Ki volt Magyar Ilona?

3

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

Ki volt Magyar Ilona? PAP GÁBOR Röviden az előzményekről. A Magyarok Szövetsége egykori vezetősége részéről érkezett felkérésre 2008 decemberében tizennégy pontban megpróbáltam összefoglalni, mik lennének véleményem szerint a legfontosabb feladatok a vallás kérdéseiben támadt, újabban aggasztóvá fajult zűrzavar eloszlatása, a tisztábban látás előmozdítása érdekében. A tervezet 11. pontja így hangzott: „Az évkör sarkalatos pontjain a magyar népi szertartások felélesztése és gyakorlása (Karácsony, Húsvét, Pünkösd, Szent Iván, Szent Mihály stb.), ökumenikus jelleggel, az ősvallási elemek tiszteletben tartásával.” A lecke tehát fel volt adva. 2010 tavaszán Hintalan László felhívta a figyelmemet arra a furcsaságra, hogy míg a nyári napforduló reprezentatív „népszokását” a szakirodalom is, a köznyelv is Szent Ivánról nevezi el, addig a szertartás során legtöbbször említett név nem az övé, nem is a névváltozataként feltételezett-azonosított Szent Jánosé, hanem – szembeszökő mennyiségi előnnyel – Magyar Ilonáé. Ugyanakkor senkit sem érdekel, ki is lehet az évköri fénytetőzés szertartásának vitathatatlan főszereplője, Magyar Ilona. A „bogár” tehát másodszor is el lett ültetve. Még mindig az előzményeknél maradva: magam már 1997-ben publikáltam néhány elemző mondatot a szentiváni szertartás és az évkör kapcsolatáról, a regölésről írt tanulmányom bevezető részében. (Mondjunk új örömet! A regölés asztrálmítoszi kereteiről. Újraközölve a Mag hó alatt – télutón c. kötetben, 2003-ban.) Álljon itt ennek a rövid részletnek a teljes szövege, néhány konkrét adattal kiegészítve. (Az MNT rövidítéssel A Magyar Népzene Tárának XII. fejezetére utalok, a számok az ott közölt énekek sorszámának felelnek meg.) A Szent István-i térítést megelőző magyar ünneprendnek két olyan emlékegyüttese maradt ránk, amely nagyobb terjedelemben és bizonyos strukturáltsági fokon ad hírt az egykori teljes ünneprendről, illetve annak az évkör ritmusrendszeréhez való szerves kötődéséről. Ezek: a nyári napfordulóhoz kapcsolódó szentiváni „hosszú ének”, a megfelelő rítus-cselekményekkel (tűzugrás, tüzes keréknek dombról való legurítása – lásd Inchoffer, Bod Péter, Kelecsényi József, Kodály Zoltán stb. idevágó tudósításait); illetve a téli napforduló körüli két, egymást kiegészítő mondandójú szertartás, a betlehemezés meg a regölés. A 12 „számból” álló szentiváni énekfüzér rekonstruálása Kodály Zoltán érdeme. Ha az általa megállapított sorrendet vesszük elemzésünk alapjául, úgy tűnik, hogy az évkör letapogatása ebben az esetben az elemi tulajdonságok mentén megy végbe. Az első három

ének a tüzes jegyeken araszol végig, a második három a vizeseken, a harmadik a levegősökön, a negyedik a földeseken. Mindez az általános szellemi irányultságra vonatkozik, ami a testiséget illeti, az természetesen a „túloldalról” determinálódik, azaz ebben az esetben az elemek sorra-következésének rendje így adódik: levegő, föld, tűz, víz. A kétféle – szellemi, testi – sajátosságrendszer egyidejűleg alakítja a neki megfelelő énekszám cselekményanyagát, illetve határozza meg a benne szereplő élő és élettelen alakzatok mineműségét. (Figyelemre méltó, hogy egy-egy elemi egységen belül az állatövi jegyek sorrendje nem a „kis éves”, hanem a precessziós sorrendnek felel meg!) Az így bemért és azonosított megfelelési rendszer összesített képe ilyennek adódik: Tüzes hónapok, levegős testiséggel: 1. Megrakjuk a tüzet... – Kos/Mérleg (MNT 212, 217) 2. Világolj, világolj… – Nyilas/Ikrek MNT 220) 3. Meggyúlandó N. N. kőháza… – Oroszlán/Vízöntő (MNT 222) Vizes hónapok, földes testiséggel: 4. Ki ökrei (lovai) vannak a nagy hegyek alatt?... – Rák/Bak (MNT 228/I-II-III) 5. Jelenti magát Jézus… – Halak/Szűz (MNT 230) 6. Magos a rutafa… – Skorpió/Bika (MNT 251) Levegő elemű hónapok, tüzes testiséggel: 7. Vetekedik vala háromféle virág… – Mérleg/Kos (MNT 258) 8. Hajtsad, rózsám, hajtsad… – Ikrek/Nyilas (MNT 260)

Dobogó

Mitikus Magyar Történelem (X. évfolyam 3-4. szám) Megjelenik minden páros hónap utolsó napján

Könyvesbolt címén (Bp. Kenyérmezõ u. 3/a, 1081). Elõfizetési díj egy évre: 4000 Ft.

Fõszerkesztõ: Sárosi Zoltán világháló: www.dobogommt.hu Kiadja: Két Hollós Könyvesbolt Felelõs kiadó: a kiadó vezetõje

villámlevél: [email protected]

Elõfizetéssel kapcsolatos információk: 299-0032

HU ISSN 1589-3677(nyomtatott) HU ISSN 1589-4746 (online)

A lap elõfizethetõ rózsaszínû postautalványon a Két Hollós

A lapban megjelent cikkekért felelõsséget vállalunk!

4

Dobogó

...9. Ha a dió megérik… – Vízöntő/Oroszlán (MNT 262) Föld elemű hónapok, vizes testiséggel: ...10. Lassan csendítsetek, ti apró diákok… – Bak/Rák (MNT 269, 271) ...11. Ha én volnék a budai nemesasszony… – Szűz/Halak (MNT 273, 274, 275) ...12. Gyűjtöttek, gyűjtöttek a magyarok kincset… – Bika/Skorpió (MNT 277) Eddig az idézet. Mint látható, fogalmazásakor más szempontok irányították a vizsgálatot, így Magyar Ilonáról értelemszerűen nemigen eshetett szó. Legalábbis közvetlenül nem. Hintalan László ugyanakkor arra is figyelmeztetett 2010 tavaszán, hogy ebben a sorrendben soha sehol nem énekelték végig a „hosszú éneket” a hiteles adatközlések szerint, és hogy ezzel a ténnyel Kodály Zoltán is bizonyítható módon tisztában volt. Az én szememben ez a kétségtelen tény csupán annyit bizonyított, hogy Kodályt ebben az esetben is zseniális ráérző képessége vezette az általa javasolt ének-sorrend összeállításakor, hiszen semmilyen bizonyítékunk nincs arra vonatkozólag, hogy ebben a tevékenységében asztrálmítoszi szempontok vezérelték volna. A fent jelzett megfelelések az egyes énekszámok és a hozzájuk rendelt állatövi tulajdonságok között viszont annyira szembeszökőek, hogy véletlenszerűségről semmiképpen sem beszélhetünk. Legalábbis az 1., a 3., a 4., az 5., a 7., a 11. és a 12. ének esetében ez a megfelelés annyira magától értetődő, hogy mélyebb asztrálmítoszi ismeretek híján is nehézségek nélkül belátható. Másrészről a 9. és a 10. tétel esetében a szövegek „egymása csúszása” kielégítően magyarázható a Vízöntő-paradoxon érvényesülésével. A 2. és a 8. énekszöveg sajátos „viselkedése” a két jegy-páros között feszülő „Élet-tengely” nem-triviális működésére utalhat, míg a 6. ének annyi fejtörést okozott „rutafája” alighanem a vele kapcsolatba hozható Skorpió kitüntetett helyzetére vezethető vissza, amenynyiben ez a csillagkép egyenesen az Univerzum-központ, vagyis minden élet végső forrása felé vezérli a Földről vizsgálódók figyelmét. És itt mégiscsak beóvakodik a képbe Magyar Ilona. Hogyan? Nos, éppen a Skorpió és a Rák stációján említik őt kitüntetett (bár nem kizárólagos) módon a „hosszú énekben”. Ez a két Napút-stáció pedig így, együtt, Magyar Ilona által egybeölelve, kozmikus és üdvtörténeti szempontból egyaránt kivételesen fontos eseményre irányítja rá a figyelmünket. Amikor az 1970-es évek utolsó negyedében először kezdtem alaposabban vizsgálni a gyügyei református templom festett kazettás mennyezetének képi programját, feltűnt, hogy a precessziós nagyságrendben fogalmazott üdvtörténeti tanítás a teremtés-pillanatot a Skorpió világhónapjának Rák-dekanátusába helyezi. Mármost: ha a jelenlegi időszámítás nulla pontján kezdjük a még ma is érvényben lévő Halak havát – üdvtörténeti keretekben számolva ez mindenképpen indokolt lépésnek tekinthető –, továbbá ha figyelembe

vesszük, hogy a Skorpió hónap Rák dekanátusában bekövetkezett szellemi kiáradásnak a testi-anyagi megvalósulás síkján a vele szemközti évköri egység, a Bika-hónap Bak dekanátusa biztosít idő-keretet, akkor… Gyors fejszámolás: ama bizonyos nulla ponttól Kr. e. 2160-ig visszaszámlálva az éveket, utunk során végig a Kos havában járunk. Onnan további 2160 évet visszapergetve meg éppen a keresett időegység, a Bika/Bak dekanátus precessziós értelemben vett indulásáig jutunk. 2160 + 2160 = 4320. Egy dekanátus átlagos hossza 720 év. 4320 – 720 = 3600. Tehát a kérdéses idő-intervallum, amelyben gyügyei teremtés-pillanatunkat kereshetjük, Kr. e. 3600 és 4320 közé esik. Mármost a máig érvényben lévő zsidó időszámítás szerint a világteremtés dátuma tudvalevőleg i.e. (nem írhatjuk, hogy Kr.e., hiszen ők nem Jézus feltételezett születésnapjától számolják oda-vissza az éveket) 3761. Legalább is 1985-ben – adatunk ebből az évből származik – innen számolva 5746-hoz jutottak el. Ezek szerint ma 5772-ben járunk. A reformáció első nemzedékének e kérdésben nyilatkozó képviselői, Luther, illetve Melanchton csak jelentéktelen mértékben módosítottak ezen a teremtés-dátumon. A reformációval hát egyenes úton juthatott el, kerek kétszázötven évvel Luther fellépése után, 1767-ben ez az üdvtörténeti rekonstrukció a szamosháti kis templomba. Kezdhetjük érezni: gondolatmenetünknek ezen a pontján már egészen közel kerültünk Magyar Ilonához. Hogyan? Nos, a szentiváni „hosszú ének” elemi hármasságaiban, mint láttuk, precessziós sorrendben követték egymást az azonos elemi tulajdonságokat megéneklő egységek. A három „vizes” ének közül az első a Ráké volt, a harmadik a Skorpióé. Ez a precessziós irányú dekanátus-sorrenddel számolva azt jelenti, hogy a Rák bemeneti dekanátus vezet be minket a Skorpió világhónapjába. Magyar Ilonával tehát mindjárt első nekifutásra teremtés-közelbe kerülhettünk. 1997-ben ennek a felismerésnek a küszöbéig jutottunk el. Lássuk most már a folytatást. A 2010-es figyelmeztetések nyomán, azokat nagyon komolyan véve, elhatároztuk Hintalan Lászlóval, hogy utána járunk a bevezetőben említett „furcsaságnak”. A vállalkozás első állomása a 2010 decemberében Keszthelyen tartott szűk körű témafelmérő megbeszélés lett. Ennek eredményei: az ott megfogalmazott irányelvek szerint általános érvényű, illetve személyre szabott feladatok kijelölése, továbbá a szükségesnek ítélt segédanyagok, majd egy negyven pontból álló kérdőív közzététele a Dobogó 2011. évi első, illetve második számában. Az alább következő fejtegetés is az ekkor Keszthelyen elhangzott előadásom szövegére támaszkodik. Minthogy azonban ennek a gerincét egy nyelvészeti, illetve írástörténeti jellegű okfejtés képezi, nem lesz haszontalan a témát módszertani alapozással kezdeni. Idézetünk forrása ezúttal Hintalan László Lucaszék, Fényszék, Szentszék című könyvének 2002ben született előszava (Tizenhárom koppintás – kapunyitás a fényre), amelyben a következőket írom:

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM „Nyelvünk ősi jelölési rendszerében nem kapott minden kiejtett emberi hang külön jelet. Nem is a mássalhangzók jelölődtek, mint a szemita nyelvekben napjainkig, hanem csakis a mássalhangzó-bokrok. (…) Ezekből hatot tartunk számon, népszerű nevükön a „jeles” (L, R, J, Ly), a „tudós” (T, D, Ty), a „köhögős” (K, H, G, Gy), a „pöfögős” (P, B, V, F), a „nyámmogós” (M, N, Ny) és a „sziszegős” (S, Sz, Z, Zs) hangzóbokrokat. Ha magyar szavak tágabb jelentéstartományát akarjuk megismerni, célszerű végigpróbálgatnunk, milyen újabb és újabb szavak bújnak elő mögülük, amikor a bennük lévő mássalhangzókat a saját kategóriájuk kínálata szerint váltakoztatjuk, miközben a magánhangzók szabadon csereberélhetők.” Ezt az idézetet – első megfogalmazása, részletes indokolással, a Jó pásztorok hagyatéka című, 1993-ban megjelent könyvemben, annak is a második számú Függelékében volt olvasható – most mindjárt rápróbálhatnánk a „Magyar Ilona” címen jegyzett tünet-együttesre. Csakhogy… Mi jogosít fel erre bennünket? Nos, hát maguk az énekszövegek. Lássunk mindjárt néhány példát. „Selyem sárhajú Magyar Ilonának / Haján felül gyöngy, koszorúja gyöngy” – énekeljük a Rák, illetve a Skorpió évköri szakaszait megidéző egységek végén. Más változatokban viszont ez így szól: „Selyem sárhajó Magyar Ilonának hajón fölű gyöngykoszorúja, gyöngy.” (MNT 227.) Aztán: „Selyem Sára, jó Magyar Ilonának… haján felyhő gyöngykoszorú, gyöngy.” (MNT 225.) Vagy: „Haja fölyhő, gyöngykoszorója gyöngy.” (MNT 250.) Sőt: „Sárhajó Magyar Ilonának udvarába hajó.” (MNT 253.) A legszebb példának mégis ezt tartom: „Rengő alá, rengő, szalai ződ ágra, / szalai ződ ágra, mint madár az ágra.” (MNT 266.) A második sor változata: „Szalaji szíp zöld ágra, mind Magyarországra.” (MNT 264.) A „szalai ződ ágra” szövegfordulat nyilvánvalóan a „szálla (j)a zöld ágra” alakváltozata – ez a következtetés a teljes versszövegből egyértelműen adódik. A sor második felében viszont a kétféle megfogalmazás – „mint madár az ágra”, illetve „mind Magyarországra” – mintha csak a mi fentebb idézett nyelvészeti inyeskedésünket kívánná látványosan igazolni. Legyen is elég ennyi az idézetekből. (A „madár – magyar” megfelelésre azért nem lesz felesleges még egyszer visszatérnünk.) Lássuk most már közelebbről az Ilona nevet. A fenti játékszabályok szerint ennek pontos megfelelője baljobb olvasatban: LáNy (tágabb értelemben LéNy), jobbbal olvasatban: Nyúl. (Emlékeztetőül: a Nyúl a keleti állatövben a Szűz váltótársa.) Így népballadáink hősnői közül GöRöG iLoNa mögöttes jelentéstartalma: GyeReK-LáNy, BuDai iLoNáé: BuTa LáNy. Sokmindent jobban megértünk e balladák „homályos” mondanivalójából, ha ezeket az olvasatokat komolyan vesszük. De érdemes magát az Ilona nevet is, minden hozzá ragasztott jelző nélkül, tovább vallatnunk. Ekkor ilyen újabb szóalakokhoz jutunk: iLLaNó, éLő Nő, eLő-Nő, eLLő Nő. Más szóval: tünékeny („tündéri”), eleven, ős-

5

asszony, szülő anya. Mintha a szűzanyaság fogalmát tapogatnánk körül. A LyáNy alakváltozat pedig egyenesen rávezet bennünket a szentiváni szertartás másik nevezetes szereplőjére, az Ivánunk cserejátékosaként számon tartott JáN(os)-ra. Ha LyáNy-őS formára egészítjük ki (vö.: eLőNő) akkor egyenesen telibe találjuk a zárójelektől megszabadított JáNoS-t. Ez eddig rendben is volna, csakhogy… Mi lesz így Ivánnal? Pontosabban Iván és Ilona kapcsolatával? Nos, Iván nevéből egyelőre csak annyi többlet-jelentést tudunk kihámozni – de ez nem lesz kevés! –, hogy benne rejlik a FéNy, meg az is, hogy FeNN, az is, hogy BeNN. Az utóbbi két szó egymáshoz való viszonyát egyelőre nem részletezzük. Ha azonban Szent Iván ünnepéről sikerült megtudnunk, hogy itt voltaképpen a Szent Fény ünnepével állunk szemben, azzal mindenképpen sokat nyertünk. Ugyanis tényleg itt van a legtöbb fény az évkörben, továbbá mindabból, ami vele közvetlenül összefügg, vagyis a jóságból, a szeretetből és az ingyen kegyelemből. Ne felejtsük el: akinek a születésnapját ide ültette az egyház, annak a szentnek a jelmondata ugyancsak erre figyelmeztet: „Nekem alá kell szállanom, hogy Ő felemelkedhessék.” Mint ismeretes, Keresztelő Szent János mondja ezt – az ő születésnapja június 24. –, amikor éppen „az Igazság Napja”, Jézus közeledik feléje. A Fény generálta erények ennél látványosabb módon nemigen tudnának megnyilatkozni az emberlakta világban. Hogy János és Iván szorosabban nem egymáshoz tartozik, hanem János Ilonához, Iván pedig a Fényhez (így, nagy kezdőbetűvel!), azt minden eddigi és következő példánál ékesebben bizonyítja a következő énekrészlet: „Megrakatta a Szent János a Szent Iván tüzét”.(MNT 218.) Ez a sor a mi átiratunkban így hangozhatnék: „Megrakatta a Szent Lyány(-ős) a Szent Fény tüzét”. Láttuk hát, hogyan rímel Ilona neve a Jánoséra, Iváné meg a Fényre. De azt még mindig nem tudjuk, miként függ össze – ha egyáltalán összefügg – Iván Jánossal, illetve Ilonával. Ahhoz, hogy tovább léphessünk, az 1993-as idézetet ki kell egészítenünk néhány újabb szemponttal. Már abban a tanulmányban is felhívtam a figyelmet rá, hogy az egyik hangzó-kategóriából a másikba való átfordulást – egyfajta „kuplung”-szerepkörben – az „ipszilonos” mássalhangzók (Ly, Ty, Gy, Ny) biztosítják, továbbá hogy hasonló szerepet játszik a „sziszegősök” esetében – bár „ipszilon” nélkül – a Dzs hang. Akkor még úgy véltem, hogy a „pöfögősök” viszont, stabil alakzatok lévén, nem fordíthatók át semmilyen más kategóriába. Ma már másképp látom a helyzetet, és ennek a vélemény-módosulásnak némelyik utóbb megjelent írásomban már hangot is adtam. (Például: Élő földrajz – beszélő történelem, 1995-2000., a Mag hó alatt – télutón c. kötetben.) Miről van szó? Röviden: arról, hogy a két „szélső” hangzóbokorból, a legzártabb legstabilabb „pöfögősből” és a legnyitottabb, legmobili-

6

Dobogó

sabb „sziszegősből” csak korlátozott mértékben lehet átbillenni másik bokrokba. A „sziszegős” Dzs csak a „köhögős” Gy felé enged átváltódnunk, a „pöfögősök” esetében pedig… Nos, itt jön be a képbe az újabb keletű felismerés. Az Iván – Ilona (János) kapcsolat „rejtvényének” a kulcsa ugyanis ennek a hangzóbokornak egy eddig észre nem vett „kuplung”-hangjában, illetve ennek a hangnak a máig használatos betű-jelében lapul. Melyik ez a hang, és milyen furfanggal csalható ki a bokrából? Lássunk bemelegítésül néhány konkrét példát. Hogyan neveznek bennünket a lengyelek? Úgy, hogy „wenger”. És mi, magunkat? „Magyar”. Hát mi, őket? „Lengyel”. És ők, magukat? „Polak”. Az ön-megnevezések tehát nem is hasonlítanak egymásra. De ahogy az egyik nép a másikat nevezi… Nos, itt van a kutya elásva! Európai testvér-népünk, a lengyel nyelvében ugyanis megmaradt az az „őshang”, illetve annak a betűjele, amelyből egyik irányban (ez a szóban forgó példa esetében a magyar nyelv) a „jeles” L hang felé egyértelműsödött az ejtés, a másik esetben (ez a lengyel) a „pöfögős” V hang felé. Vannak azonban olyan szavak a lengyel nyelvben, amelyek közvetlenül is megőrizték ezt a „kuplung” szerepű őshangot, és ott ezt egy ferdén áthúzott L betűvel jelölik, ejteni pedig úgy ejtik, ahogy az angolok a maguk W-jét. (Ilyen hanggal kezdődik például az ismert lengyel városnév, Lódz – ejtsd: Wudzs.) Az eset önmagát magyarázza. A betűjel a „jeles” hang felé húz, az ejtés az ősforrás, a „pöfögős” kuplung-hang felé. Most már nyugodt lélekkel kijelenthetjük: a „wenger”, illetve a „lengyel” népnevek első szótagja ugyanolyan alapon feleltethető meg egymásnak, bizonyítván a két nép lényegi azonosságát, mint a mi „hosszú énekünkben” az „Iván” és az „Ilona”, a maga V-jével, illetve L-jével. Vagyis: Iván közvetlenül és elsődlegesen Ilonához tartozik, és csak rajta keresztül Jánoshoz. Az összetartozás – a lényegi azonosság – alapja pedig ebben az esetben is a fent idézett „őshang”. Minthogy pedig ez definíció-szerűen a „pöfögős” hangzóbokor sajátja, és onnan vezet – egyedüli kapcsolódási lehetőségeként – a „jelesekhez”, nem kétséges, hogy az ősforrás a mi esetünkben is a „pöfögős” Iván lesz, és tőle vezet az út a „jeles” Ilonához és Jánoshoz. Vagyis: a szentiváni szertartás során a Fénytől, mint ősforrástól vezet az utunk a Lányhoz, majd rajta keresztül a „lyányos” fiúhoz, Jánoshoz. „Lényegi azonosságnak” neveztük Iván és Ilona kapcsolatát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljes mértékben és minden tekintetben azonosak lennének. Ak-kor hát… ? Nos, itt lép vissza a képbe a korábban már megfigyelt iVáN – FeNN, (illetve BeNN) megfelelés. És most már magunktól is észrevesszük: amint Ivánhoz a „fenn” fogalma tartozott – efelé pedig „benn” indul el az út! –, úgy Ilonához meg a „lenn” tartozik. Vagyis: a szentiváni szertartás forrásvidéke végső soron „fenn” (azaz „benn”) keresendő, az onnan áradó Fényt pedig mi, résztvevők „lenn” fogadjuk.

Más oldalról közelítve a kérdéshez – úgy is mondhatnánk: tovább lépve a Teremtés forrásvidéke felé – azt találjuk, hogy Ivánunk és Ilonánk „lényegi azonossága” azért mégiscsak komolyan vehető, sőt nagyon is szó szerint értendő. Hogyan? Vegyük most Ivánból ismét a „Fény”-alakváltozatot, Ilonából viszont ne azt, hogy „Lány”, hanem azt, hogy „Lény”. Olvassuk össze a két szót. Mit kapunk? Azt, hogy „Fény-lény”. A jelek szerint ez az „ős-alakzat” bomlik szét, földre szóló küldetését betöltendő, egy hím- és egy nőnemű összetevőre. Az előbbi „fenn” marad – azonban „benn” válik hatékonnyá! – és „Fény”-ként jelenik meg a világban. Az utóbbinak a kifejtődésére „lenn” kerül sor, és képviselője a Lány (az Elő-Nő) lesz… Ezt a kérdést most nem boncolgatnám tovább. Ellenben: ha legszűkebb körben kívánjuk is tárgyalni a szentiváni tünetegyüttest, akkor is fel kell tennünk a kérdést: milyen kapcsolatban áll Magyar Ilonánk – Tündér Ilonával. Már csak azért is meg kell kérdeznünk ezt, mert felületes „igemagyarázók” rendszeresen egyenlőségjelet tesznek közéjük. Pedig a figyelembe vehető tények mást mutatnak. Eszerint a szentiváni szertartásszövegek egyikében sem szerepel Tündér Ilona, csakis Magyar Ilona. Őt viszont kizárólag ebben a szertartásban emlegetik. Tündér Ilona meséink és mondáink sűrűn vissza-visszatérő szereplője. Itt meg Magyar Ilonát keresnénk hiába. Kimondhatjuk hát: Magyar Ilona nem azonos Tündér Ilonával. A „tündérséget” mint láttuk, az „ilonaság” már eleve magában hordozza, „illanó” alakváltozatában, így ezt a tulajdonságot nem szükséges külön jelzővel megerősíteni. Ha mégis megtörténik – Tündér Ilona esetében – annak más oka lehet. Vajon mi? Ebben az összetett névalakzatban mind a két tag, a „tündér” is. az „Ilona” is (mint LáNy, fordított olvasatban NyúL) a Szűz állatövi egysége felé mutat. Ilyenként viszont egy másik vonatkozásban is meg kell szabadítanunk őt egy további, közkeletű, bár szintén alaptalan feltételezéstől. Attól, hogy Tündér Ilona azonos lenne az ógörög mitológia Szép Helénájával – netán éppen származéka lenne annak. A kísértés ebben az irányban annál erősebb, mivel ennek a Helénának az apját – Tyndareosznak hívták. Magyarul akár „Tündéries Ilonának” is nevezhetnénk. Csakhogy… Ha már a magyar nyelvnél tartunk, mindenképpen észre kell vennünk, hogy a Heléna név – újabb meglepő, de elengedhetetlen distinkció – nem azonos Ilonával. Se a „Magyar”, se a „Tündér” jelzőssel. Míg Ilona LáNy-sága csakis az „elő-”, az „élő” vagy az „ellő” taggal bővíthető, addig Heléna szabályos hangalaki változata a mi nyelvünkben a HaL-Nő, más szóval a HaL-LáNy. Ez a LéNy-típus pedig már nemcsak a Szűzre, de egyszersmind a vele szembe eső évköri-ekliptikai egységre, a Halakra is utal, különös nyomatékkal az utóbbi (Halak) állatövi stációra. Az a tény, hogy származásában kimutatható a „Tündéries” vonal – Tyndareosz, mint apa –, legfeljebb arra figyelmeztethet bennünket, hogy a Halak – Szűz tengely működésrendjében, az ún. Halál-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

7

zónában végső soron nem a Halak, hanem a „tündéries” Szűz a meghatározó tényező. Hogy Heléna esetében valóban a Halak-tulajdonság a meghatározó, azt egyszerű, jól követhető példával tudjuk igazolni. Mítoszi szereplésének első felvonása, a „Paris ítélete” címen jegyzett, évszázadokon keresztül számtalanszor megörökített jelenet még távollétében zajlik ugyan, de végül is az ő rejtett – szó szerint ígéretes – jelenléte ad értelmet az egész alma-osztó színjátéknak. Vegyük csak szemügyre mi is az ítélkezés aktív és passzív szereplőit, színre lépésük sorrendjében. Először Héra (a római változatban Juno) tárja fel bájait Paris királyfi előtt. Utána Pallasz Athéné (Minerva) következik, majd Aphrodité (Venus) zárja le a „mutatványosok” sorát. Ekkor érkezünk el a címszereplő Parishoz, a díszes kompániát pedig az istenek hírnöke, Hermész (Mercur) zárja le, aki alig várja, hogy továbbíthassa az ítélkezés eredményét az Olymposzra. Mármost mi köze lehet mindennek Heléna (a jelen sem lévő Hal-LáNy) Halak-szerepéhez?

Madárlány a gyerőmonostori református templom déli homlokzatán

Peter Paul Rubens: Paris ítélte, 1636 körül, London, National Gallery. Az istennők sorrendje: Középütt Juno, tőle balra Minerva, a bal szélen Venus, a lábai előtt az Amor-gyermek, a fa alatt Paris ül, fölötte szárnyas fejfedővel Mercur.

Ehhez azt kell tudnunk, hogy az ókori görög-római műveltségben ún. „felügyelő istenségek” rendelődtek az egyes csillagképekhez, illetve állatövi jegyekhez. (Bővebben lásd Kákosy László: Egyiptomi és antik csillaghit c. könyvében.) A felsorolt istenségek pedig egytől-egyig ebbe a „felügyelő” csoportba tartoznak. Haladjunk megint színre lépésük sorrendjében. Héra (Juno) a Vízöntő felügyelőjének számított, Pallasz Athéné (Minerva) a Kosé volt, Aphrodité (Venus) a Bikáé. Paris – nem mint felügyelő, nem is mint istenség, hiszen egyik „szakterületen” sem volt illetékes – a magyar nyelv útmutatása szerint csakis a „páros” Ikrek képviselője lehet. Hermész (Mercur) pedig – bármily hihetetlenül hangzik – a Rákhoz rendelődött, mint ugyancsak felügyeleti joggal felruházott istenség. Fussunk végig még egyszer a szóba került állatövi stációk során. Vízöntő, Kos, Bika, Ikrek, Rák. Kerek fél év – lenne, ha

nem hiányoznék a Vízöntő és a Kos közül a Halak képviselete. No, ezt az üres helyet töltötte be, a Paris által neki ítélt alma (Bika-jelkép!) fejében, mintegy a gesztus jutalmaként, Helénával, a HaL-LeáNNyal a Halakban erőben lévő szerelem-istennő. Minthogy pedig a mi Ilonáinkból semmiféle fondorlatos mesterkedéssel nem lehet HaL-LeáNyt képezni, a Heléna – Ilona azonosság fikciójától ezennel végleg el kell búcsúznunk. De most már igazán ideje rátérnünk a „Magyar” jelző értelmezésére. Kezdjük a legegyszerűbb esettel, amely ráadásul ismerős is már számunkra. A „magyar – madár” hangalaki kapcsolatról van szó. Magyar Ilona ilyenformán „MaDáR-LáNy”-nak is értelmezhető lenne. Ennek a sajátságos összetételű LéNy-típusnak a képjelével pedig kőfaragvány formájában is találkozhatunk, a kalotaszegi Gyerőmonostor református templomának homlokzatán. (Sisa Bélának jelent meg róla 2007-ben egy tanulságokban bővelkedő könyve, a Romanika kiadó gondozásában.) De hiszen – reklamálhatnánk – akkor megint visszajutottunk a Hal-leányhoz! A Halak állatövi egységének ugyanis Keleten éppen a Madár (általában párosával), illetve a Kakas felel meg. Akkor hát Magyar Ilona mégiscsak azonos lenne az ógörög mitológia Helénájával? Szó sincs róla! Ne felejtsük el: a Halak az egyéni élet keretéül szolgáló „kis Nap-évben” jelöli az utolsó téli hónapnak megfelelő időegységet, illetve a vele egynevű csillagképet. A Keleti Zodiákus Madara viszont a

8

Dobogó

nemzet életét keretbe foglaló „nagy Nap-évben” teszi a dolgát. Micsoda különbség! Nem véletlenül viseli ez utóbbi „ilonaság” egy nemzet, a magyarság nevét a maga család-, illetve nemzetség-neveként! ... De ezzel még mindig csak az első lépést tettük meg Magyar Ilona felé. Lépjünk hát eggyel tovább. Ehhez azonban újból idéznem kell – bármilyen kínos, megint egy korábbi saját írásomból. (Élő földrajz – beszélő történelem; a Mag hó alatt – télutón c. kötetben.) Az idézendő rész-ben a „morva” – régi magyar nevén „marót” – népnévről lesz szó. „Ez utóbbi népnév külön is érdekes lehet számunkra, hiszen a változatai révén – finnül „Maeaeri” (az „ae” helyén umlautos e-vel), németül „Maehren” (ugyanúgy) stb. – egyrészről egy „mahari”, másrészről egy „mári” (=cseremisz) maradványnép felé vezet tovább bennünket, s ezen a nyomon még messzebb, az egyre táguló héj-szerkezetekben a „mór” (alakváltozata moór), a „maori”, illetve a „magar”, „mahgar” stb. népekig juthatunk el.” Nos, a „magyar” népnév Gy-je – amint az tudományos és laikus körökben egyaránt közismertnek mondható – a legváltozatosabb ejtésmódokkal jelenik meg a nem-magyar népek beszélt nyelvében. Ilyen ejtésváltozatok lehetnek például: magar, mahar, makár, madzsar, madaj, mozsar, mescser, mizser stb., stb. Bennünket most elsősorban a „mahar” változat érdekel, hiszen ennek az összevont alakja jelenhet meg az idézett „mári”, „maeaeri” alakokban. És akkor máris ott vagyunk – Máriánál. Igen, a szentiváni szertartás Máriájánál. Emlékezzünk csak vissza: „Lassan csendítsetek, ti apró diákok, hadd aludjon Mária napfelkőttig”. Vagy: „Mikor a nap nyugszik, Szűz Mária alszik levél alatt”. Vagy – a legszebb és egyben legtalányosabb változat: „Elmék, anyám, elmék Máriját szolgálni. Máriját szolgálni, Szent Fiát dajkálni”. (MNT 218.) Mária nevét pedig bizony sokszor énekeljük, különböző népi, félnépi, illetve nagy-egyházi énekekben hosszan elnyújtva-hajlítgatva, úgy, hogy „Máhária”. Ami azt jelenti, hogy a „Magyar” és a „Má(há)ria” megjelölés – végső soron ugyanarra a szakrális (szentségi tartalmú) minőségre vonatkozhat. Ez a felismerés persze sokak számára nem hat már az újdonság varázsával. Hiszen egy nyelvészeti tárgyú debreceni szakkollégium keretében néhány évvel ezelőtt megismerkedhettünk olyan szövegfejtési példákkal, amelyekben ez a két név egymás váltópárjaként szerepelt. A legismertebb idevágó adat: Csontváry Kosztka Tivadar az egyik utolsó képének azt a címet adta, hogy „Mária kútja Názáretben”. Nos, ha komolyan vesszük a művész biztatását, hogy „a nyelvpergés útján” szabad, sőt ajánlatos járnunk, akkor ez a képcím ilyen változatban is „pergethető”: „Mahariak útján az Aratóban (értsd: az Arató Szűzben), de így is: „Magyariak útján az Áradatban (a Vízöntőben), esetleg éppen „a Szeretetben”. (Nota bene: Csontváry nemcsak ennek a festményének a címében rejtett el mögöttes tartalmakat – ugyanezzel a „nyelvpergető” módszerrel!)

Halleány a csengeri református templom mennyezetkazettáján

A „magyar” népnévnek azonban, mint láttuk, nemcsak Mária lehet tanulságokat kínáló hangalaki változata, hanem más népek (mári, maori stb.) nevei is. De lehet – állatnév is. Az ókori mezopotámiai „mahgar” név „magur” változata például oroszlánt jelent, ennek szabályos hangalaki párja, a „nahar” pedig Indiában tigrist. Széchenyi Zsigmond egyik, vadászatairól szóló könyve éppen ezt a címet viselte. (A „magura” névváltozat jelentése viszont „forrásbarlang”, és ezzel a szemközti Vízöntőt idézi meg.) Mármost Máriát – a „magyar” népnéven át – oroszlánnal, illetve tigrissel párosítani – nem túlzás ez? Netán blaszfémia? Nono! Gondolkozzunk csak egy kicsit: hova is esik Nagyboldogasszony ünnepe az évkörben? Augusztus 15. – ez bizony az Oroszlán, precessziós nagyságrendben fogalmazva a Tigris hava! Má(há)ria, íme, benyújtotta a névjegyét. Magyar Ilona neve tehát „első olvasatban” Madárlánynak adódott, s mint ilyen, a Halak-Szűz tengely, pontosítva: a Halál-zónában megnyilatkozó tulajdonság-rendszer megidézője volt – precessziós nagyságrendben. Tigris-Nyúlként viszont az Oroszlán-Szűz szomszédságot idézi meg ugyanezzel a névvel. Ez a szomszédság a Vízöntő-paradoxon ismeretében válik igazán jelentőssé számunkra, hiszen a Jézus születésével induló világkorszakba „ember fiaként” csakis ennek a kettősnek a közös testi adottságait vállalva érkezhetünk meg. Miért? A magyarázatot már ismerjük: mert szellemi sajátosságainkat ugyanekkor a velük szemben lévő jegy-szomszédság, a Halak és a rajta átömlő Vízöntő (ez utóbbi síkhullám formájában) ugyancsak közösen határozza meg. (Csak zárójelben jegyzem meg: mind a „Hal-leány”, mind a „Madár-lány”, ez

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

9

Fiaként” közénk, földlakók közé született, vállalnia kellett a testi-érzéki természetű – „alma”-vonzatú – kísértéseket is. Amint hogy vállalta is, mi több, annak rendje és módja szerint fel is emelte őket. Alighanem éppen ide, az üdvtörténetnek ehhez a pontjához kapcsolja át a szentiváni szertartást a fentebb már idézett énekszöveg: „Elmék, anyám, elmék, Máriát szolgálni…”. De arra is visszaemlékezhetünk, hogy Mária neve a bevezetőben idézett énekek közül kizárólag a Bak /Rák jelzetű változatokban említődik! Az ókori Heléna-példázat almáját annak idején Erisz, a viszály istennője dobta le az istenek asztalára, boszszúból, mert nem hívták meg őt a lakomájukra. Ennek az almának a „hozadéka”: civakodás az istennők között, házasságtörés, végül Trója városának pusztulása. Ez még a törvény kora. Ezzel szemben a mi szentiváni szertartásunk minden egyes mozzanatával a kegyelem korát hirdeti és ünnepli.

HELYREIGAZÍTÁS! Madárlány, az Oroszlán és a Vízöntő jelei között, a csengeri református templom mennyezetkazettáján

utóbbi az Oroszlán-jelenlét burkába abroncsolva, megtalálható egy-egy kazettán a csengeri református templom 1745-ben készült mennyezetén.) Nem búcsúzhatunk el addig Magyar Ilonától és a szentiváni szertartás többi szereplőjétől, amíg választ nem adtunk egy – jelenleg – utolsónak szánt kérdésre. Ez pedig így szól: mit keres az alma a szertartásban, és miért dobálják az ég felé? A válaszadáshoz a tudáselixir a birtokunkban van, csak használnunk kell. Az alma a magyar műveltség valamennyi ágazatában: Bikajelkép. A földhöz kötöttség jele. A szentiváni szertartásban ezt a súlyos tehertételt föl kell emelni a földszintről, hiszen a fény szempontjából most éppen nem földközelben, hanem a lehető legmagasabb szinten, ég-közelben, sőt, mint láttuk, teremtés-közelben járunk. A jóság, a szeretet és az ingyen kegyelem csúcsra járatódásának pillanata ez az évkörben. Az „önző” Bika-tulajdonságoktól itt meg kell szabadulni. Hogyan? Úgy, hogy a szeretet vezérelte önfeláldozás, az emberileg elérhető legmagasabb rendű erény szintjére juttatjuk. Mert az őseinktől örökölt „szkíta erkölcs” és a Jézus tanítása szerinti „új törvény” egyképpen ezt diktálja. Ez történik hát a Rák-ponton. (Ne felejtsük el: a Rák /Bak jelzetű énekben tűnt fel először Magyar Ilona neve az énekfüzérben!) Lássuk most már, mi történik a Rák-Bak tengely túlsó végén, a téli napforduló táján. Más szóval: végezzük el az alma-hajítás ellenpróbáját. Karácsonykor a „Paradicsom mezejiben…” kezdetű énekben a testet öltött Istenfiú az égből a földre dobja le az almát. (Egy másik énekben róla magáról is megtudjuk: „A kis Jézus aranyalma…”) Azzal, hogy „Ember

Sajnos előzőszámunk egyik igen fontos írásába egy nagyon súlyos, értelemzavaró hiba is csúszott. Halasy-Nagy Endre: Nem mese az... című írásának egyik bekezdése helyesen így hangzik: „A zoroasztrizmus szentháromság-személyeinek — mindhárom szűztől fogan az élet tavában —, a háromból kettőnek, két földre szálló megváltójának neveit egy magyar népdal ősi refrénje napjainkig megőrizte, Huzsedáré Huzsedom alakban. A három megváltó egymást követő ezer éves időközökben érkezik a földre. Kettő már eljött és a harmadikat, a beteljesedést hozót várják, mint a zsidók a messiást, a keresztények a megváltót, az eljövendő Buddhát. A kettő már eljött neve: Uzsedár és Uzsedarma.“

Olvasóinktól és a szerzőtől ezúton kérünk elnézést!

Megjelent Pap Gábor művészettörténész legújabb kötete!

Bánk bán a világdráma színpadán Örök időkre szóló üzenetek Katona József drámájában

Keresse a kiadónál, a Két Hollós könyvesboltban!

10

Dobogó

Aeneas Sylvius Piccolomini (II. Pius pápa) sosem írt a vogulok és magyarok nyelvi rokonságáról, avagy még ma is hamisságokat tanítanak tudományként a magyar egyetemen!

Tetten ért őstörténeti csodabogár HALASY-NAGY ENDRE Az Akadémiai Kiadónak Budapesten 1977-ben kiadott Bartha A.-Czeglédy K.-Róna-Tas A. szerkesztette Magyar Őstörténeti Tanulmányok kötetében olvasható, hogy: „A magyarok ebben az (1483-ban kelt) oklevélben a rjazanyi nagyfejedelemség területén, illetve az annak keleti feléből leszakított kaszimovi kánság területén fordulnak elő, jó 500 kilométerre a Volga középső folyásától, ahol Julianus rájuk talált 1236-ban. Ez pedig azt jelenti, hogy a volgai magyarság a volgai bolgár birodalom bukása, 1236 után szétszóródott, s legalábbis egy részük nyugatra menekült. Ezt a nyugatra való áramlást erősíthette később az Arany Horda kemény adóztatása előli elvándorlás is. Itt kell megjegyeznünk, hogy Aeneas Sylvius, a későbbi II. Pius pápa híradása, melyet eddig az obi-ugorokra vonatkoztattak, Asiatici Hungari-ról beszél csak (s nem vogulokról és osztjákokról), a veronai szerzetes pedig nem messze a Tanais (Don) forrásától talált magyarul beszélő pogányokat. Ez a hely viszont, nem messze a Don forrásától, a rjazanyi és tambovi terület lehetett, ahol az előbb tárgyalt orosz oklevél is a magyarokat említi.1 Ugyanott, ahol Anonymus is írja (valamikor 1063 és 1290 között) a gestájában, Dentümogyeriában, a Dentü, azaz a Don tövénél, a Don forrásánál… Az MR1 Kossuth rádió Tetten ért szavak 2010. október ötödik napján ezzel a bevezetéssel indult: első tudósítás a finnugor nyelvrokonságról.2 Adamikné, Jászó Anna elmondásában ez a szó szerint idézett szövegrész hangzott el: A magyar és a vogul-osztják kapcsolatáról Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi második Pius pápa 1458-ban, tehát Mátyás királlyá választásakor Cosmographia címen írt könyvében értesítette a tudományos világot. Műve csak 1508-ban jelent meg nyomtatásban, de még ez a dátum is korainak tekinthető. Egy veronai szerzetes elbeszélésére hivatkozva a következőkről tudósít, természetesen latin nyelven: Azt mondják, hogy a magyarok is, akik a Duna partvidékén laknak, szkíta nemzetségűek. Sokkal a hunok, gótok és longobárdok után távoztak Szkítiából, és a Dunához érkeztek. A korábbi lakosok elűzése vagy leigázása után királyságot alapítottak. A mi veronaink, akiről fentebb tettem említést, a Don forrásához eljutva beszámolt arról, hogy azok a népek, akik az ázsiai Szkítiában, nem messze a Dontól laknak, műveletlen emberek és

bálványimádók. Ezeknek ugyanaz a nyelve, mint a Pannóniában lakó magyaroké. Honnan értesülhetett az akkori pápa a vogulok és az osztjákok létezéséről és a magyar nyelvvel való rokonságukról. Pontos adataink nincsenek… Az idézet forrásaként Adamikné Jászó Anna az 1508-ban megjelent Cosmographia című művet jelölte meg. Aeneas Sylvius Piccolomini nem írt ilyen címen munkát. Aeneas Sylvius Piccolomini korabeli világot bemutató dolgozatának Ázsiát tartalmazó része, a De Asiae 1461 nyarán keletkezett, tehát Hunyadi Mátyás királlyá választásakor még nem létezett! Ebben a földrajzi leírások kerülnek előtérbe, hiszen az Ázsia történetére vonatkozó ismeretek e korban igen gyérek voltak. A munka Magyarországon is ismert volt. Thuróczy János már idézi az 1488-ban két kiadásban (Stáhel Konrádnál Brünnben és Fegger vagy Fegher Theobald gondozásában Augsburgban) is kinyomtatott krónikájában. Thuróczy krónikájának ez a részlete3 magyar fordításban így hangzik: „A rómaiak története megemlékezik róla, hogy Zeliobrész, az ázsiai Szkítiában lakó hunok egykori királya húszezer hunnal sietett a perzsák királyának, Khoszroésznak segítségére Justinianus római császár ellen.4 Pius római pápa is megírja a Történelmében, hogy a hunok átkelvén a meótiszi mocsarakon, Európába jöttek, és elfoglalták a Tanaisz és a Duna között elterülő egész barbár világot. Ugyancsak ő mondja, hogy beszélt egy veronai származású emberrel, aki éppen napjainkban átkutatta Szkítia vidékét, és azt beszélte, hogy az ázsiai Szkítiában, ott, ahol a Tanaisz folyó ered, a Pannóniában lakó magyarokkal egy és ugyanazon nyelven beszélő emberekre bukkant.“ Bonfini is elmondja, mi mindent hordott össze a magyarokról (a koronát nagy váltságdíj ellenében Mátyásnak királynak visszaszolgáltató) III. Frigyes udvari kancellárja, a későbbi II. Pius. Bonfini megfogalmazásában: „a vele ellenséges nemzetről, nem tudom miféle szörnyűségeket hord össze, amelyeket a legtöbb évkönyv is elhisz, és vele együtt halandzsázik. Pius pápa, szerintem igen nagy tudós, akit ugyanolyan érzelmek vezérelnek, mint Jordanist, nem hiszi, amit minden történetíró állít, hogy a magyarok a hunoktól erednének, azt írja, hogy a magyarokat és a szkítákat a nyestbőr-kereskedés tette ismertté. Ez a szentséges atya tanúságra hív egy veronai polgárt, aki azt mondta, hogy amikor a Tanais forrásánál járt, ott magyarul beszélő népre bukkant. A mi isteni Mátyásunk, szarmata kereskedőktől értesült ugyanerről,

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM követeket és kutatókat küldött oda, hogy a rokon népet, ha lehet, átcsábítsa a folytonos háborúságtól meglehetősen elnéptelenedett Pannóniába, ami ugyan eddig nem sikerült, de ha megéri, bizonyára megvalósul.“ Ugyancsak Antonio Bonfini Piusról a következőket írta: „A magyarok ugyanis a hunoktól, a hunok a leucusoktól vagyis a szkíták közül származó ázsiai albánoktól vették az eredetüket. Pius pápa visszautasítja ezt a nézetet, nem tudom milyen meggondolásból, hacsak nem azért, mert kitűnő látnok lévén előre tudta, hogy azokat az alemannokat, akiket oly nagyon és méltán kedvelt, a magyarok nemsokára könnyedén meg fogják hódítani, és nem vette jónéven, hogy ezeknek valamiféle nemes eredet jusson. Procopius azt hagyományozta, hogy a hunok az ephtaliták nemzetségéből valók, akiket leucusoknak, azaz albusoknak is nevez...“ Magyarországon III. Frigyes kancellárjának munkásságát sokan ismerték.5 Piccolomini is foglalkozott a magyar királysággal. Gyakorlati gyermeknevelési kézikönyvet írt utószülött László királyfi neveléséhez 1451ben. Történeti munkájának második része, a De Europae befejezetlen maradt. Végső kidolgozására nem kerülhetett sor, mert mielőtt ezt megtehette volna, elhunyt. (Erre vezethető vissza, hogy az Európa egyes fejezeteinek egymáshoz viszonyított terjedelme néhol igen aránytalan, szerkesztése olykor az ideiglenesség benyomását kelti.) Pius pápa 1465-ben bekövetkezett halála után, már csak a 16. században foglalták össze először, és adták ki nyomtatásban De Asiae és De Europae című munkáit, és jelentették meg több országban. Felderítetlen volt eddig, hogy munkájának melyik részéből vették, hogy a magyar és vogul nyelv rokon! Ugyanis nem hogy a halála után kiadott gyüjteményes kiadásában, a sokszor és sok helyen emlegetett Cosmográfiá-nak egyik kiadásában sem szerepel, de sehol másutt, egyetlen más munkájában sem! De most, hogy Piccolomini az internetről elovasható, a forrás felderíthető volt, a műsorban elhangzott idézet Piccolomini latin nyelven írt eredeti megfogalmazásában ez: „Fuit autem Iordanus sub imperio Iustiniani, quo tempore nondum Pannoniam Hungari attigerant, longe post Hunnos, Gothos, ac Longobardos, Hungari Scythiam egressi, ad Danubium pervenere: pulsique prioribus incolis suo loco dicemus. Noster Veronensis, quem supra diximus, ad ortum Tanais pervenisse, retulit populos in Asiatica Scythia, non longe a Tanai sedes habere rudes hoies (homines), et idolorum cultores, quorum eadem lingua sit cum Hungaris Pannoniam incolentibus.“6 Szó sincs itt sem a vogulokról, sem az osztjákokról… Piccolomini ezen perdöntő adatát nem említi a lappokat meglátogató Sajnovics7, a Göttingában tanuló

11

Gyarmathi Sámuel8, és a vogulokat elsőként felkereső Reguly Antal sem. Hunfalvy Pál adja ki a Vogul föld és nép című könyvet. Az északi vogul nyelvi anyagot ő fejti meg(?), de a nyelvrokonságról szóló első tudósítást ő sem említi! A kezdet Zsirai Miklós főművében9 található meg, az őelőtte megjelent nyelvészeti munkákban Piccolomininek neve sincs megemlítve. Zsirainál változik a földrajzi adat nyelvészeti bizonyítékká, miszerint: hogy ti. Asiatici Hungari, azaz ázsiai magyarok a vogulokkal és az osztjákokkal volnának azonosak, mégpedig: kétségtelenül. Zsirai Miklós a legtermészetesebb egyszerűséggel azonosította az ázsiai magyarokat a vogulokkal és az osztjákokkal, így fogalmazva: „Aeneas Sylvius olyan fontosnak tartotta ezt a magyarok és az ázsiai szkíták (vogulok-osztyákok) közti rokonságra és nyelvi azonosságra vonatkozó észrevételt, hogy a Commentarii c. önéletrajzában is megismételte.“10 II. Pius valójában ezt írta: „Hungariam nonnulli quasi Hunnariam et Hungaros pro Hunnis dictos putant tamquam Hunnorum reliquiae ad aetatem usque nostram perduraverint. Nos compertum habemus, ultra Tanais/m/ non procul a fontibus eius, in Asiatica Scythia populos usque hodie reperiri, qui Hungari appellantur, quorum sermo nihil ab eo differt, quo circa Istrum habitantes utuntur. Illi parentes horum se dicunt, Deosque more Gentilium, et idola colunt, rituque barbarico, ac propemodum ferino vitam agunt.“ Azaz: Egyesek Magyarországot Hunnariának mondják, a magyarokat pedig a hunoktól származóknak gondolják, mintha a hunok maradékai a mi korunkig megmaradtak volna? Tudomásunk szerint a Tanaison túl, annak forrásvidékétől nem messze, az Ázsiai Szkítiában mindmáig megtalálható egy nép, amelyet magyarnak neveznek, és akiknek a beszéde semmiben sem különbözik a Duna mentén lakó magyarokétól. A szinte minden magyar nyelvész által már kötelező közhelyként idézett szövegrész a hivatkozott eredetiben nem létezik! Mégis idézi Pusztay János Az ugor török háború után című könyvében, mint a magyar nyelv igazi hovatartozását bizonyító első, perdöntő bizonyítékként. Ugyanakkor könyve bibliográfiájában Piccolomininek egyik munkája sincs megemlítve.11 Idézi ezt a kitételt Zsiraitól kezdve a magyar nyelvészek minden nemzedéke rendületlenül. Legutóbb a Tetten ért szavak műsorában Adamikné, Jászó Anna. Anélkül, hogy a forrásnak valaha is utánanézett volna, idézi Hajdú Péter is, hogy: „a vogulok és az osztyákok, valamint a magyarok rokonságát már a XV. században észrevették, hiszen e rokonságot Aeneas Sylvius Piccolomini 1458-ban elkészült Cosmographia c.munkája újságolja már.“12 Szerepel az egyetemi hallgatók számára készített egyetemi jegyzetben13, amelyet 60 szerző készített, és a szerkesztést Hajdú Péter, Kristó Gyula és Róna-Tas András vállalta magára. „Aeneas Sylvius Piccolomini-

12

Dobogó

nek 1457/58 ban készült el kompilációja, az Asia (más néven Cosmographia vagy História rerum ubique gestaroruma), amelyben egy oroszországi útról hazatért veronai kereskedőre hivatkozva azt állítja, hogy az utazók a Tanais forrásán túl magyarul beszélő, magyar szokásokat tartó pogány népet találtak.“ A Piccolomini idézetre rendre hivatkozó nyelvészek azt sem vizsgálták meg, egyáltalán ki lehetett ez a veronai szerzetes? Hajdú-Kristó-Róna-Tasnál a veronai kereskedő, Thuróczynál veronai származású ember, Bonfininál veronai polgár, Adamiknénál veronai szerzetes, stb. A mi veronaink sehol nem említtetik szerzetesnek. Későbbi tájékozatlanok vélték volt annak, és azok közé tartozónak, akiket IV. Jenő pápa, kereskedőkkel együtt és kereskedőknek álcázva térítési szándékkal küldött a moszkvai fejedelemségbe.14 A mi veronaink alatt, mint az olvasottak között széles körben ismert, C. I. Solinus értendő, aki Indiától Hispániáig körülutazta a Földet. Utazásairól írott műveit, kézi másolásban terjesztett útleírásait általánosan ismerték és használták. Mivel korábbi szerzőket másolt, főleg Pliniust, a késő-középkorban általánosan csak Plinius majmának hívták. C. I. Solinus, alias Plinius Secundus Veronában született, ezért rendre-másra Veronensisnek nevezik. Őt mondja Piccolomini a mi veronainknak (ti.: a mi korunkban élőnek, kortársunknak). Ennek a nyelvhasonlítási félreértésnek nem csak az eredeti forrás hiánya, hanem földrajzi és nyelvészeti tények is ellent mondanak. A Don forrásvidéke Moszkvától kétszáz kilométerre délre, Buda várától jól járható nemzetközi kereskedelmi utakon 1500 kilométerre, míg a vogulok földje onnan még észak-nyugat felé kétannyira, járhatatlan tajgai utakon, az Urál ezer méternél magasabb hegyvonulata mögött 3000 kilométerre van. Az is nehezen volna hihető, hogy a feltételezett elválás és elvándorlást követően két-háromezer évvel a vogulok még úgy beszéltek volna, ahogy a Pannóniában lakó magyarok. Vagy létezik olyan tanult nyelvész, aki ezt így gondolja? Márpedig Piccolomini veronaija azt mondja, hogy nyelvük a Pannóniában lakó magyarokéval azonos. Julianus barát is ezt mondta kétszáz évvel korábban. Nehezen felfogható, hogy sikerülhetett valami félreértett ferdítésből ezt az axiómának, perdöntő bizonyítéknak, kétségtelenül igazolt nyelvrokonságnak venni. A harmadik évezredben nem létező forrásokra hivatkozva, nem helyes szolgálni a nyelvtudományt. A nyelvészetet, és annak valamennyi ágát, beleértve a finnugor nyelvészetet is, sokirányú felkészültséget kívánó diszciplínának tartom. Ezért is vélem fontosnak, hogy a tudomány biztos alapokon, és ne alap nélküli feltevéseken vagy pontatlanul idézett korabeli adatokon álljon, lehetőséget adva a félreértésekre vagy a teljes egész megkérdőjelezésére.

Jegyzetek: 1 Magyar Tudományos Akadémia tanulmánykötete, Magyar Őstörténeti Tanulmányok. Szerkesztette Bartha Antal-Czeglédy Károly-Róna-Tas András. Akadémiai kiadó, 1977 Budapest, 284. o. (Vásáry István: A Volga-vidéki magyar töredékek a mongol kor után.) 2 Az MR1 Kossuth rádió, Tetten ért szavak, szerkesztő: Balázs Géza nyelvész, egyetemi tanár. Első tudósítás a finnugor nyelvrokonságról. 2010. október 5-én, az esti mese előtt. 3 Az Európa Kiadó Budapest, 1980. A magyarok krónikája. Fordította: Horváth János. 35. o. A kiadvány jegyzete pontosan megjelöli ennek az idézetnek a forrását: Aeneas Sylvius Piccolomini: Asiae & Europae que elegantissima descriptio, Asia c. 29-i fejezetét. 439. o. 4 Történelmi tény, hogy Khoszrau megtagadta az évenkénti adó kifizetését a heftalita birodalomnak. 557-ben a türkökkel lépett szövetségre, akik akkor érkeztek Transzoxániába. A két szövetséges elsöprő győzelmet aratott a heftaliták (hephta lita=hét törzs) fölött és felosztották egymás között a heftalita hun királyságot: a türkök kapták az Oxostól északra fekvő területeket, míg Afganisztán legnagyobb részén Khoszrau lett az úr, aki a győzelem emlékére érmet veretett ezzel a felirattal: Irán megszabadult a félelemtől. (A múlt születése sorozat. Georgina Hermann: A perzsa reneszánsz, Helikon, Budapest 1988, 126 o.) Thuróczy által említett hun királyt, Zeliobrész-t említi Petthő Gergely is Magyar Krónikájában (Kassán 1753.) az anno 535 évnél, Zeliorbos néven, mint Pannóniának királyát. 5 Aeneas Sylvio Piccolomini Vitéz Jánoshoz intézett levelei 1453-1457. 1878 passim. Ioannem episcopum Varadiensem Nobilis (…) ille animus i peculiaris sui luminis bene memor, indignium ducit hac nostra rudi erudicione ligari… (Das Briefwechsel des Aeneas Silvius Piccolomini, hrsg. Von R. Volcan, II. Abt. Wien, 1912. Fontes Rerum Austriacarum. Diplomataria et Acta, LXVII. Bd. 29. o.) 6 Pii II., Asiae... 29. 1531, 70. 7 1770; ekkor jelent meg Sajnovics János (1735–1785) Demonstratio. Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse (Bizonyítás. A magyar és a lapp nyelv azonos) c. munkája (magyar fordítása: 1994), amelyben a finnugor nyelvcsalád (egyes tagjainak) példáján lefektette a tudományos nyelvhasonlítás alapelveit és megteremtette a turanizmus nyelvészeti alapjait. 8 Gyarmathi Sámuel (1751–1830) Affinitas linguae Ungaricae cum linguis{V-212.} Fennicae originis grammatice demonstrata (A magyar nyelv finn eredetű nyelvekkel való rokonságának grammatikai alapon való bebizonyítása…) c. munkája (magyar fordítása megjelent: 1999.) 9 Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk, Budapest, 1937. 472-473. o. A reprint kiadásban Az urali nyelvrokonainkkal kapcsolatos legújabb ismeret- és forrásanyag rövid összegzésével közreadja Zaicz Gábor, Budapest, Trezor kiadó 1994, 474-475. o. 10 Pii II., Commentarii...1574, 596. 11 Az ugor török háború után címmel (a Gyorsuló idő sorozatában, a Magvető Kiadónál 1977-ben) megjelent könyvének 147-ik oldalán. 12 Hajdú Péter: A magyarság kialakulásának előzményei. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1953. 5. 13 Bevezetés a magyar őstörténet kutatásainak forrásába I/2. szerkesztette Hajdú Péter- Kristó Gyula-Róna-Tas András. Tankönyvkiadó. 1976 Budapest, 195. 14 Iulius Solinus Plinium Secutus. Pii II., Asiae 1531., 93. Tevékenységéről J. Długoss is beszámolt az 1433. az 1439. és az 1440. esztendőnél: Joannis Długossii seu Longini canonici Cracoviensis Historiae Polonicae. Intr. I. Zegota Pauli. Cura et imp. A. Przezdziecki. IV. Cracoviae 1877, 493-494., 611-612., 624-626.

Ezután is folytatódott tovább a rádióban az Akadémia mögé bújva ez az elképesztő, tudományosnak álcázott nyelvi ismeretterjesztés, tudománynak feltüntetett félretájékoztató tudománytalankodás, hogy: A vogulok és osztjákok kedvenc állata a ló volt. A ló neve is ugor eredetű. A vogulok és osztjákok eredetileg az Urál európai oldalán nomadizáltak. De aztán lovasnomádból visszasüllyedtek halász-vadász életmódra, és átkeltek az Urál túlsó oldalára.

13

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM Kinek jó ez? Mire jó ez? Hová vezet ez? Erre büszke a magát csak szerényen Kazinczy Herkulesként tituláltató olyan szakember, aki a tudományos ismeretterjesztésre tette föl életét? Ennek a szaknyelvész egyetemi tanárnak, akinek fenti írásomat elküldtem, a tájékoztatást és helyesbítést kérő levelemre ezt válaszolta: „Nekem nagyon sok gondom van a tudományok felépítésével, a magyar tudományos (akadémiai) szervezettel, Ebből lett már némi bajom, például kétszer is elvágták a nagydoktorimat. A tudományban a dolgok lassan érnek, de következetesen, napról-napra kell küzdenünk kicsiny igazságokért. Egyetlen tudományos forradalmat tudok elképzelni Magyarországon: ha az akadémiai előjogokat (amelyek hungarikumnak számítanak) eltörlik. Ha az Akadémia nem a megélhetés, hanem pusztán tisztelet-megtiszteltetésnagyrabecsülés intézménye lesz, akkor önmagától, minden külső befolyás nélkül helyreáll a magyar tudományos közélet rendje. A szunyókáló akadémikusok hazamennek a családjukhoz, a tudományuk és a közélet által elkötelezettek pedig társadalmi munkában teszik a dolgukat. Amit Piccolominiről írsz, érdekes, Vásáry pedig valóban hiteles. Lehet, hogy egy érdekes tudománytör-

téneti csodabogarat értél tetten. Azt nem tudom magam ellenőrizni, hogy Zsirai csúsztatott-e avagy már más is, az azonban mindenképpen érdekes, hogy egy csúsztatás végigvonul a finnugrisztikán. Egyébként egy ismeretterjesztő műsor nem lehet papírfecnikből igazolni vélt tudományos viták helyszíne. Ha az Akadémia kér tőlem ilyet, akkor vagyok csak köteles megtenni, egyébként nem foglalkozom vele. Mind – számos területen, ezer rádió-és tévéműsor készítőjeként, sokszorosan kitüntetett médiaszakemberként, az ország egyik legismertebb nyelvész-ismeretterjesztőjeként mindenféle sugallt vagy erőszakoshatásnak ellenállok, pontosabban nem veszek róla tudomást. Sokak által elismert módon újítottam meg a nyelvészeti ismeretterjesztést, ebben mindig a tudomány és a média ismerete vezérelt…“ Nem tudománytörténeti csodabogarat fedeztünk fel, hanem bizonyítjuk, hogy ez az egyetemi tanár valótlanságot állít tudományosként, hamisságot oktat hallgatóinak megdönthetetlen bizonyítékként. Nem kicsiny igazságokat szolgál, hanem nagy hazugságokat terjeszt, nem csak katedrájáról, hanem a rádióból is. Sem tőle, sem a félrevezető műsorától nem óhajt elhatárolódni a nyelvészek közül senki, hiába cáfolták a vogul és a magyar nyelv rokonságának ezt a sosem

Szőke István Atilla:

Koccintás az ősi magyar nevek tiszteletére! (vidám anyanyelv-vigyázó és névmentő mondóka) Csongrádi Csongor – csodákat csókol Bokrosi Bottyán – boldogan bókol Dabasi Déva – dalokat dúdol Békési Bese – bankákat búbol Tavaszi Tündér – tavakon táncol Légéndi Lehel – lovakat láncol Rejtelmes Réka – ruhákat ráncol Véle Vidorka – vadul viháncol Nyárádi Nyakas – nyilat nyalábol Törteli Torda – topog-téblábol Lepsényi Lilla – lebegve landol Gömöri Gejza – gombákra gondol Bihari Bódog – békákat boncol Galgai Gerle – görcsöt gubancol Hídvégi Huba – hevesen harcol Kálnoki Keszi – kőrisfát karcol Becsei Bíbor – bérceket bájol Tolnai Táltos – titkokat tájol Tokaji Tomaj – tüneményt tárol Áldásos Árpád – álmokat ápol

Tárnoki Taksony – tetőkön tombol Rádai Regős – rútságot rombol Galambos Gerjén – gombokat gombol Dudás Devecser – délig dorombol Harmatos Haláp – hangosan horkol Hargitai Hős – hurkokat hurkol Bujáki Bulcsú – bundába burkol Szőke Szilárdka – szelíden szurkol Hernádi Horka – hunoknak hódol Jelesi Jutas – jövendőt jósol Ártándi Ákos – áltetőt ácsol Vitézes Vászoly – vércsét varázsol Dicső Délibáb – dombot darabol Romhányi Rova – réteket rabol Miskei Mátka – magvakat markol Padányi Pungur – Pilisben parkol Lelkes Levente – lovon lovagol Csillagos Csilla – csendben csomagol

Monori Marcal – mérgesen magol Szatmári Szellő – szirmokat szagol Putnoki Pintyő – pontyokat pucol Pozsonyi Pöszke – pisztrángot pácol Petendi Póka – pityókát párol Pomázon Pisti – pajeszost páhol… …Karsai Kincső – kedvesen korhol s az ősi magyar nevek tiszteletére kortyolunk a borból! Pomáz, 1998. október 1. Szőke István Atilla versíró, aki verseiben, dalszövegeiben a magyar múlt tiszteletét, a műveltség, a lélek, a megmaradás fontosságát, a nemzettudat építését, ősi örökségünk megóvását és a magyar nyelv kiapadhatatlan forrásának tisztaságát hirdeti.

14

Dobogó

Majom a nyeregben Avagy merre tart a történelem? GYÖNGY PÉTER A történelemtudomány fő sodrába tartozó kutatás (lineáris, hivatalos, oknyomozó, adatoló, akadémikus) vállaltan nem foglalkozik azzal a történelemképpel, ami a hagyományból (krónikás, mondai, „orális”, mitikus) rajzolódik ki. Ez a történelem pedig alapvető jelentőségű az ember magasabb rendű önismerete számára, mert ez nem a személyes történelem szintje, hanem a nemzetek által nemzedékek alatt megélhető, világidőben kibontakozó létezési szint. Jellemzője értelemszerűen nem a linearitás, az eseménytörténeti töredékelemek (tört-én-elem) egymásutánisága, hanem a ciklikusság, a körkörösség, ami nem azonos a történések gépies ismétlődésével (bár kétségtelenül az ismétlődés is megfigyelhető sajátossága), hanem a hol emelkedő, hol alászálló csigavonallal lehet legjobban megközelíteni haladási irányultságát (ebben még Marx dialektikus materializmusa is közelebb áll a hagyomány történelemképéhez, mint a modern akadémikus tudományosság inkább káoszelméleti alapú történelemszemléletéé). A hagyomány kínálta történelemfelfogással kíván foglalkozni az alábbi írás, mivel ez kecsegtet olyan — elsőre nem éppen magától értetődő, vagy kaotikusnak látszó — tendenciák, irányultságok meglátásával, melyek alapján számos paradoxnak tűnő történelmi helyzet, esemény, vagy éppen „paradigmaváltás” mélyebb értelmet nyerhet.

A világidő sajátosságai Szerencsére, vagy nem egyszer éppen szerencsétlenségünkre, de tény, hogy az utóbbi évtizedekben sokan fordultak az emberi hagyomány mitikus, világidő értelmezési keretrendszere felé, mely téren a legteljesebb világmagyarázó rendszerre éppen a magyar hagyomány kutatói — legelsősorban is Pap Gábor művészettörténész — találtak rá. Anélkül, hogy e rendszer részletes ismertetésébe belemennénk, néhány mondatban mégis szükséges a legfőbb alapismeretek összefoglalása (ennek legteljesebb kifejtése Pap Gábor: Csak tiszta forrásból — Magányos Kiadó Debrecen, 1996. — c. elemzésében található meg.)

történik, s eredményeképpen a Nap március 21-i keléspontja (tavaszpont) mögött ma nem ugyanaz a csillagos égháttér látható az égbolton, mint 2000 évvel ezelőtt: akkor éppen a Halak csillagképének kezdeténél látszott felkelni. Azóta is 72 évenként egy fokkal mozdult el az égháttér az ekliptika mentén a Vízöntő csillagképe felé, kb. 160 év múlva már ez előtt látszik majd tavasszal felkelni a Nap. Ezt a hátráló mozgást nevezzük precessziónak, ennek okán beszélhetünk világkorszakokról, ezen belül nagy Napévről (időtartama kb. 26 000 év), mely időtartam alatt a tavaszpont mögé ugyanaz a csillagkép „visszatér” az égabroszon az elképzelt szemlélő számára, aztán világhónapokról (2160 év) és ezeken belül 720 éves kisebb egységekről, dekanátusokról. A csillagképek illetve a világhónapok sorrendje a precessziós menetben tehát fordított az évköri változásrendhez képest. Jelenleg, a divatos New Age felfogás által hirdetettel ellentétben, csillagászati, csillagképi, tehát téri értelemben nem vagyunk a Vízöntő világhónapjában, csak közelítünk hozzá, de időbeli tekintetben, a Vízöntő paradoxon következményeként — ugyancsak a Pap Gábor általi részletes kifejtés értelmében — a Vízöntő érvényesíti hatását a jelenlegi és a mostanit követő világhónapban, a Halakban és a Bakban egyaránt. Itt nincs mód a Vízöntő-paradoxon hosszas taglalására, annyit érdemes figyelembe venni, hogy az asztrálmítoszi hagyomány szerint a Vízöntő rendkívüli tulajdonságokkal rendelkezik, ami a precessziós világév menetében anomáliát, torzulást okoz: a Vízöntő rendkívülisége úgy érvényesül, hogy nem rendelkezik saját, önálló időegységgel a Nagy időben, hanem az előtte lévő — Halak — és az utána következő — Bak-egységre terül rá, mint egy hatalmas energiahullám. Így hatását már a jelenlegi világkorszakban is érzékelhetjük és az azt követő szakaszban is érzékeltetni fogja majd.

A precesszió és a világkorszakok A precesszió egyszerű természettudományos — csillagászati — jelenség, mely a Föld forgástengelyének billegéséből adódik, e billegés egy kúppalást mentén

A Vízöntő-paradoxont a precessziós évkörön láttató „világtojás”ábra

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

15

tő-energia, azaz hogyan kerül — a Halak idejében előre haladva — egyre gyakrabban kitüntetett helyzetbe, azaz a nyeregbe, a keleti állatöv Majma.3

1440 – kozmikusüdvtörténeti sorsforduló

„Nyitott könyv”: a világidő menete a precesszió szerint a két párhuzamosan futó világhónap (Halak-Vízöntő) dekanátusaival

A Vízöntő (a keleti állatövben a Majom a megfelelője) az asztrálmítoszi hagyomány szerint jelen korunkban leginkább mintegy külső szellemi vezérlés válik foghatóvá, az emberi minőség leépülésével, az eltömegesedéssel párhuzamosan. A kívülről irányított arctalan embermassza, a „forradalmi tömeg” korunk emblematikus vízöntő-jelensége, ahogyan maga a káoszenergiákat felszabadító — kimutathatóan mindenkor kívülről és pontosan megtervezett, irányított módon kirobbantott — forradalom is. Erről az alábbiakban bőven esik majd szó.

A kis évek 12-es és 7-es ciklusa Létezik még a Nagy napév időegységeinek számontartási rendje mellett a kis évek tizenkét éves ciklusokból álló rendszere, melyben minden év egy állatövi jegyhez rendelődik az ún. keleti vagy kínai állatöv jelölőállatainak nevével, a szokásos évköri jegysorrendnek megfelelően: 2000 a Sárkány éve volt, 2001 a Kígyóé, 2002 a Lóé, és így tovább.1 Megemlítendő még — bár erre most nem fogunk külön kitérni — , hogy a klasszikus hétbolygó-rendszer tagjai is „kapnak” egy-egy évet az évek sajátos, hetes kiosztású menetében: pl. 1968 a Nap éve, 1969 a Vénusz éve volt, stb.

„A majmoké a világ”? Az alábbiakban a magyar- és a világtörténelem elmúlt évszázadainak néhány sorsfordulója kerül terítékre a körkörös időszemlélet alapján, különös tekintettel a Vízöntő-jelenlét kimutatására, azaz megvizsgálva, hogy az egész korszakunkra jellemző Halak sajátosságok mellett2 miként „jelenti magát” időről időre, a neki rendelt években a Halak korszakára ráömlő Vízön-

Vizsgálódásunk szempontjából számos, a fentit megelőző Majom-év jelentőségét lehetne taglalni, mégis ezt tekintem kiindulópontnak, s ennek részben személyes oka is van: ez a „véletlen egybeesés” indíMajom a nyeregben — a tott a további kutatásra. veleméri templom freskóján 1440 jelentősége kozmikus értelemben is döntő, hiszen ebben az évben léptünk a Halak világhónapjának harmadik dekanátusába, azaz utolsó 720 éves szakaszába. Precessziós menetben, miután fordított a jegysorrend, ez az adott világhónap jellegadó, a Halak tulajdonságokat leginkább megmutató időszaka. Ebben az évben a világidő folyását tekintve hatalmas változások indulnak el, s a sorsfordulót a magyarság és a világ számára egy nem mindennapian tragikus esemény jelzi: a magyar Szent Koronát Habsburg Albert özvegye ellopatja, mely csak hosszú idő után, Hunyadi Mátyás hatalmas áldozata árán térhet haza. E közben súlyosan megroppan a korona, egy mérhetet-lenül durva szűzbehatásnak köszönhetően: a minősít-hetetlen lopást végrehajtó udvarhölgy egyszerűen ráül a koronát rejtő párna egyik oldalára, s az egyirányú húzás következtében nagy valószínűség szerint ekkor törik el, vagy reped meg két helyen a felső koronarész, vagyis az alsó koronarésznél — az abroncsnál — lényegesen vékonyabb anyagból készült keresztpánt. A váltás következményei drámai erővel zúdulnak a világra. A halálkorszak jellegadó Halak szellemi vezérlése Szűz testiségben köszönt ránk, a Majom, azaz a Vízöntő energiahullámán érkezve. Már ekkor megtapasztalható, hogy a Halak életellenes szellemi irányultsága ezzel a Vízöntő-energiával együttműködve tud igazán hatékonyan érvényesülni. Talán nem túlzás a magyar történelem ismeretében megelőlegezni a kijelentést, hogy a Habsburgok a világ befolyásolásának ezekkel az erőivel — a fekete mágia eszköztárával megfűszerezve —, regnálásuk dicstelen évszázadai alatt folyamatosan és tudatosan éltek. Ennek kapcsán máris egy későbbi Majom-évre kell utalni, amikor egy nem hétköznapi és nem éppen jótékony szűz-erő lép a Habsburg trónra: 1740-ben koronázzák meg Mária Teréziát. Tehát a számos félig-meddig, vagy genetikailag teljesen sérült „férfi” uralkodó után nyíltan színre lép a „belépőjére” régóta készülődő Szűz, némi hozzáadott Vízöntő-erőtöbblettel.

16

Dobogó

Ellene lehetne vetni az előbbieknek, hogy az 1440 előtti időszakban és az azt követő három évszázadban nem sok „vizet zavart” (öntött…) a „majom”. Nyilván végig lehetne venni a tizenkét évente ismétlődő Majom-évek mindegyikét eseménytörténeti szempontból, sőt minden egyes évet meg lehetne vizsgálni a saját jellegadó állatövi karakterére mutató sajátosságokat keresve, mégis hangsúlyozni kell, hogy a precesszióból következően éppen ebben az utóbbi közel 600 évben válik kitapinthatóvá a Halak korszak saját szellemiségét tisztán kifejező Szűz testiségben jelentkező hatóerő. Mint fentebb is jeleztük, ez a Halak-hatás a Majom-Vízöntő energiával párosulva tud igazán megnyilvánulni, a Halakkal párhuzamosan futó Vízöntő-tendencia saját időszalagján a Mérleg dekanátusába, azaz ítélethelyzetbe ért 1440-ben: a mérleg tulajdonságok egyik hagyományos képi megjelenítése a nyereg, vagyis a Majom ténylegesen a nyeregbe került! Ezért igazán figyelemre méltó, hogy a magyarság és az emberiség történetében is sorsalakító-sorsfordító események az utóbbi hat évszázadon belül egyre inkább a Majom éveire „esnek”. Véletlen lenne? A „véletlen egybeesések” ugyanis az 1740-es esztendőt követően mind sűrűbbé és figyelemre méltóbbá válnak. Említsünk azért meg két olyan jeles esztendőt, mely az ún. modern tudományos világkép kialakulása ezzel a világ fokozatos deszakralizálása szempontjából igen fontos volt ebben a látszólag nyugvó három évszázadban. 1512-ben megjelenik Kopernikusz Commentariolus c. kézirata, a heliocentrikus világmodell alapgondolataival: a kopernikuszi fordulat nem kevesebbet tett (akár szándékoltan, akár nem), mint „kifordította a Földet a sarkából”, vagyis az évtízezredek óta otthonául szolgáló bolygó lassan megszűnt egyetlen és kizárólagos vonatkoztatási pont lenni az ember számára, lefokozódva csupán egy égitestté lett a többi között. Ennek beláthatatlan következményei máig hatóak, hiszen tápot és jogalapot adott minden olyan emberi tevékenység számára, mely a Föld kirablására, kincseinek felélésére irányul: hódítások, rablógazdálkodás, természetpusztító ipari tömegtermelés járt az eszme nyomában. (A mai eszement tudományos-fantasztikus utópiákat megjelenítő filmek is úgy tekintik a Földet, mint eldobható tárgyat, melynek tönkretétetele után majd odébbállunk a következő bolygóra…). 1632-ben pedig napvilágot lát Galilei nevezetes munkája, a Párbeszédek: a két legnagyobb világrendszerről, a ptolemájosziról és a kopernikusziról címmel, ami miatt a tudóst az inkvizíció elé állították. Ezek a tudományos köntösben mutatkozó „új” — inkább felmelegített ókori — gondolatok mintegy szellemi előfutárai, előkészítői az alább emlegetett forradalmi eszméknek, ez által a forradalmaknak. A rövid kitérő után térjünk vissza a XVIII. századhoz. A világban a felvilágosodás hatalmas elsötétedést hozó erői ekkorra már készen állnak a forradalmak alaposan előkészített, pontosan időzített menetrendjével,

amiben nem kis szerep jut idézett majmunk bizonyos ciklusonként bevetett energiakészletének. 1776-ban megalakul a világ talán máig legkártékonyabb titkos társasága, az Illumináti, a megvilágosodottak, egy kiugrott „bajor” jezsuita vezetésével, hogy átvegyék az irányítást a világ szabadkőműves páholyai fölött, és kidolgozzák a minden korábbinál hatékonyabb „rendszerváltási mestertervet”, a teljes világuralom megszerzésére4 (nem mellékesen ebben az évben születik meg a független Amerika!). Rá majdnem tizenkét évre — s ez némileg ellentmondani látszik a fentieknek —, éppen tizenhárom évre, kitör a francia forradalom: ha komolyan vesszük, hogy semmit sem bíztak a véletlenre a világot bomlasztó erők, s tudjuk, hogy mundánasztrológiai értelemben a francia a Halak (a keleti állatövben: Kakas) népe, akkor nem lepődünk meg igazán az egy éves csúszáson, valamint azon, hogy miért épp a gall kakas földjén és a Kakas évében borul lángba a világ. A Halak tulajdonságokat nemzeti szinten leginkább megtestesítő franciák vörös kakasa harsányan hirdethette az új világrend, egy „szép új világ” megszületésének hajnalát a Halak világkorszakának leginkább önmagával azonos végső érájában. A „vörös hajnal” hasadása után a XIX. század derekára érik meg a helyzet a világforradalom kirobbantására, 1848-ban megjelenik a világot a sarkából valóságosan is kifordítani készülő kommunisták bibliája, Marx Kommunista kiáltványa, s ebben az évben ki is tör — ismét csak vízöntő-energia mozgósítással — a világméretűre tervezett felfordulás. Nekünk magyaroknak természetesen jóval több ez, mint forradalom: joghelyreállító szabadságharc lesz belőle, a létrehívó sötét szándék ellenére. Ettől az évtől kezdve a magyarság nemzeti önazonosságára és nemzeti létére mért megrendítő erejű csapások sorozata érdekesen nyomon követhető a „majom vezérelte” években történteket számba véve. 1896-ban nagy csinnadrattával megüljük — vagy inkább megületik velünk — az ún. honfoglalásunk ezredik évfordulóját (érdekes az is, miért lett 1895. helyett 1896. a honfoglalás megegyezéses éve…), mely ideológiai- és jogalapul szolgált a nemzetiségi irredenta mozgalmak számára nemzeteik későbbi kárpát-medencei hon(le)foglalását és darabolását, azaz Trianon-t előkészítendő. 1908-ban egy olyan jelentőségű trauma éri a földi világot, amelyről a tudósok azt tartják, hogy a történeti korokban előforduló eddigi legnagyobb hatású kozmikus jelenség volt, s ehhez mérten alig esik szó róla: ez az ún. Tunguz-esemény. Máig sem teljesen tisztázott, hogy kisbolygó, meteorit, jégaszteroida vagy üstökösmag csapódott a Föld légkörébe, mely tűzgömbbé válása után a felszín fölött felrobbanva, mérhetetlen pusztítást végzett Jakutföldön. Tekinthetjük-e ezt egy későbbi földi esemény, vagy inkább eseménysorozat nem hétköznapi előrejelzésének, amolyan isteni figyelmeztetésnek? Ismervén a huszadik század ezután

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM következő történéseit, hajlamosak leszünk ezt elfogadni. Tény, hogy egy világméretűvé duzzasztott háború észérvekkel nehezen igazolható lezárásaként 1920ban bekövetkezik egy látszólag csak bennünket, magyarokat érintő tragédia, Trianon. Természetesen ma már tudjuk, hogy nem csak a magyarságot érintette, hanem az egész „civilizált világ” szégyenbélyegévé és máig eleven sebévé vált ez az ún. békeszerződés.5 Számosan hasonlították Krisztus keresztre feszítéséhez, ami velünk, magyarokkal akkor történt. Több kutató, így Szántai Lajos magyarságkutató is párhuzamba állította a magyar sorsalakulást Krisztus keresztútjárásával, a magyar történelem egyes eseményeit a stációkhoz rendelve. E szerint Trianon éppen a megfeszítésnek, az 1956-os forradalom Krisztus kereszthalálának, míg 2004-es uniós csatlakozásunk a sírbatételnek felel meg. Talán már nem lepődünk meg azon, hogy mindhárom „jeles” évben a Majom „ült a nyeregben”… Természetesen a közbeeső években sem tétlenkedik főemlősünk, így 1944-ben bekövetkezik a német megszállás, amivel kezdetét veszi függetlenségünk máig tartó szünetelése. Az önálló magyar államiság és alkotmányosság ezzel alapjaiban megrendül, s ezután jönnek csak az elsötétedés valódi esztendei, az ún. ötvenes évek, benne 1956-tal, de a rájuk következő hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek „kádári konszolidációja”, majd a kilencvenes évek „rendszerváltása” sem a fény remélt kiteljesedését hozzák. Nem is várhatjuk ezt a nagy Napév mostani, alászálló szakaszában, s erre egy igen látványos, teljes Napfogyatkozás is emlékeztette a módfelett feledékennyé vált emberiséget. Ugyancsak különleges helyet foglal el a múlt évezred utolsó századának 68-as éve, amikor ismét forradalmi láz tör a világra, ezek után talán nehezen hisszük el, hogy véletlenszerűen. A jelenkor-kutatók, az összeesküvés-elméletek hívei és tagadói, az ezotériával foglalkozók egyaránt jeles, szimbolikus évnek, amolyan korszakhatárnak tekintik 68-at: baloldali diáklázadások, polgárjogi tüntetések, sztrájkok, prágai tavasz, mind olyan kulcsszavak, melyek előhívják az emlékezetünkből az év jellegadó történéseit. A sok, látszólag nagyon is különböző eseményszál közös vonása a tömeges megmozdulás, s ebben az ifjúság játssza a főszerepet: a zászló alatt sorokozó forradalmi, újbaloldali, vagy tüntető tömeg, és az ifjú, mint meghatározó alak, árulkodik a Vízöntő jelenlétről. Ezt egyébként a 68-ban bemutatott, és azóta is a legkedveltebb musical-ek közé tartozó Hair is megerősíti az Aquarius c. dal szövegével, hirdetve a Vízöntő kor közeledtét, mely a béke bíbor hajnalaként, győztes angyalként érkezik majd el… (Meg kell jegyezni, bár ezzel a kérdéssel itt nem foglalkoztunk alaposabban, hogy 1968 bolygóbefolyás tekintetében a Nap éve volt, azaz Nap a Vízöntőben, tehát pontos korszakkijelölése ennek a végjátékban lévő precessziós időmenetnek.) Az 1980-as esztendő elsődlegesen a szovjet birodal-

17

mi függéstől ugyancsak szabadulni kívánó lengyelek, s így a Birodalomhoz csatolt további nemzetek történelmében válik jelentőssé, megalakul a keleti blokk felbomlását, rendszer(le)váltását nagyban meggyorsító tömegmozgalom, a Szolidaritás szakszervezet, a gdanski hajógyárból induló sztrájkhullám bázisán, mely ezt követően a legnagyobb alulról szervezett szocializmuslebontó erővé vált. Az egyik birodalom története alig ért véget, már meg is született az újabb, véletlenül éppen 1992-ben és véletlenségből Unió a neve a maastrichti „újszülöttnek” is…

Sírba téve, szakadék szélén… Napjainkhoz érve ismét ki kell emelni a 2004. évi uniós csatlakozásunk jelentőségét. A mitikus történeti, krisztusi keresztút-analógián keresztül egy fontos tényezőre érdemes figyelni: a világbirodalom-építő erők — akár tudatosan tették, akár nem — a Kárpátmedence feldarabolásával, majd egy újabb Unióhoz csatolásával, azaz a sírbatétellel, egy krisztusi utat járó nemzet6 mitikus-üdvtörténeti pályáját nem vághatták el végérvényesen. Csak azok fejében foganhat meg ilyen terv, akiknek a fogalom- és tudatvilágában nincs kódolva az evilágin kívüli lét lehetősége, nem beszélve a feltámadás gondolatáról.7 A Halak-Vízöntő korszak vége felé nem a „szép új világ”, vagy a New Age aranykorának hamis ígéretére kell figyelnünk, mely anyagi értelemben hozza majd el a boldogság korát, hanem sokkal inkább a Madách által vizionált Eszkimó-szín lefokozott emberi-fizikai létének lehetőségére.8 A következő világhónap ezt kínálja tálcán a Bak-Vízöntő korszak emberiségének, ha kizárólagosan az evilágiság, az anyagiság mezején marad a tájékozódása és az életberendezkedése. A Föld természeti erőforrásainak végső kimerítését, élővilágának felfokozott ütemű pusztítását szemlélve, mindenképpen ez tűnik a valóságosabb — fizikai — jövőképnek, a világidő menetét szemléltető fentebbi nyitott könyv-ábra is voltaképpen ezt idézi elénk. Az (idő)szakadék szélén a Halak-Vízöntő kor haláltáncát járó, ítélet alatt álló emberi nem számára igen nagy a megmérettetés tétje: emberi minőségének lényegét megőrizve, önmagával azonos lényként jut át az új korszak túlsó partjára egy nem pusztán testi újjászületés reményében, vagy a szakadékba zuhanást valami véletlen folytán mégiscsak megúszva, vegetatív véglényként szűkös eszkimó kunyhót épít magának a világból.

„Népek Krisztusa, Magyarország” A magyar sorsalakulás éppen e korszakváltás küszöbén válik döntővé. Mivel a jövendő néhány ezer év a megvalósulás fizikai szintjét tekintve csöppet sem

18

Dobogó

kecsegtető, mint magőrző nemzetnek – mely nem maga számára őrzi a magot –, nekünk kellene krisztusi példát adnunk az áldozat mibenlétéről már jószerivel mit sem sejtő emberiségnek, hogy a kor és önmaga által is meghatározott majomszabású létének meghaladására legyen némi esélye. Számunkra a mitikus és nem mitikus történelmünk legnagyobb figyelmeztetése az lehet, hogy kizárólag akkor vett tudomást rólunk a világ, amikor úgy hoztunk áldozatot, többnyire önkéntelenül, hogy tudhattuk, semmiféle evilági viszonzást nem várhatunk cserébe. Jártuk és járjuk a számunkra, mint nemzet számára rendelt, bízvást nemcsak a saját feltámadásunkhoz vezető utat…

Vízöntő-kronológia 1440-től 2004-ig Érdemes áttekinteni még egyszer az elmúlt közel hat évszázad eseménytörténetét a Vízöntő-jelenlét szempontjából, egy kiegészített listával szemléltetve a fontosabb Majom-uralta éveket, kiemelve a szövegben külön említetteket: 1440: Koronalopás, megroppan a magyar Szent Korona. 1452: A „Gutenberg-galaxis” születése: megjelenik az első nyomtatott könyv Európában, Gutenberg Bibliája. 1464: Mátyás királyt megkoronázzák a Szent Koronával. 1476: Mátyás feleségül veszi Aragóniai Beatrixot. 1488: Kinyomtatják Thuróczy János munkáját, a Chronica Hungarorum-ot. 1512: Megjelenik Kopernikusz Commentariolus c. kézirata, a heliocentrikus világmodell alapgondolataival. 1524: Elesett Szörényvár, azaz a teljes határvédelem megszűnt; a nagy német parasztháború kezdete. 1536: Genfben megjelenik Kálvin alapműve, az Institutio Christianae religionis (A keresztény vallás rendszere). 1572: A Szent Bertalan-éji vérfürdő, azaz a hugenották lemészárlása Párizsban és környékén. 1620: Bethlen Gábort magyar királlyá választják. 1632: Megjelenik Galilei leghíresebb műve, a Dialogo, ami miatt később perbe fogják. 1644: I. Rákóczi György megindul seregeivel III. Ferdinánd ellen, a nemzeti királyság visszaállításáért. 1704: II. Rákóczi Ferencet Erdély fejedelmévé választják. 1740: Mária Terézia trónra lép. 1764: Madéfalvi veszedelem — székelyek lemészárlása. 1776: Megszületik az Illumináti nevű titkos társaság, Adam Weishaupt irányításával. A Függetlenségi Nyilatkozattal létrejön Amerika. 1812: Napóleon oroszországi hadjáratának kudarca, mely bukásának előkészítője.

1848: Forradalmak Európában, a magyar forradalom és szabadságharc kezdete. 1860: Madách befejezi főművét, Az ember tragédiáját. Széchenyi István gyanús „öngyilkossága”. 1884: A világ első felosztása — ezúttal időzónák-ra… 1896: Magyar Millenniumi ünnepségek. 1908: Tunguz-esemény. 1920: Trianoni békediktátum. 1932: A gazdasági világválság eléri mélypontját, megjelenik A. Huxley Szép új világ c. antiutópiája. 1944: Magyarország német megszállása. 1956: Magyar forradalom és szabadságharc. 1968: Diáklázadások, tüntetések világszerte. Prágai tavasz, Csehszlovákia lerohanása, „Új gazdasági mechanizmus” 1980: Lengyel hajógyári tüntetés, a Szolidaritás megalakulása Lech Walesa vezetésével. 1992: Megszületik az Európai Unió a maastrichti egyezmény aláírásával. 2004: Az Unió bővítése révén Magyarország az Európai Unió tagja lesz.

Lábjegyzetek 1 Ma erről jobbára a bulvársajtó híreiből szerezhetünk tudomást a keleti Holdújév kezdetének ünnepléséről tudósító híreken keresztül, de később látni fogjuk, ez a hagyomány korántsem véletlenül rendezi körkörösen ismétlődő módon az évek amúgy egyenes vonalra parancsolt sorát. 2 Az elmúlt kétezer év a Halak-tulajdonságkör jegyében telt, ennek legfontosabb megmutatkozása Jézus Krisztus megszületése: az Istenemberség talajt fogásával a Halálkorszak ember(i)sége, emberi minősége egyetlen mintaként — és esélyként — a krisztusi példa követését kapta, a halálból való újjászületésre, a feltámadásra, az élet szempontjából talán a legrosszabb feltételeket jelentő korszak „megúszására”. 3 Itt Pap Gábor egyik elemzésére utalok, mely DVD-n is megjelent (A bölcsesség házat épít magának. MAG 2008): a középkori veleméri templom falképeinek egyik jelenetén — a Háromkirályok imádása címűn — éppen ilyen helyzetben, a ló nyergében jelenik meg a majom, átvéve a ló feletti irányítást — a nyereg a Mérleg egyik képjele e hagyományban. 4 Az erre vonatkozó megdöbbentő — és tegyük hozzá: máig elhallgatott — tényeket elsősorban Nesta H. Webster angol történésznő Titkos társaságok és felforgató mozgalmak (Gede Testvérek, 2006. Bp.) c. kiváló könyvében találhatjuk meg immár magyar nyelven is. 5 Itt elsősorban Kocsis István írásaira utalok, elsősorban a Szent Korona misztériuma c. könyvére (összevonva, kiegészítve a Szent Korona tanával és a Szent Korona történetével, Magyarország Szent Koronája címmel jelent meg újra a Püski kiadónál 2000-ben). E műben igen érzékletes képet fest arról az irracionális helyzetről, amikor a legártatlanabb nemzetet bünteti az egész „művelt világ”, soha el nem követett bűneinkért, mintha egy külső és nem pusztán emberi akarat érvényesült volna a békeparancs előkészítése során. 6 Érdemes újra utalni rá, hogy a magyarság tudatában régóta eleven a krisztusi sorspárhuzam gondolata: pl. Kossuth magyar Golgotának nevezte az aradi tizenhárom áldozatát, legutóbb Márai Sándor nevezte nevén a krisztusi magyar sorsot az 1956 Karácsonyán írt, Mennyből az angyal c. versében. 7 Ezt egy nagyon szép gondolattal világítja meg Horváth Imre, nagyváradi kortárs költő: „...Iszonyú, hogy elporlad a testem, és hogy elszáll a lélek. Hogy a halálnak horga ma vagy holnap már könnyen elérhet, mégsem fürdöm őrületben, mint Hölderlin és annyi társa, mert olyan népből születtem, mely bízik a feltámadásban.” (Horváth Imre: Származásom, 1990.) 8 Különös véletlen lehet, hogy a világirodalom egyik legjelentősebb filozófiai költeményének tartott Tragédiát éppen 1860-ban, egy 12 éves ciklussal 1848 után fejezi be Madách…

19

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

Mi vagyok a földön?

Lelkemhez

Mi vagyok a földön? Árva tulipán. Égen? Vándorsólyom, ki messzeségbe lát. Ki keresi népét világokon át. A verebek csípik, mikor le-leszáll. Egyre csak azt várja, hogy hazatalál.

Én lelkem, ki az égi tejúton a földre suhantál S bennem az életerő drága zsarátnoka vagy, Nincs panaszom rád, mert ragyogó és szép a tehetség, Mely fölemel s nemesen gyújtja ki szellememet. Úgy léptél ki a Rák kapuján fönt, hogy nem is ittál Búsan a Léthe szelíd habjaiból feledést. S ott, hol a fürge Oroszlánt éri a mennyei Serleg, Ott siklott le az út, életem útja megint. Észt a Saturnus adott kegyesen, Jupiter meg erélyt, Mars Bátorságot, a nap lángra csiholta szived. Vénusz a jóra, az isteni Hermesz a szépre tanított S életed őserejét Cynthia adta neked. (Cynthia állt őrt ott, hol a Lét a Halálba fut árván, Ő ez a földi világ s hódol az égnek a föld!) Ámha megunva a csillagokat bús porhüvelyembe Költöztél, ne feledd, hogy nyomorult ez a test! Mert ha az arca nem is rút és az alakja se félszeg S termete is daliás: más, ami engem emészt! Nézd csak e nyűtt tagokat, nincs bennük erő, csenevészek, Renyhe a sár, amiből mesteri kéz faragott. Hol csupa jég a kezem, hol lüktet láztól a bőröm, Nap-nap után ez okoz gondot; olyan beteges! Nátha gyötör folyvást, a fejem zúg és belesajdul, Majd meg a két szemem ég s könnyezik, annyira fáj. Sokszor a vér is elönt, gyulladt a vesém s ha a gyomrom Dermedten didereg, májamat őrli a láz. Tán e törékeny test is azért volt kedves előtted, Hogy csak e gyöngefalú fogda lakója legyél. Ó de mit ér a csudás lángész is, hogyha a test roncs, Bölcs se leszek, ha ilyen vézna a szervezetem. Atlasz zord erejét s Miló testét se kivánom, Lennék törpe is én, csak ne gyötörjön a kór. Így vagy időzz inkább oly testben, amely derekabb, vagy Költözz vissza megint s járd be az égi mezőt.

Kies puszták őre nem lehetek még: kőbe zárnak kockák, berácsozott elmék. Isten ajándéka még csak homály emlék, messze dereng, foszló köd fátyolán át, hova a szem nem – csak a szívem lát. Önnön börtönömből már rég útra kelnék, s csak halkan szól a szív: Isten csöndben hív. Vagyok itt, a Földön fekete tulipán, kisimuló ránc Isten homlokán. Szirmom lassan lehull, soká nem virulok. Örök szabadságba hervadva indulok. Testem elenyészik. Mi marad? – A lelkem! Isten ajándékát az égre emeltem. Andrikó László Isztambul, XXI. század

Janus Pannonius Észak-itália, XV. század

20

Dobogó

Magyarok a Kaukázusban OBRUSÁNSZKY BORBÁLA A magyarság korai története szorosan összekapcsolódik a Kaukázus térségével, nem csoda, hogy már a középkor óta lelkes utazók és misszionáriusok keresték őseink nyomait a magas hegyekben.

Középkori híradások Talán a magyarságtól elszakadt néprészhez, a szavárd magyarokhoz már a honfoglalástól kezdve egészen a késő középkorig magyar követek és utazók kerekedtek fel és jutottak el, hogy ápolják a kapcsola-

A kaukázusi karbardok a magyarok utódainak tartják magukat. (A Zichy-expedíció képeiből, 1895.)

tot távolra szakadt őseinkkel. Már a X. században élt Bíborbanszületett Konstantin császár Bulcsú vezér beszámolója alapján feljegyezte, hogy a türkök, vagyis a magyarok rendszeresen követeket küldtek a keletre szakadt rokonaikhoz. Azt források hiányában nem tudjuk, hogy a követjárások meddig folytatódtak, de annyi bizonyos, hogy a XIII. századra elhalványodott emlékezetük. A keleti kapcsolatot akkor a Moldvában és Havasalföldön megtelepedett kunok között térítő domonkosok elevenítették fel, közülük Ottó el is jutott a kaukázusi magyarokhoz. Sajnos, tőle nem maradt fent beszámoló, viszont az ő útmutatása alapján indultak el rendtársai Julianus barát vezetésével, akik Konstantinápolyból hajóval érkeztek meg a mai Krasznodár város környékére, a meotiszi ingoványokhoz. Arról, hogy a Kaukázus környékén tényleg magyarok éltek, nem más, mint a XIII. század közepén íródott Mongolok titkos története számolt be. A mongol erők 1222-ben betörtek a Kaukázus vidékére és legyőzték az ott élő madzsaratokat, cserkeszeket és alánokat. Utóbbi kettő nép akkoriban kizárólag a Kaukázus észa-

ki lábánál élt, ezért valószínű, hogy a távoli forrás a keletre szakadt magyarokról ejtett szót. A magyarok jelenlétéről még egy hiteles forrás maradt fel, XXII. János 1329-ben (más vélemények szerint 1328-ban) kiadott bullájában említés esik Jerentán, keresztény ázsiai magyar királyról, aki az alánok szomszédságában lakott. A Kuma-folyó partján pedig híres volt Madzsar város, melyről még Ibn Battuta a híres muszlim utazó is említést tett. A nagyszerű települést Timur Lenk hadjárata pusztává változtatott.

Magyar utazók nyomában Az újkorban sok magyar kutató akarta megtalálni a magyarok őseit, ezért sokan a Kaukázusba indultak, hogy feltárják a lehetséges emlékeket. Az egyik leghíresebb magyar utazó Ógyallai Besse János volt, aki az 1820-as években járt ezen a vidéken és utazásai során sok néprajzi emléket gyűjtött össze az ott élt népektől. Utazásainak eredményét francia nyelven tette közzé 1829-ben. Sajnos, a magyarul nem elérhető kötetben nagyon fontos néprajzi adat van az ott élő népekről, akik között néhányban Besse a magyarok őseit vélte megtalálni. Őt követte a század második felétől Déchy Mór, aki főleg a mai grúz és dagesztáni területeket járta be és részletes térképet is készített a nagy hegységről. Bár Déchy nem végzett történeti kutatásokat, de segítette 1895-ben Magyarországról elindult Zichy Jenő vezette expedíciót, amelynek egyik résztvevője, Szádeczky-Kardoss Lajos történész felfigyelt a Derbentnáme forrásra. A hiteles történeti munka megemlíti, hogy Hoszrou Anusirván perzsa uralkodó a VI. század elején a mai Dagesztán területén megépítette Kicsi Madzsar és Ulu Madzsar városokat. A város nevét nemcsak a magyar történész, hanem a mai dagesztáni kutatók is a magyarokhoz kötik. Murtalazi Gadzsijev régész szerint még nem sikerült a fenti helyeket beazonosítani, pedig már a Debentnáme számos városát és erődjét feltárták. A Zichy expedíció főleg Grúziában, az ókori Az egykori Kolkisz területén talált olyan földrajzi neveket, mely a magyarokhoz lehetett köze, így az Ungur-folyó talán egy nagy, VI. században zajlott csata emlékét őrizheti, melyet a bizánciak és a hungárok vívtak. Akkoriban az északi, vagyis hun utódnépek a Kaukázustól északra fekvő hatalmas területeket birtokolták. A közel harminc nyelven beszélő Bálint Gábor, a kolozsvári egyetem tanszékvezetője a kabard nyelvet hasonlította össze a magyarral és megállapította, hogy annak szerkezete nagyon közeli a miénkhez. Az expedíció nemcsak nyelvészeti adatokban, hanem maguknak a kabardoknak a hagyományában is felgyűjtötte a magyaroktól való származás tudatát.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM Krónikás adatok A magyar történeti krónikáink néhány emléket megőrzött a kaukázusi tartózkodásukról. A Képes Krónika leírja, hogy a magyarok ősei Perzsiából vándoroltak ki, mely akár jelenthette a Kaukázusontúli részeket, vagy Derbent környékét, mely a Szaszanida-dinasztia idején (224-654) valóban a perzsákhoz tartozott. Az ősapák, Hunor és Magor állítólag Belár és Dulo fejedelem lányait rabolták el, akik a hunok és magyarok ősanyjai lettek. A rövid történet megőrizte az alánok és magyarok ősi kapcsolatának emlékét, mely a Kaukázusban jöhetett létre, ahol máig az alánok utódai, az oszétok élnek. A másik kaukázusi kapocs lehet a meotisziingoványoknak, mint az egykori fejedelmi központnak az emlegetése. Az a terület már az ókortól a sztyeppei népek, a kimmerek, majd a királyi szkíták központja volt, onnan kerültek elő a leggazdagabb aranykincs leletek. Az ókor végén, a hun hódítás előtt a Skandináviából érkező gótok is ezen a vidéken uralkodtak. A VI. századi bizánci Prokopius szerint a hunokkal szövetséges népek a Kaukázustól északra, egészen a meotiszi ingoványokig éltek.

A szavárd kérdés A XIX. század végén Thury József történész-turkológus közzétett egy tanulmánysorozatot a Századok című folyóiratban, amely a szavárd magyarok nyomairól szólt. A korabeli források alapján a középkori udik között, a mai Karabah és Nyugat-Azerbajdzsán területén talált arab történeti forrásokat — elsősorban alMaszudi munkáját — arra, hogy a Kaukázusban maradt őseink évszázadokon át szervezett, állami keretek között éltek. Thury egészen a XIII. századig követte a szavárd magyarok történetét a helyi, arab és perzsa, valamint az örmény krónikákban. Ezt mások is, mint például az albániai Movszesz Kalankatujk művét angolra fordító Minorszkij is oda helyezte, szerinte is a szevordik, a szavárd magyarok a Kür-folyótól egészen a Göjdzse (ma Szeván-tó) között éltek. A VI. században élt Prokopius szerint a szabirok hun királyságot alkottak a mai Dagesztán környékén. A bizánci Menandrosz a VI. századból úgy értesült, hogy Hoszrou Anusirván a Kür- és az Araz-folyók közé 10 ezer szabírt telepített le. Amikor a bizánciak 576-ban betörnek a Kaukázusi Albánia területére, már a frissen odatelepített szabírokkal találják szembe magukat. Thury volt az, aki a helyi forrásokban szereplő szevordi és szijavurdi neveket a magyar töredékekre vonatkoztatta. Az 1980-as években Azerbajdzsánban is felfedezték e témát, ott legelőször Gejbullajev végzett kutatásokat a földrajzi nevek etnikai kapcsolatáról és ő is a szevordi, sabran, szavar, stb. helyneveket a magyarokhoz kötötte. Őt követte Nailja Velihanli történész, aki szintén belemerült a kaukázusi magyar törzsek középkori történetébe és ebből a célból átolvasta a középkori arab forrá-

21

sokat. Szerinte nemcsak a szavárd név, hanem az alMaszudi középkori krónikájában szereplő Hét Föld Országa elnevezés is a magyarokhoz kötődik. A kutatónő szerint a térségben csak a magyarokat nevezték hét törzsnek, amit mi a magyar krónikákban hét magyarnak ismerünk. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogyan lehettek őseink szavárdok és magyarok, sőt még hungárok egyszerre? Valószínűleg az ott élő, egymással szövetséges viszonyt ápoló törzsek vérszerződés révén egyesülhettek, ezért később a szavárdokat is a magyarokhoz tartozónak írták le. A magyar krónikákban is találunk némi utalást a keleti töredékünkre. Az Anonymusnál szereplő Zuard vezér nevét Németh Gyula a szavárddal azonosította, Csaba magyarjait is hozzá kapcsolata, akiről úgy tudták, hogy Görögországban élt. Utóbbi országon Bizáncot és az általa uralt Fekete-tengeri városokat érthetjük, melyre időnként sikerült kiterjesztenie fennhatóságát. Talán a gesta írónál így maradt meg a szavárd magyarok különválásának emléke.

Hol éltek a madzsgarok? Van még egy fontos probléma, melyet még a XX. század elején vetett fel Bendefy László, a kaukázusi magyarok kutatója. Szerinte a IX. század végére datált, a magyarokkal foglalkozó muszlim források nem a Kárpát-medenceiekről, hanem a Kaukázusban maradt magyarokkal foglalkoznak. Erre valóban jó néhány adat utal. Egyrészt a muszlim források uralkodói címei nem egyeznek meg Árpád magyarjairól feljegyzett nevekkel. Míg nálunk már akkor a fejedelem irányította az országot, addig a források a kündüről beszélnek, mely Árpádéknál már nem fordul elő. Másrészt az arab geográfusok a Pannoniába letelepedett őseinket Üngürrijának, vagy Üngülüsznek nevezik, míg a kaukázusiakat madzsgaroknak, vagy maggarijának. Gardezi leírásában a Fekete-tenger a magyarok nyugati határa, amely csak a Kaukázusból nézve igaz. A leírásokban eléggé különös, hogy miért emlegetik a magyarokkal kapcsolatban Kercset, ami a Kárpát-medencétől több ezer kilométer távolságban van, viszont a Kaukázusból, a Tamany-félszigeten keresztül könnyen elérhető. Két nagyon különleges szokást is megemlít Gardézi, mely csak a Kaukázusban figyelhető meg. Az egyik a tűzimádat. Azerbajdzsánban már szinte a legkorábbi időtől kezdve a hegyekből tűz tört elő, nem csoda, ha a tűzkultusz ott már nagyon régen kialakult és egészen a 705-ös iszlám hódításig a tűz kultusza meghatározó volt ezen a tájon. Valószínűleg az ott élt népek, így a magyarok ősei is gyakorolhatták ezt a különleges kultuszt. A másik sajátos szokás megint erre a vidékre kalauzol bennünket. Gardézi leírásában olvashatjuk, hogy a magyarok leánykéréskor a hozományt szőnyegbe csavarják be. Ez a szokás kifejezetten az azerbajdzsánoknál volt divatban, ahol a szőnyegszövés ősi múltra tekint vissza, sőt máig divatban van, hogy a

22

Dobogó

lánnyal egy értékes szép szőnyeget is adnak ajándékba. Nagyon valószínű, hogy a IX. század végén, vagy a X. század elején készült leírások nem a pannoniai magyarokról, hanem a volt szállásterületen maradtakról szól. Egyébként még ma is sokan tudják azt Azerbajdzsánban, hogy egykoron léteztek Madzsar nevű falvak. A fenti kutatók a régi orosz térképéken még felfedezték a Madzsarjurt és Madzsar-Garaoglan neveket, melyek a szovjet időben eltűntek. Az azerbajdzsán történészek lehetségesnek tartják, hogy a második világháború idején sok olyan települést átneveztek, amely a birodalom ellenségeinek nevét viselte, hogy azok ne szerepeljen a térképeken. Így eltűntek a bolgárokra, németekre utaló toponímiák is. Másik probléma az, hogy a Kür-folyó, ahol a források szerint őseink éltek, folyamatosan változtatja medrét, emiatt a települések is gyorsan változnak a lakosok is kicserélődtek, ezért nincs régi adat arról, hogy a település eredetileg hol lehetett. A régi térképek és beszámolók alapján ezen települések felderítése és beazonosítása még várat magára.

Muagerisz király A magyar név egyik, vélhetően korai változata nyelvészeink szerint nemcsak Dagesztánban, Kicsi és Ulu Madzsar erődök nevében maradt fenn, hanem azzal éppen egy időben feltűnt a boszporuszi hun királyságban is, melynek központja Kercs városa volt. A Feketetengeren két Boszporusz volt ismert, az egyik a min-

Korai keresztény nyomok a Göjcse-tó partján. A szavárd magyarok egykoron a tó körül élhettek.

dannyiunk számára ismert tengerszoros a mai Isztambulnál, a másik pedig a Fekete- és Azovi-tenger között található, utóbbit megkülönböztetésül Kimmer-Boszporusznak is neveztek a források. A meotiszi mocsarak nyugati nyúlványánál az V-VI. század között létezett egy hun királyság, melyet egy testvérpár, Gordasz és Muagerisz király irányított. Theophanesz és Malalasz kró-

nikájában megmaradt történet szerint Jusztinianosz császár első évében (527-528) Gordasz felvette a bizánci kereszténységet és elpusztította az ősi bálványokat. Erre a hunok fellázadtak ellene, megölték és testvérét, Muagerisz királyt emelték trónra. A szóban már Németh Gyula és Moravcsik Gyula is a magyar szó első írásos említését vélte felfedezni. A két adat arra utal, hogy a magyarok már a VI. század elején önállósodhattak a hun utódnépek tengerében és ősüknek, Magornak, vagy más források szerint Magógnak a nevét vehették fel. A történeti források alapján bizonyos, hogy a legtöbb sztyeppei nép valamely mitikus ősének nevét viselte, így valószínű, hogy őseink is ezt a mintát követték.

Fehér foltok A magyarság kaukázusi történetét érdemes lenne még alaposabban feltárni, hiszen számos fehér folt maradt. Talán az egyik az meg nem oldott kérdés, hogy a keleti magyar töredékek milyen neveken élhettek a középkorban? A szevordi és a madzsar névre is fent elég sok adatot találtunk. A történészek körében talán a szavárd kérdés a leginkább tisztázott, a madzsar kérdést azonban máig nem sikerült teljes körűen tisztázni. A témát kutató Czeglédy Károly elég óvatosan fogalmazott ebben a kérdésben, ő azt gyanította, hogy a tatárjárás után megmaradt magyarokból verbuválódott össze az Ibn Battuta által emlegetett Madzsar város lakossága, de a kutató azt is hozzátette, hogy a kérdés eldöntéséhez még több forrásadatra lenne szükség. Ha elfogadjuk, hogy a X. századi muszlim források a kaukázusi magyarokra vonatkoznak, akkor már van némi fogózkodónk, illetve fel tudjuk használni a XIII. századi utazók, misszionáriusok tudósításait is. Azok szinte mindegyike megemlíti a kaukázusi magyarokat, majd pápai bullák, nyugati utazók és mongol források adnak hírt keleten maradt töredékeinkről. Az is sok fejtörést okozott történészeinknek, hogy a Kaukázusban fel-feltűnő madzsar, szavárd neveket hogyan egyesítsék, hiszen hol a Fekete-tenger keleti partján, hol pedig Dagesztánban találunk őseinkre vonatkozó adatokat. Az elmúlt években előkerült nagyszámú adat révén nem biztos, hogy csak egyetlen magyar tömb élt a hatalmas térségben, hanem elképzelhető, hogy a magyarság több csoportja vált ki Árpádék főhadából és korábbi szálláshelyén maradt és ott helyi vezetők, kündük vagy éppen az Árpád-ház tagjai irányították őket egészen a XIV. század végéig, amikor is Timur Lenk kaukázusi hadjárata el nem tüntetette a magyar nyomokat és le nem rombolta Madzsar várost és környékét. A magyar nyelvű „szigetekre” jó analógiát szolgáltatnak azok a mongol közösségek, akik a nagy birodalom idején, a XIII-XIV. században Kína különböző területein telepedtek le és majd’ nyolcszáz év múltán is — a kínai ember tengerben is — megőrizték nyelvüket és kultúrájukat.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

23

Miskolczi(?) József életműve SZELESTEY LÁSZLÓ Egyik legérettebb műve, egy kerek tükrös, a rákarcolt éneklő pávával a Somogy megye földrajzi nevei című, 1974-ben napvilágot látott vaskos, csaknem 1200 oldalas kötet gerincére is rákerült. Dícséret annak, aki ebben a remeklésben meglátta a somogyi

találja önmagát. Stílusa rendkívül egyéni, könnyen felismerhető, sok olyan karakteres megoldással, ami csak rá jellemző a sokszínű és rendkívül gazdag somogyi pásztorművészetben. A másoktól átvett megoldások szervesen épülnek be kompozícióiba. Nem vélet-

Türös, Nagyatád. Néprajzi Múzeum, 165 19

pásztorművészet egyik emblematikus darabját. Mert valóban az. (Készítőjéről, Kocsis Györgyről előző számunkban írtunk...) A faragónk neve utáni kérdőjel arra utal, hogy ezúttal a névhasználat is bizonytalan. Ugyanis csak a taszári anyakönyvekben — fél évtized viszonylatában — két változatban is szerepel az 1870-es években rögzített bejegyzésekben, Mikócziként és Mikócsiként! Mivel ő még a pásztortársainál is — talán úgymondhatnánk — nagyobb kóborló volt, hol itt, holott akadunk a nyomára, netán a vélt nyomára. Miként a tárgyaira is! Rendkívül termékeny faragó volt. Különösen az új tárgycsoport, a XIX. század utolsó harmadában megjelent gyufatartóknak a kialakításában, illetve faragott kompozícióik megfogalmazásában jeleskedett. Legtöbbre a hátratekintő, beszélő szarvast faragta az akkortájt egyre inkább meghatározóvá vált régi-új technikai eljárással, a domború faragással. Ugyancsak fából készült tükrösein is ezzel a megoldással élt. Míg a szaruból formált sótartóin kivétel nélkül karcolozással alakította ki alakos kompozícióit. Faragványai az 1890es évektől sokasodnak. Az évszámok alapján munkásságát az 1920-as évig követhetjük. Érdekes viszont, hogy faragó társaitól eltérően, egyetlen spanyolozott darabja sem ismert. Feltehetően nem is alkalmazta ezt az eszköz- és időigényes technikai eljárást. Viszont más módon ő is élt a felületek színezésével, élénkítésével. Csakhogy ezt pácolozással, sárgítással, barnítással, illetve feketítéssel oldotta meg. Néhány korai próbálkozását követően hamar meg-

Tükrös, 1895. Magángyűjtemény

len, hogy ő is számos később induló faragó munkásságára kimutatható hatást gyakorol. Így például annak a Kőműves Györgynek a munkálkodására is, akinek az 1906-ban készült sótartóján az egyik legeredetibb pávás kompozíciót láthatjuk.

Tükrös, Somogy megye, Néprajzi Múzeum, 57.36.2

24

Dobogó

Az új alaptörvényről A történelmi hagyomány, modern jogállamiság és Magyarország új Alaptörvénye Dr. TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF Az alaptörvény értelmezésekor történeti szempontból az első kérdésként merül fel, hogy helyre kívánja-e állítani a magyar állam és politikai rendszerének folytonosságát a történeti magyar állam törvényes rendszereivel. Óriási, történelmi lépésnek és talán csodának is tartom hazánk és közjog történetében, hogy „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és nemzeti egységét” mondat része az új alaptörvénynek. Ezért a mondatért, másokkal együtt, én is sokat küzdöttem, aminek fontosságát a Salamon László úr által kért véleményemben is kifejtettem. Ez az a mondat, amelylyel nézetem szerint átléptük az a „Rubicont”, amely megszakítja az elmúlt évtizedek rossz örökségeit, és hozzáköt a magyar államiság évezredes jó hagyományaihoz, a korábbi törvényes alkotmányos rendszerekhez. A jogfolytonosság helyreállítása azt jelenti, hogy törvénytelen rendszerből törvényest alkotunk. Maga a jogfolytonosság helyreállítása, pedig egy folyamat, amely tőlünk függő időhöz kötődik. A helyreállítás az alapelvek újbóli alkalmazásával kezdődik, az azt érvényesítő intézményeknek az alkotmányba történő újbóli beépítésével párhuzamosan. Úgy látom, hogy minden tekintetben egy gödör mélyén vagyunk, ehhez most megkaptuk a létrát, amelyen ki tudunk mászni onnan. Ez a mondat, mintegy első lépésként megnyitja az 1944-ben megszakadt jogfolytonosság helyreállítását, amelyet egy folyamatnak kell tekinteni. Ez egy küzdelem, ahol az első döntő lépést megléptük, de még csak a folyamat kezdetén vagyunk. Ezt segíti a „Nemzeti Hitvallás”-ban a nemzetünket és történelmünket becsülő, szívet melengető és erősítő számos megfogalmazás és az „Alapvetés”-ben felsorolt szempontok és célok is . Álláspontomat erősítik a következő kitételek is a „Nemzeti Hitvallás”-ból: „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését.”, valamint „Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét.” Ezek a szakaszai az alaptörvénynek azt jelentik, ha a „Nemzeti Hitvallás”-t nemcsak történetileg, hanem közjogilag is értelmezzük, hogy az 1944. márciusától kezdődő időszakot törvénytelennek, illetve az 1990. óta eltelt időszakot törvényességében nem teljesen megalapozottnak tartja. Az általános politikai érvelés a rendszerváltás szükségességét azzal indokolja, hogy nem érvényesült az

önrendelkezés, hiszen megszállás volt, és annak következtében diktatúra, mert az 1989-es alkotmányjogi rendszerváltás is törvénytelen, hiszen azt az 1985-ben megválasztott országgyűlés fogadta el akkor, amikor a szovjet hadsereg még hazánkban volt. Az elmúlt 20 év rendszerének alkotmányjogi kritikájának alapja, most már szerencsére széles körben elfogadott érvelés alapján az, hogy a megszállás időszakában meghozott alkotmánymódosító paktumot a népképviselet intézményei a megszállás után sem törvényesítették. Talán, mert a politika urai megijedtek az elnökválasztás közvetlenségéről szavazó 1989-es népszavazás számukra esetlegesen kedvezőtlen kimeneteléről és ezért kizárták annak a lehetőségét, hogy nem ellenőrizhető erő általuk nem kívánt irányba vinné a magyar közjogi fejlődést. Miután az elmúlt rendszer nem elfogadhatóan megalapozott, ezért szükséges az új alkotmány. Nézetem szerint az alaptörvény, az 1989. utáni történésekhez viszonyulva is tükrözi a két irányzat jelenlétét. A demokratikus rend kezdetét ugyan 1990. május 2-tól eredezteti, de ugyanakkor folyamatról és nem egy már lezárt eredményről ír, miközben a ‘89-90-es alkotmányváltoztatás idejét, teljesen megalapozottan a törvénytelennek nevezi. Némileg zavaró, hogy a „Záró rendelkezések” részének 2. pontja szerint „az Alaptörvényt az Országgyűlés az 1949. évi XX. törvény ...alapján fogadta el.”. Elegánsabb és következetesebb lehetett volna, ha az országgyűlés alkotott volna egy alkotmányt elfogadó törvényt, hiszen az 1949-es alkotmányt törvénytelennek tartja. Alapvetően fontosnak tartom azt is, hogy az alkotmányt alaptörvénynek hívják. Ugyanis az elmúlt évtizedekben az alkotmány fogalomhoz az ezeréves, vagy még régebbi múlttal való szakítás képzete társult. Az alaptörvény, pedig azt kívánja kifejezni, hogy folytatólagosan kapcsolódunk ez előző évezred, történeti alkotmányt alkotó törvényekhez. Az alaptörvényhez kapcsolódó sarkalatos törvények rendszere is a történeti, az élet természetes folyamatában gondolkodó alkotmányos gondolkodást tükrözi. Ugyanakkor felmerül, hogy a sarkalatos törvények, amelyek elfogadásához elég a jelenlévő képviselők kétharmada, bír-e az alkotmánnyal azonos jellegű súlyossággal. Valószínűleg nem, hiszen az alaptörvény elfogadásához az összes képviselő kétharmadának támogató szavazata szükséges. Ebben az esetben viszont felmerülhet és óriási zavart okozhat, ha az Alkotmánybíróság esetleg az alaptörvénnyel ellentétesen értelmezné azokat. A közjogilag a jogfolytonosság helyreállítását kívánó álláspontot erősíti az Alaptörvény „Tagadjuk a magyar

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését.” kitétele, mert a megszállás éveinek törvénytelenségére utal. Felmerül azonban a kérdés, hogy az új alaptörvény szerint ez az állam által elkövetett bűnökre vonatkozik csak, azaz amikor az állam saját jogszabályait sem tartotta be a törvénytelen időszakban, továbbá például a spontán privatizáció is érvénytelen-e? Ha a rendszer törvényességében nem teljesen megalapozott akkor az is felmerülhet a következő időszakban, hogy visszaszerezhető-e a nemzeti vagyon, felelősségre vonhatóak-e a kommunista bűnösök is? Az idézett mondat változtatást, az igazságra törekvő államért küzdők egyik legfontosabb kívánalma volt. Ez a kitétel megerősíti, hogy az 1944—1990 közötti időszak nem volt törvényes, azaz legitim. Ebből viszont az következik, hogy az új alaptörvény elvileg lehetővé teszi, hogy az igazságosság útján megszülethet egy új kompromisszum, a hatalmát az 1949-es alkotmány jogfolytonossága miatt 1989-ben átmentett oligarchia és a nemzet között, a megmaradás érdekében. Ez persze csak lehetőség, a kényszerítő szükség mellett. Először is azt kell majd tisztázni, hogy az „embertelen” kitétel az emberiség ellenes bűncselekményekre vonatkozik, vagy a többire is. Ha „csak” az emberiség ellenes bűncselekményekre, akkor újat nem mondtunk, mert ezek büntethetőségét az alkotmánybíróság is elismerte már a 90-es években. Emlékezzünk például a sortűzperekre. Ugyanakkor elmondható, az a megoldás már akkor is elégtelennek bizonyult, nem is beszélve az ügyészség és a bíróságok hozzáállására. Nyilván az igazságosság iránti vágy nem bosszút követel, hanem feltárását a bűncselekményeket elkövető és az államot kifosztó hatalmat átmentő csoportok monopolisztikus hatalmának és ezzel együtt utat nyitást egy új nemzeti demokrácia megteremtése felé. A harcot a közös józan ész alapján, viszont meg kell vívni. A mostani alaptörvényben az a legnagyobb jó, hogy az ellentétben a korábbi alkotmánnyal erre elvi lehetőséget, az alkotmányos keretet nyújt. Úgy gondolom, hogy a bűnök feltárásra, a törvénytelen vagyonmozgások követésére és kártalanítás alapján történő egyes újrarendezésre is elvileg megnyílt a lehetőség. Hiszen törvénytelennek nyilvánította az 1944-től 1990 májusáig eltelt időszakot, valamint törvényességében nem elégségesnek az azóta eltelt közjogi időt. Nem szabad elfelejteni, hogy a mostanáig hatályos alkotmány, annak értelmezése, és az arra épülő jogszabályok lehetővé tették az állam és állampolgárainak kifosztását. Tették ezt a privatizációval, az eladósítással, illetve azzal gazdaságpolitikával, amely a profitot a nagy cégeknél hagyta, amit azok ki is vittek, visznek az országból, a költségeket pedig a társadalommal és a környezettel fizettetik meg. 10 ezer milliárdokat vittek ki az országból, politikusok és az államigazgatás vezetőinek közreműködésével, jogszabályok felhatalmazásával. Valójában az elmúlt húsz év alkotmányos-

25

sága a korrupció máig élő rendszerét hozta létre jogszabályi alapokon. Szimbolikus értelmű, az alaki-intézményi jogfolytonosság helyreállítása felé mutat a Legfelsőbb Bíróság visszanevezése Kúriának. A két kamarás országgyűlés is része az alaki-intézményi jogfolytonosságnak, de elsődlegesnek tartom az érdekképviseletiség és annak kiválasztó mechanizmusainak ujjá szervezését, ujjá szerveződését először. Az érdekképviseletiség demokratikus és tisztalappal történő megújhodását követhetné a második kamara felállítása. Ez annál inkább fontos feladat, mert ha az országgyűlési képviselői munkát és az önkormányzati tisztség választást a következőkben esetleg összeférhetetlennek tartanák, akkor a törvényalkotásban a következő ciklustól teljesen megszűnhet a területi érdekképviselet is a törvényalkotásban. Ugyanakkor a vármegyéről folytatott vita sok mindenre rávilágít, többek között az alaptörvény népszavazással történő megerősítésének kérdésére is. A népszavazás mindig csak erősíti a legitimációt, bármely alkotmány törvényességét. Ugyanakkor látható, hogy az új alkotmány ellenzői mindent elkövetnek, hogy az elmúlt hatvan-hatvanöt év hatalmi rendszere, a maga hálózataival, az élet minden területére kiterjedő szelekciós rendszereivel zökkenő mentesen folytatódjék. Az ellenző politikai erők, ha az elmúlt korszak alkotmányáról van szó tagadják az alkotmány és a gazdasági viszonyok közötti összefüggést. Ha az alaptörvényt támadják, akkor a gazdasági bajokat és a viszszásságokat összekapcsolják az alkotmányozással. Ugyanakkor nagy a zűrzavar, az emberek sokasága nem érti, hogy mi történik vele. Elég, ha akár magát az országgyűlési egyes vitáit nézzük. Azon vitatkoztak, hogy kell-e a vármegye, vagy nem. Itt az ismeret és a 60 éves marxista-liberális sematizmus, de egyszerűen a butaság vitatkozott. A vármegye történelmünkben mindig az alkotmányosság, a megmaradás kikerülhetetlen bástyája volt. Az alaptörvény sikerességét végül is az méri le, ha az emberek nagy többsége azt majd magáénak érzi. Ez akkor fog vitathatatlanul megtörténni, ha az igazságosság és a szociális biztonság megerősödik, segítve a közösségi összetartozást, magát a nemzeti megmaradást, ujjá születést. Ennek a kereteit az alaptörvénynek és a sarkalatos törvényeknek kell biztosítania. A következő időszakban is alapvető marad az Alkotmánybíróság alkotmány által biztosított szerepe. A „status qou” irányzat nagy győzelme, hogy a korábbi elképzelésekhez képest az intézmény szerepe megnőtt. A mostani hatályos alkotmány rendszere két meghatározó oszlopon nyugszik. Az egyik az alkotmánybíróság, a másik a jegybank, a Magyar Nemzeti Bank jogállása. Jelenleg az elmúlt húsz év rendszerét megváltoztatni nem akarók két álláspontot osztanak. Az egyik, amelyik nyíltan és markánsan elutasítja az új alaptörvényt, magát az alkotmányozást. A másik, pedig azt hirdeti,

26

Dobogó

hogy bár új alaptörvény lett elfogadva, a dolgok lényegileg nem változnak. Az Alkotmánybíróság ugyanis már az elmúlt húsz évben kijelölte az alkotmány és a jog értelmezés kereteit a maga által felállított szabályaival, ami ezután is hatályos és különben sem kíván ezen változtatni a jövőben. (A változtatást nem kívánók a jegybank jogállásán sem kívánnak módosítani.) Az elmúlt években általam kifejtettekhez hasonlóan már a közélet változtatást akaró meghatározó személyiségei is „legitimációs deficittel bíró”, azaz a törvényességében nem megalapozott korszaknak írják le az elmúlt 20 évet. Ebből következően maga az alaptörvény határozza meg, hogy milyen területeket kell elsődlegesen sarkalatos törvényekkel újra szabályozni. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy az alaptörvény szellemisége alapvetően eltér az előző alkotmány és annak bírósági értelmezésétől. Az alaptörvényben benne maradt az a paragrafus amely szerint: „Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Ezért az élet jog által szabályozott egyes területeit nemcsak újra szabályozni kell, hanem az eddigi értelmezés tartalmát is újra kell gondolni. Az alaptörvényben felsoroltak, ugyanis értékeket és emberi erényeket hangsúlyoznak: haza szeretetet, a munka becsületét, a házasság szentségét, az élet tiszteletét, a családért, a gyerekekért, az öregekért, a környezetért vállalt személyi és állami felelősséget és gondoskodást, az erkölcsre és etikára alapozott állam képét vetíti elénk. Ez eltér az eddigi törvény alkotás és alkotmány értelmezés agnosztikus, relativista, liberális szellemiségétől. Ez az utóbbi az igazság létezésnek tagadásával gyakorlatilag lehetővé tette, hogy a jogok és kötelezettségek ne érvényesüljenek egyenlő arányban, maguk az emberi jogok, a szabadság tartalma is kiüresedjenek, bizonytalanná váljanak. Többünk küzdelmének eredménye, hogy a jogok és kötelezettségek aránya külön megerősítést nyert az alaptörvényben. Az Alaptörvény „Szabadság és felelősség” fejezet címe is az új szemléletet tükrözi. Ez azt jelenti, hogy a szabadságjogaink élvezetének, napi gyakorlatának és értelmezésének korlátja a magunkért és a másokért vállalt, érzett felelősség. A szabadság nem szabadosság, hanem korlátja a jó és a rossz tőlünk független és létező kategóriája. Ez a szemlélet kapcsolódik a hitvallás szelleméhez és nem a liberális szabadosságot érti a szabadság mértékének. Megjegyzem, hogy az ellenzők felé tett helyes lépés az is, hogy a szabadságjogok mintájának az Alaptörvény alkotói az európai emberjogi, alapjogi kartát tekintették mintának. A szemlélet váltás természetesen kihathat az egyes jogágak, jogterületek szabályozására, újra értelmezésére. A küzdelem csak most kezdődik, azért hogy valóban az új szellemiség érvényesüljön fokozatosan a jogszabályalkotásban, a jogértelmezésben és a joggyakorlatban is, vagyis az egész jogrendben. A jog-

folytonosságot csak úgy állíthatjuk helyre, ha az értékeket beemeljük a jogalkotásba és a jogalkalmazásba. Nem szabad az emberi méltóság jogát összekeverni az emberi erények mellett kiállók és az azt tagadók egyenlősítésével. Két egymást tagadó jogértelmezés nem alkalmazható egy időben, sem az egész közösséget érintő kérdésekben, sem a hétköznapi életben sem. Az alkotmánybíróság, összhangban az értékeket nem nevesítő leváltott alkotmánnyal eddig a kisebbségi szubkultúrákat nemcsak egyenlősítette a többség által vallott értékekkel, hanem lehetővé tette azok kizárólagos, mondhatni diktatórikus, mindenkire kötelező valóságértelmezését. Azt gondolom, hogy az új alaptörvénynek a korábbi szellemiség alapján történő esetleges további alkotmánybírói értelmezése súlyos konfliktushoz, az állam és a jogrend bizalmába vetett hit végzetes megrendüléséhez vezetne. Ezért az új alaptörvény az eddigiekhez képest egy teljesen új szellemiségű alkotmánybíróságot és bíráskodást is igényelne. (A perjog újra szabályozásával is, amely most lehetővé teszi az ügyek büntethetetlenségig történő elhúzását is.) A „satus quo” irányzat nézetem szerint kétes „vívmánya”, hogy alkotmánybíróság, most már nemcsak nemzetgyűlési jogkörrel fog bírni, hanem az alkotmányos, vagy inkább az abszolutista király jogkörét is megkapja. Ferenc Józsefként a törvények előszentesítési jogának elnyerésével, és akár XIV. Lajosként, a bírói ítélkezésbe történő korlátlan beavatkozás jogával. Ez nem segíti a „fékek és ellensúlyok” rendszerét. (Az alkotmányértelmezésnek nézetem szerint a Kúrián belül van a helye, ahol még a filozófiai absztrahálást is a konkrét ügyek gyakorlata racionalizálja.) Minden híresztelés ellenére ezek szerint az új alaptörvénnyel nem csorbul az alkotmánybíróság jogköre, hanem éppen ellenkezőleg, erősödik. Meg kell jegyezni, hogy a népképviselet intézményének, az országgyűlésnek, valamint a kormánynak a hatáskörét, gazdaság alakító szabadságát már most is súlyosan korlátozza, mintegy gúzsba köti a jegybank jelenlegi és a Költségvetési Tanács leendő jogállása. Ezért nem értem, hogy az Alkotmánybíróság miért akarna még gazdaság és pénzügypolitikát befolyásoló szerepet is magának, amikor már éppen eleget bizonyított eddig is. Például az elmúlt 16 évben nem döntött a népszuverenitás és a Nemzeti Bank jogállásának ellentétét firtató panaszra, de a nemzeti vagyon és védelmének értelmezéséről sem. Az előbbivel a monetáris romboláshoz, az utóbbival, pedig a 2002-ben még meglévő védett nemzeti termelő vagyon 2010-re a töredékére történő zsugorodásához statisztált sikeresen. Meg kell itt említeni, hogy a viták során felmerült az is, hogy sérti-e a lelkiismereti szabadságot, hogy alaptörvényünk első mondata a Himnusz első sorával kezdődik, vagy hogy a preambulum utal a kereszténységre és a vallásra, mint alapvető értékre? Azt gondolom, hogy akinek problémája van a Himnusz első sorával, magával a magyar Himnusszal van

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM gondja, amely viszont a magyar államiság, sors része. Aki ezzel nem tud azonosulni, vagy legalábbis tolerálni, az keressen más hazát magának, hiszen ezt úgy sem érzi magáénak. A vallás egyfajta értékítéletet és életszemléletet jelent. Mindenfajta felmérés szerint az óriási döntő többség, valahogy kötődik a valláshoz, az Istenhez, ha másként nem, úgy mond a maga módján. A nagy többség gondolkodását még mindig az évezredes értékek, szempontok határozzák meg. Miért kellene egy kisebbségi véleménynek érvényesülni egy alkotmányban, hiszen az nem kötelez, hanem csak a többség évezredes jó tapasztalatát tükrözi? Hangsúlyozni kell, hogy a napi sajtóban is megjelent, hogy a felmérések szerint a „Nemzeti Hitvallás” egyesek által harcosan vitatott része, amely a Szent Koronát és a történeti alkotmány vívmányainak tiszteletbetartását hangsúlyozza, a megkérdezettek 88%-a támogatja. Továbbá tízből nyolcan azonosulni tudnak azzal, hogy „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait.” Mindenesetre le kell szögezni, az Alkotmánybíróságra történelmi szerep vár. Lehetősége van az államrendben feszültséget előidézni, ha az általuk korábban kitalált „láthatatlan alkotmány” szerint szembe mennek az új alaptörvény szellemiségével, vagy segítik a nemzeti konszenzus kialakítását. A testület miután átvette az abszolút király közjogi szerepét (kivéve a gazdaságpolitika irányítását, amit egyesek sérelmeznek), ezért politikai felelősséggel nem rendelkezik, döntéseit nem lehet felülbírálni, leváltani sem lehet, ezért magukon a személyeken, az alkotmánybírókon múlik, hogy a konszolidációt, vagy a sokak számára célként megjelenő káoszt segítik elő. Az új alaptörvény szellemiségének érvényesüléséért most egy újabb küzdelem indul meg, remélve, hogy nem kell szembesülnie a gazdasági kiszolgáltatottság miatt egy erőteljes politikai visszarendeződéssel is időközben. Az eddigi rendszer másik fenntartó oszlopa a monetáris politikát irányító jegybank példátlan függetlensége a népszuverenitás szerveitől, a kormánytól, az országgyűléstől. A fiskális politikát irányító ez utóbbi szervek nemcsak beleszólási, de még valódi ellenőrző szereppel sem rendelkeznek a Magyar Nemzeti Bank felett. Amennyiben kizárólagosan csak alá-főlé rendeltség valósul meg a jegybank javára, a pénzügyi, gazdasági irányítás két rendszere között, ez azt jelenti, hogy a gazdaság irányításban a népszuverenitás gyakorlatilag nem létezik. Igaz, hogy a nemzeti jegybank politikája függ az Európai Központi Jegybanktól és a baseli Bank of International Settlement-től, de ez nem akadályozza, hogy a népszuverenitás szervei és a jegybank kapcsolatában a mellérendeltség irányában mozduljunk el, hasonlóan európai és európán túli demokratikus példákhoz. Fel kell hívni a figyelmet, arra, hogy az adósság fiskális kezelése, amit az alaptörvény külön is szabályoz, nem vonatkoztatható el a monetáris politikát szabályzó Nemzeti Bank a népszuverenitás intézményeitől

27

működésében teljes függetlenséget élvező jogállásának újra szabályozásától, ellenőrzésétől. Hiába szorítjuk a fiskális politikát az adósságcsökkentésre, ha továbbra is a monetáris politika diktálhat neki egyoldalúan. Ebből azt következhet, hogy mi megszorítunk, miközben a monetáris politika nem bevezeti a pénzt a gazdaságba, hanem továbbra is kivezeti, melynek a következményeit fiskális rendszer állja csökkenő bevételekkel. Ebből óriási feszültség támadhat. Különösen fontos erre felhívni a figyelmet, akkor amikor az új alkotmányos szabályozás szerint az állam csak törekszik, de nem vállal felelősséget például az egészségügyi, szociális ellátásokért, biztonságért, a munkahely védelemért és a lakhatásért. (Az eddigi alkotmány ezért kihangsúlyozta az állam felelősségét, de az alkotmánybírósági ítélkezés ezeknek a jogoknak a tartalmát is relativizálta.) Bár az Alaptörvény nagyon helyesen kihangsúlyozza az ember felelősségét saját magáért és hozzátartozói, valamint a nemzet iránt, de remélhetőleg ez nem a piac orientált neoliberális politikát kívánja megerősíteni az ökoszociális iránnyal szemben. Nyugtalanító, bár tükrözi a jelenlegi helyzetét az országnak, hogy elhangzott olyan mérvadónak tekinthető politikai kijelentés, amely szerint nem kívánják a jegybank jogállását megváltoztatni. Az eddigi kifosztás és korrupció rendszerének működési alapfeltétele volt, a nemzeti vagyon meghatározásának és gyakorlati védelmének hiánya is. Az alaptörvény szabályozása, az eddigiektől eltérően külön hangsúlyt helyez a nemzeti vagyon védelmére, meghatározva annak körét és célját. Így az „Állam” fejezet 38. cikkében és az „Alapvetés” „P” cikkében, ahol utal a termőföldre, a vízkészletre, kulturális értékekre, stb. Ez radikálisan új szemlélet az eddigiekhez képest. Nagyon fontos azonban, hogy ezt a sarkalatos törvények miként szabályozzák majd részleteiben. Kiemelten fontos, hogy megjelenjen a valóban forgalomképtelen közvagyon, valamint a védelmét, továbbá minket, magyar állampolgárokat segítő termőföld gazdálkodás szabályozás.. Az államszerkezet az alaptörvény alapján az elmúlt húsz évhez képest nem változik. (Lásd az Alaptörvény „Állam” fejezetét.) Figyelembe véve ugyanakkor, hogy most zajlik az államigazgatás nagyon fontos racionalizálása, külön is hangsúlyozni kell, hogy az önkormányzatiságnak ezzel párhuzamosan meg kell erősödnie, mint a központi hatalom demokratikus ellensúlyának. Ez a szabályozás is a sarkalatos törvényekre vár. Az önkormányzatok többsége azt gondolom, hogy szívesen szabadul az állam helyett, mint decentralizált szervként végzett hatósági tevékenységektől, azonban az önkormányzatiság kicsúfolása lenne, ha azok intézmény fenntartó jövedelem forrásait is elvonnák. (Az állami feladatok végzésén túl az önkormányzati kötelezettségek teljesítésére is eddig elvileg az állam mindig megfelelő forrást biztosított.) A történeti hagyomány alapján Magyarországon mindig erős volt a központi hatalom. Ennek valódi ellensúlya, akár minden

Dobogó

hatalmi ágban is, mindig az önkormányzatok voltak. A mostani államberendezkedésben, a kancellária típusú kormányzás rendszerében, nagyon erős a hatalma, valójában választásig megbuktathatatlan az országgyűlési többséggel rendelkező kormány. Nagyon hiányozna, ha nem lennének a gazdálkodásukban és jogszabályalkotásukban, bár a központi hatalom által ellenőrzött, de mégis független önkormányzatok. Különösen törékennyé válna a rendszer, ha a választójogi törvény még az egyéni kerületi választást is kizárná, és meghagyná a kormányzást a kizárólagosan listán megválasztott és így még kontrollálatlanabbá vált párt oligarchiáknak. Ha ehhez még az elmúlt hatvan év folytonosságában maradó és agnosztikusan liberális jogot értelmező alkotmánybíróság is társul, a változatlan jogállású jegybankkal, akkor szomorúnak látom a jövőt. Összegezve megállapítható, hogy az új alaptörvény

eltérően az eddig hatályos alkotmányhoz bár nem garantálja, de lehetővé teszi, hogy eltérjünk az eddigi önző és oligarchikus hatalomgyakorlástól. Lehetővé teszi, hogy szakítsunk azzal az ókori és tomista bölcseleti és tapasztalati megállapítással, hogy a demokrácia egyenlő a gátlástalan gazdagok és a kifosztott, manipulált nép politikai rendszerével. Az Alaptörvény irányt mutat és segíti az eddigiektől eltérő más út választását, hogy történelmünk formálóiként magunknak és utódainknak egy igazságosságra alapozott nemzeti demokráciát teremtsünk. Erre minden esélyünk meg van, mert egy második világháborús hasonlattal élve: a partraszállás megtörtént, a győzelemhez vezető út végigjárása immáron már csak az idő kérdése. Az Alaptörvény kijelenti a jogfolytonosság helyreállítását, illetve annak szándékát is, ezért akár a teljes anyagi és alaki-intézményi jogfolytonosság is helyreállítható idővel.

Ha mindig tudni szeretné a Dobogó, a Két Hollós könyvesbolt és a Vezér tv legfrisebb híreit, iratkozzon fel HÍRLEVELÜNKRE! A www.dobogommt.hu honlapon, a főoldal jobb szélső sávjában találhatja a feliratkozás lehetőségét. Csak egy érvényes e-mail címet kell megadni és már érkeznek is a legfrisebb hírek a szerves műveltség tárházáról! Honlapunkról ingyenesen, regisztráció nélkül (!) nézheti a Vezér tv adásait! Kattintson a bal szélen lévő kis TV-ikonra és máris indul a műsor. Ha szeretné tudni, milyen könyvek, dvd-k találhatóak a Két Hollós Könyvesbolt kínálatában innen megtudhatja.

Itt iratkozhat fel

é

28

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

29

A váci csoda és a Turul-dinasztia örökösödési rendje SZAJKÓ ATILLA Nem mindennapi eseményről tudósítanak a Szent László legenda Képes Krónikában is lejegyzett sorai: „Midőn tehát az említett sereg itt várakozott az ellene vonuló Salamonra, a hercegek egyik reggel lóháton, azon a helyen, ahol most Szent Péter apostol kőkápolnája áll, arról tanácskoztak, hogyan fognak megütközni. Amint itt álltak, Boldog László fényes nappal A váci angyaljelenés (Képes Krónika) mennyei jelenést látott, és így szólt testvéréhez, Geysa herceghez: – Láttál valamit? – mire ő így felelt: – Semmit. Erre így folytatta Boldog László: – Míg itt álltunk és tanácskoztunk, íme az Úr angyala leszállt az égből, aranykoronát hozott a kezében és a te fejedre illesztette, ezért bizonyos vagyok benne, hogy miénk lesz a győzelem ajándéka, a megvert Salamon pedig száműzöttként menekül majd az országból. Az országot és a koronát pedig neked adja át az Úr. Geysa erre így szólt: – Ha az Úristen velünk lesz és megoltalmaz bennünket ellenségeinktől, és ez a látomás beteljesedik, akkor templomot építek itt, ezen a helyen az ő anyjának, a szentséges Szűz Máriának.” A történet későbbi kifejletéből tudjuk, hogy a sikeresen megvívott mogyoródi csata után nem sokkal Gézát valóban királlyá koronázták, majd annak halála után öccsét, Lászlót is, de azt is, hogy Salamon még hosszú-hosszú ideig élt Géza és László uralkodásának idején, hiszen az ütközetben nem halt meg. E tények elemzése során egy olyan erkölcsi és jogi kérdés vetődik fel, amit – bár egyik legnagyobb nemzeti szentünk is érintett benne – nem kerülhetünk meg. Ez a kérdés pedig úgy hangzik, hogy vajon mennyire egyeztethető össze a krónikás által később az erényekkel tökéletesen felvértezett, hitében katolikus, kegyességével kitűnő, az adakozásban bőkezű, a jótékonyságban elöl járóként magasztalt Szent László kép az uralkodásra fentiek alapján igazolhatóan fegyverrel törő, egy szabályosan megkoronázott királlyal szem-

beni „pártütő” magatartást tanúsító, saját rokonát* trónról letaszítani igyekvő szereppel. Ne higgyük, hogy a kérdés ilyetén való feltevése tendenciózusan dehonesztáló lenne. Magyarul, alkalmasnak mutatkoznék e XI. században élt nagy királyunk méltóságát aláásni, hiszen a Géza–László páros többször is szembesíti magát ezzel a dilemmával. A Képes Krónika ekképpen ad hírt ezekről a lelki tusákról: Géza esetében: „Ekkor a király könnyek között leborult az érsek és más egyházi személyek, vagyis főpapok előtt, s azt mondta, hogy vétkezett, mert a törvényesen megkoronázott királytól elvette az országát, és megígérte, hogy a királyságot visszaadja Salamonnak, és megbonthatatlan békében él vele, úgy, hogy maga jog szerint megtartja ugyan a koronát, de csak az ország egyharmad részével, a hercegi hatalom tartozékával. A megkoronázott Salamon pedig kapja meg az ország kétharmad részét, amit korábban is birtokolt.” László esetében: „Azt sem akarta, hogy törvényesen megkoronázzák és ő viselje a koronát, mert az volt szíve vágya: ha kettejük között helyreáll a béke, visszaadja Salamonnak a királyságot, maga pedig a hercegséget tartja meg.“ Látunk tehát egy ellenfelei által is elismert, törvényesen megkoronázott királyt, Salamont, illetve az ő trónját harccal megszerző testvérpárost, Gézát és Lászlót, akik vele párhuzamosan szintén királlyá koronáztatnak. Ezzel adott egy erkölcsi probléma: szabad-e erővel hatalomra törni? – és egy közjogi: szabályos-e egyszerre két megkoronázott király Magyarországon? A válaszadást kezdjük ez utóbbival! A magyar királyság középkori tradíciói szerint szabályosan megkoronázott királynak az tekinthető, akit a Szent Koronával, Fehérváron (nem Székesfehérváron), az esztergomi érsek (ennek akadályoztatása esetén a kalocsai érsek) által valamely nagy egyházi ünnepen iktatnak be. Ezeknek a feltételeknek a teljesülése felől aligha lehet kétségünk a történetünkben szereplő három férfiú esetében, mert Salamonról maga Géza ismeri el legitim voltát a fenti szöveg tanúsága szerint, de a testvérpárról sem találunk sehol ennek ellentmondó adatot. Kézenfekvő mégis, hogy fenntartással éljünk a kialakult szituáció helyes volta felől, hiszen egyszerre több királya ugyanannak az országnak nem lehet. Nem kell hozzá nagy előrelátó képesség, hogy biztosra vegyük, ebből viszály, széthúzás, végső soron az ország romlása származik. Ezt természetesen a szokásjog is *Géza és László Salamon unokatestvérei voltak

30

Dobogó

figyelembe vette, nem is akármilyen szigorúsággal. A Magyar Királyságban – amint Pap Gábor* is felhívja a figyelmet – a Szent Korona beavató koronaként funkcionál. Azaz egyedüli és visszavonhatatlan módon egyesíti a királyt kiérdemelt státuszával. Ebből következően a királyi „mesterségbe” beavatást nyerő személyt a Szent Korona által nemcsak az alattvalók közössége, hanem egy ember feletti erő, maga a Teremtő választja ki. Márpedig, ha egy ilyen aktust isteni szintre emelünk, akkor abból az következik, hogy megtörténtét a lehető legkomolyabban kell venni. Innen magyarázható az is, miért nem számított hivatalosan királynak az, akit nem a Szent Koronával koronáztak meg. Ennek viszont az ellenkezője is igaz, akit a Szent Koronával megkoronáztak, az visszavonhatatlanul lett a magyarok királya, hiszen a fenti gondolatmenet alapján Isten akaratát nem lehet megkérdőjelezni. Hogy ezt az utóbbi szabályt is mennyire komolyan vették őseink arra jó példa a nem túl tökéletes szellemi képességű V. Ferdinánd esete, akit Ferenc József javára lemondatott ugyan a bécsi udvar, de az 1848-49-es események alatt Magyarországon továbbra is királynak tekintettek. Az látszik kirajzolódni tehát, hogy a Géza és László hercegek kontra Salamon király ügyben meglehetősen gyönge jogi lábakon állt a testvérpáros trónigénye. Mindezt tetézte az a morális akadály is, amelyre fentebb igyekeztünk már utalni. Szent Lászlót megkoronázzák No, de nem szüle(Képes Krónika) tett volna meg ez az írás, ha nem lennének olyan érveink, amelyek mindkét kategóriában mégis a hercegek tettét igazolnák. Ismerkedjünk meg most ezekkel! A történelemből megszokhattuk már, hogy ha valaki vagy valakik trónigénnyel lépnek föl, akár egy üresen álló, akár egy pillanatnyilag betöltöttnek mutatkozó királyi szék irányában, akkor ebbéli szándékukat bizony mindig valamely rokoni szál, valamely erősebbnek vélt örökösödési jog birtokában teszik. Nincs ez másként esetünkben sem. A gyermek Salamont még maga az apja, I. András koronáztatja meg, idősebb fiútestvére nem lévén, látszólag nem is lehetne problémánk az aktussal, ha… …ha a Turul-dinasztiában az elsőszülötti örökösödés joga (ius primogeniturae) lett volna a hagyomány. De nem az volt.

*Géza és László Salamon unokatestvérei voltak

Amint azt Podhraczky József* régi oklevelekre és krónikákra való hivatkozással kimutatta, „a magyaroknál a jószágok egyenlően osztattak föl a gyermekek között, azért náluk, mint a keltáknál az elsőszülötti örökösödés gyűlöletes volt.” Ennek szellemében jártak el a fejedelmi méltóság esetében is. A meghalt fejedelem után ugyanis annak testvéröccse következett, ami íme ellene mond az elsőszülötti örökösödésnek. Az ősi szabályt később a királyság intézményének bevezetésével is alkalmazni kellett. Ezen okból állíttatott fel a dukátus státusza, amely komoly önállósággal bíró (pl. pénzverési jog), méltó méretű, országrésznyi birtokokat juttatott „kárpótlásul” a királyfiaknak. Amenynyiben pedig több herceg, mint felosztható terület lett volna, úgy IV. Béla 1261-ben kiadott oklevele+ szerint az egri püspök tartozott nevelni és eltartani a legifjabbat. Ez az „apróság” egyébként – majd látni fogjuk – érdekes körülmény lesz Szent László halála után. Hogy miért a sok trónviszály az Árpád korban, annak magyarázata éppen az előbbi, ősi oldalági örökösödési szabály és a királyok apai érzelmein alapuló, a szokásjogba beépíteni kívánt egyenesági örökösödési elv összeütközése. Tény, hogy a Turul-dinasztia ezen háromszáz éve alatt mindig problémák forrásává vált az a szituáció, amikor élő testvéröccs és királyfi egyaránt akadt a családon belül. Erre talán a legtragikusabb példa Könyves Kálmán kapcsán hozható fel. Ő Szent László halála után került trónra, az ősi jog szerint is szabályosan, hiszen Lászlónak nem volt már élő testvére. Kevesen tudják, de Gézának és Lászlónak volt egy harmadik fivére, Lampert. Nos, ekkor már ő sem élt, így lehetett akadály nélkül király Kálmán. A nagybácsik e bősége a magyarázat talán Kálmán „Könyves” jelzőjére is. Géza fiaként a régi öröklési rendben leghátul kullogott apjának mindkét testvére, László és Lampert mögött, sőt számolnia kellett az ő fiaikkal, azaz unokatestvéreivel is. Emberi számítás szerint tehát az átlagnál magasabb műveltséget igénylő egyházi pálya maradt számára, ahogyan arra később IV. Béla oklevele is utal. A sors azonban mégis lehetővé tette, hogy az ország élén mutassa meg képességeit. Valószínű, hogy mély nyomokat is hagyhatott Kálmán lelkében a trónutódlással járó izgalom, hiszen saját fia, a majdani II. István örökösödési jogának biztosítása érdekében kegyetlen parancsot adott nemcsak saját Álmos nevű öccse, hanem annak Béla nevű fia** megvakíttatására is. Hogy mennyire számon tartották királyaink az öröklésnek ezt a régi rendjét, arra szolgáljanak még bizonyítékul saját okleveleikben szereplő meghatározásaik is. II. Géza, aki a fent említett Vak Béla fia volt és nagybácsi nélkül való „iure hereditario obtinens”, azaz * Podhraczky József: Szent László királynak és viselt dolgainak históriája (Buda 1836.) ** II. István utód nélküli elhunytával később II. (Vak) Béla néven magyar király.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM „öröklés jogán szerzett”-nek mondja királyságát+, mert esetében nem csorbult a szabály. Fia, III. István viszont csak „Deo auxiliante obtinens” „Isten segedelmével szerzett”-nek nyilvánítja uralmát, mert apjának testvérei még életben voltak, így valóban isteni kegyelem kellett a trónigény beváltásához.* Ezek után már könnyebben hatolhatunk a Géza és László versus Salamon viszály gyökere felé. Ennek tisztázásához apjukig, I. Béla illetve I. András idejéig kell visszamennünk, a Képes Krónikából szintén jól ismert „korona és kard” jelenetéig.

A korona és a kard Béla herceg előtt (Képes Krónika)

„A király (I. András) megértette, hogy halála után fia (Salamon) nem uralkodhatik a herceg (Béla) akarata ellenére. Tanácskozásra hívta két hívét, és velük tanácskozni kezdvén így szólt: – Próbára akarom tenni a herceget s négyszemközt megkérdezem tőle, a koronát akarja-e vagy a hercegséget. A király egy vörös terítőre maga elé tétette a koronát, melléje pedig egy kardot, amely a hercegi hatalmat jelképezi. – Ha a herceg a hercegi hatalmat akarja békességgel megtartani, legyen az övé, ha viszont a koronát, ti ketten főemberek, nyomban pattanjatok föl, és ugyanezzel a karddal nyakazzátok le Béla herceget! Ők meg is ígérték, hogy így tesznek.” I. András fia, Salamon még Béla életében lett megkoronázva, így súlyos sérelem érte az ősi szokást, mert e szerint a király testvérét, Bélát illette volna a trón. Ennek tökéletes tudatában rendezi meg András életének utolsó napjaiban a fenti jelenetet és igyekszik biztosítani fia ingatag pozícióit. Béla azonban, élve nemcsak az őt megillető jogokkal, hanem a gyermek Salamonnal szembeni erőfölényével is, gond nélkül ül trónra bátyja halála után. Mivel neki egy testvére sem él már elhunytakor**, * László és István nevű nagybátyjaival szemben viselt trónviszály elcsitulta után szilárdította meg uralmát. ** András mellett Levente nevű bátyja sem élt már ekkor Bélának.

31

így az ősi rend szerint szabályos – ahogyan II. Géza is fogalmaz: iure hereditario obtinens – lesz ivadékainak (Géza és László) uralkodása is, amelyből Salamon értelemszerűen kizáratik. A cél szentesíti az eszközt? – kérdezhetnénk ezek után, mert most már ugyan láthatóvá vált az, hogy jog szerint megalapozott volt a Béla-fiak Salamonnal szembeni fellépése, de az erőszak alkalmazása miatti erkölcsi aggályaink továbbra is fennállnak, és valljuk meg, erről tanúskodnak főszereplőinknek korábban idézett lelki tusái is. Ennél a résznél érkeztünk el a jelzett váci csodának egy közjogi kérdésre gyakorolt misztikus vonulatához. Mielőtt ennek a nem is lényegtelen körülménynek a vizsgálatába bocsátkoznánk, hadd figyelmeztessek Pap Gábor szavaival arra, hogy az ehhez hasonlatos égi jelenéseknek mindig kettős olvasata van. Egyfelől meg kell találnia benne a címzettnek – jelen esetben Gézának és Lászlónak – a saját személyes életére szóló üzenetét, másfelől sokkal általánosabb szinten nekünk, az utókornak, minden korok, minden magyarjának is a nemzetnek szóló tanítást. Ebből a két aspektusból szemlélve érdemes tehát következtetéseinket levonni! A személyes szinten, Géza és László szintjén az üzenet nem másról szól, mint a „szabad-e nekem koronás király ellen fegyverrel fordulnom?” – erkölcsi probléma megoldásáról. Először is tisztázzuk, kinek jelenik meg az Úr angyala. Nem Salamonnak, hanem Lászlónak. Ezzel már egy olyan félreérthetetlen jelzést kapunk, amelyből megállapíthatjuk, kommunikatív viszonyban ő áll az Úrral. Kissé profán kifejezéssel és némi képzavarral élve, vele van beszélő viszonyban az Isten. Ez már önmagában is mutatja, hogy méltónak mutatkozik személyisége arra, hogy Istennek tervei legyenek vele. Mi az üzenet? Ez is félreérthetetlen: Gézához fog kerülni a korona, eddigi viselője pedig odébb áll. Vagyis, az az igény, amit ősi jog szerint a trón iránt a fivérek támasztanak, égi szintről is jóváhagyást kap! Felfogható mindez egy megerősítésként, amely alkalmas a felvetett erkölcsi kifogások eloszlatására is. Látnunk kell, itt a XI. században a magyarság történetének egy meghatározó eseménye zajlik. A Turul-dinasztián belül égi útmutatással kijelölődik egy uralkodói ág. Nem az I. András féle vonalban, hanem I. Béla ivadékaiban folytatódik tovább nemzetünk sorsának meghatározása. Az, hogy milyen lehetőségek közül esett erre a választás, azt értelemszerűen nem tudjuk, hiszen az András–Salamoni vonal kifutását nem ismerhettük meg. A másikat, a Béla–Géza–László vonalat a gyakorlatban így nem tudjuk mihez viszonyítani. Persze a történelmi tények eme hiánya azért nem ok arra, hogy a szimbólumok és az ezek mögött felsejlő erkölcsi minták területén megfogalmazódó tanulságokat ne tudnánk felfedni. A két eshetőség közül a Géza és László fémjelezte út ilyen természetű vizsgálatával alább részletesen foglalkozunk még, így most vessük egy kicsit a tekintetünket a másikra.

32

Dobogó

I. Andrásnak két fia volt: Dávid és Salamon. E két név a mai Szentírás olvasói számára nem ismeretlen, a kereszténnyé lett Európában soha nem is volt ritka utónévként való használatuk. A Turul-dinasztián belül viszont ószövetségi nevet adni királyi hercegeknek – ez teljesen egyedi vonás, ha úgy tetszik precedens értékű eset. Hogy az édesapa, András, vagy az édesanya, Jaroszló Anasztázia, a kijevi nagyfejedelem lányának ötlete volt-e, és hogy mik lehettek a mozgatórugók, nem tudjuk. Ám a nomen est omen jegyében nagyon is beszédes, milyen magatartásminta befutását jelöli ki e gesztus. Egyfelől a használatuk a szimbólumok felső rétegében utalhat a Biblián belüli Krónika könyvében megénekelt két ószövetségi király személy évszázadokon át fennmaradt hírére, amely szempontból akár észszerűnek is tűnhet a névválasztás, és ennyivel akár be is érhetnénk. Ám ha mélyebbre ásunk, két további rétegből is felszínre kell hoznunk az üzeneteket. Itt már természetesen nem a névadás pillanatában meglévő tudatos megfontolásokról, azaz nem feltétlenül a királyi szülők kiérlelt szándékáról, hanem a döntésük által megnyitott szimbolikus tartalmakról kell említést tennünk. A középső rétegben ugyanis muszáj eljutnunk annak a speciális esetnek a kibontásához, amely a Turul-dinasztián belüli gyakorlattal merőben ellentétesen ószövetségi példa használatát mutatja. I. András elődei, beleértve a fejedelmeinket is, mindig következetesen ragaszkodtak a magyar vagy az újszövetségi hagyományban lelhető értékek felmutatásához és képviseletéhez*. Ezek közvetítésére kényesen ügyeltek a szimbólumok területén is. Ez annyira központi kérdés volt számukra, hogy egész országukat konzekvensen ezen minták mentén igyekeztek felépíteni. Erről a szellemiségről tanúskodnak az Árpád-korból fennmaradt kultúrtörténeti emlékeink is. Az, hogy a korabeli Európában ez meglehetősen ritkának, hovatovább szinte kizártnak mondható, az mindenképp beszédes. Ennek talán legékesebb példája Szent Koronánk képi programja, ahol szintén csak újszövetségi személyeket látunk megjelenni. Az ellenpéldán, a német-római birodalmi koronán viszont kivétel nélkül ószövetségit. A négy kép közül kettőn éppen Dávidot és Salamont. Az a király tehát, aki ezt a szellemiséget igyekszik beengedni országába, igazolhatóan más uralkodói mintát szán utódainak. Mai szóhasználattal élve az idegen orientációt sem veti meg. A történelmi tények Salamon életében igazolni is látszanak ezt az érvelést, hiszen a Magyar Királyság legkomolyabb ellenfelének, a német-római császárnak katonai erejét több alkalommal is igénybe vette trónigénye fenntartásához. De hogy mi ez az idegen minta valójában, az ország függetlenségének veszélyeztetése ennek csak egyik megjelenési formája, a szálak a har* Az egyetlen kivétel, Aba Sámuel, oldalágon, mint sógor kapcsolódott be a királyok sorába, így az ő neve nem ronthatja megállapításunk hitelét.

madik jelentésrétegig nyúlnak le. Szintén Pap Gábor mutatott rá arra az ellentétre, amely az ószövetségi Káin–Ábel féle és a magyar hagyományban meglévő Hunor–Magor képviselte szellemiség között feszül. Az előző az önző egyéni érdekek gátlástalan burjánzását, a nemtelen célok elérése érdekében eszközeiben nem válogató és éppen ezért az erkölcsileg alacsonyabb rendű egyed győzelmét hordozza magában, míg a másik a krisztusi szeretet példáját, de erről később bővebben. Voltaképpen tehát a dinasztia I. András-Salamoni ága egy a magyarság alkati sajátosságaival és a krisztusi mércével merőben ellenkező pályát előlegezett volna. Az égi beavatkozásnak köszönhetően viszont a megvalósult történelmünkben ekkor elindult folyamat elején egy olyan szent királyt kapott a nemzet Lászlóban, aki az egész emberiség kultúrtörténetén belül lett az uralkodói és lovagi erények máig élő mintája, hogy több mint kilencszáz évvel később a külső és belső megpróbáltatások ellenére államiságunk csodálatosképp még mindig fennálljon. Ezt hajlamosak vagyunk néha lebecsülni, pedig ha a váci csoda idejében egy átlag magyar tudta volna, mi vár népére az előtte álló évszázadokban, bizony csak Isten segedelmében mert volna bízni. Mielőtt kifejtenénk a csodás jelenés második, nekünk szóló olvasatát is, fejezzük be Salamon személyénél a trónutódlás során feltett kérdéseink megválaszolását. Az, hogy a királyi cím birtoklásának kérdésében valóban szakrális döntés született, arra az ő életútja is bizonyíték. Ahogyan korábban jeleztük már, ő nem tűnik el a színről automatikusan, hanem túlél több vesztes csatát, sőt még egy várfogságot is. Azután egy különös esemény történik vele, amelyről a Képes Krónika ezt írja: „A sok csapás megtörte, és meglátogatta őt az üdvözítő lélek; és ezektől a csapásoktól nem lett keményebb, és nem küzdött tovább az Isten jogos igazsága ellen, hanem amikor megérezte az irgalmas Isten büntető kezét, vétkeire gondolván följajdult és – amennyire a méltányos emberi gondolkodás megítélheti –, töredelmes szívvel vezekelve bánta meg bűneit.” Ezt annyira komolyan gondolta, hogy az emlékezet szerint egész további életét zarándoklásban és imádkozásban, böjtben és virrasztásban, munkában és könyörgésben töltötte. Az Isztriai-félszigeten fekvő Pola városában közismert remeteként hunyt el, ahol szentként tisztelték. Levonva a tanulságokat tehát a váci csoda arra figyelmeztet minket, hogy soha ne veszítsük el a reményt. Nehéz ezt itt a XXI. század mindannyiunk számára ismert körülményei között észben tartani, de érdemes. Ez a történet ugyanis azt mutatja meg, hogy nagyon erős égi pártfogásunk van, a Teremtő gondviselésére mindig számíthatunk! Két feltételt ehhez viszont mindig teljesítenünk kell, és ez is a tanulságok

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

33

gatartása annak az ősi viselkedésmintának az ismételt megjelenése, amely a Hunor–Magor testvérpáros egymást segítő, a másikért önmagát megkisebbíteni képes mintáján alapul. Felbukkanásuk mitikus történelmünk lapjain nem más, mint a Nimród-fiak, reinkarnálódása, amit a váci csoda második, eseménye, a szarvas jelenés is hangsúlyossá tesz. A fivérek által az agancsos állat üldözéséről szóló csillagmítosz pedig a magyarság lelkében élő legősibb toposz. Igazodjunk hát ehhez, és akkor nem marad el az égi segítség sem! A másik feltétel pedig az, hogy soha nem elég meglátni a csodát, ahhoz, hogy valósággá váljon, azért tenni, tenni kell! A hercegek sem tették le a kardot és fogtak azonnal a templomépítésbe a jelenés helyszínén, várva, hogy úgyis megtörténik, aminek hírét vették, hanem megvívták csatájukat, küzdöttek és az Úr nekik adta a győzelmet! Tegyük hát mi is ezt napjainkban, éljük meg legtisztább magyarságunkat, végezzük el ránk szabott munkánkat, és a segítséget meg fogjuk kapni harcainkhoz! A váci csoda is bizonyíték erre. közé tartozik. Az egyik, hogy a legnemesebb magyar tulajdonságainkat gyakoroljuk, hiszen Szent László és Géza hercegek személye, egymás iránt tanúsított ma-

+

Podhraczky József: Szent László királynak és viselt dolgainak

históriája (Buda 1836.) – című munkája nyomán.

Változás a Dobogó előfizetésében! Hisszük, valljuk, hogy csak a nemzet emlékezetében élő tudás mentheti meg hosszú távon hazánkat a világ számára. Ezért mi csak olyan kutatókat engedünk megszólalni, akiknek tudását megkérdőjelezhetetlennek tartjuk. Nálunk nem fog „sok apró színes hírt“, olvasni, annál inkább tanulmányokat, tényeken alapuló kutatásokat múltunkról, hagyományainkról.

Állandó szerzőink:

Molnár V. József, Szelestey László, Tóth Zoltán József, Tóth Ferenc, Born Gergely, Obrusánszky Borbála, dr. Végvári József, Harangozó Imre, Bradák Károly, Grandpierre Attila, Vetráb József, és akiknek tanításait követjük: Pap Gábor, Molnár V. József és Szántai Lajos Megjelenési időpontok: február, április, június, augusztus, október, december, az adott hónap utolsó napja. Terjedelem, formátum: 36 oldal, A/4, színes borítóval Terjesztés: nemzeti könyvesboltok, magánterjesztők

Előfizetési díj egy évre: 5000 Ft, ami tartalmazza a postaköltséget is. Európába: 8000 Ft, Tengeren túlra: 12000 Ft. Az egyes számok ára: 600 Ft Előfizethető rózsaszín postautalványon, vagy személyesen is, Két Hollós Könyvesbolt, 1081. Budapest, Kenyérmező u. 3/a. Minden esetben kérjük tüntesse fel pontosan lakcímét!

Bármilyen előfizetéssel kapcsolatos kérdéssel hívja a Két Hollós Könyvesboltot (299-0032).

34

Dobogó

Mit tanulhatunk a krumplitól? TÓTH FERENC Korunk véleményszabványosító gépezete nyíltan múltgyalázó történelemszemléletet alakított ki és tart fenn. Ennek a történelemszemléletnek központi hittétele az állandó fejlődés: ami régebbi, az fejletlenebb, kezdetlegesebb, tehát rosszabb. Az ősközösségtől fejlettebbnek tekintik az ókor rabszolgatartó társadalmait, mert megjelent a munkamegosztás és a központosított szervezés. Az erkölcsi kérdéseket itt vagy nagyvonalúan kihagyják, vagy rémtörténeteket tálalnak a „barbárok” kegyetlen szokásairól, hogy ehhez képest erkölcsi fejlődésnek tűnjön még a görög vagy római rabszolgatartó társadalom is. Ahogy Stuart Piggott (1965) írja Az európai civilizáció kezdetei című könyvében: „Összes hibájukkal együtt az ókor egymást követő civilizált társadalmai létre tudtak hozni egy olyan szervezetet, amely összefogta az egyes emberek munkaerejét, és igyekezett megfékezni ballépéseiket. Mindez jóval magasabb rendű bárminél, amit a barbárok alkottak. A barbárok erényeit dicsérni azt jelenti, hogy áldozatul esünk a »nemes vadember« mítoszának.” Történelemoktatásunk szerint ez az ókori civilizáció fejlődött volna tovább feudalizmussá, majd kapitalizmussá, végül liberalizmussá (vagy szocializmussá és a jövőben kommunizmussá, ha a szovjet gyarmati korszakunk történelemkönyveit nézzük). Ahhoz, hogy a közgondolkodásban egyeduralkodóvá váljon a fejlődéstörténet eszméje, más tudományterületekről is megerősítést kell, hogy kapjon. A biológia részéről a darwinista evolúciós elmélet szolgáltatja a megerősítést, aminek következtében a tudományos ismeretterjesztő szakirodalomban a legtermészetesebben nevezik magasabbrendűeknek a később kialakult élőlényeket a korábbiaknál, így az állatokat a növényeknél, vagy az embert az állatoknál. Mezőgazdasági szakkönyveink sem különbek: amikor a bevezetőben megemlékeznek a mezőgazdazdálkodás történetéről, a tudatos, tervezett gazdálkodás kezdetét az írott történelem korszakára teszik, és innen indítják a látványos fejlődéstörténetet. Pedig mindezek ellentmondanak személyes tapasztalatainknak is („bezzeg a mi időnkben”), de a bizonyítékoknak is. Ugyan melyik növényünk vagy állatunk háziasítását érhetjük tetten írott forrásainkban? A gabonafélék, kapásnövények, zöldségfélék, gyümölcsök, szőlő, vagy épp a ló, kecske, juh, szarvasmarha, sertés, baromfi, kutya, macska mind-mind már „készen vannak” a legelső írott (és összefüggően olvasható) forrásokban. Termesztett növényeink és háziállataink tehát nem a mi civilizációnk teremtményei, hanem jobb esetben örökölt javai, rosszabb esetben zsákmányai. A krumpli, azaz burgonya, pityóka (Solanum tuberosum) esetében a kelta-szkíta alanyra oltott zsidó-görög-

latin mintájú gyarmatosító európai civilizáció szemszögéből nézve egyértelműen zsákmányról, nem pedig örökségről beszélhetünk. A burgonyát – jelen tudásunk és szóhasználatunk szerint – Amerika őslakói nemesítették vad növényből termesztett növénnyé. Az ő tudásukat, történetüket, ősemlékezetüket hordozza és őrzi a burgonyának minden gumója, rügye, virága, magva. Megcsodálhatjuk erejét, ahogy tavasszal előtör a föld alól akár fél méter mélyről is, kitartó reményét, amint akár méteres csírái (hajtásai) kúsznak a sötét pincében fény után kutatva, de elcsodálkozhatunk sebezhetőségén is, ha a májusi fagyok megcsípik és elpusztítják szép, életerős leveleit. Úgy tűnik, írott történelmünk párezer éve során nem volt mégegy olyan növényünk, ami ilyen kis területen, akár félárnyékban is megadta volna egy-egy család évi táplálékszükségletét. Vissza is éltünk vele. Gumóról gyorsan és könnyen szaporítható, az utódnövények tulajdonságai szinte teljesen megegyeznek a kiinduló állományéival (hacsak le nem romlik az állomány vírusos betegségek miatt). A magról szaporítás sokkal de sokkal nagyobb odafigyelést igényel. Nem is alkalmazza senki a hivatásos nemesítőkön és lelkes kertbarátokon, hagyományőrzőkön kívül. Nagyrészt ennek köszönhetjük, hogy a köztermesztésben lévő burgonyafajták viharsebesen leromlanak, ha nem vesszük meg évről évre a vetőgumót. Pedig joggal várhatnánk el, hogy saját gumóról is hosszú időn át utántermeszthetők legyenek. Képzeljük magunkat a burgonya helyébe! Minden évben virágzik, bogyótermésében magokat hoz, a magokban igyekszik kijavítani a saját magában felfedezett genetikai hibákat (például a kórokozókkal szembeni érzékenységet), de látszólag hiába. A gazda ugyanis nem fog magot róla. Sebaj, van egy másik út: a rügyképzés. Kisebb ugyan a növény „mozgástere” mint az ivaros szaporodásnál, kevesebbet tud változtatni a genetikai programon, de azért tud. És vajon mire megy vele, ha a felszedett gumóból semmit sem szaporítunk tovább, mert minden évben megvesszük kereskedelmi forgalomból a szaporítóanyagot? Vajon mit és menynyit érzékel a növény ebből? Érzi, hogy hiába teszi, amit tesz? És valóban csak tehetetlen és öntudatlan elszenvedője lenne jelenlegi méltánytalan helyzetének (amint az a hivatalos tudományos világképből következne), vagy lázasan dolgozik azon, hogy megértsük üzenetét, és változtassunk növényszaporítási szokásainkon? Mire alapozom azt a feltételezésemet, hogy a burgonya is érez, tervez, üzen és hatni akar ránk? Arra a világképre, amit a hivatalos tudomány nem mer se cáfolni, se elfogadni. Ez pedig az önhasonló rendszerek egymásba ágyazódó végtelen sora. Mondhatnánk úgy is, hogy Világunk fraktál-szerkezetű, de mondhatnánk

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM úgy is, hogy „amint lent, úgy fent”, vagy „amint kicsiben, úgy nagyban”. Ha saját időléptékünkben, mérettartományunkban azt tapasztaljuk, hogy egyén szintjén is, közösség szintjén is értelmes tervezés, érzelmek, tudatos célok vannak, akkor jogos feltételezés, hogy sejtek szintjén is, azon belül is, valamint közösségi szintek felett is ugyanezek megvannak. Továbbá, ha az állatvilágban mindezeket megtaláljuk, akkor minden bizonnyal a növényvilágban is megvannak, legfeljebb nem jó módszerekkel kerestük, ha kerestük egyáltalán. Sőt! Ha az állatok rendelkeznek a helyváltoztatás képességével egyéni szinten, a növények viszont nem, akkor feltételezhető, hogy ezt valamivel ellensúlyozzák az utóbbiak. Például érzékenyebb és finomabb felfogóképességgel. Jobb a „vevőkészülékük” mint az állatoknak (az állatok érzékszervei pedig sokkal jobbak az emberéinél!). Jó érzékeléshez jobb elemzőképesség és jobb „adókészülék” szokott társulni. Gyakran érzem úgy, hogy a növények szellemi képességei messze meghaladják a mieinket. Egyszer egy művelt és tájékozott, csak épp más szemléletű szülőtársamat vontam kérdőre egy iskolai kirándulás során, hogy ugyan hogy bizonyítaná, ki az értelmesebb, ő, vagy az a nagy tölgy, ami a tisztás szélén áll. Számomra megdöbbentő választ adott: odamegy és kivágja, a tölgy pedig tehetetlenül fogja mindezt elszenvedni, nem tudja magát megvédeni, tehát az ember az értelmesebb. Ezzel a mondatával olyan haragot váltott ki maga ellen a körülöttünk álló szülőkből, hogy még akkor se lett volna esélye kivágni a fát, ha lett volna hozzá eszköze és tapasztalata. Mi van akkor, ha a tölgy érzékeli gondolatainkat, és mozgósítja az érzékeny embereket a veszélyforrás ellen? Meg lehet erre kérdezni, hogy akkor a nagy erdőirtásokat miért nem tudják megakadályozni az általam értelmesnek, üzenetküldőknek feltételezett fák és erdők, sőt maga a Föld? Előszöris ezt a feladatot a közmegegyezés szerint értelmesnek tekintett emberek, tudományos műhelyek vagy politikai-gazdasági érdekcsoportok sem tudták még megoldani, másrészt a fák, az erdők és Föld Anyánk időléptéke más, mint a miénk. Lehet, hogy készül már a „cselekvési terv” arra az esetre, ha hiába küldik a sugallatokat. És az is lehet, hogy ennek nem fogunk felhőtlenül örülni… A világkép hit és hajlam kérdése. Szerkezet, amibe életünk során folyamatosan illesztgetjük, rendezzük a ténynek elfogadott híreket és a megélt tapasztalatokat. Bizonyítani épp úgy nem tudom saját világképem igaz voltát, ahogy a hivatalos tudomány sem tudja a sajátját. Azt viszont tudom bizonyítani, hogy az általam javasolt szemlélet tisztelettudóbb, mint az a világkép, ami alacsonyabbrendűnek, tudattalannak és érzelemmentesnek feltételezi a létalapunkat biztosító, és emberi világunktól felfoghatatlan mértékben ősibb és önállóbb növényvilágot. Mit tanulhatunk tehát a krumplitól? Például a Természet nyelvét vagy a növényvilág nyelvét. Legyen nyelvtanárunk és tolmácsunk! Pillanatnyilag mégis csak

35

bensőségesebb kapcsolatban vagyunk a krumplival, mint a tölggyel. Amaz majd a következő lecke lesz. De addig is gondoljuk bele, minek a jelképe lehet a pincében felejtett krumpli! Először türelmesen vár, hisz betakarítás után jön a tél, amikor nem érdemes kihajtani, „kicsírázni”. Egy idő után azonban felébred, csírázásnak indul a krumpli. Sorra növeszti színtelen hajtásait, reménykedve, hogy fényre viszik. Van is olyan ember, aki megteszi, és már tél végén kezdi az előhajtatást. Ha azonban nyár végére sem viszi fel a fényre senki a kimerült, összefonnyadt gumókat, akkor sincs veszve minden: a krumpli ilyenkor apró, gömbölyű, sima héjú kis gumócskákat hoz létre. Ezekbe menti át minden tudását és értékét. Ezeket – tapasztalatom szerint – a csiga sem rágja meg, a feketefoltos pince-levéltetű (Rhopalosiphoninus latysiphon) se szívogatja. Ezek a gumócskák kivárják a következő tavaszt, vagy még többet is, ha kell. De mi hasznuk lehet ebből? Hogy kerülnek a felszínre? Amikor tavaly megláttam a pincében ezt a hétköznapi csodát, hirtelen belém hasított az az érzés, hogy nem hagyhatom veszni a krumpli eddigi küzdelmeit. Tiszteletet kezdtem érezni egy olyan növény iránt, amit túlnemesített, életképtelen civilizációs terméknek néztem addig. Felhoztam, elültettem. Már július eleje volt, de októberre szép terméssel hálálta meg, hogy végre meghallottam a kérését. Mi magyarok is régóta várjuk már, hogy végre véget érjen a sötétség korszaka. Ha nyílt a világtörténelem „pinceajtaja”, reménykedve indultunk a fény felé, de mindeddig hiába. Az utóbbi ezer évben minden szabadságharcunkat leverték, elárulták vagy csapdába csalták. Erőnk fogy. A Turul nemzetség („Árpád-ház”) királyai három évszázadon át sikeresen akadályozták, hogy ránk zárják a zsidókereszténység cellájának ajtaját, de a lélek börtönéből már nem tudtunk kijönni. A Habsburg és az Oszmán birodalom kettős szorításával még másfél évszázadon át dacoltunk, a Rákóczi szabadságharc már egy évtizedig se tartott, a Kossuth-féle szabadságharc már csak két évig állt ellen a túlerőnek, 1956-ban már csak napokban volt mérhető a szabadság reménye, mostanra pedig a legtöbb sorstársunk szembe se akar nézni rabságunk, kiszolgáltatottságunk tényével. Vigyázzunk, évezredek szellemi, lelki és anyagi tartalékai is kimerülhetnek, ha nem várjuk ki az időnket! Újabb csírázási kísérlet, azaz újabb elkeseredett szabadságharc helyett inkább képezzünk „minigumókat”: a mostani bürokratikus álvalóságot és a kamatrabszolgaságot határozottan elutasító, szilárd, saját, természetes értékrendet őrző kisközösségeket! Ezek a kisközösségek érezni fogják, mikor jön el az ébredés, kitörés ideje, mikor kerülünk a pince sötétjéből újra termőtalajba, Föld Anyánk termékeny ölébe, tápláló keblére! Megjelent Tóth Ferenc első könyve Madarat tolláról, embert istenéről címmel! Kapható a Két hollós könyvesboltban.

36

Dobogó

Guzsalyas üzenet JÓNÁS CSABA „A választott leánt a varázsban köll tartanyi.” Idős ember üzenete ez saját legénykora parázsló emlékezetéből. Lett azért belőle más is, tán még kilenc gyermek is. Meg hosszú, nagyon nehéz, ám nem terhes élet. Mindazon tárgyi ékességek, mik legénytől leányhoz juttak, meg vissza is más jószágok, bizony sok évre előre szóló üzenetek voltak a legmagas vallásos érzülettől a buja erotikáig meg sem állva. S volt rá szem meg ész olvasni üzenetüket. A termékeny Magyarország hagyományai telítettek a termékenység jelzésivel, íllyes ösztönzésekkel a hagyományát tartó nép nem is lehet más, csak szapora. Az anyagiságot képes a mindennapi élet racionalitásának szintjén tartani, azt a fentebbi régiókba be nem engedi, a szülő nem sorolja be a gyermekek elsődlegessége elé saját konformizmusát, vélt vagy idegen szándéktól elhitt és esetlenül átvett nézeteit. Szemérem – szemérme – szemérmes, mert „lesüti a szemét”. Ám itt nem egy emberélet végének záróaktusát látjuk a révésznek szánt fizetséget felemlegetvén. A leány fogadó állapotába esik az átkelésnek ugyanúgy, ám ez az út új életek születéséhez vezet. Hová indul a leány, ki választottja pillantását így fogadja? Ahol népe kultúráját éli meg, ott bizonyosan megtalálható népdalokba, mesékbe rejtetten a szakrális szerelem története. A szerelemnek, a befogadásnak az archaikus felfogása és megélése itt elevenen nyilvánul meg. A szakrális életérzéssel kapcsolatát nem tartó – de attól azért el nem szakadott – hétköznapi ember leggyakrabban és általában egyszer élete során az első szerelem megélésekor kerül nagyon közel a szakrális létállapothoz. Számára ez későbbi újraálmodott, vágyott vagy egyenesen hajszolt ideává is válik, mik a csak világi szemléletben maradottaknak más irányú teljesítményekre sarkallanak. A tekintet szellemi és a női medence fizikai átjárói csukottak, mert a szemérmes az élet kapuját védi, hová tekintete is lesüt. Az átkelőt várja, honnét a lelkek a földi testesülésbe behívhatók. Kiválasztatik az ki beléphet, ki beszédes jegyajándékkal váltotta meg szándékát, földi és égi ígéreteket faragott, festett, énekelt, táncolt és persze mondott is. Ha fejest ugranánk a szerelem hagyományozott megnyilatkozásaiba, mondhatnánk: a Világhegyen nő a Világfa, asszonyon az ember. Értjük is meg nem is értjük. Értjük, ha van egy általános vallástörténeti ismeretünk, de így már nem értjük teljesen, hiszen érezzük, magyari ésszel nem ilyen egyszerű a teremtés története, sok minden még nem mondatott ki benne. Kimondatik azért máshogyan. Pál Pista bácsinál Tereskén 2005 januárjában voltam. 33 felnőttmeséjéből is merített, mikor növekedő

jókedvében múlattuk az időt. Az igen terjedelmes mesék egyikében szót hozott a szerelemfáról. Pontosan idézni csak azért nem tudok, mert akkor le nem jegyeztem. A történet szerint az öreg pásztor hosszú idő után végre feleségre vágyott. Magos kedve el is hozta hozzá fiatal, feszes feleségét, kivel egybekelt. Egynap, mikor a fiatalaszszony a domboldalon rendezte az állatokat és férjura az erdőszélről közeledett feléje, nagy kedve támadott az asszonynak. Ott a verőfényes időben keltek egymásra az asszonyka nagy elégedettségére. Ám mindeközben is a nyeregből panaszolta urának, hogy ő bizony fentebb akar kerülni, magasabbra. Alul az ura imádkozott, fohászkoAlászállás, guzsalytalp dott és a szerelemfa fentébb Varsányból, 1900-as nőtt. Így nagyobb lett az aszévek. A hajtásos szív szony öröme is. Most már fencsücske a tőnek támasztott létrát célozza. Itt fent- tébbről szólt le az embernek, ről érkezik és tövéről a hogy még magasabbra vágyik. A szél felé árad a képi pásztorember megszólította sabeszéd. ját szakállát, adjon néki tanácsot, ugyanakkor megszólította haját is, adjon néki erőt. A szerelemfa még magasabbra nőtt, tetején a fiatalasszonnyal. Már messzébbről jött fent a hangja, az asszonyka még magasabbra vágyva lekiáltott… Innentől emlékeim keverednek a mese befejezését tekintve, de úgy tudom, az asszonyka valahogy rendre lett téve. Nem lejegyzett szövegről lévén szó, nem alkalmas részletes elemzésre, de ennyiből is megállapítható, hogy a szerelem kinyilvánítása és megtapasztalása szorosan kapcsolódik minden más vallásos megnyilatkozáshoz szép hagyományainkban. Ezek körében a testi szerelem jelzése, óhajtása egészében maradott a lelkiség-szellemiség égi és földi iránymutatásaival. A plátói szerelem eszméjénél őszintébb – azt ki nem záró – ám a „pornószekcióról” nyilvánvaló, hogy tudomást sem vesz, attól mindenképpen a legmesszébb létezik és sokkal föntébb. A vádaskodó szegény románok ezért nem értik azt sem, hogy A királykisasszony jegyei című mesénkben miért emeli háromszorra teljesen fel szoknyáját a leány. Az irigyek mocskolódó szavait apasztva olvassuk hát előttünk járóink időtlennek maradott üzeneteit, mik a „felmosófától” bizony erősebb helyen tudják a Kárpát-haza életforrásához állított kapuőröket. A vizsgálódásra elővett guzsalytalp a szélein széle-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM sebb, alaposabb. Mindhárom mezejében ékesített szélezés van jelen, mit még egy szélvonal is külön határol. Ez így együtt egy belső világot jelöl, belső történést, mi kevés szereplővel játszódik egy határon bévül, hová a többiek már senki nem érnek. Zálogtárgyként jelzi, „ha birtokolsz engem, és vissza nem adsz, lelkedet-szívedet adtad érte cserébe.” Ez minden jegyajándék törvénye, láthatóért láthatatlant. Gyakran felbukkanó meseformula, minek tudott vagy rejtett célja mindég a főváltság, mi szeretett dolgaink féltéséről mesél, arról hogy mit veszíthetünk a valóban fontosakból. Mi azért maradjunk most szerelmünk óhajtásánál. A talp széleitől keskenyedik, ám magasodik. Alapját teszi egy akaratnak, mi látványos vágyakozásában bontakozik ki a párválasztásnak a cifrázott guzsaly nyelében, szárában. Az út, mi megfogalmazódik e jegyajándékon, csak felfelé vezethet, olvasása is imigyen nyer értelmet, ha szavaim fogadják. „A fonóban sorban egymás mellett ültünk a fal mentén, mindenNógrádsipeken 1950-ben készült ki jobbról ült rá a gutalp. A Nógrád zsaly talpára, úgy húzmegyében tuk le a fonált a rúdelterjedt mintázajáról.” – emlékezik ton egyfelől a nyitott szeméSzentei Etelka Nógremréssel leveles rádsipeken. A leghaVilághegy rajt a gyományosabb fonó növekvő leveles testtartás az élet foVilágfával. Másfelől a három lyamatosságát és az búzavirágos új élet születésének szint, mi szintén szentséges működéa közép felé sét játssza el, éleszti! emelkedő talpon a szártő felé tart. A vászon születéseAlsó szintjén kor leírtakban felemközépről legetődött már az a szászerkeresztet mos átavatódási mozkerítő virágok, a 3.szint felett Isten zanat, minek során a szerelme. magjáról vetett kenderből a szabásra, ruházásra, hímezésre váró alkalmas vászon készül, születik. A fonó leány, fiatalasszony beszédes helyzetben szüli meg a fonalat. A széken jobb felől maga alá csúsztatva a guzsalytalpat, rudat állítva kezdi a fonást. A talpon lévő üzenet megszólal a hagyomány felé haladóknak. Mivel gyakori forma a szimmetrikus guzsalytalp, könnyen adja magát a gyanú, hogy létezett olyan fonaleresztési mód, mikor egyenest középről lett a leány lába közt állítva a guzsalyszár. Azt nem állítom, hogy ez is a fonóban történt, de azt igen, hogy gyakorlása termékenységélesztő akaratból történhetett vagy a házasság gyermekóhajtó szentségében rituális előjátékként. Ekkor a fiatalasszony, leány mindkét combjával kell lefogja a talpat és szoknyái is akadályozták, hogy a szárat bentébbről indítsa az Égnek. Valamelyes látható formában a fonóban is éleszthető ez a rituális formula, ha azon talp nélküli guzsalyokat vesszük, mik-

37

nek hozzávetőleg harmad magasságában, a fele alatt képeztek ki a száron kiszélesedő cifrázott teraszocskát, térdkapót. Ezeket nem csak a térdszorító izületi magasságban lehet tartani, hanem a két térdre gond nélkül ráültetve is. A talpon megjelenik a földi és az égi oldal, a kettő között szökken szárba a szer-elem szintén telerótt képi üzeneteivel. A talp földi oldalán a leány világhegye várakozik, amin szárba tud szökkenni a legény világfája. Ez a két egyszerű elemében mégis teljes mértékben telített képiség a legszebb erotikus képi beszéd, amit ráadásul nyugodtan lehet a fonó szemléjére bocsátani! Na aztán jöhet a szemérem! De ne szaladjunk. A talp szárba szökkenésének túlfelén ott van hármasságunk, a lélek nevelése, szellemi fejlődésünk, mit a Jóistennel való találkozásunk koronázhat. Az Egy forrásából hat le szintjeire a rendezés, maradéktalanul örökítve tovább saját lényegét. Ezzel a kettős örökséggel emelkedik el a vízszintes világi síkból az égi útra a jegyajándék üzenete a szár felé. Bár a guzsaly használatát tekintve nem mozgásában éleszti képi üzeneteit, mégis alkalmas rá. Száránál fogva fordítsunk a guzsalyon, miközben a talpat figyeljük. Ott lész az ember testisége és lelkisége, ahogyan egymásba változik, olvad. A forgatás sebességétől függően mosódik egybe. A szár mintái mindemellett saját szintjüket járják, folyamatosan egy jelsort élesztve, az egyes szinteket elválasztó kettős, hármas vagy négyes „gyepűkörök” erősen tartanak, a függőleges avatószintek egymásba át nem járva önmagukban „őrölnek”. A vízszintes síkon megszülető világtól el nem érhetők, nem változtathatók, adottak a szó teljes értelmében. A szárba szökkent szerelemfának tehát jól határoltak szintjei. A szintek közti átjárhatatlan gyepűrendszer egyértelmű, kettős, hármas. Ezen szintek leírják a két ember útját, mint jutnak el testiségükben és lelki vágyaik valósításában a Jóistenhez – ha jól teszik azt! Az esküvés Azért Isten színe előtt történik, mert a közös életnek is felé kell továbbra tartania oltalomban és útmutatásban. A talp töve a testek egyesülésének helye, a szakrális szerelem keresztútja, ahol a vízszintesből csap fel a lelki növekedés. A mag itt kerül jó földjébe, itt van földnek és asszonynak méhe. A lelki növekedés a szárba szökkenésen kettős. Az új élet, mi emberré nevelődik, innét kerül mindég érettsége magasabb szintjére, és folyamatosan a Jóistennek tart. Ugyanakkor ez a szülők útja is, hiszen kettejüknek (feleiknek) már egyként rendeltetett élniök. Számukra új létállapotuk házasságuk gyermeksége, őnékik ebben kell felnövekedniök, mihez született gyermekeik megtartása támaszt folyamatos próbákat. A guzsaly tövénél a gyermekek száma végtelen, így az óhajtás földiségéből jól fel tud emelkedni. Ez a sokaság az első szinten meg is jelenik. A guzsalyszár tagoltsága széles körben ismert alapszerkesztés, ám legalább annyira régi a tagolatlan, közös képmezőbe faragott változat is. Ez a mondanivaló azonosságát nem kell hogy kizárja. Gondolatme-

38

Dobogó

netünk most mégis a tagolt cifrázású szár körül forog tovább. A tőből gyakran fakadó sokaság mindenképpen a megindító termékenység jelzése, a meghívott nemi érettség, a feszülő állapotába sűrűsödött kiáradás előtti állapot. Analógiás kirándulást téve eljutunk a mé-

A sokaság az égnek induló talp felett.

A virágot bontott isteni szeretet.

Szent búzavirágok, szoros kapcsolat az életbúza és a csillagos ég közt.

Szerkeresztes kötések, szövétnek.

A szellemiség forrása és célja egy.

Szerkeresztes tőről fakadott kalász

A fénnyel telített hetedik szint, a három fokos gyertya az istenes fénymagokkal.

hig, pontosabban a méhet tápláló és őriző petefészkekig. A petefészekben a leánygyermek születésekor már ott vannak a petesejtek éretlen állapotukban. A nemi érettség jeleként indulnak érésnek ezek a petesejtek, egyesével kiválnak a sokaságból, mértékét adva a szaporulatnak. Amikor a sokaságból egy biztosan megfoganni kész – vagy képességétől függően több is –, a szellemi érés szintjein megemelkedve ér, érik a szár csúcsáig, ahol a leány óhajtása testiséget ölt a formátlanságából fonallá sodort szálban. A cifraguzsaly a család látófája is, ha a születő család szakrális szentségét hisszük. A leány szemit hunyva megidézheti gyermekeit. Fonallá rendezi keze a kócot ahogy nyálával is keveredik, a fonál gyermekké, fonálgyermekké lész, mi átalbucskázik a rokkán pergő létkerékre vagy orsóra. A leány a fonalat béhajtja az életbe, hol majd későbben a vetélő fogja eldajkálni, midőn át meg átszövődik a szátvára feszített felvetőfonalak életterén. Monotonnak képzelhetnék, ám mintegy meditációs ima, hatni kezd, a leány méhe lelkisége beérik, fészkében a magos élet megemelkedik és távolan várakozó magfelét fogadni készen földi és égi vágyat ébreszt. A leány a fonóban táncra perdűl vagy kilépve onnét készen a csodára bármit tenni képes. Ez mind az a készület, mi megelőzi a legények fonóba érkezését. Hasonló utakon jár, még ha máshonnét indúl is, a csipkeverés. Csomózásai, bújtatásai megidézik a fonással és a szövéssel járó révületet, ám azon kézi beszéde okán túlmutatnak. A különbség a rendezés szintjeiben van. A fonál az ember maga, a szövőszéken az embernek a világba rendeződése történik meg. A csipke is hasonló erővel bírva működik a szerves társadalom szentképeiként, ki ennek sejtelmében díszít véle, a szakrális társadalmi rend felé indult el, bévül azt várja. A fonó leányai asszonnyá válásuk különböző állapotaiban alkotják a fonóközösséget. A szerelmet kereső vagy szerelembe esett szemérmes leány itt is meg kell találja helyét, itt fogja éleszteni jegyajándékát. A szemérmesség a leány számára átlépés szakrális területre, leánytársai már átestek rajt, ők már a „túloldalon” várják. Számukra ez a jegyajándék használatában, élesztésében az elfogadás és felkészülés a mag-várásra a közelebbnek érződő esküvéses lakodalom világválasztóján. Az új leány ebbe a leányközösségbe avatódik be. Az átlépés ebbe a fenA fonás szakrális tebbre mutató létállapotba jól titokként igaz kapuját átélhető. Hiába találkoztak már nyitogatja a mindnek előtte naponta a többi vallásosságnak. leányokkal a falu utcáján, hiába a hét-köz-nap dolgai, itt fényében mutatkozik az élet. Asszonyi ösvénye felé látja közeledni magát a leány, és átélésében meglátja már a többieket is ilyes állapo-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM A fonás-szövés anyagformáló műveletsora eltérő természete ellenére jó párhuzamát adja a csipkeverés teremtésmeditációjának.

tukban. Így mintegy egymásba bévül látva a magra várakozó leányok így válnak szellemiségükben külön csoportozóssá a falu többi leánya között. Számukra a valósággá kezd a válni az a szülesztés, ami során a vasárnapi utcázásban kellették magukat jó értelemben. Az ottani első világnak mutatkozás élesztő volt, felrugdossák véle a legények parazsát. Ebből a parázsból örökkön újraéledő tűzben kezd formálódni a guzsaly, a sulyok vagy a mángorló és minden, mi jegy ajándéknak lesz férfinak induló legényember kezében. Mindezen tárgyakban egyenlítő erővel keveredik az életvallás és a népi erotika. A legény eztán sokat fogja még a guzsalyt, hiszen rendes esetben a leányt a fonóból hazakísérve néki kellett vinnie a lányos házig. Kutakodásainkban sok érdekességre lehet bukkanni. Szügyben olyan guzsalyokat találtam, miknek vége nem hegyes, kúpolt vagy gombos, hanem egyenesen csapott a szalagkötés felett. Felülről érmeszerű lemezek lettek közepükben szeggel beütve, és a szár mozgatása közben alig hallható hangon zörög. Tulajdonosa

Guzsaly Herencsényből égi utazására induló emberalakkal.

Jól érzékeltetett égi magasságok.

A vágyott áldás, szálak sokasága megformázás előtti állapotukban.

„Érmés” szárvég Szügyből.

39

nem ismerte jelentését, édesanyja kapta eladó sorában. Tánc közben nyert értelmet, vagy ígéreteket jelent? A gyermekek számát biztosította vagy rituális fegyver emlékét őrzi...? Fémlemezkéiről az erdélyi sörétes csörgő orsó is eszünkbe juthat! Róluk lentébb lesz szó. A tükrös guzsaly szintén külön törődést kíván más egy másik alkalommal. A különböző guzsalytípusok kialakulása régióhoz vagy időrendiséghez köthető nagyobb biztonsággal? Térbeni elterjedtségük lehet csak a felkutatások időszakának állapotát tükrözi. Amennyiben időben állítunk sorrendet, az öv- vagy szárguzsaly között dől el az elsőség, a székes változat mindenképpen későbbi, konformista, a testtől távolabbi használatra lett alakítva. Most hogy szavainknak már a sürejében járunk, tegyünk egy látópróbát. Lássuk magunk előtt a Kárpáthazát egészében. Lássuk mind e sok guzsalyokat, amint képes imádkozásként gyermeket kérve nyúllanak a Jóisten bírása felé. Hát mennyi képes ima, mennyi házasságra szándékszó szövetség, mennyi gyermeket jelentő akarat mutatja magát alkalmasnak az égi országnak, honnét lelkeit a földre kéri. Tovább szőve az írott beszédet a guzsalyszalag felé tudjuk, az is jegyajándék. Selyemmel gyakran varrott míves munka, mit a legény adott a kóc megkötésére. Indás virágnyelven kötötte össze a fát a készület állapotába formált fonallal, leány és legény szorosabba kötését jelezve. Nem lehetetlen az elképzelés, hogy a népi kultúrából sokat merítő nagyegyház a stóla használatát is innét vette, és – szentségtörés nem essék – profánabb használatában avatta át az esküvői szertartásba. A csúcs magaslatában történt kötés semmiképpen sem történhet csak földön alkotott készséggel. A teremtő imádság, mi működteti a fonást, a lelket a készületében várakozó embermag felé indítja. Megérkezik a szerelemfa ágára és ott szeres(s) kötésbe hull, a szalag képisége fogja meg. Ez a képiség a legény és a leány közös akaratát képviseli. A leszállott lélek így várakozik fonalra, leányra. Formájában és funkciójában sem egyezik teljesen, ám mégis közelít az északamerikai őslakosság álomfogóihoz. A szűcsmester ostorhoz, kulacshoz hasonlatos bőrpillangós díszítményeit sem sajnálta a guzsalyszalag mellé. Amennyiben a leimádkozott lélek megtartását elismerjük, úgy közelibb értelmet nyernek pillangók, mik elnevezésük okán kifejezett lélekszimbólumok. Sokaságuk a termékenységet és a rontáselhárítást is szolgálja. A fonalat orsó várja. Alapszerkesztése mellet változatos díszítményekkel ékes. Az orsókarika létezését a neolitikumig elismerik. A leggyakoribb fakarika mellett ólomból vagy zsírkőből faragott változatai hatékonyabb nehezékek voltak. A karikák legtöbbje faragottan, később festéssel díszes volt, mik a földi világba tisztán belépő lélek megtartását rendező jelekként végezték, valószínűleg a rontó erők további távoltartására. „Kalotaszegen az orsókarika szerelmi ajándék

40

Dobogó

Változatosan esztergált orsók és többes orsókarikák.

volt. A főhelyen függő tükör alá akasztotta ki a lány az ólomból hetes, ötös, hármas csoportokban kiöntött orsókarikákat.” A tükör a házban kiemelt fontosságú túlvilági átjáró, a jegyajándék bemutatás, szentesítés szándékával került alája. A fás orsókarika életfa-minőségéhez kétség sem fér. Ugyanúgy életfás, mint a május első éjszakáján állított fa a lányos háznál, a komoly kapcsolatot jelző kitűzött rozmaringszál, a lakodalomkor kivágott szekeres, vagy vonulós fák (Erdély) vagy maga a guzsaly. Megannyi felfelé irányuló kérés, mi égi kötését követően a földet nem érő padláson, a mennyezeten a mennyegző megvetett nászágyában lép a következő színre a menyecske testében. Az orsódíszítmények a fonal gyakori forgatásakor éledtek mind a karikán, mind a cifrás orsószáron. A fonás meg volt énekelve. A fonást kísérő énekek a hangzó imádságot jelentették, mihez a faragott és varrott díszítmények vallásos telítettsége megerősítésül szolgál. Az egybekelésre készülő párok frigyükre az égi áldást és az utódokban szentesített termékenységet így már jóval esküvőjük előtt folyamatosan kérték. Felmerül még egy lehetőség a jegyajándék jelzéseinek értelembe foglalására, mit legalább lehetőségként említenünk kell guzsalynál vagy a nagyobb jelcsoportot befogadni képes egyéb jegyajándékoknál. A cifrázások beszélhetnek a leánnyal való megismerkedésről, az ahhoz szövődött élményekről, érzésekről és így közös szerelmük képbe íródott történetéről. Ez esetben a guzsallyal a leány a fonóba avatódása során ezt a történetet tárja a fiatal közösség többi tagja elé. Bármely gondolatmenet igazolódjon is be, az igazságtól semmiképpen nem járunk messze. Férfinak és nőnek így válik közös szellemi építményévé a guzsaly, mi a test által építtetik, a lélek lakja be, és a szellem gyarapítja világát. Legvégére hagytuk magát a guzsaly szót. A hivatalos magyarázat természetesen szláv eredetűnek tudja, én ezt most nem bántom. Ott eredetileg nem magát a fát jelenti, hanem a ráerősített fonalgombolyagot. Gúzsba

köti, szorítja, szokták mondani. Csomót, kötést jelent, minek fogadására, tartására aljat tettek, alapját tartották. A gúzsnak így alja lett, ez csak magyarul értelmes. A hivatalos magyarázatot behelyettesítve guzsalyaljnak kellene neveznünk ugyebár. Írásban hogyan cserélődött ki a „lj” „ly”-re. Lehet már rovásban is így íródott. Jaj! Bocsánat, miket beszélek! Sokat meríteni a tő sokaságából, ez a guzsaly üzenete. Egy gyermek is csoda, ám a gyermeket mi magyarok nem hagyjuk egyedül. A kettő gyermek a fundamentum, mi csak növekedhet. A három gyermek már a régtől szokott magyar család felé tart, mi levetkőzte – vagy magára sem vette – a kevés gyermek idegen és rosszindulatúan számító szuggesztióját. Kinél négy gyermek születik le a családba vagy azon is felül, ott az anyagi javak rabságától szabad emberek élnek. A nagycsalád hagyományoz és önmagát erősíti. Gyenge az ország, ha nem tartja elég kéz, nem áll rajt elég láb, ha nem gondol véle elég ész s ha nem szól benne elég imádság. A guzsalynak is csodája ez. Szerelemfaként, istenfaként hívja le az országos földre a magyarok jogos örökségét, minek csak földrajzi határai vannak, politikaiak semmiképp. Hát legyen megént számos guzsalyfaragónk, kik szentül tudnak hinni!

Felhasznált irodalom Fél Edit – Hofer Tamás – K. Csilléry Klára: A magyar népművészet Budapest, 1969. Jónás Csaba: Sikoltófa rókafő - nógrádi népi gyógyítók emlékezete, kézirat Kocsis István: A táltos paripa Püski, 2008. Pap Gábor: Jó pásztorok hagyatéka – A magyar népművészet Sárosi Kiadó, 2007.

Atilla ébresztése „Én vagyok magyarnak legelső királyja, Utolsó világrészrül én kihozója! Én lehetek tehát magyarnak példája, Hírét s birodalmát hogy nyújtsa szablyája.” (Zrínyi Miklós) Pap Gábor könyve „Jött éve csodáknak“ Atilla ébresztése Atilla, Atilla hunok nagy királya A Feltámadás előestéjén Kapható a kiadónál: Két Hollós könyvesbolt, (Bp. 1081 Kenyérmező u. 3/a. tel.: 299-0032)

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

41

Borság Siettek haza kisfiaim a délutánban, meg kellett őket várnom, mert „a szüret az fontos”. Leültek a kiszáradott diófa törzsére, és bűvölték a sotoló csőrét, várták az első cseppeket. Szépen belehordottam a négy napja héjában álló darálást a sotóba, a rubintos patak megindúlt, törvényét hozva magával kiáradott az októberbe. A fiúk ragadozóvá görbülve rúgták el magukat az ülőfáról. Egymás alkarját kulcsolva karba-körbe, mint a Puszta birokra menői, és körbe táncolva keringtek a szőlőprés körül. Ők ketten, hat és négy évesen énekeltek maguk költötte nótát. Örömmel teli testvérküzdelem volt ez, amit a fénnyel teli must légbe szabadúlása élesztett száz évek után ott az udvaron. Szent virtust jártak, megvallották a bor születését. Miután elapadott a sotoló csőre, és tele lett a forraló, a gyerekek szétrajzottak, magukkal szakítva az őszbe a szőlőben évközben gyűjtött napfény szabadult felét. Most benn ülnek a szobában, a hangulat lejjebb adott. Játszanak ők most is, ám csendesedve vannak. Belül dolgozik a fény, mint kint a kemencés szobában, hol sötét hűvösében forr a must. Mást tesznek-mondanak, hetek teltek el a szent tánc óta, ám egy-egy kósza kérdéssel faggatnak, forr-e még a must, mit csinál a bor. Látni nem vágynak most az átváltozás alatt, belül várakoznak a lényegülésig. „Apa szóljál, mikor átfejted”, kér a nagyobbik. Szólok hát. Nagyapa mesélte, hogy a falu feletti déli tájolású dombokon, az Öregszőlőben a lejtők tetején az ő gyerekkorában még présházak álltak, sáncolt alapja nehánynak még ma is látszik. Rendes építésű vályogházacskák, miket hiskónak hívnak ma is. Általános volt, hogy az őszi munkák végeztével, mik még a szüret utánra voltak, a férfiak felköltöztek az Öregszőlőbe bezárni a hegyet, takarni a szőlőtöveket ugye télire. Ott voltak egész télvízben. Csak a Karácsony hívta haza őket, de őrizetlen nem maradott a bor akkor sem. Mikor egy, mikor kéthetente vittek a feleségek, lányok, jegyben járók ennivalót, úgy ahogy épp leüzentek a faluba. Őrizték és itták a bort fenn a dombtetőn. Maradtak kora tavaszig, amikor az erősebb fagyok tűntével nyitogatni kezdik a hegyet. Aztán ahogy tavasszal „elindították a szőlőt”, visszatértek a faluba, a családba, a földekre. Ám az egész esztendőkörös istáp nem törik meg, rügyet, hajtást, levelet egész évben látni kell, betegségének elejét venni, kacsolni, levelezni, percre sem szűnve meg a szűlészet sem fejben, sem kézben. A gazda név szerint ismeri a szőlőtőkéket, és köszönőviszonyban van vélük gyerekkoruk óta. Megújuló iskoláját újra meg újra járva dajkálja a gyűlekező fényességet földből tőkére, tőkéről szárba-levélbe, onnan virágba-fürtbe. Ám nemcsak metszőkést élez az őszi szüretbe, évközben a darálót keni meg, a lévót vasalja át, a kádat, a puttonyt meg a hordókat dagasztja. A sotót előkészíti, szárítja az új lopókat, friss ültetőfát farag a megfáradott helyibe. Egy őrhalmi bácsi

már utolsó ágyán feküdt, saját ereje híján onnan kérlelte gyerekeit, a nagy kádat is hozzák le a pallásról nyár végén. Azt is bé kell dagasztani, még ha szüret se lesz, utána nem bánja vissza is tehetik. Az öreg így mesélt arról, hogy a bor körűle minden él, fogy, apadkozik, majd töltekezik megint arra az időre, hol mindnek teljében kell ottan lenni készületre. Itt mű-anyagnak helye nincsen, a tőkét, lugost járó halk szavú fényszövő borkovácsoknak csak igaz anyag jár a kezükre, mi egyikéből másikába vegyűlni képes, ízét adja-veszi, lélekzik. A szőlő teste itt marad, kivérzik, ám széttöretésekor kezdődő avatása a must és a murci köztes léte alvó állapota. A hiskóban ezt böjtölték ki asszonytalanúl. Hegyi elvonultság vigyázta a figyelmet, a lé letisztulását. A szőlő ügyelője a bor avatott papja úgy lész, ha születéstől születésig úgy kíséri a föld fakasztotta fényben ázó lét, hogy testi minőségeit teljesen leválasztja róla. Szétdaraboltatása, köztes léte és újratestesülése után győztes küzdelemből születik a bor. Első lefejtése után kezdődik emelkedett léte, ahogyan elválik a seprőtől, gyermekkora utolsó emlékeitől. A felső világ minőségeit, szárnyasságát megkapva folytatja érését. Mind áttetszőbbé válik, áttetszővé, átjárhatóvá, anyagiságának utolsó létrafokain. Az alsó világban már megszerzi felső világi minőségét, a pincében, hegy alatti üregben avatódik tejessé fénytermészete, sár káni odúból derengve. Emberi fogadalom befogadójává és közvetítőjévé így tud lenni, szer Istenben. Ahogyan a vér útját is követhetjük a nemzet életében. Régen két folyó egyesülésének mondották, és az egybekelők Körét (jurtját) is a két víz eggyé folyásának partján állították fel. Házasságok és kötések erősítik a vér útját, nemesedik úgy, mint a jó borokat házasítják. Az idegen rontó érdekeknek – kiket ma is mély szakrális félelem hat át, ha magyar minőségek sejlenek fel – ezért szándékoltan nagy munkája az is, hogy önzetlen magyar véradók adományait drága pénzen vérkészítményekként külföldre szórják szét, így is gyengítve egy nemzet isteni örökségeit. Ám itt aratás, ott vetés. Fene igyekezetüknek egy a mozgatója, érzik hogy idejük bizony igen kevés már. Áldomásban, áldozárban nem áll meg a fény. A verő fény, aranyos vér-ejték a szőlőben borrá lész, a bor emberré lész a vér verő ereiben és tovább emeli kimondott szavát, jóra való akaratát. Testünket és lelkünket átjárt fényhátasok térnek meg eresztőjükhöz, hazaemelkedvén földi életünk lényegével. Az imádság körbe ért. Napúr is imádkozik felénk. Földre érkező imádságát mozdulatainkban olvasva és vigyázva, rajtunk magunkon és éltünk mindig kerek esztendején átszűretve indítjuk vissza. Kör sátorában, körtemplomban, esztendőkörben. JÓNÁS CSABA

42

Dobogó

Régi kapcsolatok - Lepenski Vir és Vinca FRIEDRICH KLÁRA A Két Hollós könyvesbolt vezetői által szervezett kirándulások a Tudást, a Megismerést, a szellem, a lélek épülését szolgálják. Május végén két olyan területet is megcéloztak, amelynek műveltségei időben igen távol esnek jelen korunktól, mégis kapcsolhatók a magyarsághoz és nem csak azért, mert területük a történelmi Magyarországhoz tartozott. A helyszín Délvidék, a jelenlegi Szerbia.

Lepenski Vir – a Lepeni Örvény Kezdjük a régebbivel, a Lepenski Vir-nek nevezett terület (magyarul: Lepeni örvény) leleteinek kora a Kr.e. VII. és V. évezred közé esik, azaz átnyúlik a mezolitkumba, az átmeneti kőkorba. A leletek a Vaskapu vízi erőmű építkezésénél kerültek felszínre, az ásatások 1965-től 1971-ig tartottak. A települést a Duna jobb partján hozták létre, szemben egy gyönyörű formájú sziklafallal, amely szinte oltárkőként emelkedik a magasba. 136 házat sikerült feltárni, jellegzetességük, hogy alaprajzuk trapéz formájú és alapjuk cementből készült. Igen, cementből, a rómaiak előtt ötezer évvel, kőmorzsalék és mész felhasználásával! A falakat vesszőből fonták, sárral tapasztották. Fő foglalkozásuk a halászat volt, de a háztartási hulladékból kiderült, hogy vízimadarat, bölényt, szarvast is fogyasztottak.

A település rendezett, szinte tervszerűen épített volt, a folyóra nyíló utcákkal, központi térséggel, talán piactérrel. A festékek keveréséhez is értettek, mert öt ház, valószínűleg a fontosabb épületek, sárga, zöld, piros, kék, barna színben díszelegtek. A házakban kövekből épült tűzhely és házi oltár is volt. Az oltáron helyezték el a jellegzetes, ember és hal keverékét mintázó kőszobraikat. Marija Gimbutas régésznő szerint a szobrok nő, hal és ragadozó madár ábrázolásának keverékei. Magasságuk általában 35 és 50 cm. közötti. A szobrokat szemlélve eszünkbe jut Oannész, a tengerből előbukkant ókori tanító, aki az emberi testén kívül halfejet, halfarkat, uszonyokat is viselt. Róla a Kr. e. IV-III. században élt káldeus származású Béroszosz leírásából tudunk. Ennek forrása egy sumer eposz U-annáról, aki megtanította az embereket házakat építeni, földet művelni, szerszámokat készíteni és írni. S ha már az írásnál tartunk, ez az egyik terület, ahol Lepenski Vir kapcsolható a magyarsághoz. A halszobrokon kívül találtak ugyanis egy tojás alakúra faragott követ, amelyen jelek láthatók. Sajnos a régészeti leírások nem adják meg a kő méretét. A kiterített rajzon látható jelek székely-magyarnak nevezett rovásírásunkhoz és számrovásunkhoz hasonlóak, de hangsúlyozom, hogy hangértéküket nem ismerjük! Alakilag megfelelnek a rovás B, C, D, GY, Ö, R, S, T betűknek; több összerovásnak, pl. DB, DZS; a Nikolsburgi Ábécé „tprus” jelének és a 2-es, 10-es, 50-es rovás számjegyeknek. 9 ezer év távolából ez az alaki azonosság is sokat jelenthet. Feltételezésem szerint ezt a kőtojást gyermekek oktatására használták. Tréfából azt is mondhatnánk, innen ered a magyar „okostojás” kifejezés.

Jellegzetes Lepenski Vir-i szobor

A kőtojás írásjelei

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM A másik hozzánk kapcsolható szálat a székelyföldi Nyomáton találtam meg, ahol nemrég jártunk Szakács Gáborral rovásemlék gyűjtési céllal. Ott az unitárius templom tetejének első és hátsó oromzatán két kőszobor látható, főként ha távcsövet is viszünk magunkkal. A szobrok kétarcú fejet ábrázolnak, mely közül az egyik arc emberi, a másik hal szerű. A hal formát Orbán Balázs Nyomátról írott sorai is alátámasztják: „már most lássuk a világi épitkezéseknek is emléktöredékeit az atelleni dombtetőn, hol a hagyomány szerint Sügér királynak volt fényes, messze tündöklő vára, honnan a túlsó dombon levő templomhoz a Nyomát patakának mély völgye fölé helyezett függő híd vezetett át. Ma a követelt vár eltünt, annak falait lerontották s felépitették a sz.-lászlói udvarházakra, de a talaj alakzatából, az itt-ott még meglevő alapfalak irányzatából felismerhető, hogy ha itt nem volt is tulajdonképi vár, de egy tekintélyes védfalakkal és sánczokkal körülövezett kastély állott, mely ha nem is volt a hagyomány által követelt Sügér királyé, de mindenesetre Sigér Jánosé volt, ki ugyan király nem volt, de mégis korának egyik tekintélyesebb embere, ki Báthori Istvánnak egy 1572ben julius 6-án Fehérvárról kiadott adománylevelében mint az udvarhelyi vár provisora emlittetik.” Ez a bizonyos Sügér király is ember és hal keveréke lehetett a szobrok ábrázolása szerint. Orbán Balázs nem említi a szobrokat, ezek a helyiek szerint kezdettől fogva a XIII. században épült templom tetején vannak, tehát lehetséges, hogy egy még régebbi épület díszítményei voltak. Fényképezőgépem nem tudta tökéletesen behozni a fejeket, de a latin betűk mellett talán rovásjelek láthatók az egyik szobron. Ezekre Gondos Béla hívta fel a figyelmemet.

Kétarcú kőfej a nyomáti templom tetején

Elismerésre méltó és követendő az a megbecsülés, amellyel a volt Jugoszláviában övezik a lelőhelyet, 1965-ben tárták fel, 1966-ban már Szerbia kulturális örökségévé nyilvánították, a feltáró régészt, Dragoslav Srejovicot pedig szinte nemzeti hősként emlegetik. A Vaskapu vízi erőmű építésekor az eredeti feltárási terület víz alá került, 30 méterrel feljebb építették meg

43

újból. Ide került a kis múzeum a leletek, szobrok másolataival. Az eredetiek Nándorfehérváron a Régészeti Múzeumban vannak. Lepenski Vir-ben jártunkkor felújítási munkálatok folytak, így a helyi múzeum épületébe nem jutottunk be, de a 9000 évvel ezelőtt élt írástudók nyomdokain jártunk. Elérhetősége: A Duna jobb patrján haladva Galambóctól Donji Milanovac felé a 6-os és 7-es alagút (T 67) között található, a bal oldalon kell letérni.

Vinca — a bánáti műveltség Vinca az egyik legjelentősebb újkőkori és rézkori település. Nándorfehérvár (szerbül Belgrád) mellett található, illetve ma már annak külvárosa. A központtól 14 km-re terül el, lefelé a Duna jobb partján. A történelmi Magyarország része. A nemzetközi régészet által is fontosnak tartott lelőhely, már 8000 évvel ezelőtt lakott volt. Nem csak egyetlen település, hanem egy nagy kiterjedésű, több telepet magába foglaló terület, amelyet általánosan Vinca műveltségnek neveznek, de a bánáti műveltség elnevezés is használatos. Régészeti munkákban a szerb írásmódot használják, egy kis V mellékjellel a C fölött és Vincsának ejtik. Virágkora a Kr.e. 5500-3000-ig terjedő időszakban volt, tehát hozzávetőlegesen 1500 évvel fiatalabb Lepenski Virnél. Külföldi régészek és kutatók a Vincáról mint jugoszláviai műveltségről írnak. Ugyanez a helyzet a többi, a trianoni határokon kívül került fontos régészeti lelőhelyünkkel, mintha Románia vagy Szlovákia már az újkőkorban is létezett volna. Egyedül Mario Alinei olasz nyelvész volt olyan művelt, hogy ismerte és elismerte a történelmi Magyarország területének jelentőségét régészeti lelőhelyek szempontjából. Magát a Vinca műveltséget is igazságosabb lenne Tordos műveltségnek nevezni, ugyanis innen indult ki. A tordosi műveltség felfedezése pedig az első magyar régésznő, és egyúttal a világ legelső ásató régésznője, Torma Zsófia nevéhez fűződik. Az erdélyi nemeslány, aki életét, vagyonát a régészetnek szentelte 1875-ben kezdte ásatásait Tordoson, mivel Vén András helybéli tanító értesítette, hogy a fiatalok a Maros omló partfalából kipotyogó csontokkal, edényekkel dobálják egymást. Nemzetközi ősrégészeti találkozókra is eljutott (a saját pénzén), itthon azonban mindvégig mellőzték, gyanakvással szemléltek egy nőt az ásató régészetben, másrészt megállapításai nem egyeztek a Hunfalvi-Budenz vonallal. Hampel Józseffel, a Nemzeti Múzeum régiségtárának igazgatójával is ellentétbe került a tordosi tárgyak korai keltezése miatt. A Tudományos Akadémia többször hitegette műveinek kiadásával, végül németül, Németországban jelentek meg.

44

Dobogó

12 ezernél is több újkőkorból származó tárgyat gyűjtött Tordoson és környékén, többségüket a Kolozsvári Történelmi Múzeumban tárolják, de külföldi múzeumokban is található belőlük. 30-40 darabot a látogatók is megtekinthetnek, ha éppen nyitva van a kolozsvári múzeum. Ezek jelentős része mesterjegyekkel vagy tulajdonjegyekkel ellátott cseréptöredék, edényfenék, ez már kialakult írásbeliséget jelez.

Így öltöztek 7000 évvel ezelőtt

Torma Zsófia írásos cserepei

A tordosi műveltség terméke az 1961-ben előkerült tatárlakai sírlelet is. Visszatérve Vincára, a telephalmot, idegen szóval tell-t, 1905-ben fedezték fel, ennek neve Bjelo Brdo, azaz Fehér Domb. A telephalmok a leomlott vagy lebontott és újjáépített vályogházak törmelékéből jöttek létre. Vincán Miloje Vasics régész ásatott 1908-tól 1930ig. A későbbi ásatások során 9,5 méter mélységig találtak emberi településre utaló anyagot. Lepenski Vir-hez hasonlóan a Vinca területeknek is vannak jellegzetes fejű, kis méretű, 10-20 centiméteres kerámia szobrocskái. Marija Gimbutas régésznő szerint a szobrok maszkot viselnek és szakrális jelentésűek. A fennmaradt töredékeken azt is láthatjuk, milyen választékosan öltöztek a vincai hölgyek.

A jelek itt nem olyan nagy változatosságban fordulnak elő, mint Tordoson és számuk is kevesebb. A vincsai rétegek azt mutatják, hogy Tordoson korábban léteztek a jelek, ez alátámasztja azt a feltételezésemet, hogy az írás a Kárpát-medencéből indult ki. Torma Zsófia a tordosi és a Tordos környéki jeleket kapcsolatba hozta mai napig használt rovásírásunkkal, ezt a hivatalos írástörténet külföldi kutatók nem fogadják el, mert szerintük a magyarokat 896-ban üldözték be a besenyők a Kárpát-medencébe, tehát előtte nem élhettek itt, az írás tudományát pedig másoktól szedegették össze. A Vinca jelekkel kapcsolatban számtalan elmélet született. Többek között egy Waddel nevű angol 1929ben sumer illetve gót eredetet tulajdonított nekik. Jó helyen keresgélt, de a magyarokat nem hozta kapcsolatba egyik néppel sem, a már említett besenyő beüldözéses 896-os változat miatt. 1948-ban egy Nitu (a T alatt kis farkinca) nevű szerző az egyik legbonyolultabb tordosi jelnek ismerte fel párhuzamát, Mezopotámiából Urukból származó pecséthengeren. A vincai műveltség kiterjedtségét mutatja, hogy 1981-ben Shan M.M. Winn amerikai kutató 50 vinca tipusú lelőhely jeleit dolgozta fel, közel 900-at gyűjtve össze belőlük. Vinca jelek találhatók a bosnyák piramisok környékén, a Nap piramis alagútjában is, ezeket Szakács Gábor azonosította és 2008ban a szarajevói tanácskozáson, ahol egyiptológusok, régészek, geológusok voltak jelen, elfogadták érvelését. Vinca kezdettől fogva régészek, történészek vitájának középpontjában állt, mert megdöntötte azt a hivatalos felfogást, hogy Szobrocskák a Vinca műveltség területéről az emberi művelődés

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM az Égei-tengeri szigetvilágból indult ki. Willard F. Libby amerikai kémikus által 1949-ben kidolgozott radiocarbon-szénizotópos vizsgálatok eredményei végül a legtöbb hivatalosságot meggyőzték, hogy a Tordos-Vinca műveltség kora megelőzi az égei tengeriekét. Május végi látogatásunk során a nándorfehérvári Vinca telepen örömmel tapasztaltuk, hogy a feltárás folytatódik, ládákba rendezett cserép és csont anyag tanúskodik arról, hogy nem merült ki a lelőhely. A Régészeti Múzeum munkatársától szíves, szakszerű és érdekes ismertetést kaptunk, amelyet Gere-Kovács Gábor tolmácsolásában élvezhettünk. Megtudtuk, hogy itt egy szinte város méretű település volt, lakói már alkalmazták a trágyázást a földművelés során, a Dunán csónakon szállították áruikat, a közeli hegységből termelték ki piros festéküknek, a cinóbernek az alapanyagát, valamint az eszközkészítéshez szükséges obszidiánt. A már említett szobrok női változatát Velika Majka-nak, azaz Nagy Anyának nevezték. Ezt a termékeny életet 7500 évvel ezelőtt tűzvész pusztította el, nyomai még láthatók a feltárási rétegben. A tűzvész megőrizte a házak, a telep lenyomatát, ebből megtudhattuk, hogy utcák által tagolt, 30-60 méteres házakban laktak a vincaiak. Megcsodálhattuk a feltáró régész, Miloje Vasics itt felállított márványszobrát is. Szakács Gáborral keserűen idéztük fel: amikor 2008-ban Tordoson jártunk nem hogy Torma Zsófia szobrot, de még egy fatáblácskát sem találtunk, mely emlékeztetett volna a Kárpátmedence művelődéstörténetének legjelentősebb feltárási területére. Kifelé menet még vásárolhattunk az egyik Nagy Anya szobrocska másolatából. Szántai Lajos, aki az úton több témában is gyarapította ismereteinket, hazafelé az autóbuszban megosztotta velünk gondolatait a szobrocska jelképeinek üzenetéről. Mivel Vincán a múzeum munkatársának szakszerű ismertetéséből csupán a magyarsággal való kapcsolat maradt ki, ezt itt szeretném pótolni. A tordosi és vincai jelek jelentős része formailag azonos a ma székely-magyarnak nevezett rovásírásunkkal, de hangértéküket nem ismerjük. Azonban ez a nagy arányú hasonlóság is folytonosságot, helyi eredetet bizonyít, mert itt a Kárpát-medencében az évezredek folyamán ezek a jelek mindig használatban voltak, régészeti leleteken megtalálhatók. Továbbá mi magyarok ezeket a betűket a mai napig használjuk. Táblázatom mutatja, hogy szinte mindegyik rovásbetűnk előképe megtalálható a Vinca jelek között. A Vinca név több helyen felbukkan a Kárpát-medencében. Verespatak közelében így hívnak egy települést, továbbá a göcseji Mikekarácsonyfán a község egyik dombjának neve is Vinca. Végül pedig a „Nagy Anya”, Nagyasszony, Boldogasszony tisztelet jellemző vallásunkra. A legtöbb Mária kegyhely a történelmi Magyarország területén található. Ipolyvölgyi Németh József (Páter Krizosztom) 200 Mária kegyhelyről tudósít könyvében.

45

Irodalom Forrai Sándor: Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig (1994) Friedrich Klára: Torma Zsófia, egy asszony a magyar régészet szolgálatában (in: Ősök és írások, 2008) Friedrich Klára: Írástörténeti áttekintő magyar szempontból (2010) Gimbutas, Marija: The language of the Goddess (Thames & Hudson, 2001) Harding, D. W: Az őskori Európa (Helikon Kiadó, 1986) Ipolyvölgyi Németh Péter: Mária kegyhelyek Mária országában (Móczár Béla kiadása, 2002) Lukács Ágnes: Mikekarácsonyfai szó-kincsek, avagy pillantás „Göcsej hangkutaiba” (2009) Makkay János: Tartariai leletek (Akadémiai Kiadó, 1990) Papp Attila: Erdélyi utakon - Nyomát (Arany Tarsoly, 2007/3/1) Renfrew, Colin: A civilizáció előtt (Osiris, 2005) The Danube script in light of the Turdas and Tartaria discoveries (Exhibition catalogue, National History Museum of Transylvania, 2009) Torma Zsófia: Sumer nyomok Erdélyben (Buenos Aires, 1972) Winn, Shan M.M: Pre writing in south-eastern Europe (Western Publishers, 1981) http://www.donsmaps.com/lepenski2.html mek.niif.hu/04800/04804/html/158.html www.erdely.ma/kisregio.php?id=83077...nyomat... A 3. képet Friedrich Klára készítette, a többi a megadott szakirodalomból származik.

46

Dobogó

Kőműves György faragó pántlikás hagyatéka SZELESTEY LÁSZLÓ A Varászló (Új-major pusztán), Somogyban, 1883. szeptember 30-án született hajdani pásztorember 1906-ban sótartót készített magának. Amihez aztán fél évszázadon át, 1956-ban bekövetkezett haláláig ragaszkodott is. Érthető büszkeséggel mutogatta barátainak, ismerőseinek… A kis tárgy egyik felén egy szokatlan, különös képírás jelekből kialakított életfa látható. Jobbról és balról egy-egy pávagalamb. A másik oldalán a kis kézbeillő tárgynak a somogyi faragópásztorok által olyannyira kedvelt diszmadár, egy beszélő páva ékeskedik, kibontott farktollazattal. A mindig víg kedélyű, életrevaló pásztorember azonban ennyivel még nem érte be: a hiúságot, de egyben az újjászületést is jelképező napmadarat egy lobogó nemzeti színű szalaggal is felpántlikázta. Igazi, zománcba illő kompozíciót hagyva íly módon ránk. Akár valamelyik nemzeti intézményünk (ha még egyáltalán van ilyen!) sokat mondó emblémája, netán cégére, behívótáblája is lehetne. A hányatott sorsú, méltatlanul elfeledett faragópásztorokról amúgy csak nagy ritkán akad hiteles dokumentum. Legtöbbnek még a nevét sem tudjuk. Kőműves György a kivételek közé tartozik. Gyermekei, unokái, dédunokái nemcsak az általa készített faragványo-

kat őrizték, örökítették generációról generációra, de a róla készült fotókat, s mind azt a szájhagyományozott emléket, ami révén a nevezetes ősük színes, gazdag egyénisége még húsz évvel ezelőtt, ott jártamkor is elevenen élt. Nemesdédi unokája leginkább arra emlékezett miként furulyázott nagy-nagy gyönyörűséggel, az éjszakába hajló esték csendjében messzehangzóan. Különösen a Hallod-e, te kőrösi lány szívhez szóló dallama maradt meg az unokákban. Kőműves György hamar felhagyott a pásztorkodással. A legelők fogytával a móricfai juhász földet vett és gazdálkodni kezdett. A dédi (nemesdédi) szőlőhegyen szőlőt művelt. Kis pincéjében nem csak a bútorokat, de a borsartót is maga készítette, faragta. A hangszerét szintén maga csinálta, hogy még szebben szóljon. De gazdag, kiteljesedett életére jellemző, hogy méhészkedett is. Maga készítette a kaptárakat is. Sőt, idővel egy tornyos, miként a leszármazottak fogalmaztak, „méhházat” is kialakított szorgos méheinek. S hogy mi mindent faragott? Mivel ezzel a foglalatoskodással a pásztorkodást feladva sem hagyott fel, az ostornyelektől a faragott botokig sok minden kikerült a kezéből. Az utódok leginkább egy kosfejes botra emlékeznek. A míves darabot sokáig őrizték, de ennek aztán nyoma veszett. Miként a jeles faragó leszármazottainál ideig-óráig őrzött bútoroknak is...

A hatvanas éveiben járó Kőműves György a hajdani dédi (nemesdédi) pince előtt.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

47

A pántlikás-pávás sótartó két oldala és fedele, valamint az ennek nyomán készült pávavariációk

48

Dobogó

ELÕADÁSOK - PROGRAMOK a KÉT HOLLÓS Könyvesboltban Bp., 1081 Kenyérmezõ u. 3/a., telefon: 299-0032, http://www.dobogommt.hu

2011. ŐSZ-TÉL A BELÉPŐJEGY MINDEN ELŐADÁSRA (ahol külön nem jelöltük másként) 1000 Ft/fő A műsorváltozás jogát fenntartjuk!

PAP GÁBOR előadása: szeptember 5. hétfő, 18 óra: Szent Péter Vár TUDÓ EMBEREK ISKOLÁJA KLUB: vezeti TÓTH TIBOR: szeptember 6. kedd, 18 óra (NINCS BELÉPŐJEGY!) KISS DÉNES előadása: szeptember 8. csütörtök, 18 óra: A magyar ősnyelv törvényei és titkai. 1. rész PAP GÁBOR előadása: szeptember 9. péntek, 18 óra: A királyi úton ARADI LAJOS előadása: szeptember 13. kedd, 18 óra: Pilis rejtély 1. rész GRÁTZ ANTAL előadása: szeptember 15. csütörtök, 18 óra: Ismerkedés az évkörrel,1. rész BALLA EDE ZSOLT előadása: szeptember 16. péntek, 18 óra: A tér programozása — Szent földünk rajza 3. rész MOLNÁR V. JÓZSEF előadása: szeptember 20. kedd, 18 óra: Mária ottan érzi jól magát! (A máriaradnai búcsú) — Szent időben, szent helyen 1. rész TÓTH FERENC előadása: szeptember 22. csütörtök, 18 óra: A tamáskodás világkorszaka, avagy elhihetünk-e bárkinek bármit? dr. TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF előadása: szeptember 23. péntek, 18 óra: Jog és igazság CZEGLÉDI GÁBOR előadása: szeptember 27. kedd, 18 óra: Mese az esthajnalcsillagról — A Nap műveletinek emlékei 2. rész OBRUSÁNSZKY BORBÁLA előadása: szeptember 29. csütörtök, 18 óra: Korai íjfeszítő népek Ordoszban SZÁNTAI LAJOS előadása: szeptember 30. péntek, 18 óra: A Pálos Rend szellemi öröksége 3. rész

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

49

OKTÓBER TUDÓ EMBEREK ISKOLÁJA KLUB: vezeti TÓTH TIBOR: október 4. kedd, 18 óra (NINCS BELÉPŐJEGY!) KISS DÉNES előadása: október 6. csütörtök, 18 óra: A magyar ősnyelv törvényei és titkai. 2. rész TÓTH FERENC előadása: október 11. csütörtök, 18 óra: Van-e forradalom a természetben? GRÁTZ ANTAL előadása: október 13. csütörtök, 18 óra: Ismerkedés az évkörrel 2. rész BALLA EDE ZSOLT előadása: október 14. péntek, 18 óra: Erdély ősi, szakrális helyei — Szent földünk rajza 4. rész ARADI LAJOS előadása: október 18. kedd, 18 óra: Pilis rejtély 2. rész dr. TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF előadása: október 21. péntek, 18 óra: Jog és igazság 2. rész MOLNÁR V. JÓZSEF előadása: október 25. kedd, 18 óra: Aranyfűrész (A falloskúti búcsú) — Szent időben, szent helyen 2. rész SZÁNTAI LAJOS előadása: október 28. péntek, 18 óra: A Pálos Rend szellemi öröksége 4. rész

NOVEMBER KISS DÉNES előadása: november 3. csütörtök, 18 óra: A magyar ősnyelv törvényei és titkai. 3. rész TUDÓ EMBEREK ISKOLÁJA KLUB: vezeti TÓTH TIBOR: november 8. kedd, 18 óra (NINCS BELÉPŐJEGY!) TÓTH FERENC előadása: november 10. csütörtök, 18 óra: A pókháló tanítása ARADI LAJOS előadása: november 15. kedd, 18 óra: Pilis rejtély 3. rész GRÁTZ ANTAL előadása: november 17. csütörtök, 18 óra: Ismerkedés az évkörrel 3. rész BALLA EDE ZSOLT előadása: november 18. péntek, 18 óra: Szent helyek működtetése — Szent földünk rajza 5. rész OBRUSÁNSZKY BORBÁLA előadása: november 24. csütörtök, 18 óra: Hun nyomok a kínai hagyományban dr. TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF előadása: november 25. péntek, 18 óra: Jog és igazság 3. rész MOLNÁR V. JÓZSEF előadása: november 29. kedd, 18 óra: „Nem vagyunk mi árvák!“ (A csíksomlyói búcsú) — Szent időben, szent helyen 3. rész

50

Dobogó DECEMBER

SZÁNTAI LAJOS előadása: december 2. péntek, 18 óra: A Pálos Rend szellemi öröksége 5. rész TUDÓ EMBEREK ISKOLÁJA KLUB: vezeti TÓTH TIBOR: december 6. kedd, 18 óra (NINCS BELÉPŐJEGY!) TÓTH FERENC előadása: december 8. csütörtök, 18 óra: Télen érő gyümölcsök BALLA EDE ZSOLT előadása: december 9. péntek, 18 óra: Tájban élő közösségek — Szent földünk rajza 6. rész MOLNÁR V. JÓZSEF előadása: december 13. kedd, 18 óra: Téltemető — Szent időben, szent helyen 4. rész GRÁTZ ANTAL előadása: december 15. csütörtök, 18 óra: Ismerkedés az évkörrel, 3. rész ARADI LAJOS előadása: december 16. péntek, 18 óra: Pilis rejtély 4. rész OBRUSÁNSZKY BORBÁLA előadása: december 22. csütörtök, 18 óra: Bátortól Attiláig — a nagy hun birodalom története SZÁNTAI LAJOS előadása: december 30. péntek, 18 óra: MEGLEPETÉS!!!

A MŰSORVÁLTOZÁS JOGÁT FENNTARTJUK! Kérjük érdeklődjön az előadások előtt, vagy foglalja le időben helyét a 299-0032-es telefonszámon.

...10, tiszta víz! Idén 10 éves a Dobogó újság és Két Hollós könyvesbolt! Ebből az alkalomból nagyszabású rendezvényt tervezünk 2011. december órától egy különleges helyszínen.

17-én (szombaton) reggel 10

Erre a napra meghívtunk mindenkit, aki valaha is segítette, támogatta munkánkat. Sőt, azokat is akiknek tanításait hétről hétre, hónapról hónapra hallgattuk előadásainkon, olvastuk könyveikben. És örömmel jelenthetjük mindenki elfogadta meghívásunkat! Ha Ön is szeretne ezekkel az emberekkel találkozni, esetleg beszélgetni és úgy gondolja, hogy tevékenységünket valamilyen módon szeretné elismerni, kérjük jöjjön el ezen a napon hozzánk vendégségbe. Nem lesznek előadások, de műsorok igen! És főleg régen látott arcok, régen hallott hangok!

BELÉPŐJEGY NINCS! Csak öröm és vidámság, amit ne hagyjon otthon! A részletes programról érdeklődjön a Két Hollós Könyvesboltban, vagy keresse szórólapjainkat!

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

Tudó Emberek Iskolája Programok 2011. szeptember-december Szeptember 10-11. Záhony, Mutasd meg magad, megmondom ki vagy!? A „Meg hát" tudat. Előadó: TÓTH TIBOR Szeptember 17-18. Tudó I.-II. Földsugárzásmérés, energetika, diagnosztika. Helyszín: Két Hollós Könyvesbolt Szeptember 24. Nyílt nap, a tanyán, őszi napéj-egyenlőségi ünnep, parázsonjárás. Helyszín: 2217 Gomba, Alsófarkasd 1. Bejelentkezés: 06-70-210-9071 Október 1-2. Tudó lll-IV. Tudatos álmodás, időutazás Helyszín: Hollós Könyvesbolt. Október 4. Tudó Emberek Iskolája Klub Helyszín: Két Hollós Könyvesbolt Október 8-9. Záhony, Szertartástan. Előadó: TÓTH TIBOR Október 15-16. Mágia IV- V. Helyszín: Két Hollós Könyvesbolt November 8. Tudó Emberek Iskolája Klub Helyszín: Két Hollós Könyvesbolt November 12-13. Szellemtan, Mágia 1. Helyszín: Két Hollós Könyvesbolt November 19-20. Szellemgyógyászat I-II. Bevezetés a szellemgyógyászatba, a szellemgyógyászat alapjai, auratisztítás. Előadó: KAJÁRINÉ OLGIKA November 26-27. Szertartástan, Előadó: TÓTH TIBOR December 6. Tudó Emberek Iskolája Klub Helyszín: Két Hollós Könyvesbolt. December 10-11. Mágia II-Ill. Két Hollós Könyvesbolt December 17-18. Szellemgyógyászat Ill-IV. Betegségek, szellemműtét, kalandozás a szellemvilágban Előadó: KAJÁRINÉ OLGIKA December 21. 12:00 óra, Téli napforduló ünnep Helyszín: Tata, Agostyán, Szent László domb

RENDELŐ, IRODA: Budapest, 1076, Péterffy Sándor u. 27. 1 em. 10. Tel: 06-70-210-9071 KÉT HOLLÓS KÖNYVESBOLT: Budapest, 1081, Kenyérnező u. 3/a.

51

52

Dobogó

Különleges útra hívunk Erdélybe! Hat nap alatt végig fogjuk járni Háromszék, Csík, Gyimes és Csángóföld legszebb tájait! A kirándulás különlegessége, hogy ezúttal nemcsak történelmi szempontok alapján, hanem a népzenei hagyomány útján is járni fogunk szakavatott kísérőkkel. Azok a népzenészek akik kísérni fognak mijnket útunk során bemutatják és megtanítják nekünk egy-egy tájegység népdalait. Esténként, amennyiben lehetőség adódik rá a helyiekkel együtt énekelve, táncolva múlatjuk az időt!

2011. augusztus 21-26. A kirándulás útvonala: 1. nap: Budapest — Nagygalambfalva (Szent Erzsébet, Szent Dorottya és Szűz Mária freskóciklus a templomban) — Rugonfalva (Királyok imádása, stb. freskók a templomban) — Telekfalva (vadonatúj kazettás mennyezet a templomban) 2. nap: Székelyderzs (Szent László fal-ciklus a templomban) — Ége (Kazettás mennyezet)— Székelydálya (Kazettás mennyezet, Szent László falkép, Szent györgy falkép, rovásírás a templom kölső falán) — Homoródkarácsonyfalva (Szent László freskó a templomban) 3. nap: Madéfalva (A madéfalvi veszedelem emlékműve) — Csíkrákos (Táltos a templomon) — Csíkdelne (Kazettás mennyezet) — Csíksomlyó (Kegytemplom, Salvator kápolna, lehetőség szerint virrasztás a Kissomlyón!!!) 4. nap: Csíkszereda (Makovecz-templom) — Gelence (Szent László freskó és kazettás mennyezet a templomban) — Klézse (ismerkedés a csángó élettel és népzenével) — Magyarfalu — Pusztina (ismerkedés a moldvai csángó kultúrával) 5. nap: Békás-szoros — Gyilkos-tó — Székelyudvarhely 6. nap: Székelyudvarhely — Budapest

A túrát vezetik:

Szántai Lajos magyarságkutató,

Karakas Zoltán és Ifj. Csoóri Sándor népzenészek Utazás: légkondícionált, kényelmes autóbusszal Szállás: magánházaknál, hogy a székely és csángó vendégszeretet is megtapasztalhassuk, illetve szállodában 2 ágyas szobákban félpanziós ellátással. Jelentkezés (30 000 Ft előleg befizetése mellett) és további információ: Két Hollós Könyvesbolt (Bp. 1081 Kenyérmező u. 3/a. telefon: 299-0032)

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM Újságíró tanfolyam 2011/2012-es tanévben is A Független Újságírók Szövetsége nemzeti, konzervatív értéket, értékrendet képviselő újságírókból alakult 1996-ban. Megalakulásának elsődleges célja volt a különböző médiumoknál dolgozó kollégák között a szoros kapcsolat fenntartása, munkájuk segítése, szakmai érdekképviseletük biztosítása, a hiteles, objektív tájékoztatás elősegítése. Tagjai sorába határainkon túl élő, magyar származású kollégák is tartoznak. Segítésüket az újságíró szövetség első rendű feladatának tartja. A szövetség fenti célok elérése érdekében minden évben, rendkívül kedvezményes tandíjjal újságíró tanfolyamot indít, melynek elvégzését követően a hallgatók a szövetség tagjai sorába felvételt nyernek.

Az újságíró tanfolyamra való jelentkezés feltételei: 18.életév betöltése, érettségi megléte (Érettségi előtt álló hallgatók jelentkezését elfogadjuk. Felső korhatár nincs.) A tanítás szeptember hónapban kezdődik. Az előadások havi két alkalommal, szombati napokon történnek, reggel 9.00-16,00 óráig tartanak. A tanuláshoz, felkészüléshez szükséges anyagokat az újságíró szövetség biztosítja a jelentkező hallgatók részére. A jelentkezési laphoz kérjük csatolni a legmagasabb iskolai végzettséget igazoló bizonyítvány fénymásolatát, (Utolsó éves gimnáziumi tanuló esetében iskolalátogatási igazolást), valamint 2 db igazolvány képet. A jelentkezési lapot postai úton küldünk az igénylő részére.

A képzés helyszíne: BUDAPEST A tanfolyam kezdéséről, az előadások időpontjáról és pontos helyszínéről a hallgatók a tanítás megkezdése előtt részletes tájékoztatást kapnak.

Érdeklődni a következő telefonszámon lehet: 06 (30) 525-6745

Levélben, vagy e-mailben is kérhetnek tájékoztatást: Levelezési cím: 4400 Nyíregyháza Május 1. tér 7. E-mail cím: [email protected] Független Újságírók Szövetségének elnöksége

53

54

Dobogó

„Senki nem hitte, hogy másképpen élhessen, mint Árpádnak és nemeseinek a kegyelméből...“ Beszélgetés Szántai Lajos magyarságkutatóval a Gesta Hungarorum üzenetéről Sárosi Zoltán: Mennyire voltak még Anonymus számára „testközeliek“ az ősvallási kérdések? Szántai Lajos: Ha egy nép életében, valami valóban létező megtörténik, és ezt a népet nemzeti tudata nem hagyja az emlékezés szintjén cserben, akkor teljesen mindegy, hogy szóbeli a hagyomány vagy írott, ez a nép a saját múltjával teljes módon tisztában van. A Gesta Hungarorum Anonymus műve. A hivatalos történelem- vagy irodalomtudomány, — a mű esetében határmezsgyén állunk — Anonymust nem tekinti történelmi értelemben forrásértékű műnek. Kézai Simon krónikája, a Kálti Márk féle Képes Krónika és Anonymus Gesta Hungaroruma az a három nagy mű, amit ma az írott történelmi hagyomány alapjaiként szokás emlegetni. Ez a három mű, a Szent István előtti időket tárgyalva, teljes egyöntetűséggel vallja azt, hogy a magyar ősvallás az nem biztos, hogy távol áll a kereszténységtől. Az igaz, hogy nem nagyon részletezik, de nem fordítják szembe a kereszténységgel. Sőt, ahol csak lehet érzékeltetik, hogy Szent István előtt is ugyanahhoz az istenhez imádkozott a magyarság, mint Szent István után. Ez kulcsfontosságú kérdés. A magyar krónikák ebből a szempontból semmiféle fordulatról nem beszélnek. Ami viszont érdekes Anonymus Gesta Hungarorum, című munkájában, hogy ő azt a kort, — amiről a többi krónika tömörebben emlékezik meg — bővebben kifejti, kibontja. Beszél arról, hogy a magyarok honnan, milyen úton, hogyan, hova érkeztek meg és arról a szellemiségről is ír, ami vezérelte őket. Művében megjelenik hogy ez a szellemiség milyen üzenettel rendelkezik és azt is jelzi, hogy ez az üzenet nemcsak annak a kornak szólt, hanem a jövő nemzedékeknek is. Anonymus rögtön művének elején a bevezető részben elmondja, hogy ez az üzenet bizony örök időkre szól. Amit kérdésként feltettél, egy nagyon jól megfogalmazott, nagyon érdekes, izgalmas kérdés. Valóban mennyire ismerhette Anonymus, annak a kornak a sajátosságait, vallási világát és mennyiben hiteles az Ő kortörténeti leírása? Ebben a kérdésben legelőször is azt kell tisztázni, hogy maga a mű az eredeti változatban, vagy egy átiratban maradt-e fent? Jelenlegi tudásunk szerint — ezt a kutatástörténet bebizonyította — ami ránk maradt, az bizony egy XIII. századból származó másolat. Ez a mű, — ami jelen pillanatban rendelkezésünkre áll — az 1200-as évek legelején íródhatott. Még azt sem mondom, hogy született, mert átírásról van szó. Magának a műnek a szerzője tényleg Anonymusként maradt

meg. Ez egy szakrális, szent névtelenség. Lehet hogy a következő korok ki fogják deríteni az ő valódi nevét, de ez a mű üzenete szempontjából lényegtelen. Aki ismeri a kutatástörténetet, az tisztában van azzal, hogy az elmúlt 150 év — és akkor szűken számoltam — Anonymus-kutatása, az gyakorlatilag két pilléren állt. Az egyik a mű kezdősorával példálózik: „P dictus Magister“. De hogy tulajdonképpen ki volt ez a „P“ az attól függ, hogy a „P“-nek milyen jelentést tulajdonítunk. Ott nincsen pont, nincsen elválasztójel, nincsen gondolatjel, sőt semmilyen írásjel nincs. Tehát nincsen olyan jel, ami a „P dictus“-ról a „P“-t a dictus révén mondjuk elválasztaná. De ha abból indulunk ki — és nyilván ez hozzám is közelebb áll, — hogy ez egy „P“-nek mondott mester, akkor innentől kezdve bárki, aki az Árpád-korban „P“ kezdőbetűvel indult neki a világnak és a királyi udvarban, az ispánságban vagy mondjuk a kancellárián dolgozott, szóba jöhet. És itt jön az ismert repertoár, hogy példának okáért Péter, Pál vagy Pósa volt... Hangsúlyozom, az Anonymus kutatástörténetben ez a kérdéskör legfeljebb a jó erős „futottak még kategóriába“ tartozik. A mű valódi üzenetének szempontjából a másik ilyen kérdéskör, hogy melyik Béla királyunknak volt a jegyzője? Ő maga elmondja, hogy „a dicsőséges, jó emlékű, néhai Béla király nótáriusa“, vagyis jegyzője volt. Figyeljünk oda, hogy hogyan lehet tematizálni, mondjuk akár másfél évszázaddal előre vetítve, egy rendkívül érdekes műből, részletkérdéseket majd ezeket főszereplőként beállítani. A másik tétel viszonylatában elgondolkodtató, ha esetleg lett volna V., vagy VI. Béla nevezetű királyunk mindannyian elő kerültek volna ebben a kérdésben. S. Z.: Pap Gábor művészettörténész Szent Koronáról szóló előadásában erre vonatkozólag elmondja, hogy ha neki unokája születik, és erről táviratot kap, nem az fogja érdekelni, hogy milyen papírra nyomtatták az üzenetet, hanem maga az üzenet. Sz. L.: Pontosan erről a jelenségről van szó. Visszatérve magára a műre. Érzékeltetni szeretném, hogy tényleg fent áll egy zavar. Azt mondják, hogy a földrajzi nevek és a nemesség vonatkozásában jelentkező latin nyelvű szavak, azok kétségtelenül nem jelentek meg a XIII. század előtti írásos művekben. Igen ám, de az is kétségtelen, hogy átírásról van szó. Innentől kezdve viszont nincs miről vitatkozni. Tehát ez nem a főmű, hanem egy későbbi korban egy átírás. Az is lehet, hogy csak az egyik átírás! Könnyen elképzelhető, hogy még ezerféle változatban létezett a mű.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM A hivatalos kutatástörténet, amit Pauler Gyula már a XIX. század végén, XX. század elején megalapozott, III. Bélára tette le a voksot. Azt azért tudni kell, hogy a háttérben, általában nem világos, kristálytiszta észérvek mozognak, hanem a magyarság értékeinek egyfajta kisebbítési szándéka. III. Béláról lehet tudni, hogy ő Bizáncban hosszú éveket töltött el. Ezt a hivatalos kutatás úgy állítja be, mintha ott nevelkedett volna. A valóság ezzel szemben az, hogy Béla 14-15 éves ifjú emberként kerül Bizáncba. A kor életkori mércéjét figyelembe véve a 16. életévébe lépett ember az már nagykorúnak számított. A középkorban a biológiai érettség egyet jelentett a testi-lelki-szellemi érettséggel. Nem úgy mint ma... Tehát Béla éppen a nagykorúság küszöbén kerül Kelet-Rómába. Nála az oktatás már nem játszhatott főszerepet a neveltetésében. Manuel bizánci császár őt a trón várományosának nevezi ki. Béla volt a bizánci császár törvényes utódjelöltje. Jól érzékelhető, hogy egészen más súlyú dologról van szó, ha én azt mondom, hogy „bizáncban nevelkedett“, vagy azt, hogy a „bizánci trón várományosa volt“. Viszont, ami kétségtelen tény, hogy Anonymus az úgynevezett történelmi nyomvonal sajátosságait a nevek világában figyelembe véve, eljut egészen Béla királyig. Ám utána visszamenőleg beszél Andrásról, de nem említi meg, hogy ez most I., II., III. András, vagy I., II., III., esetleg IV. Béla. Ez már önmagában is jelzi, hogy itt olyan Béla és András nevű uralkodók szerepelnek, akik abban az időben elsőként viselték ezt a nevet. Erre azért nagyon sokan felhívták a figyelmet. Ők I. Béla vonalát tartották hangsúlyosnak. Azt is elmondják, hogy III. Béla országlása 1196-ban fejeződik. Utána jön az ő Imre nevezetű fia, majd Imrének a fia László, és csak utána jön II. András 1205-ben. Vitán felüli tényként jelenik meg, hogyha valaki abban a korban él, amikor már Szent László korára van visszatekintése, Szent László nevét, korát, jelentőségét, hatását a magyar történelemre mégcsak véletlenül sem hagyhatja szó nélkül. Mivel Anonymus nagyon részletesen a nevekben is történelmi folyamatosságot rajzol fel, lehet érzékelni, hogy Bélánál, Andrásnál megáll ez az útvonal. Beszél Aba Sámuel királyról, Szent Istvánról, a vezérekről és a fejedelmekről. Én magam is úgy látom, hogy bizony Anonymus I. Béla királynak volt a jegyzője, a mű pedig XIII. századi átirat. A műnek nagyon fontos üzenete van. Éppen ezért akarják, másodlagos, harmadlagos problémákkal ezt az üzenetet lefedni, hogy ne lehessen hozzá közel jutni. Mert itt, gyakorlatilag, amiről Anonymus beszél, az a Szent István előtti magyar ősvallás szempontjából az egyik leglényegesebb. S a másik pedig az, hogy mindazt, amit Anonymus elmond, amit kijelent, amit érzékeltet, azt az úgynevezett honfoglalás vagy honviszszafoglalás régészeti hagyatékával is alá lehet támasztani. Két ilyen bizonyíték általában mindenhol elégségesnek kell, hogy legyen, a vitatott kérdések megválaszo-

55

lására. Egy hely van világon, ahol ezeket nem veszik figyelembe és sajnos ez a hely beásta magát a magyar történetírás fejezeteibe... S. Z.: Anonymus Gestájában pontosítja az ősvallás különböző tételeit. melyek ezek a tételek és hogyan pontosítja őket? Sz. L.: A pontosításról azért tudni kell, hogy mai fogalmaink szerint azért nem ilyen látványos dolog. Nem olyan módon pontosítja, hogy mondjuk nevén nevez egy vallást. Ne így képzeljük el! Eléggé személyes vallomással kezdődik a bevezető rész. Anonymus elmondja, hogy ő maga milyen magasfokú iskolázottsággal rendelkezik, és hogy kinek írja a munkáját. Ezt a valakit ő nagyon egyszerűen — és ebből lehet érzékelni, hogy nem lehetett alacsony hivatalt betöltő személy — „méltóságnak“ nevez. Ezek után még az is elképzelhető, hogy a királyi család egyik tagjának írta. De egy biztos, az ország irányítói közül, a hivatalt kormányzati szinten viselő nemesek egyikének írta ezt a munkát. Még azt is elmondja, hogy ez a méltóság őt állandóan arra ösztönözte, ahogy megírta a trójai háborúk történetét, úgy írja meg a magyarok történetét is. Ebből lehet érzékelni, hogy a mai fogalmaink szerint ez ténylegesen egy irodalmi mű. De régen az irodalom nem azt jelentette, mint ma. Miért? Anonymus elmondja, hogy ő az írástudás művészetébe beavatott férfiú. Bármennyire hihetetlen, írni, olvasni nagyon sokan tudtak. Magyarországon pedig latinul szinte minden magyar nemes tudott és ugyanakkor a magyar nyelvet sem felejtette el. Anonymus az írástudás művészetébe beavatott férfiúnak írja le magát. Annál jobb szót, hogy „beavatás“, én most nem tudnék mondani rá. Ez azt jelenti, hogy minden egyes sor mögött, fölött még nagyon sok jelentéstartomány húzódik. Tehát van egy világos vonalvezetés, ezt ő maga úgy mondja: „igazán és egyszerűen írtam le, hogy aki olvassa az tisztán láthassa“. Ez maga az írástudás. Ebből az is kiderül, hogy ő nem úgy fogalmaz szimbolikusan, ahogy mi azt ma gondolnánk, hogy elrejt dolgokat, hanem minden egyes jelentésrétege, amelyen végigmegyünk, az világos és kristálytiszta. A másik pedig az, hogy ő mit akar megfogalmazni? Egy eredet történetről beszél, amelyben Magyarország királyainak, nemeseinek a származástörténetét fogja megírni, illetve azt hogy a hét fejedelmi személy, akit mind a mai napig mi a hét magyarnak nevezünk, hogyan, miért, miképpen jött ki Szkítiából. Meg fogja említeni, hogy Álmos Magyarország első vezére, mi okból nyerte, kapta az Álmos nevet. Illetve azt is megírja majd, hogy a magyarokat magyar nyelven miért hívják magyarnak, az idegenek nyelvén pedig hungarusoknak. Lehet érzékelni, hogy Anonymusnak a vallomása egy nyelvi univerzum világán belül kapja meg a helyét, hiszen azok a kérdések amelyekre ő éles fényt próbál rábocsátani, eredendően mintha nyelvi kérdések lennének. Ezért a a nyelvi út számára rendkívül fontos. Amiből ő sem és egyetlen krónika sem enged az a

56

Dobogó

származási kérdés. Az ő művében is, a krónikákban is, szkítának, hunnak, vagyis magyarnak neveznek bennünket. Anonymus Gesta Hungarorumának bevezetője után mindjárt az első szó, amit leír, az hogy: „Szkítia“. Az utolsó mondat pedig, ahogy a műve befejeződik: „Jézus Krisztussal együtt él mindörökké“. Ha a kettőt összeolvasom, akkor kiderül, hogy egy mondat kerekedik ki. Ez keresztény kor. Egyáltalán nem mindegy hogy mi az első és mi az utolsó. Mert annak nyilvánvaló módon meghatározó üzenete lesz. Tehát ő egy olyan Szkítiáról beszél, amely „Szkítia Jézus Krisztussal együtt él mindörökké“. Ez a Szkítia érdekes módon számára Szent István előtt ugyanazt jelenti, mint Szent István után. Erről a vallási útról lesz most eredendően szó. Ha az merül fel kérdésként, hogy mennyire ismerhette mondjuk Anonymus a régi vallási hagyományokat, én egy gondolat menettel tudnék erre válaszolni. Ha elfogadjuk, hogy I. Béla király jegyzője volt Anonymus, akkor azt is tudnunk kell, hogy ebben a korban Magyarországon — a régészeti feltárások alapján bizonyítottnak tekinthető —, Szent István király után még a XI. század végéig jelen van a lovastemetkezés. Gondoljuk végig, hogy mit jelent ez az elképesztően fontos tétel! Lóval temetni és temetkezni, csak az tud, aki azt a vallási szertartási hagyományt még gyakorolja. Anonymus ennek a kornak a gyermeke. Ez azt jelenti, hogy nagyon sok mindent tud az ősvallásról, és arról, hogy mi történt Szent István korában. Számára is — ahogy krónikáink számára is — a legtermészetesebb, hogy Szent István korát, az azt megelőző korokkal nem fordítja szembe. A középkor — és ezt nagyon jó lenne a mai kutatóknak vagy vallástörténészeknek komolyan venniük — ezt nem úgy élte meg, ahogy tanítják és sugalmazzák nekünk. Nem kellett a múltat megtagadni. Anonymus munkájából még egy vezér motívumot kiemelnék: az örömhírt. A Gesta Hungarorumban nagyon sok visszatérő motívum van. Az egyik leggyakoribb az, hogy örömhír. Tehát az, hogy a magyarok a Kárpát-medencét visszafoglalják, annak van egy hírértéke is, mégpedig az, hogy örömhír. Nemcsak számunkra, hanem az egész emberiség számára. Ha egy keresztény szerző, örömhírről beszél, akkor nyugodtan mondhatjuk azt, hogy amit ő megír, az Árpád vezér evangéliuma, vagy Álmos fejedelem evangéliuma, vagy a magyaroknak az evangéliuma. És itt megjelenik egy olyan istenkép, amely — hangsúlyozom Szent István utáni korokban — hosszú évszázadokon keresztül ugyanazt az istent fogja jelenteni. Amit most külön kiemelnék, az Álmos vezér születésének története. A hagyomány szerint a turulmadár megjelenik Emese álmában. A kutatástörténet erről úgy ír, hogy ez egy totemizmusra utaló jelenség és ezért a kereszténységhez nem sok köze van. Egy biztos, ilyen alapon a szentlélek galamb is – tehát a szentlelket galamb, vagy mondjuk Jézust bárány

képében való ábrázolás is — ebbe a kategóriába tartozna. Érdemes felidézni azt, hogy hogyan írja le Anonymus Emese álmát. Ő egyetlen dolognak tulajdonít óriási jelentőséget, ez pedig az istenség. Tehát „isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak“. Álmos elméletileg pogány. Mai hibás általános vélekedés szerint a pogány azt jelenti, hogy nem keresztény. Ezzel most nem foglalkozunk, mert nem ez jelenti a főszerepet. De hogy érzékeljük, a középkor Szent István után teljesen máshogy gondolkodik. Tehát: „isteni, csodás eset“, s mivel egy isten van Szent István előtt és Szent István után, — sőt a világ teremtése óta egy istent tételeznek fel a népek — nem árt tudni, hogy itt közvetlenül a Teremtő beavatkozását lehet sejteni. Anyjának álmában ugyanis isteni látomás jelent meg turulmadár képében. A turulmadár, az vajon honnan ismerős nekünk? Atilla király, s ezt minden krónika elmondja, saját pajzsán és zászlaján koronás fejű turulmadarat hordott. A pajzs az, ami oltalmaz és megvéd. Tehát ez azt jelenti, hogy bennünket egy olyan csodás fénylény védelmez, amelynek fején korona van. A szellemi-lelki szárnyalás szintjén legmagasabbra akkor jutunk el, ha megtaláljuk koronánkat. A turulmadár ezt a legmagasabb szellemi szintet képviseli. Ez szerepel a zászlón is. A zászló az amire fölnézünk, amit követünk olyan időkben, amikor horizontálisan nem nagyon lehet látni, hogy merre érdemes vagy merre lehet menni. Ilyenkor mindig megemeljük a szempontunkat és látjuk, hogy lobog a zászló. Ha koronás fejű turulmadár van rajta, akkor bennünket, mint népet és nemzetet nemcsak oltalmaz, hanem vezérel is. Atillának volt a madara. Tulajdonképpen ez az atillaságnak a belső lényege. Tehát Atilla király lelkét, ha mondjuk valahogyan meg lehetne sugallat szerint, vagy látomás szerint látni, akkor valószínűleg egy ilyen koronás fejű fénymadár jelenne meg. Ez a turulmadár száll rá Emesére álmában. Bejut a méhébe és onnan hatalmas, csodálatos forrás indul meg. Anonymus a következőt írja: „Az alvás közben feltűnő képet álomnak mondják magyar nyelven” — és itt magyarul írja be egyébként a latin nyelvű szövegbe az „álom“ szót — „az ő születését álom jelezte előre, ezért hívják Álmosnak“. Tehát Álmost vagy a szent isteni erő megnyilatkozása révén nevezik Álmosnak, vagy azért, mert a neve latinul annyit jelent: szent. A szentségnek egy nagyon különös, nem gyakran használt fogalmáról van szó, de így van, leírjuk, megnézzük szótárban Almus az bizony egy ilyen tiszteletreméltó szentséget jelent. S mint ahogy megint csak Anonymus írja az Álmos név jelentéséről az ő leszármazottaiból szent királyok és vezérek születtek. Következés képpen Álmos is szentnek tételeződik. Dümmerth Dezső kiváló történészünk — Thierry Amade francia történész nyomán — felhívta a figyelmet, hogy itt tulajdonképpen mintha Atilla király újjászületéséről, pontosabban „egy fajta reinkarnációjáról“ lenne szó. Érdemes odafigyelni, hogyan jelzi ezt egy Szt. István utáni korszak. Erről az Álmosról mondja el Anonymus,

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM „mire elérte a felnőtté válás korát, a szentlélek ajándéka jutott neki.“ Álmos akkor hogyan lehetett pogány, hogyha eleve egy Szt. István utáni korszak keresztény nótáriusa úgy értékeli, úgy tárgyalja, hogy a fejedelem közvetlenül a szentlélek irányítása alatt állt? A Gestában Álmos és magyarjai eljutnak Kijev térségébe. A csata előtti események leírásakor Anonymus nagyon fontos dolgokat fogalmaz meg: „Álmos vezér, akinek segítsége a Szentlélek volt...“. Nem hagy kétséget, hogy itt arról a Szentlélekről van szó, amit a katolikus terminológia is Szentléleknek nevez. És itt mondja el Álmos a Szentlélek ihletése révén azt a híres mondatot a csata előtt: „Szkíták, nagyvitéz férfiak, bajtársaim, emlékezzetek utatok kezdetére...!“ Ez egy nagyon szép mondat. Miért? Mert tényleg a Szentlélek hatja át. Tehát egy magyar, ha visszaemlékezik útjának kezdetére, az eredetét, a származását nem felejti el, soha nem lesz legyőzhető. Ez már önmagában a győzelem záloga. Gondoljunk bele abba, hogy még el sem kezdődött a magyarok bejövetelének leírása a Gesta Hungarorumban, máris Anonymus egy olyan ősvallási világot vázol fel, ahol tulajdonképpen a kereszténység nem rekesztődik ki, sőt azt kell mondani, hogy az ősvallásunk, a hon-visszafoglalás korában, szerves egységben van a kereszténységgel. S. Z.: Álmos tehát éppen úgy nem földi apától születik, mint Jézus Krisztus. Talán ez is ékes bizonyítéka lehet a honfoglalás előtti kereszténység meglétének a magyarság körében? Sőt! Álmos Szentlélektől való születése, Szentlélek által történő vezéreltsége nem tagadható, hiszen ha tagadnánk éppen a jelenlegi keresztény felfogás szerint az egyetlen olyan bűnt követnénk el, ami megbocsáthatatlan és ez a Szentlélek káromlása. Innetől viszont az a kérdés, hogy a történelem- és vallástudomány miért nem jutott el idáig? Sz. L.: Az a baj, hogy minden tudományágnak megvannak a maga sokszor nem pozitív szabályrendszerei és ebből fakadó korlátai. A magyarországi történetírás a XIX. században azzal múlatta az idejét, hogy hiteltelenné tegye a krónikás hagyományunkat és ez átcsúszott a XX. század első felére is. Képzeljük el, mekkora apparátust működtet a hivatalos tudományosság annak érdekében, hogy a magyar krónikákat megcáfolják, hiteltelennek nyilvánítsák. Viszont a hon-visszafoglalás korának történelmében hitelesebbnek tekintenek egy XII. századi orosz krónikát, vagy bíborban született Konstantin császár munkáját, mint azt ahogy a magyarság saját magáról vall. Nem nehéz kitalálni, hogy innentől kezdve meg vannak a dolgok pecsételve. Hiszen pont azokat a bizánci forrásokat tarják nagyra, jelen esetben mondjuk egy bíborban született Konstantinnak a birodalomról alkotott nézeteit, amelyek akkor születnek amikor Bizánc a magyarság adófizetője volt. Ezt úgy általában el szokták felejteni. Azért érdemes körülnézni a hierarchikusan szervezett világában, hogy most ki kinek éppen az alattvalója. Nyilván egy bizánci császárt objektív kútfőnek tekin-

57

teni, amikor csikorgatja a fogát és megjelennek a magyar adóbehajtók, nem lehet. Ki kell minden évben fizetni az adót. Nyilván nem fog a magyarokról jót írni. Ráadásul pontatlan, félrebeszél és igyekszik összezavarni dolgokat. Ami még megjelenik itt a Gesta Hungarorumban, megint minden krónikában megjelenik. Az, hogy a magyarok végeredményben miért jönnek vissza. Az ok pedig nem más, mint Atilla király öröksége. Tehát nem arról van szó, hogy soha nem látott hódítóként jelennek meg, hanem már itt voltak, kénytelenek voltak visszavonulni, de a jogos örökségért most eljöttek. Ezt megint Anonymus, mint egy refrént, vagy mint egy dallamot ismételgeti. És hol Álmos mondja, hol Árpád: „az én ősömé, Atilla királyé volt ez a föld.“ „Ez az a hely, ahol nevezetes folyóvizek ömlenek össze. A Duna, a Tisza és pompázó halakban bővelkedő egyéb nevezetes források.“ Ha azt mondjuk, hogy nevezetes folyóvizek ömlenek össze és ennek a területnek kultúrát tulajdonítunk, akkor ezt csak egy féle képpen lehet megnevezni: mezopotámiai, vagyis folyamközi kultúra. Mezopotámia nem jelenti kizárólagosan a Tigris és Eufrátesz közötti területet. Mezopotámia jelentése: folyóköz, folyamköz. Anonymus szépen érzékelteti, már pusztán egy ilyen leírással, hogy a Mezopotámiáknak az atyja, a feje, a lényege az egészen biztos, hogy itt van. És ez a vidék pompázó, halakban bővelkedő. Érdekes közbevetésként megemlítem, hogy a mai napig tart az a gőg, az a lekicsinylés és lesajnálás, hogy akik nem fogadják el a finnugor nyelvrokonságot, azok tulajdonképpen egy halszagú atyafiságot vetnek meg. Gondolom érzékeljük, hogy ez megint egy ostoba megállapítás. Tudhatnák azt, hogy Magyarországot, Pannóniát, a Kárpát-medencét a középkori Európában, Hunyadi Mátyás idején, úgy tartották számon a halbőség vonatkozásában, hogy csak Norvégia volt egy kicsit magasabb szinten. A Gesta Hungarorum nemcsak történelmi, vallástörténeti, hanem beavatási mű is. Viszont ilyen csak akkor lehet hitelesen, ha kozmikus alapozottsággal rendelkezik. Tehát, ha elkezdjük Anonymust olvasni, az első pillanatban nem értjük azt, hogy miért a vizekre helyezi a hangsúlyt. Azt leírják a méltatói, leírják az elutasítói is, hogy még a legkisebb patak nevét is megemlíti művében. Hogy a magyarok hány folyón, hány patakon, hány réven kelnek át, mind leírja. Miért ezt az utat, útvonalat használja? Mundánasztrológiai keretrendszeren belül, az hogy folyóvizek ömlenek és halak vannak, azt jelenti hogy a Halak világhónapon belüli Vízöntő áthatás lesz a jelleg adó. A Vízöntő-paradoxon értelmében tudni kell, hogy a Vízöntő ide eső hulláma átömlik magán a Halakon is. Azt is illik tudni, hogy most melyik precessziós világhónapban vagyunk. Amikor maga Árpád vezér mondja azt, hogy „mi új emberek vagyunk“, akkor ennek életképi szinten lehet első olvasatra olyan jelentése, hogy valaki egy adott helyen mint egy új emberként jelenik meg. De egy ilyen keretrendszerben: „ha nem öltitek fel magatokra

58

Dobogó

az új embert, akkor nem mentek be a mennyek országába“. Anonymus gyakorlatilag olyan szoros jó értelemben vett feszes menetben tárgyalja a belső és a külső világ üdvösségének sorsát hogy erre már rég föl kellett volna figyelni. „Ez a föld Atilla király földje volt“. Gondoljuk végig ezt a három szempontot: nevezetes folyóvizek ömlenek össze, nagyon jó ez a föld, és ez Atilla király földje. Na most nem mindegy az, hogy tudom, hogy a Halak világhónapban, amin a Vízöntő egyik ága átömlik, mi lesz a sorsa a Földnek. Mert ha ez a föld Atilla királyé, akkor a Földön az életnek vannak esélyei. Nem fogjuk elhinni, annyira erről a jelentésrétegről van szó, hogy Árpád vezér, mielőtt mondjuk a Kárpát-medence keleti részeiről, a Felső-Tisza vidékéről elindulna befelé, elküldi a követeit az itteni fejedelemhez, akit Salánnak hívnak és a görögök megbízásából képviseli délen a hatalmat. Akkor a nyugati rész, a rómaiaknak a kezében van, kicsit feljebb meg a morvákat lehet megtalálni. Magyarul a Kárpát-medencét Atilla halála után feldarabolták. Tehát nem csak Trianon okozta ezt a helyzetet, hanem bizony tudni kell, hogy volt már itt egy-két ilyen törekvés. Részleteiben nyilán ami egész, nem tud hatásosan létezni. Nem tudja kifejteni a legjobb tulajdonságait sem. De Árpád vezér, és ezt krónikáink is visszhangozzák földmintát, vízmintát és növénymintát kér. Elküldi az egyik követét, a Gestában Tarcalnak hívják, hogy vizsgálja meg a föld minőségét. A többi követ pedig, — Ond és Ketel — lemennek egészen Titelig. Ez a Duna és a Tisza összefolyásának helyszíne. Ez körülbelül olyan, mint egy ítélethelyzet kicsiben. Megvizsgáljuk, hogy mit tettetek ezzel a földdel, mit tettetek ezzel a vízzel. Képzeljük el, most nyújtaná be Árpád vezér ezt a fajta „kérelmet“, hogy mi lett a vízzel, mi lett a földdel, mi lett az élővilággal? És ahelyett, hogy ezekről a nagyságrendekről valamilyen szó elhangozna, jönnek a mellékes kérdések, hogy akkor most „P“, az ki lehetett és hányadik Béla korában... A Gesta szerint a hon-visszafoglalás három mozgató rugója tehát a következő: a nevezetes folyamok összeömlése, a szerfölött jó föld, és természetesen az, hogy a Kárpát-medence Atilla öröksége. A műben a szentlélek által vezérelt, irányított honvisszafoglaló magyarság jelenik meg, amely majd itt a Kárpát-medencében megtalálja Krisztusát. Erről szól Anonymus Gesta Hungaroruma. Amikor megérkeznek a Kárpátok hágóin keresztül, akkor először Munkács várába töltenek el hosszabb időt. Szerzőnk leírja: „azért hívják Munkács várának, mert nagy munkával és fáradsággal jutottak el idáig“. Jelzem, az a gondolatsor is végigvonul az egész művön, hogy nyelvében él a nemzet. Tehát ha nem tudod megnevezni a legkisebb fűszáltól a vízesésen át, a hegyen, a folyón keresztül a halmokon át, a dombokon keresztül, mezőkön át a tájat, akkor az nem a te országod, nem a te anyafölded. Olyan, mintha végre ez a táj fellélegzne, mert anyanyelven szólnak hozzá.

„Munkács várából vonulnak be Hung várába, hogy Álmos vezér és övéi a halhatatlan isteneknek nagy áldozatokat mutassanak be.“ Itt esetleg fel lehet sziszszenni: „halhatatlan isteneknek“. De a „halhatatlan“ mit jelent magyarul? Azt hogy ma is él. Mit jelent a többes szám az „istenek“-nél? Anonymus már beszélt istenről és beszélt Szentlélekről. Halhatatlan istenek egy Szentháromságon belül. Itt nagyon könnyen rövidre lehet zárni dolgokat, főleg azok után, hogy Anonymus a nagy áldozatot úgy fogalmazza, hogy „magnus áldomás“. Érdekes módon ez a szertartás neve. Nem latin nyelven próbálja megnevezni, hanem azt mondja, hogy „áldomás“. Miért érdekes ez a dolog? Mert ha én a magyar ősvallás szertartásrendszerét tisztán akarom látni, — elsősorban most még nyelvi szinten — akkor érzékelnem kell, hogy az áldomás, egy olyan fontos ősi örökség, ami könnyen lehetséges, hogy Jézus születése előtti évezredekből származik. De már a Szent István utáni korban Anonymus nem is gondolkodik azon, hogy latin nyelven vajon mit jelenthet? Miért? Mert latin nyelvben erre nincsen megfelelő szó. Hallották kik az itt lévők. Pais Dezső, egyébként kiváló fordításában, mindig „szlovénra“ fordít valamit. S az ember nem érti. A Felső-Tisza vidéken mit keres egy szlovén? Itt az eredetiben a „sclavus“ szó szerepel. Tehát tulajdonképpen a szlávokról van szó. Az ember megdöbben. 1926-ban tulajdonképpen nem merte úgy lefordítani hogy szlávok? Hanem kicsit enyhítve a dolgokat: hogy „szlovének“. A szlovén a szláv népek körébe tartozik. Itt nem egy szláv népcsoportról van szó, hanem úgy egészében a szlávságról. „Ezek a szlávok mivel hallották, hogy Árpád apja, Álmos vezér, Atilla király nemzetségéből származott, ezért aztán senki nem hitte, hogy másképpen élhessen, mint csak Álmos vezér fiának Árpádnak és nemeseinek a kegyelméből.“ A kérdés megint kézenfekvő: emberhez méltó életet ki tud biztosítani a Kárpát-medencében, s a Kárpát-medencén keresztül ki tudna az egész emberiségnek? És szó sincs öntömjénezésről! Itt magáról az életről van szó. „Nem hitte senki, hogy másképpen élhessen.“ Tehát nincs dilemma. Lehet érzékelni, hogy ez egy magasrendű életet jelent innentől kezdve. A Gesta így folytatódik: „Isten, Álmos vezéren és fián Árpádon jól valóra váltotta a jövendölést.“ Atilla király örökségének visszaszerzése, tehát jövendölések formájában is ismert volt. És itt nemcsak jósok jövendölnek, hanem önmaga írja: „Isten, Álmos vezéren és fián Árpádon jól valóra váltotta a jövendölést“. Ugyanez az Isten szó, a „deus“ szerepel Szent István után is. Na de az pogány isten volt... Nem tudom, értjük-e itt a nevezett teológiai problémát? Azt is lehet látni, hogy szerves úton haladunk előre, ugyanannak a vallásnak az üdvtörténeti menetében. „Az isten fényes győzelmet adott nekik.“ Nincs kérdés hogy kiknek. Szent István előtt vagyunk. Igen, meg lehet nyugodni, nincs félreértés, ez maga a Teremtő Isten. „Az isteni kegyelem, lakozott bennük.“ Kikben? A

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM „pogány magyarokban“. Ők tényleg az istenes hon-viszszafoglalók. Egy ilyen népet, amely előtt isteni kegyelem jár, isteni kegyelem lakozik bennük járatnak le naponta. „Isten kegyelme járt előttük.“ Itt mintha arról lenne szó, hogy az egyik legmagasabb isteni tulajdonságkör vezeti őket. „Árpád vezér akinek a mindenség istene volt a segítője“. Gondolom észrevettük hogy itt megint olyan mondat hangzott el, amin érdemes eltöprengenünk. Álmos a Szentlélek világán belül jelenik meg, Árpád viszont a teremtő isteni erő letéteményese. „Árpád vezér, akinek a mindenség istene volt a segítője, könnyhullatva imádkozott istenhez.“ Most pogány volt, vagy nem volt pogány?

59

„Isteni kegyelem volt kalauzuk....“ „Isten, akinek irgalma járt velük...“ „Isten segítségével, segedelmével mind a máig birtokoljuk e hazát...“ — írja Anonymus. S. Z.: Ezek után, a Gesta Hungarorum szerint Szent Istvánnal mi kezdődőtt el a magyarság életében? Sz. L.: Anonymus művében Szent István korával, nem a kereszténység kezdődött el, hanem a Jézus Krisztus-i sorsvállalás. (Elhangzott a Vezér tv Dobogó — mitikus magyar történelem című műsorában 2011-ben)

(Következő számunkban folytatjuk)

Szellemgyógyászat tanfolyam Kercselics Imre vezetésével Az előadások helyszíne: Hotel Platánus (Bp., VIII. ker., Könyves Kálmán krt. 44.) Az előadások időpontjai: 2011. szeptember 6-7. III-IV. rész 2011. október 3-4. V-VI.. rész 2011. november 1-2. VII-VIII. rész 2011. december Szervező: Fóris Mária: 06 30/685-7900, Internetes elérhetőség: www.szellemgyogyaszat.hu

Csontkovácsolás tanfolyam Keszthelyi Csaba vezetésével Helyszín: Két Hollós könyvesbolt (Bp., VIII. ker., Kenyérmező u. 3/a.) A tanfolyam időpontja: 2011. október 15-16. (szombat-vasárnap) Jelentkezés: 06 30/229-3773 AZOK JELENTKEZÉSÉT VÁRJUK, AKIK MÁR RENDELKEZNEK ETI VIZSGÁVAL! Internetes elérhetőség: www.gyogymasszor.com

60

Dobogó

Lektori jelentés Pap Gábor: Nem múló, szent összhang — Tóth Menyhértről, magunk között — A Képíró Bölcs remekművei magángyűjteményekben A három összetevős cím pontosan leírja, megnevezi a könyv tartalmát. Szerző az alkotó és életműve fontossága, egyedi jelentékenysége mellett a befogadói, használói, praktikusan a magángyűjtői faktor felé fordul. Önmagában is igazolja azt az utóbbi két évtizedben megerősödött tételt, hogy csak a műkereskedelemben és/vagy műgyűjtésben érdeklődést keltő fontos mű/művész számít. Tévedhetetlen érzékkel ismerte föl a szerző, hogy éppen a Tóth Menyhért művek tulajdonosainak, a szellemileg nyitott műgyűjtőknek – és mindenkinek persze – fontos egyre több, megbízhatóbb és mélyebb ismeretet nyújtani Tóth Menyhért művészetéről. A megtalált közvetlen, kvázi beszélgetés formában a gyűjtők nemcsak néma hallgatótársak, hanem aktív résztvevők, a beszélgetések legalkalmasabb/legfölkentebb továbbgondolóinak vélhetik magukat. Már csak azért is, mert a szóbahozott, elemzett/bemutatott művek az ő szellemi lakótársaik, az ő falaikon függnek, tehát őket gazdagítja ez az interakció. A Margit-szigeti „tölgyek alatt” körmölt sorok – ahogyan a szerző megjegyzi – véglegesen tisztáznak több, Tóth Menyhérttel kapcsolatos életrajzi tényt (sérülései, szlováksága stb.) és új alapokra helyezi művészete fundamentumát, így:

Tóth Menyhért „nem a parasztság, hanem a zsellérség – modern névadással az agrárproletárság – szülötte, az ő sorsuk képbe-írója.” Pap Gábor említi a Bevezetésben, hogy „A Bölcs hosszabb időre meghatározta közös sorsunkat.” A szerző ebben a meghatározottságban írta cikkeit, könyvét (A képíró bölcs, 1995.) Tóth Menyhértről s most mindezek tanulságait összefoglalva adja megismerési/megközelítési kulcsaként az életműnek. Oldottan és derűsen (néha persze a csípősebb, maliciózusabb hangot sem nélkülözve), hallgatói/beszélgetőtársai szellemi koncentráltságára vagy éppen lankadására is figyelve, arányosan, lépésről lépésre, a képolvasás ábécéjétől kezdve a legmélyebb (vagy legmagasabb) szellemi tartományokig. „Tóth Menyhért képi világában /…/ az ember, mint mikrokozmikus teljesség, egylényegűnek mutatkozik a makrokozmikus teljességgel. Az ő világképében az univerzum lényege szerint emberszabású, és megfordítva, az ember univerzum-szabású.” Az egyes művek bemutatása során az emberi test mikro-zodiákusára ugyanúgy kitér, mint a „pozitív és negatív formák egyenértékűségére”, a műalkotások általános érvényű logikai, anyaghasználati és érzelmi rendjére, a művekben megnyilvánuló ötelem-rendszerre, az alakok lelkiség-szellemiség-testiség összefüggéseire, a művek kozmikus koordinátáira. Definíció-szerű pontossággal rögzíti a végső fölismeréseit: „a gömbforma és a fehér szín a teljesség és a tisztaság őrzője”. „Tóth Menyhértben és munkásságában a korszellem megtestesülését tisztelhetjük. A művészben is, életművében is.” Legtávolabb éppen a „kifehéredés” stádiumában jutott a népművészeti örökségtől.” Végső summázatként a könyv írója megfogalmazza, hogy Tóth Menyhért „művészetének gyökerei” mégsem a népművészetbe, „ebbe a műveltségi rétegbe nyúlnak vissza. Sokkal mélyebbre, „a televény titkod honába”, az emberélet őstalajába.” Pap Gábor Tóth Menyhért összefoglalóját, mely a művészettörténész több évtizedes kutatásainak, műmegközelítéseinek, elemzéseinek is letisztult példatára – megjelenésre javasolom. Sümegi György művészettörténész

„A Művészet folyóiratnak egy jóval későbbi számában — 1978 márciusában — látott napvilágot a róla szóló írásom. Tóth Menyhért: A Bölcs“ címmel. A kézirat (szokás szerint) a leadás előtti utolsó napon készült

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM el, így a megjelenés előtt már nem mutathattam meg a mesternek. Szűköltem is: mit fog szólni hozzá? Különösen, hogy fülembe jutott Manna nénénknek (értsd: Supka Magdolnának) egy megjegyzése, aki a maga decens modorában így nyilatkozott felőle: „Az egy marhaság! Minek azt a sok zagyvaságot belemagyarázni?!“ De teltek a napok, és az egyedül hiteles forrásból még mindig nem szivárgott hozzám hír a fogadtatásról. Míg aztán egyszer... Emlékszem: éppen vidékről érkeztem haza, és holtfáradtan rogytam le a díványra. Akkor megszólalt a telefon. Felvegyem? Ne vegyem? Felvettem. Menyus bácsi volt. Utólag megnéztem az órát: több mint negyven percen át folyt belőle a szó. (Ez nála nem számított hosszú beszédnek!) Áradozott. Nem részletezem: a hosszú tanulmánynak szinte minden egyes mondatát külön méltatta, hangsúlyozva, nem gondolta volna, hogy ilyen mélységig érthetően tudott fogalmazni. Mármint ő, a festményben. És hogy milyen öröm egy művésznek, ha megtapasztalhatja: egy másik lélek rá tud hangolódni az ő lélekből fakadt üzenetére... Azt hittem, ez a háromnegyedórás tömény örvendezés kettőnk — és csak is kettőnk — belügye marad. Nem így történt. Mint utóbb kiderült, széles körben elújságolta „barátainak és üzletfeleinek“. Ilyen ember volt Menyus bácsi, hiszen ismerhettétek. Ha jót tudott mondani valakiről, sohasem fojtotta magába a szót.“

„...Lássuk hát! Észrevettétek, hogy Menyus bácsi képein az emberek karja-lába milyen gyakran befelé zár? Mivel magyaráztátok ezt? Én sokáig azt hittem (erre a múltidejű igealakra majd vissza kell térnünk!), hogy a félelem, a külvilágtól való rettegés, és csakis az motiválja ezt a makacsul visszatérő sajátságos tartást. Mintha nem mernének megnyilatkozni, világra tárulkozni ezek az emberek. Nincs konkrét, tetten érhető oka a félelmüknek... Különben nem is jó szó az, hogy félelem vagy az, hogy rettegés. Sokkal inkább szorongásról kellene itt beszélnünk. ez pedig mintha nem is bennük, a festmények szereplőiben mocorogna, hanem... — igen, magában a mesterben. Túlzás? Belemagyarázás? Csak ne hamarkodjuk el az ítélkezést! Inkább emlékezzünk vissza, hogyan is járt a kis Menyus már kora gyermekségében! A szülei magukkal vitték a mezőre, ahol dolgoztak, s hogy ne legyen láb alatt, beletették egy nem túlságosan mély gödörbe. Hadd aludjék, míg ők munkálkodnak. egyszer csak kétségbeesett sikoltozásra riadnak fel. Odafutnak a gödörhöz, hát a körülötte túrkáló disznók éppen most készülnek felfalni a magatehetetlen csöppséget. Infernális látvány! A szülőknek is, de hát még a gyermeknek! Egy életen át nem felejthető, cseppet sem halványuló emlék... Elég ok a szűnni nem akaró, testetlen, de nagyon is jelenvaló szorongásra? Ha olykor túlságosan visszataszítónak találjátok egyik-másik paraszt-modelljének az ábrázatát, gondoljatok rá: nem ez a rémisztő disznó-pofa dereng át rajta?

61

Aztán a sok megaláztatás gyermekkorában! Hiába: gyenge testalkatú gyermek volt, boldog-boldogtalan rajta táncoltatta az indulatát. Nem feltétlenül rosszakarat munkált itt, inkább csak megszokásból bántották. A tyúkudvarban is, de még a galambok közt is mindig a gyengét verik a többiek... Elvonulni? Az élet „nagy“ kérdésein töprengeni? (Ezek éppen ilyenkor, gyermekségünk idején tűnnek a legnagyobbnak és legkihívóbbnak!) Magam is vidéken nőttem fel. Ha csak percekre is behúzódtam a ház valamelyik sötét sarkába, hogy elgondolkozzam, mitől is olyan kiszámíthatatlan a világ körülöttem, mint amilyennek tapasztalom, már fel is csattant a közelben egy szigorú hang: „Nincs munkád? Majd adok! Meglocsoltad a virágágyást? Vágtál herét a disznónak? Nézd meg, tojtak-e már a tyúkok, s ha igen, hozd be a tojást!...“ Sokszor kívántam, bár betegednék meg, akkor legalább nyugságom lenne. Hát Menyus bácsi nem kívánta hiába. Olyannyira beteg lett, hogy a fél lába rá is ment, és kis híján a fél szeme is. Ti életerős, egészséges emberek vagytok, hál’Istennek. Ugye, nehezen hiszitek el: a huszonkét éves fiatalember... — igen, örömet érzett, amikor megtudta, hogy le kell mondania egyik lábáról. Gyergyádesz László monodrámájában így ad hangot ennek: „Szabad vagyok! Többé senki sem szólhat bele, ezután a magam kedvére festhetek és dolgozhatok. Mit bánom én, hiszen a lábam helyett szárnyakat növeszthetek!“ Idézetek a könyvből

A könyv kapható a kiadónál, a KÉT HOLLÓS könyvesboltban (Bp. 1081 Kenyérmező u. 3/a.)

62

Dobogó

„Egy király újraazonosítása“? Olvasói levél Bradák Károly tollából (2007. XI. 10.) Népszabadság Tisztelt Szerkesztősége, Tisztelt Csordás Lajos! Elnézésüket kérem, hogy levelemmel zavarom Önöket! Az Önök újságjában — Népszabadság LXV (2007. VII. 26.) 173/1. sz. 11. o. — megjelent írásra — Csordás Lajos: Egy király újraazonosítása című — röviden a következő megjegyzéseket teszem: Csordás Lajos írása: „Egy király újraazonosítása” Megjegyzés: A tudományos kutatás nem igazolta, hogy a Székesfehérváron föllelt csontmaradványok közül egy is király földi maradványa lett volna. Tényként való közlése tudománytól idegen! Ez pedig azt jelenti, hogy a tudományos kutatásnak nem újra-, hanem az azonosítást kell elvégeznie. Csordás Lajos írása: „Idén márciusban számoltunk be arról, hogy folytatódik a székesfehérvári Nemzeti Emlékhely felújítása. Akkor — a hazai történettudomány általános álláspontjához igazodva — azt is megírtuk: a százötven éve folyó feltárások ellenére III. Béláé az egyetlen királysír, amelyet pontosan azonosítani lehet. Most azonban úgy tűnik, talán tévedtünk — és 150 éve téved a tudomány is. A Nemzeti Múzeum tavalyi évkönyvében, a Folia Archeologicában Tóth Endre egy tanulmányt jelentetett meg Béla vagy Kálmán? címmel. A tanulmány elgondolkodtató.“ Megjegyzés: Sem Önök, akik a „történelemtudomány álláspontjához“ igazodnak, sem pedig a történet-, a műtörténet-, a régészet-, és az ember tudománya nem „téved“, hanem 150 éve a saját módszerüktől idegen módon feltevéseiket — igazolás nélkül — tényként közlik, hirdetik és ünnepeltetik; amiket Önök (a hírlapírás) őhozzájuk „igazodva“ ugyancsak másfél évszázada közölnek, hirdetnek és ünnepeltetnek. A jól látható és olvasható tényeket pedig együttesen — ugyancsak 150 éve — mellőzik, a tényeket feltáró, azok újraértékelését szorgalmazó írásokat (1995-től) elhallgatták. — Nem Tóth Endre írása veti föl először a Székesfehérváron 1848-ban meglelt csontmaradványok azóta is igazolatlanul tényként közölt személyazonosságának telülvízsgálatát, hanem a „Fehérvár-fehérfolt“ c. könyvecske (1995-től), a 2004. XI. 18-án, 2006. II. 3-án, 2007. VII. 2-án keltezett és Görgey Gábor, Cseri Péter és Csordás Lajos írásaira Önöknek, valamint más folyóiratoknak küldött, de meg nem jelent „Olvasói levelek“, 2000-től.

Csordás Lajos írása: Megkérdeztünk. egy antropológust is Éry Kingát, aki szerzőtársaival együtt éppen most fejezte be A székesfehérvári királyi bazilika embertani leletei, című könyvét, s kollégáival 1984-ben vizsgálta: a talányos kilétű király csontjait is. A kutató a férficsontvázon csupán jelentéktelen csigolyaelváltozásokat talált, gazdájuk valószínűleg tehát nem volt púpos, és a fülcsontokon sem volt jele a fülgyulladásnak, amiben Kálmán meghalt. Sőt, csontjai alapján a néhai uralkodó a maga korában kifejezetten magas termetű; 186 centiméter körüli ember volt. Ma már tudjuk ugyan, hogy a Kálmán testi hibáit felsoroló korabeli leírás nyilvánvalóan túloz, torzít, de valami igazságtartalma azért lehet, s épp emiatt nehéz elképzelni, hogy a daliás embert feltételező csontváz az övé legyen.“ Megjegyzés: A tudományos kutatás mint ahogy nem igazolta a csontmaradvány személyazonosságát úgy nem igazolta azt sem hogy Henszlmann Imre által 1862, 1874- és 1882-ben föllelt épület alapok Géza fia István királyi bazilikájának falaival azonosak lettek volna, (Úgy ahogy a csontmaradvány, úgy a falak azonossága is igazolatlan, így azok azonosságának tényként való közlése a tudományos kutatás módszere alapján tudománytalan! Érdi János által 1853 óta a következők olvashatók és láthatók: „E 6 lábnyi 2 hüvelyknyi hosszú erős férfi csontvázról, a már fönnebb említett pesti orvosok vizsgáló küldöttsége, következő boncztani véleményt adott: „A jobboldali bordák domborodottabbak, a gerinccsontok bal oldala valamivel keskenyebb lévén, a jobboldal erősebb kifejlésre és a testnek baloldal felé hajlására mutatnak.“ Megjegyzés: Tehát az, hogy a csontmaradvány hajlott hátú „púpos“ ember volt, azt nem csak a csigolyák, hanem a bordák rendellenessége is mutatja. Így a csontmaradvány tulajdonosát „daliás“-nak nevezni nem lehet. Csordás Lajos írása: „Korai lenne tehát még átjavítani a nevezetes sírbolt feliratát a Mátyás-templom altemplomában. Viszont a művészettörténeti érvek alapján mindenképpen érdemes megfontolni a 150 éve tényként kezelt tudományos ítéletet” Megjegyzés: A tudományos kutatás sem a közölt képen látható díszsírhelyre sem pedig az altemplomban lévő ládákraáltaluk rót- feliratokra igazolást nem adott, így nem azok „átfaragása“, hanem azokra való reáfaragás volt „korai“ és másfél évszázadig félrevezető. Szolgáljon ez az írás mindenki segítségére!

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

63

Szabó Dezsőtől a székelyföldi honvédő harcokig - irodalomtörténeti és II. világháborús hagyományőrző kirándulás Székelyföldre Tudja-e Ön, hogy mit jelenthet az, ha az egyre népszerűbb és ismertebb, a nemzeti oldal által elfogadott és tisztelt Szabó Dezső alapműve, Az elsodort falu vélt helyszínén hallgathat meg egy irodalomtörténeti előadást? Tudja-e Ön, mit jelenthet egy magyar hazafinak, ha a Csíki havasok és a Nemere-hegység autóval járhatatlan útjain, az érintetlen természetben átkelve eljut az Úz-völgyi világháborús emlékhelyre, ahol a földgolyó minden szegletéből összesereglett, korhű ruhákba öltözött hagyományőrzők emlékeznek meg színpompás ünnepség keretében a II. világháború nagy honvédő harcáról? A Hunhír.info a Jövőnk a Tét Polgári Egyesület közreműködésével irodalomtörténeti és hagyományőrző kirándulást szervez Székelyföld kevésbé ismert területeire.

A kirándulás időpontja: augusztus 24-28. Részletes program: Augusztus 24., szerda Indulás este 18 órakor a Nagyvárad téri Szent István kórház parkolójából, a Budapest – Ártánd – Kolozsvár – Korond – Farkaslaka – Székelyudvarhely – Csíksomlyó – Csíkrákos – Csíkszentmárton útvonalon.

Augusztus 25., csütörtök Hosszabb időre megállunk Korondon. Felkeressük Farkaslakán Tamási Áron sírját. Székelyudvarhely érintésével átkelünk a Hargita-tetőn és a Hargita-fennsíkon, megállunk Csíksomlyón a kegytemplomnál. Rövid kitérőt teszünk a madéfalvai hősi emlékműhöz, illetve a csíkrákosi erődtemplomhoz. Ezt követően érkezünk szálláshelyünkre, Csíkszentmártonba. A székely családoknál történő elszállásolás és az ott elfogyasztott bőséges vacsora után még lehetőség nyílik ismerkedésre a helybéliekkel és egymással a helyi, a Trianon előtti időkből származó vendéglátóipari-egységben.

Augusztus 26., péntek A reggeli órákban traktorra szállunk, és a Csíki havasok, valamint a Nemere-hegység háborítatlan természeti környezetében vezető, az autósok által járhatatlan úton közelítjük meg az Úz-völgyi ezeréves határon található II. világháborús emlékművet, amely a honvédő magyar bakáknak és székely hősöknek állít emléket. Itt részt veszünk azon a hagyományőrző színpompás ünnepségen, ahol a világ minden szegletéből összesereglett katona matuzsálemek, és a csíkszentmártoni hagyományőrzők korhű ruhákban emlékeznek a II. világháború hőseire, illetve áldozataira az ottani kegyhelyen. A helyszínen készített estebédet szolgálunk fel tisztelt utasainknak, amely székelyföldi tájjelegű gasztronómiai különlegességekből áll, és korlátlan italfogyasztás is jár mellé. A késő esti órákban érkezünk vissza a sötétbe burkolózott Kárpátokon át csíkszentmártoni szálláshelyünkre.

Augusztus 27., szombat Utunk során felkeressük a Nyerges-tetői emlékművet, az alsócsernátoni skanzent, Székelyföld leghíresebb néprajzi gyűjteményét, a dálnoki kúriákat és a legrégibb rovásírásos emlékeket, Gábor Áron sírját és megérkezünk Illyefalvára. Nagy írónk szobránál ifj. Tompó László irodalomtörténész előadással emlékezik meg az íróról és életútjáról. Illyefalván a református templomvár megtekintése is napirenden szerepel; a jó állapotban megmaradt, ötszög alapú, külső várral megerősített erősség Székelyföld egyik legjelentősebb műemléke. Mikszáth Kálmán emlékszobáját is megnézzük, ahol szintén ifj. Tompó László méltatja Mikszáth. Sepsibodok, Málnás és Tusnádfürdő érintésével az esti órákban érkezünk vissza szálláshelyünkre, Csíkszentmártonba.

Augusztus 28., vasárnap A hazaindulás napja. A Küküllő-völgyében, megtekintjük Bögöz Szent László freskóiról világhíres református templomát, a csíki székely nemzetgyűlés agyagfalvi helyszínét, s azt az emlékművet, amely arra figyelmeztet, hogy szibériai száműzetése előtt itt látták a menekülő Petőfi Sándort a segesvári csata résztvevői. Segesvár érintésével érkezünk meg Körösfőre, Kalotaszeg leghíresebb kazettás mennyezetes templomáról elhíresült településre. Körösfő néprajzi vására a színmagyar faluláncolatok kézműves termékeinek kavalkádja. A késő esti órákban érkezünk vissza Budapestre.

A túra összköltsége 54 500 Ft. Jelentkezés: [email protected]

64

Dobogó

Még egyszer a székelyek erdélyi megjelenéséről CSÁTI GÁBOR Bevezető Kinek a történetét írjuk? Valóban; kinek a történetét is írjuk? A vezető rétegét, vagy a vezetettek tömegeinek a történetét? Tulajdonképpen mindkettőnek van létjogosultsága, mindkettő együttesen alkotja a népet, és mindkettőnek döntő beleszólása van a nép életének alakulásába. Csakhogy, a vezető réteg akciói a nép életében bekövetkező gyors, és tudatosan végrehajtott változásoknak az okai, a vezetettek tömege viszont a lassú, tartós, de mindenképpen maradandó változásokat okozza a nép életében. Ez az ami a nép életének időbeli stabilitást ad, ez biztosítja nehéz időkben a túlélést. Hányszor volt szükség ilyen túlélésre a történelem folyamán! Talán senki se tudná megmondani, de nagyon sokszor. Így hát, mindkét csoport történetét szükséges kutatni, és szükséges leírni is. És ez együtt nem olyan könynyű dolog, éppen a székelyek esetében. Már pedig a székelyek eredetének a kérdése megkerülhetetlen. Az, aki Erdély törtrénetéről, főleg régi történetéről akar írni, mindenképpen belebotlik ebbe a jórészt máig megoldatlan problémába. A helyzetet csak bonyolítja az, hogy egy ilyen nagyszámú csoportnál, mint az erdélyi székelység, mindenképpen számítani lehet, legalább is a történelmi múltban arra, hogy saját vezető rétege volt. Tehát mindkét néprészt tekintetbe kell venni. Talán csak mostanában látszik kissé tisztulni a helyzet, a legújabb kutatások eredményeként.

Akkor tehát kik, és hogyan képzelik el a székelyek eredetét? Kordé Zoltán az 1991-ben Székelyudvarhelyen megjelent kis könyvében a következőket írja: „Forrásaink 1116-ban említik először e népességet. A XIV. századi krónikakompozíció 153. fejezetében olvasható híradás szerint[1] II. István, az Olsava folyó mentén lezajlott cseh-magyar összecsapás alkalmával, székely és besenyő íjászokat küldött az ellenfél táborának közelébe. Az Olsavai csatát tekintik különben is a székelyek első említésének a hivatalos magyar történészek is. Az Olsava folyó viszont északon van, a mai Szlovákia területén folyik. De nem sokkal későbbről székelyeket jeleztek egy olyan csatában is, amely a mai Nyugat-Magyarország, illetve Ausztria területén esett.“ A leírásból meg lehet tudni azt, hogy a Turul

nemzetségbeli királyok uralkodása idejének krónikásai egyrészt nem ismerték, s következésképpen nem is becsülték a jellegzetes lovas-íjász harcmodort, a hátrafelé nyilazásra gondolok, de azt is, hogy abban az időben székelyek éltek az ország északi, és nyugati részén is. Már itt felhívom a figyelmet arra, hogy érdekes, mindig a periférián!!! Talán éppen ez adta a gondolatot egyes szerzőknek, hogy a székelység jellegzetesen határőr csoport volt, és mint ilyet telepítette a király (királyok) a perifériákra. Hiába mondta erre a jó Rugonfalvi, hogy attól, hogy a falusi kovácsot általában „cigány”ként tartották számon, attól még a „cigány” népnév nem a kovácsok csoportját jelenti, sem szemantikailag, s még kevésbbé az eredetüket illetve. Még felhoz a nagy erdélyi történész egyéb példákat is, az ő nagyon olvasmányos stílusában és egy csöpp szarkazmussal is, senki se figyelt rá, sem akkor, sem pedig most. Pedig igencsak jobb lett volna komolyan venni, a köznevetséget elkerülendő! Józsa János szerint, aki a XX. század elején írt: „A hagyomány, a krónikák és királyi oklevelek egyformán mind arról tanúskodnak, hogy a székelyek hunivadékok, hogy mai hazájukban ősfoglalók, hogy ősi idők óta külön nemzeti törvényeik és statutumaik alatt éltek, hogy az önként vállalt s csak bizonyos ünnepélyes alkalmakra szorítkozott ökör-adón (ökörsütés) kívül semmi adót nem fizettek...” Kállay Ferenc 1829-ben már többféle elméletet is leir, így: „Bod Péter, Benkö, Felmer, elöttök Deseritzki, Toannes Pistorius és mások nyilván állítják a'székelyeknek egyenes származásokat a' Hunnusoktól, kik Attila alait egész Európát megreszkettették. Timon Fasching Pray Palma a' Németek közzül Schlötzer más értelemben vágynák: nevezetesen Fasching és Pray azt állitják, hogy a' felyebb megirt székely fiHd lakossai IV. Bela szállitványai a'határ széleken, még pedig Faschnig szerint Jász és Philistcusnép fajokból Pray szerint Paczinacitákból. — Ezektől eltávozva Schlötzer hun nemzet maradékának mondja lenni a' Székelyeket, kik magyar nyelvet és szokást vettekfel.” Jakab Elek 1896-ban Hunfalviról írja: „Tizenkét év múlva 1876-ban Magyarország Ethnographiája czímű könyvében szövegezte uj tanát, s határozottan kimondotta: hogy a székelyek hunn eredete mese (299. 1,J. hogy Magyarországról telepítődtek a keleti határra (301. 1.), s a székely nem jelent 1*külön népfajt, hanem határőrt, a ki bármely eredetű is lehetett (302. 1.).” A saját véleménye azonban ettől különbözik, és nála megjelenik már az is – végeredményben az egész mű erre van „kihegyezve” – hogy székelyek a történelmi időkben, egész Magyarország területén éltek:

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM „Megjártam a palóczok földét és Göcsejt, meg a Vágvölgy azon falvait, hol egykor székelyek laktak, fölkerestem a régi Biharvár közelében volt székely telepeket, s tapasztalataimat az alábbiakban közlöm.” A szerző munkájában megállapítja, hogy az általa meglátogatott területek lakóinak a szokásai, természete, megegyezik a Székelyföldön tapasztaltakkal. Ami hiányzik, a székelyek jellegzetes önszerveződési formája, a Székely Autonómia, és ezzel a hiánnyal egyelőre ő sem tudott mit kezdeni. Erdélyi László 1918-ban a következőkre jut: „A székely nemzet az Árpádházi királyok várait védő várőrök katonai osztályához tartozott, amelynek tisztjeit és az ezektől származó családokat várjobbágyoknak hívták. Van rá eset, amikor a komáromi várjobbágyok közt említett várhadnagyot másképpen primipilusnak nevezi az egyik oklevél (1218, más adat 1231). A székelyek várőr volta legnyilvánvalóbb az 1217. évi biharmegyei adatban, mely cíviseknek, castrensiseknek mondja a Széköly-száz nevű század tagjait. A viszonyok ismerete alapján mondhatjuk, hogy ily várőrök voltak a pozsony-, baranya-, szeben vármegyei székelyek is. A székely várőrökhöz leghasonlóbbak a besenyők. Együtt és egyformán harcol a besenyő és székely előhad a magyar lovaghad előtt, mikor egyszerre említik őket 1118-ban a morva határnál és 1146-ban az osztrák határnál.” Erdélyi azonban nem veszi tekintetbe az Erdélyen kívül létezett történelmi székely településeket. Igen valószínűtlen ugyanis, hogy régi királyaink annak idején Palócföldről, Gömörből, Pécs környezetéből stb. telepítettek volna székelyeket Erdélybe, határőrnek, amikor a határok őrzése ott is szükséges volt. És akkor még nem is említettem az olyan elméleteket – több helyen is előfordul – amely szerint, főleg román történészek tollából, hogy a székelyek elmagyarosodott románok lennének. Nem tudom, mi a helyzet ma az ilyen elméletek hitelével, merem remélni, hogy ma már csak politikusok hangoztatják. Kristó Gyula Dzsajháni leírásából indul ki: „...a besenyők országa és a bolgárok közé tartozó sz.k.l.-ek országa között van a magyarok határai közül az első (szélső) .” Ezzel csak az a baj, hogy az arab utazó 880 körül írta a leírását, de a ma ismeretes példány még későbbi. Így aligha tehető fel, főleg dokumentumok híján, hogy a székelyek külön, a honfoglalás után vándoroltak volna be az országba. Akik mégis megtették, a besenyők például, azokról megfelelő dokumentumok vannak. Kristó Gyula egyébként azon a véleményen van, hogy a székelyek, mivel elődeik a bolgárok közé tartoztak, eredetileg törökül beszéltek, s később tanultak meg magyarul. Igen ám, de sehol sincs utalás a székelyek nyelvtanulásáról, és a Bolgár Birodalomról is tudjuk, hogy soknyelvű volt, a közéjük tartozó sz.k.l.-ek tehát vígan beszélhettek akár magyarul is. Kellemetlenebb az, hogy ezektől az sz.k.l.-ektől semmiképpen se ered-

65

hettek a székelyek, nem volt ugyanis rá idejük. Fordítva inkább el lehetne képzelni, az idő függvényében. És végül Vékony Gábor, a „Magyar őstörténet – Magyar honfoglalás” című könyvében a következőképpen írt: „Ki kell térnünk arra a körülményre, amely egyébként közismert, hogy a finnugor nyelvű magyarság már a középkortól két történeti nevet viselt..... Egyik a magyar, amely a IX. században tűnik föl, s amely a honfoglalók saját neve s lesz aztán az elfoglalt területen az ottlakók általános nevévé.... A másik magyarságot jelölő történeti név a székely. ….annak korábbi változata a szikül bekerül a délszlávok nyelvébe,... a németbe (sakul, Zokel) mégpedig olyan alakban, amely IX. század kezdete előtti átvételre utal.” És, ha ennyi még nem lenne elég, hát hozzáteszi: „Székelynek, szikülnek nevezett népet már a VIII. században is ismertek a Kárpát-medence, illetve a Kárpátmedence környékének szláv lakói.” A nemzeti krónikáink, azok, amelyek egyáltalán szólnak erről a témáról, a székelyeket általában a hunok leszármazottainak nevezik. Erról pillanatnyilag, és mivel a jelenség mindenütt nagyjából azonos módon van tárgyalva, álljon itt Kézai mester krónikájából az idézet: „Maradt volt még a húnokból háromezer ember, kik a krimhildi csatából futással menekűltek, kik is félvén a nyugoti nemzetektől Árpád idejéig a Sziklamezőn maradtak s ott magokat nem húnoknak hanem székelyeknek nevezték.“

Az események feltételezett dinamikája Most már tehát majdnem minden elméletet ismerünk. Elég nagyok a különbségek egyes elméletek között, és még mindíg nem tudjuk az események dinamikáját, a lefolyását reprodukálni. Kíséreljük meg tehát! Úgy tünik, hogy a legtöbb szerző – az eddig felsoroltakon kívül is – a székelyek Kárpát-medencében való létezése mellett tör lándzsát, már a 896-ot megelőző idők előtt is. És akkor még nem is említettem a külföldi szerzőket, pl. Myrfatih Zakievet, aki a következőképpen írt: „De hát hogyan is alakult ki a magyar nyelvet beszélő mai nép? A Duna völgyében hosszú idön át éltek együtt a magyar nyelvűek a madzsgarokkal. Az utóbbiak, az idők folyamán átvették a magyar nyelvet a magyarul beszélőktől, megőrizve azonban a kettő eredőjének számító nép számára a magyar népnevet.” Ezzel a magyarázattal természetesen nem mindenben lehet egyetérteni, de jól példázza azt, hogy a legtöbb szerző, köztük nagynevű idegen szerzők előtt is egyértelmű, hogy a magyar nép legalább két régebbi etnikumból alakult ki annak idején. Árpád honfoglalóit Vékony Gábor is aránylag kislét-

66

Dobogó

számú, főleg katonai expedíciós csoportnak tekinti, s az, szerinte törökül beszélt, és fő érdeme szerinte az, hogy: „dinasztiát adott egy népnek...” Ezzel a magyarázattal sem lehet teljesen egyetérteni, bár ami a honfoglalók számosságát illeti, valószínűleg semmiképpen sem lehetett olyan nagy, hogy az egész későbbi magyarság tőlük származott légyen. Egyszerű katonai expedíciős csoportnál viszont nagyobbnak kellett lennie, és a török nyelvűség is minden bizonnyal csak egy részükre lehetett érvényes. Különben mit tennénk akár egyes törzsek magarul értelmezhető nevével? Alighanem igaza van viszont szerzőnknek abban a meglátásában, hogy egyrészt először a Duna-Tisza közét foglalhatta el ez a beérkező csoport (népnél kisebb, katonai expedíciós seregnél nagyobb kellett legyen), és onnan terjeszkedett aztán a Kárpát-medence külsőbb területei felé. Ez a terjeszkedés elég gyorsan történhetett, és minden valószínűség szerint nem nélkülözött bizonyos tervszerűséget. (Ország szervezésének szándéka). Mit tudunk hát az események lefolyásából? Tudjuk egyrészt, hogy 895-96-ban az ország területére érkezett, tervezetten, szervező szándékkal egy nagyobb csoport, hét törzsből állott, (plusz a három kabar törzs) és valószínűleg egy része törökül, más része magyarul beszélt. Mivel a nomád nagyállattartó földműves nélkül nem élhet meg, a földműves pedig egy katonai nagyállattartó réteg nélkül akkoriban országot szervezni magának nem tudhatott, azt hiszem, hogy már a honfoglalók is hoztak magukkal olyan népelemet, amely tagjai földműveléshez (és mesterségekhez) értettek. Ezek azonban nem lehettek sokan, s legfontosabb dolguk alighanem az lehetett, hogy az országban már régen ott élő, szintén az ó nyelvüket beszélő, önmagukat székelynek nevező sorstársaikkal szót értsenek. Persze, a katonai réteg ellátása növényi termékekkel, szintén nem volt mellékes szempont. Honnét tudjuk, hogy mindezek a népek nem holmi szláv rabszolgák voltak? Onnét, hogy ha így lett volna, akkor az országban is jórészt szlávokat találtak volna, és akkor ma a népünk nem magyarul, hanem valamely szláv nyelven beszélne. Holott ez nem így van, magyarul beszélünk, az azóta is egyfolytában tartó szláv betelepülés ellenére is. Ez az a tény, amelyet soha nem vesznek figyelembe azok, akik az ellenkezőjét állítják. Rögtön a honfoglalás után tehát így állhatott a helyzet: Az új hatalom, amelyet mi Árpád honfoglalóinak nevezhetünk, elfoglalta a mai Magyarországnak nagyjából központi részét. László Gyula felmérése szerint, mely állítás ásatások százainak tanúságát veszi figyelembe, ez nem volt közvetlenül rátelepülés az itt maradt avar maradékokra, sőt, gondosan elkerülték a tömeges rátelepülést azokra a tájakra, ahol ekkor a magukat székelyeknek nevező maradék avarok éltek. Mindkettőnek gyümölcsöző volt ez a szerkezet, az egyik háborítatlanul végezhette tovább az addigi, földművelési,

kézművesi munkáját, ugyanakkor biztonságot is kepott életében az új hatalomtól. A másik meg-szervezhette az országot, amúgy is ez volt a célja, életére pedig olyan hátországot kapott, amely számbelileg nála jóval nagyobb volt, emellett – barátságos. Azért lehetőleg ne idealizáljuk ezt a helyzetet! Mert ugyancsak László Gyula írta a kettős honfoglalásról írt könyvében, hogy a hatalom átvétele nem ment mindenütt teljes békében. Minden bizonnyal már akkoriban is lehettek torzsalkodások, akár kisebb helyi háborúk is. Így lehetett az, hogy nagyobb avar temetőkben találhattak egy-két, rendszerint nem több, magyar honfoglaló sírt. Ezek az emberek a László Gyula véleménye szerint épp azért lettek odatelepítve, hogy az ott lakókat megszervezzék, fölöttük az uralkodást személyükkel biztosítsák. De nagy általánosságban, az avar maradékok földjére, vagy nevezzük őket most már inkább székelyeknek, tömeges betelepülés nem történt, illetve nem bizonytható. Ilyen terület volt a Duna-Tisza köze például. Eddig azonban mindez nem mond ellent az erdélyi székely betelepülési elméletnek. A László Gyula által az 1930-as években, szintén ásatások eredménye után készített térképen azonban világosan látható, hogy Erdály meglehetősen nagy területén avar-székely lakosság volt a honfoglalás idejében. Ez a terület természetesen a nagy folyók völgye volt, ahogy az akkoriban megszokott is volt egész Kelet-közép Európában, főleg a lovas-nagyállattartó népek (és azok utódai!) részéről. De más népek letelepedés politikája is hasonló volt abban az időban, a kifejezett erdőlakó népeket (szlávok) kivéve. (Következő számunkban folytatjuk)