TARTALOM. Az Odera partján Wrocławi irodalom. Stanisław Bereś összeállítása

Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október

LII. évfolyam, 12. szám

2007. december

TARTALOM Az Odera partján Wrocławi irodalom Stanisław Bereś összeállítása

ANDRZEJ ZAWADA Bresław (Pálfalvi Lajos fordítása) ............................................................................... MICHAŁ SPYCHALSKI A németek (Mihályi Zsuzsa fordítása) ..................................................................... JACEK ŁUKASIEWICZ versei (Zsille Gábor fordításai) ........................................ URSZULA KOZIOŁ versei (Zsille Gábor fordításai) ............................................... OLGA TOKARCZUK A begunok (Mihályi Zsuzsa fordítása) .................................................................... MAREK KRAJEWSKI Világvége Breslauban (Körner Gábor fordítása) ............................................... TADEUSZ RÓŻEWICZ verse (Körner Gábor fordítása) ...................................... JERZY ŁUKOSZ Cipők (Kellermann Viktória fordítása) ................................................................... TOMASZ MAJERAN verse (Zsille Gábor fordítása) ................................................ BOGUSŁAW KIERC verse (Zsille Gábor fordítása) ................................................. ZBIGNIEW KRUSZYŃSKI Történelmi tanulmányok (Pálfalvi Lajos fordítása) .......................................... ANDRZEJ SAPKOWSKI Lux perpetua (Pálfalvi Lajos fordítása) ...................................................................

997 1016 1022 1023 1027 1030 1039 1042 1045 1046 1047 1053

RAFAŁ WOJACZEK verse (Körner Gábor fordítása) .............................................. 1073 HENRYK WANIEK Finis Silesiae (Kellermann Viktória fordítása) ..................................................... 1074 SZERZŐINK ............................................................................................................................... 1077

A képeket a Lengyel Köztársaság Nagykövetsége, a Lengyel Nemzeti Idegenforgalmi Képviselet és a budapesti Lengyel Intézet bocsátotta rendelkezésünkre

E lapszámunk megjelenését a budapesti Lengyel Intézet támogatta.

Látogasson el weblapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója:

a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap

ANDRZEJ ZAWADA

Bresław A VÁROS E békés környék a méltóságteljes folyó partján Páratlan hely az új főváros, Róma mellett RAFAŁ WOJACZEK: Egy másik mese (Körner Gábor fordítása)

Van ilyen város – Wrocław. „Az Odera-parti BRESŁAW egy város Németországban, Szilézia és az ottani hercegség fővárosa. A püspökség 1033 vagy ’35 óta a gnézdai segédpüspök alá tartozik. A latin szerzők Vratislavia Budorgisnak vagy Butorigumnak nevezik a várost. Az egyik legpompásabb és legnemesebb egész Németországban, már a XI. század óta fontos szerepet játszik.” Így kezdődik Boroszló terjedelmes leírása a The Great Historical, Geographical, Genealogical and Poetical Dictionary Being A Curious Miscellany of Sacred and Prophane History című enciklopédiában. A mű címe, akárcsak az idézett szócikk, igen terjedelmes, ezért a főcímet követő bibliográfiai leírást is közlöm: The Second Edition Revis’d, Corrected and Enlarg’d to the Year 1688; By Jer. Collier, A.M. London, Printed for Henry Rhodes, near Bride-Lane in Fleetstreet, Thomas Newborough, at the Golden-Ball in St. Paul’s Church-Yard; the assigns of L. Meredith, at the Star in St. Paul’s Church-Yard; and Elizabeth Harris, at the Harrow in Little-Britain; MDCCI. Háromszáz évvel ezelőtt készült ez az angol nyelvű leírás Boroszlóról. Hugo K. s’Jacob professzor házi könyvtárában, egy holland egyetemi és mezővárosban, Groningenben találtam. Boroszló mindig is nyugat-európai város volt, e régió keleti határvidékén helyezkedik el.

PARTRASZÁLLÁS Nem tudom, milyen lehetett, amikor megérkezett az első lengyel telepesek vonata a lerombolt Breslauba. Talán mint a versben, melynek kezdő sorait mindvégig szem előtt tartjuk elmélkedéseinkben. A repatriálók vagonjai úgy érkeztek meg a peronra, mint az özönvízből menekült bárka: Kidobják a hajóhidat meztelen férfiak és nők Testük batyuit hozzák kőművesek a vakolókanalat. Nem voltam ott akkor. Egy évvel ezután találkoztak a szüleim. Tíz-tizenöt évvel az első transzport érkezése után telepedtünk le Alsó-Sziléziában. Tudom, hogy az Odera, későbbi nevén Odera-parti pályaudvarra érkeztek a

997

vonatok. A vasútállomásnak ugyanaz volt a neve, mint a folyónak, mintha ezzel is hangsúlyozni akarták volna, hogy itt érünk partot. Innen már nem vezetett tovább sín, lebombázták a Hauptbahnhofot. A pionírok visszaemlékezéseiben olvastam erről – mert így hívták ezeket a rettenthetetlen desperadókat –, fényképeket is láttam.

A HANZA-SZÖVETSÉGBEN 1272-ben IV. Probus Henrik herceg mérföldjogot, két évvel később pedig árumegállítási jogot adott Boroszlónak, eztán a város még komolyabb szerepet játszott a nemzetközi kereskedelemben, növekedett a befolyása. A következő században, 1368-ban Boroszló belépett a Hanza-szövetségbe, amely akkoriban mintegy kétszáz európai várost egyesített, főként az Északi- és a Balti-tenger kikötői tartoztak ide. A Hanza-szövetségben tömörülő jelentősebb szárazföldi városok közé tartozott akkoriban Boroszlón kívül Magdeburg, Braunschweig és Krakkó. 1515-ig volt része ennek a Londontól Novgorodig terjedő, kereskedők által kiépített európai gazdasági-jogi közösségnek, amely a nemzetközi együttműködésen, valamint a helyi autonómiák tiszteletben tartásán és a jóléthez való, minden felet megillető jogon alapult. 1505-ben Csehország királya, II. Jagelló Ulászló engedélyt adott a városnak egyetem alapítására. Azt olvashatjuk az oklevélben, hogy „Szilézia fővárosa csodálatos fekvésével, fényűző házaival és impozáns épületeivel messze felülmúl minden német várost”.

EGY MÁSIK MESE Sokáig bevándorlónak éreztem magam Wrocławban. Bár itt tanultam, barátokat szereztem, pár évvel később családot alapítottam, valahányszor kimentem az utcára, olyan érzésem volt, mintha külföldön járnék. S bár lengyel beszédet hallottam a környezetemben, ugyanolyan erős maradt bennem ez az érzés. A templomok égbe nyúló gótikája, a rengeteg iskola, kórház, hivatal sötétvörös neogótikus homlokzatának kaszárnyaritmusa, a szürkéssárga klinkertéglákkal kirakott újklasszicista bérházak kinézete mind markáns, szigorú germán vonásokat adott a városnak. Lengyelország középső részén születtem. A városok fizikai kiterjedtsége ott szerényebb volt, a táj kontúrjai pedig nem voltak olyan szembetűnőek. A templomok világos színű, hullámos felületű barokkos homlokzata verte vissza a fényt, a sokkal alacsonyabb bérházak szürke vakolata meghitt, vidékies szegénységről árulkodott. Ugyanakkor ezeknek a helyeknek magától értetődő, mindenki számára természetes múltjuk volt, amely, bár a feledés mélyén szunnyadt, kész volt feltárni újabb és újabb rétegeit a figyelmes pillantás előtt. 1966. július 1-jén jártam először Wrocławban. Egy napfényes, üdítően hűvös péntek reggelen mentem a főpályaudvarról az egyetemre mint felvételi vizsgára igyekvő diákjelölt. A széles utcák, villamosok, a századelőn épült magas bérházak nem tettek rám mély benyomást, bár mindaddig alacsonyabb házak kö-

998

zött éltem, az épületek között pedig gyakran kertek rejtőztek. De egyszer csak kitárult előttem a horizont a Świdnicka utcában, és megjelent a szemem előtt a kővé vált szépség: a Fő tér szintjéről egyszer csak fölemelkedtek a sötét színű középkori téglákból épült városháza csipkekönnyű kontúrjai. Aranyszínű reggeli nap melengette az épületet. Azelőtt csak fényképről ismertem a wrocławi városházát, most ott lépkedhettem a köré épített járda lapjain, ez pedig olyan volt, mintha hirtelen beléptem volna a művészi fikció világába. Buzgón keressük ezt az érzést, amikor eljutunk turistaként olyan külföldi városokba, amelyeket korábban csak útikönyvek, albumok, filmek színes képeiről ismertünk. 1966. október 1-jén kezdtem meg bölcsésztanulmányaimat a Wrocławi Egyetemen. A Grodzka utca 12.-ben, egy szép kovácsoltvas kapu mögött volt a bejárat. Sokáig nem használták, most megint nyitva áll, de az épület előtti kis kert helyére benyomult a kari professzorok és oktatók parkolója. Mélabúsan emlékszem vissza erre a kis kertre, de azért van ebben némi hamisság, mint amikor a vadász nézegeti a szépen kikészített vaddisznóbőrt: én is ott parkolok az autómmal.

AZ ODERA PARTJÁN A régi Boroszló emberfészkekből álló több kis telep volt a folyó számos elágazásánál. Ezek biztonságot adtak, mint a fakorona sűrű ágai. Igaza volt Jeremiah Colliernek, amikor a következő sorokat írta háromszáz évvel ezelőtt: „The River of Oder serves both for a Rampart and Ornament, and Convenience for Trade to Breslaw, because of the Merchandise which is carried thither from all Parts.” Az Odera természetes akadály volt az ellenség előtt, jó szolgálatot tett a kereskedelemnek és – aminek, mint láthatjuk, elődeink szemében is volt jelentősége – valamivel fényesebbé tette az egzisztenciát. Századok múltak el, csendben, ahogy a víz folyik, egyre több fészket raktak, de még mindig van elég hely újabb telepeknek az Odera partján. Mint 1997 júlusában kiderült, némelyiket túl közelre, olyan területre építették, amelyet a magáénak tekintett a folyó. De erről nem tudott az új lakosság, mert csak fél évszázadig terjedt az emlékezete. Elmentek innen az egykori lakók, vitték magukkal a múlt és a hely ismeretét. 1945. június 7-én a következőket jegyezte fel naplójában az első lengyel jövevények egyike: „Ez azért szép folyó. Bár annyi ágra szakad, és lassú a sodrása, méltóságteljesnek látszik. Mint a páncélfegyverek, gyönyörűen ragyognak, tükröződnek a vizében a napsugarak. Romantikusan emelkednek ki belőle a zöld ligetek, szomorúfüzek.”* Csak annak az 1997-es évnek a nyarán értettük meg, mit keres itt az „azért” szó, amikor e nagy kiterjedésű város egyhatoda víz alá került. Az Odera fő ága majd’ huszonhat kilométer hosszú Wrocławban. Ehhez még tegyük hozzá a mellékfolyókat: a Widawa 19,5 kilométerét, a Ślęza 15,7 kilométerét, a Bystrzyca * Andrzej Jochelson: Szemipalatyinszk–Wrocław krónika, 205.

999

15,2 kilométerét, az Oława 7,7 kilométerét. Összesen nyolcvannégy kilométer folyó a város határain belül. Hogy mozogni lehessen valahogy ezeken a szigeteken, amelyeken a város épült, kilencven közúti hidat és huszonhét gyaloghidat építettek Wrocławban, s ezzel a negyedik helyet foglalja el Európa vízivárosai között Velence, Szentpétervár és Amszterdam után. Itt évente voltak kisebb árvizek, de időnként özönvíz is pusztított, többek között 1270-ben, 1350-ben, 1405ben, 1445-ben, 1464-ben, 1522-ben, 1543-ban, 1595-ben, 1625-ben, amikor odaveszett Ostrów Tumski és az Óváros nagy része, 1687-ben, 1688-ban és 1689ben, 1709-ben, 1729-ben, 1736-ban, amikor hetvenhárom napig esett az eső, 1742ben, 1748-ban, 1785-ben, 1804-ben, 1813-ban, 1829-ben, 1854-ben stb. Romba döntött házakat, hidakat, malmokat, raktárakat etc., elúszott a vagyon, járvány és éhínség tört ki. Próbálták legalább részben szabályozni a folyót, és már 1531 és 1554 között új medret ástak az úgynevezett Városi Oderának, ez a bartoszowicei elágazástól a Béke hídig vezetett. A tőke és a kritikai gondolkodás évszázadában kezdtek töprengeni azon, hogyan lehetne valamiféle komplex eljárással úrrá lenni az elemeken, ezért 1873-ban létrehozták a Folyószabályozási Igazgatóságot. A század második felében már gond nélkül hajózhattak a bárkák Szczecinbe, Berlinbe (a XVII. század közepén már csatorna kötötte össze a Spreevel) és Hamburgba. 1901-ben új kikötőt nyitottak Popowicében. Az 1903-as újabb árvíz siettette a döntést: újabb árvízcsatornát és gátrendszert kezdtek építeni. Az első világháború alatt olasz és orosz hadifoglyok fejezték be a munkát, az utóbbiak között értelemszerűen lengyelek is voltak. A régi kolostor ablakából, melynek épületébe a parkoló melletti kapun keresztül lehet bejutni, látni az utca mellett folyó Odera széles ágát. Az egykori kolostorba költözött a XX. század közepén a bölcsészkar; az egyik cellában van a munkahelyem. Jólesik arra gondolni a másfél méter vastag falak hűvös csendjében, hogy elődök hosszú sora élte itt az életét, és könnyebb reménykedni abban, hogy lesznek majd utódok is. Jó tudni, hogy a föld olyan helyén lépkedünk, amelyet már a történelem előtti időkben kiválasztottak valamilyen törzsek, és több mint ezer éve már egy nagy település központja volt, emellett innen háromszáz méterre, a Szent Adalbert-templomnál keresztezte az Adriaitengertől a Balti-tengerig vezető borostyánutat a Rusztól egészen Flandriáig vezető kelet–nyugati útvonal. Wrocław félúton van Kijev és Brüsszel között. Ez egyaránt meghatározza a jellegét és a szerepét. Az Odera folyóágai szigeteket képeznek a város közepén, ahol régi és újabb települések maradványai rétegeződtek egymásra. Most tíz ilyen sziget van, 1807 előtt sokkal több volt, de mind az árvizek, mind a városközpontot elcsúfító, szennyes vízzel teli árkok miatt kitört járványok arra ösztönözték a lakókat, hogy próbálják megzabolázni a folyót, egyenesítsék ki a medrét, zárják el és töltsék fel bizonyos mellékágait. Ez történt az Oderának azzal a medrével, amelyik kelet felől kerüli meg Ostrów Tumskit, a belső árokkal, amelynek ma is látható a helye, mert ezt követi az úgynevezett kelet–nyugati út nyomvonala, így volt ez az Oławával is, amely eredetileg a Nankier tér közelében ömlött az Oderába, most pedig az Óváros keleti határánál, még a Grünwaldi híd előtt van a torkolata.

1000

WRATISLAVIA A régészek már a XIX. században is gyakran garázdálkodtak ezeken a környékeken, egész jó dokumentációt hagyva az utókorra. Ekkor találtak rá az olyan települések maradványaira, amelyek a IV. és a VI. század között léteztek a központtól néhány kilométerre vagy még messzebb lévő külvárosi kerületek helyén, ilyen délen Oporów és Grabiszyn, északkeleten pedig Zakrzów és Psie Pole. A mai központban, a Fő tér északi házsoránál is volt hasonló. Ezenkívül a VII–VIII. században épült ki egy település Ostrów Tumskin, ahol erődítményt emeltek. Mint az egész bal parti Szilézia, valószínűleg ez a város is Samo délszláv államához tartozott, a IX. században pedig a slenzán törzs „civitasai” között említik a Geographus Bavarusban. A század végén feltehetőleg a Nagy-Morva Birodalom, a X. század elején a cseh állam része volt, hogy e század végére már Mieszko államába kerüljön. A legenda szerint a település alapítója – vagy talán az első uralkodó, akinek fennmaradt a neve – a Přemysl-házhoz tartozó Vratislav (Wratysław, Warcisław) herceg volt, aki 921-ben halt meg. Az 1000. év az első biztos, a forrásokban is megörökített dátum a város történetében, ekkor jelölik ki Boroszlót püspöki székhelynek III. Ottó és Vitéz Boleszló gnézdai találkozóján, és egy Jan nevű püspököt állítanak az élére. Nem tudunk semmi többet – az 1038-as cseh támadás és az ezzel egyidejű úgynevezett pogány reakció teljesen eltörölte a püspök emlékét, így a középkori jegyzékekben csak Hieronimtól sorolják a boroszlói érsekeket, aki a század közepén kezdte az újjáépítést, vagyis valójában az új székesegyház építését. Mint már láthattuk, a már említett XVII. századi angol enciklopédista, Collier 1033-ra vagy 1035-re datálja a boroszlói püspökség kezdeteit, ami például azt is jelentheti, hogy abban a korban úgy tudták, a csehek alapították a boroszlói érsekségét, mivel az sem egyértelmű, hogy I. Břetyslav mikor támadt a lengyel államra: a legtöbb szakmunkában 1038-at jelölik meg, de van olyan vélemény is, hogy korábban foglalták el Sziléziát a csehek. Amilyen sokfélék a város kezdeteivel kapcsolatos hipotézisek, jobban mondva csak elképzelések, olyan változékony a neve is. Thietmar, a krónikás azt írja: Wrotizlava. I. Boleszló (935–972) Sziléziában talált cseh dénárján, a hátoldalon a VRATSAO felirat olvasható, ezt egy német nyelvész, L. Bürgermeister a Wratysław személynévből vezeti le 1930-ban kiadott munkájában. A XII. századi oklevelekben a következő neveket használják a latin nyelvre szláv mássalhangzó-kapcsolatokat erőltető szerzetesek: Vratizlau, Vrauzlau, Wraczelew, Wrotizla, Frodezlau, Wrozlaw. A XIII. század végén fordul elő először a német hangzású Prezzela, ebből a XIV. században Prezzla, majd Bressla lesz – mint a város látképét ábrázoló, 1493-ban, Nürnbergben megjelent fametszeten írják –, hogy végül átalakuljon Breslauvá. Mint láthatjuk, ezen a helyen nem csak az Odera szeszélyes és változékony. Az Ostrów Tumskin, Edmund Małachowicz építész és Czesław Lasota régész vezetése alatt folytatott kutatások során sikerült elkülöníteni a cseh időkben épült templom maradványait, a Vitéz Boleszló korában emelt preromán bazilika falait, a Megújító Kázmér, jobban mondva Hieronim püspök által újjáépített

1001

székesegyházat és a XII. század második felében, a malonne-i Wauthier püspök által emelt negyedik katedrálist. Mivel létezik az első változat, a cseh uralom alatt épült templom, arra kell gondolnunk, hogy nem Gnézdából, hanem a prágai udvarból jutott el a kereszténység Alsó-Sziléziába, talán még a lengyel uralkodó formális megkeresztelése előtt. Még olyan legendát is ismerünk, mely szerint Boroszlóban találkozott először Mieszko herceg és Dubrava cseh hercegnő. Ha így volt, akkor azon a helyen történt, ahol ma sincs más nyoma a jobb parti várnak, csak az elhagyatott gótikus Szent Márton-templom, a román várkápolna utóda, amely a két világháború közti időszakban lengyel templomként működött. Amikor a kolostori cellámban dolgozom – nem több, mint három perc séta a vár a helyétől –, úgy érzem, odalesnek a vállam fölött a szerzetesek, akik átengedték nekem a helyüket. A ferencesek (minoriták) és a premontreiek (a Szent Norbert rendjébe tartozó barátok). Az előbbieket Szakállas Henrik hozta az országba, ők kezdték építeni ezt a kolostort a XIII. század harmincas éveiben, az utóbbiak 1529-ben jelentek meg, amikor a ferencesek egy része protestáns hitre tért, a többiek pedig átköltöztek a Szent Dorottya-templomhoz. Ezekben az épületekben működött a porosz tartományi törvényszék (Oberlandesgericht) a XIX. század eleje óta, de szerencsére nem hagyott maga után nyomasztó kaszárnyai-hivatali hangulatot. Bár mindennap több száz nevetgélő, beszélgető diák fordul meg a refektóriumban, itt mégis derűs, türelmes csend van. Amikor a kari kávézóban tízóraizom, a fal melletti asztalnál ülök le, itt van egy gótikus fülke, egy szobor helye, vagy talán egy oldalsó átjáró volt itt, amely összekötötte a kolostort a templom északi hajójával, hisz rögtön a fal túlsó oldalánál kezdődik a hatalmas beltér. I. Henrik herceg kezdeményezte a Szent Jakab-templom építését, de csak a fia kezdte el a munkát, és ő is épp csak belekezdhetett. Amikor 1241-ben a mongolok megölték az ifjú herceget a legnicai mezőn, itt temették el. A második világháború után ásták elő a herceg szarkofágját a templom romjai alól, most a Nemzeti Múzeumban áll, mint ahogy IV. Probus Henrik koporsóját is oda vitték a Szent Kereszt társas egyházból. Talán itt volna az ideje annak, hogy visszaadjuk ezeket a helyüknek. Ez az apró jel arról tanúskodna, hogy nem akarjuk kisajátítani a múltat, föladjuk ezt a szerepet, bármilyen csábító is. Nemegyszer eljátszottuk már, buzgón és ihletetten. Közvetlenül a Szent Jakab-, 1529 óta Szent Vince-templom mellett található a Szent Klára-templom. II. Jámbor Henrik özvegye, Anna hercegnő építtette, itt nyugszik a sziléziai Piastok nemzetsége és még néhány Piast-leány az ország más részeiből. Itt nyugszik Anna hercegnő, III. és V. Henrik, valamint a boroszlói ág utolsó uralkodója, VI. Henrik, itt helyezték el egy urnában az 1707-ben elhunyt Karolina hercegnő szívét, ő volt e nemzetség utolsó tagja. Itt, a Nankier tér közepén található a sziléziai Piastok fő szálláshelye. Mellette, az egykori Hornes-palotában kezdtek a XIX. század közepén lengyel filológiával mint önálló kutatási területtel foglalkozni, megelőzve ezzel minden más egyetemi központot. A meglepő poénokat kedvelő, kétszínű történelem aligha találhatott volna jobb szomszédságot a mai kor polonistáinak.

1002

Délután, gyakran csak este hagyom el a vendégszerető kolostort. Ideje visszatérni a valóságba. Még a diákéveim alatt fejezték be a kolostori épületek felújítását, és megnyitották a Nankier tér felőli bejárót.

A NANKIER TÉR Nem, a Nankier tér nem jó az olyan emberek számára, akik érzékenyek a történelemre. Bár Németország végső vereségének évében kapta a mostani nevét, mint majdnem minden helynév Wrocławban, e tér emlékezete olyan, mint a sokrétegű palimpszeszt. Mint már mondtuk, közel van a borostyánút és a kelet–nyugat útvonal kereszteződéséhez. Nyilván a fontosabb szakmák közé tartozott az ősrégi borostyánkereskedelem, hisz 1906-ban, a város déli peremkerületében egytonnás borostyánkincset ástak ki a földből, 1936-ban pedig e lelet közvetlen közelében találtak egy ezerhétszázötven kilogramm súlyú gyűjteményt. Itt tehát mindig kereskedtek, a történészek szerint a XII. században itt volt a város legrégibb piaca (a három közül), és amikor a bölcsészkarral szemben lévő vásárcsarnokra nézek, megértem, mit jelent egy régi kifejezés, a genius loci. A Szent Jakab(Vince-) templom mellett, valószínűleg a mostani bölcsészkar helyén állt az átutazó kereskedők vendégháza, a „domus mercatorum”. Anna hercegnő az 1234ben betelepített ferenceseknek adományozta, hogy ott alakítsák ki a kolostorukat. Ezen a helyen ősidők óta kereskedtek, itt ősidők óta keveredtek a nyelvek. Kereskedelem és filológia. 1908-ban építették a neogótikus-modernista vásárcsarnokot, a templomhajókra emlékeztető tereket létrehozó vasbeton szerkezet újszerű építészeti megoldás volt. A diákok látják a toronyóráját az előadótermek ablakaiból. Pontosan a Piasek szigeti Arzenál helyén áll, az pedig a lubusföldi püspökök udvarának a helyét foglalta el. A csarnok mögött megmaradtak a védőfalak és a bástya nagy darabjai. Kilépek a bölcsészkar épületéből, már ott is vagyok a Nankier téren. Nankier a sziléziai lovagok Oksza nemzetségéből származott, és Łokietek Ulászló korában boroszlói püspök lett. Túlzott buzgalommal lengyelesítették a püspök nevének írásmódját: Nankert kellene írnunk. Nem engedte, hogy olyan tanítót alkalmazzanak az egyházmegyéjében, aki nem tud lengyelül. Bizonyára ezért patronálja azt a vidéket, ahol már polonisták több tucat évfolyamát képezték, ahol megszületett a lengyel Wrocław irodalmi élete. Nanker püspöknek akkor adatott meg gyakorolni a hivatalát, amikor a város Sziléziával együtt lengyel kézből cseh uralom alá került. A Piast-dinasztiába tartozó VI. Henrik herceg fiú utód nélkül halt meg, a végrendelet értelmében pedig a Lengyelországban Luxemburg János néven ismert Johann von Böhmennek jutott a boroszlói hercegség. Az új király nem szívesen látta a lengyelség védelmezője szerepében az egyházat, a boroszlói polgárok pedig nem egyeztek bele a péterfillér emelésébe. Drámai és hosszan tartó lehetett a viszály és az összecsapás, ha a király, aki kezdetben a püspök pártját fogta, pár évvel később ostrommal bevette a miliczi püspöki várat, és megengedte a csapatoknak, hogy lerombolják a kanonok házait és feldúlják az ołbini apátságot. A püspök átkot mondott a városra, és

1003

Nysában kellett elrejtőznie, a vagyonát elkobozta a község, aztán befizette a pénzt a városháza pénztárába. Elhaladok a Szent Vince-templom mellett, amely háromnegyedrészt elpusztult az utolsó háborúban, és most már végre, ötven év után sikerült újjáépíteni. Nyilván e hely szellemének köszönhető, hogy átadták az unitusoknak, hisz itt már ezer éve is rendszeresen megálltak a kijevi kereskedők. Rögtön a Szent Vince-templom mögött áll a Szent Klára-templom, a Piastok mauzóleumával, mellette pedig egy kolostor, régen a klarisszáké volt, most az orsolyáké, akik lánygimnáziumot működtetnek itt. Az előző korszakban Ursulinerstrassének nevezték a Nankier tér e részét az Egyetem utcával együtt. Eztán következik a Szent Mátyás egyetemi templom. A XIII. században a vörös csillagos keresztesek kolostorában működő Szent Erzsébet Kórház kápolnája volt, most az Ossolineum könyvtárának ad helyet. 1525-ben ide helyezték a Szent Erzsébet parókiát, mert a protestánsok átvették az e szentről elnevezett templomot. 1638-tól 1810-ig a jezsuitákhoz tartozott. A XVI–XVII. században a város legfőbb lengyel temploma volt, és meg is őrzött valamit ebből a rendeltetéséből a XIX. században és a XX. század első felében, amikor a Szent Mátyás Gimnázium temploma volt. Itt ér véget a Nankier püspök tér. Rejtélyes hely ez az olyan emberek számára, akiknek van érzékük a történelemhez. Útközben csak jobbra néztem, most nem is említettem a bal oldali épületeket, pedig ott van például a trzebnicai cisztercita apácák kora gótikus rendháza, amelyet már a háború után tártak fel, ez a legrégebbi lakóház Wrocławban. Ugyanezen az oldalon állt az opolei hercegek palotája, ahol a XVI. század közepétől egymást váltogatták a tulajdonosok – 1945-ben pedig ez lett az orosz városparancsnokság székháza. Most orvostanhallgatók tanulnak itt. Ezen a déli oldalon van az egykori Császári Adóhivatal épülete és az Aranykosár bérház, ahol 1946-ban megtartották a Lengyel Nyelv és Irodalom Barátainak első összejövetelét. Nyilván nem néztem túl figyelmesen a lábam alá, mert akkor emlékezetembe kellett volna idéznem, hogy a Szent Vince-templom mellett kialakított temető helyén is átmegyek. Összesen tizenhét volt a városban. A XVIII. században számolták fel a központban lévőket, az egykor Ritterplatznak nevezett Nankier tér sem volt kivétel. 1776-ban adták ki a rendeletet, amelyben megtiltották, hogy a város falain belül temetkezzenek. Két percig sem tart, míg az ember elhalad a wrocławi múlt e megkövült kivonata mellett. A megszámlálhatatlanul sok egyéni és közösségi erőfeszítés, kudarc, eredmény, diadalmas elégtétel, kétkedés, lemondás és szenvedés legalább ezer éve – és két perc séta, egy szórakozott pillantás a változatos stílusúvá alakított épülettömbökre. Lám, milyen mélységesen hálátlan az emlékezet. Lám, milyen mélységesen bölcs az emlékezet, megvédi az életadó erőket, amelyek nyilvánvalóan megbénulnának, ha a legnagyobb alapossággal kellene vizsgálnunk a múltat. Minden európai városban kell egy négyszög alakú telek a házépítéshez, de erre a földdarabra itt olyan sok, tragikus eseményekben bővelkedő egyéni élet- és közösségi sorstörténet jut, hogy egy élet sem elég ezek rekonstrukciójára. Akkor hát tényleg célszerűbb a turista magatartásánál a túlélés filozófiája?

1004

De lehet-e az ember csak turista a saját városában? Az angol Collier könnyen elfogadhatja ezt a nézőpontot, gondolhatja azt, hogy Boroszló szép és gazdag város. Akárcsak én háromszáz évvel később, ő is szépnek találta a városházát és a Fő teret, tetszettek neki az impozáns templomok. „Here are great Market-places – írja a barokk enciklopédista – long and large Streets, fair Houses, and magnificent Churches. The Town-House, built in one of these Markets, is one of the fairest Buildings of Germany, with a Clock, and admirable Consort of Trumpets, after manner of the Country.”

AZ EMLÉKEZET HIRTELEN ELVESZTÉSE 1945 májusában egész más látványt nyújtott a város, mint amilyenbe beleszeretett a XVII. századi angol utazó. „Kövek és emberek – írja Andrzej Jochelson, egy pionír. – Kevés olyan hely van a városban, amely épségben megmaradt, de még ezek között is vannak romok. A legtöbb épületnek még állnak a falai, de belül, a padlástól egészen az égig – semmi, csak a szakadék. Vannak földig rombolt házak is, ezeket szétbombázták vagy szétlőtte a tüzérség. Igen változatos volt a pusztítás.” (Szemipalatyinszk–Wrocław krónika, 226.) Egészítsük ki néhány statisztikai adattal a szemtanú leírását. A város hatvan százaléka pusztult el, a déli kerületek kilencven százalékát, a belváros felét rombolták le. Sok nevezetes épület, rengeteg történelmi és művészi érték veszett oda. Ezek közül némelyiket később újjáépítették. Igazából tehát másképp hangzik a kérdés: hogyan ne legyen az ember turista a saját városában? Hogy legyen otthon abban a városban, ahol szinte mindent, ami fél évszázadnál régebbi, „after manner of the country” építettek, jobban mondva építettek újjá. A mai Wrocław a mindenható emberbe vetett hit, azon meggyőződés eredménye, mely szerint akaraterővel nemcsak a folyókat lehet más irányba terelni, hanem tetszés szerint lehet bizonyos hazákat elvenni a nemzetektől, és másokat adni helyette. Ez elég nehezen megemészthető tapasztalat az olyan társadalmak számára, amelyek közös emlékezetében már nem őrződnek meg nomád őstörténetük nyomai. Jóval több mint félmillió, történetileg németnek nevezett embert űztek el innen. Hasonlóan sok történetileg lengyelnek nevezett embert telepítettek ide, miután elűzték őket Wrocławtól több száz kilométerre keletre lévő városaikból, a hazai tájakról. Valójában ezek az úgynevezett németek évszázadok alatt, fokozatosan települtek ide be nyugatról, germanizálták az őslakos szláv elemet, és maguk is végigmentek egyfajta evolúciós folyamaton, melynek eredményeképpen egyenlők lettek a tősgyökeres helyi népességgel, és már inkább voltak sziléziaiak, mint „németek”. Valójában ezek az úgynevezett lengyelek a lengyel, ukrán, zsidó és osztrák elem plusz még néhány kisebb járulékos adalékanyag hosszú évszázadokon át tartó lepárlásából jöttek létre, de Lembergben és a környékén „otthon” érezték magukat. Most az előbbiek és az utóbbiak is meggyőződhettek arról, hogy ugyanúgy bújtathatják az embert idegen hazába, mint idegen mundérba.

1005

Wrocław olyan város, amelynek amputálták az emlékezetét. Ezt nehezen tudtam megszokni, mert minden pillanatban zavart és dühített hadirokkant állapota. Az ember nem járhatja úgy a város utcáit, hogy ne gondoljon erre. Ezért olyan egészséges dolog elutazni innen és eljutni olyan helyekre, ahol emlékeznek a múltjukra, ahol a hagyomány határozza meg a jelent. És itt nem csak azokra a konkrét kitüntetett helyszínekre gondolok, ahonnan az embernek rálátása nyílik a saját családtörténetére. Nem az egyéni életút olyan központjaira gondolok, ahol azt mondhatjuk: ebben a templomban esküdtek a dédszüleim, itt állt a házuk, nemzedékeken át itt laktak a szomszédaink. Olyan helyekről van szó, amelyek a közös emlékezetünket őrzik. Ezért jó az európai városok utcáin járni, ahol nemcsak hogy nem rejtegetik a múltat, hanem még a turistáknak is meg akarják tanítani. Wrocław múltját eltitkolták, ahogy az úgynevezett jó családokban is szégyenteljes titoknak számít bizonyos családtagok nem kifogástalan származása. A vonattal érkező utast évtizedeken át a következő pompázatos neonfelirat fogadta: „Látogasson a Piastok városába, Wrocławba!” Az ifjú lakos, aki itt járt iskolába, a legutóbbi időkig nem sokkal több tudást kapott annál, amit ez a biztató reklám kifejez. Hibáztathatjuk ezért a Jalta utáni ideológiát, amelynek az volt a feladata, hogy legalább annyira belénk sulykolja, mint emlékezetünkbe idézze e tájak középkori szláv genealógiáját. A Lengyelország keleti városaiból és falvaiból, a közvetlenül az orosz kommunista birodalom fennhatósága alá tartozó területekről száműzött lakók az új hagyomány kezdetlegesen összetákolt pótszerét kapták, amelyet a leegyszerűsített történelmi tézisek rikító színeire pingáltak. Kétséges, hogy bármi haszna is lehet az ekképp összeeszkábált történelemnek. Csak sajnálhatjuk, hogy ostoba módon meghamisították és elpocsékolták e régió autentikus szláv múltját. A háború előtti nemzeti demokrata ideológia hagyománya, vagyis a nacionalizmus lengyel változata is okolható ezért. A korabeli német változathoz képest rendkívül mérsékelt volt a lengyel nacionalizmus, mindamellett azzal számolt, hogy Lengyelországban a jövőben egy nemzet, egy vallás és egyetlen kultúra lesz, miután sikerült beolvasztani a nemzeti kisebbségeket. Lengyelországban 1918 és 1939 között rengetegen ellenezték ezt a koncepciót, de a történelem sajnos megvalósította ezt az őrült ötletet Hitler és Sztálin közreműködésével. Lehetséges lenne, hogy tudat alatt valamelyest szabadulni akartam ettől a homogenizációtól, amikor ezt a várost választottam, a Wrocławi Egyetemen tanultam tovább? Az angol Collier arról informálja enciklopédiája használóját, hogy Boroszló „Prágától százhúsz mérföldre északkeletre, Krakkótól százharminc mérföldre északnyugatra és Bécstől százhetven mérföldre északra fekszik”. Csak van valami jelentősége annak, hogy ezek a városok ilyen bámulatos négyszöget alkotnak. Jeremiah Collier értékeli a város függetlenségét és hatalmát. „Bresław – írja – is very strong, and of admirable situation.” Ez a nemesség minket is kötelez. Azok, akiket idetelepítettek a második világháború után, és azok, akik önként jöttek ide, mert szabadabb életteret kerestek, nagy gonddal és büszkeség-

1006

gel törölték el, reálisan fogalmazva semmisítették meg a német múlt nyomait. Lebontották az emlékműveket, letépték a cégtáblákat és leverték a feliratokat, megszállottan keresték a lengyelség apró jeleit az évszázadok patinája alatt. Nem kell különösebben csodálkoznunk ezen az eljáráson. Lerombolt és legyőzött, idegen városba érkeztek, az ellenség városába, miután a németek hat évig gyötörték és gyilkolták őket. De már nem volt bennük gyűlölet. Jól bántak azokkal a németekkel, akik még a városban maradtak. Az egyenruhás németek voltak az egész világot veszélyeztető dühöngő őrültek. A civil egyénekben akár a történelem hozzájuk hasonló áldozatait is láthatták. A jövevények, amint az ilyen helyzetben természetes, abban a tudatban láttak munkához a romokban heverő városban, hogy maguknak építik újjá. Itt fognak lakni, itt nevelik föl az újabb nemzedéket és itt halnak meg. Tehát ehhez a helyhez mindenkinek saját kezűleg kellett odaillesztenie valamilyen múltat, amelyet el tudna fogadni. Idővel, ahogy a lakók letelepedtek és belenőttek a városba, objektívebben kezdtek érdeklődni a múltja iránt. Arra a meggyőződésre kellett jutniuk, hogy alapvetően önkényes eljárás a nemzetiségi elv szellemében lengyel, cseh, német és zsidó részre osztani a hagyományt, ez nem tükrözi a múlt, e kapcsolatokkal és forradásokkal teli folyamat valós alakzatait. Amikor végigmegyek a hosszú folyosón az egykori jezsuita kollégium épületében, elhaladok a nyolc boroszlói Nobel-díjas nevét megörökítő emléktábla mellett, amelyet a kommunizmus bukása után helyeztek el. Egyikük sem volt lengyel, de ennek most már nincs jelentősége. Boroszlóiak voltak. A mi egyetemünkön dolgoztak vagy csak tanultak. Egy jó helyen Bécs, Prága és Krakkó között. S mint a lelkiismeretes angol már az idézett címszó első mondatában megjegyzi, még Gnézda is ott volt, hisz a sziléziai egyházmegye e város fennhatósága alá tartozott a XIX. század elejéig.

A DOMINSEL Útban hazafelé az egyetemről a Grünwaldi híd felé indulok, ez a város egyik legfontosabb hídja. Bár a wrocławi városképbe mindenütt beletartoznak a hidak, a viaduktok és a gyaloghidak, a korábban Császárinak nevezett Grünwaldi híd a legimpozánsabb és a legismertebb. Messziről látni e függőhíd jellegzetes és harmonikus sziluettjét. Itt széles az Odera, a hidat közvetlenül az Oława torkolata utáni szakaszra építették. Az útikönyvek azt is közlik, hogy a folyó szélessége itt eléri a 216 métert. Ez a híd köti össze a városközpontot a század elején épült kerületekkel. Ebben az időszakban érte el és lépte túl a város lélekszáma a félmilliót. 1806-ban hatvanhatezer lakosa volt, 1910-ben pedig ötszáztizenkétezer. A két adatot összehasonlítva mérhetjük le, mekkora civilizációs ugrást jelentett a XIX. század. A Császári híd meghosszabbította a várost kelet, vagyis Lengyelország felé. Ha nincs tél és nem esik az eső, szívesen járok biciklivel. Így elkerülhetem a zsúfolt főutakat, ahol majdnem egész nap hatalmas dugók lassítják a forgalmat, és mehetek az Odera partján. A Nankier térről árnyas körútra ér az ember, itt 1945 tavaszán még tekintélyes bérházak sorakoztak. Most ez egy széles vízparti

1007

sétány, ahonnan látni a túlsó parton elhelyezkedő Ostrów Tumskit a Szent János-székesegyház magas gótikus tornyaival és a Szent Kereszt társas egyház igen szép, szintén gótikus épületével együtt. Ez kétszintes templom, a XIII–XIV. században építették, a XIX. században a felső szint a keleti városrész lengyel plébániájaként működött. Ide temették egykor a templom építését kezdeményező Probus Henrik herceget és a bölcsészkari épület patrónusát, Nanker püspököt. Ostrów Tumski még őrzi a nevében szigetjellegét. A XIII. században költöztek át a Piastok a bal parti várba, azóta ez egyházi városrész. A katedrálison és a társas egyházon kívül itt áll a Szent Márton gótikus templom és a város legrégibb román stílusú épülete, a Szent Egyed-templom, amelyet kapuív köt össze a káptalan sötét színű középkori épületével, az ív tetejére jókora kőgombócot helyezett az egykori művész. Az Odera déli partjáról a püspöki palota is jól látszik. Ostrów Tumskiban vannak kolostorok, idős papoknak fenntartott otthonok és a Pápai Teológiai Kar is itt van. Meg egy kis egyetemi kórház, amelyet a hatvanas években építettek, amint azt elárulja a korra jellemző, fantáziában és építőanyagokban egyaránt szűkölködő stílusa. Csak a második évezred elején fért meg egyetértésben itt, Ostrów Tumskiban a világi és az egyházi hatalom. A sziget északkeleti részén emelkedett a sziléziai Piastok erődítménye, egy gondosan körülsáncolt faépület, később valószínűleg Magas Boleszló emelt középkori kővárat a helyén, ezt pedig az unokája, Jámbor Henrik bővítette ki. Jámbor apja, Szakállas Henrik új hercegi udvart hozott létre az Odera bal partján, ahol most az egyetemi Collegium Maximum található. Az ostrówi várat később átépítette a művelt és világlátott IV. Henrik. A lakórész két- vagy háromszintes volt, a román kápolna helyére gótikusat építettek, a hatalmas udvart pedig, ahol nyugati divat szerint lovagi tornákat rendeztek, melléképületekkel és falrendszerekkel vették körül. Mint a régi boroszlói építészet szakértője írja, az udvar területe „nagyobb volt, mint az akkori (és a mai) waweli váré, az építészeti színvonala pedig elérte az európai élvonalat”.* A Törvényesnek nevezett IV. Henrik herceg állítólag jeles bajvívó, költő és politikus volt, de összeütközésbe került az akkori püspökkel, II. Tamással, aki átkot mondott az uralkodóra. 1288. január 11-én kelt oklevelében rendelte el a herceg az égbe nyúló Szent Kereszt-templom felépítését. A kibékülés szép gesztusa volt ez, amilyennek még tanúja lehetett néhányszor Ostrów. Úgy látszik, a klérus és a polgárság, az egyházi hierarchia és a világi hatalom közti ellenségeskedés a boroszlói történelem állandó tényezője, komoly hatással van az eseményekre. Nanker püspök viszontagságairól már volt szó. De alighanem a XVI. század első felében volt a legrosszabb a helyzet. Kezdetét vette a reformáció. 1523 októberében, a hatalmas, szobrokkal és festményekkel szépen díszített Mária Magdolna-templomban, közvetlenül a Fő tér mellett Johann Hess, a teológia doktora elmondta az első lutheránus prédikációt. Négy évvel később az immár protestáns többségű város a köztudottan katolikus Habsburgok birtokába került. 1529-ben a városi tanács – állítólag a nagy hatalmú patrícius, Heinrich Rybisch felbujtására – leromboltatta Ołbinban, * E. Małachowicz: A szigetekre épült Boroszló, 42.

1008

Ostrów Tumskitól északra a bencések hatalmas román stílusú apátságát. A Meuse vidékéről jött mesterek által emelt monumentális román épületekből csak néhány részlet maradt meg, ezek közül a Mária Magdolna-templom déli falába beépített portál a legszebb. Állítólag kugliztak az Ołbint alapító legendás ispán, Piotr Włost és a felesége koponyájával. Később sem lett jobb a helyzet. 1608-ban a lutheránusok rátámadtak a domonkosokra a Szent Adalbert-templomban. 1632-ben szász csapatok foglalták el Ostrów Tumskit, ami remek alkalmat adott arra, hogy kifosszák a kanonokok házait. A számtalan tűzvészről és járványról mint elemi csapásokról említést sem teszek. Pedig a legtöbbnek apokaliptikus dimenziói voltak. A szász katonák által 1633-ban behurcolt járványnak például tizennyolcezer áldozata volt, a város minden második lakója odaveszett. A porosz „kulturkampf” idején korlátozták a püspök jogkörét, és elkobozták a káptalani javak egy részét. A birtokba vett épületekben tudományos és jótékonységi intézményeket hoztak létre. Megnyílt a közönség előtt a káptalani könyvtár (1896) és az egyházmegyei múzeum (1914). Az „erőd” 1945. február 15-től május 6-ig tartó ostroma során Ostrów kertjeibe települt a tüzérség, amely kétségkívül magára vonta az ostromlók tűzerejét, a műemlék épületek pedig lőszer- és fegyverraktárakként szolgáltak. Az Egyetemi Könyvtár pincéiban és a szomszédos Piasek szigeten rendezkedett be a városvédő erők parancsnoksága. A levegőbe akarták röpíteni a könyvtár föld feletti szintjeit, hogy biztonságban legyen a romok alatt a törzs rejtekhelye, de állítólag elfogyott a lőpor. Még szerencse. A könyvtárban van Európa egyik leggazdagabb kézirat-, régi nyomtatvány- és térképgyűjteménye. Több százezer könyvet szállítottak át az utca túlsó oldalára, a Szent Anna-templomba és az Orientalisztikai Intézetbe, melynek épülete már nem létezik, és mind elégett. Mint láthatjuk, teljesen civilizált nemzeteket is hatalmába keríthet a kollektív téboly (nemzeteket, nem pedig társadalmakat). 1945 januárjában egy ismeretlen fényképész megállt a Tumski híd feljárata előtt, és kattintott egyet a gépével. Nézem a képet, a látvány jól ismert. Az előtérben a híd acélsodronyból font jellegzetes ívszerkezete, jobbra Keresztelő Szent János alakja, fölötte egy hatalmas, kopár gesztenyefa ágainak sűrű hálózata. A fa ma is ott áll, már nem nőtt nagyobbra. Távolabb egymásra rakódik a Szent Péter és Pál-templom meg az Orphanotropheum sziluettje, fölöttük a Szent Kereszt társas egyház teteje és tornyai látszanak. A háttérben Nepomuki Szent János szobra áll, mögötte pedig, valahol a messzeségben, a csípős hideg levegőben elmosódva kirajzolódnak a székesegyház tornyai a maiaknál kisebb toronyhegyekkel együtt. És csak ez az egyetlen részlet, a hólepte városban alig észrevehetően alacsonyabb toronyhegyek emlékeztetnek arra, hogy a múltba nézünk, és az az idősödő férfi, aki egyedül jön felénk a hídon, olyan térben lépkedett, amely egy hónappal később teljesen megváltoztatta a formáit. Tegyük félre ezt a halott világból ránk maradt pillanatfelvételt. Meg azt a több tucat fényképet, amely fél évvel, egy évvel később készült. Ezeken a képeken láthatók a székesegyház és a Sancta Maria in Arena-templom kiégett falai, a széttört gótikus csúcsívek fekete darabjai, fölöttük a felhős égbolttal. Azóta gondo-

1009

san újjáépítették Ostrów Tumskit, egyes házakat, amelyek a hatvanas években még nem álltak, rekonstruáltak, kis fák nőnek, amelyeket ugyanúgy nyírnak, mint a háború előtt, ősz hajú német turisták léptei kopognak az új utcaköveken, és halkan zümmögnek a videokamerák. De szép is lenne arra gondolni, hogy helyreállt a békés folytonosság, csak álmodtuk a hangzavart és az őrjöngést. Nemcsak turisták, hanem szerelmespárok is szeretnek a környéken sétálni. Ha erre jár az ember, megbizonyosodhat arról, hogy a földi és az égi szerelem ikertestvérek, az egyik nem lehet teljes a másik nélkül.

MENJÜNK. SENKI SEM HÍV? De én már megyek is haza, elég egy pillantás a tornyok és a meredek vörös tetők panorámájára. Elhaladunk a Nemzeti Múzeum holland stílusú épülete, aztán a vajdasági önkormányzat székháza mellett, és már ott is vagyok a Grünwaldi hídon. Átmegyek az Odera jobb partjára. Elkerülöm az elképesztően hatalmas Grünwald teret, azt a városnegyedet, amelyet a németek öt perccel a végső vereségük előtt, 1945 márciusában romboltak le. Itt volt az úgynevezett tudományos negyed. Ostromolták már a várost az orosz csapatok, amikor a katonai parancsnokság feltétlenül szükségesnek tartotta azt, hogy repülőteret építsen ezen a helyen. Itt pusztult el munka közben tíz-tizenötezer ember, leromboltak egy jó állapotban lévő emeletes bérházakkal beépített utcákból álló lakónegyedet. A Hansastrasse, mai nevén Cyprian Norwid utca monumentális szecessziója túlélte a városparancsnokság városromboló ámokfutását, ennek alapján képet alkothatunk a nem olyan régi, már nem középkori, hanem porosz múltról, a hatalmas urbanizációs munka nagy és hosszú korszakáról. De említhetném a Skłodowska-Curie utca, egykori nevén Tiergartenstrasse emeletes bérházait is, melyek nagy részét egyenklasszicista homlokzat díszíti. Vagy azt a néhány bűbájos házat, amely megmaradt a Zwierzynieci híd közelében, mert csak ennyi élte át a pusztítást az elegáns bulvárra emlékeztető Uferzeiléból. A német katonai parancsnokság könyörtelen pedantériával, következetesen és módszeresen tette a földdel egyenlővé a városát, mintha ez a tett lett volna a rég várt bosszú. Talán így torolták meg a fajidegen eredetet, így álltak bosszút, mert a hajdan lengyel Boroszló megint lengyel lesz, hiszen már a bőrükön érezték az oroszok leheletét, amikor bezárult az ostromgyűrű. Ebben a városban csak fél évig tartott a háború, mégis ez okozta végső tragédiáját. 1945. május 6-án, a kapituláció napján a város negyvenötezer házából huszonegyezer hevert romokban. Az ilyen pusztítás után újjáépített város akkor is más lett volna már, ha egykori lakosai végzik ezt a munkát. Boroszló épségben maradt 1945 februárjáig. Ilyen mélységbe már nem repültek be a szövetségesek gépei, és az oroszok sem bombázták. Februárban kezdődött az a tragédia, amelyhez fogható nem volt. Ezért amikor bemegyek egy templomba, mindig arra gondolok, milyen sok német imádkozott itt a háború gyors befejezéséért, hisz nem akarták ezt, és végül az életük is ráment. Vagy legalábbis a hazájuk.

1010

Bolesław Kominek bíboros, wrocławi érsek hamar megértette ezt, és a kezdeményezője lett annak a pásztorlevélnek, amelyet a hatvanas évek végén írtak a lengyel püspökök a német püspököknek. A lengyel hierarchia úgy gondolta, eljött a megbékélés ideje, és ezekkel a Lengyelországban és Németországban már jól ismert szavakkal fordult a német hierarchiához: „megbocsátunk és bocsánatot kérünk”. Mivel a németek ellen elkövetett lengyel háborús bűnök összehasonlíthatatlanul jelentéktelenebbek voltak a németek bűneinél, Lengyelországban nem értették meg rögtön a püspökök keresztény gesztusát. Még túl korai volt, a lengyel emlékezet még nem tudott megbirkózni az utolsó háború tapasztalataival, a wrocławi emlékezet pedig még nem sajátította el annyira a várost, hogy otthon érezze magát benne és megbocsásson az áldozat pozíciójából annak, aki ekkora bűnt követett el ellene. Ha messziről nézem a székesegyház tornyait, amelyek új sisakokat kaptak, majd rögtön ezután az 1945-ös szörnyű repülőtér helyén épült toronyházakra pillantok, nem mindig gondolok a lengyel–német megbékélés nehézségeire, végtére is nem muszáj mindennap emlékezetembe idézni azt, hogy milyen pusztító ereje van az ostobaságnak. Ha biciklivel megyek, a part közelében maradok. Szép, sztoikus nyugalommal folyik ezen a részen az Odera, ez rendszerint elég ok arra, hogy ne elemezzem újra a történelmet. Ebben a folyóban benne van az örökkévalóság megnyugtató ritmusa, amelybe az irónia és az elnéző megértés is beletartozik. Senki sem gondolná, hogy vad és kiszámíthatatlan is tud lenni. Hasonlóan a történelemhez, pedig senki sem gyanítaná róla egy napfényes, enyhe tavaszi napon. Mert, ahogy a költő mondja, Világvég napján Napernyős nők vonulnak a réten, S a részeg alva borul a gyepágyra, Utcán zöldségárusok kurjongatnak, Szigethez úszik sárgavitorlás csónak*

BISCHOFSWALDE És rögtön ráhajtok a szép és szimpatikus Zwierzynieci hídra, a Passbrückére, melynek 1897-ben épült kőpillérei és acélívei megőrizték a szecesszió báját. Ezen a helyen emberemlékezet óta létezett fahíd, hisz volt összeköttetés a közeli falvakkal, mert onnan látták el élelmiszerrel a várost. Arra vezetett az út Bischofswaldéba, Biskupi Lasba, oda jártak vadászni. Most Sępolno és Biskupin kerületekbe vezet ez az út. Itt sok minden megmaradt Biskupi Lasból, nemcsak az eszme él tovább, hanem anyagi léte is folytonos. Baloldalt kezdődik a száztizenkét hektáros hatalmas Szczytniki park, ez a legnagyobb a városban. Útközben elhaladok a legszélén emelt épületek, a filmgyár és a hatalmas Jahrhundertshalle, mai nevén Nép* CZESŁ AW MIŁ OSZ: Ének a világ végéről. Weöres Sándor fordítása.

1011

csarnok mellett. 1911-ben kezdték építeni, 1913-ban fejezték be, ez volt akkoriban a legnagyobb kupola alakú csarnok a világon, csodálattal tekintettek modern betonszerkezetére. Jobboldalt pedig az 1865-ben megnyílt állatkert terül el. Napfényes nyári reggelen behallatszik a nyitott ablakon át a távoli oroszlánüvöltés. Szóval itt lakunk. Az Odera ágai közt, amely jobb felől az árvízi és a hajózási csatornával kerít, balról pedig a főág széles medrével vesz körül minket. Legfeljebb háromszáz méterre lehet a víztől az az ötven-hatvan családnak otthont adó panelház, ahol a lakásunk van. Sok itt az ismerős, a felsőoktatási intézményekben tanító kolléga. Biskupin ugyanis részben a tudósok kerülete, ahol a városi hatóságok rögtön a háború után kiutalták a németek elhagyott villáit a Wrocławi Egyetem, a Műszaki Egyetem és az ekkor alapított főiskolák professzorainak. A hatvanas-hetvenes években Biskupin villanegyedén kívül fölépítettek néhány panelházat, egy kisebb telepet, ahol az új lakóknak alighanem a fele fiatal tudományos kutató volt. A csúf panelekkel bővülő csendes városszéli kerület aligha gyarapodott szépségben, viszont erősítette a sajátos kulturális folytonosságot. A tanársegédek és a doktorok itt séta közben találkozhattak a professzoraikkal, és folytathatták a mindig a legérdekesebb helyen félbeszakadt vitákat. Biskupin nem régi kerület. Természetesen korábban falu volt a helyén, már egy 1155-ös pápai oklevélben is említik. 1928-ban csatolták a városhoz, a házak többségét a harmincas években építették, bár állnak még a század elején emelt épületek és a Wrocław környéki falvakra jellemző családi házak is. Biskupin mai, városi biográfiájának lengyel része már a sokszorosa a német időszaknak. Ellene vagyok az effajta számításoknak, mégis állandóan ilyenekre kényszerülünk. Remélem, az itt született nemzedékek már nem élik át e történelmi és nemzeti meghasonlás nyomorúságát. Az utolsó háború idején apám gyakran járt Biskupinban, mert az akkori Breslauban élt mint rabszolga munkaerő. Fiatal volt, nem sokkal húsz fölött, és vasárnap, amikor nem kellett dolgoznia, ide járt pihenni és szórakozni az Opatowice szigetre, jobban mondva az Ottwitzer Werderre a korához illő társasággal. Apám rövid ideig, csak két évig volt breslaui, de ez igen intenzív élmény lehetett számára. Ifjúság, konspiráció, munka, szerelem – mindez mély nyomot hagyott az emlékezetében, erősen kötődött a városhoz. Ránk is átragadt valami ebből a vonzalomból. Ezen a Bartoszowicének nevezett telepen található a lakásunk, a környéken egykor kertek voltak, a régi térképeken Bartheln néven tüntetik fel. Öt, talán hét percre van tőlünk az Opatowicei-sziget. Metaforikusan fogalmazva már második generációs wrocławi vagyok. Bár tizennyolc éves voltam már, amikor idejöttem, mégiscsak megelőzött negyedszázaddal az apám, aki végleg visszatért ebbe a városba, és most a grabiszyni temetőben nyugszik. Ez annak idején Städtischer Friedhof II. néven volt ismeretes. Az Odera az én házi folyóm. Akárcsak a Warta, a szülőhelyem folyója. Légy hát üdvözölve, te öreg, szomorú német férfi, akit itt láttam egyszer a parton ülödégélve. Békítsen meg minket Hérakleitosz e vízben tükröződő pillantása.

1012

Bartoszowice falu a középkorban a premontrei kolostor tulajdonában volt, vagyis ahhoz a központhoz tartozott, ahol most a Collegium Literarum és az én egyetemi cellám van. Bartoszowice most panelépületek és kis házak halmaza, a kolostor vagy két évszázada nem kolostor, de a helyeket összekötő ősrégi kapcsolatok, ha egyszer rég megköttettek, megmaradnak, csak más alapokon működnek tovább.

A PUSZTÍTÁS IDEJE Most érkeztek Wrocławba német gimnazisták, hogy dolgozzanak néhány hétig a zsidó temető rendbehozatalán. Azt mondja egy lány a tévériporternek, hogy a legnagyobb érdeklődéssel tisztítja a mohos sírköveket, nagy nehezen kibetűzi a neveket, amelyekről nem tud semmit. Pedig az a tíz-tizenöt betű egy életet jelez, ugyanolyan igazit, mint a miénk. És a mi sírkövünk is ugyanilyen névtelen lesz – teszi hozzá. Másfél évszázaddal ezelőtt alakították ki a zsidó temetőt, és valahogy átvészelte a Vörös Hadsereg támadását, pedig pontosan abból az irányból, dél felől indították. A német fiatalok azért jöttek Wrocławba, hogy a kezük munkájával járuljanak hozzá e város nemzetek feletti, egyetemes emlékezetének megújításához. A zsidó temetők átvészelték mindkét világháborút, a holokausztot és az állami hovatartozás megváltozását. Viszont nem maradt egyetlen német temető sem az uralomváltás után. Abban a néhány legnagyobb nekropoliszban, amelyet a XIX. században alakítottak ki, már csak lengyel sírkövek állnak. Kivárták előírás szerint a húsz évet, aztán jöttek a buldózerek. Ez vajon barbár cselekedet volt vagy a lelki stabilizáció igényét fejezte ki? Jeremiah Collier, a kedvenc enciklopédistám sajnálattal állapítja meg, hogy az évezred közepén Boroszlónak már nem volt olyan jó sora, mint azelőtt. „In the Sixteenth and Seventeenth Ages – írja – it had a Share in the Evils which afflicted Germany, during the Wars of Religion.” A XVI–XVII. században a várost is hatalmába kerítette a Németországot pusztító gonosz erő. A később történtekről már nem lehetett tudomása Colliernek. Egyébként is a fejében volt az egész világ, nemcsak a földrajzát és a történelmét dolgozta fel, hanem az eszméit is figyelembe vette. Az ábécé következő betűje pedig új feladatok elé állította.

BRESŁAW Wrocław, Wratislavia, Breslau, Wrocław. Tulajdonképpen most Bresławnak kellene hívni, hogy a név német és lengyel fele egybeillesztve kifejezhesse a lényegét. A városok fejlődnek vagy pusztulnak, növekednek vagy megtorpannak, félúton egy korszak vége felé, mint egy beszélgetés a mondat közepén. Rendszerint változik a területük és az építészetük. Szélsőséges esetekben a városok a nevüket, a nyelvüket, sőt a lakosságukat is változtatják. Ilyenkor már csak az aurájukra lehet számítani, ez pedig ugyanolyan megfoghatatlan, mint amilyen elpusztíthatatlan. E város milyen elemeit sugározza

1013

ki, meg sem próbálom kideríteni. Ez nyilván valami lélek alakú, nem anyagi dolog, mégsem vagyunk biztosak abban, hogy anyagától megfosztva is létezhet. Sokkal biztonságosabb hinni abban, hogy létezhet, mint kételkedni ebben. Kételkedni még nehezebb, mint hinni. Akárhogy is történt, e város lelkének darabkái a szavakba is beleköltöztek, nem csak a falakba, a fákba és a folyóparti ködbe. A wrocławi Szent Mátyás-templomban van Angelus Silesius sírja. Adam Mickiewicz nagy figyelemmel olvasta ezt a barokk misztikus költőt, akinek voltak lengyel gyökerei. Apja, Stanisław Scheffer krakkói patrícius feleségül vette Anna Wilczeket (vagy Wołczeket – a német források itt nem aggályos pontosságukkal tűnnek ki), apa nagyanyja Felicja Dembińska volt. Scheffer másodszor is megházasodott Boroszlóban, feleségül vette Maria Hennemannt, az ő fiuk volt Johannes, aki 1624 karácsonyán született. Németül írt, strasbourgi, leideni és páduai tanulmányainak köszönhetően kitűnően képzett orvos és filozófus lett. Az oelsi herceg udvarában került kapcsolatba a sziléziai misztikával. 1653-ban került vissza Boroszlóba, katolikus hitre tért, és felvette a Johannes Angelus nevet. Pappá szentelték, nemcsak írásban, hanem tettekben is buzgólkodott, hisz 1661ben ő vezette a körmenetet, keresztet cipelve a hátán. Folyt a vére a töviskorona alól, a protestánsok leköpdösték és csúfot űztek belőle. Boroszlói volt Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkipásztor és teológus, az én nemzedékem még az ő antifasiszta beszédeiből és etikai írásaiból tanulta az állampolgári engedetlenséget. 1945-ben, egy hónappal a gyűlöletideológia katasztrófája előtt e művei juttatták akasztófára a szerzőt. A hetvenes évek elején fedezte fel a műveit a lengyelek fiatal nemzedéke. Ez nagyon fontos felfedezés volt, sokat segített. Mivel rács mögé került, aki beszerezte Bonhoeffer lelkipásztor műveinek lengyel, természetesen illegális kiadását, ez nyilván azt jelentette, hogy a meg nem alkuvó boroszlói lelkipásztor olyan patriotizmusra tanított, amely messze túllép a politika szolgálatába állított szűkebb felfogáson. Ebből az is következhet, hogy ma sem lenne haszontalan újra kiadni Dietrich pásztor beszédeit. Mindenesetre a hála jeléül emlékművet állítottak az igazságos pásztornak a Szent Erzsébet-templom előtt. És voltak még mások, még mindig alig ismert, ismeretlen és elfelejtett emberek. Természetesen jó érzés arról olvasni, hogy Boroszlóban találkozott anyjával Juliusz Słowacki, a nagy lengyel romantikus költő. Hogy koncertezett itt Frédéric Chopin. Hogy járt itt a maga korában híres regényíró, Józef Ignacy Kraszewski, gyakran szállt meg a városban Zygmunt Krasiński, hogy Wincenty Pol és hogy... Szép. De ezek csak apróságok, epizódok, ez nem sokkal több turizmusnál. Merre nem jártak lengyelek? Chopin, Mickiewicz, Słowacki és Norwid hosszú évekig élt Párizsban, másokhoz hasonlóan, és voltak olyanok is, akik a XX. században léptek a nyomukba, mint Giedroyc, Czapski... De ez még nem bizonyítja azt, hogy Párizs lengyel, mint ahogy attól sem lesz amerikai, hogy a húszas években ott tartózkodik például Ernest Hemingway. De ne legyünk igazságtalanok azokkal, akik a lengyel jelenlét nyomait keresik Sziléziában. Hisz kijelent-

1014

hetjük, hogy minden jelenlét valamiképp hatással van a valóságra. „A lavina csak úgy görög le, / Ahogy a sok kő, amit görget” – írja a költő.* Valóban elődünk itt Angelus Silesius, Dietrich Bonhoeffer, Max Born, Theodor Mommsen, Gerhart Hauptmann... Szintén elődünk Jámbor Henrik és VI. Henrik, az utolsó Piast a boroszlói hercegség trónján. A hatalmas Odrowąż nemzetségből származó boldog Ceslaus, aki a tudományok doktora lett a bolognai egyetemen, a boroszlói domonkosok első perjele, akinek 1241-ben sikerült megvédenie Ostrów Tumskit a tatár hordától. És Heinrich von Rybisch, a gazdag patrícius és ínyenc műélvező, aki a reneszánsz protestantizmusra jellemző veszett katolikusfaló őrjöngéssel romboltatta le Elbingben az igen értékes román apátságot. A lengyelekkel nem szimpatizáló Rybisch és a lengyel lutheránusokkal jó kapcsolatokat kiépítő Johann Hess, Luther Márton boroszlói munkatársa is a helyi hagyományokhoz tartozik, tehát a mi hagyományainknak is része. Idetartozik a német irodalmi nyelv kodifikálásán fáradozó Martin Opitz és Karl von Holtei, egy igen termékeny XIX. századi irodalmár, számos lengyelbarát színdarab szerzője. Idetartozik Samuel Jerzy Bandtkie, a Szent Lélek Gimnázium igazgatója, a lengyel nyelv tanára, a kitűnő irodalmár és publicista, aki újszerű monográfiát írt Sziléziáról. Része e múltnak a könyvkereskedőként és könyvkiadóként híressé vált Korn család, az 1732-ben alapított céget az 1945-ös év söpörte ki Boroszlóból. Akárcsak Władysław Nehring, aki a XIX. században naggyá tette a boroszlói szlavisztikát, a század vége felé pedig a rektora lett. Vagy Wojciech Cybulski, Nehring elődje, a szláv nyelvek és irodalmak professzora e racionális évszázad közepén. Lengyel buldózer tüntette el a sírját a kevésbé racionális XX. század hetvenes éveinek elején. Vagy Michael Willmann, a sziléziai barokk legnagyobb festője, aki hosszú évekig dolgozott Prágában, Boroszlóban és Berlinben, s végül a lubiążi kolostorban telepedett le. Kevés szereplőt említek név szerint, csak néhányat azok közül, akikre már legalább egy kicsit emlékszünk. Még sok más szereplőt kell emlékezetünkbe idéznünk. Mert mindannyian idevalósiak vagyunk. Lengyelek, németek, csehek, zsidók. Minden sziléziai. Minden boroszlói. A régi Európát egyesítő latin nyelven, amely ma már a templomban sem használatos, de az egyetemeken még fennmaradt, azt mondhatnánk: Cives Wratislavienses. És ez a varázsige óvjon a gonosz erő visszatérésétől, amely – mint a megfontolt Collier enciklopédista mondja – a vallásháborúk idején gyötörte Boroszló szépséges városát. 1995, apróbb változtatások 2004–2005-ből PÁLFALVI LAJOS fordítása

* Czesław Miłosz: Értekezés a morálról. Kerényi Grácia fordítása. (Múzsáim palotája, Budapest 1987. 84.)

1015

MICHAL SPYCHALSKI

A németek

A bérházat, ahol laktunk, németek építették még a háború előtt. Amikor elvesztették a háborút, el kellett menekülniük. Először az oroszok foglalták el a várost, aztán a lengyelek, vagyis a mi szüleink. Amióta az eszemet tudom, pont úgy omladozott a bérházunk, mint minden, ami a németektől maradt a városban, hacsak nem volt katonai vagy ipari objektum. Az öregségtől omladozott, de azért is, mert a németek után maradt, és senki sem törődött vele. A mi bérházunkban sok minden maradt a németek után: düledező lépcsők, amelyeket újra meg újra megtámogattak rosszul ácsolt gerendákkal, maradtak asztalok, székek és más bútorok. A mennyezeten még látszottak a házunk régi, polgári pompáját idéző német díszítések nyomai. Köztünk éltek a lakásunk korábbi tulajdonosai. Csekély képzelőerő kellett csak, és meghallottuk a kivehetetlen ujjongást, amely mindig felhangzott, ha új berendezési tárgyat szereztünk be. Az utcai lármát hallgatva elképzelhettük a hívogató hangokat, a nyitott ablaknál végzett szokásos szombati takarítást, a megcsörrenő hideg sörösüvegek zaját, amelyekből annyit vásároltak a sarki boltban, hogy kitartson vasárnap estig. Katonai indulókat is lehetett hallani (nem tudtam másféle zenét képzelni a németek hétköznapi tevékenységeihez), a rádióból szólt, csak a félretolt bútorok súrlódása, felcsattanó hangok vagy káromkodások zavarták meg. Minden lépésnél az ő néma nyomaikba ütköztünk, mert még a lakásunkba vezető nagy, nehéz ajtó is a németektől maradt. Mi viszont lengyelek voltunk. Minden bérházban lengyelek laktak, még Zasławskiék is azok voltak, pedig ők Lwówból jöttek. Az utca túloldalára jártunk iskolába, az épületnek vörös volt a fala, mert a németek építettek, és lengyel volt, pedig a németek építették. Az iskolát nagy, gesztenyefákkal körülültetett sportpálya választotta el az utcától, valamikor régen salakos volt, aztán leaszfaltozták, hogy ne legyen akkora por. A térdeinkre, amelyeket ettől kezdve újra meg újra lenyúztunk, senki sem gondolt. Pedig pont az iskolai pálya alkotta az egész világunkat akkoriban, mielőtt betöltöttük volna a tizedik évünket, ehhez fűződött minden titkunk és gaztettünk, ez volt a mi erdőnk és vadonunk, Grünwaldunk és minden, amit csak el tudtunk képzelni. Az iskolában megtudtuk, hogy vannak jó németek, akik a határ túloldalán élnek és a barátaink, mert egyikük sem akar idejönni hozzánk, és vannak rossz németek – akikkel nincs közös határunk, és nem a barátaink, mert ki akarnak űzni minket a lakásból, az iskolából és általában a városból. Hogy el ne vehessék tőlünk a bérházunkat, a sportpályánkat és a városunkat, a lengyeltanárnőnk férje háborúba ment Csehszlovákiába, amit lerohantak vagy le akartak rohanni

1016

a rossz németek. A nyári szünetben zajlott a háború. A vakáció után azt mondta a tanár néni, hogy megnyertük a háborút, és nagyon büszke volt harckocsizó férjére. Még egy háborús fényképet is mutogatott, ahol a férje által vezetett tank éppen kikerült egy biciklistát. Hatvannyolcat írtunk. Én kilencéves voltam, a barátom, Leszek tizenegy. Leszek papája rendőr volt. Én is rendőr akartam lenni, aki vigyáz a rendre. Mindenki le akart beszélni, még a tisztelendő atya is, pedig neki kéne a legjobban ügyelnie arra, hogy az emberek ne vétkezzenek. De én úgyis tudtam, hogy rendőr leszek. Láttam magam, ahogy égszínkék egyenruhában és sapkában járom a városom utcáit – olyan sapkában, amilyet Leszeknél felpróbáltam –, és vigyázok a rendre. A háború alatt, augusztusban katona akartam lenni, de ez csak rövid ideig tartott, később beláttam, hogy a hadsereg csak háború idején jó. Ezért inkább rendőr akartam lenni, mint Leszek papája. Leszek azt mondta, hogy teherautó-sofőr lesz. Egyszer eljött az iskolánkba egy rendőr, és arról beszélt, milyen szoros barátság fűzi egymáshoz a sofőröket és a rendőröket. Ettől kezdve mi voltunk Leszekkel a legjobb haverok. Sok minden összekötött minket: az udvar, a titkok és a csibészségek. Mindketten szerettük a mákos kiflit, és szerettünk gyutacsos puskával lövöldözni. Azonkívül kaptunk egypár pofont a szomszéd udvarhoz tartozó fiúktól, és ez végérvényesen összeforrasztotta a barátságunkat. Ebben az évben – hatvannyolcban – kezdtünk nyomozni a német kémek után, akik, mint a felnőtteknek szóló adást nézve, illegálisan megtudtuk, amikor Leszek szülei nem voltak otthon, tömegesen lepték el Lengyelországot. Eleinte nemigen tudtuk, hogy néz ki egy ilyen ügynök, nem tudtuk azt sem, miről kéne felismernünk, csak annyit tudtunk, hogy nyomozni kell utánuk. Csak miután megnéztünk egy német kémről szóló filmet, ahol az illetőt ejtőernyővel dobták le Lengyelországban, aztán megölt egy ártatlan némát és egy teherautósofőrt, akkor láttuk be, hogy érdemes várni, hiszen Leszek teherautó-sofőr akart lenni, és tényleg nyomozni akartunk. Nyomoztunk, ahol csak lehetett, vagyis az utcánkban keresztül-kasul, mert máshová nem volt szabad mennünk, és a szüleink nagyon ügyeltek arra, hogy betartsuk ezt a parancsot, minden lépésünket követték az ablakból. Úgy nyomoztunk mindennap, mint Timur és csapata, de egyetlen kém sem akart felbukkanni az utcánkban. Csak nyáron érkezett sportkocsival egy rossz német a sarki pékhez. Pont az autójáról ismertük fel, hogy ez egy rossz német, mert a jó németek Trabanttal jártak, és nem voltak ilyen elegánsak. A pékség előtt állt az autó, a német pedig bement a boltba. Mi Leszekkel az utca túlsó oldalán tanyáztunk le, és úgy tettünk, mintha söröskupakokkal gurigáznánk. Pár perc múlva kijött a pékségből a kövér német bőrdzsekiben, ami mindjárt gyanús lett, mert nagy volt a hőség, és minden épeszű ember ingujjban járt, mi rövidnadrágban voltunk. Mögötte szedte a lábát a hasonlóan testes és izzadó pék, mindketten nagy bőröndöket („dupla fenekűek” – gondoltuk Leszekkel) emeltek ki az autóból, aztán bevitték őket a házba.

1017

– Majd én szemmel tartom őket, te menj, figyelj az udvarból – rendelkezett Leszek. Nem vágytam különösebben arra, hogy egyedül menjek át azon a sötét alagúton, ami a házunk kapuja volt. A házból kilépve általában átszaladtam a lépcső és az utca közti szakaszon, nehogy nyakon csíphessen valaki, aki az udvarra vezető kis folyosón les rám. Szinte soha senkit sem láttam ott, de betelepedhetett az a szörny, amelyet valamelyik este a tévében láttunk. Félig emberi, félig állati vonásai voltak, és mindenkit széjjeltépett ez a félig ember, félig állat, aki csak a kezébe került. Most ott lehetett az a felnőtteknek szóló filmben látott rémség, vagy megszökhetett a börtönből az a gyilkos, aki pár hónappal azelőtt meggyilkolt egy nőt a szomszéd kapualjban. Nem mertem egyedül kimenni az udvarra, Leszek sem, de ő volt az idősebb, ezért kellett nekem mennem. Most kénytelen voltam lassan menni, és zajt sem csaphattam, nem szaladhattam. Egyébként egy cseppet sem volt sürgős, hogy kiérjek az udvarra. Lassan mentem, lépésben. Egy pillanat múlva már a félhomályban voltam. Bementem a kis folyosóra, megfogtam a kilincset, kinyitottam az ajtót. Most jártam először az udvaron. Kúthoz hasonlított, szűk volt és sötét. A kis négyzet alakú égboltdarab szinte semmi fényt sem adott. Megálltam középen, felnéztem addig, ameddig az omladozó falak magasodtak, láttam az átrepülő madarakat és egy darabkát az égboltból, amely teljes nagyságában ott maradt, ahol Leszek állt. Legszívesebben felkiáltottam volna, hogy legalább a visszhangot halljam, mert ezen az üres udvaron legföljebb visszhang szólhatott, de nem kiáltottam fel. Odamentem a pék ablakához. A lakásban ott ült az asztalnál a német, a pékné és a pék. A német fényképeket mutogatott nekik, de azt nem láttam, mi volt a képeken. Sokáig álltam az ablaknál, ők meg teát ittak és beszélgettek. Még térképük sem volt, tervrajzról és rádióadóról nem is beszélve. Csak fényképeket nézegettek. Sokáig üldögéltünk még a kerítésen elgémberedett térdünket dörzsölgetve, le nem vettük szemünket a kapuról, arra számítottunk, hogy talán a közeledő alkonyatot kihasználva megjelenik az autó mellett a pék és gyanús vendége, hogy kiszedje belőle a leggyanúsabb és legveszélyesebb tárgyakat. Dörzsölgettük elgémberedett térdünket, és vártunk. Láttuk magunk előtt, hogy ünnepélyesen a nevünkön szólítanak, és átadják az éberségünkért járó díjat, már láttuk a fényképünket az újságokban… Amikor hazahívtak a szüleink, megállapodtunk, hogy egész éjjel őrt állunk az ablakban, visszamegyünk, mihelyt otthon mindenki aludni tér. Meg kellett várnom, míg otthon elalszik mindenki, de csak én feküdtem az ágyban. Anyu még a konyhában sürgölődött, nem ment aludni, apám pedig, mint minden este, most is a németektől maradt rádiót bütykölte, és egyfolytában szidta. – Ki kéne már dobni ezt a vacakot és venni egy újat – morogta a sistergő forrasztópáka fölött, a gyantával elegyedő olvadt cin illatfelhőjében. Őrködnöm kellett, pedig szerettem ezeket a perceket, amikor én szinte már meg is szűntem létezni, pedig a látásom és a hallásom még működött a jó szagú ágyneműben. Szerettem, amikor a szétcincált rádióból érkező zajok – mert apám

1018

karnagyhoz vagy még fontosabb személyiséghez hasonlóan megigézte és és megszólaltatta a rádiót – összekeveredtek az edénycsörgéssel és Zasławski úr énekével, aki túlharsogott mindent, aminek – ilyenkor – még volt valami mondanivalója. Mert ha Zasławski úr leitta magát és rázendített: „A tornácon ülve, a tornácon ülve Az ulánus a babáját veszi ölbe Ruháját felhajtja, pirul a lány arca Összebújnak a lugasban…” – akkor az is hallotta, aki nem akarta. Márpedig én nem akartam nem hallani, pedig nem értettem semmit Zasławski úr minden este felhangzó, pattogós nótájából, főleg a második versszakból – „Ha vodkát nyel a baka, puha lesz a kakasa, Nem ficánkol a kicsi madárka. Ha bort iszik a baka, felugrik a kakaska, Ki-be bújik, mintha rugóra járna” – ezen a ponton anyu mindig kijelentette, hogy megint berúgott a vén disznó, mert Zasławski úr szinte minden este kiütötte magát. Én viszont hallgatni akartam a nótát, pedig – anyu szerint – malackodós volt, de nekem ettől csak még jobban tetszett. Szerettem, ahogy összekeveredik a világ többi zajával, amit apu csalt ki a rádióból, ahogy visszaverődött a világítóudvar kútjában, nekiütközött az égboltnak, aztán – estében – összevegyült a málladozó német vakolattal, és azzal együtt pottyant le az udvaron álló törmelék és lomkupac közé. Szerettem ilyenkor a tudat határáig nyújtózni finoman, amelyen túl elhalkul a bérházunk minden nyelve. Addig a határig, amelyen túl nem létezem én, nincsenek németek és lengyelek sem – hanem valami más van ott, valami színes, amit még nem láttam. Leszek is aludt, amikor elment a német. Gyorsan odaszaladtunk a pékséghez, egész nap és még másnap is a kerítésen ücsörögtünk. De a pék ugyanúgy, mindenkire mosolyogva árulta a süteményeket és a kifliket, ugyanúgy szólalkozott össze naponta négyszer Zasławski úrral azon, hol csapolták a legjobb sört Lwówban. Ezen mindennap összevesztek, és a veszekedés nem ért véget sosem, hiszen ezt már nem lehetett ellenőrizni. Este a pék bezárta a boltot, összehúzta a németektől maradt rácsot, és lassan átballagott az udvaron az omladozó melléképületbe, ahol lakott. Amikor eltűnt a kapu alatt, befejeztük a megfigyelést, mert hazahívtak minket. A nyári szünet végéig szemmel tartottuk. Augusztusban, amikor kitört a háború Csehszlovákiában, felváltva kellett figyelnünk, mert felváltva álltunk sorban sóért, amit mindenki olyan mennyiségben vásárolt fel, hogy elegendő legyen az egész közelgő háborúra, mert nálunk is ki fog törni minden bizonnyal. Akkor hagytuk abba végleg az unalmas várakozást a pék üzleténél, amikor elkezdődött az iskola és kitört a szomszédos utca elleni háború. A háborúban

1019

idősebbek vettek részt, Leszek bátyja, Jurek és a cimborái – de nekünk is a belső udvarokon kellett osonnunk, ha biztosan el akartuk kerülni az Otwarta utcai fiúkat, akik ellenőrzésük alá vonták az iskolába vezető utat. A lakásunk ablakai az iskolára néztek, de az oda vezető út hadszíntér volt, és hol az egyik, hol a másik harcoló fél tartotta ellenőrzés alatt. Háború idején nem voltunk biztonságban még az iskolai sportpályán sem, és miután hazamentünk az iskolából, többnyire otthon maradtunk. Ez a háború tartott a legtovább mind közül, amit csak átéltem – több mint fél évig zajlott. Tavasszal kötöttünk békét végérvényesen, amikor az egyik csatában kiverték a szomszéd lépcsőházban lakó fiú szemét, és a háborúba beavatkoztak a szülők meg a rendőrség is. Javítóba küldték a földszinti Adaśt, akit Adoleknek hívtunk, mert a papájának ugyanolyan bajusza volt, mint Hitlernek. Még folyt a háború, amikor németek jöttek hozzánk. Nálunk voltunk Leszekkel, bent a szobában, mert a szülei még nem értek haza, és Leszek nálunk ebédelt. Amikor csöngettek, azt hittük, hogy Leszek szülei jöttek meg, de anyu két elegáns, testes férfit meg egy nőt engedett be, és azt mondta, hogy ők olyan németek, akik a háború előtt a mi lakásunkban éltek. Aztán kiderült, hogy az egyik kövér férfi sziléziai lengyel, és csak azért kísérgeti a németeket Lengyelországban, mert a másik dagi meg a nő nem tud lengyelül. A dagik érdeklődve néztek körül a szobában, és mondtak valamit egymásnak németül. Én meg elszégyelltem magam a falról meg a plafonról potyogó vakolat és az omladozó lépcső miatt, meg azért is, mert csak egy szoba a miénk a négyből, ami a németeké volt a háború előtt, a többit két másik család foglalja el. Valószínűleg anyu is elszégyellte magát, mert azt kezdte magyarázni, hogy a közeljövőben felrobbantják a házat, és nemsokára el kell költöznünk. Amikor Leszek meghallotta, hogy a németek Münchenből jöttek, vagyis nem jó németek, gyanakodva nézett rám, és kijelentette, hogy haza kell mennie. Ki kellett kísérnem az ajtóig, mert Leszek nem mert egyedül végigmenni a sötét előszobán azután, hogy megnéztük a félig ember, félig állatról szóló filmet. Én nem féltem a sötét előszobától, ez után a film után tulajdonképpen egyáltalán nem féltem, csak néha egy kicsit gyorsabban robogtam át a földszinti sötét folyosón, de csak úgy, a biztonság kedvéért. Amikor visszaértem, anyu éppen azt mesélte a németeknek, milyen volt, amikor a városba jött. Tizenhét évesen a romok közt járt munkába, ami nagyon veszélyes volt, mert sokan tartottak fegyvert, rengeteg volt a városban a bandita és a fel nem robbant bomba. Akkoriban nem volt ilyen szép a város, nem volt így kivilágítva, mint most. Elmesélte, hogyan élt a hideg szobában, mert nem volt szén, és venni sem lehetett sehol, és elmondta azt is, hogy patkányok futkostak a házunk sötét lépcsőin. A németek szétnéztek a lakásban, és láttam, ahogy visszateszik a bútoraikat, átfestik a falakat, a német nő a konyhában tesz-vesz, a Dagi átváltozik kis Pufivá, és az én asztalomnál rajzol valamit az én krétáimmal. Bekopog valaki az ajtón, de nem hallani a kopogást, elnyomja a lópatkók dobogása és több más zaj, ami az utcáról hallatszik a nyitott ablakon keresztül. Meleg ősz van, a Dagi almát eszik rajzolás közben, a konyhából beszökik az ételszag. Most kopogtat a postás. A német nő kimegy a konyhába, kibontja a borítékot és sírva fakad. A Dagi

1020

fekete keresztet viselő tankokat és repülőket rajzol, a rádióban hadi közleményt olvasnak fel arról, hogy most foglalták el Poznańt, és a legyőzhetetlen hadsereg tovább nyomul. A német nő a heverőt keresi a szemével, az arcképeket a falon, legalábbis a nyomaikat, vagy bármi mást, ami felidézne egy emléket abból a világból. Én pedig már tisztában voltam azzal, hogy mostantól fogva együtt fogunk lakni, végül idehozzák a bútoraikat, és elhelyezik őket minden szobában, így élünk majd, míg el nem költözünk, és iskolába menet mindig érzem majd magamon az alvó Dagi leheletét. Miután körülnéztek, arról kezdtek beszélni, hogyan menekültek el innen negyvenötben két bőrönddel, mert többet nem vihettek magukkal – sem a német nő, sem a tizenkét éves Pufi. Aztán erőddé változott a város, és hamar bevették az oroszok meg a lengyelek. A német fényképezőgépet vett elő, és megkérdezte, készíthet-e képeket. Amíg körbejárt a lakásban és el-elkattintotta a gépet, mi az asztalnál teáztunk. A német nő csokoládét vett elő a táskájából, és mosolyogva átnyújtotta. Nem akartam ezt a csokoládét – mérgezett is lehet –, de el kellett vennem, mert anyu mindig azt mondogatta, hogy az ajándékot akkor is el kell fogadni, ha nincs hozzá kedvünk. A német az ablakból fényképezett. Amikor befejezte a kattintgatást, azt mondta az iskolánkról, hogy az az ő iskolája, és megkérdezte, nem mennék-e el vele az iskolai sportpályára. Velünk jött a sziléziai is. Amikor elmentünk a kereszteződés mellett az Otwarta utcánál, a német azokról a háborúkról kezdett beszélni, amelyeket a mi utcánk folytatott a másikkal, és mesélt a parkban vívott ütközetekről, pedig már nem is volt park – rendelőintézetet építettek a helyére, a szökőkút helyén pedig tűzvédelmi víztároló állt, amit télen jégpályának használtunk, ott hokiztunk. Nem kérdeztem meg, tudtak-e hokizni ők is, hiszen a szökőkútban még egy normális csúszkapályát sem lehet csinálni, a hokiról nem is beszélve. Egyébként a németek nem is jók hokiban, mert az oroszok meg a csehek a legjobbak. Semmit sem tudtam megkérdezni tőle, mert sietett a pálya mellett álló fák felé. Lassan járkált közöttük, simogatta a törzsüket. Aztán felnézett a felhasadó, tüskés terméshéjakra, amelyekből potyogtak a gesztenyék. Kavicsokat rugdosva járkált a fák között. Odament a falhoz, amely mögött gépkocsitároló volt, és azt is megsimogatta. Akkor pattant oda a lábához a labda, amit Leszek rúgott meg nagy erővel. Fölemelte a földről, úgy simította végig, mintha drága dolog lenne, nem pedig egyszerű fűzős foci, ami sosem úgy pattant, ahogy kellett volna, amikor a fűzésnél érte a földet. Nem olyan tévés, fekete-fehér kockás volt, amilyennel az igazi meccseket játsszák. Biztos sokáig mászkált volna még, de a srácok már elkezdték a meccset. Szerencsére kilépett a kapun anyu a német nővel, aki a Dagit hívta. Amikor meghallotta a nevét, nekilódult, mintha futni akarna, de rögtön magához tért, és lassan odacammogott az autóhoz. Én meg odaszaladtam a srácokhoz, még be tudtam állni a csapatba. 1985 MIHÁLYI ZSUZSA fordítása

1021

JACEK LUKASIEWICZ

Gyász, kavics A gyász egy kavics a gyász mint egy kavics gyász – kavics Csak egy gyermeknek csak benned a kavics gyásza

A törmelék száműzése Egy élet törmeléke s tán többé? Egy teljesé? Egy félbeszakadté. Vagy törmelék egy romba döntött élet helyén vörösre őrölt törmelék e városban annyi esztendeje. Az erőlködés törmeléke a szerelem törmeléke törekvéseink törmeléke pereg alá a magasból a felszólításokra egy könyvtárban. Kiűzetve egyetlen intésre. Új ösvényeket nyitva új átkelőhelyeket.

1022

URSZULA KOZIOL

A galamb legendája Az pedig csupán legenda volt, hogy a galambdúc az ő honjában van, Pablo galambját a kormányos tőrbe csalta, s a kék Dunába ölte. Igazat a véres föld hirdet. A kormányosra szörnyű folt hullt, a vergődő galambnak árnya, mielőtt a kék Dunába fúlt. Kit hirdet ma a csend és az ég, mikor az örömszó bennreked? Pablo, nincs már itt a galambod. Csak a Duna-tépte kormányos. 1956 ősze

Széljegyzet egy kirándulásról E labirintusban hol minden fordulónál más nő más férfi magasztalja a gombolyagot minduntalan más színnel csábítva beszereztem próbaképpen egy tűt gyűszűvel és gurigával letekerem vajon elég alkalmasint összevarrni a hasadást a hérosz sarkán alkalmasint az ujjam köré csavarni alkalmasint –

1023

nem volt elég és íme önmagamra találtam közöttetek e labirintusban hol minden fonál túl rövid kívül az Alfa cég fonalán kívül a Béta cég fonalán kívül a fonalak fonala mely egyelőre elfogyott letekerem vajon elég egy öltéshez egy görbe jelhez hogy arra tereltek nem volt elég és íme önmagamra találtam mindeközben e labirintusban ahol már egy másik Ariadné más magasztalja a gombolyagot vagy a gombolyag pótlását vagy helyette bármit – hát hadd legyen ez helyette mindenkinek ugyanaz helyette nem volt elég és íme rátok találtam közöttetek e labirintusban de ama fal nem akármilyen fal az a falak fala de emez ösvény nem akármilyen ösvény ez az ösvények ösvénye de eme jel a falra kaparva sehová sem vezető jel ez maga a jel jele milyen orrfacsaró itt a várakozás gyöngyeitől az izzadás gyöngyeitől milyen lármás itt az ide-oda toporgó lábaktól most fogjuk meg egymás kezét kapaszkodjunk erősen

1024

most hajoljunk ki mindannyian azon – mindig azon a falon azon – még eggyel arrébb azon – mindig a LEGKÖZELEBBIN nincs mitől félni bármi történjék is e labirintusban nincs másik útvesztő nincs mitől félni bármi történjék is nem ebben van ama másik de emez van abban.

Riadó Bánat, ó bánat, örökös bánat. Engedjetek bánkódni. A többi asszony őrizze csak a tüzet, ragyogja be őket az otthon lángmelege, de nekem engedélyezzétek a könnyet. Őrizni fogom a sírást azokért, kiket senki nem sirat. Vonuljanak csak a szüzek virágcsokrokkal, bókolni a kedvező szélnek. Az idő nyoszolyólányai, vonuljanak csak seregestül a hegynek, s méltó tisztelgésül emeljék csak fejük fölé a termést, de én hadd búcsúzzam. Mert rengeteg hős elesett, gyermekek is, ám mindig a napra sóváran. Éppen tőlük futott el a fény, még napnyugta előtt. És Antigoné nem jött, hogy elhantolja temetetlen fivéreit. Őt, ki füstté változott, vagy talán árnyékká egy kövön, őt, ki halvány gesztus vagy készenlét, már hajnalban meglepte a füst, az árny. Hát bezáratlan maradt a kéz zárójele, és ott lebegett a bevégzetlen terv. Hiszen ő is az, és még oly sokan az ismeretlenek. Megmaradtak az érintetlen könnyek, hogy szétosszuk őket.

1025

Valakinek a sírás ereszévé kell változni a sosem gyászoltakért. Mert sohasem elég a gyászból, soha nincs túl sok emlék. Tudták ezt a hajdani asszonyok. Hajukat lábuknál vonszolva gyásszal vagy ujjuk ficamítva riadót kiáltottak, és a szúk percegve teljesítették kötelességük. Hiszen a halálban – mindmáig – nincsen semmi, a halálban máig nincs semmi, csak bánat. ZSILLE GÁBOR fordításai

Polgárház a Fő téren

OLGA TOKARCZUK

A begunok

Ráismer a helyre, közvetlenül az árvíz után járt itt utoljára, amikor már visszahúzódott a víz. A könyvtár, a tiszteletet parancsoló Ossolineum a folyó partján áll, a víz felé fordítja az arcát – ez hiba. A könyveket dombon kellene tartani. Felidézi, mit látott, amikor előbukkant a nap és leapadt a folyó. Az árvíz iszapot és sarat hordott ide, de néhány helyet már megtisztítottak, itt szárogatják a könyveket a könyvtár dolgozói. Kinyitva helyezik őket a padlóra százával, ezrével. Ebben a pozícióban, ebben a könyvek számára természetellenes pozícióban élőlényekre emlékeztetnek, madárral keresztezett virágállatokra. A vékony latexkesztyűbe bújtatott kezek türelmesen választják szét a nedves lapokat, hogy egyenként megszáradjanak a mondatok és a szavak. A lapok sajnos elhervadtak, megbarnultak az iszaptól és a víztől, hullámosak lettek. Szegény könyvek, ezek a rettentő katasztrófából megmenekült, de még mindig gyönge lények bármelyik pillanatban felfordulhatnak. Óvatosan járnak közöttük az emberek, a nők fehér köpenyben, mintha kórházban lennének, kitárják a köteteket a napfénynek, hadd olvasson a nap. De alapjában véve ijesztő a látvány, mintha két elem ütközne meg, mitikus küzdelem zajlana az égen, angyalseregekkel. Kunicki csak áll, és borzadva nézi ezt a látványt, aztán egy másik járókelő példáján felbátorodva ő is beáll segíteni. Most kényelmetlenül érzi magát a könyvtárban, ebben a város közepén álló, régi könyvtárban, amely a szűk belső udvart körülvevő, az árvíz után szépen felújított öreg épületekben bújt meg; a könyvtár létezése felforgatja Kunicki régen kialakított hierarchiáját: az itt felhalmozott könyvek mind öregek, régen jelentek meg. Itt nincsenek ÚJDONSÁGOK. Ha belép az ember a nagy, tágas olvasóterembe, egyforma sorokba rendezett, egymástól megfelelő, tapintatos távolságban álló asztalokat lát. Majdnem mindegyiknél ül egy-egy hát – előrehajolva, meggörnyedve. Sír fölé hajló fák. Temető. A polcokon álló könyvek csak a gerincüket mutatják az embereknek, olyan ez, gondolja Kunicki, mintha csak profilból láthatnánk az embereket. Nem vonják magukra a figyelmet, nem hoznak kísértésbe színes borítójukkal, nem dicsekednek ismertető szalagokkal, amelyeken minden szó „leg”-gel kezdődik; büntetésből, mint az újoncok, csak a rangjelzésüket mutatják: cím és szerző, semmi más. Szóróanyagok, plakátok és prospektusok helyett itt katalógusok vannak. Tiszteletet kelt a fiókban szorongó kicsiny kartonok egyenlősége. Csak néhány adat, számok, rövid leírás, semmi feltűnősködés. Kunicki sosem járt itt. Amíg egyetemista volt, csak a modern, zsúfolt és nyüzs-

1027

gő egyetemi könyvtárt használta. Egy cédulán megadta a címet és a szerző nevét, aztán negyedóra múlva megkapta a könyvet. De oda sem járt túl gyakran, őszintén szólva inkább csak kivételes esetekben, mert a szövegek nagy részét fénymásolja az ember. Ez az irodalom új nemzedéke – szöveg gerinc nélkül, kérészéletű fénymásolat, egyfajta papír zsebkendő, amely a textil zsebkendő trónfosztása után átvette a hatalmat. Szerény forradalmat hajtottak végre a papír zsebkendők, eltörölték az osztálykülönbségeket. Egyszeri használat után a szemétben kötnek ki. Kunicki három szótárt lát maga előtt. „Görög–lengyel szótár. Összeállította Zygmunt Węclewski, Lwów, 1929. Samuel Bodek könyvesboltja, Batory utca 20.” „Görög–lengyel kéziszótár. Teresa Kambureli, Thanasis Kamburelis, Egyetemes Tudomány Könyvkiadó, Varsó, 1999.” És a „Görög–lengyel szótár” négy kötete, szerkesztette Zofia Abramowiczówna, 1962. Állami Tudományos Könyvkiadó. Ebben nagy nehezen, az ábécétáblázat segítségével kibetűzi a szót: καιροζ. Csak azt olvassa, amit lengyelül írtak, rendes betűkkel: 1. mérték értelemben: a megfelelő mérték, alkalmasság, méret; különbség; jelentőség 2. hely értelemben: élő, érzékeny hely a testben, 3. idő értelemben: a megfelelő idő, alkalmas időpont, kedvező alkalom, alkalmas pillanat, a kedvező pillanat könnyen elillan; azok, akik váratlanul bukkantak fel; elszalasztani az alkalmat; amikor eljött a megfelelő pillanat, baj esetén segíteni, idejében, alkalomadtán, túl korán, kritikus időszakok, átmeneti állapotok, a tények időrendje, helyzet, állapot, elhelyezkedés, végveszély, előny, haszon, mi célból?, mire van szükséged?, hol lenne alkalmas? Ez az egyik szótár. A másik, a régebbi – Kunicki tekintete végigfut a rövid sorokon, átsiklik a görög szavakon, megbotlik a régi írásjeleken – helyes mérték, arány, megfelelő viszonyítás, elérni a célt, túlzott mértékben, kellő pillanat, megfelelő idő, alkalmas időpont, kedvező alkalom, de legalábbis, idő, óra, ill. tsz.: körülmények, viszonyok, idők, esetek, események, forradalmi fordulópontok, veszélyek, megfelelő az alkalom, alkalom adódik, eljött az idő, időszerű stb., arról is szó volt; a megfelelő időben történik valami. A legújabb szótárban végül megadják a kiejtést szögletes zárójelben – [kieros]. Azonkívül: időjárás, idő, időszak, milyen az időjárás?, most szőlőszezon van, vesztegeti az időt, időről időre, egy ízben, mennyi ideig?, már rég ideje volt. Kunicki kétségbeesve néz körül az olvasóteremben. A könyvek fölé hajló fejek búbját látja. Visszatér a szótárokhoz, az előző címszót olvassa, amely hasonlóan néz ki, tulajdonképpen csak egyetlen betűje különbözik: καιροζ. És még valami más itt: időre elkészült, tökéletes, eredményes, halálos, végzetes, döntő kérdés, illetve: veszélyeztetett hely a testen, ahol sebet lehet ejteni, ami mindig időszerű, aminek mindig meg kell történnie. Kimegy rágyújtani. Sokáig keresi, hol lehet dohányozni – a belső udvarra vezető lépcsőnél van egy kis zug, ott áll a csikkekkel teli hamutartó. Újra felrémlik előtte az árvíz képe. Kunicki felidézi, hogy látott egy elázott könyvekből összehordott kupacot az óvárosban, és látott a vizes halmokban kotorászó embereket, öreg nőket és fiatal fiúkat. A régi kiadású könyvek kemény borítója teljesen elázott, elmosódtak a feliratok, az újabbakat viszont

1028

megvédte a fólia, amely a címlapot borítja, de az is megdagadt, felhólyagosodott. Kunicki teljesen új, élénk és tarka sorozatokat lát, azokat, amelyek vonzzák a tekintetet a könyvesboltok kirakataiban, és amelyekért súlyos összegeket fizetnek a kiadók. Tétovázik, csatlakozzon-e a keresgélőkhöz, de nem megy tovább, az utca térdig vízben áll, járókelők mellett halad el, akik kenyeret, pillepalackos vizet cipelnek a szatyrukban. Egyikük kis sárga pontont húz maga után, megelőzi a markológép, amely embereket szállít a nagy kanalában, az egyik férfi pólóján sárga kagyló és SHELL felirat, ilyen pontosan emlékszik a képre Kunicki. És lát vízre nyíló, csodálkozó lépcsőházakat, ahová csak beúszni lehet, bemenni nem, és lát egy világoskék Nysát, amely az út közepére sodródott, tele vízzel, és lát fehér sportcipőket, amelyeket száradni tettek ki, egész számozás – a fűzők még a vízbe érnek, beleereszkednek, mint a gyökerek. Az Adidas cipők rövidesen virágba borulnak. A víz megváltoztatja a világ útvonalait, megszűnnek az útkereszteződések, értelmetlenné válnak az útjelző táblák, eltűnnek a hidak, értelmüket vesztik az üzletek cégtáblái, most mindegyiket idézőjelbe kell tenni, „Önkiszolgáló áruház”, „Élelmiszer”, „Festékvilág Wrocław Rt.”, „Mr. Beef”. MIHÁLYI ZSUZSA fordítása

Fő tér

MAREK KRAJEWSKI

Világvége Breslauban

Wrocław, december 2., péntek este nyolc óra Karl Urbanek már negyedik éve dolgozott ruhatárosként a Wappenhof varietében, s mindennap munkakezdéskor hálaimát mondott a príma állásért. Egy órája próbálta felküldeni a mennyekbe a napi adag könyörgést és lakonikus fohászt, de ma még nem sikerült teljesítenie a normát. Ezúttal Jäger, a pikolófiú zavarta meg. Az ötödik Miatyánknál a fiú berontott az előcsarnokba, és valamilyen tánclépésszerű mozdulattal elcsúszott a csiszolt márványpadlón. Urbanek ingerülten szakította félbe az imádkozást, és már nyitotta a száját, hogy ráförmedjen a pikolóra, aki – véleménye szerint – korcsolyapályát csinált a padlóból, ahelyett hogy méltósággal végezné szakmai kötelességét. De Urbanek, a felsült vezeklő nem hagyta, hogy elragadják az indulatok, minthogy pár másodperc gondolkodás után világossá vált számára, hogy Jäger korántsem szórakozásból csúszkál a padlón. A Wappenhof varieté emblémájával díszített egyenruha tépett gallérja és a hiányzó sapka egyértelműen jelezte, hogy Jäger meglehetős hirtelenséggel hagyta oda munkahelyét a műintézmény bejárata előtti járdaszakaszon. Mindez – Urbaneknek efelől szemernyi kétsége sem lehetett – annak a tagbaszakadt fickónak a műve volt, aki épp földöz vágta Jäger sapkáját, és előzékenyen átengedett a forgóajtóban egy köpcös, barna hajú urat, aki a havat ütögette a kalapjáról, meg egy vékony rókaképű, alacsony, apró embert. – Próbáltam megmagyarázni az uraknak, hogy már nincs szabad hely a mai előadásra… – cincogta a pikolófiú, és felemelte a földről a sapkáját. – Nincs hely? – kérdezte a barna hajú, és figyelmesen nézett a ruhatárosra. – Mondd csak, Urbanek, tényleg nincs hely ebben a tinglitangliban nekem és a barátaimnak? A portás kis ideig fürkészte az új vendégeket, majd pár másodperc múlva kigyulladt szemében az emlékezés szikrája. – Hogyne volna! – rikkantotta a ruhatáros, és szigorúan nézett Jägerre. – Mock tanácsos úr és barátai mindig szívesen látott vendégek nálunk. Bocsássanak meg, kérem, ennek a mamlasznak… Csak nemrég állt munkába, egyáltalán nem becsüli meg az állását… Azonnal a tanácsos úr részére a szolgálati páholyomat… Jaj, de rég járt nálunk, tanácsos úr, van annak már két esztendeje is… Urbanek ugrálni kezdett Mock és barátai körül, próbálta elvenni a három férfi kabátját, de láthatóan egyikük sem készült vetkőzni.

1030

– Igazad van, Urbanek – támaszkodott barátilag a ruhatáros vállára Mock, és erős alkoholszaggal terítette be. – Három éve nem jártam itt… De nem kérjük a páholyt. Csak kérdezni akartam valamit… – Hallgatom a tanácsos urat. – Urbanek visszament a portásfülke pultja mögé, és intett Jägernek, hogy foglalja el posztját a járdán. – Nem láttad itt ma Kurt Smolorz rendőr őrmestert? – kérdezte Mock. – Nem tudom, kiről van szó. – Érdekes, hogy nem tudod – fürkészte kíváncsian Mock az előteret a nézőtér bejáratától elválasztó, nehéz függönyt. – Megértem, hogy a főnököd nem engedi, hogy informálj a vendégekről, de ismerem a főnököd, és meggyőződésem, hálás lesz, ha segítesz nekem. A függöny meg-meglebbent. Pattogó hangok szűrődtek ki mögüle. Mock odalépett, s erőteljes mozdulattal elhúzta. A dal szövege, amelyet elnyomott a vastag posztó, egyszeriben világosan érthetővé vált: mindnyájan felismerték a híres slágert a két elválaszthatatlan barátnőről, amelyet Marlene Dietrich és Claire Waldoff énekelt a berlini pódiumszínpadokon. A függöny mögött egy cigarettaárus lány állt. Amikor meglátta Mockot, gyorsan a fehér kötényébe dugott valamit, és zavartan odalépett a ruhatáros pultjához. Olyan volt a ruhája, mint egy szobalányé egy olyan szállodában, amelynek tulajdonosa a női személyzet ruházatán spórol. Míg Mock, bénultan bámulva a provokatívan kurta szoknyát, azon mélázott, vajon mi lenne, ha a lánynak hirtelen anélkül kellene meghajolnia, hogy térdben behajlítaná a lábát, Urbanek kiadta a lánynak az újabb adag cigarettát. A forgóajtó felől áramló hűvös fuvallat láthatóan rosszat tett neki: percenként szívogatta a vörös orrát. – Hogyan osztoztok? – kérdezte Mock a portástól, amikor a lány már visszament a nézőtérre, ahol vágni lehetett a füstöt. – Fele-fele alapon? – Nem értem, miről tetszik beszélni a tanácsos úrnak – vágott ártatlan képet a portás. – Azt hiszed, nem jöttem rá, mit dugott a kötényébe? – mosolyodott el kelletlenül Mock. – Azt képzeled, nem tudom, hogy a saját pipáidat árulod fű alatt, aztán meg odaadod a lánynak a részét? Mennyit is? Elég neki kakaóra? Csend támadt. „Úgy látszik, ma elpártolt mellőlem a Jóisten – gondolta Urbanek. – Meg van sértődve rám. Azért van ez, mert ma nem tudtam hálát adni neki az állásomért.” Eszébe jutott az előző munkahelye – a lomokkal telezsúfolt iroda a Böhm & Taussig nyomdában, a könyvelő kollégák a molyrágta kötényükben, amint Marx Tőkéjét olvassák, anélkül hogy bármit is értenének belőle. A dühös jelszavakat aztán füstös kis termekben ismételgették felbőszült munkanélküliek előtt, akik tüdőbeteg gyerekeinek az udvari poroló minden szórakozásuk – gyógyíthatatlan szifiliszes alkoholisták és zsebtolvajok előtt, akik a lopott fillérekért egy kis jóindulatot vásárolnak maguknak az éjszaka tuberkulózisos hercegnőitől, akiknek higiéniája a rézlavórra és a horpadt éjjeliedényre korlátozódik. Ebben az egész tömegben, amely szivacsként itta a demagógok sötét tautológiáit, csak úgy hemzsegtek a rendőr ügynökök, akik éberen kémlelték potenciális munkatársaik gyengeségét. Egy ilyen gyű-

1031

lésen figyelt fel egyikük Karl Urbanekre. Urbanek – akit részint pénzzel, részint ígéretekkel, részint pedig vallási érvekkel győztek meg – hamar tágítani kezdte egzakt könyvelői elméjét olyasféle problémákkal, mint alap, felépítmény, a termelőeszközök és a munka szerepe a majom emberré válásában. Karl pár hónap intenzív tanulás után felállt egy sörösládára az An der Viehweidén lévő folyami hajógyár elhagyott raktárában, és erős hangján olyan éktelen gyűlölettel mennydörgött a kapitalisták és burzsujok ellen, hogy az elvtársak eksztázisban hallgatták, a rendőr ügynökök pedig elgondolkodtak, nem fog-e a szándékukkal ellentétes következménnyel járni a működése. Pár hét múlva az ügynök, aki beszervezte Urbaneket, gratulált magának a jó döntésért. A kommunista égbolt új csillaga olyannyira elnyerte az elvtársak rokonszenvét, hogy a pártgyűlések után felfedték előtte titkos terveiket a lebujok hátsó traktusában. 1925-ben Urbanek, a résztvevőket lebuktatva, merényletet hiúsított meg a városi Stahlheim-parancsnokság vezetője, Buth kapitány ellen, és egész letartóztatási hullámot indított el az NKP breslaui csoportjában: mindenkire sikerült rábizonyítani, hogy terrorszervezet tagja. Ezenkívül a rendőrség birtokába jutottak gyutacsok, kanócok, kézigránátok és titokzatos Ammonit 5, Romperit C és Chloratit 3 nevet viselő robbanóanyagok. Karl hálából rendőrségi protekcióval portásállást kapott a Wappenhof varietében, és szélsebesen elfelejtette a patkányirtószagú irodát. Mock szavainak hatására most megint megcsapta a bűz. Egy pillanatra eltűnődött, elmenne-e a bűnügyi tanácsos munkatársának, ha az nem fedezte volna fel a kis titkot, ami a cigarettaárus lányhoz fűzte. Mock makacs és kicsit vidám arcára pillantott, s gondolatban igennel válaszolt magának. – Hogy néz ki az illető úr? – kérdezte. – Középmagas, vörösesszőke, zömök férfi. – Mock koncentrált, Smolorz valamilyen ismertetőjele után kutatva emlékezetében. – Régi, gyűrött kalapot hord. Részeg volt, vagy legalábbis spicces. – Igen, ma hat körül láttam egy ilyen urat – ment keresztül aznap másodszor platóni anamnézisen Urbanek. – Mitzinél volt. – Melyik szobában fogad az a Mitzi? – húzott elő Mock a zsebéből egy megnyomorgatott cigarettát, és megpróbálta helyrepofozni. – Most vendége van – tétovázott a portás, majd rezzenéstelen nyugalommal hozzátette, nagy, egyenetlen fogai ijesztő mosolyával ékesítve nyájas szavait: – Drága uraim, tekintsék meg szenzációs műsorunkat. Mindjárt fellép a breslaui Josephine Baker. Fedetlen keblekkel. Lesz mit nézni. Ha Mitzi szabadul, odaküldöm önökhöz a pikolót. Foglaljanak helyet, kérem, a szolgálati páholyomban. A pincér odavezeti önöket… Legyenek a vendégeim egy snapszra! És nagyon kérem, tanácsos úr – ne említse senkinek a cigarettát. Csak egy kis mellékes… A kislány szebb jövőre gyűjt… Kijárna neki a szebb jövő… Tényleg… – Jó lesz, ha venerológusra tesz félre a lány – morgott Mock, és elhúzta a függönyt. Urbanek kifejezéstelen arccal nézett rá, és visszatért imádságaihoz. A szolgálatkész főúr, aki alighanem egész fizetését bajuszkenőcsre költötte, a szolgálati páholyba vezette Mockot és két társát. A férfiak, kalapjukat és kabát-

1032

jukat le sem vetve, nekiláttak szemrevételezni a varieté közönségét. A színpadon két színésznőcske táncolt erősen felsliccelt ruhában; egymáshoz simultak, majd elugráltak egymástól. A vendégek egyike-másika emelkedett állapotban lelkesen kísérte őket. Egy kövér uraság jobbra-balra dülöngélt, és egy hatalmas szivarral vezényelve olyan buzgón énekelt, hogy majdnem elpattant dagadt hasán az arany óralánc. De csak a dal elejére emlékezett: „Wenn die beste Freundin mit ’ner besten Freundin…”* Sürögtek-forogtak a pincérek, többkarikányi weisswurstot és szakajtónyi palackot hordozva körbe. A pomádés főúr megrezegtette a keményítőtől merev asztalkendőt, és lerakott Mock elé egy üveg sziléziai vodkát, egy tányér gőzölgő krumplit meg egy tálcát, amelyen kacsamellszeletek úsztak áfonyaszószban. Gyakorlott mozdulattal a férfiak elé tálalt néhány darabot, s táncoló léptekkel távozott. A színésznőcskék begyűjtötték a tapsot, majd a nézők cigarettafüstbe burkolóztak, Mock pedig nekilátott a kacsának, időnként egy kis jéghideg vodkával öblítve le. Zupitza, a tanácsos erőteljes testfelépítésű társa derekasan igyekezett lépést tartani vele, Wirth, az alacsony, rókaképű férfi viszont egy csepp vodkát sem ivott. Gazdag képzelőerővel volt megáldva. Valahányszor alkoholszagot érzett, megjelent szeme előtt a koppenhágai kocsma, ahol túl sokat ivott, és – ahelyett, hogy elszaladt volna – hagyta magát feleslegesen provokálni az olasz matrózoktól, s csak barátjának, a néma Zupitzának köszönhette, hogy életben maradt. A vodkaszagról mindig eszébe jutottak a kikötői lebujok, ahol Zupitzával a csempészeket sarcolták, meg a bordélyok, ahol bőkezűségük folytán tárt karokkal várták őket. Manapság az oderai folyami kikötőben működő cégénél, amely csak a piszkos ügyletek álcázásául szolgált, egyetlen beosztottjának sem engedte, hogy igyon. Zupitza tehát fürgén élt az alkalommal, és sorra hajtotta fel a stampedliket. Hirtelen kialudt a fény, tamtamdobok hangja hallatszott. Egyre hangosabban szóltak, miközben egymás után gyulladtak ki a reflektorok; fényük a mennyezeten táncolt, amely – akárcsak a berlini Wintergartené – éjszakai égbolt volt, ezüstre festett csillagokkal. A reflektorok egyszer csak mintegy parancsszóra végigsöpörtek a színpadon. A fénypászmákban pálmafák álltak, s az egy szál levélszoknyába öltözött táncosnő eszeveszett tempóban ugrált. Feketére festett bőrét hamar ellepték az izzadságcseppek. A formás keblek heves mozgása pompásan illeszkedett a táncos testének ritmusába, és mélyen a breslaui filiszterek emlékezetébe vésődött. Ügyet se vetett senki az ócska álegzotikus körítésre. Gondolatban mindenki a pálmafához nyomta a táncosnőt, csípőmozgásba kezdett, és megerőszakolta a lányt. Az egészhez a színpad előterében álló gramofonokból harsogó majomvisongás szolgált aláfestésül. A pikolófiú suttogása visszazökkentette Mockot a valóságba. Ujjával intett, és újra hegyezte a fülét. „12-es szoba” – hallotta. Megjegyezte, és szólt Wirthnek és Zupitzának. Kiléptek a páholyból, otthagyva a hűlő kacsát, a melegedő vodkát * Amikor a legjobb barátnő a legjobb barátnőjével… (német)

1033

és a tűzbe jött higgadt családapákat. A portásfülke előtt haladtak el, amikor Urbanek ugrott elő rémülten, és bocsánatkérően tárta szét a karját. – Ezer bocsánat! – sírta. – Jäger, a pikoló szólt önöknek, hogy Mitzi szabad, de a vendég közben kijött, és fizetett még egy félórát. Nem utasíthattam vissza, nagyon jó ügyfél… Részeg, és biztos nem bírt a tüzes Mitzivel… Mulassanak még egy kicsit, uraim, iszogassanak… Mock félretolta Urbaneket, és megindult a szobákhoz vezető lépcsőn. A ruhatáros Wirthre és Zupitzára pillantott, és elment a kedve az ellenkezéstől. A vörös futószőnyeggel leterített folyosón csend volt. Mock energikusan bekopogott a 12-es szobába. – Foglalt! – hallott egy női hangot. Ismét kopogtatott. – Hagyjon békén, kérem! Ki van fizetve! – Az ügyfél nyilván rendkívül udvarias ember volt, aki többet ivott a kelleténél, erről tanúskodott alig forgó nyelve. Zupitza Mock jelére a falig hátrált, nekilendült, és az ajtónak csapta a vállát. Reccsenés hallatszott és peregni kezdett a vakolat, de az ajtó nem engedett. Zupitzának többször nem kellett rohamoznia, mert odaszaladt hozzájuk Urbanek, és a tartalék kulccsal kinyitotta az ajtót. Gyászos látvány tárult eléjük. Egy erősen részeg tizenéves fiú az alsógatyáját próbálta felhúzni, miközben Mitzi feltűrt alsószoknyában ült a vaságy szélén, és közönyösen gyújtott rá egy hosszú szipkába dugott cigarettára. A tanácsost megpillantva kerek csípője köré csavarta a takarót. Mock belépett a szobába; beszívta a por- és izzadságszagot. Becsukta az ajtót. Wirth és Zupitza kinn maradt a folyosón. – Bűnügyi rendőrség – mondta elég halkan, látva, hogy senkit sem kell a hatalmával ijesztgetni. A fiú belegabalyodott a nadrágja szárába, és tanácstalanul nézett körül. A tanácsos sokszor megfordult már bordélyszobákon, jól ismerte azoknak az ügyfeleknek a riadt tekintetét, akiket megcsalt a férfiasságuk. – Mi az, Willy? – hallatszott a kiáltozás az ablakban. – Akkorát keféltek, hogy reped a fal? A szavakat követően felcsattant a nevetés, melyet csuklás és nyerítés szakított félbe. – A haverok – mondta túl kicsi cipőjét húzva a fiú; kezdett kijózanodni. – Ajándékba kaptam tőlük. Kifizették a lányt, nekem meg nem megy. Túl sokat ittam. – Hány éves vagy? – kérdezte tőle Mock, és leült Mitzi mellé az ágyra. – Tizenhét. – Gimnáziumba jársz? – Nem – felelte a fiú, és felvette a zakóját. Még imbolygott egy kicsit. – Egy szabónál inasoskodom. Ma tettem le a vizsgát. Nincs több dohányom. – És ez lett volna az ajándék, amiért letetted a vizsgát? – Mock a padlóra köpte a csikket, és a fiúra nézett. Az bólintott. – Ma váltál volna igazi férfivá? Ha nem teszed meg, kinevetnek a haverok? A kérdezett megmerevedett, a kezébe temette az arcát. Mitzi hangosan felnevetett, és kihívóan nézett Mockra, ugyanazt várva tőle. – Kiabálj – mondta halkan Mock.

1034

– Micsoda?! – Mitzi feketére festett szemöldöke a haja tövéig ugrott a csodálkozástól. – Mi a szart akarsz? – Te vagy a szar – suttogta Mock, és figyelmesen megszemlélte a lány kivörösödött orrát. – Én viszont rendőr vagyok. Kiabálj, mintha jól kielégítene a kissrác. Mitzi ezúttal a meglepődés legkisebb jelét sem mutatta. Kipiszkálta a cigarettát a szipkából, és belekezdett a hangos koncertbe. Nyögések és hörgések szaggatták a torkát. Feltérdelt az ágyra, és ugrálni kezdett rajta, miközben mindvégig szenvedélyes nyögéseket hallatott. A takaró lehullott puha csípőjéről. Az udvaron elismerő kiáltások hallatszottak. Mock behunyta a szemét, és hanyatt feküdt az összetúrt ágyneműn. Mitzi mellette ugrált. Az ágy összevissza dülöngélt, mint a fiáker, amelyen Sophie-val száguldott éjszaka a Scheitniger Parkban. Késő nyár volt, Sophie világoszöld ruhát viselt, ő meg fehér teniszmezt. Hajtotta a fiákerest, percenként egy marék bankjegyet tömött a zsebébe. Erős, meleg szél fújt. Sophie, félig fekve a fiáker karfáján, bal kezében egy üveg pezsgőt szorongatott, haja súlyos kötegekben csapdosta részeg szemét. Először a Japánkertnél sóhajtott fel Sophie. A kocsis nyugtalankodni kezdett, de nem fordult hátra. Sophie nem tudott és nem is akart uralkodni magán. A kocsis a szájába harapott, és dühösen vágott a lóra. Az üres szőlőlugasban női torokhangok hallatszottak, és – a kőívekről visszaverődve – megriasztották kissé az állatot, amelynek a hátát először érte ennyi ostorütés. Sophie szájával érintette az üveg száját, a ló kicsit félreugrott, és a maradék pezsgő a lány gégéjében bugyogott fel. A nemes ital cseppjei a légcsövébe és hörgőibe jutottak. Megmerevedett, köhögni kezdett. A rémült Mock begombolta a nadrágját, és nekiállt levegőt fújni a lány szájába. Az utolsó, amire emlékezett: a Jahrhunderthalle és a megmerevedett Sophie. Nem emlékezett a kórházba vezető útra, nem emlékezett a gyors újjáélesztésre, amit a feleségén elvégeztek, elfelejtette, hogyan nézett ki a fiáker és a meggyötört ló. Csak a fiákerest tudta felidézni – az öreg zsidót, aki a jókora summa miatt hálásan és Sophie orgiasztikus kiáltásaitól megalázva törölgette a habot a lováról. Mock kinyitotta a szemét, és intett Mitzinek, hogy hagyja abba. Az hangosan hörgött, és elhallgatott. Az udvarról elismerő hangok hallatszottak. – Tűnj el – mondta a szabóinasnak. – Ne meresztgesd nekem a szemed, és ne hálálkodj. Tűnj el, és kész… Ne csukd be az ajtót, és szólj az embereimnek, hogy jöjjenek be. Wirth és Zupitza megjelent a szobában. Mitzi a férfiak láttán elszégyellte magát, és megint befedte a takaróval a pudendáját. Azok ketten az ajtóban álltak, és meghökkenve nézték a tanácsost, aki még mindig a prostituált mellett feküdt a csikkekkel átégetett ágyneműn. Mock anélkül, hogy felkelt volna, Mitzi felé fordította a fejét, és megkérdezte: – Járt ma nálad egy vörösesszőke, részeg fickó? Mit mondott, és hova ment? – Öt vendégem volt, egyik sem vörösesszőke – felelte lassan Mitzi. Mockot elfogta az unalom. Úgy érezte magát, mint a munkás, aki ezredszerre áll ugyanamellett a gép mellett, ezredszerre helyezi a satuba ugyanazokat a munkadarabokat, rögzíti és odafogja őket. Hányszor látta a selyemfiúk pimasz

1035

és a banditák rezzenéstelen pillantását, a gyilkosok súlyos szemhéját, a tolvajok ide-oda járó tekintetét – mind azt mondta: „Akadj le rólam, zsarukám, úgyse mondok semmit!” Mock ilyenkor vasrúddal, bottal vagy bokszerrel szerelkezett fel, levette a zakóját, feltűrte az ingujját, kézelőt és gumiköpenyt vett, hogy össze ne vérezze magát. Általában nem volt elég az előkészület. Akkor nekiállt szentimentális érvekkel meggyőzni a kihallgatott személyt. Ült mellette, s míg a bottal vagy a bokszerrel játszadozott, beteg gyerekeiről, feleségéről, menyasszonyáról, meggyötört szüleiről és börtönbe zárt bátyjáról beszélt neki. A rendőrség segítségét ígérte, valamint azt, hogy megszabadulhat legégetőbb anyagi gondjaitól. Voltak, akik meggyőzhetőnek bizonyultak, és – komoran bámulva az öntöttvas lefolyót, az egyetlen tárgyat a kihallgatószobában, amelyen megtelepedhetett a tekintet – elsuttogták a titkokat, Mock pedig, mint egy érzékeny gyóntatópap, utána sokáig beszélgetett velük, és feloldozást adott nekik. Sok bűnözőt azonban nem lehetett szentimentális érvekkel lépre csalni. A rezignált bűnügyi tanácsos ilyenkor levette a hóhérruhát, és a selyemfiúk szemében, a banditák rezzenéstelen tekintetében, a gyilkosok súlyos szemhéja alatt észrevette a győzelem szikráját. De hamar kihunyt, amikor Mock ellépett a kihallgatottaktól, és alig hallható suttogással előadta legnyomósabb érveit. Színesen ecsetelt történetek voltak további életükről, igazi testvérgyilkos mítoszok, banditaháborúk, megaláztatások és erőszakok ijesztő jóslatai, amelyek plasztikusan ábrázolt halállal végződtek a szemétdombon vagy az Odera sötét árjában, ahol halak vájták ki az áldozat szemét. Ha ez nem járt eredménnyel, Mock kiment a szobából, és a kínzóeszközöket átadta néhány markos alkalmazottnak, akik szinte soha nem vették le a gumikötényt. Pár óra múlva visszament, és újrakezdte a hol szelíd, hol fenyegetőző győzködést. Kétségbeesetten szemlélte a duzzadt daganatok közt elvesző szemeket, és várta, hogy a kihallgatottak torka – ahogy Poe mondja – „megteljék a ragacsos egyezséggel”. Most unatkozott, mert Mitzit nem lehetett megtéveszteni a szokásos kijelentéssel: „Te kurva vagy, én meg rendőr”, az egyszerű ténymegállapítással, amely a prostituáltak többsége esetében azonnali hatást váltott ki. Mock kénytelen volt áttérni a meggyőzés bonyolultabb, komorabb formáira, és ezredszerre is az elfojtott józan észre apellálni. Még egyszer Mitzi szemébe nézett, makacs ellenállást és derűt látott benne. Sophie nézett rá így, amikor pár szerelmes percért könyörgött neki. Hasonlóan zárta össze az ajkát a felesége, míg kifújta a cigarettafüstöt; alighanem most is így tesz egy ócska berlini garniszállóban, karcsú csípőjét a csikkekkel átégetett ágyneműbe csavarva. Mock hirtelen felállt, erősen megragadta Mitzi karját, és kivezette a folyosóra, ahol Zupitza felügyeletére bízta. Maga visszament a szobába, és szólt Wirthnek: – Kutasd át alaposan a szobát. A tüzes Mitzi biztos hóval oltja a lángját. Kis időbe telt, amíg Wirth megértette, mit akar tőle rendőri patrónusa és pártfogója – nekilátott a tüzetes kutatásnak. Mock megállt az ablaknál, és nézte a részeg fiatalembereket, akik kiáltozva veregették a szabóinas hátát. Egymást átölelve és a sűrű hóbuckák közt csúszkálva, elindultak az udvaron át az Odera

1036

töltése felé. A szobában is abbamaradt a zaj. Mock hátrafordult, és egy tyúkszemkenőcsös bádogdobozt látott az orra előtt Wirth begörbített ujjai közt. Fehér por volt benne. – Itt a kakaó – gügyögte Wirth. – Hozd ide a lányt – vetette oda Mock. Mitzi tekintete most tele volt lemondással. Leült az ágyra, és korántsem orgiasztikusan felsóhajtott. Remegett félelmében. – Tudod, mit csinálok most veled? Kiszórom a havat az ablakon, és jó időre lesittellek. Ez lesz az én jó cselekedetem, kigyógyítalak a kokainozásból. – Mock érezte a gyomrában a nehéz kacsasültet. – Vagy nem akarod, hogy kigyógyítsalak, és kell az áru? Esetleg mesélsz valamit arról a vörösesszőke, részeg fickóról, aki ma itt járt nálad? Mit mondott és hova ment, drágaságom? – Hat óra körül járt itt. Együtt voltunk, aztán kifaggatott, hogy hol fogad most Aranyhalacska Anna. – Mitzi összeszedte magát, és tárgyszerű lett. – Mondtam neki, hogy mostanában a Gabi Zelt-féle lebujban van. Azt hiszem, oda ment. – Elmondta, miért keresi Aranyhalacska Annát? – Az olyan fickók, mint ő, nem szoktak magyarázkodni. Mock intett Wirthnek és Zupitzának, és magára hagyta Mitzit a lelkifurdalásával. Az unalom érzése elszállt. Szétvetette a büszkeség, hogy egy ilyen ügyes kis satuja van, amelynek nem tudott ellenállni senki: sem Urbanek, sem Mitzi, sem évekkel ezelőtt Wirth és Zupitza, akik most szó nélkül kísérték a kocsmai odisszea közben. Míg lefutott a lépcsőn, látta Urbanek ijedt képét. Lassított. Minden erőteljesebb mozdulat eszébe juttatta a vodkával leöblített kacsát. Ráeszmélt, hogy csak egyvalaki állt ellen a satunak, csak egyvalaki nem talált helyet magának az ő pedánsan elrendezett világában. – Nálad van a kakaó? – kérdezte Wirthet. – Igen – hallotta a választ. – Add vissza neki – mondta lassan Mock. – Ne akard megjavítani a világot. Ebben nem vagy valami jó. A három férfi a következő percben már az autóban ült. Zupitza jelbeszéddel kérdezett valamit Wirthtől. Az legyintett, és beindította a motort. – Mit akar? – intett Mock a szemével Zupitza felé. Wirth egy pillanatra elgondolkodott, nem sérti-e a tanácsos tekintélyét, amit mondani fog, s lefordította Zupitza kérdését, igyekezve tompítani az élét: – Azt kérdi, miért hordta úgy fenn az orrát a portás meg a ribanc, miért nem féltek magától. – Mondd meg neki, hogy nem ismertek, és a főnökük mögé akartak bújni, akinek jó kapcsolata van a rendőrséggel, mert azt hitték, nem ér el hozzá a kezem. Wirth lefordította; Mock gúnyos vigyort látott az autót vezető bandita arcán. – Most pontosan fordíts le minden szót – hunyta be a szemét Mock. – Jól ismerem ennek a bordélynak a főnökét. Szombaton és kedden bridzseztem

1037

vele. A ribanc és a portás már ismernek. Szeretne a te Zupitzád is megismerni? Ha nem, akkor hagyja abba a vigyorgást. Wirth lefordította; Zupitza arca megváltozott, meredten bámulta a bal felől tovaszáguldó üres, téli Ohle-partot. – De a lányai első osztályúak – próbálta oldani a hangulatot Wirth. – Ez a Mitzi tisztára… – Ért a ribancokhoz. Nap mint nap dolga van velük – mondta Mock, és megpróbálta felidézni magában, hogyan nézett ki Mitzi. KÖRNER GÁBOR fordítása

Aleksander Fredro szobra

.

TADEUSZ RÓZEWICZ

Az örök visszatérés… újra divatba jön Nietzsche kerülő úton tér vissza a németekhez (meg hozzánk) Párizson keresztül a román származású francia filozófus képében a Naumburg környéki Zarathustra kicsit lengyel nemes kicsit Übermensch azt kérdi magától anyjától húgától miért is vagyok oly bölcs merész páratlan keresztrefeszített jobb ha nem gondolsz rá tanácsolja anyja foglalkozz a görögjeiddel vagy komponálj valamit húga „liebes Lama” most jött haza Dél-Amerikából kicsit aggódik de büszke hogy bátyja egyenesen tartja magát kiköpött katonatiszt (fast) „auch Magen und Unterleib in Ordnung” Fritz kiment a pályaudvarra virággal de a hatalmas kard nélkül amit magával vitt a fényképészhez meg a háborúba („szanitéc” minőségében) azután ahogy egy sashoz illik fészket keresett a csúcsokon Genovában és környékén „sono contento” írta haza

Genova tisztes lakosai úgy nevezik „il piccolo santo” „il santo” szomorúan vett búcsút az örök visszatérés eszméjétől risottót maccaronit főz magának (vöröshagyma és fokhagyma nélkül) articsókát tojással és paradicsommal a diéta a filozófia lényege amit megeszik az ember azt gondolat formájában adja ki magából „die ewige Wiederkunft” kérdezte anyját mit esznek a „közönséges”, „egyszerű” emberek mit eszik a pórnép a „magányos Nietzsche” nem ismerte az „egyszerű” embereket nem érintkezett a pórnéppel a mi embereink Fritzem reggeltől estig krumplit esznek zsíros húst disznót snapsszal öntözik meg kávénak nevezett kotyvalékot isznak ó anyám és így körbe-körbe disznóhúst krumplit kotyvalékot savanyúkáposztát? annyira kevéssé ismerem népünket mindig magamban ettem

1040

ámde mindenről a Szociáldemokrácia vezetői tehetnek Mama… a férfit katonának kell nevelni a nőt katonafeleségnek könnyes szemmel szakított az örök visszatérés eszméjével rájött semmi érdekes nincs abban ha örökké visszatér Naumburgba sem a klíma „nem olyan” sem a konyha sem a szomszédok sem Lama húga sem anyja ha szereti is… na és a tantik! lehetnek-e tantijai a sasnak? ha jóságosak és gyengédek is „das Meer liegt bleich und glänzend da es kann nicht reden” (2005) KÖRNER GÁBOR fordítása

Az Odera partján

JERZY LUKOSZ

Cipők

Van egy erdő Michałowice és Szklarska Poręba között. Néha én is ott vagyok ebben az erdőben. Tulajdonképpen elég gyakran vagyok ott. Hív, mint a farkast. Lehet, hogy van is bennem valami állati. Bár nem tudom, van-e ennek bármi köze a farkas természetéhez. Gyerekkoromban azt hallottam, hogy elefánt vagyok. Kamaszkoromban pedig azt, hogy sas. Erre az erdőre nem jellemző sem az elefánt, sem a sas. Farkas még csak akad. Lehet, hogy vénségemre szőrbe burkolózom, agyaraim és karmaim nőnek? Fel tudom ismerni az állatok nyomait. Klekipetra tanított meg rá. Bár nem mindig tudom, mi járt arra: ló, kutya, gyerek? Amikor hazafelé tartok ugyanazon az úton, felismerem a saját lábnyomaimat. Mindig meglepődöm, hogy ekkora a talpam. És most szembejönnek a nyomok. Láttam ma egy embert az erdőben. Nem a turistaútvonalon ment, hanem a hóban gázolt, a bozótosban. Óvatosan, nyomokat követve; éreztem, nem a sajátjait. (Hiszen nem követi senki saját magát.) Megállt, a lábára, a cipőjére vagy a földre nézett, ami úgy lekötötte a figyelmét; néhány lépés után mindig megtorpant. Meglátott, odakiáltott: – Uram, nem látott egy kutyát? Először puszta kiáltás volt a hangja az erdőben. Csak egy pillanattal később jutott el hozzám kérdésként. – Kicsi fekete. Felém jött, már nem is nézett a lába elé, mintha azzal, hogy odaér hozzám, már meg is találná azt a kutyát. – Kicsi fekete – ismételte. Ma délelőtti friss nyomokat követett. Feltűnő, sötét foltokat hagyott a hóban valami. Karomnyomokat láttam a nedves talajon. – De ez nem kutyanyom – mondtam. Akkor elszomorodott: – Hát persze. A kutyák más cipőt hordanak. Ez a szó, amelyet inkább az emberre vonatkozó kifejezések közé sorolnék, csikorogva visszhangzott a fülemben, mint valami abnormális dolog a normális erdőben. Lehet, hogy őrült? Cipő, nem ember lábán. Cipő állatlábon. Csizmás kutya. Volt ilyen mese, de talán nem kutyáról szól. A férfi siránkozott: – Nyolc éve volt velünk, uram. Mint egy családtag. Nem tudok aludni, uram. A feleségem sír. A lányom nem megy iskolába. Három napja keresem. Az sok – gondoltam, de azt mondtam: – Ugyan már, mi az a három nap? Kutya egykönnyen nem vész el. Kiszimatolja az utat, hazatalál.

1042

– Hogyan szagolná ki, uram? – kiáltott. – Leesett a hó! Hátat fordított nekem a gubancos bundájában, biztos már három napja ebben aludt, és a kutyája nevét kezdte kiáltozni az erdő négy sarka felé. Tovább akartam menni; megtenni egy darab utat, sétálni, számot vetni a lelkiismeretemmel, átgondolni a bevásárlólistát; megtervezni a nap hátralevő részét, a következő napot, hetet. Egy darabka életet. Vagy az egész hátralevőt. Emlékeztetni magamat arra, ki vagyok, mi vagyok; milyen ember; milyen állat; milyen nyomot hagyok magam után; ki követ engem és mi célból; meg úgy egyáltalán. És ott álltam egy helyben. Néha egy-egy madarat hallottam az erdőben, biztos mindjárt rajokban szállnak ide. A fák között semmiféle állatot nem lehetett látni vagy hallani. És ott siránkozott az elveszett kutya gazdája: – Uram, mindenféle barmok mászkálnak erre, nem tudom, látta-e őket, én láttam. Ha ezek elkapják a kutyámat, kétszer megrázzák, és vége. Biztos itt fekszik valahol a hóban. Csak nyomokat találok. – Cipőnyomokat – mondtam. – Igen, a kutyuskámét. Kicsi fekete. De maga nem talált semmit. Látom, elgondolkodott. Ilyen cipőben – mondta az elnyűtt bocskort bámulva – nyugodtan járhatja az erdőt. Ha megtalálná, temesse el. Megtörölte a homlokát a vastag kesztyűjével, ferde, fekete csíkot hagyott maga után. Mintha a remény zuhanó görbéjét rajzolta volna meg. Továbbra is a lábunk alá néztünk, a cipőink nyomaiból ítélve beszélgetés közben mindketten megtettünk néhány lépést. Elköszöntem, ügyetlenül próbáltam vigasztalni: – Visszajön, visszajön. A kutya nem ember, nem felejt olyan könnyen. Mentem tovább az utamra, és nem hagyott nyugodni az a tudat, hogy cipőben megyek. Egyszer elmentem Wrocławba cipőt venni. Utoljára volt rajtam az, amely már semmire sem volt jó: széttapostam, megrepedezett. A Ruska utcai boltban felpróbáltam az új tavaszi cipőt, és elhatároztam, hogy most rögtön kidobom a régit, a télit. Hogy ne kelljen magammal cipelnem. Fizetés után az új cipőben léptem ki a boltból; a régit magammal vittem egy nejlonszatyorban, amiben általában az új cipők indulnak első útjukra tulajdonosukkal, mielőtt még a lábukra kerülnének. Ki akartam dobni az első szeméttartóba. De kicsi volt rajta a nyílás, végtére is egy európai város bevásárlóutcájában vagyunk. Elhagytam néhányat, végül úgy döntöttem, egy szemetes mellé teszem a zacskót. Nem szép dolog, de így tettem. Az új cipőről meg is feledkeztem – ezek szerint jó minőségű volt. Amikor hazafelé zötyögtem a villamossal, és már rég kiment a fejemből a vásárlás, egyszer csak megpillantottam az ablakból a régi cipőmet. Ott állt, vagyis inkább hevert; igazából az egyik állt, a másik hevert; mindkettőt kiszórták a zacskóból. Lehet, hogy valami csóró felpróbálta és otthagyta, elhajítva, félrelökve; minek a téli cipő tavaszra. Vagy túl nagy volt. Az én cipőm, égnek álló orrocskával. Mintha magamat látnám, amint végre révbe jutottam, hisz ezt kívánták nekem a szeretteim és az ellenségeim. És akkor valami felsajdult bennem. Mintha az állat lett volna, ott belül.

1043

A cipők a testet követik. A pozíciójuk, fekvésük, elhelyezkedésük mindent elmond a helyzetedről. Nyomokat hagynak – akkor jó. Az oldalukon fekszenek – szedd már össze magad, ne igyál annyit. Orrukkal az égre merednek – az kicsit sem vidám. Olyan köznapi, mint egy pár kesztyű. A cipő minden más ruhadarab felett áll, erről készülhetett volna antropológiai értekezés, Jan Józef Szczepański-elbeszélés, Myśliwski-regény, dal a sorsról. Egyébként készült is. Néztem tehát a saját cipőimet, a villamos, mint a Ruska utcában mindig, most is lassan haladt. A nagynéném halálára gondoltam. És ügyeljünk itt a novellaműfaj szigorára. Mert tudod, mire gondolsz azonnal? Nem szerettem a nagynénémet. Reggelente jött, én nyitottam ajtót. Ültek anyával a konyhában, elcsevegtek, együtt ebédeltek. Aztán a nagynéném meghalt. Legyengült bal karját amputálták. És meghalt. Embólia, vagy valami ilyesmi. Először kórházba vitték a nagynénémet, anya ment vele. Egyedül jött haza, nejlonzacskóban a néném cipőjével. Féltem a néni cipőjétől. Azon az éjszakán nem aludtam, mert az ajtón kívül, a folyosón ott volt a tanti cipője. Elnézve a Ruska utcán álló, heverő cipőmet arra gondolok, hány cipőt hagynak maguk után a halottak az egész világon. Ha naponta ennyi ember hal meg cipőben vagy anélkül, és soknak nem csak egy pár cipője van, akkor naponta több millió cipő marad árván. Az ember már nincs, a cipő megmarad. A cipő erősebb jel a sírkőnél. Annak idején minden gyereknek meg kellene nézni a kötelező iskolai kiránduláson egy cipőből rakott emlékhegyet. A cipők megmaradnak, akárcsak a nyomok a hóban. Megpróbálom emlékezetembe idézni a nagynénémet. Fehér folt. Mire emlékszem? Cipők, emberek, állatok nyomára. KELLERMANN VIKTÓRIA fordítása

Hala Stulecia Az 1913-ban épült Jubileumi Csarnok

TOMASZ MAJERAN

Szentképecske Ebben a házban nincsen senki, ebben a házban szent béke van, senkinek sikolya, senkinek súgása, semmi sem zúzza porrá a csendet; a tárgyak szemében árnyak gomolyognak, az események törmeléke, egy letűnt királyság részletei, a te kezeddel feljegyezve, gyűrött papírszelet egy tenyérben, ez a fotel, üres vázácska, ez az asztal, festmény a falon – a fülben csak a csend harangoz szünetet a világvége után. Igazad volt: van bennünk, van bennem egy távoli pusztaság, és nem létezik tágasabb forma a magánynál: a test, csakis az űrt tudva maga körül, több helyet foglal el benne, mint illene, mint szabad volna birtokolnia. ZSILLE GÁBOR fordítása

A városháza keleti homlokzata a XVI. századi órával

BOGUSLAW KIERC

Színészek. Tűzpróba (1994. január 19. éjjelén leégett a wrocławi Nemzeti Színház nézőtere) Zsúfolt színház. Minden ülőhely telis-tele tűzzel. Vagy a tűz elfoglalta az összes ülőhelyet. A tréfa nyelve. Lángnyelvekkel motyogó perzselő gyász; a lobogás lármája; a falánk fény előadása pirkadat előtt – a megfagyó víz roppanásában, egy sikollyal a születés barlangjából kifolyt ragacsos nyálkába. A páholyok foghíjas ínyű sötét torka még üvölt, de már a rémülettől kábán – valójában egyetlen vízcseppet, sem a csikorgó hamut, sem a vakolat súgását: semmit sem hallunk; oly erővel, mintha – feltámadva bennünk – valami Marszüasz lenyúzná rólunk ordítva mind a hét bőrünk, melyeket mostanáig magunkon viseltünk, elrejteni a test feltámadásába vetett ingadozó hitünk gyúlékony félelmét. ZSILLE GÁBOR fordítása

Az Aula Leopoldina, a Wrocławi Egyetem díszterme

,

ZBIGNIEW KRUSZYNSKI

Történelmi tanulmányok

A KONSPIRÁCIÓT AKARVA-AKARATLANUL is süteményillatúnak érezte. Olyan volt, mint egy jó vastag, édes tészta, a háziasszony receptje szerint elkészítve. Friss, erős tea, megégette a száját, egy pillanatig nem érzett semmit – tartania kellett a száját. – Cukor? Észnél legyünk, nem remeg a kanál, biztos kézzel emeljük a csésze pereme fölé. Egyszerűbben menne kockacukorral – gondolta, miközben végigcsinálta az édesítés naponta ismétlődő tortúráját. A nő elnézést kért, egy pillanatra eltűnt a szobában. Két-három nem túl vastag, ártalmatlan boríték (az ügyész diadalmasan emeli föl ujjaival: gondosan összegyűjtött bizonyító anyag). Megitták a teát, miközben valami másról beszélgettek. Földrengés Indiában. Levél Esz Tétől. A labda szabályos időközönként pattant a szomszéd kapujához. Autó ment el valahol, nem hozzájuk, nem is értük jöttek. Légy a két ablak között, zümmög, nem száll le. Dobbantott D., állítólag meg sem állt Ausztráliáig, üresen maradt egy hely a sorban a hentesnél: a felesége már nem tudta elvásárolni az utolsó húsjegyét, lapocka és leveshús, szolidárisan elosztva a szomszédasszonyok között, búcsú helyett. Kirabolták E.-t, még volt rá keret, bár csökken a bűnözés. Éjszaka, amikor ügyeletes volt a munkahelyén. Tudták, hogy nem jön haza, mindent fölforgattak. A pénzt, igen, meg a bélyegeket is. – Szeretné visszakapni ezeket, igen, értem – reggel telefonált valaki a rendőrségről, bocsánatot kért, amiért nem mutatkozott be. – Csak egyvalami kellene, a név, és maga tudja. A kézbesítő, az állami, csöngetett az ajtónál. Köszönnek. Kezet fognak. Panaszkodnak az időjárásra. A „cenzúrázva” feliratot bélyegezték a dátum helyére, a jobb felső sarokba, ahogy a decorum, a klasszikus mérték kívánja, bár tévedésből a vízszámlára került. Az alperes vezető szerepéről tanúskodik az a feljegyzés (a tizenegyes számú irat), amelyet saját kezűleg írt, keltezés nélkül, de a tanúvallomásokból kiderül, hogy július tizennegyedike és tizenhatodika között készült. Megköszöni a teát, most már szedelőzködnie kell. Akkor kedden, a szokott időben, hacsak addig közbe nem jön valami. (Most már ideje lenne címet változtatni, csak honnan szerezzen újat.) A macska elfoglalta a helyét a fotelben, még meleg volt. A bűncselekmények (lapok… szép nagy pakli) rendszerint kis lépésekből, apró nyomokból állnak. Átvenni a kulcsokat. Leadni a kulcsokat. Venni valami

1047

ennivalót. Cigarettát, füstszűrőst. Ellenőrizni az új lakást, a szomszédokat, megnézni, lehallgatják-e, nem vendégeskedik-e véletlenül egy nyomda a pincében. (Több mint egy év elteltével ez a sekély föld alatti mozgás inkább külszíni fejtésre emlékeztetett: ész nélkül futkosnak a hangyák a fölemelt utcakő alatt.) Két rövid csengetés, aztán egy hosszú. A jelek bonyolult szimfóniája. Virágcserepek az ablakokban, mint a háborús időkben, a hőségtől kiszáradó virágok. Odacsukni egy cérnaszálat a küszöbhöz, mintha így lehetne szigetelni. Biztonság, cérnaszál. Már kétszer végigjárta a legközelebbi ismerőseit. Meg az ismerősök ismerőseit, az unokatestvérek unokatestvéreit. Próbára tette őket, a nyakukba akaszkodott. Elsápadtak. És nem tudták elhinni. És nem rejtik véka alá, hogy ez most nem jön kapóra. Ellenkezőleg, az jönne kapóra, ha véka alá rejthetnék – így hurkolódott össze az agyafúrt fordulatok csomója. – Olyan szűkösen vagyunk, a szomszédok meg mindenbe beleütik az orrukat, hamar kifigyelnék. – Nyaralni? Hát, most valahogy föl sem merült, hogy nyaralhatnánk. Aztán végre valaki belement, elutazott, álmatlan éjszakák után, torokban a szív, béklyó a lábon. Biztos már rég bemérték őket. Vártak. Az a Fiat, senki sem vette észre, hogy más vezeti. Fiat Lux, a legrosszabbkor, amikor kialszik a fény. Vártak. Jegyzeteltek. Egy részeg bóbiskolt a padon, valamit motyogott az üvegbe (huszonnyolcas számú irat: megfigyelés, terepmunka). A piros mellényes, lelkiismeretes munkások egy hétig vesződtek a vezetékkel, pedig nem is volt csőtörés. Azon sem csodálkozott senki, hogy nem zárták el a vizet. A tetőről a kéményseprő, a pincéből a fűtő figyelte őket, úgy látszik, a nyár derekán is visszavágyott a kazánhoz. Valahol a túlsó oldalon, a redőny csíkjai mögött ornitológusok rongálták a szemüket. Gyöngyözött a homlokuk a napfénytől és a nagy munkától: foltos tollazat, fenyőrigó vagy sárgarigó. És még a villamos is hurok alakú pályán haladt hátul, a kert mögött: csapda. Kihagyott volna valamit? Ötvenedszer elemezte a mozdulatokat, mint egy rovarkutató. Csápok és páncél, olló. Nem, minden stimmelt, Isten a tanúm (megtagadta a vallomást, a hetvenegyes számú iraton). Lyukacsos, kukacos entomológia. A templomra és az - - -owai szerzetesekre gondolt. Kicsit nehezítette az állandó megfigyelést a számos háztömb helyét elfoglaló kolostor bonyolult beosztású területe. Mintha nem lett volna elég nekik a gondviselés állandóan figyelő szeme. De már rég maguk mögött hagyták a kolostort, a jó kedélyű perjelt, a misebort, a csendet. Most már csak földi táplálékot osztott: átrakodó rámpa, sekrestye-raktár. Májpástétom és fogkrém. Hatalmas üveg samponok, az egyre előrehaladottabb kopaszodás csúfsága. Egy demizson olaj, alighanem gyújtogatás céljára (nehogy kihunyjon benned a szent tűz). Nagy konzervdobozoknak álcázott tartályok, amelyekben a beígért provence-i csemegék helyett a nyomdafesték rossz ízű, fekete, ehetetlen, uszító, kátrányszerűre kikevert mérge volt, amely képes zavargásokat előidézni (kilences számú irat, indigós másolat, a nyomozás folyamatban). Ekkoriban éhesen feküdtek le, bosszúból nyilat-

1048

kozatokat szedtek össze, gyűjteményes köteteket állítottak össze belőlük, szonetteket írtak a pirkadatról. Boldogok a szerzetesek, mert övék lett a mennyeknek országa. Tömegestül jártak lelkigyakorlatra a rendőrök, és ilyenkor egy pillanatra átjárhatónak, biztonságosnak tűntek a külvárosi pogány kerületek. Mindig ilyenkor változtattak ideiglenes lakcímet, még akkor is, ha péntekre esett tizenharmadika. Az egyház kiesett, erre nem vezetett semmiféle nyom. (Itt önmagának adott feloldozást.) Hát az egyetem? – itt térünk át a világi pozíciókra. Az egyetem a cédulák birodalma. Az idézetgyűjtés végzetes szokása (hely, oldalszám, dátum), a kiadók pontos, túlságosan is pontos címe. Végigsimította a betekintésre átadott aktákat, a levéltárból kivett ciméliumot, ősnyomtatványt. Univerzitás, a struktúrák kibillentése. Tudós viták arról, hol végződik az idézet. Docensek faunája, vallomások szövevénye, a jegyzet fölött görnyedő diákok barátságos vállon veregetése. Dialógus, polifónia, ez már nem olyan, mint a kolostor (miért is kellett elvenni az iskolákat a jezsuitáktól?). Infiltráció, melioráció. Ennyi víz, hisz nem úszhatták meg mindezt szárazon. Egy darabig távol tartották magukat az egyetemtől, az éjjeliszekrényen pedig egyre magasabban tornyosultak, nescaféval leszórt dolgozatok, tudományos értekezések, ez a rezsim, előadások; bőven jött anyag az egyetemről, amely, bármilyen égbetörő is volt a rektori hivatal tornya, egyszer s mindenkorra a katakombákba vonult. Ástak a talajtan szakértői, kezüket dörzsölték, könyékig mocskosan, homokot szórva az elvakult csillagászok szemébe, akiket ráadásul még ki is szorítottak az árnyékos oldalra, sötét éjszaka. Félbeszakadt karrierek, tönkrement szakok, mindenki a filomaták1 történetét kezdte tanulmányozni. Ki mindenki? Sosem lépett közvetlen kapcsolatba az egyetemmel. Jöttek közvetítők és a közvetítők közvetítői. Talán csak akkor egyszer nem jöttek, amikor csikorgott a gépezet, és sürgősen el kellett küldeni a dokumentumokat. Késő este, szinte már éjszaka jutott el a nőhöz. Nyilvánvalóan rosszkor jött, mert már lefekvéshez készülődött, az egyik szeméről már le is mosta a festéket. Nem számított rá, nem, egyáltalán nem baj, ugyan már, ostobaság, erre tessék. Nem gondolta, rendetlenség, mosatlan edények, teáskanna, tea, kávé, igen, az üdvözlés elixíre. Vonat reggel négykor, épp csak pár óra. Feküdtek, már felöltözve, az ébresztőóra mellett virrasztva. A gyűlések voltak a legrosszabbak. Konferenciák, összejövetelek. Kényelmetlenül kicsi íróasztal az ablak alatt, az elnökség helye. Hosszú, zajos viták, évfordulós megemlékezések. Olyan sűrű a füst, hogy még a cigaretták is elalszanak. Gyakran névnapnak álcázták. Éva-napon az egész város bulizik. A kis késésben lévő vendégek gyorsítják lépteiket. Az ünnepeltek fogadják a jókívánságokat. Kívülről megtanulta a résztvevők névsorát, most a gyanú árnyéka esett rá, ahogy végigfutott rajta. Hamis nyomok, az első kereszteződésnél megszakadnak. Riasztók, amelyek a könnyű szellőtől is megszólalnak. Nehezen emészthető feljegyzések, a torkukon akadtak, amikor kopogtak az ajtón Jehova tanúi. A költözések idegbaja, a 1

A tudománykedvelők, a vilnai egyetemen működő titkos társaság tagjai, a fiatal Mickiewicz barátai. (A ford.)

1049

személyazonosság váltogatása, nehezen megállapítható születési idők. Az alkalmi szülők esetleges nevei, messze esett az alma a fájától. – Az őrizetbe vétel pillanatában a vádlott egy köztiszteletben álló elhunyt személy nevére kiállított dokumentummal igazolta magát (nyolcas számú melléklet, gemkapoccsal odatűzve), az illető alighanem forog a sírjában. Újabban gyakrabban tartottak névnapokat, talán az álneveket is meg akarták ünnepelni? Bérelt helyeken. A vendégek hatalmas vargabetűket írtak le, mielőtt beállítottak hervadó csokraikkal, és szabadkoztak, amiért késtek fél órát vagy egy egészet is ilyen sötét időkben. – Mint kiderítette a nyomozás, minden őrizetbe vett személy gyűlésezni ment arra a helyre, ez pedig a huszonhetedik paragrafus negyedik bekezdése szerint illegális. A védelemtől kapott zavaros magyarázatok egyáltalán nem hitelt érdemlőek, már csak azért sem, mert – amint azt bizonyítja a naptár – az egybegyűltek közül senki sem viselte az alkalomhoz illő Eryk nevet, még bérmáláskor sem kapott ilyet. Sokszor csillant fel a szökés lehetősége. Nyitott ablak, földszinten, a kihallgatószobában. Muszlinfüggöny, az előrehaladott terhesség állapotában, újra megtermékenyítette a csapodár szél. Gyep, utca, villamos, a boltok menedéket kínáló forgataga. Úgy érezte, mintha lassan ólommá válna a lába, mintha kaviccsal telerakott zsebekkel járna. Még ennél is jobban nyomasztotta a szökés röhejessége, szégyene. Bár nem szökött meg, sokáig üldözték az utánavetett vidám pillantások. * Az évfordulóra tüntetőket hívtak mindenhonnan mindenhová, hogy keresztezzék a németek terveit. Helyet kellett foglalnunk a városban, ugyanott, ahol eddig is elvoltunk valahogy, minden erősítés nélkül. Barikádokat terveztek a Kaiseralleera, mi építjük, ezek meg szétszedik, hogy lehetővé tegyék számunkra a szabad cirkulációt. Ki fognak szorítani minket az utcáról az utca mögé, hogy mi, járókelők végigmehessünk rajta. Diadalt ülünk fél óra hosszat a villamosoktól megtisztított, felszabadított megállóban, ugyanott, ahol rendszerint fél órát várunk a szokás szerint késő tizenhetesre. Reggel óta érződött a készülődés, a reisefieber. Szállító járművek köröztek, páncélozott gépek, teknősök, nem találták a helyüket. Mindig ugyanazokat a katonákat szállították, akik, mint a portói, egyre jobb ízléseknek feleltek meg a Fő tér körüli pályájukon. Valaki kivágott egy petárdát, túl korán, elsietve a rajtot, az árokba esett, és sziszegve, szégyenkezve aludt ki. A járókelők járókelést gyakoroltak az utcákon, még legálisan, még megengedhetően. Akkora volt a nyüzsgés a boltban, mint a nagygyűlésen, fölvásárolták a kenyeret, mert sose lehet tudni. Délután egyre nőtt a feszültség, versenyfutás az idővel. Ahogy lejárt a munkaidő, tömegek tódultak a Salzringre, egy órájuk maradt arra, hogy intézzék az ügyeiket, mert öt órakor már akaratlanul is ellenséges csoportosulássá változhattak. Négy óra után kezdtek tüntetni az önkéntesek első csoportjai. Ugyanek-

1050

kor tűntek el az utolsó martalócok az alvégen. Egy pillanatig ott álltak szemben egymással a Messer- és a Junkerstrasse kereszteződésében, a lámpánál, ott várt ki-ki a maga sárgájára és zöldjére. Egyesek megragadták a botot a hátuk mögött, és megállás nélkül léptek át egyik szerepből a másikba, igazodva a tüntetés kialakulóban lévő erővonalaihoz. – Itt Szem a központnak, a központnak Szem – kiabálták a németek, nehezen bírták a feszültséget. – Látom, most alakítják ki az arcvonalat, ellenségesen lépnek fel, kiabálnak, de nem hallom, mit. – Jó, rögtön küldünk erősítést, addig próbáld kihalászni valahogy a főkolomposokat. – Hát, nem tudom, tényleg nem tudom, csak hömpölyögnek, mint a láva, mi a francnak kellenek neked főkolomposok, itt mindenki főkolompos! Erőt és elszántságot gyűjtött a menet, ha szabadon engednék, kivonulna a városból. Valaki előszedett a kabátujjából egy összecsavart transzparenst, most pedig kiakasztotta a lámpaoszlopra, hogy feltüntesse a tüntetés feladóját. Az egyelőre még azonosítatlan vádlott elővett egy zászlót, és a feje fölött lengette, bár szélcsendes volt az idő. A németek elleni huligántámadás kitervelője – aki példás büntetést kap – eközben bizonytalanul lépkedett a hátsó sorokban, a könyveket nézegette a könyvesboltok kirakatában. A serdülők tizenhat éves képviselője követ szorongatott a zsebében, még élt. Meseautók jöttek a Neumarktról, elvágták a menet útját, amely közben megállt, száz méterrel a fegyveresek első sorától. Beállt mögéjük a vízágyú, amelyet megtévesztésképpen zöldre festettek. A parancsnok tiszta hangon szólította fel a megafonból az egybegyűlteket: oszoljanak, mindenki menjen a dolgára. Emlékeztetett arra, mire kötelez a törvényhozó hatalom, nyugalmat, hidegvért és otthonülést ajánlott. Az utca nem az a hely, ahol bármi is megoldható, kivéve az amúgy is túlterhelt közlekedést. Füttyel és kövekkel vetettek véget az okfejtésnek. A németek útnak indították az első füstgyertyát, hogy lehulljon a hályog a szemünkről. – Ne dörzsöljétek a szemeteket! – hangzottak a kiáltások, valaki odaszaladt a küldeményhez, és eldobta, jó magasra szállt. A parancsnok még egyszer elismételte az utasításait, hasonló álláspontra helyezkedett a vezetőfülke tetején. Hogy nagyobb súlya legyen a szavainak, csatárláncot képeztek a rohamrendőrök a meseautók előtt. Minket bámultak a plexipajzsaikkal. – Itt Szem, kiszúrtam a főkolompost, sajnos semmiben sem különbözik a kinézete a többiekétől. Újabb tüntetők érkeztek a Körssenbrückétől. Lábujjhegyre álltak, előrenyomultak, a pozíció elfoglalásával akarták behozni a késést. – Egyre több a nép, próbáljátok kiszorítani őket az óvárosba, így ránézésre lehetnek vagy ötezren. A németek támadásba lendültek, jól összetömörültek. Lassan haladt előttük az ágyú, vízzel töltve. A menet elővédje utóvéddé változott, köveket szedett fel az úttestről és a járda széléről. A hátsó sorokból röpültek az első kövek, de ezek még nem értek

1051

célba. Virágcserepek hullottak az ablakokból az úttestre, a növények kinyújtóztatták bebörtönzött gyökereiket. A németek – nem tudni, miért –, mintha zsinóron húznák őket, hátrálni kezdtek, megint növelve ezzel a távolságot. Megtorpant egy pillanatra a menet, nem értették az emberek. Most induljanak utánuk? – Hagynak nekünk időt arra, hogy barikádot építsünk – mondták, erre elkezdtünk építőanyagot keresni. Dél felől üres villamos érkezett, utóvédnek, megállítottuk, keresztbe fektetve a megálló jelzőtábláját, rádobáltunk néhány szemétgyűjtőt meg padot. Segítettek a németek, küldtek egy meseautót, amely szétlapította a jármű keskeny potrohát. Most a barikád két oldalán álltunk, túlságosan is szó szerint véve az allegóriát. Odajött a vízágyú, lelocsolta őket, a vízsugártól megváltozott állapotban, tisztára mosva jött ki a hulladék a szeméttartókból. Felbőgött, majd elhallgatott a hidraulikus motor, leállt. Kirohant a sofőr, iszkolt az övéihez, megmenekült. A vízágyú is gazdagította a barikádot, most duzzasztógátnak, vízi erőműnek látszott. Kezdetét vette a dalok éneklése, ezek olyan ismertek voltak, hogy még Szem is abbahagyta a jelentést. – Győzelmet arattunk, összejött az összejövetel – összegezték a főkolomposok, mégis azt javasolták, hogy lassan már oszolhatnánk, szétszéledhetnénk. Egy megtévesztett egyén beszólt, hogy átvonulhatnánk a vajdasági központhoz, de rögtön lehurrogták, és kikiáltották provokátornak. Eszébe jutott valakinek, hogy sorban állhatnánk az állami áruház előtt, és másnap nyitáskor mi lennénk az elsők. A menet kétoldalt kezdett szétszéledni, hátul meg lassan eltünedezett, mint a vízbe vesző földnyelv. És akkor a németek váratlanul rajtuk ütöttek hátulról, kikanyarodtak a Schweidnitzer Strasséról a páncélozott járművek, mögöttük futólépésben közeledtek a katonák és a rohamrendőrök. Akik elöl mentek, kezdték satuba szorítani őket, mi a francnak ez a barikád, jobb lett volna aláaknázni az utat. – A lépcsőházba menekülnek – mondta Szem magához térve –, egy nagy csoport van a Junkerstrasse kilencben. Törés, a koponyaalapnál, azon a helyen homokkal van leszórva az aszfalt, olyan, mint a műkő. PÁLFALVI LAJOS fordítása

Japánkert a Szczytniki parkban

ANDRZEJ SAPKOWSKI

Lux perpetua

Tényleg közel volt a patika, rögtön a Só tér mellett, a Kolbásztöltő utcában. A bejáratnál kifüggesztett cégtábla valami olyasmit ábrázolt, ami bütykös sárgarépára emlékeztetett, de az alatta olvasható Mandragóra felirat eloszlatta a tévképzeteket. Igazából nem volt valami impozáns a cégér, a helyiség kicsi volt, valószínűleg nem sokan látogatták. Azokban az időkben, amikor még tartották a kapcsolatot, Achilles Czibulkának nem volt sem cégtáblája, sem üzlethelyisége. A nagy hírű Aranyalma patika tulajdonosánál, Zacharias Voigt úrnál dolgozott. Azóta nyilván önállósította magát. – Kiátkoztak téged – közölte vele a tényt Achilles Czibulka, és kirakta az ibrikeket a patika pultjára. – Átkot mondtak rád. A székesegyházban. Hetvened vasárnap. Három hete. Reynevan és Achilles Czibulka ismeretsége 1419-ben kezdődött, nem sokkal azután, hogy Reynevan visszatért Prágából, mert megszakította a tanulmányait, amikor a defenesztráció után kitört a forradalom. Czibulka ekkoriban segéd volt az Aranyalmában, és komoly szakképzettséggel rendelkezett. Unguentarius volt, vagyis a kenőcskészítés szakértője. Reynevan szinte mindent Czibulkától tanult, amit csak tudott a kenőcsökről. Achilles apja és nagyapja is kenőcsöt kevert, mindketten Schweidnitzban dolgoztak, így Achilles első generációs boroszlói volt. „Tiszta vérű, törzsökös sziléziaiként” szokta meghatározni magát, s ehhez akkora öntudat párosult, hogy az ember azt hihette volna, a Czibulkák állatbőrben járó ősei a Zobtenberg hegycsúcs alatti barlangokban laktak, már jóval azelőtt ott voltak, hogy ezekre a tájakra is beköszöntött a civilizáció. Roppant büszke volt a gyökereire, ugyanakkor néha elviselhetetlen gőggel tekintett azokra a nációkra, amelyeket „betelepülteknek” nevezett, mindenekelőtt a németekre. Reynevan dühöngött is eleget Czibulka nézetei miatt, de most be kellett látnia, hogy még jól jöhet neki a patikus sovinizmusa. – Kiátkoztak azok a szemét németek – hajtogatta mérgesen Achilles Czibulka. – Hírét vetted te is, igaz? Hah, olyan nincs, hogy nem jutott a füledbe a hír. Egész Boroszló ettől volt hangos. Ha fölismernének a városban... – Nem lenne jó, ha fölismernének. – Jaj, de nem ám. De ne aggódj, Reynevan, majd én elbújtatlak. – Menedéket adsz a kiátkozottnak? – Kutyába se veszem a németek anatémáit! – heveskedett Achilles. – Nekünk, sziléziai physicusoknak és pharmaceuticusoknak össze kell tartanunk, mert ugyanabba a céhbe és ugyanabba a sziléziai confraternitasba tartozunk. Egy mindenkiért, mindenki egyért! És mindenki contra Theutonicos, a németek ellen. Ezt megfogadtam, amikor azok a disznók halálra kínozták szegény Voigt urat.

1053

– Voigt úr már nem él? – Kínhalált halt a szukafajzatok miatt. Varázslás és ördögimádat volt a vétke. Röhögnöm kell! Zacharias uram belekóstolt egy kicsit olyan művekbe, mint a Picatrix, a Necronomion, a Grand Grimoire és az Arbatel, olvasott valamennyit Pietro d’Abanótól, Cecco d’Ascolitól és Michael Scotusról... De varázsolni? Mit értett ő a varázslathoz? Még én is jobban értek ezekhez a trükkökhöz! Úgy bizony! Achilles Czibulka ügyesen zsonglőrködött három ibrikkel, földobta őket, széttárta a karját, a kezét és az ujjait forgatta. Az ibrikek maguktól kezdtek forogni és keringeni, egyre gyorsabb és gyorsabb köröket és ellipsziseket írtak le a levegőben. A patikus néhány kézmozdulattal lelassította őket, aztán mind a hármat óvatosan letette a pultra. – Úgy bizony! – ismételte el. – Mágia! Levitáció, gravitáció. Te magad is levitálsz, Reynevan, hisz én is láttam egyszer, amikor a kisasszonyok előtt produkáltad magad. Minden második ember ismer valamilyen varázslatot és hókuszpókuszt, amulettet visel vagy bájitalt iszik. Hát való ezért kínpadra vonni és máglyára vetni az embereket? Dehogy való. Ezért köpök az átkaikra. Menedéket adok neked. Van itt a patika fölött egy kis szoba, ott meghúzhatod magad. De ne mászkálj ki a városba, mert fölismernek, azt pedig megkeserülöd. – Úgy alakult – bökte ki Reynevan –, hogy be kell néznem néhány helyre... – Nem ajánlom. – Muszáj. Nincs véletlenül talizmánod, Achilles? – Van egypár. Milyen kell? – Pantaleon. – Hűha! – kapott a fejéhez az unguentarius. – Hát így állunk! Szó, ami szó, ez tényleg megoldás. Bár nekem nincs, tudom, hol lehet szerezni. Nem éppen filléres holmi... Van pénzed? – Jár nekem valamennyi. – Ha nem ma, akkor holnap – tippelt Achilles Czibulka. – Na jó, kipengetem, majd később megadod. Lesz Pantaleonod. Most pedig gyerünk a Mórfej fogadóba, eszünk meg iszunk valamit. Elmeséled a kalandjaidat. Annyit pletykáltak az emberek, hogy már nagyon furdalja az oldalamat a kíváncsiság... * Így esett, hogy még egy nap sem telt el, és Reynevan, a szerencse fia már bízhatott abban, hogy lesz pénze és rejtekhelye Boroszlóban, márpedig e két dolog nélkül egyetlen összeesküvő sem boldogulhat. Cimborája és bajtársa is volt. Mert bármilyen tömören is mesélte el a kalandjait Reynevan, kicenzúrázva a lényeget, olyan mély benyomást tett Achilles Czibulkára, hogy amikor végighallgatta a történetét, rögtön hathatós segítséget ígért, megfogadta, hogy társa lesz Reynevannak mindabban, amit szándékozik és tervez. Ami pedig Reynevant illeti, erősen bízott abban, hogy nem hagyja el a jó szerencséje. Hiszen nagy szüksége volt rá. Kapcsolatba kellett lépnie Otto Pfäne kanonokkal. Ez pedig nem volt veszélytelen. Lehet, hogy nyomoztak Otto Pfäne után. És megfigyelték a házát.

1054

Ez minden reményem, gondolta Reynevan, a szerencse fia, és boldogan, kellemes érzésekkel aludt el a patika fölötti kis szobában, a nyikorgó ágyon, a dohos szagú dunyha alatt. A szerencsében van minden reményem, mostanában úgyis kedvez nekem. Meg a Pantaleonban. * Amikor Reynevan a nyakába akasztotta és működésbe helyezte az amulettet, Achilles Czibulkának tágra nyílt a szeme, leesett az álla és hátrált egy lépést. – Jézus Mária! – sóhajtott föl. – Pfuj, mit művel az emberrel ez a förtelem... Még jó, hogy nem látod magad. A Pantaleon-amulett helyi specialitás, a boroszlói mágia saját fejlesztésű terméke, amelyet csak egyetlen célból találtak ki és készítettek el: álcáznia kellett a viselője személyazonosságát. Hogy ne vegye észre senki. Ne figyeljenek rá, ne lássák meg, legjobb, ha lesiklik róla az idegenek pillantása, nemcsak a kinézetét, hanem még a jelenlétét sem regisztrálja. Az amulett a korbielai Pantaleonról, Nanker püspök egyik prelátusáról kapta a nevét. Pantaleon prelátus arról volt híres, hogy olyan nyálkásan szokványos, olyan egérszürke és olyan förtelmesen semmilyen volt a kinézete, hogy kevesen vették észre és figyeltek föl rá, magát a püspököt is beleértve. – Azt mondják – jegyezte meg az unguentarius –, nem jó túl sokáig viselni. És túl gyakran... – Tudom. Módjával fogom használni, majd néha leveszem. Menjünk. Csütörtök volt, piacnap, nyüzsgött a nép a Só téren, nagy volt a zűrzavar és a riadalom. A Fő téren is legalább akkora tömeg bámészkodott, mert nagyon érdekelte a közönséget, mit művelnek egy illetővel a vérpadon. Reynevan és Czibulka nem tudta meg, ki volt az és mit tettek vele, mert átmentek a posztócsarnokon, aztán a Tyúkpiacon át kijutottak a gerendákkal kirakott Varga utcába. Otto Pfäne kanonok ablakában nem volt sárga függöny. Reynevan rögtön lehajtotta a fejét, gyorsította a lépést. – A Fugger Társaság új háza és pénzváltója – vetette oda a válla fölött a mögötte lihegő Czibulkának. – Tudod, hol van? – Mindenki tudja. Az Új Piactéren. – Menjünk. Ne bámészkodj! * Kifogástalanul működött a Pantaleon, a pénzváltóban ügyködő deák észre sem vette volna Reynevant, ha nem emeli föl a hangját és nem veri öklével a pultot. A deák hívatta a Fugger Társaság tisztviselőjét, de Reynevannak várnia kellett rá. És egy kicsit idegeskedhetett is. De érdemes volt várni. És kár volt idegeskedni. A Fugger Társaság tisztviselője fellépését és megjelenését tekintve inkább emlékeztetett hercegre, mint hivatalnokra és kupecre. – De még mennyire, de még mennyire! – mondta barátságos mosollyal, mi-

1055

után meghallgatta, mi járatban van az ügyfél. – Otto Pfäne főtisztelendő úr volt szíves elutazása előtt cégünknél elhelyezni egy bizonyos... letétet. Reinmar von Hagenau kegyelmes úrnak címezve. Ha jól értem, ön lenne ez a Reinmar úr. – Pontosan. – Pedig nem annak néz ki – mondta a tisztviselő még nyájasabb mosollyal, miközben megigazította a derékban szűkített bársonyzeke aranyfonállal hímzett kézelőjét. Inkább illett herceghez a ruházata, mint kupechez. – Nem annak néz ki. Pfäne kanonok úr nem mulasztott el pontos személyleírást adni Reinmar von Hagenauról, amikor közölte velünk az utasításait. Maga meg egyáltalán nem felel meg ennek a leírásnak, ezért ha megengedi... A tisztviselő a legnagyobb lelki nyugalommal a zekéje alá nyúlt, és elővett egy áttetsző kék lemezt, amelyet szíjon hordott a nyakában. A szeméhez illesztette, és tetőtől talpig végigmérte ügyfelét. Reynevan felsóhajtott. Gondolhatta volna. Minden varázslatra volt ellenszer, és minden amulettre találtak ellenamulettet. A Pantaleonra ott volt a Visiora. Az Igazi Látás Talizmánja. – Minden világos – mondta a tisztviselő, visszadugva a talizmánt a zekéje alá. – Jöjjön velem, kérem. Beléptek egy terembe, ahol lobogott a tűz a kandallóban, szemben hatalmas térkép lógott a falon. Szilézia, Csehország és Luzsica térképe. Reynevannak elég volt egy pillantást vetni rá ahhoz, hogy rájöjjön, mit ábrázolnak a rárajzolt vonalak, nyilak és a bekarikázott városok. Piros karikával jelölték többek között Schweidnitzot és Striegaut, a dél felé vezető vonal pedig egybeesett a Csehországba visszatérő Královec-árvák útvonalával. Szembetűnőek voltak a Csehországot Luzsicával – Zittauval, Budissinnel, Görlitzcel összekötő vonalak. Egy nyíllal végződő vastag, görbe csík mélyen behatolt az Elba völgyébe, Szászországba, Türingiába és Frankóniába. A Fugger Társaság képviselőjét láthatóan mulattatta Reynevan érdeklődése. – Tegnap, február tizenhatodikán – mondta a térképhez lépve – diadallal üdvözölték Hradec Královéban Jan Královecet és az árvákat. Hetvenhárom nap fosztogatás és tűzvész után győzelemmel ért véget a hadjárat, ezt a vonalat már el lehet tüntetni a térképről. Ami a többi görbét illeti... Nagyon sok múlik azon, milyen eredménnyel zárul a volhíniai Luckban tartott találkozó. És hogy viselkedik Vytautas fejedelem. És Andrea de Palatio pápai követ diplomáciai képességeitől is függ. Meg persze attól is, hogy leül-e Pozsonyban tárgyalni Luxemburgi Zsigmond és a Kopasz Prokopius... Mit gondol, jó uram? Letöröljük a térképről a piros vonalakat és nyilakat? Vagy újakat rajzolunk rá? Mi a véleménye, langenbielaui Reinmar úr? Reynevan a szemébe nézett. A tisztviselő elmosolyodott. Pont ez a mosoly volt az egyetlen benne, ami illett egy kupechez. Megnyerő. Bizalomgerjesztő. Elhiteti az emberrel, hogy rábízhatja az üzletet és a pénzét. És megoszthatja vele a titkát. De Reynevannak nem volt kedve megosztani vele a titkot. Ezt rögtön észre is vette a Fuggerek tisztviselője. – Értem – mondta egy laza kézmozdulattal megvillantva a gyűrűit. – Vannak ügyek, amelyekről nem beszélünk... Egyelőre. Akkor térjünk a tárgyra. Kinyitotta a szekretert.

1056

– Otto Pfäne kanonok – mondta, fölemelve a tekintetét – indulása előtt volt szíves megtisztelni minket a bizalmával. Tudta, hogy nem méltatlant választott, mert a Fuggereknél ugyanúgy biztonságban van a letét, mint a titok. Semmi sem kényszerítheti arra a társaságot, hogy felfedjük a ránk bízott titkot. Itt van hát a letét. Otto Pfäne lepecsételt levele, a pecsét sértetlen. És itt van az Otto Pfäne által letétbe helyezett száz gulden. És még száz, ezt is ki kell önnek fizetnem Bartholomäus Eisenreich úr tegnapi utasításának megfelelően... Lenne szíves megszámolni? – Megbízom a cégben. – Nagyon helyes, ha szabad megjegyeznem. Ha szabad egy tanácsot adnom, ne vegye fel rögtön az egész összeget. – Köszönöm a jó tanácsot. A teljes összeget kérem. Most rögtön. Nem szándékozom visszajönni ide. Búcsúzom hát. Mert többször már nem látjuk egymást. A Fuggerek tisztviselője elmosolyodott. – Ki tudhatná ezt előre, langenbielaui Reinmar úr? Ki tudhatná? * Otto Pfäne egyáltalán nem bízott vakon a Fugger Társaságban, hisz nem csak pecsétek őrizték a kanonok levelét. Olyan ügyesen volt megfogalmazva a tartalma, hogy nem sokat mondott egy kívülállónak. Nem volt a levélben semmi olyan, amit bizonyítékként vagy bármilyen más formában föl lehetne használni a feladó vagy a címzett ellen. Még Reynevannak is eltartott egy darabig, mire sikerült föltörni a kódot, pedig hát jól ismerte a kanonokot. – Achilles, nem ismersz véletlenül olyan kocsmát vagy fogadót Boroszlóban – kérdezte, föl sem emelve a fejét –, amely halról kapta a nevét? – Boroszlóban – felelte Achilles, és abbahagyta az oszlopokba tornyozott pénzérmék számolását – száz kocsma van. Halat mondtál? Lássuk csak... Ott van a Csuka kocsma a Pénzverde utcában, a Kék Ponty az Új Városban... Az utóbbit nem ajánlom. Rossz a koszt, és borzasztó könnyen pofán vághatják az embert... Na és ott van még az Aranyhalacska... Az Odera túlsó partján, Olbinóban... – Nem messze a leprateleptől és a Tizenegyezer Szűz templomától – kereste a megfejtést Reynevan, még mindig a levél fölé hajolva. – Locus virginis, ez az! Minden világos. Aranyhalacskát mondtál? Oda kell mennem, Achilles. Még ma. Vecsernye után. – Olbino vecsernye után? A leghatározottabban ellenzem. – Pedig ezt nem hagyhatom ki. – Nem hagyhatjuk ki. – Az unguentarius akkorát nyújtózkodott, hogy ropogtak a könyökében az ízületei. – Ez mindkettőnkre vonatkozik. Ha egyedül mész, talán oda sem érsz. Hogy épségben visszajövünk-e onnan, az más kérdés. De ketten megyünk. – Előbb azonban – mondta az asztalon tornyosuló oszlopokat nézve – biztonságba kell helyezni a pénzt. Nagyot hasítottál, úgy éljek. Ha levonom az amulett

1057

árát, amivel tartozol, százkilencvenhárom rajnai aranyra rúg a vagyonod. Elraboltál valakit, vagy hogy szerezted? Mert ez richtig olyan, mint egy váltságdíj. * A meggyújtott lámpa halvány fényében már látszott, hogy hárman vannak a útonállók. Zsák volt a fejükön, rajta kiégett nyílások. Az egyikük igazi mordiás volt, pontosan hét láb magas, a másik is magas, de sovány volt, a keze meg olyan hosszú, mint egy majomnak. A harmadik megbújt a sötétben. A szájpecektől fuldokló Felicjan atyának nem voltak illúziói. Sok embernek ártott kémkedéssel és besúgással, rengeteg embernek volt oka arra, hogy rátámadjon, elrabolja és bosszút álljon rajta. Kegyetlen, szadista bosszút, a feljelentésekkel okozott károkkal arányosat. Felicjan atya tisztában volt azzal, hogy az útonállók rögtön mindenféle kegyetlen dolgot kezdenek művelni vele. Az a félreeső pajta, ahová bevonszolták, nagyon is alkalmas volt ilyen praktikákra. Az oltáros pap nem áltatta magát, nem reménykedett. Nem látott más kiutat, csak az őrült hazárdjátékot. Bár megkötötték a kezét, fölpattant. Mint a rugó, leszegte a fejét, és mint a bika, a pajtakapu felé rohant. Persze nem volt semmi esélye. Az egyik emberrabló vaskézzel ragadta meg a gallérját. A másik hatalmasat vágott a keresztcsontjára. Valamivel, ami kemény volt, mint a vas. Olyan erős volt az ütés, hogy Felicjan atyának elállt a lélegzete, és egy pillanatra a lábából is kiszaladt az erő, de olyan hirtelen, hogy egy másodpercig úgy tűnt neki, röpül, a levegőbe emelkedik. A földre zuhant, olyan puha lett, mint egy zsák kóc. Közeledett a lámpafény. A zsibbadt oltáros pap a könnyein keresztül megpillantotta a harmadik útonállót. Nem volt maszkírozva. Jellegtelen, semmilyen arca volt. Nagyon jellegtelen. Hosszú és vastag bőrtarsolyt tartott a kezében. Feltűnően nehéz volt. És fémesen csörrent. Felicjan atya hallotta a csörrenést, amikor az útonálló az arcához közelítette a tarsolyt. – Az, amivel odasóztam az előbb – mondta ismerősnek tűnő hangon –, húsz rajnai forint volt. Kaphatsz még párat vele. De a tiéd is lehet. Rajtad múlik. * Reynevan abból az időből ismerte az Aranyhalacskát, amikor a Tizenegyezer Szűz leprosoriumban volt gyakornok. Miért épp így hívták a poznańi út közelében épült fogadót, ez a tulajdonos titka maradt, jobban mondva a tulajdonosoké, mert gyakran váltakoztak a fogadóban, amelynek Probus Henrik korából eredtek a hagyományai. Mindenesetre hiába keresett volna az ember halacskát – akár aranyat, akár másmilyet a cégtáblán vagy a díszítésben. A kocsmának egyáltalán nem volt cégtáblája, a legfőbb díszítőelem pedig egy óriási kitömött medve volt. A legöregebb törzsvendégek emlékezete óta ott állt a kocsmában, az idő múltával egyre nagyobb kárt tettek benne a molyok. Az ő érdemük, hogy fény derült egy titokra: a molyrágta bunda alól végre előtűntek a vastag varratok, leleplezték az állatot. Mesterséges teremtmény volt, ügyesen rakták össze

1058

néhány kisebb medvéből és más, többé-kevésbé esetleges elemből. De ez nem készítette ki a törzsvendégeket, egyáltalán nem zavartatták magukat. Azon az estén kevesen figyeltek a medvére az Aranyhalacskában. A helyiséget zsúfolásig megtöltő vendégek minden figyelmét lekötötte a sör és a kisüsti meg a zsíros hús, bár böjtidőszak volt. – Keresek... – mondta Reynevan könnyes szemét törölgetve, de nem tudta folytatni a köhögéstől. – Keresek egy Hempel nevű embert. Grabis Hempelt. Tudom, hogy gyakran jár ide. Ma is itt van? – Hát őrzője vagyok én testvéremnek? – kérdezte a fogadós, és ránézett a füstön át. – Keressetek és találtok. Reynevan már arra készült, hogy valami hasonló bibliai szentenciával intézi el a kocsmárost, de Achilles Czibulka a torkát köszörülve más megoldást javasolt neki. Elővett hát a tarsolyából egy aranyforintot, és megmutatta a kocsmárosnak. A fogadós nem idézte többször a Bibliát. Fejével az ivó sarka felé bökött. Az asztalnál, amely nagy hasú üvegekkel és kancsókkal volt megrakva, három meglehetősen ziláltan öltözött – vagy inkább vetkőzött – nőszemély foglalt helyet. És négy férfi. Nem férkőzhettek a közelükbe. Reynevan érezte, hogy valami a pulthoz szorítja. Valami nagy. És büdös. Mint a hely kitömött kabalaállata. Alig tudott elfordulni. – Új emberek – szólalt meg, rettentő hagymaszagot és rosszul megemésztett hús bűzét árasztva egy hatalmas, torzonborz figura, az inge félig kilógott a nadrágjából. – Az új fiúk itt beugrót fizetnek. Ez a szokás. Csörgesd meg a bugyellárisodat, úrfi. És rendelj nekünk valamit, mert megszomjaztunk. A torzonborz vendég cimborái elröhögték magukat, mind a hárman. Az egyik meglökte a hasával Achilles Czibulkát. Ő a változatosság kedvéért böjti szagot árasztott. Halszagot. – Kocsmáros! – biccentett Reynevan. – Sört az uraknak. Egy-egy korsóval. – Korsóval? – fröcsögött az arcába a borzas. – Egy korsó sört? Sértegeted az oderai halászt? A dolgozó embert? Egy hordócskát ide, te fösvény! Te sötét barom! Városi tetű! – Menj innen, jóember – mondta Reynevan kicsit összehúzott szemmel. – Állj odébb. Hagyj minket békén. – Mert ha nem? – Ne vígy minket a kísértésbe. – Micsoda? – Megfogadtam, hogy böjti időszakban nem verek meg senkit. Eltartott egy darabig, mire a borzasban összeállt a kép, aztán elbődült, és ütésre emelte az öklét. Reynevan gyorsabb volt. Lekapott a pultról egy kancsót, és széttörte a borzas képén, el is öntötte a sör és a vér. Ugyanazzal a lendülettel rögtön ágyékon is rúgta a másik gazembert. Czibulka meg betörte a harmadik illető orrát, jó hasznát véve a gondosan odakészített ólmosbotnak, a negyediknek ököllel vágott a bordája alá, mire az térdre esett. A borzas megpróbált föltápászkodni, ezért Reynevan homlokon csapta a kancsó megmaradt fülével, de

1059

látta, hogy ez még nem elég, akkorát húzott rá, hogy csak agyag- és zománcdarabok maradtak a kezében. Hátával a pultnak támaszkodott, és elővette a tőrét. – Tedd el azt a kést! – ordított rá a fogadós, aki már rohant is oda a szolgáival. – Tedd el a kést, mocskos gazember! És takarodj innen! Meg ne lássalak itt benneteket még egyszer, akasztófáravalók! Csavargók! Bitangok! Ide ne merjétek még egyszer tolni a pofátokat! Én mondom, tűnés innen! – De hát ők kezdték... – Ezek itt törzsvendégek. Ti meg idegenek vagytok! Jöttmentek! Takarodjatok! Raus! Én mondom, raus! Botokkal estek nekik, kidobták őket a pitvarba, onnan meg az udvarra. Volt mulatságuk a vendégeknek, még a könnyük is kicsordult örömükben, a kisasszonyok pukkadoztak a röhögéstől. A kitömött medve egyetlen üvegszemével figyelte a verekedést. A másikat kivájta valaki. * Nem jutottak messzire, épp csak az istálló sarkáig, amikor halk lépteket hallottak a hátuk mögül. Rögtön hátraarcot is csináltak mind a ketten, mintha vezényszó harsant volna. Reynevan tőrrel a kezében fordult meg. – Nyugalom – mondta a férfi, aki ott ült középen a sarokban, annál az asztalnál, palackok és ribancok között. – Nyugalom, ne csináljatok hülyeséget. Grabis Hempel vagyok. – Más néven Allerdings? – Allerdings. Pontosan. – A férfi kihúzta magát. Magas volt és sovány, a keze hosszú, mint a majmoknak. – Ti pedig, ha jól sejtem, a kanonok megbízásából jöttetek. De a kanonok csak egy emberről beszélt. Melyik az az egy közületek? – Én. Allerdings figyelmesen nézett Reynevanra. – Nagy baromságot csináltál – mondta –, csak úgy idejössz és kérdezősködsz. Még nagyobb hülyeség volt a botrány. Gyakran járnak ide spiclik, lehet, hogy megjegyezték a képedet. Bár az az igazság, hogy az arcod... Elég nehezen megjegyezhető. Nem sértésnek szántam. – Nem is sértés. – Visszamegyek a fogadóba. – Allerdings megmozdította vékony karját. – Észrevehették, hogy kijöttem utánatok, engem könnyebb megjegyezni. Találkozzunk holnap. A Milicka utcai pincében, a Bűnös Lélek Harangjában. Tertia idején. Most pedig Isten veletek. Tűnés innen. * Találkoztak. Február tizenkilencedikén, szombaton, Reminiscere vasárnapja előtt. A Milicka utcai pincében, a Bűnös Lelkek Harangjában, amelyet főként a bronz- és rézműves segédmunkások látogattak, de most, tertia idején nagyrészt üresen állt. Reynevan rögtön az elején, kissé mellébeszélve, el akarta magyarázni, milyen ügyben keresi. Allerdings nem hagyta. – Tudom, milyen ügyben jöttél – szakította félbe Reynevant, mielőtt kifejthette volna. – Közös ismerősünk, Pfäne kanonok, aki nemrég még a székeskáptalan

1060

nagyprépostja volt, minden apróságba beavatott. El kell ismernem, nagyon nem szívesen tette, el volt szánva arra, hogy vigyáz rád és megőrzi a titkaidat. De tudta, hogy enélkül nem tudnám előkészíteni az akciót. – Szóval alapos tájékoztatást kaptál – vonta le a tanulságot Reynevan. – Az akciót meg előkészítetted. Most térjünk rá a részletekre. Sürget az idő... – Hamar munka – szakította félbe kimérten Allerdings – ritkán jó, így tartják a lengyelek. Mielőtt belemennénk a részletekbe, érdemes lenne megtárgyalni egy általánosabb problémát. Amely hatással lehet a részletekre. Méghozzá döntő hatással. – Milyen problémáról van szó? – Hát arról, hogy egyáltalán van-e értelme a tervezett akciónak. Reynevan hallgatott egy darabig, a poharával játszadozott. – Hogy van-e értelme az akciónak – nyögte ki végre. – Szerinted ezt mégis hogyan deríthetnénk ki? Szavazzunk? – Reynevan – mondta Allerdings, le nem véve róla a szemét. – Te huszita vagy. Áruló vagy. Ebben a városban gyűlölt ellenség vagy, az ellenséges tábor kellős közepén mozogsz. Undorodnak tőled mint eretnektől, hitehagyottól, alig négy hete átkoztak ki, harangzúgás közepette. Itt űzött vad lettél, bárány a farkasok falkájában, mindenki rád les, vadásznak rád. Mert aki megöl téged, dicsőséget, csodálatot, tiszteletet és bűnbocsánatot nyer, a hatóságok hálából pénzjutalomban részesítik, a szebbik nemnél is sikereket arat. És végül úgyis levadásznak, öcsém. Nem ment meg a mágia, amivel álcázod magad, mert arra is van ellenszer, ha jól figyel az ember, fölismeri az igazi ábrázatodat a megtévesztő külszín mögött. Ha fölismernek az utcán, rögtön meglincselnek. Vagy élve kerítenek kézre, és a vérpadon végzed. Így lesz, minden Boroszlóban töltött nappal elkerülhetetlenül közeledik ez a pillanat. Te pedig – ahelyett, hogy menekülnél, amerre látsz, őrült vállalkozásba akarsz fogni. Tedd hát a szívedre a kezed, és felelj, ha lehet: van ennek értelme? – Van. – Értem. – Most Allerdingsen volt a sor, ő is hallgatott egy darabig. – Minden világos. Hogy megmentsük a bajba jutott szüzet, bármilyen kockázatot vállalunk. Minden őrültségbe belemegyünk. Még olyanba is, amitől nem várhatunk semmit. – Semmit? – Nyomozás közben megtudtam ezt-azt a célszemélyről. Megismertem a jellemét. És megmondom neked, mit gondolok: nem kapsz tőle semmit. Ez az alak elárul és hóhérkézre juttat, vagy becsap és bevisz az erdőbe, elküld valamiféle képzeletbeli hegyekbe, hogy ott keresd a te Juttádat. – Nekünk kell elérnünk azt – mondta Reynevan, le nem véve a szemét róla –, hogy ne merészeljen ilyet tenni. – Ez megoldható – mondta Allerdings, és ekkor mosolyodott el először a beszélgetésük alatt. – Jó, elmondtam, amit mondanom kellett, most pedig legfőbb ideje rátérni a részletekre. Ne vesztegessük az időt: Pfäne kanonok felbecsülhetetlen útmutatóiból megtudtam, amit kellett. Tudom, hol; tudom, mikor; tudom, hogyan. Azt is tudom, hogy nem boldogulok segítség nélkül. Nagyon

1061

kell nekünk egy harmadik társ. Persze nem a te patikusod, mert amibe most belevágunk, az nem patikusoknak való. Bármelyik pillanatban beállíthat ide egy bizonyos Kömény Jankó. Mint te magad mondtad, el kell érnünk, hogy féljen tőlünk az emberünk. Kömény Jankó pedig remek szakember. Igazi virtuózként veri ki a kuncsaftok fogát. – Akkor hát mire volt volt jó az előbb ez az egész szónoklat? – kérdezte Reynevan, és összevonta a szemöldökét. – Ha tudtad, hogy úgysem adom föl. Különben nem fogadtál volna föl virtuózokat. – Kötelességemnek éreztem, hogy kitérjünk erre is. De ettől még persze előrelátó vagyok. * Kömény Jankó szálfatermetű, több mint hét láb magas férfi volt, igazi mordiás. Üdvözölte őket, és hatalmas böfögés közepette lelökte a sört. Nagy barom prosztónak próbált látszani. De ha megszólalt, elárulta a szóhasználata. Meg azok az intelligens szikrák a szemében, amikor másokat hallgatott. – A Szent Mór-templomnál fogunk dolgozni – konstatálta, amikor végighallgatta őket. – A vallonról lenne szó? Nem szívesen húznék ujjat varázslókkal. – Nem is kell ujjat húznod velük. – Véres munka? – Nem annyira. Legfeljebb meg kell verni valakit. – Nagyon rondán? Hogy nyoma maradjon? – Nincs kizárva. – Világos. Negyed gerezna ezüst az áram. Vagy ennek megfelelője, bármilyen valutában. Áll az alku? – Áll. – Mikorra időzítjük a munkát? Dolgozó ember vagyok... – Tudjuk. És virtuóz. – Pékségben dolgozom – hangsúlyozta nyomatékosan Kömény Jankó. – Szabadnapot kell kivennem arra az időre. Ezért is kérdezem, mikor lesz. – Három nap múlva – mondta Allerdings. – Kedden. Teliholdkor. A keddeket és a holdas éjszakákat kedveli az ügyfelem. * Felicjan atya az oszlopnak támaszkodva lihegett, jajgatott és nyöszörgött. Lassan megint kezdte érezni a lábát, már nem zsibbadt, egyre jobban fájt. Épp elég kínzó volt a fájdalom ahhoz, hogy zavarja az összpontosításban. Nehezen fogta föl, mit mondanak neki, nem tudta hova tenni az egészet. Egy útonálló tornyosult fölé, és förtelmesen jellegtelen arca volt. Mivel nem értette, meg kellett ismételnie, ez pedig láthatóan dühítette. – Az inkvizíció – mondta sziszegve – elrabolt és titokban fogva tart egy lányt. Jutta Apoldówna kisasszonyt. Meg kell tudnod, hol tartják fogva. – Jó uram – nyöszörögte Felicjan atya –, hogy tudnám kideríteni? Nyomorult féreg vagyok... Mit számítok én... Mert a püspöknél szolgálok? Hát ki vagyok én ott? Szolga, szerencsétlen kisinas... Amit pedig maguk akarnak,

1062

uraim, az nem is a püspökre tartozik, hanem a Szent Officiumra... Hogy jövök én ahhoz, hogy betekintsek a Szent Officium titkos ügyeibe? Mit tudhatna a magamfajta ezekről? – Tudhatsz annyit – sziszegte az útonálló –, amennyit kihallgatsz, megsejtesz és kiszagolsz. Nem titok, hogy mestere vagy ennek a szakmának. Kevesen tudnak úgy kihallgatni, kilesni és kiszagolni bármit is, mint te. – De hát ki vagyok én? Szolga... Egy senki vagyok! Összetévesztettetek valakivel... – Nem tévesztettünk össze senkivel. Te vagy a Sípos Hanys, más néven Tetű. Jelenleg Felicjan atyának adod ki magad, a püspök egyszerre két templomban, a Szent Erzsébet- és a Szent Mihály-templomban is megtett oltáros papnak. Jutalmul a kémkedésért és a besúgásért. Igaz, gyóntató atyám? Jelentettél Pfäne kanonoknak, aztán jelentettél Pfäne kanonokról. Most jelentesz Tilmannról, Lichtenbergről, Borschnitzról és másokról. A püspök további előmenetelt ígér a besúgásért, följebb kerülsz a ranglétrán, újabb zsíros praebendák is kinéznek. Mit gondolsz, betartja a püspök az ígéreteit? És ha megtudja az igazat rólad? Azt, hogy kurvázol, vallon lányokkal hetyegsz, méghozzá böjt idején, biztos megbocsátja. De mit lép, ha megtudja, hogy róla is hasonló buzgalommal jelentesz? Méghozzá Gregorius Heintze inkvizítornak? Felicjan atya nagyot nyelt. Sokáig nem szólalt meg. – Amit tudni akartok – nyögte ki végre –, az az inkvizíció titkos ügye. Eretnekséggel kapcsolatos. Szigorúan titkos... – A nagy titkokat is ki lehet szagolni – mondta az útonálló egyre türelmetlenebb hangon. – És minél nagyobb a titok, annál nagyobb a jutalom. Nézd, itt van húsz rajnai arany. Neked adom, a tiéd, mihelyt elengedlek, viheted. Minden kötelezettség nélkül. De ha szerzel nekem információkat, ha elégedett leszek veled, ötször ennyit kapsz. Száz forint üti a markod, Sípos. Vagyis ötször annyi, mint amennyi praebendát kapsz a két oltárért. Gondolkozz hát, és számolj. Talán mégis érdemes lenne megerőltetned magad. Felicjan atya megint nagyot nyelt, ravaszul csillant a szeme. A durva kinézetű útonálló föléje hajolt, az arcába világított a lámpájával. – De tudd – mondta összeszorított foggal –, hogy ha átversz... Ha beköpsz, ha elkapnak... Ha bármi rossz történik velem, ha megbetegszem, méreg kerül az ételembe, a torkomon akad egy halszálka, vízzel telt agyaggödörbe fulladok vagy egy száguldó kocsi elé esem... Akkor, gyóntatóatyám, biztos lehetsz abban, hogy bizonyítékok kerülnek azoknak a kezébe, akiknek ártottál. Akiknek még mindig próbálsz ártani. Az utóbbiak közé tartozik Jan Sneschewicz püspöki helynök. Tudod, milyen dühös ember. Ha a fülébe jutnak bizonyos dolgok... Az Oderából fognak ki, Sípos. Nem telik bele három nap, és Sokolnikiban, a gátnál halásszák ki a fölpuffadt hulládat. Megértetted, igaz? Felicjan atya megértette. Összehúzta magát, és buzgón bólogatott. – Tíz napod van arra, hogy kiderítsd. A határidőt nem lehet túllépni. – Igyekszem... Ha sikerül... – Jobb lenne, ha sikerülne. Különösen neked. Világos? Most pedig szabad vagy, mehetsz. Még valami, Sípos.

1063

– Igen, uram. – Ne mászkálj éjszaka. Számítok rád, ezért kár lenne, ha átvágnák a torkodat valahol a környéken. * A Varga utcában, Otto Pfäne ablakában még mindig nem volt sárga függöny. Reynevan egyébként sem számított arra, hogy ott találja. Nem azért jött. Egyszerűen a Varga utcán át vezetett az útja. – Tudod, hová utazott a kanonok? Hazament volna Rogauba? – Allerdings – jelentette ki Allerdings. – Nincs kizárva, hogy hosszú időre. Boroszlóban megfagyott körülötte a levegő. – Ebben nekem is lehetett némi szerepem. – Lehet, hogy sérti a büszkeségedet – mondta Allerdings a válla fölött pillantva Reynevanra –, de megmondom neked: túl nagyra tartod magad. Még ha ürügy is lennél erre, akkor is csak egy vagy a sok közül. És nem is a legfontosabb. Konrád püspök egy ideje ferde szemmel néz Otto kanonokra, mindig is kereste az alkalmat arra, hogy bemárthassa. Végül, képzeld el, kutatott a felmenői között, és kiderítette a kanonokról, hogy lengyel. Kijelentette róla a nyilvánosság előtt, hogy nem is Pfäne, hanem Fene. A legközönségesebb lengyel nevet viseli, márpedig a boroszlói egyházmegyében nincs helye lengyel Fenének. Arról ábrándozott a lengyel Fene, hogy a székesegyház prelátusa lesz? Akkor menjen innen Gnézdába vagy Krakkóba, ott is vannak székesegyházak. – Ami a székesegyházakat illeti, fogalmazzunk pontosan: Lengyelországban van még Poznańban, Włocławekben, Płockban és Ilyvóban. A Fene nemzetség pedig, úgyszintén a pontosság kedvéért, nem is lengyel. Horvátországból ered. – Horvát-, Lengyel- vagy Csehország, Szerbia vagy más effajta Moldova – mondta Allerdings az ajkát biggyesztve –, a püspöknek egykutya vagy mifene kórság. Ez mind szláv náció. Ellenségesek. Ferde szemmel néznek ránk, derék németekre. – Ha-ha-ha. Kész röhej. – Nekem mondod? Tudod, mi ebben a legfurcsább? – Nem. – Hát az, hogy saját magának árt a püspök, ha a kanonoknak árt. A boroszlói székeskáptalanban gyakorlatilag Otto Pfäne volt az egyetlen, aki mindig támogatta a püspököt a korlátlan pápai hatalom kérdésében; a többi prelátus és kanonok egyre nyíltabban vallja a konciliarizmust. A püspök cselszövéssel szabadul a híveitől, ez akár rosszul is végződhet számára. Egyre közeledik a bázeli zsinat. Sok változást hozhat... Egyáltalán figyelsz te rám? Mit csinálsz ott? – A cipőmet pucolom. Szarba léptem. * 1428 tavaszától Boroszló sziget volt a háború tengerében, oázis a háborús pusztítás sivatagában. Bár az Ohlau és az Odera sebes árja választotta el a világtól, bár hatalmas falak védték, a sziléziai székesfőváros messze volt attól, hogy a biztonság és a zavartalan holnap áldott luxusában tobzódjon. Boroszló túl jól

1064

emlékezett a múlt év tavaszára. Eleven és élethű, szinte tapintható volt az emlék. Benne élt az égő Brieg, Ritschen, Zobotka, Gniechwitz, Neumarkt és a csak néhány mérföldre lévő Kanth tűzfénye. Boroszló emlékezett május elejére, amikor az égő Neukirch és Mochbern füstjétől könnyes szemmel nézték a városfalról a Kopasz Prokopius hadseregét. Hat hét sem telt el, és megindultak délről, az Odera mentén az árvák, és a város minden harangja rémülten hirdette, hogy megérkeztek az alig egynapi járásra lévő Ohlau alá. Boroszló sziget volt a háború óceánjában, oázis az üszkös romok és a hamu sivatagában. A Boroszlótól délre lévő földek felperzselt, lakatlan vidékké váltak. A város falai békeidőben tizenötezer embernek adtak menedéket, most majdnem még egyszer annyian kerestek itt oltalmat. Nagy tömeg szorult ide, Boroszló zsúfoltságban, bizonytalanságban élt, veszélyekkel kellett szembenéznie. A bénító rettegés és a tömeges spicliskedés fullasztó atmoszféráját kellett elviselnie. Ez mindannyiuk bűne volt: a püspöké, a prelátusoké, az inkvizícióé, a városi hatóságoké, a patríciusoké, a lovagoké, a kereskedőké. Mindenkié. Azoké, akiknek tényleg a szívügyük volt a város biztonsága. Azoké, akik minden utcasarkon huszita kémeket láttak, és borzadva idézték fel a tavalyi évet: árulók kinyitották Frankenstein és Reichenbach kapuit, csellel bevették a Zobtenbergen emelt várat, összeesküvőket lepleztek le Schweidnitzban, fölforgató tevékenységet folytattak Glatzban. Azoké, akik arra számítottak, hogy ha hajtóvadászatot indítanak a kémek ellen, igazi spionokat is kiűznek a rejtekhelyükről. És azoké, akik nem hittek semmiféle kémkedésben, de kapóra jött nekik a rettegés pszichózisa. Mindenki besúgásra biztatott, fokozva a félelmet, riadalmat keltve, odáig fajult a gyűlölet és az ellenségeskedés, hogy megint kitört a pánik. Hisz mindenhol, minden utcasarkon, minden zugban, minden álöltözet alatt rejtőzhettek árulók, boszorkányok és husziták. Mindenki gyanús volt: a szomszédasszony, mert nem kérte kölcsön a szitát, a szatócs, mert scotusban adott vissza; az asztalos, mert ocsmányságokat mondott a plébánosról; a plébános, mert ivott; a varga, mert nem ivott. A székesegyházban tanító Schilder magiszter is kétségkívül rászolgált arra, hogy följelentsék, mert a városfalon őgyelgett, a kőhajító gép közelében. Nyilvánvalóan kiérdemelte a följelentést Scheuerlein tanácsos, mert retteneteset fingott a templomban a vasárnapi misén. Gyanús volt a városi írnok, Albrecht Strubicz úrfi, mert betegeskedett ugyan, de meggyógyult. Gyanús volt Hans Plichta, az erőd strázsája, mert elég volt a képébe bámulni ahhoz, hogy rájöjjön az ember: részeges kurvahajtó, megvesztegethető és megvásárolható. Gyanús volt a zsonglőr-jokulátor, mert bűvészkedett és mókázott, gyanús volt Kozuber ácsmester, mert nevetett a tréfáin. Gyanús volt Jadwiga Banczówna kisasszony, mert bodorította a haját és piros cipellőben járt. Güntherode úr, mert Isten nevét hiába vette a szájára. Gyanúba keveredett a tímár, mert bűzlött. Meg a koldus, mert még büdösebb volt. És a zsidó. Mert zsidó volt. Végtére is minden gazemberség a zsidók műve. Egyre többen kaptak kedvet a denunciáláshoz és a besúgáshoz, beindult a konjunktúra, magától növekedett, mint a guruló hógolyó. Hamarosan az lett a

1065

leggyanúsabb a városban, akit nem jelentett föl senki. Amikor rájöttek erre, egyesek saját magukat jelentették föl. Meg a legközelebbi hozzátartozóikat. Elég furcsa lett volna, ha ebben a feljelentésáradatban nem akad egy darab sem, amely Reynevan ellen szól. De persze akadt. Nem is egy. * A Só téren kapták el, amikor reggelizni ment, és az árusok bódéi között lavírozva átvágott a téren. Mindennap a Mórfej fogadóban reggelizett. Rendszeresen. Túlságosan is rendszeresen. Elkapták, kicsavarták a kezét és a standhoz szorították. Hatan voltak. – Reinmar Bielau – mondta szenvtelenül a vezérük, lapos orrát törölgetve, amelyet ocsmány módon elcsúfított a betegség. – Le vagy tartóztatva. Ne merj ellenállást tanúsítani! Nem tanúsított ellenállást. Mert nem tudott. Forgott vele a világ, olyan váratlanul ütöttek rajta, mintha álmából riasztották volna föl, nem is nagyon értette, mi történt. Jutta körül kavarogtak zavaros gondolatai. Jutta. Felicjan, az oltáros pap kinyomozza, hol tartják fogva. De hogyan kerülhet kapcsolatba az atyával, ha őt magát is tömlöcbe vetik? Vagy elveszik az életét. Csődület támadt körülötte, egyre sűrűbb lett a tömeg. – Mozogni – mondta a formátlan orrú, egy biccentéssel jelezve a többieknek. – Bilincsbe verni a jómadarat. Tegyetek rá béklyót! – Tegyetek rá, csak tegyetek! – Hatalmas termetű, ősz hajú vitéz vágott át a csődületen, bőrből varrt mentében, karddal az oldalán, néhány fegyveres társaságában. – Aztán ha rajta van, engedjétek át nekem. Mert ő a miénk. Napok óta a nyomában járunk. Látom, siettetek, ez derék, de most adjátok ki nekünk. A mi törvényeink előbbre valók. – Már hogy lennének előbbre valók? – kérdezte csípőre tett kézzel az a förtelmes orrú. – Mégis mitől előbbre valók? Ez itt nem Ostrów Tumski, ez Boroszló! Itt pedig nincs magasabb instancia a városi tanácsnál, Boroszlóban ez kormányoz. Én a tanácsos urak parancsára vettem őrizetbe ezt a rabot, és a városházán állítom elő. Jól mondtad, hogy siettem. Ti viszont lemaradtatok! Elbuktátok, máskor korábban kell felkelni. Aki bírja, marja. Félre az utamból, von Hunt úr! Szolgálatban vagyok, ne merészeljen akadályozni! – Boroszlóban a püspök az úr – tromfolta le Kutschera von Hunt. – Zsigmond király helytartója, márpedig a király az urad, nyavalyás bürger, nemcsak neked, hanem az egész tanácsodnak. Itt meg én képviselem a püspök személyét, szóval vigyázz, hitvány városi vigéc, tudhatnád, kivel beszélsz, kit akarsz te leléptetni. Nekem parancsom van arra, hogy a püspök udvarába kísérjem a foglyot... – Nekem meg a városházára kell vinnem! – Ez egyházi ügy – ismételte el hangosan Kutschera –, idáig nem ér el a tanácsosok mocskos mancsa. Szóval félre az utamból! – Te takarodj előlem, de rögtön! Kutschera von Hunt felhördült, levegő után kapkodott és a kardjára tette a kezét. Ebben a pillanatban kiugrott, jobban mondva kilőtt az egyre közelebb

1066

nyomuló, egyre sűrűbb, egyre fenyegetőbben ordítozó tömegből egy hosszú szürke kabátot viselő, apró termetű nő. Mielőtt bárki is reagálhatott volna, az alak ugyanazzal a lendülettel Reynevanra vetette magát, kitépte a martalócok szorításából, leverte a lábáról és a földre szorította. Reynevan döbbenten bámult az ismeretlen nő képébe. Szürke, jellegtelen, minden képzeletet felülmúlóan szokványos arca volt. Vér folyt abból a közönséges orrból meg abból a közönséges szájból. Meg valami ocsmány, ragacsos váladék. – A pofájukba vágok egy kis taknyot – dörmögte egy bársonyos női alt egyenesen a fülébe –, te meg addig kereket oldasz... A városháza hajdúi meg von Hunt emberei lerángatták Reynevanról a nőt, lökdösték, tépték a haját és megrázták, mint egy bábut. A nő hirtelen a karjukba hanyatlott, kifordult a szeme. Görcsös köhögési roham fogta el, hörögve kapkodott levegőért. Aztán hirtelen nagyot harákolt, és már fröcsögött is belőle a nyál meg a takony. Bőséggel hányta magából a mocskot mindenfelé. Vér és nyálkás takony csúfította el a körülötte állók képét és ruháját. – Boldogságos Szűzanyánk! – visított föl valaki a tömegből. – Behurcolta a ragályt! Dögvész! Döghalál! Nem kellett kétszer mondani. Mindenki tudta, mi az a mors negra, a fekete halál, mindenki tudta, hogy kell védekezni a fekete halál ellen. Nem volt más elv, nem volt más szabály, csak ez az egy: fuge, menekülj! A kofák, a járókelők, a martalócok, a püspök fegyveresei, az Orr, von Hunt mind pánikszerűen menekültek, egymást lökdösték meg taposták. Egy pillanat alatt kiürült a Só tér. Csak Reynevan maradt. A medikus. A fertőzött nő fölött térdelve. Megpróbálta szétfeszíteni a száját, hogy könnyíthessen rajta, megszabadítsa a torkát elzáró nyálkától és alvadt vértől. Ezen nem segít semmilyen varázsige, gondolta összezavarodva, miközben lázasan kereste a kiutat. Semmilyen hókuszpókusz, semmilyen varázslat, semmilyen amulett. Nem gyógyítja meg semmilyen mágia, egyik sem véd meg a fertőzéstől, tüdőpestis ellen nincs orvosság... Mert ez kétségkívül tüdőpestis, a klasszikus tünetekkel, habár... Nincs láza... Hideg a homloka... Meg a teste... És a melle... Hogy lehet ez? Itt valami nem stimmel... A jellegtelen arcú nő ellökte a kezét. – Te szerencsétlen hülye – mondta nyugodtan, tisztán érthetően –, ne tapizzál már, hanem menekülj innen, de rögtön! Mielőtt rájönnek, hogy ez csak illúzió volt. Nem kellett kétszer mondania. * Ha úgy dönt, máris eltűnik Boroszlóból, menekül úgy, ahogy van, gyalog, abban az egy szál vékony kabátban, akkor sikerül neki. Kitört a pánik, még nagyobb volt a zűrzavar a városban, komoly esély kínálkozott a sikerre. De Reynevan sajnálta volna veszni hagyni az ingóságait és azt a pej poroszkát, amelyet Dzierżka de Wirsingtől kapott ajándékba. Mint kiderült, nem tudta habozás és minden sajnálkozás nélkül eldobni magától az anyagi javait. Száz szónak is egy a vége, a materializmus lett a veszte. Mint már oly sok embernek előtte. Az istállóban kapták el. Abban a pillanatban ütöttek rajta, amikor a lovát nyer-

1067

gelte. Szó sem lehetett ellenállásról. Túl sokan voltak, hasonló sikerrel lehetett volna szembeszállni a százkezű Briareusszal. Amint az várható volt, a fináléban zsák volt a fején, bilincs a kezén, béklyó a lábán. Aztán fölemelték és a kocsira dobták, mintha ő is a rakomány része lenne. Puha és nehéz holmikat dobáltak rá, alighanem rongyok lehettek. Pattogott az ostor, nyikorogtak a tengelyek, döcögve haladt a kocsi a cölöpökkel kirakott utcán. Reynevan káromkodott a nagy halom rongy alatt, átkozta magát, amiért elszalasztotta az alkalmat. Megkezdődött az utazás az ismeretlenbe. * Az emberek megálltak, megfordultak, tátott szájjal bámultak, pusmogtak, ujjal mutogattak. Volt mit mutogatni, volt min álmélkodni. Mintha valóra vált volna a legenda, a mese és a lovagi eposz, beköszöntött egy mesealak Boroszlóba, egyszer csak felbukkant a zsúfolt Vár utcában. Az utca közepén, a szétváló, kétoldalt fölsorakozó boroszlóiak között léptetett táncos lábakkal egy gyönyörű sötétpej mén, hófehér takaróval borítva, virágfüzérrel a nyakában. Ifjú lovag ült rajta fekete-ezüst színű zekében, tollakkal díszített bársonybarettel a fején. A lovag egy kisasszonyt vitt maga előtt a nyeregben, olyan bájos volt, mint a festett kép, fehér cotehardie-t viselt, virágkoszorúval ékesített dús szőke haja kibomlott, erdei nimfára emlékeztetett. A kisasszony átölelte a lovagot, és szerelemtől sugárzó szenvedélyes pillantásokkal, időnként pedig nem kevésbé szenvedélyes csókokkal ajándékozta meg. Ahogy lépkedett a ló, ritmikusan kopogott a patkója, az emberek meg áhítattal bámulták őket. Mintha egyszer csak megérkezett volna valaki Boroszlóba, egyenest a románcköltő strófáiból, a trubadúr énekéből, a bárd regéjéből. Ide nézzetek, boroszlóiak, suttogták, íme, itt viszi Lohengrin a Brabanti Elzát, Erec a nyergébe ültette Ennide-et, íme Aucasin Nicolette ölelő karjaiban, Yvain és a Forrás Hölgye, Gareth és Lyonesse, Walter és Hildegunda, íme, itt jön maga Parsifal a szíve hölgyével, Condwiramursszal. – Csak bámulnak – mondta Parsifal von Rachenau, elfordítva az arcát a menyasszonya csókra nyújtott szájától. – Csak bámulnak, nincs jobb dolguk. – Hadd bámuljanak – felelte Ofka von Baruth, aki nemsokára von Rachenau lesz. Kicsit fészkelődött a nyeregben, aztán megint a vőlegénye szemébe nézett, nagy szerelemmel. – Megígérted. Tény, Parsifal von Rachenau megígérte. Ezért hát a hivatalos eljegyzési ceremónia után otthagyták a szülőket a jegyesek, hadd sörözzön és borozzon a két apa, Tristram von Rachenau és Heinrich Baruth, a két anya, Hrozwita von Baruch és Berchta Rachenau meg csak ábrándozzon nyugodtan az unokákról. A vőlegény, Parsifal pedig teljesítette a menyasszonyának tett ígéretét. Romantikus áhítattal viszi végig egész Boroszlón. A főtértől a székesegyházig és vissza. Nyeregben. A sötétpej kasztíliai harci ménen, amelyet Dzierżka de Wirsingtől kapott ajándékba. Csak bámultak a boroszlóiak. Dübörögtek a patkók a deszkákon és a cölöpökön, a jegyesek már a Piasek szigetre vezető hídon léptettek. A járókelők szétváltak előttük. Ofka hirtelen nagyot sóhajtott, és Parsifal vállába vájta a körmeit.

1068

– Mi történt, Ofka? – Láttam – mondta Ofka, és nagyot nyelt. – Mintha láttam volna... Egy ismerős nőt... – Ismerős nőt? Kicsodát? Forduljunk vissza? Ofka megint nagyot nyelt, a fejét rázta, és akaratlanul is elpirult. Inkább ne, gondolta. Inkább ne térjünk vissza azokra a régi dolgokra, jobb, ha eltöröljük, eltüntetjük az emlékezetből. Azt a délutánt, ott fenn a Radunia csúcson. Jobb, ha nem tudja a kedves vőlegény, hogy mindezt fehér mágiával sikerült elérni, a mágia kötötte össze őket, varázslat győzte le az akadályokat, annak köszönhető, hogy együtt vannak, most és mindörökké, mert amit Isten összeköt, azt ember szét nem választhatja. Kíváncsi lennék, jutott eszébe hirtelen, vajon nekik is sikerült-e, rajtuk is ugyanúgy segített-e a mágia. Elenczán... Meg Élektrán. Élektrán, akinek most láttam az arcát a tömegben. – Alig ismertem – magyarázta közönyt erőltetve magára. – Élektrának hívták. – Csodálkozom a szülőkön – mondta Parsifal –, hogy ilyen neveket adnak a gyerekeknek. Lehet, hogy szerinted ez babona, de én attól félnék, prófétai ereje lesz a névnek, és befolyásolja az utód sorsát. – Milyen értelemben? – Élektra a mükénei király, Agamemnón lánya volt. Imádta az apját, s amikor megölték, eszét vesztette a gyűlölettől és a bosszúvágytól. Megbosszulta az apját, de megtébolyodott. Nem adnék ilyen nevet a lányomnak. – Én sem – mondta Ofka, és a vőlegényéhez simult. – Mi majd Beatának nevezzük a lányunkat. * A Sancta Maria in Arena-templomban sextára harangoztak. Reynevan átverekedte magát a tömegen, miközben gondosan óvta a belső zsebébe rejtett flakont, benne a sokféle anyagból kikevert méreggel. Mindenre el volt szánva. Kileste a megfelelő alkalmat. Már rég kileste az alkalmat. * A Kutschera von Hunt és emberei védelmét élvező héja a Piasek szigetre vezető híd közepén lépkedett, fölemelt karral üdvözölte az elé tóduló boroszlóiakat. A hatalmat jelképező vastag aranylánc díszítette a köntösét. A héja nagy méltóság volt. Konrád püspök őt tette meg egész Szilézia világi helytartójának, kinevezte Boroszló oberlandeshauptmannjának, főintézőjének, sztarosztájának és egyeduralkodójának, a városi tanács és az ítélőszék fölé helyezte. Így lett Birkart Grellenort a leghatalmasabb ember Sziléziában – a püspök után. Ezt mindenki helyénvalónak tartotta és nagy örömmel fogadta. Hisz még véres háborút folytattak a huszitákkal, még mindig az ellenség kezén volt Nimptsch és Ottmachau, még mindig portyáztak Sziléziában csoportokba verődött huszita martalócok a velük szövetkezett rablólovagokkal. A nép erős és elszánt hatalmat akart, amely lehetőleg egyetlen erős kézben összpontosul. Kellett ehhez egy gondviselés küldte férfiú, egy vezér és védelmező. A boroszlóiak bíztak a

1069

védelmezőjükben, hittek abban, hogy megóvja, megvédi, a nyomorúságból kivezeti, gazdaggá és boldoggá teszi őket. Hittek benne, úgy néztek rá, mint a szivárványra vagy az ikonra. – Megváltónk! – Menedékünk! – Jótevőnk! Virágeső hullott a héja lába elé. Az anyák feléje nyújtották gyermekeiket, hogy kegyeskedjék megáldani. A céhes segédek térdre hullottak. A szegények a lába elé borultak, de igen gyorsan elrugdosták őket az útból von Hunt emberei. – Óvjad népedet! – Te légy menedékünk! – Vezess, vezérünk! A héja mögött Felicjan atya, a Sípos, mostani nevén von Schiependorff tipegett. A püspök méltányolta hűségét és érdemeit, praebendához juttatta és megtette a Szent Kereszt társas egyház kanonokának. Felicjan atya rámosolygott a tömegre, megáldotta és arról ábrándozott, hogy hamarosan ő vonul elöl, a héja meg hátul. Kutschera von Hunt is elmosolyodott, fogcsikorgatva taszította félre a tolakodókat. – Mindent megfontolás tárgyává teszünk – ígérte mosolyogva a héja, félrelökve a felé nyújtott petíciókat és kéréseket. – Mindent részletekbe menően kivizsgálunk... A bűnösöket megbüntetjük! Mindig ragaszkodunk a törvényes úthoz! Az igazsághoz híven! – Tűnés innen! – sziszegte a kérvényezőknek Kutschera. – Tűnj innen vagy fölrúglak... – Aranykor köszönt Boroszlóra... – mondta a héja, megsimogatva egy újabb kislány fejét, aki újabb virágcsokorral köszöntette. – Aranykor! Miután legyőztük az ellenséget! – De még nincs vége a harcnak! – hirdette nagy hangon. – Még nem tiportuk el a hitvány férget! Áldozatot kell hoznotok, legyetek készen a lemondásra... Félbeszakította a beszédet, amikor azt látta, hogy eléáll egy szőke hajú lány. Emlékeztette valakire az arca a héját. Aggasztóak voltak ezek az emlékek. Az arca, gondolta, öregebb, mint ő maga. Áldásra nyújtotta a kezét. De valami azt súgta, húzza vissza. – Ismerlek valahonnan? – Én vagyok a langenbielaui Szibilla – mondta a lány csengő hangon. – A Peterlinnek nevezett Piotr lánya. Pusztulj, gyilkos! Ez hamar meg is történt. Olyan gyorsan, hogy Kutschera von Hunt csak késve tudott reagálni. Nem tudta ellökni a héját vagy harcképtelenné tenni a lányt, aki elővette a köpönyege alól a rövid prágai „orgyilkos” muskétát, és fél lépésről egyenest a mellkasába lőtt. Sűrű füst borított mindent, és úgy eltűnt a lány, mint egy kísértet. Mint egy lidérc. Egy rémálom fantomja. Ordítva vált szét a tömeg, szétfutott, eloszlott. Végre Reynevan is látott valamit. Látta, hogy a meglőtt héja megtántorodott, de nem esett el. Kormos és véres

1070

mellkasát meg az aranylánc szemeit bámulta, amelyeket a testébe mélyesztett a golyó. És vad vigyorra húzódott a szája. – Kapjátok el... – nyögte ki levegő után kapkodva. – Fogjátok el... Szíjat hasítok a rossz ribanc hátából. – Megsebesült! – Semmiség... Nincs semmi bajom... Azért ennél kicsit több kell ahhoz, hogy ártani tudjanak nekem... Nem elég egy egyszerű puskagolyó... De ebben a pillanatban elállt a szava, levegő után kapkodott, kifordult a szeme. A heves köhögési rohamtól fekete vér buggyant ki a száján. Fölkiáltott, elordította magát, károgott. És akkor értette meg. Már Kutschera is megértette. Meg a földön fekvő, összehúzózkodó Felicjan kanonok. És megértette az őket néző Reynevan is. Ez nem egyszerű puskagolyó volt. Nagyot rikoltott a héja. És cserregett, de mielőtt még ez fölhangzott volna, mindenki szeme láttára fekete madárrá változott. Vadul csapkodott a szárnyaival, felröppent, már az Odera fölött járt, miközben vércseppeket hullajtott, és Ostrów Tumski felé szállt. Nem jutott messzire. Mindenki látta, ahogy a folyó fölött, vérfagyasztó visítás és károgás közepette hatalmas, idomtalan madárszörnnyé változott, miközben fröcskölt a vére, kalimpált a lábával és verdesett a szárnyával. Mindenki szeme láttára ment végbe a metamorfózis, és a szörnyeteg már ember alakban zuhant az Odera szürke vizébe. Haldokló ember volt, aranylánccal a mellkasán. Összecsaptak a hullámok a holttest fölött. Csak véres tajték maradt utána, aztán azt is elvitte a víz. * A Hosszú híd jégtörőjén feltorlódott ágakon akadt fenn a héja holtteste. Arccal lefelé lebegett a vízben, jó egy óra hosszat ringatta a sodrás. Aztán úszott tovább, vitte a víz a malmok mellett, vitte az ár a homokzátonyok között, többször is elakadt a sekély vízben. Aztán elragadta egy erősebb áramlat, Garbarynál megint a bal parthoz sodródott, ahol büdös víz folyt a takácsműhelyekből a csatornákba. Örvényekben forgott, majd eljutott Sokolnikiba, a gátig, aztán ott is átvitte a víz a zuhogón. Lenn a mélyben, a szigeten túl magára vonta egy hatalmas oderai harcsa figyelmét az örvényben forgó vízihulla. De még mindig túl friss volt a tetem ahhoz, hogy ki lehessen tépni belőle egy húscafatot, így csak annyit tudott elérni a holttestet cibáló nagy hal, hogy a hátára fordította. Amikor eljutott a szczepini ártérbe, csérek lepték el a héját. Mire Bytryńbe ért, már nem volt szeme, csak két véres lyuk éktelenkedett az arcán. Popowicében ujjal mutogattak rá a teheneket itató pásztorfiúk. Késő délutánra járt, mire megérkezett Kleczków magasságába. A rőzsenyalábokkal megerősített sarkantyúhoz. Egy halász ült a sarkantyún, szalmakalapban, mogyorófavesszőből készült horgászbottal fölszerelkezve. Egy pillanatig a sodrásiránnyal szemben folyó

1071

áramlatban forgolódó vízihullát nézte. Fekete haját, amely úgy hullámzott a vízben, mint az anemóna. Madárarcát és madárorrát... – Na végre – mondta a halász, és rögtön talpra ugrott. – Végre valahára! Hála a filozófusoknak! – Hát csak megérkeztél, Birkart von Grellenort! – kiáltott fel Wendel Domarasc vadul ugrándozva, két kézzel hadonászva. – Sokáig vártam, türelmesen, igen, türelmesen vártam a folyóparton! És végül csak meghozott az Odera! És láthatlak! Ó, de boldog vagyok, hogy láthatlak! A holttest elsodródott a sarkantyútól, megpördült, magával rántotta az örvény. Az egykori huszita kém búcsút intett neki. – Add át üdvözletemet a Balti-tengernek! PÁLFALVI LAJOS fordítása

A Grunwaldi híd az Oderán

RAFAL WOJACZEK

Holtszezon Rosszkor jöttem ide Még meg sem nyílt a szezon itt máris azt mondják nem kezdődik semmi Tegnap láttam ahogy egy vödörben kiviszik a tanár urat ekkorka volt Igen, itt összetöpörödnek az emberek takarékosság az evésben és a koporsódeszkákban A tanár úr A tanár úr egész korszakot jelentett Húzta a lábát Ez maradt a tanár úr utolsó szeretője után Andrzejnek hívták Igen, itt már nem kezdődik semmi Igen, rosszkor jöttem ide aki él sietve meghal az egyik felszabadult termet raktárrá alakították át nemsokára nyilván kilincseket szerelnek fel Igen, ez már a vég Mossák a folyosót Vikszelik a padlót (1965) KÖRNER GÁBOR fordítása

1073

HENRYK WANIEK

Finis Silesiae

Peuckert nem adott neki új kutatási témát. Különböző értelmezési lehetőségeket sugalmazott. Eltérő nézőpontokat. A hitelességet vagy a tények logikáját üres dogmatizmusnak tartotta, ami leszűkíti az emberi megismerés határait. Inkább bátorította. Türelmesen várt. Inspirálta. Mindhiába. Mert a Peuckert iránt érzett őszinte rokonszenve ellenére Paul úgy érezte, a józan eszét teszik próbára. Hét évvel később, azon a kora tavaszi éjszakán, 1939-ben, a régi jegyzetei között keresgélve és felidézve a beszélgetéseiket Paul megértette, miért volt olyan makacs az a különös fickó. Miért tartotta magát távol a realitástól, az értelem birodalmától, és miért vette komolyan a legvadabb fantazmagóriákat. Mert a hétköznapi valóság valójában a hazugságok és kitalációk területe volt. Ironikus távolságtartással tekintett az utcákon, a városban, a politika világában szerzett tapasztalataira. Mintha tudta volna, hogy az igazság – vagyis amit nyilvánosan igaznak ismertek el – közönséges szélhámosság. Hazugság, amit addig ismételgettek, amíg meg nem győzi a többséget. A valóság – hát nem ezt mondta mindig? – titkos érdekeket szolgáló szemfényvesztés. Jobb’ szerette csillagtérképeken vagy meséken keresztül, olyan események tükrében szemlélni, amelyeket mintha csak az ujjából szopott volna valaki. Bármiben, kivéve a politikai transzparensek jelszavait vagy az Ohlauer Stadtgrabenen keresztül Staetler sörözőjének kerthelyisége felé masírozó fegyveresek harsány dalait, akik koccintgatva gyűléseztek. Ott sem volt hiány prófétákból; agitátorokból, az ő képzelgéseikkel voltak tele a pártlapok. Egyetlen jóslat volt kivétel: Jövendölés Breslau pusztulásáról Az egyik asszony a beszélgetőtársaságból egy legendára hivatkozott, amelyet hallott valahol. Eszerint a földdel teszik majd egyenlővé Breslaut, és nem marad belőle semmi a romhalmazon kívül. Amikor pedig arra jár majd egy postakocsis, rámutat az ostora végével, és így szól az utasaihoz: itt állt valaha Breslau. Richard Kühnau személyesen jegyezte le ezeket a szavakat. Egy breslaui öregasszonytól hallotta a XIX. század nyolcvanas éveiben. Az a nő nem volt próféta. Csak elismételte azt, amit állítása szerint az öregek beszéltek. Ki tudja, hogy is volt valójában? De hiába károgott, nem vált romhalmazzá, Breslau ma is áll. A folyópart és a rothadó társadalom bűze; a nyomor gazdag reprezentációja és a jólét nyomorúsága; a mocsok: az ordináré ricsaj egyáltalán nem volt szép emlék. Így kellett volna megmaradnia Paul képzeletében. Egy darabig. De nem sok maradt abból a városból. Nem csak az új nézőpont mutatta meg neki az érme másik, korábban rejtett oldalát. Az a Breslau – anno 1931 –, ahol diákként kódorgott néhány huncut garassal a zsebében, de legtöbbször még

1074

annyival sem, megszépült. A felismerhetetlenségig megváltozott. Az utcák tisztábbak lettek. A korábbi lármás zűrzavar helyett most kellemes, nagyvárosi zajokat lehetett hallani. Eltűntek a folyóparton ücsörgő csavargók hordái. Nyoma sem maradt a munkanélkülieknek. Mi történt a csatornák és árkok orrfacsaró szagával? És a rothadással, a nyomorral, a bűzzel? Egy késő őszi délutánon, 1932-ben találkoztak utoljára. Amikor belépett, Peuckert a dolgozószobája ablakánál állt, ha egyáltalán illik ez a szó arra a harmadik emeleti sötét és elhanyagolt kis szobára a folyosó legvégén; amely talán már nem is tartozott az egyetemhez. Penészedő papír szaga terjengett, és teljes káosz uralkodott a helyiségben. Az asztalon jegyzetek egy készülő Paracelsustanulmányhoz. A professzor bálványozta, ő volt a példaképe, mint ember és gondolkodó. Távolabb könyvek és fóliánsok, régebbi és új kötetek tornyosultak; gyűrött zsebkendő, otromba zsebóra; egy fehér kistányéron szivarvég; egy régimódi tintatartóban pedig lúdtoll. A docensnek megvoltak a maga rigolyái. Mindig tintafoltosak voltak az ujjai. Kihajolva az ablakon és hátat fordítva a vendégének, mintha látott volna valamit odakint, amit nem akart szem elől téveszteni, inkább az ablakon túlra intézte szavait, nem hozzá beszélt. Hogy jobban hallja, Paul közelebb ment. Persze kíváncsi is volt, mi köti le ennyire a figyelmét. Kinézett. A szemközti épület falát látta, foltokban hullott róla a vakolat, de az ablakaiból fény áradt. Az utcán zsákokkal és ládákkal megrakott kézikocsit tolt két koldus. Úgy csattogtak a kerékabroncsok az utcaköveken, mint a géppuska. Olyanoknak látszottak, akik szerény vagyonukkal éppen elhagyni készülnek a várost. Mielőtt még összeomlana. Látszólag semmi különleges nem volt ebben a jelenetben, de mindketten visszafojtott lélegzettel figyelték. Valami történt ott lent, az utcán, ami magával ragadta őket. Meghatározhatatlan kapcsolat volt közte és a jóslat között, amelyben Paul képtelen volt hinni. De erről már nem beszélgettek. Talán csak elmondta a docensnek, hogy meg kell szakítania tanulmányait. Vagy ő tájékoztatta arról, hogy kénytelen leköszönni állásáról. Nem találkoztak többé. A képek, amelyeket az asztalon, a lámpafény gyűrűjében fekvő régi jegyzetei előhívtak benne, nem mondtak Paulnak többet a puszta szavaknál. Jobban mondva a jóslat három soránál. Valaha idegesítő és nevetséges volt. Sokkal inkább, mint manapság. Továbbra sem lehetett komolyan venni, de már nem az értelme vagy az egyes részletei miatt. Az ok már inkább a tömörsége, a mondatok ellentmondást nem tűrő hangneme volt. Alig három sor, meg a többfejezetnyi hallgatás. De régen? Még ennek a három sornak a megértésére is sajnálta az időt. Lenézte és kinevette az ismeretlen öregasszonyt butaságáért, amire csak rátett egy lapáttal az író hiszékenysége, aki lejegyezte. És méghozzá ez a Peuckert, a látszólag bölcs és felelősségteljes oktató. Ő is bedőlt ennek a marhaságnak. Jóslatok! Mintha bármelyik is megvalósulhatott volna valamikor. Nevetséges. Ilyesfajta előítéletekkel felvértezve olvasta hát a szöveg három sorát oda és vissza. Keresztbe-hosszába. Hiába. Módszeresen próbált kutatni: Mikor? Hol? Ki? Mit? Miért? Nem talált választ. De igazából nem is kereste őket. Elvégre a hírvivő és a lovas kocsi egy letűnt kor tartozékai. A postakocsis – az egész szöveg legvalószí-

1075

nűtlenebb alakja. Nem csak az arc vagy az egyenruha, de még a nyelv sem létezett már, amelyen elhangzott az az egyetlen mondat. Ezenkívül, ha jól értette, a jóslatnak be kellett volna teljesednie, amikor ez az egész – a postakocsi meg a többi – még teljesen közönséges és mindennapos dolog volt. Egy régmúlt jövőben, amely még csak megközelítőleg sem lett meghatározva. Akkor valamikor. Az egyértelmű, hogy nem 1932-ben. Mert Breslau ahogy állt, úgy áll most is. Csak a szöveg kezdett a leendő lomok szagával bűzleni. Meg kellett erőltetnie képzeletét, hogy belepillanthasson abba a homályos valamikorba. Hogy megláthassa azt a pillanatot, amely elérhetetlen a szem és az értelem számára; az elveszett város valószínűtlen sziluettjével a háttérben. Úgy próbálta nézni, mint egy fényképet vagy filmkockát, hogy megismerje az elveszett városból maradt romhalmaz felé vezető utazás célját. Miért? A hamvak fájdalmas látványáért? A tanulságért? Hogy elégtételt szerezhessen, aki hitt a jóslatban? És ott van az a homéroszi figura, az a kvázi-Schliemann, az állítólagos postakocsis, aki az ostorával – de legalábbis a puszta kezével – a semmibe mutat, és azt mondja: ezek Trója romjai. Mit érezhetett és gondolhatott? Mire gondolt Kasszandra, amikor megjövendölte a XIX. századi Breslauban, hogy a város semmivé lesz? Miért jegyezte le mindezt Kühnau olyan készségesen és adott neki helyet a Sziléziai mondákban? És Peuckert? Miféle okból választotta éppen ezt, és vette készpénznek? Paul nem akarta tudni. Behunyta a szemét, hogy maga elé képzelhesse a fényképet; a postakocsist – hogy mégis ki lesz ott – és a Breslau után maradt pusztaságot. A lerombolt templomokat. Az utcák hűlt helyét, ahol valaha élet, munka, boldogság uralkodott. Egy démonian szikár és magas alakot látott maga előtt, alig sűrűbb anyagból a levegőnél, ahogy ott áll a szürke és rideg pusztaság szélén. Azzal a valamivel, ami a kezében van, hátramutat. Ott állt valaha Breslau. Még a neve is eltűnt a föld színéről. A térképről, az emlékezetből. KELLERMANN VIKTÓRIA fordítása

A Fő tér műemlék épületei

SZERZŐINK

ANDRZEJ ZAWADA (1948) esszéista, irodalomtörténész, kritikus és műfordító a Wrocławi Egyetem oktatója, legfőbb kutatási területe a két világháború közti lengyel irodalom. Fontosabb kötetei: Jarosław Iwaszkiewicz (1994), Dwudziestolecie literackie (Két évtized irodalma, 1995), Bresław (1996), Miłosz (1996), Literackie półwiecze 1939–1989 (Fél évszázad irodalma, 1939–1989, 2001). MICHAŁ SPYCHALSKI (1959) wrocławi prózaíró és publicista, emellett dokumentumfilmeket is készít. A demokratikus ellenzék aktivistájaként részt vett a független diákmozgalomban (1978–1989), a hadiállapot alatt internálták. Földalatti és emigráns lapok szerkesztője volt, New York-i tartózkodása során a Szabad Európa Rádiónak is dolgozott (1989–1992). Tagja volt a hivatalos és az ellenzéki kultúra merev szembenállásán túllépő „harmadik nyilvánosságot” megteremtő bruLion című folyóirat szerkesztőségének (1987– 1993), a kilencvenes évek közepe óta kulturális műsorokat készít a televíziónak. JACEK ŁUKASIEWICZ (1934) költő, kritikus és irodalomtörténész a Wrocławi Egyetem professzora. 1952 óta publikál, kilenc verseskötete jelent meg. Kulcsfontosságú tanulmányokat írt az 1945 utáni lengyel költészet kiemelkedő alakjairól, monográfiában dolgozta föl Mickiewicz és Herbert életművét. Zagłoba w piekle (Zagłoba a pokolban, 1965) című emlékezetes kötetében azt vizsgálja, milyen sok-

féleképpen kapcsolódik a hagyományhoz a kortárs irodalom. URSZUŁA KOZIOŁ (1931) költő, próza- és drámaíró a Wrocławi Egyetemen végzett, 1953 óta publikál. Művei a természet és a kultúra teljes gazdagságát tükrözik, a mítoszt és a hétköznapi létet ütköztetve megőrzi a tapasztalati konkrétumot, „a széna illatát és az örökkévalóság ízét”. OLGA TOKARCZUK (1962) pszichológia szakon végzett a Varsói Egyetemen, a nyolcvanas évek második felében Wrocławban dolgozott a szakmájában, majd egyre több időt szentelt az írásnak és a könyvkiadásnak. Meghatározó szerepet játszott abban, hogy a kilencvenes évek elején háttérbe szorult a lengyel prózában a fikció iránti bizalmatlanságról árulkodó dokumentarista és önéletrajzi írásmód, az új nemzedék a „formai ellenforradalom” után visszahelyezte jogaiba a történetmondást, újra felfedezte a hagyományos prózaírói erényeket. E fordulat óta a lengyel próza legszűkebb élvonalába tartozik, művei Brazíliától Kínáig már több mint harminc nyelven jelentek meg. Magyarul is olvasható kötetei: Az Őskönyv nyomában (2000), Sok dobon játszani. 19 elbeszélés (2006). Az e számban közölt részletet a szerző választotta ki 2007 októberében megjelent regényéből. MAREK KRAJEWSKI (1966) krimiíró és klasszika-filológus a Wrocławi Egyetemen

1077

tanít. A háború előtti német Breslauban játszódó, már öt kötetből álló retrókrimisorozatának főszereplője Eberhard Mock felügyelő, aki nemcsak nyomozóként száll alá a bűnök és perverziók világába, lévén olyan alkat, aki csak a legritkább esetekben tud ellenállni a kísértésnek. A komoly helytörténeti ismeretanyagot tartalmazó regényciklus német és orosz fordításban is sikert aratott. TADEUSZ RÓŻEWICZ (1921) a lengyel költészet élő klasszikusa, 1947 óta jelennek meg a kötetei. A hatvanas években fedezték fel Magyarországon, a nyolcvanas évek elején mégis háttérbe szorult, mert sehogy sem találta a helyét az erősen átpolitizált irodalmi életben. Több évtizedes szünet után jelent meg Anya elmegy (2004) című könyve, ebből az alkalomból húsz év után ismét Budapestre látogatott. JERZY ŁUKOSZ (1958) wrocławi próza- és drámaíró, műfordító. Kritikusként főként a legújabb lengyel prózával foglalkozik, mint germanista Thomas Mann életművét és a kortárs német nyelvű irodalmakat kutatja. Fontosabb szépirodalmi művei: Dziedzictwo (Örökség, 1986), Afgański romans. Jedno życie, czyli wędrówka dusz (Afgán románc. Egyetlen élet, avagy A lélekvándorlás, 1997), Lenora (2004). TOMASZ MAJERAN (1971) Wrocławban élő költő és kritikus a Nagyvilág 2002. 1. számában mutatkozott be a magyar olvasóknak. BOGUSŁAW KIERC (1943) wrocławi költő, színész, rendező, drámaíró és pedagógus. 1971 óta jelennek meg kötetei. Ő rendezte sajtó alá Rafał Wojaczek műveit, gyakran szavalta verseit, a legfonto-

sabbakat lemezen is kiadta. Lírájában észrevétlenül oldódik el a hétköznapok világától és lép át a nemlétbe, az „élet utáni életbe”, a halálba, a létezés párhuzamos vagy alternatív változataiba. ZBIGNIEW KRUSZYŃSKI (1957) lengyel és francia szakon végzett a Wrocławi Egyetemen, a földalatti Szolidaritás tagjaként börtönbe került (1982–1984), majd Svédországba emigrált. Az Uppsalai és a Stockholmi Egyetemen ad elő. Regényei: Schwedenkräuter (1995), Szkice historyczne (Történelmi tanulmányok, 1996). Elbeszélései: Na lądach i morzach (Szárazföldeken és tengereken, 1999), Powrót Aleksandra (Aleksander visszatérése, 2006). ANDRZEJ SAPKOWSKI (1948) a Łódźi Egyetemen végzett, 1986-ban jelent meg első novellája. A lengyel fantasy-irodalom legkiemelkedőbb alakja, olyan szerepet tölt be a műfajban, mint Stanisław Lem a tudományos-fantasztikus irodalomban. Műveit sok nyelvre fordítják, magyarul eddig egy regényrészlet jelent meg tőle Maria Janion A vámpír. Szimbolikus biográfia című könyvében. A részlet a huszita regénytrilógia utolsó kötetéből való. RAFAŁ WOJACZEK (1945–1971), Szilézia elátkozott költője 1964-ben költözött Wrocławba, majd rögtön meg is kezdte költői pályáját. Sezon (Évad, 1969) című pályakezdő kötetét nagy elismeréssel fogadta a kritika, a szerző viszont egyre mélyebbre süllyedt az alkoholizmusba és a depresszióba. Gyakran provokálta a környezetét, idegszanatóriumba került, többször kísérelt meg öngyilkosságot. Végül gyógyszerek túladagolásával érte el a célját. Baljós irodalmi legendává vált, 1999ben film készült róla Wojaczek címmel. Az összeállításban szereplő Bogusław Kierc

1078

írta meg az életrajzát Rafał Wojaczek. Prawdziwe życie bohatera (Rafał Wojaczek. A hős igazi élete, 2007) címmel. HENRYK WANIEK (1942) sziléziai prózaíró, esszéista és festő. „Homo symbolicus”, műveiben a régió múltját megvilágító rejtjelezett allegóriák és szimbólumok értelmét próbálja megfejteni, a szi-

léziai identitás lengyel, német és cseh alkotóelemeit vizsgálja. Időutazásait esszétrilógiájában örökítette meg: Hermes w górach śląskich (Hermész a sziléziai hegyekben), Opis podróży mitycznej z Oświęcimia do Zgorzelca 1257–1957 (Az Oświęcimből Zgorzelecbe tett misztikus utazás leírása, 1257–1957, 1996), Pitagoras na trawie (Püthagorasz a füvön, 1997).

A Lengyel Intézet mûfordítás pályázatára sok pályamû érkezett. A kuratórium döntése alapján az elsõ helyezett Tempfli Péter Oszipovics, a második díjat Szecskó István, a harmadikat Józsa Árpád nyerte el.. Szívbõl gratulálunk. A díjazott pályamûveket a Nagyvilág közli. A Lengyel Intézet díjain kívül a Nagyvilág egy éves elõfizetést ajándékoz a nyerteseknek.

KED VES OL VASÓINK! KEDVES OLV TISZTEL T ELŐFIZET ŐINK! TISZTELT ELŐFIZETŐINK! Ha szeretik és igénylik a világirodalmat, ha tetszik a lapunk, lépjenek be a Nagyvilág Baráti Társaságba! Egy lapszám ára 2008. január 1-jétől 600 Ft Az egy évre szóló előfizetés 2008-ban 7200 Ft

AN AGYVILÁG BARÁ TI T ÁRS ASÁG NA BARÁTI TÁRS ÁRSASÁG t agdíja egy évr e 6000 Ft, évre diák oknak 3000 Ft diákoknak

AI A BARÁ TI T AGJ ÁRSASÁG TA GJAI BARÁTI TÁRS ÁRS ASÁG T YEN KAP JÁK A N AGYVILÁGOT! INGYEN KAPJÁK NA ING

A tagdíjat kiadónk számlájára kérjük befizetni (fél évig a régi csekket is elfogadjuk): ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY Magyarországi Volksbank 14100103-42578549-01000003

Kérésre csekket küldünk!

Rózsaszínű postautalványon a következő címre kérjük a befizetést: ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY 1146 Budapest, Hermina út 57–59.

Ha három vagy háromnál több könyvet vásárol, a feltüntetett árakból 50% kedvezményt adunk!

KARÁCSONYRA AJÁNDÉKOZZON KÖNYVET!

GEORGES DUBY: A lovag, a nő és a pap – Házasság a középkori Franciaországban E. M. CIORAN: Történelem és utópia GEORGES BATAILLE: Az irodalom és a Rossz JOËL KOTEK–PIERRE RIGOULOT: A táborok évszázada JOËL KOTEK: Az ifjú gárda – Az ifjúság a KGB és a CIA között 1917–1989 VITALIJ SENTALINSZKIJ: A feltámadott szó – A KGB irodalmi archívuma A HALÁL BETEGSÉGE – Modern francia elbeszélések ÉJSZAKAI ÜGYELET – Modern észt elbeszélések FÉLTÉKENYSÉG – Modern finn elbeszélések VAN, AKIT SÓLYOM KARMOL MEG – Modern török elbeszélések PARKMOTÍVUMOK ELLENFÉNYBEN – Modern svéd elbeszélések SZERELEM A SÍNEKEN – Modern francia-belga elbeszélések A HATLAPÚ RIGÓ – Kortárs francia-belga költők ANDREJ PLATONOV: Dzsan GUSTAV HERLING-GRUDZIŃSKY: Más világ GUSTAV HERLING-GRUDZIŃSKY: A sivatag forró lehelete MARQUIS DE CUSTINE: Oroszországi levelek IGNAZIO SILONE: A titok MIGUEL DE UNAMUNO: Öt kisregény JANET MALCOLM: A hallgatag asszony – Sylvia Plathes és Ted Hughes GERMÁN ARCINIEGAS: Eldorádó délibábja – Esszék a másik Amerikáról KNUT HAMSUN: Benőtt ösvényeken KNUT HAMSUN: Élettöredékek JOSÉ ORTEGA Y GASSET: Hajótöröttek könyve JOSÉ ORTEGA Y GASSET: A tömegek lázadása JOSÉ ORTEGA Y GASSET: Korunk feladata JOSÉ ORTEGA Y GASSET: Regény, színház, zene – Esszék a művészetről RIMBAUD ABESSZÍNIÁBAN – Esszék RÁBA GYÖRGY: A vonakodó Cethal – Versek DOBAI PÉTER: Angyali agresszió – Írások Pier Paolo Pasoliniról és a filmről DOBAI PÉTER: Önmúltszázad – Versek DOBAI PÉTER: Ma könnyebb. Holnap messzebb – Versek DOBAI PÉTER: „Barth hadapród, becsületszavamra, visszatér a nyár!” FERENCZ GYŐZŐ: Hol a költészet mostanában? – Esszék, tanulmányok BÁLINT PÉTER: Nyílt kártyákkal – A levél- és naplóírásról VARGA LAJOS: Önmagunk körül – Esszék

2800 Ft 2200 Ft 2200 Ft 4600 Ft 4000 Ft 2700 Ft 2200 Ft 2200 Ft 2200 Ft 1600 Ft 980 Ft 1200 Ft 1600 Ft 1800 Ft 2400 Ft 2300 Ft 2400 Ft 980 Ft 1200 Ft 1400 Ft 1500 Ft 1600 Ft 2000 Ft 1500 Ft 2600 Ft 1900 Ft 2200 Ft 980 Ft 980 Ft 1900 Ft 980 Ft 1400 Ft 1900 Ft 1200 Ft 1600 Ft 1500 Ft

Látogassa meg weblapunkat: nagyvilag-folyoirat.hu Megrendelés: Nagyvilág Könyvkiadó, 1146 Budapest, Hermina út 57–59. Tel./fax: 06-33-484-293 e-mail cím: [email protected]

Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre

Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail: [email protected] A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Előfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.

ISSN 547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42