TARTALOM Kortárs orosz irodalom M. Nagy Miklós összeállítása

LVIII. évfolyam, 9. szám

2013. szeptember TARTALOM Kortárs orosz irodalom M. Nagy Miklós összeállítása

M. NAGY MIKLÓS Akszjonov farmerdzsekije ........................................................................................................ 906 ALEKSZANDR ILICSEVSZKIJ A veréb (M. Nagy Miklós fordítása) ...................................................................................... 916 VLAGYIMIR SZOROKIN Fehér szemû fekete ló (Kiss Ilona fordítása) .................................................................... 923 DANYIIL GRANYIN A hadnagyom (Soproni András fordítása) .......................................................................... 931 GERMAN SZADULAJEV Blokád (Bagi Ibolya fordítása) ................................................................................................ 935 JURIJ POLJAKOV Veteránics (Goretity József fordítása) ................................................................................ 938 BORISZ JAMPOLSZKIJ Utolsó találkozásom Vaszilij Grosszmannal (Soproni András fordítása) .............. 951 SZVETLANA KEKOVA Két beszélgetés az élet értelmérõl ........................................................................................ 963 LEONYID VOLODARSZKIJ Távozni kellene .............................................................................................................................. 964 Régi dal új hangra ........................................................................................................................ 964 ANDREJ ROGYIONOV Sem örömet, sem bánatot .......................................................................................................... 965 IRINA KOVALJOVA Nem gyûr le szenvedély (Gáti István fordításai) .............................................................. 966 MIHAIL SISKIN A pántos kabát (Bagi Ibolya fordítása) ................................................................................ 967 MIHAIL VELLER Vox populi (M. Nagy Miklós fordítása) ................................................................................ 978

MIHAIL JELIZAROV Életöröm (Kiss Ilona fordítása) .............................................................................................. 982 MARINA SZTYEPNOVA Tatyina Tyatyityejevna (Iván Ildikó fordítása) .................................................................. 984 ROMAN SZENCSIN Elsõ szerelem (Kisbali Tamás fordítása) .............................................................................. 990 MAJA KUCSERSZKAJA Kakukkfióka. Húsvéti történet (Szõke Katalin fordítása) ............................................ 998 EDUARD RUSZAKOV Rizike (Kiss Ilona fordítása) .................................................................................................. 1008 DMITRIJ BIKOV Mozsarovo (M. Nagy Miklós fordítása) .............................................................................. 1013 ZAHAR PRILEPIN Levél Sztálin elvtársnak (M. Nagy Miklós fordítása) .................................................... 1022 KÜLFÖLDI SZERZÕINK .............................................................................................................. 1025

Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója

Nemzeti Kulturális Alap

…végre teljesen világos számomra, hogy miért teremtette meg az Isten az embert a földbõl: hogy lélek nõhessen ki belõle, még a halottból is, mint a növény... ALEKSZANDR ILICSEVSZKIJ: A veréb

905

M. NAGY MIKLÓS

Akszjonov farmerdzsekije Impressziók a mai orosz irodalomról

Nem tanulmány, nem is körkép lesz ez – csak impressziók... Mert még ha csak a többé-kevésbé neves, befutott szerzõket nézzük is, a mai orosz irodalomnak bárki csak elenyészõ töredékét tudja elolvasni... Impressziók, anekdotákkal vegyítve... Meg talán egy kis magyarázat, hogy miért épp ezek a szerzõk szerepelnek a válogatásban. Gyakran találkozom Ivanovval és a társával. Mondjuk, bemegyek Londonban egy bárba, és ott ülnek a sarokban. Mindig ketten vannak. Elválaszthatatlanok. És mindig az irodalomról beszélgetnek. Évtizedek óta lehetnek munkatársak egy kiadóban, de magázzák egymást. Ennek különös sármja van. Engem is magázni próbálnak, de nem hagyom magam. Mostanra valahogy megszokták, hogy tegezõdünk. Mindig elmondják, hogy mit kellene kiadni Magyarországon. Egy ideig Ivanov a legvadabb új orosz írókat ajánlotta. Perverzeket, melegeket, posztmodern vadakat. És kérdezte, hogy õk kit adhatnának ki a magyaroktól. „Ki a magyar Breat Easton Ellis?” – Na és most kiket adtok ki? – kérdezi Ivanov. – Hát, Prilepint például. – Megõrültél? Tönkreteszed a kiadódat. Senki nem fogja megvenni. – Miért, kit kellene kiadni? – Például Gajdart. Meg van még jó néhány nagy szovjet író. Elõ kellene venni õket. Õk még tudtak írni. Nem hiszek a fülemnek. – Viccelsz? – kérdezem. – Gajdart? Ki kíváncsi manapság Gajdarra? – Vedd elõ! Olvasd csak el! Majd meglátod, milyen jó. Viktor Jerofejev húsz évvel ezelõtt egy akkoriban híres esszéjében eltemette az egész szovjet irodalmat. Bulgakov se volt elég jó neki. A Szovjetunióban nem születhetett igazi irodalom, mert jól csak szabadon lehet írni. A mai orosz újrealisták – Prilepin is – inkább a szovjet írók nyomdokain járnak. Mintha a korábbi nemzedék – Jerofejev, Szorokin, Pelevin – nem is létezne. Jerofejev ezen felháborodott. És valami olyasmit írt, hogy az orosz irodalomban most elõször szakad meg a folytonosság, és ez nagyon veszélyes. Mintha a szovjet irodalmat nem õ temette volna el annak idején. Ülünk a londoni bárban, nem messze az Earls Courttól, a könyvvásár helyszínétõl, és lassan odagyûlik egy egész csapat: ügynökök, szerkesztõk különbözõ 906

országokból. Mindenki izgatott: holnap kezdõdik a vásár, és azért vagyunk itt, hogy eladjuk vagy megvegyük a legjobb új könyveket. Próbálom elképzelni, hogy ez lesz az új trend: a fantasy, az alternatív történelem, a varázslók, a vámpírok, az angyalok, a félpornó után a szovjet irodalom klasszikusai. Gajdar meg a többiek. Timur és csapata. Ivanov bolond, döntöm el magamban. Vagy csak részeg volt és viccelt. S aztán a katalánok egy furcsa új könyvet javasolnak. Zseniális, mondja Gemma, és neked különösen tetszeni fog. Francesc Serésnek hívják a szerzõt. Kitalált néhány fiktív szovjet írót, megírta a rövid életrajzukat, és mindegyiknek egy-egy kisregényét. Az egyiket elolvastam. Egy szovjet ûrhajósról szól, aki elveszítette a kapcsolatot a központtal, az ûrhajó letért a pályájáról, nincs remény a menekülésre, tudja, hogy néhány óra van hátra az életébõl. Hátborzongató. Figyelem, kiadják-e a világon Arkagyij Gajdart. Meg hogy lesz-e világsiker Serés könyvébõl. És néha úgy érzem, száguld velem az ûrhajó valahová, és már csak néhány óra van az életembõl – és mégis reménykedem, hogy valami földönkívüliek megmentenek. Valami majdcsak történik az utolsó pillanatban. De egyelõre csak szólongatom a központot – hiába... Hogy melyik a legfontosabb irányzat a ma orosz irodalomban? Viszonylag egyszerû kérdés: az „újrealizmus”: Prilepin, Szencsin, Szadulajev, Jelizarov, Sargunov és még néhányan, más néven a „nullás nemzedék” – azok az írók, akik az ezredforduló utáni években kezdtek publikálni. És egyszer csak elnevezték õket „újrealistáknak”, pontosabban sok kritikus arról kezdett írni, hogy ezek az újak, ezek a vad írók realistán akarnak írni, pedig olyan nincs: nem létezik. A realizmus utópia, mint a kommunizmus: õk csak hiszik, hogy... Annyit írtak arról, hogy nem léteznek, hogy egyszer csak létezni kezdtek, és szép lassan mindenféle díjakat is kaptak. Mert akár létezik a realizmus, akár nem, egyszer csak az olvasók (köztük a kritikusok meg a különbözõ díjakat odaítélõ zsûrik tagjai) az „igazi” orosz életrõl akartak olvasni. Jó, igaz, hogy voltak már ilyen írók a posztmodernek-szocartosok-konceptualisták uralma idején is, és némi fanyalgással a jobb híján pszichológiai realistának nevezhetõ Ulickaját is befogadták a magas irodalom köreibe, de az igazi hatalomváltás csak ekkor kezdõdött: Prilepinnel, Jelizarovval, Szencsinnel... Akik mind úgy kezdtek írni, mintha semmiféle konceptualizmus és posztmodern nem létezett volna elõttük. Fõként Szencsin, akit talán egyedül lehet közülük valóban realistának nevezni, sõt akár hiperrealistának: elõször leírta egy dél-szibériai kisváros (Minuszinszk) életét, aztán... sok minden volt aztán, de egyszer csak a Jeltisevi (Jeltisevék) címû regényében egy isten háta mögötti orosz falut, egy átlagosnak nevezhetõ orosz család életét. És úgy írta le, hogy arra még a legposztmodernebb kritikusok is kénytelenek azt mondani: ha van valami, ami megközelíti az egyébként nem létezõ realizmust, akkor az Szencsin prózája. Minden rendben is volna: igazából ebben a folyamatban mintha csak a világtrend képezõdött volna le: a 2000-es évek elején az irodalom általában is visszatért a hagyo907

mányos(abb) történetmondáshoz – csak hát Oroszországban semmi sem úgy történik, ahogy máshol. És nagyon gyorsan mindenféle problémák jelentkeztek, például az, hogy az „újrealistának” kinevezett írók mindenféle politikai töltésû, jövõben játszódó könyveket kezdtek írni. Prilepin az elsõ könyvében, a Patologiiban (Patológiák) még a lehetõ legegyszerûbben csak elmesélte a csecsenföldi háborúban gyûjtött borzalmas élményeit – aztán kiderült róla, hogy a Nacionál-Bolsevik Párt tagja, Eduard Limonov harcostársa, és a Szanykja címû könyvében, amely valószínûleg a 2000-es évek legnagyobb hatású orosz regénye (lassan világszerte megjelenik, magyarul is, Mert mi jobbak vagyunk címen), olyan orosz fiatalok életét írja le, akik nemigen tudják, hogy pontosan miért és mi ellen lázadnak, de pártjukkal, az Alkotók Szövetségével forradalmi akciót szerveznek, elfoglalják a kormányzati épületeket az orosz városokban – és a regény azzal végzõdik, hogy a hadsereg egységei körbeveszik ezeket az épületeket. Mégsem annyira egyszerû kérdés tehát, hogy melyik a legfontosabb irányzat a mai orosz irodalomban – mert ezeket a „realistákat” valójában nem annyira a realizmus egyesíti (ahányan vannak, annyiféleképpen írnak, bár mindannyian fontosnak tartják, hogy az irodalomhoz élet is kell), inkább a fennálló hatalommal szembeni harcos ellenállás. A mai orosz irodalmat olyan mértékben átszövi a politika, hogy az valószínûleg a világ minden más országában lehetetlen volna – egyszerûen sehol másutt nincs ma már az írónak olyan társadalmi szerepe, ereje, hogy komolyan befolyásolhatná az emberek politikai viselkedését. Oroszországban talán még van. Bár lehet, hogy már ott sincs, s mindez csak valami szomorú végjáték: az orosz írók még eljátszszák, mintha többek lehetnének, mint írók, miközben egy ügyesen megkomponált Putyin-párti popdal („Olyan férfit akarok, mint Putyin, aki nem iszik... aki nem hagy el...” és a többi) összehasonlíthatatlanul több emberre hat. „Mi mindannyian Akszjonov farmerdzsekijébõl bújtunk elõ, mint Dosztojevszkijék Gogol köpönyegébõl. Az egész modern orosz irodalom” – írta Jevgenyij Popov, amikor Akszjonov meghalt. Akszjonov halála után Putyin is megszólalt: „ragyogó, bátor, szabadságszeretõ író volt” – mondta. S aztán az egész világban a volt KGB-s szavait idézte a sajtó, amiben van valami finom irónia... Irónia? A történelem tébolya. Akszjonovnál talán senki sem tudott gyilkosabb humorral megrajzolni egy-egy halk szavú, szerénynek és humánusnak tetszõ KGB-st. És Akszjonovnál talán senkinek nem volt nagyobb fantáziája a XX. századi orosz irodalomban – de ezt, gondolom, õ sem tudta volna elképzelni a hetvenes–nyolcvanas években. Hogy egy szürke öltönyös, halk szavú KGB-s káder? Hogy õ lesz a szabad Oroszország vezetõje? És õ fog ilyet mondani róla? Különben Putyin nem sokkal késõbb a kilencvenedik születésnapja alkalmából kitüntetett egy volt angol kémet, aki a szovjeteknek dolgozott. George Blake-et. Azt mondta az indoklásban, hogy „Blake és társai nagy szolgálatot tettek a béke ügyének azzal, hogy munkájukkal elõsegítették a stratégiai erõegyensúly megõrzését”. 908

„Azért nincs már posztmodern, mert átment az életbe: olyat, amit az élet produkál, senki sem tud kitalálni” – mondta nemrég Jevgenyij Popov, amikor itt járt Magyarországon. Posztmodern talán nincsen, vagy legalábbis egészen átalakult, megszelídült még Szorokin is, nincs már se radikális perverzió, se végletekig hajszolt nyelvi játékok – ugyanakkor a mai orosz írók valami szent szenvedéllyel és borzadállyal próbálják meg elképzelni a jövõt. Vagy azt, hogy mi nõhet ki a putyini rendszerbõl – mint Szorokin Az opricsnyik egy napjában és a Cukor-Kremlben... Vagy az atomháború utáni jövõt – mint Tolsztaja a Kssz!ben vagy Glukhovsky a Metró-regényekben... Vagy a közeljövõt, amikor az olajból és gázból már nem lehet megélni, és az elszegényedõ Oroszország polgárháborúba süllyed – mint Bikov a ZsD-ben... Vagy amikor a dühös fiatalok új forradalmi mozgalmat indítanak el – a már említett Prilepin regényében... Vagy amikor Ruszakov elképzeli, hogyan fogják megoldani Oroszországban a demográfiai problémát. És még hosszan sorolhatnám. A Putyin-rendszer a viszonylagos társadalmi-gazdasági stabilitás mellett létrehozta vagy inkább felélesztette az orosz apokaliptikus világszemléletet – az orosz író alapérzése, hogy bármi megtörténhet, és hogy a jövõ izgalmasabb, mint a prózai, államkapitalista jelen. Mi lesz Putyin után? És hogyan lesz vége a putyini rendszernek? „Mi prosznulisz v nyeznakomoj sztranye”, azaz „Ismeretlen országban ébredtünk fel”, írta valamikor a kilencvenes évek elején Andrej Bitov. Néhány éven át az oroszok szállóigeként emlegették ezt a mondatot, aztán... aztán talán megszokták az új, ismeretlen országot, megszokták és megszerették a gondját, mert ugyan mi mást tehetne az ember a hazájával... Igaz, ha nagyon nem tetszik, akár el is mehet. És sokan elmentek. Nekünk, magyaroknak Oroszország a kilencvenes években valóban sokáig ismeretlen ország maradt: terra incognita. „Tovariscsi, konyec” – ez volt a rendszerváltás kori Magyarország fõ politikai jelszava, és a magyarok jó része szerette volna elfelejteni az oroszok meg az orosz irodalom létezését. Ami persze nem olyan egyszerû. Elfelejteni Tolsztojt, Csehovot, Dosztojevszkijt? Még egy reklám is volt akkoriban a tévében: egy szép magyar kamasz lány könyvet tart a kezében, rajta a felirat: „Orosz klasszikus”, majd egy behízelgõ hang azt mondja: „Nem kell, hogy unalmas legyen az életed.” S aztán megjelenik valami akkoriban divatos dolog: tamagocsi? Ez jutott az eszembe, bár csak halványan emlékszem, mi az a tamagocsi, és nem nézem meg az interneten, mert nem érdekel. Mintha a lányaimnak is lett volna... A magyar kiadók mindenesetre nagyon igyekeztek – bár sokáig folyamatos kudarcok, pénzügyi veszteségek közepette –, hogy ezt-azt azért mégiscsak megjelentessenek a hirtelen olyan izgalmassá, sokszínûvé vált orosz irodalomból... Meg abból, amit korábban nem volt szabad kiadni. Brodszkij, Szolzsenyicin, Vlagyimov, Aleskovszkij, Grosszman, Platonov, Mandelstam... S közben a tévéhíradó szórványos tudósításai éveken át olyan benyomást keltettek, mintha az új Oroszországban a kegyetlen télben megfagyó koldusokon és vérengzõ maffián kívül semmi sem volna, és hála Istennek, hogy megszakítottunk velük minden kereskedelmi kapcsolatot, mert úgysem tudnának fizetni. 909

Öt évig, 1990-tõl 1995-ig nem voltam Moszkvában. Hiányzott. Mégiscsak félig-meddig az otthonom volt öt éven át, amíg ott tanultam. Aztán valahogy csak megszerveztem egy utazást, bementem taxival a Belgrád Szállodába, és ott találkoztam egy ismerõsömmel, Lenocskával. – Éhes vagyok – mondtam, mielõtt mentünk sétálni –, tudok majd gyorsan venni valami szendvicset az utcán? Lenocska furcsán nézett rám. – Amit csak akarsz – felelte. És elindultunk. Alig hittem a szememnek. Moszkva valóban ismeretlen országgá változott. És valóban ehettem, amit csak akartam: mindenhol kioszkok, a legkülönfélébb ételeket, italokat árulták bennük. Egész Moszkva evett és ivott. Csámcsogott. Öntötte magába a sört meg a kefiresdobozban árult vodkát. Nyolc-kilenc évvel korábban mindig ott ácsorgott tíz-tizenöt orosz a moszkvai magyar bolt mellett, oda õk nem mehettek be, és próbálták megdumálni a magyarokat, hogy vegyenek nekik szalámit, sonkát, baconszalonnát, rágógumit... Most meg volt minden. Igazi, nyugati stílusú szupermarketek még nem nagyon, de a kis kioszkokban és boltokban valóban mindent meg lehetett kapni. És a moszkvaiak önfeledten ettek, ittak. Nyilván csak Moszkvában volt ez így, meg hát Moszkva azóta is külön ország – a vidéki oroszok irigykedve és egyben lenézõen beszélnek a moszkvaiakról, akik folyton az utcán isznak és zabálnak. Szilágyi Ákos akkortájt írt egy könyvet Oroszországról, és annak is ez a csámcsogás az egyik fõ motívuma. A könyv hangeffektusaiban végig ott érezni ezt a csámcsogást meg az emésztõ gyomor hangjait. Õ olyanokat ír errõl, hogy ez a csámcsogás a posztmodern világcivilizáció-világfalu hangja, amint bekebelezi és megemészti a vallási világállapotot, a szakralitást, a spiritualizmus minden megmaradt szigetét és foszlányát. Még az ürülék potyogását is hallani, melybõl az új, posztmodern civilizáció megszületik. Persze, mindent sokféleképpen lehet értelmezni. Például azt is, hogy miért volt nekünk olyan jó a kádári szocializmus alatt. Az egyik magyarázat: az ötvenhatos forradalmunkkal kivívtuk, hogy az oroszok féljenek tõlünk, és ezért nekünk több mindent megengedtek. A másik: kellett nekik egy viszonylag szabad ország, ahova bejön a nyugati technológia, és így könnyebben, kevesebb kémkedés árán le tudják másolni, amit akarnak. Meg persze sok más magyarázat is lehetséges. Szóval mindent sokféleképpen lehet értelmezni, és kell is, mert minden csak akkor kezd el létezni, amikor értelmezzük, magyarázatok és ideológiák nélkül a világ csak élethalálharc, nyers érdekek csatája, de mi nem nyers érdekek vagyunk, hanem emberek, mindenesetre nekem is riasztó volt a látvány és a hang: a csámcsogó Moszkva. Lenocska büszke volt rá, hogy mennyire megváltozott minden. Meg igazából nekem is tetszett: kényelmes volt, hogy bárhol, bármikor ehetek, ihatok valamit. Bármit. Csámcsogtam én is. Az meg, hogy az oroszok így rávetették magukat ezekre az egyszerû testi-zsigeri élvezetekre, igazán érthetõ hetven év kommunizmus után, gondoltam. És csak ámultam azon, hogy néhány év alatt hogyan tudott telje910

sen kiszellõzni a Szovjetunió szaga: az az áporodott, dohos, halas-csótányos bûz, amely bevette magát azonnal a vadonatúj épületekbe, boltokba, szállodákba is. Most meg mintha Isten valami különleges, erotikus illatú parfümmel locsolta volna le Moszkvát. Egy kicsit mégis riasztó volt az egész. Ez a vad tor. Dínomdánom pestis idején? Mintha Oroszország elkezdte volna fölzabálni önmagát. A rendszerváltás óta szakadatlanul folyik az új orosz eszme keresése. A kilencvenes évek elején ez állami program volt – cikkek százai születtek róla, de jó egy évtizedig mindezt elsöpörte a liberalizmus és a vadkapitalizmus: a pénz volt az eszme, s úgy tûnt, örökre az is marad. Lenin, a forradalom, az egyenlõség, a Harmadik Róma, az orosz messianizmus mind a történelem szemétdombjára került. S aztán lassacskán mégis szárnyat bontott egy új-régi orosz eszmeembrió, elõször félszegen, majd mindjobban felbátorodva – a nagy honvédõ háború eszméje... A háborúé, amelyben Oroszország megvédte a civilizációt, akkora emberáldozattal, amilyet soha semmilyen nép nem hozott a történelemben. És most szinte mindent – újrealizmust, fantasyt, antiutópiákat – háttérbe szorítva a háború az új orosz irodalom fõ témája megint. A XX. század legnagyobb regénye már nem a Mester és Margarita, nem is a Gulagszigetvilág, nem Platonov Csevengurja, hanem az Élet és sors Grosszmantól. Glukhovskynak van egy elbeszélése, amiben Putyin és Medvegyev azon tûnõdik, mi legyen az új nemzeti eszme és jelszó. Medvegyev azt javasolja, legyen „Új reneszánsz” az állam jelszava, de Putyinnak nem tetszik az ötlet. A reneszánszról Rubljov jut az emberek eszébe, és Rubljovról a Rubljovka. Rubljovka az a település Moszkva mellett, ahol a leggazdagabb oroszok élnek olyan házakban, amiket egyszerû ember elképzelni se tud. Valaki például egy pravoszláv templomot építtetett magának, és abban lakik. Meghívta az orvosát, és kettesben megvacsoráztak. Utána ott, a pravoszláv templomban divatbemutatót tartottak: hadd ámuljon a vendég! A leghíresebb orosz manökeneket bérelte fel egy estére, és egyszer csak megkérdezte az orvostól: – Akarod, hogy vetkõzzenek is? Az orvos nem akarta. És utána elköltözött Rubljovkából: nem bírta tovább. Még sok hasonló történetet mesélhetnék, de azok mind Panyuskin történetei, õ írt egy könyvet a Rubljovkáról: elolvashatják, meg fog jelenni magyarul. Szóval a nemzeti eszme a háború lett, és az öreg Danyiil Granyin megkapta a Nagy Könyv Díjat a világháborús regényéért. Granyin könyve azzal kezdõdik, hogy az egyszerû orosz katona, amikor viszik a frontra, hogyan fúrja bele magát a földbe félelmében, amikor jönnek a német bombázók. Tíz-tizenöt évvel ezelõtt talán észre sem vették volna ezt a regényt – ma meg az oroszok megrendülten olvassák a minden korábbinál naturalistább leírásokat az egyszerû szovjet katonáról, aki elõször szó szerint 911

a földbe fúrta magát félelmében, aztán mégis megvédte a hazát, legyõzte a legyõzhetetlennek hitt németeket. Krasznaja Armije vszjeh szilnyej (a Vörös Hadsereg erõsebb mindennél), éneklik újra az oroszok – itt az új eszme végre, s minden rendben is volna, csak hát akkor Sztálinról is kellene mondani valamit, aki annak a Vörös Hadseregnek a fõparancsnoka volt... És sokan mondanak is ezt-azt Sztálinról. Edvard Radzinszkij többkötetes regényt ír róla, kitalálva egy grúz alakot, Fudzit, Sztálin jó barátját, aki mindig ott volt mellette, s aki élete végén átadja az írónak a feljegyzéseit – a bevezetõben azzal a mondattal: „A Gazda, ahogy népünk helyesen nevezte a mi Kobánkat, még visszatér a Birodalmába.” Közben újra kiadják Sztálin összes mûveit, azokat is, a fiatalkori verseit például, amik még sohasem jelentek meg – de az iskolákban azért kötelezõ olvasmány a Gulag-szigetvilág... Miközben úgy újítanak fel egy metróállomást, a Kurszkaját, hogy a kupola alatt, mint a harmincas években, most megint ott fut körben az idézet: „Sztalin nasz virasztyil” – Sztálin nevelt fel bennünket. És aztán egyszer csak szinte bombaként robbant Prilepin Sztálin-cikke – az újabban világszerte kiadott Prilepin mintha megvédené Sztálint benne? Vagy mi ez az egész? Valami ördögi irónia? Itt van az összeállításban, amely a hellyel-közzel szintén újrealistának nevezhetõ Ilicsevszkij megrázó elbeszélésével kezdõdik – a harmincas évek éhínségének, a sztálini állam által szervezett népirtásnak a képeivel – és Prilepin provokatív cikkével, a Sztálin elvtársnak írt levelével fejezõdik be: „Azzá tetted Oroszországot, ami sohasem volt – a földkerekség legerõsebb országává.” – Siskint az orosz kritikusok már-már felültették Nabokov megüresedett trónjára. Ezt egy elõadáson mondom: az Orosz Kultúra Házában vagyunk, egy kis konferencián – néhány magyar russzista, Natalja Ivanova, a híres kritikus, Olga Novikova, a népszerû írónõ és az Inosztrannaja Lityeratura szerkesztõje, aki nagyon jól ismeri a magyar irodalmat, és rendszeresen meg is jelentet valamit a folyóiratban. – Na, azért ez túlzás – szól közbe Natalja Ivanova. – Siskin nagyszerû író, de azért senki sem gondolja, hogy Nabokovhoz fogható. Ivanova mindent tud az orosz írókról, nemcsak mindent olvasott tõlük, hanem a magánéletük részleteivel is tisztában van. De nem ez a lényeg. Meg nem is az, hogy a konferencia hivatalos része után arról vitatkozunk, ki a jobb író, Szencsin vagy Danyilov. Sokáig magyarázom neki, hogy az újrealista Szencsin milyen óriási hatással volt rám. Hogy amikor elolvastam a dél-szibériai Minuszinszk nevû városka életérõl szóló regényét, úgy éreztem, mintha Várpalotáról olvasnék. Ugyanolyan emberi sorsok, ugyanaz a kilátástalanság. És hogy a nõvérem hányszor mondja, hogy az õ életükrõl, küszködésükrõl senki sem ír. – De írnak, vannak ilyen írók. Ha akarod, majd hozok neked. Goretity Jóska egyébként remek elõadást tartott a konferencián arról, hogy realista irodalom nem létezik. Ivanova pedig egyre csak bizonygatja, hogy Danyilov formai kísérletezése izgalmasabb. Oké, realista irodalom nem létezik. Oké, Danyilov izgalmasabb. Ne vitatkozzunk! Éhes vagyok. 912

Megebédelünk az Orosz Kultúra Házában... De elõbb elmesélem, hogyan dolgoztam a fehérvári malomban. Szencsinrõl, az újrealizmusról meg a formai kísérletezésekrõl jutott eszembe. Olyan húszéves lehettem. És egyik nagybátyám üzemvezetõ volt a fehérvári malomban, a tápkeverõ részlegen. Nyáron elmentem hozzá dolgozni. Zsákokból kellett beönteni a különbözõ anyagokat – kukoricát, hallisztet, korpát – a keverõbe. Vagy összekötözni a zsákokat, és leengedni a csúszdán, ahol valaki, pontosabban vagy egy tetkós, csupa izom gyerek meg egy inas, vékony, középkorú alkoholista fazon a vállára vette, és kupacokba rakta a zsákokat. Vagy ki kellett menni teherautóval a tápboltba, és lepakolni az árut. Egyszer lepakoltam egy platónyi zsákot a boltba, harmincöt fokban, és úgy éreztem a végén, hogy ha lenne még egy zsák, akkor meghalnék. Vérzett az orrom, minden izmom remegett. Visszamentünk a malomba, és a sofõr szólt, hogy ne menjek még haza. Lesz még egy fuvar. – Nekem nem – feleltem. – Én megyek. – A kurva anyád – szólt utánam –, mi a f…t képzelsz? Téged osztottak be mellém. Hazamentem. Le se zuhanyoztam, izzadtan, büdösen ültem fel a buszra. Ezt nem lehet elviselni, zakatolt az agyamban. Így élni... Minden este próbáltam olvasni, mert elvileg nem múlhatott el nap olvasás nélkül, de nem ment. Az agyam is olyan fáradt volt, mint a testem. És biztosan nem akartam volna errõl az életrõl olvasni: a zsákokról, a korpáról és a hallisztrõl, a káromkodó melósról, akinek a nyakába ömlött a táp, mert rosszul kötöttem össze a zsákot, a nagybátyámról, akivel egyszer üvöltözni kezdtek a melósok, mert hogy a p…ba lehet így rendesen dolgozni, ha még egy rendes mérleget se kapnak ahelyett, ami elromlott, hogyan mérjék ki az adalékanyagokat? Csak úgy saccra beleöntöttek valamennyit. Tudták, hogy a tyúkok nem fognak panaszkodni, de õk panaszkodtak. Gondolom, azért, hogy vegyék õket emberszámba. Elvi kérdés volt, az elvek jámbor õrét szerették volna fõnöküknek, ehelyett itt volt ez a nagydarab, pocakos ember, aki üvöltözött velük, ahelyett hogy megy, és elintézi ezt a piszlicsáré kérdést: vesz egy új mérleget. Szóval olvasni nem tudtam. Legalábbis semmilyen igazi irodalmat. Meg akkor egy ideig nem is voltam biztos benne, hogy van értelme ennek a kifejezésnek: „igazi irodalom”. Meg sok más fogalomnak. Aztán visszatértek a szavak, a fogalmak... Mint Salamovnál az egyik leghíresebb elbeszélésében, a Szentenciában. Amikor a lágerfogoly tudatába visszatér ez a szó: „szentencia” – még nem tudja, mit jelent, de érzi, hogy ezzel kezd visszatérni az emberi életbe. Az elviselhetõ szenvedések közé. Bernhard ír valami olyasmit egy könyvében, hogy az elviselhetetlen szónak nincs értelme: nincs olyan, hogy elviselhetetlen, mert az elviselhetetlen nem más, mint a halál, a halál viszont nem elviselhetetlen. Bernhardot mindig hideglelõs gyönyörrel olvastam fiatalon, de emlékszem, hogy ezt milyen ostobaságnak gondoltam. Már hogyne lenne értelme az „elviselhetetlen” szónak? Az elviselhetetlen nyilvánvalóan nem a halállal azonos, hanem azzal, hogy az ember megszûnik ember lenni, lesüly913

lyed a puszta létezésbe, reszketõ húscsomó lesz belõle, borda, amire ráfagyott a lélek... A három orosz irodalmárnõvel ülök egy asztalnál. Kihozzák az ételt, és a felszolgáló elõször elém teszi le a tányért. Tiltakoznék, hogy elõbb a hölgyeknek, de Natalja Ivanova megnyugtat: – Minden rendben. Oroszországban ez így természetes. Elõször a férfit kell megetetni. Õ végzi a nehéz munkát. Utána jöhetünk mi, nõk. Kotlett krumplipürével. Pontosan olyan kotlett, amilyet annyiszor ettem az egyetemi menzán. Azért a legnépszerûbb orosz író mégiscsak Ulickaja. Az az Ulickaja, akinek a regényeiben alig van történelem, vagy csak a nõi sorsok háttereként, aki nem elmélkedik a jövõrõl, nem talál ki antiutópiákat, csak írja, írja a temérdek nõi sorsot: annak a történetét, ahogy a nõk, mit sem törõdve ideológiákkal, szerettek, szerelmeskedtek, életben tartották a népet addig is, amíg a kommunizmus borzalmának vége lesz. Jó, tudom, vannak nagy férfialakok is Ulickaja életmûvében. De talán mégis ez a legerõsebb új trend az orosz irodalomban. Nem az újrealizmus, nem az antiutópiák, nem a nagy honvédõ háború, hanem a nõk! Ezt olvassák a legtöbben. Nemcsak Ulickaját, hanem Marina Sztyepnovát például, akinek a Lazar asszonyai címû regényében úgy söpör végig a XX. századi orosz történelem, mintha minden – a Gulag, a háborúk – csak jelentéktelen háttérzörej volna a szerelmi bánatokkal, megaláztatásokkal, gyerekekkel, szülõkkel küszködõ orosz nõk sorsában. Vagy Maja Kucserszkaját, aki a pravoszláv hitû orosz nõ kínlódását, kételyeit, az igaz hit keresését írja meg úgy, hogy abból irodalom lesz – alig hisszük el, hogy ez lehetséges, mert a vallásos irodalom mintha rég oximoronná vált volna, és Kucserszkajának mégis sikerül... Prilepin szerint úgy, ahogy eddig csak Tolsztojnak az orosz irodalomban. Befejezés helyett még egy – szomorú – anekdota az irodalom esélyeirõl: Dosztojevszkij és Tolsztoj nagyon sokáig nem találkozott egymással. Tolsztoj Jasznaja Poljanában éldegélt, parasztingben dolgozott a mezõn, amellett vagy írt, vagy megváltotta a világot, vagy gyereket csinált – szegény Szofja, a felesége meg vagy az írásait másolta, vagy a gyerekekkel veszõdött. Dosztojevszkij közben csámborgott, rulettezett, és néhányszor õ is megváltotta Oroszországot, egyszer-kétszer meg az egész világot. Szóval sokáig nem találkoztak, de aztán egyszer mégis. Mindketten a túlvilágon voltak már akkor, Dosztojevszkij azzal bûnhõdött a bûneiért, hogy egy shooterben kellett éldegélnie: egy lövészárokból lõdözte a gonosz szellemeket és zombikat, és ha sikerült lelõnie õket, kapott bort vagy vodkát; Tolsztoj gróf pedig a túlvilágon tévelyegve, kalandos úton meglátogatta, hogy végre egyszer elbeszélgessenek a lét legmélyebb filozófiai kérdéseirõl. Az életrõl és a halálról. Ahogy Paszternak szeretett volna elbeszélgetni Sztálinnal, amikor az felhívta. És megkérdezte tõle, mi a véleménye Mandelstamról. Paszternak meg állítólag valami olyasmit válaszolt neki, hogy Mandelstem szerinte jó költõ, de nem ez a lényeg, 914

hanem hogy szeretne komolyan elbeszélgetni Sztálin elvtárssal. Az életrõl és a halálról. Mire Sztálin: hogy õ jobban kiállt volna a barátja mellett. Ki tudja, pontosan így történt-e. Az viszont igaz, hogy Dosztojevszkij és Tolsztoj végül mégiscsak találkoztak, éspedig egy ilyen összetákolt pokolban, egy videojátékban: a dizájnja tökéletes volt ugyan, de az igazi Teremtéshez képest amatõr munka. Valami bûnözõ teremtõk, cinikus kreatívok munkája, amint azt Tolsztoj gróf elmondja az álmélkodó Dosztojevszkijnek. Egy egész bandáé, akik szégyellnek megjelenni a szenvedõ teremtmények elõtt, mert õk is tudják, hogy milyen aljas bûncselekményt követtek el a megteremtésükkel. De hát az õ szenvedésükbõl élnek, az a táplálékuk: nem tehetnek ellene semmit – létfenntartási ösztön... Az amerikai Kevin London mellett, Windsorban dolgozik, egy japán alapítású multinacionális cégnél, amely számítógépes játékokat, fõleg shootereket fejleszt ki és forgalmaz. Nick Hornby az egyik kedvenc írója, és Pelevint is ismeri, úgyhogy van mirõl beszélgetnünk. Meg mesélek neki a kiadó problémáiról: hogy komoly stratégiai változtatásokra van szüksége, mert hiába adjuk ki a világhírû szerzõket, Magyarországon csak négy-ötszáz példányban lehet eladni õket. – Na és neked hogy tetszik a munka annál a cégnél? Tényleg, szereted egyáltalán a shootereket? Szoktál játszani? – Nem, még soha nem játszottam. Csak a trailereket nézem meg. Az én dolgom csak annyi, hogy a kereskedelmi adatokat összegyûjtsem, és mindig naprakész információink legyen arról, hogy hol mibõl mennyit adunk el. – Na és jól megy a biznisz? – Aha. Most fejlesztettünk ki egy hiperszuper új shootert. Egymilliárd dollárba került. És egymilliárdot költünk a marketingre. Kiszámoltuk, hogy százmillió példányt fogunk eladni belõle. – Mi, hogy százmilliót? – Ja, legalább. – Na, menj a fenébe! És eszembe jut, amit egyszer egy orosz szerkesztõ mesélt. Hogy a kilencvenes évek elején Szolzsenyicin könyvei már csak két-háromezer példányban keltek el. De az öregnek nem merték bevallani, és úgy fizettek neki, mintha hatvanezer példányt adtak volna el.

915

ALeKSzANdr ILIcSevSzKIj

A veréb Egy veréb ült az ablakpárkányra, szökellt párat, lesett, forgatta a fejét – és megbökte csõrével az üveget. Majd felröppent, és beszállt. Kuljusa becsukta a kisablakot, fogott egy törülközõt, üldözni kezdte a verebet, és lecsapta – behullott a pad mögé. Kitekerni a nyakát, mint egy csirkének, nem tudta. Fogta magát, két kézzel letépte a fejét, mint virágot a száráról. Sötét nyilallás áradt a fülébõl, elsötétedett a tekintete. Fájdalmában négykézláb mászott, az oldalára feküdt, kábultan elcsendesedett – megpihent. A fej nélküli veréb még csapdosott a szárnyával, aztán abbahagyta, kibuggyant még két vörös vércsepp torkának szalmaszálából – s õ is elcsendesedett, az oldalára dõlt. Ivan mereven nézett a kályháról. Egészen alkonyatig, meg sem mozdulva, nézte fekvõ anyját, meg a madár csõrét, szemét, melyet félig szürke hártya lepett el. Mint dermedt üveggyöngy csillogott az anya véres tenyerén. Ivan idõnként bezuhant ebbe a verébszembe – a csupasz, ruganyos száron ringatózó szürke, szeles fénybe; de a ringástól rosszul lett, felszínre bukkant – és újból látta a fénnyel magasan elárasztott szobát, a nyugodtan fekvõ anyját, az arcán kúszó fénysugarat, a poros ablakot, a sövényt, a fekete utcát s mögötte a sztyeppét. Napnyugtakor az anyja magához tért, felült a padlón. Nézte fekete tenyerét, a madárfejet, és nem mozdult. A hideg, bíborszínû sztyeppe meggörbülve, szárnyként hajolva az égbe a horhos fölött fogadta magába a konok szelet. Majd a szél csitulva eltûnt a láthatár mögött a vérzõ nap nyomában, mint gyilkos cár palástja. A csillogó tarlón hosszan, lejtõsen nyúlt el az elsõ – szúrós, apró szemû – hó dércsíkja. Úgy szemerkélt, mint por a tárgyakra – észrevétlenül, a magasban mozdulatlan függõ, szálkás, hullámokban érkezõ felhõkbõl. Ezek az alkonyi, magas felhõk egyúttal vörhenyes homokbuckákra hasonlítottak – meg sült, a gerinc mentén szétomlott, füstölgõ halhús mintázatára. Ilyen homokbuckákat, barhánokat, szélben füstölgõ, tarajos homokhullámokat Kuljusa Asztrahanyba menet látott, ahová a férjével ment halért. És elõzõ éjjel váratlanul halat látott az álmában, pedig már rég nem szokott ételrõl álmodni. Az elsõ két hónapban úgy kínozták azok az álmok, mint valami hóhér. Hogy a nõvérei díszes pirogot hoznak húsvétra, meg belsõségekkel töltött kalácsot. Vagy hogy õ maga süt pampuskát – és leülteti a gyerekeket, hadd lakomázzanak belõle, és forró somkompótot isznak hozzá. Aztán meg mintha elvágták volna. Üresek lettek az álmai, mint a tarló. Most meg ilyet álmodott. Egy lovas állt a dombon: fekete sziluett a szétrobbanó napfényben. A ló rángatta a fejét, jobbra-balra lépegetett – a pofája alól lövellõ fénydárda 916

bíbor feketeségként csapódott az orrnyergébe, s aztán jött a megkönnyebbülés, amikor kisiklott belõle. A tarló szurkálta a testét. Ahogy el-elesve rángatta maga után Ivant, és a földhöz nyomta, majdnem kiszúrta a szemét egy kemény, rövid szár – vérzett is a szeme alatt. Ellenállhatatlan volt a vágy, hogy beleolvadjon a földbe, teljesen átadja magát a hidegének; s összeolvadjon a férje utáni sóvárgással. A férje volt a hajléka, érezte õt ott lent a mélyben, a földben, ahogy varázsvesszõ érzi a vizet – hideg, fekete, de kedves, hatalmas, erõs, mint maga a halál. Eltemetni nem tudta, elájult az utcán. Októbertõl kezdve már járták az utcákat szekérrel – elvitték õt is. Csak egy napig feküdt ott, Kuljusa nem nézhette sokáig. A gyerekek mászkáltak rajta, játszottak – ébresztgették az apjukat, csavargatták az orrát. Megjöttek, a kezénél fogva lerángatták a tornácról. Nem akarta engedni, de mit tehetett volna? Belekapaszkodott a férjébe. A komszodisták elkergették: nehéz anélkül is. Átvonszolták a kerten, ki a kiskapun, föltették a többi hallott mellé. Kuljusa nézte a hullákat, de senkit se ismert fel közülük. Fájdalmasan, görnyedten nézett körbe. A szekér ugyanaz volt – faragott, festett rudakkal –, amin Kopilov járt hozzájuk a beszolgáltatandó gabonáért. „Nesztek – suttogta akkor Kuljusa –, nesztek a gabona! Tessék, beszolgáltatom. Vagy nem ezért jöttetek?” Leült a sárba, a szekér megindult, de a kocsis hirtelen azt mondta, „Hõ”, megfordult, és ránézett Kuljusára. – Hé, anyjuk, nem akarsz a férjed mellé feküdni? Minek már ez a kínlódás? A lovas a tenyere alól nézte a sztyeppét, s közben a korbácsával a csizmája szárát csapdosta. Végül meglátta õket. Lépésben, nehézkesen jött oda. Már egészen közel van, a mellével hallja a léptét a földrõl – de a ló nem áll meg, egyenesen rájuk tapos, beszakítja a combját, a lapockáját, a fejét – és a feje feketeföld zsíros rögeivé hullik szét. Akkor éjjel azért álmodott halról, mert már harmadik napja álltak az alkonyatban ezek a magas, hullámos, barhánszerû felhõk, sehogy sem vonultak tovább. Kuljusa nézte õket, és úgy rémlett neki, hogy a férjével mennek ezeken a narancssárga homokbuckákon Jenotajevkába. Hol lefelé haladnak, s olyankor egy-egy lépésre derékig elmerülnek a homokban, hol hosszan kaptatnak felfelé valami kemény lejtõn, zsákokat visznek a kalmüköktõl, és halért mennek, s egyre figyelik, mikor jelenik meg a láthatáron falu, templom, a Volga erdõs, árteres partja... A zsákokban préselt napraforgó volt az olajütõbõl – csaléteknek. Amikor odaértek, Aljosa a legelsõ napon ezzel a csalétekkel elfogta az elsõ, félpudos pontyát, egy egész órán át küzdött vele, kínlódva a forró napsütésben. A zsinór remegett és cikcakkosan csapdosta a vizet. Utána ügyesen átfûzött egy zsinórt a kopoltyúja alatt, hogy ne fulladjon meg, néha meg levette róla, megsétáltatta a sekély vízben, mint egy csikót. Végül agyagban kisütötte. Ah, micsoda gyönyörûségesen szikrázott aztán minden: a homokon és a vízben vörösen csillogtak a napon a hatalmas, tízrubeles nagyságú pikkelyek. És ott feküdt az irdatlan, bajuszos fej a megsült szemekkel meg a rózsaszínû, termetes haltest. Kuljusa ámulva emelte szeméhez a hal vázát, mint egy távcsövet, a nap felé irányította a gerincoszlopot, és a 917

hal kibírhatatlan szikrázással felfénylett, felgyúlt: hatalmasan, tágasan, sudáran, mint a grigoropolisszkajai templom... És most az álmában a hatalmas, aranyszínû ponty, mely tömzsi testével a mesebeli púpos lovacskához hasonlított, a lebegõ bajuszával, uszonyaival, farkával – pontosan, mint az aranyhalacska a gyerekkönyvbõl – fel-alá úszkált a szobában, bökdösve a kezét, a fülét, a vállát, csókolva az arcát, a szemét: ahogy a lassú lepke bökdösi a halványuló fényû lámpát. A kicsinek mutogatta a képeket abból a könyvbõl, amikor a kezében hordozta, és búcsúzott tõle. Nappal a kicsi hirtelen elcsendesedett, arcocskája kisimult – õ pedig, látva, hogy meg fog halni, a kezébe vette, járkált vele, ringatta, mutogatta neki a meséket, tentebabázott, nevetett. Szerjozsa még aznap este meghalt, de õ egész éjszaka járkált vele, s végül elnyomta az álom. Ivan ébresztette fel: lemászott a kályháról, megharapta a kezét – õ pedig arra ébredt, hogy leesett a hûvös göröngy a mellérõl. Ivannal együtt vitték el Szerjozsát a mezõre, kiásták egy mormotalyuk bejáratát, és abba tették bele. Betemették. Kicsit még elüldögéltek, pihentek. Csak megszokásból lestek körbe – nem látnak-e valahol egy szürke, zsíros kis állatot. Pedig tudták, hogy a mormoták már októberben itt hagyták ezeket a földeket. Meg ha láttak volna is egyet, erejük, hogy elkapják, úgyse lett volna. Jött a falu felõl Kopilov lóháton. Közömbösen léptetett oda hozzájuk. Ivan szó nélkül kifordította a zsebeit. És fügét mutatott. Nincsen nálunk egy szem gabona se, nézzed csak – nincs már semmi a mezõn. Az anyja, ocsúdva, szintén kifordította a kiskabátja zsebeit, meg lesimítgatta a ruhája peremét. Októberben éjszakánként idelopóztak, kitapogatták az egérlyukakat, összegyûjtötték a télire elraktározott készleteket, volt, hogy össze is jött egy marékkal. De most már semmi sincsen – bárhogyan keresheted. A ló prüszkölt, felcsapta farkát, és menet közben, nyihogva, kipottyantott egy gõzölgõ ürülékkupacot. Kopilov eltûnt a csupasz fákon túl a horhosban. Anya és fia hosszan, a szemüket lehunyva szívták be a meleg, laktató illat vékony, eleltûnõ forrását. Mikor felálltak, úgy érezték, hogy jóllaktak. Kuljusa megkopasztotta és kibelezte a verebet, a lábát nem vágta le, megperzselte szilács fölött, a fejével együtt. Szalmával gyújtott be – a tehenekkel együtt a trágya is eltûnt. Paréjt és köszvényfüvet szelt a lábaskába, beletette a verebet, vizet öntött rá, megsózta. Ivan elõször figyelte az anyját, de aztán megint elsodorta az a zavaros, sötét szél. A leves nagyon ízlett Ivannak. Még fel is állt. A köszvényfû hosszú szárai zavarták, hogy szürcsölni tudja a húslevest. De az anyja nem engedett neki, úgy dugdosta a szájába a kanalat, hogy mindig fû is legyen benne. Majd amikor látta, hogy a csupasz verébfej van a kanálon, azt gyorsan bekapta, és óvatosan rágta, szopta. Gyorsan megette a verébtest felét is, amit az anyja letört neki. Míg a fia a húst rágta, Kuljusa is nekiállt enni. Az elsõ három kanállal csak kóstolgatta, a negyediket aztán már olyan mohón nyelte le, hogy beleharapott a kanál szélébe. 918

– Adj még! – mondta Ivan. Kuljusa felemelte a fejét. Ivan kezecskéjével a veréb másik felére mutatott: Kuljusa a kanálba gyûjtötte a gyufaszálforma csontocskákat meg a húsfoszlányokat, és már a szájához emelte a kanalat. – Ej, Ványa, de kis ravasz vagy – mondta Kuljusa, és felkanalazta, lenyelte a maradékot. Ivan este szokatlanul hosszan maradt a szeles, hideg sötétségben. Egy ágon ringott, kegyetlenül rázkódott, alig volt erõ a mancsaiban, hogy megtartsa magát. A szél összeborzolta a tollait, hol az egyik, hol a másik szárnya alá rejtette a fejét, lehelgette a bõrét, hogy felmelegedjen, de aztán annyira rázkódott az ágon, hogy az egyensúly miatt hátra kellett döntenie a fejét. Minden erejével próbált felébredni, a felszínre bukkanni, szétfeszíteni a szemét az anyjára – nélküle félelmetes volt, de hirtelen egy erõs szélroham csapódott a hátának, a mancsa nem bírta tovább: jeges ûr rohanta meg, és szétszaggatta. Kuljusa a kezében fogta Ivant, és teljes erõvel ringatva próbálta felébreszteni. Amikor érezte, hogy kezd kihûlni, szeme elsötétedett, összeesett, és beverte tarkóját a padba. Azon a télen, 1933-ban Akulinának meghalt a férje, két gyereke, az anyja és két bátyja. Õt meg a három lánytestvérét – Natalját, Arinát és Polját – a legkisebb testvérük, Fenya mentette meg, akinek a férje, a kolhoztitkár komája, el tudott rejteni egy borjút egy titkos pincében. Hogy ne bõgjön, kivágta a nyelvét, és felhasogatta a száját. Épp december elején végre kezdett tejet adni. Tavasszal könnyebb lett. Elolvadt a jég a folyón. Kuljusa vesszõkbõl keresztet font, pehelykendõt húzott rá, és alig vonszolva magát dagadt lábain, elment a kertek alatt a folyóra. Sikerült kihalásznia félmaréknyi snecit, és megsütötte a kályhában. Ez volt az elsõ szilárd tápláléka. Májusban, amikor az erejével együtt visszatért a tudata is, megrohanta a fájdalom. Kiment hajnalban a faluból, és elindult a sztyeppén, kicsit jobb felé tartva, a felkelõ nap nyomában. Csak ment, ment, s aztán szürkületkor a földre roskadt. Mikor felébredt, megijedt – ez volt a legnagyobb ijedtség életében: föltartóztathatatlanul zuhant rá a hatalmas csillagokkal teli ég, és nem volt hova bújjon elõle. Másnap éjjel farkasokat hallott, a közelben köröztek, de Kuljusának volt annyi lélekjelenléte, hogy felgyújtsa maga körül az elõzõ évi száraz füvet. A hatodik napon talált a sztyeppén egy sótermelõ szövetkezetet: egy barakkot és két pajtát. Az épületek közül kirontott egy farkasvadász kutya, és az arcát a földhöz szorítva kellett feküdnie egészen estéig, amíg vissza nem tértek a sztyeppérõl az emberek. Befogadták a szövetkezetbe. Néhány hónapon át a többiekkel együtt járt a szoloncsákokra, gyûjtötte a sót, cipelte az állomásra, megvárta az asztraháni vonatot, és egy részét, súly szerint, egy az egyben mérve, halra cserélte. Õsszel Kuljusa elszegõdött Arhangelszkbe, de a verbuválók összekevertek valamit, és végül is Bakuba került. Egy vagon tetején utazott át Asztrahánon; megint látta a Volga menti homokdombokat, az egész hatalmas vízi birodalmat, az orosz föld véráramát, a szigeteket, a nádasokat, a csatornákat, a tengermelléki határtalan mocsara919

sokat, s rajtuk egy hattyúfalkát. Jobbra hosszan, hosszan húzódtak a sztrelecki homokhátak, melyek tarajáról a szél poros, sima, lángfürge, vörös uszályokat fújt. Bakuban Kuljusa dolgozni kezdett a nagy ötéves terv egyik építkezésén: itt építették az ország elsõ mûgumigyárát. A személyzeti osztályon jelentkezett, azt mondta: „Férjem meghalt az éhínségben.” A káderes elsápadt, hátradõlt, aztán elõrehajolt, és a foga között sziszegte oda neki: „Hülye! Varrd össze a szádat!” De Kuljusa nem varrta össze a száját. Szerettem hallgatni õt, a sztyeppéhez hasonlóan tágas történeteit a gyerekkoráról, meg arról, ahogy az özvegy nagyanyja gyalog elzarándokolt Jeruzsálembe, és aztán vissza sem jött, csak levelet írt haza egy év múlva: feleségül ment Pinhasz ben-Elisu rabbihoz, és zsidó asszony lett; szerettem hallgatni az okos, elsõre zagyvának látszó, de mint kiderült, olykor profetikus elmélkedéseit az életrõl – és még ezeket az éhínségrõl szóló, szörnyû, részletes elbeszéléseit is. Most, amikor Kuljusára emlékszem, végre teljesen világos számomra, hogy miért teremtette meg az Isten az embert a földbõl: hogy lélek nõhessen ki belõle, még a halottból is, mint a növény... Különösen szerettem, amikor elképzelhettem az elbeszéléseibõl, ahogy megyek vele a szoloncsákon – a napsütötte, tökéletes síkon, melyet a láthatárig homályos-kékes kristályok borítanak, meg azt, hogy a mesés volgai halak ott köröznek szinte egészen a felszínen – és néha Ivannak képzelni magam. Ivannak, aki mindig együtt van Kuljusával. Általában is szerettem azon gondolkodni, hogyan élnek az emberek a haláluk után. És hogy a halál a leggyakoribb titok. És azonkívül valahogy úgy éreztem, hogy amikor Ivanra gondolok, valahogy segítek a vigasztalhatatlan Kuljusának bocsánatot kérni tõle. Aztán felnõttem, Kuljusa meghalt, aztán még jobban felnõttem, elfelejtettem a gyerekkoromat s minden kincsét – a tengert, a folyócskát, az erdõt, a boldogság hatalmas, kerek tere elolvadt, mint a szivárvány –, és kezdtem lassacskán meghalni az érzéketlenségtõl és a sóvárgás nyugalmától. Túl korán és túl fájdalmasan értettem meg, hogy az élet a gyerekkor nélkül annyira rövid, hogy szinte nincs is, s önkéntelenül valami anabiotikus állapotba süllyedtem, mintha csak hirtelen a lakásomban lévõ csapból a Léthe vize kezdett volna folyni... Így ment ez több mint tíz éven át, és ment volna még tovább is, de egyszer csak, tavalyelõtt történt velem valami, ami hirtelen kirángatott dermedtségembõl. Épp fel akartam mondani egy unalmas irodában, de elõtte még kaptam egy érdekesnek ígérkezõ egy hónapos megbízatást. Egy felszámolásra ítélt raktárba vezényeltek, nekem kellett elvégeznem az utolsó revíziót. Az irodánk abbahagyta a monitorokkal folytatott nagykereskedelmi tevékenységet – és ezért megszabadult a raktáraktól, amikben tartották. Ez a raktár a fõváros északi részén volt, a Makarov tengernagy utcába, nem messze a vasúttól. Régi, téglából épült hangár volt – többtucatnyi pontosan ugyanilyen állt errefelé, a teher-vasútállomás romjai mellett. Mindegyiknek a homlokzatán fehér téglákkal ki volt rakva: DOHÁNYOZNI TILOS. Forró június volt, a munka pofonegyszerû, és élveztem a magányt. Átszámoltam és krétával megjelöltem az állványrendszer egy részét, amely itt-ott piramisszerûen magasodott a hangárban, aztán leültem egy székre, és élvezettel dohányoztam egy kar920

tondobozokkal körberakott kút mélyén, s közben át- meg átdöftek a napsugarak, amelyek a szarufáknál hatoltak be az öreg palatetõ résein. A füst gomolyogva szállt fel, szétterült, elcsitult, és áttetszõ-ezüstös rétegekben lebegett. A sarlósfecskék, lebukva a tetõgerinc félkúpja alól, felkiáltó cikcakkokat rajzoltak a fénybe, és különbözõ magasságokban a szélükön kicsit vibráló háromszög alakú lyukakat vágtak a füstuszályokra. Száraz volt, meleg, csend. Kezemben egy csésze erõs, édes teával olvastam a könyvet, amit gondosan kiválasztottam a könyvtárból: Makarov tengernagyról szólt, a kutatói, katonai-tengerészeti zsenialitásáról, a csuzimai ütközetben elkövetett hibájáról, a japánok napalmszerû bombáiról, amelyek segítségével elpusztították az orosz csatahajókat. Körben, a raktár teljes területén lázas munka folyt, lerakodás, felrakodás, leltározás, és idõnként fellángolt valami sikkasztással kapcsolatos heves szóváltás. Én a saját birodalmamban már egy hete élveztem a háborítatlan nyugalmat. De egyszer csak hirtelen vége lett. Egy verébsereg hatolt be a hangárom teteje alá, és órákon át csiripelve, mint a hurrikán, tébolyultan körözött és csapongott a bonyolult kartondoboz-tájkép fölött, mint a japán kamikazék a Pearl Harbor-i flotta fölött. S aztán három napon át nem volt nyugalmam a verebektõl, úgyhogy végül intézkednem kellett. Egy biciklipumpából, egy darab fából, orvosi érleszorítóból, egy kis szolidolból és egy darab filcbõl légpuskát készítettem. A lövedékeket építési Velcróból készítettem, amit a hangárajtó szélérõl tépdestem le; s hogy hatásosabbak legyenek, sörétet is adtam hozzá. Aztán egész nap lövöldöztem. Estére a dobozok a lövöldözés szektorában lyukakkal lettek tele. A következõ két napon is ott ültem lesben, felhúzott légpuskával – de nem tudtam lelõni egyetlen verebet se. Így talált rám a raktárak õre. Elmagyaráztam, mi a helyzet. Az öreg együtt érzõ tekintettel hallgatott végig, majd elmondta, hogy a verebek az itteni raktárak örök ellenségei: hangárról hangárra járnak, összemocskolják az árut, idegesítik, ijesztgetik a rakodómunkásokat, ahogy váratlanul, egész hordában röpülnek ki valami sarokból, neki az ember arcának... Megtudtam, hogy a verebek – örökség a réges-régi idõkbõl, amikor ez az egész raktárzóna, melyet a harmincas évek legelején építettek, még Moszkva stratégiai gabonakészleteinek õrzésére szolgált. Azelõtt annyi veréb volt itt, mint a tenger, elsötétítették az eget, most meg – hát, ez már semmiség... Amikor az õr elment, elballagtam a hangár végébe, és a puskámmal felkapartam kétmaréknyi földet. Kimentem a fényre, egy kartondarabra szórtam az összegyûjtött földet-szemetet. Négy kis fekete mag maradt a tenyeremen. A szememhez emeltem õket, és megláttam... Ladovszkaja Balkából, Novoalekszandrovkából, Grigoropolisszkaja állomásról, egész Sztavropolból, Kubánból és Ukrajnából mentek a gabonával megrakott szekerek a vasútállomásokhoz, berakodták a szerelvényekbe, amelyek egy része külföldre ment, ahol aranyra és ipari berendezésekre cserélték, egy része meg Moszkvába – és azt a gabonát éppen itt rakodták le, ezen a titkos bázison, temérdek NKVD-s õr felügyelete alatt. Betekertem a magocskákat egy százrubelesbe, és betettem az igazolványom borítója alá.

921

Miután kiléptem az irodából, elvittem ezeket a magokat Velegozsba, és élesztõs oldatba áztattam õket. Az egyik kihajtott, és tavaly egy igazi feketefölddel megtöltött cserépben, amiért, mármint a földért, külön Micsurinszkba utaztam, kinõtt egy kalász. Idén már huszonkét kalász hajladozik az ágyásomban. És egy év múlva, remélem, meg tudom kínálni Ivant lepénnyel: nem lesz nagy, nem nagyobb, mint egy áldozási cipócska. M. NAGY MIKLÓS fordítása

Begyûjtés Ukrajnában. 922

vLAGYIMIr SzoroKIN

Fehér szemû fekete ló Mind a négyen teljesen máshogy kaszáltak, máshogy készültek hozzá, de még pihenni is másképp pihentek munka közben. Mindegyikük a maga módján. – Fájront! – jelentette be Jakov apó, miután három rendet levágtak egymás után. Hangosan lihegve letérdelt, rákollóhoz hasonló, napégette kezével felmarkolt egy levágott fûcsomót, letörölte vele a kaszát, kivette az övéhez csatolt bõrtokból a fenõkövet, gyorsan hozzálátott az élezéshez, szakadozott, vörhenyes szakállába motyogva valamit. A legnagyobb fia, Filja – vagy Hvilja, ahogy mindenki szólította: hallgatag, zárkózott férfi, szakálla vörhenyes, keze vaskos, erõs, akár az apjáé – letette a kaszát a fûbe, és elindult a tisztás felé, ahol az anya és Dása ült a tölgyfa alatt, ivott pár kortyot a hársfa csobolyóból, ingujjával megtörölte az arcát, leguggolt, és így nézett hunyorogva szerteszét. A középsõ fiú, Grisa – szögletes sovány alkatával, meg arcra is tiszta anyja – csatlakozott apjához: – Ha fájront, akkor legyen fájront! – Fogta a kaszáját, és fáradtan pihegve a rét közepén meredõ, villám hasította, félig kiszáradt hársfa felé bandukolt, leült alá, és kicsit megfente a kaszáját. A legkisebb meg, a sovány, hegyes vállú, nagy fülû, ragyás képû Ványa, aki még tizenöt se volt, és a termetéhez igazított, kis kaszájával folyton lemaradt a többiek mögött, most vállára vette a kaszát, és indult a középsõ testvére után, a hársfa alatt hasra feküdt, és két érdes öklével hegyes állát feltámasztva várta, hogy Grisa a magáé után az õ kis kaszáját is megfenje. Dása a fiatal tölgy alatt ült, háttal nekidõlve nézte a kaszásokat, a rétet, az erdõt, a bogarakat, dongókat, lepkéket, meg a magányos héját, amint nagyritkán átszelte a rét és erdõ fölötti kékséget. Szerette, ahogy a tarka héja ott köröz egyenletesen, majd hirtelen megdermed a levegõben, sebesen repdesõ szárnyakkal, panaszos csipogást hallatva, zuhanórepülésbe vált. Anyja ott ült mellette, a tölgy másik oldalának dõlve, szürke kecskeszõr zoknit kötött. Néha felállt, és megforgatta a levágott füvet, hadd száradjon. Ilyenkor Dása is fogta a villás végû diófabotját, és segített anyjának a szénaforgatásban. Jó rét volt a Panyinéké: egyenletes, sima, közel a faluhoz is, az országúthoz is. Még 35-ben utalták ki neki, az öreg elnök, az anya rokona révén. Panyinék még csak elsõ napja kaszáltak – fél hónapja az egész falu a kolhoz rétjén kaszálta, gyûjtötte és kazlazta a szénát a Bolva jobb partján. Az idõjárással szerencséjük volt, forró június volt, száraz szél fújt: „Most aztán magától mászik fel a széna a padlásra” – ahogy Jakov apó mondogatta. Dása tegnap töltötte be a tíz évet. Nagyapja új kis bocskort font neki, apja agyagsípot ajándékozott, anyja pedig piros szegélyes fehér keszkenõt. Dása repesett az örömtõl. A keszkenõt a nagyanyja ládájába rejtette, a lábán kissé lötyögõ bocskort – nehogy hamar kinõje – viszont felhúzta a kaszálóra menet, és a sípot is magával vitte. Akárhányszor csak elõjött az apja, hogy a tölgyfa alatt igyon és guggoltában pihenjen egyet, 923

Dása mindannyiszor elõvette a sípot a Zseltouhiban járó vándorszabóval varratott kartonruhája mellsõ zsebébõl, és belefújt. Apja biztató pillantást vetett rá, derûs tekintettel vakargatta a szakállát. Hallgatag ember volt. Az anya se volt nagyon beszédes. Panyinéknál csak Jakov apónak volt felvágva a nyelve: – Na, mi lesz, Dasurka, nehezen megy a járás? – kérdezte a kaszáló felé menet. – Bocskora már van, de a seggét veri a háncs. Mindenki nevetett. Dása megfogta nagyapja görbe, munkától megkérgesedett, vastag fekete körömben végzõdõ ujját, és szaladva tartotta a lépést vele, új bocskorában csattogva a poros országúton. Amikor végeztek a rét harmadával, a nap pedig már magasan a fejük fölött járt és szinte égetett, Jakov apó intett a kezével: – Ebéd! A kaszások eldobálták szerszámaikat, és a tölgy felé indultak. Miközben mohón ittak a csobolyóból, egymás kezébe adva, az anya és Dása leterített egy vászondarabot, és már szedték is elõ a fonott kosárból a magukkal hozott eleséget: egy fél rozscipót, egy nyaláb zöldhagymát, tucatnyi sült krumplit, egy köcsög forralttejet, kis darab, rongyba csavart szalonnát és sót papírtölcsérben. – Áldd meg, Jóisten… – sóhajtott fel fáradtan Jakov apó, kézbe vette a rozscipót, a melléhez szorította, és gyakorlott mozdulatokkal vágta a karéjokat elvékonyodott és megsötétedett fanyelû öreg nagykésével. A testvérek elvettek egy-egy karéjt, és azonnal az evéshez láttak. Jakov apó keresztet vetett, a kenyeret sóba mártotta, beleharapott, felvett egy szál hagymát, összegöngyölte, szájába dugta, és sebesen rágni kezdte, amitõl a kócos szakáll komikusan ugrándozni kezdett rajta. Dása szerette nézni, ahogy a nagyapja eszik. Mintha hirtelen játék nyúllá változott volna. A testvérek viszont komoly képpel ettek, mogorván és unottan, mintha ez is munka volna. Ráadásul Ványa, a legkisebb evés közben mintha azonnal felnõtt volna, és ugyanolyan férfi lenne, mint az apa vagy Grisa. Az anya nyolc darabra vágta a szalonnát, és szétosztotta a férfiak között. Avas volt már, megsárgult, az ártány tavaly megdöglött valami betegségben, új malacot meg csak tavasszal vettek. Ott volt viszont Docsa, a tehén, jól tejelt nagyon. Az anya a vászon közepére tette a tejesköcsögöt, szétosztotta a fából faragott kanalakat, a magáéval leszedte a köcsög torkára tapadt sötétbarnás pillét, és összekavarta: – Egyetek! A sárgás tej összevegyült a felszínén összegyûlt, sûrû fehér tejfellel. A férfiak gyorsan lenyelték a szalonnát, és már kanalazták is a tejet. Az anya és Dása megvárták, amíg mindenki merít magának, csak utána nyúltak bele a kanalukkal. A tej hûs volt, és jóízû. Dása zajosan nyelte, és kenyeret harapott hozzá. A forralt tejben a benne úszó sárga vajdarabokat szerette legjobban. Otthon csak húsvétra köpültek vajat, amikor a nagyanyjuk hajdinapalacsintát sütött. Illatozott a vaj, és azonnal elolvadt a palacsintán. Sose volt belõle elég. 924

Az anya, szokása szerint, sietség nélkül evett, tenyere fölé tartva a tejes kanalat, csendesen nyelte az ételt, alázatosan oldalra billentve fakó, halványkék kendõvel bekötött apró fejét. A férfiak hangosan szürcsölték a tejet. – Hamar felszállt máma a harmat… – motyogta Grisa, és letörölte a tejet az álláról. – Szárazon kaszálni… az más… – Hõség van, mit tegyünk… – Hvilja kettétörte a sült krumplit, sóba mártotta, beleharapott. – Semmi baj. Estére sietség nélkül megleszünk. – Jakov apó sebesen kanalazta a tejet. – Megszakadni nem kell, csak szépen, ütemesen. Nem fut el a széna. – Legalább hamar megszárad. – Az anya kihalászott egy nagy falat tejfölt, és odanyújtotta Dásának. – Egyed, jó kis föle. Dása lenyalta a kanalát, letette a vászonra. Mind a két kezével elvette az anyjáét, ami színültig, púposan tele volt tejföllel. A sûrû fehér finomság alig fért bele az újonnan faragott kanálba, a szélén már csurgott is lefelé. Dása óvatosan a szájához emelte a kanalat. A tejföl megremegett, majd felszíne újból tükörsima lett. A tölgy koronáján áttörõ déli nap sugara fellobbanó fénnyel a tejföl fehér félkörére esett. Felcsillantak benne a sárga vajdarabok. Dása kinyitotta a száját. És hirtelen ebben a pókháló finomságú, sugárzó fehérségben valami sötét folt tükrözõdött vissza. Dása körülnézett. Egy fekete ló állt mellette. Dása összerezzent. A tejfölt kifolyt a kanálból, rácseppent a ruhájára. Mindenki a lóra nézett. – Hogy az ördög vigyen el! – rándult meg Jakov apó arca meglepetten. A ló hátrahõkölt, távolabb húzódott az ott ülõktõl, kócos fekete farkával csapkodva magát. Hollófekete szõrû, széles csontozatú, zömök, testes jószág volt, mint minden falusi ló: nagy fej, apró fül, sûrû, borzas, rég nem nyírt sörény, tele bogáncsokkal. Csillogó hátán böglyök tenyésztek. – Jesszus Mária! – sóhajtott fel az anya, keresztet vetett, és kezét apró mellére szorította. – De megijesztett… – Kié ez a kanca? – állt felfelé Grisa. – Nem idevalósi – tette le kanalát Jakov apó. – Hollófekete lovak sose voltak mifelénk. Grisa a ló felé indult, menet közben elõhúzva a nadrágszíját. A ló oldalvást állt, pofáját feléje fordítva, orrlikaival fújtatva. Mindannyian azonnal észrevették, hogy a ló bal szeme teljesen fehér. – Odanézz, fél szemére vak! – nevetett fel Grisa, és közelebb lépett. – Ne félj, na, ne félj… A ló félreugrott. – Grisa, kerülj a bal oldalára, oda, ahol a vak szeme van – tanácsolta Jakov apó. – Úgy látszik, Bitosából csatangolt el. – Nem, tata, a cigányoktól szökött – nézett komoran a lóra Hvilja, miközben feltápászkodott. – Zseltouhiban megint tábort vertek. Tõlük szökhetett meg. Nézze, milyen csatakos… 925

Grisa óvatosan közelebb ment a lóhoz, a derékszíjból gyûrût formált, a háta mögött tartva. De a ló megint arrébb futott. – Te, kígyófajzat, te! – nevetgélt Grisa. – Várj egy kicsit, Grisany! – Hvilja letört egy falat kenyeret, és odament a lóhoz. – Na, kapd el, te bozontos jószág… Ketten kétfelõl közeledtek a lóhoz, óvatosan, mint a vadászok. Az állat dermedten állt, apró fülét hegyezve, prüszkölve. Grisa és Hvilja egészen lassan lépdeltek, mintha álmodnának. Dása valahogy nagyon nyugtalan lett. Hevesen vert a szíve. Lélegzet-viszszafojtva figyelte, ahogyan a nagyok álnokul be akarják keríteni a lovat: apja egy darab kenyérrel a tenyerén, Grisa bácsi meg szíjjal a háta mögött. – Ne félj, ne félj – mormogta Grisa. Egészen közel mentek az állathoz, és megálltak. Hvilja egészen a pofájához tolta a kenyeret. Grisa feszülten várt, az ajkát harapdálta. A megdermedt ló ekkor felhorkantott, és kettejük között futásnak eredt. A férfiak rávetették magukat, belekapaszkodtak a sörényébe. Dása behunyta a szemét. A ló felnyerített. „Jaj, csak el ne kapják!” – imádkozott hirtelen Dása, szemét csukva tartva. Hallotta a ló nyerítését, a férfiak szitkozódását. Aztán a nyerítés abbamaradt. – Hogy az anyád istenit… – csúszott ki dühösen az apja száján. – Te aljas bestia… – mondta Grisa. Dása megérezte, hogy a lovat nem tudták befogni. És kinyitotta a szemét. Az apja és Grisa állt a réten. A ló nem volt sehol. – Ó, de mulyák vagytok – legyintett rájuk Jakov apó. – Még egy kancát se tudtok elkapni. – Mert vadló, tata, azért. – Grisa közben fûzte visszafelé a szíjat a lecsúszó nadrágba. – Az erdõben kóborol. – Az apa felvette a földrõl az elejtett kenyeret, odament a vászonkendõhöz, és rátette. – Mi haszon lenne tõle, ha vad is, meg vak is? – motyogta az anya, és kanalával kezdte összeszedni a tejfelt Dása szoknyájáról. Dásának a térde is remegett. – Mi a baj? Megijedtél? – mosolyodott el az anya. Dása nemet intett a fejével. Nagyon boldog volt, hogy nem tudták elfogni a lovat. Az anya megint odanyújtotta neki a tejfeles kanalat. Dása elvette, és mohón lenyelte a sûrû, hûs ételt. A férfiak visszaültek, fogták a kanalukat, és kiették a maradék tejet. A vadkanca megjelenése és eltûnése mindannyiukat felizgatta. A lovakról kezdtek beszélni, aztán következtek a cigányok, a lótolvajok, a semmirekellõ új elnök meg a kolhozistálló beszakadt teteje, a túloldali hajdinakása meg lóhere, a Mokrij alatti éjszakai fakivágások, az ottani ácsok. Aztán hirtelen azt kezdték vitatni, hol jobb a lopott fenyõt lecsupaszolni, otthon a fészerben vagy Kosztyicseknél a fürdõben. Dása nem figyelt rájuk. Megkönnyebbült és jobban lett, miután a ló megszökött. – Dása, miért ülsz itt egy helyben? – igazította meg félrecsúszott kendõjét az anya. – Menj, és szedj szamócát! 926

Dása kedvetlenül felállt, fogta az üres kosarat, a vállára akasztotta, és elindult a rét túlsó vége felé. – Csak messzire ne menj! – nyalta le kanalát az apa. Dása elõbb a tarlón haladt, hangosan surrogott az új bocskor, aztán a kaszálatlan fûben, felzavarva az ott ciripelõ tücsköket. A fû átforrósodott a naptól, szinte égette a talpát. Átért a rét túloldalára, körülnézett. A férfiak újra beálltak kaszálni. Dása elõvette a zsebébõl a sípot, és hangosan belefújt. Anyja visszaintett neki. A rétet körülölelõ erdõben lakó madarak is feleltek a sípszóra. Dása még egyszer megfújta. Hallgatta a madarak hangját. Egy újabb füttyszó után elrakta a sípot, és bement a rét szûk kijáratánál lévõ ritkás kiserdõbe. Fiatal nyírfás volt, szamóca termett benne. Dása bement a nyírfák alá, levette válláról a kemény fonott kosarat, letette a fûre, és nekilátott a szamócaszedésnek. Bõ termés volt, elõtte még senki se szedte meg. Az érett és félérett gyümölcsöket a kosárba szórta, a nagyobb szemeket bekapta. Mézédes volt. Amikor az egyik tisztáson minden szamócát leszedett, átvitte a kosarat egy másikra. Hirtelen ismeretlen madár rebbent fel a lába mellõl, szárnyával verdesve felrepült, és rátelepedett a nyírfára. Dása elõvette a sípját, belefújt. A madár vékony, szaggatott hangon válaszolt, pont úgy, hangzott, mint a síp. Dása meglepõdött. Megint belefújt, a madár megint válaszolt. Dása közelebb ment hozzá, a madár felreppent, elrepült, és megint letelepedett valahol. Dása annyit még látott, hogy a madár tarka, mint a réti sas, de jóval kisebb. Belefújt a sípjába. A madár felelt neki. Jakov apó mesélte, hogy a madarak tudnak beszélni a saját nyelvükön, de a madárnyelvet csak a szent emberek és a madarászok értik. – A sípom is tud madárnyelven – suttogta Dása. Ki akarta kérdezni a madarat az erdei életrõl, a titkos kincsrõl, amit nagyanyja elmondása szerint púpos erdei manók õriznek. Folytatta útját a nyírfásban a madarat követve, és közben bele-belefújt a sípba. A madár visszafelelt. De amint közelebb engedte Dását, megint továbbszállt nagy szárnycsattogtatással. A nyírfaliget mögött sûrû, öreg fenyves kezdõdött. Oda repült át a madár. – Hová mész, te, piszok?! – kiáltott fel Dása, ahogy a felnõttek szoktak az engedetlen jószágra ráförmedni. Arra gondolt, hogy a madár oda repülhetett, ahol a fészke van, mint a tyúkoknak. Márpedig a fészkeket mindig eldugott helyeken rakják, hogy ne zavarja õket semmi. Ezek szerint csakis a sötét fenyvesben lehet a fészke. A madár ott leszáll, megnyugszik, és mesél a titkos kincsrõl, megmutatja a rejtekhelyet. Aztán õ meg a nagyapja majd fognak egy ásót, visszajönnek, és kiássák a kincset. És vesznek rajta lovat. Meg elmennek Ljugyinovóba. És ott összevásárolnak mindenféle jókat. Dása kiért a nyírfásból, átvergõdött két hatalmas, puha, meleg levelekkel borított mogyoróbokor közt, átlépett egy mohával és kiszikkadt gombával benõtt, üszkös fatörzsön, és felnézett. Komor falként magasodott elõtte a fenyves. Belépett a sûrûbe. A magas fák összezárultak a feje fölött. A nap eltûnt. Hûvös volt, és hatalmas csend. Dása belefújt a sípjába. A fenyves mélyén megszólalt egy gyönge madárhang. – Na, megvagy! – motyogta Dása, és megindult a hang irányába. 927

Fenyõtörzsek között haladt a puha, tûlevéllel és tobozokkal fedett földön. Köröskörül még sûrûbb lett a szürkület, még nagyobb a csend. Dása megtorpant: fenyõtörzsek sorakoztak elõtte a félhomályban. Úgy tûnt fel, mintha ott elõtte már éjszaka lenne. És mindjárt átlép oda. Félelem lepte meg. Hátrapillantott, oda, ahol még látszott a napfényben úszó nyírfaliget. Ott várta a réten az anyja meg az apja. De meg kellett találni a madarat is. Dása belefújt a sípba. Az erdõ hallgatott. Még egyszer belefújt. A madár válaszolt, ott volt, valahol elõtte. Dása megindult elõre, a madárhang után, bele az éjszakába. Lassan lépdelt a puha földön, megérintette az érdes fatörzseket, kerülgette a tönköket, átszakította a pókhálókat, átlépett a száraz ágakon. És hirtelen egy nyílegyenes fasorban találta magát. Két sorban álltak elõtte a vaskos fenyõk, mintha valaki réges-rég ültette volna õket. Hatalmas, öreg, félig kipusztult fák voltak. Törzsüket rovarok szurkálták szitává, sötét odúk és kátránnyal tele tátongó rések meredeztek rajtuk. Dása befordult a fasorba. Elõtte teljesen sötét volt. Rothadásszag terjengett. Dása belefújt a sípba. A madár válaszolt. Dása továbbhaladt. Egyre sûrûbb lett a szürkület, a hatalmas fenyõágak összefonódtak odafenn, és végképp eltakarták a napot is, az eget is. Elõtte viszont feltûnt egy apró fehér valami. „A madár” – gondolta elõször Dása, de aztán eszébe jutott, hogy az a madár tarka volt. Az apró fehérség mozdulatlanul állt a fasor közepén. Dása közelebb ment. A fehérség meg se mozdult. Aztán eltûnt. És újra megjelent. Dása most már egészen a közelébe ért. A fehérség eltûnt, majd újra ott termett. Dása alaposan szemügyre vette. És hirtelen rájött: a ló fehér szemét látja. A lószem pislogott. Dása még jobban megnézte. És megpillantotta az egész fekete lovat. Azt a bizonyos lovat. Ott állt a sötét fasorban. Fekete teste szinte összefolyt a fenyõ és szurokillatú szürkületi levegõvel. Dása dermedten állt. Egyáltalán nem félt. De nem tudta azt sem, hogy mit csináljon. A ló egyáltalán nem mozgott. Nem rágott, nem fújtatott az orrlikaival. „Talán alszik?” – gondolta Dása, és ránézett a kanca ép szemére. A nedves, szilvakék szem valahová oldalra nézett. Nem Dására. – Ne félj – szólt Dása. A ló összerezzent, mintha felébredt volna. Orrlikaival fújtatott. – Ne félj – szólt ismét Dása. A ló továbbra is ott állt mozdulatlanul. Dása óvatosan kinyújtotta a kezét, és rátette a ló szájára. Meleg, bársonyos, puha tapintása volt. – Ne félj, ne félj – simogatta szamócától ragadós kezével Dása a ló száját. A ló lassan lehajtotta a fejét. Beszívta a tûlevéllel borított föld illatát. És mozdulatlanságba dermedt, lehajtott fejjel. Dása leguggolt, és tovább simogatta a ló száját és orrlikait. A fehér szem egészen közel volt hozzá. Meredten nézte. Nem az egész volt fehér. A közepén apró fekete szembogár sötétlett, finom kékes sáv övezte. Dása arcával szinte megérintette a különös szemet. A szem megrebbent. A ló közben továbbra is dermedten állt, lehajtott fejjel. Dása tovább vizsgálta a szemet. Arra a csõre emlékeztette, amit egyszer a tanítónõje, Varvara Sztyepanovna hozott Ljugyinovóból, és meg928

mutatta nekik az órán. Hosszú, felnõttes szó volt a neve, „k” betûvel kezdõdött. Dása nem jegyezte meg a szót, „kalózkának” nevezte el a csövet. Volt benne egy apró luk, abba kellett belenézni, és közben a csõ másik végét a fény felé fordítani. Gyönyörû virágot lehetett látni a csõben. És ha a kalózkát elforgatták, akkor a virág másféle virággá alakult, és annyira megsokasodott, annyi szép fajtája támadt, hogy elállt az ember lélegzete – egész életében csak tekerte-tekerte volna a csövet. Dása belepillantott a ló szemébe. Biztos volt benne, hogy a ló szemében minden hófehér. Kiderült azonban, hogy egyáltalán nem így volt. Épp ellenkezõleg. Minden inkább vöröses volt. És ebbõl a vörösbõl annyi volt benne, és olyan óriási, olyan mély volt, mint a malom melletti vízmosás. És olyan nagyon-nagyon-nagyon sûrû és mohó volt, és olyan félelmetes, és folyton nedvedzett, dagadt és püffedt, mint a kovász. Dását arra emlékeztette, ahogy a tyúkok fejét levágják. Ahogy bugyog a vörös torok. És hirtelen világosan meg is pillantotta a ló szemében: ott volt a Vörös Torok. És egyre sokasodott. Dása olyan félelmet érzett, hogy egészen beledermedt. A fehér szem pislantott egyet. A ló felsóhajtott, felhorkant. Felemelte a fejét, hangosan beszívta orrlikain a szürkületi levegõt. És Dására ügyet sem vetve, megindult a fenyves mélye felé. Dása lélegzet-visszafojtva ott guggolt tovább. És hirtelen megértette, hogy soha az életben nem látja többé ezt a fekete kancát. Kilépett Dása életébõl, mintha az istállóját hagyná maga mögött. Prüszkölve ballagott, és hamarosan eltûnt a fák közt. Dása leült a földre. Rátenyerelt a tûlevelekre. És a félelem egy szempillantás alatt elillant. Dását különös sóvárgás fogta el. Hihetetlen fáradtságot érzett. És nagyon szomjas volt. Felállt, és visszaindult a világosság felé. Amint kiért a fenyvesbõl, szeme összerándult az éles napfénytõl. Közben még nagyobb lett a hõség. A nyírfaliget tisztásán megtalálta a kosarát, vállára vette, és megindult a rét felé. A férfiak már a rét közepét kaszálták. Anyja a szénát forgatta. Dása odament hozzá. – Na, sokat szedtél? – igazgatta az asszony a szemébe csúszó kendõt, és belenézett a kosárba. Felnevetett. – Ennyi az egész? Jó sok! – Megnéztem a ló szemét. És ott volt a vörös torok – szólt Dása, és váratlanul felzokogott. – Mi van veled? – Az anya kézen fogta, megtapogatta a homlokát. – Napszúrást kapott ez a gyerek. Az anya bevitte a síró Dását a tölgyfa alá, vizet spriccelt rá. Dása kisírta magát, ivott egy csomót, és mély álomba merült. Már az apja karjában volt, amikor felébredt, vitte haza, a faluba. A nap lement, csaholtak a kutyák, bõgtek a legelõrõl hazatérõ tehenek. Otthon a nagyanyja várta, meg a hároméves öccse, Vovka. Már alkonyodott, amikor vacsorához ültek, a petróleumlámpa fényénél. Nagyanyja kiszedte a kemencébõl a forró levessel teli fazekat. Frissen sütött kenyérrel ették, szótlanul. Dása mohón kanalazott, jóízûen harapta hozzá a friss kenyeret. Anyja megtapogatta a homlokát: 929

– Elmúlt… – Napszúrást kapott nagyanyám unokája – kacsintott Dására Jakov apó. – A nap már eltûnt a háztetõk mögött, nincs semmi baj… – bólogatott a nagyanyja, erõs testû, nagy szájú asszony. Amikor jóllaktak, mindenki fáradtan elvonult aludni, ki hova: Jakov apó a kertbe, Grisa meg Ványa a szénapadlásra, az anya a kis Vovkával be a házba, a nagyanya a kemencére. Az apa ásítva látott hozzá, hogy eloltsa a réztestû, finoman illatozó petróleumlámpát. De Dása egyre csak rángatta: – Tata, mi lesz a lappal? – Igen, a lap… – Eszébe jutott, és a szakálla mögött elmosolyodott. Dása dolga volt, hogy minden este letépjen egy lapot a kalendáriumról, ami ott lógott a falon az ingaóra és a fakeretes fényképek mellett. A képeken apja volt katonaruhában, anyja és apja virágokkal övezve, és külön odarajzolt csókolózó galambpárral, ott volt Jakov apó szuronyos puskával a háborúban, egy másikon az öreg elnökkel a brjanszki vásáron, egy „KV” harckocsi, Sztálin, Bugyonnij és Ljubov Orlova színésznõ. Az apa felemelte Dását, hogy letéphesse a kalendárium lapját. – Na, olvasd, hanyadika lesz holnap! – mondta az apa most is, mint mindig. – Június huszon-kettõ… Vas… Vasárnap – olvasta hangosan Dása. Az apa letette a gyereket a földre: – Vasárnap. Holnap megyünk szénát forgatni… Aludj! És viccbõl rápaskolt Dása fenekére. KISS ILONA fordítása

930

dANYIIL GrANYIN

A hadnagyom Még szinte kölyök voltam, amikor az igazi félelem, a legiszonyúbb félelem lecsapott rám a háborúban. Az elsõ bombázáskor. Népfelkelõ szerelvényünk 1941 júliusának elején indult a frontra. A német csapatok gyorsan nyomultak elõre Leningrád felé. Két nappal késõbb szerelvényünk befutott Batyeckaja állomásra, másfél száz kilométernyire Leningrádtól. A népfelkelõk kezdtek kivagonírozni. Ekkor támadtak meg bennünket a német repülõk. Hogy hány csatagép repült fölénk, meg nem tudom mondani. Egyszerûen elsötétedett tõlük az égbolt. A tiszta, nyári, meleg égbolt. S egyszerre felzúgott, reszketni kezdett, és a hang egyre erõsödött. Fekete repülõ árnyak kúsztak fölénk. Lehemperedtem a töltésrõl, bevetettem magam a bokrok közé, mozdulatlanná dermedtem, a fejem bedugtam a bozótba. Lehullott az elsõ bomba, megrendült a föld, aztán már tömegével zuhogtak a bombák, a robbanások dübörgéssé olvadtak össze, minden reszketett. A gépek lecsaptak, egymás után repültek rá a célra. A cél pedig én voltam. Mind azon mesterkedett, hogy engem eltaláljon, vágtattak a föld felé, énfelém, úgy, hogy a légcsavarok forró szele belekapott a hajamba. A gépek üvöltöttek, a bombák zuhanás közben velõtrázón vijjogtak. Sivításuk belefúródott az agyamba, benyomult a mellembe, a hasamba, görcsbe rándította a belsõmet. A repülõ bombák vészes vonítása betöltötte az egész teret, jajdulásra sem maradt tér. Az üvöltés nem szûnt meg egy pillanatra sem, kiszorított belõlem minden érzést, gondolni is képtelen voltam bármire. A rémület teljesen elnyelt. A robbanások döreje megkönnyebbítõen hatott. Hozzátapadtam a földhöz, hogy a repeszek fölöttem sivítsanak el. A félelem tanított meg erre. Ha elsivít fölöttem, lélegzetvételnyi szünet következik. Hogy letörölhessem a tapadós verejtéket, a félelem különös, undorító, bûzös verejtékét, s hogy aztán felpillanthassak az égre. De odafentrõl, a napfényes, derûs kékségbõl újabb, egyelõre még mély, vibráló üvöltés harsant. A gép fekete keresztje ezúttal pontosan az én bokromra esett. Megpróbáltam összébb húzódni, hogy legalább valamennyire csökkentsem testem hatalmasnak érzett kiterjedését. Éreztem, mennyire látható a fûben az alakom, hogyan ágaskodnak lábszártekercses lábaim, hogyan domborodik a pokróctekercs a hátamon. A fejemre rögök zuhogtak. Újabb forduló. A lecsapó repülõgép zúgása szétlapított. Ebben az üvöltésben életem utolsó pillantása közelgett. Ekkor imádkozni kezdtem. Nem tudtam egyetlen imát sem. Soha nem hittem Istenben, újsütetû diplomám, az egész csillagászat, a fizika csodálatos törvényei mind azt diktálták, hogy Isten nincs, és mégis: imádkoztam. Az égbolt elárult, semmiféle diploma, semmiféle ismeret nem segíthetett. Egyedül maradtam, szemtõl szemben a mindenfelõl rám repülõ halállal. Cserepes ajkam azt suttogta: Uram, irgalmazz! Ments meg, ne hagyd, hogy elpusztuljak, kérlek, hogy kerüljön el, ne találjon el, Uram, irgalmazz! Egyszerre feltárult számomra e két, régóta ismert szó értelme: uram… irgalmazz!.. Valahol, lelkem ismeretlen mélységeiben megnyílt valami, és forrón ömleni kezdtek a szavak, amelyeket soha ki nem 931

mondtam, nem ismertem: Uram, védj meg, könyörgök hozzád, kérlek, mindenre, ami szent… Egy közeli robbanástól véresen felvágódott egy test, egy darabja lucskosan odacsattant mellém. A szivattyúház magas, kormos téglatornya lassan, nesztelenül, mintha álomban történne, megdõlt és ráborult a szerelvényre. A mozdony elõtt robbanás villant, a mozdony, mintegy válaszként, fehér gõzfelhõt lövellt. A robbanások felszaggatták a vágányokat, röpködtek a talpfák, borultak a vagonok, a vasútállomás ablakait belülrõl rõt fény világította meg, de mindez valahol messze történt, én azon igyekeztem, hogy ne lássam, ne is nézzek oda, a zöld fûszálakat néztem, amelyek között vörös hangyácska mászott, egy ágról pedig kövér, sápatag hernyó függeszkedett alá. A fûben folyt a megszokott, lassú, gyönyörûséges, értelmes nyári élet. Isten nem lehetett a gyûlölettel és halállal teli égben. Isten itt volt, a virágok, bábok, bogarak között… A repülõgépek újra meg újra lecsaptak, se vége, se hossza nem volt ennek a pokoli körhintának, mely meg akarta semmisíteni az egész világot. Mi lesz most? Hát nem harcban fogok meghalni, így kell elpusztulnom, értelmetlenül, anélkül, hogy bármit is tettem volna, hogy még csak el sem sütöttem a fegyveremet? Volt egy gránátom, de hát azzal csak nem dobom meg a rám támadó repülõgépet? A félelem agyonnyomott. Mennyi félelem sûrûsödött belém! A bombázás egyre újabb félelemhullámot indított belõlem, egyik aljasabb, szégyenletesebb és leküzdhetetlenebb, mint a másik, s én képtelen voltam csillapítani. Múltak a percek, a bombák nem pusztítottak el, hanem reszketõ, nyálkás csomóvá változtattak, már nem ember voltam, hanem merõ rettegés, véglény. …A csend lassan tért vissza. Pattogtak, sisteregtek a tomboló tûz lángjai. Jajgattak a sebesültek. Beomlott a szivattyúház. Égésszag terjengett, a mozdulatlan levegõben lassan megülepedett a füst és a por. A sértetlen égbolt változatlan szépséggel tündökölt. Felcsicseregtek a madarak. A természet lassan visszatért a saját dolgaihoz. Számára ismeretlen volt a félelem. Én sokáig nem tudtam magamhoz térni. Kifosztva éreztem magam, undorodtam magamtól, soha azelõtt nem gyanítottam, hogy ilyen gyáva vagyok. Hanem ez a bombázás megtette a magáét: egy csapásra katonát faragott belõlem. Különben a többiekbõl is. Az átélt rettegés átformált valamit a szervezetünkben. A következõ bombázásokat már másképp fogtam fel. Egyszerre felismertem, hogy kevéssé hatékonyak. Elsõsorban a pszichikumra hatnak, a katonát igazából nem olyan egyszerû eltalálni. Hinni kezdtem a sérthetetlenségemben. Vagyis inkább abban, hogy sértetlen maradhatok. Ez egy sajátos katonaérzés, amely lehetõvé teszi, hogy az ember nyugodtan fedezéket kereshessen, a repülõ akna vagy gránát sivításából meghatározza a robbanás helyét, ez pedig már nem béna várakozás a pusztulásra, hanem küzdelem. Úgy vettük fel a küzdelmet a félelemmel, hogy ellenálltunk, lõttünk, veszélyessé váltunk az ellenség számára. A háború elsõ hónapjaiban a sisakos, zöld köpenyes német katonák a géppisztolyaikkal, tankjaikkal, a légi fölényükkel félelmet keltettek. Legyõzhetetlennek látszottak. A visszavonulásnak jórészt ez volt a magyarázata. A németek fegyverzet tekintetében fölényben voltak, s ehhez hozzáadódott a professzionális katona nimbusza. Mi, 932

népfelkelõk szánalmasan néztünk ki: kék lovassági nadrág, csizma helyett bakancs és lábszártekercs. Nem a termetünkre illõ köpeny, a fejünkön tábori sapka… Aztán eltelt három hét, egy hónap, és kezdett minden megváltozni. Észrevettük, hogy a mi gránátjaink és lövedékeink is leterítik az ellenséget, és hogy a német sebesültek ugyanúgy jajgatnak, haldokolnak. Végül annak is tanúi lettünk, hogy a németek visszavonulnak. Elkövetkeztek az elsõ egyedi, kisebb harcok, amelyekben õk voltak, akik futottak. Ez felfedezés volt számunkra. Amit a foglyoktól megtudtunk, abból kiderült, hogy, mi népfelkelõk az ormótlan lovaglónadrágunkban, mi is félelmet keltettünk. A népfelkelõk szívós kitartása, heves küzdeni akarása megállította a lendületes támadást a lugai terepszakaszon. A német egységek itt elakadtak. Az elsõ bénító csapások által okozott csüggedés elmúlt. Megszûntünk félni. A blokád idején a katonai hozzáértésünk kiegyenlítõdött. A mi éhes, lõszerrel roszszul ellátott katonáink kilencszáz teljes napon át tartották állásaikat a jóllakott, jól felszerelt ellenséggel szemben, és ez már a lelki erõfölényünknek volt köszönhetõ. Én a saját tapasztalatomról beszélek, de úgy gondolom, a félelem leküzdésének ugyanez a folyamata játszódott le mindenütt a frontjainkon. A félelem a háborúban mindig jelen van. Nem tágít a sokat próbált katonák mellõl sem, akik tudják, mitõl érdemes tartani, hogyan viselkedjenek, tudják, hogy a félelem elveszi az ember erejét. Meg kell különböztetni a személyes és a kollektív félelmet. Ez utóbbi pánikhoz vezet. Ilyen volt például a bekerítéstõl való félelem. Ez spontán módon támadt. Elég volt a német géppisztolyok kattogása a hátunkban, egy „be vagyunk kerítve!” kiáltás, és megindulhatott a fejvesztett menekülés. Futottunk hátra, nyargaltunk, nem nézve, merre az út, csak hogy kikerüljünk a bekerítésbõl. Lehetetlen volt ellenállni a pániknak, és lehetetlen volt feltartóztatni a menekülõket. A tömeges félelem megbénítja a gondolatot. Harc közben, amikor az idegek pattanásig feszülnek, elegendõ volt egyetlen kiáltás, egyetlen begazolt katona, hogy általános pánik törjön ki. A bekerítéstõl való félelem a háború elsõ hónapjaiban jelent meg. A késõbbiekben megtanultunk kijutni, kitörni a bekerítésbõl, és többé nem rettegtünk tõle. A félelemnek, bármilyen furcsa, ellenszere a nevetés. Amikor félünk, nem nevetünk. Ha viszont mégis nevetünk, a félelem eltávozik, nem tudja elviselni a nevetést, a nevetés megöli, visszaveri, semmivé teszi, vagy legalább egy rövid idõre kiûzi az emberbõl. Ezzel kapcsolatban szeretnék elmondani egy történetet, amelyet Mihail Zoscsenkótól, a nagyszerû írótól hallottam. Nem sokkal a halála elõtt estet rendeztek neki az Írók Házában. Zoscsenko kegyvesztett volt, a mûveit nem adták ki, a fellépéseit betiltották. Az estet titokban szervezték. Afféle alkotói beszámolónak állították be. A meghívókat korlátozott lista alapján küldték ki. Zoscsenko örült. Az utóbbi idõben elszigetelten élt, sehova nem járt, sehova nem hívták meg – féltek. Az est meghatóan ünnepélyesre sikerült. Zoscsenko mesélt, elmondta, min dolgozik. Elbeszélésciklust tervezett „Életem száz legcsodálatosabb históriája” címen, ezek közül néhányat elmondott nekünk. Nem felolvasta õket. Kézirat nem volt nála. Úgy látszik, ezeket a történeteket még nem is írta meg. Az egyik közvetlenül a témánkba 933

vág. Megpróbálom elmondani emlékezetbõl, sajna, saját szavaimmal, nem azzal a csodálatos nyelvezettel, amellyel csak Mihail Zoscsenko rendelkezett. A háborúban történt, a leningrádi fronton. Felderítõink egy csoportja egy erdei úton vonult. Késõ õszre járt. Az avar hangosan zizegett a lábuk alatt, és ez a nesz akadályozta õket a fülelésben. Lövésre tartott géppisztollyal mentek, már jó ideje, és talán ellankadt a figyelmük. Az út hirtelen kanyart vetett, és itt a fordulóban szemtõl szembe beleütköztek a németekbe. Egy ugyanolyan kis felderítõ csoportba. Ezek is, azok is megrökönyödtek. A németek vezényszó nélkül beugrottak az útszéli árokba, az egyik oldalon, a mienk is – a másikon. Az egyik német kiskatona megzavarodott, és a szovjet katonákkal együtt hemperedett be az árokba. Nem is vette mindjárt észre a tévedését. De amikor meglátta maga mellett a csillagos sapkás katonákat, kapkodni kezdett, rémülten felüvöltött, kiugrott az árokból, és egyetlen óriási szökelléssel, az avart felkavarva, átlendült az út másik oldalára a sajátjaihoz. A rémület olyan erõt adott neki, hogy könnyen lehet, rekordugrást hajtott végre. Az eset láttán a katonáink elnevették magukat, de elnevették magukat a németek is. Ott ültek egymással szemben az útszéli árokban, géppisztollyal a kézben, és tiszta szívbõl nevettek ezen a szegény, fiatal kiskatonán. Ez után lehetetlen volt lõni. A nevetés összemberi érzéssel egyesítette valamennyiüket. A németek zavartan elkúsztak az árokban az egyik irányba, a mieink a másikba. Úgy váltak el, hogy egyetlen lövést sem váltottak. SOPRONI ANDRÁS fordítása

934

GerMAN SzAduLAjev

Blokád A nehézbombázók morajlása nem csillapodott már sem nappal, sem éjjel. Néha vascsikorgást, fémes csattanást, kiabálást és szitkozódást lehetett hallani, azután felsivítottak a tûzoltó- és rendõrautók szirénái – ezek szerint kiûzték a parazitákat! A kislány estig üldögélt a homályos ablak mellett, melyet sárga papírral ragasztottak be: ez volt a légvédelmi elsötétítés. De még este sem gyújtott villanyt. A szobában már régen kiégett a villanykörte. Legalább nem kellett fizetni az áramot. A kislány ráncos tenyerébe kaparta a fekete kenyér morzsáit, fogatlan szájába tömte, s kevés, sûrû nyállal puhítva hosszan nyammogta. Alkonyatkor, sokadjára átszámolva a pénzét – néhány gyûrött bankjegyet és egy maroknyi érmét –, tárcáját kopott retiküljébe rejtette, felvette a Bolsevicska gyárban készült, szakadt bélésû kabátját, szõrmesapkáját, felhúzta a gumicsizmáját, és kiment a folyosóra. A szomszéd ajtó mögött énekelt és táncolt a televízió, a házaspár meg durván szidta egymást. Egy másik lakó éppen most lépett be a kommunális lakásba, s a konyha felé menet vállával véletlenül meglökte a kislányt, aki megtántorodott, s nekiesett a falnak. Talán meghallotta, amit a férfi dörmögött: – Mikor döglesz már meg, vén boszorkány! A kislány a fal mentén oldalazva eljutott a kijáratig, s hosszasan bajlódott az ajtózárral. Végül a lépcsõfordulónál hívta a liftet, ezt a nyikorgó kalickát, s lement a földszintre. A lépcsõház ajtaja egyenesen az utcára nyílt, az útra, ahol autók áradata zúgott el mellette. Személyautók, hosszú teherkocsik, dübörgõ dömperek, úthengerek és buldózerek. Csaknem minden autón valamilyen német felirat volt. A kislány elõször azt gondolta, hadizsákmány. De az autókban ülõ emberek nem hasonlítottak az orosz katonákra. Gonosz arcúak és ijesztõek voltak. S a kislány lehajtotta a fejét: úgy látszik, a fasiszták mégiscsak áttörték a védelmi vonalat. A kislány elindult az utcán, a feliratokat nézegette, és ismét elcsodálkozott, milyen gyorsan cserélték ki a megszállók az összes cégtáblát. Mint például itt is, ahol tegnap még a „Pékség” feliratot látta. Most „Coffee shop” van a helyén, s a fényes kirakat mögül idegen zene hallatszik. Itt meg, ahol nemrégiben még a bádogbetûs, szívet melengetõ „Tej” cégtábla lógott, most hátborzongató kék fénnyel egy érthetetlen és szörnyû szó villog: „Szupermarket”. A kislány továbbment, egészen a sarki patikáig. Ez még megmaradt. A bejárat fölött nagy betûkkel ez állt: „Drug Store”, alatta pedig, kisbetûkkel, a megszállt város lakosainak érthetõ nyelvén: „Gyógyszertár”. És a nyitva tartás. A pult mögött egy kinézetre orosz, fiatal nõ állt. Ó, milyen sokan vállalták közülünk az együttmûködést a megszállókkal! – gondolta a kislány. Másfelõl, milyen alapon hibáztatnánk õket? Mindenki élni akar. 935

Odament a pulthoz, a kabátzsebébõl kivett egy agyongyûrött, összehajtogatott receptet, s odanyújtotta a patikusnõnek: – Kedveském, ezt írta fel az orvos, a szívemre… – Hányszor mondtam már, mamika, mi nem foglalkozunk térítésmentes receptekkel! Ez egy üzleti vállalkozás. Az állami patikába kell mennie, négy utcára van innen. De még ott is nagyon ritkán van ingyen gyógyszer. A város nem ad erre pénzt. A kislány csak annyit értett az egészbõl, hogy nem adnak neki gyógyszert. Felsóhajtott, és a kijárat felé tipegett. Érthetõ, talán a fritzek gyógyítsanak minket? Nekik a saját katonáikat kell toldozni-foldozni, mert a Vörös Hadsereg megállás nélkül harcol, és nagy veszteségeket okoz az ellenségnek. Semmi baj, majd megjönnek a mieink, és meggyógyítanak. Csak türelmesen ki kell várni. Szédült az éhségtõl, sötét karikák ugráltak a szeme elõtt, és fájt a gyomra. De mit tegyünk, most mindenkinek nehéz, ilyen idõket élünk. Már egy hete nem volt az élelmiszerboltban, éppenséggel vehetne egy kis ennivalót, biztosan hoztak árut. Az üzletben csodálatos volt a látvány. És az illatok. Sajtok, kolbászok és mindenféle kis dobozok. Színes üvegek. Vidáman vásároltak a megszállók és a cinkosaik. Dugig megpakolt kocsikat toltak. A kislány drótkosárba tette a fél kenyeret és a tejet, a pénztárhoz ment. Kikotorta táskájából a pénztárcáját, kinyitotta, és kiszórta belõle a pénzt a fémtálcára. A pénztárban egy kövér, ápolt kinézetû asszonyság ült. Hát, jól meghízott a fejadagján! – Maga már megint mit pakol ide nekem? Ez régi pénz, ma már nincs forgalomban! És egyáltalán honnan szedi ezeket? Talán nem kap nyugdíjat? A nyugdíj… mért is ne kapnék, hozza a postás, minden hónapban. És rögtön utána megjelenik a szomszéd – „Mamikám, adj egy decire a frontkatonának!” Hogy is sajnálnám tõle? Mindent a frontnak, mindent a gyõzelemért. Én meg elvagyok valahogy. Az a legfontosabb, hogy a lövészárkokban felmelegedjenek a katonáink, ébren tartsák a harci szellemet. A vastag nyakú pénztárosnõ megcsóválta a fejét, összeszedte a pénzt, és a kislány kezébe nyomta. – Fogja a kenyerét meg a tejét, és menjen, menjen már! Itt egy zacskó, tegye bele. Menjen már, ne tartsa fel nekem a sort! S a szomszédos pénztár felé fordult: – Ez egy itteni kis együgyû öregasszony. Minden héten megjelenik. Sajnálom! Zárás után beteszem a pénzt a kasszába. A kislány fogta a zacskót, és kiment a boltból. Mégiscsak vannak jó emberek, még ha a fasisztáknak dolgoznak is. Ha megjönnek a mieink, igazolni fogják õket! A kislány majd maga megy el oda, ahova kell, s ír egy bejelentést, hogy ne büntessék meg ezt a nénit az együttmûködéséért. Így töprengett, de rögtön szemrehányást is tett magának, és csendesen elmosolyodott. Ó, milyen ostoba is vagyok! Még hogy én mentem meg! Hiszen ez a mi nénink a mi felderítõinknek dolgozik! Majd ha visszatér a szovjethatalom, ki is tüntetik! 936

A kislány elindult az utcán, ravaszkásan és ábrándozva hunyorgott a bágyadt napsütésben. És milyen is lesz, amikor a Vörös Hadsereg felszabadítja a várost? Az lesz ám az ünnep! Mert gyõzni fogunk, az biztos! Újra kiteszik a vörös zászlókat, a parkokban zenekarok játszanak majd, a fejadagot is felemelik, és gyógyszert is hoznak! Csak meg kell érni, ki kell addig bírni! Két kék egyenruhás férfi jött szembe vele az utcán, övükben gumibot. Policájok! A kislány ijedten szorította magához a táskáját és a zacskót, a fal mellé húzódott, és dermedten várt. Elveszik az ételt! Csak ezt a mi néninket ne leplezzék le, mert ha megtudják, hogy a mieinknek dolgozik, fõbe lövik! A policájok odaértek a kislányhoz, és megálltak. – Nézd már, egy hajléktalan! Ellenõrizzük az iratait? – Van kedved ezzel a mocsokkal huzakodni? Mit szedhetnénk el tõle? Menjünk inkább… A férfiak elmentek, és a kislány eljött a fal mellõl, tett néhány lépést. De ekkor mintha vasmarok szorította volna meg a szívét, reszketõ szája szélesre nyílt, utoljára kapkodva be a fagyos levegõt, a teste megingott, s a járdára esett. Istenem, milyen hideg van, hogy lehet ennyire hideg!... és sötét. …S ekkor minden irányból, Veszjolij Poszjolok felõl, Rzsevki, Porohovije és a Finnöböl felõl a csapatok bevonultak a városba. Dübörögtek az aszfalton a lánctalpas szovjet tankok, páncélozott tetejükön vidám vöröskatonák ültek, s a szél belekapaszkodott a pilótasapkák és sisakok alól elõbukkanó hajfürtökbe. BAGI IBOLYA fordítása

937

jurIj PoLjAKov

Veteránics Nemrégiben a kezembe akadt egy olyan napilapocska egyik száma, amelyet különben nem szoktam olvasni. De aznap a családom azzal bízott meg, hogy szerezzek egy heti tévémûsort. A közértbe menet beugrottam a Szojuzpecsaty kioszkjába: tök üres volt, úgyhogy azt kellett elhoznom, amit adtak. A közértben gyorsan behajigáltam a kincstári mûanyag kosárba egy kis kenyeret, tejet, vajat, cukrot – egyszóval mindazt, aminek bevásárlásával a férjeket meg szokás bízni –, és beálltam a pénztár elõtti hosszú sorba. Idõnként az az érzésem, hogy a hoszszú sorokat úgy õrzi nálunk az állam, mint a fiatal munkás-paraszt hatalom kezdeti lépéseinek eleven emlékezetét. A pénztárosnõ lassú és utálatos volt, mintha csak minõségi élelmiszerekért szemtelenségbõl nem pénzzel, hanem csak valami felszabdalt, ráadásul gyûrött fecnikkel fizettek volna neki. Eszembe jutott a feleségemmel folytatott reggeli veszekedésünk. Halálos nyugalommal kente a szendvicseket, aztán hirtelen lehajította a kést, sírva fakadt – és kezdõdött! Hogy azt mondja, csak ülsz ott, mint egy idióta, a hülye szerkesztõségedben, és se segítséget, se pénzt nem várhat tõled az ember! Még azt se tudod elintézni, hogy az apósodat bejuttasd konzultációra Muzicsenko professzorhoz!... A legrettenetesebb az életben, amikor egy hajcsavarós nõ üvöltözik veled. …A közértben fülledt volt a levegõ. Amint a szorongató fájdalmat megéreztem a mellkasomban, vettem néhány mély lélegzetet, és hogy elvonjam a figyelmemet, fellapoztam az imént vásárolt, átfagyott újságot. A két középsõ oldal egész alsó részét elfoglalta egy hatalmas cikk, mely fölött az Egy legenda közelében cím díszelgett. „Agyon kéne lõni õket egy ilyen címért! – háborodtam fel. – Kivezetni õket a folyosóra, és a Számunk legjobb anyagai faliújság mellett agyonlõni õket!” Ráadásul az offset nyomtatásnak ezek a szarházijai idétlenül beleapplikálták a szövegbe egy sûrû szemöldökû, medálokkal teliaggatott öregúr fényképét is. A fotó alatt természetesen felirat is állt: „Frontharcosok, tûzzétek ki a kitüntetéseiteket!” Magamban forrva végigfutottam a cikk elsõ sorait: „Nem él zavartalanul a veterán frontharcos, Szemjon Valerjanovics Cserencov: végeérhetetlen sorokban keresik fel az emberek…” Végigfutottam és megdermedtem, aztán hogy újra megbizonyosodjak, figyelmesen szemügyre vettem a fényképet. Hát persze, ez tényleg a mi Veteránicsunk! A gyermekkoromat egy üzemi munkásszállón töltöttem, egy gazdag nagykereskedõ házában. Amikor elrabolták tõle az összerablott holmit, a házat nagy gyorsan átalakították társbérleti bérházzá. Kezdetben különben, egészen rövid ideig, ebben a házban kapott helyet a baloldali eszereknek – a bolsevikok rövi távú szövetségeseinek – a kerületi bizottsága. Minden kétséget kizáróan ide is ellátogatott a fényes jövõ módjára csillogó limuzinján az „eszer Szûz Mária”, Marija Szpiridonova. Az eszerek, a nagyhercegek kivégzõinek specialistái azonban sajnos nem rendelkeztek a hatalomért folyta938

tott harc valódi tudományos módszerével. Ez végzetes lett a számukra. Az 1918-as júliusi felkelést követõen a „pocakos kupec” villáját a Kettes számú tejüzem munkásainak rendelkezésére bocsátották. A tágas lakóteret, ahol annak idején az eszméletlenül gazdag nagykereskedõ terpeszkedett, aki négy nyelven beszélt és Matisse-képeket gyûjtött, furnérlemez válaszfalakkal harmincnyolc kis szobára osztották fel. Attól kezdve ha az egyik család egy ujjacskájával a plafonról fenyegetõzõ, gipsz-Cupido göndör fürtû fejében gyönyörködhetett, akkor a társadalom egy másik sejtje ugyanannak az isteni testnek egy sokkal prózaibb testrészét láthatta maga elõtt. Amikor szombat esténként az összes háziaszszony egyszerre kezdett el mosni a társbérleti lakás mindhárom konyhájában, hajszálpontosan egyforma horganyzott teknõben, a munkásszálló folyosóit olyan sûrû pára lepte el, hogy csak tapogatózva lehetett járni-kelni. A hét többi napján a teknõk három sorban lógtak a folyosó falán, mint lovagi kastélyban eleink pajzsai. Aztán jött a háború, olyan hosszan tartó és véres, hogy az újdonsült generalisszimusz a gyõzelmi banketten nem a bátorságra és nem a hõsiességre emelte poharát, hanem alattvalói kitartó türelmére. Mi, az ötvenes években született gyermekek bizonyos mértékig megosztottak voltunk: voltak köztünk, akik frontharcosok gyermekeiként születtek, és voltak, akik olyan szülõk utódaiként, akik nem érhettek oda a harctérre. „Olyan fontos ez?” – kérdezhetik önök. Mire én azt felelem: a hétköznapokon nyilván nem olyan fontos, de ünnepnapokon, különösen május 9-én… Ezen az ünnepnapon kitüntetéseit csörgetve kilépett a munkásszálló udvarára Kolja Kalugin bácsi, és ki sem véve rettenetesen füstölõ Belomorkanalját a szájából, szólította a fiát, az én Miska barátomat, vállára tette megnyomorított, mindössze két ujjal rendelkezõ kezét, és elindultak a sarokra, hogy megigyanak egy-egy – kinek mi járt – sört és limonádét. Mindez igencsak lenyûgözõ volt, annál is inkább, mert az én apám megbocsáthatatlanul késlekedett annak idején a megszületéssel, úgyhogy lekésett a fasizmussal való össznépi leszámolásról. A munkásszállónknak saját udvara volt, betonkerítéssel elkerítve, rajta kapu, amely hatalmas retesszel záródott. Mindez még a nagykereskedõ után maradt, akit érdekelt a politika is, olyannyira, hogy udvarosi minõségben ott rejtegetett egy ismert forradalmárt-terroristát. Az udvaron az üzemi étkezdével osztoztunk, ezért az udvaron állandóan üres ládák, dobozok, krumplihéjhalmok hevertek, hatalmas alumíniumvájdlingokban pedig frissen pucolt oldalasok és combcsontok szellõzködtek. Úgy hatott, mintha egy rendõrosztag éppen most ütött volna rajta egy lakmározó emberevõ bandán. Éppen itt, a ládákon gyûltek össze a munkásszállóból a srácok, hogy megvitassák komoly ügyeiket. Zsebpénze abban az idõben csak Ljonyiknak, a tejüzemi igazgatóhelyettes fiának volt, úgyhogy általános fizetõeszközül hol bélyegek, hol régi pénzérmék, hol háborús kitüntetések szolgáltak… Akkoriban a harctéri dicsõség e jelvényei iránt minden skrupulus nélkül viseltettek, az apák szívesen adták oda õket a gyermekeiknek játszani, és ha valamelyik elveszett, az apák csak a szokványos nyaklevesre korlátozták magukat. 939

Kézrõl kézre jártak olyan gazdátlan medálok is, melyek tulajdonosai nem érték meg azt az idõt, amikor a „frontharcos” szót végleg kiszorította a használatból a „veterán”. Gyakran odajött hozzánk, sõt le is ült közénk a ládákra a munkásszálló gondnoka, Szemjon Valerjanovics Cserencov, egy pocakos, vörös képû öregúr, akinek olyan lágy, behízelgõ hangja volt, amilyenen a rádiójátékokban általában a varázslók vagy a magukat álcázni próbáló hazaárulók beszélnek. A munkásszállón Cserencovot a háta mögött csak Veteránicsnak csúfolták. Szóval, Veteránics odajött hozzánk a ládákra, közénk ült, és egy ideig figyelmesen hallgatta, ahogy egymás szavába vágva meséltük egymásnak a filmet, amit a Novator filmszínházban láttunk. Aztán kivárta, amíg szünetet tartunk, felsóhajtott, és vállunkra tette püffedt kezét. A kézfején kék tetoválásokat viselt: a balon egy lángnyelvtõl övezett évszámot, 1941-et, a jobbon pedig babérlevelekkel és szalagokkal koszorúzott évszámot, 1945-öt. Miska barátom, aki egyszer megpróbálta ugyanígy rátetoválni a kezére a saját nevét, ami után egy hónapon át nem bírt ráülni az apja derékszíjától felhasogatott ülepére, azt bizonygatta, hogy olyan tetoválást csináltatni, mint a Veteránicsé, rengeteg pénzbe kerül… Veteránics tehát a vállunkra tette püffedt kezét, és azt mondta: – Hej, srácok, srácok… Csak csiripeltek itt a békés égbolt alatt, és fogalmatok sincs róla, hányan vesztek oda apáitok-nagyapáitok közül azért, hogy nektek boldog gyerekkorotok lehessen! – De tudjuk! – felelte eltökélten az igazgatóhelyettes fia, Ljonyik. – Húszmillióan. Benne van a tankönyvünkben. – És a szorzótáblát is tudod? – Tudom. – Akkor ami a tankönyvben áll, azt szorozd meg mindig kettõvel! Nem fogsz tévedni. Moszkvától Berlinig a mi csontjainkkal rakták ki az utat… – Viszont gyõztünk! – avatkozott bele a beszélgetésbe Miska barátom. – Gyõztünk – értett egyet vele elgondolkodva Veteránics, miközben kis fémdobozt vett elõ, benne cukorkával, amely a dohányt helyettesítette nála, és anélkül, hogy megkínált volna bennünket, a szájába dobott belõle két szem zöld cukorkát. – De miért gyõztünk? Két tényezõ játszott közre. Elõször is, a németek rosszul számoltak az erejükkel, ezért is vesztettek. Másodszor pedig, közvetlenül a háború elõtt Sztálin elvtársnak volt még ideje izzó vassal kiégetni a belsõ árulás fekélyét! – Sztálin megsértette a szocialista törvényt! – hadarta keményen a csodagyerekszámba menõ Ljonyik. – Ostoba vagy – válaszolta megfontoltan Veteránics. – Sztálin elvtársnak megvolt mindenre a saját törvénye. Érted? Ezért is mentünk harcba Sztálin elvtárs nevével az ajkunkon! – Szemjon Valerjanovics! – csodálkozott el ártatlanul Miska barátom. – Vagyis maga is járt csatákba? – Nézzenek oda, micsoda kis áskálódó – ingatta a fejét Veteránics. – Azt hiszed, apádon kívül senki sem harcolt? 940

– Akkor magának miért nincs kitüntetése? – hajtotta tovább a magáét Miska barátom. – A kitüntetés, srácok – panaszkodott mélyet sóhajtva Veteránics –, olyan, mint a pénz: vagy sok van belõle, vagy egyáltalán nincs… Így alakult. De eszembe jutott egy harci esemény. Egyik éjszaka hívat bennünket a zászlóaljparancsnokunk, és kiadja a parancsot, hogy robbantsunk fel egy vasúti hidat. „Ha visszajöttök – azt mondja –, mindegyikõtöknek személyesen tûzöm fel a »csillagot«…” Hát, mi felrobbantottuk, visszatértünk, a zászlóaljparancsnokot pedig a stábjával együtt nehéztüzérségi találat érte… Veteránics ellenõrizetlen frontéletrajzában sok harci epizód létezett, minden helyzetre felidézett egy különöset, jelentõségteljeset, és ihletetten elmesélte nekünk, gyerekeknek. Ellenben ha a hatalmas, üllõre hasonlító dominóasztalnál, miután a férfiak félretolták a fekete dominókockákat, és rekedtre vitatkozták magukat arról, ki volt okosabb, Sztálin-e vagy Zsukov, hol a veszélyesebb, a tankban-e vagy a sík terepen… ezekben a pillanatokban Veteránics hallgatott. Egy alkalommal pedig Kolja Kalugin bácsi, miután felöntött a garatra, elkapta a nagymosás idején párafelhõbe burkolózó folyosón Veteránicsot, ép kezével megragadta a grabancát, és azt kiabálta neki, hogy csak úgy zengett tõle az egész munkásszálló: „Mit hazudozol összevissza a srácoknak, te hátországi patkány! Kinyírlak, mint egy kutyát!” Hívták apámat, hogy válassza szét õket, és amikor visszajött, érdeklõdni kezdtem tõle, mi a véleménye Veteránics frontéletrajzáról. „A fene se igazodik ki rajtuk!” – felelte apám bosszúsan, mert az évszázados orosz hagyományoknak megfelelõen neki, a békítõnek jutott ki a legtöbb a jóból. Másnap Miska határozott jellemû anyja vitte a másnaposságtól engedelmessé vált Kolja Kalugin bácsit Veteránicshoz, bocsánatot kérni. – Mért kellett megverned azt az embert? – szekálta útközben. – Hogy ne hazudozzon! A fro-o-ontharcos… – Neked meg mi közöd hozzá? Te talán nem hazudozol? Töltött neked Zsukov marsall inni? Töltött?! – Na jó, nem töltött… – Akkor minek hazudtad a keresztfiadnak, hogy töltött? Miska barátom egyszer fölcipelt a padlásra, elõhalászott a zsebébõl egy felnyitható tetejû, sárgaréz öngyújtót, és büszkén kijelentette: – Hadizsákmány. A Sonderkommando egyik tisztjétõl vették el! – Honnan szerezted? – kérdeztem megsemmisülten, és lelkemet az irigység macskái kezdték karmolászni. – Veterániccsal cseréltem. – Mit adtál érte? – Egy „Harci érdemekért” érdemérmet! Megvilágítom a dolgot: a „Harci érdemekért” érdemérmet (foglalat nélkül) Miska barátom egy osztálytársunkkal cserélte egy háromszög alakú „Burundia” bélyegsorozatért, a bélyegeket pedig annak idején a tejüzem igazgatóhelyettesének fiától, Ljo941

nyiktól kapta, cserébe egy igazi, fülsiketítõen pattogó karikás ostorért, amelyet Miska a nyári szünidõ végén faluról hozott. Az igazgatóhelyettes az ostort kihajította a szemétre, Ljonyiknak pedig az apja bélyeggyûjteménye tönkretételéért egy hónapon át nem volt szabad kimennie az utcára. Ljonyik, miután hazaért abból a speciális iskolából, ahová saját, személyre szóló bérletét felmutatva trolibusszal járt, most kiült az ablakpárkányra, és mint egy macska, szakadatlanul az udvart bámulta. Úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk fogságban lévõ barátunkat, és egyúttal eldicsekszünk neki Miska szerzeményével is. A megfontolt Ljonyik figyelmesen megvizsgálta az öngyújtót, félhangosan elolvasta a tetején lévõ külföldi betûket, majd megszólalt: – Igen, valóban német. – Hadizsákmány! – tette hozzá örömmel Miska barátom. – Ne-e-em, ez nem hadizsákmány – igazította ki Ljonyik –, ez NDK gyártmány… Odalépett a mosdókagylóhoz (a munkásszállón egyedül náluk volt mosdókagyló), leöblítette a kezét, aztán elõvett egy hokedlit, leszedett a sifonér tetejérõl egy kulcsot, kinyitotta vele az apja szekreterjét, és kihúzta az egyik fiókot. Úgy néztünk bele, mint a szakadékba. A különféle rendû-rangú öngyújtók között ott hevert egy pontosan ugyanolyan, mint a miénk… – NDK-s… – ismételte meg Ljonyik. – Együtt vettük anyámmal február 23-ára apámnak ajándékba. Azonnal tönkrement. – A rohadék! – háborodott fel Veteránics ellen Miska barátom. – Apám jól tette, hogy beverte a pofáját. Átkozott hantagép… – Várj csak! A te öngyújtód mûködik? – kérdezte váratlanul Ljonyik. – Hát persze – válaszolta Miska barátom, és miután megforgatta a tûzkövet, kékespirosas, benzinszagot árasztó lángnyelvecskét mutatott fel nekünk. – Veteránicsnak büntetés jár, amiért becsapott! – gondolkodott hangosan a bölcs Ljonyik. – De milyen büntetés? – Hashajtót kell szórni a teáskannájába! – ajánlottam a lehetõ legszörnyûségesebb bosszút, amelyik csak forgalomban volt az úttörõtáborban, ahová minden nyáron eljártam. – Az kevés! – vetette el Ljonyik, aki a speciális iskolájukban a leszámolásnak más módszereihez szokott. Ljonya összekulcsolta háta mögött a kezét, lehajtotta a fejét, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Mit tegyünk? – kérdezte Miska barátom. – Mit? – Heuréka! – kiáltott fel Ljonyik, és megkopogtatta a homlokát. – Csak van itt valami! Vissza kell csinálni a cserét, visszaadni Veteránicsnak az öngyújtót, de nem a tiedet, hanem az enyémet, a rosszat… – Minek? – értetlenkedtünk kórusban. – Ugyan már! A gyengébbek kedvéért megismétlem… – válaszolta Ljonyik a Fantomas címû filmbõl vett híres mondattal. 942

Hogy mivel végzõdött a bosszúnk, arra már csak homályosan emlékszem. Ljonyikot az apja öngyújtójának „megjavításáért” azonnal kiengedték a házi õrizetbõl. Ez biztos. Miska barátom, úgy látszik, az utolsó pillanatban meggondolta magát, és mégsem ment el Veteránicshoz, viszont Ljonyik rossz öngyújtóját elcserélte egy letört csövû riasztópisztolyra. Veteránicsot viszont május 9-én láttuk az utcánkban – a kitûzött „Harci érdemekért” érdeméremmel, amely új foglalatban fityegett a mellén… De ez csak a további elképesztõ események kezdete volt. A java akkor következett el, amikor az iskolánk elhatározta, hogy létrehozza a Hadi Dicsõség Múzeumát. Kiderült, hogy korábban az iskolaépületekben mindig volt egy úgynevezett igazgatói lakás. Különben ez annak idején nagyon is kényelmesnek bizonyult, mivel a generalisszimusz álmatlanságban szenvedett, ezért mindenkinek a munkahelyén kellett éjszakáznia. Azt követõen azonban, hogy az igazgatónk új lakást kapott Izmajlovóban, és átköltözött oda… – Én pedig azt mondom, maga nem állt itt! – harsogta közvetlenül a fülembe egy átható nõi hang. – Én ezt nem értem! Itt álltam e mögött a férfi mögött! – válaszolta egy másik, nem kevésbé átható hang. – Polgártárs, tanúsítsa! Felocsúdtam, és láttam, hogy a pénztár még messze van, mögöttem viszont már egy paleontológiai gyík farkához hasonlóan hosszú sor nõtt, mellettem pedig egy hervadó szépségû nõ áll, és szégyentelenül a szemembe pillantgat: – Tanúsítsa, kérem! – Igen, itt állt! – bólintottam rá. – Na, látja! – ujjongott fel zsémbesen a nõ. – Nem semmi modora van magának: történik valami, és nyomban üvöltözni kezd! …Miután átvágtam a közért közönségét, visszatértem az emlékeimhez. Szóval, az igazgatói lakást, amelyikben most senki sem lakott, odaadták Hadi Dicsõség Múzeumának. Bedobták a mozgósító és ihletet adó jelszót: aki a legtöbb kiállítási tárgyat gyûjti, a szünidõben elutazhat Leningrádba! És még egy fontos részlet: a kiállítási tárgyakhoz mindenképpen mellékelni kell a veteránok visszaemlékezéseit, hogy úgy mondjam, a történelem élõ üzeneteit is. Elsõ dolgom természetesen az volt, hogy rohantam Kolja Kalugin bácsihoz, és a szobájukban érdekes jelenetre bukkantam. Miska barátom mindkét kezével a dívány lecsukható részét tartotta, Kolja bácsi pedig derékig belehajolt nyitott pofájába. Hamarosan elõ is húzott belõle két fekete váll-lapot, rajta összepöndörödött sárga szakaszvezetõi sávokkal. Az egykori bátor tüzérgárdista, miután egy pillanat alatt felmérte az operatív helyzetet, egy-egy váll-lapot nyomott Miskának is, nekem is a kezünkbe. – Osszátok el magatok! – mondta eközben. – De írni semmit sem fogok. Nem tudok… – Tényleg nem tud! – erõsítette meg kajánul Miska anyja. – Már harmadik éve, hogy nem képes megírni a lakáskérelmet!

943

Miután Miskával meghánytuk-vetettük a dolgot, úgy döntöttünk, hogy a váll-lapokat mint kollektív ajándékot adományozzuk a múzeumnak, annál is inkább, mert visszaemlékezés nélkül a leningrádi utazás szempontjából érvénytelenek voltak. Nem sokkal késõbb, amikor vendégségben jártam anyám egyik távoli rokonánál, szert tettem egy valódi gárdista jelvényre, meg egy füzetlapnyi elbeszélésre arról, hogy a Belorusszia felszabadításáért küzdõ harckocsizók örök dicsõséget szereztek maguknak a harcokban, és érdemessé váltak a kitüntetõ gárdista névre, amely összeköti õket az orosz fegyverek dicsõséges hagyományával, és e fegyverekrõl az eljövendõ generalisszimusz azonnal meg is emlékezett, amikor a németek majdhogynem ágyúkkal lõtték Moszkvát. A hitelesség kedvéért anyám a füzetlapra ráütött az üzemirodán egy hatalmas, kalászos pecsétet. De Miska barátom se fecsérelte közben az idõt: a nagybátyjától kapott egy monoklit, meg egy papíron a részletesen elmesélt történetét ennek az ellenséges üveglencsének, amelyet Miska felderítõ nagybátyja talált egy német stábon, egy pohár még meleg teában, amelyikbe a monokli az ezredes szemérõl hullott abban a pillanatban, amikor az ezredes hirtelen felvonta a szemöldökét, meghallván a hihetetlen hírt: az oroszok átlépték az ezeréves Reich határát! Én és Miska barátom, ahogy mondani szokás, fej fej mellett haladtunk. Az iskolában pedig már kezdték megvonni a mérleget, és világossá vált, hogy nem nekünk, nem nekünk jut Leningrád, sem a Bronzlovas, a Nyári kert, a felnyitható hidak és – ha hinni lehet a híreszteléseknek – az ottani elképesztõen finom tejszínes jégkrém sem… Egyik este, amikor magányosan üldögéltem a ládákon, és szomorkodtam, mint Aljonuska, aki elveszítette testvérkéjét, Ivanuskát, odatopogott hozzám Veteránics. – Nem nyitották még meg a múzeumotokat? – érdeklõdött. – Nem. Miért? – Kellenek még kiállítási tárgyak? – Kellenek… – Akkor miért nem nézel be hozzám? – Magához? – csodálkoztam el õszintén. – Hozzám persze! Gyere csak! Van egy jó kis tárgyam: emlék egy fronttársamról. Még aznap benéztem Veteránicshoz. Korábban sosem jártam nála, habár a munkásszálló többi harminchat szobájában többször is megfordultam, még vacsoráztam is, ha úgy adódott, hogy a szüleim késve értek haza az esti mûszakból. Veteránicsnak vasból volt az ajtaja. Azt beszélték, hogy korábban a kupec éléskamrája volt ott, és a gáláns nagykereskedõ oda rejtette el a felesége elõl a szeretõit. Kiderült, hogy Veteránics nem is élt olyan rosszul: a sarokban politúros faágy állt, nem pedig valami nikkelezett fémszerkezet, amely leginkább trambulinra hasonlított. Mellette háromajtós szekrény, meg egy vitrines tálalószekrény. Az egyik üvegpolcon egy nagy kristálypalack likõrös és boros poharak felvonulását fogadta, a polc mélyén pedig, csészék között egy fajansz Szuszanyin bolyongott, vörös övébe dugott baltával az oldalán. A padló olyan vastagon be volt kenve viksszel, hogy járás közben a cipõtalp hozzáragadt, aztán hangos cuppanással vált el tõle. Az ablakon kívül, a hidegen, élelmiszerrel degeszre tömött szatyor lógott. 944

– Gyere, ülj le, te vörös cserkész! – tessékelt be Veteránics. Az asztal fölé, amely esti teázáshoz volt megterítve, egy nem túl nagy, megsárgult, bekeretezett fénykép volt akasztva: három fiatal, rövidre nyírott hajú katona állt rajta összeölelkezve, és vidáman mosolyogtak egymásra. – Ez itt én vagyok! – mutatott büszkén Veteránics az egyik vöröskatonára, a legsoványabbikra. És tényleg õ volt. – Ez pedig itt Vityka Kirjanov – magyarázta egy másik alakra bökve Veteránics –, a barátom… Hõsi halált halt. Csak a nyári sapkája maradt… És Szemjon Valerjanovics kitett elém egy régi, a pereménél megzsírosodott nyári katonai sapkát. Ott, ahol korábban a csillag díszelgett, most csak egy ötágú folt sötétlett. – Írtam egy visszaemlékezést is a múzeumotok számára – folytatta Veteránics. – Az üzemirodán egy kis csokiért lepötyögték nekem a lányok. Nézd csak! – És Veteránics elõhúzott a viaszkosvászon terítõ alól néhány telegépelt lapot. Ha azon a napon valaki nekem adta volna a márványba aranybetûkkel vésett memoárjait, valószínûleg kevéssé csodálkoztam volna rajta, mint abban a pillanatban. Otthon figyelmesen végigolvastam Veteránics visszaemlékezéseit. Azt írta meg bennük, miként foglalta el egy tûz alatt nem álló szakasz Vaszino mellett a védelmi pozíciót, miután parancsot kapott rá, hogy állítsa meg az elõretörõ németeket. A katonák éppen ásták be magukat új állásaikba, amikor az országúton, rettenetes sebességgel elszáguldott mellettük egy dzsip, és egy széles vállú poltiszt, a kabinból a Nagant-ját lengetve odakiáltotta nekik: „Tartsatok ki, fiúk!” Õk pedig kitartottak. Miután már két támadást visszavertek, Kirjanov õrmester, aki a hadnagyuk eleste után átvette a parancsnokságot, magához hívta Cserencov közlegényt, és parancsba adta, hogy menjen el erõsítést hozni. – Nem megyek – válaszolta keményen Cserencov közlegény. – Nem hagyhatom itt a bajtársaimat! – Menned kell! – makacskodott az õrmester. – Nem!! – Ez parancs!!! Cserencov közlegény hihetetlen veszélyek leküzdése árán teljesítette a parancsot, de mire az erõsítés Vaszino határához ért, már egyetlen hõs védõ sem maradt életben. „Mindegyiküket kitüntetni! Mindegyiküket…” – ismételgette tompán a füstölgõ lövészárok szélén állva és könnyeit köpenye ujjával törölgetve az öreg frontharcos tábornok. Reggel azonban a tábornok Emkája aknára futott, aztán pedig megindult az ellentámadás… És a kitüntetések nem jutottak el a hõsökhöz… „Én pedig mint a legdrágább kitüntetést, úgy õriztem az évek során az én barátomnak, Viktor Kirjanov õrmesternek sapkáját…” – ezzel fejezte be visszaemlékezéseit Veteránics. A Hadi Dicsõség Múzeumának megnyitóján az úttörõvezetõ, egy nyápic, vörös hajú srác, aki szerette mutogatni nyamvadt bicepszét, mindenki füle hallatára bejelentette, hogy a legértékesebb kiállítási tárggyal és felbecsülhetetlen értékû visszaemlékezéssel Szemjon Valerjanovics Cserencov ajándékozta meg az iskolánkat! 945

Leningrádból Miska barátomnak lelkes elbeszélést hoztam a nyitható hidakról, meg egy kerek doboz kapszlit, amit valamiért Moszkvában nem lehetett kapni. Miska azonban visszautasította az ajándékaimat. Véleménye szerint semmi jogom sem volt hozzá, hogy Veteránicshoz forduljak a visszaemlékezéseiért. Finoman, de határozottan elmagyaráztam neki, hogy ebben a bizonyos esetben sokkal jobban izgat Viktor Kirjanov õrmester hõsies alakja, aki elállta a fasiszták útját a legendássá vált vaszinói határon. A cél szentesíti az eszközt! Egykori barátommal, Miskával békében váltunk el, mindketten egy-egy „sallerrel”: õ a jobb szeme, én pedig a bal alatt. Veteránics hamarosan fellépett az iskolánkban, egy ünnepi rendezvényen. A gyerekek szájtátva hallgatták, a tanárok pedig titokban a könnyeiket törölgették. Én figyelmesen hallgattam a már ismerõs történet fordulatait, felfedeztem benne néhány új, festõi részletet, és igyekeztem nem ránézni a „Harci érdemekért” érdeméremre, amely az ihletetten mesélõ memoárszerzõ mellén fityegett. Egykori barátom, Miska azonban nem tette le a fegyvert, és erõteljes ellenpropagandába kezdett az iskolában. A dolog azzal végzõdött, hogy bevitték az igazgatói irodába. – Te kis féreg, ha a mocskos száddal továbbra is megpróbálod bepiszkítani ezt a tiszteletre méltó embert – ordította az igazgató az íróasztala fölé magasodva –, én javítóintézetbe váglak! És ekkor a megszégyenített, de meg nem tört Miska elment a végsõkig: úgy döntött, elmond mindent az apjának. Ellentétben azzal, amit várni lehetett, Kolja Kalugin bácsi nyugodtan végighallgatta felháborodott fiát, és nagyjából a következõképpen válaszolt: „Vigye az ördög az átkozott kutyát… Kijutott akkoriban mindannyiunknak. Én azért a háborúért mindenkinek érdemérmet adnék, még a csecsemõknek is!” Úgy látszik, a valósággal való megbékélés idõszaka nem csak a nagy szatirikus íróknál következik el. Mindeközben Veteránics valóságos gyõzelmi turnén vett részt kerületünk iskoláiban, aztán hívni kezdték fellépni vállalatokhoz, intézetekhez és katonai egységekhez is… A ládákon ülve gyakran láttuk, amint a házunk elé gördül egy tekintélyes külsejû, fekete Volga, és a kocsiból, kezében csillogó papírba csomagolt szegfûket szorongatva, kikászálódik Veteránics. Néha odajött hozzánk, megrángatta az üstökünket, és kedveskedve azt mondta: – Mit lopjátok itt a napot, iratkozzatok be inkább lövészetre. Az ellenség nem alszik! – De alszik! – válaszolta megvetõen egykori barátom, Miska. – Te viszont derék fiú vagy! – fordult oda Veteránics Ljonyikhoz, mintha nem is hallotta volna. – Tanulj csak nyelveket, jó hírszerzõ lehet belõled! – Jó spion! – tette hozzá Miska. Telt az idõ. Vörös drapériák lobogtatása és medálok csengése közepette eltelt a harci események kerek évfordulója, és Veteránics mellén ott fityegett most már egy törvényesen kapott, jubileumi kitüntetés is. 946

A dicsõséges ünneplés idején olyan események zajlottak le, amelyekrõl mindenképpen be kell számolnom. Elõször is, kibékültem Miskával. Másodszor, Veteránics csillaga elérhetetlen magasságokba emelkedett a társadalom égboltján. A csillag felemelkedése egybeesett az élharcosok évenkénti nagygyûlésével. Az agitprop hatalmas épülete zsúfolásig telt, a széksorok közötti átjárókat táskák torlaszolták el, az elõtérben pedig folytatódott az ostromhoz hasonló ünnepi kereskedés. Az elsõ széksorokban a kerület kiválóságai és igazgatónk vezetésével mi, vörös nyakkendõs úttörõk foglaltunk helyet. A forgatókönyvnek megfelelõen a fanfárok hangjára fel kellett rohannunk a színpadra, oda, ahol zöld terítõs hosszú asztal barikádja mögött az elnökség helyezkedett el, és minden tagjának át kellett nyújtsuk a virágunkat, egy-egy szál vörös szegfût. Aztán, megint csak a forgatókönyvnek megfelelõen, sorfalat kellett alkotnunk, és kifejezõen elõadnunk egy irodalmi összeállítást. Nekem például négy verssort kellett elharsognom. Kettõt az összeállítás elején: Az ellenség fõvárosunkhoz érkezett, Az arcokat féktelen harag dúlta fel! Aztán kettõt a végén: A Reichstaghoz közeledtünk félelmetesen, A szívünket hatalmas bátorság töltötte el! Az ünnepi mûsor rendezõje mindeközben idegesen rángatva borotválatlan arcát, az elsõ sor elõtt rohangált, és mint valami varázsigét, ismételgette: „Kisfiúk-kislányok! Könyörgök! Ha valaki elfelejt egy szót, hagyja ki, és menjen tovább. Senki sem fogja észrevenni. De az életemre kérlek benneteket, ne álljatok meg!” Az ünnepség elkezdõdött. Elsõként egy magas rangú városi vezetõ mondott beszédet. Nagy ívû elõadását nyilvánvalóan elõször látta, úgyhogy minden alkalommal, amikor belezavarodott egy-egy összetett mondatba, az elnökség felé fordult, és szemüvege fölött megrovóan nézett beosztottjaira. Az elõadó nagy nehezen vergõdött csak el beszéde végére, amely csupa „Éljen!”-ekbõl állt. Hosszasan felállva megtapsoltuk, õ pedig alig észrevehetõen a közönség felé biccentett, és néhányszor enerváltan hozzáütögette ujjai hegyét a tenyeréhez. Ezt követõen egy idõs tábornok emelkedett a pódiumra. Vég nélkül sorolta azoknak az egységeknek számát, amelyekkel egy nevezetes hadmûvelet során az õ parancsnoksága alatt álló egység együttmûködött, aztán némiképp elbizonytalanodva kijelentette, hogy a hadmûvelet sikerét kétségkívül elõsegítette egy mindenki számára ismert tény: a támadás megkezdése elõtt megérkezett a stábhoz egy fiatal, de igen tapasztalt poltiszt! És ekkor hatalmas tapsvihar közepette elhangzott a magas rangú városi vezetõ neve. A városi vezetõ elkomorult, mintha csak elégedetlen lett volna az egykori parancsnok erõszakoskodásával, de aztán nagy nehezen mégiscsak elmosolyodott. Aztán mintegy a nemzedékek folytonosságának megtestesítõjeként iskolánk egy felsõ tagozatos diákja emelkedett szóra. A szöveget, amelyet az egész tanári kar együt947

tes erõfeszítéssel alkotott meg, a felsõs diák mániákus csillogással a szemében két héten át magolta, az utolsó pillanatban azonban, természetesen, mindent elfelejtett. És a közvetlenül a pulpitus elõtt ülõ igazgatónk, szócsövet formálva a tenyerébõl, hangosan súgni kezdett a rettegéstõl alabástromszínûre vált felsõsnek. Különben a súgásért senki sem zavarta ki a terembõl az igazgatót. Végül pedig mintegy a mûsor fénypontjaként, az ünnepi nagygyûlések csillagaként a pódiumra küldték az elnökség hátsó sorában szerénykedõ Veteránicsot. Otthonosan elhelyezkedett a szószéken, gyakorlott mozdulattal megigazította a mikrofont, és miután szomorú szemét végigjáratta a termen, papír nélkül (!) belefogott: – Otthon, a ruhásszekrényemben, a fronttársaimtól kapott levelek mellett õriztem egy régi, a Vörös Hadsereg egyenruhájához tartozó nyári katonasapkát. Ez a sapka egykor az õrmesterünk bátor fejét ékesítette. Úgy hívták, hogy Vityka… – Itt a szónok hangja megremegett, ivott egy korty teát, és így folytatta: – Úgy hívták, hogy Viktor Kirjanov… Aztán a már mindenki számára ismert elbeszélés következett a Vaszino melletti ütközetrõl. Az emberek hallgatták, szipogtak, sóhajtoztak, a magas rangú városi vezetõ arca pedig fokozatosan feléledt, megelevenedett – hirtelen mindenki számára világossá vált, hogy olyan hétköznapi ember arca, aki ideiglenesen a nómenklatúra bénító hatása alá került. Amikor Veteránics odáig jutott az elbeszélésben, hogy a fõúton õrült sebességgel elhajtott egy dzsip, és a kocsiból kihajolva, a Nagant-ját lengetve egy széles vállú poltiszt odakiáltotta nekik, hogy „Tartsatok ki, fiúk!”, valami csoda történt. A városi vezetõ hirtelen felugrott a helyérõl, és azt kiáltotta: – Gyerekek, de hát az én voltam! A hadosztály-parancsnokságra küldtek jelentést vinni! És karját széttárva, a vágott virágok és a mikrofonállványok erdején keresztülverekedve magát, Veteránicshoz sietett. Összeölelkeztek, hátba veregették egymást, testvéri csókban forrtak össze. – A mindenit! Micsoda történet! – mormogta a haját borzolva a mellettem ülõ rendezõ. – Minden elõre el volt rendezve – okoskodott hátul valaki. – Ne beszéljen zöldségeket! – fordult hátra harciasan a rendezõ. – Teljes rögtönzés! Expromt… Amikor Veteránics tapsvihar közepette befejezte beszédét, és szerényen visszaindult a színpad mélyére, a magas rangú városi vezetõ barátian a tõle jobbra álló szék felé biccentett – és az egész elnökség engedelmesen jobbra húzódott egy széknyit… …Moszkvában véget ért a társbérleti, családi együttélés idõszaka. Legelsõként, még hamarabb, mint Ljonyik papája, Veteránics kapott önálló lakást. Zárt katonai teherkocsi gördült be az udvarunkba, a platójáról kiskatonák ugráltak le, és a parancsnokuk vezényletével ügyetlenül elkezdték felpakolni Veteránics nem kevés holmiját, õ pedig köröttük fontoskodott, és panaszosan kiáltozott: „Csak össze ne karcoljátok, gyerekek! Csak óvatosan!” 948

A pakolás befejezõdött. Veteránics, miközben a dobozait és batyuit számolgatta, véletlenül észrevett. Integetni kezdett, és azt kiáltotta: „Ha felnõsz, kérd magad a tüzérséghez! A háború istene leszel!” Hogy megvitassuk a rendkívüli eseményt (a társbérletünket önszántából eddig még senki sem hagyta el!), beugrottam Miska barátomhoz, ahol kapitális családi botrányba botlottam. – Szemjonnak… Aki egyedülálló… Neki adtak! – panaszolta könnyein át Miska anyja. – Te pedig, akinek családja van, fityiszt kaptál! Pedig te is frontharcos vagy! – É-é-én is!! – üvöltötte Kolja Kalugin bácsi, és ebbõl rájöttem, hogy a valósággal való megbékélés idõszaka nála véget ért. – É-é-én is! Én harcoltam, ez a féreg padig csak a raktárak körül ólálkodott, és a seggét növesztette! – Akkor mire föl kapta a kiutalást? – érdeklõdött epésen, direkt kihozva sodrából a férjét Miska anyja. – Várj csak, még kitüntetést is fog kapni! – Kolenyka, kedves, menj, kérj te is! – változtatott taktikát az asszony. – Neked jár, te rokkant vagy… – Ha jár, akkor jöjjenek el õk maguk, és mondják: „Nyikolaj Ivanovics, magának ez jár, tessék, itt a kiutalás az új lakásra!” – Csak várd, biztosan szaladni fognak hozzád! Teljesen elittad az eszedet! Amint Miska barátommal felfogtuk, hogy a felnõttek a szavak után akár mindjárt a tettek mezejére is léphetnek, kislisszantunk a folyosóra, és anélkül, hogy összebeszéltünk volna, Veteránics megüresedett szobájába rohantunk. A vasajtó tárva nyitva állt, a parkettet mély barázdák csíkozták: a kiskatonák nemtörõdöm módon cipelték ki a bútort. A padlón egy csomó, naptárból, vagy ahogyan akkoriban mondták, kalendáriumból kitépkedett lap hevert szanaszét. Nekiláttunk összeszedni és stószba rakni. Minden ilyen lap az év, hónap, nap, a napkelte és a napnyugta megjelölése mellett tartalmazott még egy rövid, húsz-harminc soros ismertetõt is valamely jelentõs eseményrõl vagy hõstettrõl. A dátumok sokféleségébõl ítélve Veteránics hosszú évek óta gyûjtötte ezeket a történeteket… Eltelt egy év, és Ljonyik a szüleivel új lakásba költözött, valahová a Lermontovszkaja – ma Krasznije vorota – metróállomás közelébe. Aztán mi is lakást kaptunk Otradnojéban. Végül Kolja Kalugin bácsira is rákerült a sor. Tényleg kimentek hozzá a kerületi pártbizrõl, és azt mondták neki: „Nyikolaj Ivanovics, itt a kiutalása, pakoljanak!” Kaluginék kiköltöztetése nélkül nem kezdhették volna el a ház felújítását. A felújítást követõen társbérleti házunkba fiatal srácok és csajok költöztek, akiket a Tambovi járás falvaiból toboroztak, hogy a tejüzemben dolgozzanak. A „kiutalásra ácsingózók” sértõ megjelölés akkoriban kezdett divatossá válni. Kolja Kalugin bácsi azonban nem sokáig tudott az új lakásukban élni. Egyik hétfõn nyilallni kezdett a szíve, elvonszolta magát a rendelõbe, kikérte a kartonját, beállt a sorba. Amikor behívták az orvoshoz, lassan felállt, tett egy lépést a rendelõ felé, és egyenesen a nõvérke karjába zuhant…

949

A boncolást követõen Miska anyjának azt mondták: ha Kolja bácsi soron kívül bement volna, megmenthették volna. Pedig õ, mint egykori frontharcos, soron kívül bemehetett volna. Mi maradt még? Miska barátom elment katonaiskolába, szolgált a Távol-Keleten, harcolt Afganisztánban, most õrnagyi rangban van. Ljonyik természetesen elvégezte az Idegen Nyelvek Fõiskoláját, néha látni a tévében az Angol nyelv címû sorozatban, amint kockás sapkában zsörtölõdõ londoni taxisofõrt alakít. Ami pedig engem illet… – Elaludt, vagy mi? – zökkentett ki mély, már-már letargikus elmélkedésembõl a zsémbes pénztárosnõ: úgy látszik, közben sorra kerültem. Odakint nagy pelyhekben hullott a hó. Megálltam a legfényesebben világító kandeláber alatt, és újra fellapoztam az újságot. Egész hasábot foglalt el annak ecsetelése, milyen szokatlan, testvéri barátság köti össze Veteránicsot és az egyik magas rangú össz-szövetségi vezetõt – azt a híres, széles vállú egykori poltisztet, akinek odavetett szavai: „Tartsatok ki, fiúk!”, mára szállóigévé váltak. Éppen ezek a szavak vannak belevésve annak az emlékmûnek talapzatába, amelyet Veteránics közbenjárására Vaszino mellett emeltek. Az emlékmû egy négyméteres harcost ábrázol, aki nyári sapkájával éppen a verejtéket, vagy talán a vért törli le az arcáról… A gránit vöröskatona valahogy Viktor Kirjanov õrmesterre hasonlít. „Az emberek pedig egyre csak tódulnak és tódulnak Szemjon Valerjanovicshoz, jönnek hozzá tanácsért, segítségért, vagy egyszerûen csak egy kedves, bölcs szóért…” – Agyon kéne lõni ezeket az ilyen befejezésért! – szólaltam meg fennhangon, és kiráztam a havat az újság hajtásából. Este, amikor a feleségem leült a tükör elé, és gondosan kirakta maga elé a hajcsavarókat, én lustán, sõt ásítozva közöltem vele, hogy hirtelen eszembe jutott egy régi ismerõsöm, aki ha megkérjük, egészen biztos bejuttatja apósomat konzultációra Muzicsenko professzorhoz… GORETITY JÓZSEF fordítása

950

BorISz jAMPoLSzKIj

Utolsó találkozásom Vaszilij Grosszmannal

Nem tudom, miért, az utóbbi idõben egyre gyakrabban gondolok rá. […] Olyannak látom, amilyennek 1942 januárjának azon a borús téli napján, Izjum-Barbekov mellett, a 6. légi hadsereg tábori repülõterén, ahol találkoztunk. Éppen akkor érkeztem egy U–2-esen Lozovenkibõl, a 6. hadsereg törzsétõl, ahol a harkovi hadmûveletre készültek, õ pedig szembe jött velem, a gép felé, hogy visszatérjen a Délnyugati Front törzséhez, amely akkor Voronyezsben székelt. Egyszerû köpenyében, birkabõr kucsmájában, könnyû hátizsákjával olyan volt, mint egy fáradt, idõs közkatona, csak vékony keretes tanítós szemüvege törte meg ezt a benyomást. Megálltunk a havas ösvényen, és egy kicsit elbeszélgettünk. Õ a maga nyugodt, lassú, jellegzetesen ironikus tónusában, a mindent megértõ és mindent megbocsátó idõs ember módjára, én izgágán, lelkesen, türelmetlenül, felháborodottan. Késõbb aztán, akárhányszor gondoltam is rá, mindig ilyen idõs, fáradt katonát láttam magam elõtt, aki nyugodtan végzi a maga katonadolgát, és bölcsen figyeli a háborút. Akkor mondta nekem: – Csak azt írom, amit láttam, pedig kitalálhatnék bármit. A hangja tompa, erõs és mély volt, a szavai mindig kemények, igaziak, mint a frissen kibányászott nagy szemû só, amelyet épp az imént pattintottak le az anyaföld testérõl. Az általa kimondott szó megmunkáltan, súlyosan illeszkedik bele a mondatba, a beszélgetésbe, mint a megfaragott kõ vagy tégla az épülõ falba, a szavak erõs, bonthatatlan sorba rendezõdnek, mozdíthatatlanul, ezek a szavak soha nem köntörfalaznak, õ pedig soha nem tagadja meg õket. Volt benne valami tempósság, kapkodásmentesség, ráérõsség, a mozgása, beszédje álmosnak hatott, ugyanakkor valami elpazarolhatatlan, robbanó erõ, õrült makacsság és türelem érzõdött benne, amely mindent képes legyûrni. Gyakran láttam fõ alkotása, a Fõ Mû írásának éveiben, akkoriban leginkább kõfaragóra emlékeztetett; úgy rémlett, nagy, erõs, munkás keze nem tintába mártogatott törékeny tollat szokott tartani, hanem kalapácsot és vésõt. Úgy rémlett, hatalmas Katedrálist épít – ez a könyve, amely nem látott napvilágot, volt az a fenséges, modern, zord és sugárzó Katedrális. Ebben a mûben mondatott ki elõször, és bár azóta tizenöt év telt el, mindeddig egyetlen alkalommal a teljes igazság a lezajlott hatalmas és rettenetes háborúról. A naplómban itt az 1963. november 15-i bejegyzés. Ezt az estét ma olyan szomorúnak, magányosnak, köznapiságában olyan rettenetesnek látom – alighanem ilyen is volt valójában. […] Itt, ezekben az egykori külvárosban épült, egymás mögött sorakozó masszív tégla épülettömbökben éltek, akkor még nem túl hosszú ideje, a moszkvai irodalmárok. Ezen a nem egész egyhektárnyi területen csaknem ötszáz költõ, regényíró, szatirikus, 951

librettóíró, bohózatíró, kupletista, mai mesterdalnok, egykori és majdani Dobroljubov, tucatnyi Bulgarin, irodalmi közrendõr és felügyelõ élt. Most ezekbe a házakba menet közben kezdett beköltözni a rendõrség, a posta, a takarékbank, a kenyérbolt, a tejbolt és az a távoli, szimatoló szervezet, amelynek az a kötelessége, hogy mindent halljon, és mindenrõl tudomása legyen. Egyedül baktattam az 1. Aeroportovszkaja és a Krasznoarmejszkaja utca sarkán álló, ∏ betû alakú, nagy, komor, új épület felé. Nyolcemeletes szövetkezeti ház volt, ahová olyanok költöztek, akik elõzõleg sokszoros társbérletek hangyabolyában éltek, ahol közös a konyha, közös a lépcsõház, közös a telefon, tele társbérleti pletykákkal, intrikákkal, lázadásokkal, hallgatódzással, leselkedéssel, besúgással. És lám, az új lakó már szinte élete alkonyán megkapta a kulcsot, kinyitotta az ajtót, és belépett a saját üres, festékszagú lakásába, becsapta az ajtót, és életében elõször egyedül maradt a világnyi csendben, négyszemközt a lelkével, a lelkiismeretével. Ezeknek a méhsejteknek az egyikébe, egy egyszobás lakás szûk dobozába, melynek ablakai az udvar üres, csendes négyszögére néztek, költözött be Vaszilij Szemjonovics Grosszman is. A kapubejárat fölött – nem tudni, miért, félerõvel – mûanyag burájú lámpa égett, a kapualj is félhomályos és kedélytelen volt, és kellemetlen érzéseket keltett. – Maga hová megy? – kérdezte fiatalos gyanakvással a liftkezelõ öregasszony. – Elég, ha én tudom – feleltem, becsaptam a liftajtót, megnyomtam a gombot, és az öregasszony, aki negyven rubelt kapott az ügyeletért, nyolcat pedig a megfigyelésért, lent maradt. Amikor a nyikorgó, zörgõ liftben, mely még nem szokott hozzá az aknájához, felértem a negyedik emeletre, az üres lépcsõpihenõn négy lakásajtót találtam, hármat közülük barna mûbõrféle borított, és nagy, mintás bronzcsengõ díszített, a negyedik viszont csupasz volt, és szinte zord, eltökélten aszketikus. Megnyomtam a csengõt, az ajtó túloldalán léptek koppantak, aztán az ismerõs, rekedtes hang megkérdezte: – Maga az, Borisz? Nyílt az ajtó, és ott állt Vaszilij Szemjonovics, nagyon lesoványodottan, szomorúan mosolyogva, mintha érkezésem elõtt történt volna valami, amirõl tudnom kéne, és amire ez a szomorú, reménytelen mosoly vonatkozott, s csak annyit mondott: „Jó estét!” – aztán a viszontlátástól izgatottan, hangosan, hadarva beszélni kezdett, majd ujját az ajkához szorította, és szó nélkül bevonszolt a szûk, homályos elõszobán át a gyengén megvilágított, árnyékokkal teli, takarítatlan, rosszul berendezett szobába, ahol az asztalon már oda volt készítve egy papírlap, rajta piros ceruzával, nagy betûkkel, szaggatottan ez a felirat: „Borja, vegye figyelembe: a falnak füle lehet.” Szó nélkül ránéztem, õ énrám. S hogy valamit mégis mondjak, így szóltam: „Értem.” Bánom is én, írják fel ezt az „értem”-et, hogy aztán mit „értek”, úgysem értik. Akkoriban már tudomásom volt róla, hogy az építkezés idején jártak itt valami alakok, és pontosan e fölött a lakás fölött beszereltek valami titokzatos berendezést. Ez nem maradhatott titok. Az építésztechnikus elejtett valamit valakinek a házbizottságból, hogy a lakás „be van hangosítva”, az szólt a cimborájának, és a dologról fokozato952

san tudomást szerzett az egész ház, a szomszéd ház, sõt a város más kerületeiben is mindazok, akiket érdekelt a dolog. Vaszilij Szemjonovics keze csupa fekete volt, éppen beragadt írógépét tisztította. – Most én magam gépelem a másolatot – mondta –, amikor még volt pénzem, kiadtam gépírónõnek. Az új lakás valahogy réginek, lepusztultnak, meggyötörtnek és elhanyagoltnak látszott. Talán azért, mert tele volt zsúfolva régi bútorral, vagy talán a fakó fénytõl, a halálos csendtõl és a magánytól. Ebben a szobában minden valahogy összeszáradt, és mindent elborított a bánat láthatatlan hamuja. Ódivatú, behorpadt pamlag, régi, összekaristolt, tintafoltos íróasztal, a padlón vedlett, kopott szõnyeg, a polcon megfakult gerincû könyvek. Az elhanyagoltság benyomását tovább erõsítette a félig kiszáradt pálma, a polcokra és az ablakpárkányra kitett néhány törpekaktusz, melyek olyanok voltak, mint csonkabonka nyomorékok. Volt itt még néhány súlyos fekete öntöttvas figura – lovak vagy talán kutyák –, a falon molyrágta rénszarvasagancs, a munkaasztalon pedig ott állt a régimódi, ütött-kopott írógép, a belõle ágaskodó papírlappal, rajta egyenetlen, fakó sorok. Szinte éreztem, ahogy a gép munka közben zörög. A pamlag melletti karosszéken arany betûkkel ékes ismerõs Fet-kötetek, Marx-kiadványok és egy vékony keretes szemüveg. A szobában minden mintha megbénult volna, a függönyök be voltak húzva, és egyszerre fullasztó érzés fogott el. S az elsõ keserû kívánság: mielõbb el innen, szakítsd ki magad ebbõl a szerencsétlen, rendezetlen életbõl, egyszerûen neked magadnak túl sokáig ment rosszul. Ó, most, már korosan, telve a szenvedés tapasztalatával, bûnbánattal érzem azt a szomorúságot azon a sötét nyirkos estén, amikor utoljára mentem fel hozzá. Sokáig nem tudtam, hogy elkobozták a regényét. Egyszer egy nyári, júniusi estén, amikor a város központjában sétáltam, véletlenül betévedtem a Sándor-kertbe, és egy padon megpillantottam Grosszmant és barátját, Lipkint. Ezúttal valahogy furcsán, hidegen köszöntött, és sértõdötten megjegyezte, hogy egy teljes esztendeje nem mutatkoztam. Azt feleltem, hogy betegeskedtem. – Akkor is – mondta valahogy idegenül. Annak idején ugyanígy fejemre olvasta, hogy nem látogattam meg Andrej Platonovot a halála elõtti utolsó napokban. Egy darabig hallgattunk, aztán azt mondtam: – Vaszilij Szemjonovics, adja ide a regényét, hadd olvassam el. – Sajnos, Borja, erre most nincs lehetõségem – felelte komoran. Lipkin furcsa pillantást vetett rám, de hallgatott. Csak most figyeltem fel rá, hogy Vaszilij Szemjonovics feje meg-megrándul, és reszket a keze. Utóbb tudtam meg, hogy a regényt „õrizetbe vették”. Attól fogva jelent meg a közbeszédben a „letartóztatott regény” kifejezés. Aki forgalomba hozta, „Mitya bácsi”, Dmitirj Polikarpov, az SZKP KB kulturális osztályának akkori vezetõje volt, aki kulcsszerepet játszott az ügy lebonyolításában. 953

Egyszer elvittem Vaszilij Szemjonovicsnak, aki még a Begovaja utcában lakott, az Akiért a harang szólt. Akkoriban a regényt még nem adták ki, gépiratos másolatokban járt kézrõl kézre, szamizdatként. Elbeszélgettünk a kéziratok sorsáról, s egyszerre megkértem, mondja el, hogyan vitték el a regényét. – Mi az, a részletekre kíváncsi? – kérdezte ingerülten. – Olyan rettenetes volt, amilyen csak a mi országunkban lehet. Többet egy szót sem szólt. Akkor azt kellett volna mondanom: – Nem kíváncsiságból kérdezem. Hanem hogy legyen még egy tanú. Hátha legalább egy életben marad. Minél több a tanúbizonyság, annál valószínûbb, hogy az egyik megmarad, még akkor is, ha az állam apró szemû hálóval halászik. De nem mondtam. Hallgattam. Meglepett az ingerültsége. Késõbb, már a halála után megtudtam a részleteket. Egy nap beállított a Begovaja utcába két férfi. – Azt a feladatot kaptuk, hogy vonjuk be a regényt. Szó szerint ezt mondták: bevonni – és felmutatták a házkutatási parancsukat. Nemcsak az összes kópiát vitték magukkal, hanem a piszkozatokat, a jegyzeteket is, a regény másolatait készítõ gépírónõktõl pedig még az írógépszalagokat is. Most aztán, utolsó találkozásunkkor, tehetetlen, könyörgõ hangon azt mondta: – Szeretnék dolgozni a kéziraton, szeretném javítgatni, átdolgozni, de nincs mit. Azt hiszem, ennek ellenére feljegyzett bizonyos javításokat, felírt új sorokat, jelzõket, csiszolgatta, élesítette a szöveget, ahogy annak idején Bulgakov tette, aki haláláig dolgozott A Mester és Margarita kéziratán. Mert ez olyan, mint a lélegzés. Mindennapos munka egy regényen, amelyik nem létezhet, amelyik semmi szín alatt nem adható ki, fanatikus, õrült munka ennek a lététõl megfosztott könyvnek a szavain, mondatain, teljes elfordulás, kivonulás az életbõl, szinte távozás a nemlétbe, a magad által teremtett világba, vakmerés, szent megszállottság… Mit kellett átélnie, végiggondolnia az írónak, amikor elvették tõle azt, ami tíz éven át kitöltötte az életét, nappalait és éjszakáit, amelyhez annyi lelkesültség és félelem, öröm, bánat, álom fûzõdött. Grosszman levelet írt a legfelsõ szervekhez, és fogadták is a legfelsõ instanciánál, amelynél magasabb nem is létezik. Vaszilij Szemjonovics így beszélt arról az emberrõl, aki fogadta: – Szívbeteg ember, valamennyire kikupálódott, folyton értelmiségi körökben forgolódik, de õ maga soha nem vált értelmiségivé. Nem egy elbûvölõ szellem, de kifogástalanul udvarias, semmi gorombaság, csak hát régóta tudott dolog, hogy ami az egyik szinten durva, az a másikon nem az, bármit tesznek is az emberrel. Azt mondta: „Ez nem az, amit magától várunk.” Vaszilij Szemjonovics mondott még valamit, a falra szegezte a tekintetét, és legyintett. Az, aki fogadta, azt mondta: „Most nem állhatunk le vitatkozni magával, hogy szükség volt-e az októberi forradalomra, vagy sem”, és még hozzátette: szó sem lehet a regény visszaadásáról vagy kiadásáról, és jó, ha két-háromszáz év múlva kiadható lesz. 954

A hatalom képviselõjének félelmetes gõgje. Ugyanaz a fajta, mint az ezeréves Reich, a tízezer évig éljen Mao, az örök idõkre szóló barátság, a posztumusz rehabilitáció, a párttagság posztumusz helyreállítása a párt által, amely az egykori tagját kivégeztette. Feltárulnak a levéltárak, leleplezõdnek a feljelentések, minden elnyeri az értékelését. És akkor? Vajon azok, akik mindezt szégyennek bélyegzik, nem ismételik-e meg a kortársaikkal ugyanezt, mi több, talán még rettenetesebb, még félelmetesebb változatban?... Eltelt öt év, és Grosszmant tökéletesen elfelejtették, mintha nem is létezett volna. S már a háborús irodalomról szóló cikkekben is egyre ritkábban fordult elõ a neve, holott ennek a háborúnak vitathatatlanul õ volt a legelsõ, legnagyobb mûvésze. Nem, hivatalosan nem volt tiltó listán, és mégis, mintha ott lett volna. Nagy ritkán felbukkant egy-egy elbeszélése a Novij Mirben vagy a Moszkvában. A legmeglepõbb, hogy mindez akkor történt, amikor megjelent az Ivan Gyenyiszovics egy napja, a Matrjona háza, A krecsetovkai állomáson történt, amikor a cenzúra felszámolásáról beszéltek, ekkor történt, hogy a mi fantasztikusan zûrzavaros társadalmunkban elkobozták Grosszman regényét, ítélet nélkül zárolták a nevét. Élete utolsó éveiben írta az Egy idõs ember feljegyzéseit (Örményországi úti jegyzetek), ezt a véleményem szerint zseniális alkotást, abból a fajtából, mint az Erzerumi utazás. A Novij Mirnél kiszedték és betördelték a szöveget, aztán a cenzúra visszatartotta az antiszemitizmusról írott néhány mondat miatt. Követelték, hogy ezeket törölje. Grosszman megmakacsolta magát. A kész szedést szétdobták. Aztán következett a Manyezs, Falk Aktja,1 vagy ahogy a hatalom képviselõje mondta: „Fulk pucér nõje”, a harc az absztrakt mûvészettel, az értelmiség számára tartott híres fogadások, amelyek olyanok voltak, mint a vesztõhelyen elõadott színjátékok, az ideológiai libikóka egyre lejjebb süllyedt, a szakadék felé, újra terjengeni kezdett a személyi kultusz korának bûze, s már szó sem lehetett a Feljegyzések kiadásáról. Valakinek a keze, pontosabban: egyetlen ujj útmutatását követõ csinovnyikok sokaságának keze akkurátusan, könyörtelen vaksággal kitörölte Grosszman nevét a kiadói tervekbõl, a kritikusi cikkekbõl, az irodalomtörténeti munkákból, a lakáskiutalási listákból, egyáltalán, minden javakat juttató listából, ugyanúgy, ahogy annak idején Mihail Bulgakovval, Anna Ahmatovával, Andrej Platonovval, még korábban Oszip Mandelstammal történt. Vaszilij Szemjonovics megmutatott nekem egy részletet, amelyet a Nyegyelja elfogadott, de a példányszámnak csak egy részében nyomtak ki, mert a nyomdagépet az éjszaka közepén leállították, és az írás helyére egy Tengermellékrõl szóló cikket illesztettek. Vaszilij Szemjonovics asztalán ott feküdt ez a két iker folyóiratszám, melyeknek néhány oldala különbözött. Azt találtam mondani, hogy hibát követett el, amikor a Novij Mirben nem áldozott fel két-három bekezdést. – Maga ezt úgy mondja, mint író és mint zsidó ember? – kérdezte. 1

Robert Rafailovics Falk (1886–1958) orosz zsidó festõ, akinek a legjelentõsebb kiállítóhelyen, a moszkvai Manyezsben kiállított képére Hruscsov ostoba megjegyzést tett.

955

– Igen – feleltem –, fontosabb és jelentõsebb dolgokról volt szó a szövegben, mint az antiszemitizmus. Nem felelt, hallgatott. Hosszú hallgatás után elmondta, hogy bundába öltözött ismerõsét meglökték az Arbaton, amikor pedig felháborodott, arcul köpték, és azt mondták: „Hamarosan pogrom lesz, megígérték nekünk!” – és a támadó felfelé mutatott az ujjával. – Milyen gyorsan eljutott ez a pincékbe! – mondta szomorúan Grosszman. Halála után néhány évvel a Feljegyzéseket megskalpolva, kasztráltan megjelentette a Lityeraturnaja Armenyija2 címû, kétezer példányszámú folyóirat, amelyben legfeljebb az ínyencek, a szépirodalmi különlegességek kedvelõi, ellenzékieskedõ értelmiségiek olvasták. Beszélgetni kezdtünk a Lityeraturnaja Gazeta Steinbeck-interjújáról, amelyben az amerikai író úgyszólván hízelgõen nyilatkozott országunkról. Vaszilij Szemjonovics azt mondta: – Én már mindenhez hozzászoktam, most mégis felháborodtam. Azt értem, hogy ki lehet forgatni, amit az ember mond, de ha nem mond semmit, azt nem lehet. Akkor azt írják: „Szakadék tátong a nyilatkozatai és a regényei között”, vagy „nehéz megérteni ezt az érthetetlen és furcsa álláspontot”. Böll-lel például, bárhogy is igyekeztek, semmit nem tudtak kezdeni. Aztán Ehrenburg nemrég megjelent emlékiratairól kezdtünk beszélni. Vaszilij Szemjonovics elégedetlen volt: – Ez gyónás. Vezekelni kellett volna benne, és mi lett belõle? Tárca. Megemlítettem, hogy Oroszországban Ehrenburg volt az egyetlen zsidó, aki áttért a katolikus vallásra. – Nem, ott volt még Minszkij is, Spanyolországba utazott, kolostorba vonult, hallgatási fogadalmat tett, és többet egyetlen szót sem szólt. Lám, micsoda embereket exportálunk! – villantotta meg a szemüvegét. Ó, az az este, amikor ott ült a székén, testesen, asztmás lihegéssel, izgett-mozgott, hogy mélyebben, kényelmesebben elfészkelõdjék, közben megszokásból meg-megérintette fájó oldalát, mintha csillapítani próbálná a fájdalmat, és tompa, mély, de valahogy már magabiztosság nélküli, önmagában kételkedõ hangon felolvasta azt a szívszorítóan szomorú elbeszélését, mely késõbb a Mama címet kapta. Ez az erõteljes és félelmetes elbeszélés arról szól, hogy a ködös Angliában, a Temze partján a szovjet külkereskedelmi képviselet egy munkatársának családjában kislány született, aki gyermeki álmában a Temze fölött repkedõ fehér sirályokat látta. Az apát ezekben a napokban váratlanul visszarendelték Moszkvába, s amint megérkezett, a feleségével együtt letartóztatták, a kislány pedig gyermekotthonba került. Egyszer aztán a Moszkva-folyón túli negyedben, amelynek egy mellékutcájában a gyermekotthon állt, katonai kordon jelent meg. Azt beszélték, hogy a gyermekotthonban pestisjárvány tört ki, valójában az történt, hogy Jezsov és a felesége érkezett az inté-

2

Örmény Irodalom.

956

zetbe, hogy örökbe fogadjanak egy gyermeket, és éppen a kislányra esett a választásuk. Aztán az egész újra megismétlõdött, amikor már Jezsovot vitték el. Máig emlékszem a vérfagyasztó leírásra, ahogy a fõhivatalnoki lakásban, amelyben nemrég ott járt Sztálin, Molotov és Kaganovics, házkutatást tartanak. És a kislány újra gyermekotthonba kerül, valahol Tula környékén, és egy régi, megsárgult újságból kivág egy arcképet, abban a hitben, hogy az az ember az apja. Csak furcsa, kísérteties látomásként, mint olyasmi emléke, ami valójában soha nem létezett, nem is létezhetett, jutnak eszébe azok a fehér sirályok a csecsemõkori álmok világából, amikor még annak a kivégzett házaspárnak a gyermeke volt. Hallgattam a történetet, és az volt az érzésem, hogy én álmodom a fehér madarak varázsos szárnyalásáról. Vaszilij Szemjonovics egyenletes, jól érthetõ, kissé tanáros hangon olvasta az elbeszélést, elfojtott fájdalommal, rekedtesen formálva a szavakat. Néha úgy rémlett, nem is próza, amit olvas, hanem eskü, átok, énekek éneke. Aztán felolvasott még egy jegyzõkönyvszerûen megírt rövid elbeszélést egy Nagyezsda Boriszovna Almazova nevû régi bolsevik asszonyról, aki kapott egy szobát Moszkva délnyugati városrészében, egy új házban, majd hamarosan meghalt, de halála után levél érkezik a címére. Vasárnap van, amikor a postás beállít, a többszörös társbérletben a szomszédok a konyhában durákoznak. A játék félbeszakad, a szomszédok felbontják a levelet, amelybõl értesítés kerül elõ, hogy Almazovot – Nagyezsda Boriszovna férjét – posztumusz rehabilitálták. Az egyik lakó, egy lakatos, azt mondja: „Na, jó, holnap bemegyek a házkezelõségre, és beviszem a levelet.” Az elbeszélés a kártyajáték folytatásával ér véget: „– Ki oszt? – Aki marad, az oszt.” Olyan szavak ezek, amelyek dárdaként járják át a szívet. Úgy rémlett, a szobában minden kiszáradt, a Vaszilij Szemjonovics kezében zörgõ papír, meg az is, amit felolvasott, száraz volt, eltûnt minden szín, fény, pezsgés, nem maradt más, csak a kemény, pontos szavak, hieroglifák és a szétáramló, tehetetlen fájdalom. Ez már a második eset volt fiatal életemben. Ugyanígy élte végnapjait sötét szobájában, matracsírjában a mindenki által elfedett, szakállal benõtt arcú Andrej Platonov, akkor mesélte nekem, hogy egyszer a fronton egy parasztházban éjszakázott, és a pitvarban a tehén sóhajtozott, õ pedig egész éjjel nem aludt, és hallgatta ezeket a sóhajokat. Az irodalmi hóhérok vaskemény könyörtelenséggel váltották egymást, és egyre kicsinyesebbekké és jelentéktelenebbekké váltak. Kobrából poloskává korcsosultak. Eleinte olyanok voltak, akik tudtak írni, de ölni is jól tudtak, aztán olyanok jöttek, akik nem tudtak írni, csak ölni. Most olyanok jöttek, akik nem tudnak se írni, se ölni, csak csípni. Mennydörögtek az irodalmi viták, a szimpóziumok, a fórumok, forrongott a nyüzsgõ hangyaboly, folyt a tudományos locsogás, szélhámosokat, csirkefogókat, ügyeskedõket emeltek pajzsra, milliós példányszámokban adták ki õket, vattával töltött 957

könyveket jutalmaztak állami díjakkal, Vaszilij Sztyepanovics Grosszman pedig abban a fénytelen, sötét szobácskájában egy ujjal kopogtatta régi, ütött-kopott gépén a szavakat, amelyek száz év múlva is összeszorítják az ember szívét. Az ember persze hozzászokik ehhez, mint a betegséghez, a börtönhöz, a szerettei elvesztéséhez, és már nem vált ki belõle tiltakozást. Hát így vonszolódik az élet. Grosszman sosem volt a közfigyelem kegyeltje. Szomorúan mondta: amikor az embernek kiadják a regényét, cseng a telefon, jön a futár a levonatokkal, kocsit küldenek érte, szükség van rá, azért az ilyesmi kellemes dolog. Aztán a telefon elhallgat, a futár nem jön, és az ember már nem kell senkinek. – Tudja, elfelejtik az embert – mondta szomorúan –, tíz év alatt három-négy oldalt adtak ki. Nemrég megkérdeztem egy ötéves kislányt, ki az a Sztálin, nem tudta. Pedig Napóleon álmodni sem mert volna az õ dicsõségérõl. Nyugodtan, cseppnyi iróniával beszélt, mintegy megmosolyogva önmagát, meg a beszélgetõpartnerét is, egy rabbi és egy mérnök tompa, öreges, bölcs hangján. Egyedül, egyes-egyedül, elfeledetten ült a kis lakásban, és írta újabb elbeszélését, tudva, hogy ezt az elbeszélést senki nem várja, egyetlen szerkesztõségbõl sem telefonálnak érte, nem is lehetne kiadni. Igaz, most erre nem gondolt, nem is gondolhatott. Csak az elbeszélésen gondolkodott, és ezekben a pillanatokban a munka ereje és gyönyörûsége elfeledtette vele a keserûséget, a nehéz gondolatokat, helyzetének tudatát, és enyhítették a fuldoklását. Ezen az estén, azalatt, míg ott ültem nála és beszélgettünk, és õ elbeszéléseket olvasott nekem, a hosszú este folyamán egyetlenegyszer sem csörrent meg a telefon, még csak egy téves hívás sem volt. Ebben az új, hideg szobában, a dézsába ültetett pálmával és a halott, korcs kaktuszokkal, az eleven, hallgatódzó, ellenséges falakkal, reménytelenség érzõdött. Megérintett, magához ölelt ez a tompa városi magány a milliós város hatalmas házának kis kamrájában, ahol a némaságban szakadatlanul érezni az éber, soha nem alvó, nem fáradó elektromos fül jelenlétét, amely éjjel-nappal szüntelenül hallgatódzik, hallja a köhögést, a nyögéseket, a fájdalom kiáltásait, talán még a gondolatokat is, és úgy rémlik, tud mindent. Az az ember, akire ekkor az egész világnak kellett volna figyelnie, ezen az elhagyatott estén örült, hogy van egy hallgatója; úgy rémlett, rajtam kívül talán csak a kaktuszok hallgatták emberi figyelemmel. Az az egyetlen hallgató pedig sietett vissza, a saját életéhez. Hová siettem? Miért nem ültem ott késõ éjjelig, virradatig? Hiszen ez volt az utolsó találkozásunk, az utolsó beszélgetésünk! Életünkben nem becsüljük azt, amit becsülnünk kéne, közömbösen haladunk el olyan emberek mellett, akik közel állnak hozzánk, szinte a rokonaink, nem vesszük észre a bajaikat, a szerencsétlenségeiket, nincs rá idõnk, sietünk, nagyon el vagyunk foglalva saját magunkkal, nem írunk levelet, amikor írni kéne, még csak temetésekre se járunk, aztán késõbb, késõbb keservesen sírunk, szánjuk-bánjuk, szörnyülködünk az önzésünk, a közömbösségünk miatt, naplóban, versben és prózában öntjük ki a bánatunkat, a keserûségünket, könyörgünk bocsánatért. Minden igazságtalanság, min958

den pökhendiség csak azért lehetséges, mert mindenki csak magára, mindig csakis magára gondol. Az este legvégén, mintegy beszélgetésünk összegezéseként Vaszilij Szemjonovics így szólt: – Engem megfojtottak a kapualjban. Aztán jött a betegség, a kórház, a hosszú, kegyetlen, gyötrelmes haldoklás, a jajgatás, amely megreszkettette az 1. számú városi kórház levegõjét. A természet ugyanolyan konokul és könyörtelenül végzett vele, ahogy az állam. Szokatlanul forró, szeptemberi nap volt, egy száraz nyár búcsúnapja. Gyötrelmesen hosszan ültünk az Írószövetség udvarában, a padon, a hulló levelek alatt, és vártuk, hogy elkezdõdjék a gyászszertartás. A levegõben megkésett, váratlan, borzas pillék repkedtek, görcsös, hisztérikus szökellésekkel röpködtek egyik fûszálról a másikra, meg-megremegve letelepedtek a kései õszi virágokra, és óvatosan körbetekintettek: nem álmodták-e csupán ezt a világot, ezt az egynapos életet, amelyet véletlenül, hasztalanul kaptak. Lassan gyülekeztek az emberek, nem voltunk sokan, de nem is kevesen. Nem érzõdött a híres temetések ünnepélyes, szomorú emelkedettsége, csendes és titokzatos volt az egész. Egy asszony azt mondta: – Az öngyilkosokat szokták így temetni. Csakugyan az volt, öngyilkos, azt írta, amit akart, akkor, amikor akarta, és nem volt hajlandó beleolvadni a zavaros, közös áradatba. Ültem a padon a hulló sárga levelek alatt, és gondolkodtam. Döbbenetes sors. Csakugyan, mint akit megfojtottak a kapualjban. De a fojtogatás még a halála után is folytatódott. A Lityeraturnaja Gazeta szerkesztõségében sokáig spekuláltak, hogyan jelentessék meg a nekrológot: fényképpel vagy anélkül. A kérdésben utasítást nem kaptak, de azért a biztonság kedvéért fénykép nélkül adták ki. A Szovjetszkaja Kultura meglepõ módon arcképpel közölte le a cikkét, ami némi kényelmetlen érzést keltett, de a Lityeraturnaja Gazeta szerkesztõje könnyen túltette magát rajta: úgy érezte, igaza volt, politikailag ugyan túlbiztosította magát, de ez csak fölényérzetet adott neki. A gyászszertartás kezdése egyre késett, senki nem tudta, mi folyik, valószínûleg az illetékesek éppen a szónokok végsõ listáját egyeztették. A tömeg egyre növekedett, sok volt az ismeretlen arc. […] Egyszerre történt valami, valahol kiadták a vezényszót, és a tömeg elég látványosan elindult felfelé a széles lépcsõn a konferenciaterembe. Én az elõcsarnokban maradtam. A csendbõl valami nyekergõ hang szûrõdött, valaki belefogott a beszédébe. Az utóbbi évtizedekben minden szenvedésünk, keserûségünk, együttérzésünk, életünk és halálunk valamilyen módon kapcsolatban állt ezzel a konferenciateremmel. Itt folytak azok a hosszú, õrült gyûlések és gyilkos viták, itt került sor a Titkárságnak arra az ülésére is, amelyen Pervencev Grosszmant ideológiai diverzánsnak nevezte, Fagyejev pedig kijelentette, hogy elég volt figyelmünk pillanatnyi lankadása, és elõkúszott Grosszman nacionalizmusa. 959

Az elõcsarnokban nyomasztó csend honolt, a halál világa felé fülelõ, tovaszálló élet csendje. A nagy, üres hivatali helyiségekben az asztalokon részvétlenül csörögtek a telefonok, az udvarba behajtott egy szürke autó, kiszállt belõle egy bõr aktatáskás futár, felment a futószõnyegen a különleges részlegre, átadott egy pecsétviasszal lezárt csomagot, és anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a terem felé, ahonnét kihallatszott a gyászbeszédek duruzsolása, lement a lépcsõn, a csendben újra felberregett a motor, amikor pedig elhallgatott, hallani lehetett, hogy a mûszaki titkárságon valaki egy postai bélyegzõt csattogtat. Igen, az intézmény teljes gázzal dolgozott. […] A Titkárság éppen a temetés óráján gyûlésre ült össze. Egyenként érkeztek, elsiettek a koporsó mellett. Elsõnek Vagyim Kozsevnyikov jelent meg. Elfoglalt léptekkel ment, meg sem állt a konferenciaterem tárt ajtaja elõtt, holott pontosan tudta, mi folyik odabent, és miféle személyes köze van hozzá neki, aki a rábízott regénykéziratot kiadta a büntetõ szerveknek. Izmos arca, melyen a bõr feszes volt, mint a szíj, semmi mást nem fejezett ki, csak örök elégedetlenséget, mintha folyton szart rágna. A többiek megálltak egy-két percre, mindegyik a maga módján. Gribacsov például, fején új, sötét velúrkalappal, új öltönyben, ernyedt nyakát vágó, magas gallérú ingben elõször elhaladt a terem mellett, de aztán amikor rájött, hogy észrevették, visszatért. Sokáig néztem dögkeselyûre emlékeztetõ, föld- és citromszínû arcát, tyúkszerû szürke szemét. Lehetetlen, hogy aki csak ránéz, ne érezze meg rögtön, micsoda szörnyû ember. Azt mondják, nemrég levélben tiltakozott az ellen, hogy Grosszman bekerült az Irodalmi enciklopédiába, holott már egy évtizede nem írt semmit. Most ott állt a gyászszertartás termének nyitott ajtajában, amelybõl forróság áradt, a halálos csendben valakinek a hangja dongott, mondta a gyászbeszédet, ez pedig ott állt, feszesen, mint a rugó, elnézett a fejek fölött, hallgatta a beszédet, közben folyton a karóráját nézte: „Látják, milyen elfoglalt vagyok, mégis itt állok.” Hallgatta a beszédet egy darabig, vékony, csontos ajkával rágcsáló mozdulatokat tett, aztán nyugodtan továbbment. Aztán itt van a görényarcú Csakovszkij. Õ is megáll az ajtó elõtt, és komoly, együttérzést mutató, szinte bûntudatos arccal, de figyelmetlenül hallgatja egy darabig a szónokot, csak hogy senki ne mondhasson semmi rosszat róla. Az arcán folyton ott játszik, egymást váltogatva a félelem és a büntetlenség tudata. Fél túl hamar távozni, érzi magán a körülötte állók tekintetét, de attól is fél, hogy tovább marad a kelleténél. Végre, mintegy erõlködve otthagyja a helyet, amelyhez mintha ismeretlen erõ odaszegezte volna, és elõbb halkan, csaknem lábujjhegyen, óvatosan és szerényen távozik, mintha valójában nem is távozna, csak mintegy véletlenül tenne néhány oldallépést, aztán még néhányat, eltûnik a folyosón, ott pedig már szinte fut. A. Szurkov futólag megállt, fél lábon, bedugta a halál kedvéért nyitott ajtón „szirupba mártott hiéna” ábrázatát, aztán amikor ráunt, továbbment, mindenrõl a világon megfeledkezve, mint önnön tekintélyének eleven szobra. Odajött B. Polevoj, hunyorgó szemmel, rossz álmokba illõ ábrázattal, együttérzést színlelve hallgatódzott egy darabig, aztán ment tovább. 960

Tudták mind, mi az, ami mellett elhaladnak: az örök, a visszafordíthatatlan, ami rájuk is vár, de nem akartak, nem óhajtottak, féltek és nem voltak képesek erre gondolni. […] Ott ültek a szõnyegekkel díszített, elõkelõ úri szobákban a mély bõrfotelokban a masszív miniszteri tölgyfa asztal körül, és a hatalmas ablakokon egyenletesen áradt befelé a nyugodt szeptemberi napfény. Mirõl beszélgethettek a napfényes irodában, hogyan voltak képesek a kollégájuk koporsójának tõszomszédságában apró, ragadozó kérdésecskéiket tárgyalni, milyen érzéketleneknek, megkérgesedetteknek, milyen kifacsart citromoknak kellett lenniük, hányszor kellett megtaposni õket azokban a magas irodákban, milyen félelmeken kellett keresztülmenniük, hogy minden életet kipusztítsanak, kiszikkasszanak bennük, és ennek az embertelen gépezetnek az apró csavarjaivá váljanak. A káderosztályon pedig folyt a köznapi munka. Az Írószövetség tagjának személyi dossziéját a halála után átadják a levéltárnak, miután kiemelik a pazar bõrdossziéból, amit a munkatársak egymás között „vetkõztetésnek” neveznek. – Valja, levetkõztetted már Grosszmant? A krematóriumba V. Tevekeljannal egy kocsiban mentem. Tevekeljan, aki a moszkvai pártbizottság titkárának magas posztját töltötte be, volt megbízva azzal, hogy felügyelje a temetés rendjét, hogy minden úgy menjen, ahogy kell, csendben, illedelmesen és helyesen, nihilizmus, rendellenességek és különcködések nélkül. Õ volt a temetés komisszárja, és amíg ott ültem mellette a kocsiban, bármit gondoltam is magamról, mintegy biztonságban voltam. Egyszerre odaszólt: – Mi is meghalunk, pedig nem akaródzik, nagyon nem akaródzik! Hogy is akaródzott volna neki! De a gyászoló tömegben akadtak bizony olyanok is, akik már szerették volna mielõbb befejezni. A Donszkoj kolostor láttán friss hangon azt mondta: – Mind idekerülünk. Azzal vidáman bólintott, egyáltalán nem érzékelve, mint ahogy egyébként én sem, s ahogy nem érzi senki más sem, hogy ez személyesen õrá is vonatkozik: mindenkire igen, de rám nem, az lehetetlen, hogy engem is ezen a fekete autóbuszon szállítsanak. Aztán újra itt vannak a Donszkoj kolostor vörös téglafalai, a krematórium tágas, mindig nyitva álló kapuja. Zöld csend és a folyton füstölgõ kéményû, szigorú, modern, ultraurbánus berendezés fogad. Itt álltunk, a magas, visszhangos templomcsarnokban, és vártunk az urnákkal teli magas szekrények között. […] Vaszilij Szemjonovics Grosszman koporsója végre felkerült a posztamensre, mint valami tribünre. Csend honolt, ennek a temetésnek a mikrocsendje, mert néhány lépésnyire már ott neszeztek, zajongtak, zokogtak a következõ temetés résztvevõi. Itt is elhangzott néhány beszéd, lassan megnyíltak a zöld redõnyök, és a Requiem hangjaira lassan és könyörtelenül lebocsátották a koporsót. 961

Ez volt létének utolsó pillanata. Még látni lehetett, amint megvillan õsz halántéka, a homlokán a szánalmas, haszontalan harag, megmerevedett, összeszáradt, szokatlanul sárgás arca és kicsiny, kiszáradt, ismeretlen sárgás színûvé vált arca, és most különösen kicsinynek ható, kiszáradt, munkás keze. Egy pillanat múlva ez az egész nem lesz többé. Valahol lent, a pokoli mélységben a csontlapáttal összeszednek egy kupac hamut, ki tudja, az õ hamvai lesznek-e vagy az õt megelõzõé, vagy az utána következõé. A fûtõk odalent futószalagon dolgoznak, és nincs számukra se lángelme, se hóhér, se öreg, se gyerek, se szépasszony, se csúnya. Mennyi erõ volt még benne azon az estén, utolsó találkozásunk estéjén, az alkotóerõ, az önbecsülés micsoda dinamittöltete feszült benne, mennyi belevésõdött csodálatos, varázslatos kép, micsoda töméntelen pontos, találó szó, amelyeket annyira szeretett. Mennyi terv, cselekmény, mennyi típus, mennyi típus! S a szeretet, a gyöngédség, a gyûlölet micsoda feneketlen mélységei. Mindez eltûnt vele, egy pillanat alatt elégett a pokoli tûzben, nem maradt belõle más, mint egy kupac szürke magnezitpor, a fogkoronák megolvadt aranyával, amelyet csipesszel kiszedegettek, és jegyzõkönyv kíséretében leadtak az Állami Bank illetékesének, vagy talán le se adtak. Maradt az árvaság érzése, a nagy magány, s hogy mindennek vége, soha többé nem lesz semmi, az elszoruló torok, a nincs miért élni, a taxi az idegen, ismeretlennek tûnõ utcákon, aztán a nyughatatlan kószálás valahol a Folyóntúlon, a Bolsaja Jakimanka utcán, a Bolotnaján, a Jauza hídján a központba, és a lassú visszatérés az életbe. Otthon pedig, a Csernyahovszkaja utcában összetalálkoztam egy szomszédommal, egy piti irodalmi smasszerral. Vidáman, fiatalosan lépett ki a kapualjból, csak úgy sugárzott a napfényben terilénöltönyében, tarka címkékkel teleragasztott, drága bõröndjével. – Minden jót, viszontlátásra, elutazom. – Hová? – Kinshasa Kongóba, Ugandába, a Kilimandzsáróhoz. SOPRONI ANDRÁS fordítása

Vaszilij Grosszman.

SzvetLANA KeKovA

Két beszélgetés az élet értelmérõl 1 Itt az ég törülközõje. Itt a csermely. Ott a fák. Újszülött – zokog, ha põre. Angyal, ördög üt tanyát. Itt a semmi szülte csillag. Ott a nap befonta hold. Itt a lét, mely álmaimnak ébredõ határa volt. Mint a szél, üvölt a farkas. Égpalástot ölt a tó. Isten árnyba bújt. Hatalmas úrfi lesz a csecsszopó. Itt a fû növeszt szakállat. Ott egy ösztön ûzte állat, új szerepre fogta szárnya: lepke lett ma, églakó. Ó, de reszketett szegényke, míg a féregarc lehullt, lent, a puszta sárban élve, ült, vagy épp hason lapult? Bamba volt, pofája kancsal. Élhetetlen és naiv, s lám, ma mint egy égi angyal, úgy vigyázza szárnyait. 2 Itt a kés, a tiszta tálca. Nagykanál. Ebédre blöff. Semmiség. A kín csak álca. (Torz beszéd, beszívta köd.) Fényt borít az este leple. Kint az éj susog nekünk. Szófonállal öltögetve léghuzatra hímezünk. Itt a hófehér pelenka. Fogni sírva gyermekem. Kelsz-e régi gondolatra? Tudsz-e még? Fizetsz nekem? Hogy fizetsz? A csillagoknak ölbe hullt porát adod? Lángja fúl a gyertyacsonknak; itt kering az angyalod. Feldagasztja napjainkat Isten ujja, és legyint. Puszta ûrt emészt a csillag, éjdadánk etette mind. Fent gigászi fõkötõje holdat és napot beföd. Bábuként forogni körbe élet és halál között. Arcom érje tiszta harmat, angyalárny, ha szembejõ, gyönge szárnya eltakarhat, óvva, mint a szemfedõ.

963

LeoNYId voLodArSzKIj

Távozni kellene... Távozni kellene, mint Tolsztoj gróf, Semmit sem gondolva, hitetlen. Majd eszméim nem lesznek forrongók, S gõgjük a sorokból kireppen. És kéne egy sárlepte vándorbot, Célomhoz apránként elérjek. Kérni, hogy az édeni, lágy bokrot Utalják egy másik személynek. Angyalokhoz így szólni, hagyjatok... Istenhez hálával léphetek. A pusztában egy viskót, ha kapok, Õ adjon ott igaz életet.

Régi dal új hangra Zord esteken, ha nyit sok étterem, Hol napjait felélte Blok, Kigyúl a fáradt, szürke égperem, Isten köröz hevülten ott. Feszült a lég, az ég gyûrött, zilált. Az Úr röpül, gyöngy homlokán. Emészti vágy egy útitárs iránt. Hol itt egy szép orosz leány? Egy nõt a nagyterembõl elragad. Még rúzsozatlan arca friss. Kedvére volna Bloknak is, Oly szép, kiért egy sánta is szalad. Hogy szárnyalhatna kedvesével Õ, Ragyogna mind a tág orosz mezõ! De itt, e szurtos asztalok között Helyét a lánynak nem leled. Vedelnek nyúlpofájú köpködõk, S vannak gyilkolni fegyverek.

964

Vannak macák, s van prosti épp elég, Ki non-stop itt riszálja alfelét. Balfékek közt henyél e lenge nép. Jöhetnek bármi átkozott idõk, Ha itt az est, az éttermek fölött Az Úristen röptébe fog, S mint hajdanán megélte Blok, Reméli látni kedvesét.

ANdrej roGYIoNov

Sem örömet, sem bánatot... Sem örömet sem bánatot nem éreztem Hazajövet a munkahelyrõl, Mint lestrapált ló, mely alig mozgatja patáit, Míg a sötétben feltûnt valami. Szólt a valami: „Gyere ide, te, Lopd el rabtartó kupámat.” Rút egy hely volt, a vadság szigete: Pusztaság és valami eperfautánzat. És ez a valami ott volt a fa mellett, Ránéztem, s mindenem forró lett, elvégre A méregpohár körül egy nagy kígyó tekergett, Mint a gyógyítás ismert jelképe. Milyen lesz arca a varázstól megfosztva, Milyen volt azelõtt, s hogy teszem szabaddá. A pusztaság mögött kezdõdött Moszkva. Hatalmas Oroszhon. Itt nincs hová szaladjál. Végül a hallgatást megtörve A semmi kis állat fülembe sziszegett. Így szólt a kígyó: „Gyógyítók bûneit vedd föl te, Hálásak lesznek a kinyiffant betegek.” „Sok beteg volt, kivel így megesett?” – Kérdeztem, csak hogy szóljak valamit. Hisz magam is az volnék – lelki beteg, Ki haza már nem mehet ezek szerint.

„Rengeteg, rengeteg – sziszegte válaszul –, Már az ókorban dívott a gyógyító tudomány. Kevesebb volt bár, ki vénát félreszúrt, Hanem betegbõl akkor is elhullott egynéhány. Elég csak szólnod, hogy helyettem bûnhõdj. Mondd azt, hogy beismersz minden mûhibát, S élhetem végre az egyszerû hüllõk Életét. Vágyom a puszta, a szemetes fû iránt.” – És velem mi lesz? Mi célra áldozol? – Te csak ne félj, semmi sem történik veled. Egy óriási kígyóvá változol, És vékony tested a serlegre tekered. Ott ihatsz is, barátom, nyugodtan, Míg egyszer csak elhagy az összes probléma. – Szép lesz, mindig is errõl álmodtam –, Feleltem, s így lettem büszke embléma. Mosolyom elbûvöl sok nyomorék beteget, Serlegem fölött kacsintok rátok, E földön jobb dolga embernek se lehet, Gondolom, ahányszor csak bepiálok.

IrINA KovALjovA

Nem gyûr le szenvedély... Nem gyûr le szenvedély, ha egy a múltunk. Tíz év nyomán a sorsunk összeforr. A ránk kilõtt nyilakra megtanultunk Mosollyal nézni paplanunk alól. Akárha Dante tájain lebegnénk, Házunk a szirtperemrõl majd' lehullt: Mikor homályba vész sok kinti emlék, A benti édenkertbe visz csak út. A konyhaablakon megült a pára, Ujjam hegyén a szétfolyó betûk. Egy évezred fut el süvítve, szállva, S belõle száz a sûrû ködbe tûnt. Egy év kilép. Nem fér a nagy menetbe, Örök tekintetet magára von, Míg én a télben gyöngyözõ üvegre Egy égi város képét rajzolom. GÁTI ISTVÁN fordításai

MIhAIL SISKIN

A pántos kabát

Saját halálát írta meg egy elbeszélésében, melyet fél évszázaddal utolsó karácsonya elõtt publikáltak. A rövid történet hõse egy jelentéktelen, nyughatatlan ember, akire senkinek sincs szüksége, s ráadásul, legnagyobb szerencsétlenségére, még zseni is, a világ ura. Belefárad létének haszontalanságába, s úgy szabadul meg gondjaitól, hogy hóförgeteget zúdít a világra, majd belefekszik egy hóbuckába. Önnön halálának ismerete azonban nem feltétlenül az író privilégiuma. Könnyû tetten érni – a szó szoros értelmében: megragadni azt, ami egy bizonyos pillanatban feltárulkozik elõtted. Minden ember életében vannak ilyen törések. Szakadások az anyagban. Közvetítõpontok. Ezekben a pillanatokban kapja meg a zeneszerzõ a dallamot, a költõ a verssorokat, a szeretõ a szerelmet, a próféta Istent. Ilyenkor kapcsolatba léphet egymással minden, ami a hétköznapokban soha nem találkozik, egymástól elkülönülve létezik, a látható és a láthatatlan, a nyilvánvaló és a titokkal teli. Egyszerre lélegzel a térrel, melyben minden egy idõben zajlik – az, ami már elmúlt, s ami még nem történt meg. A létezõ bújócskát játszott veled, elrejtõzött a múlt és a jövõ mögé, mint a gyerek, aki az elõszobában egy fogason lógó bunda mögé bújt, s most elõugrott, verítékben úszva, boldogan kacagva, nézzétek, én vagyok az! Hogyhogy nem vettél észre, pedig elmentél mellettem! Most rajtad a sor! Egy ilyen pillanatban meglátni az embernek saját halálát – semmiség, mivel a maga lenyûgözõ nyilvánvalóságában mutatkozik meg a tudat, hogy sohasem születtem meg, mindig is voltam. Egyszeriben megértem, nem kell kapaszkodni az életbe, mert én magam vagyok az élet. És nem én érzem, az én orrommal hogy az erdõ kesernyés illatot lehel rám, hanem a mindenség szimatolja önmagát az én orrommal. Valószínû, ha bármivel is mérhetõ egy leélt élet, akkor ez a jutalmul kapott, kivételes pillanatok száma. Nagyon jól emlékszem, mikor tapasztaltam ezt elõször. Tizenegy évesen. A Moszkva környékén kigyulladt tõzeg szaga. A hetvenkettes év ködös reggelei a dácsán. A mindent átható, égéstõl keserû mellékíz, ami még a veteményesben szedett földiepren is érzõdik. A mama nyaralni megy a Volga felsõ folyásánál épült üdülõbe, s engem is magával visz. Ez az egyik elsõ utazásom. Állandóan esett az esõ, egy nyirkos, szúnyogokkal teli kis házban laktunk, s eleinte unatkoztam, annak ellenére, hogy minden este levetítettek valamilyen filmet, de késõbb az idõ megjavult, az ebédlõben új asztaltársat kaptunk, Vitya bácsit, s ettõl fogva megváltozott az életünk. Vele együtt fürödtünk, motorcsónakoztunk a Volgán, jártuk az erdõt. Vitya bácsi izmos volt, aranyfogak villogtak a szájában, vég nélkül szórakoztatta a mamát vicces történeteivel, tréfáinak a felét sem értettem, de úgy mesélte 967

õket, hogy lehetetlenség volt nem nevetni rajtuk. Nagyon tetszett nekem a mama új ismerõse. Az is magával ragadott, hogy egy tonwagenben, mozgó hangstúdióban dolgozott. Valószínûleg már akkor elbûvöltek a szavak. Így hát önkényesen nevezem magamnak azt az akkori kamaszt, bár egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy elfogadta volna önmagának a mostani énemet, ezt az õsz, koros, beteges, utálatos, pocakos alakot. Nagyon elcsodálkozott volna: ez lennék én? Nem tudom, képes lettem volna-e frappánsan válaszolni. Aligha. Ugyanúgy hívnak, mint õt – na és akkor mi van? Vitya bácsi történetei közül valamiért azt jegyeztem meg, amikor gyerekkorában a többi sráccal a folyón korcsolyázott, s néha jégbe fagyott békákat találtak. Ha rájuk pisáltak, feléledtek, és mozogni kezdtek. És amit a háborúról mesélt. Beszélt a büntetõosztagosokról, akiket csak a sebesülés menthetett meg. Ha vérrel mosod le a bûnöd, visszakapod a rangod és a kitüntetéseidet. Ezért többen önmagukat lõtték meg – a kezüket vagy a lábukat, egy darab kenyéren keresztül, hogy ne látszódjon a puskapor nyoma. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy a mama szeret táncolni, most pedig minden este táncolni járt Vitya bácsival. Egyszer a mama furcsa beszélgetést kezdett velem. Azt kérte, ha Vitya bácsi a papáról kérdez, mondjam azt, hogy meghalt. Csodálkoztam. – De hiszen nem halt meg. Csak elköltözött. A mama magához ölelt. – De hiszen te az én okos kisfiam vagy, és mindent értesz. Semmit sem értettem, de bólintottam. S egyre csak vártam, mikor kérdez Vitya bácsi a papáról. Furcsa volt látni, hogy a mama púderezte és pirosította magát, kihúzta a szemöldökét, rúzsozta a száját, parfümmel szórta be a dekoltázsát, manikûrözött – az orromat csavarta a lakk illata. Korábban nem láttam ilyennek. A mama tanítónõ volt, orosz nyelvet és irodalmat tanított, abban az idõben már az Arbaton lévõ, 59-es számú iskola igazgatójaként. Elsõs koromtól kezdve keresztül-kasul beutaztam vele az egész várost – elõször a Presznyától, ahol egy kommunális lakásban laktunk, azután a Matvejevszkajától, ahol egy kétszobás lakást kaptunk egy újonnan épült lakónegyedben. Érthetõ, hogy azt szerette volna, ha a gyereke közvetlenül mellette van, az õ iskolájában, de ez rettentõen megbonyolította az életem. A példaképe egy bizonyos tanár volt, aki matematikát tanított, de már nyugdíjba vonult. A saját osztályába járt a fia, aki mindenkinél jobban tudta ezt a tárgyat, de amikor az apja kihívta a táblához, még a feladat helyes megoldásakor is ezt mondta: „Leülhetsz. Hármas.” Nekem is valami hasonlót kellett megtapasztalnom, például akkor, amikor az osztályunkat két részre osztották, az egyik felének angolt, a másiknak németet kellett tanulni. Az angolos csoportba szerettem volna bejutni, s minden alapom meg is volt rá, mivel a némettel mintegy azokat büntették, akik rosszul tanultak: ha rosszul tanulsz, a németes csoportba kerülsz, úgymond. Én jó tanuló voltam, de a mama éppen oda íratott be 968

engem, ahová nem szerettem volna. Hogy a szülõk közül senki se tegyen neki szemrehányást. Számára a legfontosabb az iskola volt, s minden, ami személyes, családhoz kötõdõ, csak ezután következett. Az õ nemzedéke a „Haza anyácska hív!” plakát szellemében nevelkedett. Lehet, hogy még Afganisztánba is elküldött volna, ez a fájdalmas lépés ugyanis a hazával szembeni anyai kötelesség teljesítésének érzését keltette volna benne, ha az iskola elvégzése után nem iratkozom be egy olyan fõiskolára, ahol katonai tanszék is mûködött. Nem tudom. Mellesleg, tény, hogy még mindig egy nem létezõ ország nem létezõ hadseregének tartalékos tisztje vagyok. Hiszen valamikor esküt tettem egy Kovrov melletti katonai táborban, hogy az utolsó csepp véremig védeni fogom a hamarosan szétesõ hazámat. Emlékszem, hogy meg kellett csókolni a Vörös Zászlót, s amikor hozzáért a szám, füstölt hal szagát éreztem. Lehet, hogy a parancsnokaink sörözés közben halat ettek, s a bársonyos szövetbe törölték a kezüket. Akkor, az iskolában, természetesen még nem fogtam fel, milyen nehéz volt a mamának, és minden egyes tanárunknak. Megoldhatatlan feladat állt elõttük: az igazságot tanítani és igazat beszélni a gyerekeknek, miközben a hazugság világába vezetik be õket. Az írott törvény szerint igazat kell mondani, az íratlan szerint pedig, ha az igazat mondod, nem boldogulsz. Hazugságra tanítottak bennünket, melyben maguk sem hittek, azért, mert szerettek, és meg akartak menteni bennünket. Természetesen féltek a hazug szavaktól, de bennünket még önmaguknál is jobban féltettek. Hiszen az országban halálos játék folyt a szavakkal. Azt kell elmondani, ami igaz, s nem beszélni arról, ami hazug. Igaz szavakat kell mondani, a hazugakat pedig elhallgatni. Senki sem húzta meg köztük a határt, de belülrõl mindenki érezte. A tanárok igyekeztek megmenteni az igazságszeretõ fiatalokat az ostobaságtól, s a félelem életmentõ szérumát oltották beléjük. Lehet, hogy most egy kicsit fáj, de így egy egész életre immúnis leszel. Lehet, hogy rosszul tanították nekünk a kémiát és az angolt, ugyanakkor példás leckéket kaptunk a túlélés nehéz mûvészetébõl – mondasz valamit, de egészen másként gondolkodsz és cselekszel. A felnõttek istenei már rég meghaltak, de nagyszabású rituálékon kellett hódolni nekik. Az iskola alázatra nevelte a gyerekeket, mint a rabokat. Ha el akarsz érni valamit, meg kell tanulnod kimondani egy halott nyelv halott szavait, melyekben ott dermedt és rothadt az a bizonyos halott élet. És egyáltalán, mit jelent jó tanárnak lenni? Nyilvánvaló, hogy a jó tanárnak bármilyen rezsimben olyan képességeket kell kialakítania a gyerekekben, amelyek tovább segítik õket az életben, s nem arra buzdítani õket, hogy az árral szemben ússzanak, hiszen egészen más ismeretekre van szükségük: a konkrét élet közlekedési szabályait kell ismerniük. Ha az ellenkezõ sávba tévedsz, balesetet szenvedsz. Meg kell fordulni, és besorolni a többiek közé. Ha el akarsz érni valamit ebben az életben, jól keresni, gondoskodni a családról és a gyerekekrõl – a többiekkel együtt kell haladnod: te vagy a fõnök – én vagyok a hülye, én vagyok a fõnök – te vagy a hülye, tisztességes munkával nem építesz palotát, ha farkasok közt élsz, üvölts farkas módjára. 969

Ugyanakkor a rossz tanár arra tanít, hogy más törvény szerint élj, az emberi méltóság megõrzésének törvénye szerint. S ez leggyakrabban, a legjobb esetben is azt jelenti, hogy marginalizálódsz, a legrosszabb esetben pedig börtönhöz vagy öngyilkossághoz vezet. Vagy csak egyszerûen fõbe lõnek. Tehát, a rossz tanár volt a jó, a jó pedig rossz? Mellesleg Oroszországot mindig is ez jellemezte: a jobboldaliak voltak a bal oldalon, a baloldaliak pedig a jobbon. Hány évszázadon keresztül próbálták kideríteni, de sohasem sikerült: ha szereted a Hazát, gyõzelmet kívánj neki, vagy vereséget? Egyáltalán nem volt világos, hol végzõdik a Haza, és hol kezdõdik a rendszer – annyira összenõtt minden. Vegyük példának ismét csak a hokit. A Szovjetunió–Kanada mérkõzésekre a szögesdrót mindkét oldalán úgy tekintettek, mint a két rendszer közötti szimbolikus ütközetre. A szovjet hatalom végéhez közeledve a kanadaiaknak szurkoltunk a szovjetekkel szemben. Pedig 1972-ben, amikor a korszakos jelentõségû szupersorozatra került sor, az a kamasz, akit következetesen magamnak nevezek, még a bûnbeesés elõtti fényes világban élt, s a „mieinknek” szurkolt. Furcsa egy ország volt ez. A jégkorong-gyõzelmek meghosszabbították a rendszer életét, a vereségek pedig megrövidítették. Akkor még nem tudhattuk, hogy Paul Henderson ama bizonyos gólja, amelyet közvetlenül a kapu mellõl, harmincnégy másodperccel az utolsó meccs vége elõtt ütött be, nemcsak a mérkõzéssorozat végkimenetelét változtatta meg, de point of no return lett az egész világbirodalomra nézve, melyet a bajszos cézár hozott létre. E birodalom széthullása ettõl kezdve már csak idõ kérdése volt. Vicces, hogy az az ember, aki egész országunk lelkébe gázolt, valahogy abszolút orosz módon viselte a sorsát: elõször inni kezdett, abbahagyta a hokit, majd késõbb igehirdetõ lett belõle. Azért hozom szóba a hokit, mivel az iskolánk éppen a kanadai nagykövetséggel szemben volt. Elõtte parkoltak a fantasztikus külföldi limuzinok, amelyek pontosan úgy hajtottak be a mi kis Sztarokonyjusennij utcánkba, ahogy az amerikai filmekben látni. Az autók ablakához tapadva bámultuk a mûszerfalat, leginkább a sebességmérõn látható 220 km-es szám nyûgözött le bennünket, s mi, az egérszürke egyenruhába bújtatott kölykök, késhegyig menõ vitát folytattunk arról, melyik a jobb kocsi, a Mustang vagy a Cadillac, a Chevrolet vagy a Ford, amíg a követség bejárata mellett álló bódéból ki nem ugrott egy rendõr, hogy elkergessen bennünket. A követségen fogadást rendeztek a kanadai jégkorongozóknak. Pillanatok alatt elterjedt a hír, hogy megérkeztek a kanadaiak, s mi ott nyüzsögtünk a szemközti járdán, hogy láthassuk a bálványainkat. Õk voltak a mi isteneink, akik most lejöttek a képernyõ jégpályájáról, s furcsa volt õket zakóban és nyakkendõben látni. A hetvenkettes év meleg szeptemberében, az arbati villa elsõ emeletének szélesre tárt ablakaiban fel-felbukkant Phil Esposito és Wayne Cashman, a Mahovlich testvérek, Frank és Pete. Lelkes kiabálásunkra kinéztek az ablakon, mosolyogtak, integettek, hüvelykujjukat magasra emelve mintha azt üzenték volna: klassz dolog az élet, gyerekek! Hány év telt el már azóta, de még most is magam elõtt látom Bobby Clarke fogatlan mosolyát, amikor az ablakon kihajolva egy jelvényt dobott nekünk. Erre a többi hokis 970

is jelvényeket és rágógumit kezdett dobálni. És még valami édességet is. Hogy micsoda tülekedés volt! Akármennyire igyekeztem, hogy én is elkapjak valamit, az ügyesebbek folyton félrelöktek. És ott maradtam üres kézzel. De akkor csoda történt. Bobby Clarke, aki szinte ráfeküdt az ablakpárkányra, felém kezdett mutogatni. Nem hittem a szememnek. Egyenesen rám nézett, és egyenesen nekem dobott ki egy rágógumit. Elkaptam! Elnevette magát, és ismét felemelte a hüvelyujját – ügyes srác vagy! Ekkor szétzavart bennünket a rendõrség. A rágógumit szétosztottuk a barátaink között, de a papírját még sokáig õrizgettem. Mondanom sem kell, hogy ez volt a legfinomabb rágógumi, amit valaha is kipróbáltam. Másnap bejött az osztályunkba a mama. Szigorú volt a tekintete. A mama nagyon szigorú is tudott lenni, ilyenkor az egész iskola félt tõle. Arról kezdett beszélni, hogy viselkedésünkkel szégyent hoztunk az iskolára és az egész országra. Lefényképeztek bennünket a külföldi riporterek, s most majd az egész világ látni fogja, hogy megalázkodtunk, és verekedtünk a rágógumijukért. Mindannyian hallgattunk. Igazságtalannak éreztem ezeket a vádakat. S ekkor, magamnak is szinte váratlanul, megszólaltam: – Nálunk miért nincs rágógumi? A mama ezt felelte: – Nálunk sok minden nincs. De ez még nem jelenti azt, hogy el kell veszítenünk az emberi méltóságunkat. Ezt megjegyeztem. A mama igazgatóként az akkori börtönrendszer képviselõje volt az iskolában, s ezt nehezen viselte. Tudom, hogy sokakat kisegített a bajból, fedezte õket. Igyekezett megadni a császárnak, ami a császáré – a gyerekekkel pedig megismertetni Puskint. Puskin néhány nemzedék számára egyfajta titkos kód volt, az emberség megõrzésének kulcsa egy meggyötört országban. Akkor már sokan úgy gondolták, minél rosszabb, annál jobb, annál hamarabb dõl össze minden, de az olyanok, mint õ, igyekeztek emberségre tanítani az embertelen életben. Önmagát nem sikerült megmentenie – csúnyán elbánt vele a sors. Tizenhét éves koromra annyira megromlott a kapcsolatunk, hogy már szóba sem álltam vele. Egyáltalán nem. Egy lakásban laktunk, de még csak nem is köszöntem neki. Nem tudtam megbocsátani, hogy párttag, hogy az iskolában fogalmazást kellett írnunk Brezsnyev regényeirõl, a Szûzföldrõl és a Kis földrõl. Úgy gondoltam, hogy a gyûlölt rendszer elleni harcot kompromisszumok nélkül kell folytatni, s magunkkal, a családdal, a legközelebbiekkel kezdeni. Nem akartam hazugságban élni, de akkor még nem értettem, hogy nem hõs vagyok, hanem egy taknyos. Azt hiszem, hogy a hallgatásom szintén megrövidítette anyám életét. Lám, azt írtam, hogy nem beszéltem a mamával, s máris azon kapom magam, hogy nem írtam le a teljes igazságot, ezért hazugság lett belõle. Való igaz, még csak nem is köszöntem neki, de nem pusztán azért, mert akkor már elolvastam a Kolimát és a Gulagot, amelyek ki tudja, milyen úton kerültek akkor a kezembe, és sok mindenben megváltoztatták a világról alkotott ifjúi képem. Természe971

tesen nem ezért. A konfliktust az elsõ szerelmem okozta. A mamának nem tetszett az a lány. A legkevésbé sem tetszett. Az iskolában õ volt a mindenható igazgató, aki egyetlen pillantásával lecsillapította a még tapasztalatlan tanár fékevesztett diákjait, de otthon, a saját fiával való kapcsolatában tökéletesen gyámoltalan volt. Természetesen jót akart a gyerekének. De ehhez nem volt érzéke. És, természetesen, azzal a lánnyal kapcsolatban a mamának teljesen igaza volt. De ezt csak késõbb fogtam fel. A mamát az iskolában akkor érte a katasztrófa, amikor Andropov került hatalomra. Senki nem tudta, hogy a fõtitkár már halálos beteg. Mindenki újra rettegni kezdett. A felsõsök Viszockij-emlékestet akartak szervezni. A kollégái le akarták errõl beszélni, de a mama megengedte. Az estet megtartották. A gyerekek Viszockij dalait énekelték, a verseit szavalták, s magnófelvételeket hallgattak. Az igazgatót feljelentették. Az iskolában többeket példásan megfenyítettek, hogy másoknak ne jusson ilyesmi az eszébe. Akkor már külön laktunk. Emlékszem, hogy amikor hazamentem, a mama elmesélte, hogyan hívatták be, milyen gorombán beszéltek és ordítoztak vele. Próbálta magát megvédeni, megmagyarázni a dolgot. Meg se hallgatták. Úgy akarta leélni az életét, hogy ne veszítse el emberi méltóságát. Ezért egyszerûen eltaposták. A mama sírva fakadt, azt hiszem, életében elõször a jelenlétemben. Nem tudtam, mit mondjak, csak ültem mellette, és simogattam a vállát. Akkor hirtelen szerettem volna bocsánatot kérni tõle, hogy majdnem egy évig nem beszéltem vele, de mégsem tettem. A mamát kirúgták a munkahelyérõl. Ezt a csapást sosem heverte ki. Az iskola volt az élete. Súlyosan megbetegedett. Elõször a szívével volt gond. Azután kimutatták nála a rákot. És egymást követték az operációk, a kórházak. Ekkoriban már a Pervomajszkaja utcai 444-es számú iskolában tanítottam, órák után bementem hozzá, hosszasan üldögéltem a kórteremben, dolgozatot javítottam, hol megitattam, hol ágytálaztam, felolvastam neki az újságokból, levágtam a körmét, egyszerûen mellette voltam. Ha beszélgettünk is valamirõl, csak lényegtelen dolgokról. Helyesebben arról, amit akkor fontosnak gondoltunk, ma pedig, annyi év után, jelentéktelennek tûnik. Mindvégig szerettem volna bocsánatot kérni tõle, de valamiért sosem sikerült. Késõbb mindezt az Izmail bevétele címû regényemben írtam meg: a mama ágyszomszédját a kórházban, aki megkopaszodott a kemoterápiától, és sosem vette le a barettsapkáját, ezért a karikatúrák mûvészfigurájára hasonlított; ahogyan szétröpültek a kórteremben görbe lábujjairól az elhalt szarudarabok, amikor ügyetlenül próbáltam levágni a körmét; amikor deszkákat hoztam az ágyára, mert a mama nem tudott elaludni az elnyûtt kórházi matracon. Ez a regény, melyet néhány évvel a mama halála után írtam, az orosz irodalommal kezdõdött, sok idézet szerepelt benne, kapcsolatok, összefonódások, s a végén pedig egyszerûen leírtam azt, milyen volt az életem. A bonyolulttól az egyszerû felé haladva. 972

A könyvekben olvasottaktól a mama poliuretánnal kitömött melltartójáig, amit azok után hordott, hogy levágták a mellét. Az ószláv centóktól csendes haláláig, melyet anynyira várt, hogy végre szûnjenek meg a fájdalmai. Nagyon sokan voltak a temetésén, eljöttek a tanárok, akikkel együtt dolgozott, s egykori tanítványai. A hosszú évek alatt sok tanítványa volt. Valójában a legfontosabb dolgokra csak a saját életed tanít meg. Meglepett, hogy a koporsóban egy kis pravoszláv koszorút láttam a homlokán. Nem tudom, hogyan került oda, a mama egyáltalán nem volt vallásos. Teljesen õszintén nem hitt Istenben. Így is nõtt fel. Születésem után engem sem akart megkeresztelni. Nem azért, mert félt volna a kellemetlenségektõl: 1961 elején, amikor Sztálin még a mauzóleumban nyugodott, iskolai párttitkár volt. Õszintén nem értette: miért kellene? A nagymama eltitkolta elõtte, hogy megkereszteltetett Ugyelnajában, ahol nyaranta a dácsán laktunk. Gyerekkoromban teljesen világos volt számomra, hogy templomba csak az olyan egyszerû nénikék járnak, mint amilyen az én nagymamám is volt, aki három osztályt végzett az egyházközségi iskolában. Késõbb pedig úgy gondoltam, hogy az öregek azért járnak templomba, mert jobban félnek a haláltól, mint a fiatalok. Akkor még nem tudtam, hogy ez éppen fordítva van, a fiatalok félnek jobban a haláltól. Csak azután, amikor a mama már nem élt, éreztem át igazán, mennyire fontos, hogy az egymáshoz közeli emberek között sor kerüljön a legfontosabb beszélgetésre. Általában halogatják az ilyen beszélgetést, mivel nem olyan egyszerû reggeli közben vagy valahol a metróban a legfontosabb dolgokról beszélni. Mindig van valami zavaró tényezõ. Nekem bocsánatot kellett kérnem a mamától, de azokban az években mégsem sikerült megtennem ezt a lépést. Amikor elkezdtem az Izmail bevételét, azt hittem, hogy ez a történelemrõl, a sorsról, a szavakról szóló regény lesz, s végül kiderült, hogy ez az a bizonyos beszélgetés. Valószínûleg egy ilyen beszélgetésre itt a földi életünkben nem kerülhet sor. Az a fontos, hogy megtörténjen, s hogy elõtte vagy utána – nem érdekes. A lényeg az, hogy a mama meghalljon engem és megbocsásson. Az operációk között, amikor egy ideig nem kórházban volt, hanem otthon, rendszerezte az élete során készült fényképeket. Megkért, hogy vegyek albumokat, beragasztotta a képeket, mindegyik alá odaírta, ki látható rajta, s idõnként a lap szélén, ahol több hely is maradt, leírta a velük kapcsolatos történeteket. Így egy családi archívum született – az unokáknak. Halála után magamhoz vettem az albumokat. Amikor pedig elutaztam Svájcba, mindezt a bátyámra bíztam, aki Moszkva-környéki házában õrizte õket. A házat felgyújtották. Az összes fényképünk elégett. Csak néhány gyerekkori kép maradt. Az egyiken, amelyet valószínûleg az apám készített, én vagyok látható, amikor még a Presznyán laktunk, de már ugyanabban az évben átköltöztünk a Matvejevszkaja utcába. Negyedikes vagyok. Egy kabát van rajtam, amelynek nem látszik a pántja. Nagyon 973

jól emlékszem erre a kabátra, amit a bátyámtól örököltem. Nekem csak az õ ruhái jutottak. A következõk miatt emlékszem erre a kabátra. A mama nagyon gyakran mesélte el ezt a históriát. A Matvejevszkaja utcától úgy jutottunk el az iskolába, hogy a 77-es busszal elmentünk a Dorogomilovszkajáig, ott átszálltunk az Arbat felé közlekedõ trolira, vagy ugyanazzal a busszal, csak a másik irányban, elmentünk a vasúti megállóig, s onnan a Kijevi pályaudvarig. Azon a reggelen az állomás felé indultunk. Akkor éjjel esett le az elsõ hó. Több ezer cipõtalp jégpályává változtatta a peront. Amikor megjött a vonat, mindenki az ajtók felé törtetett. Az amúgy is túlzsúfolt vagonokat meg kellett rohamozni, s bepréselni magunkat a dugig telt elõtérbe. A peron széle és az ajtók között hatalmas rés tátongott, amibe majdnem beleestem, mert megcsúsztam. A mama, szerencsére, megtartott a kabátom pántjánál fogva. Tulajdonképpen ennyi az egész történet, nincs benne semmi különös. De a mamának annyira fontos volt ez az eset, hogy még nem sokkal a halála elõtt is felemlegette. Mosolygott, és alig hallhatóan suttogta – akkorra már elvesztette a hangját, csak suttogni tudott: – A kabátod pántjánál fogva húzlak vissza, s csak ez dobol a fejemben: mi van, ha egyszer csak elszakad? A Vénusz hajtincse is, melyet Zürichben és Rómában írtam, végeredményben a mamával kezdõdik, helyesebben a naplójával, melyet utolsó operációja elõtt adott a kezembe. Viaszosvászonnal borított vastag füzet. Ceruzával teleírt elsárgult lapok, s mellesleg nem az általam ismert, szinte kiolvashatatlan, hanem szép, kislányos kézírással. A mama az általános iskola utolsó osztályban kezdte írni a naplót, s néhány évig vezette, már egyetemistaként. Ez a negyvenes évek vége, ötvenes évek eleje. Emlékszem, ahogy az intézetük „kozmopolitáinak” üldözésérõl mesélt, amikor eltûntek a legjobb professzorok. De ebben a füzetben szó sincs ilyesmirõl. Ez a leghétköznapibb napló, amit egy fiatal lány írt: jó lenne valakit szeretni, az izgatottság, hogy vajon mit súg a szíve, eljött-e már ez a bizonyos érzés, s igazi-e? S nagyon sok boldogság. Az elolvasott könyvektõl, a barátnõktõl, a napsugártól és az esõtõl. Oldalak, melyekbõl árad a fiatalság õszinte hite, hogy az élet többet ad, mint amennyit kérsz tõle. Semmi nyoma a rettegésnek, ami bilincsbe verte az országot. Mintha semmiféle besúgás, tábor, letartóztatás, sorban állás, nélkülözés nem lett volna. Amikor olvastam, megdöbbentett ennek a kislánynak a naivitása, aki nem látja, hová került. Ez a kislány egy börtönországban született, sötétségben, s mégis ajándékként kezelte az életét, mint olyan lehetõséget, melyben beteljesül a szerelem, szeretetet lehet adni, és saját boldogságunkat megosztani a világgal. Amikor megtudtam, hogy a moszkvai tûzben a mama naplója is megsemmisült, úgy éreztem, hogy ettõl kezdve nem ereszt. S egy bizonyos pillanatban megértettem: nem, ez nem egy butácska kislány naivitása volt, aki nem fogja fel, mi zajlik körülötte, ez annak a bölcsessége, aki ezeket a kislányokat küldte, küldi, és mindig is küldeni fogja ebbe a világba, bármilyen poklot csináltunk is belõle. A világ körülöttünk hideg és sötét, de küldtek ide egy kislányt, hogy a maga szeretetvágyával gyertyaként világítsa be a körülöttünk lévõ emberi sötétséget. 974

A mama nagyon szeretett énekelni, de tudta, hogy nincs jó hangja, s ezt restellte. Csak akkor énekelt, amikor egyedül volt. Leginkább olyan dalokat, amiket gyerekkorában hallott. Az egyik kedvenc énekesnõje Izabella Jurjeva volt. Az apámnak voltak olyan régi lemezei, amelyeken Izabella Jurjeva románcokat énekelt, s gyakran feltette õket, amikor még együtt éltünk a sztarokonyjusenniji pincelakásban és a Presznyán. Akkoriban meg voltam róla gyõzõdve, hogy már régen halott emberek hangját hallom ezeken a régi lemezeken. Nekem akkoriban Sztálin vagy Rettegett Iván ugyanazt a távoli múltat jelentették. Azután egyszer csak kiderült, hogy Izabella Jurjeva él, újból kiadták a lemezeit, mutatták a televízióban. Még találkozni is lehetett vele a Színészek Házában. Én azonban sohasem találkoztam vele. Amikor az énekesnõ meghalt, százéves volt, s elképedtem, hogy végigélte ezt a szörnyû, átkozott orosz XX. századot: 1899-ben született, és 2000-ben halt meg. Könyvet akartam írni arról, amit éreztem és megértettem a mama naplóját olvasva. Belláról kezdtem írni. Így született a Vénusz hajtincse címû regény. Az énekesnõ életérõl keveset lehetett tudni – nem maradt fenn sem napló, sem memoár, csak az életrajzának fõ vonala volt ismert. Azokban az években az emberek féltek a saját múltjuktól – nem lehetett tudni, mi az, ami a múltjukból halálos veszélyt jelenthet a jövõjükre nézve. Minden veszélyes lehetett: a régi találkozások, a szavak, a levelek. Megsemmisítették a múltjukat, igyekeztek megszabadulni tõle. Szerettem volna feltámasztani Izabella Jurjeva megsemmisített életét. Nekifogtam, hogy megírjam a naplóját és a visszaemlékezéseit. Fontos volt számomra, hogy lehetõség szerint ne fantáziáljak. Például, olyan emberek visszaemlékezéseibõl válogattam valós tényeket, akik a forradalom elõtti Rosztovban éltek, visszaadva az én Bellámnak a Taganrog sugárúton, a Hahladzsev-házban mûködõ gimnázium akkori tanárait, a kereskedõsegédet, aki Joszif Pokornij papír-írószer boltjában szolgált ki a Szadovaján, ahol kis füzeteket és tollakat vásárolt, azt a gimnáziumi pedellust, aki a Holsztomer elolvasása után, végrendeletében az anatómia-szertárra hagyta a csontvázát. Részletrõl részletre adtam vissza neki eltûnt múltját. Soha semmit nem csinált azon kívül, hogy énekelt – mint az a bizonyos tücsök a mesében. Csakhogy a való életben a hangyáknak, akik az égig érõ Bábel-bolyt építették, s táborokban porladtak el, Bella éneke ugyanolyan fontos volt a túléléshez, mint a téli élelmiszerkészlet. Õ volt az a bizonyos kis gyertya, ami némi fényt hozott az õket körülvevõ sötétségbe. A szerelemrõl énekelt a raboknak. Segített nekik megõrizni emberi méltóságukat. Nagyon szerettem volna visszaadni az életét, ha másképp nem, könyvben – mivel más megoldás egyébként sem létezik. Izabella Jurjeva életében, természetesen, sok minden másként történt, mint az én Bellám esetében. De tudom, ha majd végül is találkozunk, Izabella Danyilovna megbocsát nekem, s így szól: – Ne aggódj! Minden rendben van. Köszönöm! 975

S most visszatérek a Volga menti üdülõbe, ahol az erdõ tele van szamócával, s még mindannyian élünk. Látom mindezt. Az étterembe vezetõ, téglákból halszálkamintásra kirakott utat. A közeli, szemetes erdõt, szétdobált papírfoszlányokat, üvegeket, zsíros újságokat. A Volgát zivatarban, fehéren a buborékos tajtéktól, ami olyan, mint a mosóvíz. Gombát gyûjtöttünk egy távolabbi erdõben, egy földúton jövünk vissza, de nem tudok parancsolni a szememnek, egyre csak az út mentét fürkészem. Reggel felé a mamával lementünk fürödni a Volgára, s visszafelé jövünk a kis házhoz. Mezítláb megyünk a nedves mohán, lábujjaink között érezzük a harmatot. A tornác lépcsõjén lépkedünk, ami már felmelegedett a napsütésben, s a mama rámutat gyorsan felszáradó lábnyomainkra. – Látod, lúdtalpas vagyok! Szobánk a nyári forróságban: gombaszagú nyirkosság, gombostûvel összetûzött függönyök, felgyûrõdött és felhólyagosodott tapéta, a mama becsukja a kis szekrény nyikorgó ajtaját, egy darab kartonpapírt dug a résbe, hogy ne nyíljon ki. Most pedig a sörözõt látom a szomszédos kis városban, ahova Vitya bácsi csak egy percre ugrott be, a mamával már egy fél órája itt állunk a hõségben, de õ még mindig nem jön. Egyre csak vártam, mikor kérdez Vitya bácsi a papáról, de az utolsó napig semmit sem kérdezett. Az elutazásunk elõtti utolsó éjszakán felébredtem a gondolattól, hogy a mama valamikor meg fog halni. Feküdtem a sötétben, hallgattam, ahogy szuszog álmában, s egyet horkantva felébred, majd sokáig forgolódik, és ismét szuszogni kezd. Emlékszem, mennyire sajnáltam, s ettõl az érzéstõl nem tudtam elaludni. Valahogy furcsa volt az egész – a mama a mellettem lévõ ágyon feküdt, tökéletesen elevenen, s ugyanakkor mintha meghalt volna. Ráadásul nagyon kellett vécére mennem. A házikókban nem volt vécé. Napközben egy klórtól bûzlõ, nem túl szívderítõ helyiségbe kellett futkosni, éjszaka azonban a tornác közelében kerestem magamnak megfelelõ helyet. Csendben felkeltem és kimentem, óvatosan hajtva be magam mögött az ajtót. Nedvesség, köd, éjszakai hideg. Hamarosan pirkad. Megálltam a legközelebbi bokornál. Meleg pára keletkezett elõttem. És akkor történt velem valami. Mintha egy másik idõbõl kerültem volna a jelenbe. Mintha minden érzékemet, mint egy objektívet, élesre állították volna. Mintha az egész világ körülöttem az én bõrömbe bújt volna, amely reszketett az augusztusi reggel hûvösségétõl. Körbenéztem, és nem értettem, mi történik, hiszen hányszor jártam már itt, és nem vettem észre, de most megláttam, mintha eddig sosem láttam volna, ezt a loncbokrot, ezt a berkenyét és a szárítókötélen felejtett törülközõt. A ködben, a csendbõl különféle hangok jutottak el hozzám: egy motorcsónak távoli zúgása a folyó felõl, kutyaugatás a szemközti parton lévõ faluból, egy éjszakai madár riadt kiáltása, mozdonyfütty az állomásról, a kis út felõl pedig rekedt hangú káromkodás, s egy lány részeg hahotája. 976

S meghallottam a saját lélegzésem is, ahogy a tüdõm magába szívja az életet. Hirtelen nem egy ködbe burkolt bokor mellett éreztem magam, hanem a világmindenség közepén. S valóban, magam voltam a világmindenség. Akkor elõször tapasztaltam meg ezt a csodálatos érzést. És ez nem csak az eljövendõ élet boldog elõérzete volt. Akkor elõször kapcsolódott össze minden, s vált egységes egésszé. Egy láthatatlan tábortûz füstcsóvája, s a nedves fû zizegése a lábam alatt. A papa, aki nem halt meg, s Vitya bácsi, aki semmit sem kérdezett. Ami volt, és ami lesz. Még mindig nincs megnevezve, szavakba öntve, hiszen erre nincsenek szavak. S a Volga valahol itt folyik a ködben, csobog a vize, és nem ömlik semmiféle Kaszpitengerbe. A mama meghalt, mégis él. Fekszik a koporsóban, kis pravoszláv papírkoszorúval a homlokán, és álmában ott szuszog abban az üdülõben. És minden egységes egészbe rendezõdik: a pántos kabát, Bobby Clarke fogatlan mosolya, Robert Walser hóbuckája, az a bizonyos rozoga 77-es, amelyik valaha nem járt a Dorogomilovszkajáig, s a pocsolyákat kellett kerülgetni. S én, aki most a notebookomon írom ezeket a szavakat. És az az énem, legyen férfi vagy nõ, aki most ezt a sort olvassa. S az egyetlen lehetséges halál – meghalni a boldogságtól. BAGI IBOLYA fordítása

977

MIhAIL veLLer

Vox populi Hagyjá má a picsába a Moszkváddal! Teljesen kikészítesz, bazmeg!... Nem ittál eleget, vagy mi a fasz van? Vagy a meló ment az agyadra? Most ez a mániád, vagy mi? Írni-olvasni tudsz egyáltalán? Iskolába jártál? Mutatták neked ott Moszkvát? Tudod, hogy a fülednél fogva fölemelnek, és megkérdik: „Na, most már látod Moszkvát?” Na, én is így mutatom meg neked mingyán... letépem a faszba a füledet, mer különben nem hagyod abba a faszságaidat. Inkább tölts, bazmeg, de egyformán! Moszkva a mániája, bazmeg! Mi va? Hogy a Moszkvics? Na és ha beültetnek téged egy holdjáróba, akkor asziszed, hogy azt meg a Holdon csinálták, a faszomba? Ha meg Vénusznak neveznek el egy autót, akkor azt meg a Vénuszon? Úgy beszélsz tisztára, mint akinek... Mi, hogy a tévébe? A tévébe azt is mondták, hogy nõtt az életszínvonalad, igaz? Na és nõtt? A faszod nõtt. Dehogy nõtt, semmi se nõtt, a faszod se! Gondolkodjá má egy kicsit, faszkalap: ha létezne ez a te Moszkvád, ahogy a tévébe mutatják, akkor mi volna? De hisz már az egészet régen széjjellopták volna, és kivittek volna belõle mindent a faszomba, nyugatra. Mondd meg, de becsületesen, bazmeg: te tán nem lopnád széjjel? Én is széjjellopnám, te is, õ is... mer mindenki élni akar, bazmeg. Hogy igazgató volt ott Moszkvába? Te meg azt honnan tudod? Tán jártál ott vele? Löki a púdert, nagy kamu az egész, csak hogy nyomassák neki a zsuzskát a kiküldetésekre. A kuponjaidér, amit eladtál neki, mit kaptál? Lófaszt, de egy egész talicskára valót. Õ meg persze post Mercédesszel furikázik. Az egész gyárat széjjelbaszta, te meg jössz itt nekem a hülyeségeddel: „Moszkva-a, bazmeg! Te mit iszol? Na és õ mit iszik? Tessék, ez Moszkva... Mi, hogy itt járt a képviselõ Moszkvából? Nem inkább Mocsoládéfalvából? Vagy New Yorkból? Jön egy ilyen nyakkendõs fasz – „Moszkvából jöttem”, bazmeg! Na és igazából mi a faszt jelent ez? Igazából azt jelenti, hogy lenyúzzák a bõrödet az adóval, hogy a nyakkendõs fasz aranygyûrûket vehessen a kurvájának. Az meg, hogy hol bassza azokat a kurvákat, nem mindegy neked? Fasznak kell neki Moszkva – itt is nyugodtan baszhat, nálunk is annyi kurva van, mint a faszom, bazmeg. Olcsóbban kijön. Én is megbasztam szombaton a Nyinkát a göngyölegmûhelybõl, kell a faszomnak a te Moszkvád, bazmeg. Nincsen, nem létezik! Egyáltalán nem! Fogadunk egy lityibe, bazmeg? Bebizonyítom, bazmeg, be én! Egyáltalán soha nem is létezett, olyan, mint a kommunizmus... vagy mint azt isten... mintha mindenki ismerné, de közben senki se ismeri, hol van, mit csinál, soha nem látod, bazmeg. Persze hogy csak mese, mér, te mit gondoltál? Te nem pinából pottyantál ki, bazmeg, amilyen hülye vagy! Na, ide hallgass! Nyomják a seggedet telibe a hantájukkal. Te meg, mint valami gyagyás: hallasz valamit, és ismételgeted. Moszkva, Faszomgrád, Kurvanyád... Mi az, töltesz vagy nem töltesz? Igen, megittam, figyeljé, a faszomba! 978

Na ide figyelj, pöcsömgyerek! Mondjuk, hogy kurválkodik az asszony. Megtudod? Faszt tudod meg, ha okos. Ha okos, a büdös életbe nem tudod meg. Tán gyertyával fogod hajkurászni? Na, szóval azt hiszed, hogy hûséges az anyjuk. Közbe meg lófaszt. De nem mindegy az neked? Mer ha te asziszed, hogy hûséges, akkor teneked hûséges. Egyetértesz? Na, mondjad, igazam van vagy igazam van? Most akkor vegyük Moszkvát! Szóval te azt hiszed, hogy létezik. Na és miért hiszed azt? Mert mindig azt mondták neked, csak azér, bazmeg. Jól van, nézzük meg, ki mondta. Elõször is, ugye, a tévé. Igyál, bazmeg, és ne ülj már olyan kókadtan! Szóval ha hiszünk a tévének, akkor te nem is létezel. Ha-ha-ha-ha. Nem bírom, bazmeg! Na, mondjad, lükebóka, láttad már magad a tévébe akár csak egyszer is? És engem? És õt? Az üzemünket? A nagy lófaszt láttad, nem az üzemünket! Érted már? Az életben egyvalamit látsz, a tévébe meg másvalamit. Érted, bazmeg? Na, akkor mondd meg nekem, kinek hiszel: hogy mi mostan itten ülünk, élünk – vagy hogy milyen faszságot nyomat neked a tévé Moszkváról? Az egész nép? Épp arra való a tévé, hogy az egész népet átbasszák vele. Mi?... Hogy Gorbacsov? Jelcin? Zsirinovszkij? Na, és azok mit mondtak? Nem, de tényleg: azok ott folyton pofáznak valamit – te meg itt egyfolytában szopod a faszt. Mondd meg nekem, de õszintén: mondtak valami olyat bármikor is, amire vissza lehet emlékezni? Na, hát ez a te „Moszkvád”, lüttyõkém. Aha. Jól van. Házak. Utcák. Egyetértek. Ismered azt a... tudod, azt a csatornát a tévébe... a filmekrõl... hogy hogyan csinálják õket, tudod, Holivúdba vagy hol a faszomba. Szóval, hogy az mind csak ilyen dísz. Vagy díszlet. Szóval dekoráció. Ja! Tényleg, láttad a Cápát? Azt a filmet, tudod. Csak úgy lazán kettéharapja az embert, hogy látszanak a belei a faszomba! Tudod, mi az? Egy modell, baszki! Egy ilyen mechanikus izé. Meg ott Holivúdba a városok is mind ilyen díszletek bazmeg, a régiek is meg az újak is! Na és asziszed a mieink ilyet nem tudnak, bazmeg? Tudnak azok mindent, a rohadékok, értenek hozzá õk is. A Kremlet is, bazmeg, egy olyan szakkörbe csinálták, funérlemezbõl, ügyesen összeragaszgatták, csak hogy téged átbasszanak a picsába. Hogy a kocsik? Hogy egyem azt a buggyant lelkedet! Hát olyan irányítható játék autót még nem láttál, bazmeg? Újságok, na jól van! Azokat ki írja? Fizetnek, megmondják, mit kell írni – aztán írják. „Hazánk fõvárosa”, bazmeg. A segged a te hazád! K-h-ha... hh-kh-ha!... eh, bassza meg... félrenyeltem. A Vityek a múlt héten leesett a daruról – megírták ezt a te újságjaidba? Lófaszt! Meg azt a pénzescsávót is kinyírták a múlt héten – róla aztán egy egész oldalon írtak, a picsába. A kocsiját összetörték, a lóvét elvitték, tiszta krimi. Láttad azt a pénzescsávót? A kocsit láttad? Ja, így dugják a szádba az újságot – de csak azér, hogy a reklámokat elolvasd, bazmeg, más nem érdekli õket. Holnap meg majd azt írják, hogy marslakók szálltak le a földön, és õk vitték el a pénzedet, meg hogy a tudósok rájöttek erre a természeti törvényre, bazmeg: hogy mindig jönnek a marslakók, és mindig õk fújják meg a lóvét. Még majd a professzort is megmutatják, bazmeg. Hogy az iskolába? Tudod, mennyit keres egy tanító? Feleannyit, mint te vagy én! Ha meg tudod, akkor mi a faszomat magyarázol, bazmeg? Ha nem mesélnek Moszk979

váról, fél évig nem kapnak fizetést. Egyáltalán nem fizetnek nekik, amíg el nem kezdik megint mesélni, hogy Moszkva így meg úgy. Mi az, hogy miért? Mit miért? Te gondolkodol egyáltalán, bazmeg, legalább a seggeddel? Miért? Nincs zseton – „Moszkvából nem küldtek”. Nincs áram – „Moszkva így rendelkezett”. Elvitték a kiscsajt nyugatra kurvának – „Moszkvába ment tanulni”. Ideevett a fene valami kibaszott banditát, aki most mindenkivel felmossa a padlót – „Moszkva erõsíti a vertikális hatalmat”, bazmeg. Ez egyszerûen csak ürügy nekik minden élethelyzetre. Miért van mindenhol kupleráj? Mert Moszkvába valamit nem jól csináltak, nekünk semmi közünk hozzá, bazmeg. És mikor van közük? Csak ha bugázni lehet valamit – akkor aztán van közük mindenhez, teherautón viszik el a nagy faszt. Szóval ez a nagy helyzet, baszki. Moszkva – egyszerûen csak ez a neve a maffiájuknak. Onnan is csórják ki a lóvét, persze, már az ügyesebbje. De egymás között egyre csak fújják ezt a faszságot: „Moszkva, fõváros, metró, a nép jóléte...” Csak hogy megmagyarázzák, hova lett a meglovasított zseton. Moszkva a fõ kifogásuk, afféle jelszó, érted? Aszondod, „Moszkva” – na, akkor közénk tartozol, te is varnyúzhatsz egy keveset. Mi, hogy Matroszov? Mi az, tán piáltál vele? Nem, de tényleg, baszomanyád, mondd meg, piáltál vele vagy nem? Vagy te is ott feküdtél vele a lõrésen? Ha azt írják az újságodba, hogy én ott voltam vele, lófaszt se tudod bebizonyítani, hogy nem voltam ott! Akár azzal a Matroszovval, akár Marilyn Monroe-val. Marilyn Monroe-val persze jobb lenne, a faszomba, nem utasítanám vissza. Ezért is mondja mindenki, hogy lefeküdt vele. Azt nem mondja senki, hogy ott feküdt Matroszovval a lõrés elõtt. Kennedy kivel kefélt, Matroszovval? Lófaszt, neki is Marilyn Monroe kellett, bazmeg! Igen? Igen? Na és tegnap ki fizetett helyetted húsz rubelt? Szóval lófasz a szádba, hogy ne ringjon úgy a fejed. Úgyhogy gyerünk, bazmeg, te jössz sorra. Kibaszott moszkvai. Na, épp az ilyenek találták ki Moszkvát, amilyen te is vagy. Ha inni, kell, fasza, ha fizetni, faszomba. Nem, de tényleg, kibaszottul elegem van a primitívségedbõl. Elvesztetted a fogadást, és annyi. Jó, szóval hogy a kormány. Na és mondjad, mit kell csinálni a kormánynak? Úgy van – kormányozni! Na és téged kormányoz? Ki kormányoz téged? Aha, ja. A fõnökök. És még? A házkezelõségi hivatal. Ki még? Hát, az autóbusz. Ott is van fõnökség, bazmeg. Meg a boltnak is van fõnöke. És fölöttük? A banditák, bazmeg. Hát, a zsaruk, a közlekedésrendészetiek. És még? Ott a piac. Ott is banditák a fõnökök. Újoroszok? Ja, oligarchák.... Na, és fölöttük meg ott vannak a zsidók, Izraelbõl meg Amerikából. És Moszkva – Moszkva hol a faszba van?! Érted végre, olyan nincs, hogy ott egy hatalmas város, bazmeg, és közben körös-körül gondoskodnak róla, hogy ne legyen rá szükség! Mindgyár seggbe baszlak, hát mit nem lehet ezen érteni?! Na, tegnap volt egy film a tévébe a polgárháborúról. Na akkoriban volt olyan kifejezés, hogy „elküldeni a mogiljovi kormányzóságba”... Vagy „elküldeni a holdra”. Azt jelentette, hogy fõbe lövik a faszikámat. Érted? „Moszkvába küldeni” – ez kábé ugyanazt jelenti. Szokták kérdezni: hé, hol van Ványa? Hol, hol, a seggembe. Természetesen nem a seggembe, hanem a boltba, vagy már tajtrészegen fekszik. Ugyanígy lehet azt mondani, hogy nem a seggembe, hanem Moszkvába. Ugyanazt jelenti. 980

Na, most meg Napóleonnal jössz nekem. Jól van, Napóleon, bazmeg. Mit csinált az a Napóleon Oroszországban? Lófaszt kapott a seggébe. De ezt mégse írhatják a könyvekbe, nem igaz, bazmeg? Hát azt írják, hogy „Moszkvába volt”, már úgy értve, hogy sehol se volt, mer elpicsázták. De tényleg, normális fazonnak nézel ki, azt közben micsoda egy faszkalap vagy. „Elutazott Moszkvába” – ez azt jelenti, hogy kampec a csórikámnak, lehet hívni a papot, gyertyát állítani. Egyszóval jössz nekem a litykóval, bazmeg. Mi az, hogy nem is fogadtunk?! Na mindegy, de ha még egyszer elkezdesz hülyíteni a Moszkváddal, szétverem a képedet, bazmeg! Kitaláltak maguknak valami faszságot, és egyre csak azt hajtogatják, csak hogy semmiért ne kelljen felelni. Nincsen Moszkva. Nincsen, és kész. Az egész csak egy nagy hanta és kibaszás. M. NAGY MIKLÓS fordítása

981

MIhAIL jeLIzArov

Életöröm Nyikolaj születését különös bonyodalmak kísérték. Meghalt egy ember, hogy õ világra jöhessen. Az anyja mesélte neki. Negyvenegyben, amikor a gyerekotthont evakuálták a városból, arra tévedt Junkersek kezdték lõni a teherautót, amiben az anyja is benne volt. A teherautó beleborult egy árokba, de mielõtt a Junkers visszafordult volna egy második sorozatra, az idõs sofõr, élete veszélyeztetésével, még kituszkolta az árokból a leendõ anyát az út menti bokrokba („Menekülj, gyerekem!” – bocsátotta útra), õ maga viszont a golyók áldozata lett. A történet akkor lenne kerek, ha Nyikolajt már ekkor a szíve alatt hordta volna az anya, de mert épp csak a nyolc évet töltötte be, szó se lehetett semmiféle terhességrõl. Az ajándékba kapott élet viszont késõbb ébreszthetett benne némi felelõsségérzetet, és igyekezett is tenni valamit azért, hogy az ismeretlen sofõr áldozata ne legyen hiábavaló. Különös hálájának a jele volt Nyikolaj világrahozatala. Az állam és társadalom számára e hasznos lény megszülésével azonban az elhunyttal szembeni kötelességét letudottnak tekintette, és azonnal nõstény állattá vadult, sebesen sodródva a botrányokkal, betegségekkel. Nyikolaj apjának fejét olyannyira teleduruzsolta ezzel a történettel, hogy a férfi a végén már kezdett féltékeny lenni az elhunyt miatt éktelenül rusnya párjára, különösen, amikor Nyikolaj korán támadt, bamba életörömtõl duzzadva kijelentette: – Sofõr leszek. Az anya történetei nyomán Nyikolaj szilárdan meg volt gyõzõdve, hogy az élet vétkes vele szemben, de most óvatosan kárpótolja, s az õ, Nyikolaj dolga csak az, hogy e felesleges óvatoskodást kiiktassa, és nyíltan kiélvezze a bõséges javakat. Így aztán nem is volt benne semmi gátlás, két kézzel habzsolta az életet, mint a mosatlan gyümölcsöt, tudván tudva, hogy amint fogytán van, lesz kitõl újra kérnie. A társadalom azonban, saját biztonsága érdekében, idejekorán megakadályozta, hogy Nyikolaj a maga kénye-kedve szerint válasszon szakmát. Nem lett belõle sofõr, alkalmatlan volt ilyen felelõsségteljes munkára. De ez nem is izgatta, majd lesz helyette más. Nyolcadik osztály után elküldték segédmunkásnak egy építkezésre, ahol nem sok kárt okozhatott. Azt viszont azonnal megtanulta, hogy egy munkásember mindig lehet rendetlen. Nyaranta kosztól kemény nadrágban, köldökig lógó elnyûtt trikóban járt fel alá, tetõtõl talpig szurkosan, festékesen. Aztán feleségül vette Katyerina Ivanovnát. Kátya 2. fokozatú rokkant volt, nem fejlõdtek ki teljesen belsõ nõi szervei, ezért az orvosok eltiltották a terhességtõl. De még ha a belsõ szervei rendben lettek volna, szülnie akkor se lett volna tanácsos – Kátya ugyanis mindennek tetejébe enyhén gyengeelméjû volt. Nyikolajt viszont leginkább épp ez vonzotta Katyerina Ivanovnához: a halálos vég rejtett kockázata. Teherbe is ejtette, amilyen gyorsan csak tudta, s amint eljött a szülés ideje, úgy, ahogy volt, gatyában-trikóban rohant a kórházba. 982

Az orvosok sokáig küzdöttek a féleszû Katyerináért. Kiderült, hogy vérzékenységben is szenved. Azonnal berendelték az õsz hajú, idõs professzort, aki épp otthonában gyûjtötte az erõt a következõ infarktus túléléséhez. A professzor azonnal meg is érkezett, és a folyosókon kacsázó Nyikolaj nem tagadta meg magától az élvezetet, hogy vállon ne ragadja az öreget: – Haldoklik, érted? Haldoklik a feleségem! – õrjöngött magánkívül. – Mentsd meg, öreg, hallod? Ne hagyj a pácban! Nagy nehezen elvonszolták a professzortól, aki tapintatosan megígérte, hogy mindent megtesz, amit csak lehet. Rendkívül bonyolult mûtét következett. Életben maradt Katyerina Ivanovna is, a gyerek is, de a professzor belehalt. Nem bírta tovább a szíve. Az orvosok könnyek közt gratuláltak az örömtõl megvadult Nyikolajnak: fia született. Az elsõ hordágyon Katyerina Ivanovnát hozták, mindjárt utána, a másodikon a professzort. Az igazat megvallva, Nyikolajt ez a halál még jobban megnyugtatta. Még biztosabbnak látta az életet, látva, hogy valaki másnak a halála alapozza meg. Mindenkit magához akart ölelni, egyre csak ezt kurjongatva: – Semmi vész, majd megnõ a fiam, és úgyis orvos lesz! A következõ gyerek se sokat váratott magára. Nyikolaj megint rohant a kórházba, éktelen üvöltéssel: – A feleségem, érted? A feleségem! – A szembejövõk mind kitértek elõle. Már az egész vérkészletet bevetették a vérzõ Katyerina Ivanovna megmentésére. Másnapra megérkezett friss szállítmány, de a szerencsétlen nõ, aki pechjére, ugyanabba a vércsoportba tartozott, mint Katyerina Ivanovna, akkorra már, segítség hiányában, elhalálozott. A diadalittas és örömtõl repesõ Nyikolaj a falhoz préselte undok csupasz hasával az elhunyt asszony megdöbbent férjét, és egyre csak faggatta: – Mi volt a foglalkozása? Mérnök? Ne keseregj, ha megnõ a lányom, úgyis mérnök lesz! Nyikolaj gyerekeinek csak egy kunstkamera örült volna. Minden évben született belõlük egy, tíz év alatt elárasztották az egész udvart. Az egyik, aki süketnéma volt, és akit Nyikolaj a szülõotthonban közgazdásznak szánt, beleesett egy csatornanyílásba, de a többi élt és virult. Patkányfejjel, dadogva, bûzölögve turkáltak a szemetes konténerekben, vadállati nyerítésüktõl visszhangzott az udvar. Megszületésük után a gyerekek már nem érdekelték Nyikolajt. Valójában õ csak a szülés elõtti felhajtást szerette, a sürgés-forgást, vért, visítást. Azt élvezte, amikor beugorhat a mentõautó vezetõfülkéjébe, és öklével püfölheti az öreg sofõr hátát: – Húzz bele, öreg, taposs a gázra! A feleségem, érted? A feleségem! – És mutatni közben az utat, azt is szerette. A legutolsó szülés elõtt a Nyikolaj hajszolta mentõs teljes sebességgel ráhajtott egy hegedût cipelõ kislányra, de nem állt meg, hanem száguldott tovább a kórház felé, hogy Katyerina Ivanovna világra hozhasson egy újabb torzszülöttet. KISS ILONA fordítása 983

MArINA SztYePNovA

Tatyina Tatyityejevna

A második operáció után már világos volt, hogy Galina Tyimofejevna menthetetlen. Ezt rögtön megértette, amint a narkózis utóhatásától zöldessé és nyúlóssá vált levegõ visszatért varratoktól szabdalt testébe. Az intenzív osztály szikár fényû neonjai csendesen zümmögtek, megkettõzõdve derengett elõtte a kezelõorvosa, Tamara Alekszejevna jóságos, kerekded, bimbószerû arca, a visszatérõben lévõ fájdalom vaskos mancsa pedig hol ránehezedett, hol ráérõsen visszahúzódott ismét. Annak a valaminek a meggyötört helye fájt, amit eddig Galina Tyimofejevna gyomrának hívtak, s amivel, miután egy steril, zománcos tartályba fektették, már el is siettek a patológiai labor felé, pedig hát minden további vizsgálat nélkül nyilvánvaló volt, hogy az asszonynak rákja van, amely pár hónapon belül mindenestül felfalja õt, már ha nem hal még elõtte éhen. Galina Tyimofejevnának most nem volt gyomra – az az apró kis csonk, amit a nyelõcsõ rongydarabkáiból varrtak a gondos sebészkezek, még egy újszülött macskakölyköt sem lett volna képes táplálni. Volt viszont két gyereke – a tizenkét éves Liza és a tizennégy éves Hermann, egy, a sikertelen emberek jól nyírott szakállát viselõ férje, és egy idõs, beteg apja. Volt mögötte harmincnégy év, elõtte pedig – a legoptimistább prognózis szerint – három hónap szüntelen fájdalom. És Galina Tyimofejevna teljes erejébõl elkezdett élni. Látszólag maradt minden a régiben – hazatért, és újra magára vette a családi háztartás meghitt terheit, továbbra is munkába indította a férjét reggelenként, átnézte Liza fogalmazásait, és ugyanúgy kínlódott Hermann fizikaleckéivel. Galina Tyimofejevna azt akarta, hogy úgy õrizzék meg közös emlékezetükben, mint megszokott, átlagos anyukát, nem pedig mint egy sárgás, csont és bõr testet, amely súlytalanul hever a hálószoba félhomályos világában. Ezért aztán, ahogyan eddig is, becsületesen sütötte-fõzte a háromszoros meglepetéssel feldobott családi reggeliket, ebédeket és vacsorákat, és terítéke mellett mindenki ugyanúgy ott talált egy-egy mazsolaszemû süteményemberkét, vagy egy-egy apró, figuradíszes fogpiszkálóval átszúrt emeletes szendvicset. Nagyon nehéz volt, mert egész nap a fájdalom ragacsos, sûrû, zavaros folyamában kellett tempóznia, így Galina Tyimofejevna estére már alig volt magánál, és a hullámok a tarkóját nyaldosták. A fájdalmat csak Tamara Alekszejevna nyomelem-injekciói és ormótlan, berregõ gépei enyhítették egy kicsit, de Tamara Alekszejevnához csak hetente kétszer-háromszor mehetett el. És folyton éhes volt. Egy darabig Galina Tyimofejevna még képes volt lenyelni egy kevés folyékony kását és némi bébiétel-finomságúra pépesített darált húst, de a gyomra szerepét játszó csonkocska makacs ellenállásba kezdett, napról napra kevesebb falatot fogadott be, és Galina Tyimofejevna egy hónappal a második operáció után áttért a vízre és a gyenge húslevesre. Még két hónap elteltével már úgy festett, mint egy koncentrációs tábor 984

foglya, és annyira legyengült, hogy egy sámlin ülve, vézna csípõjét a meleg gáztûzhelynek támasztva fõzött, és két kézzel is alig bírta megtartani a könnyû alumínium tésztaszûrõt. Férje egyre gyakrabban maradt ki esténként, ilyenkor saját élete peremén idõzött, Galina Tyimofejevna pedig estérõl estére zokszó nélkül várta, és melegítette újra a vacsoráját, érzékelve, hogy neki tulajdonképpen már rég nem kéne itt lennie, hogy már az orvosok is rosszallóan és hitetlenkedve merednek rá, amikor szembejönnek vele az onkológiai intézet folyosóin, s ilyenkor szégyenlõsen, bûntudatosan kell magyarázkodnia: igen, ez még mindig én vagyok. Még mindig én. Bocs. Már kidudorodtak az arcán az állkapocsizmok, mint egy valóságos holttesten, vagy azon a félig lenyúzott bõrû fejet formázó gipszbabán, amelyen a medikusok tanulják az anatómiát, de esténként még ugyanolyan békésen berbetelt a televízió, az idejében jóllakatott gyerekek ugyanúgy civakodtak a szobájukban, s az ebédlõasztalon ugyanúgy gõzölgött a tányér a családfõre várva, akárcsak eddig. Kék tányér, rajta egy jókora, zsiradéktól csillogó fasírozott, kis szeletkékre vágott, ellenállhatatlanul áttetszõre sült krumplival. A férje aznap este nagyon késõn jött haza, részegen, pedig általában nem ivott, nem bírta – a kitöltött adagot egy hajtásra itta ki, utána aztán vihogva pojácáskodott, kikezdett a nõkkel és megpróbálta a kezüket csókolgatni. Galina Tyimofejevna kapkodni kezdett. Megigazította a terítõt, sietõsen végigsimított kemoterápiától elszürkült, vékony szálú haján, a férfi elé tolta a tányért, és a falhoz támaszkodott, hogy elvonszolja magát a konyhába friss kenyérért és mustárért. De már késõ volt – a férj megragadta azt a megfeketedett csontot, amit Galina Tyimofejevna csuklónak használt, és a gyûlölettõl reszketõ, elváltozott arccal, sziszegni kezdett – mikor döglesz már végre meg… MIKOR. DÖGLESZ. VÉGRE. MEG. Galina Tyimofejevnának elakadt a lélegzete, felkapta a tányérról a fasírozottat, és két kézzel, fuldokolva elkezdte a szájába tömni. Utána sokáig és erõsen, fájdalmasan öklendezett. Rémült férje, aki egy pillanat alatt kijózanodott, egy folyton kilötykölõdõ vízzel teli csészét nyomkodott a tarkójához, a porcelán vécékagyló jótékonyan hûsítette a homlokát, és Galina Tyimofejevna, míg tudata pereméig eljutott a mit sem értõ Liza hangos zokogása a szobából – ühühühû – csak azon kesergett magában, hogy a vécé sarkában a csempét egészen beborította valami ragacsos sárgás mocsok, amit nincs ereje levakarni, és ezért a nõ, akit a férje nemsokára idehoz majd, rossz háziasszonynak fogja tartani. De Galina Tyimofejevna még az éhségnél és az elementáris, lélekölõ fájdalomnál is jobban szenvedett attól, hogy nem oszthatja majd meg a gyerekeivel jövõbeli bánatukat. Hermann és Liza teljesen egyedül maradnak. És, bár Galina Tyimofejevna tudta, hogy még hosszú hetek és hónapok telnek el azzal, hogy emlékezetük feldolgozza a történteket, mielõtt ráébrednének, mi is a helyzet, hegekkel teli hasában lüktetõ, görcsös remegést váltott ki a gondolat, milyen keserves lesz majd Lizának rátalálnia a szekrényben az õ régi pongyolájára, vagy egy rég elfeledett ruhájára, hogy fog majd sírni, és mennyire nehéz lesz megértenie, hogy van az, hogy a holmiknak még anyaszaguk 985

van, de anya már nincs, és hogy Liza hosszú-hosszú éveken át – egész életében – egyedül fog botorkálni egy idegen és felesleges világban. Ezért Galina Tyimofejevna maradék nyomorult kis erejét összegyûjtve hozzáfogott, hogy szisztematikusan megsemmisítsen minden vele kapcsolatos emléket. A viseltesebb, régebbi ruháit, apró, értéktelen ajándéktárgyait, az egyetemi jegyzeteit és a megfakult, régi fotókat kihordta a szeméttárolóba, pillanatonként meg-megállva, hogy összeszedje magát, és lecsendesítse torkában dobogó szívét. Elhatározta, hogy szebb ruháit és blúzait, melyeket a betegsége elõtt vett, és már nem volt ideje õket hordani, az ismerõseinek ajándékozza. Igyekezett minden számára kedves ember szívét maga felé fordítani, hogy aztán az általános szánalomból a gyerekeinek is juthasson néhány csepp. Galina Tyimofejevna tudta, hogy rosszul néz ki. Nem egyszerûen rosszul, hanem úgy, ahogy élõ embernek kinézni illetlenség, képtelenség és tapintatlanság. Így aztán gondosan ügyködött azon, hogy legalább egy kicsit javítson a külsején – hogy ne riassza el, ne rémítse meg azokat az embereket, akikrõl azt remélte, szívükön viselik majd Hermann és Liza sorsát, ha õ már nem lesz. Ezért szorgalmasan, rá azelõtt nem jellemzõ mûgonddal rúzsozta azokat a vékony, fehér ráncocskákat, amelyek régen az ajkai voltak, igazgatta pihekönnyû fürtjeit, hogy kevésbé látsszon ki alóluk sárga, foltos fejbõre, és még parfümöt is használt, egy kis üvegcsébõl, amelyet a férjétõl kapott az utolsó születésnapjára. A férfi akkor még szájon csókolta Galina Tyimofejevnát, és a vendégek füle hallatára arra kérte, szüljön neki még egy kisfiút, egy kicsi Vovkát, „csak hogy kilegyen a létszám”. Azon az estén olyan sokat nevettek és olyan sokat ettek, hogy Galina Tyimofejevnának – akkor elõször – erõsen megfájdult a hasa, de ennek ellenére nagyon jól mulattak. A vendégek hangos tapssal fogadták, amikor a büszkeségtõl piruló háziasszony kilépett a konyhából a kocsikerék nagyságú, harmincnégy rétegû Napóleon-tortával, a barátnõk pedig egyre csak azt kérdezgették, vajon ilyen nagyszerû kulináris tehetség mellett hogy sikerült Galocskának ilyen szépen lefogynia. Galina Tyimofejevna tudta, hogy értelmetlen és megalázó a ravaszkodás, amit mûvel, mégis makacsul folytatta: megállította az idegenkedve húzódozó szomszédasszonyokat, telefonon hívogatta a kollégákat és a volt évfolyamtársakat, s közben szánni valóan reszketett, szédelegve és fuldokolva a hangtalan, de mindenki számára érthetõ recitativótól – Hermann és Liza, Hermann és Liza, Liza, Liza… Arra irányuló kísérletei, hogy gyermekeinek kényelmes, biztonságos védõhálót fabrikáljon támogatókból és barátokból, a kötésre emlékeztettek – a fürge, fényes kötõtûk sebes csattogás nyomán a fémre röppenõ hurkok és bonyolult, tünékeny minták játékára. Az egyik ilyen hurok még Tamara Alekszejevna lányát is foglyul ejtette, és, bármily különös, Galina Tyimofejevna ehhez az idegen, csodálatosan élénk fiatal hölgyhöz fûzte legvérmesebb reményeit, aki francia szakon tanult egy fõiskolán. Két oka volt erre: hogy az élete feltartóztathatatlanul szökött ki a testébõl a hasán végighúzódó, újra és újra begyulladó seben át, és az, hogy Tamara Alekszejevna lánya nagyon szép volt. Galina Tyimofejevna még az elsõ, olyan sokat ígérõ operáció után barátkozott össze Tamara Alekszejevnával. Az operáció megfosztotta Galina Tyimofejevnát gyomra két986

harmadától, cserébe viszont megajándékozta élete utolsó barátnõjével, mert hát Tamara Alekszejevna, megfeledkezve szent hippokratészi esküjérõl, teljes és holtig tartó odaadással fordult csendes, kísértetszerû páciense felé. Mivel sürgette õket a Galina Tyimofejvna számára rövidre szabott idõ, egymás iránti együtt érzõ gyöngédségük már pár hét múltán olyan végletes lelki magasságokba repítette õket, ahonnan már egyikük sem tudta, hová vezet az út. Tamara Alekszejevna, hogy megpróbálja valamelyest helyrehozni a történteket, mindenféle, akár részben törvénytelen úton-módon igyekezett Galina Tyimofejevnát morfiummal ellátni. Minden egyes ampullánál elõször nyilvántartások hosszú sorát kellett aláírnia, aztán négyrét hajtott bankjegyeket dugdosni a fiatal, kikeményített fehér köpenyek zsebeibe, s mindezek után mindig szüksége volt egy jegesen mentolos Validol tablettára, amely hosszasan és rücskösen olvadozott kiszáradt nyelve alatt. Néha hatott a morfium, Galina Tyimofejevna egy kis idõre megkönnyebbült, felült vékony matracos, mûbõr bevonatú ágyán, és õk ketten mohón, fel-felhüppögve és egymás szavába vágva a gyerekeikrõl kezdtek beszélgetni. Egyszer egy ilyen sírós beszélgetés kellõs közepén kivágódott a rendelõ ajtaja, és eleven, mozgó illusztráció gyanánt bevágtatott rajta Tamara Alekszejevna lánya, aki az illusztrációk természetéhez híven így élõben még ragyogóbb, ugyanakkor természetesebb volt, mint amire a legszenvedélyesebb anyai beszámolók alapján számítani lehetett volna. Tejszínes aranyfényû ragyogásában határozottan Galina Tyimofejevnához lépett, a várható undor legkisebb jele nélkül arcon csókolta, és megköszönte az ajándékba kapott blúzt. A halvány opálkék zsabós blúz, Galina Tyimofejevna haldokló gardróbjának legszebb darabja, szintén megtekinthetõ volt – feszesen simult a lány játszi, fiatal mellére és erõs, egyenes vállára. Tamara Alekszejevna lánya, miután így letudta az ismerkedés formális részét, és futólag odadörgölõzött anyja frizurájához, teljes természetességgel ledobta divatosan karcsú ifjú testét az egyik üres ágyra, és magabiztos lelkesedéssel azokról a raccsoló, kevéssé ismert költõvirtuózokról kezdett el értekezni, akikrõl a fõiskolai óráin tanult. A lány fecsegett, bele-beleharapva az iskolai hátizsákjából elõtúrt perec rugalmas csücskébe, erõs szálú, egyenes haját, amelyben valami fantasztikus, selymes, higanyszerû árnyalat hullámzott, gyakran hátravetve, s, kitekintgetve a felületes beszélgetés sûrûjébõl, idõrõl idõre rámosolygott anyjára és Galina Tyimofejevnára, elõvillantva kékesfehér, nedvesen csillogó fogait. Tamara Alekszejevna lánya nem szemérmeskedett, nem színészkedett, nem kérkedett meghökkentõ, földöntúli szépségével – egyszerûen csak élt, egy egészséges nõstény macska megkapó természetességével, aki még csak nem is sejti, milyen virtuóz fényjátékkal eleveníti meg a visszaverõdõ napsugarakat pompás bundája. Galina Tyimofejevna elhúzódó rákbetegsége kezdete óta elõször találkozott olyan teremtménnyel, aki úgy viselkedett az õ társaságában, MINTHA MINDEN RENDBEN VOLNA. A hálától és a sütemény kovászos illatától (Tamara Alekszejevna lánya automatikusan odakínált neki egy darabot, de rögvest jóvá is tette ezt a tapintatlan mozdulatot egy barátságos érintéssel) Galina Tyimofejevna valami jólesõ bódulatba zuhant. Hirtelen 987

és végérvényesen bizonyossá vált számára, hogy gyermekei életét most biztonságos révbe kalauzolhatja. Tamara Alekszejevna lánya, bár ez teljesen ellentmondott a természet törvényeinek, lelkesen ráállt, hogy francia nyelvórákat adjon Lizának és Hermann-nak, így most minden héten volt két olyan este, amikor Galina Tyimofejevna a boldog szorongástól lélegzet-visszafojtva hallgatta, hogyan röpködnek a gyerekszobában a díszes, táncoslábú mondatok, s mindegyikükben ott pattog, félreismerhetetlenül ott villódzik az a nevetés, az a csábos és vidám nevetés, amely a francia nyelv vagy a fiatal házitanítónõ sajátja – ki tudja. A gyerekek a tõlük telhetõ legnagyobb élettani könyörtelenséggel szerettek bele a szépséges jövevénybe, akinek csillogó szemét olyan dús szempillaerdõ árnyékolta, mint egy vadrózsabokor. A pattanásoktól pettyezett arcú és homlokú Hermann váratlanul beérett férfias eltökéltséggel magolta a rendhagyó igéket, Liza pedig órákig forgolódott a nagy, homályos elõszobai tükör elõtt, és halvány, könnyû kis fürtjeit igyekezett higanyfényû, végzetes hullámokba igazítani. Anyjukról, aki szinte feje búbjáig alámerült az éhség okozta magányos gyötrelem sötétjébe, õszintén és végérvényesen megfeledkeztek. Galina Tyimofejevna boldog volt. Elõször életében a sarkára állt, és gyenge, sípoló hangján megtiltotta Tamara Alekszejevna lányának, Hermann-nak és Lizának, hogy betegyék a lábukat az utolsó rákosztályra, ahol feküdt (a három szélsõ ablakkal a második lelakott emeleten). Galina Tyimofejevna nem akart búcsúzkodni. És minden egyes nap, egészen az utolsóig, bár már moccannia is nehéz volt, a megjelölt idõpontban a sírástól bedagadt szemû Tamara Alekszejevna segítségével elvonszolta magát az ablakig, és merev ujjaival a durva, lepattogzó festéktõl rücskös ablakkeretbe kapaszkodva vizenyõs, vaksi szemekkel nyugtázta, hogy sétálnak odalent az onkológiai intézet õszi pompában úszó kertjében a gyerekei. Három, szorosan összekapaszkodó kis alak, a könnyektõl homályos tekintet fénykörében. Az õ gyerekei. Az átmenet pillanatát Galina Tyimofejevna alig-alig érzékelte – csak egy hirtelen, dermesztõ szúrás volt, mint amikor az ember álmában a szédítõ magasságban a rémülettõl megszakadó szívvel megbotlik, de zuhanás helyett láthatatlan szárnyakon kezd el lágyan és ruganyosan siklani az álom által felhasított levegõtenger mélységes mélye felé. És nem volt semmiféle fény az alagút végén, sem szédítõ emelkedés, elhunyt szeretteinek örömteli suttogását sem hallotta – nem volt semmi más, csak a végtelen, magányos várakozás egy kietlen vasútállomás postájának üres várótermében. Eleinte még gyakran csörögtek a telefonok, és Galina Tyimofejevna alig ért át az egyik kopott fülkébõl a másikba, hogy meghallgathassa a távoli, meg-megszakadó hangokat, de aztán ezek egyre nehezebben hatoltak át a hangszórókon, a fülkék körvonalai elmosódtak, õ pedig jobb híján hosszasan ücsörgött a kényelmetlen, hideg mûanyag támlájú kincstári széken, s nyugtalanul fel-felpattant minden rövid, irritáló csörgésre. De a vonal egyre rosszabb lett, és Galina Tyimofejevna fáradt, bûntudatos mosollyal ereszkedett vissza a székére, és nyomkodta tovább fonnyadt tenyerében nedves kis kendõjét, pókra emlékeztetõ piros virágmintával – azt, amelyet Liza hímzett negyedik osztályban kézimunkaórán. 988

Aztán a hívások teljesen megszûntek, és Galina Tyimofejevna elõször érezte azt az enyhe, de folyamatos áramlást magában és maga körül, amely olyan volt, mintha egy gyors sodrású patak medrében feküdt volna, egyre mélyebbre süppedve, néma, formátlanná ázott karjait a zöldesen kavargó felszín felé nyújtogatva, s egyre inkább beleoldódva a meleg, szemcsés tapintású iszapba. Tudatában Liza remegõ emlékképe maradt meg legtovább, de Liza, a valahol még létezõ idõ törvényeivel ellentétben nem növekedett, hanem egyre kisebb és halványabb lett, míg csak síkos bõrû halacskává változva el nem tûnt anyja megüresedett hasában. Galina Tyimofejevna ráébredt, hogy már nem emlékszik a saját nevére. Ekkor kétségbeesett erõfeszítéssel felállt, és a sûrû, áporodott levegõ ellenállásával küszködve elbotorkált az elõtte hullámzó néma telefonfülkéig. Tamara Alekszejevna lánya felébredt – elnehezedett, az elõrehaladott terhességtõl eltorzult teste összerándult, álomittas tekintete megkereste az ablak lassan rózsaszínbe burkolózó négyzetét. A nyárfaliget, amely egészen a házig ért, epekedõ sóhajokat hallatott, s vele összhangban ritmusosan emelkedett és süllyedt a telken töltött hosszú naptól elcsigázott férj barna válla. Alig hallhatóan, valahol az észlelés határán döngicsélt a félhomályban egy éhes szúnyog. Hogy is hívták? Polina… nem, Albina Matvejevna. Mégis inkább Polina, nem Albina… Polina Matvejevna. Tatyina Tatyejevna. Vagy Tatyetyejevna? Polina Tatyetyejevna, Patrikejevna, Alevtyejevna, sorolta magában az asszony – az engedetlen, elfelejtett gyöngyszemeket próbálta felfûzni egy láthatatlan fonálra. A szúnyog megérezte a nagy, élõ test tömegét, izgatottan elhallgatott, és megült egy vörös szõrszál tövében, közel a pórus sötét kráteréhez. Patrikejevna, Fagyejevna, Tyi… A férfi, anélkül, hogy felébredt volna, nedvesen csattanós pofont adott saját magának, apró ragaccsá lapítva a szúnyogot. A nõ megint megrezzent, és gépiesen hasára szorította a kezét. Aludj, mormogta a férfi, lomhán megfordult, és a mellére vonta felesége higanyos csillogású, a kora hajnali hálószoba díszletei közt szelíd fényben úszó fejét. Még korán van. Korán, nyugtázta az asszony, és feladva az ellenállást, elmerült az álom lassan hömpölygõ, zöldes rétegeiben, és már azt érzékelte, hogyan forog és ereszkedik az illatos facsipkés mennyezet, hogyan settenkedik, egyre kisebb és kisebb köröket róva egy tûzvörös róka, farkával beleolvadva a sötétségbe, és hogyan sûrûsödik és erõsödik valami édes, ismerõs és otthonos illat a levegõben… S ahogy elaludt, hasában lomhán megmoccant az ismeretlen gyermek, a kapcsolat halk kattanással megszakadt, és Galina Tyimofejevna meghalt. IVÁN ILDIKÓ fordítása

989

roMAN SzeNcSIN

Elsõ szerelem Szeptember tizenhetedikén szúrtam ki õt a szakközépben. A zsebnaptáramban vastagon bepirosoztam a dátumot. Az aulában láttam meg, a két összecsavarozott szék egyikén ült, valami könyvet olvasott. Amikor elhaladtam mellette, hangosan, kamaszosan-nyíltan köhögve, felnézett rám. Akaratlanul megtorpantam. Még sosem láttam hozzá hasonló lányt, nem hittem, hogy létezhetnek ilyenek, de közben meg mertem volna esküdni, hogy már sokszor megjelent álmaimban és ábrándjaimban. Egyetlen szemvillanásától rögtön semmivé váltak, elhalványultak, feloldódtak korábbi szerelmi emlékeim, s a múlt nagyon-nagyon távolinak tûnt. Arcok, testek, formás, csábító, vékony harisnyába bújtatott lábak, rövid szoknyák… Egyetlen röpkén odavetett, elégedetlen pillantása felforgatta a világomat. Attól fogva csakis õkörülötte forogtak gondolataim, érzelmeim, õ lett vágyaim és álmaim tárgya. Áldottam a náthát, a köhögést, melyek összekapcsolták tekintetünket. Nagyszünet volt, az aula zsúfolva. A menza ajtajában a szokásos lökdösõdés. Csoportonként kellett volna bemenni, de sokan akarták kijátszani a rendszert, hogy elõbb egy idegen, majd késõbb a saját csoportjukkal egyenek; a hetesek ordibáltak, kergették õket. Én is soron kívül akartam besurranni, de megláttam õt… A falhoz simultam, s titkon, mohón faltam szemeimmel a lányt. Ha jól emlékszem, alacsony volt, de csinos, hosszú lábú, hajlékony. Minden mozdulatát finomnak, õt magát pedig légiesnek és megismételhetetlenül csodásnak láttam. Féltem, ha másfelé fordítom a tekintetemet, szem elõl tévesztem. Végigpásztáztam fehér pulóverének minden ráncát, hajának minden tincsét. Csak néztem és néztem. Minden más: tátongó üresség. A lány keresztbe tett lábakkal ült, fekete rövid szárú csizmáját lóbálva. Fejtetejétõl szorosra font copfban ereszkedett le csillogó sötét haja, benne rózsaszín szalag. Olvasás közben végig-végigsimította a borítót, az aulában uralkodó zûrzavar nem érdekelte. Fejét kicsit oldalra döntötte, így jól ki tudtam venni arcélét, sima, rózsás arcát, kicsi, fitos orrát, dús, csábító ajkait, sûrû, de vékony szemöldökét. Ki lehet ez? Mi szél vetette ebbe a városszéli szakközépbe, a jövõ kültelepi trógernemzedéke közé? Talán vár valakire, csak egy percre ereszkedett alá saját világából, ahol minden más, teljesen, teljesen más, mint a mi undorító valóságunkban? Ahova õ való, ott mások az emberek, más az ég, nyílt és tiszta érzések uralkodnak, nincs miért rejtegetni és szégyelleni õket. Az elsõ két hét, amit a városban töltöttem, már-már csalódást okozott, hisz’ annyira vágytam arra, hogy itt éljek, és most ez a város egy olyan lánnyal hozott össze, akirõl – nem túlzok! – álmodni sem mertem. Most persze eltûnik, engem meg újra elborít a hideg félhomály, és nehezebb lesz, mint mielõtt megláttam õt, de közben átjár majd a tudat, hogy valahol itt van a közelben. Hogy egy levegõt szívunk. Hogy remélhetem, valamikor ismét találkozunk. 990

De a lány nem tûnt el. Gyakran láttam az iskolában, a kollégiumban; követtem, kitudtam, hogy elsõéves, mozaikrakó. Találgattam, mi is lehet a neve, de nem volt merszem kérdezõsködni felõle. Féltem. Nem volt még soha kapcsolatom, nem volt semmi tapasztalatom, ha nem számítjuk azt a sikertelen részeg próbálkozást az iskolai évzárón. De a velem született fékezhetetlen ösztön hajtott, ûzött a nõhöz, félelemmel és tehetetlenséggel keveredve sziporkázó és hallucinációval határos vágyképekké vegyült, melyek néhány minutumra átvették a valóság helyét. Amint egyedül találtam magamat a szobában, fetrengtem az ágyon, remegve téptem fel a sliccemet (repkedtek a gombok!), és vertem a már így is pattanásig feszült farkamat. Bármilyen apróságból édes vágykép fakadt. Összezárt szemhéjam mögött menynyi, de mennyi gyönyörû lányt s izzasztó jelenetet láttam – sõt éltem át! Szeptember tizenhetedike után õ, a mozaikrakó lány került képzelgéseim középpontjába. Pontosabban, egyedül õ lett minden vágyam. Éreztem testét, bõrének üde illatát. Óvatosan vetkõztettem, remegve és levegõért kapkodva, lehúztam lábairól a pihekönnyû, puha harisnyát, végigfuttattam ujjaimat feszes, forró keblein, térdre ereszkedtem elõtte, s csókoltam, nyaltam nemi szervét, mintha törékeny virág lenne. Királynõmmé, istennõmmé avattam, õ volt az én Napom, én pedig (álmaimban legalábbis) szolgája lettem. Kész voltam lábai elé borulni a folyosón, a lépcsõn, az ebédlõben, hogy szerelmének legalább egy cseppjéért esdekeljek, hogy hozzáérhessek, legalább egyszer hozzáérhessek. Hittem, hogy ez az egy érintés egész további életemre elég lesz. Lucskos álmok gyötörtek, a tanulás már nem izgatott, nem lógtam a Nyevszkij proszpekten vagy a rockklub koncertjein. Csak õt követtem, kerestem az alkalmat, hogy találkozzam vele, tévelyegtem a kollégium folyosóin, remélve, hogy õ csak úgy váratlanul kilép valamelyik szobából, elhalad mellettem, s egy pillanatra nagyon közel kerülök hozzá. Istenem, milyen mesésen rémes idõk voltak ezek! Egy jó hónapig éltem ilyen állapotban. Október huszonnegyedikén ért véget mindez. Sosem fogom elfelejteni ezt a dátumot. A naptárban feketével jelöltem meg. (A fekete talán túlzás volt, elismerem.) Ültem a kollégium mellett egy padon, cigiztem. Meleg volt, szinte hõség, már négy napja nem esett, a levegõ gyötrelmesen száraz. Nem tudtam mit kezdeni magammal, pénzem elfogyott, úgyhogy csak lófráltam a kollégium környékén, szenvedtem, vártam a reggelit, az ebédet, majd a vacsorát. És persze reménykedtem, hátha megpillantom õt, álmaim nõjét, és lelkileg készen álltam arra, hogy szerelmet valljak, magamhoz szorítsam kezét, csókoljam. Úgy éreztem, hogy ha most megjelenik, semmi sem állíthat meg. Utánam a vízözön. Kamel Muhtarov lépett csak oda hozzám. Ez a colos másodikos Kuskiból jött föl nyolcadik után, de nem tizenhat évesnek látszott. Jól fejlett, erõs, ránézésre szinte felnõtt. Nem voltunk rosszban, bár általában a szakközépesek nem kedvelték azokat, akik az általános után beiratkoztak a tíz hónapos szakképzésre. Nála mindig volt fölös naszváj,1 én meg idõnként adtam neki egy kis aprót metróra vagy sörre. 1

Naszváj – közép-ázsiai rágódohány-keverék.

991

– Naszvájt kérsz? – Igen – bólintottam. – Halálunalmas minden… – Hja. Kamel elõvett egy gyufásdobozt, amiben a naszváj sötétzöld, apró folyami kavicsra emlékeztetõ csomóit tartotta. Kihalásztam egypárat, nyelvem alá dugtam. Kamel követte példámat. A szakközépben tíz türkmén volt, valamiért mind Kuskiból jöttek; számukra a naszváj a cigarettával volt egyenértékû, de rám úgy hatott, mint a gyenge hasis. Néhány perc múltán kellemesen perszelõ érzés támadt a nyelvem alatt, a bizsergés végigterjedt a számon, fokozatosan eltöltötte az agyamat. A gondolatok szétoszlottak, kinyúltam a padon, behunytam a szemem, és a nap felé fordítottam az arcom, figyeltem a szemhéjam alatti vörös-arany csillagok játékát. – Figyu, Szen, van egy ajánlatom – hozakodott elõ Kamel, szokatlanul udvarias hangon. – Ha jól látom, te szemet vetettél Okszankára… – Milyen Okszankára? – Nem esett le rögtön. Kamel kiköpte a szétázott, zöld nyálkává olvadt naszvájt. Én is kiköptem, majd Kamelre néztem. – Izé, a mozaikos osztályból… Látszik, Szen… Most figyelmeztetni fog, hogy tartsam magam távol tõle. Okszanától. Eszerint Okszanának hívják. – Szóval van számodra egy ajánlatom. Ha nem vagy benne, az se baj, de egy szót se senkinek… Világos? – Világos. Beszélj! – Hogy is mondjam… móresre akarjuk tanítani. – Kamel sokatmondóan rám meredt, majd a kollégium ablakai felé fordult, a lemenõ nap sugarai vidáman szikráztak bennük. – Gõgös cafka… Ha meglátja Lenurt, fintorog. Beakasztjuk neki, na. Mit mondol? – Hogy micsoda? – Még mindig nem értettem. – Hétvégére általában lelép – magyarázta óvatosan Kamel; nagyon jól beszélt oroszul. – A rokonaihoz, talán. Ma takarodó elõtt kell visszajönnie… Az a terv, hogy bevárjuk az üres telkeknél. Semmi komoly: csak helyretesszük a némbert… N-na. Benne vagy? Összegörnyedve ültem, néztem a csikkeket a homokban a lábam körül. Most már persze értettem, hogy mit ajánl. Próbáltam felocsúdni, de a naszváj kellemes, meleg ködbe burkolta tudatomat. Köptem, kiköhögtem magamat. Egyszerûen be kellett volna húzni egyet Kamelnek, felháborodni, de felfogtam, hogy ez lett volna a végzetem. Még aznap éjjel sort kerítenek rám, felmossák velem a padlót; láttam, hogyan jártak el egy örménnyel, aki aztán eltûnt, úgy beszélik, elutazott, a cuccai felét hátrahagyva a szobában. És ha csak szépen békésen nemet mondok? Azzal is az ellenségükké tenném magam, s ha véletlenül rajtakapják õket, akkor a vér se mossa le rólam a spicli nevet. Okszana, Okszana, milyen körülmények között kellett megtudnom nevedet? Milyen árat kell fizetnem ezért! Álmom, istennõm, egyetlenem… El akarják tiporni, megszé992

gyeníteni, megsemmisíteni. Három-négy óra múlva széttépik. És én? Én mit tegyek? Mit válasszak? – Hé? Szen?... – rázott meg Kamel. – Ne szarjál be, nincs ebben semmi különös! Egyszer helyre tesszük, hogy értsen a szóból. Mondom én, nincs észnél a kurva. Királynõnek képzeli magát. Az ilyen pillanatokban minden csak rémálomnak hat, próbálod visszarángatni magad a valóságba, magadhoz térni; de ébredés után ugyanott vagy, és belátod: ébren vagy, nem álmodsz. – A múlt évben két ilyennel már elbántunk. Minden maradt a régiben, a szakközépbõl nem mentek el, ugyanitt laknak – minden frankó. Te meg ahogy akarod, csak én látom ám, hogy belé vagy esve, ez kapóra jönne… gondoltam, felajánlom, mint barát a barátnak. Barátnak, persze… Világos volt minden, minden eshetõségre magukkal akartak vinni. Ha bármi történik, rám kenik az egészet, mert nem csak Kamel szúrta ki az epekedésemet, hogy vágyom a lányra. Rám fognak elsõként gyanakodni. – Na, dönts már, ne húzd az idõt! Világosan láttam magam elõtt a lányt. Világosabban és élesebben, mint álmaimban, elképzeltem, szinte éreztem, ahogy egyesülünk, bezárkózva a szobába vagy a zuhanykabinba. Egy pillanatra fellángolt bennem a bizonyosság, erõsen és áthatóan, hogy a sors maga adta meg nekem a lehetõséget, hogy egyesülhessek vele. De így? Egészen másképp, mint ahogy képzeltem. Iszonyatosan, mocskosul, földhözragadtan. Mit tegyek? Utasítsam el, rejtõzzek el, figyelmeztessem – vagy várjam Kamelékkel együtt a telkeknél? – Hé, szólj már! Sötét, de karnyújtásnyira lévõ erõ adta számba a választ: – Benne vagyok. Kamel megveregette a vállamat. – Frankó. Rágyújtasz? – Hányan vagytok? – Hárman, te vagy a negyedik. Nesze! – nyújtotta felém a naszvájos dobozt. Kamel nem engedett el maga mellõl. A tettestársakat még nem láttam, de Kamel nem is sietett, hogy megismertessen velük. Együtt vacsoráztunk a menzán, utána hoszszasan dohányoztunk a kollégium mellett. Nyolc körül felmentünk Kamel szobájába, ahol még két másik, Kuksiból való sráccal lakott. „Õk lesznek azok” – gondoltam, de kiderült, hogy csak az egyikõjük tart velünk, Murtaz, ez a zömök, hallgatag, pattanásos képû fiú. A harmadik, a fõnök, nem volt más, mint a tatár Lenur, a negyedik emelet harminchét éves felügyelõje. Titkon már a kollégiumi tartózkodásom elsõ napjaitól fogva a szárnya alá vett, párszor közbeavatkozott, amikor a szakközépesek nekem jöttek, és el akarták szedni a pénzemet. Ettõl függetlenül irtóztam tõle, volt benne valami alattomos, fenyegetõ aljasság… És most elérkezettnek látta az idõt, hogy behajtsa a tartozásomat. 993

Próbáltam semmire sem gondolni, elnyomtam az emlékeket; a fejemben egyre csak az visszhangzott: „Itt a vég, itt a vég…” De már nem féltem. Mintha elpattant volna belül egy rugó, és résnyire nyílt volna a tiltott ajtó. És én elszántam magam, hogy belökjem és átlépjem a küszöböt. Lenur szobájában volt négyünkre egy nyakas üvegnyi búzavodka, kiittuk, a fiúk beszéltek valamirõl, de én nem figyeltem, a bennem rejtõzõ, ugrani kész indulatok kötöttek le. Lenur meglökött, rám parancsolt: – Nyugodj le, öcsi! Mindjárt indulunk… Bólintottam, vigyorogni próbáltam. Hirtelen megint nagyon magamon kívül éreztem magam, elöntött a félelem, feltörtek a naiv, gyerekes álmodozások emlékei. Mintha többnapnyi betegség, ködös, õrült, látomásoktól terhes lázálom választott volna el attól a pillanattól, amikor Kamel leült mellém, és felajánlotta, hogy vegyek részt ebben – miben is?.. – féltem megnevezni azt, ami félóra múlva bekövetkezik. Úgy éreztem, hogy már nem is én lakozom a testemben, a valódi „én” a sarokban gubbaszt, figyel, találgatja, mi lesz. De nem. Én ez vagyok. És ez vagyok én. A valódi én. Még semmi sincs veszve: most kell nekirugaszkodni, felébredni, becsapni az ajtót. Reggel, meg ebédnél is még kicsi voltam és tudatlan, ültem, és örültem az engem kínzó buta, nevetséges szerelemnek. Az órákon verseket próbáltam írni, ahelyett, hogy a csempézés és a malterkeverés titkaiba mélyedtem volna, végtelen boldogsággal töltött el, hogy akár egy pillanatra láthattam. Most pedig már majdnem gyilkos vagyok, rákényszerítettek, nem – felajánlották nekem, hogy öljem meg a szerelmemet, életem értelmét, akit istenítek. És ugyanakkor, bevallom, már-már teljesen tudatosan kívántam, hogy így tegyem magamévá Okszanát, ezt a szépséges, büszke, megközelíthetetlen nõt, pontosan így akartam látni: megtörve és megbecstelenítve; bosszút állni rajta. Bebizonyítani magamnak, hogy valójában õ csábított el, játszott velem, pedig nem több, mint egy mocskos, szánalmas rongy a lábam elõtt. Már besötétedett. Ott álltunk lesben az ösvénynél, ami a buszmegállótól a kollégiumhoz vezetett, keresztül a beépítetlen, magas fûvel és girbegurba, dús lombú fákkal (talán füzekkel) benõtt telkeken. Itt volt a villamos fordulója is. Lehetett volna kerülõvel is menni, az aszfaltúton, de az sokkal hosszabb volt, mindenki az ösvény választotta. Lenur kicsit arrébb várakozott, egyedül, mi dohányoztunk, egy talajba süllyedt betondarabon ülve. Remegtem, újra félni kezdtem, nem akartam az egészet. Imádkoztam minden felsõbb erõhöz, hogy irányítsák másfelé õt, hogy tûnjön el, kerüljön egy autó kerekei alá, legyen rosszul, bármi, csak ne lépjen erre az ösvényre. Lenur dolga volt, hogy váratlanul rádobja a lepedõt Okszanára, ledöntse a lábáról, akkor mi odafutunk, és leráncigáljuk a süppedékbe, a fák közé. De hiszen csak ugratnak! Lenur ötlete volt, hogy megvicceljenek, megnézzék, hogy reagálok, hogy viselem magam. Már jön is vissza, vigyorog, hajtogatja összefele a lepedõt: „Na, mi van, Szen, jól beszartál, mi? Te komolyan azt hitted, hogy most mi 994

legyûrjük? Nézzétek, micsoda szörnyeteg!..” Hiszen Lenur felnõtt ember, nevelõ, neki értenie kell, hogy ezt nem ússza meg senki, fõleg nem õ. Hányingerem támadt, talán a megállás nélküli füstöléstõl, talán az elõttem álló dolgoktól. A félelem küzdött a vágy ellen. Az undor az édeskés élvezet elõérzetével. Mennyi dolog közbejöhetett volna, de minden ment, mint a karikacsapás. Elõbb dulakodás és elfojtott sikoltozás hallatszott, majd Lenur halk füttyjele. A türkmének nekirugaszkodtak, én utánuk. Sötét volt, de mégis mindent tisztán láttam; a távolban tizenhat emeletes toronyházak magasodtak, az ablakaikból szûrõdõ fény bevilágította a telkeket. Az ablakok olyanok voltak, mint ezernyi szem. Lenur összegörnyedve lökdöste a négykézlábra ereszkedett lányt, próbálta végleg a földre teperni. A lány feje be volt tekerve a lepedõvel, a nevelõ meg azon keresztül szorította az áldozat szájára széles tenyerét. Ki az, akivel birkózik? Kabát, alatta fehér pulóver, rövid bõrszoknya. Õ az. – Húzzátok! – hörögte Lenur, elváltoztatva a hangját. Hárman leráncigálták a lányt a füzekhez, én mögöttük mentem, jobbra-balra kapkodva a fejem, bukdácsoltam a vasbetontörmelék és a kövek között. Ledobták a fûre. Kamel tapasztalt kézzel rántotta fel a szoknyát, levágta kisollóval a bugyit, félredobta. A haverja tartotta az egyik lábát, én a másikat, Lenur rátérdelt a karjaira, a fejére húzta a pulóvert és a blúzt. Utána Kamel váltotta a nevelõt, az meg rámászott Okszanára. – Emeljétek meg a seggét! Murtaz feljebb rángatta Okszana lábát, én is így tettem. Lenur ujjai már jártak is kibe a lábak között, mint a légkalapács. Hangosan csörömpölt a síneken a villamos. A kollégium felõl zene foszlányai szûrõdtek felénk. Az ösvényen mentek valakik, hangosan beszélgettek és nevettek. Okszana vergõdött, mint egy nagy, partra vetett hal, nyögött, rángatózott a lába. Lenur letolta a melegítõnadrágját, ütemes mozgásba lendült, egész testét beleadva. Felemeltem az arcom, néztem az eget meg a hunyorgó, leskelõdõ, néma csillagokat. Felvettem a lökések ritmusát. – Uhh… – nyögött fel fáradtan a nevelõ, elernyedt a lányon fekve. Kamelre került a sor. Zihált, Okszana teste megremegett, ellenállt, ficánkolt. Még nem adta fel a reményt a szabadulásra. Kamel jó tíz percig rajta volt, Okszana kifulladt, a lába, amelyiket én tartottam, megnyugodott, én lassan tapogatni, gyúrni kezdtem. Óvatosan lehántottam a harisnyát, majdnem pont úgy, mint álmaimban tettem, ó, hányszor is. Gyöngéden, lassan, átéléssel. A zömök Murtaz, Kamel földije, aki, ha az órán nehéz kérdést kapott ki, úgy tett, mintha nem tudna oroszul, gyorsan elélvezett. – Hajrá! – vetette oda nekem suttogva, és átvette a lábat. Okszana fölé hajoltam. Nemrég még õ volt életem szerelme. Róla próbáltam verseket írni, õt láttam álmaimban, harmincnyolc napig csak vele éltem. Harmincnyolc nevetséges és boldog nap… Okszana: a földön kiterítve, lepedõbe csavart fejjel, természetellenes pózban széttárt, felemelt lábakkal. Két sötét folt a melleken, homorú köldök, erõs szõr a szeméremdombon. Õ lenne az? Õ? Igen. Õ az. És ilyennek kell len995

nie. És nekem így kell fölébe magasodnom, magamévá tennem, azt csinálnom vele, amit csak akarok. Felállt a farkam, sietve kigomboltam a nadrágomat, és teljes súlyommal ránehézkedtem a lányra. Elsõ próbálkozásra nem találtam rá a résre, nem tudtam, hova dugjam, de a farkam szinte magától, könnyedén, biztosan csúszott a nedves, forró, ernyedt lyukba. Sietve mozgatni kezdtem a medencémet, ahogy a többiektõl láttam, a karjára fektettem a fejemet, beszívtam a pulóverbõl áradó lágy kölniillatot. A kabátom cipzárja sértette a mellét, de ha lett volna késem, tétovázás nélkül végigszabdaltam volna a testet, a harmincnyolc napnyi téboly forrását. Fájdalmat akartam neki okozni, bosszút akartam állni, csak ezt éreztem akkor. És ebbe a kilövellésbe belesûrítettem a magányos magömlések minden keserûségét, minden félelmemet ettõl a gyönyörû teremtménytõl – és az összes fajtársától. A sperma mint hányás ömlött a sebzett, tépett és számomra teljesen kiszolgáltatott lénybe. Olyan volt, mint újszülöttként elõször lélegzetet venni. Mint megvilágosodva, leköpni az ikont. Nincs többé isten! És nincs többé szolga! Egész éjjel nem tudtam lehunyni a szemem, féltem. Számoltam a folyosón olykor felhangzó lépéseket, vártam, mikor kezdenek dörömbölni az ajtónkon. Értem jöttek. „Felállni! Fel a kezekkel!” Hogy történik az ilyen egyáltalán? Ott hagytuk õt a puszta földön, és visszafutottunk a kollégiumhoz. A lámpa fényében rendbe hoztuk magunkat és a ruhánkat. Bementünk. A portás a tévét nézte a fülkéjében… Mi van, ha Okszana meghalt? Az megváltás lenne, számára is, számomra is. Hogyan tudnék másnap a szemébe nézni? Hogyan tudnám elviselni a közelségét? De hisz’ sosem látom viszont. Már jönnek értem. A szomszédos ágyakon nyugodtan aludtak a csoporttársaim; sokszor beszéltek nõkrõl, dicsekedtek, nem titkolták, kivel feküdnének össze szívesen. Most kis hazudozóknak tûntek számomra, butának és boldognak. Õk vajon hogy dolgoznák fel azt, ami velem ma történt? Emlékszem, mennyit nevettek az én évzárós történetemen. Tetszett egy osztálytársam, Marina, már negyedik óta bele voltam zúgva. Éreztem, hogy sosem látom többet, úgy válunk el, hogy sosem érintettem meg, nem volt merszem akár két szót váltani vele. Odamentem hozzá, átöleltem. Már rendesen be voltam állva… valamit suttogtam… felvezetett az iskola padlására, és felajánlotta magát. Csak úgy, bajtársiasságból. Álltam, és nem tudtam, mihez kezdjek… mit kell csinálnom. Õ felnevetett, megrántotta a fülemet, elment. Most nem hagynám ennyiben, most már tudom, mit kell tenni. Megtanultam. Reggel kopogtak az ajtón. Lenur járt körbe, keltett mindenkit. Gyorsan magamra húztam a trikóm, kiugrottam a folyosóra. A nevelõ már egy másik ajtónál állt, rám mosolyodott, bólintással üdvözölt. Ennyi? Mintha minden rendben volna? Itt van Lenur, kelt minket, mint máskor, hogy ne késsünk az órákról. Minden rendben van. És minden rendben lesz. És köszönöm, hogy segítettél, hogy emberré tettél, olyanná, amilyennek lennem kell. Hamarosan besoroznak, fel vagyok készülve rá. Most már 996

semeddig se tart megismerkednem bármelyik lánnyal, aki megtetszik: tudom, hogy kell viselkednem. Reggelinél összetalálkoztam Okszanával. Úgy nézett ki, mint máskor, ugyanolyan gyönyörû volt, semmi sem emlékeztetett arra, ami elõzõ este történt. Engem viszont nem fogott el az a szorító érzés, mint régebben, mikor ránéztem; szinte magamat is meglepett a nyugodtságom. Egyszerûen és nyugodtan kívántam õt. Vágytam, hogy még egyszer érintsem ezeket a lábakat, melleket, érezzem magam alatt ezt a testet. Ezt, vagy bármelyik másikat. És jöttek is mások: semmi rejtélyes, semmi gyerekesen titokzatos nem volt bennük. Minden olyan lett, amilyennek lennie kell. Minden egyszerû lett, minden a helyére került. KISBALI TAMÁS fordítása

Szibériai országút.

997

MAjA KucSerSzKAjA

Kakukkfióka Húsvéti történet

A csengõ nem mûködött, a nõ tenyerével benyomta az ajtót – nem volt bezárva. Majd bekiáltott: – Szia! – A szélsõ szobából Grisa robogott ki a folyosóra. Éles hangon, vészjóslóan kacagott fel, azzal az új, különleges nevetésével, amit a káros füvek használata váltott ki nála. Ott állt elõtte színes, tarka kendõben, melyen fekete alapon kerek, vörös pipacsok és zöld levelek kígyóztak, valamiféle mérges narancssárga színû, fantasztikus lebernyegben, s bizonyára alsónadrágban. Az alsónadrágot nem lehetett látni, eltakarta a hosszú ing. Kilógott alóla meztelen lába és gyermekien kerekded térdkalácsa. Grisa szörnyen vidám és feldobott volt. Rögtön a nyomában hasonlóan gyorsan és felspannoltan kirohant a szobából egy másik ember. Hosszúra nõtt, kreol bõrû fiúcska volt, ritkás, csomós, égnek álló szakállal, sötétkék zöld pöttyös lebernyegben, ami szintén a térdéig ért, cserépmintás bandana kendõben, ugyanolyan ideges és röhögõs tekintettel, mint Grisa. Mintha egy pillanatra sem tudtak volna megállni, mintha zenére táncoltak volna, ami a nõ számára nem volt hallható. Mindketten vihorásztak. Nagyon tetszhetett nekik, hogy milyen lezser cuccokat hordanak, és, hogy a nõ milyen figyelmesen bámulja õket. De ez nem tartott sokáig. A lakásból fojtogató füst áradt, a borzalom sûrû fehér füstje, mely szinte mellbe vágta az embert, teljesen betöltve és összeszorítva a szívet. A nõ megtántorodott, hátralépett, és vállával szorosan az ajtónak támaszkodott. Nesze, itt van a dobozod, Royal Cheese Burger, kis adag csipsz, egy pohár Coca-Cola, úgy, ahogy mondtad. A kreol fiúcskára, úgy tûnik, a megrendeléskor nem gondoltak. Grisa belekukkantott az átnedvesedett papírdobozba, kivett belõle egy kis, sárga sültkrumpli-darabot, és egyszerre bánatosan felhúzta a szemöldökét, majd hosszan elnyújtva a szavakat, a krumplival, mint egy karmesterpálcával kalimpálva, azt mondta: – A krumpli már elhûlt. – Bocsáss meg! Túl hosszú volt a liftezés. A nõ beszállt a liftbe, megnyomta a gombot. Az ajtó becsukódott, ám azonnal kialudt a világítás. A lift nem indult el. Még egyszer megnyomta a gombot – nem történt semmi. Beragadt a liftben! Elõször az életében. Nevethetnékje támadt. Újból elkezdte nyomogatni sorban az összes gombot, felülrõl lefelé, lentrõl felfelé, végül halkan sípolni kezdett valami, és a mûszerfalból kiszólt egy durva nõi hang: – Már megint mi a fene történt maguknál? – Hát, megint beragadt a lift – mondta a nõ, és elnevette magát. A hang, amely folyamatosan áthatolt a sötétben a mûszertábla vashálóján át, nehézkesen, mint a lovak, horkant egyet, és azt ígérte, hogy küldi a szerelõt. 998

– Mikor? – Most rögtön. – És a diszpécser kikapcsolt. Eltelt vagy tíz (tizenöt?) perc, és a szerelõ nem jött. A nõnek már nem volt nevethetnékje. A fülkét betöltötte a Mcdonald’s-os nyirkos sültkrumpli tömény szaga, amely enyhén feloldódott a lépcsõházból terjedõ macskahúgy szagában. Sötét volt és csend. Sürgõsen fel kellett hívni Szenyát. Újra és újra megtapogatta a zsebeit, noha jól tudta, a mobilja az autó ülésén maradt: a telefon majdnem teljesen lemerült, a töltõre tette, és ott is felejtette. Az autóban ott ült Szenya is, a férje, aki kereken megtagadta, hogy felmenjen Grisához, mivel õ az a fajta férj volt, aki messzirõl elkerüli a bûnösöket. Szenya azonban nem ismerte azt a Grisát, akit õ ismert, a komoly, szemüveges fiút, puha, aranyba játszó göndör fürtökkel, és soha nem látta, ahogy ott ül a bal oldali elsõ padban, elégedetlenül és szigorúan nézi a táblát, és gyorsan, összpontosítva feljegyez valamit. Ezért egyedül ment fel Grisához, csak egy percre, hogy átadja a csomagot. És beragadt a liftbe. Újból megnyomta a nagy, kerek gombot, amit már ki tudott választani a félhomályban, és meghallotta ugyanazt a durva, de most már lazábbra vett hangot: – Megy már, egy pillanat. Miért nem indult el a lift? Miért aludt ki rögvest a fény, miért volt az, hogy a liftnek esze ágában sem volt felmennie a hatodikra? Talán az sem kizárt, hogy ez nem is a lift volt, hanem az Isten hozta így tudomására, hogy ellene van ennek az egésznek? Nem szeretné, ha meglátogatná Grisát. Miután úgysincs semmi értelme. Kint csörömpölve becsapódott a bejárati ajtó. Szenya lenne az? Zizegõ, ritmikus zaj hallatszott. Csosszan, koppan, csosszan, még egyet koppan. A nõ odatapadt a zárt ajtók közötti kis réshez – a lifthez egy öregasszony közeledett, bottal a kezében, fehér kendõben, ballonkabátban, kis táskával. Az anyóka a boltból jött. Odament a lifthez, és megnyomta a gombot. – Elromlott! A lift nem mûködik, beragadtam! – kiáltottam. És újra elnevettem magam. – Kihez jött? Ne hívjam õket, hogy segítsenek? – válaszolt az anyóka meglehetõsen barátságos hangon. – Nincs értelme. Nem hiszem, hogy értem jönnének. A szerelõ majd rögtön kiszabadít, már szóltam neki. – Mégis melyik az a lakás? – kérdezte újból az anyóka. – Hányas szám? Majd meghalt a kíváncsiságtól. – A kilences. – Aha, tehát Grigorijhoz jött. Ezt a Grigorijt meg kellene fojtani. – Miért? – kiáltottam el magam. Úgy gondoltam, hogy a liftbõl rosszul lehet engem hallani. Ráadásul el is szerettem volna vele beszélgetni; miért akarja Grigorijt megfojtani, noha volt róla némi fogalmam. – Ideszoktak a hajléktalanok – kezdte a magyarázkodást az anyóka. – Tele van velük a lépcsõház. Oda hugyoznak. Már a rendõrségre is kétszer bevitték. Az anyóka elhallgatott, és én azon gondolkodtam, mit is mondhatnék Grigorij védelmében… De nem szóltam egy szót sem. 999

– Na, jól van, felhívom a diszpécsert, hogy jöjjenek minél elõbb. Úgy tetszett, megbocsátotta nekem Grigorijt, és újból felhangzott a kopogás, ahogy kifelé igyekezett a házból. Úgy döntött, hogy még nem megy fel. De akkor honnan fog telefonálni? A szerelõ csak nem akart jönni, és unalmamban, de inkább amiatt, hogy eltereljem a figyelmemet, és ne gondoljak Szenyára, aki a bejárattól tíz méterre vár rám az utcán, és biztos volt benne, hogy mindjárt visszatérek, de csak nem jövök, az jutott az eszembe, hogy nem is olyan régen, vagy három héttel ezelõtt Grisa vendégségbe jött hozzánk, hogy pénzt kérjen és elbúcsúzzon mindörökre. Hála Istennek, Szenya akkor nem volt otthon. Grisa kivonult a világból. Hosszú, tarka gyöngyökbõl álló lánc volt a nyakában: „Olvasó” – magyarázta. Egy nagyon fiatal lánnyal jött, kézen fogva. – Zsenya. A tizenegyedik osztályba jár. – És hozzátette: – Még nem nagykorú. – Együtt akartak kivonulni a világból. Kiszaladt a szobából Ljalja, aki, ahogy meglátta Grisát, kõvé dermedt. Arany mintákkal kihímzett, bordó nõi kabát volt rajta, s a feje búbján tübetejka. Ljalja ilyet még nem látott életében, és csodálkozva kitátotta a száját. Grisa odanyújtotta neki az „olvasót”. Ljalja arca felragyogott, megköszönte, és rögtön visszarohant a szobába, hogy megmutassa a gyöngyöket Mityának. Mitya nem jött ki – inába szállt a bátorsága. – Nem tudod, hogyan jöttünk össze? – kérdezte Grisa. Nem tudtam. Teázás közben Grisa elmesélt mindent. Zsenya épp a születésnapján jött hozzá vendégségbe. Ezért a sors ajándékának tekintette. Néhány napig ott dekkolt nála. Zsenya szülei azonban nem akarták, hogy a lányuk együtt éljen Grisával az õ lakásában, és a lány apja meg két barátja eljöttek hozzá, beverték a pofáját, nem nagyon, csupán figyelmeztetésképpen, hogy hagyja nyugton örökre a csemetéjüket. És Zsenyát magukkal vitték. De már a következõ nap a lány megszökött a szüleitõl, mert nem mutattak semmiféle megértést, ami Grisát illeti, sõt más dolgokban sem. Zsenya újból visszatért hozzá… Zsenya egy szó nélkül hallgatta szerelmének történetét, apró kortyokkal itta a forró teát, Grisa pedig félretolta a csészét, közelebb húzódott Zsenyához, és a kezét kezdte csókolgatni: – Olyanok vagyunk, mint Rómeó és Júlia, hiszen ma már ilyen egyszerûen nem létezik. – Milyen? – kérdeztem. – Hát, a tiszta szerelem. – És Grisa lehajtotta a fejét. Azt gondoltam, „szégyenében”. – Na, jól van, megyek, kakálok egyet – felállt az asztaltól, és szigorúan ránk nézett. – Ti ezalatt beszélgessetek! Majd Grisa megállt, gondolkodott egy keveset, és Zsenyára nézett. – Mása, egészében véve rendes ez a lány, ne törõdj vele, hogy ilyen durván néz ki. Valójában jó keresztény. És kiment a vécére. Zsenya lassan reagált mindenre, és szegényes volt a szókincse. Milyen volt a haja és a szeme? Semmi különös. Vajon miért szeretett bele Grisa? 1000

– Figyelj csak – beszéltem a falhoz a feje fölött, mert nem akartam Zsenya szemébe nézni –, holnap vagy holnapután otthagy téged. Még jó, ha egy hétig veled marad. Azt gondolod, hogy egy új, érdekes, varázslatos életed kezdõdött, kalandok, van fiúd, szerelem, lányszöktetés és minden más. De hát Grisa nem kisfiú, érted? Pontosan kétszer olyan idõs, mint te. Te még kislány vagy, de õ már nem kisfiú! Egy év múlva, á, még egy év sem kell hozzá, jóval elõbb rá fogsz jönni, milyen borzasztó ez az egész. Õ kábítószeres, semmibe vesz téged, és te szintén az anyag rabja leszel… Füvezel már? Ó, Istenem, micsoda hülye kérdés. – Hát … – ingatja a fejét a leányzó. – Néha szoktam. – Akkor te is függõ leszel. – Ki tudja, miért, de sírás fojtogatott. Zsenya azonban nem vett észre semmit. Ült, mint a cövek, teljes nyugalomban, szinte megbénulva, kezét az asztal alá rejtette, s fejét lehajtotta. Nemsokára elmennek Grisával, kivonulnak a világból, itt pedig egy idegen, öregedõ nõ, kisgyerekei a másik szobában üvöltenek, kellemetlenségeket beszél neki, ugyan minek? Ám az is lehet, hogy mielõtt idejöttek volna, már füveztek, és hallgatagsága nem volna más, mint természetes gátlás az esemény után? Hiszen különféle reakciók vannak a világon. Az is lehet, hogy Zsenya mindig így reagált az emberi beszédre. Egy dolog világos volt – nem lehet leállítani. Nem lehet kivakarni ebbõl a kómából, sehogy sem lehet felrázni. Ha azt mondod neki, hogy megölték az anyád, épp most szúrták le a banditák, akkor vajon mit csinálna? Ugyanúgy bámulna bociszemmel, megrázná a fejét, és ennek ellenére kivonulna Grisával a világból. De miféle ez a kivonulás? Egy átlagos lakásba, szürke homályba burkolózó, önkényesen elfoglalt odúba, ahol kikapcsolták a villanyt, és régi bundákkal és kabátokkal takaróznak. A konyhában csak egy csempe csésze van, de seregnyi zsák, tele szeméttel, és senkinek sincs ereje hozzá, hogy kivigye, az akaratnélküliség és az elrabolt boldogság birodalma, elfekszenek ott hetekig, hónapokig, mert „idõ többé nem lészen”, de Grisa más, õ lesz az elsõ, akinek nem fog tetszeni ez az egész, mert Grisa szereti a kényelmet, és én is szeretem Grisát, pontosabban azt a Grisát, aki valaha Krisztusról beszélt nekem. Aki elõl ment csendesen az éteri, angyali hangon éneklõ körmenet intim sötétjében, és hátrafordult, hogy gondosan meggyújtsa az egyik gyertyát, amit elfújt az áprilisi szél, és a gömbölyû, aranyló láng alulról hirtelen megvilágította ezt az ifjú, gyermeki, finom vonású, hozzám oly közeli arcot, amely valóban nem e világi, könnyed, megrészegítõ boldogságtól sugárzott. Hol van õ most? Hol van a ragyogó ifjú, aki nem bohócöltözetet, nõi ruhadarabokat, hanem hófehér, húsvéti inget visel? Miféle pokolba vonult el a világtól? Uram, tényleg létezik visszájára fordított színeváltozás? Vajon mikor, melyik pillanatban törik meg, vetemedik meg, veszti el teljességét, hasad szét több száz éles, torz darabra ez a fénylõ tükör, melyben visszaverõdik a menny, az emberi lélek? Zsenya, hallasz engem? Kérsz még teát? Grisa visszajött a vécérõl – köszönjük a vendéglátást, megyünk is mindjárt. A kivonuláshoz pénz kell, Mása, adj, amennyit tudsz. Grisa mindezt tagoltan, elgondolkodva mondja. Háromszáz rubelt tudtam adni, plusz egy üveg almalekvárt a nyaralóból, és – akaratom ellenére! – a legkedvesebb képeslapomat, a Genti oltárt. Sokszor gondoltam arra, ha tényleg létezik a paradicsom, akkor olyan, amilyennek Van Eyck festette 1001

meg. Hányszor vigasztalt meg ez a kép, s vonta el figyelmemet a rossz gondolatoktól. Egy házi készítésû kis kartonkeretben a nagyszobában volt, Dosztojevszkij összegyûjtött mûveinek fekete kötésû köteteihez támaszkodott. Jól lehetett látni a folyosóról is, Grisa észrevette, és rögtön kunyerálni kezdett. Grisa, ez a kedvencem. Nem tudom odaadni. Ekkor térdre vetette magát, lehuppant a folyosó piszkos futószõnyegére: „Add nekem, nagyon kérlek! Nagyon-nagyon!” A lány pedig azt mondta: „Hagyd már, ne kunyerálj!” Kínosan érezte miatta magát. Nem tudta, mi az a Genti oltár, és azt sem tudta, hogy létezik a világon egy kis város, sátortetõs házakkal, ahol az emberek az utcákon bicikliznek, és az oltárukat akár mindennap meg tudják nézni. Igaz, hogy egy vastag üvegen át. Kijött a folyósóra Ljalja, visszaadta Grisának a „gyöngysort”. Grisa újból a nyakába akasztotta, a befõttesüveget, az oltárt a hátizsákjába tette, Zsenyát pedig kézen fogta. Elkísértem õket a liftig, nincs olyan ember a földön, aki tudná, és most – most igen! – mindenki megtudhatja, hogy mindennél jobban a világon szerettem volna halkan megkérni õket: „Srácok, vigyetek magatokkal.” Tudom, hogy ott rossz minden, ezek kábítószeresek, de én nem fogok se füvezni, se szúrni magamat, egyszerûen megülök egy sarokban, üldögélek csendben-csendben, odaszorítom a hátam a falhoz, betakarom a lábam valami meleg, régi ronggyal, nem mozdulok egy tapodtat sem, és senkivel sem fogok beszélgetni, csak néha-néha tekintek rá a fehér bárányos képre, amit a lemenõ nap puha fénye világít meg. Nekem mindig úgy tûnt, ki tudja, miért, hogy soha ki nem hunyó, tündöklõ fény ez, maga Krisztus, de esti fény is egyben, és csak néha nézem gyönyörködve a fehér lovon ülõ, ünneplõruhába öltözött, szakállas lovasokat, a hegyes kis tornyokat és a szép embereket az üde, zöld füvön. És az is lehet, hogy csak néha megyek ki a konyhába, hogy igyam egy kis vizet, és újból csitt, nem szólok egy szót sem. Elheverészek, elüldögélek náluk egy darabig, csak egy rövid ideig, egészen rövid ideig fogok ott élni, mintha egyedül volnék, s nem lenne senkim, se Ljalja, a lányom, se Mitya, a fiam, se Szenya, a férjem, senki-senki. Majd hazatérek, becsületszóra. – Nem jött még a szerelõ? –szólalt meg a mûszerfalból az ismerõs, horkanó lóra emlékeztetõ hang. – Neee-eem! Hol van már? Lenn az utcán vár a férjem! Erre a mûszerfal elhallgatott. Szenya, hiszen nem mentem volna fel semmilyen Grisához, de éppen most Grisa háza mellett mentünk el, nem tudni, mikor járunk még erre, ide vonult ki a világból, és csak meg szerettem volna gyõzõdni róla, hogy minden rendben van-e nála, hogy már otthonra lelt-e, és hogy nincs semmiféle kivonulás. Hisz ma éjjel beköszönt a húsvét, és nem lehetne most, még a nagyböjt idején legalább egyetlen jó tettet véghezvinni? Szenya sóhajtott egyet, és belement. Azonnal felhívtuk Grisát, otthon volt, úgy látszott, megörült, tréfálkozott és nevetett a telefonban, persze, persze, egy kis húsvéti sült krumpli, de jó lenne! És megrendelt valami semmiséget. Szenya viszont azt mondta: „Nincs még korán a Royal Cheese Burgerhez? Inkább halas burgert vegyél neki.” Arra gondolt, hogy a Cheese Burgerben hús van. 1002

És minden rendben lett volna, természetesen halas burger, ha mindez a földön történt volna, de Grisa réges-régen átköltözött egy másik bolygóra. Ahol õ most élt, õ és a barátai, meg a lányok, ugyan számít-e ott a „korán van” és a „hús”? Létezik-e ezen a bolygón húsvét, a böjtrõl nem is beszélve… Újból becsapódott a bejárati ajtó. Odahúzódtam a réshez. A lifthez egy kék overallos férfi közeledett, kis bõrönddel a kezében – a szerelõ. – Mingyán kiszabadítom. Hangosan csattogott valami, és tompa zajjal kinyílt a lift ajtaja. Köszönöm, nagyon köszönöm, és már futottam is felfelé a lépcsõn, gyorsan Grisához, majd Szenyához, de elõször mégiscsak Grisához! A lakásból kitódult a borzalom, és Grisa, miután abbahagyta az ugrálást, elkezdte rágcsálni a krumplit, a barátja is vett a kajából, majd mindketten egyszerre szinte megdermedtek, elfeledkezve mindenrõl, elmerültek az evés lassú élvezetében. Egy puszi a borostás pofára, boldog ünnepet, Zsenyáról, a lányról, a kivonulásról egy szó sem, úgyis tudok mindent – csak minél elõbb lelépni. A liftet megjavították, de gyalog futok le a lépcsõn. A bejárat elõtt álló autó üres. Nem ül benne Szenya. Felemelem a fejem és látom: a Mir sugárúton egy ember szeretne átvergõdni, ügyesen lavírozik az autók között, lám, milyen gyorsan és ügyesen. Szenya az. Megsértõdött, nem akart tovább rám várni, rohant a metróhoz. – SZENYA! ITT VAGYOK! BERAGADTAM A LIFTBE! De az autók zaja elnyomja a leghangosabb kiáltást is. Szenya nem hallja, Szenya válla feloldódik a tömegben, és eltûnik a metró üvegajtaja mögött. Az autó kulcsa a zsebemben van, a kocsi nyitva maradt. Külön-külön megyünk haza, én autóval, Szenya metrón. Egész úton a férjemrõl gondolkodom. Miért nem várt meg? Csak egy perc hiányzott, pontosan egy perccel azelõtt, hogy kiértem a lépcsõházból, futásnak eredt, nem volt türelme még egy kicsit várni! Ám az sem kizárt, hogy akkor eredt futásnak, amikor meglátta, hogy végre kijövök a házból? Vagyis megvárt, és meggyõzõdött róla, hogy minden rendben van? De miért nem kérdezte meg, hogy mi történt? Miért nem jött segíteni? Hiszen tudta, hova megyek. És mi lett volna, ha a kábszeresek megkötöznek, és nem akarnak elengedni? Azt persze nehéz lett volna elképzelni, hogy épp beragadtam a liftbe, de õ nem tépelõdött, rögtön eldöntötte magában, hogy bizonyára azt magyarázom Grisának, milyen káros a marihuána, és róla, az én Samemrõl tökéletesen elfeledkeztem. Erre futásnak eredt, szembe a forgalommal. Szenya, én nem magyaráztam Grisának semmit, és csak pontosan annyi idõt töltöttem ott, amíg átadtam a csomagot, amíg meghallgattam, hogy azt mondta, „a krumpli már kihûlt”, és köszöntem, „viszlát”, majd arcon csókoltam. Szenya, mondd csak, ugyan mirõl beszélhetnék Grisával, mikor nála már régen minden másképp van, ami azt jelenti, hogy lehet szívni bármit, el lehet vonulni a világból mindenféle kislányokkal, fel lehet állni az ablakpárkányra, és azt lehet mondani a vajúdó asszonynak: – Ha kihívod a mentõket, leugrom. Abban a pillanatban Grisa azt vette a fejébe, hogy nem szabad megnyílni a világ elõtt, rejtõzködve kell élni, és senkinek sem szabad megmutatni a gyereket. Hadd szül1003

jön otthon, kapjon vérmérgezést, amit utána meg is kapott, ugyebár? Csodával határos módon mentették meg. Miután valaki mégis arra az elhatározásra jutott, hogy Grisa elõtt titokban tartva, kihívja a mentõket, és az orvos azt mondta, két óra múlva már késõ lett volna. Nincs értelme azt mondani, hogy „igen” vagy „nem”, nincs értelme ítélkezni, megnevezni, mi a „jó” és mi a „rossz”, miután ez egy másik bolygó, mi pedig itt vagyunk. Nem érthetjük meg, miért történt, hogy majdnem kinyírta a feleségét, majd utána elhagyta a két gyerekkel, az egyik még csak három hónapos csecsemõ volt. Õ egyszerûen egy másik bolygóra költözött át, mi pedig nem vagyunk eléggé jártasak a földrajzban és a csillagászatban, ennyi az egész. Grisa, vigyél magaddal, a régi barátság okán. Tudom, nem utasítasz vissza, hiszen már tizenhét éve ismerjük egymást, ültess be engem a rakétádba, szorosan csatold be a biztonsági övemet. Nem tesz semmit ez a kis túlsúly, utána úgyis jön a súlytalanság. Mennyire furcsa és nevetséges mindez, csupán az étkezés kényelmetlen, elrepülnek a paradicsomok, ezek az élénkpiros kis gömbök, de te kapd el õket, gyorsan-gyorsan, hamm, harapj beléjük! Problémát okoz a mosakodás is, nem oda folyik a víz, ahová kellene, a kozmoszban a víz nem szabályosan folydogál, de ezt már megoldották, a tudósok már megoldották ezeket a problémákat is, majd csak elboldogulunk valahogy, Grigorij, csak ne legyenek velünk a többiek. Ám a kozmosz helyett a nyaralóba hajtok, húsvét napján, a reggeli istentisztelet után, hogy vasárnap estig, és még hétfõn is egész nap, rendbe tegyem nyárra a házat. Együtt dolgozunk anyámmal – minden kis résbõl, az ágy mögötti kis porcicákból, a villogó, hold alakú mûanyag csörgõ elektromos zenéjébõl elõbukkan a tavalyi és a tavalyelõtti nyár, ami hihetetlen volt, az álmatlan éjszakák, Ljalja, utána Mitya a babakocsiban, a lelki gyötrõdések, az a vágy, hogy bárhol szívesebben volnék, csak itt ne – mégis ez volt a legszebb idõszak a világon. Amikor a gyermek teljes egészében a tiéd, és mohón szopja a tejedet. Olyan, mint egy pirinyó, értelmetlen állat. Pislog a szemével, mozgatja vörös ujjacskáit, és állandóan kiad magából valamiféle hangot – tüsszög, mint a kismacska, szuszog, horkol, öklendezik, pukkol, kibírhatatlanul és vigasztalhatatlanul üvölt, de mindegyik hangja az angyal kürtje. Elcsendesedtek ezek a kürtök, többé nem hangzanak fel. Általában minden elcsendesedett, halotti csend lett. Vacsora közben, amit az anyám készít, és mindig nagyon finom, kétkanálnyi hajdinakása között bejelentem: – Mama, holnap kora reggel hadd menjek el valahová, csak fél napra, utána visszajövök. És a mama rábólint, hiszen mindenkinél jobban szeret engem ezen a világon, sõt még attól is fél, hogy megkérdezze, hová megyek, de elmondom neki én magam: – A Zoszima kolostorba. Itt van a közelben. Ebben a nemrég megnyitott kolostorba beköltözött egy sztarec, hogy ki õ, és honnan jött, nem ismeretes, de látnoki ereje van. Az utóbbi idõben néhány, egymástól teljesen különbözõ ember beszélt nekem róla, és nagyon dicsérték. Azt mesélték, hogy Vaszilij atya igazi szent, mindig fogadja a népet, akár hétköznap, akár ünnepen, csak éjszaka és az istentisztelet idején nem fogad. Azt mondják, hogy „segít”. És amíg térden 1004

csúszva mászom, és a gyerekszobában meg a teraszon mosom a padlót, hirtelen az ötlik az eszembe, ha ez elé a szent életû bátyuska elé kirakom problémáimat egy fehér batyuba kötve, õ a tenyerébe veszi õket, és egy varázsütéssel az ég mélységébe, a végtelen öröklét kékjébe küldi el. Üres az országút, fél óra alatt legyûröm a negyven kilométert. Nehéz a szívem, mint általában, semmilyen húsvétot nem érzékelek, leteszem a kocsit a fehér kõfal mellé. A kolostor kellemes húsvéti kalács- és faforgácsillatot áraszt, az épületet teljes egészében rekonstruálják, mindjárt a bejáratnál van egy kis udvar, ahol az építõanyagot tárolják – gerendákat, nejlonnal fedett cementhalmot, kavicsot és téglákat. A központban egy virágágyás tulipánokkal és bimbózó nárciszokkal. Egy poros, szürke csuhás, õsz hajú ember érdeklõdésemre jobbra mutat, ott, abban a falusi iskolára emlékeztetõ épületben fogad a sztarec. Még ma is, az ünnep és a tegnapi hosszú húsvéti istentisztelet ellenére! Felmegyek az elsõ emeletre, és valóban egy iskolai folyósón találom magam, ahol beállok a sorba. Hála Istennek, húsvétkor mindenki otthon ül, és a sorban csak kevesen állnak. Két egyszerû, kissé izgatott arckifejezésû asszony, biztosan idevalósiak, és talán barátnõk is, egy kövér, sopánkodó, asszonyság, aki letelepedett az egyetlen székre, egy sovány, magas, szõke copfos lány, bokáig érõ szoknyában, piros kendõben, élénk tekintettel, biztos, hogy messzirõl jött ide, egy ritkás, sötét szakállas fiú, kinek a szeme furcsán csillog, valamiért nagyon hasonlít Grisa lakótársára. Hallgatom, mirõl beszélgetnek – volt, akit Vaszilij atya kigyógyított szörnyû betegségébõl, egy meddõ nõnek imája hatására gyermeke született, volt, akinek megjósolta, mi vár rá elkövetkezendõ életében, és a fiáról is igazat mondott, ugyan ki gondolta volna, hogy a hadseregben megnyomorítják, verték, hát persze hogy a fejét, s mikor visszatért, buzgó „hívõ”, imádságos ember vált belõle… Ezt a kövér asszonyság meséli, kapkodva a levegõt, mintha csuklana a sírástól. Egy emberre átlagban nem sok idõ jut – tíz-tizenöt perc, halad a sor. Egy óra múlva már én nyitok be a fehér ajtón. Tágas szoba, egy iskolai osztályterem, nagyon világos, a falak mentén nehéz székek, hajlított kovácsoltvas lábakon, padok nincsenek. A falakon mindenütt ikonok. Az egyik sarokban mécses világít. Az ablaknál egy világos furnérlemezzel lefedett asztal áll, rajta hímes tojások, bonbonok, Kinder-tojások, három fehér boríték, bizonyára pénz van bennük, egy cipõdoboz, melynek félrehúzott fedele alól új férfipapucsok látszanak ki. A látogatók húsvéti ajándékai. Az asztalnál egy magas irodaszék, benne ül a sztarec. Nagydarab, kövér ember, világos rózsaszín csuhájában úgy hajlik az asztal fölé, mint egy idõs tanító bácsi, öklével támasztva meg fejét. Felemeli tekintetét, és fáradt szemével pásztáz vég – te – le – nül. Ami leginkább csodálkozásra késztet, a hajszíne. Rézvörös árnyalatú. Haját lófarokba kötve hordja. Nem néz ki többnek hatvanévesnél. – Hogy hívják? Nahát, még a nevemet sem találta ki. Micsoda látnok! – Mása. 1005

– Hallgatom. De nem mondok semmit. Nem vagyok rá képes. Egy bátyuska, és akkor mi van? Nálunk Moszkvában annyi van belõlük, mint égen a csillag, ugyanígy néznek, ilyen megfáradt a tekintetük. Miben tudna nekem segíteni, mikor az én problémáim többnyire képzelgések, nem beteg senki, nem halt meg senki, senki sem bolondult meg. Van családom, vannak gyermekeim. Azt magyarázzam el neki, hogy nem vagyok képes élni a régi életemet? De hol találna nekem egy másikat? Azt mondjam neki, borzasztóan érzem magam, iszonyúan elfáradtam, s nem bírom tovább? De õ, õ is elfáradt. Minek jöttem ide, minek álltam be a sorba, ott hagyva a takarítást és az anyámat? Alig tudom magam szóra bírni, csupán kötelességérzetbõl és udvariasságból szólalok meg, mert nem illik csak itt állni és hallgatni! – Mindig borzasztóan szomorú vagyok. A hitem is mintha elszállt volna… Nincs erõm, hogy tovább magyarázzam. A sztarec elmosolyodik. És becsukja a szemét. Hosszú-hosszú ideig hallgat. Úgy tûnik, mintha elszenderedett volna. Egy kicsit közelebb megyek, a székével szemben megállok, és hallom az egyenletes, szundikáló lélegzését – tényleg elaludt. Eltelik néhány pillanat, és kintrõl összevissza vidáman harangoznak, ma mindenkinek megengedik, hogy felmenjen a harangtoronyba. És a bátyuska kinyitja a szemét – zöldes árnyalatú, sötét pettyekkel. Szórakozottan néz – úgy tûnik, észre sem vette, hogy elszundikált. Emlékszik-e, ki vagyok? Úgy látszik, igen. – Másenyka, imádkozzunk együtt! Odaállunk az ikon és a mécses elé, õ a húsvéti egyházi kánonból énekel egy részt a titokkal teli, dicsõséges húsvétról, s az ének végére teljesen kivörösödik, elõszedi a zsebkendõjét, és hangosan (kiváló az akusztika az iskolában!) kifújja az orrát s szipog. – Na, mi legyen, Másenyka, Krisztus feltámadt! – Valóban feltámadt. Lejárt az idõm, Vaszilij atya megáld engem, és utamra enged. Semmi sem teljesült be, még egy hangyányi elõrelépés sem történt, egyszerûen találkoztam, úgy tûnik, egy hívõ emberrel, akinek van ereje hozzá, hogy naponta végighallgasson több ezer embert, még a legfõbb keresztény ünnepen is, nincs más szó rá, bátyuska, természetesen ez hõstett, na, viszlát. Nyomom a gázt. Szégyellem magam, hogy ott hagytam az anyámat egy buta reménység miatt, hogy egy másodperc alatt megoldhatom a belsõ problémáimat. A sztarec segítségével… Kihalt minden sztarec!! Nincs a földön sztarec! Immár! Régen! Megdöglöttek! Fölzabálták a keresztények! Mindet! Ebédre! 1006

Kiüvöltöm dühös rapemet a kocsi ablakán, és a szél szétfújja szent Oroszország végtelen térségein. Nincs egy kis felhõ sem a rám bukó égen, kopár a kék áprilisi táj – a nap mögöttem és süti a hátamat. A nyaraló közelébe érve kissé magamhoz térek, és elgondolkodom ezen a vörös hajú bátyuskán, hogy milyen áhítatosan énekelt, hogyan sírt, és egészen egyszerûen csak annyit mondott: „Krisztus feltámadt”; ebbõl is látszik: életének egyetlen értelme az Isten. Az õ kedvéért él, miatta tûri ezeknek a különbözõ korú nõknek a tömegét, tûr, mert az õ bolygójának középpontja Krisztus. És azoknak az embereknek, akik a sorban álltak, szintén. Szeretik Õt, Õt akarják… Alázat, türelem, meditáció, megtisztulás, a bûnök leküzdése, amit Isten adott, csak Õ veheti el, imádkoztam – és a sztarec imái hatására elmúlt a betegség, és elhatároztam: minden reggel el fogom mondani az Istenanya imádságát, és három hét múlva, mintha elfújták volna a nyavalyát, majd megegyeztünk a barátainkkal, hogy egy hét alatt közösen elimádkozzuk a Zsoltárokat, mindenkinek jutott két kathisma, és nemsokára a tudomásunkra jutott, hogy apuska jobban van, és egy hónap múlva kiengedték a kórházból. És a Bátyuska egyszerre csak azt kérdezi: „Hol vannak a gyermekeid?” Nem volt akkor nekem senkim, csak egy év múlva született gyerekem, és valóban „gyerekek” születtek, ikrek. Azt mesélte nekem egy asszony, hogy a sírról kell venni egy kis földet, egy kis zacskóba kell tenni, és ezt a földet mindennap a fájó testrészre kell helyezni… Nem hiszek. És ha hinni fogok, mindegy, az se segít, túlságosan könnyû út lenne. Hát csak éldegélj, kínlódj, kakukkfióka – így hívta a barátnõmet a férje, és én is így hívom magam, mert nincs más, aki így hívna engem –, hogy minden napod, minden perced kibírhatatlan legyen, hogy nehéz legyen levegõt venni, hogy ne tudj a lábaddal járni, a kezeddel mit tenni, a fejeddel gondolkodni, a szíveddel szeretni – úgyis mindegy, jegyezd meg, minden nap az Istené. Mindegy, mit akarsz, ha be is vered a fejed ebbe a reménytelenségbe, vagy az oktalan kín süket falába rágsz lyukat. És köpd ki a szádon, amit kirágtál. Ezt úgy nevezik, hogy az ember becsülettel hordja a keresztjét. Anyám kései ebéddel vár, a fõépület már készen van, a kis házban viszont még rendet kell tenni – a konyhában el kell mosogatni az összes tavalyi edényt, át kell törölni a szekrényeket, fel kell mosni a padlót, a veteményeskertben is sok a munka, és anyám úgy dönt, marad még egy napig, engem azonban rábeszél, hogy menjek haza a gyerekeimhez. Félig-meddig rendet vágok a konyhában, és este visszamegyek Moszkvába. A gyerekek futkosnak a folyósón, és azt kiabálják, „Mama!”, hiányoztam nekik, kis pofikájukat a lábamhoz nyomják, felveszem õket sorban, és megcsókolom a fejük búbját. Jó szagú, otthonos akolmeleg. Sóhajtozom, egy pillanatra elengedem magam, mikor cseng a telefon, Szenya felveszi a kagylót, és átadja nekem – „Grisan”. – Mása? – Szia. – Krisztus feltámadt. Na végre, lehet még élni tovább. 200… húsvét

SZÕKE KATALIN fordítása 1007

eduArd ruSzAKov

Rizike Nõnapi elõadásra hívták Sztyepan Sztyepanovics Vetrovot a 13. számú nõi javítónevelõ telepre, és a kivénhedt író – seszínû, ritkás haj, kopaszodó tarkó, örökké korpás, gyûrött szürke öltöny – örömmel bele is egyezett. Úgyse járt még sose hosszú munkás élete során ilyen gyászos helyeken, meg hát, maga a tény, hogy meghívták, azt jelenti: még emlékeznek rá, az öregre, nem feledték el, sõt talán még olvassák is. Honnan tudhatta volna, hogy az Írószövetségbe csak afféle „biankó” felkérés érkezett, de mivel mindenki más nemet mondott, neki szóltak, Vetrovnak, aki sose vonakodik. Kora reggel jött érte egy dagadt, vörös fejû õrnagy kék Toyotán, a nevét Vetrov nem jegyezte meg, azt viszont azonnal átlátta, hogy õ felel a telepi nevelõmunkáért. Az õrnagy szájszaga másnaposságról árulkodott, de amúgy teljesen normálisan reagált mindenre (eleinte legalábbis), és akkurátusan ismertette Vetrovval az események menetét. – Elsõ pont: találkozó a nõi kontingenssel a klubban – öblögette kedvtelve a rekedtes hangon formált szavakat, s közben ugyanolyan élvezettel kormányozott is –, rövid beszédet mond, kérdésekre válaszol. Második pont: a nõi kontingens amatõr mûvészcsoportjának fellépése. Harmadik pont: ebéd nálam, az irodámban. Merthogy ma nemcsak nemzetközi nõnap van, hanem a születésnapom is! He-he. – Akkor Isten éltesse! – kiáltotta Vetrov, és már nyúlt is, hogy kezet rázzon. – Nahát, micsoda egybeesés. Akkor a kedves nejének ez biztos dupla ünnep… – Az tuti – bólintott az õrnagy –, de ma nélküle töltjük a napot. Az irodában is nagyon jól elleszünk. Az igazat megvallva, író elvtárs, csak az irodában tudom magam igazán elengedni, haza úgy megyek, mintha szolgálatba indulnék, vagy még inkább fogdára, he-he. Vetrov nem értette a helyzetet, de illendõségbõl halkan felnevetett. A 13. sz. javító-nevelõ õrségén hamar túljutottak, Vetrov leadta az igazolványát, és már indultak is – az író meg az õrnagy – a klub felé a homokkal felszórt úton. A telepen egymást érték a virágágyások, apró szökõkutak spriccelték a vizet, bádog szélkakasok és csúcsdíszek meredeztek a takaros kétszintes házak tetejére barkácsolt fatornyokon. A klub bejárata elõtti tornác két szélén pedig két hatalmas, bronzvörösre festett oroszlán vicsorgott. – Akár a mesében – szólt megilletõdötten az író. – A lányaink mûve – hümmögött a vörös fejû õrnagy. – Szeretik a szépet, a cafkák… He-he. A találkozó a „lányainkkal” remekül sikeredett. Vetrov az életérõl és mûveirõl mesélt a felvillanyozott nõi kontingensnek, felolvasott egy rövid novellát a vadász és a medve drámai küzdelmérõl, válaszolt a kérdésekre, igaz, nem volt sok. Eleinte egyformának 1008

látta a teremben ülõ összes asszonyt, de aztán egészen fiatal, vonzó arcokat is felfedezett az egyforma munkásruhák között. Volt, aki rákacsintott, kihívóan ránevetett. Vetrovnak feltûnt, milyen sok a terhes nõ a teremben, meg is lepõdött. Hogyhogy? Itt, a börtönben? Volt, aki csecsemõt tartott a karjában, s ahogy jobban megnézte õket, észrevette, hogy a többségük vörös hajú és kék szemû. Késõbb feltétlenül kikérdezi majd az õrnagyot, gondolta, de egyelõre türelmesen figyelte az amatõr csoport elõadását. A mûsor után Vetrov még egyszer felköszöntött miden nõt március nyolcadika alkalmából, és indult az õrnagy után, aki már alig várta, hogy bekaphasson valamit. Az irodája ugyanitt volt, a klub épületében. – Jó munka után édes a pihenés – szólt, és kettõre zárta az ajtót. – Hogy ne zavarhasson egyetlen lókötõ se. Gyors mozdulattal lerántotta az íróasztalt borító nagy fehér abroszt: ott sorjázott Vetrov elõtt egy üveg vodka, konyak, tányérokon szalonna, kolbász, sajt, savanyú káposzta meg egy kis tál sózott rizikegomba. – Na, mit szól? – vigyorodott el az õrnagy. – Nem rossz, mi? Igazi Russzkij Sztandart! – Ho-hó! Szóhoz se tudok jutni – kapkodta a levegõt az író, a nyálát nyeldesve. – Kóstolja meg a káposztámat, a saját pincémbõl! – kínálta az õrnagy, és közben vodkát töltött. – A rizikét magam szedtem! Ezt nem hagyhatja ki! Akkor? Jöhet az elsõ pohár? – A maga egészségére! – emelte fel poharát Vetrov. – Boldog születésnapot. – Akkor isten-isten! – Az õrnagy magába döntötte az egész pohár vodkát, és közben a szeme se rebbent, az arca se rándult össze. – Akár a csecsemõkönny! – Ha már a csecsemõknél tartunk – szólalt meg Vetrov, nagy levegõt véve –, úgy láttam, sok terhes van az elítéltek között. Hogy lehet az? – Mit nem ért ezen? – Az õrnagy már töltötte is a második kört. – Elõbb iszunk a gyümölcsözõ együttmûködésünkre! De fenékig ám! Tutira! Lehajtani, egy-kettõ! Ez az. He-he. Mit is kérdezett? – Hogy a terhesek… – Vetrov lenyomta a második pohárral, és vörhenyes rizikét kapott be hozzá. – Szóval, hogy lettek itt ezek terhesek? – Hát a tevéktõl – röhögött fel az õrnagy. – Hogy az író elvtársnak micsoda kérdései vannak! Emlékszik? Volt valami vándorfestõ, az festett ilyen képet: „Pezseg az élet”. Nahát, ez van nálunk is, pezseg szépen az élet. És nem csak elméletben. A természetnek megvan a maga rendje, az ellen nincs mit tenni. – Már megbocsásson – jött zavarba az író –, de hát hol van akkor a szigorított rend? Vagy a férjük volt itt, beszélõn? – Nincs ezeknek férjük, tán egynek se – legyintett az õrnagy. – Ha volna, akkor már rég egyszerûen meg lenne oldva a probléma… – Miféle probléma? – Mintha nem tudná! A demográfiai probléma! – És az õrnagy a vendég orra elé bökött vörös szõrrel benõtt ujjával. – A nagyfõnökök megmondták, mi a feladat: visszaállítani és növelni az orosz lakosok számát! Minél elõbb, annál jobb! Nem engedhetjük, 1009

hogy elnéptelenedjen az ország, hogy kínaiak meg mindenféle jöttment népség lepje el a nagy orosz térségeket. Ne-e-m! Ezt nem hagyhatjuk! És nem is hagyjuk! – Igen, persze, olvastam az újságban, a tévében is sokszor mondják – motyogta zavartan az egyre részegebb Vetrov. – Mindenki tesz ezt meg azt, igaz, nem sok sikerrel… – Hát, pont errõl van szó! – kiáltott fel az õrnagy. – Mi az, hogy nem sok sikerrel?! Ne szépítsük a dolgot. Fogy az orosz, fogy tovább, még ha nem is olyan gyorsan. Tenni kell valamit! – Mit? – A gyökerénél kell megfogni a dolgot! Át kell törni a falat! Az orosz sors, az orosz nemzet sorsa forog kockán! Meg az egész emberiségé! – Ja… Ha így teszi fel a kérdést… – Nem én – a történelem állítja élére a kérdést! Nekünk meg kutya kötelességünk felelni rá! – Az õrnagy már az asztalt verte dagadt öklével. – De mi már foglalkozunk is a megoldással! – Hogyhogy? – Igyuk meg a harmadikat! – indítványozta fújtatva az õrnagy. – A harmadik poharat a szebbik nemre ürítjük, ahogy illik! A szebbik kontingensre! Akik majd megoldják ezt a stratégiai feladatot, a mi hathatós közremûködésünkkel, persze – kacsintott az õrnagy, és bedöntötte a harmadik pohár vodkát. Az író belekortyolni is alig tudott. Már tiszta részeg volt. Próbálta megfejteni az õrnagy szavait. Mi van, ha csak a bolondját járatja vele? – Ugye viccel? – kérdezte bátortalanul. – Meg lehet csinálni itt, a szigorított telepen azt, amit mond? – Miért viccelnék? – tiltakozott fejét rázva az õrnagy. – Mi a csudát lehet tenni, ha ez a sok tyúk szabadlábon nem hajlandó szülni? Hogy lehetne rávenni õket? Segély? Pótlék? Ugyan, kidobott pénz. Észrevetted már, író pajtás, minél több a pénz egy családban, annál kevesebb a gyerek. Európa is tisztára megváltozott. Párizsban, Londonban több a fekete, mint a fehér. Rohanjunk utánuk a szakadékba? Ne-e-em, pajtikám. Mi megyünk a magunk útján. – Miféle úton? – Hát nem érted? És még te nevezed magad a lélek mérnökének… – Az õrnagy közelebb hajolt hozzá vörösen izzó arcával, és forró lehelettel hadarta: – A börtönlakók, ezek a lotyók, ezek mentik meg Oroszországot. Mint a szovjet idõkben – a gulaglakók akkor a szocializmust építették, most meg Oroszországot mentik meg a kihalástól. Értesz már, írókám? Igaz, még nincs elég maca itt a telepen, de majd lesz több is, meglátod. Kicsit szigorítjuk a bétékát, kicsit többet verünk rájuk, és már vonulnak is milliószámra a rabruhás pipik. Mindegyik szül évente egy kölyköt, fél évig szoptatja, aztán viszik állami gondozottnak – õ meg már szülheti is a következõt. Ha lehet nercet tenyészteni bundának, meg halat kaviárnak, akkor miért ne lehetne embert tenyészteni az országnak? Mi mást tehetnénk? Már mûködik is a tenyészet, láthattad magad is. A tudósok kiszámolták, hogy a módszerünk révén már harminc év múlva kétszázmillió orosz lesz! Bizony ám! Csak meg ne kérdezd, ki ter1010

mékenyíti meg õket! – kacsintott újra az õrnagy. – Ne félj, ilyesmire mindig lesz jelentkezõ! Vetrov visszagondolt a sok vörös hajú csecsemõre, és lesütötte a szemét. – Nem lenne egyszerûbb a lombik? – kérdezte csendesen. – Ez egyelõre teljesen lehetetlen – sóhajtott fel halálkomolyan az õrnagy. – De majd eljön az ideje, dolgoznak az ügyön, légy nyugodt. A legfontosabb, hogy ne vesztegessük az idõt. Nem bízhatjuk magunkat a természet kegyére, vagy a szabadlábon lévõ macák szeszélyeire. A jövõ a mi kezünkben van! Vetrov akaratlanul rápillantott remegõ, vastag véreres, ráncos kezére: az õ kezében aztán biztos, hogy nincs semmiféle jövõ! – gondolta. Elment a kedve, muszáj volt innia. A vodka elfogyott, nyúlt a konyakosüvegért, töltött magának is, az õrnagynak is. – Akkor? Iszunk a jövõre? – szólt minden lelkesedés nélkül. – Az tuti! – csatlakozott az õrnagy. Ittak, falatoztak. A vörhenyes rizike különösen jólesett. – De mi van, ha a nõk ellenállnak? – kérdezte elgondolkodva Vetrov. – Csak nem kényszerítik õket erõszakkal? Ez mégiscsak embertelen lenne. Én ellene vagyok… – Miket beszélsz, te széplélek? Még hogy ellenállnak! Minek kéne ide erõszak? Még válogathatnak is. Ha egy rabot akar, válassza azt, ha az õrt szeretné, vigye, ha tisztet – ám legyen. – És megint rákacsintott Vetrovra. – Õk maguk kéredzkednek, meglásd. Nincs is ezen mit csodálkozni. Minden jobb, mint évekig senyvedni magányosan a telepen, éjszakánként meg leszbikusokkal vigasztalódni a kemény priccsen. Nem így van? – Ne-em tudom – motyogta a témától és az alkoholtól végképp eltompult Vetrov. Az élet e bugyrairól végképp fogalma se volt. Az õ világa a tajga, a medvék, a halászat meg a vadászat, de ez? Mély sötétség, maga az õsvadon. – És mi lesz, ha egyszer csak megtudja a Nyugat? – kérdeztet kisvártatva. – Honnan tudnák meg? Elvégre te nem mondod el nekik? – pillantott rá az õrnagy, kicsit kijózanodva. – Na gyerünk, igyunk még egy kört, és aztán irány aludni! Másnap reggel Vetrov kipihenten, jóízûen itta ki sörét a tegnapról maradt másnaposság ellen. Bement a városba, és a központban összetalálkozott régi barátjával, az újságíró Zsucskovval. Fiatalabb volt, jobban tudott helyezkedni, két újságnak is írt, és még egy harmadik helyre is bedolgozott. Amikor Vetrov szóba hozta a részeg õrnagytól hallottakat, Zsucskov azonnal felfigyelt, és már hívta is az írót, menjen fel hozzá az irodájába, itt van nem messze, a Marx és a Dzerzsinszkij utca sarkán. – Minek menjek? – kérdezte Vetrov. – Á, csak egy faxot kell elküldenem – füllentett Zsucskov –, egy pillanat alatt végzek, te addig megihatsz egy kávét. Kérsz? – Szívesen – adta meg magát a széplélek Vetrov, bár nem nagy kedve volt fölmenni az újságíró irodájába. – Én vagyok a sajtófõnök – mondta Zsucskov, mintha Vetrov ki nem mondott kérdésére felelne. – Hírhedt egy hely, de sok érdekeset lehet megtudni. – És õ is kacsintott, mint elõzõ nap az õrnagy. – Az én vendégem! – kiáltott oda a bejáratnál posztoló tisztnek. 1011

Amikor felértek az irodába, Zsucskov menten megfeledkezett mindenrõl, faxról és kávéról, és máris faggatni kezdte Vetrovot a vörös õrnaggyal folytatott beszélgetésrõl. Szótlanul hallgatta, bólogatott, néha közbekérdezett. És mintha nem is jegyzetelt volna. Aztán telefonált valahová, kérette Zverjov ezredest. Szótlanul hallgatta, amit mondanak neki. Aztán letette a kagylót, és elszomorodva nézett Vetrovra: – Történt valami? – kérdezte feszülten Vetrov. – Igen, történt. Az õrnagy, akirõl mesélsz, ma reggel meghalt. Gombamérgezésben. – Hát, ez nem jött össze neki. – Lehetetlen! – kiáltott fel Vetrov. – Hisz én is ettem vele ugyanabból a gombából. Jófajta vörhenyes rizike. Én is ettem belõle, de nekem semmi bajom… – Egyelõre… – jegyezte meg szomorúan Zsucskov, õszinte részéttel pillantva az íróra. – A gombamérgezésnek különbözõ lefolyása lehet. Úgyhogy egyelõre – reménykedjünk! KISS ILONA fordítása

1012

dMItrIj BIKov

Mozsarovo – Jól van, utoljára ismétlem meg – mondta Kosmin, egy magas, szikár ember, aki inkább valami komoly nyomozónak nézett ki, s nem humanitárius segélyakció vezetõjének. – Öt percre megállunk Mozsarovóban. Ez elég, hogy lekapcsolják a humanitárius segélyt tartalmazó kocsit. Ha bárki megpróbálja kinyitni bármelyik ablakot vagy ajtót, az utasításaim szerint fogok eljárni. Úgyhogy aztán ne panaszkodjanak. Vasziljev különben is meg volt ijedve, ráadásul kint júliusi zivatar készülõdött: a lila felhõk megduzzadtak, már majdnem érintették a sûrû fenyõerdõt. Komoran bámultak a szürke, néptelen kis falvak a sínek mentén: sehol se állat, se ember, csak az egyik tornácon ült egy sápadt, nagy fejû fiú, a vonatot kellemetlen, figyelmes tekintetével kísérte, amiben nem volt semmi gyermeki. Vasziljev néha gyógyíthatatlan elmebetegeknél látott ugyanilyen tekintetet, mintha tisztában volnának siralmas állapotukkal, de nem tudnak változtatni rajta. – Jó, nem nyitok ki semmit – felelte Vasziljev ingerülten. – Már ötször elmondta Moszkvában is. – Mindenkit figyelmeztetünk – mondta Kosmin nyersen –, de mégis elõfordul, hogy kinyitják... – Itt bent nem is lehet kinyitni az ablakot. – Gorsenyin a legutóbbi alkalommal egy palackkal törte ki az ablakot – jegyezte meg Kosmin komoran. – Hát, nekünk itt semmilyen palackunk sincsen... Meg rács is van az ablakon. – Azon a rácson könnyedén kidughatja a kezét. Hogy kiadjon egy kis kenyeret vagy valamit. És vannak emberek, akik kidugták a kezüket. Maga nem látta, én láttam. Vasziljevet bosszantotta, hogy Kosmin annyi mindent látott, de semmit sem magyarázott el rendesen. Nem bírta elviselni a homályt. – Jobb lenne, ha mindent elmondana az embereknek, Georgij Valentyinovics. – Vasziljev még csak huszonöt éves volt, és tiszteletteljesen beszélt az inspektorral. – Miféle szirénekrõl van szó, akiknek nem lehet ellenállni? De tényleg, egyszerûbb lenne. Jobb félni, mint megijedni. – Miért, mit nem ért? – nézett rá Kosmin óvatosan. – Mindent elmondtak maguknak: az állomáson emberek jönnek majd a vonathoz, könyörögnek, hogy eresszék be õket, vagy nyissák ki az ablakot, vagy vegyenek át tõlük egy levelet, vagy adjanak nekik kenyeret. Tilos bármit is átvenni, az ajtók és ablakok kinyitása minden körülmények között szigorúan tilos. Mozsarovo az olyan települések közé tartozik, ahol tilos elhagyni a vonatot – mit lehet ezen nem érteni? – Igen, értem. De nem tudná elmondaná, hogy mi történt ott? Fertõzött zóna vagy micsoda? – Indulás elõtt tartottak elõadást maguknak? – kérdezte Kosmin. – Hát, tartottak. 1013

– És felolvasták a listát az ilyen helyekrõl? – Felolvasták. – Akkor meg mit nem ért? Miféle fertõzött zónáról beszél? Egyszerû humanitárius segélyzóna, az orosz vidék támogatásának nemzeti programja keretében. Minden frankó. De vannak bizonyos szabályok, világos? Nem olyanok vagyunk, mint nénje a szekéren. Állami terv keretében tevékenykedünk. Be kell tartanunk a szabályokat. Ha nem akarja betartani õket, felvilágosíthatom, hogy ez milyen következményekkel jár. – Értem, értem – mondta Vasziljev. Ki nem állhatta, ha elõadásokat tartottak neki. Idegbajt tudott kapni tõlük. És gyûlölte az olyan szavakat, mint a „frankó”. – De akkor miért nem zárják le teljesen az ablakokat arra az idõre? Leereszthetnének valami acélzsalut vagy mit tudom én. – Nem úgy van az – ráncolta a homlokát Kosmin. – Hisz magához hasonló újságírók utaznak a vonaton. Meg nemzetközi megfigyelõink is vannak. Tán lepecsételt vonatban utaztassuk õket, mint valami vágómarhát? Meg itt van annak a gyerekalapítványnak a képviselõje a hetes kocsiban, Meyerson vagy hogy hívják. Már a rácsok miatt is akadékoskodott. Nem tetszik neki, hogy rácsok között kell nézelõdnie. Õ nem tudja, de én tudom. Köszönetet kellene mondania az Úrnak, hogy ott van az a rács. A Kosmin-féle emberek mindig meg vannak gyõzõdve róla, hogy mindenkinek mélyen meg kellene hajolnia elõttük, megköszönni a rácsaikat, mert nélkülük minden rosszabb lenne. – És késõbb egyáltalán nem lesz ilyesmi – tette hozzá megenyhülve. – Csak egy ilyen zóna van az útvonalunkon, meg összesen is csak hat van belõlük, na jó, hét. Átmegyünk rajta, és az Uralig minden szép lesz. Kiszállhatnak, vehetnek kapros fõtt krumplit... el is beszélgethetnek a helyi lakosokkal, ha úgy tetszik... Természetvédelmi területek, szabad természet... Minden frankó lesz! Minek kellene zsalu? Csak két olyan hely van, ahol óvatosnak kell lennünk, Mozsarovo és Krosino, máshol mehetnek, ahová tetszik, nem szólok egy szót sem. Vasziljev próbálta elképzelni, mi lehet Mozsarovóban. Amikor a csapatának – a szomszéd kocsiban utazó háromfõs forgatócsoportnak és neki magának a Vedomosztyitól – tájékoztatást tartottak, mielõtt, a nemzeti program keretében, útnak indították az Oroszországot átszelõ segélyvonat, az instruktor nyilván nem mondott el mindent. Minden újságíró mellé odarendeltek egy embert a MezMinbõl, a Mezõgazdasági Minisztériumból, aki úgy nézett ki és úgy is viselkedett, mint egy profi testõr – ugyan miért van szükség ilyen óvintézkedésekre egy egyszerû vonatút miatt? Persze, veszélyes lett mostanában a városok között utazni: gyakran kibelezték a szerelvényeket, megtámadták a tehervonatokat. De mit lehet tenni, ez is nemzeti program – a hét megalopolisz elsõdleges fejlesztése, s köztük többé-kevésbé elvadult vidékek, nem kell nekünk annyi terület. Aki csak tudott, beköltözött a városokba, és arról, hogyan élnek az Oroszország hatalmas térségein maradt emberek, Vasziljevnek csak homályos elképzelései voltak. De újságíró volt, azonfelül katonai tapasztalattal rendelkezõ ember, ezért hát elküldték a segélyvonattal, hogy írjon riportot róla, hogyan osztják meg a megalopoliszok a fölöslegüket a vidékkel, ahol a hírek szerint már az áramellátás is akadozik. Igaz, 1014

Moszkvában senki sem figyelmeztette, hogy bizonyos állomásokon még az orrát se dughatja ki az ablakon. Az a helyes nõ a Vesztyitõl akkor biztosan nem jött volna velük – már amiatt is panaszkodott, hogy nincs mosdó a kocsiban. Egyedül Meyerson különlegesen felszerelt kocsijában volt mosdó, mert õ filantróp volt, és ki tudja, milyen gazdag milliárdos, Gates hozzá képest kismiska. Az ablakon túl néptelen, tökéletesen jellegtelen, és éppen ezért különlegesen félelmetes táj úszott el: egyforma, üres, szürke falvak, egy magányos kecske vörös rongygyal a nyakában, egy csendes kaszáló, aki magányosan kaszált a réten – és hosszan nézett utánuk, mostanában ritkán látott vonatot, az arcát Vasziljev nem tudta megnézni; egy mezõn magányosan rozsdásodott egy traktor – majd megint csak hosszan húzódott a mogorva fenyõerdõ, s fölötte lila felhõk duzzadoztak. Elvillant egy romos gyár félig ledõlt betonkerítés mögött, rozsdás kémények, egy portáldaru; majd ritkás erdõ következett, amelyben Vasziljev észrevett egy volt katonai létesítményt rozsdás szögesdrót mögött, valakinek a pufajkája ottmaradt rajta – alighanem valami gyerekek próbáltak átmászni, hogy elhozzák a megmaradt felszereléseket... A vonat lassított. – Na és mi volt itt azelõtt, Mozsarovóban? – kérdezte Vasziljev, csak hogy elvonja a figyelmét a lassanként felgyûlõ borzalomtól. Tudta, hogy MezMin nem véletlenül rendelt melléjük testõröket, ott most komoly emberek dolgoznak, keményebbek, mint a belügyben. – Tán valami kitermelés folyt? – Téglagyár – felelte Kosmin kelletlenül kis szünet után. – De rég tönkrement, már vagy harminc éve. Meg ilyen-olyan kisebb üzemek, cipõgyár, bútorgyár... Bábszínház is volt, ha jól emlékszem... Nem jártam ott soha. – És most van valami? – Ha élnek itt emberek, akkor biztosan van – mondta Kosmin olyan ingerültséggel a hangjában, hogy Vasziljev jobbnak látta, ha elhallgat. – Egyszóval figyelmeztettem magát – mondta Kosmin kis szünet után. – Jobb, ha az ablaknak a közelébe se megy. Ha gyengék az idegei, jobb lesz, ha leeresztem a függönyt. Persze, maga újságíró, mégiscsak látnia kell. Csak ne csináljon semmit! – Jól van, jól van – mondta Vasziljev gépiesen, és az ablakon túl lassan beúszó Mozsarovo állomásra meredt. Elõször semmit sem látott. Mindenféle látványra fel volt készülve – szörnyekre, torzszülöttekre, akik rávetik magukat az ablakrácsokra –, de csak egy magányos öregaszszony battyogott oda a peronhoz, és könyörgõ tekintettel nézett az ablakokra. – Rákot vegyenek! – mondogatta kedvesen. – Ki kér rákot? Friss rákocskákat? Vasziljev nagyon szerette a rákot, és most különösen megkívánta, de nem mozdult. Az öregasszony odajött az õ kocsijukhoz, jóságos, elgyötört arca egészen közel volt az ablakhoz: Vasziljev bárhogyan nézte, nem látott rajta semmi ijesztõt. – Rákocskákat! – ismételte meg az öregasszony kedvesen. – Ki kér rákocskákat? – Csend! – mondta Kosmin az összeszorított foga közt. Arcát eltorzította a szenvedés, ami még borzalmasabb volt attól, hogy Vasziljev nem látta semmi okát. Aligha lehetséges, hogy olyan iszonyatosan megkívánta a rákot, és most a vágya és az utasításai között õrlõdik. 1015

Az öregasszony elfordult, és bánatosan továbbment. Az állomás lassan megtelt emberekkel – bágyadt, láthatóan elcsigázott emberekkel: mintha lassított felvételen mozogtak volna. Egy fiatal anya jött oda az ablakhoz, karján a csecsemõjével: a gyerek sárga volt, ráncos, petyhüdt, mint egy rongybaba. – Adjanak valamit, Krisztus nevére kérem – mondta halkan, panaszosan. A vastag üveg ellenére Vasziljev minden szavát hallotta. – Nincs munkám, nincsen férjem. Krisztusra kérem, adjanak valamit. Vasziljev szégyenkezve nézett az úti elemózsiára, amit elfelejtett eltenni. Remek volt a koszt a humanitárius vonatokon, a MezMin nem garasoskodott. Kétfajta szalámi volt a kisasztalon, meg holland sajt, „síró sajt”, ahogy az ilyet nevezik, és strasbourgi libamájpástétom dióval. Késõ volt eldugni – a szerencsétlen nõ már úgyis mindent látott. Vasziljev meg csak ült elvörösödve. Egy megható, fényes arcocskájú kislány ment el a vonat mellett, mintha csak egy karácsonyi nyomatról lépett volna le, amiken a fagyoskodó gyufaárus lányok arca mindig olyan, mint az angyaloké, rózsásak, mintha csak azelõtt, hogy a fagyos utcára kerültek, olyan családban éltek volna, ahol mindig bõséges az ebéd, és minden reggel fürdenek. Vasziljevnek még az is felrémlett, hogy látta ezt a lányt egy képeslapon, amely még a forradalom elõtti idõkbõl õrzõdött meg a családjában – ezen a képeslapon üdvözölte az ükükükapja az ükükükanyját az 1914-es új év alkalmából. A kislány az ablakhoz jött, felemelte a tekintetét, és bizakodó arccal azt mondta: – Beteg az anyukám. Nagyon beteg, nem tud felkelni. Bácsikák, adjanak valamit! Nem nyafogó hangon beszélt, sõt még mosolygott is, mintha nem akarná, hogy szánakozzanak rajta, és szégyellné a helyzetét. – Tudok egy dalt – mondta. – Eléneklek egy dalt, jó? Még a télnek nincsen vé-ége, még a földet hó födi, de a fecske, kicsi fecske hazafelé siet már... Tengereken át s hegyek között, repülj csak fecske, fecskemadá-á-ár. Vasziljev óvodáskora óta ismerte ezt a dalt, és mindig sírt gyerekkorában, amikor hallotta. Kosminra pillantott. Az nem vette le róla a tekintetét, minden mozdulatát figyelte – semmi remény nem volt tá, hogy titkon pénzt dobhat ki az ablakon, vagy egy csomag szalámit, meg hát a rács is ott volt... – De hát mondja meg – mondta Vasziljev, gyûlölve magát, amiért olyan félszeg, könyörgõ hangon beszél –, mi baj származhatna abból, ha adnánk neki egy darab kenyeret vagy három rubelt? – Kinek? Ennek? – kérdezett vissza durván Koskin. – Hát, igen, ennek a kislánynak... – A kislánynak? – kérdezett vissza Koskin megint. Mi az, tán megsüketült, gondolta Vasziljev. Lehet, hogy õrült, valami átkozott pszicho, egy ilyen hülyét osztottak be mellém, és most miatta nem adhatok egy kis ennivalót ennek a kislánynak. – Mi az, tán nem látja?! – Látom – mondta Kosmin lassan. – Üljön, ne mozduljon, különben nem állok jót magamért. 1016

Közben újabb öregasszony jött oda az ablakhoz, kicsi, hajlott hátú, szemüveges, olyan volt az arca, mint valami vidéki tanító néninek. Reszketõ, görbedt kezével egészen Vasziljev arca elé emelt egy pár kötött papucsot, mamuszkát, neki is volt otthon ilyen mamuszkája, még a megboldogult nagymamája kötötte neki hajdanán. Ha nincs a nagypapa nyugdíja meg a moszkvai lakás, ugyanígy állhatott volna itt az õ nagymamája is öregkorában. – Vegyen papucsot! – mondta az öregasszony könyörgõ hangon. – Jó papucs, igazi gyapjú. Kérem. A gyerekének vagy valakinek... Mamuszkát. Hát ezek itt Mozsarovo szirénjei. Ezek azok az emberek, akikhez nem szabad kimennünk. Acélkerítésekkel védjük magunkat a saját népünktõl, és ülünk, és faljuk a strasbourgi libamájpástétomot. Vasziljev felállt, de Kosmin ekkor acélos ujjal a bordái alá bökött, mire az újságíró kétrét görnyedt, és a padlóra zuhant. – Figyelmeztettem – mondta undorítóan kárörvendõ hangon Kosmin. – Igen, figyelmeztetett – sziszegte összeszorított foga közt Vasziljev. – Micsoda rohadékok maguk, mocskos állatok. Mit mûveltek... – Mi? – mondta Kosmin. – Mi semmit se mûveltünk. Inkább maguktól kellene megkérdezni, hogy mit mûveltek. Az ablakon túl közben folytatódott a nyomorultak felvonulása: most egy idõs, betegesen kövér férfi jött az ablakhoz, jóságos és zavarodott arccal. – Uraim – mondta akadozó hangon –, uraim, az Isten szerelmére... Én nem idevalósi vagyok, nem olyan, mint ezek... Értsék meg, véletlenül kerültem ide. Csak véletlenül, én nem akartam. Három hónapja nem tudok elszabadulni innen, uraim, kérem, segítsenek. Csak egy pillanatra nyissák ki az ajtót, senki mást nem engedünk be. Uraim. Nem hagyhatnak itt... Meg kell érteniük... én értelmiségi ember vagyok, ugyanolyan, mint maguk. Nem bírom tovább... Egyre halkabb lett a hangja, már csak suttogott, és végül elhallgatott. És sírva fakadt, Vasziljev megesküdött volna rá, hogy tehetetlenségében és a reménytelenségtõl sír, mint egy kisgyerek, akit az óvodában felejtettek. – Mindent megértek – kezdte újra. – Tökéletesen megértem magukat. De könyörgök, könyörgök... és bármire megesküszöm... Nézzék! – Hirtelen eszébe jutott valami, és elõhúzott egy gyûrött papírt szürke, kopott esõkabátja zsebébõl. – Itt minden le van írva! Kiküldetésben voltam, uraim, szakmai kiküldetésben... Könyörgök... könyörgök... Ekkor hirtelen balra fordította a fejét, és eltorzította arcát a rémület. Egy búvárruhás, borzalmas alak jött felé, elrántotta a görcsösen a rácsba kapaszkodó kezét, és elvezette, rángatva maga után – vagy valami helyi szörnyeteg, vagy a helyi rendõr. – Áááááá! – sikított az idõs férfi átható hangon, még mindig hátrapillantgatva, reménykedve, hogy a vonatból jön a segítség. – Mentsenek meg! Ne! – Az meg kicsoda? – kérdezte Vasziljev épp csak az ajkát mozgatva. – Ki kicsoda? – Hát... az a búvárruhás... – Milyen ruhás? – Hát... aki elrángatta ezt az embert... 1017

– Gondolom, a rendõrség – vonta meg a vállát Kosmin. – Ami meg a búvárruhát illeti, egyszerû védõöltözet... Itt nem lehet csak úgy védõöltözet nélkül járkálni. Az állomás most már megtelt emberekkel. Mindössze öt perc telt el, és az egész peronon vánszorogtak, botladoztak, nyöszörögtek a szerencsétlenek és a nyomorékok. Nem volt bennük semmi borzalmas, semmi ízléstelen fantasztikus filmbe illõ – egyszerû öregasszonyok, szovjet háborús filmbõl való nõk és gyerekek, a tömeg, amely kikísérte a katonákat, és nem reménykedett benne, hogy visszatérnek. Elmennek a katonák, jönnek a németek, senki sem menti meg õket. Minden tekintetben a kegyelemkenyéren élõ beteg nyugtalan tehetetlensége látszott, aki fél, hogy terhére van azoknak, akik eltûrik. Az ilyen emberek félnek bárkit is zavarni a kérésükkel, mert válaszul elvehetik tõlük még az a keveset is, amijük van még. Minden arcon ott volt a meghunyászkodás, minden tekintet gyámoltalanul irgalomért rimánkodott, bár senki sem hitt igazán semmilyen irgalomban. Vasziljevet a legjobban egy lány döbbentette meg, olyan tizenöt éves lehetett – õ közelebb jött az ablakhoz, mint mások, a két hevenyészett mankóján. Õ nem kezdett el rimánkodni, csak nézett befelé, olyan fájdalommal a szemében, hogy Vasziljev visszahõkölt az ablaktól – mintha csak arcon csapta volna a tekintete. – Mit tegyek, e-e-e? – nyöszörögte, de nem könyörgõ, hanem parancsoló és szívet tépõ hangon, mintha csak a szavai után Vasziljevnek fel kellene ugrania, és kirontania a peronra, hogy megmentse ezt az egész elkínzott tömeget. – Istenem, mit tegyek? Az lehetetlen, hogy semmit sem lehet tenni, az nem lehet, hogy mindig így marad! Az nem lehetséges, hogy nincs semmi irgalom! Mit tettünk mindenkivel! Nem bánhatnak így eleven emberekkel... Vasziljev ezt már nem bírta tovább. Mégiscsak szolgált a seregben, amellett hegymászó is volt, úgyhogy sikerült leterítenie Kosmint egy erõs balhoroggal, aztán kirohant a folyosóra, de ott már várta egy utaskísérõ. Õ igazi profinak bizonyult – az orosz vasúton, mint ahogy a MezMinben is, nemhiába etették libamájpástétommal az embereket. Vasziljev aztán még két napig nem tudta mozgatni a jobb kezét. – Tilos – mondta az utaskísérõ suttogva, miközben kicsavarva a kezét, és visszalökte a kupéba. – Meg lett mondva, hogy tilos. Olyan ez, mint a tengeralattjárón. Tudnia kell magának is. Tudja, hogy van a tengeralattjárón? – Furcsa volt hallgatni ennek az embernek a suttogását, aki épp az imént egy profi kommandós ügyességével intézte el Vasziljevet. – A tengeralattjárón, amikor baleset történik, lezárják a rekeszeket. Képzelje el, hogy kopognak a szomszéd rekeszbõl a bajtársai. És nem engedheti át õket, mert ez van a szabályzatban. A szabályzatban le van írva, hogy ha baleset történik, tilos kinyitni az átjárókat. Emberek halnak ott meg, de magának tilos kinyitni az ajtót. Ugyanez van itt is, csak ezek az emberek nem a bajtársai. – Rohadékok! – üvöltötte Vasziljev, eszét vesztve a tehetetlen gyûlölettõl. – Maguk mind rohadékok! Mi az, hogy azok nem a bajtársaink?! Az öregek és a gyerekek magának nem a bajtársai?! Mit mûveltek ezzel az országgal a kibaszott „stabilizációjukkal”? Mi a nyavalyát mûveltek vele, hogy most félnek kimenni a saját népük közé? Hiszen ez a maguk népe, a maguké. Miért bújnak elõlük rács mögé? Sajnálják tõlük a falat ke1018

nyeret?! Egy nyavalyás rubelt sajnálnak tõlük?! Gyûlölöm, gyûlölöm magukat, mocskos állatok! – Kiabálj csak, kiabálj – mondta az utaskísérõ, nem lehetett érteni, hogy fenyegetõen-e vagy jóváhagyólag. – Megkönnyebbülsz tõle. Ez meg mitõl ilyen ideges? – fordult Kosminhoz. – Újságíró – felelte Kosmin mosolyogva. – Aha... Hát csak nézelõdjön, az hasznos. Itt, Mozsarovóban régóta nem járt újságíró... – Mit vacakolnak annyit azzal a vagonnal? – kérdezte Kosmin az utaskísérõtõl ingerülten. Lazán beszéltek egymással, mint kollégák. – Már rég lecsatolhatták volna, és mehetnénk tovább... – Nem megy az olyan gyorsan – felelte az utaskísérõ. – Eltart legalább húsz percig. – Elgyengültek – mosolyodott el megint Kosmin. Ebben a pillanatban a vonat megrázkódott és elindult. Néhány kifakult ruhát viselõ lányka szaladni kezdett utána – bár nem is annyira szaladtak, mint inkább vánszorogtak, tántorogtak, azonnal kifulladtak. Vasziljev elfordította a tekintetét. – Na, jól van, bocsáss meg, újságíró – mondta az utaskísérõ, nagy levegõt véve. – Majd még hálás leszel nekem ezért. – Hm – mondta Vasziljev, a vállát dörzsölgetve. – Hálás leszek mindenért, amit csináltak, egész életemben. Még meg kell köszönnöm, hogy nem ölt meg, hogy nem nyomta ki a szemem, nem verte be a szám... Köszönöm, soha nem fogom elfelejteni. Van egy ilyen elbeszélés – maguk biztosan nem olvasták, de elmesélem a saját szavaimmal, az épülésük végett. Az a címe: „Akik elmentek Omelasból”. A szerzõ neve maguknak úgyse mond semmit, úgyhogy nem is mondom meg. Na, szóval van benne egy Omelas nevû virágzó város. Mindenki boldog benne. Csupa öröm az élet, egyik ünnep a másikat követi... – És egy nyomorúságos pincében, egy ajtó mögött, ami mindig zárva van – szólalt meg Kosmin szenvtelen hangon –, ott ül egy gyengeelméjû fiú, éhes és mocskos. Egyre csak azt mondogatja: engedjenek ki, engedjenek ki! És ha kiengedik, egész Omelasnak vége: minden örömével, boldogságával együtt. Így van? És az a gyerek még csak nem is tudja, hogy milyen helyzetben van, meg hát gyengeelméjû. Mondjuk, Downkóros. Egy gyermek egyetlen könycseppje és a többi. Olvastuk. Ursula Le Guin. Olvasott emberek vagyunk mi ott, a cégnél. – Miféle cégnél? – kérdezte Vasziljev döbbenten. – Hát a Mezõgazdasági Minisztériumban – felelte Kosmin, és az utaskísérõre kacsintott. Az meg boldogan elvigyorodott erre. – De hát ha olvasták, akkor... – kezdte Vasziljev elkeseredett hangon. – Ide hallgass, újságíró – hajolt oda hozzá Kosmin az asztalka fölött. – Képes vagy egy kicsit használni a fejed, vagy már teljesen meggárgyultál? Jól hallottad õket? – Kiket? – Hát, a hangokat... Nem tudom, hogy kit hallottál. Szóval rendesen hallottál mindent? 1019

– Hát, igen – bólintott Vasziljev, nem értette, mire akar kilyukadni az utaskísérõ. – Mert vastag az üveg. Nagyon vastag az az üveg, újságíró. És úgy hallottad õket, mintha itt álltak volna melletted, igaz? És pontosan azokat a dolgokat láttad, amik a legnagyobb hatással lehettek rád, jól mondom? Lefogadom, hogy valamit a gyerekkorodból. – És maga? – motyogta Vasziljev döbbenten. – Maga mit látott? – Hogy én mit láttam, azt magának nem kell tudnia – vetette oda Kosmin. – Mindenfélét láttam! Mindenki valami mást lát ott, valahogy értenek hozzá! Utána mindig érdekes meghallgatni, csak hát a legtöbbször nincs, aki bármit is elmeséljen. Elég, ha csak résnyire kinyitja valaki az ablakot – és azonnal... – Hát, jól van – mondta Vasziljev fáradtan. Már mindent értett. – Valaki másnak hantázzanak. Annál a maguk szervezeténél – Mezmin vagy Skizmin, vagy akármi is a neve – értenek hozzá, hogyan ködösítsék az emberek agyát, értem én. Meg látom, hogy sok fantasztikus irodalmat olvasnak. De nincs olyan hülye, aki hinne maguknak, világos? Már a tévéjüket se nézi senki: kémek az iskolákban, kártevõk a bányákban... Ami meg Mozsarovo szellemeit illeti, amiket én egyedül látok – na jó, hagyjanak békén velük, jó? Nem érdekel! Úgysem írok semmit, ha meg írnék, úgysem engednék, hogy megjelenjen. – Micsoda egy bohóc, eh? – mondta gúnyos mosollyal az utaskísérõ, de abban a pillanatban a rádió adóvevõjéhez kapott. – Nyolcadik kocsi, hallgatom. Hirtelen hamuszürke lett az arca, egész teste elernyedt, és lehuppant az ülésre. – A tizenkettesben kinyitották – mondta Kosminnak elhaló hangon. – A tudósítók? – kérdezte Kosmin felpattanva. – A tévések. A kretének. – Na és kész, vége? Mind kampec? – Mit gondolsz? Van olyan, hogy nem mind? – Az a hülye nõ! – suttogta mérgesen Kosmin. – Az arcán láttam, hogy hülye. Ilyeneket soha nem volna szabad elhozni. – Jól van, halottakról vagy jót... – mondta megrovóan az utaskísérõ. Vasziljev még nem fogta fel, hogy az a helyes nõ halt meg, a Vesztyitõl. Mintha mindezt valami vattán keresztül hallotta volna. – Nem nõknek való ez – mondta Kosmin. – Soha többé nõket nem hozok magammal. Hogy most majd mit mûvelnek Moszkvában a vonatparancsnokkal, azt jobb nem elképzelni... – Jól van, menjünk! – mondta az utaskísérõ. – Meg kell írni a jelentést, összetakarítani... Kiléptek a fülkébõl. Vasziljev ment utánuk. – Maga itt marad! – fordult vissza Kosmin. – Jól van már, hadd nézze meg. Akkor talán megérti – szólt közbe az utaskísérõ. – Jól van, gyere – vonta meg a vállát az instruktor. Átmentek az ijedt Meyerson kocsiján. – Sorry, a little incident – vetette oda neki Kosmin tökéletes angol kiejtéssel. Meyerson motyogott valamit arról, hogy garantálták a szerzõdésben a személyes biztonságát. Az öt kocsit, amin keresztül kellett menniük, 1020

hogy eljussanak a tizenketteshez, Vasziljev végtelenül hosszú expresszvonatnak érezte. Ki-kilesett az ablakokon, melyeken túl most is ugyanolyan szürke falvakat lehetett látni, és ugyanúgy függött fölöttük a lila felhõ, még mindig nem szakadt fel. A tizenkettes kocsi elõterében már három utaskísérõ várta õket. Utat engedtek Kosminnak. Vasziljev benézett a folyosóra. Az ablakok fele be volt törve, mint ahogy a fülkékbe nyíló ajtók is, a válaszfalak összegyûrve, mintha csak valami könyörtelen, hihetetlenül erõs óriás tombolta volna ki magát a kocsiban, amíg jól nem lakott. A kocsi teteje kicsit kidudorodott, mintha belülrõl felfújták volna. Az épen maradt ablakok véresek, a folyosón mindenütt ruhafoszlányok hevertek, és a legközelebbi fülkében látni lehetett egy lerágott sípcsontot. Furcsa szag terjengett, valami más is összekeveredett az undorító vérszaggal – valami öreges, rothadó bûz: mint egy magányos kunyhóban, ahol régóta rothadoznak a zsíros rongyok, és az egerek vették át az uralmat. – Három perc – mondta az egyik utaskísérõ. – Épp csak három perc. – Hogyan vehették rá, hogy...? – mondta a másik, a fiatalabb. – Most már úgysem tudjuk meg – vonta meg a vállát az elsõ. – Nem tudja elmesélni. – Menj vissza a fülkédbe! – fordult Kosmin Vasziljevhez. – Menj, szívj el egy cigit, nagyon elsápadtál. Semmi baj, már csak Krosinón kell túljutnunk, onnantól minden frankó. M. NAGY MIKLÓS fordítása

1021

zAhAr PrILePIN

Levél Sztálin elvtársnak „A szocializmust felépítettük, Most embereket költöztetünk belé” BORISZ SZLUCKIJ

Beköltöztünk a szocializmusodba. Megosztoztunk az általad létrehozott országon. Milliókat kerestünk a gyárakon, amiket a te rabjaid és tudósaid építettek fel. Csõdbe juttattuk az általad létrehozott vállalatokat, és elvittük az így szerzett pénzt a vasfüggönyön túlra, ahol palotákat építettünk magunknak. Igazi paloták ezreit. Neked soha nem volt ilyen dácsád, ripacsos képû torzszülött. Eladtuk a jégtörõket és atom-tengeralattjárókat, amiket még neked kezdtek el építeni, és jachtokat vásároltunk magunknak. Ez, mellesleg, egyáltalán nem metafora, hanem életrajzunk ténye. Ezért zúg és viszket a neved bennünk, azt szeretnénk, bár soha ne lettél volna. Te óvtad meg nemzetségünk életét. Ha te nem lettél volna, nagyapáinkat és dédapáinkat a Breszttõl Vlagyivosztokig egyenletesen elosztott gázkamrákban pusztítják el, és örökre meg lett volna oldva a kérdésünk. Hét rétegbe állítottad az orosz embereket, hogy megóvd magjaink életét. Mikor magunkról beszélünk, arról, hogy mi is harcoltunk, tisztában vagyunk vele, hogy csak Oroszországban, Oroszországgal, az orosz emberek gerincén harcoltunk. Franciaországban, Lengyelországban, Magyarországon, Csehszlovákiában, Romániában és mindenhol másutt nem sikerült olyan jól harcolnunk, ott összetereltek és elégettek bennünket. Csak Oroszországban sikerült, ahol a te mocskos szárnyad alatt tudtunk megmenekülni. Nem akarunk hálásak lenni neked az életünkért és nemzetségünk életéért, bajszos geci. De titokban tudjuk: ha te nem lettél volna – nem lennénk. Az emberi létezés általános törvénye: senki nem akar sokáig hálás lenni valakinek. Az kimeríti az embert. Mindenkit bosszant és kínoz, ha tartozik valakinek. Mindenben csak önmagunknak akarunk hálásak lenni – a saját tehetségünknek, férfiasságunknak, eszünknek, erõnknek. És különösen nem szeretjük azokat, akiknek sok pénzzel tartozunk, amit nem tudunk megadni. Vagy nem akarunk. Ezért úgy akarjuk beállítani a dolgot, mintha nem is vettünk volna fel kölcsönt tõled, hanem mi magunk kerestünk volna meg mindent, vagy valaki ajándékba hozott volna nekünk száz kilogramm nagy értékû bankjegyet, vagy épp csak ott hevertek volna a földön, és nem kellettek senkinek – igen! nagyszerû! úgyse kellettek senkinek! mi 1022

csak felvettük a földrõl – úgyhogy takarodj, takarodj, ne kerülj a szemünk elé, pusztulj el, mocsadék! Hogy megszabaduljunk tõled, egyre újabb sztorikat találunk ki az alternatív történetírás mûfajában, a csalás és szemfényvesztés mûfajában, a bamba hazudozás mûfajában, a lelkesítõ és aljas demagógia mûfajában. Azt mondjuk – és ez az a ritka eset, amikor majdnem igazat mondunk –, hogy nem kímélted, és idõrõl idõre irtani kezdted az orosz népet. Hagyományosan tízszeresére vagy akár százszorosára növeljük az áldozatok számát, de ez csekélység. A fõ, hogy közben hallgatunk arról, hogy nekünk magunknak egyáltalán nem kedves sem ez a nép, sem az értelmisége. Abban, hogy manapság hétmilliós ütemben, szakadatlanul tûnik el az ország lakossága és a népi arisztokrácia, kitartóan és önfeledten – mily elbûvölõ paradoxon! – téged hibáztatunk! Mert, ugye, nem mi öltük meg az orosz falut, az orosz tudományt, és nem mi süllyesztettük a mezítlábas senkiháziak szintjére az orosz értelmiséget – ne, ne nevess, mindezt te tetted. Te! Aki hatvan évvel ezelõtt meghaltál! Nekünk ugyan semmi közünk hozzá. Mikorra mi megjöttünk, már minden összetört és elhalt. A milliárdjainkat mi magunk kerestük, a saját munkánkkal, a semmibõl! Az édes mamánkra esküszünk! Vagy legalábbis objektív folyamatnak látjuk az orosz etnikum kihalását. Mert a te idõdben ölték az embereket, a mi idõnkben maguktól hullanak. Te nem is tudtad olyan gyorsan pusztítani õket, amilyen gyorsan ma a saját akaratukból hullanak. Objektív körülmény, igaz? És magabiztosan azt hirdetjük, hogy a Gyõzelmet annak ellenére értük el, amit te mûveltél. Igaz, kicsit furcsa, hogy azóta Oroszországban semmi sem sikerül annak „ellenére”. Például sehogy sem válik értelmes és erõs nagyhatalommá, sem a mi alkotó tevékenységünk ellenére, sem annak köszönhetõen. Újabb paradoxon, az ördögbe is. Azt mondjuk, te magad akartál háborút indítani, jóllehet egyetlen iratot sem találtunk, mely ezt bizonyítaná. Azt mondjuk, megölted az összes vörös tisztet, és néha piedesztálra emeljük az általad megölt katonai szakértõket, azokat pedig, akiket nem öltél meg, gyûlöljük és sárba tiporjuk. Megölted Tuhacsevszkijt és Bljuhert, de életben hagytad Vorosilovot és Bugyonnijt. Így aztán a két utóbbi tehetségtelen barom. Ha fordítva történt volna, és Tuhacsevszkij meg Bljuher marad életben, akkor most õk volnának tehetségtelen barmok. Akárhogy volt is, biztosan tudjuk, hogy lefejezted a hadsereget és a tudományt. Az, hogy a te idõdben, annak ellenére, amit mûveltél, volt hadseregünk és tudományunk, most pedig se híre, se hamva se az egyiknek, se a másiknak, nem csorbítja a magabiztosságunkat. Azt mondjuk, hogy a borzalmas háború elõtt nem akartál megállapodni a „nyugati demokráciákkal”, jóllehet egyes „nyugati demokráciák”, mint titokban tudjuk, maguk ragyogóan megállapodtak Hitlerrel, más nyugati, meg egyes keleti, demokráciák a fasizmust hirdették, és fasiszta államot építettek. 1023

Mi több, ezzel egy idõben az Egyesült Államok földöntúli fényben ragyogó pénzügyi körei hatalmas összegeket fektettek Hitlerbe és hitvány jövõjébe. Mindent megbocsátottunk, mindenkinek megbocsátottunk, csak neked nem. Téged gyûlöltek a „nyugati demokráciák” is, a „nyugati autokráciák” is, meg ezek a pénzügyi körök is, és gyûlölnek máig is, mert emlékeznek rá, hogy kivel volt akkor dolguk. Olyasmivel volt dolguk, ami minden tekintetben ellentétes volt velük. Te más kezdõpont vagy. Más pólus. Egy olyan program hordozója, amely soha nem fér el a mi kis helyhez kötött tudatunkban. Egy olyan államnak álltál az élén, amely az emberiség egész történelmének legborzalmasabb háborújában gyõzött. Az irántad való gyûlölet csak a tetteidhez fogható. Azokat gyûlölik, akik cselekszenek. Aki semmit sem csinál, azt nem illetik bírálattal. Emlékezzünk csak, mit tett Franciaország, vagy Norvégia, vagy, mondjuk, Lengyelország vezetõje, amikor elkezdõdött a háború! Õk nem adtak ki olyan parancsot, hogy „Egy lépést se hátra!”, õk nem szerveztek záróosztagokat, hogy „megmentsék a hatalmukat” (bizony, mi, altruisták és aszkéták, szeretünk így beszélni rólad). Õk nem hajítottak egész ezredeket és hadosztályokat a golyók és lövegek elé, nem öntözték vérrel a mezõt egy kis magaslat miatt. Nem kényszerítették a kamaszokat, hogy hadiüzemekben dolgozzanak, nem vezettek be gyilkos szankciókat a munkából való késés megbüntetésére. Nem! Az õ polgáraik milliói csak nyugodtan és felelõsségteljesen dolgoztak a hitleri Németországnak. Ugyan mit lehet felhozni ellenük? A egész világ csakis téged szapul. A te idõdben rakta le az ország a világûr meghódításának alapjait, s ha egy kicsivel tovább élsz, a te idõdben történt volna meg az elsõ ûrrepülés – és ez teljesen elviselhetetlen lett volna. El tudod képzelni? – a cár, a bajuszos cézár, aki átszabta az egész világot, s aztán kiereszti az embert, mint egy madárfiókát, a bolygó határain túlra – az örökkön füstölgõ pipájából! Ó, ha élhettél volna még félszáz évet – senki sem cserélte volna le a nagy ûrodüsszeiát ipodokra és számítógépes játékokra. És igen, a te idõdben, hoztuk létre az atombombát – amely megmentette a világot az atomháborútól, az orosz városokat pedig az amerikai atomcsapásoktól, s így nem lett Pétervár helyén meleg, foszforeszkáló Hirosima, és Kijev helyén felhõs, békés Nagaszaki. És ez a szívünknek oly kedves demokrácia diadala lett volna. Azzá tetted Oroszországot, ami sohasem volt – a földkerekség legerõsebb országává. Az emberiség történelme során soha egyetlen birodalom sem volt olyan erõs, mint Oroszország a te idõdben. Kinek tetszhetne mindez? Nagyon igyekszünk, de sehogy sem tudjuk elherdálni és a szélbe szórni az örökségedet, a nevedet, lecserélni nagyszerû tetteid fényes emlékezetét az, igen, valóságos, igen, iszonytató gonosztetteid sötét emlékezetére. Mindenért neked tartozunk. Légy átkozott. M. NAGY MIKLÓS fordítása 1024

KÜLFÖLDI SZERZÕINK DMITRIJ BIKOV orosz prózaíró, költõ, irodalomtörténész, újságíró, televíziós és rádiós mûsorvezetõ 1967-ben született Moszkvában. A Moszkvai Állami Egyetem újságírás szakán végzett. Életmûve már ma is szinte beláthatatlanul gazdag. Borisz Paszternakról írt életrajzával 2006-ban elnyerte mind a Nagy Könyv, mint a Nemzeti Bestseller Díjat. ZSD címû antiutópiájáért (mely az egyetlen magyarul is megjelent könyve) 2007-ben megkapta a nemzetközi Sztrugackij-díjat, 2011-ben újból elnyerte a Nemzeti Bestseller Díjat Osztromov, ili ucsenyik csarogyeja (Osztromov, avagy a varázsló tanítványa) címû regényével. Politikai tevékenysége is jelentõs, a Putyin-ellenes mozgalom egyik legfõbb vezetõje. Az összeállításunkban szereplõ elbeszélése 2007-es, ZSD–rasszkazi (ZSD–elbeszélések) címû kötetében jelent meg, jelenleg Andrej Annyenszkij rendezésében film készül belõle. DANYIIL GRANYIN orosz író 1919-ben született Volszkban. 1940-ben végzett a Leningrádi Mûszaki Fõiskolán, majd rögtön utána a frontra került. 1949-tõl kezdve publikál, mûvei fõként a tudományos fejlõdésrõl, gyakran a tudósok és a szovjet bürokraták konfliktusairól szólnak. Magyarul is több könyve megjelent (pl. Jaroslaw Dombrowski, A bölény, Fejezetek a blokád könyvébõl – Alesz Adamoviccsal együtt). 2011-ben megjelent Moj lejtyenant (Az én hadnagyom) címû regényéért, melynek bevezetõ fejezete olvasható összeállításunkban, elnyerte a Nagy Könyv Díjat. ALEKSZANDR ILICSEVSZKIJ orosz prózaíró és költõ 1970-ben született Szumgajtban. Fizikusi diplomát szerzett Moszkvában, és 1991-tõl 1998-ig tudományos munkát végzett Izraelben és Kaliforniában. 1998-ban visszatért Moszkvába, elõször költõként lett ismert, majd 2006ban megjelent Matisse címû regénye hozta meg számára a nagy sikert, amellyel elnyerte az orosz Booker-díjat. Számos mûfajban alkot, rendszeresen jelennek meg verses- és elbeszéléskötetei, regényei, esszéi. 2011-ben Persz (A perzsa) címû regényéért megkapta a Nagy Könyv Díjat. A válogatásunkban szereplõ elbeszélésével – melynek eredeti címe Vorobej, és a Novij Mir 2005/7-es számában jelent meg –

2005-ben elnyerte az év legjobb elbeszélésének odaítélt Jurij Kazakov-díjat. BORISZ JAMPOLSZKIJ orosz író 1912-ben született Belaja Cerkovban, és 1972-ben hunyt el Moszkvában. A harmincas években kezdett publikálni, fõként a Belaja Cerkov-i zsidó közösségben átélt élményeit dolgozta fel írásaiban. A második világháború alatt a Krasznaja Zvezda haditudósítója volt. Utána is sokat publikált, de a szovjetunióbeli zsidóság sorsát, a sztálini terror mindennapjait, a mindent átható rettegést kifejezõ mûveit nem is próbálta publikálni – azok csak jóval a halála után jelentek meg, s Jampolszkij így a nyolcvanas évektõl kezdve lett a XX. század orosz-zsidó irodalmának világszerte kiadott klasszikusa. Az összeállításunkban szereplõ írásának eredeti címe Poszlednyaja vsztrecsa sz Vaszilijem Grosszmanom, a Druzsba Narodov folyóirat 1989/2es számában jelent meg. MIHAIL JELIZAROV orosz író 1973-ban született Ivano-Frankovszkban. A Harkovi Egyetemen végzett, több évet Németországban töltött, jelenleg Moszkvában él. 2001-ben jelent meg Nogtyi (Körmök) címû kötete, amelylyel valósággal berobbant az orosz irodalomba. Nagy vihart kavart 2003-as, Pasternak címû regénye, amelyben a költõt az orosz értelmiség lelkét megmérgezõ démonnak ábrázolta. Egyes kritikusok viszolyogva utasítják el, mások szerint Jelizarov a „liberális gondolkodás válságát” kifejezõ izgalmas új hang az orosz irodalomban. Bibliotyekar (A könyvtáros) címû regényéért 2008-ban elnyerte az orosz Booker-díjat. Az összeállításunkban szereplõ elbeszélés a Nogtyi címû kötetben jelent meg, eredeti címe Zsizny radosztna. SZVETLANA KEKOVA orosz költõ 1951-ben született Alekszandrovszk-Szahalinszkijben. Szaratovban szerzett diplomát, majd az ottani egyetemen is tanított. 1989-ig csak szamizdat kiadványokban jelentek meg versei, azóta minden jelentõsebb nyelven jelentek meg mûvei fordításban, nemzetközi költõi fesztiválok gyakori résztvevõje, rendszeresen jelennek meg nemcsak verseskötetei, hanem irodalomtörténeti, esztétikai írásai, kötetei is: fõként Zabolockij, Hodaszevics és Nabokov életmûvérõl,

1025

valamint orosz filozófusokról. Összeállításunkban szereplõ költeményének eredeti címe Dva razgovora o szmiszle zsiznyi, a Znamja 1998/7-es számában jelent meg. IRINA KOVALJOVA orosz költõ 1964-ben született Novopokrovszkajában.1984-tõl publikál, 1993-ban jelent meg elsõ kötete. 1995-ben Leonyid Volodarszkijjal és Ivan Belokrilovval létrehozta a Ljutnya Orioli nevû független írótársaságot, melynek tagjai a „fényrealizmus” elvei alapján alkotnak. Jelentõs a fordítói életmûve, s így magyar költõket is fordít, az õ nevéhez fûzõdik az „Ómagyar Máriasiralom” elsõ orosz fordítása – 2001-ben megkapta a Füst Milán Társaság nagydíját. Öszszeállításunkban szereplõ költeménye 2002-es Vjorsztka mira (A világ tördelése) c. kötetében jelent meg, kezdõsora Szovmesztnij bit namnogo krepcse sztrasztyi. MAJA KUCSERSZKAJA orosz író 1970-ben született Moszkvában. A Moszkvai Állami Egyetemen, majd Los Angelesben tanult. Az 1990es évek végétõl publikál szépprózát. Nagy visszhangot váltott ki elsõ, 2005-ben megjelent könyve, a Szovremennij patyerik. Cstyenyije dlja vpadsih v uninyije (Modern szerzeteséletrajz. Olvasmány megcsömörlötteknek), melyben az orosz pravoszláv egyház mai életérõl mesél, és 2006-ban megkapta érte a Bunyin-díjat. Számos tudományos munkát is publikált aztán, majd 2012-ben jelent meg nagy sikerû Tyotya Motya (Motya néni) címû regénye. Összeállításunkban megjelent elbeszélésének eredeti címe Kukusa, a Znamja 2008/10-es számában jelent meg. JURIJ POLJAKOV orosz író és költõ 1954ben született Moszkvában. 1979-ben jelent meg elsõ verseskötete. A nyolcvanas években írt regényei – Szto dnyej do prikaza (Száz nap a parancsig), CSP rajonnovo maszstaba (Kerületi jelentõségû rendkívüli esemény) stb. – meghozták számára az országos hírnevet. 2001 óta a Lityeraturnaja Gazeta fõszerkesztõje. Rendszerint a „groteszk realizmus” kifejezéssel jellemzik írásait: számos méltatója szerint õ az az író Oroszországban, aki a realizmus és a posztmodern elemeit összegyúrva a leghitelesebben ábrázolja a mai orosz valóságot. Putyin elnök „bizalmi embereinek” csoportjába tartozik. Több regénye magyarul is megjelent (Gö-

dölye tejben, Szökni szeretnék). Összeállításunkban szereplõ elbeszélésének eredeti címe Vetyeranics. ZAHAR PRILEPIN orosz író 1975-ben született Iljinkában. Nyizsnyij Novgorodban végezte el az egyetemet, majd fõként fizikai munkákból élt, és részt vett a csecsenföldi háborúban. Utána újságíróként dolgozott, illetve a Nacionál-Bolsevik Párt tagjaként politikai tevékenységbe kezdett – azóta is a Putyin-rendszer elleni megmozdulások résztvevõje. 2004-ben jelent meg Patologii (Patológiák) címû regénye, amellyel azonnal berobbant az orosz irodalom élvonalába. Leghíresebb könyve a Szanykja címû, elõször 2006-ban megjelent regény, melyet lassan a világ minden jelentõsebb nyelvén kiadnak (magyarul az Európa Könyvkiadó gondozásában jelenik meg Mert mi jobbak vagyunk címmel). Összeállításunkban szereplõ írásának eredeti címe Piszmo tovariscsu Sztalinu, 2012. július 30-án jelent meg a „Szvobodnaja pressza” (Szabad Sajtó) címû honlapon, és óriási vitát váltott ki: sokan neosztálinizmussal és antiszemitizmussal vádolták miatta Prilepint. ANDREJ ROGYIONOV orosz költõ 1971-ben született Moszkvában. 2000-ben kezdõdött költõi pályája slam költészeti rendezvényeken, és 2002-ben elnyerte az orosz slamköltészeti díjat. Azóta is slamrendezvények szervezõje és népszerû elõadója. „Raplírikusnak” is nevezik; rendszeresen jelennek meg kötetei, verseinek hõsei gyakran találkoznak földönkívüliekkel, máskor híres történelmi és irodalmi alakok életének epizódjait képzeli el, de nem kevésbé érdekli a társadalom peremére szorult emberek élete. Összeállításunkban szereplõ költeménye Portret sz naturi (Portré természet után) c. kötetében jelent meg, kezdõsora Nyi radosztyi, nyi grusztyi ja nye iszpital. EDUARD RUSZAKOV orosz író 1941-ben született Krasznojarszkban. Írói-szerkesztõi munkája mellett sokáig pszichiáterként is dolgozott. 1966 óta publikál elbeszéléseket, regényeket, számos nyelven jelentek meg mûvei, magyarul például a Színházi látcsõ címû regénye 1986-ban. Nagy fantáziával és életismerettel megalkotott, groteszk történeteiben kegyetlenül ábrázolja az orosz valóságot, mûvészetét talán leginkább Vlagyimir Szoroki-

1026

néhoz lehet hasonlítani; ennek ellenére nem lett ismert író, aminek fõ oka, hogy Krasznojaszkban él, ott jelennek meg a könyvei, távol az orosz irodalmi élet központjaitól. Összeállításunkban szereplõ elbeszélése a Polugolij korol (Félmeztelen király) címû, 2009-ben, Krasznojarszkban, száz példányban kiadott kötetében jelent meg, eredeti címe Rizsiki. MIHAIL SISKIN orosz író 1961-ben született Moszkvában. 1993-ban debütált Urok kalligrafii (Szépíráslecke) címû elbeszélésével a Znamja folyóiratban, és elnyerte vele Az Év Legjobb Debütálása díjat. 1995 óta Svájcban él. Vzjatyije Izmaila (Izmail bevétele) címû regényéért 2000-ben elnyerte a Booker-díjat, a Venyerin volosz-szal (Vénusz hajtincse) 2005-ben a Nemzeti Bestseller, 2006-ban a Nagy Könyv Díjat. A Piszmovnyikkal (egyetlen könyve, mely magyarul is megjelent, 2012-ben, Levélregény címen) 2011-ben a Nagy Könyv Díjat. Körülbelül ötévente jelentkezik új regénnyel, ami mindig óriási eseménynek számít az orosz irodalmi életben. Összeállításunkban szereplõ elbeszélése a Sznob folyóirat 2010. július–augusztusi számában jelent meg, eredeti címe Palto sz hljasztyikom. GERMAN SZADULAJEV orosz-csecsen író 1973-ban született a Csecsen–Ingus Autonóm Köztársaság Sali nevû falujában, csecsen apa és kazah anya gyermekeként. Szentpéterváron végezte egyetemi tanulmányait, és ott él azóta is. 2006-ban jelent meg Ja – csecsenyec (Én, a csecsen) címû, részben a csecsen háborúról, részben saját gyerekkori emlékeirõl és kettõs, csecsen–orosz identitásáról szóló esszéisztikus, lírai regénye, amelyet azóta számos országban kiadtak. Rendszeresen jelennek meg regényei és elbeszéléskötetei, de neve politikai tevékenysége folytán is ismert: a kommunista párt tagja, becsületes választásokat követel. Egy interjúja miatt, amelyben Csecsenföld helyzetérõl esett szó, Ramzan Kadirov, a Csecsen Köztársaság vezetõje kijelentette, hogy „Szadulajev nem csecsen, nem muzulmán és még csak nem is ember”. Számunkban közölt elbeszélésének eredeti címe Blokada, a 2010ben az Ad Marginem kiadónál megjelent Bics Bozsij (Isten ostora) címû kötetben szerepelt.

ROMAN SZENCSIN orosz író 1971-ben született Kizilben. Különbözõ fizikai munkákat végzett dél-szibériai városokban, s közben folyóiratokban kezdett publikálni. 2002-ben jelent meg elsõ regénye Minusz (Mínusz) címmel, melyben a Minuszinszk nevû dél-szibériai város életét írta le hiperrealista módon. A regény német és angol nyelven is megjelent. Szencsin legnagyobb sikerét Jeltisevi (Jeltisevék) címû regényével aratta, amely mindhárom nagy irodalom díj (Booker, Nemzeti Bestseller, Nagy Könyv) short list-jére felkerült. Sokan a legjelentõsebb újrealista írónak tartják, aki visszahozta az orosz irodalomba az egyszerû mai emberek realista ábrázolását, mások szerint Szencsin prózája irodalom alatti, sõt káros jelenség. Az itt közölt elbeszélése Izobilije (Bõség) címû, 2011-es kötetében jelent meg, eredeti címe Pervaja gyevuska. VLAGYIMIR SZOROKIN orosz író 1955-ben született Bikovóban. A konceptualizmus és szoc-art világhírû mestere. A hetvenes években még a mûvészeti underground ismert alakja volt, szamizdatban publikált. 1985-ben Franciaországban jelent meg Ocseregy (A sor) címû regénye. A kilencvenes évek elejétõl aztán az új orosz irodalom világszerte kiadott sztárszerzõje lett. Magyarul is több könyve megjelent (Kékháj, Bro útja, A jég, Az opricsnyik egy napja, Cukor-Kreml, Hóvihar). Az összeállításunkban szereplõ elbeszélés a 2010ben megjelent Monoklon címû kötetbõl való, eredeti címe Csornaja losagy sz belim glazom. MARINA SZTYEPNOVA orosz író 1971-ben született Jefremovban, fiatalkorát Kisinyovban töltötte. 2005-ben jelent meg elsõ regénye Hirurg (A sebész) címen; 2012-ben megjelent Zsenscsini Lazarja (Lazar asszonyai) címû mûvével tört be: a regény mindhárom nagy irodalmi díj short list-jére felkerült, és jelenleg a világ számos országában készül a fordítása (magyarul az Európa Könyvkiadónál). Összeállításunkban szereplõ elbeszélése a 2012-ben kiadott, Zahar Prilepin által szerkesztett 14. Zsenszkaja proza „nulevih” (14. A „nullás nemzedék” nõi prózája) címû antológiában jelent meg.

1027

LEONYID VOLODARSZKIJ orosz költõ 1950-ben született Moszkvában. 1977-tõl kezdve publikál, 1989-ben jelent meg elsõ kötete. Mûveiben erõteljesen kifejezõdik vonzódása a nagy orosz misztikus-ezoterikus írókhoz-gondolkodókhoz (Blavatszkaja, Rerih). 1994-tõl kezdve az Orosz Teozófiai Társaság elnökhelyettese lett, de hamarosan kilépett a szervezetbõl annak dogmatizmusa miatt. Azóta „ezoterikus szabadgondolkodónak” nevezi magát. 1995-ben létrehozta a Ljutnya Orioli nevû szervezetet, amely a fényrealizmus (szvetorealizm) elvei alapján alkotó mûvészeket tömöríti. Magyar költõket is fordít, megkapta a Füst Milán Társaság nagydíját, magyarul Karácsonyi folyosó címen jelent meg kötete 2012-ben. Összeállításunkban szereplõ versei Koszmogonyicseszkije grjozi (Kozmogóniai álmok) c. 2010-es kötetében jelentek meg; címük, ill. kezdõsoruk: Sztaraja pesznya na novij lad és Uhogyity bi nado po-tolsztovszki.

MIHAIL VELLER orosz író és filozófus 1948ban született Kamenyec-Podolszkijban. A Leningrádi Egyetemen végzett filozófia szakon. Fiatalkorában temérdek különbözõ álláson, munkán keresztül tanulta az életet, és bekóborolta az egész Szovjetuniót. 1978-ban kezdett publikálni leningrádi folyóiratokban, 1983ban jelent meg az elsõ kötete. Azóta rendszeresen jelennek meg regényei, elbeszéléskötetei és „energoevolucionista” filozófiai munkái. Írásainak gyakori összetevõje a fantasztikum és a katasztrófa elõérzete. Részt vesz a közéletben is a kommunista párt támogatójaként, és a jelenlegi hatalom leváltásának szükségességét hirdeti. Életének jelentõs részét Észtországban töltötte, jelenleg Moszkvában él. Az összeállításunkban szereplõ elbeszélése, melynek eredeti címe szintén Vox populi, a B. vavilonszkaja (Bábel t.) címû 2006-os kötetében jelent meg.

1028

KEDVES OLVASÓINK! TISZTELT ELÕFIZETÕINK!

Nagyon szépen kérjük, fizessenek elõ a Nagyvilágra, minél hamarabb újítsák meg elõfizetésüket. Önök nélkül nem tudna létezni a lap. Támogatásukat szívbõl köszönjük.

Egy példány ára 690 Ft. Elõfizetés egy évre 8280 Ft.

A Nagyvilág Baráti Társaság tagdíja egy évre 7500 Ft, nyugdíjasoknak és diákoknak 7000 Ft.

Kérjük, támogassák a Nagyvilágot! Minden támogatást hálásan elfogadunk és köszönünk.

Új Világ Alapítvány OTP Bank 11740023-20055318

1029

Fõszerkesztõ: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Ircsik Vilmos, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztõ: Hernád Imre Cím: H-2517 Kesztölc, Malom utca 76. Telefon: 06 33 484 293 E-mail: [email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 11740023-20055318 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelõs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Puskás Ferenc Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. ISSN 0547-1613 Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztõk. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elõfizethetõ a postai kézbesítõknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Elõfizetési díj egy évre 8280 Ft, fél évre 4140 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42