Tartalom. Csillagpor Kerecsényi Zoltán: Folyamatosan kell emlékezni Évfordulók előtt és után 40

2015 01_Csillagszálló törd_Layout 1 2015.03.10. 10:43 Page 1

Tartalom Csillagszem Tejút ´´ Változatok a feledésről (novellarészletek) Szomory Dezso: Csillagvizsgáló Miklya Anna: Egy másfajta rendeltetésű papírlap hátulját képeslapként

használva ír; Megrántotta a huzalt, azonnal észrevette; Az enyhe tél; A nehéz tavasz (versek) Balogh Ádám: Szalagon (novella) Izsó Zita: A változás nehézségei; A földet érés nehézségei (versek) ´´ Korösi Zoltán: Vakond (novella) Nyirán Ferenc: a szemközti ház; Gyár; Premier; idegen erő (versek) Sopotnik Zoltán: Naplónép (regényrészlet) Vajdics Anikó: Porba íratnak; Élet és remény; Rész szerint; Szülj újra (versek) Katona Ágota: Vadak háza; süllyed (tárcák) Nyírfalvi Károly: Naplójegyzetek Posta Marianna: Parázslat; Távlatok (versek)

Csillagfényben Fehér Renátó: „…álom, az enyhet adó” (Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene) Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene (részlet) Csillagkép Időtlen firkák – Kiss Barnabás interjúja Erik Kwakkel holland történészprofesszorral

2

4 11 13 16 19 21 23 26 29 31 33 35 37

Csillagpor

40 46 50

Csillagtér

54 56

Kerecsényi Zoltán: „Folyamatosan kell emlékezni…” Évfordulók előtt és után… Az el nem múló történelem – Menyhárt Dóra interjúja Kunt Gergely történésszel Scipiades Erzsébet: Anyabeszéd a csokoládémanufaktúrában Aradi Péter: Atlas Budapest Fleck Gábor: A lomis piac szabályozásának következményei (III.) Pucher Bálint: A vágy törvénye. Pedro Almodóvar és François Ozon művészete a filmtörténeti folyamatok tükrében

Hajléktalaninterjú

„Az életből kifolyólag”

64

69

Kicsi Csillag Mese Sarkadi Ágnes: Hétnapló Könyvajánló Besze Barbara: Rémirtó (Majoros Nóra–Szabó Levente: Rém a szobádban) Majoros Nóra–Szabó Levente: Rém a szobádban (részletek)

´´ Szerzoink

75

77 79 80

1


Csillagszem – Tejút

´´ SZOMORY DEZSO

Változatok a feledésrol ´´ (részletek)

Vannak órák, amelyekben az ember állomást tart a saját életénél. Mi állítja meg az embert? Egy hangulat néha, egy jól égő szivar, vagy egy hasztalan keresett cigaretta, egy nyári est melankóliája a város valamelyik utcája fölött, amelyen a még fel nem gyújtott gázlámpák mintegy belevesznek a szürkeségbe. Máskor meg a bánat állít meg, bizonyos ismeretlen és meghatározhatatlan fájdalom, mely mintha rajtunk kívül volna, s hordaná a lelkünk, mint gyümölcsöt magán… És ekkor érezzük, hogy meg kell állanunk, érezzük forrón, majdnem kéjesen, és nincs vágyunk és nincs epedésünk, csak az, hogy megálljunk és megmaradjunk, önmagunknál. Sajátságos és édes honvágy önmagunkhoz, míg úgy érezzük, hogy el vagyunk veszve a világon; sajátságos és édes visszatérés önmagunkhoz, míg úgy érezzük, hogy soká távol voltunk magunktól. És akkor megállunk. És akkor rendesen este van. […] […] Ijesztő, mennyit éltünk már, s milyen messzire kerültünk! S míg nézünk vissza a mécsesekre, úgy tetszik: mindjobban elhalványulnak… Sápadtan, szétromboltan, egy-egy keserves foszlány formájában jelennek meg előttünk múlt életünk nagy eseményei, nagy örömök, nagy fájdalmak, eltompultan, halkan, mintegy gyászfátyol alól… Akkor, régen, amikor üdék valának, amikor találkoztunk velük, olyan fontosaknak tűntek, és egész lélekkel hittünk az értékükben. Ezen vagy azon a napon úgy gondoltuk: az örökkel találkoztunk, az életünk mélyét éljük, leszállottunk mintegy a saját létünk fenekére. Nagy, végtelen pillanatok valának, amelyekben nem voltunk elszórva, elveszve valahol, és nem voltunk parány többé… De egy egész nagy központ élt bennünk, egy egész centrum voltunk, egy egész nagy világ, és minden miértünk volt, és minden körülünk forgott. Oh, ezek a mély és széles percek hova lettek s mi maradt utánuk? Egy kevés emlék, amely elrongyolva és színtelen ma még él ugyan, de holnapra már el van jegyezve a teljes feledésnek, valami érzésféle talán, bizonyos enyhén keserű meghatottság, amelyen által egész öntudatlan, egészen akaratlan önmagunk felett érzünk sajnálkozást. De hát hogyan tudtunk hinni mindannak, aminek az emléke lim-lomhoz hasonlít!… Nagy fájdalmak, nagy örömök, vajjon valóban nagy fájdalmak és nagy örömök valának, ha el tudtak múlni nyomtalan, és mindössze egy sápadt mécses ég utánok?… A nagy megrázkódtatásokból, a nagy nyomorokból, szerelmek nagy boldogságából úgy kerülünk ki, hogy a mi szívünk élvezte vagy nyögte őket, és íme, úgy nézünk vissza reájuk, mintha nem mi lettünk volna. Pedig a lelkünk egy darabja lemorzsolódott, s míg ez nem jut az eszünkbe, mintegy idegenek lettünk önmagunk előtt…

2

És épen ez késztet a megállásra és épen ez az ellenállhatatlan… Valami szilaj gyönyörünk van konstatálni, hogy az időn által elvesztettük magunkat, és az életünk ragyogó kincseinek koldusai vagyunk. Valami elbódító, bánatos kéjesség, hogy ezek a ragyogó kincsek kimérák voltak, míg azt hittük, hogy bírjuk őket és szorongatjuk a karjaink között. Hogy örvendeni tudtunk egy virágnak, amelynek elhervadt szirmait rég elsöpörte a szél; hogy hittünk szépségben, hű-


Csillagszem – Tejút ségben, erényekben, és bűnnek neveztük mindazt, amit mások a kedvünk ellen tettek… Hogy tudtunk kacagni nyári hajnalokkor és zokogni az őszi alkonyban, mikor valahonnan a látatlanból harangszó csendült… Hogy örökről örökre megcsalattunk, odadobtuk magunkat lázas hazugságoknak, vad s fuldokló szeretői voltunk elillant lidérctüzeknek… És akkor itt, az állomáson, a fájdalmasan pislogó tüzekben, a saját lelkünk ég és hamvad el. Egy-egy emlék az életünk egy-egy máglyája. De miért s hogyan éghet el ez az élet, amikor az emléke semmit sem jelent? […] (1912)

3


Csillagszem – Csillagvizsgáló

MIKLYA ANNA

Egy másfajta rendeltetésu ´´ papírlap hátulját képeslapként használva ír Már negyedik alkalommal Utaztam fel északra, a városba azon A napfényes, hideg reggelen, emlékszem, Nagyon vártam valami hírt felőled. És akkor hirtelen rám tört A szerelem riadt, légszomjas Öröme, ami mindig elfogott, Amikor leléptem a buszról, És szinte rám kiáltott a vad, Szikrázó kis folyó.

A te igazságodat kerestem, A te ügyeidet intéztem, Idegen voltam ott, és minden Fémesen ragyogott, a levelek nem hullottak Még le a fákról, cirmos szélük karcolt, Életlen penge, az álmos ég messze-messze tömött fellegeket Cibált maga elé, a fény szinte merőlegesen Terjedt szét alatta, a közpark rezes-zöld rúdjai Úgy ágaskodtak, mint elnagyolt fémrügyek. Fáztak az ujjaim, rágyújtottam, Hogy mint mindig, veled legyek, Remegett a kezem, boldog voltam, Átfagyott, szédült és magányos. Idegen volt a város, idegenek az ablakok, A falak, az ízek, idegen az üveg mögött Bólogató könnyezőpálma, a számban A falat − idegen volt, mégis úgy szeretett Engem, mint ahogy te nem. Mindenestül. Emlékszem, hogy fújt a szél a közeli Kikötő felől, kikerülhetetlen szél volt, Belebújt a kabátom ujjába, Hosszan keringett a vattabélés alatt, Úgy fáztam, mint még soha, mint ahogy Soha nem is fogok többé, és semmi Nem esett volna olyan jól, mint az a fázás,

4

Bizonyos voltam benne, tetőtől talpig, hogy élek. És mikor hazafelé utaztam a kopott


Csillagszem – Csillagvizsgáló Plüssel párnázott buszban, mint egy bumfordi Állat lüktető méhébe vackolva, ahogy álmosan Néztem a szürke, párálló utat, a lassan A színes házfalak közé lopakodó estét, Én nem is gondoltam másra, csak Utastársaim ki- és befújt, közös lélegzetére. Hogy semmi mást nem kívánok annyira, Mint éppen ezt a barna éjszakát, az ablakok Mögött ki-kigyúló fényeket, a fagy Fölött derengő mélylila égboltot A távolban leszálló repülőgép elmosódó Lámpáival,

És akkor hirtelen megláttam, Hogy az egyik vékony, ujjszerű ágról Fagyott, merev zacskó lebeg, alatta pedig, Biztos voltam benne, hogy valóban Egy nagy fekete kutya néz körül, és lép Az útra, egy borzasztó fekete kutya. És hirtelen megriadtam, mert eszembe jutott, Azt mondtad, ha el merlek újra hagyni, Te most már tényleg felkötöd magad. És akkor rájöttem, mennyire félek.

Megrántotta a huzalt, azonnal észrevette Az időre nem emlékszem. A domb tetejétől, ahol mindig megpihenek, Ahonnan belátni a legelőt, a kertet, A szederbokrok sorait, mögötte a magas Drótkerítést, a házat, A domb tetejétől eltelt időre nem emlékszem. Nem emlékszem, mennyi időbe telt Eljutni a nyitva hagyott ajtóig, és benézni rajta. A szúrós sövény mögött legelésző Juhok, az árokparton csipegető tyúkok, Ahogy ezek a szelíd állatok riadtan Felkapták fejüket, innen tudom, hogy Felkiálthattam, és emlékszem arra is, Hogyan mozdult a karom, hogy túl Erőteljesen lendítettem előre, Mint aki nem futni, hanem ütni készül.

5


Csillagszem – Csillagvizsgáló Mindenen túl csak a fájdalom maradt, A fájdalom a tüdőben, az izmokban, Az ízületekben, fájdalom a gyomorban, A lépben, a térdkalácsban, hirtelen kelt, Irreális fájdalom, és a hangom Vagy a feltámadó szél iszonyú hangja, nem tudom, És hogy láttam: a szemközti hegy felől Nemcsak az este érkezik, hanem Lassan csordogál A fojtogató, tapadós köd is.

Arra emlékszem még, hogy egy kép Lebegett előttem, ezen a képen Az én karomon fonott kosár, agyagos Zöldségek benne, te két lépéssel elöl, Valami délután ónos szürkesége hullik Olyan puhán a tájra, mint egy takaró, Sót szeretnék a nyelvem alá, téged, Te két ujjal, megszokásból érinted a kerítésoszlopot, Mielőtt túlhaladnál rajta a dombtetőre kanyargó Ösvény felé. Valami permetszerűt Érzek az arcomon.

Arra emlékszem még, amikor először érkeztünk meg Ehhez a házhoz, Hogy ugyanúgy szeretted meg, mint engem, Ellenségesen, vonakodva, borzasztó lassan, Aztán őrjöngő indulattal, Megszeretted bántani, mint saját magadat. Istenem, micsoda végtelen repülés, Micsoda szárnyalás és a soha nem múló idő És a csend, a hang nélküliség, Semmi nem mozdul, nem beszél, Nem szólal meg, csak az út, Ahogy egy-egy lépés az aszfaltnak döccen, Csapódik a csendbe iszonyú erővel, én

Apró léptekkel araszoltam utánad Azon a képen, és emlékszem, azt mondtad, „Fordulj vissza, a drótcsapdát ellenőrzöm” Nem mertél olyan messzire menni, ugye, Ahonnan nincs visszaút, és nincsen remény.

6



Az enyhe tél Vajon ki kerül sorra most, Tesszük fel a kérdést december elején. A halál mindig télen érkezik. Amíg voltak fagyok, Főként az időseket vitte el, Az utóbbi években nem Válogatott. Betegségek, baktériumok, Vírusok lucskos telepei Telepedtek meg a fiatal tüdőkben is.

Minden télen meghalt valaki A családból. A halál már Nem volt tekintettel semmire. A szépségre, a státuszra, A nemre, a korra és a vagyonra sem.

Amikor ránk találtak, Napok óta nem volt Mit ennünk. Kulcsra zártam Az ajtót, és egy karosszéket Ékeltem a kilincs alá.

A földön feküdtél, én rajtad, A fejem a mellkasodra bújtattam, A kezemet a bordakosaradban Melengettem. Annyira fázom, Télen mindig Annyira fáznak az ujjaim.

A tüdődre fektettem a tenyerem, De nem bántottam, csak játszottam vele. Ha nem bírtam tovább a vérszagot, Felnyaltam a földről mindent, Amit visszaöklendeztem. Úgy gondoltam, sokáig Elleszünk így ketten, De már harmadnap ránk törték az ajtót, Egy darabig csak álldogáltak Kis csoportokban a küszöbön, Beszélgettek, sugdolóztak, És feszengve bámulták az arcod. Azt vizsgálták, lélegzel-e még.

7


Csillagszem – Csillagvizsgáló Amikor rádöbbentek, hogy nem élsz, Mind egyszerre kezdtek el kiabálni, Hátracsavarták a karomat, és hiába Haraptam, elrángattak rólad.

Az arcomat ütötték, fogdostak, Valaki mintegy véletlenül Megmarkolta a mellemet. Ezek a mi rokonaink.

Azóta be vagyok ide zárva. Időnként megjelenik valaki, Annyit ad ennem, hogy ne haljak Éhen, de ne is lakjam jól. Húst sosem kapok, csak gyümölcsöt, kenyeret. Néha öklendezni kezdek, de mindig Sikerül visszafojtanom. Semmit nem kapnak belőled. A következő télen a családunk Titkos reményekkel Majd újra szabadon ereszt. Enyhe tél enyhe büntetése lesz.

A nehéz tavasz

Sokat néztem a televíziót. Bekapcsoltam, leültem A fotelba, és így, érted, Órákon keresztül.

A tőlünk eggyel keletre Fekvő országban éppen megbuktatták A diktátort. Azt hitted, Végre engem is érdekel a politika. Azt mondtad, ne aggódjak, A miénk biztonságban van. Csak az időjárás érdekelt. Hatalmas országunkat Északról a tenger vigyázta, De ebben az évben délre is Betört az ismeretlen hideg.

8


Csillagszem – Csillagvizsgáló Megbolondultak az emberek, Felhők jönnek büntetésül, Mondta a sarki zöldséges. Ráncos volt, bölcs és vidám, Sárgák és hegyesek a fogai, Mint a narancsmagok, És egy kicsit mindig becsapott, Mert idegen voltam a városban.

Nem mondtam el neki, Hogy ahonnan én jöttem, A felhők áldással terhesek, Olvadást hoznak, és áradást, Így kora tavasszal.

Az egyik reggel A kivégzett államfő helyett Arról beszéltek, hogy a sivatagban Esni kezdett a hó. Képet is Mutattak, ahogy a dűnék Háta fehéren csillog. Elképzeltem, Milyen lehet egy fagyott dűne, Milyen lehet azon a roppant háton járni.

Kiálltam a teraszra, és néztem A város sárga házait. A sárga házak, göthös olajfák, Poros babérok nyugodtan nézték A tengert a hátam mögött.

Elfogadnak bármit, Döbbentem rá. Amit hoz nekik a tenger, Ajándékként elfogadják. Aznap éjjel azt álmodtam, A néma, ellenséges hátad mellett, Hogy az utcákon járkálok. Kéregetek: rongyokat, papírt, szemetet, Bármit, amiből tüzet lehet rakni.

Adjon olajat, könyörgök a zöldségesnek, És az üres tenyerem Rázom az orra előtt. Adjon olajat, nyöszörgöm,

9


Csillagszem – Csillagvizsgáló A legjobb olaját adja, A fázó fáknak lesz, Tüzet akarok rakni a narancsfák alatt.

Azt álmodtam, hogy felébredek, Megkóstolom a cseppeket a hátadon, Nem tudom eldönteni, hogy Izzadság, olvadt hólé vagy tengervíz, Azt álmodtam, hogy mégsem hagylak el, Azt álmodtam, hogy mégis fáj.

10



BALOGH ÁDÁM

Szalagon Múltkor kérdeztelek, felolvashatom-e a bekezdést, amit éppen akkor írtam. Hazudtam, mert már három napja görnyedek felette, és igazából nem is bekezdés volt, csak egy többszörösen összetett mondat, amelynek a fonalát józanul talán tudtam volna követni, de részegen fogalmam sem volt, merre tovább, úgyhogy inkább elkezdtem felolvasni neked, de felkiáltottam, hogy mi ez a szar. Persze te csak annyit hallhattál, hogy hm. Látni meg azt láthattad, hogy kihúztam egy vesszőt, mert azt akartam, hogy érezd, csak ennyi hibádzik a szövegben, hogy egy vessző is létfontosságú. Nem vártam meg, hogy bármit is mondjál, mert azt nem tudtam volna elviselni, mert rosszat ne, de hát nem jó. Hümmögtem egyet, úgy hallhattad, de igazából üvöltés volt szájkosárban. Visszamentem a szobába, ittam egy korty bort, és kitöröltem egy melléknevet. Aztán egy tagmondatot. Aztán még egyet. Újra kimentem hozzád, hogy megmutassam, mennyivel jobb lett, de ahogy elkezdtem olvasni, rögtön láttam a szóismétlést, úgyhogy megint visszamentem a szobába, és gyorsan ittam még egy kortyot, aztán még egyet, végül kiürült az üveg. Kerestem, milyen szavakkal tudnám újra felépíteni az összeomlott mondatot, de nem találtam megfelelőket. Úgyhogy inkább kibontottam egy másik üveget, és húztam. Végül nem maradt se jelző, se határozó, se tárgy, sőt állítmány sem. Mindössze egy alany. Aztán kihúztam azt is. Most nézem, ahogyan jár a lábad a varrógép pedálján, és azon gondolkozom, hogy milyen jó volna olyan könnyedén írni, ahogyan te varrsz, mert egy pillanatig sem görnyedsz valami kibogozhatatlan szabásminta felett, hanem fütyörészel felszabadultan, ugyanolyan könnyedén, mint három napja, mert már akkor láttad a végét, amikor még el sem kezdted, és láthatóan ugyanazzal a biztos kézzel irányítod az anyagot, mint amikor először a szövethez ért a tű. Egyszer csak megállsz. Hallom, ahogyan kihúzod az anyagot a tű alól. Egyet rázol rajta, majd még egyet. Becsukom a szemem. Várom a harmadikat.

Nem akarsz még azzal is terhelni, hogy nem megy az írás, ezért inkább meg sem szólalsz, úgyis csak erről tudnál beszélni. Inkább iszol még egyet. Egészségedre, mondod, de igazából csak azért iszol, hogy menjen, de már régóta nem megy, és ezen az ital segít a legkevésbé. Sokáig sörrel próbáltad, de attól egyre csak híztál, most meg vörösborral próbálod, attól meg majd a fogad hullik ki. Ha elmondanád, valójában miért borozol esténként, félsz, hogy azt mondanám, nem ér enynyit ez az egész, hagyd már abba, manapság senki nem olvas, tőled meg nem is fog, hiszen tőled nincs is mit. De tudod, hogy nem fogom ezt mondani, mert mindig azzal biztatlak, hogy a jó munkához idő kell, és megnyugtat, hogy természetesnek veszem, hogy az írók meg a költők mind isznak, nem is tudnának írni pia nélkül, és bizonyára annak örömére isznak, hogy ment, vagy éppen azért, mert jókedvűen jobban megy. Örülsz, hogy nem tudok Hajnóczyról, meg arról a rettenetes, üres, fehér papírról, amelyre írnia kellett, nem tudok a szikvíz jótékony élettani hatásairól, és örülsz, hogy nem tudok arról a verítékről, amely nulla kelvinen is ugyanúgy ül ki a homlokra, mint harmincöt fokban. Örülsz, hogy nem tudok arról a mindennapos dühről, amely olyan mostanában, mint a hasba szúrás, amely közben az áldozat nem üvölt, csak a tompán eldőlő test csap zajt. Örülsz, hogy nem olvastam bele a jegyzeteidbe.

11


Csillagszem – Csillagvizsgáló Harmadik napja nézel titokban, ahogyan esténként varrok. Félek, hogy elfogy a türelmed, és azt mondod most is, amit mindig, hogy menekülni akarsz ebből a lakásból, le a pincébe, ki a kocsiba, igazából mindegy, hová, csak el innen, mert itt képtelen vagy írni, és azt mondanád, hogy most éppen azért, mert idegesít, ahogyan zakatol a varrógép, hiszen ebben a zakatolásban a saját gondolataidat sem hallod, de úgy érzem, hogy ma képtelen vagy elmenni itthonról, mert tudod, hogy ez az utolsó nap, mert három napja azt ígértem, hogy mára kész lesz a nagy mű, a meglepetés, és akárhogy is nézed, még mindig nem látsz mást, mint egy hatalmas vásznat, valami roppant, fehér leplet. Nem tudod, mi ez, nem tudod, miért is kell ezt egyáltalán varrni, mert láthatóan nem jó semmire, nem jó senkire, mégis varrom, és értelmet csak az ad ennek az egész varrásnak, hogy érezhetően tudom, hogy mit csinálok, tudom, hogy kinek csinálom, tudom, meddig, és ami talán még fontosabb, tudom, hogy miért. Felkiáltok, hogy mindjárt kész van, addig is írj nyugodtan. Azt hiszed, nem hallom, hogy már három napja nem írsz semmit, mert a varrógép zakatolása bizonyára elnyomja az írásét. Várom, hogy betakarjalak.

12



IZSÓ ZITA

A változás nehézségei Jó volt hallgatni, elhelyezkedni a közös csendben, mint egy kád vízben, ami a piszkot ugyan nem tünteti el, de legalább a szagot, ami elárulja, futva jöttél, vagyis az idő szűkét, mert aki siet, az beszél. Talán csak a testnek volt jó, hogy kerülhette a felesleges erőfeszítéseket, az erek kidagadását, a gesztikulációt, a heves fejmozdulatot, ami a többit illeti, ilyenkor a csend egy jelentése, a beleegyezés mindig rendelkezésre áll, problémát keresni csak olyan lenne, mintha egy csomó szájkosaras kutyával kerestetnénk a bombát, aminek a létezéséről valaki csak azért hazudott, hogy mentesüljön az aznapi számonkérés alól. Jobb, ha kimondjuk: nem készültünk, nincs mondanivalónk, nagy baj nincs, egyszerűen annyi történt, hogy ma sem fogunk meghalni, és ez éppen elég ahhoz, hogy minden maradjon a régiben, a csodának pedig biztosan találunk majd valami hihetőbb nevet.

A földet érés nehézségei

Pietro barátom mutatott be minket egymásnak, aki állítása szerint cserediákként, valójában azonban egy öregedő asszony szeretőjeként nálunk töltött egy nyarat. Még arra is emlékszem, hogy nálad volt a poggyászod, egyetlen kis táska, viccelődtél is, hogy csak egy ejtőernyő, mert annyira féltél, hogy a gép, amivel jöttél, lezuhan. Amikor felajánlottam, hogy viszem, Pietro felszisszent, mintha megmarta volna valami, és attól kezdve kényszeresen próbált meg távol tartani tőlem, mintha megérzett volna valamit baljós jövőnk cukormáztól összeragadt lapjaiból. Én nem vettem észre semmit az egészből, élveztem a hosszú nappalokat, éjszakánként pedig, mint valami félretett telefon búgását, hallgattam lélegzésedet, hazakísértelek, szorongattam a kezed, elhanyagoltam az egyetemi óráimat, kettesével szedtem a lépcsőfokokat, lakást béreltem, ajándékokra költöttem a tankönyveimre félretett összeget, megfeledkeztem a többiek születés- és névnapjairól.

13


Csillagszem – Csillagvizsgáló Aztán egy napon Pietro állt elém szürke arccal. Azt mondta, hazautaztál. Nem hittem neki, ordítozni kezdtem, de megrémített a részvét, ami lassan bukkant fel a szemében, mint áradás után visszahúzódó vízből a keskeny átkelő. (Máig nem értem, mi mehetett benned végbe, milyen kivilágítatlan úton ültél volán mögé, hogy nem vezetett vissza hozzám legalább az égve hagyott villany lekapcsolásának kényszere.) Pietróval attól kezdve sok időt töltöttünk együtt. Naponta feljárt hozzám, gondoskodott rólam, feldarabolva hozta be az ételeket, hogy ne okozzon gondot egy nagyobb egész pusztulása, és agyontaposta a rosszul szigetelt ablakok párkányai alatt beférkőző szárnyatlan bogarakat. Kitartó hűséggel, nagy elszántsággal ápolt, elhanyagolta miattam az öregasszonyt, a munkáját, aztán eltelt a nyár, és én szépen lassan megnyugodtam. Pietro lassan elmaradt, később tudtam meg, hogy odébbállt egy fiatal angol fiúval. Hiányzott, szinte meggyászoltam, ezért pár évvel később már nem is fájt annyira, amikor egy közös barátunktól megtudtam, épp gyereket vitt egy vidéki kórus próbájára, amikor máig ismeretlen okból megcsúszott az autója, azt mondják, lehet, hogy furcsa szögben sütött a nap, vagy csak előbb látta meg azt a hatalmas fényességet, amit néhány pillanattal később mindannyian.

14

´´ a szerkesztoség ´´ A Csillagszálló megrendelheto postacímén: 1410 Budapest, Pf. 200, e-mailen a csillagszallo gmail.com címen vagy telefonon a 06–20–470–3434–es számon. Honlap: www.oltalom.hu/csillagszallo ´´ Negyedéves lap, éves elofizetési díja 1400 Ft. ´´ Korábbi lapszámaink is megrendelhetok.




´´ KORÖSI ZOLTÁN

Vakond

16

Indulni kellett, elmúlt már a reggel, nem volt már nyár, és nem volt még ősz sem, a kettő közt billegett eldöntetlenül a szeptember, sárga fénnyel és hosszúkás, fekete árnyékokkal, mintha éppen azoknak a virágoknak a színei ömlöttek volna itt szerteszét, amelyekről a környékünk utcái kapták a nevüket, vörösek, zöldek és barnák, ugyanis a mi vidékünk egykoron a bolgárkertészek hazája volt, az ő emléküket őrzi máig a Bokréta utca, a Viola utca, a Páva utca és a Liliom utca, s bár a szépen öntözött ágyásokból már réges-rég házak nőttek ki a paradicsomok és rózsatövek helyett, a színek megmaradtak, mi több, ilyenkor, a nyár és az ősz találkozásakor ragyognak a legszebben. A felforgatott földek viszont más, nyugtalan emléket is megőrizhettek, mert a mi utcáinkon folytonosan munkák zajlanak, sisakos munkások hol itt, hol ott nyitnak fel egy-egy újabb gödröt, az egyiket még alig temették vissza, máris ássák a másikat, mintha a régi gyökerek vagy az elrejtőzött magvak után kutatnának, pedig azok a kertészek rég nem forgatják már az ásókat, és az utódaik is kiköltöztek a Haller utcába, a bolgár templom mellé. A sebekben szemérmetlenül mutatják meg magukat a város vasból gyúrt belei, elrémisztik azt, aki óvatlanul rájuk néz, nincsen olyan aszfalt, amely alatt ne tátonghatnának lyukak, és ezek a gödrök elárulják, micsoda csalóka biztonság az, amellyel nap mint nap járkálunk a titkos üregek fölött, éppen úgy, ahogyan a délutáni álmából ébredő Kafka anyja hajolt ki az ablakon, hogy az időjárásról és a lekváros kenyérről cseverésszen az odakinti zöldben időző szomszéddal, megborzongatva a felocsúdó írót, hogy micsoda biztonsággal viselik az emberek az életet. Persze nemcsak a városlakók rémülnek meg a gödrök láttán, de a gödrök is elfeketednek, ha beléjük néz egy-egy járókelő, nem tudhatják, ki néz vissza rájuk. Tudvalevőleg a bátor emberek is félnek, csak éppen meghitt viszonyt tartanak a félelmeikkel, vagyis sétálni kell, és belenézni a felbukkanó lyukakba, egyedül az ember akar folyton más lenni, mint ami, ezek a gödrök olyanok, mint az óvatlanul elkezdett kérdések, olyanok, mint a szétszórt nyomok, mintha egy hatalmas vakond keresné a lélegzőnyílásokat a rejtett járataiból, ásna és kutatna egyre, kiszámíthatatlanul és kétségbeesetten üti fel a fejét, amikor már nem tehet mást. Szeptember volt, és a Viola utcában, a negyvenötös számú ház előtti gödör szélén egy nagy hasú cigány lány billegett, egyik tenyere a gömbölyödő pocakjára simult, hosszú, vörös műkörmök hegyesedtek rajta, vörös körmök és rajtuk ezüst, apró csillagok, a másik kezével a piros-fehérre mázolt deszkákba kapaszkodott, egyedül volt, mégis kiabált, mintha éppen bele a gödörbe, a vascsövek közé ordította volna, rohadjatok meg, rohadjatok, ezt kiabálta, szívjátok ki a méhemből a magzatvizet, tette hozzá, úgy állt, mint aki hallgatózik, és el is ismételte, most már csendesebben, rohadjatok meg mind, szívjátok ki a hasamból a magzatvizet. Nehézkesen billegve indult el aztán, kifelé tartott, az Üllői út felé, az előtt a ház előtt kiabált, ahol egykoron az Arabs Szürkéhez címzett fogadó működött, az a közkedvelt kocsma, ahová csaknem száz éve leginkább a kórboncnokok, hullamosók, utolsó öltöztetők és hullafuvarozók jártak, tekintve, hogy a közeli proszektúráról hamar ideértek, munka előtt és munka után is útba esett az Arabs Szürke, nappal és éjjel is végigdobogtak a lovas kocsikkal az Üllői úton, zörögtek a keresztutcák földszintes házai között, s ha már letették a munkát, itt pihentek a deszkaasztalok fölött. Idejárt például Krúdy Gyula is, az ifjú férj, aki a Ferenc körúton lakott, mert Rózsa úr, az első apósa is az elhaltak fuvarozásával foglalkozott, ő vezette be az írót a Viola utcai fröccsök és búfelejtők világába. Igaz, akkor még egy szürke lófej díszítette a kapu fölött a homlokzatot, egy hegyes fülű fuvaros ló tört ki a téglák közül, leszegett homlokkal,


Csillagszem – Csillagvizsgáló ahogyan az egy komoly, dolgozó lóhoz illik, amely nem nézhet se sírásra, se csikorgásra, csakis előre, a kijelölt útra, s olyan úriemberek is megfordultak errefelé, mint az álgúnyát öltött, öntelt ezredes, aki az utolsó szivarját szívta el, mielőtt elment, hogy elvégezze valamely vékony gúnyás íróemberrel a balul sikerülő duellumát. Nem csoda hát, hogy Krúdy nemcsak azt írta le, miként robogott a ferencvárosi utcákon a szürke temetési batár, hanem elbeszélte a bakon ülő Czifra János temetésrendező történetét is, aki egy haláleseti fuvarozás után itt, a Frank Jeremiás és Neje utcájában találkozott önnön Álmával, vagyis álombeli énjével, hogy a hátsó szobák titkainak kilesése visszalökje őt az élet oldalára. Persze a szürke ló feje elveszett már a kapubejáró fölül, mifelénk így újulnak meg az emberek és a házak is, lemaradnak róluk a megkülönböztető jegyek, egymáshoz hasonulnak a megújulásban éppen úgy, mint a megöregedésben. Csak a Viola utca hálószobáinak történetét szerettük volna megismerni – s többé nem lett volna előttünk rejtély az élet, a mindennap, az emberi cselekedet, írta Krúdy, amivel nemcsak a rejtekező vágyakról beszélt, hanem arról is, hogy éppen erre valók a történetek: időkapszulák, amelyekben egy-egy párhuzamos létezés rejtőzik, úgy, ahogyan az olvasásokban és mesélésekben is egy-egy újabb élet bújik meg, fittyet hányva arra, hogy a felnőttkor igazi története az időtlenség elveszítése. Csaknem dél volt már, mégis hosszúkásak voltak az árnyékok, és a mi autónk is úgy fordult ki az Üllői útra, végigzörgött a házak közt, mint egy szürke batár, sárga fény ömlött a földhányásokra, húztuk magunkkal az árnyékunkat, mint valami széttaposott álmot, egészen az ország határáig, merthogy oda utaztunk épp, Magyarkanizsára, a Tisza partjára, két óra csupán, két ország, köztük egy határ. Ha néven tudnánk nevezni a világot, hogyan kérnénk meg, hogy jöjjön el hozzánk? Magyarkanizsai írófesztivál. Minden kilométerkőnél megpendültek a kerekek. Hová tűntek el az irodalomért rajongó, elragadtatott nők? Hol vannak a felhevült és odaadó asszonyok, akik a karjuk szorításából úgy adják oda a könyvüket, hogy a borítón érezni még a testük melegét? Hol vannak a párás tekintetű lányok, akik úgy gyűrik be a könyvlapok sarkait, mintha a kispárnájukon jelölnék be az emlékeket? A kanizsai Népkertbe szólt az első hivatalos program, az írótábor emlékművének a megkoszorúzása, réznél maradandóbb bronz, babér helyett feliratos szalag, még a fák között is érezni lehetett a Tisza vízszagát, és persze a földszagot, hiszen fel volt túrva a Népkert, földhányások és gödrök kiszámíthatatlanul és érthetetlenül, mintha valaki folyton az avar alá bukva, kétségbeesetten kereste volna a kijáratot, a sötétségből a fénybe, és a rémisztő világosságból a sötétbe, gödrök a járdák mentén és beljebb, a fák között is, és az emlékmű mellett. És miközben a koszorúzáshoz gyülekeztek az írók és a költők, zakókba és fehér ingekbe öltözött városi emberek, a népkerti padokon az arcukat felfelé tartva napoztak a Fürdő ápoltjai, rövidnadrágban és papucsban üldögéltek, úgy, hogy a lábszárukat is érje a meleg fény, a sebeket, hegeket, varratokat, barna májfoltokat, a fakéreghez hasonlatos körmöket, olyanok voltak azok a lábak, mint a kiásott gyökerek, sápadtan a hosszú rejtekezéstől, de most nem a vízben, hanem a fényben fürdőztek, mert hiszen a gyógyító víz hatása is csak több lehet a napsugarak által, száz éve már, hogy artézi vizet kerestek a kanizsai határban az állatok itatására, de a fúrás nyomán sárga víz és gyúlékony gáz tört fel a földből, s amikor aztán egy, a gödörbe merészkedő cigány lány fájó lába meggyógyult, mert itt áztatta magát, ó, hogy szívnátok ki a fájdalmat a csontjaimból, a csodakút híre hamar elterjedt, a hamarosan megalapított részvénytársaság vascsövekkel vezette el a vizet a Népkertbe, a Csodakút Artézi Fürdőben nemcsak kádak, de bérelhető szobák is nyíltak, termálvizes uszoda és teraszos vendéglő várta a vendégeket, kapcsos

17


Csillagszem – Csillagvizsgáló porcelándugóval lezárt, zöld palackokban szállították a Csodakút vizét szerteszét, hiszen nem csupán az ízületeket, de a gyomor panaszait is gyógyították. Ezért üldögéltek hát most is itt az ápoltak, trikókban és félig begombolt ingekben, csakúgy, mint a kórházi kertben ücsörgő betegek, akik a vaskerítés okán nem kell, hogy szégyelljék a pizsamájukat és a meztelenségüket. Botok és mankók pihentek mellettük a padokra támasztva, felkiáltójelek sorakoztak közöttük, pedig nem hangzott el egy hangos szó sem, közelebb hajolva sugdolóztak egymással, méregették a gyülekező idegeneket, akik a kőoszlopocska körül ácsorogtak, mosolyogtak és köszöngettek, összeölelkeztek és megrázták egymás kezét, nézték őket az ápoltak, aztán rágyújtottak egy cigarettára, végigsimítottak az arcukon, a hajukon, mint akik egy pókhálót sepregetnek el, szétfoszlott a keserű füst, mielőtt megtalálta volna a kiutat a fák levelei között. Miért van az, hogy megváltozik az emberek járása, ha sokan nézik őket? Mindegy, hogy lépegetés, álldogálás, bólingatás, a kezek összeillesztése, úgy álltak a koszorúzók, mintha karót nyeltek volna, ellenben az ápoltak még kényelmesebben fészkelték be magukat a padokon, hátradőltek, és a karjukat is végigfektették a támlán, a botok, mankók és járókeretek egyszeriben mintha véletlenül kerültek volna csak melléjük, sütött a nap, sárgán, mint a vizelet, sárgán, mint a Csodakút vize. Délután volt már, megkondult a harang a város felől, mire véget értek a beszédek, elindult a menet a főtérre, újabb koszorúzásra és hivatalos megnyitóra, végig a népkerti sétaúton, hátrahagyva a padokat, s a padokon az ápoltakat, akik megint közelebb húzták magukhoz a botokat, vagy éppen már a mankókra támaszkodva befelé bicegtek, a kórházi szobába, mert egyszeriben fáradtnak és rosszkedvűnek érezték magukat, hasogatni kezdett a válluk, és mintha nem is használt volna az áztatás, makacs és merev lett a lábuk, a kőoszlopocska maradt csak a feltúrt ágyás szélén, s alatta körben a szalagos koszorúk, fel nem olvasott szavak, miközben mi már a töltés oldalánál, a Népkert végében jártunk, ott, ahol a sétaút a hídhoz vezető autóútra kanyarodik. Rövidre nyírt hajú asszony tolta a biciklijét, nem is tolta, inkább fékezte, hogy a bicikli súlya le ne rántsa a lejtőn őt is, hiszen a kormány két oldalán két teli vödör lógott, sárga körtével megrakva, és a csomagtartón billegett a harmadik, körtével dugig megtöltött vödör, darazsak repültek körülötte, és az asszony papucsos lába éppen olyan volt, mint a padokon napozó ápoltaké, ám ő szégyenlősen mosolygott, restellte az erőfeszítését, amellyel visszafogta a biciklijét. Éppen elhagytuk már a Népkertet, a gödröket és földhányásokat, a rozsdás lámpaoszlopokat, kiszámíthatatlan gödrök a mondatok és összetöppedt falevelek a szavak, amikor az árokparton megmoccant az avar, közelebb lépve látszott csak, hogy nem a levelek kavarognak, hanem egy vakond fekszik ott az oldalára fordulva, fekete selyemcsomó, rugdalódzott még, de nyilvánvalóan a végét járta, holott nem látszott rajta semmi seb vagy sérülés, szemérmetlenül és félelem nélkül nyúlt ki a teste, a hátára fordult, és megmutatta a hasa világosabb foltját, a négy lábacskája, mint valami gyerekkezek, belemarkolt a levegőbe, aztán elernyedt, a karmos ujjacskái összeszorultak, még egyet rángatózott, mintha öklendezett volna, aztán nem mozdult már, talán a szíve, talán más, zubogott rá a sárga fény, a feltúrt avar apró rései mégis fekete árnyékkal maradtak. Mentünk tovább a Tisza felé, csillogott a víz a késő délutáni napsütésben, mintha harang kongott volna, kiabált egy cigány lány, nem is másnak, csak úgy magának, kiabált egy gödör szélén billegve.

18



NYIRÁN FERENC

a szemközti ház a szemközti ház erkélyére dohányozni jár egy szép nő ha meglátjuk egymást átintegetünk most egy ideje nem látom és ez így marad a lombhullató őszig mert a platánfa sűrű nyári lombja eltakar minket – olykor összefutunk az utcán de nem köszönünk nem lépjük át azt a vonalat mely elrontaná a soha meg nem történhető dolgok izgalmát.

Gyár

Szenet loptunk az állomáson, hideg mégis a vályogház. A szekrény penészedő háta izzad, mint akit ráz a láz.

Hogy elérd a hajnali kezdést, nyirkosan húztad fel ruhád. S nincs már a gyomrodban remegés, ha vas döndül, sav marja szád. És vége lett persze ennek is, letelt az utolsó műszak. Blokkolóóra s kürt helyett maradt a frissen nyírt fűszag.

Maradtak a rozsdás műhelyek, maradt a sok kongó csarnok, tájba írt vasbeton műremek: nem mozdul, áll, mint a barmok. De szerszámraktárnak szegletén, a drága jó fellatív Icus… emléke helyén patkány henyél – és álmodik szép kövér cicust.

19



Premier Hát eljött a nagy nap pénteki estén, zárul az ablak a pénztárban is. Mert új darab, új smink, jelmez a testén, Csak később derül ki, minden hamis.

De lám, a tömegnek kell ez a látvány, a karzaton is lóg megannyi nép. s hogy díszletünk talmi, nem lehet hátrány, higgyük el azt, hogy igaz most a kép. Elmúlik egyszer e tündéri maszlag, s az örömittas tömeg hazatér, csak én kérdem azt, mi végre e vastag érzelem bennem is, sírni nem ér.

Még látom a főhőst színpadi lázban, még hallom a tapsot, benti vihart, s látok amott ügyelőt takarásban – halkul a kórus, nem hallani kart.

Majd elhal a taktus fönn a homályban, sötétül az árok színpad előtt, csak díszletek állnak fénypocsolyákban, s kellékes álmodik balettcipőt.

idegen ero ´´

erdei gúnyát ölt magára onnan les ránk mintha látna pedig csak néz a barbár fajzat

mozgást érzékel lágy fényt és hőt tengert felszív s ont savas esőt időnket kiméri és hallgat

20



SOPOTNIK ZOLTÁN

Naplónép A naplóról mindenki csak úgy beszélt: a Könyv. Amúgy a naplóról mindenki csak úgy beszélt. Anyám azt mondta, a palócok nagyon komolyan veszik a Könyvet. Mi is palócok vagyunk. És az mit jelent? Olyan, mint a cigány vagy a zsidó? Nem, ők is lehetnek palócok, legalábbis azt hiszem, de nagyanyád többet tud erről. Mindig meghívják a Nagytanácsra. Mi különleges palócok vagyunk, fajtánk között is nemesek: üvegfúvó, üvegművész palócok, mondta később nagymamám. Mi az a Nagytanács? Azt is a nagyanyád tudja igazán, mondta irigykedve anyám, nem olyan erős irigységgel, éppen csak észrevehetően. Rajtakaphatóan. Aki nem figyel, ahogy én ösztönből tudok, észre sem veszi, de nekem minden szó és a hozzá kapcsolódó ilyen-olyan színek és rezgések, indulatok különösen fontosak voltak akkoriban. Ha kimondták őket, ha nem. Komolyan vettem minden szót: külön-külön is. A súlyuk nyomta a mellkasomat. Mintha ráült volna oda a Bartus Gabi, aki már akkor, tízévesen majdnem száz kiló volt. Azért nem merték nekem megmutatni a naplót, a Könyvet, a Palócok Nagykönyvét, mert azt hitték, belehalnék. Meg kell tanulnod kezelni, együtt élni vele, mondta a család, mint egy betegséggel, úgy. Például, cukorbaj. És neked még inzulininjekció se kell, meg gyógyszer se, legalábbis még. A tesóm miatt volt az egész, aki abban a szörnyű intézetben feküdt, legtöbbször leszíjazva. Mivel ő nem beszélt egyáltalán, rám nehezedtek az ő szavai is, kétszer éltem meg azokat, amelyeket nekem mondtak. A családból csak a nagymamám tudta, ő is csak jó sokára fedezte fel. Mert figyelt, jobban, mint bárki az utcából. Mamika, mi az a Nagytanács? Ott beszéljük meg a dolgainkat és próbáljuk megszelídíteni a sorsunkat. És azt lehet? Nem tudom. És a Könyv? Az egy napló a vándorlásainkról. Benne van, hogy kerültünk erre a vidékre. Olyan, akár a Biblia? Nekünk igen, de azért nem hinném, hogy mások örülnének ennek az összehasonlításnak. Inkább azt mondanám neked, hogy olyan, akár egy mesekönyv, egy jó mesekönyv. Tele van szeretettel meg misztikával, tele van érthetetlen és csodálatos történettel, de veszélyes is. De a Biblia is ilyen. Miért veszélyes? Nagymamám elmondta, hogy egyrészt azért veszélyes, mert az emberek nagy része nem tud bánni a misztikával és az érthetetlennel, hogy állandóan meg akarják érteni azt, amivel elég együtt élni, és engedni, hogy ő fejtsen meg minket. Másrészt a Könyv sokkal jobban együtt él velünk, palócokkal, mint azt bárki is gondolta volna. És elárulok egy titkot is, mondta nagy komolyan nagymamám, bizonyos emberekhez beszél is a könyv, álmukban. Ettől megborzongtam, meg persze attól is, hogy kukkot sem értettem az egészből, gyerekfantáziámat mégis magával ragadta, úgy éreztem, mintha hozzám is akarna beszélni az a könyv, csak még nem értem. Nem mondtam el Mamikának, bár szerintem megérezte. Úgy gondoltam, valami nagy és komoly mesének vagyok a szereplője; természetesen a főszereplő. Meg sem fordult a fejemben, hogy a foglya is lehetek. Pedig. És ki írta azt a könyvet?, kérdeztem tovább. Sokan írták, de senki sem tudja megmondani, ki kezdte el, és kik voltak a folytatók, most, köztünk is van valaki, aki írja, de nem tudhatjuk meg, hogy ki az. Sokan beleőrültek már, mert mindenáron tudni akarták, nem értették meg, hogy mindenáron tudni, az bűn. Mint a részeges Nándi, aki már korán reggel beáll a sorba a Klári néni kisboltja előtt, az első felesért meg az életmentő sörért. Sor az nincsen, csak a Nándi látja, pedig hosszú az a sor, mondja, ott állnak mind, akiket lelőttek ötvenhatban a kommunisták a megyetanács előtt. Nem az összes, naponként váltják egymást, aztán, ha már mindegyik kiállta a sorát, kezdik elölről. A Horváth Bandi, a bádogos, az ökölszemű Kálmán Géza, a szikvízüzem-vezető, a Karmos Dezsőke, az amatőr bokszoló, a Kamillás Cucu, a kőműves vajda és még sokan mások. Mert sokkal több

21


Csillagszem – Csillagvizsgáló embert lelőttek akkor, mint azt tanítják, gondolják, tudják, legalábbis Nándi szerint; hogy miért e történelemhamisítás, azt nem tudja megmondani, csak hogy játszanak a számokkal. Tutira játszanak. Beállok a sor közepébe, nem előre, mert tisztelem a halottakat, de a végére sem, mert azért az élőknek is legyen tartásuk. Még ha nem is látszik rajtuk ez az igény, de legyen. Hosszú, értelmező kortyok támadják a mellkasomat.

Részlet egy készülő tárcaregényből

22



VAJDICS ANIKÓ

Porba íratnak

„lehajolt, és ujjával írni kezdett a földre” (Jn, 8:6)

porba íratnak mind végül kik a törvény álarca mögül másokra mutogatván elhagyják az élő vizeknek forrását kutakat ásnak falakat emelnek de a kútjaik repedezettek nem tartják a vizet a falaik omladoznak nem tartják a hitet az útjaik járhatatlanok embereket köveznek helyettük életre halálra előre megadott sémák szerint porba hullnak mind az öklükben hánykolódó kövekkel együtt és a középre állított asszonyok hallgatásában örök ítéletre lelnek

Élet és remény

ha nem lenne lábam egy reggel erre ébrednék addig gyúrnám az akaratomat amíg meg nem tanulnék rajta járni hogy szeretem-e a lábamat ne kérdezd ha nem lenne kezem egy reggel erre ébrednék addig dülöngélnék jobbra-balra amíg meg nem tanulnék mintát festeni magammal a világra hogy szeretem-e a kezemet ne kérdezd

ha nem lenne szemem egy nap erre ébrednék addig üvöltenék amíg el nem hinném hogy van hangom megtanulnék a sejtjeimmel látni hogy szeretem-e a szememet ne kérdezd

23


Csillagszem – Csillagvizsgáló ha egy nap nem lenne szívem kivágták és a helyére üres szavakat tömtek erre ébrednék megtanulnék szív nélkül szavakkal szeretni hogy szeretem-e a szívemet ne kérdezd

ha egy nap nem lennél kitéptek belőlem és a helyedre az üres semmit ültették egy nap erre ébrednék örülnék hogy van lábam és addig járhatok amíg meg nem talállak mindenben fűben fában fénysugárban a pocsolyák fölé hajolva saját arcomban a semmi helyén üres önmagamban hogy szeretlek-e ne kérdezd

Rész szerint

Megvalljuk neked, hogy féltünk. Végeláthatatlan útvesztőkben keringtünk. Kisded játékainkat téveszmékre cseréltük. Büntetésnek vettük, ha a fordulópontokon önmagunk helyett egymásba botlottunk. Megélt örömeinket duzzogva vetettük a Szörny elé, akiről álmunkban sem gondoltuk volna, hogy létezik.

Porrá omlottunk. Felépültünk. De a csomó, amit a nyelvünkre kötöttünk, nem emlékeztetett semmire. Belső építészeink kezdhették elölről a munkát. És most itt állunk megint. Kendőzetlen egymásrautaltságunkkal, magunkra hagyatva. Rész szerint. A kezünk: üres. A szívünk: üres. A világ, amit teremteni véltünk: üres.

24


Csillagszem – Csillagvizsgáló Nincs másunk, mint hogy úgy ismerjünk magunkra egymásban, ahogyan Te ismertél minket a kezdetektől fogva.

Nincs másunk. A nyelv hallgat. A tükör: üres.

Szülj újra „Anyánk arcán a világ a ráma” (Tőzsér Árpád)

határaimon túl éltem a leszakadt ég másik oldalán az önmagából kifordult idő égnek meredő gyökerei között iszapot ettem a megrágatlan anyaföld partra hányt maradványait és hiába kapaszkodtam mindenbe ami már nem létezett az emlékek áradata könyörtelenül sodort magával parttól partig verődtem idegen szavak szikláiba csapódtam míg ideát a felújított vágányokon megállíthatatlanul robogott tovább a lejárt történelem a sorsom végül egyetlen lehetséges mondatba torkollott: szülj engem újra nagyvilág

25



KATONA ÁGOTA

Vadak háza

26

Magazinból kivágott nőként sétálj letaposott sarkú, kígyóbőrmintás cipődben. Könnyen kopnak a műbőr magas sarkúk ebben a házban, gyalog mész a negyedikig, a forduló előtti utolsó lépcsőfokon meginogsz. Minek neked ez a sarok, ez a szűnni nem akaró, percről percre erősödő szorítás a lábujjaid körül, a bizonytalan léptek kétszáz méter után. A kirakatokban nézheted magad, nézheted, ahogy mások néznek. Nemtől függetlenül. A nézések hálózata alakul ki körülötted. Mégis szenvedsz, rémálmaidban a bizalmatlanság lépcsőházában tartasz egyre feljebb és feljebb a társasház veled egyidős, épphogy harminc, épületében, és nem tudod, mikor állhatsz meg végre. A menekülés gyakori álom, nyugtatod magad, gyakori, mégis kiúttalan. Egyszerűen nincs vége, vagy rosszabb a vártnál. Ma csak a negyedikig tart az út, nem tovább. Ebben biztos lehetsz. A fordulóknál erősödnek a zajok. Megállsz kicsit, leteszed a táskád a földre. Nem tudod, milyen állat bőréből készült. Nem akartál ideköltözni, érezted, hogy csapda, de most már fizess lakbért, másoltass kulcsot a néha idelátogató családtagjaidnak. Tudtad, hogy ezen a környéken minden házban kényszerpályák várnak leendő áldozataikra, különböző berendezésű és alapterületű lakások képében. Paravánfalak. Színház az egész. A vasárnap főleg, akkor mindenki itthon vált csatornát, szeretőt, ruhát, és folytatja magándarabját életfogytig. Mégsem látod életük távlatait. Talán mert nincsenek. Néha előbújnak a vackaikból, és köszönést mormognak, végigmérnek. Te sem vagy bizalmatlanabb. Minden emeleten megállsz kicsit, elképzeled őket, ahogy ők téged – megfelelő erőforrások híján – nem tudnak. Megfigyelő vagy, kémkedsz saját magadnak. Mire vagy kíváncsi? A gyerekvisításhoz, a zörejszerű zenéhez, a testek ütődésének tompa zajához írsz történeteket, míg magad is azzá nem válsz, ha valaki meghall végre. Megmondtam, hogy takarodj, különben a fejedet a falba verem, hallatszik a fal mögül, szoba lehet ott, vagy konyha, kisebb pokol, esetleg egy másik évszázad. A pincét csak a résnyi ablakokon behatoló fényben láttad még. Patkányok motoszkálnak a félretett akciós mosóporok, életlen fűrészek és kovászos uborkás üvegek között. Eközben viszont – tisztán hallod! – szerzetesek mantráznak odalenn a globális szeretetért, és apácák imádkoznak a Szűzanya kegyelméért. De hangjuk fennakad a falak rideg szövegdrótjában, a dialógokban és monológokban. Ezekből áll össze a ház, régen kimondott szavak a téglái. Csak a képek hiányoznak. De amit nem látsz, nincsen, hiába hallod. Egészen addig biztonságban tudtad magad, amíg meg nem neszelted, hogy a földszinten ifjú és idősödő férfiak neked szóló, kéretlen becézései élnek és sokasodnak különböző vadállatok képében. A farkasok környékeznek meg először. Jut neked is egy kényszerérintés, még érzékinek sem szánt kényszercsók. Menekülni kezdesz, de tudják, melyik az ajtód, vonyítanak előtte éjszaka. A szarkákat küldik, lopják el a kulcsod. Rózsás otthonkában jönnek, a lépcsőforduló száradó cserepes virágairól tépkedik a sárga leveleket. Hallanak, hallgatóznak. Hiába kiabálsz, háttérzaj maradsz, bekapcsolva hagyott tévének hiszik a hangod. A jelenleg hatályos jogszabályok ismeretében inkább nem akarod védeni magad, húsvágó kést nem veszel, középkori szablyát, szamurájkardot sem. Kihúzod terveid közül a súlyos testi sértést, és az előre megfontolt szándékkal elkövetett állatölést. Elhagyod a valós, de büntetlenül maradó tettek helyszínét. Átlépsz a lábad alatt tekeredő kígyókon.



süllyed

egyszer eltűnik a margitsziget, és a helyén úgy fog folyni a duna, mint bárhol máshol, például a gellérthegy előtt, sétahajók cikáznak majd a meleg estéken, róluk mikrofonba mondott beszéd fog elszivárogni a két part felé. képeslapmondatok a messziről jötteknek, akik nem tudják, mi az a nyolcker.

ha a margitsziget eltűnik, eltűnnek a fűben ülve eltöltött órák, a rossz randevúk és mások jó randevúi. ezeknek nincsen történetük, egy-egy pillanat vagy mondatfoszlány létezik belőlük, amiből hiányzik a nyugalom, mint a nappali rakpartokból. a rossz randevúkból különösen hiányzik, ott vibrál bennük az össze nem tartozhatás feszültsége. most még megvannak. mint egy elrontott, amorf tárgyat, meg lehet fogni őket, aztán eltűnnek, nem lehet őket tovább írni, és senki nem is akarja.

a családi kirándulásokat viszont lehetetlen eltörölni onnan. elsüllyedhet a sziget, vagy szétporladhat, azt a napot nem fogja magával vinni, amikor egy ismerős családdal, egyedüli kívülállóként körbe kell járni az egész szigetet, egészen a lábfájásig, és kötelező egészséges emberként rácsodálkozni mindarra, amivel szembekerülünk, a jógázó nőktől a kártyázó tizenévesekig.

ez a család, az összes család névtelen, akiket csak anyának és apának és gyerekeknek lehet nevezni, a névjegyeiket, mint a nevüket, úgyis elveszíted, nem úgy, mint a velük töltött idő képtelen valóságosságát. igen, közöttük lehet létezni, mert befogadnak, hozzájuk lehet tartozni, jó szívvel megengedik. a sziget is így vesz a hátára, gondolod.

így fogad be egy ház, ami otthonos és nem rideg. ha egy hajón laknál, képzelődsz magadban, megállhatnál a folyó közepén, mint egy sziget. az elszigeteltség otthonos dolog lehet, lebegni a vízen, főleg este, az utcalámpák part mellett húzódó sorai között. és egész nap hallanád a víz duruzsolását, ezt az érzékien lucskos hangot.

filmbe rejtették a gondolataidat. egy egyetemista első, tizenöt percnél hosszabb filmjében a margitszigetet veszi fel, az erotikátlanul szerelmes párokat, a kutyájukat közömbösen sétáltatókat, persze csak nappal, az éjjelre már nem kíváncsi, akkor inkább téged filmez, ahogy lakásod, egy hajó fedélzetén a szigetre gondolsz. nem látsz olyan messzire, észre sem veszed, hogy a kamera téged lát, az emlékeidbe merülsz, a rossz randevúk emlékezetébe, amikor a másik folyton magáról beszél, mint egy könyv. te lehetsz a lelkes hallgatóság. megszeretheted a fecsegést, magadba fojthatod önként a szót.

az ismerős család, bezzeg ők hogy figyeltek rád, gyerekük helyett gyerekük voltál, lefényképeztek, és úgy tesznek be az albumukba, mintha jog szerint tartoznál hozzájuk, és te azt hiszed, hogy ezt meg sem érdemled. pedig felmerülnének ilyen családok az emlékezetből vagy a képzeletből, és mind nagyon barátságosak lennének, te pedig feszengenél, és nem lennél hálás. süllyedő szigetnek éreznéd magad, és tudnád, hogy az vagy.

vendégként őriznek csak azok a fotóalbumok, de az egyetemista filmjében főszereplő leszel, ahogy elalszol a nyugágyadban, a saját hajódon, hajnali egy körül, és mint képsornak, talán valami mondanivalód is lesz.

27


Csillagszem – Csillagvizsgáló másnap papírból fogsz kivágni embereket, például reklámarcokat vagy interjúalanyokat, akiket kénytelenségből mondatokba sűrítenek. tetszés szerint csoportosíthatod őket, a nagy fogú, de szép szájú nőt a nagypapa korú, konzervált arcú színésszel és egy ultrahangképpel. a diákhitelt reklámozó lányt az íróval és a könyvborítón mosolygó gyerekcsapattal. de nem fognak összeállni egésszé, hiába akarod. a képeknek rosszabb sorsuk van, mint az embereknek, kérdezed.

az emberek majd külön-külön süllyednek el, mint a hajók. senki nem hallott még olyanról, hogy két hajó a világ bármely pontján egyszerre süllyedt volna el természetes módon, vagy ha ez megtörtént, olyan volt csak, mint ahogy emberek egyszerre halnak meg, mondhatni együtt, erőszakosan.

az átmeneti hajózási tilalom miatt ki kell kötnöd, keresel egy alkalmas helyet, valahol a nemzetközi hajóállomás környékén, de mindenüvé sétahajók kötöttek ki, olyan nagyok, az otthonodhoz képest óceánjáró luxushajók, amelyekre minden dalszövegben fiatalok mennek el személyzetnek. megnézni, hogyan él a világ gazdagja, és gondolatban, a kötelező mosoly mögül, köpni rájuk, és falun akarni lakni, mert még hogy mindenütt jó. de legjobb vízen.

28



NYÍRFALVI KÁROLY

Naplójegyzetek A spontán bolt mindig ott áll, amerre jársz, mintha lelked és szükségleteid nyomában járna, olyasmit kínál, ami nem kell, nem fontos, nélküle mégis szürkébb lennél, olyasmit, amit nem ismersz fel, de ha meglátod, felismered. A spontán bolt tehát eléd áll, lábadnál nyílik ajtaja, bátortalan vagy elutasítani, és apró zsebedbe is kívánkozik valami, hogy majd elkísérjen minden előre lekötött és még ismeretlen utadon. Apróság, talán épp 21 grammnyi, akár a lélek, mint mondják, és már oda is adják neked, csak fogadd el. A spontán bolt mindig abban a kis utcában áll, amerre szeszélyes, kifosztott képzeleted kanyarog.

Botokkal játszanak a kicsi fiúk, apró, hegyes botokkal játszanak, vívnak is talán, döfködik a mocskos földet, az ég felé szúrnak, és egymásra hányják az összetöppedt, besüppedt rögöket, s mikor elfáradtak, várat építenek, hogy megvédjék göcsörtös kardjukkal önmaguk ellen.

Bankok erdejében járok sötétben, az orromig nem látni. Ímhol egy tisztás, fegyelmezett székek a műgyepen, a hold egyetlen vakító fényű lámpa. Innen csak menekülni lehet, üres zsebekkel röghöz kötve önmagad.

Azt játszom, hogy újabb lehetséges útvonalakat találok munkába menet. Ma nem ücsörgött a megállóban a különös tekintetű fiatalember, legutóbb idegennek véltem, mint aki bizonytalan terepen keresgél különösebb úti cél nélkül, s éppígy idegennek gondolhatott ő is engem, mert talán akkor látott először, változtatván a jól beidegzett lépteken és útvonalon. De ma nem, mert ma nem is láttam, vagy ha ott is van, akkor sem tűnt volna fel elvegyülve vagy magányosan ácsorogva a diófa árnyékában, hisz először mindenki idegen, vagy csak ismerős, aztán vagy eltűnik, vagy észre sem vesszük, még változó útjaink, szokásaink közepette sem.

Az éjszaka sötétjében hajnalra ledobják kérgüket a fák, akár az állatok vedlenek csendben félrevonulva. A vastagabb, vékonyabb darabkák ott hevernek a törzsek tövében, s ahogy felemelek egyet-egyet, az idő jut eszembe, ez a kegyetlen közhely. S itt megállok, minek is folytatnám a születésnapomon, minek, ha nem hagyja folytatni, ha nem engedi, s ha nem is tudom, nincs is erőm. Pedig az első sor után felsejlett valaminek a lehetősége, halkan pislákoló fénye.

Meleg van. Süt a nap. Még az árnyékfoltok is izzanak, vakít a pislákoló fényük. A vízpart idelátszik, én dolgozom, még a szemlélődés is munka most. Meleg van. Fáj a fejem. Nincs gondolatom. Nincs kedvem gondolkodni. Csak feküdnék a patakparton, nézve az eget, és olvasnám a másét, donganának gyümölcshéjon a legyek, mert péntek van, a hétvégi kötelező penzum ideje, folytassa valaki más, a nyomtatott betű oly személytelen, s minden bepötyögött szó ígéretes próbálkozás, és majd félrenézek, elfeledem szájuk sarkában a kicsiny morzsát, szavaikban a görcsöt. Meleg van. Süt a nap. Távoli zongora szól hamisan, mindenki ért hozzá, miképp a szavak rendjéhez is. Meleg van. Árnyékban is. Fáj a fejem. Nem akarok gondolkodni… Csak pár sor sebtében, várnak már itt a gépre. Nyakig beöltözve felvettem a küzdelmet a komlóval, s töröm a fejem, hogy is fordíthatnám jóra, hasznosra a belé fektetett immár elpazarolt erőt. Főzzek mézsört? Elvirágzott – inkább csak pusztító tereprendezőnek nevezem magam, aztán

29


Csillagszem – Csillagvizsgáló ha kimerültem, és álomra hajtanám fejem a félárnyékban, beleolvasok mások naplójába, hátha… de túl vagyok árkon-bokron, gyerekkorom indiánregényein. Valaki azt írta: az emlékezés felelősségérzet. Hát akkor inkább tovább képzelődöm. Túl a napi munkán félig hunyt szemmel a régi udvarra gondolok, és szemem megtelik csodafényekkel, kinyújtom kezem, és jó. Az idő elmúlt, én is más vagyok, miféle múltért kellene folyton felelnem, bűnhődnöm?

Elsétálok a kapuig meg vissza. Közben belepillantok a postaládába, várt és nem várt levelek hűlt helyét látom. A kert látszólag elég munkát ad, én lefoglalnám magam mással is. Az éppen olvasott könyv sem feledteti a tűző napot, bemenekülök a házba, ott meg álmosító sötét fogad. Sokan úgy gondolják, én sosem unatkozom, valójában tényleg nem, de folyamatosan rövid távú pótcselekvésekkel töltöm ki a másra szánt időt, amihez viszont nem megfelelőek a körülmények. Elvonulni az erdő mélyére romantikus, de élhetetlen valóm alkalmatlanná tesz erre, a telefont sem húzhatom ki, megbírságolnának érte, pedig jó volna némi való magány, rám parancsolt csönd, ahol s amikor annyira megdermednék, hogy gondtalanul szabadon írnék, nem törődve formával, cselekménnyel, témával, mégis maradandó és fontos lenne, legalább egynek, egyvalakinek.

Szégyenérzetem nem tart vissza, hogy eltakarítsam a papírcsíkra tapadt egeret, bár el is engedhetném, de várhatóan ugyanitt kötne ki újra. Zöldövezetben lakom, kicsiny mesterséges erdősáv a közelben, az egér természetes része a közegnek, engem akár betolakodónak is tekinthetne. Jön hát, besurran, elfoglalja az éléskamra zugait, nem értem, miért akarja háziasítani magát. Ugyanakkor sajnálom is, hogy idevezetett törvényszerű útja, s bár a csapdára nem helyeztem sem sajtot, sem mogyorót vagy diót, mégis rászaladt, és nagy sietségében ott ragadt. Ostoba halálnem, kegyetlen haláltusa. A macska viszont összezavarná a gondosan kialakított rendet. Nincs végkövetkeztetés, csak suta moralizálás: nekem máshol kellene laknom, neki meg másfelé kellene járnia. Mert sajnálom, és nem haragszom rá, csak belerág mindenbe, és fészket épít az angyalkákkal díszített papírból is. Egy macskával viszont átháríthatnám az egér pusztulásának gyászos felelősségét. Volt macskánk. Sokat elütött a HÉV, sem megtalálni nem akarom őket így, sem a köztes ítélet-végrehajtó nem akarok lenni. Hogy is szól a dalszöveg: Ne ölj, vagy ne élj, ez ugyanaz a törvény, s a vadászat intézményéért sem rajongok, miképp nem értem a vegetáriánusokat sem. Valóság van. Igazság? Még nem köszönt rám.

Mert nem értek hozzá, s a dzsungelből rendet varázsolnék, kertem letarolt táj lesz, én vagyok benne a radír. Marad végül a pőre, kiégett föld, néhány száraz fűcsomó, a kerti szerszámok, s én köztük ücsörgök esdeklőn a végtelen távlatok csökevényes erdejében, telihold idején, és minden alkonyatkor. A kert menedék, pusztulóban is. De mi elől, mitől véd meg, s legkivált kit?

30

És felbőgnek az ócska, öreg motorok. A lomosok odébbállnak. Ablakom előtt beáll a csend az utcán, lelkem és szájam sem háborog immár. Ha kihagynék néhány feleslegesnek látszó fogalmat, szót, akár szabad vers is lehetne. De túllépek a formán, a bíbelődésen. Jegyzet lesz, próza, szolid dokumentum, mert a természet, a szűkös kert nem vár, túl a rendrakáson még sok a dolog. S ahogy barátom írja egy levélben, s ahogy én gondolom, egy apró univerzum külsőbelső lakója, ura és szolgálója lehetek egy személyben. És ez jó, meg jó még a kádnyi barna vízbe pillantani, farkasszemet nézni a test nedveivel, a munka porával, ahogy majd eltűnnek a lefolyón. Nyomukban s nyomukként a rendezett kert, belőle még bármi lehet, akár hagyom, akár közbelépek.



POSTA MARIANNA

Parázslat Levelet hagyott küszöbömön az ősz. Azt írta, a nyárban elidőz. Idén nem öltözteti maskarába a fákat, és aztán nem vetkezteti le sem

veszem a szemem, – sárguló levél – a falon a képről rám néz a nagyanyám.

Őt nem kímélte az ősz, minden hajlatán levél időz… …talán a húsát is lemarta már az a sok évszak azóta, hogy a halálban meztelen

talppal éget a járda, úgy vágyom az örök nyárra, nyársra tűz minden múltat a jelen, hagyom parázslani, aztán elengedem.

Távlatok

A szív és az ész között kifeszül a lét. A lélek teregeti szennyesét.

Az agyhalálnál csak a szívhalál a rosszabb, az egyikbe belehalsz, de a másik… pár napot még hozhat.

Nyárban születtem, de ősz vagyok: szívemből leveleket hullatok, tenyeremet átszövik a hullócsillagok…

31



Tereget a lélek: először aggat zsinórra engem és téged. A félelmeket megszárítja a szél.

Az agy hallgat, most a szív beszél: „Nézd, az ott a Göncölszekér!”

32


Csillagszem – Csillagfényben

FEHÉR RENÁTÓ

„…álom, az enyhet adó” Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene

„aludnom kéne súlyos évekig” (Tóth Krisztina: Szilveszter)

„alszik, mintha kisgyermek korában. Alszik. Akármi lehet még belőle.” (Térey János: A gyönyörű gyár)

A jó tanuló felel módjára kezdhetném úgy, hogy sorra veszem azokat az irodalomtörténeti refer- és evidenciákat, amelyek alapján Kiss Tibor Noé második regénye, az Aludnod kellene értelmezhető. Utalhatnék a Bodor–Krasznahorkai–Tar-hármasoltárra, amelyet mindig elégedetten idézünk fel, ha egy frissen megjelent irodalmi szövegben szegény ember jön szembe elhagyatott vidéken. Dekázhatnék a novellaciklus vagy regény? ősi dilemmájával, itt is persze a Sinistra körzetet, de főleg A mi utcánkat jelölve ki igazodási pontként, mondván, a telep az új Görbe utca. Zárásul pedig kitérnék az utóbbi év(ek) szegénységtematikai tendenciáira. Azonban Kiss Tibor Noé regényében, ahogy minden más hasonló műben is, érdemes lehet keresni, hogy az egyébként megsüvegelendő szociografikus elkötelezettségen, a láthatóvá tétel és a szerzői empátia kézenfekvő tényén túl miféle mechanizmusait, rétegeit képes transzparenssé tenni a szöveg ezeknek a mélyvilágoknak. Hogy a szerző az ötlet után miként és milyen világot teremt a fehér lapra. „Ha leszállt az éj, egyre csak járták az ösvényeket a kiserdőben, maguk sem tudták, miért. Kimentek a határba, kilométereket gyalogoltak a traktornyomokat követve, aztán visszafordultak. Az elhagyott istállók között bolyongtak, mintha kerestek volna valakit.” Ez az a baktatás és baktatás és baktatás, monoton kutatás, állandó készenlét, amellyel általánosan jellemezhetők az Aludnod kellene figurái. Mindez azzal az illúzióval kecsegtet, hogy van keresnivaló. Azonban a mászkálás errefelé már csupán pótcselekvés. Eltakarása, be nem ismerése annak, hogy a létezés rövid távon is céltalanná vált, hogy nem kínálkozó lehetőség a fordulat, még csak délibábként sem terpeszkedik a horizonton. Felfüggesztődnek az íratlan embertársi kötelességek is, mind a házastársi viszonyt, mind a szülő-gyermek egymásrautaltságot, a gondoskodást illetően, de még csak erkölcsi bukássá sem nemesednek, csupán járulékos veszteségek. A perpetuum mobileszerű mászkáláson kívül még egyetlen alternatíva, gyógymód kínálkozik a hiábavalósággal való szembesülés elkerülésére, tehát a túlélésre: „Úgy jársz itt, mint egy szellem. Aludnod kellene.” – hangzik el a kulcsszereplőnek is tekinthető Szandrának adott tanács, amelynek jelentőségét a címmé emelés csak betetőzi (mekkora szerencse, hogy a Varjak munkacím végül lecserélődött!). A mászkálás és az alvás által kínálkozó öntudatlanság egyszerre terápia és létmód tehát. Ugyanakkor ezek működésének felismerése, rögzítése és kidolgozása tűnik a regény egyik valódi revelációjának is. Hogy nem a kitaszítottság állapotának puszta ténye, hanem annak hétköznapi menete kerül e próza célkeresztjébe. Hogy csak így és ilyen (élet)stratégiák által lehet tudomást sem venni a mellettünk elzakatoló életünkről. Hogy így legalább nem jut a figyelmünkből bánkódni miatta. Hogy ez a tapasztalat a telepen kívül, a létminimum fölött is fenyegető és ismerős. És noha a regénycím javaslatát tulajdonképpen nem fogadja meg a telep egyet-

33


Csillagszem – Csillagfényben len szereplője sem, innen nézvést tehát még a menekülés is kudarcba fullad, annyi talán mégis kimondható, hogy Kiss Tibor Noé a félálom regényét írta meg. És mert ahogy a félálom állapotában átveszik a hatalmat és betolakodnak az itt és most külvilágától idegen hatások, úgy ezeket a telepi életeket is a múlt élményei szervezik és töltik meg valamelyest, voltaképpen a jelen helyett és ellenében. Amit tudnak magukról és amit megtudunk róluk, az mindaz és annyi, amit a régen és az éppen maguk mögött hagyott nyomok látni engednek: „a telepről semmi nem tűnt el, mindennek nyoma maradt”. Schein Gábor szép kifejezésével múltra szegezett emberek ők, de ezt az alkatot itt a közeg atmoszférája, a fent már említett perspektíva hiánya kényszeríti ki. Ugyanezért válik indokolatlanul borússá e regény közelében Tandori Dezső lételméleti felismerése is: „Háttal megyek, csak az kerül / elém, amit már elhagyok.” Mert itt ma (megint) nem történik semmi, a van is tegnapi. Persze ezek az emlékek sem hajlanak nosztalgiába, nem a letűnt, siratni való aranykort idézik, ezek is traumákkal, tragédiákkal terheltek: a városba vagy az öngyilkosságba menekült és szülés közben meghalt asszonyok alakjai tűnnek elő a férfiak egyikének-másikának történeteiből. Hol ritkás, hol valamivel sűrűbb ecsetvonásokkal készülnek el e telepi tabló mégis eleven, rémítően valósághű portrévázlatai, ezek a hét tömör fejezet végére arcokká állnak össze. Végezetül, hiába a kilátástalan sorsok sora, az Aludnod kellene mégsem válik egyhangúvá. A kíméletlen (férfi)tengődések közepette akad egy-egy pillanat, amikor az életidő feltartóztathatatlan elmúlása nem nyers és zord, hanem mérhetetlenül gyöngéd és egyszerű. Így pedig csak még megrendítőbb. „Állandóan haza akarták kísérni, de nehezen tartották vele a lépést, miközben Terike az alumínium ételhordót lóbálva sétált az ösvényen. Sántikáltak utána, kerülgették a gödröket, a botjuk beleakadt a bokrokba. Félúton szem elől tévesztették, talán azt sem tudták, melyik házban lakik. Aztán Terikének ráncos lett a bőre, megöregedett. Már egyedül vágott át a kiserdőn. Akkor sem volt mellette senki, amikor összeesett a fák között.” Kiss Tibor Noé regényének szikársága, a sallangoktól, az extravaganciától való egyre engesztelhetetlenebb tartózkodása, ez a csupaszság felkavaró összhangban van a regény világával. Álmatlan éjszakáról álmatlan éjszakára fogyatkozik, szivárog el, ami emberek csoportját közösséggé, civilizációvá teszi, van még temető, de az is mintha már használaton kívüli. Van ez az ország tehát, dolinákká, töbörsorokká rendeződve, és itt ez a telep, lefolyó, zsomboly, egy a sok közül. És jönnek majd turisták, csodálják, ezer év múlva, és nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e: Magyarország-cseppkőbarlang. És valami, amit valaha életnek hívtunk. Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene, Magvető, 2014 (2690 Ft)

34


Csillagszem – Csillagfényben

KISS TIBOR NOÉ

Aludnod kellene (részlet)

Gulyás Feri a kockás füzetet lapozgatta. Oda jegyezte fel az sms-eket. Egy kocka egy betű, négyszer negyven kocka egy sms, így számolt. A bejövő üzeneteit átmásolta a füzetbe, a sajátjait előre megírta. Ha kellett, radírral törölt. Az ágyon egy határidőnapló is hevert. A borítóra minden januárban új matricát ragasztott, új évszámmal. Időnként jegyzeteket is készített, leírta a gondolatait, vezette a háztartási kiadásokat. Az éjjeliszekrényben cipősdobozt tartott, a legfontosabb iratokkal, levelekkel. A múltja mindig kéznél volt. Se család, se munka, se pénz, csak ez a mucsa. Júlia így fejezte be azt a levelet, amit a doboz legalján tartott. Későn ébredt azon a reggelen, kótyagos fejjel, Pék Laci szerint Júlia keverhetett valamit az italába. Az asszony éjszaka elszökött tőle, csak egy sporttáskányi holmit vitt magával. Ami maradt utána, azt Gulyás Feri néhány nappal később elégette az udvaron. A fekete füst még éjszaka is ott kavargott a házak között. Egyedül a jegygyűrűt tartotta meg, Júlia a konyhaasztalon hagyta. Most is ott állt a kredencen, a húszfilléresek és a befőttesgumik között. Irénkével elővigyázatosabb volt. Ha rájött az őrület, bezárta a kamrába, és csak másnap adott neki enni. Csapnál inkább fejbe azzal a Lenin-szoborral, visszhangzott Irénke kiabálása a telepen, aztán lassan minden elcsöndesedett. Reggelre a nő meghunyászkodott. Úgy vette el az ételt, mint egy riadt kis állat. Gulyás Feri lapozott. Táblázatok, feketével bekeretezett számok, sakktáblára satírozott lapok, kiradírozott szavak nyomai. Üres oldalt keresett. A ceruzát olyan erősen nyomta a papírhoz, hogy a hegye is kitört. De annyi még maradt a grafitcsonkból, hogy kitölthesse az üres kockákat. Egymás alá írta a szavakat, megszámozva. Csirketáp. Debreceni. Laposelem. Altató. Műfogsort megkeresni.

35



Csillagszem – Csillagkép

Idotlen firkák ´´ Az emberi természet változatlanságáról és játékosságáról árulkodnak azok a több száz éve készült firkák, amelyeket a közelmúltban a leideni egyetem középkortörténészprofesszora, Erik Kwakkel tett közzé a blogján.1 – Hogyan talált rá ezekre a firkákra? – A középkori könyvek a fő szakterületem, azon belül is a XII. századi reneszánszra koncentrálok. Diákokból álló kutatócsoportommal azt vizsgálom, miként virágzott fel és terjed gyorsabban a tudás a könyvek akkoriban megváltoztatott formátuma miatt. Nem is gondolnánk, milyen nagyszerű találmány volt és mennyi mindenre gyakorolt hatást, hogy olvashatóbb betűkkel kezdtek írni, hogy szélesebbek lettek a margók, feltalálták a paginát, a lábjegyzeteket… Mindezek miatt vált komfortosabbá az olvasás, és a kor diákjai és tudósai sokkal könnyebben és gyorsabban jutottak hozzá az ismeretekhez. Az értelmiség hirtelen közös tudásbázissal és -háttérrel kezdett rendelkezni szerte Európában. Ehhez a kutatómunkához természetesen rengeteg könyvet kellett átnéznünk. Eközben bukkantunk rá a furcsa, elsőre meghökkentő, de ugyanannyira szórakoztató ábrácskákra. – Mit lehet tudni róluk? – Kétféle firkát találtunk, amelyeknek különböző az eredetük és a rendeltetésük. Vannak a könyvmásoló szerzetesek tollpróbái és a tényleges diákfirkák. De mielőtt belevágnánk a közepébe, tisztázzuk, hogy miféle körülmények között készültek ezek a könyvek. Ne feledjük, évszázadokkal Gutenberg találmánya előtt járunk! A könyveket szerzetesek sokszorosították, kézzel, aprólékosan, tartózkodva minden szabadságtól, hiszen a másolatnak pontosan ugyanolyannak kellett lennie, mint amilyen a másolandó példányon volt: a betűknek, a sortávolságnak, a díszítményeknek, az iniciáléknak… Fárasztó, monoton munka volt, amelyben az egyetlen apró, kreatív örömöt az jelentette, amikor az új lúdtollat megvágva az előzék- vagy hátlapokon próbálgatták a tollhegy működőképességét. Tisztában voltak azzal, hogy ezek a firkák a kötészet során eltűnnek majd; beragasztják őket a könyv borítójának a tábláiba. A ragasztó azonban az évszázadok alatt felengedett, és így ezek a képecskék újból napvilágot láttak. – Mire lehet következtetni ezekből a tollpróbákból? – El sem hinné az ember, hogy mennyi mindenre! Persze a legtöbb egyszerű krikszkraksz, olyan, mint amilyet mind a mai napig művelünk, amikor kipróbálunk egy tollat, de van köztük olyan is, ami sokkal több ennél, és rengeteg mindent elárul a készítőjéről. Például ha a másoló szerzetes egy szöveget írt le próbaképpen, akkor azt általában a saját kézírásával tette, és nem a hivatalos kalligráfiával. A kézírás alapján következtetni tudunk a környékre, ahonnan származott (hisz minden régiónak megvolt a maga írásképe), és ezáltal olykor a scriptorok életútját is képesek vagyunk lekövetni. Hogy honnan, melyik monostorból hová kerültek, és melyik könyveken

1

erikkwakkel.tumblr.com

37


Csillagszem – Csillagkép

dolgoztak. Ez azért is fontos, mert annak idején nemcsak azt nem jelezték, hogy ki másolta a könyveket, de még a szerzőség sem volt számukra annyira fontos, mint manapság. Kicsit olyan ez, mint egy időutazás. Szinte látom magam előtt a szerzetest, ahogy végtelenül emberi módon kifejezi a saját személyiségét. Volt, aki a pár szavas szövegek mellett komplett képeket és kompozíciókat is rajzolt, néha egészen kiválóakat, bár tudta, hogy ezeket senki nem fogja majd látni. – A diákok firkái viszont az utókornak készültek. – Elképesztő megtapasztalni, hogy mennyire változatlan az emberi természet, és hogy a diákok a középkorban is ugyanúgy űzték el az unalmat, mint manapság: firkálgatással. Vicces fejeket, szakállas muksókat, talán karikatúrákat a tanárokról és diáktársakról, állatokat és különös, beazonosíthatatlan amorf lényeket láthatunk. Egészen bámulatos! Különös betekintést nyújtanak a középkor mindennapjaiba egy olyan szemszögből, amelyre mind ez idáig nem is gondoltunk. Arra is kezdünk rájönni, hogy vannak köztük olyanok, amelyek nem feltétlenül csak unaloműzésre szolgáltak. Például a hosszú orrú arcok egyes sorok előtt valószínűleg fontos mondatokra akarták felhívni a figyelmet, még olyan áron is, hogy mindez akár a már abban a korban is antiknak számító kódexpéldány megrongálásával jár. Ahol az ember életébe belép az unalom – egyes jogi vagy filozófiakönyv olvasása közben ez nem számít ritkaságnak –, ott nincs olyan margó, amely szentnek számít. – Melyik a kedvenc firkája? – Több is van. De talán az a kutyafej, amelyet elsőként találtunk egy teológiai értekezés kellős közepén, és amely akár egy mai rajzfilmsorozatban is megállná a helyét. De ott van egy kottarészlet is, amelyet hátborzongatóan intimnek tartok, mivel szerintem egy olyan dal lehetett, amelyet a szerzetes dúdolgatott, és itt épp próbálta papírra vetni a dallamát.

38


Csillagszem – Csillagkép – Miképp kerülnek elő újabb és újabb kéziratok? – A forrás szinte kimeríthetetlen, csupán meg kell dolgozni értük. Mivel a könyvnyomtatás feltalálása és elterjedése után sokan annyira meghaladottnak ítélték a kéziratos kiadványokat, hogy rengeteget az új könyvek kötéseinek és gerincének a megerősítésére használtak fel, ezért a diákjaimmal azon dolgozunk mostanában, hogy óvatosan felbontsuk a könyvtáblákat – kincsekre vadászunk. Rengeteg érdekes dolgot találtunk már ezekben a váratlan időkapszulákban. Az egyik kedvencem például egy német nemesnek 1486. május 31-én íródott levele, amelyben arra kéri a címzettet, hogy vigyen neki rózsát, mégpedig olyat, ha lehetséges, amely még csak bimbódzik. Lélegzetelállítóan romantikus, és akár ma is írhatták volna.

Az interjút Kiss Barnabás készítette

39


Csillagpor

KERECSÉNYI ZOLTÁN

„Folyamatosan kell emlékezni…” Évfordulók elott ´´ és után…1

Kis görbe utca: eldobott dinnyeszelet. Köveid: fekete magok, elleptek a legyek.

Zsinagógád homloka: Kitömött borjú homloka.

Kis zsidói pajesza göndör, laskát lapít sovány kezük, nincs áruházuk, csak istenük, szél hátán jöttek Betlehemből.

Ki látta Mózest kócszakállal? Minden éjszaka erre jár, vizet fakaszt a kövekből, vizet fakaszt a falakból s járdád hajnalra csupa sár. Kedvetlenségem rádtekint, tűnődő szemem hátranéz, zsidóleányka köszön vissza, szeme hatágú rettegés.

Egy szalmaszál most fölrepül, elevenek látjátok-e? A kis zsidólány sárga csontja repül a sárga semmibe.

Anyjához száll: zöld gáz az űrben, apjához száll: lámpaernyő a Holdon, öccséhez száll: négyszögű, száraz Szappan egy túlvilági kirakatban.

Kis utca, kis utca, Európa mákszem utcája, fekete saradban a halál nyomát gyöngülő szemmel látod-e?

Elköltözöm belőled mindörökre, csak emlékeim hagyom itt: szélmalom-fáid majd megőrlik, madaraid majd fölzabálják.

(Csoóri Sándor)

Mennyi, de mennyi kis utca őrzi titkát, a halál nyomait csendben, némán, elfeledtetetten ország- és világszerte. Talán Csoóri Sándort is ez a némaság és jeltelenség ihlette, amikor Emlékezés egy régi utcára című költeményét papírra vetette. A parasztcsaládból származó költő a háború alatti évekből, pápai református kollégiumi diákkorából jól ismerhette a dunántúli kisváros azon kis utcáit, amelyekben nap mint nap sürgött-forgott, tanult, dolgozott, imádta az Örökkévalót, egyszóval élt Veszprém megye legnépesebb zsidó közössége. „Aztán hirtelen, mintegy varázsütésre, egyik napról a másikra eltűntek a színről. Valamennyien. Mintha a föld nyelte volna el őket. Vagy inkább az ég? Egyszerűen nem voltak többé. S velük tűnt közösen megélt világuk is. Akkor nem értettem meg, hogy mi és hogyan történt. De hogyan is magyaráztam volna meg magamnak azt, hogy a többieket, mindannyiukat, kivétel nélkül, egyszerűen csak… Azt, hogy miért s hogyan? Kitől s milyen választ kérhettem vagy kaphattam volna? Legyilkolták mindazokat, akiknek sorsában osztoznom kellett volna. Ott, a »tisztító fürdőben«.” – vall a szörnyű időkről Féder Zoltán.2 Igen, mintha a föld nyelte volna el őket. „1944 ősze Húsz éve helyezték el az első botlatóköveket Kölnben, tíz esztendeje avatták fel A Meggyilkolt Európai Zsidóság Emlékművét Berlinben, öt éve állították fel a békásmegyeri Megbékélés Háza templom kertjében a rasszista indítékú sorozatgyilkosság áldozatainak szobrát. 2 http://www.3szek.ro/load/cikk/70079/emlekpark_szuletik_eloljaro_egy_szemelyesebb_jellegu_emlekhez 1

40


Csillagpor volt. A gyereken megfoghatatlan félelem lett úrrá. Nem értette az egészet. Úgy érezte, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan okból ő bűnös, akit büntetni kell. Pedig csendes, szorgalmas, nagyon jó gyerek volt, mindig arra törekedett, hogy szeressék a felnőttek, akik persze semmiért nem lehetnek hibásak, még azok az ismeretlenek sem, akiktől most fél. Tudni szerette volna, hogyan kell viselkednie, hogy jó legyen, hogy szerethetővé váljon az ő szemükben is. Újra fölfelé pillantott a házak oldalára, tekintete találkozott az ablakon kinéző emberekével. Azok behúzták a fejüket és leeresztették a rolót. A redőny hangját soha nem felejtette el…”3 – emlékezett vissza Ranschburg Jenő. Az emberek a lehúzott redőnyök mögé húzódtak. Látni sem akarták az utcai kis zsidó zöldségboltost, meg a péket, aki még tegnap hitelt is adott. A redőnyök lehúzódtak, út nyílt a szörnyűségeknek… „Az európai zsidóság holokausztjának magyarországi fejezete nem csupán a magyar zsidóság történelmének legnagyobb tragédiáját, hanem Magyarország történetének legsötétebb fejezetét is jelenti. A magyar nemzet története során még sohasem fosztottak ki és gyilkoltak meg ennyi embert olyan rövid idő alatt, mint 1944-ben” – írja az idős politológus-történész, Randolph Louis Braham.4 Három esztendeje a szombathelyi vasútállomáson lévő holokausztmegemlékezésen Iványi Gábor lelkész úgy fogalmazott, hogy a mártírokra „folyamatosan kell emlékezni, és ezt azokon a helyeken kell megtenni, amelyek ma is nagyon fájnak… nehéz helyzetben van az az ország, amelyik nem emlékezik, nem dolgozza fel a múltját és nem vállalja a felelősséget. Az ilyen csak a mesék világában él, és mindent a nyereség oldaláról szemlél…”5 A magyar történelem „apokaliptikus fejezete”, a holokauszt sajnos mind a mai napig nem vált megnyugtatóan a magyar nép nemzeti tudatának, emlékezetkultúrájának részévé. Nem úgy, mint Németországban, ahol már igen korán szembe tudtak nézni a múlttal. Ennek jelképes bizonyítéka a hatvan évvel a holokauszt után, 2005 májusában Berlinben felállított A Meggyilkolt Európai Zsidóság Emlékműve, Peter Eisenman alkotása. A holokauszt mintegy hatmillió zsidó áldozata előtt tisztelgő gigantikus mű 2711 eltérő, 20 centiméter és 4,7 méter között változó magasságú, 2,3 méterszer 95 centis alapterületű oszlopok különleges, szürke betontömbből kialakított, rácsba rendezett komplexuma. A rendhagyó emlékmű célja, hogy megzavarja a látogatót, és az emberi értelemmel elvesztett kapcsolatot, az elidegenedés nyomasztó magányát sugallja. A felszínében szélfútta, hullámzó hatást keltő „temető” Berlin 1945-ös képét idézi.6 A felállított berlini emlékmű még erőteljesebben késztette arra a németeket, hogy folyamatosan emlékeztessenek, és – Iványi tiszteletes szavaival élve – elsősorban azokon a helyeken, amelyek ma is nagyon fájnak. Így készülhetett el ugyancsak a német fővárosban, a Tiergartenben a homoszexuális áldozatok, majd a Brandenburgi kapu és a Reichstag – a német törvényhozás alsóháza, a Bundestag épületének – tőszomszédságában Dani Karavan izraeli képzőművész tervei alapján a nemzetiszocializmus idején meggyilkolt európai szintik és romák emlékműve is.7 http://nol.hu/archivum/20100123-redonyszindroma-517841 Randolph L. Braham: Magyarország és a holokauszt. Beszélő, 7. évfolyam, 4. szám. http://beszelo. c3.hu/cikkek/magyarorszag-es-a-holokauszt 5 a beszéd elolvasható: http://www.nyugat.hu/tartalom/cikknyomtatas/ivanyi_holocaust_emlektabla_ 1944_auschwitz 6 http://www.stiftung-denkmal.de/fileadmin/user_upload/projekte/oeffentlichkeitsarbeit/pdf/ Faltblatt_ Holocaustdenkmal_UNG.pdf 7 http://www.szombat.org/hirek-lapszemle/4716-felavattak-berlinben-a-roma-holokauszt-emlekmuvet 3 4

41


Csillagpor Azonban Németországban nem ez volt a legelső emlékeztető a szinti és roma mártírokra. Az 1990-es évek elején egy a kölni szintók kitelepítésére emlékező művészi akció során Gunter Demnig szobrászművészben fogalmazódott meg azon sajátos, 10×10 centiméteres, macskakőre rögzített réz emléktáblácskák ötlete, amelyeket járdába süllyesztve az áldozatok egykori lakhelye előtt kívánt elhelyezni országszerte. Az elképzelést cselekedet követte; 1994-ben mutatta be az első 250 követ a kölni evangélikus templomban, az Antoniterkirchében. A világhálón fellelhető dokumentumok tanúsága szerint Demnig éppen húsz esztendővel ezelőtt, 1995. január 4-én helyezte el az első „Stolpersteine”-ket, vagyis botlatóköveket Kölnben. Viszont engedély nélkül tette, amiért eljárás indult ellene. Azonban ez sem tántorította el elképzelésétől. Egy év múlva – szintén engedély nélkül – Berlin Kreuzberg kerületében illesztett a járdába 51 emlékeztető macskakövet. Az azt követő esztendőben már hatósági engedélyekkel rendelkezve mintegy 600 emlékkövet helyezett el. Külföldön első alkalommal Ausztriában, a Salzburg melletti St. Georgenben, a Jehova Tanúi emlékére helyezett el botlatóköveket. A vészkorszak áldozataira emlékeztető első magyarországi botlatókövek elhelyezésére 2007. április 27-én került sor Budapesten, a Ráday utca 5. szám előtt, ahol Rónai Béla állás nélküli tisztviselő lakott, aki 1945. január 19-én Sopronbánfalván munkaszolgálatosként hunyt el. Azóta a budapesti botlatókövek száma folyamatosan nő, jelenleg több mint ötven helyet jelölnek meg a fővárosban, elsősorban az V., a VI., VII., VIII., IX., illetve a XIII. kerületben. De találhatunk köveket többek közt Balatonfüreden, Kiskunhalason, Kőszegen, Makón, Nagykanizsán, Szegeden és Szolnokon is. Gunter Demnig példás kezdeményezése az elmúlt húsz esztendő alatt európai méretűvé vált, 2013 októberéig több mint 42 500 botlatókő került elhelyezésre; közben a megemlékezettek köre kibővült más üldözötti kategóriákkal is. Magyar példa is van erre, éppen szülőhelyemen, Pápán, ahol a város egykori híres gyógyszerészének, a Rákosi-korszak idején kisemmizett Karlovitz Adolfnak lakóhelye bejáratához tettek botlatókövet 2009 őszén a családtagok és az önkormányzat.8 Sajnos azóta ennek nyoma veszett. (Talán idén, Karlovitz elhunytának hatvanadik évfordulóján pótlásra kerül; e sorok írója igyekszik szorgalmazni ezt.) De nem ez volt az első ilyen eset. „Híresek” lettünk erről is mi, magyarok. A világon elsőként Budapesten 2012. szeptember végén, a kihelyezés másnapján szedtek fel botlatókövet: valaki eltüntette a Laub Magdolnára (1914–1944) emlékeztető macskakövet a XII. kerületi Greguss utca 9. szám elől.9 A civil művészi kezdeményezés által útjára indított „botlatókő projekt” kezdetektől fogva állami támogatás nélkül, teljesen az elkötelezett polgárok – kollektívák, civil szervezetek, egykori tanúk, iskolai osztályok, szakmai és közösségi szervezetek – adományaiból működik. Ha nem is botlatókövekről, de egy hasonló, ugyancsak állami támogatás nélküli magyar kezdeményezésről is illik szót ejteni. A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség és a Wesley János Lelkészképző Főiskola a holokauszt hatvanadik évfordulójának évében emléktáblákat helyezett el Magyarország minden olyan vasútállomásán, ahonnan a helyi és környékbeli zsidóságot deportálták. „Azokon a településeken pedig, ahonnan ismereteink szerint zsidó testvéreinket szállító vagonok és halálmenetek indultak a pusztulás földjére, közvetlenül Auschwitzba vagy más deportálási helyekre, a Soának e roppant súlyos emlékeit titkoló helyein, a Krisztusellenes kitaszítás figyelmeztető jeleként elhelyezzük az emlékezés, a késői szeretet és a visszavárás tábláját.” – fogalmaz a kezdeményező kiadott közleménye.10 http://veol.hu/cimlapon/botloko-es-szigoru-gazdalkodas-a-fo-utcan-kezdodott-a-papai-varosatyak-ulese1347443 9 http://nol.hu/belfold/eltunt_egy_ko-1336341 10 http://www.wesley.hu/sites/default/files/fajlok/F%C5%91hajt%C3%A1s%20a%20So%C3% A1%20% C3%A1ldozatai%20el%C5%91tt_0.pdf 8

42


Csillagpor A mintegy negyven HÉV- és vasútállomáson,11 a zsidóság egykori deportálásának jelképes helyszínein – a MÁV engedélyével – emelt gránittáblák mindegyikén Sebestyén Sándor szobrászművész Út a semmibe című bronz kisplasztikája látható, amely egy vagonból kinyúló kezet ábrázol. Alatta ugyanazon felirat áll héberül és magyarul: „Áldott legyen a mártírok emlékezete”. Az emlékjeleket megemlékezések-gyászistentiszteletek keretében avatták fel. Mindegyik helyszínen elmondták az alábbi imádságot is: „Mindenható és Örökkévaló Isten! Mélységes gyásszal port és hamut hintünk fejünkre és bánkódunk zsidó testvéreink tragikus sorsa és a túlélők csontba rekesztett fájdalma miatt; szégyelljük és bánjuk bűneinket, hogy elmulasztottuk a testvéri szeretet és irgalom cselekedeteit halálra szánt zsidó testvéreink iránt; könyörgünk zsidó testvéreink fájdalmának enyhítéséért; könyörgünk a zsidó és a keresztény testvériségen támadt tragikus elidegenedés megszűnéséért, Isten e két népben kettészakadt énjének egyesüléséért; könyörgünk, hogy minden keresztény szeméről hulljon le az a hályog, amely eltakarja előlünk a zsidó testvér arcát; könyörgünk, hogy az emberi nem Ura gyújtson világosságot minden teremtményének szívében az Ő választottait bántó sátáni indulatok elutasítására. Urunk, áldd meg a mártírok emlékét, vigasztald a túlélőket és az utódokat, áldd meg néped maradékát és szabadítsd meg ellenségeitől, üdvözítsd ígéreted szerint. Ámen.” A magyarországi helyeken túl a kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás helyszínén is elhelyezésre került egy ilyen emléktábla. A magyarországi zsidó holokauszt első tömeges pusztítása történt az ukrajnai Kamenyec-Podolszkij közelében 1941. augusztus 27-28-án: mintegy 23 600, javarészt Magyarországról kitoloncolt zsidót gyilkoltak meg Friedrich Jeckeln SS-Obergruppenführer alakulatai. A borzalmas történésekkel az elmúlt évtizedekben Majsai Tamás professzor foglalkozott behatóan.12 „Hisszük, hogy ezek az emlékjelek nem önmagukért vannak, hanem – amint az egykor Jákób által állított kőoszlop (Mózes I. könyve, 28. rész) – az Égnek a kapuját is jelentik, amelyen keresztül (próbáltam valahogy ekképpen dadogni a Kamenyec-Podolszkijban augusztus 28-án tartott városi megemlékezés és emlékműátadás alkalmául szolgáló megrendítő órában) meghallhatjuk a történtek miatt minket »rettenetes« vád alá helyező Ítélő és/vagy ítélő lelkiismeret szavát, és egyszersmind kérhetjük, és el is nyerhetjük az egymással és az Örökkévalóval való megbékélés alternatíva nélküli ajándékát.”13 Igen, az „emlékjelek nem önmagukért vannak”. Kerek hetven esztendővel a fasizmus fölött aratott világméretű antifasiszta győzelem után a bűnös eszmék világa sajnos nem szűnt meg. Napjainkban a rasszista, fasisztoid megnyilvánulások megerősödtek, a szélsőjobboldali erők szervezettebbé váltak. „Közös (az egész világot is érintő) gazdasági gondjaink keserűségét kihasználva újnyilas, holokauszt-tagadó, legsötétebb történelmi korszakainkat felelevenítő, félelemkeltő jelképekkel masírozó bandák, banditák tartják rettegésben a vidéki cigányságot. Az erőszak eltűrése vagy egyes politikai rétegek alattomos bátorítása hatására pedig némelyek romákat, zsidókat és »idegenszívűeket« támadnak fékezhetetlenül gyűlöletes szavakkal, sőt tettekkel is.” – mondta Iványi Gábor 2009 májusában a Demokratikus Charta antirasszista tüntetésén a budapesti Szent István-parkban.14 2009 februárjának egy kegyetlen, tragikus napIványi Miklós (szerk.): Út a semmibe. „Legyen áldott a mártírok emléke, legyenek bekötve az élők kötelékébe”. Wesley János Kiadó, Budapest, 2006, 23–24. 12 http://www.korosmezo1941.netai.net/files/mt_a_korosmezei_zsdep_1941_mt.pdf 13 http://www.es.hu/majsai_tamas;emlekmu_es_emlektabla;2009-10-04.html. Megjelent az Élet és Irodalom 2009. október 2-i számában. 14 Iványi Gábor: Imádság csöndes dögvészért. Wesley János Kiadó, Budapest, 2011, 355–357. 11

43


Csillagpor jára utalt, amikor szélsőségesek Tatárszentgyörgyön Molotov-koktélt dobtak egy házra, majd a tűz elől menekülő huszonhét éves Róbertet és ötéves kisfiát sörétes puskával agyonlőtték, hatéves kislányát pedig súlyosan megsebesítették. A békásmegyeri Megbékélés Háza templom kertjében állították fel azt a faszobrot, amely a rasszista indítékú sorozatgyilkosság áldozatainak állít emléket: Róbertnek és Robikának, valamint a Nagycsécsen meggyilkolt Nagy Józsefnek és testvérének, Nagy Tibornénak, a Tiszalökön megölt Kóka Jenőnek és a Kislétán agyonlőtt Balogh Máriának. Alexander Schikowski Magyarországon élő német szobrászművész tizenöt mázsás tölgyfa szobrát a művész eredetileg Tatárszentgyörgy egyik közterére szánta, de hiába csatlakozott a tervhez százötven neves magyar értelmiségi, a felajánlást az önkormányzat testülete többször is elutasította, mondván, nem szeretnék, hogy a szobor a szörnyű gyilkosságra emlékeztesse a falubelieket.15 Az emlékmű alkotója aztán próbálkozott több településen is, ám a szobrot nem sikerült közterületen felállítani. Így került végül a békásmegyeri templomkertbe. Ott látható immár öt esztendeje. Az akkori meghívón az állt, hogy az emlékműnek „nem »avatási ünnepsége« lesz augusztus 3-án, a kislétai gyilkos támadás egyéves évfordulóján, hanem »átadási«: a magyar társadalomnak, a köztársaság polgárainak adjuk át a műalkotást, hogy együtt emlékezzünk és gondolkodjunk: hová tart Magyarország?”16 A kérdés ma is aktuális. Az emberek felejtenek; szeretnek felejteni. Talán Prédikátor könyve fogalmazza meg találóan: „Nincs emlékezet az előbbiekről; azonképen az utolsó dolgokról is, melyek jövendők, nem lesz emlékezet azoknál, a kik azután lesznek…”17 „Folyamatosan kell emlékezni”, „az emlékjelek nem önmagukért vannak”! Köszönet a Peter Eisenmanoknak, a Dani Karavanoknak, a Gunter Demnigeknek, a Sebestyén Sándoroknak, az Alexander Schikowskiknak, hogy ezekben segítettek, segítenek! Végül, intésül Ilan Mor izraeli nagykövet gondolatai: „Az antiszemitizmus és a Holokauszt nem zsidó kérdés, hanem egyetemes. Mindenkinek harcolnia kell az antiszemitizmus ellen, és emlékezni a Soára. Kiállunk az antiszemitizmus, a rasszizmus és cigányellenes nézetek ellen, és védjük az emberi jogokat… Ez lehet a mottónk!”18

http://www.sosinet.hu/2010/08/07/kenyszerbol-templomkertbe-kerult-az-emlekmu/ http://antifa-hungary.blogspot.hu/2010/07/meghivo-szoboratado-unnepsegre.html 17 Prédikátor könyve 1,11 18 Kerecsényi Zoltán: „A Holokauszt nem zsidó kérdés, hanem egyetemes...” – villámkérdés Ilan Morhoz, Izrael Állam magyarországi nagykövetéhez. Élet és Világosság, 2014/12. 19. 15 16

44



Csillagpor

Az el nem múló történelem A gyermekkor vége felé, fiatal felnőttként sokan vezetnek naplót, hogy megörökítsék mindennapjaikat. Én nem tartozom közéjük. Sosem éreztem késztetést. Talán ez lesz majd az oka, hogy az én történetemet senki nem fogja elemezni. Szerencsénkre nemcsak naplóírók, de olyan ember is akad, aki a naplók kutatására tette fel az életét. Kunt Gergely történész, tanársegéd a Miskolci Egyetemen, doktori tanulmányai során kezdett el foglalkozni ezzel a Magyarországon kissé elhanyagolt témával.

Társadalomtörténet másképp

46

Kutatási területe a XX. századi, különösen az 1938–1956 közötti időszakban keletkezett kamasznaplók. A kultuszteremtés társadalomtörténete. Szocializáció, előítélet, propaganda kamasznaplók tükrében című PhD-dolgozatán alapuló könyve néhány év múlva fog megjelenni. „Naplókkal társadalomtörténeti szempontból 2007-ben kezdtem el foglalkozni – meséli. – Doktori tanulmányaim során tudatosan ezzel a céllal kezdtem el összegyűjteni őket. Számos napló ma is magántulajdonban van. A levéltárak, múzeumok és fotótárak gyűjtőkörén a magánélet nyomait tartalmazó dokumentumok általában kívül esnek. Többnyire csak a híres emberek – politika- vagy kultúrtörténeti szempontból jelenős személyek és családok – anyagainak gyűjtésére helyezik a hangsúlyt.” A témájához szükséges alapanyag összegyűjtése nagyon sürgető, hiszen az érintett nemzedék igen idős, így különösen nagy a veszélye, hogy naplóik örökre elvesznek. Ha nem gyűjti össze a hétköznapi életet dokumentáló naplókat, búcsút mondhatunk a korszak privát múltjának. Kunt Gergely ezért a levéltári kutatás mellett nem szokványos módját (is) választotta a források feltárásnak. „Kezdetben egy hetilapban tettem közzé felhívást, majd több fővárosi és vidéki újságban kértem segítséget a kutatáshoz. Ezt pedig az internet adta lehetőségek követték. Hamarosan kaptam is a telefonhívásokat, a leveleket. Van egy olyan háromkötetes, nagyszerű napló is, amelyet egy lomtalanítás során találtak Budapesten és juttatták el hozzám! Jelenleg huszonnyolc személy több mint száz, kézzel írott naplója van a birtokomban, de természetesen kiadott naplókat is felhasználok a munkámhoz. A felhívásokra, cikkekre és interjúkra érkező megkeresések nyomán az egész országot bejártam. A naplók összegyűjtésében és megmentésében a feleségem odaadó segítsége nélkülözhetetlen volt.” A napló igen érdekes műfaj. Legfőbb ismérvei a rendszeresség (többnyire napi bejegyzések), a személyesség, az egyidejűség (tehát nem az események után évtizedekkel papírra vetett viszszaemlékezés vagy önéletírás) és a feljegyzések fragmentáltságából adódó stílusjegy (azaz mivel napi bejegyzésekről van szó, a napló töredezett, s nem alkot egységes, letisztult narratívát). Írója alapvetően önmagáról és az őt körülvevő világról ír, saját ismeretei alapján alkot véleményt. Miért is foglalkozik akkor ezzel egy történész? A válasz egyszerű. Egy fiatal naplója az egyik leghitelesebb korabeli forrás lehet. Egy naplóból sok minden kirajzolódhat, ami addig ismeretlen volt, elsősorban az, hogy miként látták a különféle társadalmi helyzetű naplószerzők a korukat, s annak eseményeiről miként gondolkoztak. Mivel ezek a dokumentumok általában


Csillagpor nem azért születtek, hogy nyilvánosságra hozzák őket, többnyire mentesek az utólagos módosításoktól, ferdítésektől. „Az csupán egy toposz, hogy a naplót csak önmaguknak írják a szerzők. A kamaszkori naplóírás többnyire az erre az életkorra jellemző szerepkísérletekkel áll összefüggésben. Elsősorban azzal, hogy szerzője írónak, költőnek készül, s a naplóira első alkotásaként tekint, így többször utal a képzelt jövendőbeli olvasóra is.” Elég csak Anne Frankra utalni, aki ugyancsak írónak készült! A naplóíró kamaszok közül többen a szüleiktől kapták a naplójukat karácsonyi ajándékként, hogy gyakorolják a betűvetés művészetét. Érdekes például egy Császár Gyula nevű fiú története, aki 1942-ben kezdte naplóját. Az akkor tizennégy esztendős fiú írói ambíciókat dédelgetett, naplója sem igazi napló. Végül azonban, nagyrészt a háború okozta változásoknak köszönhetően, orvosi pályára lépett. Gyula álma részben mégis megvalósult: írása ma már hozzáférhető.1

Változni és változtatni

A XX. század legmozgalmasabb évtizedeit több szempontból is érdekes vizsgálni. A naplókból sok kérdésre választ kaphatunk: milyen hatással volt a változások sora a civil lakosságra? Hogyan tekintettek magukra és egymásra a keresztény és zsidó kamaszok? Hogyan képzelték el a társadalmat, amelyben éltek? Miként vélekedtek Horthy Miklósról, mit gondoltak Teleki Pál haláláról? Kunt Gergely az azonos korszakból származó naplók összehasonlító elemzésével igyekszik válaszokat találni. Mi ennek a jelentősége? A történész szerint a politikatörténeti korszakok által jelzett változás az emberek gondolkozásmódját nem befolyásolta. Azaz egy-egy új korszakban többnyire az emberek nem gondolkoztak másként, mint az azt megelőzőben. A változások a fejekben csak nagyon lassan mentek végbe. Kunt Gergely disszertációja remekül összegzi tapasztalatait: „1945 után nem beszélhetünk új korszakról: egyértelműen a kontinuitás a meghatározó. Hiszen az ország lakói – vagy legalábbis e kamasz naplóírók – az intézményesült oktatás pillanatnyi módosulásaitól függetlenül továbbra is úgy képzelték el a társadalmat, mint annak előtte. Ezeket a képzeteket érintetlenül hagyták a politikai változások. Miközben a háború alatt nyíltan vállalható kijelentések és nézetek a privát szférába szorultak vissza, ezek az egyének fejében változatlanul éltek tovább – így hagyományozódva át a családi szocializáció részeként nemzedékről nemzedékre a mai napig.”

Gyermeklélektan

A történész tanulmányaiban egyéb érdekességet is találunk, gyakran épít a pszichológiára. Olyan részletességgel elemzi a kamaszok életét az ún. ostromnaplókban, hogy a pszichés folyamatok a történeti szempontoknál már-már hangsúlyosabbá válnak. Kérdésemre azt felelte, érdeklődik a tudományág iránt. A doktori tanulmányaihoz szükségesnek érezte, hogy fejlessze magát, ugyanakkor társadalomtörténészként sokszor előfordul, hogy más tudományágak képviselőivel közösen töprengenek egy problémán. Hiszen a társadalomtörténet a kezdetektől az 1

Császár Gyula: Történelmünk – történetem (1942–1996). Egy orvos naplója. Littera Nova Kiadó, Budapest, 1997.

47


Csillagpor interdiszciplináris kutatást tűzte zászlajára. Ahogy fogalmazott: „a múlt kutatása túlságosan nehéz feladat ahhoz, hogy egyetlen tudományra támaszkodva kísérelje meg az ember”. A történelmi tényeket már ismerjük, így azt állítani, hogy egy tizenhárom éves fiatal fiú naplójában új titkokat fedezünk fel, felelőtlenség volna. Azonban ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy Budapest ostroma alatt milyen játékokat játszottak délutánonként a fiatalok, akkor a napló az egyik legjobb forrás. Kunt Gergely egyik tanulmányában arról is ír, hogy bizonyos játékokban a gyerekek hogyan próbáltak reflektálni az őket körülvevő háborús eseményekre. Remek lehetőség továbbá a szavak jelentésváltozásainak vizsgálata. A gyerekek a játékaikat így nevezik a naplóikban: hócsata, kártyacsata. Ezenkívül újdonságként megjelennek a bátorságot, vakmerőséget próbára tevő „játékok”. „Egy kisfiú így írja az általa óhajtott játékot, amelyet a felnőttektől hallott: A grófék játsszák, hogy este egy lámpát kidugnak az ablakon, számolnak 3-ig, és behúzzák. Az 5-nél már robban a közelben. Én is szeretnék ilyet játszani, de szólni sem lehet róla az óvóhelyen.”2

Naplóban az igazság?

Kényes témához értünk. Eddig főleg arról volt szó, hogy a kamasznaplók érintetlen kútfők, remek kutatási anyagok. Mi történik azonban akkor, ha kiderül, hogy mégsem? Számos ismert irodalmi személyiség és államférfi „naplójáról” derült ki már, hogy aktuális szerepvállalásához alakított történetekről van szó csupán, részben vagy egészében fikció, és kifejezetten az utókornak íródott. Így az irományaik olvasásakor, elemzésekor fontos ennek megfelelően kezelni azok szövegét. De kétség támadhat bennünk más helyzetben is. A világirodalom legismertebb naplója sem volt kivétel. Anne Frank rendkívüli hatású történetéről van szó. Sokáig kételkedtek benne, hogy tőle származik a szöveg. Édesapja 1947-ben adta ki a lánya naplóját, de bizonyos részeket átszerkesztett, s cenzúrázta a szexualitásra vonatkozó bejegyzéseket, valamint azokat, ahol Anne a családtagjait kritizálta. Azonban a napló eredetisége mára bebizonyosodott. Kunt Gergely is találkozott kutatásai során ezzel a kérdéssel. 1947-ben megjelent Budapesten Zsolt Ágnes Éva lányom című könyve. A könyv főszereplőjét, Heyman Évát azóta úgy emlegetik, „a magyar Anne Frank”. Ez azonban kicsit félrevezető. A kutató egyik dolgozatában3 alaposan körüljárta a témát, végül összegzésként megállapította, hogy a mű nem lehetett a tizenhárom éves Éva egyedüli alkotása. Édesanyja bizonyíthatóan több helyen kiegészítette, saját emlékeinek megfelelően átdolgozta. Azt azonban, hogy a napló (amely egyébként a mai napig nem került elő, és valószínűleg nem is fog) teljes egészében az édesanya, Zsolt Ágnes műve, nemsokára megjelenő cikkében tisztázza.4 Az alkotás értékéből ez természetesen mit sem von le, csak máshogyan kell értelmezni. „A mű napló formájában íródott visszaemlékezés. Gyászmunka, amely segíthetett feldolgozni Zsolt Ágnesnek a lánya elvesztése okozta traumát. Ha létezett is Éva naplója, valószínűleg csak kiindulási alap volt Zsolt Ágnes számára, aki így állított emléket tragikus sorsú kislányának, aki »harcolt a Harmadik Birodalom hóhéraival«”. Kunt Gergely: „És a bombázások sem izgattak… legalább egy kis változatosság van.” Gyereknaplók a második világháborúból. Aetas, Történettudományi folyóirat, 24. évf. (2), 2009, 44–68. o. 3 Kunt Gergely: Egy kamasznapló két olvasata. Zsolt Ágnes: Éva lányom. Napló. Korall Társadalomtörténeti folyóirat, 11. évf. (41), 2010, 51–80. o. 4 A cikk hamarosan megjelenik Ágnes Zsolt’s authorship of her daughter Éva Heyman’s Holocaust diary címmel. 2

48


Csillagpor

A szó veszélyes fegyver

Egy kiadott napló veszélyes is lehet. Ismerünk hírhedt naplókat, amelyeket a tulajdonosuk nem szívesen látott volna nyomtatásban. A téma egyik dobogósa valószínűleg Bronisław Malinowski antropológus lenne, aki az első világháború alatt a Csendes-óceáni térségben végzett kutatásokat. A mai napig a funkcionalizmus (egyik) atyjaként ismerjük. Hónapokat töltött a Trobriand-szigeteken, megtanulta az őslakosok nyelvét, és kutatásainak köszönhetően a nyugati világ közelebb került a térség megismeréséhez. (A nyugati Pacifikum argonautái című könyve 1922-ben jelent meg.5 Bevezetőjében részletesen tárgyalja terepmunkájának módszertanát, amely a mai napig az antropológia egyik alapműve.) Naplóját 1968-ban adták ki, amely nagyrészt a Trobriand-szigeteken töltött terepmunkája idején íródott. Személyes feljegyzései nagy megdöbbenést váltottak ki a tudósok körében.6 A legnagyobb vihart a bennszülöttekről olvasható mondatai kavarták. Rasszista kiszólásai, és az, hogy valójában lenézte az általa tanulmányozott bennszülötteket, általános megbotránkozást keltettek. A közösség reakciója érthető volt. Adott egy tudós, aki arra tette fel az életét, hogy szülőföldjétől, Európától távoli kultúrákat tanulmányozzon, és világszerte hírt adjon róluk. Erre kiderül, hogy bár nagyon igyekezett, nem tudta levetkőzni előítéleteit egy más kultúrával szemben. A viktoriánus Anglia most is megtette hatását, és arról sem szabad megfeledkezni, hogy a kutatások és a napló első kiadása között rengeteg idő telt el. Ahogyan maga Malinowski írta naplójában: „Végül is én is csak egy ember vagyok.”

Kutatásra fel!

Az eddig ismeretlen naplók felfedezése tehát hozzájárulhat akár a saját magunkról kialakított kép formálódásához is. Kunt Gergely az Egy ismeretlen állampolgár nyomában című ismeretterjesztő előadással a 2013-as Kutatók Éjszakáján is igyekezett megmutatni a szakmai fogásokat az érdeklődőknek. Az előadás a már korábban is említett háromkötetes naplóról szólt, amely egy budapesti lomtalanítás során került elő. Kunt Gergely azt illusztrálta, hogy a történész milyen forrásokkal tárhatja fel egy ismeretlen napló szerzőjének kilétét. A történésznek igaza lehet. Igyekeznünk kell, vagy egy korszak tényleg eltűnik. De mi lesz ezután? Manapság már nem írunk naplókat, legfeljebb blogokat, Facebook bejegyzéseket. Milyen lenyomatot fog hagyni a Z-generáció, ha lassan már az életünkben történt legnagyobb változásainkat is csak egy Twitter állapotfrissítés jelzi? Az interjút Menyhárt Dóra készítette FELHÍVÁS! Ha kéziratos naplóról tudomásuk van, vagy saját tulajdonukban van a napló, kérem, segítsék Kunt Gergely történész kutatását, és értesítsék a 30/824-52-14-es telefonszámon vagy a [email protected] e-mail címen.

Magyarul lásd: Bronisław Malinowski: A nyugati Pacifikum argonautái. In Uő: Baloma. Gondolat Kiadó, Budapest, 1972, 7–110. o. 6 Lásd Bronisław Malinowski: Napló, a szó szoros értelmében. Ford. Zentai Violetta. Café Bábel, 41. szám, 81. o. 5

49


Csillagpor

SCIPIADES ERZSÉBET

Anyabeszéd a csokoládémanufaktúrában

50

Az anya behív a házba. A Budafoki úti bérház régi, szürke, sokemeletes. A földszintjén működik a csokoládémanufaktúra, anyáék műhelye. Megállunk a küszöbön, és megbűvölten nézzük, ahogy a hat kiló forró belga csokoládé rázuhan a hideg gránitlapra, ömlik, szétterül, s Ákos mester, az apa, egy spatulával addig kergeti és hajtogatja, amíg a csokoládé harmincegy fokosra hűl. A csokoládékészítő-mesternek fiatal segédje van, Saláta Tamás. Tomi bekap egyet a fanyarul édes vörös áfonyákból, amelyekkel majd a fűszeres csokik tetejét díszíti, és azt mondja: „Az autisták majd mindegyike másban más. Tudom, hogy miben vagyok más, a kapcsolatteremtésben. Az megy nekem nehezebben. Nehéz megérteni az embereket. Barátnőm nincs, nem is volt. Jó ez így. Így tudom kontrollálni magamat.” Az anya, Dénesné Spitzer Éva behív a manufaktúra irodájába. Az asztalon kicsi, rajzolt ikonok, kártyák vannak, amelyek megmondják, mit szabad és mit nem. Tilos a játékot az ablakon kidobni! Szabad a játékot a polcra tenni! Ha a kártyán a szív át van húzva, alatta pedig síró fej látszik, akkor baj van, szomorúságot okoztunk. De ha a piros szív nincs áthúzva, és a fej is mosolygós, az jó mindenkinek. A kártyákat valamikor egy autista kisfiú használta, Benjamin. Dénes Beni most kilencéves, és mindene a számítógép. Érthetőnek, logikusnak, kiszámíthatónak tartja. Angolul is a géptől tanult meg, és ma már sokkal jobban szeret angolul beszélni, mint magyarul. Anyáék magyarul túl gyorsan beszélnek, angolul meg nem annyira. Beninek volt egy időszaka, amikor kisgyerekként a YouTube-on videókat nézett, s azokból tanult számolni franciául, spanyolul és héberül. Jó szórakozás volt. De anya szerint mire való az, ha valaki ennyi nyelven csak számokat tud sorolni. „Beni a mi kisfiunk – mondja az anya –, ő a mi első gyermekünk. Az első szavakat a kisgyerekek általában másfél-két éves korukban ejtik ki, de Beni még háromévesen sem beszélt, egyetlen szót sem. Annyit sem, hogy apa, anya. Beni nem értette, mire való a beszéd. Az persze érdekes lehetett, ahogy az emberek szájából zajok jönnek ki, de hogy ennek funkciója is volna! Azt hiszem, akkortól gondolhatott erre, amikor azokat a rajzos kommunikációs kártyákat kezdtük használni. Mintha az agyában fölvillant volna egy lámpa, hogy aha, ha kimondunk valamit, cserébe megkaphatjuk. Például sült krumplit, ha rámutatunk egy sült krumplit ábrázoló kártyára. Benit a Budapesti Korai Fejlesztő Központban vizsgálták meg. A diagnózistól összezuhantunk. A férjemnél ez hosszabb ideig tartott, nekem az segített, hogy lázas információkeresésbe kezdtem, szülőtréningre jártam, több hónapos képzésre. Már az is könnyebbség volt, hogy nem kellett mások előtt magyarázkodni, hiszen a többi szülő is ugyanezt élte át. Akadt, aki miközben a tréningre járt, elkezdett emlékezni, hogy hú, az ő a gyerekkora sem volt könnyű, hú, valószínűleg ő is érintett lehetett…” Magyarországon az autisták száma mintegy százezer. Ez a legfiatalabb fogyatékossági típus. Régebben úgy tartották, értelmi sérüléssel is együtt jár, a felnőttek esetében pedig időnként még ma is összekeverik a skizofréniával. „Beni intelligenciája magas – mondja az anya. – A gyógypedagógusok kezdettől fogva azt ajánlották, használjunk napirendet. Rajzoljuk le, mi következik mi után. Nem értettem, mitől volna ez jó. Hiszen én tudom, hogy Beni érti mindazt, amit mondok. És tudom, hogy tudja, mit jelent az, hogy most vásárolni megyünk. Amúgy nyugodt kisgyerek volt, de akadtak ellenállások. Például a saroknál, az utcában. Balra a játszótérre lehetett eljutni, jobbra a bolthoz. Mindig mondtuk, most nem balra, hanem jobbra megyünk, de a saroknál Beni megmakacsolta


Csillagpor magát, sírt, még a földre is lefeküdt. Emberek mentek el mellettünk, síró gyerek a földön, kellemetlen, kínos. Volt, hogy az utcán egy idős úr odalépett hozzánk, és nagyon kedvesen azt mondta Beninek: »ne legyél rossz gyerek, fogadj szót az anyukádnak!« Én pedig sóhajtottam, és elmagyaráztam, Beni nem rossz gyerek, csak időnként nem érti, mi fog történni vele. Azok a rajzolt napirendi kártyák egyébként tényleg segítettek. Mentünk az utcán, mutattam a kártyán, nézd, Beni, vásárlás következik. Közeledtünk a sarokhoz, a gyomrom már görcsben állt, mutattam a kártyát, és Beni, mint egy kisangyal, jött tovább. Beni kilencéves, és kezdi észrevenni, ő más. Ha elmegyünk fejlesztésre, mindig elolvassa a táblát: Autizmus Alapítvány. Azt hiszem, pontosan tudja magáról, hogy ő más. A kisgyerekek általában szeretnek firkálni. A lakásunkban a falak és az ajtók egy részét olyan festékkel kentük le, amire lehet krétával írni. Én is sokszor ráfirkantom a bevásárlólistát, Beni pedig időnként az ajtajára egy behajtani tilos táblát rajzol, és amikor ennek ellenére belépek, azt kiáltja: »Tilos bejönni!« Sokszor egyáltalán nem érti, valójában mit akarnak az emberek. És amikor a világot érthetetlennek és kiszámíthatatlannak érzi, ideges lesz. Beni imádja a legót. Szétszedni. Az iskolában a gyerekek legót építettek, és amikor az egyik összeállított formát Beni elkezdte darabokra szedni, rákiabáltak: »Ez így nem lesz jó!« Veszekedtek, össze is verekedtek. Itthon aztán, mint egy mesét, lerajzoltuk a történetet, ki hogyan viselkedett, ki miért csinálta azt, amit. Beni például azért szedte szét a legót, mert neki ez a jó benne. Ezt szereti, azt élvezi, hogy az egész az elemeire bontható. Beni a rajz segítségével megértette, egy másik kisgyerek meg azt szereti, ha a sok kis legódarabkát összerakhatja egy egésszé. Más a cél. Azóta Beni a legót már csak akkor bontja szét, ha előbb megkérdezi: szétszedheti-e. A legó esetében ez már működik, ám mivel az életben annyi a másféle cél, Beninek folyton újra kell tanulnia. Én tőle a türelmet tanultam, és azt, lehet a gondolkodás teljesen másféle; lehetséges egy másik világ. Az ő világa, amely logikus, szabálykövető, egyszerűbb, tisztább, következetesebb és kiszámíthatóbb. Az autizmusban mindennek megvan a maga rendje és helye. Evésnél Beni mindig ugyanahhoz az asztalhoz ül le, és mindig ugyanarra a székre. Ez a rend. Ha nincs rend, és nem hozunk szabályokat, akkor kialakítja magának, ami nem biztos, hogy jó, mert aztán esetleg képtelen elszakadni tőle. A vécé bejáratára például számokat írt nullától kilencig. És az lett a szabály, csak úgy lehet bemenni, ha előtte beütjük a megfelelő kódot. Az ő általa kitalált kódot. Ügyelnünk kell arra, hogy Beni következetes szabályai ne uralkodjanak el. Mert az meg számunkra tébolyító… Beni utálja a tömegközlekedést. Túl sok ember van kis helyen. Buszra kizárólag az első ajtón hajlandó felszállni, mindig a sofőr mögötti helyre akar leülni, akkor is, ha már foglalt, aztán előveszi a telefonját, és játszik, így zárja ki a zűrös külvilágot… A napirend arra való, hogy megmutassuk, mi fog vele történni. Kirakom előre az eseményeket, vagyis most már fölírom egy papírra, hogy reggeli, fogmosás, öltözés, utazás az iskolába… És ha valami megtörtént, akkor a tapadós sínre rakott kártyát leveszem. Vagyis most már Beni maga satírozza ki a papírról. Így látja meg, mi a következő lépés, hogy mi fog vele történni.” A csokimanufaktúrába megérkezik Áron, Beni hétéves testvére. Mint egy kisördög, olyan eleven. Fölül a konyhaasztalra, kicseréli a kávépasztillát, betölti a vizet a kávéfőzőbe, és bekapcsolja. Anya szerint Arinak már összeállt a fejében, hogy a testvére más. Egyszer meg is fogalmazta: „anya, azt szeretném, hogy Beni olyan legyen, mint a többi gyerek. Anya, ha most kívánhatnék valamit, azt kívánnám, Beni legyen olyan, mint én.” De mert Beni sosem lesz olyan, mint ő vagy a többi gyerek, ezért Ari átvette a nagyobb testvér szerepét. Ő az irányító a játékokban, és ő az, aki segíti a bátyját, akinek kissé más a szóhasználata, a hangsúlyain is érződik egyfajta idegenség, olyan, mintha egy tanult idegen nyelven beszélne magyarul. Beni legjobban a számítógépen keresztül szeret beszélgetni. Egyrészt azért, mert így a szöveg rögtön láthatóvá lesz, másrészt mert lelassítja a beszédet. Múltkor az osztályfőnöke e-mailt küldött: „Szia, Beni,

51


Csillagpor

52

képzeld, elutazom, és te hogy vagy? Tudod, nemsokára kezdődik az iskola, majd találkozunk, és elmeséled, mi történt veled.” Beni meg az válaszolta: „Szia, Bori néni, utálom az iskolát. Beni.” És Bori néni nem sértődött meg. Beni egy alapítványi iskolába jár. Jó drága, havi negyvenezer, és még nyáron, az iskolai szünetben is fizetni kell, különben az intézmény nem tudná fenntartani magát. A Laborc Általános Iskolában az alsó tagozatban a gyerekeknek már hatvan-hetven százaléka autista. Egy osztálynak két osztályfőnöke van, plusz pszichopedagógus, terapeuták, logopédusok, iskolapszichológusok, szakedzők. Az iskolának egy Marc Lévy-gondolat az ars poeticája: „Nézd csak meg jól, mi minden van körülöttünk. A víz háborog, a föld rá sem hederít. Látod a magasba nyúló hegyeket? A fákat, a fényt, amely a nap minden percében változtatja erejét és színét. A halakat, amelyek más halakat kergetnek, miközben azon vannak, hogy elkerüljék a sirályok csőrét. Hallod a zajokat, a hullámok moraját, a szél susogását, a homok neszezését, a sokféle zajt, amely harmóniává olvad?” Az iskola igazgatónője szerint lehet és kell is olyan iskolának lennie, ahol a gyerekek és a felnőttek mássága, különbözősége, egyszeri és megismételhetetlen volta nem hátrány, hanem alapja és ereje annak, amit pedagógiának nevezünk. Beniék mindennap a XI. kerületből autóznak a III. kerületbe. Járhatna állami gyógypedagógiai iskolába vagy hagyományos, sima állami általánosba is, az intelligenciahányadosa ugyanis magas, képes a hagyományos tanterv szerint haladni, ám a nagy létszámú osztályokat nem bírja; annyira nem ért a többi gyerekhez. „Amikor Beni hazajön az iskolából – mondja az anya az irodában –, nem azt kérdezem, milyen volt, mert akkor kapásból azt válaszolja, nem tudom. Inkább azt kérdezem: Beni, hányas volt a suli? Egy, válaszolja. Beni mindent, így az iskolát is, egytől ötig kategorizál. Ezt a módszert egy gyógypedagógus javasolta, mivel Beninek könnyebb a számokkal kifejeznie magát. Beni, kérdezem, mi volt, ami nagyon rossz volt ma az iskolában? És ha azt leszámítjuk? Három, feleli. Hiszen akkor nem is volt olyan nagyon rossz a napod. És egy kicsit megnyugszunk.” Egy felnőtt autistának nehéz ma Magyarországon elhelyezkednie, munkát találnia. A szülők igyekeznek, egyikük céget alapított szoftverfejlesztésre, s autista, Asperger-szindrómás fiatalokat alkalmaz, akiknek jó a monotóniatűrésük, s kiválóak abban, hogy a hibákat megtalálják, felfedezzék. Anyáék meg csokoládémanufaktúrát nyitottak, Beni jövőjére is gondolva. Jól összekuszálja a sors az életeket. Anya eredetileg könyvelő, aztán munkavállalási tanácsadó lett, megváltozott munkaképességűeket igyekezett munkához juttatni, utána meg az Autisták Országos Szövetségénél dolgozott; egy időre annak lett az elnöke. Az apa valamikor látszerész volt, cukrász képzettséget szerzett, és amikor anya az egyik házassági évfordulójukra csokoládékészítő-tanfolyamot ajándékozott, apa beleszeretett a csokizásba. Fűszeres csokikat talál ki. Hónapokon át kísérletezget. A keserű étcsokoládé a csili csípős ízével és a vörös áfonya édes fanyarságával párosul. A csilipaprika állagáról nem beszél, az titkos. A csokoládé kakaótartalma ötvennégy százalékos. A márványlapra egyszerre hat kiló forró csokoládét öntenek. Ez egy társadalmi vállalkozás. A nyereséget visszaforgatják, azokból tartanak Maszat-napokat autista kisgyerekeknek meg átlagosan fejlődőknek meg felnőtteknek is. Ákos mester segédje Saláta Tamás. Tomi érettségizett autista fiú, aki munka közben iszonytató mennyiségű csokoládét képes magába tömni. „Hároméves voltam – magyarázza –, amikor autizmussal diagnosztizáltak. Anyukám úgy mondta, az én gondolkodásom másféle. A gyerekek a normál általános iskola első osztályában kiközösítettek. A zártságom miatt, és mert szerettem pörgettyűzni, és folyton rajzoltam. A mester nagyobbik fia, Beni is autista. Neki a nyelvérzéke jó, én meg énekelni szeretek jó hangosan, szinte üvöltve. Játszom, gitározom, énekelek egy zenekarban. Beni ki nem állhatja a hangos énekemet, olyankor sír és üvölt. Ő ezt nem bírja, én meg azt a hangot nem, amikor az étel a lábosban rotyogni kezd.”


Csillagpor A Budafoki úti csokoládémanufaktúrába megérkezik Beni. Nagyon sovány, szemüveges kisfiú, a bőre hófehér, és tényleg nem szeret beszélni. Kóvályog egy darabig, aztán bemegy az irodába, s leül az értelmet adó számítógép elé. Anyáék a manufaktúrának és a csokijuknak is azt a nevet adták, hogy Kocka. Így hívják a köznyelvben a számítógépzseniket meg az autistákat.

53


Csillagtér

ARADI PÉTER

Atlas Budapest A közel nyolcvanperces előadás kezdetén a színpadnak csupán a közönséghez legközelebbi sávja van megvilágítva, a többi sötét. Hátulról előrejön egy fiatal nő, középen megáll, a szájához emeli a mikrofont, és csak annyit mond: „Ha egy előadóművész sok embert zavar…” Majd leengedi a mikrofont, és két másodpercnyi szünet után így folytatja: „…akkor két előadóművész sokkal több embert zavar”. Sarkon fordul, visszamegy a színpad hátsó részébe, majd ismét előrejön, de már másodmagával. A mikrofon a másik lány kezében van. Ő ezt mondja bele: „Ha két zsidó egyetemista sok embert zavar…” Majd, miután a mikrofont tartó kezét leengedte, immár ketten fejezik be a mondatot: „…akkor három zsidó egyetemista sokkal több embert zavar”. És érkeznek sorban a többiek. Mindig eggyel többen lesznek. Egészen százig. Nők és férfiak, fiatalok és idősebbek. A legkülönbözőbb korú, foglalkozású, képzettségű, világnézetű, szociális helyzetű emberek. Civilek a színpadon. Mindenki önmagát alakítja. Belőlük (illetve belőlünk, hiszen magam is részese voltam ennek a rendkívül izgalmas kalandnak) kirajzolódik egy – ha nem is reprezentatív, mégis sokatmondó – társadalmi tabló. A mai Magyarország élő atlasza. A projekt neve is ez: Atlas Budapest. A városnév mindig változik, attól függően, hol hozzák létre újabb és újabb helyi verzióját. Az eredetit 2011-ben mutatták be Lisszabonban, alkotói egy portugál művészeti-kulturális formáció, a casaBranca vezetői, Ana Borralho és João Galante, valamint néhány munkatársuk. Budapest lett 2014 szeptemberében a tizenhetedik állomás, és azóta is jó néhány városban színpadra állították: még tavaly Lausanne-ban, Varsóban, a franciaországi Tarbes-ban, valamint Portóban, idén az első fél évben pedig több francia és spanyol városban rendezték és rendezik meg. Budapesten két előadás volt egy napon, a MU Színházban, amely a Sín Kulturális Központtal közösen szervezte az eseményt. Májusban tették közzé azt a felhívást, amelyben száz civil szereplőt kerestek, akik önkéntesen, honorárium nélkül részt vennének a projektben. Az érdeklődőknek jelentkezési lapot kellett kitölteniük, amelyben hivatásukra, munkatapasztalataikra, hobbijaikra és motivációikra kérdeztek rá. A szervezők várakozását jócskán meghaladva, kétszázhúszan jelentkeztek, közülük választott ki százat a portugál rendező páros, arra törekedve, hogy minél változatosabb, minél sokszínűbb képet adjanak a magyar társadalomról. Az előadásokra Ana és négy segítőtársa egyhetes, intenzív próbaidőszakkal készített fel bennünket. Öt napig két csoportra osztva dolgoztunk, a bemutató előtti két napon pedig már mindenki együtt. A koncepciózusan felépített próbafolyamat során sikerült ebből az igencsak heterogén társaságból igazi közösséget formálniuk. Beszélgetés, mozgás, játék, tánc, páros gyakorlatok, relaxáció – mindez arra szolgált, hogy feloldja a szerepléshez, színpadhoz többségükben nem szokott emberek gátlásait, kapcsolatokat építsen közöttük, és mindenkit hozzásegítsen saját, az előadáson elmondandó „üzenetének” megtalálásához. Jó néhányan csupán a foglalkozásukat illesztették bele a fent idézett típusmondatba, sokan azonban kibővítették valamely tulajdonságukkal vagy hobbijukkal, netán közéleti-politikai jellegű véleményükkel. Volt köztünk informatikus, akit inkább a filozófia érdekel; hr-es, aki nem igazán szereti az embereket; reménybeli csillagász; női épületburkoló, aki négy gyereket nevel; kaj horvát vasutas; szolgalelkű kormánytisztviselő; képzőművész, aki elképedve áll a megszállási emlékmű előtt; bolondos könyvmarketinges; végzős gimnazista lány, aki még nem tudja, hogy a fiúkat vagy

54


Csillagtér a lányokat szereti; kétbalkezes kozmetikus; nemzetközi választási megfigyelő, aki szívesen teázik a helyiekkel egy afrikai faluban, a földön ülve – és a sort még hosszan folytathatnám.1 Hogy az előadás ne váljon unalmassá, néhány dramaturgiai csúcspontot is beiktattak, amelyek valamiben eltértek a sémától. A próbák folyamán többször kérdeztek minket arról, miket tartunk ma az ország legégetőbb problémáinak. A sokféle felvetésből végül kikristályosodott két olyan neuralgikus pont, amelyben a többség egyet tudott érteni. Amikor az előadás során elértünk a negyvenedik emberhez, ő azt mondta: „Ha negyven színháztudomány szakos bölcsész, aki szociális munkásként Ausztriában dolgozik, sok embert zavar…” – és erre válaszként a színpadon lévő negyven ember kórusban ordította: „…akkor hatszázhetvenötezer kivándorló sokkal több embert zavar!” A hatvanadikhoz érve, kissé bicegve előrejött egy férfi, és halkan azt mondta a mikrofonba: „Ha hatvan tériszonyos ács, aki huszonnégy éve az utcán él, sok embert zavar…” – és erre hatvan ember egyszerre felelte suttogva: „…akkor harmincezer hajléktalan sokkal több embert zavar”. Amikor megegyeztünk abban, hogy a hajléktalanság lesz az egyik reflektorfénybe állítandó probléma, még nem volt köztünk hajléktalan ember. Márpedig a dolog csak úgy lehetett hiteles, hiszen itt nem szerepeket játszottunk, hanem mindenki önmagát adta. E lap főszerkesztőjének közvetítésével sikerült találnunk az Oltalom Karitatív Egyesület Dankó utcai hajléktalanszállóján két olyan férfit, akik hajlandók voltak hajléktalan mivoltukban kiállni a közönség elé. A harmadik napon kapcsolódtak be a munkába. Fokozatosan oldódtak fel. Mindenben ugyanúgy részt vettek, mint bármelyikünk. Szemmel láthatóan óriási élmény volt számukra, hogy itt nincsenek kirekesztve, ellenkezőleg, mindenki egyenrangú félként tekint rájuk, és természetes módon kommunikál velük. A magyar szervezők nagy gondot fordítottak arra, hogy a portugálok tudatos és ügyesen alkalmazott módszereinek köszönhetően a résztvevők között hihetetlenül gyorsan kialakult közösségi érzést a projekt végeztével is megpróbálják fenntartani. Létrehoztak egy zárt Facebook-csoportot, amelyben időről időre rólunk vagy nekünk szóló híreket, eseményeket, programokat osztanak meg velünk, és ezen a felületen keresztül mi magunk is tudjuk tartani egymással a kapcsolatot. Talán nem túlzás azt feltételeznem, hogy mi, akik részt vettünk ebben, kicsit (még) jobb emberek lettünk, és két előadásunk közönségét is átjárta az a pozitív energia, amely létrejött és összeadódott bennünk. Óriási szükség volna minél több hasonló jellegű és szellemű kezdeményezésre, mert a személyes, közvetlen hatást semmi más nem pótolhatja.

1

Az előadás felvétele megtekinthető: http://vimeo.com/106394271

55


Csillagtér

FLECK GÁBOR

A lomis piac szabályozásának következményei (III.) A törvényi szabályozás következményei

A nyugat-magyarországi lomisok alapvetően semmit nem érzékelnek a jogszabályi keretek változásából, de tudomásuk szerint a többi lomist sem érintette alapvetően. Hóbor László devecseri vállalkozó, a lomi.hu weboldalt és a jumboreal.hu webshopot is üzemeltető kft. tulajdonosának beszámolója szerint az osztrák szabályozásnak komoly következményei voltak a devecseri és a többi dunántúli lomisra, hisz az ő beszerzési forrásuk nem a hazai lomtalanítások, hanem a szomszédos ország lakossága körében feleslegessé vált cikkek.1 Az osztrák szigorítás és a devecseri önkormányzat regulációja alapvetően rendezte át a helyi lomis piacot, a lomisok többsége ezzel együtt továbbra is a korábbi, nem szabályozott keretek között folytatja tevékenységét. Néhány használtcikk-kereskedő van csupán, akik bejelentett vállalkozásként űzik ezt a tevékenységet. A korábbi szervezett képzéseknek, kidolgozott javaslatoknak, szervezett érdekképviselettel való próbálkozásnak gyakorlatilag mára nyoma sem maradt.2 Látványos változás volt viszont az elmúlt időszakban, hogy a devecseri lomisok nagy részének be kellett fejeznie a háznál való árusítást, és az erre a célra bérelt piacon kell kereskednie az összeszedett használt cikkekkel. Azonban a kereskedelmi tevékenység a piacon továbbra is informális keretek között zajlik, ezt a szektort alapvetően nem sikerült „kifehéríteni”. Ez alól csak néhány kereskedő vállalkozó a kivétel, mint például a fentebb említett lomi.hu csapata. Ők a településen belül fenntartanak egy saját boltot. Az osztrák szabályozási gyakorlat szigorodása óta elsősorban a többi lomistól vásárolnak általuk áthozott árut vételi jeggyel a piacon, és azt adják tovább boltjukban immár formalizált keretek között, számla vagy nyugta ellenében. Az alapvetően informális keretek között működő lomis piacról az áruk egy része így kerül át Devecserben a formális használtcikkpiacra. A vállalkozóvá válás, illetve a kereskedés vállalkozóként azonban számos nehézséggel jár. Azon túl, hogy a cégalapítás tőke- és tudásigénye viszonylag magas, a helyi engedély megszerzése sem volt egyszerű a devecserieknek. A város ugyanis 2008-ban igyekezett a településen belüli árusítást teljes egészében megszüntetni, és ahogy azt korábban3 már részleteztük, minden kereskedőt az erre a célra létrehozott piacra átkényszeríteni. Ezt követően a háznál való árusításra ugyan lehetett engedélyt kérni, a helyi önkormányzat ezt oly mértékben nehezítette meg, hogy például a lomi.hu Kft. alapítói hosszú, kudarcokkal teli időszak után, érdekütközésre hivatkozva, másik település, Sümeg önkormányzatának hatóságához fordultak, ahonnan az engedélyt meg is kapták. Ma a településen a mintegy kétszáz lomizó családból összesen három rendelkezik a háznál árusításhoz szükséges engedélyekkel. Forrás: Hóbor László vállalkozóval készült interjú. Erről tanúskodik például a korábban már említett www.ishs.at oldal eltűnése, az ehhez kapcsolódó facebook profil passzív állapota, illetve az, hogy az EU által finanszírozott, korábban szintén említett projekt a finanszírozás lezárultával, 2012-ben szintén teljesen megrekedt (erről lásd a www.transwaste.eu oldalt). 3 A tanulmány korábban közölt I. és II. részeiben, lásd Csillagszálló 2014/3., 4. szám. 1 2

56


Csillagtér A vállalkozóként való piacon maradás ebben a piaci szegmensben szintén nem könnyű, különösen úgy, hogy a lomizók túlnyomó többsége továbbra is informális keretek között tevékenykedik. A piacon engedély nélkül árusítókat az elmesélések szerint nagyságrendileg kevesebbszer ellenőrzik, mint a vállalkozókat. Bejelentett vállalkozóként könnyebb is őket büntetni például számla- vagy nyugtaadási kötelezettség elmulasztása miatt. Hóbor László cégvezető szerint a NAV ellenőrei gyakran egyszerűen csőbe húzzák a vállalkozókat, akik bár akarnak nyugtát vagy számlát adni, de a helyzetet sikerül úgy alakítani, hogy ha ez nem történik meg időben, akkor már szándékos mulasztásnak tüntethető fel.4 Ezzel együtt az „informális” lomizók helyzete sem könnyű a szabályozás körülményei között. Az osztrák szabályok szigorúbb betartásának gyakorlata sok családot sodort csőd közeli helyzetbe. „Megállítottak, kipakoltatták az autót, mindent elvettek, amit összeszedtünk aznap. Még szerencse, hogy megúsztuk büntetés nélkül. Volt olyan is, akinek az autóját foglalták le.” Akit nem csupán a lomok összeszedésével vádolnak, hanem engedély nélküli üzleti tevékenységgel, azt több ezer euróra is büntethetik. Az osztrák lakosok lomizáshoz való hozzáállása éppúgy kiszámíthatatlan, mint ahogy a hazaiaké is. „Volt olyan, aki behívott a kertjébe, hogy kivihessem, ami neki már nem kell, de olyan is akadt, aki rögtön a rendőrt hívta, amint megálltunk a kapuja előtt.” A szigorú szabályozás miatt Ausztriában az utcai lomizás gyakorlatilag teljesen lehetetlenné vált az elmúlt években. Ma már nincs is lomkihelyezés, az osztrák lakosok kijelölt gyűjtőudvarokban kell, hogy elhelyezzék a feleslegessé vált dolgaikat. Oda pedig nincs bejárása senkinek, csak a telepet üzemeltetőnek. A leadott tárgyak már hulladéknak számítanak, és ahogy ez a magyar szabályozás szerint is igaz, a hulladék a közszolgáltatók tulajdonát képezi. Ausztriában tehát marad a házaló gyűjtés. A hazai lomtalanításban megélhetést keresők helyzete ennél sokkal rosszabb. A hulladéktörvény teljesen bizonytalanná tette a helyzetüket. Sokan nem is tudtak az új jogszabályról, csak a helyenként egyre gyakoribb vegzálásokat tapasztalták. Néhányan azonban felkészültek a helyszíni ellenőrzésekre. Van egy ajándékozási szerződés. Előre megírva. A lényege az, hogy nincs rajta konkrét dolog megnevezve, vagy helyszín meg dátum. Csak annyi, hogy „ezúton a háztartásomban feleslegessé vált tárgyakat X. Y.-nak ellenérték nélkül, ajándékozás keretében átadom”. Találsz a környéken egy kedvesebb embert, mert olyan azért mindenhol van, és megkéred, hogy írja alá. Persze el kell magyarázni, hogy miért, meg hogy ebből neki nem lehet semmi baja. És ha ez a zsebedben van, onnantól védett vagy, ha ügyes vagy. Így is beléd köthetnek, de ha tudsz válaszolni, nem tudnak mit csinálni. Azt mondom, hogy amit felvettem, azt az rakta ki, aki aláírta a szerződést. És kész. Nem tudnak mit csinálni. (Peti, 25 éves Pest megyei lomis)

A Pesten lomizók között sokan vannak, akik hallottak már az új szabályozásról, de nem tudják pontosan, mi is változott. Azt már régóta tapasztalják, hogy egyre nehezebb a dolguk, mert a lomizók száma az elmúlt négy-öt évben csak nőtt, a hasznosítható kidobott holmik mennyisége pedig csökkent. Egyre többen osztoznak egyre kevesebben. A gazdasági válság viszonylag pontos lenyomata ez a lomis piacon. Egyre növekszik a formális munkaerőpiacról kirekesztettek száma, azoké, akik már csak a lomizásból vagy hasonló informális tevékenységekből

4

A Hóbor László vállalkozóval készült interjú alapján.

57


Csillagtér tudnak jövedelemhez jutni, miközben a még eladható használt cikkeket az emberek többsége inkább maga igyekszik értékesíteni, mint kidobni; jellemzően szintén anyagi megfontolásból. Vannak kerületek, ahová egyszerűen nem érdemes már kijárni. Most minek menjek például a Mátyás térre? Ott azt dobják ki, amit én is a kukába hajítok. Ami meg kell, azt elviszik a PECSA-hoz maguk, vagy akinek van rá módja, felrakja az internetre, ott adja el. Semmi értelme már odamenni. Pár éve bárhova mehettünk, valamit találtunk mindenhol, amiért érdemes volt. A Wekerle kedvenc volt, azért az még mindig jó környék. Az ilyen paneles területekre már nem annyira érdemes menni. Ami van, azt egy pillanat alatt lefölözik, a szemétben meg semmi értelme turkálni órák hosszát. Ráadásul mostanában egyre gyakrabban jönnek a közteresek is, olyankor inkább eltűnik az ember. Ha olyan kedvük van, nem szólnak, ha meg rossz napjuk van, leállnak kötözködni. Hallottuk már, hogy volt, akit megbüntettek, de mi még megúsztuk eddig. (István, 43 éves budapesti lomis)

Az utcán lomizók a bizonytalanságot érzik, és reménykednek abban, hogy a szabályozás nem fogja teljes egészében tönkretenni a lehetőségeket. Sokaknak ez az egyetlen jövedelemszerzési lehetősége, és legtöbbjüknek nincsenek terveik arra a helyzetre, ha ettől a lehetőségtől is megfosztják őket. Figyelj ide, barátom! Járjuk itt a várost a szezonban, és lessük, mikor van mocorgás. Mikor raknak ki. Pár éve még meghirdették előre. Most ugye ez sincs, hogy ne tudjunk rákészülni. Gyorsan kell ugrani. Szóval járjuk a környékeket, mert azért azt tudjuk, melyik kerületben melyik helyeken szoktak kupacolni. És ha látjuk az első cuccokat, egyik ráül, másik szól a többieknek. Aki előbb észreveszi, az tud előbb keresni benne. De ezt már nem lehet bírni. Egyre többen vagyunk. Aztán pár helyen nincs is már ilyen közös kidobálás. Azt hiszem, hogy meg lehet rendelni a konténert, és akkor elviszik. Azt meg még kifigyelni se lehet. Hát kinek jó ez? Ha itt nem lesz lomizás, mi a jó fenét csináljunk? Menjek kukázni? Vagy akasszam fel magam? Vagy mehetek betörni. Hát kinek jó ez, mondd meg nekem! Én se szeretek itt más szarában túrni. Senki sem szeret. De mondjanak jobbat, és csinálom azt. De hogy ezt se… na! Ennyi. (Laci, 27 éves budapesti lomis)

Mint korábban már említettük, a lomizók egy része az újrahasznosítható anyagok után kutat. Fémet, papírt, esetleg üveget, műanyagot szed ki a kupacokból, és juttatja el átvevőhelyekre. A szabályozás egyik szintén gyakran szereplő hivatkozási alapja épp az volt, hogy az ellenőrzött forrásokból származó, leadott fémek egy része nem gyűjtésből, hanem lopásból származik. Az új hulladéktörvény azonban pont nem azok dolgát nehezíti meg, akik illegális módon szerzik az újrahasznosítható anyagokat. Az utcán lomizó hajléktalan a sörösdobozokat gyűjti, a lomisok a kidobott virágállványt, fém ágykeretet, csöveket vagy az elektronikai berendezések fém alkatrészeit. A több száz méternyi rézvezetéket nem a városi lomtalanítók bontják le a HÉVvonalakról. Ezt az egyébként létező és valóban súlyos problémát más ponton kell kezelni. Erre szolgálhat az új fémtörvény,5 amely szabályozza, kik és milyen körülmények között, milyen engedéllyel és mekkora mennyiségben gyűjthetnek és vehetnek át különböző típusú

58

5

Szakmai tájékoztató az új fémkereskedelmi törvényről. http://www.hoe.hu/femtoerveny


Csillagtér fémtárgyakat. A hulladéktörvény jelenlegi formája ezzel a problémával semmit nem tud kezdeni, egy bizonytalan szociális helyzetben lévő réteget azonban az eddigieknél is nehezebb körülmények közé kényszerít. A lomisok legalsó része, a guberálók helyzete az elmúlt másfél-két évben lassan teljesen tarthatatlanná vált. Sem gyűjteni, sem árusítani nem mernek már az utcán. Mint ismeretes, a városi hajléktalanok életét egyéb rendelkezések is megnehezítették az elmúlt időszakban.6 A lomis szabályozás már csak az utolsó csepp volt a pohárban.

Meglátjuk, kivárunk, na. Hallottam, hogy most már az is lopás, ha felveszem a kidobott szemetet. Mondjuk nekem mindegy. Akkor is bevisznek, ha a padon alszok. De mondja meg, kinek fáj, ha kiveszek egy kidobott fülhallgatót a kupacból? Kitől lopom azt? Aki kidobta, az azért dobta ki, mert nem kell neki, nem? Akkor? Most ezzel is csak minket akarnak szívatni? De minek jó ez már? Eladom pár forintért itt az aluljáróban. Nekem is jó, meg annak is, aki megveszi olcsón, és használja. Érti ezt? (János, 51 éves hajléktalan)

Akik szervezettebben szedik a lomokat, azok a kidolgozott elkerülő praktikáknak köszönhetően egyelőre még folytatják tevékenységüket, de a házhoz menő, megrendelt lomgyűjtés, amelyet pár helyen már bevezettek, és tudomásuk szerint máshol is ezt akarják elterjeszteni, teljesen ellehetetlenítené az ő helyzetüket is. A lomizás másik része a használtcikk-piac alsó negyedének tekinthető. Itt keletkezik ugyanis a később a formalizált keretek között működő és informális használtcikk-piacokon, valamint a különböző webes piactereken árusított cikkek jelentős része. A használtcikk-kereskedők alsó rétege elsődlegesen nem is kereskedő, hanem lomis. Ők maguk igyekeznek eladni cikkeiket piacokon. Ezt nemritkán családi vállalkozásként űzik: a családtagok egy része a begyűjtésben tevékenykedik, a többieknek az árusítás a feladatuk. Vannak azonban, akik egymagukban végzik mind a beszerzést, mind a kereskedést. Abban ugyanakkor azonos a helyzetük, hogy az új szabályozás a csak lomizók után őket érinti legérzékenyebben. Ők azok, akik az új helyzetben büntetésre számíthatnak, akik vásárra viszik a bőrüket. Ők kezdtek eltűnni a lomizók közül másodikként, vagy egyszerűen stratégiát voltak kénytelenek váltani. Aki képes volt rá, mert mondjuk rendelkezett autóval, elkezdett felvásárló-kereskedőként mozogni a lomizók között. Ezt annál is inkább megtehették néhányan, mivel az utóbbi időben a vidékről városokba jövő lomizók jelentős részben a legszegényebb kategóriába tartoznak, autó hiányában pedig nagyobb mennyiségű lomot, illetve nagyobb darabokat képtelenek elszállítani, hiába voltak sikeresek a kupacfoglalásban. Az autós kereskedők viszont végigjárják a környéket, és helyben alkusznak a már lefoglalt dolgokra. Ezzel jól jár a kereskedő is, mert alacsonyabb áron jut hozzá az eladásra szánt dolgokhoz, mint ha a piacon szerezné be, és jól jár a lomis is, mert nem kézi erővel kell elszállítania a dolgokat, vagy fuvart szerveznie, többnyire pénzért. Ők azok, akik így jóval kevesebbet kockáztatnak a lomizóknál és guberálóknál. Különösen akkor, ha a használtcikk-piacon értékesíthető dolgokat nem saját maguk árulják, hanem továbbadják olyan kereskedőknek, akik mással nem, csak árusítással foglalkoznak. Így a haszon egy részéről nyilván le kell mondaniuk, de egyrészt jóval gyorsabban túl tudnak adni az árukészleten, másrészt nem kockáztatnak az eladáskor.

6

A hajléktalanokat érintő problémákkal kapcsolatban bővebben a Város Mindenkié Csoport honlapján érdemes tájékozódni: http://avarosmindenkie.blog.hu

59


Csillagtér Azok a kereskedők, akik kizárólag az eladással foglalkoznak, nagyrészt egy-egy használtcikktípusra specializálódtak. Néhányan közülük saját boltot tartanak fenn, emellett az e-kereskedelemben is jelen vannak. Rajtuk keresztül a lomizott használt cikkek egy része átkerül a formális piacra. Számukra a lomizás nem az egyetlen és nem is a legfőbb beszerzési forrás, de árukészletükben jelen vannak innen származó dolgok is. Elképesztő, több száz fős kapcsolati hálót tartanak fenn, ahol a szegényebb lomizók éppúgy megtalálhatók, mint a jól menő kereskedők.7

Az árut különböző piacokról, például Bakancsos úti piac, Ecseri úti piac és egyéb kapcsolati hálókon keresztül szerzi be. [Háromdoboznyi személyes kapcsolati háló katalógust mutat. Ez meglepően rendezett az üzlet alapvető rendetlenségéhez képest. Úgy kell elképzelni, mint az orvosi rendelőkben a kartonozószekrényt.] Akivel rendszeres kapcsolatban van, az maximum húsz fő, viszont négy-ötezerre tehető, aki potenciális eladó vagy vevő, hazai és nemzetközi, és ezeket katalógusban nyilván is tartja. Híresen korrektnek tartja magát, ezért is van ilyen kiterjedt kapcsolati hálózata. Szociálisan érzékenynek gondolja magát, ugyanis van olyan, hogy nagyon szegény emberek mennek be az üzletbe, azoktól felvásárolja az árut, és kiteszi az üzlet elé tíz-, húsz-, ötvenforintos tételekben. A harminc év folyamán olyan mennyiségű könyvet halmozott fel, hogy rendszeresen adományozza azokat hajléktalanszállóknak, gyermekotthonoknak, börtönöknek és különböző szociális intézményeknek. (Használtcikk-kereskedő, 68 éves, Budapest; esetleírás)

Az új szabályozásról a kereskedők nem nagyon tudnak, azt viszont látják, hogy az eddigi utcai árusítást nagyon megnehezítették, illetve korlátozták. Annak ellenére, hogy az utcai árusítás egyfajta konkurenciát jelent, a legtöbb kereskedő, bár valamilyen szabályozást szükségesnek tart, a jelenlegi gyakorlattal nem ért egyet.

Szerinte az utcai használtcikk-kereskedés nehezebben szabályozható, mint az online kereskedelem, ugyanis ők nem fizetnek adót. A PECSA melletti illegális piacot át kéne tenni a Népligetbe, hogy ne legyen ennyi szemét a PECSA környékén. Iszonyatos mocsok marad a piac után. Mindenhova odapiszkítanak. Azért ezeknek a csöveseknek is lehetőséget kéne adni, hogy áruljanak egy elkerített területen, ahol minimális összeget kéne fizetni azért, hogy ott árusítsanak. Ezt össze lehetne kötni azzal, hogy közmunkások a piac végén eltakarítják a szemetet. (Használtruha-kereskedő, 54 éves, Budapest; esetleírás)

Az utcai használtcikk-árusítással kapcsolatban azt gondolja, hogy hatalmas méretű nonprofit piacokat kell üzemeltetni, ahol bárki eladhatja a használt termékeit. Belépőt kell fizetni, és a belépő egyúttal tartalmazza az eladó adóját. Kivételt képezne mindaz, ami állami monopólium (ital, cigaretta stb.). Nem az árust kell adóztatni, hanem a piac üzemeltetőjét. A PECSA melletti illegális piacról azt gondolja, hogy borzasztó kiszámíthatatlan, hogy mikor szüntetik meg, sok kilátástalan, félhajléktalan ember sorsát veszélyeztetve. (Használtcikk-kereskedő, 65 éves, Budapest; esetleírás) 7

60

Egy-egy nagyobb kereskedő hatalmas kontaktlistával rendelkezik az állandó partnerek nyilvántartására. Újabb partnerek becserkészése pedig az online felületeken az első vásárlást követően többnyire egy e-mailen elküldött rendelhető árukészletet tartalmazó fájl útján történik. Innentől kezdve a kereskedés már offline folyik.


Csillagtér Sokkal fontosabbnak tartanák legtöbben azt, hogy a szabályozás egyértelműen tegyen különbséget használt cikk és hulladék között, és ebből kiindulva oldják meg a hulladék ártalmatlanítását, a használt cikkek kiválogatásának lehetőségét pedig szabályozott formában, de hagyják meg azoknak, akik eddig is ebből éltek, hisz számukra ez egy fontos, gyakran egyetlen jövedelemszerző tevékenység.

Tanulságok, óvatos javaslatok

Összességében elmondhatjuk, hogy mind a lomizóknak, mind a kereskedőknek leginkább bizonytalan a viszonyuk az új szabályozáshoz. Nincsenek tisztában az új jogszabályokkal, tapasztalati úton szereznek információt a helyzetről, ezért azok a helyszíntől is függően nagy eltérést mutathatnak. A lomis piacon mindenkinek a hozzáállása egyelőre a kivárás kifejezéssel írható le. Érzik a változást, és várják, merre fog mozdulni a jelenlegi gyakorlat. A többség a jelenlegi helyzetet sem tartja jónak, de a csak vagy főleg ebből élők tanácstalanok, mihez kezdenek a jövőben, ha ellehetetlenítik a tevékenységüket. Főleg azért, mert a lomizás a többség számára a teljes reménytelenség előli menekülés utolsó lehetősége. Az új szabályozás lehetséges társadalmi következményei tehát egyértelműen súlyosnak mondhatók. A társadalomnak a formális munkaerőpiacról kiszorított részétől olyan lehetőséget vesznek el így, ami többségüket a teljes kiszakadás, lecsúszás és jövedelemnélküliség helyzetébe taszítja. A szabályozást megelőző szakmai anyagokat, kidolgozott stratégiákat teljesen figyelmen kívül hagyva született meg az új szabályozás, amelyet a létező társadalmi problémák iránti legteljesebb érzéketlenség jellemez. Ésszerűnek tűnne a lomisok, illetve a lomizás formális piac felé terelése, hogy ami eddig teljesen szabályozatlanul zajlott, az szabályozott és ellenőrzött körülmények között folyjék. Ennek köszönhetően a szociális juttatások helyett az érintettek eddigi tevékenységükből tudnának megélni, immár hivatalosan is. Azonban nem a kifehérítés stratégiája érvényesül. Ennek köszönhetően nyilvánvalóan nő a szociális juttatásokra szorulók köre, sőt a kapcsolódó bűnelkövetések száma is törvényszerűen növekszik majd, amely – különösen ha ez etnicizált problémaként jelenik meg – lényegesen rontja az érintettek társadalmi megítélését. Elmondható tehát, hogy joggal feltételezhető az etnikus konfliktusok esélyét növelő hatása is. Az új törvény morális hatása sem elhanyagolható. Lényegében kriminalizálja a lomizást. Ha azonban a többség ennek ellenére nem hagy fel tevékenységével (vagy mert megkerülő praktikákat alkalmaz, vagy egyszerűen mert nem érzékeli a tényleges hatást), bűnelkövetővé válik, hiszen a közszolgáltató cég tulajdonát lopja el. Egy létező és súlyos szociális problémára az érintettek, mivel az intézményes megoldások nem bizonyultak kielégítőnek, igyekeztek helyzetüket könnyítő megoldásokat keresni az informális piacon, és az elmúlt két évtizedben jól kidolgozott stratégiákat alakítottak ki, amelyeknek a segítségével hosszú távon is fenn tudták tartani magukat. Ez egy csapásra szűnik meg a jelenlegi szabályozásnak köszönhetően, és válnak megtűrt kukázókból bűnözővé. A társadalmi problémákon túl a hulladékkezelés törvényi módja a fenntarthatóság szempontjából sem tekinthető jó megoldásnak. A fővárosban a közfeladatokkal megbízott cég, azaz a Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. szóvivője, Szűcs Panni maga nyilatkozta egy televíziós interjúban, hogy a begyűjtött lomokat megsemmisítik. Azaz válogatás nélkül kerülnek a hulladékkezelőbe, ártalmatlanítóba.

61


Csillagtér Ahogy kiteszi, abban a pillanatban válik hulladékká, ha jól tudom, amikor ugye kiteszik az utcára. Tehát amikor földet ér, hogy úgy mondjam, onnantól kezdve az gyakorlatilag az FKF Zrt. tulajdona, és ugye hát tőlünk veszik el – most ez ugye viccesen hangzik, mert mi megsemmisítjük…8 (Szűcs Panni, Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. szóvivője)

Joggal mondhatjuk, hogy a lomisok értéket mentenek. A használható cikkeket visszajuttatják az áruforgalomba, egy részét ráadásul a legális használtcikk-piacra, az újrahasznosítható anyagokat pedig segítenek eljuttatni az újrafeldolgozás felé. Hazánkban a szelektív hulladékgyűjtés messze nem az Európai Unióban elvárt módon történik jelenleg. A szemét nagy részét kommunális hulladékként semmisítjük meg, amelynek közvetlen környezetkárosító hatása sem csekély. Ehhez adódik még az újrahasznosítás és az új anyag előállítása közötti környezetterhelési különbség. Ha a lomizást sikerült volna kriminalizálás helyett formalizálni, lehetőség lett volna egy olyan szelektív hulladékgyűjtési mód kidolgozására, amelyben a jelenleg lomizásban érintettek aktív szerepet játszhattak volna. A szabályozás jogilag is aggályos, a jelenlegi Alaptörvénnyel is ellentmondásban van. Sérti az egyenlő bánásmód elvét, korlátozza az emberi méltósághoz való jogot és a cselekvési szabadságot. Ezenfelül más, itt nem elemzett passzusaival kapcsolatban felmerült, hogy sértik a vállalkozás szabadságát és az EU-s versenyjogot,9 valamint a környezetgazdálkodással kapcsolatos elvárások miatt is több szakmai kritika érte. Bár a használtcikk-piac élénken tartásának gazdasági hatásairól megoszlik a közgazdászok véleménye,10 abban biztosak lehetünk, hogy ma Magyarországon viszonylag nagy a kereslet a piacnak ebben a szegmensében. A „használható lomok” kiválogatása és beáramoltatása a piacra nagy eséllyel sikerrel zárul. Ha pedig ez így van, akkor nyilvánvalóan a kereskedelem működésére is hatással van. A jelenlegi gazdasági helyzetben a vásárlói oldalon sokak számára ugyanis nem az a dilemma, hogy újat vagy régit vegyen-e, hanem az, hogy olcsón vásárol vagy nem vásárol. Minden adott tehát egy élénk használtcikk-piaci működéshez: beszerzők, kereskedők, felvásárlók. A kialakult gyakorlatra és a létrejött hálózatokra alapozva egy érzékeny és működőképes rendszert lehetne építeni. A jelenlegi szabályozás – különösképpen az új hulladéktörvény és a hozzá kapcsolódó végrehajtási rendeletek – azonban végképp elveszi ennek az esélyét azzal, hogy mind a kialakult gyakorlatra, mind a kiépült hálózatokra negatív hatással van.

TV2, Mokka, 2014. február 26. http://tv2.hu/musoraink/mokka/145008_bortonbe_kerulhetnek_a_lomisok.html 9 Az Európai Bizottság még vizsgálja a magyar hulladéktörvényt. http://www.dontwasteit.hu/2013/09/ 12/az-europai-bizottsag-meg-vizsgalja-a-magyar-hulladektorvenyt/ 10 Lásd erről bővebben Scitovsky Tibor: A használtcikk-piacok elméletéhez. Közgazdasági Szemle, 1995/5, 437–453. o. 8

62



Csillagtér

PUCHER BÁLINT

A vágy törvénye Pedro Almodóvar és François Ozon muvészete ´´ a filmtörténeti folyamatok tükrében

64

A posztmodern művészet meghatározásáról nagyon eltérőek az álláspontok. Bár az irodalom területén már igen pontos leírásokkal lehet találkozni, a filmeket tekintve nincs konszenzus abban, hogy mi választja el a néha azonos tulajdonságokkal jellemzett modern és posztmodern filmeket. Arra hajlok, hogy ami alapvetően újat jelent a modernizmus óta a művészi igényű filmkészítésben, az egyfelől – az irodalmi tendenciákkal párhuzamban – a modernisták által a műfajisággal szemben felértékelt szerzőiség gondolatának elvetése, másfelől a korábban leértékelt, iparos jellegű, szabálykövető klasszikus filmkészítés egyenrangúként kezelése. Ami megjelenik egyrészt a filmkészítési, műfaji szabályok betartásában a modernisták szabályszegő gyakorlatával szemben, másrészt a filmzsánerek közötti választásban. A modernisták a „gyenge” műfajokat részesítették előnyben, amelyek tág keretet adnak, kevésbé kötöttek. Ezek általában a nemesebb, intellektuálisabb, mélyebb műfajok, mint a krimi vagy a melodráma. A posztmodern filmesek válogatás nélkül nyúlnak a zsánerekhez, így „erős” műfajú, kötött, és ezzel együtt gyakran alantas, zsigeri, hatásvadász műfajokat is felhasználnak, mint a trash-filmeket megidéző Grindhouse-ban (Rodriguez–Tarantino, 2007). Ami megkülönbözteti ezeket a klasszikus zsánerfilmektől, az a szabályok és sémák ironikus, reflexív kezelése és az idézetek, utalások használata. Ezt a filmkészítési gyakorlatot főleg Észak-Amerikában dolgozó rendezők képviselik, mint Quentin Tarantino (Ponyvaregény, 1994), Kevin Smith (Dogma, 1999), vagy Európából Luc Besson (Az ötödik elem, 1997). A modernizmus óta megjelentek olyan új tendenciák, amelyek alapvetően megtartották a modern film esztétikáját. Ezek alkotói örökölték a modernizmus általános újító, szabályszegő gondolkodásmódját, absztrakt-szubjektív-reflexív-intellektuális jellegét, valamint egyes modern filmek irreális valóságábrázolását, főleg a teátrális és az ornamentális jellegűeket. Bár ezekben a filmekben is megjelennek műfaji elemek, azonban a modern filmekhez hasonlóan ezek alárendelődnek az egyéni, alkotói látásmódnak, így a modernizmus szerzői kultusza, ha nem is az eredeti, kizárólagos értelmében, de tovább él. Ami megkülönbözteti ezeket a filmeket a modernektől, az közel áll ahhoz, amit a magyar irodalomban posztmodernen értünk, mégpedig a „nagy elbeszélések” hiánya, ezzel összefüggésben a tét nélkülinek, jelentéktelennek ható vagy egészen abszurd cselekmény, idézetek és a társművészetek, főleg a színház és a képzőművészet használata, valamint a klasszikus forgatókönyvírói, dramaturgiai, karakterfelépítési szabályoktól a modernizmusnál is nagyobb léptékű eltávolodás. Ennek egyik fő trendje a barokkos-színpadias vonulat, ahol az irreális valóságábrázolás függeszti fel a realizmussal kapcsolatos nézői igényt, és – az akár drámai, tragikus események ellenére – teszi tét nélkülivé, nonszensszé a cselekményt. Ezt főleg angol rendezők képviselik, mint Peter Greenaway (A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője, 1989) vagy Derek Jarman (Wittgenstein, 1993), de Lars von Trier egyes filmjei is idesorolhatók, aki az (ál)dokumentarista stílust ötvözte a színpadiassággal (Dogville, 2003), és Jean-Pierre Jeunet is, aki a posztmodernnek a hazai irodalomban közismert, játékos-ironikus-parodisztikus jellegét képviseli (Amélie csodálatos élete, 2001). Ez utóbbi jellemzi Jancsó időskori, abszurd kabaréit is (Anyád! A szúnyo-


Csillagtér gok, 2000). A modernizmus néhány fontos alkotója egyes filmjeiben átlépte a posztmodern határát. Ilyen Jancsó, aki már a pályája kezdetén is használt jelképes-teátrális eszközöket, amelyek később teljesen eluralkodtak és egyre értelmezhetetlenebbek lettek, a Szörnyek évadjától (1987) kezdve pedig az érthető cselekmény irreálissá vált. De ilyen Fellini is, aki reflexíven színpadias filmeket készített, mint az És a hajó megy (1983), amelynek a drámai csúcspontján a kamera elfordul a díszlettől, és a stábot mutatja. A másik fő trendet a minimalista stilizáció jelöli ki, ami a modernizmusnak is az egyik legjelentősebb stílusa volt (a legmeghatározóbbak Antonioni, Bergman és Bresson voltak). Az ilyen filmek terén még jobban ködbe veszik a határ, amely a posztmodern filmeket elválasztja a modernektől, főleg a késő modernizmustól. A választóvonalat ismét csak a cselekmény tétnélkülisége és annak reflexiója jelenti, ami megnyilvánulhat a játékos-ironikus stílusban, de komolyan vehető módon is, viszont ilyenkor a problémák alapvető megoldhatatlanságában vagy a körkörösségben jelenik meg. Bár ez a trend Kelet-Európához köthető, de az ironikus változatára Jim Jarmuschnak főként kezdeti munkássága ad példát (Florida, a paradicsom, 1984), valamint Aki Kaurismäki (A múlt nélküli ember, 2002), az utóbbira pedig szinte egyedül Tarr Béla (Sátántangó, 1994) és az őt egy-egy film erejéig követő rendezők (Gus Van Sant, Fliegauf Benedek, Mundruczó Kornél). Pedro Almodóvar filmjeiben a posztmodern irányzataiból fel lehet fedezni az intellektuális és a műfaji posztmodern filmek jellegzetességeit is. Egyfelől a barokkos képi világot, a színház és általában a fellépő, előadó megjelenítésére épülő médiumok (például televízió, tánc) használatát, az ironikus szemlélet relativizáló jellegét. Ezenkívül a valószínűtlen, érzelmileg szélsőséges szituációkat, azonban az angol barokk filmeknél sokkal realistább ábrázolásmódot, ami miatt sokszor nem eldönthető, hogy a valószínűtlen helyzeteket komolyan kell-e venni, vagy sem. Másfelől a műfaji alapok válogatás nélküli használatát a krimitől a romantikus komédiáig, és az alapvetően klasszikus, szabályos forgatókönyvírást és esztétikai megoldásokat. Ezt példázza a Rossz nevelés (2004), az egyik legszabályszegőbb filmje, amely tükörszerű is, és több cselekménysíkja közül az egyik először fikcióként jelenik meg, majd egy, a filmen belül forgatott filmmé válik, amiről aztán kiderül, hogy a múltnak egy átalakított, de alapvetően egyező feldolgozása, és végül a valós múlt is megjelenik. A film végére kiderül az igazság a múltról és a karakterek motivációiról, nincs bizonytalanság, mint egyes, akár a modernizmus idején készült filmekben; teljesen lezárt a cselekmény, az epilógus még a jövőt is leírja. Tehát akármennyire is bonyolult az idősíkok és a valóság-fikció viszonya, a klasszikus filmekre jellemző módon a néző végül mindentudóvá válik, az igazság és a hazugság pedig egyértelműen megkülönböztethetővé. Mindent összegezve Almodóvar használ jó néhány a nemzedéke haladó rendezőire jellemző technikát, azonban klasszikus felépítésű filmeket készít, amelyek alapvetően realistának hatnak, és sokszor a posztmodern, de még a modern határán is innen vannak. Az Almodóvar-filmek központjában nem kimondottan a műfajok leporolása vagy a művészeti progresszió, hanem a vágy, a vonzalom mechanizmusai állnak. A Rossz nevelés vallomásszerű epilógusa az alkotómunkával kapcsolatban is azt emeli ki a főszereplő rendezőről, hogy az események óta is „ugyanazzal a szenvedéllyel készíti filmjeit”. Van még egy fontos jellemzőjük, amely a kortárs filmművészet jellegzetes részévé teszi őket, ezt azonban nem lehet a korábbiakhoz hasonló esztétikai elvként leírni: a nemi kisebbségek és a hagyományosan elítélt, tiltott életmódot folytató egyének (például drogfüggők) behelyezése a cselekménybe. Almodóvar, a Fassbinder által megkezdett utat folytatva, azzal hozott újat a melodrámában, hogy a fősodorral szemben nem heteroszexuális karaktereket alkalmaz. A konzervatív társadalomhoz való viszonyt ezek a filmek szinte egyáltalán nem vetik fel. Ha igen, akkor is csak egyedi helyzetekben jelenik meg ez a konfliktus (mint a Megtört ölelésekben

65


Csillagtér

66

[2009] a homofób apa és biszexuális fiának a mellékszála), de nem általánosító jelleggel, mint általában a klasszikus stílusú filmekben (Philadelphia, 1993) vagy például Mundruczó néhány filmjében (Delta, 2008). Felbukkan néhány olyan elem, amely a konzervatívoknak szóló fricskaként értelmezhető, mint a Tűsarok (1991) (ál)szakállas bírója, aki nőimitátor egy bárban, de a társadalomkritika nagyon ritkán válik dominánssá. Erre ismét csak a Rossz nevelés a példa, amely bemutatja ugyan a papi pedofíliát, végül mégis tragikus melodrámává válik. A pedofíliát elkövető pap pedig, aki később, már az egyházból kilépve egy gyilkossághoz is hozzájárul, nem az álszent papságot jeleníti meg végső soron, hanem egy olyan egyént, aki a szabályoktól függetlenül mindig a vágyait követte. Az Almodóvar-filmek általában nem hangsúlyozzák a karakterek erkölcsi megítélését, és a nem heteroszexuális orientáció vagy a droghasználat pszichológiai okait, következményeit sem firtatják, hanem szabados, különleges életvitelű egyének között ábrázolnak szerelmi sokszögeket. A korai filmek a szereplők életmódjától, orientációjától függetlenül általában a komikus lehetőségeket használták ki, szubkulturális közegben játszódó romantikus komédiáknak tekinthetők. A kilencvenes évek eleje óta pedig inkább a drámai, tragikus irány a meghatározó, bár legutóbbi filmje visszatért a koraiak komikus jellegéhez (Szeretők, utazók, 2013). Az érett filmjei sem mellőzik az iróniát, akár nemi erőszakból is képesek viccet csinálni, ezek a filmek azonban általában végzetes, tragikus kapcsolatokat ábrázolnak. A Mindent anyámról (1999) az a filmje, amelyben Almodóvar egészen lírai módon mutatta meg a szubkulturális, dekadens életformát, egy kábítószeres, nemet váltott férfival a középpontban. A film abból a szempontból is különleges a rendező életművében és általában a tragédiák között, hogy a befejezése mindezek ellenére a túlélést hangsúlyozza. François Ozon a kilencvenes évek végén vált jelentős filmrendezővé, akkor, amikor az európai és észak-amerikai, művészi igényű filmkészítésben meglátásom szerint fordulat történt. Amelyet alapvetően a posztmodern mesterkéltségétől és tétnélküliségétől való eltávolodásként, és a valóság, a dráma felé fordulásként lehet leírni. Ez visszatérést jelent a modernizmus egyik vonulatához, a realista vagy kimondottan dokumentarista valóságábrázoláshoz, és az intellektuális posztmodern filmeknél klasszikusabb elbeszélésmódhoz. További jellemzői ezeknek a filmeknek a műfajoktól független vagy gyenge műfajú, nagy téttel rendelkező dramaturgia és a társadalmi, szociális problémák feldolgozása. Ezek és modernista őseik között lényegi különbséget nem lehet felfedezni, bár egyes filmek olyan brutalitást és annyira primitív személyiségeket ábrázolnak, ami a modernizmusra nem volt jellemző. És mivel a karakterek nem váltanak ki szimpátiát, együttérzést, ezért ezek a filmek is közel kerülnek ahhoz, hogy tét nélkülinek hassanak. Ez nem jelenti azt, hogy a posztmodern filmek megjelenése (kb. 1980) óta nem készültek volna modern esztétikájú filmek, azonban a kilencvenes évek végétől egyes alkotói csoportok célirányosan jelentkeztek hasonló elképzelésekkel. Itt elsősorban a Dogmamozgalomról van szó, amelynek a kiáltványa egyértelműen a realizmus mellett tört lándzsát (bár az első Dogma-filmeket követő művek már nem lettek sokkal realistábbak az átlagos európai művészfilmeknél), és a román új hullámnak nevezett, kevésbé koncepcionális, de hasonló jellegű filmeket tömörítő csoportosulásról. Ezektől független, kimondottan szerzői jegyeket mutató és ebbe az irányba mutató, jelentős rendezők a Dardenne testvérpár (A fiú, 2002), Gaspar Noé (Visszafordíthatatlan, 2002), Larry Clark (Genya, 2001), de Emir Kusturica érett filmjeit is tekinthetjük e trend korai megnyilvánulásának (Cigányok ideje, 1988). Nagyrészt Ozon filmjeit is le lehet írni ezekkel a jellemzőkkel, bár azok egyik csoportja művinek ható, színpadias eszközöket alkalmazó posztmodern alkotás. Ozon első két nagyjátékfilmje kijelölte a későbbi fő irányvonalakat. Az első, a Nézd a tengert! (1997) a lírai, minimális cselekménnyel rendelkező, általában vízközelben játszódó és tragikus filmek vonulatát indította el. Ezt folytatta a Homok alatt (2000), a Swimming Pool


Csillagtér (2003), az Utolsó napjaim (2005), a Menedék (2009) és a Fiatal és gyönyörű (2013). A hosszú, eseménytelen jelenetek és a véletlenszerű cselekmény miatt ezek a filmek is közel járnak a tét nélküli dramaturgiához, azonban tartalmaznak néhány reálisan kezelt drámai eseményt, másrészt nem reflektálnak a cselekmény tétnélküliségére, így inkább a késő modern minimalista filmekhez állnak közel (Wim Wenders, Chantal Akerman). Második nagyjátékfilmje, a Szappanoperett (eredeti címe Sitcom, ami a tévés szituációs komédiák műfajának a neve, 1998) pedig a teátrális, műfajokat és idézeteket használó, időnként (ön)paródiának ható filmek sorát nyitotta meg, bár ezt csak néhány folytatta: a Vízcseppek a forró kövön (2000), a 8 nő (2002) és az Angel (2007). Ezek és más szempontok alapján Ozon Mundruczó Kornéllal mutat rokonságot a kortársak közül, akinél szintén a líraisággal jól elegyedő minimalizmus és a reflexív teatralitás jelölte ki a filmek fő tendenciáit, legalábbis a Fehér Isten (2014) előtt. Az egyik fő vonulatba sem sorolható Ozon-filmek a minimalistákhoz hasonlóan alapvetően drámaiak és realisták. Közös nevezőjük az egyszerű, néhány tulajdonsággal leírható karakterek alkalmazása és a tabuk cselekménybe építése. Ennek leggyakoribb megjelenési formái a szexualitás nem konvencionális formái, főleg a homoszexualitás, a halál és a gyilkosság, valamint a kábítószerek használata. A szereplők egyszerűen szembesülnek valamilyen módon – minden moralizálás és különösebb értelmezés nélkül – ezekkel a jelenségekkel. Főleg a Swimming Pool fejezi ki azt, ahogyan Ozonnál megjelennek ezek a témák: a főszereplő krimiírónő megfigyeli egyik éjszaka a vele egy nyaralóba került nimfomániás lány egy aktusát, majd az egyik éjszakai férfit holtan találja a látogatása után a kertben, és a gyilkos lánynak segít eltüntetni a nyomokat. Ő maga nem vesz részt a hagyományosan elítélt vagy bűnös cselekedetekben, csak szemléli azt, amiről a könyveiben ír, és bár a szexuális életéért igen, a gyilkosságért nem ítéli el a lányt. A gyilkosság is csak megesik, sem oka, sem következménye nincs, és a film utolsó jelenetei azt is felvetik, hogy az egész csak az író képzeletében játszódott le. Az Ozon-filmek sem boncolgatják a hagyományosan tiltott, elítélt vagy káros viselkedésformáknak, jelenségeknek a pszichológiai vagy társadalmi okait és hatásait, önmagukban mutatják fel ezeket. Ez jól látható az Utolsó napjaimban, amely a saját halálára készülő egyén toposzát használja fel. A filmben a rákos beteg divatfotós fiatalember homoszexuális és kokainista. Az erre a toposzra épülő filmek (például The Straight Story, 1999, Amerikai szépség, 1999, Az élet nélkülem, 2003) általában számot vetnek az egzisztenciális kérdésekkel, az anyagi lét vége rávilágít a valódi értékekre és a helyes életvitelre. Ozonnál nincs számvetés, nincs tanulság, a főszereplő elszigetelődik, de kibékül azokkal az emberekkel, akikkel konfliktusban állt, és egy impotens férfi felesége révén még örököse is lesz. A film nem sugallja, hogy milyen magatartásforma a helyes, és a homoszexuálisokról vagy a drogról sem fejti ki véleményt, inkább lírai, asszociatív módon, például a divatfotózás motívumával fejezi ki a mulandóságot. A színpadias Ozon-filmekre még jellemzőbb, hogy a jelenségeknek csak a felszínét mutatják meg, és drámai módon, feszültségkeltésre használják őket, néha kimondottan abszurd módon. A legtisztább példa erre a Szappanoperett, ahol egy jómódú családban egy patkány megvásárlása háziállatként irracionális eseménysorozatot indít el: az egyik gyerek homoszexuálisnak nyilvánítja magát a patkány érkezésének napján, és úgy kezd el viselkedni, ahogyan a sztereotípiákban a melegeket leírják, a másik gyerek pedig ugyanezen a napon öngyilkossági szándékkal kiugrik az ablakon, és később tolószékben szadomazo játékokat játszik a barátjával. A lavina végeként pedig az apa, aki látszólag a legkiegyensúlyozottabb karakter, a többi családtag akaratára megöli a patkányt, megsüti, elfogyasztja, és végül ő maga változik óriás patkánnyá, amelyet a gyerekei szúrnak le. Egyes későbbi színpadias filmjei szintén ömlesztve kínálják a tabutémákat, azonban ezeknek a filmeknek a határozottan tükörszerű megoldásai belefoglalják a cselekményt egy olyan keretbe, amely egyértelműen felfüggeszti a realizmussal kapcsolatos

67


Csillagtér nézői igényt. A Vízcseppekben a színpadszerű lakáson kívül a reflexív eszközök (például a kamerába tekintés) oldja a cselekmény komolyságát, a 8 nőben pedig a tükörszerűség a krimi és a musical szabályainak ironikus kezelésében jelenik meg, és teszi elfogadhatóvá a nonszensz helyzetet. Az Angel a romantikus regényeket és a kosztümös filmeket idézi meg egy emancipált írónővel a középpontban, szabályos történetvezetéssel, kevesebb tabutémával, színpadiassággal és reflexióval, így közelebb áll a műfaji posztmodern filmekhez a teátrálisaknál. Összességében Ozon filmjei kisebbik részében használja a posztmodern műfaji és színpadias filmek eszköztárát, nagyobb részükben minimalista stílusban, hagyományosan tiltott tevékenységekről szóló történeteket mesél, amelyek viszont komolyan vehetőként jelennek meg.

68


Csillagtér – Hajléktalaninterjú

„Az életbol ´´ kifolyólag”

A felvétel időpontja: 2008. július 11. Helyszín: Óbuda Név: Kormos

– Hetvenöt éves vagyok. Zalában születtem, hároméves koromban fölkerültem Budapestre, az iskoláimat is itt jártam. Nagy volt a család, nagyapáméknak hét gyerekük volt, abból származott az én apám is, aki aztán… Mindegy, erről ne beszéljünk, hogy milyen volt, nem érdekes. Itt jártam az iskoláimat: elemit, polgárit, kereskedelmit. Leérettségiztem, és elmentem segédmunkásnak, mert egyedül maradtam Budapesten. Anyámat baleset érte, és le kellett hogy menjen vidékre, mert nem volt beszámítható a baleset után. Ez a második világháború utáni időszak, amikor költözködött mindenki, és akkor még megvolt a Kossuth híd a Parlament meg a Batthyány tér között, és egy lovas kocsiról egy dupla asztallapot a fejéhez vágott a szél anyámnak. Ebből kifolyólag aztán nem lett komplett, és vidékre kellett hogy költözzenek a nagyapáméktól örökölt birtokra. Építettek ott egy kis vityillót, egy szoba-konyha volt. Én meg itt maradtam Budapesten egyedül. – Iskolázott volt, miért ment segédmunkásnak? – Az érettségi után elhelyezett volna a bank vagy az iskola, de én azért a pénzért nem mentem el. Hatszáz forintot kaptam volna, a vasútnál meg ezerkettőt. Nyilván a többet választottam: mivelhogy egyedül voltam, el kellett tartani magamat. Volt egy osztálytársam, akinek az apja fuvaros volt. Hajnal háromkor mi már mentünk a Déli pályaudvarra megpakolni a kocsit ahhoz, hogy Rózsadombra fölvigyük a szenet, és utána mentem iskolába, a polgári negyedikbe meg a kereskedelmi elsőbe, akkor volt ez. Úgyhogy én kivettem a részemet a munkából minden szempontból, és rájöttem arra, hogy megélni csak a munkából lehet, nem csalással, lopással, betöréssel meg bankrablással. Úgyis elkapják az embert. A Lokomotívban kajakoztam annak idején, a Vasutas sportegyesületében. Nem voltam profi egyébként, akkor még amatőrök voltak a sportolók. Mondjuk, eredményt nem sokat értem el; egy bajnokságon, Lillafüreden, a Hámori-tón voltunk magyar bajnokok. Itt a Dunán harmadiknegyedik hely. Aztán, hogy a vasúthoz kerültem, forduló szolgálat volt: éjjel-nappal kellett dolgozni. Akkor már a sport kicsit elhanyagolódott. – Van érdekes kajakos története? – Vanni van. Gyerekek voltunk, csibészek voltunk, egy alkalommal elmentünk szőlőt lopni Zebegény környékén. Kajakkal fölmentünk délelőtt, aztán mivel hátizsákunk volt csak, abba szedtük bele a szőlőt. Fölakasztottuk a fára, azt ittuk a mustot. És ugyanaznap még randevúm volt egy kiscsajjal délután itt, Óbudán… Akkor még nem volt így beépítve, földszintes házak voltak, meg lukas telkek, és mondtam, hogy menjetek előre, majd megyek utánatok… mert hát rám jött a hasmars. – Ő volt az első szerelme? – Szerelemről akkor még nem beszélhettünk, csajozás volt; volt itt annyi csaj, mint a hétszentség. Hárman voltunk nagyon jó haverok, a Pista, aki most halt meg nemrégen, a Robi már korábban meghalt; mindig együtt jártunk mindenhova. Csináltunk csibészségeket, mondjuk a kapu alatt csókolóztunk a csajokkal, aztán a házmester elzavart bennünket, másnap meg kiszúrtunk vele, mert leemeltük a kaput, és elvittük tíz házzal odébb. Nem öltünk, nem rabol-

69



70

tunk, de ilyen apróbb csibészségeket megcsináltunk. Az iskolában például volt olyan, hogy megdobtam a tanárt vizes szivaccsal. Az egyik srác kiszaladt az osztályteremből szünetben, vártam, hogy mikor jön vissza. A srác nem jött, viszont belépett helyette a tanár, én meg puff… csurgott végig. Igazgatói rovót kaptam, nem rúgtak ki. – Mostanában hallani olyanról, hogy gyerekek megvertek tanárt… – Ú, hát az aljas egy dolog! Elsősorban a családban kell keresni a hibát, mert azért ne haragudjon, volt úgy, hogy pipa voltam a tanáromra, és panaszkodtam otthon a szüleimnek, de nem sokat értem el vele. Csak még otthon is kaptam két pofont. Mert vegyem tudomásul, hogy a tanár engem tanít, ő egy felsőbbrendű lény… Szent volt utána. A cserkészetben is benne voltam annak idején, és ott is arra tanítottak bennünket, hogy hát felebarátaidat tiszteljed, főleg az idősebbeket, és segítőkészség meg hasonlók. Sok mindent átéltünk és tanultunk a cserkészetben. Amikor átvette az Úttörőszövetség az egészet, hát az bizony nagyon fájt nekünk. – Ön szerint miért nincs a mai fiatalokban gát? – Nincs elfoglaltságuk, nem nevelik őket rendesen. A cserkészetben az volt a divat, hogy aki rosszat csinált, meg lett büntetve. – Ön egyetért ezzel a módszerrel? – Hogyne! Persze! Bőven, mert az idejébe’ adott pofon mindig jobban használ a gyereknek, mint akármilyen beszéd. Mert az az egyik fülén be, a másikon ki, megrázza a vállát, azt kész, elmúlt. De nem vagyok híve a verésnek… A fiamat egyszer vertem meg, a lányomat meg soha. Egy-egy füles elcsattant; ha nem fogadtak szót, akkor. De egyszer nagyon megvertem a fiamat, még ma is bánom. Az iskolában összeálltak galeriba a gyerekek, aztán poénból bedobálták kővel a szentendrei templom ablakát, azt a színes, festett ablakot. Egyhavi fizetésem ment rá, a feleségem a gyerekekkel volt otthon, nagy érvágás volt. Na, akkor nagyon kikapott a gyerek. – Mi történt magával? [egyik lábfeje levágva, a mankói mellette vannak a padon] – Érszűkület. Elrohadt a fél lábam, azt levágta az orvos, azt mondta, legközelebb már a bokánál lesz nyissz. – Van köze ennek az alkoholhoz? – Nincs. Napjába’ egy-két fröccsöt szoktam meginni, meg reggelente egy féldecit. Nem vagyok alkoholista, hogyha erre kíváncsi. – A második világháborúról van emléke? – Apám a fronton volt, és írta haza, hogy menjünk le almáért anyámmal Zalába, mert rengeteg alma termett az évben, és hozzuk föl. Akkor a Fő utcában voltunk segéd-házfelügyelők, és apámat onnan vitték be katonának. Elindultunk a birtokra, de már Almádiban kilőtték a mozdonyt az oroszok, onnan már társzekérrel, gyalog és a menekülő német kocsikkal, azokkal mentünk. És ott is ragadtunk, mert közlekedés nem volt, úgyhogy ott vészeltem át az úgynevezett felszabadulást is. Ott meg a ruszkik akartak agyonlőni, mert nem győztem elég gyorsan hordani nekik az ivóvizet. A kút kábé száz méterre volt, hegybirtok volt, szőlőbe’ laktunk. És akkor úgy adódott, hogy amit a németek nem vittek el, azt elvitték az oroszok, úgyhogy semmi sem maradt. – Volt az iskolában osztálykirándulás? – Hogyne, persze. Egyszer Visegrádra mentünk, másodikosok-harmadikosok lehettünk. Én akkor bunyóztam a Vasasban, megpróbáltam többféle sportot, atletizáltam is, de akkor épp bunyóztam, és a kajütben végigvertük egymást egész Visegrádig, négyen-öten, gyerekek. Nem haragból, rendes meccseket játszottunk. Míg a többiek fölmentek a Várba, mi leültünk a Dunapartra, mert úgy elfáradtunk. – A rendszerváltozásra hogyan emlékszik vissza? – Nézze, a politikával nemigen szeretnék foglalkozni, mert úgyse az van, amit az ember szeretne. Nem rajtunk múlik, mi ezen változtatni nem tudunk, ez így történt, aztán kész. Csak


Csillagtér – Hajléktalaninterjú azt az egyet nem értem meg, hogy miért nem lehet a magyaroknak úgy összefogni, mint ’56-ban, hogy idegen emberek csókolgatták egymást… Annyira széthúzó az emberiség, hogy rettenetes. Ennek oka, mondjuk, a média is, mert ugye mindenki hazamegy, leteszi a valagát, és nézi a televíziót, közben zabál, ezért van a sok elhízott ember. Mert hát a televízióban is mit lehet állandóan látni? Gyilkosság, verekedés, rablás. Én szeretem a természetfilmeket, meg azokat a történeteket, amik régen történtek meg, például a Meseautót vagy a cowboyfilmeket. ’78 óta nyugdíjas vagyok egyébként, mert volt egy csúnya autóbalesetem. Harminchat csonttörésem volt, annak az átkát szenvedem most is, mert egész biztos, hogy az érszűkület is abból adódik. Tízszer kezdtem újra az életemet! Tízszer. A nulláról. Először, amikor a feleségemtől elváltam. Szereztem neki szolgálati lakást, én is abba’ laktam, ugye, de aztán a kollegák a vonaton mutogattak rám, hogy ennek a feleségénél voltam az éjjel, és akkor elváltam. Akkor már a gyerekek tizenhárom-tizennégy évesek voltak. – Mióta van itt a panelben? – Kilencedik éve. Halőr voltam Veresegyházán. Be szoktam járni a Lukács fürdőbe az ízületeimet gyógyítani. Ott ismerkedtem meg a mostani feleségemmel, aztán összehaverkodtunk, ez júniusban volt, asszem. Akkor tatarozták a lakását, és nem volt hol lakni, és akkor kint lakott nálam két hétig Veresegyházán. Akkor összejöttünk szépen, decemberben megtartottuk az esküvőt; ő az ötödik feleségem. A második és a harmadik feleségem nagyon aranyosak voltak, de mind a kettő meghalt sajnos, az egyik májrákban, a másik meg agyvérzésben, aztán így megint egyedül maradtam. Azért igyekeztem mindig olyanformán csinálni a dolgokat, hogy azért tető legyen a fejem felett. A lányomnál is laktam lent Zalában kábé két évig, mert a férjének van ott egy nyaralója, aztán gyümölcsfát ültettem, fát vágtam meg sufnit építettem, amit tudtam, mindent csináltam. Mindig a munkába igyekeztem ölni a bánatomat, hogy megfeledkezzek róla. Soha nem voltam búskomor, mindig igyekeztem humorosan felfogni a dolgokat. Most már az ember beleöregedett ebbe. Hetvenöt éves vagyok, mit akarok én már az élettől? – A vallással hogyan áll? Hívő ember? – Nézze, hiszek a természetben. Arra, hogy tavasszal kivirágzik, kizöldül minden, ősszel elmúlik minden, jön a tél… Tehát a természetben magában, hogy egy állat él… Szóval szeretem és megbecsülöm én, de hogy hívő, ilyen nálam nincs. – Szokott álmodni? Emlékszik rájuk? – Nagyon ritkán szoktam álmodni, csak akkor esetleg, hogyha nagyon ki vagyok merülve a fáradtságtól, ilyen hülyeségeket, hogy szaladok a vonat után, és mindig lemaradok. Az életből kifolyólag olyan tapasztalataim vannak, amik ilyen érzelmeket keltenek bennem, hogy mindenről lemaradok, vagy éppenséggel nem úgy sül el, ahogy szeretné az ember. Mondom, tízszer kezdtem újra az életemet a nulláról, de most már nem bírom. Most is, ha ez a betegségem nem volna, nem volnék itt, mert vettem egy kis telket, én ott voltam lenn télen, nyáron, egymagam megvoltam, szép nyugdíjacskám van, megéltem. A feleségnek hiába adom oda a nyugdíjat egy fillérig, neki az is kevés, mert ő több nyugdíjat kap, mint én, és ha egy nő a családban egy forinttal is többet keres, mint a férfi, akkor már ő az úr. Itten nekem szavam nincsen, mert úgy fogadott be, ugye, azt én mindig figyelembe kell hogy vegyem. Hát lehet, hogy ha újból meggyógyulok, akkor visszamegyek a telekre. – Mi az élet értelme? – Küzdés. Nekem legalábbis ez volt. Küzdöttem, küzdöttem azért, hogy magam és a családom megéljen. De aztán mire jutottam? Arra, hogy ugyanolyan szerencsétlenek maradtak, mint én vagyok, ugyanúgy kell nekik küzdeni, dolgozni, mint nekem. Nem tudtam vagyonokat gyűjteni, hogy adjak nekik örökséget. Ami volt, mindenem odaadtam már. Ha volt valami,

71



72

nesze, vigyed, a tányértól a kanálig, a bútortól a szakramentumig mindent. Hova a francba tettem volna? Hát nem volt hova tennem se. – Ha most újrakezdődne az élete, lenne valami, amin változtatna? – Királynak kéne születni. Akkor megvolna az embernek mindene, és nem volna gondja. Itt állandóan az anyagi gondokkal küzdünk. Képzelje el, hogy nekem van hetvenezer forint nyugdíjam, az asszonynak van száz-, az százhetvenezer. Abból nyolcvan a rezsi. Há’ miből élünk akkor? Könyörgöm, már lassan zsíros kenyérre se jut. Nem beszélve arról, hogy az orvos elvárja, hogy adjak neki pénzt, mert levágta a lábamat. Bent voltam az érszűkülettel, összegyűjtöttem tizenötezer forintot, mondtam az asszonynak, mert nem találkoztam az orvossal, amikor a mentő hozott haza, szóval mondtam, hogy tízezret adjál az orvosnak, az ötöt meg oszd szét az ápolóknak. Erre ő mind a tizenötöt odaadta az orvosnak! [rágyújt] – Régóta dohányzik? – Negyedik elemista korom óta. De sulin kívül, mert iskolában ugye nem szabadott. Voltak ilyen utcai trafikok, amik árultak cigarettát, még akkor egy darabot, és akkor a trafikos azt mondta, ha ezt úgy szívjátok el, hogy megmarad a hamuja, akkor kaptok még egyet. Na, hát így szoktam rá. – Léteznek ön szerint más civilizációk a világegyetemben? – Feltételesen elfogadom ezt az elméletet, de csak feltételesen. Ezek a tudósok is csak mind elképzelik vagy feltételezik, hogy van, mert meg nem győződött róla még senki. De lehet, hogy van más élőlény más bolygókon, nem zárom ki a lehetőséget, de az, hogy ilyen emberfajta, mint mi vagyunk, azt én nem hiszem, mert akkor már régen leigáztak volna bennünket. – Igen? – Hát nem? Dehogynem. Hány ember halt meg a második világháború alatt, az első világháborúba’ is, ugye, magyar huszárok… Mi a fenét kerestünk mi Olaszországban? Vagy a magyar honvédek mit kerestek épp a Don-kanyarnál? A hazájukat nem tudják megvédeni, elviszik őket. – Ha elképzelne egy ideális társadalmat, ahol rendben lennének a dolgok, nem lennének különbségek az emberek között, az hogyan nézne ki? – Vissza kéne hozni az őstársadalmat. Amit elejtek mamutot, azt körülüli a család vagy a jónép… nem szorosan a család, és akkor együtt esszük meg. De nem az, hogy az egyik csak harácsol, annyira, hogy már nem tudja, hogy hány milliárdja van, ugyanakkor a másik nyomorog. Annak idején a templom elé kiült a koldus, aki valóban koldus volt, mert akkor is voltak szegények, mint most is vannak, ugye, csak most sokkal több. De akkor még a cigány se ment el lopni – bocsánat, barna bőrű, nem akartam megsérteni –, hanem odament, aztán „nagyságos asszony, legyen szíves egy tojást”. És kapott. Mert volt miből. Most, könyörgöm, hogy adjanak a szegénynek, mikor nekik sincs miből. Hát ezért kényszerülnek az emberek… megélhetési lopás… uram. Hát ilyen hülye jogi kifejezéseket, amiket ezek használnak! Nem lopja el a kocsit, csak használatba veszi! Hát én nem is tudom, hogy hol élünk! És ne haragudjon, engem büntetnek meg azért, mert tőlem ellop valaki valamit, azt megpróbálom pofon ütni? Ilyet még az ember nem látott. Valahogy kicsit elszabadult a pokol. Kicsit nagyon elszabadult. – Ha megírná az élete történetét, milyen címet adna a könyvnek? – Erre még nem gondoltam… Alsó tízezer. – Az iskolából eszébe jut még valami? – Volt rengeteg, sok hülyeség, az ember elfelejti ám, mikor már ennyi idős… Szép azért… Volt egy zenekarunk, az iskolában a matematikatanár, a Tati bácsi, nagyon idős bácsi volt, egy kicsit flúgos is volt, hogy úgy mondjam, mi legalábbis úgy hívtuk. Manapság nem úgy hívják, hanem hogy zseni. Mert kitűnő matematikus volt, minden hangszeren játszott, és nagyon szerette a természetet. Mi, gyerekek csúfot is űztünk belőle eleinte, de aztán rájöttünk, hogy nem


Csillagtér – Hajléktalaninterjú azért ilyen flúgos az ürge, hanem azért, mert tud. Mire mi föllapoztuk a logaritmuskönyvben, hogy hányas számot keresünk, ő már régen fölírta a táblára fejből. Fejből! Ő alapította meg az iskolazenekart. Amikor beiratkoztunk, mindtől megkérdezte, hogy játszik-e valamilyen hangszeren. „Játszok is, meg nem is.” „Nem baj, jössz!” Volt ott tubától kezdve zongoráig, harmóniumtól pisztonig, szaxofontól kezdve minden az égadta világon. Hát így alakultunk meg mi hárman zenekarba: a Robi haverom, aki már korábban meghalt, az tangóharmonikázott, a Pista haverom, aki most halt meg nemrégen, szaxofonozott, én meg hegedültem, a Novák Pista, aki még korábban meghalt, az dobolt. Így voltunk négyen egy zenekar. És jártunk, nem pénzért, hanem azért, mert kaptunk egy Bambit a lányoktól, vagy egy szelet zsíros kenyeret. Ezért játszottunk egész este. Hát nem azt mondom, hogy aztán mi nem szórakoztunk, mert hol az egyik, hol a másik lépett le a zenekarból, aztán táncoltunk egyet, vagy ismerkedtünk a lányokkal. Itt volt a Selyemszövő Óbudán, rengeteget jártunk ide zenélni nekik, meg a Dohánygyár mellett az apácáknak volt valami iskolájuk. Hát azok a lányok elég szigorúan voltak nevelve, azokkal nemigen lehetett szórakozni, csak ablakon keresztül levelezni. Ők kidobták a levelet, mi meg mutogattunk nekik, volt ilyen. – Mi volt a kedvenc éneke? – A Kis Kolumbusz felfedezte Amerikát. Ez volt a belépőszám, de már nem tudom, elfelejtettem, pedig ez volt a belépőszámunk meg a zárószámunk mindig. Akkor még új volt ez a dal, de hát manapság már… Ezek a beatzenék vagy pop meg szakramentum… Olyan, mintha talicskát tolnának, azt nyekereg! Ez nem zene. Ennek nincs dallama! Nincs olyan szövege, amit végig lehetne énekelni, mert ugyanazt ismétli mindig. – Mi a legnagyobb igazság az életben, amire a tapasztalataiból rájött? – Az élet igazsága? Nem szabad megöregedni! Fiatalnak kell maradni, és akkor az ember bírja a munkát, és a munkából meg tud élni. Legalábbis az elmúlt társadalmi rendszerekben meg tudott, mert tudta, hogy holnap is lesz kenyérrevalóm, hogy dolgozni fogok. Nem úgy, mint manapság, hogy bemész, dolgozol, aztán azt mondják, hogy nem kellesz, mehetsz a francba. Úgyhogy itt nincs máról holnapra jövő. Nincs jövőjük a mai fiataloknak. – És Önnel mi fog történni? Mit valószínűsít? – Megírtam a végrendeletet, meg összegyűjtöttem rá kétszázezer forintot. Ott van a lányomnál, és megmondtam neki, ha majd meghalok, akkor fújjatok ki a levegőbe. Nem földbe, meg ne egyenek kukacok! Fújjatok ki a levegőbe! – Mivel fújják ki? – Vízzel. Nem látott még ilyen fújós temetést? Én már láttam, mert a feleségem… Permetszerűen, mint a locsolóslaugból, kifújják a hamvait, azt kész, el van intézve. – Akkor nem lesz sírfelirata, semmi? – Nem, nem kell! Hogy énnekem oda járjanak sírni vagy bánkódni, vagy esetleg leszarják a síromat. Nem kell. Nem beszélve arról, hogy ha valaki mondjuk becsületes és rendes ember volt, az megmarad az emlékezetbe’. Hát az én feleségeim is úgy vannak, igaz, hogy én eltemetettem őket, de attól függetlenül, ha eszembe jut, akkor gyászolom, illetve hát megemlékezem róluk. Magamban! És nem megyek el szent misét tartatni, nem megyek el a sírjukhoz, nem megyek el sehova. Különben is már lejárt a sírgondozás, illetve a sírmegváltás ideje, úgyhogy most már más használja, nem gondolok erre. – Meséljen még a fiatalkoráról! – Amikor cserkészek voltunk, nagyon sok élményem volt. A legnagyobb, mikor a Szúnyogszigetről elindultunk kajakkal le a Dunán, a Sión föl, át a Balatonon, a Rábán föl, és ott vissza a Dunán. Egy hónapig tartott ez a tábor. Másik emlékezetes egy téli tábor volt. Akkor még volt szénszünet az iskolában, takarékoskodtak a szénnel. Elmentünk Lentibe vonattal, és onnan

73


Csillagtér – Hajléktalaninterjú síléccel az összes hegyen, és Miskolcról jöttünk vissza. Ezek az élményeim megmaradtak, ma is szívesen emlékszem rájuk. És mentünk, minden szabadidőben mentünk kirándulni. Sose felejtem el, Csikóvárra mentünk ki táborozni. Egy hétig voltunk ott. A sátor alá összegyűjtöttük az avart, hogy ne a földön feküdjünk, de egyre többet viszkettünk, és mikor hazajöttünk, akkor vettem észre, hogy vagy ötven kullancs volt bennem. De megtanultam, hogyan kell kiszedni az ember bőréből. Nem az, mint manapság, hogy orvoshoz szaladok! Szépen fogtam az étolajas üveget, ráfogtam a kullancsra egy percig, levettem az üveget, olyan szépen kibújt, hogy csak le kellett pöckölni. Hát a cserkészetben tanultam meg főzni is. Ezért nem estem kétségbe, amikor egyedül maradtam; mindent megfőzök, csak a halat nem szeretem. – Ha festene egy képet, mit látnánk rajta? – Annak idején, mikor még jobb kedvem volt, hozzáfogtam egy gobelinnek a kivarrásához, de hát az is aztán abbamaradt, mert más elfoglaltságom akadt. Abban az volt, hogy egy magányos csónak, innen pedig egy száraz fa. Ez lett volna… Nagyjából meg is volt, csak nem tudom, hova lett. De hát elég volt, harangoztak is, úgyhogy… Az interjút Kiss Géza készítette

N É M A

I M A

A HAJLÉKTALAN SORSRA JUTOTTAKÉRT Az Oltalom Kórház Foglalkoztatójában hajléktalan sorsra jutott embertársainkért gyertyát gyújtva imádkozunk minden vasárnap este fél nyolc és nyolc óra között. Ha ügyünket ön is fontosnak érzi, arra kérjük, tartson velünk! ´´ Ajtónk nyitva áll, hogy a jelzett idokeretben bármikor, felekezeti vagy társadalmi hovatartozására való tekintet nélkül bárki csatlakozhasson hozzánk. Kérjük, hogy az imádkozók csendességét beszéddel ne zavarja meg! Címünk: Oltalom Kórház Foglalkoztató, 1086 Budapest, Dankó u. 9.

74

´´ megfosztott, ´´ Dicsoségemtol ´´ a koronát. levette fejemrol Kitépte reménységemet, mint valami fát, Letördelt körös–körül: tönkrementem... ...kiáltozom, nem kapok választ. Segítségért kiáltok... ...könyörüljetek, könyörüljetek rajtam, barátaim. (Jób könyve)


Kicsi Csillag – Mese

SARKADI ÁGNES

Hétnapló Március 2. A naplót nagymamától kaptam. A teteje szép, fényes, és egy vizsla van rajta. Az a kedvenc kutyám. Nagyi azt mondta, Marcikám, írd le ebbe a fontos dolgokat. Apád is írt naplót. Ha apa naplót írt, akkor én is írok, gondoltam. Csak azt nem tudtam, mi lesz, ha nincs kedvem írni. Vagy elfelejtem. Megkérdeztem a nagyit. Akkor írjál heti naplót, nevetett, az is jó. Ilyen lesz az enyém! Hétnapló. Mint a hét mesterlövész. Vagy a hét naplopó.

Március 9. Apa tegnap nem jött haza, anya meg sírt. Azt mondta, hogy apa már nem szeret itthon lenni. Nem akarom, hogy apa elmenjen. Ki fog új gumit szerelni a biciklimre, ha kidurran a kereke? Anya nem ért az ilyesmihez, menjél apádhoz, szokta mondani. Apa meg dörmög, hogy hagyjál már békén, kisfiam, de azért megcsinálja. Különösen akkor, ha anya rászól, hogy legalább ennyit csináljon, ne csak a palacsintát tömje a fejébe, ha itthon van. Az már igaz, hogy anya nem győz eleget sütni belőle. Apával az a kedvencünk.

Március 16. Apa ma este sem volt itthon, csak délután jött haza. Elvitt fagyizni. Három gombócot is kaptam, pedig eddig mindig csak kettőt nyalhattam be. Leültünk a cuki előtt a műanyag székre, és apa azt mondta, hogy anya meg közte gondok vannak. Megkérdezte, én mit szeretnék, jó lenne-e, ha elköltözne, venne egy klassz, új házat. Azt mondta, akkor lehetne vizslám. Egy kicsit így élnénk, azután meg majd meglátjuk, mondta. Azt feleltem, ne menjen el, és sírtam is, pedig csak akkor szoktam, mikor nagyon beütöm a lábam. Mint tegnap, amikor belerúgtam a kukába. Lehet, hogy el akarnak válni, mint a Bence szülei.

Március 23. A matek doga rosszul sikerült. Végig jól számoltam, mégis rossz lett az eredmény. Viccesen rossz. Zsuzsa néni megkérdezte, hogy lehet ez, mondtam neki, fogalmam sincs. Tényleg nem tudom. Hármas lett, és Zsuzsa néni még így is rendes volt. Pedig ez témazáró. Anya biztosan nagyon mérges lesz. De talán nem kérdezi. Mostanában nem szokta, és Zsuzsa néni egész halványan írta be az ellenőrzőbe, és mindennap egy kicsivel halványabb lesz. De a naplóban nem!

Március 31. Ma elmentünk kirándulni. Apa ment elöl az ösvényen, utána én, hátul meg anya. Vittünk szalámis szendvicset. A kiserdő szélén anya leterítette a pokrócot. Ott ettünk. Azt mondták, komolyan akarnak beszélni velem. Biztosan észrevettem, hogy apa nem mindig jön haza, anya meg sokat sír, mondta apa. Persze, gondoltam, nem vagyok vak. De többet ilyen nem lesz, mondta anya, és apára mosolygott. Mert problémák voltak, de már megbeszélték, hogy első a család, és én vagyok a legfontosabb. Megbeszélték, hogy apa itthon marad, és nem megy sehova. Mert neki itt a helye, hogy vigyázzon ránk. Együtt marad a család, mondta apa, és ő is mosolygott. Nem lesz gond a biciklivel, gondoltam. Az se baj, ha kidurran a kereke. De jó!

Április 7. Korán elaludtam, és azt álmodtam, hogy bepisilek, mint rég. De nem, szerencsére nem. Csak Zsömi jött be a szobámba, és a kezemet nyalogatta. Nagyon szeretem a vizslámat, apa meg én együtt sétáltatjuk. Négy napja kaptam. Az a legjobb, ha meglát egy macskát. Úgy rohan, hogy pórázon repülök utána. Kiszaladtam a konyhába, Zsömi is jött. Apa egyedül ült az asztal mellett, és olyan idétlenül vigyorgott rám. Hogy jobban lásson, arrébb tette az üres borosüveget, meg azt is, ami csak félig volt tele. Anya kiszaladt a hálóból, és leszidta szegény

75


Kicsi Csillag – Mese Zsömit. Azt mondta, nagyon fáradt, és hogy minek kellett ez a kutya, minden a feje tetején áll, mióta itt lakik. Pedig azt még nem is tudja, hogy szétrágta a piros szandálját. Eldugtam, hogy ne vegye észre.

Április 22. Ma volt apa születésnapja. Anya tortát sütött, és hozott egy bort, ami nagyon drága, és nagyon különleges. Megpusziltuk apát, és anya odaadta az ajándékot. Nagyon szép, kék nyakkendő, ha nagy leszek, én is ilyet akarok felkötni. Még focizni is ilyenben fogok. Anya és apa koccintott a kristálypohárral, de biztosan nem jól ütötték össze, mert nem volt hangja. Csak a késnek meg a villának, ahogy a tányér széléhez ütődött a nagy csendben. Én sem mertem megszólalni, pedig Zsömi az asztal alatt rángatta a nadrágom. Azt végképp nem mondhattam meg, hogy a matek most kettes lett. És csak azért lett kettes, mert Zsuzsa néni megsajnált.

Elegem van a naplóírásból. Kimegyek focizni. Nincs az udvaron senki, csak Zsömi futja körbe a labdát tizedszer is, mindjárt elszédül a bolondja. Elrúgom a focit. Messzire repül, nézem, ahogy kiszáll a kerítés felett az utcára, azután átpattog az úton, és beleesik az árokba. Később majd megkeresem. Most nincs kedvem. Inkább belerúgok a kukába. Jó nagyot. Nagyobbat, mint máskor szoktam. Rendetlen kölyök, motyogja az utcán egy bácsi, és engem bámul. Igaza van. Rendetlen vagyok, pedig mindenki olyan rendes. Még Zsuzsa néni is.

76


Kicsi Csillag – Könyvajánló

BESZE BARBARA

Rémirtó Majoros Nóra–Szabó Levente: Rém a szobádban Hogy néz ki a rém a szobádban? Milyen a keze, feje, arca, nyaka? Miket álmodik, mit szeret csinálni, hol alszik és mitől fél? Majoros Nóra szemmel láthatólag elmélyült rémelméleti tanulmányokat folytatott, mert mindent tud a rémekről, amit érdemes. Tudja, hogy „bibircsókos. Fekete. Alaktalan. Nesztelen. Nyálkás. És még büdös is.” Tudja, hogy hol dolgozott, mielőtt a szobádba költözött: „Először víziszörnynek állt. Aztán tornádónak. Volt temetői kísértet […]”. Ismeri a rém érzelmi életét: összebarátkozott a sarki pókkal, és egyszer szerelmes lett egy sikolyba, aki elhagyta, ettől nagyon bánatos lett. Szeretne „véres cafrangokat is festeni [a falra], de csak fekete festéke van”. A rémet Majoros Nóra könyvében úgy hívják, Hrrgrrhú, és még ő is tud félni, többek között „a villanykapcsolótól, a függönyrojttól, a tüsszentéstől, a búgócsigától”, a gyerekektől viszont egyáltalán nem fél… A szerző alaposan tanulmányozta a gyermekkori félelem tematikáját. Biztos kézzel vezeti az olvasót, hogy megismerje a rémet, hogy kibeszélje őt, elmondja titkait (akár Hrrgrrhú a gyerekekéit a sarki pókkal). Részletes biográfiát nyújt a rémről, s ezzel az antropomorfizációval képes akár szerethető figurává, de mindenképpen emberarcúvá tenni ezt a kis pacalényt – olyannyira, hogy az olvasó (és a hallgató gyermek) elhiheti, hogy a rém legyőzhető, csak annyit kell mondani: „Hess innen!, Menj el! Nem akarlak látni! Csúnya vagy! Rémes vagy! Tűnés!” „Mindig az ismeretlentől félünk” – mondta egy interjúban1 a könyv mesteri illusztrátora, Szabó Levente –, és, folytatta, „erre egy gyereknél az egyetlen megoldás, ha sok kötetlen beszélgetéssel és türelemmel elérjük, hogy meséljen a félelmeiről”. A rémekről, szörnyekről, félelmet keltő dolgokról való beszélgetéshez akár terápiaszerűen is alkalmazható Majoros Nóra könyve, amelynek egyenrangú társalkotója az illusztrátor. (Gondolom, a zseniális tipográfiát is ő alkotta; a kötet impresszumában csak a képszerkesztő, Lonovics Zoltán nevét tüntették fel.) Szabó Leventének nem lehetett egyszerű a dolga: úgy kellett megjelenítenie egy „alaktalan”, „fekete”, „nesztelen”, „nyálkás” és „büdös” figurát, hogy abba minden gyerek bele tudja látni a saját rémét, mégse legyen nagyon ijesztő. Nem tudok persze „minden gyerek” fejével gondolkodni, de Szabó Levente ábrázolásmódját tökéletesnek gondolom. Sikerült megalkotnia egy kellően gusztustalan, de nem horrorisztikus alakot, ezt a fekete pacalényt a nagy piros pacaorrával. Erről a rémről elhisszük, hogy „a padlóval együtt recseg”, hogy „álmodban összegyűjti az emlékeid”, hogy képes a gyászra és a szerelemre, hogy szeret boszorkányokról és sellőkről olvasni, hogy „ért a mérgekhez”, stb. Szabó Levente képes az elvont fogalmakat, jellemzőket és érzéseket kézzelfoghatóvá tenni, ami egy konkrét cselekménysor nélküli, képzelt lénnyel foglalkozó történet esetében a legnagyobb kihívás lehetett. Azt hiszem, ez a könyv az olyan jolly jokerek közé tartozik, amely minden könyvpiaci szereplőnek jót tesz: az olvasó azért örül, mert segíti a félelmeket kibeszélni, az egyszeri könyvgyűjtő azért, mert gyönyörű könyvet tarthat a kezében: szövegében, dinamikájában, tipográfiájában és grafikai megoldásaiban is alig-alig találni hibát. A patinás Móra Kiadó büszke lehet 1

http://librarius.hu/2014/10/09/mi-tegyunk-ha-rem-van-gyerek-szobajaban

77



rá, hogy magyar alkotók munkája révén gyarapodott a könyvpiac egy minőségi, értéknövelő gyerekkönyvvel; és azt csak reméljük, hogy a könyvkereskedelem számára is fontos könyv lehet belőle, még ha nem is tömegigényt elégít ki – de ebben inkább ne legyen igazam. Ha nagyon keresném a csomót a kákán, két dolgot tudnék csak mondani, amivel nem vagyok elégedett: a rém neve, a Hrrgrrhú, kiejthetetlen és alig megjegyezhető (és a mesét felolvasó szülőnek vagy pláne kezdő olvasónak kihívást jelent). A másik, amin elgondolkodtam, a szöveg záró szakasza. A rémet, mint kiderül, el lehet ugyan űzni a szobából, de akkor jönnek „az árnyak, a neszek, a csikorgások, a susmorgások, a motozások és a zizegések. Csak éppen nem fogod tudni, honnan jönnek.” Olyan így a történet vége, mint egy lezáratlan horror, amitől a gyerek nemhogy megnyugszik, de még nyugtalanabbul forgolódhat az ágyában, és ha eddig nem voltak félelmei, hát most majd lesznek… Ezért a könyvet nem esti mesének javasolnám (a történetet amúgy is érdemes átbeszélni a gyerekekkel, és erre nem az esti órák a legalkalmasabbak, amikorra mindannyian elfáradunk). Sokkal inkább nappali foglalkoztatónak, akár óvodai feldolgozásra is, mindenképpen hasznos.

Móra Könyvkiadó, Budapest, 2014, 48 oldal (1999 Ft)

78



MAJOROS NÓRA–SZABÓ LEVENTE

Rém a szobádban (részletek)

Beköltözése alkalmából írt neked egy verset. Hajnalban mondta el, amikor legmélyebb a csend. Hrrr: „Huhhhhhhh!” Hrrr: „Hahh…” Ssssssssssss? „Hahh”

Fogalmam sincs, mit jelent.

[…]

Rettenetes tudást gyűjtött össze.

Ért a mérgekhez. A füsthöz és a tűzhöz. Az ízeltlábúakhoz. Az árnyékvilághoz. A szellemekhez. A gömbvillámhoz.

Iskolába csak azért nem járt, mert ott is fázott volna.

79


Szerzoink ´´ ARADI Péter 1962-ben született Budapesten. Szabadúszó újságíró, fordító, nyelvtanár. BALOGH Ádám 1981-ben született Szolnokon, jelenleg Budapesten él. Író, költő. BESZE Barbara 1974-ben született Cegléden, szerkesztő, gyerekkönyvkritikus.

FEHÉR Renátó 1989-ben született Szombathelyen, költő, kritikus. Első verseskötete Garázsmenet címmel jelent meg 2014-ben a Magvető Kiadónál.

FLECK Gábor Budapesten született 1970-ben, szociológus, a Budapesti Gazdasági Főiskola oktatója. Fő kutatási területe az etnicitás és szociális helyzet összefüggései, a társadalmi kirekesztés mechanizmusai. Az elmúlt két évtizedben számos civil kezdeményezésben is részt vett, jelenleg egy társadalmi inklúziót támogató virtuális kulturális intézet építésén dolgozik.

IZSÓ Zita 1986-ban született Budapesten, költő. Eddig két verseskötete jelent meg, utóbbi Színről színre címmel 2014-ben a Prae Kiadónál. KATONA Ágota 1989-ben született Balassagyarmaton. Költő, író, meseíró, a FÉLonline.hu munkatársa. KERECSÉNYI Zoltán 1984-ben született Pápán, szociálpedagógus, újságíró. KISS Barnabás 1976-ban született Győrben, újságíró.

KISS Géza 1970-ben született Budapesten, zenész, szellemi szabadfoglalkozású.

´ K´ORÖSI Zoltán 1962-ben született Budapesten, író. Számos prózakötete jelent meg, legutóbbi regénye

Szívlekvár címmel 2014-ben a Libri Könyvkiadónál.

MENYHÁRT Dóra 1990-ben született Budapesten, muzeológus.

MIKLYA Anna 1987-ben született Békéscsabán, költő, prózaíró, kritikus. Több regénye jelent meg, legutóbbi Eső címmel 2012-ben a Jelenkor Kiadónál.

NYIRÁN Ferenc 1951-ben született Debrecenben. Versei és könyvkritikái irodalmi folyóiratokban és online oldalakon jelennek meg.

NYÍRFALVI Károly 1960-ban született Békéscsabán, könyvtári raktárkezelő, költő, több próza- és verses-

kötet szerzője. Legutóbbi kötete Nyugalom, csend és bizonyosság címmel jelent meg 2013-ban (United PC.)

POSTA Marianna Debrecenben született 1983-ban. Versei irodalmi folyóiratokban, antológiákban jelentek meg, önálló kötetét Szemhatárátkelés címmel a Líceum Kiadó adta ki 2006-ban.

PUCHER Bálint 1989-ben született Pécsett. Filmesztéta, esszéket, verseket, kritikákat ír.

SARKADI Ágnes 1967-ben született Hajdúnánáson, jogász. Meséit a Mesemalom (saját honlap) és Mesélj mindennap internetes oldalain publikálja.

SCIPIADES Erzsébet 1956-ban született Zalaegerszegen. Pulitzer-emlékdíjas újságíró, a Nincs egy jó szava, és még él? Harminc magyar író krumpliért, konzervért kínált kéziratritkaságai című kötet szerkesztője (Syllabux Kiadó, 2011).

SOPOTNIK Zoltán 1974-ben született Salgótarjánban, költő, író, szerkesztő. Számos verseskötete után Fahéjas kert címmel mesekönyve jelent meg 2013-ban a Kolibri Kiadónál.

VAJDICS Anikó 1964-ben született Budapesten. Költő, közgazdász, bölcsész, jelenleg pszichodráma-

80

vezetőként, műfordítóként, nyelvtanárként dolgozik.

Tartalom. Csillagpor Kerecsényi Zoltán: Folyamatosan kell emlékezni Évfordulók előtt és után 40

Recommend Documents