Tartalom. Csillagpor Magyar Csaba: Bélyegalbum 19 Huszadik századi história. Csath János életútja (II.) 22

Tartalom Csillagszem Tejút Török Sophie: Nem vagy igazi (kisregényrészlet) Csillagvizsgáló Fehér Renátó: Láthatatlanok (vers) Nyerges Gábor Ádám: és önálló életre kelve elugrándozik (regényrészlet) Nagy Gabriella: Kiütés (novella) Csillagfényben Aradi Péter: Szétszálazás Flóri Anna: Érkezési oldal (részletek) Csillagkép Lázadóra becsavarozva – Egyed László interjúja Császár Norberttel

2 5 6 7 10 13 17

Csillagpor Magyar Csaba: Bélyegalbum Huszadik századi história. Csath János életútja (II.)

19 22

Csillagtér

A szorongó többség mítoszai – interjú Marsovszky Magdolnával Scipiades Erzsébet: Cigány iskolások a cigánymentes Hejcén. Egy nyaralás emlékei Kõszegi Edit: Cigányképem fejlődéstörténete (részletek) Kiss Barnabás: Felügyelt belövés Czifrik Katalin: Bélyeggyűjtemény Komáromi András: Pride-on túl? Sós Dóra: Q? Címkék és betűk: a magyar queer-irodalom Hornák Zoltán: Sorsok és „bélyegek” A hajléktalan emberek ábrázolása a médiában Hajléktalaninterjú „Elnézést, én intézeti voltam”

28 33 40 51 55 60 64 69 70 73

Kicsi Csillag Menyhárt Dóra: Egy bélyeg élete (mese) Van der Lek Lilla: Hontalan (vers) Könyvajánló Rehova-Hradeczky Katalin: Világnagy mese Sopotnik Zoltán: Fahéjas kert (részlet)

79 81

Szerzõink

88

82 84



Csillagszem – Tejút

Török Sophie

Nem vagy igazi (részlet)



Sohasem rajongott különösebben a gyermekekért, ahogy sok nő egyéni megkülönböztetés nélkül imádja a gyereket, csak éppen, mert gyerek. Házasságának első évében, mikor férjével kettesben sétált a kora tavaszi híg napfényben, még gúnyolódva nevetett a csipkerügyes fák alá nagy számban felvonult terhes és szoptatós nőstényeken, akik komikus fontoskodással sétáltatták a napon baba kis lárváikat, akár a hangyák! Sokáig gondolt utálkozva régi jelenetekre, mikor testvérhúga járás közben az utcán hirtelen felnyalábolt valami piszkos, kapálódzó kis állatkát, és jaj, de édes! kiáltással, nem bánva, ha nedves, ha taknyos, elragadtatott csókokkal ölelgette az utálatos idegen porontyot. De a maga leendő gyermekére már serdülő korában is többször gondolt valami ellágyult, szelíd boldogsággal, úgy gondolt rá, mint biztosan eljövendő örömre, aki a jövő fátylai közt a közelgő asszonyélet misztériu­ mában várakozik rá. Ez az álomgyerek csak egyetlenegy gyerek volt, s a többi, létező és idegen gyerekkel nem állt semmiféle vonatkozásban. Az idegen gyerekeket nem szerette, nem tudott mit kezdeni velük, világért sem gügyögött volna édeskés hízelgéssel ilyen gyanakvó, ellenséges idegen kis lénynek, meg sem értette, miféle ösztönből tesznek ilyet más nők. Olyanok ezek, gondolta, mint a falkában élő állatok: a falka minden nősténye védi és gondozza a falka minden kölykét. Ennek a lelkendezésnek nem szeretet az oka, nem azért nyalják és csókolják őket, mert különösebben kedvesek, még azért sem, mert az övék, csak éppen, mert tehetetlen és gondozásra szoruló lényekről gondoskodni az élők világában nők és nőstények dolga. Az állatnál ez az önzetlen gondoskodás megható, de az ember nőjét inkább állatiassá teszi, nyomasztóan testi kapcsolat, ami a nőket a gyermekkel, anyát az anyával személyes ismeretség formái nélkül is összeköti, s közös csoportba tereli, mint egyforma töltésű elektronokat. Különös szövetség ez, se férfit, se meddőt nem fogad be, anyák beszédmódjából mindig fel lehet ismerni, hogy maguk között, biztonságban érzik-e magukat, vagy feszélyező idegen tévedt közéjük, aki miatt egészen más modorban kell beszélni. Ez a szekta valami állati szimattal, láthatatlan jeladással közlekedik és talál egymásra, világuk külön mederből táplálkozó tapasztalati világ, törvényeiket szájhagyomány őrzi, íratlanul és hét pecsét alatt, amit az anyák évezredek óra adogatnak egymásnak végtelen láncban. Tapasztalataikat nem adják a tudománynak, és nem fogadnak el tanácsot férfiaktól, egy anya a másik nő köhögéséből tudományos magyarázat nélkül képes felismerni, hogy az teherben van, amikor maga még nem is tud róla. Oh, mi mindenhez értenek! Milyen félelmesek! Margit nem is tudta eldönteni, hogy csodálja-e, vagy lenézze ezeket a pelenkaszagú nőket, s ezért öntudatlanul mind a kettőt megtette: idegenkedve csodálta őket, s hol szégyellte, hol örült neki, hogy szívéből ennyire hiányoznak a legősibb anyaösztönök. Házasságának első idejében nem kívánt még gyereket, néha majdnem félelemmel gondolt arra a váratlanul, kívánság nélkül megjelenő, testét elcsúfító lehetőségre, mely hirtelen jön, mint orv betegség, könnyedén áthúz minden tervet, s a maga nyűgös, fájdalmas és tisztátalan világába rántja le az irtózva védekező testet. Majd egyszer! Később… gondolta, ha egy

Csillagszem – Tejút

keveset élt már magának is! És a fenyegető lehetőség nem sietett, ekkor megnyugodva már valami szelíd beleegyezéssel gondolt rá, a gyerekére, kettőjük különös, sok millió gyermektől elkülönült, egyetlen és ismételhetetlen gyermekére, a saját gyermekére… Este, elalvás előtt, néha már közeledni érezte őt a fátyolos napok mögül, ez az édes, rózsás, aranypihés csecsemő Kaulbach egy képére hasonlított, amelyik lány korában megállította egyszer, és valami víziót adott neki az anyaság titokzatos édességéből. Néha egy tápszerreklám dundi csecsemője nevetett rá, néha a saját gyermekkori arca. Margit visszamosolygott, néma sugárzással, s elcsitult lázadásai helyén fészket szőtt neki szívében, láthatatlan és érthetetlen szeretet erejéből. Hogy ez a szelíd és bánat nélküli várakozás mikor és hogyan változott át ilyen tűrhetetlen, sorvasztó kívánsággá? Mikor lett belőle ez a kétségbeesett, csillapíthatatlan vágy? Mely úgy feküdt rajta, mint fullasztó, vad testi kívánság… Mindig félénkebb, de elhalni nem tudó reményeiben hónapról hónapra csalódva a legkeservesebb megrázkódtatásokat kellett elviselnie, és úgy sírt ilyenkor, mint aki meghalt gyermekét siratja. Nem azt, aki nem tudott eljönni, hanem aki volt már valóságosan, s egy rossz varázslatban elfoszlott ölelő karjaiból. Már maga sem tudná megmondani, hogy elégedett és kiegyensúlyozott életére hogyan szakadt rá ez a váratlan fájdalom, egyszer csak itt volt, jósló jel nélkül, szinte egyik napról a másikra, mint korallsziget, mely láthatatlanul nő a tenger alatt, s egyszer váratlan felüti fejét a víz alól… (1938)

A lap megrendelhetô a szerkesztôség postacímén: 1410 Budapest, Pf. 200, e-mailen a [email protected] címen vagy telefonon a 06–20–470–3434–es számon. Honlap: www.oltalom.hu/csillagszallo Negyedéves lap, éves elôfizetési díja 1400 Ft. Korábbi lapszámaink is megrendelhetõk.



Ana univerzuma

Csillagszem – Csillagvizsgáló

Fehér Renátó

Láthatatlanok pékség mögött sikátor sikátor nedves keramit kopogja az éhségtől éhségtől száraz szavait térdel törzse lehajol lehajol kezében ima a homlokán ott van a ott van a kockakő nyoma felismerem Istenem Istenem vezess a jóra amit visel adomány adomány apám zakója szabad haza küszöbön küszöbön nem engedi át tébé nélkül nem kezel nem kezel elfagyott bokát erdő szélén parkol a parkol a belezett skoda cigány fészke legjobb lesz legjobb lesz nem nézni oda a Balaton messze van messze van világosszürke mint a régi szétrohadt szétrohadt telefonfülke felhőkön ül anyja is apja is nn a nevük mert a föld már rég megtelt rég megtelt nincs benne helyük szabad haza mindenben mindenben a többség vagyok nem lesznek a kölykeim kölykeim láthatatlanok



Csillagszem – Csillagvizsgáló

Nyerges Gábor Ádám

és önálló életre kelve elugrándozik És akkor egyik éjjel Sziránó egy olyan házibuliban találta magát, ahol valamilyen megmagyarázhatatlan véletlensorozat eredményeként megjelentek összes szerelmei, barátnői, mindazok, akikről csak úgy befelé mosolyogva gondolta, hogy kár érte, jó lett volna, meg azok is, akiket voltaképp csak azért nem kezdett szíve minden szerelmével szeretni, mert egyetlen ezredmásodpercnyi pillantással is értésére tudnák adni, hogy sosem lennének képesek viszonozni mindezt. Ott volt, egyszóval, mindenki. Megannyi nő, a többséget inkább kevésbé ismerte, mint többé, megannyi így vagy úgy hamvába holt vagy eleve nem is létező lehetőség több-kevesebb boldogságra. Sziránó arra gondolt, miközben ki tudja, mit csinált, táncolt, vagy töltött valamit, talán a kettőt együtt, és így nyakon öntötte magát valami gyenge szagú szesszel, vagy talán semmi ilyet, csak a falnak támaszkodva álldogált, egy szó mint száz, arra gondolt, hogy ez azért borzasztó, hogy az ember ennyire alapvetően képtelen boldog lenni, s hogy talán nem is az ember, csak ő, meg akit, valami martalékféleként, ideig-­ óráig elé lök épp a véletlen. Ott voltak tehát mindezek a nők, mind, akiknek bármiféle viszonyulásuk volt Sziránóhoz, néhányuknak nem is több mint egypár illetlen pillantásból rendesen tovább sem vezetett, röpke gondolat. Ott volt közöttük az az egy fontos, meg a többi is, mint valami kutatási anyagban, relevancia szerinti elrendeződésben, egyre csökkenő fontosságú udvarhölgyekként csoportosulva. Nem csináltak semmit ezek a nők, csak nézték-nézték hősünket, nem tudtak betelni vele, mintha csak most látnák először, s nem értenék, miféle szerkezet ez, ténylegesen hogy működhet vajon. Hát végül egyikünkkel sem lettél boldog?, kérdezte egy legfeljebb csak halványan és nagyjából ismerős hang valahonnan a leghátsó udvarhölgyek közül. Nem tudom, azt hiszem, nem, jött zavarba Sziránó, és úgy érezte magát, mint kiskorában, ha a sírás fölmászott egészen az orrnyergébe, és ott rakoncátlankodott, firegni-forogni kezdett, csiklandozta, és nem hagyta békén, amíg lassan meg nem adta magát a szem is. Nem, azt hiszem, nem, nem volt bennetek, nem volt bennem elég szeretet. Nem volt valahogy türelmünk, idegesek voltunk. Elkezdett izzadni a tenyere. Ha csak egy pillanatig lehetett volna őszintén beszélni, ha csak egy kicsit, ha másképp, valahogyan, ha elölről lehetne. Most már ne emészd magad ezen, legközelebb majd innen folytatjuk, mondta egy tündérszerű lány valahonnan a csoport közepéről, és Sziránó hirtelen kinyitotta a szemét. Olyan csend volt, hogy azt hitte, menten kiszakad és önálló életre kelve elugrándozik szívéből az odáig nyelt fájdalom. Részlet egy készülő regényből



Csillagszem – Csillagvizsgáló

Nagy Gabriella

Kiütés Van egy függőleges csík a homlokomon. Piros, viszket. Néha váratlan pillanatokban jön ki az allergiám. A homlokomon. Nem sima csalánkiütés, olykor keresztirányban egy másik szeli ketté. Vannak jelek embereken, ebben biztos vagyok azóta. Sötétkék műbőr tarisznyát varrt anyám, induláskor a nyakamba akasztotta, volt rajta cipzár, ebben tartsd a fontosat, a nyakadban lógjon a póló alatt, sose vedd le, mondta, és aggódó tekintetével nem eresztett jó ideig. Az egy hónaposra tervezett út közepén lehettünk, eltelt két hét francia és spanyol földön, vonaton, lepukkant szálláshelyeken, állomáson aludtunk, állva, ülve, földön, ami adódott. Keveset ettünk, a nap nagy részét sétával töltöttük, estére már elcsigázottak voltunk, fogalmunk sem volt, hol ér a reggel. Sevillában már rettentőn bevágott a nyakamba a pánt, húzta a fejem a batyu, útban volt, nem fért a lenge ruhák alá. Aznap sem volt szállásunk, a téren több étterem is nyitva, nevettek, ittak, élvezték a frissítő éji szellőt a helyiek, mi pedig elindultunk a semmibe, adódna-e éjszaka panzió, bokor alja, pad vagy bármi, csak össze lehessen rogyni már. Elég volt, gondoltam, miért pont itt, miért most lenne baj, és már bújtam is ki a tarisznya fogságából, a válltáskába raktam, melynek alján fényképező lapult, napló, egy sort, térképek, útikönyv. Öt métert sem tettünk talán, szemből magas déli férfi érkezett. Mintha táncolt volna, rajta pálmafás bermuda, a léptei, akár a gazelláé. És akkor snitt. Lassított felvétel. A férfi egyetlen kecses szökkenéssel, mint begyakorolt kosárlabdás, az oldalamhoz ugrik, és pontos, erős mozdulattal letépi a vállamról a táskát. A pánt szakad, a táska a kezében. A lábam földbe gyökerezik, érzem, amint elindulnak lefelé a kacsok, át a betonon, be a föld mélyébe. A kezem nem kap utána, megszűnik minden reflex. Hang nem jön ki a számon, de ha ordítanék is, semmi esélyem, a férfi már a kocsiban, amely az út mellett csikorogva fékez, ajtó csapódik, padlógáz, vége. Pénz, útlevél, interrailigazolvány, minden, minden. Mellettem rémült barátnő, a szívemben, fejemben űr. Korán van sírni. Itt maradtam a világ végén, hova mehetnék, semmim nincs, csak valahol nagyon messze egy anyám, apám. A rendőrségen feljelentést teszek, reménytelen, adják tudtunkra, az iratokat valami kukába tán kidobják. Az állomás ilyen tájt már bezárt, előtte alszunk a kövön. Csak egy hálózsák van, az enyém, azon osztozunk. Ráfeküdni és takarónak is jó, szállást nem keresünk, lassan hajnalodik. Félek, veszélyes alakok figyelnek. Nem tudok aludni. Pedig nincs már mire vigyáznom. Le kell menni Madridba, ott van csak nagykövetség, segítenek, mondják a rendőrök a sevillai őrsön. A hátizsákom a megőrzőben, kiváltjuk, benne ruhák, és pár száz forint. A vonatjegyet ajándékba kapom, vagy nem veszünk, már nem tudom. A kávéért és croissant-ért



Csillagszem – Csillagvizsgáló

könyörögni kell. Fénykép készül az automatában, tüske haj, a sírástól szétfolyó tekintet, darabokra esett arc. A kupé tele van spanyol családokkal, nagyhangú nők, pityókás férfiak és a pereputty. Leülni még akad két hely, épp a tolóajtó mellett. A zsákokat a folyosón kell hagyni, ott sorakoznak glédában. Színre szín. Az ajtó tükrében figyelem magam, végtelenül elfáradtam, a szemhéjam elnehezül, jön az ólmos éj, még sok óra, mire megérkezünk. Nem tudom, mennyi idő telik el, mire kinyitom a szemem. A vonat zötyög, éjszaka van, sötét, bóbiskolnak erre-arra. És akkor elindítom először balra a tekintetem. Hatalmas fej bukik a mellkasra, álmában szörcsög. Aztán nagyon lassan jobbra, míg az üvegen át a hátizsákokra téved. Az eddig egymás mellé zsúfolt zsákok sora nem ismerős. Valami hiányzik. A piros. Végigfut rajtam az áram. Felpattanok, kinézek, nézem erről-arról, sehol. Felkeltem útitársam, vizsgálja meg ő is. Az övé rendben, ugyanott. Az enyémnek lába kelt, már ordítok, hogy bassza meg. Magyarul, angol szavakkal. A spanyolok inkább a riadalmat értik. Néznek elkerekedett szemmel, ez hülye, aranyat őriz benne, vagy mi van. Egy segítőkész szőke mellém pattan, mutogat, hogy kövessem. Ő látta arra. Nem gondolkodom, megyek utána, megverem, szétszedem, aki merte. Kocsiról kocsira járunk, a férfi egy feltehetően német turistára mutat, aki nagy testét a folyosópadlón ringatta álomba. Kizárt, hogy ő legyen, azt sem tudja, mi van, mikor felrázzuk, hogy hol a szajré, kiskomám. Ott jövök rá, hogy valami nem stimmel. Elegem lesz tanácsadómból, a kalauzt akarom, mondom minden szóval, ami eszembe jut. Elindulok vissza, el fogom kapni azt a szemetet, kimarom a szemét, vége van. A kalauz szemből érkezik, a kupénk mellett kicsivel a vonat vécéje. Az ajtajából integet, mikor meglát. Pillanatra megkönnyebbülök. Aztán a látvány. A zsákom a mosdó alatt, a vécékagylóban ruhák. Világoskék, helyenként rácsosan áttetsző póló, a kedvencem. A legszebb abban a mellem. Bugyik, szoknyácska, szép nőiességem. Két ujjal szedegetem, a pénztárcámból eltűntek a százasok. Undorodom. Hányni szeretnék. Az állomáson megmosakszunk. Kicsutakolok pár cuccot, nejlonba vissza, nem lesz jobb, bepállik. Az arcom nem az én arcom. Miért is sírnék. Valószínűtlen az egész. A nagykövetség ajtaja zárva. Mellette kis táblán a félfogadás. Három nap múlva lesznek. Se telefon, segélyhívó, se cím. Három nap Madridban – a semmi közepén. Útitársam üres video­ kazettákra spórol, nem kell a szállás. Talán egy éj egy rettenetes lakásban. A pályaudvaron szállást hirdető öreg nő után baktatunk, egy éjszaka potomért a vén boszorkánynál. Félperces zuhany, lábujjhegyen járás, villanyoltás, ágy. Legalább ágy. Aztán három nap a Pradóban, három napig erőt meríteni Goyából. Azok a kínzó rézkarcok, a vörös bársony kanapék, a hatalmas termekben örök idők óta várakozó alakok, pompa és sötét, deformált testek.



A nagykövet szán. Egyetlen lehetőségként felkínálja, hogy később megtérítendő összegért hazamehetek a pórul járt magyaroknak szánt Malév-járattal. Elővesz egy sajtpapírt, rájegyez valamit, ez a személyazonosságom. A géphez kikísér, feltesz rá, útitársam integet, életemben először repülök. Kis gép, alig harmincszemélyes, felszálláskor krákog, az út alatt recseg. Balra az ablakon át látom a szárnyat, minden szellőtől roppan egyet. Az utaskísérő

Csillagszem – Csillagvizsgáló

észreveszi rajtam, hogy biztos vagyok benne, lezuhanunk. Kétszer raboltak ki, miért is ne lehetne itt a vég. A homlokomra van írva. Ez a bélyegem. Egy butélia vörösbort rak elém. Hálás vagyok, megiszom az utolsó kortyig. Szép felhők, nem félek, jöjjön bármi, helló. Nem zuhanunk le. Noha kész voltam elveszíteni bármit. Elengedtem a kormányt, vigyen az isten, amerre lát. Landolunk, hazaértem. A gép nagyot nyekken, és megáll. Édes haza, nem érhet baj már. Nem. De ki enged be az országba egy nőt, akinek gyűrt sajtpapírra jegyezték a személyazonosságát? Nem vagyok, hiába tudom, hol lakom, ki az anyám és apám. Nincs hazám, ne hisztizzek. Se otthonom, se rokonom. Veszélyes lettem, idegen elem. Fél napig váratnak, míg elérik a nagykövetet, és tisztázzák nem létező kilétem. És akkor hazavergődöm valahogy, így esett. Anyám épp napsütéses tárt ablakoknál a Singerén zakatolt, apám bagolyszemüvegben megfejtett egy rejtvényt. Spanyol festő, négy betű. Sírhatnánk. De nem. Van egy jel a homlokomon. Kiütés.

Idő (Vég és végtelen)



Csillagszem – Csillagfényben

Aradi Péter

Szétszálazás Flóri Anna: Érkezési oldal

10

Eleinte idegesítő, aztán egyre inkább lenyűgöző az elsőkötetes Flóri Anna könyve. Miközben olvassuk, sokáig nem tudjuk eldönteni, tetszik-e. Időnként elveszítjük a fonalat, néha nem világos, éppen kiről van szó. Aztán ahogy haladunk előre, fokozatosan összeáll a kép. A vége felé pedig mellbevágó felismerés(ek)re juthatunk. Hamar feltűnik, hogy bizonyos szavak, mondatok, motívumok újra és újra felbukkannak, többnyire más-más kontextusban. Vékony kötet, érdemes nagyon figyelmesen és egy szuszra elolvasni, hogy emlékezzünk ezekre az építőelemekre. Rengeteg van belőlük, az egész regényt átszövik. Számítógépen megrajzolt hálózati térképen is ábrázolni lehetne ezeket a kapcsolódásokat. A mű e-könyvként is elérhető, abban könnyebb visszakeresni. De a papír alapú könyvben visszalapozva kutakodni sokkal érdekesebb. A borító, amelyet Szilágyi Lenke fotójának felhasználásával Pintér József készített, teli­ találat. A fonallabirintus nevű kedvelt játékot idézi fel, amikor is a viszonylag sűrű összevisszaságban kifeszített fonalak között kell átjutni egyik oldalról a másikra anélkül, hogy belegabalyodnánk, ami csak úgy lehetséges, ha megtaláljuk, melyik szál melyikhez tartozik. A színes fonalak mögött pedig halványszürkén fölsejlik egy hétköznapi, horganyzott drótkerítés és egy szögesdrót kerítés képe. Elképesztő tudatossággal megszerkesztett, minden elemében hihetetlenül alaposan végiggondolt szöveg. Hangneme, stílusa szikár, tárgyilagos, szenvtelen. Nincs benne egyetlen felkiáltójel, kérdőjel vagy gondolatjel, sem kettőspont, sem három pont. Csupán a két alapvető írásjel, a pont és a vessző. És nincs benne párbeszéd sem. A párhuzamos történeteket (és itt nem Nádas Péterre utalunk) egyes szám harmadik személyben mondja el a mindentudó narrátor, aki belelát a szereplők gondolataiba, ismeri múltjukat és jövőjüket. Azaz mégsem párhuzamosak ezek a történetek, hiszen akkor nem találkoznának. Ezek azonban folyamatosan összeérnek, aztán többfelé ágaznak, majd egymásba fonódnak. A történet a jelenben, az ezredfordulón indul, de már a harmadik oldalon felbukkan egy utalás a múltbeli eseményekre: „A kifeszített perzsa a családi ereklyék magabiztosságával tűrte az elkeseredés és a düh váltakozó futamait, aztán a fogvacogtató hidegben egyszer csak megfagyott. Épp úgy, ahogy az ő fiatal nagyapja 44 telén.” Igen, egy család két generációjának, az unokának és nagyapjának sorsát követhetjük nyomon a regény lapjain – amint az eddig leírtakból már kiderült, egyáltalán nem lineáris szerkezetben. Az unoka neve Festetics Ambrus – akit a szerző csupán néhányszor említ a teljes nevén, legtöbbször csak a családnevén –, a nagyapjáé, akit nem ismerhetett, Festetics Ármin. Meglepő, hogy az író egy híres arisztokrata família vezetéknevét adja könyve e két zsidó főszereplőjének. Maga a zsidó szó egyébként talán ha háromszor-négyszer fordul elő a valamivel több mint százötven oldalon. Nincs is rá szükség, az azonos szemantikai mezőbe tartozó kifejezések révén e nélkül is pontosan érthető, miről van szó. Festetics Ármint marhavagonban deportálják egy meg nem nevezett koncentrációs táborba. Keresztény feleségét és két fiát még időben biztonságba helyezte egy régi kuncsaft-

Csillagszem – Csillagfényben

jánál, Budatétényben. Ármin ugyanis ismert pesti könyvkötő. Akkor omlik össze, amikor feleségét, Rozit meglátja a lágerban, a tiszti kaszárnya egyik szobájában. Azonban itt se várjunk érzelmektől túlfűtött mondatokat. Ármin körülnéz, mindent alaposan szemügyre vesz a helyiségben: ennek egyoldalas, tárgyilagos leírása persze a késleltetés funkcióját is betölti, növelve a várakozás keltette feszültséget. Azt, hogy a gyerekek jól vannak, Ármin nem tudja meg. Róluk amúgy szinte semmit nem árul el a szerző. Csupán egyikükről, Ambrus apjáról ejt el egy-egy félmondatot, amelyekből kiderül például, hogy „korán halt, és ezzel kiszolgáltatta őt [vagyis Ambrust] az életnek és az anyjának”. Ambrus anyjáról megjegyzi, hogy „nem hiába él több mint ötven éve a híres pesti könyvkötő-dinasztiában”, amivel indirekt módon utal arra, hogy Ambrus apja is könyvkötő volt. Valóban dinasztiáról lehet már beszélni, hiszen Ambrus maga is apja és nagyapja mesterségét folytatja. Viszonyát az anyjához, aki rendelkezik a jiddise máme minden attribútumával, állandó marakodás, játszmázás jellemzi. Anyja elmarja mellőle szép szőke feleségét is, pedig az gyönyörű lányunokát szül neki. „Mert Festetics anyja erre úgy tekintett, mintha nem a fiának született volna lánya, hanem neki magának unokája. Alá tartoztak mind közvetlenül, nem sorjában, ahogyan a generációk normálisan elhelyezkedtek más családban.” Hogy a szép barna asszony miért utálta szép szőke menyét, arra nem kapunk választ, csupán találgathatunk. Talán mert nem zsidó? Vagy egyszerűen csak azért, mert „elvette” tőle egy szem fiát? Persze maga Ambrus is nehezen viseli el a feleségét, holott halálosan szerelmes belé. Analitikusa segítségével rájön, hogy „neki egy olyan nő kell, mint az anyja, vagyis aki szenvedélyt nem, csak mély elkötelezettséget ébreszt benne”. Ettől kezdve gondosan ügyel arra, hogy más-más nőket találjon testi és lelki szükségleteinek kielégítésére. A nagyapa, Ármin házasságát is a szülők teszik tönkre. A válásig ugyan nem jutnak el, de lehet, hogy ez csak a történelmi helyzetnek tudható be. „Jól éltek. Illetve ők maguk jól éltek volna, ha a szüleik ezt hagyják. Csakhogy azoknak nem volt elég a csöndes utálat, kis híján ölre mentek. Amikor meg a fiúk megszülettek, kitört a botrány. Festeticsék ragaszkodtak a körülmetéléshez, a Kőszegiek meg hallani sem akartak róla. Ők ketten, középütt, egy darabig megvoltak, nekik ugyan mindegy a vallás dolga, de aztán csak megtanulták lassan, hol lakik az úristen. Mármint hogy kié hol. Először maguk köré, aztán maguk közé ástak árkot. De a szerelme nem múlt el, Rozi ezt gondolta, és nem is fog soha, csak már nem tudják jól szeretni egymást, megváltoztak.” Ki tudja, együtt maradtak volna-e, ha túlélik a vészkorszakot. De nem élték túl. Rozi osztozott férje sorsában, mindketten a lágerben pusztultak el. Hogy Ambrus a Ratkó-korszak szülötte, azt onnan tudjuk meg, hogy annyira vár valakit, „amennyire csak az ő szép, lódenkabátos anyja várhatott őrá ötvenkét évvel azelőtt”. Antik könyvek árverésén hozza össze a sors egy nővel, aki maga is szakmabeli, de jóval fiatalabb és tapasztalatlanabb nála, s akivel nehezen meghatározható, ellentmondásos, „se vele, se nélküle” szerelmi kapcsolatba bonyolódik. A háromgyerekes nő végig névtelen marad, mindig csak „a nő”-ként szerepel, az ő története mégis a regény egyik kulcsfontosságú vonulata. Tizenhárom éves korában járt először zsidó imaházban, és csak tizenöt évesen szabadott megtudnia, „hogy az édes nagyanyját, az édesanyja édesanyját a nyilasok a Dunába lőtték 44 karácsonyán Pesten, a Pozsonyi út alatt”. A sok nyomasztó jelenet mellett akadnak derűsebbek is. Festetics Ármin például igen rossz véleménnyel volt A kis hercegről: „Szívből utálta ezt a pipiskedő, nyálas történetet

11

Csillagszem – Csillagfényben

barátságról, hűségről, életről, halálról, arról, hogy milyen a világban gyereknek meg felnőttnek lenni.” Olyannyira irritálta Saint-Exupéry világhírű könyve, hogy a Párizsból, egy jó barátjától kapott kötetet elolvasás után azonnal visszaküldte a feladónak, azt a kuncsaftját pedig, aki e mű egyik példányát akarta újraköttetni vele, hosszan győzködte saját álláspontjáról, és nem volt hajlandó sem bekötni, sem visszaadni neki a könyvet. Örült, hogy kifejthette neki, mit gondol „erről az egész francos fantazmagóriáról”. Ez az egyetlen olyan – szűk egyoldalnyi – rész a regényben, ahol az író szereplője szavait nem függő beszédben tolmácsolja, hanem őt magát szólaltatja meg, egyes szám első személyben. A cikk elején említett visszatérő motívumok közül talán a legfontosabb a világoskék szín. Hogy miért, azt nem volna illendő itt kifejteni, mert azzal könnyen a spoiler, vagyis a „poéngyilkosság” hibájába esnénk, megfosztva az olvasókat a felfedezés, a ráismerés katartikus örömétől. Úgyhogy csak arra biztatunk mindenkit, olvassa el a regényt, és fejtse meg maga a titkot. Utóirat: Szándékosan nem mentünk bele annak boncolgatásába, vajon mennyi a regényben az önéletrajzi elem. Az érdeklődők erre a szerzővel készült interjúkban találhatnak választ. Magvető Kiadó, Budapest, 2013, 160 oldal (2490 Ft)

12

A földi lét káosza (Szorokin: A jég)

Csillagszem – Csillagfényben

Flóri Anna

Érkezési oldal (részletek) A nő 13 éves volt akkor. Az utolsó sorban telepedett le. Egyszerűen nem mert előbbre menni. Életében először volt imaházban, ráadásul ő azt hitte, hogy zsinagógában van. Azt látta, hogy kisebb, mint amekkorának képzelte, és hogy lennie kéne valami karzatfélének, mert a nagymamája az elmúlt hétvégén, amikor ő halálra szekírozta szegényt, elmesélte végül, hogy a nőnek a zsidó templomban ott kell ülnie, de ilyen ott nem volt, ezért gondolta, hogy akkor az utolsó sorban lehet neki helye. Hogy biztosra menjen, a fejére tett egyet az egymásra pakolt, papírból kivágott és tűzőgéppel összekapcsolt kapedlik közül. Na, ez sok volt. A péntek esti imára összegyűlt férfiak követséget menesztettek hozzá a samesz szemé­ lyében, aki kedvesen rámosolygott, megkérdezte, hogy a kisasszonynak turistának tetszik-e lennie, mert akkor ő szívesen kinyitja a nagytemplomot, igaz, hogy az még felújítás alatt áll, de a felével már elkészültek, és hát káprázatos. A nő, aki még csak kislány volt, hálásan köszönte, fölállt, a lecsúszó papírkapedlit a samesz ügyesen elkapta, a kupac tetejére tette, kacsintott, és intett neki, hogy kövesse. És tényleg bevitte a zsinagógába. Unszolta is, hogy menjen csak nyugodtan, nézzen körbe, végigjárhatja az emeleteket is, nem kell sietnie, ő majd itt vár, a sábesz már úgyis bejött. De a nő nem mert messzire menni, épphogy félútig jutott a földszinti padsorok között. Ott megállt, fölfelé bámult, nézte a karzatokat jobb felől, bal felől, hangosan ámuldozott, és közben nagyon várt valamit. Megindultságot, könnyeket, fájdalmat, félelmet, sőt még ezeknél is többet, megérkezést remélt, de hiába. Semmit sem érzett. Szépséget látott, gazdagságot, sok időt és hatalmas tereket. Ennyi erővel a világ bármely templomában állhatott volna. Csalódottságát a samesz jól látta, és persze félreértette. Kitessékelte, lekapcsolta a lámpát, az ajtót bezárta, és hűvösen csak annyit mondott, hogy erre. A nő megtehette volna, hogy tisztázza a dolgot, de nem figyelt a sameszra, annyira lekötötte a saját kudarca, hogy észre sem vette, mi történt, és hogy ami abból lett, arról valójában ő maga tehet. Ez kicsiben és nagyban, élete minden zegzugában még jó sokáig így maradt. […] Egyszerre háromféle érzés öntötte el, ami szintén újdonság volt számára. Először is, és mindenekelőtt kikérte magának. Mi az úristent csinált ő, hogy ez a nő így néz rá. Aztán rögtön jött a rémület, hogy úristen, valamire nem emlékszik. Biztosan annyira be volt rúgva, mire hazaértek, hogy emlékképe sem maradt arról, vagy legalábbis egyes részleteiről annak, ahogyan ezt a nőt magáévá tette. Mert hogy innen fúj a szél, azt biztosra vette. Végül megérkezett a türelmetlenség, ezt legalább jól ismerte. Neki erre nincsen se kedve, se ideje, ez a nő fölnőtt ember, nem kényszerítette, önként és mondhatni, dalolva ment föl Festeticshez előző este, úgyhogy ne bőgjön itt, ne adja az áldozatot ilyen átéléssel, hanem szedje össze magát meg a holmiját, és menjen szépen haza. De mivel ez a konklúzió még neki, még haj-

13

Csillagszem – Csillagfényben

nali 5 óra 10 perckor is túl nyersnek tűnt, Festetics nekifutott újból, hogy ha kelletlenül is, de eljátssza a kiosztott szerepet. Erre végül nem volt szükség, mert a nőből elkezdett bugyogni kifelé a fájdalom. És Festetics érezte, hogy ez valóban az. Mert az nem lehet, hogy ez csak ennyi. Hogy az, amit ők tegnap csináltak, és persze jó volt, ő nem állítja, hogy nem, az sokkal inkább hasonlít valamire, ami állati, és egyáltalán nem jelent semmit abból a szempontból, ami neki emberként, konkrétan nőként fontos. És pontosan tudta már tegnap is, amikor Festetics elaludt, hogy ez igenis ennyi, és aztán mehet, legközelebb már majd meg sem ismeri, de hát hogy a fenébe mehetne ő ki ezen az ajtón, amikor ő tegnap este, ott a konyhában, amikor Festetics benyúlt a füle alá, és aztán összeért a két mutatóujja a tarkóján, akkor ő beleszeretett. És az nem lehet, hogy Festetics nem érez semmit, mert ő igenis érezte, hogy érez, úgyhogy ne játssza meg magát, ne tegyen úgy, mint egy tuskó, mert nem az, és túl késő van már ahhoz, hogy ezt elhitesse vele. Festetics nézte a nőt, hallgatta, és nem hitt a fülének. Az rendben van, hogy ő gyáva, ő ennek a töredékét sem mondta volna el soha nemhogy egy nőnek az első reggelen, de még az analitikusának se tíz év múlva, de hát ez a nő itt most gyakorlatilag önként és nyilvánosan fölkoncolja magát, minden egyes sejtjét kiszolgáltatja Festetics kényének-kedvének, miközben meg pont valami effélét kér számon rajta. Megszólalni nem tudott, csak bámulta a nőt, nem úgy, ahogy az árverésen, és nem is úgy, ahogy az Abroszban, inkább valahogy úgy, ahogyan a taxiban hazafelé jövet. Amikor megint csak hiába keresett rajta vagy benne bármit, ami ellenállhatatlan vagy legalább következetes volna, mégis, annak ellenére, hogy az érthetetlensége és az ereje ijesztette, örült, hogy ott van, és nem akarta, hogy majd aludni hazamenjen. Fölállt, az ajtó felé indult. Aztán megtorpant, és anélkül, hogy megfordult volna, hátranyúlt, rátette meleg tenyerét a nő fejére, és nagyon halkan azt mondta, hogy mostantól bármikor, és ezt úgy értse, hogy akármikor ott alhat nála, de arra ne számítson, hogy ő még egyszer, ezt úgy értse, hogy egyetlenegyszer is hozzányúl. Mert az nem fog menni. […]

14

Lizi egy hétre rá látta újból Schultzot. Ezt ő nem, csak Schultz tartotta számon. Próbálta, meddig bírja ki. Egy hét elég hosszú időnek tűnt, meg volt elégedve magával. Egy darabig megint hagyta állni, váratta, aztán mögé lépett, megfogta a vállát, és előretolta az asztalig. Lizi eléggé megijedt. Schultz kihúzta a széket, és leültette. Lizi itt elvesztette a fonalat. Schultz ott hagyta, a szekrényhez ment, egy ugyanolyan szekrényhez, amilyet a Viperánál bámult, gondolta a lány, Schultz kinyitotta a fal felőli ajtót, a fölső polcról papírt és egy dobozt vett elő, becsukta a szekrényajtót, a papírt letette a lány elé, a dobozt a papír mellé, kinyitotta, rámutatott. Lizi nem értette. Nem mozdult. Akkor Schultz kivett egy ceruzát, és nem a papíron, hanem fölötte, a levegőben húzott néhány vonalat. Rátette a papírra a ceruzát, és várt. Mindezt kénytelen volt elismételni többször, de hiába. Kezdte dühíteni a dolog. Azt, hogy Lizi csak tettette az értetlenséget, nem lehet mondani. De azért azt sem, hogy elképzelni sem tudta, Schultz mit akar. Elhinni nem bírta. De mikor látta a tiszt indulatát, készséges lett, nem törődött többé azzal, mit hisz, vagy mit nem, fölemelte a ceruzát, ráné-

Csillagszem – Csillagfényben

zett Schultzra, és azt kérdezte, inkább saját magától, mint tőle, hogy rajzoljon-e. Ezt meg Schultz nem értette, de a mozdulatra ráismert, fölragyogott a képe, bólogatott, és maga alá húzott egy széket. Lizi rajzolt mindent, ami csak eszébe jutott, házat, fát, virágot, folyót, napot, felhőket, füvet, olyasmiket, amiket egy kislány szokott. Majdnem fél óra telt el azóta, hogy belépett. Ezt ő nem tudta, de Schultz igen, mert folyton számolt. Betelt a lap, letette a ceruzát, nem vissza a dobozba, csak mellé, és ránézett a tisztre. Az maga felé fordította a rajzot, mosolyogva nézte, aztán megsimította a lány haját, de most jobb felől, egészen a füléig, tovább nem ért, hüvelykujját végighúzta a szemöldökén, azt mondta, köszönöm, fölállt, és intett, hogy menjen. Lizi most is szívesen jött el Schultztól, de megkönnyebbülést nem érzett. Mire kiértek az épületből, rosszul lett. Gyorsabbra fogta. Amikor beesett az ajtón, már nem kapott levegőt, a bordái alatt mintha késsel szabdalták volna, émelygett, a nyelve elzsibbadt, egészen biztos lett abban, hogy meghal. Az, hogy ez jó, és hagyni kéne, akkor nem jutott eszébe. Schultz este a szokott helyen ült, a tornác sötét szegletében, hátát a falnak vetette, bal karját felhúzott térdén támasztotta meg. De nem a Vipera folyóparton fekvő, rothadó hulláján merengett, hanem a lány rajzát nézegette. A huszonnyolcadikat. Megszámozta mindet. Mérnök volt. Az időt mérte, ami bár ellene, valójában neki dolgozott. Mert Lizi változott. Azzal, hogy a lány őt megszerette, Schultz nem áltatta magát. De érezte, hogy oldódik a félelme. Figyelte, és elkapta a pillanatokat, amikor a széken hátradől, vagy behúzott lábát kinyújtja, végig, az asztal alatt, szép hosszú lába van. Amikor lopva ránéz, és nem jön zavarba, ha Schultz tetten éri, sőt visszanéz rá. Már nem házat, fát, virágot rajzol, ezeket megunta, csak húzkodja a vonalakat, ahogy éppen jólesik, több színt használ, és amikor Schultz a rajzot elveszi, eltartja magától, és hunyorítva nézi, mindig látja, hogy az épp mi. Legalábbis lát ott valamit, amit ismer. Ha nem ott lennének, ahol vannak, kitenné a falra. De itt nem tette ki. Szerzett kartonpapírt, világoskéket bírt, ragasztót meg ollót kért az irodáról, azt mondta, betét kell a cipőjébe, elhitték. Aztán nekiült és készített egy mappát. Nem gyorsan, és nem ügyesen, de meglett. A szélei ugyan nem stimmeltek, a ragasztó meg kifolyt a fülek alól, és összemaszatolta a hátlapot, a gerinc illesztése sem volt szép, de mégiscsak mappa volt. Nem írt rá semmit.

15

Az én nevem (Szorokin: A jég)

Csillagszem – Csillagkép

Lázadóra becsavarozva Képzőművész, dizájner, apa, blogger. Táblaképet fest vászonra, de éppoly szívesen rajzol újságpapírra, könyvlapra, textilre vagy papírszatyorra. Figurái leegyszerűsítettek, amolyan emberesszenciák. Képi világa elsőre játékosnak-mókásnak hathat, mígnem… Császár Norberttel beszélgettünk művészetről, gondolkodásmódokról, befogadásról. – Hogy mutatnád be magad? – Képzőművészként szoktam magam aposztrofálni, mert ez egy kívülállónak meghatározza az ember attitűdjét meg a jellemét és a tulajdonságainak halmazát; vagyis, hogy milyen a hozzáállása a világhoz. Azért rengeteg más aspektusa is van az életemnek. Apa is vagyok, a blogírás is jelentős szerepet játszik az életemben. Individualista, anarchista, örök lázadó punk gyerek vagyok. – Szerinted mit jelent az olvasó számára az, hogy képzőművész? – Egy kívülálló valószínűleg egy kicsit léha, bohém, öntörvényű alakot vizionál. Ami részben helytálló is, de a világ rákényszerít, hogy konformabb legyek, mint amennyire mondjuk az 1900-as évek fordulóján elvárták egy művésztől. Ma már nem lehet megmondani az utcán járva, hogy ki a művész, ki nem. Azért szoktam magam képzőművésznek definiálni, mert szerintem a képzőművésznek másként van csavarozva az agya. Amíg más emberek agyában logikus gondolatok szervezik a dolgokat, addig a képzőművész agya eljátszik az absztrakcióval. És ez nemcsak az alkotásra igaz: képzőművésznek lenni, az az élet minden területén egy sajátos gondolatmenetet feltételez. – Ezt én kevéssé értem; tudsz egy példát mondani? – Nálam a szintetizál-analizál gondolatmenet kiegészül egy harmadik lépcsőfokkal. Az emberi gondolkodásnak az a lényege, hogy elemzünk, utána abból levonjuk a következtetéseket. Ám egy képzőművész legtöbbször analizál, szintetizál, és azt utána továbbgondolja. Én legalábbis így vagyok becsavarozva. Egy modern kép megfestésénél például látunk dolgokat, analizáljuk, szétszedjük darabjaira, majd elé-közé-mögé beteszünk olyan dolgokat, amelyek belőlünk fakadnak. De ez mindenkire lehet igaz, mert Andy Warhol óta mondjuk, hogy mindenki művész, akinek megvan az absztrakciós képessége, amellyel újat alkot. – Kitől függ, hogy valaki képzőművész-e: önmagától, a szakmától, a kritikusoktól vagy a közönségtől? – Ezt a kérdést már én is feltettem magamnak. Alapvetően választás kérdése, hogy hogyan fejezi ki magát az ember. Lehettem volna zenész, táncos, irodalmár, de én az absztrakciónak ezt az útját választottam. Aztán hogy amit én alkotok, azt mennyire tartja művészetnek a környezetem, az más kérdés. A mai világban ez nagyon összetett dolog; marketing és önmenedzselés kérdése. De ettől mindig is próbáltam magam távol tartani. Persze kell a visszaigazolás: egy kiállítás után egy jó kritika, de ezt mindig igyekeztem magamban a perifériára szorítani. Engem nem az érdekel, hogy ki mit mond, hanem hogy én mit akarok elmondani. És hogy az az üzenet célba találjon.

17

Csillagszem – Csillagkép

– Ezt megint nem értem: ha üzeneted van, miért nem érdekel, hogy megérti-e az, akinek szánod? – Nem állhatok mindig ott a kép mellett, nem válaszolhatok a kritikára. Nagyon jó, ha célba ér az üzenetem, de attól kezdve, hogy megalkottam a képet, már nem érdekel, hogy ki hogyan alkotja újra magában. Az a kép, amelyet ő lát, az az ő alkotása, és abba én nem akarok beleszólni. – A tiéd az egyetlen autentikus olvasat? – Ha a közönség kilencven százaléka másként értelmezi a képemet, mint én, akkor lehet, hogy az én olvasatom a hibás. De ez engem nem érdekel: az a fontos, hogy beszéljenek róla. Ilyen volt legutóbb a Visszakézből című kiállításom, amely a Kerényi-féle Alaptörvényillusztrációkra adott válasz volt. Akkor ezt nagyon felkapta a sajtó, konkrétan a horthys képemmel pörgött az egész történet. Az nagyon jó volt, hogy irodalmárok, egyetemi tanárok, közemberek ízekre szedték ezt a nagyon egyszerű kis képet; olyan dolgokat láttak bele, amikből én sokat tanultam. Az ilyet szeretem, amikor generál egy kis vitát a kép. Mindegy, hogy mit mondanak, csak beszéljenek róla. Nekem ezért tetszik a magyar nyelv: nagyon képi, és mindig ott van valamiféle mögöttes jelentéstartalom. E két sík mögé mindenki odateheti a maga értelmezését, ezért úgymond duplán dupla fenekű. Én is próbálok így alkotni, mintha a nyelvet képezném le: a befogadó pedig elkezdi a képet boncolgatni, és nem kétértelmű, hanem kétértelműen kétértelmű dolgokat talál. Ezért van több olvasata; és ilyen tekintetben mindegy, hogy az olvasó menynyire jártas a képzőművészetben. Sok kis szimbólum el van csöpögtetve itt-ott, amellyel el lehet játszani. Nekem az is dicséret, ha valaki azt mondja, hogy ezt ő is meg tudja csinálni. Ez azt mutatja, hogy szinte a sajátjának tekinti a képet. – Miről szól az életműved, mi az általános üzeneted? – Rólam szól, ez egyértelmű. Köznapi filozófia szimbólumokban, talán így lehetne öszszefoglalni. Van benne vallás, közélet – minden, amit én gondolok, ahogy én látom a világot. Legtöbbször harsány színek, végtelenül primitív ábrázolás, amire tudatosan törekszem is: mindent a lehető legegyszerűbben megfogalmazni. Nem szeretem, ha a technika és a részletek elvonják a figyelmet. Ha a néző felismeri egy foltról, hogy az egy ló – és tudja, hogy mit jelent a ló –, akkor teljesen mindegy, hogy az hiperrealisztikus vagy csak egy folt. De a legfontosabb a mögöttes tartalom mögötti tartalom. Az interjút Egyed László készítette

18

Csillagpor

Magyar Csaba

Bélyegalbum A zebra A bennfentesek régóta tudják, a zebra csak azért csíkos, mert annak hisszük. Valójában egyszínű sötétszürke, hosszú fülekkel, és megszólalásig hasonlít a szamárra. Azért csak megszólalásig, mert a különbség okán a hangja más. Amúgy csak áll naphosszat a kertkapuban, várva, hátha répát dugnak a szájába. Ha ez megtörténik, és netán még a füle tövét is megvakarják, hirtelen felélénkül, megrázza magát, és máris előttünk terem egy ficánkoló és rúgkapáló csíkos zebra, pontosan úgy, ahogy a könyvekből és a természetfilmekből megszoktuk. Fújtatva és prüszkölve viharzik ki a szavannára, képzeletünket is magával ragadva. Egész nap fel-alá rohangál, s csak azért áll meg néha az itatónál, hogy miután szomját oltotta, vitatkozhasson az okapival. Mert vitázni nagyon szeret; ha módja nyílik rá, izgatottan borzolja a sörényét, fújtat, prüszköl, csíkos lábával kapál. A vita hevében aztán már ugrat és provokál, szóvicceket gyárt, netán kötekedik. Ha kell, a legnagyobb képtelenséget állítja pusztán azért, hogy vitapartnerét kihozza a sodrából. Múltkoriban például azt találta mondani, az oroszlán tulajdonképpen egyáltalán nem ért a vadászathoz, és még egy cseperedőfélben lévő tulok is képes túljárni az eszén. A hiéna persze azonnal szaladt jó pontot szerezni, így szegény zebra egy hétig étlen-szomjan lapított egy sötét lyukban. Amikor végre előmerészkedett, remegett a lába a gyengeségtől. Ám alig telt el pár óra, az itatónál már ismét felpaprikázva győzködte az okapit a vízminőség romlásáról. Egyszerre aztán ismét elszontyolodik, és magába száll, majd amint hazafelé bandukolva a kertkapuhoz ér, megint a kopott, szürke szamár áll előttünk lehajtott fejjel, aki csak az alkalmat várja, hogy hálás lehessen egy simogatásért.

A fóka A fókáról mindenki tudja, a jég hátán is megél. Azt viszont annál kevesebben, hogy ha nem irhabundát vagy halkonzervet árul, akkor visszavonultan a zen buddhizmust tanulmányozza, vagy éppen haikut farag. Ez utóbbiból már egy egész kötetnyi összegyűlt, s lelkes barátai unszolására idéz is belőlük a hosszú és dermesztő sarki éjszakákon. A Mestert körbefogó pingvinek és ifjú rozmárok ámulattal hallgatják halk szavait: Éj szakálla, fagy. Szállongó holdpor szitál, Hering kereng. Hat. A pingvinek ugyan nem értenek semmit, ám így is csodálattal adóznak, különösképpen, hogy több napja nem ettek. Amúgy a Mester meg is feddné őket, ha elemezgetni próbálnák

19

Csillagpor

a sorait. Néhány mérnöki tanulmányokat folytató rozmár titokban mégis nekiveselkedik az értelmezésnek, természetesen eredmény nélkül. A fóka meg csak ül a pislákoló éjben magába mélyedve, feledve napkeltét, kuncsaftot, öltönyt és nyakkendőt.

A titokzatos pele A titokzatos pele olyan, mint a Gödel-tétel: megfoghatatlan. Lehet, hogy nincs is, de ha mégis van, azt meg nem lehet biztosan tudni. Csak híradások szólnak róla, valaki állítólag látta, ugyanakkor könnyű összetéveszteni a mókussal. Mindazonáltal azt is nehéz elképzelni, hogy ne lenne, hiszen nyelvünkben minduntalan felbukkan, mint például „vajh, mi történt az éj pele alatt” vagy „ez a gólya kelepel-e”, de említhetnénk a „keserű epelét ittam” kifejezést is. Mind közül a legmeggyőzőbb azonban a „padlásunkra beköltözött a pele” mondat. Amiről pedig beszélünk, annak lennie kell. Nem csoda hát, hogy híres festőket, költőket és zeneszerzőket is megihletett a titokzatos kis pele, e légies tünemény. Érdekes, hogy az Urálon túl, ahol szintén nem látta őt még élő ember, medve nagyságúnak ábrázolják, míg Kína egyes vidékein szárnyakat aggatnak rá, akár egy denevérre. Felbukkan még a perui inkák mítoszaiban is, azonban a csomóírás titkát mindeddig nem sikerült megfejteni, így sajnos továbbra sem tudjuk, hogy a jó inkák mit is tartottak felőle. A kevés, ám ellentmondó információ a zoológusokat is zavarba hozza, csak annyiban sikerült megegyezniük, hogy a titokzatos pele négy-, legfeljebb hatlábú emlős, kölykeit zongorázni taníttatja, odújának polcain ezoterikus irományokat tart, és hisz a vadászati tilalomban. A többi csak mendemonda.

A selyemmajom

20

A selyemmajom ízlése végtelenül kifinomult, vasárnap délelőtt kávéhörpölés közben eltartott kisujjal, halkan mondja: „Oui, je suis triste.” Hát hogyne lenne szomorú, amikor látja, hogy a makákó, ez az alja és szapora pórnép zajos jelenlétével szinte minden kultúrát kiszorít, jobb híján már egyetlen cizellált gondolatnak sem hagyva helyet. Bezzeg milyen más volt régebben, amikor a selyemmajom egy terebélyes fa árnyékába leheveredve merengett a szélfútta felhők édesbús táncán! Ezüstös bundáján meg-meg­ bicsaklott a lombok közt beszűrődő napsugár, miközben kedvenc verseit lapozgatta. „Mint nagy kalap, borult reám a kék ég…” Késő délután pedig métázni indult a klubba, majd a játéktól felfrissülve az állatövek szimbolikájáról folytatott parázs vitát barátjával, a lemúrral. Nemegyszer éjfélig is hadakoztak, többnyire sikertelenül győzködve egymást, míg a selyemmajom végül kora másnapi elfoglaltságaira hivatkozva a dzsungel összenőtt lombkoronáján át hazafelé vette az irányt. Bizony mélységes melankólia fogja el, amint látja, ahogy manapság a makákók naphosz- szat izgatottan gyűjtögetnek, pillanatnyi megállás nélkül hordanak össze mindent, ami csak a kezük ügyébe esik. Érdekli is őket a filozófia! – O tempora, o mores! – legyint a selyemmajom lemondóan a legmagasabb ágra lendülve, hogy legalább az ég közelében megpihenve ne halljon semmit az egészből.

Csillagpor

Az aranyhal Amióta olvasta a mesét, az aranyhal alig várja, hogy végre kifogja valaki. Már kora hajnalban felpattan a szeme, és a sebtében bekapott reggeli után a partnak veszi az irányt. Izgatottan cikázik a habok közt, és a hullámok alól előbukva próbálja kiszúrni a pecások közül a leginkább rászorulót, hiszen nagyon szeretné, ha ezúttal a szerencse az arra legérdemesebb mellé szegődne. A hajnali borzongató hűvös ellenére is jóleső melegség tölti el arra a gondolatra, hogy jótevője lesz egy szegény ismeretlennek, aki ráadásul elsőre még meg is akarja őt enni. Nincs jobb, mint fordítani egyet a világ kerekén, gondolja bukfencet vetve a víz alatt. Aztán rákap egy megcsillanó horogra, megadóan tűri, hogy a szákba tereljék és egy erős kéz kiemelje. Az aranyhal szinte fürdik a boldogságban, amint végre megszólal: – Jó ember, ha elengedsz, teljesítem három kívánságod! Milyen kár, hogy már senki sem hisz a mesékben.

Verebek és monolitok

21

Csillagpor

Huszadik századi história Csath János életútja (II.) „Fiatal és éhes ember voltam” 1919 tavaszán kitört a szocialista forradalom. Az ország irányítását a KMP vette kézbe, de rövid idő múlva megtámadták Magyarországot a szlovákok, a románok. Külföldön alakult meg és Szegeden szerveződött a horthysta hadsereg. Ekkor önként jelentkeztem a Vörös Hadseregbe. 1919 áprilisában a 69-es távírász menetezred törzséhez osztottak be. Május 17-én indultunk a csehszlovák frontra. Az első tűzharc Salgótarján–Kassa–Balassagyarmat–Losonc–Gucs–Ipolyság vonalában volt. Árulás következtében azonban az egész csehszlovák front leállt, az utolsó harc az Ipoly folyónál volt. Valamilyen megegyezés jött létre, s ennek következtében vissza kellett vonulnunk. Az ezredünk Aszódra ment, ahol a kapott másfél hetes pihenőnket töltöttük. Itt pótoltuk a hiányzó felszerelésünket, és itt töltöttük fel a létszámot is. Ezután a román frontra irányítottak. Túrkeve alatt a temető körül helyezkedtünk harci állásba. Itt sokkal komolyabb harc folyt, mint a cseheknél. A csehek rövid támadás után visszavonultak, de a románok igen keményen ellenálltak. A támadások sok emberveszteséggel folytak. Túrkevétől a Tiszáig nehéz harc közben történt a visszavonulás. A tiszai hidat felrobbantották. A hídon a politikai biztosunkat és a zászlóaljparancsnokunkat telitalálat érte. Szolnoknál több ezer embert vesztettünk. Rengeteg embert szorítottak a Tiszába, illetve ott lelték halálukat. Voltak olyanok, akik még a híd robbantása előtt átjutottak; az ott rekedtek csónakon, deszka- vagy fadarab segítségével igyekeztek átúszni. Engem a törzs felszereléséért tettek felelőssé, ami azt jelentette, hogy négy-öt kocsi telefont, távvezetéket, műszereket és egyéb felszerelést kellett átmentenem. Így még a híd felrobbantása előtt elindultam. A felszerelésekkel együtt áthoztam a harcokban megsérült nagyon kedves barátomat, Urbán Mátyást is. Átérkezésünk után néhány perccel megtörtént a híd felrobbantása. A visszavonulás után a törzs Szolnokon gyülekezett. Innen további visszavonulást rendeltek el Ceglédre. Egy tanyán állapodtunk meg, de már ebben az időben a ceglédi lovaskaszárnyában rengeteg fogoly volt, amiről mi nem tudtunk, és ennélfogva még harcra készen álltunk. A sok gyaloglás után fáradtan érkeztünk szálláshelyünkre. Őrszemet éjszakára nem állítottunk, mert arra gondoltunk, hogy úgyis messze vagyunk a fronttól, és majd a következő nap rendezzük sorainkat. Sajnos tévedtünk. Éjjel 1-2 óra között álmunkból a románok zavartak fel. Lélekjelenlétünket azonban nem vesztettük el, és harcba szálltunk velük. Mivel egységünk jól összeszokott együttes volt, erős támadást indítottunk, nagyon keményen harcoltunk, így a románok kénytelenek voltak visszavonulni, illetve elmenekülni. Másnap jöttek a parancsnokaink meggyőzni, hogy rakjuk le a fegyvert, illetve adjuk meg magunkat. Megjegyezni kívánom, hogy ők már átálltak az ellenforradalmi horthysta hadsereghez, és az új rangjelzéssel ellátva jelentek meg. Két napig vártunk a döntéssel, végül úgy határoztunk, hogy lerakjuk a fegyvert. A parancsnokok azt ígérték, hogy amennyiben lerakjuk a fegyvert, hazaengednek. Ígéretüket azonban nem tartották be. Körülfogtak a felfegyverzett román katonák. Először kiraboltak bennünket, elszedték értéktárgyainkat, kicserélték bakancsainkat, ruháin-

22

Csath János (1900–1974) szabómester élettörténetét 2013/2-es, Közhely című számunktól kezdődően, négy részben közöljük. 1

Csillagpor

kat, és utána bekísértek a ceglédi lovardába. A táborban körülbelül hatvan-százezer fő volt internálva. A láger hatalmas területe burgonyával és kukoricával volt beültetve. Az internáltak addig semmiféle élelmet nem kaptak, amíg szárastul el nem fogyasztották a burgonyát és kukoricát. Ezek elfogyasztása után naponta egyszer adtak főtt ételt, ami a kiéheztetéshez vezetett. Az internáltakat egyik nap a tábor udvarán felsorakoztatták, és azokat, akik a Tanácsköztársaság ideje alatt valamilyen funkciót töltöttek be, vagy felelős személyek voltak, kiválogatták, és a többiek előtt agyba-főbe verték, majd a helyszínen agyonlőtték. A legkülönbözőbb kínzások alá vetették a Vörös Hadsereg harcosait is. Egyik éjjel – emlékszem – többen próbáltak megszökni. A tábor őrzői ezt észrevették, és üldözésükre indultak. Akiket elfogtak, szörnyen megkínozták, és ezután kivégezték. Voltak olyanok, akiket nem tudtak elfogni, ezek az udvaron lévő latrinába – amelyben körülbelül száz-száznegyven centiméter mély ürülék volt – ugráltak bele. Itt bújtak meg reggelig, némelyik alig tudta magát tartani, hogy el ne merüljön. Reggel segítettük ki őket a piszokból. Elképzelhető, hogy milyen volt nekik ez a helyzet, de az életéért sokszor mindent vállal az ember. Itt tartottak bennünket két-három hónapig a lehető legrosszabb körülmények között. Egyik nap körülbelül kétezer ember nevét olvasták fel, köztük az enyémet is. A névsorban szereplőket fegyveres kísérettel a táborból egy üres térre sorakoztatták fel. Minden személy öt doboz sós heringet és öt darab egykilós – bablisztből készített – kenyeret kapott. Ezután a vasútállomásra kísértek, és a teherkocsikból álló szerelvénybe vagoníroztak be. A vonat indulása előtt az őrök megengedték, hogy a vagonok elé lemehessünk dolgunkat elvégezni. Egy parasztgazda ebben az időpontban egy nagy kocsi marharépát szállított. Kértük, hogy adjon egy répát, mert már napok óta nem ettünk. Erre azt felelte: „Úgy kell, vörös kutyák!” Ez annyira felbőszítette a foglyokat, hogy a parasztot a helyszínen agyonverték. A kocsi répa percek alatt eltűnt. Az őrök az eseménybe nem avatkoztak bele. A fent említett kiosztott élelmet kétheti ellátásként kaptuk. Csak akkor kezdhettük meg a fogyasztását, amikor a vonat kiindult az állomásról. Először örültünk, hogy ennyi élelmet kaptunk egyszerre. Nekünk, akik annyira ki voltunk éheztetve, ez öröm is volt. Amikor a vonat elindult, nekiláttunk az étkezésnek. Egyszerre felfaltuk az egészet, senki sem gondolt arra, hogy mit eszünk az elkövetkező hétben. A vonat csak három-négy nap múlva állt meg először Erdélyben. Ott engedtek ki vécére. Víz sehol sem volt, így helyette havat ettünk. A vízhiány következtében sokan betegek lettek, orvos nem volt, így többen meghaltak. Amíg Bukarestbe nem értünk, semmiféle ellátásban nem részesültünk. Így ismét napokig nem ettünk. Bukarestben érdekes fogadtatásban volt részünk – feltehetően érkezésünk előtt komoly propaganda folyhatott ellenünk –: amerre a lágerbe vezető utunk vitt, az utca mindkét oldalán hatalmas tömeg állt. Plakátok erdeje sorakozott a falakon, a fákon, melyekre tüzet okádó, vasvillás, vörös színű ördögök voltak nyomtatva. Az emberek furcsán néztek ránk. Mi azon csodálkoztunk, hogy mit bámulnak rajtunk. Volt, aki felemelte a sapkánkat, és úgy vett szemügyre. Meg is kérdeztük, hogy mit keres a sapka alatt. Akik tudtak magyarul, azt válaszolták: „Nálunk az a hír járja, hogy Magyarországot meglepték a vörös ördögök.” Ezért azt keresték, hogy hol van a szarvunk, ha mink vagyunk azok. Próbáltuk megmagyarázni, hogy ez nem igaz. Nálunk szocialista forradalom volt. A munkásosztály került hatalomra, de sajnos az intervenció leverte. A futtából mondott szavak után a tömeg lassan kezdett szétszéledni. Beérkeztünk a lágerbe, amely csúnya, sivár, mocskos hely volt. A padlózat beton, a fekvőhely deszka (priccs), még szalma sem volt rajta. A piszoktól viszont rengeteg tetű volt. Egy pokrócot kaptunk takarónak. Az ellátás nagyon rossz volt, sokat éheztünk, fáztunk. Dolgozni nem kellett, és ez még rosszabbá tette az amúgy is nehéz helyzetünket. A semmittevés nyomasztóan hatott az emberre. Körülbelül kétheti ott-tartózkodásunk után egy román tiszthelyettes jött a tábor pa-

23

Csillagpor

rancsnokához, és száz embert kért tőle munkára. Ragaszkodott ahhoz, hogy ezek mind budapesti iparosok legyenek. Így kerültünk százan a Kotrocsin Furázsba, amely egy élelmezési és ruházati raktár volt. Akkoriban Romániát a franciák látták el élelemmel és ipari cikkekkel. A kommün leverésekor rengeteg értéket raboltak el Magyarországról. Ezeknek az áruknak a raktározását oldották meg ezen a helyen, s ezeknek a kezeléséhez osztottak be minket. A raktár egy téglalábakon álló faépület volt. Az épület végében egy negyven-ötven darab beépített villany fűrészgéppel ellátott fűrésztelep állt. A kiválasztott száz fő egy része favágással foglalkozott, tíz-tizenöt fő téglagyárba járt dolgozni, a többi a raktárban volt foglalkoztatva. A személyeket naponta cserélték a különböző munkahelyeken, így mindenki dolgozott mindegyik helyen. […] Egy darabig én a fűrészüzemben dolgoztam, a gép mellett. Később, amikor már komoly problémát jelentett a foglyok fehérneműinek tisztán tartása, a parancsnokság egy mosókonyhát létesített. Ekkor ötünket a mosókonyhába osztottak be. Az volt a feladatunk, hogy a száz fogoly alsóneműit mossuk, rendben tartsuk. Mi, a mosoda dolgozói a saját ruháinkat akkor mostuk, amikor a többiek ruháit rendben átadtuk. Egy alkalommal saját magamnak mostam. Már az öblítésnél tartottam, amikor bejött a helyiségbe egy román katona, aki az őrszobán tartott szolgálatot, és a kimosott ruhámat elvette, és beledobta a sárba. Ezután hozzáfogott az ő ruhájának a mosásához. Nagyon mérges lettem, de megvártam, amíg befejezi a mosást. Ahogy az öblítéshez kezdett, én is elvettem tőle a tiszta ruháját, és beledobtam a sárba, sőt rá is tapostam. Ő mérgesen meglökött, mire én pofon vágtam. Ezen nagyon meglepődött, és elment. Azt hittem, hogy ezzel az ügy elintéződött. Még reméltem is, hogy tanult az eseten, és máskor nem csinál ilyesmit. Tévedtem! Rövid idő múlva másodmagával, egy szolgálatban lévő szakaszvezetővel visszajött. Az ájulásig vertek. Az egyik puskatussal, a másik bottal, majd a falhoz állítottak, azzal a céllal, hogy kivégezzenek. Szerencsémre az utolsó pillanatban jött a lágerparancsnok magyar származású sofőrje, aki azonnal felismerte a helyzetet, és kiütötte a katona kezéből a fegyvert. Így menekültem meg a kivégzéstől. A történtek után bekísértek az őrszobára, ahol huszonöt botütést kaptam a meztelen fenekemre. Szerintem azonban volt az negyvenöt-ötven is, mert amikor már tíz-tizenöt ütést levertek, szándékosan eltévesztették a számolást, és újrakezdték. A botütés után tíznapi egyes fogdára ítéltek, illetve lecsuktak. Az egyest úgy kell érteni, illetve elképzelni, mint egy szűk falusi vécét. Egy deszkából készült építmény, ami olyan szűk, hogy csak állni lehet benne, még összeesni sem. A tíz nap alatt csak vécére engedtek ki. Éjjel-nappal álltam, a tizedik nap végére egész megdagadt a lábam. A büntetés letöltése után visszakerültem az előbbi munkahelyemre. Az élelem- és ruharaktár területe deszkával volt bekerítve. A kerítés tetején bizonyos távolságra őrbódék álltak, ahol állandóan szolgálatot teljesítettek. Azon gondolkodtam, hogy meg kellene szöknöm, ezért szabad időmben körülnéztem, azt vizsgáltam, hogyan lehetne ezt valóra váltani. Megállapítottam, hogy az egyik őrbódé alatt mély lyuk van, ahol a kutyák szoktak éjjel ki-be járni. Elhatároztam, hogy a lyukon keresztül fogok megszökni. Egy sötét éjjelen az alkalmas időt bevárva – amikor az őr elszundított –, hason csúszva értem el a kiszemelt lyukhoz, majd átmásztam. Mászás közben a hátam súrolta a kerítés alját. A neszre az őr felébredt, és megkérdezte: „Csiaszta?” (Ki az?) A kérdésre kutyamorgással próbáltam válaszolni. Az őr abban a tudatban, hogy kutya mászott ki, megnyugodott. Így kijutottam a táborból. A szökésem azonban mégsem sikerült. Mivel pénzem nem volt, jegy nélkül szálltam fel a Brassó felé induló vonatra. Amikor észrevettem a kalauzt, nem tudtam, hogy mit csináljak. Egy magyar nyelvet beszélő román főhadnagytól kértem segítséget, aki azt tanácsolta, hogy menjek be a mosdóba, mert oda nem megy be a kalauz. Tanácsát megfogadtam, de amikor láttam, hogy

24

Vélhetőleg a bukaresti Cotroceni-palota épületére utal a szerző. (A szerk.)

**

Csillagpor

mégis benyit a mosdóba a kalauz, az éppen lassító vonatról leugrottam, majd felszálltam egy másik vonatra, de az visszavitt Bukarestbe. A következő éjjel ugyanott, ahol kiszöktem, kénytelen voltam visszamászni a táborba. Ennek a kiruccanásomnak következménye nem volt, mert még szerencsémre nem kerestek. Észre sem vették, hogy eltűntem. Később visszakerültem a régi munkahelyemre, a fűrészüzembe. Meg kell említenem, hogy az élelmezésünk nem volt kielégítő. Ezért akik a raktárban dolgoztak, munkavégzés után igyekeztek egy-egy doboz ötkilós konzervet kihozni, hogy pótolni tudják a napi étkezést. A konzerveket úgy sikerült kihozniuk, hogy hátratették a kezüket, és abban volt a konzerves doboz. A román őrök mindég csak egy oldalról ellenőrizték a foglyok kivonulását. Később magasba emelt kezükben vitték ki a konzerveket, mert az őrök sapkáján hosszú és széles simléder volt, ettől nem láttak fölfelé. A megszerzett élelmet közösen fogyasztottuk el. Később fedeztük fel, hogy Magyarországról vagon tételben raboltak el nyergeket. Azon törtük a fejünket, hogyan lehetne a nyereg két oldalán levő cipőtalp vastagságú bőröket ellopni. A fűrészüzemnek nem volt plafonja, gerendák kötötték össze a raktár deszkával beszegett tűzfalával, így lehetőség nyílt könnyűszerrel bejutni a raktárba. Ezt a lehetőséget kihasználva többször is kihozták a jó vastag bőröket. A téglagyárba közülünk való dolgozók vitték ki és adták el. Később rájöttek, hogy sok nyeregről hiányzik a bőr. A parancsnokság elrendelte, hogy ki kell deríteni a tolvajt. Az egyik nap is két társunk a raktárban tevékenykedett, amikor az egész raktár alját ellepték a fegyveres katonák. A fűrészüzembe is bejött három-négy katona figyelni. Mi igen izgultunk, hogy mi lesz a raktárban lévő két társunkkal. Volt egy megállapodásunk: ha veszély van, kopogással jelzünk, de ezt most nem tudtuk megtenni. A raktárban lévő társaink közül az egyik (Kokas József) kinézett egy kis résen, és látta, hogy velünk beszélgetnek a katonák. A románok ördögtől való félelmét kihasználva egy zsák holmit kidobott a katonák közé, és elkiáltotta magát: „Drakule!” A katonák erre elmenekültek, és ezt a pillanatot kihasználva tudtak kijönni a raktárból úgy, hogy még a rést is befoltozták. Mire a katonák magukhoz tértek, és visszajöttek, addigra a zsák tartalmát is elrejtettük. Mivel a raktárból sok ruha, bakancs, konzerv és lónyereg oldalbőr tűnt el, a parancsnokság feltételezte, hogy a százfős budapesti internáltaknak róható fel a hiány (de nem is tévedtek). Ezért visszakerültünk a lágerbe, ahol több százan voltak már. Itt nagyon rossz körülmények között éltünk. Tisztálkodási lehetőség nem volt, ezért sok volt a tetű. Napjában egyszer kaptunk ízetlen, moslékszerű főtt ételt. Egy hét múlva körülbelül kétezrünket elszállítottak Moldovába, ahol erdős, hegyes vidéken keresztül a Fekete-tengerig húzódó vasútépítésnél dolgoztunk. Egy nagyon elmaradott kis faluban – aminek a nevére már nem emlékszem – borzalmas körülmények között éltünk. Földbe vájt kunyhókban laktunk, naponta egyszer kaptunk főtt ételt, teljesen sótlanul. Nem is lehetett megmondani, hogy mi volt a neve, vagy azt, hogy egyáltalán mit ettünk. Ugyanis az „ebéd” abból állt, hogy kétezer ember részére egy zsák mosatlan babot beleöntöttek egy hatalmas kondérba, és azt főzték meg minden ízesítés nélkül a sótlan vízben. Reggelire és vacsorára egy-egy negyedkilós dohos puliszkát kaptunk. Mivel ivóvíz nem volt, abból a – faluban lévő – kis tó vízéből főztek nekünk, amiben a lovakat fürösztötték nyáron. Meg kívánom említeni, hogy előttünk már dolgozott ezen a helyen körülbelül kétezer fogoly, akikből az odaérkezésünk idején már csak körülbelül tíz-tizenöt ember lehetett, bőrig lesoványodva, betegen. A többiek zömében balesetben, továbbá maláriában, tífuszban és egyéb járványos betegségekben, valamint végelgyengülésben haltak meg. A szabadságért küzdő kétezer harcosra, illetve ekkor már fogolyra ugyanez várt. Ugyanis egy magas hegységből kellett a földet csákánnyal bányászni, és csillékben egy harminc-negyven méter mélységbe hordani, iparvágánnyá feltölteni. Sajnos a legnagyobb elővigyázatosság ellenére is előfordult, hogy megcsúszott a föld, és nem-

25

Csillagpor

egyszer három-négy embert is maga alá temetett. A legritkább estekben sikerült egy-egy embert kimenteni, de ezek is csak tovább szenvedtek, mert orvos nem volt, kórházba pedig nem vittek senkit sem. Aki ide került, az halálra volt ítélve. Egyszer az őrség parancsnokának olyan ötlete támadt, hogy az egyik hegy alatt alagutat kell csinálni, ahol vonatot akartak közlekedtetni. Rendkívül nehéz és veszélyes volt a munkánk, mert a talaj nagyon laza, homokos volt, és aládúcolás vagy betonozás nem történt. Amikor egy tehervagonokból álló szerelvényt átengedtek alatta, a földmozgás következtében az alagút beomlott, és betemette a próbavonat személyzetét is. Az erdőben, ahol laktunk, rengeteg farkas volt. Több esetben előfordult, hogy éjjel – amikor aludtunk –, behatoltak a táborba is. Reggelre már csak a széttépett őrök maradványait (bakancs, fej, ruhafoszlány) találtuk meg. Mivel vizünk nem volt, a környező hegyekben kerestünk forrásokat, hogy el tudjuk látni magunkat ivóvízzel. Nagyon sokszor azonban úgy jártunk, hogy a felfedezett forrást a következő alkalommal nem találtuk meg, sokszor napokig is hiába kerestük a vízlelőhelyet. Többször megjelöltük a forrás helyét, hogy legközelebb megtaláljuk, de rájöttünk, hogy nem tévesztettük el a helyet, hanem a forrás elapadt, illetve mindég más és más helyen bukkant elő. Voltunk olyan helyzetben is, hogy a farkasok támadtak minket. Az őr ismerte a védekezés módját, ezért minden alkalommal hozott magával gyufát. Mi tüzet raktunk, amit állandóan tápláltunk, és ahogy visszafelé mentünk a táborba, máglyaként vittük. A farkas ugyanis fél a tűztől, így ezzel a módszerrel mindig elkerültük a veszélyt. Fiatal és éhes ember voltam. Egy alkalommal megismerkedtem egy fiatal parasztlánnyal olyan elképzeléssel, hogy majd udvarolok neki, s ennek során meghív a lakásukra, ahol majd csak megkínálnak valami jobb ennivalóval, amire már nagyon vártam. Nem is tévedtem, egyik vasárnap meghívott magukhoz, hogy bemutasson a szüleinek. A megbeszélt vasárnap előtt már nagyon készültem, hogy milyen jót fogok enni, és milyen sokat. De most igen nagyot csalódtam! A kislányék egy hosszú deszkából épített házban laktak, ami egy nagy helyiségből állt. Ezt hosszában egy út választotta ketté. Közfal vagy efféle választóalkalmatosság nem volt. Az út két oldalán szalma volt leterítve, s az egyik oldalon a házbeliek, a másik oldalon az állataik éltek. A fogadtatás nagyon jó volt, de a fentiek láttán kíváncsi lettem, hogy vajon mivel kínálnak meg. Észrevettem, hogy az út közepén álló gerendára bográcsot akasztanak, és kukoricakását öntenek bele. Na, gondoltam magamban, mamaligával fognak megvendégelni, ezért kár volt megismerkednem. Amikor megfőtt az étel, egy kerek, tisztára súrolt deszkát tettek le a földre, s ráöntötték a bogrács tartalmát. Meg kellett várni, amíg kihűlt, ezután mindenki kapott egy fakést, levágtunk egy-egy szeletet, és elfogyasztottuk. Ezek után nem tartottam tovább a kapcsolatot a lánnyal.

26

Horthy és kora

Csillagtér

A szorongó többség mítoszai Korunk egyik legfeszítőbb jelensége a szélsőséges társadalmi viszonyulások és ellenségképző ideológiák fölerősödése. Azt gondolhattuk, hogy a holokauszt megtapasztalása után többé nem merülnek föl kirekesztő eszmék, miközben – legalábbis „kicsiben” – szinte mindannyian hajlunk kategorizálni, megbélyegezni embertársainkat, igazodni a vezéreszmékhez. Marsovszky Magdolna antiszemitizmus- és anticiganizmus-kutatóval a társadalmi paranoiákról és a rasszizmus működési mechanizmusáról beszélgettünk.

28

– Definiáljuk mindenekelőtt a rassz, a rasszizmus fogalmát az ön rendszerében! – Elsőként tisztázni kell, hogy biológiai értelemben nem léteznek rasszok, az emberifaj-konstrukcióknak nincsen természettudományi alapjuk. Az emberek között nincsenek különböző fajok, csak egy faj van, mégpedig az emberiség maga. Az, amit mi rassznak vagy fajnak hiszünk, nem biológiai adottság, hanem szociális, illetve kulturális konstrukció. Azok a „fajbiológiai-természettudományi” kutatások, amelyeket a német nemzetiszocializmusban (német fasizmusban) végeztek a XX. század harmincas-negyvenes éveiben, és amelyek alapján a rasszista emberek a másoknak vélt emberek genetikai másságát hangoztatják a mai napig, semmiféle kapcsolatban nem voltak a mai értelemben vett genetikával. A testi adottságok (például az arccsontok távolsága, vagy a haj és a bőr színe) azt voltak hivatva alátámasztani, hogy a „germán faj” felsőbbrendű más „faj”-nál, hogy a fehér bőrű ember felsőbbrendű mondjuk a színes bőrű embernél. Tehát az ál-természettudományi (biopolitikai) érvelés azt igyekszik alátámasztani, hogy valamely nép kulturálisan felsőbbrendű a többinél. Az antiszemiták generációinak sem sikerült a zsidó rasszjegyek feltérképezése. Hogy mennyire nem, igazolja Heinrich Himmler utasítása 1942-ből, amelyben „sürgős fontossággal” elrendeli, hogy „arról, ki is számít zsidónak, semmiféle rendelet ne kerüljön nyilvánosságra, mert ezekkel a balga meghatározásokkal csak a saját kezünket kötjük meg”. A biopolitikai érvelés a kulturális felsőbbrendűségi érvelés következő szintje, és az a célja, hogy a „más” emberek, embercsoportok kiirtását készítse elő. Hogy a dolog még komplikáltabb legyen: azok az emberek, akik diszkriminációnak vannak kitéve, nem azért célpontjai a verbális vagy tettleges támadásoknak, mert ilyenek vagy olyanok, így vagy úgy néznek ki, így vagy úgy viselkednek, hanem azért, mert a többségi társadalom őket ilyennek vagy olyannak látja, illetve akarja látni. A reálisan létező zsidók tehát nem szolgáltattak és szolgáltatnak semmiféle okot az antiszemitizmusra, s a romák sem szolgáltatnak okot az anticiganizmusra. Ők mind a többségi társadalom projekciós célpontjai ugyanúgy, ahogy akár a leszbikusok vagy a melegek. Ezt főleg azoknak jó tudni, akik attól félnek, hogy rasszjegyek alapján látható rajtuk a hovatartozásuk. Természetesen senki sem rejtheti el a bőre színét, de tudnia kell, hogy a többségi társadalom félelmei nyilvánulnak meg abban, ha elítéli őket sötét vagy fekete bőrükért. A sötétséget a többségi társadalom a piszokkal azonosítja, a rendetlenséggel vagy a káosszal, s ennek a kihangsúlyozására azért van szüksége, hogy a maga fehérségét, tisztaságát, rendességét vagy kiszámíthatóságát kiemelje.

Csillagtér

Annak a németországi folyamatnak, amelyet úgy szokás nevezni, hogy múltfeldolgozás, az alapját képezi a frankfurti iskola filozófiája, amelyet Adorno és Horkheimer nevéhez kötünk. Ők mondták ki kutatásaikban, hogy az antiszemitizmus nem csupán zsidóellenesség, hanem egy projekció. Az idegenek, illetve az idegenség elleni gyűlölet mindig kivetített öngyűlölet, amelyet szorongások és félelmek hoznak működésbe. Az ember azt gyűlöli, amit magában nem szeret. Ez tehát azt jelenti, hogy még abban az esetben is, ha egy ellenségképhez tartozó ember megfelel az arról a vélt ellenségképről kialakított sztereo­típiának, ő akkor is a sztereotípiát alkotó ember félelmének a projekció­ ja marad. Vagyis a sztereotípia akkor is sztereotípia marad, ha néhányan megfelelnek a sztereotípiában alkotott képnek. Erre két példa: ha egy zsidó identitású embernek nagy az orra, ez nem igazolja azt a rasszista-antiszemita tézist, hogy a zsidóknak nagy az orruk. Ha pedig egy roma uborkát lop, ez sem igazolja azt a rasszista-anticiganista tézist, hogy cigánybűnözés van. A probléma bonyolultságát tükrözik a kifejezések, amelyek egyre inkább leváltják a rasszizmus (valamint az antiszemitizmus, anticiganizmus vagy akár a homofóbia) kifejezését. Az utóbbi évtizedben megjelentek olyan fogalmak, mint az „Othering” vagy a „critical Whiteness”, amelyek pontosan azt hivatottak érzékeltetni, hogy egyértelműen a többségi társadalom kényszerét kell a vizsgálat tárgyává tenni: rákérdezni, mi az oka annak, hogy kényszeresen „másságokat” alkosson vagy önmagát kényszeresen „fehérnek” (jónak, tisztának, becsületesnek stb.) állítsa be. Összefoglalva a rasszizmus tehát nem más, mint a MI és ŐK dichotómiájának a mesterséges életbentartása, miszerint a MI-vel szemben állandóan jelen van az ŐK, akik „felelősek” azért, hogy nekünk ilyen rosszul megy a sorunk. A rasszizmus strukturálisan és intézményesülten jelen van a „fehér hegemóniával” rendelkező országokban, és akkor is újratermeli önmagát, ha nincs mögötte kifejezett diszkriminációs szándék. A rasszizmus társadalmi szintű hárítást is jelent, más szóval a társadalmi szembenézés hiányát. – De hogyan lehet elkerülni a „fehér hegemónia” csapdáját? – A németországi múltfeldolgozás legfontosabb lépése és érdeme, amelyből tanulni érdemes, hogy szakított az „egységes és homogén németség” felfogással és fogalmával, és ezt strukturális, intézményesített szinten is megvalósította. A „magyarság” kifejezés, amely etnikai alapú közösséget jelent (és az „ethnos”-ra vezethető vissza), völkisch-népnemzeti és homogenizáló fogalom, amely ellentétben áll a demokráciával (amelynek az alapja a „demos”). Az etnonacionalista ideológia és nemzet­ koncepció a nép fogalmán olyan organikusan összetartozó közösséget ért és feltételez, amely közös származáson alapul, és amelyet a többi, organikusan kifejlődött és ezért természetesnek vélt közösségtől kulturális és szellemi, leggyakrabban nyelvi sajátságok, valamint egy megfelelő közösségi tudat különböztet meg, s amelynek kohéziós ereje morális tradíciókon nyugszik. Az etnonacionalista ideológia kulturálisan érvel, miközben a társadalmi, szociális folyamatokat biologizálja. Az etnikum ugyanis olyan elképzelt közösség („imagined community” [Benedict Anderson]), amely vérségi származást (is) feltételez. Vérségi származás azonban a családon kívül nem létezik. Ezzel a feltételezett (vérségi származási és kulturális) konstrukcióval kezdődik a társadalmi, szociális folyamatok biologizálása, amely a rassszizmushoz vezető út első lépcsőfoka. A völkisch-­népnemzeti koncepció amúgy is totalitarista logikájú, mert létét az határozza meg, hogy az egyéni

29

Csillagtér

30

identitás alapjának a csoportidentitást tekinti. Az etnikai közösség modellje antagonisztikus ellentéte a „társadalom”-felfogásnak. A nép mint társadalom demokratikus koncep­ ciója ezzel szemben az egyenrangú individuumok egymásmellettiségét hangsúlyozza, amelyet a szociális érintkezések hálózata kapcsol össze. A „magyarság”-fogalom homogenizál, „fehérít”, és minden idegennek érzett befolyást szennyezettségként, tisztátlanságként él meg, vagyis ez a gondolkodás ellenségképeket gyárt. A szegregációt segíti elő, megosztja a társadalmat. Automatizmusához tartozik, hogy a saját kultúráját mindig magasabbrendűnek ítéli meg (kulturális felsőbbrendűség), ezért a többi kultúrát mint idegenszerű beszivárgást utasítja el. Ahhoz, hogy a saját nép­nemzetének „tiszta” és „egységesen körülhatárolható” (zárt) kultúráját megtarthassa, minden érdekellentétet elhárít magától. Ezért tartja a kisebbségeket vagy a vélten „mások”-at állandó homogenizálási nyomás alatt. A kultúra tisztaságának megőrzése iránti igyekezet konfliktusok melegágya, a kulturális identitásra történő hivatkozás pedig szeparatizmushoz és erőszakhoz vezet. – Beszélgetésünk kezdetén az antiszemitizmus példáján vizsgáltuk a többségi társadalmi ellenségképzés mechanizmusát. Mennyiben vonatkoznak a megállapításai az anticiganizmusra? – Az anticiganizmus kifejezést az antiszemitizmus szó mintájára kreálták néhány éve. A kutatás Németországban terjedt el az utóbbi években. Szociálpszichológiai és kultúratudományi módszerekkel vizsgálja egyrészt a többségi társadalom mechanizmusait, hogy megértse, miért rekeszt ki egyes csoportokat, másrészt, hogy melyek azok a célcsoportok, amelyeket a többségi társadalom „cigány”-ként stigmatizál. A kutatások szerint az anticiganista struktúrák társadalmi hajtóerejének egyik fő ismérve az etnikai nacionalizmus, amely az ország lakosságát népi-nemzeti értelemben etnikai közösségként fogalmazza meg. Ez ellentétben áll a politikai értelemben vett „állam” és „társadalom” kifejezésekkel. A népi-nemzeti felfogás automatizmusára jellemző, hogy identitását csak egy másikkal szemben tudja erősíteni, tehát a kirekesztés eleve alapja a működésének. Még az olyan ártatlannak tűnő kifejezésekben is, mint „a magyarság védelme”, implicit benne rejlik az „ellenség” felvázolása, vagyis a koncepció automatikusan kirekeszti azokat, akik a többség által elképzelt homogén magyarságfogalomba nem férnek bele. Ez az oka annak, hogy hazaáruló antimagyarrá vagy élősködővé válnak a népnemzetiek szemében azok az ellenségképek, amelyeket ők a zsidókkal, a cigányokkal, a homoszexuálisokkal, a komcsikkal, a kozmopolitákkal vagy a kritikus liberális értelmiséggel kapcsolnak össze, vagyis mindenki, aki nem felel meg az elképzelt népnemzeti ideálképnek. Ez a kirekesztéses struktúrák legfőbb mozgatórugója. Mivel a „magyarság” etnikailag nem homogén, ez a felfogás egy mítosz, nincs semmi realitása. Nincsen kulturálisan egységes nemzet. Ez fikció. Árja magyar sincsen, de az ideo- lógia megvan, amelyhez más, megtámasztó ideológiát kell keresnünk. Ehhez próbáljuk igazítani a történelmet, vagyis tulajdonképpen meghamisítani a múltat a mítoszok segítségével. Bizonyítani kezdjük, hogy mi voltunk az ősnép, a kiválasztott nép, mi, a magyarság. Keresni kezdjük ősi gyökereinket, mítoszokat kreálunk például arról, hogy szkíták voltak az őseink, hogy miénk a legősibb vallás, a sámánizmus, és miénk a legősibb írás, a rovásírás… Ezek mind a népnemzeti ideológia sajátosságai. Ugyanez volt Németországban a második világháború előtt. Az ősiséget keresték, visszanyúltak a Krisztus előtti időkre, hogy bizonyítsák, a germán a legősibb, a kiválasztott nép.

Csillagtér

A másik ismérv, amely az anticiganista struktúrákat élteti, a munka alapú társadalom megfogalmazása. Ez az ethosz csak a dolgozó embereket tartja értékesnek, akik pedig kiesnek a munkafolyamatból, azok parazitaként aposztrofáltatnak. Kutatásokból tudjuk, hogy a magyarok körülbelül nyolcvan százaléka anticiganista, nem alkalmaznak romákat a munkahelyeken, de már korábban, az iskolában is szegregálják őket. A munka alapú társadalom ethoszából következik még a szegényellenesség és a hajléktalanellenesség is, vagyis ebből a társadalmi ideálból nemcsak a romák szorulnak ki, hanem a hontalanok, a hajléktalanok, a szegények és a koldusok is. Ezért nevezzük a szegényellenességet és a hontalanellenességet strukturális anti­ ciganizmusnak. Adorno és Horckheimer antiszemitizmus-kutatásban nyert eredményei nyomán (az antiszemitizmushoz hasonlóan) az anticiganizmus is a többségi társadalom kollektív paranoiájaként értelmezhető, amelyet kivetít bizonyos embercsoportokra. – Milyen félelmek, szorongások vannak ennek a paranoiának a mélyén? – Az anticiganizmus során alapvetően attól félünk, hogy lecsúszunk a társadalmi létrán, hogy kihullunk a szociális hálón. (Az antiszemitizmust másfajta félelmek motiválják.) Ezek a félelmek lehetnek reálisak vagy véltek, de ha ébren tartjuk őket, mint ahogy Magyarországon a nemzeti érzelmű média hosszú évek óta teszi, akkor mobilizáljuk a rasszizmust is. Az anticiganista, vezető kommunikáció elsősorban a romákat teszi felelőssé a helyzetükért. Újra és újra el kell mondani: nem a romák tehetnek a megítélésükről, még akkor sem, ha egy bizonyos sztereotípiának megfelelnek néhányan. Tudatában kell lennünk, hogy nem ők okozzák az anticiganizmus megerősödését Magyarországon, hanem kizárólag a többségi társadalom félelmei, és a lefektetett ideológiai struktúrák. Le kell azonban szögezni azt is, hogy amikor egy nyolcvan százalékban anticiganista társadalomról beszélünk, akkor nem azt állítjuk, hogy a társadalom nagy része rossz emberekből áll, hanem azt, hogy a társadalomban tömeges méretű a szorongás. Ennek okait szintén vizsgálják a kirekesztés-kutatások. Sajnos a magyarországi Romastratégiából tökéletesen hiányoznak ezek a kutatási összefüggések. Ezt én nem is nevezném Felzárkózási és Roma­ stratégiának, sokkal inkább társadalmi integrációs stratégiának. Az integrációnak azonban egyenrangú folyamatnak kellene lennie oda-vissza, de a program a változást nagyrészt a romáktól várja. Sőt, továbbmegyek: az integrációnak ezzel szemben a többségi társadalomból kell kiindulnia, mert csak úgy tud automatizmussá válni a romák számára is. Az anticiganizmus a mi félelmünk eredménye, ezért mindenekelőtt nekünk, többségieknek kell bocsánatot kérnünk a kirekesztettektől. A társadalmi integráció érdekében a többségieknek kell minden lehetőséget és támogatást megadniuk azok számára, akiket évszázadok óta kirekesztettek. Az önmagában nem segít, hogy a rendőrség létszámát megnövelik egy térségben. Ehhez társulnia kell egy olyan folyamatnak, amelyben kultúrpolitikai eszközökkel önreflexióra hívjuk fel a társadalom figyelmét. A jelenlegi romastratégia egyáltalán nem motivál arra, hogy felismerjük a saját részünket abban, hogyan fajulhatott az anticiganizmus odáig, hogy a rasszista gyilkosságok során (2008–2009) sörétes puskával kisgyermekeket is lelőttek. – A helyzet nagyon összetett. Hogyan mozdulhatnánk el a megoldások felé? – A válaszokra részben már utaltam: lazítani a népi-nemzeti társadalmi felfogáson úgy, hogy kultúrpolitikai eszközökkel segítjük elő a többségi önreflexiót. A munka alapú társadalom ethoszát a szolidáris társadalom ethoszára kellene cserélni, hogy ne növeljük tovább a társadalmi kirekesztést. Ha azonban ez az ideológia megmarad, fennáll a társadalom folyamatos radikalizálódásának és a nyílt erőszaknak a veszélye, amely akár tömegessé is válhat.

31

Csillagtér

– Ön szerint tehát nincs egészséges mértéke a nemzettudatnak? – Az etnikai nemzettudatnak nincsen, nem is kell lennie. Sokan érvelnek azzal, hogy hiszen az Egyesült Államokban is minden második házon kint leng a zászló. Ez igaz, de ott nincsen etnikai nemzettudat, mint Közép-Európában. Az etnikai nemzettudatban benne van a nemzet megváltása. Ilyen Németországtól nyugatra nem létezik, csak keletre, s ennek az oka a kulturális tradícióban keresendő. Egészséges énkép kell, nem magyarságtudat. Demokratikus énképünk legyen, s a demokrácia legyen az összetartó erő. Ez nyugaton működik. Az individuum védelme az etnikai felfogással szemben áll. A német alkotmányban azt olvashatjuk elsőként: az emberi méltóság sérthetetlen. A magyar alkotmány bekezdését (preambulumát) úgy hívják, hogy Nemzeti Hitvallás. Ebből nagyon sok minden levezethető. Magyarországon a nemzet védelme a legfontosabb, Németországban az individuumé. Az individuum védelmén minden ember védelme értendő: a bevándorló orosz zsidóé, a török bevándorlóé ugyanúgy, mint a született németé. Az egyén védelme akár a többséggel szemben is. Magyarországon a többség védelme, a nemzetvédelem a fontos. Mivel az etnikainemzet­definíció a homogenitásra törekszik, kvázi meg akarja védeni a nemzetet mindentől, amiről úgy érzi, hogy veszélyezteti. Nagyon jó lenne, ha a német alkotmány mintájára az első pont az emberi méltóság sérthetetlensége lenne a magyar alkotmányban is. Ha ez a gondolat átmenne a köztudatba, akkor el tudnánk fogadni, hogy az ellenfelünket is megilleti az emberi méltóság, és nem gázolnánk bele emberi mivoltába. Az egyén védelmével szemben Magyarországon a csoportszellem félelmetes agresszivitással tud megmutatkozni, még a kisebb csoportokban is. Aki nem gyűlölködő csoportban gondolkozik, azt lejáratják. Ez már tömegpszichózis. A tagadás és kirekesztés szociál­pszichológiai háttere, hogy együttesen próbáljuk hárítani a felelősséget. Ha kollektíven hárítjuk, kollektív paranoia lesz. Az egyéni hárítás, a tettes-áldozat szerep megfordulása nagyon fontos a kollektív paranoia, a pszichózis, a fanatizmus kialakulásában is. Az áldozatból végül elkövető lesz. Aki nem gyűlöl, azt azért gyűlölik, mert nem gyűlöl. A németek arra büszkék, hogy szakítottak ezzel a kollektív népnemzeti tudattal. Fel kell fogni, tudatosítani kell magunkban, hogy az etnikai nemzettudat egy idő után népirtáshoz vezet. Csak a demokráciában van a megoldás. Ha egyáltalán van mit tanulni Auschwitzból, akkor az az, hogy a fajelméletnek nem szabad teret adnunk. Soha, sehogyan.

Az interjút Pálfi Anna készítette

32

Csillagtér

Scipiades Erzsébet

Cigány iskolások a cigánymentes Hejcén Egy nyaralás emlékei A nyaralók Felsődobszáról, a Bárczayak egykor híres kúriájából indultak. Húsz gyerek, három felnőtt. A felnőttek tanárok, a gyerekek ötödikesek-hatodikosok. Szegényiskolások. Ha kinézünk az ablakból, akkor a Zempléni-hegység utolsó vonulatát látjuk, a nagy és elhúzódó dombot, amelyet a helyiek partnak hívnak. A parton sok cigány család lakik. Az egyik kiemelkedő halomról a dobszaiak azt állítják, valaha földvár volt. A település neve is a régmúltra utal. A két híres vár, Regéc és Sárospatak között az emberek dobszóval adták egymás tudtára: ellenség közeledik! Manapság a leküzdendő nagy ellenség errefelé is a mérhetetlen szegénység, a munkanélküliség. Felsődobszára a szegénység lassan kúszott be. Ha egy kicsit lemaradunk a nyaralók iskolabuszától, és benyitunk a gyönyörű óvodába, amely tagintézménye Magyarország egyik legnagyobb szegényiskolájának, az abaújkérinek, akkor az óvónők kedvesen azt mondják: – A nyolcvanas évek elején egy-egy óvodai csoportban még csak három-négy cigány gyerek volt, ma a hetven százalékuk az. A felsődobszai szegényóvodában az ötven óvodásból negyvenöt nem fizet térítési díjat. Nem volna miből. A sárga és piros csoportokba járó óvodások hetven százaléka a hivatalos rubrika szerint 3H-s, vagyis halmozottan hátrányos helyzetű. A nem hivatalos szerint meg 4H-s. Minden hihetetlenül halmozottan hátrányos helyzetű gyerek cigány. De a nem cigány szülők jövedelme is rendkívül alacsony; már a nem cigány szülők is közmunkán vannak, vagy külföldön. Az ötven óvodás szülei közül csupán egy akad, a védőnő, aki állandó munkahellyel rendelkezik. Ha 4H-sok kezdenek el óvodába járni, akkor az óvónők először elkísérik őket a vízcsaphoz és a vécéhez. Azért, hogy megmutassák és elmagyarázzák, hogyan működik. A 4H-sok lakásainak a döntő többsége ugyanis komfort nélküli; kis tákolmányházak ezek, innen-onnan összeszedett építőanyagokból, egyhelyiséges szoba-konyhák. Be lehet menni, víz nincs. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt a felsődobszai cigány szülők még ódzkodtak az óvodától. Ma már nem. Az ennivaló és a fűtés miatt rá vannak utalva: a szegényóvodás ingyen kapja a tízórait, az ebédet és az uzsonnát. Az ötven óvodásból általában három-négy él mérhetetlen mélyszegénységben, s ha már az életben maradás feltételei sem adottak, akkor a gyerekeket kiemelik és nevelőszülőkhöz viszik. – Arra is rájöttünk – folytatják az óvónők –, hogy a gyerekek eleinte a szegényes szókincsük miatt nem értik, mit kérünk. Szavakat és fogalmakat tanítunk, különben a mondókákat is rendre félrehallják, félreértik. Nincsenek játékaik, ezért az óvodában azt játsszák, amit otthon s a közvetlen környezetükben látnak: a lányok a pólójuk alá beteszik a babát, terhesek. Kiveszik, megetetik, rázzák-ringatják. Retikül a vállon, buszra szállnak, elmennek a Tescóba vagy az ­Auchanba, vásárolnak. A fiúk füvet nyírnak, mert ők most közmunkások. Az óvónők időnként nagyokat nevetnek, vagy a fejüket fogják. Holott csak az óvodásaik valóságát hallják vissza. Szoba, előszoba, négy-öt gyerek, a nemi élet előttük zajlik. Azt is tudják, el is mondják, ma kinek az anyukája ment el a gyereket elvetetni, és melyik anyuka kényszer­ prostituált. „Anyukám kint dolgozik Olaszországban, szopik.” „Mit?”, kérdezi a gyanútlan óvónő, és a kisóvodás kimondja.

33

Csillagtér

34

A csúnya beszéd már az óvodában megjelenik, és az iskolában is sok szót lehet tanulni. A fejbe vágta például azt jelenti, hogy helybeba..ta. Ez egy mindent helyettesítő szó, amit a kislányok is használnak. Észre sem veszik. A kolbász szó a férfi nemi szervet jelenti, és ha a tanító bácsi az alsósokkal kirándul, és kolbászt süt, akkor a gyerekek hosszan nevetnek. Errefelé sok mindent másképp mondanak. Errefelé nem elesik a gyerek, hanem felesik. És nem kergetik egymást, hanem kurgatják. Ez egy kicsi település, már ezren sem élnek benne, mindenki tud mindenkiről. Prostituált anyukákról, testvérekről, prostituált nagyszülőkről. „Óvó néni, mi már nem otthon lakunk, hanem a parton”, mondja a kisóvodás. És két reklámzacskóval megtörténik az elköltözés, egy másik házba való befogadás, azután ugyanígy a visszaköltözés. Az óvónők akkor is a fejüket fogják, amikor az óvodásaik ragadványnevét hallják. Azt, ahogyan otthon szólítják őket: Ölő, Kakas, Jupi, Teke, Gumi, Kuka, Inas… Errefelé a fiúkat nevezik inasnak. Az óvónők a gyerekekben megpróbálják tudatosítani, hogy a Pákón vagy a Punin kívül van másik, hivatalos nevük is. Az egyik óvodásnak Erzsébet a hivatalos neve. Otthon Erzsikének hívják. Nemrég kishúga született, aki az Elizabet nevet kapta. A szülők az óvodában tudták meg, hogy az Elizabet is Erzsébet, az angol nyelvű változata. A Pitbull becenév használata ellen az óvónők tiltakoztak. Megtagadták, hogy így szólítsák a kisfiút. Amúgy a cigány szülők általában olyan gyönyörű és ritka utóneveket adnak, amilyeneket az éppen futó televíziós sorozatokban hallanak: Eszmeralda, Dzsenifer, Rozalinda, Puniella, Borostyán. Ez egy viszonylag kis település, ahol a lakóknak megvannak a maguk szokásai. A cigány családoknál a hétfő a mosás napja. Automata mosógép csak egy-két helyen van, a többség keverőtárcsásat használ. De azt is egyik helyről a másikra viszik. Házról házra. Kölcsönkérik egymástól. Hétfő tehát a mosás napja, kedd a kenyérsütésé. Minden be van osztva, de már kezdetét vette a bomlás, a változás, amióta az asszonyok közmunkába járnak. A közmunka nyolcórás, kora reggel kezdődik, és délután háromig tart. Ekkor mennek haza, kezdenek el főzni, mert csak kiadósabb a meleg étel. Vannak kimondottan cigány ételek. Cigány kenyér, cigány hurka. A hurka úgy készül, hogy ki kell mosni a disznó belét. Aztán még egyszer és még egyszer. Azután lehet megtölteni krumplival. A krumplit előbb megreszeljük, megborsozzuk, megpaprikázzuk, hagymával együtt megsütjük. Evvel kell a belet megtölteni, azután vízben kifőzni, és már lehet pirítani, sütni. Cigány kenyeret, vagyis vakarót, és cigány hurkát Maris néni, a falu egykori csordása is készít. A tanító bácsi elirányít, hol lakik a réztrombitás Maris néni, aki, hiába, hogy a faluban már rég nincsenek tehenek, egy-egy sátoros ünnepen még be-becsönget azokba a házakba, ahol valamikor érdekeltsége volt. A lakók ilyenkor süteménnyel vagy egy kis pénzzel hálálják meg azt, hogy a cigány asszony valamikor a falu csordása volt. Maris néni kicsi, az ember derekáig ér, és olyan kicsike házban lakik, amibe csak egyetlen parányi szoba fér. Abban van egy ágy, egy szekrény, két kopottas fotel, egy tévé és egy masina, vagyis a tűzhely. – Molnár Ernőné vagyok – mondja –, de a leánykori nevem Mata Mária. Az uram után lettem Molnár Ernőné, de ő már elhunyt. Mi voltunk a falu pásztorai. Csordások. Volt egy kis kör alakú réztrombitám, és amikor belefújtam, kinyíltak a kapuk, engedték kifele a malacokat, tehénkéket. Vittük őket föl a partra, legeltetni. Én Kázsmárkon születtem, a Vasonca-patak völgyében. A férjem volt dobszai. Azt se tudom, milyen korban lehettem, amikor megismerkedtünk. Csak azt, hogy nagyon fiatal, és hogy a nagymama nevelt fel, mert meghalt az édesanyám. Kiment vízért, a nyomóskúthoz, a háborúban. Azt mondják, én kértem a vizet. Meglőtték. Kiszaladtak érte, behúzták. Talán most is élne, ha én akkor nem kérek vizet. Így nőttem fel árvakenyéren.

Csillagtér

Azért felcseperedtem, annyira, hogy amikor eljött a völgybe a férjem, akkor összeszórakoztunk. De mert itt élt az öreg anyukája, hát ide jöttünk, Dobszára. – Hány osztályt járt ki, Maris néni? – Egyet se. – De azért megtanult egy kicsit írni, olvasni? – Nem. Akkoriban nem nagyon bánták, ha mi nem járunk iskolába. Kicsikét azért hiányzik, mert ha olyan helyre megyünk, akkor nincs, ki aláírjon. – Elég a kereszt? – Elég, és pótlásként valamit még melléje firkantok. Vágytam én az olvasásra, csak nem volt, ki törődjön velem. – És hány gyerekük született? – Ha összeszámolom, tíz is lehetett. Három elhunyt, eggyel meg úgy voltam, hogy elkerültem vele a kórházba, kipucoltak, rendbe tettek. Egy húszéves fiamat pedig megmérgeztek. Itt, Dobszán. Egy paraszt meg egy cigány adott neki egy üveg pálinkát, amibe előtte mérget tettek. A fiam megitta, és abban a pillanatban beleesett az árokba. Onnan vitték el a mentők a kórházba, ahol meg is halt. Szaladunk a nyaralók után. A dobszai utcák tágasak, vannak terek, udvarok, nagy kertek. A rendszerváltozás előtt a dobszai munkásvonatok zsúfolásig teltek, még a peronon is álltak. Mentek a cigányok Diósgyőrbe, a gépgyárba, a Lenin Kohászati Művekbe, Dobszán pedig kertészeti vállalat működött. A közmunka ma azt erősíti, magyarázza Varga tanító bácsi, hogy a közmunkás alsóbbrendű. Kukát húz, szemetet szed láthatósági mellényben. Megy a busz a nyaralókkal Hejcére. A kis hegyi faluba, ahol az erdőben őzek, szarvasok, vaddisznók, hegyi kecskék élnek, sőt még muflonnal is találkozhatunk. Errefelé a tyúkokat sasok vagy rókák tizedelik, esetleg görény, nyest vagy mosómedve. Minden út fölfelé vezet. Az ezeréves településre. Az öreg református lelkész kiböki, gőgösök lakják Hejcét, a gazdák a náluk dolgozókat mindig is szolgáknak hívták. Az ötvenes-hatvanas években egy cigány család Hejcén próbált letelepedni. Be sem költözhettek. Csordás azért lehetett belőlük, a település határában, ahol volt egy homokbánya. A falu megengedte, hogy hasadékot vájjanak abba. A család a bejárat elé függönyt tett, a földre szőnyeget, egy idő után mégis továbbálltak, mivel a falu közössége, viselkedése annyira taszító volt. Azóta számtalanszor megtörtént, hogy Hejce üres házait cigányok szerették volna megvásárolni. A hivatal azonban ellenállt. Vagy nem adott bejelentőpapírt, vagy nem voltak hajlandók kitölteni. Cigány Hejcén ma nem kaphat letelepedési engedélyt. A helyiek úgy gondolják, ez egy üdülőfalu, az emberek itt pihenni akarnak, nyugalomra vágynak, abba pedig nem férnek bele a cigányok. Minek, hogy aztán sok-sok gyereket szüljenek? A hejcei lelkész felesége tizenhétszer szült. Hét fiút, tíz lányt, és ez idáig csak kettő ment az égbe, tizenöt él. A lelkész meg is faragta mindegyiküket egy fadobozkára. A fiúkból ott farkaskölykök lettek, a lányokból meg röppenő madárkák. A lelkész felesége szégyenkezik. A hívek miatt, akik kevesen vannak, többnyire már öregek, ami abból is látszik, hogy az istentisztelet előtt a templom bejáratánál botok sorakoznak. A fura eset tavaly történt, amikor egy Sárospatakon frissen végzett lelkészt, egy cigány lányt ide helyeztek. A gyakorlat errefelé az, hogy a segédlelkész ellakhat a padlástérben, a segédlelkészi lakásban. A cigány segédlelkésznek meg azt mondták, be ne tegye a lábát Hejcére.

35

Csillagtér

– Mi akkor – mondja a lelkész felesége, és kávét hoz – sajnos nem voltunk itthon, aztán pedig már hiába mondogattam, hogy azért én még megpróbálnék beszélni a hívekkel, az asszonyokkal. El kell azt is mondjam, a cigányok időnként valóban adnak okot a bizalmatlanságra. – Ennek is megvannak a gyökerei – bólint az öreg tiszteletes. – Mert ugye a cigányok valamikor vándorok voltak, csavargók. Mária Terézia királynő császári parancsára kellett letelepedniük a falvak szélére, és csinálhatták mindazt a munkát, amely a faluban lenézni való volt: árnyékszék-­takarítás, kemencetapasztás, dögök eltávolítása. Mindez elég lett volna a megélhetésükhöz, ám a cigányok ezt túlszaporodták. Az üstfoltozók, kovácsok és kosárfonók munkáját pedig az osztrák gyáripar lehetetlenítette el a XIX. század elejétől.

36

A magyar szegényiskolákat működtető MET Egyháznak, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségnek üdülője van Hejcén. A település szélén. Az üdülő valamikor a püspöki uradalom jószágkormányzójának volt az irodája s egyben a lakása. Azután iskola lett belőle, a falu két egyházi iskoláját ide vonták össze, aztán egy nyíregyházi ember megvette kempingnek, és csak ezt követően került a MET Egyházhoz. A ház mintegy kétszáz éves, és a dobszai szegényiskolások, az ötödikesek-hatodikosok ujjongva vették birtokba. Merthogy emeletes, az ágyak is, mert van benne tornyocska, ahonnan rálátni a templomra, a katolikusra, a fák között megbúvó házakra, az apácák kertjére, ahol apácák sosem mutatkoznak, de még a Borsó-hegyre is, ahová a szegényiskolások kirándulnak. Tizenhat kilométer, félúton a Fehér-kútnál majd megállnak. Forrásvizet isznak, leülnek, Vitéz tanár úr meg azt mondja, nézzétek, a fák itt ehető füleket növesztenek, úgy hívják, hogy júdásfüle gomba. A szegény gyerekek esznek. Szendvicset. A forrásvizet a Fehér-kútnál egy fából faragott asszony kínálja, a táskákba meg közben vaspondrók bújnak. Az út innentől nagyon meredek. A felsődobszai szegényiskola vezetője az indulás előtt féltette is a gyerekeket. Nyárelőn az intézményben volt egy felmérés, és az orvos azt állapította meg, hogy a szegényiskolások között sok az olyan, akinek vagy magas, vagy alacsony a vérnyomása. Nincsenek jó fizikai állapotban. A tájra sűrű pára csapódik. Ahogy a nyaralók fölfelé mennek, a fák törzse sötétszürkére vált, csorog róluk a nedvesség, egy gyerek zihálva azt kérdezi, ez már itt az ég? Az egyik kidőlt fán bagolygomba ül. Több kilós, átmérője meghaladja a hatvan centit. A gyerekek hitetlenkednek, a biológiatanár örül, milyen szép lesz a szertárban! Még egy kilométer a Borsó-hegy teteje, aminek egy részéből sírkert lett. Fejfák, kopjafák, emlékkövek és nyírfakéregből hajlított szívek emlékeztetik a szegényiskolásokat arra, mi történt 2006. január tizedikén: a koszovói KFOR békefenntartó misszióból hazatérő szlovák katonák gépe, fedélzetén negyvenkét katonával, lezuhant. Január volt, és nagyon hideg, a 747 méter magas Borsó-hegy ilyenkor szinte megközelíthetetlen. A helyiek arról suttognak, mire a segítség megérkezett, addigra a sebesültek nagy részével a fagy végzett, és az állatok. Most is van valami félelmetes a Borsó-hegyben. Az ég egyre sötétebb, mindjárt kitör a vihar, s a szegény gyerekek megindulnak lefelé. Hejce gyönyörű, keleti részét a helyiek máig Csehországnak nevezik, mert itt a múlt, a huszita házakon: a XV. században a cseh husziták előbb be-betörtek a faluba, azután meg is telepedtek. Az utóbbi években megint egyre több a szlovák. Házakat vesznek, s a letelepedésüket a hivatal készségesen engedélyezi. Péntek van, kora délután. Öt kis nyaraló, három fiú és két lány, a MET Egyház üdülőjében, a csodakertben, ahol alma és cseresznye terem, a fákon pedig mókusok ugrálnak, leülnek beszélgetni. Valamennyien ötödikesek. A fiúk egyikét a tanárok maguk között Vándornak hívják. Vándor családja ugyanis időnként felkerekedik, elköltözik, ezért az ötödikes és tizennégy éves fiút hol kiíratják az iskolából, hol meg vissza. Vándor rettenetes körülmények között lakik; télen

Csillagtér

meglátogatták a tanárok, és a gomolygó füsttől, amely a sparheltből dőlt, alig láttak valamit. A kitört ablakra egy pokróc volt terítve, és Vándor az ágyban sapkában, cipőben és állig betakarózva feküdt. A Vándornak elöl le van törve mindkét foga. Megrántja a vállát, azt mondja, neki így jó. A fogorvosi rendelő egy másik faluban van, nincs pénz odautazni. – Na, sorolom – mondja. – Öten vagyunk testvérek. Krisztián huszonhárom éves, és van már három gyereke, Béla húszéves, neki is van már két gyereke, Viktor tizenkilenc, és egy gyereke van, Adolf pedig tizenhat éves, és neki még nem született meg a gyereke, majd most. – Hatodik osztályos, és már barátnője van? És mindjárt gyereke lesz? Úristen! – kiált föl Veronika. – Ők tudják! – mordul föl Vándor. – És a barátnője hány éves? – tudakolja Veronika. – Tizennégy. Mint én. El kellett volna vetetni – morogja Vándor. – Ki kellett volna járnia az iskolát, tovább kellett volna tanulnia, azután dolgozni… Adolf előtt még ott lett volna az élet… Süt a nap, esik az eső, veri az ördög a feleségét, kiáltja egy felnőtt, mire a fiúk nevetnek, és Bendzsi – aki attól szenved, hogy az édesanyja prostituált lett, s már nem is lakik velük – azt mondja, náluk esténként akkor szokás ördögöt emlegetni, ha a kályhában nem ég a tűz. – Valaki ráült a kályhára, ezt mondják ilyenkor. Este nem szabad játszani a tűzzel – magyarázza –, mert akkor megjelenik a szellem, aki bármit tehet. Ez a ház ki van szentelve? – kérdezi aggodalmaskodva, aztán megnyugszik, mert hát hiszen ott az oltár abban a nagy teremben, ahol vacsoráznak és ebédelnek. A harmadik fiú a Borsó-hegy megmászásakor sokat szenvedett. Talán mert nem volt alkalmas a cipő, talán a teste sem. Abban is volt valami meghökkentően mosolyognivaló, hogy amikor eleredt az eső, a táskájából előszedett egy ernyőt, és így ereszkedett le a hegyről. – Egyszer – meséli a csodakertben az esernyős kisfiú – feküdtünk a parton. – A dombon? – Ott. És Gulyás Patrik azt álmodta, madár van a kezében. – Egy halott madárka? – Nem, az a holló. Kis csuri volt Gulyás Patrik kezében, a jósnő meg azt mondta, az a csuri egy figyelmeztetés volt. A jósnő, az miskolci, csak időnként elmegyünk hozzá. – Fábián, nagyon félsz a haláltól? – Igen – suttogja. – Én aztán sokáig akarok élni! – rikoltja Bendzsi, Vándor meg azt mondja, azért nem fél, mert úgyis meghalunk a végén. – Sok rokonod halt meg? – A bátyám. Apának a testvére – mondja Vándor. – Megölték Miskolcon. Átszúrták a hátát is. – Láttad őt? – Anyával bementünk a kórházba. Anya mondta, az egyik szúrást az orvosok nem vették észre. – És azt tudod, hogy miért ölték meg? – Állítólag egy ismerős volt. Azért tette, mert apa testvére mindent megvett egy nőnek. Az ura meg pénzt adott az ismerősnek, hogy apa testvérét öljék meg. – Nem félsz, hogy egyszer majd téged is megölnek? – Nem. Mert én visszaütök! – kiált föl Vándor. – Hát hiszen olyan kicsi vagy. Kicsi és törékeny. – Nem vagyok már törékeny, csak kis növésű, mint az apám. A csodakertben beszélgető lányok barátnők. Az egyik cigány, a másik nem. Egy szőke, egy barna. Végigkacagták a hegyet.

37

Csillagtér

– Matisz Veronika vagyok, és csupa kettes: 2002-ben 2. hó 2-án születtem. – Szeretsz cigány kislány lenni? – Persze. – Hiszen ugyanolyan az, mintha paraszt volna – szól közbe Vándor –, csak az a baj, hogy a cigányoknál szegénység van. – Anya nem dolgozik, apa meg Pesten szokott kőműveskedni. Négyen vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb, nekem kell rájuk vigyázni. A legkisebb egyéves. Segítek anyának főzni, mosni, takarítani. Virággal az iskolában lettünk barátnők. – Velem is szoktál barátkozni – mordulja Vándor. – És az nem baj, hogy Virág, ahogy ti mondjátok, paraszt? – Én nem teszek különbséget. Ugyanazok vagyunk, csak… – Még sosem bántottak azért, mert a bőröd barnább? – Ha bántanák – kiáltja Vándor –, akkor az összes fiú mellé állna! – Mi szeretjük az osztálytársainkat, legfőképpen Virágot. Okos, kedves, el tudok vele beszélgetni, megtartja a titkaimat. – Mondd már el a titkod! – kérleli Vándor. – Kétszer-háromszor már voltam Virágéknál. – És Virág is elment hozzátok? – Virág azért nem jön, mert valamikor sok a házi. – Szerintem meg – mondja Vándor – ez csak kifogás. Az anyukája azért nem engedi oda, mert akkor cigányokhoz kellene mennie, akik akármit csinálhatnának vele. – A kutyáktól féltenek – mondja a szőke hajú Virág –, arrafelé a kutyák nincsenek beoltva, és ha megharapnak? – Akkor is jobb cigánynak lenni – jelenti ki Fábián. – Maga pedig paraszt. Vannak a cigányok és vannak a parasztok. – Értem. Tehát a nem cigányt parasztnak hívjátok. – Igen. És a parasztok a cigányok ellen vannak. – Ezt most miért mondod? – Vigyázzon, mert valami megcsípi! Hazugság, hogy a cigányok vannak a parasztok ellen. – Adjak egy zsebkendőt? – Igen, meg vagyok fázva. Még otthon fáztam meg. A parasztok nem tudnak venni semmit. Mi meg igen. Például lapos tévét. Miskolcon. A Búza téren. Nem lopottat. – Szóval azért jó cigánynak lenni, mert tudtok venni plazmatévét? – A parasztoknak meg azért jobb, mert nekik a házaik nagyon jók. Mint például ez. – Vigyázzon, mink falusiak vagyunk, és csúnyán beszélünk – jelenti ki Bendzsi. – Maga még nem tudja, hogy miket szoktak a gyerekek beszélni. Hát olyanokat! Én is. Ha ideges vagyok. Ha nem érzem jól magam. Ha valami baj van. Tudja, anya elment tőlünk.

38

Perpetuum Mobile

Csillagtér

Kõszegi Edit

Cigányképem fejlõdéstörténete (részletek) Az én ismeretem a cigányokról, cigányságról – úgy gondolom – igazán tipikus volt, azaz semmilyen. Ráadásul azt is hittem, hogy van ismeretem, vagyis egyáltalán nem tudtam, hogy nincsen, sőt el sem hittem volna senkinek. Hiszen ott szerepeltek filmekben, regényekben, festményeken. És számomra ez volt a valóság. Hogy azok, akiket láttam, nem hús-vér emberek, hanem kitalációk, meg sem fordult a fejemben. Valódi találkozásom legfeljebb az éttermekben volt, amikor külföldre szakadt, hazalátogató rokonainkat vittük egy kis magyaros vacsorára, nosztalgiázni. Szóval a sztereotipnál is jóval sztereotipabb képem-ismeretem volt. Pedig akkor már felnőtt voltam, játékfilm-forgatókönyveket írtam, sőt mertem venni a bátorságot, hogy jeleneteket is írjak, róluk, a cigányokról, persze csak háttérnek, mert úgy romantikusabb, egzotikusabb és filmesebb lesz. Meg sem fordult a fejemben, hogy az ismeretem róluk csak egy másik játékfilmig terjed, és én azt gondolom valóságnak. A jelenetben, amelyet leírtam, a cigányok az asztalon táncoltak, mint az Egy magyar nábob című filmben. Őszintén állíthatom, komolyan gondoltam, hogy ez a leghatásosabb és a legtutibb. És persze azt is láttam, hogy ők milyen fantasztikusak, muzikálisak, ügyesek, hogy ne mondjam: „mindez a vérükben van”. Azóta már tudom, mert végignéztem nagyon sok cigányokról szóló játékfilmet, hogy nem lettem volna kirívó a filmírók közül, hiszen majdnem mindegyik ilyen filmben van egy hatásos jelenet asztalon éneklő, táncoló ledér cigány nővel, vagy gyerekkel. Nagy szerencsém volt, hogy az a film nem készült el sohasem; persze egyáltalán nem ezért a szemléletért, mert ezt a részt mindenki „megette”. Érdekes volt szembesülnöm saját régi gondolkozásommal, amikor a Woyzeck című filmben dramaturgként dolgoztam. A rendező, Szász János a Százados úti lakótelepet választotta helyszínül. A statisztéria nagy része roma volt, és János tulajdonképpen a női főszereplőről is ezt akarta sugallni, bár ezt direktben nem vállalta. Már ezzel is nehezen értettem egyet, de amikor a jelenet közepén egy kislány az asztalra penderült, és táncolni kezdett, hát én megindítottam a harcot… Próbáltam több szempontból is megvétózni a jelenetet, de azt a meggyőződést, amellyel ő védte, nem lehetett lehengerelni. Tudtam, hogy én is pont így gondolkoztam korábban, és hogy én az akkori ismereteimmel valószínűleg ugyanígy nem hagytam volna magam meggyőzni, és csak azért is felvettem volna ezt a jelenetet. Mit volt mit tennem, szép csöndben eljöttem, és levontam a tanulságot egy egész életre. Megfogadtam, az lesz a dolgom, célom, hogy a cigányokat a maguk valóságában, úgy, ahogy ők akarják, mutassam be; hagyjam, hogy mindent elmondhassanak, hogy megérthessük, miért úgy teszik, ahogy teszik, miért úgy történik, ahogy történik, vagyis hogyan is van ez az egész. […]

40

Az Erdély utcai film elkészítése közben valóban rengeteg tapasztalatra tettem szert, és ez adta az okot, hogy barátom, Vészi János felkérjen munkatársnak egy olasz tévésorozathoz,

Csillagtér

amelynek Ellenségek volt a címe. A sorozat több országban játszódott, a magyarországi rész a cigány–magyar ellentétekről szólt. Próbáltunk egy igazán jó esetet találni, amelyen érzékeltetni lehet az akkoriban eldurvuló elég szörnyű történeteket. (Hosszúpályi, áram a kerítésben.) Szuhay Péter segítségét kértük, aki nagyon sok helyre vitt el minket Szabolcsban és Borsod megyében. Nap mint nap szembesültem tudatlanságommal, előítéleteimmel. Az első élményem, amely megkapott, Körömben ért. Éppen ment le a nap a kunyhó felett, csupa mosolygós, kedves ember, barátságosan invitáltak egy icipici helyiségbe. Volt abban minden: ágy, tűzhely, edények, lavór, a szögeken kosarak lógtak. Hellyel kínáltak minket. Percek alatt betódult még egy csomó ember. Mind kedves volt, nyitott, és éhes arra, hogy megmutathassa magát. Vágyott rá, hogy legalább egy kis időre ő is lehessen fontos, mert szép kosarat köt vagy szépen énekel vagy táncol. Körberajongtak minket, és ezáltal – mi tagadás – mi is fontosnak érezhettük magunkat. Hallgattuk őket, fotóztunk, filmeztünk, csak hogy magunkkal vihessük ezt az egészet. Amikor kimentünk a kicsi udvarba, még előbújtak a gyerekek, férfiak, innen is, onnan is, a szomszédból már szólt a zene, és mindenki boldogan táncolt… Milyen szegények és mégis milyen boldogok! – sóhajtottunk fel. Végül beszálltunk a kocsiba a zsákmányolt film- és fotókockáinkkal, és a hátsó ablakból még visszanéztünk, hogyan távolodunk vagy távolodnak ők el. Igazi vége főcím. Én akkor ebbe nagyon beleszerettem, és komolyan gondoltam, hogy ennél szebb már nem is lehet valami. Ám idővel, amikor már több valódi kapcsolatom-barátom lett, kijelenthetem, hogy erre az időszakomra mint a szegénység romantikájának esztétizálására gondolok. Most már tudom, hogy mi azt kaptuk ott tőlük, amit vártunk, és nagyon meg voltunk elégedve. És már azt is tudom, hogy ez nagyon nem ELÉG! […] Már több éve jártunk le Kétegyházára, amikor kitaláltuk, hogy mivel ők [a helyi romák] még sohasem voltak Csatkán, elmegyünk együtt, és felvesszük őket. Akkoriban nagyon fontos volt Csatka a filmesek körében is, aki élt és mozgott, mindenki oda zarándokolt, így hát mi is. Elkezdtük a szervezkedést. Azt ajánlották, hogy a Csorobik nagybuszával kellene menni, ő biztos szívesen eljönne velünk. […] Húszezer forint előleget kért, vagyis a pénz felét. Estére visszük, mondtuk, meg kell beszélnünk a gyártásvezetőnkkel. Egész nap forgattunk, Újkígyóson, Magyarbánhegyesen, Zsiga kalauzolt minket. Amikor visszaértünk Kétegyházára, kértem, vigye be a szomszédhoz, Csorobikhoz a pénzt, hogy tudjunk másnap utazni. Zsiga könyörgött nekem, kísérjem be, menjek be vele. A végén már bohózatba illően le is térdelt, de nekünk nem volt kedvünk, és inkább gondoltuk viccesnek a jelenetet, mint hogy megértsük. Zsiga végül is leszállt, és a reflektorunk fényében kedvesen integetett nekünk. Ez a tekintet most is itt van előttem, egyszerre minden benne volt: huncutság, kétségbeesettség, valami búcsúzásszerű, mert persze másnap, amikor kerestük Zsigát, ő eltűnt, és valami zavaros halálesettel falazott neki az egész utca. Mondanom sem kell, a pénz nem jutott el Csorobikhoz. Ezerszer pörgettem vissza magamban azt a pár pillanatot, ahogyan küzdött evvel a helyzettel, mert ő tényleg mindent elkövetett a maga módján, hogy becsületes maradjon, de tudta, ha egyedül marad ezzel az összeggel, nem tudja megmagyarázni magá-

41

Csillagtér

nak, miért ne tartaná meg. Borzasztóan dühös voltam magamra, hogy ilyen helyzetet hoztam létre, tulajdonképpen mégiscsak én vittem őt kísértésbe, és ráadásul mehetünk nélküle Csatkára, ami dupla veszteség volt. […]

42

Továbbra is jártunk le Kétegyházára, de Zsigához nem mentünk be, és persze ő is került minket. Egy alkalommal aztán Gyuláról kerékpároztunk át, és akkor valahogy úgy éreztük, hogy hiányzik nekünk az a különös, mindent magába foglaló mosolya, amely egyszerre szól az örömről és a bánatról, a szeretetéhségről és -nyújtásról, a nevetésről és a sírásról. Bekanyarodtunk hát a kapujukon. Zsiga kijött a házból, mi meg szálltunk le a kerékpárról. Nem tudott megszólalni. Mi sem; gondoltuk, kezdje ő. De nem ment neki, úgy tett, mintha nem látna minket, bár már két méterre sem voltunk tőle. Visszament a házba az asszonyért, hogy kihívja: jöttek hozzád. Böske nagy ovációval fogadott minket, pillanatok alatt megtelt az udvar: gyerek, meny, unoka. Zsiga meg próbált saját rozoga kerékpárjához somfordálni, mintha ott sem volna, vagy mi nem volnánk ott. Közben persze mindenki elakadt azon, hogy biciklivel vagyunk, mi meg erre azt lódítottuk, hogy egészen Pestről így jöttünk. Ez volt az a dramaturgiai pillanat, amikor Zsiga úgy érezte, mégiscsak észrevesz minket, és még köszönt is. Valamiből úgy érezte, hogy ezt csak miatta tehettük meg, neki szól, és abban a pillanatban ezt mi is így éltük meg, legalábbis én biztosan. Állt ott bűnbánóan, sírós szemmel, ölelésre készülő karokkal. Én meg próbáltam szigorúan visszanézni: nehogy azt hidd, minden meg van bocsátva. Pedig meg volt, és ezt ő is tudta, de az ölelés félbemaradt, mert érezte, még nem tartunk ott. – Pesttől biciklivel? – kérdezett vissza, de mindez már rég nem a mi érdemünk, hanem az ő büszkesége volt. Most úgy tett, mintha a többiek eddig nem lettek volna ott, vagyis átvette a házigazda szerepét, közvetítve másoknak az eseményeket. Pestről jöttek biciklivel! Ezek az én barátaim, látjátok? Már nem emlékszem, hogy és mint, de végül mégiscsak kikívánkozott belőlünk, hogy csak innen, Gyuláról jöttünk kerékpárral. És akkor egészen váratlan fordulat történt, Zsiga ugyanis a legnagyobb elismerését kifejezve magához ölelt minket. – Testvér vagy, te átvertél engem, a vén rókát! – lapogatott, veregetett vállon, és innentől kezdve már ezzel dicsekedett mindenkinek. Abban a pillanatban megvilágosodtam. Az ő értékei mind stratégiák egy alárendelt helyzetből a felülkerekedésre. A történet ugyanis már nem azt hirdette a többieknek, hogy mi átvertük őt, hanem azt, hogy neki olyan barátai vannak, akik még őt is át tudják verni. Akkor arra gondoltam, Zsiga ezt a végtelenségig tudná fokozni. Azóta számtalanszor voltam ilyen helyzetben, és mindig rá gondoltam, és arra, hogyan is kell túllépni, túlélni. Évekkel később, amikor a játékfilmemhez készítettem próbafelvételt vele, hasonló szituációt adott elő. Végigjátszotta, majd leültetett, hogy komolyan megértesse velem, mit is gondol azokról a dolgokról, hogy átverés, becsület. Zsiga akkor világossá tette számomra, hogy ez mindenképpen az ő önbecsülésével és anyagi helyzetével függ össze. Ő akkor régen nem lehetett annyira hülye maga előtt, hogy nála van a pénz, amelyre valóban nagyon nagy szüksége van, ott van a kezében, az övéinek nagy örömet szerezne vele (minket persze elveszíthet), szóval ebben a helyzetben hogyan csinálja, hogy ne tartsa meg. Ha valakinek nincs, akkor ezek mind mérlegelési helyzetek, vívódások. És minden indok, érv amellett szól, hogy miért teheti meg. Akkor ott megértettem, hogy mi sohasem vagyunk ebben a

Csillagtér

választási helyzetben. Nekünk a jó és a jobb között kell döntenünk, és az sem igaz, hogy nekünk eszünkbe sem jut, hogy valamit megtartsunk, eltegyünk. […] Nem sokkal később, szintén szereplőválogatás kapcsán történt meg velünk talán az egyik számomra legtanulságosabb eset. (Igen, már felmerült bennem a kérdés, hogy te, aki olvasod, nem mondod-e azt, már az előbb megvolt, akkor ez esetben miért nem tudtad.) Vándorló, sátrazó cigányokat kerestünk Erdélyben. Napokig jártunk keresztbe-kasul, eredménytelenül. Visszafelé jövet, Nagyváradot elhagyva, ahol minden pénzünket elköltöttük, egyszer csak ponyvás szekerekre lettünk figyelmesek. Azonnal megálltunk, kiszálltunk, és ismerkedni, sőt filmezni kezdtünk. Ők barátságosak voltak ugyan, de mindenképp ellenszolgáltatást reméltek, sőt kértek. Mi őszintén elmondtuk, hogy mi a helyzet, de nem tűnt úgy, hogy meghatódnának. Kérték, ne filmezzük őket, de mi úgy éreztük, miért ne. Mert mi ugye érezhetjük. A velem szemben álló asszony csúnya hangon veszekedett, miközben én hülyeségeket beszéltem neki legközelebbről meg ilyenek. Ő egy gyors mozdulattal a nyakamban lógó kopt keresztes láncomhoz nyúlt, hogy letépje. Azonnal megfogtam hátulról a láncot, de éreztem, elkéstem. Már láttam is, hogy tűnik el a bő szoknya belső zsebében. Mindent tudtam, csak azt nem, mit kéne tennem. Ő pont úgy, ahogy a könyvben meg volt írva, felpattant a szekérre, és illa berek, nádak, erek, elillant. Eközben a többiek jóízűen beszélgettek. Amikor megérkeztem kis történetemmel, könyörgőre fogtam, hogy szóljanak neki, hiszen a lánc értéke nem nagy, csak számomra, mert emlék, és ezért fontos, és értsék meg és így tovább. Ők furcsán néztek rám, de megígérték, hogy visszaadják, ha két hét múlva tényleg jövünk, és hozunk nekik ruhát. A nagyváradi benzinkútnál beszéltük meg a randevút, két hét múlva tíz órakor. Izgatottan mentünk, nem nagyon bíztunk a találkozásban, de azért minden benzinkutat végigjártunk, nehogy a félreértésen múljon. És lám, mint a mesében, az utolsónál ott álltak a szekerek szépen sorban. Ott álltak türelmesen az emberek, és vártak; mondták, ők tudták, hogy mi megtaláljuk őket. Az asszony is ott volt, akivel összevesztem. Szóltak, hogy tudnak itt egy rétet, ott szoktak táborozni. Követtük őket. Elképesztő helyre keveredtünk. Egy hatalmas tér dombocskákkal, a szélén pár emeletes lakótelepi házakkal, a távolban kis vízesés, arrébb kisebb kastélyszerűség, legelő bárányok, varjak, szekerek. A szekereken tollat válogattak; mindent beterített a levegőben kavargó-szálló pihe. Az asszony fogadott. Egy sor fazék volt a kezében, a nagy edényben a kicsi, abban a még kisebb. Átnyújtotta nekem, vigaszul a láncomért, mert az, mire a többiek elérték, már nem volt meg. De ahogy ő mondta: ahányszor csak főzök, mindig eszembe juthat a láncom, amely ugyanarra a dologra emlékeztet. Elmesélték, hogy tollat gyűjtenek és cserélik fazekakra. Így aztán egyúttal azt is megtanulhattam, hogy az olcsóbb is milyen nagy érték. Az olcsó fazéksor azóta is itt áll a kredencemben, és mindig a láncom jut róla eszembe. És még valami: akkor mi egy napot töltöttünk el ezen a réten. Megismertük Michaelát, és készítettünk egy gyönyörű filmet Időtlen mese címmel. Ezt is biztosan neki és a láncomnak köszönhetem. […]

43

Csillagtér

A kétegyházi filmbemutató ugyanabban a kultúrházban volt, ahol az a nagyon rossz emlékű ütemes taps, hogy márpedig a romák, különösen Csurárék, hagyják el a falut. Rogyásig megtelt a nézőtér, elsősorban a nem cigányokkal, hiszen Újfalu gyalog messze volt onnan, mire odaértek, már nem volt hely. Megígérték nekik, hogy másnap délelőtt újból lesz vetítés. Szóval a terem megint tele volt, főbb szereplőinken kívül megint csak az úgymond magyarokkal, és a film végén újból ütemes vastaps volt. Csakhogy ez a taps most nekik szólt. Álltak fenn a színpadon, együtt Csorobikkal, és még egypár csendőrt játszó önkormányzati dolgozóval, és szólt a taps. És büszke volt rájuk a falu, és ott volt a fodrásznő is, és ő is tapsolt. És ott volt Zsiga is, aki könnyes szemmel állt, kezét széttárva, ajkait fogai közé behúzva, emelgetve vállát, és ott volt Lemez, Bangyi, Iboly, Cseplin, Goló és a siker. Nem tudom, hogy tényleg sokáig álltak-e fent a színpadon, vagy csak nekem állt meg az idő ott akkor, de végtelennek tűnő, jó és nagy érzés volt. Zsiga utána kikérte a szokásos felesét, és félrehívott minket. Nagyon nehezményezte, hogy este hazautazunk. Utólag én sem értem, mi lehetett annyira fontos már megint, hogy azt válasszuk. De hát pont erről szól tanulásom története. Szóval Zsiga nem tudott valahogy elválni tőlünk. Jött utánunk, az úttesten is. Még egyszer elbúcsúztam tőle. Akkor azt mondta: – Álmodtam az éjjel, azt álmodtam, hogy meghaltam, és ti nem jöttetek a temetésemre. Kicsit dühös voltam rá, hogy még ezt is bedobja. – Ugyan már, Zsiga! Hagyj már ezzel! De akkor Zsiga rám nézett, felemelte az ingét, megmutatta, hogy csont és bőr, és ő tudja, hogy neki nincs sok hátra, és hogy most, itt esküdjek meg, hogy ha a világ végén leszünk, akkor is eljövünk a temetésére. Láttam, nem érdemes vitába szállni vele, mert beleélte magát, és ebből most úgysem enged. – Jól van, Zsiga, itt leszünk – hagytam rá. – Nem így, hanem rendesen, mert komolyan beszélek! A többiek már jól elöl voltak, sürgettek, indulnának. Zsiga látta, hogy már félig velük vagyok. – Most rám figyelj, és esküdj meg… csak úgy nyugszom meg. Hirtelen olyan komoly lett minden, hogy azon gondolkoztam, vajon hogyan kell megesküdni, vajon mit vár tőlem. Persze az is bennem volt, hogy most ebben a szituációban neki kell győzni, rá kell figyelni, mert ez neki nagyon fontos. Szóval kicsit tanácstalanul álltam, aztán megpusziltam két oldalról, és mondtam: – Itt leszünk… Átöleltem, tényleg csont és bőr volt. Addigra Péter visszajött, hogy segítsen az elválásban. Zsiga őt is átölelte és megeskette. Péter igazi férfias kézfogással esküdött meg. Zsiga végre megnyugodott, kiharcolta, ami neki járt. Aztán elindultunk. Zsiga meg ott maradt az úttest közepén, és csak állt. Visszafordultam, intett egyet. Ma már mindig úgy jut eszembe, hogy látom mögötte a lemenő napot… Hat héttel később, 1999. június 30-án csöngött a telefon: „Meghalt a testvéretek.” […]

44

Mikor halottak húsvétján megérkeztünk a temetőbe, ők már ott voltak: Cseplin, aki valóban pont úgy nézett ki, mint névadója, vagyis nagy fazon, és gyönyörű mosolygós szemű,

Csillagtér

hosszú fekete hajú asszonya, Iboly. Filmes szemmel rendkívül fotogének, vagyis nagyon vonzóak voltak. […] Ibollyal nagyon jóban lettünk. Minden családi ünnepre hívott minket, még keresztszülőnek is felkért bennünket. Amikor elkezdtem előkészíteni a játékfilmemet, teljesen világos volt, hogy ők játsszák a főszereplő házaspárt. A bemutató utáni estén Iboly elmesélte, mi lenne az ő nagy vágya: – Egy ideje gyakran álmodom anyámmal. Egy kép mindegyik álmomban vissza-visszatér. Anyám jön be a házba az udvari sparhelttől, kezében egy rózsás lábas, benne gőzölög a tyúkhúsleves, s úgy kedveskedne apámnak. Apám azonban ráförmed – baszom a szád, hát már megint a gombóta leveseddel bosszantasz! –, de azért belapátol vagy két tányérral a levesből. Az életben azonban csak egyszer emlékszem, hogy megette anyám kedvenc levesét. Amikor anyám meghalt, Máris néném azt mondta: „Ide figyelj, lányom, nem érdekel, mit mondanak apád testvérei, meg mit mondanak a többi rokonok, de anyád emlékezetére a pománára én gombóta levest főzök. Szegény asszony mindig arra vágyott, mindig azt emlegette, hogy az az ő faluját juttatja eszébe, de apád a levesen mindig veszekedett vele.” Na, felfogadtunk a virrasztalásra meg a temetésre is egy itteni videóst, aki amúgy az iskolában karbantartó, meg lagzikban szokott fényképezni. De rosszul mondom, mert ez az ember kamerázott a pománán is. Ez nálunk a hathetes gyász ideje. Én a pománán fel sem fogtam, hogy mi történik velem. Az egész napot végigbőgtem. Bőgtem, amikor a tyúkot kopasztottam, bőgtem, amikor a temetőbe mentünk ki az ebéd után. De úgy higgyétek el, hogy én a videót évek teltek el, hogy meg sem néztem. Amikor aztán először álmodtam ezt a gombótás dolgot, hát eszembe jutott a pomána meg a kamerázás. Akkor Ballától elkértem a kazettát, a szomszédból elhoztam a lejátszót, és egyedül beültem a tévé elé. Cseplint elküldtem valahová a két gyerekkel – Tamara akkor még nem született meg –, apám nyugdíjat kapott, akkor pedig egész nap a Rákócziban van. Egyedül néztem meg a kazettát. Hát apám ül az emberek között, neki nincs leborotválva a szakálla. Ül az udvaron az asztalnál, peregnek a könnyei, kanalazza a levesét. És szedett még egyszer. Ízlett neki, vagy szégyellte magát anyám miatt, nem tudom. Azt mindig tudtam, hogy anyám és apám Dunaújvárosban ismerkedtek meg. Anyám volt a brigádvezető, építették a várost. Apám rettenetesen szép ember volt, dús fekete göndör haja volt, ma is szép volna, így őszülve is, de az ital, a túl sok szesz hazavágta. Szóval apám meg megőrült anyámért, szerelmes lett szöghajába, szőke-piros arcába, és állítom, az is imponált neki, hogy elcsavarhatta egy gádzsi fejét (mert anyám paraszt lány volt). Egyik hétvégén hazajöttek, apám megbeszélte az apjával, hogy megnősül. De azok egy rossz szóval nem illették anyámat: te tudod, te élsz vele, fiam. De amikor anyám írta meg az ő szüleinek, hogy mire készülnek Nándival, hát kitagadták. Így aztán anyám soha nem is ment haza a falujába, Nyírmeggyesre. De még értesíteni sem tudtuk a rokonságot, amikor meghalt, mert még akkor nem tudtam kinyomozni, hogy hol laknak a testvérei. Azóta már kerestettem őket a Vöröskereszt által. Elhatároztam, hogy megkeresem az anyám rokonságát. Eddig nem igazán foglalkoztatott, hogy bennem magyar vér is van. De, hogy ennyit álmodom anyámmal, szeretném megnézni az ő ottani körülményeit, szeretnék elmenni a nagyszüleim sírjához, és szeretném megmutatni a gyerekeimnek is, hogy a családjukban másmilyen emberek is vannak. Én megbocsátok mindenkinek, amiért anyámat kitagadták, de legalább halála után fogadják őt vissza. Ezt így majdnem egy szuszra mondta el, kétséget nem hagyva afelől, hogy ebben őt segítenünk kell, és hogy ez mindenkinek jó lesz így, mert ugye ez egy érdekes film lehet: ő megtalálja a családját, és ráadásul megint főszereplő lehet. Ez ugyan pontosan így futott

45

Csillagtér

46

végig a fejemben, de gondolkodás nélkül igent mondtam. Az ajánlat, hogy csináljuk úgy, hogy mindenkinek jó legyen, végtelenül egyszerűnek és korrektnek tűnt. Nemcsak a mi számunkra, de a szinopszis elbírálóinak is. Nekivágtunk hát. Arra törekedtem, hogy úgy történjen minden, ahogyan ő szeretné, semmibe ne szóljunk bele. De nem is kellett, Iboly mindent úgy csinált, hogy mindenkinek jó legyen. Hosszú fekete haj, hosszú fekete szoknya, fehér blúz, nagy cigányos arany karika-fülbevaló. Magával hozta nagy fiát, Jánost, Tamarát a karjában tartotta. Mindenkit megkérdezett, akit mi is megkérdeztünk volna. Hihetetlenül öntudatosan és magabiztosan csinálta. Teljesen világos volt, hogy meg fogjuk találni őket, mert ő meg akarta találni. Az is gyönyörű volt, hogy ő egy percig sem szorongott – legalábbis kifelé vagy hozzám képest – azon, hogy mit fognak szólni a kitagadott cigány rokonhoz. Mindenki előtt azonnal vállalta, sőt nagyon finoman számon is kérte. A legmeghatóbb találkozás unokatestvérével, Erzsikével volt, aki hasonló körülmények, tárgyak között élt Szorgalmatoson. A nagy boldogságnak egy meghívás lett a vége: nyáron Erzsikét és egész családját várják, hogy bemutassák őket, és nekik a család másik felét. Iboly átrendezte, kifestette az egész házat, heverőket szerzett. Rokonai csúfolták, Cseplin már kifejezetten szégyenkezett a nagy igyekezetért. Ekkora felhajtás a gádzsók kedvéért! De Ibolyt mindez nem érdekelte. Erzsikéék Péterékkel jöttek, mi meg Ibollyal készültünk a vendégek fogadására. Elmentünk zenészt rendelni, hogy a bulin szintetizátoros élő zene szóljon. Nagy bevásárlásra a Penny Marketbe. Meglepetésünkre Iboly rengeteg párizsit vett, ezt tartotta a legbiztonságosabban fogyasztható kajának, ezt a gádzsók is biztos szeretik és megeszik. Az első este viszonylag jól sikerült, meséltek egymásnak a családról, gyerekeikről, hasonlítgatták őket. A gyerekek, a nagy fiúk is, jól megvoltak, bicskás trükköket tanítgattak egymásnak, kedvenc együttesekről beszélgettek, amelyek teljesen megegyeztek. A legjobban a két kislány barátkozott össze, csacsogtak, szaladgáltak, és rettentően élvezték, hogy együtt aludhatnak. A két férfi, Cseplin és Laci is egymásra talált, időnkét átmentek a szomszéd Rákóczi kocsmába, amit Erzsike nem szívesen tolerált. A párizsi nem nagyon jött be, mert valami ünnepibbre és hazaiabbra számítottak, de végül is kedélyes, meleg hangulatú, viccelődős este volt, vagyis annak látszott. Másnap reggel, amikor megérkeztünk, Iboly azzal fogadott, hogy Erzsikééknek haza kell utazniuk, mert az anyósa rosszul van. Az világos volt, hogy ez csak kifogás, hiszen akkor még nem volt mobiltelefon, tehát a hír beszerzését csak ők kezdeményezhették. De vajon miért? Mi történhetett? Mivel Iboly könyörgött, csináljunk valamit, meg őszintén szólva nekünk is eszünkbe jutott, hogy hát csináljuk úgy, hogy mindenkinek jó legyen, megpróbáltuk kétségbe vonni az állítást, és kideríteni a valódi okokat, már amennyire ez egy ilyen kínos helyzetben sikerülhet. Hosszas beszélgetés után Erzsike kibökte, hogy ez a fél falut összecsődítő délutáni buli számára ijesztő, és semmiképp nem akarja. Azzal a pár közeli rokonnal szívesen találkozik, akár „bulizik”, de hetedhét országra szóló egymásra találásra nem számított. És ráadásul mi még forgatunk is, és Laci meg Cseplin állapota is aggasztónak tűnt számára. Ez érezhető volt, mert Laci sokkal kevésbé aggódott édesanyjáért, és szívesen maradt volna még, ha már ennyit utazott. Rávettük Erzsikét, mondja el ezeket Ibolynak, és ha lehet módosítani a programon, akkor maradjanak. Ibolynak nem esett jól, de látszólag rugalmasan próbálta a hatvanfős meghívott vendégsereget tízesével lealkudva egy tucatra csökkenteni. Mivel ezzel telt a délelőtt, az ebéd, a főzés váratott magára. Iboly ugyan nagyon örült, hogy maradtak a rokonok, de teljesen elbizonytalano-

Csillagtér

dott, mi az elfogadható a vendégeinek… A főzés felelősségét Erzsikére próbálta hárítani, mondván, nem tudja, hogyan szokták elkészíteni: rántva, habarva, kockára vágva, vagy karikára. Erzsike férje finoman megjegyezte, hogy náluk úgy járja, hogy az a háziasszony főz, aki vendéget hívott. A helyzeten Péter lendítette át őket, aki szép csendben elkezdte előkészíteni a főznivalót. A csúcspont a kerti üst megérkezése volt. Amikor Erzsike számára kiderült, hogy szabad ég alatt főzünk, teljesen elképedt, percenként törölte ki az üstöt, bizonyítva, hogy ebbe minden tücsök-bogár belekerül. Háromszor helyeztette át az üstöt, hogy ne hulljon rá innenonnan valami. Ez utólag nézve teljesen felesleges volt, mert Lacin kívül egyikük sem evett belőle egy falatot sem. Kijárkáltak a helyi büfébe, és szendvicseket vettek, azt ették. Ezt azért is tették, mert Erzsike a kertben mindig hintázó kislányokra és fiaira megjegyezte, hogy itt nincs mit csinálniuk… valami értelmeset. Amikor megkérdeztem, mi lenne az, mondta, elmenni valahova fagylaltozni, vásárolni vagy ilyesmi. Így aztán ez jelentette nekik a valamit csinálnit is. Ettek, cukorkát vásároltak és fagylaltoztak. Elkezdtek szivárogni a vendégek, akiket bizony szelektálni kellett. Végignéztük, ahogy az aranyszívű Cseplin durván kidobja Vöröst, a család kicsit ütődött tagját, aki Ibolynak ugyanúgy az unokatestvére, mint Erzsike. A család tehetősebb, sőt gazdag tagjainak, úgymint Lajos fiainak, Ballának, Cinének, Narancsnak, természetesen volt helyük az asztalnál. Zsigára gondoltam, vajon ő átment volna-e a rostán, és hogy mit szóltam volna én, ha nem: mondtam volna, vagy hallgattam volna, mint most Vörös kipaterolásakor. A szemünk láttára zajlott le egy családon belül, hogy kit szegregálnak ők maguk a többségi elvárások szerint még egy ilyen kis családi rendezvényen is. Eszembe jutott, hogy megismerkedésünkkor Zsiga is, és bizonyos fokig Lajos is, közösséget vállalt így-úgy a Csurár családdal, most pedig saját testvérük kerül az utcára, és mindenki szótlanul nézi és tűri. Persze mi magunk is. Cseplinen látszott, hogy ő maga is szenved, ránk is szólt: most jó neked, hogy felvetted, élvezed? Ez volt az első eset, hogy érzékelte a kameránkat, és ha ki nem is kérte magának, ellenséges megjegyzést mégis tett, és megmondom őszintén, ez jól is esett. Amikor Zsiga fiai jöttek, mi óriási ovációval fogadtuk őket, megteremtve nekik a maradás lehetőségét. A furcsa az volt, hogy miután összejött ez a sok ember, Erzsike már egyáltalán nem foglalkozott sem a létszámmal, sem azzal, hogy ennyi cigányt egyszerre még sohasem látott, hanem jól érezte magát. Iboly köszöntötte őket, nótát küldött nekik, és nagyon szépen „megtisztelte” őket. Legjobban a két kislány egymásra találása tetszett. Körülbelül egyidősek voltak, Erzsike kislánya, Tündi fiúsan öltözve érkezett, nadrágban, pólóban, edzőcipőben. Tamara szoknyában, fodros blúzban pörgött, csatokkal, virágokkal tűzdelte teli a haját. A következő reggelen teljes ruhacsere volt: Tündi boldogan dicsekedett az ajándékba kapott csatokkal, rózsákkal, pörgött Tamara szoknyájában. Nekik nem kellett semmit leküzdeniük, egyszerűen kíváncsiak voltak egymásra, mindent kipróbáltak, és jól érezték magukat a másik bőrében is. Balla nagy meglepetést talált ki a kirándulás végére. A kis pónis „hintóval” hajtott be az udvarra, hogy az állomásra szállítsa őket. Valóban bearanyozta a kirándulást. Felszálltunk, néztem Erzsike gyerekeit, eszembe jutott az első tanítási napjuk, amikor majd élménybeszámolót kell tartani. Vajon hogyan mesélik el, mit mondanak és mit hallgatnak el? A kirándulást egy-két levélváltás, egyre ritkuló telefonok követték. Feltehetően önerőből nem tudták megismételni a látogatásokat. […]

47

Robi univerzuma

Csillagtér

1979-ben költöztem a bazilikához egy egészen fantasztikus lakásba. Több legenda szólt arról, hogy a vészkorszakban búvóhelyein két család is rejtőzött. Sokak szerint ennek a szelleme lengi körül ma is. Már ahogy mi idekerülhettünk, az is egy csoda volt, hiszen erre a lakásra többeknek fájt a foga, és valójában nekik volt pénzük, sok pénzük, nekünk meg nem, mégis mi költözhettünk be. Akkor már csak Edit néni lakott itt, és iszonyú nagynak tartotta a lakást ahhoz, hogy egyedül kóvályogjon benne, ahogy ő mondta. Vegyes házasság volt, Edit néni férje nőgyógyász volt, és zsidó, és valahogy olyan szerencsésen vészelték át a háborút, hogy még másokat is tudtak bújtatni. Hogy miért pont ránk esett Edit néni választása? Miért nekünk adta el a lakást, amelyet lehetett részletekben is fizetnünk több éven át? Hát mert mi is vegyes házaspár vagyunk, ráadásul engem is Editnek hívnak, a lányomat meg Juditnak, ahogy náluk is. És neki mindennél többet ért, hogy mi fogunk tovább élni itt ezek közt a falak közt. Nagyon vegyes volt a ház lakóinak az összetétele. Még vizitkártyát is kaptunk, rajta az illemszabály zárójelben: a vizitlátogatás öt-tíz percnél nem hosszabb. Nem nézték ki belőlünk, pedig ha én nem is, anyósomék igazán tudták. […] Teltek-múltak az évek, Göncziék, Fried néni, Lázár néni, Juszuf bácsi meghaltak, új lakók jöttek. Volt, amikor egy félvér házaspár költözött be, ők voltak a házmesterek, volt egy nagyon vidám lányuk, gyönyörűen énekelt, miközben hármasával vette a lépcsőket le is, föl is. Aztán jött a privatizálás, a Módi butik üzletét és irodáit megvette egy rejtélyes ember. Pénzváltót nyitott a helyén, meg fagylaltozót. Szép lassan kezdte felvásárolni a lakásokat is. Elsőnek Sanyiék adták el, kellett nekik a pénz. Aztán Ákos is eladta, neki is mindig anyagi gondjai voltak. De a többiek nem nagyon akartak elmenni. Akkor kezdődött a zsarolgatások időszaka, tudniillik a pincehelyiségekkel és mindennel együtt már régen meghaladta az ötven százalékot az üzletember tulajdonrésze. Folyamatosan riogatta a lakókat, hogy felemeli a közös költséget a csillagos égig; elzárja a vizet; átépíttet, és azt is fizetni kell; egészen a levágott lófejig az ágyban. Próbáltuk nyugtatni egymást, ügyvédekhez jártunk, akik mondták, hogy az ötven százalék már nem tréfa, és hogy tényleg majdnem azt tehet, amit akar. És akkor beköltöztetett két cigánycsaládot. Hát ez elég nagy rémületet okozott. Nem feltétlenül a cigány családokkal való együttélés miatt, hanem hogy elkezdődött, és beváltja minden ígéretét. Én elvesztettem a hitelemet, ők meg a bizalmukat és a hitüket, hogy ezt meg lehet úszni. […] Szóval mi maradtunk, és amikor elkezdtük visszautasítani az ajánlatokat, beindult a gépezet. A konyhánkban már reggel fél hatkor Bódi Guszti bömbölt. Éjszaka a fent lakó család biztosította a szórakozásunkat. Még éjjel kettőkor is dübögött a diszkó. Éva, a Balogné, kihívta a rendőröket. A hatás annyi volt, hogy úgy elmérgesedett a helyzet, hogy már egy adag szart is odatettek az ajtaja elé. Én, összeszedve összes eddigi tapasztalatomat, úgy gondoltam, csak beszélni kellene velük, mert elég szervezettnek tűnt a bosszantásunk, meg azt tanultam a nagycserkeszi barátnőmtől, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Szóval átmentem, és barátkozni kezdtem. Elsőre világos volt, hogy jól gondoltam, ők egy tök normális család, és üzletet kötöttek. Hát, ha üzlet, akkor semmi baj. Felajánlottam nekik, hogy én úgy szidom őket a háziúr előtt, ahogy akarják, cserébe nekik nem kell hajnali fél hatkor felkelniük. Azonnal megkötöttük az alkut. Mondták, különben sem szívesen csinálták. Ettől kezdve, ha boltba mentek, megkérdezték, kell-e valami.

49

Csillagtér

50

A felső lakók már nehezebb eset volt, mert ők tényleg szerettek bulizni. De ott a szép szó hatott, mivel nem a rendőr lett rájuk hívva, hanem bemutatkoztam, és elmondtam, hogy kérem, figyeljenek oda, „mert szegény édesanyám beteg”. Hatott a módszer. […] Itt maradtunk hát a házban, a belváros kellős közepén, a bazilikával szemben, mi meg a bárónő, aki – mint említettem – egy évben tíz-tizenkét napot tölt Pesten. Szóval egy ház, ahol csak üres lakások vannak, igazán kísérteties. Ez így ment hosszú éveken keresztül. A ház állapota, mint minden elhagyott házé, egyre romlott: a negyediken csövesek laktak, a tetőre szipusok jártak, a félemeletet a turisták használták szükségleteik elvégzésére, lévén a téren erre nem volt lehetőség. Persze még itt voltak, tőlünk hermetikusan lezárva a háziúr cégeinek irodái, a pénzváltó, na és a fagylaltozó. Tehát csak mi laktunk itt, és az a rengeteg vendég, aki hozzánk járt. Mivel ez engem végtelenül elkeserített, és iszonyatos luxusnak éreztem, mindenkinek elpanaszoltam ezt az abszurd történetet. Varga Erikát még a játékfilmem forgatása során ismertem meg. Férjével, Imrével, együtt voltunk ösztöndíjasok a Néprajzi Múzeum Romagyűjteményében, együtt jártunk vele forgatni, és ő volt a tolmácsunk a játékfilmemben is, a sokféle cigány szereplőim és köztünk. Ők ugyanis, akár román kelderás, tollas, akár Romániában élő magyar gáborcigány, vagy akár kétegyházi, mind egy nyelven beszéltek, egymást megértették. Erika imádta a filmben szereplők ruháit, viseleteit, minden érdekelte őt, a szokásaik, a nyelvhasználatuk. Már amikor először felmerült bennünk, hogy meg kellene látogatni szereplőinket téli otthonukban, Ive����������������������������������� ş���������������������������������� tiben, azonnal jelentkezett, hogy feltétlenül csatlakozni akar. Tíz évig váratott magára ez a kirándulás, de végül elmentünk. A nagyon tanulságos és kalandos útról hazafele jövet Erika hátradőlt az ülésen, és elmesélte álmát, hogy hogyan lehetne ezeket a tradicionális ruhákat a mai divattal ötvözve egy kultúrák közötti hídként használni. Még most is itt van előttem a pillanat, Erika annyira el volt szállva, hogy teljesen elvarázsolt bennünket. Hát még, amikor másfél évvel később hírét vettük, hogy a Gödörben bemutatja a kollekcióját Romani design címmel. Aztán jött az Iparművészeti Múzeum, Brüsszel, a Néprajzi Múzeum, a Szépművészeti Múzeum… teljesen le voltam nyűgözve. Újból forgatni kezdtünk, és mivel akkor már működött a nyitott galériám, ruhakölteményeit, és őt magát is, meghívtuk egy szalonestre. Amikor Erikának is előadtam házunk abszurd tragédiáját, felcsillant a szeme. „Mutasd meg az egész házat!” Erika az udvaron nem a térdig érő sittet látta, hanem a kerthelyiséget, a vetítések, a leendő divatbemutatói helyszínét. Amikor a szomszéd romos lakás kulcsát elkértük, ő ott egy szalont látott bemutatóteremmel. „Meg kell szerezni, olyan nincs, hogy nem!” […] Közben társult hozzánk Bogdán János Amigó, egy rendkívül tehetséges képzőművész, aki a Tűzraktér megszűnésével vált otthontalanná. András is eltökélte, hogy ezt a csatát meg kell nyernie. Meg is nyerte. Felszállt a füst. Mi pedig apaitanyait bevetve tettük rendbe a házat. […] A ház elkészült, és teljes pompával várta a világ minden részéről a roma kultúrát megismerni vágyó fiatalokat a Kreativitással az elfogadásért workshopra, amely egyszerűen káprázatosra sikerült. Én pedig elérzékenyülve láttam álmom megvalósulását: egyszerre lett mindenem: szomszédjaim, társaim és a kis roma kultúrház. A házban ételszag terjengett, Margitka, Erika édesanyja zseniálisan főz, Helena, Erika húga gyönyörűen énekel, Amigó gitározik, fest, beszélget, a felesége reggelente a tornácon rajzol, mindenkinek segít, és nagyon finom palacsintát süt, a lányuk, Márta gyönyörűen zongorázik. Az ablakokban este fény van, megtelt a ház hangokkal, illatokkal, ízekkel. A kilakoltatásnak belakoltatás lett a vége. Így kerek a történet.

Csillagtér

Kiss Barnabás

Felügyelt belövés „Válaszd az életet, válaszd a munkát, válaszd a karriert, válaszd a rohadt nagy tévét! Válaszd a mosógépeket, kocsikat, CD-lejátszókat és elemes konzervnyitókat! Válaszd az egészséget, az alacsony koleszterinszintet és a fogászati ellátást, válaszd a fix kamatozású jelzálogkölcsönt, válassz első otthont, válaszd meg a barátaidat! Válassz szabadidőruhát és hozzá illő sporttáskát, válassz egy háromszobás lakosztályt részletre egy ócska sorházban! Válassz DIY-t, és kérdezd meg egy vasárnap reggel, hogy ki a fene vagy! Terülj el egy fotelban, és nézd a lélekölő, agypusztító tévés kvízjátékokat! Tömd tele a szádat ócska szemét ételekkel! Válaszd a végén a rothadást! Pisálj utoljára egy szánalmas otthonban, élj pusztán zavaró körülményként rohadék kölykeid számára, akiket azért nemzettél, hogy magadat helyettesítsd! Válaszd a jövőt, válaszd az életet! De miért akarnék ilyesmit csinálni? Úgy döntöttem, hogy nem választom az életet.” A Trainspotting híres monológja nemcsak egy kábítószerfüggő életfilozófiájáról árul el sok mindent, de felveti azt a kérdést is, hogy mit kezdjen ez életet választó társadalom azokkal, akik Rentonhoz hasonlóan a kívülállást választották. Az anyagozást, a motyót. És nem akarnak vagy csak nem bírnak leállni. Van egy hely a világon, a kanadai Vancouverben, annak is a leghírhedtebb szegénynegyedében, a Downtown Eastside-on, ahol a töprengés helyett a tettek mezejére léptek. Úgy hívják, hogy InSite, és az „in” itt most az injekciós tű rövidítése. Az InSite lett Észak­Amerika legelső legálisan működő, felügyelt belövőállomása. Még Brit Columbia Egészség­ ügyi Minisztériumának anyagi támogatását is élvezi. 2003-ban nyitott, miután a kilencvenes évek végére a keménydrog-használat járványszerűen terjedt és ijesztő méreteket öltött a környéken. Vancouver kikötőváros, ezért az észak-amerikai drogkereskedelem egyik központjának is számít. A kilencvenes években kétezernél is több túladagolásból eredő haláleset történt, ráadásul ehhez még az egyre inkább elterjedő HIV is hozzátette a magáét. Valamit tenni kellett azt megelőzendő, hogy a problémák kezelhetetlen méreteket öltsenek. Ráadásul, amikor a kanadai kormányzat úgy döntött, hogy az utcára engedi az addig elmegyógyintézetekben tartott ápoltakat, a droghasználók száma megsokszorozódott, mivel – Dr. Thomas Kerr, a British Columbia Egyetem orvostudományi tanszékének adjunktusa szerint – a pszichésen sérült emberek sokkal kiszolgáltatottabbak, sokkal fogékonyabbak bármiféle függőségre. – A legnagyobb előnye egy ilyen helynek, hogy életben tartja a droghasználót egészen addig, amíg le nem szokik. Úgy senki sem tud leszokni, ha még előtte meghal túladagolásban vagy fertőzés következtében – foglalja össze az InSite filozófiáját Ann Livingstone, aktivista a Fix, avagy egy drogfüggő város című dokumentumfilmben. Do it yourself (’Csináld magad!’) Irvine Welsh regénye, amelyből Danny Boyle 1996-ban, azóta kultikussá vált filmet készített. A történet főszereplője Mark Renton, egy kábítőszerfüggő edinburgh-i fiatal.  

51

Csillagtér

52

Az InSite olyan hely, ahol a drogfüggők biztonságosan lőhetik be magukat. Az intézményben a kárenyhítésre fektetik a legnagyobb hangsúlyt, arra, hogy a kemény drogok használatából adódó egészségügyi, szociális, illetve gazdasági kockázatok közül a lehető legkevesebb okozzon valóban nagy bajt, mindezt anélkül (és ettől egyedülálló az InSite), hogy cserébe teljes absztinenciát követelnének a páciensektől. Természetesen senkit nem buzdítanak a drogozásra, sőt segítenek a leszokásban is, de nem erőszakosan. Az épület háromszintes: a földszinten van a belövőszoba, fölötte a detoxikáló, a második emeleten pedig a rehabilitáló, ahol minden páciens külön szobát kap. Mindenféle „elterelő” foglalkozásokat is tartanak: van jóga, akupunktúra, könyvtár, beszélgetések, sakk. Akik először vannak itt, azokat – nem feltétlenül a valódi nevükön – regisztrálják. Drogot nem kapnak, csak steril kellékeket és segítséget. A személyzet felügyeli a páciens belövését, és ha esetleg valaki túladagolja magát vagy szívrohamot kap, rögtön ott terem, és segít. A gyors és szakszerű beavatkozásnak köszönhetően elkerülhető, hogy a kábítószerfüggő ember meghaljon. – Mindenből annyit adunk, amennyire szükségük van – tudjuk meg az egyik koordinátortól, Tim Gauthier-től –, akár száz tűt is, ha annyi kell. Nincsenek mennyiségi korlátok. Cserébe csupán annyit kérünk, hogy drogfüggő ismerőseik között terjesszék a hely hírét, mert minél több rászoruló ember tud róla, annál hatékonyabbak leszünk. A „vendégek” legtöbbje évek, évtizedek óta keményen drogozik, elvétve van köztük hétvégi felhasználó. Többségük napi rendszerességgel lövi magát. Jellemzően középkorú férfiak jönnek, a felbukkanó nők szinte mindahányan prostituáltak, és feltűnő a környékbeli őslakos indiánok magas aránya is. Kezdetben létezett egy olyan szabály, hogy „szüzeket” nem szolgálnak ki, de ezt hamar felülírta az élet, mert a kezdők sokkal nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint a „profik”, akik már azzal is bizonyították „rátermettségüket”, hogy még életben vannak. A személyzet sokféle segítséget nyújthat: megkeresheti a megfelelő vénát a szerhasználó karján, és ha kell, el is szoríthatja azt, de a fecskendőt nem működtetheti, vagyis nem végezheti el magát a belövés aktusát. A 2003-as nyitás előtt a szakértők legfeljebb napi hatszáz látogatóra számítottak, de alulbecsülték a valóságot, mivel akár nyolcszáz-ezer belövés is történik itt naponta. Vannak, akik alig pár percet töltenek el benn, csak „fixálják” magukat, és már állnak is tovább, mások viszont órákig elücsörögnek a nyugiszobában. A szabályok végtelenül egyszerűek: tiszteld a többieket, és ne kereskedj az intézmény falain belül. Ha valakit azon kapnak, hogy töltött fecskendőt, heroinos tasakokat, esetleg pénzt passzol át egy másik páciensnek, akkor először figyelmeztetésben részesítik, majd ha ez nem elég, akkor huszonnégy órára kitiltják az intézményből. – Örökre viszont senkit nem tanácsolunk el, mert a büntetésnél jóval többet ér nekünk az élete – mondja Tim Gauthier. – Azt azonban neki kell felismernie, hogy ezeket az egyszerű játékszabályokat nem véletlenül kell tiszteletben tartania, és valahol meg kell húznunk a még oly tág határokat is. Akkor is átmeneti kitiltás lesz az illető sorsa, ha fenyegetőzésbe kezd, vagy megtámad valakit. Meghökkentő, de az ilyen incidensek sokkal ritkábban fordulnak elő itt, mint egy mezei kórházban. Az sem gyakori, hogy a bejárat mellől – ahol tulajdonképpen nyüzsögnek a potenciális vevők – kell elzavarni egy-egy dílert. A drogosok tisztelik a helyet, mert a hely is tiszteli őket.

Csillagtér

Sokan, akik csak felületesen vagy még úgy sem foglalkoztak drogfüggőkkel, azt gondolhatják, hogy minek a narkósokkal annyit törődni, hiszen csak azt kapják, amit érdemelnek, és ha túladagolják magukat, azzal is csak a természet darwini törvényeinek engedelmeskednek. De ez, amellett, hogy embertelen gondolat, még csak nem is igaz. A drogfüggőség a világ egyik legkülönösebb jelensége. Igazából senki sem tudja, mi is ez. Betegség? Genetikailag kódolt viselkedésforma? Pszichés reakció, amely gyermekkori traumákban gyökeredzik? Egyetlen dologban lehetünk biztosak: hogy létezik, és hogy együtt kell vele élnünk. És, ami a legfontosabb, a lehető legveszélytelenebb szintre kell beállítani, ami viszont biztosan nem a függőség kriminalizálásával érhető el. Tim Gauthier szerint leginkább Dr. Máté Gábor magyar származású kanadai addiktológus megállapításai fedhetik a valóságot, aki A sóvárgás démona című könyvében rávilágított a gyermekkori traumák és a felnőttkori addikciók között fellelhető összefüggésekre. Az InSite is a trauma felőli megközelítésben kezeli látogatóit. A szakembereik és a személyzet azzal az előfeltevéssel fordul a betérőhöz, hogy nehéz élete volt, és épp ezért a lehető legkörültekintőbben közelítenek hozzá. Ez a feltevés napi szinten látszik igazolódni, mivel Tim Gauthier szerint, ha valaki megnyílik előttük, és elmeséli a történetét, az sohasem egy tündérmese. – Ezért elsőként az önbizalmat és az önértékelést kell megerősíteni a drogfüggőben – folytatja a gondolatmenetet Gauthier. – Azt szeretnénk elérni, hogy a látogatóink büszkék legyenek magukra, függetlenül attól, hogy miféle függőségben szenvednek. Nem akarjuk, nem akarhatjuk, hogy a sok bajuk mellett még a szégyenkezés is gyötörje őket. Amúgy is tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy mennyire elcseszték az életüket, és hogy ők saját maguk legnagyobb ellensége. Abban a kivételes helyzetben lehetünk, hogy be tudjuk számukra bizonyítani, hogy mindenféle családi vagy baráti kötelék nélkül is képesek vagyunk őket olyannak elfogadni, amilyenek. Az InSite-nál úgy látják, hogy a legnagyobb kárt a kemény drogok totális tiltása okozza. E szerek viszonylagos liberalizálása rengeteg ember számára felháborító gondolat, ám az InSite-osok szerint még mindig nagyobb lenne a haszna, mint a jelenlegi „megoldásoknak”. Most az állam tulajdonképpen megfosztja saját magát attól a jogtól, hogy a drogok minőségét és ezáltal a droghasználó emberek egészségét felügyelhesse. A feketepiacról beszerzett szerek minősége és hatékonysága nagyon változó, ami miatt mind a túladagolás, mind a puncsolt anyagokkal történő önmérgezés veszélye óriási. Ezért az állami kontroll, a hangsúlyozottan viszonylagos liberalizáció, a receptre felírt heroin, mint ahogy azt például Portugáliában csinálják, jóval biztonságosabbá teszi a kemény drogok használatát. És ez nem valamiféle reklámozása ezeknek a szereknek – teszi hozzá Tim Gauthier. – Látni kell, hisz tény, hogy a tiltás miatt sehol nem szűnt meg a kemény drogok használata, viszont az általuk okozott károk többsége nem a szerek használatából, sokkal inkább az illegalitásuk okozta bonyodalmakból eredeztethető. Az InSite bezárásáért harcolók legtöbbet hangoztatott érve pont ebből indul ki, csak épp ellenkező előjellel. Szerintük az intézmény reklámozza a drogokat és a drogos életmódot, de ez távolról sem fedi a valóságot. A „legfelháborítóbb” dolog, amit valóban megtesznek, hogy hozzáférést biztosítanak a steril tűkhöz és egyéb szolgáltatásokhoz. Az emberek az InSite nélkül is drogoznának, csak még bele is pusztulnának, ráadásul kezeletlen fertőzéseiket is továbbterjeszthetnék.

53

Csillagtér

Mégis, mennyibe kerül mind­ ez az adófizetőknek? – teszik fel sokan a másik legtöbbet hangoztatott kérdést; egyes politikusok konkrétan azzal kampányolnak, hogy nehogy már az ország tisztességes lakosai fedezzék a hasznavehetetlen drogosok újabb és újabb napi fixét. – De ez retrográd gondolkodás – szögezi le Gautier –, hiszen az intézmény már azzal is hatalmas pénzeket spórol meg, hogy megakadályozza, de legalábbis lassítja a Hepatitis C és a HIV terjedését, mely betegségek kezelése nagyságrendekkel többe kerül, mint amennyibe az InSite tevékenysége valaha is fog. A fenti pró és kontra érvek alapján folyó hosszadalmas jogi csatározások közepette az InSite 2003 óta már többször is ideiglenes felmentést kapott a kanadai kábítószer-ellenes törvények hatálya alól, de egy konzervatív kormányváltás után, úgy tűnt, mégis be kell zár­ni­uk. Szerencsére 2011-ben rendeződött az intézmény jogi státusza, mert Kanada Legfelsőbb Bírósága a következő indoklással továbbra is engedélyezte – immár meghatározatlan időre – a működését: „Az InSite életeket ment, hasznát már sokszor bebizonyította. Működése alatt semmiféle negatív hatása nem volt sem a közbiztonságra, sem Kanada közegészségügyi célkitűzéseire.”

54

reLoad

Csillagtér

Czifrik Katalin

Bélyeggyûjtemény Anna. Jelentéktelen (16 éves, diák) Hamvas, mint az őszibarack, sűrű, aranybarna haja a háta közepéig ér. Kitűnő tanuló, világéletében sportolt, tagozatos gimnáziumba jár, orvosnak készül. Megbélyegzéséről a következőt meséli. Egyik falmászásedzésen a barátnőm jelezte a foglalkozást vezető fiúnak, hogy kész vagyunk a kiadott feladattal, de ő csak gunyorosan biggyesztette a száját, hogy „Persze!”. Én is megerősítettem, hogy elvégeztük, mire közölte, hogy na jó, nekem elhiszi. Kérdem: miért? „Mert te olyan csendes lány vagy.” Ja, gondoltam magamban, a „csendes lányok” nem szoktak hazudni, vagyis ahhoz is hülyék, hogy szórakozzanak kicsit az edzőjükkel. Utálom, hogy „csendes lánynak” néznek, mert arra gondolnak, olyan vagyok, aki a légynek sem árt, aki meg sem tud szólalni, aki mellett elmennek az utcán, és akin keresztülnéznek a bulikon. Igazából nem ilyen vagyok. Nyolcadikban én voltam az iskola diákelnöke, amikor év végén átvettem a kitüntetést, mindenki éljenzett, tapsolt, zúgott az egész aula. A farsangon minden fiú az én párom akart lenni. Imádok hülyéskedni, játszani, megnevettetni a többieket, de amióta kikerültem az általánosból, és a lovaglás helyett elkezdtem falat mászni, csak „csendes lány” vagyok. Tudod, miért? Mert nem ismernek, nem hagytak időt, hogy megismerjenek, és nekem sem volt időm igazán megmutatni, ki vagyok. Néhány barátnőm mindig egyből a társaság középpontjába kerül. Szerintem idióta módon nyafognak, rázzák magukat, szerepelnek. Olyanokat tesznek, amiktől nekem lesülne a bőr a képemről. Különben bejön nekik. A fiúk többsége hanyatt vágja magát tőlük. Remélem, egyszer majd tőlem is hanyatt vágja magát valami jó pasi! Addig meg maradok a csendes.

Dia. Megközelíthetetlen (22 éves, diák) Gyönyörű, okos, sikeres, vicces. Bölcsészhallgató, filmez, fotózik, rádiózik. Általában mindig amiatt közösítettek ki, mert okosabb voltam a többieknél, meg kicsit más, nem egy a tucatból. Ha valakivel összekülönböztem az osztályban, abból biztosan én jöttem ki rosszul, olyan nem fordult elő, hogy a többiek nekem adtak volna igazat. Általában mindenki tök merevnek tart, nem is nagyon barátkozik velem senki. Olyan, mintha tartanának tőlem. Az biztos, hogy nem én vagyok az első ember, aki mellé leülnek a buszon. Sőt, mellém sosem ülnek le. Nem túlzok, ha választani kell, inkább egy csöves mellé telepednek, és ilyenkor mindig félek, hogy talán büdös vagyok. Aztán ha valaki közelebbről megismer, akkor meg mondja, hogy milyen jó fej vagyok, nem is gondolta volna! Tényleg?! Miért gondoltál bármit is?

55

Csillagtér

Éva. Rossz (37 éves, marketinges) Ötödikes koromban bevezették az iskolánkban a magatartáskártyát. Mindenki öt darabot kapott hetente. Ha rosszalkodott, elvettek tőle egyet, és amennyit megőrzött hétvégére, annyi lett a heti magatartás-osztályzata. Egyszer én is rosszalkodtam valamit, és az ügyeletes tanár, aki egyébként az osztálytársam anyukája volt, elvett tőlem egy kártyát. Azonban sajnos nem elégedett meg ennyivel, hanem szó szerint rám szállt, mint egy vijjogó vércse. Mindennap, minden nagyszünetben elkapott valamiért. Ha meglátott, már messziről kiabált: „Szabó, ne rohangálj! Szabó, ne lökdösődj! Kérem a kártyát! Kérem a kártyát!” Akkor is ezt tette, ha nem csináltam semmit. Ráadásul a lányának is megtiltotta, hogy barátkozzon velem, mivel „rossz gyerek vagyok”. A hét közepére el is fogyott az összes kártyám, és megkaptam az első egyesem. Négyes-ötös tanulóként ez eléggé megviselt, de igyekeztem nem kimutatni. Egészen a tanév végéig féltem a sipító tanárnőtől, és kínosan igyekeztem jól viselkedni, de bármit tettem, nem sikerült. Végül oda jutottam, hogy nagyszünetekben elbújtam az öltözőszekrényekben, a kabátok között. Szörnyű volt ott kuporogni, és húsz percen keresztül várni, hogy becsengessenek. Közben mindig rettegtem, hogy ott aztán végképp ne találjon meg, mert a szekrények közé tanítási időben tilos volt menni. Más hely azonban nem maradt nekem.

Ildi. Kövér

(44 éves, HR-es)

56

Tizenhat éves koromban 158 centi magas voltam és 64 kiló. Orvosilag nem számítottam a kórosan elhízottak közé, de a környezetem esztétikai követelményeinek – talán nagyanyámat kivéve – nem feleltem meg. Az egyik tornaórán zsámolyugrás közben elszakadt a térdszalagom. Öklendeztem a fájdalomtól, bokától combtőig begipszeltek, úgyhogy otthon le kellett venni a klotyóajtót, mert nem fért el a kimerevített lábam. Egy következő testnevelésórán, amit a tanárunk hiányzása miatt összevontan tartottak az évfolyamnak, Zoli bá, a másik testnevelés szakos oktató engem választva tárgyául, bemutatóval összekötött kiselőadást tartott. Gondolom, úgy érezte, elérkezett a soha vissza nem térő alkalom, hogy ne csak fizikálisan, de immár szellemileg is formálni tudja a rábízott ifjúságot. Mindenki tornacuccban ült a parkettázott pályán, én pedig – egy szem felmentettként – velük szemben foglaltam helyet utcai ruhában, fél cipőben, a székről idétlenül elnyúló gipsszel. Zoli bá arról beszélt, hogy csakis az ilyen túlsúlyos, ügyetlen, örök felmentett egyedeket érnek balesetek. Nézzenek meg jól, mert egyszerűen tipikus, ami velem történt, és bizony, van mit tanulni belőle. Nyilván valami egészséges lelki önvédelmi reflexnek köszönhettem, de az egészet úgy éltem át, mintha nem is velem, vagy nem is történne. Talán mondogattam is magamban, hogy ez nem lehet igaz. Öklendeznem kell a fájdalomtól, ha rágondolok. Hogy mi segítene ezen? Ha egy olyan bokától combtőig érő gipsszel szétverhetném a Zoli bá fejét. Persze, lehet, hogy már meg is halt azóta, de akkor is szétverném neki!

Csillagtér

Kati. Vidéki (51 éves, tanítónõ) „Angyalkám, te itt nem rúgsz labdába!” – nem így fogalmazott, de ezt üzenték a szavai. „Jól írsz, de maradj meg vidéki újságírónak!” – és itt a vidékin volt a hangsúly. Harmincöt éve vagyok a pályán, szeretem, de az utóbbi években egyre erősebb belső kényszert éreztem, hogy kezdjek valamit az életemmel, másban is próbáljam ki magam. Az írás mindig érdekelt, és úgy gondoltam, abba ötvenévesen is bele lehet vágni. Kiválasztottam egy újságíró-iskolát, amelyik azt ígérte, nemcsak írni tanítanak meg, hanem arra is, hogyan szerezzek szponzorokat a cikkeimhez, belépőt a programokra, miként szerkesszek internetes újságot, sőt, hogyan „adjam el” saját magam. Befizettem. Tetszett a tematika, az oktatás, a tanárok, lelkesen törtem a fejem a „kattintós” címeken, amelyeket egészen biztosan megnyit az olvasó, némelyik cikkemből pedig rendesen folyt a vér, hogy elég versenyképes legyen. Azt gondoltam, ez is egy szakma, amelyet meg lehet tanulni. Csupa fiatal vett körül, friss, új világ nyílt meg számomra. Az első félévi vizsgán három bíráló előtt számoltam be a megszerzett ismeretekről. Az előzetesen beadott munkáim értékelésével kezdték. Javarészt dicsértek. Oldódni kezdett a vizsgadrukkom, sőt egyre emelkedettebb hangulatba kerültem. Ekkor azonban a szimpatikus online-főszerkesztő egyetlen szavával lerántott a rózsaszín felhők közül egy kijózanítóan hideg, szürke pocsolyába. A másik vizsgáztató tanár nyilván azonnal észrevette, mi történt, mert elkezdte magyarázni, hogy nincs vidéki újságíró meg fővárosi újságíró, csak jó meg rossz, valójában azonban éreztem, hogy nem engem véd, csak a mundér becsületét. Egyébként vidéki vagyok, falun nőttem fel, képesítés nélkül kezdtem el annak idején tanítani. Mindezt sosem szégyelltem, sőt! Legalább el tudom mesélni a gyerekeknek, mi az a fattyazás. Abban a helyzetben mégis megbélyegzőnek éreztem, ami elhangzott. Mintha nem értették volna, miért akarok az ő közegükben érvényesülni. Mintha az újságírás csak arról szólna, hogy ismered az összes celeb menedzserének a mobilszámát, az összes hülye pletykát, pörögsz egész nap, nem állsz meg beszélgetni az utcán, és iszonyatosan magabiztos vagy. Tényleg ebből állna? Ettől lennének tehetségesebbek a pestiek? Olyan volt, mintha azt sem értenék, egyáltalán minek élünk mi itt, vidéken? Olyan szívesen a képükbe vágtam volna, hogy én például vagy ezer gyereket tanítottam meg olvasni és késsel-villával enni.

András. Osztályidegen (62 éves, vállalkozó)

1963 tavaszán, amikor meghalt Kárpáti nagyanyám, a tizenévesek boldog, szabad életét éltem. Akkor már öt éve laktunk a debreceni Bethlen utcában, egy szép cívisház kétszobás lakásában. Az épület nagykapuján befért a szénásszekér; udvar, baromfiudvar, gyümölcsös és veteményes tartozott hozzá. Egyik nap, nagyanyám halála után nem sokkal, anyám levelet tartott a kezében, és sápadt arccal közölte, kilakoltatnak minket. A szó értelmét csak akkor fogtam fel, amikor megjelent néhány férfi, akik az udvar közepére hordták az összes

57

Csillagtér

holminkat. Lakásunkat, mivel „arra nem voltunk érdemesek”, egy hétgyermekes, akkoriak szerint partizáncsaládnak juttatták, nekünk pedig a szomszédos ház alagsorában található mosókonyhát utalták ki. Mindez azért történt, mert „osztályidegenek” voltunk. Ezt azonban akkor senki sem mondta ki otthon, csak jó néhány év múlva értettem meg. Valamikor az egész cívisház a Kárpáti család vagyonához tartozott, a Hortobágyon legelésző csordával együtt. A kétszobás lakást az államosítás után utalták ki számunkra, nagyanyám halála után azonban újra a tanács rendelkezett vele. A szüleim kezdetben nem tudták elfogadni a pincébe költözést. Munkásszállón laktak, én pedig kollégiumban. Végül mégis beköltöztünk a mosókonyhába, de csak anyámmal. Apám annyira megkeseredett, hogy soha nem tette be a lábát oda. Én nem éreztem úgy, hogy kettétört volna az életem. Lefoglaltak a barátok, a tanulmányok, operettet írtam mindenféle zenei előképzettség nélkül, és megpróbáltam memorizálni a teljes értelmező kéziszótárt. Úgy gondoltam, az egész világot birtokba veszem, mit számít, hol lakom. Ma már tudom, az életem fordulatot vett akkor. Minden bizonnyal másként sikerült volna, ha teljes családban, szép, kényelmes otthonban nevelkedhettem volna tovább. Haragot, indulatot mégsem érzek. Elfogadtam a sorsomat.

László. Pesti huligán (71 éves, képzõmûvész)

58

Érettségi előtt megbetegedtem, nem sikerültek túl jól a vizsgák, sem a felvételim a képzőművészetire. Végül az egri tanárképzőbe kerültem, a rajz mellett két olyan tárgyat – matekot és kémiát – választottam, amelyikről azt gondoltam, tényleg csak iskolában lehet megtanulni. Addigi húsz évemet a fővárosban éltem, nem értelmiségi, de színházba, moziba, koncertre, kiállításra, étterembe járó családban. Nehezen találtam közös témát a vidéken nevelkedett diáktársakkal. A kollégiumból a főiskoláig a menetrend szerinti busszal utaztam akkor is, ha emiatt lekéstem az előadást. Közben a többiek gyalog mentek, tíz perc volt a távolság. Akkoriban minden fiú hosszú, hátrafésült hajat hordott, én viszont rövidet, hát ezzel is kilógtam a sorból. Az első napokban hirtelen összetalálkoztam a kémia tanszék egyik oktatójával, aki rám förmedt: „Vedd ki a zsebedből a kezed, piszkos, pesti huligán!” Furcsamód ő volt az egyetlen a tanszéken, aki a későbbiekben elfogadott. A többiek utáltak. Gondolom, nemcsak a pestiségem, az ott magamba szívott „nagyvilági” műveltségem miatt, hanem azért, mert verseket mondtam, műsorokat szerkesztettem, színészkedtem, karikatúrákat rajzoltam – például az iszonyatos menzánkról –, sőt saját faliújságom volt, amelyet sokan figyelemmel kísértek. Ez volt az első lecke abból, hogy „nem vagyok komoly ember”, mert milyen kémia­ tanár lesz abból, aki paródiát ír a kémia tanszékről, és még elő is adja? Mindenki pártvagy KISZ-tag volt, de ha igazán éreztetni akarták velem a kívülállóságomat, akkor Békés elvtársnak szólítottak valami olyan hangsúllyal, amelyet sosem értettem. Ha viszont klubest volt, szívesen hallgattak, sőt magukhoz hívtak, hogy külön is szórakoztassam őket. Milyen bélyeg ez? Az udvari bolondé. Később a művészi státusz metaforájaként értettem meg. A lényege, hogy húzatom a cigánnyal, de nem ültetem az asztalomhoz. Azt hiszem, az zavarta a tanáraimat, hogy tükröt tartottam eléjük, nem vettem részt a játékukban, független maradtam.

Csillagtér

Béla. Tanú

(83 éves, nyugdíjas) Kamaszként, család és támasz nélkül éltem át Budapest ostromát, a német, majd a szovjet megszállást. Többször került veszélybe az életem, többet éheztem, mint ettem. Előfordult, hogy létezésem további fenntartásának csak egyetlen módját láttam, hogy jelentkezem a frontra, ahol legalább adnak enni, de nem soroztak be, mert nem rendelkeztem szülői engedéllyel. Hiszen szülőkkel sem. Bélyeg? Szerintem naponta ránk sütik, akár a családban is. Nem szabad foglalkozni vele. De ha az embert a barátja ítéli halálra, azt huszonöt év is kevés megérteni. Tudja, volt egy jó barátom. Együtt legényeskedtünk, együtt dolgoztunk. Igaz, ő közben menő kommunista lett, irányította az üzemet, ahol én műszerészként tevékenykedtem, állítólag becsülettel. Nem léptem be a pártba, sok mindenben nem értettem egyet a barátommal, de mellette álltam mindig, ’56-ban is. A forradalom alatt nagyon félt, végig vigasztaltam. A feleségének a testvére, Ica ávós volt, olyan mindenre kapható nő. Ki tudja, hány embernek ártott. A 31 éves férjét megmérgezte, mert ő is az ÁVO-nak dolgozott sofőrként, és amikor már nem bírta idegekkel, jobbnak látták eltüntetni. Tudtam, hogy annak idején az Ica megkapta az elítéltek, kivégzettek lakáskulcsát, és egyszer a barátom felesége véletlenül kikotyogta, hogy kilószám van otthon aranya. Gondolom, ezért a több kiló aranyért kellett volna nekem meghalnom. 1987-ben, amikor vendégségben voltunk náluk, két falat után hirtelen elgyengült az egész testem, és lefordultam a székről. Borzasztóan voltam, de azután elkezdtem hányni, és minden kijött belőlem, még az is, amiről nem tudtam, hogy bent van. Így menekültem meg. Az Ica meg a húga mintha meg sem lepődtek volna, oda sem léptek a feleségemhez és hozzám, hogy segítsenek. Eljöttünk, és azóta megszakítottunk velük minden kapcsolatot. A barátom sem keresett az elmúlt huszonöt évben. Mindebbe mégsem tudok belenyugodni. Szeretnék egyszer a szemébe nézni, és megkérdezni: Mit ártottam én neked?

59

Csillagtér

Komáromi András

Pride-on túl? Beszélhetünk-e magyar queer-kultúráról? Tévedés volna azt állítani, hogy a magyar queer-kultúra a kétezres évek „mesterkélt mellékterméke”, avagy „régen nem volt divat buzinak lenni”. Korábban ez a témakör egyáltalán nem kapott nyilvánosságot, esetleg a társadalmi diskurzusok peremére szorult. Nem elhanyagolható, hogy sajnos a közéletben mind a mai napig gyakran hiányosan jelenik meg, és egyoldalúan mutatják be: részleteiben vagy épp egészében a queer- és a „kívülálló” közösség számára egyaránt ismeretlen, ingoványos terület. Szövevényes, azonban mindenképp érdekes, sokszínű küldetésre vállalkozik az, akinek célja eddigi ismereteinek dekonstrukció­ ja és a közös kulturális örökség (újra)felfedezése.

Történeti áttekintés A XX. század elejéről és az azt megelőző időszakból viszonylag kevés forrás áll rendelkezésünkre, leginkább jogkönyvek és rendeletek foglalkoznak a „szodómiával”, a férfiak közötti homoszexuális viszonnyal és az erre kiszabott büntetési tételekkel. Megnehezíti a kutatásokat az is, hogy a történelmi személyiségek szexuális identitását kifejező fogalmak az adott korban még nem léteztek mai formájukban – például előfordulhat, hogy nem egyértelműek a határvonalak orientáció, nemi identitás és nemi kifejezésmód között: gróf Vay Sándor/­Sarolta személyiségét leszbikus nők és transznemű közösségek eltérően értelmezik. Nyelvhasználati-megkülönböztető szempontból fontos mérföldkő 1869: ekkor alkotta meg és ajánlotta jogi és köznapi használatra Kertbeny Károly újságíró, műfordító a homoszexuális és a heteroszexuális szavakat. Minthogy később, a XX. század második felében a magyar szocializmus a reproduktív, férfi-nő kapcsolaton alapuló családmodellt tekintette a társadalom alapkövének, a queer­fogalomhoz tartozó alternatív identitásokról túlnyomórészt orvosi-pszichiátriai megközelítésben, legfeljebb néhány bekezdésben olvashatunk a korabeli kiadványokban. Valójában Magyarországon csak az 1980-as évektől vált fokozatosan láthatóvá a queer-­ kultúra, azonban a figyelem elsősorban a homo- és biszexuális férfiakra korlátozódott. Ennek egyik oka, hogy az AIDS-es megbetegedéseket Európa-szerte e szűkebb társadalmi csoporthoz társították és „szabados, felelőtlen szexualitás” jelentéssel ruházták fel. Ezen felül megállapíthatjuk, hogy férfiközpontú társadalmunkon belül feltűnőbb, afféle megmagyarázhatatlan titok két férfi romantikus és/vagy szexuális kapcsolata. Maga a queer összetett, kvázi megfoghatatlan ernyőfogalom, szerteágazó kultúrtörténeti háttérrel és használattal, többféle definícióval és értelmezéssel. Ha a „szexualitás- és nemi identitás alapú kultúrák” fogalmat használnám, csak részlegesen fedném le a jelentéstartományt, és több fontos értelmezési lehetőséget kihagynék. (Sajnos a szónak pontos magyar megfelelője sincs.) Írásunk és az ajánlott irodalmak reményeink szerint hozzájárulnak ahhoz, hogy a queer fogalomkör szélesebb értelmezésben is megjelenhessen. 

60

Csillagtér

A homoszexuális nők, a leszbikusok első ízben 1982-ben lettek a közbeszéd tárgyai, Makk Károly Egymásra nézve című filmje nyomán. A film alapjául szolgáló kisregény, a Törvényen belül szerzője, Galgóczi Erzsébet maga is „furcsa” volt, azaz nyíltan vállalta kapcsolatát Gobbi Hildával – a korabeli művelődéspolitika azonban írásait a paraszttársadalommal hozta összefüggésbe, az olvasóközönség is így ismerhette meg őt. A nyolcvanas évek végére, a politikai enyhüléssel egy időben, megnőtt az igény a queerközösség megismerése iránt is: megjelenhettek kizárólag a homoszexualitással foglalkozó írások, riportkönyvek is: Géczi János Vadnarancsok I–II. című köteteiben homoszexuális férfiakat szólaltat meg, míg Czére Gyöngyvér A férfiak elárulása című könyvében tizenkét leszbikus és biszexuális nő történetét mutatja be. Azonban annak ellenére, hogy a nyolcvanas évek szerzői a korábbi kiadványokhoz képest árnyaltabban mutathatják be ezeket a társadalom perifériájára szorult, láthatatlan csoportokat, a férfiakkal kapcsolatban változatlanul a nemi betegségekre és a feltételezett promiszkuitásra kerül a hangsúly, és az úgynevezett „leszboszi szerelem” megjelenítései (még sokáig) szinte kizárólag testi-érzéki, erotikus leírásokat tartalmaznak. A magyar queer-történelem egyik legfontosabb eseménye szintén a diktatúra fellazulásának idejére tehető: a Homeros Egyesület 1988-ban kezdhette meg működését. Elnöke, Dr. Romsauer Lajos tekinthető az első magyar melegmozgalmárnak. Azonban a láthatóságot még mindig korlátozta egy fontos tényező: a Btk.-ban szereplő beleegyezési korhatár diszkriminatív szabályozása (amelyet csak 2002-ben töröltek el). Emiatt a queer, szűkebben véve homoszexuális kultúra „csak felnőtteknek!” címkét kapott. Az igazi fordulat néhány év múlva következett be: a rendszerváltást követően a magyar társadalom számára immár szabadon hozzáférhetővé váltak Nyugat-Európa (és az Egyesült Államok) kulturális termékei; ezáltal számos társadalomkutató, történész és aktivista ismerhette és honosíthatta meg az új elméleteket, megközelítéseket. A hirtelen érkező információáramlat hatására Magyarországon egyszerre több mozgalom is kibontakozhatott, szabadon kísérletezve a különböző identitáspolitikai felfogásokkal. Mindez a jelenlegi queer-mozgalomra is nagy hatást gyakorol. A kilencvenes évek légköre már egyértelműen kedvezett a hazai közösségek szerveződésének. 1991-ben a Lambda Budapest Meleg Baráti Társaság, 1995-ben a Háttér Társaság a Melegekért, továbbá 1999-ben a Labrisz Leszbikus Egyesület került bejegyzésre. Mindez folyóiratokkal (Mások), vallási közösségekkel (Bíborpalást, Öt Kenyér Közösség, KeserGay), rádióműsorokkal bővült; az ELTE Bölcsészettudományi Karán és Szociológiai Intézetében speciális előadások és műhelyek indultak. A mindmáig működő VándorMások túracsoportnak és több más kisebb-nagyobb közösségnek szintén ez a korszak nyújtott megfelelő alapot. Ugyanekkor a politikai és civil kezdeményezések, események sem elhanyagolhatóak, amelyekkel kapcsolatban természetesen a változatos válaszreakciók – elutasítások, és olykor támogatások – sem hiányoztak.

Kortárs tendenciák, kulturális misszió Az utóbbi évtizedben egyfajta változás tapasztalható: nemzetközi és magyar színtéren is észrevehetően megnövekedett az igény a queer-közösségen belül arra, hogy megismerjék és rendszerezzék saját történelmüket és kultúrájukat; alapvető és elsődleges szempont, hogy felszínre kerüljenek az egyéni és a közösségi identitástörténetek.

61

Nem ver szív (Szorokin: A jég)

Csillagtér

A kortárs mozgalmak nem csupán archiváló szándékkal nyúlnak a queer-kultúra mozaikdarabjaihoz: kísérleteiket lehetőségeikhez mérten szeretnék élővé és széles körben elérhetővé, interaktívvá tenni minél több egyéni identitástörténet személyes bemutatása és rendszerezése által. Ez nem csupán belterjes tevékenység, a mindeddig valamilyen okokból „kívülálló” érdeklődők is részesei lehetnek a folyamatnak, a szervezők lehetőségeik szerint nyitott, szabadon látogatható programokat kínálnak. A közvélemény ezt a szerteágazó tevékenységet hajlamos a „buzipropaganda” megnevezésre redukálni. A legismertebb queer kulturális megmozdulás kétségkívül az évente megrendezésre kerülő Budapest Pride fesztiválhét, azonban figyelemre méltóak más, kisebb publicitást kapott rendezvények is. Ezek egyike a Labrisz Leszbikus Egyesület által évente megrendezett LIFT (Leszbikus Identitások Fesztiválja), amelynek céljai között szerepel a szociális érzékenyítés és az elfogadó attitűd elősegítése, párbeszédalkotás leszbikus és biszexuális nők és „látogatók” között – filmvetítések, műhelybeszélgetések, művészeti pályázatok által. A Labrisz ezenkívül alkalmanként szépirodalmi válogatásköteteket is megjelentet. Az Eltitkolt évek című riportkönyvből Takács Mária készített azonos címmel szocioriportfilmet, amely iránt a külföldi szakmai közönség is érdeklődött. A szóbeli visszaemlékezés a magyar queer-kultúra alappillére, a kortárs kultúraformálás kedvelt eszköze: a rendező jelenleg Meleg férfiak, hideg diktatúrák címmel készít kreatív dokumentumfilmet. Hasonló kezdeményezés a Szimpozion Egyesület támogatásában megjelenő Meleg Szemmel videóblog. A készítők rövid epizódokban mutatják be a queer-múlt és -jelen ikonikus, valamilyen szempontból fontos alakjait, fogalmait és jelenségeit. Az említett Szimpozion Egyesület természetesen más feladatokat is ellát, rendszeresen szerveznek mindenki számára nyitott beszélgetéseket ismert magyar közéleti személyiségekkel, és hozzájuk kötődik a Melegség és Megismerés iskolai nevelési program is. A magyar queer-kultúra szerves része a sport is mint összetartó, közösségformáló tevékenység. Az Atlasz Sportegyesület leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű emberek sportolását segíti elő és biztosítja egyéni és csapatsportokban egyaránt. 2012-ben pedig Budapest adott helyet a nemzetközi EuroGamesnek, amely a közhiedelemmel ellentétben nem „zártkörű melegolimpia”: a nemzetközi társadalmi párbeszédet kívánja megerősíteni, tekintettel a sportban jelen lévő homo- és transzfóbiára. Továbbá 2013 februárjában Magyarország is csatlakozott a nemzetközi LMBT Történeti Hónaphoz. A két rendező szervezet, a Labrisz Leszbikus Egyesület és a Háttér Társaság a Melegekért további magyar szervezeteket, számos előadót, szakértőt, hírességet hívott meg, és együtt egy színes, sokrétű programkínálatot hoztak létre, amelyben többek között előadások, műhelybeszélgetések, könyvbemutató és műveltségi vetélkedő kaptak helyet.

Inkluzivitás, csoportidentitások a queer-kultúrkörön belül Nem elhanyagolható tény, hogy a magyar queer-kultúrát korántsem kizárólag homoszexuá­ lisok alkotják, noha leginkább nekik kedvezett, az ő láthatóságukat segítette elő az elmúlt néhány évtizedben történt változás. Leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű



63

Csillagtér

A közös emlékezet és jelen, a queer-kulturális ernyő részesei azok a csoportok is, amelyek alulreprezentáltak maradnak. Ide tartoznak a fogyatékkal élők, a transznemű identitásspektrumba tartozó emberek, a nők, a valamely nemzetiséghez, etnikumhoz tartozó személyek, illetve mindazok, akik bármilyen téren részesei (lehetnek) a queer-közösségnek, akár cisznemű-heteroszexuális minőségük ellenére. A 2010-es évekre jellemző, nemzetközi viszonylatban is, hogy ezek a csoportok láthatóságot követelnek, éles kritikával illetik a „melegmozgalmakat”, megkérdőjelezik azok inkluzivitását. Ez elsősorban a nyelvhasználat során érhető tetten: nem engedik megszilárdulni a fogalmakat, átalakítják, új jelentéstartalommal bővítik, vagy akár teljes mértékben elvetik őket. A paradigmaváltás a térbeliséget is érinti, a közösségi média térnyerésével láthatóvá válhatnak például a vidéki csoportosulások is. Ezek az új közösségek harsányabbnak, radikálisabbnak tűnnek: a „szivárványszínű spektrum átszínezése” nem csupán a queer-kultúratörténetet érinti, hanem a társadalmi berendezkedés egészéről szól. *

SÓS DÓRA

Q? Címkék és betûk: a magyar queer-irodalom Hogyan lehet közelíteni a magyar queer-kultúra művészetéhez? Egyik lehetséges út az, hogy magukon a műveken keresztül: ahogy a szerzők a témát választják, és irodalmi eszközökkel történetté formálják, saját maguk helyezik kontextusba. A Queer Kiadó célkitűzése az volt, hogy tematikusan újat hozzon az olvasóknak: egyedi nézőpontból írt, kevéssé ismert életvilágokat. Történeteket, amelyek bizonyos értelemben rejtettek, a többség számára ismeretlenek. Az azonos nemű társak gyermekvállalása is ilyen – rengeteg tévhit, előítélet és értetlenség övezi. Erőss Krisztián második regénye, a Meleg családi fészek őszinte és átfogó elbeszélését adja egy éveken át tartó küzdelemnek, ahogy egy meleg pár keresi szülőtársát/­ szülőtársait a felelősségteljes gyermekvállaláshoz, családalapításhoz. Egy egész életen átívelő történet, amelynek fókuszában az áll, hogyan teremti meg egy meleg és egy leszbikus pár sajátos családi életének kereteit két gyermekük számára. Hasonló szivárványcsaládtörténet a magyar irodalomban – megkockáztatom, a nemzetközi irodalom szintjén – sem ismert. Olvassunk bele!

64

Olyan leszbikus lányt (vagy lánypárt) keresek, aki gyermeket szeretne. Harmincéves budapesti, intelligens, jóképűnek mondott meleg fiú vagyok. Stabil párkapcsolatban élek, megfelelő egzisztenciával rendelkezem. A gyermek az anyjánál lakna, én rendszeresen látogatnám, s ha már nagyobb lenne, elvinném magamhoz vagy a szüleimhez hétvégére, de közös programokat is szerveznénk. Segítenék a felnevelésében nemcsak

Csillagtér

anyagilag, de ha kell, akár a szülői értekezletre is elmennék. Ha olyan leszbikus lány vagy, aki hasonlóképpen gondolkodik a gyermekvállalásban, kérlek, jelentkezz! Jenő Ami a könyvet különösen aktuálissá teszi, az egyrészt a mai Magyarországon élő rengeteg szivárványcsalád, másrészt pedig az idén áprilisban hazákban először megrendezésre került Szivárványcsaládok napja, ahol a konferencia előadásai mellett mód nyílt tematikus kiadványok vásárlására, játszóház üzemelt, vetítések voltak, adott volt a jogi tanácsadás, és természetesen a szülőtársakkal és potenciális szülőtársakkal való ismerkedés. A Meleg családi fészek részletesen bemutatja a szereplők mindennapjait, és ebbe az olyan témák is beletartoznak, mint az érzékenyítő tanórák diákoknak, a Pride történeti gyökerei, vagy az azonos nemű pároknak járó/nem járó özvegyi nyugdíj. Olvashatunk például Laciról, egy frissen megözvegyült férfiról, aki tizenegy év együttélés után vesztette el a párját, nehéz anyagi helyzetbe került, és barátaihoz fordul segítségért, vajon milyen jogok illetik meg őt társa halála után. Gyuri lázasan kezdte keresgélni a megfelelő paragrafusokat, jegyzetelt, s egy fél óra múlva már a beszámolóját tartotta Jenőnek a kutatásairól. – A társadalombiztosítási nyugellátásról szóló törvény szerint az özvegyi nyugdíj vagy elhunyt házastárs vagy élettárs után jár – kezdte a jogszabályi ismertetést. – A házastársi kapcsolat, sajnos, melegeknél ugye még nem jöhet szóba a mai Magyarországon, de az élettársi feltétel már igen. Élettárs akkor jogosult özvegyi nyugdíjra, ha legalább tíz évig együtt éltek vagy legalább egy évig és az együttélésből gyermek született. Nos, azonos neműeknél közös gyermek ki van zárva, így marad a tíz év együttélési idő. A jogszabály szerint ezt a lakóhely szerint illetékes polgármesteri hivatal által kiállított hatósági bizonyítvánnyal lehet igazolni. Na, most azt kell megvizsgálni, hogy kik minősülnek élettársaknak. Erre a polgári törvénykönyvben találjuk meg a választ, ami azt mondja, hogy két ember akkor élettárs, ha közös háztartásban, érzelmi és vagyoni közösségben élnek egymással. – Akkor ezek szerint élettárs lehet két azonos nemű személy is – értelmezte az elmondottakat Jenő, s megerősítő választ várt Gyuritól. – Igen, lehet. Megnéztem jobban, s észrevettem, hogy régen az élettárs fogalma annyiban tért el a maiétól, hogy akkor az volt meghatározva, hogy egy férfi és egy nő között jöhet létre ilyen kapcsolat. Most pedig két ember van meghatározva, tehát ebbe belefér a két férfi vagy két nő kapcsolata is. Érdekes, hogy ezzel nem is nagyon foglalkoztunk aktivistaként sem, pedig milyen fontos jogok kapcsolódhatnak az élettársi viszony szabályozásával a melegek jogegyenlőségéhez – lelkendezett Gyuri. A Queer Kiadó első regénye Vidra Szabó Ferenc Árnyéklovagja volt, amely egy árvaházi nevelő élettörténetét jeleníti meg. Itt most abból a szövegrészből idézek, ahol a főhőst, Elemért, egy március 15-i ünneplés közben civil ruhás rendőrök igazoltatják, és két hét múlva beidézik hosszas kihallgatásra. Nyilvánvalóan felhasználják ellene a beszervezéshez a legkézenfekvőbb ütőkártyát: ismerik a magánéletét. Minden eddiginél hosszabban várakoztattak. A fekete autó még mindig ott állt az udvaron, pedig lassan már sötétedni kezdett. Most az idősebb jött ki, ő szólított be.

65

Csillagtér

Összefoglalta, amire addig jutottak. Mondta, mondta a magáét, de a szavak már alig jutottak el a tudatomig. Tárgyalás lesz, sokféle vádpont lesz, ilyesmiket mondott. Közveszélyes munkakerülés, természet elleni fajtalankodás, részvétel államellenes összeesküvésben. – A tárgyalásig kitiltjuk Budapestről. Kényszerlakhelyet rendelünk el Balmazújvárosban. Az egész szövegből csupán erre a mondatra lettem figyelmes. Miért éppen Balmazújváros? És hol van egyáltalán Balmazújváros? Az idős rendőr sokáig sorolta az érveket, amelyek hallatán össze kellett volna omolnom, de akkora erő még soha nem volt bennem, mint akkor. Belül csak mosolyogtam magamban a rendőr szavain, úgy éreztem, hogy most már minden mindegy. Amenynyiben otthon is érdeklődtek utánam, akkor most már ők is tudnak mindent, erre gondoltam. Tudják, hogy lecsuknak, talán a fiúkról is tudnak. Rám sütötték a bélyeget: Egyébkéből buzeráns lett. – Egyféleképpen menekülhet meg – mondta az idősebb, kellő nyomatékkal. A hangja hirtelen barátságosra váltott. Hiába volt a nyomaték, nem értettem meg a célzást. – Egyféleképpen megmenekülhet – ismételte. Várták a választ, a reakciót. Csak sokkal később értettem meg ezeknek a szavaknak a jelentését. Urbán Kata megjelenés előtt álló ÉnVesszőSzinonimaKettőspont című regénye – egy érzékeny lány fragmentumokból összeálló, rétegzett önmegismerése és önfeltárása, ahol családjának története mellett leszbikusságának ténye bontakozik ki finoman és fokozatosan.

66

A srác, aki szintén református, és talán van, hogy épp velem pásztor vagy énekel, miután meghal a mamám, és szépen csendben lefogyok, egy padra ül le mellém, akkor nem sokon múlik, de a két száraz száj össze nem ér, én akkor megmondom, hogy mással akarom, ezt akkor mondom, mikor a száraz szánk már majdnem összeér, még nem tudom, hogy a másikkal se lesz jobb, csak az undort érzem, csak az undort érzem, csakhogy nem tudom még, hogy ez az undor, talán azt se tudom, hogy csak játszom, hogy mással pedig akarom, talán. […] Cica ezután beljebb von, szóhoz jut és kérdez, kicsit félek még, hát suttogok, hogy Viki, és hogy higgye el, ez szerelem, és félek, ha nem suttogok, matt fekete kockába zárnak el, pedig ez csak szerelem, … Úgy vigasztal, magához ölel, mondom: „tudom, botrányosat érzek”, erre ő: „a botrányosat, amit érzel” – szépen csendben záródni kezdek. Úgy vigasztal: „ez elmúlik egyszer”, még kérdezek, hogy mikor Adorjánba szeretett, neki kellett vágyni rá, hogy múljon? Kicsit illetődik, fordul balra: „ez azért más”. Pislog, folytatja, én enyhén jobbra, pislog, bólogat megértőn: „igen, ez szerelem”, megérti, sejtette, megérezte, azt mondja: „ilyen egy jó barát, minden rezdülést ért”. Én kicsit balra, ezt szépen érti, bátorodik, szónokol, hogy jó, hogy könnyítek, egyedül nehéz ez a titok: „Ez titok, ugye? Más is tudja?” „nem” „akkor jó”

Csillagtér

Amikor először döntött úgy a kiadó szerkesztősége, hogy az LMBTQ-közösség témái felé fordul, kérdésfeltevése az volt, hogy miképp lehet a leszbikusok, melegek, biszexuálisok és transzneműek irodalmi színtéren való láthatatlanságát feloldani. Egy szépirodalmi pályázat tűnt kézenfekvőnek, ahol valójában az egész társadalomnak címeztük kérdéseinket: kinek mit jelent a téma? Mit akar megmutatni, s milyen formában teszi ezt? A Ne légy láthatatlan című antológia érdeme épp a sokfélesége lett. Azt is kérdeztük: kik írnak majd vajon leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű emberekről? Milyen életkorú szerzőkre számítsunk? Azonosulást vagy szembeszegülést fedezünk-e fel? Sztereotípiákkal, tabukkal vagy épp ezek dekonstrukciójával találkozunk a szövegekben? S ki lesz ezeknek az olvasója? Az LMBTQ-közösségen belül is marginálisnak számít a transzneműek csoportja, fokozott negligálás övezi őket. Kornis Virág Tűz, tűz című novellája a Ne légy láthatatlan pályázaton második helyezett lett, és egy ikerpár nemváltását mutatja be. A műtét után, ahogy föl bírt kelni, félmeztelenül futott körbe a lakásban. Benyitott No-hoz, aki éppen olvasott; megölelték egymást, halkan beszéltek néhány szót, nevettek. Sehova nem akartak elmenni, szabadságon voltak, távol másoktól, a megítélésüktől; s a legközelebb ahhoz, akik valaha voltak. …Hol vannak a lányaid? A néni sok évente jött látogatóba hozzájuk; ott is maradt néhány napra; úgy kívánta a tisztesség. Nekem nem lányaim voltak, rázta fejét az anyjuk. Rosszul emlékszel. Valóban? – hunyorgott a néni. Már nem látott jól, emlékeiben százával keringtek az arcok és a nevek; órákba telt, míg egyet-egyet összepárosított. Nem baj, legyintett az anyjuk, mint aki fáradt a további magyarázatokhoz. Igyunk teát. A művek magukért beszélnek, és mégis a szerzők sokszor láthatatlanok maradnak. Visszatérő tapasztalat a szerzői álnevek nagy aránya. Az anonimitás erős igénylése fontos információ. Sokszor éreztük, hogy a novella most kimondott valami jelentőset, szembenézett egy tabuval, vagy megragadta egy-egy kérdéskör lényegét – s mégis, a szerző megőrizte maszkját. Fontos hozzátenni, hogy az LMBTQ tartalmú kiadványok nem kizárólag „melegtörténetek”. Ha egy elbeszélés egy fotográfusról szól, az sem csak „fotóregény”, vagy ahol a főhős kéményseprő, az sem „kéményseprő-történet”. Amikor erről olvasunk, elsősorban az embert kell látni, aki a maga kaleidoszkopikus sokféleségében énjének egy részét fedi fel, amely lehet ugyan személyiségének egyik lényegi tulajdonsága, de ennél sokkal több minden határoz meg valakit. Sokkal többek vagyunk, mint címkék és betűk.

Ajánlott irodalom Benza Béla: Melegek a szigeten – avagy a homoszexuálisok az indulatok kereszttüzében, PolgArt, Budapest, 2001. Béres-Deák Rita (szerk.): Leszbikus Tér/erő, Labrisz Leszbikus Egyesület, Budapest, 2000. Béres-Deák Rita (szerk.): Szembeszél, Labrisz Leszbikus Egyesület, Budapest, 2001. Leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és queer



67

Csillagtér

Birtalan Balázs: Halállal lakoljanak?, Cartaphilus Kiadó, Budapest, 1997. Borgos Anna (szerk.): Eltitkolt évek, Labrisz Leszbikus Egyesület, Budapest, 2011. Chodorow, Nancy: A feminizmus és a pszichoanalitikus elmélet, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2000. Czére Gyöngyvér: A férfiak elárulása? – Leszbikus és biszexuális nők vallomásai, Interrébusz Egyesület, Budapest, 1989. Erőss Krisztián: Meleg családi fészek, Queer Kiadó, Budapest, 2012. Erőss László: Furcsa párok – A homoszexuálisok titkai nyomában, magánkiadás, Budapest, 1984. Eszenyi Miklós: Férfi a férfival, nő a nővel – Homoszexualitás a történelemben, a társadalomban és a kultúrában, Corvina Kiadó, Budapest, 2006. Géczi János: Vadnarancsok, I–II., Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990. Gerevich András: Férfiak, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2005. Gerevich András: Barátok, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2009. Gordon Agáta: Kecskerúzs, Magvető Kiadó, Budapest, 1997. Jagose, Annamarie: Bevezetés a queer-elméletbe, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003. Kiss Tibor Noé: Inkognitó, Alexandra Kiadó, Budapest, 2010. Kútvölgyi Bea: Holnaptól nő leszek, B.U.S. Press, Budapest, 2002. Lovas Nagy Anna: Verazélet, Noran Kiadó, Budapest, 2011. Rosmer János: Hátsó ülés, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2010. Sombor Judit–Tuscher Tünde: Melegház, Unió Kiadó, Budapest, 1989. Sós Dóra (szerk.): Ne légy láthatatlan, Queer Kiadó, Budapest, 2012. Szilágyi Gyula: Júlia és Júlia, Magyar Könyvklub, Budapest, 2002. Szilágyi Gyula: Melegfront, Magyar Könyvklub, Budapest, 2002. Takács Judit (szerk.): Homofóbia Magyarországon, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2011. Vidra Szabó Ferenc: Árnyéklovag, Queer Kiadó, Budapest, 2012.

68

Csillagtér

Hornák Zoltán

Sorsok és „bélyegek” Kell-e idézőjelet használnom, vagy elég csak finoman érzékeltetnem az olvasóval, hogy most nem postai bérmentesítésre használatos, felnyalni való színes nyomdaterméket állítottam párhuzamba az életünk fontos állomásait sorjázó, összefoglaló fogalommal. Hát nem! Ez a bélyeg ott van, ahová rásütötték. Sorsokra és sorstalanságokra. Hajléktalannak nevezett emberek jövőbeni sorsáért aggódom. Szóban és írásban. Beskatulyázott életük, megbélyegzett mivoltuk jobbra fordulását remélhetjük-e szavakkal váltani meg? Botorság? A kísérletem mégis csak ez: ha szólunk, ha róluk beszélünk, a negatív listához tegyünk hozzá valamit. Valamit… akármit, ami az övék, ami a sajátjuk, ami a nevükön túl még azonosít, és nem általánosít. Mert fogalmi tisztázásnak ott van ugyan a Magyar Értelmező Szótár. Benne a hajléktalan szó magyarázata nagyon rövid és egyszerű: akinek nincs hajléka. Nyelvtanilag meg ennyi: mn., fn. Hozzákereshetjük, milyen is, és ki is ez az ember. Torzonborz, mosdatlan, ápolatlan, foghíjas, alkoholtól dülöngélő – hallható a „bélyeggyűjtők” világából A hivatal még azt mondja: nincs bejelentett lakcíme, eltartást vállaló rokona, bankszámla, telefonkártya, elérhetőség semmi, avagy az utcai gyülekezőhely a szánalmas ételosztásnál. Csak egy feladatot szaporító akta a segélyezés útvesztőjében. Bélyeget tenni a levélre ugyan minek, hiszen a cím nélkülit már csak a postán maradó érheti el. Ami hiányzik, az órákig sorolható még: munka, fizetség, megbecsülés, terített asztal, zsebkendő (ugyan minek a bevarrt zsebekhez, kiürült könnyzacskókhoz?), óraszíj (ki méri itt az időt?), autókulcs, tanksapka, üdülési csekk, éves naptár (ha esik, hova üljek?). Tenni kéne valamit, hozzátenni az emberhez. Ahhoz, aki ennyire lecsúszott. Kezdeni mindezt a szavakkal – ha már az állami segélykeret a méreteivel „lenyűgözött” –, gyógyító szavakkal, mert az pénzbe sem kerül. Kedves Olvasó! Értsen egyet, „közelebbről” értsél egyet azzal, hogy a hajléktalan embernek is van valamije! Olyasmi, amit egyikünk sem felejthet el, és őszinte számvetésben bizony bevallható. Sorsunk van – megírva vagy megfordítva –, és egy életünk. Ez van a nincstelenség bélyegével megjelölt ember tarsolyában is. Emlékek, kapcsolatok, hajlandóságok, felszítható képességek. Csak… csak éppen hiányzik valami. Most és egyelőre. Amikor az utcára került „hontalan” hazánkfiának Budapesten és vidéken is először nyomták a kezébe az utcalapokat azzal, hogy add el, és lakj jól belőle, nem „bélyeget” ragasztottak a címoldalhoz. Nem, az utcalap nem a lecsúszás mércéje, hanem a felkapaszkodásé. A gazdálkodás elemi iskolája, a megélhetés csírája, egy kicsike próbálkozás a -telen/-talan fosztóképzők elhagyására. Eljutni az általánostól az egyedi emberig – e lap árusai is hozzásegíthetnek olvasót, szóba elegyedőt, adakozásra hajlandó járókelőt. Rajtuk keresztül és cikkek olvasatán épüljön híd az előítéletek partjáról a túlpartra: a hajléktalan sem nem jobb, sem nem rosszabb kifejezés annál, mint hogy: éhes vagyok, szomjazom, boldogtalannak érzem magam, sorsom rosszra fordult, segítségre szorulok. Vágyom közétek, Ti boldog, elégedett, sikeres emberek! S mivel a közös sors – a hajléktalanság – meg is bélyegez, adjuk meg legalább névben azt, ami van nekik. Jobb híján hívjuk őket SORSOSOK-nak. Ám sorsuk, amiből egyeseknek jócskán kijutott, ne legyen végleg megpecsételve! Lebélyegezve sem. Csak ez a levél, amelyet jobb sorsok reményében postára adtam.

69

Csillagtér

A hajléktalan emberek ábrázolása a médiában A Város Mindenkié hajléktalan érdekvédelmi csoport tagjai ezúton szeretnék felhívni a sajtó munkatársainak figyelmét arra, hogy a hajléktalan emberekről a médiában közvetített kép gyakran káros sztereotípiákon alapul, megbélyegzi a hajléktalan embereket és súlyosan rombolja a társadalomban az összetartozás és a szolidaritás érzését.

70

A legelterjedtebb probléma, hogy a média munkatársai – a közbeszédet követve – főnévként használják a hajléktalan szót, tehát egyszerűen „hajléktalan”-ként utalnak az otthontalan emberekre. Ezzel tulajdonképpen azonosítanak bennünket az állapotunkkal, azzal az állapottal, amitől mielőbb szabadulni szeretnénk. Ezáltal hajléktalanságunkat állítják be személyünk központi jellemvonásaként, szemben minden más jellemzőnkkel – azzal, hogy mindemellett, sőt mindenekelőtt emberek, nők, férfiak, aktivisták, bolti eladók, szakácsok stb. vagyunk. Ennek súlyosabb esete az, amikor mindezt sértő és lekicsinylő jelzők használatával teszik. Tehát már nem is „hajléktalan”-ként, hanem csövesként, csöviként stb. utalnak ránk. Ez többségünk méltóságát mélyen sérti. Mindennek szélsőséges megnyilvánulása, amikor az állatvilágból vett hasonlatokkal utalnak a hajléktalan emberekre: „a környéken ugyanis megszaporodtak a hajléktalanok” (hetilap, 2011. 12. 08.). Pedig mi is emberek vagyunk, ugyanolyan méltósággal és öntudattal. Ehhez szorosan kapcsolódó probléma, amikor egy állampolgár hajléktalansága teljesen indokolatlanul jelenik meg a tudósításban; vagyis amikor az érintett személy hajléktalansága a riport témája szempontjából érdektelen, mégis említésre kerül. Például: „Pestszentlőrincen egy hajléktalan a szemét között találta meg F. György végtagjait” (hetilap, 2011. 12. 17.). Szintén rendkívül káros, amikor a hajléktalan embereket negatív példaként szerepeltetik. Például: „éveken keresztül úgy nézett ki, mint egy hajléktalan, egy rendes öltönyt még a mai napig nem sikerült beszereznie” (hetilap, 2011. 12. 23.). Az ilyen kijelentések azt a látszatot keltik, mintha mindannyian egyformák lennénk, és mintha ez az azonosság mindenképpen valamilyen negatív jellemzőben öltene testet. Pedig a hajléktalan emberek nagyon sokfélék, más-más családi háttérrel, személyes jellemvonásokkal. A hajléktalanságot igen gyakran a köztéri élettel és a koldulással azonosítják. „Mikor váratlanul mellém lép egy hajléktalan kinézetű ember, s azt kérdezi, hogy van-e egy kis apróm” (napilap, 2011. 11. 29.). Ez is erős torzítás: a hajléktalan emberek közül csak minden tizediknek van kéregetésből származó jövedelme, túlnyomó többségük pedig egyáltalán nem kéreget. A budapesti hajléktalan emberek 15%-a él közterületen, 79%-unk szállókon lakik, 6%-unk pedig valamilyen átmeneti szálláslehetőséget vesz igénybe. Ebből is jól látszik, hogy a hajléktalan emberek nem alkotnak egységes csoportot, és ha így kezelnek bennünket, azzal erősen eltorzítják a valóságot. A problémát tovább súlyosbítják a riportokhoz választott fotók, vágóképek és idézetek. Amikor hajléktalanságról esik szó, akkor szinte kizárólag középkorú, szakállas, piszkos ruhában lévő, többnyire ittas férfiak képét láthatják az olvasók/nézők, ami nagyban hoz-

Csillagtér

zájárul ahhoz, hogy az emberek fejében kizárólag ez a kép él rólunk. Vannak közöttünk ilyen emberek is, de nagyon sok másféle ember is. Ahhoz, hogy hiteles képet közvetítsenek rólunk, fel kell hagyniuk az ilyen leegyszerűsítő, általánosító ábrázolásmóddal. Előfordul, hogy bizonyos, jellemzően negatív társadalmi jelenségekhez automatikusan hajléktalan emberek képét társítják. Ha köztéri vizelésről, ürülékről, alkoholfogyasztásról van szó, igen gyakran egy hajléktalan ember képe jelenik meg illusztrációként, holott nyilvánvalóan nem minden hajléktalan ember kapcsolható össze ezekkel a jelenségekkel, viszont számos otthonnal rendelkező ember igen. Noha értékeljük a jó szándékot, elhibázottnak tartjuk, amikor védtelen és gyámolításra szoruló áldozatként mutatnak be bennünket. Ezzel két probléma van: egyrészt az ilyen ábrázolás figyelmen kívül hagyja, és ezzel elfedi a hajléktalan emberek erősségeit, képességeit, és ezzel megfoszt bennünket az aktív állampolgárságunktól. Másrészt indokolatlanul nagy hangsúlyt fektetnek a gyámolítás jelentőségére, és így például piedesztálra emelik a sok szempontból rosszul működő hajléktalanellátó-rendszert, ami szintén árnyalt és kritikus ábrázolást kíván. A hajléktalan embereknek elsősorban nem gyámolításra van szükségük, hanem biztos és emberhez méltó lakhatásra – ez a társadalompolitikai tény azonban a riportok többségében teljesen háttérbe szorul. Ennek a problémának a másik véglete, amikor romantizálják a hajléktalanságot, vagyis amikor igyekeznek pozitív történeteket bemutatni egy-egy hajléktalan ember életéből. Ez a megközelítés ugyan valóban segíthet a társadalmi szemléletformálásban, mi mégsem tartjuk szerencsésnek, mivel az ilyen riportokból gyakran teljesen hiányzik a hajléktalansággal járó szenvedés és nyomor bemutatása, ami szintén lekicsinyíti a hajléktalanság mint társadalmi és nem egyéni probléma jelentőségét. A hajléktalansággal kapcsolatos sajtómegjelenések szinte kizárólag az érintettek személyére, személyiségére, élettörténetére vagy esetleg egy feltételezett közösség (a hajléktalanok) bemutatására fókuszálnak, és csak elvétve jelennek meg olyan írások vagy tudósítások, amelyek a hajléktalanság problémájával foglalkoznának, vagyis azokkal a rendszerszintű problémákkal, amelyek fenntartják és folyamatosan újratermelik a tömeges hajléktalanságot. Aránytalanul nagy hangsúlyt fektetnek tehát a következmények bemutatására, miközben nagyon kevés szót ejtenek a valódi okokról és az érdemi, társadalmi szintű problémákról. A fentiekből úgy tűnhet, nekünk semmi sem jó, ez azonban nem így van. Egyedüli megoldás az érzékeny, árnyalt és felelős ábrázolás. A Város Mindenkié tagjai az alábbiakban megfogalmazott javaslataikkal szeretnének hozzájárulni a hajléktalanság pontosabb és hitelesebb ábrázolásához a médiában. Tartózkodjanak a „hajléktalan” szó főnévi használatától! Használják melléknévként és ezzel emeljék ki az érintettek elsődleges személyiségjegyeit (például „hajléktalan ember”, „hajléktalan aktivista”). Hasonlóképpen tartózkodjanak az olyan lealacsonyító kifejezések használatától, mint a csöves, csövi stb. Az illusztrációk megválasztásakor is törekedjenek az árnyaltságra, szakadjanak el a sztereotípiáktól! Csak akkor emeljék ki az ábrázolt ember hajléktalanságát, ha annak a téma szempontjából valóban van jelentősége!

71

Csillagtér

Fontos, hogy ez a téma ne csak a téli hidegben kerüljön terítékre! A hajléktalanság a társadalmunkban állandóan jelen lévő, rendkívül súlyos probléma, ami miatt nagyon sok ember szenved nap mint nap, ezért az év minden szakában megfelelő figyelmet kíván. Súlyukhoz mért arányban jelenítsék meg a személyes történeteket és a hajléktalanság társadalmi, szerkezeti okait! Tudósítsanak a felmerülő megoldási módokról is! A hajléktalanságra elsősorban nem a forró tea és a zsíros kenyér a megoldás, hanem az állami felelősségvállalás és az emberhez méltó lakhatás biztosítása. Ezeknek a megoldásoknak és alternatíváknak is meg kell jelenniük a médiában. Ne tartózkodjanak a társadalmi felelősség feszegetésétől! A hajléktalanságnak vannak jól körülhatárolható okai, amelyeket meg kell jelölni ahhoz, hogy a tájékoztatás kellően árnyalt és hiteles lehessen. A hajléktalanság ábrázolásakor ne feledkezzenek meg a mindennapos szenvedés és megaláztatás bemutatásáról! Fontos, hogy az ábrázolásban a megerősítő, pozitív üzenetek és a hajléktalan emberek által megélt szenvedés arányban álljon egymással. Ne a hajléktalan emberek problémájaként mutassák be a hajléktalanságot, hanem egy, a teljes lakosságot érintő társadalmi problémaként.

N É M A

I M A

A HAJLÉKTALAN SORSRA JUTOTTAKÉRT Az Oltalom Kórház Foglalkoztatójában hajléktalan sorsra jutott embertársainkért gyertyát gyújtva imádkozunk minden vasárnap este fél nyolc és nyolc óra között. Ha ügyünket ön is fontosnak érzi, arra kérjük, tartson velünk! Ajtónk nyitva áll, hogy a jelzett idôkeretben bármikor, felekezeti vagy társadalmi hovatartozására való tekintet nélkül bárki csatlakozhasson hozzánk. Kérjük, hogy az imádkozók csendességét beszéddel ne zavarja meg! Címünk: Oltalom Kórház Foglalkoztató, 1086 Budapest, Dankó u. 9.

72

Dicsôségemtôl megfosztott, levette fejemrôl a koronát. Kitépte reménységemet, mint valami fát, Letördelt körös–körül: tönkrementem... ...kiáltozom, nem kapok választ. Segítségért kiáltok... ...könyörüljetek, könyörüljetek rajtam, barátaim. (Jób könyve)

Csillagtér – Hajléktalaninterjú

„Elnézést, én intézeti voltam” A felvétel időpontja: 2013. július 19., péntek, délelőtt Helyszín: Siófok, Újpiac tér Név: Ági – Ön siófoki? – Pesti születésű vagyok. VIII. kerület, közvetlen a Corvin háta mögött, Gyulai Pál utca. De Öreglakon, intézetben nevelkedtem. Marcaliban voltam férjnél. A férjemmel kerültem ide, de itt elváltunk. – Mikor váltak el? – Pontosan ’80 körül. Vagy ’85 körül. – Azóta az utcán él? – Hát, hogyan is mondjam… a hajléktalanszállón vagyunk, az Ipartelepnél. Április végétől október elejéig vagyunk az utcán, mert akkor zárva van a szálló. – Hol tölti az éjszakákat? – Az utcán, olyan értelemben, a padon. – Nincsen törzshelye? Ahol talál helyet, ott alszik? – Nincs, nincs… Volt egy élettársam, őt elvitték szociális otthonba, azóta vagyok itt egyedül. – Ez mikor történt? – Talán egy éve, egy év körül. – Nem veszélyes egy hölgynek egyedül? – Elnézést, de… Az az igazság, hogy általában ketten… Egy férfi is… Hajléktalan ő is. Most elment Széplak-felsőre. – Mit csinál ott? – Hát, gondolom… bocsánat… magyarul… [elmosolyodik] kukázik. – Ott jobb kukázni, mint itt, Siófokon? – Igen, mert ott a nyaralók meg a SZOT-üdülők miatt több a lehetőség, igen. Koldulásban is, meg mindenben. Bocsánat, de én nem hazudok… És hát ugye, már bocsánat, de a férfiak inkább mennek, mennek, mint hogy egy helyben meglegyenek. Én csak a szállóra járok el, megfürödni. – Nyáron be lehet menni fürdeni? – Igen, be. Csak aludni nem lehet ott nyáron. – Ön is szokott kukázni? – Igen. – Talált már különösen értékes dolgot? – Neeeem. Üvegeket. Mi, hajléktalanok, tudja, mi értéket nem… Vagyis én értékkel nem is foglalkoznék, mert csak bajba kerülnék. Ha üveget szedek, leadom, azon veszek élelmet, meg egy kis bort is. Nem hazudok, mert minek hazudnék, igen, egy kis bort is. Nem vagyok alkoholista, de egy kis bort megiszok. Ha van lehetőség rá. De a kocsmákba nem járok be. Mindent igyekszek kikerülni. Ez, tudja, a normális élethez kevés. Ha egy hajléktalan azt mondja: „normálisan élek”, az azt jelenti: van ennivalóm. Sokan ismernek, tudok takarítgatni, kerti munkákat megcsinálgatni. Idősebb nénik hívnak takarítani. Rendszeresen hívnak.

73

Csillagtér – Hajléktalaninterjú

74

– Beengedik a lakásba? – Persze. Házba, lakásba, szobába, persze. Büntetlen előéletű vagyok. Akikhez évek óta járok, azok kimondottan szeretnek. Nem voltam soha olyan helyzetbe’ – bocsánat –, mint általába’ a hajléktalanok; mert a hajléktalanokra azt mondják: lopósok, tolvajok. – Adnak ennivalót a szállón? Van ételosztás nyáron? – Van. Van, aki bejár enni. Én nem szoktam bemenni, mert három-négy helyen dolgozok, takarítok, és általában megvan a kis helyem, ahol ebédelek. Most sajnos két hétig egyedül vagyok, mert elmentek nyaralni azok, akiknél mindig takarítok. Ott megfürödhetek, rendszeresen kapok enni, viszont rendszeresen dolgozok érte. Hajléktalan vagyok, vagy nem, de ebben az országban élek, az országtól kapom, ha a szállón vagyok… Október elsejétől mehetünk a szállóra. Ott tisztaság van, meg ennivaló, a lényeg az embernek megvan. Tehát én ezért szeretem a hazámat. – Hány éves? – Ötvenegy, ’59. február 3-ban születtem. – Akkor ötvennégy, nem? – Jaj, bocsánat! Ötvennégy, persze. [nevet] – Mekkora volt a család? – Elnézést, én intézeti voltam. Az anyukám meghalt harmincegy évesen. Egy idős néni nevelt minket, de meghalt, aztán még a lánya is meghalt. – Hány évesen került intézetbe? – Hét-nyolc évesen. – Merre van Öreglak? – Fonyód felé. Ott a nyolc általánost lejártam, szóval befejeztem. Fonyódra jelentkeztem gimnáziumba, de sajnos három év után nem tudtam albérletet fizetni. El kellett mennem dolgozni. Marcaliba, a Május 1. Ruhagyárba kerültem. Dolgoztam, és albérletben laktam. A férjem is Marcaliba’ dolgozott. Így éltünk… – Születtek gyermekeik? – Igen. Négy fiam van, már felnőtt férfiak. Amikor elváltunk, én sajnos elkerültem ide is, oda is. Amerre munkát találtam. Sajnos nem kimondottan végleges munkát. Takarítást, ezt-azt. És akkor kerültem ide, Siófokra. Aztán volt az élettársam, őt meg elvitték szociális otthonba, így egyedül maradtam. Sajnos. – A fiai merre vannak most? Mit csinálnak? – Kaposvár környékén… De, őszinte vagyok, nem tudom, hogy mit csinálnak. – Nem tartják a kapcsolatot? – Egyáltalán nem. – Miért? – A férjem újranősült, Marcaliban maradtak, és nem engedte, hogy körülöttük legyek. Megértem őt, nincs köztünk harag. A gyerekek már felnőtt emberek. Nem viszonyulnak ma már hozzám. – Volt valami összetűzése velük? – Nem, egyáltalán nem. Én idekerültem, vagyis hát a Tóközben laktunk, és Széplak­alsón dolgoztam a gazdaságba’, de aztán ott is megszűnt minden lehetőség. – Mikor találkozott legutóbb a gyermekeivel? – Nagyon régen.

Csillagtér – Hajléktalaninterjú

– A nevükre emlékszik még? – Nahát, annyira nem régen! Felnőtt emberek… Tavaly augusztus elején lejöttek, másfél hónapig együtt voltunk… – Hiszen akkor találkozik a gyerekeivel! – Jaj, hát olyan értelembe’ persze. Találkoztunk, csak rendszeren nem járunk össze. Sajnos. – Mind a négy gyereke itt volt tavaly augusztusban? Valamit megünnepeltek? – Nem. Általában egyikük-másikuk jön el. A szállón is voltak nálam. – Nem tudnának segíteni önnek, hogy ne ott legyen? – Az az igazság, hogy nem is kértem. Tavaly még volt az élettársam, vele rendszeresen dolgoztunk, albérletet is tudtunk fizetni. Most február körül vitték el a szociális otthonba. – Idén is viszont fogja látni a gyerekeit? – Hát, igen, július-augusztus körül egy hónapot Siófokon szoktak tölteni. – Telefonon egyeztetik a találkozót? – Általában a volt férjem jön el Siófokra, vele beszéljük meg, hogy mi hogyan legyen. Arra az időre keresni kell albérletet, mert egy hónapra jönnek le. Mi akkor együtt vagyunk. – Unokák vannak? – Nincs, nincs. A legfiatalabb fiam huszonkét éves. A férjem nősült újra. Teljesen új család, és nem akartam zavarni őket, hogy tudjanak élni. Én meg, sajnos, az utcán vagyok. – Vallásos? – Református vagyok. Tisztelem az Urat, de hogyan is mondhatom… Semmiféle szervezetbe’, vagy hogyan is mondják, már nem vagyok benne. Tisztelem, becsülöm az Urat, de nem járok már templomba. Az utca… meg hát a rendszeres összejövetelek, nem… nem is lehetséges. De büntetlen előéletű vagyok. Tetszik látni, teljes mértékben egyedül vagyok. A volt élettársamat elvitték szociális otthonba… – Van Siófokon református templom? – Van. És sokszor meg is hallgatom… A tiszteletes úr Kaposvárról jár ide. Ha a tiszteletes úr hív, takarítani is elmegyek. – Hogyan fizeti ki önt a tiszteletes úr a templomtakarításért? – Ő is, mint mások. Nem pénzért csinálom, hanem segít ennivalóval, ruhákkal. – Hisz ön a lélek létezésében? – Igen, kimondottan. Van gonosz lélek, van jó lélek. Itt a hajléktalanok között is. Mert vannak közöttünk, akik lopnak, csalnak, undorító a viselkedésük. Ez az igazság, maga is látja. Az utca embere is megismeri a hajléktalanokat… Én itt alszom a bokorban, de engem nem bántanak. A kis helyemen elalszogatok, elüldögélek, de sokaknak a kocsma, az italbolt a lényeg. Sajnos ezért vagyok egyedül. Mert teljes mértékig egyedül vagyok. Tetszik látni, ott van a kis helyem. Amin alszom, azt el szoktam dugni ide, a bokrok mögé. Kettő kétliteres üvegben melegítek magamnak vizet, és abból megmosdok. – Itt ez a zöld kút, ez működik? – Nem. – Akkor honnan szerez vizet? – A vasút előtt van egy park, és onnan. – Említette, hogy sokféle hajléktalan van. Mit gondol, a társadalom megbélyegzi őket? – Az emberek félnek a hajléktalanoktól. Jogosan, néha jogosan. Elnézést kérek, de én rengeteg helyre járok dolgozni, kapok ennivalót, kapok ruhát. De sok közöttünk az

75

Csillagtér – Hajléktalaninterjú

76

italos, állandó jelleggel részeges, verekedős, veszekedős. Akikkel én találkozom, azok kimondottan nem foglalkoznak az ilyenekkel. Nagyon rengeteg sokan vannak olyanok, akiknek az ital a lényeg, és az ital a verekedés, tolvajlás… Az ilyesmi sajnos rendszeres a hajléktalanoknál. – Tehát az ital viszi rossz irányba a dolgokat? – Nem! Bocsánat, nem jól fejeztem ki magam. Elnézést kérek, nem szoktam én hazudozni. Megiszom én is a kis bort. Rendszeresen járok idősebbekhez, bácsikhoz-nénikhez, a kertet, a házat rendbe rakni, de én kimondottan csak egy kis bort iszok, töményet soha. Az én számban pálinka még nem volt. Nagyon szeretem, tisztelem az idősebbeket. Ők is szeretnek engem. A hajléktalanok között is van… hogyan is fejezzem ki magam… aki nagyon alul van. Látja, én is itt alszom a bokrokban, de nekem még nem mondta senki, hogy ne menjek hozzá dolgozni, vagy a házba nem enged be. – Arról a szóról, hogy bélyeg, mi jut eszébe? Van esetleg egy története? – Bélyeg? Hát, nem a postai bélyegre gondolok… Szeretnék mondani valamit, de lehet, hogy nem jól értelmezem. A hajléktalanok között vannak olyan emberek, akik lopnak, csalnak. Kihasználják, teljes mértékben kihasználják azokat, akik magukhoz húzzák őket. De azok saját magukat is becsapják, és sajnos azokat is, akik sokat segítenek nekik. Az emberek ezért nem foglalkoznak velük. Akikhez én járok segíteni, azok gyakran ide is hozzák nekem az ennivalót. „Ágikám, most ennyit tudtunk hozni.” – Fontos az életében a zene? Mit hallgatna meg most, ha bármit választhatna? – Csak egy kis nóta volt az életemben. „Nótás kedvű volt az apám, átmulatott sok éjszakát.” Az édesapám nótája volt, ez ragadt meg bennem, de már a szövegét sem tudom. – Ismerte az édesapját? – Természetes. Harminckét éves voltam, amikor meghalt. – Tud rajzolni vagy festeni? – Igen, tudok. – Most mit festene meg a legszívesebben? – Egyetlenegy dolgot. Egy kis házat, egy kis szobát egy kis konyhával, meg egy kis kertet. Nem kívánnék semmit, pénzt sem. Csak egy kis biztonságot. Mert én ugyan hajléktalan vagyok, de sok hajléktalan nem is gondolkodik afelől, hogy egy becsületes hajléktalan! – Öntől csaltak már ki valamit? Csapták már be? – Persze. Sokaknak a pénz a lényeg, és az alkohol meg a cigi. – Említette, hogy egy kis konyhát is odafestene a képre. Lassan ebédidő van. Mit főzne abban a kis konyhában? Mi a kedvenc étele? – A húslevest nagyon szeretem, a pörköltet, nokedlit. – Savanyúság? – Uborka! [Nevet.] – Beszéltünk az alkoholról. A szállóra be lehet vinni? – A szállóra nem. Onnan az alkoholizálók ki vannak tiltva, az alkoholért nagyon büntetnek. És meg is érdemlik! – Mit szűrt le abból, amit eddig megélt, megtapasztalt? Mi a legnagyobb igazság az életben? – Az, hogy még a hajléktalanok is szabályosan kiundorodják maguk közül azt, aki lopott. A tolvajokat, a csalókat. Legalábbis a becsületes hajléktalanok.

Csillagtér – Hajléktalaninterjú

– Mi az élet értelme? Mi az értelme annak, hogy születünk és élünk? – Sajnos egy hajléktalan ember másképp gondolkodik, másképp fejezi ki magát, máshogy veszi fel az ilyen dolgokat. Nagyon sokszor semmim nincs, nincs egy falat kenyerem. Bizony ezt mondom, bocsánat [suttogva, de nagyon indulatosan mondja]: a rohadt életbe! Utálok élni! Nem, nem, nem akarok élni az emberek között! De ez nem igaz, nem igaz, mert én általában szeretek élni. Meg feltalálom magam. Sok kedves ember van. Nemsokára megyek a vasút háta mögé a Margit nénihez a kertet csinálni, ha nem jön a lánya. – Margit néni nem akarja, hogy meglássa a lánya? – Ő? Dehogynem! Én nem akarom zavarni a családot, ha együtt vannak. Soha nem éreztették velem, hogy hajléktalan vagyok. Sőt! – És amikor arra gondol, hogy „nincsen semmi”, hogy „a rohadt életbe”, akkor hogyan tud visszatérni a mélypontról? – Én tudom és értem a kérdését. Ha semmi munkám, semmi lehetőségem, mint például ma is, akkor elmegyek üvegezni, hogy legyen egy kis ennivaló. És őszintén, a bort is megiszom néha, de nem rendszeres italos vagyok, vagy hogyan mondják: alkoholista. Vannak hajléktalan barátaim is… – Ők hogyan kerültek hajléktalansorba? Ez szóba szokott kerülni? – Nagyon sokan közöttünk börtönből kerültek az utcára. Ők meg is érdemlik. – Olyanok is vannak, akik állami gondozásból lettek hajléktalanok? Lehet összefüggés? – Bocsánat! Én intézeti voltam, de becsületesen dolgoztam, férjhez mentem, családom lett, gyerekeim születtek, felnőttek, normálisan élnek… – Megkérdezhetem a nevüket? – Zsolti, Tomi, Józsika, Andorka. Normális, becsületes emberek. Ketten téeszbe’ dolgoznak, ketten meg, úgy tudom, építkezésen. Az a lényeg, hogy becsületesek. – A politikai eseményeket követi? Szavazni el szokott menni? – Mostanában nem nagyon foglalkoztam vele, de annak idején sok hibát találtam a politikában, a magam környezetére értve, hogy semmit nem segít a hajléktalanságon. Nem azt akartam, hogy hú, hajléktalan vagyok, adjanak pénzt. Tetszik látni, itt aludtam, de a boltosnő is jön, hogy „Ági, hoztam enni magának”. Gondolom, nem tenné, ha amikor bemegyek a boltba, akkor… itt is van egy zsebem, meg ott is van egy zsebem… Érti, mire gondolok? – Soha semmit nem nyúlt le a közértben? – Nem! Dohányzom, de ha nem tudom megvenni a cigit, elmegyek csikkezni. – Említette, hogy sokan nem tudják, hol a mérték az alkoholban. Mit gondol, miért? – Én tudom! – Tudom, hogy ön tudja, de mások miért nem tudják? – Azt is tudom, hogy mit tetszett kérdezni. Sok az undorító hajléktalan. Nem azzal foglalkoznak, mint én: hogy jó idő lesz, megyek a Margit nénihez kertet kapálni. Hanem megyek a Margit nénihez körülnézni… hogy mit lehet ellopni. Ezért van, hogy nem azt mondják, szegény hajléktalan, hanem hogy utolsó, tolvaj hajléktalan. Mert ezt mondják, és ez az igazság. – Ma délután átmegy Margit nénihez, de mi lesz a jövőben? – Megvan a gondolatom. Szociális otthonba nem fogok menni. Az élettársamat oda vitték. Ő ötvenöt éves…

77

Csillagtér – Hajléktalaninterjú

– Ötvenöt évesen miért szorult rá, hogy szociális otthonba vigyék? – Nagyon beteges. Megkapta a nyugdíját, és inkább szociális otthonba ment. Én nem megyek, nem hiszem. Én mint hajléktalan várom a nyugdíjamat, egy kis albérletet fogok kivenni, és amíg lehetőségem van, egy kis albérletbe’ fogok élni. Én intézeti lány voltam. Az ilyen hajléktalanokba, mint én, csak az van, hogy ha egyszer az életbe’ egy kis pénzem lesz, akkor egy kis pici szobát szerzek magamnak, hogy úgy éljek, ahogy akarok, meg ahogy tudok… Tetszik érteni? Nem az a normális hajléktalan, aki mindig csak vár, aki azt mondja, hogy „nyugdíjas vagyok, elmegyek szociális otthonba, ételem van, italom van, dohányom van”. Nem. Én, ha meglesz a nyugdíjam, kiveszek egy kis albérletet, és normálisan élek tovább, és amíg tudok, dolgozok. – Más nők is vannak a szállón? – Igen, de a férfiak többen vannak. – Négy fiúgyermeket fölnevelt. Mi a legjellemzőbb a férfiakra? Miben látja a különbséget férfiak és nők között? – A férfiaknál egyetlenegy borzalmas baj van, az ital. Szabályosan lopnak, csalnak, hazudnak érte. Szerintem a férfiak általában – hogy mondjam – az ismerőseim között kimondottan szeretnek dolgozni, és normális családi életet élni. De azt is látom, hogy az ital bizony… – Mit üzen az újság olvasóinak? – Hát, nem is tudom. Talán… szóval… hogy egy hajléktalan is lehet tisztességes.

78

Apátia

Kicsi Csillag

Menyhárt Dóra

Egy bélyeg élete – Edd meg a főzeléket! – kérte kedvesen, de már sokkal erélyesebben vagy századjára a gyerkőcöt. – Nem! Nem! Nem! – sivította határozottan. Ezt az átkozott szót remekül megtanulta, rögtön az elsők között. A türelmes apuka végül mentőötlettel hozakodott elő: – Ha eszel egy kanállal, elmesélek egy izgalmas történetet. Jó lesz? A gyerek csodálkozva nézett az apjára. Kicsi fejében végigfuttatta a lehetséges befejezéseket, és arra jutott, hogy egy kanál fertelmes zöldség még elviselhető egy meséért cserébe. Az apuka belekezdett hát a történetbe, melyet ő is az édesapjától hallott először. A mese nemzedékről nemzedékre elhangzott a családban. A kislány pedig, aki jelenleg a főzelékével küzd, később szintén el fogja mondani a Kis Bélyeg történetét, valahogy így: – Az egész egy kellemes nyári napon kezdődött 1867-ben. Ekkor hozták létre a bécsi bélyeggyár egyik kis szegletében Kis Bélyeget. Társaival együtt nagyon vidám életük volt, amíg a forgalomba helyezés ideje el nem érkezett. Kis Bélyeg sokáig kényelmetlenül érezte magát, valahogy nem találta helyét a többi bélyeg között. Nem akart papírra ragasztva elveszni, mint oly sokan előtte. Nem. Rá nem ez a sors vár! – gondolta. Neki aztán beszélhettek a testvérkéi, hogy hagyjon fel az álmodozással, meg hogy ő is csak egy a sok közül, és ilyen bonyolult gondolatok nem illenek egy egyszerű bélyeghez. Ő ugyan nem hagyta magát. Büszke volt eltérő színére. A többi háromkrajcáros bélyeghez képest ugyanis testvéreivel egészen merész színekben pompázott. De a legkevésbé sem bánkódott miatta; a többiekkel ellentétben elhatározta, hogy nagy karriert csinál. A császári bélyegek óvták, ameddig csak lehetett, használóikkal ellentétben őközöttük sosem alakultak ki nemzetiségi sérelmek. Sőt örömmel vették tudomásul, hogy egyre gyarapodnak, és a pofaszakállas császár képmása mellett fantáziadúsabb rokonaik is jelen lesznek. Kis Bélyeg nem akart osztozni a többiek kényszerű sorsában. Külső segítség nélkül azonban nem sokra számíthatott. Egy csodás véletlen viszont a kezére játszott. A bélyeget felkapta a szél, repítette, az inas tenyeréből le egyenesen a főutcára, a főutcának is a közepére, pont a kút mellé. Az inas mordult egyet, kelletlenül feltápászkodott, és egy másik bélyeg után nyúlt. Ördög vigye azt a piros bélyeget, pedig milyen szép színe volt! A kislány kuncogni kezdett, és nagylelkűen evett még egy kanállal. Az apuka elégedetten nyugtázta, és folytatta a mesét: – Így aztán sutty, sikerült elillannia. Megmenekült a papírra ragasztás borzalmától. Egy hatalmas, visszataszító szagú ragacsos masszaként egy kétes eredetű papírlapra feszülve létezni nem egy bélyegálom. Csak keveseknek adatik meg, hogy a gyárból egyenesen hálás kezek közé kerüljenek, és hetekig, esetleg hónapokig létezhessenek egy ódon íróasztal mélyén. Kis Bélyegre viszont még ennél is szerencsésebb jövő várt. A bécsi főutcán a kútnál egy kisfiú vette észre, aki igencsak meglepődött az apró színes papírdarab láttán. Gyorsan zsebre is vágta, mielőtt a kútból vizet merített volna. Hazaérve egészen megfeledkezett róla, és

79

Kicsi Csillag

csak este vette ismét elő, amikor zsebeiben egy darabka kenyér után kutatott. Elmélyülten nézegette Kis Bélyeget, és azon gondolkodott, honnan kerülhetett a kút mellé ez a kis fickó. Kis Bélyeg így lett először vagyontárgy. Nagyon hálás volt a fiúnak, amiért egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy barbár módon összenyalogassa a hátát, és egy használt papírlapot beiktatva végezzen vele. Sok boldog napot töltöttek el együtt, míg a fiú egyszer csak megszökött a gazdáitól, és kénytelen volt elcserélni Kis Bélyeget egy kevéske ennivalóért. Szomorú nap volt ez mindkettőjük számára, de a csendes környezet, ahová a bélyeg került, hamarosan elfeledtette vele a fiút. Az idős könyvkereskedő inkább csak megsajnálta az út szélén üldögélő tanácstalan gyereket, a filatéliához vajmi keveset konyított. A csereüzlet után azonnal szerény gyűjteményébe helyezte Kis Bélyeget. A bélyeg nem volt többé egyedül! Hajdani osztrák barátaival ellentétben ebben az albumban mindenki szentül meg volt győződve róla, hogy ő Valaki. Ez eleinte mulattatta bélyegünket, de később már érezte, mennyire a terhére vannak ezek a rátartiak. Már megbánta, hogy elkívánkozott otthonról, és meg akarta változtatni a sorsát. Gondolta, megérdemli, hogy szétmállásának napjáig őket hallgassa odabent. Mást nemigen tehetett. Ismét tanácstalanul, csendesen feküdt az asztalfiókban. A kislány savanyú arcot vág: – De ugye nem hal meg, apa? – Nem, dehogy, csak várd ki a végét! Évek, talán évtizedek múltak el. Kis Bélyeg már nem tudta követni az idő múlását. Aztán jött a nagy háború. Aztán még egy. Az antikváriumot is elérte a vég. Betörtek, elraboltak mindent, ami csak mozdítható volt. Ami hátramaradt, azt el akarták égetni. Kis Bélyeg kis híján bevégezte pályafutását, de a véletlen ismét közbeszólt. Az egyik katona, aki komoly gyűjtő hírében állt, megmentette a kis bőrkötésű albumot. Hazaérve egyenként szemügyre vette új kincseit. Az egyszerű, ismertebb és kevésbé értékes sorozatok mellett rátalált Kis Bélyegre. Alig hitt a szemének. Azonnal felismerte, micsoda értékre bukkant. Nem is vált meg soha többé Kis Bélyegtől, akármennyit kínáltak érte a későbbiekben. Könnyen meggazdagodhatott volna, de híres gyűjteményét el nem engedte, akármilyen rosszra fordult is a sora. Hamarosan véget ért a háború, hazautazhatott, és meg is házasodott. Kis Bélyegnek pedig mindvégig a gondját viselte. Ma ő a gyűjteménye legértékesebb darabja. Az egyszerű egyíves tévnyomatok ma igen ritkák, alig néhány kerül elő belőlük. A háború alatt többnyire nyomtalanul elpusztultak. – És aztán, apa? Hol van most Kis Bélyeg? – kérdezte a kislány. – Akarod látni? Megetted a főzeléket? Mivel a második minden jel szerint elfogyott, a fiatal apuka felkapta kislányát, és átvitte a másik szobába. Egy kis idő múlva diadalmasan mutatta lányának a hajdanán félrenyomott császári háromkrajcáros bélyeget. – És a Kis Bélyeg most boldog? – kérdezte a lurkó. – Igen, szívem, azt hiszem, boldog.

80

Kicsi Csillag

Hontalan Hideg estéken elgondolkozom, Milyen a hontalanság. Nem ország, melyből kitagadnak, Nem város, amit nem szeretsz, Hanem egy hely, ahol ködnek néznek, És nem melegít forró kályha, csak az alkohol. Takaród elfoszlott, Életedből az öröm elszállt. Nem boldogít semmi más, Csak egy meleg lakás. Az, az, egy meleg lakás, Ami sokaknak van, neked nincs. Hideg télen, hóesésben, Csak arra vágysz. Van der Lek Lilla (14 éves) verse

81

Kicsi Csillag – Könyvajánló

Rehova-Hradeczky Katalin

Világnagy mese Sopotnik Zoltán: Fahéjas kert. Nagyapa és Lassú Báró

82

Sopotnik Zoltán meséskönyve egy olyan kertbe kalauzol minket, amely tulajdonképpen egy erdő, vagyis inkább egy földrész, kontinens, bolygó. Sőt csillagrendszer, valójában a világmindenség. De leginkább mégis egy hatalmas, szomorú születésnapi torta, aminek a tetejéről leették a marcipán űrhajót – legalábbis ezt állítja elbeszélőnk. Nem illik egy mindentudó mesélő szavában kételkedni, ez a mesekert azonban nem szomorú, és nem is csorba, sőt! Az olvasónak kedve támad észrevétlenül átsuhanni ebbe a varázslatos világba. De úgy igazán észrevétlenül, nehogy elterelje Nagyapa figyelmét, aki lázasan kutat egy váratlanul felbukkanó új szín neve után, s nehogy elijessze a náthás Amália színsárkány táskájából meglógó legszebbévszakot, amint változásszagot áraszt a város fölött elnyújtózva. Tizenhat történetben ismerhetjük meg ezt a különös mesevilágot, amelyben a szereplők – legyenek akár lépeklények, akár élménylények, akár Hecc macskák – nagyon is emberiek. Kedves, szerethető figurákkal van benépesítve ez a mesetér; gyermek és felnőtt egyaránt magára ismerhet egy-egy karakterben, érzéseikben, reakcióikban. A történetvezetés világos, jól követhető. Nyelvezetébe szépen vegyülnek a finom lírai megnyilvánulások: egy-egy jelzős szerkezet, metafora bravúrosan nyitja meg a szöveget, a felnőtt olvasó egészen mélyre merülhet benne. A szöveg tagolása és tipográfiája (színes kiemelések, különböző betűtípusok, eltérő betűméretek) szorosan kapcsolódik a tartalomhoz, különleges lendületet, ritmust adva a szövegnek. Egri Mónika illusztrációi épp olyan érzékenységgel jelenítik meg a szereplőket, mint a szöveg. A rajzok stílusa, színvilága egységes, s bepillantást engednek Fahéjas világ minden apró szegletébe. Tökéletesen jelenítik meg egy-egy izgalmas eseménysor legfeszültebb pillanatait. A képeken olvasható feliratok párbeszédbe lépnek a szöveggel, akárcsak a szereplők és környezetük ábrázolása – a könyv illusztrációi nemcsak ábrázolnak, árnyalják is a szövegből kibontakozó figurákat. Fahéjas kert nem cukormázas mesevilág, sőt néha nagyon is nehéz itt az élet. Vannak szorongató félelmek, amelyektől nem tudunk szabadulni, tányértörős veszekedések, amelyeket nem tudunk szüleink helyett megoldani; vannak visszafordíthatatlan, igazságtalan átkok; vannak múltbéli terhek, amelyeket örökül hagynak az ősök; vannak várost feldúló, részeg randalírozók; van elkártyázott iskolabusz és örök háború az Emberiség és az Emberség között. Amiért mégis azt érzi az olvasó, hogy nagyon is szeretne részese lenni ennek a világnak, az a felbukkanó problémák kezelésének és megoldásának módja: a szerző úgy közelít az élet legnehezebb kérdéseihez, hogy egy nagyon szerethető világban végtelen kedvességgel és rendkívül magától értetődően oldja fel azokat. Mert ott van ebben a kertben Nagyapa és a nemes Lassú Báró, akikhez bármikor bizalommal fordulhat az örök kisfiú Balázs, és Sára, a meselány. S ha Nagyapa és a Báró a sok órányi pipafüstös fejtörés és néhány liter kávé ellenére sem jutnak előre a probléma kiküszöbölésében, akkor a jószerencse a szomorú, szülei vitája elől elmenekülő kisfiú útjába sodor

Kicsi Csillag – Könyvajánló

egy élménylényt, aki nem rest előcibálni százévente használt örömgenerátorát, s bevetni a békítés érdekében. Vagy felbukkan egy színsárkány, aki tudja a gyógyírt a részegen randalírozó Hecc macskák ellen. Még az álomtenger mélyén is akad egy pipázó hajóroncs, amely segít Sárának a Viszlát halak szédítő varázsát megtörni. S ha már végképp nincs mit tenni, mert egy hirtelen haragú Mérges Tündér átkozza meg visszavonhatatlanul az ember nagymamáját, még mindig van valaki, akihez fordulhat a segítségre szoruló, mert Gigerli mágus varázsereje képes felülkerekedni a Mérges Tündér átkán. Így történhet meg ebben a világban, hogy a lassan szürkülő, erejét vesztett, haldokló nagymama Öreghölgycsillaggá változva örökké tündökölhet az égbolton, s Csodává változtathat egy elkártyázott, bánatos iskolabuszt. A Fahéjas kert nem a tökéletesség helye, hanem minden esendőségével és tökéletlenségével együtt a teljességé. És éppen ettől olyan jó barangolni és szemlélődni benne, s visszatérni újra és újra… Kolibri Kiadó, Budapest, 2013, 120 oldal (2490 Ft)

Sellő parafrázis

83

Kicsi Csillag – Könyvajánló

Sopotnik Zoltán

Fahéjas kert (részlet) Emberség és Emberiség királyok

84

Igazán fényes nap volt, Nagyapa megfogta Sára, a meselány kezét, és azt mondta: Ránk tört a derűs tavasz. Piknikezni megyünk. De hová?, kérdezte Sára. Csak ide, északra, majd meglátod. Jó, menjünk, bólintott rá félénken Sára. Ez itt Béla, gyerekkori jó barátom, mutatott később Nagyapa egy dombra, ami teljesen olyan volt, mint egy óriás dudorodó pocakja. Még mozgott is. Lélegzik, mondta az öreg a kislánynak. Simogasd meg, és akkor felmehetünk a tetejére. De egy domb nem szokott lélegezni, csodálkozott Sára. Tudom, de Béla igen. És szökőévenként még beszél is. Olyan érces baritonja van, hogy csak na. Egy perccel és két dombsimogatással később már fent ültek a tetőn. Nagyapa tejeskávét kortyolgatott, Sára pedig vajas kiflit majszolt serényen. Miért jöttünk ide?, kérdezte a kislány. Mutatni akarok neked valamit: egy csatát. Látod azt a két hatalmas kaput? Igen, felelte Sára a ködből kibontakozó két várkapura meredve. Amikor jöttünk, ezek még nem voltak itt, csodálkozott. Csak a csata előtt kezdenek látszani a kapuk, szólt komolyan az öreg. A bal oldali kapu mögött húzódik az Emberség királyság, vele szemben pedig az Emberiség király birodalma. Ez a két harcias nép mindennap harcol egymással, évszázadok óta. Most megnézünk egy csatát. És minket nem bántanak majd?, ijedt meg Sára. Attól nem kell félned, kislányom. De egy csata olyan ijesztő, csupa vér minden, és sokan meghalnak! Nem akarok ilyet látni, Nagyapa, szepegett a meselány. Ne butáskodj, itt nem fog vér folyni, és nem hal meg senki! Nem is tudnának mindennap csatázni, ha úgy lenne. Csak figyelj. Először az Emberiség király hadserege tűnt fel a kapuban. Szikrázó, páncélos sereg. Elöl a lándzsások vonultak, elszánt arcuk szinte karcolta a levegőt, főleg a szakálluk. Utánuk gyalogoltak az íjászok, rostélyos sisakjukon koronás címer. Hatalmas íjaikat jobb kezükben tartották, bal kezükben nyílvessző, szemük sarkából az eget kémlelve tartották a lépést a lándzsásokkal. Mögöttük tánclépésben a lovasság. A nemes telivérek orrlyukaiból kiszálló pára időnként Győzünk! felirattá állt össze a katonák feje fölött. Azta, nagyapa, oda nézz!, rángatta meg az öreg kabátját Sára. Ez még semmi, mosolygott Nagyapa, lesz még itt látnivaló bőven. Közben megemelkedett, majd visszasüllyedt alattuk a szelíd domb. Amint a több ezer katona felsorakozott a bal oldalon, kinyílt a másik kapu is, és elkezdtek kivonulni rajta az

Kicsi Csillag – Könyvajánló

Emberség király katonái. Csupa szelíd, mosolygós arc: vidáman álltak csatasorba, mintha nem is harcra készülnének. Az Emberiség sereggel ellentétben rajtuk nem volt páncél: színes, könnyű ruhákat viseltek, azt is hihette volna az ember, hogy farsangi menetet lát. Sára megbűvölve nézte a kavalkádot. Az egyik katona váratlanul feléjük intett. Nekünk integetett!, mondta izgatottan a kislány, az a katona... nekünk…! Tudtam, hogy tetszeni fog, dörmögte Nagyapa. A két sereg farkasszemet nézett egymással a domb két oldalán. Sára ennyi embert még nem látott sohasem. Kaparták a földet a lovak, szinte dörgött az ég, ahogy vonultak a katonák, zörögtek a fegyverek, a vértek. Majd csend hasalt a tájra, mélységes, de mégis derűs csend. Szilajfényes. Aztán egy-két-há, egy kürt innen, egy trombita onnan, és… Harc. Porfelhő. Pengék koccanása. Nézd, Nagyapa, nézd!, ugrott fel a kislány. Abban a pillanatban, mintha százezer csillagszórót gyújtottak volna meg. Szikrázott az egész világ, és a két sereg lassan két, hatalmas alakká változott. A katonák először mintha egymás vállára álltak volna, mint az akrobaták a cirkuszban. Az íjászok felpattantak a lovasok hátára, aztán a lándzsások az ő hátukra, és így tovább. Például az egyik óriás orrát húsz lándzsás és húsz íjász alkotta. Úgy kapaszkodtak össze, úgy hajlították meg a testüket, hogy orrot formázzanak. A többiek meg: kéz, láb, kar. Mind-mind rengeteg ember. Olyan volt az egész, mint egy tánc. És... és… a két emberóriás megindult egymás felé, majd kezet fogott, leült valami asztalféléhez, és elkezdett kártyázni. Repültek a hatalmas lapok a még hatalmasabb asztal közepére, aztán egy sárkányféle is előkerült, rárontott az egyik óriásra, majd eltűnt, éppolyan hirtelen, ahogyan jött. Hiszen ők…!, kezdte Sára. Igen, csillagom, ugyanazt a játékot játsszák, amit mi szoktunk a Báróval. És hogyan lettek azok a hatalmas figurák?, tette fel a jogos kérdést a meselány. Egyszerre kell sok embernek ugyanarra gondolnia, pontosan ugyanakkor. És persze ügyesnek kell lenniük tornából. Ez nekem nagyon bonyolultnak tűnik, mondta Sára. Nem is egyszerű, sokat kell gyakorolni, suttogta Nagyapa. És rátok hasonlítanak! Teljesen olyanok, mint te meg a Lassú Báró!, hüledezett tovább a kislány. Nagyapa rábólintott. Évtizedek óta nem tudom megfejteni, hogy miért csinálják, hogy miért mi… És ki szokott győzni? Azt soha nem szoktam megvárni. Elég fura érzés ez így is. Akkor hirtelen megrándult alattuk Béla, a domb, és érces hangon dörmögött valamit: Én sejtem, sejtem, sejtem, visszhangzott egészen mélyről. A végén megölelik egymást az óriások. És visszaváltozik minden. Az óriásokból újra két sereg lesz. A két királyság hada megy a maga útján. Nem fontos, ki győz, nem is azért csinálják. Akkor miért?, kérdezte Sára. Az ölelés nyugalmáért, mondta méltóságteljesen Béla, a beszélő domb.

85

Oltalom és segítség Komplex képzési és foglalkoztatási program hajléktalan emberek számára

Beszámoló az Oltalom Karitatív Egyesület TÁMOP-1.4.1-11/2-2012-0020 azonosítójú pályázatáról Az Oltalom Karitatív Egyesület (OKE) és a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség általános célja – többek közt – a halmozottan hátrányos helyzetű emberek és a hajléktalan személyek társadalmi kirekesztődésének csökkentése, munkaerő-piaci helyzetük javítása, illetve adófizetői önellátásra való képességük növelése, valamint állami/önkormányzati, nonprofit szervezetek, egyházi intézmények és a közintézmények, képző intézmények, illetve a munkáltatók közötti partnerség kialakítása és megerősítése. Átfogó célkitűzésünk az aktív korú, nem foglalkoztatott emberek aktiválása, hatékonyságának javítása, társadalmi befogadásuk elősegítése. Projektünk célja az OKE ellátórendszerének szolgáltatásait igénybe vevő hajléktalan személyek készségeinek, képességeinek rehabilitációja, személyiség- és kompetenciafejlesztése, valamint a piacképes szakma elsajátítása, támogatása révén társadalmi kirekesztődésük megszüntetése, munkaerő-piaci helyzetük javítása, továbbá a helyi szükségleteket kielégítő közösségi feladatellátásba való bevonásuk révén támogatott foglalkoztatásuk, amely kaput tár a nyílt munkaerőpiacon való tartós megkapaszkodásuk előtt is. Konkrét célunk a projekt keretében: Projektünk szélesebb értelemben vett megvalósítási helyszíne a Budapest VIII. kerületében található Magdolna-­ negyed és vonzáskörzetében élő halmozottan hátrányos helyzetű munkanélküli, hajléktalan emberek egyéni adottságokra és szükségletekre épülő, komplex, az élethosszig tartó tanulás képességének fejlesztése. Az egész életen át tartó tanulás elve szerint ismereteik bővítése a formális keretek között elsajátított tudás mellett a non formális és informális módon szerzett ismeretek nyújtása, valamint az egyéni életcélok megvalósítására való törekvés elősegítése. A napi rendszerességgel felügyelt tanulás – a szokatlan feltételek ellenére is – a résztvevőket folyamatos munkára ösztönözte, ami kialakította a tanuláshoz szükséges kompetenciákat. Programunk kiemelt területe a mentori tevékenység, amelynek iránya és célja csak komplex módon ragadható meg: nem szorítkozik csak és kizárólag a tananyaggal kapcsolatos kérdések megvitatására, hanem azon messze túlmutatva, az életvezetés egészére ható tanácsadásban, irányításban realizálódik. A mentorok (és az iskola mint munkakörnyezet) olyan mintát nyújtottak a résztvevőknek, amelyek egyszerre tették lehetővé a munkakultúra, a társadalmi kommunikációs és a tanulással összefüggő kompetenciák párhuzamos, de mégis egymásra és egymásba épülő elsajátítását. Közvetlen célcsoportunk esetében: • együttműködés kialakítása a támogató és egyéb partnerekkel • folyamatábra kidolgozása, szolgáltatások egymásra épülésének meghatározása • szakmai team működtetése, a kiválasztás (előzetesen problémafa felállításával), diagnózis felállítása (szükség szerint „külső” szakértők bevonásával), problémafa és egyéni fejlesztési és szolgáltatási terv összeállítása (klienssel) • esetmenedzserek általi nyomon követés

86

Elsődleges cél tehát a munka világába történő reintegráció. Azt azonban tudomásul kellett vennünk, hogy nem mindenki, és főleg nem azonnal vagy direkt módon vezethető vissza a munkavégzésbe. Van, ahol a helyi munkaalkalom elégtelensége nehezíti a munkaerő-piaci reintegrációt. Ezekben az esetekben cél a társadalmi integráció erősítése, a pszichoszociális „szinten tartás” és/vagy az értelmes, közösségileg is hasznos tevékenységek előmozdítása. A kezdeti nehézségek legyőzését jelentős mértékben segítette az, hogy a programban részt vevők számára nyilvánvalóvá vált, hogy tevékenységük nemcsak önmagában értelmezhető cselekvés, vagyis hogy személy szerint iskolázott emberekké válnak, hanem az is, hogy tevékenységük a helyi közösség számára mintaként funkcionál, amelyet egyre többen – legyőzve a kezdeti irigységet – kívánnának követni. Ezzel lehet magyarázni azt, hogy a kezdeti szándék, a munkaalkalom és a tanulás lehetőség arra, hogy az egyéni életcéljukat elérjék, és ismét a társadalom hasznos, megbecsült tagjaivá váljanak. A program keretében két – Országos Képzési Jegyzékben szereplő – szakma elsajátítását tűztük ki célul, 8 osztályos általános iskolai végzettségre alapozott szociális gondozó-ápoló, illetve érettségi bizonyítványra

épülő szociális asszisztens képzés nyújtását, 12 fő egy éven át történő foglalkoztatásának elérését, illetve tartós munkában maradását. Projektünket 2012. szeptember 3-án toborzással kezdtük. A megfelelő jelentkezők öt kulcskompetencia-mérésen vettek részt. A kompetencia méréséhez a Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Intézet Módszertani útmutatója a bemeneti kompetenciák méréséhez című kiadványt használtuk. Fontosnak tartottuk, hogy ez mérhető formában és ne csak informális beszélgetések keretében jelenjen meg, hiszen így a képzőkben és a projektet vezetőkben is határozottabb kép tudott kialakulni a résztvevőkkel és céljaikkal kapcsolatosan, megfelelő alapot adott az elvárások és célok összehangolására. A kompetenciamérést, majd az adott egyéni kulcskompetencia-fejlesztést képességfejlesztő tréningek követték. Ezt a blokkot elégedettségméréssel értékeltettük. Három hónapon át tartó alapos előképzés után kezdődött el az államilag elismert szakmák elsajátításának időszaka a Wesley János Lelkészképző Főiskola szervezésében és lebonyolításával. Személyre szabott tanulási, képzési terv alapján folyamatos mentori tevékenységgel, pszichológus segítségével, valamint Abraham Maslow motivációs rendszere alapján az egyéni szükségletek hierarchiájának figyelembevételével kezdtük meg a munkát. Biztosítottuk a tanulók fejlesztését, tanulmányaikban való haladásukat egyrészt egyéni konzultációk, másrészt csoportfoglalkozások keretében, párhuzamos kompetenciafejlesztéssel. „A piramis legalsó szintjén az alapvető élettani szükségletek, mint például az éhség, szomjúság stb. helyezkednek el, majd a piramis csúcsa felé haladva egyre magasabb rendű motívumokkal találkozunk. Maslow szerint a piramis különböző szintjein található szükségletek csak akkor lépnek fel, ha az alattuk lévő szükségletek részben kielégítettek. Például a piramis második szintjén található biztonság iránti szükséglet csak akkor lép fel, ha az alsó szinten lévő fiziológiai szükséglet részben kielégített. A piramis csak az emberre jellemző szükségleteket is tartalmaz, ilyen a megbecsülés, a kognitív, az esztétikai és az önmegvalósítás szükséglete. Az önmegvalósítás alatt a bennünk lévő lehetőségek kiteljesedését érti.” Ennek érdekében napi háromszori étkezést, tanulói segédleteket, képzési támogatást, utazási költségeket és az esetlegesen felmerülő egyéni igények kielégítését is biztosítottuk. Nagyon fontosnak tartjuk a motiváltság folyamatos fenntartását, növelését. A projekt eredményeképp az együttműködéstől azt vártuk el, hogy a kliensek: • képzésben vegyenek részt • kompetenciafejlesztő munkában vegyenek részt • OKJ-s képzés keretében egy-egy szakmát sajátítsanak el • aktív munkaerő-piaci programban vegyenek részt • munkába álljanak Eredményünk: A projektben kitűzött célokat teljesítettük. A projektbe bevont személyek államilag elismert OKJ-s bizonyítványt szereztek. Munkába állításuk sikeres, valamennyi résztvevő az OKE és a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség intézményeiben helyezkedett el, részben szociális gondozó-ápoló, részben szociális asszisztensi munkakörben. Távlati céljaink: • a munkán keresztül történő beilleszkedés, a munkaerőpiacra való visszatérés ösztönzése • az életminőség romlásának megakadályozása • kapcsolathálón keresztül történő beilleszkedés ösztönzése: - a munkaerőpiacon hátrányos helyzetűek esetében társas kapcsolatok intenzitásának növelése, az izoláció oldása - az önbizalom, önérvényesítő-képesség erősítése - pszichés támogatás

87

Szerzõink Aradi Péter 1962-ben született Budapesten. Szabadúszó újságíró, fordító, nyelvtanár. Czifrik Katalin 1968-ban született Hatvanban, újságíró, szerkesztő. Császár Norbert 1975-ben született Nyíregyházán. Grafikus, képzőművész, rendszeresen vesz részt egyéni és csoportos kiállításokon. Egyed László 1953-ban született Budapesten, grafikus, festő, filmrendező. Számos csoportos és önálló kiállítás résztvevője. Fehér Renátó 1989-ben született Szombathelyen. Költő, kritikus, versei, publicisztikái, kritikái rendszeresen jelennek meg irodalmi folyóiratokban. Hornák Zoltán Endre 1944-ben született Győrben, nyugdíjas vegyészmérnök, újságíró, újságárus. Kiss Barnabás 1976-ban született Győrben, újságíró. Kiss Géza 1970-ben született Budapesten, zenész, szellemi szabadfoglalkozású. Komáromi András 1992-ben született Székesfehérváron. Író, költő, antológiában és online irodalmi folyóiratokban publikál. Kõszegi Edit 1952-ben született Gyulán. Forgatókönyvíró, dramaturg. 1992 óta készít roma tárgyú dokumentumfilmeket a Fórum Film Alapítvány műhelyében. A KuglerArt Szalon Galéria vezetője és a Szent István téri egyHÁZ alkotói közösség tagja. Magyar Csaba 1963-ban született Győrben. Berlinben élő tanár, író. Írásait irodalmi folyóiratokban jelenteti meg. Marsovszky Magdolna Budapesten született, jelenleg Németországban a Fulda University of Applied Sciences óraadója, a villigsti Nemzeti Szocializmus, Antiszemitizmus és Rasszizmus kutatócsoport tagja, a magyarországi Polgárjogi Mozgalom a Köztársaságért vezetőségi tagja. A Mit Pfeil, Kreuz und Krone című kötet (Unrast Verlag, 2013) társszerzője. Rendszeresen publikál esszéket nyomtatott és online folyóiratokban. Menyhárt Dóra 1990-ben született Budapesten, egyetemi hallgató. Nagy Gabriella 1964-ben született Budapesten. Író, költő, a Litera felelős szerkesztője. Eddig egy verseskötete és két regénye jelent meg, legutóbbi Üvegház címmel 2013-ban a Palatinus Kiadónál. Nyerges Gábor Ádám 1989-ben született Budapesten, költő, író, szerkesztő. Második verseskötete Számvetésforgó címmel jelent meg 2012-ben (Parnasszus könyvek, Új Vizeken). Pálfi Anna 1969-ben született Budapesten, szerkesztő, író. Rehova-Hradeczky Katalin 1987-ben született Budapesten. Tanár, néprajz-kulturális antropológia szakon végzett a Pécsi Tudományegyetemen. Scipiades Erzsébet 1956-ban született Zalaegerszegen. Pulitzer-emlékdíjas újságíró, a Nincs egy jó szava, és még él? Harminc magyar író krumpliért, konzervért kínált kéziratritkaságai című kötet szerkesztője (Syllabux Kiadó, 2011). Sós Dóra 1989-ben született Pécsett, író, költő, a Queer Kiadó főszerkesztője. Irodalmi folyóiratokban jelennek meg szövegei a költészet, a próza és a vizuális költészet területéről.

88

Van der Lek Lilla 1999-ben született Budapesten, tanuló.