A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta
TARTALOM
ELŐSZÓ Ki volt Flavius Josephus? ............................................................................................11
I. KEZDETEK ...................................................................................................................15 Kiadta a Kalligram Könyv- és Lapkiadó Kft., Pozsony, 2010. Első kiadás. Oldalszám 328. Felelős kiadó Szigeti László. A borítót Hrapka Tibor tervezte. Grafikai elrendezés és nyomdai előkészítés Szigeti Bálint. Nyomta az ??? Vydal Kalligram, spol. s r. o., Bratislava 2010. Prvé vydanie. Počet strán 328. Vydavateľ László Szigeti. Návrh obálky Tibor Hrapka. Grafická úprava a príprava do tlače Bálint Szigeti. Vytlačil ???
© Grüll Tibor, 2010 ISBN
I.1. Áruló vagy próféta? ...................................................................................................17 I.2. Josephus származása..................................................................................................21 I.3. Születés és neveltetés .................................................................................................27 I.4. A három zsidó „filozófiai iskola”..............................................................................31 I.4.1. A farizeusok ........................................................................................................32 I.4.2. A szaddukeusok .................................................................................................36 I.4.3. Az esszénusok .....................................................................................................38 I.5. Josephus közszereplése a háború előtt ....................................................................42
II. A NAGY HÁBORÚ .....................................................................................................53
III. AZ ÉLETMŰ ........................................................................................................... 189
II.1. A háború kitörésének okai ......................................................................................55 II.1.1. Külső ok: Jeruzsálem és a Templom menedékjogának megsértése ...........58 II.1.2. Külső ok: a helytartók visszaélései..................................................................71 II.1.3. Külső ok: a városokban élő görögök és szírek vallási türelmetlensége ......75 II.1.4. Belső ok: a zélóták radikális vallási–politikai nézetei ..................................82 II.1.5. Belső ok: a hatalmasok zsarnokoskodása, a szegények erőszakossága ......89 II.1.6. Belső ok: törvényszegés ...................................................................................93 II.1.6.1. A pogányok áldozatának visszautasítása ...............................................93 II.1.6.2. A Templom megszentségtelenítése, a papsággal szemben elkövetett bűnök ...........................................................98 II.1.6.3. A törvénytiprás egyéb módjai .............................................................. 104 II.1.7. Kinek az oldalán harcol Isten? ..................................................................... 106 II.2. A háború eseménytörténete ................................................................................. 112 II.2.1. A háború első és második szakasza............................................................. 113 II.2.1.1. Gessius Florus akciója ........................................................................... 114 II.2.1.2. Cestius Gallus támadása ....................................................................... 116 II.2.1.3. A függetlenség deklarálása ................................................................... 117 II.2.1.4. Invázió Galilea ellen .............................................................................. 119 II.2.2. A háború harmadik szakasza ....................................................................... 129 II.2.2.1. A fennmaradó országrészek leigázása ................................................ 130 II.2.2.2. Jeruzsálem ostroma és a Templom lerombolása ............................... 133 II.2.2.3. Le akarta-e romboltatni Titus a jeruzsálemi Templomot? ............... 142 II.2.3. Diadalmenet és császári propaganda .......................................................... 147 II.2.4. „Végképp eltörölni?” A Flaviusok valláspolitikája és a zsidóság.............. 155 II.2.4.1. A templomi szent tárgyak „fogságbavitele” ....................................... 156 II.2.4.2. A templomi adó átadása a capitoliumi Iuppiternek .......................... 159 II.2.4.3. A leontopolisi szentély bezárása .......................................................... 167 II.2.4.4. Zsidóüldözés 70 után?........................................................................... 169 II.2.5. A végvárak elpusztítása................................................................................. 171 II.2.5.1. Héródion................................................................................................. 172 II.2.5.2. Machairos ............................................................................................... 173 II.2.5.3. Maszada .................................................................................................. 176 II.2.6. Jeruzsálem római helyősége ......................................................................... 182 II.3. Josephus részvétele a háborúban (66–67 és 67–70) .......................................... 185
III.1. Josephus Rómában .............................................................................................. 191 III.1.1. A római diaszpóra története ....................................................................... 195 III.1.2. A római diaszpóra szervezete ..................................................................... 202 III.1.3. A római diaszpóra romanizáltsága ............................................................ 206 III.2.1. A zsidó háború arámi változata ................................................................. 209 III.2.2. A zsidó háború görög változata.................................................................. 213 III.3. A zsidók története ................................................................................................ 218 III.3.1. Az átírt Biblia................................................................................................ 220 III.3.1.1. József története ..................................................................................... 225 III.3.1.2. Jeremiás története ................................................................................ 229 III.3.1.3. Dániel története.................................................................................... 232 III.3.2. Kapcsolódás a görög–római történetírói hagyományhoz....................... 239 III.3.3. Josephus és a haláchá................................................................................... 243 III.3.4. Kapcsolódás az Újszövetséghez.................................................................. 257 III.3.4.1. Jézus ....................................................................................................... 258 III.3.4.2. Keresztelő János.................................................................................... 261 III.3.4.3. Heródes Agrippa halála....................................................................... 263 III.3.4.4. Jakab kivégzése ..................................................................................... 265 III.4. Josephus „maga mentsége”: az Önéletírás ........................................................ 267 III.5. A zsidóság apológiája: az Apión ellen ............................................................... 274 III.6. Josephus utolsó évei ............................................................................................. 282
ELŐSZÓ
Ki volt Flavius Josephus? Aki erre a kérdésre választ akar adni – márpedig minden életrajz kénytelen magára vállalni ezt a hálátlan feladatot – többszörösen nehéz fába vágja a fejszéjét. Aligha van ugyanis az ókornak még egy olyan ismert alakja, aki ennyiféle – ráadásul egymástól ennyire különböző – identitást hordozott volna magában. Joszéf ben Mattitjáhu néven látta meg a napvilágot Jeruzsálemben, köztiszteletben álló papi család sarjaként, aki anyai ágon a Hasmóneus királyokkal is rokonságban állt; és Titus Flavius Josephus néven hunyt el Rómában, a Flavius-ház udvari történetírójaként, akit kortárs zsidók mélységes megvetéssel sújtottak „árulásáért”. Az életrajz e két végpontja között ott húzódott egy történelmi válaszfal: a zsidóság elmúlt háromezerötszáz éves történetének legnagyobb katasztrófája: a jeruzsálemi Templom lerombolása (hurbán). Az önálló zsidó államiság maradványa is eltűnt, Jeruzsálemet földig rombolták és katonai övezetté alakították a rómaiak, a papságot vagy kiirtották, vagy száműzetésre kényszerítették. Joszéfnek, csakúgy mint több millió társának Erec Jiszráel földjén, választania kellett: vagy a halál, vagy az annál is rosszabb rabszolgasors, vagy a száműzetés, vagy – horribile dictu – az átállás között. Ez utóbbi persze csak keveseknek jutott eszébe, és még azok közül is csak keveseknek adatott meg. Hogy miért? Legelsősorban is azért, mert az úgynevezett „első zsidó háború” (Kr. u. 66–73/74) – legalábbis a zsidók szemszögéből nézve – nem egyszerűen egy háború volt a sok közül. Ennek lényegére Nietzsche tapintott rá: „A két szembenál11
ló érték, a »jó és rossz«, a »jó és gonosz« félelmetes, évezredek óta tartó küzdelmet folytat a Földön (…) e harc szimbólumát olyan írásban rögzítették, amely a történelem egészének folyamán mindezidáig olvasható maradt: »Róma Júdea ellen, Júdea Róma ellen« – nem volt eleddig olyan esemény, amely nagyobb horderejű lett volna, mint ez a küzdelem, ez a kérdésfeltevés, ez az ádáz ellentmondás.”1 A Róma ellen küzdő zsidók nem egyszerűen az elnyomás ellen ragadtak fegyvert, hanem az imperium Romanum világuralmát vonták kétségbe: „Ez fölébe emeli harcukat a Római Birodalom és a barbárok egyidejű és későbbi, a rajnai és a dunai határok mentén, az Eufrátesznél és Britanniában zajló háborúskodásainak. A zélóták és a rómaiak szívós, sőt elkeseredett viadalában kétféle világprincípium csap össze”.2 Bár az imperium Romanum bukását a kelta bárdok és az egyiptomi jósok is megjövendölték, a zsidók eszkatológiája ennél jóval nagyratörőbb volt. Számukra – Walter Benjamin szavaival szólva – „a jövő minden pillanata a kiskapu volt, ahol beléphet a Messiás”, akiről írva áll: „És azoknak a királyoknak idejében támaszt az egek Istene birodalmat, mely soha örökké meg nem romol, és az a birodalom más népre nem száll át, hanem szétzúzza és elrontja mindazokat a birodalmakat, maga pedig megáll örökké” (Dán 2:44). Az átállás tehát nem egyszerűen árulást jelentett, hanem totális önfeladást követelt a renegáttól, világképének gyökeres átértékelését és megtagadását. Persze nem akarjuk azt sugallni, hogy a Kr. u. 1. század derekán minden zsidó feltétlenül ezzel a fentiekben vázolt világképpel rendelkezett. De kit is tekinthetünk „zsidónak”? Azt a Tiberius Iulius Alexandert, aki Egyiptom praefectusaként, sőt a római csapatok fővezér-helyetteseként részt vett zsidók ezreinek lemészárlásában? Igen, származását tekintve ő is zsidó volt. Vagy az adiabénéi Helené királynőt, aki prozelitaként vett részt a rómaiak elleni küzdelemben? Igen, vallási értelemben ő is zsidó volt. Vagy a tarsusi Sault, aki Gamaliél lábainál tanult, és Pál apostol néven a kereszténység legnagyobb igehirdetője lett? Vagy a farizeusokat, akik Izrael társadalmának nagyobb részét kitevő „föld népét” (ám ha-árec) haláchikusan tisztátalannak tartották? Vagy a szaddukeusokat, akik elutasították a prófétai könyveket, nem hittek a feltámadásban és az angyalok létezésében? Vagy az esszénusokat, akik a jeruzsálemi papságot és a Templomot teljességgel korruptnak és tisztátalannak tartották, ezért kivonultak a Holt-tenger melléki pusztába, hogy ott várják be a Messiás eljövetelét? Igen, ők is valamennyien zsidók voltak. És akkor még nem is beszéltünk a diaszpóra zsidóságáról, amely legalább olyan tarkaságot mutatott, mint a 19–20. század fordulóján Európában. Voltak köztük gazdag 1 Friedrich Nietzsche: A morál genealógiájához. (Pannon Panteon) Veszprém: Comitatus, 1998. I. értekezés 16. fejezet, pp. 21–22. Vásárhelyi Szabó László ford. 2 Jacob Taubes: Nyugati eszkatológia. Bp.: Atlantisz, 2004. 62. Mártonffy Marcell ford.
bíborkereskedők, akikről feliratos források tájékoztatnak, és a római Suburában élő koldusok, akiknek – Iuvenalis szatírája szerint – egyetlen vagyonuk egy kosárka széna volt; vagy Alityros, a zsidó színész, aki bejáratos volt Nero udvarába; vagy Skéva főpap fiai, akik – az Apostolok cselekedetei tudósítása szerint – vándor ördögűzőként járták a pogány városokat, hogy mesterségükkel ámulatba ejtsék az embereket. Az egykori Joszéf ben Mattitjáhu, immár T. Flavius Josephus, ebben a sokszínű környezetben próbálta beteljesíteni küldetését. Merthogy Josephus soha nem ismerte el azt, hogy átállása a zsidó nép és vallás elárulása lett volna. Nem, ő küldetéssel rendelkezett, éppúgy mint maga a Római Birodalom, és annak új feje: Imperator Titus Flavius Vespasianus Augustus. A Római Birodalmat a végzet, vagy ha úgy tetszik, az isteni gondviselés tette a lakott világ urává, ellene harcolni tehát merőben kilátástalan. A Templom lerombolása szintén végzetszerű volt, jobban mondva Isten eleve elhatározott döntése, amit a prófétákon keresztül nemcsak a régmúltban, hanem a jelenben is előre jelzett népének. Nagy kár, hogy a nép egy részének és vezetőiknek „nem volt fülük a hallásra”, vagyis nem voltak képesek olvasni az idők jeleiből. A galileai gerillahadsereg tábornokából immár történetíróvá avanzsált Josephus célja az volt, hogy megírja a nagy háború és népe történetét, nem feltétlenül a valósághoz híven, hanem azzal a nem is titkolt céllal, hogy a rómaiak ne az egész zsidóságot, és főképpen ne a zsidó vallást tegyék felelőssé annak kirobbantásáért. Josephus tehát ízig-vérig apologéta, miközben éles polémiát is folytat személyes ellenségeivel (akik a maguk logikájából következően a „zsidó ügy” elárulásával vádolják) és a megrögzött, harsány zsidógyűlölőkkel, akik a római társadalom minden szintjén jelen voltak és hallatták hangjukat. Műveit elsősorban a „művelt közönségnek” szánja – nem akar megtéríteni senkit, de a jószándékú olvasót első kézből akarja felvilágosítani arról, hogy kik is a zsidók, miben hisznek, miért hazugok a velük szembeni előítéletek, s hogy miként sodródtak bele a Róma elleni felkelésbe. Josephust, mint történetírót, persze lehet kritizálni elfogultságaiért, elhallgatásaiért, szándékos ferdítéseiért. Ma már ezt könnyen megtehetjük. Csakhogy érdemes azt is figyelembe vennünk, hogy a világtörténelemben soha egyetlen történetíró sem volt mentes az elfogultságtól, még az a Tacitus sem, akinek a sine ira et studio (harag és részrehajlás nélkül) szlogenjét köszönhetjük. Sőt. Tacitus, aki éppen úgy elfogult a „kékvérű” senatori arisztokrácia és az ősi római erények iránt, ahogyan Flavius Josephus saját népének hagyományával szemben, alkalmanként szintén ferdíti az igazságot. Nem is kevéssé. Josephus a zsidó hagyományt szerette volna átmenteni egy új korszakba és közegbe: a diaszpóráéba; éppen úgy, ahogyan Johanan ben Zakkáj és utódai igyekeznek megmenteni a bölcsek hagyományát a teljes feledéstől Iudaea/Palaestinában. Kettejük viszonya nem tisztázott: a történelmi források (Josephus művei és a rabbinikus judaiz-
12
13
mus írott hagyománya) „elbeszélnek egymás mellett”, vagy legfeljebb „kódnéven” említik egymást, amelynek desifírozása ma már javarészt lehetetlen vállakozás. Az első magyar nyelvű Flavius Josephus-monográfiával nem az volt a célom, hogy bebizonyítsam: hol tévedett vagy miben nem mondott igazat az ókori szerző; vagy hogy patikamérlegen kimérjem: hány százalék a római és hány százalék a zsidó elem munkásságában. Könyvemben mindkét oldalt igyekeztem megmutatni, s nem titkoltam el azt sem, ha a szerző valamiben – mai tudásunk szerint – tévedett, vagy esetleg szánt szándékkal nem mondott igazat. Tudom, hogy sokan szeretnék egyetlen mondatban hallani az igazságot Josephusról az olyaféle kérdésekre, mint pl. „Most akkor hazudott vagy sem?” – „Most akkor áruló volt, vagy sem?” Óvnék azonban minden kedves olvasót attól, hogy ilyesféle sommás ítéletekben próbálja megragadni az igazságot. A legtöbb, amit tehet, hogy elolvassa Josephus – szerencsére ma már csaknem teljes egészében magyarul is olvasható – életművét, és ha kedve tartja, hozzáolvassa a most kezében tartott monográfiát. Bizonyos vagyok abban, hogy sokoldalúbban fogja szemlélni az ókori zsidó és római történelemnek ezt az egyedülálló személyiségét, és közben talán a fenti kérdésekre is választ tud adni magának. Végül ejtsünk néhány szót a kötetben szereplő idegen szavak átírásáról. A héber nevek esetében az ún. filológiai átírást alkalmaztuk: ennek jellemzője, hogy a hé és het hangokat egyaránt h-val írtuk, a keményen ejtett kafot k-val, a lágyan ejtett khafot kh-val jelöltük; nem jelöltük viszont az alefet és az ajint. A földrajzi nevek átírása bonyolult kérdés, hiszen egyazon településnek görög, óhéber/arámi és modern héber vagy arab elnevezése is létezik. Például Gischala a Gus Halav héber településnév görögös változata. Iotapata modern héber neve pedig Yodefat. A görög neveknél a magyar akadémikus átírást tartottuk mérvadónak, ennek jellegzetessége, hogy az szigma = s, a khi = ch, az üpszilon = y, valamint megkülönbözteti az epszilont (e) és az étát (é), az ómegát (ó) és az omikront (o). A latin neveket és szavakat minden esetben latinos formában írtuk át. Ez a kötet nem születhetett volna meg a MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatása nélkül, amelyet a 2008/09-es tanévben volt alkalmam élvezni. Ezúton szeretnék köszönetet mondani feleségemnek a sokoldalú segítségért, amit művem megírásához nyújtott, valamint barátaimnak, kollégáimnak és ismerőseimnek, akik haszos tanácsaikkal sok tévedéstől óvtak meg. A teljesség igénye nélkül hadd soroljam fel néhányukat: Esther és Hanan Eshel, Gábor György, Ruff Tibor, Rugási Gyula, Tatár György, Turán Tamás. A kötetben maradt hibákért természetesen kizárólag engem terhel a felelősség. Budapest, 2009. szeptember 10. Grüll Tibor
I. KEZDETEK
