TÁJVÁLTOZÁSVIZSGÁLATOK ÉLŐHELYTÉRKÉPEZÉS SEGÍTSÉGÉVEL CSONGRÁD ÉS SZEGED VÁROSOK KÖRNYÉKÉN. Deák József Áron 1

TÁJVÁLTOZÁSVIZSGÁLATOK ÉLŐHELYTÉRKÉPEZÉS SEGÍTSÉGÉVEL CSONGRÁD ÉS SZEGED VÁROSOK KÖRNYÉKÉN Deák József Áron 1

Absztrakt: 2002-től kezdődően elkezdtem Csongrád megye aktuális és történeti élőhelytérképének elkészítését. A térképek a Magyarországon ma használatos élőhelykategória-rendszerek szerint készülnek (m-ÁNÉR (Módosított Általános Nemzeti Élőhelytérképezési Rendszer, Molnár et al. 2000), mm-ÁNÉR rendszert (Bölöni-Kun-Molnár et al. 2003) CORINE Felszínborítás CLC50 nomenklatúra (FÖMI 2000), CÉT (CORINE Élőhelytérkép, Molnár 2000).

E cikkben két város: Csongrád és Szeged környékének tájváltozásait vizsgálom élőhelytérképek segítségével. E térképsorozat a XVIII. sz. végi, a XIX. sz. közepi, a XX. sz. eleji, illetve a jelenlegi állapotokat mutatják be. A történeti élőhelytérképeket 1:50.000-es méretarányban készítem régi térképek alapján (első, második és harmadik katonai felmérés, Vertics, Friedrich, Lányi térképei), a CLC és a CÉT kategóriái szerint.. A történeti élőhelytérképsorozat segítségével láthatjuk a táj folyamatos átalakulását, a természeti területek csökkenését, átalakulását az egyes gazdaságtörténeti korszakok és tájátalakító folyamatok tükrében e két - folyótorkolatnál elhelyezkedő - város esetében. E változások a térinformatika segítségével számszerüsíthetőek is, így a táj változásáról nemcsak kvalitatív, hanem kvantitatív elemzést is adok. 2002-2003 közt a Dorozsma-Majsai-homokhát területét is térképeztem. Az itt végzett kutatás legfőbb eredménye a láprétfő-szikalj biogeográfiai mintázatelkülönülés felfedezése, amelyet közel 50 gyepfoltnál figyeltem meg. A munka gyakorlati eredményeit a kistérségi, regionális vagy országos tervezés szintjén is jól lehet hasznosítani a tájökológiai alapú tájtervezésnél (pl. művelési ág-változtatások, élőhelyrekonstrukciók, zöld folyosók kialakítása, vízügyi beruházások, elkerülő utak, gyorsforgalmi utak, autópályák tervezése).

Bevezetés Jelen vizsgálatom fokuszpontjában két folyótorkolatnál fekvő város környéke, és az ott bekövetkezett tájváltozások összehasonlítása áll. Az egyik város a Tisza és a Körös találkozásánál fekvő Csongrád, a másik a Tisza és a Maros találkozásánál fekvő Szeged. A mintaterület mindkét város esetében egy 19x19 km-es kvadrát. Ezek a kvadrátok egyben egyegy 1:50,000-es Gauss-Krüger katonai térképszelvénnyel is fedésben vannak: Csongrád esetén ez az L-34-41-C (1992), míg Szeged esetében az L-34-65-A (1988). A két mintaterület közös tulajdonsága az is, hogy mindkettő kistájhatárokon helyezkedik el, így e területek jól reprezentálják az Alföldre oly jellemző mozaikosságot, amely a biodiverzitás (biológiai sokféleség) egyik alapja. Csongrád környékén igen sokféle kistáj találkozik egymással: az alapvetően ártéri jellegű Dél-Tisza-völgy és Körösszög a kvadrát központi részén húzódik végig, amelyet az infúziós lösz és homokos lösz dominálta Kiskunsági-löszöshát és a döntően ős-dunai eredetű homokból felépülő Pilis-Alpári-homokhát valamint az egykor ezzel szervesen összefüggő Tiszazug keretez a vizsgált területen.

1

Deák József Áron, PhD hallgató, Szegedi Tudományegyetem, Éghajlattani és Tájföldrajzi Tanszék 6722 Szeged, Egyetem u. 2., [email protected] (egyetemi), [email protected] (otthoni)

1

A Szeged környékét bemutató kvadrát esetében 3 kistáj: az ártéri jellegű Dél-Tiszavölgy és Marosszög, valamint a szintén ős-dunai eredetű homokból felépülő DorozsmaMajsai-homokhát találkozik. E két mintaterület korábban különösen Csongrád környékén hiányzott a komplex botanikai-tájökológiai-természetvédelmi-tájtörténeti kutatás (lásd. pl. Sövényházy 1896, Tímár 1950, 1953, 1954, Deák J.1969), de a Dorozsma-Majsai-homokhát most vizsgált része a Dorozsmai Nagy-szék kivételével szintén adathiányosnak tekinthető- a Dél-Kiskunság Magyarország egyik vegetáció szempontjából legalulkutatottabb területei közé tartozik (Kincsek 1996, Margóczi-Urbán-Szabados 1998). A Szeged környéki tiszai ártér növényzetét Tímár (1950,1953) majd Bodrogközy (1982) kutatta először, később az Ökológiai Tanszék munkatársai (Margóczi, Körmöczy és társai) valamint - a Kiskunsági Nemzeti Park természetvédelmi őre - Somodi István vizsgálták ezt a területet részletesebben. Táji léptékű vegetációtérkép azonban nem készült e vizsgálatok során. A két mintaterületet közül először a csongrádiban készítettem vegetációtérképet. 2000ben készítettem el a Köröszug aktuális 1:25.000-es m-ÁNÉR típusú élőhelytérképét (Deák J. Á. 2001a, Dobrosi-Deák J.-Deák J.Á. 2002). Az elmúlt 4 év folyamán igen jelentős élőhelyszintű ismeretet gyűjtöttem össze Csongrád és Szeged tágabb környékéről is. Ezeket az MTA-ÖBKI által létrehozott IBOA elektronikus adatbázisában összegeztem (Deák 2001b), majd elkészítettem az L34-41-C 1:50.000-es térképszelvény digitális CLC-CÉT térképét (Deák J. Á. 2001c) valamint az L-34-65-A 1:50.000-es térképszelvény digitális CLC-CÉT térképét (Deák J. Á. 2002). Ez a két térképszelvény interpretáció szolgál tájtörténeti vizsgálataim alapjául. A táj utóbbi 200 éves változásának bemutatására egy térképsorozatot készítettem. Ez a tájtörténeti élőhelytérkép-sorozat a XVIII. század végi, a XIX. század közepi illetve a XIX. század végi állapotokat villantja fel régi térképek felhasználásával, egységes, jelenkori, elfogadott kategóriarendszerek - a CLC (CORINE Land Cover) és CÉT (CORINE élőhelytérkép) alapján (kategóriarendszer leírását lásd a módszertannál). E térkép továbbfejlesztéseként megszerkesztettem a természeti területek aktuális kvalitatív térképét Csongrád és Szeged környékére. Ez utóbbi segítséget nyújthat a még megmaradt természet közeli élőhelyek, zöld folyosók és ökológiai hálózatok azonosításához, feltárásához, újabb védett területek kijelöléséhez és az élőhely rehabilitációra alkalmas területek kijelöléséhez. A természeti területek aktuális kvalitatív térképnek elkészítettem a 200 évvel ezelőtti állapotokat bemutató változatát is, amely segítségével az elmúlt 2 évszázad során bekövetkezett változások könnyen összegezhetők. A táj történetének feltárása földrajzi, biológiai és néprajzi szempontból is fontos. Napjainkban egyre népszerűbb új tudományág a tájökológia. A tájökológiai megközelítés azért is egyre inkább előtérbe került az elmúlt években, mert egyre jobban rá kellett döbbennünk arra, hogy saját környezetünkben a természetes, természet közeli élőhelyek egyre inkább fogyatkoznak. Más nyugat-európai országokhoz képest ugyan Magyarország még mindig jelentős természeti területekkel bír, de a régi feljegyzések és térképek tanulmányozásából kiderül, hogy az elmúlt 200 év alatt mit vesztettünk már el. A történeti és aktuális tájökológiai ismeretek (élő és élettelen környezet kölcsönhatása, antropogén befolyásoltság) nemcsak a múlt vagy a jelen számára fontosak, hanem a jövőbeli tájtervezés számára is, hiszen ez adhat alapot a jövőbeli tájrekonstrukciós tervekhez is. Az elpusztult természeti területeken egy természet közelibb állapot kialakításához, a fenntartható gazdálkodáshoz ezen ismeretek nélkülözhetetlenek. Az aktuális és történeti tájökológiai vizsgálatok számára napjainkban az Európai Uniós csatlakozás igényei, a mezőgazdasági túltermelési vállság, a szeszélyesebbé váló éghajlat és vízjárás, az emelkedő árvízi vízszintek és az egyre gyakrabban felmerülő élőhelyrekonstrukciós igények újabb és újabb teret, de egyben kihívást is jelentenek.

2

Módszertan A növénytakaró a tájökológiai rendszerek szerves része. Állandósága, helyhez kötöttsége miatt térben állandóbb, jobban megfogható, térképezhető mintázatot mutat az állatvilágnál. Így az egyes tájak egyértelműbb természetvédelmi-tájökológiai célú térképezésére jobban alkalmas, mint a változóbb, helyhez kevéssé kötött, közösség szempontjából többféleképpen értelmezhető, egységesen nehezen kezelhető állatvilág. A vegetáció térképezése kezdetben egyenlő volt a cönológiai (növénytársulástani) térképezéssel, azaz a növénytársulások térképezésével. Az egyes társulások megítélése azonban nem egységes a nemzetközi szakirodalomban (lásd.: Zürich-Montpellier iskola, angolszász vegetációkutatás). A degradált növényzetű területek, települési és agrár élőhelyek társulástanilag nehezen besorolhatók, egyes társulások pedig gyakran túl kis területűek, így már közepes méretaránynál ábrázolhatatlanok. Sok társulást a botanikailag kevéssé megkutatott tájakból még le sem írtak. A Dorozsma-Majsai-homokhát területén is lehet ilyen közösségeket találni. Ilyen például a homoki sztyepprétekhez tartozó élesmosófüves (Chrysopogon gryllus) tavi sztyepprét - amelyet helytelenül sokan a dolomit-sziklafüves lejtő (Chrysopogono-Caricetum humilis) társulás alföldi megjelenésének tartanak (az alapkőzet miatt ez növényföldrajzilag nem elfogadható), vagy épp a nádképű csenkesz (Festuca arundinacea) dominálta szikes mocsárrét, szikes rét. A Magyarországon ma leírt és a nemzetközi társulástani szabályoknak is megfelelő növénytársulás nevek Borhidi-Sánta (1999) könyvében találhatók meg. Tájökológiai-természetvédelmi szempontból a művelési ágak szerinti kategorizálás (pl. rét, legelő, szántó, szőlő és gyümölcsös, tó, művelésből kivont terület) nem kielégítő. A magyar táj növényzetének feltérképezése azért fontos, mert jelenleg nem áll rendelkezésre egy egész országra kiterjedő, részletes, aktuális vegetációtérkép. Zólyomi Bálint (1967) Rekonstruált növénytakaró térképe méretarányában (1:1,500,000) túl általános egyes tájszintű részletes értékelésekhez, más részt e térkép az avarkori vegetációt és nem az aktuális állapotokat mutatja. Magyarországon az MTA-ÖBKI vállalta magára Magyarország első aktuális vegetációtérképének elkészítését. A nemzetközi trendek, a hazai sajátságok és a honi vegetációkutatás eddigi eredményeit figyelembe véve 2+1 új kategóriarendszer született meg széles szakmai konszenzussal. E kategóriarendszerek tapasztalataim alapján egymásra hierarchikusan épülnek. A felhasználó igénye, és a térképezni kívánt terület jellege, nagysága (a térkép méretaránya) dönti el azt, hogy melyik kategóriarendszert célszerű alkalmazni. Ezen élőhelytérképezési rendszerek közös jellemzői: - Közepes- és kisméretarányú térképek készíthetők segítségével - Egész tájak térképezését tűzik ki célul (a növénytársulástan főleg csak 1-1 jobb gyepfolttal foglalkozik) - Kistáji-, regionális, országos elemzéseket segít - A növénytársulásokat nagyobb, egyszerűen kezelhető csoportokba sorolja, így nem jelent problémát az, ha egy társulást még nem írtak le, mert az adott élőhelytípus altípusai továbbbővíthetők - Nem használ latin neveket, hanem nemzeti nyelveken nevezi el az élőhelyeket - A zavart, degradált féltermészetes élőhelyek (pl. gyomos száraz gyepek, telepített őshonos fafajú erdők) is megjelennek külön kategóriával (a növénytársulástan ezekkel nem foglalkozik hangsúlyosan) - Az urbánus illetve az agrárélőhelyek (városok, szántók) is külön kategóriával rendelkeznek. A klasszikus növénytársulástan ezek vizsgálatától sokszor elzárkózik.

3

A növénytársulások helyett az élőhelyek térképezése lehetővé teszi a földrajzi adottságok jobb figyelembevételét, az egyes, gyakran nehezen azonosítható, átmeneti jellegű társulások, növényközösségek értelmezését. A magyarországi élőhelytérképezési rendszereket 2 csoportra osztjuk: ÁNÉR-alapú élőhelytérképezési rendszerekre és CORINE-alapú élőhelytérképezési renszerekre. 1997-ban a magyar táj jellemzésére született az Általános Nemzeti Élőhelytérképezési Rendszer: az ÁNÉR (Fekete-Molnár-Horváth 1997). Az ÁNÉR alapú élőhelytérképezésirendszerek megjelenése a hazai természetvédelemben megelőzte a CORINE megjelenését, s még ma is legnagyobb részt ezek az elterjedtebbek, leggyakrabban használtak, ezek állnak fejlesztés alatt. Jellemzője: - A magyar táj összes „élőhelytípusát” lefedi, azaz természetes és féltermészetes élőhelyek, agrárélőhelyek, urbánus élőhelyek egyaránt találhatók a rendszerben - 1:10.000-1:25.000-es méretaránytól 1:50,000-esig használható, de az 1:10,000 és az 1:25,000 a legelterjedtebb - Aktuális élőhelytérképezésre alkalmas, mert a természetes élőhelyekre vonatkozó kategóriái részletesebbek a CORINE alapú rendszereknél, így a régi katonai térképek tartalma erre a rendszerre nehezebben, nagyobb fenntartásokkal kódolható át. - A növénytársulásokat nagyobb, könnyebben értelmezhető kategóriákba sorolja A kategóriarendszer folyamatos interaktív frissítés alatt van, mert a gyakorlat időközben bebizonyította, hogy az eredeti rendszer bizonyos elemei nehezen értelmezhetőek vagy hiányosak. A frissített kategóriarendszereket m- előtaggal jelöljük. Az m-ÁNÉR (Molnár-Horváth et al. 2000) az első teljes körű frissítést jelenti – ekkor került be például a tanya, mint külön kategória a rendszerbe. (Az IBOA: Intenzív Botanikai Adatgyűjtés programhoz készült) Az mm-ÁNÉR (Bölöni-Kun-Molnár 2003) az m-ÁNÉR egy 2003-as részleges frissítés, ami a jelenleg is folyó, első, Magyarországot átfogó élőhelytérképezéshez készült: ez a MÉTA (Magyarországi Élőhelytérképezési Adatbázis). A frissítés azért részleges, mert az mm-ÁNÉR rendszer csak természetes és féltermészetes kategóriákat tartalmaz, az agrár és urbánus élőhelyekre továbbra is az m-ÁNÉR van érvényben. Az mm-ÁNÉR kidolgozásában közel 250 ember terepi tapasztalata segített, s napjainkban is bővül. (A kategóriák részletes, új leírása az Élőhelyismereti Útmutató 2,0-ban olvasható (Bölöni-Kun-Molnár (2003)). A CORINE a Coordination of Information on Environment (Környezeti Információkoordinációs Rendszer) rövidítése, amelyet az EU 1985-ben indított el. A CORINE program élőhelykategória-rendszerét CORINE Land Cover-nek (FÖMI 2000), azaz CORINE felszínborítási rendszernek hívjuk. Célja az volt, hogy e 44 kategóriából álló rendszer segítségével műholdfelvételek elemzése alapján elkészítsék Európa 1:100.000-es felbontású felszínborítási térképét. Magyarországon a FÖMI végezte el ezt a munkát, s 1:50,000-es méretarányban ez a térkép digitálisan is rendelkezésre áll. A kategóriarendszer jellemzői: - Az emberi területhasznosítás felől közelíti a tájat, ezért nagyon emberközpontú - Az urbánus és agrárélőhelyek rendkívül részletesek, ezért pl. agrártájak térképezésére és különösen városökológiai térképezésre rendkívül alkalmas - A természetes élőhelyek nagyon általános formában vannak jelen, azok rendkívül kidolgozatlanok, ezért természetvédelmi célú felhasználása korlátozott (pl. a szinte minden tölgyes és bükkös egy kategóriába került). - 1:50,000-1:100,000-es méretaránynál használható legjobban

4

A CÉT (CORINE Élőhelytérkép-rendszer) a CORINE Felszínborítási Rendszer magyarországi tovább fejlesztett változata (Molnár 2000). Jellemzői: - Ez a rendszer igyekszik kiküszöbölni a CORINE Felszínborítási Rendszer (CLC) azon hibáját, hogy a természetesebb élőhelyeket nagyon durva kategóriákkal kezeli, így viszonylag részletesebb, de jól értelmezhető kategóriákat alkalmaz: pl. ártéri mocsár, bükkösök stb. - Mindemellett a kategóriák csak annyira részletesek, hogy az elkészült térkép 1:50,000-es méretarányban is élvezhető legyen. - Csak természetes élőhelyekre tartalmaz kategóriákat A 3 rendszer a természetes növényzetet tehát különböző részletességgel jellemzi: legrészletesebb az ÁNÉR-alapú rendszer, a CÉT általánosabb, a CLC pedig a legkevésbé részletes. A CÉT megalkotása és használata azért volt szükséges, mert a természetestermészetközeli élőhelyek kategóriái a CLC-ben túl általánosak. A CÉT viszont önmagában csak természetes vagy féltermészetes élőhelyeket tartalmaz. A CLC és a CÉT tehát együtt használandó tájökológiai térképezésre úgy, hogy a természetes-féltermészetes élőhelyekre a CÉT, az antropo-agrár élőhelyekre CLC kategóriákat használunk. Így aktuális és történeti CLC-CÉT térképek készíthetők. Az ilyen térképek felhasználhatók a vegetáció aktuális és történeti kvalitatív és kvantitatív jellemzésére, tájtervezésre, természetvédelmi kezelési tervek és területfejlesztési tervek (pl. agrárágazati fejlesztés, városfejlesztés) készítésére, környezeti hatásvizsgálatok esetén az adott terület vegetációjának leírására. Az élőhelytérképezés a táj hosszú távú monitoringjának alapeszköze. A történeti térképsorozat elkészítéséhez tehát a CLC-CÉT kategóriarendszer együttes alkalmazása tűnt a legcélszerűbbnek. Ezt nemcsak a méretarány indokolta, hanem az időben visszafelé egyre kevésbé rendelkezésre álló, megbízható információ is. Olyan időszakot is vizsgálnunk kell, amikor vegetációtérképezésről vagy növénycönológiáról még szó sem volt. A térképészeti technika hazai és nemzetközi fejlődésének is el kellett érje azt a szintet, amely lehetőséget biztosít a modern összehasonlító vizsgálatokra. Magyarországon az első, precízebb, megbízhatóbb térképezés az első katonai felmérés (1764-1787) során történt. Ezért az első megbízható térképi vegetációtörténeti adatok is innentől datálhatók. A XVIII. század végi állapotok megrajzolásához Csongrád és Szeged esetében is ezeket a térképeket használtam. Fontos azonban, hogy ekkor még nem ábrázoltak konkrét élőhelytípusokat, legfeljebb művelési ágakat. Mivel nincs egységes jelkulcs, így az egyes tájfoltok megítélése helyismeretet feltételez. A konkrét erdő illetve gyeptípusok megállapításához egyrészt recens helyi vegetációs és geomorfológiai ismeretekkel kell bírni, másrészt ismerni kell az adott élőhelyfolt talaját. Az elmúlt 200 év alatt azonban - különösen a folyamszabályzás utáni másodlagos szikesedés miatt – Csongrád és Szeged környékének talajai átalakultak, ezért az egyes gyeptípusok tipizálásához (homoki, sztyepp, szikes gyepek) a felszíni üledékeket ábrázoló geológiai térképek alkalmazása tűnt célszerűnek (Rónai 1974). Így a homokfelszíneken nagy valószínűséggel száraz homoki gyepek, az infúziós lösszel fedett térszíneken pedig löszsztyepprétek létezhettek. A vizsgált terület homoki gyepjei feltehetően a legeltetés miatti használat-túlhasználat függvényében részlegesen felnyílhattak, azonban a jelenkori fajkészlet, a geomorfológiai adottságok (nincsenek nagyobb dűnék a vizsgált két területen, homoklepelhátak dominanciája) miatt feltételezhető, hogy a zárt homoki sztyepprétek jelentették az itteni homoki tájban a domináns élőhelytípusát. A buckaközökben, az infúziós lösztáblák mélyedéseiben történeti elbeszélések alapján valószínűsíthetően ős-

5

szikesek voltak (sziksógyűjtés). Az árterek, különösen a Tiszazug, szikesei másodlagosnak tekinthetők (Nagy 1954). Csongrád környékén a XVIII. sz végi állapotok értelmezéséhez nagy segítséget nyújtott: a "Tiszán inneni részeken lévő Károlyi birtokok térképe" (Vertics XVIII. sz. vége, 1:14.000). A Csongrád környéki ártér térképezéséhez óriási segítséget nyújtott Lányi 1845-ös térképe (A Tisza folyó és árhatárának térképe Tettes Nemes Heves Vármegyében) a Köröstorok feletti részre és a jelkulcsban hozzá hasonló 1858-as Friedrich-féle térkép (1:57.000) a Körös-torok Labodár közti részre. E térképeket nagy „élőhelykategória” részletességük miatt nemcsak a XIX. század közepi állapotok jellemzésére, hanem retrográd módon a XVIII. század végi állapotok pontosításához is felhasználhatjuk. Lányi térképének korát megelőző kategóriarendszere az, ami lehetővé teszi azt, hogy Csongrád környékéről igen megbízható CLC-CÉT típusú élőhelytérkép-rekonstrukciót készíthessünk. Külön kategória vonatkozik a nádasra, a mocsárra és a kákásra. A CÉT kategóriarendszerben e három kategória az alföldi mocsaraknak felel meg. Ha viszont az mÁNÉR rendszert használnánk, akkor a nádas a nádasok és gyékényesek kategóriájának, a mocsár és a kákás pedig a tavi harmatkásás, békabuzogányos, tavi kákás, mételykórós mocsár vagy a vízparti virágkákás, csetkákás, vízi hídőrös mocsár kategóriának felel meg. Így a kákás nem feltétlenül csak a tavi kákás (Schoenoplectetum lacustris) növénytársulást jelentheti, hanem virágkákás-lándzsás hídőr társulást (Butomo-Alismatetum lanceolati) is. A kákásnak ábrázolt területeken a geomorfológiai adottságok dönthetnek abban, hogy ott mely növénytársulás fordulhatott elő. A mély fekvésű laposokban valószínűleg tavi kákás, míg a magasabb fekvésű övzátonyokon virágkákás-lándzsás hídőr társulás lehetett. A térképen szerepel legelő és kaszáló megnevezés is, valamint be van rajzolva az árhatár. Ez utóbbi segít az ártéri jellegű rétek és sásosok lehatárolásában, hisz ezek mind éves egyszeri vagy kétszeri árvízi elöntést kaphattak. Akár mélyebb m-ÁNÉR szerinti elkülönítés is lehetséges, de ehhez ismét geomorfológiai ismeretek szükségesek: a mélyebb fekvésű laposokban, régen elhagyott óholocén ómeanderekben nem zsombékoló magassásosok létezhettek, míg a hátasabb területeken (övzátonyok) alföldi mocsárrétek lehettek. A nem zsombékoló magassásréteket jó részt az éles sásos (Caricetum gracilis) társulás képezhette, míg az alföldi mocsárréteket szinte biztosan az ecsetpázsitos mocsárrétek típusai (Carici vulpinae-Alopecuretum pratensis) képviselték. Az ártéren kívül fekvő gyepek meghatározásában a kaszáló vagy legelő kategória nem mérvadó. Itt a felszíni üledékek a döntők: homok esetén száraz homoki gyep, infúziós lösz esetén löszsztyepprét kategória valószínűsíthető. Az aktuális ismeretek szerint a buckaközi területek különféle szikes növényzettel bírhattak akkoriban is. E szikesek talán a táj legállandóbb és így legősibb elemeinek tekinthetők, mert terméketlenségük révén gazdasági hasznosításuk alacsony volt (legfeljebb juhlegeltetés). A magas sótartalom miatt e területeken más növénytársulás megtelepedésére is kicsi az esély. Az ürmös- és cickóróspuszták, sziki rétek, szikpadkás területek és szikes tavak lehatárolásában saját megfigyeléseim is segítettek. Amennyiben a felszín közeli rétegeket ábrázoló geológiai térkép szikes iszapot vagy réti mészkövet jelölt, akkor az adott területen szintén szikes gyepet ábrázoltam. Az árterek mai másodlagos szikesei a XIX. sz-ban még ártéri mocsárrétek voltak. Az „ős-szikesek” lehatárolásában a nagy kiterjedésű mézpázsitos szikfokok és az ürmöspuszták térbeli elhelyezkedése is segít. Ezek meglehetősen „konzervatív”, a talaj magas sótartalma miatt szukcesszionálisan megrekedt, stagnáló élőhelytípusoknak tekinthetők. Elkülönít Lányi térképe füzest, nyárast és erdőt! A füzes és a nyáras a puhafás ligeterdő CÉT kategóriával, valamint a fűz-nyár ártéri ligeterdő m-ÁNÉR kategóriának felel meg. Társulástanilag ez a fűz-nyár ligeterdővel (Salicetum albae-fragilis) azonosítható, de e társulást mára 3 társulásra szedték szét (fekete nyáras, fehér nyáras, fehér füzes társulás)

6

(Borhidi-Sánta 1999). Azonban kérdéses, hogy az új 3 társulás közül melyik volt jelen a múltban, ha egyáltalán jelen volt. A fenn említett 3 társulást a Szigetközben írták le, de azok leírásai, fajkészlete a jelenlegi Tisza menti erdőkre nem alkalmazhatók. Az Élőhelyismereti Útmutató a Tisza menti fűz-nyár ligeterdőket külön veszi: Tisza-völgyi fűz-nyár ártéri erdők néven (Bölöni-Kun-Molnár 2003). Az erdő megnevezés a keményfás ligeterdővel azonos, amit ezen erdők magasabb térszíni előfordulása is indokol Ez a kategória azonos az m-ÁNÉR tölgy-szíl-kőris liget élőhelykategóriával, ami itt a tiszai tölgy-kőris-szil ligetek (Fraxino panninicae-Ulmetum) társulásnak felel meg. Lányi térképe ezen kívül jelöli a zátonyokat, ami a CÉT-ben a zátonynövényzet, az mÁNÉR-ben az árterek és zátonyok pionír növényzete kategóriának felel meg. A térképen elkülönülnek a szántók, kertek, szőlők, gyümölcsösök, amelyek a kor színvonalának megfelelően mind kisüzemi táblákat jelölnek. A XIX. század közepi Szeged környéki táj rekonstrukciójához a második katonai felmérés (1806-1869) térképei használtam fel. Ez a térkép nemcsak térbelileg precízebb, de az egyes élőhelykategóriák megállapítása is könnyebb rajta (az első és második katonai felmérés nagy előnye az, hogy színes). Ennek ellenére a tájrekonstrukcióhoz a fenti alapelvek alkalmazása mellett a terepbejárás elengedhetetlen volt. A folyamszabályzás utáni állapotokról a harmadik katonai felmérés térképei tájékoztatnak bennünket (1:75.000, 1872-1887). E térképsor - noha az ország teljes területére kiterjed és egységes, kerek méretarányt alkalmaz, mégis kategóriarendszerében és színezésében (fekete-fehér) a Lányi, Friedrich illetve Vertics-féle térképek mögött marad. Vegetációtérkép-rekonstrukcióra a harmadik katonai felmérés térképei csak a korábbi térképek és a jelenkori állapotok ismeretében alkalmasak. A térképek leginkább csak a nedves és száraz rétek, erdők, szántók, gyümölcsösök és lakott területek elkülönítésére alkalmasak. CÉT-típusú gyepkategorizálásra csak a geológiai térkép ismeretében vállalkozhatunk itt is. Az 1950-es évekbeli helyzet rekonstruálásához az 1955-ös katonai térképek nyujtanak segítséget. A szocialista mezőgazdaság és a privatizáció együttes hatását a Csongrádra 2001-es, Szegedre a 2002-es aktuális CLC-CÉT élőhelytérkép mutatja, ami saját terepbejárásomon, az 1:25,000-es Gauss-Krüger katonai topográfiai térképeken (MH 1988, 1992), az Állami Erdészeti Szolgálat üzemtervi térképein (ÁESZ 1998a) és üzemtervein (ÁESZ 1998b) valamint SPOT-4 műholdfotó interpretáción (CNES 1998) alapul. A digitális feldolgozás ArcView GIS 3.2-es szoftver segítségével történt. A terepi bejárásaimat GPS-es mérések is kiegészítették, amelyek segítségével az egyes élőhelyfoltok határait hastároztam meg 4 m-es felbontással. A GPS-es terepi mérés a cikk megírásának pillanatáig a Szeged-Ruzsa-Forráskút-Kistelek-Ópusztaszer-Szeged települések határolta területre, Csongrád-Felgyő-Kónyaszék környékére, valamint HódmezővásárhelyNagyszigetre, Batidára, Deszkre, Kübekházára és Tiszaszigetre készült el. Az így elkészített térképek elemzése és bemutatása azonban e cikk tartalmán túl mutat, ez a jövő feladata. Eredmények: Tájtörténeti ismertetés A csongrádi táj a folyamszabályzás előtt A táj XVIII. sz. végi és XIX. század közepi képe közt nem sok különbség van. A tájhasználat ezen időszak alatt nem változott jelentősen, legalább is nem annyira, hogy ez a tájon bármilyen jelentős nyomot hagyott volna. Ez talán a Habsburg-birodalom kereteibe betagozódott magyar gazdaság változatlanságával magyarázható.

7

A XVIII. század végi rekonstruált vegetációtérképen látható (1. ábra), hogy a hidrogeográfiai helyzet gyökeresen különbözött a jelenkori állapotoktól, s emellett a táj és annak használata is sokkal közelebb állt a természeteshez. A Tisza és a Körös folyók szabadon kanyarogtak keresztülfolyva a jelenlegi holtágakon: a Tisza a Gyójai Holt-Tisza, a Mámairéti Holt-Tisza, az Ellésparti Holt-Tisza, a Nagy-Gombással és a Serházzugi Holt-Tisza érintésével folyt keresztül a területen. A Körös folyó útja még ennél is szeszélyesebb volt. A folyó Kunszentmárton térségében, FeketeÖrvény-szögi Holt-Körösnél lépett be a vizsgálati területbe. Majd a Malomzugi HoltKörösön, az Írisz-tón, a Tehenesen, a Bökényi Holt-Körösön, a Kiflin, a Rácz-Holt-Körösön, a Keselyzugi Holt-Körösön keresztülfolyva érte el a jelenlegi torok térségét. Itt döntően délnyugati folyásiránya északnyugatira fordult és két ágra szakadt. A déli ág a Szakadással (ma hullámtéri holtág), az északi ág a Dög-Körössel (mentett oldali holtág) azonosítható. E két ág az un. Kerek-árokkal szemben egyesült és a Körös a csongrádi Belvárossal szemben (Halászfalu) ömlött a Tiszába. Ez a régi városközpont ma már excentrikusan, a város mai központjától keletre majd fél kilométerre helyezkedik el. A folyó szigeteket is épített (Gyójai-sziget, Kablát-sziget, Radovits-sziget, Györfös, Arany-sziget). A lassú folyású, lomhán kanyargó folyó kanyarulatainak belső oldalát szinte mindenhol zátonyok, homokpadok zátonynövényzete kísérte. Több természetes módon lefűződött holtág létezett ekkoriban Bokros-pusztán (Téfölös, Búzás, Háromág) és a Nagyrétben (Rázsonyi Holt-Körös). Az allúvium medernyomait a helyi népnyelv laposoknak nevezi. A terjeszkedő szántóföldi művelés eltüntette gyakran még e formák nyomait is, ám belvizes években, mint pl. 1999-ben újra megtelhetnek vízzel ezek a medernyomok újra felélesztve az egykori tiszai táj képét. Sövényházy (1896) összegezte a Csongrád környékén előforduló laposok neveit, amelyek egy részét Deák József (1978) azonosította, és térképen ábrázolta. Az ártéren számos fokot is megfigyelhetünk. A természetes fok – a szerző szerint nem más, mint árvízi kapu, amelyen keresztül a mögötte húzódó ér és a főmeder közt vízcsere történhet. Fokok természetes módon – a szerző szerint – 3-féle módon jöhetnek létre. Leggyakrabban (1) lefűződő meanderekből (folyókanyarokból), amikor a meander felvizi része gyorsabban töltődik fel, s így az elkülönül a főmedertől, míg az alvizi résznél az egykori kanyarulat még az élő vízhez kapcsolódik (pl. Csiga-ér a Körösön). Egy másik foktípus (2) esetén az ártérről visszahúzódó víz lineáris eróziója vájja ki a fokot (Bokros-puszta). A (3) típus az, amikor egy nagyobb árvíz levonulását követő partfalszakadás alkalmával egy övzátonyon rés nyílik s a mögöttes, mélyebb fekvésű területet elönti a víz (pl. Szajolnál). Fokok mesterségesek is lehetnek, amennyiben egy elhagyott meandert kapcsolnak mesterségesen az élő vízhez (Pitypál-fok). A Körösszög területén mellékágak ágaztak ki a Körös folyó főmedréből (pl. a Kurca), amelyek a Körös árvizeit vezették le csökkentve az árvizek magasságát. Összességében a Nagyrét és a Körösszög egyetlen nagy belső deltát alkotott. E kiterjedt mocsárvilág természetes növénytakarója feltehetően a Lányi által leírt ”kákás” lehetett (tavi kákás (Schoenoplectetum lacustris) (laposok), virágkákás-lándzsás hídőr társulás (Butomo-Alismatetum lanceolati) (alacsony övzátonyokon). Az alacsony ártérből kiálló, árvízmentes kiemelkedéseket típusos alföldi mocsárrétek uralhatták, peremterületeiken magassásosokkal (feltehetően éles sásos (Caricetum gracilis)). Az ártéren ebben az időszakban a fokgazdálkodás volt jellemző. A vízállásokat, vízfolyásokat halászták, a mocsarakat, mocsárréteket legeltették, a füzeseket csonkolták (kosárfonás), s a magas ártérre gyümölcsösöket telepítettek (Bellon 2000). Főleg magyar szürke marhával, juhokkal és bivallyal legeltettek (Sövényházy 1896). A Tisza és a Körös menti puhafa-ligetek (fűz-nyár ligeterdők (Salicetum albaefragilis) kisebb kiterjedésűek voltak jelenlegi állapotukhoz képest. A legnagyobb erdők ebben

8

az időszakban az Ellésparti Holt-Tisza felső fokánál, az Ugi-réten, a Kelem területén (Tiszaalpár közelében), és az Alsó-Serházzugnál voltak. Több, kisebb tiszai tölgy-kőris-szil liget (Fraxino panninicae-Ulmetum) is létezett még ebben az időszakban a mai Alpári HoltTisza mentén, Tiszasastól délre, a csongrádi Erzsébet-erdőnél (legnagyobb folt) és a Györfösnél. Az árvízmentes területeket óriási gyepek jellemezték. A száraz nyílt homoki gyepek a Pilis-Alpári-homokháton és a Tiszazugban, a sztyepprétek a Tiszazug déli peremén, a Kiskunsági-löszösháton voltak dominánsak, míg a buckaközi mélyedések sziki vegetációval (ürmöspuszták, szikes rétek, vakszikek, szikfokok) bírtak. Igazi ősi szikesek és szikes mocsarak a Csépai Fertőnél, a Bokosi Kis- és Nagy-Sóstónál, Kónyaszéken voltak. A löszösebb területeket valószínűleg néha felszánthatták. A szántók zöme a DélTiszazugra, Csongrád város közvetlen nyugati határára és Magyartés infúziós löszhátjára korlátozódott. A Csongrádtól nyugatra elhelyezkedő térséget csak igen kevesen laktak még ekkoriban, ami az extenzív juh, szarvasmarha és lótartás színhelye volt. Az 1600-as évek során a homoki erdők utolsó hírmondói is eltűntek a BokrosiSzőlőhegyről, helyüket homoki legelők foglalták el, amelyeket azonban túllegeltettek, ezért a homok mozgásba lendült. A XVIII. század végén ezért gyümölcsösöket is telepítettek, újralétrehozván a Csongrádi-bórvidék magját az Öregszőlőket. Kisebb területen már valószínűleg a középkorban megindulhatott a szőlőtermesztés. 1664-ben már Cselebi török utazó is megemlíti, hogy Csongrád környékén sok szőlő és kert van (Karácson, 1908). A török hódoltság idején, a XVI-ik században terjedt el Csongrád környékén és az Alföldön a kadarka szőlő. Tass Ferenc 1693-as írása szerint a törökdúlást követően a szőlőállomány is teljesen kipusztult a területről, de ezt abban az időben már újra telepítették. A XVIII-ik századi szőlőtelepítés alapozta meg a Csongrádi-borvidék hírét. Egy 1766os bírói jelentés szerint a Szőlőhegyen 2118 akó bor termett, ami 1000 hl feletti évi termést jelentett. Az 1772-es úrbárium szerint 98,5 kat. holdon termeltek szőlőt, ami 1828-ra 1074 holdra növekedett. Dr. Feyér Piroska "A szőlő-és bortermelés Magyarországon 1848-ig" c. könyvében a Csongrád vármegye borai közül a csongrádi vörösbort tartja a legjobbnak, amelyet a kadarkából készítettek. A XVIII. században és a XIX. század elején fekete, fehér és keselykadarka, cigányszőlő, góhér (bajor), dinka fajták, magyarka, fehér tökszőlő, gyöngyszőlő, bogdányi (csipkés-, tök-, és kereklevelű) borszőlőfajtákat termesztették. A csemegeszőlők közül akkoriban a piros, fehér, sárga, hamburgi és alexandriai muskotály, fehér és piros saszla fajtákat termesztették (Lovas, 1987). A Tiszazug futóhomokos területein, Csépától északra is telepítettek szőlőt nyílt homoki gyepek helyére. A XIX. század közepére a táj nem sokban változott. Eme 50 évre mindössze a bokrosi és a szelevényi Halesz szőleinek és a Dél-Tiszazug településeinek környékén lévő sztyepprétek felszántása esik. A Szeged környéki táj a folyamszabályzások előtt Az első katonai felmérés térképeinek elemzése szerint a XVIII. sz. végén Szeged környékén jóval kevesebb természetes vegetációt találunk, mint Csongrád környékén (2. ábra). Ennek egyik oka az, hogy Szeged jóval jelentősebb népességkoncentrációval bírt, gazdasági-kereskedelmi pozíciója a megyében a legjelentősebb volt már akkoriban is. Ezen kívül Szeged környékén (Szeged és Kiskundorozsma közt (Öthalom) valamint a torontáli területeken) nagy területeken találni termékenyebb csernozjomjellegű talajokat (főleg szolonyeces réti csernozjomokat) (Bárány-Kevei 1998, Takács 1989), amelyeket ekkorira már művelésbe vontak, ezért a sztyepprétek néhány ártérpermi, város környéki területen maradtak csak meg, amelyeket feltehetően rendszeresen legeltettek (pl. a mai Iparváros déli része).

9

Röszkétől északra a tanyásodás is igen jelentős volt, ahol tanyák környékén homoki sztyeppréteket törtek fel. Az árterek azonban a csongrádihoz hasonló képet mutattak: a Maros torkolatánál, Algyő és Tápé környékén, a Hattyastelep helyén, a röszkei Bodon területén kiterjedt ártéri mocsarak és mocsárrétek léteztek. Az ármentes övzátonyok közül csak keveset szántottak: ezek közül a legnagyobb a Tápétól északra elhelyezkedő Pörös-ér mente. Feltűnő viszont az árterek erdőtlensége: a Maros menti Vetyeháttól eltekintve még a fűz-nyár ártéri erdők is hiányoztak. Szintén jelentős természeti területek maradtak meg a Dorozsma-Majsai-homokháton, Kiskundorozsmától nyugatra a kiskun területeken, ahol extenzív állattenyésztés folyt. A homokhátak, maradékgerincek „végeláthatatlan” homoki sztyepprétekkel bírhattak, amelyek esetleges túllegeltetés hatására, időnként nyílt homoki gyepekké alakulhattak. A homoki sztyeppréteket csak néhol szakították meg szántók vagy szőlők (Subasa, Öreghegy) ekkoriban. A jellegzetes északnyugat-délkelet irányú szélbarázdák mélyedései lényegesen nedvesebbek voltak, mint ma: lápi és sziki jellegű rétek jellemezték őket. Az ilyen mélyedéseket a népnyelv semlyéknek nevezi. Feltehetően üde láprétek is lehettek itt ekkoriban a kékperjés láprétek mellett. Az elmúlt évek felvételezései során megfigyeltem, hogy a szikes élőhelyek (szikes rétek, mézpázsitos szikfokok) valamint a lápi jellegű élőhelyek (üde láprétek és kékperjés rétek) nem véletlenszerűen helyezkednek el egy szélbarázdán belül, hanem a talajvízáramlásoknak és a geomorfológiai adottságoknak megfelelően szabályos mintázatba rendeződnek. Ezt láprétfő-szikalj biogeográfiai mintázatelkülönülésnek nevezem el. Ez azt jelenti, hogy egy szélbarázdában a lápi jellegű élőhelyek a szélbarázdák kissé magasabb térszintű északnyugati részében, a (részben rétegvizekkel érintkező) talajvizek felszínközeli megjelenési pontjánál összpontosulnak, míg a szikes élőhelyek a mélyedések alacsonyabb, délkeleti részére jellemzőek. A láprétibb jellegű rész a láprétfő, a szikesebb rész a szikalj. Ezt a mintázatot közel 50 semlyék esetén figyeltem meg a Dorozsma-Majsai-homokhát területén. A szikalj elnevezés a helyi földrajzi nevekben is él: számos semlyék részt neveznek „Székalj”-nak. Ez a mintázatelkülönülés feltehetően a múltban is fennállhatott. Erdők a homokhátsági területen sem voltak: a környék egyetlen nagyobb erdőfoltja a Zsombói Ősláp volt akkoriban. A homokhátság keleti peremén számos szikes tó is létezett ekkoriban (Kis-Iván-szék, Sáros-szék, Nagyszék-tó, Kenyérvári-tó, Vereshomoki-tó, Rózsa-lapos). A leghíresebb azonban a szegedi Fehér-tó, amely akkoriban még igazi szikes tó volt, szabadon változtatta alakját a benne lévő víz függvényében. Ennek megfelelően igen diverz szikes élőhely mozaikok jellemezték a tavat (szikes hínár, mocsár, rét, szikfok, ürmöspuszta mozaikok), amelyek akár éves-évtizedes periódusú foltdinamikát is mutathattak. A XIX. század közepén (3. ábra) a tájhasználat jóval intenzívebbé vált. A második katonai felmérés térképe e területre vonatkozó térképei 1861-os és 1863/64-os keltezésűek. A megépült Budapest-Szeged-Temesvár-Orsova vasútvonal bekapcsolta a Szegedet az ország gazdasági vérkeringésébe (1854-re készül el a Budapest-Szeged vasútvonal Kiskunfélegyháza és Szeged közé eső szakasza, majd vasúti híd épül Szegeden, s 1858-ban Temesvár-Orsova irányába is megindul a forgalom). 1864-ben Szabadka és Békéscsaba-Nagyvárad irányába is megindul a vasúti közlekedés az alföld-fiumei vasútvonal átadásával, ám ez a vasútvonal a második katonai felmérés térképéről még hiányzik (Somorjai 1984). A város lakossága és mérete is megnő: Móraváros, Rókus és Újszeged is ekkor kezd kiépülni. Mind emellett a folyamszabályzási munkálatok is elkezdődnek (1860-as évek): árvízvédelmi töltések épültek a város környékén (Algyő-Tápé, Maroszug) valamint a Marosnak egy új, egyenes medret

10

ástak a hajózás könnyítése érdekében. A Maros azonban akkoriban még rendszeresen meglátogatta az újszegedi, deszki meandereit. A gátak megépítésével a rendszeres árvízi elöntés elmarad, így a mocsarak mocsárrétekké száradnak ki. A mocsarak csak a legmélyebb térszíneken, laposokban, ómeanderekben maradnak meg. Különösen jellemző ez a Maros árterületén, illetve a Tisza bal partjának ártéri területére. Algyő és Tápé térségében azonban a gátak megépítését követően az új ármentesített területeket szinte azonnal felszántják (Pallavicini-birtokok), így a mocsárrétek, mocsarak eltűnése ez utóbbi területen volt a legnagyobb mérvű ebben az időszakban. A város terjeszkedésével (Móraváros és Rókus kiépülése) nemcsak a Szeged körüli szántók, szőlők, gyümölcsösök, hanem a legelőként használt sztyepprétek aránya is csökkent. Ennek nemcsak az az oka, hogy a város ráépült a gyepekre, hanem az is, hogy a művelésből kivont szántóföldterületek helyett új gyepterületeket törtek fel azért, hogy a termőterület ne csökkenjen. 1852-től Szeged saját földjeinek zömét ráadásul haszonbérletbe kezdte kiosztani (Somorjai 1984). A várost nyugatról-északnyugatról övező sztyepprétek (közlegelők) közül csak Öthalom környékén és a mai repülőtér környékén (Szegedi ürgés gyep) maradnak fenn kisebb foltok – a sándorfalvi (sövényházi) út menti kötött talajú sztyepprétek ekkoriban tűnnek el teljesen. Látványos átalakuláson megy át a Dorozsma-Majsai-homokhát is – főleg annak az akkori Csongrád vármegyére eső része. A tanyásodás folyamata fokozódik, a tanyák un. kapitányságokba rendeződnek (pl. Domaszéki, Bojárhalmi, Kászonyi Kapitányság). A tanyai népesség növekedésével párhuzamosan az antropogén hatás mértéke is fokozódik: a homoki szántók és különösen a szőlők (Széktói Szőlő, Öregszőlő, Subasa, Kászonyi Szőlő, Nyárihegy, Neszürj-hegy) aránya növekszik meg jelentősen. A Bordány-Kiskundorozsma vonaltól délre (természetesen akkoriban Bordány és a hozzá hasonló többi homokhátsági falu: Üllés, Forráskút, Domaszék stb. még nem létezett) a semlyékeket kivéve az összes hátasabb, pangó víztől mentes gyepet (homoki sztyepprétet) művelésbe vonták. Érdekes, hogy a kiskun területek jó részét (Dorozsma, Zsombó környéke: Öreghegy-legelő, Verehomoki-legelő, Dorozsmai Alsó-csordajárás) még nem érintik a beszántások, ott továbbra is léteznek a homoki sztyepprétek – mint a táj utolsó természetes vegetációjának képviselői – rajtuk külterjes állattartással. A szikes tavak képét antropogén beavatkozások a XIX. század közepén sem alakították még át, arculatukat természetes folyamatok formálták. A Csongrád környéki táj a XIX. sz. végén A csongrádi táj és az itt élő lakosság életében drámai változást hozott a folyamszabályzás (4. ábra). A folyamszabályzás alapjában változtatta meg a Tisza és a Körös hidrogeográfiai viszonyait. A folyamszabályzás során levágták a folyók jelentősebb kanyarjait gyorsítva az árvizek levonulását. A folyó mentén gátakat építettek, amik az árteret hullámtérre és mentett oldalra osztották. Innentől kezdve beszélünk mentett oldali és hullámtéri holtágakról. A gát építéséhez szükséges föld kitermelése során kubikgödrök keletkezetek, amelyeket árvízvédelmi céllal erdősítettek, azért, hogy a gátat a hullámveréstől megvédjék. Az ilyen un. kubikerdők rőzsét is szolgáltattak, botolták őket, fejesfa-üzemmóddal művelték. Egyes területek spontán erdősültek, fűz-nyár-ligeterdővé alakultak. A holtágak és a részben telepített, részben regenerálódott fűz-nyár ligeterdők lettek menedékhelyei a régi vizivilágnak. A vizsgált területen négy Tisza kanyarulat-átvágás történt. A 81. átvágás során jött létre az Alpári Holt-Tisza. Ekkoriban azonban nem épült még meg a holtágat az élő víztől elválasztó nyúlgát. Ennek megfelelően a holtág által körülzárt Kelem jó részt hínáros, nádas,

11

tavi kákás, virágkákás mocsár volt peremén puha és keményfa ligeterdő maradványokkal. A 82. átvágás eredményezte a Gyójai Holt-Tiszát, ami nem más, mint a Gyójai-szigetet keletről körülölelő egykori Tisza-ág. A gátat a szigeten keresztül építették meg. A 83. átvágás során jött létre a Mámairéti Holt-Tisza. A gát megépítése után a Kablát-sziget félszigetté vált. Hasonló esemény történt a 84. számú, Serházzugi Holt-Tiszát létrehozó átvágás esetén is, ahol a Baltás szigete vált félszigetté a holtág alsó fokánál. A Tisza mentén a gátépítés ketté vágta a Lófogó-szigetet teljesen körülölelő, a Tiszához csak egy fokkal kapcsolódó Elléspartiholtágrendszert. A Lófogó-szigeten átfutó gát megépítése óta különítjük el a mentett oldali részen lévő Ellésparti Holt-Tiszát, a hullámtéri részen lévő Nagy-Gombástól. Jelentősen átalakult az Ős-Körös-torok vízrajzi helyzete is. A folyónak új torkolati medret ástak, a gát megépítésével levágták róla a Dög-Köröst, amely így a mentett oldalra került, míg a Szakadásnak nevezett délebbi torkolati ág a hullámtéren maradt. A Körös szabályzása során a vizsgált területen több hullámtéri holtág is létre jött (Fekete-Örvény-szögi Holt-Körös, Malomzugi Holt-Körös, Írisz-tó, Keselyzugi Holt-Körös, Rácz Holt-Körös alsó és felső foka). Mentett oldali holtággá vált a Tehenes kanyarja és a Rácz-Holt-Körös középső része. A Bökényi Holt-Körös és a Kifli az élő folyó része volt még akkoriban. E két kanyarulatot a Bökényi-duzzasztó megépítése után fűzték le a folyóról. A gát, ha agyagos, vályogos anyagból épült, akkor mocsárrétek, ha löszös anyagból, akkor löszsztyepprétek fajainak menedékhelye lett. Érdekes mikroklimatikus adottságainak köszönhetően (kiemelkedés, ugyanakkor ködzuggal is bír) eltérő igényű fajok túlélését biztosította. Jellemző példa a Csongrád környéki gátakon a kontinentális sztyeppfajnak minősített, védett réti iszalag (Clematis integrifolia) és a boreális északi galaj (Galium boreale) együttes előfordulása. A vízrajzi viszonyok átalakítása az ártéri élőhelytípusok, tájhasználati formák átalakulását hozta, ami sok faj kipusztulásához vezetett. Az 1830-as évekhez képest a halmennyiség drasztikus csökkenését is tapasztalták az itteni halászok. A Sövényházy (1896) által leírt fajok közül az egész országból kipusztult a rózsás gödény (Pelecanus onocratus). A XX. sz. jelentős részében kipusztultnak tekinthető halászsas (Pandion haliaёtus) első állomány e terület közelébe, Cserebökényre települt vissza (Bod). A batla (Plegadis falcinellus) azonban térségünkből teljesen kipusztult. A haris (Crex crex) szintén kipusztult vidékünkről, de a 2000-es belvíz idején 1 évig ideiglenesen visszatelepült. A pólingok (Numenius sp.), a lilék (Charadrius sp.), a daru (Grus grus), a havasi partfutó (Calidris alpina), a sárszalonka (Gallinago gallinago), a lúdfélék (Anser sp.) már csak átvonulók. A múlt században gyakoribb réti sas (Haliaёtus albicilla) ma csak téli vendég. A kormorán (Phalacrocorax carbo), különféle réce- (Anas sp.), vöcsök- (pl. kis (Podiceps ruficollis), búbos (P. cristatus)), gém (pl. törpe (Ixobrychus minutus), üstökös (Ardeola ralloides), szürke (Ardea cinerea), vörös gém (A. purpurea), bakcsó (Nycticorax nycticorax), kis (Egretta garzetta) és nagy kócsag (E. alba), bölömbika (Botaurus stellaris)- és gólyafajok (fehér (Ciconia ciconia) és fekete gólya (C. nigra)), a kanalasgém (Platalea leucorodia), a bíbic (Vanellus vanellus), a vízityúk (Gallinula chloropus), a szárcsa (Fulica atra) viszont túléltek a területen. Kiemelendő a Csongrád-Nagyréti Természetvédelmi Területen a fekete gólya költése (2 pár). A vidra (Lutra lutra) azonban megritkult. A megmaradt fajok azonban, így is nagy fajgazdagságról tanúskodnak: a Köröszugban pl. 124 védett fajt figyeltem meg, amelyből 90 madár, s közülük is 17 fokozottan védett. Az árterek felszántása, kiszárítása itt nem ment gyorsan (különösen jól látható ez a Kilences és a Bökény esetében). A leggyorsabb, legdrasztikusabb e folyamat a Körösszögben volt, ahol a másodlagos szikesedés is történt. A becsatornázással a Kurca kivételével elvesztették jellegüket a Körösből kelet felé kiszájadzó erek. A gát megépítése után röviddel az ártér túlnyomó része szántófölddé vált: Zalota, Magyartés, Kurca mente. A szántóföldi művelés gyors kiterjedésének az ártérből kiálló, termékeny infúziós löszhátak is kedveztek. A

12

hátakon ekkoriban már számtalan tanyát is találunk. A kistőkei pusztákon az ártéri mocsarak szikes mocsarakká, az ártéri mocsárrétek szikes rétekké alakulhattak át. A Fekete-Örvényszögben szántókat is találni már ekkoriban a hullámtéren. A XIX. században a Körös hullámtere gyakorlatilag teljesen mocsárrétté alakult, ártéri mocsarak csak a torok környékén és az alatt maradtak. A kubikgödrök mentén igen hamar elindult a kubikerdők kialakulása. Zalota és Szentes közt a Körös és a Tisza bal parti gátját szinte megszakítás nélkül kísérték fűz-nyár ligeterdők. A Köröszug és a Bokros-Alpári ártéri öblözet területén továbbra is meghatározó maradt az extenzív állattenyésztés az ottani ártéri mocsárréteken. A Csongrádtól nyugatra elhelyezkedő területeken (Kiskunsági-löszöshát) a szikesedő mélyedések kivételével az összes termékeny talajú löszös részt felszántották. Ezzel párhuzamosan itt is megkezdődött a tanyák számának növekedése. Sztyepprétek csak a szikes mélyedésekbe ékelt szigetszerű kiemelkedéseken maradtak meg (pl. Kónyaszék), de sok helyen e löszös hátakat is felszántották. A gyepterületek csaknem jelenlegi kiterjedésükre zsugorodtak, határaik az elmúlt 100 év alatt keveset változtak. A Bokrosi-szőlőhegyen a XIX. század végére kialakult Bokros és Csongrád közti összefüggő bórvidék. A száraz homoki gyepek a Bokros északnyugati határára szorultak vissza. A Szeged környéki táj a XIX. sz. végén A századforduló a nagy szegedi árvíz (1879 március 12.) ellenére is Szeged dinamikus kapitalista fejlődésének időszaka. 1880-1883 közt újjáépül a város Lechner Lajos tervei alapján, Tisza Lajos irányításával. A város belső strukturális szerkezetének átalakulásával (körutas, sugárutas szerkezet épül ki) párhuzamosan extenzív növekedése folytatódott (lásd. Rókus, Móraváros, Fölsőváros, Újszeged). A várost körülvevő gyepterületek csökkenése azonban ebben az időszakban nem folytatódott, sőt a 3. katonai felmérés tanulsága szerint új foltok is megjelentek, amelyek regenerálódott parlagokat, egykori szántókat jeleznek. A tájban megnő a lineáris létesítmények, azaz a vasutak száma: a várost Budapesttel, Szabadkával, Békéscsabával, Araddal, Temesvárral és Nagybecskereken át Pancsovával és a közeli homokhátsággal is vasútvonalak kötik össze - a város hídváros szerepét tölti be (5. ábra). A homokhátságon a tanyásodás továbbfolytatódik – a növekvő népesség és a javuló elérhetőség (kisvasút szerepe) miatt. A homoki táj művelése, a rá ható antropogén hatás tehát fokozódik. A termelési struktúra azonban átalakul: a szőlők szerepe csökken, helyükön részben gyümölcstermesztésre (barack Szatymazon) részben fűszerpaprika és egyéb zöldségfélék termesztésére áll át a külterületi lakosság. A tanyák hálozata a KiskundorozsmaBordány vonaltól délre sűrűsödik tovább, noha 1886-tól Kiskundorozsmát Csongrád vármegyéhez csatolják. Ennek ellenére a homoki sztyepprétek aránya az egykori kiskun területeken csak lassan csökken: a század előn a Vereshomoki-legelő területe szinte változatlan, az Öreg-hegy legelő és a Dorozsmai Alsó-csordajárás területén azonban történnek beszántások. A semlyékek mélyedéseinek növényzete nem változik ekkoriban. A tájban megjelennek azonban az első szikes tavakat érintő vízrendezési beavatkozások: a Kenyérváritavat és a Nagy-Szék-tót csatornával kötik össze, és 1872-ben megépül a Maty-Fehértóifőcsatorna, ami a Matyi-eret és a Fehér-tavat köti össze. Ez utóbbi csatornával a Fehér-tó vízszintjét igyekeztek szabályozni, ugyanis a tó vize ekkoriban északról Szeged városát is veszélyeztette (Somorjai 1984). Megkezdődik a Fehér-tó halastóvá történő átalakítása is: 1932-ben a tavon 600 ha-os halgazdaságot létesítenek. A tavat állandó vízszintűvé teszik úgy, hogy megépítik az Algyőifőcsatornát, amelyen át a Tisza irányából édesvizet vezetnek bele. A halgazdaság a következő

13

évtizedekben lassan továbbbővült, 1300 ha-os lett, s így kiterjedt az egykori szikes tó teljes medencéjére (az északnyugati öblözetet kivéve) (Somorjai 1984). Ezzel a beavatkozással a tó elvesztette klasszikus szikes tó jellegét, madárvilága és növényzete átalakult, a szikes tavakra jellemző madárfajok (gulipán (Recurvirostra avosetta), gólyatöcs (Himantopus himanttopus), széki lile (Charadrius alexandrinus)) a környék más szikes területeire, tavaira vándorolnak el. Az édesvizű ártéri mocsarak madárfajai (dankasirály (Larus ridibundus), szerecsensirály (Larus melanocephalus), küszvágó csér (Sterna hirundo), szürke (Ardea cinerea), vörös (Ardea purpurea) és üstökös gém (Ardeola ralloides), nagy (Egretta alba) és kis kócsag (Egretta garzetta), barkós (Panurus biarmicus) és függőcinege (Remiz pendulinus), barna rétihéja (Circus aeruginosus)) jelentek meg helyettük nagyobb egyedszámban, akik számára ez a tó jelentette a túlélés esélyét a folyamszabályzással megszüntetett tiszai és marosi élőhelyeik helyett. E változások ellenére a tó továbbra is rendkívül értékes madárélőhely maradt, hiszen az továbbra is a vonulómadarak fontos dél-alföldi pihenőhelye maradt. Jellemző átvonuló fajok: a nagy lilik (Anser albifrons), a vetési lúd (Anser fabalis), a nyári lúd (Anser anser), a daru (Grus grus), a vékonycsőrű póling (Numenius tenuirostris), a kis goda (Limosa lapponica), a fenyérfutó (Calidris alba) és a különböző cankó (Tringa sp.), partfutó (Calidris sp.) és lilefajok (Charadrius sp.). 1939-ben az Országos Természetvédelmi Tanács az elsők közt nyilvánította védetté e területet. A terület ornitológiai feltárását Beretzk Péter (1894-1943) végezte, aki 35 év alatt 250 fajt figyelt itt meg (Homoki Nagy István „Vadvízország” című filme is itt készült (1952)). A XIX. századi folyamszabályzással itt is kiépül az árvízvédelmi töltésrendszer. A vizsgált területen két kanyarulat átvágás történt: az egyik a Nagyfai (89. átvágás, 1862), a másik a Gyálaréti Holt-Tiszát (90. átvágás 1855-1887) hozza létre (Pálfai 2001). A Gyálaréti Holt-Tisza környékét – amely a Dél-Tisza-völgy leghosszabb holtága (18,7 km) - ezt követően teljesen művelés alá vonják. A Maros menti gátrendszer kiépülésével párhuzamosan a marostői, deszki ártér teljesen művelés alá kerül. Sok esetben még a kiszárított meandereket is felszántják. A Maroszugot azonban még ekkor is ártéri mocsárrétek, ártéri mocsarak jellemzik. A Maros folyó meanderezése következtében a meder futásában a második katonai felméréshez képest már jelentősebb változásokat detektálhatunk. A Maros mentén és részben a Tiszánál is azonban még jellemző marad a zátonyképződés a térképek szerint. A hullámtéren feltűnő változás a fűz-nyár ligeterdők arányának növekedése (hullámtörőnek telepített botolófüzesek és spontán regenerálódott erdők). A parti fűz-nyár ligeterdők arányának növekedéséhez a gőzhajózás elterjedése és a lóvontatás megszűnése is hozzájárult, ugyanis a partokat már nem kellett tisztán tartani. Szeged környékén ekkoriban a Maros mentén végig, valamint a Tisza mentén Tápé és Nagyfa magasságában valamint a Boszorkány-szigetnél találunk jelentősebb puhafás ligeterdő állományokat. A Csongrád környéki tájváltozása a XX. sz. elejétől az 1950-es évekig Tímár cikkein (1950, 1953, 1954) kívül az 1955-ös katonai térkép elemzése segít a Tsz-esítést megelőző állapotok rekonstruálásában. Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy nemcsak a mentett oldali ártér, hanem a hullámtér jelentős része is művelés alá került az 1950-es évek elejére. Az egykori csongrádi ártér utolsó természetes vegetációjának (ártéri mocsárrétek a laposokban ártéri mocsarakkal) legjelentősebb elpusztulása erre az időintervallumra esik. A hullámtéren folyópartig lenyúló szántók mellett gyümölcsösök is voltak különösen a nagyréti, mámairéti és szentpáli (Tiszasas) Tisza-szakaszon. A hullámtéri gyepek leginkább a Körös mentén és a Tisza szentesi szakaszánál maradtak meg. A fűz-nyár ligeterdők kiterjedése valamelyest nőtt elsősorban a kubikgödrök mentén valamint a folyópartokon. Különösen jó állományok lehettek a Tiszasas és Elléspart közti szakaszon. A tölgy-szíl-kőris ligeterdők a Györfösi állománytól eltekintve eltűntek a területről.

14

Az ártér mentett oldali része megjelenésében hasonult a többi Csongrád környéki agrártájhoz, a “rétek” elvesztették rét jellegüket: a tájat gyümölcsösökkel körülvett tanyák és kistáblás mozaikok jellemezték (lásd Mámairét, Nagyrét, Kisrét, Bökény (Csongrádon), Mentett-rét, Felső-rét, Alsó-rét (Szentes)), de a szocialista mezőgazdaság hatására kezdtek a nagytáblás szántóföldek is megjelenni (Dél-Tiszazug, Magyartés). A szocialista mezőgazdaság jegyében a szelevényi Tó-köze-öblözetben és a magyartési Csárdáson még rizsföldeket is létesítettek (mára felszámolták őket). Az egykori árterület gyepei csak Bokrospusztánál, a Hosszú-hátnál, a Vadasnál, Jaksoron, Kistőkénél és a Zalotai-laposban maradtak meg, amelyek jelentős része másodlagosan szikesedett. Rendkívül érdekes, hogy a Kelem kisparcellás szántóföldjeibe kisparcellás gyepek, feltehetően mocsárrétek ékelődtek. Mit ír Tímár az 1950-es évek Csongrád környéki ártéri vegetációjáról és mi változott azóta? Tímár a Tisza meder megcsappant, homokos-iszapos parti zátonyainak jellegzetes pionir társulásai közt említi: a törpe palka-káka társulást (Dichostylieto-Gnaphalietum uliginosi, ma Tisza-parti iszapgyopáros (Dichostylido michelianae - Gnaphalietum uliginosi), Timár, 1947 (Borhidi, 1999)); a kedvező vízállás esetén kaszálóul használt talpas muharlapulevelű keserűfű társulást (Echinochloeto-Polygonetum lapathifolii, ma lapúlevelű keserűfű - kakaslábfű társulás (Echinochloo-Polygonetum lapathifolii, Soó&Csürös 1947, (Borhidi, 1999)) és ez utóbbi társulás legeltetésre használt karcsú bajuszfüves (Heleochloa alopecuroides) fáciesét, a zátonyokon sávokban lerakódott uszadékon kifejlődött farkasfogtársulást (Bidentetum tripartiti), és a már akkor is erdészeti művelés alatt álló bokorfüzes (Salicetum albae-triandrae) társulást. A Körös mederfalára is hasonló növénytársulások voltak jellemzőek, de kiterjedésük kisebb volt, hiszen a folyóra a zátonyképződés kevésbé jellemző. Agyagjelző növénytársulásként azonban Tímár a falusi (faluszéli) libatopost (Chenopodietum urbici) a körösi zátonyoknál külön megemlíti. Tímár korában a kapás növények termesztése a tiszai hullámtéren a legmélyebb, fekete réti agyaggal kitöltött térszínekre szorította vissza a mocsári növényzetet, amit a tavi kákás (Schoenoplectetum lacustris, Chouard 1924), a fiatalon alomnak kaszált pántlikafüves (Baldingeretum arundinacea, ma Carici gracilis-Phalaridetum Kovács&Máthé 1967, Soó 1971 corr. Borhidi 1996) (Borhidi, 1999)) és az éles sásos (Caricetum gracilis, Almquist 1929) képviselt. A mocsárréteket az ecsetpázsitos mocsárrét (Alopecuretum pratensis) és annak korai sásos (Carex praecox) fáciese képviselte, amely már akkor is csak foltokban volt jelen, ugyanis ezeket az iszapos földeket is felszántották. A Körös mentén az ártéri mocsárrétek nagyobb arányban maradtak fenn, mert a Körös megbízhatatlan vízjárása miatt ezeket nem volt célszerű feltörni, kaszálóként, legelőként használták őket. Az itteni talajok enyhe szikesek is voltak. A legnagyobb mocsárrétek ma is a Körös mentén találhatók e területen. A mocsárrétek tiszai hullámtéri állományai közül a Köröszugban csak a Köröstoroknál maradt fenn hírmondó, de ezt is a gyalogakácosodás fenyegeti. A ruderális és adventív fajok elszaporodása a művelés megszüntetésével kapcsolatos. A felhagyott szántók és a leromlott mocsárrétek helyén az 1950-es évek elején tarackbúzás (Agropyretum repentis Felföldy 1942) és csillagpázsitos (Cynodontetum dactylitis) gyepek alakultak ki. A tarackbúza jelenléte a gátoldalon, a menetett oldal óparlagjaiban most is jellemző, a csillagpázsit szerepe azonban alárendelt. Az 1950-es években telepített, sarjaztatott nyárak mára már védendő, természetközeli puhafa-ligetekké alakultak (fekete gólya-fészkelés), de a kocsányos tölgyesek aljnövényzete sajnos erősen zöld juharos. Az eredeti fűz-nyár ligeterdők (Saliceto-Pouletum albae, késöbb Salicetum albaefragilis, ma revízió alatt) a tiszai és körösi hullámtéren akkor jóval kisebb területre összpontosultak, mint ma, ugyanis helyüket akkor még szántók foglalták el. A mentett oldali holtágaknál jelentősebb előfordulásokat említ Tímár. Az egykori erdők helyét a vetésben elszaporodó hamvas szeder indikálta. Tímár külön megemlékezik a Mámairéti Holt-Tisza “két

15

karjánál” és a “Körös-torkolati fattyúgátak” mentén lévő jobb állományokról. Ma ezek közül a Mámairéti Holt-Tisza felső fokánál ma is megtaláljuk e puhafa-ligeterdő maradványt, ám az alsó foknál ezek szinte teljesen megsemmisültek. A fattyúgátakat kísérő állomány valószínűleg a Dög-Körös erdeje, amely ma is a természetvédelmi terület egyik értékes füzes állománya. Tímár megemlíti a gát mentén telepített hullámverés elleni védelmet szolgáló erdőket is, amelyek ma szintén értékes élőhelyek, bár 2 szakaszon is az 1970-es években, illetve 1995-ben nemes nyárassal váltották fel azt (a kubikgödröket eldózerolták mindeközben). A hullámtéri kukoricaföldek leggyakoribb gyomtársulásaként az EchinocloetoPolygonetum lapathifoliit említi (lásd parti zátonyokon is). A magasabb fekvésű hullámtéri kukoricásokban e társulás fakó muharos (Setaria glauca) fáciese is előfordult, amelyben a mezei zsurló (Equisetum arvense) számított jelentősebb gyomfajnak. A kukoricaföldek mára visszaszorultak (kivéve a volt Mámai-komp környéke), s az intenzív agrotechnológia miatt egyik gyomfaj sem jelenik már meg nagy tömegben, az egykori társulás képviselői - egyes mocsári, iszapnövényzetet alkotó fajokkal - legfeljebb csak magas árvízi vízszinttel jellemezhető években jelennek meg nagyobb egyedszámban. Tímár az akkori árvízvédelmi töltések növényzetét vetett fűmagkeverékből fejlődő (tehát emberi beavatkozással létrejött, befolyásolt) ártéri mocsárrétet megközelítő, jó szénát adó gyepnek minősíti. Társulástani elnevezést ő sem használ, de megemlíti, hogy “szokatlan növényfajok” megtelepedésére is alkalmas élőhelyről van szó, s az árvizek gyakoriságának, időtartalmának, a lejtő expozíciójának, a talajbéli különbségeknek (iszapos-agyag, lösz) és a taposásnak nagy szerepe van egyes változások előidézésében. A gát jellege 50 év alatt sem változott sokat, s saját megfigyeléseim is hasonlóak Tímár akkori tapasztalataihoz. A mentett oldali holtágak partjának jellemző növénytársulása volt már akkor is a nádas (Phragmitetum communis, Soó 1927 em. Schmale 1939), s állományai sokkal épebbek lehettek, mint manapság. A holtágok hínártársulásai közt említi az un. nagyhínár társulást (Nuphareto-Castalietum albae, ma a tündérrózsa-vizitök hínárral (Nymphaeetum albo-luteae Nowinski 1928) azonosítható (Borhidi, 1999)), és annak konszociációját a sulymost (ma Trapetum natantis,Kárpáti 1963 (Borhidi, 1999)). A tündérrózsa-vizitök hínár csak az Alpári Holt-Tiszában élt túl a vizsgálati területen. A holtágak gyorsan regenerálódó víz alatti hínárjaként említi Tímár az érdes tócsagazt (Ceratophyllum demersum) és a fodros békaszőlőt (Potamogeton crispus). E két hínár az érdestócsagaz-hínár (Ceratophylletum demersi, Soó 1927, Eggler 1933) és a bodrosbékaszőlő-hínár (Potamogetonetum crispi Soó 1927) társulásokban különösen a Mámairéti Holt-Tiszánál figyelhető meg nagyobb tömegben. A mentett oldal elhagyott mederágyaiban nádas és tavi kákás társulásokat ír le Tímár. Főleg ez utóbbi társulás jellemzi napjainkban e megmaradt laposokat (Karabata-tó), bár Tímár maga is beszámol arról, hogy a “zug” laposainak zömét beszántották. Tímár szerint a mentett ártér természetes növényzetét, a klasszikus ártéri mocsárréteket, már az 1950-es években sem fedezhettük fel sehol sem, elgyomosodott tarackbúzás (Agropyron repens) fáciese legfeljebb a dűlőutak mentén, útszegélyek árkaiban maradt fenn. A Rázsonyi-legelő óparlagjai, valamint a gát növényzete azonosítható ma leginkább ezzel a társulástípussal. A gátak és csatornapartok egyfajta refugiumként is szolgálhattak, propagulumforrást biztosítva az egykori szántók újrabenépesüléséhez. A Kiskunsági-löszsöshát gyepjeinek területe legfeljebb kis mértékben csökkent ebben az időszakban. A Bokrosi-szőlőhegyen a szőlő és gyümölcstelepítések egészen a megyehatárig nyomultak. A Vadas, Öthalom, Demeter-ér környéke szintén sok gyümölcsössel bírt.

16

A Szeged környéki táj változása a XX. sz. elejétől az 1950-es évekig Trianon után a térség perifériális helyzetbe került, vasútvonalai immár szomszédos országokba futottak, így ezek a hagyományos (bácskai, bánáti) kereskedelmi kapcsolatok lassan háttérbe szorultak, visszafejlődtek, a város további fejlődése stagnált. A helyzetet az 1929-1933-as gazdasági vállság is súlyosbította. A II. vh. során a szegedi vasúti híd is megsemmisült, ami azóta sem épült újjá. A város a XX. sz. folyamán ennek ellenére mindvégig a régió legjelentősebb gazdasági-kereskedelmi központ maradt, bár Szeged csak 1962-től megyeszékhely. (A török hódoltságot követően a Csongrád megyei közigazgatás igen nehezen szerveződött meg. 1715-től ugyan már újra létre hozták Csongrád megyét, de a megyeszékhely csak hosszú huzavona után került kijelölésre. Károlyi Sándor már 1730-ban felajánlotta szegvári birtokát vármegyei székház céljára. Végül 1776-1878 közt Szegvár lett a megyeszékhely - noha a vármegyei ügyintézés Szegeden folyt (1850-től Szeged önálló törvényhatósággal bírt). 1878-1950 közt Szentes (szintén a Károlyiak hatására), majd 1950-1692 közt Hódmezővásárhely lett a megyeszékhely (Somorjai 1984)).

Mindezzel párhuzamosan az emberi tájátalakítás a XX. sz. első felében e térség esetében is az ártereken volt a legjelentősebb. A csongrádi mintaterülethez hasonlóan az ármentesített mocsárrétek maradványait jó részt itt is felszántották: a Maroszug gyepei az 1950-es évekre eltűntek. A hullámtéren itt is voltak gyümölcsösök, szántók. A fűz-nyár ligeterdők, különösen a parton és a kubikgödröknél tovább regenerálódtak. A Szeged és Kiskundorozsma közt elterülő szolonyeces réti csernozjom talajon kialakult sztyepprétek az öthalmi laktanya és a repülőtér kivételével teljesen eltűntek. A tanyásodás folyamata erre az időszakra már a homokhát vizsgálati területbe eső teljes részét érintette, s megkezdődött a még megmaradt homoki sztyepprétek - Vereshomokilegelő, Öreg-hegy legelő, Dorozsmai Alsó-csordajárás - feltörése. 1950-ben az egykori tanyaközpontok, községek (pl. Röszke, Szatymaz, majd 1952-ben Domaszék) önállósulásával a 816 km2 kiterjedésű szegedi határ (Szegedi-puszták) 112 km2 –re csökkent (Somorjai 1984). A csongrádi táj változása az 1950-es évektől napjainkig A jelenlegi állapotok felmérését már a szerző végezte el topográfiai, erdészeti üzemtervi térképek és műholdfotók értékelésével, amit jelentős terepi munka is kiegészített. A 2001-es állapotok egyszerre mutatják a szocialista mezőgazdaság és a privatizáció hatásait, amely elsősorban a kis- és nagytáblás szántóföldek, gyümölcsösök arányaiban jelentkezik (6. ábra). A szocialista mező- és erdőgazdálkodás számos „új élőhelytípust” adott a tájnak. Ezek kis diverzitásúak, tájidegenek, nem szolgálják teljes mértékig az őshonos vegetáció túlélését, sőt annak ellenségei. Az iparszerű termelési módszerek bevezetésével a szocializmus évtizedei alatt a meglévő szántókat és gyümölcsösöket monokultúrákká alakították, s mára már e területek képezik az Alföld alapmátrixát. Ezzel párhuzamosan újabb nagytáblás gyümölcsös- és szőlőtelepítések is zajlottak. Az elmúlt 50 évben a hullámtér az erdőgazdálkodás színtere lett. A hullámtéri szántókat, gyümölcsösöket felhagyták. Az értékes fajták miatt elhibázott volt az ártéri „dzsungelgyümölcsösök” kivágása. Ezen gyümölcsösök ma jelentős természetvédelminéprajzi-tájtörténeti értékek. A hullámtéri erdőtelepítésekben Csongrád környékén az őshonos fafajok aránya ugyan jelentősebb az országos átlaghoz képest, de foltokban végig a két folyó mentén tájidegen nemes nyárasokat is telepítettek. A fűz-nyár ligeterdők egy része természetes sarjeredetű. Elléspartnál tőlgy-szíl-kőris ligeterdő rekonstrukció is történt, de az erdőbe csak a kocsányos tölgyet ültették, aljnövényzete igen szegényes. A privatizáció idején a Köröszugban a Környezet- és Természetvédők Csongrád Városi Egyesületének sikerült több fűz-nyár ligeterdőt megmenteni a véghasználattól.

17

A hullámtéri mocsárrétek a területen mára főleg a Körös mentén maradtak meg. Ezeket nemcsak a nemes nyárassal való betelepítés, hanem az új agresszív, behurcolt gyomfafajok (gyalogakác (Amorpha fruticosa), amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica), zöld juhar (Acer negundo)) terjeszkedése is veszélyezteti, amelyek ma a hullámtér legnagyobb természetvédelmi problémáját jelentik. E fajok akadályozzák a fűz-nyár ligeterdők természetes felújulását is. A mentett oldalon a Bokros-pusztán találunk még mocsárréteket, de ezek szikesednek, degradálódnak (gyalogakácosodás, csillagpázsitosodás). A területet juhokkal és szarvasmarhákkal legeltetik, ám az állatállomány jelentősen megcsappant (ez is hozzájárulhatott a gyalogakác elterjedéséhez) (Deák J.Á. 2001d). A Nagyrét óparlagjai (1970es, 80-as években felhagyott szántók) azonban mocsárrétekhez közeli állapotot értek el, de sajnos a privatizáció idején a szarvasmarha-legeltetés megszűnése után e gyepek jó részét feltörték. Drasztikusan visszaszorultak az ártéri mocsarak. A legveszélyeztetettebb helyzetben talán a virágkákás-lándzsás hídőr társulás (Butomo-Alismatetum lanceolati) (Elléspart, Ugirét), a tavi harmatkásás (Glycerietum maximae) (Mámairét felső fok, Rázsonyi Holt-Körös, Bokrosi holtágak) és a tavi kákás (Schoenoplectetum lacustris) (Karabata-tó, Takács-rét, Kelem) van. A nádasok és a gyékényesek a mentett oldali holtágak partján maradtak meg leginkább. A Csongrád-Nagyréti TT. Nagy-Gombás nevű hullámtéri holtágának parti zonációjában egy eddig ismeretlen növénytársulást találtam meg: az általam virágkákászsiókásnak elnevezett társulás egy hullámtéri nem szikes zsiókás asszociáció. A különféle hínártársulásoknak szintén a holtágak biztosítanak refúgiumot. A védett fajok dominálta társulások közül a tündérrózsa-vizitök hínár (Nymphaeetum albo-lutae) a Tiszaalpári Holt-Tiszában, a tündérfátyolos (Nymphoidetum peltatae) a bokros-pusztai Téfölösben, a sulymos (Trapetum natantis) Bokros-puszta holtágaiban, a Köröszug holtágaiban és a Körös hullámtéri holtágaiban, a vizipáfrány-társulás (Salvinio-Spirodelletum) a Nagy-Gombásban és a Szakadásban, esetenként Bokros-pusztán vagy a Tisza menti kubikgödrökben fordul elő. Különösen a homoki területeken, Bokros környékén telepítettek akácosokat, erdei és fekete fenyveseket, nemes nyárasokat, illetve különböző tűlevelűekkel elegyített lombos erdő ültetvények. Ezek aránya azonban nem jelentős. Ezek ugyan hozzájárultak az erdősültség növekedéséhez, de a jövőben kívánatos lenne az erdőtelepítéseket, felújításokat őshonos fafajokkal végezni (kocsányos tölgy, fehér nyár). A Szeged környéki táj változása az 1950-es évektől napjainkig A XX. sz. második felében, a város megyeszékhellyé válása után, a szocializmus idején rendkívüli mértékű extenzív növekedésnek indult (7. ábra). A város területi növekedésének oka egyrészt az új lakónegyedek építése, másrészt az új ipari üzemek létesítése. Mivel az 1950-es évekre Szeged város közvetlen környékének természetes vegetációja szinte teljesen elpusztult, így a város elsősorban a szántók, kisebb részt gyümölcsösök rovására terjeszkedett. A város meglévő magja köré új lakótelepek épültek, pl.: Odessza (1962), Tarján (1966), Északi városrész (1976), Makkosház, Újrókus. 1973-ban Szegedhez csatolták Algyőt, Kiskundorozsmát, Szőreget, Tápét, Gyálarétet (ez akkoriban 356 km2-re növelte a város területét). Az újonnan csatolt – a régebbi városmaghoz közelebb elhelyezkedő - településrészek és a régebbi városmag közti területek ezen időszak alatt mind beépültek. A Felsőváros és Tápé közé például a tarjáni lakótelep és a Petőfitelep kertvárosa épült, míg Rókus és Kiskundorozsma közé elsősorban ipari létesítmények kerültek. Az elmúlt 50 év során a kertvárosok mérete, aránya is növekedett (Petőfitelep, Újpetőfitelep, Újszeged, Béketelep, Ságvári–telep, Hattyas, Szentmihálytelek). A város mindeközben körülnőtte a régi városmag peremén elhelyezkedő anyagnyerőgödrök regenerálódó, másodlagos mocsarait is

18

(pl.: Vértó, Búvár-tó, Sintér-tó, Csemegi-tó, Méntelepi Fehér-tó, Schanzer-tavak). A város gazdasági-kultúrális pozíciójának növekedése a közelebbi és távolabbi területek népességét (külterületi népességet, környező falvak és városok népességét) a városba vonzotta. Mindemellett az elmúlt évtizedek során a szuburbanizációs és dezurbanizációs folyamatok is jellemzőek lettek Szeged környékére. A javuló közlekedési infrastruktúra következtében egyre többen költöznek a nagy lakótelepekből, és a városközpontból csendesebb, emberibb kertvárosi negyedekbe (Szőreg, Kiskundorozsma, Újszeged), ami továbbnöveli e városrészek terjeszkedési potenciálját. Az elmúlt évtizedek során a XIX. sz-i szőlők helyén összesűrűsödött tanyacsoportok egyre inkább már-már falusias szerkezetet mutató kiskertekké alakulnak (Neszürj-hegy (Szatymaz mellett), Baktó, Öreghegy, Sziksósfürdő, Subasa (Szeged mellett)). Nemcsak hobbykertként, hobbytanyaként, vagy rekreációs településként értelmezendőek e települések, mert mára már jelentős állandó lakossággal is bírnak. Neszürjhegy, Sziksósfürdő és Subasa belterületbe való vonása éppen napjainkban nyert aktualitást. A Szegedet övező falvakba (Zsombó, Sándorfalva, Domaszék, Röszke, Deszk, Újszentiván) történő kitelepülés is recens folyamat. A környező falvak, kertvárosok, kiskertes beépítésű területek növekedése újabb antropogén terhelést jelent a természet számára, így a tájökológiai szemléletű településtervezés (különösen a még számtalan természeti értéket rejtő homokhátságon) ma már nélkülözhetetlen a még megmaradt természeti értékek megőrzése szempontjából. 1965-ben Tápén hévízkeresés közben kőolajat találtak. Innentől datálódik a szegedalgyői szénhidrogén-vagyon feltárása és kitermelése (Somorjai 1984). A kőolaj- és földgázkitermelés jelentősen átalakította a Szeged és Algyő közti táj arculatát. A termelés időközben a Tisza bal partján, a Maroszugban is megkezdődött, s ferde fúrásokkal napjainkban a város alól is folyik a szénhidrogén kitermelés. Mindez kutak, olaj-, és gázgyűjtő-állomások, egyéb technológiai létesítmények, ipartelepek létesítésével járt. A nagyobb létesítmények (pl. Olajtechnológiai Ipartelep) megépítése során számos szikesedő ártéri mocsárrét pusztult el. Ugyanakkor ellentétes folyamatok is lejátszódtak: azokon a szántóföldeken, ahol olajkutakat létesítettek a termeléssel sokszor felhagytak, így azok az elmúlt évtizedek alatt mocsárrétekké, szikes rétekké regenerálódtak (Szeged és Algyő közt). A szeméttelep környékén a Felsővárosi-feketeföldek területén az elhibázott erdőtelepítés és a legeltetés felhagyása miatt rendkívüli mértékben elterjedt az invazív, nehezen írtható ezüstfa (Elaeagnus angustifolia). Ez ma Csongrád megye legnagyobb összefüggő állománya. Az itteni szikesekre telepített erdők egyébként nagy arányban tartalmaznak tájidegen fajokat. A 70-es, 80-as évek terméke a Sándorfalvi-halastavak megépítése is, amely a halastóvá átalakított Fehér-tótól keletre elhelyezkedő, utolsó „ős-fehér-tavi szikes mocsarakat” semmisítette meg. A halastavat körülölelő gyepfragmentumok (ürmöspuszták, mézpázsitos szikfokok, szikes rétek) azért még utalnak az egykori egybefüggő szikesekre. A Szeged környéki tiszai és marosi hullámtér képe eléggé hasonlít a Csongrádnál tárgyaltakra. A fűz-nyár ligeterdők itt is főleg a kubikgödrök és a folyópartok mentén maradtak meg. Egyes regenerálódott állományok Szeged város belsejébe is „behatolnak” a Tisza mentén (pl. Boszorkány-sziget, Újszeged). A Maros árterén a Vetyeháti-nyárfa már régóta védett, de ma már a Maros ártér vizsgálati területre eső része a Körös-Maros Nemzeti Park része. Vetyeháton erdőrezervátum kialakítása folyik. A gyomfafajok (gyalogakác (Amorpha fruticosa), amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica), zöld juhar (Acer negundo)) terjeszkedése itt is jellemző. A Szeged alatti Tisza szakaszon ezért a Vásárhelyi-Terv Továbbfejlesztésének keretében az aljnövényzet ritkítását tervezik (vápa kialakítása). E munkálatok során azonban a beavatkozást úgy kell végrehajtani, hogy az a természetes fűznyár ligeterdők felújulási képességeit ne rontsa, a megmaradt természetes fajok is továbbélhessenek. Fontos, hogy a beavatkozás nem lehet egyenlő az erdőirtással. A Szeged

19

környéki ártereken a hazai nyárak mellett azonban – főleg a hullámtér közepére – nemes nyárasokat is telepítettek. Ezek hazai nyárakra, füzekre történő lecserélése indokolt lehet. A nemes nyárasok helyén mocsárrétek rekonstrukciójára is érdemes lenne gondolni, hisz a Szeged környéki hullámtereken az ártéri mocsárrétek teljesen eltűntek. Mocsárrétrekonstrukció azonban a hazai folyóink ártereiben kezelés nélkül (legeltetés, kaszálás) nem lehetséges az invazív fajok agresszív terjedése miatt. A vizsgálati terület homokhátságra eső részének erdősültsége alacsony, s sajnos az akác, a fekete fenyő és az erdei fenyő dominálja. A tájidegen fajok erdészeti telepítése azonban már a múlt században megkezdődött Sziksósfürdőn, ahol 1861-ben fenyővel erdősítettek (Somorjai 1984). A Sziksósfürdő közelében a Vereshomoki-legelő helyén végrehajtott erdőtelepítések természetvédelmi szempontból kimondottan károsnak tekinthetők. Az erdőtelepítéssel ugyanis a védett és Magyarországon igen ritka tarka sáfrány (Crocus reticulatus) jelentős termőhelyeit tették tönkre. E homoki sztyeppréti növény elszórt példányai azonban továbbra is túlélnek, utalván az egykor nagyobb kiterjedésű állományokra (2004-ben még a sziksósfürdői autóbuszmegállóban is nyílt!). Vannak azonban ebben a tájban természetvédelmi szempontból jó kocsányos tölgyes és szürke nyáras telepítések is (Sziksósfürdő közelében is), de számuk csekély. Az 1960-as, 1970-es évek meliorizációja megpecsételte a Dorozsma-Majsaihomokhátság kékperjés láprétjeinek, szikes rétjeinek és szikes tavainak sorsát. A semlyékek pangóvizes területei ugyanis becstornázták (lásd Dorozsma-Majsai-főcsatorna, Domaszékifőcstorna), s a vizeiket elvezették. A pangó vizek eltűnésével az egykor nedves mélyedések kiszáradásnak indultak, ugyanis a víz elvezetésével a talajvízszint is csökkent. A helyi, „ősi”, természet közeli módon gazdálkodó tanyasi lakosság akkor és ma is értetlenséggel fogadta a csatornák megépítését, mert az ott élő ember tudta, hogy a pangó vizet a homokon nagyon meg kell becsülni; tudta, hogy a pangó víz az egy természetes jelenség, nem pedig egy természeti csapás. A kiszáradással párhuzamosan a szikes tavak bő fűhozamú mézpázsitos szikfokjai előbb szikes rétekbe, majd jellegtelen sovány csenkeszes (Festuca pseudovina) homoki sztyepprétbe kezdtek el kiszáradni. Az üde láprétek teljesen eltűntek, sőt a kiszáradó – szintén bőséges szénát adó, kaszálóként használt – kékperjés láprétek is elkezdtek homoki sztyepprétbe átalakulni. Ez utóbbiak fajkészlete azonban természet közelibb, fajgazdagabb, még több védett fajt (kosborfélék (Orchideaceae) képviselői) tartalmaz. A homokhátságon gazdálkodók az élőhelyváltásból azt érzékelték, hogy nem tudnak kaszálni (nemhogy évente kétszer, de egyszer se), sőt legelőként is egyre kevesebb állatot bírnak el a semlyékek. Vízgazdálkodásról napjainkban e tájban nem beszélhetünk, mert a helyi gazdálkodók saját elhatározásuk alapján zárja el, vagy nyitja meg a csatornákat. A 2004-es bő csapadékú tavasz és az azt megelőző aszályok következtében egyre többen látták be a vízmegtartás szükségességét. A csatornák elzárásában a természetvédelem is partner. A semlyékek kiszáradását, a talajvízszint csökkenését azonban két további tényező is fokozza napjainkban: az egyik a klíma szárazodása és melegedése, a másik pedig a locsológödrök létesítése. A semlyékek területén már az elmúlt évszázadokban is ástak gödröket vályogvetés céljából. E vályogvetőgödrök részben ma is használatban vannak, mások azonban erodálódtak, s ezzel párhuzamosan regenerálódtak is. A szabályos, szögletes alakú vegetációfoltok, a zavart, gyakran két élőhely közt átmenetet mutató fajkészlet, vagy a sok egymás melletti, hirtelen váltást mutató, mikroélőhely azonban évszázadok után is utal e tájsebekre. A locsológödrök létesítése a zöldségtermesztéshez kapcsolódik, ugyanis az öntözővizet innen nyerik a termelők. Amíg a vályogvető gödrök csak a talaj felső maximum 1-1,5 m-es rétegét érintik, addig a locsológödrök méretben gyakran nagyobbak, s több méter mélyek. A locsológödrökben a rétegvízig ásnak le, markológépekkel feltörve a semlyék alatt húzódó réti mészkő réteget (ez az első vízzáróréteg). A kiásott talajt, szikes agyagot és réti

20

mészkőtörmeléket a locsológödör két szélén halmozzák fel. Az ilyen locsológödrök nyitott „párolgási ablakot” jelentenek a talajvíz és az azzal érintkező rétegvíz számára. A locsológödrök környéke másodlagosan szikesedik részben a párolgás, részben a gödör peremén felhalmozott szikes altalaj hatására. A locsológödrök ráadásul tájképileg sem esztétikusak, sokszor a legszebb, legértékesebb fajokat tartalmazó gyepek kellős közepén létesítik őket (engedély nélkül). Szinte már nincs olyan gyep a Dorozsma-Majsaihomokháton, amin ne létesítettek volna locsológödröket (a gazdálkodók nem a szántón létesítik ezeket azért, hogy ne csökkentsék a termőterületüket). Félő, hogy a zöldségtermesztés felfuttatásával az ilyen nem kívánt antropogén hatások növekszenek a jövőben e tájban. A Dorozsma-Majsai-homokhátság természeti értékeinek jövőbeli pusztulásához azonban kétségtelenül az új M5-ös autópálya is jelentősen hozzá fog járulni. A regionális gazdaságfejlesztéshez nélkülözhetetlen autópálya megépítése kissé tabutémának számít. Készült ugyan hatástanulmány, de az ott leírtakat igen nagy valószínűséggel nem vették figyelembe. Az új M5-ös autópálya nyomvonalának kijelölése jó példa arra, hogyan lehet jelentős természeti károkat okozni, ha a tájökológiát, mint segédtudományt kihagyjuk a tervezésből. A jelenleg tervezett útvonaltól alig 1 km-es eltéréssel (talán 2-3 km-nyi pluszautópályaszakasz megépítésével) jelentős természeti károsítás nélkül meg lehetett volna építeni az autópályát. Egyes érdekcsoportoknak viszont úgy tűnik ez nem állt érdekében. A kérdés napjainkba annyira átpolitizálódott, hogy érdemi változtatásokra kevés az esély. A téma szőnyeg alá söprése viszont nem megoldás; a hibákból tanulni kellene, hisz fog még gyorsforgalmi út és autópálya épülni ebben az országban. A Csongrád és Szeged környéki tájváltozásának kvalitatív és kvantitatív értékelése A fentiekben ismertettem a táj változását, annak háttértényezőit. A megrajzolt térképek élőhelykategóriái azonban 4 nagy csoportba vonhatók össze kvantitaív és kvalitatív tájökológiai elemzés céljából. Ezek az alábbiak: (1) természetes növényzettel fedett természeti terület (mindenféle természetes életközösség); (2) degradált vagy regenerálódó (másodlagos) növényzettel fedett természeti területek (pl. parlagok, halastavak, víztározók); (3) tájidegen növényzettel fedett természeti területek (invazív fajok állományai, tájidegen fajokból álló erdő (pl. akácos)); (4) nem természeti területek (szántók, gyümölcsösök, települések, telephelyek). E 4 kategóriából álló térkép megrajzolása esetén jól kirajzolódnak azok a területek, amelyek a természetmegőrzés szempontjából kulcsfontosságúak- ezek a természetes növényzettel fedett természeti területek. Láthatóvá válnak azok a területek, ahol valamilyen pozitív természetvédelmi kezeléssel a terület állapotán javítani lehet - ilyenek például egyes homoki parlagok, amelyeken legeltetéssel 5-10 éven belül homoki sztyepprét regenerálódhat. A tájidegen növényzettel fedett természeti területeken a cél a tájidegen fajok őshonosra történő lecserélése (pl. amerikai kőrises erdő helyén fűz-nyár ligeterdő kívánatos a hullámtéren, akácos helyett homokon kocsányos tölgy telepítése a természetvédelmi szempontból jobb megoldás). A nem természeti területek ismerete azért fontos, mert ezek növényzete jó részt degradált, így a tájba tervezett új létesítményeket, zöld mezős beruházásokat ezekben lehet a legkisebb természetvédelmi kockázattal elhelyezni. Ha a két mintaterületre e kategóriák alapján megrajzoljuk a természeti területek aktuális kvalitatív térképét, akkor a természeti területek – védelemre érdemes területek – láncolata, hálózata: a különböző magterületek és ökológiai zöld folyosók. E térképből leolvashatjuk, hogy a Csongrádnál a Tisza, a Körös és a Vidre-éri szikfokrendszer a terület legfontosabb zöldfolyosói (8. ábra). A Tisza és a Körös hullámtéri erdők, gyepek, holtágak

21

természet közeli állományait fűzi fel, míg a faágszerűen szétágazó Vidre-éri szikfokrendszer szikes puszták, szikes mocsarak kusza hálózatát köti össze. Ezek azok a magterületek, amelyeket érdemes lehet természetvédelmi oltalom alá helyezni. A Csongrád környéki vizsgálati területen az alábbi védett területek találhatók: Kiskunsági Nemzeti Park TőserdőAlpári-rét-Szikra tájegysége, Körös-Maros Nemzeti Park Körös völgy tájegysége, Kónyaszéki TT. (országos jelentőségű természetvédelmi területet), Csongrád-Nagyréti Természetvédelmi Terület (helyi jelentőségű természetvédelmi terület) (Rakonczay 2001, KNP 2001, KMNPIG 2002, Rakonczai 2002, Deák J.Á. 1998, 2001a, Rakonczai-Domokos-Várvölgyi et al. 2002, Dobrosi-Deák-Deák J.Á. 2002). A degradált-regenerálódó növényzettel fedett természeti területek jó részt parlagokat, halastavakat, a tájidegen növényzettel fedett természeti területek pedig jó részt erdőket jelölnek mind a csongrádi, mind a szegedi mintaterületen. A szegedi mintaterületen a Tisza, a Maros és e két folyó holtágai mellett szintén a Duna-Tisza köze felöl a Tisza irányába tartó erek (pl.: Matyi-ér) jelentik a táj zöld folyosóit (9. ábra). Ezen kívül további jelentős természeti területeket találunk a Dorozsma-Majsaihomokháton, amelyek a semlyékek és szikes tavak mozaikjai. E mozaikok lépegető kövek (stepping stones), amelyek szintén zöldfolyosóként funkcionálnak, finoman beszőve a homokhátságot. Jelentős természeti területek léteznek még a Fehér-tó környékén. A tó jelenlegi formájában viszont másodlagosnak tekinthető. Szikes rétek mozaikjai hálózzák be Algyő környékét is. Két további nagy kiterjedésű természeti terület van még Szeged környékén. Mindkettő NATURA 2000-es Különleges Természetmegörzési Területnek (SAC) van javasolva. Az egyik a szegedi repülőtér – amelyet Szegedi ürgés gyepnek is hívnak az ott élő ürgepopuláció (Spermophillus citellus) miatt -, a másik, pedig a Szőregi-legelő, amely Torontál Magyarországon maradt részének legnagyobb összefüggő gyepterülete (szikes rétje). A fenn említett területek közül szintén csak kevés védett. Ilyen pl.: a Dorozsmai Nagyszék, a szegedi Fehér-tó és a környező szikesek (Pusztaszeri Tájvédelmi Körzet része) és a Maros ártér (Körös-Maros Nemzeti Park része) (Tardy, 1996, Rakonczay 2001, RakonczaiDomokos-Várvölgyi et al. 2002, KMNP 2002). Egészen másképp nézett ki a táj foltszerkezete a XVIII. század végén. Ha a természeti területek történeti kvalitatív térképét készítjük el, s a fenti kategorizálást használjuk, akkor megfigyelhető mind a két mintaterület esetén az, hogy egy folt vagy természeti terület (1) vagy nem az (4). A természeti területek aránya mindkét esetben lényegesen nagyobb. Csongrád környékén a természeti területek dominálják a tájat, s a nem természeti területek csak elszórt foltokként jelentkeznek. A táj alapmátrixa Csongrád esetében a XVIII. sz. végén tehát természetes vegetációból állt, ezzel szemben a XX.sz. végére a helyzet megfordul: az alapmátrixot már a nem-természeti területek (szántók, szőlők, gyümölcsösök, települések) alkotják, amelyben a természeti területek elszórt szigetként helyezkednek el (10. ábra). Szeged esetében az ártér peremi területeken (Torontál, Röszke-Szeged-Fehér-tó vonal mente) az alapmátrix már a XIX.században is a nem-természeti területekből állt (11. ábra). Ezzel szemben az ártért és a homokhátságot – a csongrádi mintaterülethez hasonlóan – döntő többségében természeti területek (mocsarak, gyepek) alkották. A helyzet a XX. sz. végére a fent leírtakhoz hasonlóan alakult: a táj kulturtáj, amit a nem-természeti területek uralnak. Mindkét mintaterületnél megfigyelhető az, hogy a XIX-XX. sz. folyamán lezajló kultúrtájjá való átalakulása során az egyes kistájak közti határok nehezebben észrevehetőkké válnak, egymáshoz hasonulnak a terjedő szántóföldi művelés miatt, ami uniformizálja a kistájakat. Ez az uniformizáció különösen erős a Dél-Tisza-völgy, a Körösszög és a Csongrádi-sík viszonyában (mindhárom tájon uralkodóvá vált a nagytáblás szántóföldi művelés). A XVIII. század végén Csongrád környékén 531 élőhelypoligon volt elkülöníthető, míg Szeged környékén szintén közel ennyi: 583. Ebben az időszakban Csongrádon a

22

természeti területek foltszáma (368, a foltok 69%-a) még meghaladta a nem természeti területekét, ám Szeged esetében a helyzet már ekkor is fordított volt (231, a foltok 39,6%-a). Az elmúlt 200 év alatt a két mintaterület fragmentáltasága nőtt: Csongrád esetében 787-re (+48,2%), Szeged esetében 1030-ra (+76,6%) növekedett a foltszám. A két terület közül Szegeden nőtt jobban a táj fragmentáltsága (28,4%-kal jobban). Megfigyelhető azonban az is, hogy a természeti területek foltszáma (és ezzel párhuzamosan területe is) a XVIII. sz-hoz képest mindkét esetben csökkent: Csongrád környékén 226-ra (38,6%-os csökkenés), Szeged környékén 182-re (-21,2%-os csökkenés). Annak ellenére, hogy a csökkenés Csongrád esetében nagyobb volt, még mindig több természeti terület őrződött meg ott (Szeged rosszabb helyzetből indult). Mindezzel párhuzamosan a nem természeti területek száma mindkét mintaterületen nőtt: Csongrád esetében 163-ról 413-ra (+253,4%), Szeged esetében 352-ről 657-re (+186,6%). Így napjainkban a Csongrád környéki élőhelyfoltok: 52,5%-a (több, mint fele), a Szeged környéki élőhelyfoltok 63,8%-a (több, mint 2/3-a) nem minősíthető természeti területnek! A XX. sz. végére két olyan kategória is megjelenik, ami a XVIII. sz-ban nem volt jellemző egyik mintaterületen sem. A degradált/részben regenerálódó növényzettel rendelkező területek Csongrád esetében 65 (a foltok 8,26%-a), Szeged esetében ennél kicsit több: 97 foltot jelentenek (a foltok 9,4%-a). A tájidegen növényzettel fedett foltok Csongrádnál 83 (a foltok 10,5%-a), Szegednél szintén kicsit több: 94 (9,1 %-a) foltot jelentenek. Mivel ez a kategória jó részt tájidegen fafajú erdőket fed, s ezeket az erdőket is az ország erdősültségéhez hozzá szokták adni, ezért, ha egy területen a „valódi” erdősültséget szeretnénk vizsgálni (az olyan erdőkét, aminek van természetvédelmi értéke), akkor a fenti értékekkel az erdők arányát csökkenteni kell. Még megdöbbentőbb a természeti értékek pusztulása, ha azok területét vizsgáljuk. Erre nézve a szegedi mintaterületre készítettem részletesebb számításokat, amik összevethetők a csongrádi mintaterület jelenkori adataival. Az alábbiakban néhány természetvédelmi szempontból fontos élőhelyet emelek ki. A Szeged környéki ártéren például az ártéri mocsarak területe 6757,07 ha-ról 54,22 ha-ra csaökkent, az ártéri mocsárrétek aránya pedig 2754,26 ha-ról 24,59 ha-ra. Ez azt jelenti, hogy mindkét élőhely esetén az eredeti élőhelyek több, mint 99%-a 200 év alatt elpusztult! A nyílt vízfelületek hínárral elnevezésű kategória esetében növekedés tapasztalható, ami a folyamszabályzásoknak köszönhető, hisz a Tisza egykori kanyarulataiból ilyen típusű élőhelyek jöttek létre (118,87 ha-ról 171,93 ha-ra nőtt a kiterjedés (+44,6% növekedés)). A puhafás ligeterdők (fűz-nyár ligeterdők) aránya szintén nőtt Szeged környékén az elmúlt 200 év alatt a spontán regeneráció és a telepítések hatására: 128,29 ha-ról 881,6 ha-ra (6,8-szoros növekedés). A zátonynövényzet 13,95 ha-ról viszont a vizsgálati területen szinte 0-ra csökkent. Csökkenés mutatható ki a szikes rétek arányában (884,06 ha-ról 576,21 ha-ra (34,8%, közel 1/3-os csökkenés)), annak ellenére, hogy az eltűnt mocsárrétek jelentős része ilyen élőhellyé alakult. A csökkenés oka a beszántásban és a beépítésben keresendő. A Dorozsma-Majsai-homokhátság egykor domináns élőhelyének tekinthető homoki sztyepprétek eltűnése szintén rendkívül drasztikus: 4088,4 ha-nyi területről 104,74 ha-ra csökkent kiterjedésük a vizsgált Szeged környéki területen: a beszánások, beépítések és erdőtelepítések miatt ezen élőhelyek 97,4%-a tűnt el! A láprétek ugyan régen is viszonylag kisebb területet borítottak, azonban csökkenésük így is látványos: 116,34 ha-ról 40,15 ha-ra – azaz ezen élőhelyek 2/3-da szintén megsemmisült! Mi került ezen élőhelyek helyére? 822,1 ha lombos erdő ültetvény (tájidegen fajokkal), 508,6 ha invazív fajokból álló erdő, 769,4 ha-nyi közlekedési hálózat. Érdekes a szántóföldek arányának alakulása. A XVIII. sz. végén a vizsgálati területen már 16789,8 ha kistáblás szántóföld létezett. 2000-re ezek aránya 10813,5 ha-ra csökkent (több, mint 1/3-os

23

csökkenés), de így is a szántók 60%-a kisparcellás Szeged környékén. A folyamatok háttérben a szocialista nagytáblás gazdálkodásra való átállás és a kárpótlás áll. A kárpótlás ellenére azonban Szeged környékén még mindig 7315 ha-nyi nagytáblás szántóföldet találunk (a szántók 40%-a). A szántóföldek össz-aránya tehát nőtt az elmúlt 200 év alatt, de csak alig 8 %-kal. Az elmúlt 200 év alatt a tanyasias települések aránya is jelentősen nőtt 69,08 ha-ról a kapcsolódó nadrágszíj parcellákkal együtt 1301,39 ha-ra (több, mint 18-szoros növekedés). A legdinamikusabb növekedést kétségtelenül maga a város mutatta. A vizsgált terület csoportos települései és telephelyei 877,93 ha-ról 9081,54 ha-ra nőttek a XVIII. sz-tól napjainkig. Ez 10,3-szoros növekedés! Érdekes összehasonlítani szegedi mintaterület megmaradt természetes élőhelyeinek összterületét a kisebb népességkoncentrációt tömörítő csongrádival. Ártéri mocsarakból 12szer több (Szegeden 54,22 ha, addig Csongrádon 650,88 ha), ártéri mocsárrétekből 60,6-szor több (Szegeden 24,6, Csongrádon 1491,4 ha), szikes rétekből 2,26-szor több (Szegeden 576,2 ha, Csongrádon 1306,3 ha), sztyepprétekből 14-szer több (Szegeden 104,7 ha, Csongrádon 1504 ha), puhafás ártéri erdőkből 84%-kal több (Szegeden 881,6 ha, Csongrádon 1629,52 ha) maradt meg Csongrád környékén. A folyóvizek aránya a két mintaterületen közel azonosnak (500 ha) tekinthető. A kistáblás szántóföldek aránya Szeged környékén (10813,5 ha) valamivel nagyobb (+12%), mint Csongrádon (9634,52). A nagytáblás szántóföldek aránya viszont Csongrádon nagyobb (11749,6 ha, míg Szegeden 7315 ha (+60%)). A települések és telephelyek összkiterjedése a szegedi mintaterületen több, mint 5-ször nagyobb (9081,5 ha), mint Csongrádon (1747,6 ha). Megvizsgálhatjuk azt is, hogy az összvizsgálati területhez képest (19x19 km) hány százalékkal részesednek az egyes élőhelytípusok. Csongrád esetében 2001-ben a nagytáblás szántóföldek 32%-ot, míg a kistáblás szántóföldek 26%-ot tettek ki (12. ábra). Az őket követő települések, telephelyek 5%-kal részesülnek. Csak 4-ik helyen következnek természetes élőhelyek: az ártéri mocsárrétek, a fűz-nyár ligeterdők, a szikes rétek és az ürmös pusztákkal, egyéb szikesekkel átszőtt sztyepprétek egyaránt 4-4%-kal részesednek. A lombos erdő ültetvények 3%-ot tesznek ki, míg a nagy és kistáblás szőlők, a tanyák, az ártéri mocsarak, a hínárral borított nyílt vízfelületek aránya egyaránt 2-2%. Ehhez képest a szegedi mintaterület esetében 2002-ben 31%-kal a kistáblás szántók álltak az első helyen, őket a települések és telephelyek 26%-os részesedése és a nagytáblás szántók 21%-os részesedése követte (13. ábra). Negyedik helyen még mindig antropogén élőhelyet találunk: a tanyákat (4%). A halastavak részesedése 3%-ot tesz ki az ötödik helyen ez a részesedési arány a Fehér-tónak köszönhető. A 6-ik helyen „holtversenyben” 2%-kal a közlekedési hálózat elemeit, a lombos erdő ültetvényeket, az őshonos fafajú zavart (telepített) erdőket, a puhafás ligeterdőket és a szikes réteket találjuk. Az 1%-os küszöböt a szikes mocsarak, a folyóvizek, a hínárral borított nyílt vízfelületek és az invazív fafajokból álló erdők lépik csak át. Más volt a helyzet a XVIII. sz. végén Szeged esetében (14. ábra). Ekkor a kistáblás szántóföldek 49%-kal részesedtek a kiválasztott mintaterületből. Viszont második helyen az ártéri mocsarak álltak 19%-kal. A harmadik helyen a sztyepprétek (12%) következtek, amiket az ártéri mocsárrétek követtek (8%). Ma ez utóbbi három élőhelytípus statisztikailag e területen tájléptékben szinte nem kimutatható. A szikes rétek és kistáblás szőlők aránya egyaránt 3-3% volt. Csak ezeket követték a folyóvizek és a települések 2-2%-kal.

24

Összegzés Összességében megállapítható, hogy Csongrád egy természetközeli, hagyományos gazdálkodást tükröző természeti táj volt 200 éve, míg Szeged közvetlen környéke már a XVIII. sz. végén is átalakított agártáj volt. Az elmúlt 200 év folyamán mindkét tájban az agrárjellegű élőhelyek kerültek túlsúlyba azzal a különbséggel, hogy a Szeged környéki tájban az urbánus élőhelyek is rendkívül dinamikusan növekedtek úgy, hogy ezzel párhuzamosan az agrárélőhelyek nagysága nemhogy csökkent volna, hanem még nőtt is. Szeged környékén az urbánus élőhelyek az agrárélőhelyek, az agrárélőhelyek pedig a természeti területek rovására növekedtek. Mindez azt eredményezte, hogy Szeged környékén a tájra gyakorolt antropogén hatás jóval erősebb volt, mint Csongrád környékén, ezért Szeged környékén kevesebb természeti terület maradt meg. Ennek ellenére mindkét táj még mindig rejt számos természeti értéket, amelyek jelentős része még mindig nem áll természetvédelmi oltalom alatt. Az antropogén nyomás – különösen Szeged környékén a város további esetleges növekedése és az autópályák, gyorsforgalmi utak megépítése révén tovább fog nőni. A jövőbeli helyes döntések meghozatala előtt viszont tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen természeti értékeket pusztítottunk már el az elmúlt 200 év alatt saját hazánkban, mi az, ami megmaradt, s hogyan őrizhető ez meg. Ennek tudatában talán a Dél-Alföldi Régió fejlesztésével kapcsolatos kérdéseket is ember- és természetbarátabb módon tudjuk megoldani. IRODALOM Állami Erdészeti Szolgálat (1998a) Erdészeti üzemtervi térképek. Méretarány: 1:20.000. – Szeged. Állami Erdészeti Szolgálat (1998b) Kistelek-Sándorfalvi körzet erdészeti üzemterve. – Szeged. Bárány-Kevei, I. (1988) Talajföldrajzi vizsgálatok Szeged környékén. – Alföldi Tanulmányok. Békéscsaba, pp. 25-31. Bellon, T. (2000) Életmód a Tiszatájon (történeti-néprajzi vázlat). Kézirat - Tisza Program 2000, Szeged. Bodrogközy, Gy. (1982) Ten-year changes in community structure, soil and hydroecological conditions of the vegetation in the protection area at Mártély (S. Hungary). - Tiscia Vol. XVII. Szeged, pp. 89-129. Borhidi, A. – Sánta, A. (szerk.) (1999) Vörös könyv Magyarország növénytársulásairól I-II. TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest, 362 p. (I), 404 p. (II.) Bölöni, J.- Kun, A.-Molnár, Zs. (szerk.) (2003) Élőhelyismereti Útmutató. Kézirat – MTAÖBKI, Vácrátót, 156 p. CNES (1998) SPOT4-műholdfelvételek. – FÖMI, Budapest & MTA-ÖBKI, Vácrátót. Deák, J. (1969) Műveleti növényeink leggyakoribb gyomnövényei és az ellenük való védekezés Csongrád környékén. - Szakdolgozat, JGYTF, Szeged. Deák, J. (1978) Csongrád város bel - és külterületének nevei. - Kézirat, Csongrád. Deák J.Á.-Deák J. (1998) Csongrád Nagyréti Természetvédelmi Terület. - Raszter Könyvkiadó & Nyomda, Csongrád, 12 p. Deák J. Á. (2001a) Élőhelytérképezés és vegetációértékelés a csongrádi Köröszugban. Szakdolgozat, Ökológiai Tanszék, Szeged, 110 p. Deák, J. Á. (2001b) Adatrekordok az IBOA adatbázisban. - Digitális adatbázis, MTA-ÖBKI, Vácrátót. Deák J.Á. (2001c) Az L 34-41-C 1:50,000-es szelvény CORINE élőhelytérképe. – Digitális

25

adatbázis, MTA-ÖBKI, Vácrátót. Deák, J. Á. (2001d) Csongrád Bokros-puszta természeti értékei. - Raszter Könyvkiadó & Nyomda, Csongrád, 12 p. Deák, J. Á. (2002) Az L 34-65-A 1:50,000-es szelvények CORINE Élőhelytérképe. – Digitális adatbázis, MTA-ÖBKI, Vácrátót. Dobrosi, D.-Deák, J.-Deák, J.Á. (2002) A Csongrád-Nagyréti Természetvédelmi Terület természetvédelmi kezelési terve. - Kézirat, Csongrád. Fekete, G. – Molnár, Zs. – Horváth, F. (szerk.) (1997) Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer (II.): Magyarországi élőhelyek. - Magyar Természettudományi Múzeum, Budapest, 374 p. FÖMI, Földmérési és Távérzákelési Intézet (2000) CORINE Felszínborítás CLC50 nomenklatúra 1.4. – Kézirat, Budapest. Friedrich, B. (1858) Situations Plan des rechtuferigen Kilenczes-Felgyőer Consortiums in der Csongradiner Ufen Theiss-Fluss-Section. 1:57.000. - K.K. Sectiones Ingenieurum, Szeged. Kincsek, I. (1996) Ásotthalmi Láprét Természetvédelmi Terület. - Agapé Kft., Szeged. Karácson, I. (1908) Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1664-1666. Magyar Tudományos Akadémia Kiadó, Budapest. Lányi, S. (1845) A Tisza folyó és árhatárának térképe Tettes Nemes Heves Vármegyében. – In.: Sugár, I. (1989) A Közép-Tiszavidék két kéziratos térképe. Dobó István Vármúzeum, Eger. Lovas, J. (1987) Csongrád a pályázók között. – in: Szőlő és a Bor nemzetközi éve, Budapest. KNPIG (2002) (Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatósága) (szerk.) A Kiskunsági Nemzeti Park turistakalauza. - Házinyomda Kft. Kecskemét, pp. 18-19. KMNP (2002): Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság (szerk.) - Ismertető anyag, Szarvas. Magyar Honvédség (1988) Katonai térképek (L34-65-A-a, b, c, d). Méretarány: 1:25.000. Tóth Ágoston Térképészeti Intézet, Budapest. Magyar Honvédség (1988) Katonai térkép (L34-65-A). Méretarány: 1:50.000. - Tóth Ágoston Térképészeti Intézet, Budapest. Magyar Honvédség (1992) Katonai térképek (L 34-41-C-a, b, c, d). Méretarány: 1:25.000. Tóth Ágoston Térképészeti Intézet, Budapest. Magyar Honvédség (1992) Katonai térkép (L 34-41-C). Méretarány: 1:50.000. - Tóth Ágoston Térképészeti Intézet, Budapest. Magyar Királyi Térképészeti Intézet (1764-1787) Első katonai felmérés térképei. Méretarány: 1:28.000. - Hadtörténeti Múzeum Térképtára, Budapest. Magyar Királyi Térképészeti Intézet (1806-1869) Második katonai felmérés térképei. Méretarány: 1:18.000. - Hadtörténeti Múzeum Térképtára, Budapest. Magyar Királyi Térképészeti Intézet (1872-1887) Harmadik katonai felmérés térképei. Méretarány: 1:75.000 – Hadtörténeti Múzeum Térképtára, Budapest. Margóczi, K.-Urbán, M. - Szabados, B. (1988) "Csodarétek" a Dél-Kiskunságban. – Kitaibelia III/2, pp. 275-278. Molnár, Zs. (2000) A CORINE Élőhelytérkép jelkulcsa.- Kézirat. MTA-ÖBKI, Vácrátót. Molnár, Zs.- Horváth, F. (2000) m-ÁNÉR élőhelylista. - Gólyahír III/13. pp. 8-10. Mucsi, S. (szerk.) (1990) Magyarország kistáji katasztere I.. - Magyar Tudományos Akadémia Földrajzi Kutató Osztály, Budapest, pp. 83-92, 200-203, 210-218, 314-322. Nagy, M. (1954) Talajföldrajzi megfigyelések a Köröszugban. - Földrajzi értesítő. pp. 507543. Pálfai, I. (2001) Magyarország holtágai. - Közlekedési és Vízügyi Minisztérium, Budapest, pp. 70-71, 78-88, 146-149. Rakonczai, J. – Domokos, A. –Várvölgyi, P. et al. (2002) Csongrád megye természeti

26

értékei. – in.: Rakonczai, J. (szerk.) Napfényország. - Csongrád Megyei Önkormányzat, Szeged, pp.: 93-131. Rakonczay, Z. (2001) A Kiskunságtól Bácsalmásig - A Kiskunság természeti értékei. Mezőgazda Kiadó, Budapest, pp. 185-195, 222-249, 285-287, 307-308. Rónai, A. (1974) Felszíni képződmények. Méretarány: 1:200.000. – in.: Rónai, A. (szerk.): Az Alföld Földtani Térképe. Magyar Állami Földtani Intézet, Budapest, p. 2. Somorjai, F. (1984) Csongrád megyei útikönyv. - Szeged Tourist Idegenforgalmi Hivatal, Szeged, pp. 37-66, 101-105, 194-196, 199-200, 243-245, 270-272, 274-275. Sövényházy, A. (1896) Adatok Csongrád monographiájához. - Csongrádi Állami Polgári Fiúiskola Évkönyve, Csongrád, pp. 1-17. Takács, P. (1989) Csongrád megye genetikai talajtérképe. - in.: Takács, P. (1989) Csongrád megye középtávú öntözésfejlesztési koncepciójának talajtani megalapozása. – Szakdolgozat, Gödöllői Agrártudományi Egyetem, Mezőgazdaságtudományi Kar, Gödöllő. Tardy, J. (szerk.) (1996) Magyarországi települések védett természeti értékei. - Mezőgazda Kiadó, Budapest, pp. 179-181. Timár, L. (1950) A Tiszameder növényzete Szolnok és Szeged között. - Annales Biologicae Universitas Debreceniensis 1, Debrecen, 146 p. Timár, L. (1953) A tiszamente Szolnok-Szeged közötti növényföldrajza. - Földrajzi Értesítő 2, Budapest, pp. 87-113. Tímár, L. (1954) A tiszazug növényföldrajza. - Földrajzi Értesítő, Budapest pp: 554-567. Vertics, S. (XVIII. Század vége): Tiszán inneni részeken lévő Károlyi birtokok térképe. Méretarány: 1:14.000 – Szentesi Levéltár, Szentes. Zólyomi, B. (1967) Rekonstruált növénytakaró. Méretarány: 1:1,5 millió. – in.: Hortobágyi, T. – Simon, T, (szerk.) (1981) Növényföldrajz, társulástan és ökológia, Tankönyvkiadó, Budapest.

27

ÁBRÁK

1. ábra Csongrád környékének CLC-CÉT élőhelytérképe a XVIII. sz. végén

28

2. ábra Szeged környékének CLC-CÉT élőhelytérképe a XVIII. sz. végén

3. ábra Szeged környékének CLC-CÉT élőhelytérképe a XIX. sz. közepén

29

4. ábra Csongrád környékének CLC-CÉT élőhelytérképe a XIX és XX. század fordulóján

5. ábra Szeged környékének CLC-CÉT élőhelytérképe a XIX és XX. század fordulóján

30

6. ábra Csongrád környékének CLC-CÉT élőhelytérképe 2001-ben

7. ábra Szeged környékének CLC-CÉT élőhelytérképe 2002-ben 31

8. ábra Természeti területek kvalitatív térképe Csongrád környékén 2002-ben

32

9. ábra Természeti területek kvalitatív térképe Szeged környékén 2002-ben

33

10. ábra Természeti területek kvalitatív térképe Csongrád környékén a XVIII. sz. végén

34

11. ábra Természeti területek kvalitatív térképe Szeged környékén a XVIII. sz. végén

35

12. ábra A legfontosabb Csongrád környéki élőhelyek százalékos területi eloszlása 2001-ben

36

13. ábra A legfontosabb Szeged környéki élőhelyek százalékos területi eloszlása 2001-ben ártéri mocsarak szikes mocsarak 2% 1%1% 2%

nyílt vízfelület hínárral 2% 2%

ürmöspuszták, cickóróspuszták 1% 1%

szikes rétek sztyepprétek (+ szikes foltok)

26%

puhafás ligeterdők óparlag őshonos fafajú zavart erdő 21%

invazív fafajokból álló erdő folyóvizek nagytáblás szántóföldek kistáblás szántóföld

3%

tanyák lombos erdő ültetvény

2%

mesterséges tavak, víztározók 4%

halastavak települések, telephelyek közlekedési hálózat 31%

37

14. ábra A legfontosabb Szeged környéki élőhelyek százalékos területi eloszlása a XVIII.sz. végén

3%

2% ártéri mocsarak

19%

szikes mocsarak nyílt vízfelület hínárral

1%

ártéri mocsárrétek, sásrétek láprétek szikes rétek

8%

3%

49%

1%

szikes tavak, szikfokok, vakszikek sztyepprétek (+ szikes foltok) puhafás ligeterdők folyóvizek kistáblás szántóföld kistáblás szőlők gyümölcsösök

12%

települések, telephelyek

2%

38