Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
TANULMÁNY A NEKI RENDŐRSÉGGEL KAPCSOLATOS ÜGYEIRŐL 2002 Tartalomjegyzék ELŐSZÓ BEVEZETÉS: JOG - RENDŐRSÉG - JOGSZERŰSÉG I. A jogbiztonság és ellentmondásmentesség követelménye II. A jogszerű cselekvések köre III. A rendőrségre, mint csoportra vonatkozó megállapítások IV. A magyar rendőrség tevékenységére vonatkozó legfontosabb jogszabályok ESETLEÍRÁSOK I. Rendőrök által elkövetett jogsértések 1. Halállal végződött ügyek 1/1. Halálos kimenetelű rendőri intézkedés 1/2. A P. községben történt haláleset 2. Kényszervallatás, bántalmazás 2/1.Az ún. Benzidin-ügy 2/2. A Pest megyei kényszervallatási ügy 2/3. B. Sándor (kényszervallatás) 2/4. B. Jónás és fia (bántalmazás hivatalos eljárásban) 2/5. Z. Sándorné (hivatali visszaélés, testi sértés) 2/6. J. István (bántalmazás hivatalos eljárásban) 2/7. K. Frigyes, Borsod - Abaúj - Zemplén megye 3. Jogellenes fogvatartás; testi sértés 3/1. V. Csaba (jogellenes fogvatartás) 3/2. F. Kálmán (jogellenes fogvatartás a sértett sanyargatásával)
file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 1 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
3/3. B. János (súlyos testi sértés egy szolgálaton kívüli rendőr által) II. Nyomozás vagy egyéb eljárás során elkövetett rendőri hibák 1.F. Mária (nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszak) 2. K. Katalin (hiányos nyomozás) 3. F. Terézia (jogsértő lefoglalás) 4. F. László 5. Cs. Kálmán 6. K. István - téves őrizetbe vétel) III. A rendőrök ellen folytatott büntetőeljárások néhány lényeges kérdése, a sérteti képviselő nézőpontjából IV. Néhány gondolat a rendőrségi parancsnokok felelőségéről az utasításadási és fegyelmi jogkör tekintetében
ELŐSZÓ Irodánk, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda arra vállalkozott, hogy a 2001. évben indult és a rendőrség tevékenységével (jogsértéseivel) összefüggésbe hozható ügyeket úgy képviseljen, hogy közben elemezzük is az eljárást, a rendőrök és más hatóságok tevékenységét, különös tekintettel a parancsnoki tevékenységre. (A programba “bevettünk” néhány olyan régebbi ügyet is, amelyek – véleményünk szerint – általános következtetések levonására is alkalmasak, függetlenül attól, hogy az ügy milyen határozattal zárult.) A vizsgált ügyek közül hét ügy bántalmazással összefüggő, ezek közül két ügy halálos kimenetelű volt, egy esetben súlyos sérülést (kényszervallatás során), egy esetben pedig maradandó fogyatékosságot okozott. Három ügyben jogellenes fogvatartás miatt indítottak file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 2 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
maradandó fogyatékosságot okozott. Három ügyben jogellenes fogvatartás miatt indítottak eljárást rendőrök ellen, hivatali visszaélés bűncselekménye miatt pedig egy ügyben. A 11 ügy közül öt ügyben megszüntették az eljárást, illetve felmentés, két ügyben elmarasztaló ítélet született. Folyamatban van négy ügy. Fel kell hívni a figyelmet már itt is arra, hogy a feljelentések alapján minden esetben elrendelték a nyomozást, tehát a nyomozás megtagadására egyetlen esetben sem került sor. (Azt is meg kell jegyezni, hogy két ügyben a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság előtt van jelenleg is folyamatban eljárás; elfogadhatóságukról döntés még nem született.) A vizsgálat másik része olyan ügyekre terjedt ki, amelyekben nem a rendőr, vagy a rendőrség az elkövető, vagy gyanúsított, de az adott ügyben olyan szakmai vagy jogi hibákat vétettek, amelyek miatt a sértettek igazságszolgáltatási lehetősége igen nehézzé, vagy éppen lehetetlenné vált. A hat ilyen jellegű ügyben, ahol erre lehetőség volt, polgári peres eljárást kezdeményeztünk, vagy a sértettet a magánvádas eljárásban segítettük. A hat ügyből három ügyben került az eljárás megszüntetésre, három ügyben pedig a fentiek szerinti eljárást indítottunk. Ezek közül egy ügyben elmarasztaló ítélet született a sértett javára, két ügy pedig jelenleg is folyamatban van. A részletes elemzésből – bár csekély számú a jelen programban vizsgált ügyek száma, ezért mindenkit óvnánk attól, hogy jelen tanulmányból túl általános következtetéseket vonjon le – annyi azért kiderül, hogy sem a rendőrség, sem az ügyészség (beleértve az ügyészségi nyomozó hivatalok munkáját is), sem szakmailag, sem jogtudásban, jogszerűségben nem állnak a helyzet magaslatán. Ezt tükrözik vissza az ügyekben eljárt rendőrségnek küldött levelekre adott parancsnoki válaszok is. Kivételek persze akadnak és ezért tisztelet is illeti azokat a parancsnokokat, akik felül tudtak emelkedni a mindennapi élet hajszás döntésein, a kevés a rendőr, sok a bűncselekmény demagóg beletörődésén. Sajnos, ők vannak kisebbségben. E 17 ügyből levonható tanulságokkal mi nem akartunk mást és többet, mint jelzéseket adni. Jelzéseket, hogy baj van. Baj van a jogtudással, a szakszerűséggel, a jogszerűséggel, a hatékonysággal, az időszerűséggel. Néhány évvel ezelőtt, (ügyek kapcsán) a helyi és országos rendőri vezetőknek ugyanilyen jellegű jelzéseket küldtünk arról, hogy a rendőrök másodállásban “kidobóként” dolgoznak éttermekben, bárokban. Jelzéseinkre akkor elutasító, vagy azzal egyenértékű, a problémát el mis-másoló válaszok születtek. (Ma már azt hiszem mindenki belátja, hogy ezeket a jelzéseket komolyan kellett volna venniük a parancsnokoknak és annak megfelelően az intézkedéseket meg is tenni.) Abban reménykedünk, hogy ezen tanulmány jelzései értő fülekre találnak.
dr. Furmann Imre
file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 3 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
igazgató
BEVEZETÉS: JOG – RENDŐRSÉG - JOGSZERŰSÉG A rendőrség működése, tevékenysége körében előfordulnak jogtalanságok, “túlkapások”. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda (NEKI) fennállása alatt számos ilyen esettel találkozott, és igyekezett ezeket az eseteket feltárni, abban jogi segítséget nyújtani az áldozatoknak. Az Iroda – jellegéből adódóan – többségében roma sértettek ügyeiben járt el. A jogi, szociológiai, rendőrségi kutatások egyik központi vizsgálódási köre ezen jogtalanságok lehetséges okai, motivációi, azaz a kutatók racionális indokokat próbálnak adni a rendőrségi működésben megjelenő szabálytalanságokra. Ilyen lehetséges magyarázat lehet az előítéletesség, rasszizmus a kisebbségekkel szemben előforduló rendőri jogsértések esetén, amely jelenségek vizsgálata szintén kiterjedt irodalommal rendelkezik. Ezen kutatási eredmények széles körű részletezése nem lehetséges, és nem is kívánatos, hisz ellenkező esetben azt a látszatot kelthetjük, hogy a tanulmányban elemzett esetekben felbukkanó, a rendőrség oldalán jelentkező jogtalanságok motívuma minden esetben az előítéletes gondolkodás és a rasszizmus. Ezt nem állítjuk, dacára annak, hogy a NEKI kisebbségek ügyeivel foglalkozó szervezet. Ennek ellenére úgy tűnhet, hogy megállapításaink egyoldalúak, hiszen – mondhatják mások – a rendőri túlkapások “oka” sok esetben a másik oldal, az intézkedést elszenvedő fél magatartásában keresendő. Leszögezzük: megállapításaink, illetve az ezt alátámasztó (vagy cáfoló) kutatási eredményekre való utalásaink nem vádaskodások, és nem a rendőrség felelősségének egyoldalú firtatása, amit sokszor a jogvédő szervezetek szemére vetnek. Ez a tanulmány a rendőrség joghoz való viszonyát vizsgálja, illetve igyekszik konkretizálni egyes ügyeken keresztül, és nem célja a rendőrség és a romák kapcsolatában rejlő feszültségek feltárása. Ez utóbbi vonatkozásban természetesen nem tagadható, hogy e feszültség fennáll. Mindemellett viszont azt állítjuk, hogy a rendőrség olyan speciális csoport, melynek egyes tagjai és a teljes közösség nem pusztán és nem elsősorban szokásszerű normáknak van alávetve (illetve nem ilyen normáknak kellene, hogy alávetve legyen), azaz magatartási szabályainak elsődleges hordozói jogi szabályok, mely előírások semmiféle különleges kapcsolatnak és szituációnak nem lehetnek alárendeltjei. Ebből következően soha nem lehet rendőri túlkapás “előidézője” az intézkedés alá vont vagy egyéb személy viselkedése, fellépése, illetőleg bármilyen más körülmény. A közvélemény egy része sokszor megértő a rendőri erőszakkal szemben, de sem “empátiából” eredő, sem egyéb megfontolások soha nem helyezhetnek hatályon kívül egy jogi előírást, mely tiltja a jogtalan erőszakot. Ez utóbbi normák létjogosultsága természetesen szintén alátámasztható morális alapon, de kézenfekvőbb, ha a jogállamiság és ezen belül a jogbiztonság alkotmányos elveire utalunk. I. A jogbiztonság és ellentmondásmentesség követelménye A következőkben a rendőri tevékenységet, mint önálló szerepet vagy funkciót kell valamilyen módon elhelyezni a jog, illetve jogszabályok alkotta rendszeren belül. Tehát a rendőrség tevékenységét, annak jellegét tesszük vizsgálat tárgyává. E törekvésünk során le kell csupaszítani ezt a viszonyt, ugyanis az ez után következő esetleírások során csak “ún.” torzító megállapításokat tehetünk, lévén, hogy egy speciális szervezet speciális ügyeiről lesz szó, így a (magyar) rendőrségre vonatkozó megállapítások alapját a NEKI ügyeinek prizmáján keresztül szemlélt rendőri munka adja, ami szükségképpen nem vezethet teljes és maradéktalan file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 4 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
szemlélt rendőri munka adja, ami szükségképpen nem vezethet teljes és maradéktalan elemzésre. A torzítás vagy torzulás nagyságát tehát valamelyest ellensúlyozni kell, ezt pedig úgy tehetjük meg, ha mindenfajta előfeltevés kizárásával egy félig-meddig elméleti struktúrán belül, egyes tudományágak eredményeit segítségül hívva teszünk néhány általános megjegyzést. A fentiekhez azt kell feltételeznünk, hogy a jogszabályok nem parttalan, hanem behatárolható rendszert alkotnak. A rendőrség és tagjai munkájának, tevékenységének mindig ezen a rendszeren belül kell maradnia. Kiegészítésül e struktúra vázlatos képét is felrajzoljuk. A jogszabályoknak ellentmondásmentes rendszert kell alkotniuk. Jogforrástani axióma, hogy a jogrendszerben a jogforrások hierarchiába rendezettek, ahol az egyes alacsonyabb fokon elhelyezkedő jogforrások nem mondhatnak ellent a magasabb szintű normának, végső soron az alkotmánynak. Ez ugyanakkor önmagában kevés, hiszen az egy szinten lévő normák ellentmondásmentességét nem garantálja önmagában az alkotmány szupremáciája és a jogalkotás szabályozása. Sőt, lényegében az alkotmány is alávetett bizonyos értelemben egy olyan jellegű normarendszernek, mely a nemzetközi jogban, illetve az ebben foglalt vagy pusztán hivatkozott elvekben ölt testet. Az alkotmány illeszkedése e rendszerben abból következhet, hogy az alkotmány tartalma – különösen az alapjogokra és a jog uralmára vonatkozó tételek – a nemzetközi jogban, illetve a különböző egyezményekbe lefektetett szabályok által meghatározott. Ezek a nemzetközi normák tehát kötik az államot, mint szuverént, és jelentős mértékben befolyásolják a jogalkotást, illetve – bizonyos tekintetben, a későbbi jogalkotás szempontjából apriorisztikus módon – az alkotmány tartalmát is. Ez az alávetettség nem szó szerint értendő. A magyar alaptörvény vonatkozásában az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy az Alkotmány felett nem állhat nemzetközi szerződés, hiszen az Alkotmánybíróság éppen ez által jogosult alkotmányossági vizsgálatot lefolytatni belső jogi “státuszt” nyert nemzetközi normák esetében. Az 53/1993 (X.13.) AB határozat egyik megállapítása, miszerint a nemzetközi jog és a belső jog összhangjának biztosítása azt is involválja, hogy az Alkotmánnyal összefüggésben is biztosítani kell az összhangot, azt vetheti fel, hogy van olyan szegmense a nemzetközi jognak, amely elsőbbséget élvez az Alkotmány tekintetében is. Mindezekből következően, a jogszabályok ellentmondásmentes rendszere a következők szerint képzelhető el: a legtágabb keretet (mintegy természetjogi szemléletet megengedve) azok a jogelvek adják, melyek alapvetően nem változnak és többé-kevésbé egységes elfogadottságnak örvendenek. Ezek az elvek másképpen “meta-jurisztikus”-nak is nevezhetők, utalva arra, hogy létjogosultságuk nem a pozitív jogból ered, mivel azon túli, “jog feletti” szabályokról van szó. Mindezen elvek alapjául szolgálnak az “írott” szabályoknak, melyek egy fokkal szűkebb körben a nemzetközi jog szabályainak képében adnak keretet mindazon államok jogának, melyek egy ilyen egységes rendszerben helyezkednek el vagy helyezhetők el. Hangsúlyozzuk: az ellentmondásmentes rendszer tisztán fogalmi struktúra, nem általános és maradéktalanul nem alkalmazható egyik ténylegesen létező jogrendre sem. Az ellentmondásmentesség kívánalma előirányozza azt, hogy az egyes körben lévő, azonos szintű jogi instrumentumok koherens rendszert alkossanak, és ne tartalmazzanak olyan előírást, mely a közöttük lévő viszonyt megbontja. Természetesen felvetődik az, hogy ezt az ellentmondásmentességet mi garantálja, hiszen ebben a struktúrában alkotott, és nem felismert szabályok vannak, tehát alapvető szükség az abban résztvevők kölcsönös megállapodása és az elfogadott szabályok betartása. Az említett két külső “gyűrűn” belül helyezkedik el ebben a sémában a “belső” jog világa, így magára a rendőrségre vonatkozó mindenkori szabályozás is. Érvényesülnie kell az állam alkotta
file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 5 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
magára a rendőrségre vonatkozó mindenkori szabályozás is. Érvényesülnie kell az állam alkotta jogon belül az általános jogelveknek való megfelelésnek, hiszen ennek hiányában ez a jogrend zárt lesz, és esetlegesen megbonthatatlan és koherens rendszer esetén is csak nagy nehézségek árán képes az előző rendszerrel kapcsolatba lépni, vagy erre képtelen lesz. Ezen felül az egész belső jog rendszerének is hasonlóképpen kell felépülnie. A legtágabb keretet az alkotmány adja, ezzel egyetlen más jogszabály sem kerülhet ellentétbe. Ugyanakkor az alaptörvény “alatt” elhelyezkedő szabályok egyike sem kerülhet összeütközésbe a másikkal egymáshoz való viszonyukban. Ez hangsúlyozottan egy ideális helyzet, ami megvalósulása esetén azt eredményezhetné, hogy a szabályozott életviszonyok körében mindig rendezhető egy vita, azaz csak az alkalmazandó szabály léte lehet kérdéses, az nem, hogy melyiket kell alkalmazni. Nyilvánvaló, hogy a jog és az általa szabályozott viszonyok sajátos mivolta kizárttá teszi, hogy ez a helyzet valaha megvalósuljon. Egy ilyen állapot esetén – feltételezve azt, hogy minden viszony állandó és ezekre van helyes szabály –, sem jogalkotó, sem annak termékeit kontroll alatt tartó intézményre nincs szükség, pusztán végrehajtó és ellenőrző hatalomra. A fennálló helyzetben is alapkövetelmény viszont, hogy a jogszabályok alkotásakor és azok módosításakor is az ellentmondásmentességet vegyék figyelembe. Az előzőekben felrajzolt vázlatra azért van szükség, mert a rendőrségre vonatkozó szabályozásnak is illeszkednie kell a jogrendszerbe, és e szabályoknak a jogbiztonság és ellentmondásmentesség alapkövetelményeit is ki kell elégítenie. Sőt, a rendőrségre (és általában minden fegyveres erőszakszervezetre) vonatkozó jogszabályok esetén még fokozottabban kell arra ügyelnie a jogalkotónak, hogy az említett kívánalmak érvényre juthassanak. Egy, a rendőrséggel és az arra vonatkozó jogszabályokkal foglalkozó elismert jogász művének egy részét éppen annak vizsgálatának szentelte, hogy Magyarországon mennyiben egyeztethetők össze a jogállamiság és jogbiztonság alaptételei magával a tényleges szabályozással (már ami a rendőrséget illeti), figyelembe véve ezen túlmenően azt is, hogy “a jogállamiság fontos összetevőjét képező jogbiztonság a rögzített szabályokhoz való alkalmazkodást követeli meg, ami a normák és a való világ szükségszerű ellentmondásai miatt konfliktusokhoz vezethet.” Ezt követően ezekre az alkotmányos elvekre építve tekinti át a rendőrségre vonatkozó alapvető szabályozást, melynek során – többek között – a következő megállapításokra jutott: “[…] a rendőrségi törvény alapfilozófiája teljesen hibás ténybeli alapokra épül, innen pedig egyenes út vezet az értelmetlen, az alapvető jogokat súlyosan és teljesen szükségtelenül korlátozó rendelkezések sokaságáig, amelyek ráadásul a rendőrség legszűkebb értelemben vett eredményességét is gátolják a normális rendőrpolgár kommunikáció mesterséges nehezítésével.”, majd később: “Nem csupán a rendőrségi törvény helyezkedik szembe az alkotmányosság elveivel, hanem a rendvédelem egészére vonatkozó szabályozás is.” Ezeken túl számos ellentmondást mutat ki a szerző nem csak az Alkotmány vonatkozásban, hanem a rendőrségre vonatkozó szabályozáson belül is, amelyek pedig a jogbiztonság és az ellentmondásmentesség alaptételeibe ütköznek. Nem kétséges, hogy ezek az aggályok és tényleges ellentmondások nem kizárólag normatíve vezethetnek jogtalansághoz, azaz alkotmány- vagy törvénysértő szabályok egzisztálásához, hanem a Szikinger István által említett “való világban” is. Nem várható el ugyanis következesen ilyen helyzetben az, hogy a cselekvő rendőr konkrét esetben úgymond alkotmányossági aggályai miatt felülbíráljon egy jogszabályt, vagy felettese jogi szabályon alapuló parancsát. Ilyenformán a normatív ellentmondások tényleges, tevőleges jogsértésekbe torkolhatnak. file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 6 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
II. A jogszerű cselekvések köre A jogszabályok rendszere által, elsősorban annak működése és működtetése révén egy olyan terület jön létre, amely nemcsak normákat és szabályokat tartalmaz, hanem minden, a jognak megfelelő cselekvést is, így a rendőrségi működést meghatározó elveken, szabályokon túl magukat a jogszerű rendőri cselekedeteket is. Az állampolgárok jogkövető magatartásának elmaradása indukálja a “klasszikus” rendőri szerepet, azaz a bűnüldöző, nyomozati, rendhelyreállítási, stb. munkát, ami fokozott jogkövetést kíván meg a rendőrség részéről, aminek egyébként “nyugalmi állapotban”, azaz a sértetlen (jog)rend esetében is meg kell lennie. A “gépezet” (bűnüldözési, nyomozati munka) beindulásakor lépnek életbe azok a mércék, amelyek a rendőri tevékenység törvényességét mérni hivatottak. A jog körén kívül lévő, vagy azon kívülre kerülő jogsértőt viszont olyan módon kell elérni, hogy közben az ez irányú tevékenység végig a jog talaján maradjon. Mindezekhez kellenek a rendőrség rendelkezésére bocsátott sajátos felhatalmazások és eszközök. Ezen eszközök a jog körén belül egy “perem”vagy “határterületet” alkotnak, hiszen mind az általános, mind a speciális normák, illetve mind a belső, mind a nemzetközi jog vonatkozásában egy különleges és keskeny sávot foglalnak el. Ezek átlépése a rendőri tevékenység során gyakran előfordul, lévén, hogy e keskeny sáv átlépése nem nehéz, másrészt pedig sokszor az is vitatott, hogy alapvetően meddig terjed e terület és mikor tekinthető átlépettnek. Gondot okozhat az is, hogy a már említett és a speciális felhatalmazásokba és eszközökbe beépített mércék vagy szűrők először pont a testületen belül lépnek életbe, ahol viszont a tagokat összekötő viszony miatt (is) ezen a szűrőn ritkán akadnak fenn a jogsértések. Ilyenformán ez a keskeny, de ugyanakkor lényegileg merev sáv képlékennyé és viszonylagossá válhat. Mindez szintén jogbizonytalansághoz és következetlenséghez vezethet. A fentiekhez kapcsolódóan tehát a jog területe, illetve az azon kívül lévők és az őket a jog területére visszahozó vagy –terelő egységek helyzetét egy másik, szintén inkább a természettudományokhoz kötődő fogalompárral szemléltethetjük. A hidrogeológia által ismert jelenség a hatásterület és hatóterület problémája, melyben egy adott egység, pl. egy kút rendelkezik egy meghatározható hatásterülettel, míg hatóterülete ezen kívül helyezkedik el, ám kevésbé pontosan behatárolható tartományt képez. A jog említett köre hasonlóan gondolható el: pozitivista szemszögből a jog hatásterülete az a terület, melyet az írott jog lehatárol, illetve le kíván szabályozni, amint egy jogi szabály normatartalma kötelezettséget (tilalmat, stb.) állapít meg, ám nem tudja “megmondani”, hogy pontosan mi fog történni a jövőben. A büntetőjogban, azon belül is a bűnüldözésre és a megsértett jogrend helyreállítására, azaz a rendőri/nyomozati munkára gondolunk, csak jogon alapuló cselekvéseknek van csak helye a hatóság részéről, ám ez utóbbiak rendszerint olyanokkal szemben lépnek fel, akik a jog területén kívül vannak. Ilyen értelemben beszélhetünk a jog hatóterületéről. Nyilvánvaló, hogy a jogellenes cselekedeteknek van jogi vonzata, de csak abban az értelemben, hogy van arra jogi előírás, hogy mi történjen akkor, ha jogsértés történik és azt észlelik. Egyértelmű ugyanis, hogy a nem észlelt jogsértések esetében a jogi előírások és az ezen alapuló cselekmények nem indulnak el, így a jogsértő kívül marad a jog területén, és még a hatóterületén is. III. A rendőrségre, mint csoportra vonatkozó megállapítások A rendőrség számos nehézséggel kénytelen szembenézni munkája során; emellett azonban vannak más, magán a testületen belül gyökerező problémák, amelyekkel számot kell vetnünk ahhoz, hogy kritikát fogalmazhassunk meg vizsgálódásunk tárgyával szemben. Ehhez azt kell megnéznünk alaposabban, hogy a rendőrség szociológiai szempontból, azaz valamilyen csoport-tulajdonságokkal hogyan jellemezhető. file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 7 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
csoport-tulajdonságokkal hogyan jellemezhető. A rendőrség tevékenységének kereteit alapvetően az Alkotmány, illetve bizonyos, a belső jog részét képező, szinte alkotmányos erővel bíró nemzetközi normák valamint a belső jogban meglévő, a rendőrségre vonatkozó jogszabályok rögzítik. Ilyenformán két csoportot különíthetünk el az említetteken belül: egy általánosabb, a szabályozás tárgyát tekintve tágabb keretet képező, és egy szűkebb, jellemzően technikai jellegű rendelkezéseket tartalmazó normatömeget. Az előbbi lényegében emberi jogi és általános, a rendőrség, mint erőszakszervezet tekintetében kikristályosodott jogelvi jelentőségű szabályok halmaza, míg az utóbbi inkább konkrét, magára a tevékenységre utaló normák együttese, melyek az előző csoport keretein belül, azok által behatárolva és átszőve jelennek meg. Ugyanakkor valamilyen formában mindegyik ilyen szabály rendelkezik arról, vagy legalábbis utal arra, hogy egy rendőr vagy a rendőrség mit tehet és mit nem, hisz ez által bírnak ezen instrumentumok a jog, mint általános kategória egyik attribútumával, nevezetesen a kényszerítő jelleggel. Ennek önmagában való elégtelenségére azonban fentebb már rámutattunk, tehát szükséges, hogy maguk a rendőrség állományához tartozó személyek önként tegyenek eleget mind a jogi előírásoknak, mind elöljáróik jogi felhatalmazáson alapuló utasításainak. Ez utóbbi megállapításhoz kapcsolódóan idézhetjük Hartot: “[az] állandó utasításokhoz kapcsolódó fenyegetések beváltásához valójában csak akkor van meg a hatalom, illetve az emberek csak akkor gondolják úgy, hogy megvan, ha tudják: a népesség egy jelentős része kész önként, vagyis nem csupán a fenyegetéshez kötődő félelemből engedelmeskedni, és az engedetlenekkel szemben a fenyegetés beváltásában együttműködni.”. Pusztán a jogi eszközök cizelláltsága és a szabályozás elmélyítése, megfelelősége nem elégséges ahhoz, hogy a konkrét rendőri munka a jog talaján maradjon, hanem az szükséges, hogy maga a személyi állomány legyen olyan, amely által a jogi “kívánalmak” érvényre juthatnak és “élhetnek”. Ez a probléma a jogszociológia területéhez is köthető, melyben egyrészt a jogtudat és jogkövetés kérdéskörére, másrészt a rendőrség tagjainak attitűdjeire vonatkozó megállapításokat tehetünk, amelyek körében a rendőrségre, mint sajátos “csoportra” vonatkozó állításokat vizsgálhatunk meg. A jogtudat és jogkövetés köre különleges területet foglal el a jogtudományban, azon belül is a jogszociológiában. Kiegészül a két előbbi fogalom vagy jelenség a jogismeret kérdésével, amely magánk az adott jogszabálynak az ismeretét jelenti és nagyban befolyásolja a két előbbi jelenséget. Míg az “átlagember” esetében az az iránti elvárás, hogy a jogszabályokat ismerje, nem olyan erős, mint a rendőrség tagjaival szemben, addig ez utóbbiakkal szemben alapvető követelmény, hogy munkájukhoz (közvetlenül) kapcsolódó szabályokat ismerjék. Ez pedig nem egyszerű feladat. Utóbbiak esetében a jogszabályismeret “mélysége” azzal egészül ki, hogy a rendőröknek tevékenységük során maguknak kell afelől dönteniük, hogy mi “jogos” és mi “jogtalan”. “A “jog” és a “rend” konfliktusának feloldására a diszkréció ad lehetőséget. A diszkrécióra tehát azért is szükség van, mert az eljáró rendőr jogi tudása korlátozott, csak rutinfeladatok ellátására vonatkozik, s számos esetben azonnal, gyorsan kell döntést hoznia.[…] Tulajdonképpen úgy is felfoghatjuk, hogy ő “csinálja a jogot”, ő állítja fel a jogos és jogtalan közötti határt.”. Ugyanakkor egyértelmű az is, hogy a rendőr részéről elvárható, hogy saját intézkedése vagy egyéb tevékenysége körében egyértelműen el tudja határolni a jogost a jogtalantól, ennek hiányában ugyanis működése túlzottan bizonytalan lesz. Annak egyik oka, hogy mégis elfordulnak jogellenes cselekedetek, valószínűleg az, miszerint “az egyes magatartásokra vonatkozó jogi és jogtudati megítélés […] nem azonos”, és a rendőrök file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 8 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
magatartásokra vonatkozó jogi és jogtudati megítélés […] nem azonos”, és a rendőrök többnyire más megítélés alá helyezik az ún. elkövetők által elkövetett jogtalanságokat és az állomány oldalán felmerülteket, melyek éppen, hogy az elkövetők kézre kerítését, a bűncselekmények feltárását és a hatékonyabb igazságszolgáltatást szolgálnák. “A jog [a rendőrség] számára inkább a ’szigorúbb’ bűncselekményeket meghatározó törvényeket jelenti. A rendőrség ambivalens viszonyulása a joghoz természetes. […]A rendőr úgy érzi, hogy hiába dolgozik, ha az ’ürgéket’ felmentik. Ez egy nagyon éles konfliktus, ami a rendőrség szervezetében és a rendőrségi kultúrában keresendő.”. A külvilágot alapvetően ellenségesnek tekintő – természetesen elsősorban az alacsonyabb beosztású rendőrökről van szó, akik napi kapcsolatban vannak az “utcával” – rendőrök jogtudata ilyenformán igencsak differenciált, ami a jogkövetésben jelentkezhet: míg a bűncselekmény elkövetőit, illetve gyanúsítottait igyekeznek minél gyorsabban a bíróság elé állítani, addig ebbéli igyekezetükben néha átlépik a jog határait felhatalmazásaikon túlmenően, e cselekmények részükről azonban más megítélés alá esnek. Itt részben morális kérdésről van szó. Nem állíthatjuk, hogy a jogellenes rendőri cselekedetek indítéka vagy oka minden esetben egyfajta rossz szándék, hozzátéve, hogy a jogtalanságok megítélése más kívülről, mint a rendőri állományon belül. Jerome H. Skolnick 1975-ben megjelent kutatásában kifejti, hogy a rendőrök működésük során a jogszabályok némelyikét, elsősorban a büntetőeljárási szabályokat tevékenységük gátjának tartják, és mivel a bűnözők megsértik a jogot, a rendőröknek pedig azt be kell tartani, így hátrányosabb helyzetbe kerülhetnek (ismételten utalunk a jog hatóterülete kapcsán kifejtettekre). Tehát a rendőrség gyakran inkább munkája akadályának tartja a büntetőeljárási szabályokat, mint segítségnek. Első látásra ez érthető felvetésnek tűnik, hisz olyanok ellen lépnek fel szabályok által lehatárolt eszközökkel, akik nem legális eszközökkel élnek. A korlátok azonban pontosan azt szolgálják, hogy a rend őrei ne tévedjenek szintén jogtalan területre, mivel fellépésük így is sok esetben súlyosan jogkorlátozó, adott esetben szabadságelvonással járó. Ha mindezt lazább keretek között tehetnék, az még komolyabb visszaélésekre, jogtalanságokra vezethetne. Másrészt van olyan nézet, miszerint nincs összefüggés a rendőri szervek rendelkezésére bocsátott eszközök nagyobb teret adó jellege és a bűncselekmények számának csökkenése, esetleg a felderítések eredményessége között. Ennek fényében a korlátokat szabó szabályok áthágása, azaz a joggal ellentétes működés maga is a bűnözés területe, még ha “méltányolható” érdeket is szolgál. E problémakört a rendőrséget érintően más tanulmányokban részletesen tárgyalják. Még egy vonatkozását érdemes megvizsgálni kicsit közelebbről, nevezetesen azt, hogy a rendőrség mint csoport vagy szervezet milyen tulajdonságokkal bír. A csoporthoz való tartozás az ember egyik alapvető “létformája”. Emellett a csoporthovatartozás magában foglal egy rendkívül erős és ősi önzést, elfogultságot és megkülönböztetésre való hajlamot, ami “semleges” szituációkban is megnyilvánulhat, nem is beszélve az érzelmileg túlfűtött helyzetekről. A rendőrség, vagy annak legalábbis adott részének egységes csoportként való felfogása bizonyos mértékben magyarázatot adhat arra, hogy miért is fordulnak elő – természetesen nem csak Magyarországon – olyan ügyek, melyben a rendőrség tagjai jogellenes cselekedetet hajtanak végre. “Alapvető tényező, hogy a rendőrök ellenségesnek tekintik az őket körülvevő világot”, ez azonban (nem kis mértékben a rendőrség csoport-mivoltából fakadóan) nem meglepő. Ismét kiemeljük, hogy a fenti megállapítások elsősorban az alacsonyabb beosztású, rangfokozatú rendőrökre vonatkoznak, hangsúlyozottan anélkül, hogy az ő szakmai hozzáértésüket és emberi, etikai hozzáállásukat lebecsülnénk, vagy általában alacsony szintűnek tartanánk. Egyszerűen arról van szó, hogy ezek a rendőrök kerülnek gyakrabban olyan szituációba, amelyben (sokszor, a már említett, diszkréció alkalmazásából eredően is) pl. kényszerintézkedést kell alkalmazni, vagy olyan file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 9 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
diszkréció alkalmazásából eredően is) pl. kényszerintézkedést kell alkalmazni, vagy olyan “érzelmileg túlfűtött” szituációba, amikor hamarabb eljár a keze a rendőrnek. Természetesen ezt nem menti semmi; ugyanakkor itt jöhet szóba a parancsnoki, elöljárói felelősség, valamint a kiképzést, felkészítést vezetők felelőssége, bezárólag a rendőrség irányításért felelősséggel tartozóknak. A felkészítés, majd az utasításokkal ellátás, az eligazítás és a pozitív példa mutatása talán a legfontosabb összetevői a korrekt és eredményes rendőri munkának. “A rendőrség oktatóinak és kiképzőinek egyik elsődleges funkciója az, hogy segítsenek összhangot teremteni a jó magatartás és a hatékony végrehajtás között, hogy biztosítsák, [hogy] a rendőri funkciók végrehajtásának szerves része legyen a jó magatartási normák betartása; és az emberi jogok tisztelete és védelme nem eszköz egy cél érdekében, hanem önmagában is cél." Visszatérve a csoport-hovatartozás kérdéséhez, anélkül, hogy a rendőrség állományára és tagjai összességére vonatkozó kutatások zömére utalnánk, egy lényeges megállapítást kiemelünk: Szikinger István már több ízben hivatkozott művében Skolnick és James Fyfe kutatásainak azt a megállapítást emeli ki, miszerint elsősorban a “zsarukultúra”, a katonai vonások és a felelősség intézményrendszerének hiányosságai “okolhatók” pl. a rendőri brutalitásért. Megítélésünk szerint mindhárom jellemvonás összefüggésbe hozható a csoportfelfogással, ám leglényegesebbnek az első és a harmadik kijelentést érezzük. Ez utóbbiról a tanulmány későbbi részében még lesz szó. A zsarukultúra kapcsán a NEKI ügyeihez szorosan kapcsolódó témát érintünk. Ez a kifejezés ugyanis magában rejt egy különleges, más közösségektől eltérő csoportra utaló értéktartalmat, vagy értékelést. A NEKI ügyfelei pedig elsősorban a roma kisebbséghez tartozó személyek. Az előbbiekből egyfajta szillogizmussal a következő tétel áll előttünk: a rendőrség és a roma közösség egyes tagjainak esetenkénti összeütközése szinte szükségszerű, hiszen két eltérő felfogású csoport között mindig van (legfeljebb burkolt formában) feszültség. A tétel igazolását maguk a tények adják – a bővebb magyarázatot itt mellőzzük; a feszültség megléte azonban nem lehet kérdéses. Ez a feszültség tehát szükségszerűen jelen van a NEKI ún. rendőrségi ügyeiben, és sok esetben éppen ez az a mozzanat, ami a NEKI-t szinte kényszeríti arra, hogy fellépjen az ügyben, még ha a “tiszta” diszkrimináció-struktúra nem is érhető tetten az esetben. A fentiekben vázoltak az esetleírások szempontjából annak hangsúlyozását szolgálják, hogy mely körülmények képezik mintegy a rendőrség részéről felmerülő jogsértések “előfeltételeit”. A NEKI ügyei azonban csak egyes esetek, habár sokszor rávilágítanak egy általános problémára is. IV. A magyar rendőrség tevékenységére vonatkozó legfontosabb jogszabályok Míg az első két pontban egyfajta alapvetését adtuk annak, hogy a rendőrség tevékenységét a jogon és a jogszabályok rendszerén belül hogyan helyezhetjük el, az előző részben nem jogi, hanem inkább szociológiai aspektusok szerint vizsgálódtunk. Mindezek mellett azonban szükségesnek látszik a magyar rendőrségre vonatkozó szabályozás igen rövid, mindössze néhány jogszabályt említő ismertetése is. Mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy a már említett csoportosítás szerint tárgyunk vonatkozásában egyrészt beszélhetünk általánosabb normákról, melyek nem is érintik feltétlenül a rendőrséget olyan értelemben, hogy kifejezetten alkalmazandónak nyilvánítják az adott szabályt a rendőrség tevékenységén belül. Ezek olyan szabályok, melyek a jogszabályok rendszerének legkülső burkát képezik, és lényegében nem is klasszikus jogi normákról van szó, hanem inkább olyan standardokról vagy “minimum-szabályokról”, melyeknek egy szabad és file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 10 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
hanem inkább olyan standardokról vagy “minimum-szabályokról”, melyeknek egy szabad és demokratikus államban mindenkor érvényesülnie kell. Lehet vitatni az emberi jogok “létjogosultságát”, megalapozottságát, de bizonyos értékek, így az élethez, emberi méltósághoz és egyenlőséghez való jog demokratikus államokban alapvető védelmet élveznek. A már említettek szerint, ezek a jog szintjén feltétlenül elsőbbséget élvező értékek meta-jurisztikus jellegű “képződmények”. “Az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot és minden mást megelőző legnagyobb érték. Az emberi élethez és méltósághoz való jog ugyancsak egységet alkotó olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb alapjognak forrása és feltétele.” Másrészt pedig “az emberi jogok katalógusában és a modern alkotmányokban az emberi élet és méltóság […] nem is mint alapjogok, hanem mint a jog forrásai, mint jogon kívüli értékek szerepelnek, amelyek sérthetetlenek. E sérthetetlen értékek tiszteletben tartásáról és védelméről kell a jognak gondoskodnia.”. E természetjogi szemléletből fakadó elsődlegességgel rendelkező jogok és értékek azonban a tételes jog szintjén már kevésbé absztraktak, hiszen alapjogként olyan egyéb jogokat, tilalmakat és korlátokat hív életre a pozitív jogban, melyeknek “élő” jognak kell lenniük, ezáltal maradhat az “elvont” tartalom első és elsőként érvényesülő. Az élethez való jogot hiába tartjuk anyajognak, ha nincsenek “származékai”, azaz olyan szabályok és szankciók, melyek teljes körűen és korlátozhatatlanul védik az emberi életet. Ezen “alapvető tartalmak” mellett vannak olyan nemzetközi egyezményekben lefektetett szabályok is, melyek ugyanígy feltétlen érvényesülést kívánnak. Természetesen akkor, ha azt az állam elismerte (aláírta, ratifikálta, kihirdette). Mindezt azért bocsátottuk előre, mert ezen kötelezettségek, és mindenekelőtt az emberi élet és méltóság joga a rendőrségre vonatkozó szabályok között első helyen említendő. Talán elégséges lett volna az Alkotmányos rendelkezések említése, ám tényszerűbb, ha azon túli normákra is utalunk. A másik csoportba ezzel szemben részletesebb, technikai jellegű szabályok tartoznak. Már e körben említhető az Alkotmány 40/A.§ (2) bekezdése, mely szerint “A rendőrség alapvető feladata a közbiztonság és a belső rend védelme”. E mellett az Alkotmány 40/B. (4) bekezdése kimondja, hogy “A fegyveres erők, a rendőrség és a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok hivatásos állományú tagjai nem lehetnek tagjai pártnak és politikai tevékenységet nem folytathatnak”, illetve a 35.§ (1) h) pontja szerint a Kormány irányítja a rendőrség működését. Lényegében ezek az Alkotmányban fellelhető, a rendőrségre vonatkozó konkrét előírások. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy az Alkotmány egészének a rendőrség és tagjai általi tiszteletben tartása és az Alkotmány által kijelölt rend védelmezése alapvető szempont és kívánalom: erre utal az Alkotmány 40/A.§ (2) bekezdése, de ugyanígy az a kitétele is, miszerint: “Az Alkotmány és az alkotmányos jogszabályok a társadalom valamennyi szervezetére, minden állami szervre és állampolgárra egyaránt kötelezőek”. A rendőrség tekintetében a három legalapvetőbb jogszabály az ún. rendőrségi törvény, az ún. szolgálati törvény, és a rendőrség szolgálati szabályzatáról szóló BM rendelet. Az Rtv.-t alapul véve, annak 3. §-a szerint “a Rendőrség bűnmegelőzési, bűnüldözési, államigazgatási és rendészeti feladatokat ellátó állami, fegyveres rendvédelmi szerv.”. Anélkül, hogy kísérletet tennénk e normatív meghatározás pontosságának vizsgálatára, csak utalásszerűen idézünk néhány idevágó megjegyzést. A rendőrséggel foglalkozó tudományok művelői között vita van azon, hogy a rendőrség in abstracto hogyan helyezhető el a jogrendszerben, másrészt a tényleges, törvényi megfogalmazás alapján, azaz gyakorlatilag. Ez utóbbival kapcsolatban Szikinger István megállapította, hogy “szembeszökő, hogy a törvényi meghatározás az file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 11 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
Szikinger István megállapította, hogy “szembeszökő, hogy a törvényi meghatározás az államigazgatási jelleget nem tekinti a jogállást megalapozó tényezőnek, holott […] az egyébként mintaként követett német jog a ’közigazgatás (államigazgatás) – rendészet – rendőrség’ fogalmakat egymásban elhelyezkedő, szűkülő körök együtteseként képzeli el. A bűnüldözés és a bűnmegelőzés feladatainak az államigazgatással egyenrangúként kezelése pedig arról a tényről tereli el a figyelmet, hogy a bűnmegelőzési teendők többsége pontosan államigazgatási jogkörben gyakorolható.”. Ebből következően lényegében az államigazgatási jellegnek mint keretnek kellene dominálnia a rendőrség vonatkozásában. Ezzel egybecseng Finszter Géza kijelentése: “[…]legyen szabad utalni arra is, ahol elmaradás van: a rendészeti igazgatás szervezete és illeszkedése a civil közigazgatáshoz, a rendészeti jog kiépítettsége, a rendvédelemmel szemben támasztható szakmai kritériumok világos megfogalmazása és a teljesítmények korrekt mérése.”. Ami a “civilesítést” illeti, e helyt csak néhány dolgot emelnénk ki. A rendőrségi törvényhez fűzött indokolás is azt mondja ki, hogy a személyi állományról szóló rész “célja, hogy folytatódjék a rendőri szervezet demilitarizálási folyamata és a rendőrség tevékenységében világosan elhatárolódjanak a fegyveres rendészeti és civil jellegű közigazgatási feladatok”. A méltánylandó cél azonban nem biztos, hogy megvalósult, illetve a törekvés intenzitása lehet, hogy csökkent. Megalapozott álláspontok és vélemények szerint továbbra is a katonai jelleg dominál, ami valószínűleg egyrészt a törvényalkotó (nem utolsósorban a Belügyminisztérium) szándékát tükrözi, másrészt azon a – vélhetően elvetendő és túlhaladott – hagyományon alapszik, mely a rendőrséget elsősorban fegyveres rendvédelmi szervnek tekinti, mégpedig olyan jelleggel, mely helyt kap ugyan az államigazgatáson belül, de lényeginek a militáns jegyeket tekinti. Hasonló megállapításra jutotott Irk Ferenc és Finszter Géza közös tanulmányukban, akik szerint a rendszerváltást követően megindult társadalmi változásokat, illetve a tulajdonszerkezet átalakítását “nem követhette hasonlóan gyors polgárosodás, a demokratikus intézmények rövid idő alatt történt felépítését pedig nem kísérte az állami szerepvállalás csökkenése. Ellenkezőleg, tovább folyik az etatizáció és ami ennek szervezeti tükre, a közigazgatás centralizációja.” Az Rtv. szerint a belügyminiszter képviseli a rendőrséget az Országgyűlés és a Kormány ülésein. Ez a kitétel magától értetődőnek tűnik, hisz lényegében már mindenki megszokta, hogy a mindenkori belügyminisztert tekintjük a rendőrség tényleges vezetőjének. A jelenlegi Kormány belügyminisztere korábban az országos rendőr-főkapitányi tisztet töltötte be. Önmagában ez a tény alapvetően a szakmai hitelességet növelné, azonban ha belegondolunk abba, hogy a minisztériumi munka mennyire távol áll a parancsutasítási rendszertől, akkor már kevésbé örömteli dologról van szó. Ráadásul a rendőrség irányítója és annak tényleges vezetője, az országos rendőrfőkapitány között az Rtv. alapján óriási mennyiségű információcsere zajlik, vélhetően – a törvényi szövegből adódóan – a napi munka szintjén zajlik az együttműködés. Ez utóbbi viszont a rendőrség jellegét és munkáját tekintve szintén inkább nem a civil jellegű, hanem az utasítások, parancsteljesítés mezsgyéje mentén való munkavégzés képzetét erősíti. A szolgálati törvény 3. § (1) bekezdése szerint “A szolgálati viszony az állam és a hivatásos állomány tagja között létrejött különleges közszolgálati jogviszony, amelyben mindkét felet a sajátos szolgálati körülményeknek megfelelő, e törvényben és más jogszabályokban meghatározott kötelezettségek terhelik és jogosultságok illetik meg. (2)A hivatásos állomány tagja a szolgálati viszonyból fakadó kötelmeit - a fegyveres szerv rendeltetés szerinti feladatainak megvalósítása érdekében önkéntes vállalás alapján, élethivatásként, szigorú függelmi rendben, életének és testi épségének kockáztatásával, egyes alapjogai korlátozásának elfogadásával teljesíti.” E szakaszok a rendőrség állományába tartozó személyeke is vonatkoznak. Lényeges jogforrásoknak tekinthetők a rendőrség feladata és tevékenysége szempontjából a büntetőeljárás szabályai, és a szabálysértésekre vonatkozó jogszabályok. Az előbbihez file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 12 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
büntetőeljárás szabályai, és a szabálysértésekre vonatkozó jogszabályok. Az előbbihez kapcsolódóan az már említésre került, hogy sok esetben a rendőrség inkább munkája akadályának tartja a büntetőeljárási szabályokat, mint segítségnek. Ugyanakkor a korlátokat szabó szabályok áthágása, azaz a joggal ellentétes működés maga is a bűnözés területe, még ha “méltányolható” érdeket is szolgál. A jogtalanság azonban nem igazolható, így mindenkinek érdeke, hogy a rendőrségi működés jogszerű, az annak alapjául szolgáló normák pedig az alkotmánynak megfelelőek, világosak és betarthatóak legyenek.
ESETLEÍRÁSOK I. Rendőrök által elkövetett jogsértések 1. Halállal végződött ügyek 1/1. Halálos kimenetelű rendőri intézkedés Az eset rövid leírása előtt célszerűnek és szükségesnek mutatkozik (az ügy vizsgálata szempontjából is) annak vonulatait elkülöníteni egymástól. Három irányvonalat különböztethetünk meg, melyek azonban időben nem estek egybe, és egymás folyományainak is tekinthetőek. Kiindulási pontunk, mintegy a vonulatok eredeztetője maga a haláleset, melyet egy rendőrőrmester okozott lőfegyverével. Ebből ágaznak ki a következők: a fegyverhasználat jogszerűsége felől döntő államigazgatási eljárás, a rendőr ellen emberölés gyanúja miatt indított büntetőeljárás, illetve a strasbourgi székhelyű Európai Emberi Jogi Bíróság előtt indított, jelenleg is folyamatban lévő eljárás. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a strasbourgi bíróság döntése végső soron választ ad majd bizonyos, jelenleg eldöntetlen kérdésekre. Ez utóbbi eljárásban a bíróság még nem kezdte meg az eljárást. Esetleírásunkban az ügyhöz kapcsolódó orvosszakértői véleményben és a NEKI-nek az Európai Emberi Jogi Bírósághoz címzett beadványában szereplő eseménysor-leírást vesszük alapul. Eszerint 1997. július 24-én Budapesten a VII. kerületi Lendvay utcában T. L. rendőrőrmester a Francia Nagykövetség előtt teljesített szolgálatot, amikor észlelte, hogy két személy egy közelben parkoló gépkocsit tör fel. Őket megállásra szólította fel, mire az elkövetők menekülni kezdtek, T. L. pedig üldözőbe vette őket. E közben figyelmeztető lövéseket is leadott, majd a menekülők egy utcába fordultak be, ahová az őrmester követte őket. T. L. egy kapualjban utolérte az elkövetők egyikét, aki a rendőr későbbi állítása szerint fenyegető mozdulatot tett és valami megcsillant a kezében. Ekkor a rendőrőrmester a – későbbi – sértett combjára adott le lövést, ami a sértettet mellkas-tájékon találta el. A sértett erősen vérezni kezdett majd összeesett. A rendőrőrmester egy szemtanút kért meg arra, hogy értesítse a mentőket, míg ő ezalatt a másik elkövető felkutatására indult. A sérültet az Országos Traumatológiai Intézetbe szállították. Kórismeként többszörös mellkasi sérülést, a mellkas és a has áthatoló lőtt sebzését, a rekeszizom és a jobb májlebeny sérülését, és kivérzéses shockot állapítottak meg. Progresszív állapotromlást követően 1997. július 26-án 9 óra 25 perckor a file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 13 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
állapítottak meg. Progresszív állapotromlást követően 1997. július 26-án 9 óra 25 perckor a halál bekövetkezett. Ami még közvetlenül a tényekhez tartozik: az ügyeletes tiszt értesítése után két rendőrjárőr érkezett a helyszínre, akik később, az 1997. július 25-én készült jelentéseikben egyöntetűen azt állították, hogy T. L. állítása szerint a sérülés azért történt, mert az elkövetőt a kapubejáróban elfogta, meg akarta bilincselni, de az ellenállt és támadólag lépett fel, s emiatt egy lövést adott le rá, amely melltájékon találta el. Másrészt az esetet követően a Budapesti Rendőrkapitányság Bűnügyi Technikai Osztályának munkatársai 1997. július 24-én éjjel tartott helyszíni szemle során megtalálták a figyelmeztető lövésekből, illetve a halált okozó lövésből eredő töltényhüvelyeket, azonban csillogó tárgyként mindössze a rendőrőrmester bilincsét találták meg a helyszínen. Lényegében ezek a kiindulásként elégséges tények. Az esetet követően két államigazgatási eljárás is indult: az egyik O.J. rendkívüli halálának ügyében, a másik pedig a rendőri fegyverhasználat jogszerűségének vonatkozásában. Az ügy elemzésekor alapvetően a rekonstruálható eseményeket, az államigazgatási eljárás általunk ismert iratait, a vonatkozó jogszabályokat és dr. Szikinger István véleményét vesszük alapul. A fegyverhasználat körében utalnunk kell arra, hogy közvetlenül az eset után az ügyeletes tiszt utasítására a helyszínre érkező rendőrök és természetesen maga az intézkedő később jelentésben számoltak be elöljárójuknak az általuk tapasztaltakról. E jelentések komoly ellentmondást tartalmaznak egy lényeges mozzanat vonatkozásában: O. J. sértett mit tett a lövés előtt. Az intézkedő rendőr jelentésében a következő áll: “…az egyik személy a lépcsőház lépcsőjéről felém ugrott előre nyújtott kezekkel és valami megvillant a kezében. Én ezt a mozdulatot a sötétben közvetlen támadásnak véltem, azonnal jobb irányba félre ugrottam, és a kezemben lévő szolgálati fegyverből célzás nélküli lövést adtam le a személyre kb. a comb irányába, és láttam, hogy ennek hatására összeesik.”. Ezzel szemben a két másik jelentés e tekintetben azt mondja, hogy a rendőr a kapualjban az egyik elkövetőt elfogta és meg akarta bilincselni, ám eközben az elkövető támadólag lépett fel, és ezért az intézkedő a szolgálati fegyveréből lövést adott le rá, ami melltájékon találta el. Kérdésként merül fel, hogy miért eltérő a három jelentés, holott mindegyik ugyanazon a napon, 1997. július 25-én készült. Az ellentmondás pedig egyáltalán nem egy apró részletre vonatkozik, amint nem kérdéses, hogy a két eset megítélése egészen más lehetne a fegyverhasználat szempontjából. Az előzőek szerint tehát az intézkedő rendőr vagy a később helyszínre érkezőknek adott tájékoztatása volt pontatlan, vagy a jelentésében változtatta meg beszámolóját. A fegyverhasználat jogszerűsége tárgyában folytatott államigazgatási eljárást megszüntető határozatból mindazonáltal kiderül, hogy T. L. őrmester jelentésében foglaltakat “fogadták el” valóságosan megtörténtnek. Mint azt a dr. Furmann Imre által e határozat ellen benyújtott fellebbezésben is kifejti, a határozat megalapozatlan azért is, mivel az intézkedő rendőrőrmester jelentését kétség nélkül fogadta el, mint az események hiteles forrását, dacára annak, hogy a másik két, már említett jelentés másként szól. Lényeges és egyben kérdéses mozzanat, hogy a lövést követően a rendőr miként és vajon helyesen járt-e el a sérülttel kapcsolatosan. Az alábbiakban Szikinger Istvánnak a NEKI kérdéseire adott, lényegében tudományos állásfoglalásnak tekinthető válaszait foglaljuk össze röviden. Az állásfoglalás egyik központi kérdése, hogy a rendőr, aki objektumőri feladatokat látott el, helyesen cselekedett-e, amikor az észlelt bűncselekmény elkövetőinek nyomába eredt, elhagyva őrhelyét. A rendőrség Szolgálati Szabályzata (a továbbiakban a szabályzat) 6.§ (5) file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 14 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
elhagyva őrhelyét. A rendőrség Szolgálati Szabályzata (a továbbiakban a szabályzat) 6.§ (5) bekezdése szerint ugyanis “Szolgálati feladat végrehajtása során a rendőr a részére kijelölt területet csak parancsra, vagy az elöljáró engedélye alapján, illetve végszükség esetén hagyhatja el. Az engedélykérés kivételesen mellőzhető, ha az elöljáró (ügyelet) értesítésére nincs mód, és a működési terület elhagyásával járó intézkedés elmulasztása a bűnüldözés érdekeire az élet- és vagyonbiztonságra másként el nem hárítható hátrányt jelent.”. Esetünkben tehát kérdéses az intézkedés megkezdésének a megtörtént módon való jog- és szakszerűsége, tekintettel arra, hogy amennyiben volt mód az elöljáró értesítésére, akkor T. L. nem hagyhatta volna el őrhelyét, és a másként el nem háríthatóság, mint körülmény fennállása sem egyértelmű. Megítélésük szerint a megkezdett intézkedés nem volt megfelelő a szabályzatban foglaltaknak. E körben említi a szakvélemény azt, hogy “két menekülő személy egyetlen rendőr által általi üldözése kevéssé célszerű, hiszen megfelelő nyomok híján még az elkövetéssel gyanúsítható elfogott egyén felelősségre vonása sem garantált, különösen akkor, ha az elkövetés színhelyének, az ott fellelhető nyomoknak a biztosítására nem történt intézkedés.”. Ami a fegyverhasználat jogszerűségét illeti, a jogi tények alapján azt jogszerűnek találták az államigazgatási eljárásban. A fegyverhasználatnak a rendőrségi törvény (továbbiakban Rtv.) alapján megvan a maga sorrendisége. Ez szigorú kívánalom, amit azonban az idevágó szakasz második bekezdése bizonyos esetekre felold. A véleményadó szerint viszont – az általa ismert tények ismeretében – a jog- és szakszerű fegyverhasználat igencsak kérdéses a jelen ügyben. Kételyek elsősorban abban a vonatkozásban merülnek fel, miszerint miként észlelte az intézkedő rendőr a “fegyvernek látszó tárgyat”, a fegyverhasználat a jogi előírásoknak megfelelően került-e kivitelezésre, illetve a sérülésokozást követően megfelelően járt-e el a rendőr. A szakértők megállapítja, hogy a rendőrtől elvárható, hogy meg tudja ítélni milyen fegyvert kívánnak ellene használni. Ennek azért van jelentősége, mert amennyiben nem fenyegeti az intézkedő életét közvetlen veszély, akkor nem szükséges a fegyverhasználat. Ellenkező esetben viszont, írja Szikinger, ha fennállt az élet és testi épség közvetlen veszélye, akkor – utalva az üldözés alatt leadott figyelmeztető lövésekre – “súlyos hiba volt a levegőbe lőni”, ugyanis a rendőrtől sem várható el, hogy életét kockáztassa az intézkedés során. Mindazonáltal hozzáfűzi, hogy megállapításai annyiban helyesek, amennyiben a tényeknek megfelelőek, ám az államigazgatási eljárást megszüntető határozatban foglalt információk nem elégségesek az ügy teljes körű megítéléséhez. A lövés nyomán keletkezett sérüléssel kapcsolatban azonban a szolgálati szabályzat egyértelműen kimondja, hogy a sérültet elsősegélyben kell részesíteni, gondoskodni kell orvosi ellátásáról, majd értesíteni kell az elöljárót, annak kiérkezéséig pedig a helyszínt biztosítani kell. Ami lényeges még mindezek vonatkozásában: a lőgyakorlatok szerepe kiemelkedően fontos a helyes lőfegyverhasználathoz. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa egy vizsgálatában megállapította, hogy a megkérdezett rendőrök évente mindössze egy alkalommal vesznek részt lőgyakorlaton és akkor is kb. 5-10 lövést adnak le. Nem kétséges, hogy ez semmiképpen nem elégséges ahhoz, hogy az adott esetben intézkedő, lőfegyvert használó rendőr célzott lövései pontosak legyenek. A fegyverhasználat jogszerűségét vizsgáló államigazgatási eljárást 1997. július 28-án megszüntették, a fegyverhasználatot jogszerűnek minősítve. A rendkívüli haláleset kapcsán indult államigazgatási eljárást pedig 1997. szeptember 2-án szüntették meg. A NEKI 1997 szeptemberében feljelentést tett T. L. rendőr ellen foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés miatt, aminek nyomán büntetőeljárás indult. A Fővárosi Főügyészség 1998. file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 15 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
veszélyeztetés miatt, aminek nyomán büntetőeljárás indult. A Fővárosi Főügyészség 1998. május 6-án nyújtott be vádiratot a rendőr ellen emberölés bűncselekménye miatt, majd a Fővárosi Bíróság által hozott felmentő ítélet (az ügyészi fellebbezés visszavonása folytán) jogerőre emelkedett. Ezt követően a NEKI az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult a sértett özvegyének nevében. Ez az eljárás jelenleg is folyamatban van, az elfogadhatóságról még nem döntöttek. Irodánk 2002. április 19-én tette meg észrevételeit a kormány által benyújtott iratokra. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a NEKI megítélése szerint, nem utolsósorban az általa felkért szakértő megállapításai alapján, az ügyben történt rendőri intézkedés jog- és szakszerűtlen volt. Ugyanakkor nem egyedül magát az intézkedő rendőrt tehetjük felelőssé a történtekért, hanem annak elöljáróit is. 1/2. A P. községben történt haláleset Némiképp hasonlóságot mutat az előző üggyel az a 2000-ben történt eset, melyben egy rendőr fegyverével rálőtt egy roma férfire, aki belehalt sérüléseibe. Ez esetben a rendőr szolgálaton kívül volt. Ekkor viszont az a kérdés, miként kerülhetett arra sor, hogy egy hazafelé tartó rendőr ilyen kimenetelű összetűzésbe keveredett, összeegyeztethető-e ez szolgálati viszonyával. Mint kiderült ugyanis, a rendőr egy közeli községből hazafelé indult barátaival, amikor is telefonon segítséget kértek tőlük ismerőseik. Ez utóbbiak P. községben állításuk szerint helyi romákkal kerültek összetűzésbe. A “segélyhívás” nyomán a rendőr barátaival P. községbe ment, ahol, máig ismeretlen körülmények között, a községbeli romák és a rendőr társasága között komoly verekedés, valóságos harc alakult ki. Tisztázatlan az is, hogy melyik csoport támadt a másikra, azaz kik kényszerültek védekezésre. Ezt a haláleset megítélése miatt is fontos lenne tudni, a két társaság állítása azonban e vonatkozásban is szöges ellentétben áll. Az ügyben – hasonlóan az előbbihez – nyomozás indult a rendőr ellen emberölés bűntette miatt. Nem volt egyértelmű, hogy a rendőr tettét szolgálaton kívülinek minősíthetjük-e, vagy esetleg felmerül annak lehetősége, hogy szolgálatba helyezte magát az incidens közben. A cselekményt követően megjelent sajtónyilatkozatok ugyanis arra utaltak a Pest Megyei Rendőrfőkapitányság részéről, hogy a rendőr intézkedése jogszerű és szakszerű volt. E szerint intézkedés történt. Ugyanakkor a rendőr állítása szerint nem helyezte magát szolgálatba, bár megítélése szerint annak fennállt a lehetősége, legalábbis a helyszíni bizonyítási kísérlet rögzített szövegében ez áll. Másrészt a rendőr igen erős alkoholos befolyásoltság alatt állt (Dr. Molnár Miklós igazságügyi orvosszakértő véleménye). A Monori Rendőrkapitányság vezetője, mint a gyanúsított rendőr feljebbvalója által a NEKI-nek küldött levélben a következők szerepelnek: “Állásfoglalásunk szerint a rendőr tevékenysége (?-NEKI) szolgálaton kívülinek tekinthető.” Amennyiben ugyanis rendőri intézkedés történt, az a tények ismeretében ellentétben áll az Rtv. 13. § (1) bekezdésével és a szabályzat 6. § (6) és (7) bekezdésével. Ez utóbbi jogszabályhelyek szerint ugyanis “A rendőr szolgálaton kívül akkor intézkedik, ha kiképzett, egészséges, nincs szeszes italtól befolyásolt vagy gyógyszer, kábító hatású más szer miatti bódult állapotban, és a) szolgálatban lévő rendőr nincs jelen, és az értesítésével járó késedelem, az intézkedés elmaradása a bűnüldözés érdekeire, az élet- és vagyonbiztonságra másként el nem file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 16 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
elmaradása a bűnüldözés érdekeire, az élet- és vagyonbiztonságra másként el nem hárítható hátrányt jelentene, vagy b) a szolgálatban lévő rendőrnek kell segítséget nyújtani.” Nyilvánvaló az eset körülményeiből, hogy sem a főfeltétel, sem az alpontok által előírt feltételek nem álltak fenn a kérdéses esetben. Hiszen még az a) pontban írottak sem alkalmazhatók az esetre, figyelembe véve azt is, hogy maga a rendőr és társasága nagymértékben hozzájárult az események ilyetén való alakulásához, azaz az élet- és vagyonbiztonság nem utolsósorban a rendőr addigi magatartása révén került veszélybe. Azaz pontosan a rendőri cselekedet és cselekvőség vezetett oda, hogy az élethez való jog, és az élet védelmének biztosítása szükségképpen felmerülhetett, és nem fordítva. Az Rtv. 13 § (1) bekezdése szerint pedig “A rendőr jogkörében eljárva köteles intézkedni vagy intézkedést kezdeményezni, ha olyan tényt vagy körülményt észlel, illetőleg hoznak tudomására, amely rendőri beavatkozást igényel. Ez a kötelezettség a rendőrt halaszthatatlan esetben szolgálaton kívül is terheli, feltéve, hogy az intézkedés szükségességének időpontjában intézkedésre alkalmas állapotban van”. Tisztázást érdemel tehát az a körülmény, hogy a rendőr használhatta-e egyáltalán fegyverét, ily módon az is, hogy miért nem értesítette már korábban az intézkedésre jogosult kollegáit. A nyomozás során – ellentétben az előző üggyel – dr. Furmann Imre sértetti képviseleti pozícióját “elismerték”, azaz eljárási cselekményeknél jelen lehettünk, és az iratokhoz is hozzáfértünk. A nyomozás során mindvégig akadályt jelentett a helyzet tisztázásában, hogy magát a cselekményt, azaz a lövést csak a rendőr és a sértett látta, közvetlen tanúi nem akadtak az eseménynek, legalábbis senki nem tett arra utaló nyilatkozatot, hogy látta volna. Lényegében ebből kifolyólag meg is szüntette az eljárást a nyomozó hatóság, miszerint nem állapítható meg bűncselekmény elkövetése. A rendőr ugyanis végig azzal védekezett, hogy miután fegyverével több ízben a levegőbe lőtt, a sértett egy karóval a kezére ütött, és fegyvere ekkor sült el. Állítása szerint ezt megelőzően autójukat megtámadták, azt karókkal ütlegelték. Mivel egy zsákutcába fordultak be, szorult helyzetükből nem láttak más kiutat, mint hogy a rendőr elővegye szolgálati fegyverét, és több ízben a levegőbe lőjön. Ezután sikerült kiszállniuk az autóból, és a rendőr – állítása szerint – azt látta, hogy valaki egy karóval a kezében feléje tart. Fegyvert tartó kezét ekkor ütés érte, egy lövés dördült el, majd az áldozat összeesett. Lényegében ekkorra már mindenki más elhagyta a helyszínt, a rendőr maradt ott egyedül, majd mentőt hívott. A mentők helyszínre érkezéskor a sértett már halott volt. A nyomozás több mint egy évig tartott, és időközben olyan információkat kaptunk, hogy a Pest Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatal meg akarja szüntetni az eljárást. Erre végül is 2001. november 12-én került sor. E határozat ellen panaszt nyújtottunk be, ám azt a Pest Megyei Főügyészség 2001. december 12-én elutasította. Gyakorlatilag mind a megszüntető, mind a panaszt elutasító határozat arra a tényre épült, miszerint “a lövés konkrét körülményeiről egyedül [a gyanúsított] tudott érdemben nyilatkozni”. “Érdemleges adattal a halálos lövés körülményeiről csak a gyanúsított tudott szolgálni”- ismétli meg a fenti kijelentést a panaszt elutasító határozat. Mint említettük, ez tény; senki más nem tudott érdemleges, figyelembe vehető információkkal szolgálni a lövés körülményeiről. Azon túlmenően, hogy bűncselekmény történt-e vagy sem, érdekes azt a körülményt megnézni, hogy a rendőr szolgálaton kívüli magatartása kapcsolatba hozható-e szolgálati viszonyával és rendőr mivoltával. A fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 17 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
rendőr mivoltával. A fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény 56. §-a a szolgálati viszony megszüntetésének eseteként említi a méltatlanságot, mint a felmentés egyik esetét. A szakasz (6) bekezdésének c.) pontja szerint méltatlan a hivatalos szolgálatra “aki szolgálaton kívüli magatartásával a fegyveres szerv működéséhez szükséges közbizalom fenntartását súlyosan veszélyezteti”. Megítélésünk szerint a fenti esetben felmerül e szakasz alkalmazhatóságának kérdése. A szolgálaton kívüli rendőr ugyanis úgy keveredett bele az összetűzésbe, hogy tudta, vagy tudnia kellett volna barátainak “segélyhívása” után, hogy lehet, hogy a helyzetet nem fogják tudni megoldani önmaguk, azaz szükséges lehet a rendőri segítség. A rendőr-gyanúsított a helyszíni szemlén azt állította a sértetti képviselő kérdésére, nem gondolta, hogy ennyire elmérgesedik a helyzet. Ráadásul ő nem is a területileg illetékes kapitányság állományához tartozik, hanem egy másik, közeli parancsnoksághoz. Mindenféleképpen értesítenie kellett volna tehát a területileg illetékes rendőrkapitányságot: egyrészt azért, mert fel kellett volna ismernie a veszélyhelyzetet még a tényleges összetűzés előtt, másrészt pedig, ha csak felmerült volna benne az, hogy rendőri intézkedésre lesz szükség, akkor azt is tudnia kellett volna, hogy ő nincs szolgálatra alkalmas állapotban. A rendőr egyébként a helyszíni szemlén úgy nyilatkozott, hogy megítélése szerint fennállt a szolgálatba helyezés feltétele. Kérdésünkre, hogy a rendőr elöljárója indított-e fegyelmi eljárást a gyanúsított rendőrrel szemben, a kapitány azt felelte levelében, hogy “a büntetőeljárás során, illetve a megszüntető határozatban sem merült fel a szolgálaton kívüli rendőr fegyelmi felelősségére vonatkozó körülmény.” Még ha el is fogadjuk eme állítást, álláspontunk szerint a rendőr méltatlan magatartást tanúsított. A jogbiztonságnak ugyanúgy eleme az is, hogy szolgálaton kívüli rendőrök ne keveredjenek olyan szituációba, amikor szolgálati fegyverüket kénytelenek használni – és az ez alapjául szolgáló helyzetet éppen nem oldják, hanem ahhoz maguk is hozzájárultak. E vonatkozásban megemlítjük, hogy a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló törvény kártérítésre vonatkozó rendelkezései között szerepel egy olyan kitétel, miszerint “A szolgálati viszony körébe esnek különösen a fegyveres szerv feladatainak ellátásával összefüggő magatartásból, a használt anyag, felszerelés, berendezés és energia tulajdonságából, állapotából, mozgásából és működéséből eredő okok”. A szolgálati fegyver nyilván ilyennek tekinthető, tehát a szolgálaton kívüli cselekménynek végső soron mégis van szolgálati vonatkozása. Ehhez kapcsolódik a legutóbbi napokban történt súlyos bűncselekmény, melyben egy igen ismert futballista-edző életét vesztette. Az esetet követően nem sokkal a bűncselekményben érintett rendőr feljebbvalója bejelentette, hogy e rendőr szolgálati viszonyát “méltatlanná válás” miatt megszüntették, sőt, egy olyan rendőrét is, akit az ügyben tanúként hallgattak ki, ám valószínűleg ő is illegálisan vállalt munkát “kidobóemberként”. Mindez a mi szempontunkból azért érdekes, mert eseteink egy részében a kapitányságvezetők azzal hárítják el a fegyelmi eljárást, hogy az ügyben még nem szültetett jogerős ítélet. Ez úton is jelezzük nekik, hogy – mint a fenti példa mutatja – a feljebbvaló jogkörébe tartozik a szolgálati viszonnyal kapcsolatos fegyelmezés, és pl. a méltatlanná válás egy esetét is meg lehet állapítani jogerős ítélet hiányában is. Megjegyzendő az is, hogy ez eset után sem a gyanúsított rendőr, sem a szolgálati hely szerinti rendőrkapitány még egy rövid bocsánatkérő levelet sem írt az áldozat családjának. Mindemellett, a rendőr egyéni felelősségének kérdésén túl, lényeges az is, hogy az illetékes kapitányság felelőssége felvethető-e. Ugyanis a NEKI a halálesetet megelőzően több ízben levélben kérte az illetékes rendőrkapitányság vezetőjét, hogy tájékoztassa az Irodát a vonatkozásban, miként biztosítja P. község rendjét, mivel a halállal végződött összecsapás előtt file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 18 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
vonatkozásban, miként biztosítja P. község rendjét, mivel a halállal végződött összecsapás előtt néhány hónappal a szomszédos község néhány feldühödött lakója P. községbeli roma családok házaira támadt rá az éjszaka közepén, és ezt követően is előfordultak problémák. Összességben elmondható, hogy igencsak elmérgesedett volt a helyzet, és ennek betetőzése volt K. Ernő halála. A mondottak szerint tehát a kapitányt kérdeztük, hogy mit kíván tenni a rend fenntartása érdekében, illetve nem látja-e szükségét annak, hogy egyfajta állandó védelmet biztosítsanak a településen. A vezető válasza akkor megnyugtatónak tűnt: “a fent már írott módon [rendszeres járőrözés, körzeti megbízott - NEKI] a közbiztonság az állandó rendőri jelenlét nélkül is fenntartható”. A sors fintora, hogy pontosan egy rendőr közbeavatkozása miatt halt meg később egy ember. A NEKI véleménye tehát már akkor az volt, hogy szükséges lett volna az állandó vagy legalábbis gyakori rendőri jelenlét. Természetesen a rendőri kapacitások nem bírják el minden esetben az előző igényt, de megítélésünk szerint esetünkben mindenképpen kiemelt figyelmet érdemelt volna a település a rendőrség részéről. Idekívánkozik a következő megjegyzés: “[…]a bűnözéstől való félelmet tulajdonképpen nem annyira maga a bűnözés, hanem elsősorban közvetlenül a rendetlenség, a lakókörnyezet leromlása táplálja. Az emberek visszahúzódnak, átengedve a terepet a bűnözőknek.”. Mivel kellőképpen jó információink voltak a P.-n és környékén akkoriban zajló eseményekről, bizton állíthatjuk, hogy ott is hasonló folyamatok játszódtak le. Sokan elmondták, hogy félnek az utcán egyedül járni, vagy olyan buszra ülni, ami a szomszédos településeken áthajt. Hozzátették, hogy rendőri segítséget sem kapnak és már nem is várnak. Mindennek szinte törvényszerű következménye voltak a gyakori összecsapások, inzultusok, állandó feszült helyzet, amivel a rendőrség láthatóan nem tudott mit kezdeni. Nem állítható, hogy szándékosan nem biztosították a környék nyugalmát, de az biztos, hogy nem célszerűen jártak el. Ezt a haláleset is igazolta. A felelősség kérdéskörén belül a nyomozó hatóság bizonyos mértékű felelősségével is számolni kellett, olyan értelemben, hogy dacára a cselekmény súlyának, illetve annak, hogy éppen azért, mert egy rendőri állományba tartozó személy a gyanúsított, felmerülhetett a Büntetőeljárási törvény 92.§ b) pontjába foglalt lehetőség, miszerint a terhelt szabadlábon. hagyása eseten az eljárást meghiúsítana vagy megnehezítené, illetőleg veszélyeztetné. Kényszerintézkedések alkalmazására azonban nem került sor. 2. Kényszervallatás, bántalmazás 2/1.Az ún. Benzidin-ügy Az ügy részletes és mindenre kiterjedő leírását itt mellőzzük, pusztán a főbb pontokra utalunk. 1995 decemberében egy Nógrád megyei településen történt emberölést követően négy roma személyt az illetékes rendőrkapitányságra vittek be a rendőrök, ahol – e személyek későbbi állítása szerint – bántalmazták, illetve gyanúsítotti minőségben kezelték őket. E körben egy vegyszeres eljáráson is át kellett esniük, minek során az ún. benzidines oldattal kenték be testük bizonyos részeit, amely szer alkalmas a vérszennyeződés kimutatására. Ugyanakkor a szerrel kapcsolatban megállapítható volt, hogy rákkeltő vagy egyéb egészségkárosító hatása lehet, és alkalmazásának jogszabályi feltételei igencsak kérdésesek, illetve – ahogy a NEKI meg is állapította a Fehér Füzetben – “vélhetően semmiféle jogszabályi előírás nincs a benzidin […] használatával kapcsolatban”. Az eset után felvett orvosi látlelet tanúsága szerint az érintetteken maradandó nyomokat hagyott a benzidines eljárás. Ezen felül a NEKI megrendelésére készített bőrgyógyász szakértői vélemény, és az Igazságügyi Orvosszakértői Intézet véleménye, továbbá a nyomozást folytató nyomozó hivatal által készíttetett szakértői vélemény is arra a megállapításra jutott, hogy a file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 19 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
nyomozó hivatal által készíttetett szakértői vélemény is arra a megállapításra jutott, hogy a benzidin alkalmazása emberi testen tilos, másrészt – még ha megengedett is lenne – nem is célszerű, mivel “álpozitív eredményt” adhat, azaz annak alkalmazásától bizonyító erejű eredmény nem várható. A NEKI sértetti képviseletet biztosított az ügyben, melyben a fentiekből adódóan a következő főbb csomópontok alakultak ki: A. Alkalmazható-e a benzidin emberi testen? B. A sértetteket milyen minőségben vetették kihallgatás és vegyi vizsgálat alá? C. Megvalósult-e a jogellenes fogvatartás és/vagy a kényszervallatás bűncselekménye? D. Megvalósult-e a kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmódot és büntetéseket tiltó nemzetközi egyezmények sérelme? A. Az első pontban foglalt kérdésre határozott nemmel felelhetünk. Az igaz ugyan, hogy a már említettek szerint jogszabályi rendelkezést nem találtunk sem az eset idején, sem jelenleg a benzidinnek a krimináltechnikában, nyomrögzítésben való alkalmazásáról, mindazonáltal a megvizsgált szakirodalom és a szakértői vélemények arra utaltak határozottan, hogy a benzidin emberi testen való alkalmazása tilos. E körben ugyanakkor igen súlyos ellentmondások fedezhetők fel, amelyek azt sejtetik, hogy a benzidin alkalmazása nemhogy nem egyértelmű, de vélelmezhetően alkotmánysértő, jogszabályellenes volt korábban. Az ORFK Oktatási és Kiképző Központ megbízásából 1993-ban kiadott “A biológiai nyomok biztosítása és kriminalisztikai vizsgálata”című tankönyv határozottan azt mondja, hogy a benzidinpróbát tárgyakon kell alkalmazni, és külön figyelmeztet annak káros hatásaira, azaz felhívja a figyelmet az alkalmazáskor betartandó biztonsági előírásokra. A már idézett szakértői vélemények az emberi testen való alkalmazást tilosnak minősítették. Ehhez képest csak az ügy kipattanása után tiltotta meg az Országos Rendőrfőkapitány a benzidin embereken való alkalmazását: azaz erre csak 1996-ban került sor. Hogyan magyarázható tehát, hogy mégis alkalmazták embereken a benzidint, amikor annak rákkeltő hatásaira több helyen is rámutattak? Felmerülnek ismét a kiképzés hiányosságai: ha egy tankönyvben oktatás tárgyává teszik a leendő rendőröknek egy vegyszer alkalmazásának módszerét, és mégis annak ellenkezője valósul meg a gyakorlatban, akkor vagy a tankönyvi útmutatás maradt “írott malaszt”, vagy az adott rendőri szerv vezetőjét terheli súlyos felelősség: hiszen akár tudott az alkotmánysértő gyakorlatról (esetleg kifejezetten utasítást adott annak gyakorlására?), akár nem, a kapitányság állományának egésze, illetve működésük és tevékenységük teljessége alapjaiban nélkülözte a szakmaiságot. Az Országos Rendőrfőkapitány 1998. január 20-án kelt levelében tájékoztatta a NEKI-t, hogy az ORFK Ellenőrzési Szolgálata 1996 júliusában befejezte a benzidinnel kapcsolatos vizsgálatát, melyben megállapítást nyert, hogy kizárólag Nógrád megyében alkalmazták embereken a benzidint, erre pedig azért került sor, mert “a vizsgált megye egészségügyi szolgálata tévesen értelmezve a szakirodalomban megfogalmazott kriminalisztikai eljárásokat alkalmazta emberen a benzidines vizsgálatot”. Ugyanakkor az ebben az ügyben a rendőrök ellen lefolytatott nyomozást megszüntető határozat ellen benyújtott panaszt elutasító határozat korábban azt állította: “más hatóságoknál is alkalmazták ezt az eljárást”. Ily módon kétséges, sőt mi több, nem valószínű, hogy az ORFK-vizsgálat megfelelő eredményre vezetett, hacsak nem volt muszáj ilyen eredményre vezetnie, figyelembe véve az azt megelőző sajtóvisszhangokat is. file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 20 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
A főkapitány e levélben közli továbbá, hogy az országos főkapitány 20/1996. sz. Intézkedésében tiltotta meg a benzidin embereken való alkalmazását. A válasz azonban csak részben megnyugtató, hiszen ez a levél sem tisztázza, hogy általában milyen jogszabály alapján kerülhet sor benzidines vizsgálatra, leszámítva a “szakirodalmat”. Érdemes felhívni a figyelmet még néhány dologra e helyt: a veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek elleni védekezésről szóló 2/2001 (I.17.) Kormányrendelet ún. Anyaglistáján a benzidin a rákkeltő anyagok körében szerepel. A 26/2000. (IX. 30.) EüM rendelet a foglalkozási eredetű rákkeltő anyagok elleni védekezésről és az általuk okozott egészségkárosodások megelőzéséről, illetve a 41/2000. (XII. 20.) EüM-KöM együttes rendelet az egyes veszélyes anyagokkal, illetve veszélyes készítményekkel kapcsolatos egyes tevékenységek korlátozásáról szóló jogszabályok a benzidint szintén a veszélyes anyagok közt említik. Utaltunk már arra is, hogy használati hatékonysága igencsak kérdéses. Mindezek ellenére valószínűleg a mai napig használják tárgyakon. B. Nem volt teljesen tisztázható az ügyben az sem, hogy tulajdonképpen mi célból, milyen indokkal és intézkedés keretében vitték be a későbbi sértetteket a rendőrök a kapitányságra. Az ügyészségi nyomozó hivatal által folytatott nyomozást megszüntető határozat kijelenti, hogy a sértettek előállítására az emberölés miatt végzett adatgyűjtés körében került sor. Felbukkan a rendőri szakzsargonban gyakran használt “elszámoltatás” is e határozatban, amelynek egyébként semmiféle jogi alapja nincs, ilyet sem az Rtv., sem a szabályzat nem ismer. Az Rtv. 33.§ (2) bekezdés c) pontja szerint “A rendőr a közbiztonság érdekében a hatóság vagy az illetékes szerv elé állíthatja azt, akitől bűncselekmény gyanúja vagy szabálysértés bizonyítása érdekében vizeletvétel vagy véralkohol-vizsgálat céljából vérvétel, valamint műtétnek nem minősülő módon egyéb mintavétel szükséges”. A szabályzat idevágó szakasza pedig így szól: “Ha az előállított az Rtv. 33. § (2) bekezdés c) pontban írt vizsgálatnak önként aláveti magát, és a rendőri szervhez történő előállítására más ok nem áll fenn, a vizsgálat után el kell bocsátani.” Esetünkben tehát e szakaszok alkalmazása körében került sor az érintettek előállítására. Személyi szabadságuk korlátozása a 12 órát azonban meghaladta, ami az Rtv.-be ütközik. A panaszt elutasító határozat ezt már azzal “magyarázza”, hogy az érintettek szerepének tisztázása után tanúkénti kihallgatásukra került sor. Ily módon a következő folyamatot vázolhatjuk fel: az észlelt, illetve bejelentett bűncselekmény miatt indult nyomozás során az érintetteket előállították az Rtv. 33. § (2) bekezdése alapján, majd mintavétel történt. A panaszt elutasító határozat azt mondja, hogy a vizsgálat az alapos gyanú kizárásával fejeződött be. Ezt követően pedig az addigi előállítottakat tanúként hallgatták ki, mondván, őket “rövid úton” beidézték, így rendelkezésre állnak és a bűncselekményről információkkal rendelkeznek. Igen ám, csakhogy e körben már nem az Rtv., hanem a Be. alapján kellett eljárniuk a rendőröknek, amely norma az idézés körében említi a “rövid úton” megjelölést. A Be. továbbá 62. § (1) bekezdésében kimondja: “Tanúként az hallgatható ki, akinek a bizonyítandó tényről tudomása van”, illetve “A tanúként megidézett személy köteles kihallgatása végett megjelenni és – ha e törvény kivételt nem tesz – vallomást tenni. A tanúnak igénye van – külön jogszabályban megállapított mértékben – a megjelenésével felmerült költségek megtérítésére. Erre a tanút kihallgatásának befejezésekor figyelmeztetni kell”. E szakaszokból, de ugyanígy a 112. §ból és a törvény kommentárjából is az következik, hogy a tanúnak kihallgatása előtt időt kell hagyni arra, hogy a vallomástételre felkészülhessen. Minden tekintetben ellentétes a Be. 4.§ ával az az eljárás, amit az ügyben intézkedő rendőrök alkalmaztak. Órákig tartó – törvénytelen módon foganatosított – vizsgálatnak vetettek alá embereket, majd ezt követően tanúként kihallgatták őket. Kizártnak tekinthető, hogy esetleg “beidézték” volna őket tanúként rövid úton, amennyiben igen, az végtelenül cinikus és embertelen megoldásnak tekinthető. A panaszt file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 21 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
amennyiben igen, az végtelenül cinikus és embertelen megoldásnak tekinthető. A panaszt elutasító határozat azzal takarózik, hogy ily módon az embereknek nem kellett ismételten 60 km-t megtenniük. Valószínűleg megtették volna, ha a vizsgálatot követően egyből, mindenfajta további kihallgatás nélkül hazaengedik őket. Ez egyébként a szabályzat 38. § (1) bekezdés alapján kötelező is, mégpedig azért, mert a tanúvallomás megtétele már nem tartozik az előállítás körébe. Természetesen a nyomozás gyorsaságának érdekeire is figyelemmel kell lenni, de akkor szükségképpen adódik a kérdés: ha a tanúkénti kihallgatás halaszthatatlan volt, akkor az érintettek által ismert információkat miért nem az Rtv. 32. §-a alapján szerezték be: “A rendőr a feladatának ellátása során bárkihez kérdést intézhet, felvilágosítást kérhet, ha alaposan feltehető, hogy a megkérdezett olyan közlést tehet, amely a rendőri feladatok teljesítéséhez szükséges. A felvilágosítás kérésének idejére a kérdezett személy feltartóztatható. Akitől a rendőr felvilágosítást kér – ha jogszabály másként nem rendelkezik – az általa ismert tényekkel, adatokkal kapcsolatos válaszadást nem tagadhatja meg.” Látható, hogy ez úton akár a benzidines vizsgálat is elkerülhető lett volna, ha elsőként információt gyűjtenek, és csak a szükségeshez képest végeznek mintavételi eljárást. Ezzel ellentétben azonban csak a kapkodás látszott meg az intézkedő, nyomozó rendőrök munkáján. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ebben az esetben is milyen bonyodalmakhoz vezet a Be. és az Rtv. alkalmazásának tisztázása: nyilvánvaló, hogy az emberölés miatt nyomozást folytatott az illetékes rendőrkapitányság, ugyanakkor az érintettekkel szemben az Rtv.-én alapult intézkedésük. A korábban már taglalt ellentmondásmentesség elvileg adott, gyakorlati megvalósulása azonban láthatólag nehézkes. Fontos körülmény, hogy a panaszt elutasító határozat nem pusztán az Rtv. 33. § (2) c), hanem b) pontjára is utal mint előállítási jogalapra. Ebben az esetben azonban közölni kellett volna az érintettekkel az alapos gyanú tényét, és ekkor a Be. szabályai is érvénybe léptek volna. Nincs arra adatunk, hogy ez megtörtént volna. C. A jogellenes fogvatartás kérdése a fentiek tükrében akkor merül fel, ha a tanúként benn töltött időt nem tudjuk hová “elszámolni”. Megítélésünk szerint a fenti módon foganatosított tanúkihallgatás mindenképpen törvényellenes volt. Ilyeténképpen az merül fel, hogy a kapitányság épületében korábban szabadságkorlátozó intézkedés hatálya alatt álló személyeknek rögtön ezután való kihallgatása tanúként szabadságelvonással jár-e vagy sem. Lényegében igen: a tanúnak – fogalmilag – szükséges mértékig korlátozzák a szabadságát mindenféleképpen, hisz az idézett tanú megjelenése kötelező, eltávoznia pedig csak engedéllyel lehet. Esetünkben azonban eredetileg nem tanúvallomás tételi szándékkal “mentek be” az érintettek, hanem őket – más célból – előállították. A tanúskodásra nem a megfelelő szabályokat alkalmazták, nem volt idézés, a “rövid utas” megoldás szerintünk elvethető. A kihallgatandó személyek nem távozhattak el a kapitányságról, ugyanakkor szabályszerűen nem voltak beidézve. A jogellenes fogvatartás határterületére értünk. A NEKI álláspontja szerint azonban meg is valósult a jogellenes fogvatartás, mivel a tanúkénti beidézésre vonatkozó szabályoknak nem tettek eleget az eljárók, ám az érintett személyek szabadságukban korlátozva voltak, őket nem engedték el, azonban semmiképpen nem tanúi minőségben várakoztak. Ami a kényszervallatást illet, itt sem könnyű kérdéssel szembesülünk. A vizsgálat törvénytelen foganatosítása nem kérdéses, ám a mintavételről videofelvétel történt. Ennek tanúsága szerint a beavatkozás nem járt fájdalommal, azaz nem bizonyítható a kényszerítő jelleg. A jogirodalomban említést tesznek a kényszervallatás kísérletéről, ami a gyakorlatban lényegileg kizárt, azonban fogalmilag elképzelhető. Esetünkben nem a benzidines eljárás alatt, hanem a tanúkénti kihallgatásban merülhet fel a kényszervallatás problémája. “Elképzelhető például a passzív alany többszöri – éjszakai – kihallgatásának, kifárasztásának megkezdése file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 22 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
passzív alany többszöri – éjszakai – kihallgatásának, kifárasztásának megkezdése vallomás kikényszerítése céljából, majd külső ok folytán az elkövetési magatartás továbbfolytatásának, befejezésének elmaradása.” Ebben az ügyben úgy kapcsolható össze a kísérlet és a befejezettség, hogy a benzidines eljárás és az érintettek éjszakai benntartása után következő tanúkihallgatás összességében valósította meg a kényszervallatás bűntettét. Természetesen ez csak elméleti, de lényegében megalapozott feltevés. D. Más a megítélése az embertelen, megalázó és kegyetlen bánásmód kérdéskörének. Előrebocsátjuk, hogy a strasbourgi emberi jogi bíróság panaszunkat e vonatkozásban elutasította (nyilvánvaló megalapozatlanság okán). Ezzel szemben mi úgy látjuk, hogy bizonyítottan rákkeltő anyagnak emberi testen (pl. nemi szerven) való alkalmazása legalábbis felveti az embertelen bánásmód problémáját. A strasbourgi esetjogból strict meghatározás nem vezethető le a kínzás, embertelen, vagy megalázó bánásmód fogalma tekintetében. Annyi mindenesetre leszögezhető, hogy igen súlyos és komoly lelki és/vagy testi hátrány okozásával kell járnia a bánásmódnak. Lényegében ez vezette arra a Bíróságot, amikor elutasította az e tárgyban benyújtott panaszt arra hivatkozva, hogy “a panaszolt vizsgálat nem volt olyan súlyú, amely megalapozná az [Egyezmény] 3. cikkének sérelmét”. Az ügyről később az Emberi Jogi Bíróság egyik bírája, Baka András nyilatkozott, és a következőket mondta: “[…] a használt anyag, bár tárgyakon és nem emberi testen való használata indokolt, az adott koncentrátumban legfeljebb bőrirritációt okozhatott – ha a használatának egyáltalán volt valami következménye – , valamint az anyag alkalmazása fájdalmat nem okozott. Emellett a panaszosok kihallgatásának egészéről videofelvétel készült. Ilyen körülmények között a bíróság nem látta igazolva, hogy az alkalmazott kémiai vizsgálat – annak alkalmatlanságán túl – elérte volna a kínzásnak, vagy az embertelen és megalázó bánásmódnak a strasbourgi bírói gyakorlat által megkívánt szintjét. A videofelvétel ugyanakkor igazolta, hogy az alkalmatlan anyagot nem a panaszosok megalázása, vagy bennük valamiféle félelem keltése céljából alkalmazták. Ez az oka, hogy a bíróság végül is elutasította a panaszt.” A döntés jogerős jellegéből fakadóan (is) el kell fogadnunk a bíróság álláspontját a tényszerűség kedvéért (ugyanis a bíróság e döntése ellen nincs helye jogorvoslatnak). Más kérdés, hogy a NEKI (és más szakértők) megítélése az volt az üggyel kapcsolatban, hogy rákkeltő anyagnak embereken való alkalmazása a ténylegesen okozott sérüléstől függetlenül megalázó és embertelen. Természetesen a strasbourgi bíráknak a ténylegességre is figyelemmel kellett lenniük. Összességében az mondható el az ügyről, hogy itt is kitűnt: nem könnyű a rendőri eljárások jogszerűtlenségét bizonyítani hazai hatóságok előtt. Ez által a nyomozó hivatalok szerepe is kérdésessé válik, amint kialakulhat róluk egyfajta képzet, miszerint a rendőri jogsértések feltárásában inkább a rendőröknek partnerei, mint a sértetti oldalnak. Tudva azt, hogy a statisztikai adatokból kevéssé lehet következtetni a valóságos helyzetre (nem is beszélve a bűncselekmények területéről), mégis érdemes megnézni a következő táblázatot, amely a 2001-es évben elkövetett hivatali bűncselekményekre vonatkozik. Hivatali Eljárás bűncselekmény befejezés összesen
Nyomozás Nyomozás megtagadás megszüntetés
file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Vádemelés
Page 23 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
Hivatali visszaélés Bántalmazás hivatalos eljárásban
09.11.19 6:22 PM
2492
1343
814
1321
799
290
301 (12%) 208 (15-16 %) 62 (8%)
746
314
362
Kényszervallatás 315
168
126
Jogellenes fogvatartás
58
35
105
20 (6%) 11 (10%)
Ha összehasonlítjuk az előző táblázat adatait az 1997-es adatokkal, akkor látni fogjuk, hogy lényegében nem sok változás történt, sőt, az alábbi táblázat azt mutatja, hogy az eltelt időben a vádemeléssel befejezett ügyek aránya még inkább csökkent. Hivatali Eljárás bűncselekmény befejezés összesen
Nyomozás megtagadás
Nyomozás megszüntetés
843
276
448
114 (14%)
Kényszervallatás 386
142
202
41 (11%)
Jogellenes fogvatartás
66
86
22 (13%)
Bántalmazás hivatalos eljárásban
174
Vádemelés
2/2. A Pest megyei kényszervallatási ügy Ezen ügy érdekessége leginkább abban fedezhető fel, hogy a szokásos hosszadalmas és eredményre nem vezető eljárás végül “révbe ért”, hiszen magyar bíróság előtt jogerős marasztaló ítéletet hoztak a bántalmazó két rendőr ellen. A strasbourgi bíróság előtt is folyamatban volt ez az ügy, mely panaszunkat visszavontuk, tekintettel a másodfokon eljáró bíróság jogerős marasztaló ítéletére. Mindez mégsem cáfolja, inkább erősíti az előzőekben megfogalmazott vélelmet – miszerint az ilyen jellegű eljárások többnyire eredménytelenek vagy hosszú ideig tartóak – az, hogy a jogerős döntés 2002 áprilisában született, míg az eset 1998 nyarán történt. 1998. augusztus 15-én R. Miklós és H. Mihály a Pest megyei D. településen kocsijukkal megálltak egy presszó előtt, ahová zártkörű rendezvény miatt nem tudtak bemenni. Visszamenve kocsijukhoz, egy férfi lépett hozzájuk és baseball-ütővel bántalmazta őket. A 2025 perc múlva kiérkező rendőröknek a férfi azt mondta, hogy azért ütötte meg a két roma férfit, mert előzőleg őket látta besurranni házuk garázsába. A rendőrök a sértetteket orvoshoz vitték, ám az orvos csak jóval később, augusztus 25-én állított ki látleletet sérüléseikről. Az orvosi vizsgálat után a városi kapitányságra állították elő őket, ahol a nagyobb figyelmet R. Miklósnak file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 24 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
vizsgálat után a városi kapitányságra állították elő őket, ahol a nagyobb figyelmet R. Miklósnak szentelte a “kihallgatást” foganatosító két rendőr. Körülbelül három órán keresztül bántalmazták, bár ez a kifejezés kissé enyhe, ha figyelembe vesszük, hogy milyen súlyú verést kapott R. Miklós. Eközben bántalmazói igen durva kifejezéseket használtak. A sértettnek gyakorlatilag az egész testét bántalmazás érte, beleértve “nemesebb szerveket” is. Hajnali 4.30 óra körül végeztek a rend őrei, majd egy vallomási jegyzőkönyvet írattak alá R. Miklóssal, aki annak tartalmára nem emlékezett. Ezután autóba ültették a félig eszméletlen sértettet – aki egyébként ekkor még hivatalosan gyanúsított volt – , majd egy, a városon kívül eső erdős területen kidobták az autóból, sorsára hagyva. R. Miklós ezután – egy férfi segítségével – a legközelebbi település orvosához ment, aki a sértettet megvizsgálta és a vizsgálat eredményét az orvosi ügyeleti naplóban rögzítette. Sérülései közül csak néhány: vérbeszűrődések, duzzanatok a szem körül, az egyik alkaron, a gerinc jobb oldala mellett, mindkét lábszáron, illetve három borda hátsó ívén elmozdulás nélküli haránttörés. A sérülések büntetőjogi gyógytartama 8 napon túli volt. A NEKI ügyei többségével ellentétben a sértettek ez esetben viszonylag gyorsan fordultak hozzánk, mindössze néhány nappal az esetet követően. Ennek is köszönhetően, a NEKI helyszíni tényfeltárása során olyan fényképfelvételeket készített R. Miklós sérüléseiről, amelyeket azután a bíróság eljárása során fel tudott használni. A bírósági szakig azonban rögös út vezetett. A feljelentést követően – az eljárásban a sértetteket dr. Halay László ügyvéd képviselte – a nyomozást a Pest Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatal folytatta le, ám a nyomozás intenzitása igencsak kérdéses volt. A nyomozást első ízben 1998. december 30-án szüntették meg a Be. 139.§ (1) b) pontja alapján. A sértetti képviselő által benyújtott panasz azt sérelmezte, hogy a lefolytatott nyomozati cselekmények (felismerésre bemutatás, illetve orvosszakértői vélemény beszerzése) alapján, illetve azok eredményei alapján a nyomozás nem lett volna megszüntethető. E panasznak helyt adva a Pest Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatal elrendelte a nyomozás továbbfolytatását. A nyomozás alatt több ízben került sor szembesítésekre, melyek azonban eredményre nem vezettek. 1999. április 15-én ismételten megszüntették a nyomozást, ez úttal az azt követő panaszt is elutasította a felettes ügyészség. 1999. augusztus 30-án a NEKI nyújtott be indítványt arra nézve, hogy folytassák a nyomozást. A NEKI panaszában többek között az Alkotmány 54.§ (2) bekezdésére, 55.§ (1) bekezdésére, illetve 57.§ (5) bekezdésére hivatkozott, továbbá az Emberi Jogok Európai Egyezményének 6. és 13. cikkeire, valamint több, a Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatából vett esetre is. A panasz nyomán a D. Városi Ügyészség, mint felettes ügyészség elrendelte a nyomozás továbbfolytatását 1999. október 4-én. A lefolytatott nyomozás eredményeképpen a D. Városi Ügyészség 1999 végén nyújtott be vádiratot a két rendőr ellen a Budakörnyéki Bíróságra. A megtartott öt tárgyalás eredményeképpen a bíróság 2001. május 10-én hozta meg ítéletét, amelyben a két terheltet társtettesként elkövetett kényszervallatás bűntettében találta bűnösnek és 1-1 év börtönre ítélte őket. Ezt követően 2002. április 11-én a másodfokon eljáró bíróság is marasztaló ítéletet hozott, annyiban változtatva az elsőfokú ítéleten, hogy a szabadságvesztés büntetést egy év próbaidőre felfüggesztette. Ami magát a bűncselekményt illeti, az különösebb fejtegetést nem igényel, hisz a bíróság bizonyítottnak látta a kényszervallatás bűntettét. Ami aggályosabb, az a nyomozó hatóságok hozzáállása az ilyen ügyekhez, figyelembe véve azt, hogy csak jóval a bűncselekmény elkövetése és a nyomozás megszüntetése után került sor vádemelésre, nem is beszélve file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 25 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
elkövetése és a nyomozás megszüntetése után került sor vádemelésre, nem is beszélve magáról a végső bírósági döntés időpontjáról. Már említettük, hogy minden egyes ügyre vonatkozóan, azaz általánosan nem tehetünk megállapításokat arra nézve, hogy melyek a gyakori problémák a szakmai munkában. Mégis megkockáztatjuk, hogy a nyomozó hivatalok hozzáállása (és nem a szakmai hozzáértése!) sok esetben nem megfelelő. Ez nem elfogultságot jelent; másrészt a rendőrség – büntetőjogi és büntetőeljárási értelemben – nyomozó hatóság, szintúgy, mint az ügyészségi nyomozó hivatalok. E helyt csak nagyon röviden utalunk a következőkre: a nyomozó hivatalok kapacitása az esetek nagy részében igencsak csekély. A nyomozó hivatal tehát mind ténylegesen, mind jogi előírás erejénél fogva együttműködik a rendőrséggel. Nem nehéz elképzelni, hogy mennyire nincs könnyű helyzetben az az ügyészségi nyomozó, illetve a hivatalt vezető ügyész, akiknek esetleg olyan rendőr vagy rendőrök ellen kell eljárnia, akivel/akikkel rendszeresen együtt dolgoznak, kiváló szakmai együttműködés jellemzi őket. Ráadásul, a kollegialitásból és a hasonló funkcióból adódóan igencsak jól ismerhetik egymás gondjait, a véges teljesítőképességet, a felderítés nehézségeit, a kihallgatottak “makacsságát”, a védők akadékoskodását, és sorolhatnánk még a büntetőeljárás, a nyomozás alatt felmerülő – sokszor a nyomozás eredményességét ténylegesen gátló, nehezítő – körülményeket. Ráadásul sok esetben, a fentihez hasonló ügyekben szinte kivétel nélkül, a sértettet a rendőrök nem l’art pour l’art bántalmazzák, hanem hivatalos eljárásban, tehát a sértett egyben gyanúsított is, legalábbis egy ideig. Az ügyészségi nyomozó tudja, milyen nehéz a gyanúsítottaktól korrekt, értékelhető vallomást felvenni, főleg abban az esetben lehet ez bosszantó, amikor a kihallgató “tudja”, hogy mi az igazság. Ilyen helyzetekben, vagy amikor az intézkedő rendőrrel szemben ellenállást tanúsítanak, amit aztán nem csak leküzdenek, de – sajnos – meg is torolnak, a nyomozó ügyész – láthatólag – megértést tanúsít. Mindebből fakadóan számunkra esetenként úgy tűnik, hogy éppenséggel nem a sértettet, és az azt képviselőt tekintik partnernek, hanem inkább a gyanúsított rendőrt. Ez a hozzáállás nem fogadható el. A nyomozó hivatalokat éppen azért hívták életre, hogy meghatározott bűncselekmények esetén nyomozást folytassanak. A szándék “nemessége” és a hatékonyság között azonban vélhetően elég mély szakadék tátong. 2/3. B. Sándor – kényszervallatás E kényszervallatási ügy tárgyalása során nehezebb a helyzetünk, mint az előzőkben, ugyanis az ügy a strasbourgi bíróság előtt van, hazai eredményt azonban ne értünk el. Továbbá, a sértett ez esetben is csak jóval a cselekmény elkövetése után fordult hozzánk, igaz, előzőleg keresett jogorvoslatot. Ez utóbbi momentum az emberi jogi bíróság előtti eljárás sikerét is veszélyezteti a hat hónapos szabály vonatkozásában. Az esetleírás a Fehér Füzet 1998-as számában található meg. B. Sándort 1995. augusztus 9én csalással gyanúsították és ezért előállították az O.-i városi rendőrkapitányságra. A gyanúsított, azaz a későbbi sértett azt állította a későbbiekben, hogy a kihallgatása alatt több ízben bántalmazták, az egyik rendőr arcon ütötte, társa pedig ököllel hasba vágta. A sértett érezte, hogy a füléből valami folyik. A kihallgatás után még néhány óráig egy fogdába helyezték el, majd elengedték. Állítólag a sértett két társa látta, amikor kivezették a kapitányság épületéből a vörös, feldagadt arcú sértettet. B. Sándor és társai ellen a csalás miatt folytatott eljárást rövidesen megszüntették. A sértett két nappal később orvoshoz ment, aki megállapította, hogy annak dobhártyája begyulladt, később meg is kellett műteni. A műtét után, a rendszeres orvosi ellenőrzések dacára, hallása 40%-al csökkent, ezzel együtt munkaképessége is. file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 26 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
B. Sándor feljelentést tett bántalmazói ellen, azonban a nyomozást megszüntették 1996. március 6-án, panasszal pedig nem élt a megszüntető határozat ellen. A sértett ezt követően a NEKI-hez fordult, sajnálatos módon csak 1998-ban. A NEKI orvosszakértőt kért fel vizsgálatra, aki megállapította, hogy a sérülések keletkezhettek oly módon, sőt, ez a tipikus, hogy “a fület tenyérrel megütik, a sértettet pofon ütik”. A NEKI ezt követően panasszal fordult a Legfőbb Ügyészhez, aki a panaszt átette a illetékes és hatáskörrel rendelkező megyei főügyészséghez. A panaszt azonban elutasították. E panasz elutasításának körülményei abban a vonatkozásban jelentősek, hogy a később az Emberi Jogok Európai Bíróságához benyújtott kérelem elfogadható-e vagy sem. A panaszok elutasítása, illetve a nyomozás megszüntetése arra való hivatkozással történt, hogy nem volt bizonyítható bűncselekmény elkövetése és a nyomozás folytatásától sem várható eredmény. Nem vonható kétségbe a nyomozás jogszerűsége, illetve nem vitatható el a nyomozó hatóságtól az a jog és lehetőség, hogy amennyiben nem vezet eredményre a nyomozás, akkor azt megszüntesse. Ugyanakkor kérdéses a tanúvallomások egyenértékűként való kezelése. Egy ügyvéd kollegánk egyszer így fogalmazott, amikor megszüntették az – állítólag – bántalmazó rendőrök elleni nyomozást: “Megint a rendőrök voltak többen.” Ez azt jelenti, hogy a gyanúsítottak egybehangzó vallomása, tehát többnyire tagadása esetén, amennyiben ezzel szemben csak a sértett vallomása (szerencsés esetben másoké is) áll ilyen jellegű ügyekben, a nyomozást nagy valószínűséggel megszüntetik. Esetünkben a nyomozást megszüntető határozat tanúsága szerint a sértett állításait még négy (!) személy vallomása támasztja alá, “ezzel szemben az eljáró nyomozók tanúvallomása szerint a személyeket senki nem bántalmazta, ezt erősítette meg a nyomozó alosztály vezetője, illetve a kapu ügyeletes is, akik semmiféle sérülést az elbocsátott személyeken nem észleltek, nekik bántalmazásra nem panaszkodtak.” Igen, egyébként ez így szokott lenni: a kapitányságon bántalmazott személy kifelé menet a kapuügyeletesnek szokott panaszkodni, aki általában megértően végighallgatja, és ezután haladéktalanul megteszi a szükséges lépéseket a bántalmazás kivizsgálására. A felettesek pedig készséggel “kiszolgáltatják” beosztottjaikat, hisz nem tűrhető a gyanúsítottak bántalmazása. Ebből eredően ebben az esetben nem történhetett bántalmazás, a kapuügyeletes felé panasz nem volt, az alosztályvezető nem tapasztalt bántalmazást; B. Sándor arca pedig valószínűleg attól a szégyentől volt vörös, hogy bűncselekménnyel gyanúsítják. Nagyjából ez lehetett az ügyészségi nyomozók gondolatmenete, de legalábbis hasonlóan cinikus. Az orvosszakértő véleményét a következőképpen értékelték: “…bár a rögzített sérülések keletkezhettek az elmondottak szerint is, a kihallgatás közben esetlegesen elszenvedett pofon ütések kapcsán, figyelembe véve azonban az orvosi adatokat, a kihallgatás időpontját, egyértelműen nem határozható meg a sérülések keletkezési időpontja, nem zárható ki teljes bizonyossággal, hogy a sérülés a kihallgatás időpontja előtt, avagy az azt követő napokban keletkeztek.” Kristálytiszta logika. A szakértői vélemény szerint keletkezhetett a sérülés a sértett által elmondottak szerint, vallomását négyen támasztják elő, de a rendőri tagadás erősebb érv. A vallomások egyenértékűségének kérdése tehát olyan formán kerül előtérbe, hogy kitől származó vallomás milyen súllyal esik latba. Ez az elsőre képtelennek, alkotmány- és törvénysértő gyakorlatra utaló kijelentés ügyeink egy részében megalapozottnak tűnik. A hatóság tagjainak működéséhez és kijelentéseikhez általában hitelességet is társítanak, ami helyénvaló, és alapvetően bizalmat tükröz. A büntetőeljárásban ilyen felfogásnak viszont nincs helye: “A bizonyítás eszközeinek nincs előre meghatározott bizonyító ereje.” Csak remélni tudjuk, hogy ténylegesen nem gondolják úgy a hatóságok, hogy pl. egy rendőr vallomásához nagyobb bizonyító erő társul, mint egy civiléhez. Mindezeken felül esetünkben azt a – szintén büntetőeljárási – elvet is figyelembe vették, hogy “a kétséget kizáróan nem bizonyított tényt a file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 27 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
büntetőeljárási – elvet is figyelembe vették, hogy “a kétséget kizáróan nem bizonyított tényt a terhelt terhére értékelni nem lehet.” Kifejezetten ugyanakkor nem utal erre a megszüntető határozat, csak áttételesen: “teljes bizonyossággal nem állapítható meg, de ugyanakkor nem is zárható ki a feljelentésben foglalt bűncselekmény elkövetése”. Az ügyészség presztízsveszteségtől való félelme sok esetben azért lehet megalapozott, mert a terhelő nyomozati adatok elégtelensége miatt vádemelés esetén a vádképviselet gyenge lábakon állna, így valószínűleg nem lehetne megalapozottan bíróság elé vinni az ügyet. Másrészt azonban a NEKI megítélése az, hogy sok ilyen vagy hasonló esetben indokolatlanul nem vállalja az ügyészség a “megmérettetést”, amikor a bíróság előtt kellene bizonyítani a vádlott bűnösségét (azaz a nyomozati anyag a vádemelést megalapozná, ám nem teljesen “biztos”, hogy a vádlott(ak) bűnössége bizonyítást nyer). Erre a későbbiekben érdekes példával szolgál az az ügy, melyben ugyan nem a rendőrség tagja volt a jogsértő, ám a lefolytatott (illetve esetenként le nem folytatott) nyomozati cselekmények elégtelensége, késedelmes jellege, a rendőrség “nemtörődömsége” oda vezetett, hogy a közvádra üldözendő cselekmény vonatkozásában a nyomozást megszüntették, míg a magánvádló a későbbi eljárásban ugyanolyan tényállást tudott elfogadtatni a bírósággal, mint amely miatt feljelentését megtette. A NEKI a strasbourgi bírósághoz fordult kérelemmel B. Sándor nevében, amelyben az Egyezmény több pontjának megsértésére hivatkozott. Az eljárás jelenleg is folyamatban van, az elfogadhatóságról még nem döntött a bíróság. 2/4. B. Jónás és fia – bántalmazás hivatalos eljárásban Az eset részletes leírása a Fehér Füzet 2001-es kiadásában szerepel. Ebben az ügyben a NEKI megszokott gyakorlatától eltérően az ügyfeleink ellen folyó büntetőügyben védői munkát is ellátott, míg – ezzel párhuzamosan – az intézkedő rendőrök ellen is feljelentéssel élt és a megindított nyomozásban sértetti képviselőt biztosított a sértetteknek. Ügyfeleink tehát ugyanazon ügyből kifolyólag egyrészt terheltek, másrészt sértettek voltak. Az ellenük folyó ügyben hivatalos személy ellen csoportosan elkövetett erőszak bűntette és súlyos testi sértés miatt emeltek ellenük vádat. Első fokon a bíróság marasztaló ítéletet hozott, B. Jónás I. rendű vádlott két év szabadságvesztés büntetést kapott, végrehajtásában négy évre felfüggesztve. A megyei bíróság ezt az ítéletet helybenhagyta. A tényállás témánk szempontjából lényegi eleme az, hogy a bűncselekményt követően helyszínre kiérkező és B. Jónásékkal szemben intézkedést kezdeményező rendőrök által megkezdett intézkedés jog- és szakszerűnek minősíthető-e, azaz mikor milyen kényszerítő eszközök alkalmazásának van helye, a rendőr mikor alkalmazhat erőszakot. A téma teljes körű tárgyalása természetesen külön tanulmány tárgya lehetne, de igyekszünk a lényegi pontokon megragadni a problémát. B.Jónás ismerőseivel az egyik helyi szórakozóhelyen unokája születését ünnepelte. Eközben hangoskodtak, a kiszolgáló többször szólt nekik, hogy halkabban szórakozzanak. Egy idő után a volt (akkor rendelkezési állományban lévő) helyi körzeti megbízott is odaszólt a társaságnak, ebből veszekedés, majd verekedés lett. A helyszínre érkezett a jelenlegi körzeti megbízott, aki erősítést kért a közeli város rendőrkapitányságáról. A kiérkező rendőrök a már hazafelé tartó B. Jónást, illetve fiát megállították, a sértettek állítása szerint megbilincselték és visszavitték őket a kocsmába. B. Jónást és fiát eközben – előbbiek állítása szerint – bántalmazták: előbbi koponyazúzódást, hasfalzúzódást, szemhéj és szemkörüli terület zúzódását szenvedte el, utóbbinak két fogából tört le kisebb darab. file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 28 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
A sértettek állítása szerint ellenállást az intézkedés során nem tanúsítottak, ám kiderült, hogy id. B. Jónás az intézkedés elején szembefordult a rendőrökkel és támadólag lépett fel, később pedig az egyik intézkedő rendőrt combon rúgta. Összességében elmondható, hogy az esete megítélése nem teljesen egyértelmű: ügyfeleink nem tagadják, hogy összetűzésbe keveredtek a kocsmában, azonban állításuk szerint a későbbi, ellenük foganatosított intézkedés módja aránytalanul erőszakos volt. A sértettek – a “kocsmai ügy” terheltjei – állításuk szerint hazafelé menet szenvedték el az intézkedést. A bíróság ítéleti tényállása erre a momentumra nem helyez túl nagy hangsúlyt, annyit említ e körben, hogy a helyszínre érkező rendőrök vetettek véget a verekedésnek testi kényszer és bilincs alkalmazásával. A nyomozást 2002. április 23-án a nyomozó hivatal megszüntette, tekintettel arra, hogy a feljelentett bűncselekmény nem volt bizonyítható. Összességében az állapítható meg az ügyről, hogy abban valóban számos ellentmondás volt felfedezhető a feljelentők előadásaiban, míg a kihallgatott rendőrök vallomásai egybehangzóak voltak és ezeket érdektelen, kívülálló tanúk is alátámasztották. A NEKI nem nyújtott be panaszt a megszüntető határozat ellen. A nyomozás megszüntetése és a bizonyítás eredménytelensége ellenére néhány gondolat erejéig utalnánk a rendőrség kényszerítőeszközök vonatkozásban fennálló jogosítványaira. Az Rtv. 15-20. §-ai szólnak a kényszerítő eszközök általános szabályairól. A 15. § fontossága abban rejlik, hogy lefekteti az arányosság követelményét, azaz az intézkedés törvényes céljával arányban nem álló hátrányt nem okozhat a rendőr. A második bekezdés pedig a fokozatosságot is előrevetíti, illetve hangsúlyozza azt az elvet, hogy a több lehetséges intézkedés közül mindig a legkisebb korlátozással, sérüléssel vagy károkozással járót kell alkalmazni. A 16. §-al kezdődően a kényszerítő eszközök általános szabályait olvashatjuk. Alapelvi jelentőségű az a rendelkezés, miszerint kényszerítő eszközt csak a törvényes feltételek fennállása esetén lehet alkalmazni, és azonnal fel kell hagyni annak alkalmazásával, ha a cél megvalósult, azaz az ellenszegülés megtört és az intézkedés eredményesen lefolytatható. Már most szükségesnek tartjuk megvizsgálni a szolgálati szabályzat idevágó rendelkezéseit, nevezetesen a szolgálati szabályzat 51-52.§-ait, melyek szintén a kényszerítő eszközök általános szabályairól rendelkeznek. Az első bekezdés szerint a szolgálat jogszerű teljesítésekor a rendőr köteles intézkedéseinek érvényt szerezni, “ennek érdekében előzetes figyelmeztetés után joga van kényszerítő eszközök alkalmazására”. Azt azonban, hogy eme érvényszerzésnek valami akadálya is kell, hogy fennálljon a kényszer alkalmazása előtt, csak az 52.§ (2) bekezdés mondja meg, amikor meghatározza, mit kell ellenszegülésnek tekinteni a kényszerítő eszközök alkalmazása során. E szakasz utal az Rtv. 47.§-ra, mely paragrafus használja az ellenszegülés kitételt. Nem fekteti le az általános szabályok elején a szabályzat, hogy kényszerítő eszközt csak a jogszerű rendőri teljesítés megakadályozásnak, az annak való ellenszegülés esetén lehet alkalmazni. Ráadásul az Rtv. hivatkozott szakasza mindössze a testi kényszerről szól, más típusú kényszerítő eszközt e szakasz nem említ. Nem egyértelmű, hogy miért nem az Rtv. 16. §-ra utal a szabályzat e pontja, ahol a szakasz első bekezdésének második mondata legalább a contrario utal arra, hogy kényszerítőeszközt csak ellenszegülés esetén lehet alkalmazni. Sőt, az Rtv. 19. §-a is megerősíti, hogy a rendőri intézkedésnek mindenki köteles magát alávetni. A későbbiekben még utalunk arra, hogy milyen következtetésre jut el a jogalkotó ebből fakadóan a bilincs alkalmazásának tekintetében. Mind az Rtv, mind a szabályzat lényeges rendelkezései azok, melyek kötelezik a rendőrt, hogy a kényszerítés közben a testi épséghez fűződő jogokat tartsák tiszteletben, és a testi épséget csak a legszükségesebb mértékben veszélyeztessék. Igaz, az Rtv. konkrétabb, amikor file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 29 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
csak a legszükségesebb mértékben veszélyeztessék. Igaz, az Rtv. konkrétabb, amikor “megemlékezik” a kínzás, embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmáról is, valamint a 17.§ (2) bekezdésében azt nyilvánítja ki, hogy a rendőri intézkedés során a kényszerítő eszköz alkalmazása esetén “lehetőleg kerülni kell a sérülés okozását, az emberi élet kioltását”. A szövegezés üdvözlendő, mindazonáltal a “lehetőleg” kitétel elhagyható lett volna, legalábbis finomításra szorulna. Annak kinyilvánítását, hogy a kényszerítő eszközök felsorolásának sorrendje fokozatosságot is jelent, a szabályzatban találjuk, ami talán az Rtv.-ben is expressis verbis elhelyezhető lett volna. Fontos “kellék” az ún. előzetes figyelmeztetés, azaz az ellenállás tanúsítójának a törvény nevében való figyelmeztetése, illetőleg felhívása, hogy fejezze be az ellenszegülést, különben a rendőr kényszerítő eszközt fog alkalmazni. Ez a figyelmeztetés csak abban az esetben mellőzhető, ha a “késedelem veszéllyel járna”. Az általános szabályok foglalkoznak még a jelentéstételi kötelezettséggel, és azzal, hogy az elöljárónak minden esetben vizsgálnia kell a kényszerítő eszköz alkalmazásának szükségességét, jogszerűségét és arányosságát. Talán nem szükséges arra felhívni a figyelmet, hogy a jogszerűség lényegében magában foglalja a másik két fogalmat. Amennyiben az intézkedés feltételei nem állnak fenn, azaz nem jogszerűen alkalmaznak kényszert, akkor sem a szükségesség, sem az arányosság nem releváns “mutatók”, azaz a jogszerűség hiánya kizárja a másik két fogalom egyidejű fennálltát. Erre már az Rtv. 15.§-a is utalt valamelyest. A fentiekből és az általános szabályokból következően a bilincs alkalmazása nem előzheti meg pl. a testi kényszer alkalmazását. A bilincs alkalmazásával kapcsolatos szabályozás azonban némi ellentmondással terhes. Az Rtv. a kényszerítő eszközök között említi és annyit mond lakonikusan, hogy a szabadságában korlátozni kívánt vagy korlátozott személy önkárosításának megakadályozására, támadásnak megakadályozására, szökésének megakadályozására vagy ellenszegülésének megtörésére alkalmazható. Az Rtv. indokolása azonban – ellentmondva a szolgálati szabályzat általános feltételeinek , de a törvény 16.§-hoz fűzött indokolásnak is – alkalmazására azt mondja, hogy arra lehetőség van “előzetes ellenállás tanúsítása nélkül” is. Feltételül szabja viszont, hogy erre is csak személyi szabadság korlátozásával járó intézkedés keretében (elfogás, előállítás, elővezetés, őrizetbevétel) alkalmazható. Mindez a szolgálati szabályzat bilincsre vonatkozó részletszabályaival viszont összhangban van, ugyanis a szabályzat 54.§ (1) bekezdés c) pontja szerint a bilincs a bűncselekmény alapos gyanúja miatt elfogottal szemben alkalmazható. Megítélésünk szerint indokolatlanul terjeszti ki e jogszabályhely a bilincs alkalmazását olyan esetekre, amikor az intézkedés alá vont személy nem tanúsít ellenállást, hanem önként aláveti magát a rendőri intézkedésnek, azaz együttműködik. Az Rtv.-ből nem folyik ilyen lehetőség, sőt, annak 16.§-a egyértelművé teszi, hogy a rendőr csak azt kényszerítheti, aki az intézkedést akadályozza vagy annak ellenszegül. Másrészt a szabályzat szövegezése szinte kötelezővé teszi a gyanúsított elfogása esetén a bilincs alkalmazását. Márpedig nem szükségszerű az, hogy az elfogott személlyel szemben bilincset alkalmazzanak – ahogy egy Tolna megyei rendőrőrs munkatársai egy közel 70 éves urat “fogtak el” annak lakásán, és rögvest megbilincselték, majd kihallgatásának végéig bilincsben tartották; kérdésünkre, hogy erre miért volt szükség, az őrsparancsnok – aki jogszerűnek ítélte a kényszerítő eszköz alkalmazását – azt válaszolta, hogy kollegája az adott helyzetben így látta jónak; és mivel jogszabályi akadálya nem volt, ezért az elöljáró is helyénvalónak találta a kényszerítő eszköz alkalmazását. Az illetékes rendőrkapitányságon pedig azzal indokolták, hogy a bűncselekmény tárgyi súlya (szemérem elleni erőszak) indokolja ilyenkor a bilincs alkalmazását. Megjegyzést érdemel, hogy a bilincs kiemelkedő tárgyi súlyú cselekmény esetén való alkalmazására nincs jogszabályi alap; ezt legfeljebb a gyakorlatban alkalmazzák így. file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 30 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
alkalmazzák így. Véleményünk az, hogy a szövegezés kiterjesztő jellegű értelmezést enged a bilincseléssel kapcsolatban: olyan esetekben is alkalmazható a bilincs (és ezt erősíti az egyébként jogforrási erővel nem bíró Rtv. indokolás), amikor ellenállást, ellenszegülést nem tanúsítanak. Ebből adódóan írott malaszt marad az Rtv. és a szabályzat általános feltételeinek azon része, miszerint a rendőri szolgálatteljesítésnek alá kell vetnie magát mindenkinek, és csak azzal szemben lehet kényszert alkalmazni, aki ellenáll. Az első esetleírásban több ízben idéztük Szikinger István szakvéleményét, most is idevág annak egy része: “Bilincselésre akkor kerülhet sor, ha az intézkedés során felmerül az érintett személy önkárosításának, támadásának, szökésének közvetlen veszélye, illetőleg az ellenszegülés leküzdésének szükségessége. Ezzel együtt nem zárható ki az intézkedés megkezdésével egyidejűleg foganatosított bilincselés jogszerűsége, amennyiben alapos okkal feltételezhető, hogy e kényszerítő eszköz olyan veszélyek elhárítását szolgálja, amelyhez képest a bilincseléssel érintett alapvető jogok korlátozása szükséges és arányos.”. Ez utóbbi megítélése azonban rendőri diszkréció körébe tartozik, és – mint az említett példa mutatja – rendőreink hajlamosak olyan esetben is bilincselni, amikor az ellenállásnak nemhogy semmilyen jele nem tapasztalható, de annak későbbi veszélye is kizárt. 2/5. Z. Sándorné – hivatali visszaélés, testi sértés 2001.január 19-én Z. Sándorné fiatalkorú gyermekét tanúkénti kihallgatásra beidézték az illetékes rendőrkapitányságra, majd egész nap ott tartották, miközben tanúi minőségét gyanúsítottra “változtatták” kihallgatói. Mivel a fiú édesanyját nem engedték be, mint törvényes képviselőt – mondván, érdekellentét miatt kizárják az eljárásból – eseti gondnok látta el képviseletét. Lényeges és megjegyzendő, hogy az előbbi eljárás ellen panasszal élő Z. Sándorné panaszának az ügyészség helyt adott, és utasította a rendőrséget, hogy folytatólagosan hallgassa ki a fiatalkorú gyanúsítottat, immár képviseletének megfelelő biztosítása mellett. A fiatalkorú Z. Zoltánt később őrizetbe is vették, amiről édesanyját hivatalosan nem értesítették. Emiatti aggodalmát közölte fiaival is, akik úgy határoztak (sajnos nem szerencsésen), hogy a kihallgatást foganatosító egyik rendőrt a lakásán keresik fel. A rendőrt azonban nem találták otthon, és annak otthon lévő feleségét kérdezték testvérük hollétéről, majd rövid szóváltás, szitkozódás után távoztak. A feleség telefonált a kapitányságon tartózkodó férjének, aki kollegájával a két férfi keresésére indult, és felkeresték Z. Sándorné lakását. A két férfi azonban nem volt még otthon, így az odaérkező rendőrök az ott lévő Z. Sándornét, lányát és egy másik család, éppen ott tartózkodó 13 éves kislányát lefújták gázspray-vel, valamint Z.-né lányát többször megrúgta az egyik rendőr. Később több helyen is keresték a két roma férfit, majd végül 01.00 óra körül találták meg egyiküket, Z.-né lakásán, akit több ízben fegyverrel fenyegettek, illetve ököllel ütötték meg. Z. Sándor az orvosszakértői vélemény alapján igen komoly szemkörüli és koponyasérüléseket szenvedett el, míg Z. Sándorné lányáról sajnos nem készült látlelet, így a sérülések nem voltak vizsgálhatóak. Z. Sándor a szakértő megállapítása szerint csak a véletlennek köszönhette, hogy sérülései nem lettek súlyosabbak, ugyanis a bántalmazás jellege, a sérülések helye alapján könnyen veszélyesebb állapotba is kerülhetett volna. Z. Sándorné feljelentése alapján az illetékes ügyészségi nyomozó hivatal kezdte meg a nyomozást, nagy erőkkel. Tekintettel arra, hogy a NEKI már csak a bírósági szakban kapcsolódott be az ügybe, a nyomozati cselekményeken nem vettünk részt. Az iratok utólagos megtekintése alapján viszont egyértelműen látszik, hogy a nyomozó hivatal és annak file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 31 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
megtekintése alapján viszont egyértelműen látszik, hogy a nyomozó hivatal és annak ügyészségi nyomozója nagyon alapos és mindenre kiterjedő nyomozást folytatott le. Ennek köszönhető elsősorban, hogy az ügyészség vádiratot nyújtott be a gyanúsítottak ellen. A vád hivatali visszaélés, súlyos testi sértés kísérlete és rongálás többek között. Az ügyben a NEKI levelet intézett a terheltek feletteséhez, azaz az illetékes kapitányhoz, a fegyelmi eljárással és a szolgálati viszony felfüggesztésével kapcsolatban kérve tájékoztatást. A bírósági eljárás jelenleg folyamatban van, 2002 júniusában várható ítélet első fokon. 2/6. J. István – bántalmazás hivatalos eljárásban (nagyon rövid esetleírás, folymatban van) Az eset 2002. március 4-én történt a Baranya megyei S. községben. Az incidens rövid ismertetésén túl jelenleg másról nem tudunk beszámolni, ugyanis egyelőre csak a feljelentés történt meg a rendőrök ellen. A sértett J. István elmondása szerint a fenti napon – általa is elismerten – ittasan vezetett, és az őt megállásra felszólító rendőröket kikerülve autójával hazahajtott. A rendőrök közben a nyomába eredtek, majd a már hazaérő és autójából kiszálló férfit a földre kényszerítve ütni kezdték. A bántalmazásban mind a három rendőr részt vett és az esetnek tanúja volt J. István felesége és a háza udvarán tartózkodó egy-két személy. A férfi a bántalmazás következtében – a 2002. március 5-i ambulánslap tanúsága szerint – koponyasérüléseket szenvedett és több bordája eltört. A bántalmazásnak az vetett végett, hogy a helyszínre érkezett a bántalmazó rendőrök elöljárója, és beosztottjait a bántalmazás abbahagyására utasította. Ezt követően J. Istvánhoz orvost hívtak, aki valamelyest ellátta sérüléseit, ám kórházba nem vitték a sérült férfit. A rendőrök vérvétel céljából előállították J. Istvánt, majd állítólag azt is felajánlották neki, hogy amennyiben mellőzi a bántalmazás miatti feljelentést, akkor ők is eltekintenek az ittas vezetés miatti eljárás megindításától. Az ügy pillanatnyilag folyamatban van. 2/7. K. Frigyes, Borsod – Abaúj – Zemplén megye K. Frigyes – aki éppen katonaidejét töltötte – két barátjával 2001. augusztus 17-én B. községből M. városba ment szórakozni. A három fiatalember már meglehetősen ittas állapotban volt, amikor egyikük barátnőjét készült meglátogatni. K. Frigyes és barátja sokáig várták harmadik társukat, és annak felkutatására indultak egy idő után. Út közben megálltak egy autóbuszmegállónál és annak plexi oldalát ütötték, rugdosták. Később egy társasház kapujában egy kapucsengőt nyomtak hosszasan és a lakás tulajdonosánál keresték barátjukat. Később szóváltás alakult ki közöttük a kaputelefonon keresztül és a lakásából lefutó férfi üldözőbe vette a két fiatalembert, amelyben segítséget nyújtottak neki a közeli bevásárlóközpont biztonsági őrei. A két fiút végül a buszpályaudvaron érték utol, ahol a kiérkező rendőrök elfogták és előállították őket. A katonai ügyészség vádindítványa nyomán a katonai bíróság 2002. január 11-én a két fiatalembert társtettességben elkövetett garázdaság vétségében találta bűnösnek és ezért őket 150 napi tétel felfüggesztett pénzbüntetésre ítélte. Az ítélet tudomásulvétel folytán jogerőre emelkedett első fokon. K. Frigyes az ellene folytatott eljárással egyidejűleg feljelentéssel élt a BAZ - Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatalnál amiatt, mert állítása szerint elfogásukat követően a rendőrök file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 32 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
Ügyészségi Nyomozó Hivatalnál amiatt, mert állítása szerint elfogásukat követően a rendőrök egyike a rendőrkapitányságra menet az autóban bántalmazta K. Frigyest, majd a kapitányságon belül is bántalmazták. Társát is hasonló bántalmazás érte. A nyomozó hivatal által lefolytatott eljárásban először feljelentés kiegészítést, majd – az alapos gyanú megállapítását követően – nyomozást rendeltek el. Az eljárásban dr. Barcsi István képviselte K. Frigyest. A gyanúsított mellett a két sértettet, valamint a helyszínen korábban intézkedő rendőröket hallgatták ki, valamint érdektelen tanúkat is. Ez utóbbiak a bántalmazás vonatkozásában értékelhető vallomást tenni nem tudtak, míg a rendőrök – köztük a gyanúsított – a bántalmazás elkövetését tagadták. A sértettek az esetet követően orvosnál nem voltak, így – figyelemmel a bántalmazás “enyhe” jellegére – annak a nyomozás során már semmiféle nyoma nem volt. A nyomozást 2002. március 5-én a Be. 139. § (1) b) pontja alapján szüntették meg. A nyomozást megszüntető határozat megállapította, hogy a sértettek vallomása “sem elegendő a nagyszámú, cáfoló bizonyíték ismeretében annak minden kétséget kizáró megállapításához, hogy T. Zs. megütötte a sértettet. Márpedig a Be. 61.§ (4) bekezdése alapján a kétséget kizáróan nem bizonyított tényt a terhelt terhére értékelni nem lehet.”. Egyebekben a határozat megállapítja, hogy minden lehetséges tanút kihallgattak, minden szükséges iratot és bizonyítékot beszereztek. Az ügy tehát a sértettek szempontjából sikertelenül végződött, és a képlet, ami a megszüntetés eredményéhez vezetett, a szokásos módon alakult. Az intézkedő rendőrökön és a sértetteken kívül más nem tudott nyilatkozni a bántalmazásra nézve. Megjegyzendő, hogy még a sértettek is csak részben tudták egymás nyilatkozatait alátámasztani, mert külön autóban szállították őket a rendőrkapitányságra, az azt követő eseményeket tekintve azonban egybehangzóan nyilatkoztak. A nyomozó hivatalnak mégis igaza van, és szinte kihallatszik a megszüntető határozatból, hogy számukra is sikertelen ügyről van szó, tulajdonképpen tehetetlenek voltak. Se látlelet, se érdektelen terhelő vallomás nem állt rendelkezésükre, a rendőrség tagjai pedig szintén nem tettek terhelő vallomást társukra. Természetesen tiszteletben kell tartani a tanúvallomáshoz kötődő premisszát: a tanú igazat mond. Csakhogy az ilyen esetek jó részében érdekes módon mindig a sértettek “hazudnak”. Sem a sértettet képviselő ügyvéd, sem a NEKI nem látta értelmét a megszüntető határozat ellen panaszt benyújtani. 3. Jogellenes fogvatartás; testi sértés 3/1. V. Csaba – jogellenes fogvatartás 2000 májusában kapott a NEKI bejelentést arról, hogy 1999. január 16-ról 17-re virradó éjszaka T. községében három roma fiatalembert súlyosan bántalmaztak, majd ezt követően a helyi körzeti megbízott a három bántalmazott fiatalt a rendőrőrsre előállította, ahol bántalmazásuk – rendkívül megalázó és embertelen módon – tovább folytatódott. A bántalmazást azonban nem a rendőr követte el, ugyanis azok a (civil) személyek, köztük egy polgárőr is “kíséretet adott” az előállításhoz, majd az őrsön folytatták azt, amit korábban elkezdtek. A három roma származású fiatalember (közülük ketten még fiatalkorúak), V. Csaba, Sz. Attila és V. Zsolt 1999. január 16-án este a t.-i diszkóban töltötték az estét és az 1999 júniusában született vádirat szerint “ismeretlen körülmények között” kerültek szóváltásba két helybeli file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 33 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
született vádirat szerint “ismeretlen körülmények között” kerültek szóváltásba két helybeli fiatallal. Ez utóbbiak közül a fiatal lány, sérelmesnek érezve helyzetét, hazament és édesapjának elmesélte a történteket. Az apa az eseményeket hallván feldühödött, és gumibotját magához véve elindult a diszkó felé azzal, hogy elégtételt vegyen a roma fiúkon a lányát ért sérelemért. Útközben azonban találkozott a szolgálatban lévő helyi körzeti megbízottal valamint az egyik polgárőrrel, akiktől segítséget kért. Ezt követően mind az öten, tehát a rendőr, a polgárőr, az apa és lánya, valamint annak barátja érkeztek a helyszínre, ahol meglátták, hogy a három, általuk keresett fiú egy kis utcában vannak. A magát sértve érző lány rájuk is mutatott, minekutána apja a gumibottal és kezével V. Csabát ütlegelni kezdte. Hamarosan azonban a helyszínen lévők közül többen is bekapcsolódtak a bántalmazásba, és mindhárom fiatalembert ütlegelni kezdték. A szolgálatban lévő körzeti megbízott mindezt a nélkül nézte végig, hogy bármelyik oldalon beavatkozott volna; egyszer ugyan a bántalmazottak egyike kért tőle segítséget, ám a rendőr nem avatkozott be a bántalmazásba – sőt, hogy egy alkalommal kijelentette, hogy ő is hasonló módon cselekedne, ha a lányát ilyen sérelem érné. Miután az ütlegelést befejezték, a körzeti megbízott felszólította a bántalmazottakat, hogy üljenek be a szolgálati autójába, mert beviszi őket a rendőrőrsre. Ez meg is történt, azonban érdekes módon a bántalmazók is követték őket, tehát mintegy kíséretet adtak az előállításhoz, ami - a jogszerű előállításokkal összehasonlítva – teljesen abszurdnak tűnik. A rendőrőrsön tovább folyt a roma fiatalok bántalmazása, ahol már a fizikai bántalmazáson túl rendkívül megalázó módon vettek elégtételt vélt vagy valós sérelmeik miatt a sértetteken. Újfent a vádiratra támaszkodva: a (későbbi) vádlottak egyike az egyik sértettet térdre kényszerítette, hogy így kérjen bocsánatot a lánytól. Annak dacára, hogy a sértettek egyike erősen vérzett, a bántalmazás tovább folyt, később pedig egy pisztoly is előkerült, amit az egyik sértett fejének szegeztek. Végül abbahagyták a bántalmazást, és a sértetteket a rendőrőrsről elengedték. A körzeti megbízottnak számot kellett adni valamilyen módon hivatalosan is az előállítás és a rendőrőrsön való benntartásról, azaz hivatalos jelentést (ún. “kényszerpapírt”) kellet készítenie a kényszerintézkedésről. Mindössze az volt a gond, hogy az előállítás indokaként azt jelölte meg, hogy az előállítottak nem tudták magukat igazolni, tehát személyazonosságuk tisztázása végett lettek előállítva. Ez azért is érdekes, mert azon túl, hogy a fentieket figyelembe vesszük, T. települése elég kicsi ahhoz, hogy egymást jól ismerjék az emberek, nem is beszélve a körzeti megbízottról, aki vélhetően mindenkit személyesen ismer. Ennek ellenére a körzeti megbízott az elkészített valótlan tartalmú jelentés alapján feljelentéssel élt a sértettek ellen január 18-án személyi igazolvánnyal kapcsolatos kötelezettség megsértésének szabálysértése miatt. A roma fiatalok pedig időközben szintén segítségért fordultak egy szervezethez, akik dr. Barcsi István és Dr. Bánszegi Judit ügyvédekhez irányították őket. Az ő segítségükkel tettek feljelentést bántalmazóik ellen a Hajdú-Bihar Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatalnál, hiszen az egyik feljelentett rendőr volt. A megindult nyomozás során tisztázódtak azok az események, melyek alapján a D. Városi Ügyészség vádat emelt a bántalmazók ellen jogellenes fogvatartás, garázdaság és könnyű testi sértés miatt. Az eljárás Dr. Barcsi István és Dr. Bánszegi Judit sértetti képviselők részvételével végül a rendőr és társai elmarasztalásával ért véget. Az I. rendű vádlottat (azaz a rendőrt) a bíróság 1 év 10 hónapi, végrehajtásában két évre felfüggesztett börtönre ítélte. Az ítélet, mivel azt mindenki tudomásul vette, jogerős. 3/2. F. Kálmán – jogellenes fogvatartás a sértett sanyargatásával 2001. április 17-én a T. község melletti tó mellett F. Kálmán uszadékfát gyűjtött otthoni tüzelőhöz. Egy halászati őr állította meg és megkérdezte tőle, hogy mit csinál ott. Mint kiderült,
file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 34 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
tüzelőhöz. Egy halászati őr állította meg és megkérdezte tőle, hogy mit csinál ott. Mint kiderült, két halászati őr (halőr) és két, az illetékes vízirendészet állományába tartozó rendőr járőröztek a tó körül orvhalászokat keresve. F. Kálmánt észrevéve kérdőre vonták, mire a fiatal fiú elmondta nekik, hogy csak fát gyűjtött. A halászati őrnél lőfegyver volt, F. Kálmán elmondása szerint a fegyverrel a halőr a földre, közvetlenül a fiú mellé lőtt. Ezután a rendőrök egyike a halőrrel együtt szó szerint fülön fogta a megrettent 14 éves fiút, a zsebeit kiüríttették, majd – az akkor még jéghideg – vízbe kellett beleállnia. A ruhája csurom vizes lett, és mivel ekkor még április volt, az eset a délutáni órákban történt, elég hideg volt, akkor különösen embertelennek tarthatjuk ezt az eljárást. A fiút ezt követően levezették a gát aljára, miközben néhány alkalommal pofon is ütötték. A gátnál levetették a roma fiúval annak gumicsizmáját, és a kapcáját is. Ekkor már a másik két férfi is a helyszínen volt, a fiút sértegették, azzal gyanúsították, hogy orvhorgász. Végül a terepjárójuk csomagtartójába kényszerítették, ám nem csukták rá az ajtót, onnan kiengedték és hazaküldték. Később kiderült, hogy F. Kálmán bántalmazását megelőzően a halőrök és a két rendőr két másik roma fiatalembert is bántalmazott, illetve jogellenesen fogva tartott. A két fiú elismerte, hogy orvhorgásztak, ennek ellenére bántották őket. Utólag mindezek ellenére megbírságolták őket az orvhorgászat miatt. Így összesen három sértettje van a bűncselekménynek. Az incidenst követően F. Kálmán édesanyjával feljelentést tett a helyi rendőrőrsön, majd a területileg illetékes kapitányság két dolgozója a helyszínre érkezve rögtön megkezdte az eset felderítését. Megtalálták az eldobált kártyákat, valamint a kapcákat is. A rendőrőrsön rögzítették a feljelentést, de F. Kálmán édesanyjának azt is mondták, hogy menjenek be a Jász-NagykunSzolnok Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatalba, és ott is tegyék meg feljelentésüket. Ez utóbbi “gyakorlat” egyébként gyakori, bár – megítélésünk szerint – helytelen, legalábbis felesleges fáradságot okoz a feljelentőnek, és a hatóságot sem tehermentesíti lényegesen. A Be. 123. § (1)-(2) bekezdései szerint ugyanis a nem az illetékes és hatáskörrel rendelkező szervnél tett feljelentést továbbítani kell a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező hatósághoz, azaz esetünkben a rendőrőrs munkatársa akkor járt el helytelenül, ha a nála tett feljelentést nem küldte tovább az illetékes nyomozó hivatalnak. Szükségtelen tehát ilyen esetekben a feljelentőt ahhoz a hatósághoz átküldeni, ahol a feljelentést elvileg meg kellett volna tenni, hacsak úgy nem, ha a feljelentést eleve nem “fogadja be” a hatóság, de feljelentés elutasítása nyomozó hatóság vagy nyomozati jogkörrel is rendelkező hatóság részéről nem elfogadható, pontosabban nem jogszerű (minden bizonnyal feltehető, hogy az állampolgárok jelentős része nyomozó hatóság alatt elsősorban és mindenekelőtt a rendőrséget érti, azaz kicsi a valószínűsége, hogy egészen más szerv előtt tennének feljelentést). Emellett, az 1/1992. Legfőbb Ügyész –Belügyminiszter együttes utasítása kifejezetten elrendeli, hogy a rendőrség köteles az illetékes ügyészségi nyomozó hivatalt értesíteni az utóbbi hatáskörébe tartozó bűncselekmény észlelése esetén, illetve az ilyen bűncselekmény miatt náluk tett feljelentést továbbítani. Az említett gyakorlat tehát jogszabálysértő is. F. Kálmán édesanyja mindenestre a nyomozó hivatalnál is feljelentést tett, és ezt követően indult meg a nyomozás. A NEKI-nek ez esetben is azzal a nehézséggel kellett szembenéznie, hogy a sértettek csak az esetet követő majdnem egy éven túl jelentették be panaszukat, így a nyomozati szak rekonstruálása, illetőleg az abban keletkezett iratok beszerzése nehézségekbe ütközött. Mindazonáltal ez a nehézség ez esetben kiküszöböltnek minősíthető az által, hogy a nyomozás eredményes volt, így a gyanúsítottakat megvádolták, azaz jelenleg a T.-i Városi Bíróság előtt büntetőeljárás van folyamatban mind a négy terhelt ellen. F. Kálmán és édesanyja 2002. április 2-án Debrecenben keresték fel dr. Barcsi István ügyvédet, aki a NEKI megbízásából sértetti képviselőként vesz file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 35 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
keresték fel dr. Barcsi István ügyvédet, aki a NEKI megbízásából sértetti képviselőként vesz részt az eljárásban. A következő tárgyalásra 2002. május 13-án került sor. A tárgyaláson a bíróság ítéletet hozott. Tekintettel arra, hogy az ítélet írásba foglalt változata még nem áll rendelkezésünkre, így csak a lényeget tudjuk összefoglalni. Eszerint a két rendőrt jogellenes fogvatartás (a sértett sanyargatásával) bűntettében találták bűnösnek, és ezért három év, illetve három év két hónap letöltendő szabadságvesztés büntetést szabtak ki rájuk. A halászati őrök még súlyosabb, három év hat hónap szintén letöltendő szabadságvesztést kaptak. További érdekesség, hogy a bíróság a tárgyaláson előzetes letartóztatásba helyezte a vádlottakat. Az ítélet még nem jogerős. 3/3. B. János – súlyos testi sértés egy szolgálaton kívüli rendőr által 2000. augusztus 20-án B. János és barátai hazafelé tartottak a Nógrád megyei S. településről, és megkérték az ott álló busz sofőrjét, hogy vigye őket haza, bár pénzük már nincsen. A busz a menetrend szerint már nem közlekedett, de a fiúk tudták, hogy a sofőr a falujukon keresztül szokott hazamenni a busszal. A sofőr közben a vezetőülés felőli ablakon keresztül beszédbe elegyedett az – egyébként szolgálaton kívül lévő – helyi körzeti megbízottal. Ezt követően közölte a négy fiúval, hogy nem viszi őket haza. A fiúk később állították, hogy a körzeti megbízott kérte a sofőrt erre, de ez egyelőre nem bizonyított. Mindenesetre a négy fiú gyalog indult útnak, ám út közben észlelték, hogy egy Lada személygépkocsi előzi meg őket. Kis idő múlva a falu szélétől nem messze lévő ún. “gázfogadó állomásnál” három férfi ugrott elő a sötétből és a fiatalokra támadt. Utóbbiak közül háromnak sikerült elfutnia, így B. Jánost sikerült csak elérnie a támadóknak, és két ízben is igen súlyosan bántalmazták. A bántalmazáskor egyikük egy bottal B. János térdét ütötte meg több alkalommal, a körzeti megbízott pedig egy ízben gyomorszájon vágta a fiatal roma fiút, akinek a bántalmazás következtében 8 napon túl gyógyuló sérülései keletkeztek, elsősorban a térde sérült meg komolyan. Ráadásul a fiú térde már korábban is kezelésre szorult, így a bántalmazás után még komolyabb sérülései keletkeztek. Nagy valószínűséggel ez év nyarán térdműtétet hajtanak végre B. Jánoson. A cselekmény etnikai motívuma ott érhető tetten, hogy a tanúk előadása szerint a körzeti megbízottnak a fiúk egyikével szemben korábban volt valamilyen nézeteltérése, azonban B. Jánossal szemben nem. Ennek dacára a sértettet nagyon súlyosan bántalmazták, cigányellenes kijelentések kíséretében. Az is említést érdemel, hogy azon a településen, ahol ez az eset is történt, igen nagy számú roma lakos él, és előfordultak már korábban is etnikai jellegű konfliktusok a NEKI gyakorlatában. Az ügyben a Nógrád Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatal folytatott nyomozást, tekintettel arra, hogy az elkövetők egyike rendőr. Az ügyben dr. Furmann Imre ügyvéd és dr. Bihary László jogi referens lát el sértetti képviseletet. A nyomozás során több ízben került sor kihallgatásokra és szembesítésekre. A három gyanúsított mindegyike tagadta a cselekmény elkövetését, azonban a sértett és a tanúk nyilatkozatai egyértelműen alátámasztották a feljelentésben foglaltakat. Ennek megfelelően a nyomozó hivatal – kiegészítve a tényállást garázdaság bűntettével is – a B. Városi Ügyészséghez továbbították az iratokat. Az ügyészség később a garázdaság vonatkozásában (tekintettel arra, hogy annak tényállási elemei közül nem mind valósult meg) az eljárást megszüntette, és súlyos testi sértés miatt vádat emelt a három elkövető ellen a B-i Városi Bíróságon. Az ügyben eddig egy tárgyalást tartott a bíróság 2002. február 5-én, amely tárgyaláson egyelőre csak a terheltek kihallgatására került sor. A következő tárgyalást májusban tartja a bíróság. file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 36 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
májusban tartja a bíróság. II. Nyomozás vagy egyéb eljárás során elkövetett rendőri hibák 1.F. Mária – nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszak 1998 áprilisában négy, Ó. városban lakó roma család építési telket vásárolt H. községben, Heves megyében. Ezt követően építkezésbe kezdtek, lakásépítési kedvezményeiket igénybe véve, és az építkezés 1998 végére be is fejeződött. Ekkor azonban csak F. Mária költözött be a házba 5 kiskorú gyermekével és élettársával, míg a többi három család Ó. városban maradt. 1998 decemberének végén egy éjszaka 10-15 fiatal vette körül házukat, és hangosan kiabálva kövekkel dobálták meg a házat. Ehhez hasonló eset a későbbiekben több ízben előfordult, egy alkalommal pedig az utcán támadták meg F. Máriát és élettársát, utóbbit bántalmazták is. F. Mária végül 1999. március 10-én feljelentést tett ismeretlen tettesek ellen, ekkor azonban F. Mária már annyira elviselhetetlennek érezte helyzetüket, hogy (miután a még be nem költöző családokat értesítette arról, hogy inkább maradjanak otthon) röviddel ez után ők is visszaköltöztek Ó. városba. Lényegében ezzel kezdődött meg egy másik, szintén rendkívül aggasztó időszak, ami legalább akkora veszélyeket hordoz magában, mint az ehhez vezető támadások. Az eseményekről a NEKI csak 2001 márciusában kapott bejelentést. Ilyenformán (és itt is szem előtt tartva, hogy az érintettekkel sokáig és sok esetben csak közvetítő útján tudtunk érintkezni) az eseményeket legelőször is rekonstruálnunk kellett. Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a lakóház kérdése is problémát jelentett a családok számára, és ennek a büntetőügyre is kihatása volt. Az építésügyi hatóság ugyanis a korábban megadott használatbavételi engedélyt 1999. június 10-én megváltoztatta, és a használatbavételt megtiltotta. Ennek indoka a határozat szerint az volt, hogy egy 1999. májusi, a (már lakatlan) háznál tartott vizsgálat során megállapították, hogy számos olyan hiányosság fordul elő, ami a lakhatást nem teszi lehetővé, és ezért azokat pótolni kell. Természetesen azok pótlása nem történhetett meg, mivel a házba már nem költöztek vissza a tulajdonosok. Ugyanakkor felmerül az az (építésügyileg tulajdonképpen irreleváns) probléma, hogy a hiányosságokat a család idézte elő, vagy elköltözésüket követően a házat úgymond “széthordták”. Mindezekből következően a tulajdonos családok a házat használni nem tudták és nem tudják jelenleg sem: a határozat alapján nem költözhetnek be a házba, másrészt nem is mernének oda visszaköltözni. Az építkezésnél igénybe vett lakásépítési kedvezmény pedig azt vonja maga után, hogy az állam javára családonként 2 600 000 Ft. erejéig jelzálog, illetve öt évre elidegenítési és terhelési tilalom van bejegyezve a tulajdoni lapon. A fentebb említett aggasztó helyzet egyik eleme tehát a ház, illetve a lakhatás. A NEKI figyelmét azonban a feljelentés nyomán indult büntetőeljárás kötötte le. Kiderült, hogy a nyomozást a l-i rendőrőrs folytatta le, garázdaság és rongálás miatt. Azonban a feljelentést megelőzően már a rendőrség tudomására jutottak azok a történések, amelyeket később F. Mária a feljelentésben előadott. Egy H. községbeli szociális szolgálat, ahová a négy család segítségért fordult, 1999 februárjában tájékoztatta a legközelebbi kisebbségi önkormányzatot, akik a levél érkezését követően, másnap tájékoztatással fordultak a rendőrséghez, kérve azok intézkedését az ügyben. Az intézkedések meg is történtek volna egy jelentés tanúsága szerint, azonban a sértetteket egy alkalommal sem találták otthon. Így a büntetőeljárás csak a file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 37 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
azonban a sértetteket egy alkalommal sem találták otthon. Így a büntetőeljárás csak a feljelentés megtételét követően indulhatott meg. A nyomozás során lényegében tanúkihallgatások történtek, ezek nyomán azonban a hatóságnak nem sikerült közelebb jutnia a megoldáshoz. A nyomozásnak közben egy érdekes mellékszála is akadt: F. Mária egy kihallgatása alkalmával a lakásépítés körülményeire vonatkozóan is tett egy-két megjegyzést, miszerint a vállalkozó becsapta őket. Ezért csalás miatt is lefolytattak egy nyomozást az építési vállalkozóval szemben, amit azonban rövidesen meg is szüntettek. 1999. május 11-én a garázdaság miatt folytatott nyomozást is megszüntette a h-i rendőrkapitányság a Be. 139. § (1) bekezdés b) pontja alapján, mivel a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg az elkövető kiléte, és az eljárás folytatásától sem várható eredmény. Ezzel a határozattal gyakorlatilag az egész ügy befejezést nyert volna. A családok jóval később, 2000 tavaszán segítségért fordultak az Országos Cigány Önkormányzat Ó. Városban lakó – a NEKI-vel jó kapcsolatban lévő, igen aktív – alelnökéhez, aki pedig a NEKI-t kereste meg a panasszal. Csak ezt követően nyílt lehetőségünk arra, hogy az egész, fentebb vázolt procedúrát megismerhessük. Az iratok áttanulmányozása és a sértettel (F. Máriával) való megbeszélésünk alapján úgy találtuk, hogy a nyomozást helytelenül folytatták le: az elkövetett cselekmények nem garázdaságként minősíthetők, ebből következően pedig a nyomozás lefolytatására sem a h-i, sem a l-i rendőrkapitányságnak nem volt hatásköre. A NEKI álláspontja az volt, hogy esetünkben nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszak bűntette valósult meg. E miatt 2001. július 3-án panasszal éltünk a H-i Városi Ügyészségnél, kérve, hogy a nyomozást megszüntető határozatot helyezze hatályon kívül és a nyomozás továbbfolytatását rendelje el. Az alábbiakban idézünk néhány fontosabb részt dr. Furmann Imre sértetti képviselő beadványából: “A nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszak bűntettének vizsgálatakor nagy hangsúlyt kell fektetni az elkövetők szándékára, e mellett pedig azokra a motívumokra, melyek az elkövetésben szerepet játszottak. Így fontos vizsgálni azokat a kijelentéseket, melyek az elkövetéskor, annak helyszínén hangzottak el, miként azokat a kijelentéseket is a vizsgálódás tárgykörébe vonhatjuk, melyek a négy cigány családnak a településre való költözésüket követően, illetve az építkezés idején hangzottak el az ottani lakosok részéről. Ugyanis az említett időszakokban több megjegyzést is kaptak a tekintetben, hogy miért költöztek H-ra, illetőleg cigány származásukra is több ízben történt utalás. Megerősíti ezt a H., T. út ... sz. alatti lakóház mellet lakó szomszédnak a helyszínen történt tényfeltárásunk idején való kijelentése, miszerint a falubeliek közül többen is kérdőre vonták, hogy miért adta el a telket egy cigányasszonynak, akitől a későbbiekben a négy cigány család a telket megvásárolta. A feljelentésben foglaltak szerint a sértett F. Mária előadta, hogy a támadások alkalmával több ízben az elkövetők azt kiabálták, hogy: ”Arabok, gyertek ki!”, illetve: “Takarodjatok innét!”. A sértett elmondta a feljelentésben, hogy a későbbiekben előforduló támadások alkalmával is elhangzott az, miszerint:”… pusztuljatok el a faluból, úgysem hagyunk békét addig, amíg nem pusztultok el.” Ezen kijelentések mögötti tartalom – file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 38 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
békét addig, amíg nem pusztultok el.” Ezen kijelentések mögötti tartalom – összekapcsolva a tevékenységgel – álláspontom szerint egyértelműen utal az elkövetők motívumára. Ugyanakkor az is említést érdemel, hogy semmiféle adat nem merült fel arra vonatkozólag, hogy a sértettek/érintettek bármiféle módon okot adtak volna ellenszenvre, illetve annak tevőleges formában való kinyilvánítására. Ebből fakadóan arra a következtetésre juthatunk, hogy az ismétlődő támadások motívuma a sértettek etnikai csoporthoz való tartozása volt. […]a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszak bűntettének tényállási elemeként megjelölt elkövetési magatartás tekintetében utalunk arra, hogy a törvényi tényállásban szereplő elkövetési magatartás második fordulatának – a kényszerítésnek – a kimerítéséhez a törvényhely kommentárja szerint nincs szükség eredményre. Ez álláspontunk szerint azt is magában foglalja, hogy jelen ügyben a kényszerítés eredménye nem közvetlenül a megvalósult cselekményeket követően következett be, hanem kis idővel később, jelesül az, hogy a megtámadott család – nem vitathatóan kényszerűen – H-ról elköltözött. Véleményünk szerint nem kétséges, hogy az elköltözés nem következett volna be az ismétlődő támadások hiányában. Ez életszerűtlen is volna, hiszen az említett család (illetve családok) a támadásokat megelőzően költöztek H-ra, újonnan felépített házukba, mely építkezés meglévő vagyonuk jelentős, gyakorlatilag teljes egészét felemésztette. Az elköltözés és a támadások között tehát nyilvánvaló okozati összefüggés áll fenn, a korábban említettek pedig (az építkezés, és odaköltözés kori megjegyzések a falubeliek részéről, a szomszéd hölgy kijelentése, miszerint “megfeddték”, hogy miért adta el a telket cigánynak) mind-mind azt igazolják, hogy a cigány családok H-ra költözése többek részéről nemtetszésre talált és azt támasztják alá, hogy olyan nyomás érte F. Máriát és családját, ami az elköltözés irányába hatott. Megjegyzést érdemel az is, amit a sértett a feljelentésben szintén megemlít, nevezetesen azt, hogy az egyik (vélhetően első) támadást követő hetekben “H. belterületén, az utcán” támadták meg F. Máriát, élettársát, nővérét és sógorát. Állítása szerint e két utóbbi rokonát ezen alkalommal “fiatal fiúk” rugdosták, bántalmazták. A nyomozás a vizsgált ügyben garázdaság és rongálás miatt folyt. Azonban ha tekintetbe vesszük (és ezt meg is kell tennünk, hiszen a feljelentő is előadta ezt) az előző cselekményt, és a garázda jellegű cselekményekkel együtt vizsgáljuk, akkor szembetűnő, hogy valamennyi cselekmény közös vonása az, hogy a cigány személyeket úgymond minden indok nélkül támadják meg, bántalmazzák, rongálják meg lakásukat. Ez mindenképpen a motívumok figyelembevételét kívánja meg. Így tehát a cselekmény motívumát vizsgálva – természetesen az előzőekben említettek tükrében –, álláspontunk szerint kiviláglik, hogy az elkövetett cselekményekre a sértettek etnikai (nevezetesen a cigány) csoporthoz való tartozása adott okot. A nyomozati iratokból, illetve a sértettek, valamint a kihallgatott tanúknak az eljárás során, de tényfeltárásunk alkalmával is elmondottai alapján látható, hogy F. Mária és családja, illetőleg a többi, H-ra költöző cigány család sem szolgáltatott okot arra, hogy kb. 10 fős csapatban, több ízben is házukra támadjanak, ablakaikat beverjék, a ház berendezési tárgyait megrongálják, a családot – köztük öt kiskorú gyermeket! – megfenyegessék. A nyomozás során kihallgatott tanúk egyike sem tett említést olyan körülményről, ami arra utalna, hogy a sértett és családja, vagy a többi család bármilyen okot szolgáltatott volna arra, hogy a falubeliek ellenszenvét elnyerjék. Sőt, H. J. tanú kihallgatása file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 39 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
volna arra, hogy a falubeliek ellenszenvét elnyerjék. Sőt, H. J. tanú kihallgatása alkalmával egyenesen úgy fogalmaz: “Egy ideig semmi gond nem volt, sem a lakással, sem a benne lakókkal, de arról van tudomásom, hogy egy vagy két ízben, főleg az éjszakai vagy a hajnali időkben, megjelent a lakás előtt több fiatal személy, akik kb. tízen lehettek, és látszott rajtuk, hogy ittas állapotban vannak.”. Egyebekben a többi tanú is csak arról tud beszámolni, hogy a körülkerítetlen házat ezek a fiatalok több ízben megtámadták. Véleményünk szerint nem vitás, hogy e cselekményeknek a társadalomra való veszélyessége igen nagy. Ilyenformán sem teljesen érthető számunkra, - tekintettel arra is, hogy álláspontunk szerint a Btk. 174/B. szakasz szerinti bűncselekmény alapos gyanújának már a nyomozás elrendelésekor fenn kellett volna állnia –, hogy a nyomozást miért nem a Heves Megyei Rendőr-főkapitányság folytatta le. A nyomozást 1999. március 12-én rendelték el garázdaság bűntett alapos gyanúja miatt. Nem derül ki azonban a nyomozati iratokból, hogy miért nem vizsgálta a nyomozó hatóság alaposabban a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszak bűntettének alapos gyanújának lehetőségét. A sértett, F. Mária az 1999. március 16-i keltezésű, a l-i rendőrőrs jelentésében szereplő kijelentése szerint “faji, roma származása miatt sérelem nem érte”. Álláspontunk szerint e kijelentés több szempontból sem szolgálhat annak alapjául, hogy az említett, a Btk. 174/B. szakaszában foglalt cselekmény gyanúját a nyomozó hatóság ne vizsgálja. Egyrészt nem várható el a sértettől, hogy tisztában legyen azzal, hogy egy cselekmény “etnikai” motivációja mikor “vehető észre”, és ezt alátámasztja az is, hogy éppen a sértett adta elő több ízben, hogy a támadók milyen kijelentéseket tettek, többek között (áttételesen) a sértettek származása kapcsán. E mellett, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszak bűntette olyan súlyú bűncselekmény, melynek elkövetése, illetve annak gyanúja esetén a legteljesebb körű vizsgálat és feltárás indokolt. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a jogalkotónak a fentiekre vonatkozó szándéka mutatkozik a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV. törvény 5.§, f.) pontjában, miszerint a “Nemzetbiztonsági Hivatal információkat szerez a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszak… bűncselekményre vonatkozóan”.) Mindezek alapján megítélésem az, hogy a fentiek alapján és az elkövetett cselekményeket, azok körülményeit figyelembe véve a Btk. 174/B. §-ában meghatározott nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszak bűntettének alapos gyanúja fennáll, illetőleg már az eljárás kezdetekor fennállt. Így – ismételten felhívva a 15/1994.(VII. 14.) BM rendelet 1. számú mellékletét – a nyomozást a Heves Megyei rendőrfőkapitányságnak kell lefolytatnia.” A beadványnak a H-i Városi Ügyészség 2001. augusztus 3-án helyt adott és a nyomozás továbbfolytatásával a Heves megyei Rendőr-főkapitányságot bízta meg. A nyomozásban a sértetteket dr. Furmann Imre képviselte. A lefolytatott nyomozás során a sértettet, illetve több tanút hallgattak meg. Nehézséget okozott továbbra is az érintett roma családok felkutatása, hiszen lakóhelyüket gyakran változtatni kényszerülnek, illetve egy ízben idénymunkára mentek az ország egy másik szegletébe. Ugyanakkor úgy tűnt már a nyomozás elején, hogy a nyomozó hatóság látókörébe került egy viszonylag jól behatárolható lehetséges elkövetői kör, akiknek azonosítása azonban nagy nehézséget okozott, és a folytatott nyomozás is megszüntetésre került 2002. február 1-én. file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 40 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
nehézséget okozott, és a folytatott nyomozás is megszüntetésre került 2002. február 1-én. Tekintettel arra, hogy a NEKI és igazgatója, a sértetteket képviselő Furmann Imre megítélése szerint is nagyon alapos munkát végeztek a rendőr-főkapitányság munkatársai, panasz benyújtását nem láttuk megalapozottnak. A továbbiakban röviden ismertetjük a megszüntető határozatot, azt megelőzően viszont röviden utalunk arra, hogy miként merül fel az első nyomozást lefolytató rendőrség felelőssége. Az említettek szerint a feljelentést követően a nyomozást egy rendőrőrs folytatta le. Anélkül, hogy lebecsülnénk a rendőrőrs állományának szakmai felkészültségét, meg kell jegyeznünk, hogy ilyen jellegű ügyekben nem szerencsés eleve egy rendőrőrsöt megbízni a nyomozás teljesítésével, még egyes nyomozati cselekményeket illetően sem. Egyszerűen nincs olyan kapacitása egy ilyen kis létszámú állománynak, amely – szükség esetén – nagy erőket mozgósítva (mint a későbbiekben a főkapitányság nyomozói) képes nyomozati munkát végezni. Halaszthatatlan esetben, vagy ha jó helyismeretre van szükség, akkor természetesen bevonható lett volna a rendőrőrs állománya is. A másik, az előzőhöz szorosan kapcsolódó kritikánk a bűncselekmény minősítésével kapcsolatos. Az ezzel kapcsolatos észrevételeinket közöltük a rendőrkapitányság vezetőjével, aki válaszában arra hivatkozott, hogy az általuk hozott megszüntető határozatot a felügyeletet gyakorló ügyészség is elfogadta, törvénysértést nem észlelt. Mindazonáltal ez nem menti a rendőrség hibáját, miszerint nem vizsgálta meg alaposabban a bűncselekmény etnikai motívumait, illetve nem állapította meg a később általunk bejelentett bűncselekmény tényállását. Igazat adhatunk annyiban a rendőrségi vezetőnek, hogy az ügyészség rendben találta a megszüntető határozatot, ez inkább magára az ügyészségre vet rossz fényt. Ami inkább problémaként jelentkezett a helytelen tényállás-megállapítást követően, az az, hogy ily módon nem az arra hatáskörrel (és kapacitással, szakértelemmel) rendelkező hatóság folytatta a nyomozást: ez által a lehetséges elkövetők személyazonossága felkutatásának esélyei csökkentek, a korán megszüntetet, és aztán sokáig “elfekvő” nyomozás, pontosabban annak hiánya révén pedig adatok, bizonyítékok vesztek el, az elkövetők kinézete változott (fiatalokról van szó), egyszóval romlottak a nyomozási esélyek, lényegében ez volt az, amit Irodánk sérelmezett, és ez vezetett ahhoz, hogy a később újraindult nyomozás eredménytelenül zárult. A rendőr-főkapitányság megszüntető határozatát, utalva a nyomozás során lefolytatott cselekményekre is, a következőképpen foglalhatjuk össze: A megszüntetésre a Be. 139.§ (1) b) pont II. fordulata alapján került sor. A nyomozás során a rendőrség nagy erőkkel folytatott adatgyűjtést, tanúkihallgatásokat. Ennek eredményeképpen “látókörükbe” 16-21 évet betöltött helyi lakosok kerültek. Ezek mindegyikét meghallgatták, róluk – hozzájárulásukkal – fényképes adatbázist készítettek felismerésre bemutatás céljából. A sértett és más érintett tanúk vallomásai alapján fantomrajzok készültek, ezeket a település szinte minden “közforgalmú” helyén megmutatták, de név szerint senkit nem sikerült beazonosítani. Így, mivel nem sikerült olyan személyi vagy tárgyi bizonyítékot felkutatni, amely közelebb vitt volna az elkövetők kilétének megállapításához, a nyomozást megszüntették. Látszik, hogy a bűncselekmény elkövetése után olyan nyomozási hiba történt, ami évekkel később már nem volt orvosolható. A NEKI nem látta értelmét a megszüntető határozat elleni panasznak, a jelzettek szerint a rendőrség minden követ megmozgatott a felderítés érdekében. Egy vonatkozásban mégis sikeresnek nevezhető Irodánk ténykedése az ügyben, mégpedig az által, hogy olyan bűncselekmény kapcsán értük el a nyomozás továbbfolytatását, mely cselekmény miatt évente – átlagosan – egy-két ügyben folytatnak nyomozást a hatóságok. file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 41 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
cselekmény miatt évente – átlagosan – egy-két ügyben folytatnak nyomozást a hatóságok. Szükségesnek mutatkozik a fenti ügy kapcsán még egy fontos dologra felhívni a figyelmet, amolyan adalékként. Munkatársaink helyszíni tényfeltárása alatt beszéltek néhány falubelivel, a sértettek háza mellett lakókkal. A megkérdezettek az is elmondták, hogy a faluban lakott ugyan korábban néhány cigány család, de sem a bűncselekmény előtt közvetlenül, sem azóta nem laktak romák a faluban. Ezen a településen előrehozott választásokat tartottak 2001 évének végén. A polgármesteri tisztségre a MIÉP jelöltje került megválasztásra. Idézzük fel azt a párbeszédet, amit e község polgármestere (továbbiakban polgm.) folytatott az egyik rádióadó műsorvezetőjével (mv.) 2002 elején, és amely diskurzus a műsorvezető azon kérdésével kezdődött, hogy “Mekkora az etnikum?”. Polgm.: Nagyon jó hírem van, nálunk ilyen probléma nincs. Mv.: Tehát akkor itt a pénz nem megy [értsd: a cigányok szociális támogatására – K.J és V.M.]. Polgm.: Nem, hála Istennek, ilyen gondjaink nincsenek. Mv.: Mert más önkormányzatok arra panaszkodnak, hogy a segélyek és az egyebek elviszik azt, ami a muködésen kívül maradna a fejlesztésre, az elmegy ilyen módon. Polgm.: Ez egy olyan település, meg pár néhány még van is Heves megyében, azt hiszem, nem sok, nem sok, ahol ilyen probléma nincs. Etnikai jellegu, magyarul cigányok nem laknak a településen. 2. K. Katalin – hiányos nyomozás 1998. augusztus 17-én az esti órákban K. Katalint és családját a lakásukba behatolva két férfi támadta meg a Fejér megyei E. városban. K. Katalint és édesanyját bántalmazták, melynek következtében 8 napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedtek. A támadók jelentős kárt okoztak a lakás berendezéseiben is, körülbelül 300 000 Ft-os kár keletkezett. A támadók egyikét a D-i Városi Bíróság 2001 április 10-én – magánvádas eljárásban – 100 000 Ft. pénzbüntetésre ítélte. Az ítélet a Fejér Megyei Bíróság helyben hagyó végzésével 2001. szeptember 21-én emelkedett jogerőre. Mindezek előzménye egy 1998 júliusában lezajlott vita volt, amikor K. Katalin édesanyja és egy közeli szomszédjuk összeszólalkozott, és e közben tettlegességre is sor került. K. Katalin választotta szét a vitatkozókat, ám az ismerős asszony azzal fenyegetőzött, hogy ezt nem hagyja annyiban. Ezt követően, augusztus 17-én este megtámadták K. Katalint és otthon tartózkodó édesanyját. Az ablakokat téglával dobták be, a lakásban pedig számos dolgot összetörtek. K. Katalin öccse csak késve érkezett haza, így már nem tudott közbelépni. A család még aznap feljelentést tett az e-i rendőrkapitányságon. A nyomozást rongálás, magánlaksértés és könnyű testi sértés vétsége miatt rendelték el, és azt a d-i rendőrkapitányság folytatta le. A nyomozati cselekmények - tekintetbe véve azt, hogy a feljelentésben az elkövetőt is megnevezték – sem hatékonyságukban, sem gyorsaságukban nem érték el a megfelelő fokot. Nem végeztek alapos vizsgálatot a cselekmény elkövetésének helyszínén (mindössze egy azonosításra alkalmatlan lábnyomot rögzítettek), az okozott kárt pedig 67 000 Ft-ban határozták meg. A sértettek állítása szerint a nyomozás nagyon lassan folyt és kétséges volt, hogy érdemi eredményre vezet-e. Ennek megfelelően 1999. február 3án a nyomozást a D-i Városi Ügyészség megszüntette arra hivatkozva, hogy az eljárás során nem nyert bizonyítást, hogy a bűncselekményt a gyanúsított követte el. Egyebekben a határozat indokolás annyit tartalmaz, hogy a gyanúsított következetesen tagadta a cselekmény file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 42 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
indokolás annyit tartalmaz, hogy a gyanúsított következetesen tagadta a cselekmény elkövetését, védekezését tanúk megerősítették, valamint K. Katalin apja vallomásaiban ellentmondások voltak, így az nem alkalmas bizonyításra. Ezen túlmenően arról rendelkezett, hogy a könnyű testi sértés vétsége vonatkozásában az iratokat áttette a D-i Városi Bírósághoz magánvádas eljárás lefolytatása végett. A határozat ellen bejelentett panasznak helyt adva a Fejér Megyei Főügyészség a nyomozás továbbfolytatását rendelte el. Határozatában a főügyészség is rámutatott a nyomozás hiányosságaira, és határozottan utalt azok pótlására. 1999. szeptember 29-én a D-i Rendőrkapitányság ismételten megszüntette a nyomozást arra hivatkozva, hogy a nyomozás folytatására adott ügyészi utasításban foglaltak elvégzése ellenére a gyanúsítottra nézve nem merültek fel újabb terhelő adatok. A határozat indokolása azonban arról tanúskodik, hogy az újonnan elvégzett nyomozati cselekmények inkább a gyanúsított, mint a sértettek állításának alátámasztására szolgáltak. A rendőrség a korábban elmulasztott vagy rosszul végzett nyomozati cselekmények után csapdába került: a nyomozás megszüntetése elleni panaszok ugyan alaposak, hiszen nem nehéz rávilágítani a nyomozás hiányosságaira, a késedelem azonban már nem orvosolható. Nyomok tűnnek el, az emlékezet megkopik, a gyanúsított pedig időt nyer alibijének igazolásához (ez utóbbi vonatkozásában megjegyzendő, hogy a gyanúsított által felhozott alibik gyakorlatilag sorra megdőltek, ez a rendőrség szerint azonban nem támasztotta alá a sértettek állításait). Lényegében ez a probléma húzódott végig a nyomozati szakban. A fenti megszüntető határozatot 1999. november 10-én a D-i Városi Ügyészség hatályon kívül helyezte és a nyomozás folytatását rendelte el. 2000. január 14-én a D-i Rendőrkapitányság a nyomozást ismét megszüntette. A határozat indokolása kifejti, hogy a gyanúsított tekintetében “a sértettek vallomásán kívül terhelő adat nem állt a hatóság rendelkezésére, és figyelembe véve a gyanúsított vallomását alátámasztó több tanú vallomását, nem lehet kétséget kizáróan bizonyítani azt, hogy [a gyanúsított] elkövette a terhére rótt bűncselekményt és ez a nyomozás folytatásától sem várható”. A panaszra reagáló ügyészségi határozat hatályában fenntartotta a rendőrség határozatát, hozzátéve, hogy “a sértettek és jogi képviselőjük által részletezett nyomozás során elkövetett hibák a későbbiekben nem voltak orvosolhatók, így nem is vihettek közelebb a probléma megoldásához”. Ez igen érdekes megállapításnak tűnik, hiszen jóváhagyja a rendőrség mulasztásait. Ugyanakkor felvetheti azt az érdekes problémát, hogy mit tegyen a kárt szenvedett sértett ilyen helyzetben: mivel az állami büntetőhatalom nem volt elég hatékony, ezért vagy az önhatalom útjára lép, vagy éppenséggel a hatóságok ellen fordul, és ellenük keres jogorvoslatot. Az ügyészség határozata elleni panaszt a Fejér Megyei Főügyészség elutasította, bár az indokolás egy ponton a következőt tartalmazza: “A rendelkezésre álló bizonyítékokat mérlegelve magam is úgy ítélem meg, hogy azok a vádemeléshez és a törvényes elítéléshez nem elégségesek, ezért a nyomozás megszüntetésére indokoltan került sor. […] A határozat meghozatalakor, de a vád emelésekor is mérlegelni kell a bizonyítékokat, s mert közvádas bűncselekmény esetén a vádat az ügyész képviseli, törekedni kell a megalapozatlan vádemelés elkerülésére.”. Hozzáteszi: “A vizsgált ügyben a feltárt bizonyítékok az ügyészség megítélése szerint a vádemeléshez nem elégségesek, így nincs mód arra, hogy a bizonyítékok mérlegelését a bíróság végezze el a közvádra üldözendő – rongálás, magánlaksértés – bűncselekményekben.” A fenti érvelésnek van néhány érzékeny pontja. Legelőször is az, hogy a panaszt nem tartalma miatt utasítja el, így az eljárás megszüntetését nem “érdemben” hagyja helyben, hanem pusztán file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 43 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
miatt utasítja el, így az eljárás megszüntetését nem “érdemben” hagyja helyben, hanem pusztán azért, mert az ügyészség is belátta, hogy a nyomozás már nem vezethet eredményre. Ezzel nem is lenne baj, ha maga a hatóság nem ismerte volna el korábban, hogy a nyomozás során hibák történtek. A tények ismeretében azonban azt is tudjuk, hogy ezek nem azért történtek, mert az ügy bonyolult volt, hanem azért, mert a rendőrség mulasztott, illetve késlekedett. Ha erre nem került volna sor, akkor megalapozottan lehetne vádat emelni. Mindazonáltal valóban kerülni kell a megalapozatlan vádemelést. A gond azzal van, hogy nagyon keskeny a határ a között, ha a megalapozatlan vádemelés elkerülése azt szolgálja, hogy valakit (valakiket) alaptalanul ne vonjunk eljárás alá, vagy azt, hogy ne érje presztízsveszteség az ügyészséget (holott a bűncselekményt igen valószínűen a terhelt követte el). Álláspontunk szerint ez utóbbi szólt a nyomozások megszüntetése mellett. Másrészt az indokolás a “közvád” mögé bújik, érvelését arra alapítja, hogy ilyen esetekben az ügyész viseli a felelősséget az ügyek megalapozottságáért. Ezzel burkoltan azt is kimondja, hogy – mivel az eljárásban könnyű testi sértés miatt is nyomoztak és ezért az iratokat magánvádas eljárás lefolytatása végett a bírósághoz átette – igazának bizonyítása terhelje majd a sértettet, mint magánvádlót. Ez azonban azért ütközik nehézségbe, mert a magánvádlónak ugyanazt a tényállást kell “keresztülnyomnia” a bíróságon, amely miatt feljelentését megtette. A magánvádlónak azonban nincs hatósági, így nyomozati jogköre sem, magánvádas eljárásban pedig a nyomozás igen szűk körre korlátozódik. Ezzel tehát az ügyészség mintegy magára hagyta a sértettet. Az ügy további menetének vizsgálata, illetve végkifejletének ismertetése előtt érdemes néhány szólt szólni még a nyomozásról: elsősorban abban a rendőrség és ügyészség szerepéről. Az Alkotmány 51.§ (2) bekezdésének értelmében az ügyészség törvényben meghatározott jogokat gyakorol a nyomozással összefüggésben. E törvények elsősorban a Be. és az ún. Ügyészségi törvény. Az előbbi jogszabály 18.§-a rendelkezik az ügyész jogosítványairól a nyomozás törvényessége feletti felügyelet körében. Az ügyészségi törvény pedig a 7. §-ában fekteti le az ügyésznek ez irányú jogait, illetőleg kötelességeit. Már ezekből a rendelkezésekből kiderül, hogy a nyomozás során tett intézkedések, vagy ezek elmulasztása miatt tett panaszok elbírálása az ügyész hatáskörébe tartozik. A 2/1999. Legfőbb Ügyészi utasítás 19.§ b) pontja szerint pedig az ügyész fokozott felügyeletet gyakorol a nyomozás felett, amennyibe abban lényeges törvénysértést, mulasztást észlel. Figyelembe veendő az is, hogy a nyomozati cselekményeket a lehető legrövidebb időn belül le kell folytatni, ez a Be.-ben foglalt határidőkből is következik. Megítélésünk szerint ebben az ügyben igencsak indokolt lett volna az ügyészi felügyelet, észlelnie kellett volna az ügyésznek a nyomozati cselekmények elégtelenségét, a hiányosságokat. Az iratok áttétele után tehát megindult a magánvádas eljárás, a D-i Városi Bíróság előtt. A sértetteket dr. Bólyai János ügyvéd képviselte az eljárásban. Az említettek szerint ez egyfajta “csökkentett üzemmódú büntetőeljárás”, hiszen egyrészt a nyomozás kivételes, másrészt a sértett, mint magánvádló ugyan az ügy ura, azonban az ügyész a vádat bármikor át is veheti (elsősorban a közsérelem okán). Ez utóbbi szabály inkább segítő jelleggel áll a magánvádló mögött, azonban egyfajta “csiki csuki-ra is lehetőséget ad. A magánvádlót nem terheli a kötelező képviselet (ellentétben az új büntetőeljárási szabályok szerint a pótmagánvádlóval), ami szintén gyengítheti adott esetben a magánvádló helyzetét. Leginkább azonban a bizonyítás okozhat gondot a vád képviselőjének, hisz a törvény semmilyen hatósági jogkört nem telepít a magánvádlóhoz. Ezt nyilvánvalóan helyeselnünk kell, hisz visszaélésekre adhatna okot egy ilyen jellegű szabályozás, de ugyanakkor nem oldja fel azt az ellentétet, ami a magánvádas és közvádas eljárások között feszül: nevezetesen azt, hogy az utóbbi eljárások terheltjei is büntetőjogi szankcióknak vethetőek alá, mégpedig bíróság által. Másként fogalmazva: a bűnös megbüntetéséhez magánvádas eljárásban is nyomós (még ha nem is köz-) érdek fűződik, így a vád képviselőjének jelenleg meglévő szegényes eszközei nem feltétlenül elégségesek a
file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 44 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
vád képviselőjének jelenleg meglévő szegényes eszközei nem feltétlenül elégségesek a bűnösség bizonyításához. Előrebocsátjuk a könnyebb érhetőség kedvéért: ebben az eljárásban a magánvádlónak sikerült bizonyítania állításait, mégpedig úgy, hogy a bíróság a teljes, a magánvádló által megjelölt tényállást elfogadta a magánvádra üldözendő bűncselekmények tekintetében. Esetünkben további nehézségeket okozott, hogy az eredeti feljelentés nyilvánvalóan közvádas bűncselekményre hivatkozással történt, nevezetesen magánlaksértés és rongálás miatt. Az ügy egyik legérdekesebb momentuma viszont az, hogy miután az ügyészség az iratokat a bíróságra tette át magánvádas eljárás lefolytatása végett, a magánvádló az eljárásban gyakorlatilag mind első fokon, mind másodfokon olyan ítéleti tényállást tudott bizonyítani, amelynek egyes elemei megfelelnek a Btk. vonatkozó, közvádra üldözendő cselekményeinek. Ily módon kézzelfoghatóvá vált, amit a sértettek és képviselőjük már a nyomozás során és a megszüntető határozatok kiadásakor felvetettek, azaz a nyomozó hatóságnak az ügyben végzett munkájának elégtelensége. Másrészről – a fentiekből adódóan is – egyfajta áttörés valósult meg az ügyben: a magánvádló dacára annak, hogy több ízben is a bizonyítottság hiánya miatt megszüntették a nyomozást bizonyítani tudta a vádlott bűnösségét pusztán tanúvallomásokkal, és annak következetes állításával, hogy a vádlottban felismerik a támadók egyikét. Természetesen ennél kicsit bonyolultabb volt a helyzet, ugyanis a vádlott – hasonlóan a közvádas ügyhöz – több alibivel is előhozakodott. Érdekes módon a bíróság több figyelmet szentelt ezen állítások vizsgálatának, mint korábban a nyomozó hatóság. Ennél fogva nem volt nehéz az alibik cáfolata. A vádlott megismételte a korábbi nyomozásban felhozott védekezését: állítása szerint a cselekmény elkövetésének időpontjában Budapesten moziban volt a barátaival és ismerőseivel. Ennek ellenére sem ő, sem a beidézett ismerősei nem tudtak egyetlen részletet sem felidézni a filmből. Másrészt azt is állította, hogy a mozi után egész éjszaka egy panzióban volt. A magánvádló által beidézni kért, az elkövetés idején a panzióban dolgozó tanúk azonban ezt megcáfolták. Lényegében a vádlott mentségére egyebet nem tudott felhozni. A D-i Városi Bíróság 2001. április 10-én hirdette ki ítéletét. E szerint a vádlottat 200 napi tétel pénzbüntetésre ítélte, ami 100 000 Ft-nak felel meg. A bíróság ítéleti tényállásnak fogadta el a sértett-magánvádló által előadott tényállást, és elvetette azokat a bizonyítékokat, melyeket a védelem a vádlott ártatlanságának igazolására hozott fel. Ilyenformán tehát a korábban az ügyészség és a rendőrség által a gyanúsítottra nézve bizonyíthatatlannak vélt tényállást a magánvádlónak sikerült bizonyítania. A Fejér Megyei Bíróság a vádlott fellebbezése folytán lefolytatott eljárásban az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A megyei bíróság bizonyítást rendelt el avégett, hogy a tényállást minden tekintetben tisztázhassa, illetve egy tanút is beidézett, aki azonban nem jelent meg, és a bíróság a továbbiakban nem látta szükségesnek tanúvallomását. Ugyanakkor megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, a rendelkezésre álló bizonyítékokat okszerűen mérlegelte. Ily módon a megyei bíróság a városi bíróság érveivel “a maga részéről is egyetértett, azokra csupán utal”. Mindez felveti azt a kérdést, hogy amennyiben a magánvádas eljárásban közvádas bűncselekmény tényállási eleme nyer bizonyítást, miként dönthet a bíróság. Hozhat-e olyan file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 45 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
bűncselekmény tényállási eleme nyer bizonyítást, miként dönthet a bíróság. Hozhat-e olyan tartalmú ítéletet, amelyben a közvádra üldözendő bűncselekmény miatt is büntetést szab ki? Vagy, amennyiben bizonyos tényállási elemek közvádas bűncselekményre utalnak, a magánvádra büntethető cselekményt elbírálja, majd az észlelt bűncselekményt feljelenti? Ugyanakkor ez utóbbi esetében a nyomozást korábban több ízben megszüntették. A probléma azért is összetett, mert az sem tisztázott, hogy magánindítványként mit kell figyelembe vennünk. Szigorúan nézve K. Katalin nem tett magánindítványt, hiszen ő olyan cselekmény miatt tette feljelentését, amely közvádra üldözendő. Ennek megfelelően el is indult a nyomozás. Ugyanakkor a nyomozás megszüntetését követően a könnyű testi sértés vonatkozásában az iratokat a bírósághoz tette át az ügyészség magánvádas eljárás lefolytatása céljából. Azonban a magánvádló az ezt követő eljárásban is olyan tartalmú tényállást jelölt meg a vád tárgyaként, ami az eredeti eljárásnak is alapját képezte. Az BH 1978.372. jogeset szerint a bíróság nem terjeszkedhet túl a jogérvényes magánindítvány tárgyi keretein. Esetünkben annak lett volna-e tekinthető, ha a bíróság rongálás és magánlaksértés miatt is elítéli a vádlottat? Elvileg nem, hiszen a vád tárgyává tett, majd az ítéleti tényállásban is szereplő elkövetési magatartás kimeríti az előbbi cselekményeket. Ugyanakkor a bíróság az eljárás kezdetén sem vette fontolóra az iratok ügyésznek való megküldését. A Fejér Megyei Bíróság végzéséből viszont az derül ki, hogy a bíróságok a magánvádas eljárás során gyakorlatilag nem foglalkoztak a fenti kérdéssel, hisz – mint a határozatokból kiderül – a megtett feljelentéseket (mind a K. Katalinét, mind az édesanyjáét) eleve magánindítványnak tekintik. Hozzá kell tennünk, hogy a Fejér Megyei Bíróság végzésének szóbeli indokolásában a tanácselnök határozottan utalt arra, hogy a vádlott társaival (!) a magánvádló lakásába behatolt (azaz magánlaksértést követett el). Ilyenformán a magánvádló “átvette” a vádképviseletet az ügyésztől, annyi szépséghibával, hogy mindezt nem törvény adta lehetőségként tette, és nem a feljelentésben foglaltak szerinti bűncselekmények miatti eljárásban képviselte a vádat. Jellege miatt nevezhetjük kvázi pótmagánvádnak is. Az eset valószínűleg nem egyedi, mégis szokatlan: a hangsúly pedig azon van, hogy az eredeti feljelentésben foglalt, kétségtelenül közvádra üldözendő cselekmény tényállását a magánvádló a nyomozás több ízben való megszüntetése után is bizonyítani tudta anélkül, hogy bármilyen nyomozati cselekményt vagy hatáskört számára a törvény biztosítana. Erre természetesen pótmagánvádlóként sem kerülhetne sor, de ez utóbbi esetben az új Be. gyakorlatilag a bíróságon keresztül az ügyészt nyomozati cselekményeknek megfelelő, azzal egyenrangú adatgyűjtésre kötelezi, adott esetben hátrányos helyzetbe hozva ezzel a pótmagánvádlót. Mindezek azonban nem vezetnek egyenesen ahhoz ebben az ügyben (sem), hogy a hatóságok hivatalból kezdeményeznék az immár közvádas büntetőeljárást. Dacára annak, hogy a Be. szerint a hatóságok az észlelt bűncselekményt hivatalból feljelentik. Ennélfogva az eljárás folytatására irányuló lépéseket valószínűleg a sértetteknek, illetve jogi képviselőjüknek kell megtenniük. Erre sor is került: egyrészt a NEKI igazgatója, dr. Furmann Imre tájékoztatta az illetékes vezető ügyészt a magánvádas eljárás eredményéről, majd a jogi képviselő, dr. Bólyai János levelet írt a magánvádas eljárás alá vont terheltnek, akit jogerősen elítéltek, arra nézve, hogy az ítéleti tényállás alapján bebizonyosult, hogy ő járt a helyszínen a vádbeli napon, így a rongálással okozott kárt is ő, illetve ismeretlen társai okozták. Ebből következően arra hívta fel, hogy térítse meg a kárt, ellenkező esetben polgári eljárást kezdeményez ellene. A levélre eleddig válasz file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 46 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
meg a kárt, ellenkező esetben polgári eljárást kezdeményez ellene. A levélre eleddig válasz nem érkezett. Mindezekkel párhuzamosan egy bejelentést, illetve indítványt tett a jogi képviselő a területileg illetékes rendőrkapitányság vezetőjének, mellékelve a jogerős ítéletet, és kérte, hogy folytassák a nyomozást a közvádra üldözendő cselekmény (rongálás, Btk. 324.§) miatt. Az ügynek tehát várhatóan lesz folytatása.
3. F. Terézia – jogsértő lefoglalás Ebben az ügyben sem olyan értelemben merül fel a rendőrség felelőssége, hogy az általuk okozott jogsérelem bűncselekményt valósítana meg, de a rendőrség tagjának mulasztása, illetve figyelmetlensége folytán anyagi kárt okozott ügyfelünknek. 1999. április 3-án F. Terézia egy B. városi szórakozóhelyen töltötte az estét, ahol egy férfit kiraboltak, ékszereit eltulajdonították. A sértett másnap feljelentést tett, és a megindult eljárás során F. Teréziát is meggyanúsították a bűncselekmény elkövetésével. A nyomozás során F. Teréziától a hatóság négy darab zálogjegyet foglalt le (amelyek jogszerűen birtokában lévő értéktárgyakat biztosítottak), majd 1999. április 6-tól előzetes letartóztatásba helyezte a bíróság. Mivel nem volt bizonyítható, hogy a bűncselekményt a gyanúsított követte F. Teréziát szabadlábra helyezték, majd ellene a nyomozást megszüntették. A zálogjegyek azonban még az előzetes letartóztatás ideje alatt lejártak, a zálogház pedig értékesítette azokat. F. Terézia csak jóval később fordult a NEKI-hez, elsősorban a zálogjegyek lefoglalása miatt. Kiderült ugyanis, hogy a zálogjegyek azért kerültek lefoglalásra, mert két jegy aranygyűrűket biztosított, a sértettől pedig gyűrűket tulajdonítottak el. Ugyanakkor a hatóság két vonatkozásban is mulasztást követett el: egyrészt észlelnie kellett volna, hogy a zálogjegyek mindegyike korábbi keltezésű, mint a bűncselekmény elkövetése, másrészt a lefoglalásról a zálogházat nem értesítette a nyomozás során (ami kötelessége lett volna), így a zálogtárgyakat a zálogház értékesítette. Ennek következtében ügyfelünket a büntetőeljárás megszüntetésekor jelentős kár érte. A panasz kézhezvételekor (2000 végén) álláspontunk az volt, hogy kártalanítási eljárást (a Be. 383. §-a szerint, a megszüntetett előzetes letartóztatás miatt) már nem indíthatunk, mivel az arra nyitva álló határidő már eltelt. Az ügyféllel való kapcsolattartás nehézségei miatt ugyanis két hónap múlva derült ki, hogy a nyomozást mikor szüntették meg, és ekkor már valóban eltelt a Büntetőeljárási törvény által előírt 1 éves határidő. Később azonban az is kiderült, hogy az ügyészségnek is problémát okozott F. Terézia hivatalos értesítése, és a nyomozást megszüntető határozatot nem tudta kézbesíteni ügyfelünknek. Ezt a NEKI jelezte az ügyészségnek, ami el is küldte a megjelölt címre a határozatot, így az 1 éves határidő ekkor nyílt meg tulajdonképpen. Ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy lehetőségünk van peres eljárást kezdeményezni, a kérdés viszont úgy merült fel, hogy kártalanítási eljárásban tudjuk-e érvényesíteni a zálogjegyekkel kapcsolatos igényeket. E tekintetben az okoz nehézséget, hogy a lefoglalás jogintézménye nem kötődik a szabadságelvonó kényszerintézkedéshez (itt az előzetes letartóztatáshoz). Ebből következően csak államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránt terjeszthetnénk elő keresetet a zálogcédulák vonatkozásában, azonban a lefoglalás, illetve a lefoglalt bűnjelek kezelésének megítélése nem ilyen egyszerű kérdés. A Legfelsőbb Bíróság egyik eseti döntésében leszögezi, hogy a lefoglalt bűnjelek őrzése nem államigazgatási jellegű tevékenység, viszont a bíróság (az adott ügyben) hozzátette: “az áttételt elrendelő végzés file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 47 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
tevékenység, viszont a bíróság (az adott ügyben) hozzátette: “az áttételt elrendelő végzés ellen benyújtott fellebbezésében […] a felperes azt adta elő: az alperes jogellenes tevékenységét abban jelöli meg, hogy a megindított büntetőeljárás során olyan vagyontárgyakat (bélyegalbumot) is lefoglalt bűnjelként, amelynek lefoglalására nem lett volna lehetőség, illetőleg amely vagyontárgyak nyilvánvalóan nem voltak kapcsolatba hozhatók a megindult büntetőeljárással. Ilyen tekintetben a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság azon végzését, mellyel a keresetet a városi bírósághoz rendelte áttenni, hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot további eljárás lefolytatására utasította.”. Esetünkben tehát szintén ez az érvelés tette lehetővé azt, hogy államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránt keresetet nyújthassunk be. A lefoglalás ténye volt az, ami ebben az esetben jogellenes volt, ez pedig államigazgatási tevékenység. Figyelmet érdemel az a levél is, amelyet a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyűlési Biztosa F. Terézia ügyében küldött a Legfőbb Ügyésznek, állásfoglalást kérve a zálogjegyek lefoglalásával kapcsolatban. A Legfőbb Ügyész válaszában a felvetett esetleges kártérítési igényt nem látta megalapozottnak (legalábbis az államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítését tekintve), azonban említést tesz arról, hogy az ügy nyomozója mulasztást követett el azzal, hogy a “büntetőeljárás során lefoglalt dolgok kezeléséről és nyilvántartásáról szóló, az 1/1993. (I.13.) IM-BM-PM együttes rendelettel módosított 117/1984. (IK.12.) IMBM-PM-Legf.Ü. együttes utasítás 6. §-ának (3) bekezdésében előírt kötelezettségét nem teljesítve, a zálogjegyek lefoglalásáról a kiállítót nem értesítette”. Mindezen túlmenően a NEKI – a már hivatkozott eseti döntés tükrében – az államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránti igényt is megalapozottnak látta. A Be. 101. § (1) bekezdés a) pontja szerint: “A hatóság lefoglalja azt a dolgot, amely tárgyi bizonyítási eszköz.”. A szakasz egyértelműen utal arra, hogy e tekintetben körültekintően kell eljárnia a hatóságnak azt elkerülendő, hogy ne kerüljön lefoglalásra olyan vagyontárgy, amelyik nem hozható összefüggésbe bűncselekménnyel, így tárgyi bizonyítási eszköz nem lehet. Másrészt alapvető kívánalma a büntetőeljárásnak, hiszen ez alkotmányos követelmény is egyben, hogy feleslegesen és főképpen jogtalanul ne okozzanak senkinek hátrányt a nyomozó hatóság tagjai. Ebből az következik, hogy a hatóság tagjai nem tettek eleget e kötelezettségüknek, hiszen azt a tényt, hogy a lefoglalásra került zálogjegyek a bűncselekménnyel nem hozhatók összefüggésbe, már a házkutatás során tisztázniuk kellett volna. A lefoglalás azonban mégis megtörtént és ez csak államigazgatási jogkör gyakorlása során történhet meg. Ilyen vonatkozásban nem releváns az, hogy a későbbiekben felmerült kár nem közigazgatási jogkör gyakorlása során következett be – lévén, hogy a hatóság tagjának mulasztása állapítható meg – , mert a kár és a lefoglalás ténye (mely utóbbi kétségtelenül államigazgatási jogkör gyakorlása során következett be) között igen szoros okozati összefüggés állapítható meg. Mindezek mellett kártalanítási eljárás megindítását is szükségesnek tartottuk. E tekintetben mind jogi, mint ténybeli problémák merültek fel. Ez utóbbiak körében kettőt kell megemlítenünk: az egyik a már említett kapcsolattartási nehézség, amely miatt nagyon ritkán tudtunk ügyfelünkkel beszélni. Ebből az következett, hogy a nyomozást megszüntető határozat ellen benyújtott panaszra adott ügyészségi választ meg sem ismerhettük, mert ügyfelünk azt nekünk nem tudta átadni. Így tehát maga a per megindítása, a kereset beadása is bizonytalannak látszott. A jogi problémákra e helyt csak röviden utalunk. Az egyik gondot az igényelhető összeg okozza, vagyis az, hogy mekkora az a “kárösszeg”, amelyet a Magyar Államtól, mint alperestől követelni lehet kártalanítás címén. Ennek az összegnek a viszonylag pontos meghatározása azért nehéz, file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 48 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
lehet kártalanítás címén. Ennek az összegnek a viszonylag pontos meghatározása azért nehéz, mert nem lehet mindenféle, a szabadságelvonás ideje alatt felmerült összeget igényelni, még ha azok összefüggésben is vannak akár a büntetéssel, akár a kényszerintézkedéssel. Egyrészt ezeknek az összegeknek a felperes (tehát a korábbi büntetőeljárás terheltje) oldalán, annak személyéhez kötötten kell felmerülniük, másrészt szoros, majdhogynem kizárólagos összefüggésben kell lenniük magával a szabadságelvonással. A legtipikusabb példa természetesen a kiesett jövedelem, illetve ennek megtérítésének követelése, valamint a nem vagyoni kár iránti igény, aminek mind az összegszerűsége, mind a bíróság által való megítélése jelenleg még képlékeny. Végül figyelmet érdemlő nehézséget okoz a törvénynek a kártalanítási eljárásra vonatkozó rendelkezése, miszerint nincs helye kártalanításnak (többek között) akkor, ha a terhelt “neki felróhatóan okot szolgáltatott arra, hogy a bűncselekmény gyanúja reá terelődjék”. Ez a rendelkezés tapasztalataink szerint egy ún. “gumiszabály”, ami – a büntetőjogra nem jellemző módon – nagyfokú értelmezési szabadságot biztosít – elsősorban – az ügyészségnek. A bíróság ugyanis az eljárás megindítását követően köteles beszerezni az alapügyben eljárt ügyészség nyilatkozatát arra nézve, hogy fennáll-e kártalanítást kizáró körülmény. Ez pedig azt a veszélyt hordozza, hogy az ügyészség legtöbb esetben erre igent mond, többnyire a már említett szakaszt citálva indokként. A bíróságoknak is adott esetben megkönnyítheti a dolgát ez az indokolás, hiszen ezután arra hivatkozva utasíthatja el a felperesi követelést, hogy, tekintettel arra, hogy a bíróság ebben a kártalanítási eljárásban nem bírálhatja felül a büntetőeljárási iratokat, így a kizáró indokot figyelembe véve a keresetet elutasítja. Természetese sok esetben valóban felmerül ennek veszélye, de két dolgot figyelembe kel vennünk: egyrészt előfordulhatnak olyan esetek, amikor a későbbi terhelt a vádbeli cselekménnyel kapcsolatban tanúsít olyan magatartást, amire nézve a “felróhatóságot” a kártalanításban megállapítják, holott lehet, hogy vallomást is tesz, feltárja az üggyel kapcsolatos szerepét és bizonyítást nyer ártatlansága. Másrészt fontos körülmény, hogy ellentétben a tanúval, a terheltnek nincs igazmondási kötelezettsége a büntetőeljárásban. A terheltek pedig valószínűleg nem egy esetleges későbbi kártalanítási eljárás nézőpontjából alakítják ki védekezésüket, azaz ártatlanságuk esetén is előfordul, hogy a valóságot elhallgatják, másképp adják elő, vagy egyáltalán nem tesznek vallomást. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy az igazat vallják, ám a hatóság által rekonstruált események ezzel ellentétesek, majd mégis megszüntetik az eljárást, vagy felmentik a terheltet. Ennek ellenére alapos okkal tarthat attól a terhelt, hogy kártalanítás iránti keresetét elutasítják a fentebb említett okból. F. Terézia ügyének egyik legsajnálatosabb mozzanata viszont az – és ez előfordul, igaz, igen ritkán – ,hogy ügyfelünk egyszerűen “eltűnt”, a kapcsolatot megszakította velünk még az előtt, hogy (az egyébként elkészült) keresetleveleket beadhattuk volna. Így egyik esetben sem került sor perindításra, pedig vélelmezhetően jelentős tapasztalatokkal gazdagította volna mindkét ügy Irodánk gyakorlatát. 4. F. László 2000. március 27-én, Budapesten F. László, a 100 Tagú Cigányzenekar művésze előadás után hazafelé tartott gépkocsijával, amikor egy kereszteződésben a piros lámpánál hátulról belészaladt egy pénzszállító kocsi. Az esetet követően – mivel felelősségét egyik fél sem ismerte el – a helyszínre hívták a rendőrséget. A kiérkező járőr jegyzőkönyvbe vette a felek adatait, és ezt aláírattatta velük. F. László állítása szerint a rendőrök nem hallgatták meg az ő állításait, ezzel szemben rögvest az ő felelősségét kezdték el firtatni. Ezt azonban ő nem ismerte el. Ezen felül a rendőrök (igaz, hogy esős idő volt, és lévén nem közlekedési rendőrök, nyomrögzítési eszközzel nem rendelkeztek) semmiféle, a helyzet tisztázására irányuló lépést file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 49 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
nyomrögzítési eszközzel nem rendelkeztek) semmiféle, a helyzet tisztázására irányuló lépést nem tettek. Ennek megfelelően a rendőrök közúti közlekedési szabályok kisebb fokú megsértése miatt feljelentéssel éltek F. László ellen, akit a szabálysértési hatóság 15 000 Ft-os pénzbírsággal sújtott. A határozat ellen F. László kifogással élt. A Pesti Központi Kerületi Bíróság azonban a szabálysértési hatóság határozatát hatályában fenntartotta. Indokolásul a bíróság megállapította, hogy a kifogás nem alapos, ugyanis a szabálysértési hatóság határozata visszavonásának akkor lehet helye, ha a szabálysértési hatóság jogszabályt helytelenül alkalmaz az eljárása során, ez pedig nem áll fenn. Egyebekben a szabálysértési hatóság határozata a tényállást (a rendelkezésre álló adatokból) helyesen állapította meg, közli a határozat. Lényegében ez az indokolás rávilágít arra, hogy mi okozza az igazi nehézséget az ilyen és ehhez hasonló esetekben. Hozzátesszük, hogy a probléma nem elsősorban az alkalmazható joghátrány mértékében, súlyosságában rejlik, de mint esetünkben is kiderült, adott helyzetben ez is igen nagy terhet ró az eljárás alá vont személyre. A bíróság indokolása egy mondat erejéig tért ki a tényállás helyességére. Ez meg is felel a szabálysértési törvény 94. § (2) bekezdésének, mely szerint “A bíróság a szabálysértési hatóság határozatát a) hatályban tartja, ha a kifogás alaptalan; b) megváltoztatja, ha a szabálysértési hatóság jogszabályt helytelenül alkalmazott.” Ez a jogszabályhely tehát abból a vélelemből indul ki, hogy a szabálysértési hatóság előtt megállapítást nyert tényállás helyes. Természetesen utalni kell arra is, hogy nagy valószínűséggel e fenti szakasz azt a célt (is) szolgálja, hogy az egyébként is túlterhelt bíróságokat bizonyos feladatok alól mentesítse (a törvény indokolása szerint ez a megoldás: “Lényegesen gyorsítja és egyszerűsíti a bírói eljárást...”). Csakhogy, a rendelkezés jellegénél fogva éppen arra nem alkalmas, hogy a kifogásolt szabálysértési határozatot a bíróság ténybelileg ellenőrizze, hiszen véleményünk szerint a kifogások jó, vagy jelentős része nem eljárási szabálysértés, hanem a panaszos a tényállás vitatottsága miatt nyújtja be kifogását. Ennek következtében lehet, hogy a kifogás elbírálása után az eljárás gyakorlatilag lezárul (illetve bírság megfizetésére, behajtására kerül sor), viszont sok esetben előfordulhat, hogy az eljárás alá vont személy tárgyalás tartását kéri, hogy ilyen módon bizonyíthassa igazát. Ezzel a kör bezárult, az idézett szakasz tehermentesítő jellege pontosan az ellenkező hatást fogja kiváltani, azaz a bíróság kénytelen – adott esetben több alkalommal – tárgyalást tartani. Esetünkben is ez történt, minekutána F. László a kifogás elintézése után kérte a bíróságot, hogy a határozatot helyezze hatályon kívül és az eljárást szüntesse meg. A tárgyaláson F. Lászlót dr. Furmann Imre és dr. Bihary László képviselte. Az eljárás során fény derült arra, hogy a rendőrség milyen adatokat, bizonyítékokat tárt a szabálysértési hatóság elé, aminek alapján F. Lászlót marasztalták. Ezek szerint a helyszínen történtek után a járőr feljegyzései, adatai alapján a rendőrség egy ún. helyszínvázlatot készített. Mint a tárgyaláson kiderült, ez rendszeres gyakorlat a kisebb, ún. koccanásos balesetek esetén. Annak ellenére, hogy a helyszínen nem történik még részletesebb adatfelvétel vagy nyomrögzítés a baleset helyszínén annak körülményeire nézve, mégis helyszínvázlatot készítenek utólag a balesetről, ami lényegében az egyetlen bizonyítéknak tekinthető ezt követően. file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 50 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
követően. A tárgyaláson a szabálysértési hatóság nem vett részt, illetve a beidézett tanú (a balesetben érintett másik gépkocsi sofőrje) egy alkalommal megjelent, de vallomása érdemleges, a vitát eldöntő körülményt tulajdonképpen nem tartalmazott. F. László jogi képviselője indítványozta szakértő kirendelését arra nézve, hogy összevesse az iratok, különös tekintettel a helyszínvázlat tartalmát F. László állításaival, továbbá az általa csatolt fényképfelvételekkel. A szakértői vélemény nem tudott a rendelkezésre álló adatok alapján egyértelműen állást foglalni a tekintetben, hogy pontosan hogyan rekonstruálhatók az események, illetve ki tekinthető a baleset okozójának. A helyszínvázlat elemzése vonatkozásában a szakvélemény az alábbiakat állapítja meg: “…A szabálysértési feljelentéshez csatolt helyszínvázlattal kapcsolatban mindenekelőtt rögzíteni kell, hogy az egyetlen méretmegjelölést sem tartalmaz, az ütközés – törésdarab maradványok – helyére vonatkozólag sem ad pontos információt, továbbá a keletkezett féknyomokra sem tesz utalást. Mindezeken túlmenően a Hungária körúton – a baleset helyszínén – lévő négy forgalmi sávból is csak hármat tüntet fel, nem jelöli a járműosztályozó nyílsorait sem […], nem tartalmazza az ún. helyzetjelző vonalat (STOP vonal), a kijelölt gyalogátkelőhelyet, a jelzőtáblákat sem, tehát a helyszínrajz egyértelműen hiányosnak tekinthető. A helyszínvázlattal kapcsolatban korábban is tettem már megállapításokat, melyek szerint az helytelenül ábrázolja az ütköző járművek ütközéskori elhelyezkedését, a járművek hossztengelyének egymáshoz viszonyított szögét, és a gépkocsik azon részeit, amelyek ténylegesen egymáshoz ütköztek. […] Az elmondottakból kitűnik, hogy a helyszínvázlat csak korlátozottan tekinthető megalapozottnak – az egyéb hiányosságok miatt is. A fenti megállapításhoz a következőket kívánom hozzáfűzni: több évtizedes szakértői tapasztalataim alapján kijelenthetem, hogy a nem közlekedési helyszínelők mérőszalaggal, vagy egyéb mérőeszközzel felszerelve nincsenek, így – legjobb szándékuk ellenére – sem tudnak fékúthosszakat, törésmaradványok helyét, stb. helyszínvázlatukon megjelölni. Egyes kritikus esetekben lépésszámmal kísérlik meg a fontosabb pontokat stacionálni, azonban egy lépés hosszát még ilyen esetekben sem rögzítik. Általánosságban tehát megállapítható, hogy e helyszínvázlatok többnyire hiányosak, a helyszínelők a balesetet követő kiérkezésükkor látható jármű elhelyezkedések szabadkézi felvázolása után, bázishelyükre visszatérve szerkesztik fel azokat.” 2001. október 11-én tartotta volna a Pesti Központi Kerületi Bíróság a következő tárgyalást, ahol a szakértői vélemény tekintetében is nyilatkozhatott volna az eljárás alá vont személy. Erre azonban F. László halála miatt nem kerülhetett sor. Ezzel a bíróság az eljárást megszüntette. Ugyanakkor Irodánk az ügyben 2001. október 15-én a XIV. kerületi Rendőrkapitányság vezetőjéhez fordult azt kifogásolva, hogy a baleset időpontjában a helyszínre érkező rendőrök nem jog-és szakszerűen jártak el, és kértük, hogy vizsgálja meg, hogy az ilyen esetekben a hasonló intézkedések megfelelnek-e a jogszabályoknak. A levelet egyben megküldtük az Országos Rendőrfőkapitánynak is, kérve, hogy kísérje figyelemmel a vizsgálatot. A XIV. kerületi Rendőrkapitány válaszában az intézkedést jogszerűnek tekintette, ugyanakkor a file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 51 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
Rendőrkapitány válaszában az intézkedést jogszerűnek tekintette, ugyanakkor a szakszerűtlenség, felszerelés híján való intézkedések kapcsán egyetértett velünk. 5. Cs. Kálmán Cs. Kálmán K. községi roma lakos 2001. június 14-én délután személygépkocsijával elindult a közeli B. községben lévő használt gumitelephez, hogy autójára jobb állapotban lévő használt gumikat keressen. Korábban gyakran látta, hogy a bekerítetlen, táblával nem jelzett területen mások is válogatnak, úgy gondolta tehát, hogy ez valamiféle “gumitemető”. Keresgélés közben megtámadták és bántalmazták. Minden alaposabb vizsgálat nélkül a rendőrség is eljárást indított ellene lopás alapos gyanúja miatt, amelyet később megszüntettek, ugyanis büntethetőséget kizáró ok állt fenn: Cs. Kálmán tévedésben volt. Az említett napon autójával beállt a gumirakás mellé, és elkezdett keresgélni. Amikor Cs. Kálmán megérkezett a helyszínre, négy férfi éppen válogatott a gumik között. Arra a kérdésre, hogy kié a használt autógumi, illetve lehet-e benne válogatni, azt válaszolták, hogy senkié, valószínűleg a “gumisok” hagyták itt a használhatatlan gumikat, és már ők is többször válogattak itt. Körülbelül egy óra elteltével Cs. Kálmán meglátott három férfit, akik feléje közeledtek. Köszönt nekik, de az elöl álló férfi köszönés helyett a nála lévő csővel fejbe vágta. Cs. Kálmán hiába mondta, hogy nem tudta, kié a gumi, és azt hitte, lehet benne szabadon válogatni, meg, hogy ezt szép szóval is meg lehet beszélni, ez nem sokat segített, további ütéseket kapott a karjára, lábára. Idővel az ütlegelések abbamaradtak, és a férfi, aki eddig ütötte felszólította, tegye vissza a gumikat a helyére. Majd pedig közölték vele, menjen el a telepről, és elmenőben még ráütöttek a csővel az autójára, úgy, hogy a hátsó lámpabúra betörött, és a sárvédő is behorpadt. Másnap reggel felkereste a körzeti orvost, aki látlelet állított ki a sérüléseiről, melyek nyolc napon belül gyógyulóak voltak. Ezután ment el az r-i rendőrkapitányságra feljelentést tenni a bántalmazói ellen. Egy hónappal később kiderült, hogy ellene is indult eljárás lopás vétségének alapos gyanúja miatt, ugyanis az őt ütlegelő férfi feljelentette, mert állítása szerint a tulajdonában lévő telepről harmincöt darab gumiköpenyt akart eltulajdonítani. Cs. Kálmán az esetről úgy nyilatkozott, hogy az őt bántalmazó férfi azt mondta neki, pakolja vissza a gumikat. Elmondta még, hogy senkit nem akart meglopni, hiszen a területen semmi nem utalt arra, hogy a gumik valakinek a tulajdonát képeznék. Amennyiben lopási szándék vezette volna, nem fényes nappal megy oda, nem egyedül, és nem keresgél két és fél órán keresztül. Védekezését – miszerint a terület úgymond a "senki földje" – alátámasztandó 2001. július 31én panasszal fordult a környezetvédelmi miniszterhez. Kérte, vizsgálják meg, van-e engedélye a gumitemető létesítésre a tulajdonosnak, illetve rendelkezik-e a szükséges egyéb hatósági iratokkal. Cs. Kálmán a büntetőeljárás megindítását követően fordult Irodánkhoz, sérelmezte az ellene indult büntetőeljárást és kérte a segítségünket. Felvettük a kapcsolatot mind a büntetőeljárást folytató nyomozóhatósággal, mind pedig a környezetvédelmi felügyelőséggel. file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 52 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
A nyomozóhatóság azt válaszolta a NEKI érdeklődésére, hogy csak ügyvédi meghatalmazásra ad tájékoztatást. Tájékozatott viszont arról, hogy az ügyfelünk által tett feljelentést – lévén az könnyű testi sértés miatt indult – áttették az R-i Városi Bírósághoz, mint hatáskörrel rendelkező szervhez. A magánvádas eljárás még nem indult meg, dr. Furmann Imre azonban már becsatolta meghatalmazását a bíróságra. Végül azonban rendőrség sem tudott más megállapítani az ügyben, mint: "A nyomozás során a helyszín megtekintése alapján megállapítást nyert, hogy a felhalmozott gumiköpenyek olyan területre és olyan módon lettek lepakolva, hogy nem utalt semmilyen jel arra, hogy azok a tárgyak valakinek a tulajdonában állnának, azokat lehetett elhagyott dolognak vélni." Ennek következtében a nyomozást 2001. szeptember 28-án a Be. 139. § (1) bekezdés c, pontja alapján megszüntettek, mivel büntethetőséget kizáró ok (tévedés) állt fenn. Az ügy lényegileg az ún. “nyomozási hibák” kategóriájába esik, legalábbis a NEKI álláspontja szerint. Mint azt az ügyben nyomozást folytatót rendőrkapitányság vezetőjének levelünkben jeleztük, megítélésünk szerint Cs. Kálmán gyanúsítása előtt feljelentés kiegészítést kellett volna elrendelni. Erre azért lett volna szükség, mert így elkerülhető lett volna Cs. Kálmán büntetőeljárás alá vonása. A kapitány válaszában arra hivatkozik, hogy a megszüntetés okának, nevezetesen a tévedésnek, a feltárása csak a gyanúsított kihallgatásán volt lehetséges, ennek pedig előfeltétele a megindított büntetőeljárás. Egyebekben pedig a feljelentés minden releváns adatot tartalmazott a lopás bűncselekményének tényállására nézve, azaz a nyomozás elrendelésének nem volt előfeltétele a feljelentés kiegészítés elrendelése. Ez a megállapítás végső soron azt teszi támadhatóvá, hogy éppen a megszüntető határozat foglal úgy állást, hogy a nyomozás során a “helyszín megtekintése alapján megállapítást nyert, hogy a felhalmozott gumiköpenyek olyan területre és olyan módon lettek lepakolva, hogy nem utalt semmilyen jel arra, hogy azok a tárgyak valakinek a tulajdonában állnának, azokat lehetett elhagyott dolognak tekinteni.” Véleményünk szerint a feljelentés kiegészítés körében is hasonló megállapításra juthattak volna, azaz körültekintőbb eljárás esetén elkerülhető lehetett volna Cs. Kálmán büntetőeljárás alá vonása. 6. K. István – téves őrizetbe vétel K. István B. községi roma lakos 2001. augusztus 1-én, több roma szervezettel, és kisebbségi önkormányzattal együtt a roma Holocaust alkalmából busszal Auschwitzba indult. Azonban csak a rajkai határátkelőig jutott, ugyanis az útlevelek átvizsgálása során a határőrök közölték, hogy országos körözés van ellene, és leszállították a buszról. A többi utazó szeme láttára megbilincselték, majd öt óra várakozás után átszállították a M-i Rendőrkapitányságra. Ott elmondta, soha nem volt büntetve, soha még bilincs sem volt a kezén és nem követett el semmilyen bűncselekményt. Tiltakozására felhívták a körözést kiállító K-i Rendőrkapitányságot. Itt közölték, hogy ne vezessék elő, hanem jelenjen meg 2001. augusztus 17-én a kapitányságon kihallgatásra. Ezután szabadon bocsátották, és hazaengedték. K. István egyáltalán nem értette, miért kellett megszakítania az utazást, és miért került ilyen megalázó helyzetbe, ezért felkereste dr. Esze Tamás kaposvári ügyvédet, majd pedig levélben Irodánkhoz fordult, a segítségünket kérve. Az ügyvédnek még a kihallgatás előtt sikerült kiderítenie, hogy az intézkedést elrendelő file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 53 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
rendőrkapitányság területén egy súlyos testi sértést és rablást megvalósító bűncselekmény történt, és az elkövetők harmadik társukként K. Istvánt nevezték meg, akit nem talált meg a nyomozóhatóság, így kiadták ellene az országos körözést. Arra nem tudtak magyarázatot adni, hogy miért a jó néhány száz kilométerrel arrébb lakó, K-án soha nem járt férfi lett a körözött személy. Tény, hogy komoly egyezések voltak a személyi adatokban, mint például a név és a születési idő. Az ügy jól példázza, hogy a nem alapos nyomozói munka milyen következményekkel járhat abban az esetben, amikor olyan “szerencsétlen” egyezések fordulnak elő a személyi adatokban, melynek következményeként ártatlan személyek ellen indul eljárás. Az pedig, hogy valaki ellen körözést adtak ki, csak valamilyen hatósági intézkedés során derül ki. A leggyakoribb eset az igazoltatás, de, mint ebben az ügyben is, az útlevél-ellenőrzés is ide vezethet. 2001. szeptember 25-én a rendőrség kihallgatta a panaszost, de ekkor már nem mint gyanúsítottat, hanem mint tanút. Itt elmondta, hogy nem ismeri azokat a személyeket, akik a bűncselekményt elkövették, hogy sem az elkövetés napján, sem máskor soha nem járt bűncselekmény helyszínén. Arra a kérdésre, hogy honnan ismerhették az ő adatait, választ nem tudott adni, a felvett jegyzőkönyv tanúsága szerint. A kihallgatáskor tehát már valószínűsíthető volt, hogy rossz névre lett kiállítva a körözés. Miután ez bebizonyosodott, az eljárást bűncselekmény hiányában megszüntették, lévén azt nem gyanúsított követte el. Erre azonban eddig még nem került sor, legalább is K. István nem kapott róla határozatot. 2001. december 7-én a jogi képviselő levelet küldött a K-i Városi Rendőrkapitányság vezetőjének. Ebben kifejti, hogy amennyiben ügyfelével szemben a gyanúsítás megszűnt, esetleg az eljárás befejeződött, erről értesítsék ügyfelét. A képviselő közölte: "ügyfelem a Somogy Megyei Cigányságért Kht. Csoportvezetője, és az álláspontom szerint alaptalanul kibocsátott elfogatási parancs alkalmazásánál két államtitkár továbbá cigány szervezetek vezetői is utaztak azon a buszon, ahol a határnál a kényszerintézkedés történt vele szemben…. A tények ismeretében ez esetben is ügyfelem számára kevés a nyomozást megszüntető határozat…. Ez esetben kéri, szíveskedjék a téves adatok alapján vele szemben alkalmazott kényszerintézkedés miatt sajnálatukat kifejezni, közölni, hogy az ügyben eljárt nyomozó ellen milyen eljárást folytattak le a nem kellően megalapozott elfogató parancs kibocsátása miatt. Ugyanis ügyfelem álláspontja az, hogy az alapos lakcímkutatás helyett csupán azért történt azonnal kényszerintézkedés elrendelése, mivel ma nyilvántartóból kitűnő adatok cigány származását igazolták." A jogi képviselo idoközben államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránt keresettel fordult az illetékes bírósághoz, amely már az elso tárgyalást is megtartotta az ügyben. Az elso tárgyaláson a felperest hallgatták meg, illetve a bíróság bekérte az ügyhöz kapcsolódó iratokat. Az eljárás még folyamatban van. A RENDŐRÖK ELLEN FOLYTATOTT BÜNTETŐELJÁRÁSOK NÉHÁNY LÉNYEGES KÉRDÉSE, A SÉRTETTI KÉPVISELŐ NÉZŐPONTJÁBÓL A NEKI részvételével lezajlott büntetőeljárásokban alapvetően a sértett, illetve a sértett képviseletének oldalát ismerhettük meg behatóbban. E körben a Be. rendelkezései egyértelműek, mégis érdemes néhány megjegyzést tenni gyakorlati oldalról, amely által árnyaltabban láthatjuk a kérdést.
file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 54 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
Elöljáróban leszögezhetjük, hogy az ún. “közvádas” bűncselekmények esetében a sértett szerepe a terhelt felelősségre vonása tekintetében nem annyira jelentős, ami az állami büntetőhatalmi monopóliumából következik. A Be. a sértett definíciója mellett annak eljárási jogosítványait is felsorolja. Ez utóbbiak körében a sértett részleges “metamorfózisa” három féle módon történhet meg, miközben sértetti mivolta elválaszthatatlan a személyétől. A sértett kihallgatható tanúként, hiszen többnyire neki is lehetnek személyes tapasztalatai a bűncselekménnyel kapcsolatban. Ezen a ponton kerül képbe a sértett jogi képviselőjének különleges szerepe: a nyomozati szakban ugyanis a sértett tanúkénti kihallgatása alkalmával annak képviselője jelen lehet. Ez egyfajta áttörést jelent, ahhoz képest, amire a sértett képviselője eredetileg kárhoztatva van. Jól szemlélteti ezt a helyzetet a sértetti jogok érvényesülésről szóló Legfőbb Ügyészségi jelentés (a továbbiakban: jelentés), mely egy átfogó ügyészségi vizsgálat eredményeit tartalmazza ezzel a tárgykörrel kapcsolatban. A jelentés teljes körű elemzése e helyt nem lehetséges, azonban néhány lényeges megállapítása említést érdemel, amivel kapcsolatban a NEKI szerepére is tehetünk utalásokat. A jelentés megállapítja, hogy “A sértetti képviselet a nyomozás során ritka.” A NEKI tapasztalatai szerint pedig pontosan a nyomozás során mutatkozik szükségesnek a sértettek képviselete. Ez már csak azért is alapvető fontosságú, mert a magyar büntetőeljárás jellege olyan, hogy a bírósági szak lényegében a nyomozati szakban keletkezett anyagra épül. Szintén Irodánk gyakorlatára utalva, éppen a rendőrök ellen folytatott eljárásokban célszerű a sértetteket képviselni a nyomozás során, két okból is: egyrészről a nyomozást lefolytató nyomozó hivatal, illetve nyomozó ügyész vagy ügyészségi nyomozó rendőrökkel szembeni hozzáállása miatt (amire a későbbiekben kitérünk), melyről – és ezt nem győzzük eléggé hangsúlyozni – nem tételezünk fel elfogultságot, de megítélésünk szerint van egyfajta szükségképpeni megértés a rendőrökkel szemben, ami a kollegialitásból (is) fakad. Másrészt a sértettek – nem is beszélve a kisebb településen élőkről, ahol a személyes ismeretség elkerülhetetlen – olykor félnek a rendőröktől, vagy a körzeti megbízottól, pontosabban attól, hogy terhelő vallomásuk esetén retorzióra számíthatnak. Megfigyeléseink szerint ha a tanúkihallgatásnál, vagy szembesítésnél (mely utóbbi nyomozati cselekmények még feszültebb légkörben zajlanak) jelen van a jogi képviselő, az minden félre, a gyanúsítottra, kihallgatóra, tanúra pozitív hatást tesz. A NEKI éppen ezért azon az állásponton van, – és ezt a jelentés is megerősíti – hogy egy felvállalt ügyben a sértetti képviselet ne csak formális legyen, azaz nem csak egy becsatolt meghatalmazásból álljon, hanem minden olyan nyomozati cselekménynél, melyen a sértett részt vehet, azon képviselője is aktívan vegyen részt, természetesen a Be. által megszabott kereteken belül. Az ügyészségi jelentés e körben a későbbiekben megállapítja, hogy a képviselők (korábban, itt és a későbbiekben ügyvédet értünk képviselő alatt) munkája általában pozitívan segítette elő az eljárás menetét és “segítettek az érdemi döntés kialakításában”. Ezzel kapcsolatos az a kitétele is a jelentésnek, miszerint a polgári jogi igény elsősorban akkor volt sikeres, ha az ilyen igényt érvényesítő sértett (azaz magánfél) jogi képviselővel vett részt az eljárásban. A legfontosabb gondolat azonban, ami az említett szövegben megjelenik, a következő: ”A vizsgálat eredményeként felmerült, hogy a sértett jogi képviseletének is legyen törvényben meghatározott kötelező esete, és a hatóság kirendelési jogosultsága, illetve kötelezettsége a sértetti képviselő tekintetében megfontolandó lenne.” Megítélésünk szerint üdvözlendő lenne egy ilyen tartalmú szabályozás, még ha az ügyvédek egy része nyilvánvalóan nem örülne az ilyen tartalmú kirendeléseknek. Az említettek szerint a sértett a tanúi minőség mellett lehet magánfél (amikor polgári jogi igényt érvényesít) és lehet magánvádló (bizonyos bűncselekmények esetén az eljárás magánindítványra indul, és ezen esetekben az ügyészi vádképviselet híján a vádat a sértett, file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 55 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
magánindítványra indul, és ezen esetekben az ügyészi vádképviselet híján a vádat a sértett, mint magánvádló képviseli). Ezen “sértetti alakzatokról” most bővebben nem ejtünk szót. Ami az ügyészségi nyomozó hivatalokat és a rendőrség kapcsolatát illeti, tudatában vagyunk annak, hogy annak elemzésekor veszélyes vizeken evezünk. A normatív alapfeltevés ugyanis az, hogy a nyomozó hivatalok létrehozatalára azért került sor, hogy meghatározott ügyekben ne a rendőrség, mint alapvető nyomozó hatóság folytasson nyomozást (pl. rendőrök ellen), hanem egy önálló hatóság. A nyomozó hivatalokra vonatkozó leglényegesebb szabályokat az 5/2001. LÜ. utasítás tartalmazza. Itt most szintén nem szükséges hosszabb fejtegetésbe bocsátkozni e szabályozásról. Lényegében egyetlen gondolatot szeretnénk e körben kifejteni, mégpedig azt, hogy a jogalkotó azon szándéka, hogy egy önálló hatóság nyomozzon bizonyos ügyekben, megteremtve ezzel annak lehetőségét, hogy egy – rendőrségtől is – független hatóság pártatlanul folytasson le eljárást, megítélésünk szerint nem érvényesül maradéktalanul a gyakorlatban. A fennálló szisztéma működik, de meglátásunk szerint működési zavarokkal, és közel nem olyan függetlenül és pártatlanul, mint amennyire ez kívánatos lenne. A következőkben a nyomozó hivatalok és a rendőrség, mint nyomozó szerv kapcsolatát vizsgáljuk meg egy sajátos szemszögből. Alapfeltevésünk az, hogy a két szervezet között olyan kapocs létezik, ami nem pusztán a munkavégzést segíti elő, de egyben gátja lehet a bűncselekmények felderítésének is. Elsőként a feladatok hasonlóságát említhetjük ilyen kapocsként. A rendőrség és a nyomozó hivatal lényegében ugyanazt a funkciót végzi a nyomozás körében, és a nyomozó hivatal sem vádhatóság. Tekintettel arra, hogy a nyomozó hivatalok lényegében megyei hatáskörrel bírnak, szükségszerű, hogy ismerjék a megyében lévő kapitányságokat, azok állományát, vezetőjét, és tulajdonképpen gyakori kapcsolatban álljanak ezekkel. Hangsúlyozandó, hogy ez nem negatív tartalmú kapcsolat, sok hasznot is hozhat egyes eljárásokban. A lényeg az ismeretségen van. Már korábban említettük, hogy vélhetően ez a hasonlóság és kapcsolat szükségképpen a kollegialitás érzetét is kelti, dacára annak, hogy van köztük egyfajta “rabló – pandúr” viszony is. Megjegyzendő azonban, hogy a nyomozó hivatalok járnak el olyan ügyekben, amikor a rendőrség állományának tagja ellen követnek el bűncselekményt, tipikusan a hivatalos személy elleni erőszak bűncselekménye esetén. Látható tehát, hogy nemcsak a feladatból, jellegből adódó hasonlóságok, hanem a gyakori kapcsolat, ismeretség is abba az irányba mutat, miszerint a nyomozó hivatalok munkatársai és a rendőrség tagjai között fennáll egyfajta kötődés. Mindezt erősíteni látszik maga a jog is. Az 1/1992. LÜ-BM együttes utasítás “az ügyészségi nyomozás és a rendőrség bűnüldözési feladatainak sikeres teljesítése érdekében” került kiadásra. A jogszabály alátámasztani látszik az előzőekben kifejtetteket, azaz: a szoros kapcsolatot normatív szintre emeli ez az utasítás, sőt mi több, egymásrautaltságot teremt a nyomozó hivatalok és a rendőrség között. Az utasítás megszabja, hogy az együttműködésnek milyen keretek között kell történnie: ez adott esetben azt eredményezi, hogy a rendőrt saját kollegái viszik el pl. vérvételre, de ebből következően az a lehetőség is adódhat – elsősorban a halaszthatatlan nyomozati cselekmények esetén – ,hogy éppenséggel nem teszik meg a rendőr kollegák a szükséges teendőket. Nem lehet azon sem csodálkozni, ha az ügyészségi nyomozó nem a kellő módon áll hozzá egy adott ügyhöz, melyben egy rendőrt kell gyanúsítottként kihallgatnia, vagy meggyanúsítania. Esetleg azt a rendőrt, akivel egy nappal korábban, vagy előtte több ízben együtt dolgozott a legnagyobb egyetértésben, jó munkakapcsolatban, és felvetődhet benne az is, hogy ezzel a rendőrrel, vagy annak kollegáival jó néhányszor együtt kell még dolgoznia, számítania kell együttműködésükre és bizalmukra. file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 56 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
Még egyszer megismételjük: nem azt állítjuk, hogy a nyomozó hivatalok és a rendőrségek kapcsolata feltétlenül azt eredményezi, hogy a felderítés nehezül, sőt, lehetséges, hogy éppen ellenkező hatással van erre ismeretségük, kapcsolatuk. A döntő mozzanat véleményünk szerint az, hogy mind a természetes, tehát a szakmai munkával velejáró munkakapcsolat, mind az említett együttes utasítás éppen azt a jellegét iktatja ki a nyomozó hivataloknak, ami megkülönböztetné az egyéb nyomozó hatóságtól: a különállást, specializációt. Amennyiben napi szinten folyik az együttműködés (márpedig ez lényegében elkerülhetetlen), akkor mi teszi a nyomozó hivatalokat és azok munkatársait a jogszabályban meghatározott, általuk nyomozni rendelt bűncselekményi típusokon kívül mássá a rendőrségtől? Ha pedig semmi más, akkor miért és hogyan várhatjuk el ezektől a nyomozó hivataloktól, hogy valóban korrekt módon, mindenkor részrehajlás nélkül folytassanak nyomozást tulajdonképpen saját kollegáikkal szemben? Természetesen garanciát jelent bizonyos fokig a nyomozó hivatalok irányítását és ellenőrzését végző megyei főügyész, a nyomozás felügyeletét ellátó megyei főügyészség, a közvetlen irányítást végző vezető ügyész személye, illetve intézménye. De a fentiekben kifejtettek – újra megismételve – nem a teljes intézményi háttér törvénytelen működésére utal, erről szó sincs. Vannak viszont aggályaink a napi munkával, a gyanúsított rendőrök kihallgatásának korrektségével, a szembesítések során tanúsított elfogulatlansággal kapcsolatban, melyek – ha csak esetenként is – előfordulnak, akkor igencsak veszélyeztetik a bűncselekmények felderítésének általános és alkotmányos kívánalmát. Visszatérve a sértetti képviselethez, egyetérthetünk az ügyészségi jelentéssel, miszerint igen kis számban fordulnak elő olyan eljárások, melyben a sértettet ügyvéd képviseli. Ez több mindennel magyarázható: lehetséges, hogy a sértettek általában nem tartják szükségesnek képviselő meghatalmazását, elégségesnek érzik a vádhatóság hathatós fellépését. Ugyanakkor jellemző, hogy a NEKI-t is sok esetben már folyamatban lévő bírósági eljárásban keresik meg, mert az a meglátásuk, hogy a vád “meggyengült”. Ilyen esetekben előfordulhat, hogy késve érkezik a sértetti képviselő segítsége, mert inkább a nyomozati szakban lett volna rá szükség. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a sértettek azért érezhetik alkalomadtán a vád gyengeségét, mert jellemzően a védelem, azaz a védőügyvédek aktívabbak a tárgyaláson, keményebben kérdeznek, a sértettet és a “mellette” tanúskodókat alaposan megkérdezik, indítványokat tesznek, stb., azaz olyan látszat alakulhat ki, hogy a sértett ellenében folyik az eljárás. Hangsúlyozzuk, ez sokszor csak a látszat. Azt mindenesetre a NEKI fontosnak tartja, hogy a vállalt ügyben a sértetti képviseletet úgy lássuk el, vagy lássa el a megbízott ügyvéd, hogy minden, a Be.-ben megadott lehetőséggel éljünk, az adott helyzet szerint. Fontos lehet a sértetti képviselet már csak azért is, mert – ahogy a főügyészségi jelentés megállapítja – “a sértett büntetőeljárásbeli szerep hálátlan szerep, amely sok kellemetlenséggel, idegeskedéssel jár”. Ennek kiküszöbölése végett is “jól jöhet” egy sértetti képviselő, hiszen az ügyvéddel megjelenő sértettet minden oldalról kevesebb “támadás” érheti ekkor. Visszakanyarodva a képviselővel rendelkező sértettek problematikájához, az is okként fogadható el a ritka képviselet vonatkozásban, hogy az ügyvédek nem látnak fantáziát (meg nyilván pénzt sem) a sértetti képviselet ellátásában. Tény, hogy büntetőeljárásban ügyvédként nagyobb feladat a védelem ellátása, mint egy “egyszerű” sértetti képviselet, mindazonáltal ez utóbbinak is megvannak a maga árnyoldalai és szépségei. Harmadik okként azt hozhatjuk fel, és elsősorban a NEKI-t is ezért keresik ilyen ügyekben, mert a sértett anyagi lehetőségei nem teszik lehetővé, hogy ügyvédet bízzon meg képviseletének ellátására. Eseteink szinte mindegyikében ez a helyzet: ügyfeleink nem pusztán azért fordulnak file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 57 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
ellátására. Eseteink szinte mindegyikében ez a helyzet: ügyfeleink nem pusztán azért fordulnak hozzánk, mert érzésük szerint származásuk is közrejátszott az ellenük elkövetett bűncselekményben, hanem mert pénzük sincs arra, hogy ügyvédet fogadjanak. További nehézségként említhető a bizonyítás. Rendőrség tagja vagy tagjai ellen folyó büntetőügyben ráadásul sokszor megkérdőjeleződik a sértett és tanúi szavahihetősége is, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy bizonyos bűncselekményfajták esetén (kényszervallatás, bántalmazás hivatalos eljárásban, esetleg jogellenes fogvatartás) az elkövetőn/elkövetőkön kívül csak a sértett tud nyilatkozni közvetlenül a cselekmény körülményeire nézve. Ráadásul az ilyen esetek jó részében a sértett egyben gyanúsított is, hiszen ilyen minőségben vonták eljárás alá; ezáltal sértett-tanúkénti vallomása olyan színezetet ölthet a hatóság szemében, hogy azzal az ellene folyó eljárást akarja hiteltelenné tenni. A korábban elemzett ügyek közül B. Sándor ügyében a sértett vallomása állt egyedül szemben a rend őreinek vallomásaival, az eljárást meg is szüntették, a P. községben történt esetben pedig a sértett meghalt, így még a sértett sem tudott nyilatkozni az eset körülményeiről. A már említettek szerint a rendőrség állományához tartozók vallomásait egyfajta súlyozással látják el, azaz hitelt érdemlőbbnek tartják esetenként, mint a sértett, vagy mások, a rendőrökre nézve terhelő tartalmú vallomást tevők vallomásait. A Pest megyei kényszervallatási ügyben a rendőrök jogerős elítélést megelőzően több ízben is megszüntették a nyomozást, csaknem három éven keresztül stagnált az ügy. Valamelyest ez az ügy is azt bizonyítja számunkra, hogy a nyomozó hivatalok nem állnak a helyzet magaslatán esetenként: különben mi lenne a magyarázata annak, hogy két rendőr elítélésére csak három év után kerül sor, ráadásul úgy, hogy a NEKI és az általa megbízott ügyvéd kitartása nélkül az eljárást nagyon hamar megszüntették volna. Az külön megérne egy tanulmányt, összehasonlító elemzést, hogy hasonló súlyú bántalmazásért, amit az említett ügyben kellett elszenvednie a sértettnek (tetézve a kocsiból való kidobással a település szélén), ugyan milyen súlyú büntetéssel kellene szembenéznie egy civilnek? Sok esetben a sértettek nincsenek tisztában azzal, mit kell tenniük közvetlenül a bűncselekmény után, vagy egyszerűen nem merik megtenni azokat a szükséges lépéseket, melyek elmaradása esetén a bizonyítás tovább nehezül, esetenként teljesen lehetetlenné válik. Itt elsősorban az azonnali orvosi vizsgálatra gondolunk, ahol látleletet kell kérni, majd a lehető leghamarabb feljelentéssel kell élni a bántalmazók ellen. Ez utóbbit célszerűbb a megyei ügyészségi nyomozó hivataloknál megtenni, mert ha nyomozásra kerül sor, akkor egyébként is ők folytatják azt le, másrészt ha a rendőrségnél meg is tehető a feljelentés, azt továbbítani fogják a nyomozó hivatalhoz, ami további időveszteséget jelent. Végül, de nem utolsósorban nem árt, ha valamilyen segítséget kérnek az érintettek, sértettek, ami akár a helyi kisebbségi önkormányzat is lehet, aminek vezetője vagy munkatársai általában ismerik is a rendőröket, körzeti megbízottat, vagy más módon segítséget nyújthat az eligazodásban. Nagyon gyakran éppen a kisebbségi önkormányzatokon keresztül találják meg a NEKI-t és kérik a segítségét. Összességében azt mondhatjuk, hogy az ilyen jellegű bűncselekmények esetén nagyon fontos a gyors és “szervezett” segítségkérés és –nyújtás, mert napok, esetleg hetek elteltével szinte lehetetlenné válik a cselekmények hitelt érdemlő rekonstruálása. Nem kis mértékben azért is van ez így, mert a látlelet nélküli esetekben gyakorlatilag csak tanúvallomások állnak rendelkezésre. Márpedig egy-két hét után is kezd megkopni az emlékezet, tehát egy késedelmesen és talán hiányosan tett feljelentés végső soron még a nyomozás megtagadását is maga után vonhatja. Amennyiben mégis nyomoznak, akkor pedig szintén eltelhet néhány nap, esetleg egy-két hét az első tanúkihallgatások lefolytatásáig, és az esetek jó részében szembesítéseket is foganatosítanak, melyek szintén sok időt vesznek igénybe. Az időmúlás lényegében semmiféle jogi eljárásban nem kedvező annak, akinek valamit érdekében áll file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 58 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
lényegében semmiféle jogi eljárásban nem kedvező annak, akinek valamit érdekében áll bizonyítani. Márpedig – mint már említést tettünk róla – rendőrök ellen folyó nyomozásban tapasztalataink szerint a sértettnek és körének előadásán nagyon sok múlik: ha vallomásaik több ponton ellentmondásosak, eltérőek, még ha a lényeges kérdésekben meg is egyeznek előadásaik, akkor is megkérdőjeleződhet szavahihetőségük. Felelőssége tehát fokozottabban merül fel mind a sértettnek, mind a NEKI-nek (ha sértetti képviseletben vesz részt), hisz a bizonyítás eredményessége is rajtuk áll, pontosabban rajtuk is múlik jelentős részben. Nyilvánvaló, hogy ez nem abban az értelemben merül fel, miszerint a bizonyítás egésze, annak terhe a sértett és képviselőjének vállán nyugodna, mindenesetre fontos szerepet töltenek be az eljárásnak eme szakaszában. Természetes, hogy a sértettet is tanúként hallgatják ki: értelemszerűen vonatkozik rá a tanúkra vonatkozó igazmondási kötelezettség. Emellett azonban ő nem köteles bizonyítani bármit is, vallomása csak egy a bizonyítási eszközök között. Nem könnyű határvonalat húzni tehát a bizonyítási teher, és a bizonyítás, mint eljárási cselekmény között, elsősorban olyan ügyekben, melyekben a tényállás felderítése és az események rekonstruálása nehézségekbe ütközik az eltelt idő miatt, vagy mert nem állnak rendelkezésre kézenfekvő és valamelyest egyértelmű bizonyítékok. Az érdekek pedig igencsak szövevényesek és egymással ellentétben állók: a gyanúsítottnak, illetve annak érdekkörének (a rendőrség és tagjai) a cáfolat, a tagadás, továbbá egy rájuk nézve nem terhelő tényállás megállapíttatása kézenfekvő, a sértettnek, képviselőjének és tanúiknak pedig éppenséggel a feljelentett bűncselekmény igazolása áll érdekében. A hatóság – kötelező elfogulatlansága mellett – pedig a tényállás tisztázása mellett arra törekszik teljes erővel, hogy ne érje presztízsveszteség, azaz csak olyan ügy kerüljön a vádhatóság, majd a bíróság elé, melyben jó eséllyel lehet a terhelt(ek) bűnösségét bizonyítani. Nyilvánvaló, hogy ez utóbbi törekvés is arra vezethet, hogy a sértettek állításait több nézőpontból, kihallgatások és szembesítések során is ütköztetik mások vallomásaival, a hatóság saját sejtéseivel, hiszen a Be. 5.§ -ából ez is következik. Felvetésünk, miszerint a sértettet szinte belekényszerítik a bizonyítási szerepbe, azért vélhetően sokszor csak a látszat, de megállapításunk nem teljesen helytelen. Összefoglalásként azt mondhatjuk, hogy a rendőrök ellen folytatott büntetőeljárások sikere még azokban az esetekben sem egyértelmű, amikor viszonylag sok és “jó minőségű” bizonyítási eszköz van a hatóság, illetőleg a sértett kezében (szemtanúk, látlelet, a gyorsan megtett feljelentés nyomán halaszthatatlan nyomozati cselekmény során rögzített tárgyi bizonyítékok, elfogulatlan tanúk vallomása, stb.). A sértett képviselete ilyen ügyekben fokozottan szükséges, mert pontosan a bizonyítás nehézsége miatt a nyomozó hatóságnak és a sértettnek partnereknek kell lenniük, lévén a tényállás pontos és hiánytalan megállapítása mindkettőjük érdeke. Ezenfelül a képviselet segítséget nyújthat minden félnek, a gyanúsítottnak ugyanúgy, mint a hatóságnak. Az ügyvédi jelenlét ilyen esetekben szinte megnyugtató, a hatóság részéről eljárónak is, mert később nem hivatkozhat arra a sértett, hogy vallomását nem megfelelően jegyzőkönyvezték, irányított kérdéseket kapott, a gyanúsított, vagy vele szembesített másik tanú megfélemlítette, stb. A NEKI tapasztalatai ezt mindenképpen alátámasztani látszanak, és a már idézett ügyészségi jelentés is elismerőleg szól a sértetti képviseletről, ami nem vitásan a nyomozó hatóság és a vádhatóság kedvező tapasztalataira utal. Ismételten helyeslőleg szólhatunk az előbbi jelentés azon felvetéséről, miszerint megfontolandó lenne a jogalkotás számára a sértetti képviselet kötelező eseteinek, illetve ilyen képviselő hatósági kirendelése eseteinek megfogalmazása, törvény részéve tétele. A kérdésfeltevés joga a sértetti nyomozó hatóságok előtt, illetve alkalmával (hiszen a sértett itt megengedik, hogy közvetlenül
jogosultságok körében némi ellentmondással terhes. Egyes eljáró tagja részéről tapasztalható volt, hogy szembesítések nem egyedül áll a hatóság előtt) a sértetti képviselőnek kérdést tegyen fel a szembesítettekhez. A Be. 53.§-a
file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 59 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
megengedik, hogy közvetlenül kérdést tegyen fel a szembesítettekhez. A Be. 53.§-a tartalmazza a sértett eljárásjogi jogosítványait, amelyben a nyomozati cselekményeken való kérdés feltételének indítványozási joga nem szerepel. E jogot a törvény a tárgyalási szakra korlátozza. A gyakorlat azonban áttörni látszik ezt a szabályt, mégpedig az által, hogy a sértetti képviselő jelen lehet mind a képviseltje kihallgatásán, mind annak másokkal való szembesítésén. A sértett önmagának értelemszerűen nem tehet fel kérdést, ám képviselőjének ezt megengedik, holott a törvény erről nem rendelkezik, igaz, nem is tiltja meg. Más a helyzet a szembesítésekkor. A sértettet itt – következően a Be. 64.§ (2) bekezdéséből – megilleti a kérdésfeltevés joga. Ebből következően a képviselőt is megilleti valamilyen formában, a gond csak az, hogy a képviselő az ügyfelét, mint szembesített felet, vagy mint sértettet képviseli. A törvénynek megfelelő értelmezésnek az látszik, ha sértetti képviselőnek tekintjük, ám ekkor csak a kérdés feltételére vonatkozó indítvány lehetne a megengedhető. Ezzel eltérő gyakorlat figyelhető meg néhol, amikor is a képviselő részére is megengedett a közvetlen kérdésfeltétel. A már hivatkozott ombudsmani ajánlás alapján is azonban úgy foglalhatunk állást, hogy az ilyenkor jelen lévő képviselőt sértetti képviselőként kell figyelembe venni. A tárgyalásokon a bíróság részéről eljárók inkább ragaszkodnak a törvény betűjéhez, és ezáltal csak a kérdés feltételének indítványozását engedik meg, mind a sértettek, mind azok képviselői részéről. Ennek abban a körben lehet értelme, ha a bíróság nem tartja a kérdést a tárgyhoz tartozónak, vagy egyéb okból nem engedi meg az arra való válaszadást. Álláspontunk szerint – annak figyelembevétele mellett, hogy az ide vágó gyakorlat sem egységes – nincs akadálya annak, hogy akár a sértett, akár annak képviselője közvetlenül tehessen fel kérdést a kihallgatotthoz a tárgyaláson. Eleve életszerűtlen, hogy a kérdés feltételére vonatkozó indítvány elhangzása után megismételjék a kérdést, amit a vádlott, vagy tanú úgy is hallott, másrészt a nem kívánt kérdésre a bíróság úgy is megtilthatja a válaszadást. Ezt azonban még a gyakorlatnak kell kialakítania, amíg jogszabályváltozás nem lesz a kérdésben. Érdemes utalni az új Be. sértettet érintő rendelkezéseire: a sértett az új jogszabály szerint is csak kérdés feltevését indítványozhatja majd, viszont egy vonatkozásban nagyon fontos új rendelkezést tartalmaz. Ezen jogszabály 51.§ (3) bekezdése szerint “Ha a sértett akár a büntetőeljárás megindítása előtt, akár azt követően meghalt, helyébe egyenesági rokona, házastársa, élettársa vagy törvényes képviselője léphet, és gyakorolhatja a (2) bekezdésben meghatározott jogokat. Ha a sértett olyan egyházi személy volt, aki azon egyház szabályai szerint, amelyhez életében tartozott, egyházi rend vagy fogadalom okából házasságot nem köthetett, halála után - hozzátartozó (örökös) hiányában - az egyenesági rokon jogai illetik meg a volt egyháza szerinti egyházi elöljáróját.” Ismeretes, hogy a jelenleg hatályos Be. rendelkezései alapján az elhunyt sértett jogait (értelemszerűen) nem gyakorolhatja, viszont sértettként nem léphetnek a helyébe, így képviselete is kizárt. Álláspontunk szerint ez ellentétes a nemzetközi joggal, és súlyosan méltánytalan az elhunyt sértett hozzátartozóira is, akik csak magánfélként vehetnek részt az eljárásban. Ez az új szabály mindenképpen kedvezőbb lesz az elhunyt családtagjai, hozzátartozói számára. Még egy fontos “régi-új” szabályt érdemes megemlíteni, mégpedig a pótmagánvád intézményére. Annyit mindenképpen fontosnak tartunk megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy e rendelkezések hatálybalépés után a NEKI vélhetően jó néhány ügyben fog képviseletet biztosítani sértetteknek, akik aztán pótmagánvádlóként lépnek fel. A sértett és képviselője helyzete tehát nem nevezhető könnyűnek, még ha a kívülálló szemével ez a büntetőeljárási pozíció “kényelmesnek” tűnhet is. Való igaz, hogy nem igazán látványos és sok esetben nem túl sikeres szerep ez. Azt is elfogadjuk, hogy kritikai megjegyzéseink esetleg túlzónak tűnnek (nemcsak a sértetti mivolt, hanem a nyomozó hivatalok, rendőrség szerepét tekintve is), de – mint azt már több ízben is elmondtuk – a NEKI speciális szervezet, nem file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 60 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
tekintve is), de – mint azt már több ízben is elmondtuk – a NEKI speciális szervezet, nem hasonlítható össze egy ügyvédi irodával. Más típusú felfogást és esetenként más látásmódot igényel ez a munka. Ennek ellenére nem a parttalan és csőlátású pocskondiázás a célunk, nem a feltétel nélküli kritika, mely “vörös posztót” lát mindenféle rendőrségi ügyben, és folyamatos támadásnak próbálja alávetni a rendőrséget. Mint az jó néhány ügyből – remélhetőleg – kiderült, a rendőrség tagjai, vezetői elfogadnak bennünket partnerként, és igyekeznek ők sem úgy tekinteni a NEKI-re, mint ellenségre vagy bajkeverőkre. Ehhez mindkét részről korrektség, elfogulatlanság és szakmai hozzáértés szükségeltetik. Bízunk abban, hogy ehhez valamelyest ez a munka is hozzájárult, és nem indulatokat vált ki, hanem alapja lehet a további együttműködésnek. NÉHÁNY GONDOLAT A RENDŐRSÉGI PARANCSNOKOK FELELŐSSÉGÉRŐL AZ UTASÍTÁSADÁSI ÉS FEGYELMI JOGKÖR TEKINTETÉBEN A NEKI már korábbi rendőrségi ügyeiben is gyakran fordult levéllel az érintett rendőri szerv vezetőjéhez avégett, hogy felhívja a parancsnok figyelmét a sérelmezett esetre, illetve tájékoztatást kérjen arról, hogy kezdeményezett-e fegyelmi eljárást a jogsértést megvalósító beosztottaival szemben. Ez később gyakorlattá vált, azaz valamennyi, rendőrség által elkövetett jogsértés esetén levéllel fordulunk a parancsnokokhoz. Mielőtt ismertetnénk a legérdekesebb leveleket, érdemes néhány gondolat erejéig kitérni a rendőrségi elöljárók utasításadási és fegyelmi jogkörére. A rendőrség működése alapvetően utasításokra és parancsokra épül. Ebből fakadóan elvárt magatartás a rendőrségen belül, hogy a beosztott engedelmeskedjen elöljárójának, teljesítse annak parancsait, ez utóbbi pedig pontos, világos, érthető és jogszabályon alapuló parancsokat adjon ki. Az Rtv. 11-12. §-ai, és a szabályzat 96.§-a is erre utalnak, azaz a parancsok, utasítások világos és követhető rendszerét állítja a rendőrség állománya elé kívánalomként. Figyelmet érdemel a jogszabálysértő (de teljesítése esetén bűncselekmény megvalósítására nem alkalmas) utasítások kérdése. Az utasítások kiadásának hierarchiájában mi most csak az egy kapitányságon belül meglévő parancskiadási rendszert vesszük alapul. Természetes, hogy ez az alapvető egység nem tekinthető zárt rendszernek abban az értelemben, hogy ide is futnak be utasítások felettes szervtől. Egy kapitányságon belül a rendszer csúcsán a kapitány áll; ezt azért fontos leszögezni, mert lényegében az ő felelősségi körébe tartozik a kapitányság egésze rendeltetésszerű működésének és a beosztottak törvényes munkájának biztosítása. Ehhez kapcsolódóan hivatkozhatunk az ún. szolgálati törvény 67-69.§-aira, mely rögzíti, hogy a munkáltató – esetünkben a kapitányságvezető – , másrészt pedig a beosztott miként köteles szolgálatát teljesíteni, az utasításokat kiadni és azokat végrehajtani. A parancsnoki felelősség egyik leglényegesebb eleme a fegyelmi jogkör. Ennek keretében a fegyelemsértést elkövető, az állományba tartozó személy ellen lehet fegyelmi eljárást indítani. “Fegyelemsértést követ el, és fegyelmi eljárás keretében felelősségre kell vonni a hivatásos állomány tagját, ha a szolgálati viszonnyal kapcsolatos kötelezettségét vétkesen megszegi.” – mondja ki a szolgálati törvény 119.§-a. Ügyeink kapcsán írt leveleinkben – ha annak lehetősége felmerült – rákérdeztünk arra, hogy indult-e fegyelmi eljárás az érintett beosztott ellen. A válaszok érdekessége abban rejlik, hogy amennyiben nem indított fegyelmi eljárást a kapitány, akkor ennek okát miben jelölte meg. Éppen ezért nem szükségtelen röviden ismertetni a szolgálati törvény fegyelmi eljárásra vonatkozó rendelkezéseit. file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 61 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
A mondottak szerint, a fegyelmi eljárás alapját a fegyelemsértés adja. Ez utóbbi viszont szükségszerűen a szolgálati viszonyhoz kötődik, azaz csak abban az esetben lehet fegyelmi eljárást indítani a szolgálatot viselő ellen, amennyiben a sérelmezett magatartás a szolgálati tevékenységgel összefüggésben állt. A P. községben történt haláleset ügyében az állományilletékes, azaz fegyelmi jogkört gyakorló parancsnok azért nem indított fegyelmi eljárást beosztottja ellen, mert – mint válaszlevelében írta – annak “tevékenysége” (érdekes kifejezés e vonatkozásban - NEKI) szolgálaton kívülinek tekinthető, illetve a nyomozást folytató szerv nem élt ilyen irányú kezdeményezéssel. Ez részben helyénvaló, mivel a szolgálati törvény 149.§-a tartalmaz ilyen, konjunktív feltételeket szabó rendelkezést (149.§). Viszont a hivatkozott szakasz nem fegyelmi eljárásról beszél, hanem a szolgálati beosztás felfüggesztéséről. Valóban, a gyanúsított rendőr felfüggesztésének a törvényi feltételek híján nem volt meg a lehetősége, mindazonáltal a parancsnok előtt két lehetőség állt fenn így is: fegyelmi eljárás indítása, vagy a szolgálati viszony felmentéssel való megszüntetésnek mérlegelése. Természetes, hogy a büntetőeljárás befejezéséig ezekről nem lehet megalapozottan dönteni, de álláspontunk szerint a megnyugtató válasz az lett volna, ha a kapitány kilátásba helyezi valamely intézkedést. Nézzük meg ezeket a lehetőségeket. A fegyelemsértés véleményünk szerint fennállt. Az eljárás során tett észrevételben, majd később a panaszban is megjegyeztük, hogy a rendőrnek eleve nem kellett volna átmennie a szomszédos településre, hanem a területileg illetékes rendőrkapitányságot kellett volna értesítenie. Igaz, hogy az incidens során nem helyezte magát szolgálatba (habár szerinte ennek a lehetősége fennállt volna), a lövést azonban a szolgálati fegyverből adta le. Az esetleírásban foglaltak szerint (még ha el is fogadjuk, hogy nem történt emberölés) maga a rendőr is igen komolyan hozzájárult ahhoz, hogy ilyen helyzet alakuljon ki, ez pedig ellentétben áll a rendőri munka és hivatás szellemével. Persze ez viszonylag távoli kapcsolat a szolgálati tevékenységgel, de megítélésünk szerint megállapítható lett volna, azaz fegyelmi eljárást kellett volna kezdeményezni a rendőrrel szemben. Ami a méltatlanná válást illeti, az arra vonatkozó rendelkezést a szolgálati törvény 56.§-a tartalmazza. Esetünkben a büntetőeljárás befejezése előtt természetesen nem lehetett volna felmenteni a rendőrt méltatlanná válás miatt (ehhez ugyanis a szolgálati törvény 149.§ (3) bekezdésekben foglalt feltételek nem voltak meg), de az eljárás befejezése után meg kellett volna vizsgálni, hogy nem állnak-e fenn a szolgálati törvény 56.§ (6) bekezdés c) pontjában foglaltak: “A hivatásos szolgálatra méltatlan az: [c)] aki szolgálaton kívüli magatartásával a fegyveres szerv működéséhez szükséges közbizalom fenntartását súlyosan veszélyezteti.” Talán nem vitás, hogy ebben az esetben ez megvalósult. A fegyelmi eljárások és a fenyítés, mint szankció célja “a szolgálati rend és fegyelem védelme, az elkövetőnek és másoknak a fegyelemsértéstől való visszatartása”. Jelezni kell azonban, - és ezzel visszakanyarodunk az utasítások kiadásához – hogy a rendőrség hatékony és törvényes működésének eléréséhez, azaz egy olyan állapothoz, melyben igen ritka a fegyelmi felelősségre vonás, az szükséges, hogy az utasításokat megfelelően adják ki, mindezt viszont megelőzi az egész állománynak kifogástalan instrukciókkal, eligazítással való ellátása (még mindig csak egy kapitányságon belül gondolkodunk). Ez tehát egy alapfeltétel, ami nélkül az utasítások – még azok megfelelősége esetén – végrehajtása nem lesz kifogástalan, és a működés egészének hatékonysága, törvényessége kerül veszélybe. És még csak említést sem tettünk az alapkiképzésről, a rendőrök adott feladatra való kiválasztásáról, felkészültségről, stb., amely további előfeltételeket jelent. Még egyszer hangsúlyozzuk tehát: a fentiekben említettek hiányában nem várható el, hogy még a szakszerűen előkészített parancsot [9/1997 BM rendelet 59.§ (5)] is megfelelően végrehajtsák. Ekkor pedig előbb-utóbb bekövetkeznek a fegyelemsértések. Márpedig a kapitányokkal folytatott levelezésből számunkra az derült ki, hogy file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 62 of 63
Rendőrségi_Tanulmány_2002
09.11.19 6:22 PM
fegyelemsértések. Márpedig a kapitányokkal folytatott levelezésből számunkra az derült ki, hogy a fegyelmi felelősségre vonást ha csak lehet, kerülik. Mi lehet ennek az oka? Megítélésünk szerint két dologban keresendő az ok: az állomány presztízsének megóvásában, és a rendőrhiányban. A rendőri vezetők igen gyakran hangoztatják, hogy a rendőrség tekintélyét meg kell erősíteni, illetve vissza kell állítani. E mellett hangsúlyozzák a rendőrség és az állampolgárok jó kapcsolatának kívánalmát is. Hogyan lehet azonban elérni ezeket? Számunkra e vonatkozásban a “tekintély” szó eléggé rosszul cseng. Az ún. “férfias rendőrség” lehet, hogy bír valamiféle tekintéllyel, de ezzel elveszti a jó kapcsolat reményét is az állampolgárokkal. Ez utóbbi hiányában pedig mit sem ér a kemény, határozott fellépés, vagy akár az eredményesség. Ez csak egy lépés lenne a rendőrállam felé. A tekintély, vagy annak látszatának megőrzését pedig egyáltalán nem szolgálná, ha fegyelmi eljárások indításán keresztül is azt mutatná a testület, hogy gyakoriak a fegyelemsértések, jogsértő intézkedések. A rendőrhiány több mindent jelent. A jelenlegi helyzetben – valószínűleg túlzás nélkül állítható – nem túlságosan vonzó a rendőri pálya. Ilyenformán minden rendőrre szükség van, még akkor is, ha szolgálatteljesítése során előfordul a jogsértő tevékenység. A jogellenes fogvatartás ügyében a fegyelmi eljárásra vonatkozó kérdésünkre a kapitány a következőt válaszolta többek között: “…rendőr főtörzsőrmester úr az ítélet meghozatal óta nem követett el szolgálati fegyelemsértést, sem szolgálattal összefüggő bűncselekményt, munkájával kapcsolatosan lakossági bejelentés nem érkezett. A büntetőeljárás során olyan maradványcselekményre nem derült fény, mely fegyelmi eljárást vonzott (sic) volna maga után, így a duplumban történő elmarasztalás tilalma alapján fegyelmi eljárás megindítására nem kerülhetett sor”. Érdekes, hogy a hajléktalant bántalmazó rendőrök ügyében a kapitányi tájékoztatás szerint indult fegyelmi eljárás, amit felfüggesztettek, az imént említett ügyben viszont meg sem indult. A válasz egyértelműen utal arra, hogy a kapitány nem látta szükségét annak, hogy a három sértettet jogellenesen fogva tartó, illetve a sértettek bántalmazását meg nem akadályozó rendőrt elbocsássa a testülettől, mondván az “jó rendőr”. Meglátásunk szerint ez nagyon aggasztó eljárás. A parancsnoki felelősség tehát több szinten mutatkozik meg. Elsősorban a parancskiadásért, az irányítása alá tartozó állomány törvényes működésért felelős, ami nem könnyű feladat. Hangsúlyozzuk ismét azokat a tanulmány elején felvetett normatív ellentmondásokat, melyek következményeképpen a rendőri működés (mindenekelőtt a kényszerítő eszközök alkalmazásáról van szó) bizonytalan, ellentmondásos, gyakran jogellenes lehet. Ilyen jogszabályi háttérrel nehéz következetes utasítási rendszert fenntartani még egy ilyen kis országban is, mint hazánk. A másik szint a felelősségre vonás szintje. Itt ugyanúgy következetes, jogszerű és példás intézkedésekre van szükség a fegyelemsértővel szemben. A testületen belüli felelősségre vonás gyakran hatékonyabb visszatartó erővel bír, mint a bíróság általi. Csakhogy, amint arra már utaltunk tanulmányunk elején, a jogszerűséget, szolgálati beosztásnak megfelelő eljárást, intézkedést először a testületen belül, az elöljáró, az illetékes parancsnok bírálja el. Talán elég, ha annyit említünk: ezekben az esetekben többnyire azt hallani: az intézkedés jog –és szakszerű volt, vagy: az előbbi kérdést még vizsgálják. Bízunk benne, hogy alaposan és elfogulatlanul.
file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm
Page 63 of 63
