Tartalom ISSN

XXIII.(IX. új) évfolyam - 2008/1-2

Ökumené protestáns szemmel A keresztény politika alapelvei Bencés tudomány és spiritualitás Az éghajlatváltozás közgazdaságtana III.

Tartalom SÚLYPONT Harmati Béla: „Hiszem az egy, szent, egyetemes-keresztény és apostoli egyházat” Ódor Balázs: Külsőség vagy küldetés? Reuss András: Egyházak a szociális igazságosságért Gömböcz Elvira: Jegyzetek az Egyházak Világtanácsa AGAPE dokumentumáról

Keresztény közéleti – kulturális folyóirat 3 13 18

Alapítók: Paul M. Zulehner és Wildmann János 24

TEOLÓGIA Jakab Attila Tudomány és spiritualitás A pannonhalmi Bencés Kiadó könyvkínálata

27

33

35

KÖRNYEZET ÉS FELELÕSSÉG A Stern-jelentés Az éghajlatváltozás közgazdaságtana 3. rész

39

LELKISÉG Csikós Csaba: Meditáció a „Jónás könyve” ürügyén A harcot megharcoltam, a hitet megtartottam Beszélgetés Uzsalyné dr. Pécsi Ritával

Kiadó: Egyházfórum Alapítvány, 1048 Budapest, Kordován tér 5. V/25. Telefon: (1) 230 34 35 Adószám: 19667908 – 2 – 41 (Az szja 1 százalékának felajánlásához) Szerkesztõség és Kiadóhivatal: 7635 Pécs, Sólyom dûlõ 3. Telefon: (72) 213-454

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM XVI. Benedek pápa: A keresztény politika alapelvei Gagyi Katinka A kommunizmus egyházellenességének romániai példái

Megjelenik évente hat szám. Egy szám ára: 378 Ft Évi elõfizetési díj: 1995 Ft A folyóirat megrendelhetõ a kiadó címén, vagy megvásárolható a hírlapárusoknál.

49

A szerkesztõbizottság tagjai: Jakab Attila (felelõs szerkesztõ) [email protected] Komáromi Marianna Orosz Gábor Viktor Szécsi József Végvári Vazul ofm. Wildmann János (fõszerkesztõ) [email protected] Wolf Judit Bankszámla: OTP Bank Rt. Budapest, József körút 33. 11708001-20523716

53

Lapterv, tördelés: BGS ArtPart - Bajári Anikó E-mail: [email protected]

56

Nyomdai munkák: Molnár Nyomda és Kiadó Kft. Pécs, Légszeszgyár u. 28.

FOLYAMATOK

57

ISSN 1215–0630

RECENZIÓ-KRITIKA

59

OLVASÓI LEVELEK

66

Olvasóink leveleit a szerkesztõség címére kérjük. Minden írásért szerzõje felelõs, és nem feltétlenül a szerkesztõség véleményét fejezi ki. Nem kért kéziratokat nem õrzünk meg, és csak kérésre küldünk vissza.

BÁRÁNYBÕRBEN Iskola - gyerekek nélkül

Címlap: Iain McKillop: Pünkösd (Guildford Cathedral, Anglia)

SÚLYPONT: ÖKUMENÉ PROTESTÁNS SZEMMEL

2008-as első számunk Súlypont rovata az egyházak ökumenikus dokumentumaira és törekvéseire fókuszál. Ennek több oka van. Talán a legfontosabb, hogy ezek a dokumentumok léteznek, és mindezidáig jelentőségük ellenére magyar nyelven alig kerültek bemutatásra, holott nagymértékben járulhatnak hozzá a hazai egységtörekvés lendületben tartásához, a szociális és gazdasági kérdések keresztény értelmezéséhez. Másrészt idén lesz hatvan éve annak, hogy Amszterdamban megalakult a nem római katolikus egyházakat tömörítő Egyházak Világtanácsa. Harmadrészt lezárult a római katolikus – evangélikus bilaterális párbeszédeknek az egyház apostolicitását tárgyaló fázisa, mely 1995-ben kezdődött és tizenegy évig tartott. Miközben sokan az ökumené fagyos korszakáról beszélnek, éppen a közös tanúságtételben megjelenő gazdagságról és erőről tesznek bizonyságot a közreadott írások. A szerk.

„Hiszem az egy, szent, egyetemes-keresztény és apostoli egyházat” Tizenegy év teológiai párbeszédének eredménye (1995–2006)

Katolikus-lutheránus Munkacsoport (Würzburg, 2002) A II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) után az ökumenikus közeledés jegyében párbeszédek kezdődtek a római katolikus egyház és más egyházak, elsősorban a protestáns egyházak között.1 A helyi és egy-egy országra kiterjedő dialógusok növekvő számán túl különös jelentőségre tettek szert a globális szintű teológiai megbeszélések. Ezek közül kiemelkednek a Keresztény Egység Elősegítésének Pápai Tanácsa (Vatikán) és a Lutheránus Világ-

szövetség (Genf) között alakult Munkacsoport (Lutheran – Roman Catholic Working Group) által kezdeményezett dialógusok 1967-től.2 Az 1967–1972 között végzett teológiai munka eredményét közreadó első, ún. „Máltai Riport” (Az evangélium és az egyház) után a dialógusok második fázisa (1973–1984) az Úrvacsora/Eucharisztia és az egyházi szolgálat kérdéseivel, a harmadik fázis (1986–1993) pedig az egyház és a megigazulás témájával foglalkozott. Igen jelentős eseménye volt a dialógusok sorának, hogy 1999. október 31-én, Augsburgban, hivatalosan is aláírásra került „Az evangélikus – római katolikus Közös Nyilatkozat a megigazulás tanításáról”. A teológiai munka negyedik fázisa az 1995–2006 közötti eredményeket foglalja össze. Ez az egyház apostoliságáról folytatott párbeszéd anyagának a kiadványa: „The Apostolicity of the Church. Study Document of the Lutheran – Roman Catholic Commission on Unity” (Lutheran University Press, Minneapolis, 2006). A párhuzamos német kiadás az Otto Lembeck és a Bonifatius Kiadónál (Frankfurt/M) jelent meg. A nemzetközi párbeszédben ugyanis két nyelvet, angolt és németet használtak a résztvevők. A megadott téma a 381-ben a konstantinápolyi egyetemes zsinaton véglegesített szövegű Nikaiai-konstantinápolyi Ökumeni-

1. Unitatis redintegratio 4; 9; 11. 2. Growth in Agreement – Reports and Agreed Statements of Ecumenical Conversations on a World Level. Edited by Harding Meyer and Lukas Vischer (Ecumenical Documents II), Paulist Press, New York –– World Council of Churches, Geneva, 1984, 168-275. old.

2008/1-2

3


kus Hitvallásnak az egyházról, mint apostoli egyházról szóló taszor, USA (1998–2006). Stáb a Keresztény Egység Elősegíténúságtétele volt: „hiszem az egy, szent, egyetemes-keresztény és sének Pápai Tanácsa részéről: †Msgr. Dr. Heinz-Albert Raem, apostoli egyházat”. A szerteágazó feladat mellett azt vizsgálták, társtitkár (1995–1996); Msgr. Dr. John Radano (1995–1999), hogy mit jelent ma, az ökumenikus közeledés idején, mindkét Dr. Matthias Türk, társtitkár (1999–2006). egyház számára az apostoliság. Az első két évben a Bizottság Az evangélikus résztvevők a következők voltak: Dr. Harmafoglalkozott az etika, a morál egyházainkon belüli tanításának ti Béla püspök, társelnök; Dr. Kristen Kvam professzor, USA; kérdésével és ennek ökumenikus jelentőségével, valamint az Dr. Samson Mushemba püspök, Tanzánia; Dr. Ricardo PietranÚrvacsora/Eucharisztia kérdéseiről szóló korábbi dialógusoktonio professzor, Argentína; Dr. Turid Karlsen Seim profeszkal. Ezeket a témákat azonban, szor, Norvégia; Dr. Yoshikazu szerteágazó voltuk miatt, a kéTokuzen professzor, Japán; Dr. sőbbi megbeszéléseikben melPirjö Työrinoja teológiai kutató, lőzték. Finnország; Dr. Gunther Wenz A Bizottság üléseire általában professzor, Németország; Konévente egyszer, 1995-től kezdzultánsok: Dr. Theo Dieter prove a következő helyeken került fesszor, Ökumenikus Intézet, sor: 1995-ben Lärkulla/Turku, Strasbourg; Dr. David S. Yaego Finnország; 1996-ban Rottenprofesszor, USA (1997–2000); burg, Németország; 1997-ben Dr. Michael Root professzor, Dobogókő/Budapest; 1998USA (2001–2002); Stáb a Luban Opole, Lengyelország; theránus Világszövetség ré1999-ben Tutzing/München, széről: Dr. Eugene L. Brand, Németország; 2000-ben Bose, társtitkár (1995–1996); Sven Olaszország; 2001-ben SmidsOppegaard társtitkár (1997– trup Strand, Dánia; 2002-ben 2006). Titkárság: Antonia BosWürzburg, Németország; 2004sart (1995–1999), Sybille Grauben Baltimore, USA; 2005mann (2000–2006). Tolmácsok: ben Cassano delle Murge/Bari, Donata Coleman, Anglia; UrsuOlaszország. Az üléseket előla Gassmann, Németország. készítő, szerkesztő megbízotAz évi plenáris bizottsági tak megbeszélés szerint évente ülések 7-8 napos megfeszített többször is találkoztak. Katolitempójú munkát jelentettek. kus részről a társelnök Walter A nap mindig eucharisztiáKasper Rottenburg-Stuttgart val, úrvacsorás istentisztelettel püspöke volt, majd, amikor ő kezdődött, felváltva végzett li2002-ben, bíborosként, a Vatiturgiával, de mindegyik résztkáni Egységtitkárság vezetője vevő jelenlétével. A vendéglátó lett, helyét Alfons Nossol Opoegyházak vezetői, gyülekezetei le érseke (Lengyelország) vette a közbeeső vasárnapokra ökuHarmati Béla evangélikus bizottsági társelnök át. Evangélikus részről Harmati menikus egyházi programokat Béla budapesti püspök volt a társelnök. szerveztek, így a világ más részéről érkező vendégek tájékoMind római katolikus, mind pedig evangélikus oldalról igyezódhattak az egyes országok egyházi életéről és kultúrájáról. A keztek változatosan reprezentatív nemzetközi munkatársi gárdát Vatikáni Egységtitkárság és a Lutheránus Világszövetség genfi mozgósítani. A munkában a következő személyek vettek részt: központja elkötelezett ökumenikus közeledésének a dialógusok Római katolikus egyház: Dr. Walter Kasper püspök, társelnök, során megtapasztalt valósága több országban, ahol a konferenciNémetország (1995-2001); Dr. Alfons Nossol érsek (1995-től ákra sor került, indítást adott a helyi-országos dialógusok megbizottsági tag, és társelnök 2002 és 2006 között); †Dr Robert szervezésére.3 A tömören fogalmazott kétszáz lapos összefoglaló jelentés Eno professzor, USA (1995–1996); Dr. Polykarp Chuma Ibenégy fejezetre tagolódik. Az első rész az Újszövetség üzenetébuike professzor, Nigéria; Dr. Margaret O’Gara professzor, nek összefoglalása arról, mit hagyományoztak reánk az evangéKanada; Dr. Eberhard Schockenhoff professzor, Németország; liumok és az apostoli levelek Jézus legszűkebb tanítványi köréDr. Gerhard Schwenzer püspök, Norvégia; Dr. Lothar Ullrich nek, a „Tizenkettőnek” elhívásáról, szolgálatukról és életükről. professzor, Németország (1995–2003), Dr. Thomas Söding proŐk voltak az „első tanuk”, akik közvetlenül, személyesen kapfesszor, Németország (2003–2006). Konzultánsok: Dr. Angelo ták az apostoli elhívást. Tanúságtételük, igehirdetésük, szerveMaffeis professzor, Olaszország; Dr. Jared Wicks S.J. profesz3. From Federation to Communion – The History of the Lutheran World Federation. Edited by F. H. Schjoorring, P. Kumari and N. A. Hjelm, Fortress Press, Minneapolis, 1997, 248-285. old.; A Katolikus Egyház Katekizmusa, Szent István Társulat, Budapest, 1994, 811skk.

4

2008/1-2


zési munkájuk nyomán alakultak meg az első gyülekezetek, és formálódott ki az ősegyházi struktúra (1-64). A második rész „Az apostoli evangélium és az egyház apostolisága” címmel végigkíséri az egyház történelmi fejlődését a bibliai kortól kezdve a nyugati kereszténységben Róma püspöke hatalmának, a pápaságnak a kialakulásán keresztül a reformációig, majd a Tridentinumon keresztül a II. Vatikáni Zsinatig és a mai ökumenikus közeledésekig (65-164). A harmadik fejezet az apostoli szolgálat továbbadásával, szukcessziójával foglalkozik, a hármas papi-lelkészi rend, azaz a püspökök, papok és diakónusok rendje kialakulásával az egyházban. A lutheri reformáció összefüggésében a megkeresztelt hívők egyetemes papsága, a lelkészi ordináció és a püspökök hivatalának kérdései kerülnek elő (165-293). A befejező negyedik rész az egyház apostoli tanítása igazságának megőrzése és annak továbbadása kérdéseit vizsgálja a Szentírás kánonja, a hitvallások és az egyház hivatalos tanítása történeti kialakulása során (294-460). A korábbi párbeszédek gyakorlatát követve az összefoglalás először is a mindkét fél részéről együttesen vallott tételeket fogalmazta meg. A résztvevők többször megtapasztalt meglepetése volt, mennyire sok hitigazság, történeti tény és ezekből kötelezés és feladat adódik, amelyeket egyformán értünk. Itt is megismétlődött az, amiről W. A. Visser’t Hooft, az Egyházak Világtanácsa első főtitkára számolt be. A XX. század közepén az ökumenikus mozgalom hatása abban is megmutatkozott, hogy az ún. „Renouveau biblique” (Biblical Renewal – Bibliai megújulás) áthatotta a különböző egyházakat. A teológiai oktatáshoz kötődő bibliai szövegkutatás-értelmezés és a bibliai kortörténet tanulmányozása azt eredményezte, hogy a különböző egyházak bibliai tudományokkal foglalkozó kutatói felekezeti hovatartozást nem számítva igen szoros kölcsönös tapasztalatcserét építettek ki.4 Az együttesen vallható tételek ismertetése után azon feltárt különbségek tanulmányozása következett, amelyek a „megbékélt különbségek” (reconciled diversity) jegyében további megbeszélést igényelnek. Végül, befejezésként, őszintén megfogalmazásra kerültek azok a tételek is, ahol nem látszik lehetőség a közeledésre. Mindegyik hasonló dokumentummal kapcsolatban az a nagy és sok problémát felvető kérdés, hogy hogyan működik a két bizottság háttér-egyházában az eredmények elfogadási, recepciós folyamata. Hivatalosan a párbeszédnek az írásba foglalt tételeit a vatikáni Keresztény Egység Elősegítésének Pápai Tanácsának és a genfi Lutheránus Világszövetség Tanácsának kellett benyújtani. Szerencsés személyi összefüggések segítették a

Walter Kasper katolikus bizottsági társelnök világszervezetek figyelmét ráirányítani a végzett munkára, hiszen Edward Idris Cassidy biboros, majd utóda, Walter Kasper bíboros még inkább, mint néhány éven át társelnök, figyelemmel kísérték a dialógus menetét. A másik oldalon pedig Harmati Béla társelnök és a bizottság több munkatársa is tagja volt a Lutheránus Világszövetség Tanácsának. Mindkét oldal teológusai helyi-országos szinten is tagjai a megfelelő dialógusoknak, és ezeken a szinteken képviselni szokták, és tovább adják az elért eredményeket. Mivel elsősorban teológiai oktatásban feladatokat vállaló professzorok voltak a tagok, tanári-előadói-nevelői munkájuk során hatást tudnak gyakorolni a következő nemzedékek gondolkodására. Hadd emlékezzünk arra, hogy hazánkban is az ökumenikus dialógus új kezdetét jelentette, amikor 1976-ban megjelent Gál Ferenc „Ökumenikus teológia” c. katolikus teológusokat képző intézmények számára írott műve, benne Berki Feriz ortodox és Harmati Béla evangélikus teológiai összefoglalójával, és ezt követte a hetvenes évek talán első nyilvános dialógus alkalma.5 Az ökumenikus „klíma” változásai természetesen összefüggtek és összefüggnek a mindenkori pápai-vatikáni vezetés által meghatározott ökumenikus irányvonalakkal, ahogyan ezt jól láthatjuk XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál példájától kezdve a mai napig. Egy-egy kiemelt esemény, mint például II. János Pál pápa 1991-ben történt magyarországi látogatása, s benne a debreceni református nagytemplomban tartott ökumenikus istentisztelet, a protestáns gályarabok emlékműve előtti tiszteletadás, meghatározó volt az ökumenében gyakorolt „Gyógyító emlékezés” (Healing of Memories – Heilendes Erinnern) program számára a következő évtizedekben és nemcsak Magyarországon.6

4. The Ecumenical Advance - A History of the Ecumenical Movement, Vol. 2: 1948-1968. Edited by Harold E. Fey, London, S.P.C.K., 1970, 3-39. old. „At a World Council meeting in Oxford 1949, biblical scholars from many confessions issued a statement concerning ‘guiding principles for the interpretation of the Bible’ and said: ‘We have found a measure of agreement that surprised us all…” Az említett mozgalom Susanne de Dietrich „ Renouveau biblique” (WCC, 1945) c. művével indult. 5. Katolikus Teológiai Tanárok Tanulmányi Napjai, 1977. január 26. Harmati Béla előadása: „A keresztség és az eukarisztia kérdése a legutóbbi ökumenikus beszélgetésekben”, Magyar Kurir, 1977. március 25, 133-134. old. 6. Debrecen, 1991. augusztus 18: emlékezés az 1675-ös nápolyi gályarabokra; Esztergom, 1993. január 20: emlékezés az 1619-es kassai mártírokra; Csepreg, 1996. január 6: emlékezés az 1621-ben megölt 1223 evangélikus mártírra.

2008/1-2

5


Pál apostol útjai – fáradhatatlanul hirdette az evangéliumot

1. Az egyház apostolisága – újszövetségi alapok Két előzetes megjegyzést kell tennünk. Először arra figyelt a Bizottság, hogy elkerülje a korábbi korokban alkalmazott módszert, amikor a kiragadott bibliai idézetek az egyháztörténeti vagy dogmatikai tételek igazolására szolgáltak. Az újszövetségi kutatás egészének összefüggésében vizsgálták az apostolok életét és szerepét, figyelve a különbségekre karizmájuk és szolgálatuk terén. Másodszor az a tény mutatja a bibliai megalapozás fontosságát, hogy a bevezető nagy fejezet után következő mindegyik fejezet bibliai tájékozódással kezdődik. Az egyes szakaszok részletezésére itt nem térhetünk ki, azonban a dialógus irányát mutatják a témák: Jézus követése és a Tizenkettő missziója; A Feltámadott Krisztus megbízása és a Szentlélek ígérete; Az apostoliság terminológiája és Pál leveleinek, valamint a lukácsi Apostolok Cselekedetei hagyományok összefoglalása; Egyházi struktúrák és szolgálati minták kialakulása, a lelki ajándékok és szolgálatok sokféleségével, benne a püspökök tisztsége és a „hármas rend”, a püspök–pap–diakónus rendje kialakulásának kezdeteivel, és a kézrátétel szertartásával. A fejezet lezáró szakasza arra mutat rá, hogy hogyan segítette az élő tradíció az igazságban való megmaradást a tévtanítások ellenére a „depositum fidei” és a „depositum vitae” őrzésével (1-64).

2. Az apostoli evangélium és az egyház apostolisága A bevezető szakasz szerint a dialógus résztvevői igyekeztek elkerülni azt a leegyszerűsített képet, amely alapján az evangélikusok az egyház apostoli szukcessziós legitimációját egyedül az evangélium hirdetése és tanítása összefüggésében értik, és nem törődnek az egyházi hivatal (ministry – Amt) jelentőségével. A másik oldalon pedig a katolikusok azt gondolták, hogy az apostoli-püspöki szukcesszió folyamatos, töretlen vonala egyedül is garanciája az egyház apostoliságának. A bibliai tájékozódás és a történeti elemzés azt bizonyította, hogy katolikusok és evangélikusok nagyobb egyetértést tudnak felmutatni az apostoliság

egyházi megvallásában, mint azt általában mindkét oldalon feltételezték (69). A bibliai tájékozódás fejezete a Jézustól jövő és Jézusról szóló evangélium, mint „húsvéti evangélium”, jelentőségét húzza alá az első gyülekezetek és az egyház szervezésében. Lukács négy pontot említ, mint az ősegyház jelentős ismérveit: apostoli tanítás, közösség, a kenyér megtörése és az imádság. Az Újszövetség nem tár elénk egységes meghatározást arról, mit jelent pontosan az apostoli hivatal. Lukács abban látja szerepüket, hogy bizonyítják: a Feltámadott Úr ugyanaz, aki itt a földön velük élt, és nekik prédikált, és elküldte őket az evangéliumot hirdetni Jeruzsálembe, Júdeába, Samáriába és a föld végső határáig (ApCsel 1,8). Pál számára az apostoli misszió a feltámadott Úr neki személyesen történt megjelenéséhez kapcsolódik (Gal 1,15-16; 1Kor 15,1-11). Mivel Krisztus minden ember üdvéért halt meg (Rm 6,10; 2Kor 5,14), a misszió nem csupán Izraelnek szól, hanem egyetemes, és „nincs más evangélium” (Gal 1,7) a Jézusról szólón kívül (1Kor 15,11; Gal 1,1.4; 1Kor 15,3-5). Ez az evangélium teremt közösséget (Ef 4,4-5), és építi az egyházat (1Kor 15,2). Az Újszövetségben Jézus egy evangéliuma (Mk 1,1) négy kanonizált evangéliumi könyv formájában adatott számunkra, és ezek a beszámolók kritikai vizsgálaton is átestek (Lk 1,1-4). A Cselekedetek könyve leírja, hogyan jut a Jézusról szóló tanúságtétel egyre tovább. Lukács beavatja Theophiloszt az eseményekbe (Lk 1,4). A Negyedik Evangélista a könyve végén mondja el a szándékát (Jn 20,31). A páli levelek mutatják, hogy hogyan találkozik velünk az apostoli evangélium és Róm 16,25-27 nem hagy kétséget arról, hogy az egyház apostolisága az apostoli evangéliumban teljesedik ki. 2.1. Az apostolok és az egyház a korai és középkori értelmezés szerint A korai századok poszt-apostoli tanúi közül az 1 Kelemen levél, azután pedig Polükarposz, Szmürna püspöke jelentős. A gnosztikusok tévtanításai elleni küzdelemben érvként használták, hogy mennyire eltérnek azok a tanítások az apostoloktól kapott „igazság kánonjától”. E kánon egyik fontos pontja volt, hogy „Izrael Istene” ugyanakkor „Jézus Krisztus Atyja” is, amit Markión tagadott, és ez az exkommunikációjához vezetett (Róma, 144). A korai századok hitvallásai, az Apostoli Hitvallás, több keresztelési formula, de még inkább a Nikaiában (325) és Konstantinápolyban (381) elfogadott hitvallás azt vallotta, hogy az egyház „apostoli”, azaz a Szentlélek a híveket az apostolok hitének, tanításának és intézményi rendjének folyamatosságában őrzi meg (82-85). A patrisztika korában azon egyházak, gyülekezetek, amelyeket az apostolok alapítottak (sedes apostolicae) meghatározó szerepet töltöttek be abban, hogy mi a Krisztusban való igaz hit. A II. századtól kezdve Péter és Pál apostolok egyháza, Róma és annak püspöke, fontos szerepet kapott a nyugati egyházrész zsinatain. Viták és konfliktusok esetén Kelet és Nyugat egyházai többször fordultak segítségért Rómához.7 Nagy Gergely pápa (590–604)

7. „Prima sedes a nemine iudicatur, nisi deprehendatur a fide devius” (az Első Széket senki sem ítélheti el, hacsak az nem hajlik el a hittől). Hormisdas pápa (515): Róma normatív a tanításban, „quia in Sede Apostolica immaculata est semper catholica servata religio (mivel az Apostoli Szék a katolikus vallást mindig tisztán őrizte meg).

6

2008/1-2


A Nikaiai Zsinat (325) - egységkeresés a szabadság légkörében magát „servus servorum Dei” néven nevezte, és Antiókhiát és Alexandriát is Apostoli Széknek ismerte el, velük együtt gyakorolva az egyházi „communio” péteri autoritását (§87). A korai középkorban a kollegiális egyházi vezetés struktúrája, a tartományi zsinatokkal együtt, eltűnt, és a XI. századtól kezdve a gregorián reform pápái kiterjesztették hatalmukat Nyugat-Európa felett. A pápai hatalommal szemben álló személyeket, Ockham (1347), Wycliffe (1384), Husz János (1415) a reformkísérletekkel együtt félreállították, és a Konstanzi Zsinat után J. Torquemada O.P. fogalmazásában kiadott „Summa de Ecclesia” (1452) a zsinatok és a reformok fölé emelte a pápát ( 88). Az egyház apostoli vonásai a nyugati egyházban, a középkorban, a hierarchián kívül jelentek meg, az ún. „vita apostolica” mozgalmakban, közösségekben gyakorolva a prédikáció és imádság apostoli hagyományait. A valdensek mozgalmát 1182ben elítélte az egyház; a dominikánusok és a ferencesek mozgalma viszont az egyházon belül maradt. Jelentősnek kell tartanunk, hogy az ikonográfiában, a fali freskók, a szobrok, az illusztrált liturgikus könyvek ábrázolásaiban, a liturgikus naptár ünnepeiben, állandóan az egyház népe előtt voltak az apostolok, akikre a mise liturgiájában, imádságban emlékeztek (Római Kánon, Communicantes ima). Gabriel Biel kommentárja (Canonis misse expositio), amit Luther is sokat forgatott, nagy hangsúlyt tett az apostolokra, mint Krisztus szenvedésének és feltámadásának első tanúira (91.§). Megemlítendő, hogy a XV.-XVI. század fordulója körül több felhívás próbálta kezdeményezni az egyház reformját, a visszatérést az apostoli hagyományokhoz. Ezek azonban nem jártak sikerrel a nagy gazdagságot és hatalmat birtokló hierarchiával szemben (Krakkói Mátyás, 1404; Pierre d’Ailly, 1414; D. Capranica, 1447; R. Sánchez de Arévalo, 1469; T.Giustiniani & V. Quirini, 1513; és ide sorolható Savonarola firenzei reformja is, 1498) (92).

2.2. A reformáció kora és az utána következő fejlemények Luther egyházreformjának bibliai alapja az Újszövetség apostoli iratai voltak. Apostol az, aki Isten igéjét hozza, és az apostoli megbízást az evangélium hirdetése felől érthetjük meg (Ubi est verbum, ibi est Ecclesia – ahol Isten igéje, ott az egyház). Az egyház az ige teremtménye (creatura evangelii), és annyiban apostoli, amennyiben azok gyakorlatát folytatja az evangélium hirdetésével, a szentségek kiszolgáltatásával, a kulcsok hatalma gyakorlásával, a nyilvános istentisztelet hálaadásával és hitvallásával, illetve a kereszt hordozásával. Az apostoli megbízást Isten Krisztusban adott kegyelméről a hit általi megigazulás tanításában érthetjük meg, és adhatjuk tovább. Az evangélium az alapja minden egyházi hatalomnak, így ez nem függ a személyek rangjától ( 93-97). A reformáció helyre kívánta állítani a korabeli egyház kontinuitását az apostolok egyházával. Elutasították Isten kegyelmének jócselekedeteinktől való függését, az Úrvacsora áldozati jellegét, a pápai hierarchia igényét arra, hogy új hittételeket alkosson, és megkösse a lelkiismeretet. Luther elismerte, hogy a pápaság is ismeri a Szentírást, kiszolgáltatja a szentségeket, bírálta azonban, hogy az evangélium kikerült a középpontból. Az Ágostai Hitvallás szerint ott van egyház, ahol az evangéliumot tisztán és igazán hirdetik, és a szentségeket Krisztus rendelése szerint szolgáltatják ki (98-102). A Tridenti Zsinat 1546-ban kimondta, hogy az apostolok által hirdetett krisztusi evangélium a forrása az egyház üdvözítő tanításának és élete normáinak. Az evangélium által létrejött egyházban a „Szentírás és a tradíció együtt” alkotják azután az alapját a tanításnak és a normáknak.8 A Tridentinum megerősítette, hogy a római katolikus egyház a „vera ecclesia”, azaz az egyedüli igazi egyház a maga tanítói

8. DS 1501 in: Enchiridion symbolorum. Ed. H. Denzinger & A. Schönmetzer, ed.XXXIII, Herder, Freiburg i. Br., 1965; Decrees of the Ecumenical Councils Edited by N. P. Tanner, London & Washington D.C., 1990. 663. old.

2008/1-2

7


mellett a személyes bizonyságtétel, az élet a fontos.9 Ugyanakkor az egyházi apostoliság nem csak azt jelenti, hogy számba vesszük az apostoli „jeleket”, „elemeket”, hanem vizsgáljuk 2.3. Megoldás és konszenzus irányába mutató fejlemények azok megjelenését, konfigurációját. Így pl. a reformátorok felismerték a késő-középkori egyházban az apostoliság egyes jeleit, A XX. század közepén ökumenikus fejlődés jelentkezett a kade azok helyes megértése, kibontakoztatása hiányt szenvedett. tolikus egyháztanban, amint azt a II. Vatikáni Zsinat konstitúciói A reformáció azt jelentette, hogy ezeket az elemeket ismét egy (Lumen gentium és Dei Verbum) az evangéliummal kapcsolatközponthoz kellett rendezni és viszonyítani, és ez maga az evanban, annak szoteriológiai összefüggéseiről kijelentették (LG 1; gélium volt ( 124-130). DV 2,4). Ezek a felismerések A mai evangélikus teológia voltak azok, amelyek többek számol azzal, hogy az evangéközött lehetővé tették, hogy lium történetileg meghatározott 1999. október 31-én, Augs„hordozókon” keresztül ér el burgban, a két egyház aláírta a minket. A bibliai textusok, a kámegigazulás tanításáról szóló non kialakulása, a hitvallások, a Közös Nyilatkozatot. liturgiák magukon hordják keÚj hangsúlyt jelentett, hogy letkezésük korának jeleit.10 Az egyháznak folyamatosan kész Róma apostoli primátusát a kell lennie a reformra, ez azonpüspökök kollégiuma egészéban nem azt jelenti, hogy elő nek részeként, mint az aposkellene állítanunk valamiféle tolok missziói és pasztorális, absztrakt „tiszta evangéliumot”, kormányzó és tanító hivatala és ezt adjuk tovább a megváltofolytatásaként értelmezték. Az zott egyházi-társadalmi környeegyház egysége partikuláris zetben. Az apostoli kontinuiegyháztestek „communio”-ja, táshoz hozzá tartoznak az első ahol a püspökök egységben tanúk óta ismert továbbadási vannak Rómával. A püspökök keretek, melyek reformja megés a pápa feladata, hogy evanengedhető és szükséges, figyelgélisták legyenek, és a „sucve az evangéliumra (131-134). cessio verbi” (igei szukceszAz egyházak egymás közötszió) vonalán csatlakozzanak ti teológiai ellentétei abban a az apostolokhoz és egymáshoz megbékélési folyamatban old(106-111). hatók fel, amit a „megbékélt A reformációval folytatott különbségek” (reconciled divita a Sola Scriptura-elv és a versity – versöhnte Verschietradíció viszonyáról óvatossá denheit) kifejezéssel jelölhetette a Zsinatot, és nem hoztünk. Látjuk, és számon tartjuk tak doktrinális döntést az ún. különbségeinket, de az, amit „íratlan tradícióról”, hanem a közösen vallunk és hiszünk, hangsúly a „depositum vitae”, legyőzi megosztottságunkat és az egyház életének tanításban, Husz János (1369-1415) - meghalt az elveiért ellenérzéseinket. Felismerjük, életmódban és istentiszteletben hogy a másik közösség is hitelesen kapta az apostoli küldetést, történő továbbadására került (112-116). és hogy az elkülönült egyházak is egyházak (135-138). Az Unitatis redintegratio dekrétum és a II. Vatikáni Zsinat Összefoglalva a lutheránusok és a római katolikus egyház vitöbb más kijelentése elismeri a Rómához nem tartozó egyhászonyát, emlékeztetni kell arra, hogy hosszú ideig az evangélizak bizonyos „apostoli” elemeit, megőrzött tradícióit (LG 8; UR kusok elvitatták Rómától az apostoli küldetés megvalósítását, 3). A korábbi, ökumenikus dialógusokat elutasító pápai megnyimert az apostoliság nem mutatkozott meg a tanításban, a szentlatkozások, mint pl. a Mortalium animos enciklika (1928) után ségek kiszolgáltatási gyakorlatában és az egyházkormányzási kialakult ökumenikus helyzet, a XX. század hatvanas éveitől struktúrákban. A II. Vatikáni Zsinat után új ökumenikus helyzet változott „dialógus-éretté”, XXIII. János pápa és a II. Vatikáni teremtődött (DV 7), és noha továbbra is maradtak meg különbséZsinat nyomán (117-123). gek, a „Máltai Riport” (1972) megállapítása érvényes: „Az egyEvangélikus részről az ige, mint „Isten ereje” (Rm 1,16), a ház apostoli, amennyiben …megáll az apostoli hit mellett. Az hangsúlyos. Az ige hitre hív, és ezért a tanítási-hittani elemek hivatalával és a legitim pápai-püspöki apostoli szukcessziós hierarchiájával (103-105).

9. A teológiai megfogalmazás szerint különbséget teszünk „fides qua et quae creditur” között. 10. Textus – kontextus viták.

8

2008/1-2


XXIII. János pápa (1958-1963) - új korszakot nyitott egyház szolgálata, tanítása és szervezete apostoli, amennyiben tovább adja és aktualizálja az apostoli tanúságtételt” (The Gospel and the Church, 52). A Lutheránus Világszövetség a Közös Nyilatkozat (1999) aláírásával bizonyította, hogy megmaradó különbségeik ellenére a Római Katolikus Egyház a megigazulás kérdésében összhangban van az apostoli tanúságtétellel. Ezzel elismerték, hogy az az alapvető valóság, amelyik az egyházat apostolivá teszi, jelen van a katolikus egyházban. A történeti apostoli szukcesszió és a pápai primátus kérdésében viszont változatlanul nincs egyetértés (139-143). 2.4. Következtetések az egyházi apostoliságról Közös alapvető hitbeli meggyőződések: Együttesen erősítjük meg a megigazulásról szóló Közös Nyilatkozatot. Együtt valljuk meg hitünket a Szentlélekben, amint a Közös Nyilatkozat szól róla, aki a világ számára Jézusban üdvösséget hoz, egyházat teremt, apostolokat hívott el misszióra, és ma is szól egyházához. Valljuk, hogy minden idők egyháza „apostoli”, és ez normatív kezdetet és maradandó alapot jelent (146-148). Közös megértések felfedezése: Az előzőkre alapozva (különösen is Church and Justification – Egyház és megigazulás, 1994) rámutatunk az evangélikusok és a katolikusok közötti alapvető megegyezésre arról, hogy az apostoli örökségben az evangélium központi jelentőségű és meghatározó. A reformáció előtti egyház az apostoliság bizonyítékát az Apostoli Hitvallásban őrizte. A lutheri reformációban az evangélium Jézus Krisztus szemé-

2008/1-2

lyéhez kapcsolódik az isteni üdvtervben, mint viva vox. A Tridentinum reformációellenes megfogalmazásai után a II. Vatikáni Zsinat megerősítette az evangélium központi szerepét. Amíg a tridenti és a vatikáni zsinatok közötti időben az apostoliságot a pápai és püspöki szukcesszióban, mint nota ecclesia (az egyház jele) látták, a II. Vatikáni Zsinat az apostoliságot, mint az evangélium hirdetése, a szentségek, az egyházi szolgálat (ministry – Amt) különböző formái, az istentiszteleti rendek liturgiái objektív összességeként értették, ami arra szolgál, hogy segítse Isten Népe életét. A katolikus ökumenizmus feltételezi más keresztények hitét, de nem ez az alapja, hogy dialógusokban találkozzanak, és látható keresztény egységre törekedjenek. Sokkal inkább a többi egyházban megtalálható és működő „elemei a megszentelődésnek és igazságnak” (UR 3) lényegesek, amint a reformáció sem akart új egyházat kezdeni, hanem visszaállította azon „elemek” jelentőségét, amelyek jelen voltak az egyházban: a Szentírás, a keresztség, az oltári szentség, a kulcsok hatalma, a katechetikai komponensek, a Miatyánk, a Tízparancsolat (Kiskáté, Nagykáté). Ma a két egyház kölcsönösen elismeri az apostoliság jeleit egymás életében a meglévő fontos különbségek ellenére is (149160). További vizsgálatra indító különbségek: Az egyházi apostoliság alapvető kölcsönös elismerését mindkét oldalon jelentős fenntartások korlátozzák a tanítás és az egyházi élet vonatkozásában. Az első az ordináció, az apostoli szukcesszióban történő szolgálat (ministry – Amt) és a püspöki hivatal értelmezése terén található. A második, amikor megegyezünk abban, hogy a Szentírás az igehirdetés, a tanítás és a keresztény élet normája, különbözünk abban, hogyan történhet az Írás autentikus interpretációja, és hogyan használja a Tanító Hivatal a Szentírást az egyházi tanítás és életgyakorlat tanácsolásában (161-164).

3. Az apostoli szukcesszió és ordinált szolgálat Az egyház apostoliságának „elemei” vizsgálata során felbukkan a kérdés, mi az emberi tényezők szerepe, hiszen nincs tanúságtétel tanú nélkül, prédikáció igehirdető nélkül, és szükséges a gyülekezet is, mint igehallgatók és az apostoli tradíció hordozói (Közös Nyilatkozat, 16). Mindkét egyháznak meg kell vizsgálnia, mit jelent a megkeresztelt hívők egyetemes papsága, és az ordinációban adott szolgálat viszonya. Egy további kérdés a hivatalos szolgálaton belüli különbség a pap, a presbiter és a püspök között. Katolikus és evangélikus egyházi gyakorlatban egyaránt összefüggést találunk a szentségek kiszolgáltatása és a hivatal között. A kérdés, milyennek kell lennie a lelkészi és a püspöki hivatalnak, hogy az apostoliságot autentikusan és törvényesen képviselje (165-171). Az újszövetségi iratok gazdag variációit mutatják meg annak, hogyan élték hitüket az első nemzedékek, és hogyan adták tovább az evangéliumot. A különböző karizmatikus „ajándékok” különböző szolgálati formákban jelennek meg – apostolok, püspökök, presbiterek, próféták, diakónusok, evangélisták, pásztorok, tanítók, vezetők vagy elöljárók –, mindegyik Jézus Krisztus egyháza építésére. A szolgálatba történő elhívás kézrátétellel történik (ApCsel 6,6; 1Tim 1,18 és 4,14; 2Tim 1,6-7), és olvasunk ennek

9


Augsburg 1999 A megigazulásról szóló Közös Nyilatkozat aláírása problémáiról is (1Tim 5,22). Katolikus és protestáns teológusok eltérnek abban, mennyire lehet az apostoli levelekből valamilyen „szukcessziós láncot” kikövetkeztetni (172-183). Kelemen első levele (Kr. u. 96) említi először kifejezetten az apostoli szukcessziót és Antiókhiai Ignatiosz leveleiben (kb. 110) találjuk a presbiterek említését, mint külön hierarchikus fokozatot a püspök és a diakónus között. Római Hippolütosz (kb. 215) Traditio apostolica c. műve ordinációs liturgiai formulái szerint a III. század kezdetén a püspök–presbiterek–diakónusok alkották az egyházi szolgálati rendet. A II. századtól kezdve adódtak viták a tévtanítások ellenében az evangélium hiteles tartalmáról, ezért Irenaeus, Tertullianus és Cyprianus egyházatyák az apostoli tradíciót a püspöki szukcesszió vonalához kötötten látták biztosítva (184-189). A IV. századtól kezdve, az egyház nagy térhódítása miatt, megnövekedett a presbiterek szerepe, mert nem volt minden gyülekezetben püspök. A szolgálatokat végzők az egyházi „koinonia” tagjaiként egy közösség, „communio” tagjaként szolgáltak. Az összetartozást szolgálta a Nikaiai Zsinat 4. kánonjának a rendelkezése, hogy minden püspök ordinálásánál a tartomány összes püspöke, de legalább három vegyen részt (190-193). A lutheri reformáció az egyházi szolgálattal kapcsolatban sok problémával került szembe (a miseáldozat bemutatására felhatalmazó ordináció, a régi rendhez ragaszkodó püspökök lutheri tanítványokat sújtó ordinációs elutasítása, választófejedelmi rangban uralkodó püspökök, mint egyházi és világi hatalom). A reformáció számára az egyházi szolgálat (ministry – Amt) és az ordináció az egyház látható jelei közé tartoztak (195). Luther szerint egyedül Krisztus lehet számunkra a fogalom bibliai értelmében „pap”; az 1Pt 2,9 szerint pedig, a hívek a keresztség által részesei lehetnek az egyetemes papságnak. Az ordináltak különbsége a hivatal maga. Minden keresztény „pap”, de nem mindenki „pásztor” (minister), mert pásztornak, igehirdetőnek lenni nem csupán papságot jelent, hanem ordinációs felhatalmazást a munkára, az igehirdetésre (198).

A megkereszteltek egyetemes papsága és az ordinált szolgálat (ministry – Amt) feltételezi egymást, amint arról Luther több helyen beszél.11 Abban a „vészhelyzetben”, amikor az egyház püspökei megtagadták a reformációhoz tartozók ordinálását, Luther megengedhetőnek tartotta, hogy az egyház vagy a gyülekezet a hívek egységes akaratával szolgálatba állítsa őket (200-206). Luther szukcessziós egyházi tradíciót félretevő gyakorlatát lehet elégtelennek nevezni, ő viszont arra hivatkozott, hogy Lk 10,16 szerint Jézus mondta: „aki titeket hallgat, engem hallgat”; tehát maga Jézus az, aki a prédikációban, a szentségek kiszolgáltatásában szolgál, így egység teremtődik a Szentlélek tevékenysége és a lelkész tette között (194-210). A reformáció kora világi hatalmat is birtokló püspökei és érsekei tevékenységét Luther és követői erős kritikával támadták (Ágostai Hitvallás, 28. cikk). Hangsúlyozták, hogy az evangélium szolgálata egységes hivatalt jelent, ahogyan az evangélium is egy, kapcsolódva az istentiszteleti gyülekezetek úrvacsorai közösségéhez. Luther hivatkozott az újszövetségi nyelvhasználathoz, ahol „episzkoposz” és „preszbüterosz” felcserélhető fogalmak, de egy a szolgálat (Tit 1,5.7; 1Tim 3,1-7; ApCsel 20,17.28). Idézte Jeromos egyházatyát is, aki azt írta Evangelus presbiternek, hogy az apostolok idejében „presbiter” és „felvigyázó – episzkoposz” ugyanazt jelentette12 (211-218). Az apostoli szukcesszió elméletét a reformáció korában Róma oldaláról Johannes Gropper (1538) fejtette ki (Enchiridio christianae institutionis). A reformátori felfogást a wittenbergi gyakorlat mutatta, mert 1535-től kezdve, a választófejedelem rendelkezése szerint, a vizsga és az ordináció a wittenbergi teológiai fakultás feladata volt, és Bugenhagen városi lelkészként, teológiai tanárként és tartományi püspökként végezte, mégpedig Wittenbergben. Ezzel követni akarták az ősegyházi hagyományokat, és meg akarták különböztetni az ordinációt a helyi-gyülekezeti lelkészi beiktatástól (219-224). A Tridenti Zsinat (1545–1563) részletesen kidolgozta a római katolikus ordinációs tanítást a püspök–pap–diakónus hármas szolgálatra, figyelve a reformáció ellenében szükségesnek látszó tanítási és egyházi életre vonatkozó szabályokra; megerősítve a püspökök szerepét a szolgálatot végzők személye, hite, tanítása és élete megvizsgálásában. Az ordinált szolgálat kettős megközelítése került elő a zsinaton, egyrészt a papság, másrészt pedig a püspöki tisztség felől (225-234). A II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) széles egyházi tradíciót ölelt át, amikor Aquinói Tamás, illetve XII. Pius pápa Mediator Dei (1947) kezdetű enciklikája nyomán a megkereszteltek egyetemes papságáról tanított (Lumen Gentium 10-11, 34), és aláhúzta az apostoli misszió és apostoli szolgálat (ministry – Amt) szukceszszióját (LG 20). Az egyházi szolgálatban az apostolok utódai a püspökök, akik hármas hivatal (munera) hordozói, mint tanítók, papok és pásztorok (LG 20,25), és együtt alkotják a püspökök közösségét (communio episcoporum), képviselve saját egyházuk közösségét egységben a többi püspökkel és a pápával (235-244). Az isteni rendeltetéssel (divinitu institutum) létrehozott egyházi szolgálat különböző fokozatokban (diversis ordinibus) műkö-

11. A német nemzet keresztyén nemességéhez, WA 6,441, 24f , Prédikáció a gyermekek iskoláztatásáról, WA 30/II, 526, 34-527, 8 és 528, 1-2,8; De instituendis ministris Ecclesiae, 1523., WA 12,169-195. 12. Jeromos, CXLVI. levél Evangelusnak, in: Migne, Patrologia Latina XXII, 1192-1195; Luther, WA 2,227-230.

10

2008/1-2


dik ősidők (iam ab antiquo) óta, mint püspökök, papok és diakereszteltek egyetemes papságát kell szolgálnia. Megegyeznek kónusok (LG 28). A papi szolgálat lényegét a zsinat dekrétuma abban is, hogy Isten rendelte a szolgálatot, és ez szükséges az (Presbyterorum Ordinis) az evangélium hirdetésében látta, és a egyház léte számára. A szolgálatra indítás ordinációval, imádszolgálat hasonló a püspökök szolgálatához; a papok azonban sággal és kézrátétellel történik az evangélium nyilvános hira püspökök szubordinációja alatt állnak. A diakónusok a kézrádetésére szóban és a szentségeken keresztül, életre szólóan, és tétellel nem papságot, hanem szolgálatot kapnak (non ad saceraz egész egyházra szólóan a Szentlélek segítségül hívásával. dotium sed ad ministerium, LG 29) (245-251). Az egyházi szolgálat lokális és regionális kiterjedésű lehet, és Az evangélikus tanítás a megkereszteltek egyetemes papszükségszerűen alakult püspöki és lelkészi szolgálatként (270ságát hangsúlyozza. A lelkészi szolgálathoz külön elhívás 280). és ordináció szükséges, hogy valaki nyilvánosan prédikálKatolikusok és evangélikusok különböznek a következőkhasson, és szolgáltassa ki a ben: A katolikusok a hierarchia szentségeket. Ez az elhívás hármas tagozódását vallják, az egész egyházra és az egész a „ius divinum” alapján: püséletre szól, tekintélye Isten pök–pap–diakónus. Evangéliigéje tekintélyéhez és erejékus vélemény szerint a püspöki hez kapcsolódik (2Kor 4,5). apostoli szukcesszió a hármas A szolgálat szokásos helye az tagozódással nem biztosítja az istentiszteletre összejött gyüapostoliságot. A katolikus vélekezet, amelyik közösséglemény szerint az evangélikuben van a többi gyülekezettel. soknál nincs jelen az ordináció Ezért szükséges egy gyülekeszakramentális jele (defectus zetek feletti hivatal, felügyesacramenti ordinis, UR 22). Az let. Ez a felügyelet az egyes evangélikusok számára a helyi területi egyházak szervezeti gyülekezet egyház a maga telrendje szerint különböző lejességében; a katolikusoknál het (esperesség, püspökség, viszont a püspök vezette lokázsinat). A szolgálati tagozólis egyház. Evangélikus felfodás kérdésében több evangégás szerint a helyi gyülekezet likus egyházban foglalkoznak istentiszteletében benne vana diakonátus bevezetésével. A nak az univerzális egyház elepüspökök szolgálata kerületümei – a Szentírás, hitvallások, kön kívül kapcsolódhat orszáMiatyánk –, az egyes területi gos püspöki konferenciákhoz, egyházak közötti összetartozás és nemzetközi viszonylatban, kiépítése azonban a gyülekezea Lutheránus Világszövetsétek istentiszteletében hiányos gen keresztül, a többi evangé(281-287). likus egyházhoz. Több helyi Ökumenikus kitekintés: A Köegyezmény kapcsolja össze zös Nyilatkozat a megigazulásaz evangélikus egyházakat az ról alapvető hitbeli egyezéseket anglikán egyházzal (Porvoi mutatott meg (1999), és ez jeEgyezmény), és az evangélilentős mind az apostoli szukOrdinált papság - szolgálat vagy hatalom? kusok elismerik az apostoli cesszió, mind pedig a hitbeli szukcesszió fontosságát a püspöki szolgálat történeti folyaszukcesszió számára. A történelem azt mutatja, hogy az egyházi matosságában, de nem látnak ebben garanciát az apostolisághivatal strukturális változásokon ment keresztül az egyházban, de ra (252-269) a katolikus felfogás szerint, ezen változások nem érintették annak lényegét. Ugyanezt kellene feltételezni az evangélikusoknál 3.1. Következtetések: apostoli szukcesszió és az ordináltak is a történeti változásokkal kapcsolatban. Katolikus vélemény, szolgálata hogy az egyes püspökök úgy hordozzák az apostoli szukcessziót, hogy benne állnak az apostoli-püspöki közösség egészében, Katolikusok és evangélikusok megegyeznek abban, hogy az egyetemesen, azaz „katolikusként”. Így a „katolikus” jele lesz egyház apostoli az apostoli evangéliumhoz való hűséges ragaszaz apostoliságnak, és az apostoliság feltétele a katolicitásnak. kodásban. Megegyeznek abban is, hogy minden megkeresztelt Így tartozik össze a „traditio, successio, communio”. A katolikuhívő részese Krisztus papságának, és feladatuk hirdetni „nagy sok nem zárhatják ki más egyházak „elöljáróit” ebből a közöstetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára ségből, mert a „tanítás apostolisága” dolgában együtt vagyunk. hívott el” (1Pt 2,9). Az ordináltak viszont speciális szolgálatra Létrejöhet tehát a „megkülönböztető egyetértés” (differentiated hivattak el az egyház egésze missziójában. E két szolgálat nincs consensus) (288-293). ellentétben egymással, a speciális egyházi szolgálatnak a meg-

2008/1-2

11

SÚLYPONT: ÖKUMENÉ PROTESTÁNS SZEMMEL 4. Az egyházi tanítás, amelyik megmarad az igazságban

zsinat is segíti, amelynek nem-ordinált tagjai is lehetnek. Külön felelőssége a püspöknek, vezetőnek, hogy felvigyázzon a teológia művelésére, és az ordinálandók kiképzésére (376389). A korai századoktól kezdve tanítóhivatal gondozta az aposA katolikus tanítás reformáció utáni megerősítése a Tridenti toli üzenetet és tanítást az egyházban. Az Újszövetségben JáZsinaton történt. Emlékezve Luther és Eck vitájára a 2. Makkanos evangélista Jézusról, az igazságról beszél (Jn 18,37; 14,6; beus iratról, elfogadták az apokrifusokat deuterokanonikus köny5,31-38; 8,32), és a szinoptikus tradíció, az apostoli tanúságvekként, és a latin Vulgata kiadást ismerték el hitelesnek. Később tétel, mindkét egyház számára irányadó (294-313). A dialógus az I. Vatikáni Zsinat (1870) és a II. Vatikáni Zsinat is foglalkosorán részletesen foglalkozott zott a kánon kérdésével, elutasítva a bizottság az óegyházi tanuka reformációs tételeket (pl., hogy kal és Markión tévtanításával is. a Szentírás önmagát magyarázza, Fontosnak tartottuk az ún. „re410) (390-410). gula fidei” összefoglalásokat, a A tanítói hivatallal kapcsolatkülönböző hitvallásokat és a kában a katolikusok megegyeznek non kialakulását (314-335). Az az evangélikusokkal abban, hogy a első nyolc évszázad zsinatai, az korrekt tanítás, doktrina, szükséges egyházatyák és a teológiai iskoaz Istenhez fűződő hitünk számálák áttekintése Aquinói Tamás és ra; valamint ugyancsak fontosnak Gabriel Biel elemzésével zárult tartják a tanítás területi felügyele(336-354) tét, kapcsolva ezt Péter utódjának A reformáció első konfliktusa univerzális püspökségéhez, kérve a Rómával a búcsú tanítása és gyaSzentlélek segítségét, és felajánlva korlata körül robbant ki, de hamahivatalos tanítók közreműködését rosan követte ezt a kérdés, hogy (411-412). hogyan bírálhatók el az egyházi A katolikus tanítói hivatal (matanítási, teológiai kérdések. Amigisterium) fontos ismérve, hogy a kor Luther a Szentírás mellett az Luther Márton (1483-1546) - újszerű keresztény hitvilág két Vatikáni Zsinat megerősítette a egyházi atyák és a kánoni dekrémagiszteriális pápai csalatkozhatattumok, zsinati rendelkezések tételeit idézte, hamar látta, hogy a lanság tanítását, említve a püspöki kollegialitást, és a „sensus korábbi egyházi rendelkezések sokszor nem állnak összhangban fidelium”-ot is (413). A szakramentális hatalom (potestas ordia Szentírással, ezért a zsinathoz fellebbezett.13 Rómával való küznis) megkülönböztetendő az egyházi kormányzástól (potestas delmében, teológiai előadásaiban, a vitákban és írásaiban az bizoiudictionis) és a tanítói hatalomtól (potestas magisterii). Az I. nyosodott be, hogy számára az egyházi tanításban a Szentírás volt Vatikáni Zsinat Pastor aeternus konstituciója felruházza a pápát az egyedüli mértékadó (355-375). a csalatkozhatatlansággal, ha „ex cathedra” tanít. A II. Vatikáni Az evangélikus egyháznak nincs külön tanítói hivatala, mint Zsinat ezt a magisztériumot Isten igéje szolgájának, nem annak a római katolikus egyháznak. A tanítás az apostoli evangélium felettesének mondja (DV 10). „Isten népe”, az egyház tagjai kinormatív dokumentációjához, a Szentíráshoz igazodik. A kejelentések részesei és tradíciók hordozói lehetnek a „sensus firesztény tanítás közvetve vagy közvetlenül szentírási magyarádei” segítségével. A zsinat nagy lépést tett a korábbi zsinatokkal zat. Az evangélikus egyházak a Lutheránus Világszövetség tagellentétben a reformok bevezetésére (411-428). jaiként az Ágostai Hitvallást (1530) és Luther Kiskátéját ismerik el a Szentírás világos magyarázatának, míg több evangélikus 4.1. Az igazságban megőrzött egyház: következtetések egyház elismeri az egész Egyezség Könyvét (Book of Concord) a többi evangélikus hitvallási irattal. Közös alapvető hitbeli meggyőződések: Isten Krisztusban megA megigazulásról szóló tanítás fontos helyet foglal el az evanjelenő kegyelmének evangéliuma; Az evangélium és az egyház; Az gélikus hittételek között arról, hogy hogyan üdvözíti Isten a bűevangélium, a Kanonikus Iratok, és az egyház tanítása és élete. nöst, Krisztusról, mint egyedüli közbenjáróról, a kegyelemről és Megbékélt különbségek: A Szentírás Kánonja és az egyház; a hitben történő elfogadásról. Szentírás és Tradíció; A Tanítói Hivatal: szükségessége és egyA nyilvános tanítás az ordinált szolgálat fontos feladata, de házbeli kontextusa; A nyilvános tanítás szolgálata: tanítás henem monopóliuma az egyházban, ahol a megkeresztelt hívek lyi-lokális és szupra-lokális területen; A Tanítói Hivatal Isten egyetemes papságát éljük meg. Püspökök feladata, hogy felIgéjéről való tanúságtételünk különböző példái között; A Tanítói ügyeljék az ige szolgáit, és területi-országos szinten gyakorolHivatal a maga konstruktív és kritikai funkcióival. ják a nyilvános tanítást. Az evangélikus egyházak szervezetileg Harmati Béla14 különbözhetnek és lehet, hogy a püspököt vagy egyházelnököt 13. Appellatio F. Martini Luther ad Concilium, 28 November 1518. WA 2,36-40. 14. Evangélikus püspök.

12

2008/1-2


Külsõség vagy küldetés? Egyházunk külkapcsolatai1

Pásztor János - az ökumené magyar elkötelezettje

Bevezetõ Amikor egyházi külkapcsolatokról beszélünk, elsősorban nem a hagyományos értelemben vett nemzetközi diplomácia világára kell gondolnunk. Nem birodalmak vagy államiságot szerzett nemzetek közötti, jó esetben békére törekvő diplomáciai kapcsolat(ok)ról van szó, hanem az egy Egyházhoz tartozás, az egy test tudatából következő testvéri együvé tartozás konkrét formáinak a kereséséről. Ezt a fajta testvéri kapcsolatot, amely egyrészt a felekezeti, másrészt pedig az ökumenikus, azaz valamennyi keresztyén felekezet kapcsolatára épülő regionális és világszervezetek létrejöttét is meghatározza a misszió, a tanúságtétel mozgatja. A Református Világszövetség pl. a XIX. században nem hozott létre külön ifjúsági miszsziós irodát, mert meggyőződése volt, hogy ezt csak valamenynyi felekezet összefogásával lehet hitelesen művelni. A XIX. században megerősödő külmisszióban a protestáns gyökerű

missziós egyesületek és a római katolikus egyház gyakorta kerültek szembe egymással, ami alapvetően ásta alá a tanúságtétel hitelét. Pásztor János, az ökumenika nemrég elhunyt professzora, missziói tapasztalataiból egy megrendítő példáról számolt be: az ugandai mártírok máglyahaláláról. A helyi király a protestáns és római katolikus misszionáriusok közötti feszültségek miatt megtiltotta az evangélium hirdetését, és iszlám misszionáriusokat hívott be. A helyi lakosságból evangelizációs munkára kiképzett katechéták nem hagyták abba az evangélium hirdetését. Szenvedésükkel és életükkel fizettek a tanúságukért. A római katolikus és protestáns katechéták halálban való közös vallástétele hatott szerte az országban. Uganda az egyik legerősebben krisztianizált ország lett Fekete-Afrikában.2 Azt mondhatjuk, hogy az egyházak közötti kapcsolatokat az egyház egységének keresése, a misszióban való egység és az egységben való misszió mozgatja. Ezekben a törekvésekben pedig a magyar protestantizmus képviselői a kezdetektől fogva alkotó módon jelen voltak. Ez természetesen a pozitív olvasat, amelyhez akkor is ragaszkodnunk kell, ha a valóság némelykor mást látszik mutatni. De mondhatnám, hogy ez eredendően protestáns olvasat, amely a nagy egységtörekvéseknek mindig is motorja, s a XX. században az egyházak közötti, ún. ökumenikus párbeszéd intézményesített formájának, az Egyházak Világtanácsának (illetve azok előzményeinek) elindítója volt. Ettől nyilvánvalóan eltér egy olyan világegyház tevékenysége, mint a katolikus egyház, a maga „szekuláris” diplomáciájával. De az ott is hatékony reformátori szellem gyakorta a protestáns egyházakat is megszégyenítő erejű ökumenikus elkötelezettséget teremthet. Hasonlóan az ortodox egyházakra is jellemző a hagyományos diplomácia egyházpolitikai haszonnal kecsegtető alkalmazása, szoros összefüggésben a nemzetállamuk törekvéseivel. Ugyanakkor majd öt évtizede az ortodox egyházak is számos jelét adták ökumenikus elkötelezettségüknek. Ebből következően a valamennyi nemzeti egyházzal, egyházi világszervezettel való kapcsolatra gondolunk akkor, ha a református egyház külügyeiről ejtünk szót. Éppen ezért általában összekapcsolódik a két feladatkör: az „ecumenical officer” egyaránt referál nemzetközi és egyház- vagy felekezetközi ügyekben. Így pl. a magyarországi református és evangélikus egyházak közötti kapcsolat épp úgy idetartozik, mint pl. bármelyik dél-afrikai református egyházi kapcsolatunk. S valamennyi bilaterális vagy multilaterális egyházközi kapcsolat végső távlata az ökumenikus mozgalom deklarált célja: a látható egység munkálása. Ez az egymással törődés már az Újszövetségben is megjelenik, ahol természetesen nem beszélhetünk infrastrukturális

1. A Johannita csendesnapon, 2007. december 15-én, elhangzott beszámoló. 2. Lásd bővebben: „A magyar egyházak és az ökumenikus mozgalom”( oikumene.meot.hu)

2008/1-2

13


egységről; ugyanakkor azonban a meghatározó keresztyén központok között a testvéri kapcsolatok ápolása megmutatkozik pl. a Pál által olyan fontosnak tartott adakozásban a jeruzsálemi gyülekezet számára. Fontos, hogy bármennyire is tágnak és általánosnak tűnik, mégse feledkezzünk meg erről az alapvető keretről.

Szétszakadozottság és összefogás Az eddig vázolt protestáns szemlélet mozgatórugója, meglátásom szerint, történelmi gyökerű. A nagy egyházszakadást követően éppen a reformáció idejében, sőt reformátori egyházak közvetítésével, megjelentek egységtörekvések tulajdonképpen már az 1520-as években. Azóta is töretlen a jelenlétük. Ezzel egy időben ugyanakkor a reformáció az egyház további szétszakadozásához vezetett. Sőt, egyesek szerint, éppen az egységtörekvés fordult visszájára a protestáns felekezetek konfesszionális megmerevedésében. Ennek ellenére még az ún. protestáns ortodoxia, azaz a reformációt követő konfesszionalizmus idején is töretlen egész Európában az irénizmus („békéltetés”), amely a protestáns felekezetek, nemzeti egyházak egységét keresi. Gondoljunk csak hazánk történelmére, ahol egyrészt sokáig együtt élt a két felekezet, másrészt már 1833-ban megszületik az a nagygeresdi egyezmény, amelyet a dunántúli református és evangélikus egyház kötött egymással. Ennek következtében nem csupán szószéki- és úrasztala csere került rögzítésre, hanem közös gyülekezetek szervezése is lehetségessé vált. S ne feledjük, ekkor, a német uniók korában, még országos egyházak nem is létezhettek! A két világháború között pedig egy olyan evangéliumi megújulásnak lehetünk tanúi, amely megint csak összekapcsolja a felekezeteket, gondoljunk csak a közös ifjúsági mozgalmakra, mint a KIE, PRO CHRISTO, MEKDESZ, vagy hogy csak egy-egy nevet említsek: Benczúr László és ifj. Victor János. Ez a folyamat is a nyugat-európai fejlődéssel összhangban történik. Sőt, a magyarországi ökumenikus szervezet megelőzi a világháború miatt késleltetett világszervezetét (EVT). A háborús krízis átélése különösen is azt munkálta a protestáns egyházak vezetőiben, hogy erőiket egyesítsék a közös szolgálatban. 1943. június 26-án megalakították az Egyetemes Egyháztanács Magyarországi Bizottságát, mely később nyerte el a mai nevét (Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa). Ebben az időben a Római Szentszék még nem pártolta az ökumenikus mozgalmat. Magyarországon mégis mutatkoztak örvendetes jelek ebben a vonatkozásban is. Ezek között Ravasz László és Kelemen Krizosztom kapcsolata Pannonhalma és Debrecen között „a szeretet szivárványhídja” felépítésének szándékával utat mutatott a jövő felé. Sőt, hazánkban kezdődött meg, ebben az időben az ortodox egyházzal folytatott párbeszéd, amely azóta is napirenden van. Ha mindehhez hozzátesszük a nyugati szellemi, egyetemi teológiai élettel való töretlen, évszázadokon átnyúló kapcsolatunkat, akkor azt mondhatjuk, hogy történelmi viszontagságok ide vagy oda, egyházainknak mindvégig sikerült az európai vérkeringésben maradni, még a kommunista diktatúra idején is, s igen nagy megbecsülésnek örvendenek már csak azért is, mert a

14

Ravasz László (1882-1975) - a református hídépítő

folyamatos történelmi próbatételek közepette soha nem szakadtak önszántukból (persze intézményesült egységünk sem tekint vissza nagy múltra). A kommunizmus öröksége ugyanakkor kettős: egyrészt egyfajta érzékenységet, pozitív attitűdöt teremtett elsősorban a nyugat-európai testvéregyházakban, amelyek jelentős támogatást nyújtottak egyházunknak, illetve úgy tekintenek ránk, mint egyfajta hídra, kapocsra a keleti egyházak felé. Másrészt bennünk sok sebet hagyott, hogy nem támogattak minket eléggé.

Külkapcsolataink A fentieknek megfelelően tehát egyházunk mindig is szoros kapcsolatban volt partneregyházaival és az egyházi világszervezetekkel. A hazai folyamatok összhangban álltak a nyugat-európaival, minden különbség ellenére. Feladatom, hogy a magyar református egyház nemzetközi kapcsolatait ismertessem röviden. Kapcsolattartásunk két területre bontható: a világszervezetekben való részvétel, illetve a bilaterális, vagy éppen többszereplős partneregyházi kapcsolatok. 1) Partneregyházi kapcsolatok A MRE mintegy 25 partneregyházzal egyezmény alapján működik együtt. Ezek között értelemszerűen a hagyományos

2008/1-2


református egyházak vannak túlsúlyban. Elsősorban német, holland, skót egyházak, illetve Észak-Amerikában a PC USA (presbiteriánusok), a Reformed Church of America és a United Church of Christ (ezen belül működik a Calvin Synode, a „magyar zsinat”) vagy a kanadai presbiteriánusok. Nagy becsben tartanak minket, hiszen még a diktatúra sem vetett gátat annak, hogy élő kapcsolatban, szellemi és testvéri közösségben maradjunk velük. Nem elhanyagolható tény, hogy a magyar reformátusság jelentős közösségnek számít világszinten is (hozzávetőleg hárommilliós tagsággal). (Összehasonlításképpen a PC USA például 2,4 millió tagot számlál). Ezen egyházakkal való együttműködésünket mutatja, hogy többen is misszionáriusokat, azaz egyházunk missziói fáradozását segítő testvéreket „állomásoztatnak” hazánkban. Ezen hagyományos kapcsolatok mellett a koreai és a taivani presbiteriánusokkal is nagyon szoros a kapcsolatunk. Koreai testvéreink missziói központot tartanak fenn, és immár két cigánymissziós központ létrejöttében működtek közre. Csak példaként említem, hogy a taivani egyház gyülekezeteiben meghirdetett adakozási akciójával 50 000 dollárt juttat a Biblia Éve támogatására. Hasonlóképpen alakul egy dél-afrikai holland református egyházzal való együttműködés is. Ugyanakkor fontos megemlíteni a kisegyházakat, a lengyel, litván vagy görög reformátusokat, akik számára mi vagyunk a nagy testvér és az összekötő kapocs a nyugati egyházak felé. Csak egy példa: a rajnai egyház a MRE koordinálásával tervez közös projektet a francia és olasz reformátusokkal (valdensekkel). A partneregyházi kapcsolataink alapján tehát magam is meglepetéssel tapasztaltam, hogy milyen becsben áll a magyar reformátusság; vagy megfordítva: milyen felelősségünk és lehetőségünk lenne arra nézve, hogy sokkal aktívabban és meghatározóbb módon vegyünk részt a kölcsönös kapcsolatokban. 2) Világszervezetek A külkapcsolatok másik terepe az egyházi világszervezetekben való tagságunk. Csak ismételni tudom magam: a magyar reformátusság valamennyi meghatározó felekezeti vagy ökumenikus, globális vagy regionális szervezetben a kezdetek óta aktív tag. Alapelvként elmondható, hogy ezeken a világszervezeteken keresztül valósíthatók meg hatékonyan egyházunk külkapcsolati elképzelései.

a) Református Világszövetség Bár nem voltunk alapító tagok, már a XIX. század végétől jelen vagyunk ebben a felekezeti szövetségben, amely több mint 200 tagegyház mintegy 75 millió keresztyénét tömöríti magába. Az 1875-ben indult közösség vezető testületébe, azaz a Végrehajtó Bizottságba, mindig is delegáltak magyar képviselőt az európai régió tagegyházai. Ez is mutatja a magyar reformátusság súlyát. A RVSZ egy laza szövetség, amelynek túlnyomó többsége – akárcsak más világszervezetek esetében

2008/1-2

Kelemen Krizosztom (1884-1950) - a katolikus hídépítő – immár Afrikából és Ázsiából származik. A RVSZ több együttműködési platformjában vannak szakértő képviselőink. Fontos megjegyeznünk, hogy a RVSZ európai elnöke Bölcskei Gusztáv (ahogy a püspökkari konferenciák európai tanácsának Erdő Péter – érdekes egybeesés). Ez a tény új helyzet elé állítja egyházunkat, hiszen immár nem csak a magyar reformátusságért kell felelősséget vállalnunk. Egy ilyen lehetőség számunkra is jó tanulóterep lehet arra, amit kevéssé összeszedetten gyakorolunk egyelőre: a nyilvános, közösségi felelősségvállalásra. A bevezetésben már mondottakra utalva megjegyezném, hogy ez a felekezeti szövetség a „Mission in Unity” program keretében helyi presbiteriánus egyházak egyesülését is ösztönzi, s maga is uniálásra készül a másik jelentős református világszövetséggel a Reformed Ecumenical Councillel. A RVSZ fontos törekvése, hogy laza szövetségből valódi közösséggé, communiová alakuljon át. b) Leuenberg, azaz az Európai Egyházak Közössége Ilyen közösség, communio, létezik az európai protestáns egyházak között. Sajátosan európai jelenség, bár a német bevándorlók által alapított dél-amerikai egyházak is tagjai. Az 1973ban született megegyezés, az ún. Leuenbergi Konkordia a reformátori egyházak közötti szószéki és úrasztali közösséget rögzíti, s megállapítja, hogy mind az evangélium igaz tanításában, mind a szakramentumok helyes rendben történő kiszolgáltatásában teljes az egyezőség – és e kettő pedig az igaz egyház jele. Az EEK célja a protestáns ökumené teológiai előmozdítása, valamint a protestáns hang, világlátás, társadalomszemlélet megjelenítése, különös tekintettel arra, hogy a 105 reformátori és elő-reformátori egyház jelentős része kisebbségben él odahaza. Az EEK külön-

15


ban meglévő társadalmi-kulturális feszültségeket komolyan véve. d) Egyházak Világtanácsa (EVT)

Leuenbergi Konkordia (1973) böző programjaiban egyházunkat évtizedek óta képviselik lelkészek, teológusok. Nem jelentéktelen esemény, hogy közgyűlését 2006-ban Budapesten tartotta. c) Európai Egyházak Konferenciája Az Európai Egyházak Konferenciája (CEC) az európai ökumené, azaz 126 protestáns, ortodox, anglikán és ókatolikus egyház közössége. 1959-ben alapították azzal a céllal, hogy az öreg kontinensen a nyelvi, földrajzi, történelmi és konfesszionális korlátok leküzdésével munkálja az egyházak egységét és a hiteles tanúságtételt. Genfben, Brüsszelben és Strasbourgban is tart fent irodát, ami jelzi, hogy célja nem csupán az egyházak közötti testvéri kapcsolatok, párbeszéd előmozdítása, hanem aktuális európai társadalmi, gazdasági, ökológiai, menekültügyi, vallási stb. kérdésekre adott egyházi válaszok megfogalmazása is, illetve ezek képviselete, lobbija. Ennek eszköze az ún. „Church and Society” (Egyház és Társadalom) bizottság, amely 1999-ben vált integráns részévé a CEC-nek. Ez a legprofibb ilyen szervezet. Az európai egyesülési folyamatban biztosítja az egyházak részvételét, monitoring tevékenységet folytat. Nem véletlen, hogy az egyházi tagságon túl 43 szervezet társult tagja a CEC-nek. A hídépítés kisebbségi és többségi egyházak között, mely nem titkolt célja a szervezetnek, nem jár egyöntetű sikerrel, ahogy azt az idei nagyszebeni tapasztalatok (az európai egyházak ökumenikus találkozója) is bizonyították. A szervezettel mind vezetői, mind szakmai szinten erős a kapcsolat. A közös kezdeményezésekben való aktív szakmai részvétel pozitívan hat vissza a saját működésünkre, és jó alkalom arra, hogy megtanuljunk adni, hozzájárulni, s ne csak kapni. Nagy jelentőségű a CEC és az Európai Püspökkari Konferenciák Tanácsa közötti együttműködés, illetve ennek dokumentuma, a CHARTA OECUMENICA, amely rámutat arra a sajátosságra, hogy az egyházak közeledése, közös tanúságtételük és missziójuk elválaszthatatlan a közös cselekvéstől és a társadalmi felelősségvállalástól. Ezzel kapcsolatban csak a dokumentumban foglalt egyik pontot emelném ki, amely az iszlámmal folytatott párbeszéd fontosságát hangsúlyozza, a Nyugat-Európa számos országá-

16

A legjelentősebb ökumenikus szervezet, a XX. századi ökumenikus párbeszéd intézményesült formája, amely 1948ban Amsterdamban alakult azok részvételével, akik Jézus Krisztust „Úrnak és szabadítónak” vallják. Protestáns indíttatásáról már szóltam. 347 tagegyháza 560 millió keresztyént képvisel. A katolikus egyház nem teljes jogú tagja, kivéve a „Hit és Egyházszervezet” albizottságot (az ökumené „teológiai motorját”), ahol 1993 óta tagok. Egyházunk alapító tagként már 1956 nyarán vendégül látta a Központi Bizottság ülését Galyatetőn. Ez alkalommal a jól ismert Lesslie Newbigin a debreceni Nagytemplomban hirdette az igét, a száműzetésben élő Ravasz László pedig a galyatetői tanácskozáson számolt be nagy őszinteséggel a kommunista állam és az egyház viszonyáról. A vezető testületben, azaz a Központi Bizottságban (Central Committee) mindig volt/van magyar protestáns képviselő. Jelenleg a missziói bizottság tagja egy magyar református teológus. Az EVT a teológiai párbeszéd, a közös misszió, a társadalmi felelősségvállalás és az istentiszteleti megújulás legszélesebb és leginkább intézményesült formája. Önálló bizottságai leképezik azokat a világszervezeteket, amelyek egyesüléséből létrejött (Life and Work, Faith and Order, World Mission Council). Az EVT szemlélteti leginkább azt az utóbbi évtizedekben végbement változást, amely során a hagyományosan európaiamerikai (atlanti) keresztyénség immár többségében a déli féltekéhez kötődik. Az EVT nem a világegyház megvalósulásának helye, nem akar „super-church” lenni, ugyanakkor deklarált célja az egyházak látható egységének előmozdítása. Ennek az egységtörekvésnek a kilencvenes évek elejétől a „koinónia” (communio, közösség) koncepció az alapvetése. Benne nem csupán az egyes egyházak közötti egység megvalósulása, és a tanbeli különbségek megoldása munkál: a keresztyén közösségek közös távlata sokkal fontosabb. Az újszövetségi fogalom által leírt valóság teljessége és forrása ugyanis maga a Szentháromság; Isten, aki Krisztusban megbékítette magával a világot. Ez adja Isten és teremtett világa közötti közösség alapját, amely az Ő országában teljesedik be az Írások szerint. Az egyház az a közösség, amelyben a végső elővételeződik: az egyház a reménység, Isten országának a jele. Hiteles jellé pedig értelemszerűen csak akkor válhat, ha maga is ennek az eljövendő közösségnek a megvalósulása. Ebben a megközelítésben az egység egyszerre Isten ajándéka és törekvéseink gyümölcse. Az egység egyben a missziót szolgálja, és alapja a közös társadalmi felelősségvállalásnak és „akciónak”, amely elválaszthatatlan az evangélium hirdetésétől. Az EVT mint szervezet erőteljes lobbitevékenységet is folytat, összhangban a fent említett társadalmi felelősségvállalással. Folyamatosan tárgyal a Világbankkal, békemegfigyelőket küld Izraelbe, hogy csak kettőt említsünk (egyházunk 2008-ban két résztvevőt is delegál a „peace watch” projektbe).

2008/1-2

SÚLYPONT: ÖKUMENÉ PROTESTÁNS SZEMMEL Összegzés Az eddigiekben az egyházak közötti kapcsolatok pozitív olvasatát, illetve annak alapvetését vázoltam, eléggé elnagyoltan. Fontos azonban röviden megemlékeznünk egy ezzel összefüggő jelenségről is, miszerint a vallás kezd a globális politika, a nemzetközi biztonságpolitika és az amerikai külpolitika legdöntőbb elemévé válni. Ez a jelenség kettős olvasatot igényel: az egyik a vatikáni „offenzíva” negatív megítélése, a másik a vallások pozitív befolyása, pontosabban esetleges felelőssége a békefolyamatok előmozdításában. Elsősorban a keresztyén-muzulmán párbeszédre kell itt gondolnunk. Csak egy példa (a fent idézett Charta Oecumenicán túl) a konkrét kezdeményezésekre: éppen 2007 őszén juttatott el (az iszlám valamennyi vonulatát képviselő) 138 muzulmán tudós keresztyén egyházakhoz és világszervezetekhez egy nyílt levelet, „A common word” (Egy közös szó, www.acommonword.org) címmel. A keresztyénség és az iszlám közös alapjait a szeretet nagy parancsolatában vélik megtalálni, s olyan hatékony párbeszédre hívnak, amely alapja lehet a kultúrák kölcsönös békéjének. Mindeközben, a jó egy évtizede krízishangulattól sem mentes ökumenikus mozgalom „rekonfigurációjának” is tanúi lehetünk: ugyancsak ősszel került sor kilenc év előkészület után a „Global Christian Forum”-ra, amelyen a protestáns, katolikus és ortodox egyházak mellett az ugyancsak világszinten szerveződő és egyre nagyobb befolyással bíró pünkösdi-karizmatikus és evangelikál irányzatok is aktívan szerepet vállaltak (a pünkösdi egyház az 5. legnagyobb keresztyén közösség 25 millió taggal). Nagy áttörés ez, hiszen az említett egyházi közösségek rendkívül kritikusan szemlélték a „hivatalos” ökumenikus mozgalmat, és az „alternatív” ökumenét képviselték. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az egyházak közötti párbeszéd kiszélesedése a XXI. század kihívása. Persze, a rövid áttekintésben felvázolt egyházi külkapcsolatok, különösen a nemzetközi szervezetek és világfolyamatok szédítő távlata hallatán felmerülhet a kérdés: mi közünk mindehhez? Akarunk, s ha akarunk, hozzá tudunk-e bármit tenni mindehhez? Hiszen megvan a magunk baja. Pontosan ezt a kérdést kell mérlegelnünk. Érzékeltetni csak azt tudtam most, hogy az egyházak közötti mindennemű kapcsolatoknak teológiailag (egyháztanilag) megalapozott gyakorlata van a világban, s ebből kivonni magunkat azt is jelenti, hogy szembehelyezkedünk ezekkel a teológiai alapokkal, és az egyházi létünk, közösségünk élményéből is kizárjuk testvéregyházi kapcsolataink tapasztalatát.

Utószó Lehetőségeinkre, pontosabban felelősségünkre (a kettő egybeesik) egy példát azért említenék. Utaltam rá, hogy jelentős közösségként felelősség terhel minket, magyar reformátusokat mind Európában, mind pedig a világban. Ezzel a

Amsterdam, 1948, augusztus 23. - Az Egyházak Világtanácsa megszületése felelősségünkkel, illetve azzal a lehetőséggel, hogy befolyásoljuk, tartalommal töltsük meg a nemzetközi együttműködést, a rendszerváltozás óta nem teljesen tudunk élni. Ennek talán két oka van: nem alakult még ki az összefogás kultúrája, illetve nem ismerjük fel a felelősségünket, az infrastrukturális és széles egyháztagságunkból fakadó szakmai „humán” lehetőségeinket, amelyek bár messze elmaradnak az amerikai és a német nagyegyházak mögött, de még mindig jobbak, mint a kisegyházak lehetőségei, amelyek viszont jobban tudják érdekeiket érvényesíteni. A másik fontos, mindmáig rendezetlen kérdés – bár komoly lépések történnek ez irányban –, a diaszpóra reformátusság gondozása, szerte a világban magyar református gyülekezeti központok létrehozása, amelyek immár nem csak a kommunizmus menekültjeinek, hanem a munkaerőpiac – főleg európai – mobilitásával összhangban, azoknak a fiataloknak is lelki-szellemi otthona lehetne, akik külföldön próbálnak szerencsét. Végeredményben az, ahogy mi itthon, a MRE-n belül megéljük az egységet, társadalmi felelősségünket, leképződik a nemzetközi szerepvállalásunkban is. Az olyan bizalom nélküli társadalom, mint a miénk, egészségügyileg kimutatható nehézségekkel küzd, amelyen egyelőre egyházaink sem nőttek túl egyértelműen. És meg kell értenünk: az egyházi nemzetközi kapcsolatok elsősorban nem diplomácia és lobbizás (az is), hanem testvéri, felelős együttműködés, úton lét a látható egység felé. Amiből saját egyházunkon belül vajmi kevés látszik egyelőre. A külkapcsolat tehát jótékony kölcsönhatás, amely a megújulást segíti. És nem lehet jó kül-, illetve nemzetközi kapcsolata az olyan közösségnek, amelynek a belső kapcsolata nem egészséges. Hiszen párhuzam van itt: a helyi gyülekezetek közösségének munkálása egy egyházon belül épp olyan, mint a helyi egyházak közösségének munkálása a világban.

Ódor Balázs3

3. Református lelkész, a Pápai Református Teológiai Akadémia tanára

2008/1-2

17


Egyházak a szociális igazságosságért Lehetőségek, kérdések, tanulságok

Ernst Troeltsch 1919-ben nagyszabású munkájában az első századoktól kezdődően mutatta be a keresztyén egyházak szociális tanítását és gyakorlati tevékenységét szociális téren.1 Az ószövetségi próféták igehirdetése vagy az újszövetségi Jakab levél egyes szakaszai sokszor elfeledett szociális érzékenységről tanúskodnak a bibliai vallás gyökereinél. Az elmúlt közel száz évben a keresztyén egyházak szociális tanítása sok új meglátással gyarapodott, tevékenységük pedig hallatlan mértékben kiszélesedett. A helyzet új volta nemcsak a témával való foglalkozás növekvő mértékében vagy a tevékenység intenzitásában fejeződik ki, hanem abban is foglalkoztatja az egyházakat, az egyéni életvitel megkívánható módján túl, hogy milyen politikai és társadalmi struktúrák szükségesek a nagyobb igazságosság érvényesülése érdekében. Hazánkban sok helyen ismertették és értékelték már az egyes pápák szociális enciklikáit, amelyek a római katolikus egyház szociális tanításának a gerincét alkotják.2 Kevésbé ismertek a XX. század ökumenikus mozgalmának állásfoglalásai. Például az, hogy a Nemzetközi Missziói Tanács (International Missionary Council) edinburghi konferenciáján 1910-ben úgy határozták meg a missziói összefogás célját, „hogy segítse egyesíteni a nemzetközi és fajok közötti kapcsolatokban igazságosságra törekvő keresztyén erőket a világban”.3 Az 1928-ban tartott konferencia Jeruzsálemben a misszió és faji kérdés összefüggéseit, az iparosítás és a vidék problémáit is napirendjére tűzte. Az Egyházak Világtanácsa (EVT, World Council of Churches, Ökumenischer Rat der Kirchen) amszterdami megalakulásakor, 1948-ban lett közismert a „felelős társadalom” gondolata, amely a keresztyéneket fel akarta rázni abból a tévhitből, hogy ők csak elszenvedői lehetnek a történelemnek. Az EVT „Egyház és társadalom”

konferenciája (Genf, 1966) és negyedik világgyűlése (Uppsala, 1968) felelős világtársadalomról szólt, és a szociális igazságosságon nagyobb esélyegyenlőséget, a javak igazságosabb elosztását, a tömeges szegénység felszámolását, a kevesek gazdasági és politikai hatalma helyett a sokakét tekintette célnak. Egyúttal kijelentette: „A fejlődés nem jelenti egyszerűen a gazdasági növekedést. Az igazi fejlődésnek átfogónak kell lennie, az egész emberre kell tekintettel lennie és az egész emberiségre...” A világban tapasztalható roppant nyomor ellenére fontosnak tartották az egyes nemzetek sajátosságainak megőrzését, a harmadik világ saját kultúrájának megbecsülését is. Az ötödik világgyűlésen (Nairobi, 1975) az emberek egyenlőtlensége, a források szűkös volta mellett új szempontként megjelenik a környezeté is. Egyre inkább kikristályosodik az igazságos, részeltető és fenntartható társadalomnak, mint célnak a gondolata.4

Az igazságosság fogalma Nem szükséges bizonygatni, hogy az igazságosság mennyire sokrétű, nehezen meghatározható fogalom, amelynek nincs egységes meghatározása. A formális igazságosság elsősorban a jogegyenlőséget tartja szem előtt. A materiális igazságosság szempontja irányulhat egy ideális állapot megvalósítására, vagy realisztikus módon megelégszik a jelen állapotának korrekciójával. Mindegyik szemlélet mögött ott tornyosul egyrészt az anyagi javak szűkösségének, másrészt a képességek és teljesítmények különbözőségének roppant problémája. A kérdés, hogy ki lehet-e, ki kell-e ezeket egyenlíteni? Ha ki kell egyenlíteni, akkor milyen mértékben és hogyan lehet kiegyenlíteni? Ha nem kell kiegyenlíteni, akkor lehet-e igazságosságról beszélni? S egyáltalán, nem inkább méltányosságról kellene-e beszélni? Korunkban húsz a nyolcvanhoz arányról beszélünk, amely egyfelől a gazdagok és a szegények száma, másfelől a szegények és a gazdagok erőforrásai közötti viszonyt mutatja. Ez a mindennapok nyelvére lefordítva nem pusztán roppant különbséget, ha-

1. Ernst Troeltsch, Die Soziallehren der christlichen Kirchen und Gruppen. Mohr, Tübingen, 1919. 2. Vö. Tomka Miklós – Goják János (szerk.), Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok, Szent István Társulat, Budapest, 1993. 3. „... to help unite the Christian forces of the world in seeking justice in international and inter-racial relations.” Idézi: Dictionary of the Ecumenical Movement (Geneva, 1991), 691. o. 4. Angolul: just, participatory and sustainable society. Németül: gerechte, partizipatorische und überlebensfähige Gesellschaft.

18

2008/1-2


nem a világ lakosságának többsége számára emberhez méltatlan életet is jelent. Az egyházakat és tagjaikat közelről érinti ez a helyzet, különösen, ha belegondolunk, hogy a világ római katolikusainak több mint fele Latin-Amerikában, a világ protestánsainak több mint fele Afrikában él. Az utolsó kétszáz év történelmét lényegesen meghatározták az igazságosság megvalósítására kiadott nagy jelszavak. Így a „mindenkinek munkája szerint” a szocializmus teoretikus alapelve, a „mindenkinek szükséglete szerint” a kommunizmus megígért alapelve, de lényegében ez a társadalmi szolidaritáson alapuló egészségbiztosítás jelszava is, vagy a „mindenkinek saját lehetősége szerint”, ami a szabadpiaci kapitalizmus elve. Az igazságosság azonban nemcsak az anyagi javakban való részesedés, tehát nemcsak gazdasági kérdés, hanem magában foglalja az emberi jogokat, az emberi méltóságot, az emberséget, mindenféle ártatlanul ért hátrányos helyzet elhárítását, az esélyegyenlőséget, a kulturális javakban való részesedést, és még sok minden mást. Egészen vázlatosan ez az a globális és ökumenikus helyzet, amelynek hátterén az igen sok hasonló figyelemre méltó közül az alábbiakban három egyházi dokumentumot vetünk össze.

Igazságosabb és testvériesebb világot! A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele 1996 augusztusában jelent meg. Az alcím szerint a magyar társadalomról a hívekhez és minden jóakaratú magyar állampolgárhoz szól.5 A háttér, amelyet szeme előtt tartva elemzi az ország és a társadalom helyzetét: az ország múltja. Ez az a szempont, amelynek alapján sorolja a rideg tényeket: a gazdagok és szegények élethelyzete közötti különbség növekedik; a közkiadások csökkentése és a szerkezeti változtatás összemosódik, elhúzódik; súlyos gond a munkanélküliség, gyermekek és gyermekes családok, valamint a nyugdíjasok helyzete, és a művi vetélések magas száma, a roma népesség helyzete, a népességfogyás, az általános egészségi állapot romlása, a közbiztonság fokozódó bizonytalansága. A püspöki kar „[r]észt kíván venni közös gondjaink feltárásában, a megoldáshoz vezető utak keresésében, felkínálva azokat az értékeket és szempontokat, amelyeket az egyház társadalmi tanítása tartalmaz.”6 A körlevél érvelésének jellemzője, hogy a keresztyén álláspontot pápai és zsinati dokumentumokkal támasztja alá, a társadalmi problémák felvázolása pedig korrekt statisztikai adatokon alapul. Noha megjelentetése óta már a negyedik parlamenti ciklusban élünk, és sok minden változott, az irat nem vesztett időszerűségéből. Továbbra is égető feladat kiállni a szegények mellett és megvalósítani a szociális piacgazdaságot. Nem változott a katolikus egyháznak a személyt, a szolidaritást és a szubszidiaritást hangsúlyozó három alapelve sem. Változatlanul

A Nemzetközi Missziói Tanács edinburghi konferenciája fontos követelmény, hogy a gazdaságpolitikát és szociálpolitikát együtt kell alakítani. Izgalmas felfedezni, hogy a társadalombiztosítási reformot már tizenkét évvel ezelőtt is szükségesnek tartotta a püspöki kar és a felkért szakértői csoport. Neuralgikus pontként említi a privatizációt, anélkül azonban, hogy kísérletet tett volna egy megoldási javaslatra. Elutasítja akár a kollektivizmusnak, akár a szabad versenyre épülő kapitalizmusnak a kizárólagosságát. A multinacionális vállalatok pozitív szerepet töltenek be, ha gazdasági kultúrát, morált fejlesztenek, hiszen a globalizáció együtt jár a felelősség egyetemessé válásával. Szinte az egész társadalom várakozásával szemben áll az a konok tényekkel számot vető megállapítás, hogy a társadalom fájdalmas felismerés előtt áll, mert reálisabb várakozásokat kell táplálnia anyagi jólétünk növelésének lehetőségeiről. Nem táplál illúziókat a püspöki kar, amikor célját így határozza meg: segíteni „a társadalomban folyó párbeszéd és a kívánatos egyetértés kialakítását avval, hogy saját közösségén belül is támogatja az őszinte és testvéries párbeszéd különböző módjait, s maga is tevékenyen részt kíván venni a közvélemény alakításában, a társadalom közösséggé szerveződésében.”7 A szöveg tartalmi szempontból alkalmas arra, hogy ezen célok megvalósítását elősegítse. A szöveg stílusát, retorikáját tekintve pedig jellemzője a párbeszéd készsége, még ha a katolikus püspöki kar megszólalása – szakértői kompetencia bevonásával – a magyar társadalomban rendkívüli jelentőségű és súlyú esemény.

A szolidáris és igazságos jövõért A Németországi Protestáns Egyház Tanácsa (Rat der Evangelischen Kirche in Deutschland) és a Német (Katolikus) Püspöki

5. Nyomtatásban megjelent: A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele a hívekhez és minden jóakaratú emberhez a magyar társadalomról. Igazságosabb és testvériesebb világot! Magyar Katolikus Püspöki Kar, Budapest, 1996. A www.katolikus.hu internetes oldalon jelenleg már csak a címe olvasható, de a szöveg 2008. februárjában már nem volt letölthető. 6. I. m. 5. szakasz. 7. I. m. 111. szakasz.

2008/1-2

19


ENSZ konferencia - szép szavak Konferencia (Deutsche Bischofskonferenz) 1997 februárjában, alig egy évvel a magyar püspöki kar után, adták közre iratukat, A szolidáris és igazságos jövőért címmel, amelyben Németország gazdasági és szociális helyzetéhez kívántak együttesen hozzászólni.8 Nemcsak a két nagy egyház képviselőinek és szakértőinek munkája a magyar nyelvre tudomásom szerint eddig le nem fordított állásfoglalás, hanem konzultációs folyamat eredménye, amelyben még más egyházak is részt vettek. Az állásfoglalás kimondott célja, hogy egyházi hozzájárulást kínáljon az újra tájékozódáshoz, valamint lehetővé tenni az állam és a társadalom emberhez méltó, szabad, igazságos és szolidáris rendjének alapjai és távlata felől való egyetértést. Nem megoldásokat kínál, az egyházak nem döntőbírók akarnak lenni, hanem síkra szállnak a szolidáris kiegyenlítésért és a közjóért.9 A szöveg

sajátos aktualitását az a helyzet adja, amely a két Németország egyesülése következtében állt elő. Tanulságos a magyar helyzetből figyelni a németországi társadalmi és gazdasági helyzet változását, amint azt az ottani egyházak látják.10 Míg a magyar katolikus püspöki kar, és mindmáig a politikai szereplők túlnyomó többsége, a szociális piacgazdaságot megvalósítandó célnak tekinti, a német egyházak és persze a német politikusok szerint is a szociális piacgazdaság már 1997 előtt válságba jutott. Számunkra is ismertek az ezzel járó problémák: a tömeges munkanélküliség (arányait tekintve Németországban magasabb, mint Magyarországon), a foglalkoztatottak száma csökken, jelentős részben a termelés külföldre helyezése miatt. A jóléti állam válságban van, amit jeleznek a németországi szegénység, a gyermeket nevelő családok megélheté-

8. Für eine Zukunft in Solidarität und Gerechtigkeit. Wort des Rates der Evangelischen Kirche in Deutschland und der Deutschen Bischofskonferenz zur wirtschaftlichen und sozialen Lage in Deutschland. Hannover/Bonn, am 22. Februar 1997 ( http://www.ekd. de/EKD-Texte/44676.html). 9. A dokumentum első része tartalmazza azt a tíz tételt, amely ennek az állásfoglalásnak alapjául szolgáló elveket veszi számba. Ezek mindegyikét röviden ki is fejti. Itt csak a tíz tételt közöljük fordításban: „1. Az egyházak nem politizálni akarnak, hanem lehetségessé akarják tenni a politizálást. 2. A szociális biztonság színvonala és a nemzetgazdaság teljesítménye kölcsönösen meghatározzák egymást. 3. A szociális piacgazdaságnak strukturális és erkölcsi megújulásra van szüksége. 4. A társadalombiztosításban nincs szükség rendszerváltásra, a reformok azonban elengedhetetlenek. 5. A következő években a gazdaság- és társadalompolitika legsürgetőbb feladata a tömeges munkanélküliség csökkentése lesz. 6. A jóléti állam a társadalmi kiegyenlítést szolgálja, s ezért az erősebbet a gyengébb érdekében terheli meg. 7. A jóléti államot úgy kell továbbfejleszteni, hogy az államilag biztosított ellátást az egyének és a kisebb társadalmi egységek fokozódó felelősségvállalása egészítse ki. A jóléti állam támogató és kiegészítő társadalmi kultúrát igényel. 8. Németország nyugati és keleti felében az életkörülmények egyenlőtlensége még hosszú időn keresztül érezhető lesz. Az egység ajándékát gazdasági és szociális értelemben véve élettel kell megtölteni. 9. Az emberek Isten más teremtményeivel osztoznak a világon, Németország más országokkal együtt él a világban. A szolidaritás és az igazságosság oszthatatlan. 10. Az egyházak nyilatkozata a németországi gazdasági és szociális helyzetről nem az utolsó szó.” (Ford. RA.)

20

2008/1-2


si és lakással kapcsolatos gondjai, a szociális rendszerek (egészségbiztosítás, nyugdíj) finanszírozási nehézségei, a társadalom elöregedése (a növekvő életesélyek és az alacsony születési szám miatt). Ehhez járul a környezeti (ökológiai) válság, amely kétségessé teszi, hogy lehetséges-e az európai jólét fokozása további mennyiségi növekedéssel. Az európai integráció gazdasági, pénzügyi, jogi szempontból kiépül, de értékközösséggé is kell lennie. A globalizációval járó probléma, hogy a tőke nem beruházásokat szolgál, nem munkahelyeket teremt, hanem profitorientált, miközben sok menekült érkezik. A keresztyén hit emberképéből az következik, hogy a világ alakíSzemétben túrkáló gyerekek - a valóság tása adomány és feladat. Erkölcsi alapelv Isten és az embertárs szeregető reformjának tennivalói között szó esik a szociális ellátórendtete, beleértve az ellenséget is. Fokozott figyelmet érdemelnek a szegények és hátrányos helyzetűek. Természetesen megjeszerek megszilárdításáról, például azzal a megjegyzéssel, hogy lennek olyan alapfogalmak, mint igazságosság, szolidaritás és nem a jóléti állam kerül sokba, hanem a magas munkanélküliség. szubszidiaritás, valamint a teremtett világ védelme és a fennHazánkban talán védekezni kellene a szocializmus és marxizmus tarthatóság. vádja ellen, ha valaki, mint a két német egyház teszi, a magánA jövőképes társadalomhoz szükséges alapkonszenzusvagyon igazságosabb elosztásának követelményével állna elő. nak olyan közhelyszerűen hangzó kritériumai mellett, mint az Az egyházak feladatai között azt az elvárást, hogy az egyemberi jogok és a szabadelvű-szociális demokrácia, kevesebbet ház, mint gazdasági szereplő, jó példával járjon elöl, akkor értjük igazán, ha belegondolunk, hogy a diakóniai-karitatív tevéhallunk az öko-szociális piacgazdaság követelményéről, amely kenység egész spektrumát felölelő intézményeivel a két egyház nem tudja elképzelni, hogy le lehetne mondani a rendszer szoa legnagyobb német munkaadó. De feladatnak tekintik a tágabb ciális jellegéről, valamint azt sem, hogy a gazdasági növekedés értelemben vett igehirdetést, vagyis társadalmi megszólalást, valehet az orvosság a jövőben is. Ez szembesít egy új egyensúly lamint a konkrét diakóniai-karitatív szolgálatot is. szükségességével. Miközben a munkához való jogot és a munA két nagy egyház közös dokumentumának jelentőségét, nemkához való új viszonyulást az emberi megélhetés miatt elengedcsak az ökumenizmus – akár elvontnak tekintett, akár valamilyen hetetlennek tartják a szerzők, fontos elősegíteni és támogatni a feltételezett egyházi önérvényesítés szándékából létrejött – elve nem-kereső munkatevékenységet. A társadalmi szolidaritás műadja, hanem az a tény, hogy a társadalmi párbeszéd előmozdítáködésében és fejlesztésében fontos szerepet töltenek be a társasán fáradozva maguk is párbeszédet folytattak, és ebbe másokat dalom különböző önszerveződő csoportjai, közöttük is kiemelis bevontak. Még a társadalmi kérdésekben jártas magyar olvaten a család. A német egyházak sem kergetnek illúziókat lehetőségeik sót is nemcsak meglepheti, meg is döbbentheti, hogy a számos felől, amikor kijelentik, hogy nem egyházi feladat megoldást tekintetben követendőnek tekintett német gazdasági és szociális nyújtani, de irányt mutatnak, cselekvésre bátorítanak, és viláhelyzet milyen sok ponton kénytelen szembenézni ugyanolyan gossá akarják tenni, hogy van megoldás. A munkanélküliség nehézségekkel, mint a mai magyarországi. Nem lenne jó, ha a csökkentésével kapcsolatosan megjelenik egy új fogalom is a kétségtelen színvonalbeli különbség érzéketlenné tenne minket e dokumentumban. Ez a munka igazságos elosztása, ami a részfolyamatok nálunk is várható olyan tendenciáival szemben, amemunkaidős foglalkoztatás preferálása mellett a nem kereső, de lyekre fel kell készülnünk. Aligha érdemes arról vitatkozni, hogy társadalmilag fontos tevékenységek (például anyaság, a család a német egyházak társadalmi elfogadottsága magasabb-e, mint idős tagjainak gondozása) honorálását jelenti. A jóléti állam süra magyar egyházaké. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Tanul-

10. A mintegy 75 oldal terjedelmű dokumentum részletes ismertetése terjedelmi okokból itt nem lehetséges. Magyar nyelvű ismertetését lásd Laczkó Szilva, „Németországi Evangélikus Egyház Tanácsa – Német Püspöki kar: Szolidáris és igazságos jövőért. Nyilatkozat a németországi gazdasági és szociális helyzetről”, Mérleg 33 (1997/2) 183-194. old. Vö. még: „Visszhang”, Mérleg 33 (1997/2) 194-195. old.

2008/1-2

21


ságos tapasztalni viszont, hogy ismételten törekednek alapvető, tehát nem napi politikai viszályok mentén, egyházi hozzájárulást kínálni a tájékozódáshoz, valamint lehetővé tenni az állam és a társadalom emberhez méltó, szabad, igazságos és szolidáris rendjének alapjai és távlata felől való egyetértést.

Meghívás egy közös útra Az Ausztriai Egyházak Ökumenikus Tanácsa szociális nyilatkozata 2003 adventjében jelent meg11; magyar fordítása – Meghívás egy közös útra – pedig két évvel később.12 MegszövegezéAlultáplált gyerek - az érem másik oldala sének 14 ausztriai egyház volt egyenjogú résztvevője, beleértve a katolikus egyházat is, amely hoz hasonlóan itt sincs nyoma semmiféle fölényes kioktatásnak, nagyobb, mint az összes többi együttvéve. Ezeknek az egyháegyházi tekintélyre hivatkozásnak, sőt, talán itt szólal meg a legzaknak a saját testületei egyenként is elfogadták a szöveget, erőteljesebb társadalmi kritika, amely azonban keresztyén önkriamelynek elkészültét a németországinál is szélesebb konzultátikával is párosul. ciós folyamat előzte meg. A széles körben történő eszmecserék A szociális nyilatkozaton a világhelyzet olyan reális elemilyen szövegek esetében nemcsak azért tekinthetők fontosnak, zése húzódik végig, amelyből Magyarországon is tanulni lehetmert sokféle véleményt kénytelenek integrálni, hanem azért is, ne. Nem lehet úgy szólni a mai világról, hogy ne essék szó a mert az ezekben való részvétel tulajdonképpen egy tanulási foglobalizációról, de ritkán teszik hozzá, hogy ez nem az igazsályamatot eredményez, és így hozzájárulhat a nézetek érleléséhez gosságban és nem a teremtett világért viselt felelősségben való és a társadalmi egyetértés fokozásához. globális cselekvést jelenti, mert a szociális és környezetvédelAmint az egyik fejezet címe is utal rá, az irat meghívás kími megfontolásoknak nem jut komoly szerep. Ez az irat is szól ván lenni az egyházak és a társadalom közötti párbeszédre, és korunk nagy problémájáról, a szegénységről. A köztulajdon eközben fontolóra veszi az egyházak és a társadalom feladatait Nyugaton is folyó privatizálásában a közérdek szempontjából is. Szinte minden kérdés kapcsán felvázolják a világ nagy probveszedelmet lát. Hazánkra nézve is súlyos figyelmeztetés: „Az lémáit (pl. a monokultúrás mezőgazdasági termelésből fakaállam visszavonulásának szorgalmazása, a közjavak, mint a víz, dókat), és az agrárium sajátos ausztriai helyzetét (pl. az alpesi a betegbiztosítás vagy az iskolák privatizálása, valamint a szigogazdálkodás nehézségeit egészen az ott élő és dolgozó fiatalok rú költségvetési intézkedések a szociális rendszer összeomlását társtalálási és családalapítási gondjaiig menően). Az egész iratot eredményezik.”13 Amint az is, hogy ha az alapellátások a vásárlóerő függvényévé válnak, az elemi jogokat sért.14 A kereskedeláthatja ez a kettősség: a különböző problémák globális összemi korlátok megszüntetésének, vagyis a verseny szabadságának függésének látása, és ezzel egyidejűleg a kis emberek gondjaira jelszava az ipari államoknak, azaz a fejlett országoknak jelent figyelés. Ezzel nemcsak a panaszlista teljes, hanem mindenkit előnyt a fejletlenebbekkel szemben. A globális vállalatok hatalcselekvésre bátorít, és mindenki felelősségét ébreszti. Mindehmát nem ellensúlyozza megfelelő ellenőrzés. Nagyon szükséges hez járul, hogy az ausztriai irat is a témák sokaságát veszi sorra, lenne a hazai közvélekedésnek és politikai elitnek is komolyan ezért itt is csak néhány jellegzetességre utalással igyekezhetünk számolnia a többi dokumentumban is megfogalmazott tétellel: kedvet ébreszteni az elolvasására. A fentiekben tárgyalt írások-

11. Sozialwort des Ökumenischen Rates der Kirchen in Österreich. Wien, am 1. Adventsonntag 2003. Ökumenischer Rat der Kirchen in Österreich. Wien, 2003. Elérése a világhálón: http://www.sozialwort.at. 12. Meghívás egy közös útra. Az Ausztriai Egyházak Ökumenikus Tanácsának szociális nyilatkozata. Német eredetiből fordította Liska Endre. (Eszmecsere 2. A Magyar Tudományos Akadémia és az Evangélikus Hittudományi Egyetem Szociáletikai és Ökumenikus Kutatócsoport kiadványai. Sorozatszerkesztő Reuss András és Orosz Gábor Viktor.), Luther Kiadó, Budapest, 2005. 13. 265. szakasz. 14. 266. szakasz.

22

2008/1-2


„A gazdag ipari államok életstílusát nem veheti át a világ egész népessége.”15 A keresztyének azért sem nézhetik közönyösen a körülöttük fokozódó mértékben jelenlevő jogtalanságot és az életlehetőségek elpusztítását, mert az ellentétben áll az evangélium felszabadító üzenetével. Ugyanakkor a többi állásfoglalásnál egyértelműbben itt fogalmazzák meg, hogy az egyházak csak másokkal, más szervezetekkel közösen tudnak a vázolt kérdésekre választ adni. A fentiekben ismertetett többin túllép az ausztriai dokumentum annyiban, hogy az egyházak sajátos szerepét még abban látja, hogy fontos közvetítői a bolygónk szegény országaiban és régióiban élő emberek helyzetéről és sorsáról szóló információknak.16 Erre érdemes lenne figyelniük hazai egyházainknak is, amikor társadalmi szerep- és felelősségvállalásuk lehetőségein gondolkodnak.

módon látják az európai társadalmak és a világ helyzetét. A stiláris különbségek ellenére nem túlzás állítani, hogy csaknem teljes az egyetértésük a diagnózis felől. Számos javaslatot téve valósítják meg azt a törekvésüket, hogy részt vegyenek a társadalmi párbeszédben, és alakítsák a közgondolkodást. Ezek a javaslatok azonban nem annyira kész megoldások, mintegy gyógyulást biztosító csodás orvosságok receptjei, hanem irányok vagy irányelvek, amelyek a meghozandó döntéseknél, ha a jó irányba akar a világ mozdulni, igen csak tanácsos lenne figyelembe venni. További részletekről nem szólnak, nem is szólhatnak, ez már nem az egyházi szervezetek kompetenciája. Egyetértés állapítható meg a terápia felől annyiban, hogy mindegyik állásfoglalás valamilyen módon kifejti: az emberek másfajta részvételére lenne szükség a társadalom kérdései kapcsán, másik mentalitásra, az életminőség új értelmezésére, új életstílusra. Néhány megNem mindenki minszívlelendõ denki ellen versenyére, tanulság hanem áldozatkészségre, összetartásra, szolidaritásra és kíméletre A három megnyiaz emberek között, s latkozásnak ez az egypersze kíméletre a tebevetése inkább csak remtett világ iránt is. figyelemfelhívás, de Egyik irat sem nevezi mégis megengedi némeg, de a keresztyénDavos - minden évben globalizálnak hány tanulság megfoség megtérés szava ezt galmazását: is magában foglalja. Benyomást keltő az a rendkívül alapos szakértői háttérmunUtilitarizmusnak nevezzük azt a filozófiai irányzatot, amely ka, amelyet az állásfoglalások mögött érezni lehet. Még a halaz emberiség céljának tekintette, hogy minél több embernek vány gyanúja sem vetődhet fel annak, hogy itt pusztán kegyes, minél több jót biztosítson. Ha az olvasó úgy gondolná, hogy azaz jó szándékú, de hozzá nem értő hívők szólnak. Ez a profeszmegint ezt a jól ismert és sokszor kudarcot vallott emberi és szionalizmus gondolkodásra serkent, a világ és az adott társadakeresztyén világjobbító erőfeszítést propagálják, megnyugtatlom realitásaival szembesít, és nem engedi, hogy akik komolyan hatjuk, hogy semmi ilyesmiről nincs szó ezekben az iratokban. veszik az előterjesztett gondolatokat, azok olcsó jelszavaknak Inkább a visszafogottság jellemző, egyfajta fordított utilitarizdőljenek be, így hozzájárulhat a társadalom politikai érettségémus, vagyis a szenvedés enyhítése. Ne gondolja senki, hogy ez hez. A szövegek nem párthíveket toboroznak, az egyházak nem kevés. Hiszen mi a világnak ezen a részén el sem tudjuk igazán részérdekekért állnak ki, ezért a pártok korteskedésénél inkább képzelni, milyen határtalanul sok a testi és lelki szenvedés. És képviselik az össztársadalom érdekét, és végeznek ezekkel az egykor számot arról kell adnunk, hogy felkaroltuk-e Jézus kiiratokkal színvonalas politikai felvilágosítást. csinyeit. Bár három ország eltérő helyzetében, más felekezeti és ökuReuss András17 menikus háttérrel, elhanyagolható időeltéréssel, nagyon hasonló

15. 271. szakasz 16. 269. szakasz 17. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanára

2008/1-2

23


Jegyzetek az Egyházak Világtanácsa AGAPE dokumentumáról1 Az Egyházak Világtanácsa (EVT) 2005. márciusában tette közzé AGAPÉ (Alternative Globalization Addressing Peoples and Earth = Alternatív globalizáció a népekért és a földért) c. 60 oldalas dokumentumát. Írásomban röviden szeretném összefoglalni e dokumentum jelentőségét és mondanivalóját. Az agapé görög szó, jelentése szeretet, az ember szeretete.2 A dokumentum címe egyrészt erre utal, magában hordozva mindazokat a teológiai konnotációkat, amelyet az Újszövetségben sok helyen előforduló agapé szó tartalmaz. Az angol nyelvű előszó külön hangsúlyozza, hogy Isten bőséges kegyelmének és szeretetének kifejezésére választották az agapé szót, jelezve ezzel azt a teológiai és spirituális alapot, amelynek szellemében elkészítették az írást. Másrészt a dokumentum címében mozaikszóként szerepel az AGAPE, amely az angol nyelvű cím kezdőbetűiből áll össze: Alternative Globalization Addressing Peoples and Earth. Az írást közgazdászok és teológusok közös munkacsoportja készítette el, 2005 márciusában, azzal a céllal, hogy a 2006-ban, Porto Allegre-ben, megrendezett EVT nagygyűlés előkészítő dokumentuma legyen.

Az AGAPE fõbb témái A dokumentum elkészítését az a tapasztalat ösztönözte, hogy az EVT 1998. évi harare-i nagygyűlése óta az egyenlőtlenség egyre inkább extrém mérteket ölt. A szegénység és a nyomor el-

fogadhatatlan méretűvé válik, miközben a gazdagság kevesek kezében hatalmas vagyonként halmozódik fel. Ezért szólította meg dokumentumával az egyházakat az EVT, hogy tegyenek azért, hogy az evangélium igazságosságra való felszólítása konkrét tettekben is megnyilvánulhasson. Arra a kérdésre keresik a választ, hogy az egyházak milyen módon tudnak reagálni azokra a kihívásokra, amelyek a gazdasági globalizációban gyökereznek. Az előszó világosan megfogalmazza a dokumentum célkitűzését, vagyis, „hogy ösztönözni kívánja az egyházakat és a szélesebb ökumenikus mozgalmat arra, hogy napjaink globális problémáival érdemben foglalkozzanak, és határozottan fellépjenek a világban tűrhetetlen méreteket öltő szegénység ellen”. A szerzők világosan felvázolják az AGAPE folyamatot, amely 1998-ban, a harare-i nagygyűléssel vette kezdetét. Ennek fő kérdése az volt: „Hogyan éljük meg keresztény hitünket a globalizáció kontextusában?” Ezt az alkalmat számos ökumenikus konferencia, gyűlés, megbeszélés és konzultáció követte. Fontos feladat, hogy ne csak a neoliberális gazdasági rendszer kritikája hangozzon el, hanem konkrét tettek szülessenek az agapé jegyében az igazságos gazdaság megteremtése érdekében. A gazdasági egyenlőtlenség, a szegénység és a gazdagság felfoghatatlan méreteket ölt napjainkban. Ezt alá lehet támasztani számadatokkal, statisztikákkal, de egyszerű és közvetlen módon saját tapasztalatainkkal is, bármely országában élünk a világnak. Az uralkodó neoliberális elképzelés szerint a makroszintű gazdasági növekedés csökkenteni fogja a szegénységet. Azonban temérdek bizonyíték mutatja, hogy ez nem történik meg automatikusan. A gazdasági növekedés nem elégséges feltétele a szegénység megszüntetésének. A szegénység valódi gyökere az igazságosság hiánya.3 A dokumentum ismerteti a neoliberális gazdasági rendszer elméleti feltevéseit és gyakorlati működését, szembeállítva azt az élet szolgálatában álló gazdasággal (economy of life). Bemutatja a kétféle gondolkodásmód különbségét, és megfogalmazza a neoliberális nézetek globális szinten működő hatását: „Lényegét tekintve a neoliberalizmus a kormányokat erőtlenné teszi, így azok egyre kevésbé tudják a közjavakat és közszolgáltatásokat

1. A teljes dokumentum hamarosan magyar nyelven is megjelenik a szerző fordításában. 2. Az Újszövetség szava a szeretetre. Az ógörögben két másik szó volt használatos: a barátok közötti szeretetre a philia, a szerelmesek közötti szeretetre, szerelemre pedig az erosz. 3. Vö. Rogate Mshana, Understanding the Links Between Wealth and Poverty, Lutheran World Information 2007/8, 7. old.

24

2008/1-2


biztosítani. (…) Következésképpen a neoliberalizmus az állam jóléti szerepét megszünteti.”4 Hangsúlyozza azt is, hogy a gazdaság nem cél, bármennyire is ezt sugallja jó néhány gazdasági intézkedés, hanem eszköz, amely akkor működik jól, ha az élet és az ember méltóságának szolgálatában áll. A dokumentum konkrét cselekvési irányokat fogalmaz meg mind általánosan, mind pedig működő példák bemutatásával. Ilyen pl. a Remény Szigete program, vagy egy bolíviai város (Cochabamba) sikeres küzdelme a vízhálózat megtörtént privatizációjának visszafordítására, és a vízdíjak normalizálására. A cselekvést azért tartják különösen fontosnak, hogy ne csupán nyilatkozatok, dokumentumok és elvi állásfoglalások szintjén szülessenek eredmények, hanem a valóságban is. „Az a küldetésünk, hogy megváltoztassuk az életet magunk körül, és megoldást találjunk az emberek szükségleteire, különösen is a szenvedők, az elnyomottak és a kirekesztettek esetében. Amikor ezt tesszük, Krisztust hirdetjük.”5 Az egyháznak fontos feladata van, amikor az igazságtalan struktúrák helyett a Biblia jövőképét hirdeti: „Az egyház arra hivatott, hogy ne idomuljon hozzá az igazságtalanság struktúráihoz, hanem hogy az új teremtés hírnöke legyen. A Biblia jövőképe a világba kiáltja az isteni újjáteremtés meghirdetését, és ez pedig bizonnyal azt jelenti, hogy itt és most az egyháznak az alternatívák közösségének kell lennie: alternatív víziók, alternatív helyek, alternatív spiritualitás és alternatív gazdasági elképzelések és gyakorlatok közösségének.”6 A kereskedelem témájában a dokumentum Ámosz prófétát idézi, amikor ő a csaló kereskedőket ítéli el, akik kisebb vékával, nagyobb súlyokkal és hamis mérleggel csalnak, a szegényeken és nincsteleneken meggazdagszanak, a hulladék gabonát eladják (Ámosz 8,5-6). Ámosz ítélete és intése a csaló kereskedők felett ma is aktuális. Tisztességes kereskedelmet kell felépíteni, amely a javaknak és szolgáltatásoknak erkölcsileg vállalható, fenntartható és igazságos termelését, cseréjét és fogyasztását szolgálja. Bírálják a Kereskedelmi Világszervezet működési gyakorlatát, és konkrét példákat mutatnak be az igazságtalan kereskedelmi szabályozások sikeres megváltoztatására. Az egyik ilyen példa a Via Campesina, amely először helyi problémák nyomán parasztmozgalomként indult, majd nemzetközi hálózat részévé vált. A pénzügyekről szóló fejezet élesen kritizálja a nemzetközi pénzintézetek működését és sürgeti a nemzetközi pénzügyi rendszer átalakítását. Erre nézve konkrét szempontokat fogalmaz meg. Meghatározza azokat az irányelveket is, amelyek az etikus befektetések szempontjából fontosak. Továbbá itt is olvashatunk konkrét példákat (Zambia, Argentína, Malaizia) arra nézve, hogy milyen sikeres pénzügyi stratégiákat valósítottak meg azok az országok, amelyeknek volt bátorságuk nem követni a Világbank és a Valutaalap tanácsait. A dokumentum a szegénységet és a gazdagságot végig úgy szemléli, mint ami ugyanazon éremnek a két oldala. Vagyis a vagyonfelhalmozás és profitmaximalizálás csak úgy jöhet létre, hogy a tőkével és hatalommal bírók embereket, népeket, orszá-

4. 5. 6. 7.

Alternatív globalizáció - szolidáris gazdaság gokat, a természetet kizsákmányolják és kihasználják. Reményre ad okot, hogy nem csupán egyházi körökben, teológusok vagy gazdaságetikusok körében, jelenik meg az efféle vélekedés, hanem legutóbb pl. Horst Köhler német államfő, nyilatkozott élesen a témában. Köhler javaslata, hogy Németországban maximálják a menedzserfizetéseket, mivel a hatalmas egyenlőtlenségek veszélyeztetik a társadalmi békét. Véleménye szerint tarthatatlan, hogy menedzserek milliókat tesznek zsebre fizetésként, majd távozásukkor – akár jól, akár rosszul végezték a munkájukat – további tíz vagy százmilliókat visznek magukkal, ugyanakkor ezrek válnak munkanélkülivé, és családok mehetnek tönkre rosszul végzett menedzsment munkájuk következtében.7 A dokumentum megfogalmazza azt a követelményt, hogy „a nemzeti kormányoknak fel kell hagyni azzal a neoliberális szemlélettel, amely a gazdagok és a multinacionális vállalatok számára csökkentett adókat ír elő. Az adócsökkentés célja, hogy ideális környezetet biztosítson a befektetések és a szabad kereskedelem számára, ez pedig korlátozza az ország állami bevételeinek összegét a társadalmi fejlődés megvalósítására. Továbbá az a gazdasági környezet nevezhető tisztességesnek, amely nem a tőkeerős óriásokat és multinacionális vállalatokat támogatja, amelyek e támogatások nélkül is boldogulnának – némileg alacsonyabb profittal –, hanem amely a kis és közepes nemzeti

AGAPE, 10. old. AGAPE, 13. old. AGAPE, 33. old. Forrás: MR 1, 2007. december 4, 180 perc című műsor. Zentai Péter berlini tudósító, híradása.

2008/1-2

25


vállalkozásokat részesíti előnyben. Vagy legalábbis nem hozza őket versenyhátrányba az óriáscégeknek adott kedvezményekkel. Egy tisztességes és igazságos adórendszerbe beletartoznak az ökológiai igazságosságot és a vagyoni különbségek csökkentését előmozdító adók8, mint pl. a szén-dioxid kibocsátás adója.”9 Az ökológiai szemlélet a teljes dokumentumot áthatja. Felhívják a figyelmet arra is, hogy a gazdaság és a környezet – ökonómia és ökológia – egymástól elválaszthatatlan. Az utolsó fejezet az agapé folyamat mérföldköveinek tekinthető konferenciákat, gyűléseket, konzultációkat tekinti át vázlatosan, az elért eredményekkel együtt. Ezek közül most csupán egyet szeretnék kiemelni, a 2001-ben megtartott budapesti konferenciát. Itt fogalmazták meg többek között azt a kulcsfontosságú, provokatív kérdést, hogy „vajon lesz-e bátorságuk az egyházaknak hitük alapján szembeszállni a profitorientált életmód ‘értékeivel’, vagy visszavonulnak a ‘magán’ szférába? Ez a kérdés az, amelyre egyházainknak választ kell adniuk, vagy pedig elvesztik a lelküket.”10 Nem közömbös tehát, hogy az egyházak hogyan viszonyulnak a „szabad” verseny, a szolidaritás hiánya, valamint a szegénység – gazdagság, túltermelés – túlfogyasztás kérdéseihez.

Az AGAPE folyamat jelenlegi eredményei Nemzetközi szinten az Egyházak Világtanácsa tovább viszi az AGAPÉ folyamatot, amely a harare-i nagygyűléssel indult, nagyszabású további találkozókkal folytatódott, és amelynek jelentős, de nem utolsó állomása volt 2006-ban Porto Allegre. A vitaanyagnak és a Porto Allegre-i nagygyűlés háttéranyagának szánt AGAPE dokumentumot azóta is használják, különböző nemzeti nyelvekre lefordítják, az EVT tagegyházakban megvitatják és továbbgondolják. A folyamat egyik legfrissebb nagyszabású eseménye 2007 novemberében a tanzániai Dar es Salaam-ban történt, ahol 50 fős találkozót szerveztek fiatalok, aktivisták, teológusok és egyházi vezetők részvételével Szegénység, gazdagság és ökológia összekapcsolódása11 címmel. Ez a találkozó volt az első az öt tervezett kontinens méretű találkozóból, amelyet a következő hat évben fognak megszervezni. E kontinens-találkozók mindegyike az AGAPE folyamatot viszi tovább a helyi cselekvési lehetőségek irányába. A tanzániai találkozó egyik legfontosabb célkitűzése ennek értelmében az volt, hogy az AGAPE folyamat részeként ökumenikus stratégiákat és cselekvési terveket dolgozzanak ki az afrikai kontinensen jelenlevő, egymásba szövődő problémák kezelésére: szegénység, túláradó gazdagság és környezeti pusztítás. A záródokumentum döntő felismerésnek nevezi, hogy e három tényező szorosan összefügg egymással.

Verseny - mindenki mindenki ellen Megállapítják, hogy az 500 éven át tartó kolonizáció és rabszolga-kereskedelem következtében a kontinenst kizsákmányolták; az északi országok ennek következtében lettek gazdag országokká. Ma a nemzetközi pénzintézetek és a multinacionális vállalatok az afrikai elittel együttműködve a kizsákmányolást más eszközökkel folytatják. A neoliberális gazdasági modell és a profitmaximálási célok az élet minden területét veszélyeztetik. Ezért az afrikai országok emlékeztetik az északi országokat a kizsákmányolásra, és elutasítják a neoliberális gazdasági elveket és gyakorlatot. Követelik az afrikai közösségek függetlenségét a döntéshozásban, valamint figyelmeztetnek arra, hogy Északnak mennyire nagy tartozása van Dél irányába gazdasági, társadalmi és természetvédelmi téren. A konferencia részvevői kidolgozták e téma teológiai alapját, valamint megfogalmazták azokat a lehetőségeket, amelyek a remény csírái. A cselekvés szintjén elkötelezték magukat arra, hogy – életigenlő teológiát folytatnak, vagyis az élet küzdelmeit és a teológiát nem választják szét egymástól; – erősítik az egyházak és a társadalmi mozgalmak kapcsolatát a szegénység megszüntetésére, a környezet védelmére és a neoliberális gazdasági globalizáció alternatíváinak kidolgozására; – elősegítik a nemek közötti igazságosságot; – bűnbánatra hívják az északi egyházakat az afrikai holocaust felett, amely 10 millió afrikait pusztított el; – az északi egyházakat pénzügyi forrásaik és befektetéseik felülvizsgálatára szólítják fel, hogy vizsgálják meg, milyen kihatással vannak ezek a szegénységre, és etikailag vállalhatóak-e?

Az AGAPE Magyarországon Fontosnak tartom, hogy a dokumentum magyar nyelvű megjelenése után annak tartalmát a magyarországi történelmi egyházakban is megvitassák, továbbgondolják. Olyan anyagról van szó, amelyet alapos körültekintéssel, átgondoltan állítottak össze, és alkalmas arra, hogy a benne összefoglalt, globális problémákból kiindulva a helyi szintű megoldások és lehetőségek megkeresésére ösztönözzön.

Gömböcz Elvira12

8. Például az élőmunka túladóztatásának elkerülésével és a vagyon megadóztatásának megfelelően kidolgozott rendszerével. 9. AGAPÉ, 30. old. 10. AGAPÉ, 42. old. 11. Linking poverty, wealth and ecology. A konferenciával kapcsolatos valamennyi információ megtalálható az EVT honlapján: http:// www.oikoumene.org. 12. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem doktorandusza

26

2008/1-2

TEOLÓGIA

Tudomány és spiritualitás A pannonhalmi Bencés Kiadó könyvkínálata

Blanckenstein Miklós – pápai prelátus, püspöki helynök, az esztergomi szeminárium rektora – magánvéleménye szerint szűk kis hazánkban „annyi a teológus, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni”. Ez a hatalmas bőség azonban egyáltalán nem érzékelhető a hazai teológiai tudástermelésben, amely nemzetközi mércével mérve összességében – tehát egyedi eseteket leszámítva – nem csupán versenyképtelen, de gyakorlatilag nem is létezik. Mindez beszédesen tükröződik a Bencés Kiadó könyvkínálatában is, amely a tartalmában igényes és színvonalas1 lelkiségi és tudományos irodalomra szakosodva alig vonultat fel magyar szerzőt. Ennek egyik oka kétségtelenül az, hogy az időszerű hazai teológiai szakirodalom tulajdonképpen nem annyira magyar szerzők egyéni munkáiból, hanem többnyire esetleges – esetenként akár üzleti siker reményében is megjelentetett –, többé-kevésbé használható fordításokból áll, amelyek a legkülönbözőbb kiadók gondozásában látnak napvilágot. Ebben a „kaotikus” könyvtermelésben, amelyet egyértelműen az érzelmekre hatni kívánó, sokszor kétes értékű, vallásos irodalom ural, üde színfolt a pannonhalmi Bencés Kiadó, hiszen határozott koncepciót jelenít meg: egy időben – és magasabb szinten – szól az értelemhez, és hat az érzelmi világra; elgondolkodtatásra sarkallva oktat, és elmélyülésre késztet.

Bencés múlt és jelen Mivel a nevelés egyik meghatározó eleme a tudásközvetítés (amiről a „tudás alapú társadalmat” hirdető doktriner ideológusok oly gyakran megfeledkeznek) – ahogy pl. az önazonosságé az emlékezés – a Kiadó katalógusában értelemszerűen megtalálhatók a bencés rendet és szellemiséget ismertető kiadványok. Ezek között központi helyet foglal el Szent Benedek Regulája2. Az 1980-ban megjelent Regula és az akkor hozzá írt bevezető újrakiadását egy tanulmány egészíti ki – „A Regula lelkiségének alapelemei” (ford. Páhi Gábor) –, amely tulajdonképpen a bencés apátok 1992-es salzburgi konferenciájának kétnyelvű (latin–német) Regula-kiadásához írt bevezetője. A bencés rend életét és működését meghatározó szabálykönyv elmélyült újragondolásának és időszerűsítésének tekinthető Anselm Grün Életet fakasztó vezetés. A vezetés elvei Szent Benedek Regulájában3 c. munkája. A szerző tulajdon-

képpen napjaink vezetői szemináriumait tartja szem előtt, és az ezek iránti igényből kiindulva a hangsúlyt nem annyira a vezetési módszerekre, hanem sokkal inkább magára a vezető személyére helyezi. Ehhez társul magának a gazdasági etikának a kérdése egy olyan globalizációs környezetben, amely fokozottan amorálissá és öncélúan haszonelvűvé (pénzközpontúvá) válik – még az emberi kapcsolatok terén is. „Bármelyikünk – írja A. Grün –, akinek emberekkel van dolga, egyszerre ‘vezető’ és ‘vezetett’. A gyermekeiket nevelő szülőknek vezetői feladataik vannak. Minden csoportban vannak vezető tagok, miközben persze a szerepek nagyon is cserélődhetnek. Az egyik vezet, amíg anyagi ügyekről van szó, s a másik veszi át a vezetést, ha egy ünnepet kell megrendezni, vagy egy szobát kell feldíszíteni. Hogyan bánunk egymással, amikor vállaljuk a vezetői szerepet? Hogyan bánunk egymással a családban, a plébániai közösségben, a faluban vagy a városban, ahol élünk, az üzemekben, a társadalomban? Hogyan vezetünk mi magunk, miféle vezetést fogadunk el, hogyan viszonyulunk a vezető beosztású emberekhez? Mi vagyunk a felelősek azért, hogyan engedjük vezetni magunkat. Sosem csupán az elöljárón múlik, miféle vezetést helyesel, hanem mindig az alárendelteken is. Ezért ez a könyv nemcsak azoknak ad ösztönzést, akik vezetnek, hanem azoknak is, akik a vezetést elviselik. Mit kezdek vezetői feladatommal, és mit kezdek azzal a ténnyel, hogy vezetnek? Mennyire tudom megváltoztatni a felelősök vezetési stílusát azzal, ahogyan vezetésükre reagálok?” (9). A mű egyes fejezetei sorra tárgyalják a felelős tulajdonságainak (pl. tapasztalat, emberi érettség, szerénység, igazságos-

1. A kiadványokon érződik, hogy a lektorok nem csupán a nevüket adták, hanem el is végezték a lektorálást. 2. Ford. Söveges Dávid, 2005. 3. Ford. Gromon András. (Bencés Lelkiségi Füzetek, 38), 2005.

2008/1-2

27

TEOLÓGIA

ság), a szolgálatként felfogott vezetés módjának, illetve az emberekkel és a dolgokkal való bánásnak a kérdéseit. A két utolsó fejezet a vezetőnek önmagáról történő gondoskodását (erők beosztása, kiegyensúlyozottság megteremtése) és a vezetés célját taglalja. Ezt a szerző „spirituális feladat”-nak tekinti, amely elősegítheti a kreativitást, és hozzájárulhat az Istentől kapott képességek kibontakoztatásához az emberekben. Szintén a Regula feletti elmélkedésnek és annak időszerűvé tételének tekinthető Varga Mátyás Kint és bent. A bencés szerzetesség tér-képe4 c. tanulmánykötete. Az egyes írások alapkérdése a „kint” (a világ) és a „bent” (a rend, a kolostor) feszültsége. „Miben különbözik az, ami a falakon belül történik attól, ami odakinn van, a ‘világban’? Mi értelme ‘bent’ lenni, ha látszólag itt is minden épp olyan? Vagy ha ez mégis jobb, mi lesz azokkal, akik ‘kint’ élnek? Nem az önmegváltás útját járja-e az a szerzetes, aki nem valamelyik aktív, a társadalom problémáira direkt választ adó rendbe lép, hanem bencés lesz?” (5). Varga Mátyás ezen megfontolások tükrében elmélkedik a nomád lét (az istenkeresés) gazdagságáról, a kolostori élet térbeli újszerűségéről, a keresztény helyéről a világban, a spirituális elmélyülésről, az öregedésről, illetve a monostori vendégfogadásról és a szolgálatról. A bencés múlt témakörében még szót kell ejtenünk egy fontos forráskiadványról, amely a magyar történelemhez és irodalomhoz kapcsolódik. Ez nem más, mint Zelliger Erzsébet A Tihanyi Alapítólevél5 c. munkája, amely a dokumentum fakszimile kiadását is tartalmazza, valamint pauszlapokon könnyen felismerhetővé teszi a magyar szórványemlékeket. Műve első részében a szerző az apátság megalapításának történeti körülményeit ismertetve hasznos és a megértést is segítő filológiai tájékoztatást nyújt az olvasónak. Ezt követően felsorolja a tihanyi apátság birtokait, majd közli a latin nyelvű alapítólevél Szentgyörgyi Rudolf készítette betűhív és jegyzetelt átírását, illetve magyar fordítását. A térképekkel illusztrált munka érzékelteti azt a fontos szerepet, amelyet a bencések betöltöttek – és betöltenek – az európai és a magyar történelemben és kultúrtörténetben.

4. 5. 6. 7. 8.

28

Bencés lelkiség A bencés rendhez való kötődése okán szinte természetes, hogy a Kiadó – a történetiség mellet – nagy figyelmet fordít a bencés lelkiségre is. Ezen a területen két sorozat érdemel figyelmet: a „Bencés Lelkiségi Sorozat” és a „Bencés Lelkiségi Füzetek”. A legfrissebb kiadványok között említhetjük Anselm Grün – Meinrad Dufner Mélyből forrásozó lelkiség6 c. munkáját, amely a keleti vallások térhódítása közepette napjaink kereső emberének a korai szerzetesség lelkiségét kínálja, hogy kérdéseire és vágyaira esetleg ott találjon válaszokat. A szerzők szerint ez „a mélyből forrásozó lelkiség azt jelenti, hogy Isten nemcsak a Bibliában és egyháza által szól hozzánk, hanem épp önmagunkon, gondolatainkon és érzelmeinken, testünkön és álmainkon, sőt sebzettségünkön és vélt gyengeségeinken át is” (6). Ebben benne van mind az eszményre törekvés, mind pedig a saját valóságba való alászállás is. Emellett Anselm Grün még két másik műve is kiadásra került. A Böjt. Test és lélek imája7 azt a megfontolást jeleníti meg, hogy amikor az egyház megfeledkezik a saját hagyományáról, akkor azt mások kezdik felkarolni. A böjt esetében annak gyógyító hatásait az orvostudomány fedezi fel újra, pl. böjti klinikák formájában. „Aki a böjtre vállalkozik, megérzi, hogy nem pusztán lefogynia kell, hanem új életvezetéshez, az evés és ivás új felfogásához kell eljutnia, egyszersmind pedig a munka és az életmód is új szerepet kell hogy kapjon életében” (5). A szerző az egyházatyák és a monasztikus szerzők szövegein keresztül igyekszik a böjt egyházi gyakorlatának értelmét feltárni (gyógyszer, a szenvedélyek elleni harc, imádság és a megvilágosodás útja). Másik munkája, az Adj új értelmet a világnak!8, az átértelmező hit kérdését boncolgatja, és a kereső embereket célozza meg. „A hit átértelmezi az egész emberi életet – írja –, annak minden területét: sikert és sikertelenséget, születést és halált, egészséget és betegséget, szerencsét és szerencsétlenséget, minden gyakran oly sötétnek és kuszának tűnő tapasztalatunkat: megrázó kríziseket,

(Bencés Lelkiségi Sorozat, 43), 2005. 2005. Ford. Mészáros Erzsébet. Javított és átdolgozott 2. kiadás. (Bencés Lelkiségi Sorozat, 20), 2005. Ford. Kun Éva. Javított és átdolgozott 2. kiadás. (Bencés Lelkiségi Füzetek, 5), 2005. Ford. Németh Attila SchP és Insperger Rita. (Bencés Lelkiségi Sorozat, 44), 2006.

2008/1-2

TEOLÓGIA

magányt és kétségbeesést, ürességet és értelmetlenséget, csalódást és meg nem értettséget, otthontalanságot, idegenséget. Ilyen átfogó értelmezési modellt nem tudok magam összeszerkeszteni: ilyet csak mástól kaphatok” (11-12). Istentől! A sorozatok új kiadványai között szerepel John Main Szótól a csendig. A keresztény meditáció9 c. könyve is, amely az elmélyült imádság újrafelfedezését szorgalmazza. Mivel ez Kelet és Nyugat közös tapasztalata, még akkor is ha hagyományaik eltérőek, elvezethet az egység megtapasztalásához. Ugyanakkor segíthet azokban az élethelyzetekben is, amelyekről Guido Kreppold A válságok – életünk fordulópontjai10 c. munkája szól. Szerinte a krízis akár esély is lehet a szembenézésre és a mélyreható változás irányába való elmozdulásra. Ebben az esetben a válság nem a remény vége, „hanem az élet új, önmagától alakuló dinamikájának” a kezdete (7). Szintén a lelkiségi irodalomhoz sorolhatók André Louf és Szennay András művei is, amelyeket sorozaton kívül jelentetett meg a Kiadó. André Louf Gyengeség és kegyelem11 c. könyve az istenkereséshez nyújt segítséget az aszkézis, a csend és a spirituális segítségnyújtás ismertetésével. Ez utóbbit a szerző még részletesebben tárgyalja A többi – kegyelem. A spirituális kísérés12 c. munkájában, amely tulajdonképpen „a férfi és női rendek képzéséért felelős szerzetes-elöljárók kanadai, belgiumi és írországi tanácskozásainak gyümölcse” (5). André Louf szerint a segítő – aki a másik mellett halad az élet útján, nem előtte és nem is utána – elsődleges feladata segíteni a másikat abban, hogy önmaga, saját valódi énje számára megszülethessen. Szennay András, A kereszt titka. Nagyheti elmélkedések13 c. műve 30 év igehirdetéséből merít. A keresztény hit középpontjában álló jézusi szenvedéstörténet misztériumát igyekszik megérte(t)ni, amely a feltámadásban csúcsosodik ki. Mindez természetesen szorosan kapcsolódik a szent iratok soha véget nem érő tanulmányozásához. Ebbe García M. Colombás, A Szentírás olvasása. A lectio divina14 c. munkája vezeti be az érdeklődőt.

Teológiai szakirodalom A színvonalas lelkiségi irodalom mellett a kiadó szívügyének tekinti az időszerű nemzetközi teológiai szakirodalom közvetítését is a hazai olvasóközönség felé annak érdekében, hogy a teológiáról való diskurzus visszakerülhessen az értelmiségi közbeszédbe. Célját a magyar katolikus viszonylatban szinte egyedülálló nyitottságról tanúskodó és sokszínű „Napjaink teológiája” sorozat révén valósítja meg, amelyet Varga Mátyás szerkeszt.

Liturgikus vonatkozásban két munkát kell megemlítenünk. Az egyik Frédéric Debuyst A hely szelleme a keresztény építészetben15 c. gazdagon illusztrált műve. A szerző gyakorlatilag azt a nézetet fejti ki, hogy a II. Vatikáni zsinat liturgikus felfogását kísérően a keresztény építészet megújította a párbeszédet a városi és a természeti környezettel. Ez egyben a teremtett világra és a Teremtőre való tudatosabb odafigyelést is eredményezett. Könyve első két fejezetében F. Debuyst tárgyalja a hely misztériumának, illetve a keresztény helynek (pl. Melk, müncheni Szent Lőrinc-templom) a kérdését. Ezt követően a monostorról ír (Athosz-hegyi Szimonopetra, Montecassino, Einsiedeln, Subiaco, Praglia, La Tourette), ahol a hely emberi és keresztény teljességét igyekszik megragadni; majd munkáját olyan kortárs bencés monostorok ismertetésével zárja, „amelyek őszintén és teljesen elfogadták (sőt megelőlegez-

9. Ford. Karacs Ágnes. (Bencés Lelkiségi Füzetek, 42), 2005. 10. Ford. Mészáros Erzsébet. Javított és átdolgozott 2. kiadás. (Bencés Lelkiségi Sorozat, 41), 2006. 11. Ford. Szita Bánk. Javított és átdolgozott 2. kiadás, 2006. 12. Ford. Somorjai Gabi. 2006-ban jelent meg. 13. 2. átdolgozott, bővített kiadás, 2006. 14. (Bencés Lelkiségi Sorozat, 45), 2006. 15. Ford. Szilágyi Klára. (Napjaink teológiája, 2), 2005.

2008/1-2

29

TEOLÓGIA

ték) a II. Vatikáni zsinatnak elsősorban az új liturgiára és a kulturális nyitásra vonatkozó eredményeit” (135). A sorozat másik liturgikus vonatkozású kiadványa Andrea Grillo A liturgia születése a 20. században. Tanulmány a liturgikus mozgalom és a (poszt)modernitás viszonyáról16 c. terjedelmes műve. A nős, két gyermekes szerző korunk egyik legjelentősebb és legeredetibb liturgikus teológusa, és egyben a római S. Anselmo Egyetem professzora. Ez a tény – kivetítve a magyar katolikus valóságra – már önmagában is érzékelteti a laikusokhoz való viszonyulás terén érzékelhető hazai elmaradottságot. A könyv első fejezete a „liturgikus kérdés”-t és a liturgia születését tárgyalja. Többek között arról ír, hogy az egyes teológiai tudományoknak túl kell lépniük a belterjességükön, és az interdiszciplinaritás irányába kell elmozdulniuk. A. Grillo ennek tükrében fogalmazza meg azt a kitételét, hogy „a litugia élő, de törékeny dolog; meghal annak a kezében, aki nem tud vele bánni”. Ugyanakkor csak akkor marad meg élőnek, „ha dinamikus, tehát a jövő felé fordul, és szem előtt tartja, hogy dinamizmusának két pólusa van: a Krisztus által megvalósított üdvösség misztériuma és a bennünk megvalósulásra váró üdvösségnek ugyanazon misztériuma” (87). Ezt követően a szerző módszertani kérdésekbe bocsátkozik. Ezek alapmotívuma a történelemmel való szembesülés és a nyitás a humán tudományok irányába. Hiszen elengedhetetlennek tartja a rítus reintegrálását a hitbe. Ehhez azonban a teológiának és a rituális tapasztalatnak valamiféleképpen újra össze kell kapcsolódniuk, hogy eljuthassunk a forrásokhoz. Ami már csak azért is fontos, mert az „újítók” és a „hagyománypártiak” vitája egyre markánsabb vonásokat ölt. A. Grillo a gazdag bibliográfiát is tartalmazó monográfiáját a liturgikus mozgalom két eredeti alakjának – Cipriano Vagaggini és Dom Columba Marmion – ismertetésével zárja. A 21. század elején ugyanis gyakorlatilag ugyanott tartunk, mint egy évszázaddal korábban: újra fel kell ismerni a spiritualitás hétköznapi, illetve a hétköznapok spirituális jelentőségét. A liturgika mellett a dogmatika is erőteljesen jelen van a sorozatban. Ebben a tárgykörben szintén két művet kell megemlíteni. Az egyik Jürgen Moltmann, Minden végben kezdet rejtezik. Kis reménytan17 c. munkája, amelyben a XX. század második felének egyik legjelentősebb protestáns teológusa az apokalipszis és a kereszténység összefüggését vizsgálja, közérthetően. Szerinte ugyanis „a keresztény jövővárás… nem a végre irányul – ennek az életnek a végére, a történelem vagy a világ végére –, hanem a kezdetre: az igazi élet kezdetére, Isten országa kezdetére és mindenek újjáteremtésének kezdetére, ami majd megadja a dolgok maradandó alakját. (…) E végső horizont fényében úgy olvassuk a Bibliát, mint Isten ígéreteinek s az ember, sőt minden teremtmény reményeinek könyvét, és a jövő emlékezetéből energiát nyerünk az újrakezdéshez” 6-7). Reménytanát a szerző három részre osztja. Ezek megfelelnek az emberi lét három kezdetének: születés (a fiatalságot megőrző nyitottság a jövőre), újjászületés (a csalódásokból és veresé-

gekből való talpra állás) és feltámadás (a halál utáni végső dolgok: örök élet, gyász és vigasztalás, élők és holtak közössége). A sorozat másik, szintén dogmatikus jellegű kiadványa a budapesti születésű Gánóczy Sándor – korunk egyik legjelentősebb Kálvin-szakértője, aki főképpen franciául és németül publikál – Bevezetés a katolikus szentségtanba18 c. munkája. A gazdag irodalomjegyzéket is tartalmazó, tankönyv jellegű monográfia a kérdéskör világos és átfogó elemző áttekintését kínálja. „Mivel történeti szempontból vizsgáltuk a keresztény kultikus cselekményekről szóló teológiai és tanítóhivatali megnyilatkozásokat – írja a szerző –, akárcsak azok egyházi gyakorlatát, egy folyamatosan jelen levő, eleven feszültség tapasztalható a mindig is megkérdőjelezés nélkül vallott tételek, illetve az új felismerések és kérdések között” (5). A történeti megközelítésből adódóan a mű első fejezete értelemszerűen „a szentség [müsztérion – sacramentum] fogalmának történeti fejlődésé”-t taglalja, a pogány misztériumok és a filozófia szóhasználatából kiindulva, a Biblia és az ókereszténység fogalmi világán áthaladva egészen a reformáció koráig. Ezt követően kerülnek tárgyalásra „a katolikus szentségtan alapvető kérdései” (hatékonyság, alapítás, a hetes szám, a szentségek szükségessége, valamint a kiszolgáltató, illetve a „vevő” kérdése), „az egyes szentségekre vonatkozó tanítások súlypontjai egykor és ma”, valamint „a szentségek kommunikációelméleti értelmezése”, amely fejezet tulajdonképpen már korunk kihívásait és problematikáját tükrözi.

Egyház a jelenben és a jövõben A kihívások témakörben a Kiadó bátorságának és a jövő iránti felelős aggodalomnak tudható be azon neves nyugati teológusok és egyházi személyek munkáinak a magyar nyelvű megjelentetése, amelyek a hazai katolikus egyház által a szőnyeg alá söpört kérdéseket feszegetik. Ide tartozik Herbert Haag Csak aki változik, marad hű önmagához. A katolikus egyház a l k o t m á n y á é r t 19

16. Ford. Korompai Eszter. (Napjaink teológiája, 4), 2006. 17. Ford. Gromon András. (Napjaink teológiája, 1), 2005. 18. Ford. Palkó Balázs Dávid. (Napjaink teológiája, 3), 2006.

30

2008/1-2

TEOLÓGIA

c. műve. A katolikus szentírástudós, akinek neve a magyar olvasóközönség számára főképpen a Bibliai Lexikon (Budapest, 1989) nyomán ismert, a megőrzőtt lelki fiatalság lendületével fogalmazza meg az egyház szükségszerű megreformálására vonatkozó gondolatait. Célkitűzése: „mindenkiben… tudatosítani, hogy a katolikus egyháznak új alkotmányra van szüksége. Ennek megfogalmazása valószínűleg csak egy újabb zsinaton lesz lehetséges, ahogyan Carlo Maria Martini bíboros, Milánó érseke az 1999 októberében tartott európai püspöki konferencián már előrevetítette. E folyamat kétségtelenül sokáig, az egyháztörténelem tanulságai alapján akár száz évig is eltarthat. Az utolsó zsinaton megszületett döntések némelyikét a köztudatban bekövetkezett több évtizedes változás előzte meg. Gondoljunk a zsinat által bevezetett liturgikus reformra. Az első ilyen irányú törekvések a 19. század végére nyúlnak vissza. ‘Róma évszázadokban gondolkodik’, halljuk újra meg újra. Lehetséges. Manapság azonban, gyorsan változó korunkban nem áll rendelkezésünkre a középkor nagy lélegzetvétele. Ma élünk, és ennek megfelelően ma kell megtennünk azt, ami szükséges, és ami a kötelességünk” (9). H. Haag ezen célkitűzés tükrében tekint vissza a múltba, amikor is „Jézus nem akart egyházat alapítani”, hogy világossá tegye a fejlődés tényét és lehetőségét, különösen a hierarchikus egyházi intézményrendszer vonatkozásában. Ez az amiről a magyar teológiai oktatás mind a mai napig nem kíván tudomást venni! Ugyanakkor a szerző tisztázza a fogalmakat (pl. hierarchia, papság, püspök, pápaság, világiak), és röviden szól az egyház mai, „meglehetősen vigasztalan” helyzetéről is (88), főképpen a német nyelvterületet illetően. Ezt követően tárgyalja az alkotmány gondolatát, amely a II. Vatikáni zsinaton merült fel először, és amely szorosan összefügg a nők helyzetével és szerepével, illetve az emberi jogok kérdésével a katolikus egyházban. Gondoljunk csak azokra a teológusokat sújtó kivizsgálási és elítélési – a középkort (vagy akár a totalitárius politikai rendszereket) idéző – gyakorlatra, amely semmiképpen nem összeegyeztethető napjaink joggyakorlatával és jogfilozófiájával (amikor is a vádat nem pedig az ártatlanságot kell meggyőzően bizonyítani). H. Haag szerint „a katolikus egyháznak akkor lehet még jövője, ha elég bátor és erős

ahhoz, hogy új alkotmányt dolgozzon ki magának” (121), amely megszünteti: 1) a világegyházra való hivatkozást, és több önállóságot biztosít az egyes püspökkari konferenciáknak; 2) a klérus és a világiak szembeállítását; valamint 3) az egyház monarchikus jellegét. Ambiciózus program, amelyre az egyházi hierarchia jelen pillanatban garantáltan nem vevő! Szintén az egyház megreformálásának és jövőjének a kérdésével foglalkozik Ghislain Lafont Milyennek képzeljük el a katolikus egyházat?20 c. munkája is. A római Szent Anzelm és Gergely Egyetem nyugalmazott professzora, bencés apát, korunk válságából indul ki, és főképpen az ökumenizmus, az intézmények és az evangelizáció szintjén lát tennivalókat. A szerző szerint „a katolikus egyház jelenlegi válságát szoros összefüggésben kell vizsgálni egy másik válsággal, nevezetesen azzal, amit egyes szerzők ‘a modernitás végé’-nek vagy ‘a nyugati civilizáció megfeneklésé’-nek neveznek. A keresztény időszámítás első századaiban szerencsésnek mondható kapcsolat alakult ki egyrészt az evangélium, másrészt a kultúra és a civilizáció között, létrehozva azt, amit az atyák korának vagy az ‘osztatlan egyház’-nak szokás nevezni. Sajnos úgy tűnik, a következő korszakban, amikor az emberi értelem előtt új kutatási területek, új politikai, logikai, technikai és gyakorlati cselekvési lehetőségek nyíltak meg, nem jött létre hasonló kapcsolat. Egyrészt (az emberi értelem felől nézve nem sikerült definiálni egy olyan hiteles autonómiát, amely nyitott maradt volna az üdvösség keresésére és az ingyenes kinyilatkoztatásra. Másrészt (a kinyilatkoztatás felől nézve) ezt az ingyenességet és megnyilvánulásának eszközeit nem sikerült kiszabadítani a hozzá képest lényegtelen vallási és politikai formákból. A racionalista modernitás beleragadt a függetlenség fejvesztett követelésébe, ugyanakkor az egyre nagyobb technikai sikerek nem vezették el az emberi társadalmakat a boldogsághoz. A katolikus egyház egyre inkább magába zárkózott, képtelen volt megfontolt kritika tárgyává tenni kizárólagosan hierarchikus önértelmezését, amelyet intézményesülésének első formáiból merített. Joggal gondolhatjuk, hogy a reformációból kinőtt egyházaknak az ellenkező előjelű, kizárólag spirituális, biblikus, sőt intézményellenes törekvése sem oldotta meg jobban a modernitás és a hit kapcsolatának problematikáját. Olyannyira, hogy a transzcendenciára való nyitottságtól megfosztott modernitás és az emberi természet valódi figyelembevételétől tartózkodó kereszténység egyre inkább eltávolodott egymástól, mígnem bekövetkezett a talán abszolútnak nevezhető válságnak az a korszaka, amelyet éppen most élünk át, s amelynek ‘a modernitás vége’ és ‘a nyugati kereszténység vége’ csupán az egymással ellentétes két oldala” (15-17). G. Lafont nagy ívű munkája két fő részre tagolódik. Az első megkísérli megfogalmazni a diagnózist. Ennek kapcsán történeti és filozófiai visszatekintésben tárgyalja a hierarchia és a modernitás kérdését, illetve az egyház gregorián arculatát (az igazság magasztalása és védelme, a pápa primátusának kiemelése, a pap fontosságának hangsúlyozása), amely VII. Gergely pápához (†1085) kapcsolódik. A mű második része a II. Vatikáni zsinaton, illetve annak eredményeképpen kibontakoz(tat)ott „új egyházkép” esélyeit

19. Ford. Karacs Ágnes. (Napjaink teológiája, 4), 2006. 20. Ford. Bende József és Vajda András. (Napjaink teológiája, 8), 2007.

2008/1-2

31

TEOLÓGIA

latolgatja. Mintegy reflektálva az első részben kifejtettekre a szerző szól az igazság helyéről a teológiai gondolkodásban, az egyházat mint „strukturált kommunió”-t (pl. egy Test és Nép) határozza meg, lelkiségek és életállapotok formájában taglalja a keresztény élet karizmáit (házasság, illetve ‘monasztikus’ állapot), valamint külön-külön kifejti a diakónia (Ige-, segítő-, illetve adminisztratív szolgálat) és a vezetés (püspök, pap, pápa) karizmáit. A munka egyes fejezeteit összegzések zárják, amelyek világosan és áttekinthetően összefoglalják a szerző kifejtett gondolatait. Végezetül pedig egy általános összefoglaló kínál útmutatást és ösztönzést a cselekvésre – elsősorban az egyházi vezetés döntéshozói részére. G. Laffont ugyanis vallja az intézményes reform szükségességét „korunk immár nem ‘hierarchikus’ világában” (395); ellenben azt is tudja, hogy „a katolikus egyházhoz hasonlóan erősen strukturált és nagyon centralizált rendszerek esetében a tényleges reform kizárólag a központi hatalom kezdeményezéséből és állhatatosságából eredhet” (399). Megfontolandó kitétel azok számára, akik egyfajta naivitással „alulról” szeretnék a magyar katolikus egyházat megreformálni! A kötet külön értéke, hogy a szerző utószót írt a magyar kiadáshoz, amelyben mérlegeli az egyház mai helyzetét, és vázolja a keresztény gondolkodást napjainkban meghatározó Jézus alakját (Szolgáló, Isten Báránya, a Nyolc Boldogság férfija). Ugyanakkor szól a szükségleteknek megfelelő struktúrák kérdéséről is, amelyek reformját önmagában nem tartja elegendőnek „az egyház arculatának megújításához” (423). Szerinte mindenek előtt olyan pápára lenne szükség, aki a II. Vatikáni zsinat által meghatározott egyházkép kialakítását és megvalósítását tekintené elsődleges feladatának. Ennek hiányában ugyanis az egyház megreked a zsinat előtti állapotokat visszaállítani szándékozó kísérleteknél, „amelyek sok szenvedést okoznak, s nemigen segítik elő napjainkban az evangélium ügyét” (424). Az evangélium ügye – és társadalmi megítélése – pedig elsősorban a személyes példa hitelességén múlik. Nem véletlen, hogy a laikus Franciaországban Abbé Pierre, az Emmausz közösség alapítója, a szegények, az elesettek, a nehéz helyzetben levők és a társadalom peremére szorultak pártfogója, az egyik legjelentősebb francia személyiség lett. Ez elsősorban annak az eredménye, hogy egész életében a világ emberibbé tételén fáradozott. Ugyanakkor pedig mindenki tudta, hogy Abbé Pierre szabad ember és kritikus szellem, akinek mindenről megvan a maga véleménye; aki nem keresi a hatalmon levők kegyeit, és nem igazodik az (egyházi és politikai) intézmények éppen időszerű hivatalos álláspontjához. Ez az a fajta magatartás, amely pl. a magyar katolikus hierarchia számára egyszerűen elviselhetetlen; de amelyet maga a polarizált és az irracionalitásig megosztott hazai közélet sem igazán díjaz. A Bencés Kiadó jóvoltából, egy rövid válogatás erejéig, most a magyar olvasó is betekinthet Abbé Pierre gondolatvilágába, és megismerkedhet egy autentikus „liberális” magatartással. Abbé Pierre, Istenem… miért?21 c. elmélkedés sorozata a keresz-

tény hitről és az emberi élet értelméről aránylag rövid idővel a halála előtt jelent meg. A szerző szól pl. a szenvedésről, a szeretetről és a boldogságról, a szexualitásról és a szüzességről, a papi nőtlenségről, a homoszexualitásról, a nők pappá szenteléséről, Jézusról és magdalai Máriáról, az eredeti bűnről, az eukharisztiáról, az evangéliumokról, a Szentháromságról, a szabadságról, a bűnről, a pokolról, a Kinyilatkoztatásról és a vallási fanatizmusról. A napjaink kihívásait felsorakoztató kötet egy Istenhez intézett imádság-levéllel zárul. Ebből világosan kitűnik, hogy a mindig időszerű jelenben élő Abbé Pierre figyelme folyamatosan a végső célra, a szerető Istenre irányult. Azért tudott hitelesen bátor lenni, mert bizalmas szeretetben élte életét. H. Haag, G. Lafont és Abbé Pierre vitaindító és gondolkodásra serkentő művei azt bizonyítják, hogy a világegyházban még mindig létezik a kritikus gondolkodás, és létjogosultsága van a bátor hangnemnek. Ezek csupán a magyar katolikus egyházban minősülnek „egyházellenes” magatartásnak. Köszönet a Bencés Kiadónak, hogy tükröt tart a hazai hierarchia és a klerikális mentalitású, politikai katolicizmusban gondolkodó világiak elé. Milyen kár, hogy minden bizonnyal nem olvassák majd ezeket a könyveket!

Jakab Attila

21. Rövid elmélkedések a keresztény hitről és az élet értelméről a szerző Frédéric Lenoirral folytatott beszélgetései alapján. Ford. Kakusziné Kiss Gabriella, 2006.

32

2008/1-2

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

XVI. Benedek pápa 2007. szeptember 21-én Castel Gandolfóban fogadta a kereszténydemokrata és centrista pártok „Centrista Demokrata Internacionálé” világszövetsége konferenciájának résztvevőit. Ez alkalommal mondta alábbi beszédét.

A keresztény politika alapelvei vők nevében hozzám intézett barátságos szavait. Az Önök látogatása lehetőséget ad számomra, hogy figyelmükbe ajánljak néhány megfontolást olyan értékekre és ideálokra vonatkozóan, melyekre Európa, valamint az egész világ keresztény hagyománya rányomta bélyegét vagy meghatározó módon elmélyítette azokat. Tudom, hogy Önök annak ellenére, hogy oly különböző helyekről érkeztek, nem kevés alaptételét osztják e hagyománynak, amilyen például a személy meghatározó jelentősége vagy az emberi jogok tisztelete, a békéért való munkálkodás, valamint a mindenkinek kijáró igazságosság előmozdítása. Az Önök vonatkoztatási pontját ennél fogva oly alapelvek alkotják, melyek kölcsönviszonyban állnak egymással, miként a történelem tapasztalata is mutatja. Ha ugyanis megsértik az emberi jogokat, akkor a személy méltóságát is sérelem éri; ha meginog az igazságosság, akkor veszélybe kerül a béke. Másfelől, csak akkor beszélhetünk valóban emberi igazságosságról, amennyiben az alapjául szolgáló etikai és morális szemlélet középpontjában a személy és annak elidegeníthetetlen méltósága áll.

XVI. Benedek pápa

Elnök úr, tisztelt képviselõk, igen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Örömömre szolgál, hogy a Centrista Demokrata Internacionálé Szövetsége Végrehajtó Bizottságának munkája keretében fogadhatom Önöket! Először is szeretném szívből üdvözölni a jelenlévő, a világ sok nemzetéből érkezett számos delegációt! Külön köszöntöm a szövetség elnökét, Pier Ferdinando Casini képviselő urat, kinek köszönöm a jelenlé-

2008/1-2

Képviselő urak és képviselő asszonyok, az Önök munkája, mely ezen alapelvekhez igazodik, napjainkban a társadalmaink által átélt mélyreható változások légkörében még inkább megnehezül. Ezért még inkább arra bátorítanám Önöket, folytassák fáradozásaikat, melyekkel a köz javát szolgálják, és gondoskodjanak róla, hogy ne terjedhessenek olyan ideológiák, melyek elködösítik, vagy megzavarják az emberek lelkiismeretét, felelősségérzetét. Példának okáért, gazdasági téren létezik egy olyan irányzat, mely a jólétet a profittal azonosítja, ily módon belülről bomlasztva fel az ethosz erejét, és a végén magát a profitot sodorva veszélybe. Némelyek úgy vélik, hogy az emberi ész nem képes rá, hogy felfogja az igazságot, ezért aztán képtelen arra, hogy olyan jólétre törekedjen, mely megfelel a személy méltóságának. Némelyek az emberi élet születés előtti vagy végső szakaszában való elpusztítását is jogszerűnek tartják. Ezen túlmenően aggasztó ama válság, amelyben a család leledzik, a társadalom ama csírasejtje, amely egy férfi és egy nő felbonthatatlan házasságán alapszik. A tapasztalat azt mutatja: ha megsértik az emberek igazságát, ha aláássák a család alapjait, akkor maga a béke is veszélybe kerül, akkor félő, hogy

33


a jog is kárt szenved, és mindennek logikus következményeként igazságtalanságok és erőszak várnak ránk. Egy további olyan terület, melyet a szíveteken viseltek, a vallásszabadság védelme: egy olyan eltörölhetetlen, elidegeníthetetlen és megsérthetetlen alapjogé, mely minden egyes ember méltóságában gyökerezik, és amelyet több nemzetközi dokumentum is elismer, mindenekelőtt az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. E szabadság gyakorlása ama jogot is magában foglalja, hogy valaki áttérhessen egyik vallásról a másikra, amely jogot nem csupán jogilag, hanem a mindennapos gyakorlatban is szavatolni kell. A vallásszabadság ugyanis az emberi teremtményben lakozó nyitottságnak felel meg Isten iránt, aki az igazság és a legfőbb jó tárháza, a vallásszabadság nagyrabecsülése pedig az emberi ész és az észnek az igazság megragadására való képessége iránti tisztelet lényeges kifejeződése. A transzcendenciára való nyitottság az emberi méltóság szavatolásának egyik elengedhetetlen módja, mivel minden egyes ember szívében vannak olyan vágyak és kívánságok, melyek csak Istenben lelnek válaszra és megértésre. Ennél fogva nem zárhatjuk ki Istent az ember és a történelem viszonyából! Ez okból valamennyi valódi vallási hagyomány közös kívánságának eleget kell tenni, nevezetesen annak, hogy nyilvánosan megmutathassák identitásukat, anélkül, hogy kényszerítenék őket, hogy elrejtsék vagy pedig álcázzák azt. A vallás tisztelete ezen kívül hozzájárul azon ismételt szemrehányás cáfolatához is, amely szerint elfelejtettük volna Istent. Némely terrorhálózat ezzel a kifogással próbálja meg igazolni a részükről érkező, a nyugati társadalmak biztonságát érintő fenyegetést. A terrorizmus nagyon komolyan veendő jelenség, mely gyakran odáig ragadtatja magát, hogy Istent is eszközül használja fel, az emberi életet pedig igazolhatatlan módon semmibe vegye. Bizonyos, hogy a társadalomnak joga van az önvédelemhez, eme jogot azonban, minden más joghoz hasonlóan, mindenkor a morális és jogi normák teljes tiszteletben tartása mellett kell gyakorolni, a célok és eszközök megválasztása tekintetében is. Demokratikus rendszerekben az erőszak alkalmazása sohasem igazolja, hogy lemondjanak a jogállami alapelvekről. Megvédhetjük-e vajon a demokráciát azzal, hogy veszélyeztetjük a demokrácia alapjait? Ezért szükséges, hogy bátran védelmezzük a társadalom és tagjai biztonságát, mindeközben azonban továbbra is meg kell óvni minden egyes személy elidegeníthetetlen jogait. A terrorizmus ellen eltökélten és hatékonyan küzdeni kell – abban a tudatban, hogy noha a gonosz esetében átható erejű titokkal van dolgunk, az embereknek a jóban való összefogása azonban oly titok, melynek még erősebb kisugárzása van, és amely még gyorsabban terjed. Az egyház szociális tanítása e tekintetben számos olyan elemet kínál az elmélkedéshez, amelyek hasznosak ahhoz, hogy mind nemzeti, mind nemzetközi szinten előmozdítsuk a biztonság és az igazságosság ügyét – az észből, a természetjogból, valamint az evangéliumból kiindulva, mindabból tehát, ami az ember természetének felel meg, és túl is lép azon. Az egyház tudja, hogy nem az a feladata, hogy maga szerezzen politikailag érvényt tanításának: egyébként segíteni és szolgálni kíván a lelkiismeretes, felelősségteljes ítéletalkotásban a politika területén, annak érdekében, hogy növekedjék a tisztánlátás az igazságosság valódi követelményeit

34

Korlátozott szabdság - veszélybe került identitás illetően, egyszersmind pedig az arra való készenlét, hogy ezekből kiindulva cselekedjünk, még akkor is, ha ez jelentős érdekekkel ellenkezik (vö. Deus caritas est, 28). Eme küldetésében az egyházat az Isten és az ember iránti szeretet mozgatja, valamint az az óhaj, hogy minden jóakaratú emberrel együtt munkálkodjék egy olyan világ felépítésén, melyben megóvják valamennyi személy méltóságát és elidegeníthetetlen jogait. Az egyház kéri mindazokat, akik hisznek Krisztusban, hogy tegyenek tanúságot hitükről napjainkban, még több bátorsággal és nemesszívűséggel! A keresztények következetességére ugyanis a politikai életben is elengedhetetlenül szükség van azért, hogy az apostoli fellépés „sója” nehogy „ízét” veszítse, az evangélium ideáljainak „fénye” nehogy elsötétüljön a keresztények mindennapos cselekvése során. Kedves képviselő urak és képviselő asszonyok, még egyszer köszönöm Önöknek szívesen vett látogatásukat! Midőn kifejezésre juttatom jókívánságaimat munkájukhoz, biztosítom Önöket, hogy meg fogok emlékezni Önökről imádságommal, amelyet azért mondok, hogy Isten megáldja Önöket és családjukat, és hogy bölcsességet, következetességet és morális erőt adjon Önöknek az ember és a közjó nagyszerű és nemes ügyének szolgálatához.

XVI. Benedek pápa (Himfy József fordítása)

2008/1-2


A kommunizmus egyházellenességének romániai példái A kommunizmus egyházés vallásellenessége ideológiai hátterének ismeretében is érthetetlen marad számunkra, hogy miként tudtak az állami vezetők jogalapot teremteni az egyház véres üldözésére világszerte.1 A kommunista időszak jellegzetes ügyei közül kiemelkednek a különböző egyházak és vezetőik elleni eljárások. A romániai protestáns és izraelita felekezetek helykeresése Dr. Petru Groza sokkal könnyebben zajlott, a kommunisták bábja, mint a római katolikus egya diktatúra előkészítője házé. A koalíciós periódusban (1945–1947) kihirdetett rendeletek és törvények – földreform, egyházak közjogi méltóságainak megszüntetése, az államforma módosulása, az iskolák államosítása, egyesületek beszüntetése – leginkább a katolikus egyházat érintették. Az állam egyházakkal szembeni politikája három célnak kívánt megfelelni: az egyházak gazdasági hatalmának megtörése, közéleti és politikai aktivitásuk leszűkítése, valamint oktatói-nevelői tevékenységük megszüntetése. Ezen célok elérése érdekében nem riadtak vissza az adminisztratív, törvénytelen eszközök alkalmazásától sem. Ismertek a jogtalan, túlzó internálások éppúgy, mint az időleges őrizetbe vételek, elhurcolások, sőt titkos és sejtelmes körülmények között történt gyilkosságok is. A különböző egyházak papjait, lelkészeit sújtó megaláztatásokkal, eljárásokkal szembeni főpapi tiltakozások, kérelmek, próbálkozások nem sok eredményhez vezettek. Egyházpolitikájában a Román Kommunista Párt az „oszd meg és uralkodj” (divide et impera) taktikát választotta és valósította meg. Nem az egyházakat, hanem csak azoknak egyes, „legreakciósabb elemeit” támadta, ezáltal pedig oppozícióba kényszerítette magát az egyházat. Megszüntette a belső egységet, konfliktusokat, nézeteltéréseket szított az egyházon belül,

mert tudta, hogy ennek következtében majd sokkal könnyebb lesz kívülről megtámadni és legyőzni az ellenállásban nem egységes szervezetet. Például a békepapok és a mindvégig kitartó hűségesek között olyan mélyen lévő feszültség húzódott, hogy nagymértékben lecsökkentette az egész egyház ellenálló képességét. Mivel a kommunizmussal szemben többnyire a vallás és az egyházak dacoltak, ez vezetett a „klerikális reakció” mint a szocializmus építését akadályozó ellenséges erők elleni támadáshoz, amely már az egyházak vezetőire koncentrált.

Nehézségek A román kommunista időszak tanulmányozása olyan akadályokat gördít a kutató elé, amelyek már-már áthághatatlanok: az információ hiányos, részleges és nagyon sok esetben egymásnak ellentmondó elbeszéléseket tartalmaz. Más, volt szocialista országokkal ellentétben az itteni politika kiválóságai vagy „mártírjai” még nem publikálták emlékeiket, meglátásaikat a megélt eseményekkel kapcsolatban. A statisztikákat csak a legnagyobb óvatossággal és elővigyázatossággal lehet és szabad a nyilvánosság elé tárni. A kortárs román történetírók a nehézségeket úgy oldják meg, hogy nem történelmet írnak, hanem szentek életét. Ennek következtében nem történetírást, hanem hagiográfiát gyakorolnak.2 A kommunizmusnak bármely oldalán álljon is az a személy, aki e nehéz korszakot vizsgálja, abba az általános hibába eshet, hogy az éremnek csak a feléje eső részét látja és láttatja. Mindezek tekintetében elmondható, hogy nem létezik olyan korszak a történelemben, amelynek csupán negatív eseményei és kihatásai lettek volna. Még a legsötétebbnek látott és mondott periódusok is hoztak magukkal valami pozitívat. Éppen ezért egy figyelmes kutatónak a kommunizmussal fémjelzett időszakot is ugyanazokkal az objektív módszerekkel kell tanulmányoznia, mint bármely előző kort. A jó vagy rossz dolgok ténye nem jelenthető ki a priori módon, csak a teljes rendszer elemzése után.3

1. Vö. Nyíri Tamás, A filozófiai gondolkodás fejlődése, Budapest, 1973, 381-384. 2. Vö. Vlad Georgescu, Istoria românilor [=A románok története], Bucureşti, 1995, 258. 3. Uo. 259.

2008/1-2

35

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM Egyház és állam konfliktusa a kommunista Romániában A diktatórikus rendszer mindenkiről mindent akart tudni: nem csupán azokról, akiket nem sorolhattak a rendszer emberei közé, hanem a saját embereiről is, fel egészen a legmagasabb pozíciókban levő vezetőkig. Az információk elérésére voltak fizetett informátoraik, besúgóik, illetve olyan meggyanúsított vagy zsarolható és megfélemlített emberek, akiktől jelentéseket vártak. Az információgyűjtés másik módja volt az igazságügyi szervek (bíróságok), illetve a Securitate által levezetett vallatás. Ilyenkor valamilyen (rendszerint köztörvényesnek álcázott) vád címén vallatásnak vetették alá az áldozatot, beidézve, nem egyszer pedig le is tartóztatva.4 Tartani lehetett attól, hogy a vallatás során megírt és aláíratott jegyzőkönyvet vagy vallomást meghamisítják. Akadtak olyan hősies áldozatok, akik nem voltak hajlandóak aláírni semmit, még a legártatlanabb nyilatkozatot sem.5 A valláshoz és egyházhoz ellenségesen viszonyuló pártpolitika azt hangsúlyozta, hogy a katolikus egyház lassan kiterjesztette hatalmát és beleszólását az élet minden területére.6 Romániában a két, keleti és nyugati rítusú katolikus egyházat alapjaiban rázták meg az 1948-49-es évek diktatórikus államintézkedései. Bár az ekkor életbe lépett alkotmány elméletileg biztosította a lelkiismereti és vallásszabadságot, mégis egyházi iskolák és más intézmények egész sorát államosították fedezeti ingatlanaikkal együtt, alkalmazott pedagógusaikat és oktatóikat munka nélkül hagyták, betiltották a szerzetesrendek működését, és „felszámolták’” a (a döntően román) görög katolikus egyházat. Valamennyi történelmi egyház elismert vallásnak számított, a római katolikus egyház azonban egyedül vált megtűrtté. Márton Áron7 következetesen és nyíltan visszautasított minden olyan egyezkedést, amely a katolikus egyház jogának és tanításának sérelmével járt volna. A hatóságok számára rendkívül irritáló volt, hogy a magyar püspök a papjai útján erősen pártolta a „föld alá” szorult román ajkú görög katolikusokat, s a templomaiktól megfosztott görög rítusú hívek és papok otthonra találtak a római katolikus templomokban.8 Bizonyos idő elteltével mindenki előtt világossá vált, hogy az erdélyi katolikus egyházat gyökerestől akarják kitépni a pápaság által vezetett világegyházból, abból a talajból, amelyből táplálékát nyerte.9

1948 a kommunista alkotmány kibocsátásának, a nagy államosításoknak, a Szentszékkel (1927-ben) kötött (de csak 1929-ben ratifikált) konkordátum felrúgásának, az egyházi iskolák elvételének és az új kultusztörvény megjelentetésének az esztendeje Romániában. Az intézkedések érvényesítése alól egyetlen egyházközség sem tudta kivonni magát. Igaz, ritkultak és rövidültek a Domus Históriákba való bejegyzések – az elővigyázatosság és Márton Áron (1896-1980) az okosság miatt is –, de még Erdély megtörhetetlen püspöke élnek a hiteles tanúságtevők, akik erről a korszakról tanúskodhatnak.10 A szárnyait bontogató dialektikus materializmus azt hirdette magáról, hogy a teljes igazság birtokában van, és minden világnézet, amely ezt kiegészíteni vágyik, megakadályozza a (népi) demokratikus szellem kialakulását; tehát rossz és téves. A kommunizmus megkívánta a teljes alárendelődést, amelynek jutalmaként az embernek a földi paradicsom megvalósulását ígérte. Amikor pedig szembetalálta magát a földi életen túli boldogság, jutalom, örömérzet ígéretével, természetes volt az összeütközés. Hiszen a vallásos világszemlélet azt hirdeti, hogy a földi élet után az itteninél sokkal nagyobb babérok és jutalom vár ránk. A kommunista államvezetés ebben azt a veszélyt látta, hogy a vallási hiedelmek hirdetői elvonják az emberek figyelmét a jelenlegi, földi paradicsom építésétől és annak fontosságától, illetve az (osztály)ellenséggel szemben folytatott harcról. Csalással, mesterkedéssel a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségének gyengítésére törekednek.11 A vallásoktatás kiszorult az iskolai keretek közül, ami bénította annak hatékonyságát. A keresztény jótékonykodás és szeretetmunka, a betegápolás és szegénygondozás, valamint egyéb népjóléti mozgalmak, amik addig az egyház fennhatósága alá tartoztak, most leginkább állami intézményekké váltak. A kommunisták örültek ennek, mivel úgy vélték, hogy ez óriási erőt vesz ki a keresztény (katolikus és protestáns) egyházak kezéből, hiszen ezáltal sok ember kívül esik az egyházak hatáskörén. A

4. Ezzel szemben pl. György Béla, a csíkszeredai bíróság egykori (1968–1990) kommunista elnöke (tagja volt a Román Kommunista Pártnak), határozottan állítja, hogy az általa vezetett bíróság teljes mértékben független volt a Párttól és a Securitatétól, mert annak függetlenségét a Ceausescu irányította Szocialista Köztársaság alkotmánya garantálta. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy a kommunista Romániában a hatalmat kiszolgáló magyar nemzetiségűek aljasságban messze túlszárnyalták román elv-társaikat (a szerk.). 5. Léstyán Ferenc közlése nyomán. 6. Vö. Kovács Lajos, A kereszténység válsága, Kolozsvár, 1945, 5-6. 7. Személyére vonatkozóan lásd Márton Áron emlékkönyv születésének 100. évfordulóján, Kolozsvár, 1996; Virt László, Nyitott szívvel. Márton Áron erdélyi püspök élete és eszméi, Budapest, 2002. 8. Vö. Marton József – Jakabffy Tamás, Az erdélyi katolicizmus százada, Gyulafehérvár, é. n., 178. 9. Vö. Léstyán Ferenc, Erdélyi Szibéria, Gyulafehérvár 2003, 5. 10. És akiknek a tanúvallomásait érdemes lenne minél előbb összegyűjteni, mielőtt – sokak örömére és megkönnyebbülésére – örökre elvesznének (a szerk.). 11. Vö. Gheorghe Gheorghiu-Dej, Öt év Románia felszabadítása óta, Bukarest, 1949, 15.

36

2008/1-2


közvélemény alakítását már nagyobb mértékben végezte a napi sajtó, mint a prédikáció. A hétvégi szórakozási lehetőségek elterjedése, a sportélet iránti érdeklődés megnövekedése, a természet újrafelfedezése a városi ember által, mind-mind elvonták a figyelmet és az időt a vallásgyakorlástól, és egyre inkább gátolták az embert abban, hogy nagy figyelemmel és buzgósággal vegyen részt a különféle istentiszteleteken, vagy érdeklődésével bekapcsolódjon a vallási életbe.12 Természetesen, akinek volt igénye a vallási és hitbeli kérdésekre és bátorsága, kitartása ahhoz, hogy gyakorolja is a hitét, az nem tágított a templomtól semmiféle elterelő hadműveletek vagy vasárnapi pótcselekvések miatt. Mindezekhez még hozzájárult a román államnak a keresztény egyházak elleni szervezett támadása, és lejáratási hadjárata, amely szerint a kereszténység alul marad a tudományhoz képest, nem tartja a lépést azzal, hittételei olyan alapokon nyugszanak, amelyek régen túlhaladottak, szociális és politikai nézetei ósdiak, nem veszi észre a népállam felé való törekvést.13 A római katolikus egyházat – jóllehet a II. világháború előtti román kormányok egyike sem tartotta szövetségesének, illetve barátjának – csak a kommunisták hatalomra kerülése után kezdték üldözni. Ezek már első perctől nem tagadták, hogy a vallást fölöslegesnek, népbutításnak, manipulatív eszköznek tartják, s ezért az egyházban csupán felhasználható és kihasználható szövetségest hajlandóak látni. Az 1948-as esztendő vízválasztó volt a hazai római katolikus egyház életében, és mindörökre felejthetetlen marad. Csak úgy bővelkedett a vallás- és egyházellenes intézkedésekben és törvényekben.14

Az ezerarcú kommunizmus A kommunista rendszer bukása után közel két évtized elteltével is késik a jogfosztások, az elkövetett igazságtalanságok jóvátétele. A károsult volt tulajdonosok próbálják kiharcolni a földtulajdonok, erdők, épületek tulajdonjogának visszaszerzését.15 Az egyházak, és más intézmények, iskoláik épületeit, javait, könyvtárait, anyakönyveit szeretnék visszakapni és megmenteni.16 Bár a kommunizmus diktatúrája Európában a saját csődjének köszönhetően omlott össze, mégis más kontinenseken még mindig szabadon szervezkedik és uralkodik. Sőt, még ma is akadnak védelmezői, akik nem ismerték fel (nem kívánják felismerni) igazi veszélyét és arculatát; akik azt hangoztatják, hogy a kommunistákat a jó szándék vezette, és nem volt céljuk a tömegek kiirtása. Arról, hogy mi lett a szándékból, a számok beszélnek; az üldözé-

Kihallgató szoba a máramarosszigeti börtönben - a kommunisták módszere sek és a kényszermunkatelepek adatai adnak képet. Az is elgondolkodtató, hogy a jó szándék mennyiben szolgálhatta a népek javát olyan körülmények között, amikor csak erőszakkal lehetett fenntartani ezt a rendszert, s azzal is csak ideig-óráig.17 Ha a katolikus egyház kommunizmus alatti üldöztetését meg akarjuk érteni, figyelembe kell vennünk azt a történelmi-politikai örökséget, amelyet az egyház magával hozott, amikor a kommunizmus hatalomra került. A katolikus főpapság ugyanis a diktatúra beköszöntéséig a társadalom felső rétegében foglalt helyet, az ország irányítói közé tartozott, és lényegében lojális volt a különféle uralkodó rendszerekkel. Ugyanakkor az egyház hatalmas földbirtokokkal rendelkezett. És bár ezek a lelkipásztori, szociális, oktatási és másfajta intézményeinek fenntartására szolgáltak, mégis hozzásegítették az egyház több vezetőjét egyfajta feudális magatartás kialakulásához. A kommunizmus pedig a nagybirtokosok, vagyonosok elleni harcában könnyen ellene fordulhatott, és tömegeket hangolhatott ellene. Nem volt tehát nehéz az elmúlt rendszer tévedéseiért és mulasztásaiért az egyházat is felelőssé tenni.18 A romániai egyházüldözés egy szelete volt a kommunizmus világméretű egyházüldözésének. A rendszer ki akart irtani mindent, ami nem fért bele a proletárdiktatúra kereteibe; minden más pártot és osztályt, amennyiben gondolkodása a legkevésbé is eltért a diktatúra irányvonalától. Egy francia történetírók által összeállított dokumentum szerint a kommunizmus közel százmillió embert gyilkolt meg a működése során, beleszámolva a kambodzsai emberirtásokat is.19 Közép-Kelet-Európában az öszszes kommunista állam ugyanazokkal az egyházüldözési módszerekkel lépett fel, a szovjet útmutatásokat követve. Jól észre-

12. Vö. Kovács Lajos, i. m., 7-8. 13. Vö. uo. 9–10. 14. Vö. Tempfli Imre, Sárból és napsugárból. Pakocs Károly püspöki helynök élete és kora, 1892–1966, Budapest, 2002, 167. 15. Romániai viszonylatban mindebben az is szerepet játszik, hogy a kommunizmus emberanyaga és amorális mentalitása uralja pl. az igazságszolgáltatást (a politikai és a gazdasági életről nem is beszélve). Az ügyészek és bírók (különösen a magyar nemzetiségűek) jelentős része ma is az egykori tartóik és irányítóik érdekeit és büntethetetlenségét védelmezi foggal-körömmel (a szerk.). 16. Léstyán Ferenc közlése nyomán. 17. Vö. Léstyán Ferenc, „A szélsőbal és -jobb a mérlegen”, in: Romániai Magyar Szó 2002. november 20, 7. 18. Vö. Tomka, Halálra szántak, mégis élünk!, Budapest, 2005, 22. 19. Vö. Sebastian Courtois, A kommunizmus fekete könyve, Budapest, 2000, 68.

2008/1-2

37


vehető ez az európai katolikus egyházak példáján. A Szovjetunió nem csak azokban az országokban koordinálta a vallásüldözés tevékenységét, amelyek a kommunista államvezetés hálójába estek, hanem távlati terve volt a kereszténység és a világ egyéb vallásainak megsemmisítése is. Harcának egyik alappillérét az „oszd meg és uralkodj” elv alapján a kereszténység minden szinten történő megosztása jelentette. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy a megtört egység egyben megtört erő; és a megtört erejű népet, egyházat sokkal könnyebb lesz széttiporni.20 A kommunista pártvezetés mindenhol törekedett arra, hogy a katolikus híveket elszakítsa Rómától, ami teljes mértékben csak Kínában sikerült; viszont minden országban nyílt vagy ki nem mondott célja volt ez. Az egység megtörésének másik módját abban látták, hogy a Rómával egyesült keleti egyházat, a görög katolikusokat, szakítsák el nyugati testvéreiktől, vagy teljesen számolják fel őket. Sztálinék a római katolikus egyház elleni harcban az orosz ortodox egyháznak komoly szerepet szántak azáltal is, hogy a Rómával egyesült (unitus) egyházon belül olyan csoportok létrehozására ösztönözték, amely kezdeményezi majd a Vatikánnal való szakítást, és a többieket is felhívja az ortodoxiára való áttérésre. Nem egyedülálló tehát Európában a romániai (különben nacionalista és magyargyűlölő) görög katolikus egyház szomorú sorsa.21 „Akkoriban a rendszer emberei arra voltak beállítva, hogy mindenhol az ellenséget keressék, kiszimatoljanak minden ellenszegülést, és elkövessék a legkegyetlenebb megtorlást is, ha kell. Egy-egy levélből, néhány szóból, apró tettből hatalmas vádpontokat állítottak össze, ha valakit ezek miatt el akartak ítélni. Ezekből államellenességet, összeesküvést, egy rendszernek a megdöntési kísérletét kreálták. Hihetetlen, hogy mit tudtak a semmiből alkotni a kommunisták. A kommunizmus mindenkori és állandó eszközei a nagy hazugságok voltak. Nagyon zavaros világ volt. Nem hiszik el azok a papok, akik manapság teljesítenek szolgálatot, hogy micsoda nehézségekkel és mennyi munkával kellett szembenézniük az akkori papoknak. Az is elmondható ugyanakkor, hogy minden üldözés jót tesz is az egyháznak, mert tisztít. Az üldözés egy vihar, amely után tisztább a levegő, távolabb lehet látni, a sok port és leülepedett szennyet a vihar eltünteti. Ugyanakkor kiderült, hogy kik az igazi katolikusok, mert akik nem voltak meggyőződéses vallásos emberek, azok az egyházat elhagyták, illetve lapultak, még templomba sem jártak. Az emberek nem tartották épeszűnek azokat, akik következetesen kitartottak elveik és hitük mellett. Egy értelmiségi, aki templomba járt, és akit nem lehetett meggyőzni, hogy beálljon a kommunisták körébe, az a szemükben nem volt normális. Hihetetlen, hogy mennyi csápja volt ennek a hétfejű sárkánynak, ennek a diktatúrának és ideológiának. Minden dolog a rendestől eltérően, lehetetlen csatornákon ment végig.”22

N. Ceausescu - lakájai itt maradtak

Az itt maradt „örökség” „Hogy mi lehet rosszabb a kommunizmusnál? Az, ami utána következik. A kommunizmus leáldozott, de hatása most is érződik. A kommunista ideológia utólagos nagy veszélye abban áll, hogy most már nem az elméleteiket, hanem a zsákmányt akarják megmenteni. Valószínű, hogy Romániában ideológiailag a kommunizmus nem okozott akkora kárt, mint amennyit tulajdonítanak neki, hiszen nem tudta az eszméit betuszkolni az emberek agyába, sőt sokakat inkább megerősített a kitartásban és állhatatosságban. Mindez a hitoktatás folytonosságának köszönhető, hiszen nincs és nem is volt olyan nemzedék ebben az országban, amely ne kapott volna legalább kis mennyiségben vallásos nevelést. Hogy a mostani liberalizmus mennyiben következménye ennek, valamint mennyit árthatott a felszín alatt a népi köztudatban, azt nehéz lenne megítélni.”23

Gagyi Katinka24

20. Vö. Hetényi Varga Károly, Papi sorsok a horogkereszt és a vöröscsillag árnyékában, Budapest, 2005, 33-34. 21. Vö. Kónya István (szerk.), A marxizmus valláselmélete és a hallgatók materialista világnézeti nevelése, Budapest, 1985, 237238. 22. Borbély Gábor nyugalmazott felcsíki főesperes közlése nyomán. 23. Bálint Lajos nyugalmazott gyulafehérvári érsek közlése nyomán. 24. Középiskolai angol szakos tanárnő az erdélyi Székelyudvarhelyen. Jelenleg a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán utolsó éves doktorandusz.

38

2008/1-2

KÖRNYEZET ÉS FELELÕSSÉG: A STERN-JELENTÉS

Az éghajlatváltozás 1 közgazdaságtana 3. rész A jelen tanulmány által alkalmazott harmadik módszer az éghajlatváltozással kapcsolatban tett intézkedések költségeinek és hasznainak elemzésére a kibocsátás-csökkentés határköltségének az üvegházgáz-kibocsátás társadalmi költségével történő összehasonlításán alapul. Ez a megközelítés egységnyi pótlólagos üvegházgáz-kibocsátás csökkentésből származó hasznok és költségek becsült időbeli változásait hasonlítja össze, és mellőzi a nagy léptékű formális gazdasági modelleket.

A Jelentésben használt kiértékelési módszeren alapuló előzetes számítások azt mutatják, hogy jelenleg az üvegházgázkibocsátás társadalmi költsége, ha a BAU fejlődési pályán maradunk, 85 dollár/t CO2 nagyságrendű – ez az érték magasabb, mint a szakirodalomban található tipikus értékek, főként azért, mert a kockázatot explicit módon kezeljük, és felhasználjuk a kockázatokkal kapcsolatos legújabb eredményeket is – mindazonáltal ez az érték még jóval a közzétett becslések szórási tartományán belül van. Ez a költség jóval az elhárítási határ-költségek fölött van a legtöbb ágazat esetén. Ha összehasonlítjuk az üvegházgáz-kibocsátás társadalmi költségének alakulását a BAU fejlődési pályán és az 550 ppm CO2-egyenértéknél lévő stabilizáció felé vezető fejlődési pályán, akkor jelenlegi értékben megbecsülhetjük a nettó hasznot, azaz a jótékony hatások pénzben kifejezett többletértékét a költségekhez viszonyítva. Amennyiben már ez évtől kezdve olyan erős hatású mitigációs intézkedéseket vezetünk be, amelyek a világot a kedvezőbb második fejlődési pályára állítják át, akkor a nettó haszon mintegy 2,5 trillió dollár nagyságrendű lesz a stabilizációs időszak végére. Ez a szám idővel emelkedni fog. Ez a becslés – természetesen – nem a jelen évben realizálódó nettó haszonra vonatkozik, hanem az ez évben megtett intézkedésekből származó jótékony hatások összegzett nettó haszna; az eredményben szereplő költségek és a hasznok közül sok közép- és hosszú távon merül majd fel, ill. jelentkezik majd. Az üvegházgáz-kibocsátás társadalmi költsége folyamatosan emelkedni fog az idő előrehaladásával, – még abban az esetben is, ha ésszerű intézkedéseket teszünk – ami egyre több mitigációs technológiai lehetőséget tesz költség-hatékonnyá. Ez nem azt jelenti, hogy a fogyasztóknak az általuk

A személyszállítás energiaszükséglete dízelekvivalens kg/km/fő

jelenleg használt áruk és igénybe vett szolgáltatások folyamatosan emelkedő áraival kell szembesülniük, mivel a határozott szabályozási intézkedések által vezérelt innováció végül is csökkenteni fogja gazdaságaink kibocsátás-intenzitását2, és a fogyasztók akkor fogják majd érzékelni azt az árcsökkenést, amely az alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológiák éretté válásával bekövetkezik majd. A tanulmányban az éghajlatváltozás költségeinek elemzésére alkalmazott három megközelítés mindegyike a határozott intézkedések kívánatosságát támasztja alá, a mitigációra vonatkozó intézkedési költségek becslései alapján. De milyen mennyiségű intézkedésre van szükség? A tanulmány a továbbiakban ennek a kérdésnek a közgazdaságtani elemzésével foglalkozik.

1. Stern Review: Az éghajlatváltozás közgazdaságtana, © Crown copyright 2007. 2. Azaz fajlagos üvegházgáz-kibocsátását, az egységnyi érték megtermelése során bekövetkező kibocsátást. (A ford. megjegyzése)

2008/1-2

39


hetséges károk felső határa a légkörben lévő üvegházgáz- készlettel párhuzamosan nő, és – mint tudjuk – az utóbbi jelenleg és a közeljövőben is folyamatosan nő majd. A szakpolitikának ezért biztosítania kell, hogy a határérték bekövetkezését meggátló elhárítási intézkedések is erősödjenek az idő előrehaladásával. De egyben olyan technológiák kifejlődését is elő kell segítenie, amelyek csökkentik az elhárítás átlagos költségeit, noha az üvegházgáz-kibocsátás árképzése önmagában nem fogja elég hatékonyan ösztönözni a szükséges innovációt, különösen az első időszakban. Így tehát a Jelentés első része bemutatta azt, hogy az éghajlatváltozással kapcsolatos határozott mitigációs és az adaptációs válasz-intézkedéseket érdemes megtenni, és egyben megfelelő célokat vázolt fel az éghajlat-változási szakpolitika részére. A Jelentés második része megvizsgálja egy ilyen szakpolitika megfelelő formáját, és hogy hogyan lehet ezt beilleszteni egy nemzetközi intézkedés-együttes kereteibe. Az áruszállítás energiaszükséglete dízelekvivalens kg/km/fő Jelenlegi ismereteink a 450–550 ppm CO2e értéktartományon belüli stabilizáció megcélzását sugallják. Ha a stabilizációs szint ennél magasabb lenne, az lényegesen megnövelné a nagyon káros hatások kockázatát, míg a mitigáció várható költségeit csak kismértékben csökkentené. A fenti értéktartomány alsó részének megcélzása valószínűleg a mitigációs költségek rohamos növekedését jelentené. Az alsó határnál kisebb stabilizációs szint elérése biztosan nagyon magas szabályozási költségeket vonna maga után már rövid távon kis nyereségért cserében, és az sem biztos, hogy megvalósítható lenne, nem utolsósorban múltbeli késlekedésünk miatt a határozott intézkedések megtételében. A bizonytalanságok a magasabb és nem az alacsonyabb követelményű kibocsátás-csökkentési célok mellett szólnak, mivel a legrosszabb esetre vonatkozó éghajlat-változási forgatókönyv megvalósulása esetén rendkívüli mértékű kedvezőtlen éghajlati hatások jelennének meg3. Az üvegházgázok jövőben előálló maximális koncentrációja meghatározza az üvegházgáz-kibocsátás becsült társadalmi költsége jövőbeli alakulását; a költségbecslések a modellezés során alkalmazott etikai megfontolásoktól és bizonytalanság kezelésére alkalmazott eltérő módszerektől függnek. A Jelentés összeállításához elvégzett kutatások eredményei azt valószínűsítik, hogy 450-550 ppm CO2e közötti stabilizációs cél-koncentrációk esetén az üvegházgáz-kibocsátás társadalmi költsége a 25-30 dollár/t CO2 tartományban lenne – ez körülbelül egyharmada annak a társadalmi költségnek, ami a BAU szcenárió továbbvitele esetén merülne fel. Az üvegházgáz-kibocsátás társadalmi költsége valószínűleg folyamatosan emelkedni fog az idő előrehaladásával, mert a le-

A kibocsátás-csökkentést célzó szakpolitikának három fontos elemen kell alapulnia: ezek az üvegházgáz-kibocsátás árképzése, a technológiai intézkedések és a kibocsátás-csökkentéssel kapcsolatos emberi magatartás megváltoztatása útjában álló akadályok megszüntetése. Az üvegházgáz-kibocsátás csökkentése területén összetettek a kihívások. A szakpolitikának a hosszú távú időhorizontot, valamint a csökkentésnek a piacgazdálkodás egyéb területein meglévő tökéletlenségekkel és a piac fejlődési dinamikájával való kölcsönhatását egyaránt kezelnie kell. A stabilizációt célzó hosszú távú célok konszenzusos4 elfogadása az éghajlatváltozást érintő szakpolitika megalkotásának alappillére: ez a feltétel erőteljesen leszűkíti az elfogadható kibocsátási görbék skáláját. Ugyanakkor, ha rugalmasságot tanúsítunk abban, hogy miben, hol és mikor legyenek csökkentések, ez mérsékelni fogja a stabilizációs célok eléréséhez szükséges költségeket. A szakpolitikának alkalmazkodnia kell a változó körülményekhez, mivel az éghajlatváltozás szabályozásának költségei és jótékony hatásai egyre láthatóbbá válnak majd az idő előrehaladásával. Ugyanakkor a szakpolitikának az egyes nemzetek életének eltérő feltételeire és politikai berendezkedésére is építenie kell. De mindenképpen a jelenlegi intézkedések és a hosszú távú célok közötti erős kapcsolatnak kell a szakpolitika előterébe kerülnie. A mitigációs politikának három lényeges eleme van: az üvegházgáz-kibocsátás árképzése, a technológia-fejlesztési politika és a magatartásbeli változások terén lévő akadályok megszüntetése. Bármelyik elem figyelmen kívül hagyása jelentősen megnöveli a szabályozás költségét.

3. s ezeket mindenképpen el szeretnénk kerülni. (A ford. megjegyzése) 4. Emberek, nemzetek, gazdálkodási ágazatok, azaz az emberiség társadalmi tevékenysége összes területének konszenzusáról van szó. (A ford. megjegyzése)

40

2008/1-2

KÖRNYEZET ÉS FELELÕSSÉG: A STERN-JELENTÉS Az üvegházgáz-kibocsátás árának adóval, kereskedelemmel vagy szabályozással való meghatározása az éghajlatváltozási politika alapvető eleme. A szakpolitika első eleme az üvegházgáz-kibocsátás árképzése. Az üvegházgázok gazdasági értelemben externáliák: az üvegházgázok kibocsátói okozzák az éghajlatváltozást, ezáltal költségeket rónak a világra és az elkövetkezendő generációkra, de ők maguk nem szembesülnek tevékenységük összes következményével. Az üvegházgáz-kibocsátás megfelelő árképzése – akár közvetlenül, adóval vagy kereskedelemmel, akár közvetve, szabályozással – azt jelenti, hogy az embereket tevékenységeik teljes társadalmi költségével szembesítik. Ez az egyéneket és a vállalkozásokat arra készteti, hogy a magas üvegházgáz-kibocsátású áruktól és szolgáltatásoktól elpártoljanak, és az alacsony üvegházgáz-kibocsátású alternatívákba fektessenek be. A gazdasági hatékonyság követelménye rámutat az egységes globális üvegházgáz-kibocsátásár előnyeire: ez esetben ugyanis a kibocsátáscsökkentés ott valósul meg, ahol az a legolcsóbb. A szakpolitikai eszköz kiválasztása az egyes országok nemzeti sajátosságaitól, az egyes ágazatok jellemzőitől, valamint az éghajlat-változási és más szakpolitikák közötti kölcsönös kapcsolatoktól függ. A szakpolitikai módszerek jelentősen különböznek egymástól az egyes egyének közötti költségmegosztásra valamint az államháztartásra gyakorolt hatásukat illetően. A megadóztatás azzal az előnnyel jár, hogy állandó állami bevételt biztosít, míg a kereskedelem esetén az árverés (aukció) elterjedése nagy valószínűséggel jó hatással lesz a hatékonyságra, az elosztásra és az államháztartásra is. Valószínű, hogy egyes országok a kereskedelmi kezdeményezésekre összpontosítanak majd, míg mások az adózásra és a szabályozásra, míg ismét mások ezen szakpolitikák egyfajta keverékét választják majd. A szabályozási lehetőségek megválasztása ágazatonként is eltérő lehet.

A kibocsátás-kereskedelmi rendszerek alkalmazása hatékony módszer lehet arra, hogy ország- és ágazat-szerte kiegyenlítődjék az üvegházgáz-kibocsátás ára. Az EU Kibocsátás-kereskedelmi Rendszere (ETS) jelenleg a kibocsátások csökkentését célzó európai erőfeszítések központi része. A kibocsátáskereskedelem jótékony hatásainak realizálása érdekében a rendszernek a rugalmas és hatékony választ ösztönző elemeket is kell tartalmaznia. A kereskedelmi rendszer kiszélesítése várhatóan a költségek és a kiszámíthatatlanság csökkentése irányába mutat majd. A jövőben alkalmazandó szabályok és stratégiák átláthatósága és kiszámíthatósága kiépíteni a jövőbeni üvegházgáz-kibocsátás ár iránti bizalom kiépítésében. A magatartási és befektetési döntések hatékony befolyásolása érdekében a befektetőknek és a fogyasztóknak hinniük kell abban, hogy az üvegházgáz-kibocsátás ára fenntartható lesz a jövőben. Ez különösen fontos a hosszú lejáratú részvénytőke-befek-

tetéseknél. Az olyan befektetések, mint pl. erőművek, épületek, ipari üzemek és légi járművek több évtizedig tartanak. Ha nincs bizalom az éghajlat-változási stratégia hosszú távú állandóságában, akkor a vállalkozások várhatóan nem veszik figyelembe az üvegházgáz-kibocsátás árát döntéshozatalt befolyásoló tényezőként. Ennek káros következménye lehet a hosszú távú, magas üvegházgáz-kibocsátású infrastruktúrába való túlzott befektetés – mely a kibocsátás-csökkentés megkésett, sokkal nagyobb költséggel, és több nehézséggel járó megvalósulását eredményezi. De a bizalom kiépítéséhez időre van szükség. Az elkövetkezendő 10-20 év az átmenet időszaka lesz egy olyan világgazdasági rendszerből, ahol az üvegházgáz-kibocsátás árképzési rendszere még gyerekcipőben jár, egy olyan rendszerbe, ahol az üvegházgáz-kibocsátás ára már általános lesz és automatikusan ható tényezőként lép fel a döntések meghozatala során. Ebben az átmeneti időszakban, amikor a szakpolitika iránti bizalom felépítése és a nemzetközi keretek kialakulása is folyamatban van, döntő jelentőségű, hogy a kormányok figyelmet fordítsanak arra, hogy elkerüljék a magas üvegházgáz-kibocsátású infrastruktúrába való beszorulás kockázatait, ugyanakkor intézkedéseik megtételekor mérlegeljék azt, hogy indokolt-e a kérdéses intézkedés a kockázatok csökkentéséhez. Rövid távú (azonnali) intézkedési tervekre, elképzelésekre van szükség az alacsony üvegházgáz-kibocsátású és nagy hatékonyságú technológiák széles körű fejlesztésének támogatására Az éghajlat-változási politika második alkotóeleme a technológiai politika, ami lefedi a technológia létrehozásának teljes spektrumát a kutatás-fejlesztéstől egészen a demonstrációs és a korai alkalmazási szakaszig. Az alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológiák széles körének kifejlesztése és alkalmazása nagyon fontos ahhoz, hogy a kibocsátásokat a szükséges nagy mértékben csökkenteni lehessen. A K+F-ben és a technológia elterjesztésében a magánszféra játssza a főszerepet, de a kormányzat és az ipar közötti szorosabb együttműködés tovább ösztönzi az alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológiák széles körének fejlesztését, és csökkenti a költségeket. A legtöbb alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológia jelenleg sokkal drágább, mint a fosszilis tüzelőanyagra alapozott alternatívák. De a tapasztalatok azt mutatják, hogy a technológiák költsége alkalmazásuk nagyságrendjének és a velük szerzett tapasztalatok mennyiségének növekedésével csökken, ahogyan azt az 5. ábrán láthatjuk is. Az üvegházgáz-kibocsátás árának bevezetése ösztönzést ad az alacsony üvegházgáz-kibocsátású új technológiákba való befektetéshez; valójában e nélkül nagyon kevés más ok lenne az ilyen befektetésekre. De az új, alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológiákba való befektetés kockázatokkal jár. A vállalatok aggódhatnak, hogy új termékeiknek nem lesz piaca, ha az üvegházgáz-kibocsátási árpolitika nem marad fenn a jövőben. A ku-

5. Itt az alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológiákkal kapcsolatos K+F pénzekről van szó. (A ford. megjegyzése)

2008/1-2

41


tatás-fejlesztés során megszerzett ismeret közvagyon; a vállalatok várhatóan kevesebbet fognak a nagy társadalmi megtérülésű projektekbe fektetni, ha attól félnek, hogy nem lesznek képesek megszerezni az ezekből származó teljes hasznot. Így nagyon megalapozott gazdasági indokok szólnak az új technológiák kifejlesztésének közvetlen támogatása mellett. A kutatás-fejlesztésre és demonstrációra5 fordított közpénzek jelentősen csökkentek az elmúlt két évtizedben, és ma is alacsony szinten vannak az egyéb ipari ágazatokhoz képest. Ugyanakkor az ide történő befektetések várhatóan kiemelkedően magas megtérülésűek lesznek, egészen a befektetés megkétszereződéséig, ami azután támogatja majd az új technológiák széles körének fejlesztését. Egyes ágazatokban – különösen az áramtermelésben, ahol az új technológiák gyakran csak egy talpalatnyi hely megszerzéséért harcolnak – a technológiák szakpolitika általi támogatása a piacon a korai szakaszban döntő jelentőségű. A Jelentés arra a következtetésre jut, hogy az új technológiák bevezetésének ösztönzőit világviszonylatban a jelenlegi évi 34 milliárd dollárról

máció tranzakciós költségeit, valamint a magatartásbeli és szervezeti tehetetlenséget. Ezeknek az akadályoknak a hatása abból látható a legvilágosabban, hogy gyakran kudarcot vallunk a költség-hatékony energiahatékonysági intézkedésekben rejlő potenciál kiaknázására tett erőfeszítéseinkben. A szabályozó intézkedések nagyon fontos szerepet játszhatnak abban, hogy túljussunk ezeken a bonyodalmakon, és világos, egyértelmű helyzetet teremtsünk. Az épületek és a berendezések (energiahatékonysági) minimum-követelményeinek felállítása és betartatása költség-hatékony módszer a teljesítmény javítására ott, ahol az árak alakítása önmagában túl gyenge ahhoz, hogy érezhető hatása legyen. Az információs rendszerek, ideértve a jelzéseket7 és a legjobb gyakorlat megosztását, segíthetik a fogyasztókat és a vállalkozásokat a helyes döntések meghozatalában, és növelhetik az alacsony üvegházgáz-kibocsátású, nagy energiahatékonyságú áruk és szolgáltatások piaci versenyképességét. A finanszírozá-

5. ábra: A technológiai költségek valószínűsíthetően csökkenni fognak az idő folyamán A fosszilis tüzelőanyagú és az alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológiákkal szerzett történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy ahogyan a nagyságrend növekszik, úgy csökkennek a költségek. A közgazdászok „tanulási görbéket” illesztettek a költségadatokhoz, hogy megbecsüljék ennek a hatásnak a mértékét. A fenti ábrán szemléltető görbét láthatunk egy új villamosenergia-termelési technológia esetén; a technológia kezdetben sokkal drágább, mint a már kialakított alternatíva, de ahogyan termelés nagyságrendje növekszik, a költségek csökkennek, és az A pont alatt az új technológia már olcsóbbá válik. A Nemzetközi Energiaügynökség és mások által készített tanulmányok szerint az ilyen jellegű kapcsolatok más energiatechnológiák esetében is működnek. Számos tényező magyarázza ezt, beleértve a tanulás hatásait és a gazdaságosság méretfüggését6. De a kapcsolat sokkal összetettebb, mint ahogyan azt az ábra mutatja. A lépésenkénti változtatással történő technológia-tökéletesítés meggyorsíthatja a folyamatot, míg a korlátozó feltételek, mint például a földterület rendelkezésre állása vagy az anyagok hozzáférhetősége növekvő határköltségeket eredményezhetnek.

annak 2-5-szörösére kellene megemelni. Az ilyen jellegű intézkedések erőteljes motivációt jelentenek az innováció számára a magánszektorban, és ez a feltétele annak, hogy a szükséges technológiák felhasználási köre kiszélesedjen. A magatartásbeli változásokat akadályozó tényezők megszüntetése a harmadik nagyon fontos alkotóelem, amelynek különösen fontos ösztönző szerepe van az energia-hatékonyságban rejlő lehetőségek kiaknázásában. A harmadik szakpolitikai elem a magatartásbeli változások terén lévő akadályok megszüntetése. Még ott is lehetnek az intézkedést megakadályozó tudati akadályok, ahol a kibocsátások csökkentését szolgáló intézkedések költség-hatékonyak. Ezek között említhetjük a megbízható információ hiányát, az infor-

si stratégiák szintén segíthetnek a abban, hogy leküzdhessük a hatékonyságot célzó fejlesztések azonnal felmerülő költségeinek megfizetésével járó lehetséges nehézségeket. Az éghajlatváltozás természetének és következményeinek konszenzusos értékelése, ill. ennek elősegítése döntő jelentőségű a magatartás formálásában, ugyanúgy, mint a nemzeti vagy a nemzetközi szintű intézkedések támogatottságának növelésében. A kormányok katalizátorként működhetnek a párbeszédekben a bizonyítás, a nevelés, a rábeszélés és a véleménycsere eszközeivel. Az éghajlatváltozás megértésére irányuló oktatás és nevelés a tanulóifjúság körében segít a jövőbeni szakpolitika formálásában és fenntartásában. A széles körű nyilvános és nemzetközi véleménycserék, szakmai viták támogatást nyújtanak a szakpolitika mai készítőinek a határozott, azonnali intézkedések megtételéhez.

6. Ez a fogalom azt jelenti, hogy nagy mennyiségű azonos fajtájú termék fajlagos előállítási költsége kisebb, mint kis mennyiségé. (A ford. megjegyzése) 7. Valószínűleg a berendezések energiahatékonyságának megjelöléséről van szó. (A ford. megjegyzése)

42

2008/1-2


Az adaptációs politika kulcsfontosságú az éghajlatváltozás elkerülhetetlen hatásainak kezelésében, a károk csökkentésében, azonban nagyon sok országban erre nem fektetnek kellő hangsúlyt. Az adaptáció az egyetlen rendelkezésünkre álló válasz az éghajlatváltozásnak az elkövetkezendő évtizedekben bekövetkező hatásaira, mielőtt a mitigációs intézkedések hatása érezhető lesz.

A mitigációval ellentétben az adaptációnak a legtöbb esetben helyi jellegű jótékony hatásai vannak, amelyek megjelenése nem igényel hosszú átfutási időt. Ezért bizonyos adaptációk mintegy önmaguktól fognak végbemenni, mint az egyéneknek a piaci vagy a környezeti változásokra adott válasza. Az adaptáció egyes vonatkozásai, elemei, mint például a főbb infrastrukturális döntések, nagyobb előretekintést és tervezést igényelnek. Vannak az adaptációnak olyan elemei is, melyek globális hasznot hozó közjavakat igényelnek, ide értve az éghajlati rendszerről szóló jobb minőségű információkat, vagy több, az éghajlathoz gyorsan alkalmazkodó terményt és technológiát. A nemzet- vagy világgazdasági szintű adaptáció költségeiről és hasznairól szóló információ mennyisége jelenleg elég korlátozott. Az éghajlat-érzékeny ágazatokról szóló tanulmányok számos olyan adaptációs lehetőségre mutatnak rá, melyek a többletköltséget meghaladó hasznot hoznak. De magasabb hőmérsékleteknél az adaptáció költségei nagyon meredeken emelkednek, és a visszamaradó károk jelentősek lesznek. Az OECD országokban az éghajlatváltozást jól tűrő új infrastruktúra és épületek kialakításának többletköltségei évente 15-150 milliárd dollárra (a GDP 0,05–0,5%-a) rúghatnak. Az adaptációban rejlő kihívás különösen nagy lesz a fejlődő országokban, ahol a nagyobb sebezhetőség és a szegénység korlátozzák majd az intézkedésekre fordítható kapacitást, erőforrásokat. Akárcsak a fejlett országok esetében, a költségeket nehéz megbecsülni, de az adaptációs intézkedések valószínűleg több 10 milliárd dollárt emésztenek majd fel. Azok a piaci szektorok, amelyek élénken reagálnak az éghajlati információkra, ösztönözni fogják az adaptációt az egyének és a vállalkozások körében. Például a kockázat alapú biztosítási rendszerek erős jelzéseket adnak az éghajlati kockázatok méretét illetően, és ezért ösztönözni fogják a jó kockázatkezelést. A kormányoknak az egyének és a cégek hatékony közép- és hosszútávú adaptációjához szükséges szakpolitikai keret biztosításában van jelentős szerepük. Négy kulcsfontosságú terület jelenik meg itt: •

A jó minőségű éghajlati információk és a kockázatkezelési eszközök segíthetnek a hatékony piaci mechanizmusok működésében. A jobb regionális éghajlati előrejelzések kiemelkedően fontosak lesznek, különösen a csapadék és a viharok eloszlását illetően.

2008/1-2

Primenergia-felhasználás Bonn és Berlin között vasúton, repülővel és személyautóval (benzinekvivalens liter/km/fő) •

A területhasználattal kapcsolatos tervezési és hatékonysági előírásoknak (jogszabályoknak, szabványoknak) az épületek és más hosszú távú infrastrukturális létesítmények esetében mind a magán-, mind az állami befektetéseknél ösztönöznie kellene az éghajlatváltozás figyelembevételét.

•

A kormányzatok az éghajlat-érzékeny közjavakra vonatkozó hosszú távú intézkedési terveken keresztül járulhatnak hozzá az adaptációhoz, ide értve a természeti erőforrások védelmét, a tengerpartok védelmét, és a vészhelyzetekre való felkészülést.

•

Egy pénzügyi biztonsági hálózat létrehozására lehet szükség a társadalom legszegényebb rétegei részére, akik minden bizonnyal a legsebezhetőbbek a hatásokkal szemben, és akik a legkevesebb kiadást engedhetik meg önmaguk megvédésére (pl. a biztosítást).

A fenntartható fejlődés magában hordozza a változatosságot, a rugalmasságot és az emberi tőkét, melyek nagyon fontos elemei az adaptációnak. Valójában az adaptáció nagy része egyszerűen a jó fejlesztési gyakorlat kiszélesítése – például az átfogó fejlesztések, a hatékonyabb katasztrófa-elhárítás és kárfelszámolás elősegítése. Az adaptáció intézkedésrendszerét minden szinten be kell építeni a fejlesztési szakpolitikába és a tervezésbe. Az éghajlatváltozás hatásaira adott hatékony válasz a nemzetközi együttes intézkedés feltételeinek megteremtésétől függ.

43


Ez a Jelentés számos olyan intézkedést határoz meg, amelyeket az egyes közösségek és országok saját kereteiken belül alkalmazhatnak, hogy megküzdjenek az éghajlatváltozás hatásaival. Valójában már számos ország, állam és vállalat megkezdte az intézkedést. A legtöbb ország saját kibocsátása azonban túl kicsi a globális teljes kibocsátáshoz képest, és nagyon nagy csökkentések szükségesek a légkörben lévő üvegházgáz-koncentráció stabilizálásához. Az éghajlatváltozás szabályozása a globális közjavak biztosításának klasszikus problémáját veti fel. Ez sok szempontból hasonlít más olyan környezeti kihívásokhoz, melyeknél a közös erőforrások nemzetközi menedzselésére van szükség a potyautas-jelenség kiküszöbölése végett. Az ENSZ Éghajlat-változási Keretegyezménye8, a Kiotói Jegyzőkönyv9 és számos más nem hivatalos együttműködés és szakmai vitafórum olyan keretet biztosítanak, mely segítséget nyújt a nemzetközi együttműködéshez, és egyben olyan alapot ad, amire fel lehet építeni a további együttes intézkedéseket. Az éghajlat-változási kihívás mértékének megfelelő válasz-intézkedések megtételéhez nagyon lényeges lenne egy konszenzuson alapuló globális nézőpont kialakítása a probléma kezelésének sürgősségével és az éghajlat-változási politika hosszú távú céljaival kapcsolatban. Ugyanilyen fontos lenne a probléma megoldására hozott intézkedések nemzetközivé tétele sokoldalú keretrendszerek létrehozásán és összehangolt intézkedések megtételén keresztül. Az éghajlatváltozás hatásainak elhárítására létrehozott nemzetközi rendszereknek együtt kell működniük a különböző országok által különböző módon működtetett ilyen célú vezetési, irányítási rendszerekkel, ösztönözniük kell azokat és választ kell adniuk kérdéseikre, problémáikra. Az eredményesség, a hatékonyság és az igazságosság elvi alapján kell felépülniük; olyan elvek alapján, amelyek a már most is létező multilaterális keret megalapozását biztosították. Sürgős cselekvés szükséges: az energia és közlekedés iránti kereslet számos fejlődő országban gyorsan növekszik, és sok fejlett ország számára is esedékes a befektetett tőkeállomány jelentős hányadának megújítása10. Az elkövetkezendő 10-20 évben megvalósítandó befektetések vagy nagyon magas kibocsátásokat eredményezhetnek a következő fél évszázadra, vagy megadják a lehetőséget, hogy a világ egy fenntarthatóbb fejlődési pályára kerüljön. A nemzetközi együttműködésnek a kibocsátás-csökkentési politika összes részterületére – az árképzésre, technológia-fejlesztésre, a magatartásbeli akadályok megszüntetésére, valamint a területhasználatból eredő kibocsátások csökkentési intézkedéseire – ki kell terjednie. Emellett elő kell segítenie és támogatnia

kell az adaptációt. Fontos cselekvési lehetőségeink vannak jelenleg is, ideértve az azonnali gazdasági haszonnal járó területeket (mint például az energiahatékonyság növelése, vagy a gázfáklyázás11 csökkentése), és olyan területeket, ahol a nagy léptékű kísérleti programok fontos tapasztalatokat eredményezhetnek a jövőbeni megegyezések kialakításához. Az intézkedések minden ide tartozó részterületét érintő, széles körű kölcsönös felelősségvállalásról történő megegyezések nagyban hozzájárulhatnak az éghajlatváltozás kockázatainak csökkentését célzó átfogó cél megvalósításához. Ezeknél a kötelezettség-vállalásoknál figyelembe kell venni a költségeket, az ezek viselésére való képességet, a kiindulópontokat, valamint a növekedés távlatait és a múlt történéseit.

A széles körű és hosszú távon fennmaradó együttműködés biztosítása igazságos munkamegosztást igényel a fejlett és a fejlődő országok között. Nincs olyan képlet, ami az igazságosság és az egyenlő esélyek biztosítása összes dimenzióját magában foglalja, de a bevételeken, a történelmi felelősségen és az egy főre jutó kibocsátáson alapuló számítások azt az eredményt adják, hogy a gazdag országoknak az 1990-es kibocsátási szintjük 60-80%-os csökkentésére kellene felelősséget vállalniuk a 2050-ig terjedő időszakban. Az együttműködést nagyobb átláthatósággal és a nemzeti intézkedések jobb összehasonlíthatóságával lehet ösztönözni és fenntartani. A nemzetközi együttműködés területén a világviszonylatban nagyjából hasonló üvegházgáz-kibocsátás árak kialakítása és a fejlődő országokban megteendő intézkedések felgyorsítását szolgáló kibocsátás-csökkentés finanszírozás bevezetése sürgősen megvalósítandó, elsőbbséggel rendelkező célok. A nagyjából hasonló üvegházgáz-kibocsátás árak kialakítása feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a fenti drasztikus csökkentés átfogó költségeit alacsonyan lehessen tartani. Ezt a célt adóztatással, kereskedelemmel, vagy szabályozással ill. ezek együttes alkalmazásával lehet elérni. A magánszektorban a fejlődő országokba irányuló technológia-átadás a nemzeti intézkedések és a nemzetközi együttműködés révén meggyorsítható. A Kiotói Jegyzőkönyv értékes intézményeket hozott létre a nemzetközi kibocsátás- kereskedelem megalapozására. Erős érvek szólnak amellett, hogy erre a kezdeményezésre építenünk kell, és tanulnunk is kell a tapasztalatokból. Az előrelépést szolgáló módszerek felkutatása érdekében kedvező lehetőségként kínálkozik a nemzeteknek az UNFCCC keretében folytatott pár-

8. United Nations Framework Convention on Climate Change, UNFCCC: nemzetközi klímavédelmi egyezmény, mely 1992-ben Rio de Janeiróban, az ENSZ Környezet és Fejlődés Világkonferenciáján jött létre. (A ford. megjegyzése) 9. Kyoto Protocol: tk. Kyoto Protocol on Climate Change: az UNFCCC keretében a Részes Felek 3. Tanácskozásán 1997-ben létrejött nemzetközi megállapodás az üvegházgázok kibocsátásának az aláíró felek által a megállapodásban rögzített mértékben történő csökkentésére. (A ford. megjegyzése) 10. vagyis új befektetésekbe való áthelyezése, új beruházásokba való befektetése. (A ford. megjegyzése) 11. A hulladékgázoknak a légkörben történő elégetése. (A ford. megjegyzése)

44

2008/1-2


beszédével és az egyéb nem hivatalos nemzetközi megbeszélésekkel kapcsolatos írásos anyagok (tanulmányok, jegyzőkönyvek, határozatok, stb.) használata, továbbá a Kiotói Jegyzőkönyv hatásosságát vizsgáló áttekintés. A magánszektor kibocsátás-kereskedelmi rendszerei képezik jelenleg a kibocsátás-csökkentés finanszírozás nemzetközi áramlatainak fókuszpontját. A regionális és az ágazati kibocsátás-kereskedelmi rendszerek összekapcsolása és kiterjesztése (ide értve a nemzeti szint alatti és az önkéntes rendszereket is) a nemzetközi együttműködés intenzívebbé tételét és megfelelő új intézményi keretek fejlesztését igényli.

Az EU Emissziókereskedelmi Rendszerének12 harmadik szakaszában meghozott döntések lehetőséget biztosítanak a rendszer számára, hogy az befolyásolja a jövő globális üvegházgáz-kibocsátáspiacait, valamint hogy azok központjává váljon. Az EU ETS ma a világ legnagyobb üvegházgáz-kibocsátás piaca. Hogy milyen legyen a rendszer harmadik fázisának szerkezete 2012 után, az most még vita tárgya. Mindenesetre az EU ETS lehetőséget ad egy világos, hosszú távú jövőkép kialakítására, azaz a rendszernek a jövő globális üvegházgáz-kibocsátás piacának középpontjába helyezésére. Számos olyan tényező létezik, amely hozzájárulást jelenthet az EU ETS jövőjének megalapozásához. Az EU átfogó kibocsátási keretét olyan szinten kell megállapítani, amely biztosítja a kibocsátási kvóták piacának szűkösségét13, az összes érintett ágazatot átfogó szigorú kiosztási kritériumokkal. A kereskedelmi időszakban a kibocsátásokról folytatott nyílt és gyakori információcserék elősegíthetik a piac átláthatóságát, csökkentve ezzel a szükségtelen árcsúcsok és a váratlan árzuhanások kockázatát.

piaci értékesítését, javulhat a likviditás, miközben a rendszer a globális üvegházgáz-kibocsátás piac magjává válhat. A kibocsátás-csökkentés finanszírozás keretében, a hatékony szakpolitikák és a kibocsátás-csökkentést célzó programok támogatása érdekében a fejlődő országokba irányuló tőkeáramlás nagyságrendjének megnövelése meggyorsíthatja az alacsony üvegházgáz-kibocsátású gazdaságra való áttérést ezekben az országokban. A fejlődő országok már most is jelentős intézkedéseket tesznek annak érdekében, hogy elválasszák gazdasági növekedésüket az üvegházgáz-kibocsátások növekedésétől. Például Kína azt a nagyon ambiciózus célt tűzte ki, hogy az egységnyi GDP előállításához szükséges energiát 20%-kal csökkenti a 2006-2010-es időszakban, és előmozdítja a megújuló energia használatát. India egy Integrált Energiapolitikát alkotott meg ugyanerre az időszakra, amely olyan intézkedéseket foglal magában, mint a szegény emberek tisztább energiához való hozzáférési lehetőségeinek kibővítése és az energiahatékonyság növelése.

A Kiotói Jegyzőkönyv által létrehozott Tiszta Fejlesztési Mechanizmus jelenleg a fejlődő országokban történő alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológiai beruházások támogatásának fő hivatalos csatornája. Lehetővé teszi mind a kormányok, mind a magánszektor számára az olyan projektekbe való beruházást, amelyek csökkentik a kibocsátást a gyorsan növekvő gazdaságokban, és egyben útvonalat bizto-

A jövőbeni kereskedelmi időszakokra vonatkozó kiosztás alapjait magukban foglaló világos felülvizsgálati szabályok lehetővé teszik a befektetők számára a nagyobb előreláthatóságot. A kibocsátási kvóták kereskedelmi időszakok közötti felhalmozásának (vagy esetleges kölcsönzésének) lehetősége idővel segíthet majd az árak finomításában. A rendszer más nagyobb iparágakra való kiterjesztése és további ágazatok bevonása, mint pl. a repülés, segítheti a piac elmélyülését, az árverés (aukció) növekvő alkalmazása pedig javíthatja a hatékonyságot.

Ha az EU ETS képessé válik arra, hogy összekapcsolódjon a többi kialakulófélben levő emisszió-kereskedelmi rendszerrel (ide értve az Egyesült Államokban és a Japánban működő rendszert), valamint kialakulnak és fejlődésnek indulnak azok a mechanizmusok, amelyek lehetővé teszik a fejlődő országokban végrehajtott üvegházgáz-kibocsátás csökkentés

Nitrogénoxid-kibocsátás az áruszállításban (gr/km/fő)

12. European Union Emission Trading Scheme, EU ETS: a világ jelenlegi legnagyobb nemzetközi üvegházgáz kibocsátás-kereskedelmi rendszere, az EU éghajlat-politikájának egyik alappillére. (A ford. megjegyzése) 13. A piac szűkössége csekély keresletet jelent. (A ford. megjegyzése)

2008/1-2

45


A nemzetközi pénzügyi intézmények nagyon fontos szerepet játszanak ennek a folyamatnak a meggyorsításában. A Világbank és más multilaterális fejlesztési bankok által létrehozott Tiszta Energia Beruházási Keret a beruházási tőkeáramlás katalizálására és növelésére kínál jelentős lehetőségeket.

A technológiai innováció és ennek elterjedése felgyorsítására irányuló intenzívebb nemzetközi együttműködés csökkenteni fogja a mitigáció költségeit.

Nitrogénoxid-kibocsátás az áruszállításban (gr/km/fő)

sít a különböző regionális kibocsátás-kereskedelmi rendszerek összekapcsolódásához. A jövőben a nemzetközi kibocsátás-csökkentés finanszírozási tőkeáramlás nagyságrendjének növelésére és az ehhez szükséges intézményi háttérre lesz szükség a költség-hatékony kibocsátás-csökkentés elősegítése végett. A fejlődő országokban megvalósítandó alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológiai beruházások többletköltségei valószínűleg legalább 20-30 milliárd dollárra rúgnak évente. Az ezen költségekhez nyújtott segítség előteremtése a már létező emisszió-kereskedelmi rendszerek, mint például az EU ETS, tevékenységi körének nagymértékű kiterjesztését igényli. A fenti cél elérése olyan mechanizmusokat is igényel, melyek a magánszektor kibocsátás-csökkentés finanszírozási mechanizmusait az egyedi projektek helyett az átfogó szakmai stratégiák és programok felé terelik. A segélyeknek a nemzeti, regionális és ágazati kibocsátás-csökkentési célokkal összhangban kell működniük. Ez a tőkeáramlás nagyon fontos a fejlődő országok számára a magánberuházások és a nemzeti kormányok által tett intézkedések felgyorsításában egyaránt. Napjainkban kedvező lehetőségek vannak arra, hagy kiépítsük a bizalmat, és új megközelítési módokat kísérletezzünk ki az alacsony üvegházgáz-kibocsátású fejlődési pályára való áttérést szolgáló beruházásokba történő nagyléptékű tőkeáramlás létrehozására. A létező kibocsátás-kereskedelmi rendszerekből – elsősorban az EU ETS-ből – érkező jelzések arról, hogy milyen mértékben fogják elfogadni a fejlődő országokból származó kibocsátás-csökkentési hiteleket, segíthetnek fenntartani a folyamatosságot a piac kiépítésének ezen nagyon fontos szakaszában, illetve megmutathatják a lehetőségeket.

Világszerte a magánszektor az innováció és a technológiák elterjedésének14 legnagyobb mozgatórugója. De a kormányok is segíthetnek az ezen a területen felmerülő akadályok leküzdésére irányuló nemzetközi együttműködés fejlesztésében, mind hivatalos szervezési intézkedésekkel, mind pedig olyan intézkedésekkel, amelyek elősegítik a magán- és közszféra együttműködését, mint például Ázsia és a Csendes-óceáni Térség Partnersége15. A technológiai együttműködés lehetővé teszi a technológiai fejlesztés kockázatainak, sikereinek és a belőle származó előnyöknek a megosztását, valamint a prioritások (elsőbbséggel kezelt célok) összehangolását.

Egy olyan globális portfolió, mely az egyes nemzetek K+F prioritásaiból és megvalósítási támogatásaiból áll össze, nem biztos, hogy eléggé sokrétű, és valószínűleg nem fektet elegendő hangsúlyt egyes olyan technológiákra, melyek különösen fontosak a fejlődő országok számára, mint például a biomasszából történő energiatermelés. A nemzetközi K+F együttműködésnek számos formája lehet. A azonnali, összehangolt és széleskörű intézkedések megtétele nemzetközi egyetértést és együttműködést igényel. Ezeket olyan hivatalos többoldalú egyezményekben lehet rögzíteni, amelyek lehetővé teszik a résztvevő országoknak, hogy megosszák a K+F területére történő nagyobb beruházások kockázatait és eredményeit, ide értve a bemutató projekteket és a kulcsfontosságú technológiák felgyorsítását célzó nemzetközi programokat is. De a hivatalos egyezmények csak egy részét képezik a történetnek – a nagyobb összehangolt tevékenységet célzó nem hivatalos egyezmények és a nemzeti programok közötti szorosabb kapcsolatok is kiemelkedő szerepet tölthetnek be. A technológia-alkalmazási támogatások nemzeti stratégiáinak hivatalos és nem hivatalos összehangolása is felgyorsíthatja a költségcsökkentést azzal, hogy megnöveli a határokon átnyúló új piacok méretét. Jelenleg számos ország és az Egyesült Államok egyes tagállamai specifikus nemzeti célkitűzésekkel és szakpolitikai kerettel rendelkeznek a megújuló energia-technológia alkalmazásának támogatására. Az átláthatóság és az információ-megosztás már eddig is segítséget nyújtottak abban, hogy érdeklődés mutatkozzék ezen piacok iránt. Az alkalmazást szol-

14. Az angol szöveg elterjedés helyett a „diffúzió” szakszót használja. (A ford. megjegyzése) 15. Asia Pacific Partnership, tk. Asia-Pacific Partnership on Clean Development and Climate (AP6): 2005-ben létrejött nemzetközi nem-hivatalos megállapodás Ausztrália, India, Japán, a Kinai Népköztársaság és Dél-Korea, valamint az Egyesült Államok között a klímavédelemben tett lépéseik összehangolásáról. (A ford. megjegyzése)

46

2008/1-2


gáló eszközök határokon túlnyúló kereskedelmi lehetőségeinek feltárása megnövelheti a támogatás hatásosságát. Itt elsősorban azon erőforrások mobilizációjára gondolunk, amelyek az üvegházgáz-elnyeletés és -tárolás széles körű alkalmazásának felgyorsításához, valamint a fejlődő országokban különösen jól alkalmazható technológiák gyors ütemű elterjedéséhez szükségesek. A szabályozás és a termékszabványok nemzetközi összehangolása nagyon hatékony módjai lehetnek a nagyobb energiahatékonyság ösztönzésének. A harmonizáció növelheti ezek költséghatékonyságát, erősítheti az innovációs törekvéseket, fejlesztheti az átláthatóságot, és elősegítheti a nemzetközi kereskedelmet. Az alacsony üvegházgáz-kibocsátású termékek és szolgáltatások kereskedelmét érintő vám- és nem vám jellegű akadályok csökkentése (ide értve a WTO16 Dohai Fejlesztési Fordulóján a világkereskedelmi egyezményrendszer létrehozásáról folytatott tárgyalásokat) további lehetőségeket teremthet a kulcsfontosságú technológiák elterjedésének felgyorsítására. Az erdőirtás megfékezése az üvegházgáz-kibocsátások csökkentésének nagyon költség-hatékony módja. Az erdőirtásból eredő kibocsátások nagyon jelentősek – becslések szerint a globális kibocsátás több mint 18%-át teszik ki. Ez a rész nagyobb, mint amit a globális közlekedési ágazat termel. A még meglévő természetes erdőterületek megóvását célzó intézkedések megtétele nagyon sürgető. Számos kísérleti rendszerre van szükség a probléma megoldását célzó, a nemzeti intézkedéseket és a nemzetközi támogatást kombináló hatékony megközelítés(ek) felkutatására.

Az erdőirtással kapcsolatos stratégiát mindig annak a nemzetnek kell kialakítania és irányítania, ahol a szóban forgó erdők találhatók. De ezeket az országokat a nemzetközi közösségnek erősen támogatnia kell, mivel a fakitermelés csökkentését célzó intézkedések globálisan fejtik ki jótékony hatásukat. Nemzeti szinten az erdőterület tulajdonjogának rögzítése, valamint a földtulajdonosok, a közösségek és a fakitermelők jogainak és kötelezettségeinek meghatározása játszik kulcsszerepet a hatékony erdőgazdálkodásban. A folyamatba be kell vonni helyi közösségeket, tiszteletben kell tartani az íratlan szabályokat és társadalmi szerkezeteket, fejlesztési célok mentén kell dolgozni és meg kell erősíteni az erdők védelmének folyamatát.

és rendészeti költségeit, valamint a fennálló érdekeltségek más területre való áthelyezésével járó politikai átmenet kezelésének kihívásait. Az üvegházgáz-kibocsátások piacai hosszabb távon fontos szerepet játszhatnak az ilyen ösztönzők biztosításában. De rövid távon annak a kockázata is felmerül, hogy a már létező erős üvegházgáz-kibocsátás piacok döntő fontosságú megerősödési folyamata destabilizálódik, ha a fakitermelés piaci integrációjára a kibocsátás-csökkentést erőteljesebben megkövetelő nemzetközi egyezmények nélkül kerül sor. Ezeknek az egyezményeknek az erdővédelmet célzó tőke-transzferbe bevonható alapok nagyságrendjével kapcsolatos közös megegyezésen kell alapulniuk.

A fejlődő országok adaptációs erőfeszítéseit nemzetközi fejlesztési segítségnyújtással kell gyorsítani és támogatni. Az éghajlatváltozás a legszegényebb fejlődő országokat sújtja leghamarabb és legkeményebben, annak ellenére, hogy ezen országok járultak hozzá legkevésbé ehhez a problémához. Alacsony bevételeik bonyolulttá teszik az adaptáció finanszírozását. A nemzetközi közösségnek kötelessége támogatni őket az éghajlatváltozáshoz történő adaptációban. Külső támogatás nélkül nagy a kockázata annak, hogy a fejlődési folyamat megáll. A fejlődő országoknak egyedi körülményeikkel és törekvéseikkel összhangban saját maguknak kell meghatározni adaptációs módszereiket. A gyors növekedés és fejlődés növelni fogja az országok adaptációs képességét. Az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás (adaptáció) többletköltsége a fejlődő országokban több tízmilliárd dollárra is rúghat. A kihívások nagyságrendje minden eddiginél sürgetőbbé teszi a fejlett országok számára a már meglévő kötelezettségvállalásaik – amelyeket 2002-ben Monterreyben fogalmaztak meg, és amelyeket 2005 júniusában az Európai Tanács és ugyanezen év júliusában a G8-ak gleneagles-i csúcstalálkozó-

A Jelentést megalapozó kutatási eredmények azt jelzik, hogy abban a nyolc országban, amelyek a területhasználatból eredő kibocsátások 70%-ért felelősek, az erdővédelemből származó lehetőség-vesztési költség17 kezdetben mintegy évi 5 milliárd dollár lehet, bár idővel a határköltségek emelkedhetnek. A nemzetközi közösségtől származó kompenzációnak figyelembe kell vennie a föld alternatív hasznosításával kapcsolatos lehetőség-vesztési költségeket, az erdővédelem adminisztrációs

2008/1-2

Széndioxid-kibocsátás a személyszállításban (gr/km/fő)

47


ja is megerősített – teljesítését, miszerint 2010-re megduplázzák a pénzügyi segélyeket. Az adományozó országoknak és a multilaterális fejlesztési intézményeknek segélyezési programjuk keretében támogatniuk és a kiemelt területek közé kell emelniük18 az adaptációt a fejlődő országokban. A nemzetközi közösségnek szintén támogatnia kell azt a globális közjavakba történő beruházásokon keresztül, beleértve az éghajlatváltozás egyre tökéletesedő monitoringját és előrejelzését, a regionális hatások jobb modellezését, valamint az aszálynak és az áradásoknak ellenállóbb termények kifejlesztését és termesztését. Ezen felül növekvő erőfeszítéseket kell tenni a magán- és a közszféra együttműködésének kiépítésére az éghajlattal kapcsolatos biztosítások területén, valamint a veszélyekre, kockázatokra való felkészülés, a kockázatkezelés, a katasztrófaelhárítás és a menekültek visszatelepítése mechanizmusainak megerősítésére. A határozott és időben történő mitigáció kulcsfontosságú szerepet játszik az adaptáció hosszú távú költségeinek korlátozásában. E nélkül az adaptációs költségek drámaian megnőnek. A kollektív intézkedés-rendszer kiépítése és fenntartása napjaink sürgős kihívása. Bármely kollektív intézkedés alapvető építőelemei az éghajlatváltozással kapcsolatos hosszú távú cél közös akarattal történő elfogadása, az együttműködést szolgáló hatékony intézmények kiépítése, a résztvevők számára jól látható irányítás és a kölcsönös bizalom kiépítésén való munkálkodás. A légköri üvegházgázok koncentrációjának stabilizációját szolgáló hosszú távú célok világos és egyértelmű megfogalmazása nélkül nagyon valószínűtlen, hogy bármilyen cselekvés elegendő lesz e célok elérésére. A cselekvésnek a mitigációt (az elhárítást), az innovációt (a megújítást) és az adaptációt (az alkalmazkodást) egyaránt tartalmaznia kell. Számos lehetőség kínálkozik ezek elkezdésére, ott is, ahol azonnali haszonnal járnak, és ott is, ahol sok nagyléptékű kísérleti program értékes tapasztalatokat hoz létre. És már elkezdődött az együttműködést megalapozó intézmények kialakítás. A fő kihívás a cselekvés összes vonatkozó területén, dimenziójában – elsősorban az üvegházgáz-kibocsátás árának és piacának kialakításában, az alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológi-

ák innovációs és bevezetési folyamatának meggyorsításában, a területhasználatból származó kibocsátások visszaszorításában és a szegény országoknak az éghajlatváltozás legsúlyosabb hatásaihoz való alkalmazkodását segítő együttműködésben – a részvétel kiszélesítése és elmélyítése. Még mindig nem késő elkerülni az éghajlatváltozás legroszszabb hatásait, ha a határozott közös cselekvés már most megkezdődik. Ez a Jelentés a közgazdasági eszközök széles skáláját felhasználva a kockázat és a bizonytalanság közgazdaságtanára összpontosított annak érdekében, hogy választ adjon egy mély és hosszútávú következményekkel járó globális probléma kihívásaira. Széles területre kiterjedő jelentős további munkára van azonban szükség mind a tudósok, mind a közgazdászok részéről az elemzés, értékelés nyitott problémáira történő válaszadáshoz, valamint a bizonytalanság mértékének csökkentéséhez. Az azonban már most is teljesen egyértelmű, hogy az éghajlatváltozással szembeni tétlenség gazdasági kockázata nagyon magas.

Az éghajlatváltozással járó kockázatok csökkentésére különböző módszerek vannak. A megfelelő ösztönzésekre a magánszektor válaszolni fog, és biztosítani fogja a megoldásokat. A légkörben lévő üvegházgáz-koncentráció stabilizációját jelentős, de kezelhető költségekkel meg lehet valósítani. A szakpolitikának megvannak az eszközei olyan ösztönzők kialakítására, melyek a beruházási formák megváltoztatásához és a globális gazdaságnak az alacsony üvegházgáz-kibocsátású pálya felé való elmozdításához szükségesek. Ezt az éghajlatváltozás továbbiakban már nem elkerülhető hatásaihoz való alkalmazkodást célzó határozott intézkedésekkel párhuzamosan kell végrehajtani.

Az éghajlatváltozás kockázatainak csökkentése mindenekfelett együttes intézkedést követel meg. Nemzetközi kereteken belül szervezett együttműködésre van szükség a világ országai között, mely a globálisan kitűzött célok megvalósítását szolgálja. A magán- és a közszféra partneri viszonya, valamint a civil társadalommal és az egyénekkel való együttdolgozás is elengedhetetlen. Még mindig van lehetőség az éghajlatváltozás legsúlyosabb következményeinek elkerülésére, de ez nagyon határozott és azonnali együttes intézkedést igényel. A késlekedés költséges és veszélyes lehet.

Fordította: Dr. Práger Tamás

16. World Trade Organization, Világkereskedelmi Szervezet, a GATT utóda (A ford. megjegyzése) 17. A tanulmány angol nyelvű eredetijében az „opportunity-cost”, tükörfordításban „az előnyös lehetőség költsége” kifejezés szerepel, ami a fakitermelésből származó potenciális haszon elmaradásának költségét jelenti. Mi a szövegben látható fordítást választottuk, mint jelentésében talán a legközelebb állót. 18. A tanulmány angol nyelvű eredetijében itt a „mainstream”, azaz a „fősodorvonalba helyezés” kifejezés áll. (A ford. megjegyzése)

48

2008/1-2

LELKISÉG

Meditáció a „Jónás könyve” ürügyén – Babits Mihály emlékének – (első rész) viszonyára, az Isten akaratával való testi-lelki összhangjára, az Isten tenyerén való biztonságára összpontosít, fókuszba állítva a feltétlen engedelmesség, a felső kihívás előtti meghajlás követelményét, és Isten akaratának feltétlen és abszolút szuverenitását, mely személyes vágyaink és törekvéseink ellenére is mindenkor teljesül. Jónás, a jámbor, aszkéta jellemű buzgó izraelita archetípusa, aki az élet gyönyöreiről való lemondásban látja élete kiteljesedését, ám váratlanul Isten legszűkebb vonzási körébe kerülve küldetést kap, olyat, ami eredeti kegyes életformájától teljesen idegen, s így érthető menekülési vágya, régi törekvésének visszaperlése. S ha a többi prófétai meghívást nézzük, a jónási példának bőven vannak elő- és utózöngéi. Már Mózes is nehéz ajkára hivatkozva menekülne a küldetés elől; Bálámnál még a szamara is engedelmesebb és okosabb; Illés a halálát kívánja a jezréeli mészárlást követő üldöztetés kapcsán; Ézsaiás tisztátalanságára hivatkozva csak akkor vállalja a prófétai küldetést, miután az angyal izzó parázzsal megtisztítja ajkát; Jeremiás fiatal korára hivatkozva utasítja vissza a meghívást, sőt az Újszövetségben, a gazdagság veszélyére való figyelmeztetés után, mikor a nép nagy része elfordul az isteni Mestertől, a tizenkettő hite is megrendül: „Nézd, mi elhagytuk, amink csak volt, és követtünk téged” (Lk 18,28) – keseredik el Péter. S akkor még nem is szóltunk arról, hogy a prófétai sors szinte mindig vértanúságot jelent: Ézsaiást, a hagyomány szerint, kettéfűrészelték; Jeremiást, Egyiptom felé hurcolván, meggyilkolták; Zakariásnak is vérét ontották az oltárnál. Jézus tanítványai, az egy János kivételével, ugyancsak erőszakos halállal zárták életüket. Jogos volt tehát Jónás viszolygása a prófétai küldetéstől.

Babits Mihály (1883-1941) - az istenkereső

Didaktikus fikció

Bevezetõ gondolatok Jónás könyve az Ószövetség egyik legrövidebb irata, s bár a prófétai könyvek („nebiim”) közé sorolják, valójában nem anynyira prófécia, hanem sokkal inkább tanító jellegű elbeszélés, mely pedagógiai célzatosságát eseménytörténetbe állítja, s mint ilyen, a prófétai sors tragikomédiája, a küldetés elől való menekülés és megfutamodás lehetetlenségének görbe tükre. De bízvást mondhatjuk, hogy a szerző nem annyira Jónás személyét, hanem a mindenkori olvasót állítja önmaga elé, s az Istennel való

2008/1-2

Műfaját tekintve tehát Jónás könyve „didaktikus fikció”, azaz tanító jellegű, képzeletbeli történet, ami persze nem azt jelenti, hogy az egész pusztán afféle népmesei kitaláció, jóllehet számos folklorisztikus elemet is tartalmaz. Mindeme vonások ellenére sem csupán épületes legenda, hanem „prófétikus novella, amint arra rávilágít az a tény, hogy a narráció híján van mindenféle történelmi indítéknak” (J. A. Soggin). De nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy Jónás helyébe bizton a mindenkori olvasót, par excellence önmagunkat helyettesítsük, vonakodó és enge-

49

LELKISÉG

detlen önmagunkat, akik – akárcsak Jónás – legfeljebb csak a gültséget generál (gondoljunk csak a farizeus imájára – Lk 13,12 kényszerűség terhe alatt vállaljuk a kiszabott küldetést, a kihívásk). De Isten szemében mindez valóban csak „pélva”. A böjt is sokkal való bátor szembenállást. csak akkor értékes, ha az éhező felebarát éhségét csillapítja. Az A didaktika, a pedagógiai jellegű célzatosság, mely az egész önmegtagadás, önlegyőzés vagy bármely más kegyes cselekedet könyvet áthatja, az Isten egyetemes üdvözítő akaratáról szócsak akkor érdemszerző, ha másokat fáradozásában segít, terló tanítás, s mint ilyen, rokonítható Ruth könyvével. A szerző hein könnyít, vagy a bajbajutottak szenvedéseit enyhíti (iskolaazonban Isten egyetemes üdvözítő szándékáról nem elméleti példa az irgalmas szamaritánus). És az imádság sem lehet mentraktátust ad, hanem alapgondolatát egy átgondolt szerkezetű, levél a másoktól, a másiktól való elfordulásra. A divinum soha élvezetes, pergő stílusú, nem olthatja ki, nem heolykor finom humorral lyettesítheti a humánufűszerezett elbeszélés kemot; de a humanitárius, retébe állítja. Isten terve szeretetből fakadó cselemindenkor érvényesül, kedet már önmagában is bármennyire is számta– számos vonatkozásban lanszor úgy vélekedünk, – áttörve az egek erősséhogy majd csak megtögeit, kielégíti a divinum rik, megroppan gyönge követelményeit. Jézus törekvéseink erőszakos ebben is példakép. Tevéhullámtörő gátjain. Jóllekenysége, fáradozásai, het Isten soha nem avatgyógyításai és természekozik bele látványosan a ti csodái révén mindig történelem – akár az emaz emberi nyomorúság beriség, akár személyes feloldására törekedett, történetünk – eseményeimíg éjszakára eltávozott be, mégis minden az ő a hegyre, egészen egyeszándékának megfelelően dül. Nekünk is, akárcsak megy végbe, még a száJónásnak a cetből, legmunkra olykor érthetetlen alább háromnaponként tragédiák ellenére is. Ő ki kell lépnünk a lelki ugyanis mindenkor céljai rejtekből, önnön vállalt szolgálatába állítja a szakegyességünkből, hogy bad akarattal megáldott és az Istentől reánk rótt felvégzetesen megjellegzett adatot, szolgálatot teljeembert, mindig felhaszsítsük. nálja az emberi elemet, anélkül, hogy megfosztaná teljes szabadságától. A történet Végtelen bölcsességében fikciói ugyanis képes a legnagyobb rosszból is jót kiAz első fikció: a munkálni, mint arra végül Jónás próféta - a mélység gyomrában cethal. Bár a Földközia bosszankodó és bosszútenger keleti medencéjében éltek kisméretű cetek, a történetvágyat lehelő próféta is kénytelen ráébredni. ben azonban egy olyan óriás bálnáról van szó, amellyel a bátor Jónás sem marionett-figura, de tiltakozása, menekülése az föníciai – és feltehetően egyiptomi – hajósok is találkozhattak, Úr akarata elől határtalan dacosság és látszat-büszkeség. Vakon akik – Héraklész oszlopain át – kimerészkedtek az óceánra, és hisz saját erejében, törekvései tisztaságában, de képtelen arra, minden bizonnyal némelyikük még Amerika partjait is elérte. hogy sorsát ne a maga aszkétikus alulnézetében, hanem egy felNem elképzelhetetlen, hogy egy ilyen óriási cet elnyeljen egy sőbb, Isten iránti engedelmesség optikáján keresztül szemlélje embert, bár valószínűleg néhány óra alatt a gyomornedvek felés értékelje. Az elbeszélés kezdetén még abszurd önkénynek teőrölték volna az áldozatot. Itt a cethal (ami voltaképpen nem kinti Isten végtelen és határtalan megbocsátó szeretetét, s csak is hal!) sokkal inkább szimbólum, a feneketlen fizikai és lelki életének fiaskói során ismeri fel végső ajándékként a mindenemélység megtapasztalása, a „hegyek alapjának”, a Seol árnyékket teremtő, fenntartó és az emberi értelmet meghaladó bölcsesvilágának megnyílása, amely végül is az eszmélés kezdete, és a séggel igazgató Isten mosolyát. prófétai küldetés vállalásának kiindulópontja. S mint ilyen, egy„De böjt s jámborság néked, mint a pélva…” (Babits Mihály) szersmind mély- és magaslati pont a próféta érzelmi és gondo– döbben rá Jónás arra, hogy bármely érdemszerző cselekedet, lati formálódásában. De ugyanakkor a jézusi sors, az önmagát ha öncélúvá és partikulárissá válik, leszakad a mindenkor kötehalálos áldozatul adó Emberfia előképe, a hitetleneknek adott les felebaráti szeretet maximájáról; legfeljebb személyes önelé-

50

2008/1-2

LELKISÉG

jel, és ugyanakkor az elfedés jeltelensége. A párhuzam túlontúl meghökkentő: az engedetlen Jónás és az engedelmes Jézus mélyre-szállásának analógiájában. Jónásnál a fokozatos süllyedés: a kikötő, a hajó, a tengerbe vetés, a hegyek alapjainak feltárulása, a cet és a szabadulás; Jézusnál a megtestesülés, a szolgai alak felöltése, a kereszthalál, a sziklasír és a feltámadás (vö. Fil 2,6-11). A másik fikció: a ninivei küldetés. Ninive az asszír birodalom fővárosa, Izrael ősi ellenségeinek szimbóluma volt. Valójában csak a Jeruzsálemet ostromgyűrűbe záró Szanhérib (Szin-ahhé– eriba) tette, Kr. e. 705 körül, Ninivét a Birodalom fővárosává. Mindenesetre ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy korábban nem uralkodott-e itt egy „Ninive királya”? Náhum próféta jövendölte meg ennek a kegyetlenül hódító birodalomnak, és az őt jelképező fővárosnak, Ninivének, a bukását, amely Kr. e. 611-ben, Babilon fölemelkedése során be is következett. Ninive volt az ókori leigázott kis országok szemében a „vérontó” város, mely telve van hazugsággal, rablással, zsákmányszerzéssel (Náh 3,1), s ennek következtében hasonlatos a kegyetlen, prédáló oroszlánhoz. Tehát aligha valószínű, hogy itt egy valóságos Ninivét célzó prófétai küldetésről legyen szó, annál is inkább, mert a könyv keletkezése a fogság utáni kor, azaz Kr. e. 400-200 körül valószínűsíthető, amikor az asszír birodalom egykori metropolisza már csak baglyok és sakálok tanyája volt, romjai alá temetve Asszurbanipál (Assur-ban-apli) csodálatos osztrákon-könyvtárát, valamint a királyi palota emberarcú és szárnyas bikatestű védelmezőit. A város leírása – és ez ismét a késői keletkezés mellett szóló érv – sokkal inkább utal a hellén polisz-viszonyokra, mintsem a Kr. e. 8. század ókori keleti városainak jellegzetességeire. Másfelől a Jónás történetben szereplő Ninive is inkább szimbólum, az istenellenes nagyhatalmak ősformája, melynek nem pusztulása, hanem megmentése, megtérése volt az eredeti isteni szándék. Bár Isten képes megváltoztatni a szíveket, sőt teljesen átformálni az emberi gondolkodást (ezt tükrözi a metanoia kifejezés), mégis alig valószínű, hogy Ninivében, néhány nap alatt, olyan tömeges megtérés történt volna, amelyet a könyv bemutat. De más fikciók, csodás események (a cet, a ricinus növény gyors sarjadása és elszáradása) is nehezítik, sőt kifejezetten kizárják a történeti és kritikai kutatást; és szem elől téveszthetik ennek a tendenciózusan beállított pedagógiai költeménynek a célját. Bár Jézus nyomatékozza a niniveiek megtérését és majdani ítélkező szerepét a hitetlen nemzedék felett, ez is csak parabolikus értelmű, amelynek a Mester is bizonyára tudatában volt. A megtérés, a bűnbánattartás, amely Isten Országa megvalósulásának előfeltétele, de egyszersmind az irgalmas Isten akaratának kifejeződése, aki meg tud, és meg is akar bocsátani, természetesen soha ki nem iktatva a személyes elemet, az isteni irgalom fényében megkívánt irányváltást. Isten szívének leglényege ugyanis az örökkévaló, és mindenkit az örök üdvösségre váró, akaró, vezető és irányító szeretet. Valamennyi fiktív és csodás esemény hátterében Isten belenyúlását kell meglátnunk, miként ez saját, személyes sorsunkban is megtapasztalható. Bár sok minden megmagyarázható a véletlenekkel, valójában nincs véletlen. Minden Isten akaratának megfelelően történik, bár soha nem oltja ki az ember döntési szituációjában a választás lehetőségét. Mert szüntelenül döntenünk kell. Mégis, egyéni életünknek, személyes történetünknek és sorsunknak, éppúgy, mint az egyetemes történelemnek, a szálait Is-

2008/1-2

Jónás próféta - nincs menekvés ten tartja a kezében. Jónásnak is fokozatosan kell ráébrednie arra, hogy küldetésének a látszólagos kudarca az Úr felsőbb akaratában nyeri majd csak el a végső értelmét. A tengeri vihar, a tengert fölkorbácsoló szél, a prófétát elnyelő cethal, a hal gyomrából történő szabadulás, a pusztában árnyékot adó bokor és annak elszáradása, a biblikus értelmezés szerint, mind-mind Isten akarata szerint való, és nem ad hoc történés vagy természeti, véletlenszerű esemény. Mint ahogy életünk sodrában is távlatilag, kellő idő elteltével józanul distanciát véve – mely helyesen mutatja az arányokat –, számtalanszor felfedezhetjük az egyes események miértjeinek – nemegyszer evilági dimenziókat meghaladó – magyarázatát.

A szerzõség kérdése Még arra a kérdésre kell választ keresnünk, hogy vajon Jónás írta-e a nevével fémjelzett könyvet? Jónás élő, valóságos személy voltát látszólag alátámasztják olyan adatok, hogy Amittaj fia, héber nemzetiségű, meg az a bibliai textusban szereplő „személyazonossági igazolvány”, mely Jónást reflektorfénybe helyezi. A 2Kir 14,25-ben is szerepel egy Jónás bar Amittaj nevezetű, az északi királyi udvarban tevékenykedő Gát-héferi próféta, aki II. Jerobeám kortársa. Talán ő jövendölte meg a királynak, hogy győzelmet aratva Szíria felett, birodalmát Emáttól a Holt-tengerig terjeszti majd ki. De ennek a bibliai személynek a könyvben szereplő prófétával való azonosítását több külső és belső – mindenek előtt filológiai, történelmi és dogmatörténeti – érv is cá-

51

LELKISÉG

folja. Bár Jónás személyének valódiságához aligha fér kétség, Ha Jónás könyvének írásba foglalása – minden valószínűség ám a vele történt kalandos események valójában mégiscsak fikszerint – az Ószövetség keletkezésének, redakciójának és első ciók, melyek hátterében Isten nevelő, az engedetlen prófétát is „kanonizálásának” kohójában, a babiloni fogságot követő korkarjaiba ölelő irgalmas szeretetét kell felismernünk; azt az auban történt, joggal feltételezhetjük – elsősorban a belső strukturát, amelybe – kegyelmes lehajlása, világszeretete, életáldozata ráltság szépségében – egy több évszázados szájhagyománynak folytán – mi is beletagozódhatunk (Jn 6,37). A Jónás könyvében alakító, formáló csiszolatát. Ez végül egy sugalmazott szentíró megjelenő istenkép tehát már nem a Rettenetes, Félelmetes, Félihletettségének és tollának köszönhetően Isten hiteles üzenetétékeny és Bosszúálló, az vé vált, az elbeszélést atyák vétkét a fiakban mintegy természetfeletharmad- és negyedízigti fénybe merítve úgy, len megtorló Istent, a hogy feltárja azt az évSeregek Urát jeleníti századokra előremutató meg, hanem – mintegy isteni tervet, melyben az újszövetségi elővételeÚr az üdvösséget minden zésképpen – az engenépnek és minden kor detlen prófétához, a bűemberének felkínálja. Ez nös, a vétkeit beismerő végül a krisztusi missziés megvalló emberhez ós parancsot követően a irgalmasan közeledő keresztény igehirdetők mennyei Atya képét váajkán válik majd igazán zolja. univerzálissá és elevenMár maga a próféta né. neve (Jónás = galamb) Jónás könyvét minis meghökkentő; főleg, den kalandos, legendaha figyelembe vesszük, szerű eseménye ellenére hogy csaknem valaátfonja valami bájos, az mennyi próféta neve teoemberi jóságot reveláló for. Bár korábban sokan életérzés. Csupa szerepróbáltak lándzsát törni tetreméltó ember áll előtaz események történetünk: a Jónást vízbe vettisége mellett, verbálini vonakodó hajósok, a san értelmezve a könyv ninivei aggodalmaskodó valamennyi történését és szőrruhát öltő vezek(sensus litteralis), ma lők, és maga Jónás is, aki mégis úgy látjuk, hogy csak fokozatosan ébred a könyv nemcsak túlrá Isten szerető irgalmascsordul a valószerűtlen ságának az erejére. A haesemények híradásában, tártalan optimizmus, az hanem hiányzik belőle Isten jóakaratába vetett egyetlen valamirevaló ősbizalom teszi, hogy bizonyíték is, amelyből számunkra e kedves kis megtudhatnánk, hogy prófétai irat az Ószöveta Kr. e. 8. századbeli ség egyik legkedveltebb Ninive - megtért? Jónás járt-e valaha Niszövege legyen, melyet nivében, s hogy könyaz isteni Mester is elővének szereplője azonosítható-e vele egyáltalán (E. A. Soggin). szeretettel felhasznált tanításában. De legalább ennyire célt tévesztett az allegorikus értelmezés is, Tanulmányom következő részében nem az ószövetségi Jómely bizonyos pontokon esetleg helytálló, de végső soron megnás könyvét vesszem górcső alá, ezt nálam jelentősebb egzegéfeneklik az értelmezések különbözőségének zátonyán. Ma egyre ták már megtették, hanem elsősorban Babits Mihály átértelmeinkább úgy vélekedünk, hogy a könyv szereplői (maga Jónás zését, parafrázisát analizálom, annak mondanivalóját igyekszem is), az individuális vonások ellenére, típusok. Annak a kérdésnek kiemelni, mely – bár nem idegen az eredeti célzatosságtól – műmegválaszolása pedig, hogy ki volt a szerző, és ki volt valójában vét igazán eredetivé, de a biblikus üzenetet el nem homályosító, az őseredeti Jónás, elvész az irodalmi és történelmi múlt feneigazi önálló alkotássá emeli. ketlen homályában, de tanulsága mindmáig eleven, dinamikája pedig tettekre, Isten előtti engedelmességre, meghajlásra és (Folytatás következik) szolgálatra ösztönöz.

Csikós Csaba 52

2008/1-2

LELKISÉG

A pécsi püspökség és a fennhatósága alá tartozó Szent Mór Katolikus Iskolaközpont közötti konfliktusról az Egyházfórum több alkalommal tudósított. Az ügy lényege, hogy Mayer Mihály megyés püspök rossz gazdálkodással vádolta meg az iskola igazgatónőjét, Uzsalyné dr. Pécsi Ritát, holott két vizsgálat is őt igazolta, viszont elmarasztalta az egyházmegye vezetését, mert az visszatartott több tízmilliót az iskolának járó állami támogatást. Egy harmadik, a püspök által megrendelt, de szakmai szempontból „megalapozatlan” elemzés már Mayer Mihály szájíze szerint készült. Az igazgatónőt elbocsátotta állásából, aki munkaügyi bírósághoz fordult. A 2007 végén született, időközben jogerőre emelkedett bírósági ítélet szerint a püspökség több ízben is jogellenes munkáltatói intézkedést hozott az igazgatónővel szemben, ezért kártérítés megfizetésére kötelezte a Pécsi Egyházmegyét. Uzsalyné dr. Pécsi Rita épp az első fokú ítélet kihirdetésének napján, 2007. november 27-én volt az Egyházfórum „Hitemről” című pécsi rendezvénysorozatának vendége. Az ott rögzített beszélgetés szerkesztett változatát közöljük. (A szerk.)

A harcot megharcoltam, a hitet megtartottam Wildmann János: Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást a mai estére, annál is inkább, mert az elmúlt évben talán a hited is próbára lett téve. De mondd, hogy áll az „ügyed”? Uzsalyné dr. Pécsi Rita: Jól, ma különösen jól. Ugyanis ma volt a munkaügyi tárgyalásunk második fordulója, és ezt megnyertem. Eleinte nagyon kételkedtem, hogy egyáltalán helyes-e pereskednem. Maximálisan meg voltam győződve arról, hogy jogtalanul küldtek el, sokat beszélgettünk a kollégákkal, és úgy éreztem, hogy minden szülő és minden tanár ismeri az igazságot. Akkor meg minek a bíróság? Miért a bíróság mondja ki azt, amit egyrészt mindannyian tudunk, másrészt a püspök úr úgysem fogja elfogadni. Lassan az a meggyőződés erősödött meg bennem, hogy nem csak magam miatt kell ezt a lépést megtenni, hanem mindazokért, akik ott álltak mellettem, és támogattak. Nemcsak nekem, hanem nekik is és az igazságnak kell győzni. Ma a tárgyalás után állandóan csörgött a mobilom, sőt háromszor betelt az sms-listám is, olyan sokan üzentek, gratuláltak és köszönték, hogy vállaltam ezt a harcot. Olyan emberek kerestek, akiket nem is ismertem, papok, civilek egyaránt, nemcsak Pécsről, hanem más városból és községből is. Talán egy egyesületet vagy nemzetet képviselő sportoló érezheti így magát egy nagy győzelem

2008/1-2

után, tudva azt, hogy ez a segítőinek, szurkolóinak a győzelme is. - Mi volt a per tétje? - Az, hogy a bíróság kimondta: elbocsátásom jogszerűtlen volt. Amikor elindítottam a pert, még kértem a visszahelyezésemet az iskola élére, de időközben beláttam, hogy olyannyira megváltozott ott a helyzet, hogy nem lenne értelme visszamenni. Egyrészt csak báb lehetnék, másrészt a püspökséggel való együttműködés a történtek után lehetetlen lenne. Ezért úgy döntöttem, hogy nem a visszahelyezésemet, hanem kártérítést kérek. Ennél fontosabb volt azonban, hogy egy hivatalosnak tekinthető fórum foglaljon állást, hisz sem az egyházi, sem a jobboldali lapok nem mertek az üggyel foglalkozni. Ha mégis nyilvánosságot kaptunk, azt az Egyházfórumnak, a HVG-nek, a Mentornak és Népszabadságnak köszönhetjük. Sem a pécsi főjegyző, sem a bank, ahol lecsapódtak a visszaélések, sem a minisztérium, sem a tévé-rádió nem merték kimondani, hogy mi az igazság. - Úgy vélem, hogyha az emberrel ilyen dolgok történnek, mint veled, az alapvetően két érzést válthat ki benne. Vagy elkeseredik, és azt mondja, föladom, vagy erőt merít a Mester példájából, és azt mondja, hogy ha őt is meghurcolták vallási elöljárói, miért várok én jobbat? Benned melyik érzés kerekedett felül? - Napszakonként változott. Talán mondhatom, hogy gyerekkoromtól kezdve készülhettem a kudarcokra és az örömökre is. Sokan a pécsiek közül valamennyire követhették szüleim egyházért végzett munkáját. Láttam, mit tesznek egy-egy ügyért, sokszor erejükön felül is, mindent bevetve. Láttam, amint édesapámat félreállították a pályáról, letörölték egy darabig. Helytállásukban óriási bizalmat, Istenbe kapaszkodást tapasztaltam. Kis Szent Teréz szép

53

LELKISÉG

kifejezésével: emberi könnyeket és isteni mosolygást! Nem tagadták, hogy fáj nekik az egész, valóban rossz ezeket átélni, és nem jól mennek a dolgok. Küszködtek vele, de nem törtek meg, nem lettek komorak, nem gyűlölködtek, nem akartak bosszút állni. Abban az időben sokszor keresték meg édesapámat újságírók, hogy meséljen, mi volt a püspökkel. Ő azonban ezekbe így nem ment bele, de én láttam a fájdalmát. Láttam azt is, milyen ügyek vesztek el és Bíró László - jelmondata semmisültek meg. Azt is nagyon „Veled, érted” jól láttam, mennyire fontos volt neki, hogy édesanyámra és a családjára támaszkodhatott. Az én esetemben is nagyon átértékelődött bennem, hogy a hit szempontjából mi a siker, mi a győzelem, hogy mi fontos az Úristen előtt. Eleinte tele voltam kételyekkel, hogy hogyan lehet mindent lerombolni, amihez Ő segített hozzá, ami emberi szemmel értelmes és szép. Nehéz volt elviselni, hogy az egyházi vezetés – ráadásul hazugságokkal – lerombolja mindezt. De ezekben a hónapokban is éreztem a Gondviselést, éreztem, hogy velünk van az Isten. Igen, ahogy az előbb mondtad: ha a Mesternek is ez volt sorsa, velem sem lehet másképp. - Nagyon közvetlenül kérdem: milyen a Te istenhited, mit jelent neked az Isten? - Nagy örömöt, nagyon nagy hálát, szilárdságot, védettséget, nagyon sok embert, akiket küld, és zenét... Nem olyan könnyű erről beszélni, még sosem voltam ilyen helyzetben, inkább sokszor énekeltem róla. Nem vagyok az ima nagymestere, de gyakran érzem, hogy amit teszek, az olyan, mintha imádság lenne. Sokszor hétköznapi tevékenységeken keresztül, egy előadás egy tanóra vagy egy értekezlet előtt, alatt és után érzem, hogy tényleg velem van az Isten. Így volt ez az elmúlt hónapok nehézségeiben is. Természetesen elkeserítő és fájdalmas volt az egész, de láttam, hogy a számomra példaadó személyiségek is hasonló helyzetben voltak. Miért nem lehetett például Belon Gellért, akit még a szocializmus éveiben titokban szenteltek püspökké, pécsi püspök, vagy Bíró László hirtelen távozása Pécsről. Miért maradtunk itt árván? Rá kellett jönnöm, hogy Isten néha megengedi, hogy jó ügyek elvesszenek, a sikert nem lehet a látható történésekkel mérni. Mondom ezt annak ellenére, hogy mindvégig fontosnak éreztem, hogy az iskola megmaradjon, hogy a gyerekeim ebben a légkörben növekedjenek. A mi feladatunk, hogy küzdjünk érte, de mindenképp Isten kezébe kell helyezni a dolgokat és magunkat. Itt van például Kentenich atya, a Schönstatt-mozgalom alapítója. Koncentrációs táborban volt, de miután hazatért, az egyház 14 évre száműzte. Kerestem az életrajzában: mit mondott ő ekkor, mi volt ennek az értelme. Wass Albertnél találtam egy mondatot, hogy Káin soha nem tudta legyőzni Ábelt, legföljebb

megölte. Hogy mi a győzelem, mi a siker? Az erről való véleményem nagyon átalakult, talán mert közelebb kerülhettem Istenhez. Egy lett a fontos, hogy az Ővé vagyok. - A hitnek azonban van egy másik síkja is, ami az emberi közösségben érvényesül, legyen ez család, barátok, munkatársak vagy másfajta egyházi közösség. Volt-e neked ilyen közösségi támaszod, ahol melléd álltak, segítettek a hitben? - Az iskolában szinte az összes szülő és a tantestület is egy nyelven beszélt. A szülők, tanárok és az egyre nagyobb diákok zöme egy szigetet alkotott, egy testvéri közösséggé vált. Hamar észre kellett azonban vennem, hogy közöttünk és az egyházi vezetés között szakadék tátong. Alapvető értékrendbeli különbség volt az iskola és a fenntartó között. Való igaz, hogy az iskola értékei nem foglalkoztatták a püspökséget, ott ezeket nem is lehetett előhozni, mert csak a pénz, a haszon és a hatalom volt a fontos, de az iskolai közösségnek akkor is megtartó ereje volt. Amit én az iskolában tapasztaltam, azok az események, azok a kapcsolatok valóban a hitet építették. Ezért minden nap hálás voltam, és ma is hálás vagyok. Rajtuk kívül is sok pap és világi is támogatott és segített. - Mondanál egy-két példát? - Megint csak a családomnál kell kezdenem. Eszmélődő korom óta sokan megfordultak nálunk, akiken láttam, hogy azt élik, amit mondanak. Serdülő koromban még inkább kerestem ezeket az embereket. Végvári Tibor atya - akit öregen és betegen a püspökség anyagi és hatalmi megfontolásból még az egyházmegyéből is kivetett - megtanított az „igen-igen, a nem-nem” erejére. Hiteles ember volt.1 Belon Gellérttel édesapámnak közeli kapcsolata volt. Sziklaszilárd ember volt. Később olvastam az írásait, különösen Jézus lelkületét, szinte rongyosra. Ráismertem. Ez volt az ő lelkülete is. Ezek a példák nagyon építőek voltak. Építőek voltak azok a helyzetek és találkozások is, amelyeket megélhettem. Werner Edit példája, csendes, hiteles, elkötelezett, rászorultakat gondozó szolgálata, amelyet szintén édesapámon keresztül ismertem meg. Ennek nyomán Pesten például öregekhez és a légzésbénultakhoz jártam. Sokat jelentett az irodalom is, de talán még inkább a zene. Nagyon sokat kaptam a zenén és kóruson vagy azon a közösségen keresztül is, amit még Bíró László hozott létre, és amelyben felnőttünk, amelynek tagjaival ma is összejárunk. Meg kell említenem a Schönstatt családmozgalmat, amelyben több olyan házaspárt és papot ismertem meg, akik végigkísérték küzdelmünket. Hiteles emberek, akiknél a beszéd és az élet fedi egymást. Tőlük sokat tanultam. - Nem akartak ők visszafogni téged, hogy ne menj szembe az egyházi vezetéssel? - Féltésből igen, mert azt mondták, tudod mi lesz a vége. Amikor azonban látták, hogy van erőm a harchoz, akkor azt mondták, ha ezt kell tenned, hát tedd. Nagyon érdekes volt, hogy voltak olyanok, például több pap is, akik azt mondták, kár hogy mi ezt nem tesszük meg, de veled vagyunk.

1. Végvári Tibor esetéről az Egyházfórum 2006/1. számában tudósítottunk (27-28. old.).

54

2008/1-2

LELKISÉG

- Létezhet-e azonban egyházi közösség az egyházi elöljáróval szemben? - Hát igen, ez keserített el bennünket is. Egy-egy esemény után gyakran ültünk együtt a kollégákkal, nemegyszer rendkívüli fájdalomban, többször dühösen is, de be kellett látnunk, hogy az egyház nem a püspöki palotában van, vagy legalább is nem csak ott. Az iskolai közösség az Isten ügyében tevékenykedett. Ezt kellett vállalnunk, ehhez kellett hűségesnek lennünk és nem ahhoz a vezetőhöz, aki más szempontokat részesített előnyben, aki nem volt sem tanító, sem atya, sem testvér, sem „elöl-járó”. Ezt nem elitélően, hanem sajnálattal mondom. Volt egy érdekes álmom: valamilyen fényes esemény volt, valami szép ünnep. Ott volt az egész tantestület, sok szülő és gyerek. Mindenki nagyon jól érezte magát, de egyszer csak megjelent a teremben három számomra ismert személy a püspökségről. Egészen döbbenetes volt: leállt a zene, eltűnt az öröm, szörnyű kontrasztban az ezt megelőző percekkel. Hirtelen óriási szánalmat éreztem, nagyon sajnáltam őket, de magam előtt is furcsa volt, hogy nem csodálkoztam mindezen. Sajnos ilyennek ismertem őket. Igen, az események sodrásában az egyházképem valamelyest átalakult. Sokkal fontosabb lett a hordozó közösség, sokkal több erőt ad a testvérek hite. A másik, a súlytalan, a botrányos hierarchia pedig leértékelődött. - Nem akartál ennek az egyháznak hátat fordítani? - Megfordult bennem, hogy miért menjek én be ebbe a székesegyházba, miért énekeljek itt, miért fakadjak dalra, de rá kellett jönnöm, hogy én nem – éppen az egyházat lejárató – hivatal tévedéseivel vállaltam közösséget. Ezzel a magatartással nem is tudok, mert olyan mértékben igazságtalannak, sok esetben sötétnek látom, hogy ezzel nem tudok. De nem ez az érzés a meghatározó bennem, hanem az, hogy én az egyháztól ezer dolgot kaptam, és

ehhez ezer dolog köt. Az egyház nekem Te vagy, meg ők, meg sok pap és hívő, a szentek is, akikre fölnézek. Például Don Bosco, akinek már a tekintete is irányít. Az föl sem merült bennem, hogy én ehhez az egyházhoz nem akarnék tartozni. Persze hogy akarok! - Az elmúlt évben Pécsett mintha elindult volna valami. Sok szülő az események hatására nem visszahúzódott, nem lett rezignált, hanem inkább aktívabb lett, és felelősnek érzi magát az iskoláért és az egyházért. Nem azt mondják, vesztettünk, vagy fogadjuk el a püspök döntését, hanem azt, tartsunk össze, csináljuk jobban… - Merthogy nem vesztettünk, semminek sincs vége! Most még fontosabb, mint valaha, hogy megmutassuk az utánunk jövőknek, a gyerekeknek, hogy érdemes az igazságért küzdeni,és így érdemes ehhez az egyházhoz tartozni. Valahogy úgy vagyunk most, mint az az új plébános a falun, akinek nemigen jártak a miséjére a fiatalok, de amikor elkezdett kerítést építeni, egyre többen gyűltek köréje, és nézték őt órák hosszat. Valaki megkérdezte tőlük, hogy miért bámészkodnak. Hát azért, mondta az egyik, hogy lássuk, mit mond majd a pap, ha ráüt a kezére. Mi most hasonlóképpen vagyunk, mint ez a falusi pap: sokan nézik, mit teszünk ebben a helyzetben, amikor ráütöttek a kezünkre, lábunkra, talán a hitünkre is. Most tovább kell menni, most nem szabad letenni a lantot, mert akkor fölösleges volt az egész. A győzelmet nem szabad összetéveszteni a sikerrel. Ismét Wass Albertet idézem: „A felhőnek sikerül magát a nap és a föld közé tolnia. De legyőzte-e vajon a napot ezzel?” A közelmúltban találkoztam egy általam nagyon becsült és szeretett pappal. Azt mondta, hogy nagy vágy van a szívünkben az igazságosság iránt, ami sok embert aktivizál, sokan készek az áldozatra. Ahol pedig ilyen sok szülő és ilyen sok tanár imádkozik, ott valami csodának kell történnie. Lehet, hogy a csoda ez az összefogás, ez az öntudatra ébredés.

Egy hozzászóló: Mire jut most több időd? - A családra! Ezért is nagyon hálás vagyok, hisz ez a normális. Hálás vagyok a családomnak is, hogy kibírták ezt a helyzetet. Háztartási munkára is sokkal több időm jut, sütni, főzni, takarítani. Ezek nem olyan rossz dolgok, mert közben jobban lehet gondolkozni, mint más munka közben. Aranyos volt a kislányom, mert amikor látta, hogy azért munkát is keresek, azt mondta: „Te anya, egyet fogadj meg! Hogyha találsz valami munkát, abban ne legyen benne, hogy igazgató”. Aztán mélyebben tudok foglalkozni nevelési dolgokkal, ha egy kicsit még több időm lesz, talán le is írom. Lehet, hogy úgy járok, mint apukám, aki, amikor tehette, tette, amikor nem tehette, elkezdett írni. Oly sokan kérdik, hogy egyik vagy másik előadást nem írnám-e le. Most ezt is elkezdtem. És talán az imádságra is több időm jut most. Egy másik hozzászóló: Az iskolában gyakran tapasztaltuk, hogy akármilyen nehéz helyzetben voltál, mégis ránk mosolyogtál, és számos apró jelét adtad törődésednek. Ezt hogy csináltad, tudatosan figyeltél erre, vagy csak úgy jött? - Azoknak köszönhetem, akik előttem jártak! Gyerekkoromban a kis dolgokban, kis örömökben Isten ujját láttam. Tudtam, hogy van olyan foglalkozás, hogy kertész, cipész, fülész stb. Én pedig Isten ujjához hasonlóan meg akartam örvendezetni másokat, ezért amikor megkérdezték, hogy mi akarok lenni, akkor azt mondtam, „örömész”. Az utóbbi években újra észrevettem, hogy ezek a kis örömteli dolgok azok, amelyek összetartanak, és engem is tartanak. Fontos volt, hogy a tanárok jól érezzék magukat, hogy örülhessenek munkájuknak, hogy tudják, velük vagyok. Korábban is feladatomnak tartottam, hogy ennek jelét adjam, de a nehézségek idején ez fölerősödött bennem. Egyszerűen nem szabad olyan tragikusnak érezni saját helyzetemet, hogy erre ne figyeljek oda.

2008/1-2

55

BÁRÁNYBÕRBEN

A Pécsi Egyházmegye ajánlatott tett Pécs város önkormányzatának, hogy átvenné a Szent Mór Katolikus Iskolaközponttal (SzMKI) szemben lévő Belvárosi Általános Iskola (BÁI) épületét (diákokat nem), amelyért cserébe egyházi ingatlant ajánlott föl a városnak. Az SzMKI ugyanis nem rendelkezik a törvény által előírt tornateremmel, míg a BÁI igen. A püspöki terv ellen 2008. február 8-én szülők és diákok élőlánccal tiltakoztak, amelyről az országos médiák is beszámoltak. A szülők felháborodását fokozta, hogy Mayer Mihály megyés püspök korábban indoklás nélkül elvetette a saját tornacsarnok fölépítésének tervét, amelyre pedig az SzMKI 500 millió forint támogatást nyert. Mint később kiderült, a püspöknek más tervei vannak a telekkel, ahová a tornacsarnokot tervezték. A szerk.

Iskola – gyerekek nélkül SAJTÓKÖZLEMÉNY A Belvárosi Általános Iskola szülői közössége a sajtó útján értesült arról, hogy a Pécsi Püspökség PMJV Önkormányzatánál újra bejelentette igényét a Belvárosi Általános Iskolára, pontosabban ezúttal annak épületére. Ez a hír váratlanul ért bennünket, mivel – mint az közismert – Pécs Megyei Jogú Város Önkormányzata 2007 áprilisában úgy döntött, hogy az iskolát nem adja át a felkínált egyházmegyei ingatlanokért cserébe és az ezzel kapcsolatos tárgyalásokat lezártnak tekinti. Az intézményünk Pécsi Egyházmegye által történő esetleges átvételének híre 10 hónapja is megdöbbenést és aggodalmat váltott ki szülőkben és tanárokban egyaránt. Az iskolánkra vonatkozó, nemrég ismertté vált püspöki igénybejelentés ugyanazokat a reakciókat váltotta ki bennünk, mint a közel egy éve zajlott ingatlancsere-tárgyalások. Akkor a szülők majd 100%-a egy szavazás alkalmával aláírásával is megerősítette azt az egyértelmű állásfoglalást, hogy az iskola önkormányzati fenntartásban maradjon. E mellett változatlanul kitartunk. Ennek oka pedig egyszerűen az iskolának mint eszmei értéknek a védelme. Mi, szülők gyermekeink számára azért választottuk a Belvárosi Iskolát, mert szellemi, lelki fejlődésüket ebben az intézményben látjuk biztosítva, és most úgy érezzük, e biztonság alapjai kérdőjeleződnek meg nap mint nap – az iskola önhibáján kívül. Ez az iskola – jelenlegi állapotában – az önkormányzat egyik mintaiskolája, 600 gyermekkel: kiemelkedő tárgyi feltételekkel, színvonalas pedagógiai munkával, egyedülálló nemzetiségi és zenei oktatással, saját zenekarral, a tanulmányi versenyeken elért kiemelkedő eredményekkel és 230 éves múlttal büszkélkedhet. A német nemzetiségi programban az iskola 600 tanulójának 2/3-a, azaz kb. 400 gyermek vesz részt és ezáltal az iskola fontos bázisa a helyi német kisebbség nyelv- és hagyományőrzésének. Úgy gondoljuk, hogy a város érdeke az, hogy egy tekintélyes múlttal, pedagógiai hagyománnyal, eredményekkel rendelkező iskolát, mint a város büszkeségét az önkormányzat megtartsa, sőt támogassa, és megerősítse.

56

Az elmúlt hetek történései nyomán azonban a bizonytalanság érzése újból felerősödött bennünk. Talán azért, mert a sajtóban megjelent hírekre – az újabb püspöki ajánlatra – az iskola fenntartója nem adott számunkra megnyugtató választ. Ezúton is kérjük Tasnádi Péter polgármester urat és Pécs M.J.V. Közgyűlését, hogy mihamarabb foglaljanak állást ebben a számunkra (650 család számára) rendkívül fontos kérdésben, és szüntessék meg az iskolánk jövőjével kapcsolatos bizonytalanságot, mielőbb erősítsék meg és tegyék véglegessé a 2007 tavaszán hozott döntésüket! A Belvárosi Iskola mint közösség és eszmei érték nem lehet egy ingatlancseréhez kapcsolódó alku tárgya. Ragaszkodunk hozzá, hogy gyermekeink a jövőben is ilyen feltételek mellett, ilyen szellemiséggel, ebben az épületben tanuljanak tovább. Kérjük, Pécs M.J.V. Közgyűlését járjanak el, és döntsenek úgy, mintha saját gyermekük, unokájuk számára kellene nyugodt, kiegyensúlyozott légkört teremteniük. Olyat, amelyben gyermekeink szellemi és lelki fejlődése, továbbá tanulása hosszú távon biztosított, és boldog, értékes emberekké, pécsi polgárokká válhatnak! A mai sajtótájékoztatón a következő fontos információt adta közre egy anyuka: A szülői szervezet képviseletében múlt hétfőn jelen volt két szülőtárs a Pécsi Német Önkormányzat (továbbiakban: PNÖ) ülésén, ahol elhangzott, hogy PNÖ a Belvárosi Általános Iskola működését továbbra is a jelenlegi formában tartja kívánatosnak. Bízunk benne, hogy a PNÖ élni fog a közoktatási és kisebbségi törvényben biztosított egyetértési jogosítványaival, és nem adja beleegyezését olyan döntéshez, amely a német nemzetiségi oktatás eddig elért eredményeit és színvonalát veszélyezteti. További fontos hír, hogy a sajtótájékoztatón az önkormányzattól sem Meixner András alpolgármester úr, sem más oktatási bizottsági tag nem jelent meg, így kérdéseinkre választ továbbra sem kaptunk.

Pécs, 2008. február 13. A Belvárosi Általános Iskola Szülői Szervezete 2008/1-2

FOLYAMATOK

Hírek a nagyvilágból Ausztrália. 2007 szeptemberétől a kontinens anglikán egyházában a nők is püspökké szentelhetők. Mondani sem kell, hogy a lehetőség megosztja az egyházat. Globalizáció. A genfi székhelyű „Tegyünk együtt” Ökumenikus Szövetség (www.e-alliance.ch) a közelmúltban közzétett tanulmánya szerint a rizskereskedelem liberalizációja legalább három országban (Ghána, Honduras, Indonézia) a kistermelők elszegényedéséhez és az éhínség növekedéséhez vezetett. Ghánában pl. nagymértékben csökkent a helyi termelés iránti kereslet, miközben a piacot elárasztotta az egyesült államokbeli, a thaiföldi és a vietnami rizs. Hondurasban az 1990-es évek elején azért omlott össze a rizstermelés, mert a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank nyomására a kormány megszűntette a termelők támogatását, és eltörölte a vámokat. Oktatás és fundamentalizmus. Franz Magnis-Suseno jezsuita, aki a dzsakartai katolikus egyetem (Indonézia) filozófiaprofesszora, azt vallja, hogy a filozófia hathatós segítséget nyújthat az iszlám fundamentalizmus ellen. A filozófia révén ugyanis a muzulmán hívők és értelmiségiek más szempontrendszerben és megközelítésben szemlélhetik a vallásukat. A tapasztalat azt mutatja, hogy a humán tudományok tágítják a gondolkodást, ezért a fundamentalisták elsősorban a természettudományos végzettségűek köréből kerülnek ki. Ezt a megállapítást a magyarországi példák is igazolják. Franz Magnis-Suseno szerint hatalmas tévedés – és minden bizonnyal veszélyes, biztonságpolitikai kockázatokat is magában hordozó – az az európai oktatáspolitikai irány, amely a (gazdaságilag nem kifizetődő) humán tudományok leépítését szorgalmazza. Mindez ugyanis a különféle (vallási, politikai, nemzeti) fundamentalizmusok erősödését fogja elősegíteni. De mi is tulajdonképpen a fundamentalizmus? A jelenség lélektani elemzése közepette J.-M. Jaspard1 a következő jellemzőit sorolja fel: 1) A fundamentalizmus többnyire konzervatív, a hagyományosat kedveli. Bizalmatlan az újjal és a modernitással szemben. Szemléletmódja manicheista, a jót és a rosszat kategorikusan elválasztja. Mereven ragaszkodik saját abszolút és tévedhetetlen igazságaihoz. Vonzza a messianizmus és a millenarizmus, amely pontosan vázolja számára az idők kezdetét és végét. 2) A fundamentalista a vezérelvűség alapján működő közösségeket kedveli, ahol mindenki számára világos a hatalom birtokosa (karizmatikus vezér). Szüksége van arra, hogy irányítsák, hogy meghatározzák a mindennapi viselkedését, és ritualizálják élete különböző szakaszait. A kiválasztottság tudata örömmel és megelégedéssel tölti el. Pontosan akarja ismerni azokat a betar-

tandó szabályokat, melyek őt a csoport tagjává teszik, a kizárás indokait, valamint a megkülönböztetés kritériumait (rossz tag, illetve nem tag). 3) A fundamentalizmus felé hajló egyén általában hajlamos gondolkodás nélkül, mintegy elvakultan alávetni magát egy abszolúttá nyilvánított igazságnak, és az azt kinyilvánító tekintélynek. Személy szerint problémát jelent számára a rendkívül összetett és modern kortárs világban élni. Ezért vonzódik a leegyszerűsített (reprezentált) múlt felé: a múltról alkotott képét valóságnak fogja fel, és abba menekül. Határozottan – az árnyalat legcsekélyebb lehetősége nélkül – kettéválasztja a jót és a rosszat, az igazat és a hamisat. A meggyőződés (hit) síkjában képtelen különbséget tenni a lényeges és a járulékos között. Az írásokat rendszerint szó szerint értelmezi.

Franz-Magnis Suseno SJ - a bátorság hangja Peru. Az állam és az egyház összefonódása jellemző, bár látszatra még mindig katolikusnak mondható, a társadalomban számottevő, és a jövőt tekintve meghatározó vallási átalakulás van folyamatban. Miközben az evangelikál keresztények (evangelicos) 1940-ben valamivel kevesebben voltak mint 55000, 2003ban a számuk meghaladta a 3,7 milliót. Ez az ország lakosságának kb. a 15%-át jelenti; társadalmi láthatóságuk azonban ennél jóval erősebb, hiszen a gyakorló katolikus népesség sem több, mint 15%. Az evangelikál kereszténység főképpen a megtérések révén gyarapodik. A megtértek új életet kezdenek (pl. felhagynak az ivászattal, nem bántalmazzák a családot), és úgy érzik életük új értelmet nyert. Mindennek kihatásai vannak a társadalomra is, hiszen a megtért személyek felfedezik a méltóságukat és a cselekvő- képességüket. Az evangelikál (karizmatikus) egyhá-

1. Lásd J.-M. Jaspard, „Signification psychologique d’une lecture ‘fondamentaliste’ de la Bible”, Revue théologique de Louvain 37 (2006) 200-216.

2008/1-2

57

FOLYAMATOK

zi közösségek ugyanis a változásra/változtatásra képes egyénre fektetik a hangsúlyt, ellentétben a katolikus egyházzal, amely, az össztársadalmi problémákra összpontosítva (szegénység, gazdasági kizsákmányolás), kihívta maga ellen a katonai diktatúrák, a Vatikán és az amerikai Fehér Ház ellenséges magatartását. Mára – az Opus Dei segítségével (a perui püspöki kar több mint fele tagja vagy szimpatizánsa a szervezetnek) – sikerült is „domesztikálni” a katolikus egyházi intézményt, és peremre szorítani a felszabadítás teológia művelőit és követőit. 2007-ben, Juan Luis Cipriani bíboros révén, az Opus Dei a katolikus egyetem (Católica) feletti ellenőrzést is megkísérelte megszerezni, hogy véget vessen a „marxista káderképzés”-nek. Cipriani azzal vált híressé/ hírhedtté, hogy ayacuchoi püspök korában következetesen elutasított minden, az emberi jogok megsértésére vonatkozó panaszt. Az eredmény: a társadalmi kezdeményezés (sokszor ökumenikus keretben) és a politikai szerepvállalás napjainkra már markáns jellemzője lett annak az evangelikál kereszténységnek, amely az 1980-as években a politikát még az ördög művének tekintette. Alberto Fujimori elnöksége idején (1990–2000) pl. a parlamentben már ültek evangelikál képviselők. Humberto Lai lelkipásztor pedig indult az utolsó elnökválasztáson, és megszerezte a szavazatok 5%-át. A következő lépés kétségtelenül a katolikus hegemónia megtörése és az evangelikál közösségek jogi személyként (és intézményként) való elismertetése lesz. Hiszen a hatalmas nagy globalizmusban, amely szétbomlasztja és szétforgácsolja a közösségi (főképpen nemzeti) identitásokat, az emberek új (mindenekelőtt vallási vagy annak mechanizmusai szerint működő csoportosulási) identitásokat keresnek maguknak. Peruban ennek a keresésnek és a társadalmi átalakulásnak a nagy nyertesei az evangelikál közösségek. Rendkívül ritka ugyanis az az intellektuálisan és spirituálisan egészséges ember, aki identitás nélkül képes élni; ha egyáltalán van ilyen!2 Románia. Az olaszországi román bűnözés nyilvánosságra kerülése következtében kialakult feszült politikai és társadalmi helyzetben Calin Popescu Tariceanu miniszterelnök még XVI. Benedek pápát is felkereste (2007. november 7), hogy a katolikus egyház támogatását kérje az ország rendkívül kedvezőtlen megítélésének enyhítésére. Mindez még hangsúlyosabban támasztja alá azt a kölcsönös érdekre és számításra alapozott közeledést, amely Bukarest és a Vatikán között egy ideje tapasztalható, és amely főképpen a gyulafehérvári magyar katolikus érsekség ténykedésein mérhető le valójában (pl. a magyar kisebbség sorsát és jövőjét szívükön viselő papok félreállítása, peremre szorítása).3 Az ország (elsősorban gazdasági érdekek indokolta) felvételét követően ugyanis az Európai Unió most szembesül azzal a ténnyel, hogy Románia tulajdonképpen nem megoldja, hanem exportálja a szociális problémáit.4 Ez elsősorban annak köszönhető, hogy Romániában nagy hangsúlyt fektetnek a látszatra (a tartalom nélküli formára), és mindent

a naiv és hiszékeny (nyugat-)európaiak (politikusok, eurokraták) elvárásainak, igényeinek megfelelően készítenek el – papíron. A romákra vonatkozóan pl. a bukaresti kormány már

Tariceanu román miniszterelnök a pápánál teljes az érdek-összhang 2001-ben kidolgozta a stratégiáját, tapasztalatból tudván, hogy annak gyakorlati kivitelezését soha senki nem fogja számon kérni tőle. És hasonló a helyzet más területeken is, pl. az igazságügyben, amelyet ma is az egykori kommunista diktatúra személyi állománya működtet; korporatista érdekeinek megfelelően. Nem véletlen tehát, hogy Bukarest keresi a szövetséget a Vatikánnal, ahol az előzékeny jóindulatban a már régóta dédelgetett álom, a román katolicizmus megvalósulásának a lehetőségét látják. Ehhez azonban fel kell áldozni az erdélyi magyar katolikusokat, ami végül is belefér egy ilyen horderejű és szimbolikus – ugyanakkor pedig nagyfokú cinizmussal telített – politikai játszmába; különösen akkor, ha szem előtt tartjuk, hogy magyar katolikusok különben is vannak Magyarországon. Svájc. A Natur Wert c. tankönyv azonos szintre helyezi a kreacionizmust és a fejlődéselméletet. Az indoklás szerint a cél az, hogy a középiskolai diákok megismerhessék a világ keletkezésére vonatkozó különböző elméleteket és fogalmakat. Hazai viszonylatban az Intelligens Tervezés munkacsoport teológusai és természettudósai szintén ebbe az irányba igyekeznek befolyásolni az oktatáspolitikát. Kérdés azonban, hogy a vallási/teológiai műveltséggel nem, vagy csak hiányosan rendelkező, esetleg fundamentalista meggyőződést valló pedagógus miképpen lesz képes természettudományos vonatkozásban tanítani – még ha könyvből is – a kozmogóniai rendszereket (és melyeket, vagy csupán a bibliait?) egy vallásilag/teológiailag szintén csak hiányos ismeretekkel rendelkező fiatalkorú, és ebből kifolyólag könnyebben befolyásolható hallgatóságnak?

Összeállította: Jakab Attila

2. Forrás: Annette Dietschy, „Mutation religieuse et sociale au Pérou”, Choisir n° 574 (2007/október) 13-17. old. 3. Lásd Varga Gabriella, Vencser László 60 éve. Beszélgetés, Csíkszereda, 2007, 193-196. old.; Jakab Attila, „Nemzet-” és egyházpolitika Erdélyben. A Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola (Papnevelő Intézet – SIS) betagolódása a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetembe. (Háttéranyag, 3), Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2007. 4. Lásd a magyar és román hatóságok kalandjait a Blaha Lujza téri késelő gyermekkel; vagy „Gyermekbűnözés. Újabb botrány” (http://ahet.ro/content/view/3556/50).

58

2008/1-2

RECENZIÓ-KRITIKA Puskely Mária

A keresztény szerzetesség történeti fogalomtára „Kelet és Nyugat megszentelt (szerzetesi) életének a köztudatból kikopott vagy jól-rosszul használt, netán teljesen ismeretlen alapfogalmairól nyújt e kötet szerény történeti, tartalmi és irodalmi tájékoztatót” (9), írja bevezetőjében Puskely Mária, aki maga is szerzetesnő; és aki korábban már jelentkezett egy hasonló munkával (lásd A keresztény Európa szellemi gyökerei: az öreg földrész hagiográfiája, Kairosz, Budapest, 2004). A most megjelent műben elsősorban fogalmakról van szó – kezdve az abbas–abbatissa-tól, egészen a zsolozsmáig –, ezért csak nagyon kevés személynév (pl. Evagriosz Pontikosz, Pakhomiosz, Szabasz, Senute, Vartaped) szerepel benne. Az egyes szócikkek, amelyeket válogatott szövegek illusztrálnak (keresztény szerzőktől és írásokból, egyházjogi kánonokból, szerzetesrendi szabályokból, pápai és zsinati megnyilatkozásokból), tartalmazzák az adott fogalom rövid meghatározását, annak történeti alakulását, illetve a jogi összefüggéseit. Külön kiemelendő – mivel kétséget kizáróan emeli a mű értékét –, hogy „a szócikkeket magyar és idegen nyelvű irodalomjegyzék zárja” (9), mely önmagában is alapos (jóllehet nagyon egyenlőtlen és hiányos; lásd pl. keresztség, papság, szolgálat, végső idők) munkáról tanúskodik. Ezt a befektetett munkát egyébként azon személyek névsora is érzékelteti, akiknek Puskely Mária köszönetet mond a neki nyújtott segítségért; esetleg egy-egy szócikk megírásáért. Ugyanakkor esetenként illusztrációk (mintegy 400) „viszik közelebb” az olvasóhoz a tárgyalt fogalmat (pl. anakhóréta, apotheca, cella, egyetem, egyiptomi/kopt szerzetesség, ikon, kolduló rendek, kórház, munka, pusztaság, szerzetesi orvoslás, térképészet). Puskely Mária munkája, amely külön kiemeli a magyar vonatkozásokat (lásd pl. gyógynövény, kert, mezőgazdaság, szőlőkultúra) mindenképpen figyelemre méltónak tekinthető. A szerzetesi élet fogalomtárának a feltérképezése révén ugyanis egyben rávilágít a hazai kutatás helyzetére (pl. a kommunizmus évtizedei okozta törésre) és irányvonalaira is (lásd: aszkézis, átistenülés, Mária, oblatio, ökumenizmus, remete, scriptorium, szépség, szerzetesi iskola, zsolozsma). Elgondolkodtató azonban, hogy nagyon sok, fontosnak mondható, szócikknél alig van (pl. bizánci szerzetesség, coelibatus, consecratio, csend, engedelmesség, hészükhia, karizma, koinobion, lectio divina, magány, megtérés, szüzesség, vendéglátás), vagy egyáltal nincs (pl. akédia, anakhó-

Stephen Bertman

Élet az ókori Mezopotámiában Stephen Bertman műve tartalmasnak tűnő voltával, áttekinthető felépítésével sajnos a legmegfelelőbb eszköz arra, hogy ko-

2008/1-2

részisz, apátság, bizalom, cella, elöljáró, enkrateia, fuga mundi, klauzúra, monachizmus, monasztikus erények, nevelés, önmegtagadás, özvegyek, professio, szünaxarion, szegénység, szenvedélytelenség, sztiliták) feltüntetett magyar nyelvű – tehát fordításokat is tartalmazó – (szak)irodalom. A könyv a leggyakrabban idézett szerzők ismertetésével, a megszentelt élet Magyarországon egykor és ma működő intézményeinek a felsorolásával, illetve bibliográfiával zárul. Ugyanakkor tartalmazza Szent Pakhomiosz (†346) regulája Szent Jeromos által közvetített latin változatának a jegyzetekkel és szakirodalommal is ellátott magyar fordítását, amelyet dr. Szepessy Tibor ny. egyetemi docens lektorált. Ez mindenképpen a mű egy nagyon jelentős pozitívuma, hiszen egy fontos és meghatározó ókeresztény szöveg válik ily módon hozzáférhetővé a hazai olvasóközönség számára. Kairosz Kiadó, Budapest, 2006.

Jakab Attila

moly károkat okozzon a művelődni vágyó nagyközönség körében. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy a magyar kiadás borítóján és fedelén Stephen Bertman helyett Stephen Bertram áll, hogy a képek elsöprő többsége élvezhetetlen (pedig az eredeti kiadásban jó minőségű fényképek láthatók), akkor nyilvánvalóvá válik, hogy nem ebből a könyvből kell Mezopotámiáról szóló ismereteinket felfrissítenünk. A könyv eredeti címében jelzi, hogy kézikönyvnek készült (Handbook to Life in Ancient Mesopotamia), elsősorban az ame-

59

RECENZIÓ-KRITIKA

rikai nagyközönség számára – márpedig egy kézikönyv esetében különösen fontos, hogy a legkorszerűbb eredményeket tükrözze. Ehhez azonban szakemberre van szükség. Nos, a szerző nyugalmazott egyetemi tanár (sőt professor emeritus), más egyetemen vendégelőadó – de szakterülete nem Mezopotámia, hanem a klasszikus antikvitás. Érthetetlen, miért ő írta e művet, minthogy az is, miért nem nézte át a kéziratot egy asszirológus? Hiába tett szert Bertman komoly olvasottságra, nem tudta eldönteni, mi az, ami napjainkban is helytálló, és mi az, ami ma már tarthatatlan. Ezenkívül nem volt képes felülemelkedni valódi szakterülete csodálatán, nem tudott elfogulatlanul közeledni Mezopotámiához: fogalmazásán végig megfigyelhető a klasszikus antikvitás és a Szentírás bűvölete. A könyv 13 fejezetben tekinti át a mezopotámiai civilizációt: földrajzi viszonyok, régészet és történelem, kormányzat és társadalom, vallás és mitológia, nyelvek, írás és irodalom, építészet, művészetek, gazdaság, szállítás és kereskedelem, hadtörténethadügy, mindennapi élet, Mezopotámia és a Biblia kapcsolata, Mezopotámia utóélete. Több fejezetben lexikon-szerűen olvashatók az adott témakörbe tartozó adatok. Minden fejezetet gazdag kép-, és ahol szükséges, térképanyag illusztrál. A fejezetek végén további olvasmányok találhatók. A könyvet időrendi áttekintés, a világ főbb mezopotámiai gyűjteményeinek felsorolása, irodalomjegyzék (mely a magyar kiadásban kiegészült a magyar forráskiadványokkal), részletes név- és tárgymutató zárja. Bár a könyvnek nincs olyan fejezete, melyben ne fordulna elő súlyos tárgyi tévedés, elavult megközelítés, önellentmondás, érthetetlen hiány, nyomdahiba (és sajnos esetenként fordítási hiba is), e folyóirat olvasói számára a Mezopotámia vallását, valamint a Mezopotámia és a Biblia kapcsolatát tárgyaló fejezetek, illetve mozzanatok tűnhetnek a legérdekesebbnek, így csak ezekről szólok részletesebben (teljességre persze itt sem törekedhetek). A vallást tárgyaló fejezet isteneket felsoroló kislexikonában is több hiba található: Enlil címszavában (159) tévesen nevezi Anut a föld feletti, Enlilt a föld, Enkit a földalatti régió urának: Anu egyértelműen az ég istene, Enlil az ég és föld közötti területeké, Enki a földi és a földalatti térségé. Az Imdugud címszóban olvashatunk az Anzu madárról (161), holott régóta köztudott, hogy az IMDUGUD jelet Anzu-nak kell olvasni, tehát nem alternatív nevekről van szó, mint ahogy már azt is tisztázta a kutatás, hogy e madárnak nem Zú az olvasata. Az Anzu madár által elrabolt sorstáblákat pedig Ninurta szerzi vissza, és nem Marduk, ahogy a Marduk-címszóban olvasható (164; mellesleg sem Ningirszunál, sem Ninurtánál nem olvasható, hogy e két isten a II. évezred elejére egybeolvadt, 166-167). A szent prostitúció meglehetősen problematikus témaköréhez érthetetlen módon Hérodotoszhoz nyúl, s hosszan idézi, hogy életében egyszer minden babiloni nőnek oda kell adnia magát egy idegennek fizetség fejében (igaz, legalább hangot ad kételyének, 173). Szintén a történetírás atyjához fordul a szent nász tárgyában is, és kritikátlanul átveszi azt a bizonyosan téves megállapítását, mely szerint e szertartás a zikkuratu tetején lévő szentélyben zajlott volna le (177). A „Mezopotámia és a Szentírás” c. fejezet rögvest egy spekulációval kezdődik: semmivel sem támasztható alá ugyanis ama vélekedés, miszerint a bibliai teremtés időpontja, egyúttal a zsidó időszámítás kezdete (Kr. e. 3761) bármilyen mértékben összefüggene a civilizáció megszületésével, mely a könyv szerint „a

60

Közel-Keleten következett be valamikor az i. e. IV. évezredben” (408; a kezdet körüli bizonytalanság tárgyalásáról sajnos le kell mondanom). A Vízözön-történet valóságalapját kutatva egész 10.000 évvel ezelőttig visszamegy, tehát ismét spekulációkba bocsátkozik, feltételezve, hogy egy esetleges esemény 6-7000 éven át megőrződött az emlékezetben (413). Ugyanitt a fordító Bábel tornyát érthetetlen módon bábeli toronynak fordítja, majd a következő oldalon azt olvashatjuk, hogy a zikkuratu, az Etemenanki tetején állt a templom, az Eszagila, holott a valóságban egymás mellett helyezkedtek el. Ugyanitt olvasható egy több évtizede elavult megállapítás is: már a hetvenes években kiderült, hogy egyértelműen téves az eblai táblák olyan értelmezése, mely szerint „rendszeresen előkerülnek az Ábrahám, Ézsau, Ismael és Izrael nevek – a héber személynevek valóságos „telefonkönyvei” ezek” (414). Pár oldallal később ismét a fordító súlyos tévedése található: az angol eredetiben Izráel meghódításakor a szerző a bibliai Salmanasszar nevet használja, a magyar változatban III. Sulmánu-asarídu olvasható, holott akkor V. Sulmánu-asarídu uralkodott (416). Végül pedig a könyv egy másik részéből mutatok egy újabb elrettentő példát: amikor a szerző az iszini leletek egyik legérdekesebbjének nevez egy bálnacsontot, mert az „Jónás történetét idézi, aki épp itt, Mezopotámiában (sic!), végezte misszionárius tevékenységét” (39), az olvasóban a 19. századi, Biblia vezérelte Közel-Kelet-kutatók képe ötlik fel (még akkor is, ha eltekintünk az Iszin és Ninive közötti tekintélyes távolságtól). Mindezek fényében azt kell mondanom, hogy néhány jól sikerült fejezet (orvoslás, mindennapi élet részei) és a bőséges szakirodalom-jegyzék ellenére senkinek sem ajánlom e könyv kézbe vételét. Helyette felhívom a figyelmet néhány műre, melyet mindenki haszonnal forgathat: Kalla Gábor, Mezopotámiai uralkodók, Budapest, 1993 (Mezopotámia történetének rövid áttekintése az uralkodókon keresztül); Komoróczy Géza, Az ókori Mezopotámia vallásai.

2008/1-2

RECENZIÓ-KRITIKA

(Források), Budapest, 1988 (rövid kommentárokkal ellátott kis válogatás a mezopotámiai vallásos irodalomból), Arthur L. Oppenheim, Az ókori Mezopotámia. (Ford. Gődény Endre), Budapest, 1982 (a mezopotámiai civilizáció áttekintése; különösen ajánlom a vallással foglalkozó fejezetet: 218-284. old.); John N. Postgate, Az első birodalmak. (Ford. Háklár Noémi), Budapest, 1985 (Mezopotámia olvasmányosan megírt története, sok képpel); Michael Roaf, A mezopotámiai világ atlasza. (Ford. Dezső

Tamás), Budapest, 1998 (Mezopotámia és a szomszédos területek gazdagon illusztrált, térképekkel ellátott részletes története). Ezúton szeretném megköszönni az Ókor c. folyóirat szerkesztőségének, hogy lehetővé tette az ott megjelent részletesebb recenzióm anyagának felhasználását (Ókor 2007/1-2, 93-95). Ford. Kmilcsik Ágnes, Gold Book, Debrecen, 2006.

Pálfi Zoltán

Holger Finze-Michaelsen

Miatyánk – felfedezések az Úrtól tanult imádságban Azt kell mondanunk, hogy a lelkiségi irodalom egyre szélesebb, de mégis olykor igencsak kérdőjeles palettáján nem pusztán üdítő, de kifejezetten hiánypótló színfoltnak nevezhető ez a könyv. Bár a leggyakrabban és minden keresztény felekezet által egyaránt imádkozott imádságról van szó, mégis híján vagyunk az olyan kommentároknak, amelyek megfelelő tudással és elmélyülten, nem csak jámborsági szólamokat hangoztatva szólnak az Úr imájáról. Ugyan lefordításra került L. Boff kötete (Miatyánk, Budapest, 1988), megjelent Sarkadi Nagy Pál írása is (A Miatyánk, Budapest, 1989), ezen felül – mintegy szellemi-könyvkiadói ritkaságként – publikáltak egy kötetet Aquinói Szent Tamástól is (Előadások a Hiszekegyről, a Miatyánkról és a Tízparancsolatról, Budapest, 1994), összességében mégis azt kell mondanunk, hogy a lelkiség, a teológia, a biblikum és a keresztény élet (európai) praxisának megannyi szempontját tömör, világos szintézisben mutató magyarázat eleddig még nem jelent meg. Ezen a ponton máris meg kell állnunk, hiszen a szerző szándéka nem puszta szövegmagyarázat, hanem ennek az imádságnak a keresztény történelem kontextusába való belehelyezése volt; sajátos hangsúlyt fektetve az ökumenikus látásmód elmélyítésére, tudva, hogy az eltérő felekezetek eltérő hagyományai ugyanannak a gazdagságnak más és más hangsúlyát, szemléletét nyújtják (5-6). Ez az eltökéltség visszaköszön az eredeti kiadás német címében is: „Vater Unser – Unser Vater”, hiszen az evangélikusok és katolikusok (Vater Unser) szövegváltozata eltér a reformátusok által alkalmazottól (Unser Vater). Ez a nyitottság, ez az érdeklődő tekintet teszi lehetővé, hogy a könyv méltó legyen alcíméhez: felfedezések (Entdeckungen). Azt mindenesetre érdemes lenne megtudni, hogy a magyar fordítók miért nem tartották megfelelőnek az eredeti alcím szó szerinti fordítását: felfedezések Jézus imájában, mi okból (vagy célból) „magyarították” ekként: felfedezések az Úrtól tanult imádságban. Véleményünk szerint ez az apró módosítás hangsúlyában jelentős. Míg az eredeti német cím elevenen köti az imát magához Jézushoz, a Fiúhoz, akiben mi is fiak vagyunk (az Ő imája a mi imánk); addig a magyar variáns egyfajta vallásos tisztelettől áthatott távolságot vesz, ahol Jézus mint a minket tanító tekintély jelenik meg. Az eredeti cím egyébként összhangban van az évezredes egyházi hagyománnyal, amely a Miatyánkot mint oratio Dominica, az Úr

2008/1-2

imája nevezi meg. Sajnos a német eredeti hiányában nem állt módunkban a fordítást ilyen szempontból végigkísérni. Ismételjük, itt nem tartalmi, a magyar kiadás teljesítményét minősítő, sokkal inkább árnyalati-hangsúlybeli kérdésről van szó. A kötet nagy erényének érezzük, hogy a vonatkozó irodalom átlagától eltérően megtalálja azt a szövegkörnyezetet, amelyben a Miatyánk üzenete a mai ember számára a leghelyesebben érthető meg: ez pedig az imádságnak a hívek közösségében továbbélő szentírási áthagyományozása (1-3. és 14. fejezet). Az exegézis köréből érkező kommentárok hajlamosak egy kétezer éves szövegleletet látni Jézus imájában, míg a teológiai magyarázatok olykor az isteni örök igazságokra függesztett tekintetükkel elfelejtik figyelembe venni azt a konkrét, meghatározott embert, akinek Jézus meg akarja tanítani ezt az imádságot. H. Finze-Michaelsen a lelkipásztor gyakorlatával, a teológiában és szentírástudományban jártas tudós megbízhatóságával és világosságával sikeresen átvezet minket a Biblia és az egyházi hagyomány világából létünk konkrét itt és mostjába.

61

RECENZIÓ-KRITIKA

Aki így olvassa a hét kérés (4-11. fejezet), a záró doxológia (12. fejezet) és az Ámen (13. fejezet) elemzését, nem fog csalódni. Ami – különösen a magyar vallási könyvtermés fényében – kifejezetten üdítő, hogy egymás mellett találkozunk egyházatyákkal, katolikus, evangélikus és református szerzőkkel, a Miatyánk közös imádságának egyfajta örömteli össz-tükörképét nyújtva az eltérő felekezetek életéből és saját tradíciójából. Kiemelkedő és véleményünk szerint a legértékesebb fejezete a kötetnek a kilencedik, amelyet minden lelkipásztor, szeminarista számára kötelező olvasmánnyá tennénk (És bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek). A szerző gondolati irányultságát megítélésünk szerint minden kommentárnál világosabban mutatja a három leggyakrabban idézett forrás: Luther Márton, Karl Barth és Leonardo Boff. Ezek után a kötet néhány gyengéjét kell megemlítenünk. Tematikus szinten egy jelentős hiányt akarunk kiemelni. A negyedik fejezet végén H. Finze-Michaelsen az utolsó alfejezetnek a következő címet adja: Az első szó a „mi”, nem pedig az „én” (42-43). Ezek után a keresztények közösségéről, az Istennek általunk együtt történő Atyaként való megszólításáról van szó. Azonban a jézusi „én Atyám és ti Atyátok” kettősség (vö. Jn 20,17), amely jelen van az Evangéliumban (ne feledjük, hogyan adja át Jézus a Miatyánkot: amikor ti imádkoztok, ezt mondjátok: mi Atyánk – vagyis az ima „mi”-jébe Jézus nem lép be), nem kerül ismertetésre és kifejtésre. Isten Atyaságának kettős arca ez, amely a Fiú és a Fiúban fiak felé fordul. Mindenképpen helyes lett volna ennek a kérdésnek figyelmet szentelni. Egy másik tematikus alapvonás szintén elgondolkodásra késztetheti az olvasót. Az egész könyvet végigkíséri egyfajta gyakorlat-orientált teológiai szemlélet (nem akarjuk a politikai teológia kifejezést használni). Ez különösen is kicsúcsosodik a Jöjjön el a te országod c. fejezetben (52-62). Itt említi a szerző az individualizálás, a spiritualizálás és a túlvilágiasítás (60-61) veszélyét; ezeket igyekszik kiiktatni, és ezt nagyon helyesen teszi. Mindeközben azonban az eszkatologikus szempont igen erőtlenül, inkább csak a szükségszerű említés szintjén van jelen. Igen nehéz, ám mégis hatalmas teljesítmény belépni az itt és most s az eszkaton már igen és még nemjének dinamikájába. H. Finze-Mi-

Karl Barth

Szemvillanások Elgondolkodtató szövegek Merész vállalkozás ez a könyv. Egy hatalmas életműből (csak a Dogmatikája 13 kötet volt) néhány gondolatot úgy kiragadni, hogy a hívő emberek élettanulságot merítsenek belőle, majdnem lehetetlen. Ezt a feladatot csak olyan vállalhatja, aki magáénak érzi a krisztusi életszemléletet és korunk egyre sürgetőbb problémáit. Nagyszerű gondolat az, hogy aki nem akar félni a mai világban és a világtól, annak a saját fejével kell gondolkodnia, hiszen ez a képesség a Mindenható ajándéka. Így juthat el ahhoz az

62

chaelsen véleményünk szerint ezt a feszültséget nem állítja elénk kellő erővel. Katolikusként olvasva a művet, számunkra szokatlan módon találkozunk az ökumenikus közeledés sajátos nehézségével. Itt egy nem katolikus ír arról, hogy mi hogyan imádkozunk, érzünk, gondolkodunk a Miatyánk kapcsán. Egynémely megállapítás így (magunkról más által magunknak) felületesnek tűnik (lásd pl. a rózsafüzér kapcsán tett megállapításokat, 22. old. stb.). Ez a tapasztalat mindazonáltal hozzásegíthet ahhoz, hogy mi is óvatosabban szólaljunk meg akkor, amikor más felekezethez tartozó testvéreink teológiájáról, hitéről, vallásosságáról beszélünk. Kérdés számunkra a lábjegyzetelési szisztéma. Olykor hangsúlyos és hosszú idézetek forrásmegjelölés nélkül állnak, máskor kevéssé lényeges hivatkozások pontosan meghatározásra kerülnek. Tekintve, hogy így összesen négy lábjegyzettel találkozunk, felmerül a kérdés: nem lett volna egyszerűbb ezeket is elhagyni? Vagy ha ragaszkodtunk hozzájuk, illő lett volna azt minden helyen beiktatni. Ez a kritikus olvasóban negatív érzetet kelt. Végül két apró kritika a magyar kiadás kapcsán. Célszerű lett volna a görög szavak átírásánál a magyar szokást és szabályokat egységesen követni. Erős a gyanúnk, hogy a görög átírások egyszerűen a német szövegből lettek átvéve (lásd 131. old.: ruomai és apolüo; helyesebb lett volna: rhüomai és apollüó). A másik egy szubjektív benyomás. A borítókép (Iványi Grünwald Béla, Áhitat) falusi udvaron, léckerítés előtt, fonott szék támlájára könyökölve imádkozó népviseletes fiatalasszonya kevéssé tükrözi a könyv tulajdonképpeni célját: a ma emberének hozzáférhetővé, elevenné tenni egy imát, amely sokszor a hagyományok, megszokások gúzsába kötve üressé vált még a hívek számára is. Mindent egybevetve értékes, élvezetesen megírt, mégis tartalmas, elgondolkodtató és igényes könyvet vehet kezébe az olvasó, ha belekezd H. Finze-Michaelsen művének tanulmányozásába. Bizonyosak vagyunk benne, hogy minden olvasó számára nem csak intellektuális gyarapodást, de az imádság lelkületének felszítását is jelenti majd az olvasás. Kálvin Kiadó, Budapest, 2006.

Dr. Török Csaba

örömhöz, ami a hívő embert jellemzi. Nem lehetünk szomorúak, mert az Úr fogja jobb kezünket (Zsolt 73,23). Isten után szomjazik lelkem, az élő Isten után (Zsolt 42,3). A mi Istenünk így mutatkozik be Mózesnek: Én vagyok, aki vagyok! (Kiv 3,14). Más szóval: Ő az állandóság a változó világban. Így a Kenyérrel táplálkozunk, és lehetőséget kapunk arra, hogy mint egy ostromlott várnép időnként ki-kitörjünk. Az Isten szeret minket és hűséges. Mit jelent ez? Vigyáz a választott népre; ránk is, hívőkre. Bizony, aki titeket bánt, a szemem fényét bántja (Zak 2,12). Isten jóságos és emberszerető. Ez mélységes titok, ahogy egy személy-ben leszállott, és felvette halandó, emberi testünket. Isten emberszeretete a megváltás művének alfája és ómegája. A valódi istenség magával hordja a valódi emberséget is, hiszen úgy teremtett minket, hogy önmagából lehelt belénk egy darabot. De ez még nem elég: a könyörülő Isten mindig kész arra, hogy min-

2008/1-2

RECENZIÓ-KRITIKA

dent megtegyen az emberért. Evvel ad példát az isteni magatartásra. Átvállalja terheinket, és segít annak elviselésében. A közösség teremtése a legemberibb, legistenibb feladat. Már a teremtéskor meglátható a gondoskodás, az atyai érzület, hiszen így szólt az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő (Ter 2,18). Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz (Ter 2,24). Mindennek alapvető mintája a család. Ennek így kell lennie, mert az isteni szeretet példáját valósítja meg, és a Teremtő rendeléséből ered. A család folytatja a Teremtő munkáját, hiszen az örök tervezésben benne foglaltatik: Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet (Ter 1,28). A szülői felelősség az, hogy meg kell tenni mindent, ami lehetséges, és a többit a Mindenhatóra bízni. Hiszen az út ki van jelölve, mert mindenkor veled vagyok, te fogod a jobb kezemet (Zsolt 73,23). A keresztény életpálya céltudatos és Istenhez közelít. Ahogy a régi ének mondja: „Erőnk magában mit sem ér, mi csakhamar elesnénk, de küzd értünk a hős vezér, kit Isten rendelt mellénk.” A betegség a türelem próbája, hisz a Mindenható csak annyi terhet rak ránk, amennyit el tudunk viselni. Minden Isten szeretetéből indul ki, és oda tér vissza. A keresztény tudás, a cselekvés, a viszony a családomhoz és embertársaimhoz biztos fokmérője az, hogy mennyi az Isten szeretete bennem. Karl Barth mint lelkipásztor és mint igazi tanító, valódi példát nyújtott Krisztus követésére. Élete munkája példát adott arra, hogy hogyan kell az Üdvözítő útját végigjárni. Válogatta Eberhard Busch, fordította Zámbóné Tóth Emese, Kálvin Kiadó, Budapest, 2006.

Radnóti Róbert

Ravasz László

Krisztussal a viharban Igehirdetések A protestáns egyházakban az istentisztelet központi része a prédikáció, az igehirdetés. Ezt mindenkor bizonyos alapige, a Szentírásból választott részlet felolvasása előzi meg. Azt lehetne mondani, ez tükrözi az elhangzó beszéd alapgondolatát. Az igehirdető Ravasz László a 20. században a magyarországi Református Egyház püspöke, meghatározó személyisége volt. Az igehirdetések olyan időpontban hangzottak el, amikor a magyar forradalmat és szabadságharcot az idegen erők túlereje letiporta. A forradalom ugyan elbukott, de harca nem volt hiábavaló, mert 1956 után már semmi nem történhetett úgy, mint ahogy előtte volt. Ilyen módon az első igehirdetés csak nyomtatásban maradt fenn, mert 1956. november 4-ére íródott, és a bekövetkezett szovjet támadás miatt nem hangozhatott el. Az itt közölt beszédek arról árulkodnak, hogy a külső körülményektől függetlenül Isten megsegít mindenkit, aki bízik benne, és megpróbálja a számára kijelölt utat követni – mondja a püspök. Ezek az igehirdetések nem csupán Szentírás-magyaráza-

2008/1-2

tok, hanem a szent szövegek szorosan kapcsolódnak a mindennapi emberi bajokhoz. Mintha a megoldást, a feleletet az igehirdető az Üdvözítőtől várná. Ehhez csak hozzávetőlegesen teszi hozzá a saját véleményét. A Megváltás szabadulást eredményez: „Lefekszem és elalszom, felébredek, és nem félek”. Az imádság a legnagyobb önfegyelmező erő, mert akihez imádkozom kitartást és magabiztonságot ad, hiszen még a zsoltáros is így énekel: „Te fogod az én jobb kezemet, és én mindenkor veled vagyok” (Zsolt 73,22). Befejezésül idézzük az egyik karácsonyi beszéd záró kadenciáját: „És mennyit hívta Krisztus ezt a népet: a magyar munkásságot, parasztságot, értelmiséget, és hiába hívta. Nem állana-e másképpen az ügyünk, ha mint nép is hallgattunk volna rá, s hozzá tértünk volna a magyar lélekkel, a magyar sorssal, a magyar jövendő nagy kérdéseivel. De mi nem mentünk. Itt maradtunk a nagy omladékon. Most újra hívja a magyar népet: jöjj! Ma, ha az Úr szavát halljátok, meg ne keményítsétek szívetek.” Tanulságul szolgálnak ezek az igehirdetések arra, hogy bizony van mit tanulnunk a testvéregyházak jeles embereitől is. Kálvin Kiadó, Budapest, 2006.

Radnóti Róbert 63

RECENZIÓ-KRITIKA Dr. Horváth Erzsébet (szerk.)

Megújulás, visszarendezõdés Dokumentumok a Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltárában az 1956-1957-es esztendők történetének kutatásához A II. világháború után kiépülő rendszerben, különösen az ún. fordulat éve után, az abszolút hatalomra törekvő és a szovjetek által támogatott MDP igyekezett eltávolítani a történelmi egyházak azon vezetőit, akik minden erejüket latba vetve küzdöttek egyházuk szabad működéséért és a hitélet fenntartásáért. Ezt akarták megakadályozni az akkori állami szervek látszatjogi eszközökkel, illetve erőszakosan. A rendszerváltás után kezdődött meg az egyháztörténészek támogatásával ezen események feltárása, főként levéltári források segítségével. Ezek a levéltári források nagyon fontosak, mert valódi eseményeket tükröznek, kizárják azt a lehetőséget, hogy elkendőzzék a valóban megtörténteket. Rendkívül nagy jelentőségű annak a ténynek a felismerése, hogy az elmúlt időszakban megpróbálták egymás ellen fordítani az egyházak vezetőit, s evvel az állandó bizonytalanság és vádaskodás légkörét teremtették meg. Ilyen légkörben nagyon nehéz lehetett lelkipásztori munkát végezni, és ellátni a hívek gondozását. A Magyarországi Református Egyház korábban már közzé tette az egyházi felső vezetésre vonatkozó iratokat. Ez a gyűjtemény a vidéki és a városi gyülekezeti életre vonatkozó anyagokat tárja fel. Így követhető belőlük az a folyamat, ami az 1956-os szabadságharc eseménysorozatán belül egészen az 1957-es esztendőben lejátszódott. Ebben a Református Megújulási Mozgalomtól a megalkuvásig, a lemondásig vezetett az út. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a lelkipásztorok és a presbitériumok időnként megalázó helyzetbe kerültek. Néha választaniuk kellett a megszűnés vagy a megalkuvás között. Elsőrendű kérdés volt így a hitélet fenntartása. Szolgálni és kiszolgálni óriási különbség, de a határok teljesen elmosódnak, mert az első

Puskely Mária

Árpád-házi Szent Erzsébet „Nem fognak hiányozni a szegények lakásod földjén: azért parancsolom neked, nyisd meg kezedet szűkölködő és szegény testvéred előtt, aki veled lakik azon a földön.” (MTörv, 15,11) „Szegények ugyanis mindig lesznek veletek, de én nem leszek mindig veletek.” (Mt 26,11) Ennél időszerűbb kijelentéseket ma sem lehetne elképzelni, mert a történelem tanúsága szerint az uralkodók és a gazdagok nem sokat törődnek avval, hogy ki hogyan él, különös tekintettel a nincstelenekre, a vagyontalanokra. Nagyon kevesen voltak azok, akik figyelembe vették embertársaik sorsát és mindennapi életét. Azt lehetne mondani, hogy ebben hozott gyökeres változást a keresztény életszemlélet. Mit jelent ez? Magyarán azt, hogy az evilági javak elmúlnak, és alapvető érdekünk az örök értékek keresése. Hogyan szerez-

64

mindig a hívek érdeke, illetve a gyülekezet léte és fenntartása. Ahogy a bevezetőben Bölcskei Gusztáv püspök írja: „A bűnt gyűlölő, de a bűnöst szerető Isten kegyelmében bízva ajánlom ezt a könyvet minden érdeklődőnek, remélve, …hogy az ‘egyféleképpen-látás’ nyer teret, és segíti hazánkat a nyugalom és az igazságosság mindkét jegyét hordozó jövője felé”. Kálvin Kiadó, Budapest, 2007.

Radnóti Róbert hetünk el nem múló kincseket? A felelet egyszerű: a Megváltó nyomán kell járni, s úgy kell élni, ahogyan Ő parancsolta. Ezt a krisztusi mondatot úgy lehet értelmezni, hogy akkor is törődjetek a szegényekkel, ha már nem leszek veletek. Az igazi kereszténységnek az a lényege: ember törődj a rászorulókkal. Hiszen a Megváltó is ezt tette, amíg közöttünk járt. És ezt tette rövid élete során Szent Erzsébet és szellemi rokona Assisi Szent Ferenc is. Szent Erzsébet élő példát mutatott abban, hogy a szegényekről való gondoskodás nincsen ellentétben a házastársi szerelemmel és a gyermekneveléssel. Rövid élete során ezekben is példát mutatott. Klingsor, az erdélyi mesterdalnok így írt: „Látom, hogy Magyarországon egy olyan ragyogó csillag támad, melynek fénye elhat egészen Marburgig, Marburgtól pedig besugározza az egész világot.” A legjobban jellemzi őt a nagy fehérvári püspök, Prohászka Ottokár, prédikációja: „Mit csodáljunk benne? Azt az örökszép hitéletet, mely őt a világból felsőbb, tisztább fénybe emelte, vagy azt a fesztelen kedves lelkületet, mely erőszak nélkül mindent el-

2008/1-2

RECENZIÓ-KRITIKA

igazít, …hogy gyermek maradt végig, …hogy Szent Ferenc köpenyét II. Frigyes koronájánál többre becsülte. Harmónia, Glória, Te Deum az egész élet.” Nem lehetne méltóbb ünneplése, mint egykorú, régi magyar szövegek idézése, amely talán még tisztábban tárja elénk hitvalló és tisztán is gyötrelmes életét: „Midőn Német Ország éhségben vólna, fel-nyitatván, minden nap kilencz-száz szegényt táplált, és ha az élés el-fogyna: gyöngyeit és arany-lánczait testéről le-vonván azokat el-adta, hogy azok árrából a szűkölködőket segíthetné… Lelkét Istennek meg-adta. Kit minek utána sok csuda-tétellel meg-áldott vólna Isten, halála-után négy Esztendővel a hol

már 16. halottat fel-támasz tott volna, kit Kilenczedik Gergely Pápa a Szentek közibe írt.” (Élete meg vagyon Suriusban, Illyés Andrásnál Olaszúl, Magyarúl, Deákúl, Régi magyar szentség, Nagy-Szombatban, 1695, 38-40). Szólni kell még e könyv nyomdai kiviteléről. Az illusztrációk, felölelik a Szent Erzsébetről szóló képzőművészeti alkotások legfontosabb alkotásait. Így elmondhatjuk, hogy ez a könyv értékes darabja lehet minden keresztény család könyvtárának. Kairosz Kiadó, Budapest, 2007.

Radnóti Róbert

Norbert Potthoff

A szcientológia labirintusában A 20. század végének embere megcsömörlött a technikai forradalom túlhajtott eredményeitől. Ami a földgolyó túlsó felén történik, az percek alatt láthatóvá válik. Mivel mindenütt vannak katasztrófák, háborúk, vérengzések, szüntelen ezeket láthatjuk. Felébredt a vágy a másik világ, a más világ, a misztikum iránt. Sorra keletkeztek olyan mozgalmak, szekták, amelyek az emberek misztikum iránti vágyódását voltak hivatottak szolgálni. Igen ám, de ezek csak részben voltak olyanok, amelyek ezeket a célokat tartalmazták. Sok olyan is volt, amelyekben az alapítók rejtetten vak engedelmességet követeltek, és evvel a vezetők vagyoni gyarapodását segítették elő. A szcientológia ezektől annyiban különbözik, hogy az újabb „hívek”, „tagok” szervezéséhez tudományosnak (társadalomtudományosnak) látszó módszereket használ. Ezeket az eljárásokat a pszichológiai, szociológiai módszertanból merítik, olyan módon, hogy minél többet áruljon el a jelentkező személyiségszerkezetéből, vágyaiból, törekvéseiből. Jóval ezután jön a beiktatás, egy szigorúan hierarchikus szerkezetben. Az alá-fölérendeltségi viszonynak az egyetlen célja a minél teljesebb kiszolgáltatottság, úgy szellemi, mind anyagi téren. A kezdet mindig valamilyen teszt kitöltése. Ezek a tesztek az orvosi, pszichológiai gyakorlatban a vizsgált személyiségének megismerését szolgálják, még abban az esetben is, ha ezt a vizsgált el akarná rejteni vagy megpróbálná titkolni. De ebben az esetben a személyiségi jogokat a titoktartási kötelezettség biztosítja és védi. Tekintettel arra, hogy a tesztek alkalmazói nem pszichológusok vagy orvosok, őket ez a kötelezettség semmiben nem gátolja. Az egésznek az a célja, hogy megtalálják azt a támadási pontot, ahol a jelöltet a legjobban a hatalmukba keríthetik. Szemmel láthatóan a tagokat a tehetősebb értelmiségiek közül igyekeznek toborozni. Ebből csak az derülhet ki, hogy a cél a vagyonosok megnyerése (anyagi) céljaik elérése szempontjából. A szervezetük teljesen totalitárius (ellentmondást nem ismerő) felépítésű. Belépéskor erre szolgál a személyiségvizsgálat, amikor is kiderülhet, hogy ki autónom (megalkuvást nem ismerő) egyéniség. „A szcientológia tükröt tart elénk, és amit abban meglátunk, nem mindig kellemes. …A mai társadalom jelensége …minden országban megtalálható, ahol (csak) a teljesítmény kényszere uralkodik. …Létezik egy mindent átfogó tényező, amit a szcien-

2008/1-2

tológia elterjedésének egyfajta közös nevezőjeként említhetünk: ez a gazdaság, …ez a pénz dominanciája”. A Szcientológiai Egyház mesés felemelkedése szorosan kapcsolódik a gazdasági spekulációkhoz. Az álvallásos eszményképet sikeresen kicserélték a gazdasági tevékenységgel. Így vált a kezdetben jelentéktelen társaság világméretű tényezővé. Végezetül csak annyit lehet hozzá tenni, amit Thomas Mann írt a II. világháború előtt: „Európa, vigyázz!!” Ford. Csuporné Hertei Anna Mária, Kairosz Kiadó, Budapest, 2006.

Radnóti Róbert 65

OLVASÓI LEVELEK

Őszintén meglepett, hogy megkérdezték, vajon a korábbi vagy a mostani formájú kiadás tetszik-e jobban. Én annak idején gyakorlatilag a magyarországi megjelenés kezdetétől olvastam a lapjukat. Nagyon szerettem, de nem biztos, hogy a kisebb mérete miatt. Az biztos, hogy akárhol jártamban olvastam, nekem praktikusabbnak tűnt a kisebb, mint a mostani A4 méret. Most is őrzöm a korábbi számait, és elő-előveszek egyet, ha jut rá időm, meg a könyveiket is. Érdekeltek a témák, amiket fölvetettek bennük, és a vélemények is. Úgy láttam és látom ma is, hogy a szerzőknek és következésképpen a szerkesztő(k)nek voltak kérdéseik és problémáik, mint minden normális és értelmesen gondolkodó embernek. Azt hiszem, ezért helyesebb, ha semmiféle „szubordinációs hierarchia“ nem vállal védnökséget a lap és a kiadó fölött. Biztosan sokkal nehezebb így fennmaradni, de szerintem így érdemes. Tavaly óta ismét előfizetőjük vagyok, nem bántam meg. Nem hiszem tehát, hogy a hosszméretekkel kifejezhető formátum a fő kérdés. A tévedés jogát is fenntartva, tisztelettel és üdvözlettel:

M.J. Mit javasoljak az EF külsejére, megjelenésére vonatkozóan? Igaz, hogy megszoktam, és így szerettem meg a lapot. Mégis: könnyebben lenne kezelhető, ha a mérete kb. a Távlatok méretének felelne meg. A belső képszerkesztés gyakran igazi telitalálat volt, ám a kivitel – tudom, anyagi okokból – szürkeségével elmaradt ettől a nívótól. A mai embert ez már nem fogja meg, talán csökkenti is az üzenet mondanivalóját. Ezért javasolnám, hogy ez – vagyis a tartalom képekkel történő élénkítése – elhagyható lenne. A tördelés, a betűk számomra megfelelőek. A lap külső megjelenése azonban – úgy gondolom – nem nélkülözhetné a színes képeket, fotókat, ábrákat. Ma ennyi engedményt kell tenni a figyelemfelhívás érdekében. Nagyon tetszett, hogy korábban évfolyamonként azonos színnel jelent meg a lap – ezt talán továbbra is meg lehetne tartani. Egy-két régi, 80-as évekből származó számot láttam: az a méret túl „komolytalanná” tenné a folyóiratot, — a papír minőségéről nem is beszélve. A betűk is nehezen olvashatóvá tették a lapot, de ez akkor érthető és megbocsátható volt, hiszen a lényeg az volt, hogy VOLT lap. Szeretettel:

MPné Befizettem előfizetésemet az idei évre. Azonban olyanok részére, akik nem tudják fizetni a folyóiratot, szívesen vállalok intenciót. Ha ez segítséget jelent, kérem, jelölje ki számomra a 3 intenciót (a végzését addig nem kezdem el). A folyóirat külalakjára vonatkozó kérdésére azt válaszolom, hogy jó volt az előző formátum is, jó a mostani is; a lényeg, hogy legyen! – És reméljük, Isten segítségével lesz is. Hálás köszönet és Isten áldása kísérje munkájukat. Őszinte tisztelettel:

Megdöbbentett a küldött értesítése, bár már megelőzően is sejtettem, de azért nem tudtam valósnak tartani anyagi nehézségeiket! Nem a példányszám csökkenése okoz számomra nehézséget – de nagyon félek a „megszűnéstől”. Igen nagy hiányt jelentene, mert így tájékozódhatok a kétféle gondolkodásmódról: ahogyan én is ítélkezem egy-egy jelenség felett, vagy ami idegen számomra. Ha már ezt említettem, meg kell jegyeznem, hogy igen megerősítette „hitvallásomat” Asztrik főapát úr interjúja. Nem sokkal később a tv-ben láttam, és hallottam beszélni is egy református püspökkel! A kettő aztán teljességgel kiegészítette egymást bennem. Azt is nagyon aktuálisnak tartottam, ahogy lehozták az iszlámmal való „összeütközést” és megoldását. Remélem, hogy az ténylegesen nem csak egy politikai manőver volt! Nagyon bízom a további „megjelenésükben”!

B.É., Bp . Meg szeretném mondani, hogy a 2007/4-es Egyházfórum kivételesen jól sikerült. Cikked a magyar politikai katolicizmusról igen tetszett; Paskai László és Várszegi Asztrik fényképeinek egymással szembe helyezése egyszerűen telitalálat. Többet mond, mint egy ötoldalas lélektani analízis. Úgy gondolom, hogy hasonló, tematikusan homogén számokat kéne készíteni. Ilyen volt már a megelőző, az iszlámról és kereszténységről szóló, számos Hasonló téma lehetne a hitelesség: Ki beszél Magyarországon ma hitelesen Jézus Krisztusról? Hogyan lehet az, hogy ifj. Hegedüs büntetlenül mondhatja antiszemita beszédeit, arra hivatkozva, hogy csupán Szabó Dezsőt idézi. Szabó Dezső felelősségét csökkenti, hogy nem tudhatta, ocsmányságai hová vezetnek. Auschwitz után azonban ezt senki sem mondhatja. Persze őrült és aljas bárki lehet, azonban ez a beszéd nemcsak Hegedüs Lórándot minősíti, hanem azt az egyházat is, amely eltűri, hogy ilyen ember lelkészi palástot viseljen.

V. E. Most tudtam csak internet közelbe jutni. Pótolom a karácsonyi, névnapi és újévi jókívánságaimat. Tartson meg a Jó Isten ebben az új évben is jó erőben, egészségben, kísérje áldásával „figyelő” szolgálatodat. Egyik püspök atya „Egyházi Blikk”-nek nevezi Fórumunkat... Lelke rajta. Nekünk tiszta forrás... Természetesen ebben az évben is megrendelem az Egyházfórumot 3 példányban.

T. rk. lelkész Mi nem vagyunk olyan tájékozottak, mint a püspök úr, mert nem olvassuk a Blikket. Ezért azt sem tudjuk megítélni, hogyan értelmezzük szavait.

(A szerk.)

K. plébános 66

2008/1-2

„Wir hätten ruhig noch 1.000 Jahre miteinander schiedlich, friedlich leben können. Die Rumänen, die Ungarn, die Zigeuner. Wir hätten ruhig noch miteinander unter demselben Himmel, jeder in seiner Sprache, in seiner Kirche den Herrgott ansingen können und herabflehen den Heiligen Geist. Es wäre einfach so weitergegangen.“ (Eginald Schlattner, Schriftsteller)

VON DER VIELFALT Was Europa immer schon über Siebenbürgen wissen sollte 20. Internationale Tagung EUROPASYMPOSION vom 2. bis 6. Mai 2008 in Sibiu / Hermannstadt (Rumänien) Teil 1: SYMPOSION „VON DER VIELFALT“ Unter anderem: • Rumänien – Hoffnungsland der Ökumene (Philipp Harnoncourt, Graz) • Siebenbürgen und Banat – Kulturhistorische Biotope der Vielfalt (Rudolf Gräf, Cluj-Napoca/Kolozsvár/Klausenburg) • Begegnung mit Eginald Schlattner (Autorenlesung, Publikumsgespräch) • Metropolit Andrei Şaguna von Sibiu – Ein orthodoxer Pionier der Vielfalt (Mihaela Stan, Clocociov/Wien) Teil 2: ERKUNDUNGEN IN HERMANNSTADT UND UMGEBUNG TAGUNGSORT / UNTERBRINGUNG Tagungs- und Begegnungszentrum der Evangelischen Akademie in Siebenbürgen

2008/01

Turnişor / Neppendorf, Str. Livezii 55, 2400 Sibiu / Hermannstadt, Rumänien KOSTEN PRO PERSON a) Tagung (2. – 4. Mai 2008): € 150,-b) Tagung mit Erkundungsfahrt (2. – 6. Mai 2008): € 290,-Teilweise bis gänzliche Übernahme von Kosten für Teilnehmer/innen aus Reformstaaten (z.B. Ungarn) nach dem Grundsatz: Wer will, soll auch teilnehmen können; jede/r zahlt, was sie/er kann. LEISTUNGEN + Vollpension von 2. bis 4. Mai + Frühstückspension 5. bis 6. Mai + Tagungsteilnahme und -behelfe + Teil 2: Reisebus und Eintritte bei der Exkursion Veranstalter: Forum Zeit und Glaube / Kath. Akademikerverband Wien Klub Inteligencji Katolickiej, Warszawa Egyházforum Alapitvány, Budapest Ustredie Slovenskej Krestanskej Inteligencie, Bratislava Moravskosllezská Krestanska Akademie, Brno Društvo Slovenski katoliški izobraženci, Ljubljana Christophorus – Gemeinschaft, Mannheim Junge christl. Akademikergemeinschaft Cluj / Kolozsvár Das ausführliche Programm ist auf www.egyhazforum.hu unter dem Menüpunkt „programok“ zu lesen.

67

A KÖNYVEK MEGRENDELHETÕK AZ EGYHÁZFÓRUM ALAPÍTVÁNY CÍMÉN A feltüntetett árakból elõfizetõink 30 % kedvezményben részesülnek

A modern világban hol a helye a keresztény hívőnek? Szeretheti-e a világot anélkül, hogy szeretetének kárát vallaná kereszténysége? Lehet-e ugyanolyan értékű tagja a modern társadalomnak, mint akárki más? Hogyan fér meg egymással a tudomány és a hit. Többek között ezekre a kérdésekre válaszolnak a kötetben öszszegyűjtött előadások. Nyíri Tamás elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb magyar teológiai és filozófiai professzora utolérhetetlen pontossággal megfogalmazott és szeretettől áthatott írásai ma éppúgy útjelzők lehetnek a kérdezőkereső keresztény ember számára, mint megírásuk idején. „Intellektuális imakönyv” ez a mű, melynek örök reményt hirdető üzenete, hogy a világias világ nem távolodott el Istentől, a megtestesült Jézus Krisztustól, hiszen Isten ott található, ahol mi magunk; az isteni Istent abból ismerjük föl, hogy emberi lett Jézus Krisztusban.

Nyíri Tamás: A keresztény ember küldetése a világban (228 oldal, kemény kötés) Ára: 1365,- Ft.

Nyíri Tamás könyve bár a szentírástudomány eredményeire támaszkodik, mégsem biblikus mű, nem is apologetikus célzatú; nem téríteni akar, nem is érvelni, hanem tanúskodni: Jézusról beszélni annak, aki szeretné megismerni őt, Jézussal akarja szembesíteni azt, aki keresi a személyes találkozást vele. Kinek íródott a mű, kérdi a szerző, majd megadja a választ: „alighanem elsősorban magamnak írtam és természetesen minden kor- és sorstársamnak, aki túlvan már az első naivitáson, de nehezen talál rá a másodikra. S azoknak, akik kérdeznek, akik mellemnek szegezték a kérdést: >Hogyan lehetsz hívő, ha azt mondod, hogy nem zárkózol eleve el korunk szellemi áramlatai elől? Miben foglalnád össze keresztény hited lényegét?< Nekik is iparkodtam válaszolni…”

Nyíri Tamás: Ki ez az ember? (220 old.) Ára: 1260,- Ft. 9 771215 063005

Tartalom ISSN

Recommend Documents