek meg persze nem fizettek egy fillért sem. Prognózisokról viszont szó sem eshetett. Komoly nehézséget okoztak az elnevezések, a terminológia, nagyjából olyan helyzetben voltam, mintha valakinek 1800ban eszébe jutott volna részletes leírást adni az akkor még nem létező vasútról; milyen nevet adott volna a kazánoknak, a hengereknek, a dugattyúknak, a vészféknek meg a több alkatrésznek? Mindent magamnak kellett kitalálnom és megneveznem, ahogy Robinson Crusoe is kénytelen volt megtanulni, hogyan formázzon fazekat agyagból, és hogyan égesse ki rajta a mázat. A futurológia Robinsonja voltam többékevésbé, és sokat köszönhetek ennek az elszigetelt magánynak, mert ha tudtam volna, hogy amikor a Summa megjelent (közvetlenül utána nem készült róla egyetlen recenzió sem, csak egy ismert lengyel filozófus írta, hogy összekevertem az utópiát az információval, egyébként az egész csak dajkamese), egyre-másra alapították Nyugaton az olyan intézeteket, mint a Rand Corporation, a Hudson Institute vagy Franciaországban a Futuribles csoport, akkor olyan áradatként zúdult volna rám a számí-
863
tógépek garmadájával előállított bölcsességtömeg, az elérhető világirodalom, a szabadság, hogy részt vehetnek bármely konferencián és kongresszuson, hogy egy szót sem mertem volna írni. Képzeljék csak el, ott vagyok magamban, szinte falun, mert Krakkó déli részének legszélén laktunk, innen kellett volna versenyeznem az előrejelzésekben olyan szakértőkkel, akik egyik bestsellert a másik után dobták piacra, itt egy Herman Kahn, ott egy Alvin Toffler… Nagy szerencsémre fogalmam sem volt arról, hogy a világon vannak, és azt sem sejtettem, milyen híresek… Vagyis a javamra vált az elszigeteltség. Akkoriban ugyanis már hadseregnyire nőtt a futurológusok száma, és amikor a kezembe kerültek a nyugati könyvek (a Summa addigra már túl volt a sokadik kiadásán), amikor megnézhettem a pontos grafikonokat (Herman Kahn azt jósolta, hogy az NDK-é, vagyis Kelet-Németországé lesz a második legnagyobb nemzeti jövedelem az NSZK után), statisztikákat, extrapolációkat, interpolációkat, akkor értettem meg igazán, mekkora kincs volt az a magány… mert a Szovjetunió egy idő után szétesett, az NDK megszűnt, a futurológia eltűnt a könyvesboltok kirakataiból, megjelentek viszont új cikkek és új könyvek, és ezek nem arról szólnak, mi lesz a jövőben, hanem arról, ami itt és most van, ami folyamatosan változik és alakul. 3. És hogy az micsoda? Az, hogy a biológia, a biotechnológia felé fordult az általános figyelem, szorgalmasan dolgoznak az emberi géntérkép elkészítésén, próbálják megállapítani, melyik gén felelős az egyes tulajdonságokért és betegségekért, hatalmas konzorciumok jöttek létre, például a Genetech (fel sem tudom sorolni őket), számos új baktériumot azonosítottak és vettek igénybe a kémiai szintézis folyamataiban – ezeken rettentően meglepődtem. Mégpedig azért, mert én abban a szinte biztos meggyőződésben írtam a könyveimet, hogy az én életemben semmi sem válik valóra az előrejelzéseimből, és amit írok, az valamior a harmadik, vagy talán a negyedik évezredben lesz valóság, erre tessék: annyi új tanulmány szól a biotechnika újabb és újabb irányairól, hogy nem győzöm olvasni őket, és az új terminológia persze egész más, mint amit én Robinson Crusoe-ként kitaláltam a Summa technologiae-ben. Így például létezik már az, aminek a „fantomológia” és a „fantomatika” neveket adtam, de most virtuelle Realität vagy virtual reality a neve. És minden héten új és új elnevezések születnek. A fejlődés általános irányát persze meg lehet jósolni, ez már beigazolódott, de ha a konkrét termékek, technikák, eszközök nevét is meg tudnám előlegezni, az már nem is jóslat lenne, hanem egyenesen csoda. Nem hiszek a csodákban. Az elgondolásaimat egyébként nem előzte meg minden szempontból az egyre gyorsabban fejlődő elméleti tudomány és annak gyakorlati alkalmazása. Itt természetesen nem tudom összefoglalni a teljes Summa technologiae-t, de néhány szóban megvilágíthatom, mi volt a legfőbb mozgatórugója, az alapelve, amelynek szándékom szerint az lett volna a feladata, hogy az élet természetes evolúciójából merített technológiával teljesen új területet képezzen, amely gyökeresen eltér a mérnöki, konstruktőri képességek és az emberi hipotézisalkotó gondolkodás évszázadok alatt kialakult gyakorlatától. Mindig valamilyen megmunkáló eszközzel és egy megmunkált tárggyal van dolgunk, szerszámmal (eszközzel) és nyersanyaggal, vésővel és kővel, találmánnyal és előállított prototípusokkal, modellekkel, vagy a legmagasabb absztrakció szintjén hipotézisekkel és elméletekkel, amelyeket a cáfolhatóság tesztjének vetünk alá (ezt a vizsgálatot tartotta Popper a legfontosabb, központi tényezőnek az elméletek hitele-
864
sítése szempontjából: amit egyáltalán nem lehet cáfolni, az a tudományos hitelesség szempontjából igencsak kétséges). Így járunk el, amióta az ősember először csiholt tüzet két egymáshoz dörzsölt kovakővel, vagy még régebb óta, amióta feltalálta a kőbaltát és a szakócát, és így tettünk egészen a Discoveryig, a szputnyikok és az atomerőművek korában is – a módszer alapjában véve ugyanaz maradt. Az evolúció viszont, amely kénytelen volt saját erejéből kilépni a molekulák gomolygó káoszából, nem alkot semmilyen elméleti koncepciót, nem ismeri a megmunkáló eszközre és megmunkált tárgyra való felosztást, mert az evolúcióban a molekulákból felépülő DNS-spirál a terv (csak arra nem jöttünk rá még mindig, hogy ezt mégis miképp termelte ki az evolúció) a földi élet négymilliárd éves kialakulása során. Egyébként agyonhajszolta magát, és el is fáradt, hiszen hárommilliárd évig mást sem csinált, csak különféle baktériumokat alkotott: a többsejtű élőlények, a növények, az állatok „alig” nyolcszázmillió éve alakultak ki, az ember pedig – ebben az összehasonlításban – „csak egy perce”, mintegy két-hárommillió évvel ezelőtt jelent meg. Tehát – és itt visszatérek a saját futurológiámhoz – a legnagyobb aggodalmam és problémám az volt, hogy az ember fel tudja-e gyorsítani olyan rendkívüli tempóban a technológiai fejlődést, hogy utolérje azt, amit az evolúció több milliárd év alatt létrehozott, hogy aztán néhány száz év alatt elsajátítsa, magáévá tegye ezt a művészetet… Két dolgot viszont tényleg nem láttam előre. Először is azt, hogy meg tudjuk nyerni ezt a versenyfutást, már a XX. század végére utolérjük a vetélytársunkat, és ez ilyen gyorsan, ilyen hirtelen, a biotechnológiai front ilyen sok területén megtörténik. Nyilvánvaló, hogy ilyen értelemben pesszimista voltam. Optimistának bizonyultam viszont más értelemben egy másik szférában: számítottam az emberiség prométheuszi lelkére. Nem gondoltam volna, hogy a technika legbámulatosabb vívmányait nemtelen, nyomorúságos, terméketlen és végtelenül ostoba, földhözragadt célokra használják. Azt, hogy a számítógépes hálózatok (1954-ben írtam ilyen hálózatokról) pornográfiát szállítanak. Egyébként… tudom is én. Hiszen nem csupán az volt a célom, hogy megjósoljam a technika vagy a biotechnika eredményeit, hanem azt akartam kitalálni, hogyan fordítják a maguk hasznára a vívmányokat az emberek, a társadalom, és mert kiismertem az emberi természetet, míg ebből a szempontból vizsgáltam a jövendőt, tudom, hogy ez a természet, sajnos, non est naturaliter christiana… mégis igyekeztem valahogy szembeszállni az emberi természet e sötét, elsősorban ostoba, ugyanakkor gyilkos oldalával… de sem a Summa technologiae, sem a Dialógusok című könyvemben nem írtam arról, hogy a bámulatos technológiáknak „vészterhes” jövőjük is lehet. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy ha figyelmesen elolvasom A jövő filozófiáját (Flechtheim könyvét), el kell ismernem, hogy a magasan fejlett technológia szinte minden fajtája kivédhetetlenül összeütközésbe kerül egész kulturális hagyományunkkal, a történetileg kialakult vallásos etikával, szokásainkkal, amelyeket jogszabályok bástyáznak körül és társadalmi tabuk védenek, és ezekből az egyre erőteljesebb frontális ütközésekből félelmetes jelenségek származnak, amelyek miatt önveszélyes lesz a civilizáció… ezért nem bocsátkozom az ilyen veszélyes változások részleteibe. Nem tudom, hogy józan megfontolásból tettem-e, mindenesetre akárhogy történt is, nem vetítettem előre úgy a „permisszív társadalmat” mint az élet evolúciójától átvett technológia diadalát. A science fictionben találtam meg a megoldást: ami túl gyászos, túl sötét volt, azt is megírtam… de groteszk módon, bohóckodva. Így író-
865
dott A futurológiai kongresszus (és járta be a világot számos fordításban) – mint az eljövendő világ képe, azé a világé, amelyben már nem egyszerű narkotikumokat, hanem pszichotróp szereket szednek a széles néptömegek, olyan anyagokat, amelyek megváltozatják az ember természetét, személyiségét, és úgy irányítják, mint egy bábut…, de ezt viccből írtam, és úgy is fogadták. Sajnos ilyenekről is olvashatunk ma már a napilapokban. Ez a „pszichokémiai civilizáció”, röviden a „pszivilizáció” a jelek szerint már a küszöbön áll. Ante portas… Nyelvöltögetéssel, iróniával, humorral enyhítettem rajta, és így tettem sok más könyvemben is, méghozzá mindig szatirikusszürrealista hangvételben, ellenkező esetben úgy hangzott volna, mint a technológiáért mondott requiem, mint a pompes fune`bres, mint a mene mene tekel ufarszin… 4. Végezetül tartozom egy vallomással. Szó sincs arról, hogy a robbanásszerű technológiai fejlődés mindentudó vátesze lennék, akinek egyik arca csodásan derűs, a másik borús és gyászos. Nem az történt, hogy több mint ötven évvel ezelőtt gondolataimba merülve üldögéltem, majd egyszer csak azt mondtam magamban: na, most megmondom az emberiségnek, mi jó és mi rossz vár rá a feltartóztathatatlanul közelítő jövőben, de úgy mondom el, hogy elválasztom egymástól a jót és a rosszat, méghozzá olyan ravaszul, hogy a jó híreket mosolytalanul, teljes komolysággal, tárgyilagos könyvekkel, az úgynevezett tényirodalom formájában hirdetem ki, míg a fenyegető, végzetes jövendöléseket a játék, a bolondozás cukormázával vonom be, kacsintva hangoztatom őket, ahogy a becsapós vicceket mesélik. Nem így volt. Amikor írni kezdtem, eszem ágában sem volt semmiféle célirányos felosztás, amellyel szándékosan különbséget tennék az írásmódok között – legalábbis tudatosan, mondom óvatosan. Ez az elkülönítés, ez a kettősség tulajdonképpen önmagától adódott, és csak most, írói munkásságom alkonyán veszem észre ezt a kétarcúságot, mintha két félből állna össze az az egész, amit sikerült papírra vetnem… szinte önkéntelenül, öntudatlanul, mintha valami olyasmi vezetne, amiben egyébként magam sem hiszek. Talán ez volt a genius temporis: igazán nem tudom. Ennél többet nem mondhatok arról, miből fakadnak az írásaim, ne is kérdezzenek. Ha még hozzá tudnék tenni valamit magyarázatként, most szívesen megtenném, de nem tudok. MIHÁLYI ZSUZSA fordítása
866
„Nem szégyellem, hogy piszkos dolgokról írok” Szöllősi Adrienne beszélgetése Linn Ullmann norvég írónővel Kegyelem c. könyvének magyarországi megjelenése alkalmából
Linn Ullmannt nem családi háttere tette világhírűvé. Bár Liv Ullmann és Ingmar Bergman lányaként bizonyára könnyen boldogulhatott volna. A kezdetekről, regényeiről, különösen a Magyarországon újonnan megjelent könyvéről, az irodalom, a nyelv fontosságáról beszélgettünk vele. – Ismert szerzőként érkeztél Magyarországra, hiszen nem a Kegyelem az első magyar nyelven megjelent könyved. Mielőtt elalszol című regényedet rendhagyó, posztmodern skandináv családtörténetként fogadták olvasóid. Mozgalmas, erőteljes könyv, amely egyszerre emlékeztet a dán rendező Thomas Winterberg Születésnap című filmjére valamint Ingmar Bergman Fanny és Alexanderére. – Való igaz, a skandináv irodalom erőteljesen kapcsolódik a film műfajához. A skandináv filmművészetben, ahogy az irodalomban is, jelentős szerephez jut a fény, a világosság-sötétség ellentétének hangsúlyozása. Aki ismeri a skandináv, az északi tájak sajátosságait, tudja, hogy bizonyos vidékeken hónapokra eltűnik a nap, vagy nyáron éppen hónapokig nincs éjszaka. Az irodalom más eszközökkel dolgozik, mint a film, a hatás azonban, amely a befogadót éri, hasonló. Tudok róla, hogy a magyar közönségre milyen hatással volt/van a skandináv filmművészet. – Már az első regényben meglehetősen érett íróként jelensz meg, az embernek az az érzése támad, mintha alaposan felkészültél volna erre a feladatra. – Sokáig színésznő szerettem volna lenni. Néhány évig egy New York-i színházi iskolába jártam, de nem volt elegendő a tehetségem. Azután angol irodalmat hallgattam szintén az Egyesült Államokban, végül újságíróként kezdtem dolgozni. Voltam tudósító Malajziában, Boszniában, jelenleg az oslói Aftenposten című lapnál vagyok külpolitikai elemző. Természetesen nagy hatással voltak rám irodalmi tanulmányaim is, meghatározó volt számomra egyik tanárom, Harold Bloom. Ezeknek az éveknek a hatása érződik első regényemben. Az újságírás predesztinál arra is, hogy íróként hogyan viszonyulok a munkához, rászoktatott a rendszerességre és a strukturált gondolkodásra. Inkább az a fajta vagyok, akinek lelkiismeret-furdalása lesz attól, ha nem végzi el az aznapra betervezett munkát. Ugyanakkor nem tudok egyszerre íróként és újságíróként dolgozni. Az utóbbi időben nagyon lekötött az újságírói munkám. A következő regényem megírásához ötleteim vannak már, azonban nyugalomra lenne szükségem, hogy gondolkodjak és írjak, ezért egy időre alkotói szabadságra megyek majd a laptól. – Különös regény a Kegyelem. A szerelmi történetre ugyanis számos egyedi és társadalmi történet rétegződik, és megjelenik egy manapság fontos etikai kérdés, ami politikaivá is tehetné a könyvet, az eutanázia problémája. Mégsem érzem úgy, hogy alapvetően ez utóbbi kérdés köré szerveződne a regény. Az eutanázia kérdésköre sokkal inkább eszköz a regényedben. – Magam is a szerelmi szálat emelném ki a regényben. A főhősöm, Johan, átlagember, olyan figura, aki végigbukdácsol egész életén, aki valamely oknál fogva képtelen
867
elvarrni a szálakat. Belezavarodik emberi kapcsolataiba. Olvasóim közül sokan a főhős katasztrofális életére helyezik a hangsúlyt, a tragikumra, a halálra. Számomra mégis Johan és felesége, Mai kapcsolata a meghatározó. Kettejük története. – Mégsem kerülhetjük meg az eutanázia kérdéskörét, mely egy ponton túl meghatározóvá válik Johan és Mai kapcsolatában. Volt ezzel kapcsolatban valamilyen személyes élményed? – Néhány évvel ezelőtt beszélgettem erről valakivel, egy idősebb férfival, aki hozzám nagyon közel állt. Meglepett az álláspontja. Ő mondta, ha gyógyíthatatlan beteg lenne, maga szeretne dönteni a halála időpontjáról. Megrázott ez a beszélgetés. Nem értettem, miért gondolja így. A mi társadalmunkban a betegség szégyenletes dolognak számít, elméletileg nem lep meg tehát, ha valaki kontrollálni szeretné a halála időpontját. Az élet azonban folyamat, amely különböző szakaszokból áll. Nem értem, miért változtatna a betegség azon, amit addig átélt, egy valóban értékes életen. Meghatározó volt számomra ez a beszélgetés, és egyfajta katalizátorává vált a könyvnek. Nem tudom, Magyarországon mennyire téma az eutanázia, Norvégiában igen. – Olvastam, hogy a regényed megjelenése után az egyik norvég napilap közvélemény-kutatást végzett olvasói között az eutanázia kérdéskörében. Tíz megkérdezettből hét tartotta elfogadhatónak az eutanázia intézményét. – Nem vitairatnak szántam a könyvet, egy személyes élmény indította el bennem a történetet. Johan és Mai könyve szerelmi történet, talán a legszemélyesebb, amit eddig írtam. – Johanban a betegség, a halál elkerülhetetlenségének tudata felerősíti a kontroll iránti erőteljes igényt. És még valamit: méltósággal szeretne meghalni. A regényben számtalanszor hangzik el a főhős szájából „az én életemben eddig nem volt méltóság”. Különös, hogy a mi társadalmunkban mennyire fontos a méltóság, és a halált is esztétikai fogalomként kezeljük. A regényed olvasása után azt gondolom, hogy nem félsz ellentmondani ennek a tételnek, hiszen a betegséggel kapcsolatban elkerülhetetlen, hogy időnként visszataszító, undorító dolgokról írj. – Fontos számomra az emberi test. Talán azért is, mert régebben táncoltam, és a tánc révén egészen más kapcsolatba kerül az ember a testével, annak rezdüléseivel, mozgásával, a test belsejében rejlő folyamatokkal, változásokkal. Nem taszítanak az emberi testben betegség hatására elinduló folyamatok sem, a bomlás, az, ahogyan az egykor egészséges test felemésztődik, és az sem, ahogyan ezek a folyamatok a külvilág felé megnyilvánulnak. A betegség is változás, és óhatatlanul undorító, visszataszító képek, folyamatok kapcsolódnak hozzá. Nem szégyellem leírni ezeket a piszkos dolgokat. A Kegyelemmel kapcsolatban természetes volt számomra, hogy szakszerűnek, állapotleírónak, és ahol szükséges naturalisztikusnak kell lennem. Álságos lett volna a valóságot metaforákba öltöztetnem, körülírnom. Sokat beszélgettem orvosokkal, ápolónőkkel, a felkészülés szempontjából fontosak voltak számomra tapasztalataik, élményeik, a klinikai környezet, amelyben a betegekkel, a haldoklókkal foglalkoznak. Így a könyv nyelvezetének is van egyfajta „klinikai” hangulata. Sőt irodalmi szempontból is klinikai, rövidek, lényegre törők benne a mondatok. – Valóban rövidek és fegyelmezettek a mondataid, és ez a fordításba is átkerült. – Tartanom kellett magam ehhez a stílushoz, az egyszerűséghez, hiszen csak így lehetett hiteles ez a mély érzelmekről szóló történet. Egyébként sokat foglalkoztam a
868
betegség és az irodalom kapcsolatával, számos olyan könyvet olvastam végig, amely ezzel a témával foglalkozik. Visszatérve ahhoz, hogy tulajdonképpen piszkos dolgokról írok, akár ki is jelenthetem magamról: „I am a dirty writer.” Többször belegondoltam, hogy valóban olyan undorító, visszataszító a jelenség, amit leírok? A témát eltávolítva magamtól be kellett ismernem, hogy az állítás igaz. A betegség gyakran visszataszító, és ennek ábrázolására kell megtalálnunk az irodalomban a szavakat. – A regény számomra legmeghökkentőbb jelenete Johan apjának halálával kapcsolatos. Johan anyja sajátos eutanáziát gyakorol a haldokló férfival szemben, ami számomra inkább a gyilkossággal egyenlő. – Johan anyja képtelen tovább elviselni mindazt, ami férje betegségével jár, a betegség visszataszító oldalát, a szenvedést, azt, ahogy a testi funkciók felmondják a szolgálatot, és magatehetetlenné teszik a férfit, a jajgatását. Fogja magát és rácsukja a haldoklóra az ajtót, majd gyermekeivel leül a nappaliban a szófára és vár. Johan anyja és nővére között ül, fülére mindkét oldalról egy-egy női kéz tapad, így próbálják tompítani a haldokló apa üvöltését, hogy a kisfiú ne részesüljön a halál folyamatában. Manapság minden, ami körülvesz bennünket, a szépségre összpontosít. Mintha a másik oldal nem létezne. Néha úgy érzem, az irodalom az egyetlen, aminek még „emberszaga” van és lehet. Ezért is fontos számomra a nyelv ereje. – Kedveled a nehéz témákat. Ilyennek érzem legutóbbi regényedet, amelyet a 2006os Frankfurti Könyvvásáron mutattak be, már krimibe illően hordozza magában a feszültséget és mindvégig képes fenntartani az olvasó figyelmét. De ide sorolhatnám első regényedet is, a Mielőtt elalszolt, hiszen egy kamaszkora végére érő, különös lány szemszögéből láttatod a világot. – Fontos volt számomra, hogy nő legyen a regényem főhőse. Általában férfi hőst választanak az írók, amikor kiküldik a világba, hogy tapasztalatokat szerezzen, fejlődjön és új ismeretekkel térjen vissza. A népmesék is a legkisebb fiút indítják útra, hogy véghezvigye hőstetteit vagy megoldjon egy problémát. Tudatosan küldtem egy fiatal lányt egy olyan útra, amelyen eddig szinte csak férfiak jártak. – Regényeidből, szavaidból úgy tűnik, hogy fontosnak tartod a családi környezetet. Ezért ajánlottad a Kegyelem című könyvedet nagymamádnak, Janna Ullmannak? – Irodalom- és könyvszeretetemet nagymamámnak köszönhetem. Egy könyvesboltban dolgozott. Sokat tanultam tőle a történetmesélésről, állandóan mesélt nekem. Már említettem, hogy eddigi regényeim közül a Kegyelmet tartom a legszemélyesebbnek. Úgy érzem, valósággal lecsupaszít. Emiatt is. – Különös cím a „kegyelem”. Rövid és személyes. Egy veled folytatott beszélgetésen egyik olvasód fel is vetette, miért ezt a címet választottad. – Nem véletlenül választottam. Norvégiában ritkán használjuk ezt szót mély, és különleges tartalma miatt. Leginkább a szerelemmel, mély emberi viszonyokkal és az Istennel hozzuk összefüggésbe. Nehéz és tartalmas szó számomra.
869
FÖLDVÁRY KINGA
Mit ér az ember, ha értelmiségi? Körmendy Zsuzsanna: Arthur Koestler: Harcban a diktatúrákkal (XX. Század Intézet, 2007) Arthur Koestler sokszínű és ellentmondásos sorsában tükröződik egy évszázad, egy kontinens, számtalan kultúra. Budapesten született, Abbáziában nyaralt, Bécsben járta felsőbb iskoláit; volt cionista Palesztinában, kommunista Németországban; halálra ítélték Spanyolországban, internálták Franciaországban; Közép-Európától Amerikáig számos országhoz fűzték különféle kötelékek, de végül Nagy-Britannia állampolgára lett. Magyar és német ajkú zsidó családból származott, leghíresebb műveit mégis angolul ismerte meg a nagyvilág. Írt újságcikket, regényt, esszét és színdarabot, politikáról, irodalomról, történelemről és természettudományokról, nem beszélve több kötetre rúgó önéletrajzáról. Leghíresebb műve, a Sötétség délben, évtizedekig volt a Szovjetunió és Kelet-Európa tiltott listáin, neve a nem kívánatos személyek névsorát vezette hasonló kitartással. Vádolták felforgatással, köpönyegforgatással, kémkedéssel, kommunizmussal és antikommunizmussal, de végül minden hatalomnál nagyobb erővel saját maga mondta ki és hajtotta végre halálos ítéletét. Ennek a szerteágazó életútnak és sokszínű egyéniségnek a bemutatására vállalkozik Körmendy Zsuzsanna Arthur Koestler: Harcban a diktatúrákkal című könyvében olyan sikerrel, hogy az eredmény számos ponton idézi magát az elemzett életművet. Ahogy a kötet tanúsága szerint Koestler aprólékos gonddal, példaértékű alapossággal kutatta művei hátterét, akár történelmi regényhez gyűjtött adatot, akár tudománytörténeti eszmefuttatásaihoz, úgy dolgozza fel a szerző is a teljes életmű magyar és angol nyelven elérhető kötetei mellett a hagyatékban, könyvtárban vagy levéltárban fellelhető adatok tömegét. A hihetetlen mennyiségű anyag magabiztos kezelése persze néha önmaga ellen fordul, és körülményes leírásokat eredményez kevéssé lényegi részletekről is. (Így például az életrajz és az irodalomtörténet szempontjából sem tűnik fontosnak, hogy Koestlerék franciaországi lakásának melyik emeletén hány és milyen szoba volt...) A kötet szerzője tehát tudós, kutató és lélekbúvár egy személyben, a könyv pedig egyszerre életrajz, irodalomtörténet és fejlődésregény, bár szerkezetének lazasága leginkább esszégyűjteményre emlékeztet. A családi háttér történelmi és lélektani szerepétől kezdve a fiatal újságíró első megbízásain át a befutott író utolsó művei is helyet kapnak a portréban, méghozzá alapos irodalmi és gyakran alkotáslélektani elemzésekkel kiegészítve. A lélektani motívum azért különösen fontos, hiszen Koestler minden művének hátterében ott rejlik a pszichológia, ami irodalmi munkáit is vallomásértékűvé teszi, márpedig éppen ez az a szál, amelyre Körmendy Zsuzsanna leginkább fogékonynak tűnik, és amelyre felfűzi a fellelhető tényeket és dokumentumokat, nem szükségszerűen a kronológia diktálta sorrendben. Az elemzett műveket, ha csak teheti, bekapcsolja a család, a környezet és társadalom hatásainak szövedékébe, és az írói pálya fordulatait többé-kevésbé meggyőző pszichológiai magyarázatokkal egészíti ki. Plasz-
870
tikusan rajzolja meg a világok között vergődő, otthont és identitást kereső egyéniséget, méghozzá olyan személyes hangon, mintha az események szemtanújának – szükségszerűen kissé elfogult – beszámolóját olvasnánk. Ahogy Koestler lelkesedése a reneszánsz ember iránt áthatja az Alvajárók tudósportréit, ugyanúgy rajong Körmendy Zsuzsanna is a XX. századba vetett reneszánsz emberért, a tudományt és művészetet egységében látni és láttatni tudó Arthur Koestlerért. A rajongás átragad az olvasóra, de nyomot hagy a szöveg stílusán is, a szóbeli előadásba illő szófordulatok azonban éppen a sodró lendület miatt alig zökkentenek ki az olvasásból. Mégis, a túladagolt felkiáltójelek, dőlt betűvel szedett vagy idézőjel közé szorított stilisztikai kisiklások nem tesznek jót az egyébként igényes és gördülékeny szöveg egységének. Pedig a Koestler-műveket elemezve éles szemmel veszi észre a szerző ugyanazokat a csapdákat, melyekbe saját maga könnyedén belesétál. Így a 227. oldalon találóan jegyzi meg az Ígéret és beteljesülés kapcsán: „Nézőpontját az objektivitás igényéből és a mély érzelmi érdekeltségből adódó kettősség jellemzi… Megítélési nézőpontjának sajátos »kimozdulásai« és a retorikai elemek összevegyülése nehéz olvasmánnyá teszik ezt a művet az egyetlen szemponttal azonosulni vágyó befogadás számára.” Majd a 334. oldalon: „…aki egy felnőtt korban elsajátított nyelven közli gondolatait, az nagyon kevés dolgot »maszatolhat el« stiláris ötletekkel. Ami azt jelenti, hogy a nem anyanyelvi közlésnél a stílus is mintegy »vigyáz« a kifejezés világosságára.” Még határozottabban fogalmaz a 470. oldalon A teremtés elemzésekor: „Gyakran úgy érezzük, hogy könyvének ez a része egy nagyon színvonalas, de inkább csevegő tónusú előadás-sorozat szerkesztett szövege. Még retorikai elemeiben is föllelhetőek az élőbeszéd fordulatai.” Ennél frappánsabban nem is lehetne megfogalmazni Körmendy Zsuzsanna munkájának erényeit és gyengeségeit sem. Lelkes hangú előadásnál és személyes vallomásnál azonban jóval több és aktuálisabb a kötet, nem csupán azért, mert hiánypótló, hiszen Koestlert sokáig méltatlanul elhanyagolta a magyar könyvkiadás, bár az utóbbi években már sorra jelentek meg a fontosabb művek magyarul is, a Sötétség délben pedig lassan húsz éve elérhető Bart István fordításában. A könyv aktualitását sokkal inkább az adja, hogy bizonyítani képes: a Koestler által felvetett kérdések és problémák mind a mai napig valósak és megoldatlanok. Több mint két étvizeddel Koestler halála után változatlanul megdöbbentő az a jellegzetesen XX. századi értelmiségi sors, mely elérhetetlen ideálokért küzd holtáig, bár tudja, hogy a totalitárius rendszerek között nem létezik arany középút. Akár Radnóti Töredéke is állhatna mottó gyanánt minden egyes fejezet élén: „Oly korban éltem én e földön, / mikor az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, / s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, / befonták életét vad kényszerképzetek.” Ezek a történelmi távlatból már balhitnek és kényszerképzetnek bizonyult eszmerendszerek azok, melyek miatt Koestlert oly sok támadás érte egész pályafutása során. Fiatalkorában a cionizmusért lelkesedett, majd miután felismerte, hogy egy közép-európai értelmiségi helye nem feltétlenül a palesztinai telepesek közösségében van, baloldali érdeklődése a német kommunista párt tagságába vezette. A moszkvai perek hatására azonban kilépett a pártból, mert egyre világosabban látta, hogy politikai irányultságtól függetlenül, minden totalitárius rendszer veszélyes az egyénre és a civilizációra. A nyugati demokráciák vezetői pedig felelősséggel tartoznak az általuk
871
befolyásolt tömegekért, és idealizmustól vezérelve nem dughatják fejüket homokba semmilyen rendszer vétkei előtt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Koestler a Nyugatot magasztalta volna, hiszen reálisan látta a demokrácia letéteményeseinek korlátozott lehetőségeit és számos hibáját, de ugyanilyen világosan látta azt is, hogy a totalitárius rendszer ellen csak a nyilvánosság erejével lehet felvenni a fegyvert, tehát a felelősségteljes értelmiségnek mindenkor kötelessége kiállnia a fenyegetett értékek mellett, amíg csak szóra tudja nyitni ajkát. Nem véletlen, hogy Arthur Koestler barátai között ott találjuk George Orwellt és Albert Camus-t, akik hasonlóképpen vállalták nézeteiket megalkuvás és egyéni érdekek féltése nélkül. Kiálltak az emberi jogokért, a kettészakított Európa elszigeteltségének megszüntetéséért, az emberi élet politikai hovatartozástól független tiszteletéért és a halálbüntetés eltörléséért. 1957-ben különösen nagy port kavartak ezek a témák Nagy-Britanniában, ahol a halálbüntetést csak 1998-ban törölték el véglegesen; de ugyanígy nem tették a szerzőket népszerűvé Európa keleti felében sem. Témák miriádja kavarog tehát Arthur Koestler életművében, és bármennyire igaza lehet kritikusainak abban, hogy műveinek színvonala és esztétikai értéke változó, jelentősége mégis tagadhatatlan, és helye mindig is ott lesz a század legkiemelkedőbb gondolkodóinak sorában. Múlhatatlan érdeme, hogy – Körmendy Zsuzsanna metaforájával élve – Kasszandraként szólt akkor is, amikor más nem tudott vagy nem mert prófétálni; vállalta korábbi hibáit és szembenézett tévedéseivel, de kimondta, amit igazságnak hitt. A vátesz szerep pedig a kortársak szemében soha nem hálás, de mindig szükséges – elég, ha Radnóti fent idézett Töredékének záró soraira gondolunk: „Oly korban éltem én e földön, / mikor a költő is csak hallgatott, / s várta, hogy talán megszólal ujra – / mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, – / a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.” Mindezekért és még számos egyéb okból fontos és hiánypótló Körmendy Zsuzsanna műve; nem utolsósorban azért, mert érzékletesen rávezeti az olvasót, hogy „Koestlert olvasni jó. Szellemileg izgalmas, lelkileg erőt adó. Éppen gyöngeségeinek gyakori bevallása az, ami megérezteti velünk, hogy egy kivételes intellektusú és lelkierejű ember sorait olvassuk.” Márpedig ennél többet nem kívánhatunk a XXI. század Magyarországán, ahol az ember lealjasul, a költő néma, az élet pedig értéktelen…
872
LÕRINSZKY ILDIKÓ
Uránia létezik J. M. G. Le Clézio: Ourania (Uránia) (Gallimard, Párizs, 2006)
Le Clézio a folytonosan megújulni kész írók közé tartozik. Első könyve (Le Proce`sverbal, 1963) még az „új regény” irányvonalát követte, későbbi műveit azonban nehéz volna bármiféle elméleti iskolához vagy irodalmi divathoz kötni: a sokszínű életmű újabb és újabb darabjai egyértelműen jelzik, hogy az író a maga útját járja. A 2006-os Ourania olyan regény, mely a műfajban rejlő lehetőségeket kihasználva az utópia, az útirajz, a napló, a levél és a filozófiai mese hagyományát ötvözi. A főhős egy Daniel Sillitoe nevű földrajztudós, aki egyúttal a regény egyik elbeszélője is. Az első fejezet az ő gyermekkorát eleveníti fel: a második világháború vége felé járunk, valahol Dél-Franciaországban. A kisfiú az édesanyjával és nagyszüleivel él egy faluszéli házban, mely az országútra néz; a távol lévő apa nem a fronton van, ahogy azt eleinte hisszük, hanem elhagyta a családját. A sivár hétköznapokat az éhínség és a csontig hatoló hideg közepette a görög szigetekről származó anya költői alakja szövi át fénnyel és melegséggel: hozzá kötődik az a képzeletbeli ország, Uránia is, mely a kisfiúnak egy viaszosvászon terítő mintázata előtt jut először eszébe. Az anya ismerteti meg vele a görög mitológia titokzatos neveit, így érthető, hogy Uranosz, a csillagos ég, melyről a kitalált ország a nevét kapja, nem lehet más, mint nőalak: Uránia. Ezután éles váltás következik a regényben, melynek fejezetcímei valójában a folyamatos szövegből kiemelt mondattöredékek: a leghosszabb szakasz az elbeszélő fiatalkorát idézi fel. Daniel doktorátust szerez az egyetemen, majd Mexikóba indul tanulmányútra. A dél-amerikai országban töltött időszak beavatástörténetre emlékeztet: az elbeszélő itt ismeri meg Emporiót és Campost. Az első egyfajta tudományos társaság, mely független értelmiségieket szeretne maga köré gyűjteni; a második a gyermekkori álmok, a hippikultúra és különféle mítoszok elemeiből összegyúrt közösség, mely bizonyos vonásai révén az emberiség ősi gyökereihez visszatalálni kívánó szektára emlékeztet. Emporiót és Campost (a földrajzi közelségen túl) az köti össze, hogy mindkettő a gyakorlatban megvalósított utópia, s mindkettő kérészéletű: ahogy az elbeszélő tekintetén keresztül fokozatosan megismerjük alapításuk történetét, mindennapjaikat, tagjaikat és működésüket, egyértelműen kiderül, hogy más és más okból, de mindkettő halálra van ítélve. Az okok egy része a külvilágban, a gazdasági-társadalmi környezetben keresendő: a regénynek van egy helyenként már-már pamfletszerű vonulata, mely a globalizáció visszásságairól, a vezető rétegek haszonleséséről, elviselhetetlen cinizmusáról és a nyomorban vagy annak fenyegetésében élők végtelen kiszolgáltatottságáról szól. Ebben az értelemben a mexikói „helyi szín” az epermágnások világával csak példa, a regényben leírt mechanizmusok ráadásul nemcsak a harmadik világ országaiban működnek, ahogy azt Nyugat-Európában sokáig hinni szerették volna. A két közösséget azonban belső ellentétek is feszítik. Ez egyértelműen kiderül Emporio esetében: érezhető egyébként, hogy az értelmiségiekből álló közösséggel szemben az elbeszélő
873
(Daniel Sillitoe, de vélhetően maga Le Clézio is) könnyebben tud távolságot tartani – nem azért, mert francia hátterével felülemelkedhet a főleg dél-amerikai kutatókat tömörítő társaság konfliktusain, hanem mert nagyon is jól ismeri azokat. Nehezebben lehet állást foglalni a camposi közösségről, melyet a francia kritikusok egy része – részben a regény zárómondata alapján – Urániával azonosít. A fenti értelmezés mindenképpen vitatható. Egyrészt elbeszéléstechnikai okokból, hiszen Campost két egyes szám első személyű elbeszélő (nyilvánvalóan szubjektív) beszámolójából ismerhetjük meg: a kívülállónak számító D. Sillitoe a saját visszaemlékezésébe beépít egy vendégszöveget, annak a „különös fiatalembernek” a feljegyzéseit, akivel közvetlenül az országba érkezése után, Nyugat-Mexikón átutazva ismerkedett meg. Az angyali nevet viselő Raphaël kisgyermekként került Camposba, és kamasz fiúként élte végig a közösség szétbomlását. A paradicsomi álmokra épülő Campos látszólag az egyenlőség és a szabadság (mindenekelőtt a nemi élet szabadságának) birodalma; tagjai azonban olyasfajta szegénységben osztoznak, amely teljesen eszköztelenné teszi őket a külvilág támadásaival szemben. Ugyanakkor a közösség erkölcsi ereje is megkérdőjelezhető, hiszen egyetlen „áruló” (a beszélő nevet viselő Judas Efrain) befurakodása elég ahhoz, hogy Campos a belső viszályoktól meggyengüljön, és elinduljon a jóvátehetetlen széthullás útján. A kis csoport, mely a nevében is átmenetiséget hordozó Campos (tábor) elhagyása után együtt marad, és elindul, hogy új otthont keressen magának, hosszú és kimerítő útja végén nem az áhított ígéret földjére, hanem a pokol tornácára érkezik. A regényben egyébként a fontosabb szereplők neve többé-kevésbé könnyen megfejthető jelképes értelmet hordoz. Jelentőségükre maga az elbeszélő (D. S.) hívja fel a figyelmet az első részben, amikor „Északról” (egyszerűen Észak-Franciaországból) származó nagyanyja kapcsán megjegyzi, hogy a Germaine Bailet név illett a kemény, csökönyös és fukar asszonyhoz. Az apai nagyanya a mediterrán szigetvilágot idéző anya, a nevetést, dalt és gitárzenét idéző Rosalba ellentéte. A nőalakok egyébként a fokozatosan férfivá érő kamasz, Raphaël feljegyzéseiben is fontos szerepet játszanak. Daniel Sillitoe élettörténetében és személyes mitológiájában két dél-amerikai nő kap különös hangsúlyt. Az egyik a portoricói Dahlia, az egykori forradalmár, akivel Sillitoe Emporióban ismerkedik meg, és hamarosan összeköltözik, bár mindketten tudják, hogy kapcsolatuknak nincs jövője. Dahlia – eszményeiből kiábrándulva, gyermekétől elszakítva – depresszióba süllyed, és az italba menekül: táptalaját vesztett, idegen földbe átültetett, kókadozó virág, akinek a boldogság tünékeny pillanataiban még fel-felragyog egykori szépsége. A másik nő a „lagúna Lilije”, a rabszolgasorban élő prostituált, akin „nem fog a mocsok”. Lilit, aki az elbeszélő elfogult tekintetében valamiféle „örök nőit” testesít meg, egy idő után végleg szem elől veszítjük. Dahliát viszontlátjuk a regény utolsó részében, mely az idősíkok közti újabb váltással 2009-be vezet: ekkor Daniel Sillitoe, aki huszonöt éven át Franciaországban élt, és tanárként kereste a kenyerét, visszatér Dél-Amerikába, és találkozik egykori szeretőjével. Dahlia megvalósította korábbi tervét: olyan jótékonysági intézményt vezet, ahol magukra hagyott gyermekek és bántalmazott nők találnak menedéket. A vele való beszélgetés kapcsán hangzik el a titokzatos mondat: „Nincs ok az optimizmusra. Dahliát és engem mégis összeköt és reménnyel tölt el a bizonyosság, hogy az Uránia nevű ország létezett, a saját szemünkkel láttuk.”
874
A regényről megjelent, egyöntetűen dicsérő francia kritikák olykor némileg csalódottan emlegetik az „utópiák végét”, és kétségtelen, hogy valamiféle nosztalgia az elbeszélő visszemlékezésében is érezhető. De alighanem téved, aki Urániát Emporióban vagy Camposban keresi. Lehet, hogy szükség van utópiákra, és lehet, hogy sokakban csalódást kelt, amiért a társadalmi utópiák helyett immár hosszú évtizedek óta be kell érnünk az egyéni utópiákkal. Mindenesetre tanulságos, hogy Le Clézio regényében a két megvalósult közösségi utópia éppen egy vulkán tetejére épült. A Campos iránti nosztalgia pedig valószínűleg összemosódik a gyermekkor és a fiatalság iránti nosztalgiával. Amikor Raphaël elárulja, hogy Camposban „az igazságot tanítják”, a közép-kelet-európai olvasó még akkor is összerezzen, ha tudja, hogy a mondatot sokféleképpen lehet értelmezni. Campost egyébként sajátos motívumháló szövi össze a regény első fejezetében felidézett gyermekkorral (visszatérő probléma például az idő és az emlékezet, a soknyelvűség és a közös nyelv, a megértés és az értetlenség, a bábeli zűrzavar és a békevágy). A regény egészét átjáró, vezérmotívumra emlékeztető elemek a kollektív tudat nagy mítoszaiból merítenek. Uránia, ez az álombéli ország létezett, és ma is létezik. „[...] a mennyei harmóniát jelképezi, melyet szükségképpen egy nőalak testesít meg” – mondja egy interjúban Le Clézio. Uránia létezik, de nem a megvalósult utópiák ellentmondásokkal teli világában kell keresnünk, hanem az anya, Rosalba lágy hangjának dallamában, erotikát és tisztaságot sugárzó nevében, a félhomályban összeölelkező testekben, a szerelmeseket megleső kamasz ámuló tekintetében, az ősanyaként, földanyaként megjelenített prostituált alakjában, abban, amiben az idő múlása ellenére marad valami időtlen; a zenében, mely a kíméletlen forradalmárt lebilicselő előadóvá, énekessé változtatja, és Le Clézio regényében, mely mindezt megkapó stílusban elénk tárja.
KÜLFÖLDI SZERZŐINK
FRANCI JUST (1959, Podgrad) kritikus, irodalomtörténész. Ljubljanában szerzett szlovén szakos diplomát. Visszatért a Muravidékre, jelenleg Muraszombatban középiskolai tanár. 2000-ben jelent meg a Med verzuško in pesmijo – Poezija Prekmurja v prvi polovici 20. stoletja (A verssortól a költeményig. A muravidéki líra a 20. század első felében) című irodalomtörténeti monográfiája. A régió irodalmi alkotásait gondozó Franc-Franc nevű muraszombati kiadó társtulajdonosa. FERI LAINŠČEK (1959, Dolenci) újságíró szakot végzett Ljubljanában. Muraszombaton él, költő, prózaíró, szerkesztő. Magyarul olvasható kötetei: Akit a köd hozott (1966, fordította Gordos Márta és Halász Albert), Argo nagycirkusz (1999, fordította Gállos Orsolya). STANISŁAW LEM (1921–2006) lengyel prózaíró, filozófus, futurológus és esszéista, a tudományos-fantasztikus irodalom kiemelkedő alakja. Műveit negyvenegy nyelvre fordították, huszonhétmillió példányban keltek el. Élete utolsó két évtizedében már nem írt regényeket, kései értekező szövegei a következő kötetekben jelentek meg magyarul: Szempillantás. Az emberi civilizáció perspektívái (2002), DiLEMmák. Írások a 21. századból (2005). Az itt közölt írás az Elmélkedések silva reruma sorozat részeként, 1994-ben készült a svájci olvasóközönségnek, és a ciklus más esszéivel együtt a Sex Wars című
kötetben jelenik meg, a Typotex Kiadó gondozásában. MILIVOJ M. ROŠ (1959, Maribor) bábművész, dokumentumfilmes. Magyarországon, a Rábavidéken él és dolgozik. Muravidéki és rábavidéki tájszólásban született kötetei is vannak. ROBERT TITAN FELIX (1972, Kupšinci) a muravidéki irodalmi élet szervezője, versesköteteket, regényeket és tanulmányokat ír. A maribori Dialogi című folyóirat szerkesztője, rendszeresen publikál az országos lapokban. Kötetei: Portal (regény), Sekstant (többszerzős regény), Carpe diem!, Knjiga o razbitem času (verseskötetek). SUZANA TRATNIK (1963) muravidéki születésű író, műfordító. Novelláskötete Pod ničlo (1997). Ime mi je Damian című 2001-es regényét németre és csehre fordították le. Közreműködött a Feminizmus kezdőknek című antológiában és a szlovén leszbikus mozgalomról szóló kötetben. MILAN VINCETIČ (1957, Stanjevci) Ljubljanában szerzett szlovéntanári diplomát, jelenleg Muravidéken él és alkot. Verseskötetei: Arka (1987), Finska (1988), Tajmir (1991), Divan (1993), Tanin (1998), Balta (2001), Raster (2005). Novellagyűjteményei: Obrekovanje kreča (1999), Srebrni breg/Srebrni brjeg (1999),
876
Šift v idini/Parnik v ajdi (1999). Regényei: Nebo nad Ženavljami (1992), Goreči sneg (1998). ANDRZEJ WALICKI (1930) lengyel filozófia- és eszmetörténész, 1981-ig a Lengyel Tudományos Akadémia Filozófiai és Szociológiai Intézetében dolgozott. A hadiállapot idején a Canberrai Egyetemen tanított, 1986-ban az Egyesült Államokba utazott. A Notre Dame Egyetem eszmetörténeti tanszékét vezette 1999-ig, nyugdíjazásáig. Főbb művei: W kręgu konserwatywnej utopii. Struktura i przemiany
rosyjskiego słowianofilstwa (A konzervatív utópia vonzáskörében. Az orosz szlavofil mozgalom struktúrája és átalakulásai, 1963); Filozofia i mesjanizm (Filozófia és messianizmus, 1970); Marksizm i skok do wolności (A marxizmus és az ugrás a szabadságba, 1995). Magyarul egy írása olvasható A lengyel patriotizmus hagyományai címmel (Századvég, 1990, 1.). A Nagyvilág e számában közölt tanulmánya Rosja, katolicyzm i sprawa polska (Oroszország, a katolicizmus és a lengyel ügy, 2003) című monográfiájában található.
877
Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre
Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail:
[email protected] A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Előfizetési díj egy évre 6000 Ft, fél évre 3000 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.
ISSN 547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.
Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42
