TARTALOM MÛHELY. PETRÕCZI ÉVA A zánkai mûfordító-remete avagy: a mi angolunk TÁJÉKOZÓDÁS

LX. évfolyam, 10. szám

2015. október TARTALOM

HEINRICH BÖLL Ivászat Petõckiben ................................................................................................ 1087 Várakozás X-ben (Ircsik Vilmos fordításai) .................................................... 1089 ARVIS VIGULS versei (Lackfi János és Lackfi Margit fordításai) ................ 1097 ARTEM ČAPAJ Ivan úr és a három medve .................................................................................... 1101 233 Celsius (Forgács Balázs fordítása) ............................................................ 1106 JURIJ LEVITANSZKIJ, VLADIMIR NABOKOV versei (Soproni András fordításai) ................................................................................ 1111 SEAN O’CASEY Egy font, látra (Mesterházi Márton fordítása) .............................................. 1116 ILONA WITKOWSKA versei (Zsille Gábor fordításai) .................................... 1128 ALBERT CAMUS Az idegen III–IV. (Ádám Péter és Kiss Kornélia fordítása) ...................... 1131 MÛHELY PETRÕCZI ÉVA A zánkai mûfordító-remete – avagy: „a mi angolunk” ................................ 1145 TÁJÉKOZÓDÁS IRCSIK VILMOS A bor szentsége és a szentségek bora – Magyar motívumok Heinrich Böll mûveiben ................................................ 1150 MAGYAR MIKLÓS Albert Camus: Az elsõ ember .............................................................................. 1158 BOZÓK FERENC A tenger képei és jelképei Baudelaire lírájában ............................................ 1174

KOCSIS ADRIENN Itt minden valódi? – Az önéletrajziság kérdése Szergej Dovlatov regényeiben ............................................................................ 1178 LUKÁCS LAURA Tudósítás a közeljövõbõl ...................................................................................... 1192 SYLVAIN BOURMEAU kérdezi Michel Houellebecqet a Behódolásról (Lukács Laura fordítása) ........................................................................................ 1197 KÜLFÖLDI SZERZÕINK ............................................................................................1207

Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója

Nemzeti Kulturális Alap

HEINRICH BÖLL

Ivászat Petõckiben A katona érezte, hogy most végre igazán be van rúgva. Ezzel egy idõben az is egész világosan eszébe jutott, hogy nincs a zsebében egy vas se, amivel kifizethetné a cechet. Gondolatai éppen olyan kristálytiszták lettek, mint a megfigyelései, mindent egész pontosan látott: a kövér, rövidlátó kocsmárosné a pult mögötti szürkületben ülve nagy gonddal horgolt, közben halkan beszélgetett egy férfival, akinek kimondottan magyaros bajsza és amolyan pusztátpaprikát idézõ, igazi, magával ragadó operettarca volt, a kocsmárosné viszont jóravalónak és inkább németnek nézett ki, kissé túl tisztesnek és nehézkesnek ahhoz képest, amit a katona egy magyar nõrõl elképzelt. A szó valami érthetetlenül csörgedezõ nyelven folyt kettõjük között, valami szenvedélyes, idegen, egyszersmind szép nyelven. A pályaudvarra vezetõ fasort sûrûn szegélyezõ gesztenyefák odakintrõl vastag, zöld félhomályba borították a helyiséget, abszintnak tetszõ, és valami felséges módon kedélyes, varázslatos, vastag félhomályba. A bûbájos bajszú férfi, félig egy székre telepedve szélesen és kényelmesen a pultra támaszkodott. A katona mindezt egész pontosan látta, miközben azt is tudta, hogy elesne, ha esetleg megpróbálna odamenni a pulthoz. Egy kicsit ülve kell maradni, gondolta, aztán hangosan felnevetett, és a kocsmárosné felé emelve poharát, odakiáltott: Halló! – majd németül odaszólt: Bitte schön. A nõ lassan felemelkedett székérõl, éppen olyan lassan letette kezébõl horgolótûit az asztalra és mosolyogva elindult feléje a kancsóval, miközben a férfi is megfordult, és a katona mellén lévõ kitüntetéseket mustrálgatta. A feléje tipegõ jóságos arcú asszony majdnem olyan széles volt, mint magas, és szívbetegnek látszott, az orrán kopott, fekete zsinóros csíptetõt hordott. A lábait is fájlalhatta, mert miközben megtöltötte a poharat, az egyikkel az asztalnak, üres kezével pedig az asztalra támaszkodott, majd valami nagyon mélyen csengõ magyar mondatot mondott, alighanem olyasmit, hogy váljék egészségére, vagy proszit, vagy talán valami szokásos, gyengéd, anyáskodó kedvességet, amivel az idõs asszonyok a katonákat szokták megszólítani... A katona cigarettára gyújtott, és nagyot kortyintott poharából. A kocsma lassanként forogni kezdett szeme elõtt, a kövér kocsmárosné keresztben függött valahol odafent, a rozsdás pult függõlegesen állt, és az aprókat kortyolgató magyar úgy ugrabugrált körös-körül, mint egy mutatványra beidomított majom. A következõ pillanatban már a másik oldalon függött minden keresztben, a katona hangosan felnevetett, majd azt kiáltotta: Proszit! – húzott még egyet a borból, aztán még egyet, és újabb cigarettára gyújtott.

1087

Az ajtón most egy másik magyar lépett be, egy kövér, alacsony ember, hamiskás hagymaarccal és parányi bajusszal a felsõ ajkán. Zihálva kifújta a levegõt, sapkáját egy asztalra hajította, és leült a pulthoz. A kocsmárosné sört tett eléje… A három ember fecsegése olyan varázslatosnak tûnt, mint valami csendes dúdolás egy egészen más világ peremén. A katona kortyolt még egy nagyot, a pohara kiürült, és most már megint mindent a rendes helyén látott állni. Szinte boldognak érezte magát, ismét felemelte az üres poharat, és ismét azt mondta nevetve: Bitte schön. Az asszony töltött neki. Majdnem tíz pohárral megittam, gondolta a katona, abba kell hagynom, olyan csodálatosan berúgtam, hogy szinte boldog vagyok tõle. A zöld homályosság még sûrûbb lett, a kocsma távolabbra esõ sarkait már átláthatatlan, csaknem mélykék árnyékok töltötték be. Szégyen, gondolta a katona, hogy nem ülnek itt szerelmespárok. Pedig milyen jó kis kocsma lenne ez szerelmespároknak, ezzel a szép zöld és kék homállyal. Szégyen odakint a világban minden szerelmespárra, akiknek világosságban kell üldögélniük, vagy rohangálniuk, mikor ebben a kocsmában bõven lenne hely csevegni, bort inni és csókolózni... Istenem, gondolta a katona, még dalra is fakadnék, ha itt most zene szólna, és ezek a pompás, sötétzöld és sötétkék zugok tele volnának szerelmespárokkal. A szentségit, mi az, hogy dalra fakadnék! Hiszen nagyon boldog vagyok, és persze hogy énekelnék a szerelmespároknak, attól legalább nem gondolnék többé erre a szemét háborúra, ami még most is folyton itt motoszkál bennem. Attól végképp ki tudnám verni a fejembõl. Közben a karóráját is figyelte, amely most fél nyolcat mutatott. Még húsz perce maradt. Nagyon mélyet és hosszút húzott a hûs, fanyar borból, amitõl mintha hirtelen valami élesebb szemüveget tettek volna fel neki: most mindent közelebbrõl és tisztábban és nagyon határozottan látott, és valami gyönyörû szép, csaknem tökéletes mámor járta át. A pultnál ülõ két férfin észrevette, hogy szegény emberek, munkások vagy pásztorfélék, erre vallott elnyûtt nadrágjuk, és a vad bajusz, a furfangos hagymaforma ellenére fáradt, ijesztõen alázatos arckifejezésük… A szentségit, gondolta a katona, milyen szörnyû volt, amikor abban a hidegben el kellett mennem, egészen világos volt, mindent hó borított, és már csak egypár percünk maradt, de sehol nem találtunk egy sarkot, egy sötét, jó, emberséges kis sarkot, ahol igazán megcsókolhattuk és megölelhettük volna egymást. Minden világos volt és hideg… Bitte schön! – szólt oda megint a pulthoz, és miközben a kocsmárosné elindult feléje, az órájára pillantott: még tíz perce maradt. Mikor a kocsmárosné tölteni akart félig teli poharába, föléje tette a tenyerét, nevetve a fejét csóválta, és összedörzsölte a hüvelyk-és mutatóujját. – Fizetni – mondta –, hány pengõ? Aztán lassan levette a zubbonyát, kibújt magas nyakú, csodás, szürke pulóverébõl, és letette az asztalra, az órája mellé. A két férfi a pultnál elhallga1088

tott, és feléje pillantottak, a kocsmárosné is ijedtnek látszott, aztán nagyon óvatosan egy tizennégyest írt az asztallapra. A katona az asszony húsos, meleg alkarjára tette egyik kezét, a másikkal felemelte a pulóvert, és nevetve megkérdezte: Mennyi? Közben ismét összedörgölte hüvelyk- és mutatóujját, és hozzátette: Pengõ. Az asszony fejcsóválva rápillantott, õ azonban vállat vonva adta tudtára, hogy nincs pénze, míg végül a kocsmárosné vonakodva megfogta a pulóvert, balra fordította és buzgón átvizsgálta, sõt még meg is szagolta. Egy kissé elfintorította az orrát, aztán elmosolyodott és a ceruzával gyorsan egy harmincast írt a tizennégy mellé. A katona elengedte az asszony meleg karját, rábólintott, és poharát felemelve ismét ivott egy kortyot. Miközben az asszony visszament a pulthoz és csörgedezõ nyelven ismét élénk beszédbe fogott a két magyarral, a katona megnyíló szájjal egyszerre énekelni kezdett: Strassburgban, fenn a sáncon... hirtelen úgy érezte, hogy jól énekel, életében elõször nagyon is jól, és ugyanakkor azt is megérezte, hogy megint berúgott, hogy megint forog körülötte a világ, közben pedig még egyszer az órájára pillantva megállapította: még három perce maradt énekelni és boldognak lenni, mire egy másik dalba fogott: Innsbruck, el kell tetõled válnom – és nevetve zsebre vágta a papírpénzeket, amiket a kocsmárosné eléje tett az asztalra... A kocsmában most néma csend lett, a nyûtt nadrágos és a fáradt arcú két férfi feléje fordultak és a visszafelé tartó kocsmárosné is megállt, és szótlanul és komolyan figyelt, mint egy gyerek. Aztán a katona kihörpintette poharát, ismét cigarettára gyújtott, és tudta, hogy egy kissé majd támolyogni fog. Ennek ellenére, mielõtt az ajtóhoz indult volna, egy papírbankóval a pulthoz ment, letette a két férfi elé, és azt mondta nekik: Bitte schön, õk hárman pedig hosszan néztek utána, amíg végre az ajtóhoz ért, és kilépett a pályaudvarhoz vezetõ gesztenyefasorra, amely csupa pompás, sötétzöld és sötétkék árnyék volt, és amely alatt búcsúzóul olyan jól meg lehetett volna csókolni és át lehetett volna ölelni egymást.

Várakozás X-ben Amikor felébredtem, a csaknem teljes elveszettség tudata töltött be, szinte úsztam a megállás nélküli sötétségben, mint valami lomhán folyó, céltalanul áramló vízben, és lassan himbálózva hányódtam ide-oda rajta, akár egy hulla, amelyet a hullámzás végleg a könyörtelen felszínre vetett. Nem éreztem a tagjaimat, mintha nem is az enyémek lettek volna, az érzékeim is kialudtak, nem láttam, nem hallottam semmit, semmiféle szag sem kínált megnyugvást, egyedül a fejemnél a párna puha érintése kötött össze a valósággal, csak a fejemnek voltam a tudatában, és kristálytiszta gondolataimat csak némileg zavarta fel az a gyötrõ fejfájás, amit a rossz bor okozott. 1089

Még az õ lélegzését sem hallottam magam mellett, olyan békésen aludt, mint egy gyerek, és mégis el kellett hinnem, hogy itt fekszik mellettem. Értelmetlen lett volna a kezemet kinyújtani, és kitapogatni az arcát, vagy lágy haját, hiszen nem is volt már kezem, emlékeim is csak a gondolat emlékei voltak, valami vértelen szövevény, amely semmi nyomot nem hagyott a testemen. Ilyen állapotban vetõdtem el egyre inkább a valóság peremére, egy részeg biztonságával, aki a szakadék szélén tör utat magának, megmagyarázhatatlanul mégis tartani tudja az egyensúlyt, és célja felé támolyog, amelynek szépsége leolvasható a szájáról – gyér, szürke, ólomszínû fénnyel alig megvilágított fasorokon lépkedtem végig, és ezek a fények csak azért utaltak a valóságra, hogy aztán annál jobban el lehessen tagadni – vak szemmel emberektõl nyüzsgõ, fekete utcákba süppedtem, miközben biztosan tudtam, hogy egyedül vagyok, teljesen egyedül. Csak a fejem – de mivel a szám, az orrom, a szemem és a fülem halott volt –, nem is az egész fejem, hanem csupán az agyam igyekezett újjáteremteni az emlékeket, mint ahogy a kisgyerek a látszólag értelmetlen kockákból látszólag értelmes formákat alkot. Biztosan itt fekszik mellettem, noha semmit nem érzek belõle. Tegnap szálltam ki a Balkánon át le egészen Athénig tartó vonatból, mert ezen a kis állomáson kellett kivárnom a csatlakozást, amellyel eljuthatok a Kárpátok hágóinak közelébe. Jóformán az állomás nevét sem ismerve átbukdácsoltam a peronon, amikor a tarkán öltözött magyar civilek között szürke uniformisban egy részeg bajtárs támolygott szembe velem egyedül, hangos fenyegetõzései úgy belém vésõdtek, mint valami pofon, amelynek égetõ jegyét az ember élete végéig az arcán viseli. – Kurva banda – üvöltözte –, mocskos disznók, elegem van az egészbõl. – Ezt üvöltötte jól érthetõen az értetlenül bámuló magyarok füle hallatára, és közben nehéz borjújával a vonat felé indult, amelybõl én éppen kiszálltam. Az egyik fülkébõl rögtön kiszólt neki egy sötét acélsisakos fej: – Maga ott! Hé! Maga ott! A részeg elõrántotta pisztolyát, megcélozta az acélsisakot, az emberek sikoltozni kezdtek, én rávetettem magam, elvettem és eltettem a fegyverét, õ hevesen védekezett, de egy jól sikerült fogással sikerült visszatartanom. Az acélsisakos üvöltözött, a civilek üvöltöztek, a részeg koma üvöltözött, miközben a vonat elindult, és egy mozgó vonattal szemben a legtöbb esetben még egy acélsisak is tehetetlen. Elengedtem a meghökkent komát, visszaadtam neki a pisztolyt, és a kijárat felé tuszkoltam. A kis sárfészek siváran nézett ki. Az emberek gyorsan szétszéledtek, az állomás elõtti tér kiürült, egy fáradt és szutykos hivatalnok útmutatására a poros tér túloldalán, az alacsony fák alatt álló kocsmába mentünk. Leraktuk szerelvényünket, és bort rendeltem, azt a bizonyos löttyöt, rosszullétem okozóját, ami most ébredés után gyötört. A koma szótlanul és dühösen ült, cigarettával kínáltam, rágyújtottunk, és közben jobban szemügyre vettem: 1090

a szokásos kitüntetéseket viselte, fiatal volt, velem egykorú, szõke haja rakoncátlanul lógott bele sima, fehér homlokáról sötét szemébe. – Az a helyzet – szólalt meg hirtelen –, az a helyzet, pajtás, hogy elegem van az egészbõl, érted? Bólintottam. – De annyira elegem, hogy el se tudom mondani, érted? Én meglépek. Ránéztem. – Igen – mondta józanul –, meglépek, valahová el a pusztába. Értek a lovakhoz, ha kell, egész jó kis levest tudok fõzni magamnak, ezek meg kinyalhatják a seggemet. Velem jössz? A fejemet ráztam. – Félsz, mi?… Vagy nem?... Na jó, én mindenesetre meglépek. Viszlát. Felállt, otthagyta a szerelvényét, pénzt tett az asztalra, még egyszer rám bólintott és elment. Sokáig várakoztam. Nem hittem el, hogy tényleg meglép, csak úgy egyszerûen bele a pusztába. Szemmel tartottam a holmiját és vártam, ittam a rossz bort, sikertelenül beszédbe próbáltam elegyedni a kocsmárossal, kibámultam a térre, amin porfelhõbe burkolva olykor sovány lovak vontatta fogatok hajtottak keresztül. Késõbb marhasültet ettem, újra ittam a rossz borból, és szivart szívtam hozzá. Alkonyodni kezdett, a tárt ajtón át néha egy porfelhõ tódult be, a kocsmáros ásítozott, vagy éppen a borozgató magyarokkal társalgott. Gyorsan sötétedett Soha nem fog újra eszembe jutni, mi mindenre gondoltam ott, miközben ültem és vártam, bort ittam, húst ettem, a kövér kocsmárost nézegettem, a térre bámultam és szivart pöfékeltem… Az agyam mindezt most közömbösen visszapergette, kihányta, mialatt ezen a sötét vízen, ebben az idõtlen éjszakában szédelegve úszkáltam, itt, ebben a teljesen ismeretlen házban, egy névtelen utcában, egy olyan lány mellett, akinek eddig még az arcát sem tudtam jól megnézni… Aztán a kocsmából átsiettem a pályaudvarra, megállapítottam, hogy elment a vonatom, a következõ pedig csak reggel esedékes, gyorsan kifizettem a cechet, otthagytam szerelvényemet a komáé mellett, és az alkonyattal együtt beletámolyogtam ebbe a kis városkába. Minden irányból szürkeség, sötétszürkeség áramlott felém, és az emberi arcokat csak a szórványos fények láttatták eleven arcoknak. Késõbb valahol másutt jobb bort ittam, elveszetten belepillantottam egy pult mögött álló nõ komor arcába, egy konyhaajtóból ecetszag áradt, fizettem, és megint eltûntem az alkonyatban. Ez az élet, gondoltam magamban, nem az én életem. Szerepet kell benne játszanom, és én nagyon rosszul játszom. Teljesen besötétedett, a nyári városra nyájas ég borult. De a háború láthatatlanul és hallhatatlanul valahol mégis ott bujkált a csendes utcákon, ahol alacsony fák mellett az alacsony házak aludtak, igen, ebben a tökéletes csendben valahol mégiscsak ott bujkált a háború. 1091

Egész egyedül voltam ebben a városban, semmi közöm nem volt ezekhez az emberekhez, ezeket a fákat mintha játékdobozokból csomagolták volna ki, és aztán ráragasztották volna õket a szelíd, szürke járdákra, az égbolt pedig néma léghajóként lebegett minden felett, mintha le akarna zuhanni... Valahol egy fa alatt saját fényében gyengén világított egy arc, a puha haj alatt szomorú, alighanem világosbarna szempárral, amely azonban az éjszakában szürkének látszott, halvány bõr, kerek, bizonyára piros száj, noha az is szürke volt ebben az éjszakában. – Gyere – szóltam az archoz. Megfogtam a karját, emberi kar volt, tenyerünk görcsösen egybefonódott, ujjaink egymásra találtak, és összezáródtak, miközben az ismeretlen városon át elmentünk egy ismeretlen utcába. – Ne gyújts világosságot – mondtam, mikor beléptünk ide, ebbe a szobába, ahol most ízeimre hullva és a sötétségben úszva feküdtem. A sötétben egy síró arcot éreztem, aztán mély szakadékokba zuhantam alá, úgy zuhantam, mintha valami lépcsõn, valami szédítõ bársonylépcsõ fokain gurulnék lefelé végtelen zuhanással, az újra meg újra megnyíló szakadékok mélyébe… Az emlékezetem azt súgta, hogy mindez valóban megtörtént, és hogy most valóban itt fekszem ezen a párnán, ebben a szobában, õ pedig itt van mellettem, noha nem hallom a lélegzését, mert olyan békésen alszik, mint egy gyerek. Istenem, tényleg már csak az agyam mûködik? A sötét víz néha mintha megnyugodott volna, ilyenkor eltöltött a remény, hogy felébredek, hogy megint érzem majd a lábamat, hallani fogok, szagokat érzek, és nem csak gondolkodom. Ám ez a halvány remény is hiú ábrándnak bizonyult, csendesen el is csitult, mert a sötét áramlás újból örvényleni kezdett, magával ragadta tehetetlen hullámat, és idõtlenül sodorta tovább a teljes elveszettségben. Az emlékezetem még azt is súgta, hogy az éjszaka véges. Hiszen hamarosan meg kell virradnia. Azt is súgta, hogy tudok inni, csókolni és sírni, sõt imádkozni is tudok, bár egyedül csak az aggyal nem lehet imádkozni. Miközben jól tudtam, hogy ébren vagyok, hogy ébren fekszem egy magyar lány ágyában, a párnáján, egy nagyon sötét éjszakában, miközben mindezt nagyon jól tudtam, mégis azt kellett hinnem, hogy halott vagyok… A virradat nesztelenül és lassan jött, olyan kimondhatatlanul lassan, hogy nem lehetett nyomon követni. Elõször csak érzéki csalódásnak rémlett. Ha az ember sötét éjjel egy gödör mélyén áll, akkor a láthatatlan horizont mögötti sejtelmes, világos csíkról nehezen akarja elhinni, hogy a virradat az, inkább érzéki csalódásnak gondolja, a fáradt, elgyötört szem valamilyen titkos fénytartalékból táplálkozó káprázatának. Pedig csakugyan a virradat az, amely ráadásul egyre jobban erõre kap. És lassanként csakugyan világos lesz, aztán még világosabb, a fény egyre erõsödik, a láthatár mögötti szürke folt szétterjed, és végül már valóban hinni kell, hogy nappal lesz. 1092

Hirtelen azt éreztem, hogy fázom, csupasz és hideg lábam kicsúszott a takaró alól, és tudtomra adta a hideg valóságát, mélyet sóhajtottam, lélegzetem az államat súrolta, elõrehajoltam, kitapogattam a takarót és betakartam a lábam. Ismét volt kezem, ismét volt lábam, és éreztem a tulajdon lélegzetemet. Aztán lenyúltam balra, a szakadékba, kihalásztam a padlóról a nadrágomat, és meghallottam zsebében a gyufásdoboz zörgését. – Ne gyújts világosságot, kérlek – szólalt meg most mellettem az õ hangja, és õ is felsóhajtott. – Rágyújtasz? – kérdeztem halkan. – Igen – válaszolta. A gyufa fényénél egész sárga volt. Sötétsárga száj, kerek, fekete szem, a bõre, mint a finom, halványsárga homok, a haja, mint a barna méz. Nehéz volt felvenni a beszélgetés fonalát. Mindketten az idõ rohanására figyeltünk, erre a csodálatos, mély suhanásra, amelyben tovaúsztak a másodpercek. – Mire gondolsz? – kérdezte váratlanul. A kérdés olyan volt, mint egy lágy, nagyon pontos lövés, amely telibe talált, áttört egy gátat a bensõmben, azonnal megjött tõle a szavam, még mielõtt idõm lett volna rá, hogy a parázs felizzó fényében az arcába nézzek. – Arra, hogy vajon hetven év múlva ki fog ebben a szobában feküdni, ki fog itt, ezen a fél négyzetméteren ülni vagy feküdni, és mit fog tudni rólad és rólam. Semmit – tettem hozzá – csak azt, hogy akkor háború volt. Mindketten ledobtuk a cigarettacsikket balra, az ágy mellé a földre. Hangtalanul a nadrágomra estek, le kellett ráznom õket, és a két kis parázs most egymás mellett izzott tovább. – Arra is gondoltam, hogy vajon hetven évvel ezelõtt, ki vagy mi volt itt. Talán egy szántóföld, amin kukorica vagy hagyma termett, két méterrel a fejem alatt, és a szél kódorgott a földeken, és minden reggel eljött a puszta fölé ez a szomorú virradat. Vagy talán már valakinek a háza állt itt. – Igen – válaszolta halkan –, hetven évvel ezelõtt már ház állt itt. Hallgattam. – Igen – folytatta –, azt hiszem, éppen hetven éve építette nagyapám ezt a házat. Akkoriban csinálták errefelé a vasutat, ott dolgozott, és abból a pénzbõl emelte ezt a kis házat. Utána meg elment a háborúba, tudod ezerkilencszáztizennégyben, és elesett Oroszországban. Aztán az apám lakott itt, neki volt egy kis földje, és õ is a vasútnál dolgozott. Most halt meg a háború alatt. – Elesett? – Nem, meghalt. Anyám már korábban halt meg. Most a bátyám lakik itt a feleségével meg a gyerekeivel. Hetven év múlva pedig a bátyám dédunokái fognak itt lakni. – Talán – mondtam –, de semmit nem fognak tudni se rólad, se rólam. – Nem, senki nem fogja tudni, hogy nálam voltál. Megfogtam a kezét, ezt a lágy kis kezet, és az arcomhoz szorítottam. 1093

Az ablak négyszögletes nyílásán keresztül sötétszürke sötétség látszott, valamivel már világosabb, mint az éjszaka feketesége. Hirtelen megéreztem, amint elsuhan mellettem anélkül, hogy hozzám ért volna, hallottam csupasz lábának könnyed lépteit a padlón, aztán hallottam, hogy felöltözik. Mozgása és neszezése olyan könnyû volt, mint a pihe, csak akkor hallottam egy mélyebb lélegzetet, amikor a hátán begombolta a blúzát. – Most fel kell öltöznöd – szólalt meg végül. – Hadd feküdjek még – válaszoltam. – Nem akarok lámpát gyújtani. – Nem is kell, csak hadd feküdjek még. – Valamit enned kell, mielõtt elmégy. – De nem megyek. Abbahagyta a cipõ felhúzását, és a sötétségen keresztül meglepõdve arrafelé pillantott, ahol feküdtem. – Úgy – mondta halkan, és én nem tudtam eldönteni, hogy meglepetésében vagy ijedtében mondta-e. Fejemet oldalra fordítva ebben a sötétszürke pirkadatban most ki tudtam venni testének körvonalait. Nagyon kecses mozgással papírt és fát szedett össze, majd kivette a gyufát a nadrágzsebembõl. A zajok majdnem úgy jutottak el hozzám, mint amikor valaki a parton állva halk, félénk hangon utánakiált valakinek, akit elragadott az ár és egy nagy víz felé sodorja. Hirtelen ráeszméltem, ha nem kelek fel azonnal, ha néhány perc alatt nem hagyom el végleg az elveszettségnek ezt az imbolygó hajóját, akkor vagy ebben az ágyban halok meg bénán, vagy a fáradhatatlan fogdmegek lõnek agyon, akik elõl semmi nem marad titokban. Mialatt halk dúdolását hallgattam a tûzhely mellõl, ahol a tüzet figyelte, amelynek meleg fénye csendes szárnycsapásokkal egyre nõtt, az az érzésem támadt, hogy több mint egy egész világ választ el tõle. Halkan dúdolva állt ott életem peremén, és örvendezett a növekvõ lángokon, én pedig, noha mindent értettem, mindent láttam, és magamba szívtam a megperzselt papír gomolygó, égett füstjét, távolabb nem is lehettem volna tõle. – Kelj már fel végre – szólt oda a kályha felõl –, menned kell. – Hallottam, hogy egy serpenyõt tesz a tûzre, kavarni kezd benne valamit, a fakanál finom kaparása nagyon kellemes, halk zajt adott, és a szobát hamarosan piruló liszt illata töltötte be. Most már mindent jól láttam. A szoba nagyon kicsi volt. Alacsony faágyon feküdtem, mellette egy barna, dísztelen szekrény állt, ami egészen az ajtóig betöltötte a teret. Mögöttem valahol egy asztalnak kellett lennie székekkel, az ablaknál pedig a kis kályhának. Teljes csend volt, a pirkadat pedig még olyan sûrû, hogy árnyékként terült el a szobában. – Légy szíves – unszolt halkan –, mennem kell. – Menned? – Igen, munkába, és velem együtt kell eljönnöd. 1094

– Munkába? – kérdeztem. – Minek? – Miket kérdezel. – És hová? – A vasútra. – A vasútra? Mit dolgozol ott? – Kövezünk, sóderezünk, nehogy valami baj történjen. – Nem fog történni semmi baj – mondtam. – Hol dolgozol? Nagyvárad irányában? – Nem, Szeged felé. – Az jó. – Miért? – Mert nem arra megy a vonatom. Halkan felnevetett: – Akkor felkelsz végre? – Igen – mondtam. Még egyszer lehunytam a szemem, még egyszer visszavetettem magam a hintázó semmibe, amely szagtalanul és nyomtalanul lélegzett, és amelynek csobogása csak halk, alig érezhetõ fuvallatként csapott meg. Aztán sóhajtva felnyitottam a szemem, a nadrágom után nyúltam, ami takarosan összehajtva feküdt az ágy melletti széken. – Igen – mondtam még egyszer és felkeltem. Háttal állt nekem, miközben a szokásos mozdulatokkal felhúztam a nadrágomat, befûztem a cipõmet, és felvettem a szürke zubbonyt. Egy kis ideig csendben álltam, kihûlt cigarettával a számban, most éppen az ablaknyílásban állt, ahol már jól ki lehetett venni kis, törékeny alakját. Szép puha haja olyan volt, mint valami nyugodtan lobogó láng. Megfordult és elmosolyodott. – Mire gondolsz már megint? – kérdezte. Most elõször néztem szinte felfoghatatlanul egyszerû arcába: kerek szemében a félelem félelem volt, az öröm pedig öröm. – Mire gondolsz már megint? – ismételte meg a kérdést, de most már nem mosolygott hozzá. – Semmire – válaszoltam –, nem tudok semmire se gondolni. Mennem kell. Nincs menekvés. – Igen – mondta és bólintott. – Menned kell. Nincs menekvés. – Te pedig itt maradsz. – Igen, én itt maradok. – Kövezned kell és sóderezned, nehogy valami baj történjen, és hogy a vonatok nyugodtan mehessenek oda, ahol valami baj történik. – Igen – mondta –, ez a dolgom. Egy nagyon csendes utcán mentünk lefelé, amely a pályaudvar felé vezetett. Minden utca pályaudvarhoz vezet, onnan pedig a háborúba jutni. Beléptünk egy kapualjba elbúcsúzni, és miközben a kezem a vállán nyugodott, ott éreztem 1095

meg, hogy az enyém lett. Aztán behúzott vállal elment, anélkül, hogy még egyszer rám nézett volna. Egészen magára marad ebben a városban, és hiába visz egyfelé az utunk a pályaudvarig, nem mehetek vele. Várnom kell, amíg eltûnik a sarkon, az immár könyörtelenül kivilágosodott kis fasor utolsó fája mögött. Várnom kell, és csak távolról követhetem, és soha többé nem fogom viszontlátni. Elvisz a vonat, elvisz a háború. Mentem az állomás felé, egyetlen szerelvényem a zsebre dugott kezem maradt, na meg az utolsó cigaretta a számban, amit hamarosan ki fogok köpni, de könnyebb is szerelvény nélkül, amikor az ember lassan és mégis kisé imbolyogva ismét a szakadék felé lépked, amelynek szélérõl majd egy bizonyos pillanatban a mélybe veti magát, oda, ahol viszontlátjuk egymást… Egyedül csak az vigasztalt, hogy a vonat pontosan érkezett, vígan füstölögve a kukoricatáblák erdeje és a bódítóan illatozó paradicsombokrok között. IRCSIK VILMOS fordításai

Ur-Nammu, a harmadik dinasztia megalapítójának sztéléje, Mezopotámia.

1096

ARVIS VIGULS

Fodrásznál „Nagyon rövidre” – vágtam rá. „Így jó lesz?” – mutatta, gömbölyded ujjai közé csippentve egy tincset. „Nem fogja bánni késõbb?” – kíváncsiskodott. Nekem is volt ám hosszú hajam. A fodrász könnyeivel küszködött, míg végül levágta. De ma már mégse bánom. Kiegyenlítettem a számlát. Ami viszont az én hajamat illeti, pengesuhanásnyi volt a hossza, most viszont oly rövidre szeretném, mint a lenyírt fû sikolya, kurtára, mint egy szívdobbanás. Akkoriban hajamnak erdõillata volt, most azt szeretném, ha fûrészporszaga lenne. Ketten vagyunk csupán a fodrászatban, mely hirtelen kitágul. A falak távolodni kezdenek. Ülök csendesen szöszmötölése körbevesz. Egy szót se szólnék többet. Ezt a csendet is kifizettem. Azt hiszem, feleségem féltékeny lenne, ha látná, 1097

hogyan ügyködik hajamban ez az ismeretlen asszony ollóival, fésûivel, beletúr fürtjeim közé, melyek ujja nyomán felsóhajtanak, teste körberinghatná a széket. Mikor a nullásgéppel dolgozik, érzem leheletét a nyakamon – szakszerû nõ, leheletnyi bajusszal, arca, akár egy piaci hentesé. Legjobb szándéka ellenére csak hús vagyok szemében, nyírandó birka, szimpla kuncsaft. Amint végzett, hajszárítóval fújta le az apró, fekete pihéket, homlokomról, orromról, fülemrõl. De míg zselével beállítja frizurámat, egy pillanatra kisfiának érzem magam, kék pólyába tekert csecsemõnek, ám végül lerántja rólam a leplet és kirázza, szertefoszlatva e röpke illúziót. „Teljesen új ember lett!” – ámul, mûvére büszkén. Teljesen új ember, igen, hasonlatos valakihez, kinek súlyos koronát emeltek le a fejérõl, s most ballaghat tovább a hûvös, esõs utcákon – se jogara, sem esernyõje, szabad, egyenlõ, éppolyan senki, mint bárki más.

1098

Testvérek Négyéves voltál, mikor azt mondták: „Õ az öcséd.” Semmi magyarázkodás, Nem mondtak mást: „Õ az öcséd.” Érdekelt a dolog, de fokozatosan gyanakvás is ébredt benned. Követtem lépteidet, bármerre jártam, te már ott jártál elõttem. Mikor megragadtam a kilincset, kezed melege érzett rajta. Na, és ki más ült volna mindig apu mellett, az anyósülésen! Földbe gyalultál. Mindenkivel elhitetted, hogy nincs más kívüled. Ki hitt volna a te erõdben, ha megpillantja hátad mögött ezt a halvány másolatot. Rettegtél, hogy elnyomom még a szagodat is, és senki nem ismer rád soha többé. Mögötted álltam, kinõtt ruhádban, mindig kikötõdõ fûzõjû régi cipõdben. Mögötted álltam, zsebemben kavicsok, hogy legalább a föld érezze súlyomat. Figyeltem és okultam. Alakulóban voltam a sötétben egyedül kellett türelmesen összeszedegetnem 1099

lecsiszolgatnom minden csigolyát, minden ízületet, melyet elhajigáltál, ha már nem volt rá szükséged. Fûrészpor pergett a földre. Dolgoztam, mint kitartó mesterember, hogy végül összerakjam magamat. Néha megpróbáltad visszagyömöszölni belém friss hajtásaimat, nehogy szégyent hozzak rád, suta utánzat. Mindezt fegyvernek hitted, mellyel ellened készülök. „Nem csinálhatsz ilyet!” – vetették a szemedre, „Hiszen õ az öcséd!” De nem fogadtál szót. Az, hogy a testvéred lettem, csak rám rótt kötelességeket. Én pedig vártam. Figyeltem és okultam. Lábujjhegyre ágaskodva próbáltam átnézni a vállad felett. Az évek nekem dolgoztak, egy szép napon kiértem a fényre. Éppolyan szagom lett, mint bárkinek közülünk, arcomra kiültek a családi vonások. Tûzött a nap, de többé el nem vakított. Végül is ott volt az árnyékom, enyhületnek. Nem voltam tökéletes, de önmagam lettem végre. „Te vagy az öcsém!” – mondtad. „Te vagy az öcsém!” LACKFI JÁNOS és LACKFI MARGIT fordításai

1100

ARTEM ČAPAJ

Ivan úr és a három medve Valós események alapján, talán. A hófedte hegy tetején állt, és minket figyelt. A nap és a hó vakított, de a kis fekete alak kristálytisztán látszódott a valószínûtlenül tengerkék ég ölén. – Mint egy indián – fordult felém Vologya, s a talpa alatt megroppant a hó. Az ösvény mellett ledobtuk a hátizsákokat, s leültünk rájuk pihenni. A kitaposott úton kellett mennünk, egymás lábnyomában. Elég fárasztó volt, de térdig gázolni a hóban – még fárasztóbb. – Ha, milyen éberen figyel... – mondtam, ahogy az alakot bámultam. – …Aztán meg pontosan lõ – nevette el magát Tarasz. Vologyával mi is felnevettünk. Az alak kivált a kék égbõl, és szélsebesen megindult felénk a hegy oldalán a fehér havon. Egy indián se vágtatna úgy lovával a prérin, ahogy ez az ember suhant sítalpain. Ivan úr elegáns fékezéssel, alig maréknyi havat felverve, könnyedén állt meg elõttünk. – Jó napot – kiáltotta a lefékezõ alaknak Vologya. – Dicsõség Jézusnak – köszöntöttem én is buzgón helyi szokás szerint. – Hová, hová, fiúk? – kérdezte Ivan úr. Hangja és tekintete barátságos, mi több, nyájas kedélyrõl árulkodott. Arcát sûrû ráncok borították, fogait is megette az idõ, viszont tagbaszakadt egy ember volt. – Hová megyünk? Talán, a Sesulra – mondta Tarasz. – Talán a Petroszra. – A Petroszra ma már fel nem mentek – intett minket Ivan úr. – És az éjjel hideg lesz? – kérdezte Vologya. – Hát tudom én? – vont egy nagyot a vállán Ivan úr. – Hisz ön helybeli – feleltem. – És, tán idõjós volnék? – mosolygott. – Itt dolgozik a kutatóállomáson? – Ja. – És miféle kutatóállomás ez? – kérdezte Tarasz. – Van itt egy természetvédelmi terület. Nyaranta deákok jönnek ide Lembergbõl. Növényeket tanulmányoznak, pillangókat – mosolygott Ivan úr. – Télen meg csak õrzi és fûti? – Ja. Hogy fel ne gyúccsák, szét ne loptyák. Se az állomást, se a tisztást. – És ön egyébként borkúti?1 1

Tiszaborkút (ukránul: Кваси): település Kárpátalján.

1101

– Hát, az. Az ösvényen nagy hóropogás közepette beértek minket a többiek. Ledobálták a hátizsákokat, azok mélyen merültek a hóba, társaink pedig rájuk ültek. Melegebb volt, mint amire számítottunk. Leizzadtunk. – Oda nézz! – mutatott a férfi sílécére Makszim. – Maga csinálta ezt a kötést? – Igen – szerény büszkeséggel felelte. – Odaköttem a bakancshoz. Mer’ olyan speciális cipõm nekem nincsen. – De ha elesik, akkor kioldódnak, ugye? – folytatta Makszim. Majd elgondolkodott: – Vagy maga nem is? – Én nem esek el – mosolygott nyugodtan Ivan úr. – Maholnap ötvenhat vagyok – magyarázta. – Hohó! – Hát igen. Az én koromban a faluból már senki sem síel. De én szeretek. A kilencvenes évek óta itt dolgozok. Itt dolgoznék még, ha nem szeretném a hegyeket? Sok dolgom van a faluban. A csoportunk sokáig vitatkozott, hogy továbbmenjünk-e vagy éjszakázzunk az erdészházban, a tisztáson, a kutatóállomás mellett. Kikértük Ivan úr véleményét is. Õ azt javasolta, hogy nála húzzuk meg magunkat a melegen. Mind a tizenketten? Kényelmetlen lett volna – bár sokunk számára csábítóan hangzott. – Na gyerünk már! – immár kissé ingerülten mondta Tarasz. – A nap java még hátravan. Mit gubbasztanánk itt? Ivan úr mindezt hosszasan hallgatta. Hozzá apelláltak. Igyekezett kimaradni, senkinek se a pártját fogni. Egyszer csak megunta – egyetlen szóval elköszönt, s egy másodperc múlva már messze járt, a hegyoldalon ereszkedett lefelé a kutatóállomás irányába. * Végül csak továbbmentünk. Éjjel mínusz húsz volt. Másnap reggel feltámadt a szél, és öten közülünk azonnal visszafordultak. Heten mentünk fel a gerincre. A szél csak fújt, és kemény hó- meg jégdarabokat hordott az arcunkba. Arcunk minden fedetlen centijét mintha késsel vagdosták volna. Hirtelen úgy éreztem, hogy a szemem mindjárt kifolyik, végig az arcomon. A négy között voltam, akik aztán lejöttek a gerincrõl. A Sesulra csak hárman mentek fel. Köztük Tarasz. Úgy beszéltük meg, hogy majd Ivan úr kutatóállomásánál találkozunk. Mi négyen leértünk az ösvényre, de tökig gázoltunk a hóban. Megpróbáltunk fenékkel lecsúszni a lejtõn, de folyton besüppedtünk. Leizzadtunk, ahogy a saját nyomainkon iszkoltunk visszafelé. Ivan úr meglátott minket, ahogy lefelé jövünk, és megindult felénk felfelé. – Magához igyekszünk! – elõztem meg. Minden ceremónia nélkül. – Megfagytatok? – örült nekünk Ivan úr. – Mondtam, hogy töltsétek nálam az éjszakát, ahogy az emberhez méltó! 1102

– De mi hegyeket akartunk! – ellenkezett Vologya. – Már tele van velük a hócipõnk! – tettem hozzá. – Nyomás a házba! – fordult meg Ivan úr, és intett, hogy menjünk utána. – Most jön az egész túra legjobb része – súgtam Vologyának. Úgy is lett. * Tarasz és a többiek épp az Eposz a három medvérõl kezdetére értek le a hegyrõl. Ivan úr teával kínált meg minket, majd a borscsot kezdte tukmálni: – Így is, úgy is kiöntöm holnap, ha meg nem eszitek! Átmelegedtünk – a kemencétõl kívül, a borscstól pedig belül. Nevetgéltünk, és a tisztáson töltött magányos téli hónapokról kérdezgettük Ivan urat. – Vannak errefelé medvék? – kérdezte Tarasz. – Hogyne! Vannak. – De télen alszanak? – Hát igen. De néha, felébrednek – és kezdetét vette az Elsõ történet. – Egyszer egy Medve felébredt. * – Felébredt a medve és megéhezett. Bement a faluba, és széttépett egy birkát. Aztán széttépett egy másikat. Majd odaszokott. Hol egy tehenet ölt meg, hol meg egy kutyát. Az emberek összetanakodtak, és elhatározták, hogy megölik. – Ilyet szabad? – Szabad. Az erdészek összegyûltek, és a keresésére indultak. Volt köztük egy öreg – az nagyon rafinált volt. Azt mondta magában: én külön megyek. A nyomára akadt, és látja – a medve visszament a hegyre. Akkor ezt gondolta magában: aha, megvagy! Megkerülöm a hegyet, és elõtted érek fel a csúcsra. – Nem semmi egy öreg! – beleélve magát mondta Vologya. Felnevettünk. De az öreg csak odaért: – Megkerülte a hegyet. S lám, mindketten mennek felfelé a hegyre – a medve az egyik oldalon, az öreg a másikon. Az öreg ért fel elsõnek, néz – a medve is már csaknem felért. A puskájáért nyúl, és mellbe lövi – bumm-bumm! A medve megsebesül, de megindul az öreg felé. Annak meg már nincs ideje újratölteni, meg semmi. Ivan úr a kezével mutatta, hogyan próbálja az öreg pánikba esve felhúzni a puska kakasát. – Majd a medve az öregre veti magát – az arcára! Az öreg ijedten védekezett, de a medve egyetlen karmával szétvágta az arcát. Innen fentrõl egészen le. Ivan úr saját magán mutatta, hogy hasítja szét a medve hosszú karmával az öreg arcát. 1103

– Ám akkor az öregnek leesett a sapkája. A medve azt hitte, hogy valaki el akar szaladni, így otthagyta az öreget – és nyomás, le a sapka után! – Ez volt az öreg szerencséje! – mondta Tarasz. De késõbb kiderült, hogy ez csak egy csalfa reménysugár volt a történetben. – A medve a sapka után, az öreg meg a puskáért. Újratöltött, de már reszketett... A medve észrevette, hogy az csak egy sapka, nem ember – és vissza az öreghez. Az meg mindkét csõbõl a medve mellébe – bumm-bumm! A medve sebesülten is tovább mászik az öreg felé. Ivan úr mutatta, hogy tartja a medve egyik mancsát a mellkasán, a másikkal meg hogy vonszolja magát elõre. – Az öreg meg... na, elájult. Összeesett, ott fekszik, nem tud elmenekülni. A medve meg mászik feléje. Ivan úr elhallgatott. – Na és? – A medve meghalt, két méterre az öregtõl. Így találták meg õket az erdészek. Erre mindnyájan hangosan kifújtuk a levegõt, ugyanis egészen idáig lélegzet-visszafojtva hallgattuk a történetet. – Nagy sztori – mondta Vologya. – Húú, Hollywood – tettem hozzá helyeslõen. De ezzel még nem volt vége: – Az öreget mindjárt Rahóba vitték, a járási kórházba. Operáció, vérátömlesztés. Gyógyították, gyógyították. De az öreg meghalt. Vérmérgezés. Majdnem kiköptem: – Vagyis az, hogy a medve a sapka után eredt, nem ért semmit? Tarasz majdnem elnevette magát, de erõt vett magán. Elhallgattunk. Csak szürcsöltük a teát. – És gyakran kelnek fel télen a medvék? – kérdezte Tarasz. – Ugyanis nekünk még le kéne mennünk a faluig. – Nem gyakran, de megesik. Most nem, sok a hó és erõs a fagy. Ám egyszer megenyhült az idõ... – és Ivan úr elkezdte a Második történetet. * – A medve mélyen aludt. De megenyhült az idõ, megolvadt a hó és befolyt a barlangjába. Na, és a víz felébresztette. Felkelt és kiment kószálni. Meg is ölt egy disznót. – A faluból? – Nem, vaddisznót. Na, és amit megevett belõle, azt megette. A maradékot meg bekaparta hóval. Azzal, ami még nem olvadt meg. Épp arra megy egy erdész, és látja – ott egy kupac hó meg egy csomó vér körülötte! – Hohó! – Hát, ja. 1104

– Ravaszul eldugta... – Na az erdész meg a botjával széttúrja a kupacot, és látja – ott vannak a vaddisznó belei, a gyomra, na meg a mája. Odamegy a másik kupachoz. Széttúrja – ott meg a vaddisznó szõre, feje, patája. – És a húsa? – Hát, a húsa is. A medve teleette magát, a maradékot meg elásta. – És aztán? – Hát ja. Az erdész bemászik a kupacba, és nézi. Aztán felnéz – tíz méterre tõle a hegyen, ott ül a medve, és onnan néz rá lefelé. Tarasz hangosan felkacagott. Elképzeltem magamban, ahogy ül ott a medve, fejét félrebillentve, szó nélkül, s nézi, amint egy ember a kajájában babrál. – Az erdész azonnal a rádiójáért nyúlt. Mert a többi erdész is ott volt a közelben. Odaszól nekik: itt egy medve. A fõerdész erre – nem megölni, futni hagyni! Látták, hogy nõstény. Mert látták, hogy hátrafelé vizelt. – Na és a medve? – Elment. – Nem bántotta? – A medve nem bántja az embert. Hacsak te neki nem mégy. – De hát az az õ kajája volt! – mondtam. Majd kicsit elgondolkodtam: Az erdész viszont nem evett belõle. Tarasz felkacagott: – Ha bemászott volna nyakig a kupacba és elkezdi enni! Elképzeltem magam elõtt, amint négykézláb odamegy és majszolni kezdi a medve kajáját. – A medve értelmes egy állat! – mondtam. – Ej – legyintett Ivan úr. – A medve akár az ember, épp csak beszélni nem tud. Majd kezdetét vette a Harmadik történet. * – Két falunkbéli megy az erdõben, majd egy kanyarhoz érnek – ott ül az úton egy medve. Ledermedtek, mert már igen közel volt – a medve feléjük tartott. Az egyik elfutott, a másik meg térdre rogyott! A medve meg csak megy feléje, odaér – s kinyújtja felé a mancsát! Ivan úr mutatta, hogy nyújtja ki elõre jó messzire bal mancsát a medve. Tarasz hangosan felkacagott. – Nézi, egy tövis van a mancsában. Elõvette a bicskáját, kinyitotta. Nagyjából kipiszkálta a tövist, majd... hopp! Ki is húzta! A medve felordított – mer’ fájt neki – s a mancsát a szájába vette. És szívni kezdte a vért. Ivan úr mutatta, hogy kapja vissza a mancsát a medve, és hogy kezdi el szívni a vért. Tarasz hangosan felkacagott. 1105

– Az ember meg csak áll, és áll, meg se tud moccanni. Térdre rogyott. Állt egy darabig – majd összeesett! Nem bírta a szíve! – Mi? – senki nem várt ilyen fordulatot a történetben. – Hát ja. – Meghalt?! – Meg – bólintott nyugodtan Ivan úr. – A medve azonnal odaugrott! Lökdöste, átfordította egyik oldalra, majd a másikra! Akar egy orvos! Tarasz majdnem elnevette magát, de erõt vett magán. – Magához húzta és átölelte. Majd megértette, hogy vége – leült és sírva fakadt. Akár egy ember. Mit jelent ez – tudta, hogy jót tett vele. Aztán négy napig nem tudták elvinni a testet az emberek. A medve ott ült, õrizte, és mindenkit elzavart. Aztán maga kapart egy gödröt, és õ maga temette el. Ivan úr a kezével mutatta, hogy ássa ki a medve mancsával a földet, hogy teszi bele az embert, és hogy temeti vissza.

233 Celsius – És csak úgy égtek! De még hogy! Nem úgy, nem úgy, mint a kupac, na, mikor, mikor a leveleket égettük. Na, a kertben, emlékeztek? Ez nem olyan volt! Ez úgy, úgy – fel-fel, magasra! Narancssárgán! És mi is rakhattuk! Mi! Mi is, mi is! – csuklott el Marina hangja a hévtõl. – És a tanár néni megengedte, hogy odamenjetek a tûzhöz? – sandított rá az anyja. – Aha! – rázta meg a fürtjeit Marina. – De volt ott egy tûzoltó. El kéne beszélgetni a tanár nénivel. A pedagógia az pedagógia, de mi van, ha a gyerek megég? Õ még csak tízéves. Tavaly például megégett a szempillája. Pont egy ilyen égetésnél. – És, az egész iskolai könyvtárat elégettétek? – szólt közbe a sarokból a nagypapa. A fonott szék megreccsent, ahogy elõrehajolt. A nagypapa bõrén kilátszottak az erek, hosszú õsz haja volt és sasorra. – Nem – fordult feléje Marina. – Azt még tavaly elégették. A felsõsök. Ezért minket a városiba vittek. A felnõttbe! – Hohó. – Igen! És külön miattunk külön lezárták az utat, és mi magunk égettük el! Marina gyõzelemittasan nézett a nagypapára. A nagypapa felemelte jobb kezét, és végigsimította hosszú haját. Nem átlagos nagypapa volt. Marina anyja a háta mögött „öreg hippinek” hívta, de azt nem tudta megmagyarázni Marinának, hogy mit is jelent ez. – A felnõttet is elégettétek? Miért? 1106

Marina anyja félszemmel a nagypapára nézett. Megint kezdi, gondolta magában. – Na. Hogy ne foglalja a helyet – magyarázta Marina. – Az összes könyvet ditig... ditig... – Digitalizálták – segítette ki az édesanyja. – Igen – rázta meg a fürtjeit Marina –, és így már nem foglalják a helyet. Így ott most – egy szupermarket lesz majd! – Csodálatos! – mondta nagypapa a kislány lelkesedését utánozva. Marina anyukája csípõre tette a kezét. Éppen nem volt rajta felesleg, de már kissé darabos volt. A kor. Marina a nagyapjától az anyja felé fordult: – És a tanár néni azt is mondta, hogy a könyvtárak segítenek a kalózoknak. – Hogy a... – Mit... – vágott közbe Marina anyja, bár alig hallhatóan mondta a nagypapa, s magától is félbehagyta –, mit meg nem enged magának egy gyerek elõtt?! Sehogy sem tudta megtanulni, hogy azt mondja apósának, apuka, a keresztnevén szólítani meg kínosnak érezte, így hát kerülte a közvetlen megszólítási formákat. – Régen meg azt mondták, hogy az elektronikus könyvek segítik a kalózkodást – mondta Marina anyjának a nagypapa –, amíg ellenõrzés alá nem vonták õket. Most már a papírkönyvek meg a könyvtárak segítik a kalózkodást. – Így igaz – tette csípõre a kezét Marina anyja –, hisz hogy ellenõrzöd, hogy az egyszer megvett vagy kikölcsönzött könyvet csak egy ember olvassa? Az elektronikussal mindez egyszerû: mindenkinek megvan a maga elektronikus aláírása, ujjlenyomata... – És miért kell, hogy egy könyvet csak egy ember olvasson? – húzta ki magát a székben a nagypapa. A fonott szék nagyot reccsent. Marina nem értette, min veszekednek, viszont a nagypapa kérdésére jól tudta a választ: – A tudáshoz való jogot ki kell érdemelni. A tudás nem lehet ingyenes – mondta a jól betanult szöveget. – Ilyenekre tanítanak titeket az iskolában? A nagypapa elhallgatott és visszaereszkedett a székbe. A szék felsóhajtott. – Így igaz, Marina. Ahogy mondod. Inkább kevesebbet tudni, de törvényesen. Marina édesanyja elkövetett egy hibát. Mindezt pedagogikus hangszínnel mondta, ezért Marina gyanakvóan nézett rá. – Elõször elkezdték a távolból törölni a könyveket – nagypapa ezt már a kislány feje fölött mondta a menyének. – Lányom, ugye hallotta a fiamtól Orwell könyvének esetét? Letörölték az emberek készülékeirõl. Õrület! – a nagypapa koppintott egyet az ujjaival –, és volt, nincs. Éppúgy, ahogy Orwell könyvében. Aztán meg kitalálták, hogy lehet csak ujjlenyomattal aktiválni a készülékeket. 1107

Egy könyvet csak egy ember olvashat. Most meg elégetik az összes papírkönyvet, mert nem tudják ellenõrizni õket – hány Fahrenheit is van ott? – Ez egész más! – Ja, egész más. Hány Celsius-fok van ott? Marina anyja két kézzel rálegyintett, de a nagypapa csak folytatta: – Kiterjesztették a copyrightot, folyamatosan vissza az idõben, így most minden nyamvadt könyv copyright alatt van, a Bibliától meg a Korántól kezdve... – A szerzõt igenis honorárium illeti! – Még hogy a szerzõt. Ez copyright, lányom, copy – már csak szerzõi jognak se nevezik. Marina csak pislogott, s ide-oda kapkodta tekintetét, hol az anyjára, hol a nagypapára, mint egy nézõ a teniszmeccsen. A nagypapa felemelte a hangját: – Ugyanezt csinálták a tankönyvekkel, a filmekkel, a tudományos mûsorokkal – fizess vagy légy debil! És vannak is – debilek! – Ne a gyerek elõtt!!! – Én nem rólad beszélek, napsugaram – hajolt oda Marinához a nagypapa –, te ügyes, okos kislány vagy. – Marina, gyere ide – parancsolta az anyja. – Na, anya... – Csak semmi anya! Menj, csináld meg a házi feladatot. A tanár néni mondta, hogy nincs kitöltve a profilod. Marina bevonult a szobájába. Hallotta, ahogy az édesanyja és a nagypapa még hangosan vitatkoznak. Majd elhallgattak – úgy látszik, visszavonult mindenki a maga kis zugába. Marina fölment a netre. Céltalanul szörfözgetett, be-bezárva a másodpercenként elõugró reklámokat. Letölteni semmit nem tudott. Volt a gépen egy blokkoló program. Akkor telepítették, amikor Marina letöltötte kedvenc animációs sorozatát a szegény kislányról, Cindyrõl, akibõl hercegnõ lesz, és segít a szegényeken. A hónap végén levonták érte az anyja fizetésének egyharmadát. Automatikusan. A blokkoló program se volt olcsó, viszont az anyja úgy döntött, inkább egyszer fizet ki egy nagyobb összeget, csak hogy elkerülje a váratlan meglepetéseket. Idõnként õ maga is töltött le véletlenül filmeket, amikor rossz helyre tette a pipát – csak aztán vette észre. De a számláról már le is vették a pénzt, aztán próbáld meg bebizonyítani, hogy csak odacsúsztatták azt az ikont, próbáld csak meg visszakérni a pénzt. Marina felsóhajtott, majd nekiállt a házi feladatnak. Hozzálátott kitölteni a profilját a közösségi oldalon: kedvenc tévémûsorok, milyen ruhákat szeret, milyen babákat, kik a kedvenc színészei, mesehõsei. Ez utóbbi kapcsán Marina egy percig sem habozott. Cindy, a hercegnõ. Egy órával késõbb berontott a szobába a nagypapa. Amikor nem ült, jobban lehetett látni, milyen csontos. Még mindig próbálta egyenesen tartani magát, de már nem ment neki. 1108

– Marina, te értelmes kislány vagy – hátratett kézzel mondta a nagypapa. – Talán már megérted. Már itt is égetik a könyveket, akárcsak ti ma. Na! Csak anyának meg ne mutasd. – Ez papír? – nyújtotta ki a kezét Marina. Majd azonnal hátra is csapta a kezét. – Ezt nem adhatod ide nekem. – Én vettem. Egyszer, régen. – De ha ezt most ideadod nekem, és nem veszel egy újat – meglopjuk a szerzõt. A nagypapa felsóhajtott: – A szerzõ rég halott. Marina bizonytalanul nyúlt a könyv felé: – És a papírkönyv tényleg jobb? Te mondtad a mamának. – Dehogyis! – mosolyodott el a nagypapa. – Semmi jelentõsége nincs. Nézd... – elgondolkodott, és elkezdte felcsavarni egyik õsz hajtincsét a csontos ujjára. – Akárcsak a mesében Cindyrõl. Az elektronikus könyvet Cindy nem tudja elolvasni majd odaadni egy másik kislánynak. A papírkönyvet viszont – igen. Az elektronikusat csak a gazdag kislányok tudják elolvasni. A papírt viszont a szegény kislányok is, akiknek nincs pénzük. Régen megtehették. Például kivették a könyvtárból – a nagypapa felsóhajtott. – Nem jó, ha a tudást csak pénzért lehet megszerezni. – De az iskolában azt mondják... – Nem minden úgy van, ahogy azt az iskolában mondják. Nézd – a nagypapa kinyitotta a könyvet –, egy olyan kislányról szól, aki nem azt csinálta, mint a többiek. Hasonlít rád. – Õ egy hercegnõ? – Nem – mosolyodott el a nagypapa –, egyáltalán nem hercegnõ. De hasonlít rád. Clarisnak hívják. – Klarisz. Szép név. – A Marina is nagyon szép név – a nagypapa megsimogatta a kislány fejét. Marina ügyetlenül lapozgatni kezdte a sárga lapokat. Vékonyka könyv volt, mégis nagynak és ormótlannak tûnt neki. Az õ tabletjére, ami sokkal kisebb, több ezer képregény ráfért. Meg könyv. És még rajzfilmek is. – Csak el ne mondd senkinek – mondta a nagypapa. – Fõleg Liljának ne, jó? Neked ugyan nem esik bajod, te még kicsi vagy, de engem nem fognak megdicsérni érte. – Jól tudom. Odaadni valakinek egy könyvet, együtt zenét hallgatni vagy filmet nézni – ez nem más, mint lopás. – Micsoda ostobaság. Olvasd el, aztán adok még. – Van még több is? – Rengeteg. Csak pszt. – Marina, kész vagy? Gyere... – az édesanyja olyan hirtelen lépett be, hogy Marinának nem volt ideje a háta mögé dugni a könyvet. – Mi ez? Maga aztán! – 1109

emelte tekintetét a nagypapára. – Ha a fia után akar menni – csak tessék! De a gyereket hagyja békén! – a hangja másodpercrõl másodpercre hangosabb lett. – Köpök magára! De jobb, ha tudja, hogy már zálogba adtuk a házat, hogy a fia ügyvédjét kifizessük! Magának meg – nincs több pénze! De köpök magára! Köpök magára! Meg a fiára is!!! – Marina anyja felhúzta magát, hangja elcsuklott. – De a gyereket hagyja békén! Marina pislogott, nehogy sírni kezdjen. Megint az apjáról beszélnek, akire alig emlékszik. Nagypapa mindig azt hajtogatta, hogy apja egyszerûen szeretett olvasni, és semmi rosszat nem csinált. Az anyja hirtelen kikapta a kislány kezébõl a könyvet. – Ki innen – remegõ hangon mondta Marina anyja a nagypapának, s ettõl még nehezebb volt egyenesen tartania magát, ahogy ment kifelé. Mikor az anyja megnyugodott, Marinával együtt kimentek a kertbe, és elégették a könyvet a tûzrakó helyen. Vakító sárga fénnyel égett és csaknem füst nélkül, a lapok elõször megfeketedtek a szélükön, majd egymás után lángra kaptak – pss-pss-pss! De ez alkalommal Marina nem érezte azt az izgatott örömöt, mint reggel a könyvtárnál. – Ne hallgass erre az öreg hippire. És inkább ne mesélj a könyvrõl az iskolában – mondta az anyja, amint jöttek visszafelé a tûzrakó helytõl. Marina mindent értett. Azt is értette, ami az apjával történt. Este Marina megnyitotta naplóját a közösségi oldalon. Ezek amolyan bejegyzések voltak, melyeket soha senkinek nem mutatott meg. Csak õ olvasta. Ezt írta: „Lilja mesélte, hogy az aranyhörcsögük kishörcsögöket szült és Lilja nekem ad egyet ha akarok de meg kell kérdezni anyát de még nem kérdeztem. Mert könyveket égettünk és el akartam neki mondani és aztán megkérdezni de anya veszekedni kezdett nagypapával mert nagypapa azt mondta hogy a papírkönyvek jobbak de anya nem hitt neki. Nagypapa nekem adott egy igazi papírkönyvet és azt mondta hogy abban egy kislány hasonlít rám de õ nem hercegnõ Klarisznak hívják de anya elvette a könyvet és kiabált és elégettük de nagypapa azt mondta hogy neki van még sok. Holnap megkérem anyát hogy engedje meg hogy elhozzam Liljátol a legkisebb kishörcsögöt.” Másnap jöttek a nagypapáért. Parancsuk volt. Minden az elõírások szerint. FORGÁCS BALÁZS fordításai

1110

JURIJ LEVITANSZKIJ

A kör szorul A kör szorul. Fogytán a hû barát, Kinek tudom örömét, bánatát, Kinek testvére egy test-vér velem, S ki ellensége, százszor az nekem. A kör szorul. Fogy, egyre fogy, enyész Az ismerõs arc és baráti kéz. És nõ a nincs köre, süket harang Sok elcsitult, örökre néma hang. Ki megmaradt: tudok ötöt-hatot, S még ennyiért is hálát adhatok. Mert évrõl évre több fonál szakad, És évrõl évre súlyosabb a csend, És évrõl évre mind fájdalmasabb Törölni sorra régi címeket, Törölni régi kedves arcokat, Törölni mind, ki végleg elhagyott, Törölni sorra egyszer-voltakat, Sok vissza többé nem térõ napot, Végezni gyászos végelszámolást, Folytatva egyre, rendületlenül, Akár a lassú visszaszámolást, Ha vár a puszta, véghetetlen ûr, Míg nincs tovább – és: hála mindenért, Míg nincs tovább – ég áldjon, itt a rajt, A legvégsõket is törölve – hét, A legvégsõket is levonva – hat, 1111

A legvégsõt is elhajítva – öt, Hátrálni egyre, mérve az idõt, Míg nincs tovább, egy perc, s a láng kitör – Négy, három, kettõ – s felpattan a kör. Széthullt a kör – nincs többé dac, se vád, Széthullt a kör – mindenkit áldjon ég, És látni plánéták hûvös raját, S külön-külön kimért ellipszisét. S a puszta ûr – szörny-orcáján a gõg – Tündökletes, fenséges és örök.

Csipkebokor piros ága… Csipkebokor piros ága, te hírnöke rõt lobogásnak, a tûz harang-riadója. Szüntelenül idelátszol a hópihefüggönyön át, mit a förgeteg ûz sebesen kavarogva. Bíbor a csizma, parázslik a bunda, piros kicsi úrnõ, karácsonyi gyöngy, mely a hópihefüggönyön át a telet beragyogja. Mit keresel te, ahol január hava ropja kerengve, hiszen kora még neked itt, fiatal vagy a fagyra! Mondd, mit akarsz, mire néked e tél dühe, zúzmarazápora, hóparazsas lavinája? Mondd, mire hóviharom, mire hózuhogásom? E táj idegen, s idegen vagy e tájon. Honnan e furcsa szeszély, buta vonzalom, ostoba hajlam a tél bengálitüzéhez, a vén januárhoz? 1112

Fuss, menekülj, szabadulj ki, amíg teheted, amíg enged a hófalú kör, amíg enged a förgeteg hótüzû pokla, a hószínû káosz. Honnan e balga szokásod, e tõrbecsaló hited: vélni sehonnai kósza szelekben a walkürök hallaliját, diadalszavú kürtöt? Merre vet, ó, tudod is te, hová, szíved esztelen ösztöne dõre Vergiliusod, kit a végzeted angyala küldött? Rá tudod, rá mered bízni magad, jaj, e kései téli világra, csikasz januári fagyokra, e sarki szelekre? Ó, ne siess, ne siess, van idõd, a tiéd a jövõ maga, várnak a távoli évek, a harmadik ezred. Ó, kora még neked, ó, kora még ez a lecke, könyörgök a térdemen állva elõtted a földön. Mentsd ki, szakítsd ki magad, verekedd ki, amíg teheted, amíg enged a tél köre, enged a hófalú börtön. Menj utadon, eleresztlek – a bûneimért a bocsánatod esdve bocsátlak utadra, utadra eresztlek. Gémberedõ kezem ifjú kezed elereszti. A vég meg a kezdet. Mégis, a távolon át idezúg a harang riadója, és libben a téli homályban a hópihetáncban a hóvihar álma: a tétova lámpa világa. Alkonyatom tüze, tél csodaklárisa, csipkebokor piros ága.

1113

VLADIMIR NABOKOV

Vonaton Rég volt az indulás, komor nem orosz ég vöröslött künn a rónaságon, és versre csattogott alattam a kerék, s ültömben elnyomott az álom. Tavaszi állomások, dácsa, nevetés… De felriadtam fuldokolva a tompán zötykölõdõ vaksötétre és a lassuló vasjambusokra. A függönyön halvány kísértetfény üt át, s szûntén a csengõ csattogásnak nyitom az ablakot, s beszívom illatát a nyirkos éji orgonának. S viszontlátom megint az ijfúságomat: amott a berkenye, juharfa, a korhatag tetõ, az ázott kerti pad, s az állomás fakó ikonja. Egy pillanat csupán – s csillogva elsuhan a pad, bokor, az álmos lámpa… A szörnyû vaksötét foglyára rázuhan, és vágtatunk az éjszakába. Fekete éji út, sehol se vég, se cél, Csak sóhajok és zökkenések, A kattogó kerék panaszkodón mesél, mint börtönrõl a szökevények.

1114

Tolsztoj Alekszej Konsztantyinovics Ha szeretsz, szeress, ne számolj… Ha szeretsz, szeress, ne számolj, Ne fenyegess tréfaságból! Ha szidsz – hát az angyalát! Ha odavágsz – nem apád! Hogyha vívsz, vívj nyílt sisakkal! Bosszút állsz? Tedd okkal-joggal! Megbocsátasz? Úgy legyen! Ha mulatsz, légy féktelen. SOPRONI ANDRÁS fordításai

Baal sztéléje, Ugarit, Kr. elõtt XV. század. 1115

SEAN O’CASEY

Egy font, látra Szereplõk: Kisasszony, a pimblicói postahivatal vezetõje Jerry, munkásember 40 körül Sammy, ugyancsak Asszonyság 40 körül Rendõr Szín: Kis postahivatal, késõ õszi este Kis postahivatal. Jobbra pult elöl négyméternyi, majd derékszögben megtörve nyúlik hátra. Az elülsõ rész farácsos, közepén keretes ablak, fölötte keménypapír tábla: BÉLYEGEK. Hátul középen lengõajtó, ettõl jobbra ablak, melyen – az utca felõl– a POSTAHIVATAL felirat olvasható. Balra írópult, ha valaki levelet akarna írni, távirati vagy más blankettát, pénzesutalványt kitölteni. A pulton itatós, tollszár, süllyesztett tintatartó. Mögötte telefonfülke. Plakátok, pl. Postatakarék segít a bajban, Vásároljon telefonon, Idejében adja fel küldeményeit, Legfõbb erények: mértékletesség, bölcsesség, bátorság, lelkiismeretes adófizetés. A pult mögötti íróasztalnál a Kisasszony ül, iratokat szortíroz, intézi a postahivatal szokásos ügyeit. Oldalt a pult mögött kisebb ajtó. Õszi délután, hat óra, a lemenõ nap vörösen süt be az ablakon. Hirtelen nyílik a lengõajtó, felbukkan Jerry: vállával feszül az ajtónak, mert kezével a részeg Sammyt kell tartania; aggódás és reménység ül az arcán. Jerryn cementporos munkásruha, nadrágját bokában madzag fogja össze. Negyvenéves lehet. Barátja, Sammy hasonlóképpen öltözött munkásember. Jerry fején jókora gyapjúsapka, Sammyén ütött-kopott gyapjúkalap. Sammy az érzelgõs részegség állapotában leledzik, vörös képén széles, buta vigyor. (Megjegyzés: Sammy speciális artikulációját a fordító a rendezõre és a színészre bízza) JERRY (egyensúlyban tartja Sammyt, bekiált a Kisasszonynak) Kisasszony, kérem, ugye intéznek postatakarékügyeket? Mielõtt a Kisasszony válaszolhatna, Sammy hátratántorodik, magával rántja Jerryt, s a lengõajtó kicsukja õket. A Kisasszony körülnéz, de csak a 1116

lengedezõ ajtót látja. Szünet. Ismét nyílik a lengõajtó, felbukkan Jerry – immár keményebben markolja Sammyt – és odaszól a Kisasszonynak JERRY Ugye intéznek itt takarékügyeket, kisasszony, kérem? Sammy megint hátratántorodik, magával rántja Jerryt, s a lengõajtó megint kicsukja õket. A Kisasszony körülnéz, megint csak a lengedezõ ajtót látja. Szünet. Ismét nyílik a lengõajtó, felbukkan a két férfi, Jerry ezúttal maga elõtt tolja Sammyt, s ahogy kinéz mögüle, szólítja a Kisasszonyt JERRY Takarékügyeket ugye itt intéznek, kisasszony, kérem? KISASSZONY (gyanakodva) Igen. JERRY (ujjongva) Megmondtam én, Sammy, ez az a posta, ahol a takarékot intézik. Be is megyünk. SAMMY (körülnéz, bambán) Hova? JERRY Ide be, ide be, nem látod? Révbe értünk – itt a posta, ahol a takarékot intézik. SAMMY (bambán) Hol? JERRY (kérleli) Jaj, kapd már össze magad, Sammy. Emlékezzél rá, miben járunk. Ne égesd a haverodat. Emlékezz rá, mit akarunk. SAMMY (bambán) Semmit. JERRY Próbálj már emlékezni, mit akarunk – egy fontot látra, nem emlékszel? SAMMY (mintha megcsípték volna) Egy fontot látra – azt akarjuk – egy fontot látra. JERRY Akkor mért mondod, hogy nem akarunk semmit? Ne csinálj belõlem bohócot, most, amikor a sarkunkra kell állni. Aláírod az ûrlapot, hogy egy font látra, és odaadod az ifjú hölgynek, érted? SAMMY Egy fél decit akarok. JERRY:Nincs pénzed a fél decire. Nem kapod meg a fél decidet, amíg nem veszed föl az egy fontot látra. (A pulthoz kalauzolja Sammyt) Õrizd meg a lelki nyugalmadat, ha lehet, amíg a dolgot elintézzük. Odaérnek a pulthoz JERRY (mézesmázos) Egy fontot szeretnénk látra, kisasszonykám; (Sammynek) igaz-e, Sammy? – egy fontot látra. – Adjon egy ûrlapot, kisasszonykám, hadd firkantsa alá a nevét a haverom. KISASSZONY (Sammynek, mintha Jerry ott sem volna) Miben segíthetek, uram? SAMMY (bambán) Há?

1117

Negyvenes, megtermett Asszonyság lép be a lengõajtón, eléggé sietõsen a pulthoz lép. Egy pillanatra végigméri a két férfit ASSZONYSÁG (a Kisasszonynak) Ha megírok egy levelet, és még a 7.59-es kiszedés elõtt feladom, odaér Tarraringapatamba péntek délután 12.54-ig, kérném? KISASSZONY (próbál eligazodni a hallottakon) Milyen kiszedésre gondol, asszonyom? ASSZONYSÁG (kimérten) A 7.59-esre, mint említettem. JERRY (türelmetlenül) Adja azt az ûrlapocskát, kisasszonykám. SAMMY (elbõdül) Szelíd alkonyat árnyán egy dal, ha zeng… JERRY Ejnye, Sammy, no! SAMMY (visszavesz a hangerõbõl) A nap rebbenõ fénye… JERRY (nyomatékkal) Sammy, no, no! SAMMY (halkan lezár) ...még földereng. KISASSZONY A levél rendeltetési helye, asszonyom? ASSZONYSÁG Tarraringapatam. KISASSZONY Pontosabban hol van az a hely, avagy helység, asszonyom? SAMMY A felvégen, mi meg az alvégen. ASSZONYSÁG (sértetten) Tartsa meg magának a tréfás megjegyzéseit, kérem. (A Kisasszonynak) Tarraringapatam Burma déli részén fekszik. JERRY Halássza elõ azt az egy font látra ûrlapot, legyen oly drága, kisasszonykám. Mielõtt még elfogy a haverom ereje, hogy aláírja. KISASSZONY (Jerrynek) Egy pillanat, kérem. SAMMY (a pultot csapkodja) Egy font látra, egy font látra. ASSZONYSÁG Ha egy levél eléri a 7.59-es kiszedést, odaér-e Tarraringapatamba péntek délután 12.54-ig? KISASSZONY Attól tartok, nem tudom, asszonyom. JERRY (végszóra, az Asszonyságnak) Az ifjú hölgy nem tudja. – Az egy font látra ûrlapot, kisasszonykám. ASSZONYSÁG (méltatlankodik) Legyen oly jó, uram, és korlátozza figyelmét a maga dolgára. (A Kisasszonynak) Lesz szíves utánanézni? JERRY Ez a nagyközönség céljait szolgáló hivatal, tehát senki se sajátíthatja ki a hivatali dolgozók figyelmét és idejét, nemdebár. SAMMY (váratlanul) Ez most balhét akar, vagy mi? ASSZONYSÁG Szabályos formában érdeklõdöm közhivatali ügyben, és semmiféle zavarkeltést nem fogok tûrni. KISASSZONY (a helységnévtárat böngészi) Milyen nevet mondott, kérem? ASSZONYSÁG (méltósággal) Tarraringapatam. KISASSZONY (nézi) Nem szerepel a jegyzékben, asszonyom. (Sammynek) Miben segíthetek, uram? JERRY (ironikus) Szélsõ megálló a dzsungelben, kisasszonykám. ASSZONYSÁG Rajta kell lennie. 1118

KISASSZONY (az Asszonyságnak) Nem szerepel a jegyzékben. (Sammynek) Miben segíthetek, uram? JERRY (bizalmasan) Csak egy fontot látra kér a haverom, kisasszonykám. KISASSZONY: (élesen Jerrynek) Hagyja az urat beszélni. (Sammynek) Nos, kérem? SAMMY Ez most balhét akar, vagy mi? JERRY Az ifjú hölgy azt kérdi, akarsz-e egy fontot látra. SAMMY (kicsit éberebben) Hogy mi? Egy font látra, ja. JERRY (fürgén) Adjon egy ûrlapot, kisasszonykám, mindjárt intézem, hogy alákanyarítsa a haver a nevét. KISASSZONY (Sammynek) Láthatnám a betétkönyvét, kérem? JERRY (fürgén) A betétkönyvet, a betétkönyvet, Sammy, az ifjú hölgy a betétkönyvedet kéri. Sammy bambán néz a Kisasszonyra és Jerryre JERRY (fürgén) Mozdulj már. (Benyúl Sammy belsõ zsebébe) Betétkönyv, betétkönyv, Sammy, édes fiam, az ifjú hölgy a betétkönyvedet kéri. (Elõszedi a betétkönyvet Sammy zsebébõl, és odaadja a Kisasszonynak) KISASSZONY (a pultnál álldogáló Asszonyságnak) Elnézést, asszonyom, nem tudok felvilágosítással szolgálni – a kérdéses név nem szerepel a jegyzékben. (Megnézi a Jerrytõl kapott betétkönyvet) Melyikük Mr. Adams? JERRY (vidáman mutat a barátjára) Õ az, kisasszonykám, él és virul, mint a rózsaszál. SAMMY (derûsen) Szelíd alkonyat árnyán egy dal ha zeng… JERRY (félbeszakítja) Csss… az ifjú hölgy nem szereti, ha a hivatalában nótáznak, Sammy. SAMMY (részeg csökönyösen) Sammyt nem érdeklik az ifjú hölgyek. Sem a hivatalok, sem az ifjú hölgyek. Nem érdeklik. ASSZONYSÁG (méltatlankodva átmegy az írópulthoz, hogy megírja a levelét) Szép kis postahivatal, mondhatom, fogalmuk sincs a legegyszerûbb postai szabályról sem! A Kisasszony lassan elõvesz egy ûrlapot, és vonakodva nyújtja Sammynek; de Jerry kikapja a kezébõl, Sammyt pedig sietve elindítja az írópult felé KISASSZONY (figyelmeztetõleg) A betétesnek saját kezûleg kell aláírni, és az aláírásnak meg kell egyeznie a betétkönyvben szereplõ aláírással. Az Asszonyság már írja a levelét, rengeteg helyet elfoglal. Az írópult közepénél áll, és jobbra-balra kirakta a cuccait. Jerry az Asszonyságtól jobb kézre kalauzolja Sammyt. Megnézi a helyet, majd átvezeti Sammyt a túlsó oldalra 1119

JERRY Most már csak annyi a dolgod, hogy a mancsodba fogod a tollat, és odavakarod a tisztességes nevedet az ûrlapra. Jerry odasimítja az ûrlapot az írópultra, fog egy tollat, és Sammy kezébe adja, aki rögtön elejti JERRY (ingerülten, miközben fölveszi, és ismét Sammy kezébe nyomja a tollat) Fogd meg rendesen, ember, ne hajigáld összevissza. (Sammy megmarkolja, mintha kardot fogna) Á, ne úgy. Ne ess át a ló túloldalára. (Igazgatja a tollat) Szépen, finoman, a hüvelyk- meg a mutatóujjad között. Így ni, érted? (Átszól a Kisasszonynak) Nincsen szokva az efféle dologhoz, de egy perc, és rendben lesz. SAMMY (mozdulatlanul áll, és a falra mered) Egy font, látra. JERRY (bátorítólag) Gyerünk, hajolj elõre, és írd oda a nevedet. (Az Asszonyságnak, aki továbbra is ír) Szíveskedjék arrébb húzódni, amennyire lehet, asszonyom, legyen helye a haveromnak, hogy odaírja a nevét – egy fontot kér látra. Az Asszonyság sértett képet vág, de kissé arrébb húzódik. Sammy elõrehajol, a papírra teszi a tollat, de meginog, s az írópult mentén csúszva majdnem feldönti az Asszonyságot JERRY (kétségbeesve) Jaj, Sammy, ejnye már. Nézd meg, mit csináltál az ûrlappal, ember. Nem bírsz egy percig a talpadon megmaradni? ASSZONYSÁG (méltatlankodva) Szép dolog, mondhatom, így szétszórni az ember írószereit, mikor épp fontos levelet fogalmaz Tarraringapatamba! (A Kisasszonynak) Nem tudna valamelyes rendet tartani, kérem? JERRY Nincsen vele semmi baj, nincsen vele semmi baj, asszonyom. ASSZONYSÁG (dühös) Dehogynincs, más sincs vele, mint baj. (Haragosan Sammynek) Ne feledje, hogy postahivatalban tartózkodik, uram! SAMMY (részeg háborgás) Postahivatal! Persze! Talán a cipõmet is levegyem a lábamról, a postahivatal tiszteletére? JERRY (csitítja) Jól van, no. Senki se akarja, hogy levegyed a cipõdet. Figyelj, támaszkodjál ide, a pultra, amíg új ûrlapot szerzek. (Odatámasztja Sammyt, és átmegy) SAMMY (imbolyogva az Asszonysághoz araszol) Talán azt akarja, hogy a cipõt is levegyem a lábamról? JERRY Dobjon meg egy ûrlappal, kisasszonykám. SAMMY (szorosan az Asszonyság mellett, nyomatékkal) Hallja-e, magához beszélek. Azt akarja, hogy a cipõt is levegyem a lábamról? JERRY (türelmetlenül) Adjon egy ûrlapot, kisasszony, amíg meg nem bokrosodik a haver. KISASSZONY (más munkában) Várjon egy kicsit. Egy perce, hogy adtam. SAMMY (szorosan az Asszonyság mellett) Tegye arrébb magát, asszonyság, kérem, ez a hely foglalt. Alá kell írnom a nevemet, ahhoz hely kell, egy fontot 1120

kapok látra. (Az Asszonyság nem vesz tudomást róla) Tegye arrébb magát, amíg szépen mondom. Ez a hely foglalt. JERRY (átszól) Hé, Sammy, hé, bírjál magaddal, ember. (A Kisasszonynak) Siessen! Sam, nyugton légy! SAMMY (miután az Asszonyság nem vesz róla tudomást, még nyomatékosabban) Hallja-e, magához beszélek. Megmondtam, hogy kell a hely. Tegye arrébb magát, ez a hely foglalt. JERRY (átszól) Sammy! Maradj már! ASSZONYSÁG (méltatlankodva) Mi az, hogy tegyem arrébb magamat? Vegye tudomásul, hogy közhivatalban tartózkodik, ahol mások fontos ügyeket intéznek. SAMMY (agresszív) Maga nem kér egy fontot látra, úgyhogy tegye arrébb magát, mert rendõrt hívok. JERRY (a Kisasszonyra néz) Nyugalom, Sammy, nyugalom. Az Asszonyság visszatért a leveléhez. Sammy meglöki, de az Asszonyság mérgesen visszalöki, úgyhogy alig bír talpon maradni. Visszanyeri az egyensúlyát, támadásba lendül, ismét meglöki az Asszonyságot, aki az elõzõnél jóval erõsebben visszalöki. A lökdösõdés mindkét részrõl csípõvel, azaz fenékkel intézõdik. Sammy majdnem a lengõajtóig tántorodik, de minden erejét összeszedve talpon marad. Arcán mély eltökéltséggel ismét az Asszonysághoz tántorog JERRY (nem veszi észre Sammy manõvereit) Az Isten szerelmére, adja már azt az ûrlapot, kisasszonykám. SAMMY (meglöki az Asszonyságot) Kiismertem én magát, kisanyám. Jobb lesz, ha ügyelünk, hogy mit csinálunk. Kiismertem magát, és le fogom állítani magát, kisanyám. (Meglöki az Asszonyságot. Az visszalöki. Sammy próbál megállni a talpán, de az Asszonyság utánamegy és nagyot lök rajta. Sammy a lengõajtónak tántorodik, az kinyílik, Sammy kitántorog az utcára, az ajtó pedig becsukódik. Az Asszonyság visszatér a leveléhez) JERRY (nem észlelte Sammy eltûnését, türelmetlenül kopog a pulton) Ej, kisasszony, kisasszonykám, az ûrlap, kisasszony, no, az ûrlap, kisasszonykám. KISASSZONY (türelmetlenül lecsapja az ûrlapot a pultra) Ez az utolsó, nem kapnak többet. JERRY (harciasan) No, ne fölényeskedjünk, kisasszony, végül is maga csak a köz alkalmazottja. (A mellére üt) A magamfajták fizetik a havi bérét. Azért van itt, hogy a köz érdekét szolgálja, úgyhogy semmi fölényeskedés. KISASSZONY (élesen) Nem kérek az ilyen orcátlanságból. JERRY (hevesen) Maga azt csinálja, amit a szabályzat szerint csinálni köteles. Kíváncsi vagyok, mit szólna, ha egy kis levélkében panaszt tennék a miniszterénél. (Sarkon fordul, az írópulthoz indulna, de észreveszi, hogy Sammynek nyoma veszett. Rémülten bámul körbe) Hova lett? Hé, hova lett Sammy? (Oda1121

rohan az Asszonysághoz) Mért nem tartotta rajta a szemét, mikor tudja, hogy van benne egy kis nyomás? (A lengõajtóhoz rohan, kilöki, kirohan) ASSZONYSÁG (a Kisasszonynak) Szép pár részeg csirkefogó, mondhatom. Hol marad ilyenkor a rendõrség? Nyílik a lengõajtó, Jerry bevonszolja Sammyt JERRY (méltatlankodva a Kisasszonynak) Izé, szíveskedjék figyelmeztetni a hölgyet, hogy ne molesztálja a másik embert, aki a közügyeit akarja bonyolítani. (Odavezeti Sammyt az írópulthoz, leteszi elé az ûrlapot, kisimítja) SAMMY (útközben) Kiismertem én ezt a kisanyámat, ezt a kisanyámat, e, kiismertem, ki én. JERRY (gondosan kezébe adja a tollat) Mozdítsad a mancsodat, Sammy, mozdítsad a mancsodat. (Sammy nem mozdul) Jaj, láss már neki, ember. SAMMY Nem bírok odahajolni. JERRY Mért ne bírnál odahajolni? SAMMY Nem bírok hajolni, nem bírok állni, hozzál széket. JERRY (türelmetlenül) Akkor kapaszkodjál, amíg szerzek. Kapaszkodjál. Sammy komoran markolja az írópultot, s az Asszonyságra mered, aki a túlvégen ír. Jerry átrohan a pulthoz, s olyan szenvedéllyel beszél és cselekszik, hogy a Kisasszony gondolkodás nélkül engedelmeskedik neki JERRY (sebesen) Széket, kisasszonykám, adjon egy széket, csak ülve bírja biztosan aláírni a nevét, gyorsan, kisasszonykám! A Kisasszony átad egy támlátlan, magas széket, Jerry átrohan vele Sammyhez, rásegíti, elé teszi az ûrlapot, kezébe adja a tollat. Sammy kidugja a nyelve hegyét, de úgy találja, hogy a kabátjától nem bír mozogni JERRY Ez a fránya kabát, nem bírsz tõle mozogni, he? Akkor vegyed le, ne gátoljon a mozgásban, az ifjú hölgynek nem lesz kifogása. Nem kevés huzavona árán – Jerry közremûködésével – Sammy megszabadul a kabátjától ASSZONYSÁG (a két férfit bámulta – gúnyosan) Miért nem húzza le a redõnyt is, hogy ne bántsa szegénykének a szemét a fény? SAMMY (dühében egyetlen mozdulattal a földre söpri a tollat, az ûrlapot stb. Kockázatosan az írópultba kapaszkodva az Asszonyság felé billenti a székét; arca igen közel kerül az Asszonyságéhoz) Ez egy postahivatal, érti? Senkinek sincs megengedve, hogy összezavarja az embert, mikor az ember hivatalos ügyet intéz. Nem ma keltem ki a tojásból, kiismertem én magát, kisanyám! 1122

JERRY (méltatlankodva az Asszonyságnak) Minek csinálja maga a felfordulást, mikor a haverom a legszebben halad a dolgával? Semmi joga, hogy molesztálja az embert, mikor a közügyeit bonyolítja. (Átszól) Maga is látta, kisasszony, hogy ez a személy molesztálta a haveromat, mikor a legszebben haladt a dolgával. KISASSZONY (nyugodtan) Nem láttam, hogy a hölgy bárkit molesztált volna. JERRY (méltatlankodva) Hát, ha nyitva tartja a szemét, látta volna. Úgy látom, ebben a hivatalban semmiféle rend nincs tartva. Jerry beszéde közben a Kisasszony a telefonhoz lép, tárcsáz, és belehallgat. Jerry biztos helyzetbe segíti vissza Sammyt KISASSZONY (a telefonba) Halló; a pimblicói postahivatalból beszélek. Küldjék át valamelyik fiúkát, ha kérhetem. Igen, most azonnal, kérem. (Leteszi a kagylót, a két férfit figyeli, közben idõnként az ajtóra les) JERRY (miután elrendezte Sammyt) Most már ne essél szét, az isten szerelmére. (Az Asszonyságnak) Elég volt a fensõbbséges megjegyzéseibõl, értve vagyok? ASSZONYSÁG (hevesen) Ha bármelyikük még egyszer megszólal, kimegyek az utcára, és rendõrt hívok. Pár pillanat halálos csönd SAMMY (kitör) Hallod, mit mond? Hallod? Hogy rendõrt hív. Ezt kapja az ember, ha megbízik valakiben. És kit izgat a rendõrség? Azt mondd meg, Jerry, légy férfi, úgy mondd meg: izgat engem a rendõrség, vagy nem izgat? JERRY (nyugtatólag) Dehogy izgat, dehogy izgat, aki ismeri Sammyt, mind tudja. SAMMY Ha itt állnának körbe, egy tucat, két tucat, izgatna engem, vagy nem izgatna? JERRY Szót se többet errõl, Sammy, szót se többet, az effélérõl mi inkább nem is beszélünk. SAMMY Szót se többet. Mi nem fecsegünk összevissza, de tudjuk, amit tudunk, igaz-e, Jerry. JERRY Akkor szót se többet. Nehogy cafrangokba menjen az ideged. Firkantsad alá a neved szépen. SAMMY Elég a szóból. Rendõrség! Izgat engem a rendõrség, vagy nem izgat – mit gondolsz, Jerry? JERRY Szót se többet. Gyerünk, írjad a nevedet. SAMMY (izgatottan) Hívjon csak rendõrt! Hamar megtanulnák, merre hány óra. Jobbra tõlem rendõr, balra tõlem rendõr, egy tucat, két tucat, mi marad belõle, ezüstgombok szuvenírnek! JERRY Egy kupac rongy, meg a gombok, mi? Na – firkantsad a nevedet. 1123

Nyílik a lengõajtó, belép egy tagbaszakadt Rendõr. Lassan odasétál a Kisasszonyhoz, aki a két férfi felé int. A Rendõr cinkos mosollyal bólint SAMMY (az Asszonysághoz hajol) Sokszor beborítottuk az útpadkát rendõrrel, aztán otthagytuk õket, kaparják össze magukat, ahogy bírják. ASSZONYSÁG (gúnyosan) Ó, csak nem? SAMMY (gúnyosan) De csak igen, bizony ám, csak igen! RENDÕR (átsétál a két férfihoz) No, kérem, végezzék, amiért jöttek, aztán menjenek a dolgukra. A két férfi fölnéz, meglátják a Rendõrt. Pár pillanatig rábámulnak, aztán figyelmüket az ûrlapra összpontosítják. Egy ideig halálos csönd. A Rendõr puszta jelenléte kínosan feszélyezi õket JERRY (szinte suttogva) Csak oda a vonalra, Sammy. Keresztnév Samuel. Indíts egy nagy sövel. Nagy sö, ember, nagy sö. Kanyaríts egy nagy söt – nagy esset – nem tudod, milyen a nagy ess? Megmutatom – add a tollat egy percre. (Elveszi a tollat Sammytõl, belejavít a nagy s-be, visszaadja a tollat) Parancsolj. Nem, vágjál bele, de óvatosan: a, mö, u – ha jól tudom – igen, u. Két e – nem, egy e, de két ell, ember, nem kétszer kettõ! Te nem figyelsz rám, Sammy. Mi akadálya, hogy rendesen csináld? Persze ha figyelnél az emberre. Hányszor két ellet írtál? Add ide, hadd lássam. (Fogja a tollat, a fölösleges l-eket kihúzza; intõleg) Most a vezetéknév, az Adams. És egy kicsit kisebb betûket írjál, mert már a felénél lemászol az ûrlapról. SAMMY (elgyötörten) Áh, elegem van. JERRY Túl messze jutottunk már, hogy feladd, ember. A vezetéknév jön. Kezdetnek egy nagy a. Nem akkora, mint egy elefánt, hé – tudod, milyen egy rendes nagy a, nem? (A Rendõrhöz fordul, kacsint) Van benne egy kis nyomás, de nincs vele semmi baj. (Sammynek) Na, most egy kis dé, aztán egy kis ú, aztán egy kis – várj egy percet – kicsit összezavarodtam – egy kis emm, egy kis enn, és egy kis ess – kicsi esset mondtam, ember! No. Gyere, odaadjuk az ifjú hölgynek. ASSZONYSÁG (gúnyosan Jerrynek) Szegény ember, nagyot kell pihennie, rászolgált. Jerry lesegíti Sammyt a székrõl, és karon fogva a pulthoz vezeti. Mindketten úgy tesznek, mintha a Rendõr ott se volna. Jerry odaadja az ûrlapot a Kisasszonynak, aki megnézi, majd összeveti a betétkönyvvel JERRY (dudorászik, nemtörõdöm képet vág) Pamparapam, pampam, parlivú, pamm, pamm (etc.) KISASSZONY (félbeszakítja) Nem adhatom ki az egy fontot erre az aláírásra. Az ûrlapon lévõ aláírás semmi módon nem egyezik a betétkönyvben szereplõ aláírással. 1124

JERRY Az õ írása, nem, kisasszony? Õ írta. És mind a két név Adamus, Adams, nem? KISASSZONY Nem egyezik a kettõ. Sajnálom, nem kaphatják meg a pénzt. Azt sem tudom, melyik úr igazából az Adams úr. JERRY Hallottak már ilyen tudálékos ostobaságot? (Sammynek) Azt mondja, hogy te nem vagy Adams úr. (A Kisasszonynak) Persze hogy õ Adams úr. Ki más volna, ha nem Adams úr? Tán nem ismerik széltében-hosszában, ahol lakik, asszonyom? KISASSZONY Akkor miért nem ment arra a postára, ahol lakik? JERRY (türelmetlenül) Mert az a posta mindig tömve van, ezért elhatároztuk, hogy olyan helyet keresünk, ahol kényelmesen elvégezheti, amit akar, kényelmesen aláírhatja a nevét. KISASSZONY (határozottan) Sajnálom; de nem adhatom ki az úrnak az öszszeget. JERRY (rémülten) Akkor mit csináljon? KISASSZONY Jöjjön be holnap vagy holnapután. JERRY De hát most kell neki a pénz, leányasszony. KISASSZONY Nem adhatom ki neki. JERRY Azt mondja, nem adja ki az egy fontot látra. SAMMY Nekem kell az egy font látra. JERRY (a Kisasszonynak) Hallotta, mit mondott a betétes. Meg kell kapnia. SAMMY Meg kell kapnom. JERRY Persze hogy meg kell kapnod. Mennyi kínszenvedésbe került, amíg szépen tisztába tettük a dolgokat. Nem fogjuk tûrni, hogy kiforgassanak a jogainkból. RENDÕR (közelebb lép) Nem megmondta az ifjú hölgy, hogy nem tudja kiadni maguknak? Menjenek szépen haza, ahogy jóravaló emberhez illik, és hagyják a dolgot. JERRY (a Rendõrnek) A haverom meg kell kapja a pénzét, igaz-e? SAMMY (álmatagon) Persze hogy meg kell kapjam. RENDÕR (fontos emberként) Minekutána nem tett eleget az elõzetesen megállapított követelményeknek, nincs jogosultsága, hogy az egy font pénzösszeget fölvegye. JERRY (méltatlankodva) Az elõzetes követelmény az volt, hogy aláírja a nevét, nem? És nem aláírta a nevét? Mind látták, hogy aláírja, nem? (Szünet) Talán félnek megmondani? Látták vagy nem? RENDÕR Ejnye, menjen már. Láthatná, hogy a barátja nincs birtokában a szükséges belátásnak, hogy egy kormányzati intézménybõl bármit is fölvegyen. Úgyhogy menjenek haza szépen, ahogy jóravaló emberhez illik. JERRY (kérlelõleg) De nagyon kell neki az az egy font, különlegesen kell neki, higgye el. SAMMY (álmatagon) Meg kell kapjam. 1125

JERRY (a Rendõrnek) Hallja maga is. És gondolja meg, komoly dolog ám megakadályozni az embert, hogy hozzájusson a magántulajdonához. RENDÕR (kicsit mérges) Ejnye, induljanak már, mielõtt kijövök a béketûrésbõl. A lehetõ legenyhébb elbánásban volt részük, úgyhogy menjenek haza, értelmes, jóravaló emberek módjára, mielõtt kijönnék a béketûrésbõl. JERRY Akkor adják vissza a betétkönyvet. KISASSZONY Mr. Adams könnyen elveszíthetné – postán kiküldöm neki holnap. JERRY (ijedten) Nem kéri postán. Most kell neki – nem igaz, Sammy? SAMMY (elgyötörten) Meg kell kapjam. RENDÕR (ellentmondást nem tûrõn) Most aztán tényleg menjenek haza, jóravaló ember módjára, mielõtt még szélsõséges eszközökhöz kellene folyamodnom. Menjenek haza, aludjanak rá egyet, és holnap rendesen megmosakodva-fésülködve folyamodhatnak az egy fontjukért annak a jóravaló, értelmes módján. JERRY (vadul) És a mai erõfeszítéseinkért semmi? Figyelmeztetem, ebbõl baj lesz. RENDÕR (gorombán) A baj, az hamar meglesz, ha maguk nem szedik a sátorfájukat, és nem mennek a dolgukra egy percen belül. (Szelíden a lengõajtó felé löki õket) Gyerünk, gyerünk, tudják az utat kifelé. JERRY (gõgösen) Mi meg mérföldeket utaztunk, hogy egy csöndes helyet találjunk, ahol a haver békében aláírhatja a nevét. ASSZONYSÁG (gúnyosan, miközben amazok kimennek) Milyen csúnya dolog szegény kicsi gyermekeknek csalódást okozni! SAMMY (kimenet) Meg kell kapjam. Lassan, bánatosan kimennek. A Rendõr nyitva tartja nekik a lengõajtót, és behajtja utánuk. Az Asszonyság a levelével a pulthoz lép ASSZONYSÁG Ajánlva kérném. A Kisaszony átveszi a levelet, ragaszt, pecsétel, ír, s a nyugtát odaadja az Asszonyságnak, aki elteszi a táskájába, és távozik KISASSZONY Örülök, hogy elzavarta innen azt a két pénzügyi szédelgõt. RENDÕR (áthajol a pulton, kezébe fogja a Kisasszony kezét) Magácska olyan helyes, csinos, üde és friss máma, mint egy rózsaszál. KISASSZONY (szendén) Csakugyan? RENDÕR (szemérmesen) Bizony ám, csakugyan. A lengõajtó kissé megnyílik, de be is csukódik. A Rendõr elengedi a Kisaszszony kezét, és mereven megáll, a Kisasszony pedig mintha valamilyen iratba mélyedne 1126

KISASSZONY Azt hittem, jön valaki. RENDÕR Magam is. (Megint megfogja a Kisasszony kezét) Komolyan: magácska olyan helyes, csinos, üde és friss máma, mint egy rózsaszál. KISASSZONY (dévajul) Csakugyan? Hirtelen kitárul a lengõajtó: megjelenik Sammy, akit Jerry hátulról támogat. Megállnak a küszöbön, vállukkal támasztják az ajtószárnyakat. A Rendõr és a Kisasszony elhúzódik egymástól JERRY Gyerünk, mondd el az utolsó szavad, mondd meg nekik kereken, hogy még ma, lefekvés elõtt írsz a miniszternek. Gyerünk, add elõ az ultimátumodat! Mindketten elõrejönnek, a helyiség közepére SAMMY (ujjal a Kisasszonyra és a Rendõrre mutat, de kinyújtott karja reszketegen imbolyog hol a padló, hol a mennyezet felé) Kiismertem én magukat, meg a postaminiszterüket is! Igen jól kiismertem magukat, postaminiszter! JERRY (kipótolandó Sammy zagyválását) Adams úr mint betétes, föltette magában, hogy a leghatározottabb hangnemben panaszt tesz a postaügyi miniszternél, amiért bizonyos közalkalmazottak ily módon packáztak vele, mikor egy fontot kívánt kivenni látra. SAMMY Megmondom nekik egyszer s mindenkorra, hogy meg kell kapjam. JERRY Tessék, megkapták. Ne mondják, hogy nem szóltam. Valaki ennek még nagyon megissza a levét! RENDÕR (hangosan, vészjóslóan) Ha maguk ketten két percen belül nem tûnnek el innen, olyan helyen fogják tölteni az éjszakát, ahol bõségesen lesz idejük panaszt tenni a postaügyi miniszternek. (Egyet lép feléjük) Táguljanak innét, hallják-e, maguk is, meg az egy fontjuk látra! Ettõl az egy lépéstõl a két férfi úgy megijed, hogy Jerry sebesen odakormányozza Sammyt a lengõajtóhoz, s ahogy Sammy tempójából telik, távoznak JERRY (útközben) Valaki még ennek megissza a levét, én szóltam. A lengõajtó becsapódik, de aztán kissé kinyílik, és felbukkan Jerry dühös, vicsorgó képe JERRY (kiabál) Ez volt az utolsó penny, amit a kormány kap mitõlünk! (Arca eltûnik, a lengõajtó bezárul) Függöny MESTERHÁZI MÁRTON fordítása 1127

ILONA WITKOWSKA

nem beszélek õzekrõl ez éjszaka történik. mozgásban. az emberek alszanak, és rondán néznek ki. közszemlére teszik a talpuk. ráncosak. szomorú vagyok és feldúlt. van nálam egy róka, de döglött. egyfelõl látom, hogyan nõnek a ronda, új templomok. másfelõl hallok egy nyelvet, melyet nem értek. mikor elõtûnik a mezõ, nem ismerem fel az állatokat, ahogy állnak a hóban.

nem kapsz nyakörvet, csak egy nõ vagy szerda. a nap poros lesz és zsíros. a járdán egy ganajtúró megtermékenyít egy halott ganajtúrót. a levegõnek wunderbaum-illata van, és akár egy rajzfilmben: a kék szemû emberek szeme nagyon, de nagyon kék. egy kutya a nagyságról álmodik. álmában ló.

fényûzés mellettem egy nõ bundában. úgy néz ki, mint egy veréb. mint csak a tollak, madár nélkül, csomóba gyûrve. ugrándozunk a kalitkában, mit sem tudva a hiányról.

ha meghalunk, bizonyságunk máris félbevágják hangot kell hallatnunk és valaki olyanná válnunk, aki nincs. nem lehet távozni a színrõl, mert a szín ide-oda kanyarog. 1128

lord Gordon – Gordon (pontos adatait nem ismerjük) minden vendéget megajándékozott, majd agyonlõtte magát. átéltél már valaha átmeneti vakságot? életem során sok mindent átéltem, és mind átmeneti volt. kell valamilyen zaj. legfõképpen errõl van szó.

az éj a hûtõgép moraja nélkül nagyon csöndes itt ez a hagyomány: az õrültek az egyesben laknak. most éppen Boguś – a cowboy. sokáig lakott itt Ledér úrhölgy. elõtte egy lány, aki elmesélte, hogyan barátkozott össze egy disznóval. különleges disznó volt, mondta, olyan valódi bölcs disznó. mindenki azt csinálja, amit szeret, és ez is kínszenvedés.

hülye és elcseszett – az ilyeneket utálom ünnepelünk. hiszen már soha többé nem lesz 2014. június harmadika. ünnepelünk. our cemetaries are always clean and cared for and while the world celebrates halloween, we gather as a country decorating the graves of those we love and those forgotten.* ünnepelünk. röpke szerelem az üvegipari szakközépben. ünnepelünk. ülök egy hangyabolyban, mely remeg. nem pont a közepén, mégis mindig én: irgalmas isten, de büntetni is képes. * temetõink mindig tiszták és rendezettek, s míg a világ a halloweent ünnepli, mi országszerte egybegyûlünk, feldíszíteni sírjaikat azoknak, akiket szeretünk s akiket elfeledtünk.

1129

a repülõgép száll, nem dobja le a bombát huszonhárom óra. hol veszítsük el az életet? egész idõ alatt fülledt idõ volt. elbágyadtam a hõségtõl. mi van ezzel a lágerparancsnokkal, akinek virágai voltak és állatkái? ez én voltam, oly nagyon szeretett augusztusom, a vég kezdete. naná, hogy mindig mást szeretnék, de csakis ezt birtokolhatom.

könyörgés békéért a világ uraihoz szeretet, bazmeg!, és ma a bolt elõtt sírdogált nekem egy kutya, azután meg akart halni, a fejem tele volt sustorgással, mint valami kagyló belseje. késõbb láttam egy férfit, aki azt ordította: bunkó! és madárként csapkodott a karjával, aztán bámulta az üres utcát; vajon látta valaki. senki sem látta, mondtam – én, aki láttam.

kutyapárna ha megérkeznek a vendégek, behúzom nekik a kutyapárnát. senkinek sem szóltam, arra gondoltam: minek? miért kellene bárkinek tudnia, hogy két kutya ugyanabban az ágynemûben aludt, evett, vérzett, betegeskedett és kimúlt, melyben most te alszol? hanem mától azt akarom, hogy mindenki tudja. ZSILLE GÁBOR fordításai 1130

ALBERT CAMUS

Az idegen III A nyár, mindent összevéve, nagyon gyorsan átváltott a következõ nyárba. Tudtam, az elsõ meleg napok az én dolgomban is hozni fognak valami újat. Az ügyemet az esküdtszék utolsó ülésszakára írták ki,1 ez az ülésszak június végéig tart. Az elsõ tárgyalási napon már hétágra sütött a nap. Az ügyvédem megnyugtatott, a tárgyalás legfeljebb két-három napig fog tartani. „Különben is, tette hozzá, a bíróságnak sincs ennél több ideje, nem a maga ügye a legfontosabb ebben az ülésszakban. Egy apagyilkossági ügy jön rögtön maga után.” Reggel fél nyolcra jöttek értem, és elvittek rabszállítóval az igazságügyi palotába. A két rendõr bekísért egy elsötétített kisebb helyiségbe. Leültünk, és vártunk egy darabig; a mellettünk levõ ajtó mögül hallatszó hangok, kiáltozás, széknyikorgás és jövés-menés olyan volt, mint amikor egy rendezvényen a koncert után átrendezik a termet, hogy helyet csináljanak a táncolóknak. A bírói tanácsot várjuk, mondták a rendõrök, egyikük cigarettával kínált, de nemet mondtam. Nem sokkal ezután megkérdezte, „izgulok-e”. Azt válaszoltam, nem izgulok. Sõt bizonyos értelemben még kíváncsi is voltam, milyen egy per. Addig ilyenben sohase volt részem: „Jó, jó – szólalt meg a másik rendõr –, elõbb-utóbb erre is ráun az ember.” Nem sokkal ez után megszólalt egy csengõ. Ekkor a rendõrök levették rólam a bilincset. Kinyitották az ajtót, és odavezettek a vádlottak helyére. A terem zsúfolásig megtelt. Hiába húzták le a rolókat, a napfény itt-ott mégis utat tört magának, a helyiségben máris fullasztó volt a levegõ. Ennek ellenére nem nyitották ki az ablaktáblákat. Leültem jobbról-balról a két rendõrrel. Ekkor vettem csak észre, hogy egy sor arc van elõttem. Mindegyik engem nézett: azonnal beugrott, ezek az esküdtek. Azt viszont már nem tudnám megmondani, mi különböztette meg õket a többi teremben ülõtõl. Ilyen érzés a villamoson ülve fogja el az embert, amikor azért bámulja a sok arctalan utas az újonnan felszállót, hátha talál rajta valami nevetségest. Butaság, tudom, hiszen itt nem a nevetséges érdekelte õket, hanem a bûn. Nem mintha a két helyzet közt olyan nagy volna a különbség, nekem, mindenesetre, ez jutott eszembe. Meg össze is voltam zavarodva egy kicsit a sok embertõl, aki ebbe a zárt térbe bezsúfolódott. Ismét körbenéztem a tárgyalóteremben, egyetlen ismerõs 1 Franciaországban a gyilkosság az esküdtszék (cour d’assises) hatáskörébe tartozik; ez a megyei illetõségû joghatóság nem állandóan ülésezik, hanem meghatározott idõszakokban. A tizenkét esküdt csak a bûnösség kérdésében határoz, a büntetés mértékérõl a bírói tanács dönt. Az esküdtszék ítéletével szemben – a 2000. június 15-i törvényig – fellebbezést nem lehetett benyújtani. Mindössze két – vajmi kevés reménnyel kecsegtetõ – lehetõsége maradt az elítéltnek: a perújításnak (renvoi en révision), illetve az ítélet megsemmisítésének (renvoi en cassation) kérvényezése. (A ford.)

1131

arcot se láttam. Azt hiszem, elõszörre fel se fogtam, hogy ezek mind énmiattam jöttek ide, csak hogy lássanak. Nem szoktam meg, hogy bármivel is felkelthetném az emberek érdeklõdését. Kellett egy kis erõfeszítés, hogy megértsem: ez az egész felhajtás tulajdonképpen miattam van. „Mennyien vannak!” – mondtam az egyik rendõrnek. „Köszönje az újságíróknak” – válaszolt, és néhány férfira mutatott, akik az esküdtek emelvénye elõtti asztal mellett álltak. „Õk azok” – mondta. „Kicsodák?” – kérdeztem, mire megismételte: „Hát az újságírók.” Az egyiket ismerte is, ez épp abban a pillanatban vette észre a rendõrt, és már indult is felénk. Korosodó, rokonszenves férfi volt, fintorgó arccal. Barátságosan kezet fogott a rendõrrel. Ekkor vettem csak észre, itt mindenki úgy üdvözli egymást, mindenki úgy elegyedik szóba és úgy társalog a másikkal, mint valami klubban, ahol az ember örül, hogy újra találkozhat a saját fajtájával. Még az a furcsa érzés is átsuhant rajtam, hogy teljesen felesleges vagyok, mintha csak hívatlanul ide tolakodtam volna. Pedig az újságíró engem is megszólított, mosolyogva. Azt mondta, reméli, minden kedvezõen alakul majd. Megköszöntem a kedvességét, mire hozzátette: „Tudja, ezt a maga ügyét feltupíroztuk egy kicsit. Mi mást tehettünk volna ebben a nyári uborkaszezonban. Csak a maga sztorijával meg az apagyilkossággal lehetett kezdeni valamit, a többi nem ért egy hajítófát se.” Majd rámutatva az újságírók között egy alacsony kis emberre, aki hatalmas fekete keretes szemüvegével úgy nézett ki, mint valami elhízott menyét, közölte, hogy az illetõ egy párizsi lap kiküldött tudósítója: „Igazság szerint nem maga miatt jött. De ha már úgyis tudósítania kell az apagyilkos perérõl, megkérték, egy füst alatt tudósítson a magáéról is.” Már majdnem ezt is megköszöntem, de utolsó pillanatban meggondoltam magam. Eszembe jutott, ez mégiscsak nevetséges volna. Az újságíró barátságosan búcsút intett, és otthagyott minket. Utána még vártunk néhány percig. Megérkezett az ügyvédem, talárban, néhány kollégája társaságában. Odament az újságírók csoportjához, és mindenkivel kezet fogott. Úgy viccelõdtek, nevetgéltek, mint akik nagyon jól érzik magukat, míg a tárgyalóteremben meg nem szólalt a csengõ. Mindenki visszament a helyére. Az ügyvédem odajött hozzám, kezet szorított velem, és azt tanácsolta, csak akkor beszéljek, ha kérdeznek, és akkor is mindig röviden válaszoljak a kérdésekre, a többit csak bízzam rá. Hallottam, hogy baloldalt hátratolnak egy széket, magas, sovány férfit láttam piros talárban, csíptetõs szemüveggel, amint leülve gondosan eligazgatja maga alatt a ruhát. Az ügyész volt. A teremszolga bejelentette a bírói tanács bevonulását. Ugyanebben a pillanatban kezdett berregni a két hatalmas ventilátor. Három bíró jött be, kettõ fekete talárban, egy pirosban, kezükben irattartóval, és gyors léptekkel a terem végében magasodó bírói emelvény felé tartottak. A piros taláros leült a középsõ karosszékbe, letette maga elé a bírói süveget, zsebkendõjével megtörölte tar koponyáját, és bejelentette, hogy a tárgyalást megnyitja. 1132

Az újságírók – közönyös, ha ugyan nem kaján ábrázattal – már vették is elõ a töltõtollukat. Egyikük, õ sokkal fiatalabb volt a többinél – szürke flanelöltöny és kék nyakkendõ – a tollat letette maga elé, és merõen engem nézett. Aszimmetrikus arcában semmi mást nem láttam, csak a világos szempárt; ebbõl a szempárból, amely alaposan szemügyre vett, semmilyen érzést sem tudtam kiolvasni. Az a furcsa benyomásom támadt, mintha én nézném kívülrõl saját magamat. Lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy nem nagyon értettem, mi történt ezután, meg persze az is, hogy nem nagyon ismertem az itteni szokásokat: az esküdtek kisorsolása, a tanácsvezetõ bírónak az ügyvédemhez, az ügyészhez meg az esküdtekhez intézett kérdései (ilyenkor az összes esküdt egyszerre fordította fejét a bírói emelvény felé), a vádirat gyors felolvasása az ismerõs hely- és személynevekkel, végül újabb kérdések az ügyvédemhez. Ezek után a tanácsvezetõ bíró azt mondta, megkezdi a tanúk kihallgatását. A nevekre, amiket a teremszolga felolvasott, figyelni kezdtem. Láttam, hogy az addig arctalan tömegbõl a következõk állnak fel egymás után, és az egyik oldalsó ajtón mennek ki a terembõl: az öregotthon igazgatója és gondnoka, az öreg Thomas Pérez, Raymond, Masson, Salamano, Marie. Az utóbbi aggódó tekintettel intett felém. Épp arra gondoltam, milyen furcsa, hogy eddig nem vettem észre õket, amikor neve hallatára az utolsó tanú, Céleste is felállt. A mellette ülõben kosztümkabátjáról, szúrós és határozott tekintetérõl a vendéglõben korábban látott asszonyt ismertem fel. A nõ kitartóan bámult. De több idõm nem volt ezen gondolkodni, mert a tanácsvezetõ bíró beszélni kezdett. Azt mondta, a szorosan vett tárgyalás most fog kezdõdni, és reméli, nem lesz szükség a közönség rendreutasítására, a hallgatóság így is meg fogja tudni õrizni a nyugalmát. Az a feladata, tette hozzá, hogy pártatlanul és tárgyilagosan vezesse az ügy tárgyalását. Elmondta, biztos benne, hogy az esküdtek az igazságosság szellemében fogják meghozni döntésüket, majd figyelmeztetett, a legkisebb incidensre ki fogja üríttetni a termet. Egyre nagyobb lett a hõség, láttam, hogy a hallgatóság soraiban sokan már újsággal legyezik magukat. A teremben állandóan lehetett hallani a halk papírzizegést. A tanácsvezetõ bíró intésére a teremszolga három fonott szalmalegyezõt hozott, a három bíró máris használatba vette õket. A tárgyalás a meghallgatásommal kezdõdött. A tanácsvezetõ bíró nyugodtan tette fel a kérdéseket, sõt, azt is mondhatnám, volt némi szívélyesség a hangjában. Újra be kellett diktálnom a személyi adataimat, ettõl kiakadtam egy kicsit, de aztán arra gondoltam, végül is nincs ebben semmi rendkívüli, mégiscsak megbocsáthatatlan volna, ha valaki mást ítéltének el helyettem. Majd a tanácsvezetõ bíró fennhangon olvasni kezdte a vallomásomat, és minden harmadik mondat után felém fordulva megkérdezte: „Jól mondom, így volt?” Én pedig minden alkalommal – ahogy az ügyvédem korábban kioktatott – ezt válaszoltam: „Így volt, bíró úr, kérem.” Mindez eltartott egy darab ideig, mivel a tanácsvezetõ bíró a legapróbb részletekre kiterjedõen olvasta fel a vallomásomat. Ez alatt az idõ alatt az újságírók folyamatosan jegyzeteltek. Közben egy1133

folytában magamon éreztem a legfiatalabb újságíró meg a vendéglõbõl ismert kényszeres nõ szemét. A villamoson ülõk tekintete mindvégig a tanácsvezetõ bíróra szegezõdött. Ez utóbbi köhécselt egy kicsit, belelapozott az iratkötegbe, és miközben legyezte magát, felém fordult. Azt mondta, most néhány olyan kérdést is fel kell tennie, amely ugyan látszólag nincs kapcsolatban az ügyemmel, ha azonban belegondol az ember, nagyon is sok köze van hozzá. Rögtön tudtam, megint a mamáról lesz szó, és hirtelen tudatosult bennem, mennyire unom én ezt az egészet. Tudni akarta, miért adtam be a mamát az öregotthonba. Azt feleltem, azért, mert nem volt annyi pénzem, hogy ápolót fogadjak mellé. Megkérdezte, megviselt-e engem lelkileg a dolog, mire azt válaszoltam, mi a mamával már nem sokat vártunk egymástól, ahogy egyébként mástól se, és mindketten hamar beleszoktunk az új életünkbe. A tanácsvezetõ bíró ekkor azt mondta, nincs szándékában tovább bolygatni ezt a kérdést, és megkérdezte az ügyésztõl, nem akar-e valamit kérdezni tõlem. Az ügyész, félig háttal nekem, és még csak rám se nézve, kijelentette, élni szeretne a tanácsvezetõ bíró engedélyével, és megkérdezné, azzal a szándékkal mentem-e egyedül vissza a forráshoz, hogy megöljem az arabot. „Nem azért”, válaszoltam. „Akkor meg mért volt fegyver a vádlottnál, és miért éppen arra a helyre ment vissza?” Csak úgy véletlenül, mondtam. Mire az ügyész rosszindulatúan megjegyezte: „Egyelõre nincs több kérdésem.” Ami ezután következett, az egy kicsit zavaros volt, legalábbis nekem. Miután sugdolódzott egy darabig a másik két bíróval, a tanácsvezetõ bíró kijelentette, berekeszti az ülést, és délutánra halasztja a tanúk meghallgatását. Semmi idõm nem maradt a gondolkodásra. Kivittek a tárgyalóterembõl, felraktak a rabszállítóra, és visszavittek a börtönbe ebédelni. Ezután nem telt el sok idõ, éppen csak annyi, hogy ráébredjek, mennyire fáradt vagyok, már jöttek is értem; kezdõdött az egész elölrõl, ott voltam megint ugyanabban a teremben, ugyanazok elõtt az arcok elõtt. Csak a hõség volt sokkal elviselhetetlenebb: mint valami varázsütésre, most már az ügyésznek is, a védõmnek is, az újságíróknak is és minden egyes esküdtnek szalmalegyezõ volt a kezében. A fiatal újságíró meg a vendéglõbõl ismert alacsony nõ is ott volt. Õk legyezni nem legyezték magukat, csak megint bámultak rám, szótlanul. Letöröltem arcomról az izzadságot, és csak akkor jöttem rá, hogy hol is vagyok, és ki is vagyok, amikor behívták tanúskodni az öregotthon igazgatóját. Megkérdezték tõle, hogy a mama panaszkodott-e rám, mire az igazgató azt mondta, igen, panaszkodott, de ott szinte mindennapos, hogy a lakók panaszkodnak a rokonokra. A tanácsvezetõ bíró pontosított: arra volt kíváncsi, hibáztatott-e a mama, amiért beraktam az öregotthonba, mire az igazgató részérõl megint csak igen volt a válasz. De ehhez az igenhez már nem tett hozzá semmit. Egy másik kérdésre válaszolva elmondta, feltûnt neki, milyen szenvtelenül viselkedtem a temetés napján. Erre megkérdezték tõle, mit ért szenvtelen viselkedésen. Az igazgató a cipõje orrát nézve azt válaszolta, nem akartam, hogy 1134

kinyissák a mama koporsóját, és egyetlenegyszer sem sírtam, és alighogy befejezõdött a szertartás, már mentem is haza, eszembe se jutott, hogy kegyeletbõl egy kicsit még ott maradjak a sírnál. De volt más is még, amit furcsállt: az egyik gyászhuszár mesélte neki, hogy nem is tudom pontosan, hány éves volt a mama. Ekkor az igazgató elhallgatott, a tanácsvezetõ bíró a csendben megkérdezte, biztos-e abban, hogy a gyászhuszár csakugyan rólam beszélt. Látva, hogy az igazgató nem egészen érti a kérdést, a tanácsvezetõ bíró hozzátette: „Így írja elõ a törvény.” Ezután a tanácsvezetõ bíró megkérdezte az ügyészt, nincs-e kérdése a tanúhoz, mire az így kiáltott fel: „Nincs, ennyi is épp elég!” – és olyan villámló és diadalittas tekintetet vetett rám, hogy hosszú évek óta elõször fogott el az a hülye érzés, hogy legszívesebben elbõgném magam, olyan rosszulesett, hogy ez a rengeteg ember ennyire utál. Miután a tanácsvezetõ bíró megkérdezte az esküdtektõl meg az ügyvédemtõl, volna-e valamilyen kérdésük, belefogott a gondnok meghallgatásába. Az õ esetében – akárcsak a többiekében – ugyanúgy zajlott az egész. A terembe lépve a gondnok rám nézett, majd elfordította tekintetét. Válaszolt a feltett kérdésekre. Elmondta, nem akartam, hogy kinyissák a mama koporsóját, hogy dohányoztam meg aludtam, és hogy tejeskávét ittam. Hirtelen megéreztem, ezzel valahogy feldühítette a hallgatóságot, ekkor értettem csak meg, hogy bûnös vagyok. A gondnoknak még egyszer el kellett mondania, hogy is volt ez az egész a tejeskávéval meg a cigarettával. Az ügyész rám nézett, önelégült kajánsággal a tekintetében. Az ügyvédem ekkor megkérdezte a gondnoktól, nem cigarettázott-e õ is velem. De az ügyész felcsattanva tiltakozott a kérdés ellen: „Döntsük már el, kérem, ki itt a vádlott, és micsoda alávaló módszer csak azért hitelteleníteni a vád tanúit, hogy jelentéktelenebbnek tüntessék fel azokat a tényeket, amelyek ettõl még nagyon is súlyosak a vádlottra nézve!” A tanácsvezetõ bíró ettõl függetlenül felszólította a gondnokot, hogy válaszoljon a kérdésre. Az öreg zavartan ennyit mondott: „Hiba volt, tudom. De az úr cigarettával kínált, én pedig nem mertem visszautasítani.” Végül tõlem is megkérdezték, nincs-e valami hozzáfûznivalóm. „Semmi – válaszoltam –, ha csak az nem, hogy a tanú igazat mond. Csakugyan cigarettával kínáltam.” A gondnok ekkor rám nézett, csodálkozó, sõt egy kicsit hálás tekintettel. Majd némi tépelõdés után azt mondta, hogy a tejeskávéra viszont õ hívott meg. Az ügyvédem elégedetten az asztalra csapott, majd hozzátette, az esküdtek ezt bizonyára értékelni fogják. Mire az ügyész mennydörgõ hangon: „Pontosan így van, az esküdt urak értékelni fogják. És arra a következtetésre fognak jutni, hogy kávéval bárkit meg lehet kínálni, de az embernek kutya kötelessége nemet mondani, ha annak holtteste mellett kínálják meg, aki világra hozta.” A gondnok visszaült a helyére. Amikor Thomas Pérez került sorra, a teremszolgának kellett eltámogatnia az emelvényig. Pérez azt vallotta, õ kizárólag anyámat ismerte, engem csak egyszer látott, a temetés napján. Megkérdezték tõle, hogyan viselkedtem azon a napon, mire õ: „Volt nekem épp elég bajom, kérem. Így semmit se láttam. Ho1135

gyan is láthattam volna abban a nagy gyászban. Mert ez nekem, kérem, nagyon nagy veszteség volt. Még el is ájultam. Ha akartam volna, se láthattam az urat.” Az ügyész azt kérdezte, legalább annyit látott-e, hogy sírok. Pérez azt válaszolta, nem látott sírni. Most az ügyész mondta: „Az esküdt urak ezt értékelni fogják.” Erre az ügyvédem dühbe gurult. Megkérdezte Péreztõl, bár az én ízlésem szerint egy kicsit színpadias hangon, „vajon azt látta-e, hogy nem sírok”. Mire Pérez: „Nem láttam.” A közönség nevetett. Ekkor az ügyvédem, talárjának egyik ujját felgyûrve, ellentmondást nem tûrõ hangon: „Ilyen per ez, kérem. Minden igaz, és semmi sem igaz!” Az ügyész kifejezéstelen arccal meredt maga elé, közben ceruzája hegyével az elõtte heverõ iratköteg fedõlapját böködte. A bíró ekkor öt perc szünetet rendelt el, ezalatt az ügyvédem azzal nyugtatott, minden a lehetõ legnagyobb rendben, majd szünet után az ügyvédem kérésére Céleste következett. Õ a védelemnek volt a tanúja. Céleste idõnként rám sandított, és egyre csak a szalmakalapját forgatta a karimájánál fogva. Most is az új öltönye volt rajta, ebben az öltönyben jött ki velem néha vasárnaponként az ügetõre. Ha jól láttam, a keménygallért már nem vette fel, az ingnyakat csak egy rézgomb fogta össze, hogy szét ne nyíljon. A kérdésre, hogy én is törzsvendég voltam-e, azt válaszolta: „Igen, de a barátom is volt”; arra, hogy mit gondol rólam, azt felelte, igazi férfi vagyok; majd arra, hogy mégis mit ért ezen, azt, hogy szerinte mindenki érti, mit akar ezzel mondani; arra pedig, hogy az õ megítélése szerint zárkózott vagyok-e, csak annyit volt hajlandó elismerni, hogy feleslegesen sohase jártatom a számat. Az ügyész arra volt kíváncsi, hogy mindig idejében rendeztem-e a tartozásaimat. Céleste elnevette magát: „Ez, kérem, sose volt téma közöttünk” – mondta. Ezek után azt is megkérdezték tõle, mi a véleménye az általam elkövetett bûncselekményrõl. Céleste kezét a bírói pulpitus elõtti korlátra tette, már ekkor látszott rajta, hogy olyasmit fog mondani, amin már odahaza is sokat gondolkodott. „Nagy malõr ez, kérem. Hogy mi az, hogy malõr, azt senkinek nem kell megmagyarázni. Ami csak úgy történik az emberrel, ha akarja, ha nem. Én mondom, kérem, ez is ilyen malõr volt.” Még folytatta volna, de a tanácsvezetõ bíró azt mondta, ennyi elég is, és köszöni. Céleste döbbenten nézett a bíróra. Aztán kijelentette, neki még van mondanivalója. Kérték, hogy fogja rövidre. Erre még egyszer elmondta, mekkora malõr volt ez az egész. Mire a tanácsvezetõ bíró: „Jó, jó, értettük. De épp azért vagyunk itt, hogy a helyén kezeljük az efféle malõröket. Köszönjük a vallomását.” Mint aki összes ötletét kimerítve eljut jó szándékának határáig, Céleste ekkor felém fordult. Úgy láttam, szeme bepárásodik, szája remeg. Mintha csak tõlem kérdezné, mit tehetne még értem. Csak néztem rá, némán és mozdulatlanul, életemben most éreztem elõször, hogy egy férfit kedvem volna megölelni. A tanácsvezetõ bírónak még külön figyelmeztetnie kellett rá, hogy elmehet, a tanúmeghallgatás befejezõdött. Céleste akkor leült a nézõk közé. Ott is maradt a tárgyalási nap végéig, és törzsét enyhén elõredöntve, könyökével térdére támaszkodva, kezében a szalmakalappal olyan feszülten figyelt, mint aki egyetlen szót sem akar elmulasztani. Most Marie lépett a terembe. Fején kalap, így talán 1136

még a szokottnál is szebb volt. De nekem kalap nélkül valahogy jobban tetszett. A helyemrõl jól kivehetõ volt formás mellének domborulata, duzzadt alsó ajkára is messzirõl ráismertem. Nagyon idegesnek látszott. A tanácsvezetõ bíró elõször azt akarta tudni, mikor ismerkedett meg velem. Marie azt az idõpontot jelölte meg, amikor még egy munkahelyen dolgoztunk. Ekkor a tanácsvezetõ bíró arra volt kíváncsi, milyen jellegû kapcsolatban álltunk egymással. Mire Marie azt válaszolta, hogy a barátnõm volt. Egy másik kérdésre elmondta, csakugyan volt arról szó közöttünk, hogy össze fogunk házasodni. Az ügyész, aki egy ideje már az iratköteg lapozgatásával volt elfoglalva, ekkor hirtelen megkérdezte, pontosan mikor kezdõdött a viszonyunk. Marie megmondta, hogy mikor. Az ügyész közönyös ábrázattal jelentette ki, hogy ha nem téved, ez csak egy nappal volt a mama halála után. Majd némi iróniával a hangjában hozzátette, hogy bár nem szeretne intim részletekbe bonyolódni, és nagyon is megérti Marie visszafogottságát (és itt keményebb hangszínre váltott), de neki nem az a kötelessége, hogy tekintettel legyen a társadalmi konvenciókra. Ezért megkérte Marie-t, foglalja össze, mi is történt azon a napon, amikor megismerkedtünk. Marie nem akart errõl beszélni, de az ügyész ismételt felszólítására végül csak elmesélte, hogy elõször strandoltunk, aztán moziba mentünk, mozi után pedig feljött hozzám. Az ügyész ekkor megjegyezte, hogy miután a jegyzõkönyvben elolvasta Marie vallomását, utánanézett, mit játszottak a moziban a jelzett napon. De, tette hozzá, mondja el Marie, mit adtak aznap. Egy Fernandel-filmet, mondta Marie, elhaló hangon. A mondatot a teremben döbbent csend fogadta. Ekkor az ügyész felállt, majd ujjával rám mutatva komoly és szerintem megilletõdött hangon lassan ezt mondta: „Hadd hívjam fel a tisztelt esküdt urak figyelmét arra, hogy ez az ember, akinek elõzõ nap hal meg az édesanyja, már másnap strandra megy, szexuális viszonyba bonyolódik, és nagyokat nevet egy filmvígjátékon. Ehhez nincs mit hozzáfûzni.” Majd a csendben visszaült a helyére. Marie hirtelen zokogásban tört ki, ez nem is úgy volt, mondta, hanem egészen máshogy, és bármit mond is, az ellenkezõjére fordítják a szavait, és hogy õ jól ismer engem, nem csináltam semmi rosszat. De a tanácsvezetõ bíró intésére már ott is volt a teremszolga, kikísérte Marie-t, és a tárgyalás folytatódott. Massonra nem fordítottak valami sok idõt, õ kijelentette, igazi úriember vagyok, „sõt többet mond, jó ember”. És nem fordítottak valami sok idõt Salamanóra sem, õ még azt is felemlegette, hogy mindig rendes voltam a kutyájához, amikor pedig arról faggatták, milyen volt az anyámmal való kapcsolatom, azt mondta, már nem nagyon volt mit mondanunk egymásnak, ezért adtam be az öregotthonba. „Ilyen egyszerû ez, kérem – mondta Salamano –, ilyen egyszerû.” De rajta kívül senki se gondolta ilyen egyszerûnek. És Salamanót már kísérték is kifelé. Ezután következett Raymond, õ volt az utolsó tanú. Raymond biccentett felém, és rögtön azzal kezdte, ártatlan vagyok. Mire a tanácsvezetõ bíró figyelmeztette, hogy a bíróságot csak tények érdeklik, de arra nem kíváncsi, hogy 1137

neki mi a véleménye. Felszólította, várja meg, amíg kérdezik, és csak a feltett kérdésre válaszoljon. Kérte, mondja el, milyen viszonyban állt az áldozattal. Raymond erre elmondta, hogy az illetõnek tulajdonképpen vele volt konfliktusa, mégpedig azért, mert õ megpofozta a lánytestvérét. Ekkor a tanácsvezetõ bíró arra volt kíváncsi, hogy az áldozat ezért velem is konfliktusba keveredette. Raymond azt válaszolta, puszta véletlen, hogy én is ott voltam a strandon. Erre az ügyész megkérdezte, akkor az hogyan lehetséges, hogy azt a levelet, amely kiváltó oka volt a tragédiának, én írtam. Raymond erre is azt válaszolta, hogy puszta véletlen. Az ügyész azzal vágott vissza, hogy úgy látja, már nagyon sok van a véletlen rovásán ebben a történetben. Majd azt tudakolta, vajon az is a véletlen mûve volt-e, hogy nem léptem közbe, amikor Raymond megpofozta a szeretõjét, hogy mellette tanúskodtam a rendõrõrsön, és hogy a tanúvallomásom – ahogy késõbb kiderült – tiszta kitaláció. Végezetül arra volt kíváncsi, van-e Raymond-nak rendes foglalkozása, de amikor Raymond kijelentette, hogy „raktáros”, az ügyész az esküdtek felé fordulva csak annyit mondott, közismert tény, hogy a tanú nõk futtatásából él. Én pedig nemcsak a barátja vagyok, hanem a cinkosa is. Mindebbõl az következik, folytatta, hogy a lehetõ legaljasabb bûncselekménnyel van dolgunk, amelynek súlyosságát csak tetézi, hogy itt egy minden erkölcsi érzéket nélkülözõ szörnyeteggel állunk szemben. Raymond szeretett volna magyarázkodni, és az ügyvédem is tiltakozott, de a bíróság részérõl az volt a válasz, hogy várjanak, amíg az ügyész befejezi. Aki így folytatta: „Mindjárt a végére érek.” Majd Raymond-hoz fordulva: „Barátja önnek a vádlott?” Mire Raymond: „Igen, haverok voltunk.” Az ügyész ezután nekem is feltette a kérdést, Raymond-ra néztem, és láttam, hogy õ is rám néz. Ezt válaszoltam: „Igen, a barátom.” Ekkor az ügyész az esküdtek felé fordulva kijelentette: „Ugyanaz az ember, aki már az anyja halálának másnapján elmerül az erkölcstelenség szégyenletes fertõjében, egy kétes história szereplõjeként minden komolyabb ok nélkül megöl egy embert.” És ezzel leült. Az ügyvédem már nem bírta tovább, felpattant, égnek emelte két kezét, mégpedig úgy, hogy talárjának két ujja hátracsúszott, és látni engedte keményített ingének dupla mandzsettáját: „Végül is, tisztelt bíróság, mi itt a vád, az-e, hogy védencem eltemette az anyját, vagy az, hogy embert ölt?” A hallgatóság felnevetett. Erre az ügyész megint felállt, megigazította magán a talárt, és kijelentette, a tiszteletre méltó ügyvéd úr csak gyermeki naivságában képzelheti, hogy e között a kétfajta cselekedet között nincs semmiféle mélyebb érzelmi és lényegi összefüggés. „Mert nagyon is van – emelte fel a hangját –, azzal vádolom ezt az embert, hogy szívtelen bûnözõként temette el az anyját.” A kijelentés elképesztõ hatással volt a hallgatóságra. Ügyvédem vállat vont, és letörölte homlokáról az izzadságot. Úgy láttam, teljesen elvesztette magabiztosságát, ebbõl egyszerre megértettem, most aztán nyakig benne vagyok a pácban. A tanúk meghallgatása ezzel be is fejezõdött. Miután kivezettek az igazságügyi palotából, már a rabszállító elõtt, egy pillanat alatt újra rátaláltam a nyári 1138

este színére és illatára. Ezen az esteli órán, amikor annyiszor éreztem magam boldognak, még mozgó börtönöm félhomályából is felismertem, mintha csak fáradtságom legmélyérõl hallanám, minden meghitt zaját ennek a szívemhez nõtt városnak. A rikkancsok meg a szendvicsárusok kiáltozása a már megenyhült melegben, a kis téren csivitelõ utolsó madarak, a felsõvárosban kanyarodó villamos panaszos nyikorgása, és az a különös nesz, amit akkor hall az ember, amikor az éjszaka egyszer csak ráborul a kikötõre, mind-mind olyan – a szabad életbõl jól ismert – útvonallá állt össze a fejemben, amin csukott szemmel is végigmentem volna. Igen, a napnak az az órája volt ez, amikor egyszer valamikor, nagyon régen, még boldognak éreztem magam. Nem volt más hátra, csak a könnyû álmok nélküli alvás. De valami mégiscsak megváltozott, mert hiába töltött el a másnap ígérete, reggelre mindebbõl csak a cella maradt, más semmi. Mintha a nyáresti égre kirajzolódó ismerõs utak egyformán vezethetnének börtönbe vagy bûntelen álomba.

IV Sohasem unalmas hallgatni, mások mit mondanak rólunk, még akkor sem, ha a vádlottak padján ül az ember. Elmondhatom, a vád- meg a védõbeszéd alatt sok szó esett rólam, talán még több is, mint az általam elkövetett bûncselekményrõl. De volt-e egyáltalán valami különbség a két beszéd között? Az ügyvédem égnek emelt karral elismerte, hogy bûnös vagyok, de már sorolta is az enyhítõ körülményeket. Az ügyész viszont úgy állapította meg a bûnösségemet, beszéd közben mindvégig rám mutatva, hogy egyetlen enyhítõ körülményt sem tudott felhozni a mentségemre. Egyvalami azért nagyon zavart. Bár volt elég bajom e nélkül is, el-elfogott a kísértés, hogy közbeszóljak, de ilyenkor az ügyvédem mindig azt mondta: „Higgye el, az a legjobb az ügy szempontjából, ha maga meg se szólal.” Valahogy olyan látszata volt a dolognak, mintha az ügyet az én teljes kizárásommal akarnák intézni. Az egész per alatt egyetlenegyszer sem szólhattam közbe. Úgy dõlt el a sorsom, hogy közben senki sem volt kíváncsi a véleményemre. Amikor valaki beszélt, idõnként elfogott a kísértés, hogy közbevágjak, és azt mondjam: „De hát mégiscsak én vagyok a vádlott! Végül is nem semmi, ha odakerül az ember a vádlottak padjára! Pláne, ha mondanivalója is van.” Bár jobban belegondolva, nem volt nekem semmi mondanivalóm. Arról nem beszélve, hogy rá kellett jönnöm, ideig-óráig lehet csak a többi ember figyelmét magunkra irányítani. Én például nagyon hamar ráuntam az ügyész vádbeszédére. Csak azokra a félmondatokra, kézmozdulatokra, rövidebb-hosszabb – összefüggéseibõl kiragadott – kirohanásokra emlékszem, amelyek vagy megdöbbentettek, vagy felkeltették érdeklõdésemet. A kiindulópontja, ha jól értettem, az volt, hogy a bûncselekményt elõre megfontolt szándékkal hajtottam végre. Legalábbis ezt akarta logikusan levezetni. Ahogy õ maga mondta, nem is egyszer: „Be fogom önöknek bizonyítani, uraim, 1139

mégpedig kétszeresen. Elõször is a tények vakító fényében, majd abban a félhomályban, amelyben elénk tárul e bûnös lélek jellemrajza.” Majd tényszerûen összefoglalta, mi minden történt velem a mama halála óta. Emlékeztetett rá, milyen érzéketlen voltam, hogy nem tudtam pontosan a mama életkorát, hogy másnap már fürödni mentem egy nõvel, aztán egy Fernandel-filmre, utána pedig Marie-val haza. Kellett egy kis idõ, míg megértettem, mirõl is beszél, mert õ a „szeretõje” kifejezést használta, nekem pedig Marie Marie volt. Azután rátért Raymond nõügyére. Be kellett látnom, nem volt teljesen logikátlan, ahogyan az eseményeket bemutatta. Tulajdonképpen hihetõ volt, amit mondott. Csakugyan azért írtam, méghozzá Raymond kérésére, azt a levelet, hogy segítsek neki csapdába csalni a szeretõjét, és ezzel csakugyan kiszolgáltattam a nõt egy „kétes erkölcsû” férfi agresszivitásának. A strandon pedig valóban provokáltam a Raymond-nal konfliktusba kerülõ arabokat. Raymond még meg is sebesült. Ekkor kértem el tõle a revolvert. Aztán a revolverrel egyedül visszamentem a helyszínre. És lelõttem az arabot, ahogy elterveztem. Aztán vártam egy kicsit. Majd „biztos, ami biztos” alapon a jól végzett munka elégedettségével még négyszer belelõttem, bizonyos értelemben csakugyan nyugodtan, megfontoltan. „Hát így történt, tisztelt uraim – mondta az ügyész. – Remélem, sikerült önök elõtt felvázolnom, hogyan jutott el ez a férfi odáig, hogy cselekvõképessége teljes tudatában kioltsa egy másik ember életét. Mert a gyilkosságot – ezt nem gyõzöm eléggé hangsúlyozni – tiszta fejjel hajtotta végre. Ráadásul korántsem közönséges gyilkosságról, korántsem valamiféle meggondolatlan cselekedetrõl van szó, amelynek mentõ körülményeit mérlegelni lehetne. Ez a férfi ugyanis, tisztelt uraim, értelmes emberi lény. Hallották önök is, ki tudja fejezni magát. Mindig tökéletesen érti, amit kérdeznek tõle. Tisztában van a szavak jelentésével. Legjobb akarattal se lehet mondani, hogy ne tudta volna, mit csinál.” Csak figyeltem, hogy értelmes embernek tartanak. Csak azt nem értettem, hogyan is lehet egy átlagember jó tulajdonságait megannyi vádpontként felsorakoztatni a vádlott ellen. Engem ez annyira megdöbbentett, hogy egy darabig nem is tudtam figyelni, és csak arra kaptam fel megint a fejemet, amikor az ügyész ezt mondta: „Tanúsított-e bármikor a vádlott egy szemernyi megbánást is? Egyetlenegyszer sem, tisztelt uraim. Ez az ember a kihallgatás során egyetlenegyszer sem mutatott megbánást förtelmes tettével kapcsolatban.” Ekkor felém fordult, és ujjával rám mutatva gyalázott tovább, bár nem nagyon értettem, hogy miért. Persze, ha jobban belegondolok, valami igazság azért lehetett a dologban. Azt tényleg nem lehet mondani, hogy sok megbánás lett volna bennem. De ilyen eltökélt rosszindulatra azért nem számítottam. Jó lett volna kedvesen, majdhogynem barátságosan elmagyarázni neki, hogy az életben én soha, egyetlenegyszer sem éreztem megbánást. Én mindig hagytam, hogy megtörténjenek velem a dolgok, elfogadtam, hogy ma ez meg ez történik, holnap meg valami más. Persze, megértem, ebben a helyzetben, amibe kerültem, ilyen hangon már senkivel sincs jogom beszélni. Mint ahogyan arra sincs jogom, hogy 1140

kimutassam a kedvességemet vagy a jó szándékomat. És próbáltam megint figyelni, annál is inkább, mivel az ügyész a lelkemrõl kezdett beszélni. Azt mondta, nagyító alá vette személyiségemet, és – tisztelt esküdt urak – ahol a lélek lakozik, ott nem talált semmit. Azt is mondta, nekem tulajdonképpen nincs is lelkem, sõt semmilyen emberi vonás nincs bennem, és minden olyan erkölcsi alapelv is elérhetetlen távolságban áll tõlem, amely burokként védi az emberi szívet. „Mindezt azonban aligha lehet a vádlottnak felróni. Amit valaki képtelen elsajátítani, azt lehetetlenség tõle számon kérni. De amikor már bíróság elõtt áll az ember, elkerülhetetlen, hogy a tolerancia merõben negatív hozzáállását fel ne váltsa az igazságszolgáltatás – meglehet, nehezebb, ám annál magasabb erkölcsi szintet képviselõ – viszonyulása. Fõleg akkor, ha a szív helyén tátongó ûr, amelyet a vádlott megismerése után felfedeztünk, mélységes szakadékká változik, amelybe akár az egész társadalom is belezuhanhat.” Ezután kezdett csak arról beszélni, milyen volt a kapcsolatom a mamával. Legelõször megismételte, amit már korábban is mondott. De sokkal terjengõsebben, mint amikor magát a bûncselekményt részletezte, olyan sokáig beszélt, hogy a végén már semmi mást nem éreztem ebbõl a délelõttbõl, csak az elviselhetetlen forróságot. Legalábbis amíg az ügyész hirtelen el nem hallgatott, ekkor rövid csend következett, majd a csend után halk, de határozott hangon ezt mondta: „Uraim, ugyanennek a bíróságnak holnap a lehetõ legaljasabb bûntettben, egy apagyilkosságban kell ítéletet hoznia.” Szerinte ekkora szörnyûséget még elképzelni is lehetetlen. Szívbõl reméli, kíméletlenül le fog sújtani az emberi igazságérzet. Mindazonáltal õszintén meg kell mondania, még ez a bûncselekmény sem ébreszt benne akkora iszonyatot, mint amekkorát az érzéketlenségem kelt benne. Az, aki – folytatta – lelketlenségével sírba viszi az anyját, ugyanúgy kizárja magát az emberi társadalomból, mint aki tulajdon nemzõ atyja élete fonalát vágja el. Mert a két eset korántsem független egymástól: az elsõ a másodiknak készíti elõ a talajt, és közben nemcsak elõrevetíti, de legitimálja is egyben. „Mélyen meg vagyok róla gyõzõdve, tisztelt uraim – tette hozzá emelt hangon –, remélem, nem tartják túlzásnak, ha azt mondom, hogy az az ember, aki ma ül önök elõtt a vádlottak padján, ugyanolyan jellegû gyilkosságot követett el, mint az, aki felett holnap fognak ítéletet hozni. Mindebbõl az következik, hogy a büntetését is ehhez kell mérni.” Ekkor az ügyész megtörölte verejtéktõl csillogó arcát. Végül azt mondta, hogy bár nyomasztó feladat eleget tenni a kötelességének, õ semmi esetre sem fog meghátrálni. Majd kijelentette, hogy nincs helyem abban a társadalomban, amelynek semmibe veszem legalapvetõbb szabályait, és hogy ugyan milyen jogon tarthatnék én igényt az emberi könyörületre, amikor fogalmam sincs róla, mi is valójában az emberi könyörület. „A lehetõ legsúlyosabb büntetést kérem erre az emberre, méghozzá minden lelkiismeret-furdalás nélkül. Immár hoszszúra nyúlt pályám során jó néhányszor elõfordult, hogy halálbüntetést kellett kérnem a vádlottra, de még soha, egyetlenegyszer sem éreztem, hogy ezt a nehéz feladatot ilyen erõvel kényszeríti rám, követeli, írja elõ mind az ellent1141

mondást nem tûrõ belsõ szent parancs, mind az az iszonyat, ami eltölt ennek a szörnyûséges emberi arcnak a láttán.” Miután az ügyész leült, hosszú csend telepedett a tárgyalóteremre. Teljesen meg voltam zavarodva a forróságtól meg a döbbenettõl. A tanácsvezetõ bíró ekkor megköszörülte a torkát, majd halkan megkérdezte, van-e valami hozzáfûznivalóm. Felálltam, és mivel csakugyan beszélni szerettem volna, csak hogy mondjak valamit, azt mondtam, én nem akartam megölni az arabot. A tanácsvezetõ bíró erre megjegyezte, ez is csak olyan állítás, mint a többi, és nem nagyon érti, mire alapozom a védekezésemet, és még mielõtt szót ad az ügyvédemnek, jó volna, ha egy kicsit pontosabban elmondanám, mik is voltak a cselekedetem indítékai. Erre gyorsan azt dadogtam – miközben végig tisztában voltam vele, milyen nevetséges vagyok –, hogy mindennek a tûzõ nap volt az oka. A teremben néhányan felnevettek. Az ügyvédem megvonta a vállát, rögtön ezután meg is adták neki a szót. Mire azt mondta, már késõre jár, és a beszédéhez neki több órára volna szüksége, így kéri, hadd halassza a beszédét a délutáni ülésre. A bíróság ebbe bele is egyezett. Délután megállás nélkül forogtak a hatalmas ventilátorok a tárgyalóterem fojtogató levegõjében, és szinte egyszerre mozogtak ide-oda az esküdtek sokszínû legyezõi. A védõbeszéd olyan hosszú volt, hogy már azt hittem, sohase lesz vége. Egyszer azért felkaptam a fejem, nevezetesen akkor, amikor az ügyvédem ezt mondta: „Csakugyan embert öltem, tagadhatatlanul.” Majd ugyanebben a stílusban folytatta, mindig egyes szám elsõ személyben fejezve ki magát, valahányszor rólam volt szó. Ezen nagyon meglepõdtem. Oda is hajoltam az egyik rendõrhöz, és megkérdeztem, miért beszél így? De õ elhallgattatott, aztán egy kis idõ múltán hozzátette, „Az összes ügyvéd így csinálja”. Én viszont úgy gondoltam, ezzel még jobban kizárnak az ügybõl, úgy folytatják le ezt a tárgyalást, mintha nem is léteznék, mintha a helyembe lépnének. Nem mintha nem éreztem volna magamat már e nélkül is nagyon távol mindattól, ami a tárgyalóteremben történt. Azt pedig, ahogy beszélt, kifejezetten nevetségesnek éreztem. Azt hozta fel indítéknak, hogy az arabok kezdték, majd õ is a lelkemrõl kezdett beszélni. De meg kellett állapítanom, az ügyész nagyságrendekkel tehetségesebb nála. „Én is nagyító alá vettem a védencem személyiségét – mondta –, de én, a vád kiváló képviselõjével ellentétben, igenis találtam valamit ott, ahol a lélek lakozik, és bízvást mondhatom, úgy olvasok ennek az embernek a lelkében, mint egy nyitott könyvben.” Azt olvasta ki belõle, hogy talpig úriember vagyok, szorgalmas, megbízható, cégéhez hûséges munkaerõ, akit mindenki szeret, és akire a bajban mindig lehet számítani. Szerinte sok anya örülne az ilyen fiúnak, aki a lehetõségei legvégsõ határáig gondoskodott édesanyjáról. Végül igaz, hogy betettem egy öregotthonba, de abban a reményben, hogy sokkal kényelmesebb élete lesz, mint amekkora kényelmet biztosítani tudtam volna. „Fel nem foghatom, tisztelt uraim, miért is kellett ekkora hûhót csapni e körül az öregotthon körül. Remélem, nem kell bizonyítanom, hogy ezek az intézmények milyen hasznosak, és milyen áldásos tevékenységet foly1142

tatnak, hiszen maga az állam tartja fenn õket.” Kár, hogy a temetésrõl nem szólt egy szót sem, szerintem ez nagyon hiányzott a védõbeszédbõl. Lehet, hogy a sok hosszú mondat is közrejátszott benne, azokról a végeérhetetlen napokról és órákról már nem is beszélve, amikor egyfolytában a lelkemet elemezték, hogy egyszerre olyan érzésem támadt, mintha valami áttetszõ víz elõtt állnék, és mondhatom, egészen beleszédültem ebbe a látványba. Ami a beszéd végét illeti, csak arra emlékszem, hogy miközben az ügyvédem egyre csak beszélt, még a tárgyalóterem mélyén ülve is megütötte fülem az utcai fagylaltárusnak az egész épületben visszhangot verõ dudája. Egyszerre megrohantak az emlékek, egy olyan élet emlékei, ami már nem volt az enyém, és ami sohase volt híjával az olyan egyszerû, de megunhatatlan örömöknek, mint a nyár illatai, a szívemnek kedves városrész, az estébe forduló égbolt színei, Marie könnyû ruhája és nevetése. Hirtelen összeszorította a torkom, hogy mit is keresek én itt, és azt kívántam, bárcsak minél elõbb vége volna már ennek az egésznek, és bárcsak már a cellámban lehetnék, ahol nem vár más, csak az alvás. A beszéd végét már csak nagyon távolról hallottam, az ügyvédem, emlékszem, az esküdtekhez intézve szavait, emelt hangon ezt mondta: csak nem akarnak halálba küldeni egy becsületes tisztviselõt, amiért megbotlott pillanatnyi zavarodottságában, majd arra kérte a bíróságot, hogy az ítélethozatal során vegye figyelembe a mentõ körülményeket, annál is inkább, mivel amúgy is egész életemben hurcolni fogom, örök lelkiismeret-furdalás gyanánt, ennek a bûncselekménynek az ódiumát. A bíróság berekesztette az ülést, az ügyvédem kimerülten ült vissza a helyére. Már jöttek is oda hozzá a kollégái, hogy kezet szorítsanak vele. Ezt hallottam: „Szép volt, öregem!” Egyikük még nekem is odaszólt: „Maga szerint is, ugye?” Azt mondtam, igen, de az elismerésem nem hangozhatott valami õszintén, nagyon fáradt voltam. Pedig odakint már alkonyodott, és sokat enyhült a forróság is. Az utcáról behallatszó zajok a langyos estéket juttatták eszembe. A helyünkön maradtunk, és vártunk. De amit vártunk, mindannyian, az csakis rám vonatkozott, senki másra. Megint végigjártattam a szemem a tárgyalótermen. Minden ugyanúgy volt, mint az elsõ napon. Tekintetem összetalálkozott a szürke zakós újságíró meg a vendéglõbõl ismert alacsony nõ tekintetével. Errõl eszembe jutott, hogy az egész per alatt egyszer se kerestem, hogy a teremben hol van Marie. Nem mintha megfeledkeztem volna róla, egyszerûen csak túl sok volt a dolgom. Ott ült Céleste és Raymond között. Felém biccentett, mintha azt mondaná, „Na végre”, és láttam, hogy halvány mosoly rajzolódik szorongó arcára. De úgy éreztem, a szívem már mindentõl elzárkózott, már annyi se volt bennem, hogy viszszamosolyogjak. A bíróság bevonult a terembe. Gyorsan egy sor kérdést olvastak fel az esküdteknek. Ezeket hallottam: „bûnös emberölés vádjában”… „elõre megfontolt szándék”… „enyhítõ körülmények”. Az esküdtek kimentek a terembõl, engem meg visszavittek abba a szûk helyiségbe, amelyben korábban várakoztam. Az ügyvéd is bejött hozzám: be nem állt a szája, olyan barátságosan beszélt hoz1143

zám, és olyan bizakodóan, mint még soha. Szerinte minden rendben lesz, megúszhatom pár év fegyházzal vagy kényszermunkával. Megkérdeztem, kedvezõtlen ítélet esetén mennyi esélye lenne egy semmisségi keresetnek. Semennyi, hangzott a válasz. Úgy tervezte, egyelõre semmilyen keresetet sem ad be, nehogy ellenem hangolja az esküdteket. Azt is elmagyarázta, hogy csak úgy, a vádlott két szép szeméért nem helyeznek hatályon kívül egy ítéletet. Ez elég nyilvánvaló volt, igazat is adtam neki. Józanul nézve a dolgot, mindebben nem volt semmi rendkívüli. Máskülönben belefulladnának a periratokba. „Ha minden kötél szakad – mondta az ügyvéd –, kegyelmi kérvényt még mindig beadhatunk.2 De biztos vagyok benne, hogy az ítélet nem lesz kedvezõtlen.” Nagyon sokáig vártunk, azt hiszem, úgy háromnegyed órát. Majd felhangzott a csengõ. Az ügyvéd kifelé menet még ezt mondta: „Az esküdtek megbízottja mindjárt felolvassa a válaszokat. Magát csak az ítélet kihirdetése elõtt fogják bevezetni.” Ajtócsapkodásokat hallottam. Lépcsõkön, amelyekrõl nem tudtam, hogy közelben vannak-e vagy távolabb, emberek szaladtak lefelé vagy felfelé. Majd hallottam, hogy valaki fojtott hangon felolvas valamit a teremben. Abból a pillanatból, amikor a csengõ még egyszer felhangzott, és kinyitották a vádlottnak fenntartott rész ajtaját, csak a terem néma csendjére emlékszem, meg a különös érzésre, ami akkor fogott el, amikor észrevettem, hogy a fiatal újságíró elfordítja a tekintetét. Arrafelé már nem is néztem, ahol Marie ült. Idõ se nagyon lett volna rá, mert a tanácsvezetõ bíró bonyolult megfogalmazásban azt hozta tudomásomra, hogy a francia nép nevében fõvesztésre ítélnek, és hogy az ítéletet nyilvánosan fogják végrehajtani.3 Csak ekkor világosodott meg bennem, mit is jelentett, amit a hallgatóság arcáról beléptemkor leolvastam. Ha jól láttam, mintha valami elismerésféle tükrözõdött volna a tekintetekben. A rendõrök is nagyon együtt érzõek voltak. Az ügyvéd a kézfejemre tette kezét. Akkorra már teljesen üres volt a fejem. A tanácsvezetõ bíró még megkérdezte, nem akarok-e utoljára mondani valamit. Gondolkodtam. Aztán azt mondtam: „Nem akarok.” Ekkor kivezettek a terembõl. ÁDÁM PÉTER ÉS KISS KORNÉLIA fordítása

2 3

A védõügyvéd a francia köztársasági elnök kegyelmi jogkörére céloz. (A ford.) Franciaországban a kivégzéseket 1939-ig nyilvánosan hajtották végre. (A ford.)

1144

MÛHELY

PETRÕCZI ÉVA

A zánkai mûfordító-remete – avagy: „a mi angolunk”

Bernard Adams tanár urat, a magyar nyelv és a magyar irodalom szenvedélyes barátját már 2006-os magyarországi letelepedése, zánkai remetelakába költözése elõtt volt szerencsém megismerni. A modern nyelvekben (francia, orosz, magyar, török) és a klasszika-filológiában egyaránt jártas angol mûfordítóval kiváló, 2004-ben, angol kiadónál és honi angolosok számára aligalig elérhetõ áron megjelent Bethlen Miklós Önéletírás-fordítása, s az Irodalomtörténeti Közleményekben megjelent recenziója hozott össze, amit én írtam. Azaz, nem gyakorló írói-mûfordítói, hanem régi magyar irodalmat kutató és „anglista” énemet ragadta meg elõször az az igényesség, beleérzés és alaposság, amellyel õ XVII. századi irodalmunknak ezt a kincsét bekapcsolta a világirodalom áramába. Recenzióm megjelenése után nem sokkal a másik Bethlen, Árva Bethlen Kata konfesszionális prózájának átültetésével a táskájában látogatott el hozzám az angol Black Country, egy Komló-szerû, tehát korántsem poétikus bánya- és általában nehézipari vidék kockás inges, tweedzakós, langaléta szülötte, aki hetvennyolc évét meghazudtoló, kamaszos jelenség. A birminghami King Edward’s School után magyar és orosz tanulmányokat folytatott a Cambridge-i Pembroke College-ban. Három évig a Londoni Egyetem Keleti és Afrikai Nyelvek Tanszékén is tanult török nyelvet. Ezt a három londoni ráadásdiákévet kivéve mindvégig a Highate School orosz és francia szakos tanára volt. Nagyon korán, 1991-ben nyugdíjba ment, hogy szabadon élhessen élete nagy szenvedélyének, a mûfordításnak. Adams fanyar önkritikával beszél ugyan életének – szerinte túl hosszú – tanári idõszakáról, ne feledjük azonban, hogy egykori munkahelye nem tizenkettõ egy tucat típusú oktatási intézmény, hanem Anglia egyik – igaz, nem bentlakásos – elit iskolája, amelyet I. Erzsébet uralkodása idején, 1565-ben alapított Sir Richard Cholmeley. Az intézmény jelmondata pedig egykori tanárának minden munkáján meglátszik: Altiora in Votis, azaz: Magasabb (magasztosabb) dolgokért könyörgök. Ami Bernard Adams esetében igazi önbeteljesítõ jóslatnak bizonyult: õ ugyanis soha, semmiféle gazdasági, vagy politikai megfontolásból nem fordít talmi, nem fordít efemer mûveket, pillanatnyi sikerkönyveket. Tehát: egész mûfordítói pályafutása során „magasabb dolgokért könyörgött”. Örömmel mondhatjuk, hogy egy-egy, ugyancsak igényes russzista kirándulástól eltekintve, érdeklõdésének és átültetõi szenvedélyének tárgya elsõsorban a magyar irodalom. Korábban angliai, az utóbbi esztendõkben zánkai otthonában õ nem 1145

csupán a jelenkor és a közelmúlt magyar literatúrájában búvárkodik, hanem – mint „a két Bethlen esete Adamsszel” ékesen illusztrálja – a nem magyar anyanyelvûek számára jóformán megközelíthetetlen régi magyar irodalomban is. Eddigi bravúrjai közé tartozik ezen a területen Apor Péter Metamorphosis Translyvaniaejának és Mikes Törökországi leveleinek angol szövege (Ruttkay Kálmánnal közösen), s legutóbb, 2014-ben Szepsi Csombor Márton Europica varietas címû remekmûve. A korántsem teljes felsorolásból semmiképpen nem hagyható ki most, a reformáció ötszázadik évfordulójára készülve, egy tekintélyes teológiai szakkönyv sem, a James T. Dennison jr. szerkesztésében megjelent Reformed Confessions of the 16th and 17th Centures in English Translation második kötete, amelynek több, 1553–1566 között keletkezett hitvallási iratát Adams jóvoltából ismerhették meg a nagyvilág angolul olvasó teológusai. E ritkaságszámba menõ régi magyaros érdeklõdés mellett a közelmúlt és a jelen magyar irodalmából, annak is a színébõl-javából ugyancsak bõven juttat az angolszász irodalombarátok polcaira, elméjébe és szívébe a 71-es út mentén megbúvó mûfordító zarándok-rezidencia ura. Most csak annyit: Bernard Adams kitüntetett kedvencei közé tartozik többek között Mikszáth Kálmán, Kosztolányi Dezsõ (az Esti Kornél angol változata komoly sikert aratott a szigetországban!) és Móricz Zsigmond. Jelenleg az utóbbi a listavezetõ, mert a Rokonok, az Úri muri és a Rab oroszlán után a közelmúltban napvilágot látott fordításában Az Isten háta mögött, e korai, 1911-ben publikált Móricz-kisregény angol változata. A Corvina Kiadónál megjelent finom kis kötetet már kézbe venni is élvezet: címlapján – a Virág Judit Galéria jóvoltából – Kádár Béla gyönyörû, 1930-as festménye látható. Amely a Kádár-kiállítás katalógusában ugyan, a 104-es tételszám alatt, a Piros kendõs leány címet viseli, de most, a regény tartalmához alkalmazkodva, csöppet sem zavaró módon a Piros fõkötõs asszony elnevezéssel jelenik meg. A valaha Szlovákiához, ma Ukrajnához tartozó, eredetileg magyar városkában, Ilosván játszódó kis remekmû finoman árnyalt, tudatos Bovaryné-parafrázis. Egyik központi alakja, az öregecske Veres Pál tanító keresztnevén soha nem szereplõ, fiatal felesége nemcsak szikrázó életerejével, de lángoló piros, „szerelemszínû” sapkájával is magnetizálja a város férfijainak apraját-nagyját, az idõs lutheránus paptól az ifjú albíróig és saját kosztos diákjáig, az érettségi elõtt álló Laciig, aki történetesen férje, Veres tanító úr unokaöccse. A címlap utáni második lépés maga a címadás: Adams ebben is remekelt. Nem dõlt be a Bovary-párhuzam csapdájának, s nem követte a német és cseh pályatársak gegjét, akik úgy vélték, a Herr Bovary és a Pan Bovary cím mindent megold. Nem, a mi józan és a nyelvi „finomhangolásról”, ugyanakkor a mégis-tanáros pontosságról soha le nem mondó midlandsi barátunk biztos érzékkel vállalta a kevésbé látványos, de annál inkább célravezetõ megoldást: szépen, szóról szóra visszaadta a Móricz-adta Az Isten háta mögöttöt: Behind God’s Back. Híven annak az angol nyelvû tanulmánynak a logikájához, amelyben Bisztray György, a torontói egyetem nyugalmazott magyar irodalomprofesszora elemezte több klasszikus magyar prózai mû, így a jelen 1146

kisregény címét is. A Bisztray-tanulmány az irodalmi nagymestereinkre, köztük Móriczra is jellemzõ, rejtekezõ címadást hangsúlyozza. Ha már a rejtekezésnél tartunk, idézzük – Kelemen Erzsébet lényeglátó 2010-es tanulmánya nyomán – Móricz Zsigmond félmondatát, 1939. január 14-i naplójegyzetébõl: „…az ember nem más, mint állat.” Ez az ember-állat kettõsség, a végzetesen lefojtott vágyak világa és a vágyak tombolása közötti különbség tökéletesen kibomlik az angol szövegbõl is, annak ellenére, hogy egy tartózkodó nemzet tartózkodó nyelve. Vagy talán éppen ezért: az alig negyven órába zárt kisvárosi sokszögtörténet ezzel az angolos távolságtartással még hitelesebbé válik. A nyelvi túlhabzások csak elidegenítenék, kifárasztanák az angol ajkú olvasókat, így azonban, egy-két oldal elolvasása után, hatalmába keríti õket a móriczi ábrázolás ereje. Nézzünk egy rövid részletet az ilosvai mentalitást bemutató, a szerelmi történésektõl még távoli bevezetésbõl: „’Have a good market!’ he called out to the last cart, on which Mrs Malaczki, the shoemaker’s wife, was sitting enthroned atop her huge iron-bound chest. … The teacher broke into a smile as he watched her go by. Everyone new her for a hard woman. A customer did not refuse to buy at her stall unless he wanted to pass through the fires of Hell.” Ugyanez magyarul: „ Jó vásárt! – kiáltott fel az utolsó szekérre, amelyen Maleczkiné, a csizmadiáné trónolt, hatalmas vasas ládájának a tetején… A tanító elmosolyodott, ahogy utánanézett a csizmadiánénak, akirõl mindenki tudta, hogy kemény asszony. Az õ sátrát ugyan nem hagyta ott a vevõ, ha csak nem akart a hét pokol pirulásán keresztülmenni.” Lehet, hogy a „to pass through the fires of Hell” indulati tartalma kisebb, mint a „hét pokol pirulásá”-é, de ez a brites hangtompítás nem akadályozza, hanem sokkal inkább fokozza a befogadást. Ilyen példákat még tucatszám mondhatnánk, de efféle honosító bravúrokra sok igényes és odafigyelõ mûfordító képes. Ami azonban Bernard Adams állandó basilicon dóronja, királyi ajándéka a fordításait forgatók számára, az a minden munkájában jelen lévõ törekvés, hogy ne egyszerûen jól fordítson, hanem egyszersmind hungarológiai leckét is adjon mindazoknak, akik ékesérdes nyelvünkbõl készült szövegátültetéseit olvassák. Amikor fordít, õ nem egyszerûen szöveget cserél szövegre, hanem szüntelen éberséggel figyel arra, milyen közvetítési nehézségekkel kell nem csak nyelvünktõl, de egész kultúránktól idegen olvasóinak megbirkóznia. Ezt az idegenséget oldják frappáns, kis irodalmi lexikonnal felérõ, mostanra már rituálisnak számító kísérõtanulmányai éppúgy, mint a mindig remek idõzítésben felbukkanó, rövid és lényeglátó lapalji jegyzetek. Az Isten háta mögöttben többek között az alábbiak. A regény színhelyét adó kisvárosról, Kosztolányi Sárszegének édestestvérérõl ezt írja: „Ilosva. A small town 50 km from Móricz’s native Tiszacsécse, now Ilsfere in Ukraine. The title of the book is a literal translation of the Hungarian expression Az Isten háta mögött, meaning ’In the back of beyond’.” A következõ kis magyarázat – ezt nem idézem angolul – a forint és a korona közti különbségeket, s az 1892-es k. u. k. módi szerinti „elkoronásodás” történetét adja elõ, rövid pénztörténeti fejtegetésben. Akadhat olyan kötekedõ 1147

angol nyelvû olvasó, aki ezt a jegyzetelgetést fölösleges ballasztnak, tudálékos kitérõk sorának érzi. De nincs igaza. A nekünk ajándékozott hamis egzotikumok lila ködénél sokkal célravezetõbb ez a könyvek élvezetén mit sem rontó, nagyon rokonszenves, s minket, magyarokat örök hálára kötelezõ, tanári többlet. Ennek köszönhetõ az is, hogy a magyaros-latinos értelemben se nem tegezõ, se nem magázó albioniak megérthetik, mi a jelentõsége annak, hogy Veres Pál, az idõsödõ tanító egy „Austrianismust” használva szervusz-t köszönt piros sapkás, aranyfogú felesége legtüzesebb rajongójának, az Ilosvára frissen kinevezett, nálánál évtizedekkel ifjabb alügyésznek. Ezek a miniatûr magyarságtudományi stúdiumok a játékos-praktikus tartományokból néha emelkedettbe csapnak át. Így abban a diákkamrai, mulatozó jelenetben, amelynek során a színészi tehetséggel megáldott maturandus, Kardos, mintegy paródiaként, hibátlan szlovák nyelven énekli el a magyar himnuszt. Adams itt legalább nemzeti imádságunk elsõ sorát felidézi, szépen archaizáló angolsággal: „Be faithful to your fatherland come what may, oh Hungarian.” De felbukkan az egymondatos magyarázatok közt a számunkra megszokott, a függõfolyosót jelölõ „gang” nevezet is, amely a XIX. század vége óta városi kultúránk része. Nem maradnak azután megcsillagozás nélkül közmondásaink sem. Az „It’s easier to catch a liar than a lame dog”-ot, vagyis a „Könnyebb a hazug embert utolérni, mint a sánta kutyát” mondást idézõ oldal alján ott a magyarázat: „A Hungarian proverb.” És mi van, ha a külföldi olvasó soha nem tudja meg, hogy ez bizony nem Móricz egyéni leleménye, hanem egy magyar népi bölcsesség? Látszólag semmi, valójában viszont nagyon sok. Olyan, dolgainkban ismeretszegény és tõlünk távoli marad, mint az az angolul tanuló egyszeri magyar, akinek nem magyarázzák el, hogy a „szeme fénye” angolul bizony „the apple of one’s eyes”, bármilyen furcsán hangozzék is… Ahány ilyen megjegyzés, annyi aprócska pontonhíd, de legalábbis palló a mi kultúránk és az angolszász világ között, annyi esély kiemelkedni a kopár és unalmas „puszta-perspektívából”. Olykor akár a konyhamûvészet síkján. A kisregény egyik nagyjelenetében a Veres házaspár többek között túrós csuszával vendégeli meg a hozzájuk betérõ, s a háziaszszonyt körüldongó helyi elõkelõségeket. És ennél a jelenetnél természetesen a csusza is kap egy tömör kis szövegmagyarázatot, ami azért is bölcs ötlet, mert Angolhonban se túró, se tejfel nem létezik… Oldalakon keresztül folytathatnám a példák aprólékos felsorolását, de nem teszem. Legyen elegendõ, ha azt mondom: irodalmunk, kultúránk javára, örömére, egy, a sínekig elnyúló, hatalmas, kedvesen elvadult zánkai kertben, s egy szerény, hidegecske zánkai portán él egy ember, aki arra szánja életét, tehetségét, mûveltségét, hogy a NAGYVILÁG ne egzotikus barbárokként tekintsen ránk, magyarokra, hanem úgy, mint Európa egyik gazdag hagyományú nemzetére. Mondhatom úgy is: lehet, hogy Bernard Adams „exúttörõfalvi”, balatoni otthonában eleinte összekoccan a fogunk a szobák hûvösétõl. De nagyon hamar felmelegszünk attól az érdeklõdéstõl, attól a szavaiból áradó szeretettõl és attól a sok, eléggé meg nem köszönhetõ áldozatos munkától, amivel a házigazda elhalmoz bennünket. Adams nagyon 1148

sok külföldi mûfordítói elismerés szerény (azokról mélyen hallgató) birtokosa. Magyarországon – legalábbis tudtommal – ez idáig csak az MTA Füst Milán-díjával koszorúzták meg, amely nagyon szép, de érdemeihez képest szerény pályadíj. Ám legyünk igazságosak: rangos szakmai kitüntetés az az állandó munkakapcsolat is, amely „a mi angolunkat” (ahogyan a zánkaiak nevezik, nagyon büszkén!) a Corvina Kiadóhoz köti. Most, legutóbb, éppen Az Isten háta mögött megjelentetésével!

Idrimi, Alalah király szobra, Hettita Királyság, Kr. elõtt XV. század.

1149

TÁJÉKOZÓDÁS

IRCSIK VILMOS

A bor szentsége és a szentségek bora Magyar motívumok Heinrich Böll mûveiben

Heinrich Böll korai munkásságát – a nemzeti önvizsgálat, a hitleri múlttal való leszámolás jegyében – át- meg áthatja a bûntudat, a megbánás, az értelmetlen halál és az áldozatiság motívuma. Ezek mûvészi kifejezésére olyan keresztény szimbólumokat teremt, amelyeknek motívumrendszere egész életmûvében is domináns szerepet játszik. E motívumrendszerek leggyakoribb, legpregnánsabb elemei a kenyér, a bor, a bárány, a pásztor – hogy csak a legfontosabbakat, a legõsibbeket, az európai keresztény kultúrában a legegyértelmûbbeket említsem. Egy késõbb készült interjúban Böll maga vall arról a folyamatról, melynek során e motívum- és szimbólumrendszer egyre árnyaltabb, egyre kifejezõbb és határozottabb, tudatos mûvészi formát nyert: „Minden szentségnek van egy misztikus dimenziója, amely azonban racionális, jogi értelemben teljesen ellenõrizhetetlen. Ez elsõsorban a keresztségre, a házasságra, a gyónásra, vagyis a bûnbánat szentségére és az áldozásra vonatkozik, amelyek törvénybe iktatásuk, az egyházon belüli kötelezõvé tételük által elvesztették megtisztító erejüket. Fiatalemberként bizonyára ezt a kettõsséget, ezt az ellentmondást érzékelhettem, mikor elszomorodva kellett tapasztalnom, hogy milyen jelentéktelen a szentségek hatása az emberre, mint tömeglényre. Gondoljuk csak el, minden reggel milliók áldoznak, minden pénteken és szombaton milliók gyónnak, és mindez a földön már milliárd alkalommal megtörtént, ám az emberiség semmit sem változott. Éppen ezért nem hiszem, hogy a szentségek automatikus felvétele egyben megtisztulást, lelki gyógyulást is jelenthet. Ez csak a kenyér és bor, a szeretet és testvériség konkrét összefüggésében, vagy ha úgy tetszik, érzéki élményében lehetséges.” (Böll: Werke, Interviews, 563 p.) A bûnbánat szentsége hatja át Böll elsõ könyv alakban megjelent mûvét, az l949-ben keletkezett A vonat pontos volt címû kisregényét. Fõhõse, a szabadságos vonattal a frontra visszatérõ fiatal katona, Andreas, biztos benne, hogy hamarosan meg fog halni. Társai esznek, kártyáznak, pálinkába fojtják azt a bûntudatot, amelyet õ imádságban old fel. Az imádság, a fõhõs belsõ monológjaként, a külvilág durva történéseivel szemben végig visszatérõ elem és a mû fõ motívuma: „Elõször a Hiszekegyet imádkozta, aztán a Miatyánkot és az Üdvözlégyet. Aztán megint a Hiszekegyet, mert az oly csodálatosan teljes. Aztán a nagypénteki könyörgést, mert az mindenkiért szól, még a hitetlen zsidókért is.” (Böll: 1150

Der Zug war pünktlich. Deutscher Taschenbuch Verlag, München l980, a szerzõ fordítása.) Ez utóbbi adatokat csak azért sorolom fel ilyen kínos és önreklámozó pontossággal, mert Böll egyik legolvasottabb, további írói pályáját is döntõen meghatározó mûvének magyar fordítása rendkívül rossz, több elképesztõ félrefordítás, stilisztikai színtelenség torzítja el az eredeti értékeket. Erre csak egy példa: belsõ monológjai közben Andreas bocsánatot kér mindenkitõl, akit életében akaratlanul megbántott, így többek között tanáraitól is. Böll itt a Pauker szót használja, amely a német diákzsargonban a tanár gúnyneve: Auch die Pauker in der Schule habe ich beschimpft – áll a német eredetiben, azaz: A tanarakat is csúfoltam az iskolában – az Európa Könyvkiadónál megjelent magyar fordítás viszont így hangzik: A Pauker lányokat is csúfoltam az iskolában. Ehhez nem kell kommentár. Majd egyszer, szebb idõkben, ha valakinek irodalomra és egyéb hasonló emberi lomra ismét gondja lesz, illenék nekilátni, némi anyagiakat és idõt szentelni Böll néhány regényének, elbeszélésének újrafordítására. A bor, mint a szentségekkel való konkrét összefüggésnek, a szentségek érzéki élményének a szimbóluma, mint Krisztus vére, a szeretet és az önfeláldozás jelképe az l950-ben írt Ivászat Petöckiben (Trunk in Petöcki) címû novellájában bukkan fel elõször, méghozzá, amint a cím is sejteti, magyar környezetben. Böll valószínûleg Petõfi nevének hatására, arra rájátszva találta ki ezt a nem létezõ magyar helységnevet, és a fikció mint írói eszköz csak tovább fokozza a motívum, tudniillik a bor szimbolikus jellegét. Mûvészileg szükséges is az erõteljes jelképiség, hiszen a roppant egyszerû cselekmény csak ezáltal válik mûalkotássá: egy német katona tíz pohár bort iszik a petöcki kocsmában, hogy a háború kegyetlenségei, embertelensége közepette a szeretet és a testvériség, az áldozatkészség kegyelmi állapotába kerüljön, és ebben az állapotban szeretettel és testvérien szemléli az õt kiszolgáló széle-hossza egy kocsmárosnét, valamint a két vendéget: „Nagyon mélyet és hosszút húzott a hûs, fanyar borból, amitõl mintha hirtelen valami élesebb szemüveget tettek volna fel neki: most mindent közelebbrõl és tisztábban és nagyon határozottan látott, és valami gyönyörû szép, csaknem tökéletes mámor járta át.” Fizetni pedig nem pénzzel, hanem pulóverével fizet, melyet a kocsmárosné harminc pengõre taksál, gondosan le is számolva a tizennégy pengõre rúgó ivászat utáni visszajárót, amin aztán a katona távozóban egy kört fizet a két magyarnak. A novella jelképiségét, parabolisztikus hatását a bor mellett tovább mélyíti a számmisztika, a tíz pohár bor mint a tízparancsolat, a harminc pengõ pedig – a Júdás-pénz! – mint a bûnbánat és árulás együttes motívuma. „Ez az élet nem az én életem. Szerepet kell benne játszanom, és nagyon roszszul játszom” – mondja a Várakozás X-ben (Aufenthalt in X) címû novella fõszereplõje. A mû szintén l950-ben íródott, a helyszín szintén Magyarország, 1151

és a fõszereplõ szintén egy német katona, aki a frontra megy vissza és az odavetettség szorongásával, riadtságával éli át a háború abszurditását. A hangsúlyozottan rossz bor, a lõre, melyet csatlakozásra várva egy névtelen magyar településen iszik, nem hoz számára lelki vigaszt, sõt a bor egy másik szimbólumkörének hordozójaként, mint narkotikum még mélyebbre taszítja az önpusztításba, a válságba. Elmarad a szentségek gyógyító, megtisztító ereje, helyüket itt a velük egyenértékû szerelem, pontosabban egy magyar vasutaslány veszi át, aki örök asszonyiságát nyújtva a rövid X-beli tartózkodás alatt is képes lelket önteni a csüggedõbe. Az egymásra utalt emberek váratlan találkozásának ez a szakrális és metafizikus elrendeltetése Böll késõbbi munkáiban is gyakran felbukkan, és a cselekmény struktúráját döntõen meghatározó tényezõvé válik például a Korai évek kenyerében vagy a Katharina Blum elvesztett tisztességében. Böll gyalogosként szinte végigharcolta Európát. Járt Franciaországban, Lengyelországban, a Krímben, a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyben, végül pedig Németországban esett amerikai fogságba. A magyar motívumok nyilván az l944-es észak-erdélyi és kelet-magyarországi harcok, illetve olvasmányélményeinek hatására bukkannak fel korai mûveiben. Mindenesetre kimondottan tájékozottnak bizonyul a magyar kultúra, a társadalom, a magyar történelem és életforma, a magyar karakter ismeretében. Ezt az Ivászat Petöckiben és a Várakozás X-ben után egy évvel keletkezett elsõ nagyregénye, az Ádám, hol voltál? (Wo warst du, Adam?) a két rövidlélegzetû novellánál jóval ékesebben és fényesebben bizonyítja. A mû kilenc, egymáshoz lazán kapcsolódó epizódból áll, melyeknek színhelye a fronttal együtt egyre nyugatabbra tolódik, és amelyeknek legtöbbje az akkori Kelet-Magyarország térségében, többek között Nagyváradon és Tokajban játszódik. Az epizódok laza kapcsolatára jellemzõ, hogy némelyiküket Böll önálló mûként is megjelentette, így aztán bízvást foghatjuk fel õket önállóan értelmezhetõ egységekként, amelyeket egy globális írói koncepción kívül a fõszereplõ Feinhals személye és egy kikeresztelkedett nagyváradi zsidó énektanárnõ, Ilona iránti szerelme kapcsol össze, aki az SS áldozata lesz. Filskeit SS-Obersturmführer valaha zenei karrierrel kacérkodott, és dührohamában agyonlövi Ilonát, aki a lágerben zsidó létére a Mindenszentek litániáját énekli: Spiritus Sanctus Deus, Sancta Trinitas Unus Deus. Ilona egyéniségének morális fölényét, halálának katartikus, megrázó erejét a liturgikus szöveg, a latin nyelv misztériuma és ezáltal az utolsó kenet szentségének megélt valósága adja. A fõszereplõ Feinhals közkatona, civilben építész, Magyarországon keresztül sodródik tehát hazafelé, és aztán majd a Rajna menti szülõi ház kapujában kap halálos sebet. Az õ sorsát, értelmetlen halálát vetíti elõre a Tokaj környékén játszódó és teljes egészében a tokaji bor motívumára épülõ hatodik fejezet. Ám míg Feinhals halálát a szülõi ház kapujában az a fehér abrosz szenteli meg, melyet anyja a megadás és a béke jeleként tûzött ki, és amely egy gránáttól letépve 1152

halotti lepelként borul fiára – addig Finck tiszthelyettes pusztulását a bor, méghozzá a tokaji bor okozza és emeli egyben a szentségek magasába. A külsejében is hangsúlyozottan kiszolgáltatott kisember mártíromsága a regény mûfaji követelményeinek megfelelõen már rendkívül gazdagon árnyalt és motivált. Feletteseinek, két ezredesnek a játékszereként mint a tokaji borok kiváló ismerõje, aki biztosan meg tudja különböztetni a valódit a hamisítványtól, minden háborús tapasztalat híján kell a cselekmény idõpontjában még a hátországban lévõ Linzbõl a frontvonalba, Tokajba mennie, hogy eredetiben prezentálja a két tiszt fogadásának tétjét, az ötven üveg tokajit. A tokaji bor szimbólumköre ezzel a küldetéssel ki is tágul. Mint a fogadás tétje valamiféle státusszimbólumot jelent, melyet úri passzióból csak a nagyok, jelen esetben a háború parancsolói, az igazi bûnösök engedhetnek meg maguknak, akik ettek a tulok szentségébõl, ahogy Böll egy másik szimbólumrendszerében nevezi õket Biliárd fél tízkor címû regényében, és akik számára a háború nem egyéb, mint merõ üzlet. A háború ábrázolásában Böll soha nem a mindentudó író szerepében tetszeleg, nem történelmi kategóriákkal dolgozik, hanem jellegzetes technikai eszközként az átélt beszéddel kifejezett belsõ monológot használja, direkt módon vezetve be így az olvasót alakjai belsõ életébe, minden olyan beavatkozás nélkül, mely a szerzõ részérõl magyarázat vagy észrevétel, a szereplõk részérõl pedig hamisan csengõ és hiteltelen önmagukra eszmélés formájában történne. A mi esetünkben ez a módszer elsõsorban az erkölcsi ítélkezésre, a figurák történelmi helyének, szerepének kijelölésére szolgál: „Bor dolgában a fõnök finnyás ember, és még finnyásabb a tekintetben, amit õ a becsületének nevez” – írja Böll vagy gondolja Finck. Aztán egy sorral tovább: „Biztos a szavát adta ennek az ezredesnek, vagy effélét.” Az idézetek jól mutatják, hogy ezekben a jelenetekben – az erkölcsi értékek viszonylagossá tételére – az átélt beszéd révén egyszerre van jelen az elbeszélõ, illetve az általa teremtett figura érzelemvilága, tudati szintje. Az így irányított nézõpontok, a perspektívaváltások és az idõnkénti objektív párbeszédek által, az átélt beszéddel közvetítve rajzolódik tehát ki ebben a fejezetben a háború piszkos üzleti jellege, anélkül, hogy a benne tehetetlenül vergõdõ áldozat erre egy percig is tudatosan gondolna. Ugyanez a módszer teremti meg az ellentétet A vonat pontos volt, Az ivászat Petöckiben és a Várakozás X-ben hõseinek lelki megtisztulás utáni vágya és az õket könyörtelenül mozgató abszurd, groteszk háborús gépezet között. Ezzel a kontraszttal tud az író hiteles és árnyalt képet adni a német tragédiáról, rámutatva, hogy a nemzetiszocializmus iszonyatát nem egy egész nép követte, követhette el, hogy a németség esetében sem lehet kollektív bûnösségrõl beszélni, hanem meg kell különböztetni a hóhért az áldozattól, a parancsolót a parancs teljesítõitõl. A kép akkor válik még árnyaltabbá, még hitelesebbé, amikor a feletteseitõl távollétükben is rettegõ Finck a teherautóból kiszállva a golyózáporban is tovább akarja vinni a súlyos bõröndöt, ám a véletlenül melléje kerülõ Feinhals lebeszélné errõl. A két magatartás jól mutatja azt, a mû végére 1153

még tovább színesedõ palettát, amelyen Böll a bestiális SS-gyilkostól a háborúval szembeszegülõ katonáig a kort ábrázolja. Ezen a palettán Finck a szolgalelkûek közé tartozik, akik félelembõl teljesítik a parancsot. Ezért kell bûnhõdnie, ezért hal meg úgy, hogy testével, utolsó mozdulatával is a tokajit védi. Böll ezt a rendkívüli helyzetet rendkívüli mûvészi erõvel oldja meg: a kiömlõ tokaji bor, az ember fiának kiontott vére, a bornak ez az eredeti, õsi és az alkalmi státusszimbólummal szemben állandó jelképe egyértelmûvé teszi, hogy a szerencsétlen tiszthelyettes, civilben kocsmáros és borosgazda, nem evett a tulok szentségébõl, hanem maga is áldozat, áldozati bárány. Feinhals és a hadnagy a görög tragédiákra emlékeztetõ és eszközeiben szintén szimbolikus rítussal megadják a végtisztességet Fincknek, ami ismét az áldozatiság, a mártíromság motívuma, illetve a háborúban is mindenkit megilletõ emberi méltóság hangsúlyozása. Akik a modernség és az avantgárd nevében azzal vádolták Böllt, hogy prózáját belengi „a mosókonyha közönséges gõze”, azok valójában érzéketlennek bizonyultak stílusának jéghegy jellegével szemben, vagy nem is akartak tudomást venni róla. Pedig mondataiban a felszínen látszó kis csúcsok alatt hatalmas tömbök rejlenek. Ebben a jelenetben például Feinhals és a hadnagy, akik az imént még fennhangon érintkeztek egymással – Vigyázzatok! – kiáltotta Feinhals. Felállni! – parancsolta a hadnagy – most váratlanul suttogóra fogják beszédüket. Hiszen a gyász és a megrendültség íratlan törvénye szerint a halottasháznál nem illett hangoskodni. Ez bizony nem a mosókonyha gõze, hanem mesteri lélektani ábrázolás, az írónak egyetlen vétkéül talán azt róhatjuk fel, hogy az álmodernség esztétikai követelményeivel szemben nem a semmirõl beszél, hanem cselekményszövése is mesteri, amit igazán megbocsáthatunk neki. Ugyancsak mesteri jelenet a bor szimbolikus, szakrális színeváltozása és átlényegülése vérré: Feinhals végigtapogatja a halott Fincket, keze elõször üvegszilánkokba akad, orrát a tokaji átható illata csapja meg, aztán tovább tapogat és rájön, hogy amibe belenyúlt, már nem bor, hanem vér. Ugyanez a módszer figyelhetõ meg valamivel késõbb, amikor a hadnagy a háborút szidva színvallásra akarja bírni a bizalmatlan Feinhalsot. „Feinhals hallgatott” – hangzik el kétszer egymás után az egyszerû, szikár mondat, vagyis az egyik legõsibb stilisztikai eszköz, az ismétlés. Funkciója itt is egyértelmû, világos és helyénvaló. A hadnagy magatartása akár provokáció is lehetett volna, amellyel esetleg kelepcébe akarta csalni a gyanútlan Feinhalsot, aki csak akkor hajlandó kitárulkozni, amikor megbizonyosodik felettesének õszinteségérõl. Ezt a jéghegyszerû, stilisztikai nevén elliptikus elõadásmódot Böll az amerikai short story mestereitõl tanulta, akik közül néhányan, például Hemingway, hatással voltak a pályakezdõ íróra. A végtisztesség jelképes megadása után, a kölcsönös bizalom örömétõl eltelve, ami ebben a háborúban nem kis dolog volt, Feinhals és a hadnagy megkeresi a néhány épségben maradt üveget, melyeken az áldozat vérével áztatva ott díszeleg a büszke címke: Tokaji. Lélektanilag ekkor következik az epizód 1154

csúcspontja: Finck még vérzõ, alig kihûlt holtteste fölött a hadnagy kibont egy üveget, és elragadtatottan iszik az eredetileg Linzben dõzsölõ ezredeseknek szánt nedûbõl. Ez a jelenet a modern prózairodalom legkiválóbbjai közé tartozik, és a magyar olvasót Móricz barbárjaira emlékezteti, akik a megölt Bodri juhász elhantolt teteme fölött sütik meg szalonnájukat. Persze itt a helyzet más. A hadnagy nem gyilkosa Fincknek, de õt a háború már végképp fásulttá tette. Íme, újabb árnyalat azon a palettán, melyen Böll a német lelkiismeretet ábrázolja! Feinhals ugyanis túl édesnek találja a tokajit, de ne feledjük, a Hegyalja szõlõvesszein csepegtetett nektár itt már rég nem egyszerû ital, hanem önmagán túlmutató jelkép. Feinhals azért nem iszik, mert neki még megrázkódtatást, lelkiismeret-furdalást okoz bajtársának kiontott vére, mely az égbe kiált, így nem tartja illendõnek, hogy igyék. Inkább azt mondja, túl édes. Pedig túl keserû volt. Túl keserû és keserves, amit a németség a saját és a világ nyakába zúdított, és amit legjobbjai, Thomas Manntól Feinhals közkatonáig oly iszonyúan megszenvedtek, és amit Heinrich Böll ebben az epizódban a tokaji bor ürügyén, annak nemességét, utánozhatatlanságát kettõs szimbólummá emelve – elzokogott és elpanaszolt. Egy tévéinterjúban, ahol az alkotófolyamat rejtelmeirõl faggatták, Böll azt taglalta, hogy alkotómódszerében nincs semmi ördöngösség. Az õ legfõbb eszközei a túlzás, a felnagyítás és a köznapi helyzetek kiélezése. Az epizód is ezen a túlzáson alapszik. A tokaji bor a felsõfok. Az ezredesek, a hitleri Németország talán kevesebbel is beérhették volna. Ami pedig a helyzetek kiélezését, a tragikum felnagyítását illeti, bizonyára sok német katona esett el szülõföldje vagy akár szülõháza közelében, és bizonyára még többen – történelmi perspektívában valamennyien – estek el értelmetlen parancsot teljesítve. De szinte biztos, hogy egyre se borult rá az anyai fehér abrosz, és az értelmetlen parancsok se a tokaji bor beszerzésére irányulhattak. Igen, Böll alkotómódszerében nincs semmi ördöngösség. Epizódunkban tetten is érhetjük, mint alkot sokoldalú, bonyolult, megrázó képet – a túlzást, a helyzetek kiélezését, horizontjaik kitágítását szolgáló szimbólumok, az abrosz és a tokaji bor segítségével – a háborús katonahalálról, mely akkor és ott végtelenül egyszerû, köznapi és nyomorúságos esetnek számított. A szentségek motívumlánca Böll késõbbi munkásságában újabb szemekkel bõvül. A háborús mûvek szükségszerû velejárója, a bûntudat, a felebaráti szeretet, a halál, az önfeláldozás szakramentumát követõen ezekben a mûvekben a megbánás vagy éppen annak hiánya teremt morális konfliktusokat a Katharina Blum elvesztett tisztessége vagy a Gondviselõ ostromzár hõseiben, akik válsághelyzeteikben már nem tudják elfogadni az intézményesített egyház konkrét összefüggések és érzéki élmények nélkül nyújtotta szentségeit. Böll maga is átélhette ezt a folyamatot, hiszen közismertek azon fenntartásai, melyek hívõ katolikus létére életének ebben a szakaszában a klérussal való meghasonlásához vezettek. A háború, az ínség kataklizmája szembesíteni tudta az 1155

embert igazi énjével, a béke és a jóléti társadalom képmutatása ismét eltávolította önmagától, létének lényegétõl. A reklámok, a hírverések iszonyú korszakát éljük, koldul a gazdagság, ahogy egyszer Böll maga a reklámipart nevezte. Szemérmetlenül riszálja magát a szerelem, hivalkodva, agyafúrtan kínálja magát az áru, könyökölve, térdig a vetélytárs felebarátokban gázolva tör utat magának a munkaerõ. Az új kor hõsei régi igazságokat, bölcsességeket cáfolnak meg – még a jó bornak is kell cégér – mondják. Egyes irodalmi, kritikai iskolák ujjukon kiszámolt mennyiségi mutatókkal igazolják egy-egy stilisztikai jegy, egy-egy tétel domináns voltát. Talán igazuk is van. Így hát megtettem én is. Az Ádám, hol voltál? itt tárgyalt hatodik fejezetében tizennégyszer fordul elõ a Tokaj, illetve tokaji szó. Egy világnyelven, egy azóta klasszikussá vált regényben, amelyet minden valamirevaló nyelvre lefordítottak, és a Föld minden sarkában olvasnak. Tokaj és a tokaji bor méltó reklámhordozóra akadt: nem ostoba és ízléstelen gügyögés, hanem Heinrich Böll bölcsessége, embersége hirdeti korokon, kontinenseken át, hogy Tokaj és a tokaji bor – az valami más. Nemcsak mámorító ital, nemcsak festõi táj, hanem megrázó, tragikus vagy éppen felemelõ élethelyzetek ábrázolására hivatott jelkép, az emberi élet kivonata, esszenciája is. Olyan közkincs, amelybõl minden idõben meríthetünk. Testben és lélekben is. Tokaj hálás lehet Heinrich Böllnek, mint ahogy Heinrich Böll bizonyára szintén hálás volt Tokajnak. A nemes ital nemes patrónusra talált. A lõrét csak reklámozzák mások. Azt X-ben isszák, és fejfájást kapnak tõle. A tokajit Linzbe szánták, a harctéren folyt ki és megtisztítja a fejet. A tokajihoz egy Heinrich Böll való. A Böll életmûvét feldolgozó szakirodalom az író munkásságában egy világosan kimutatható, a korai elbeszélésektõl egészen a Csoportkép hölggyel címû regényig terjedõ úgynevezett orosz motívumról beszél. A fent elmondottak alapján leszögezhetjük, hogy ebben az életmûben, kisebb nyomatékkal ugyan, idõben pedig az ötvenes évek elejére korlátozva, de jelen van egy markáns, ráadásul az egész írói világ szempontjából fontos magyar motívum is: A két magyar témájú novella, illetve az önállóan értelmezhetõ regényrészlet domináns eleme a bor, melynek hangsúlyozottan szimbolikus alkalmazása más jelképekkel együtt a bölli életmû-katedrális sarkköveként egyrészt a szentségek szekularizációját, másrészt és egyidejûleg a profánság megszentelését szolgálja. A magyar dimenzió, a magyar motívumok az író késõbbi mûveiben fokozatosan háttérbe szorulnak, illetve eltûnnek. Ennek legfõbb oka természetesen a témaváltás, melynek következtében Böll prózájában a háború helyét egyre inkább a korabeli német társadalom veszi át, és ennek alkalmankénti retrospektív ábrázolásában már csak a század német, avagy adott esetben szovjetorosz történelmére támaszkodott. Böll óvakodott attól is, hogy például Camus mintájára látványosan kiálljon az l956-os magyar forradalom mellett, mint ahogyan mértéktartóan viselkedett a prágai tavasz és a lengyel munkásmegmozdulások idején is, jobboldali bírálói szerint pedig a szovjet kultúrdiktatúra ellen sem emelte fel tekintélyének megfelelõen a szavát. Õ azonban jól tudta, hogy 1156

németként erre még nincs kellõ erkölcsi alapja, különösen addig, amíg a saját portáján bõven akad söpörnivaló. Nem zárkózott el viszont a személyes szolidaritás kinyilvánításától, ennek legszebb példájaként kitüntetõ figyelemmel és egy életre szóló barátsággal fogadta többek között a Szovjetunióból kitoloncolt Lev Kopeljevet, késõbb pedig Alekszandr Szolzsenyicint.

Pap király szobra, Kr. elõtt IV. évezred, Irak. 1157

MAGYAR MIKLÓS

Albert Camus: Az elsõ ember Camus 1958-ban Nobel-díjából vesz egy házat a dél-franciaországi festõi Lourmarin-ben, Louberon mellett, amelynek lankás vidéke és szõlõültetvényei szülõföldjének, Algériának a számára oly kedves, napsütötte tájaira emlékeztetik, és amelyek lépten-nyomon megjelennek mûveiben. Egy évvel késõbb az író visszavonul ebbe a házba, hogy hat év kihagyás után egy új regény írásába kezdjen. Camus lehangolt, megviseli az algériai helyzet s az, hogy baloldali barátai elfordulnak tõle, és „a kapitalisták bérencének” nevezik, amiért elítéli a Gulagot. Már 1951-ben, A lázadó ember megjelenésekor, kíméletlen támadások érik mind az egzisztencialista filozófusok, mind a szürrealista írók, költõk részérõl. Sartre lapjában, a Temps Modernes-ben, Francis Jeanson megjelentet egy huszonegy oldalas cikket, amelyben A lázadó embert, de elsõsorban Camus-t bírálja kíméletlen hangon. Válaszát Camus nem Jeansonhoz, Sartre-hoz intézi. Miután visszautasítja a könyvét ért méltatlan kritikát, magát Sartre-t ítéli el kommunista szimpátiája miatt. Ezek után írja Sartre a sokat idézett sorokat: „Kedves Camus barátom, noha barátságunk nem volt könnyû, sajnálni fogom, ha ön ma ezt megszakítja.” Egy évvel késõbb minden kapcsolat megszûnik Sartre és Camus között. Mindezt betetézi feleségének, Francine-nak egyre súlyosbodó depressziója. Amikor barátja, Michel Gallimard meglátogatja, Camus elmondja neki, hogy dolgozik egy regényen, amely az „abszurd és a lázadó ciklus” után egy harmadik, a „szeretet ciklusa” lesz. Tolsztoj Háború és békéjéhez hasonló regényt akar írni. A háromkötetesre tervezett ambiciózus munkának csak az elsõ része készül el 1960. január 4-én, autóbalesetben bekövetkezett halála miatt. Oldaltáskájában száznegyvennégy lapot találtak egy dossziéban, mellette két kis spirálfüzetet, amelyekben a regényhez fûzõdõ jegyzetei voltak. Ezeknek a lapoknak az átirata olvasható a regény szövegéhez fûzött Függelékben. Egy nagyobb terjedelmû dossziéban, amelyet Párizsba küldött bõröndjében találtak, „munkafüzete” volt, amelynek szövegét a 2008-ban megjelent Oeuvres complètes IV lapjain olvashatjuk. Az elsõ embert Camus legfontosabb regényének tartotta. Ezzel a kritikusok is egyetértenek. „Az elsõ ember Camus regényei közül a legfontosabb és a huszadik század regényirodalmának egyik fõ mûve” – hangzik az egyik vélekedés. Egy másik kritikus azt tanácsolja a fiataloknak, hogy Camus mûveinek tanulmányozását Az elsõ emberrel kezdjék. Annál sajnálatosabb, hogy a magyar kritika meglehetõsen mostohán bánik ezzel a remekmûvel; szinte tudomást sem vesz róla. A Le premier homme (Az elsõ ember) cím 1953-ban fogant meg Camus-ben. 1959-ben egy másik lehetséges címet is említ egy interjúban: „Valójában egy 1158

másik nevet akartam neki adni, Ádámot, ha ennek a címnek egy mitikus, hacsak nem mitológiai értelmet lehetett volna adni. (…) Valójában mindannyian, magamat is beleértve, egy bizonyos fokig »az elsõ ember« vagyunk, saját történetünk Ádámja.” A regény címe nyilvánvaló intertextuális utalás a Bibliára. Tanulmányai során Camus behatóan foglalkozott a Bibliával. Algír egyetemén záró dolgozatát Keresztény metafizika és Neoplatonizmus címmel írta. Ebben elemzi az evangéliumi kereszténység, az idõszámítás utáni elsõ századok görög filozófiája és Szent Ágoston keresztény dogmatizmusa közötti kapcsolatokat. A bibliai intertextuális utalásokkal kapcsolatban itt szólnunk kell A bukásról (La Chute), mert ennek fényében tudjuk felmérni az utat, amit Camus a „lázadás ciklusától” a „szeretet ciklusáig” megtett. A bukás a keresztény mitológiát idézõ Camus-mûvek közé tartozik. A cím a bibliai „bûnbeesésre” utal. Fõhõse, a vezeklõ bíró, Jean-Baptiste Clamence neve ugyancsak intertextuális utalás a Bibliára. Jean-Baptiste Keresztelõ Szent Jánost – aki az Újtestamentumban az utolsó próféta nevet kapta – idézi, Clamence pedig a mondását: Ego vox clamantis in deserto (Én kiáltó szó vagyok a pusztában). A számtalan bibliai utalásból itt csupán néhány esetet említek, ahol Clamence szó szerint idéz az Újtestamentumból. Ezeket az idézeteket Camus idézõjelbe teszi. Itt meg kell jegyezni, hogy a könyv magyar változata mindenütt „szabad fordítást” ad. A szöveghûség kedvéért a bibliai idézeteket Károli Gáspár fordításában adom meg. Clamence valamennyi esetben megjegyzéseket fûz a bibliai idézetekhez. (Ezeket dõlt betûkkel jelölöm.) A megjegyzések nyilvánvalóvá teszik, hogy Camus ironikusan idézi a bibliát. Célja a vallási külsõségek mögött rejtõzködõ farizeus polgárok kigúnyolása. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert Az elsõ ember bibliai utalásaiban nyoma sincs iróniának. Itt utalok a fentebb említett váltásra az „abszurd ciklusról” a „szeretet ciklusára”. Lássunk példákat a bibliai idézetek ironikus interpretálására A bukásban: 1. „«Moi non plus, je ne te condamne pas»; ça n’empêche rien, ils condamnent, ils n’absolvent personne.” „Én sem kárhoztatlak.”; de mit számít az, õk ítélkeznek, senkit nem mentenek fel. 2. „Pierre, vous savez, le froussard, Pierre, donc, le renie: «Je ne connais pas cet homme… Je ne sais pas ce que tu veux dire… etc.»” „Péter tudja, az a beijedt ember, szóval Péter megtagadja: „Nem is ismerem ezt az embert… Nem tudom, mit beszélsz” – és így tovább.” 3. „Et lui fait un jeu de mots: «Sur cette pierre, je bâtirai mon église.»” On ne pouvait pas pousser plus loin l’ironie, vous ne trouvez pas?” „Õ pedig szójátékot csinál: „ezen a kõsziklán építem fel az én anyaszentegyházamat.” Ennél jobban már nem is csúfolhatta volna ki, nem gondolja?” A kritika Camus-t hol egyszerûen „ateistának”, hol árnyaltabban „agnosztikus ateistának” tartja. „Albert Camus, az ateista gondolkodó, aki a keresztényekhez szól”; „Camus ateista humanizmusa” – szólnak a cikkek címei. Michel Onfray „anarchista hedonizmusról” és „agresszív ateizmusról” beszél Camus1159

nél. Olivier Todd szerint Camus ateizmusát „nyugtalanság” és „tanácstalanság” színezi. Maga az író tagadja, hogy ateista volna: a Le Monde 1956. augusztus 31-i számában nyilatkozik: „Nem hiszek Istenben. Ez igaz. Ezért még nem vagyok ateista.” A félreértések alapja az, hogy a források és a szótárak a legkülönfélébb értelmezését adják az ateizmusnak, csakúgy, mint a kritikusok. Camus – Gide-el ellentétben – nem elveszti hitét, hanem hit nélkül nõ fel. Az elsõ emberben Jacques-Camus anyja „Istenrõl sose beszélt. Valójában ezt a szót Jacques nem is hallotta egész gyerekkorában, s nem is nagyon törõdött vele. A titokzatos, áradó élet önmagában is betöltötte egész lényét.” Ha végigolvassuk A lázadó emberben az ateizmus történetét Camus értelmezésében, világosan kitûnik, hogy nem állja meg helyét az ateista minõsítés. Akár õ magára is érvényes lehet A lázadó ember ezen mondata: „semmi nem lohasztja le az emberek szívében az istenítés vágyát”. Camus mûveiben mindvégig jelen van az Isten hiányából fakadó szenvedés. 1957. december 9-én, a Nobel-díj átvétele alkalmából, Stockholmban beszél arról a „megindultságról és rendkívül mély érzéseirõl, amiket Krisztus személyes története és tanításai” kiváltottak benne. Ez a vallomása magyarázatot adhat arra, hogy a nem hívõ Camus miért fordul a Bibliához. Egyes kritikusok egészen addig mennek el, hogy Az elsõ embert egy bibliai átírásnak tartják, utalva André Gide-re. Tény és való, hogy a Rosszul leláncolt Prométheusz, A tékozló fiú megtérése, az Oidipusz, a Thészeusz egy-egy bibliai történet átírása; Gide újraértelmezi ezeket saját céljainak megfelelõen. Az elsõ ember viszont nem valamely mitológiai történet átírása, annak ellenére, hogy mindvégig kimutathatók a hol konkrét, hol burkolt utalások a Bibliára, sõt vannak részek, amelyeket akár egy bibliai történet átírásának is tekinthetünk. Ezekrõl késõbb szólok. Az elsõ emberben nemcsak a regény címe, de a két rész címei is intertextuális utalások a Bibliára. Az elsõ rész Az apa keresése (Recherche du père), a második A fiú vagy az elsõ ember (Le fils ou le premier homme). Az apa keresése nem pusztán a korán elhunyt apa nyomainak felkutatását jelenti. A hiányzó apa a hiányzó Isten képének felidézése is. Egy lapalji jegyzetben olvassuk a regényben: „Jacques / Kezdettõl fogva, már kisgyerekkoromban próbáltam megtalálni, mi a jó és mi a rossz (…) szükségem van valakire, aki megmutatja az utat, aki megszid vagy megdicsér, nem a hatalma révén, hanem mert tekintélye van, szükségem van az apámra.” Az erkölcsi tekintély igénye készteti arra Camus-t, hogy a Bibliát idézze fel, de azzal a tudással, hogy Ádám, az elsõ ember, fellázadt Isten ellen. A második rész címe, A fiú vagy az elsõ ember, szimbolikusan Krisztusra és Ádámra utal. A cím után maga a hõs neve: Jacques Cormery. A vezetéknév azonos Camus apai ágú nagyanyjának családi nevével. A J. C. kezdõbetûk, amelyekkel a fõhõst sokszor megjelöli, Jézus Krisztust idézik fel az olvasóban. A J. C. egyébként 1160

Camus két gyermekének, Jeannak és Catherine-nak is kezdõbetûi. A gyermek Jacques szinte teljes hasonmása a gyermek Camus-nek. Az elsõ ember mûfajának meghatározása ugyanolyan problematikus, mint Sartre Az undor címû regényének esetében, amelyet egyes kritikusok önéletrajzi regénynek tartanak, mások árnyaltabban egy kicsit önéletrajzinak, önéletrajzba hajlónak, filozófiai és önéletrajzinak, részben önéletrajzinak, félig önéletrajzinak minõsítik, vagy a regény és az önéletrajz egymásmellettiségét emelik ki. Hasonlóképpen változatos Az elsõ ember mûfaji meghatározása is. A kritikusok egyik tábora, bár különféle jelzõkkel látja el, önéletrajznak minõsíti a regényt: algériai önéletrajz (autobiographie algérienne), újfajta önéletrajz (nouvelle autobiographie), kissé elkendõzött önéletrajz (autobiographie quelque peu voilée). Egy önéletrajz általában a szerzõ születésével kezdõdik, és kronológiai rendben eljut valamely pontig. A leginkább tárgyalt témák: születés, ifjúság, származás, a szülõk portréja, iskola, ismeretségek, sikerek és kudarcok. Ennek az önéletrajzi írásnak – hogy Camus barátját és kortársát említsük – jó példája Sartre A szavak címû könyve. Ha Philippe Lejeune ismert és elfogadott kritériumainak vetjük alá Camus regényét, az semmiképpen sem felel meg ezeknek az elvárásoknak. Lejeune szerint az önéletírás „retrospektív elbeszélés prózaformában, amit egy valódi személy ad saját életérõl, a hangsúlyt a magánéletére, különösképp személyiségének történetére helyezve”. A szereplõ, a narrátor és a szerzõ azonos. Ez azt feltételezi, hogy az elbeszélés egyes szám elsõ személyû. Az elsõ ember egyes szám harmadik személyben íródott, következésképpen nem felelhet meg Lejeune kritériumainak. A magyarul is megjelent mûben1 Lejeune kifejti, hogy az önéletrajz azonosításáért, egyben az önéletrajzi olvasásmódért a szerzõ és az olvasó közti megegyezésen alapuló szerzõdésszerûség, az önéletírói paktum (pacte autobiographique) szavatol. Egy másik megközelítésben a kritika autofikciónak (autofiction) tartja Az elsõ embert. Az autofikció egy neologizmus, amely Serge Doubrovsky Fils címû mûvének borítóján jelenik meg elõször. Szerinte az autofikció az az eszköz, amellyel megpróbáljuk megragadni, újraalkotni, átformálni egy szövegben, egy írásmûben a saját életünkben megélt tapasztalatokat, ami semmiképpen nem egy reprodukálás, fénykép, hanem egy új érték megtalálása. Az elsõ ember ezeknek a kritériumoknak meg is felel. Csakhogy a Doubrovsky által megfogalmazott mûfajban a szerzõ, a narrátor és a fõszereplõ ugyanaz a személy. Akkor hát hogyan lehetne meghatározni Az elsõ ember mûfaját?

1

Philippe Lejeune: Önéletírás, élettörténet, napló. Válogatott tanulmányok. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2003.

1161

Azok, akik se önéletrajznak, se autofikciónak nem tekintik Camus regényét, önéletrajzi regényt (roman autobiographique), önéletrajzi elbeszélést (récit autobiographique), egyszerûen regényt (roman tout court), meghatározhatatlan mûvet (œuvre indéfinissable) emlegetnek. Úgy gondolom, nem téved az a kritikus, aki Az elsõ embert több mûfaj keresztezõdésében helyezi el: önéletrajz, életrajz, családi regény, személyes elbeszélés, költõi monológ, esszé. Narratológiai szempontból rendkívül érdekes az egyes szám harmadik személyû elbeszélés Az elsõ emberben. Azok a kritikusok, akik foglalkoznak a narrátor kérdésével a regényben, nem mulasztják el észrevételezni, hogy egy „önéletrajzi” regényben az „õ” használata legalábbis szokatlan. (Az „önéletrajzi” minõsítésrõl már szóltam.) Azt is kiemelik a kritikák, hogy míg Az idegenben az egyes szám elsõ személyû elbeszélés objektív, Az elsõ ember harmadik személyû mesélése oly mértékben szubjektív, hogy az „õ”-t akár „én”-re lehetne cserélni. Ezt a paradox tényt azzal magyarázzák, hogy az olvasó a regény fõhõsének, Jacques Cormerynek nézõpontján át látja az eseményeket, az õ gondolatait, érzelmeit közvetíti a „mindentudó” narrátor. Ezt a vélekedést némileg árnyalni kell. Az elsõ ember narratív technikája rendkívül bonyolult és változatos. A Jacques Cormery születését leíró elsõ fejezetben a külsõ narrátor mindvégig megtartja az objektív leíró státusát. „A kavicsos úton haladó szekér fölött sûrû, tömött felhõk vonultak kelet felé az alkonyi szürkeségben.” A narrátor – Percy Lubbock kategóriájával élve – mintegy panorámáját nyújtja az eseményeknek. Rögtön az elsõ mondat után megtudjuk, hogy „Három nappal ezelõtt (a felhõk) az Atlanti-óceán fölött duzzadtak föl”. A „mindentudó narrátor” bemutatja a baktató lovakat, a szekéren ülõ arabot és a francia férfit, a szekér belsejében fekvõ nõt négyéves fiacskájával. Mindent egy külsõ szemlélõ mesél el. Még a pontos idõmegjelölés is a hagyományos regény kelléke: „1913 õszén történt mindez.” (Camus 1913. november 7-én született.) Ez az idõmegjelölés a késõbbiekben bizonytalanná válik, amint a fõhõs nézõpontja érvényesül. A tisztán hagyományos, „mindentudó” mesélés a második fejezet elején is folytatódik. Még Jacques Cormery külsõ jellemzése is a hagyományos regény kelléke: „A fedetlen fejû, rövidre nyírt, hosszú arcú, finom vonásokkal rendelkezõ, kék szemû, egyenes tekintetû, termetes férfi negyvenéves lehetett, mégis soványnak tûnt az esõkabátjában.” De öt lappal odébb, az apa sírja elõtt, mintha eltûnne az objektív külsõ narrátor, hogy átadja helyét Jacques nézõpontjának, ezáltal belehelyezve az olvasót a fõhõs tudatába. „Nem attól árasztotta el a szívét hirtelen hullámban a gyengédség és a részvét, amit a fiú érez az elhunyt apja iránt, hanem attól a megrendült együttérzéstõl, ami a felnõtt embert fogja el egy igazságtalanul meggyilkolt gyermek láttán – valami kizökkent természetes rendjébõl, illetve nem is volt itt semmiféle rend, ha egyszer a fiú idõsebb lehetett az apjánál.” Ezeket a gondolatokat az író csakis a fõhõs nézõpontjából mondhatja el. 1162

Ettõl kezdve a narrátor mindentudó státusa megkérdõjelezõdik. Ezen a ponton a kritikusok érthetõ módon zavarban vannak. Egyesek azt hangsúlyozzák, hogy „mindent Jacques nézõpontjára szûkült perspektívából látunk”, és úgy érezzük, mintha nem lenne egy külsõ narrátor, hanem a mesélõ egy „õ”-nek álcázott „én”. Mások egy belsõ monológot vélnek felfedezni: „Attól kezdve, hogy Jacques a sír elõtt rájön apja valóságos életkorára, az elbeszélés egy bizonyos fokig átalakul egy belsõ monológgá.” Valójában mindkét állításban van igazság, de sem az egyik, sem a másik álláspontot nem lehet abszolutizálni. Hosszasan lehetne idézni azokat a részeket, ahol az egyes szám harmadik személyû elbeszélést egyszerûen be lehetne helyettesíteni az elsõ személyûvel. Ezt szinte valamennyi kritikus észrevételezi. Ugyanakkor nyitva marad az a kérdés, hogy akkor miért nem egyes szám elsõ személyû elbeszélést alkalmaz Camus? Még olyan vélekedés is felmerült, hogy „szemérembõl nem teszi ezt”. Ennél azonban fontosabb, hogy a regényben vannak olyan életrajzi elemek, amelyek egy egyes szám elsõ személyû elbeszélésben nehezen vagy egyáltalán nem lennének elhelyezhetõk. Arra a problémára, amit a kritika úgy említ, hogy az író „idõnként kilép Jacques nézõpontjából”, és ilyenkor a mindentudó külsõ narrátor meséli el a történetet, úgy gondolom, az a válasz, hogy Camus nem rendeli alá mondanivalóját egyetlen írói technikának sem, mint ahogy felesleges lenne elmarasztalni amiatt, hogy Az idegenben mindannyiszor „vét” Meursault pszichológiája ellen, amikor stílusa líraivá válik. A regény elsõ fejezete Jacques Cormery születésérõl szól. Különös jelentõséggel bír az, hogy kik vannak jelen a gyermek születésénél: a kantin tulajdonosnõje, aki európai, az idõs arab menye, egy európai orvos, két arab: a kocsi hajtója és egy másik, aki elvezeti az apát az orvoshoz. Ennek a francia– arab „együttélésnek” késõbb derül ki szerepe. Megszületik Jacques Cormery. A gyermek születése tekinthetõ akár a Biblia Jézus születésérõl szóló részének átírásaként is. Jézus is, Jacques is egy hosszú utazás után születik. Augustus császár népszámlálást rendel el, és mindenkinek a szülõhelyén kell jelentkeznie. Ezért József a várandós Máriával õse, Dávid városába, Betlehembe utazik. Kikövezetlen, kerékcsapástól felvagdalt, hepehupás, többnyire éles kövekkel teli ösvényeken haladnak. Mária egy málhás szamár hátán ül, amit József vezet a távoli Betlehem felé. Jacques szülei, Henri és Catherine, egy „Jól látható, de éppenhogy kitaposott úton”, egy ponyvás szekéren utaznak Algéria keleti felébe, ahol az apa „a szántók között fekvõ birtok igazgatását készül átvenni”. Megérkezésük után Mária és József egy istállóban töltik az éjszakát. Henri és Catherine egy „sötét, dohos, érezhetõen régóta lakatlan helyiségbe” érkeznek. Amikor Jézus megszületik, Mária gyengéden bepólyálja a csecsemõt, és a jászolba fekteti, hogy melegben és biztonságban legyen. Jacques „egy ruháskosárban csendesen feküdt”. Míg a születés körülményei bibliai átírásnak tekinthetõk, az elhangzott mondatok intertextuális utalások a Bibliára. „Ekkor a beteg fölemelte a fejét és meglátta a férjét. Gyönyörû mo1163

soly áradt szét fáradt, szép arcán. Cormery odament hozzá. – Megérkezett – lehelte az asszony, és nyújtotta a kezét a gyerek felé.” Az eredeti szövegben nem megérkezett (Il est arrivé), hanem „Il est venu” (Eljött) szerepel. A fordító nyilván nem figyelt fel a camus-i szándékra. Máté evangéliumában ezt olvashatjuk: „Eljött az Emberfia.” (18. 11.) És itt kapcsolódik a szöveg Jacques Cormery nevének J. C. kezdõbetûihez. Úgy gondolom, az sem véletlen, hogy Henri Cormery, amikor megkéri az arabot, hogy hozzon segítséget vajúdó feleségéhez, így fordul hozzá: „Va en paix.” (Menj békével) Ezek a szavak hangzanak el Jézus szájából a bûnös nõ történetében: „A hited megmentett. Menj békével!” (Lukács evangéliuma, 7. 50.) (A fordításban a „Járj békével” itt is eltünteti az intertextuális bibliai utalást.) A második fejezet, amelynek címe: Saint-Brieuc, negyven évet ugrik az idõben. Jacques meglátogatja apja sírhelyét Saint-Brieuc-ben. Itt érti meg az olvasó a regény címét: „Csak most olvasta el az apja születési évét, és rádöbbent, hogy eddig ezt nem is tudta. Aztán elolvasta mindkét évszámot, 1885–1914, és gépiesen kiszámolta: huszonkilenc év. Hirtelen beléhasított egy gondolat, amitõl még a teste is megrendült. Õ maga negyvenéves. A kõlap alá elhantolt ember, aki az apja volt, fiatalabb, mint õ.” Ez a felfedezés avatja Jacques-ot „elsõ emberré”. A regényhez fûzött jegyzetekben Camus ezt írja: „Végül is azokról fogok beszélni, akiket szeretek. Csakis õróluk. Mélységes öröm.” Azok közül, akiket Camus szeretett, elsõként Jean Grenier kerül említésre. A regény harmadik fejezete: Saint-Brieuc és Malan (J. G.). A zárójelben lévõ J. G. világosan utal arra, hogy Victor Malan azonos Jean Grenier-vel, aki az algíri gimnáziumban Camus filozófiatanára volt, és akihez egy életen át tartó barátság fûzte. A véletlen különös játéka folytán Grenier, aki Camus apja helyett az apja volt – csakúgy, mint Louis Germain –, abban a Saint-Brieuc-ben lakott, ahol Jacques-Camus apját eltemették. A regény függelékében errõl maga az író is szól: „Gr (Grenier), akit apámnak tekintettem, ott született, ahol az apám el van temetve.” Grenier tanácsai és Les Îles címû esszéje késztetik arra Camus-t, hogy író legyen. Grenier írásának hatása érzõdik a Boldog halálban és a Színe és visszájában is. A Les Îles 1959-es kiadásához írt bevezetõjében Camus ahhoz az érzéshez hasonlítja Grenier mûvének hatását, mint amilyent Gide A földi táplálékok címû könyve elolvasása után érezhetett a megelõzõ generáció. (A földi táplálékokat egyébként Grenier adta Camus kezébe.) Jacques hátat fordít apja sírjának, elhagyja a temetõt, és ekkor látogatja meg Victor Malant. Ez utóbbi biztatja, hogy próbáljon valamit megtudni apjáról, ha már egyszer úgyis az anyjához megy látogatóba. De már a következõ mondatokban ellentmond saját magának, és kifejti, hogy õ tartózkodna attól, hogy többet megtudjon, mint amit az élet számára megtanított. Félti Jacques-ot a csalódástól. 1164

Jacques elmondja öreg barátjának, hogy szereti, és feleleveníti pályakezdését, amikor az felkarolta és egyengette útját. Ez a rész mintegy tisztelgés fogadott apja elõtt. Itt Jacques az író szószólójává válik, és megvallja barátjának, milyennek látja saját magát: „Kevés embert szeretek vagy tisztelek. Egyébiránt szégyellem a közönyömet. De akiket szeretek, azokat mindig szeretni fogom, ettõl sem magam, sem mások nem tántoríthatnak el.” Az, akit Jacques-Camus a világon a legjobban szeretett, édesanyja. Az elsõ embert anyjának ajánlja: „Neked, aki sose olvashatod ezt a könyvet.” A magyar fordításban nem szerepel az ajánlás másik része: „Intercesseur: Vve Camus”. Magyarul: Közbenjáró: Özv. Camus. Pedig ezek a szavak alapvetõ információt nyújtanak arról, hogy Camus milyen szerepet szánt könyvében édesanyjának. A Pléiade kiadásában a regényhez fûzött jegyzetekben olvashatjuk, hogy Az elsõ ember egy részét saját fejléces papírjaira írta. Ezen áthúzta az Albert nevet, és beírta az Intercesseur szót, majd beszúrta: Vve. „Az anya egy csapásra közvetítõként szerepel (az »intercesseur« vallási konnotációjával) a fiú és az apa között.” Ide három megjegyzés is kívánkozik. 1. A „Vve Camus”-t az író analfabéta anyja megtanulta nyomtatott betûkkel leírni, hogy nyugdíját felvehesse. (A Vve, az Özvegy, Veuve rövidítése.) Errõl magában a regényben is olvashatunk: „…az elsõ nehézségek után egy szomszéd (?) mutatott neki egy özv. Camus-né mintát, megtanulta lemásolni, hol így sikerült, hol úgy, de elfogadták.” 2. A vallási konnotáció arra utal, hogy az egyházi szövegek ezt a szót használják a szentek közbenjárására ember és Isten között. 3. A szót csak hímnemû fõnévként ismeri a francia nyelv, ezért „Intercesseur” az anya. Tudjuk, hogy Camus tervezett trilógiájának harmadik kötete az anyáról szólt volna. A regény függelékében közölt Jegyzetek, vázlatok címû részben ez áll: „III. RÉSZ AZ ANYA.” Ennek a résznek az összefoglalását is megadja: „Egy olyan pár történetét akarom megírni, amelyet vérségi kapcsolat mellett a lehetõ legnagyobb különbségek kötnek össze. (…) A nõ többnyire hallgatag, alig van néhány szava, hogy kifejezze magát, a férfi egyfolytában beszél, s több ezer szóval sem képes kifejezni azt, amit a nõ egyetlen hallgatással elmond… Anya és fia.” Ugyanitt olvashatók Camus következõ megjegyzései: „Egy fejezet az elsõ világháborúról. Az anya szemszögébõl?” Vagy: „Minden második fejezetben szót kapna az anya is. Ugyanazon eseményeket mesélné el, de a maga 400 szavával.” 1935–36-ban, huszonkét évesen írja Camus a Színe és visszáját. A könyv 1958-as kiadásához írt Elõszóban ez áll: „(…) semmi sem gátolhat meg benne, hogy arról álmodozzam: sikerülni fog, hogy elképzeljem, valamikor még e mû középpontjába (a Színe és visszája újraírására gondol) egy anya csodálatos szótlanságát és egy férfi igyekezetét fogom állítani, amellyel megpróbál rálelni arra az igazságra vagy szeretetre, amely kiegyenlíti ezt a szótlanságot.” A Színe és visszáját nem írja újra Camus. A fenti idézetben említett álmait Az elsõ emberben valósítja meg. A Színe és visszájában az anya betegségével, nehézkes gondolkodásával magyarázza az õket elválasztó csendet: „A gyermek anyja is csöndesen üldögélt. Idõnként kérdeztek tõle valamit: „Mire gondolsz?” 1165

„Semmire”, felelte. S ez így igaz. Minden ott van, vagyis semmi. Az élete, mindaz, ami fontos a számára, a gyerekei, egyszerûen ott vannak, jelenlétük túlságosan természetes ahhoz, hogy észrevehetõ legyen. Beteges volt, lassú felfogású.” Idegennek érzi magát anyja közelében: „Szánja az anyját. Ez volna a szeretet? Soha nem simogatta meg õt az anyja, nem is tudná. A fiú hosszú percekig csak nézi õt. Idegennek érzi magát, hirtelen tudatára ébred szenvedésének.” Nyomasztja „annak az idegen anyának a közönye”. Akkor érzi az igazi kötõdést anyjához, amikor azt egy férfi meg akarja erõszakolni, õ pedig, a már felnõtt férfi, mellette marad éjszakára. De még akkor is „a kettõs magány kétségbeejtõ és megindító képét” viszi magával álmába, jóllehet már „megérezte az anyját és õt összefûzõ kötelékek erõsségét”. Rálel „arra az igazságra vagy szeretetre, amely kiegyenlíti ezt a szótlanságot”. Az elsõ emberben ez a folyamat az anya szótlan szeretete és a nagymama zsarnoksága kettõsségében megy végbe. Az ötödik fejezetben Jacques meglátogatja hetvenkét éves anyját. „Rögtön az ajtóban a karjába szorította.” Az, miután megcsókolta fiát, „rögtön elfordult, visszament a lakásba, leült az utcára nézõ ebédlõben, úgy tûnt, nem is gondol már rá.” Jacques „úgy érezte, mintha felesleges lenne”. Ez a jelenet mintha csak a Színe és visszájából lenne átemelve; ugyanaz a „közönyös anya”, ugyanaz az értetlenség a közöny láttán a fiú részérõl. Itt a narrátor visszaugrik harminc évet, felidézi a nagymamát, aki korbáccsal verte Jacques-ot. Felidézi a fiú anyját, aki nem lépett közbe, ám „a gyerekei helyett viselte el a verést, mint ahogy a másoknak végzett egész napos nehéz munkát is elviselte”. Jacques ekkor kezdi megérteni, hogy anyja szótlan, tartózkodó magatartása mögött aggódó szeretet rejtõzik. A háttérbe szorult anya helyett a nagymama vette a gyerekek ruháit, és mivel „hosszú távra vásárolt”, Jacques egész gyerekkorában túl hosszú viharkabátban járt, amiért társai kicsúfolták. Amikor pedig „örök életû”, „bumfordi” cipõjét a focipályán megrongálja, a nagymama megbünteti: „Ezeken az estéken ostort kapott.” Ennél is fájdalmasabb volt a fiú számára, amikor a nagymama rábizonyította, hogy ellopott két frankot. „Megértette s végre világosan látta, szégyenében megrendülve, hogy a két frankot a hozzátartozói munkájából lopta el.” A kegyetlen nagymama mellett Jacques még jobban érezte az anyai szeretet hiányát. Annál nagyobb volt boldogsága, amikor egy családi összejövetelen elénekelt néhány dalt, ami után „Anyja úgy nézett rá, reszketõ, lázas, lágy tekintetével, hogy Jacques hátrahõkölt, majd némi habozás után elszaladt. »Szeret, hát mégis szeret« – mondogatta magában a lépcsõn, s egyszersmind arra is rájött, hogy õ is eszeveszetten szereti az anyját, mindig minden erejével azt kívánta, hogy anyja is szeresse, s ebben ez idáig végig kételkedett.” Édesanyján kívül Camus Étienne nagybátyját szerette a legjobban. Az elsõ emberben Étienne címmel egy egész fejezetet szentel neki. A nagybácsi, akit hol Étienne-nek, hol Ernestnek nevez, ha lehet, még az anyánál is szótlanabb volt. Alig beszélt, akkor is tagolatlan szavakkal próbálta magát kifejezni: „telje1166

sen süket volt, legfeljebb százszavas szókinccsel rendelkezett, s felerészt artikulálatlan hangokkal, illetve taglejtésekkel fejezte ki magát”. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy unokaöccsét féltõ szeretettel vegye körül, és Jacques hálás volt ezért a szeretetért. Csakúgy, mint anyjával, nagybátyjával se volt szüksége szavakra ahhoz, hogy megértsék egymást. A regény a nagybácsi két oldalát mutatja be: azt a szeretetet, amellyel unokaöccsével foglalkozik és dühkitöréseit. „Gyakran elvitte magával a még gyerek Jacques-ot a Fövenyes strandra, hátára vette, s már úszott is vele a nyílt tenger felé (…).” Máskor vadászni mentek. Megható az a jelenet, amikor egy vadászat után együtt térnek haza: „»Jó volt?«, Jacques nem válaszolt. Ernest nevetett, s magához füttyentette a kutyáját. De néhány lépés múlva a gyerek belecsúsztatta kis kezét nagybátyja kemény, kérges kezébe, az pedig erõsen megszorította. És így mentek haza, csendben.” Az unokaöccsével szelíd türelemmel foglalkozó nagybácsi ugyanakkor féktelen dühkitörésekre ragadtatta magát. Elegendõ volt, hogy rendkívül érzékeny szaglásával tojásszagot véljen felfedezni tányérján. Egy másik dührohamára is emlékezett Jacques. Bátyját, Joséphint, mindennek elmondja Ernest (Étienne), majd „akkora pofont adott neki, hogy hátratántorodott”. Amikor anyja próbálja visszatartani a verekedéstõl, elönti a méreg: „»Hagyjál, hagyjál« – mondta az anyjának –, mer még megütlek.” Az anyja azonban belemarkolt a hajába, és jól megcibálta: „Te? Te fogod megütni az anyádat?” Ernest sírva lerogyott a székre: „Nem, téged nem. Te olyan vagy nekem, mint a Jóisten!” Ezután következik a nagybácsi harmadik dührohama, ami annyira mélyen ivódott a gyermek Camus lelkébe, hogy a Boldog halálban is megörökítette. Mindkét regényben azt a valóságos történetet meséli el, amikor az anyának megtetszik egy Antoine nevû halárus, Étienne azonban dührohamot kap és „elcsépeli” a széptevõt. Ezután Jacques sokáig haragudott nagybátyjára, de látta, hogy mindez azért volt, mert Étienne „eszeveszetten, szinte állati módon ragaszkodik mindenekelõtt anyjához, de a húgához és õhozzá is”. A regény legszebb része Az iskola címû fejezet, amelyben tanítójának, Louis Germain-nek állít emléket Camus. (A regényben Bernard úr, aki egyszer valódi nevén szerepel.) Neki köszönhette, hogy a hozzá hasonló szegénységben élõ gyerekek sorsát, a gyermekkori munkát elkerülje, és megnyíljon elõtte az út a gimnázium, majd az egyetem felé. Martine Matheiu-Job így foglalja össze Louis Germain szerepét Camus életében: „Camus számára a tanító többet jelentett, mint egy pótapát: neki köszönhetõ egy olyan élet kezdete, amely eltért a számára kijelölttõl.” Olivier Todd pedig leírja, hogy Camus tanítója, Louis Germain, szeretné, ha Albert gimnáziumba járna, tudja, hogy a gyerek örülne ennek, de arról fogalma sincs, mekkora szegénységben él a család. Todd idézi a tanító 1959. április 30án kelt levelét: „Csak úgy sugárzik rólad az öröm, hogy iskolába jársz. Az arcod optimizmust tükröz. És ahogy elnéztelek, soha nem gyanítottam, valójában mi1167

lyen helyzetben van a családod. Nem vettem észre egészen addig, amíg el nem jött hozzám a mamád, hogy fölírjalak az ösztöndíjra pályázók listájára.” Bernard úr hosszú részleteket olvasott fel tanítványainak Dorgelès Fakeresztek címû regényébõl.2 Az utolsó rész felolvasásának leírása talán a legmegrendítõbb sorai a regénynek. „Bernard úr az év végén a regény végére érve tompább hangon felolvasta D. halálát, aztán érzelmeivel és emlékeivel küszködve némán becsukta a könyvet, majd a döbbent csöndbe dermedt osztályra emelte tekintetét, észrevette, hogy az elsõ sorban ülõ Jacques meredten nézi, csupa könny az arca, s úgy zokog, mint aki sohasem akarja abbahagyni. »Jól van, kicsikém« – mondta Bernard úr alig hallhatóan, majd fölállt, és eltette a szekrénybe a könyvet, háttal az osztálynak.” Ezek után Jacques megkapja tanítójától a könyvet. „– Nesze, ez a tiéd. – Jacques egy barna csomagolópapírba kötött könyvet kapott, nem volt semmi ráírva a borítóra. De még mielõtt kinyitotta volna, tudta, hogy a Fakeresztek az, mégpedig az a példány, amelybõl annak idején felolvasott az órán. – Nem, nem, ez… – azt akarta mondani, hogy túl szép. Nem talált szavakat. Bernard úr megbiccentette öreg fejét. – Sírtál az utolsó nap, emlékszel? Azóta ez a könyv a tied. – És elfordult, hogy elrejtse hirtelen elvörösödõ szemét.” A regényben Camus szívszorítóan írja le továbbtanulásának történetét. A tanév vége felé a tanító közli legjobb tanítványaival, hogy pályázatot nyújt be számukra a gimnáziumi-kollégiumi ösztöndíjra. Amikor Jacques hazaér, elmondja a hírt anyjának és a nagymamának. Az anya el van ragadtatva: „Ó, mert olyan okos vagy” – mondja. „Akár okos, akár nem, jövõre tanoncnak kéne mennie” – szól a nagymama döntése. Ezek után „Jacques hamarosan elhûlve látta, hogy Bemard úr bekopogtat hozzájuk. A nagymama jött ajtót nyitni, kezét a kötényébe törölgetve, melynek szorosra húzott kötõje kidomborította öregaszszonyhasát. Amikor meglátta a tanító urat, a hajához kapott, hogy megigazítsa. (…) Bemard úr kezdetnek a gyerekeirõl kérdezgette, aztán a tanyasi életrõl, a férjérõl, maga is mesélt a gyerekeirõl. Ekkor lépett be Catherine, megzavarodott, »tanár úr«-nak nevezte Bemard urat, azzal visszament a szobába, hogy megfésülködjön és tiszta kötényt öltsön, majd az asztaltól egy kicsit hátrébb telepedett egy szék szélére. – Te, fiam, eredj az utcára, nézd meg, nem vagyoke ott! – mondta Bemard úr. (…) Még egy óra múlva is ott állt, az utcán már kezdett megindulni az élet, a fikuszfákon át zöldesnek látszott az ég, mikor Bemard úr elõbukkant a házból s egyszer csak ott állt a háta mögött. – Hát ezzel megvolnánk. A nagyanyád derék asszony. Az anyád pedig... Ó, ne felejtsd el soha. – Tanító úr! – jelent meg hirtelen a nagymama. A kezében tartotta a kötényét, és a szemét törölgette. – Majdnem elfelejtettem... azt mondta, hogy különórákat fog adni Jacques-nak. – Hogyne – felelte Bemard úr. – És elhiheti nekem, nem szórakozni fog a fiú. – De nem tudjuk megfizetni. – Bemard úr figyelmesen rá2

Roland Dorgelès: Les Croix de bois. Magyarul: Fakeresztek. Guthi Ernõ fordítása. Pantheon Kiadó, Budapest, 1931.

1168

nézett. Jacques vállát fogta. – Ne törõdjön vele – azzal megrázta Jacques-ot –, õ már fizetett nekem. – Amikor távozott, a nagymama kézen fogta Jacques-ot, úgy mentek föl a lakásba, s most elõször szorította meg a kezét, erõsen, kétségbeesett szeretettel. – Kicsikém – mondta –, kicsikém.” Camus örökre hálás marad tanítójának. A Nobel-díj átvételekor mondott beszédét neki ajánlja. 1957. november 19-én ezt írja Louis Germain-nek: Kedves tanító úr! Hagytam, hadd csillapodjék egy kicsit az utóbbi idõben körülvevõ lárma, s most szólok Önhöz egész szívembõl. Fölöttébb nagy megtiszteltetésben részesültem, pedig nem kértem, nem kerestem. De amikor megtudtam a hírt, anyám után rögtön Önre gondoltam. Ha nem lett volna, ha nem nyújt segédkezet a néhai kisgyereknek, ha nem tanít, nem ad példát, akkor ebbõl semmi sem valósult volna meg. Nem csinálok nagy ügyet az effajta kitüntetésekbõl. Ez azonban legalább jó alkalom rá, hogy elmondjam önnek, mit jelentett és jelent mindig is számomra, s biztosítsam róla, hogy fáradozása, szívvel-lélekkel végzett nagylelkû munkája tovább él egyik kis növendékében, aki felnõttként is hálás tanítványa maradt. Forró öleléssel Albert Camus Jacques Cormery, Camus hasonmása, az apa felkutatására indul, amikor annak lakóhelyén felkeresi a gazdákat, de az apa helyett Algéria, egy nép történelmét találja meg. Proustnál az eltûnt idõt a megtalált idõ követi, Camus-nél az eltûnt apát a megtalált történelem. Algéria történelmének valamennyi korszakát felidézi a regény. Az apa keresése közben Jacques visszamegy egészen a XIX. századig. Camus leírja azokat a kis házakat, amelyek a XIX. században épültek szerte az országban, valamennyi faluban. Szól az 1971-ben „az üldözések elõl menekülõ” franciákról és a mahóni spanyolokról, „akiktõl Jacques anyja is származott”. Az 1905-ös marokkói háborúról, amelyben az apa részt vett, az elsõ világháborúról, amelyben elesett. A háttérben pedig ott húzódik az algériai háború. Camus mindig is algériainak tekintette magát. „Szenvedélyesen szerettem ezt a földet, ahol születtem” – mondja Camus 1956 januárjában, Algírban elhangzott beszédében. A regény elsõ lapjain csak a hovatartozásukkal jelölt szereplõkkel találkozunk: „az arab”, „a francia” és „a spanyol”. Ezzel megadja a regény etnikai-kulturális sokszínûségét. Camus bemutatja a Jacques Cormery által lakott szegénynegyed sokszínû népességét. Az egyik borbély olasz, egy másik spanyol. A halárus máltai. A rõföst Lévynek hívják. Szimbolikus értékû a nagyszámú francia és arab, illetve arab és francia testvéri együttélése. A marne-i csata egyik említésekor, amelyben Jaques apja elesett, arabok és franciák közös sorsáról, francia és arab hõsi halottakról meg hadiárvákról beszél. „Ott történt ugyanis minden, ahol az af1169

rikai csapatok voltak, köztük Cormeryé is, (…) az algériai arabok meg franciák (…) úgy hullottak a tûzben, mint a kéve, (…) mindennap százával születtek az árvák szerte Algériában, arabok meg franciák (…).” A mindennapi életben konfliktusmentes a franciák és az arabok együttélése. A jármûveken együtt találjuk õket: „A villamos minden megállónál megszabadult francia-arab munkásrakománya egy részétõl.” Itt arra is utal Camus, hogy együtt dolgoznak, a moziban együtt izgulják végig a filmeket a franciák és az arabok: „…azért jött el egy hét múlva annyi arab meg francia nézõ végigélvezni, hogyan állítja meg a szerelmesek halálos zuhanását egy gondviselésszerû fa.” Lehetne még sorolni a példákat: a francia és arab gyerekekbõl álló focicsapatok; a kádár nagybácsi arab segédmunkása; Marlonné mosodájában két alkalmazott van, egy arab és egy francia. Ez nem jelenti azt, hogy Camus idilli képet festene a két nép együttélésérõl. Egy alkalommal például egy arab bazár tulajdonosa, megelégelve, hogy a francia gyerekek csúfolják, felbérel arab fiúkat, akik üldözõbe veszik a francia Jacques-ot és Pierre-t. A franciák és az arabok együttélésének konfliktusai a regény utolsó fejezetében csúcsosodnak ki: „olykor barátságok is születtek vagy bajtársiasság, de ha jött az este, visszahúzódtak megismerhetetlen házaikba, ahova soha senki sem léphetett be, elbarikádozták magukat az asszonyukkal, akit sose látott az ember, legfeljebb ha az utcán, (…) oly sokan voltak a zsúfolt városnegyedeikben, hogy lehettek bármily törõdöttek és fáradtak, pusztán a sokaságuktól láthatatlan fenyegetés lebegett a levegõben, olykor szagolni lehetett este az utcán, amikor összeverekedett egy arab meg egy francia, ugyanúgy, ahogy két francia vagy két arab is összeverekedik, de nem ugyanaz a hatása, (…).” Az elsõ emberben Camus Algéria történelmét, a bevándorlók számûzöttségét, az itt élõ népek testvérgyilkos harcait Káinra történõ intertextuális utalásokkal eleveníti fel. A lázadó emberben Káin mint az elsõ lázadó foglalkoztatja Camus-t. A Káin fiai címû fejezetben írja: „Káinnal az elsõ lázadás egybeesik az elsõ bûnnel.” Az emberiség történetének emez elsõ gyilkossága valamennyi polgári és gyarmati háború szimbólumává válik Camus-nél: aki gyilkol, testvérét gyilkolja meg. A Biblia szövege szerint a gyilkosság után „az Úr megátkozta Káint, hogy a föld többé ne adja neki termõ erejét és bujdosnia kelljen. (…). Ekkor Káin elbujdosott az Úr színe elõl és Nód földjén, az Édentõl keletre telepedett meg.” Nód földje a magány, a békétlenség, a félelem, a menekülés, a számûzetés földje volt. Az elsõ emberben Nód földje Algéria. A testvérharc helyett Camus az Actuelles III. lapjain a békés egymás mellett élést vizionálja. 1955. október 1-jén egy algériai aktivistához írt levelében ezt írja: „…ön és én, akik annyira hasonlítunk egymásra, ugyanaz a kultúra, ugyanaz a bizakodás; egyek vagyunk a szülõföldünk iránti szeretetben, tudjuk, hogy nem vagyunk egymás ellenségei, és tudnánk boldogan együtt élni, ezen a földön, amely a miénk.” A levél végén még hozzáteszi: „Teljes erõmmel szeretném hinni, hogy eljön a béke földjeinkre, hegyeinkre, partjainkra, és akkor arabok és franciák megbékélve a szabadságban és az igazságban, együttes 1170

erõfeszítéssel elfelejtik az õket ma elválasztó véráradatot.” A regény elsõ képe a nyugatról kelet felé menekülõ Káin útját idézi fel a felhõk vonulásának irányával: „A kavicsos úton haladó szekér fölött sûrû, tömött felhõk vonultak kelet felé az alkonyi szürkeségben. Három nappal ezelõtt az Atlanti-óceán fölött duzzadtak föl, megvárták a nyugati szelet, aztán meglódultak, elõbb lassan, majd egyre gyorsabban repültek a foszforeszkáló õszi vizek fölött, egyenesen a szárazföldnek, szétterültek a marokkói gerincek fölött, majd megint összeverõdtek az algériai fennsíkon, s most, a tunéziai határtól nem messze a Tirrén-tenger felé vették útjukat, hogy ott enyésszenek el. Miután több ezer kilométert tettek meg az északról a mindig mozgó tenger, délrõl pedig a megdermedt homokhullámok által oltalmazott hatalmas szigetféle fölött, alig gyorsabban haladva, mint az évezredek során a népek s a birodalmak, megtört a lendületük, néhány olvadozni is kezdett, s kövér esõcseppek hullongtak nagyokat koppanva a ponyván a négy utas feje fölött.” A Mondovi: A telepesek és az apa címû fejezetben Jacques egy Veillard nevû gazdát kérdezget, tud-e valamit apjáról. Az feleleveníti a gyarmatosítást, az arabok és a franciák belharcait: „Kijövünk mi egymással. Õk is olyan ostobák meg faragatlanok, mint mi, de ugyanaz a fivér. Egy kicsit még gyilkolásszuk egymást, levagdossuk egymás tökét, kínozgatjuk egymást.” Késõbb, mintegy megidézve a vízözönt, utalást tesz Káin és Ábel testvérharcára: „Egy hétig esett az esõ, a kíméletlenül zuhogó, szûnni nem akaró, hatalmas algériai esõ, kiáradt a Seybouse. A mocsár feljött a sátrakig, nem tudtak kimozdulni, testvér meggyûlölte a testvért (…).” Még ugyanebben a fejezetben az öreg orvos név szerint említi Káint: „–Háború volt – mondta Veillard. – Legyünk igazságosak – szólt közbe az öreg orvos –, õket meg barlangokba zárták az egész pereputtyukkal együtt, bizony, bizony, és levágták az elsõ emberek heréjét, azok viszont… és így eljutunk az elsõ bûnöshöz, tudják, Káinnak hívták, és azóta háború van, szörnyûek az emberek, fõleg ez alatt a vad nap alatt.” Míg a regény elsõ része 182 oldal, a második mindössze 76. A második rész elsõ fejezete a Gimnázium. Jacques elindul az ismeretlen világ felé. Az õ nézõpontjából ismerjük meg azt a mérhetetlen távolságot, ami családját és a gimnázium légkörét elválasztja. „Jacques-ék családja számára például a »latin« szónak tulajdonképpen nem volt értelme.” „Ebben a házban nem volt újság, nem voltak könyvek.” Jacques többször megszégyenül az iskolában családja miatt. Amikor le kellett írnia a kérdõívre, hogy anyja „szolgáló”, „szégyellte, hogy szégyelli magát”. „Jacques mindezzel együtt egyáltalán nem akart sem más besorolást, sem másik családot, s az anyja, úgy, ahogy volt, a világon a legkedvesebb maradt szívének, még ha reménytelenül szerette is. De hogy is lehetne megmagyarázni, hogy egy szegény gyerek néha úgy is szégyellheti magát, hogy soha nem vágyik másra?” Egy másik alkalommal, amikor a vallását kérdezték, azt válaszolta, hogy katolikus, de bizonytalan, mert családja nem járt templomba. A legnagyobb zavarba akkor jött, amikor az irodalomtanár kiosztott egy házirendet, hogy azt írassák alá a szülõkkel. Mivel se az anyja, se a nagymama 1171

nem tudott olvasni, Jacques összefoglalta annak tartalmát. Ám „Egyedül az anyja tudta volna ákombákom írással aláírni”. A fejezet végén az anya szótlan szomorúsága miatt Jacques-ot mélységes szorongás fogja el. Lefekvés elõtt megöleli anyját, „az meg gyöngéd, szórakozott puszit adott neki, hogy aztán ismét mozdulatlanságba dermedjen a félhomályban, s nézze tétován az utcát, nézze a partról az alatta elfolyó, szakadatlanul elfolyó életet, miközben a fia elszoruló torokkal, szakadatlanul nézte a sötétben, nézte sovány, görnyedt hátát, s valami érthetetlen szerencsétlenségtõl szorongott”. Ugyanezzel a lírai leírással zárul a következõ fejezet: A tyúkól és a tyúkvágás. A nagymama csirkét vág, „Jacques rogyadozó lábbal nézte, mintha a saját vérét csapolnák”. Azután erõt vesz magán, amiért anyja megdicséri: „Anyja visszanézett rá. – Igen – mondta –, bátor vagy. – Azzal megint az utca felé fordult, Jacques meg csak nézte, nézte, s megint úgy érezte, hogy szerencsétlenség telepszik elszoruló szívére.” A Csütörtök és vakációk címû fejezetben Jacques „hülyéskedései miatt” „egy sereg elzárást gyûjtött be”. A nagymama ezt nem tolerálja, „Így hát a csütörtöki büntetésekhez hozzáadódtak a szerdai verések”. Jacques csütörtökönként a városi könyvtárban tölti idejét. Az olvasás és a futballozás jelentik számára a kikapcsolódást a mindennapok egyhangúságából. Vakáció nem létezik számára, mivel a nagymama tizenhárom éves korától dolgozni küldi az iskolai szünetekben. Ezzel lezárul a gyerekkor, aminek csalhatatlan jele, hogy Jacques fellázad zsarnok nagyanyja ellen: „a következõ tanévkezdésnél, amikor beállt az udvarra a negyedikesek közé, már nem az a tanácstalan kisgyerek volt, aki négy évvel ezelõtt szöges cipõjében imbolyogva indult útnak kora reggel Belcourt-ból, szorongva a rá váró ismeretlen világtól: már egy kicsit kevésbé ártatlanul tekingetett az osztálytársaira. Egyébként is sok minden kezdte eltávolítani a néhai kisgyerektõl. Olyannyira, hogy egy napon õ, aki valaha úgy tûrte nagyanyja verését, mintha az a gyermekélet elkerülhetetlen velejárója volna, kitépte kezébõl a bikacsököt, s veszett dühében, felbõszülve nagyanyja világos, hideg szemétõl, oly elszántan készült rásújtani õsz fejére, hogy a nagyanyja megértette, meghátrált, bezárkózott a szobájába, s szidta ugyan a sorsot, amiért elfajzott gyermekeket kellett fölnevelnie, de meggyõzõdött róla, hogy többé nem verheti meg Jacques-ot, s nem is verte meg többé, mert meghalt a gyerek ebben a sovány, izmos, kefefrizurás, villámló szemû kamaszban, aki egész nyáron dolgozott, hogy hazahozza a keresetét, nemrég nevezték ki a gimnáziumi válogatott csapatkapusává, s három nappal azelõtt, életében elõször, aléltan belekóstolt egy lány ajkába.” Külön tanulmányt érdemelne a fejezetek lezárásának líraisága. Akárcsak Az idegenben az elsõ és második rész záróképe, Az elsõ emberben is a legszebb részek közé tartoznak az egyes fejezetek utolsó mondatai. A regény utolsó fejezete az Önmaga számára homályosan címet viseli. Egyfajta összefoglalása ez Jacques életének: „Ó, igen, ilyen volt ennek a gyereknek 1172

az élete”; „próbálta megérteni, megismerni, befogadni az ismeretlen világot”; „így élt, (…) apa nélkül, átadott hagyomány nélkül”; „úgy érezte, csak úgy idedobták erre a tájra, mintha õ lett volna az elsõ lakó vagy az esõ hódító”; „a homályos és egymásba kuszálódó gyökerek odakötötték ehhez a csodálatos és ijesztõ földhöz”. Jacques utolsó gondolata kimondatlanul, de félreérthetetlenül visszautal Meursault lázadására és Camus „lázadó ciklusára”. Jacques azt szeretné, „hogy lázadás nélkül tudjon megöregedni s meghalni”. A Jegyzetek és vázlatok tanúsága szerint „A könyvnek befejezetlennek kell maradnia. Pl.: S a hajón, mely Franciaországba vitte vissza…” Ez a megoldás megfelel az Umberto Eco által nyitott mûnek nevezett regény elméletének, és a modern regény egyik sajátossága. André Gide Mocsarak címû regényét modern regénynek nevezi. A végén – csakúgy, mint ahogy Camus tervezi – pont helyett három pont van. Az elsõ ember befejezetlen marad. De nem úgy, ahogyan Camus akarta. A kézirat a száznegyvennegyedik oldalon megszakad. Tudjuk, hogy Az elsõ ember egy tervezett trilógia elsõ része. Nem lehet eléggé sajnálni, milyen remekmûvektõl fosztott meg bennünket az abszurd írójának ötvenhét évesen bekövetkezett abszurd halála.

Sebesült oroszlán, Ninive.

1173

BOZÓK FERENC

A tenger képei és jelképei Baudelaire lírájában „A tenger szépsége nem csökken szemünkben attól, hogy tudjuk, olykor hajók süllyednek el.” SIMONE WEIL A tenger, mint a kalandvágy, elvágyódás és szabadságszeretet toposza a világirodalomban Homérosz Odüsszeiája óta folyamatosan jelen van. A tengerrõl szóló versek tengerében elveszünk, ha elkezdjük gyûjteni õket, olyan, mintha mokkáskanállal meregetnénk magát a tengert. E sorok szerzõje igen nagyra tartja egyebek közt például Goethe Szélcsend a tengeren, Heinrich Heine Szürke éj a tengeren, vagy Theodor Storm Tengerpart címû verseit. A XX. századi magyar lírában egyebek közt az elfeledés sorsára jutott, de újra felfedezni érdemes Váci Mihálynak vannak líraian szép tengerversei. Különösen felerõsödik és megszaporodik a tenger képe és jelképe a XIX. századi világlírában kezdve a romantikusokkal (gondoljunk például John Keats A tenger címû versére), de legkivált a francia szimbolisták alkotásaiban. A legnagyobb szimbolistákra kimutathatóan és vállaltan hatott az „újfajta borzongást” teremtõ Baudelaire. Köztudomású, hogy Baudelaire kényszerû utazásokat tett fiatal korában az Indiai-óceán szigetvilágában, ahová mostohaapja, Aupick tábornok küldte, hogy ne legyen otthon láb alatt. Azt is tudjuk, hogy ez az utazás szép és kalandos volt egyszerre. A Jóreménység fokánál például szörnyû orkán táncoltatta meg a hajót. A leghosszabb idõt, húsz napot Mauritiuson töltötte. A nyolcvanhárom nap alatt, amíg a hatalmas vizeket járta, csordultig megtelt az óceán és a trópusi világ képeivel. Ennek az utazásnak egzotikus képei örök nyomot hagytak az egyébiránt festõi hajlamú, képzõmûvészet-rajongó poéta költészetében. Különös rajongása és fogékonysága volt az egzotikus képekre. Több késõbbi nagy verse bizonyíthatóan ennek az óceáni utazásnak az emlékeibõl, emlékképeinek felidézésébõl született. (Exotikus illat; Egy malabár nõhöz; Egy kreol hölgynek; Elõzõ életem stb.) Számos irodalomtörténész él a gyanúperrel, hogy a szimbolista költészet reprezentatív versei között számon tartott jelentõs alkotásokra, például Mallarmé Tengeri szél, vagy Rimbaud A részeg hajó címû költeményeire vélhetõleg inspirálóan hatott Baudelaire Az utazás címû verse: „Mert minden part, melyet jelent az õr, ki fent ül, // ma még Arany-Sziget, jósors-igézte táj, // felé a képzelet dús orgiákra lendûl, // de csak zátonyra lát, ha pirkad a homály.” (Az utazás; Tóth Árpád fordítása.) Ebben a versben kimutathatóak az indiai hajózás egzotikus képei, de azt is tudjuk, hogy a költemény egy halászkikötõ, Honfleur tengeri látványával egyidejûleg született. A magyarra „Arany-Sziget”-nek fordított kifejezés az eredetiben a spanyol hódítók Eldorádója. A „gyermeki agyak” (cerveaux enfantins) kifejezést ugyanazzal a francia szószerkezettel használja Baudelaire Az utazásban, mint majd 1174

késõbb Rimbaud A részeg hajóban. A Baudelaire-hatás tehát kimutatható a Rimbaud-versben. Ráadásul Baudelaire Az utazásban ugyanazzal a halállal, elpusztulás lehetõségével is számoló vakmerõséggel, elszántsággal száll tengerre, mint késõbb Rimbaud A részeg hajóban, vagy Mallarmé a Tengeri szélben, akár életét is feláldozva az újjal, a részegítõ ismeretlenséggel való találkozás reményében: „Így akarunk, amíg agyunk perzselve gyúl, // örvénybe szállani, mindegy: Pokolba, Égbe, // csak az Ismeretlen ölén várjon az Új!” A szabadság részegítõ mámora megdöbbentõ hasonlósággal jelenik meg Mallarmé Tengeri szél címû versében és Baudelaire Fölemelkedés címû alkotásában. Mallarmé ezt az élményt és szédületet így fejezi ki: „Futnék! Csak innen el! Érzem, hogy künn a könnyed // tajték és ég között mily részeg a madár!” (Illyés Gyula fordítása.) Baudelaire pedig így: „túlszökve, tengerek s zúgó erdõk felett, (…) lelkem vigan mozogsz a fényben odafent // s mint a jó uszó, aki a vízben szinte röppen, // kimondhatatlan és férfias, nagy örömben // tombolva hasítod a mély-mély végtelent.” (Szabó Lõrinc fordítása.) Ugyanebben a versben a költõ az albatrosz perspektíváját veszi fel: „boldog, ki repesõ szárnyát kifeszíti”. Legismertebb verse, a gimnáziumi szöveggyûjteményekben is szereplõ Az albatrosz afféle „preszimbolista” tanvers is lehetne abban az értelemben, hogy meglehetõsen iskolás módon, szájbarágósan fejti fel a tengeri madár szimbólumát: „a költõ is ilyen”. Az albatroszban a nagy tengeri madarat légi hercegnek, a kéklõ ég urának nevezi, „kinek tréfa a nyíl, s a vihar dühe szép”. Alfred Lord Tennyson Ulysses címû, híres elvágyódásversében így ír: „Nem sok értelme, hogy henye királyként, // csöndes tûzhelynél, tar sziklák között, // egy öreg nõ oldalán szabjam a // kétes törvényt egy vad népnek (…) // Utaznom kell, hogy fenékig ürítsem az életet.” A jeles Baudelaire-utódokként ismert Rimbaud-hoz és Mallarméhoz hasonló elvágyódásérzést Baudelaire igen direkt módon fogalmazza meg a Bárhová, csak kívül a világon címû prózaversben: „Nekem úgy tetszik: mindig jól érezném magam ott, ahol nem vagyok; és errõl a költözési lázról folyton vitázom lelkemmel.” A tenger a költõ igazi világa, minden veszélyesség és szédület dacára, keserû csalódás számára, amikor megpillantja a hajós a szárazföldet, amikor ki kell kötnie a parton: „Végre partot jeleztek, és ahogy közeledtünk hozzá, láttuk, hogy nagyszerû, káprázatos föld. (…) Mindenki rögtön felderült, mindenki lemondott a rosszkedvérõl. (…) Csak én voltam szomorú, megfoghatatlanul szomorú. Mint pap, akitõl elrabolták az istenségét, nem bírtam szívet tépõ keserûség nélkül elszakadni a tengertõl, amely oly szörnyûségesen csábító, a tengertõl, amely a maga borzalmas egyszerûségében oly végtelenül változatos, és amely a játékaival, szokásaival, haragjával és mosolyával mintha magába foglalná és képviselné minden szeszélyét, halálvergõdését és elragadtatását mindazok lelkének, akik valaha éltek és élnek és élni fognak!” (Már!, Szabó Lõrinc fordítása.) A Tóth Árpád által fordított Az ember és a tenger címû versben a tengernek, mint a szabadságszeretet szimbólumának képzetéhez járul egy újabb gondolati tartalom is, a költõ lelkének szeszélyessége, kiszámíthatatlansága és keserûsége: „Szabadság em1175

bere, tengert imádni hû! // Szeresd csak! tükröd õ, hullámzó végtelenje // minthogyha parttalan, bús lelked képe lenne, // s õ is, mint szellemed, örvénylõn keserû.” // (…) Mindkettõtök setét s rejtelmesen rideg.” Verseinek többségében azonban a tenger képe inkább az iménti idézet második gondolatát szövi tovább és fejti ki. A tenger, vagy a tengerhez köthetõ élõlények, tárgyak (albatrosz, matrózok, vitorlás stb.) a költõ spleenes lelkének szimbólumaként térnek újra meg újra vissza különbözõ mûveiben. A mûvész hitvallása címû prózakölteményében saját lelkét egy távolban ringó fehér vitorlával azonosítja: (A vitorláról Lermontov- vagy Katajev-mûvek is eszünkbe juthatnak, de velük egészen biztosan nincs direkt kapcsolat.) „Micsoda élvezet az ég és a tenger mérhetetlenébe merülni a tekintetünkkel! Magány, csönd, hasonlíthatatlanul tiszta azúr! Piciny vitorla borzong a láthatáron: gyógyíthatatlan létemet másolja a picinységével és elszigeteltségével; a tengerár egyhangú dallama.” Alábbi két versében viszont magát a tengert használja arra, hogy saját lelkét impresszionálja: „Gyûlöllek Óceán! csapkodó, tarka lármád // magában leli meg szellemem! A bukott // ember lázadt, kínos nevetésének árnyát // óh tenger! óriás kacagássá kacagod.” (Varázs; Babits Mihály fordítása.) „Bûbájos volt az ég és síma volt a tenger, // de nékem már csupa vér volt s fekete mély.” (Utazás Cytherébe; Tóth Árpád fordítása.) Baudelaire költészetében a tenger vagy a hajózás képei gyakran kötõdnek a férfi-nõ relációkhoz, nemritkán az erotikum, vagy az imádott hölgy asszociálódik tengeri képekhez: „Ha jársz, s szelet söpör bõ szoknyád könnyü szárnya, // olyan vagy, mintha szép hajó tengerre szállna, // mely dúsan vitorlázva ring // egy lusta, lassu és édes ütem szerint.” (A szép hajó; Babits Mihály fordítása.) „Hugom, gyönyöröm, // az lesz csak öröm: // a hajónk ha a messze habon száll! // A halál meg a szív // odahúz, odahív.” (Útrahívás; Szabó Lõrinc fordítása.) Az alábbi két versben a hullámzó, nõi hajzuhatag képzete kapcsolódik a hullámzó és mámorító tenger hullámainak képéhez: „Erõs, font hajtömeg! velem habként te lengj el, // beléd fénylõ csodák rejtvék, te ébentenger, // vitorlák, evezõk, fáklyák és árbocok (…) Részeg fõm e setét haj-óceánba rejtem, // melyben bezárva él a másik óceán.” (A haj; Tóth Árpád fordítása.) „Egész álomvilágot zár magába a hajad: tele van // árbocokkal és vitorlákkal; nagy tengereket zár magába // (…) Kikötõt látok a hajad tengerében.” (A fele-világ egy hajsátorban; Szabó Lõrinc fordítása.) Szabó Lõrinc, aki Baudelaire verseinek egyik legjelesebb hazai tolmácsolója, maga is írt A tenger címmel verset, és magyarra fordította egyebek közt például Názim Hikmet Rán gyönyörû tengerversét, a Vágyakozást is: „Hazamenni hív a tenger! // Dagadó, kék tükreivel // mélyét mérni hív a tenger!” Gyakori képzettársítás a világirodalomban, így Baudelaire-nél is elõfordul a zene hullámainak és a tenger hullámainak szimultán egymásba játszása: „Gyakorta a zene, mint tenger, úgy ragad, // hûs égbe sodorva, // (…) Mellem elõre dûl, tüdõm telin dagad, // akár a vitorla, // (…) érzem, hogy át meg át egy remegõ hajó // fájdalmai járnak; // vihar és forgatag és lágy szél, lebegni jó, // keblén a nagy árnak.” (A zene; Tóth Árpád fordítása.) A zeneiséggel, a költészet szépségével és ritmusával társítja a 1176

tenger képzetét a Szabó Lõrinc által fordított, A kikötõ címû prózakölteményben is, A fájó Párizs címû prózaverskötet egyik darabjában: „Kikötõben tartózkodni elragadó idõtöltés olyan léleknek, amely belefáradt az élet küzdelmeibe. Az égbolt nagy íve, a felhõk mozgó architektúrája, a tenger változó színei, a világítótornyok fel-fellobbanó fénye olyan prizma, amely csodálatosan szórakoztatja a szemet, anélkül, hogy bármikor lankasztaná. A hajók lendületes formái, szövevényes kötélzete és vitorlázata, melyre harmonikusan átrezeg a tengerár, szüntelen ébren tartja a lélekben az érzéket az ütem és a szépség iránt.” A tenger olykor egyszerû, szelíd és sima, máskor bonyolult, goromba és borzas. És mindenkor titokzatos.

Trónon ülõ isten szobra, Kr. elõtt XVII. század, Quatna, Mezopotámia. 1177

KOCSIS ADRIENN

Itt minden valódi? Az önéletrajziság kérdése Szergej Dovlatov regényeiben

Az otthonosság és az idegenségérzet: ez a két, egymással ellentétben álló fogalom vált az 1917-es esztendõ után az emigrációs kultúra két meghatározó tényezõjévé. A proletárforradalom nagy befolyással volt Európa – és természetesen Oroszország – lakóinak életére, ezért nagyon sokan kényszerültek arra, hogy elhagyják hazájukat. Az orosz emigrációnál három hullám említhetõ, a kivándorlások idõpontjait különbözõképpen adja meg a szakirodalom. Tadeusz Klimowicz lengyel irodalomtörténész kétféle felosztást is közöl, az egyik változat szerint 1918-tól 1939-ig, a másik szerint 1917-tõl 1945-ig tartott az elsõ emigrációs hullám. Erre az idõszakra jellemzõ volt a tömeges kivándorlás, közel kétmillió ember hagyta el Oroszországot, illetve a Szovjetuniót. Rengeteg értelmiségi vándorolt Nyugatra, tulajdonképpen õk exportálták az orosz kultúrát a különbözõ nyugati nagyvárosokba. A leggyakoribb úti cél Berlin, Párizs és Prága volt, ahol orosz kulturális központok alakultak ki. Az elsõ hullám emigránsai között olyan írók és költõk neve bukkan fel, mint Marija Cvetajeva, Konsztantyin Balmont, Ivan Bunyin, Alekszej Remizov és még folytathatnánk a sort. A második hullám a két háború között emigrált nyugatra, de õk kulturális szempontból elmaradtak az elsõ és a harmadik hullámtól. A tömeges kivándorlás a hetvenes és a nyolcvanas évekre tehetõ, de ezek az emberek már egyenesen Amerikába mentek. Az orosz emigránsok bejutottak az amerikai egyetemekre. Azokon a tanszékeken taníthattak a harmadik hullám tagjai, amelyeket a korábbi hullám képviselõi alapítottak. Ezt azért fontos megjegyezni, mert ellentétek alakultak ki a különbözõ emigrációs hullámok tagjai között. Orosz értelmiségi körökben az idõsebb és a fiatalabb nemzedékek kerültek szembe egymással. Az Oroszországban született nemzedék nem fogadta el a fiatalokat, és ez fordítva is igaz volt. Jó példa erre a Vlagyimir Makszimovtól vett idézet, aki híres volt kompromisszum nélküli nézeteirõl. Makszimov az emigráció elsõ hullámát csipkelõdve „a láng õrzõinek” nevezte, akik a fiatalabb generáció hódolatára várnak: „a mi szemünkben õk [az elsõ hullám képviselõi] sosem voltak irodalmi tekintélyek. Bár meghívtam Zinaida Sahovszkaját a Kontyinent szerkesztõbizottságába. De nincs olyan szinten, hogy a tanárom legyen.” Az oroszok komoly vitákat folytattak az irodalomról és a kultúráról. Íróik szétszóródtak Amerikában, és nehezen szoktak hozzá az új közeghez. Akszjonov az Otthontalanul egy új hazában címû írásában az érkezésre és a korai amerikai idõszakára emlékszik vissza. Összehasonlítja a moszkvai és a washingtoni viszonyokat: Moszkvában többet tudtak egymásról az írók. Mivel az Írószövetség tagjai az Írók Házába jártak, mindennap találkoztak egymással. 1178

Amerikában viszont csak a russzista-szlavista egyetemi közegben láthatták egymást. Ez teljesen új volt számukra, hiszen Oroszországban nem tanítottak egyetemen az írók. Itt viszont nagyon sok elõnye volt ennek a pozíciónak. Elõször is érintkezhettek olyan emberekkel, akik érdeklõdnek az orosz kultúra iránt, jól beszélik a nyelvet, fiatalok között lehettek, és nem mellesleg a megélhetésükrõl is gondoskodtak ezzel.1 Az egyetem világán kívül azonban meg kellett küzdeniük az orosz emigránsoknak az amerikai hétköznapokkal. Idegenként, kívülállóként ez egyáltalán nem ment könnyen. Jó példákat találhatunk erre Dovlatov önéletrajzi ihletésû regényeiben, amelyek egy orosz író életútját mutatják be a Szovjetuniótól a kivándorláson át egészen az amerikai évekig. De ha közelebb akarunk kerülni Dovlatov világához, elõször is meg kell tudnunk, hogy a látszólag egyszerû szövegek láttán miért mondhatta azt Dovlatov egyik barátja, a neves emigráns kritikus, irodalomtörténész, Alekszandr Genisz, hogy „Dovlatov írásait vizsgálva csõdöt mond a kritika”.2 A dovlatovi narráció az egyik legizgalmasabb és legösszetettebb probléma, amellyel a mûvek olvasása során találkozhatunk. A látszólag egyszerû elbeszélési mód bonyolult összefüggéseket rejt magában. A legegyszerûbb és egyben legelhibázottabb állítás az lenne, ha a dovlatovi kisregényeket szimplán önéletrajzi mûveknek tekintenénk, bár az önéletrajziság fontos, látványos alkotóeleme ezeknek a mûveknek. Az önéletrajz definiálásával a szakirodalom is gondban van, hiszen sokan sokféle módon próbálták már meghatározni a fogalmat. Abbott szerint az önéletírás és a regény közti különbséget a befogadó felõl lehet megállapítani, mégpedig az olvasói válaszban.3 Az olvasó „megtévesztésére” azonban maga Dovlatov is rájátszik, hiszen mûvei bõvelkednek önéletrajzi elemekben, ugyanakkor olyan technikai fogásokkal él, amelyekkel elbizonytalanít bennünket. Vannak ugyanakkor olyan, az írótól már független tényezõk is, amelyek az önéletrajzi olvasást sugallják. A szerzõ és a hõs azonosítását szolgálja például a Puskinland 1983-as kiadása, amelynek hátoldalán egy fénykép található ezzel a felirattal: „1977. Puskinszkij Zapovednyik”, a képen pedig Dovlatov látható a kislányával. Ugyanezt a hatást érik el az 1995ös orosz Dovlatov-összkiadás elsõ kötetében megjelenõ illusztrációk, amelyek a szerzõ jól felismerhetõ karikatúrái. A magyar kiadások fedõlapjain pedig maga Dovlatov portréja, illetve a Brodszkij által rajzolt karikatúrák találhatók.4 Tény, hogy a Kompromisszumban az észtországi évek jelennek meg, A zónában a lágerban töltött katonai szolgálat idõszaka, a Puskinlandban a PuskinVaszilij Akszjonov: Otthontalanul egy új hazában. Zappe László fordítása. Nagyvilág, 1992, 9. 1180–1181. 2 Goretity József: Puskin és a Disneyland. In uõ: Töredékesség és teljességigény. Budapest, 2005, 229. 3 H. Porter Abbott: Önéletírás, autográfia, fikció. Kísérlet a szövegtípusok osztályozására. Péti Miklós fordítása. Helikon, 2002, 3. 292. 4 Kalavszky Zsófia: Én, Borisz Alihanov, született Alekszandr Puskin. Alföld, 2007, 5. 88. 1

1179

emlékhelyen ledolgozott nyarak, az Ezek vagyunk miben pedig a család történetét meséli el, de ezek a történetek sosem felelnek meg teljesen az életrajzi valóságnak. Az önéletrajzi olvasatot azonban erõsíti, hogy a Kompromisszum, A zóna és a Puskinland a dovlatovi életrajz kronológiai rendjében jelentek meg.5 Azt is le kell szögeznünk, hogy az elbeszélõ és a fõszereplõ személye minden esetben megegyezik. A mûvekben a narrátor mindig egyes szám elsõ személyû, és kísértetiesen hasonlít Dovlatovra (külsejében, életrajzi adataiban). Egyes esetekben az elbeszélõ-fõhõs a szerzõ nevét viseli, de személyük sohasem azonos, vagyis a szerzõ és az elbeszélõ-fõhõs két külön személy. Vagyis nem önéletrajzi, hanem önéletrajzi ihletésû regényekkel van dolgunk. Elsõként az elbeszélõ személyét érdemes tüzetesebben megvizsgálni. A zóna és a Puskinland hõsét Borisz Alihanovnak hívják, a Kompromisszum, az Ezek vagyunk mi, a Külföldi nõ, A bõrönd elbeszélõit Szergej Dovlatovnak, A kihelyezett tagozat fõszereplõjét pedig Dalmatovnak hívják, ami vicces rájátszás Dovlatov vezetéknevére. Ezzel a névvel kapcsolatban még azt is érdemes megjegyezni, hogy a Kompromisszum egyik jelenetében is felbukkan, amikor is Dovlatovnak búcsúbeszédet kell mondania egy temetésen: „A sírhoz léptem. Végre elhalt az énekszó. – Búcsúbeszédet mond… A vezetéknevemet, mondanom se kell, kiforgatta: – Búcsúbeszédet mond Dolmatov elvtárs. Mi minden voltam én már életemben – Dokladov is, Zaplatov is…”6 Ezt a tévesztést használja fel késõbb Dovlatov, amellyel azt a hatást éri el, hogy a névjáték nem az õ ötlete, hanem valaki más hibáját használja fel a fõhõs elnevezéséhez. Ezzel az írói fogással a legbiztosabbnak tûnõ én-alkotóelemet bizonytalanítja el. A fõhõsök és Dovlatov között több közös vonás is felfedezhetõ: magasak, jól megtermettek, bokszolói múlttal büszkélkedhetnek, mindegyikük író, zavaros a magánéletük és nem vetik meg az italt. Mindez Dovlatovról is elmondható. Az elbeszélõi hang közvetlen, familiáris stílusú, merít a szlengbõl és a hétköznapi beszédet kelti életre. Ez az elbeszélési mód a szkáztechnika folytatásának tekinthetõ, amelyet Gogol, Leszkov, Remizov, Zamjatyin és Zoscsenko mûveibõl is ismerhetünk. De az egyes szám elsõ személy és a közvetlen hangnem úgy hat, mintha a szerzõ az életének egy-egy részletét mesélné el.7 A fogalomnak több meghatározása is ismert: Eichenbaumnál a szkáz kritériuma kizárólag az, hogy a szóbeliség illúzióját keltse. Vinogradov szerint a szkáz a szóbeli monologikus beszéd egyik formájának (közlõ típusának) mûvészi megfelelõje. Drozda szerint a szkáz sajátos kommunikációs maszk, amelyben a szóbeli beszéd bizonyos jelzéseinek segítségével szól a mesélõ a feltételezett hallgatósághoz.8 A következõ részlet jó példa a szkáz alkalmazására: „Régóta nem volt részem ilyen intenzív nõi gondoskodásban. És ez a továbbiakban csak Uo. 87. Szergej Dovlatov: Kompromisszum. Páll Erna fordítása. Budapest, 2003, 219. 7 Goretity József: Utazás Leningrádból Szent-Pétervárra. Jelenkor, 1991, 1. 52. 8 Regéczi Ildikó: Csehov és a korai egzisztencialista bölcselet. Debrecen, 2000, 72–73. 5 6

1180

fokozódni fog. Sõt valóságos zaklatássá fajul. Eleinte ezt megfakult egyéniségem vonzerejének számlájára írtam. Aztán meggyõzõdtem róla, milyen óriási hiány van férfiakból errefelé. A ferde lábú helyi traktorost, olyan lobonccal, mint egy pályaudvari kurváé, valósággal körüldongták rózsás orcájú hódolói.”9 Több oka is van annak, hogy Dovlatov mûveit nem olvashatjuk önéletrajzi dokumentumként. A szerzõ tudatosan dolgozott azon, hogy életét misztikum lengje körül: mûveiben utalásokat találhatunk arra, hogy nem képes amerikaiként viselkedni, nem tud rendesen angolul, nem tud autót vezetni, nem képes megfelelni a családja elvárásainak, vagyis egy rakás komplexussal küzdött. Amerika nem az õ terepe, a Szovjetunióban viszont nem tudott érvényesülni íróként, a hatalom késztetésére az emigrálás mellett döntött. Mindezt azonban Dovlatov egyik barátja, Joszif Brodszkij cáfolja meg, aki azt állítja, hogy a hiedelmekkel ellentétben Dovlatov remekül érezte magát Amerikában. Jevgenyij Rejn is hasonlóan ír errõl visszaemlékezésében. E szerint Dovlatov sikeres ember volt, mivel volt lakása, város környéki háza, jó autója, egy rádióban is dolgozott, illetve nemcsak kiadták, hanem más nyelvekre is lefordították a könyveit. Emellett a legjobb barátai szerint is megrögzött hazudozó volt. Különféle történeteket mesélt el társaságokban, a jelenlévõk pedig egy idõ után arra lettek figyelmesek, hogy õk az anekdota szereplõi, viszont az események nem történtek meg velük.10 E tények alapján Dovlatov mûveirõl elmondható, hogy a sok önéletrajzi utalás ellenére is meg kell kérdõjeleznünk a történetek valóságtartalmát, az elbeszélõ személyét pedig távolítani kell a szerzõétõl. A dovlatovi regényeket olvasva azonban felfigyelhetünk egy másik érdekes jelenségre is: a történetek ismétlõdnek, méghozzá variációkban, egyes szereplõk többször is megjelennek, néha ugyanaz a nevük, néha nem. Az elbeszélõ feleségét A zónában, A bõröndben és az Ezek vagyunk miben Lénának hívják, a Puskinlandban pedig Tányának, aki A kihelyezett tagozatban már mint exfeleség van jelen. A kihelyezett tagozatban megismert Taszja pedig ugyanaz a hölgy, akivel A bõröndben olvasható Finn kreppzokni címû elbeszélésben Aszjaként találkozhatunk. Szintén érdekes, hogy Borisz Alihanov, a Puskinland és A zóna elbeszélõ-fõszereplõje felbukkan mellékszereplõként a Kompromisszumban. Ebben a történetben az egyik újságírónõ azt a feladatot kapta, hogy írjon egy cikket Találkozás egy érdekes emberrel címmel. Alihanov neve is szóba került mint lehetséges interjúalany, viszont a személyes találkozás után kiderült, hogy nem felel meg a „szocialista embereszmény” kritériumainak: alkoholista, bizonyos értelemben másként gondolkodó, és már a Deustche Welle is említést tett róla. Ezért nem szerepelhetett a szovjet pártlapban. A zónát érdemes közelebbrõl megvizsgálni a narráció szempontjából. Ez a regény is rövidebb történetek összefûzésébõl keletkezett, amelyek a lágerbõl ismert személyekhez kapcsolódnak. Abban azonban különbözik a többitõl, 9 10

Szergej Dovlatov: Puskinland. M. Nagy Miklós fordítása. Budapest, 2001, 17. Goretity József: Utazás… 54.

1181

hogy itt minden nagyobb részlet elõtt közöl a szerzõ egy levelet, amely a kiadóhoz íródott. Itt megismerkedhetünk a keletkezési körülményekkel, az egyes részletek kalandos útjaival, megtudhatjuk, hogyan csempészték át ezeket a barátok mikrofilmeken vagy cigarettapapíron a Szovjetunióból Nyugatra. Az is kiderül, hogy ezek a történetek egy smasszer feljegyzései: „Nem más ez, mint sajátos napló, kaotikus feljegyzések, szerkesztetlen anyagok gyûjteménye.”11 Itt a hangsúly a napló mûfaján van, mert ebbõl tudjuk, hogy a történetek személyes élmények leírásai, így a szerzõ, aki a levelet írja, egy személyben az elbeszélõ is. Alihanov sok életrajzi vonásában hasonlít Dovlatovra: elváltak a szülei, bokszoló volt, a leningrádi egyetemen tanult, Tallinnban újságíróként, majd a Puskin-emlékhelyen idegenvezetõként dolgozott. Emellett Dovlatov barátai, Alekszandr Genisz és Pjotr Vajl is felbukkannak a levelekben, itt viszont már Szerjozsának hívják a levélírót: „Ezzel kapcsolatban szeretném érinteni az irodalmi alkotásfolyamat természetét is. (Most magam elé képzelem ironikus mosolyát. Emlékszik, egyszer azt mondta: »Szerjozsát a gondolatok nem érdeklik…« Különben az intellektuális erõtlenségemrõl szóló híresztelések gyanúsan makacsul tartják magukat…).”12 Az elõszóban a szerzõ közli velünk, hogy „A nevek, az események, a dátumok – itt minden valódi. Csak a lényegtelen részletek kitaláltak.”13 Vagyis megint megkérdõjelezõdik az elbeszélõ „szavahihetõsége”, hiszen a naplófeljegyzéseket fiktív elemekkel egészíti ki. A narrátor itt is egyes szám elsõ személyben meséli el a történeteket, a felbukkanó mi személyes névmás pedig egyaránt vonatkozik a lágerben szolgáló katonákra, a smasszerekre és a bûnözõkre is. Õk együtt alkotnak egy közösséget, és Dovlatov újítása a lágertémában az, hogy szerinte a fegyencek és az õrök között felfedezhetõ bizonyos hasonlóság. Bármelyik smasszer megérdemelné, hogy bûnözõként tartsák számon, és bármely fogolyból lehetne õr, mivel a kettõ között egyáltalán nincs különbség. Ez az elbeszélés is egyes szám elsõ személyû. Van azonban egy rész, amelyben átvált egyes szám harmadik személyre. Ezzel a technikával azonban csak itt találkozunk, más regényekben nem fordul elõ. A történet elõtti levélben fontos információkhoz jutunk: megtudjuk, hogy az õrt megverték a rabok, és ekkor furcsa dolog történt az elbeszélõvel: „Elkezdett megkettõzõdni a személyiségem. Az élet történetté alakult. Pontosan emlékszem, hogyan történt mindez. A tudatom kilépett a megszokott burkából. Harmadik személyben kezdtem gondolni magamra. Amikor a ropcsai fafeldolgozó mellett összevertek, a tudatom szinte zavartalanul mûködött.”14 Az elbeszélõ megtalálta a módját, hogy túlélje a láger borzalmait. Leküzdött minden fizikai megpróbáltatást, félelmet, veszélyt. A szellem és a test kettévált: tudata mindent szenvtelenül Szergej Dovlatov: A zóna. Goretity József fordítása. Budapest, 2006, 10. Uo. 51. 13 Uo. 7. 14 Uo. 30. 11

12

1182

rögzített. Ez után a levél után következik az az esemény, amelyet Dovlatov egyes szám harmadik személyben mesél el, a fõszereplõt pedig Alihanovnak hívják. Újév napján játszódik a történet: mindenki ünnepelt, ivott, a hangulat a tetõfokára hágott, amikor is az egyik kiképzõ beszaladt az õrök közé azzal a hírrel, hogy egy részeg lány fekszik a telepen. Közvetlenül nem tudjuk meg, mi történt, de azt igen, hogy az õrök elmentek a telepre megkeresni a lányt, és a beszélgetésükbõl egyértelmûen kiderült, hogy mi a szándékuk. Alihanov ekkor megvetõen nyilatkozik a társairól: „Emberek vagytok ti, vagy állatok? – mondta Alihanov. Leugrott a felsõ priccsrõl. – Csapatostul akartok nekiesni annak az ocsmány nõszemélynek?!”15 Aztán pár órával késõbb Borisz egy hirtelen ötlettõl vezérelve elment megkeresni a lányt: „Alihanov közelebb lépett, odahajolt hozzá, és megremegett, mert megcsapta az izzadt rongyok, a vodka és a testápoló szaga. – Minden rendben lesz – mondta Borisz. Egy hatalmas borostyánbross összekarmolta az arcát. – Hú, te gazember! – ez volt az utolsó, amit a smasszer még hallott.”16 Ezzel a tettével a lágerõr olyan egyénné vált, akitõl önmaga is irtózott, akit mélységesen megvetett. Dovlatov eltávolítja magától az elbeszélõt és a fõhõst azzal, hogy harmadik személyben, kívülrõl jeleníti meg. Borisz is értelmiségi volt, de õ is igazolta Dovlatov elméletét, mely szerint „a pokol mi magunk vagyunk…”17 Nem lehet mindenért a hatalmat okolni, hiszen a tetteket mi, emberek követjük el. Alihanovot is az ösztönei hajtották, hogy megkeresse a részeg, valószínûleg vérbajos lányt, és erõszakosan közösüljön vele. Itt már nem számított az sem, hogy értelmiségi és író, nem számítottak az etikai szabályok, az erkölcs, az érzelmek, hiszen a férfi az ösztönök szintjén mûködött. Dovlatov kommentárjai pontosan erre lyukadnak ki: lerombolja az irodalom és az élet közti kapcsolatba vetett hitet. Már nincs remény arra, hogy az irodalom képes megváltoztatni a valóságot. A lágerélet emléke még az emigrációban is felbukkant, amikor a bõröndbõl elõkerült a tiszti derékszíj, amely azért volt nagyon emlékezetes az elbeszélõ számára, mert úgy megverték vele, hogy napokig eszméletlenül feküdt a kórházban. Ez a történet is teljesen abszurd, bár nem elképzelhetetlen, hogy megtörtént: egy rab mentette meg az õr életét attól, hogy egy másik részeg smasszer golyót eresszen belé: „És most képzeljék el a következõ bájos menetet. Elöl megy egy csekista, zokogva. Utána egy bolond rab, pisztollyal. A menetet az õrvezetõ zárja, átvérzett kötéssel a fején. És szembejön a katonai õrjárat.”18 Ebben a történetben a smasszert már nem Alihanovnak, hanem Dovlatovnak hívják, aki vegyes érzelmekkel, talán némi nosztalgiával – de sajnálattal biztosan nem – gondol vissza a lágerben töltött idõkre, mert „ez az egész világ eltûnt valahová. Teljes épségében csak a derékszíj maradt meg belõle.”19 Ez egyébként Uo. 41. Uo. 46–47. 17 Szergej Dovlatov: A bõrönd. Szõke Katalin fordítása. Budapest, 2006, 10. 18 Uo. 301. 19 Uo. 310. 15

16

1183

nem teljesen így van, hiszen Az agyagban sült öreg kakas címû elbeszélés indító jelenetében egy volt fogoly hívja hajnalban Dovlatovot. Azt kéri tõle, hogy tegye le érte az óvadékot, mert valami zûrbe keveredett, és az egyetlen ember, akire Amerikában számíthat, az a volt lágerõr, Dovlatov. Szergej ekkor már tizennégy éve él Amerikában, teljesen megváltozott az élete, maga mögött hagyott mindent. Aztán egyszer csak felbukkan a múlt egy darabja, egy „régi, valószerûtlen, szinte nem is reális életbõl”,20 és eszébe juttat mindent, amire már nagyon régóta nem gondolt, pedig mindig is az emlékezetében volt. Hiába hagyta el a Szovjetuniót, és cserélt hazát, változott meg gyökeresen az élete, a múltja még az új hazában is „kísérti”. A kihelyezett tagozatban pedig sikerül Los Angelesben olyan taxiba szállnia, melynek sofõrje szintén egy „régi ismerõs” a lágerbõl. Erre az elbeszélõ már csak ennyit mond: „Nesze neked, Távol-Nyugat! Mindenütt a mieinkbe botlik az ember.”21 A Puskinland kapcsán felvetõdik az emlékezés, a kultusz és az önéletrajziság kérdése is.22 Mint Kalavszky megjegyzi, a Dovlatov-szakirodalom egyik közhelyének számít, „hogy az 1983-ban New Yorkban befejezett Zapovednyikben »a szerzõ szabadon dolgozza fel azokat az élményeit, amelyeket« 1976 és 1977 nyarán »a Puskinszkije Gori-beli Mihajlovszkojei Múzeumban szerzett«.”23 Miért nem tekinthetjük elfogadhatónak ezt az állítást? „Bármennyire is a saját élet tényei szerepelnek ebben a kisregényben, a Puskinland alapja mégiscsak az, hogy az elbeszélõ élettörténete és Puskin életrajza parodisztikus formában, töredékes utalások révén kísértetiesen hasonlítani kezd egymásra.”24 Ezek alapján elmondható, hogy bármennyire is hasonlít Alihanov Dovlatovra, inkább az volt a célja, hogy Puskinra hasonlítson. De miért éppen Puskinra? Azért, mert az orosz irodalom legkedvesebb hõse Alekszandr Szergejevics Puskin. Õ vált az identitáskeresés jelképévé, mert jó volt hozzá hasonlítani. Hisz ki ne akarna azonosulni egy olyan költõvel, aki a szabadság, az önazonosság-keresés szimbólumává vált, akinek „ideológiailag hasznos volt kisajátítani a zsenialitását és a szabadságvágyát, a könnyedségét könnyelmûségnek értelmezve igazolni lehetett a szabályokhoz nem igazodó extrém viselkedést”.25 Mint már említettem, az életrajzi tények másodlagos szerepet játszanak a regényekben, így nem meglepõ, hogy a szerzõ az elbeszélõt harmincegy évesnek tünteti fel, miközben Dovlatov harminchat éves korában dolgozott az emlékhelyen. Erre azért volt szükség, hogy a hõs és Puskin közti hasonlóság még nagyobb legyen, mivel Puskin harmincegy évesen töltötte bolgyinói birtokán számûzetését, amikor is életének egyik legtermékenyebb idõszakát élte. AlihaSzergej Dovlatov: A kihelyezett tagozat. Válogatott elbeszélések. Abonyi Réka, Kisbali Tamás, Szõke Katalin fordítása. Budapest, 2010, 254. 21 Uo. 23. 22 Kalavszky Zsófia: Én, Borisz Alihanov… 86. 23 Uo. 87. 24 Goretity József: Puskin és a Disneyland… 238. 25 Szõke Katalin: Álommúzeum. Budapest, 2007, 203. 20

1184

nov viszont Bolgyinóban éppen alkotói válságát éli meg, így ez a puskini élethelyzet kifordítását hozza létre.26 Az emlékhely korfestõ eszközként is szolgál, hiszen a valódi és kevésbé valódi emléktárgyakat belengi a pártideológia, emellett a dolgozók között találkozhatunk KGB-besúgóval, parlagon heverõ orosz nõkkel, lecsúszott, de jobb sorsra érdemes szereplõkkel, akik rendszerint ivásba fojtják bánatukat.27 Alihanov igyekszik „távol tartani” magát a Puskinkultusztól. Ezt azért tettem idézõjelbe, mert a Puskin-emlékhely inkább a kultusz kifordítását hozza létre. Alihanov értetlenül áll a turisták idióta kérdései elõtt, melyekre nem lehet ésszerû válaszokat adni. A skanzen nem a költõ alakját idézi, hanem olyan múzeumra emlékeztet, amellyel önmagát igazolja a hatalom, ugyanis itt azt is megszabták, hogy ki mennyire és hogyan szeretheti az irodalmat. Ezért találkozunk zokogó idegenvezetõkkel, szõrszálhasogató turistákkal, és ezért tûnik a múzeum inkább mauzóleumnak: itt a tekintélyétõl megfosztott orosz irodalommal találjuk szembe magunkat.28 A kisregényben háttérbe szorulnak a fabuláris elemek, ugyanis elég keveset tudunk meg a múltról, az elbeszélõ szûkszavúan nyilatkozik. In medias res csöppenünk bele Alihanov életébe, akinek ugyanilyen váratlanul lép be az életébe Tánya, a neje, aki minden elõjel nélkül bukkan fel a turistabázison. A feleség emigrálni akar, Borisz viszont döntésképtelen. Dovlatov szerepet játszat Alihanovval, ugyanis Puskin sosem hagyta el Oroszországot. Ezért hozzá hasonlóan Alihanov sem hagyja el a regényben a Szovjetuniót.29 A történet még az emigráció elõtt véget ér. A szüzsé nyitva marad, viszont a regény elején írt ajánlás értelmet nyer: „Feleségemnek, akinek igaza volt.”30 Ebbõl az ajánlásból sejthetõ, hogy Alihanov követi a feleségét az emigrációba. Ezzel a mondattal zárul a cselekmény, utalva arra az eseményre, amely már a regény világán kívül történt. A naiv olvasó számára az orosz cím, Zapovednyik, dokumentarista mûvet ígér, mivel létezõ helyszínt és intézményt jelöl. Készítettek interjúkat az emlékhely dolgozóival, amelyekbõl az derült ki, hogy többen megsértõdtek, mert Dovlatov nem életszerûen, hanem teljesen másképp mutatja be a múzeumot, mint ahogy valójában kinézett és mûködött.31 De Dovlatovnak nem is ez volt a célja. Az irodalom aranykorát idézõ helyen az írói válságban szenvedõ Alihanov azon vitatkozik a feleségével, hogy emigráljanak-e. A Puskin-emlékhely a múlt és a jelen ütközõzónájává vált. A mindenki által tisztelt Puskin számára létrehozott múzeumot degradálták, a magasztos irodalmi eszmék helyét a párt ideológiája vette át, a szépirodalom helyett pedig a kivándorlásról folytatnak vitát Goretity József: Puskin és a Disneyland… 239. Szõke Katalin: Álommúzeum… 204. 28 Sipõczné Miglierini Guiditta: A metarealitás és a hipervalóság Dovlatov Puskinland címû kisregényében. Új Dunatáj, 2010, 1. 32. 29 Uo. 25. 30 Szergej Dovlatov: Puskinland… 7. 31 Kalavszky Zsófia: Én, Borisz Alihanov… 89. 26 27

1185

a szereplõk. Ironikus, de fájdalmas is, mert a hatalom lealacsonyította a kultúrát, hiszen már a múzeum is tele van hamis ereklyékkel, bármit képesek elhitetni a turistákkal, akik nem a minõség, hanem a mennyiség miatt látogatnak a skanzenba, hogy újabb helyet pipálhassanak ki a noteszukban. A kisregényrõl elismerõ és egyben irigykedõ szavakkal szól Vaszilij Akszjonov, aki szerint nagyon eredeti ötlet volt Dovlatovtól az, hogy a Puskin-múzeumba ment dolgozni. A történet valódiságát õ is megkérdõjelezi, de azt mindenképp elismeri, hogy a regény egyik fõ érdeme az, hogy Dovlatov „a saját tapasztalataival, nem pedig külsõ feltételezésekkel és elvont spekulációkkal tölti fel a tevékenységét mûködtetõ elemeket”.32 A dovlatovi narráció több ponton is rokon vonásokat mutat Nabokov elbeszéléstechnikájával. Sok hasonlóságot fedezhetünk fel e tekintetben a Külföldi nõ és a Pnyin professzor között. Elõször érdemes megvizsgálni az elbeszélõ személyét. A Külföldi nõ elbeszélõjét Szergej Dovlatovnak hívják, tevékenyen részt vesz az eseményekben, zavaros és kibogozhatatlan, de szoros a kapcsolata a fõszereplõvel, Maruszjával. A Pnyin professzorban az elbeszélõ – aki bizonyos tulajdonságaiban Nabokovhoz hasonlít – jelenléte kézzelfogható, de alakja csak a regény egy bizonyos pontján „materializálódik”. Nabokov többször kiszólással – „Szegény barátunk, mitévõ legyen? Rettenetes helyzet!”33 –, elõreutalással él, helyenként megszólítja az olvasót, összekacsint vele, olyan információkat közöl, amelyeket csak a narrátor tudhat: „És most meg kell osztanom az olvasóval egy titkot. Pnyin professzor rossz vonatra szállt. Õ persze errõl még mit sem tudott, ahogy nem tudott róla a kalauz sem, aki a szerelvény hosszában közeledett már a professzor szakasza felé.”34 Ezeket a többletinformációkat viszont onnan tudja, hogy személyesen ismeri Pnyint, illetve vannak közös ismerõseik a professzorral. Emellett a regény utolsó mondata is tartalmaz visszamenõleg ható narrációs meglepetést. Ebbõl kiderül, hogy „tudásának” van egy lehetséges harmadik forrása is: a paródia. Ezekkel az eszközökkel érzékelteti az olvasóval, hogy a szöveg teremtett, és õ a teremtõje. Nabokov olyan írói hagyományhoz kötõdik, amely az alkotónak tulajdonítja a szöveg szervezését, nem pedig az önmagát strukturáló nyelvnek, amelyet az alkotó helyez mûködésbe. Elveti azt a posztmodern felfogást, mely szerint a szöveg önmagát hozza létre.35 (Szemben Dovlatovval, lásd lentebb.) Néhány fontos dolgot hozzá kell fûzni a regényt vizsgáló Szûcs Terézia kijelentéséhez. Elõször is, a regény olvasása közben végig paródiával van dogunk. Az egyik szereplõ, Cockerell, legkedvesebb szórakozása az, hogy kifigrázza a professzort. A kezdõ jelenetben Pnyin a Cremonai Nõegylet estjére utazik, de

Vaszilij Akszjonov: Hullámok hátán. Egy orosz emigráns író az orosz emigráns irodalomról. Gereben Ágnes fordítása. Magyar Lettre Internationale, 1991, 1. 12. 33 Vladimir Nabokov: Pnyin professzor. Zentai Éva fordítása. Budapest 2005, 18. 34 Uo., 6. 35 Szûcs Terézia: Mit kezdjünk az emigránssal? Mûhely, 1996, 1–2. 97. 32

1186

kiderül, hogy rossz vonatra szállt. A professzor csak késõbb tudja meg, mi, olvasók már az elsõ oldalakon értesülünk errõl. Mivel a professzor arra számít, hogy lesz ideje mást is olvasni az elõadás szövege mellett, magával hozza egyik tanítványának dolgozatát, illetve egy másik konferenciára szánt kéziratot is. Miközben rendezgeti a papírokat, nem tud dönteni, hogy melyiket tegye a zakója zsebébe vagy az irattáskájába, belép a kalauz, és közli Pnyinnel, hogy rossz vonatra szállt. Ezzel indul a történet, a cselekmény halad elõre, a regény pedig Cockerell mondatával záródik: „– Most pedig – mondta – bemutatom, hogy is volt az, amikor Pnyin fölállt, hogy felolvassa elõadását a Cremonai Nõegylet estjén, és rájött, hogy nem jó kéziratot vitt magával.”36 A történet tehát körkörösen olvasható, a paródia talán megállás nélkül folyik, az olvasó pedig elbizonytalanodik abban a kérdésben, hogy mi volt az eredeti szöveg. A paródia és a posztmodern között viszont nagyon erõs a kapcsolat, ezt állítja Linda Hutcheon is The Politics of Postmodernism címû írásában is. Eszerint a paródia az intertextualitás azon válfaja, amely az elõzõ szövegeken élõsködik, hogy eleget tegyen magyarázó céljának. „A paródia kielégíti a mûvészi originalitásról és különlegességrõl vallott humanisztikus feltevéseinket… A paródiával mint a reprodukció bármely más formájával az eredeti mint ritka, egyedi és értékes megkérdõjelezõdik.”37 A parodisztikus szövegek egyikérõl sem állítható, hogy eredeti, mivel definíciója szerint a végtelen szövegben létezik. Tehát ebben az értelemben Nabokov is a posztmodern egyik eljárásával él. A nabokovi narrációra jellemzõ a szerzõ mindenhatósága és az olvasó összezavarása: az író beleírja magát a regénybe szereplõként. Amikor a narrátor „materializálódik” a regényben, világossá válnak számunkra a regény bonyolult átkötései, a kapcsolatrendszerek, mert kiderül, hogy az egyes részeket a narrátor személye köti össze.38 Az elbeszélés egyes szám elsõ személyû, és már a regény kezdetén kiderül, hogy a narrátor ismeri Pnyint, köze van hozzá: „a rajta lévõ zakó zsebében ott volt pótolhatatlan értékû levéltárcája is, benne két tízdolláros, egy újságkivágás a New York Timesból (egy levél, amit az én segítségemmel írt a lapnak 1945-ben, a jaltai értekezlettel kapcsolatban), a honosítási okirata…”39 Ismeri a részleteket, az elbeszélõt az író helyzetébõl beszélõ alaknak érezzük.40 Dovlatovnál is hasonló a helyzet, bár õ már a történet elejétõl fogva jelen van a regény világában. A dovlatovi és a nabokovi elbeszélõ közös vonása, hogy rendezetlen a viszonyuk a nõkkel. Dovlatovnál többször is elhangzik az a mondat, hogy nem válhat el, családja van, gyereke, Nabokovnál pedig kiderül, hogy Vlagyimir Nabokov: Pnyin professzor… 217. Christopher Bryant: Posztmodern paródia Terry Pratchett Korongvilág-regényeiben. http://magyar-irodalom.elte.hu/prae/pr/200302/p01.html 38 Szûcs Terézia: Mit kezdjünk… 98. 39 Vlagyimir Nabokov: Pnyin professzor… 15–16. 40 Szűcs Terézia : Mit kezdjünk… 98. 36 37

1187

tulajdonképpen nem csak ismeri Pnyint, hanem összeütközésbe is került vele. Liza (a professzor felesége) az elbeszélõ miatt akart öngyilkos lenni, illetve õ az oka annak, hogy késõbb feleségül ment a professzorhoz. A Külföldi nõ Muszjája pedig sokatmondóan elsírja magát az esküvõjén, amikor Dovlatov belép az ajtón a családjával. A legszembetûnõbb hasonlóságát azonban az adja a két történetnek, hogy a két narrátor Teremtõként lép fel a regényben. Nabokov már a regény elején elõrevetíti, hogy nem szereti a happy endet, és ez azt sugallja, hogy Pnyin szembekerül egy felsõbb hatalommal, és valószínûleg vesztesen fog kikerülni ebbõl a helyzetbõl. Ráadásul Nabokov gonosz tréfát ûz Pnyinnel: megtudjuk a professzorról, hogy nem hisz semmilyen felsõbb hatalomban, csak a holt lelkek valamiféle demokráciájában. Nabokov pedig a szövegvilág egyedüli alkotójaként és uraként színre lép, és igazságot szolgáltat.41 A narrátor irányítja Pnyin életét, miatta voltak nehézségei Lizával, miatta kell lemondania a házvásárlásról, és az elbeszélõ miatt mondanak fel neki az egyetemen. Dovlatovnál ugyanez a helyzet. Még az elején elhitetheti velünk, hogy olyan regényt tartunk a kezünkben, amelynek van valóságalapja, hiszen ismét belebotlunk olyan tényezõkbe, amelyek azt sugallják, hogy az események valóban megtörténtek: a létezõ helyszín (New York) mellett ilyenek a hétköznapi szereplõk, Dovlatov személye, az életrajzi vonások, a regény történelmi háttere. A regény végén azonban Dovlatov közöl egy levelet: A valódi szerzõ levele Marija Tatarovicshoz, amelyben „leleplezi” a regényt, hiszen kiderül, hogy kitalálta az egész történetet. Dovlatov a szerzõ, Maruszja pedig csak egy szereplõ. Fiktív alak, Dovlatov agyszüleménye: „Te az én szeszélyem vagy. Mindent, amit hallasz, én mondok ki. Mindent, ami történt, én éltem át. Én egy bosszúálló, megalázott, tehetségtelen, gonosz vagy akármilyen szerzõ vagyok. Azok, akiket ismertem, bennem élnek. Õk az én neuraszténiám, gonoszságom, magabiztosságom, hanyagságom. És így tovább.”42 Mindkét szerzõ szereti a hõseit. Nabokovnál viszont bonyolódik a helyzet, hiszen a regénybõl kiderül, hogy Pnyin gyûlöli õt. Megkeserítette az életét, és ezt nem tudja megbocsátani a professzor. Bár Nabokovnál érezhetõ, hogy jóindulattal viseltetik Pnyin iránt, nem oldja fel kettejük konfliktusát, és a professzorból sem farag hõst. Nincs igazi tragikum, Pnyin a tragikus bukás helyett inkább csak sértõdötten kiautózik a regény világából. Dovlatov pedig hozzáadja Muszját egy bolsevik eszméket valló spanyolhoz. A regény urai úgy játszanak a szereplõkkel, ahogy kedvük tartja, a végén pedig jóságos atyaként útjukra bocsátják teremtményeiket. Mint már említettem, Dovlatov nagyon közvetlen, familiáris hangnemet alkalmaz. Ennek egyik jellegzetessége, illetve eredménye, hogy együttmûködésre bírja az olvasót, partnernek tekint minket. Többször is kiszól, megszólít min41 42

Szûcs Terézia : Mit kezdjünk… 98. Szergej Dovlatov: Külföldi nõ. Goretity József fordítása. Budapest, 2003, 379.

1188

ket, cinkosan ránk kacsint. A regényben felbukkannak mondatok, amelyek a mû keletkezésére utalnak, így elhiteti az olvasóval, hogy az orra elõtt jön létre a szöveg. Erre számtalan példát találhatunk: „A felesége egyébként felhívott egyszer… De stop! Ez már egy másik izgalmas téma. Nagyon félrevinne…”,43 vagy: „Féltékenykedésre semmi jogom. Feleségem, gyerektartási kötelezettségem… Hosszú lenne elmesélni. Összeomlana a kompozíció…”44 Erre a spontán mesélésre cáfol rá többek között az a szövegalkotói módszer, amelynek lényege az volt, hogy egy mondatban nem szerepelhet két azonos betûvel kezdõdõ szó. Ennek az lett a következménye, hogy a tények elveszítették fontosságukat, mivel a nyelvi szempontokat követve a reáliák, megnevezések felcserélhetõkké váltak.45 A nyelvi szempontot helyezte elõtérbe, amelynek az állhatott a hátterében, hogy már nem hitt a reáliákban. De miért is lettek volna fontosak neki? Talajt vesztett emigráns íróról van szó, számára nem állandó az õt körülvevõ világ, így a mondatok egyáltalán nem képezik le a valóságot – hiszen az maga is viszonylagos –, a történetek variációkban jelennek meg, a novelláknak nincs valódi „bevezetésük” és „befejezésük”, vagyis töredékesek.46 Az Ezek vagyunk mi egy fragmentumokban elbeszélt „családregény”, amelybõl hiányzik a fejlõdés és a folyamatosság, már a terjedelme sem illik a hagyományos családregényhez. Anekdoták helyettesítik a folyamatos elbeszélést.47 Dovlatov poétikájáról tehát elmondható, hogy nem a reáliák, hanem azok nyelvi megformáltsága a fontos, jellegzetességüket nyelvi teremtettségük adja. A tények szabadon megmásíthatók, variálhatók, a cselekmény menetét nemcsak a szemantika, hanem a betûkészlet és a hangállomány is megszabja, így nincs értelme szövegalkotóról beszélni, hiszen a szöveg mintegy önmagát hozza létre, önmagát determinálja. A szövegek felépítése is árulkodó: nincs klasszikus bevezetés, tárgyalás, befejezés, így a történetek szerkezetileg is töredékesek. Dovlatov így jut el a „miniatûr elbeszélések” mûfajáig, amelyekben egy-egy szójátékra, nyelvi poénra épülnek a „miniatûr novellák”. Ezek a kis történetek már a puszta létükkel is a hiányt hivatottak kifejezni.48 Dovlatov nagyon sokszor játszik a szavakkal. Az azonos alakú szavaknak nem a szituációnak megfelelõ jelentését használja, ezáltal kiforgatja a jelentésüket, a hangalakjuk kap nagyobb hangsúlyt. Emellett gyakran nyelvi poénokat szúr a beszédébe, ezért sokszor lehetetlen értelmes párbeszédet folytatni vele. A dovlatovi ars poeticát vágja tulajdonképpen Alihanov fejéhez Tánya az egyik veszekedésük alkalmával: „– Még a szavak iránti imádatod is, ez az õrült, egészDovlatov: Kompromisszum… 9. Uo. 202. 45 Goretity József: Puskin és a Disneyland… 235. 46 Goretity József: Utazás Leningrádból Szent-Pétervárra… 56. 47 Goretity József: Puskin és a Disneyland… 233. 48 Goretity József: Utazás Leningrádból Szent-Pétervárra… 54–56. 43

44

1189

ségtelen, patologikus imádatod is hamis. Csak igazolni próbálod vele azt, ahogy élsz. Úgy élsz, mint valami híres író, amikor pedig a legminimálisabb alapod sincsen hozzá… Ekkora hibákkal legalábbis Hemingway legyen valaki…”49 Dovlatov valóban ízekre szedi a szavakat, operál, machinál velük. Játszik a szavakkal és jelentéseikkel, így a hétköznapi párbeszédek is képesek szópárbajjá átalakulni: „– Ismerkedjünk meg. – Avrora vagyok. – Én pedig – mondom – a Derbent tankhajó. Nem sértõdött meg. – Folyton kigúnyolják a nevemet. Már megszoktam… Mi van magával? Tiszta vörös! – Biztosíthatom, hogy csak kívülrõl. Belül alkotmányos demokrata vagyok. […] – A skanzenban akar dolgozni? – Pontosan. – Rögtön gondoltam. – Miért, olyan bölcsészábrázatom van? – Mitrofanov kísérte ki. Rendkívül nagy tudású Puskin-kutató. Jól ismeri? – Jól – mondom –, a rossz oldaláról…”50 Dovlatov emellett kiemelten kezeli a hibákat, amelyeknek nagyon fontos szerep jutott a szovjet sajtóban. Dovlatov szerint a sajtóhiba az egyetlen igazi dolog a szovjet sajtóban. Az Ezek vagyunk miben megtudjuk, és ez valóban így volt, hogy Dovlatov édesanyja korrektorként dolgozott. Ez a feladat nagy felelõsséggel járt, és az akkori idõkben nem volt éppen veszélytelen. Édesanyja munkája kapcsán az elbeszélõ igazán találó és szórakoztató példákat hoz az orosz nyelvbõl, amikor is egy aprócska hiba, mint például egy betû kifelejtésével, elírásával új, veszélyes értelmet kap a mondat: „Anyám nem tudta kialudni magát. Pedig a munkája roppant nagy felelõsséggel járt. (Pláne Sztálin idejében!) Akármilyen sajtóhiba miatt rács mögé kerülhetett az ember. Mûködik az újságcsinálásban egy törvényszerûség. Elég, ha csak egyetlen betût hagyunk ki a szóból, és kész a krach. Mert okvetlenül vagy valami trágárság, vagy szovjetellenes kitétel lesz belõle. (Az is megesik, hogy egyszerre mind a kettõ.) Vegyük például azt a címet, hogy: »A fõparancsnok hadparancsnoka.« Oroszul a fõparancsnok – glavnokomandujuscsij – igen hosszú szó, rengeteg betûbõl áll. De ha kimarad belõle egy, az feltétlenül az »l« kell hogy legyen. (Ezáltal a szó gavnokomandujuscsij-já alakul, ami már »szarparancsnok«-ot jelent.)”51 Dovlatov sajátos álláspontot alakított ki a hibákról. Ki nem állhatta mások hibáit, a sajátjait viszont nem csak elviselte, hanem szerette is. A sajtóhibáktól azonban kifejezetten irtózott, mert õ maga akart lenni a hibák megteremtõje. Szerinte a hiba az élet nyoma az irodalomban, mert a hiba úgy egyesíti a kitalált elemeket a valósággal, mint a részeket az egésszel. A hiba a természetesség jele, a hibátlanság pedig nem természetes, vagyis mûvi dolog. A hibátlan világ ugyanolyan veszélyes lehet, mint minden utópia, totalitárius fantázia. Ha kijavítjuk, jobbá tesszük, ha meg jobbá tesszük, eltüntetjük a hibákat. De miért olyan fontos a hiba kérdése Dovlatovnak? Azért, mert az igazságot akarta megírni, ami természetesen létezik a világban. Ez azonban ellenkezett a párt ideoSzergej Dovlatov: Puskinland… 11. Uo. 10. 51 Szergej Dovlatov: Ezek vagyunk mi. Páll Erna fordítása. Budapest 2001, 210. 49 50

1190

lógiájával, ezért torzításokat kellett beiktatni, amelyeket aztán igazságként közöltek. Vagyis az igazság hibaként funkcionált, mivel nem fért bele a párt koncepciójába. Erre utal Dovlatov elmélete, mely szerint a sajtóhiba az egyetlen igaz dolog a szovjet újságírásban.52

52

Goretity József: Puskin és a Disneyland… 234.

1191

LUKÁCS LAURA

Tudósítás a közeljövõbõl Michel Houellebecq: Behódolás. Tótfalusi Ágnes fordítása. Magvetõ, Budapest, 2015 Kétszeresen is nehéz a Behódolásról írni. Egyrészt kísérteties aktualitást ad neki mindaz, ami Európában éppen történik (bevándorlás, a radikális iszlám és a keresztény világ folytonos ütközése, terrorizmus, válság válság hátán), jóllehet Houellebecq könyve nem errõl szól, másrészt tartalmi ismertetésével is vigyázni kell, nehogy szatírát sejtessen (mert nem az), miközben a szépirodalmi értéket nem ragadja meg. De tény: a Behódolás szándékoltan politikus könyv, vitára ingerel, elgondolkoztat, és végtelenül elszomorít – mint Houellebecq minden könyve. Nem csoda, hogy a francia kritikusok felhördültek, hiszen a 2010-ben Goncourt-díjjal kitüntetett író ezúttal a kortárs – leginkább jobboldali – francia gondolkodókat erõsen foglalkoztató témához, az identitás, a nemzeti (és európai) megmaradás kérdéséhez nyúlt. Némely kritikusa szerint az új regény nem is bír szépirodalmi erényekkel, Sylvain Bourmeau egyenesen irodalmi öngyilkosságot emleget. Errõl persze szó sincs. 2022-ben járunk, és Franciaországban feszült a hangulat: hol itt, hol ott lángol fel az utcai erõszak, fegyverek ropognak, robbanások, tüzek, zavargások tartják félelemben az embereket, bár ennek inkább az az oka, hogy a sajtó rejtélyesen agyonhallgatja a jelenséget. Elnökválasztásra készül az ország. Az irodalmár-narrátor és beszélgetõtársai jóvoltából kiderül, hogy az erõviszonyok a maihoz képest jobbra tolódtak (az identitárius irányzatok, a Nemzeti Front és Marine Le Pen javára), a politikai szereplõk összetételében pedig van egy lényeges különbség: idõközben színre lépett és megerõsödött a Muzulmán Testvériség Pártja. Mérsékelt, ám karizmatikus vezetõje, Mohammed Ben Abbes a második fordulóban fölényesen legyõzi ellenfelét, Marine Le Pent – egyébként a reménytelenül meggyengült szociáldemokraták támogatásával –, és megnyeri a választást; Franciaországnak, történelme során elõször, muzulmán elnöke van. Alapvetõ változások következnek be az élet minden területén, de erõszakmentesen. Ahhoz képest, hogy a – nyilván nem véletlenül – François-nak nevezett egyes szám elsõ személyû elbeszélõben saját bevallása szerint „annyi politikai érdeklõdés volt […], mint egy mosdókesztyûben”,1 elég alapos ismeretekkel lát el, sokszor beszélgetések formájában. Ben Abbesrõl például egy frissen kirúgott hírszerzõ, titkos ügynök fest rokonszenves portrét (Mitterrand óta a „leg-

1

A Behódolás minden idézete Tótfalusi Ágnes fordításából való.

1192

ügyesebb és legagyafúrtabb” francia politikusnak tartja), vázolva az arab-francia vezetõ birodalmi elképzeléseit is. (A Behódolásnak bizonyára lesznek olvasói, akiket felháborít egy olyan Európai Unió víziója, amelyhez Marokkó, Törökország, majd Algéria, Tunézia és Egyiptom is csatlakozik.) Az iszlámról, az egyistenhit szükségességérõl, a többnejûség evolúciós elõnyeirõl pedig a „palesztinpárti álláspontjáról ismert” szakértõ (akit késõbb a Párizs-Sorbonne Iszlám Egyetem rektorává, majd oktatásügyi államtitkárrá neveznek ki) tolmácsolja Houellebecq felvetéseit. A narrátor a szubjektív hang: az emlékezés, az elmélkedés, az üresség, a magány, a kétségbeesés, a szomorúság hangja, amely nem mentes az (ön)iróniától, de nem gúnyos, nem romboló, nem haragos, sõt inkább furcsán, lemondón reménykedõ, minden dekadenciájával együtt is érdeklõdõ, figyelmes, egyedül is többszólamú hang – már csak azért is, mert az egész regényt áthatja Joris-Karl Huysmans élete és munkássága. François az a francia értelmiségi, aki tudja, hogy a nyugati civilizációnak bealkonyult, mert hagyományos értékei kiüresedtek, tartópillérei összerogytak, erkölcsei felbomlottak, vagyis épp itt az ideje, hogy átadja a helyét valami másnak – az iszlámnak –, amelynek elfogadásával (behódolás) van esély túlélni. De nézzük, mi is történik a fiktív közeljövõben. A nõk kivonulnak a munkaerõpiacról (ennek következtében egy csapásra megoldódik a munkanélküliség problémája), szemérmesen öltözködnek (nadrág, hosszú ingblúz), és a megtérõk szívesen vállalják a többedik feleség szerepét is. Jó néhány üzlet bezár, más üzletek, üzletláncok megmaradnak; a hiány feltûnõ, de nem fájdalmas. Az egyetemeket „iszlamizálják”, de nem zárják ki a nõi hallgatókat. A meg nem térõ egyetemi oktatókat azonnal nyugdíjazzák (elsõ körben idetartozik narrátorunk is), méghozzá úgy, mintha egész idejüket ledolgozták volna. Ám a bõkezû nyugdíjnál is háromszor többet keresnek azok, akik iszlám hitre térnek, tehát folytathatják egyetemi pályafutásukat. A regény végére François is úgy dönt, nincs mit veszítenie azzal, ha megtér, újrakezdi az egyetemi munkát, és választ magának néhány kedves fiatal feleséget a diáklányok közül. Az új rendszer visszaadja a család mint társadalmi alapsejt méltóságát, és az iszlámmal „teljesen összeegyeztethetõ” disztributizmus elve alapján elsõsorban a családi vállalkozásokat támogatja, nagyobb vállalatok esetében pedig a dolgozók részvényessé válását. Az oktatásban a szakmunkásképzésre helyezik a hangsúlyt, a közép- és felsõ szintû oktatás teljes egészében a privát szektorra marad (a Sorbonne-t például szaúdi hercegek finanszírozzák). Néhány katolikus és zsidó szervezetnek sikerül különösebb gond nélkül életben maradnia, mert Ben Abbes kormánya igen toleráns. A médián azonban jó idõre teljes dermedtség vesz erõt. Téved, aki azt hiszi (mint Sylvain Bourmeau), hogy Houellebecq „kedvenc madárijesztõnkkel: az iszlámmal ijesztgeti” az olvasót, ahogy az sem igaz, hogy ebben a „száraz, költõietlen, vázlatos” regényben „az elejétõl a végéig minden hamisan cseng”. Aki ismeri Houellebecq korábbi munkáit, sokkal inkább Alain Finkielkrauttal ért egyet, hiszen nyilvánvaló, hogy a Behódolás tökéletesen il1193

leszkedik ezek sorába, hasonló kérdéseket feszeget, hõse – jellegzetes Houellebecq-alteregó – hasonló módon érzi kényelmetlenül magát a világban, hasonlóképp gyötrõdik, vergõdik és esik kétségbe, mint a korábbi regények hõsei, még akkor is, ha a beltartalom más, és ha új szempontok, kérdések tucatjai merülnek is fel. És ezért kell Houellebecqnek – vagy François-nak – Huysmans (1848–1907), ez a dekadens, esztétizáló, zaklatott író, aki unalmas hivatalnokélete mellett „valahogy megoldotta, hogy mindenféle könyveket írjon, és e könyvek alapján én majd száz évvel késõbb barátomként tudjak tekinteni rá”.2 Huysmans a kapocs, a párhuzam, de az ellentét is; fájdalmas, megrázó tapasztalatok után, a sátánizmust is megjárva ez a nem épp könnyen olvasható író végül katolikus hitre tért (ez az, ami száz évvel késõbb Françoisnak már nem sikerül). Huysmans eleinte a naturalizmusért szállt síkra Zola és Maupassant oldalán, ahonnan az okkult tudományok érintésével hosszú út vezetett a szerzetesi életig. François mondja: „Én a doktori értekezésem megírásának hét éve során végig Huysmans társaságában, gyakorlatilag állandó jelenlétében éltem.” És ez nem véletlen. Houellebecq regényrõl regényre ugyanazt az egyszerû, mégis vérfagyasztó kérdést teszi fel újrafogalmazott formában: milyen jövõ vár ránk, ha civilizációnk léte végképp értelmetlenné válik? Erre keres választ már az Elemi részecskékben (1998), majd az Egy sziget lehetõsége (2005) klónozott, új-emberi magányából, ennek tüneteit, látleletét, értelmezési kísérleteit kínálja A térkép és a tájban (2010), végül – a biotechnológia, a turizmus vagy a mûvészet után – politikai vizekre hajózva, az ellenszenv legcsekélyebb jele nélkül veti föl az iszlamizálódás lehetõségét a Behódolásban. Houellebecq rendkívül mûvelt író; azért esett éppen Huysmansra – mint állandó szereplõre és hivatkozási alapra – a választása, mert hõse, François Huysmanséhoz hasonló helyzetben érzi magát, és azt keresi, hogyan, miért sikerülhet kiutat találni belõle. François szerelmi kapcsolatai egyébként éppen olyan sírni valóan szánalmasak, tragikusak, sivárak vagy kilátástalanok, mint a többi regény központi férfialakjainak sze-

2

Érdemes az irodalomról, az írásról és a könyvekrõl szóló hosszabb eszmefuttatásból bõvebben is idézni: „…nem különösebben nehéz meghatározni, mitõl olyan egyedi az irodalom, a szemünk láttára pusztuló Nyugat egyik legfõbb mûvészete. Az irodalomhoz hasonlóan a zene is ábrázolhat felindulást, érzelmi kibillenést, bánatot vagy mindent elsöprõ eksztázist; az irodalomhoz hasonlóan a festészet is kelthet csodálatot, és indíthat arra, hogy frissebb tekintettel figyeljünk a világra. Ám csak az irodalom adhatja meg azt az érzést, hogy kapcsolatba léptünk egy ember szellemével, a szellem egészével, nagyságával és gyöngeségével, korlátaival, kicsinyességével, fixa ideáival, hiedelmeivel együtt; mindazzal, ami megindítja, érdekli, felizgatja vagy undorral tölti el. Csak az irodalom teszi lehetõvé, hogy kapcsolatba lépjünk egy halott emberrel, közvetlenebbül, teljesebben és mélyebben, mint egy élõ baráttal egy beszélgetés során – bármilyen mély és tartós legyen is egy barátság, beszélgetés közben az ember soha nem adja ki úgy magát a másiknak, mint amikor egy üres papír elõtt ül, és egy ismeretlen címzetthez intézi a szavait. […] egy író mindenekelõtt emberi lény, aki jelen van a könyveiben, és végeredményben nem sokat számít, hogy nagyon jól vagy nagyon rosszul ír, a lényeg az, hogy ír, és hogy igazán jelen van. […] egy könyv, amelyet szeretünk, lényegében olyan mû, amelynek az íróját szeretjük, szívesen találkozunk vele újra, szívesen töltjük vele napjainkat.”

1194

relmei. Az egyetlen ígéretes nõ, Myriam családostul kivándorol Izraelbe Ben Abbes hatalomátvétele elõl, és a szerelem néhány hónap alatt elhal. Ebben a reménytelenségben szinte üdítõ lehetõséget kínál az iszlám: „szerelmi” házasság helyett józanul megfontolt, mindkét – azaz mind a három vagy négy – fél érdekeit szem elõtt tartó többnejûséget. Ha van is ebben némi mulatságos (ön)irónia – hiszen elég érdekes út vezet a társkeresõ szolgáltatások szexuálisan elrugaszkodott, gátlástalan promiszkuitásától a „rendezett”, funkcionális poligámiáig – Houellebecq nem provokál; csak mintha azt mondaná: A jelen helyzetben tudtok jobbat…? Hogy a Behódolás híján lenne irodalmi erényeknek, költõiségnek, megint csak nem igaz. Elõször is, Houellebecq mesterien kezeli a Huysmans-szálat, azaz a Huysmansra, hõseire, könyveire tett utalásokat, így ezek egyáltalán nem hatnak erõltetettnek, és beleszövésük valóban segíti az elmélyülést. Még csak Huysmans beható ismerete sem szükséges – François ért hozzá, megfelelõen eligazít. Aztán, a Behódolás humora is remek, mert humor marad, nem lesz belõle szarkazmus. Ügyes írói fogás, hogy fiktív szereplõket (nyugalmazott titkosszolgát, frissen kinevezett rektort) beszéltet, az õ szájukba adja az iszlámmal és a letûnõ nyugati civilizációval kapcsolatos nézeteit vagy hipotéziseit. Houellebecq a nyilvánvaló szimbolikától sem riad vissza; például amikor François hírét veszi Ben Abbes gyõzelmének, éppen Martelben idõzik. Ez a város Martell Károlyról kapta a nevét, aki „732-ben Poitiers-nél visszaverte az arabokat, és ezzel észak felé gátat vetett a muszlimok terjeszkedésének […] innen számítjuk a középkori kereszténység kezdetét”. Martelbõl megy François Rocamadourba, ahol rákap arra, hogy mindennap elidõzzön a fekete Szûz Mária ezeréves szobránál, a templomban. Az egykori híres zarándokhely, Rocamadour egyértelmûen a kereszténységet jelképezi, és François – jóllehet egy darabig képes feloldódni a rég letûnt világról hírt adó, különös, szigorú, távoli, sõt „emberfeletti” szobor elõtt ábrándozva – itt érzi meg, hogy elõtte már nem nyílik meg az az ajtó, a kereszténységé, amelyen Huysmans még be tudott menni. Ezekben a kereszténységrõl (is) „ábrándozó” oldalakban határozottan van némi poézis; a hang a mûvelõdéstörténész és a költõ birtokának mezsgyéjén, két szólamban szól. François tesz még egy kísérletet – kétségbeesésében, magányában, az öngyilkosság határán –, és elmegy a ligugéi apátságba, ahol Huysmanst oblátussá szentelték. De hiába; nem a cella dísztelensége, még csak nem is a dohányzás tilalma vagy a napi hét zsolozsma és egy mise veszi el a kedvét. Valami más hiányzik, maga sem tudja, mi, talán az azonosulás képessége. Elmenekül, bár: „Egyáltalán nem tett boldoggá, hogy újra a hozzám hasonlók között lehetek.” Végül mint Huysmans-szakértõ kerül vissza mégis a „hozzá hasonlók” közé, kiadói és egyetemi körökbe, egyáltalán, a világba. Ám a közeledés ravasz és fokozatos, minden oldalról, filozófiailag is alá van támasztva. Houellebecq ide, a könyv utolsó ötödébe zsúfolja bele mindazt a bölcseleti tartalmat és kalandozást – Comte-tól Nietzschén és Guénonon át az istenhívõ tudósokig, gondol1195

kodókig (Newton, Einstein, Voltaire) –, ami a hit és a vallás szükségességérõl gyõz meg, szemben a humanizmus (hard változatban kommunizmus, elpuhult változatban liberális demokrácia) elbizakodottságával, hihetetlen gõgjével, mely megengedte az önhitt embernek a felsõbb lény tagadását. De ugyancsak ide kerül be töményen mindaz, ami a kereszténység és a liberális individualizmus által szétbomlasztott struktúrák tarthatatlanságát hivatott bizonyítani, mintegy rávezetve a fõhõst a szomorú igazságra: „Nyugat-Európa a szétesés, elrothadás olyan szintjére jutott, ahol már nem képes megmenteni önmagát.” Mindeközben „tömegesen érkeznek Európába olyan populációk, amelyek még a természetes hierarchián, a nõk alávetettségén és az õsöknek kijáró tiszteleten alapuló, tradicionális kultúra jegyeit hordozzák: csodálatos esély ez Európának, hogy helyreállítsa az erkölcsök és a család becsületét – és egy új aranykor beköszöntét hozhatják el”. Eddig az „ideológia” – tagadhatatlanul harsányabb a kelleténél, de menti, hogy nincs felelõs, Houellebecq nem mutogat a bûnösökre, csak megállapít. Így alakult, mondja, de nem keres bûnbakot. François megtéréséhez a nagyon is prózai feltételek ígérete (csillagászati összegû fizetés, három engedélyezett feleség) adja meg a végsõ lökést. Houellebecq ismét nagyszerûen szól hozzánk magyarul, mint megszokhattunk Tótfalusi Ágnestõl, különösen A térkép és a táj után, legfeljebb helyenként érzõdik a nagy sietség,3 a magyar kiadás ugyanis meglepõen gyorsan követte a franciát. Houellebecq száraz, de sokszor nagy lélegzetû mondatait, finom iróniáját és ritka derûjét, áthallásait, tényszerûen porno-erotikus leírásait, végtelen szomorúságát, depressziós kirohanásait bizonyára fordítót próbáló feladat magyarul visszaadni.

3

Így csúszhatott bele a „Kispap Combes"-nak fordított „petit père Combes” (Émile Combes, 1835–1921), akit ugyan egyházi pályára szántak (innen a „père”), de végül orvos, és megveszekedett antiklerikális politikus lett, a „kis” jelzõt pedig kis termete miatt kapta. – A „fekete Szûz” mellé magyarul odakívánkozna a Mária.

1196

Sylvain Bourmeau kérdezi Michel Houellebecqet a Behódolásról

SYLVAIN BOURMEAU Miért írtad meg? MICHEL HOUELLEBECQ Több okból is. Nem szeretem ezt a szót, de mintha ez volna a mesterségem. Franciaországba hazatérve nagy változásokat tapasztaltam magam körül, ami egyébként nem kifejezetten francia jelenség, hanem az egész nyugati világra jellemzõ. Számûzetésben nagyjából semmi nem érdekli az embert, sem a származási ország, sem az a másik társadalom, amelyikben éppen él; ráadásul Írország amúgy is elég különleges. A második okot abban látom, hogy az ateizmusomat erõsen megtépázta egy sorozat haláleset, mely közelrõl érintett. Hogy pontosabb legyek, tarthatatlanná vált számomra az ateizmus. – A szüleid halálára gondolsz? És a kutyádéra? – Igen, ez sok volt, rövid idõ alatt. Talán súlyosbította a dolgot, hogy – meggyõzõdésemmel ellentétben – igazából nem is ateista, hanem agnosztikus voltam. Az agnosztikus általában ateistát takar, de esetemben, azt hiszem, mégsem. Ismereteim fényében újra megvizsgálva a kérdést, hogy van-e teremtõ, létezik-e kozmikus rend, vagy valami ilyesmi, be kellett látnom, hogy képtelen vagyok válaszolni. – Míg korábban úgy érezted, hogy – – Az volt az érzésem, igen, hogy ateista vagyok. Most már egyáltalán nem vagyok biztos benne, sõt. Tehát ez a két ok sarkallt írásra, és a második valószínûleg nyomósabb volt, mint az elsõ. – Te hová sorolnád a könyvedet? – Politikai regény, ez például nem rossz. Nem sok hasonlót olvastam, de azért olvastam egyet-kettõt, inkább angolt, mint franciát. – Mire, kire gondolsz? – Bizonyos értelemben Conrad egyes könyveire. John Buchanra is. Aztán néhány újabb, kevésbé jó könyvre, amolyan thriller-félére. A thriller a politikai fikció keretében is kibontakozhat, nem kötelezõ az üzleti világhoz kötõdnie. De van egy harmadik ok is, amiért megírtam ezt a könyvet: nagyon meg voltam elégedve az elejével. Szinte egy szuszra írtam meg az elsõ huszonhat oldalt. És határozottan meggyõzõnek találtam, ugyanis legkevésbé sem esett nehezemre belebújni elbeszélõm bõrébe, aki diákként barátkozik össze Huysmansszal, majd neki szenteli az életét. Velem persze nem így történt; sokkal késõbb, azt hiszem, úgy harmincöt évesen olvastam Huysmanst, de sajnálom, hogy nem korábban találkoztam vele. Nekem a szobám sem volt rettenetes, az egyetemi menza sem volt rettenetes, de jól el tudtam képzelni, milyen hatással lett volna 1197

rám, ha olyanok a körülményeim, mint a diáké. Úgy gondolom, jó barátok lehettünk volna, õ meg én. Szóval, miután megírtam ezt, jó ideig semmit sem csináltam. Ez 2013 januárjában volt, és valamikor 2013 nyarán vettem elõ újra a szöveget. De kezdetben teljesen más volt az elgondolásom. A címe sem Behódolás lett volna, hanem Megtérés. Az elsõ változatomban is megtért volna a narrátor, de katolikus hitre. Vagyis ugyanazt az utat járta volna be, mint Huysmans, csak egy évszázaddal késõbb: a naturalizmustól eljutott volna oda, hogy katolikus lesz. És ezt nem tudtam megírni. – Miért? – Nem ment. Szerintem a könyv kulcsjelenete az, amikor a fõszereplõ utoljára látogat el a rocamadouri fekete Szûz Máriához, és valami spirituális erõ önti el hullámverésszerûen, aztán hirtelen eltávolodik a szobor a térben és az évszázadokban, a hõs magára marad, és eléggé elkeseredve távozik a templomból.1 – Szatíra ez a regény? – Nem. Azaz, részben, de csak kis részben szatíra, mely legfeljebb a politikai újságírókat és a politikusokat veszi célba. De a kitalált szereplõk nem tartoznak ide. – Hogyan fogant meg benned az a gondolat, hogy a 2022-es elnökválasztás második fordulójában Marine Le Pent egy muzulmán párt elnökével állítsd versenybe? – Marine Le Pent teljesen elképzelhetõ elnökjelöltnek tartom 2022-ben, sõt már 2017-ben is… A muzulmán párt, már… Hát igen, ez itt a nagy kérdés. Megpróbáltam muzulmán szemmel nézni a világot, és arra jutottam, hogy igazából tudathasadásos helyzetben vannak. Globálisan ugyanis a muzulmánokat kevésbé érdeklik a gazdasági dolgok, figyelmük elsõsorban arra irányul, amit ma társadalmi kérdéseknek nevezünk. Nyilvánvalóan egészen távol állnak a baloldal, és még távolabb a zöldek álláspontjától minden társadalmi kérdésben, elég az azonos nemûek házasságának megítélésére gondolni, de minden mással ugyanígy van. És mi okuk lenne a jobboldalra szavazni, hát még az õket indulatosan elutasító szélsõjobbra? Mit tehet egy muzulmán, aki szavazni szeretne? Lehetetlen helyzetben van. Hiszen õt nem képviseli senki. Hazugság lenne azt állítani, hogy ebbõl a vallásból politikailag nem következik semmi, mert következik, ahogy egyébként a katolicizmusból is, jóllehet a katolikusok egész rendesen megkapták érte a magukét. Vagyis az a véleményem, hogy törvényszerûen merül föl egy muzulmán párt létrejöttének gondolata. – De nem túlzás azt képzelni, hogy ez a párt hét év leforgása alatt ennyire megerõsödhet, és elnökválasztást nyer…?

1

„…visszatértem a Notre-Dame kápolnába. Ezúttal üres volt. A Szûz ott várt rám a félhomályban, békésen, hervadhatatlanul. Vele volt az erõ, vele volt a hatalom, de éreztem, hogy fokozatosan elveszítem vele a kapcsolatot, egyre távolodik a térben és az évszázadokban, miközben én ott ülök a padban magamba roskadva, összetöpörödve, kiszikkadva. Fél óra múltán felálltam, végképp elhagyatva a Szentlélek által, romlott, mulandó testemmé zsugorodva, és szomorúan leballagtam a lépcsõn a parkolóba.” (Tótfalusi Ágnes fordítása.)

1198

– Egyetértek, ez kevéssé életszerû. Két okból is. Az elsõ – és nehezebb – ok az, hogy a muzulmánoknak elõbb szót kellene érteniük egymással. Ehhez egy ragyogóan okos vezetõ szükséges, valaki, aki rendkívüli politikai tehetséggel van megáldva, és én éppen ilyen tulajdonságokkal ruházom föl gyõztes elnökjelöltszereplõmet, Ben Abbest. Egy ilyen rendkívüli tehetség színre lépése persze nem túl valószínû. De tételezzük föl, hogy mégis színre lép, és a párt fejlõdni tud, ez akkor is több idõt venne igénybe. Ha könyvemben a muzulmán testvérek2 eljárását nézzük, azt látjuk, hogy országos hálózatot hoznak létre, jótékonysági szervezeteket, kultúr- és imahelyeket, üdülõ- és gondozóközpontokat építenek, kicsit hasonlóan ahhoz, ahogyan a kommunista párt csinálta. Szerintem egy olyan országban, ahol a szegénység egyre több embert érint, ez nem csak a „rendes” muzulmánoknak lehet rokonszenves, hanem másoknak is; ha ugyan vannak még „rendes” muzulmánok, miután nem északnyugat-afrikai származásúak is tömegével térnek meg… De ez a folyamat több évtized alatt menne végbe. A bulvármédia mûködése ebbõl a szempontból kifejezetten kártékony. Imádták például azt a fiatalembert, aki egy kis normandiai faluban élt, még csak nem is csonka családban, francia létére fölvette az iszlám vallást, és elment dzsihadistának Szíriába.3 Joggal feltételezhetõ ugyanakkor, hogy tucatszám akadnak hozzá hasonlók, akik megtérnek, de nem mennek Szíriába dzsihadistának. Nem nagy kéj a dzsihád Szíriában, feltehetõen csak azokat vonzza, akik odavannak az erõszakért, és ez törvényszerûen csak egy kisebbség lehet. – Akár úgy is mondhatnánk, õket elsõsorban Szíria vonzza, nem pedig a megtérés. – Nem hiszem. Azt gondolom, Istenre valóban szükség van, és a vallásos érzés visszatérése nem szlogen, hanem valóság, sõt ezen a téren egészen felgyorsultunk. – Ez a regény egyik alapfeltevése, pedig tudjuk, hogy régóta megdõlt: számos kutató kimutatta, hogy épp az ellenkezõjének, vagyis az iszlám egyre nagyobb mértékû szekularizációjának vagyunk tanúi, az erõszak és a radikalizmus fellángolása pedig nem más, mint végvonaglás. Ezt állítja Olivier Roy4 és sokan mások, akik több mint húsz éve foglalkoznak ezzel a kérdéssel. – Én nem ezt figyeltem meg. Egyébként nemcsak az iszlám nyer az emberek megnövekedett spirituális igényébõl, hanem az Észak- és Dél-Amerikában hódító evangéliumi egyházak is. És nem francia jelenség, szinte az egész világot A könyvben a köztársasági elnököt adó gyõztes párt neve Muzulmán Testvériség. Maxime Hauchard (22) az interneten ismerkedett meg az iszlámmal. 2013 nyarán állt be dzsihadistának Szíriában, és egy tömeges kivégzést megörökítõ videón, ahol a hóhérok fedetlen arccal láthatók, egyértelmûen felismerték. Mi több, az Iszlám Állam francia harcosa videointerjút is adott, amelyben a kiképzésrõl, a katonaéletrõl és a vértanúságról (mint végsõ jutalomról) is szót ejtett. 4 Olivier Roy (1949): francia politológus, kutató, egyetemi tanár, volt külügyi tanácsadó, az iszlám szakértõje. Legismertebb könyvei: L'Échec de l'Islam politique (A politikai iszlám kudarca, 1994), La Laïcité face à l'Islam (Világiság és iszlám, 2005), La Sainte ignorance (A szent tudatlanság, 2008). 2 3

1199

érinti. Ázsiát illetõen nem vagyok tájékozott, Afrikát jobban ismerem: érdekes, mert ott mindkét terjeszkedõ vallási irányzat, az evangéliumi kereszténység és az iszlám befolyása is rohamosan nõ. Én azért nagymértékben megmaradtam Comte5 követõjének, vagyis nem hiszem, hogy a társadalom fennmaradhat vallás nélkül. – De miért döntöttél úgy, hogy drámai módon „felgyorsítod” a dolgokat, pedig magad is képtelenségnek tartod, hogy 2022-ben muzulmán elnöke legyen az országnak? – Hát, ezt már inkább a nagyközönségnek szántam, kibújt belõlem a thrillerszerzõ. – Nem inkább Zemmour6 bújt ki belõled? – Nem tudom, nem olvastam a könyvét. Mit mond tulajdonképpen? – Õ és még jó néhányan – különbségeik ellenére – megegyeznek abban, hogy erõsen fantáziaszülemény-szerû képet festenek az országról. Eltúlozzák a veszélyt, szerintük az iszlám általi fenyegetettség agyonnyomja a francia társadalmat; ez az egyik fõ tételük. Minthogy a Behódolás történéseit idõben drámaian közel helyezted el, az ember úgy érzi, az õ kortárs Franciaországképükbõl indulsz ki, abban a szellemben írsz, amit a Zemmourhoz közel álló értelmiségiek képviselnek. – Nem tudom, a könyvébõl csak a címét ismerem, de azzal sem értek egyet. Nem gondolom, hogy Franciaország öngyilkosságának volnék szemtanúja. Éppen az ellenkezõjét gondolom: Európa követ el öngyilkosságot, míg Franciaország kétségbeesetten küzd az életben maradásért. Nagyjából egyedüli országként küzd, mert az egyetlen, amelyiknek a népességi összetétele lehetõvé teszi a túlélést. Az öngyilkosság leghatékonyabban demográfiailag következik be, tehát szó sincs róla, hogy Franciaország az öngyilkosság szélén állna. Egyébként a megtérést reménynek, nem pedig fenyegetésnek tekintem: a megtérõk egyszerûen más módon mûködõ társadalomra áhítoznak. Noha pusztán társadalmi indíttatásból valószínûleg nem térnének meg az emberek, a mélyebb indítóokokat nagyon is lehetségesnek tartom. Itt persze ellentmondok a saját könyvemnek, már amennyiben a sokat emlegetett Huysmans kizárólag esztétikai okból tért meg. A Pascalt7 izgató kérdések õt teljesen hidegen hagyták,

Auguste Comte (1798–1857). Bár rendszerének lényege objektív, semleges filozófiai és tudományos szemléletmód kialakítása volt, a pozitivista filozófus szükségesnek tartotta a vallást, sõt új, „pozitív” vallás megteremtésén fáradozott. 6 Éric Zemmour (1958): politikai újságíró (Le Figaro, Figaro Magazine), esszéista, médiaszemélyiség. A bevándorlók asszimilációjának (és nem integrációjának) harcos híve. A bevándorlást „demográfiai cunami”-nak nevezte egy interjúban, és nosztalgiával emlékezett a gyermekkorára, amikor még létezett „a kultúra egysége”. Le suicide français (Francia öngyilkosság) c. e tárgyban írt utolsó könyve 2014-ben jelent meg. 7 Blaise Pascal (1623–1662): matematikus, fizikus, vallásfilozófus, teológus, moralista. Itt H. feltehetõen a Gondolatokra és A [befejezetlen] keresztény vallás apológiájára utal. Pascal nézete szerint Isten nélkül szánalmas az emberi sors. Írásaival az volt a célja, hogy megtérítsen elõkelõ párizs körökben megismert istentagadókat, hitetleneket. 5

1200

egy szóval sem említi õket. Nehezemre esik ilyen minden ízében esztéta embernek elképzelni magam. De neki a szépség bizonyító erõvel bír. A versek, a képek, a zene szépsége Isten létezését bizonyítja. – Ez visszavisz az öngyilkosság kérdéséhez; Baudelaire úgy vélte, Huysmansnak nincs más választása: vagy megöli magát, vagy megtér… – Nem Baudelaire, hanem Barbey d’Aurevilly tette ezt az egyébként nagyon helyénvaló megjegyzést, miután elolvasta A különcöt. Én Huysmans minden írását figyelmesen újraolvastam, és az a döbbenetes, hogy tényleg keresztény. – A történések elõbb említett drámai megsürgetése olykor igencsak homályos, elnagyolt beszámolókat eredményez: különféle eseményekrõl adsz hírt, de nem igazán értjük, mirõl van szó. Nem riogatás, félelemkeltés ez? De, talán. Igen, rájátszik a félelemre is. Használom a félelemkeltés eszközét. – Tehát azt tételezve, hogy az iszlám többséget szerezhet nálunk, félelmet kívánsz ébreszteni az olvasóban? – Igazából nem tudni, mitõl félünk, az identitáriusoktól vagy a muzulmánoktól. Ezt homály fedi. – Föltetted magadnak a kérdést, hogy egy ilyen tételt tartalmazó regénynek miféle hatása lehet? – Semmiféle. Nincs hatása. – Nem gondolod, hogy azt a Franciaország-képet erõsíted, amelyrõl az elõbb beszéltem? Azt, amelyik szerint az iszlám mint Damoklesz kardja, mint valami rettenetes, ijesztõ dolog lebeg a fejünk fölött? – Mindenesetre szinte másról sem szól a média, ennél többet, mint manapság, nem is lehetne beszélni errõl. Tehát hogy írtam-e róla, nem oszt, nem szoroz. – Ha így van, nincs kedved másról írni? Hogy ne legyél éppen olyan, mint a többi? – Egyebek közt az a dolgom, hogy arról beszéljek, tárgyilagosan, amirõl az emberek is beszélnek. Hozzátartozom a korhoz, amelyben élek. – A regényben megjegyzed, hogy a francia értelmiségiek hajlamosak elhárítani minden felelõsséget, de te, te tisztában vagy-e az irodalmi felelõsségeddel? – Én nem vagyok értelmiségi. Nem foglalok állást, nem védek politikai rendszereket. Tagadom, hogy felelõsséggel tartoznék bármiért, sõt kereken kijelentem: megillet a felelõtlenség joga. Hacsak nem irodalomról beszélek a regényeimben, mert ott teljes mellszélességgel vállalom az irodalomkritikusi szerepet. De a világot az esszék változtatják meg. – Nem a regények? – Ugyan. De még így is az az érzésem, hogy Zemmour esszéje túl hosszú, túl sok. A tõke is túl vastag volt, a Kommunista kiáltványt sokkal többen olvasták, így sokkal nagyobb része volt a világ megváltoztatásában. Rousseau megváltoztatta a világot, mert tudott az alkalomnak megfelelõen ütõs lenni. Egyszerû: ha az ember meg akarja változtatni a világot, mutassa be, tessék, kérem, ilyen a világ, és ezt meg ezt kell csinálni, hogy más legyen; nincs értelme elveszni a regényes részletekben. Az nem hatékony. 1201

– De hát épp neked bizonygassam, hogy a regény igenis ismeretelméleti eszköz? Errõl szól A térkép és a táj! Most viszont mintha kétes értékû kategóriákat tennél magadévá, fõleg szembeállítások, ellentétpárok formájában; amilyenekkel a Causeur magazin szerkesztõsége, Alain Finkielkraut, Eric Zemmour, sõt Renaud Camus dolgozik. Például szembeállítod a rasszizmusellenességet az intézmények világi jellegével. – Tagadhatatlanul van közöttük ellentmondás. – Én nem érzékelem, sõt inkább azt látom, hogy akik fellépnek a rasszizmus ellen, egyben a világiság legharcosabb védelmezõi is, s mindez természetesen a felvilágosodás filozófiájában gyökerezik. – Ami a felvilágosodás filozófiáját illeti, arra keresztet vethetünk: elhalálozott. Akarsz egy szembeszökõ példát? Vegyük a Besancenot8 listáján induló fátylas jelöltet, mi ez, ha nem ellentmondás? De nem elég, hogy sok muzulmán tudathasadásban szenved, már ami az úgynevezett értékrendet illeti, azt is vegyük észre, hogy a szélsõjobboldal több ponton érintkezik a muzulmánokkal, mint a baloldallal. Több alapvetõ, mély ellentét feszül egy muzulmán és egy ateista között, mint egy muzulmán és egy katolikus között. Ez nekem teljesen egyértelmû. – De még mindig nem értem, esetünkben mi köze van ennek a rasszizmushoz… – Igazából nincs köze. Tárgyilagosan nézve nincs. Amikor jó tíz évvel ezelõtt fölmentettek a rasszizmus vádja alól,9 az ügyésznõ hangsúlyozta, hogy a muzulmán vallásnak nincs faji hovatartozása. Ez ma még nyilvánvalóbb. Kitaláltunk hát egy új vétséget, az iszlamofóbiát, hogy legyen kéznél valami, ha a rasszizmus vádját nem lehet ráhúzni valakire. – Lehet, hogy rosszul választottam meg a szót, de embercsoportokat olyan formában is meg lehet bélyegezni, ami már rasszizmusnak tekinthetõ… – Na nem, az iszlamofóbia nem rasszizmus. Ha van valami, ami ma már világos, hát ez az. – Iszlamofóbnak álcázhatja magát az a rasszista, aki nem mer nyíltan beszélni, nehogy lesújtson rá a törvény szigora. – Tévedés. Nem értek egyet. – Ugyancsak vitatható módon állítod szembe az antiszemitizmust a raszszizmussal… Itt viszont történelmileg is alátámasztható, hogy a kettõ kéz a kézben jár. Olivier Besancenot, az NPA (Nouveau Parti Anticapitaliste, Új Antikapitalista Párt) szélsõbaloldali párt elnöke. 2010-ben a párt vaucluse-i listáján egy „könnyû, egyszerû fátylat viselõ” fiatal muzulmán nõ is indult, ami nagy vitát kavart, Besancenot ugyanis kijelentette, hogy egy nõ lehet „feminista, világi és fátylat viselõ egyszerre”. 9 A csúcson (Plateforme, 2001) c. regénye megjelenése után Houellebecqnek bíróság elõtt kellett felelnie a muzulmánellenesség ellene felhozott vádjára. (Könyvének hõse „helyesli” a szexturizmust, és a világ „leghülyébb” vallásának nevezi az iszlámot. A könyvben egy brutális terrortámadás szétzilálja a Thaiföldön kéjelgõ turisták sorait – hasonlóra volt példa a valóságban is –, és kioltja a fõszereplõ kedvesének életét.) Az írót felmentették. 8

1202

– Az antiszemitizmusnak semmi köze a rasszizmushoz. Külön tanulmányoztam az antiszemitizmust, hogy megértsem. Az elsõ gondolat persze az, hogy a rasszizmussal rokonítsuk. De miféle rasszizmus az, ahol az egyik nem tudja megmondani, hogy a másik zsidó-e, mert nem látszik rajta? A rasszizmus ennél sokkal primitívebb, például eltérõ bõrszín kell hozzá… – Nem igaz, régóta létezik kulturális rasszizmus is. – De akkor már eredeti jelentésüknél többet jelentenek a szavak. A rasszizmus azt jelenti, hogy az egyik ember nem szereti a másikat, mert az más fajtához tartozik, más színû a bõre, mások a jellegzetes vonásai stb. Nem jó kitágítani, kiterjeszteni a szó jelentését, több jelentést beleerõltetni. – Minthogy azonban biológiai szempontból nem léteznek fajok, a rasszizmus csakis kulturális lehet. – Az viszont így is, úgy is létezik. Attól a pillanattól kezdve, hogy az emberek keveredni kezdenek… De õszintén, Sylvain! Te is nagyon jól tudod, ki a raszszista: az, aki a fekete bõre vagy az arab fizimiskája miatt utálja a másikat. Ez a rasszizmus. – Vagy ha azért utálja, mert mások az erkölcsei, más a kultúrája… – Nagyon sajnálom, de ez más kérdés! – Mert több felesége van, például. – Nem kell ahhoz rasszistának lenni, hogy valaki megütközzön a többnejûségen. A legtöbben valószínûleg megütköznek rajta, még sincs bennük egy fikarcnyi rasszizmus sem. De térjünk vissza az antiszemitizmushoz, ahonnan elkalandoztunk. Tekintve, hogy külsõre nemigen lehet megállapítani, ki zsidó, ki nem, ráadásul az életforma sem árulkodó – legalábbis abban a korszakban, amikor legmagasabbra csapott a zsidóellenesség, a zsidó családok javarészt a nem zsidó polgári családok életét élték –, akkor mit jelent az antiszemitizmus? Nem rasszizmust, az biztos. Némi olvasgatás után teljesen nyilvánvaló, hogy összeesküvés-elmélettel van dolgunk. Rejtõzködõ emberek felelnek a világ minden bajáért, betolakodók konspirálnak ellenünk szakadatlanul. Ha rosszul megy a világ sora, a zsidók, a zsidó pénzvilág az oka… Az antiszemitizmus nem más, mint összeesküvés-elmélet. – Mintha a Behódolásból sem hiányozna az összeesküvés-elmélet; valami olyasmi, mint amit Renaud Camus10 a „nagy helycsere” munkálkodásának nevez, és a regényben azt a folyamatot jelzi, amelynek végén a muzulmánok magukhoz ragadják a hatalmat…

10

Renaud Camus (1946): francia író, politikus; sokszor „szélsõjobboldali”-nak bélyegzik, õ tagadja a címkét. Politikai írásainak gyakran visszatérõ témája a „népcsere”, a „nagy helycsere”, amelyet a „nagy kultúravesztés” elõz meg. Nézete szerint ha egy nép elfelejti a klasszikusait, bedõl a felejtést célzó oktatásnak, szórakoztatóiparnak stb., akkor szinte egyik napról a másikra átveheti a helyét egy – vagy több – másik nép, míg az eredeti eltûnik a süllyesztõben. Egyik könyvének címe Zemmourét elõlegezi meg: France: suicide d’une nation (Franciaország: egy nemzet öngyilkossága, 2013).

1203

– Csak hézagosan ismerem a nagy helyettesítés elméletét, de inkább faji megközelítésûnek gyanítom. Nálam szó sem esik bevándorlásról. Mert nem az a regény tárgya… A helyettesítés nem feltétlenül faji alapon történik, vallásilag ugyanúgy végbemehet. Jelen esetben is arról van szó, hogy az iszlám a kereszténység helyébe lép. – Épp hogy nem. Ami fokozatosan leépül, és értelmét veszti, az a felvilágosodás korában gyökerezõ filozófia. Ez az, ami már senkinek nem mond semmit, vagy ha mond, csak nagyon keveseknek. Ami a kereszténységet illeti, õ egész jól van. Állítom, és bízom benne, hogy katolikusok és muzulmánok szót tudnak érteni egymással, láttunk már ilyet. És láthatunk is még. – Most, hogy agnosztikussá lettél, üdvözlöd a felvilágosodásban gyökerezõ filozófia szétesését? – Igen. Be kellett következnie, és jobb, ha most következik be, mint késõbb. Ebbõl a szempontból is Comte követõjének vallom magam. A középkorban kezdõdött, Comte által metafizikainak nevezett fázisban jártunk egészen idáig, amelynek egyetlen célja, hogy elpusztítsa az elõzõ fázist. De önmagában nem képes létrehozni semmit, csak ûrt és boldogtalanságot. Tehát igen, ellenséges vagyok ezzel a felvilágosodásban gyökerezõ filozófiával szemben, kimondom világosan és egyértelmûen. – Miért éppen az egyetemi világba helyezted a regényedet? Talán, mert az egyetemek a felvilágosodás századát jelképezik? – Válaszolhatom azt, hogy nem tudom? Mert, azt hiszem, tényleg nem. Leginkább persze az vezérelt, hogy fõhõsöm hosszú éveken át foglalkozhasson Huysmansszal, innen az ötlet, hogy egyetemi közegben helyezem el. Magától értetõdött, hogy egyes szám elsõ személyû lesz az elbeszélés? – Igen, mert folyton rájátszik Huysmansra. Már az elsõ mondatoktól kezdve. – Ismét eléggé önarcképszerû az elbeszélõ, nem teljesen, de… például a szülõk halála is belekerült. – Igen, felhasználtam dolgokat, bár a részletek merõben eltérõek. Sosem önarcképet festek, hanem kivetítek. Például, hogy milyen lett volna, ha fiatalon olvasom Huysmanst, ha irodalmat, bölcsészetet tanulok, aztán egyetemi oktató leszek. Meg nem élt életekbe vetítem ki magam. – De hagyod, hogy megélt események ágyazódjanak a fiktív életekbe. – Igen, felhasználom azokat a pillanatokat, amelyek a valódi életemben nyomot hagytak bennem. De egyre inkább átalakítom õket. Ebben az esetben például „az apa halála” egyezik csak, minden egyéb át van hangszerelve. Apám teljesen más volt, mint a könyvbéli apa, és a halála is máshogyan történt. Az élet szembesít a témákkal, ez igaz. – Ezzel a regénnyel szó szerint Kasszandra lettél, értelmezed a valódi „kaszszandraság” mibenlétét, a meg nem hallott, de beteljesülõ jóslatokat… – Nem szabad borúlátó jóslatként értelmezni ezt a könyvet. Hiszen végül is nem történnek benne olyan nagy szörnyûségek. 1204

– Ami a férfiakat illeti, nem, de ami a nõket, az kicsit rázósabb. – Hát igen, de ez más kérdés. A Római Birodalom újjáépítésének gondolatát azonban nem tartom butaságnak; ha Európa súlypontja újból áttevõdik délre, értelmet nyerhet minden, aminek most nincs értelme. Politikailag sem tragédia, a távlat erõs támogatottságnak örvendhet. – Mégis rendkívül szomorú könyv. – Igen, lappangó, de nagy, mély szomorúság van benne. A kétértelmûség az utolsó mondatban tetõzik: „És nem kell megbánnom semmit.” Ugyanis éppen az ellenkezõjét lehet érteni belõle. Két bánnivaló is van: Myriam és a fekete Szûz Mária.11 Sajnos, egyik sem jön össze. A beletörõdés hangulata teszi szomorúvá a könyvet. – Hol helyeznéd el a regényeid sorában? – Alkalmaztam benne néhány fogást, amely régóta izgat, és azelõtt nem próbáltam. Például úgy írok meg egy nagyon fontos szereplõt, ez esetben Ben Abbest, hogy sosem léptetem színre. Azt hiszem, szerelmet sem búcsúztattam még lehangolóbban, mint itt, talán mert olyan banális a helyzet: a távolság megöli a szenvedélyt. Érzelmekrõl írtam. Általában véve még erõsebb az entrópiaérzés ebben a könyvemben, mint a többiben. Van benne valami búskomor, szürkületi hangulat. Például, a katolicizmus azért nem megy már, mert leáldozott a napja, mert kiszolgált, már a múlté, kész, vége. Az iszlámnak van jövõképe. És a „nemzet” miért nem mûködik? Azért, mert annyiszor visszaéltek vele. – Romantikának nyoma sincs ebben az írásban, költõiségnek még kevésbé. Elmerülünk a dekadenciában. – Igaz, és az alaphangot megadta, hogy Huysmansszal indítottam. Huysmans sem térhetett vissza a romantikához, de a katolicizmushoz még megtérhetett. Ez a legvilágosabb közös pont a többi regényemmel, mármint az a gondolat, hogy valamiféle vallásra szükség van. Ez a könyveim többségében megtalálható. És most újra, csak ezúttal egy létezõ vallásról beszélek. – Az eddigiek alapján inkább az Auguste Comte-i értelemben képzeltem volna el a vallást. – Auguste Comte hiába próbált megalkotni egy vallást, nem sikerült. Ha úgy vesszük, én is számos vallást találok ki a könyveimben. De itt másról van szó: valóban létezõ vallásról. – Mit szolgál a humor a Behódolásban? – Néha felbukkannak benne komikus alakok. Azt hiszem, ugyanolyan szerepe van a humornak, mint más írásaimban, és nagyjából ugyanannyi nevetséges figurát vonultat fel. – Említettük a nõket, lehet, hogy e tekintetben ér még bõven bírálat… – Egy feminista nyilván lesújtónak találja a Behódolást. De nem tehetek róla. 11

Myriam a regény egyes szám elsõ személyû elbeszélõjének Izraelbe kivándorló barátnõje. A fekete Szûz Mária pedig a már említett, ezeréves rocamadouri madonna.

1205

– Meg voltál döbbenve, amikor az Extension du domaine de la lutte12-öt nõgyûlölõ könyvnek nevezték. De most arra is rátettél egy lapáttal. – Továbbra sem tartom magam nõgyûlölõnek. Esetemben nem a nõgyûlölet a leginkább súlyosbító körülmény, hanem az, hogy kimondom: a feminizmus demográfiailag halálra van ítélve. Ennek hátterében pedig az a felismerés áll – és ez válthat ki nemtetszést –, hogy az ideológia végül is nem sokat nyom a latban a népesedési tényekkel szemben. – Nem provokáció ez a könyv? – Felgyorsítottam a történelmet, de nem provokálok. Azért nem, mert nem mondok semmi olyat – csak azért, hogy idegesítsem az olvasómat –, amit alapvetõen hamisnak tartok. Sûrítek egy általam elképzelhetõnek tartott fejlõdési utat. – Miközben írtad, vagy újraolvastad, elképzelted, milyen reakciókat vált majd ki a megjelenése? – Nem, nem mindig tudom elképzelni, igazából nem is szoktam. – Akár csodálkozhatnánk is, hogy épp ebbe az irányba mentél el, hiszen az elõzõ regényed nagy diadal volt, elhallgattatta a bíráló hangokat. – Õszintén mondom, nem tudatos elhatározásból tettem így. Eleinte arról szólt volna a könyv, hogy valaki katolikus hitre tér. – Kétségbeesett gesztust vélek fölfedezni ebben. – A kétségbeesés abból fakad, hogy búcsút kell mondani egy mégiscsak régi civilizációnak. Ugyanakkor, most, hogy rendesen elolvastam a Koránt, sokkal jobb véleménnyel vagyok róla, mint korábban. Ebbõl logikusan következik, hogy a dzsihadisták rossz muzulmánok. Mint minden vallásos könyvben, bizonyos határokon belül itt is lehet eltérõen értelmezni a szöveget, de a becsületes olvasat igenis azt sugallja, hogy a szent háború nincs megengedve, a térítés eszköze csakis a prédikáció lehet. Tehát valóban megváltozott kicsit a véleményem. És ezért nem érzem úgy, hogy félnem kellene. Inkább az az érzésem, hogy szót tudunk majd érteni egymással. A feministák persze nem, ha igazán õszinte akarok lenni. De én, és a nagy többség, igen. – A feministák helyett mondhatnánk nõket is, nem? – Szó sincs róla: feminista és nõ nem felcserélhetõ fogalmak. Nem helyettesíthetõ egyik a másikkal. Felhívom a figyelmet arra, hogy nõk is megtérnek. LUKÁCS LAURA fordítása

12

Kb.: A küzdõtér kiterjesztése; Tótfalusi Ágnes, H. fordítója egy helyen A harc értelmének fordítja a címet (ez a könyv még nem olvasható magyarul).

1206

KÜLFÖLDI SZERZÕINK SYLVAIN BOURMEAU (1965): ismert francia újságíró, a Médiapart online lap egyik alapítója; éveken át a France Culture mûsorvezetõ munkatársa volt; rendszeresen publikál a Libérationban. Houellebecq nagy híve, de a Behódolásról lesújtó kritikát írt. Élesen, sõt agresszíven támadja a jelen interjúban is emlegetett jobboldali francia gondolkodókat. A beszélgetés 2015. január 2-án készült. ALBERT CAMUS (1913–1960) Nobel-díjas francia író, esszéista, gondolkodó. Az idegen (L’Étranger) címû regénye Gyergyai Albert fordításában Közöny címen 1948-ban a Révai Könyvtár, 17., Révai Könyvkiadó Nemzeti Vállalat gondozásában jelent meg, Második kiadás: Albert Camus: Közöny. Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1957. ARTEM ČAPAJ ukrán író 1981-ben született Kolomnában. Huszonhat évesen kezdett írni. Elsõ regénye, a 2008-ban megjelent Авантюра (Kaland) egyéves amerikai vándorútjának krónikája. Második kötete riportkönyv, szereplõi mindazok az emberek, akiket a szerzõ két hónapos motortúrája során Ukrajna-szerte megismert. 2014-ben pedig sci-fi novelláit adta közre a Червона зона (Vörös zóna) lapjain. 2013-ban elnyerte a Central European Initiative (CEI) írói ösztöndíját. JURIJ DAVIDOVICS LEVITANSZKIJ (1922– 1996) szovjet orosz költõ. Egy Kozelce nevû ukrajnai városkában született, és egyaránt anyanyelvként beszélte az oroszt és az ukránt. 1944-ben másodéves moszkvai bölcsészhallgatóként önkéntesként bevonult, az európai háború vége Csehszlovákiában érte, de még a mongóliai harcokból is kijutott neki. Elsõ versei frontlapokban jelentek meg. Ilyen indíttatás mellett a bensõséges líra felé vette költõi útját. Fordítói életmûve is jelentõs, egyebek között Nagy László és Juhász Ferenc költeményeit is fordította. Számos verse jelent meg a Nagyvilágban és a Szovjet Irodalomban, többnyire Rab Zsuzsa ihletett átültetésében. Kötete az Európa Könyvkiadónál jelent meg 1977-ben.

VLADIMIR NABOKOV 1899 (Szentpétervár) – 1988 (Montreux) orosz származású amerikai író, fordító, kritikus, lepkész és sakkfeladványszerzõ. Oroszul és angolul írt. A „tökéletesnek” mondott gyermekkor után az 1917-es forradalom elõl a család egy krími birtokra, onnan Nyugat-Európába menekült. Nabokov Anglia, Berlin, Párizs után 1940-ben az Egyesült Államokba emigrált. Életmûve javát angolul írta, sõt V. Szirin álnéven orosz nyelven írott korai mûveit is részben õ maga fordította. Elsõsorban prózaíróként alkotott jelentõset, életmûsorozata magyarul az Európa Könyvkiadónál jelent meg. Hetényi Zsuzsa monográfiáját, Nabokov regényösvényein, a Pesti Kalligram jelentette meg 2015-ben. ARVIS VIGULS lett író, költõ, mûfordító 1987ben született. Újságírással és rádiózással is foglalkozik. Istaba (A szoba, Riga, Satori, 2009) címû elsõ kötetéért több rangos elismeréssel jutalmazták, elnyerte például debüt-kategóriában az az évi lett irodalmi díjat, illetve a Ventspils International Writers’ and Translators’ House ösztöndíját. Következõ könyve, az 05:00 (Riga, Mansards, 2012) hozta meg számára az Anna Dagda-díjat. Az angol, spanyol és orosz költészet, Whitman, Lorca, Brodsky, Mandelstam és mások mûveinek fordítója. ILONA WITKOWSKA (Jakubowska) (1987) lengyel költõ, mûvelõdéstörténész. Wrocławban él. A Przekrój hetilap újságírójaként a popkultúra politikai vonatkozásait vizsgálta. Férje Przemysław Witkowski költõ, publicista. Elsõ kötetéért 2013-ban Silesius Költészeti Díjat kapott. Itt közölt versei eredeti címe: nie mówię o sarnach, ty nie dostaniesz obróżki, jesteś tylko kobietą, przepych, jak umrzemy to przecinają nasz dowód na pół, noc bez szumu lodówki jest bardzo cicha, głupi i jebnięty – takich nienawidzę, samolot leci, nie zrzuca bomb, mistrzów świata uprasza się o spokój, psia poduszka.

1207

Fõszerkesztõ: Fázsy Anikó Munkatársak: Ádám Péter, Imreh András, Ircsik Vilmos, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztõ: Hernád Imre Cím: H-2517 Kesztölc, Malom utca 76. Telefon: 06 33 484 293 E-mail: [email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 11740023-20055318 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelõs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Puskás Ferenc Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. ISSN 0547-1613 Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztõk. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elõfizethetõ a postai kézbesítõknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Elõfizetési díj egy évre 8280 Ft, fél évre 4140 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-11