Irodalomelmélet az irodalom történetében

Irodalomelmélet az irodalom történetében 1 A történetek hézagai Az elıszó szerint elsısorban a külföld számára készült, reprezentálandó „a magyar irodalom bizonyos termékei”1-t a tudományosság mai szintjén. A termékek marketingjére azonban aligha alkalmas ez a forma. A magyar irodalom történetei – néhány lelkes külhoni fordítónktól eltekintve – nem számíthat széles olvasóközönségre. Az ugyanis roppant valószínőtlen, hogy a magyart idegen nyelvként tanuló külföldi diákok számára hozzáférhetı ez a nyelv – még ha terminológiai készlete ismerısnek tőnhet is fel. (Attól most tekintsünk is el, hogy nem annyira nyelvrıl, mint inkább nyelvekrıl van itt szó.) Mire való akkor hát A magyar irodalom történetei? Kézenfekvı a válasz: lényegében mégiscsak a magyar egyetemi-fıiskolai diákság kézikönyve lesz. Nem kétséges, hogy akár évtizedekre is meghatározhatja a magyar irodalom oktatását. Még a közoktatást is, noha a gimnazisták többsége számára emészthetetlen – és a tanulmányaik során csak nagyon marginálisan hasznosítható – írásokról van szó. A magyar irodalom történetei, megkockáztatom, nem elsısorban a tanulmányaival, mint inkább a tartalomjegyzékével, név- és címmutatójával fog hatni. A mutatók adataiból kihámozható következtetésekkel. Azzal az új – illetve részlegesen új – kánonnal, ami a kötetekben szereplı nevekbıl, hangsúlyokból kirajzolódik. Ha így lesz, az sokkal nagyobb kárt fog okozni, mint amekkora hasznot hozhatna, ha az egyes tanulmányok hatnának a maguk erudíciójával, módszertanával. Ez a kánon ugyanis minden eddiginél szőkebb. Ideálcélként sem törekszik teljességre. S a világnézeti elfogulatlanság látszatát sem akarja kelteni. Állításomat, szakterületembıl következıen, a III. kötetbıl vett példákkal próbálom igazolni. Nézzük elsıként, milyen értelmezıi közegbe kerül Bartók Béla mővészete és az irodalomtörténet bartóki modell fogalma. A tiszta forrás utópiája c. tanulmány szerzıje, Jeney Éva két röpke mondatban, minden különösebb magyarázat nélkül, olyan egyenletet állít föl, amely ránézésre is kérdéses. „Azonosságképzı fikció-e az ideológia? Azaz lehet-e a nemzeti azonosság alapja a néphagyomány?” (148) Ez a két kérdés mintegy megteremti azt a tételt, hogy néphagyomány = ideológia. Innentıl Bartók kapcsán s az ı programját folytató írókról szólva végigvonul a szövegen egy olyan rejtett szál, amely ezt a törekvést – Jánosi Zoltán kifejezésével az archaikus remitologizációt – eleve kétesnek, sıt politikai célzatúnak, mővészettıl idegennek jelöli. „Mintha az utópia önkénye volna jelen abban a mozdulatban, mellyel Bartók a disszonanciához (az európai modern zenéhez) nyúl, hogy azt ötvözze az archaikus nemzeti értékkel (az ideológiával).” (149) Egyhelyütt – igaz, különbözı nézıpontok tallózása közben – szinte az egész kötetet jellemzı önleleplezı megállapítást olvashatunk: „Peter Burke a népi kultúra európai kirekesztését hangsúlyozta, azt, hogy a szóbeliség, a hagyományos népi kultúra olyannyira számőzetett a mővelıdés színtereirıl, hogy Herder korában újra föl kellett fedezni.” 1

SZEGEDY-MASZÁK 2007 = A magyar irodalom történetei I–III., szerk. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Gondolat, 2007. I/16.

1

(159) Azt hiszem, ez a posztmodern korára, vagy inkább a Szegedy-Maszák Mihály – Veres András-kötet idejére is áll. (Nem is szentel külön tanulmányt, egyik kötet sem, a népköltészetnek, a szóbeli irodalomnak.) S Jeney Éva is – bár nem árulja el, de már a gesztusból sejthetı – legalább részben egyetértéssel idézi Sárosi Bálintot2: „Hol van tehát a tiszta forrás? A faluban? Melyik faluban és kik ırzik? Öregek? Milyen öregek?... A civilizációtól távol élık, az átlagnál kevésbé iskolázottak?... Az ı tudományuk miért értékesebb a miénknél, akik állandóan tanulunk, mővelıdünk, törjük magunkat, hogy okosabbak, mőveltebbek legyünk elıdeinknél?” (158) Kelletett volna egy kicsit kevesebbet törnie magát, Sárosi uram… – hallom e fránya, tanulatlan parasztok nevetését. Akkor talán megértené, megértenénk, hogy nem értékek versengésérıl van szó, hogy a néphagyomány vagy a hozzá való fordulás önmagában nem ideológia, legfeljebb csak annyira, mint egy – meglehet, kiveszıben lévı, veszélyeztetett – virág megszagolása: jólesik. Akinek fintorítja az orrát, az ne legyen botanikus. Tudom, egyes történeti fejlemények, néphagyomány és ideológia kapcsolatáról, mást mutatnak. A problémátlan egyenlıségjel azonban történetietlen. A bartóki modell legjelentısebb irodalmi képviselıje, Nagy László azonban a legkevésbé sem vádolható azzal, hogy ideológiát csinált volna a virágillatból. Nem gondolta kötelezı érvényőnek sem az élvezését. Ha értékelvőként fogta fel az archaikus mélyrétegekbıl építkezı poétikát, csak a maga számára: mint az ı alkatának legjobban megfelelı kifejezésmódot. De ha Bartók még egy ügyes gondolati csavarral (és záró mondatként egy kapitális képzavarral) föl is lesz mentve, imígyen: „A bartóki »forrás« »átlátszó üvegként« idegen és saját párbeszédét valósítja meg” (160) – nem ússza meg ilyen könnyen Nagy László és az irodalomtörténet bartóki modell fogalma. A Németh László Magyar mőhelyébıl származó terminus újabban különbözı szakterületek képviselıinek kereszttüzébe került. Való igaz, a kezdeti differenciálatlan használat során túlzottan föllazult e fogalom. Képlékenysége következtében elvesztette körvonalait. Bár igaza van Kiss Ferencnek, hogy „az ilyen modellek sosem lehetnek olyan szabályszerőek, mint a manökenek, nem másolásra, hanem orientálásra valók”3, ám a bartóki modell fogalmába foglalt összetevık közül ha néhányat kiemelünk – mondjuk nemzeti és egyetemes kettısségét és a diszharmóniából teremtett harmóniát –, aligha mondunk vele olyasmit, ami ne lenne jellemzı Bartókon kívül mondjuk Sztravinszkij – sıt akár Wagner – zenéjére is. Ha a zenetudomány idegenkedik az irodalomtörténet „bartóki modell” fogalmától4, ezért részben e körvonalazatlanság a felelıs. Részben pedig az a felületesség, amellyel figyelmen kívül hagyják – a 2

Azt a Sárosi Bálintot, aki egy tanulmányában a magyar nóta, a népies dal fölemelését kísérelte meg. Érvei azonban, melyek a népdalok és népies dalok egyenértékőségét hivatottak alátámasztani, nem esztétikai, hanem szociológiai, sıt mennyiségelvő szempontokból erednek. Vö. SÁROSI Bálint, Hiteles népzene, Holmi, 2006/aug. 3 KISS Ferenc, Csoóri tanszéke = Uİ, Interferenciák, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984, 270. 4 Az egyik legjelentısebb Bartók-kutató, Somfai László olyannyira félreérti az irodalomtörténet e fogalmát, hogy tanulmányában egyenesen ignorálandónak nevezi: „A »Bartók-modell« lehet íróink és más mővészeink önigazoló eszmefuttatásának toposza; minden alkotónak joga van onnan meríteni inspirációt, ahol rátalál. Viszont, ha maga Bartók már nem teheti, a zenetörténésznek joga, sıt kötelessége ignorálni a Bartókból önkényesen eredeztetett ideológiákat.” SOMFAI László, Mi a magyar Bartók Béla zenéjében? Nacionalizmus, „népek testvérré válása”, világzene = ROMSICS – SZEGEDY-MASZÁK 2005, Ignác – Mihály (szerk.), Mi a magyar? Habsburg Történeti Intézet – Rubicon Kiadó, Budapest, 2005, 231. Vö. még „… a »Bartók-modell«, mint a kortárs magyar mővészet programja, egy idıben szinte vallásos tisztelet tárgyává lett, a »ne legyenek idegen isteneid« kizárólagosságával.” TALLIÁN 2006, Tibor, Bartók Béla 125, Muzsika, 2006/március, 5.

2

Történetek szerkesztésekor is – Jánosi Zoltán kutatását, amelyben – valóban a bartóki zene lényegét megragadva – a fogalom pontosabb meghatározását adja (integrálva abba sok korábbi kutató eredményeit). Somfai László esszéjében, a nemzetit a nemzetieskedıvel azonosítva, Bartók magyar népzenei győjtéseit statisztikailag összevetve szomszéd népek zenéjének győjtésével5, marginalizálja Bartók etnomuzikológusi és zenei életmővének nemzeti érdekét és értékét: „Noha napjainkig számos kísérlet történik arra, hogy kimutassukfelnagyítsuk a 19. századi magyar zene és Bartók, illetve Kodály kapcsolatát (a verbunkos újrafelfedezését konstatálva mindkettejüknél az 1920-as évektıl írt kompozícióikban), a magyar mőzene csúcsteljesítményeiben a hagyomány kontinuitása helyett inkább diszkontinuitásról beszélhetünk. (…) Kendızetlenül fogalmazva: Bartók és Kodály új alapokat keresett magának, mert provinciálisnak találta a századfordulóra kiüresedett magyaros mőzenét, ízlésrombolónak a nemzeti szórakoztató zenét, a nyugatosok zenéjét meg egyszerően németnek. Zenéjüket nem társadalmi igény hívta életre, hanem két küldetéstudattal megáldott tehetség nagyot akarása.”6 Somfai amit elszigetelt, a zseni senkiföldjérıl származó programként intonál7, valójában pontosan egybecseng azzal az irodalmi szándékkal, amit S. Varga Pál elsısorban Kölcsey és Arany munkásságához kapcsolva hagyományközösségi elvként értelmezett. Ha elfogadjuk, hogy a zenei hagyományok kevesebb inspirációt adtak8, akkor is szembetőnı a 19. századi irodalmi folyamatok s Bartók és Kodály programjának rokonsága – lett légyen ez bármily kevéssé tudatos. A bartóki modell a hagyományközösségi paradigma9 20. századi, az eredetihez képest jelentısen módosult, annak egyik legfontosabb jegyét azonban továbbra is ırzı változata. Az anyanyelv és a népiség (népélet, néphagyományok, népköltészet) nemzeti jellege él tovább e modellben, kiegészülve új szempontokkal, a kor kihívásaira adott új válaszokkal. Maga Somfai így folytatja: „Nem kis idealizmussal, a mővészeteket eltartó polgárréteg helyett az egész néphez akartak szólni, Kodály legalábbis ezt remélte. Bár az európai zenetörténetben megkésettnek tőnt, a parasztzenei hagyományt választották kiindulásul. Annak romlatlan ısiségével és szépségével szembesítették a komolyzenei életet lényegében vállán hordozó kozmopolita városi polgárt, akarta[,] nem akarta.”10 A megkésettség mindig olyankor kerül elı mint tudománytörténeti szempont, amikor a magyar kultúrtörténet valamely szegmensén a nyugat fejlıdésrendjét kérik számon. Aki a korszerőséget csak úgy tudja értelmezni, hogy az egybeesik más kultúrák azonos idejő, szintén korszerő törekvéseivel, esetleg azokat másolja, honosítja, attól aligha várhatjuk a 5

SOMFAI László, Mi a magyar Bartók Béla zenéjében? = ROMSICS – SZEGEDY-MASZÁK 2005, fıként 244–254. SOMFAI László, Mi a magyar Bartók Béla zenéjében? = ROMSICS – SZEGEDY-MASZÁK 2005, 237. 7 BÓNIS Ferenc éppen ellenkezıleg látja: „El sem képzelhetjük, milyen irányba halad zenénk fejlıdése, ha a tizennyolc esztendıs Bartók (…) nem tapint a magyar történelmi gondolkodás elevenére, ha nem fedezi fel a zenében a nemzeti önkifejezés lehetıségét és parancsoló szükségességét, ha nem ismeri meg Kodályt, a magyar népdalt, Ady Endre korszakalkotó költészetét, a népdal zenei világa mögött magát a népet, Kodály révén Debussy zenéjét.” BÓNIS Ferenc, Bartók Béla élete: dramma per musica, Forrás, 2006/március, 8. 8 Bár megfontolandónak tőnik például Németh László elemzése: „Úgy hiszem, hogy Bartók mővészetét a XIX. századi zene felıl lehet a legjobban megérteni (…). A modern lírát nevezte valaki »entromantisierte Romantik«nak; kissé szabadon fordítva: a romantika kellékeitıl megfosztott romantikának. Úgy hiszem, ez a meghatározás Bartókra is talál, legalábbis zenéje alapszövetére.” NÉMETH László, Bartók és a tizenkilencedik századi zene = NÉMETH László Összes Mőve, arcanum digitéka, CD-ROM 9 A modell részleteit lásd: S. VARGA Pál, A nemzeti költészet csarnokai. A nemzeti irodalom fogalmi rendszerei a 19. századi magyar irodalomtörténeti gondolkodásban, Balassi Kiadó, Budapest, 2005. 14–15. 10 SOMFAI László, Mi a magyar Bartók Béla zenéjében? = ROMSICS – SZEGEDY-MASZÁK 2005, 237. 6

3

nemzeti kultúra megértését, vagy akár csak a szószerkezet elfogadását. A „Parasztzenék nyomán világzene”11 koncepció jegyében Somfai ráadásul igyekszik elfedni azt a szempontot, hogy „Bartók a rá jellemzı pátoszmentes modorban többször kifejtette, mi indította el a paraszti népzene megismeréséhez és saját zenéjének a népzene szellemében való megújításához vezetı úton: nemzeti zenei megújulási programját a személyes és nemzeti önazonosság új tartalmainak keresése határozta meg.”12 Pedig másutt mintha Somfai is erre utalna – hogyan másként volna értelmezhetı e kijelentésének második fele: „Bartók csak az, ami: a 20. század valószínőleg legjelentısebb magyar zeneszerzıje, talán legjelentısebb magyarja”13?! Az a körülmény, hogy Bartók győjtései során megismerte és zenéjében – legalább olyan gazdagon – felhasználta más népek parasztzenéjét, éppenséggel nem csökkenti mővészete nemzeti értékét: egyrészt munkássága ezáltal csak összetettebbé és termékenyebbé vált nemzeti identitásunk feltárása és önkifejezése tekintetében is. A román és szlovák népzene (vagy akár keleti győjtése és annak zenéjébe integrálása) mind rokon vonásaival, mind különbségeivel árnyalja, gazdagítja és pontosítja nem csak a magyar parasztzenérıl alkotott képünket, de saját nemzeti önismeretünket is. Másrészt módszerével Bartók nem elsısorban nemzeti paraszti kultúrákhoz hajolt közel, hanem e nemzeti paraszti kultúrák archaikus rétegeibe hatolva – s ez mutat rá Jánosi Zoltán archaikus remitologizáció koncepciójának lényegére – az egyetemes emberihez jutott el: „… az ısi kultúrák a mélyben összeérnek: a nemzeti genezist és a közös emberit egyszerre teszik átélhetıvé.”14 A bartóki modell fogalmát használók, e mővészet nemzeti jellegét hangsúlyozva, soha nem hagyták figyelmen kívül a modell lényegében is megfogalmazott szempontok közül azokat, amelyek e mővészeteket az európai kultúra áramába kapcsolják. Világosan fogalmaz – Németh László Bartók és a XIX. századi zene címő esszéjét is idézve – Nagy László monográfusa: „… a huszadik század elején (…) kitágul a világ térben és idıben, s a modern mővészetben a térben távoli és az idıben régmúlt ösztönzések jelentıs tényezıvé válnak. Ezt a kihívást a magyar kultúrában Bartók fogadta el legteljesebben, s zenéjében – és teoretikus írásaiban is – olyan választ adott rá, mely a világkultúra legnagyobbjaival tette ıt egyenrangúvá. Kutatásaiban, az ösztönzések befogadásában és transzponálásában messzebb ment a magyar nép zenei kincsét a mőzenébe emelı Kodálynál. Bartóknál »a népi, anélkül hogy jellegét elvesztené: a közös ‚emberi‘-hez közeledik.« Így lett nála a népiség »az Európa-alatti geológia, az emberi lélek elfeledt, civilizációnkból kihagyott mélységeinek a felkutatása, bevonása. A kontrapunkt: a helyreállítani próbált nedvkeringés az európai fejlıdés törzse, s azon át a távoli gyökerek felé«.” 15 Nagy László költészeténél sem a magyar folklór egyedülvalóságáról van szó – éppen ellenkezıleg: a bolgár folklór tudományos igényő megismerése vezetett nála a

11

SOMFAI László, Mi a magyar Bartók Béla zenéjében? = ROMSICS – SZEGEDY-MASZÁK 2005, 239. TALLIÁN 2006, 4. 13 HOLLÓSI Zsolt, Bartók, az abszolút idealista (Beszélgetés Somfai László zenetörténésszel), Tiszatáj, 2006/március, 54. 14 ÁCS Margit, A Társas Én utazása az Individuumok Földjén. Adalékok a „népi író” fogalmához, Kortárs, 2005/2. 81. 15 GÖRÖMBEI 2005 [1992], András, Nagy László költészete, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 236. 12

4

magyar paraszti hagyományok jobb megértéséhez, átéléséhez; így a két nemzet parasztságának kulturális öröksége szétválaszthatatlan egységbe forrott lírájában.16 A téma gazdag szakirodalmát ismerve furcsa az a mód, ahogyan – beszédes, eleve megbélyegzı értékítéletet sugalló címmel ellátott – tanulmányában Tolcsvai Nagy Gábor kezeli e fogalmat. A Szembesülés a naiv költıi világépítés határaival olvastán azt gondolhatnánk, Tolcsvai Nagy az, aki végre rendet tesz ebben a kérdésben: „A »bartóki modell« – fogalmaz – nem a népi elemek mőbeli megjelenése, hanem e népi elemek átértelmezı szövegközisége, amely kortárs alapkérdések megjelenítését teszi összetettebbé.”17 Csakhogy a Németh László bevezette fogalom a legkezdetlegesebb olvasatban sem jelentette pusztán „népi elemek mőbeli megjelenésé”-t, s a Tolcsvai Nagy-féle definíciónál jóval árnyaltabb és gazdagabb meghatározások születtek,18 éppen Nagy László költészete kapcsán, elsısorban Görömbei András és Jánosi Zoltán kutatásainak köszönhetıen. Már maga a „népi elemek” is jóval homályosabb, kevésbé körvonalazott kifejezés, mint az archaikus folklór, ahová Jánosi kapcsolja vissza Nagy László – és azóta nem egy kortárs költı – poétikáját. Jánosi terminusa ráadásul világirodalmi kontextusokat is figyelembe vevı újraértelmezés eredménye: „A »bartókiság« makrostruktúráját (…) a modern lét problémáiból fakadó törvénykeresés, az egyetemes-átfogási igény, és az erre a célra fölemelt archaikusság fogalmainak háromszögében lehet legtisztábban értelmezni.” E három összetevı egybekapcsolódását Jánosi Zoltán törvényszerőnek látja: „A törvénykeresı gesztus, az emberi szerepértelmezés elemi érdekeibıl fakad, hogy a szándék eleve az alapokig jutás, a globális mértékek igényeivel jelentkezik, s az idıdimenziókban lehatol az archaikusság fokáig. A »bartókiság« és az archaikus típusú remitologizációs poétika azonosságai e végsı elveknél foghatók meg legtisztábban. Mindkettıt a történeti mértékő és a történet legaljáig, a »nincs tovább« partjaiig érı szerepértelmezés és törvény-, modellkutatás hozza létre, s mindkét struktúrában feltőnik s meghatározó lesz a jelen-modelláló, jelenre válaszadó, történeti gondolattal, igénnyel megformált s képzeti-eszmei és strukturális koncepcióját az archaikum közelségébıl, onnan merített törvények alapján megfogalmazó konstrukció.”19 Tolcsvai Nagy – Juhász Ferenc, Nagy László és Csoóri Sándor költészetét összekapcsoló – summázata kettıs. Egyrészt elismeri, hogy „a magyar költészetben korábban nem tapasztalt poétikai irányokat valósítottak meg a népi és modernizációs nyelvi regiszterek összegzésével”, másrészt ezt a nagy horderejő tényt rögtön kisebbíteni törekszik: „Ugyanakkor költészetük bár eltérıen, de kissé távol maradt az európai irodalom fı irányaitól mind a bukás vagy a kétely megértési feltételeinek körvonalazásában, mind a nyelv rendkívüli mértékben alkotó, de rá vissza nem kérdezı alkalmazásában.” Ha megengedjük – noha nem tekinthetı igazoltnak –, hogy mindkét vádpontban elmarasztalható Nagy László és társai költészete, az állítás akkor is csak addig ırzi súlyát, ameddig a kedves olvasót nem terheljük a hivatkozásokban Jánosi 16

Vö. GÖRÖMBEI 2005 [1992], különösen 123–133., illetve JÁNOSI 1996, Zoltán, Nagy László mitologikus költıi világa. Az egyetemes és a magyar irodalomtörténet koordinátáiban, Felsımagyarország Kiadó, Miskolc 286– 305., vagy külön tanulmányát: JÁNOSI Zoltán, „Medvezsoltár”. A népköltészet és a folklór szerepe Nagy László esztétikai gondolkodásában = JÁNOSI 2005, Zoltán, Főszál és mindenség. Folklór és archaikum az újabb magyar irodalomban, Holnap Kiadó, Budapest, 121–145. 17 TOLCSVAI NAGY Gábor, Szembesülés a naiv költıi világépítés határaival = SZEGEDY-MASZÁK 2007, III/462. 18 Miközben épp Tolcsvai Nagy Gábor vádol másokat leegyszerősítéssel: UO. 19 JÁNOSI 1996, 120–122.

5

Zoltán olyan jellegő kutatásaival20, amelyek részletesen elemzik, miként ágazik, szervesül e poétika a világirodalom jelentıs – igaz, nem német orientációjú – kortárs törekvéseibe. Tolcsvai Nagy sem ezzel, sem Nagy László nagymonográfusának munkájával nem terheli olvasóit. (A fejezet minden említett alkotójával kapcsolatban utal egy monográfiára, Juhásztól Csoórin át Kormosig – csak a Nagy Lászlóról szóló irodalom felé nem orientál. Bizonyára szerénységbıl, elhallgatva így saját kismonográfiáját is…) Külön vizsgálatot érdemelne, hogy a Történetek, mindenütt ostorozva az ideológiát, milyen ideológiai elvektıl vezérelve értékeli le – egészében vagy részleteiben – Ady, Illyés és mások költészetét; emeli föl – a népszerőség, olvasottság érveire támaszkodva – Rejtı Jenı munkásságát, miközben a korában is, ma is népszerő Tamási Áron helyett a szők rétegolvasmánynak számító Prae-t (Szentkuthytól) teszi meg korjellemzınek – de a további elemzések helyett hadd érjem be ezúttal néhány felsorolással. Nem hinném, hogy ’a teljesség úgyis lehetetlen’ elve alapján félresöpörhetnénk minden olyan kifogást, amely fontos irodalmi értékek hiányát teszi szóvá. Háromezer oldalnyi irodalomtörténeti összefoglalásban legalábbis törekedni kellene valamelyes teljességre, az értékek sokoldalú, de legalábbis nem egyoldalúan ideologikus képviseletére. (Különösen elvárható volna ez egy ilyen sokszerzıs munkától.) Az mindenesetre nehezen magyarázható, hogy zárójeles felsorolások, utalás szintő félmondatok tárgya vagy egyáltalán meg sem említtetik többek között Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Ratkó József, Buda Ferenc, Ágh István, Baka István, Orbán Ottó, Farkas Árpád, a Kilencek. Vagy a prózaírók közül Gion Nándor, Szilágyi István, Lázár Ervin… Szabó Pál és Szabó István írókat fölösleges is hiányolnom – a Lakodalom, keresztelı, bölcsı cím elı se fordul, s a III. kötet Szabó István néven egyszer egy történészrıl, más alkalmakkor meg a filmrendezırıl beszél (a mutatóban aztán egyként kezelve a két nevet). Nagy Gáspár kap ugyan másfél oldalt – az avantgárd verstechnika illusztrációjaként… Szembetőnı, hogy a sokat bírált Kulcsár Szabó Ernı-féle kis irodalomtörténet, innen visszatekintve, kiegyensúlyozottabb, kevésbé egyoldalú képet rajzolt a magyar irodalomról, mint ez a kötet. Miközben Kulcsár Szabó az „újabb magyar líra egyik legnagyobb alkotásá”-nak nevezte21, Illyés Egy mondata a Történetekben csupán egy irodalompolitika-történeti fejezetben kap féloldalnyi említést. Standeisky Éva történésztıl aztán meg is tudhatjuk egy röpke, ám annál mélyebben szántó elemzés tanulságaként, hogy az „Egy mondat a zsarnokságról a zsarnokság sőrített megjelenési formájaként a Rákosi-éra tükre”22. A kis korszak-monográfia külön foglalkozik Németh László, Szilágyi István, Sütı András prózájával. A nagymonográfiában ebbıl kapunk egy töredék-Németh Lászlót, a Tanú és néhány esszé íróját, a Gyász címe egy Németh László-idézetben hangzik el csupán (a címmutatóba be sem kerül), az Égetı Eszter egy irodalompolitikai fejezet felsorolásában olvasható, az Irgalom címével nem találkoztam (a címmutató sem ismeri, bár ez e könyv mutatóinál semmit nem jelent). Szilágyi István egy Sütıre 20

Vö. JÁNOSI 1996 és JÁNOSI 2005. KULCSÁR SZABÓ 1993, Ernı, A magyar irodalom története 1945–1991, Argumentum Kiadó, Budapest, 35. 22 STANDEISKY Éva, Irodalom és politika a forradalomban = SZEGEDY-MASZÁK 2007, III/481. 21

6

vonatkozó oldalvágás részeként bukkan fel érdemben elıször és utoljára; ott, ahol Sütı András drámamővészete válik egy drámatörténeti fejezet centrumává. (A címmutató szerint az Anyám könnyő álmot ígér vagy az Engedjétek hozzám jönni a szavakat prózai mő és a Sütı-esszék legjava nem létezik.) Feltőnı, hogy a Kulcsár Szabónál még központi szerepet kapó költık közül szinte Tandori Dezsı marad egymaga, marginalizálódik még Petri György és Oravecz Imre is, Orbán Ottó pedig egy fordítással, illetve a gyerekirodalmat tallózó felsorolás részeként tőnik fel. Ez azért is fájó, mert olyan alkotókról van szó – és ide volna sorolható még többek között Nagy Gáspár, Baka István, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Sziveri János, Tolnai Ottó, Tızsér Arpád –, akik valamilyen szempontból hidat verhetnének a képviseletinek nevezett23 (kevésbé degradáló elnevezéssel: nemzeti) irodalom és a posztmodern irodalom között. A posztmodern kánon módosítása önmagában nem kárhoztatható, az arra irányuló szándék ellenben, amely irodalmunk kettéhasadt részeit ha nem is összeforrasztani, de egymáshoz közelíteni igyekezne, igencsak üdvös volna a magyar irodalmat reprezentálni hivatott munkában. 2 Elméleti irányok egy másik történethez A Történetek, dacára a többes számnak, igazából egyetlen történet. Annak a története, hogyan jut el az irodalom addig a nagykorúnak tekinthetı létállapotig, amikor saját immanenciáját felismerve egyetlen gondja a kifejezhetıség és megragadhatóság különbözı stációinak bejárása. Van a mai magyar irodalomban egy ilyen történet is. Vezérelvként az egészre vonatkoztatni – és korábbi századok törekvéseibe „belelátni” – azonban súlyos aránytévesztés. S ennek az aránytévesztésnek a közösségi szemlélető, „a kollektív megelızöttség hagyományelvét képviselı”24 irodalom és irodalomértelmezés a legnagyobb áldozata. Pedig az újabb társadalomtudományos fejlemények vagy két évtizede szállítják folyamatosan azokat az eredményeket, amelyek az irodalom közösségi felfogása mellett szolgálhatnának érvekkel. Ha a magyar irodalomtörténet pótolni akarja a Történetek hézagait, be akarja gyógyítani irodalomértésünknek e könyv ütötte sebeit, akkor nem elegendı irodalomtörténetet írni: föl kell vázolni azokat az elméleti irányokat, amelyek – a Történetek elméleti kaotikusságából, ellentmondásosságából25 is okulva – a történeti szemlélet alapját adhatják. Ezek kidolgozása egy mőhelymunka feladata volna – itt csak néhány szempont felvetésére keríthetek sort. Látnunk kell, hogy az irodalom kulturális, társadalmi és antropológiai beágyazottsága és megelızöttsége a különbözı társadalomtudományok legújabb gondolkodásmódjából következı evidencia – még akkor is, ha e következtetést maguk e tudományágak nem is mondják ki. Közösségi érdekő és posztmodern irodalomfelfogás között az egyik töréspont a közösségi elkötelezettség versus individualizmus kérdése. Ez a szembeállítás a XX. század fejleménye, s elhittük sokáig, hogy létezı oppozíció. A legújabban feléledt 23

Vö. KULCSÁR SZABÓ 1993, 45., ill. TOLCSVAI NAGY Gábor, Szembesülés a naiv költıi világépítés határaival = SZEGEDY-MASZÁK 2007, III/462. 24 PAPP 2008, Endre, „Rút sybaríta váz”. A nemzetnélküliség programja A magyar irodalom történeteiben, Hitel, 2008/2. 97–118., 103. 25 Errıl bıséges adalékokkal szolgál PAPP 2008.

7

identitáskutatás különbözı megközelítései viszonylagosították ezt a szembenállást. „A társadalom (…) nem olyasmi, ami szemben áll az egyénnel, hanem az egyénnek magának alkotóeleme. Mindenfajta identitás, így az Én-azonosság is, társadalmi konstrukció lévén, kulturális identitás” – fogalmaz Jan Assmann A kulturális emlékezet c. mővében.26 A társadalom tehát nem az egyén börtöne, megnyomorítója, az énkiteljesítés akadálya, mint azt az egzisztencialista filozófusok nyomán sokan gondolták; Assmann leszögezi: „Emberi létezés – általunk ismert formájában – csakis kultúra talaján, társadalom keretei közt képzelhetı el.”27 Ráadásul, Assmann megfigyelése szerint, az én a közösségi minták alapján nyeri el identitását, „kintrıl befelé növekszik”, s ezáltal a Mi-azonosság „elsıbbséget élvez az egyén Én-azonosságával szemben, vagyis az identitás társadalmi (…) jelenség”. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a Mi-tudat nem létezhet „a Mi-t alkotó és hordozó egyéneken kívül”28. Az identitás-formák hierarchiája és egymásra-utaltsága egyben én és társadalom, én és kultúra szoros egymásra-utaltságát is jelenti: „Az identitás mindkét aspektusa olyan tudatra tartozik, melyet az adott kultúra és korszak nyelvezete és képzeletvilága, értékei és normái sajátos módon formálnak és szabnak meg.”29 A kommunikáció participációs elmélete is hasonló következtetésekre jut. E szerint „a kommunikatív értelmét az (individuális) ágensek közösséggé integrálásában lehet látni.”30 A participáció (részesülés) általános kommunikációs modell, nem vonható ki érvénye alól az irodalmi kommunikáció, az irodalmi mőalkotás sem. Az irodalmi mőalkotás mint kommunikációs akció a közösségi összetartozást erısíti – amennyiben hozzáférhetıvé válik az olvasók számára. „A kommunikatívban való részesedés következtében az (individuális) ágensek integrálódnak, azaz (kommunikatív) közösségeket alkothatnak.”31 Ehhez a gondolatmenethez jól kapcsolható a humánetológia néhány felismerése. Például az, hogy különbséget kell tennünk közösségként mőködı társadalom és tömegtársadalom között. Csányi Vilmos szerint a „tömegtársadalmak több százezres, majd többmilliós tömegeiben a csoportokat létrehozó etológiai tényezık már nem képesek egyedül betölteni a társadalom összetartásának funkcióját (…) Hiszen jól ismert tény, hogy egy-egy egyén legfeljebb néhány tíz másikkal képes hatékony csoportot képezni, egyszerő etológiai okok miatt.”32 Ha a tömegtársadalom dezintegráló, identitásromboló jellegét figyelembe vesszük, talán komolyabban megfontoljuk, érdemes-e az elitkultúrával összemosni olyan populáris jelenségeket, mint a népies dal vagy Rejtı Jenı mővei, miközben e kulturális termékek amúgy is tarolnak a tömegkultúra piacán, kiszorítva a tömegek tudatából a magaskultúra mőveit. Felelıs értelmezıi cselekedet-e ezt a folyamatot erısíteni, gyorsítani – pláne akkor, ha az ehhez alapul vett érvek nem esztétikaiak, hanem olvasásszociológiaiak, statisztikaiak33?! 26

ASSMANN 1999 [1992], Jan, A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban, ford. Hidas Zoltán, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 131. 27 ASSMANN 1999 [1992], 132. Alább, más megfogalmazásban: „Az ember természettıl fogva közösségre termett.” 137. 28 ASSMANN 1999[1992], 129–130. 29 ASSMANN 1999[1992], 131. 30 HORÁNYI Özséb, A kommunikáció participációra alapozott felfogásáról = A kommunikáció mint participáció, [szerk.] HORÁNYI 2007, Özséb, AKTI – Typotex, Budapest, 256. (Kiemelés az eredetiben.) 31 HORÁNYI Özséb, A kommunikáció participációra alapozott felfogásáról = HORÁNYI 2007, 258. 32 CSÁNYI Vilmos, Kultúra és globalizáció, 2000, 1999/május, 81. 33 Vö. VERES András, A ponyva klasszikusa = SZEGEDY-MASZÁK 2007, III/381.

8

A kulturális identitás, etnicitás, nemzeti identitás jelentısége úgy volt kisebbíthetı, hogy – Nietzschéig visszamenıen34 – fiktívnek, kreáltnak, kitaláltnak tételezték; azt állította az antropológia, „hogy az etnicitás – a politikával átitatott kulturális identitás – pusztán kontrasztív: csak azért folyamodnak hozzá, hogy meghúzzanak egy valódi vagy konceptuális határvonalat. Ez a nézet (…) több mint húsz éven át uralta az etnicitáskutatást. (…) mivel az etnicitást kizárólag taktikai identitásként kezelte, figyelmen kívül hagyta mind az öntudatot, mind az etnikai identitás szimbolikus kifejezıdését. (…) amikor feltesszük magunknak a kérdést, kik vagyunk tulajdonképpen, akkor az többet jelent annál, mint amikor körülírjuk, »kik nem vagyunk«. Szerepet játszik benne az életrajzunk is: azok a dolgok, amiket tudunk magunkról, arról a személyrıl, akinek gondoljuk magunkat.”35 Anthony Cohen gondolata élesen szemben áll azzal a nálunk máig közkelető felfogással, miszerint csak a másikban, a másság által ismerhetı fel a saját. Az a szőkítés sem állja meg a helyét, hogy a nemzeti hovatartozás pusztán az anyanyelv kérdése. Hogy az anyanyelv mennyivel több a maga nyelviségénél, mások nyomán s a kognitív pszichológus Jerry Fodort és Ernest Lepore-t idézve Dávidházi Péter mutatott rá: „… a nyelv »ontológiai értelemben függ« az életformáktól, vagyis a hiedelmek, intézmények, szokások és hagyományok egész kulturális szövevényétıl, azaz inkább életmódként, mintsem szavak és mondatok győjteményeként mőködik, ezért »hosszú távon nincs igazi különbség nyelvi és nem nyelvi mozzanatok, sıt végelemzésben nyelvek és egész kultúrák között.«” 36 Az irodalomtudomány sem fogadja el egyöntetően az irodalom immanenciájára vonatkozó alapvetést. Az irodalom teljes autonómiáját valló felfogások antropológiai, posztkoloniális kritikája – épp a szocializmus idıszakának gyarmati jellege révén – figyelemre méltó fejlemény. 37 Edward Said úgy véli, „a társadalom és az irodalom csak együttesen tanulmányozhatók és értelmezhetık”38; „a szöveg, a »text« nem autonóm, hanem az alkotó és a befogadó pontjain egyaránt világba kapcsolódó, kontextuális létő és eseményszerő” jelenség, illetve hogy a „szövegek nemcsak a világban léteznek, hanem oda is helyezik magukat (…), és azáltal vannak, hogy a világban mőködnek.”39 Jánosi Zoltán nagyon fontos felismerése, hogy „A »posztkolonialitás« fogalomnak a magyar viszonyokra vetítése (…) egyáltalán nem mond ellent egyes újabb kelető európai kulturális mozgásoknak, illetve az ezeket feltáró elméletnek.”40 A gyarmatosító hatalom egyaránt porlasztója-elemésztıje a (nemzeti) közösség identitásának és a személyes identitás integritásának, s ezzel egyidejőleg élénkítıje az erre védekezıen reagáló közösségi érdekő irodalomnak. 34

Vö. DÁVIDHÁZI 2004, Péter, Egy nemzeti tudomány születése. Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet, Akadémiai Kiadó – Universitas Kiadó, Budapest, 33–35. 35 COHEN, Anthony P., A kultúra mint identitás egy antropológus szemével = Multikulturalizmus, szerk. FEISCHMIDT Margit, Osiris Kiadó – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1997. 103. (Kiemelések az eredetiben.) 36 DÁVIDHÁZI 2004, 47. (Kiemelések az eredetiben.) 37 Vö. „Bizonyos értelemben posztkoloniálisnak nevezhetı minden olyan etnikai öntudat-formálódás, amely karakterisztikusan közösségek tudattalan hatalmi törekvéseinek kohójában született. Talán éppen ez az a pont, ahol a közép-európai történelem is sokrétő metahermeneutikai értelmezés lehetıségét ígéri, hisz világunk szerencsétlenül gazdag a sokszor kölcsönös kolonizálások szövedékébıl font értelemképzési hálókban.” SZAMOSI Gertrúd, A posztkolonialitás = HELIKON 1996/4., 418. 38 SAID, Edward, Orientalizmus = HELIKON 1996/4., 449. 39 SZAMOSI Gertrúd, A posztkolonialitás = HELIKON 1996/4., 421. 40 JÁNOSI Zoltán, Egy Németh László-regény paradigmájához. Az Égetı Eszter és a Száz év magány = JÁNOSI 2005, 39.

9

Az immanencia kritikája egyszersmind a referencia, a valóság fogalmainak revideálása is. Nincs itt hely részletezni, de nagyon tanulságos, és az irodalomtudományos gondolkodásra is hatással lehet az az új pragmatika-elmélet, amely a jelentésrıl bizonyítja be, hogy esetenként még a szövegben sem találjuk meg, hanem csak a világ, a valóság segítségével válik jelentésessé egy megnyilatkozás. Világ, valóság létezésére egyszerő példát hoz a Reboul – Moeschler szerzıpáros, összevetve a denevér és az ember agyi reprezentációját ugyanarról a térrıl: „nincs okunk azt gondolni, hogy ezek [denevér és ember reprezentációi] gyökeresen eltérıek lennének. Az akadályokat ugyanott találnánk, a rovarokat is, és amennyiben normális az említett emberi lény vizuális észlelırendszere, az emberi lénynek és a denevérnek az adott térre vonatkozó konklúziói tartalmukat tekintve igencsak hasonlóak lennének, még ha formájukat és létrehozásuk módját tekintve nem is azok.”41 Ugyanık egyszerő érvekkel cáfolják az igazság relatív voltáról szóló mítoszt.42 Irodalomtudományos esszé Antoine Compagnon munkája, Az elmélet démona, amely Reboulékhoz hasonlóan igyekszik a józan észt visszahelyezni jogaiba. (Könyvének alcíme: Irodalom és józan ész.) Világosan, egyszerően érvel világ, valóság létezése mellett: „… a fikcióban ugyanazok a beszédmőveletek jönnek létre, mint a való világban: kérdéseket tesznek fel, fölszólítanak, ígéreteket tesznek. Ezek azonban kitalált cselekedetek, melyeket a szerzı képzel el és szerkeszt össze, hogy egyetlen valóságos beszédmőveletet hozzon létre: a verset. Az irodalom kiaknázza a nyelv referenciális tulajdonságait, mőveletei kitaláltak, de mihelyt belépünk az irodalomba, mihelyt benne berendezkedünk, a kitalált nyelvi mőveletek pontosan úgy mőködnek, mint a valóságosak irodalmon kívül.” Compagnon nem fukarkodik az irodalmi példákkal, próbára teendı a vizsgált tézist. A világról gondolkodván Balzac Goriot apójára utal: „… a referencia a kitalált világokban addig mőködik, amíg azok a való világgal összeférhetıek, de zátonyra fut, mihelyt Goriot apó négyszöglető köröket kezd rajzolni. Az irodalom szüntelenül keveri a való világot és a lehetséges világot: érdeklıdik a valóságos szereplık és események iránt (a francia forradalom nagyon is jelen van a Goriot apóban), és a kitalált szereplı olyan egyén, aki létezhetett volna más körülmények között is.”43 Compagnont követve föltehetjük a kérdést: ugyanolyan mértékig fiktív – a valósághoz, a szövegen kívüli világhoz nem mérhetı, ahhoz nem köthetı – név Stendhal Vörös és feketéjében Julien Sorel és Bonaparte Napóleon? Kertész Imre Sorstalanságában Köves Gyuri és Auschwitz? Tamási Áronnál Ábel és Hargita? (Még akkor is nyilvánvaló a fikcionáltság különbözı foka, ha valaki azt az ismeretelméleti pozíciót foglalja el, amely szerint a történelem is puszta fikció.) Történelem és irodalom, nemzeti identitás és irodalom steril elkülönítésével valószínőleg maga Szegedy-Maszák Mihály sem ért egyet. „A Szózat mai értelmezéséhez hozzátartozik, hogy az 1956-os forradalom idején kitüntetett alkalmakkor énekelték, mint ahogy az Egy mondat a zsarnokságról mai jelentése is elválaszthatatlan attól, milyen szerepet játszott e költemény 1956 októberében. Számtalan más példa is igazolhatja, hogy a nyelvi megnyilatkozás mint történeti esemény 41

REBOUL– MOESCHLER 2005 [1998], Anne – Jacques, A társalgás cselei. Bevezetés a pragmatikába, ford. Gécseg Zsuzsanna, Osiris Kiadó, Budapest, 122. 42 REBOUL– MOESCHLER 2005 [1998], 101. 43 COMPAGNON, Antoine, Az elmélet démona. Irodalom és józan ész, Kalligram, Pozsony, 2006. 154–156. (Kiemelések tılem – N. G.)

10

egyszerre irodalom s a nemzet önértelmezése”44 – fogalmazott néhány évvel korábbi könyvében. Tegyük hozzá: minden magyarul írott értékes mő formálja nemzeti önismeretünket – de fokozottabban azok a mővek, amelyek fókuszba állítják a közösségi, nemzeti identitás problematikáját.45 Ha pedig a magyar irodalom mindmáig hangsúlyosan foglalkozik nemzeti sorskérdésekkel, politikai dilemmákkal és vallásierkölcsi megfontolásokkal, akkor abban túlságosan is leegyszerősítı (és kényelmes) retrográd földhözragadtságot, netán irodalomelméleti igénytelenséget látni, annál sürgetıbb volna azonban belátni, hogy nem az irodalom horgonyzott le önmaga múltjánál, hanem a magyar (és az egész humán) történelem viharvert hajója. A mezsgyék és tájegységek átrajzolása, a határok drasztikus módosítása, a szovjet típusú identitásporlasztó diktatúra, a történelmi vallások üldözése a különbözı nemzetek azonosságtudatának súlyos sérüléseivel járt együtt. Ami pedig konfliktussá, kérdésessé, megoldatlan problémává válik, az gyakrabban lesz az interakció témájává – így az irodalmi kommunikáció meghatározó elemévé is. „A mővekben megnyilatkozó közösségi felelısség nem ütközik a mővészet autonómiájával. Sıt egyenesen abból következik. A mővészet elıtt ugyanis nincs az életnek tiltott része.”46 Az író „önkifejezése aligha választható el szőkebb közösségének, nemzetének történelmi jelenlététıl, esélyeinek és gondjainak mérlegelésétıl.”47 Ez nemhogy fenyegetné az irodalom autonómiáját és az irodalmi mőalkotás önértékét – annak kereteit adja meg: „A mővészet autonómiájának biztosítéka és alapja az, hogy a kultúra egységének a része, és ebben az egységben nem csupán sajátos, hanem szükségszerő és helyettesíthetetlen szerepet játszik.”48 A Történetek, ideológiai alapon, korlátozza, hogy magyar irodalom címen mi kerül(het) az olvasók elé. „Ha a (kommunikatív) közösség korlátozza valamely tagjának vagy csoportjának felkészültségét, akkor korlátozott lesz problémafelismerése, de legalábbis problémamegoldása, ennek minden következményével együtt, illetıleg elıfordulhat, hogy a nyilvánosság korlátozottsága folytán csak kevesebbet képes használni, mint használhatna a teljes nyilvánosság mellett.”49 Állítsuk helyre a magyar irodalom teljességét!

44

SZEGEDY-MASZÁK 2003, Mihály, Nemzet, nyelv, irodalom az egységesülı világban = SZEGEDY-MASZÁK Mihály, A megértés módozatai: fordítás és hatástörténet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 19. 45 Vö. „Sokféle érték van egy irodalomban, de nem véletlen az, hogy egy-egy nemzet tudatában azok a mővek élnek közösségformáló erıként, amelyekben a nemzet létének igazsága lép mőködésbe.” GÖRÖMBEI András, Irodalom és nemzeti önismeret = GÖRÖMBEI 2003, András, Irodalom és nemzeti önismeret, Nap Kiadó, Budapest, 23. 46 GÖRÖMBEI András, Irodalom és nemzeti önismeret = GÖRÖMBEI 2003, 9. 47 GÖRÖMBEI András, Nemzettudat a mai magyar irodalomban = GÖRÖMBEI 1999, András, Létértelmezések, Felsımagyarország Kiadó, Miskolc, 381. 48 BAHTYIN, Mihail, A tartalom, az anyag és a forma a verbális mővészetben = Uı, A szó az életben és a költészetben, Európa Könyvkiadó, Budapest 60. [Kiemelések az eredetiben.] 49 HORÁNYI Özséb, A kommunikáció participációra alapozott felfogásáról = HORÁNYI 2007, 261.

11

Bibliográfiai rövidítések ASSMANN 1999 = ASSMANN , Jan, A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban, ford. Hidas Zoltán, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest D ÁVIDHÁZI 2004 = D ÁVIDHÁZI Péter, Egy tudomány születése. Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet, Akadémiai Kiadó – Universitas Kiadó, Budapest G ÖRÖMBEI 1999 = GÖRÖMBEI András, Létértelmezések, Felsımagyarország Kiadó, Miskolc G ÖRÖMBEI 2003 = G ÖRÖMBEI András, Irodalom és nemzeti önismeret, Nap Kiadó, Budapest G ÖRÖMBEI 2005 [1992] = G ÖRÖMBEI András, Nagy László költészete, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen HORÁNYI 2007 = HORÁNYI Özséb [szerk.], A kommunikáció mint participáció, AKTI – Typotex, Budapest J ÁNOSI 1996 = J ÁNOSI Zoltán, Nagy László mitologikus költıi világa. Az egyetemes és a magyar irodalomtörténet koordinátáiban, Felsımagyarország Kiadó, Miskolc J ÁNOSI 2005 = J ÁNOSI Zoltán, Főszál és mindenség. Folklór és archaikum az újabb magyar irodalomban, Holnap Kiadó, Budapest K ULCSÁR S ZABÓ 1993 = KULCSÁR S ZABÓ Ernı, A magyar irodalom története 1945–1991, Argumentum Kiadó, Budapest P APP 2008 = P APP Endre, „Rút sybaríta váz”. A nemzetnélküliség programja A magyar irodalom történeteiben, Hitel, 2008/2. 97–118. R EBOUL – MOESCHLER 2005 [1998] = Anne R EBOUL – Jacques M OESCHLER, A társalgás cselei. Bevezetés a pragmatikába, ford. Gécseg Zsuzsanna, Osiris Kiadó, Budapest R OMSICS – S ZEGEDY -M ASZÁK 2005 = R OMSICS Ignác – S ZEGEDY -M ASZÁK Mihály (szerk.), Mi a magyar? Habsburg Történeti Intézet – Rubicon Kiadó, Budapest S ZEGEDY -M ASZÁK 2003 = S ZEGEDY -M ASZÁK Mihály, Nemzet, nyelv, irodalom az egységesülı világban, in: S ZEGEDY -M ASZÁK Mihály, A megértés módozatai: fordítás és hatástörténet, Akadémiai Kiadó, Budapest S ZEGEDY -M ASZÁK 2007 = A magyar irodalom történetei I–III., szerk. S ZEGEDY -M ASZÁK Mihály, Gondolat, Budapest T ALLIÁN 2006 = T ALLIÁN Tibor, Bartók Béla 125, Muzsika, 2006/március, 3–5.

12