Szomorú otthon. Ahhoz idomul most is, ki utoljára hagyta itt. Tán visszavárja őt? De nincs sehol, akinek tetszenék, hát nem virít

Szomorú otthon. Ahhoz idomul most is, ki utoljára hagyta itt. Tán visszavárja őt? De nincs sehol, akinek tetszenék, hát nem virít. Mert szíve nincs, szemléli botorul önmaga fosztását, hisz a serény vidámság, az a boldog lendület szétmállott rég. Megláthatod, milyen volt: nézd falán a képeket, a vázát, a zenét a zongorán. – Philip Larkin (fordította: Fodor András) A szerelem egyáltalán nem olyan, amilyennek mondják. – Liz Phair

ELSŐ RÉSZ Jó az ágyban

EGY

– Láttad? – kérdezte Samantha. Közelebb hajoltam a számítógéphez, magánbeszélgetést folytatok.

hogy

a

szerkesztőm

ne

hallja,

– Mit? – Á, semmit. Nem érdekes. Majd beszéljünk, ha hazaértél. – Mit? – kérdeztem újra. – Semmit – ismételte Samantha. – Samantha, még soha nem hívtál fel napközben a nagy semmiért Gyerünk. Halljam! Samantha sóhajtott. – Rendben, de ne feledd: nem a rossz hír hozója a hibás. Kezdtem aggódni, – Moxie. A legújabb szám. Cannie, most rögtön meg kell venned. – Miért? Mi történt? Csak nem lefülelt az Ízlésrendőrség? – Menj le a bejárathoz, és vedd meg. Addig tartom. Tudtam, hogy fontos dologról van szó. Samantha, azon kívül, hogy a legjobb barátnőm, egyben a Lewis, Dommel és Fenick iroda ügyvédje is volt. Samantha legfeljebb másokat váratott a vonal végén, vagy utasította a titkárnőjét, hogy mondja azt, megbeszélésen van, Samantha sose tartotta a vonalat. – Az a gyengeség jele – magyarázta mindig. Éreztem, ahogy a szorongás lassan végigkúszik a gerincemen. Lifttel mentem a Philadelphia Examiner recepciójára, intettem a biztonsági őrnek, és odasétáltam az apró újságosstandhoz, ahol azonnal megpillantottam a Moxie– t hasonszőrű társai, a Cosmo, a Glamour és a Mademoiselle mellett. Nehéz lett volna nem észrevenni a címlapján flitteres ruhában pózoló szupermodell felett ordító szalagcímeket: „Többszörös orgazmus könnyedén!” „Feszes és formás: négy gyakorlat a labda­keménységű popsiért”. Rövid gondolkodás után megragadtam egy kis zacskó M&M's– et, fizettem a rágón kérődző eladónak, és visszamentem az irodába

Samantha még mindig vonalban volt, – 132.oldal – mondta. Leültem, a számba tömtem néhány M&M's– et, és a 132. oldalra lapoztam. Itt a Jó az ágyban című, a Moxie férfiszerzői által írt rovatot találtam, amelynek célja az volt, hogy megkönnyítse az átlagolvasónak a férfiúi viselkedés értelmezését. Első pillantásra a szemem nem tudta befogadni a betűket. Aztán végre összeállt a címsor. „Nagydarab nőt szeretni”, olvastam, „Írta: Bruce Guberman.” Bruce Gubermannel három évig jártam, amíg három hónappal korábban úgy nem döntöttünk, hogy szünetet tartunk. Kénytelen voltam feltételezni, hogy én vagyok az a bizonyos nagydarab nő. A krimik főszereplőitől ismerős a mondat: „Éreztem, ahogy kihagyott a szívem.” Hát velem ez történt. Tényleg. Amikor újra dobogni kezdett, mindenhol éreztem: a csuklómban, a torkomban, az ujjaim hegyén. A tarkómon felállt a szőr. A kezeim jéghidegek voltak. Hallottam, ahogy zubog a vér a füleimben, miközben elolvastam a cikk első sorát: „Sose felejtem a napot, amikor megtudtam, hogy a barátnőm többet nyom, mint én.” Samantha hangja mintha nagyon messziről jött volna. – Cannie? Cannie, ott vagy? – Megölöm! – nyögtem ki. – Lélegezz mélyeket – tanácsolta Samantha. – Orron be, szájon ki. Betsy a szerkesztőm zavartan nézett rám az asztalainkat elválasztó fal felett. – Jól vagy? – tátogta. Szorosan behunytam a szemem. A telefonkagyló a padlón landolt. – Lélegezz – hallottam Samantha halkan felszűrődő hangját a földről. Ziháltam, alig kaptam levegőt. Éreztem a csokoládét és a cukormáz borítás darabkáit a fogamon. Elolvastam a cikkből kiemelt, vastag, rózsaszín betűkkel szedett, oldal közepén ordító idézetet. „Nagydarab nőt szeretni,” írta Bruce, „bátor tett a mai világban.” – Ezt nem hiszem el! Nem hiszem el, hogy ezt tette! Ezért megölöm! Addigra Betsy már átjött az asztalomhoz, és a vállam felett próbálta meglesni az ölemben fekvő magazint, Gabby, a leggonoszabb kolléganőm pedig felénk tekingetett, barna gombszeme a botrány jelei után kutatott, és vaskos ujjait a billentyűzet felett tartotta, hogy e– mailen azonnal tájékoztatni tudja barátnőit a legfrissebb pletykáról. Becsaptam a magazint Mély levegőt vettem, és visszaintettem Betsyt az asztalához. Samantha várt. – Nem tudtad? – Mit nem tudtam? Azt, hogy velem járnia bátor tett volt? – Cinikus horkantást kíséreltem meg. – Tudná, milyen az én bőrömben lenni! – Szóval nem tudtad, hogy a Moxie– nál dolgozik. A magazin elejére lapoztam, ahol általában a lapszám szerzőinek művészi, fekete– fehér fotói alatt pár mondatos bemutatás is szerepelt. Ott volt Bruce is, akinek vállig érő haja nyilvánvalóan műszellőben lengedezett. Gonoszul arra gondoltam, hogy Yanni–ra hasonlít… „Jó az ágyban rovatunk új szerzője, Bruce Guberman ebben a hónapban csatlakozik a Moxie csapatához. A New Jersey– i szabadúszó Guberman

jelenleg első regényén dolgozik.” – Az első regényén? – kérdeztem. Na jó, lehet, hogy visítottam. Többen felém fordultak. A válaszfal felett Betsy ismét aggódra pillantott át, Gabby pedig gépelni kezdett. – Ezt a hazug szarcsimbókot! – Nem is tudtam, hogy regényt ír – mondta Samantha, aki érezhetően szeretett volna témát váltani. – Még egy köszönőlevelet is alig tud megírni – mondtam, és visszalapoztam a 132. oldalra. – „Sose hittem volna, hogy bukom a duci lányokra – olvastam –, de amikor megismertem C–t, beleszerettem a humorába, a nevetésébe és a csillogó szemébe. Úgy gondoltam, a testét majd megtanulom elfogadni.” MEGÖLÖM! – Akkor öld már meg, és hallgass el – morogta Gabby, és feltolta szódásüveg vastagságú szemüvegét az orrára. Betsy ismét felpattant. Remegett a kezem és az M&M's golyócskák kiborultak a padlóra, csak úgy recsegtek– ropogtak a székem görgői alatt. – Mennem kell – mondtam Samanthának, és letettem a telefont. – Jól vagyok – mondtam Betsynek, aki aggódó pillantást vetett rám, aztán visszavonult. Háromszori próbálkozásra sikerült végre helyesen tárcsáznom Bruce számát. Amikor a hangpostája higgadtan közölte velem, hogy Bruce jelenleg nem elérhető, inamba szállt a bátorságom, leraktam a telefont, és visszahívtam Samanthát. – Még hogy jó az ágyban! – fortyogtam. – Felhívom a szerkesztőjét. Ez a fogyasztók megtévesztése. Ellenőrizték a referenciáit? Engem senki se hívott. – Csak a harag beszél belőled – nyugtatott Samantha. Amióta egy jógaoktatóval kezdett járni, nagyon bölcs lett. – „Bukom a duci lányokra?” – kérdeztem. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. – Hogy tehette ezt velem? – Végigolvastad a cikket? – Nem, csak az elejét. – Lehet, hogy jobb lenne ennyiben hagyni. – Ennél is rosszabb lesz? Samantha sóhajtott. – Tényleg tudni akarod? – Nem. De. Nem! – Vártam. Samantha is várt – Na jó. Mondd el. Samantha megint sóhajtott. – Azt írja… olyan vagy, mint Lewinsky. – Testben, vagy orális teljesítményben? – nevetni próbáltam, de elfojtott

zokogásnak hallatszott. – Aztán részletesen kitér a… várj, megkeresem. A „párnáidra”. – Jesszusom. – Azt írja, kellemesen húsos vagy – próbált segíteni Samantha, – és telt. Az nem rossz szó, nem igaz? – Istenem! Évekig jártunk, és egyszer se mondott semmit. – Szakítottál vele. Dühös rád – csitított Samantha. – Nem szakítottam vele! – sírtam. – Csak szünetet tartottunk! És ő is egyetértett abban, hogy ez jó ötlet! – Mégis mi mást tehetett volna? – kérdezte Samantha. – Azt mondod neki, „szerintem jót tenne, ha egy kis időt külön töltenénk”, mire két választása van. Vagy egyetért veled, és büszkesége utolsó megmentett morzsáival elsétál, vagy könyörög, hogy ne hagyd el, és szánalmasnak tűnik. Ő a büszkeségét választotta. Beletúrtam állig érő barna hajamba, és próbáltam felmérni a károkat. Ki más olvashatta a cikket? Ki tudhatta, hogy én vagyok C.? Vajon megmutatta a barátainak? A húgom vajon látta? Ne adj' isten, talán az anyám is? – Le kell tennem – mondtam újra Samanthának. Letettem a kagylót, felálltam, és körbenéztem a Philadelphia Examiner szerkesztőségén. Körülöttem főként középkorú újságírók gépeltek szorgosan, vagy nézték a CNN híreit a tévében. – Nem tudja valaki, hogyan lehet ebben az államban fegyvert szerezni? – dobtam fel a kérdést. – Épp most dolgozunk egy cikksorozaton – válaszolt Larry, a városi rovat szerkesztője, egy apró termetű, szakállas férfi, aki mindent halálosan komolyan vett. – De úgy tudom, elég engedékeny a szabályozás. – Van egy kéthetes várakozási idő – szólalt meg az egyik sportriporter. – De csak a huszonöt év alattiaknak – tette hozzá a színes hírek rovatvezetője. – Az csak a kocsibérlésnél van – mondta megvetően a sportriporter. – Kiderítjük, Cannie – mondta Larry. – Nagyon sürgős? – Eléggé. – Leültem, aztán újra felálltam. – Pennsylvaniában van halálbüntetés, ugye? – Dolgozunk egy cikksorozaton – mondta Larry mosolytalanul. – Jaj, akkor hagyjuk – mondtam, majd leültem, és ismét Samanthát tárcsáztam, – Tudod mit? Nem fogom megölni. A halál túl jó büntetés lenne számára.

– Ahogy gondolod – mondta Samantha lojálisan. – Találkozzunk ma este. Lecsapunk rá a kocsijánál. – És mit csinálunk? – Azt addigra kitalálom – válaszoltam.

Bruce Gubermant egy buliban ismertem meg, és az egész olyan volt, mintha nem is velem történt volna. Korábban sose ismerkedtem meg társasági eseményen senkivel, aki annyira el lett volna tőlem ragadtatva, hogy ott helyben randizni hívjon. Általában a szellemességemmel, személyes bájammal és fokhagymás–rozmaringos kóser csirke vacsorával szoktam megtörni a férfiak ellenállását. Bruce–hoz nem kellett csirke. Bruce–szal könnyen ment a dolog. A nappali sarkában ültem, ahonnan jó rálátásom volt a helyiségre, ráadásul elérhető közelségben volt az articsókás mártás. Épp anyám élettársát, Tanját utánoztam, ahogy felkötött karral egy alaszkai királyrák lábát próbálja megcsócsálni. Amikor először megpillantottam Bruce–t, egyik karomat a mellemhez szorítottam, mintha fel lenne kötve, a számat nagyra látottam, a nyakam pedig különösen groteszk szögben volt kicsavarva, ahogy a képzeletbeli rákollóból próbáltam kiszippantani a képzeletbeli rákhúst. Amikor ott tartottam, hogy véletlenül bedugtam a jobb orrlukamba a képzeletbeli rákollót, és nagyon is valós articsókamártás folyt az államon, megjelent Bruce. Magas volt és napbarnított, kecskeszakállat viseli, sötétszőke haját lófarokba fogta, és meleg, barna szemével rám nézett. – Ne haragudj – kezdte –, jól vagy? Felvontam a szemöldökömet. – Igen. – Csak mert egy kicsit… Kellemes, bár kissé magas hangja elhalkult. – Furán festettem? – Egyszer valaki a szemem láttára kapott agyvérzést – válaszolta. – Az is így kezdődött. Addigra Brianna barátnőm is összeszedte magát. A könnyeit törölgetve ragadta meg Bruce kezét. – Bruce, ő Cannie – mondta. – Cannie épp parodizált valakit. – Ó – mondta Bruce, aki szemmel láthatóan zavarba jött. – Semmi gond – mondtam. – Szerencse, hogy leállítottál. Csúnyán viselkedtem. – Ó – ismételte Bruce. Tovább beszéltem. – Próbálok kedvesebb lenni. Ez az újévi fogadalmam.

– Már február van – jegyezte meg. – Lassan indulok be, – Hát – mondta, – legalább próbálkozol. – Rám mosolygott, és elsétált. A buli hátralévő részében információt gyűjtöttem. Bruce egy barátjával jött, akit Brianna az egyetemről ismert. A jó hír az volt, hogy Bruce posztgraduális képzésre járt, ami azt jelentette, hogy feltételezhetően viszonylag értelmes, ráadásul kiderült, hogy hozzám hasonlóan ő is zsidó, huszonhét éves volt. Én huszonöt. Korban stimmeltünk, – Még vicces is – mondta Brianna, mielőtt közölte volna a rossz hírt: Bruce már legalább három éve dolgozott a disszertációján, New Jersey középső részén élt, tőlünk több mint egy órányira, szabadúszóként írogatott, és néha elsőéveseket tanított, de leginkább az ösztöndíjából és főként a szüleitől kapott zsebpénzből tartotta fenn magát. – Földrajzilag nemkívánatos – jelentette ki Brianna. – De szép a keze – vágtam vissza. – És szép a foga. – Vegetáriánus – válaszolt Brianna. Megrándult az arcom. – Mióta? – Egyetemista kora óta – Hm. Ezen még változtathatunk. – És… – Brianna elhallgatott. – Feltételes szabadlábon van? – viccelődtem. – Vagy fájdalomcsillapító–függő? – Elég éretlen – nyögte ki végül. – Férfi – vontam meg a vállam. – Mind éretlenek, nem? Brianna nevetett. – De rendes pasas – mondta. – Beszélj vele. Majd meglátod. Egész éjjel Bruce–t figyeltem, és éreztem, hogy ő is engem figyel. De a buli végéig nem mondott semmit, ezért elég csalódottan baktattam hazafelé. Akkor már jó ideje nem találkoztam senkivel, aki felkeltette volna az érdeklődésemet, de a magas, szép kezű, fehérbőrű doktorandus Bruce első ránézésre esélyesnek tűnt Amikor a hátam mögül lépéseket hallottam, mégse rá gondoltam. Az jutott eszembe, ami bármelyik nagyvárosi nőnek eszébe jutna, ha gyors lépések zaját hallaná éjfél után az utcán. Gyorsan körbepillantottam, és a kulcscsomómon lévő gázspray után kezdtem matatni. A sarkon lámpa világított, alatta egy autó parkolt. Úgy terveztem, hogy a támadómat a gázsprayjel lefújva hátráltatom, betöröm a kocsi ablakát abban a reményben, hogy megszólal a riasztója, segítségért kiáltok, és futásnak eredek.

– Cannie? Megpördültem. Ott állt Bruce, és szégyenlősen mosolygott. – Szia – mondta, és halkan felnevetett nyilvánvaló ijedségem láttán. Aztán hazakísért. Megadtam neki a számomat. Másnap este felhívott, és három órán át beszélgettünk mindenféléről: az egyetemről, a szüleiről, a disszertációjáról és az újságok jövőjéről. – Szeretnék találkozni veled – mondta hajnali egykor, amikor épp arra gondoltam, hogy ha tovább beszélgetünk, másnap reggel halálosan nyúzott leszek a munkahelyemen. – Akkor majd találkozunk – válaszoltam. – Nem – mondta Bruce. – Most Két órával később, miután a Ben Franklin hídról lekanyarodva rossz irányba fordult és eltévedt, ott állt az ajtóm előtt. Nagyobb volt, mint ahogy emlékeztem, kockás inget és melegítő nadrágot viselt, egyik kezében összecsavart, nyári táborozás illatát őrző hálózsákot tartott, és félénken mosolygott így kezdődött a kapcsolatunk.

És most, három évvel az első csókunk, három hónappal a „tartsunk egy kis szünetet” beszélgetésünk és négy órával azután, hogy elolvastam a kövérségemről szóló bejelentését, amivel a magazinolvasókat kápráztatta el, Bruce gyanakodva sasolt a háza előtti parkoló végéből, ahol megbeszéltük a találkozót. Kétszer olyan gyorsan pislogott, mint általában, ami nála az idegesség jele volt. Tele volt mindkét keze. Fogta a kék műanyag etetőtálat, amit Cöfí, a kutyám miatt tartottam a lakásában. Ott volt a piros fa képkeret is, amelyben a kettőnkről a Block– szigeten készült fényképet tartottam. Lehozta az ezüst fülbevalómat is, ami hónapokon keresztül porosodott az éjjeliszekrényén. Hozott három zoknit és egy üres Chanel parfümös üvegcsét. Tampont, fogkefét, három év során az ágy alatt és a kanapé réseiben felhalmozódott ezt– azt. Bruce ezek szerint úgy gondolta, hogy két legyet üt egy csapásra: végighallgatja a Jó az ágyban miatti tombolásomat, és egy füst alatt visszaadja a holmimat is. Ahogy ott állt, kezében a nyilván hazafelé menet összeszedett Chivas Regal dobozban felhalmozott dolgaimmal, élő bizonyítékaként annak, hogy tényleg vége köztünk mindennek, olyan volt, mintha gyomorszájon vágott volna. – Cannie – szólított meg hűvösen, és továbbra is kifejezetten visszataszítóan mozgatta a szemhéját. – Bruce – válaszoltam a lehető legkevésbé remegő hangon. – Hogy haladsz a regényeddel? Annak is én leszek a főszereplője? Felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit. – Juttasd eszembe – kezdtem –, a kapcsolatunk melyik pontján is egyeztem bele abba, hogy intim részleteket ossz meg néhány millió olvasóval? Bruce vállat vont. – Már nincs is kapcsolatunk. – Szünetet tartottunk – mondtam. Bruce leereszkedően mosolygott. – Ugyan, Cannie. mindketten tudtuk, hogy ez

mit jelent. – Számomra azt jelentette, amit mondtam – válaszoltam dühösen. – Ezek szerin ezzel csak én voltam így. – Hagyjuk – mondta Bruce, és megpróbálta átadni a kezében lévő holmit. – Nem értem, miért vagy kiakadva. Nem mondtam semmi rosszat. – Kihúzta magát. – Sőt, szerintem kifejezetten kedves cikket írtam. Életemben először alig találtam szavakat. – Be vagy szívva? – kérdeztem. Bruce– szal kapcsolatban ez nem csak átvitt értelemben merülhetett fel. – Kövérnek neveztél egy magazin hasábjain. Gúnyt űztél belőlem. És szerinted nem mondtál semmi rosszat? – Lásd be, Cannie. Kövér vagy. – Lehajtotta a fejét. – De attól még szerettelek. A tamponos doboz visszapattant a homlokáról, és a tartalma szélgurult a parkolóban. – Jaj, ez gyönyörű – mondta Bruce. – Igazi rohadék vagy. – Megnyaltam az ajkamat, és mélyeket lélegeztem. Remegett a kezem, emiatt rosszul céloztam. A képkeret épp csak hozzáért a vállához, majd csörömpölve tört össze a földön. – El se hiszem, hogy akár csak egy percig is megfordult a fejemben, hogy összeházasodunk! Bruce vállat vont, összeszedte a tamponokat és a képkeret maradványait, majd mindet beledobta a dobozba. A képünket a földön hagyta. – Még soha senki nem bánt velem ilyen rohadék módon – mondtam a sírástól összeszorult torokkal. – Ezt jegyezd meg. – De már akkor tudtam, hogy nem mondok igazat, amikor a szavak elhagyták a számat. Ha a maguk teljességében tekintettem a dolgot, durvább volt, amikor az apám kisétált az életünkből. Többek között ezt is utáltam apámban; még az esélyét is elvette annak, hogy valaha szívből azt mondhassam egy férfinak, hogy még soha senki nem bánt el velem ilyen mocsok módon Bruce ismét vállat vont. – Többé már nem kell amiatt aggódnom, hogy ne bántsalak meg. Ezt elég világosan közölted velem. – Felegyenesedett. Reméltem, hogy dühös, sőt szenvedélyes lesz, de végig őrjítően és lekezelően nyugodt maradt. – Ne felejtsd el, te akartál szakítani. – Szünetet akartam tartani. Szerettem volna végiggondolni a dolgokat. Pedig ki kellett volna, hogy dobjalak – mondtam. – Olyan… – Csak álltam ott, és megint elnémultam, mert a létező legkegyetlenebb szót akartam megtalálni, azt, amitől legalább megközelítőleg olyan borzasztóan megalázottnak érzi magát, mint én. – …kicsi vagy – mondtam végül, és a lehető legtöbb gyűlölettel próbáltam megtölteni a hangomat, hogy Bruce tudja, nem csak a kicsinyes lelkére, de a kis méretére is céloztam vele.

Nem mondott semmit. Még csak rám se nézett. Egyszerűen megfordult, és elment. Samantha járó motorral várt. – Jól vagy? – kérdezte, amint beültem mellé, a dobozomat a mellemhez szorítva. Némán bólintottam. Samantha biztosan nevetségesnek tartott. De nem vártam el tőle, hogy bele tudja élni magát a helyzetembe. 178 centis magasságával, ébenfekete hajával, fehér bőrével és szoborszerűen szép arccsontjával úgy nézett ki, mint Anjelica Huston fiatalon. Ráadásul vékony volt. Erőlködés nélkül vékony. Ha bármilyen ételt ehetett volna a világon, ő biztosan friss őszibarackot és rozsos kétszersültet választott volna. Ha nem lett volna a legjobb barátnőm, utáltam volna, és bár ő volt a legfőbb bizalmasom, néha nem volt könnyű elnyomni az irigységet olyasvalakivel szemben, aki könnyedén képes lemondani bármilyen kajáról, miközben én a sajátomon kívül az ő maradékát is magamba tömtem. A megjelenéséből adódó egyeden problémája mindig is a rá irányuló túlzott érdeklődés volt. Soha nem tudta volna elképzelni, milyen lehet egy az enyémhez hasonló testben élni. Gyorsan oldalra pillantott. – Jól gondolom, hogy mindennek vége? – Jól – válaszoltam tompán. Kiszáradt a szám, és a kocsi ablakában tükröződő arcom sápadt és fénytelen volt. A dobozomban heverő fülbevalómat és könyveimet bámultam, és a rúzst, amiről azt hittem, végleg elvesztettem. – Jól vagy? – kérdezte Samantha gyengéden. – Jól. – Nem innál valamit? Vagy vacsorázzunk esetleg? Szeretnél moziba menni? Magamhoz szorítottam a dobozt, és behunytam a szemem, hogy ne kelljen látnom a tartalmát, és ne kelljen végignéznem, hogyan hajtunk el az úton, ami régen Bruce– hoz vezetett. – Azt hiszem, inkább csak haza mennék.

Az üzenetrögzítőm hármasával villogott, amikor hazaértem, de nem törődtem vele. Ledobtam a ruháimat, kényelmes nadrágba és pólóba bújtam, és mezítláb kivánszorogtam a konyába. A mélyhűtőből elővettem egy fagyasztott limonádé– sűrítményt, a kamra legfelső polcáról pedig levettem az üveg tequilát. Mindkettő tartalmát egy tálba öntöttem, kanalat ragadtam, nagy levegőt vettem, beleszürcsöltem a koktélomba, leültem a kék kanapémra, és kényszerítettem magam, hogy elolvassam a cikket.

Nagydarab nőt szeretni Írta: Bruce Guberman

Sose felejtem a napot, amikor megtudtam, hogy a barátnőm többet nyom, mint

én. Ő biciklizni ment, én pedig otthon maradtam meccset nézni, és közben a dohányzóasztalán hagyott magazinokat lapozgattam. Így találtam meg a fogyókúrás naplóját, amiben feljegyezte, mikor mit evett, mit tervez enni ezután, és hogy meg issza–e az előírt 2– 3 liter folyadékot naponta. Ott volt a neve. Ott volt a fogyókúrás programban kapott azonosítószáma. És ott volt a súlya is, amit, mivel úriember vagyok, nem fogok elárulni. Legyen annyi elég, hogy sokkolóan magas szám volt. Tudtam, hogy C. nagydarab lány. Nagyobb darab, mint a tévében látott fürdőruhás modellek, vagy a vígjáték– és kórházi sorozatok légiesen karcsú szereplői. Egyértelműen nagyobb darab volt, mint bármelyik korábbi barátnőm.

Haha, gondoltam gúnyosan. Mindkettőnél nagyobb?

Sose hittem volna, hogy bukom a duci lányokra. De amikor megismertem C–t, beleszerettem a humorába, a nevetésébe és a csillogó szemébe. Úgy gondoltam, a testét majd megtanulom elfogadni. A válla olyan széles volt, mint az enyém, a kezünk is majdnem egyforma méretű, és a mellétől a hasáig, a csípőjétől a combja domborulatáig csupa édes hullám és hívogató melegség volt. Átölelni őt maga volt a biztonság. Mintha hazaértem volna. De mások társaságában már nem éreztem magam ilyen kellemesen mellette. Talán túl mélyen belém ivódtak a társadalom azzal kapcsolatos elvárásai, hogy a férfiaknak kire kell vágyniuk, és a nőknek hogyan kell kinézniük. De valószínűbb, hogy ez rá volt igazán erős hatással. A 178 centi magas, nehézsúlyú díjbirkózó felépítésű C. nem tudott észrevétlenül beleolvadni a tömegbe. Pedig tudom, hogy ha tehette volna, ha az állandó görnyedt tartás és behúzott nyak, vagy a számos formátlan, fekete pulóver kitörölhette volna őt a fizikai világból, egy pillanat alatt felszívódott volna. Nem tudta élvezni mindazt, amit én imádtam benne: a méreteit, a párnáit, az érzékien telt testrészeit. Bármennyiszer mondhattam neki, hogy gyönyörű, tudtam, hogy sose hisz nekem. Hiába mondtam neki, nem számít a súlya, ha tudtam, hogy neki számít, én egyedül voltam, és a társadalom hangja hangosabban szólt Az utcán sétálva, vagy a moziban mellém görnyedve szinte tapintható volt a szégyene, miközben rettegve arra várt, hogy mikor mondja valaki a szemébe a számára létező legmocskosabb szót: kövér. És ez nem paranoia volt. Az ember lépten–nyomon hallja, hogy a kövérségellenesség az utolsó elfogadott előítélet, és hogy politikailag korrekt világunkban a kövér emberek jelentik az utolsó büntetlenül támadható célpontot.

Aki nem hiszi, járjon (utána) egy vaskosabb barátnővel, ha kipróbálod, meglátod: az emberek másként néznek egy ilyen nőre, és másként rád, mert vele vagy. Próbálj neki Valentin–napra fehérneműt venni ajándékba, és meglátod, a legnagyobb méret se jó rá. Ha elviszed vacsorázni, végig kell nézned, ahogy agonizál: próbálja összeegyeztetni azt, amit szeretne enni azzal, amit megenged magának, és azt, amit megengedne magának azzal, amit mások szeme láttára el mer fogyasztani. Arra is oda kell figyelnie, mit mond. Emlékszem, amikor kitört a Monica Lewinsky–botrány, az újságíróként dolgozó C. szenvedélyes cikket írt a Fehér Házban dolgozó gyakornok védelmében, akit nem elég, hogy Linda Tripp elárult Washingtonban, de elárultak a Beverly Hills–i barátnői is, akik lelkesen árulták gimnáziumi emlékeiket a csámcsogó bulvár médiának. A cikk megjelenése után C. számtalan gyalázkodó levelet kapott, amelyek közül az egyik így kezdődött: „Az írása alapján érződik, hogy maga túlsúlyos, és senki se szereti.” Ez a levél – ez a szó – zavarta őt a leginkább mind közül. Mintha azt hitte volna, hogy ha a vád egyik része, a túlsúlyosság igaz, akkor igaz a másik is, és tényleg senki se szereti. Mintha az, hogy valaki hasonlít Lewinksyre, rosszabb lenne annál, ha valaki áruló, vagy egyszerűen ostoba. Mintha a kövérség bűn lenne. Nagydarab nőt szeretni bátor tett a mai világban – sőt, talán hiábavaló is. Mert hiába szerettem C.–t, tudtam, olyasvalaki iránt lángolok, aki nem hiszi el magáról, hogy megérdemli a szerelmet. Most, hogy vége, nem tudom, kire zúdítsam a haragomat és a szomorúságomat. A világra, amiért elhitette vele, hogy a teste, sőt ő maga nem kívánatos? C.–re, amiért nem volt elég erős, hogy túllépjen a társadalom értékítéletén? Vagy magamra, amiért nem szerettem őt eléggé ahhoz, hogy higgyen magában?… A kanapé előtt a padlóra kuporodva végigbőgtem a Sztáresküvő rovatot, és csak úgy potyogtak a könnyeim a pólómra, miközben egyik csontos szupermodell a másik után mondta ki a boldogító igent a magazin hasábjain. Bruce–t sirattam, aki sokkal jobban megértett engem, mint amennyire hittem, és aki talán jobban szeretett, mint megérdemeltem. Benne mindent megkaphattam volna, amire vágytam, mindent, amiben reménykedtem. Ő lehetett volna életem párja. És én elszalasztottam. Örökre elveszítettem. Őt és a családját is, akiket egyszerűen imádtam. Ha meg kellett volna neveznem az ideális házaspárt, őket választottam volna. Bruce apja, a bajszos, fiához hasonlóan meleg tekintetű Bernard bőrgyógyász volt. A család jelentette számára a boldogságot. Nem tudom szavakba önteni, számomra ez mennyire megdöbbentő volt. A saját apámmal megélt rossz élmények hatására Bernard Guberman olyan volt a szememben, mintha egy másik bolygóról érkezett volna. Hiszen ő szereti a gyerekét, ámuldoztam. Élvezi a vele töltött időt! Odafigyel Bruce– ra! Az, hogy Bernard Guberman kedvelt engem, talán nem is annyira a személyiségemnek volt betudható, mint annak, hogy a) zsidó vagyok, tehát potenciális

feleség Bruce számára, b) alkalmazásban álltam, tehát nem nyilvánvalóan a családi vagyonra fájt a fogam és c) boldoggá tettem a fiát. De nem érdekelt, miért kedves hozzám. Amikor csak lehetett, élveztem a rám irányuló figyelmességét. Bruce anyja, Audrey egy icipicit ijesztő volt, hiszen mindig olyan színű körömlakkot viselt, amilyenről csak a következő havi Vogue magazinban olvastam, tökéletes volt a frizurája, az otthonukban minden üvegből volt, a padlót fehér padlószőnyeg borította, és a hét fürdőszoba mindegyikében makulátlan a tisztaság. A barátaim előtt csak A Tökéletes Audrey néven említettem. De ha az ember túltette magát a manikűrözött körmökön, kiderült, hogy Audrey kedves nő. Tanári diplomája volt, de mire én megismertem, már rég nem dolgozott, helyette főállású feleség, anya és önkéntes szerepet vállalt – az örök szülői munkaközösségi elnök, a cserkészanyuka és a zsidó nőegylet vezetője, akire mindig számítani leheteti, ha a zsinagóga éves jótékonysági gyűjtését kelleti megszervezni a nőegylet téli bálján. Mindig úgy gondoltam, az ilyen tökéletes szülők hátulütője az, hogy kiölik az emberből az ambíciót. Elvált szülők gyerekeként, az egyetemi tandíjra felvett kölcsönömmel a nyakamban mindig eggyel jobb pozícióra, eggyel jobb cikkre, eggyel több megbízásra törekedtem több pénzért, nagyobb elismerésért és hírnévért – már persze amennyire az ember hírnevet szerezhet a mások életéről szóló írásokból. Amikor először egy nevenincs újságnál kezdtem dolgozni a semmi közepén, autóbalesetekről és csatornázási fejlesztésekről tudósítva, mindent megtettem, hogy izgalmasabb feladatokat kapjak, és amikor megkaptam, két hét múlva már azon törtem a fejem, hogyan léphetnék tovább. Bruce azzal is megelégedett, hogy a doktori képzése alatt néha tanítgatott, szabadúszóként írogatott, nagyjából fele annyit keresett, mint én, és hagyta, hogy a szülei fizessék a kocsija biztosítását (sőt, a kocsiját is), „kisegítsék” a lakbérfizetésben, és százdolláros zsebpénz– kiegészítéseket adjanak neki minden találkozás alkalmával a megdöbbentően bőkezű születésnapra, hanukára, vagy a „csak úgy” adott csekkeken kívül. – Lassíts – mondta, amikor korán felkeltem, hogy megírjak egy novellát, vagy amikor bementem szombaton a munkahelyemre, hogy New York–i magazinok szerkesztőit bombázzam a leveleimmel. – Élvezd az életet, Cannie. Néha úgy éreztem, hogy önmagára legszívesebben valamelyik korai Springsteen– szám főhőseként gondolt – dühödt, szenvedélyes és romantikus tizenkilenc éves srácként, aki a világ és főként az apja ellen lázad, és várja, hogy egy lány megmentse, A gond csak az volt, hogy Bruce–nak nem volt oka fellázadni a szülei ellen: nem kellett dacolnia se agyzsibbasztó munkával, se szigorú neveléssel és legfőképpen szegénységgel sem. Ráadásul egy Bruce Springsteen–szám mindössze három percig tartott a refrénnel és az őrületes gitárszólóval megspékelt csúcsponttat együtt, és sose szólt a mosatlan edényekről, a szennyes ruháról, a bevetetlen ágyról és mindazon ezer apró figyelmességről, ami szükséges egy párkapcsolat fenntartásához. Az én Bruce– om leginkább sodródni szeretett, hosszasan olvasgatni a vasárnapi újságot, szívni a jó minőségű füvet, és álmodni a jobb újságokról és munkákról anélkül, hogy túl sokat tenne értük. A kapcsolatunk elején egyszer beküldte az írásait az Examinerhez, válaszul pedig egy rövid levelet kapott, hogy próbálkozzon öt év múlva. A levelet begyűrte egy cipősdobozba, és többé sose hoztuk szóba.

De boldog volt – üres a fejem, kit érdekel – énekelte a Grateful Dead számát, mire én kényszeredettet: mosolyogtam, és arra gondoltam, hogy az én fejem sose üres, ha pedig az lenne, biztosan izgatna a dolog. Az alkoholos jégkásámat egyenesen a tálból szürcsölve azon tűnődtem, mire jutottam ezzel a sok munkával. Mit számított mindez? Bruce már nem szeretett. Éjfél után ébredtem, álmomban a nyálam a kanapéra csöpögött. Lüktetett a fejem, de aztán rájöttem, hogy az ajtón dörömbölnek. – Cannie? Felültem, és pár másodpercig próbáltam megtalálni a kezemet és a lábamat. – Cannie, azonnal nyisd ki az ajtót. Aggódom miattad. Az anyám. Csak ezt ne. – Cannie? Összekuporodtam a kanapén, és eszembe jutott, hogy bár úgy tűnt, évszázadokkal korábban történt, de aznap reggel felhívott, hogy este a városi Meleg Bingóklubban lesz, és utána beugrik hozzám Tanjával. Felkeltem, és amilyen halkan csak tudtam, felkapcsoltam a lámpát, bár ez nem sikerült túl csendesre, mivel közben felborítottam. Cöfi ugatni kezdett, felugrott a fotelba, és szemrehányóan nézett rám. Anyám tovább dörömbölt. – Cannie? – Hagyjál – válaszoltam nyúzottan. – Meztelen vagyok. – Dehogy vagy! Pizsamában vagy, tequilát vedelsz, és A muzsika hangját nézed. Ez mind igaz volt. Mit is mondhatnék? Szeretem a musicale­ket. Különösen kedvelem A muzsika hangját, és abból is azt a részt, amikor Maria az ágya köré gyűjti a félárva Von Trapp gyerekeket a tomboló viharban, és énekel nekik. Olyan megnyugtató és biztonságot sugárzó jelenet ez – valamikor réges–régen egy pillanatra talán a mi családunk is ilyen volt. Kivehetetlen beszélgetést hallottam az ajtó túloldaláról, anyám hangja egy mélyebb hanggal beszélgetett, ami karcos volt, mint a kavicson átszűrt Marlboro–füst. Tanja volt az, maga a felkötött karú rákzabáló. – Cannie, nyisd ki! Feltápászkodtam ülő pozícióba, majd kiküzdöttem magam a fürdőszobába, ahol a villanyt felkapcsolva tükörbe néztem, hogy felmérjem a helyzetet és a külsőmet. Könnyáztatta arc, megvan. Haj, világosbarna, rézvörös csíkokkal, állig érő frizurával, fülem mögé téve, megvan. Semmi smink. Nagyon enyhe – na jó, ténylegesen meglévő – toka. Kerek arc, gömbölyű váll, DD kosárméretű mell, kövér ujjak, vastag csípő, óriási fenék és a rezgő zsírréteg alatt rejtőző izmos comb. A szemem különösen kicsi

volt, mintha megpróbált volna elbújni az arcomban, és volt benne valami mohóság, kiélezettség és kétségbeesés. A színe pont olyan, mint az Atlanti–óceáné a meneshai kikötőnél: gyönyörű kékeszöld. A legszebb vonásom, gondoltam szomorúan. A szép zöld szemem és az ironikus fél mosolyom. De csinos kis pofika, mondogatta annak idején a nagymamám az államat fogva, aztán megrázta a fejét, és inkább nem folytatta a gondolatot. Hát ez vagyok én, gondoltam. Huszonnyolc éves múltam, a harmincadik születésnapom fenyegetően lóg a fejem felett, Részeg, kövér és magányos nő, akit senki se szeret. Két lábon járó közhelygyűjtemény voltam, Ally McBeal és Bridget Jones egybegyúrva, ami súlyban nagyjából stimmelt is, ráadásul két elszánt leszbikus dörömbölt a bejárati ajtómon. Úgy döntöttem, a legjobb az lesz, ha elbújok a gardróbban, és halottnak tettetem magam. – Van kulcsom – fenyegetőzött anyám. Kisebb közelharc árán elvettem a tequilás tálat Cöfi elől. – Várjatok – kiabáltam ki. Felvettem a földről a lámpát, és résnyire nyitottam a bejárati ajtót. Odakint anyám és Tanja állt, egyforma kapucnis pulcsiban, és egyforma aggodalmas kifejezéssel az arcukon. – Jól vagyok – mondtam. – Minden rendben. Csak álmos vagyok, úgyhogy most lefekszem. Majd holnap beszélünk. – Láttuk a cikket a Moxie– ban – szólalt meg anyu. – Lucy mutatta. Köszönjük, Lucy, gondoltam. – Jól vagyok – mondtam újra. – Tök jól vagyok, tök jól. Anyám, kezében a bingó szelvényével gyanakodva nézett rám. Tanja pedig szokás szerint úgy festett, mint aki másra se vágyik, csak egy cigire, egy italra, és arra, hogy bárcsak én és a testvéreim sose születtünk volna meg, mert akkor anyánk csak vele foglalkozhatna, és elköltözhetnének egy northamptoni meleg kommunába. – Felhívsz holnap? – kérdezte anyu. – Igen – mondtam, és becsuktam az ajtót.

Az ágyam olyan hívogató volt, mint oázis a sivatagban, mint sziget a viharos tengeren. Rávetettem magam, a hátamra fordultam, és széttártam a kezem– lábam, mint valami 46–os méretű, takaróra vetett tengeri csillag. Imádtam az ágyamat, a szép világoskék pehelypaplanomat, a halvány rózsaszín lepedőt, és a különböző színekben pompázó – lila, narancssárga, halvány­sárga és bézs – párnáimat. Imádtam a Laura Ashley márkájú ágytakarómat, és a piros gyapjútakarót, ami kislány korom óta megvolt. Ahogy Cöfi felugrott és odakucorodott mellém, eszembe jutott, hogy az ágy volt az adott pillanatban az egyetlen mentsváram. A plafont néztem, ami ijesztően forgott.

Bárcsak sose mondtam volna Bruce–nak, hogy szünetet akarok tartani. Bárcsak sose ismertem volna meg. Bárcsak azon az estén elfutottam volna, messze, és sose néztem volna vissza. Bárcsak ne lettem volna újságíró. Bárcsak egy rétesboltban dolgoznék, és egész nap csak tojásokat kéne feltörnöm, lisztet kimérnem, és visszájáról számolnom, ahol senki se csúfolhatna, sőt ahol munkaköri kötelesség lenne a kövérség. Minden hurkám, és narancsbőr–gödröcském a rétes mennyei ízének lenne élő bizonyítéka. Arra vágytam, bárcsak az a pasas lehetnék, aki élő reklám táblaként „FRISS SZUSI” felirattal mászkál a Pine utcában ebédidőben, és a Wasabi Világa étteremben beváltható szusi–kuponokat osztogat. Bárcsak névtelen és láthatatlan lehetnék. Vagy akár halott. Elképzeltem magam, ahogy beülök a kádba, a tükörre celluxozom a búcsúlevelemet, és a csuklómhoz emelem a pengét. Elképzeltem, ahogy szegény zavarodott Cöfi vinnyogva kaparja a kád szélét, és nem érti, miért nem kelek fel. Aztán elképzeltem, ahogy anyámnak végig kell rágnia magát a holmimon, és azt is, ahogy megtalálja az erotikus történetekkel teli, rongyosra olvasott könyvemet a komód felső fiókjában.a Bruce–tól Valentin–napra kapott, rózsaszín szőrmével borított bilincs társaságában. Aztán elképzeltem, ahogy a mentősök három emeleten keresztül próbálják lecipelni a vizes holttestemet, és azt mondogatják: „Jó nagy darab!”. Na jó. Akkor az öngyilkosság kizárva, gondoltam, miközben ráfeküdtem a puha paplanomra, és elrendeztem a fejem alatt a narancssárga párnákat. A rétesbolt, illetve az élő reklámtábla elképzelés bármilyen vonzónak is tűnt, nem tűnt megvalósíthatónak – mégis hogyan vezettem volna elő az öregdiák magazinunk hírrovatában? A Princetonban végzettek legfeljebb úgy szállnak ki a taposómalomból, hogy rétesbolt– tulajdonosok, aztán rétesbolt–hálózat–tulajdonosok, aztán a cég tőzsdére való bevezetése után milliomosok lesznek. A rétesbolt–hálózat amúgy is csak a hobbijuk lenne, amíg nevelgetik a gyerekeiket, akik természetesen falatnyi fekete– narancssárga, „Leendő öreg– diák” feliratú rugdalózóban vigyorognak az újságban. Az arcomat a párnába fúrtam, és arra gondoltam, legszívesebben újra kislány lennék. A gyerekkori ágyamban szerettem volna feküdni, a piros–barna virágmintás paplanom alatt, és késő estig olvasni, bár már le kellett volna kapcsolnom a lámpát. Szerettem volna hallani, ahogy nyílik az ajtó, látni, ahogy besétál rajta apám, szerettem volna érezni, ahogy csendesen megáll mellettem, és szinte tapintani lehet a büszkeségét és a szeretetét. Arra vágytam, hogy a fejemre tegyem a kezét, mint annak idején, és halljam a mosolyt a hangjában, ahogy megszólal: – Még olvasol, Cannie? – Szerettem volna kislány lenni, akit szeretnek. Sovány kislány. Erre vágytam. Megfordultam, és az éjjeliszekrényem felé nyúltam a tollamért és papírért. Lefogyni, írtam, aztán elgondolkodtam. Új pasit találni, folytattam. Eladni a forgatókönyvemet. Nagy kertes házat venni. Anyunak elfogadhatóbb barátnőt találni. Valahol az után, hogy leírtam, Új, divatos frizurát vágatni, és az előtt, hogy arra gondoltam, Bruce–t megríkatni, végül elaludtam.

Jó az ágyban. Haha! Volt képe egy szexuális szakértelemről szóló rovathoz adni a nevét, amikor alig volt előttem barátnője, és vajmi kevés tapasztalata volt, amikor összejöttünk. Én már négy partnert tudtam magam mögött – három komoly kapcsolatot és egy elsőéveskori egyéjszakás tévedést – amikor Bruce–t megismertem, de további féltucat férfival volt visszafogott szexuális kapcsolatom. Lehet, hogy nagydarab voltam, de tizenhárom éves korom óta olvastam a Cosmopolitant, és nagyon jól eligazodtam a különböző férfiszerszámok között. Legalábbis még sose volt rám panasz. Mondhatjuk, hogy tapasztalt voltam. Bruce pedig… nem volt az. Érte néhány durva visszautasítás gimnazista korában, amikor még nagyon csúnya volt a bőre, és még nem jött rá, hogy bizonyos típusú lányok megbízhatóan buknak a fűre és a lófarokra. Amikor azon a bizonyos első estén megjelent nálam a hálózsákjával, kockás ingben, nem volt már szűz, de még sose volt igazi kapcsolata, és még soha nem volt szerelmes. Ő álmai asszonyát kereste, míg én, bár nem tiltakoztam volna, ha összefutok a Nagy Ővel, leginkább kedvességre és odafigyelésre vágytam… na jó, igazából szexre. Először a kanapén ültünk, egymás mellett. Megfogtam a kezét. Hideg volt és nyirkos. Amikor szinte szórakozottan átkaroltam, és az övéhez nyomtam a combomat, éreztem, hogy remeg. Ez meghatott. Gyengéd és kedves akartam lenni. Mindkét kezét megfogtam, és lehúztam a kanapéról. – Dőljünk le – mondtam. Kézen fogva mentünk a hálószobába, ahol lefeküdt az ágyamra, tágra nyitott szemmel a sötétbe bámulva, egy kicsit úgy, mintha fogorvosi székben ülne. Felkönyököltem, és hagytam, hogy néhány szabadon lógó hajtincsem az arcát simogassa. Amikor megcsókoltam a nyakát, olyan ijedten vette a levegőt, mintha megégettem volna, s amikor egy kézzel benyúltam az inge alá, és finoman simogattam a mellszőrzetét, az általam hallott leggyengédebb hangon sóhajtotta: – Ó, Cannie! De rettenetesen csókolt; öles nyelvcsapásokkal nyálazott össze, miközben az ajkai az enyémet érintve mintha összeestek volna, és nekem nem maradt más, mint a foga és a bajusza. A keze merev és ügyetlen volt. – Ne mozdulj – suttogtam. – Ne haragudj – súgta vissza csalódottan. – Rosszul csinálom, ugye? – Ssss – csitítottam, és ajkammal megint a nyakát kényeztettem azon az érzékeny területen, ahol véget ért a szakálla. Egyik kezemmel végigsimítottam a mellkasát, majd finoman a slicce körül játszadoztam. Semmi. Az oldalához nyomtam a mellemet, csókoltam a homlokát, a szemhéját, és orra hegyéi, majd újra megpróbáltam. Még mindig semmi. Ez különös volt. Úgy döntöttem, megtanítom neki, hogyan tud boldoggá tenni függetlenül attól, hogy van–e merevedése. Mélyen megérintett, ahogy ez a 185 centis, lófarkas fiú olyan arckifejezéssel feküdt ott, mintha éppen a kivégzésére várna. Lábaimat az övé köré fontam, megfogtam a kezét, és becsúsztattam a bugyimba. A szemembe nézett, és elmosolyodott, amikor érezte, milyen nedves vagyok. Oda vezettem, ahol jólesett, a tenyeremben fogtam a kezét, a testemhez

nyomtam az ujjait, megmutattam neki, mit csináljon, és hagytam, hogy érezze, hogyan sóhajtok és nyögök, amikor elmegyek. Aztán újra a nyakába fúrtam az arcomat, majd ajkaimat a füléhez nyomtam. – Köszönöm – suttogtam. Sós ízt éreztem. Talán könnyet? Sötét volt, és nem láttam. Így aludtunk el – én pólóban és bugyiban, köré fonódva, Bruce pedig félig kigombolt ingben, nadrágban és zokniban. Amikor a nap első sugarai beóvakodtak az ablakon, kinyitottuk a szemünket, egymásra néztünk, és úgy éreztük, mintha sokkal régebb óta ismernénk egymást. Mintha sose lettünk volna idegenek. – Jó reggelt – suttogtam. – Gyönyörű vagy – válaszolta. Úgy döntöttem, meg tudnám szokni, ha minden reggelem így indulna. Bruce úgy döntött, szerelmes. Három évig voltunk együtt, és sok mindent tanultunk együtt. Később aztán elmesélte, milyen kevés tapasztalata volt, hogy majdnem minden alkalommal ivott vagy betépett, kivétel nélkül mindig nagyon szégyenlős volt, és hogy miután elsőéves egyetemistaként néhány visszautasításban volt része, úgy döntött, türelmesen vár. – Tudtam, hogy egy napon jön majd egy lány – mondta mosolyogva, és magához ölelt. Együtt tapasztaltuk ki, mit szeret ő, mit szeretek én, és mit élvezünk mindketten. Voltak szokványos dolgok, de voltak olyanok is, amiktől még a Moxie sokat látott szerkesztői is felvonták volna a szemöldöküket, pedig ők minden hónapban bemutatták a legújabb, legforróbb, legtutibb csúcs–szextippeket”. De ami igazán rosszulesett, ami igazán szúrta a csőrömet, miközben az előző esti tequila– kalandtól száraz szájjal fetrengtem az ágyban, a rovat címe volt. Jó az ágyban. Hazugság volt. Nem arról volt szó, hogy profi szexszakértő, istenadta tehetség lett volna a hálószobában… hanem arról, hogy régen szerettük egymást. Egymással voltunk jók az ágyban.

KETTŐ

Vasárnap reggel a telefonra ébredtem. Három csörgés, aztán csend. Tíz másodperc szünet, újabb három csörgés, majd újabb csend. Anyám nem rajongott az üzenetrögzítőért, ezért ha tudta, vagy tudni vélte, hogy otthon vagyok, addig csörgetett, amíg fel nem vettem a telefont. Felesleges volt az ellenállás. – Ez annyira idegesítő! – mondtam köszönés helyett. – Az anyád vagyok – világosított fel anyu. – Döbbenet. Visszahívnál később? Kérlek! Nagyon korán van. Rém álmos vagyok. – Jaj, ne nyafogj már – mondta türelmetlenül. – Csak másnapos vagy. Egy óra múlva gyere értem. Megyünk a Reading csarnokba főzőbemutatóra. – Nem – mondtam. – Szó se lehet róla. – Már miközben ezt kimondtam, tudtam, hogy tiltakozhatok és panaszkodhatok, ahogy akarok, tizenhét különböző kifogást sorolhatok fel, délben akkor is a Reading Terminal piacán ülök majd behúzott nyakkal, miközben anyám emelt hangon, lépésről lépésre kritizálja a szerencsétlen szakács receptjét és főzési módszereit. – Igyál vizet, és vegyél be aszpirint – mondta. – Egy óra múlva legyél itt. – Anyu, kértek… – Gondolom, olvastad Bruce cikkét – szakított félbe. Anyám nem a kifinomult átvezetések mestere. – Igen – válaszoltam, és kérdés nélkül tudtam, hogy ő is. A húgom, Lucy a Moxie régi előfizetőjeként és minden, női témával kapcsolatos írás lelkes olvasójaként még mindig a családi címünkre járatta a magazint. Az előző esti dörömbölés után feltételeztem, hogy ő hívta fel a cikkre anyu figyelmét… hacsak nem Bruce. Ahogy elképzeltem ezt a beszélgetést („Csak azért hívlak, hogy elmondjam, megjelent egy cikkem, és szerintem Cannie eléggé kiakadt”), szégyenemben legszívesebben az ágy alá bújtam volna. Ki tudja, egyáltalán befértem volna– e alá. Nem akartam egy olyan világban létezni, ahol a Moxie ott volt minden újságosstandon és postaládában. Szinte égetett a szégyen. Mintha egy hatalmas skarlát C. betűt viseltem volna, amiből mindenki tudhatta, hogy én vagyok a lány, akiről a Jó az ágyban rovat cikke szólt, aki nem elég, hogy kövér, de még a barátját is kidobta, aki próbálta megérteni és szeretni őt. – Tudom, hogy kiborultál…

– Nem borultam ki – csattantam fel. – Jól vagyok. – Ó – mondta anyám. Nyilvánvalóan nem erre a válaszra számított. – Szerintem elég mocsok dolog volt részéről. – Mert egy mocsok alak – mondtam. – Sose volt az. Épp ezért lepődtem meg. Visszarogytam a párnámra. Fájt a fejem – Tényleg most akarod megbeszélni Bruce mocsokságát? – Talán majd később – mondta. – Akkor várlak.

Kétféle ház áll a környéken, ahol felnőttem: amelyikben együtt maradtak a szülők, és amelyikben elváltak. Felületes szemlélőnek a kétféle típusba tartozó otthonok egyformának tűnhetnek; mind nagy, tágas, négy– öt hálószobás, koloniál stílusú, a holdnyi telken a járdaszegély nélküli utcától távol álló épület. A legtöbb közülük visszafogott árnyalatú, más színűre festett ajtó– és ablakkeretekkel – palaszürke falú és kék spalettás, vagy bézs falú és piros ajtós. A legtöbbnek hosszú, kavicsos autó– felhajtója van, és nem ritka a hátsó kerti medence sem. De aki közelebbről nézi őket – vagy aki hosszasan elidőzik a környéken, – az észreveszi a különbséget. Az elvált szülős házaknál nem áll meg többé a GyepCsoda teherautója, és a téli hóviharok után nem csönget be hozzájuk a hókotró, hogy felajánlja szolgálatait. Mogorva tizenévesek, vagy maga a ház asszonya jön ki gereblyézni, füvet nyírni, sövényt vágni, vagy havat lapátolni. Ezekben a házakban anya Toyota Camryját, Honda Accordját vagy mini dzsipjét nem cserélik le évente, hanem ott öregszik meg a garázsban, és ha van is még egy autó, az általában az Examiner apróhirdetéséből kibogarászott ezeréves konzervdoboz, nem a kétszülős családokban szokásos extrák nélküli, de vadonatúj Honda Civic, vagy a szerencsésebb gyerekek esetében apa levetett, kapuzárási pánikban vásárolt sportkocsija. Az elvált szülős házaknál nincs elegáns, épített kert, nincsenek nyárt medencepartik, és reggel hétkor nem kezdenek kopácsolni a kivitelezők, hogy időben elkészüljön a toldalék az új dolgozószobának, vagy még nagyobb szülői hálónak. Ezeket a házakat a máshol szokásos két–három év helyett négy– ötévente festik újra, amikorra már általában peregni kezd a faburkolatról a színezés. De a kétféle ház között a különbség szombat délelőtt a legszembetűnőbb, amikor a barátaimmal Apafelvonulásnak nevezett műsor megkezdődik. Minden szombaton tíz és tizenegy óra között a környék garázsfelhajtói megtelnek a korábban ezekben a négy–öt hálószobás házakban élő családfők autóival. Az apák kiszállnak a kocsiból, odabaktatnak a bejárati ajtóhoz, becsöngetnek a házba, ahol egykor éltek, és begyűjtik

a gyerekeiket a hétvégére. A barátaim azt mesélték, hogy az ilyen hétvégék szertelenkedéssel telnek: vásárlással, plázázással, állatkerti látogatással, cirkuszi előadással, vendéglői ebéddel, éttermi vacsorával, és minél több mozielőadással. Mindegy volt, csak minél gyorsabban teljenek az órák, és minél kevesebb holtidő maradjon szülő és gyerek között, akiknek hirtelen elfogyott a mondanivalójuk egymás számára, miután lezavarták a szokásos udvarias köröket (a közös megegyezéssel elvált szülők esetében), vagy elsziszegték vitriolos megjegyzéseiket (a csúnya válási ügyek esetében, ahol a szülők kiteregették egymás szennyesét a bíróság és ezzel egy időben a pletykás nagyvilág, tehát végül a gyerekeik elé is). A barátaim ismerték a dörgést. Az öcsémmel és a húgommal mi is átéltük ezt néhányszor a szüleink válása utáni kezdeti időkben, mielőtt apánk bejelentette volna, hogy apa helyett inkább amolyan nagybácsi szeretne lenni, és a rendszeres hétvégi látogatások ebbe nem illettek bele. Ezeket a korai szombat estéket a város másik végén lévő, szűk és poros lakása kinyitható kanapéján töltöttük, méregdrága hifik és tévék közé zsúfolódva, körülvéve eleinte túl sok családi fotóval, később eggyel sem. Lucyval a kanapé vékony matracán aludtunk összebújva, ahol a fémrugók nyomták a hátunkat, Josh pedig hálózsákban aludt a földön. Kizárólag étteremben ettünk. Kevés elvált apa tudott vagy akart megtanulni főzni, Mint utólag kiderült, a legtöbben csak a következő feleségre vagy barátnőre vártak, aki feltölti a hűtőt, és esténként vacsorával várja őket. Vasárnap reggel aztán, mise vagy hittan előtt a felvonulás ellenkező irányban folytatódik: a kocsik megállnak a házak előtt, a kikászálódó gyerekek próbálnak nem túl megkönnyebbült arccal, nem túl gyorsan az ajtóhoz sétálni, az apák pedig igyekeznek nem túl gyorsan elhajtani, és próbálják az eszükbe vésni, hogy a látogatásuk célja az örömszerzés, nem a kötelesség­teljesítés. Két, három, négy évig mind visszajárnak. Utána eltűnnek: a legtöbben újranősülnek, vagy elköltöznek. Nem volt olyan vészes – a harmadik világban, de még az Államok szegényebb részein is sokkal rosszabb körülmények között élnek emberek. Nem ért minket fizikai fájdalom, és nem éheztünk. Philadelphia elővárosában élni még a némiképp lecsökkent életszínvonal mellett is sokkal könnyebb volt, mint a világ – sőt, az ország – legtöbb más pontján. Lehet, hogy öregebb kocsival jártunk, kevésbé divatos helyen nyaraltunk és magunk pucoltunk a medencénket, de volt autónk, jártunk nyaralni, volt medencénk, és legfőképpen volt fedél a fejünk felett. Az anyák és gyerekeik megtanulták, hogyan számítsanak egymásra. A válás megtanította, hogyan kezeljük a kevesebb kosztpénzt, vagy a cserkészvezető által feltett kérdést, hogy mit szeretnénk vinni az apák napi uzsonnára (legszívesebben „apát” mondtunk volna). A barátnőimmel kemények és pimaszok lettünk – csupa cinikus tizenéves. Gyakran tűnődtem azon, vajon az apák mit éreztek, amikor leparkoltak a ház előtt, ahol korábban minden este megálltak, hogy vajon alaposan megnézték–e egykori otthonukat, és vajon látták–e, hogy a távozásuk után az hogyan vált kicsit ütött– kopottabbá. Ugyanez jutott eszembe akkor is, amikor megálltam a ház előtt, amiben felnőttem. Még a szokásosnál is lepusztultabb képet mulatott. Se anyám, se rémes élettársa, Tanja nem rajongott a kerti munkáért, a pázsitot szélhordta avar borította. A

garázsfelhajtón lévő kavicsréteg olyan vékony volt, mint öregember májfoltos fején a keresztbe fésült haj, és parkolás közben láttam a kis fészer mögötti fémes csillogást. Régen a fészerben álltak a biciklijeink, de Tanja „kitakarította” az épületet, és az ezer­éves triciklitől a tíz sebességes városi kerékpárig mindent kicipelt a fészer mögé, és hagyta őket ott rozsdásodni. – Gondolj rá modern műalkotásként – mondta anyu, amikor Josh a bicikli–kupac igénytelenségére panaszkodott. Azon tűnődtem, vajon apám szokott–e még erre járni, tudott–e anyu új párválasztásáról, és gondolt–e ránk valaha, vagy egyáltalán nem zavarta, hogy három gyereke számára idegen felnőtté cseperedett. Anyu a garázsfelhajtón várt. Hozzám hasonlóan magas és erős alkatú (Nagydarab Nő, hallottam Bruce gúnyos hangját a fejemben), de nem (az átlagosnál töltöttebb) homokórára hasonlít, mint én, hanem egy almára: középen gömbölyű, a lába pedig izmos és vékony. A gimnazistaként teniszben, kosárlabdában és gyeplabdában jeleskedő Ann Goldblum Shapiro, a Nemesebb Nem leszbikus softballcsapat jelenlegi sztárja máig megőrizte sportolókra jellemző mozgását és gondolkodását: számára nincs olyan probléma, amit ne lehetne megoldani egy tempós sétával, vagy néhány hossz leúszásával. Rövid haja természetes ősz, és kényelmes, a szürke, a bézs és a halvány rózsaszín különböző árnyalataiban játszó ruhákat hord. A szeme ugyanolyan zöld, mint az enyém, de a tekintete kevésbé aggodalmas, és nagyon sokat mosolyog, Tipikusan olyan ember, akitől idegenek szívesen kérnek útbaigazítást, tanácsot vagy őszinte véleményt a Loehmann áruház közös próbafülkéjében arról, hogy nagy– e a fenekük a fürdőruhában. Érkezésemkor anyu széles szárú, halványrózsaszín nadrágot és kék garbót viselt, hozzá a tizennégy, különböző célokra alkalmas tornacipője egyikét és egy széldzsekit, rajta apró, háromszög alakú, szivárványszínű kitűzővel. Nem volt kifestve – sose hordott sminket – és a rövid haját szokás szerint tüsire szárította. Vidáman szállt be a kocsiba. Számára a Philadelphia leglátogatottabb piacterén tartott ingyenes főzőbemutató jobb volt, mint a kabaré. Ezeket nem arra találták ki, hogy a közönség is becsatlakozzon, de ezt senki se merte megmondani neki. – Nagyon visszafogott – mondtam a kitűzőjére mutatva, – Tetszik? – kérdezte naivan. – Tánjával a múlt hétvégén vettük New Hope–ban. – Nekem is hoztatok? – kérdeztem. – Nem – mondta, szándékosan elkerülve a csalit. – Neked ezt hoztuk Apró, lila krepp papírba csomagolt téglalapot adott át. A piros lámpánál állva kicsomagoltam, és egy göndör hajú, szemüveges kislány rajzával díszített hűtőmágnest találtam benne. „Nem vagyok leszbikus, de anyám az” olvastam. Remek. Bekapcsoltam a rádiót, és a városba vezető félórás úton nem szólaltam meg. Anyu csendben ült mellettem, és nyilván arra várt, hogy felhozzam Bruce cikkét. A csarnokba belépve, egy zöldséges és egy halas pult között végül megtettem.

– Jó az ágyban. – horkantottam. – Haha! Anyu oldalra pillantott. – Ezek szerint nem volt az? – Nem akarok veled erről beszélni – morogtam, miközben elsétáltunk a különböző pékségek, thai és mexikói kifőzdék között, és leültünk a bemutatóra kitett székekre. A szakács, akire emlékeztem a három héttel korábbi „Déli kedvencek” című bemutatóról, elsápadt anyám láttán. Anyu vállat vont, és a kifüggesztett táblára nézett. A heti előadás címe az „Amerikai klasszikusok öt alapanyagból” volt. A szakács nekilátott a munkának. Egyik kuktája, egy nyakigláb, pattanásos tanuló nekiállt felvágni a káposztát. – Le fogja vágni az ujját – jósolta anyám. – Csss! – szóltam rá, amikor az első sorban ülő törzsvendégek, a bemutatót mindig túl komolyan vevő nyugdíjasok egyike szigorúan ránk nézett. – Komolyan! – mondta anyu. – Rosszul tartja azt a kést. Na, térjünk vissza Bruce– hoz… – Nem akarok beszélni róla – mondtam. A szakács hatalmas vajdarabot tett a serpenyőbe olvadni, majd bacont dobott rá. Anyám felhördült, mintha lefejezést nézett volna végig, és rögtön felemelte a kezét. – Van szívbarát módozata is ennek a receptnek? – kérdezte. A szakács sóhajtott, és az olívaolajról kezdett beszélni. – Felejtsd el Bruce– t – mondta anyu. – Sokkal jobbat érdemelsz. – Anyu! – Csitt! – csattantak fel az első sorban ülő rajongók. Anyám a fejét ingatta. – Ezt nem hiszem el. – Mit? – Látod, mekkora serpenyőt használ? Nem lesz elég nagy. – A tanuló tényleg egy hatalmas adag, csúnyán összeszabdalt káposztát próbált beletuszkolni a sekély serpenyőbe. Anyám felemelte a kezét. Én gyorsan visszarántottam. – Hagyd békén, – Hogyan fog így tanulni, ha senki se mondja meg neki, hogy valamit rosszul csinál? – kérdezte anyu a színpad felé sandítva. – Jól mondja – szólalt meg a mellette ülő nő. – Ráadásul egyből a lisztbe forgatja a csirkét – folytatta anyám. – Először fűszereznie kéne. – Próbálta már a cayenne borsot? – kérdezte az előttünk lévő sorban ülő idős férfi. – Nem túl sokat, csak egy csipetnyit. Remek íze lesz tőle a csirkének.

– A kakukkfű se rossz – válaszolta anyu. – Köszönjük, Jamie Olivér. – Behunytam a szemem, és lejjebb csúsztam az összehajtható székben, miközben a szakács karamellizált édesburgonya és almachips készítésével folytatta a bemutatót, anyám pedig tovább vizsgáztatta helyettesítő hozzávalókkal, receptmódozatokkal és saját tapasztalatából ismert trükkös megoldásokkal kapcsolatban, illetve folyamatosan kommentálta a történteket a székszomszédjai szórakoztatására és a teljes első sor éktelen felháborodására. Később egy kapucsínó és egy talponállóból vásárolt forró vajas perec mellett előadta mindazt, amit megérzésem szerint már előző este óta fogalmazgatott magában. – Tudom, hogy Bruce nagyon megbántott – mondta. – De számtalan facér férfi van még a világban. – Na persze – motyogtam, és tovább bámultam a poharamat. – És nő is – tette hozzá bátorítóan. – Anyu, hányszor mondjam még, hogy nem vagyok leszbikus? Nem érdekelnek a nők! Anyám tettetett szomorúsággal csóválta a fejét. – Pedig nagy reményeket fűztem hozzád – mondta sóhajtva, és egy közeli halaspultra mutatott, ahol a tátott szájú, üres tekintetű fogasok és pontyok pikkelyén megcsillant a fény. – Ez itt a tanulság. – Ez itt egy halas pult – javítottam ki. – Az a tanulság, hogy sok hal úszkál még a tengerben – mondta anyu. Odasétált a pulthoz, és megkocogtatta az üveget. Vonakodva követtem. – Látod? – kérdezte. – Gondold azt, hogy minden egyes hal egy facér férfi. A halakra bámultam, Úgy tűnt, a hatosával egymásra pakolt haltetemek visszanéznek rám. – Kulturáltabban viselkednek – állapítottam meg. – Biztosan vannak, akik kellemesebb beszélgetőtársak is. – Mit adhatok? – kérdezte az alacsony, földig érő gumikötényt viselő ázsiai nő. Filéző kés volta kezében. Megfordult a fejemben, hogy kölcsönkérem, hogy megtudjam, milyen érzés lenne kibelezni Bruce– t. – Szép hal – ajánlgatta. – Nem, köszönjük – mondtam. Anyám visszairányított az asztalhoz. – Nem kéne így kiborulnod – mondta. – Egy hónap múlva már ezzel a cikkel bélelik majd ki országszerte a macskaalmos dobozokat. – Milyen felemelő gondolat ez egy újságírónak – válaszoltam. – Ne ironizálj – mondta. – Nincs más választásom – sóhajtottam. Visszaültünk az asztalhoz. Anyám felemelte a kávéspoharát – Az bánt, hogy őt

felvették egy magazinhoz? – kérdezte óvatosan. Nagy levegőt vettem. – Talán – ismertem el. És valóban, akkor is rosszulesett volna látnom, hogy Bruce csillaga emelkedőben van, miközben az enyém csak stagnál, ha nem rólam írt volna cikket. – Ne aggódj – szólalt meg anyu, – Eljön a te időd is. – De mi van, ha nem? – kérdeztem. – Mi van, ha nem találok másik állást, vagy másik barátot? Anyu elutasítóan legyintett, mintha ilyen butaságba nem is lenne volna érdemes belegondolni. – De mi van, ha mégsem? – nyaggattam. – Neki saját rovata van, és regényt ír… – Azt állítja, hogy regényt ír – mondta anyu. – Attól még nem biztos, hogy így is van. – Sose találok mást – mondtam rezignáltan. Anyám sóhajtott – Attól félek, ez az én hibám is – mondta végül. Ez felkeltette az érdeklődésemet. – Amikor apád olyasmiket mondott… Egyáltalán nem vágytam rá, hogy ilyen fordulatot vegyen a beszélgetés. – Anyu… – Nem, nem, Cannie, hadd fejezzem be. – Nagy levegőt vett. – Apád rettenetes volt – mondta. – Gonosz volt, és én túl sokat engedtem meg neki, túl sokáig hagytam rá a dolgot. – Hagyjuk, régen volt – Bocsáss meg – mondta anyám. Hallottam ezt már tőle, de mindig fájt, mert eszembe juttatta, miért kér bocsánatot, és mennyire rossz volt annak idején. – Bocsáss meg, tudom, hogy miattam lettél ilyen. Felálltam, összeszedtem a papírpoharainkat, a szalvétákat és a perecek maradványait, és elindultam szemetes keresni. Anyám követett. – Miattad lettem milyen? – kérdeztem. Anyu elgondolkozott. – Hát, nem bírod jól a kritikát. – Nekem mondod? – És nem vagy elégedett a külsőddel. – Mutass olyan nőt, aki az – vágtam vissza. – De nem mindenkit ér az a megtiszteltetés, hogy a komplexusain több millió Moxie olvasó csámcsoghat. – És azt kívánom… – Anyu szomorúan nézte a csarnok közepén álló asztalokat,

ahol különböző családok ettek, kávéztak, és adogatták egymásnak az Examiner különböző lapjait. – Azt kívánom, bárcsak jobban bíznál magadban. Mármint… szerelmi téren. Egy újabb téma, amit nem kívántam középkorúan leszbikussá lett anyámmal kivesézni. – Meg fogod találni a hozzád illő férfit – mondta anyu. – Eddig is dúskáltam a választékban. – Túl sokáig maradtál Bruce–szal. – Anyu, kérlek! – Kedves fiú volt. De tudom, hogy nem szeretted őt eléggé. – Azt hittem, kivonultál a hetero tanácsadási területről. – Szükség esetén vendégművészként még vissza– visszatérek – válaszolta vidáman. Kinn a kocsinál kurtán–furcsán megölelt, amiről tudtam, hogy nagy erőfeszítésébe került. Anyám kiváló szakács, együttérző hallgatóság, és remek emberismerő, de sose volt oda a fizikai szeretet– megnyilvánulásokért. – Szeretlek – mondta, ami szintén szokatlan volt tőle. De nem tiltakoztam. Minden meleg szóra szükségem volt.

HÁROM

Hétfő reggel a Philadelphiai Egyetem Túlsúly és táplálkozási rendellenesség ambulanciájának várótermében ültem egy aprócska székbe passzírozódva csupa olyan nő társaságában, akik túlsúlyuk miatt keresztbe se tudták tenni a lábukat, és arra gondoltam, hogy ha én irányítanám a helyet, kanapékat tennék a váróterembe. – Van itt néhány kérdőív – mondta megérkezésem után a sovány, mosolygós titkárnő a pult mögül, és átnyújtott egy vaskos formanyomtatvány–kupacot, egy csiptetős alátétet és egy tollat. – Van reggeli is – csiripelte, és a kiszáradt zsemlékre, a tubus zsírszegény krémsajtra és a narancslére mutatott, aminek tetején vastag rétegben úszott a gyümölcsrost. Na persze, majd biztosan itt fogunk enni, gondoltam, miközben elhaladtam a zsemlék mellett, és leültem a formanyomtatványaimmal. Fölöttem egy poszter virított, rajta „Szabadulj meg tőle… fokozatosan!” felirattal és egy modellel, aki tornadresszben futott a tarka rét közepén, és arra gondoltam, hogy bármilyen sovány is lennék, sose tennék ilyesmit. Név. Ez könnyű volt. Testmagasság. Semmi gond. Jelenlegi súly. Jaj. Legalacsonyabb felnőttkori testsúly. A tizennégy év már felnőttkornak számít? Ok,

amiért le akar fogyni. Elgondolkoztam, majd leírtam: „Megaláztak egy országos magazinban.” Némi további tűnődés után hozzátettem; „Szeretném jobban érezni magam a bőrömben”. Következő oldal. Eddigi fogyókúrák. Legmagasabb súly, legalacsonyabb súly, fogyókúrás programok, mennyit fogytam, mennyi ideig tartottam az elért súlyomat. „Használja a lap másik oldalát, ha szükséges,” olvastam. Szükséges volt. Amennyire lopva körbepillantva meg tudtam állapítani, mindenkinek szüksége volt rá. Egy nő még külön lapot is kért. Harmadik oldal. Szülők súlya. Nagyszülők súlya. Testvérek súlya. Tippelnem kellett, mert nálunk az ilyesmi nem volt családi beszédtéma. Szoktam–e hánytatni magam, szoktam–e böjtölni, használok–e hashajtót, szoktam–e megszállottan edzeni? Ha ezt tenném, gondoltam, vajon így festenék–e? Sorolja fel a kedvenc éttermeit. Ez könnyű volt. Ha végigsétáltam az utcán, pár percen belül legalább öt csodálatos hely mellett haladtam el – három háztömböt se kellett mennem, és tavaszi tekercstől tiramisuig minden megkaptam. Philadelphia még mindig New York árnyékában élt, és egy kicsit olyan volt, mint egy sértődött nővér, aki sose lehet annyira okos és szép, mint a húga. De a város vitathatatlanul gasztronómiai reneszánszát élte, és a lakásom környékén nyílt már palacsintázó, japán levesező és transzvesztita vacsoraszínház is (a műsor épphogy elment, de a tintahal mennyei volt). Százméterenként két kávézóba botlott az ember, így hamar rákaptam a háromdolláros lattéra és csokis sütire. Tudtam, hogy nem ez a legegészségesebb reggeli, de mit tehet az ember lánya, ha minden erejével próbálja elkerülni a rengeteg sarki cukrászdát? Ráadásul Andy, a szerkesztőségben szerzett egyetlen igazi barátom, étteremkritikus volt, és gyakran elkísértem a különböző helyekre, ahol libamájat, nyúl pástétomot, borjúsültet, vadpörköltet és serpenyős sügért voltam kénytelen fogyasztani, miközben Andy a diktafon gallérja alá rejtett mikrofonjába mormogott. Öt kedvenc étel. Na, itt már kezdtek nehezedni a kérdések. Úgy gondoltam, hogy az édességeket teljesen külön kéne kezelni, ahogy a reggelit is, nem is beszélve arról, hogy az általam elkészíthető öt legjobb étel teljesen más az öt készen kapható fogásnál. A sült csirke krumplipürével mindig megnyugtatott, de hogyan lehet ezt összehasonlítani a Lombard utcai francia cukrászda csokoládétortájával és creme brulée–jével, vagy a vietnami étterem töltött szőlőlevelével, a Delilah grillcsirkéjével, vagy a Le Bus brownie–jával? Egyre–másra javítottam, amit leírtam, de aztán eszembe jutott még a Silk City melegen, friss tejszínhabbal tálalt csokoládépuding– csodája is, és az egészet elölről kellett kezdenem. Hétoldalnyi egészségügyi anamnézis következett. Volt–e szívzörejem, magas vérnyomásom, zöldhályogom? Voltam–e terhes? Nem, nem, és sokadszorra is nem. Hatoldalnyi érzelmi állapotfelmérés. Eszem–e, ha ideges vagyok? Igen. Eszem–e, ha boldog vagyok? Igen, Rávetettem volna–e magam a szikkadt zsemlékre és gyanús krémsajtra, ha egyedül lettem volna? Naná. Tovább a pszichológiai kérdésekhez, Gyakran vagyok–e levert? Bekarikáztam, hogy „néha”. Szoktam–e öngyilkosságra gondolni? Felszisszentem, és bejelöltem,

hogy „ritkán”. Álmatlanság? Soha. Értéktelenség érzése? Igen, bár tudom, hogy nem vagyok értéktelen. Fantáziáltam–e valaha arról, hogy levágom a testem zsíros, lötyögős részeit? Azt hittem, mindenki ezt teszi. Van még hozzáfűznivalója a témához? Ezt írtam: „Elégedett vagyok életem minden aspektusával, leszámítva a külsőmet.” Aztán kiegészítettem: „és a szerelmi életemet”. Felnevettem. A mellettem lévő székbe préselt nő bizonytalanul rám mosolygott. Az általam csak moletti– eleganciának hívott szerelésben volt: macskanadrágban és halványkék, százszorszép mintás tunikában. Gyönyörű holmi volt, nyilván nem is olcsó, de attól még játszóruha. Mintha a divattervezők eldöntötték volna, hogy ha a nő bizonyos súly fölé megy, többé nincs már szüksége se kosztümre, se szoknyára, se blúzra, kizárólag felturbózott szabad időruhára, és az anyagra nyomott virágmintákkal próbálnának bocsánatot kérni azért, hogy túlkoros Tele– tubbynak öltöztetnek minket. – Csak kínomban nevetek – magyaráztam. – Értem én – válaszolt a nő. – Lily vagyok. – Én Candace. Cannie. – Hogyhogy nem Candy? – A szüleim nyílván úgy döntöttek, nem adnak további fegyvert a játszótéri gyerekek kezébe – válaszoltam. A nő mosolygott. Fényes, fekete haját lakkozott evőpálcika–szerűséggel fogta kontyba, két fülcimpáját pedig mogyorónyi gyémántok díszítették. – Szerinted van értelme? – kérdeztem. Megvonta vaskos vállát, – Korábban phen–fent szedtem – mesélte. – Harmincöt kilót fogytam. Benyúlt a táskájába, és tudtam, mi következik. Az átlagos nők a gyerekeik, a férjük vagy a nyaralójuk képét hordják maguknál. A kövér nők a karcsúkori képüket. Lily előhúzott egy egész alakos képet, amin fekete kosztümben volt és egy másikat, amin miniszoknyában és pulóverben. Persze ragyogóan festett mindkettőn. – Phen– fen – mondta, és hatalmasat sóhajtott. A melle úgy hullámzón, mintha nem emberi akarat, hanem a Hold vonzása irányítaná emelkedését és süllyedését. – Hihetetlenül bevált – folytatta. A szeme a távolba révedt. – Sose voltam éhes. Mintha repültem volna. – A speed már csak ilyen – jegyeztem meg. Lily meg se hallotta. – Sírtam, amikor bevonták az engedélyét. Próbálkoztam, de tíz perc alatt visszahíztam mindent. – Összehúzta a szemét. – Ölni tudnék egy kis phen–fenért. – De… – szólaltam meg tétován, – nem arról volt szó, hogy szívpanaszokat okozott? Lily horkantott. – Ha aközött kéne választanom, hogy ilyen kövéren éljek, vagy meghaljak, elgondolkoznék a válaszon. Nevetséges! Két sarkot sétálok bármelyik

irányba, és simán vehetnék kokaint, de phen–fent egyszerűen képtelenség szerezni. – Ó. – Egyszerűen nem jutott más az eszembe. – Te nem próbáltad a phen–fent? – Nem, Csak a Weight Watchers programot. Erre felhördült a váróterem, és panaszáradat zúdult felém. – Na, a Weight Watchers! – Micsoda átverés! – Jó drága átverés, ráadásul! – Amikor sorba kell állni, hogy valami vékony kislány lemérje az embert… – És mindig rosszat mutat a mérleg! – mondta Lily, és mindenfelé helyeslő mormogás hallatszott. A pult mögött ülő 34–es ruhaméretű nő aggodalmas arcot vágott. Kövér nők lázadása! Vigyorogva gondoltam bele, ahogy macskanadrágba bújtatott seregünk jogos felháborodásában végigmasíroz a folyosón, felborítja a mérlegeket, kihajítja a vérnyomásmérőket, letépi a falról a testtömeg–index– táblázatokat, és megeteti őket a sovány kórházi dolgozókkal, miközben zsemlével és zsírszegény krémsajttal tömi magát – Candace Shapiro? A szép szál orvos hihetetlenül mély hangon szólított. Lily megszorította a kezemet. – Sok sikert – súgta. – Ha van phen–fen az irodájában, csapj le rá. A negyvenes éveiben járó, sovány (naná!), őszülő halántékú, barna szemű orvos melegen megszorította a kezemet. Olyan magas volt, hogy még a vastagtalpú Martens bakancsomban is alig értem a válláig, ami azt jelentette, hogy legalább 198 centi magasnak kellett lennie. Mintha dr. Krushelevskyként mutatkozott volna be, de valahogy több szótagol mondott. – Szólítson dr. K.– nak – mondta megdöbbentően mély és nyugodt hangján. Arra vártam, hogy egyszer csak abbahagyja Barry White parodizálását, és normális hangon szólal meg, de mivel ezt nem tette, feltételeztem, hogy ez volt a valódi beszédhangja. A táskámat a mellkasomhoz szorítva ültem, miközben ő átlapozta a papírjaimat, és némely válaszaimat összehúzott szemmel, másokat hangosan nevetve olvasott el. Körbenéztem, és próbáltam megnyugodni. Kellemes szobája volt. Bőrkanapé, barátságosan rendetlen íróasztal, és egy valódinak látszó perzsaszőnyeg, rajta könyvkupacokkal, papírokkal, magazinokkal, az egyik sarokban tévével és videóval, a másikban pedig apró hűtőszekrénnyel és kávéfőzővel. Azon tűnődtem, vajon előfordult–e, hogy benn tölti az éjszakát… és vajon kinyitható– e a kanapéja. A szoba olyan helyiségnek tűnt, ahol az ember szívesen időzik. – Megalázták egy országos magazinban? – olvasta hangosan. – Mi történt?

– Jaj – kezdtem. – Jobb, ha nem tudja. – Pedig érdekel. Még sose olvastam ilyen szokatlan választ, – Hát, a barátom… – megrándult az arcom. – A volt barátom. Elnézést. Szóval a Moxie–nál dolgozik, és... – Jó az ágyban? – kérdezte az orvos. – Hát, szeretem azt hinni. A férfi elpirult. – Nem… úgy értem… – Igen, az Bruce rovata. Ne mondja, hogy olvasta! – Arra gondoltam, hogy ha egy negyvenes éveiben járó diétás orvos látta a cikket, akkor nyugodtan feltételezhetem, hogy minden egyes ismerősöm olvasta. – Sőt ki is vágtam – válaszolta. – Gondoltam, tetszene a betegeimnek. – Tessék? Miért? – Nos, mert szerintem elég érzékenyen beszélt a… a… – Kövér csajokról? Az orvos elmosolyodott – Sose nevezte így magát. – De minden másnak igen. – Szóval a cikk miatt van itt? – Amiatt is. Az orvos rám nézett. – Na jó, főleg amiatt. Csak mert, nem is tudom… Sose gondoltam magamra… úgy. Nagydarab nőként. Úgy érteni, tudom, hogy… nem vagyok aprócska, és hogy le kéne fogynom. Ne higgye, hogy vak vagyok, vagy, hogy leperegnének rólam az amerikai társadalom elvárásai a nőkkel szemben… – Szóval az amerikai társadalom elvárásai miatt van itt? – Sovány akarok lenni. – Az orvos várakozóan nézett rám. – Na jó, legalább soványabb. Belelapozott a papírjaimba. – A szülei túlsúlyosak. – Hát, mondjuk. Anyukám egy kicsit testes. Apámat már évek óta nem láttam. Volt egy kis pocakja, amikor elment, de… – Elhallgattam. Igazság szerint fogalmam se volt, hol az apám, ezért ez mindig kellemetlen téma volt számomra. – Sejtésem sincs, hogy nézhet ki most. Az orvos felnézett. – Nem szoktak találkozni?

– Nem. Valamit felírt. – És a testvérei? – Mindketten soványak. – Sóhajtottam. – Csak engem csapott meg a szalonnarúd. Az orvos felnevetett. – „Megcsapott a szalonnarúd”? Ezt még sose hallottam. – Ezerféleképpen meg tudnám még lepni. Továbblapozott. – Maga újságíró? Bólintottam. Visszalapozott. – Candace Shapiro… olvastam a nevét. – Tényleg? – Ez meglepett. A legtöbb újságolvasó átugorja a szerző nevét. – Szokott tévés cikkeket is írni. – Bólintottam. – Nagyon vicces a stílusa. Szereti a munkáját? – Imádom a munkámat – válaszoltam, és komolyan is gondoltam. Amikor éppen nem azon idegeskedtem, hogy milyen stresszes a riporterek élete, nem a féltékeny kollégáim elől próbáltam izgalmas megbízatásokat elhappolni, vagy nem a rétesboltos álmaimat szövögettem, tényleg élveztem a dolgot. – Nagyon szórakoztató. Érdekes, kihívásokkal teli… ilyesmi. Megint felírt valamit. – És úgy érzi, hogy a súlya befolyásolja a munkahelyi teljesítményét… azt, hogy mennyit keres, vagy, hogy meddig jutott a ranglétrán? Elgondolkoztam. – Nem igazán. Mármint néha előfordul, hogy interjút készítek valakivel, aki vékonyabb nálam, és akkor egy kicsit irigykedem, vagy azon tűnődöm, hogy vajon lustának hisz–e, és utána oda kell figyelnem, hogy az érzéseim ne befolyásolják azt, mit írok róla. De jól végzem a munkámat. Tisztelnek a kollégáim. Sőt van, aki fél tőlem. És van szakszervezet az újságnál, úgyhogy anyagilag is jól állok. Az orvos nevetett, és lassan továbblapozott a pszichológiai kérdésekhez, – Tavaly pszichoterápiára járt? – Nagyjairól két hónapig – válaszoltam. – Megkérdezhetem, hogy miért? Tűnődtem egy percig a válaszon. Nem könnyű egy nemrég megismert embernek elmondani, hogy az anyám ötvenhat évesen bejelentette, leszbikus. Különösen nem egy olyan személynek, aki bár fehér és sovány volt, úgy beszélt, mint James Earl Jones, és valószínűleg annyira tetszene neki a sztori, hogy ellenállhatatlan vágyat érezne, hogy elismételje. Talán nem is csak egyszer. – Családi problémák miatt – mondtam végül, Az orvos csak csendben maradt. – Az anyám… új kapcsolatot kezdett, és olyan gyorsan változtak a dolgok, hogy

megijedtem. – És segített a terápia? Eszembe jutott az egérszerű kis nő, akihez az egészségbiztosítóm küldött: kislányos, rövid vörös haja volt, a szemüvegét táncon a nyakába akasztva hordta, és egy kicsit félt tőlem. Talán nem számított rá, hogy az első öt percben lerohanom a hirtelen leszbikussá lett anyám és az életünkből kisétáló apám történetével. Minden találkozásunk alkalmával enyhe rettegést véltem felfedezni a tekintetében, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban átugorhatnék az asztalon, félrehajíthatnám a zsebkendői dobozát, és megpróbálhatnám megfojtani. – Mondjuk. A terapeuta azt hangsúlyozta, hogy nem változtathatom meg a családtagjaim viselkedését, csak azt, hogy én hogyan reagálok minderre. Az orvos megint feljegyzett valamit a dossziémban. Próbáltam észrevétlenül úgy dőlni, hogy el tudjam olvasni, de sajnos képtelen szögben tartotta a papírt. – Jó tanácsot adott? – kérdezte. Magamban megborzongtam, miközben arra gondoltam, hogy Tanja hat héttel az után költözött be anyámhoz, hogy járni kezdtek, és első tette élettársi minőségében az volt, hogy kipakolta a bútorokat az én egykori szobámból, hogy a helyükre becipelje szivárványmintájú ablakdíszeit, önsegítő könyveit és kéttonnás szövőszékét. Köszönetképpen szőtt Cöfinek egy csíkos pulcsit. Cöfi egyszeri viselés után megette. – Mondjuk. A helyzet nem ideális, de kezdek hozzászokni. – Helyes – mondta az orvos, és becsukta a dossziémat. – Elmondom, mi a helyzet, Candace. – Cannie – mondtam. – Csak akkor hívnak Candace– nek, ha rossz fát tettem a tűzre. – Akkor Cannie – mondta. – Egy sibutramin nevű gyógyszer egyéves tesztelését kezdjük meg, ami némiképp hasonlóan működik, minta phen–fen. Próbálta a phen– fent annak idején? – Nem – mondtam. – De van valaki a váróteremben, aki könnyes szemmel gondol vissza rá. Megint elmosolyodott. Feltűnt, hogy baloldalt van egy kis gödröcske az arcán. – Ezt figyelmeztetésnek veszem – mondta. – A sibutramin sokkal enyhébb, mint a phen– fen, de hasonlóképpen működik, tehát teltségérzetet jelez a beteg agyának. A jó hír az, hogy nincsenek a phen–fenhez hasonló kockázatai és mellékhatásai. Olyan nőket keresünk, akik legalább harminc százalékkal haladják meg az ideális testsúlyukat… – …és örömmel közli, hogy megfelelek a kritériumnak? – fejeztem be a mondatot. Az orvos elmosolyodott. – Az eddigi tesztek alapján egy év alatt öt–tíz százalékos testsúlycsökkenésre lehet számítani.

Gyorsan utánaszámoltam. Tízszázalékos testsúlycsökkenéssel a közelébe se kerültem volna az általam áhított súlynak. – Csalódott? Ezt vajon komolyan kérdezte? Persze, hogy csalódott voltam! A tudósok műszívet állítottak elő, hetvenéveseket küldtek űrsétára, öreg tatáknak biztosítottak erekciót, a modern tudomány nekem mégis mindössze tíz nyamvadt százalékot tudott felmutatni? – A semminél végül is jobb – mondtam. – Tíz százalék jóval több a semminél – mondta komolyan. – A kutatások azt mutatják, hogy már ötkilós testsúlycsökkenés is nagyon jelentős hatással van a vérnyomásra és a koleszterinszintre. – Huszonnyolc éves vagyok. A vérnyomásommal és a koleszterinszintemmel nincs gond. Nem az egészségem miatt aggódom. – Hallottam a hangomon a kezdődő hisztériát. – Én sovány akarok lenni. Muszáj lefogynom! – Candace… Cannie. Mély levegőt vette üt, és a tenyerembe temettem az arcom. – Bocsásson meg. A karomra tette a kezét. Jólesett. Valószínűleg az orvosi egyetemen azt tanítják, ha a beteg hisztériába hajló viselkedést produkál a túlzottan kis súlycsökkenés hallatán, gyengén helyezzük a kezünket az alkarjára… Elhúztam a kezem. – Nézze… mondta. – Reálisan nézve a helyzetét, a felmenőit és a csontozatát figyelembe véve elképzelhető, hogy ön sose lesz igazán vékony. De nem ez a legrosszabb dolog a világon. Nem néztem fel. – Ó, valóban? – Nem beteg. Nem fáj semmije. Összeszorítottam a számat. Ő nem érthette. Tizennégy éves koromban valahol a tengerparton nyaraltunk, és emlékszem, hogy oldalamon Lucyval, a karcsú húgommal sétáltunk. Baseballsapka, sort, fürdőruha és papucs volt rajtunk. Fagylaltot ettünk. Ha behunytam a szemem, élesen láttam magam előtt a lebarnult lábamat, a fehér sortot, és szinte a számban éreztem a fagylalt ízét. Pontosan emlékeztem a kedves arcú, hófehér hajú nénire, aki mosolyogva közelített felénk. Azt hittem, azt fogja mondani, hogy mennyire hasonlítunk az unokáira, vagy, hogy minket látva eszébe jutott, milyen jókat mulattak annak idején az ő húgával. Ehelyett biccentett a húgom felé, majd rámutatott az én fagylaltos tölcséremre. – Nem kéne fagylaltoznod, drágaságom – mondta. – Miért nem diétázol? Minden ilyen emlék élénken élt bennem. Egy életen ált gyűlt bennem a sok undok, bántó szó, amely úgy húzott vissza, mintha köveket varrtam volna a zsebembe. Ez járt hát a Nagydarab Nőknek. Nem kéne fagylaltoznod. Még hogy nem fáj semmim, gondoltam. Nevetséges.

Az orvos megköszörülte a torkát. – Beszéljünk a motivációjáról! – Jaj, nagyon motivált vagyok. – Felemeltem a fejem, és kipréseltem magamból egy fél mosolyt. – Nem látszik rajtam? Visszamosolygott rám. – Olyanokat keresünk, akiknek megfelelő a motivációja. – Becsukta a dossziémat, és nem létező hasa fölött keresztezte két karját. – Nyilván tisztában van azzal, hogy azoknak van a legjobb esélyük a fogyással elért súlyuk megtartásában, akik saját maguk miatt fogynak le. Nem a házastársuk kedvéért, nem a szüleik miatt, nem egy közelgő érettségi találkozó alkalmából, és nem is azért, mert szégyellik magukat valaki más újságcikke miatt. Némán farkasszemet néztünk. – Szeretném hallani, hogy van–e más indoka a fogyásra, mint az, hogy most feldúlt és dühös. – Nem vagyok dühös – mondtam dühösen. Most nem mosolygott. – Van más indoka is? – Nyomorultul érzem magam – fakadtam ki. – Magányos vagyok. Senki se jár velem, amíg így nézek ki. Egyedül fogok meghalni, a kutyám szétmarcangolja a holttestemet, és csak akkor találnak majd meg, amikor a bűz ellepi a ház folyosóját. – Ezt nagyon kétlem – mondta mosolyogva. – Nem ismeri a kutyámat – válaszoltam. – Szóval bekerültem? Kapok gyógyszert? Nem kaphatnék máris egy adagot? Az orvos rám mosolygott. – Majd jelentkezünk. Felálltam. Ő levette a sztetoszkópot a nyakából, és megpaskolta a vizsgálóasztalt, – Kifelé menet majd vesznek öntől vért. Nekem csak meg kell hallgatnom a szívét egy pillanatra. Ugorjon fel ide, kérem. Kihúztam magam a gyűrött papíron ülve, és behunytam a szemem, ahogy végigsimította a hátamat a kezével. Bruce óta először nyúlt hozzám férfi figyelmesen és kedvesen. Erre a gondolatra könnyek gyűltek a szemembe. Ne csináld, gondoltam eltökélten. Nehogy elsírd magad! – Lélegezzen – mondta dr. K. nyugodtan. Ha észre is vette, mi történik, nem árulta el. – Szépen, nyugodtan vegyen mély levegőt… tartsa benn… és engedje ki. – Megvan még? – kérdeztem a feje tetejét bámulva, ahogy előrehajolt, a bal mellem alá nyomva a sztetoszkóp hallgatókáját. Aztán mielőtt észbe kaptam volna, hozzátettem – Nincs összetörve? Az orvos mosolyogva egyenesedett fel. – Még megvan. Nincs összetörve. Sőt, úgy hallom, a szíve erős és egészséges. – A kezét nyújtva segített felállnom. – Nem lesz semmi gond – mondta. – Majd jelentkezünk.

A váróteremben Lily, a virágos pólós nő még mindig a székébe szorulva ült, és egy üres zsemlét egyensúlyozott a térdén. – Na? – kérdezte. – Majd jelentkeznek – mondtam. Egy papírlap volt a kezében. Nem lepődtem meg, hogy Bruce Guberman cikke, a „Nagydarab nőt szeretni” egy fénymásolt példánya volt. – Láttad ezt? – kérdezte. Bólintottam. – Nagyon jó! – mondta. – Ez a pasas tényleg mindent ért. Amennyire csak a széke engedte, áthelyezte a testsúlyát, és egyenesen a szemembe nézett. – El tudod képzelni, milyen ostoba csaj lehetett, aki futni hagyta ezt a kincset?

NÉGY

Minden egyedülálló embernek kutyát kéne tartania. Ha rajtam múlna, törvényben írnám elő, hogy aki nem él házasságban, vagy nincs állandó partnere, kidobták, elvált vagy megözvegyült, kötelező jelleggel azonnal battyogjon el a hozzá legközelebbeső menhelyre négylábú társat választani maga mellé. A kutya ritmust és célt ad az ember mindennapjainak. Ha valaki felelősséggel tartozik egy állat iránt, nem alhat délig, és nem bulizhat hajnalig. Nem számított, előző éjjel mennyit ittam, mit csináltam, vagy összetörték– e a szívemet, Cöfi minden reggel azzal ébresztett, hogy nedves orrát gyengén a szemhéjamhoz nyomta. Rendkívül megértő kis jószág: hajlandó volt elegánsan keresztbe rakott mancsokkal türelmesen feküdni a kanapén, miközben én a My Fair Ladyt néztem énekeltem, vagy a Családi életből vagdostam ki recepteket, aminek előfizetője voltam annak ellenére, hogy nem volt családom, és úgy festett, egyhamar nem is lesz. Cöfi apró és formás patkány terrier, fehér szőrét fekete foltok, hosszú, nyurga lábait barna jegyek tarkítják. Négy és fél kilót nyom, és úgy néz ki, mintegy anorexiás és rendkívül túlfeszített idegzetű Jack Russel terrier folyton égnek meredő dobermann fülekkel. Levetett kutya. Három sportújságírótól kaptam az első munkahelyemen. Együtt béreltek házat, és úgy érezték, a házhoz kutya dukál, úgyhogy örökbe fogadták Cöfit a menhelyről abban a hitben, hogy dobermann kölyök. Természetesen erről szó se volt, Cöfi már akkor is kifejlett patkány terrier volt, a szokásosnál nagyobb fülekkel. Bevallom őszintén, úgy néz ki, mint egy különböző fajtákból összerakott hibrid, amit rossz viccnek szántak. Elviséhez hasonló állandó gúnyos mosoly ül az arcán, ami állítólag annak a következménye, hogy az anyja kölyökkorában megmarta. De ha hallótávolságon belül van, sose kritizálom a külsejét, ugyanis erre rendkívül érzékeny. Akárcsak a gazdája. A sportújságírók fél éven keresztül hol elhalmozták Cöfit szeretettel, figyelemmel

és sörrel, hol pedig magára hagyták a konyhába zárva, de mindenesetre végig arra vártak, hogy felnőtt dobermann váljék belőle Amikor végül egyikük új állást kapott egy Fort Lauderdale– i kiadványnál, a másik kettő is úgy döntött, hogy külön költözik. Egyikük sem akarta magával vinni az izgága kis Cöfit, aki egyáltalán nem hasonlított egy dobermannra. Az újság munkatársai ingyen hirdethettek az újságban, és ők két héten át naponta az érdeklődők teljes hiánya mellett jelentették meg a hirdetésüket: „Egy db kutya, kicsi, foltos, ingyen elvihető”. Már bedobozoltak, és az új lakások tulajainál is letették a kauciót, amikor kétségbeesésükben ketten csaptak le rám a menzán. – Vagy te, vagy megint a menhely – mondták. – Szobatiszta? Kínosan néztek egymásra, – Mondjuk – mondta egyikük. – Fogjuk rá – kontrázott a másik, – Nem rág? Újabb nyugtalan pillantás. – Szereti a műcsontot – válaszolta az egyik. A másik csendben maradt, amiből arra következtettem, hogy Cöfi valószínűleg szeret még ezen kívül cipőt, övet, pénztárcái és bármi más, útjába akadó dolgot csócsálgatni. – Tud pórázon sétálni, vagy húz? És szerintetek a Cöfi néven kívül másra is hallgat? A fiúk egymásra néztek. – Figyelj, Cannie – mondta végül az egyik. – Tudod, mi történne szegénnyel a menhelyen… hacsak nem tudják másvalakinek is beadni, hogy dobermannkölyök. Márpedig ez nem valószínű. Befogadtam. Cöfi közös életünk első hónapját természetesen azzal töltötte, hogy sunyin a nappali sarkába kakilt, lyukat rágott a kanapémba, és úgy viselkedett, mint egy epilepsziás nyúl, amint a póráz hozzáért a nyakörvéhez. Amikor Philadelphiába költöztem, úgy döntöttem, ez így nem mehet tovább. Szigorú napirendet alakítottam ki. Cöfi háromszor sétált egy nap: reggel fél nyolckor velem, délután négykor a szomszéd gyerekkel, akinek ezért heti húsz dollárt fizettem, és lefekvés előtt leszaladtam vele még egyszer. Hat hónapig jártunk alapfokú engedelmességi tanfolyamra, amelynek végére többé– kevésbé abbahagyta a dolgok rágcsálását, teljesen szobatiszta lett, és jól nevelten sétált mellettem az utcán, hacsak egy mókus vagy gördeszkás el nem volta a figyelmét. Jutalomként felengedtem a bútorokra. Tévénézés közben mellettem üldögélt a kanapén, éjszakánként pedig a párnám mellett aludt összegömbölyödve. – Jobban szereted azt a kutyát, mint engem – panaszkodott Bruce. Való igaz, Cöfi

halálosan el lett kényeztetve; számtalan plüssjátéka, műcsontja, termo pulcsija és ínyenc falatkái mellé, szégyellem bevallani, de vettem neki a nagy kanapéhoz hasonló kék kutyakanapét is, amin napközben szunyókálhatott. (De az is igaz, hogy Bruce nem foglalkozott Cöfivel, és még sétálni se volt hajlandó levinni. Ha a kondi teremből, biciklizésből vagy túlórázás után érkeztem haza, Bruce a kanapén feküdt – gyakran a vízipipája társaságában –, Cöfi pedig úgy reszketett valamelyik párnán, mint aki menten szétdurran. Ha ilyenkor rákérdeztem, kivitte–e Cöfit, Bruce csak bűnbánóan vállat vont. Miután ez vagy tucatszor előfordult, leszoktam a kérdezősködésről.) Cöfi fényképe a munkahelyi képernyővédőm, és feliratkoztam a Rattler Partner című online hírlevélre is, bár ellenálltam a késztetésnek, hogy beküldjem Cöfi fotóját – egyelőre. Miközben hármasban heverésztünk az ágyban, Bruce–szal történeteket találtunk ki Cöfi múltjáról Én úgy gondoltam, hogy Cöfi jómódú brit családba születhetett, de az apja kitagadta, miután kompromittáló helyzetben kapta rajta a szénapajtában az egyik lovászfiúval, és Amerikába száműzte őt. – Talán kirakatrendezőként dolgozott – tűnődött Bruce, és megsimogatta a fejemet. – Ez fincsi – búgtam, és közelebb bújtam hozzá. – Szerintem a Studio 54–ben lógott. – Talán ismerte Trumant. – Egyedi öltönyöket készíttetett, és sétapálcával járt. Cöfi úgy nézett ránk, mintha megbolondultunk volna, majd a nappaliba masírozott. Felnéztem Bruce–ra, aki megcsókolt, és máris egymásnak estünk. Amennyire én megmentettem Cöfit a sportújságíróktól, az apróhirdetéstől és a menhelytől, ugyanannyira mentett meg ő is engem. Megmentett a magánytól, minden reggel értelmet adott az életemnek, és szeretett engem. Persze lehet, hogy csak azt szerette bennem, hogy a befordítható hüvelykujjamnak köszönhetően működtetni tudtam a konzervnyitót. Nem számít. Amikor este apró pofácskáját a fejem mellé hajtotta, sóhajtott, és behunyta szemét, nekem az elég volt. A táplálkozási–rendellenesség– klinikán tett látogatásom utáni reggelen fogtam Cöfi flexi pórázát, begyömöszöltem egy wal–martos zacskót a jobb zsebembe, négy kis kutyakekszet és egy teniszlabdát pedig a balba. Cöfi őrült módon ugrándozott, az ő és az én kanapém között szökdelt, fénysebességgel száguldott a folyosón a hálószobába, majd vissza, és csak annyi időre állt meg, hogy gyorsan megnyalja az orromat. Számára minden reggel ünneplésre ad okot. Hurrá! mondja. – Reggel van! Imádom a reggelt! Éljen a reggel! Menjünk sétálni! Végre kitessékeltem az ajtón, de tovább ugrándozott mellettem, amíg megkerestem a napszemüvegemet a zsebemben, és feltettem az orromra. Az utcán Cöfi gyakorlatilag táncolt, én pedig mögötte vonszoltam magam. A park szinte üres volt. Csak néhány golden retriever szaglászott a bokrok alján, és

egy pökhendi spániel grasszált a füvön. Elengedtem Cöfit, aki gondolkodás és mindennemű provokálcó nélkül eszeveszett ugatás közepette a spániel felé lódult. – Cöfi! – kiáltottam, pedig tudtam, hogy amint félméteres távolságra kerül a másik kutyától, biztosan megáll, megvetően szaglászik egyet–kettőt, talán vakkant is párat, majd békén hagyja a spánielt. Pontosan tudtam ezt én is, Cöfi is és feltételezhetően a másik kutya is (tapasztalatok azt mutatják, hogy a legtöbb kutya rá se hederít Cöfire, amikor az támadásba lendül, valószínűleg azért, mert annyira kicsi, hogy akkor se néz ki fenyegetőnek, amikor nagyon szeretne az lenni). De a spániel gazdája szemmel láthatóan megijedt, ahogy a foltos, vicsorgó patkány–terrier rakétaként száguldott a kedvence irányába. – Cöfi! – kiáltottam újra, és a kutyám kivételesen hallgatott rám, és megmerevedett. Odaszaladtam hozzá, és próbáltam szigorúnak tűnni, miközben megragadtam a grabancánál fogva, és mélyen a szemébe nézve a „nem” és „rossz” szavakat ismételgettem, ahogy azt az alapfokú engedelmességi tanfolyamon tanultuk. Cöfi vinnyogott, és sértődötten nézett rám, amiért elrontottam a szórakozását. A spániel tétován csóválni kezdte a farkát. A spániel gazdája szemmel láthatóan jól szórakott. – Cöfi? – kérdezte. Éreztem rajta, hogy nem bírja sokáig. Azon tűnődtem, vajon elég vagány–e ahhoz, hogy feltegye a kérdést. Úgy gondoltam, igen. – Tudod, mit jelent a „cöffinteni” szó? – kérdezte. Egy–null Cannie–nek. A cöffintés az öcsém egyetemi haverjainak egybehangzó állítása szerint szexelést jelent. A sportújságírók adták a kutyának ezt a nevet. Megpróbáltam tanácstalanságot tettetni. – Tessék? Cöfinek hívják a kutyámat. Miért, ez jelent valamit? A fiú elmosolyodott. – Hát, igen. Ez egy… szleng kifejezés. – Mit jelent? – kérdeztem a lehető legártatlanabb szempillarebegtetéssel. A fiú egyik lábáról a másikra állt. Kíváncsian néztem rá. Cöfi úgyszintén. – Ööö… – kezdte, de rögtön el is hallgatott. Megesett rajta a szívem. – Na jó, tudom, mit jelent a cöffintés – mondtam. – Megörökölt kutya. Röviden elmeséltem neki a sportújságírók történetét. – És mire rájöttem, mit jelent a neve, már késő volt. Próbáltam máshogy hívni… Töfinek, Röfinek, Szotyinak és minden másnak, ami csak eszembe jutott. De kizárólag a Cöfi névre hallgat, – Ez durva – mondta a fiú nevetve. Aztán hozzátette: – Steve vagyok. – Én Cannie. A kutyádat hogy hívják? – Sunny – válaszoltam. Cöfi és Sunny óvatosan megszagolták egymást, miközben Steve–vel kezet ráztunk.

– Most költöztem ide New Yorkból – mondta Steve. – Mérnök vagyok. – Családostul költöztél? – Nem. Agglegény vagyok. – Szép izmos lába volt. Barna, és csak kicsit szőrös. Olyan béna, tépőzáras szandált hordott, mint nyáron mindenki. Vászonsortot és szürke pólót viselt. Helyes volt. – Nincs kedved valamikor meginni egy sört? – kérdezte. Nemcsak helyes volt, de szemmel láthatóan nem idegenkedett az izzadt, teltkarcsú nőktől. – De van. Nagyon jó ötlet. Rám mosolyogott a baseballsapkája alól, Megadtam neki a számomat, és bár próbáltam nem beleélni magam a dologba, elégedetten mosolyogtam. Otthon adtam Cöfinek egy tálka kistestű kutyáknak való szárazeledelt, megettem a müzlimet, fogat mostam, gurguláztam, fogselymet használtam, majd mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjak a Jane Sloannal készítendő interjúmra. Jane Sloan rendkívül sikeres üzletasszony, akivel a vasárnapi kiadás számára készültem kimerítő beszélgetést folytatni. Hírnevére és az interjú helyszínéül szolgáló rendkívül elegáns Four Seasons Hotelre való tekintettel különös gonddal választottam ki a ruháimat, és a csípőszorító nadrágon kívül még egy hasleszorító harisnyanadrágba is beleszuszakoltam magam. Miután a fenekem így kordába került, felvettem a világoskék szoknyámat a hozzá tartozó, csillag alakú gombokkal díszített blézerrel, majd belebújtam a szögletes orrú, fekete cipőmbe, amit minden huszonéves karrierista nő viselt. Erőért és higgadtságért fohászkodtam, meg azért is, hogy Bruce olyan bizarr, üzemi balesetben törje el az ujjait, hogy soha többé ne tudjon írni. Aztán taxit hívtam, és a Four Seasons Hotelhez vitettem magam.

A Philadelphia Examiner hollywoodi tudósítója vagyok. Ez nem olyan könnyű, ahogy hangzik, ugyanis Hollywood Kaliforniában van, én pedig nem. De azért nem adom fel. Rendszeresen írok a sztárok által viselt ruhákról, a róluk szóló pletykákról és fura szokásaikról. Kritikát is írok, és nagy ritkán interjút készítek azzal a maroknyi hírességgel, aki kegyesen megáll a keleti parton is a különböző reklámkampányai során. Az után lettem újságíró, hogy angol szakon végeztem az egyetemen, és nem tudtam, merre tovább. Írni akartam. Egy szerkesztőség tűnt a kevés olyan helyek egyikének, ahol ezért még fizetést is kérhettem. A diplomám megszerzése utáni szeptemberben egy nagyon kicsi, közép–pennsylvaniai lapnál helyezkedtem el. Az újságírók átlagéletkora huszonkét év volt. Mindannyiunknak összesen nem volt két év munkatapasztalata, és ez a végterméken is meglátszott. Ott, a Central Valley Timesnál öt körzeti iskoláról írtam rendszeresen, különböző tűzesetekről és karambolokról, és minden másról, amire ezen felül volt időm. Mindezért heti háromszáz dollárt kaptam, amin épphogy eléldegéltem, ha semmi nem

jött közbe. De valami persze mindig közbejött. Aztán jöttek az esküvői beszámolók. A CVT volt az utolsó újságok egyike az országban, ami még hosszú, részletes és legfőképp ingyenes beszámolókat közölt le a tervezett helybéli esküvőkről – és sajnos a menyasszonyi ruhákról is. Ezek megírásához olyan kifejezéseket kellett elsajátítanom, mint az ekrü, matt szatén, a gyöngyökkel díszített francia csipke mintázat, a felhúzott szoknya, a szív alakú mély dekoltázs, a hímzett organza–muszlin, vagy a hologramos uszály. Ezeket olyan gyakran kellett leírnom, hogy a szövegszerkesztőben gyorsgombot rendeltem az egyes kifejezések mellé. Így egyetlen gomb lenyomásával olyan szavakat tudtam előcsalogatni a számítógépemből, mint a rózsafelhúzással díszített uszály vagy Swarovski kristállyal kirakott leheletfinom organza. Egy napon épp fáradtan pötyögtem be a legújabb esküvői közzétételt, és az élet igazságtalanságán merengtem, amikor egy értelmezhetetlen szóval találtam szembe magam. Sok menyasszony kézzel töltötte ki a bejelentő formanyomtatványunkat. Ez az ara lila tintával, kacskaringós betűkkel egy AGV–nek látszó szót kanyarított rá. Megmutattam a papírt Rajinak, szintén kezdő kollégámnak. Hunyorgott a lila tinta láttán. – AGV – olvasta lassan. – Ez biztos olyasmi, mint a DOS. – Menyasszonyi ruhánál? Raji megvonta a vállát, New Yorkban nőtt fel, és a Columbia Egyetem újságíróképzőjében végzett. Számára Közép–Pennsylvania minden tekintetben értelmezhetetlen volt. Visszamentem az asztalomhoz, Raji pedig folytatta gyűlölt feladatát, az iskolai menzák heti menüjének begépelését. – Krumplikrokett – mormogott magában. – Folyton csak krumplikrokett. Továbbra se tudtam megfejteni az AGV jelentését. A menyasszony a formanyomtatvány aljára odabiggyesztette a telefonszámát. Jobb híján azt tárcsáztam. – Halló? – kérdezte egy vidám hang. – Jó napot – mondtam. – Candace Shapiro vagyok a Valley Timestól Sandra Garryt keresem. – Én vagyok Sandy – csiripelte a nő. – Üdvözlöm. Épp a készülő esküvőjéről írok. Itt a kezemben formanyomtatványa, és van itt egy rövidítés, amit nem értek. Mi az az AGV?

a

– Agávé – válaszolta azonnal. A háttérben gyerekvisítozást hallottam, és úgy tűnt, a tévében szappanopera megy. – Agávé lesz a ruhám. – Ó – válaszoltam. – Hát, köszönöm, csak ennyit szerettem volna tudni… – Csak az a baj, hogy maga szerint az emberek tudni fogják, milyen az agávé? Ön

milyen színre gondol, ha meghallja? – Zöldre? – tippeltem. Szerettem volna letenni a telefont, Három kosár szennyes várt a kocsim csomagtartójában. Mielőbb le akartam lépni a szerkesztőségből, hogy tornázni menjek, kimossam a ruháimat, és bevásároljak. – Talán halványzöld lehet. Sandy sóhajtott. – Látja, épp ez a gond – szólalt meg. – Mert inkább kék, mint zöld. A ruhakölcsönzőben azt mondták, ezt a színt agávénak hívják, de szerintem annak elég zöldes a hangzása. – Akkor írjam azt, hogy kék? – kérdeztem. Sandy ismét sóhajtott. – Világoskék? – próbálkoztam. – De igazából nem kék – mondta, – Ha kéket írunk, az emberek egyből égkékre vagy tengerészkékre gondolnak, pedig ez egyáltalán nem sötét színű ruha. – Halványkék? – javasoltam, és közben az esküvői rovatnál magamra szedett szókincsemet pörgettem a fejemben. – Akvamarinkék? Babakék? – Nem hinném, hogy ezek illenének rá – mondta Sandy szigorúan. – Hm – válaszoltam. – Nyugodtan gondolja végig, és majd hívjon vissza, ha… Ekkor Sandy sírva fakadt. Hallottam, ahogy a vonal végén zokog, miközben a háttérben tovább szólt a szappanopera, és a gyerek, akit ragacsos kezűnek képzeltem, tovább nyávogott. – Azt akarom, hogy tökéletes legyen – mondta Sandy zokogva. – Olyan régóta várok erre a napra... Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen… de még azt se tudom, milyen színű a ruhám! – Ugyan – próbáltam nyugtatni, de közben nevetségesen tehetetlennek éreztem magam. – Kérem, ne sírjon, ez nem olyan nagy baj… – Nem tudna idejönni? – kérdezte, még mindig sírva. – Maga újságíró, nem igaz? Esetleg meg tudná mondani, milyen színű a ruhám. A mosnivaló ruhámra és az eltervezett estémre gondoltam. – Kérem – mondta Sandy vékony, esdeklő hangon. Sóhajtottam. A mosás megvár, gondoltam, és most már amúgy is kíváncsi voltam. Ki lehetett ez a nő, azon kívül, hogy nem tud helyesen írni, és rátalált a szerelem? Megkérdeztem, hogyan jutok el hozzájuk, magamban átkozódtam, amiért ilyen vajszívem van, majd megnyugtattam, hogy egy óra múlva ott leszek. Bevallom őszintén, lakókocsitelepi lakásra számítottam, Közép–Pennsylvaniában ugyanis elég sokan élnek ilyen helyen. De Sandy igazi házban lakott, egy apró, fehér házban, amelyet fekete spaletta és alacsony deszkakerítés tett bájossá. A hátsó kertben

hatalmas narancssárga vízipisztoly hevert, mellette háromkerekű biciklivel és újnak látszó hintával. Csillogó–villogó fekete kisteherautó állt a kocsifelhajtón, a harminc körüli Sandy pedig az ajtóban állt. Szeme fáradtságot, de reménykedést is tükrözött. Világosszőke haja olyan vékony volt, mint a vattacukor, pisze orrával és búzavirágkék szemével porcelánfigurára emlékeztetett. Jegyzetfüzettel a kezemben kiszálltam a kocsiból. Sandy a szúnyogháló mögül mosolygott rám. Két apró kéz kapaszkodott a combjába, és egy aprócska arc jelent meg, majd bújt el újra mögötte. A házat olcsó bútorokkal rendezték be, és a furnérozott dohányzóasztalon kupacokban állt a Fegyverek és töltények, az Autósmagazin és a Vadászberkek jó néhány száma. Világoskék padlószőnyeg borította a nappali padlóját, a konyhái pedig fehér linóleum, amelyen látszott, hogy bár stilizált padlóminta van rajta, egy gurigában fektették le. – Kér üdítőt? Én épp most akartam inni – mondta Sandy szégyenlősen. Nem akartam üdítőt inni. Látni akartam a ruhát, kitalálni rá a megfelelő szín nevet, aztán lelépni, még mielőtt elkezdődik a Melrose Place a tévében. De Sandy kétségbeesettnek tűnt, én pedig szomjas voltam, úgyhogy leültem a konyhaasztalhoz a piros fonallal hímzett házi áldás alá, és letettem magam mellé a jegyzetfüzetemet. Sandy nagyot kortyolt az italából, finoman böfögött egyet a kézfeje mögött, behunyta a szemét, és megrázta a fejét. – Elnézést kérek. – Izgul az esküvő miatt? – kérdeztem. – Hogy izgulok–e? – kérdezte, és felnevetett. – Halálosan be vagyok tojva! – Ez az ön… – óvatosan megválogattam a szavaimat. – Ez az első alkalom, hogy ilyesmire vállalkozik? Sandy bólintott. – Ha úgy vesszük, igen. Az első házasságomat titokban kötöttem, miután kiderült, hogy Trevorral teherbe estem. Egyszerűen besétáltunk az anyakönyvvezetőhöz. Anyám érettségi bankettre hordott ruháját vettem fel. – Ó – válaszoltam. – Másodszor pedig – folytatta Sandy – egyáltalán nem is volt esküvő. Dylan apukája az élettársam volt. Hét évig éltünk együtt. – Én vagyok Dylan! – szólalt meg egy vékonyka hang az asztal alól. Aprócska, szőke fiú dugta ki a fejét. – Az apukám katona. – Igen, kicsim – mondta Sandy, és szórakozottan megsimogatta Dylan buksiját. Rám nézett, sokatmondóan felvonta a szemöldökét, megrázta a fejét, és némán tátogott: – Börtönben van. – Ó – mondtam ismét. – Kocsilopásért – suttogta Sandy. – Szóval nem valami durva dolgot követett el. A mostani vőlegényemet, Bryant igazából akkor ismertem meg, amikor Dylan apját

látogattam meg. – Szóval Bryan… – kezdtem ráérezni, hogyan lehet a befejezetlen mondat az újságírás egyik hasznos eszköze. – Holnap helyezik szabadlábra – mondta Sandy. – Csalásért ült. A hangjából kihallott büszkeség alapján feltételeztem, hogy ez még az autólopáshoz képest is sokkal jobb. – Szóval a börtönben ismerkedtek meg? – Igazából már egy ideje leveleztünk a személyes találkozó előtt – magyarázta Sandy. – Apróhirdetést adott fel. Várjon, megmutatom! Sandy felpattant, mire megcsörrentek az üdítős poharak az asztalon. Kezében laminált papírdarabbal tért vissza, ami nem volt nagyobb egy átlagos postai bélyegnél. „Magas, sportos test­alkatú, oroszlán jegyben született keresztény úr keres levelezőtársat (és talán többet) megértő hölgy személyében”, állt rajta. – Tizenketten írtak neki – mondta Sandy büszkén. – Azt mondta, az én levelem tetszett neki a legjobban. – Miért, miről írt neki? – Őszinte voltam – válaszolta Sandy. – Magamról meséltem neki. Leírtam, hogy egyedülálló anyuka vagyok. Hogy olyan társat keresek, aki példakép lehet a kisfiaim számára. – Szóval úgy gondolja… – Nagyon jó apuka lesz – mondta Sandy. Visszaült az asztalhoz, és úgy bámult a poharába, mintha abban évszázadok bölcsessége lenne, nem pedig bolti sajátmárkás kóla, amiből már a szénsav is kiment. – Hiszek a szerelemben – mondta erős, tiszta hangon. – A szülei..? – kezdtem, de Sandy bosszúsan legyintett, mintha el akarná hessegetni a témát. – Apám négyéves koromban lépeti le, azt hiszem – magyarázta. – Anyámmal éltem, és az egymást váltó élettársaival: Micky apuval, Sam apuval, Aaron apuval. Megesküdtem, hogy én nem így fogok élni. És nem is fogok. Azt hiszem… illetve tudom… hogy most megtaláltam az igazit. – Mami? – Dylan visszatért a konyhába, cukorkától élénkpirosra maszatolt szájjal. A testvére kezet fogta, Dylan apró termetű, vékony csontú, szőke kisgyerek volt, a másik fiú pedig (ő lehetett Trevor) sötét hajú, komoly arcú kis vasgyúró. Sandy felállt, és bizonytalanul rám mosolygott. – Maradjon itt – mondta. – Fiúk, gyertek. Mutassuk meg az újságíró néninek a

mami szép ruháját! A hallottak után, a börtön, a két korábbi férj, a keresztény apróhirdetés alapján fel voltam készülve valami borzalmasan ízléstelen menyasszonyi ruhára. De Sandy ruhája gyönyörű volt. A test vonalát követő felső rész merevített, fűzős fazon volt, rajta csillogó, hópihe méretű kristályokkal, a mély dekoltázs pedig szépen kiemelte Sandy alakját. A szoknya hatalmas tüllcsoda volt, Sandy kipirult, kék szeme csakúgy csillogott. Úgy nézett ki, minta tündér a Hamupipőkében. Trevor komoly képpel fogta a kezét, ahogy Sandy bevonult a konyhába, és a nászindulót dúdolta. Dylan elcsente a fátylat, és saját fejére tette Sandy megállt a konyhai lámpa alatt, és körbe pördült. A szoknyája halkan suhogott a padlón. Dylan nevetve tapsolt, Trevor pedig ámulva nézte édesanyját, aki felemelt karral és kibontott hajjal tartott nekünk bemutatót. Sandy csak forgott és forgott, a fiai pedig megbabonázva bámulták, amíg végre meg nem állt. – Na, mit gondol? – kérdezte Sandy kipirult arccal, lihegve. A szorosra fűzött ruhában minden egyes lélegzetvételnél hullámzott a melle. Ahogy még egyszer körbe pördült, észrevettem, hogy a ruha hátuljái apró textil rózsácskák díszítik. – Kék? Vagy inkább zöld? Elgondolkodva ránéztem, ahogy ott állt előttem rózsás orcáival és porcelán bőrével a fiai csodáló tekintetében. – Nem tudnám megmondani – válaszoltam. – De majd kitalálok valamit. Természetesen kicsúsztam a leadási határidőből. Mire visszaértem a szerkesztőségbe, a helyi rovat szerkesztője már rég hazament. Nem is csoda, hiszen Sandy végigmutogatta Bryan fényképeit, elmesélte, milyen nászutat terveznek, végighallgattam, hogyan olvas esti mesét a fiainak, hogyan ad nekik jóéjt–puszit az arcukra és a homlokukra, majd ujjnyi whiskyt öntött a kólájába, és nem sokkal kevesebbet az enyém be. – Bryan rendes ember – mondta álmodozó hangon. A cigarettája parazsa úgy világított a konyhában, mint egy szentjánosbogár. Megadott hasábba kellett beférnie az írásnak, úgyhogy csak annyi helyem volt, amennyi Sandy elmosódott képe alatt maradt. Kicsit szédültem a whiskytől, ahogy leültem a számítógéphez, amelyen megnyitva hagytam az esküvői hírekhez használt sablonszöveget. Csak a házasulandók és a násznép tagjainak nevét, valamint a menyasszonyi ruha leírását keltett kitölteni benne. Becsuktam a fájlt, új dokumentumot nyitottam, nagy levegőt vettem, és írni kezdtem. Sandra Louise Garry szombaton hozzámegy Bryan Perraulthoz az Old College Roadon lévő Miasszonyunk templomban. A menyasszony strasszokkal díszített antik csatokkal berakott frizurában esküszik majd örök hűséget Bryannek, akinek a leveleit a párnája alatt tartja, és olyan sokszor olvasta el őket, hogy vékonyabbak, mint a pillangó szárnya. – Hiszek a szerelemben – mondja Sandra, pedig ha valaki cinikus szemmel tekintene a múltjára, azt mondaná, rosszul teszi. Az első férje elhagyta, a második

jelenleg is börtönben ül; abban a börtönben, ahol Sandra megismerte Bryant, akit két nappal az esküvő előtt helyeznek szabadlábra. A vőlegény leveleiben gerlicének és angyalkának nevezi jövendőbelijét. A menyasszony a konyhában az egy napra engedélyezett három cigarettájának utolsó slukkját beszívva az ő hercegéről mesél. Fiai, Dylan és Trevor viszik majd a fátylat. A menyasszonyi ruha agávészínű, valahol félúton a halványkék és a halványzöld között. Nem fehér, hiszen az szüzeknek, cukormázas románcról ábrándozó tinédzsereknek való. Nem is ekrü, ami nem más, mint némi lemondással árnyalt fehér. Nem. Sandra ruhájának színe az álmok színe. Nos. Kissé giccses, kissé túlzó, kissé agyonírt. Álomszínű ruha? Mintha minden egyes szótagra a „Nemrég diplomázott kreatív írás szakon” lett volna rábélyegezve. Másnap reggel az asztalomon a cikkem egy példánya várt, egyik bekezdése az olvasó­szerkesztő piros javítóceruzájával bekarikázva, „KERESS MEG!” állt a macskakaparás a margón: Chris, a főszerkesztő eltéveszthetetlen kézírása. Chris valahonnan délről érkezett, és azzal csábították Philadelphiába, hogy hamarosan jobb és fontosabb újság főszerkesztője lehet (nem is beszélve a pisztránghalászati lehetőségekről). Félénken kopogtattam az irodája ajtaján. Rögtön behívott. A cikkem újabb példánya hevert az asztalán. – Ez… – kezdte, és hosszú ujjával a papírra mutatott. – Mi akar ez lenni? Vállat vontam. – Én csak… tudod… megismerkedtem ezzel a nővel. Az esküvői hirdetményét gépeltem, de volt benne egy szó, amit nem tudtam elolvasni. Felhívtam, elmentem hozzá, és… nem is tudom, úgy gondoltam, hogy sztorit lehetne kanyarítani belőle. Chris felnézett. – Jól gondoltad – mondta. – Lenne kedved hozzá máskor is? Így hát sztár született… kis túlzással. Minden második héten kiválasztottam egy menyasszonyt, akiről rövid cikket írtam; ki ő, milyen ruhában megy férjhez, és milyen a lagzija. De leginkább a hogyan érdekelt; hogyan jut el odáig egy nő, hogy odaálljon a pap, a rabbi, vagy anyakönyvvezető elé, és örök hűséget esküdjön. Találkoztam fiatal és idős menyasszonnyal, vak és süket arával, tinikkel, akik első szerelmükkel kötötték össze az életüket és cinikus húszasokkal, akik a gyerekük apjának nevezték a párjukat. Jártam első, második, harmadik és negyedik esküvőn, sőt egyszer valakinek az ötödik esküvőjén is. Részt vettem nyolcszáz fős óriásbanzájon is (egy ortodox esküvő volt, ahol a férfiak és a nők külön teremben táncoltak, és összesen nyolc rabbi volt jelen, akik az este végére mind Tina Turner–fazonú csillogós parókában ropták). Láttam, ahogy egy pár a kórházban mondta ki a boldogító igent, miután egy balesetben a nő lebénult. Egy másik menyasszony a templomban tudta meg, hogy a vőlegény meggondolta magát; láttam, ahogy eltorzul az arca, miután a vőlegény sápadt tanúja komor arccal suttogta a rosszhírt először az örömanya, majd az ő fülébe.

Már akkoriban is tudtam, milyen ironikus a helyzetem. Miközben a kortársaim gunyoros hangvételű cikkeket írtak felkapott online magazinokban arról, milyen a különböző nagyvárosokban szingliként élni, addig én egy apró, a kihalás szakadékának szélén táncoló helyi lapnál épp a házasság természetével ismerkedtem. Milyen bájos! Milyen elbűvölő! De még ha akartam se tudtam volna úgy írni magamról, ahogy egykori évfolyamtársaim tették. Nem voltam ahhoz elég bátor, hogy a nemi életemről írjak. Nem is szívesen tártam volna a nagyvilág elé a testemet, még ha csak írásban is. Ráadásul nem izgatott annyira a szex témája, mint a házasságé. Szerettem volna megérteni, hogyan kerül az ember olyan párkapcsolatba, ahol bátran megfogja a társa kezét, hogy ketten fejest ugorjanak az ismeretlenbe. Minden egyes menyasszony történetét alaposan megismertem; megtudtam, hogyan ismerkedett meg a vőlegénnyel, és mikor jöttek rá, hogy együtt akarják leélni az életüket, majd addig ízlelgettem, addig forgattam magamban a sztorit, amíg meg nem találtam benne a minden szálat mozgató alapvető igazságot. Ha valaki a kilencvenes évek elején a kezébe vette volna azt a kis helyi újságot, láthatott volna a közel száz esküvőről készült fényképek hátterében, ahogy ott állok kék vászonruhámban, ami elég visszafogott volt ahhoz, hogy ne vonjam magamra a figyelmet, de elég elegáns is az eseményhez. Néhány képen a templomi padsorok egyikében ültem, jegyzetfüzettel a zsebemben, és néztem, ahogy a különböző menyasszonyok – idősek, fiatalok, feketék, fehérek, soványak, teltek – keresik a választ az élet nagy kérdéseire. Honnan tudja az ember valakiről, hogy ő az igazi? Hogyan lehet olyan biztos a saját érzelmeiben, hogy amikor örök hűséget fogad, azt komolyan is gondolja? Hogyan tud hinni a szerelemben?

Már két és fél éve írtam az esküvői rovatot, amikor a megfelelő pillanatban a megfelelő szerkesztő kezébe kerültek az írásaim szülővárosom egyik legnagyobb lapja, a Philadelphia Examiner szerkesztőségében. Az Examinernél épp akkor döntötték el, hogy a fiatal, úgynevezett X generációs olvasók megszerzése mindennél fontosabb üzleti cél, és egy fiatal újságíró már a koránál fogva is vonzani fogja az ifjú olvasókat. Ezért felajánlották, hogy legyek az eladdig hiányzó kapocs az újság és a huszonéves philadelphiaiak között. Két héttel később az Examiner vezetősége úgy döntött, hogy az X generációhoz tartozó olvasók megnyerése mégsem olyan fontos, és inkább a kertvárosi otthonülő anyukák körében próbálnak még több előfizetőt toborozni. De addigra már alkalmazásban álltam náluk, úgyhogy szerencsém volt, minden jól ment. Vagyis majdnem. Új állásom legnagyobb hátulütője az első pillanattól kezdve Gabby Gardiner lett. Gabby nagydarab őskövület, aki kékes–ősz árnyalatú göndör fürtöket, és zsíros, vastag szemüveget visel. Ha én nagydarab vagyok, ő óriás. Az ember azt hinné, kialakulhatott volna köztünk némi cinkosság a közös elnyomás miatt, amit a 38–as méret feletti nőket groteszknek és nevetségesnek tituláló világ miatt kellett elviselnünk. Aki ezt

hinné, téved. Gabby a Philadelphia Examiner sztárokról szóló rovatának szerkesztője volt, és ahogy előszeretettel emlékeztetett engem és bárki mást, aki hallótávolságon belül tartózkodott, már akkor ez volt a titulusa, amikor én még gondolat se voltam. Ez egyszerre volt az erőssége és a gyengéje is. Munkakapcsolatai két évtizeden és egész Észak–Amerikán nyúltak át, csak sajnos ez a két évtized a hatvanas és a hetvenes éveket jelentette. Gabby valamikor, Reagan elnökké választása és a kábeltévé születése idején hagyta abba az újdonságok követését, ezért a Music TV–től kezdve számtalan olyan jelenség van, ami közel sem érdekli őt annyira, mint mondjuk Elizabeth Taylor. Gabby kora megállapíthatatlan, de minimum hatvan körül járhat. Nincs gyereke, nincs férje, semmilyen felismerhető jel nem utal arra, hogy nemi életet élne, sőt annak sincs semmilyen felismerhető jele, hogy a szerkesztőségen kívül egyáltalán bármilyen életet élne. Gabbyt a hollywoodi pletykák éltetik, és szinte áhítattal közeledik a témához, Úgy beszél a sztárokról, akiknek életéről általában a New York–i pletykalapok harmadkézből szerzett információi alapján ír, mintha régi jó barátai lennének. Ez akkor is szánalmas lenne, ha Gabby Gardiner csak egy parányit is szeretetreméltó lenne. De nem az. Viszont mázlista. Az a szerencséje, hogy az Examiner olvasóinak többsége negyven feletti, és nem érdeklődik az újdonságok iránt, ezért a „Locsi–fecsi Gabbyval” a lap egyik legnépszerűbb rovata. Persze Gabby ezt is előszeretettel ismételgeti emelt hangon (állítólag azért beszél hangosan, mert rosszul hall, de szerintem azért, mert a kiabálás sokkal idegesítőbb, minta normál hangfekvésű beszéd). Az Examinernél töltött első pár évem alatt békén hagytuk egymást. Sajnos tavaly nyáron kiborult a bili, miután Gabby kéthónapos betegszabadságra ment, hogy kezeltesse valamilyen gusztustalannak hangzó betegségét (csak a „polip” szót hallottam, mielőtt Gabby és barátnői gyilkos pillantást vetettek rám, és én olyan gyorsan slisszoltam ki a postázóból, hogy még a People magazin tini kiadását is ottfelejtettem). A távollétében én írtam a rovatát. A háborút ugyan elvesztette, de a csatát megnyerte: a rovat továbbra is „Locsi–fecsi Gabbyval” címen futott, csak a cikkek végére került a szégyellni valóan kis betűmérettel szedett megjegyzés, hogy Gabby „kiküldetésen” van, és addig „az Examiner riportere, Candace Shapiro helyettesíti”. – Sok sikert, kölyök – mondta Gabby leereszkedően, miután odakacsázott az asztalomhoz elbúcsúzni. Olyan mézesmázosan mosolygott, mintha a megelőző két hetet nem azzal töltötte volna, hogy a főszerkesztőnél lobbizott: a távollétében inkább hírügynökségi cikkeket adjanak le, mint hogy én kapjak egy esélyt, amíg őt poliptalanítják. – Megmondtam a legjobb kontaktjaimnak, hogy csörögjenek rád. Nagyszerű, gondoltam. Izgis pletykákra számíthatok néhány kilencvenéves őskövülettől. Alig várom. Ezzel le is szállhatott volna rólam, de nem így történt. Hétfőtől péntekig minden

áldott reggel számíthattam Gabby óramű pontosságú telefonhívására. – Ben Affleck? – kérdezte reszelős hangon. – Mi az a Ben Affleck? Vagy: – Comedy Central? Azt senki se nézi. Néha pedig pikírten megjegyezte: – Tegnap este láttam valamit a tévében Elizabethről. Miért nem szerepelt a rovatban? Próbáltam nem idegeskedni. Kedvesen beszéltem vele telefonon, és amikor különösen nyűgös napja volt, a másnapi cikk végén elejtettem egy „Gabby Gardiner visszatérése szeptember végére várható'' típusú mondatot. De egy reggel nem voltam a helyemen, amikor hívott, ezért hangpostára futott a hívása, ahol az alábbi üzenet fogadta: – Jó napot, ön Candace Shapirot, a Philadelphia Examiner sztárrovatának szerkesztőjét hívta. – Csak akkor jöttem rá, mekkorát hibáztam, amikor a főszerkesztő megjelent az asztalomnál. – Azt terjeszted magadról, hogy te vagy a sztárrovat szerkesztője? – kérdezte. – Nem – válaszoltam. – Dehogy Csak helyettesítem Gabbyt. – Tegnap este Gabby indignált hangon hívott fel. Késő este – mondta nyomatékosan, ezzel félreérthetetlenül a tudtomra adva, hogy nagyon nem szereti, ha álmában megzavarják. – Szerinte azt a benyomást kelted az emberekben, hogy ő végleg távozott, és te vetted át a helyét. Nem igazán értettem a helyzetet. – Nem tudom, Gabby miről beszél. A főszerkesztő sóhajtott. – A hangpostádról – magyarázta. – Nem tudom, mi van rajta, és megmondom őszintén, nem is érdekel. Csak változtasd meg rajta a szöveget, mert nem akarom, hogy Gabby még egyszer felébressze a nejemet és a gyerekeimet. Hazamentem, és zokogtam egy sort Samanthának. (Látszik, hogy semmi önbizalma – jegyezte meg Samantha, és átnyújtotta a fél doboz olvadozó fagyit, miközben a kanapéján sajnáltattam magam.) Bruce–nak telefonon keresztül dühöngtem. (Változtasd meg azt a nyomorult üdvözlőszöveget, Cannie! – mondta.) Megfogadtam Bruce tanácsát, és az alábbi szöveget mondtam a hangpostámra: – Jó napot, ön Candace Shapirót, a sztárrovat átmeneti, ideiglenes, mulandó, egyáltalán nem végleges, jelentéktelen helyettesítő munkatársát hívta. Gabby másnap reggel a szokásos időben hívott. – Klassz a hangpostád, kölyök. De a múltat nem tudtam meg nem történtté tenni. Amikor Gabby visszatért a betegszabadságról, Eve– nek kezdett szólítani (A Beszéljünk Éváról!, című film idősebb kolléganője kegyeibe férkőző ambiciózus hősnője nyomán), már ha egyáltalán szólt hozzám. Próbáltam tudomást se venni róla, és inkább kedvenc munkaidőn túli elfoglaltságaimra koncentráltam: a novelláimra, a regény kezdeményemre és a Csillagokat látok című forgatókönyvemre, amin már hónapok óta robotoltam. A

Csillagokat látok romantikus vígjáték volt egy nagyvárosi újságíróról, aki beleszeret az egyik általa meginterjúvolt sztárba. A megismerkedésük aranyos (a lány leesik a bárszékről, miközben titokban próbálja megnézni pasast), de utána rosszul indul a kapcsolat (a pasas azt hiszi, a lány csak egy a számtalan duci rajongója közül), aztán végül mégis egymásba szeretnek, és a szokásos bonyodalom után boldogan kötnek ki egymás karjaiban. A sztár karakterét Adrian Stadtről mintáztam, a Saturday Night kabaré jóképű szereplőjéről, akinek a humorérzéke hasonlított az enyémre, hiába volt visszatérő skicce a „Sugárban hányó pilóta”. Már egyetemista koromban is érte rajongtam, és mindig úgy gondoltam, ha ismernénk egymást, jól kijönnénk. Az újságíró karakterét természetesen magamról mintáztam, csak őt Josie–nak hívták, vörös volt a haja, és heteroszexuális szülei kiegyensúlyozott házasságban éltek. A forgatókönyvre tettem fel a jövőmet. Úgy éreztem, ez a helyes folytatása a jó egyetemi eredményeimnek és a professzoraimtól kapott biztatásnak, akik úgy gondolták, tehetséges vagyok, és vihetem valamire. Ez a történet volt a válaszom egy olyan világnak (és saját titkos félelmeimnek), ami váltig állította, hogy a túlsúlyos nők nem élhetnek kalandos, szerelemmel teli életet. Márpedig én bátor tettre szántam el magam, A Four Seasons szállodában készültem meginterjúvolni Nicholas Kaye– t, a Böfögő Boys című tini–vígjáték egyik főszereplőjét. A film egy testvérpárról szólt, akiknek a böfögése varázserejű. De ennél sokkal fontosabb, hogy Jane Sloan, a film producere is ott lesz a találkozón (feltételeztem, hogy a forgatást fintorogva nézte végig). Jane Sloan volt az egyik példaképem. Mielőtt az ízléstelen kommersz filmek felé fordult volna, Jane Sloan írta és rendezte minden idők néhány legszellemesebb hollywoodi filmjét. Ráadásul ezekben a filmekben okos és humoros nők szerepeltek. Heteken keresztül úgy próbáltam elnyomni magamban Bruce hiányát, hogy hosszas álmodozásokba bocsátkoztam arról a pillanatról, amikor majd személyesen találkozom Jane Sloannal. Úgy képzeltem, azon nyomban lelki társára ismer bennem, átnyújtja a névjegyét, és megígérteti velem, hogy rögtön felhívom, amint újságírás helyett a forgatókönyvírás felé kacsingatok. Még egy kicsit el is mosolyodtam, amikor elképzeltem, hogy felderül az arca, amikor szerényen bevallom neki, már van egy kész forgatókönyvem, és szívesen elküldöm neki, ha érdekli. Jane Sloan író volt, ahogy én is. Jó humora volt, ahogy nekem is. Igaz, ő gazdag volt, híres és felfoghatatlanul sikeres, ráadásul nagyjából akkora, mint az én combon, de a lelki társaknál ez nem számít, győztem meg magam.

Majdnem egy órával az érkezésem, és negyvenöt perccel a megbeszélt időpont után Jane Sloan leült velem szemben, és egy nagyméretű tükröt, valamint egy palack Eviant helyezett a tányérja mellé. – Hello – mondta rekedt hangon, összeszorított foggal, és nekiállt ásványvizet spriccelni az arcára. Hunyorítva szemléltem, hátha egyszer csak elneveti magát, és kiderül, hogy csak viccel. Hiába. Nicholas Kaye leült mellé, és bocsánatkérő mosolyt

villantott rám. Jane Sloan végül letette a tükröt és a palackot. – Bocs a késésért – mondta Nicholas Kaye, aki pont úgy nézett ki, mint a tévében: hihetetlenül jóképű volt. Jane Sloan idegesen lökte arrébb az asztalon lévő vajtartó tálkát. Felkapta hattyú alakúra hajtogatott szalvétáját, csuklója egyetlen legyintésével kirázta, és alaposan megtörölgette vele az arcát. Csak az után volt hajlandó megszólalni, hogy az asztalra helyezte az immár alapozó– , vörös rúzs– és szempillaspirál­foltos szalvétáját. – Ez a város tönkreteszi a pórusaimat – jelentette ki. – Ne haragudjon – mondtam, de amint a bocsánatkérés elhagyta a számat, hülyén éleztem magam. Mégis miért szabadkoztam? Én nem bántottam a pórusait. Jane sápadt kezével bágyadtan legyintett, mintha a bocsánatkérésemnek semmi jelentősége nem lenne, majd felemelte ezüst vajazó kését, és elkezd te vele böködni a virág formájú vajdarabot, amit egy perccel korábban az asztal másik végére száműzött. – Mit akar tudni? – kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna. – Ööö… válaszoltam, miközben a noteszemet kerestem. Rengeteg kérdéssel készültem, kezdve azzal, hogyan készít szereposztást, azon keresztül, milyen alkotók voltak rá hatással egészen addig, hogy mit szeret nézni a tévében, de csak annyit tudtam kinyögni: – Honnan jött a film alapötlete? Továbbra is a vajat szuggerálva válaszolt. – A tévében láttam. – Abban a késő esti kabaréban az HBO–n – vetette közbe Nicholas Kaye segítőkészen. – Felhívtam a rendezőt. Mondtam neki, hogy csináljunk belőle filmet Beleegyezett. Remek. Szóval így készültek a filmek. Furcsa vajgyűlölő, arcukat ásványvízzel spriccelő botsáskák felhívnak valakit, és voilá, máris kész a film! – Szóval… ön írta a forgatókönyvet? A szellemszerű kéz újra legyintett. – Csak felügyeltem az írást. – A Saturday Night csapatából kértünk fel pár srácot – mondta Nicholas Kaye. Még remekebb. Nem elég, hogy nem voltam a Saturday Night csapatának tagja, még csak srác se voltam. Magamban csendesen elvetettem a tervemet, hogy beszélek Jane Sloannak a forgatókönyvemről. Valószínűleg egészen Pittsburghig nevetnének rajtam. Pincér lépett az asztalunkhoz. Jane és Nícholas szó nélkül, homlokukat ráncolva tanulmányozták az étlapot. A pincér kétségbeesetten nézett rám. – Egy osso buccót kérek – mondtam.

– Remek választás – mosolygott rám. – Kérek egy… – kezdte Nicholas, majd elhallgatott. Hosszan, nagyon hosszan hallgatott. A pincér várt, tollát bevetésre készen a jegyzettömbjén tartva, Jane megbökte a vajat. Éreztem, ahogy egy csepp izzadság végiggördül a tarkómon, le a hátamon, majd be a bugyimba. – …egy ilyen salátát – mondta végül Nicholas. A pincér közelebb hajolt, hogy lássa, mire mutat – Értettem, uram – mondta megkönnyebbülten. – A hölgynek mit hozhatok? – Salátát – motyogta Jane Sloan. – Milyen salátára gondol? – kérdezte a pincér. – Csak salátalevelet kérek – mondta Jane. – Fodros salátából, ha van. Megmosva. Mellé külön ecetet kérek. És semmiképpen se vágják fel a leveleket. Tépve kérem. Kézzel tépve. A pincér mindent felírt, majd elmenekült. Jane Sloan lassan felemelte a tekintetét. Ügyetlenül ismét fellapoztam a noteszemet. – Ööö… Salátalevél? Jane Sloan salátalevelet eszik ebédre, gondoltam, én pedig itt ülök majd vele szemben borjúlábat szopogatva. De ami még ennél is rosszabb volt: továbbra se jutott eszembe egyetlen értelmes kérdés sem. – Melyik a kedvenc jelenete a filmben? – nyögtem ki kínomban. Rettenetes kérdés volt, egy elsőéves egyetemista iskolaújságos színvonala, de a semminél mégis jobb, gondoltam. Jane Sloan végre elmosolyodott. Igaz, csak halványan, alig észrevehetően, de mégiscsak mosolygott Aztán megrázta a fejét – Nem mondhatom el. Túl intim – válaszolta. Ó, te jóságos ég, most segíts meg. Küldj tornádót a Four Seasons éttermére, hadd repüljön sikítozva minden öltönyös üzletember és hadd csörömpöljön a porcelán étkészlet Különben itt halok meg helyben. – Mik a tervei a jövőre vonatkozóan? Jane vállat vont, és titokzatos arckifejezést öltött. Éreztem, ahogy a hasleszorító harisnyanadrágom feladja a küzdelmet, megadóan lepöndörödik a hasamról, és csak a combtövemnél áll meg. – Egy közös projekten dolgozunk – válaszolta Nicholas Kaye segítőkészen. – Én írom a forgatókönyvet néhány egyetemi haverommal, Jane pedig beviszi a stúdiókhoz. Ha gondolja, szívesen mesélek róla. Lelkes előadásba kezdett valamiről, ami a világ legostobább filmjének hangzott.

Egy pasasról szólt, aki megörökli apja fingópárna gyárát, és apja egykori társa megpróbálja átverni őt, de a főhős és a bátor takarítónő végül győzedelmeskednek. Anélkül jegyzeteltem, hogy felfogtam volna a szavai értelmét; a tollam mechanikusan cikázott a papíron, miközben bal kézzel az ebédet lapátoltam a számba. Ezalatt Jane két részre osztotta a tányérján levő salátalevél–halmot; az egyikben nagyobb, külső levelek, a másikban kisebb, keményebb levelek és levélszárak voltak. Amikor ezzel végzett, a villája ágainak felső egyharmadát belemártotta az ecetes tálba, majd gondosan felszúrt egyetlen levelet a nagyobb leveleket tartalmazó kupacból, és a szájába helyezte. Pontosan hat falatot evett (ezalatt Nicholas befalta a saját salátáját, én pedig eltüntettem a körülmények ellenére isteni osso bucco felét), megtörölte száraz ajkait a szalvétájával, felemelte a vajazó kését és ismét bökdösni kezdte a vajat. Odanyúltam, és elhúztam előle a vajas tálkát, mert úgy éreztem, képtelen vagyok ezt tovább elviselni, ráadásul muszáj volt valamivel kiugrasztanom a nyulat a bokorból, mert az interjú egy helyben toporgott. – Hagyja már abba – szóltam rá szigorúan, – Mit ártott magának az a vaj? Csend lett. Elhúzódó csend. Jeges, szívbe markoló, síri csend, Jane rám emelte kifejezéstelen, fekete szemét. – Tejtermék – mondta olyan hangon, mint aki átkot szór, – A tejipar Pennsylvania állam harmadik legnagyobb iparága – vágtam vissza anélkül, hogy tudnám, igazat mondok– e. De hihetőnek hangzott. Valahányszor kibicikliztem a városból, mindig teheneket láttam az út mentén. – Jane allergiás – mondta Nicholas gyorsan. Rámosolygott a rendezőre, megszorította a kezét, és nekem csak ekkor esett le: ezek ketten egy pár. Hiába volt Nicholas huszonhét éves, Jane pedig… hát, legalább tizenöttel több annál. Ráadásul Nicholas kifejezetten emberi volt, Jane pedig… a legkevésbé sem. – Mire kíváncsi még? – Például arra… – Elhallgattam, mert összegabalyodott ujjaik láttán egyszerűen képtelen voltam gondolkodni. – Áruljanak el valami meglepőt a filmről. – Részben a Showgirls helyszínén forgattunk – válaszolt Nicholas készségesen. – Ez benne volt a sajtóanyagban – szólalt meg hirtelen Jane. Ezt persze én is tudtam, de úgy döntöttem, udvariasságból nem szólok, felírom, és elmenekülök, mielőtt megtudnám, mi történik, ha a nőt, aki hat salátalevelet eszik ebédre, megkérdezik, kér–e desszertet. – Mondok én magának valami meglepőt – folytatta Jane. – A virágbolti eladó a lányom. – Tényleg? – Élete első filmszerepe – mondta Jane félig büszkén, félig szemérmesen. Majdnem hihető volt. – Persze próbáltam lebeszélni a színészkedésről. Már így is

állandóan a külseje miatt aggódik. Vajon kitől örökölte? – gondoltam, de nem szóltam semmit. – Ezt még senkinek sem árultam el – mondta Jane. Megremegett a szája széle. – De magát kedvelem. A jó ég könyörüljön azokon, akiket nem kedvel, gondoltam, és próbáltam értelmes válasszal előállni, amikor Jane hirtelen felpattant, és Nicholast is magával húzta. – Sok sikert – motyogta, és elviharzott. Épp akkor étkezett meg a desszertes kocsi. – Megkínálhatom valamivel, mademoiselle! – kérdezte a pincér együttérzően. Szerintem érthető, hogy nem tudtam nemet mondani.

– Na, mi volt? – kérdezte Samantha a telefonban. – Salátát evett ebédre – nyögtem. – Milyen salátát? – Csak levelet. Sima salátalevelet. Ecettel. Azt hittem, ott halok meg. – Salátalevelet? – Sima salátalevelet – ismételtem. – Fodros levelűt. Külön azt kérte. És Eviannal locsolta az arcát. – Cannie, ezt most találod ki? – Nem! Esküszöm! A hollywoodi bálványom egy salátalevél–evő, húszkilós rém, tetovált szemkontúrral. Samantha szenvtelenül hallgatott – Ne sírj. – Nem sírok – füllentettem. – Csak csalódott vagyok. Azt hittem, jól ki fogunk jönni. Gondoltam, majd odaadom neki a forgatókönyvemet, de soha senkinek nem mutathatom meg a forgatókönyvet, mert a Saturday Night egyik szereplőjével se jártam együtt egyetemre! – Lenéztem az ölembe. – Ráadásul leettem magam osso buccóval. Samantha sóhajtott – Szerintem menedzsert kéne szerezned. – Nem tudok menedzsert szerezni! Hidd el, már próbáltam! Csak akkor hajlandóak elolvasni az ember írását, ha már megfilmesítették egy korábbi forgatókönyvét, de addig senki nem filmesít meg egy forgatókönyvet, amíg nem menedzser ajánlja neki – mondtam a szememet törölgetve. – Rémes ez a hét. – Posta! – csicseregte Gabby jókedvűen. Nagy kupac borítékot és papírt dobott az asztalomra, majd elcsámpázott. Elköszöntem Samtől, hogy átnézzem a postámat.

Sajtóközlemény, Még egy sajtóközlemény. Fax, fax és újabb fax. Gondosan kézírással címzett boríték, amelynek feladóját több év tapasztalata alapján rögtön felismertem: Dühös Idős Olvasó. Feltéptem a borítékot. A reszkető kézzel írt levélben ez állt: „Kedves Miss Shapiro! A Céline Dionról írt cikke volt a legszégyenteljesebb, legalávalóbb rágalom, amelyet valaha az Examiner hasábjain olvastam, pedig ötvenhét éve hű olvasója vagyok a lapnak, Nem elég, hogy Céline zenéjét 'nyáltól csöpögő balladáknak' titulálta, még a művésznő külsejét is kritizálni merészelte! Biztos vagyok benne, hogy ön sem egy Cindy Crawford. Tisztelettel: Mr. E. P. Deiffinger.” – Hahó, Cannie. Jesszusom. Gabby rendszeresen mögém lopózott. Ahhoz képest, hogy masszívan kövér, öreg és félig süket volt, ha akart, olyan halkan tudott közlekedni, akár egy macska. Amikor megfordultam, ott állt mögöttem, és az ölemben heverő levél felé biccentett. – Valami gondod adódott? – kérdezte olyan mézesmázos hangon, aminek még Jancsi és Juliska se dőlt volna be. – Esetleg helyreigazítást kell közölnünk? – Nem, Gabby – mondtam, és próbáltam visszafogni magam. – Csak egy eltérő olvasói vélemény. A levelet a szemetesbe dobtam, és olyan hirtelen toltam hátra a széket, hogy majdnem átgurult Gabby lábán. – Jesszus! – sziszegte, és visszavonult. Kedves Mr. Deiffinger, fogalmaztam magamban. Lehet, hogy nem vagyok szupermodell, de legalább van annyi működő agysejtem, hogy felismerjem a hallgathatatlan zenét. Kedves Mr. Deiffinger, dühöngtem, miközben a másfél mérföldnyire lévő Túlsúly és táplálkozási rendellenesség ambulanciára gyalogoltam a fogyitanfolyam első órájára. Sajnálom, hogy megbántottam Céline Dion munkásságának minősítésével, de úgy éreztem, kifejezetten jóindulatú voltam. Betrappoltam a terembe, leültem az asztalhoz, és körülnéztem. Ott volt Lily, akit a váróban ismertem meg, és egy nagyjából velem egy méretű idősebb fekete nő, jól megtömött aktatáskával, aki a kézi számítógépét nyomkodta. Ült még a teremben egy szőke tinédzser, aki hosszú haját pánttal tartotta kordában, testét pedig nagyméretű pólóba és óriási, lógó farmerba rejtette. És volt ott még egy hatvan körüli nő, aki legalább 180 kilót nyomhatott. Ő utánam jött be a terembe a botjára támaszkodva. Gondosan felmérte az ülőalkalmatosságokat, mielőtt az egyik székre ereszkedett volna. – Szia, Cannie – köszöntött Lily. – Szia – morogtam. A műanyag táblán két szó állt: „Egészséges adagok”, a tábla

mellett pedig az ételpiramis volt kifüggesztve. Már megint ez a baromság, gondoltam, és azon tűnődtem, vajon kérhetek–e felmentést az óráról. Elvégre egyszer már részt vettem a Weight Watchers programban. Mindent tudtam az egészséges adagokról, A váróteremből ismerős vékony nővér lépett be az ajtón, kezében különböző tálkákkal, mérőpoharakkal és egy műanyag sülthúsutánzattal. – Jó napot mindenkinek – mondta, és felírta a nevét a táblára: Sarah Pritchard, diplomás szakápoló. Mi is bemutatkoztunk egymás után. A szőke lányt Bonnie– nak hívták, a fekete nőt Anitának, a rendkívül elhízott nő pedig Estherként mutatkozott be. – Úgy érzem, mintha újra egyetemista lennék – suttogta Lily, miközben Sarah nővér kalóriatáblázatot tartalmazó füzetkét és viselkedés terápiával kapcsolatos információs anyagot osztott ki. – Én meg úgy–, mintha megint a Weight Watcherst csinálnám – suttogtam vissza. – Ti próbáltátok? – kérdezte Bonnie, a szőke lány, és közelebb húzódott hozzánk. – Igen, tavaly – válaszoltam. – Melyiket, az „Egy, Kettő, Három, Siker” programot? – Nem, a Rost– és Zsírkontrollt – válaszoltam suttogva. – Az nem valami más program? – kérdezte Esther, akinek meglepően kellemes, mély és meleg hangja volt, és nyoma se volt benne a rémes philadelphiai akcentusnak, amelynek köszönhetően a város szülöttei úgy nyelik le a mássalhangzókat, mint a puha, ragacsos karamellt. – Az a Súlykontroll – mondta a szőke lány, – A Rost– és zsírkontroll lényege, hogy az ember számolja az egyes ételekben lévő zsírt és élelmi rostot. A rostból naponta el kell érni egy minimális szintet, zsírból pedig nem lehet egy adott szint fölé menni – magyaráztam. – És működött? – kérdezte Anita, és letette a Palm Pilotját. – Nem – mondtam. – De valószínűleg az én hibámból. Folyton összekevertem, hogy melyik számot nem lehet meghaladni, és melyik az, amelyiknél viszont többel kell enni… Aztán meg rábukkantam egy nagyon magas rosttartalmú brownie– ra, amiben még extra vas is volt, vagy mi… Lily felnevetett. – Persze egymillió kalória volt benne, de gondoltam, nem számít, hiszen kevés benne a zsír, viszont sok a rost. – Ez gyakori tévedés – mondta Sarah nővér vidáman. – A zsír– és rostbevitel valóban fontos, de ugyanilyen lényeges a napi kalóriabevitelt figyelemmel kísérni. Tulajdonképpen nem bonyolult a képlet.

A táblához fordult, és olyan egyenletet írt fel rá, amit már a középiskolában se szerettem. – Bevitt kalória kontra elégetett kalória. Ha az ember több kalóriát vesz magához, mint amennyit eléget, akkor hízik. – Tényleg? – kérdeztem tágra nyílt szemmel. A nővér gyanakodva nézett rám. – Komolyan mondja? Tényleg ilyen egyszerű a dolog? – folytattam. Zavartan nézett rám. Feltehetően ahhoz volt hozzászokva, hogy túlsúlyos tanítványai jámboran ülnek a helyükön, mint egy jól táplált birkanyáj, mosolyogva bólogatnak, miközben a nővér bölcs szónoklatokkal kábítja őket, és kikerekedett szemmel csodálják őt csak azért, mert szerencsés, és vékonynak született. Már maga a gondolat is feldühített. – Szóval, ha kevesebb kalóriát eszem meg, mint amennyit elégetek… – A homlokomra csaptam, – Istenem! Végre felfogtam! Megértettem! Meggyógyultam! Felálltam a székemből, és az ég felé emeltem a kezem. – Csoda történt! Megmenekültem! Köszönöm neked, Jézusom, hogy a Túlsúly és táplálkozási rendellenesség ambulanciával együtt felnyitottad a szemem! – Jól van – szólalt meg a nővér. – Vettem a lapot. – A fenébe! – mondtam, és visszahuppantam a székembe. – Pedig épp kérdezni akartam, hogy hazamehetek– e. A nővér felsóhajtott. – Nézzék – kezdte –, az igazság az, hogy számtalan tényező árnyalja ezt az alapösszefüggést… és sajnos a tudomány nincs tisztában minden faktor működésével Tudjuk, hogy az embereknek eltérő az anyagcseréje, ahogy azt is, hogy egyesek szervezete jobban ragaszkodik a túlsúlyhoz, mint másoké. Tudom, hogy fogyni nem könnyű. Sosem állítottam, hogy az lenne. Kissé lihegve nézett ránk. Mi álltuk a tekintetét. – Ne haragudjon – törtem meg végül a csendet. – Pimasz válasz volt részemről. Csak tudja… nem tudom, a többiek hogy vannak vele, de nekem már nem először magyarázzák ezt. – Bizony – mondta Anita – Nekem se – vetette közbe Bonnie. – Attól, hogy valaki kövér, még nem ostoba – folytattam. – De minden egyes súlycsökkentő program, amiben eddig részt vettem, úgy bánt velünk, mintha azok lennénk. Mintha csak annyit kellene elmagyarázni nekünk, hogy párolt csirkét együnk a zsírban sült változat helyett, fagyaszott joghurtot tejszínes jégkrém helyett, vegyünk forró fürdőt ahelyett, hogy pizzát rendelnénk, és máris mindannyian zörgő csontú Courtney Coxok leszünk.

– Pontosan – helyeselt Lily. A nővér kétségbeesetten nézett ránk – Eszembe se jutott, hogy ostobának tituláljam önöket – mondta, – A fogyáshoz diétázni kell – folytatta. – De a testmozgás is fontos, bár a jelenlegi kutatások szerint feltehetően nem annyira, mint azt korábban hittük. Csalódottan grimaszoltam. Ilyen az én formám. Mivel a sok biciklizés és gyaloglás mellett rendszeresen jártam konditerembe Samanthával, a testmozgás igazán nem hiányzott az életemből. – Ma az egészséges adagokról fogunk beszélni – folytatta a nővér. – Tudják például, hogy a legtöbb étteremben nagyobb adagokat szolgálnak fel, mint amennyit a táplálkozási szakértők egy nőnek egész napi táplálékbevitelként javasolnak? Magamban csendesen felnyögtem, miközben a nővér elrendezte az asztalon a tányérokat, mérő edényeket, és a műanyag „sülthúst”. – A fehérje megfelelő adagja – mondta lassan, hangosan és gondosan artikulálva, ahogy általában az óvónők beszélnek a gondjaikra bízott gyerekekkel –, tizenegy deka. Megtudja mondául valaki, az nagyjából mekkora? – Mint a tenyerünk – motyogta Anita. – Jenny Craig program, – magyarázta a meglepett nővérnek. Sarah nővér mély levegőt vett – Nagyon jó! – mondta, és látszott, hogy kényszeredetten próbál jókedvű maradni. – És vajon zsírból mekkora a javasolt adag? – Akkora, minta hüvelykujjunk hegye – mormoltam. A nővér szeme elkerekedett. – Nézze – mondtam –, ezt már mindannyian tudjuk… nem igaz? Körbenéztem. Mindenki bólogatott. – Az egyetlen újdonság, amit ez a fogyókúrás program jelenthet számunkra, a gyógyszer. Ezért jöttünk. Kapunk ma belőle, vagy csak ülünk itt, hallgatjuk magát, és úgy csinálunk, mintha új információt osztana meg velünk? A nővér arckifejezése frusztráltból és enyhén elutasítóból dühössé és nagyon ijedtté vált. – A programnak vannak szabályai – mondta. – Ezt elmagyaráztuk önöknek. Négy hét viselkedésterápia után... – Lily az öklével kezdte ütni az asztalt. – Gyógyszert… gyógyszert… gyógyszert… – kántálta. – Nem osztogathatunk nyakló nélkül receptre kapható gyógyszert… – Gyógyszert, gyógyszert, gyógyszert! – Most már a szőke Bonnie és Esther is csatlakoztak a kántáláshoz. A nővér szóra nyitotta a száját, majd inkább becsukta.

– Hívom a doktor urat – mondta, és kimenekült a teremből. Mi öten egymásra néztünk, majd hirtelen egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. – Láttátok, hogy félt? – kérdezte Lily. – Biztos azt hitte, összetörjük a csontjait – morogtam. – Ráülünk! – nevetett Bonnie. – Gyűlölöm a vékony embereket – mondtam. Anita komoly arccal rám nézett. – Ne mondd ezt. Senkit se szabad gyűlölni. Nagyot sóhajtottam. Dr. K. abban a pillanatban lépett be az ajtón, nyomában a leforrázott nővérrel, aki épphogy az orvos köpenye szélébe nem kapaszkodott. – Úgy hallom, némi gond adódott – dörmögte. – Gyógyszert! – válaszolta Lily. Az orvos ügy festett, mint aki csak nagy erőfeszítések árán tudja visszafojtani a nevetését. – Van esetleg szóvivőjük? – kérdezte. Mindenki rám nézett. Felálltam, kisimítottam a blúzomat, és megköszörültem a torkomat, – Mindannyian úgy érezzük, hogy túl sok viselkedésterápiás foglalkozást ültünk már végig. Körbenéztem, és a többiek helyeslően bólogattak. – Már próbáltunk változtatni a viselkedésünkön, próbáltunk kevesebbet enni és többet mozogni, ahogy azt számtalanszor sulykolták már belénk. Most valami másért vagyunk itt. Új megoldásra várunk. Konkrétan a gyógyszerre – mondtam, és visszaültem a székemre, – Tudom, mit éreznek – kezdte dr. K. – Azt kötve hiszem – vágtam vissza. – Akkor mondják el – válaszolta az orvos szelíden. – Nézzék! Sajnos tőlem se fogják megtudni az élethosszig tartó súlycsökkentés titkát, mert azt én sem ismerem. Gondoljanak inkább úgy rá, mintegy hosszú útra… amit együtt fogunk bejárni. – De a mi utunk a moletti ruhaboltok és a magányos esték csodálatos világába vezet. Az orvos ellenállhatatlan mosolyt villámon rám. – Egy pillanatra ne törődjünk a testsúllyal – mondta. – Ha ismerik az ételek kalóriatartalmát, és tudják, mekkora egy normát adag tészta, nyilván azt is tudják, hogy a diéták nem működnek. Legalábbis hosszú távon nem. Ezzel megragadta a figyelmünket. Igaza volt, ezt már számtalan keserű tapasztalatunk támasztotta alá, de mégis, ezt hallani egy testsúlycsökkentő program

szakorvosának szájából… nos, ez szinte eretnekség volt. Egy kicsit meg is voltam lepve, hogy nem rontott be néhány biztonsági őr a terembe, hogy átnevelő táborba cipeljék. – Szerintem – folytatta az orvos –, jobban járunk, és boldogabbak is leszünk, ha apró életvitelbeli változásokat vezetünk be. Olyan kis dolgokra gondolok, amik a napi rutinhoz tartoznak, és amiket hosszú távon is be tudunk tartani. Ha az a célunk, hogy egészségesebbek és magabiztosabbak legyünk, nem pedig az, hogy úgy nézzünk ki, mint Courtney… Felvont szemöldökkel rám nézett, – Cox – segítettem ki. – Illetve már Courtney Cox – Arquette. Férjhez ment. – Értem. Szóval mint ő. Őt felejtsék el. Inkább koncentráljanak megvalósítható célokra. És megígérem, nálunk senki se fogja önöket ostobának nézni, bármennyit is nyomjanak. Hiába a kezdeti ellenkezésem, meghatódtam. A pasas értelmesen beszélt, és ráadásul nem nézett le minket. Ez szinte forradalmi újdonságnak számított. A nővér vetett ránk egy utolsó, zsémbes pillantást, majd kiment a teremből. Dr. K. becsukta mögötte az ajtót, és leült. – Szeretnék elvégezni önökkel egy gyors gyakorlatot – mondta, és körbenézett. – Ki eszik akkor is, ha nem éhes? Néma csend. Becsuktam a szemem. Érzelmi evés. Ezt a lemezt is jól ismertem. – Hányan vannak önök között, akik otthon megreggeliznek, de aztán a munkahelyükön meglátnak egy doboz ínycsiklandó fánkot, és abból is esznek, ha már így alakult? Továbbra se szólalt meg senki. – Dunkin’ Donuts vagy Krispy Kreme fánkról beszélünk? – kérdeztem végül. Dr. K. erre lebiggyesztette telt ajkát. – Ebbe nem gondoltam bele. – Pedig nagy a különbség – mondtam. – Legyen mondjuk Dunkin' Donuts – válaszolta erre. – És csokis fánk? Vagy lekváros? Esetleg cukormázas, aminek a felét már letörte egy pénzügyes kolléga, és csak egy kicsike darab maradt? – A Krispy Kreme finomabb – mondta Bonnie. – Főleg, ha még meleg – tette hozzá Esther. Megnyaltam a számat. – Legutóbb akkor ettem fánkot – mesélte Esther, amikor valaki behozta őket a munkahelyemre, pont, ahogy a doktor úr említette. Kiválasztottam egyet, amiről azt hittem, vaníliakrémmel van töltve.,. Tudjátok, aminek csokimázás a teteje.

Bólintottunk. Valószínűleg mindannyian ismertük a teljes fánkpalettát. – Beleharaptam – folytatta Esther –, és nem vaníliás volt… – Elfintorodott. – Hanem citromos. – Pfuj – mondta Bonnie. – Utálom a citromosat! – Na jó – szólalt meg dr. K. nevetve. – A lényeg, hogy finom fánkról van szó, magáról a plátói fánkideál megtestesítőjéről. De ha önök már reggeliztek, és nem éhesek, elég erősnek kell lenniük ahhoz, hogy egyszerűen elsétáljanak mellette. Ezen mindannyian eltűnődtünk egy pillanatig. – Na persze – szólalt meg végül Lily. – Esetleg gondoljanak ilyenkor arra, hogy ha majd tényleg megéheznek, és valóban fánkra vágynak, akkor ehetnek belőle. Ebbe is belegondoltunk. – Nem, nem – mondta Lily. – Én akkor is az ingyen fánkra szavaznék, – Különben is, honnan tudja az ember, hogy mire vágyik igazán? – kérdezte Bonnie. – Én például mindig olyasmit kívánok, amiről tudom, hogy nem egészséges. Ha valaki a kezembe nyom egy zacskó bébirépát, rögtön elmegy az étvágyam. – Úgy még nem próbáltad, hogy megpárolod, és aztán összeturmixolod gyömbérrel és narancshéjjal? – kérdezte Lily. Bonnie elfintorodott. – Én nem szeretem a répát – szólalt meg Anita. – De a sonkatököt például nagyon. – Viszont az nem számít zöldségnek, Keményítő – mondtam. Anita zavartam nézett rám. – Hogyhogy nem számít zöldségnek? – Mert sok benne a keményítő. Mint a krumpliban. Ezt a Weight Watchers programban tanultam. – A Rost– és zsírkontrollon? – kérdezte Lily. – Köszönöm, elég! – szólalt meg Dr. K. Látszott a szemén, hogy nem bírja tovább öt Weight Watchers, Jenny Craig, Ackins, és további száz másik diéta veteránját hallgatni. Meg tudtam érteni. – Próbáljunk ki valamit – mondta, majd az ajtóhoz sétált, és lekapcsolta a lámpát. A terem elsötétült. Bonnie vihorászni kezdett. – Szeretném, ha most behunynák a szemüket – mondta. – Próbálják megfogalmazni, hogyan érzik magukat ebben a percben. Éhesek? Fáradtak? Szomorúak, vidámak, vagy aggódnak valami miatt? Koncentráljanak erősen, és próbálják elkülöníteni a fizikai érzékelést attól, ami az érzelmeikben játszódik le. Mindenki behunyta a szemét.

– Anita? – kérdezte dr. K. – Fáradt vagyok – válaszolta Anita gondolkodás nélkül. – Bonnie? – Hát, talán fáradt. És egy kicsit éhes is – mondta Bonnie. – És érzelmileg? – noszogatta az orvos? Bonnie felsóhajtott. – Elegem van a suliból – motyogta végül. – A többiek nagy szemétségeket mondanak nekem. Lopva rápillantottam. A szemét még mindig szorosra zárta, nagyméretű farmerba bújtatott térdén nyugvó kezét pedig ökölbe szorította Ezek szerint a középiskolai légkör az elmúlt tíz évben se vált bátorítóbbá és befogadóbbá. Szerettem volna a vállára tenni a kezemet, és megnyugtatni, hogy minden rendben lesz… de sajnos saját életem közelmúltbeli tapasztalatai alapján ebben már én magam se voltam biztos. – Lily? – Éhen halok – válaszolta Lily azonnal. – És érzelmileg? – Hát. egész jól vagyok – mondta. – Csak egész jól? – kérdezte Dr. K. – Ma este új Vészhelyzet epizódot adnak a tévében – válaszolta Lily. – Ettől már eleve jó a kedvem. – Esther? – Szégyellem magara – mondta Esther, és sírva fakadt. Kinyitottam a szemem. Az orvos elővett egy kis csomag papírzsebkendőt, és Esther félé nyújtotta. – Miért szégyelli magát? – kérdezte gyengéden Esther halványan elmosolyodott. – Mert a foglalkozás elején megláttam azt a műanyag sült húst, és arra gondoltam, nem is néz ki olyan rosszul. A teremben hirtelen feloldódott a feszültség. Mindenki felnevetett, még dr. K. is. Esther az orrát törölgetve hüppögött. – Nyugi – mondta Lily. – Én pont ugyanerre gondoltam, amikor megláttam azt a kis kocka vajat az ételpiramis tetején. Az orvos megköszörülte a torkát. – Candace? – kérdezte. – Cannie – mondtam.

– Hogy érzi magát? Behunytam a szemem, de csak egy pillanatra, és azon nyomban megjelent előttem Bruce barna tekintete. – Jól vagyok – válaszoltam, pedig nem volt igaz. – Jól vagyok.

– Na, milyen volt? – kérdezte Samantha, amikor aznap este egymás mellett lihegtünk a konditerem lépcsőző gépein. – Egyelőre egész jó – válaszoltam. – Még nem kaptunk gyógyszert. A programot vezető orvos jó fejnek tűnik. Néhány percig némán tapostunk az alattunk nyikorgó gépeken, miközben a szomszéd teremben zajló táncos aerobikóra dübörgő zenéjét hallgattuk. Úgy tűnt, a konditerem vezetősége elhatározta, hogy a legújabb fitnesz trendeknek megfelelő órákkal próbál új tagokat toborozni, ezért tartottak már Pilatest, gospel aerobikot, intervallum spinninget, sőt, még egy „teljes testet átmozgató tűzoltóedzés” néven futó órát is, ahol tömlőkkel, létrákkal, és ötven kilós babákkal kellett a lépcsőn fel–alá rohangálni. Eközben a konditerem teteje beázott, a légkondicionálók alig működtek, és a pezsgőfürdő folyton karbantartás alatt volt. – És amúgy milyen napod volt? – kérdezte Sam, miközben a pólója ujjával megtörölte az arcát. Elmeséltem neki Mr. Deiffinger Céline Dionnal kapcsolatos, dühös levelét. – Utálom az olvasókat – mondtam, és nehezebb fokozatra állítottam a lépcsőző gépet. – Miért személyeskednek folyton? – Nyilván úgy gondolta, mivel bántottad Céline– t, szabad préda vagy. – De Céline közszereplő. Én csak én vagyok. – Mr. Deiffinger nyilván nem így gondolja. Mivel a neved benne van az újságban, te is ugyanolyan közszereplő vagy, mint Céline. – Csak kövérebb. – És jobb az ízlésed is. Sőt – folytatta Samantha szigorúan te nem akarsz hozzámenni a hetvenéves menedzseredhez, aki tizenkét éves korod óta ismer. – Ennyit arról, hogy ne kritizáljunk senkit – válaszoltam. – Hülye kanadaiak! – mondta Samantha Korábban néhány hónapig Montrealban dolgozott, és rövid, de viharos szerelmi viszonyt folytatott egy helybélivel. Azóta képtelen pozitívan nyilatkozni északi szomszédainkról. Még Peter Jennings riportert se hajlandó megnézni a tévében, és rendszeresen mondogatja, hogy ő is az amerikaiak elől veszi el a munkát. Negyven perc szenvedés után törölközőbe csavarva átrohantunk a szaunába, és hason fekve pihentük ki az edzés fáradalmait.

– Hogy van a jógakirály? – kérdeztem. Sam elégedett mosolyt villantott rám, és karját a mennyezet felé nyújtotta. – Nagyon hajlékony vagyok – válaszolta önelégült fejjel. Megcsapkodtam a törölközőmmel. – Ne kínozz! – mondtam. – Én valószínűleg már soha többet nem fogok szexelni. – Jaj, fejezd már be, Cannie – mondta Samantha. – Különben is, tudod, hogy ez a pasi se fog sokáig tartani. Sose szoktak. Ez igaz volt. Sam szerelmi életén mintha átok ült volna. Ha megismerkedett valakivel, és először randiztak, általában minden remekül alakult. A második randin is nagyon jól haladtak a dolgok. A harmadik találkán azonban rendszeresen kiderült valami rémesen kellemetlen titok a pasasról, ami miatt Sam képtelen volt újra találkozni vele. Legutóbbi udvarlója például egy szép karriert befutott zsidó orvos volt, félisten testalkattal. A harmadik randevúig minden ígéretesen alakult, amikor is Sam a pasas nővérének képével találta szemben magát a lakás előszobájában. – És az miért baj? – kérdeztem annak idején. – Mert a nő félmeztelen rajta – válaszolta Sam. Álompasinak ezzel annyi volt, és itt lépett a képbe a jógakirály. – Ne is törődj vele – folytatta Samantha a gondolatot. – Rossz napod volt, ennyi az egész. – Bárcsak beszélhetnék vele! Samantha hátrasimította a haját, felkönyökölt, és lenézett rám a fölöttem lévő padról. – Mr. Deiffledorffal? – Deiffingerrel. És nem, nem vele. – Vizet kanalaztam a forró kövekre, mire felcsapott a gőz. – Bruce–szal. Samantha hunyorogva nézett rám. – Bruce–szal? Nem értem. – Mi van akkor, ha… – Elhallgattam. – Mi van, ha rosszul döntöttem? Samantha sóhajtott. – Cannie, hónapokon át panaszkodtál nekem, hogy mennyire nem mennek jól a dolgaitok, hogy nem javul a kapcsolat, és hogy az egyetlen megoldást egy hosszabb szünet jelenthetné. Igaz, hogy utána ki voltál akadva, de azt sose hallottam tőled, hogy megbántad volna a döntésedet. – És mi van, ha azóta másképp gondolom a dolgot? – Attól függ, miért gondoltad meg magad. Elgondolkodtam, mielőtt válaszoltam volna. A magazinban olvasott cikk is közrejátszott a bizonytalanságomban. Bruce–szal sose beszéltünk a súlyomról. Talán ha beszéltünk volna, ha ismerte volna az ezzel kapcsolatos érzéseimet, ha sejtettem volna, mennyire megértő… talán akkor másképp alakult volna a kapcsolatunk

De ennél is fontosabb volt, hogy hiányoztak a beszélgetéseink. Hiányzott, hogy nem mesélhetek neki arról, milyen napom volt, hogy nem dühönghetek neki Gabby legújabb szabotázs­akciójáról, hogy nem oszthatom meg vele legújabb cikkötleteimet, és nem olvashatom fel neki a forgatókönyvem jeleneteit. – Egyszerűen hiányzik – mondtam végül. – Még azok után is, amit rólad írt? – kérdezte Sam. – Talán nem is volt annyira durva az a cikk – motyogtam. – Hiszen azt nem írta… hogy szerinte nem vagyok… kívánatos. – Hát persze, hiszen ezzel soha nem is volt gond – vágott vissza Sam. – Te nem találtad őt kívánatosnak. Hiszen egy lusta, éretlen, rendetlen majom, akiről alig három hónapja pont itt a szaunában mondtad, hogy ha még egyszer koszos zsebkendőt hagy az ágyban, megölöd, és a holttestét a buszpályaudvar női mosdójában hagyod. Megrándult az arcom. Nem tudtam felidézni a pontos szavakat, de ez tényleg úgy hangzott, mintha én mondtam volna. – És különben is – folytatta Samantha –, ha felhívnád, mit mondanál neki? – Szia. hogy vagy? Szándékozol mostanában ismét megalázni nyomtatásban? – válaszoltam, pedig igazából ebben a hónapban megkímélt a sors. Bruce októberi cikkének címe „Védd magad!” volt. Valaki – szinte biztos vagyok benne, hogy Gabby volt – előző nap gondosan az asztalomon hagyta a Moxie aktuális számát. Torkomban dobogó szívvel felkaptam, amilyen gyorsan csak tudtam, átolvastam, és csak akkor nyugodtam meg, amikor láttam, hogy egyetlen szó sincs benne C.–ről. Ezt a hónapot megúsztam. „Az igazi férfiak óvszert húznak”, állt a cikk első sorában. Ez azért volt különösen vicces, mert kapcsolatunk három éve alatt Bruce– nak gyakorlatilag egyszer se kellett gumit használnia. Mindketten teszteltettük magunkat, és a negatív eredmény után fogamzásgátlót kezdtem szedni, ugyanis azon néhány alkalommal, amikor előkerült az óvszer az éjjeliszekrény fiókjából, Bruce erekciója rögtön lankadni kezdett Természetesen ezt az aprócska részletet kihagyta a cikkből, ahogy azt is, hogy nekem kellett rá felhúznom az óvszert, amitől úgy éreztem magam, mint az aggodalmas anyuka, aki a kisfia cipőjét köti be. „Az óvszer használat nem egyszerűen kötelesség”, oktatta Bruce Moxie olvasókat „hanem az odaadás, az érettség, és a nők iránti tisztelet jele. Ebből látszik, ha egy férfi szeret téged.” Túl fájdalmas volt visszaemlékeznem minderre, mert ha azokra a pillanatokra gondoltam, amikor Bruce–szal egymás mellett feküdtünk az ágyban, csak egy gondolat járt a fejemben: már soha többé nem leszünk ilyen közel egymáshoz. – Ne hívd fel – szólalt meg Sam. – Tudom, hogy ez most jó ötletnek tűnik, de hidd el, ki fogod bírni. Erős vagy, túl fogod élni. – Köszönöm, doktornő – morogtam, és elmentem zuhanyozni.

Hazaérve a rögzítőm villogása fogadott. Lejátszottam az üzenetet; Steve volt az. – Emlékszel rám? A parkban találkoztunk. Gondoltam, a héten valamikor megihatnánk azt a sört, vagy akár vacsorázhatnánk is. Hívj fel, Cöfi sétáltatása közben mosolyogtam magamban, vigyorogva készítettem el vacsorára a roston sült csirkemellet és az édes– burgonyát, és a Sammel folytatott húszperces taktikai telefon­beszélgetés alatt végig fülig ért a szám, miközben a végtelenül helyes Steve–ről tanácskoztunk. Pontban kilenckor tárcsáztam a számát. Úgy tűnt, örül, amikor meghallotta a hangomat, jó volt vele beszélgetni. Vicces volt, és odafigyelt rám. Érdekelte, amit meséltem neki. Gyorsan végigpörgettük a szokásos témákat: ki hány éves, hova járt egyetemre, váltottunk néhány szót a családunkról (én egyelőre kihagytam a leszbikusanya–vonalat, hogy egy második randin is legyen miről beszélgetni), és néhány szót arról is beszéltünk, melyikünk miért van egyedül. (Én megosztottam vele a Bruce– sztori kétmondatos tömörített változatát, ő pedig elmesélte, hogy az atlantai barátnője ott tanult tovább, ő viszont Philadelphiába költözött.) Elmeséltem neki, hogy legutóbb egy süteménysütő versenyről kelleti cikket írnom. Ő elmondta, hogy nemrég kajakozni kezdett. Megbeszéltük, hogy szombat este együtt vacsorázunk, és esetleg utána moziba megyünk. – Talán most sikerülni fog – mondtam Cöfinek, de úgy tűnt, őt nem érdekli különösen a kérdés. Háromszor körbefordult, mielőtt kényelmesen elhelyezkedett volna a párnán. Felvettem a hálóingemet, miközben próbáltam elkerülni a tükörképemet, és óvatos derűlátással hajtottam álomra a fejem. Talán mégsem egyedül fogok meghalni.

Samanthával már réges–rég megállapítottuk, hogy első randi helyszínének az Azafran étterem a legjobb. Minden szempontból tökéletes volt. Samantha házához és az én lakásomhoz is közel esett. Jól főztek, mégsem volt túl drága, ráadásul be lehetett vinni italt. Ez egyrészt azt jelentette, hogy jó benyomást tehettünk az aktuális pasira egy megfelelően jó minőségű borral, másrészt biztosak lehettünk abban, hogy nem fog lerészegedni, mert az étterem maga nem árult alkoholt. De a legeslegjobb mégis az volt az Azafranban, hogy az utcától üvegfal választotta el, és a konditeremből jól ismeri pincérek mindig az ablak melletti asztalok egyikéhez ültettek (a lányt háttal az ablaknak, a fiút arccal kifelé), hogy kettőnk közül az, aki épp nem randizott, el tudjon sétálni előtte Cöfivel, és ellenőrizni tudja a jelöltet. Csendben gratuláltam magamnak, mert Steve tökéletesen ellenőrizhető jelöltnek tűnt. Rövid ujjú, galléros pólót és vasalt vászonnadrágot viselt, és enyhe aftershave illat lengte körül. Ez kellemes felüdülést jelentett Bruce után, akinek kedvenc viselete a foltos póló és a trottyos sort volt, és hacsak nem emlékeztettem rá rendszeresen, még a dezodorját is elfelejtette használni. Steve–re mosolyogtam. Ő visszamosolygott. Az ujjunk összeért a tintahal fölött. A bor finom volt és tökéletes hőfokú. A tiszta, csillagos éjszakában lengedező szellőben épp csak érezni lehetett az ősz közeledtét. – Hogy telt a napod? – kérdezte Steve.

– Bicikliztem egy nagyot – mondtam. – És közben rád gondoltam… Átsuhant valami az arcán. Valami, ami nem jelentett jót. – Figyelj – szólalt meg halkan. – Valamit meg kell beszélnünk. Amikor sörözni hívtalak… tudod, mondtam, hogy csak most költöztem a környékre… Én tényleg csak arra gondoltam, hogy… barátkozzunk. A tintahal ólommá változott gyomromban. – Ezek szerint félreérthető voltam… Én a mai estét nem randinak szántam… Istenem! – folytatta. – Ne nézz így rám. Ne sírj, mondogattam magamban Ne sírj, ne sírj, nehogy sírj! Hogyan érthettem ennyire félre a dolgot? Szánalmas voltam. Nevetséges. Vissza akartam kapni Bruce– t. Sőt, az anyukámat akartam. Nehogy elsírd magad! Steve halkan megszólalt. – Ne nézz rám így, mert megszakad a szívem. – Ne haragudj – mondtam bután. Szokás szerint megint bocsánatot kértem. Ennél rosszabbul nem is alakulhatott volna az este. – Nahát – szólalt meg Steve –, az ott nem a te kutyád? Megfordultam, és természetesen az ablak másik oldalán ott állt Samantha Cöfi–vel, és befelé leskelődött. Úgy tűnt, elégedett a látvánnyal. Ezt egy gyors intéssel meg is erősítette. – Bocsáss meg egy pillanatra – motyogtam. Felálltam, és erőnek erejével elindultam. A mosdóban hideg vizet spricceltem az arcomra, visszafojtottam a lélegzetemet, és éreztem, ahogy az el nem sírt könnyek masszív fejfájássá állnak össze a homlokomban. Belegondoltam az előttem álló estébe; azt beszéltük meg, hogy vacsora után megnézzük a legújabb katasztrófafilmet a moziban. Képtelen voltam olyasvalaki tölteni az estét, aki épp az imént jelentette ki, hogy esze ágában sincs randizni velem. Bementem a konyhába, s megkerestem a pincérnőnket. – Mindjárt kész a rendelésetek – mondta, de aztán meglátta az arcomat. – Jaj, Istenem, mi a baj? Meleg? Szökött fegyenc. Régen az anyjával járt! – Valami olyasmi – válaszoltam. – Ha gondolod, megmondom neki, hogy rosszul leltél. – Jó – válaszoltam, de aztán meggondoltam magam. – Nem, Tudod mit? Inkább dobozold be a vacsoránkat, és ne mondj neki semmit. Kíváncsi vagyok, meddig ül ott. A lány a szemét forgatta. – Ennyire rossz a helyzet? – Ugye van hátsó kijáratotok? – kérdeztem.

A vészkijáratra mutatott, amit az egyik szünetet tartó pincér a székével támasztott ki. – Menj csak – mondta a pincérlány, és egy perc múlva kisétáltam az ajtón a becsomagolt vacsoránkkal és a büszkeségem megmaradt morzsáival. A halántékom lüktetett. Ostoba! – gondoltam dühösen. – Idióta! Csak egy címeres ökör hiheti, hogy egy ilyen félisten pont egy olyan lányra bukik majd, mint én! Beléptem a lakásba, ledobtam a vacsorát a konyhapultra, levettem a ruhámat és agyon hordott szabadidőruhába bújtam. Leviharzottam a lépcsőn, ki a kapun, és legyalogoltam a folyóhoz, ahol északnak fordultam, majd a Rittenhouse teret céloztam meg. Az eszemmel természetesen tudtam, hogy ez semmiség, csak egy aprócska bukkanó az élet bicikliútján, és nem én vagyok az idióta, hanem Steve. Ő mondta, hogy agglegény gondoltam. Vajon bennem volt a hiba, hogy azt hittem, randevúra hív? Különben is, mit számít, ha ez nem randi volt? Randevúztam én már eleget. Sőt, párkapcsolatom is volt már. Semmi okom nem volt azt hinni, hogy többé nem vár rám romantika, és nyilvánvaló volt, hogy az ilyen Steve–hez hasonló pasasokra egyetlen másodpercet sem érdemes vesztegetni. De hisztérikus állapotban lévő, kifejlett kritikai érzékkel megáldott és sajnos rendkívül hangos lelkem viszont valami egészen mást súgott Azt, hogy buta vagyok. És kövér. Annyira kövér, hogy soha senki nem fog többé szeretni, és annyira ostoba, hogy erre eddig nem jöttem rá, hogy hülye voltam, sőt, ami még rosszabb: hülyét csináltak belőlem, Steve, a Teva–szandálos mérnök most nyilván az üres asztalnál eszegette a tintahalat, és jót nevetett szegény buta, dagadt Cannie–n. És kinek panaszkodhattam volna? Ki tudott volna megvigasztalni? Anyám semmiképpen sem, Nem beszélhettem neki a szerelmi életemről, miután világossá tette számára, mennyire nem tudom elfogadni az övét. Ráadásul Bruce rovatának köszönhetően a kívánatosnál már így is többet megtudott a hálószobatitkaimról. Samanthának természetesen elpanaszolhattam volna a dolgot, de ő bolondnak nézett volna, – Miért hiszed, hogy ennek az egésznek a külsődhöz van köze? – kérdezné, mire én megszégyenülten azt válaszolnám, hogy talán tényleg más oka is lehetett, és nyílván félreértés volt. De közben a lelkem mélyén érezném az igazságot, amit apám már kora gyermekkoromban belém sulykolt: kövér vagyok és ronda, és soha senki se fog szeretni, különben is szégyelltem volna magam Samantha előtt. Szerettem volna, ha barátaim okosnak, viccesnek és sikeresnek látnak. Nem akartam, hogy sajnáljanak. Legszívesebben Bruce–t hívtam volna fel. Nem akartam neki beszámolni a legújabb megaláztatásomról, mert az ő sajnálatára se vágytam, és azt se szerettem volna, hogy azt higgye, szeretném magam visszakönyörögni, csak mert valami szandálos barom visszautasított. Egyszerűen szerettem volna hallani a hangját. Nem számított, mit írt rólam a Moxie–ban, nem számított, hogy megalázott. Három együtt töltött év után jobban ismert, mint Samanthán kívül bárki, és abban a pillanatban, ott a

Tizenhetedik utcán gyalogolva annyira vágytam a hangjára, hogy a térdem is beleremegett. Hazarohantam, és a házban már kettesével szedtem a lépcsőfokokat, izzadtan, remegő kézzel az ágyra vetettem magam, felemeltem a telefont, és olyan gyorsan ütöttem be a számát, amennyire csak tudtam. Rögtön felvette. – Szia, Bruce – szólaltam meg. – Cannie? – kérdezte furcsa hangon. – Épp most akartalak hívni. – Tényleg? – Halvány reménysugár villant a szívemben. – Csak szólni akartam… – kezdte, majd a hangja elcsuklott, és zokogásba fulladt. – Apám ma reggel meghalt. Nem emlékszem, mit válaszoltam. Azt tudom csak, hogy ő elmondta, mi történt: az apja agyvérzést kapott, és a kórházban meghalt. Az egész nagyon hirtelen történt. Bruce–szal együtt sírtam. Nem tudom, mikor éreztem magam ilyen rettenetesen. Olyan igazságtalan volt az élet! Bruce apja csodálatos ember volt. Imádta a családjai. Sőt, talán még engem is szeretett. De miközben átéltem ezt a rémes fájdalmat, a reménysugár egyre erősebben pislákolt bennem. Most majd megérti suttogta egy hang a fejemben. Ha az ember ilyen veszteséget él át, másképp látja a világot. Ezután talán majd engem, az én csonka családomat és az én apám elvesztését is meg fogja érteni. Ráadásul szüksége is lesz rám, gondoltam. Korábban is szüksége volt rám, amikor meg kellett mentenem a magánytól, a szexuális tudatlanságtól és a szégyentől… biztosan a gyász elviseléséhez is támasz kell neki. Elképzeltem magunkat a temetésen: ő fogja a kezem, én pedig segítem és támogatom őt. Elképzeltem, hogy tisztelettel és megértéssel néz majd rám; nem egy fiú, hanem egy férfi szemével. – Hadd segítsek. Mii tudok tenni érted? – kérdeztem. – Szeretnéd, hogy átmenjek? A válasza megalázóan hirtelen jött. – Nem – mondta. – Megyek haza anyához, már így is egy csomóan vannak ott. Kellemetlen lenne. Holnap el tudsz jönni a temetésre? – Persze – mondtam. – Hát persze. Szeretlek. – A szavak hamarabb hagyták el a számat, mint hogy belegondoltam volna. – Ez mit jelent? – kérdezte Bruce még mindig sírva. Szerencsére hamar összeszedtem magam. – Azt, hogy segíteni szeretnék… Tudod, hogy rám bármiben számíthatsz, – Csak gyere el holnap – mondta tompán. – Egyelőre semmi mást nem tudsz tenni.

Belém bújt az ördög, és nem bírtam magammal. – Szeretlek – mondtam újra, és a szó után nehéz csend telepedett ránk. Bruce sóhajtott, mert tudta, milyen válaszra várok, de nem akarta, vagy nem tudta viszonozni. – Le kell tennem – mondta, – Ne haragudj, Cannie.

MÁSODIK RÉSZ Múltidézés

ÖT

Utólag visszagondolva egyetlen esetben érezhettem volna magam rosszabbul Bemard Guberman temetésén. Ha én magam öltem voIna meg őt. A szertartás öt órakor kezdődött. Korán odaértem, de a parkoló máris tele volt. A kocsisor egészen az autópályáig feltorlódott. Amikor végre sikerült helyet találnom, átvágtam négysávnyi autó között, és egyenesen Bruce barátainak gyűrűjében találtam magam. Az előtérben álltak zsebre tett kézzel, nyilván az állás interjúkra vásárolt egyetlen öltönyükben, és földre szegezett tekintettel, halkan beszélgettek. Csodálatos, napsütéses őszi délután volt, amikor az ember legszívesebben kirándulna az arany színeiben pompázó fák között, forralt bort inna, és tábortüzet rakna. Nem temetne. – Szia, Cannie – köszöntött George halkan. – Hogy van Bruce? – kérdeztem. George vállat vont. – Odabent találod – válaszolta, Bruce kicsit beljebb ült, bal kezében egy palack Eviannal, a jobban pedig zsebkendővel. Ugyanaz a kék öltöny volt rajta, amit jom kippurkor is viselt, amikor még egymás mellett ültünk a zsinagógában. Az öltöny még most is szűk volt rá, a nyakkendője rövid, és azt a vászon tornacipőt vette fel, amit valamikor egy különösen unalmas előadáson pingált ki csillagokkal és sormintákkal. Amint megpillantottam, úgy éreztem, a közelmúlt köddé vált; nem számított, hogy szünetet akartam tartani, ahogy nem számított az se, hogy ő újságcikkben elemezte ki a testemet. Nem számított semmi más, csak a közös múltunk, és az ő fájdalma. Anyja mellette állt, kezét Bruce vállán nyugtatta. Mindenfelé gyászolók álltak. Mindenki sírt. Odamentem Bruce– hoz, letérdeltem mellé, és átöleltem. – Köszönöm, hogy eljöttél – mondta hűvösen. Távolságtartóan. Megcsókoltam a legalább háromnapos borostától szúrós arcát. Észre se vette. Bruce anyja sokkal barátságosabban ölelt meg, és a fiáétól egészen elütő hangnemben köszöntött. – Cannie – suttogta. – Úgy örülök, hogy eljöttél. Tudtam, hogy rossz élmény lesz. Tudtam, hogy szörnyen fogom érezni magam azok után, ahogy a parkolóban szakítottunk, pedig tisztában voltam vele, hogy nem

sejthettem előre Bernard halálát. De nem egyszerűen rossz volt, hanem maga az agónia. Rettenetes volt, amikor a rabbi, akivel néhányszor már találkoztam Bruce– éknál, arról beszélt, hogy Bemard Leonard Guberman a nejének és a fiának élt, és Audreyt játékboltokba rángatta, pedig még nem volt unokájuk. „Attól még felkészülhetünk rá”, mondogatta. Ennél a mondatnál sírtam el magam, mert tudtam, hogy nekem kellett volna unokákat szülnöm, akiket imádott volna a nagyapjuk. Szerencsések lettek volna, ha ezt a szeretetet átélhetik. Ültem a ravatalozó kemény padján, nyolc sorral Bruce mögött, akihez hozzá kellett volna mennem, aki mellett ott szerettem volna ülni, és csak arra tudtam gondolni, hogy sose éreztem még őt ennyire távolinak.

– Nagyon szeretett téged – suttogta a fülembe Bruce Barbara nénikéje, ahogy a ház előtt álltunk. A zsákutcában két sorban parkoltak az autók, sokan még most is helyet kerestek. Olyan sokan jöttek el a temetésre, hogy a temető elé külön járőrt kellett állítani a forgalom könnyítésére. Bruce apja nem csak aktív tagja volt a zsinagóga gyülekezetének, de sikeres és elismert bőrgyógyász is volt. A tömegből ítélve úgy tűnt, minden zsidó és minden pattanásos tinédzser eljött, hogy lerója kegyeletét. – Csodálatos ember volt – válaszoltam. Barbara néni érdeklődve nézett rám. – Volt? Ekkor jöttem rá, hogy Bruce–ról beszélt, aki nagyon is életben volt. Barbara néni mélyvörös körmeit a felkarom köré fonta, és beterelt a makulátlan, öblítő illatú nappaliba. – Tudom, hogy szakítottatok Bruce–szal – jelentette ki. – Azért, mert nem kéne meg a kezed? – Nem – válaszoltam. – Csak… egyre inkább úgy éreztem, hogy nem illünk egymáshoz. Mintha mégse hallott volna. – Audrey mesélte, hogy Bernie mindig azt mondogatta, milyen szívesen elfogadna téged családtagnak – folytatta, – Mindig azt mondta: „Ha Cannie gyűrűt akar, azonnal gyűrűt is kap”. Istenem. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Megint. Végigsírtam a szertartást, Bruce beszédét, amelyben elmesélte, hogyan tanította őt meg az apja baseballozni és vezetni, és akkor is potyogtak a könnyeim, amikor Audrey a nyitott sír felett zokogott, s azt mondogatta: – Ez nem igazság. Ez nem igazság. Barbara néni zsebkendőt nyújtott felém. – Bruce–nak szüksége van rád – suttogta, és én csak bólintottam, mert nem tudtam megszólalni.

– Menj – mondta és a konyha felé tolt. Megtöröltem a szemem, és elindultam. Bruce és a barátai a verandán ültek zárt, egyáltalán nem hívogató körben. Ahogy közeledtem felé, összehúzott szemmel vizsgált, mint holmi mintát a mikroszkóp tárgylemezén. – Szia – mondtam halkan. – Tudok valamiben segíteni? Megrázta a fejét, és elfordult. Mindegyik széken ült valaki, és senkinek sem akaródzott felkelnie. Amilyen méltóságteljesen csak tudtam, lekuporodtam a mögöttük lévő lépcsőre, és a térdemet átkarolva ültem. Fáztam, és éhes voltam, de nem hoztam magammal kabátot, és nem tudtam volna hova tenni a tányéromat. Hallgattam, ahogy érdektelen témákról beszélgetnek – sportról, koncertekről, a munkájukról. Végignéztem, ahogy Audrey barátnőinek lányai, három majdnem egyforma huszonéves kijön a verandára süteményekkel megpakolt papírtányérral, részvétét nyilvánítja Bruce– nak, és megpuszilják őt. Szörnyű érzés volt látni, hogy Bruce rájuk mosolygott, és néven szólította őket, miközben engem meg csak pillantásra se méltatott. Persze amikor szakítottunk, tudtam, hogy találni fog valaki mást. Csak arra nem számítottam, hogy megörvendeztet a műsorelőzetessel. Nyomorultul éreztem magam. Amikor Bruce végre felállt, én is felemelkedtem, hogy kövessem, de elzsibbadt a lábam, ezért megbotlottam és elestem, ráadásul még szálka is ment a tenyerembe. Bruce felsegített, bár úgy éreztem, kényszeredetten teszi. – Nincs kedved sétálni? – kérdeztem. Vállat vont. Elindultunk. A kocsifelhajtón és az utcán egyre több autó parkolt. – Úgy sajnálom – szólaltam meg. Bruce nem válaszolt. Ahogy a kezéért nyúltam, az ujjammal végigsimítottam a tenyerét. Nem fogta meg a kezem. – Figyelj, Bruce – mondtam kétségbeesetten. – Tudom, hogy mostanában… mi ketten… Elhallgattam, Bruce hűvös tartózkodással nézett rám. – Már nem vagy a barátnőm – mondta. – Te akartál szünetet tartani, emlékszel? És ne feledd, „olyan kicsi vagyok”. Szinte undorral ejtette ki a szavakat, – Szeretnék a barátod lenni – válaszoltam. – Vannak barátaim, – Észrevettem – mondtam. – Nagyon udvariasak. Bruce vállat vont. – Bruce – kezdtem újra. – Nem lehetne… esetleg...?

Az öklömet a számhoz emeltem. Képtelen voltam beszélni. Csak zokogni tudtam volna. Nagyot nyeltem, és uralkodtam magamon. – Bármi is történt közöttünk, bárhogy is érzel most irántam, szeretném, ha tudnád, hogy apád csodálatos ember volt. Nagyon szerettem őt. Ő volt a legcsodálatosabb apa, akit ismertem, nagyon sajnálom, hogy elment, és szörnyen érzem magam emiatt. Bruce csak nézett. – Ha szeretnél beszélgetni... – nyögtem ki. – Kösz – válaszolta végül. Megfordult, és elindult a ház félé. Egy pillanat múlva követtem őt, mintegy megszégyenült kutya. El kellett volna jönnöm, de nem tettem. Ott maradtam az esti imára, amelyen táleszt viselőt férfiak zsúfolódtak Audrey nappalijába, kemény gyászpadokon térdeltek, és vállukat letakart tükröknek támasztották. Ott maradiam, amíg Bruce és barátai a fehér és krémszínű konyhában a hidegtál felett cseverésztek. A csoport szélén álltam, és annyira megteltem szomorúsággal, hogy azt hittem, szétrobbanok ott helyben, Audrey elegáns konyhájában. Bruce nem nézett rám. Egyetlen egyszer sem. Lement a nap. A tömeg lassan oszlani kezdeti. Bruce a barátait felhívta a szobájába. Ő maga az ágyra ült, Eric, Neil és mindenórás felesége a kanapéra. George leült Bruce íróasztalához, úgyhogy én törökülésbe ereszkedtem a földön, megint a körön kívül, és agyam valami rejtett, primitív zugában az motoszkált, hogy ha az együtt töltött éveink kicsit is fontosak voltak neki, beszélnie kell velem, engednie kell, hogy megvigasztaljam. Bruce kibontotta a copfját, megrázta a haját, majd újra összefogta. – Egész életemben gyerek voltam – jelentette ki. Senki se tudta, hogy reagáljon erre, úgyhogy azt tették, amit, gondolom, Bruce szobájában általában tenni szoktak. Eric megtöltötte a vízipipát, George öngyújtót halászott elő a zakója zsebéből, Neil pedig törölközőt gyűrt az ajtó alatti résbe. Hihetetlen, gondoltam, és visszafojtottam feltörni készülő hisztérikus nevetésemet A halált ugyanúgy dolgozzák fel, mint a szombat estét, amikor nem megy semmi jó a tévében, Eric Neilnek adta a vízi pipát anélkül, hogy nekem felkínálta volna. Nem akartam szívni, és ezt nyilván ő is tudta. A fűtől mindig csak álmos lettem, és még a szokásosnál is többet ettem. Nem igazán nekem való drog. Ettől függetlenül jólesett volna, ha megkérdezi. – Az apád nagyon jó fej volt – mondta George, és mindenki helyeslően motyogott valami, kivéve Neil terhes feleségét, aki látványosan talpra szenvedte magát, majd kivonult a szobából. De az is lehet, hogy ha az ember terhes, mindig ilyen nagy produkció felállni a kanapéról. Ki tudja? Neil a cipőjét bámulta. Eric és George elmondták, mennyire sajnálják Bruce apját. Ezután a kosárbajnokságról kezdtek beszélni.

Mindig is gyerek volt, gondoltam, ahogy Bruce–t néztem a füstön át. Egy pillanatra elkaptam a pillantását, és egymás szemébe néztünk. Felém billentette a vízipipát. Megráztam a fejem, és mélyet sóhajtottam a csendben. – Emlékszel, a mikor elkészült a medence? – kérdeztem. Bruce alig észrevehetően, mégis bátorítóan bólintott, – Apád annyira boldog volt – folytattam. A barátaira néztem. – Látnotok kellett volna. Dr. Guberman nem tudott úszni... – És soha nem is tanult meg – szólt közbe Bruce. – Mégis ragaszkodott hozzá, hogy medence legyen a kertben. „Az én családom nem fog végigizzadni még egy nyarat!” mondogatta. Bruce halkan felnevetett. – Amikor elkészült a medence, óriási bulit rendezett. – Most már George is bólogatott, mert ő is ott volt annak idején. – Hidegtálakat rendelt, és vagy egy tucatnyi hatalmas dinnyekosarat. – Meg egy söröshordót – mondta Bruce nevetve. – Egész délután az alkalomra vásárolt, hímzett monogramos fürdőköntösében sétált fel–alá, óriási szivar lógott a szájából, és úgy viselkedett, mint egy uralkodó – meséltem tovább. – Legalább száz embert meghívott Elhallgattam. Eszembe jutott, ahogy Bruce apja szivarral a szájában ült a pezsgőfürdőben, a kád peremén műanyag pohárban sör melegedett, és telihold világította meg a kertel. Végre úgy éreztem, van keresnivalóm Bruce szobájában. Nem szívtam füvet, és nem hagyta, hogy megcsókoljam, de akár órákon át tudtam történeteket mesélni. – Olyan boldog volt – mondtam Bruce–nak –, mert téged boldognak látott. Bruce halkan sírni kezdett, és amikor felkeltem, hogy mellé üljek, nem szólt semmit. Akkor sem, amikor kinyújtottam felé a karomat. Átkaroltam a vállát, mire sírva átölelt, és nekem támaszkodott. Behunytam a szemem, ezért csak hallottam, ahogy a barátai felkelnek, és az ajtó felé indulnak. – Jaj, Cannie – sóhajtott Bruce. – Csss – csitítottam, miközben halkan ringattam őt. Lefektettem az ágyára, ami felett a polcot gyerekkori baseballtrófeái és jó magaviseletéért kapott emléktáblái díszítették. A barátai mind elmentek. Végre kettesben maradtunk. – Csss, semmi baj – csitítgattam tovább. Megcsókoltam könnyes arcát. Nem állt ellen. Hidegnek éreztem az ajkát. Nem csókolt vissza, de nem is lökött el magától. Kezdetnek ez is megtette. – Mit szeretnél? – kérdezte suttogva.

– Bármit megteszek érted – mondtam. – Még… azt is… ha azt szeretnéd. Szeretlek. – Ne mondj semmit – suttogta, és kezét a blúzom alá csúsztatta. – Ó, Bruce – sóhajtottam, és alig akartam elhinni, hogy ez történik, hogy ő is kíván engem. Most ő csitított engem, ahogy pár perce én nyugtattam őt. Keze már a melltartóm kapcsával ügyetlenkedett. – Zárd be az ajtót – suttogtam, – Nem akarlak elengedni – válaszolta. – Nem is kell – mondtam, és a nyakába fúrtam az arcomat, hogy belélegezzen dohányéval, borotvahabéval és samponéval keveredő édes illatát. Élveztem, ahogy átölel, és arra gondoltam, hogy mindig is erre vágytam: egy csodálatos, kedves, megértő férfi szerelmére. – Soha többé nem kell elengedned. Mindent megtettem, hogy jó legyen neki. Úgy nyúltam hozzá, úgy mozogtam, ahogy régen szerette. Csodálatos érzés volt újra vele lenni, és miközben egy utolsót mozdult, felnyögött, és én a vállába kapaszkodtam, arra gondoltam, hogy újrakezdhetjük – hogy újrakezdtük. A Moxie cikket hajlandó voltam elfelejteni, ha megesküszik rá, hogy soha többé nem említi a testemet nyomtatásban. Mostantól újra egy pár leszünk, gondoltam. Együtt valahogy az apja halálát is túléljük majd, – Úgy szeretlek – suttogtam, miközben az arcát csókolgattam, magamhoz húztam őt, és próbáltam nem arra gondolni, hogy még akkor, a szenvedély hevében se válaszolt erre semmit. Később, ahogy feküdtünk egymás mellett, fejemet a karjára hajtottam, és a mellkasát simogattam, azon tűnődtem, hogy soha semmit nem éreztem még ennyire helyénvalónak. Arra gondoltam, eddig talán én is gyerek voltam, önző kislány, de most már készen álltam rá, hogy felnőtt nővé váljak. Készen álltam rá, hogy Bruce mellett igazi társ legyek, és támogassam őt. Azonban úgy tűnt, Bruce–nak más jár a fejében. – Lassan indulnod kéne – mondta, és kibontakozott az ölelésemből. Anélkül ment ki a fürdőszobába, hogy akárcsak hátrapillantott volna. Ez váratlan fordulat volt. – Szívesen maradok – szóltam utána. Bruce derekára csavart töröl közövei jött vissza a fürdőből. – Reggel a zsinagógába kell mennem anyámmal. Csak bonyolítaná a dolgot, ha... – Nem fejezte be a mondatot, – Rendben – válaszoltam, mert felidéztem magamban iménti fogadalmamat, hogy felnőtt leszek, és az ő érdekeit az enyéim elé helyezem, bár én semmi másra nem vágytam, mint lustán, hosszan összebújni, és végül elaludni, nem pedig rohanva távozni.

– Semmi gond – mondtam, és felöltöztem. Amint megigazítottam a ruhámat, Bruce máris megragadta a könyökömet, és az ajtó felé terelt, majd a konyha és a nappali ajtajához érve gyorsan továbbterelt; feltehetően ott vártak rá a barátai és az anyja. – Hívj fel – mondtam remegő hangon. – Amikor csak szeretnél. Elfordította a tekintetét. – Elég elfoglalt leszek – válaszolta. Nagy levegőt vettem, és nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a pánik. – Rendben – válaszoltam. – Csak tudd, hogy rám bármikor számíthatsz. Komoly arccal bólintott. – Ez nagyon kedves tőled, Cannie – mondta olyan hangon, mintha pénzügyi tanácsot ajánlottam volna fel neki, nem pedig a szívemet. Előrehajoltam, hogy megcsókoljam. Az arcát fordította felém. Jól van, gondoltam, mialatt beszálltam a kocsiba, és jó erősen megmarkoltam a kormányt, hogy ne lássa a kezem remegését. Én türelmes vagyok. Felnőtt nő vagyok. Tudok rá várni. Régen nagyon szeretett, gondoltam, miközben tapostam a gázt a sötét utakon. Megint szeretni fog.

HAT

Az egyetemen egy bevezető pszichológia kurzuson tanultam a részleges megerősítésről. Patkányokat három csoportba osztottak, és mindhárom csoport egy– egy pedállal ellátott ketrecbe került Az első csoport minden alkalommal kapott lápot, amikor lenyomta a pedált. A második csoport hiába nyomta a pedált, sose kapott jutalmat. A harmadik csoport viszont a pedál lenyomásakor véletlenszerűen kapott tápot. A professzor elmagyarázta, hogy az első csoportba tartozó patkányok egy idő után megunják a garantált jutalmat, és a második csoportba tartozók is hamar feladják a próbálkozást. De a részleges megerősítést kapó harmadik csoportba tartozó patkányok folyamatosan nyomják a pedált, hátha a következő alkalommal ismét jutalmat kapnak. Emlékszem, ott az előadáson ülve jöttem rá, hogy saját apám kísérleti patkánya lettem. Régen egészen biztosan szeretett. Határozott pillanatképek éltek az emlékezetemben, amik olyanok voltak, mint a gyakori nézegetéstől elmorzsolódott szélű képeslapok. Első jelenet: a hároméves Cannie az apja ölében összekucorodva, fejét a férfi mellkasának támasztva hallgatja, ahogy az mély hangon mesét olvas neki. Második jelenet: a hatéves Cannie apja kezét fogva sétál be az általános iskolába egy meleg, nyári szombat délelőttön, hogy részt vegyen az iskolaérettségi teszten. – Ne félj – mondja az apja, és puszit nyom a kislány arcára. – Nagyon ügyes teszel. Emlékszem, tízéves lehettem, amikor az egész napot ügyintézéssel töltöttük. Találkoztunk apám titkárnőjével, Mrs. Jivel a tisztítóból, és a bolti eladóval, aki

tiszteletteljesen nézett az öltönyt vásárló apámra. Brie–t vásároltunk az elegáns sajtboltban, ahol frissen őrök kávé mennyei illata terjengett, és dzsesszalbumokat vettünk a lemezboltban. Apámat mindenki név szerint ismerte. – Dr. Shapiro – köszöntötték mosolyogva, majd felénk fordultak, ahogy orgonasípként álltunk mellette a testvéreimmel, velem az élen. Apám nagy, meleg kezét a fejemre tette, és megsimogatta a copfomat. – Ő itt Cannie, a legidősebb – mondta. A sajtbolti eladótól kezdve a kórház biztonsági őréig mindenki ismerte nem csak őt, de úgy tűnt, engem is. – Édesapád mesélte, hogy nagyon okos vagy – mondták, én pedig csak mosolyogtam, és próbáltam okosnak látszani. De ahogy nőttem, egyre ritkultak az ilyen napok. Apám az esetek többségében egyszerűen nem vett rólam tudomást. Nemcsak engem mellőzött, hanem mindannyiunkat, Josht, Lucyt és anyánkat is. Későn jött haza, korán indult, a hétvégeket pedig a rendelőjében töltötte, vagy autókázni ment, hogy „kiszellőztesse a fejét”. Ritkán, szigorúan kiporciózva kaptuk tőle a szeretetet. De ha kimutatta a szeretetét, ha megsimogatta a fejemet, ha nekidőlhettem a mellkasának, az olyan csodálatos érzés volt, mint semmi más a világon. Akkor úgy éreztem, fontos vagyok, hogy én vagyok a világ közepe. És bármit megtettem volna, hogy újra átélhessem ezt az élményt; addig tapostam a ketrecemben a pedált, amíg kiserkent a talpamon a vér. Akkor költözött el először, amikor tizenkét éves lettem. Arra mentem haza az iskolából, hogy otthon van, és a hálószobában ingeket és zoknikat pakol egy bőröndbe. – Apa? – szólítottam meglepetten, annyira szokatlan volt, hogy napközben otthon találom. – Te…? El…? Azt akartam kérdezni tőle, hogy esetleg elutazunk– e. Lesütött szemmel válaszolt. – Kérdezd anyádat – mondta. – Majd ő elmagyarázza. Anyám tényleg elmagyarázta. Elmondta, hogy mindketten nagyon szeretnek minket, de nem tudják megoldani a kettejük közt felmerült problémákat. Alig tértem magamhoz a sokkból, amikor megtudtam az igazságot Hallie Cintitől, az egyik legnépszerűbb lánytól a suliban. Hallie–vel egy focicsapatban játszottunk, de nagyon más körökben mozogtunk. A pályán sokszor úgy nézett rám, mintha nem akarná, hogy neki passzoljam a labdát, mintha a lábamról fertőző stréber–vírusok kerülhetnének a labdára, amik aztán megkapaszkodnak az ő stoplis cipőjén. Három évvel később egyébként arról lett híres, hogy félidőben regeneráló orális szexben részesítette a kosárlabdacsapat három tagját a fiúöltözőben, ezért Hallie Cuncinak csúfoltuk, de ezt tizenkét évesen még nem sejthettem. – Hallottam, mi történt az apukáddal – mondta Hallie, miután ledobta magát a menza sarkában lévő asztalhoz, ahol ő és a barátnői csak nagy ritkán fordultak meg. A sakkszakkör tagjai és a vitaklubos barátaim tátott szájjal bámulták, ahogy Hallie és barátnője, Jenna Lind a műanyagszék támlájára kanyarítják a táskájukat, és várakozóan néznek rám.

– Mit hallottál? – kérdeztem óvatosan. Nem bíztam se Hallie–ben, aki az iskolában az elmúlt hat év alatt egyszer se vett rólam tudomást, se Jennában, akinek mindig tökéletes volta copfja. Hamar kiderült, Hallie alig várja, hogy felvilágosíthasson. – Hallottam, hogy anyukám beszélgetett valakivel. A papád összeköltözött valami fogtechnikussal. A mogyoróvajas szendvicsemet babrálva próbáltam időt nyerni. Vajon igaz volt? Hallie anyja honnan tudhatta ezt? És miért beszélt erről? A fejemben csak úgy cikáztak a kérdések, miközben próbáltam felidézni az összes nő arcát, aki valaha a számba nyúlt a fogorvosi rendelőben. Jenna közelebb hajolt, hogy megadja a kegyelemdöfést. – Állítólag csak huszonhét éves. Így legalább érthető volt, miért pletykáltak róla. Hallie és Jenna mereven bámultak, a vitaklubos barátaim pedig őket nézték. Úgy éreztem magam, mintha hírtelen reflektorfénybe kerültem volna anélkül, hogy megtanultam volna a szövegemet, vagy egyáltalán közölték volna velem, hogy mit is kéne előadnom. – Na és tényleg igaz? – kérdezte Hallie türelmetlenül. – Nem ciki – mondta Jenna bátorítóan, hátha így hamarabb kiteregetem a családi szennyest. – Az én szüleim is elváltak. Elváltak, ízlelgettem magamban a szót. Vajon tényleg erről volt szó? Apa tényleg képes lehet ilyesmire? Ránéztem a két népszerű lányra. – Menjetek innen – mondtam. Hallottam, ahogy az egyik barátnőm halkan felsikkant. Senki se beszélt így Jennával és Hallie– vel. – Hagyjatok békén! Menjetek innen! Jenna a szemét forgatta, Hallie pedig hátralökte a székét. – Egy béna hájpacni vagy – mondta, majd visszatért a népszerű lányok asztalához, ahol mindenki márkás pólóban ült, és ebéd gyanánt diétás kólát ivott. Lassan sétáltam hazafelé. Amikor hazaértem, anyámat tucatnyi, bevásárlásból hazahozott, tömött szatyor között találtam a konyhában. – Apa tényleg mással él? – tört ki belőlem a kérdés. Anyám berakott három csirkemellet a mélyhűtőbe, majd csípőre tette a kezét, és sóhajtott. – Nem akartam, hogy így tudd meg – mondta halkan. – Hallie Cinti mesélte – válaszoltam. Anyám ismét sóhajtott. – De rosszul tudja, ugye? – kérdeztem reménykedve, anyám helyeslésére várva. Ő azonban leült a konyhaasztalhoz, és engem is hellyel kínált. – Mrs. Cinti apával egy kórházban dolgozik – mondta.

Szóval igaz volt. – Elmondhatod az igazat. Nem vagyok már kislány. – De abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak kisgyerek lennék, akinek a szülei még mesét olvasnak lefekvés előtt, és akinek megfogják a kezét a zebrán. Anyám felsóhajtott. – Talán jobb lesz, ha ezt apád magyarázza el neked. De apám sose magyarázta el, mi történt, mert két nap múlva hazaköltözött. Joshsal és Lucyval a hátsó kertben állva néztük, ahogy a kis piros sportkocsija csomagtartójából előrángatja bőröndjét, Lucy sírt, de Josh tartotta magát. Apám még csak pillantásra se méltatott minket, ahogy elhaladt mellettünk; léptei alatt csikorogtak a kocsifelhajtó kavicsai. – Cannie? – szipogott Lucy. – Ha visszajött, minden rendben, ugye? Nem fog többet elmenni, ugye? Néztem, ahogy apa mögött lassan becsukódik az ajtó. – Nem tudom – feleltem. Nem kaptam választ a kérdéseimre; apám megközelíthetetlen volt, anyám meg hajthatatlan. – Ne aggódj – válaszolta folyton. A kialvatlanság nyomot hagyott az ő arcán is. – Minden rendben lesz, kicsim. Korábban sose hívott kicsimnek. Bármennyire is rettegtem tőle, egyenesen a hírforráshoz kellett fordulnom. Hétfő délután a lányvécében találtam meg Hallie Cintit. A tükörnél állt, és hunyorítva kente fel a szájfényét. Megköszörültem a torkomat. Nem vett rólam tudomást. Megkocogtattam a vállát, mire lebiggyesztett szájjal fordult felém. – Mi van? – kérdezte ellenségesen. Megint megköszörültem a torkomat, ő meg csak nézett. – Ööö… az a dolog… az apukámmal… – kezdtem. Hallie a szeméi forgatta, majd előhúzott egy rózsaszín műanyag fésűt a táskájából. – Visszaköltözött – folytattam. – Hát ez szupi – mondta Hallie a frufruját fésülgetve. – Gondoltam, esetleg hallottad, miért. Mármint az anyukádtól. – És mégis miért mondanám el neked? – kérdezte gúnyos mosollyal. Egész hétvégen erre a kérdésre készültem. Mit tudtam én, a duci és népszerűtlen Cannie Shapiro felajánlani a karcsú és gyönyörű Hallie– nek? Két dolgot húztam elő a hátizsákomból. Az egyik egy fogalmazás volt a Rómeó és Júlia szimbolikájáról. A másik pedig a szüleim bárszekrényéből elcsent kisüveges vodka volt. Lehet, hogy Hallie és a barátnői nem tanultak olyan jól, mint én, de más területen pótolták az

elmaradásukat. Hallie kiragadta az üveget a kezemből, megnézte, sértetlen–e rajta a zárjegy, majd a fogalmazásért nyúlt. Elrántottam előle. – Előbb mondd el, mit tudsz. Vállat vont, az üveget elsüllyesztette a táskájában, majd visszafordult a tükör felé. – Hallottam az anyukámat telefonálni. Azt mondta, az apukád fogtechnikus barátnője gyereket akar – kezdte. – És gondolom, a papád meg nem akar. Megértem. Sunyi mosollyal felém fordult, és a fogalmazás ért nyúlt. Hozzávágtam a lapot. – Másold le, hogy a te kézírásoddal legyen meg. Direkt benne hagytam pár helyesírási hibát, hogy elhiggyék, te írtad. Hallie a fogalmazással a kezében kisétált a vécéből. Nem akar gyereket. Annak fényében, ahogy apánk velünk bánt, ez érthető volt. Ezután majdnem hat évig velünk maradt, de megváltozott. Az apró, kedves, szeretetteljes pillanatok, az esti meseolvasás, a szombati fagyizások és a vasárnapi kirándulások elmaradtak. Olyan volt, mintha apánk elaludt volna a vonaton, amin egyedül utazott, és húsz évvel később arra ébredt volna fel, hogy ismeretlenek veszik körül: az anyám, a húgom és az öcsém, és mind akartunk tőle valamit; hol azt, hogy segítsen mosogatni, hol azt, hogy vigyen el zenekari próbára, hol tíz dollárt mozira, de leginkább az elismerését, a figyelmét és a szeretetét. Ha ránk nézett, barna szemében zavartság tükröződött és harag. Kik ezek az emberek? – tűnődhetett. Meddig kell még velük utaznom? És miért hiszik azt, hogy tartozom nekik bármivel is? Szétszórt, változékony apából ellenségessé vált. Vajon azért, mert nem akart gyereket? Mert sose akart igazán minket sem? Vagy talán azért, mert hiányzott neki az a másik nő, akit nem kaphatott meg? Úgy gondoltam, részben ez is oka a viselkedésének, de biztos voltam benne, hogy más is van a dolog hátterében. Az apám plasztikai sebész. A seregben kezdte a pályafutását, ahol égési sérülteket, sebesült katonákat, vegyi fegyvertől sérült bőrű és repesztől csúnyán megroncsolt embereket gyógyított. De az igazi tehetségét csak Philadelphiába költözésünk után fedezte fel. Ott a betegei nem katonák, hanem gazdag nők közül kerültek ki. Nekik nem voltak ugyan látványos sebeik, de hajlandóak voltak több ezer dollárt fizetni egy diszkrét, gyakorlott orvosnak, hogy feszesebb hasat és kevésbé lógó szemhéjat varázsoljon nekik, és néhány ügyes mozdulattal megszabadítsa őket a lovaglónadrágjuktól vagy a tokájuktól. Sikeres volt. Amikor Larry Shapiro először elköltözött otthonról, már egész Philadelphia–szerte ismert volt has– és arcfelvarrásairól, orrkorrekcióiról és mellnagyobbító műtéteiről. Egyenházba költöztünk, kanyarodó kocsifelhajtóval, a hátsó kertben medencével és pezsgőfürdővel. Apám Porschéval járt (bár szerencsére

anyu le tudta őt beszélni az ORR– DR rendszámtábláról), anyám Audival, hetente kétszer jött hozzánk takarítónő. A szüleink néhány havonta partiszervizes bulikat rendeztek. Síelni Coloradóba jártunk, napozni meg Floridába. De aztán apám elment és visszajött, s ettől az életünk szétesett, mint egy szeretett könyv, amit az ember addig olvas újra meg újra, amíg egy este ismét kézbe veszi, hogy jól ismert, kedves soraival álomba ringassa magát, és az lapjaira hullik szét. Apámnak nem kellett ez az élet, ez nyilvánvaló volt. Nyomorultul érezte magát a kertvárosi lét megannyi részletéhez láncolva; szenvedett a focimeccsek, a versmondó versenyek és a hittanórák végeláthatatlan körforgásától, rabnak érezte magát a lakáshiteltől, a kocsilízingtől, a számtalan szokástól és kötelezettségtől. A haragját pedig rajtunk töltötte ki, és valamiért mindannyiunk közül rajtam csattant leggyakrabban az ostor. Olyan volt, mintha egyszer csak képtelen lett volna rám nézni. Bármit is csináltam, az nem volt elég jó. – Most nézz ide! – kiabálta a félévi matematika négyesem láttán. Az étkezőasztalnál ült, könyökénél a megszokott whiskys pohárral. Én az ajtóban álltam, próbáltam elbújni az árnyékban. – Mégis mi a mentséged erre? – Nem szeretem a matekot – válaszoltam. Valójában ugyanúgy szégyelltem magam a jegy miatt, amennyire ő dühös volt. Azelőtt sose kaptam ötösnél rosszabb jegyet. De hiába próbálkoztam, hiába jártam külön tanárhoz, egyszerűen mindig belezavarodtam a számolásba, – Szerinted én szerettem az orvosi egyetemet? – csattant fel. – Tudod te egyáltalán, milyen jók a képességeid? Fel tudod fogni, milyen ostobán pazarolod el a tehetségedet? – Nem érdekel. Utálom a matekot. – Felőlem – mondta vállat vonva, és úgy dobta le a bizonyítványomat, mintha az hirtelen undorító szagot kezdett volna árasztani, – Akkor legyél utcaseprő. Engem aztán nem érdekel. Mindannyiunkkal így viselkedett – goromba volt, mogorva, elutasító és durva. Hazajött a munkából, ledobta az aktatáskáját az előszobában, kitöltötte az aznapi első whiskyjét, felviharzott mellettünk a hálószobába, és bezárkózott. Vagy odafent maradt, vagy visszavonult a nappaliba, és lekapcsolt lámpánál Mahlert hallgatott Hiába nem jártam még szolfézsra, már tizenhárom évesen is tudtam, hogy a nonstop Mahler– szimfóniák és a jégkockák állandó csörgése nem jelent jót. Ha esetleg mégis szóba állt velünk, akkor kizárólag panaszkodott – hogy ő milyen fáradt, hogy mennyire nem becsüljék őt meg, és hogy ő milyen keményen dolgozik értünk, a „kis sznobokért, akik folyton csak síelnének meg fürödnének a medencében”, mondta összegabalyodott nyelvvel. – Én utálok síelni – mondta Josh, és ez igaz is volt. Egy csúszás után máris ment

forró kakaó mellett melegedni a síházba. Ha rávettük, hogy jöjjön vissza a pályára, meggyőzte a hegyi mentőt, hogy fagysérülést szenvedett, és az elsősegélynyújtó helyről kellett összeszednünk őt, ahol az infralámpa alatt melegedett a jégeralsójában. – Én szívesebben járnék az uszodába úszni – mondta Lucy, és ez is igaz volt. Több barátja volt, mint nekem és Joshnak együttvéve. Folyton csörgött a telefon, ami szintén idegesítette az apámat. – Az a rohadt telefon! – csattant fel, ha vacsora közben csörrent meg. De azt mégsem engedte, hogy kihúzzuk, mert a munkahelyéről is bármikor hívhatták. – Ha annyira gyűlölsz minket, miért akartál gyereket? – próbáltam kiabálva kiprovokálni belőle az igazságot. Erre sose adott rendes választ, mindig csak további sértések, dühöngés, szidalmazás és büntetés volt a felelet. Az akkor hatéves Josht nyávogós kisbabának nevezte. A tizenkét éves Lucyról vagy nem vett tudomást, vagy lehordta. – Buta vagy – mondta neki, és a fejét csóválta a bizonyítványa láttán. – Szerencsétlen ügyefogyott – szidalmazta, ha elejtett valamit. Én pedig egyszerűen „rusnya” voltam. Valóban, tizenhárom évesen tényleg nem a legjobb formámat hoztam, Nem elég, hogy szinte egyik napról a másikra növesztettem mellet és gömbölyű csípőt, de akkor kaptam fogszabályzót is. Rövid frizurám egyáltalán nem volt előnyös a kerek arcomhoz. Kétféle méretben vásároltam ruhákat: nagyban és még nagyobban, és állandó görbe tartással próbáltam elrejteni a hirtelen nőtt mellemet. Úgy néztem ki, mint egy pattanásos, fogszabályzós Quasimodo, és úgy is éreztem magam, mint egy két lábon járó inzultus: megtestesítettem mindazt, ami ellen az apám nap mint nap harcolt. Az ő élete a szépségről szólt a szépség megteremtéséről, fenntartásáról és tökéletesítéséről. Az hagyján, hogy a felesége elbukta a mércét, amikor elvesztette lányos alakját… de hogy a lánya ilyen nyilvánvalóan és botrányosan elbukott, az megbocsáthatatlan volt. Márpedig én kudarcot vallottam. Tizenhárom évesen egyáltalán nem volt bennem semmi, aminek köze lehel a széphez, és ezt kemény, utálkozó tekintete és minden szóbeli megnyilvánulása megerősítette. – Cannie nagyon okos – mesélte a golfpartnerének. – Biztos vagyok benne, hogy majd megáll a lábán. Nem egy szépség, de esze az van. Csak álltam ott, és alig akartam elhinni, amit hallottam. Amikor végül felfogtam a szavait, úgy összetört a lelkem, mint egy bádogdoboz a kocsi kerekei alatt. Nem voltam ostoba, és nem voltam vak, tudtam, hogy sok mindenben nem hasonlítok Farrah Fawcettre, vagy a fiúk szobájában felaggatott posztereken pózoló más filmsztárokra. De emlékeztem rá, milyen volt, amikor megsimogatta a fejemet, és ahogy csiklandozott a szakálla, amikor megpuszilt. A lánya voltam, az ő kicsi lánya. Szerelnie kellett. De ő csúnyának tartott. Nem egy szépség… Milyen az az apa, aki nem látja szépnek a kislányát? Igaz, én nem voltam kicsi. És ezek szerint a lánya sem. Ha az akkoriban készült fényképeimet nézegetem (érthető módon csak néhány darab készült), egy rémesen kétségbeesett lányt látok rajtuk. Kérlek, szeress, olvasom a tekintetéből, hiába bújik el unokatestvérei mögé a születésnapi buliban, a buborékok

alatt a pezsgőfürdőben, hiába mosolyog kényszeredetten, a fogszabályzóját takargatva, hiába húzza be a nyakát, görbíti a hátát és próbál kisebbnek látszani. Hiába próbál láthatatlanná válni. Évekkel később, egyetemista koromban egy barátnőm kisvárosi gyerekkoráról meséli, és én próbáltam megértetni vele, milyen volt az apám. – Szörnyeteg – szaladt ki a számon. Angol szakra jártam, Chaucert, Shakespeare– t, Joyce– ot és Proustot olvastam, mégse találtam illőbb szót apámra. A barátnőm arca elkomorodott, – Molesztált? – kérdezte. Majdnem elnevettem magam. Figyelembe véve, hogy apám hányszor fejtette ki, mennyire rusnya és kövér vagyok, nyilván esze ágába se jutott molesztálni. – Bántott? – kérdezte a barátnőm. – Sokat ivott – feleltem. – És elhagyott minket. De apám sose ütött meg. Soha nem ütötte meg egyikünket sem. Könnyebb lett volna, ha megteszi. Akkor legalább címkét aggathattunk volna a viselkedésére. Lett volna ellene törvény, bevonhattuk volna a rendőrséget, kérhettünk volna védelmet, beszélhettek volna rólunk drámai hangvételű tévéműsorban; úgy könnyebb lett volna feldolgozni, ami történt velünk. De ő soha egy ujjal se bántotta egyikünket sem. Tizenhárom– tizennégy évesen nem tudtam megfogalmazni, mit tesz velünk. Azt se tudtam volna, hol kezdjem. Mit mondhattam volna? Hogy gonosz? Hogy csúnyán viselkedik? Ezt azok szokták mondani, akiket megbüntetnek a szülei, akiket eltiltanak egy hétre a tévézéstől. De az én apám rendszeres verbális bántalmazást alkalmazott a vacsoraasztalnál: megalázott, tételesen felsorolta, hogyan pazarolom el a tehetségemet, és leltárba vette a különböző kudarcaimat. Különben is, ki hitt volna nekem? A barátaim szemében ő volt a megtestesült kedvesség. Mindenkit a nevén szólított, sőt, még a szerelmük nevére is emlékezett, érdeklődött a nyári táborozásról, és kikérdezte őket, ki hová készül egyetemre. Ha pedig hittek volna nekem, magyarázatot követeltek volna, márpedig én nem tudtam megmagyarázni apám viselkedését. A fronton nincs idő a háború kirobbanásához vezető történelmi tényezőkön és társadalompolitikai együtthatásokon merengeni. Az ember nem tehet mást, mint hogy a földhöz lapul, és próbál életben maradni… megpróbálja összeszedni a szétesett könyv lapjait, visszagyömöszölni őket a borítóba, és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne,

A gimnázium utolsó éve előtti nyáron anyám Josh–sal és Lucy–val Martha's Vineyard– ra utazott. Az egyik barátnőjének volt ott nyaralója, és már nagyon vágyott egy kis levegőváltozásra. Én életemben először dolgoztam; a helyi golfklub medencéje mellett voltam úszómester. Mivel amúgy is otthon kellett maradnom, megígértem anyunak, hogy etetem a kutyákat, és vigyázok a házra. Jó tervnek tűnt. Gondoltam, legalább enyém lesz a lakás, áthívhatom a huszonhárom éves barátomat, és akkor

jövök– megyek, amikor csak akarok. Az első három nap nem is volt semmi gond. A negyedik nap hajnalán azonban arra értem haza, hogy hirtelen megismétlődik a múlt, és én újra tizenkét éves vagyok. Apám a hálószobában csomagolt: bőrönd az ágy előtt, fehér pólók és fekete zoknik kupaca az ágyon. Akár ugyanazok is lehettek volna, mint amiket évekkel korábban egyszer már összepakolt. Az ágyra, majd apámra bámultam. Ő hosszan állta a pillantásomat, majd felsóhajtott. – Majd jelentkezem, ha meglesz az új számom – szólalt meg végül. Vállat vontam. – Felőlem. – Ne beszélj így velem! – szólt dühösen. Utálta, ha pimaszkodunk. Tiszteletet követelt magának akkor is (sőt különösen akkor), ha egyáltalán nem viselkedett tiszteletre méltóan. – Hogy hívják? – kérdeztem. Összeszűkült szemmel nézett rám. – Miért akarod tudni? Ránéztem, és nem jött válasz a nyelvemre. Vajon azt hittem, számít? Miért volt fontos, ki miatt megyei? – Szólj anyátoknak – kezdte, de én megráztam a fejem. – Nem, nem! – tiltakoztam. – Nem végzem el a piszkos munkát. Ha mondani akarsz neki valamit, mondd el te magad. Vállat vont, mintha az egész nem is számítana. Bepakolt néhány inget és nyakkendőt a bőröndbe. – Örülök, hogy elmégy. Tudod, miért? – kérdeztem. Emelt hangom különösen harsánynak tetszett a hajnali órák csendjében. – Mert sokkal jobb lesz nélküled! Rám nézett, és lassan bólintott. – Igen. Szerintem is jobb lesz nektek így. Folytatta a pakolást, én pedig bevonultam a szobámba. Lefeküdtem az ágyra, ahol valamikor, egy másik életben még mesét olvasott nekem, és behunytam a szemem. Végül is számítottam erre. Tudtam, hogy egyszer el fog menni. Úgy hittem, olyan érzés lesz, mint amikor a var végre leesik a sebről: pillanatnyi fájdalom, röpke hiányérzet. aztán semmi. Semmi. Semmit se kellett volna éreznem. Semmit sem akartam érezni. Dühösen dobáltam magam az ágyon, próbáltam megnyugodni. Nem számít, mondogattam magamban. Nem számít. Csak azt nem értettem, miért sírok.

Azért mentem a Princetonra, mert apám egyik utolsó ténykedéseként, szülői jogának gyakorlása kapcsán ezt az egyetemet választotta. Én a Smith Főiskolára akartam járni. Tetszett a campus, szimpatikus volt az evezősök apai edzője, de

különösen az vonzott, hogy nem koedukált iskola. Ebben láttam a zálogát annak, hogy tényleg a tanulásra koncentrálhatok, és végre önmagam lehetek: tipikus, jó tanuló könyvmoly. – Felejtsd el – jelentette ki az apám. Akkor már hat hónapja nem élt velünk; egy másik kertváros vadonatúj, csillogó– villogó lakásában lakott vadonatúj, csillogó– villogó barátnőjével. A megbeszélt vacsora időpontját addigra már kétszer módosítottuk miatta. – Nem foglak leszbikusok közé járatni. – Larry – szólalt meg anyám halk, reményvesztett hangon. Addigra már minden derű és jókedély eltűnt belőle. Csak évekkel később, Tanja mellett láttam újra szívből nevetni. Apám tudomást se vett róla, csak engem nézett gyanakodva, miközben steaket lapátolt a szájába. – Nem vagy homokos, ugye? – Nem, apa – válaszoltam. – Tudod, én hármasban szeretem csinálni. Megrágta a falatot. Lenyelte. Megtörölte a száját. – Hát, akkor pont kettővel többen kíváncsiak rád meztelenül, mint hittem volna – mondta végül. Amennyire tetszett a Smith, annyira nem jött be a Princeton. A campus olyan volt, mint valami sikeres árjásítási kísérlet laboratóriuma: mindenki szőke, egészségtől kicsattanó és tökéletes volt, kivéve néhány egzotikusan sötéthajú, karcsú, de szintén tökéletes lányt. Az ott töltött nyílt hétvége alatt nem láttam egyetlen kövér vagy pattanásos diákot sem. Mindenfelé csillogó hajzuhatagokon és tökéletesen fehér fogsorokon csillant meg a napfény, és tökéletesen összeválogatott ruhákba bújtatott tökéletes testek álldogállak tökéletes fűzfák alatt, a tökéletes, gótikus épületek árnyékában. Mondtam, hogy rémesen érezném ott magam. Az apám erre közölte, hogy nem érdekli. Úgy döntöttem, nem adom meg magam egykönnyen. Erre ő közölte, hogy vagy a Princetonra megyek, vagy nem tanulok tovább. Mire beköltöztem a kollégiumba, elkezdődött a szorgalmi időszak, és ellopták a könyvtár elől az érettségire kapott biciklimet, s ekkorra már kimondták a válást is. Apám végleg odébb állt, és éppen annyit fizetett ki a borsos tandíjból, hogy nem lett volna értelme máshová átjelentkeznem. Úgyhogy kiléptem az evezőscsapatból (ami nem rázott meg különösebben sem engem, sem a csapatot, főleg, miután első évben felszedtem a gólyáknál szokásos tíz kilót, plusz a szobatársamra jutó tízest, aki önmaga szorgos hánytatásával előzte meg a hízást), és munkát vállaltam az egyetem menzáján. Ha igaz a mondás, és tényleg az egyetemi évek jelentik az ember életének legboldogabb időszakát, akkor én legszebb éveimet azzal töltöttem, hogy hajhálóval a fejemen rántotta és bacon maradékát kotortam a szemétbe, koszos edényeket pakoltam a futószalagra, és padlót mostam fel, miközben a szemem sarkából az évfolyamtársaimat figyeltem, és azon tűnődtem, hogy ők mennyivel szebbek, elegánsabbak és magabiztosabbak, mint én. Mindenkinek tökéletes volt a frizurája. És

mindenki soványabb volt nálam – igaz, sokan csak azért, mert minden étkezés után ledugták az ujjukat a torkukba, de sötét pillanataimban ez nem is tűnt olyan nagy árnak minden nő álmáért: okosak és szépek lehettek, és úgy ehették tele magukat fagylalttal, hogy nem híztak egy dekát sem. Az egyetem alternatív lapjába írt első cikkem címe „Frissen főnözve” volt. Elsőéves voltam, és a főszerkesztő, egy Gretel nevű, szőke, tüsihajú harmadéves látott bennem fantáziát. Másodéves koromra már saját rovatom volt. Harmadévben már vezető riporter voltam, és minden pillanatot megragadtam, amikor nem kellett éppen hamburgert sütnöm vagy felmosórongyot tologatnom, hogy a Nassau Weekly zsúfolt, poros szerkesztőségében dolgozzak. Akkor döntöttem el, hogy később is ezzel szeretnék foglalkozni. Számomra az írás jelentette a menekülési útvonalat. Segítségével gondolatban elmenekültem a Princetonról, ahol mindenki sikkes és divatos volt – nem is beszélve az egyik fiúról a kollégiumban, aki egy apró közel–keleti emirátus leendő uralkodója volt. Az írásnak köszönhetően magam mögött hagyhattam a szerencsétlen családi hátteremet. Olyan érzés volt írni, mintha az óceánban lebegnék; könnyen mozogtam, egyszerre lehettem kecses és játékos, látható és láthatatlan. Nevem volt, arcom nem. Az üres képernyőn villogó kurzor jelentette számomra a megváltást.

Bizony, volt mi elől elmenekülnöm. A Princetonon töltött négy évem alatt apám újranősült, és két gyereke születetett: Daniel és Rebecca. Még volt képe fotóval díszített „Megérkeztem!” lapot is küldeni a születésükkor. Vajon azt hitte, örömmel nézegetem majd a gyűrött arcokat és az apró talpakat? Olyan érzés volt, mintha belém rúgott volna. Rájöttem ugyanis, hogy apámnak nem a gyerekvállalással volt baja. Ő egyszerűen csak minket nem akart. Anyám visszament dolgozni, és a rendszeres heti telefonbeszélgetéseink alkalmával leginkább csak arról panaszkodott, hogy megváltoztak az iskolák és a gyerekek, amióta megszerezte a tanári diplomáját. Egyértelmű volt az üzenet: nem erre az életre vágyott. Nem hitte volna, hogy ötvenévesen tartásdíjból és a helyi iskolaszék által a helyettesítő tanároknak biztosított csekély jövedelemből kell majd napról napra élnie. Eközben Lucy már az első évben kibukott a bostoni egyetemről, úgyhogy hazaköltözött, a helyi főiskolára járt, és fő szakiránya a nem megfelelő pasasok felszedése lett. Josh napi három órát töltött a konditeremben, amitől a felsőteste úgy nézett ki, mint amit felpumpáltak. A morgáson kívül csak azt lehetett tőle hallani: – Felőlem. – A lényeg, hogy te tanulj – mondta anyám, miután kipanaszkodta magát apám késve érkezett csekkje, a lerobbant autója és a húgom kétnapos kimaradása miatt. – Diplomázz le. Ez a legfontosabb.

Végül elérkezett a diplomaosztó napja – Néhány feszült nyári vacsorát és a karácsonyi találkozókat leszámítva sose találkoztam apámmal. Mindig küldött képeslapot a születésnapomra (általában időben, és átutalta a tandíjamat is (majdnem mindig késve), igaz, csak fele annyit, mint kellett volna. Úgy éreztem, egyszerűen jelentéktelen ponttá váltam a teendői listáján. Nem számítottam rá, hogy eljön a diplomaosztómra, mert nem hittem, hogy érdeklem őt. De a várva várt esemény előtt egy héttel felhívott, hogy elmondja, készül a nagy napra. Ő is és az új felesége is, akivel még sose találkoztam. – Nem is tudom… Nem hinném, hogy… – makogtam. – Cannie – vágott közbe. – Az apád vagyok. És Christine még sose járt a Princetonon! – Akkor majd küldesz neki képeslapot – mondta anyám keserűen, amikor beszámoltam neki a fejleményekről. Nem szívesen mondtam el neki a hírt, de egyszerűen nem találtam megfelelő kifogást apám eltántorítására. Kimondta a varázsigét, amiért mindig is ész nélkül nyomkodtam a ketrecemben lévő pedált: „Az apád vagyok”. A köztünk lévő távolság, a válás, az új felesége és gyerekei ellenére még mindig vágytam a szeretetére. Apám az angol tanszék évzáró fogadása alatt érkezett meg új feleségével és gyerekeivel. Kaptam egy kisebb díjat kreatív írásaimért, de ők lekésték az átadását. Christine filigrán kis nő volt formás, feszes, aerobikon edzett izmokkal és dauerolt szőke hajjal. A gyerekek imádni valóak voltak. Virágmintás nyári ruhám megfelelő választásnak tűnt a kollégiumi szobámban, apámék érkezése után azonban inkább ágytakarónak éreztem, és én voltam benne a terpeszkedő óriásbútor. – Cannie – szólított meg apám, és végigmért. – Látom, jól főznek a menzán. A mellkasomhoz szorítottam az emléktáblámat. – Kösz szépen – feleltem. Apám a szemét forgatta, mintha azt akarná mondani az új feleségének: „Látod, milyen sértődős?”. – Ugyan, csak vicceltem – mondta, miközben a gyönyörű új gyerekei úgy bámultak rám, mint az állatkerti elefántra, – Vettem nektek jegyet a diplomaosztó ceremóniára – mondtam. Azt nem tettem hozzá, hogy a késve igényelt jegyekért könyörögnöm kellett, és végül minimális megtakarításaimból száz dollárt kellett fizetnem értük, ugyanis alapesetben minden végzősnek csak négy jegy járt. A princetoni bürokrácia szemmel láthatóan még nem volt felkészülve a modern kor gyermekeire, akiknek közvetlen családjába tartoztak mostohaanyák, mostohaapák és féltestvérek is. Apám megrázta a fejét. – Nem kellett volna. Reggel elmegyünk, – Reggel? – visszhangoztam hitetlenkedve. – Hiszen akkor lemaradtok a diplomaosztóról! – Napijegyünk van a Szezám Vidámparkba – csiripelte a filigrán Christine.

– A Szezám utcába! – mondta vidáman a kislány. – A Princeton tulajdonképpen útba esett. – Hát… ööö… értem – válaszoltam, és próbáltam visszafojtani a könnyeimet. Összeszorítottam az ajkaimat, és olyan erővel préseltem magamhoz a díszplakettemet, hogy utána másfél hétig egy 20– szor 30 centis véraláfutás volt a mellkasomon. – Kösz, hogy beugrottatok. Apám bólintott, és úgy csinált, mint aki meg akar ölelni, de végül csak megszorította a vállamat, és valahogy úgy rázott meg, ahogy az edzők szokták a rossz formában lévő játékosaikat. – Gratulálok – mondta. – Nagyon büszke vagyok rád. De amikor megcsókolt, az ajka hozzá sem ért az arcomhoz, és tudtam, hogy egész idő alatt az ajtót nézi.

Valahogy végigszenvedtem a diplomaosztó ünnepséget, a kollégiumi szobám kiürítését és a hazafelé tartó hosszú autóutat. A diplomámat kiakasztottam a szobám falára, és megpróbáltam kitalálni, hogyan tovább. A továbbtanulás egyelőre szóba se jöhetett. Még a rengeteg reggeli műszak, a megcsócsált baconcafatok és a cseppfolyós rántottamaradékok után is közel húszezer dollárnyi diákhitel nyomta a vállamat. Több kölcsönt már nem tudtam volna felvenni. Úgyhogy állásinterjúkat szerveztem magamnak annál a néhány helyi lapnál, ahol egyáltalán hajlandóak voltak meghallgatni egy munkatapasztalat nélküli frissdiplomást a gazdasági recesszió kellős közepén, és a nyarat azzal töltöttem, hogy fel–alá autókáztam a menzai megtakarításomon vett vénséges csotrogányommal. Amikor az első állásinterjúra készülve bepakoltam a kocsiba, megfogadtam, hogy többé nem leszek apám kísérleti patkánya Megesküdtem, többé nem lépek rá a ketrecemben lévő pedálra. Apám csak boldogtalanságot hozott az életembe, és nekem nem volt szükségem még több fájdalomra. Az öcsémtől hallottam, hogy apánk a nyugati partra költözött, de nem kérdeztem a részleteket, ő pedig nem mesélt ennél többet. Tíz évvel a válás után már nem kellett többé tartásdíjat fizetnie, és ő nem is küldött több pénzt. Elmaradtak a születésnapi üdvözletek is, sőt semmi jele nem volt annak, hogy apánk tudomást venne a létezésünkről. Lucy is lediplomázott, és amikor Josh meghívót küldött apánknak a saját diplomaosztójára, az a címzett ismeretlen jelzéssel jött vissza. – Megkereshetjük az interneten – javasoltam. Josh parázsló tekintettel nézett rám. – Minek? Nem tudtam erre mit válaszolni. Ha meg is találtuk volna apánkat, vajon eljött volna? Érdekelte volna egyáltalán az egész? Valószínűleg nem. Végül abban maradtunk a testvéreimmel, hogy ennyiben hagyjuk a dolgot. Ha apánk el akar tűnni, mi nem akadályozzuk meg benne.

A húszas éveinkbe már apa nélkül léptünk, Josh leküzdötte a havas lejtök iránti ellenszenvét, és másfél éven keresztül egyik síparadicsomból a másikba járt dolgozni, Lucy pedig egy időre Arizonába költözött egy pasassal, aki állítólag egykor hivatásos hokijátékos volt. Ezt bizonyítandó Lucy felszólította őt egy családi vacsorán, hogy vegye ki a protézisét, és mutassa meg, hogy az összes első foga hiányzik. Apánkkal többé nem kerestük a kapcsolatot. Tudom, hogy a vele való kapcsolatom – a sértései, az állandó kritizálása, hogy azt éreztette velem, csúnya és értéktelen vagyok – maradandó nyomot hagytak bennem. Elég sok önsegítő cikket olvastam a női magazinokban ahhoz, hogy tudjam, az ember nem úszhatja meg lelki sérülés nélkül az ilyesmit. Minden férfival való kapcsolatomat alaposan kielemeztem, Vajon tényleg szerettem a főnökömet, vagy csak apafigurái kerestem benne? Vajon tényleg szerelmes voltam a barátomba, vagy csak reménykedtem benne, hogy nem fog úgy elhagyni, ahogy az apám tette? De mi értelme volt ennek a nagy óvatosságnak? Újra egyedül maradtam. A férfi, aki szeretett annyira, hogy befogadott volna a családjába, meghalt, és én még a részvétemet se tudtam megfelelően kifejezni. És most, hogy Bruce élete olyan fordulatot vett, hogy meg tudott volna érteni, mert ő is keresztülment mindazon, amin én, már szóba sem akart állni velem. Kegyetlen tréfát űzött velem a sors. Mintha kirántották volna alólam a szőnyeget – mintha megint az apám kegyetlen bánásmódját kellene újra átélnem.

HÉT

A Philadelphiai Egyetem Túlsúly és táplálkozást rendellenesség ambulanciájának mérlegei olyanok voltak, mint a karámok. Nagyjából négyszer akkora volt a fellépő részük alapterülete, mint egy hagyományos mérlegé, és mindegyiket korlát futotta körbe. Nehéz volt kiverni a fejemből a haszonállatok mázsálásának képét, amikor kéthetente felkapaszkodtam valamelyikre. – Ez furcsa – mondta dr. K., a piros fényű digitális kijelzőt tanulmányozva. – Három és fél kilót fogyott. – Nem tudok enni – mondtam tompán. – Szóval kevesebbet eszik? – kérdezte, – Nem – válaszoltam. – Bármit eszem, felfordul a gyomrom. Rám nézett, aztán vissza a mérlegre. Az még mindig ugyanazt mutatta. – Jöjjön be egy pillanatra a szobámba – javasolta. Hamarosan ott ültünk a szobájában, ő az íróasztala mögött, egyre vastagodó aktámmal a kezében. Barnább volt, mint amikor legutoljára találkoztunk, és talán egy kicsit soványabb is. Ekkor már hat hete nem láttam Bruce–t, és nem úgy alakultak a

dolgok, ahogy reméltem. – A legtöbb páciens hízni szokott, mielőtt elkezdi szedni a szibutramint – mondta. – Az emberek hajlamosak még egyszer utoljára jól teletömni magukat. Ahogy említettem, az ön esete szokatlan. – Valami történt – feleltem. Felkapta a fejét. – Újabb cikk? – Bruce apja meghalt – magyaráztam. – Bruce a barátom… az exbarátom. Az édesapja a múlt hónapban hunyt el. Lenézett a kezére, aztán az aktámra, és végül rám. – Fogadja részvétemet. – Bruce felhívott… hogy elmondja… és elhívott a temetésre… de nem engedte, hogy ottmaradjak. Nem hagyta, hogy vele maradjak. Szörnyen viselkedett… az egész olyan szomorú volt… és a rabbi elmondta, hogy a papája rendszeresen játékboltokba járt… Úgy szégyellem magam. Hevesen pislogva próbáltam elfojtani a könnyeimet. Dr. K. szó nélkül zsebkendőt nyújtott felém. Levette a szemüvegét, és két ujjával megszorította az orrnyergét. – Rossz ember vagyok – hüppögtem. Ő kedvesen nézett rám. – Miért? Azért, mert szakított vele? Ez butaság. Honnan sejthette volna, hogy ez fog történni? – Tudom – válaszoltam. – Nem sejthettem. De most.., semmi másra nem vágyom, mint hogy mellette legyek, hogy támogathassam és szerethessem, de ő nem engedi, és én olyan… egyedül vagyok… Dr. K. sóhajtott. – Mindig nehéz, ha valaminek vége szakad. Még akkor is, ha senki nem hal meg, a két fél baráti viszonyban válik el egymástól, és nincs szó harmadikról. Akkor is, ha az ember maga kezdeményezi a szakítást. Az ilyesmi sose könnyű. Mindig nagyon fáj. – Úgy érzem, óriási hibát követtem el. Mintha nem gondoltam volna végig a dolgot. Azt hittem, tudom… milyen érzés lesz nélküle élni. De nem tudtam. Nem tudhattam. Sose hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz. Semmi másra nem tudok gondolni, mint hogy mennyire hiányzik. – Hiába próbáltam visszafojtani a feltörő zokogásomat. Képtelen voltam elmagyarázni az orvosnak, hogy egész életemben olyasvalakire vágytam, aki megért engem… hogy azt hittem, tudom, mi a fájdalom, de ennyire még sose fájt a szívem, Dr. K. a falat nézte a fejem fölött, aztán kihúzta a fiókját, elővette egy jegyzettömböt, és írni kezdett.

– Kirak a programból? – kérdeztem. – Nem – felelte. – Dehogy. De el kell kezdenie rendesen enni. És talán jó lenne elbeszélgetnie valakivel. – Jaj, ne – nyögtem. – Csak pszichológushoz ne küldjön. Csibészesen elmosolyodott. – Csak nem egy kis antipátiát érzek? – Nem, semmi bajom a pszichoterápiával, csak tudom, hogy úgysem segítene – válaszoltam. – Teljesen racionálisan látom a helyzetet. Hibát követtem el. Nem voltam biztos abban, hogy eléggé szeretem őt, de most már tudom, hogy tévedtem, viszont meghalt az apja, ő pedig már nem szeret engem. Kihúztam magam, és megtöröltem az arcomat. – De attól még folytatni akarom a programot. Teljes erőbedobással. Legalább egyvalami legyen az életemben, amire büszke lehetek. Szeretném érezni, hogy legalább ezt jól csinálom. Felültetett a vizsgálóasztalra, kedves mozdulatokkal gumicsövet kötött a felkaromra, és megkért, szorítsam ökölbe a kezem. Félrenéztem, amikor a tűvel a vénám felé közelített, de olyan gyakorlottan szúrt meg, hogy alig éreztem valamit. Mindketten figyeltük, ahogy a kémcső megtelik a véremmel. Azon tűnődtem, vajon mi járhat a fejében. – Mindjárt kész vagyunk – mondta, majd kihúzta a tűt, és gyorsan gézlapokat nyomott a szúrás helyére. – Kapok nyalókát? – viccelődtem. De ő csak ragtapaszt nyomott a kezembe, és egy cetlit, amire két nevet és telefonszámot írt fel. – Vigye el – mondta. – És Cannie, nem koplalhat. Ha továbbra se tud enni, hívjon fel, és javaslom, forduljon a megadott két terapeuta egyikéhez. – Olyan kövér vagyok. Komolyan úgy gondolja, hogy néhány nap éhezés ledönt a lábamról? – Nem egészséges – válaszolta komoly arccal. – Káros hatással lehet az anyagcseréjére. Eleinte próbálkozzon könnyen emészthető ételekkel… pirítóssal, banánnal, esetleg igyon egy kis gyömbért. A recepción több centi vastag papírköteget nyomott a kezembe. – Ne hagyja abba a testmozgást. Attól majd jobban érzi magát – mondta. – Mintha anyámat hallanám – válaszoltam, és a táskámba gyömöszöltem a papírokat. – Cannie… – szólt kedvesen, és a kezét az alkaromra tette. – Ne vegye ennyire a szívére a dolgokat. – Igaza van – válaszoltam. – De bárcsak másként alakulna az életem. – Minden rendben lesz – mondta meggyőződéssel. – És…

Elhallgatott, és úgy tűnt, kissé kényelmetlenül érzi magát. – Az előbb, amikor azt mondta, hogy maga rossz ember… – Jaj – válaszoltam zavartan. – Ne haragudjon. Hajlamos vagyok kissé drámaian fogalmazni. – Nem, nem, semmi gond, én csak… azt akartam mondani, hogy… Kinyílt a lift ajtaja, és a benne lévők várakozó tekintettel néztek rám. Dr. K.– ra pillantottam, és hátraléptem. – Nem az – fejezte be a gondolatot. – Viszlát a következő foglalkozáson.

Amikor hazaértem, azonnal a telefonért nyúltam. Az egyetlen üzenetem Samanthától jött. – Szia, Cannie, itt Sam… Nem, nem Bruce, úgyhogy ne vágj ilyen szánalmas képet, inkább hívj fel, ha van kedved sétálni egyet. Még jegeskávéra is meghívlak. Tök jó lesz. Kellemesebb társaság vagyok, mint egy pasi. Na, szia! Letettem a telefont, de rögtön fel is vettem, mert megcsörrent. Gondoltam, most talán tényleg Bruce az. De csak anyám hívott. – Hol voltál? – kérdezte. – Egész délután hiába kerestelek. – Nem hagytál üzenetet – állapítottam meg. – Tudtam, hogy egyszer úgyis felveszed végre – válaszolta. – Mi a helyzet? – Á, tudod… – kezdtem, de elhallgattam. Bruce apjának halála óta anyám komoly erőfeszítéseket tett. Gyásztáviratot küldött a családnak, adományt a zsinagógának. Minden este felhívott, és ragaszkodott hozzá, hogy elmenjek megnézni a Nemesebb Nem és a Melegítők csapatának softball meccsét. Nem igazán élveztem, hogy ennyit foglalkozik velem, de tudtam, hogy jót akar. – Jársz sétálni? – kérdezte. – Biciklizel? – Egy kicsit – sóhajtottam, mert eszembe jutott, hogy Bruce folyton arra panaszkodott, nálunk minden hétvége felért egy triatlonedzéssel: anya folyton kirándulást, biciklitúrát vagy kiscsapatos kosármeccset szervezett a szabadidőközpontban, és vidáman ütötte ki az öcsém kezéből a labdát, miközben én a lépcsőzőgépen izzadtam, Bruce pedig a nyugdíjas pihenőszobában olvasta a sport rovatot. – Persze, hogy sétálok. Mindennap kimegyünk Cöfivel. – Cannie, az nem elég! Gyere haza – javasolta. – Hálaadásra amúgy is jössz, nem? Szerdán érkezel, vagy csak csütörtökön? Jaj. Hálaadás. Előző évben Tanja meghívott egy baráti párt (természetesen

mindketten nők voltak). Az egyikük nem evett húst, és a heteroszexuális embereket „tenyészegyed” néven emlegette, a barátnője pedig, aki tüsihajával és széles vállával a szalagavató báli táncpartneremre emlékeztetett, pironkodva ült mellette, majd eltűnt a hátsó szobában, és csak órákkal később állt fel a focimeccs– közvetítés elől. Tanja, akinek az ízlelőbimbóit szinte teljesen elpusztította a sokévi dohányzás, egész este a konyhában sürgölődött, és egymás után tálalta fel a különböző túlfőtt, túlsült és túlsózott fogásokat, meg valami tofulyka nevezetű rémséget a vegetáriánus nőnek. Josh holmi vizsgákra hivatkozva hamar lelépett, Lucy pedig egész este a titokzatos barátjával beszélt telefonon, akiről később kiderült, hogy nem csak házas, de húsz évvel idősebb is nála. – Soha többet – súgtam Bruce–nak, miközben próbáltam kényelmes ülést találni a göröngyös kanapén, Cöfi pedig egy hangszóró mögött reszketett. Az ágyam egykori helyén Tanja szövőszéke állt, ezért ha hazalátogattunk, a nappaliban kellett hédereznünk. És ha ez nem lett volna elég, Tanja két gonosz macskája, Gertrúd és Aliz felváltva zaklatták Cöfit. – Maradhatnál egész hétvégére – mondta anyám. – Nem érek rá – válaszoltam. – Minden idődet leköti a Bruce–mánia? – kérdezte. – Fogadjunk, hogy csak ülsz otthon, Bruce régi szerelmesleveleit olvasod, és reméled, hogy minél hamarabb leteszem a telefont, hátha hívni próbál. A fenébe. Hogyan jött rá? – Nem igaz – vágtam vissza. – Van hívásvárakoztatás a telefonomon. – Pénzkidobás – jelentette ki anyám. – Figyelj, Cannie. Bruce nyilvánvalóan haragszik rád. Egyelőre ne is számíts arra, hogy visszarohan a karjaidba… – Tisztában vagyok a helyzettel – válaszoltam hűvösen – Akkor meg mi bajod? – Az, hogy hiányzik – vallottam be. – Miért? Miért hiányzik annyira? Képtelen voltam erre válaszolni. – Hadd kérdezzek valamit – szólalt meg végül gyengéden. – Beszéltél vele? – Igen. Szoktunk beszélni – feleltem. Az igazság az volt, hogy nem bírtam ki, és kétszer is felhívtam Bruce– t. Mindkét beszélgetés alig öt percig tartott, és úgy végződött, hogy udvariasan közölte velem, fontos dolga van. De anyámat nem lehetett ennyivel lerázni. – Ő szokott keresni? – Nem igazán. Nem nagyon.

– És ki szokta lezárni a beszélgetéseket? Te vagy ő? Kezdtek kínossá válni anyám kérdései. – Látom, visszatértél a hetero párkapcsolati tanácsadáshoz. – Miért ne? – kérdezte anyám derűsen. – Szóval? Ki szokott elköszönni? – Attól függ – füllentettem. A valóságban persze mindig Bruce javasolta, hogy tegyük le a telefont. Samnak igaza volt. Tényleg szánalmas voltam, de a legszomorúbb mégis az, hogy hiába voltam tisztában saját nevetségességemmel, mégse tudtam uralkodni magamon, – Cannie – folytatta anya. – Miért nem hagyod őt békén egy kicsit? Ezzel magadnak is jót tennél. Gyere haza. – Nem érek rá – tiltakoztam, de éreztem, ahogy lassan megtörik az ellenállásom. – Süthetnénk is – húzta el anyám a mézesmadzagot. – És nagyokat sétálhatnánk, meg biciklizhetnénk. Akár New Yorkba is bemehetnénk egy napra… – Gondolom, Tanjával. Anyám sóhajtott. – Cannie, tudom, hogy nem kedveled őt, de Tanja az élettársam. Nem tudnál legalább egy kicsit kedvesebb lenni hozzá? Elgondolkodtam. – Nem. Sajnálom. – Csinálhatunk kettesben is programot, ha ragaszkodsz hozzá. – Talán – válaszoltam. – De tényleg sok a dolgom. A jövő hétvégén New Yorkba kell mennem. Nem mondtam? Maxi Ryderrel készítek interjút. – Tényleg? Jaj, nagyon jó volt abban a skót filmben! – Majd megmondom neki. – Idehallgass, Cannie. Ne hívogasd Bruce–t, Adj neki időt. Természetesen tudtam, hogy igaza van. Egyrészt nem voltam teljesen hülye, másrészt ugyanezt hallgattam nemcsak Samanthától, de minden egyes barátomtól és futó ismerősömtől, akinek némi halvány fogalma volt a szituációról, és feltehetőleg Cöfitől is ezt hallgattam volna, ha tudott volna beszélni. Mégse tudtam leállni. Olyasvalakivé váltam, akin korábban magam is szánakoztam volna; olyanná, aki jeleket keres, pillantásokat elemez, újra meg újra lejátssza magában, és szóról szóra elemzi a beszélgetéseket, hátha felfedezi a titkos ködöt, a rejtett üzenetet, amiben Bruce azt mondja; Igen, még szeretlek. Persze, hogy még mindig szeretlek. – Szeretnék találkozni veled – mondtam neki szégyenlősen a második ötperces beszélgetésünk alatt. Bruce erre felsóhajtott. – Szerintem várjunk ezzel – válaszolta. – Nem akarok megint fejest ugrani a dologba.

– De valamikor találkozunk majd? – kérdeztem olyan vékony hangon, ami legkevésbé sem emlékeztetett egykori önmagam bármikor is használt hangszínére. Bruce megint sóhajtott. – Nem tudom, Cannie – felelte. – Tényleg nem tudom. De a „nem tudom” még nem jelent „nem”– et, nyugtatgattam magam. Abban bíztam, ha egyszer végre találkozunk, és elmondhatom neki, mennyire sajnálom a történteket, és mennyire szeretnék újra együtt lenni vele… akkor végre visszafogad. Biztos voltam benne, hogy így lesz. Hiszen ő volt az, aki három évvel korábban a karjaiban tartva először mondta ki: „Szeretlek”. Ő volt az, aki folyton a házasságról beszélt, aki megállt az utcán gyönyörködni, ha kisbabát látott, aki az ékszerboltok kirakata felé sétálva megcsókolta a gyűrűsujjamat, és azt mondta, örökre velem akar maradni. Elkerülhetetlen, hogy megbocsásson, mondtam magamnak Csak idő kérdése.

NYOLC

Én próbáltam. Tényleg. De annyira lefoglalt a Bruce miatti szenvedés, hogy szinte képtelen voltam rendesen dolgozni. Ezen tűnődtem a New Yorkba tartó vonaton is, miközben Maxi Ryderhez, a göndör fürtjeiről és gyakori szerelmi csalódásairól híres színésznőhöz igyekeztem. Maxi Ryder egy évvel korábban az Oscar– íjra felölt Remegés című romantikus dráma női főszerepét játszotta: egy zseniális agysebészt alakított, akit végül legyőz a Parkinson– kór. Maxi Ryder angol volt, huszonhét vagy huszonkilenc éves, attól függően, hogy az ember melyik magazinnak hitt, és a karrierje kezdetén rút kiskacsaként ismerték, míg a rendszeres Pilates– gyakorlásnak és Zóna diétának (rossz nyelvek szerint némi diszkrét plasztikai beavatkozásnak is) köszönhetően sikeresen 32–es méretű hattyúvá változott át. Valójában mindig is 32–es méretű ruhákat hordott, és igazi szépség volt, de aztán tíz kilót magára szedett egy filmszerep kedvéért, ami később meghozta neki a nemzetközi ismertséget: a Különóra című európai filmben egy skót diáklányt alakított, aki forró szerelmi viszonyt folytat az iskola igazgatónőjével. Mire a filmet az Államokban is bemutatták, Maxi már megszabadult a tíz kiló súlyfeleslegétől, barnára festette a haját, kirúgta az angol menedzserét, és Hollywood legmenőbb ügynökségével szerződött le, megalapította saját produkciós cégét, és szerepelt a Vanity Fair sztárotthonokat bemutató különszámában is, ahol egy szál fekete tollboába öltözve tekergeti csábítóan a szalagcím alatt: „Maximális kényelem”. Egyszóval Maxi befutott. De hiába a tehetsége, hiába a szépsége, Maxi Rydert rendszeresen lapátra tették, méghozzá a létező legnyilvánosabb módokon. A húszas éveikben járó filmsztárok tipikus útját követte, amelyet annak idején Júlia Roberts tett népszerűvé, és oly sokan utánoztak: beleszeretett a kollégáiba. De

míg Júliát mindenki el akarta venni feleségül, addig Maxinak csak a szívét törték össze. Ráadásul nem is a színfalak mögött. A Különóra rendezőasszisztense, akibe Maxi belezúgott, a Golden Globe–díj–átadó gálára a Baywatch egyik szereplőjével csókolózva érkezett. A Remegésben játszó partnere, akivel féltucatnyi fülledt szerelmi jelenete volt a filmben, és akivel olyan erős volt köztük a vonzalom, hogy szinte sugárzott a forróság a vászonról, élő interjúban tudatta Maxival és az egész világgal, hogy nem kíván tovább vele járni. A tizenkilenc éves rocksztár pedig, akinél Maxi vigasztalódni próbált, két héttel a megismerkedésük után megnősült Las Vegasban, de nem Maxi volt a menyasszony. – Csoda, hogy egyáltalán még hajlandó riporterekkel szóba állni – mondta Roberto, a Midnight Oil publicistája egy héttel korábban. A Midnight Oil egy nagyon kicsi és ismeretlen New York– i PR– ügynökség volt, és közelébe se kerülhetett a nagy cégeknek, amelyekkel Maxi általában dolgozni szokott. De a Különóra és a Remegés között Maxi hat hétig Izraelben forgatott egy nagyon kis költségvetésű filmet, amely a hétnapos háború alatt játszódott egy kibucban, márpedig a minimális költségvetésű filmeket jelentéktelen ügynökségek reklámozták. Így került a képbe Roberto. A Hét nap a háború valószínűleg sose került volna bemutatásra Amerikában, ha Maxit nem jelölik Oscar– díjra a Remegésért. Maxi pedig feltehetően nem akart a reklámkampányban részt venni, de a szerződést még sztárrá válása előtt kötötte, és nyilván belement, hogy jelképes összegért reklámozza a filmet „a producerek által megfelelőnek látott bármilyen módon”. Mondani sem kell, a film producerei Maxi újonnan szerzett ismertségére alapozták a filmbemutató népszerűsítését. Egy ausztráliai forgatásról New Yorkba utaztatták, a Regency Hotel luxuslakosztályában szállásolták el, és a Roberto által „válogatott újságíróknak” nevezett szerencsések húsz perces audienciára járulhattak elé. Az áldott jó lélek és lojális Roberto engem hívott elsőnek. – Érdekel a dolog? – kérdezte. Természetesen érdekelt. Betsy boldog volt, mint bármely szerkesztő, amikor ölébe hull egy váratlanul nagy fogás. Csak Gabby morgolódott holmi egyfilmes sztárocskákat és háromnapos csodákat emlegetve. Boldog voltam. Roberto is boldog volt De akkor Maxi személyes PR– tanácsadója bekavart. Ültem az asztalomnál, és lógó orral épp a Bruce–szal folytatott legutóbbi beszélgetésünk óta eltelt napokat számoltam (tíz), és a beszélgetés hosszán tűnődtem (négy perc). Felmerült bennem hogy felhívok egy számmisztikust, hogy megtudjam, mit jelentenek ezek a számok, amikor megcsörrent a telefon. – Itt April a JHE–től – csattant a határozott hang a vonal másik végén. – Ha jól tudom, ön kérvényezte, hogy Maxi Ryderrel készíthessen interjút. Kérvényeztem?

– Szombaton délelőtt tízkor készítek vele interjút – válaszoltam. – Roberto, a Midnight Oil publicistája szervezte meg. – Értem. Nos, lenne néhány kérdésem az időpont véglegesítése előtt. – Hallhatnám még egyszer a nevét? – kérdeztem. – April. A JHE–től. – A JHE volt Hollywood egyik legnagyobb és leghírhedtebb PR– ügynöksége. Minden negyven alatti híresség őket hívta, ha kellemetlen és/vagy illegális ügybe keveredett, és a leghízelgőbb, illetve legkezesebb újságírókon kívül a sajtó minden munkatársát távol akarta tartani magától. Robert Downey a JHE–t hívta, amikor heroinos kábultságban találtak rá egy nő hálószobájában. Courtney Love őket bérelte fel, miután új orrához, melléhez és stílusához új imidzset is szeretett volna; a JHE észrevétlenül varázsolt a trágár rockerből divatdiktátor dívát Az Examinernél csakúgy emlegettük a JHE– t: Jobb, Ha Elfelejted. Ha az ember interjút akart készíteni valakivel, vagy részletes bemutató cikket írni… jobb volt, ha ezt elfelejtette. És úgy tűnt, most Maxi Ryder is hozzájuk fordult segítségért. – Szeretnénk, ha biztosítana arról – kezdte April –, hogy az interjú kizárólag Maxi munkájára koncentrál majd. – A munkájára? – A szerepeire – magyarázta April. – A filmjeire. Nem a magánéletére. – Ő híresség – mondtam jóindulatúan. Legalábbis úgy éreztem, nem voltam bántó. – Szerintem ez a munkája. Hogy híres legyen. April hangja a forró karamellt is jéggé dermesztetté volna. – A munkája a színészet – válaszolta. – Az emberek a munkássága miatt kíváncsiak rá. Normális esetben ennyiben hagytam volna a dolgot, és összeszorított foggal belementem volna bármilyen nevetséges feltételbe, amit az interjú készítésének szabtak. De nem aludtam az előző éjjel, és ez az April nagyon idegesítő volt. – Jaj, ne csinálja már! – vágtam vissza. – Ha kinyitok bármilyen bulvárlapot, ott van legalább egy fotón felsliccelt szoknyában és óriási napszemüvegben. Komolyan azt akarja elhitetni velem, hogy csak a színészi teljesítménye kapcsán szeretne ismert lenni? Reméltem, hogy April humorosnak veszi a megjegyzésemet, hiszen annak szántam. De a jég nem tört meg. – Nem kérdezheti a szerelmi életéről – ismételte szigorúan. Sóhajtottam. – Rendben – válaszoltam. – Nekem mindegy Akkor majd a filmjéről kérdezem. – Szóval elfogadja a feltételeket? – Igen, elfogadom. Semmi szerelem. Semmi szoknya. Semmi kérdés.

– Akkor meglátom, mit tehetek – válaszolta. – Már mondtam, hogy Roberto elintézte az interjút! De addigra már süket telefonba beszéltem. Két héttel később, amikor az interjúra igyekeztem, szürke, havas esős, novemberi szombat reggel volt; olyan nap, amikor úgy tűnik, akinek van rá pénze és lehetősége, a Bahamákra vagy a hegyi víkendházába menekül. Az utcákon ilyenkor csak a kevésbé szerencsések járnak: himlőhelyes küldöncök, fonott hajú fekete lányok, és ápolatlan, rasztahajú fehér bringások. Talán néhány titkárnő. Esetleg japán turisták. Elhaladtam egy pasas mellett, akinek az állán éktelenkedő bibircsókból két hosszú, göndör szőrszál nőtt, és majdnem a mellkasáig lógott. Ahogy elsétáltam mellette, a szőrszálakat simogatva rám mosolygott. Csodálatos, gondoltam magamban. Ahogy a hotel felé sétáltam, próbáltam nem gondolni Bruce–ra. A Regency márvánnyal borított, kellemesen csendes előcsarnoka óriási volt, és a falakat borító tükröknek köszönhetően három különböző szögből is megcsodálhattam a homlokomon nőtt pattanást. Mivel korán érkeztem, úgy döntöttem, körbenézek egy kicsit. A szálloda ajándékboltja a szokásos méregdrága fürdőköntösöket és ötdolláros fogkeféket kínálta. Az újságállványra kirakott számtalan magazin egyike a novemberi Moxie volt. Felkaptam, és a cikkajánló oldalon Bruce rovatához lapoztam. „Odalent: Orális kalandozások”, szólt a cím. Felhorkantottam. Az orális kalandozás sose volt Bruce erőssége, ugyanis gondjai voltak a túlzott nyáltermeléssel. Egyszer koktél–ittas őszinteségemben „élő bidének” neveztem. Eleinte tényleg ennyire vészes volt a helyzet. Önelégülten arra gondoltam, hogy ilyesmit nyilván nem fog megemlíteni, ahogy azzal se fog kérkedni, hogy én voltam az egyetlen lány, akivel valaha megpróbálta ezt a manővert. A cikkhez lapoztam. „Hallottam, hogy a barátnőm egyszer élő bidének nevezett,” állt a kiemelt idézetben. Tényleg meghallotta? Az arcomat elöntötte a szégyen. – Hölgyem, megveszi az újságot? – kérdezte a pult mögött álló nő. Kifizettem a magazint, és vettem még egy csomag rágót, illetve egy méregdrága ásványvizet, majd kényelembe helyeztem magam a hűvös előcsarnok egyik puha kanapéján, és olvasni kezdtem. ODALENT Tizenöt éves voltam, szűz, fog szabályzót viseltem és az anyám által vásárolt fecske alsónadrágot, amikor a barátaimmal betegre röhögtük magunkat egy Sam Kinison kabarészámon. – Nők! – kiáltotta Sam hosszé haját hátradobva, és úgy járkált fel– alá a színpadon, mint holmi apró, kerek, sapkás állat a ketrecében. – Mondjátok el, mit akartok! – könyörgött, és térdre rogyott. – Miért olyan nehéz azt mondani, hogy IGEN, Ott, ez JÓ, vagy hogy NEM, NE Ott?

MONDJÁTOK MÁR EL, MIT AKARTOK! kiáltotta, és a közönségből kitört a nevetés. – Bármi is az, MEGTESSZÜK! Mi is nevettünk, bár pontosan nem tudtuk, mi is ennyire vicces ebben. Azon tűnődtünk, mégis mi lehet olyan nehéz. A szex, legalábbis amennyire mi tizenöt évesen ismertük, nem tűnt túl rejtélyes dolognak. Síkosító, kéz, zsebkendő. Ebben nem volt semmi bonyolult. De amikor C. széttárta a lábát, és ujjaival felnyitotta előttem bájait.. Ó… te jóságos… ég, gondoltam. Mintha valaki tükröt tolt volna a lábam közé, és aztán a képet az egész világnak közvetítette volna. Nagyon nyeltem, majd továbbolvastam. …hirtelen teljesen megértettem minden férfit, aki valaha térdét csapkodva nevetett Kinison műsorán. Csak arra tudtam gondolni, hogy olyan, mintha egy vonások nélküli arcot néznék. Szőr, has és kezek odafent, sima combok jobbra és balra, de előttem ott tárult az ismeretlen a maga rejtélyeivel, kanyarulataival, redőivel és kitüremkedéseivel, amelyek alig hasonlítottak a tizenöt éves korom óta látott, retusált pornóképekhez. De az is lehet, hogy csak a közelség ijesztett meg. Vagy az idegeim. Az ismeretlennel szembenézni mindig nyugtalanító. – Mondd, hogy mit szeretné! – suttogtam neki, és emlékszem, milyen távolinak tűnt akkor az arca. – Mondd, mit szeretnél, és én megteszem. De akkor rájöttem, hogy ha elmondja, mire vágyik, azzal azt is bevallja, hogy tudja, mit szeret. Hogy valaki más már belenézett ebbe furcsa, ismeretlen ölbe, kiismerte völgyeit és dombjait, megfejtette a titkait. És hiába tudtam, hogy voltak korábbi szeretői, ez valahogy más volt, sokkal intimebb. Valakit korábban már odaengedett. És én, férfiként és egykori Sam Kinison– rajongóként ott és akkor elhatároztam, hogy a fellegekbe repítem, doromboltatom, mint egy elégedett kiscicát, és kitörlöm belőle minden emlékét Annak, Ki Előttem Járt Ott. Horkantva felnevettem. Ismeretlen öl? Az. Ki Előtte Járt Ott? Ó, anyám, borogass! Ő próbálkozott, és én is mindent megtettem. Irányított az ujjaival, szavakkal, gyengéd nyomással, halk nyögésekkel. Én tényleg megpróbáltam. De a nyelv nem olyan, mintegy ujj. A kecskeszakállam megőrjítette, csak épp ellenkezőleg, mint ahogy én szerettem volna megőrjíteni őt. És amikor hallottam, hogy egy telefonbeszélgetésben élő bidének nevezett, célszerűbbnek tűnt visszatérni azokhoz a fogásokhoz, amikben jó voltam. Vajon tudja bárki is, hogy mit csinál? Van olyan férfi? Ha a barátaimat kérdezem, ők először mind kinevetnek, és megesküsznek, hogy a barátnőiket úgy kell leszedni a plafonról. Aztán meghívom őket egy sörre, gondoskodom róla, hogy sose ürüljön ki a poharuk, és ekkor megtudom az igazat: fogalmuk sincs a dologról. Egyikük se tudja, mit csinál. – Állítólag elmegy – mondja Eric szomorúan. – De én nem vagyok benne biztos.

– Mert nem egyértelmű a dolog – teszi hozza George. – Mégis honnan kéne tudnunk? De tényleg, honnan? Férfiak vagyunk. Nekünk megbízható, szilárd (vagy akár folyékony) bizonyítékok kellenek, ábrák és részletes használati utasítások; nekünk meg kell magyarázni a rejtélyt. Ha behunyom a szemem, még mindig ót látom magam előtt, ahogy először ott feküdt előttem, mini egy behúzott szárnyú kismadár, rózsaszínűen, mint a kagyló gyöngyházas héja, sósan, minta tengervíz, és én annyi mindent nem láttam belőle, nemhogy megértettem volna. Bárcsak jobban megismertem volna. Bárcsak megértettem volna. – Köszönjük, Jacques Coustcau – morogtam magamban, miközben felálltam. Azt írta, hogy ha behunyja a szemét, még mindig engem lát. Ez vajon mit jelentett? És mikor írta ezt a cikket? Ha hiányoztam neki, miért nem hívott fel? Arra gondoltam, talán mégis van remény. Talán később még felhívhatom. Talán még lehet esélyem. Beszálltam a liftbe, és felmentem a huszadik emeleten lévő üzleti lakosztályba, ahol különböző fiatal, lárvaszerűen sápadt, fekete sztreccsnadrágot, fekete, testhez álló felsőt és fekete csizmát viselő publicisták dohányoztak a kanapékon. – Cannie Shapiro vagyok a Philadelphia Examinertől – mondtam egyiküknek, aki Maxi Ryder életnagyságú, terepruhába öltözött és gépfegyverrel felszerelt karton figurája mellett ült. A lárvalány egykedvűen átlapozott néhány, nevekkel teleírt oldalt. – Nem találom a listán – jelentette be. Remek. – Roberto itt van? – El kellett szaladnia egy percre – válaszolta hanyagul az ajtó felé intve. – Nem mondta, mikor jön vissza? Miután feltehetően minden általa ismert szót elhasznált már, a lány egyszerűen megvonta a vállát, A listára sandítottam, és próbáltam fejjel lefelé elolvasni. Ott állt rajta a nevem: Candace Shapiro. Vastag, fekete filccel volt áthúzva, mellette a margón a magyarázat: JHE. Ebben a pillanatban viharzott be Roberto. – Cannie – szólított meg. – Mit keresel itt? – Én is ezt kérdezem – Mosolyt próbáltam az arcomra erőltetni. – Tudomásom szerint Maxi Ryderrel készítek interjút. – Ó, Istenem – sóhajtott fel Roberto. – Hát senki se hívott fel?

– Miért is? – Maxi úgy döntött, hogy nem erőlteti a nyomtatott sajtót. Csak a Times–nak ad interjút. Meg a USA Todaynek. – Hát, nekem senki sem szólt – vontam vállat. – Úgyhogy itt vagyok. Betsy interjút vár tőlem. – Cannie, annyira sajnálom… Ne sajnálkozz, te idióta, gondoltam magamban. Inkább csinálj valamit! Legragyogóbb mosolyomat villantottam rá. A legelbűvölőbbet, amiben remélhetőleg az is benne volt, hogy milyen nagy és fontos újságnak dolgozom. – Roberto – kezdtem –, arról volt szó, hogy beszélhetek vele. Direkt kihagytuk neki a helyet az újságban. Számítunk az interjúra. Senki se szólt nekem, hogy elmarad… Ráadásul idebumliztam szombaton, a szabadnapomon… Roberto tördelni kezdte a kezét. – …és nagyon–nagyon hálás lennék, ha legalább tizenöt percig beszélhetnék vele. Roberto ekkor már egyszerre tördelte a kezét, rágta a szája szélét, és álldogált egyik lábáról a másikra. Ezek egyike se volt jó jel. – Figyelj – mondtam halkan, és közelebb hajoltam hozzá. – Minden egyes filmjét megnéztem, még a csak videón megjelenteket is. Igazi Maxi–szakértő vagyok. Nem tudnánk mégis megoldani valahogy ezt a helyzetet? Láttam, hogy kezd megtörni az ellenállása, de ekkor visítani kezdett az övén lógó mobiltelefon, – April? – szólt bele. April, tátogta nekem hangtalanul. Roberto egy tündér volt, de nem az IQ–ja miatt szerettem. – Beszélhetek vele? – suttogtam, de Roberto addigra már vissza is tette a telefont a tokjába. – Azt mondja, nem tűntél túlzottan… együttműködőnek. – Tessék? Roberto, hiszen minden egyes feltételét elfogadtam! Egyre hangosabban beszéltem. A kanapén heverésző lárvaszerű lények kissé ijedtnek tűntek. Roberto is, aki megpróbált észrevétlenül kioldalazni a folyosóra. – Hadd beszéljek Aprillel – kértem, és a mobiltelefonjáért nyújtottam a kezem, Roberto megrázta a fejét. – Roberto – szólaltam meg elcsukló hangon, miközben lelki szemeim előtt megjelent Gabby önelégült vigyora, ahogy interjú nélkül kullogok vissza a szerkesztőségbe. – Cikk nélkül nem mehetek vissza!

– Cannie, hidd el, nagyon sajnálom… Megint elbizonytalanodott. Láttam rajta. De ebben a pillanatban megjelent egy apró termetű, magas sarkú, hosszú, fekete bőrcsizmát viselő nő a márvánnyal burkolt folyosó végén, és felénk masírozott. Egyik kezében mobiltelefont, a másikban rádiós adóvevőt tartott, ránctalan, gondosan sminkelt arcán pedig ellentmondást nem tűrő kifejezés ült. Vagy egy érett huszonnyolc éves lehetett, vagy egy remek plasztikai sebésszel rendelkező negyvenes. Kétség se volt afelől, hogy ő April. Hűvös és elutasító pillantással végigmért – a pattanásomat, a haragomat, valamint az egy szezonnal korábbi fekete ruhámat és szandálomat, amelyek sokkal kevésbé voltak divatosak, mint bármi, amit a kanapén ülő lárvák bármelyike is viselt. Végül Robertóhoz fordult. – Valami gond van? – kérdezte. – Ő itt Candace – felelte Roberto, és erőtlenül felém mutatott. – Az Examinertől. April rám bámult. Éreztem – szó szerint éreztem –, ahogy a tekintete alatt megnő a pattanásom. – Valami gond van? – ismételte. – Pár perccel ezelőttig nem volt semmi gond – válaszoltam, bár nagy erőfeszítésembe telt, hogy nyugodt maradjon a hangom. – Két órára volt megbeszélve az interjúm. Most viszont Roberto arról tájékoztatott, hogy elmarad. – Pontosan – mondta April vidáman. – Úgy döntöttünk, hogy Ms. Ryder csak a legnagyobb újságoknak nyilatkozik. – Az Examiner vasárnapi számát 700 000– en olvassák, márpedig abban szerettük volna lehozni a cikket – magyaráztam. – Philadelphia a negyedik legnagyobb város a keleti parton. Ja, és mellesleg senki se vette a fáradságot, hogy közölje velem, hogy elmarad az interjú. – Ez Roberto feladata lett volna – felelte April, miközben a tekintetével a férfit pásztázta. Ez a kijelentés szemmel láthatóan újdonság volt Roberto számára, de nem mert szembeszállni az apró dominával. – Bocs – motyogta nekem. – Elfogadom a bocsánatkérést – mondtam –, de ahogy azt már Robertónak is mondtam, így cikkhiány lesz a vasárnapi számunkban, én pedig elpocsékoltam a szabadnapomat. Ez persze nem teljesen volt igaz. Gyakran előfordul, hogy egy cikk vagy interjú nem jön össze, és ezt nyilván April is jól tudta. Egy újság mindig fel van készülve az ilyen esetekre, és más cikkel is ki tudja tölteni az üres helyet. Ami pedig a szabadnapom elpocsékolását illeti, ingyen utazhattam New Yorkba, ahol mindig remekül el tudtam foglalni magam.

De nagyon dühös voltam. Felháborított, hogy ezek az emberek ilyen tiszteletlenül viselkednek velem, ráadásul egyértelműen látszott rajtuk, hogy egyáltalán nem sajnálják a történteket. – Nem lehetne mégis megoldani valahogy, hogy pár percig beszéljek vele? Ha már úgyis itt vagyok. April hangja egyre kevésbé volt barátságos. – Már így is csúszunk az interjúkkal, és délután Ms. Ryder innen egyenesen Ausztráliába repül, az új filmje forgatására – mondta olyan hangon, mintha Ausztráliáról egy hozzám hasonló vidéki kislány még csak nem is hallhatott volna. – Ráadásul – folytatta April, felcsapva apró jegyzetfüzetét – már lefixáltunk egy telefonos interjút a főnökével. A főnökömmel? Furcsának tűnt, hogy Betsy ilyesmit csináljon, az pedig egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ne szóljon erről nekem. – Gabby Gardinerrel – közölte April. Döbbenten szólaltam meg. – Gabby nem a főnököm! – Sajnálom – mondta April szemernyi sajnálkozás nélkül –, de már egyeztettem vele a dolgot. Visszahátráltam az üzleti lakosztályba, és leültem egy ablak melletti székre. – Idehallgasson – mondtam. – Itt vagyok. Nyilván mindannyian egyetértünk abban, hogy jobban járunk, ha olyasvalaki készít élő interjút Maxi Ryderrel, aki látta az összes filmjét, és gondosan felkészült, mintha egy személytelen telefonos beszélgetésre hagyatkoznánk. Szívesen várok. April egy pillanatig a folyosón állva habozott. – Tényleg azt szeretné, hogy hívjam a biztonságiakat? – kérdezte végül. – Nem lesz rá szükség – feleltem. – Itt várok, amíg Ms. Ryder végez a jelenleg nála lévő újságíróval, és ha esetleg úgy alakul, hogy marad egy–két perce, mielőtt felszáll az Ausztráliába tartó gépre, elkészítem vele a beígért interjút. Ökölbe szorítottam a kezem, hogy ne lássa, mennyire remeg, és felfedtem az adu ászomat. – Persze ha úgy alakul, hogy Ms. Rydernek nem lesz egyetlen szabad perce sem – mondtam mézesmázosan –, majd azt írom meg, hogyan bántak itt velem. Ó, mellesleg mi is az ön vezetékneve? April dühösen nézett rám. Roberto közelebb araszolt hozzá, és úgy járatta közöttünk a tekintetét, mintha nagyon gyors teniszmeccset nézne. – Képtelenség – mondta April. – Nahát, milyen érdekes vezetéknév! – válaszoltam. – A bevándorlási hivatal

tisztje félreértette valamelyik felmenője nevét? – Sajnálom – ismételte April –, de Ms. Ryder nem ad önnek interjút. Ön ugyanis ironizált a telefonban.. – Ó, egy ironikus újságíró! Nyilván még nem is hallott ilyesmiről. – … és Ms. Rydernek nincs szüksége ilyen érdeklődőkre. – Amit még el is tudok fogadni – robbant ki belőlem –, de miért nem volt képes valamelyik lakája, vagy csicskája, vagy gyakornoka ezt közölni velem, mielőtt ideutaztam volna? – Ez Roberto feladata lett volna – mondta újra April. – Hát, ő nem szólt nekem – feleltem, és keresztbe fontam a karjaimat. Nem adtam meg magam. April csak állt, és némán bámult rám egy percig. Álltam a tekintetét. Roberto a falnak támaszkodott, és remegett. A lárvák sorfalat álltak mellettünk, és ide– oda kapkodták a tekintetüket. – Hívjátok a biztonságiakat – szólalt meg végül April, és sarkon fordult. Még hátraszólt a válla felett. – Maga meg írjon, amit akar. Nem érdekel. Ezzel eltűntek. Roberto még búcsúzóul egy kétségbeesett, bocsánatkérő pillantást vetett rám, majd eloldalgott a fekete egyencsizmát viselő lárvák és April nyomában. Ezzel minden reményem szertefoszlott, hogy interjút készíthetek Maxi Ryder–rel. Megvártam, amíg mindannyian bezsúfolódtak a liftbe, és csak azután fakadtam sírva.

Általánosságban elmondható, hogy a legtöbb szállodai előcsarnok mosdója pont megfelelő hely egy kiborulásra. A szálloda vendégei a szobájukban található mosdót használják, a járókelők pedig nem igazán tudják, hogy szinte minden elegáns hotel vécéjébe be lehet térni anélkül, hogy bárki megkérdőjelezné, mit keresnek ott. Ráadásul a mosdók általában tágasak és elegánsak, a hajlakktól a tamponig minden megtalálható bennük, a törölközővel pedig még a könnyeit is felszáríthatja az ember. Néha még kanapé is van, amire levethetjük magunkat. Végigtántorogtam a folyosón, beszálltam a liftbe, a földszinten megtaláltam a „Hölgyek” feliratú, aranyszínű ajtót, majd két felgöngyölt törölközőt megragadva elindultam a mozgássérült fülke felé, hogy annak csendes magányában próbáljak megnyugodni. – Rohadt Maxi Ryder – pufogtam magamban, majd bevágtam az ajtót, leültem, és az ökleimet a szememnek nyomtam. – Tessék? – szólalt meg egy ismerős hang a fejem felett. – Miért? Felnéztem. Az érdeklődő arc a válaszfal fölött nézett át – Miért? – kérdezte újra Maxi Ryder. Életben is ugyanolyan bűbájos volt, mint a vásznon: hatalmas kék szem, világos, enyhén szeplős bőr, és rengeteg aláomló, gesztenyebarna fürt, ami sokkal jobban csillogott, mint az általam ismert emberek

haja. Apró, erekkel átszőtt kezében vékony cigarettát tartott, majd nagyot szívott belőle, és a füstöt a plafon felé fújta. – Ne cigizz itt – figyelmeztettem. Más nem jutott hirtelen az eszembe – Be fog kapcsolni a füstjelző. – Azért szidtál, mert dohányzom? – Nem. Azért, mert felültettél. – Tessék? – tornacipőbe bújtatott lába tompán puffant a márványpadlón, majd megállt a fülkém előtt. – Nyisd ki – mondta, és az ajtón kopogtatott. – Magyarázatot követelek. Összegörnyedtem. Előbb April, aztán meg ez! Vonakodva előrehajoltam, és kinyitottam az ajtót. Maxi odakint állt, karját keresztbe fonta, és a magyarázatomat várta. – A Philadeiphia Examinernek dolgozom – kezdtem. – Úgy volt, hogy interjút készítek veled. De az a kis gestapós nő közölte velem, miután elbumliztam idáig, hogy az interjú elmarad, és egy kollégám fogja később elkészíteni, aki egyszerűen… förtelmes. Úgyhogy ezzel lőttek a mai napomnak. Nem is beszélve a vasárnapi lapszámról. Sóhajtottam. – De végül is erről nem te tehetsz. Úgyhogy elnézést. Nem kellett volna így beszélnem rólad. – Az a rémes April – mondta Maxi. – Még csak nem is említette nekem. – Nem vagyok meglepve. – Egyébként bujkálok – mondta Maxi Ryder félszeg nevetés kíséretében. – April elől. Kellemes hangon, kulturáltan beszélt. Trapézszárú nadrágot és rózsaszín pólót viselt. A haja laza kontyban volt feltűzve, ami a fodrászának nyilván nem kevés idejébe telhetett, és apró, csillogó, pillangós csalok díszítették. A legtöbb fiatal színésznőhöz hasonlóan, akikkel találkoztam, szinte valószerűtlenül sovány volt. Kilátszottak a csuklója és az alkarja csontjai, kékes erei pedig átrajzolódtak vékony bőrén. Csücsöri száját vörös re rúzsozta, szemét gondosan kifestette. Az arcát azonban könnyek áztatták. – Bocs az interjúd miatt – szólalt meg. – Nem a te hibád – mondtam újra. – Egyébként mit keresel itt? Nincs saját fürdőszobád valahol az épületben? – Ó – mondta, és nagyot sóhajtott. – Hát, tudod..

– Nos, mivel nem vagyok sovány, gazdag és sikeres filmsztár, nem igazán. A szája egyik sarka megremegett, aztán újra lefelé görbült. – Törték már össze a szívedet? – kérdezte reszketeg hangon. – Igen – válaszoltam. Behunyta a szemét. Valószerűtlenül hosszú szempillái megpihentek szeplős orcáján, majd megint könnyek gördültek végig rajta. – Elviselhetetlen – szólalt meg, – Tudom, ez hülyén hangzik… – Nem, nem. Pontosan tudom, miről beszélsz. Ismerem az érzést. Odaadtam neki az egyik gondosan feltekert törölközőt, amit még befelé jövet kaptam fel. Elvette, aztán rám nézett. Úgy éreztem, vár tőlem valamit. – A lakásom tele van a holmikkal, amiket tőle kaptam – kezdtem, mire Maxi hevesen bólogatni kezdett, csak úgy táncoltak a fürtjei. – Igen – mondta. – Pontosan. – Fáj, ha rájuk nézek, de elpakolni is fáj őket. Maxi leereszkedett a padlóra, és arcát a hűvös márványfalnak támasztotta. Egy pillanatnyi habozás után én is csatlakoztam hozzá, és közben bevillant az agyamba, milyen abszurd az egész helyzet, és milyen remek nyitómondata lehetne ez a cikkemnek: „Maxi Ryder, generációjának egyik legünnepeltebb színésznője a vécé padlóján ülve zokog.” – Az anyukám azt mondja, hogy jobb szeretni és szenvedni, mint egyáltalán nem ismerni a szerelmet. – És te ezt elhiszed? – kérdezte. Csak egy pillanatig kellett gondolkodnom a válaszon. – Nem. Sőt, szerintem még ő sem hiszi el. Bárcsak sosem szerettem volna azt a fiút. Bárcsak sosem ismertem volna meg. Mert hiába volt jó. amíg együtt voltunk, ez a szenvedés akkor sem éri meg. Egy percig némán ültünk egymás mellett. – Mi a neved? – Candace Shapiro. Cannie. – És a pasié? – Bruce. És neked? – Maxi Ryder vagyok. – Azt tudom. Úgy értettem, a te pasidat hogy hívják.

Rémes fintort vágott. – Jaj, ne mondd, hogy nem tudod! Mindenki tudja! Az Entertainment Weeklyben még folyamatábrát is készítetlek a szerelmi életemről! – Hát, határozottan megtiltották, hogy ezt szóba hozzam – válaszoltam. Azt inkább nem tettem hozzá, hogy több lehetséges jelölt neve is eszembe jutott. – Kevin – suttogta Maxi. Azaz Kevin Britton, aki a Remegésben volt a partnere. – Még mindig Kevin? – Még mindig Kevin. Mindig csak Kevin – mondta, miközben újabb cigarettát próbált előhalászni. – Képtelen vagyok elfelejteni, pedig mindent megpróbáltam. Ittam… drogoztam… munkába temetkeztem… más férfiakat kerestem… Jesszus. Hirtelen nagyon ártatlannak éreztem magam. – Te mit csinálsz? Tudtam, mire gondol. – Hát, ezt–azt. Nyilván csupa olyasmit, amit te is. – A kezemet a homlokomra tettem, és világfájdalommal a hangomban folytattam. – Először elbújtam a saját szigetemen Brad Pitt–tel, és próbáltam azzal elfoglalni magam, hogy lámafarmokat vásároltam New Englandben. Játékosan a karomra ütött. Apró öklét szinte alig éreztem. – Komolyan kérdeztem! Hátha tudsz valamit, ami nekem még nem jutott eszembe. – Valószínűleg az én módszereim sem segítenek. Forró fürdő, frissítő zuhany, biciklitúra… – Nálam a biciklizés kizárva – felelte mogorván. – A lesifotósok miatt? – Nem. Nem tudok biciklizni. – Tényleg? Bruce, a volt barátom se tudott... – Elhallgattam. – Ugye, milyen rémes? – kérdezte. – Az, hogy bármi képes pont arra a személyre emlékeztetni, akit épp meg próbálunk el felejteni? Igen, rémes. Utálom. Ránéztem. Arca most is olyan tökéletesen festett a márványfal előtt, hogy akár közeli felvételt is készíthettek volna róla. Ezzel szemben én nyilván foltos arcú, csöpögő orrú ronccsá változtam. Nincs igazság a földön, gondoltam. – És te mit csinálsz? – kérdeztem végül. – Befektetek – válaszolta Maxi gondolkodás nélkül. – Kezelem a vagyonomat. És a szüleim pénzét is. Sóhajtott. – Régebben én kezeltem Kevin pénzét is. Bárcsak hamarabb jelezte

volna, hogy dobni akar. Olyan rossz részvényeket vettem volna neki, hogy most turistákkal fotózkodhatna, csak hogy a lakbérét ki tudja fizetni. Tisztelettel tekintettem Maxira, – Ezek szerint… – próbáltam a megfelelő kifejezést előrángatni az agyam mélyéről. – …daytrade ügyleteket bonyolítasz? Megrázta a fejét – Nem. Nincs időm egész nap a számítógép előtt ülni, Kiválasztok néhány részvényt, és keresek néhány befektetési lehetőséget. Felállt, kinyújtózkodott, majd nem létező csípőjére tette a kezét. – Ingatlant veszek. Az iránta érzett tiszteletem egyre inkább csodálattá lényegült át. – Mármint házakat? – Igen. Megveszem őket, felújíttatom, és aztán jó haszonnal eladom. De van, hogy egy darabig beköltözöm némelyikbe, ha épp nem forgatok. Éreztem, hogy az ujjaim szinte tőlem teljesen függetlenül a tollamért és a jegyzetfüzetemért kotorásznak. Az általam átnyálazott végtelen mennyiségű újságcikk egyikében sem említetlek, hogy Maxi ingatlanbefektető zseni. Remek témája lehetne ez a cikkemnek, gondoltam. – Figyelj – kérdeztem bátortalanul. – Szerinted… Mármint tudom, hogy nem érsz rá, de esetleg… nem beszélgethetnénk néhány percet? Hogy meg tudjam írni a cikkemet? – De, persze – mondta Maxi vállat vonva. Úgy nézett körül, mint aki most jön csak rá, hogy egy nyilvános mosdóban vagyunk. – De nincs kedved elmenni innen? – Neked nem Ausztráliába kell repülnöd? April ezt mondta. Maxi bosszankodva sóhajtott. – Csak holnap utazom. April hazudik. – Nem tudom elhinni – mondtam. – Nem, komolyan… Ó. Most már leesett Csak vicceltél. – Rám mosolygott. – Néha elfelejtem, milyenek az emberek. – Hát, általában nagyobbak nálad. Maxi sóhajtott, és mélyet szívott a cigarettájából. – Ha negyvenéves leszek – mondta esküszöm, hagyom ezt az egészet. Egy lakatlan szigeten építek kastélyt, amit vizesárokkal és elektromos kerítéssel veszek körül. Hagyom, hogy megőszüljek, és addig tömöm magam édességgel, amíg földig nem lóg a tokám. – Nem ezt nyilatkoztad a Mirabellának – hívtam fel Maxi figyelmét. – Azt mondtad nekik, hogy évente egy színvonalas filmben fogsz szerepelni, és egy vidéki

kúriában neveled majd a gyerekeidet. Maxi felvonta a szemöldökét. – Te ezt is olvastad? – Mindent elolvastam rólad – válaszoltam. – Mind hazugság – mondta szinte vidáman. – Ma például elvileg el kell mennem valami Muma nevü helyre... – Moomba – javítottam ki, – …és ott Matt Damonnal vagy Ben Alfleckkel kell innom valamit. Vagy mindkettejükkel. Elvileg úgy kell viselkednünk, mint akik titkos megbeszélést tartanak. Valaki majd felhívja valamelyik bulvárlapot, mire kijönnek, és lefotóznak minket. Utána vacsorázni megyünk egy étterembe, amelynek a tulaja nyilván lefizette Aprilt, hogy odavigyen engem. De persze nem ehetek semmit, mert isten ments, hogy egyszer megörökítsék, ahogy étel van a számban, vagy akár nyitva van a szám, nehogy bárki is azt higgye, hogy csókolózáson kívül bármire is használom az ajkaimat. – Csókolózáson és dohányzáson kívül – vetettem közbe. – Nem, azt se lehet. Tudod, erős a rákellenes lobbi. Így szabadultam meg Apriltől. Mondtam neki, hogy muszáj rágyújtanom. – Szóval tényleg nem akarsz együtt iszogatni Bennel vagy Matt–tel? – Jaj, még ha csak erről lenne szó! De utána elvileg valami malac nevű bárban kell táncolnom… – A Kandisznóban? – Igen, ott. Szóval ott kéne táncolnom hajnalig, és csak utána mehetek végre aludni. Persze csak miután levettem a melltartómat, és a fejem felett pörgetve a bárpulton táncoltam. – Ejha. Ezt tényleg mind előre megszervezik neked? Gyűrött papírt húzott elő a zsebéből. És tényleg az állt rajta: 16:00 Moomba, 19:00 Tandoor, 23:00–? Kandisznó. Ekkor benyúlt a másik zsebébe is, és elővarázsolt belőle egy kisméretű, fekete csipkemelltartót. A pántját a kezére tekerte, majd elkezdte a feje felett lengetni, miközben a csípőjét pumpálva a bulizós lányokat parodizálta. – Látod? – szólalt meg. – Még gyakorolnom is kellett. Ha rajtam múlna, én egész nap csak aludnék. – Én is. Meg nézném az Acélszakácsokat. Maxi zavartan nézett rám. – Az micsoda? – Látszik, hogy még sose töltötted otthon egyedül a péntek estét. Ez egy tévéműsor, amiben egy visszavonultan élő milliomosnak van három szakácsa…

– Az Acélszakácsok? – kérdezte Maxi. – Igen. És minden héten akad egy kihívójuk. A bogaras milliomos minden héten megadja, milyen alapanyagból kell főzniük. A műsor kezdetén ez sokszor még él, mint mondjuk egy óriáspolip vagy egy angolna… Maxi úgy mosolygott és bólogatott, mint aki alig várja, hogy megnézhesse a következő epizódot. De az is lehet, hogy csak színészkedik, jutott eszembe. Végül is ez volt a munkája. Talán mindenkivel, akit megismert, ilyen érdeklődőén, barátságosan és kedvesen viselkedett, de aztán a létezésükről is megfeledkezett, amint elkezdődött a következő filmje forgatása. – Vicces – zártam le végül az eszmefuttatást. – És ingyen van. Olcsóbb, mint kivenni egy filmet. A tegnap esti részi is felvettem, és meg is nézem, ha hazaértem. – Én szinte sose vagyok otthon péntek és szombat este – mondta Maxi szomorúan. – Én viszont majdnem mindig. Hidd el, nem maradsz le sok mindenről. Maxi Ryder elvigyorodott. – Cannie – szólalt meg. – Tudod, mi esne most igazán jól?

Így történt, hogy egyszer csak a Hétköznapi Eufória wellness– központban találtam magam. Meztelenül feküdtem a hasamon, mellettem a generációja egyik legünnepeltebb színésznőjével, akivel peches szerelmi életemről cseverésztem, mialatt egy Ricardo nevű férfi zöld iszappal kente be a hátamat. Maxival a szálloda hátsó bejáratán szöktünk ki, és taxival mentünk a wellness– központba, ahol a recepciós lekezelően közölte velünk, hogy egész napra tele vannak, sót, hetekre előre le van foglalva az összes időpontjuk. Ekkor Maxi levette a napszemüvegét, három másodpercig jelentőségteljesen nézett a recepciósra, mire a kiszolgálás hirtelen háromezer százalékkal javult. – Ez csodálatos – mondtam Maxinak legalább ötödszörre. És tényleg csodálatos volt. Az ágyat fél tucat pihe–puha törölközővel takarták le, amelyek mindegyike olyan vastag volt, mint az otthoni paplanom. A háttérben halk, nyugtató zene szólt, amire egészen addig azt hittem, hogy cédé, amíg egyszer elég ideig nyitva nem tartottam a szemem ahhoz, hogy észrevegyem a sarokban, áttetsző függönyök mögött ülő nőt és a hárfáját. Maxi bólintott. – Ez semmi. Majd meglátod, milyen jó lesz a sós radírozás!... Olyan fáradt vagyok – motyogta behunyt szemmel. – Legszívesebben csak aludnék. – Én nem tudok aludni – vallottam be. – Ha végre sikerült elaludnom, akkor is felriadok.

– … arra, hogy üres az ágy.. – Igazából van egy kiskutyám, úgyhogy én nem alszom egyedül. – Jaj, én is úgy szeretnék kutyát! De nem lehet. Túl sokat utazom. – Cöfivel nyugodtan játszhatsz, amikor csak kedved tartja – mondtam, bár tudtam, mennyire valószínűtlen, hogy Maxi bármikor is beugrana hozzám egy jegeskávéra és egy sétára a kutyakakával borított futtatóban. De végül is ez az egész nap olyan valószínűtlen, gondoltam magamban, miközben Ricardo gyengéden megfordított, és elkezdte iszappal bekenni a hasamat is. – És ezután hová készülsz? – kérdeztem. – Az egész ma esti programot lefújod? – Szerintem igen – felelte Maxi. – Szeretnék legalább egy napig úgy élni, mint egy átlagember. Nem tűnt megfelelőnek a pillanat a pikírt megjegyzésekhez, ezért inkább nem világosítottam fel arról, hogy az átlagemberek nem költenek ezer dollárt egyetlen fél napos wellness kiruccanásra. – Mit szeretnél még csinálni? Maxi elgondolkodott. – Nem is tudom. Olyan rég volt szabadnapom… Te mit csinálnál, ha New Yorkban kéne elütnöd egy napot? – Magamat képzeljem el, vagy téged? – Mi a különbség? – Hát, végtelen pénzzel rendelkezem, és mindenhol felismernek, vagy egyszerűen a jó öreg Cannie vagyok? – Előbb halljuk a jó öreg Cannie– t. – Hm. Először is elmennék a Times Square–en lévő jegyárusító bódéhoz, és megpróbálnék fél áron jegyet szerezni egy ma esti előadásra a Broadwayn. Aztán beugranék a Chelsea–ben lévő Steve Madden boltba, hogy megnézzem, van– e leértékelés. Benéznék néhány galériába, a columbusi bolhapiacon egydolláros hajcsatokat vennék, aztán megvacsoráznék a Virgilben, és végül megnézném a színdarabot. – Ez fantasztikusan hangzik! Csináljuk! – Maxi felült. Meztelen testét iszap borította, a hajára pedig valami mást kentek vastagon, Levette az uborkaszeleteket a szeméről. – Hol a cipőm? – kérdezte, majd végignézett saját magán. – Hol vannak a ruháim? – Feküdj vissza – mondtam nevetve, mire Maxi ismét hátradőlt. – Mi az a Steve Madden?

– Egy szuper cipőbolt. Egyszer épp akkor tévedtem be, amikor „Nagy lábon élünk” akció volt. Minden 42–es cipőt feláron lehetett megvenni. Az volt életem legboldogabb napja. Legalábbis cipő terén. – Ez nagyon jól hangzik – mondta Maxi álmodozva. – És mi az a Virgil? – Egy barbecue–étterem – válaszoltam. – Isteni oldalast és grillcsirkét sütnek, a kétszersültet pedig juharszirupos vajjal kenik meg… ja, de te vegetáriánus vagy, ugye? – Csak papíron – felelte Maxi. – Imádom az oldalast. – És szerinted tényleg menni fog? Mármint nem fognak felismerni az emberek? És mi lesz Aprillel? – Szégyenlősen pillantottam rá. – Meg persze nem akarok erőszakoskodni, de nem beszélhetnénk egy kicsit a filmedről is?… Csak hogy meg tudjam írni a cikkemet, különben megöl a szerkesztőm. – Dehogynem – válaszolta Maxi nagyvonalúan. – Kérdezz bármit. – Majd később – mondtam, – Nem akarom kihasználni a helyzetet. – Jaj, kérdezz nyugodtan. – Maxi vidáman felnevetett, és diktálni kezdett. – „Maxi Ryder meztelenül fekszik egy belvárosi wellness– központban, és elvesztett szerelme felett búslakodik Felkönyököltem, és ránéztem. – Tényleg bele akarsz menni az elveszett szerelem témájába? Csak mert April ezzel kapcsolatban nem ismeri a tréfát. Azt követelte, hogy csak a munkádról kérdezzelek. – A színészi létben az a jó, hogy az ember életének fájdalmas élményeit is fel tudja használni a munkájában. – Maxi mély levegőt vett. – Minden okkal történik – folytatta. – Ha egyszeregy olyan nő szerepét kell eljátszanom, akit mondjuk… nyilvános, élő tévéadásban dobnak ki… készen állok rá! – Szerinted ez annyira vészes? Az én expasim a „férfiszemmel” rovatot írja a Moxie–ban. – Tényleg? – érdeklődött Maxi. – Tavaly ősszel én is szerepeltem benne. „Maxi a Moxie–ban”. Elég buta cikk volt. Na és az exed szokott rólad írni? Meggyötörten sóhajtottam. – Én vagyok a kedvenc témája. Nem túl szórakoztató olvasmány. – Miért? – kérdezte Maxi. – Személyes témákat is felhoz? – Igen – feleltem. – Például a súlyomat. Maxi megint felült. – „Nagydarab nőt szeretni?” Az te voltál? A francba! Hát tényleg mindenki olvasta az a nyomorult cikket?

– Igen, én. – Hűha. – Maxi rám nézett, és csak remélni mertem, nem azért, hogy megtippelje a súlyomat, és azon tűnődjön, hogy vajon tényleg többet nyomok– e, mint Bruce. – A repülőn került a kezembe – mondta bocsánatkérőn. – Általában nem szoktam Moxie– t venni, de nagyon hosszú volt az út, és unatkoztam, úgyhogy legalább három számot végigolvastam. – Nem kell szabadkoznod – nyugtattam meg. – Biztosan nagyon sokan látták. Maxi ismét végigheveredett az ágyon. – Te nevezted őt élő bidének? Elpirultam az iszappakolás alatt, – De nem szemtől szembe – magyarázkodtam. – Hát, rosszabb is lehetett volna. Engem a Barbara Walters Show különkiadásában dobtak – mondta Maxi. – Tudom – válaszoltam. – Láttam. Csendben feküdtünk, miközben az alkalmazottak féltucatnyi slag segítségével lemosták rólunk az iszapot. Úgy éreztem magam, mint egy elkényeztetett, rendkívül egzotikus kisállat… vagy egy nagyon drága szelet hús. Ezután durva sóval dörzsölték végig a testünket, ismét lezuhanyoztak, majd puha köntöst adtak ránk, és következett az arckezelés. – Szerintem neked rosszabb lehetett, mint nekem – magyaráztam, miközben száradt rajtunk az agyagpakolás. – Amikor Kevin arról beszélt, hogy véget akar vetni egy hosszú kapcsolatnak, mindenki tudta, hogy rád gondol. De a cikket olvasók közül csak azok sejtették, hogy én vagyok C… – …akik ismernek téged – fejezte be Maxi helyettem. – Hát, végül is minden ismerősöm – sóhajtottam. Az iszappakolás, a sós bőrradírozás és Charles, a masszőr meleg, mandulaolajos kezeinek simogatása után, az, andalító New Age– zenét hallgatva úgy éreztem, felhőn lebegek, kilométerekkel a föld felett, távol a csörgő telefonoktól, az ellenséges kollégáktól és a lekezelő publicistáktól. Távol a túlsúlyos testemtől… olyannyira, hogy még amiatt sem aggódtam, hogy Charles és munkatársai vajon mit gondolnak rólam, miközben olajos kézzel masszíroznak. Csak én voltam és a szomorúságom, de még az sem tűnt olyan nyomasztónak, mint máskor. Egyszerűen éreztem, hogy ott van, mint az orrom, vagy mint a köldököm feletti heg, a hatéves koromban elkapart bárány himlő nyoma. A szomorúság mindössze a lelkem egy része volt. Maxi megragadta a kezem. – Barátnők vagyunk, ugye? – kérdezte. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy nyilván nem gondolja komolyan, mert ez is csak egyike a forgatások alatt kötött, felszínes, hathetes álbarátságainak, de még ez sem érdekelt. Megszorítottam a kezét. – Igen. Barátnők vagyunk.

– Tudod, mi jutott eszembe? – kérdezte Maxi. Felemelte a mutatóujját, mire azonnal négy újabb pohár tequila termett előttünk, amelyek mindegyikét nyilván különböző rajongói fizették. Felemelt egy poharat, és rám nézett. Én is így tettem, majd lehajtottuk az italt. Összerándult az arcom az erős íztől, és letettem a pultra a poharat. Végül mégis a Kandisznóban kötöttünk ki. A Virgilben ebédeltünk, ahol végigkóstoltuk az oldalast, a csirkét, a banán pudingot és a sajtos puliszkát. Utána fejenként hat pár Steve Madden cipőt vettünk, mondván, hogy hiába ettük degeszre magunkat, a lábfejünk úgyse hízik. Átmentünk a Beauty Bárba, ahol mindenfele kozmetikumokból tankoltunk fel (én főleg natúrszínű szemfestéket és korrektort vettem, Maxi viszont felvásárolt mindent, amiben csillám volt). Sokkal többet költöttem, mint amennyit egész évre (sőt, talán az elkövetkezendő három évre) beterveztem cipő–, illetve smink vásárlásra, de azzal nyugtattam magam, hogy máskor úgyse fogok egy filmsztárral vásárolgatni. – Tudod, mi jutott szembe? – ismételte meg Maxi. – Na mi? – Az, hogy nagyon sok közös vonásunk van. Például a testünk – jelentette ki. Összehúzott szemmel néztem rá. – Mi? – A testünk irányítja az életünket – magyarázta, majd belekortyolt a sörbe, amit szintén egy rajongója küldetett neki Nagyon mélyenszántónak találtam ezt a megállapítását. De persze az is lehet, hogy csak nagyon berúgtam. – Olyan testben élsz, amire szerinted nem vágynak a férfiak… – Azért ez kicsit több elvont elméletnél – vetettem közbe, de Maxi nem hagyta, hogy félbeszakítsam a monológját. – …én pedig attól félek, hogy ha annyit ennék, amennyi jólesne, meghízom, és senkinek se kellek majd. Sőt, ami még ennél is rosszabb – merengett a cigarettafüstbe bámulva –, hogy senki se fizet majd nekem. Úgyhogy én is a testem foglya vagyok. De valójában a saját gondolataink ejtettek rabul minket. Te azt hiszed, le kell fogynod ahhoz, hogy valaki szeressen téged. Én azt hiszem, ha meghízom, senki se szeret majd. – Elmondom, mire van szükségünk – folytatta Maxi, és a pult ütögetésével szerzett még nagyobb érvényt a szavainak. – Arra, hogy ne csak félig, hanem egész emberként testként tekintsünk saját magunkra. Csodálattal néztem rá. – Ez nagyon bölcs gondolat. Maxi nagyot kortyolt a söréből – Oprah–tól hallottam Lehajtottam még egy felest, – Oprah nagyon bölcs. De azért annyit elmondok, hogy hiába ez a helyzet, azért én szívesebben lennék a te tested foglya, mint az enyémé. Akkor legalább hordhatnék bikinit. – Hát nem látod? Rabok vagyunk. A Test Rabjai. – Vihogtam, mire Maxi sértődötten nézett rám. – Mi van, nem értesz egyet velem?

– De – mondtam nevetve. – Csak a Test Rabjai úgy hangzik, mintha valami pornó címe lenne. – Na jó – válaszolta Maxi, amikor végre abbahagyta a nevetést. – De akkor is igazam van. – Persze, hogy igazad van – nyugtattam. – És tudom, hogy nem kéne így éreznem magam a külsőm miatt. Szeretnék olyan világban élni, ahol az embereket önmaguk, nem pedig a ruhaméretük alapján ítélik meg, Sóhajtottam. – De tudod, mit szeretnék még ennél is jobban? – Maxi várakozón nézett rám, de én hezitáltam, és inkább lehajtottam még egy tequilát. – Szeretném elfelejteni Bruce– t. – Erről van egy elméletem – jelentette ki Maxi diadalittasan. – Az, hogy a gyűlölet segít. Az enyémhez koccintotta a poharát. Mindketten legurítottunk egy felest, majd letettük a poharunkat a ragacsos bárpultra a felaggatott melltartók alá, amelyek egykor híres melleket támasztottak alá. – De én nem tudom gyűlölni Bruce– t – mondtam szomorúan. Hirtelen úgy éreztem, mintha ajkaim az arcomtól mintegy félméternyire formálnák a szavakat; mintha hírtelen eltávolodtak volna a helyükről. Ismerős érzés volt ez, gyakran előfordult, ha túlzottan felöntöttem a garatra. Ehhez társult még a furcsa bizsergés a térdemben, csuklómban és könyökömben, mintha az ízületeim elengedtek volna. Részegen a memóriám is megjavult. És mivel épp a Grateful Dead egyik számát játszotta a zenegép, az jutott eszembe, amikor Bruce–szal az egyik barátjáért, George– ért mentünk, hogy közösen autózzunk a Grateful Dead koncertre. Miközben vártuk, hogy George elkészüljön, észrevétlenül beosontunk a dolgozószobába, ahol villámgyors, ám annál kielégítőbb orális örömökben részesítettem őt a falra aggatott szarvasfej árnyékában. A testem a Kandisznó bárpultjánál ült, de lélekben ott térdeltem Bruce elölt, kezemmel a fenekét markoltam, miközben a térdével a mellkasomnak támaszkodott, és remegve azt súgta, szeret. – Jaj, hogyne tudnád – mondta Maxi, és ezzel visszarántott az emlékeimből a tequilával áztatott jelenbe. – Mi volt a legrosszabb tulajdonsága? – Rendetlen volt. Elgondolkodva felhúzta az orrát. – Ez nem olyan vészes. – Ó, dehogynem! A hosszú haja mindig összegyűlt a lefolyóban. Soha nem takarította ki a kádat, de néha fogta azt az undorító, csöpögős, szappanmaradékos hajcsomót, és odahelyezte a kád szélére. Amikor először láttam, ijedtemben még sikítottam is. Még egy kört ittunk. Maxi arca kipirult, a szeme csillogott.

– Ráadásul undorító volt a lábkörme – folytattam, majd a helyzethez képest viszonylag finoman böfögtem egyet. – Sárga volt és repedezett. – Gomba – jegyezte meg Maxi tudományosan. – Meg ott volt a minibárja – mondtam, ahogy egyre jobban belelendültem. – Amikor a szülei repülővel utaztak valahová, mindig elhozták neki a gépen kapott kisüveges italokat. Egy cipős dobozban tartotta őket, és ha vendége volt, mindig azt mondta: „Szolgáld ki magad a minibárból”. Egy pillanatra elgondolkoztam. – Igazából ez aranyos volt. – Én is épp ezt akartam mondani – helyeselt Maxi. – De egy idő után már idegesített. Megtörtént például, hogy rettentően fájl a fejem, és egy vodka tonikra vágytam, mire ő nekiállt keresgélni a minibárban. Lehet, hogy egyszerűen túl smucig volt ahhoz, hogy bármiből vegyen egy egész üveggel. – Mondd csak – szólalt meg Maxi –, tényleg olyan jó volt az ágyban? Megpróbáltam megtámasztani a fejemet, de a könyököm nem engedelmeskedett, és majdnem lefejeltem a bárpultot. Maxi kinevetett. A pultos szigorúan nézett rám. Rendeltem egy pohár vizet. – Az igazat akarod hallani? – Nem, azt akarom, hogy hazudj. Filmsztár vagyok, mindig mindenki hazudik nekem. – Az igazság… – kezdtem –, az igazság az… Maxi nevelve hajolt közelebb. – Gyerünk, Cannie, halljuk az igazat. – Hát, hajlandó volt kipróbálni új dolgokat, amit tulajdonképpen értékeltem… – Ugyan már. Nem keli a ködösítés. – Maxi lehunyta a szemét. – Nem kell a körítés, egyszerű dolgot kérdeztem. Jó volt? – Az igazság… – veselkedtem neki újra –, az igazság az, hogy nagyon… kicsi volt. Maxi szeme tágra nyílt. – Kicsi? Mármint úgy érted, hogy… odalent? – Kicsi – ismételtem meg. – Apró. Morzsányi. Mikroszkopikus. Na tessék. Ha ezt a szót ki tudtam mondani, nem is lehettem annyira részeg. – Mármint nem akkor, amikor felállt, mert olyankor egész normális méretű volt. De ha lekonyult, úgy visszahúzódott az egész, mint egy teleszkóp. Úgy nézett ki, mint... – Próbáltam befejezni a mondatot, de a nevetéstől nem tudtam folytatni. – Na, milyen volt? Mondd már, Cannie! Ne nevess. Ülj fel rendesen. Milyen volt? – Mint egy szőrös kis makk – nyögtem ki nagy nehezen. Maxi sikítva felnevetett, és könnyek gyűltek a szemébe, én pedig egyszer csak az ölében találtam a fejem.

– Mint egy szőrös makk! – ismételte hatalmas nevetések közepette. – Halkan! – csitítottam, miközben próbáltam felkelni az öléből. – Szőrös makk! – Maxi! – Mi van? Gondolod, hogy meghallja? – New Jersey–ben lakik – mondtam komoly hangon. Maxi felmászott a bárpultra, és tölcsért formált a kezéből. – Figyelem, figyelem! – kiáltotta. – A Szőrös Makk New Jerseyben lakik. – Ha nem villantasz csöcsöt, húzz le a pultról – kiabálta egy részeg, cowboy– kalapos pasas. Maxi elegánsan bemutatott neki, majd visszamászott mellém. – Akár lehetne ez a neve is – állapította meg Maxi. – Sir Ős Makk. – Nem mondhatod el senkinek. Senkinek – mondtam összeakadó nyelvvel. – Ne félj, nem is fogom. Egyébként se hinném, hogy ugyanazokban a körökben mozognánk Sir Őssel. – New Jerseyben lakik – ismételtem, mire Maxi úgy nevetett, hogy az orrán jött ki a tequila. – Szóval jól értem? – kezdte, miután abbahagyta a köhögést, – Egy olyan pasi miatt siránkozol, akinek kicsi a kukija, és mocsok módon viselkedett veled? – Nem volt mocsok – válaszoltam. – Kedves volt… figyelmes… és… De Maxi nem hallgatott végig. – A kedvesség és figyelmesség nem ér egy fabatkát sem. És sajnálom, hogy ezt tőlem kell hallanod, de a kis cerka sem. Találsz te ennél sokkal jobb pasit. – Előbb túl kell jutnom rajta. – Hát akkor lépj túl rajta! Követelem! – De hogyan? – Gyűlöld! – felelte Maxi. – Ahogy már korábban is mondtam. De én képtelen voltam gyűlölni. Szerettem volna, de nem ment. Akaratom ellenére is egy nagyon megható emlék jutott eszembe. Egyszer karácsony táján azt játszottuk Bruce–szal, hogy ő a Mikulás, én pedig a plázában fényképezkedem vele. Az ölébe ültem, vigyázva, hogy ne nehezedjek rá teljes súlyommal, és a fülébe suttogtam: „Igaz, hogy a Mikulásnak csak évente egyszer van igazán jó napja?” Ő elnevette magát, majd meglepődött, amikor egy hirtelen mozdulattal az ágyra döntöttem, és hozzábújtam, miközben ő a „Csak téged akarlak karácsonyra” című dalt adta elő, igaz, kissé hamisan.

– Tessék – mondta Maxi, és újabb pohár tequilát nyomott a kezembe. – Gyógyszer. Felhajtottam. Maxi megragadta az államat, és a szemembe nézett. Kettőt láttam belőle; két hatalmas kék szempárt, duplán aláomló fürtöket, a szokásosnál kétszer több, tökéletes rendben elhelyezkedő szeplőt, és két kissé hegyes állat, aminek köszönhetően nem tökéletes, hanem szeretni valóan elbűvölő volt az arca. Pislogtam egyet, mire ismét csak egy Maxi ült velem szemben. Az arcomat fürkészte. – Még mindig szereted – jelentette ki. Lehajtottam a fejemet. – Igen – suttogtam. Maxi elengedte az államat. Azzal a lendülettel lefejeltem a bárpultot. Maxi felemelte a fejem. A pultos aggodalmas pillantást vetett rám. – Szerintem eleget ivott – mondta, de Maxi ügyet se vetett rá. – Talán fel kéne hívnod – mondta. – Nem lehet – feleltem, és hirtelen tudatosult bennem, hogy milyen csúnyán berúgtam. – Azzal csak hülyét csinálnék magamból. – Van annál rosszabb is, mint hogy az embert hülyének nézik – jelentette ki. – Például? – Például az, ha elveszítesz valakit, csak mert túl büszke vagy ahhoz, hogy felhívd, és őszintén megoszd vele az érzéseidet – magyarázta Maxi. – Az még rosszabb. Na jó. Mi a száma? – Maxi… – Halljam. – Ez nagyon rossz ötlet. – Miért? – Azért, mert… – felsóhajtottam, mert abban a pillanatban úgy éreztem, hogy az összes megivott tequila feszít, belülről a koponyámat. – Mi van, ha nem kellek neki? – Akkor is jobb, ha ezt egyértelműen megtudod. Ha így van, majd szépen kiégetjük a lelki sebeidet, mint az orvosok. És megtanítom neked, milyen sokat segít egy adag egészséges gyűlölet. – Feltartotta a telefont. – Mi a száma? Elvettem a készüléket. Apró, játékszerűen kicsi mobil volt, nem hosszabb a hüvelykujjamnál. Esetlenül kihajtottam, és hunyorogva tárcsáztam a kisujjammal. Az első csengés után felvette. – Halló? – Szia, Bruce. Cannie vagyok. – Szia – mondta lassan, meglepett hangon.

– Tudom, hogy nem számítottál a hívásomra, de itt vagyok New Yorkban, és nem fogod elhinni, kivel bulizom éppen… Levegővételnyi szünetet tartottam. Bruce csak hallgatott. – Szeretnék mondani neked valamit – Ööö. Cannie… – Nem, mondok valamit. Csak… hallgass valamit… Izé, figyelj – nyögtem ki végül. A többit egy szuszra hadartam el. – Hiba volt szakítanunk. Most már tudom. Bruce, annyira sajnálom… és annyira hiányzol, napról napra egyre jobban. Tudom, hogy nem érdemlem meg, de ha adnál még egy esélyt, hidd el, sosem okoznék neked több fájdalmat. Hallottam az ágy nyikorgását a vonal másik végén. Aztán egy hangot. Női hangot. Hunyorogva a lengedező melltartók mögötti faliórára néztem. Hajnali egy óra volt. – Rosszkor hívlak – mondtam bután. – Hát, Cannie, most nem igazán tudok beszélni… – Azt hittem időre van szükséged apád halála miatt – folytattam. – De nem így volt, ugye? Egyszerűen csak nem akartál velem lenni. Nem kellek neked. Furcsa hangot hallottam, aztán távoli, tompa beszélgetést. Nyilván befogta a telefonja mikrofonját. – Ki az a nő? – kiabáltam. – Figyelj, valamikor vissza tudnálak hívni? – kérdezte Bruce. – Róla is írni fogsz? – kérdeztem. – Ő is titokzatos kezdőbetű lesz majd a csodálatosan népszerű rovatodban? Na és mondd, jó az ágyban? – Cannie – mondta Bruce lassan. – Hadd hívjalak vissza később. – Nem. Semmi gond, nem kell felhívnod – válaszoltam, és addig nyomkodtam a telefon gombjait, amíg végül sikerült megszakítanom a hívást. Átnyújtottam a mobilt Maxinak, aki komoly tekintettel nézett rám. – Ez nem hangzott valami jól – állapította meg. Forogni kezdett körülöttem a terem. Attól féltem, menten rosszul leszek. Úgy éreztem, hogy soha többet nem leszek képes mosolyogni, hogy a szívemben örökké hajnali egy óra lesz, amikor felhívom a szeretett férfit, akinek az ágyában ott fekszik egy másik nő. – Cannie. Hallasz engem? Cannie, mit tehetek érted? Felemeltem a fejem a bárpultról, és megdörzsöltem a szemem. Mélyet

sóhajtottam. – Szerezz még tequilát – válaszoltam –, és taníts meg gyűlölni. Később – sokkal később – a szállodába menet a taxiban Maxi vállára hajtottam a fejem, főleg azért, mert nem tudtam megtartani. Tudtam, hogy eljött a pillanat, amikor már nincs veszítenivalóm; amikor már semmim sem maradt. Hogy már elvesztettem azt, ami a legfontosabb volt. Különben is, mit számított? Benyúltam a táskámba, és megragadtam a forgatókönyvem tequilától kissé ragacsos példányát, amit még egy másik évezredben készítettem oda, gondolván, hogy hazafelé majd dolgozom még az utolsó jeleneten. – Tessék – mondtam zsibbadt nyelvvel, és Maxi kezébe nyomtam a papírköteget. – Ó, ez tényleg az enyém? – kérdezte Maxi lelkesen, de biztos voltam benne, hogy minden kapott ajándéknál ugyanezt a jól begyakorolt hanglejtést alkalmazta. – Ugyan, Cannie, nem kellett volna. – Nem – mondtam, amikor egy másodpercre kitisztult az agyam az alkoholmámoros ködből. – Valószínűleg tényleg nem kéne, de mégis odaadom. Maxi bizonytalan ujjakkal és tompa tekintettel lapozgatta a forgatókönyvet. – Mi ez? Csuklottam egyet, és arra gondoltam, most már nincs értelme hazudni. – A forgatókönyv, amit írtam. Gondoltam, hátha kedved támad elolvasni, mondjuk a repülőn, ha unatkozol. – Tovább csuklottam. – De nem akarok erőszakoskodni… Maxi szempillái félig leereszkedtek. Apró, fekete hátizsákjába gyömöszölte a forgatókönyvet, jól összegyűrve az első harmincegynéhány lapját. – Ugyan, semmi gond. – Nem kell elolvasnod, ha nem akarod – mondtam. – Ha mégis elolvasod, és nem tetszik, azt is nyugodtan mondd meg. Ne félj attól, hogy megbántasz. – Sóhajtottam. – Mások is gyakran megteszik. Maxi felém hajolt, és esetlenül átölelt. – Szegény Cannie. Ne aggódj. Majd én vigyázok rád. Legalább olyan kétkedő voltam, mint amilyen részeg. – Te? Hevesen bólogatott, a fürtjei csak úgy táncoltak az arca körül. – Vigyázok rád – mondta –, ha te is vigyázol rám. Ha a barátnőm leszel, akkor vigyázhatunk egymásra.

KILENC

Egy szállodai lakosztály hatalmas ágyában ébredtem, divatjamúlt fekete ruhámban. Valaki levette a szandálomat, és gondosan az ágy lábához helyezte. A nap laposan sütött be az ablakon, világos csíkokat festve az elefántcsontszínű szőnyegre, a rózsaszín paplan pedig olyan pihekönnyen simogatta a testemet, mint egy csók. Felemeltem a fejem. Áú! Ez hiba volt. Óvatosan visszaereszkedtem a párnára, és ismét behunytam a szemem. Úgy éreztem magam, mintha valaki vaspánttal szorította volna egyre erősebben a koponyámat, miközben az arcom egyre kisebbre zsugorodott. Ráadásul mintha valaki a homlokomra ragasztott volna valamit… Felemeltem a kezem, és levettem a valóban a fejemre celluxozott papírlapot, amin az alábbi üzenet állt.

Kedves Cannie! Ne haragudj, hogy ilyen állapotban hagytalak itt, de a gépem nagyon korán indul. (Ráadásul April is ki van bukva, de nem érdekel… megérte!) Bűntudatom van a tegnap este miatt. Tudom, én erőltettem, hogy hívd fel a pasit, és miattam kellett megtudnod a rémes hírt. El tudom képzelni, hogy érzed most magad. Én is átéltem már mindezt (a tequila– mérgezést és a szívfájdalmat is!). Hívj fel, ha hazaértél, és már jobban érzed magad. A telefonszámomat a lap alján találod. Remélem, meg tudsz nekem bocsátani, és továbbra is barátnők maradunk. A szálloda előtt kocsi vár rád egész nap, hogy hazavigyen – én fizetem (vagyis April). Hívj mielőbb. Üdvözlettel, Maxi Ryder

A lap alján több telefonszám is szerepelt; Ausztrália, iroda, Anglia, csipogó, fax, másik fax és egy e– mail cím. Óvatosan kimentem a fürdőszobába, ahol azonnal kidobtam a taccsot, Maxi aszpirint készített ki a mosdó szélére, több száz dollárnyi Kiehl szépségápolási termékkel és két üveg hideg Eviannal egyetemben. Lenyeltem három aszpirint, belekortyoltam a vízbe, majd belenéztem a tükörbe. Ajaj. Nem voltam szép látvány. Sápadt, élettelen és foltos bőr, zsíros haj, karikás szemek, és az előző nap a Beauty Bárban felpróbált össze smink szétkenődve. Épp azon tűnődtem, hogyan vegyem rá magam egy regeneráló forró zuhanyra, amikor halkan kopogtak az ajtón. – Szobapincér – jelentette be a férfihang, majd a gazdája betolt egy zsúrkocsit, rajta kávéval, teával, négy féle gyümölcslével és pirítóssal. – Jobbulást – mondta együttérzően. – Ms. Ryder gondoskodott róla, hogy a

szokásos kijelentkezési időpontnál tovább maradhasson. – Meddig? – kérdeztem rekedt hangon. – Ameddig csak szeretne – válaszolta a pincér. – Nem kell sietnie. Jó étvágyat. Elhúzta a függönyt, és ezzel csodálatos New York–i panoráma tárult a szemem elé. – Ejha! – ámultam el. A nap vakítóan égette a retinámat, de a kilátás tagadhatatlanul gyönyörű volt. Előttem hevert a Central Park, amelynek fáit már narancsszínbe és aranyba hajló levelek tarkították. Mögötte húzódott a felhőkarcolók hosszú sora, a távolban a folyó, túlpartján pedig New Jersey. „New Jerseyben lakik,” jutottak hirtelen eszembe saját szavaim. – Ez az elnöki lakosztály – közölte a szobapincér, majd távozott. Teát töltöttem magamnak, cukorral édesítettem, és óvatosan megkóstoltam a pirítóst. Szomorúan állapítottam meg. hogy a fürdőkádban két, sőt, igény esetén három – ember is kényelmesen elfért volna. A gazdagok mások, gondoltam, majd forró vizet engedtem a kádba, beleöntöttem valami exkluzív habfürdőt, ami összetevőinek köszönhetően azt ígérte, hogy újjászületve szállok majd ki a vízből, és levettem a ruhámat. Ezzel elkövettem aznap reggeli második súlyos hibámat. A fürdőszoba falát minden oldalon tükrök díszítették, így olyan szegekből is megpillanthattam magam, ahogy az áruházi próbafülkéken kívül nem szoktam. Nem volt szép látvány. Behunytam a szemem, és próbáltam kitörölni a fejemből a hízási csíkok és a narancsbőr képét, – A lábam erős és napbarnított – mondogattam magam. Az előző héten a pozitív énkép megerősítését gyakoroltuk a fogyitanfolyamon. – A vállam gyönyörű – tettem hozzá, majd bemásztam a kádba. Na és? – gondoltam magamban. Szóval van valakije. Mégis mire számítottam? Bruce jól szituált zsidó fiú volt, a szülei kitaníttatták, magas volt, hetero, és nem kellemetlen látvány; nem csoda, hogy levadászták. Megfordultam a kádban, mire jó nagy adag víz csobbant ki a fürdőszoba padlójára. De engem szeretett, gondoltam. Mindig ezt mondogatta. Azt mondta, tökéletes vagyok… hogy tökéletes pár vagyunk együtt. Erre tíz másodperccel a szakításunk után máris mással hentereg, és olyasmiket művel, amiről egykor azt állította, hogy csak velem szeretné csinálni. A vékonyka hangot azonban nem tudtam kiverni a fejemből. De hiszen te akartál szakítani. Mégis mire számítottál?

– Philadelphiába megyünk, ugye, hölgyem? – Az orosz akcentussal beszélő férfi igazi sofőrsapkát viselt. A Maxi által kirendelt kocsi egy hatalmas limuzin volt, nagyobb hátsó üléssel, mint amekkora az otthoni ágyam volt. Sőt, talán a hálószobámnál is nagyobb. Bekukkantottam. Az utastérben természetesen volt téve, videó, egy kifinomultnak tűnő hifi… és persze nem hiányozhatott belőle a bárszekrény, telepakolva különböző kristályüvegekben csillogó italokkal és számtalan üres pohárral. A gyomrom azonnal reagált a látványra. – Megbocsátana egy pillanatra? – kérdeztem a sofőrtől, és visszasiettem az épületbe. A szállodai előcsarnokokban található mosdók a rosszullétnek is remek helyszínei tudnak lenni. A sofőr derűs arckifejezéssel nyitotta ki a hátsó ajtót. – Menjünk az autópályán? – Amerre a leggyorsabb – válaszoltam, és beültem a hátsó ülésre, ő pedig bepakolta a hátizsákomat, a cipős dobozaimat és a Beauty Bar– os szatyraimat a csomagtartóba. A tévé és a videó mellett telefon is volt az utastérben, amit azonnal felkaptam, mert tudnom kellett, hogy Bruce megpróbált–e elérni előző este. Egy üzenet volt a hangpostámon. – Szia, Cannie, itt Bruce, csak visszahívtalak. Most néhány napra hazamegyek, úgyhogy majd utána próbállak keresni. Se bocsánatkérés, se magyarázkodás, hogy ez csak egy rossz álom volt Az üzenetet délelőtt tizenegykor hagyta, nyilván hajnali hancúr és reggeli után Miss Nyikorgó Ággyal, akinek, hála az én kiképzésemnek, immár nem kellett Bruce–t élő bidének neveznie, és aki nyilván nem volt több kiló, mint Bruce. Behunytam a szemem. Annyira fájt! Letettem a telefont, miközben százharminccal száguldottunk el az autópálya– lehajtó mellett, ahol Bruce felé kellett volna lekanyarodni. Két ujjammal megkocogtattam az ablakot: elbúcsúztam tőle.

A vasárnapot hányással és sírással töltöttem Samanthánál, ahol Cöfivel meghúztuk magunkat, hogy ne kelljen otthon hallgatnom, ahogy nem csörög a telefonom. Láttam Samanthán, mindent megtesz, hogy visszafogja magát, és ne csússzon ki a száján, hogy ő megmondta. Tovább húzta, mint én az ő helyében bírtam volna, és csak vasárnap este tört meg, amikor már képtelen volt további kérdéseket kitalálni Maxival kapcsolatban, így végül Bruce–ra és a katasztrofális telefonhívásra terelte a témát. – Okkal akartál szünetet tartani – emlékeztetett, amikor épp a Rózsacuki cukrászdában üldögéltünk, és mandulás puszedlit evett. Én egy hatalmas csokiborítású krémes legyűrésén dolgoztam, aminél jobb ellenszert még nem találtam a lelki szenvedésre, és egyébként se számított, hogy hízlal, hiszen a Maxi­val töltött New York–i délután óta nem ettem semmit. – Tudom – feleltem. – Csak már nem emlékszem, mi volt az azok.

– De alaposan átgondoltad előtte a dolgot, nem igaz? Bólintottam. – Tehát annak az eshetőségnek is meg kelleti fordulni a fejedben, hogy Bruce talál valaki mást, ugye? Hihetetlenül távolinak tűnt, de tényleg megfordult a fejemben. Volt, amikor még reménykedtem is abban, hogy talál magának egy helyes kis Grateful Dead–rajongó, szőrös hónaljú, bokaláncot viselő lányt, aki késő estig füvet szív vele, miközben én keményen dolgozom, eladom a forgatókönyvemet, és felkerülök a Times magazin „Sikersztorik harminc alatt” listájára. Valamikor régen képes voltam mindezt könnyek és émelygés nélkül elképzelni, sőt, a nélkül az érzés nélkül is, hogy legszívesebben meghalnék, vagy őt fojtanám meg, vagy előbb őt megfojtanám, hogy aztán végre én is meghalhassak. – Nem véletlenül nem működött a kapcsolatotok – emlékeztetett Samantha. – Idézzük csak fel, miért is. – Nem szeretett moziba járni – kezdte Samantha. – De veled el tudok menni moziba. – Sehová se szeretett eljárni! – Na és, miért kell folyton menni valahová? – kérdeztem, és olyan erővel szúrtam a villát a süteményembe, hogy kifolyt az oldatán a vaníliakrém. – Nagyon rendes pasi volt. Rendes és kedves. Én pedig hülye voltam. – Cannie, Monica Lewinskyhez hasonlított téged egy országos terjesztésű magazinban! – Hát, nem ez a legnagyobb tragédia a világon. Elvégre nem csalt meg. – Tudom én, hogy mi bajod – jelentette ki Samantha, – Mi? – Az, hogy nem kaphatod meg, amire vágysz, ez a világegyetem törvénye. Amikor szeretett, úgy érezted, unatkozol mellette, és megfojt a szeretetével. Most viszont, hogy továbblépett, vissza akarod szerezni. De gondolj bele, Cannie… megváltozott bármi is? Szerettem volna neki azt válaszolni, hogy valami igenis megváltozott: immár közelről beleláttam az ismerkedési lehetőségeimbe. Az én randiuniverzumom Teva szandált viselő Steve nevű pasikkal volt tele, akiknek egy velem töltött este nem számít randevúnak. – Ha kibékülnétek, megint csak szakítanál Bruce–szal, márpedig ez nem lenne szép.

– Miért kéne szépen viselkednem? – nyögtem. – Én miért nem lehetek önző, mint mindenki más? – Mert te rendes lány vagy – csitított Samantha. – Bármilyen nehéz is ezt elfogadnod. – Honnan tudod? – szegeztem neki a kérdést. – Na jó. Ha Cöfivel sétálsz, és észreveszed, hogy a kocsid előtt pont annyi hely van, hogy oda már nem lehet parkolni, de ha egy kicsit hátrébb húzódnál, megfelelő méretű parkolóhely jönne létre, arrébb állsz? – Hát igen… Te nem állnál arrébb? – Az most nem számít. Ez a bizonyíték: rendes lány vagy. – De én nem akarok rendes lány lenni. Legszívesebben most rögtön elmennék New Jerseybe, és kirugdosnám azt a ribancot az ágyából. – Tudom – mondta Samantha. – De nem lehet. – Miért nem? – kérdeztem kihívóan. – Mert akkor börtönbe zárnak, és örökre rám marad majd az a ronda kis kutyád. – Igaz – sóhajtottam. A pincér az asztalunkhoz lépett, és a tányérokra pillantott. – Elvihetem? Bólintottam. – Igen. Ennyi volt.

Sam felajánlotta, hogy aludjak nála, de mivel rájöttem, hogy nem bujkálhatok örökké, fogtam Cöfit, és hazamentünk. A szombati postával a kezemben másztam meg a lépcsőket, és ott találtam őt az ajtóm előtt. Felfelé lépkedve fokozatosan került a látóterembe: először a kopott tornacipője, aztán a rosszul összepárosított sportzoknija, a napbarnított, szőrös lába, a melegítőnadrágja, az elnyűtt főiskolai pólója, a kecskeszakálla, a szőkésbarna copfja, majd az arca. Hölgyeim és uraim, maga a nagy Bruce Guberman, Miss Nyikorgós Ágy friss vőlegénye! – Cannie? Furcsa érzés kerített hatalmába, mintha a szívem egyszerre akarna összezsugorodni és kiugrani a helyéből. De az is lehet, hogy csak még mindig rosszul voltam. – Figyelj – kezdte –, bocs a tegnap este miatt. – Nincs miért bocsánatot kérned – mondtam könnyed hangon, és elhaladtam mellette, hogy kinyissam az ajtót. – Hogy kerülsz ide?

Belépett a lakásomba, miközben tekintetét a cipőjén, kezét a zsebében tartotta. – Tulajdonképpen útban vagyok Baltimore felé. – Ez nagyszerű – válaszoltam, és szigorúan néztem Cöfire, így próbálván megakadályozni, hogy szédületes farokcsóválás közepette boldogan Bruce–ra ugráljon. – Beszélni szerettem volna veled – mondta Bruce. – Ez is nagyszerű – feleltem. – El akartam mondani. Még az előtt szólni akartam, hogy olvasol róla. Ó, ez csodálatos, gondoltam. Tehát nem elég, hogy át kellett élnem, még olvasnom is kellett róla? – A Moxie–ban – tette hozzá Bruce. – Hát, a Moxie nem tartozik a kedvenc olvasmányaim közé – vágtam vissza. – Én ugyanis már tudom, hogyan kell orálisan kielégíteni egy pasit. Ha még emlékszel. Mély levegőt vett, és én pontosan tudtam, mit akar mondani, ahogy az ember a légnyomás változásából is megérzi, ha vihar közeledik. – Szerettem volna elmondani, hogy járok valakivel. – Ó, valóban? Szóval tegnap nem bukfencezve jutottatok el az ágyig? Bruce nem nevetett. – Hogy hívják? – Cannie – szólalt meg gyengéd hangon. – Nem tudom elhinni, hogy az új barátnőd neve is Cannie. Na, halljam. Gyerünk. Kora? Rangja? Gyártási száma? – kérdeztem viccelődve, de a saját hangomat mintha a messzi távolból hallottam volna. – Harmincegy éves… tanítónő. Neki is van kutyája. – Ez remek – gúnyolódtam. – Biztosan ezer más közös vonásunk is van. Várj, kitalálom… fogadjunk, hogy melle is van. És haja! – Cannie… Hirtelen semmi más nem jutott eszembe, ezért azt kérdeztem: – Hol tanult? – A Montclairi Állami Egyetemen. Remek. Az új nő öregebb, szegényebb, kevésbe önálló, és kevésbé intelligens volt, mint én. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon szőke is volt–e, csak hogy teljes legyen a közhelyek sora. – Szereted? – szaladt ki végül a számon.

– Cannie… – Tök mindegy. Ne haragudj. Nincs jogom ilyet kérdezni. Bocsáss meg. – De képtelen voltam féket kötni a nyelvemre, és tovább faggattam. – Beszéltél neki rólam? Bruce bólintott. – Persze, hogy beszéltem. – Na és mit mondtál neki? – Szörnyű gondolat futott eszembe. – Meséltél neki anyámról? Bruce értetlenül bólintott. – Miért? Mi olyan nagy ügy? Behunytam a szemem, és hirtelen magam előtt láttam, ahogy Bruce az új barátnőjét átölelve fekszik a széles, kényelmes ágyában, és a családi titkaimat teregeti ki előtte. „Képzeld, az anyja leszbikus!”, mondja Bruce, mire az új barátnő profin együttérző, tanítónős arckifejezéssel bólint, és arra gondol, milyen lelki roncs lehetek. A hálóból fulladás zajai szivárogtak ki. – Bocsáss meg – mondtam Bruce–nak, és beszaladtam a szobába, ahol Cöfi épp egy uzsonnás zacskót öklendezett fel. Gyorsan feltakarítottam utána, majd visszamentem a nappaliba. Bruce a kanapé előtt álldogált. Nem ült le, még csak hozzá sem ért semmihez, Láttam rajta, mennyire vágyik rá, hogy végre újra a kocsijában ülhessen, hogy lehúzott ablaknál maximum hangerőn bőgethesse Bruce Springsteem… hogy távol lehessen tőlem, – Jól vagy? – kérdezte. Nagy levegőt vettem. Bárcsak újra együtt lennénk, gondoltam. Bárcsak nem az új barátnődről mesélnél nekem. Bárcsak sose szakítottunk volna. Bárcsak sose ismertelek volna meg. – Igen – válaszoltam végül. – Örülök, hogy boldog vagy Mindketten hallgattunk. – Remélem, barátok maradunk – törte meg Bruce a csendet. – Nem hinném – feleltem. – Akkor… – szólalt meg, majd elhallgatott, és én tudtam, hogy nincs több mondanivalója számomra. Mindössze egyetlen mondatot várt tőlem. Megadtam neki. – Isten veled, Bruce – mondtam, majd kinyitottam az ajtót, és vártam, hogy kisétáljon rajta.

Hétfőn még mindig kissé émelyegve és magamat rettentő hülyén érezve tértem vissza a munkahelyemre. Az íróasztalomnál ülve kevés lelkesedéssel néztem át a napi postámat, amelybe a szokásos, dühös idős olvasóktól kapott leveleken kívül most jő néhány felháborodott Howard Stern– rajongó irománya is keveredett, akik nagyon elégedetlenek voltak a rádiós személyiség legutóbbi műsorával kapcsolatos írásommal. Épp azon gondolkodtam, hogy vajon küldhetek–e uniformizált válaszlevelet a tizenhét

pasasnak, akik mind azzal vádoltak meg, hogy öreg vagyok, ronda, és féltékeny Howard Sternre, amikor Gabby csámpázott az asztalomhoz. – Hogy sikerült a Maxi Hogyishívjákos interjú? – kérdezte. – Jól – villantottam rá legnyájasabb mosolyomat. Gabby felvonta a szemöldökét. – Csak mert azt csicseregték a madarak, hogy nem nyilatkozik újságoknak, csak tévéknek. – Ne aggódj, minden rendben – válaszoltam. De Gabby kifejezetten aggodalmas arcot vágott. Valószínűleg a telefonos Maxi– interjúval szándékozta kitölteni a keddi rovata nagy részét – pusztán azért, hogy kiszúrjon velem –, így most az utolsó pillanatban kellett kitalálnia, hogy miről írjon. Márpedig Gabby nem szívlelte az utolsó pillanatot. – Szóval… beszéltél vele? – Kábé egy órát – feleltem. – Jó kis interjú lett. Nagyon jó. Remekül megtaláltuk a közös hangol. Sőt – mondtam lassan, hogy tovább csigázzam Gabby megtépázott idegeit –, talán még barátnők is lettünk. Gabbynak szó szerint leesett az álla. Láttam rajta, nem tudja, rá merjen–e kérdezni, hogy tudok– e a Maxival tervezett telefonos interjújáról, vagy egyszerűen reménykedjen benne, hogy nem jutott a fülembe a dolog, – Kösz, hogy érdeklődtél – mondtam mézesmázos hangon. – Olyan kedves tőled, hogy így törődsz velem. Olyan, mintha… a főnököm lennél. Hátratoltam a székem, felálltam, és büszkén, egyenes háttal és felszegett állal elsétáltam mellette. Aztán kimentem a mosdóba, és hánytam. Megint. Az asztalomhoz visszatérve kétségbeesetten kerestem a fiókomban valami cukorkát vagy rágót, amikor megszólalt a telefonom. – Candace Shapiro – szóltam bele szórakozottan. Rajzszögek, névjegyek, három különböző méretű gemkapocs: volt ott minden, csak mentolos cukorka nem. Jellemző, gondoltam. – Candace, itt dr Krushelevansky a Philadelphiai Egyetem klinikájáról – szólalt meg a vonal végén a jól ismert, mély hang. – Ó, jó napot – köszöntöttem – Mi újság? Feladtam a fiókban való kotorászást, és nekiálltam a retikülöm átvizsgálásának, pedig egyszer már azt is végignéztem. – Szeretnék valamit megbeszélni önnel – mondta az orvos. Ez felkeltette az érdeklődésemet. – Igen? – Emlékszik a múltkori vérvételre? – Természetesen nem felejtettem el. – A

vérképében találtunk valamit, ami miatt nem vehet részt a programban. Hirtelen kiszaladt a vér a fejemből. – Mi a baj? Mit találtak? – Szerelném ezt inkább személyesen megbeszélni önnel – válaszolta dr. K. Gyorsan végigfutott az agyamon, hogy mi minden rémség derülhet ki egy kémcsőnyi vérből. Egyik lehetőség ijesztőbb volt, minta másik. – Rákos vagyok? – kérdeztem. – AIDS– es? – Nem életveszélyes kórról van szó – mondta szigorúan. – De nem szeretnék barkochbázni. – Akkor mondja meg, mi bajom – kérleltem. – Magas a koleszterinem? Cukorbeteg vagyok? Skorbutos? Köszvényes? – Cannie… – Angolkórom van? Jaj, istenem, csak angolkór ne legyen. Hogy néznék ki kövéren és karikalábbal? Dr. K. elnevette magát. – Nem angolkóros, de kezdek arra gyanakodni, hogy kényszeres beszéd– problémái vannak. Egyáltalán honnan ismeri ezeket a betegségeket? Ott van maga előtt egy orvosi lexikon? – Örülök, hogy ezt viccesnek találja – mondtam panaszosan. – Jólesik, hogy a kedvenc szórakozása riporterek munkahelyi ijesztgetése azzal, hogy valami gond van a vérükkel. – Nincs semmi baj a vérével – válaszolta komoly hangon. – És nagyon szívesen elmondom, mit találtunk, ha befárad az irodámba.

Dr. K. az íróasztalánál ült, amikor beléptem, de felállt, hogy üdvözöljön. Megint feltűnt, hogy milyen magas. – Foglaljon helyet – szólalt meg. A retikülömet és a hátizsákomat letettem az egyik székre, én pedig leültem a másikra. Dr. K. kiterítette maga előtt a papírjaimat. – Ahogy említettem, több vizsgálatot is végzünk a levett vérből. Olyan dolgokat keresünk, amelyek miatt a jelöltek kieshetnek a gyógyszerkísérletben való részvételből. Az egyik ilyen betegség a hepatitisz, és természetesen az AlDS–teszt is rutin. Bólintottam, és közben azon tűnődtem, mikor nyögi ki végre a lényeget. – Terhességre utaló hormont is keresünk – folytatta, ismét bólintottam, és türelmetlenül azt gondoltam: Jó, jó, de mégis mi bajom? Abban a pillanatban leesett. Terhesség.

– De én nem… – dadogtam. – Úgy értem, ez képtelenség. Felém fordította a mappát, és rámutatott egy pirossal bekeretezett értékre. – Szívesen elvégzünk ellenőrző vizsgálatot is – mondta –, de ez a teszt általában nem szokott tévedni. – De… de én nem... – Felálltam. Hogy történhetett ez? Zakatolt az agyam. Visszarogytam a székbe. A Bruce–szal való szakításunk után abbahagytam a fogamzásgátló szedését, mondván, hogy még nagyon sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy újra a teherbeesés miatt kelljen aggódnom, az pedig eszembe se jutott, hogy Bruce apjának virrasztásán védekeznem kéne. Akkor kellett történnie. – Ó, Jézusom – nyögtem, és ismét talpra ugrottam. Bruce. Meg kellett találnom Bruce–t, hogy azonnal el tudjam neki mondani, mert akkor biztosan visszafogad… kivéve, ha mégsem, súgta a vékonyka hang. Mi van, ha azt mondja, ez az én gondom, ő már talált új párt, és oldjam meg egyedül a dolgot. – Ó! – sóhajtottam, majd ismét visszaereszkedtem a székbe, és a tenyerembe temettem az arcomat. Még belegondolni is rettenetes volt. Addig fel se tűnt, hogy dr. K. kiment a szobából, amíg meg nem jelent az ajtóban három műanyag pohárral az egyik, maréknyi kávétejszínnel és cukorral a másik kezében. Letette elém a poharakat az asztalra; az egyikben tea, a másikban kávé, a harmadikban víz volt. – Nem tudtam, mit inna – mondta bocsánatkérően. Felemeltem a teás poharat. Kihúzta az íróasztal fiókját, és egy félig üres mackómézet vett ki belőle, – Hozhatok még valamit? – kérdezte kedvesen. Megráztam a fejem. – Szeretne egy kicsit egyedül lenni? Ekkor jutott eszembe, hogy a munkanap közepén járunk, és a világ nem állt meg körülöttem. Neki nyilván rengeteg dolga volt még; sok más kövér nőt kellett fogadnia az irodájában. – Gondolom, ez ritkán fordul elő önnel – szólaltam meg. – Mármint hogy meg kell mondania valakinek, hogy terhes. Az orvos meglepetten nézett rám. – Igen – válaszolta végül. – Nem túl gyakori eset. Összeráncolta a homlokát. – Rosszul csináltam? Halkan felnevettem. – Nem tudom. Meg soha senki se közölte velem, hogy terhes vagyok, ezért nincs összehasonlítási alapom. – Sajnálom – mondta óvatosan. – Ha jól értem, ez… váratlan hír. – Az nem kifejezés – feleltem. Hirtelen élesen kirajzolódott előttem Maxi és a tequilás esténk képe. – Ó, te jó ég – nyögtem, és elképzeltem, ahogy szegény embrió alkoholban ázik. –

Mit tud a magzati alkohol szindrómáról? – Egy pillanat – mondta, és hallottam, ahogy gyors léptekkel végighalad a folyosón. Az a 9 hónap című könyvvel a kezében tért vissza. – Az egyik nővéré – magyarázta, miközben a szószedethez lapozott. – Ötvenkettedik oldal. Odaadta a könyvei, én pedig átfutottam a keretes bekezdést. Megtudtam, hogy ha mostantól kezdve nem iszom magam még egyszer ájulásig, minden rendben lesz. Feltételezve persze, hogy azt szerettem volna, minden rendben legyen. De abban a pillanatban fogalmam se volt róla, mint akarok. Leszámítva azt, hogy bárcsak ne jutottam volna idáig. Letettem a könyvet az asztalra, majd felemeltem a hátizsákomat és a retikülömet. – Azt hiszem, jobb, ha most megyek – jelentettem be, – Szeretne újabb tesztet csináltatni? – kérdezte dr. K. Megráztam a fejem. – Majd otthon csinálok egyet, és aztán kitalálom… – Elhallgattam. Az igazat megvallva fogalmam se volt róla, hogy mit találok ki. Felém tolta a könyvet. – Nem szeretné elvinni? Hátha további kérdései merülnek fel. Olyan kedves volt hozzám. De vajon miért? Lehet, hogy megszállott abortuszellenző, gondoltam gonoszul, aki háromféle innivalóval és ingyen terhes könyvvel próbál rávenni a gyerek megtartására. – A nővérnek nem fog hiányozni? – kérdeztem. – Neki már megszülettek a gyerekei – mondta könnyedén. – Kibírja nélküle. Nyugodtan vigye haza. Megköszörülte a torkát. – Ami a programot illeti – kezdte –, ha úgy dönt, hogy kihordja ezt a terhességet, természetesen nem vehet részt benne. – Nem kapok fogyitablettát? – tréfálkoztam. – Várandós nőknek nem hagyták jóvá a használatát. – Kísérletezhetne rajtam – mondtam, és éreztem, hogy lassan eluralkodik rajtam a hisztéria. – Talán szép sovány gyerekem születne. Az jó, nem? – Bárhogy is dönt, értesítsen – válaszolta dr. K., és egy névjegyet dugott a könyv lapjai közé. – Elintézem, hogy visszakapja a teljes részvételi díjat, ha úgy dönt, hogy kiszáll. Tisztán emlékeztem rá, hogy az első nap kitöltött számtalan formanyomtatvány egyikén egyértelműen szerepelt, hogy semmilyen esetben se térítik vissza a részvételi

díjat. Megszállott abortuszellenző, gondoltam, majd felálltam, hogy felvegyem a hátizsákomat. Barátságosan nézett rám. – Ha szeretne beszélgetni… vagy bármilyen orvosi kérdése van, nagyon szívesen segítek. – Köszönöm – motyogtam, és a kezem már a kilincsen volt. – Vigyázzon magára, Cannie – búcsúzott. – És hívjon fel, bárhogy is dönt. Bólintottam, lenyomtam a kilincset, és sietve távoztam.

Hazafelé egész úton a Jóistennel próbáltam különböző egyezségeket kötni. Kedves Jóisten, ha elintézed, hogy mégse legyek terhes, önkéntes munkát vállalok az állatmenhelyen, az AIDS– alapítványnál, és soha többé nem írok senkiről semmi gonoszat. Jobb ember leszek. Mindig helyesen cselekszem, és rendszeresen járok zsinagógába, nemcsak ünnepnapokon. Nem leszek olyan cinikus, még Gabbyhoz is kedves leszek, ha most az egyszer, légyszi, légyszi, légyszi, nem hagyod, hogy ez történjen velem. Két terhességi tesztet is vásároltam a patikában; a dobozukon boldog leendő anyák vigyorogtak. Az elsőnél a kezemet is lepisiltem, annyira remegtem. Ekkor már annyira meg voltam győződve a lehető legrosszabbtól, meg se vártam, hogy a megjelenő pluszjel alátámassza a Dr. Krushelevanskytől kapott hírt. – Terhes vagyok – mondtam a tükörképemnek, és megpróbáltam úgy mosolyogni, ahogy a nő a teszt csomagolásán. – Terhes vagyok – közöltem Cöfivel, aki boldogan nyalta meg az arcomat, amikor Samanthától elhoztam, akinél munkaidőben hagyni szoktam őt. Samanthának két kutyája volt, egy biztonságosan körbekerített kertje, és a három állat egész nap ki­be rohangálhatott az apró csapóajtón. Cöfi nem rajongott Samantha két kutyájáért, Daisyért és Mandyért – gyanítottam, hogy más kutyák társaságánál jobban élvezte az emberekét –, viszont rajongott a prémium kategóriájú bárányos tápért, amivel Samantha etette, ezért tulajdonképpen egész jól elvolt nála. – Mit mondtál? – kérdezte Samantha a konyhából. – Terhes vagyok – kiáltottam vissza. – Tessék? – Semmi! – kiabáltam. Cöfi az ölemben ült, és komoly képpel nézett rám. – Te hallottad, ugye? – suttogtam neki. Cöfi erre megnyalta az orromat, és összegömbölyödött az ölemben. Samantha a kezét törölgetve lépett be a nappaliba. – Mit mondtál az előbb? – Azt, hogy hazamegyek hálaadásra.

– Megint leszbikus pulykavacsora lesz? – húzta fel az orrát. – Nem azt mondtad, hogy azonnal keverjek le neked egy pofont, amint arról kezdesz beszélni, hogy újabb ünnepet töltesz Tanja társaságában? – Fáradt vagyok – mondtam neki. – Kimerültem, és haza akarok menni. Samantha leült mellém. – Mi bánt valójában? Szerettem volna elmondani neki, kiönteni a lelkemet, és várni, hogy segítsen, hogy megmondja, mit csináljak. De nem tehettem. Még nem. Először nekem kellett végiggondolnom a helyzetet, mielőtt bárki mástól tanácsot kérek. Egyébkent is tudtam, mit fog mondani. Én is ugyanezt mondtam volna neki, ha ő került volna hasonló szituációba; fiatal, egyedülálló nő, sikeres karrierrel, akit teherbe ejtett egy pasi, aki még visszahívni se hajlandó őt… Egyértelmű volt a helyzet; ötszáz dollár, egy délután az orvosi rendelőben, néhány nap görcsölgetés és sírdogálás, aztán vége. De mielőtt a nyilvánvaló megoldás mellett döntöttem volna, időre volt szükségem, legalább néhány napra. Haza akartam menni akkor is, ha az otthonom már rég nem az a megnyugtató menedék volt, mint régen, sokkal inkább egy szapphói kommunára emlékeztetett. Könnyen ment. Felhívtam Betsyt, aki megnyugtatott, hogy bármilyen hosszú szabadságra elmehetek. – Három hét szabid van, plusz öt napot áthoztál tavalyról, és még a New Yorkban töltött szombatért is jár egy extra szabadnap – mondta az üzenetrögzítőmre. – Boldog hálaadást, majd az ünnepek után találkozunk. Maxinak e– mailt írtam. „Történt valami… sajnos nem az, amiben reménykedtem. Bruce egy tanítónővel jár. Teljesen összezuhantam, úgyhogy hazamegyek pulykát enni, és hagyom, hogy az anyukám pátyolgasson.” „Sok sikert,” jött azonnal a válasza, pedig Ausztráliában ekkor hajnali három körül járhatott az idő. „Ne is törődj a tanító nénivel. Csak átmenetileg vigasztalódik vele. Nem lesznek sokáig együtt. Hívj fel, vagy írj, ha hazaértél. Tavasszal megint megyek az Államokba.” Lemondtam a fodrásznál megbeszélt időpontomat, elnapoltam néhány telefonos interjút, és megbeszéltem a szomszédommal, hogy ürítse a postaládámat. Bruce– t nem hívtam fel. Ha a terhesség megszakítása mellett döntök, felesleges szólni neki. Nehezen tudtam elképzelni, ahogy tönkrement kapcsolatunk romjai felett megértően fogja a kezem az abortuszklinikán. Ha pedig megtartom a gyereket… azzal majd foglalkozom akkor, ha eljutunk odáig, döntöttem el. Feltettem a biciklitartót és a biciklimet a kis kék Hondámra, Cöfit beraktam a hordozójába, a táskámé pedig bedobtam a csomagtartóba. Aki bújt, aki nem, jövök.

HARMADIK RÉSZ Úszni megyek

TÍZ

Amikor a Princetonra jártam, harmad– és negyedév között a Village Vanguardnál, az ország legrégibb és leginkább hatásvadász alternatív hetilapjánál dolgoztam gyakornokként. Nyomorult három hónap volt. Egyrészt az volt évek óta a legmelegebb nyár. Manhattanben szinte forrt az aszfalt. Reggelente abban a pillanatban elkezdtem izzadni, amint kiléptem a zuhanyból, végigverejtékeztem az utat a munkahelyemig, és aztán gyakorlatilag egész nap folyt rólam a víz. Egy rettenetes, Kiki nevű nő beosztottjaként dolgoztam. A csontsovány Kiki 180 centi magas volt, feketére festett haja és állandóan mogorva arckifejezése mellé divatos, fekete keretes szemüveget viselt. Nyári ruhatára miniszoknyából és combig érő, hasított bőr csizmából (illetve néha elviselhetetlenül hangos klumpából) állt, amit különböző, szűk pólókkal egészített ki, rajtuk vagy Sammy Román Éttermét, a Cserkész Dzsemborit, vagy más, hasonlóan trendin „béna” dogot népszerűsítő feliratokkal. Kiki lénye eleinte megzavart. A menő cuccok nem leptek meg, a kellemetlen személyiség pedig szinte előírás volt a Vanguardnál, de arra képtelen voltam rájönni, mikor dolgozik. Későn jött be, korán ment haza, kétórás ebédszüneteket tartott, és az ideje további részét számtalan barátjával csacsogva töltötte a telefonon. Az íróasztala köré ironikusan emelt alacsony, fehér kerítésre szögelt táblán a főszerkesztő– helyettes titulus állt, és bár a főnökösködéshez valóban kiválóan értett, szerkeszteni sose láttam. Kiki profi volt a kellemetlen feladatok kiosztásában. – Nők és gyilkosság – jelentette ki egy kedd délután, lustán szürcsölve a jeges kávéját, miközben én izzadtan álltam előtte. – Nézz már utána, mi jelent meg eddig. 1991– et írtunk. A Vanguard korábbi számait nemhogy számítógépen nem tárolták, de még mikrofilmen sem, A régi lapszámok hatalmas, poros, állandóan széteső gyűrűs dossziékban voltak lefűzve, amelyek mindegyike legalább tíz kilót nyomott A dossziékat a rovatvezetők szobáit a Vanguard szamárlétrájának alsó fokain

helyet foglalók munkahelyéül szolgáló, csikknyomós íróasztalokkal és fémszékekkel berendezett, egyterű irodát összekötő folyosón tárolták. Napokat töltöttem azzal, hogy lerángattam a nehéz dossziékat a polcról, odacipeltem őket az asztalomhoz, majd a fénymásolóhoz, miközben megpróbáltam elkerülni az ország egyik leghírhedtebb, fegyverviselést propagáló aktivistájának alkoholos leheletét és folyton nyúlkáló kezeit, akinek az irodája a polcok mellett nyílt, és akinek az volt a legkedvesebb nyári időtöltése, hogy amikor dossziékkal megpakolva szuszogtam végig a folyosón, „véletlenül” nekidörgölőzött a mellemnek. Rettenetes volt. Két hét után feladtam a metrózást, és inkább busszal jártam. Bár így kétszer annyi ideig tartott az amúgy ugyanolyan meleg út, legalább elkerülhettem a Száztizenhatodik utcai metrómegállót, ami nyáron izzadságpárától gőzölgő, elviselhetetlenül levegőtlen pokollá változott. Kora augusztus egyik délutánján az M40–es buszon szokásos, izzadságos utamat tettem meg, és éppen egy sztriptízbár mellett hajtottunk el, amikor egy nagyon halk és tökéletesen nyugodt hangol hallottam, egyenesen a koponyám tövéből. „Tudom, hová mész”, mondta a hang. Felállt a tarkómon a szőr. Libabőrös lettem, kirázott a hideg, és abban a szent pillanatban meg voltam győződve arról, hogy nem emberi lényt hallottam. A barátaimnak mesélve persze azt mondtam volna nevetve, hogy nyilván egy szellem szólt hozzám, de biztos voltam benne, hogy maga az Úr szólított meg. Természetesen nem Isten volt az, csak Ellyn Wetss, az apró, furcsa, se férfinak, se nőnek nem látszó újságíró a Village Vanguardtól, aki leült mögém a buszon, és úgy döntött, köszönés helyett közli velem, tudja, hová megyek. De én tudtam, hogy ha egyszer tényleg meghallanám az Úr hangját, az pont ilyen lenne: halk, nyugodt és magabiztos. Ha az ember egyszer meghallja Istent, az mindent megváltoztat. Aznap, amikor a fegyverviselés engedélyezését szorgalmazó aktivista a szobájába tartva megint végigsimította a jobb mellem oldalát, én „véletlenül” ráejtettem az 1987–es dossziét a lábára. – Nagyon sajnálom – mondtam kedvesen, miközben a pasas arca szürkére változott, és betámolygott az irodájába. Amikor pedig Kiki közölte velem, hogy a nők és a férfiak közötti különbségekről kíván cikket írni, és ugyan nézzek már utána, mi jelent meg eddig a Vanguardban ebben a témakörben, rezzenéstelen arccal hazudtam neki, – A konzulensem azt mondta, nem kapok kreditet a nyári gyakorlatért, ha csak fénymásolok – válaszoltam. – Ha te nem tudsz más munkát adni, szívesen segítek valamelyik olvasószerkesztőnek. Miután így kiszabadultam Kiki csontos kezeinek mérges szorításából, a nyár további részét szalagcímek írásával és az újonnan szerzett munkahelyi barátaimmal való iszogatással töltöttem.

Hét évvel később törökülésben ültem a piknikasztalon, arcomat a halovány novemberi nap felé fordítottam, mellettem állta biciklim, és ismét vártam arra a hangra. Vártam, hogy az Úr észrevegyen, ahogy Pennsylvania kertvárosában, a Pennwood Park közepén ülök, öt mérföldre a háztól, ahol felnőttem. Vártam, hogy lenézzen rám, és kinyilatkoztasson: megtartsam a babát, vagy hívjam a válságterhesség– központot. Kinyújtottam a lábam, karomat a fejem fölé emeltem, belélegeztem az orromon és kilélegeztem a számon át, ami Samantha jógaoktató barátja szerint megtisztítja a szervezetet, és segít a gondolkodásban. Ha tényleg úgy történt, ahogy gondoltam, tehát ha tényleg akkor estem teherbe, amikor Bruce–szal utoljára együtt voltunk, nyolchetes terhes voltam. Vajon mekkora lehet ilyenkor a gyerek? Mint a kisujjam körme? Vagy mint a radír a ceruza végén? Esetleg mintegy ebihal? Úgy döntöttem, adok az Úrnak további tíz perc gondolkodási időt, amikor hirtelen hangot hallottam. – Cannie? Pff. Hát ez nem isteni kinyilatkoztatás volt. Az asztal megbillent, ahogy Tanja felmászott mellém, de én továbbra se nyitottam ki a szemem, hátha anyám barátnője egyszer az életben tényleg békén hagy, ha nem foglalkozom vele, – Valami baj van? Buta voltam. Megint elfelejtettem, hogy Tanja számtalan önsegítő csoport tagja volt: járt alkoholisták családtagjai és szexuális kizsákmányolás áldozatai közé, valamint egy „Ég veled, társfüggőség!” nevű csoportba, ahol a felkiáltójel a csoport nevének szerves része volt. Kizárt volt, hogy Tanja egyszerűen békén hagyjon, ő folyton segíteni akart. – Talán segítene, ha beszélnél róla – mondta rekedt hangján, miközben meggyújtott egy cigarettát. – Mm – válaszoltam velősen. Még csukott szemmel is éreztem, hogy engem néz. – Elvesztetted az állásodat – jelentette ki hirtelen. Hirtelen megfeledkeztem magamról, és kipattant a szemem, – Tessék? Tanja felháborítóan önelégült arcot vágott. – Szóval kitaláltam? Há! Anyád tartozik nekem tíz dollárral! Hátradőltem, elhessegettem a cigarettája füstjét, és éreztem, hogy egyre dühösebb leszek. – Nem, képzeld, nem rúgtak ki, – Akkor Bruce–szal történt valami? Vagy más bánt? – Tanja, kérlek, most nincs kedvem erről beszélgetni.

– Szóval Bruce az – közölte gyászos hangon. – A francba. Megint felültem. – Az miért zavarna téged? Tanja megvonta a vállát. – Ja, csak mert anyád arra fogadott, hogy Bruce–szal van valami gáz, és ha igaza volt, nekem kell fizetnem. Nagyszerű, gondoltam. Az életem nem más, mint tízdolláros fogadások szomorú láncolata. Könnyek gyűltek a szemembe. Úgy éreztem, folyamatosan sírok. Ha éppen nem a saját helyzetem miatt potyogtak a könnyeim, akkor az Examiner szegény családokról szóló cikkei, vagy a porlevesreklámok ríkattak meg. – Ezek szerint olvastad a legutóbbi cikkét – kérdezte Tanja. Hát olvastam. A decemberi számban jelem meg „Már megint itt van a szerelem” címmel, és elég korán jelent meg ahhoz, hogy épp tönkre legye a hálaadási hétvégémet. „Tudom, hogy kizárólag E.– re kéne koncentrálnom,” írta benne Bruce. Tudom, hogy nem szép dolog az állandó össze hasonlítgatás. De egyszerűen képtelenség elkerülni. Úgy tűnik, Az Első után a következő nő már csak A Második lehet. Legalábbis eleinte és legalábbis egy kis időre. Márpedig E, minden tekintetben különbözik az első szerelmemtől: ő alacsony, míg C. magas volt, finom csontozatú, míg C. széles vállú volt, E. édes–kedves, míg C. hihetetlenül fekete humorral bírt. „Csak pótlék,” mondják a barátaim, és úgy bólogatnak, mint az öreg és bölcs rabbik, pedig huszonkilenc évesen még mindig irodai gyakornokként dolgoznak, vagy sokadik diplomájukat szerzik meg. „E, csak barátnő pótlék.” Én viszont folyton azon tűnődöm, mi ezzel a baj? Ha volt első barátnő, akivel nem működött a dolog, kell lennie másodiknak is. Egy következőnek. Az embernek idővel tovább kell lépnie. Ha az első szerelem olyan, mint egy új földrész felfedezése, a következő egy új környékre költözéshez hasonlít. Az ember már tudja, hogy házak és utcák sora várja majd, így minden figyelmét a házak berendezésére és az utcák kanyarulataira fordíthatja. Ismerem a szabályokat és az alapvető szókincset: tudom, mikor kell telefonálni, hogy meg kell ünnepelni a Valentin– napot, és hogyan kell megvigasztalni egy nőt, ha nehéz napja volt. Most már az apró dolgokra koncentrálhatok. Becenevet találok ki neki, rájövök, hogyan szereti, ha hozzáérek, hogy hol vannak a legérzékenyebb pontok a nyakán… Eddig jutottam a cikkben, mielőtt aznap másodszor ki kellett volna rohannom a mosdóba hányni. Amikor belegondoltam, hogy Bruce valaki más nyakán csókolgatja a legérzékenyebb pontokat – sőt, már az is, hogy egyáltalán belegondol abba, hogy megkeresse ezeket a pontokat –, elég volt ahhoz, hogy az amúgy is émelygős gyomrom felforduljon. Már nem szeretett engem. Folyamatosan emlékeztetnem kellett magam erre. Olyan érzés volt erre gondolni, mintha először hallanám ezeket a szavakat, csupa nagybetűvel, annak a pasasnak a hangján, aki a film előzetesek alatt szokott zengő hangon beszélni: MÁR NEM SZERET ENGEM?

– Nem lehet könnyű – tűnődött Tanja. – Nevetséges! – csattantam fel. És tényleg nevetséges volt az egész helyzet. Miután három évig ellenálltam a könyörgésének, az ajánlatainak, a kétségbeesett sürgetéseinek, és a kétheti rendszerességű kinyilatkoztatásainak, hogy én vagyok az egyetlen nő, akire vágyik, ott álltam terhesen, miközben Ő már tovább lépett, és jó esélye volt annak, hogy soha többé nem is találkozom vele. (A soha szó is rendszeresen visszatért a gondolataimban; Soha többé nem fogunk együtt ébredni… Soha többé nem fogunk telefonon beszélni…) – Na és mit fogsz csinálni? – érdeklődött Tanja. – Hát ez jó kérdés – feleltem, majd leugrottam az asztalról, felpattantam a biciklimre, és hazafelé indultam. Az egyetlen gond az volt, hogy egykori otthonunk Tanja inváziójának hála már egyáltalán nem tűnt otthonosnak, és nem tudtam, hogy valaha hazatalálok–e még.

Minél kevesebbet tud az ember a szülei nemi életéről, annál jobb. Persze, azt be kell látnia, hogy legalább egyszer szexeltek, hiszen valahogy ő maga is megszületett, és ha vannak testvérei, akkor őket is bele kell kalkulálni ebbe. De az utódnemzés más; az szinte kötelesség. Viszont ha az ember belegondol, hogy a szülei örömszerzés céljából használják különböző testnyílásaikat és függelékeiket (úgy, ahogy ő maga is szereti használni azokat), attól mentem felfordul a gyomra. Különösen akkor, ha a szülei a kilencvenes években oly divatos, modern szerelmi életet élnek, jobb, ha az ember nem tud arról, hogy a szülei szexelnek, az pedig különösen hasznos, ha nem tudja meg, hogy a szülei modernebb nemi életet élnek, mint ő maga. Sajnos azonban, hála Tanja önsegítő könyveinek és csoportjainak, valamint annak, hogy anyámat megbolondította a szerelem, én mindenről értesültem. Az egész akkor kezdődött, amikor Josh öcsém hazalátogatott a főiskoláról, és anyánk fürdőszobájában kotorászott a körömvágó ollót keresgélve, amikor a keze ügyébe akadt egy kupac üdvözlőlap, rajtuk a szokásos absztrakt madaras festményekkel, bennük cikornyás betűkkel előre megírt üzenettel. „Rád gondolok,” állt az egyiken, és az előre nyomtatott versike alatt kézzel írt üzenet: „Annie, három közös hónap után is ugyanúgy lobog bennem a tűz”. Aláírás nem volt. – Szerintem attól a nőtől van – jelentette ki Josh. – Milyen nőtől? – kérdeztem. – Hát attól, amelyik itt lakik – magyarázta Josh. – Anyu azt mondja, az úszóedzője. Bentlakásos úszóedző? Először hallottam ilyesmiről. – Valószínűleg semmiség – nyugtattam Josh– t. – Valószínűleg semmiség – mondta nekem ugyanezt Bruce, amikor aznap este

beszámoltam neki a fejleményekről. És így kezdtem az anyámmal folytatandó beszélgetésemet is, amikor két nappal később felhívott. – Valószínűleg semmiség, de… – Igen? – érdeklődött. – Tényleg lakik nálad valaki? – Az úszóedzőm – válaszolta. – Ugye tudod, hogy tavaly volt az olimpia? – kérdeztem. – Tanja egy barátnőm a Zsidó Szabadidőközpontból. Épp most cserél lakást, és amíg nem tud beköltözni az új helyre, Josh szobájában húzza meg magát. Ez enyhén gyanúsan hangzott, Anyámnak sose voltak bérlakásban lakó barátai, főleg nem olyanok, akik lakásváltás idején nála aludtak. Az összes barátnője volt férjeik által rájuk hagyott kertes házban élt, ahogy anyám is. De nem erőltettem a témát egészen addig, amíg legközelebb egy idegen hang nem szólt bele anyám otthoni telefonjába. – Halló? – morgott valaki rekedten a telefonba. Először azt se tudtam megállapítani, hogy férfival vagy nővel beszélek–e. De bárki is volt, úgy hangzott, mintha épp akkor kászálódott volna ki az ágyból, pedig péntek este nyolc óra volt. – Elnézést – mondtam udvariasan –, azt hiszem, rossz számot hívtam. – Cannie–vel beszélek? – kérdezte a hang. – Igen. És én kivel beszélek? – Tanjával – jelentette ki büszkén. – Anyád egy barátja vagyok, – Ó – válaszoltam. – Nahát. Üdv. – Anyád sokat mesélt rólad. – Hát, ez igazán… remek – nyögtem ki. Száguldoztak a gondolataim. Mégis ki lehetetett ez az illető, és miért vette fel az otthoni telefonunkat? – De most nincs itthon – folytatta Tanja. – Bridzsel. Tudod, a bridzsklubban. – Igen. – Szóljak neki, hogy hívjon vissza? – Nem – válaszoltam. – Köszönöm, nem szükséges. Ez pénteken történt. Anyámmal legközelebb hétfő délután beszéltem. – Nem szeretnél elmondani valamit? – szegeztem neki a kérdést, és arra számítottam, hogy így vagy úgy, de nemet fog mondani. Ehelyett mély levegőt vett.

– Hát, tudod, van Tanja,.. a barátnőm. Nos… igazából szerelmesek vagyunk, és együtt élünk. – Mit is mondhatnék. A visszafogottság és a forró kása kerülgetése sose volt családi vonásunk. – Most mennem kell – mondtam, és letettem a telefont. A délután hátralévő részében magam elé bámultam, ami nem igazán segített az MTV–díjátadó gáláról írandó cikkem minőségén. Otthon három üzenet várt a rögzítőmön. Egyiket anyám hagyta („Cannie, hívj fel, ezt meg kell beszélnünk.”), a másikat Lucy („Anyu azt mondta, hívjalak fel, de nem mondta, miért.”), a harmadik pedig Joshtól („Ugye? Én megmondtam!”). Egyiküket se hívtam vissza, inkább rácsörögtem Samanthára, és vész–sütizésre, valamint azonnali stratégia–kidolgozásra hívtam. A sarkon lévő bárban találkoztunk, ahol legurítottam egy tequilát, majd magamba tömtem egy óriási, málnaöntettel borítón csokitortát. Ezek erőt adtak, hogy beszámoljak neki anyámról. – Ejha! – nyögte ki Samantha. – Szent ég! – mondta Bruce, amikor aznap este tájékoztattam őt a történtekről. De nem tartott sokáig, hogy a kezdeti sokk átadja a helyét egyfajta meglepett kedélyességnek, amelyhez némi leereszkedés is társult. Mire megérkeztünk a lakásomhoz, már teljesen belelovalta magát a legmélyebb liberalizmusba. – Örülj neki, hogy talált valakit, akit szeretni tud – oktatott ki. – Végül is örülök – feleltem lassan. – Illetve azt hiszem, igen. Csak ez az egész… – Örülj – ismételte Bruce. Nagyon idegesítő tudott lenni, ha elkapta őt a politikailag korrekt lendület, és hibátlanul fel tudta mondani a kilencvenes években a keleti parti doktorandusz hallgatókról elvárt szólamokat. Általában nem is szóltam rá ezért. De ez olyan alkalom volt, amikor nem hagyhattam, hogy engem állítson be saját magánál kevésbé felvilágosult, intoleráns prűdként. Most személyes ügyről volt szó. – Hány meleg barátod van? – szegeztem neki a kérdést, amire tudtam a választ. – Egy sincs, de… – Egy sincs, akiről tudnál – mondtam, és vártam, hogy felfogja a szavaim jelentőségét. – Ez mit jelentsen? – kérdezte Bruce. – Pontosan azt, amit mondtam. Hogy egyik barátodról se tudod, hogy meleg lenne. – Miért, szerinted valamelyikük az? – Bruce, még a saját anyámról sem sejtettem, hogy leszbikus! Mégis honnan ismerném a barátaid rejtett szexuális orientációját? – Ó – mondta békülékenyebb hangon.

– De a lényeg az, hogy nem ismersz egyetlen meleg embert sem. Akkor miért állítod ilyen határozottan, hogy anyámnak ez olyan baromi jó lesz? Miért kéne örülnöm ennek? – Szerelmes, Ezzel mégis mi a baj? – De mit tudunk a szerelméről? Mi van, hit rettenetes nő? Mi van, ha…? – Elsírtam magam, ahogy rémesnél rémesebb képek villantak az agyamba. – Mi van, ha sétálnak az utcán, ahol valaki meglátja őket, és sörösüveget vág a fejükhöz? – Jaj, Cannie… – Az emberek gonoszak! Hát nem érted? Nem azzal van a baj, hogy anyám leszbikus, hanem azzal, hogy az emberek gonoszak… és elítélik, aki más… és kegyetlenek… és tudod, anyu milyen környéken lakik! A szomszédok nem fogják majd engedni, hogy a gyerekeik Halloweenkor bekopogjanak hozzájuk édességért! – Az igazság persze az volt, hogy már 1985 óta egy jelmezes gyerek se jött hozzánk Halloween estéjén, amikor is apám elkezdte hanyagolni a kert rendben tartását, viszont úgy érezte, teret kell engednie a művészi vénájának. Hazahozott a kórházból egy szikét, és féltucatnyi sütőtököt ügy faragott ki, hogy azok gonoszul pontos másai lettek anyám különböző rokonainak. A legijesztőbbet, ami Linda nénikénket ábrázolta, kitette a verandára, és fejére a kórházi talált tárgyak osztályáról elcsent platinaszőke parókát tett. Ráadásul Avondale nem volt igazán színes összetételű kertváros. Feketék nem éltek ott, zsidók is csak kevesen, és nyíltan homoszexuális párokról se tudtunk. – És kit érdekel, mit gondolnak mások? – Én – zokogtam. – Szép dolog liberális eszméket hirdetni, és abban reménykedni, hogy megváltozik a világ, de nekünk most kell ebben a világban élni, márpedig az… az… – Miért sírsz? – kérdezte Bruce. – Anyád miatt aggódsz, vagy saját magad miatt? Addigra persze már annyira heveseit zokogtam, hogy képtelen voltam válaszolni, úgyhogy inkább a pulóverem ujjába töröltem az arcom, és hangosan kifújtam az orrom. Amikor felnéztem, Bruce folytatta. – Anyád már meghozta ezt a döntést, Cannie. Ha rendes gyerek vagy, elfogadod ezt, és támogatod őt. Na persze Könnyű mondani. Elvégre nem a Tökéletes Audrey jelentette be valamelyik négyfogásos kóser ünnepi vacsorája alatt, hogy úgy döntött, mostantól a másik oldalra kacsingat. Egyheti fizetésemet is fel mertem volna tenni rá, hogy a Tökéletes Audrey még életében nem látta más nő nemi szervét. Sőt, valószínűleg a sajátját sem. Belegondoltam, ahogy Bruce anyja ül a kétszemélyes masszázskádban, és diszkréten törölgeti az alfelét az egyiptomi pamutból készült mosdókendővel, és ezen elnevettem magam. – Na látod – mondta Bruce. – Egyszerűen bele kell törődnöd a helyzetbe, Cannie.

Ezen még jobban elkezdtem nevetni. Miután Bruce úgy érezte, felmentettem lélekápolási kötelezettsége alól, hangnemet váltott. A megértő pszichológusra hajazó hangszínről intimebb tónusra kapcsolt. – Gyere ide, édes – suttogta, miközben közelebb húzott magához, gyengéden megcsókolta a homlokomat, és kevésbé gyengéden letaszajtotta Cöfit az ágyról. – Kívánlak – mondta, és egyik kezét a sliccére tette, nehogy félreértsem. Nem tiltakoztam. Bruce éjfélkor ment haza. Felszínes álomba merültem, és másnap reggel a párnámon visító telefonra ébredtem. Kinyitottam az egyik szemem. Negyed hat volt. Belehallóztam a telefonba. – Cannie? Itt Tanja. – Tanja? – Anyád barátnője. Ó, Jesszus. Tanja. – Üdv – mondtam elhaló hangon. Cöfi kérdőm nézett rám, majd az érdeklődését elveszítve szusszant egyet, és újra elhelyezkedett a párnámon. Eközben Tanja megállás nélkül beszélt. – …amint megláttam, tudtam, hogy megvan benne az a bizonyos szikra… Nagy nehezen felültem, és a riporteri jegyzetfüzetemért nyúltam. Olyan bizarr helyzet volt, hogy muszáj volt mindent lejegyeznem az utókor számára. Mire a beszélgetés végére értünk, kilenc oldalt teleírtam, késésben voltam a munkahelyemről, és megismertem Tanja életének minden egyes apró részletét. Megtudtam, hogy a zongoratanára molesztálta őt, hogy az anyja Tanja gyerek korában mellrákban halt meg („alkohollal küzdöttem le a fájdalmamat”), és hogy az apja új felesége nem volt hajlandó kifizetni Tanja tandíját a Green Mountain főiskolán („ott van New England harmadik legjobb müvészterapeuta képzése”). Megtudtam Tanja első szerelmének nevét (Marjorie), azt, hogyan került Pennsylvaniába (a munkahelye kapcsán), és hogyan ért véget hét évig tartó kapcsolata egy Janet nevű nővel. – Társfüggő volt – árulta el Tanja. – Talán egy kicsit kényszeres is. Ekkor már igazi riporter viselkedésmódba kapcsoltam, és semmi más nem hagyta el a számat, mint az „ühüm” és az „értem”. – Úgyhogy elköltöztem tőle – folytatta Tanja. – Ühüm – válaszoltam. – És minden időmet a szövésnek szenteltem. – Értem.

Ezután rátért arra, hogyan ismerte meg anyámat (szenvedélyes pillantásokat váltottak a női öltöző szaunájában – ezt hallván majdnem leejtettem a telefont), hol volt az első randevújuk (egy thai étteremben), és hogyan győzte meg Tanja anyámat arról, hogy a leszbikus vágyai többek múló fellángolásnál. – Megcsókoltam – jelentette ki Tanja büszkén. – Megpróbált otthagyni, de én megragadtam a vállát, belenéztem a szemébe, és azt mondtam neki: „Annie, ez nem fog elmúlni”. – Ühüm– válaszoltam. – Értem. Tanja ezután rátért a kritikai elemzésre. – Szerintem anyátok egész életét rátok, a gyerekeire áldozta. – Olyan hangsúllyal ejtette ki azt, hogy „rátok, a gyerekeire”, mintha azt mondaná, „egy marék csótányra”. – És elviselte azt a szemétládát is… – Melyik szemétládáról is beszélünk? – érdeklődtem. – Hát apátokról – magyarázta Tanja, akinek hallhatóan esze ágában se volt a szemétláda legidősebb gyerekének kedvéért visszafognia magát. – Szóval a lényeg, hogy rátok áldozta az életét… persze ezzel nincs is semmi baj. Tudom, mennyire vágyott rá, hogy anya lehessen, hogy családja legyen, és persze akkoriban egy leszbi szuka számára nem volt más lehetőség. Leszbi szuka? Még a „leszbikus” szóhoz se szoktam hozzá. Mégis mikor lett anyámból leszbi szuka? – …de szerintem – folytatta Tanja – eljött az idő, hogy anyátok végre azt csinálja, amit szeretne. Hogy végre saját életet élhessen. – Értem – válaszoltam. – Ühüm. – Alig várom, hogy megismerhesselek – tett még hozzá. – Most mennem kell – feleltem, és letettem a telefont. Nem tudtam, hogy sírjak–e, vagy nevessek, úgyhogy végül mindkettőt egyszerre csináltam. – Borzalmas – nyögtem Samanthának telefonon. – Kötözni való elmebeteg – mondtam Andynek ebédnél. – Ne ítélkezz – figyelmeztetett Bruce, mielőtt megszólalhattam volna. – Hát… szereti megosztani az érzéseit. Nagyon szereti – mondtam végül. – Az jó – felelte Bruce pislogva. – Te magad is beszélhetnél többet az érzéseidről, Cannie. – Tessék? Én? – Igen, érzelmileg nagyon zárkózott vagy. Mindig mindent magadban tartasz.

– Tudod mit? Igazad van. Keressünk egy vadidegent, hogy elmondhassam neki, hogyan tapizott annak idején a zongoratanárom! – Mi? – Tanját molesztálták – magyaráztam. – Aminek minden egyes részletéről beszámolt. Úgy tűnt, még Mr. Szeressük–Egymást–Gyerekek is kiakadt ettől az információtól. – Ajaj! – sóhajtott. – Bizony. Az anyjának mellrákja volt, a mostohaanyja pedig meggyőzte az apját, hogy ne fizesse ki a főiskolai tandíját. Bruce hitetlenkedve nézett rám. – Ezt tényleg mind elmondta? – Mégis mit gondolsz, hogy hazamentem, és beleolvastam a naplójába? Hát persze, hogy ő mondta el! – Elhallgattam, és elloptam néhány szem sült krumplit a tányérjáról. A kedvenc éttermünkben voltunk, ahol a környék legundokabb pincérnői hatalmas adagokat szolgáltak fel. Sose rendeltem sült krumplit, de Bruce– t mindig meggyőztem, hogy kérjen azt, és egyszerűen beleettem az övébe – Teljesen háborodott a nő! – Biztos csak zavarba hoztad. – De hiszen meg se szólaltam! Még csak nem is ismer! És különben is, ő hívott fel engem, hogyan tudtam volna zavarba hozni? Bruce vállat vont – Hát, tudod, milyen vagy. Rávillantottam a tekintetemet, mire megfogta a kezem, – Ne húzd fel magad! Csak tudod… néha hajlamos vagy kritikusan szemlélni másokat. – Ki mondja ezt? – Hát, a barátaim. – Azért, mert szerintem ideje lenne végre pénzt keresniük? – Na látod. Most is kritizálod őket. – Édes, egytől egyig lógós ingyenélők, lásd be. Ez az igazság. – Nem ingyenélők, Cannie. Tudod jól, hogy dolgoznak. – Ugyan már! Eric Silverberg például mivel foglalkozik? Mindketten tudtuk, hogy Ericnek komolytalan, határozott időre szóló állása volt egy internetes cégnél, hol egész nap másolt Springsteen–albumokkal csencselt, három online társkereső oldalról vadászta magának a csajokat, és a marihuána dílerét hívogatta. – George–nak rendes állása van, – George minden hétvégén kosztümös, polgárháborús szerepjátékokon vesz részt.

Saját muskétája van! – Tereled a témát – vetette közbe Bruce, Láttam rajta, hogy próbál dühösnek tűnni, de alig tudta elfojtani a mosolyát. – Tudom – ismertem el. – De akinek saját muskétája van, az azért nem százas. Felálltam, átültem mellé az asztal túloldalára, megsimogattam a combját, és a vállára hajtottam a fejem. – Tudod, hogy miért kritizálom őket. Mert irigykedem – csitítottam. – Én is szeretnék olyan gondtalanul élni, mint ők. Jó lenne, ha nem kéne egyetemi tandíjhitelt törlesztenem és lakbért fizetnem, ha a kiegyensúlyozott házasságban élő, heteroszexuális szüleim nekem adnák az alig használt bútoraikat minden alkalommal, amikor átrendezik a házukat, és kocsit vennének nekem hanukára… Elhallgattam, mert Bruce leforrázva nézett rám. Ekkor jöttem rá, hogy a barátai mellett őt magát is tökéletesen jellemeztem. – Ne haragudj – mondtam békülékenyen. – Csak tudod, néha úgy érzem, hogy mindenkinek könnyebb sorsa van, mint nekem. Amint egy lépéssel közelebb jutok a normális élethez, beüt valami ilyesmi. – Arra sose gondolsz, hogy talán azért veled történik ilyesmi, mert elég erős vagy ahhoz, hogy elviseld? – kérdezte Bruce. Megfogta a kezem, és feljebb csúsztatta a combján. Jóval feljebb. – Olyan erős vagy, Cannie – suttogta. – De néha bárcsak… – kezdtem, de Bruce csókja belém fojtotta a szót. Az ajka sós volt a sült krumplitól. Amikor nyelvét a számban éreztem, behunytam a szemem, és nem gondoltam többé sanyarú sorsomra.

A hétvégét Bruce–nál töltöttem. Minden tökéletesen alakult: jó volt a szex, finomakat ettünk, vasárnap lustán heverészve olvasgattuk a Times hétvégi számát, és még az előtt elindultam hazafelé, hogy elkezdtünk volna egymás idegeire menni. Egy kicsit anyámról is beszélgettünk, de leginkább csak egymással foglalkoztunk. Kölcsönadta a kedvenc flanelingét, és abban mentem haza. Olyan illata volt, mint neki – mint nekünk: fű, szex, a bőre és a samponom illatát szívta magába. Mellben kicsit szűk volt rám (mint az összes holmija), de az ujjai jó hosszúak voltak, így biztonságban éreztem magam benne: mintha ő ölelt volna óvón magához. Légy bátor, gondoltam otthon az ágyamon fekve. Szorosra húztam magamon Bruce ingét, Cöfi felé fordítottam az arcom, hogy bátorítóan megnyalhasson, majd az otthoni számunkat tárcsáztam. Szerencsére anyám vette fel a telefon, – Cannie! – mondta megkönnyebbülten. – Hol voltál? Egyfolytában kerestelek, de

hiába… – Bruce–nál voltam. Színházba mentünk – füllentettem. Bruce nem szeretett színházba járni, mert képtelen volt egy színdarab végéig koncentrálni. – Értem – válaszolta. – Nos, csak szeretnék bocsánatot kérni, hogy így rád zúdítottam a híreket. Talán várnom kellett volna, hogy személyesen mondhassam el… – De legalábbis nem akkor, amikor a munkahelyemen vagyok – helyeseltem. Felnevetett – Igazad van. Ne haragudj. – Semmi gond. – Na és… – szinte hallottam, ahogy magában végig pörgeti a megfelelő felütési lehetőségeket a beszélgetésünkhöz. – Van kérdésed? – érdeklődött végül. Mély levegőt vettem. – Boldog vagy? – Úgy érzem magam, mint gimnazista koromban – mondta vidáman. – Olyan, mintha… jaj, nem is tudom szavakba önteni. Könyörgök, meg ne próbáld, gondoltam magamban. – Tanja csodálatos. Majd meglátod. – Hány éves? – kérdeztem. – Harminchat – felelte az ötvenhat éves anyám. – Fiatalabb nő? – kérdeztem, mire ő kuncogni kezdett. Ezt elég aggasztó volt hallgatni, anyám ugyanis sose volt az a kuncogós fajta. – Úgy tűnik, nem igazán tudja megtartani a három lépés távolságot – vetettem fel óvatosan. Anyu hangja hirtelen elkomorodott. – Ezt hogy érted? – Hát, péntek reggel felhívott. Gondolom, épp nem voltál otthon. Hallottam, ahogy ijedten beszívja a levegőt. – Mit mondott? – Talán egyszerűbb lenne arra válaszolnom, hogy mit nem mondott el. – Jaj, istenem. Cannie… – Persze sajnálom őt, amiért molesztálták,de… – Jesszusom, ilyeneket mesélt? – kérdezte anyám döbbent hangon, de úgy éreztem, valahol a szíve mélyén egy kicsit büszke is a barátnőjére. Mint amikor egy dühös szülő titokban jól szórakozik kedvenc gyereke legújabb csíny tevésén. – Bizony – válaszoltam. – Az egész sztorit hallottam, az ujjgyakorlatokat végző zongoratanártól kezdve…

– Cannie! – …a gonosz mostohán keresztül a kényszeres exszeretőjéig. – Ajaj – nyögte ki anyám. – Jesszusom. – Talán érdemes lenne pszichológushoz járnia – mondtam. – Jár. Nem is keveset, hidd el. Már évek óta. – És még mindig nem tudja, hogy nem illik a vadidegenekkel való első beszélgetés során a teljes, sokkoló életrajzát körvonalaznia? Anyám sóhajtott. – Ezek szerint nem – mondta. Vártam. Arra számítottam, bocsánatot kér, vagy magyarázkodni kezd, vagy bármi más módon megpróbálja tompítani a történtek bizarr voltát. De nem. Semmi, Egy perc kellemetlen csend után anyám témát váltott, én pedig nem forszíroztam a kérdést. Reméltem, hogy ez csak múló hóbort lesz, fellángolás, esetleg rossz álom. Nem volt szerencsém. Tanja nem holmi átmeneti vendégnek bizonyult.

Van egy régi vicc: – Mit hoz a leszbikus az első randira? – A költöztetőket. – És a második randira? – Miféle második randira? Szakállas vicc, de van benne igazság. Miután anyámmal járni kezdett, Tanja valóban elköltözött a társfüggő, kényszeres exbarátnőjétől, és saját lakást bérelt. De ha szigorúan vesszük, anyámhoz már a második randin beköltözött. Erre akkor jöttem rá, amikor hat héttel a testvéreim által Anyu Leszbi Napjának nevezett vallomás után hazalátogattam, és megláttam az írást a falon. Na jó, a posztert a falon. Egy hatalmas hullám képe felett a következő szöveg állt: „Az inspiráció annyi, mint hinni saját magunkban”. – Anyu? – kiáltottam, és ledobtam a táskáimat a padlóra. Cöfi eközben rá egyáltalán nem jellemző módon remegve nyüszített a vádlim mögé bújva. – Itt vagyok, csillagom – kiabált vissza anyám. Csillagom? tűnődtem megütközve, miközben a reszkető Cöfivel a lábam alatt a nappaliba léptem, ahol egy másik poszter függött, rajta ugráló delfinekkel. „Csapatmunka”, hirdette a felirat. A delfines poszter előtt állt anyám, és egy nő (nyilván Tanja), összeillő lila szabadidőruhában.

– Szia! – köszönt Tanja. – Szia – visszhangozta anyám, Egy óriási vörös macska ugrott le az ablakpárkányról, azonnal szemtelenül Cöfi felé ügetett, és a kiengedett karmokkal felé nyújtotta az egyik mancsát. Cöfi felsikkantott, majd elmenekült. – Gertrúd! Rossz cica! – szólt rá Tanja. A macska a füle botját se hegyezte, inkább összegömbölyödött a szoba közepén a meleg napfénycsíkban. – Cöfi! – hívtam a kutyámat. Odafentről nagyon halk, tiltakozó nyüszítést hallottam. – Ezek szerint vannak alkalmazottatok, akiket motiválni kell? – kérdeztem, és a csapatmunkát végző delfinekre mutattam. – Hm? – nyögte Tanja. – Mi? – kérdezte anyám. – A poszterek – magyaráztam. – Ugyanilyen lóg az Examiner nyomdájában, közvetlenül a „27 üzemi balesetmentes nap” alatt. Ezekkel buzdítják a dolgozókat. Tanja vállat vont. Tipikus tornatanár külsőre számítottam, inas lábszárakkal, izmos bicepsszel és tüsi hajjal. Tévedtem. Tanja icipici nő volt, alig 150 centi, fejét vöröses, göndör haj koronázta, napbarnított arca pedig cserzett bőrre hasonlított. Se melle, se csípője nem volt. Úgy nézett ki, mint egy kisgyerek, különösen a lehorzsolt térdével és az egyik ujját díszítő ragtapasszal. – Csak szeretem a delfineket – mondta szégyenlősen. – Ühüm – válaszoltam. – Értem. A delfinek csak a legnyilvánvalóbb változást képviselték. A családi fényképen egykori helyét, a kandalló párkányát delfin figurák díszítették. A falra műanyag újságtartókat erősíttettek, amitől a helyiség egy orvosi rendelő várójára hasonlított. Az újságtartókban Tanja Rehabilitáció magazinjainak összegyűjtött számai sorjáztak. Amikor pedig felmentem a szobámba, hogy kipakoljam a holmimat, nem tudtam kinyitni az ajtót. – Anyu! – kiáltottam. – Valami baj van az ajtóval! A konyhából halk beszélgetés szűrődött ki; anyám halk, nyugtató hangon beszélt, Tanja rekedt basszusa pedig egyre hisztérikusabb színezetet öltött. Többször is megütötte a fülemet a „terapeuta” és a „privát szféra” kifejezés, mintha ezekről folyt volna a vita. Végül anyám nyugtalan arckifejezéssel jelent meg a lépcsőn. – Igazából már szerettem volna beszélni veled erről. – Miről? Hogy beragadt a szobám ajtaja? – Hát, valójában be van zárva.

Rábámultam. – Tudod, Tanja… bent tartja néhány holmiját. – Tanjának saját lakása van – emlékeztettem. – Miért nem ott tartja a cuccait? Anyám vállat vont. – Az nagyon kicsi. Szinte szükséglakásnak se nevezhető. Egyszerűbbnek tűnt, hogy áthozza a holmiját… Ma este alhatnál Josh szobájában. Ekkor kezdtem elveszíteni a türelmemet. – Anyu, ez az én szobám. Szeretnék a saját ágyamban aludni. Miért nem mehetek be? – Ugyan, Cannie. Hiszen… te már nem laksz itt. – Persze, hogy nem, de ez még nem jelenti azt, hogy amikor hazajövök, ne szeretnék itt aludni. Anyu sóhajtott. – Változtattunk pár dolgon – motyogta. – Igen, azt észrevettem. De nem értem, miért nem alhatok az ágyamban. – Hát azért, mert… igazából megszabadultunk az ágyadtól. Alig jutottam szóhoz. – Megszabadultatok…? – Tanjának kellett a hely a szövőszéke miatt. – A szobámban van egy szövőszék? Valóban ott volt. Tanja feltrappolt a lépcsőn, kinyitotta az ajtót, majd sértett képpel visszatrappolt az alsó szintre. A szobámba lépve rögtön megpillantottam a szövőszéket, egy számítógépet, egy nyúzott futonágyat és néhány ronda, diószínű furnérral borított polcot, rajta olyan kötetekkel, mint például az Okos nők, ostoba választások, a Gyógyító erő és a Ne emészd magad! Az ablakban háromszög alakú, szivárványszínű dísz lógott, de a legszörnyűbb az asztalon terpeszkedő hamutartó volt. – Tanja dohányzik? Anyám összeszorította a száját. – Próbál leszokni. Beleszippantottam a levegőbe. Marlboro és füstölő. Pfuj. Tanjának miért pont az én szobámat kellett teletömnie önsegítő könyvekkel és cigaretta füsttel? És hová tűnt az én holmim? Anyámhoz fordultam. – Igazán tájékoztathattál volna. Szívesen eljöttem volna a holmimért. – Jaj, nem dobtunk ki semmit, Cannie. Minden lent van a pincében, bedobozolva. A szememet forgattam. – Ó, ettől sokkal jobban érzem magam. – Cannie. Sajnálom – felelte anyám. – Több ember érdekeit kell figyelembe vennem.

– Nem, nem! – vágtam vissza. – Ha több ember érdekeit vetted volna figyelembe, akkor igazságos döntést hoztál volna. De ez itt – mutattam végig a szövőszéken, a hamutartón és a futonon fekvő plüssdelfinen – hihetetlenül önző megoldás volt. Nevetséges. Egyszerűen… – Cannie – szólalt meg Tanja, aki észrevétlenül jött fel a lépcsőn, – Ha megbocsátanál egy pillanatra – mondtam, és becsaptam az ajtót. Perverz örömmel hallgattam, ahogy próbált bejut­ni a szobába, miután az általa felszerelt zárral reteszeltem ki. Anyám elindult, hogy leüljön az ágyam egykori helyére, majd menet közben észbe kapott, és a Tanja íróasztala előtti székre ereszkedett le. – Cannie. Tudom, hogy ez elsőre megrázó… – Te teljesen megbolondultál? Hiszen ez nevetséges! Mindössze fel kellett volna emelned a telefont! Eljöttem volna a holmimért… Anyu bűnbánó arccal nézett rám. – Nagyon sajnálom – ismételte. Végül nem maradtam ott aznap estére. Az otthon tett látogatás után mentem el életemben először (és eleddig utoljára) pszichoterápiára. Az Examiner a munkavállalói részére tízalkalmas terápiát fedezett. Így kerültem dr. Blumhoz, az apró termetű, elveszett kislányra hasonlító pszichológushoz, aki eszeveszett módon jegyzetelt, miközben előadtam neki az örült apáról, a rémes válásról és a leszbikus anyáról szóló történetet. Aggódtam dr. Blum miatt. Egyrészt állandóan azt láttam rajta, hogy egy kicsit fél tőlem, másrészt pedig mintha sose tudta volna igazán elkapni a mesém fonalát. – Egy pillanatra térjünk vissza az előzőekre – mondta, amikor Tanja legutóbbi húzásáról hirtelen Lucy húgomra tereltem a szót, aki képtelen volt egyetlen munkahelyen is megmaradni. – A húga toplessbárban táncolt, és a szüleik ebből mit sem sejtettek? – Az még '86–ban volt – magyaráztam. – Apánk addigra már lelépett. Anyánknak az se tűnt fel, hogy lefeküdtem az egyik helyettesítő tanárunkkal, és hogy az egyetem első évében huszonöt kilót szedtem fel, úgyhogy azt is simán elhitte, hogy Lucy mindennap hajnali négyig bébiszitterként dolgozik. Dr. Blum a jegyzeteire hunyorított. – Értem. Ez a helyettesítő tanár volt... James? – Nem, nem, James az evezőscsapat tagja volt, Jason az autószerelő költő, Bill az egyetemi pasim, Bruce pedig a jelenlegi barátom. – Bruce! – mondta dr. Blum diadalittasan, amikor végre felfedezte a nevet a jegyzeteiben. – De félek tőle, hogy félrevezetem őt – sóhajtottam. – Nem vagyok benne biztos, hogy szeretem.

– Egy pillanatra térjünk vissza a húgára – vetette közbe a pszichológus, és egyre gyorsabban lapozgatott a jegyzetfüzetében, miközben én próbáltam elfojtani egy ásítást. Nem elég, hogy nem tudta követni a mondandómat, de az öltözködése is hagyott némi kívánnivalót maga után. Úgy nézett ki, mint aki nem tudja, hogy minden nagyáruházban van kifejezetten filigrán nőkre tervezett kollekció. A blézere ujja mindig túllógott a kézfején, a szoknyái pedig a bokája körül fodrozódtak. Amennyire tudtam, megnyíltam neki, és válaszoltam az összes kérdésére, de sose bíztam benne igazán. Hogyan is bízhattam volna valakiben, akinek még nálam is kevésbé volt érzéke az öltözködéshez? A tíz terápiás beszélgetés végén nem jelentette ki, hogy meg gyógyultam, de két jó tanáccsal azért ellátott. – Először is – mondta az ember nem tehet semmit mások cselekedeteivel kapcsolatban. Nem változtathatja meg az apját, az anyját. Tanját, vagy Lisát... – Lucyt – javítottam ki. – Igen, őt. Szóval azt nem irányíthatja, hogy ők mit csinálnak, de azt igen, hogy ön hogy reagál a viselkedésükre. Csak magán múlik: hagyja–e hogy felbosszantsák, és minden gondolatát kitöltsék, vagy inkább észleli a tetteiket, és tudatosan úgy dönt, hogy nem hagyja magát befolyásolni általuk. – Rendben. És mi a másik tanács? – Tartson ki Bruce mellett – mondta komolyan. – Még akkor is, ha úgy érzi, nem ő az igazi. Úgy hangzik, hogy ő támaszt tud nyújtani magának, és szerintem szüksége lesz erre az elkövetkezendő hónapokban. Kezet ráztunk. Ő sok szerencsét kívánt nekem, én pedig meg köszöntem a munkáját, és tájékoztattam, hogy a közeli Ma Jolie boltban óriási leárazás van, ahol számtalan csinos holmit találhat a méretében. Ezzel véget ért a pszichoterápiás élményem. Bárcsak azt állíthatnám, hogy Tanja, a szövőszéke és a poszterei beköltözése óta eltelt években könnyebbé vált elviselni őt, de sajnos nem ez a helyzet. Tanja körülbelül annyira ért az emberek nyelvén, mint egy fejes káposzta. Olyan, mint azok az emberek, akiknek semmi hallásuk nincs, csak ő a zene eszközei helyett az emberi kommunikáció nüanszait, finom megkülönböztetéseit, eufémizmusait, bájcsevejeit és füllentéseit képtelen használni. Ha megkérdezem tőle, hogy van, részletekbe menően elmeséli legújabb munkahelyi és/vagy egészségügyi traumáját, majd felajánlja, hogy megmutatja a legutóbbi sebészeti beavatkozásából származó heget. Ha valaki azt mondja neki, ízlett a főztje (ami kétséget kizáróan csakis hazugság lehet), végtelen receptözönt zúdít az ember nyakába, és mindegyiket kiegészíti egy személyes anekdotával is („Emlékszem, anyám ezt akkor készítette nekem, amikor hazajött a kórházból...”).

Ezzel egy időben viszont hihetetlenül sértődékeny rendszeresen sírógörcs tör rá, és gyakran produkál hisztériás rohamokat, amelyek ha otthon vagyunk, úgy végződnek, hogy bezárkózik az én egykori szobámba, ha pedig házon kívül, elviharzik a helyszínről. Ráadásul rendkívül idegesítő módon úgy követi anyámat mindenhová, mint egy szerelmes kölyökkutya; folyton megfogja a kezét, megsimogatja a haját, megmasszírozza a talpát, vagy betakargatja őt. – Perverz – jelentette ki Josh. – Éretlen – tette hozzá Lucy. – Hát én nem értem – szólaltam meg. – Egy hétig jó érzés lehet, ha így körülugrálják az embert, na de utána? Hová lesz az izgalom? És egyáltalán, vajon miről tudnak beszélgetni? – Semmiről – válaszolta Lucy. Hanuka volt, ezért a szülői házban gyűltünk össze. A nappaliban üldögéltünk, miután haza mentek a vacsoravendégek, anyu és Tanja már lefeküdtek, mi pedig a Tanjától kapott, kézzel szőtt ajándékainkat vizsgálgattuk. Én egy szivárványszínű sálat kaptam („Felveheted a Meleg Büszkeség felvonulásra”, biztatott Tanja). Josht szintén szivárványszínű kesztyűvel lepte meg, Lucyt pedig egy fura kinézetű gombolyagköteggel, ami állítása szerint muff volt. – Melegen tartja a kezet – magyarázta Tanja, de mi addigra már fetrengtünk a nevetéstől, Josh pedig suttogva megjegyezte, hogy reméli, soha ilyen muffal nem hozza össze az élet. Cöfi, aki szivárványszínű pulóvert kapott, az ölemben feküdt, és fél szemét lehunyva aludt, állandó készenlétben, hogy a gonosz macskák, Gertrúd és Aliz megjelenése esetén azonnal menekülni tudjon. Josh a kanapén ült, és úgy hangzott, mintha a Beverly Hills 90210 főcímzenéjét próbálta volna a gitárján lepötyögni. – Elárulom – folytatta Lucy –, hogy egyáltalán nem beszélgetnek. – Mégis miről beszélnének? – kérdeztem. – Hiszen anyu egyetemre járt... sokat utazott... – Tanja befogja anyu száját, amikor a Mindent vagy semmit megy a tévében – közölte Josh mogorván, majd egy másik dalt kezdett játszani. – Pfuj – mondtam. – Bizony – helyeselt Lucy. – Szerinte idegesítő, hogy anyu minden kérdésre tudja a választ. – Valószínűleg zavarja, hogy ő viszont egyikre se tudja – jegyezte meg Josh. – Igazából nem is a leszbikussággal van bajom – tűnődött Lucy. – Azzal még nem is lenne gáz... – ...ha másféle nővel állt volna össze – fejeztem be a gondolatot. Lelki szemeim előtt már láttam is az anyánkhoz jobban illő leszbikus szeretőt: mondjuk egy sikkes, trendi frizurát viselő filmelmélet– professzort a Pennsylvaniai Egyetemről, aki egyedi borostyán ékszereket hord, független filmrendezőket mutat be nekünk, és elviszi anyut

Cannes–ba. Ehelyett anyánk Tanjába szeretett bele, aki sem olvasott nem volt, sem sikkes, akinek a filmművészet csúcsát Jerry Bruckheimer munkássága jelentette, és akinek egy darab borostyánékszere sem volt. – De mégis miért? – kérdeztem. – Miért vonzódik hozzá? Tanja nem szép… – Hát az biztos – helyeselt Lucy, és a drámai hatás kedvéért meg is borzongott. – Nem okos… nem vicces... és nem is érdekes személyiség… Csendben ültünk, ahogy mindannyiunknak egyszerre esett le, mi lehet a vonzalom forrása. – Fogadjunk, hogy olyan hosszú nyelve van, mintegy kaméleonnak – szólalt meg Lucy. Josh öklendező hangokat adott ki, én pedig émelyegve forgattam a szemem. – Mintegy hangyászsünnek! – visította Lucy. – Lucy, hagyd abba! – figyelmeztettem. Cöfi felébredt, és morogni kezdett. – Különben is, a szexuális vonzalom nem elég egy hosszú távú kapcsolathoz. – Mitől vagy ebben olyan biztos? – kérdezte Lucy. – Nyugi – feleltem. – Anyu meg fogja unni. Ezen némán eltöprengtünk. – Olyan, mintha már nem érdekelnénk őt – bökte ki Josh. – Dehogynem – nyugtattam, de ebben magam se voltam biztos. Tanja érkezése előtt anyánk szeretett velünk közös, családi programokat csinálni. Eljött hozzám Philadelphiába, Josht pedig meglátogatta New Yorkban. Mindig főzött, ha hazalátogattunk, hetente többször felhívott minket, könyvklubtag volt, előadásokon vett részt, és összejárt a barátaival. – Már csak Tanjával foglalkozik – jegyezte meg Lucy keserűen. Ezzel nem tudtam vitatkozni. Persze, anyai még mindig felhívott minket, de már nem olyan gyakran. Hónapok óta nem járt nálam. A napjait (nem is beszélve az éjszakáiról) Tanjával töltötte: biciklitúrákra mentek, teadélutánokra jártak, három hónapos évfordulójuk alkalmából pedig rituális gyógyító hétvégén vettek részt, ahol zsályát égettek és a holdistennőhöz imádkoztak. – Nem fog ez sokáig tartani – mondtam több meggyőződéssel a hangomban, mint amennyit ténylegesen éreztem. – Ez csak múló fellángolás. – És ha mégsem? – kérdezte Lucy. – Mi van, ha ez igazi szerelem? – Nem az – válaszoltam, de a lelkem mélyén attól féltem, talán mégis az. Hogy mostantól ez a rettenetes, elviselhetetlen érzelmi roncs örök életünkben a családunk része lesz. Legalábbis anyánk örök életében. Utána pedig...

– Gondoljatok a temetésre – tűnődtem. – Szinte hallom Tanját... Rekedt hangját utánozva folytattam. – recsegtem.

Anyátok ezt nyilván nekem szánta –

– De Tanja – válaszoltam immár saját hangomon –, ez az én autóm! Josh szája szeglete megrándult, Lucy pedig elnevette magát. Ismét Tanja hangján szólaltam meg. – De anyátok tudta, milyen sokat jelent ez nekem! Josh most már teli szájjal vigyorgott. Ekkor Lucy javaslatára mindannyian felálltunk – Cöfivel együtt –, és kézzel készített ajándékainkat a kandallóban lobogó tűzbe dobtuk. – Távozz, Tanja – kántálta Lucy. – Térj vissza, heteroszexualitás! – kiáltotta Josh. – Egyetértek az előttem szólókkal – tettem hozzá, és néztem, ahogy a muff a lángok martalékává válik.

Hazaérve a garázsban támasztottam le a biciklimet, közvetlenül Tanja kis zöld autója mellett, amit az alábbi büszke matrica díszített. „A nőnek pont annyira van szüksége férfira, mint a halnak biciklire”. Kivettem az óriási pulykát a garázsban lévő hűtőládából, és betettem a mosogatóba olvasztani. Gyorsan lezuhanyoztam, és bementem a korábban a szobám néven ismert helyiségbe, ahol az érkezésem óta meghúztam magam. A rövid biciklitúrák és a hosszú, forró zuhanyok között elég takarót cipeltem ki az ágyneműs szekrényből ahhoz, hogy Tanja futonágyát kényelmes fekvőalkalmatossággá varázsoljam. Egy könyvekkel teli dobozt is előástam a pincéből, és a gyerekkori kedvenceimet olvastam: a Micimackót, a Fognyűvő Manócskák és a Narnia krónikáit. Komoran gondoltam bele, hogy szellemileg visszafejlődöm. Még néhány nap, és visszatérek magzati állapotomhoz. Leültem Tanja íróasztalához, hogy elolvassam az e–mailjeimet Több, munkával kapcsolatos üzenet is volt a postaládámban, köztük egy dühös, idős olvasó levele is („Szégyenletes, hogy a CBS televízió közönsége ön szerint olyan emberekből áll össze, akik szeretik, ha előemésztik nekik az ételt”). Maxi is küldött egy e–mailt: „Mindennap 37fok van. Izzadok. Unatkozom. Hogy telik a hálaadás? Rémtörténetek?” Leültem, és elkezdtem írni neki a választ, „Nálunk mindig érdekes a hálaadás,” írtam. „Eleve mindig itt vagyok én, anyám, Tanja, Lucy és Josh. Ezenkívül meg vannak hívva anyám barátnői a férjeikkel és gyerekeikkel, plusz eljönnek a Tanja által felkarolt elveszett lelkek is. Anyám szárított pulykát csinál. Persze nem szándékosan szárítja meg, de ragaszkodik hozzá, hogy a grillsütőben készítse el, viszont arra még nem jött rá, meddig kell ahhoz sütni, hogy át is süljön a hús, de ne is száradjon ki, hozzá édesburgonya– és sima krumplipürét csinál. Meg tölteléket, mártást, konzerv

áfonyaszószt és valami zöld izét.” A gyomrom már a gondolattól is felkavarodott. Az előző héten többé–kevésbé elmúltak a reggeli rosszulléteim, de ahogy az összeaszott pulykasült és Tanja csomós mártása megjelent a lelki szemeim előtt, hirtelen megint rám tört az émelygés. „Egyébként nem is számít, mit eszünk,” folytattam. „A lényeg a vendégsereg. A legtöbbjüket gyerekkorom óta ismerem. Anyu ilyenkor mindig begyújt a kandallóba, és az asztal körül mindenki sorban elmondja, hogy miért hálás. „ „És te mit fogsz mondani” – jött Maxi azonnali válasza. Sóhajtottam, megmozgattam a lábujjaimat a Tanja szekrényéből elcsent, meleg gyapjú zokniban, és szorosabbra húztam magam körül a nappaliból elkommunizált pokrócot. „Nem érzem magam különösebben hálásnak semmiért.” gépeltem a választ Maxinak. „De majd kitalálok valamit.”

TIZENEGY

Hálaadás napja friss, ropogósán hideg és ragyogóan napos reggellel köszöntött ránk. Nagy nehezen kimásztam az ágyból, és hiába volt tíz óra, még mindig ásítoztam. Joshsal és Lucyval órákon keresztül gereblyéztük a kertben az avart, miközben Cöfi a verandáról tartott szemmel minket és a kertben settenkedő macskákat. Délután háromkor lezuhanyoztam, vállalható frizurába fésültem a hajam, kirúzsoztam a szám, kifestettem a szemem, és belebújtam a magammal hozott fekete bársony nadrágba és kasmír pulóverbe, reménykedve, hogy az összhatás nem csak divatosnak, de a valóságosnál karcsúbbnak fog feltüntetni. Lucyval megterítettünk, Josh leforrázta és megpucolta a garnélarákot, Tanja pedig minimális eredménnyel, de annál nagyobb felhajtással tett–vett a konyhában, és rendszeresen cigarettaszüneteket tartott. Fél ötkor megérkeztek a vendégek. Anyám barátnője, Beth a férjével és három magas, szőke fiával érkezett, akik közül a legkisebb az orrsövényébe rakatott egy karikát, így kifejezetten egy megzavarodott bikára hasonlított. Beth üdvözlésképpen megölelt, majd nekiállt betenni az előételes tepsiket a sütőbe, miközben Ben, az orrkarikás fiú észrevétlenül sós mogyoróval kezdte dobálni Tanja macskáit. – De jól nézel ki! – mondta Beth, mint mindig. Ez természetesen a közelében sem járt az igazságnak, mégis jólesett a kedvessége. – Nagyon tetszett a Donny és Marie műsoráról írt cikked. – Különösen az, hogy amikor LeAnn Rimesszal énekeltek, úgy néztek ki, mintha ki akarnák szívni a vérét. Nagyon vicces volt! – Köszi – válaszoltam. Mindig is kedveltem Betht. Meghatott, hogy emlékezett a kedvenc „mormon vámpír” poénomra, amiért egyébként a szerkesztőm tucatnyi felháborodott telefonhívást kapott, nekem pedig több dühöngő olvasó írt (a kedvencem

az volt, ami a „Kedves Aggyatlan Riporter!” megszólítással kezdődött), sőt, a Brigham Young Mormon Egyetemről két tizenkilenc éves diák meg is látogatott, hogy elmondja: imádkoznak a lelkemért. Tanja összekevert egy konzervnyi zöldbabot némi gyöngyhagymával, az egészet nyakon öntötte egy üveg gombaszósszal, majd bement a nappaliba, és begyújtott a kandallóba. A házat az égő tűzifa és a piruló pulykasült kellemes illata lengte be, Cöfi, Gertrúd és Aliz tűzszünetet kötöttek, és mindhárman a tűz előtt heveredtek le. Josh körbekínálta a garnélát. Lucy Manhattan koktélt kevert, amelynek technikáját akkor tökéletesítette, amikor toplesstáncosi karrierje után, de még a hat hétig tartó szextelefonos munkája előtt rövid ideig mixerként dolgozott. – Rémesen nézel ki – közölte, miközben átnyújtott egy poharat. Ő természetesen remekül festett, mint mindig. A húgom tizenöt hónappal fiatalabb nálam. Kiskorunkban gyakran hittek minket ikreknek, de ma már ez véletlenül se fordul elő. Lucy vékony (mindig is az volt), és hullámos haját rövid frizurában viseli, így enyhén hegyes fülei kilátszanak, ha megrázza a fejét. Vastag, érzéki szája van, hatalmas, barna szeme, és úgy viselkedik, mint egy filmsztár. Évek óta nem láttam őt smink nélkül, a száját mindig gondosan kihúzza és kirúzsozza, a szemöldökét formára igazítja, a nyelve hegyén pedig apró, ezüst piercing csillan meg, ahogy beszél. A hálaadás napi vacsorára testhezálló, fekete bőr nadrágot, magas sarkú fekete csizmái és flitteres, rózsaszín pulóvert húzott, úgy festett, mint aki épp most jön egy fotózásról, és csak beugrott egy koktélra, mielőtt továbbáll egy sokkal trendibb ünnepi összejövetelre. – Mostanában kicsit összejöttek a dolgok – ásítottam, és elhárítottam a koktélt, miközben azon szomorkodtam, hogy miért nincs még egy kis időm ledőlni. Anyu az asztal körül sürgölődött, és a húsvétkor használt ültetőkártyákat pakolta ki a terítékek mellé. Tudtam, hogy valahol a kupacban ott van egy „Bruce” feliratú is, és csak reménykedtem benne, hogy azt már kidobta, ahelyett, hogy takarékossági megfontolásból kihúzta volna a nevet, és másét írta volna fel a kártyára. Bruce utoljára télen járt a házban. Joshsal, Lucyvat és vele a verandán álltunk, és ott iszogattuk a sört, amit Tanja nem engedett a hűtőszekrényben tárolni („Leszokóban vagyok!” kiáltotta felháborodottan, és úgy tartotta az üvegeket a kezében, mintha azok időzített bombák lennének). Később a környező utcákban sétáltunk. Már hazafelé tartottunk, amikor váratlanul havazni kezdett. Miután mindenki bement a házba, Bruce–szal mi még mindig kézen fogva álltunk odakint a hóesésben, és arcunkat az égnek emelve élveztük, ahogy a nedves pelyhek az arcunkat simogatták. Behunytam a szemem, hogy megpróbáljam elhessegetni az emléket. Lucy ijedten szólalt meg. – Jesszusom, Cannie, jól vagy? Pislogva próbáltam visszafojtani a könnyeimet. – Csak fáradt vagyok. – Hm – hümmögött Lucy. – krumplipürédnek.

Akkor majd jót tesz némi extra finomság a

Vállat vontam, és az eszembe véstem, hogy messziről kerüljem a krumplipürét aznap este. Anyánk szokásos hálaadásnapi tradícióját követve az asztal körül egymás után mondtuk el, melyikünk miért hálás. – Hálás vagyok, amiért rám talált az igaz szerelem – recsegte Tanja, Lucynak, Joshnak és nekem pedig egyszerre rándult meg az arcunk, ahogy anyu megfogta Tanja kezét. – Én hálás vagyok, hogy együtt van az egész család – szólalt meg anyu könnyektől csillogó szemmel. Tanja puszit nyomott az arcára, mire Josh felnyögött. Tanja rávillantotta a szemét. – Én azért vagyok hálás... – egy pillanatra elhallgattam, és elgondolkoztam. – Én azért vagyok hálás, hogy Cöfi túlélte a nyáron kapott vérzéses gyomor– és bélhurutot – fejeztem be végül a gondolatot. Cöfi a neve hallatára az ölembe tette a mancsát, és nyüszíteni kezdett, mire adtam neki egy darab pulykabőrt. – Cannie! – kiáltott fel anyám. – Ne etesd azt a kutyát! – Én hálás vagyok, hogy még mindig van étvágyam, miután Cöfi nyári megbetegedéséről hallottam – közölte Ben, aki az orrkarikája mellett egy „Mit tenne Jézus?' feliratú pólóval idegesítette a szüleit. – Hálás vagyok, hogy Cannie csak a születésnapom után szakított Bruce–szal, úgyhogy még megkaptam azokat a Phish–koncertjegyeket – folytatta a sort Josh kellemes baritonján, ami nagyon jól állt 185 centijéhez, inas alkatához és legutóbbi találkozásunkra növesztett kis kecskeszakállához. – Köszi – tette hozzá színpadias suttogással. – Ugyan, semmiség – súgtam vissza. – Én pedig azért vagyok hálás – zárta a sort Lucy –, hogy bejelenthetem nektek a nagy újságot! Anyuval kétkedve néztünk egymásra. Lucy legutóbbi nagy bejelentése arra vonatkozó (szerencsére azóta sutba dobott) terve volt, hogy egy bárban megismert pasassal Üzbegisztánba utazik. – Ügyvédként dolgozik ott – mondta annak idején Lucy magabiztosan, csak azt hallgatta el, hogy a férfi itt, az Egyesült Államokban pizzafutárként kereste a kenyerét. Lucy eggyel korábbi világmegváltó terve egy bagelsütöde megnyitására irányult Montserratban, ahol egy régi barátját látogatta meg. – Sehol se lehet arrafelé bagelt kapni! – közölte Lucy diadalittasan. A kisvállalkozói hiteligénylési papírok kitöltéséig jutott, amikor is Montserrat régóta szunnyadó vulkánja kitört, a szigetlakókat evakuálták, Lucy bagelsütödei álma pedig a tűzhányó hamvában holt. – Halljuk a nagy hírt – biztatta anyu a csillogó szemű Lucyt. – Menedzserem van! – trillázta a húgom. – És már szervezett is nekem egy fotózást! – Topless fotózást? – kérdezte Josh kétkedve.

Lucy megrázta a fejét. – Nem, nem, azzal már rég végeztem. Ez rendes munka. Gumikesztyűt fogok reklámozni. – Fétismagazinban? – bukott ki belőlem a kérdés. Lucy arca elkomorodott – Miért nem hisztek bennem? – kérdezte. A családunkat ismerve csak idő kérdése volt, mire valaki nekiáll felsorolni Lucy életének sorozatos kudarcait a tanulmányaitól kezdve a párkapcsolatain át odáig, hogy sose tud meg maradni egyetlen munkahelyen sem. Áthajoltam az asztal felett, és megfogtam a húgom kezét. Ő rögtön elrántotta. – Ne tapizz! – figyelmeztetett. – Egyébként is, mi van veled? – Ne haragudj – válaszoltam. – Bocs, hogy nem fogadtuk elég lelkesen a nagy hírt. Ekkor meghallottam a fejemben a hangot. Sajnos nem Istenét, hanem Bruce–ét. Ez az, mondta. Ez kedves volt tőled. Meglepetten néztem körül. – Cannie? – szólított meg anyám. – Azt hittem, valaki szólt – magyaráztam. – De mindegy. Miközben Lucy újdonsült menedzseréről mesélt, a fotózásról és arról, mit fog felvenni, és ügyesen kikerülte anyu egyre kíváncsibb kérdéseit arra vonatkozóan, hogy vajon kap–e ezért pénzt, én pulykával és serpenyős zöldbabbal tömtem magam, és eltűnődtem azon, amit hallottam. Arra gondoltam, hogy hiába nem látom többé Bruce– t, legalább egy részét, vagy kapcsolatunk egy szeletét megőrizhetem, ha nyitottabb és kedvesebb tudok lenni. Hiába tudott hosszasan papolni, és hiába beszélt néha lekezelően és szájbarágóan, tudtam, hogy alapjában véve jó ember, én viszont... hát, én is az voltam a magánéletben, de végül is a csípős nyelvemmel kerestem a kenyeremet. De képes voltam megváltozni. És talán akkor Bruce is jobban kedvelne engem, gondoltam... sőt, egy napon talán újra belém szeretne. Persze mindez csak akkor volt lehetséges, ha még valaha találkozunk. Az asztal alatt Cöfi álmában morgolódott és a lábait mozgatta. Hirtelen kitisztult a fejem, és rendeződtek a gondolataim. Nem arról volt szó, hogy megoldódott az összes problémám – sőt, igazából egyik sem oldódott meg –, de azóta, hogy megpillantottam a második kis csíkot a terhességi teszten, most először éreztem úgy, hogy talán képes leszek sikeresen megbirkózni velük. Volt mibe kapaszkodnom, függetlenül attól, hogy milyen döntést hozok végül. Még lehetek jobb ember, gondoltam. Lehetek jobb testvér, jobb gyerek és jobb barát. – Cannie? – szólított meg anyám. – Mondtál valamit? Nem mondtam semmit. De abban a pillanatban leheletnyi rebbenést éreztem a hasamban. Persze valószínűleg csak túl sokat ettem, és túl sokat idegeskedtem, hiszen tudtam, hogy még túl korai a terhességem ahhoz, hogy bármilyen mozgást érezzek. De

mégis éreztem valamit. Mintha valaki integetett volna. Mintha egy aprócska, szétterpesztett ujjú tenyér köszöntött volna, isten hozott, és ég veled.

A magamnak engedélyezett őszi szünet utolsó napján, mielőtt vissza kellett volna térnem a városba, hogy összeszedjem életem széthullott darabjait, anyámmal úszni mentünk. Ez volt az első látogatásom a Zsidó Szabadidőközpontban azóta, hogy megtudtam, az volt anyám elcsábíttatásának helyszíne. A történtek után valahogy nem vágytam a szaunába. De hiányzott az úszás, döbbentem rá, ahogy az öltözőben belebújtam a fürdőruhámba. Hiányzott a klór csípős szaga, és hiányoztak az idős zsidó asszonyok, akik anyaszült meztelenül, a szégyen legkisebb jele nélkül parádéztak végig az öltözőn, és szárítkozás közben recepteket cserélgettek. Hiányzott az érzés, ahogy körülvesz és felemel a víz, és ahogy mindenről megfeledkezhetek, miközben csak a légzésem ritmusára figyelek. Anyám minden reggel egy mérföldet úszott lassan, masszív felépítése ellenére is elegánsan. A fél távot vele együtt úsztam le, aztán átmentem az egyik üres pályára, és gyorsúszásban, zavaró gondolatok nélkül tempóztam. Tudtam, hogy sokáig nem engedhetem meg magamnak a nem gondolkodás luxusát. Ha el akartam intézni a dolgot (a gondolataimban makacsul ezt a kifejezést használtam), hamarosan lépnem kellett. A hátamra fordultam, és a hálaadási vacsorán érzett kis rebbenésre gondoltam. Az apró, integető kézre. Valójában nevetséges volt. Az embriónak még nyilván nem is volt keze, de ha volt is, biztosan nem tudott vele integetni. Mindig is a szabad anyai döntés híve voltam. Nem élt bennem romantikus képzelgés sem a tervezett, sem a váratlan terhességekkel kapcsolatban. Nem tartoztam azon nők közé, akik a harmincadik születésnapjuk közeledtével gügyögni kezdenek, ha csak meglátnak egy babakocsiban ülő, nyáladzó lényt. Voltak ismerőseim, akik már házasok voltak, és családot alapítottak, de sokkal több olyan, a húszas évei végén vagy a harmincas évei elején járó barátom volt, akik még nem tartottak itt. Én nem hallottam a biológiai órám ketyegését. Nem égtem gyerekvállalási lázban. A hasamra fordultam, és lusta tempókkal mellúszásban folytattam a hosszakat. Képtelen voltam kiverni a fejemből az érzést, hogy az egész már valahogy eldőlt nélkülem is. Már nem én irányítottam az eseményeket, és nekem csak hátra kellett dőlnöm, és hagynom, hogy minden menjen a maga útján. Elkeseredetten fújtam bele a vízbe a levegőt, és figyeltem a körülöttem fodrozódó buborékokat. Nyugodtabb lettem volna, ha megint meghallom az Úr hangját, és biztosan tudom, hogy helyesen cselekszem. – Cannie?

Anyu a szomszéd sávban úszott. – Még két hossz – mondta. Egyszerre fejeztük be a hátralévő távot; egyformán tempóztunk, és egyszerre vettük a levegőt is. Követtem őt az öltözőbe. – Halljam – szólalt meg anyám. – Mi van veled? Meglepetten néztem rá. – Velem? – Jaj, Cannie. Az anyád vagyok. Huszonhét éve ismerlek. – Huszonnyolc – javítottam ki. Összehúzott szemmel nézett rám. – Elfelejtettem a születésnapodat? Vállat vontam. – Azt hiszem, küldtél egy üdvözlőlapot. – Ez bánt? – folytatta anyu. – Amiatt aggódsz, hogy telnek az évek? Depressziós vagy? Megint vállat vontam. Anyám aggodalmasabb hangon folytatta. – Kértél segítséget? Jársz pszichológushoz? Felhorkantottam, ahogy elképzeltem, hogy az apró termetű, túl nagy ruháiban eltűnő terapeuta milyen hasznavehetetlen lenne az adott helyzetben. – Szóval Bruce a barátja – mondaná, miközben a jegyzetfüzetét lapozgatná kétségbeesetten. – Csak volt – helyesbítenék. – Na és ezek szerint az örökbeadáson gondolkodik? – kérdezné. – Nem, az abortuszon – válaszolnám. – Terhes vagy – jelentette ki anyám. Kiegyenesedtem, és ellátottam a szám. – Tessék? – Cannie. Az anyád vagyok. Egy anya megérzi az ilyesmit. Szorosabbra húztam magamon a törölközőt, és azon tűnődtem, naivitás–e abban reménykedni, hogy anyám és Tanja ez esetben kivételesen nem kötöttek fogadást. – Pont úgy nézel ki, mint én annak idején – folytatta anyu. – Folyton fáradt vagy. Amikor veled voltam terhes, napi tizennégy órát aludtam. Nem válaszoltam. Nem tudtam, mit mondjak. Tudtam, hogy idővel muszáj lesz beszélnem valakivel a dologról, de még egy szerűen nem voltam rá felkészülve. – Gondolkodtál már a nevén? – kérdezte anyu. Keserűen felnevettem. – Még semmin se gondolkodtam – feleltem. – Még azon se, hogy hol fogok lakni, vagy, hogy mit fogok csinálni…

– De ugye meg akarod...? – Diszkréten elnyelte a mondat végét. – Úgy tűnik – válaszoltam. Tessék. Hangosan kimondtam. Hát igaz volt. – Ó, Cannie! – anyám hangja egyszerre volt boldog és fájdalommal teli, ha ez egyáltalán lehetséges. Boldog volt, hogy nagymama lesz (velem ellentétben ő szívesen elgügyögött a nyáladzó csecsemőkkel), de szomorú is volt, amiért ilyen helyzetbe kerültem. Pedig ez volt a helyzet. Abban a pillanatban, ott az öltözőben döbbentem rá a szituáció valódiságára. Ekkor már tudtam, hogy megszülöm a babát, Bruce és szomorú helyzet ide vagy oda. Az egész sorsszerű volt, mintha mindig is ez lett volna meg írva számomra. Csak remélni tudtam, hogy aki eltervezte ezt a végzetet, idővel majd arra vonatkozóan is elejt néhány tippet, hogyan tudom egyedül eltartani magamat és a gyereket. De ha az Úr nem hajlandó nyilatkozni, valahogy majd rájövök én magam, gondoltam. Anyám felállt, és megölelt, ami elég kellemetlen volt, hiszen mindketten vizesek voltunk még az úszástól, és a törölközője elöl nem ért rajta teljesen körbe. De nem számított. Jólesett a karjait érezni magam körül. – Nem haragszol? – kérdeztem. – Jaj, dehogy! Hogyan is haragudhatnék? – Hát, mert... én sem egészen így terveztem... – válaszoltam, és egy pillanatra a vállán pihentettem az arcomat. – Ez természetes – nyugtatott. – Sosem úgy alakulnak a dolgok, ahogy eltervezzük. Szerinted én Louisianában szerettem volna megszülni Lucyt, távol a családomtól, rettenetes katonai orvosok és hatalmas csótányok társaságában? – De te legalább férjnél voltál – válaszoltam. – Volt hol laknod... és eltervezted a jövőt… Anyu megveregette a vállam – A férj és a lakás se mindig főnyeremény – mondta. – Ami pedig a jövő heti terveket illeti... majd kitalálunk valamit. Csak akkor tette fel a milliódolláros kérdést, miután megszárítkoztunk, felöltöztünk, és hazafelé tartottunk a kocsiban. – Feltételezem, hogy Bruce az apa – szólalt meg. Nekidőltem a hűvös ablaküvegnek. – Ő. – De nem békültetek ki. – Nem. Ez csak... – történt?

Mégis hogy magyarázhattam volna meg anyámnak, mi

– Ne aggódj – mondta, ezzel véget verve a küszködésemnek, hogy kitaláljak egy elfogadható, kulturált szót a vigaszdugásra. Hazafelé menet az ipari park és útszéli zöldséges standok mellett vezetett az urunk. Minden ismerős volt, mert gyerekkoromban is mindig erre kanyarodtunk. Szombat reggelenként akkor is úszni jártam anyámmal, és hazafelé menet néztük, ahogy felébrednek az álmos kisvárosok. Meleg péksüteményt és frissen facsart narancslevet vettünk, és mind az öten együtt reggeliztünk. De most mégis minden másképp festett. A fák megnőttek, a házak pedig mintha meg rozzantak volna. A veszélyesebb kereszteződésekbe új lámpákat állítottak, ott pedig, ahol gimnazista koromban parcellázatlan mezők húzódtak, most frissen felhúzott házak és gyeptéglával borított kertek sorakoztak. Mégis megnyugtató volt anyám mellen autózni hazafelé. Szinte még azt is el tudtam képzelni, mi lett volna, ha Tanja a kényszeres, társfüggő barátnőjével marad, és nem masíroz be anyu életébe… ha apánk nem hagyott volna el minket... és ha én nem keveredtem volna ebbe a helyzetbe. – El fogod mondani Bruce–nak? – szólalt meg végül anyu. – Nem tudom. Mostanában nemigen szoktunk beszélni. És azt hiszem... sőt tudom, hogy ha elmondanám neki, megpróbálna lebeszélni erről a gyerekről, márpedig én nem akarom, hogy bárki is lebeszéljen róla. – Elhallgattam, és néhány pillanatra elgondolkoztam a dolgon. – És ha belegondolok, mi lenne, ha az ő helyében lennék... eléggé letaglózhat valakit egy ilyen hír... hogy valahol a világban gyereke születik. – Szeretnéd, ha része maradna az életednek? – szegezte nekem anyám a kérdést. – Ez most nem számít. Elég nyilvánvalóvá tette, hogy ő nem kíván az életem része maradni. Azt pedig ki tudja, szeretné–e tartani a kapcsolatot a... – Megbicsaklott a nyelvem, ahogy először mondtam ki hangosan: –... a gyerekünkkel. – Azért teljesen nem vonhatja ki magát a felelősség alól. Tartásdíjat kell majd fizetnie. – Jaj – nyögtem, miközben elképzeltem, ahogy Bruce–t bíróság elé citálom, és megpróbálok érvelni a bíró és az esküdtszék előtt Anyám folyamatosan beszélt; befektetési alapoktól és kamatokról, egy tévéműsorról, amiben dolgozó anyák titokban bekamerázták a lakásukat, és kiderült, hogy a bébiszitterek nem törődtek a kisbabákkal, miközben szappanoperákat néztek és interurbán beszélgetést folytattak Hondurasszal (a bébiszitterek, nem a gyerekek, ha jól értettem). Maxira emlékeztetett, ahogy a pénzügyi jövőmet tervezgette. – Jól van – adtam meg magam. Az izmaim kellemesen elnehezültek az úszástól, és éreztem, hogy lecsukódik a szemhéjam. – Nem lesz hondurasi bébiszitterem, ígérem. – Talán Lucy is be tud majd segíteni – folytatta anyu, és egy piros lámpánál rám pillantott. – Voltál már nőgyógyásznál?

– Még nem – válaszoltam, és megint ásítottam. – Cannie! – kiáltott fel szemrehányóan, majd nekiállt kiselőadást tartani a babavárás alatti táplálkozás és testmozgás fontosságáról, és arról, hogy állítólag az E– vitamin kapszula segít megelőzni a terhességi csíkok kialakulását. Lecsukódott a szemem, és hagytam, hogy anyám hangja és a motor halk búgása elringasson. Majdnem teljesen elaludtam, mire a kocsifeljáróra kanyarodtunk. Fel kellett ráznia és többször a nevemen szólítania, mire felfogtam, hogy hazaértünk.

Csoda volt, hogy aznap este egyáltalán hazaengedett Philadelphiába. Végül legalább ötkilónyi bedobozolt pulykasülttel, töltelékkel és pitével a csomagtartóban távoztam, de csak azután indulhattam el, hogy becsületszavamat adtam, másnap reggel első dolgom lesz, hogy felhívom a nőgyógyászomat, anyám pedig hamarosan meglátogathat. – Kösd be magad – figyelmeztetett, miközben a hevesen tiltakozó Cöfit begyűrtem a hordozójába. – Mindig bekötöm magam – válaszoltam. – Hívj, amint tudod, hogy mikorra vagy kiírva. – Rendben, felhívlak, Megígérem! – Jól van – mondta végül, és megsimogatta az arcomat, – Büszke vagyok rád. Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy mégis miért. Mire lehetett bárki büszke ebben a helyzetben? Az, hogy teherbe ejtett egy pasas, aki egyébként hallani sem akart rólam, nem olyasmi volt, amit büszkén elújságolhatott a könyvklubos barátnőinek, vagy amit én szívesen megosztottam volna egykori évfolyamtársaimmal a Princetoni Öregdiák Újságban. A film sztárok között talán egyre elfogadottabbá váltak a gyereküket egyedül nevelő anyák, de az elvált kollégáimat látva a hétköznapi nők számára ez a helyzet küzdelmes életet vetített élőre, és legkevésbé adott okot ünneplésre, vagy anyai büszkeségre. De nem kérdeztem tőle semmit. Beindítottam a motort, kihajtottam a ház elől, és addig integettem neki, amíg el nem tűnt a távolban. Philadelphiába hazatérve minden másnak tűnt, de az is lehet, hogy csak én néztem más szemüvegen keresztül. A lépcsőn felfelé kaptatva feltűnt a második emeleti lakás előtti, sörös dobozokkal tömött kuka, az ajtó mögül pedig kihallatszott a vígjátékok konzervnevetése. Az utcán megszólalt egy kocsi riasztója, és valahonnan üvegcsörömpölést hallottam. Az ilyesféle háttérzajt máskor észre se vettem volna, de most már mindenre oda kellett figyelnem... most már valaki másért is felelős voltam. Harmadik emeleti lakásomban vékony porréteg gyűlt össze ötnapos távollétem alatt, és enyhén állott volt a levegő. Itt aztán nem lehet gyereket nevelni, gondoltam,

miközben kinyitottam az ablakot, meggyújtottam egy vanília illatú gyertyát, és megkerestem a seprűt. Cöfínek friss vizet és tápot adtam, majd felsöpörtem a lakásban. Kiválogattam a másnap kimosandó szennyest, kipakoltam a mosogatógépből, betettem az otthonról hozott maradékokat a mélyhűtőbe, aztán kiöblítettem és kiteregettem a fürdőruhámat. Már félig összeállítottam a másnapi bevásárló listámat (tele volt csupa egészséges tétellel: sovány tejjel, friss zöldségekkel), amikor rájöttem, hogy meg se hallgattam a hangpostámat, hogy keresette valaki... vagyis hogy Bruce keresett–e. Tudtam, hogy hiú ábránd, de azért legalább gondolatban adtam neki egy esélyt. Amikor kiderült, hogy tényleg nem hívott, szomorú voltam, de már nem éreztem azt az éles, felkavaró, gyomorszorító szomorúságot, amit korábban; nem gondoltam, hogy meghalok, ha nem szeret viszont, mint ahogy annak idején a Maxival New Yorkban átmulatott este során gondoltam. – Szeretett – suttogtam a tisztára sepert szobának. – Szeretett, de ez már elmúlt, és mégsem omlott össze a világ. A kanapén fekvő Cöfi felemelte a fejét, kíváncsian rám nézett, majd hamarosan újra elaludt. Kézbe vettem a félkész bevásárló listámat. Tojás, folytattam a sort. Spenót. Szilva.

TIZENKETTŐ

– Hogy mi vagy?! Koffeinmentes, sovány tejeskávém és pirítósom fölé hajtottam a fejem. – Terhes. Várandós. Viselős, Másállapotban vagyok. Tele van a zsák. Bekaptam a legyet. – Jól van, jól van, felfogtam. – Samantha rám bámult. Telt szája kinyílt, és barna szeme elkerekedett, pedig még csak reggel fél nyolc volt. – De mégis hogyan történt? – A szokásos módon – válaszoltam könnyedén. A Xandóban üldögéltünk, egy közeli kávézóban, ami este hatkor bárrá vedlett át. Körülöttünk üzletemberek lapozgatták az Examinert, és babakocsival felszerelkezett, hajszolt anyukák itták a kávéjukat. Kellemes hely volt, tiszta és világos. Itt nem lehetett jelenetet rendezni. – Bruce–tól? – Na jó, talán annyira nem volt szokványos. Közvetlenül az apja temetése után történt...

Samantha kétségbeesetten felsóhajtott. – Jaj, Cannie... Hát mit mondtam én neked a gyászolókkal létesített szexuális kapcsolatról? – Tudom – feleltem. – De egyszerűen megtörtént. Még egyet sóhajtott, majd szokásos hatékonysággal problémamegoldó módba lendült át, és a naptáráért nyúlt, pedig még fekete macskanadrágot és Charlie Csirkeszárny Vendéglőjét hirdető pólót viselt, amin a „Helyben fojtott csirkék” szlogen büszkélkedett. – Na jó – szólalt meg. – Felhívtad már a klinikát? – Nem – válaszoltam. – Megtartom. Még hatalmasabbra kerekedett a szeme. – Tessék? Hogyan? Miért? – Miért ne? Huszonnyolc éves vagyok, van elég pénzem, és... Samantha a fejét rázta. – Tönkreteszed az életedet. – Tudom, hogy sok minden megváltozik majd… – Nem. Azt hiszem, félreértettél. Tönkreteszed az életedet. Letettem a kávéscsészémet. – Mire gondolsz? – Cannie... – kezdte, és könyörgő tekintettel nézett rám. – Egy egyedülálló anya... Gyerek nélkül is nehéz normális pasast találni! Tudod te, milyen hatással lesz ez a magánéletedre? Őszintén szólva ebbe még nem igazán gondoltam bele. Elég volt, hogy végre beletörődtem Bruce végleges elveszítésébe, azzal még nem volt időm foglalkozni, hogy vajon ki lesz az új társam, ha egyáltalán lesz ilyen. – És nem csak a pasizásról van szó – folytatta Samantha. – Az egész életedről! Belegondoltál abba, hogy minden a feje tetejére áll majd? – Hát persze – válaszoltam. – Nincs több nyaralás... – kezdte sorolni Sam. – Jaj, ne csináld már. Gyerekkel is lehet utazni! – De lesz rá elég pénzed? Gondolom, dolgozni fogsz... – Igen. Azt találtam ki, hogy részmunkaidőben. Legalábbis eleinte. – Tehát csökkenni fog a fizetésed, viszont amikor dolgozol, fizetned kell a gyerekfelügyeletért. Ennek komoly hatása lesz az életszínvonaladra, Cannie. Nagyon komoly hatása. Ez igaz volt. Le kellett mondanom a miami hosszú hétvégékről, amikre napfényhiányos időszakokban ruccantam le, ha a US Airnek éppen voltak akciós

járatai. Elfelejthettem a killingtoni kiruccanásokat is, ahol egész nap síeltem, miközben a havas lejtőktől irtózó Bruce a pezsgő fürdőben füvet szívva töltötte a napjait, és az én délutáni hazatérésemre várt. Mostantól ellen kellett állnom az ellenállhatatlan, kétszáz dolláros csizmáknak, a százdolláros vacsoráknak és a wellness központban töltött, nyolcvandolláros délutánoknak, amiket talpmasszázzsal és szemöldökformázással tettem teljessé. – Hát, az élet már csak ilyen – nyugtattam meg Samanthát. – Nem mindig úgy alakul, ahogy eltervezzük. Van, aki meg betegszik, van, aki elveszíti az állását... – De azok ellen nem tehet semmit az ember – hívta fel a figyelmemet Samantha. – Ebben a helyzetben viszont van döntési lehetőséged. – Tudom – válaszoltam, és felemeltem a kezem, mielőtt ismét megszólalt volna, – Végiggondoltam a dolgot Tudom, hogy nem ideális a helyzet. Ha lenne választási lehetőségem, nem így időzíteném a dolgot, de... – De hiszen van választási lehetőséged! – vágott közbe Samantha. – Gondolj csak bele, mennyi mindennel kell majd egyedül megküzdened. Minden felelősség a te válladat nyomja majd. Tényleg készen állsz erre? És felelősségteljes döntés gyereket vállalni, ha esetleg mégsem állsz készen? – De gondolj bele, hány nő nevel egyedül gyereket! – Kik? A segélyen élő anyák? Vagy a megejtett tinilányok? – Igen! Például! Nagyon sok nőnek születik úgy gyereke, hogy az apa nincs sehol, mégis megvannak valahogy. – Cannie – győzködött Samantha. – Te nem ilyen sorsot érdemelsz. Napról napra élni... – Van megtakarított pénzem – vágtam rá dacosan. Samantha belekortyolt a kávéjába. – Bruce miatt van ez az egész? Gondolod, hogy így örökre össze lesz kötve a sorsotok? Lenéztem összekulcsolt kezeimre és összegyűrt szalvétámra. – Nem – válaszoltam végül. – Persze a helyzetből következően bizonyos szinten tényleg össze leszünk kötve... de nem szándékosan estem teherbe, hogy magamhoz tudjam őt láncolni. Samantha felvonta a szemöldökét. – Még tudat alatt sem? Megborzongtam. – Jesszus, remélem, hogy ennél felvilágosultabb a tudatalattim! – Ennek semmi köze a felvilágosultsághoz. Talán valahol a lelked mélyén abban reménykedtél–, vagy reménykedsz... hogy ha Bruce megtudja, mi történt, visszajön hozzád. – Nem fogom elmondani neki – feleltem.

– Ezt mégis hogy képzeled? – kérdezte Samantha epésen. – Miért kéne szólnom neki? – vágtam vissza. – Ő már továbblépett. Új barátnője van, és tudomást sem akar venni rólam, miért mondanám el neki, hogy mi történt? A pénzére nincs szükségem, a kényszerérdeklődésére pedig nem vagyok kíváncsi. – De mi lesz a gyerekkel? Nem érdemli meg, hogy ismerje az apját? – Ugyan már, Samantha, hiszen Bruce–ról beszélünk. A füvezőkirályról, aki copfban hordja a haját, és „Legalizálj” matrica van a lökhárítójára ragasztva! – Attól még rendes pasas, Cannie. Valószínűleg nagyon jó apa lenne. Az ajkamba haraptam. Fájt bevallani magamnak, sőt, még akár csak bele is gondolni, de Samanthának valószínűleg igaza volt. Bruce több nyáron keresztül tábori nevelőtanárként dolgozott. Hiába volt hosszú hajú marihuánafüggő, a gyerekek imádták. Bármikor az unokatestvérei vagy egykori táborozói társaságában láttam őt, a gyerekek mindig versengtek, hogy ki ülhet mellé, ki kosarazhat vele, vagy melyiküknek segítsen a házi feladatuk megírásában. Még a kapcsolatunk mélypontján se kételkedtem abban, hogy nagyszerű apa lesz. – Nem tudom, Cannie. Egyszerűen nem tudom. – Samantha a fejét rázta, és komoly tekintettel nézett rám. – De azt azért lásd be, hogy meg fogja tudni. – Hogyan? Már nem mozgunk ugyanazokban a körökben... és olyan messze lakik... – Ó, akkor is megtudja. Elég szappanoperát láttam már ahhoz, hogy ezt garantálni tudjam. Valahol összefuttok... vagy hall rólad valakitől... a lényeg, hogy meg fogja tudni. Száz százalék. Vállat vontam, és próbáltam bátornak mutatkozni. – Na és ha megtudja, hogy terhes vagyok? Attól még nem kell tudnia, hogy az övé a gyerek. Higgye csak azt, hogy másokkal is lefeküdtem! – Fájdalmas volt még csak belegondolni is, hogy Bruce–nak bármilyen oka támadna kételkedni egykori hűségemben. – Vagy hadd higgye, hogy spermabankba mentem. A lényeg, hogy nem kell feltétlenül megtudnia az igazat. – Samanthára néztem. – És neked sem kell közölnöd vele. – Cannie, nem gondolod, hogy joga van tudni? Elvégre apa lesz... – Nem lesz az... – Jó, akkor születni fog egy gyerek, akit ő nemzett. Mi van, ha szeretne az apja lenni? Mi van, ha beperel a gyerek felügyeleti jogáért? – Jaj, én is láttam azt a Sally Jessy Show–t, amiben ez volt... – Komolyan beszélek – mondta Samantha. – Ugyanis megteheti, ha akarja.

– Ugyan már – vontam vállat, és próbáltam kevésbe ijedtnek tűnni, mint amilyennek ténylegesen éreztem magam. – Bruce még a sodráshoz használt cigipapírjait se tudja rendben tartani. Mégis mit akarna egy csecsemőtől? Samantha is vállat vont. – Ki tudja? Lehet, hogy semmit. De lehet, hogy úgy gondolja majd, egy gyereknek kell, férfi példakép is. – Akkor majd sokat lógunk Tanja társaságában – viccelődtem. Samantha nem nevetett. Annyira kiborult, hogy már majd nem megkérdeztem tőle, nem esne–e jól neki, ha megölelném, de aztán rájöttem, hogy ilyeneket csak Tanja mond az önsegítő csoportos foglalkozásain. – Nem lesz semmi baj – nyugtattam könnyed hangon. Samantha rám nézett. – Remélem – felelte halkan. – Nagyon remélem.

– Hogy mi vagy? – kérdezte Betsy, a szerkesztőm. Azt viszont el kell ismernem, hogy az első sokk után Samanthánál sokkal hamarabb összeszedte magát. – Terhes – ismételtem. Kezdtem egy kicsit unni ezt az ismétlődő lemezt. – Várandós. Viselős. Felkoppintottak... – Ó! Értem. Ejha! Nos... – Betsy vastag szemüvege mögül pislogott rám. – Gratulálok...? – mondta kérdő hangsúllyal. – Köszi – válaszoltam. – Na és, mondd csak... lesz esküvő? – kérdezte. – A közeljövőben nem valószínű – mondtam gyorsan. – Ez probléma? – Jaj, nem, dehogy! Hogy is lenne probléma? A szerkesztőség természetesen nem diszkriminálja az egyedülálló anyákat... Hirtelen ólmos fáradtság nehezedett rám. – Tudom – nyugtattam meg. – De azt is tudom, hogy a többieknek fura lehet a helyzet... – Minél kevesebbet magyarázkodsz, annál jobb – jelentette ki Betsy. A tárgyalóteremben ültünk, csukott ajtónál és lehúzott reluxánál, így az elhaladó kollégáimat csak térdtől lefelé láttam. Felismertem Frank, az olvasószerkesztő kitaposott mokaszinját, ahogy gazdája lelassított a postázóba menet. Közvetlenül mögötte Tanisha, a képszerkesztő közepesen magas sarkú, konzervatív cipője érkezett nevetségesen lassú tempóban. Biztos voltam benne, hogy ha felhúznánk a reluxát, kollégáim kíváncsi tekintetét látnám, ahogy próbálják kitalálni, miért zárkóztunk be Betsyvel; vajon épp fejmosást kapok–e, és ha igen, miért. Kétségem se volt afelől, hogy a fachjuk ellenőrzése után azonnal Alice–hez, a szerkesztőségi titkárnő asztalához kanyarodnak, aki minden szaftos és botrányos pletykáról elsőként értesült.

Ez a hátulütője annak, ha olyanokkal dolgozik együtt az ember, akik mások ügyeinek kiszimatolásával keresik a kenyerüket: az ő titkai is könnyen veszélybe kerülnek. – A helyedben én nem mondanék semmit – mondta Betsy. Negyvenes éveiben járó, alacsony, éles eszű nő volt, rengeteg világosszőke hajjal. Az Examinernél töltött évei során átélt már szexista vezetőséget, felvásárlásokat, költségcsökkentéseket és számtalan férfi főszerkesztőt, akiknek mind más elképzelésük volt arról, hogy lehetne felvirágoztatni a lapot. Nagy túlélő volt, nem mellesleg a mentorom a lapnál, és biztos lehettem benne, hogy jó tanáccsal lát el. – Hát, egy idő után muszáj lesz mondanom valamit… – Egy idő után – ismételte meg Betsy. – De egyelőre én a helyedben nem mondanék semmit. Jóindulatúan nézett rám. – Ugye tudod, hogy nem lesz könnyű? – kérdezte. – Tudom – válaszoltam. – Na és lesz, aki... segít? – Ha arra vagy kíváncsi, hogy Bruce fehér lovon belovagol–e, hogy megkérje a kezem, a válasz valószínűleg nem. De anyám és Tanja segíteni fognak... és talán a húgom is. Betsy felkészülten érkezett. A kollektív szerződés egy példányát húzta elő az aktatáskájából, majd kitette mellé a jegyzetfüzetét és a számológépét. – Lássuk, mit tehetek érted. A számolgatás eredménye korrekt ajánlat volt. Hat hét fizetett szülési szabadság, és hat további hét fizetés nélküli távollét, ha igényt tartok rá. Utána heti három napot kell dolgoznom, hogy megmaradjon a társadalombiztosításom, de Betsy azt mondta, ezek egyikén otthonról is dolgozhatok, ha biztosítani tudom az elérhetőségemet. Bepötyögött pár számot a gépbe, majd kikalkulálta a leendő fizetésemet. Rosszabb volt, mint amire számítottam, de még éppen hogy ki tudok majd jönni belőle. Legalábbis ebben reménykedtem. Azon tűnődtem, vajon mennyibe kerül a bébiszitter. És a babaruhák... a bútorok… és az étel? A gondosan megspórolt pénzem, amit egy esetleges esküvőre vagy házvásárlásra gyűjtögettem össze, a lelki szemeim előtt olvadt semmivé. – Majd valahogy megoldjuk – nyugtatott Betsy. – Ne aggódj. Felnyalábolta a papírjait, és sóhajtott. – Legalábbis ne aggódj többet, mint amennyit féltétlenül muszáj. És szólj, ha bármiben tudok segíteni.

– Nyolc hetes – jelentette be a nőgyógyász dallamos hangján. – Talán kilenc. – Nyolc – mondtam elhaló hangon. Nehéz határozottan nyilatkozni, amikor az ember hanyatt fekszik, kengyelbe kényszerült, szétterpesztett lábbal.

Gita Patel – legalábbis a fehér köpenyére tűzött névtábla alapján így hívták az orvost – letette a vizsgálóeszközeit, és a gurulós székével velem szembe helyezkedett, miközben én nagy nehezen felültem. Nagyjából velem egykorúnak tippeltem. Csillogó fekete haját a tarkóján decens kontyba fésülve viselte. Általában nem hozzájártam a biztosítóm által finanszírozott, barátságtalan alagsori rendelőben, de nála tudtam legkorábbra időpontot kérni, és hála anyám lankadatlan zaklatásának, hogy voltam–e már orvosnál, úgy döntöttem, nem halogatom a vizsgálatot. Egyelőre szimpatikusnak tűnt. Dr. Patel barátságos nő volt, és kíméletesen vizsgált meg. – Hogy érzi magát? – érdeklőtt. – Jól, csak kicsit fáradt vagyok. Illetve nagyon fáradt. – Émelygés? – Az elmúlt pár napban nem volt jellemző, – Nagyszerű. Akkor beszéljünk az elkövetkezendő hónapokról. – Alig észrevehetően a váróterem felé biccentett a fejével. A diszkrécióját csodálva megráztam a fejem. – Nem. Egyedül vagyok. – Értem – válaszolta, és fényes papírra nyomtatott brosúrákat adott át. A fejlécen az egészségbiztosítóm neve díszelgett, „Kis palánták” áll az egyiken. Pfuj. „Tagjaink velünk a legnagyobb biztonságban vágnak neki életük legizgalmasabb kalandjának „ Pfuj, pfuj. – Az elkövetkezendő öt hónapban havonta szeretném látni, utána a nyolcadik hónapig kéthetente, a szülésig hátralévő hónapban pedig hetente – sorolta, miközben egy naptárt tanulmányozott. – A szülés várható időpontját június 15–re teszem… de természetesen a babák akkor születnek meg, amikor nekik tetszik. Zörgő vitaminokkal és folsavtablettákkal a táskámban távoztam, és szédültem a rengeteg arra vonatkozó információról, hogy mit ehetek, mit kell vennem, és kit kell felhívnom. Számtalan kitöltendő formanyomtatványt, a lehetséges szülésre felkészítő tanfolyamokra vonatkozó tájékoztató füzetet és egy gátmetszést taglaló brosúrát kaptam, amit adott lelki állapotomban még megnézni is képtelen voltam. December volt, és végre lehűlt a levegő. Hideg szél kergetett száraz faleveleket a járdán, és vékony dzsekimet össze kellett húznom magamon, hogy ne fázzak hazafelé gyalogolva. Éreztem, hegy hamarosan esni fog a hó. Testileg és szellemileg rettentő kimerült voltam, de még valamit el kellett intéznem. A fogyitanfolyam foglalkozása épp akkor ért véget, amikor megérkeztem. Csoporttársaim és dr. K. vidáman csevegve, meleg pulóverekbe és a szekrény mélyéről nyilván frissen előásott télikabátba burkolózva léptek ki a Túlsúly és táplálkozási rendellenesség ambulancia ajtaján. – Cannie! – intett dr. K, majd elindult felém. A szokásos fehér köpeny helyett vászonnadrágot, kék inget és nyakkendőt viselt. – Hogy van?

– Megvagyok – válaszoltam. – Sajnálom, hogy lemaradtam a foglalkozásról. Már korábban is be akartam ugrani... – Jöjjön, beszéljünk a szobámban – ajánlotta dr. K, A szobájába érve beült az íróasztala mögé, én pedig a vele szembe lévő székre ereszkedtem. Csak abban a pillanatban döbbentem rá, hogy nem egyszerűen fáradt voltam, hanem a végletekig elcsigázott. – Örülök, hogy látom – mondta az orvos, és várakozón nézett rám. Nagy levegőt vettem. Ezen még valahogy juss túl, biztattam magam. Ezt még ki kell bírnod, utána hazamehetsz, és lefekhetsz aludni. – Úgy döntöttem, hogy... kihordom a terhességet. Úgyhogy sajnos nem vehetek részt a programban – közöltem vele. Bólintott, mintha ezt szerette volna hallani. – Elintézem az adminisztráción, hogy postázzák önnek a csekket – válaszolta. – A következő kutatási ciklus ősszel indul, ha esetleg akkor még érdekelné a dolog. – Nem hinném, hogy túl sok szabadidőm lesz – mondtam. Ismét bólintott. – Hiányozni fog a csoportból. Határozottan megszínesítette a foglalkozásokat. – Jaj, ezt csak úgy mondja... – legyintettem. – Egyáltalán nem. A két hete rögtönzött kabaré előadása a női zsírsejt működéséről zseniális volt... Fel is léphetne vele. Sóhajtottam. – Nem könnyű a humoristák élete. És mostanában... elég sok mindent kell végiggondolnom. Dr. K. a noteszáért nyúlt, majd tollat vett elő. – Ha jól emlékszem, várandós nők számára is tartunk táplálkozási tanfolyamot – mondta, majd könyveit és iratait arrébb söpörve a telefon regiszterét vette kézbe. – Ha már befizette a részvételi díjat, akár tanulhat is valami hasznosat... Persze, ha szeretné visszakapni a pénzt, természetesen az is megoldható,,. Olyan kedves volt hozzám. Miért volt ilyen kedves? – Nem, de nagyon köszönöm. Csak azért jöttem, hogy megmondjam, nem tudom folytatni a programot, és nagyon sajnálom... Mélyet sóhajtottam, és ahogy jóindulattal teli, barátságos szemébe néztem, megint potyogni kezdtek a könnyeim. A szobájában, vagy szegény orvosban volt valami, ami miatt minden beszélgetésünk alkalmával elsírtam magam? Átnyújtott egy zsebkendős dobozt. – Jól érzi magát? – Jól vagyok. Jól vagyok. Mindjárt megnyugszom... Elnézést... Ekkor már olyan hevesen zokogtam, hogy alig tudtam meg szólalni.

– Bocsásson meg – nyögtem ki végül. – Azt hiszem, az első trimeszterben a hormonok miatt mindenen elbőgi magát az ember. Megpaskoltam az ölemben lévő táskámat. – Van egy egész listám arról, hogy mit kell szednem, hogy mit kell éreznem... A fejem fölött átnyúlva leakasztotta a fogasról a fehér köpenyét. – Álljon fel – mondta. Ahogy engedelmeskedtem, a vállamra borította a köpenyt. – Mutatok magának valamit. Jöjjön. Egy lifthez vezetett, aztán végig a folyosón, át egy „Csak személyzet részére!” és „Belépni tilos!” feliratú ajtón, végül át egy Csak vészhelyzet esetén nyitható! Riasztóra kötve!” figyelmeztetéssel ellátott újabb ajtón. De a riasztó nem szólalt meg. Hirtelen odakint álltunk az épület tetején, a lábunk alatt elterülő Philadelphiával. Láttam a Városházát; gyakorlatilag egy szintben voltunk a tetején álló William Penn–szoborral. Láttam a fényes ablakokkal teli PECO irodaházat... a Függetlenség tér ezüstösen csillogó ikertornyait... és az apró utcákon araszoló miniatűr autókat. A karácsonyi díszkivilágítás egészen a folyópartig elnyúlt. A jégpályán lassú köröket róttak a mikroszkopikus méretű korcsolyázók. A Delaware folyón túl pedig ott terült el Camden. New Jersey. Bruce otthona. Nagyon távoli helynek tűnt. – Mit szól hozzá? – kérdezte dr. K. Amikor megszólalt, ijedtemben összerezzentem. Egy pillanatra megfeledkeztem róla... megfeledkeztem mindenről. Teljesen magával ragadott az elém terülő látvány. – Még sose láttam így a várost – feleltem. – Csodálatos. Az ajtónak dőlt, és elmosolyodott. – Azt hiszem, a Ritten–house téri bérházakban mélyen a zsebébe kell nyúlnia az embernek, ha ilyen kilátást szeretne. Ismét a folyó felé fordultam, és élveztem, ahogy a hűvös szél simogatja az arcomat Finom illata volt. Egész nap – legalábbis amióta dr. Patel átnyújtotta nekem a terhesség első trimeszterének szokványos tüneteit tartalmazó szórólapot – feltűnt, hogy mindenféle szagot megérzek, és a legtöbbtől rosszul is vagyok. Éreztem a kipufogók füstjét... a szemetesből kiáramló kutyapiszokszagot... a benzingőzt.., még az általam egyébként kedvelt illatok is, mint például a pörkölt kávénak a Starbucksból kiáradó aromája is túl erősnek tetszett. De a klinika tetején a levegőben nem terjengtek szagok, mintha valaki direkt miattam szűrte volna meg. Na jó, miattam, és a hasonló magasságban fekvő, óriási teraszokkal ellátott luxus lakásokban élő szerencsések miatt. – Jobban érzi magát? – kérdezte dr. K. – Igen. Dr. K. leült törökülésben, és intett, hogy csatlakozzak hozzá. Mellé ereszkedtem, vigyázva, hogy ne üljek a fehér köpenyére. – Szeretne beszélni róla?

Gyors oldalpillantást vetettem rá. – Szeretné meghallgatni? Arca zavart kifejezést öltött. – Nem akarok tolakodni... Tudom, hogy nincs hozzá semmi közöm... – Jaj, nem, nem, nem így értettem! Csak nem akarom untatni. – Sóhajtottam. – A szokásos régi mese. A lány megismeri a fiút, beleszeret, aztán mégis szakít vele a mai napig érthetetlen oknál fogva, a fiú apja meghal, a lány vigasztalni próbálja, míg végül terhesen és magányosan végzi. – Á – mondta Dr. K. visszafogottan. Ránéztem. – Másra számított? Nem válaszolt, de az utcákról felszűrődő fényben zavart véltem felfedezni az arcán. Addig fészkelődtem, amíg végül teljesen felé fordultam. – Vallja csak be. Azt hitte, ennyi idő alatt máris új férfit találtam? Ugyan – horkantottam. – Azért ennyit ne nézzen már ki belőlem. – Hát, azt hittem... illetve igazából bele se gondoltam. – Akkor elárulom, hogy néhány hónapnál sokkal több időbe telik találnom valakit, akinek tetszem, aki meztelenül is kíváncsi rám, és akivel elég fesztelenül érzem magam ahhoz, hogy meg is mutassam neki a testem. Megint vetettem rá egy oldalpillantást, és azon tűnődtem, mi van, ha azt hiszi, hogy flörtölök vele. – Ezt csak tájékoztatásképpen mondtam – tettem hozzá esetlenül. – Köszönöm, majd emlékezni fogok rá – válaszolta komoran. Annyira komoly képet vágott, hogy majdnem elnevettem magam. – Mondja csak... honnan tudják magáról az emberek, hogy mikor viccel? Csak mert mindig mindent ugyanúgy mond, – Hogyan? Bénán? – Olyan lassan ejtette ki á „bénán” szót, hogy tényleg elég bénának hangzott. – Nem erre gondoltam. Csak mindig olyan komoly. – Pedig nem vagyok az – mondta szinte sértett hangon. – humorérzékem.

Nagyon jó a

– Sajnos én erről eddig valahogy lemaradtam – ugrattam. – Ne felejtse el, hogy a néhány alkalommal, amikor eddig beszéltünk, ön mindig valamilyen drámát élt éppen át. Nem tartottam illendőnek viccelődni. Most már kifejezetten megbántódottnak tűnt.

– Igaza van – válaszoltam. – Biztos vagyok benne, hogy valójában nagyon vicces. Gyanakodva nézett rám, és összevonta a szemöldökét. – benne?

Mitől olyan biztos

– Mert azt állította. A vicces emberek tudják magukról, hogy jó a humoruk. A nem túl szórakoztató emberek mindig azt mondják, hogy „A barátaim szerint remek a humorom”, vagy hogy „Anyukám szerint nagyon mókás vagyok”. Olyankor kell menekülőre fogni a dolgot. – Ó – válaszolta dr. K. – Szóval, ha megkérném, hogy írja le magát, azt mondaná, hogy jó a humora? – Nem – sóhajtottam, és az éjszakai égboltot bámultam. – Most azt mondanám, hogy nagy szarban vagyok. Egy percig csendben ültünk. A korcsolyázókat figyeltem. – Gondolt már arra, hogyan tovább? – szólalt meg végül dr. K. – Nem kell beszélnie róla, ha nem akar... – Nem, nem, egyáltalán nem bánom a kérdést. Eddig még csak néhány dolgot találtam ki. Azt már tudom, hogy megtartom a babát, bár valószínűleg nem ez a legpraktikusabb döntés. Azt is tudom, hogy a születése után kevesebbet fogok majd dolgozni. Ja, és azt is tudom, hogy új lakást kell keresnem, illetve hogy meg kell kérdeznem a húgomat, hajlandó–e bejönni velem a szülőszobába. Miután így kiterítettem az erősen vesztésre álló lapjaimat, nem hangzottam túl felkészültnek. – És mi lesz Bruce–szal? – kérdezte dr. K. – Látja, ezt a részt még nem találtam ki – feleltem. – Hetek óta nem beszéltünk, és már új barátnője van. – Komoly barátnője? – Annyira komoly, hogy úgy érezte, be kell számolnia róla. Sőt, még cikket is írt a lányról. Az orvos ezen eltűnődött egy pillanatig. – Hát, ez még nem jelent semmit. Lehet, hogy csak bosszút akar állni magán... vagy szeretné féltékennyé tenni. – Hát, az sikerült. – De egy kisbaba… mindent megváltoztat. – Ó, hát maga is olvasta a szórólapot? – kérdeztem, és az államhoz húztam a térdem. – Miután szakítottunk… miután Bruce apja meghalt, rémesen éreztem magam. Minden megtettem volna, hogy visszakapjam őt, hiába hajtogatták a barátaim, hogy nyilván nem véletlenül szakítottam vele. Igazuk is volt. Valahol a lelkem mélyén

nyilván tudtam is, minket nem arra teremtettek, hogy együtt éljük le az életünket. Valószínűleg az én hibám volt... egész elméletem van arra vonatkozóan, hogy a szüleim viszonya miatt miért vagyok képtelen hinni a szerelemben. Lehetett Bruce akármilyen tökéletes… vagy legalábbis mindenben hozzám illő... képtelen voltam ezt belátni, de legalábbis lebeszéltem magam róla. Ki tudja. – De az is lehet, hogy nem ő volt maga számára az igazi. Az orvosi egyetemen mindig azt tanultuk, hogy ha patadobogást hall az ember… – ...ne zebra csordát keressen. Elmosolyodott. – A maguk orvosi egyetemén is ezt tanították? Megráztam a fejem. – Nem, csak apám is orvos volt, és mindig ezt mondogatta. De nem tudom, lehet, hogy most ló helyett tényleg zebrát kell keresnünk. Annyira hiányzik Bruce, és olyan rettenetesen éreztem magam, amikor megtudtam, hogy már talált valaki mást. Rémes a tudat, hogy talán mindem elrontottam... hogy talán ő lett volna az igazi, életem párja, aki nekem rendeltetett. Nagyot nyeltem, ahogy elcsuklottá hangom. – De most... – De most? – Egyfolytában hiányzik. – Felháborodottan ráztam meg a fejem saját nyavalygásom hallatán. – Olyan, mintha kísértene a múlt, de én most nem foglalkozhatok holmi kísértetekkel. Most csak magammal és a babával törődhetek, és azzal, hogy kitaláljam, hogyan készüljek fel a fogadására. Ránéztem dr. K.– ra. Levette a szemüvegét, és figyelmesen nézett. – Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg ismét. Bólintott. – Egy férfi tanácsára van szükségem. Önnek van gyereke? – Tudtom... Nincs. – Azt akarta mondani, hogy „tudtommal nincs”, ugye? – Igen, de még időben észbe kaptam – válaszolta. – Vagyis majdnem időben. – Értem. Szóval nincs gyereke. Hogy érezné magát, ha egy korábbi partnere egyszer csak azzal állna maga elő, hogy terhes? Szeretne egyáltalán tudni a dologról? – Hát, ha rólam lenne szó... – kezdte, majd elgondolkozott. – Igen. Én szeretném tudni. Szeretnék részese lenni a gyerek életének. – Akkor is, ha az anyjával már nem lenne önök közt semmi? – Szerintem egy gyerek megérdemli, hogy két szülő nevelje, még akkor is, ha az a két szülő nem él együtt. Amúgy is elég nehéz felnőni a mai világban. A gyerekeknek minden segítség jól jön.

Természetesen nem ezt akartam hallani. Szívesebben vettem volna, ha azt mondja: „Menni fog, Cannie! Egyedül is menni fog!” Ha Bruce a továbbiakban nem lesz az életem része – már pedig minden jel erre mutatott –, szükségem volta megnyugtatásra, hogy egyedülálló szülőként is helyt tudok állni. – Szóval maga szerint szólnom kéne neki? – Ha én lennék az ő helyében – mondta megfontoltan – , én szeretném tudni, De függetlenül attól, hogy ön mit tesz, vagy ő mit akar, úgyis maga mondja ki a végső szót. Mi a legrosszabb, ami történhet? – Hogy az anyjával beperelnek a gyerek felügyeleti jogáért, és elveszik őt tőlem. – Ezt Oprah műsorában látta? – Nem, a Sally Jessy Show–ban – válaszoltam. Fázni kezdtem, ezért szorosabbra húztam magamon a köpenyt. – Tudja, kire emlékeztet engem? – kérdezte dr. K. – Ha azt mondja, Janeane Garofalóra, leugrom – figyelmeztettem. Mindenki hozzá hasonlítgatott. – Nem rá – nyugtatolt meg dr. K. – Az anyukájára? – kérdeztem. – Nem az anyukámra. – Arra a pasasra, aki volt a tévében, és aki olyan kövér, hogy a tűzoltóknak lyukat kellett ütniük a ház falán, hogy ki tudják őt hozni a mentők? Próbálta elfojtani a mosolyát. – Komolyan beszélek! – mondta szigorúan. – Rendben. Akkor szabad a gazda. – A nővéremre. – Ó. – Egy pillanatra elgondolkodtam. – Miért, a nővére...? – kezdtem, de inkább elhallgattam. Mégis mit kérdezhettem volna? Hogy kövér–e? Vagy vicces? Vagy teherbe ejtette a volt barátja? – Egy kicsit hasonlított magára – mondta dr. K. Felém nyújtotta a kezét, és ujjaival majdnem megérintett. – Ilyen volt az arca és a mosolya. Nem tudtam, mit mondhatnék. Dr. K. maga elé nézve szólalt meg. – Kilencéves voltam, amikor meghalt. – Ó.

– Sok betegem kérdezi tőlem, miért ezt a szakterületet választottam. Nem egyértelmű számukra a döntésem, hiszen nem vagyok nő, és sose voltak súlyproblémáim... – Na persze, dicsekedjen csak – válaszoltam. – A nővére... túlsúlyos volt? – Nem, nem igazán. De folyton a súlyával foglalkozott. – Csak profilból láttam, ahogy dr. K. mosolyog. – Állandóan fogyókúrázott. Az egyik héten csak kemény tojást evett, a másikon meg görögdinnyét.. – Táplálkozási rendellenességgel küzdött? – Nem. Egyszerűen csak folyton a súlya izgatta. Autóbalesetet szenvedett… abban halt meg. Emlékszem, a szüleim bementek hozzá a kórházba, és hosszú ideig senki se árulta el nekem, hogy mi történt. Végül a nagynéném, anyám húga bejött a szobámba, és azt mondta, hogy Katie a mennyországban van, de ne szomorkodjak, mert a mennyország csodás hely, ahol folyton azt csinálhatja, amihez csak kedve van. Akkoriban úgy gondoltam, hogy a mennyország tele van csokoládéval, fagylalttal, baconnel és süteménnyel… csupa olyasmivel, amik után Katie mindig csak sóvárgott, de amikből sosem evett. Dr. K. felém fordult. – Butaság, ugye? – Egyáltalán nem. Én is valami hasonló mennyországot képzelek el. – Amint kimondtam, rémesen éreztem magam. Mi van, ha azt hiszi, hogy gúnyt űzök szegény nővéréből? – Maga zsidó, ugye? – kérdezte dr. K. – Igen. – Én is. Illetve félig. Apám zsidó volt, de minket nem neveltek vallásosan. – Érdeklődve nézett rám. – A zsidók hisznek a mennyországban? – Nem… nem igazán. – Kétségbeesetten próbáltam felidézni a hittanon tanultakat. – Ha az ember meghal, nem várja más... csak hosszú álom. Nincs szó túlvilágról. De aztán ha eljön a Megváltó, mindenki feltámad. – Abban a testben, amiben életében is élt? – Nem tudom. Ha lehet választani, én Heidi Klumét kérem. Halkan felnevetett. – Mondja csak... – Felém fordult, majd hirtelen megszólalt: – Maga fázik. Egy kicsit tényleg vacogtam. – Nem. Jól vagyok. – Ne haragudjon – mondta bocsánatkérően.

– Semmi gond. Szívesen hallgatom mások... élettörténetét. – Majdnem „mások problémáit” mondtam, de szerencsére időben észbe kaptam. – Jólesett beszélgetni. De dr. K. addigra már felállt, és hosszú lábaival elég volt hármat lépnie, máris az ajtónál állt. – Menjünk be – mondta, és előre engedett. Beléptem a lépcsőházba, de nem indultam el lefelé, úgyhogy az ajtó becsukódása után egészen közel álltunk egymáshoz. – Az előbb kérdezni akart valamit – emlékeztettem. – Mi volt az? Dr. K. zavartan nézett rám. – Hát... csak... a várandós táplálkozási csoporttal kapcsolatban akartam kérdezni, hogy van–e kedve részt venni rajta. Biztos voltam benne, hogy nem erről volt szó. Sőt, gyanítottam, hogy valami egészen más kérdés lett volna. De nem mondtam semmit. Talán egy pillanatra átsuhant az agyán… valami butaság... mert a nővéréről beszélve felkavarodtak az érzései. Az is lehet, hogy csak megsajnált. De az is lehet, hogy teljes mértékben tévedtem. A Steve– es fiaskó és a Bruce–ügy után már egyáltalán nem hittem a megérzéseimnek. – Mikor van a foglalkozás? – Megnézem – mondta, és elindultunk lefelé a lépcsőn.

TIZENHÁROM

Hosszas gondolkodás és tíz piszkozat után megfogalmaztam, és elküldtem Bruce–nak egy levelet. Bruce, nincs értelme szépíteni a dolgot, ezért elmondom úgy, ahogy van: terhes vagyok. Akkor történt, amikor utoljára együtt voltunk, és úgy döntöttem, megtartom a gyereket. Június 15–ére vagyok kiírva. Ez az én döntésem, és kellőképpen megfontoltam. Csak azért tudatom veled, hogy te magad eldönthesd, milyen mértékig kívánsz a gyerek életében részt venni. Nem mondom meg, hogy mit tegyél, és nem kérek tőled semmit. Én meghoztam a magam döntését, és most neked is meg kell hoznod a tiédet. Ha szeretnél időt tölteni a kicsivel, mindent meg fogok tenni, hogy ezt megoldjuk. Ha nem, azt is meg értem. Sajnálom, hogy ez így történt. Tudom, mostanában pont nem erre lenne szükséged. De úgy gondolom, jogod van ismerni a helyzetet, hogy azt az utat választhasd, amit helyesnek találsz. Egyetlen dolgot kérek: ne írj erről. Nem bánom, ha rólam beszélsz, de most valaki másról is szó van. Vigyázz magadra,

Cannie Leírtam a telefonszámomat is arra az esetre, ha elfelejtette volna, és elküldtem a levelet. Annyi mindenről akartam még írni neki. Például arról, hogy még mindig epekedem érte. Hogy még mindig arról álmodozom, visszajön hozzám, és együtt élünk: Bruce, én és a baba. Hogy sokszor rémült vagyok, és amikor épp nem félek, akkor dühös vagyok rá, vagy olyannyira elgyötört az iránta való epekedéstől és vágyódástól, hogy attól tartok, valami butaságot teszek, ha csak rágondolok. Igyekeztem napjaimat ügyintézéssel, tervek és listák készítésével, a másik hálószoba limonádé– sárgára való átfestésével és egy Ikeás komód összeszerelésével kitölteni, de még így is mindig azon kaptam magam, mennyire hiányzik. De ezekről nem írtam egy szót se. Emlékszem, a középiskolában milyen nehéz volt kivárni, hogy a főiskolák kiküldjék az értesítő leveleiket arról, felvettek–e, vagy sem. Nos, arra várni, hogy a születendő gyermekünk apja visszajelezzen, kíván–e a továbbiakban részt venni az életünkben, sokkal rosszabb. Három napig megszállottan figyeltem a telefont. Egy hétig mindennap ebédidőben hazamentem, hogy ellenőrizzem a postát, és átkoztam magam, hogy nem ajánlva küldtem el neki a levelet, mert úgy legalább azt biztosan tudhattam volna, hogy megkapta. De semmi se történt. Teltek a napok, de semmi. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire rideg legyen, hogy így hátat tudjon fordítani nekem, nekünk. De úgy tűnt, ez az igazság. Végül feladtam... legalábbis megpróbáltam rávenni magam, hogy feladjam. – Elmondom, mi a helyzet – mondtam a hasamnak. Vasárnap reggel volt, két nappal karácsony előtt. Elmentem biciklizni (az orvos engedte, hogy a hatodik hónap végéig biciklizzek, ha nincs semmi komplikáció), az Egyszerű készségfejlesztő játékok gyerekeknek című könyvben látottak alapján készítettem egy ágy fölé akasztható játékot, amire színesre festett kutya csontokat aggattam, valamint megjutalmaztam magam egy hosszú, kényeztető fürdővel. – Szerintem egy gyereknek két szülőre van szüksége. Ezt szilárdan hiszem. Ideális esetben én is fel tudnék mutatni neked egy apukát, de sajnos másképp alakult a dolog. A te biológiai apád tényleg jó ember, de számomra nem volt megfelelő. Mostanában nehéz időket él, és új barátnője is van... Valószínűleg ez több információ volt, mint amire egy születendő gyermeknek szüksége van, de mindegy. – Szóval sajnálom, de ez van. Megpróbállak a lehető legjobban felnevelni és kihozni az adott helyzetből a legtöbbet. Remélem, később nem fogod ezt nekem szörnyű módokon felhánytorgatni, nem fogsz tetoválásokat, piercingeket meg ki tudja miket viselni, hogy így, vagy bármi más, tizenöt év múlva divatos módon fejezd ki a fájdalmadat. Sajnálom, és mindent meg teszek, hogy jól működjön a családunk.

Valahogy átevickéltem az ünnepeken. Karamellt és sütiket készítettem a barátaimnak ahelyett, hogy tárgyakat vettem volna nekik, a testvéreimnek pedig pénzt raktam egy díszes borítékba (kevesebbet, mint amennyit tavaly elosztogattam). Hazamentem anyuék éves ünnepi bulijára, ahol barátaik tucatjai, plusz a Nemesebb Nem és a Szende Szukák összes tagja nyüzsgött körülöttem. Elhalmoztak jókívánságokkal, tanácsokkal, orvosok neveivel, bölcsődék címeivel, sőt, még a Heathernek két anyukája van című opus egy alig használt példányával is (amit egy Dot nevű, félretájékoztatott softballjátékostól kaptam, akit Tanja azonnal félrehívott, és felvilágosította, hogy én nem leszbikus vagyok, csak egy ejtett megejtett.). Igyekeztem a konyhában tölteni az idő nagy részét, krumplit szeleteltem, tócsnit sütöttem, és hallgattam Lucy beszámolóját arról, hogy ő és egy barátnője hogyan győztek meg egy pasit, akivel a bárban találkoztak arról, hogy vigye fel őket magához, és miután kidűlt, hogyan bontották ki az összes karácsonyi ajándékot a fa alatt. – Ez nem volt szép – zsörtölődtem. – Az nem volt szép, amit ő csinált – felelte Lucy. – Mert mit csinált, felvitt berniünket magához, miközben a felesége elutazott? Ha úgy vesszük, igaza volt. – Ezek mind disznók – folytatta Lucy fennkölten. – Persze, neked ezt nem kell mondanom. Felhörpintette az átlátszó folyadékot a poharából. Szemei ragyogtak. – Rá kell pörögnöm az ünnepekre – magyarázta. – Pörögj odakint – tessékeltem kifelé, aztán egy újabb adag krumplis masszát tettem a serpenyőbe. Gyanítottam, Lucy titkon örül annak, hogy nem ő keveredett ilyen kínos helyzetbe. Egy ilyen nem tervezett terhesség Lucy– tól majdhogynem elvárható lett volna. Tőlem megdöbbentő volt. Anyám bedugta a fejét a konyhába. – Cannie, ugye itt maradsz éjszakára? Bólintottam, Hálaadás óta hagyományszerűen minden hét végén legalább egy estét anyámnál töltöttem. Ilyenkor vacsorát főzött, miközben én igyekeztem nem tudomást venni Tanjáról, másnap reggel pedig elmentük úszni. Komótosan tempóztunk egymás mellett, aztán én hazaindultam felpakolva ennivalóval meg mindenféle holmival, amit a barátai küldtek a születendő babának. Anyu odajött a tűzhelyhez, meglökdöste a sülő tócsnikat egy fakanállal. – Szerintem túl forró az olaj – mondta. Elhessegettem, de csak a mosogatóig hátrált. – Még mindig semmi Bruce–ról? – kérdezte. Bólintottam. – Nem tudom elhinni – folytatta. – Ez nem vall rá...

– Mindegy is – mondtam kurtán. Igazság szerint anyunak igaza volt. Ez tényleg nem az a Bruce volt, akit ismertem, és én is olyan értetlenül álltam a helyzet előtt, mint bárki más. – Nyilvánvalóan a legrosszabbat hoztam ki belőle. Anyám elmosolyodott. Aztán odahajolt és takarékra kapcsolta a lángot. – Ne égesd el ezeket – mondta, majd visszatért a vendégekhez, magamra hagyva egy lábosnyi félig sült tócsnival és a kérdéseimmel. Ennyire nem érdekeljük Bruce–t? – tűnődtem. Tényleg egyáltalán nem érdekeljük? A tél folyamán igyekeztem elfoglalni magam. Sorra jártam a barátaim partijaira, ahol almalét szürcsölgettem tojáslikőr és pezsgő helyett. Gyakran ebédeltem Andyvel és sétálgattam Samanthával, szülésfelkészítő tanfolyamra jártam Lucyval, aki beleegyezett, hogy segít a szülésnél „de csak ha nem kell a puncidat néznem!”, tette hozzá. Egyébként az első nap majdnem ki dobtak minket, mert Lucy elkezdett kiabálni, hogy „Nyomjad! Nyomjad!”, amikor az előadó arról beszélt, hogyan válasszunk kórházat. Attól kezdve a papa–mama párosok nagy ívben kerültek minket. Dr. K. lett az új levelezőtársam. Egyszer vagy kétszer írt e–mailt hetente, megkérdezte, hogy vagyok, és beszámolt a fogyitanfolyamos csoporttársaim életéről. Megtudtam, hogy Esther vett egy futópadot és húsz kilót fogyott, Bonnié pedig bepasizott. „Szeretném tudni, hogy megy sora”, írta mindig, de én sose mentem bele a részletekbe, mert nem igazán tudtam hova tenni őt. Az orvosom volt? A barátom? Nem tudtam, ezért inkább csak a legújabb pletykákat és aktualitásokat osztottam meg vele, meg hogy min dolgozom éppen, és hogy érzem magam. Lassacskán mindenkinek elmeséltem, hogy mi a helyzet; először csak a hozzám legközelebb állóknak, aztán egyre szélesebb körben – a jó barátoknak, a nem olyan jó barátoknak, egy maroknyi munkatársamnak és fél tucat rokonnak. Amikor csak lehetett, személyesen tettem ezt, de Maxi esetében e– mailre kellett hagyatkoznom. „Képzeld,” írtam neki, „terhes vagyok.” A tömörített, korhatár nélküli változatot osztottam meg vele. „Emlékszel, hogy említettem, találkoztam Bruce–szal az apja temetésén? A virrasztás alatt egészen közel kerültünk egymás hoz. Akkor történt.” Maxi válasza azonnal jött. Két mondat, csupa nagybetűvel. „MIHEZ FOGSZ MOST KEZDENI? TUDOK SEGÍTENI?” Megosztottam vele a tervemet: megszülöm a babát, és félállásban dolgozom. „Ideális esetben nem így terveztem volna”, írtam „de igyekszem a legtöbbet kihozni a helyzetből.” „Boldog vagy?” jött vissza Maxi e–mailje. „Nem félsz? Mit tehetek érted?”

„Boldog vagytok. És izgatott”, írtam. „Tudom, hogy örökre megváltozik az életem, de igyekszem nem nagyon megijedni tőle.” Elgondolkodtam az utolsó kérdésén, és azt válaszoltam, arra van szükségem, hogy barátok maradjunk, és tartsuk a kapcsolatot. „Gondolj rám, és drukkolj nekem”, kértem. „Reméljük, valahogy minden a helyére kerül.” Azért voltak olyan napok is, amikor ez nem tűnt lehetségesnek. Mint például aznap, amikor betértem a drogériába, hogy vásároljak néhány terhesség során esetleg szükséges dolgot, úgymint emésztést segítő italport és aranyérkenőcsöt, és egy szerre szembetaláltam magam Bruce legújabb Jó az ágyban cikkével, amely a nyilvánosság előtt felvállalt intimitásról szólt. A címe „Ó, a fagyöngy!” volt. „Ha rajtam múlna,” írta, „egyfolytában E. kezét fognám. Neki van a világon a legszebb keze: kicsi, karcsú és puha, egész más, mint az enyém.” És mint az enyém, gondoltam szomorúan, elnézve vastag ujjaimat, szakadozott körmeimet és berepedt körömágyaimat. Ha rajtam múlna, minden utcasarkon megcsókolnám és megölelném nagyközönség előtt. Nincs szükségem ünnepi alkalmakra, vagy plafonról lógó fagyöngykötegekre ahhoz, hogy így érezzek. E. teljességgel imádnivaló, és én nem érzem cikinek, hogy ezt ki is mutassam. Tudom, hogy ezzel nem sokan vagyunk így. A férfiak zöme szívesebben cipeli a bevásárlószatyrot, a hátizsákot, de még akár a retikült is, semmint, hogy nyilvános helyen megfogja egy nő kezét. Nincs bajuk azzal, hogy megcsókolják az anyjukat, vagy a nővérüket – évek alatt megedződtek és elkopott az ellenállásuk – de nem szívesen csókolják meg a kedvesüket a barátaik előtt. Hogyan vegyük rá partinkat, hogy ezt levetkőzze? Kedves Olvasó, ne add fel a próbálkozást! Gyengéden érj hozzá az ujjaihoz, amikor a pattogatott kukoricát majszoljátok a moziban, fogd meg a kezét, amikor kiléptek az ajtón. Először játékosan csókold meg, és reméld, hogy még nagyobb szenvedéllyel fogja viszonozni. Rejtsd el azt a fagyöngyöt a melltartódban, vagy a vadonatúj csipkés harisnyatartódban... Csipkés harisnyatartó, jaj, ez fájt. Emlékszem, a születésnapomon és Valentin– napon hogyan jelent meg Bruce nagyméretű fehérneműt rejtő dobozokkal. Nem akartam felvenni. Azt mondtam neki, szégyenlős vagyok ehhez. Igazság szerint bár melyikben hülyén éreztem volna magam. Az átlagos méretű nők is szégyellik a feneküket meg a hasukat. Hogyan érezhetném magam jól egy olyan fűzőben vagy tangában, amiből kifolyik a hasam? Úgy éreztem, mintha gúnyt űznének belőlem, aljas tréfát, mintha kandi kamerás műsorban szerepelnék, ahol ha elég buta és hiszékeny vagyok ahhoz, hogy elhiggyem, ezek tényleg jól állnak, megjelenne a műsorvezető és villogó vakukkal meg hatalmas teleobjektíves fényképezőgépekkel felszerelt csapata. Bruce hiába győzködött („Nem vettem volna ilyesmit, ha nem szeretném, hogy hordd!”), egyszerűen képtelen voltam még csak felpróbálni is ezeket. Becsuktam az újságot. Kifizettem, és zsebre vágtam a dolgaimat, majd hazacammogtam. Noha tudtam, hogy a decemberi cikket hónapokkal az előtt írta,

hogy a levelemet megkapta volna – ha egyáltalán megkapta, – mégis úgy éreztem magam, mint akit pofon vágtak. Mivel nem terveztem nagy mulatozást (nem is említve, hogy nem volt, akit éjfélkor megcsókoljak), szilveszterkor is dolgoztam. Fél tizenkettőkor hazajöttem, becsomagoltam Cöfit a kis gyapjúkabátkájába, amit ő nem szívlel (a szívem mélyen tudom, hogy úgy gondolja, hülyén néz ki benne... és a szívem mélyén egyet kell értenem vele), és felvettem a télikabátomat. Betettem egy üveg gyerekpezsgőt a zsebembe, majd lesétáltunk a kikötőbe, ahol leültünk a mólóra és néztük a tűzijátékot, a részeg tinédzsereket és a körülöttünk kiabáló, ölelkező, csókolózó philadelphiaiakat Így léptünk át 1999–be. Miután hazamentünk, nekiálltam annak, amit már rég meg kellett volna tennem. Fogtam egy nagy dobozt, és elkezdtem belepakolni mindent, amit Bruce–tól kaptam, vagy ami rá emlékeztetett. A dobozba került a félig elolvadt gömb gyertya, amit együtt gyújtottunk meg Vermontban, és aminek a pislákoló, illatos lángjánál szeretkeztünk. Bekerült minden levél, amit nekem küldött, mindegyik szépen a borítékjában eltéve. Az összes fehérnemű, amit valaha vett nekem, de sose hordtam, a vibrátor és a rózsaszín szőrmével szegélyezett bilincs, amiknek egyébként se volt túl sok keresnivalójuk kisgyerek által elérhető helyen. A kézzel festett üveg gyöngysor, amelyet az anyjától kaptam az utolsó születésnapomra, és a bőrtáska, amit az azelőttire. Némi mérlegelés után úgy határoztam, hogy a hordozható telefon marad, mivel már nem emlékeztetett Bruce–ra... végül is már nem hívott fel. És Ani DiFranco, Mary Chapin Carpenter, Liz Phair és Susan Werner cédéit is. Ezek az én zenéim voltak, nem az övéi. Mindent összecsomagoltam, leragasztottam a dobozt, és levittem az alagsori tárolóba. Arra gondoltam, majd eladok néhány szép darabot, ha arra kerül a sor, de egyelőre talán elég lesz, ha nincsenek szem előtt. Kezdetnek ez is megfelelt. Felmentem, és kinyitottam az új, gyönyörű márványos borítójú, sűrűn vonalazott lapokkal teli naplómat. „1999” írtam, miközben Cöfi felugrott mellém a kanapé karfájára, és remélem jóváhagyólag nézte a bejegyzést. „Kisbabámnak, akit már most nagyon szeretek”.

Január nagy részében esett az eső, februárban szinte folyamatosan esett a hó, amitől minden fehérbe borult vagy tíz percre, egészen addig, amíg a füstöt okádó városi buszok és az utcán harákoló és köpködő hajléktalanok szürkévé nem változtatták újra. Megpróbáltam nem észrevenni a boltok kirakatát díszítő piros szíveket, Megpróbáltam elkerülni a Moxie piros és rózsaszín Valentin–napi példányát, amelyben – ahogy a borítóról kiderült – Bruce legújabb írása is megjelent, „Hadd szóljon! Tíz új perzselően szexi trükk az igazi erotikus kalandhoz” címmel. Egy balszerencsés napon, amikor sorban álltam a sarki kisboltban, odalapoztam a rovatához, ahol szembesülnöm kellett Bruce egész oldalas képével, amin rúzsvörös selyem boxeralsóban – mint az istenverte boldogság szobra – hever az ágyon egy nővel, akiről csak remélni tudtam, hogy Moxie–modell, nem pedig a titokzatos E.

Porig sújtottan visszalöktem a magazint a polcra, és miután gyors telefonos tanácskozást folytattam Samanthával („Ne törődj vele, Cannie!”) és e–mailben megvitattam a dolgot Maxival („Megölethetem, ha akarod.”), úgy döntöttem, a legjobb lenne egyszerűen tudomást se venni róla, és örülni annak, hogy a február rövid hónap. Telt–múlt az idő. Új és érdekes terhességi csíkokat növesztettem, és elkezdtem sóvárogni a South Street–i boltban kapható import Stilton sajtért, aminek kilóját 32 dollárért mérték. Néha késztetést éreztem, hogy elcsenjek egy darabot és kisomfordáljak a boltból, de sose tettem meg. Túl kínos lett volna magyarázkodni a sajt iránti vágyamról annak, aki az elkerülhetetlen letartóztatásom után letette volna értem az óvadékot. Igazából majdnem olyan jól éreztem magam a második trimeszterben, ahogy a megszállottan vidám hangvételű terhességi könyvek is ígérték. „Kivirulsz, sugárzó leszel, és majd’ kicsattansz az energiától!” olvastam az egyikben, és az illusztráción egy kivirult és sugárzó terhes nő sétált kézen fogva odaadó párjával egy virágos réten. Annyira azért nem voltam nagyszerűen, alkalmanként iszonyatos álmosság tört rám, és a melleim néha úgy fájtak, hogy azt hittem, menten leszakadnak és elgurulnak, éjszaka pedig képes voltam befalni egy egész üveg mangócsatnit, miközben a Music Tv kívánságműsorát néztem. Alkalmanként – na jó, talán gyakrabban is – annyira sajnáltam magam, hogy sírtam. Minden könyvem tele volt olyan képekkel, amelyeken terhes nők pózoltak a férjükkel (vagy néhány haladóbb gondolkodású kiadvány esetében azonos nemű partnerükkel), akik kakaóvajat kennek a párjuk hasára, fagylaltot és savanyúságot hoznak, felvidítják és biztatják a leendő anyukát, és segítenek kigondolni a babanevét. Nekem senki nincs, szomorkodtam, és a drámai hatás érdekében ilyenkor kényelmesen megfeledkeztem Samantháról, Lucyról és anyámról, aki minden este kétszer hívott, és hetente egyszer nálam aludt. Senkit se tudtam leküldeni a kisboltba az éjszaka közepén, senkivel se tudtam éjszakába nyúlóan megvitatni, hogy vajon az Alice vagy az Abigail jobb név–e, senki se vigasztalt, hogy ne féljek a fájdalomtól és ne aggódjak a jövő miatt, mert minden rendben lesz. Úgy tűnt, a dolgok inkább bonyolódnak, semmint egyszerűsödnének. Először is, a munkahelyemen az emberek elkezdtek figyelni. Senki nem jött oda nyíltan rákérdezni, de elkaptam a bámész tekinteteket, és észrevettem a hirtelen beállt csöndeket, ha beléptem a mosdóba, vagy a kávézóba. Egyik délután Gabby megállt az asztalomnál. Ősz óta pikkelt rám, amikor is a Maxival készített mélyinterjúm a vasárnapi lapszám hírességekről szóló rovatának vezető cikke lett – a szerkesztők nagy örömére. Felvillanyozta őket, hogy mi voltunk az egyetlen újság a keleti parton, akinek Maxi interjút adott, és még jobban felvillanyozta őket, hogy csak nekünk beszélt őszintén az életéről, acéljairól és a sikertelen románcairól. Szép kis jutalmat kaptam, és egy ragyogó írásbeli dicséretet a főszerkesztőtől, amit az íróasztalom melletti falra, feltűnő helyre tűztem ki. Mindez nekem nagyon jó volt, de Gabbyban csak nőtt az irigység – különösen amióta a főszerkesztő rám bízta a Grammy– díjátadóról szóló cikk megírását, Gabbynak meg csak annyi jutott, hogy előkészítse Andy Rooney gyászjelentését, hátha az öreg humorista állapota rosszabbra fordul.

– Híztál? – kérdezte. Megpróbáltam megfordítani a kérdést, ahogy azt a Redbook magazin javasolta a „Tíz tipp, hogyan kezeljük a nehéz embereket” című cikkében, magamban konstatáltam, hogy az összes munkatársunk hegyezni kezdi a fülét. – Milyen szokatlan kérdés – mondtam. – Miért kérdezed? Gabby csak bámult rám. – Máshogy nézel ki – mondta. – Szóval azt mondod – kezdtem a Redbook tanácsának meg felelően – neked, hogy mindig ugyanúgy nézzek ki?

fontos

Hosszan és mérgesen nézett rám, majd dúlva–fúlva odébbállt. Ez nem zavart különösebben. Még nem határoztam el, hogy mit mondok az embereknek, sem azt, hogy mikor mondom el nekik, és mindeddig nagyméretű pólókban és bő nadrágokban jártam, remélve, hogy a hízásomat (három kiló az első trimeszterben és még kettő Hálaadás óta) az ünnepek alatti zabálásnak tudják majd be. Az igaz, hogy jókat ettem. Minden hétvégén bőséges villás reggelik anyámnál, heti egy vagy két vacsora a barátaimmal, akik mintha valami titokzatos beosztást követtek volna Minden este felhívott valaki, hogy másnap reggel beugrana egy kávéra vagy egy bagelre. A munkahelyen Andy mindennap megkérdezte, megeszem–e vele az előző esti fényűző vacsoráról elhozott maradékot, Betsy pedig elvitt a két sarokra levő helyes kis vietnami étterembe. Mintha féltek volna attól, hogy egyedül hagyjanak. De nem törődtem azzal, hogy azért csinálják–e, mert kedvelnek, vagy mert kötelességüknek érzik. Élveztem, mert így legalább eltereltem a figyelmemet arról, mennyire hiányzik Bruce, és milyen sok dolgot nem kaphattam meg (biztonságot, stabilitást, apát a születendő gyermekemnek, kismamaruhákat, amelyekben nem úgy nézek ki, mint egy elefánt). Dolgoztam, rendszeresen jártam Dr. Patelhez, és beiratkoztam mindenféle tanfolyamra meg kurzusra, ami egy várandósnak hasznos lehet: Szoptatási alapismeretek, Csecsemőszív–masszázs, Szülők iskolája. Miután anyám közhírré tette az állapotomat, a barátai kisöpörték a saját padlásukat és a gyerekeik padlását. Februárra lett pelenkázó asztalom, pelenkakukám, kiságyam, autósülésem és babakocsim, ami menőbbnek (és bonyolultabbnak) tűnt, mint az én kocsim. Kaptam doboznyi rugdalózót, kis kötött sapkákat, a Nyuszi Gyuszi és a Jó éjt Hold összenyálazott példányait, sőt, még egy ezüst csörgőt is, amin fognyomok voltak. Kaptam cumisüvegeket, cumikat, cumi fertőtlenítőt, Joshtól egy ötvendolláros EBaby ajándékutalványt, Lucytől pedig egy kupac kézzel írt kupont amelyeket heti egy bébiszittelésre válthattam be a baba születése után („de csak ha nem kell kakis pelenkát cserélnem!”) A dolgozószobát lassanként gyerekszobává alakítottam. Azt az időt, amit eddig forgatókönyvek, novellák, a GQ–nak és a New Yorkernek írt motivációs levelek megalkotásával töltöttem – alapvetően azért, hogy magamat fejlesszem most csináldmagad lakberendező tevékenységekre fordítottam. És sajnos elkezdtem a

pénzköltést is. Vettem egy tengerzöld szőnyeget, ami szépen illett a limonádé–sárga falakhoz, illetve egy Beatrix Potter–naptárat. Szereztem egy használt hintaszéket, újra rugóztattam az ülést, majd lefújtam fehérre. Elkezdtem feltölteni a könyvespolcot a kultúrrovat szerkesztőségéből elcsaklizott, otthonról hozott és antikváriumban vásárolt gyerekkönyvekkel. Minden este felolvastam a hasamnak... egyrészt, hogy megszokjam ezt a rutint, másrészt mert valahol azt olvastam, hogy a babák felismerik az anyjuk hangját. És minden este táncoltam. Leengedtem a mindig poros redőnyöket, meggyújtottam néhány gyertyát, lerúgtam a cipőimet, feltekertem a hangerőt, és táncoltam. Ez nem volt mindig boldog tánc. Néha Ani DiFranco üvöltött a hangszórókból, és amikor Ani azt énekelte, hogy „Sose voltál kedves hozzám, és mindig magamra hagytál”. Bruce– ra gondoltam. De azért próbáltam boldogan táncolni, nem magam, hanem a baba miatt. Hogy magányos voltam e? Őrülten. Bruce és az esetleges visszatérésének lehetősége nélkül élni, anélkül, hogy sejtettem volna, látom–e még őt valaha, miközben tudtam, hogy teljességgel elutasít engem és a gyermekünket, olyan volt, mintha oxigén nélkül kellett volna léteznem. Néha haragudtam rá, és dühös voltam, amiért olyan sokáig hagyta, hogy együtt legyünk... vagy mert nem jött vissza, pedig én annyira akartam. De meg próbáltam a dühömet, csakúgy, mint az ajándékait, egy dobozba zárni és továbblépni. Néha akaratom ellenére elgondolkodtam azon, hogy vajon csak a büszkeség tart–e minket távol egymástól, és nem lenne–e helyesebb, ha felhívnám, vagy ami még jobb, ha elmennék hozzá, és addig könyörögnék, amíg visszafogad. Azon tűnődtem, lehetséges–e, hogy mindennek ellenére azt mondaná, még mindig szeret. Vajon szeretett–e egyáltalán? Nem akartam ezen gondolkodni, de az agyam ilyenkor egyfolytában pörgött, amíg le nem foglaltam magam valamivel: kifényesítettem az étkészletet, gyerek– biztossá tettem a konyhaszekrényeket, kitakarítottam a gardróbot. A lakásom, talán most először volt igazán rendes és szép. Kár, hogy a fejemben nagy volt a zűrzavar.

TIZENNÉGY

– Az egyetlen dolog, amit minden szingli nőnek az eszébe kell vésnie – magyarázta Samantha, miközben a Kelly Drive–on sétáltunk egy friss, szeles áprilisi reggelen –, hogy ha a pasi akar vele beszélni, fel fogja hívni. Ezt ismételgesd magadban: „Ha akar velem beszélni, hívni fog.” – Tudom – mondtam szomorúan, kidomborodó hasamon nyugtatva kezeimet, amit már megtehettem, mivel az előző héten hivatalosan is bejelentettem, hogy terhes vagyok. Terhesnek lenni furcsa volt, de voltak előnyei is. Az emberek – na jó, a férfiak – ahelyett, hogy érdektelenül, avagy gúnyosan néztek volna rám, a Nagydarab Nőre, inkább kedvesen méregettek. Ez üdítő változás volt. Még magam is úgy éreztem, jobban nézek ki – legalább néhány pillanatig...

– Igazából már jobban vagyok – mondtam. – Megpróbálok proaktív lenni. Valahányszor eszembe jut Bruce, kényszerítem magam, hogy a gyerekkel kapcsolatban gondoljak valamire. Valamire, amit még el kell intéznem, meg kell vennem, vagy amire fel kell készülnöm. – Jól hangzik. És hogy megy a munka? – Megyeget – válaszoltam. Igazság szerint egy kicsit furcsán esett dolgozni. Különös volt, hogy valami, ami egy évvel korábban még izgalommal, idegességgel, indulattal vagy boldogsággal töltött el, újabban mennyire nem érdekelt. Egy ebéddel egybekötött megbeszélés Craig Kilbornnal a műsorának új irányairól? Ugyan. Egy csúnya veszekedés Gabbyval arról, hogy melyikünk írja a Dadus sorozat véget értéről szóló cikket? Mindegy volt. Még a kollégáim egyre gyakoribb, leplezetlen pillantásai a (növekvő) hasamról a (csupasz) gyűrűsujjamra sem érdekeltek. Senki sem vette még a bátorságot, hogy rákérdezzen, de fel voltam készülve válaszokkal – Igen, – mondanám, – terhes vagyok. – Nem, – mondanám, – már nem vagyunk együtt az apjával. Úgy gondoltam, ezzel leszerelhetem őket... feltéve, hogy át tudom terelni a szót a saját terhességük, szülésük és gyereknevelési elveikkel kapcsolatos történeteikre. – Szóval, mi a program mára? – kérdezte Samantha. – Vásárolni kell még ezt – azt. Samantha felnyögött. – Sajnálom, de tényleg szükségem van néhány dologra a kismamaboltból... Tudtam, hogy Samantha próbált jó fej lenni a beszerző körutaimmal kapcsolatban. De azt kell mondjam, ez nem volt könnyű. Egyrészt, mivel eltérően az összes többi általam ismert nőtől, Samantha utál vásárolni. Másrészt, biztos vagyok benne, rosszul volt attól, hogy leszbikus párnak néznek minket Miközben Samantha az egekig magasztalta a csomagküldő szolgálatok katalógusaiból és az internetről való vásárlás előnyeit, egy pasi kocogott el mellettünk. Magas és vékony volt, rövidnadrágban és elnyűtt pólóban, amelyen valamelyik főiskola neve szerepelt. Nincs semmi különös a Kelly Drive–on szombatonként kocogókban. Kivéve, hogy ez megállt mellettünk. – Hello, Cannie! Megálltam és rásandítottam, kezeimet védőn a hasamra téve. Samantha is megállt, de ő szájtátva. A Titokzatos Kocogó levette a baseballsapkáját. Dr. K. volt az. – Jó napot! – köszöntem mosolyogva. Hűha. Azon a szörnyű, neonfényű épületen kívül, a fehér köpenye és szemüvege nélkül, egész jól nézett ki... a korához képest. – Mutass be a barátodnak – mondta Samantha gyakorlatilag dorombolva.

– Ő itt dr. Krushelevansky – mondtam lassan, és szerintem helyesen is ejthettem a nevét, mert rám mosolygott. – A Philadelphiai Egyetem programjáról, amiben korábban részt vettem. – Kérem, szólítson Peternek. Kézfogások oda–vissza, miközben két görkorcsolyás majd nem nekünk jött. – Jobb lenne, ha nem ácsorognánk itt – mondtam. – Önökkel tartok – mondta, – ha nem gond. Úgyis le kell hűlnöm,,. – Ó persze. Feltétlenül! – mondta Samantha. Rövid, de jelentőségteljes pillantása egyértelmű üzenetet hordozott: „Facér ez a pasi? És zsidó? És ha igen, akkor milyen elfogadható indokod van arra, hogy soha nem beszéltél róla?” Vállrándítással és felvont szemöldökkel válaszoltam, amit úgy kellett hogy értsen; „Fogalmam sincs, hogy facér– e, és különben is, nem úgy van, hogy férjhez mész?”. Úgy tűnt, Samanthának véget ért a szerelmi pechszériája, amelyben kapcsolatai csak a harmadik randiig jutottak, és kitartott a jógaoktató mellett. Amikor épp nem Bruce–ról beszélgettünk, arról tanakodtunk, hogy a jógaoktató vajon túl elborult–e ahhoz, hogy feleségül kérje. Eközben, nem törődve kettőnk szemöldökrángatásos üzenetváltásaival, dr. K. megismerkedett Cöfivel, akiről már sokat beszéltünk a fogyitanfolyamon. – Szóval te vagy az a hites kis Fickó – mondta, miközben Cöfi lelkesen demonstrálta függőleges ugrástechnikáját, és egyre magasabbra szökkent. – Felléphetne a cirkuszban – mondta dr. K. Cöfi füle tövét vakargatva, amit Cöfi szemmel láthatóan nagyon élvezett. – Még néhány kiló, és magam is felléphetek. Még mindig alkalmaznak kövér nőket igaz? Samantha rám bámult. – Nagyon egészségesen néz ki – jelentette ki dr. K. – Hogy megy a munka? – Tulajdonképpen jól. – Olvastam a cikkét a The View című talkshow–ról – mondta. – Azt hiszem, teljesen igaza van ... néha tényleg olyanok, mint egy csivitelő madárraj. – Különösen, amikor izgatottak – válaszoltam. Dr. K. nevetett. Samantha ránézett, aztán rám, fejben mérlegelte a dolgokat, majd megragadta Cöfi pórázát. – Nos – kezdte vidáman. – Köszönöm, hogy sétáltál velem, Cannie, de most mennem kell. Cöfi nyüszögött, ahogy elrángatta őt a kocsijához. – Szia! Jó vásárlást! – Vásárolni megy? – kérdezte dr. K.

– Igen, kell néhány... – valójában új alsóneműt kellett vennem, mert amit eddig hordtam, már nem jött rám, de eszem ágában sem volt ezt elmondani neki – ...élelmiszer – fejeztem be erőtlenül. – A vásárcsarnokba indultam... – Nem bánná, ha én is mennék? – kérdezte dr. K. – Nekem is kell vennem pár dolgot. Szívesen elfuvarozom. Rásandítottam a napfényben. – Tudja mit? Ha egy óra múlva találkozunk, akkor reggelizhetnénk is, és aztán vásárolhatnánk – mondtam.

Elmesélte, hogy hét éve él Philadelphiában, de még soha nem volt a Hajnalka Falatozóban, az én kedvenc reggeliző helyemen. Ha valamit nagyon szeretek, az megmutatni a kedvenc evős helyeimet. Hazamentem, gyorsan letusoltam és felvettem a szokásos öltözeteim egyikét (fekete bársony macskanadrág, óriás tunika, és a tíz dollárért vásárolt halványkék Chuck Taylor cipőm), aztán találkoztunk a falatozónál, ahol szerencsére nem kellett sorban állni. Mázli volt ilyenkor hétvégén. Jókedvűen becsusszantunk egy bokszba. Dr. K, jól nézett ki – letusolt, és vászonnadrágot meg kockás inget vett fel. – Fogadok, szokatlan lehet önnek, hogy valakivel enni megy – mondtam. – Az ebédpartnerei biztosan nagyon szoronganak, és nem merik azt rendelni, amit valóban akarnak. – Igen – felelte –, magam is tapasztaltam effélét. – Hát, most olyat mutatok magának, amilyet még nem látott – figyelmeztettem, és közben odaintettem a rasztafrizurás pincérnőt, aki nyakpántos pólót és a hasán tekergőző tetoválást viselt. – Kérnék egy sajtos omlettet sült paprikával, pulykaszalonnával és kétszersülttel, és lehetne krumplit és grízkását is kérni csak az egyik vagy csak a másik helyett? – Persze – mondta, és a tollával a doktor felé bökött. – Én ugyanezt kérném – mondta. – Okos fiú – mondta a pincérnő, és elcsattogott. – Végül is ez reggeli és ebéd egyben – mondtam magyarázatképpen. Kicsit megrántotta a vállát. – Kettő helyett eszik – mondta. – És... hogy mennek a dolgok? – Ha a „dolgok” alatt a jelenlegi helyzetemet érti, megvagyok. Sőt, egyre jobban érzem magam. Még mindig elég fáradékony vagyok, de ennyi. Nem szédülök, nem hányok, és nem vagyok már annyira álmos, hogy elaludjak a munkahelyi vécén... Dr. K. felnevetett. – Ez tényleg megtörtént?

– Csak egyszer – válaszoltam. – De most már jobb. Bár tisztában vagyok azzal, hogy az életem egyre jobban hasonlít Madonna valamelyik kevésbé sikeres számának videoklipjére, azért nem olyan vészes. Melodrámai mozdulattal a homlokomhoz emeltem a kezem. – magány!...

Csák áz há

Dr. K. összehúzott szemmel nézett rám. – Ez Garbó akart lenni? – Hé, ne húzzon ujjat egy kismamával! – Még életemben nem láttam ilyen rossz Garbo–imitációt. – Higgye el, jobban megy, amikor iszom. – Nagyot sóhajtottam. – Jesszus, de jólesne egy tequila! – Nekem mondja? – vetette közbe a pincérnő, miközben elénk rakta a bőségesen megpakolt tányérokat. Nekiláttunk az evesnek, – Nagyon finom – állapította meg dr. K. két falat között. – Ugye? – bólogattam. – Isteni a kétszersültjük. A disznózsír a titok. Dr. K. rám nézett – Ez Homer Simpson volt, ugye? – Ügyes! – Hát, Homert sokkal jobban utánozza, mint Garbót. – Igen. Vajon ez mit árul el rólam? Gyorsan témát változtattam, mielőtt válaszolhatott volna. – Szokott a sajtra gondolni? – Egyfolytában – mondta. – Gyötrelmes érzés. Éjszakánként ébren forgolódom, és a sajtra gondolok. – Nem, komolyan – mondtam, és a villámra szúrtam egy falat omlettet. – Vajon ki fedezte fel a sajtot? Ki mondhatta, hogy „Hm, fogadok, hogy finomabb lenne, ha a tejet hagynánk addig állni, amíg vastag penészréteg nő köré”? A sajt biztosan tévedésből keletkezett. – Sose gondolkodtam még ezen – mondta. – De a Cheez Whiz sajtszószon már igen. – Philadelphia hivatalos étele! – Megnézte valaha a Cheez Whiz összetevőinek listáját? – kérdezte. – Ijesztő. – Maga szerint ez ijesztő? Megmutatom azt a tájékoztató füzetkét, amit az orvosom adottá gátmetszésről – mondtam. Kényelmetlenül nyelt egyet.

– Jól van, addig nem, amíg eszik – visszakoztam. – De komolyan, valami alapvetően nem stimmel az orvostársadalommal. Tényleg cölibátusra akarják fogni az emberi fajt? – Fél a szüléstől? – kérdezte. – Borzasztóan. Olyan kórházat keresek, ahol teljesen kiütik az embert szülés előtt, és a végén semmire sem emlékszik. – Reménykedőn néztem rá – Maga fel tud írni szereket, igaz? Talán csúsztathatna nekem egy kis cuccot, mielőtt a móka el kezdődik. Nevetett. Nagyon szép volt a mosolya. Az arca két oldalán két nevetőránc jelent meg. Vajon hány éves lehetett? Fiatalabb, mint ahogy először gondoltam, de valószínűleg még így is leg alább tizenöt évvel idősebb nálam. Nem volt jegygyűrűje, de ez nem jelentett semmit. Sok férfi nem hordja. – Minden rendben lesz – mondta. Nekem adta a maradék kétszersültjét, és arcizma se rezdült, amikor kértem egy forró csokoládét. Ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen, mondván, tartozik nekem ennyivel, amiért megmutattam neki a falatozót. – Merre tovább? – kérdezte, – Ó, tegyen csak ki a vásárcsarnoknál. – Nem, nem, állok rendelkezésére. Ránéztem oldalról. – Cherry Hill pláza? – javasoltam halványan bizakodva. A Cherry Hill pláza a folyó túloldalán volt, New Jerseyben. Volt benne Macy's, két kismama bolt, és egy M,A.C, sminkes pult is. A saját kocsim Lucynál volt kölcsönbe a hétvégére, aki csak úgy kapott meg egy éneklő virágáruslány állást, ha bevállalta a fuvarozást is. Persze mindezt csak addig akarta csinálni, amíg modellkarrierje be nem indult. – Mehetünk? Ezüstösen csillogó, nagy szedán kocsija volt. Az ajtaja nagyon határozottan csukódott, és a motor hangja sokkal feltűnőbb volt, mint az én kis Hondámé. Az utastér makulátlan volt, az ülések vadonatújnak néztek ki, mintha emberi fenék még soha nem érintette volna a kárpitot. A 676–os úton mentünk, át a Ben Franklin hídon a napfényben csillogó Delaware folyó felett. A fák ágait már halványzöld levélkezdemények borították, és a nap játszadozott a víz felszínén. A lábam jólesően elfáradt a sétától, a hasam jólesően tele volt az ebédtől, kezemet a hasamon nyugtattam, és valami olyat éreztem, ami egy percembe telt, hogy felismerjem. Végül rájöttem: boldog voltam. Amikor a parkolóba értünk, figyelmeztettem. – Ha bemegyünk az áruházba, az emberek azt fogják gondolni, hogy maga az ööö...

– Az apa? – Izé, igen. Rám mosolygott. – És milyen viselkedést vár tőlem? – Hm... – Igazság szerint ezt nem gondoltam végig, annyira el voltam bűvölve az utazástól ebben a hatalmas, erőt sugárzó kocsiban, a tavasztól és a boldogságtól. – Szerintem improvizáljunk. Nem is volt olyan nehéz. Abban a boltban, ahol kismamacsomagot vásároltam (hosszú ruha, rövid ruha, szoknya, nadrág, tunika, mindez valami elnyűhetetlen, rugalmas, garantáltan foltbiztos fekete anyagból), olyan tömeg volt, hogy senki se foglalkozott velünk. Ugyanígy a Toys”R”Us játékboltban sem, ahol építőkockákat vettem, vagy a Targetban, ahová egyet–fizet–kettőt–kap utalványom volt nedves törlőkendőre és pelenkára. Egyedül a Baby Gap pénztárosa nézett egyikünkről a másikra és vissza, de nem szólt egy szót sem. Nem úgy, mint az a hölgy a Borsó Meg a Héja kismamaboltban, aki azt mondta, amikor Samanthával az előző héten ott vásároltunk, hogy milyen bátrak vagyunk. Egy héttel korábban pedig a Ma Jolie eladója jegyezte meg, amikor felpróbáltam egy nadrágot, hogy „a papának biztos tetszeni fog”. Nagyon kellemes volt dr. K–val vásárolni. Csendes volt, de ha kértem a véleményét, megmondta, és cipelte a csomagokat, sőt, még a hátizsákomat is. Vett nekem ebédet a büfében (ami nem hangzik túl elegánsnak, de a Cherry Hill büféje elég kellemes), és nem zavarta, hogy négyszer is el kellett mennem a mosdóba. Sőt, a legutolsó alkalommal addig bement egy kisállat–kereskedésbe és vett egy műcsontot Cöfinek – majdnem akkorát, mint a kutya maga. – Hogy ne érezze elhanyagolva magát – magyarázta. – Kedvelni fogja magát – mondtam. – Ez lenne az első eset. Cöfi rendszerint önjelölt őrző–védő szolgálatként működik a... – „...férfiakkal kapcsolatban, gondoltam, de dr. K. nyilván nem „olyan”. Végül is ez nem randi volt. – ...az új barátokkal kapcsolatban – fejeztem be végül. – Bruce– t kedvelte? Elmosolyodtam, miközben visszaemlékeztem Bruce és Cöfi kapcsolatára, amelyben törékeny volt a béke, és ha egy kicsit hosszabb ideig nem figyeltem oda, bármikor kirobbanhatott a totális háború, Bruce kénytelen–kelletlen beleegyezett, hogy Cöfi az ágyban aludjon, ahogy addig is, Cöfi pedig kénytelen–kelletlen beleegyezett, hogy Bruce egyáltalán létezzen, de még így is előfordult némi szóváltás, inzultus, megrágott cipők, övek és pénztárcák. – Azt hiszem, Bruce– t mindig egy hajszál választotta el attól, hogy oldalba taszajtsa Cöfit. Nem volt egy nagy kutyás. És hát Cöfi sem egyszerű eset.

Hátradőltem az új illatú autó ülésében, és élveztem a tetőablakon át beáramló, melegen simogató, késő délutáni napfényt,, Dr. K. rám mosolygott. – Elfáradt? – Egy kicsit – mondtam, és ásítottam. – Szundítok egyet, ha hazaértem. Elmagyaráztam az utat, és amikor bekanyarodtunk az utcánkba, elismerően bólintott. – Csinos – mondta. Körülnéztem, vajon mit is láthat: az utakat szegélyező, rügyező fákat, a vöröstéglás házak előtti virággal teli kaspókat. – Igen – mondtam. – Szerencsém volt, hogy itt találtam lakást. Amikor felajánlotta, hogy segít felhordani a dolgaimat, nem akartam elutasítani, habár azon gondolkodtam, miközben a pelenkákat cipeltem fel a harmadikra, hogy vajon milyennek látja majd a lakásomat. Ő nyilván egy nagy, kertvárosi házban lakott, tizenhat szobával és a kertben futó patakkal, nem is beszélve a konyhájáról, amelyben egészen biztosan nem voltak 1978–ból származó berendezések, mint az enyémben. De a lakásom legalább aránylag tiszta, gondoltam magamban. Kinyitottam az ajtót, mire Cöfi kilőtt a folyosóra, és szaltózott a levegőben. Dr. K, nevetett. – Szia, Cöffentyű – mondta, miközben Cöfi a három zacskón keresztül is kiszagolta a műcsontot, majd remegni kezdett a boldogságtól. Ledobtam a csomagokat a kanapéra, és elsiettem a mosdóba, miközben Cöfi megpróbálta beleásni magát a szatyorba. – Helyezze magát kényelembe! – kiáltottam. Mire visszatértem, dr. K. a leendő gyerekszobában álldogált, ahol korábban megpróbáltam összerakni a kiságyat, amit anyám egyik barátjától kaptam. A kiságy lapra szerelve érkezett, összeszerelési útmutató nélkül, és valószínűleg néhány fontos darab is hiányzott belőle. – Ezzel valami nem stimmel – morogta. – Nem bánja, ha meg próbálom? – Csak nyugodtan – mondtam zavartan, de örömmel. – Ha sikerül összeraknia, tartozom magának valamivel. Rám mosolygott – Nem tartozik semmivel – mondta. – Jól éreztem magam. Mielőtt kigondoltam volna, hogyan értelmezzem ezt a kijelentést, megszólalt a telefon. Elnézést kértem, megragadtam a készüléket, és esetlenül az ágyra vetettem magam. – Cannie – hallottam az ismerős brit akcentust. – Hol voltál? – Vásárolni – mondtam, nem kevéssé meglepve, Maxival addig főként e–mailben tartottuk a kapcsolatot, nagy ritkán beszéltünk a munkahelyi telefonomon. Ilyenkor

mesélt a sci–fi thriller forgatásáról, amiben együtt játszott egy fiatal meleg színésszel, akinek nem egy, nem kettő, hanem három teljes munkaidős „józansági tanácsadóra” volt szüksége, hogy egyenesben tartsák az életét. Maxi ezen kívül e–mailben küldött befektetési tanácsokat és újságcikkeket, amelyek arról szóltak, hogyan kell értékpapír alapot képezni újszülöttek számára. Én válaszul írtam neki a munkámról és a barátaimról... és a képlékeny terveimről. Nem kérdezett sokat a közelgő jövevényről – ezt a jólneveltségének tudtam be. – Híreim vannak – mondta. – Nagy híreim. Óriásiak. A legnagyobbak. A forgatókönyved – hadarta egy szuszra. Összeszorult a torkom. A megismerkedésünk óta eltelt időben soha, egyetlen egyszer sem merült fel beszélgetéseink során a forgatókönyvem. Azt hittem, Maxi megfeledkezett róla, nem olvasta el, vagy ha olvasta is, olyan szörnyűnek találta, hogy a barátságunkra való tekintettel inkább sosem említette. – Nagyon tetszett – jelentette ki. – Josie karaktere tökéletes hősnő. Annyira kedves, makacs, vicces és szomorú egyben, hogy örömmel eljátszanám. – Persze – mondtam, még mindig nem értve, mi történik. – Akkor kezdj el hízni. – Beleszerettem ebbe a szerepbe – folytatta Maxi figyelmen kívül hagyva a megjegyzésemet. A szavak csak úgy áradtak belőle, egyre gyorsabban és gyorsabban. – És van egy előszerződésem az Intermission stúdióval... Megmutattam a menedzseremnek a forgatókönyvet, ő pedig megmutatta a stúdiónak. Nekik is nagyon tetszett... különösen az a gondolat, hogy Josie-t én játszhatnám. Szóval, ha ha beegyezel... az Intermission szeretné megvenni a forgatókönyvedet úgy, hogy én legyek a film főszereplője. Természetesen végig be lennél vonva a munkákba... Szerintem olyan szerződést kéne kötnünk, hogy a jóváhagyásunkra legyen szükség a változtatásokhoz, és természetesen legyen beleszólásunk a szereposztásba, nem beszélve a rendező kiválasztásáról... Ekkor már nem figyeltem. Hanyatt dőltem az ágyon, a szívem majd kiugrott a helyéből az izgatottságtól. Elkészül a filmem, gondoltam magamban, és az arcomra széles mosoly ült ki. Istenem, végre megtörténik, amire vártam: valaki megfilmesíti a forgatókönyvemet! Most már jó vagyok, most már tényleg sikerült! Még az is lehet, hogy gazdag leszek! És abban a pillanatban megéreztem. Mintha egy hullám indult volna el bennem. Mintha az óceánban lenem volna, és finom hullámokon ringatóztam volna. Ledobtam a telefont, és mindkét kezemet a hasamra tettem, amire gyengéd, szinte kíváncsiskodó kopogtatás volt a válasz. Megmozdult. Megmozdult a kisbabám. – Hát itt vagy – suttogtam. – Tényleg itt vagy? – Cannie? – hallottam Maxi hangját – Jól vagy? – Jól vagyok – válaszoltam, és felnevettem. – Tökéletesen.

NEGYEDIK RÉSZ Mint a villám

TIZENÖT

Sose volt szerencsém Hollywooddal. Számomra a filmipar olyan volt, mint az a srác. aki után azóta epekedtem, hogy összefutottam vele a középiskola menzáján – olyan jól nézett ki, olyan tökéletes volt, hogy tudtam, soha észre nem vesz, és amikor az érettségi után megkértem, írja alá az évkönyvemet, üres tekintettel bámult rám, mert a nevemet se tudta. Reménytelen szerelem volt, de soha nem adtam fel. Néhány havonta zaklattam az ügynökségeket ajánlkozó levelekkel, figyelmükbe ajánlván a forgatókönyvemet. Fáradozásaimnak nem lett más eredménye, mint egy köteg előre nyomtatott visszautasító levelező lap („Kedves forgatókönyvíró– aspiráns”, kezdődött mindegyik), vagy néha egy félhivatalos levél, amelyben tájékoztattak, hogy nem foglalkoznak ismeretlen írók, kezdő írók, elsőfilmes írók, vagy bármi hasonlóan degradáló jelzővel ellátott írók kéretlen anyagaival. Egyszer, egy évvel azelőtt, hogy Bruce–t megismertem, egy menedzser hajlandó volt találkozni velem. Leginkább arra emlékszem, hogy az alatt a tíz perc alatt, amit rám szánt, egyszer se mondta ki a nevemet, és egyszer se vette le a napszemüvegét. – Olvastam a forgatókönyvét – mondta, miközben áttolta a kéziratot az asztalon, csak az ujjai hegyével érve hozzá, mintha az túl gusztustalan lett volna ahhoz, hogy a teljes tenyerével megfogja. – Aranyos volt. – Az aranyos nem jó? – kérdeztem, az arckifejezéséből erre a nyilvánvaló következtetésre jutva. – Jó az aranyos, ha egy gyerekkönyvről van szó, vagy a Végre hétvége műsoráról az ABC– n, Egy mozifilmnél, hát… jobban szeretjük, ha ütős. Megkopogtatta tollával a címoldalt. Csillagokat látok, állt rajta. Szórakozottan kacskaringókat firkálgatott a kezdőbetűkre, így azok úgy néztek ki, mint egy–egy kígyó. – Valamint jobb, ha tudja, csak egy kövér színésznő van Hollywoodban. – Ez nem igaz! – törtem ki, feladva az „udvariasan mosolygok és csöndben maradok” stratégiámat. Nem is tudom, mi háborított fel jobban, a „kövér színésznő” megfogalmazás, vagy az állítás, hogy csak egy ilyen van.

– Egy használható kövér színésznő – pontosított a férfi. – Ennek az az oka, hogy senki se kíváncsi a kövér emberekről szóló filmekre. A mozi menekülés a valóságból. – És akkor mit javasol, mit csináljak? – kérdeztem. Megrázta a fejét, felállt az asztaltól, és már nyúlt is a mobiltelefonjáért. – Nem látom értelmet ennek a projektnek – mondta. – Sajnálom. Újabb Los Angeles– i hazugság.

– Antropológusok vagyunk – dörmögtem Cöfinek és a babának, ahogy Nebraska felett repültünk. Nem hoztam egyetlen gyereknevelési könyvet se, úgyhogy gondoltam, ha már nem olvashatok, legalább magyarázok – Gondoljatok úgy erre, mint egy nagy kalandra. Észre se veszitek, és máris otthon vagyunk. Otthon, Philadelphiában, ahol megbecsülnek. Én, Cöfi és a pocak, amelyre néha már úgy gondoltam, mint egy tőlem független valamire, az első osztályon utaztunk. Jobban mondva mi magunk voltunk első osztályúak. Maxi limuzint küldött a lakásomra, amely elröppentett a kilenc mérföldre levő repülőtérre, ahol négyes ülés volt lefoglalva a nevemre, és senkinek még csak meg se rezdült a szempillája a zöld műanyag hordozóban reszkető, rémült patkány terrier láttán. Nem sokkal később már tízezer méter magasan repültünk, takaróval gondosan melegen tartott lábam egy párnán felpolcolva, hűtött Evian ásványvízből készült limonádé a kezemben, és egy rakás képes női magazin a mellettem lévő ülésen, amely alatt Cöfi feküdt. Cosmo, Glamour, Mademoiselle, Mirabella és Moxie. A Moxie legújabb, áprilisi száma. Kézbevettem, miközben elöntött az ismerős érzés: a szívem kalapált, a gyomrom görcsbe rándult, a tarkóm izzadni kezdett. Letettem az újságot. Miért idegesíteném magam? Boldog és sikeres vagyok, első osztályon utazom Hollywoodba, hogy átvegyek egy akkora összegre szóló csekket, amekkorát Bruce még életében nem látott, és természetesen nonstop szupersztárokkal fogok bulizni. Felvettem. Letettem. Megint felvettem. – A francba! – motyogtam, majd fellapoztam a Jó az ágy–ban”– t. „Amiket hátrahagyott”. Ez volt a cikk címe.

Már nem szeretem őt. Amikor reggel felébredek, már nem ő az első gondolatom – hogy vajon itt van–e, vagy mikor találkozunk, vagy mikor ölelhetem át megint. Felébredek, és a munkára gondolok, az új barátnőmre, vagy még inkább a családomra, anyámra és arra, hogyan boldogul apám nemrég bekövetkezett halála után. Ha meghallom a dalunkat a rádióban, már nem kapcsolok át azonnal másik csatornára. Látom a

nevét az újságban, és már nem érzem úgy, hogy egy nagy és dühös valaki a lelkembe tipor. Már el tudok menni a TikTak étterembe, ahova gyakran jártuk késő este vacsorázni; ahol egymás mellett ültünk a bokszban és vigyorogtunk egymásra, mint a tejbetök. Már képes vagyok ugyanabban a bokszban ülni anélkül, hogy azon nosztalgiáznék, először mindig velem szemközt ült le, majd addig izgett–mozgott, amíg az asztal túloldaláról végül lehuppant mellém. – Csak barátkozni jöttem – mondta minden alkalommal –, meglátogatlak. Hello, szomszéd! – mondta és megcsókolt. Addig csókolt, amíg a szőke pincérnő meg nem jelent az asztalnál, fejét rázva, kezében kávéskannával. Visszaszereztem a TikTakot. Régebben ez a mi helyünk volt, most már újra az én helyem. Pont útba esik hazafelé a munkából, és szeretem a spenótos–fetás omlettjüket. Már képes vagyok rendelni anélkül, hogy arra gondolnék vissza, milyen volt, amikor rám vicsorított a parkolóban, hogy ellenőrizzem, nem ragadt–e spenótdarab a fogai közé. Már csak az apróságok tudnak kiborítani. Tegnap este söprögettem – az új barátnőm jött át, és egy kicsit ki akartam takarítani –, és egy darabka kutyakaját találtam két járólap repedése közé beszorulva. Már rég visszaadtam minden ruháját és ékszerét, a többi holmit meg kidobtam. A leveleit egy dobozban tartom a gardróbban, a képeit száműztem az alagsorba. De hogyan lehet kivédeni azt, hogy megtántorodjon az ember, amikor egy darabka kutyakaja, ami valahogy túlélt, valahogy hónapokig rejtőzködött, egyszer csak felbukkanjon a szemeteslapáton? Hogyan lehet ezt túlélni? Mindenkinek van múltja, mondja a barátnőm, amikor nyugtatni próbál. Mindenki cipeli magával a terhét, a múltjának darabjait. A barátnőm óvónő, szociológiát tanul, tehát empátiában profi; tudja, mikor mit kell mondani. De mégis dühít, amikor megtalálom C. cseresznyés szőlőzsírját a kesztyűtartóban, vagy fél pár kék kesztyűjét a télikabátom zsebében. Az is bosszant, ha nem találok valamit – például a Sajtoszaurusz Rex pólómat, amit három sajtos makaróni vonalkódjának visszaküldésével nyertem, mégis nála van, és soha nem kapom vissza. Amikor egy kapcsolat véget ér, amnesztiát kéne hirdetni egymás holmijára. Nem azonnal, amikor még mindkettőnknek elviselhetetlenül sajog és fáj a szíve, és talán hajlamosak vagyunk még meggondolatlanul szexelni is, hanem később, egy kis idő elteltével, amikor már mindketten civilizált módon tudunk viselkedni. De még azelőtt, hogy továbblépnénk, és elérnénk azt, hogy akit eddig szerettünk, már csak emlék legyen. Akit eddig szerettünk, már csak emlék legyen, gondoltam szomorúan. Szóval ő már továbblépett. Persze, továbblépett, de itt hagyott egy gyereket, amiről még csak tudni sem akar. Na, ez az igazán dühítő. Méghogy meggondolatlan szex! És mi van a kis baki következményeivel?

Kihívtam egy takarító brigádot. Megmutattam nekik a kutyakaja darabot, és szörnyű jóslatokat mormoltam bogarakról, egerekről és férgekről. Pedig valójában csak az emlékektől félek. Már nem szeretem őt. De ez nem jelenti azt, hogy már nem is fáj. Jaj. Hátradőltem a széles, bőrhuzatú ülésen, becsuktam a szemem, és olyan erővel tört rám a szomorúság és a düh iszonyatos elegye, benne megmagyarázhatatlan reménnyel, hogy egy pillanatra azt hittem, rosszul leszek. Három hónappal ezelőtt írta ezt. Ilyen sokáig tart, amíg egy cikk nyomtatásba kerül. Vajon ekkor már olvasta a levelemet? Tudta, hogy terhes vagyok? És mit gondol most? – Még mindig hiányzom neki – motyogtam kezemet a hasamra téve. Ez azt jelenti, hogy még van remény? Egy percre azt gondoltam, afféle békepipaként elpostázom neki a sajtoszauruszos pólóját Aztán eszembe jutott, hogy legutóbb a terhességemről beszámoló levelet küldtem neki, és még arra se méltatott, hogy felhívjon, és megkérdezze, hogy vagyok. – Már nem szeret – emlékeztettem magam. Vajon milyen érzés volt E.–nek ezt olvasni? E., az óvónő a maga magvas gondolataival és a kis finom kezeivel... Elgondolkodott–e azon, vajon ennyi idő elteltével Bruce miért rólam ír? Elgondolkodott–e azon, a barátja miért gondol még mindig rám? Egyáltalán tényleg rám gondol, vagy csak szeretném, hogy rám gondoljon? Vajon mit mondana, ha felhívnám? Nyugtalanul forgolódtam a helyemen, és ide–oda rakosgattam a párnámat. Becsuktam a szemem, és amikor kinyitottam, a kapitány épp bejelentette, hogy megkezdtük az ereszkedést a csodálatos Los Angelesbe, napsütés, délnyugati szél, és 26 fokos hőmérséklet várt minket. Leszálltam a gépről, zsebem dugig tömve kis ajándékokkal, amiket a légi utaskísérők nyomtak a kezembe. Volt ott minden: mentolos csoki, bonbon, szemmaszk, törölköző, és még zokni is. Cöfi hordozóját tartottam az egyik kezemben, a táskámat a másikban. A táskámban egy heti fehérnemű volt, a kismama csomagom – kivéve a hosszú szoknyát és a tunikát, amit épp viseltem – és néhány tisztálkodó szer, amit az utolsó pillanatban dobtam bele. Hálóing, tornacipó, a telefonnoteszem, a naplóm, és az Egészséges gyermek egy szamárfüles példánya. – Meddig maradsz? – kérdezte anyám az indulás előtti este. A plázában vásárolt holmik dobozokban és szatyrokban hevertek szanaszét az előszobában és a konyhában. A kiságy azonban ott állt, tökéletesen összerakva. Dr. K, követhette el, amíg én Maxival telefonáltam, – Csak a hétvégére. Esetleg pár nappal tovább – válaszoltam. – Szóltál ennek a Maxinak a gyerekről, ugye? – aggodalmaskodott anyám. – Igen, anyu, mondtam neki.

– Ugye telefonálsz majd? – Igen – mondtam, majd átsétáltunk Cöfivel Samanthához, hogy elújságoljuk neki a jó hírt. – Részleteket! – követelte, miközben teával kínált, és letelepedett a kanapéra. Elmeséltem, amit tudtam: egy stúdió megveszi a forgatókönyvemet, menedzsert kell szereznem, és találkozom néhány producerrel. Azt nem említettem, hogy Maxi biztatott, vegyek ki lakást arra az esetre, ha Kaliforniában maradnék az elkerülhetetlen átdolgozások és javítások miatt. – Hát ez teljességgel hihetetlen! – mondta Samantha, és átölelt. – Cannie, ez nagyszerű! Tényleg nagyszerű, merengtem, ahogy lekászálódtam a repülőről, miközben Cöfi hordozója minden lépésnél a lábamnak ütődött. – Reptér – mormoltam a babának. A kapunál ott állt April. Azonnal felismertem, habár csak egyszer találkoztunk New Yorkban. Ugyanazt a fekete, térdig érő bőrcsizmát viselte, csak annyi volt a különbség, hogy most a feje tetején lófarokba fogta a haját, és volt valami furcsa az orra és az álla között. Egy percembe telt rájönni, hogy mosolyog. – Cannie! – kiáltotta integetve, és megragadta a kezem – De örülök, hogy végre megismerhetlek! – Végigmért, tekintete egy pillanattal tovább időzött a hasamon, de a mosolya már a helyén volt, mire találkozott a pillantásunk. – Csodálatos tehetség vagy – hangoztatta. – Imádtam a forgatókönyvedet. Imádtam. Imádtam! Amikor Maxi megmutatta, két dolgot mondtam neki. Egyrészt hogy neki kell Josie Weisset játszania, másrészt hogy azonnal találkozni akarok azzal a zsenivel, akinek az agyából Josie kipattant. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy elmondom neki, már találkoztunk, és az volt a legrosszabb élményem abban a hónapban, sőt az egész évben. Azon tűnődtem, vajon meghallja– e, ha azt suttogom a babának, hogy „képmutató”. De aztán úgy döntöttem, minek hergeljem. Talán tényleg nem ismert fel. Amikor találkoztunk, még nem látszott, hogy terhes vagyok, April lehajolt a hordozóhoz. – És te vagy a kis Nyafi – turbékolta, Cöfi morogni kezdett, de úgy tűnt. April ezt nem veszi észre. – Milyen szép kutyuli – mondta. Erre horkantva felnevettem, Cöfi pedig még jobban morgott, annyira, hogy a hordozója is beleremegett. Cöfi sok jó tulajdonsággal bír, de a szépség nem tartozik ezek közé. – Hogy utaztál? – kérdezte April pislogva, de még mindig mosolyogva. Azon tűnődtem, vajon így kezeli–e minden híres ügy felét? Egyáltalán, én ügyfele vagyok már? És vajon Maxi a vérével írt–e alá valami egyezséget, amit az ilyen April–félék szolgálatainak igénybevételéhez szokás? – Köszönöm, remekül. Soha nem utaztam még első osztályon.

April belém karolt, mintha régi jó barátnők lennénk. Az alkarja pont a jobb mellem alá simult. Próbáltam nem tudomást venni róla. – Kezdj hozzászokni – tanácsolta. – Indul az új életed. Dőlj hátra, és élvezd az utazást!

April a Beverly Wilshire hotel egyik lakosztályában szállásolt el, és tájékoztatott, hogy a stúdió fizeti a szállásomat. Még ha csak egy éjszakára is, de úgy éreztem magam, mint Júlia Roberts a Micsoda nő–ben – azzal a leheletnyi különbséggel, hogy az én filmemben a prosti végül terhes lesz, egyedül marad, és csak apró kutyája tartja benne a lelket. Minden bizonnyal ebben a lakosztályban forgatták a Micsoda nő–t. Nagy volt és világos, minden szempontból luxuslakosztály. A falakon arany és krémszínű csíkozású tapéta, a padlón süppedős bézs plüss–szőnyeg, a fürdőszoba csupa aranyos erezetű márvány. A fürdő egyébként akkora volt, mint az én otthoni nappalim, a kádban pedig nyugodtan lehetett volna vízilabda–mérkőzést tartani, ha erre lett volna igényem. – Csili–vili – mondtam a babának, miközben kinyitottam a kétszárnyú ajtót, amely mögött teniszpálya méretű ágy pöffeszkedett, rajta ropogós fehér lepedővel és rózsaszín–arany pihe–puha takaróval, Minden tiszta volt, új illatú és olyan gyönyörű, hogy alig mertem hozzáérni. Gondosan elkészíteti virágcsokor is várt az ágy mellett, rajta üdvözlőkártya Maxitól. – Virágcsokor – mondtam a babának. – Nyílván nagyon drága. Cöfi kimászott a hordozójából, és fontoskodva végigszaglászta a lakosztályt. Rám pillantott, majd a hátsó lábára állva megszaglászta a WC–t. A szemle végeztével a hálószobába szaladt. Elhelyezkedett az ágy egyik párnáján, én pedig vettem egy forró meleg fürdőt, és belebújtam a szállodai köntösbe. Aztán hívtam a szobapincért, rendeltem forró teát, epret és friss ananászt, majd a minibárból kivettem néhány Evian ásványvizet, egy doboz csokis Leibniz kekszet, és nem érdekelt a 8 dolláros árcédula, ami legalább háromszorosa volt annak, amennyibe mindez Philadelphiában került volna. Aztán ledobtam magam az ágyra készített párnahalomra, tapsoltam egyet, és nevettem. – Itt vagyok! – kiáltottam, mire Cöfi egyetértően ugatni kezdett – Megcsináltam! Ezután felhívtam mindenkit, aki eszembe jutott, – Ha bármelyik Wolfgang Puck étteremben eszel, kóstold meg a kacsás pizzát – ajánlotta Andy étteremkritikus üzem módban. – Mindent faxolj át, mielőtt aláírnád – figyelmeztetett Samantha, és ötperces jogi kiselőadást tartott, mielőtt leállítottam. – Jegyzetelj! – mondta Betsy.

– Fényképezz! – mondta anyám. – Ugye elvitted a fényképes önéletrajzomat? – kérdezte Lucy. Megígértem, hogy szólok Lucy érdekében, jegyzetelek Betsynek, fényképezek anyámnak, és átfaxolok minden jogi iratnak látszó papírt Samanthának, és megkóstolom a kacsás pizzát Andy kedvéért. Aztán az egyik párnának támasztva észrevettem egy Maxi Ryder nevével díszített névjegyet. A neve alatt egyetlen szó volt: „Garth”, egy telefonszám, és egy cím a Ventura sugárúton. „Legyél ott 7–kor. Utána iszogatás és szórakozás”, állt rajta. – Iszogatás és szórakozás – mormoltam, majd elnyúltam az ágyon. Éreztem a friss virágok illatát, hallgattam az alant elsuhanó kocsikat, amelynek a hangja harminckét emelet magasságba már csak lágy zümmögésként hallatszott. Lehunytam a szemem, és nem is ébredtem fel egészen fél 7– ig. Akkor vizet fröcsköltem az arcomra, beleszuszakoltam a lábam a cipőmbe, és kiviharzottam az ajtón.

Garthról kiderült, hogy ő a Garth, a sztárok fodrásza, habár, először azt hittem, a taxi egy galériához vitt. Nem csoda, hogy megzavarodtam. Garth szalonjából hiányzott minden fodrászati kellék: a hajmosó tálak sora, átnyálazott magazinok, recepciós pult. Valójában senki nem volt a magas mennyezetű helyiségben, ahol egy szék, egyetlen hajmosó tál és egy mennyezetig érő antik tükör volt... csak maga Garth. Beültem a székbe, miközben a férfi, aki Britney Spears haját fésülte, Hillaryét melírozta, Jennifer Lopezét pedig hennázta, egy–egy tincset felemelve, ide–oda hajtva egy tudós elfogulatlanságával tüzetesen vizsgálgatta a hajamat, miközben én kétségbeesetten magyaráztam a bizonyítványomat. – Nem ajánlott hajat festeni a terhesség idején – kezdtem. – Nem számítottam rá, hogy terhes leszek, pont előtte melíroztattam, és hat hónapja csak nő le az egész. Tudom, szörnyen néz ki... – Ki tette ezt veled? – kérdezte Garth kedvesen. – Mit? A terhességet, vagy a melírt? Rám mosolygott a tükörben, és felcsippentett egy tincset. – Ezt nem itt csinálták ugye? – kérdezte finoman. – Ó, nem, Philadelphiában, – Garth üres tekintettel nézett rám. – Pennsylvaniában. Igazság szerint a Bainbridge Street–i fodrásziskolában csináltattam a frizurámat, és akkor úgy gondoltam, egész jó munkát végeztek, de Garth arcát látva elbizonytalanodtam. – Jaj nekem – lehelte csöndesen. Fogott egy fésűt és egy spriccelőt. – Feltétlenül ragaszkodsz ehhez a… – éreztem, a legkevésbé kritikus szavakat keresi, hogy leírja, ami a hajammal történt.

– Sok mindenhez ragaszkodom, de a hajam nem tartozik ezek közé – mondtam neki. – Tégy vele belátásod szerint. Két órába telt a művelet. Vágott, fésült, kiigazította a hajvégeket, aztán előkerült a gránátalmavörös színező, amiről megesküdött, hogy csak természetes, biozöldségekből kinyert alapanyagokból készült és nem tartalmaz vegyszert, így semmilyen káros hatással nincs a megszületendő gyerekre. – Szóval forgatókönyvíró vagy – mondta Garth, miközben épp festette a hajamat. Az államat fogva billentette hol így, hol úgy a fejem. – Első filmes. – Nagy dolgok történnek majd veled. Érzem az aurádon. – Ó, biztosan csak a szállodai szappant érzed. Egész közel hajolt, és elkezdte a szemöldökömet szedegetni. – Ne becsült le magad – mondta. Finom kölni illata csapta meg az orromat, az inge is makulátlan volt. Amint megfelelő formára igazította a szemöldökömet, megmosta és beszárította a hajamat, majd fél órát töltött azzal, hogy különféle krémeket és púdereket kent az arcomra. – Nem használok sok sminket – tiltakoztam. – Csak egy kis szájfényt és szempillaspirált. Annyi elég is. – Ne aggódj, leheletnyi lesz. Hál ebben kételkedtem. Máris háromféle színárnyalatot kent a szemem köré, és az egyik határozottan lila volt. De amikor levette a köpenyt rólam, és a tükör felé fordított, már szégyelltem, hogy nem bíztam benne. A bőröm ragyogott. Az orcám a legtökéletesebb barackrózsaszínben pompázott. Az ajkam dús és borvörös volt, és felfelé kunkorodott, annak ellenére, hogy észre se vettem, hogy mosolygok. És nem látszott a szemfesték sem, csak annyi, hogy a szemem sokkal nagyobb, és a tekintetem lenyűgöző. Én voltam a tükörben, de mégis, mintha tökéletesebb, boldogabb önmagamat láttam volna. A hajam pedig... – Ez a legcsodálatosabb frizura, amit valaha vágtak nekem – mondtam. Lassan végigsimítottam hajamon. A korábbi elhanyagolt, egérbarna bubifrizura, amelyben véletlenszerűen elhelyezett melírcsíkok voltak, átváltozott dús, csillogó, teknőcbarna alapszínű, arany, bronz és réz csíkozással melírozott csodafrizurává. Olyan rövidre vágta, hogy a vége épp az arccsontomat súrolta, meghagyta a benne lévő természetes hullámot, és az egyik oldalon a fülem mögé tűrte, amitől szinte csibészes lettem. Igaz, terhes csibész voltam, de kit zavart? – Ez a világ legcsodálatosabb frizurája. Taps hangzott fel az ajtóból. Maxi állt ott, fekete spagettipántos ruhában és fekete szandálban. Gyémánt fülbevalót és gyémánt medálos ezüstláncot viselt. Nyakban

kötős ruháján hátul fenékig érő mély kivágás volt. Kilátszott mind a két lapockája, az összes csigolyája, és a vállán levő tökéletesen szimmetrikus szeplők. – Cannie, te jó ég! – kiáltotta, először a hajamat, majd a hasamat kémlelve. – Hű, de jól nézel ki. – Azt hitted, viccelek? – kérdeztem a megütközésén nevetve. Letérdelt elém. – Szabad? – kérdezte. – Persze, – mondtam. Rátette az egyik kezét a hasamra, mire a bébi kötelességtudóan rúgott egyet. – Ó – mondta, és elrántotta a kezét, mintha megégette volna. – Ne aggódj, nem teszel kárt a kiscsajban. Se a nagyban. – Szóval kislány? – kérdezte Garth. – Hivatalosan még nem tudom, csak érzem – mondtam.

Közben Maxi körbejárt, mintha valami olyan árucikk lennék, amit meg akar venni. – Mit szólt hozzá Bruce? – kérdezte. Megráztam a fejem. – Amennyire én tudom, semmit. Nem hallottam felőle. Maxi abbahagyta a körözést, és rám bámult. – Semmit? Még mindig? – Nem viccelek – mondtam. – Meg tudom öletni – ajánlotta. – Vagy legalább megveretni. Mi lenne, ha odaküldenék egy tucat baseballütővel felfegyverkezett kidobót, hogy törjék el a lábát… – Vagy a vízipipáját – javasoltam. – Az rosszabbul érintené. Maxi vigyorgott. – Jól vagy? Nem vagy éhes? Álmos? Van kedved elmenni valahova? Mert ha nincs, az se baj... Rámosolyogtam, és megráztam a csodálatos hajamat. – Persze hogy van kedvem elmenni valahová! Hollywoodban vagyok! A frizurám és a sminkem is tökéletes! Menjünk!

Hitelkártyával akartam fizetni Garthnak, de ő elhessegetett, mondván, hogy már rendezve van, és ha megígérem, hogy hat hét múlva visszamegyek igazításra, az elég fizetség neki. Addig hálálkodtam neki, amíg Maxi ki nem húzott az ajtón. Ezüst színű kisautója ott állt a járda mellett. Óvatosan beszálltam. Tudatában voltam annak, hogy Maxi mellett, még a Garth által készített szuper frizurában és sminkben is, a többé– kevésbé elegáns fekete tunikában és szoknyában, aminek a cipzárját kicsit ki kellett engednem, úgy nézhetek ki, mint egy trampli. Legalább csibészes trampli vagyok, gondoltam, miközben Maxi átvágott háromsávnyi dudáló autó között, és átszáguldott a sárga lámpán. – Megkértem a szálloda portását, hogy vigyázzon Cöfire, ha későig ellennénk – kiabáltam, ahogy a meleg esti szél az arcunkba vágott. – Kibéreltem neki egy bungalót is. – Nahát. Mázlista ez a Cöfi. Csak két kereszteződéssel később jutott eszembe megkérdezni, hova megyünk. Maxinak felcsillant a szeme. – A Csillag bárba! Az az egyik kedvenc helyem. – Buli van? – Ott mindig buli van. Meg jó sushi. Sóhajtottam. Nem ehettem nyers halat, és nem ihattam alkoholt. És bár kíváncsi voltam a sztárokra, tudtam, hamarosan mindennél jobban fogok vágyni a szállodai szobámban terpeszkedő csodaágyamra. A terhességem előtt se kedveltem a hangos éjszakai bulikat, de azóta még kevésbé. Gondoltam, maradok egy kicsit, aztán a terhességre és fáradtságra hivatkozva majd hazamegyek.

Maxi gyorsan felsorolta, ki lehet a buliban, és mindenkiről mondott némi háttérinformációt, ami a hozzám hasonló újoncoknak hasznára lehet. Megtudtam a híres színész házaspárról, akik hét éve együtt voltak, hogy csak látszatkapcsolatban élnek. – A pasi meleg, a nő meg a személyi edzőjével kavar – mormogta Maxi. – Micsoda közhely! – sutyorogtam. Maxi felnevetett, és közelebb hajolt. Elmondta, számítsak rá, hogy a tavalyi nyár második legnagyobb költségvetésű akciófilmjének szende sztárja Extasyt ajánl nekem a női mosdóban (Legalábbis engem megkínált vele – magyarázta Maxi). A hip–hop hercegnő, akiről azt beszélik, soha nem tesz egy lépést se keresztény, Bibliát forgató anyja nélkül, igazi vadállat. Fiúkkal és lányokkal kavar egyszerre, míg a mama Virginiában keresztény színjátszókört vezet. Az ötvenes rendező épp most jött ki az elvonóról, a negyvenvalahány éves ügyeletes szívtipróról kiderült, hogy szex függő, a bulvárlapokban legtöbbet szereplő, állítólag leszbikus galériatulajdonos pedig nem meleg, de ő maga terjeszti ezt a pletykát.

– Ennél heteróbb nem is lehetne – mondta Maxi megbotránkozva. – Azt hiszem, még férje is van, valahol Michiganben rejtegeti – mondta Maxi, – Szörnyű – mondtam, mire Maxi kuncogott, és belekapaszkodott a karomba. Kinyílt a liftajtó, és két csodálatos, fehér sortba és fehér pólóba öltözött pasi nyitotta ki a három méter magas üvegajtót. Mögötte felsejlett a bár, ami úgy nézett ki, mintha az égben lebegne. Körben végig ablakokat láttam. A teremben két– és négyszemélyes fehér abroszos asztalok tucatjai sorakoztak, rajtuk pislákoló mécsesek. A falakon finom elefántcsontszínű függönyök lengedeztek az esti szellőben. A bár kéken volt megvilágítva, és a pult mögött egy két méter magas, éj kék testhezálló macska ruhába öltözött nő készítette az italokat olyan mozdulatlan arccal, mintha afrikai faragott maszk lenne. Maxi megszorította a karom, és azt suttogta: – Mindjárt visszajövök. Odaszökkent néhány ismert emberhez, akiket addig csak moziban láttam, és levegőbe cuppantott puszival köszöntötték egymást. Nekitámaszkodtam egy oszlopnak, és megpróbáltam nem bámulni őket. Ott volt a hip–hop hercegnő, akinek vékony hajfonatai egészen a derekáig zúdultak le. Ott volt a hosszú házasságban élő színészpár, és úgy néztek ki, mintha odalennének egymásért, és ott volt a nem leszbikus galériatulajdonos nő is keményített szmokingban és piros csokornyakkendőben. Pincérek és pincérnők tucatjai köröztek mindenfelé. Mindannyian fehérben voltak – fehér nadrág, fehér sort, fehér felső és vadonatúj fehér tornacipő. A hely úgy festett, mint a világ legelegánsabb kórháza, azzal a különbséggel, hogy a személyzet ágytálak helyett hatalmas martinis poharakat cipelt, és mindenki gyönyörű volt. A kezem tollért és jegyzetfüzetért viszketett. Soha nem voltam még ilyen helyen, soha nem volt dolgom ilyen emberekkel, és úgy éreztem, semmi keresnivalóm köztük, hacsak nem csípős hangú újságcikkei készülök írni róluk. Nem tartoztam közéjük.

Az ablakhoz sétáltam, és kinéztem a kivilágított úszómedencére, amelyben senki se fürdött. A partján álló bambusznád fedelű, fáklyákkal megvilágított bárban viszont egy csomó ember állt; mind fiatal, gyönyörű, tetovált és piercingelt volt, és úgy festettek, mint akik most érkeztek egy videoklip–forgatásról. Mögöttük húzódon a szmogos, Calvin Klein–reklámokkal teletűzdelt, kivilágított város. És akkor, ott megpillantottam őt. Háttal a teremnek, poharat tartott a kezében, és az éjszakába bámult... egek, tényleg ő az? Igen. Adrian Stadt volt az. Felismertem a válla formájáról és a csípője billenéséről. A jó ég tudja, mennyi időt töltöttem a képe felett ábrándozva. Rövid haja volt, és a tarkója világított a félhomályban. Adrian nem volt az a klasszikus, markáns arcú jó pasi, de nem volt lányos arcú szépfiú sem. Inkább átlagos külsejűnek mondható volt – középmagas, szokványos vonású, jellegtelen barna hajú és átlagos barna szemű. Ami különlegessé tette, az a mosolya volt, az az édes féloldalas vigyora, ami látni engedte, még ha csak alig is, letörött első fogát (minden interjúban azt mondta, hogy kilencévesen leesett a fáról, és

akkor törött le belőle egy darab). Azok az átlagos barna szemek pedig ezerféle érzelmet ki tudtak fejezni, amire csak egy romantikus vígjáték főszereplőjének szüksége lehetett. Az egyes testrészei önmagukban nem voltak különlegesek, de együtt Hollywood legszexisebb pasijává tették. Legalábbis ezt írta róla a Moxie „Pasik, akik után csorog a nyálunk” egyik különkiadásában. Szerencsére sose tartoztam azon tinédzserek közé, akik sztárok képeivel ragasztották tele az öltözőszekrényüket, de Adrian Stadt iránt komoly rajongással viseltettem. Imádattal néztem, ahogy a Saturday Night Live kabaréműsorban előadta kedvenc skiccemet tornaórán a kosárlabdacsapatba utolsónak választott fiúról, vagy áláriát énekelt a „Szülői munkaközösség elnökének panasza” címen. Úgy éreztem, ha ismernénk egymást, jó barátok lehetnénk... vagy akár annál is több. A népszerűségét látva azt hiszem, nők milliói gondolhatták ugyanezt. De közülük vajon kivel fordulhatott elő, hogy imádatuk tárgya ott áll előttük egy langyos tavaszi éjszakán a Los Angeles–i a Csillagbárban? Elbújtam az oszlop mögé, hogy zavartalanul bámulhassam Adrian Stadt hátát, és azon gondolkodtam, kit hívjak fel előbb a hírrel, Lucyt vagy Samanthát. Tökéletesen éreztem magam mindaddig, amíg egy csapat csontos, magas sarkú szandálban tipegő kiscsaj be nem zúdult a terembe, hogy aztán előttem, mögöttem és körülöttem telepedjenek le. Úgy éreztem magam, mint egy elefánt, akit egy csordányi kecses, karcsú gazella közé keveredett, és nem találja a kiutat. – Megfognád ezt egy pillanatra? – kérdezte a legmagasabb, legszőkébb, legsoványabb lány ezüst kasmír stóláját nyújtva felém. Elvettem a stólát, aztán ránéztem, és leesett az állam. Bettina Vance volt az, a Screaming Ophelia nevű punkzenekar énekese. Rossz kedvre az ő zenéjük volt számomra az egyik legjobb gyógyír. – Imádom a zenéteket – mondtam Bettinának, ahogy elvett egy martinit. Elmosódott tekintenél nézett rám, és felsóhajtott. – Zsírgazdag lennék, ha mindig kapnék egy centet, valahányszor ezt hallom egy kövér lánytól. Leforrázva álltam ott. Hiába a tökéletes frizura és smink, hiába az új ruha, hiába a sikereim, a Bettina Vance–ek számára így is csak egy kövér lány voltam, aki otthon ül egyedül a szobájában, és rocksztárok számait hallgatja egy olyan világról, amiről még csak nem is álmodozhat és soha meg nem ismerhet. Ekkor a bébi rúgott egyet, mintha szigorúan figyelmeztetne belülről. Hirtelen azt gondoltam, a pokolba is Bettina Vance–szel, én is vagyok valaki. – Miért kell neked adomány? Nem vagy így is elég gazdag? – kérdeztem. Néhányan a gazellák közül felvihogtak. Bettina rám emelte a szemét. Belenyúltam a tárcámba, és szerencsére meg találtam, amit kerestem. – Itt az egy cented – mondtam kedvesen –, talán elkezdhetsz gyűjteni a legközelebbi orrplasztikádra.

A vihogás hangosabb lett. Bettina rám bámult. – Ki vagy te? – sziszegte. Több válasz is a nyelvem hegyén volt. Volt rajongód? Dühös kövér lány? A legrosszabb rémálmod? Ehelyett egyszerűen annyit mondtam halkan: – Író vagyok – és kényszerítettem magam, hogy ne hátráljak meg, és ne nézzek félre. Bettina mereven bámult; úgy éreztem, végtelenül hosszú ideig. Majd kitépte a stóláját a kezemből, és méltóságteljesen elvonult az XS méretű barátnőivel együtt. Remegve nekidőltem az oszlopnak, és hasamat simogatva magyaráztam a babának: – Gonosz ribanc. A tömeg szélen álló egyik férfi rám mosolygott, aztán elsétált, mielőtt felismerhettem volna. Aztán beugrott, ki volt az, de ekkor megjelent Maxi. – Mi volt ez? – kérdezte. – Adrian Stadt – jöttem rá. – Nem mondtam, hogy ő is itt lesz? – kérdezte Maxi türelmetlenül. – Jesszus, és mi volt Bettinával? – Ne törődj Bettinával – motyogtam. – Adrian Stadt rám mosolygott! Ismered? – Egy kicsit – mondta. – És te? – Na persze – mondtam a szememet forgatva. – A philadelphiai bowlingcsapatom oszlopos tagja. – Nem New York– i? – kérdezte Maxi zavartan. – Vicceltem – mondtam. – Naná, hogy nem ismerem őt! De nagy rajongója vagyok! Azon tűnődtem, elmondjam–e Maxinak, hogy Adrian Stadt inspirálta a forgatókönyvemet. Josie Weiss voltam én, Avery Trace volt Adrian, leszámítva azt a bosszantó szokását, hogy előszeretettel randizott szupermodellekkel. Mielőtt eldöntöttem, mit is mondjak, Maxi kitalálta. – Tökéletes Avery lenne – mondta. – Beszéljünk vele! Elindult az ablak felé. Én megdermedtem. Maxi visszafordult. – Mi a baj? – Nem tudok csak úgy odamenni hozzá beszélgetni. – Miért nem?

– Mert én... – próbáltam kitalálni, hogyan fogalmazzam meg, hogy én nem tartozom ebbe a körbe. – Mert terhes vagyok – böktem ki végül. – Szerintem terhesek beszélhetnek nem terhesekkel is – mondta Maxi. Leszegtem a fejem. – Félek. – Dehogy félsz. Riporter vagy, az ég szerelmére. Igaza volt. A munkámban sosem okozott gondot odamenni nálam magasabb pozíciójú, befolyásosabb, vagy jobban kinéző emberekhez. De Adrian Stadt más volt. Nem mehettem oda csak úgy ahhoz a férfihoz, akiről órákon ár képes vagyok álmodozni. Mi van, ha nem tetszem neki? Vagy mi van, ha a valóságban ő nem tetszik nekem? Nem lenne jobb megóvni az illúziót? Maxi egyik lábától a másikra állt. – Cannie... – Jobban megy telefonon – mondtam végül. Maxi sóhajtott, kedvesen, ahogy mindent csinál. – Várj itt – mondta, és elviharzott a bár felé. Amikor visszatért, kezében volt egy mobiltelefon. – Jaj, ne – mondtam, amikor megláttam. – Nincs szerencsém ezzel a telefonnal. – Ez másfajta – mondta Maxi, miközben a kezére szájkontúr ceruzával írt számot próbálta bepötyögni. – Kisebb, könnyebb, drágább. Amikor kicsengett, átadta nekem. A szoba másik végében láttam, ahogy Adrian Stadt kinyitja a telefonját. Láttam az ajkait az ablakban tükröződni. – Halló? – Nehogy kiugorjon – mondtam. Ez volt az első, ami eszem be jutott. Úgy álltam, hogy egy oszlop eltakarjon, de én lássam Adrian tükörképét az ablakban. – Nehogy kiugorjon – mondtam ismét. – Semmi nem lehet olyan rossz. Rövid, szomorkás nevetést hallatott. – Nem tudhatja – mondta. – De tudom – mondtam az izzadó tenyeremben tartott telefonnal. Képtelen voltam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént velem. Adrian Stadttel beszéltem, sőt, flörtöltem! – Ön fiatal, csinos, tehetséges... – Hízelgő – mondta. Csodálatos mély és meleg hangja volt. Azon tűnődtem, vajon miért beszél mindig nyafogó hangon a filmjeiben, ha ilyen csodás orgánuma van. – De igazat mondtam! Ráadásul itt lehet ezen a csodálatos helyen, ezen a csodálatos estén. Még a csillagokat is láthatja. – Csillagok! – mondta kesernyésen. – Mintha érdekelnének.

– Nem ezek – mondtam – Nézzen ki az ablakon. Láttam, hogy így tesz – Nézzen fel. Adrian felemelte a fejét, – Látja azt a fényes csillagot ott jobbra? – Nem látok semmit – mondta. – Biztos a szmog miatt. Visszafordult az ablaktól, és a tömeget pásztázta. – Hol van? Még hátrébb húzódtam az oszlop mögé. Izgalmamban hangosan nyeltem. – Legalább azt mondja meg, kicsoda maga. – Egy barát. – Itt van ebben a teremben? – Talán. – Láthatom? – hangjába most már évődés vegyült. – Nem, még nem, – Miért nem? – Mert félénk vagyok – mondtam. – Nem szeretne jobban megismerni így, telefonon? Mosolygott, láttam az ablakban tükröződni – Honnan tudjam, hogy maga valódi? – kérdezte. – Nem tudhatja – válaszoltam. – Talán csak a képzelet szülötte vagyok. Egy tünemény. Fürgén megfordult, és egy pillanatra úgy éreztem, engem néz. Leejtettem a telefont, majd gyorsan felvettem, kinyomtam, és visszaadtam Maxinak. Mindezt egy mozdulattal, amiről reméltem, hogy feltűnésmentes volt, de valószínűleg nem. Hirtelen megcsörrent a készülék. Maxi felvette, és beleszólt. – Halló? Hallottam Adrian hangját. – Tünemény? Tünemény, maga az? – Egy pillanat – mondta Maxi élesen, és kezembe nyomta a telefont. Én meg visszakúsztam az oszlop mögé. – A hívószámkijelzés a kilencvenes évek csapása az emberiségre – kezdtem. – Hová lett az anonimitás? – Anonimitás – ismételte lassan, mintha életében először mondaná ki ezt a szót.

– Gondoljon csak bele – folytattam. – Kamasz fiúk generációi nőnek majd fel úgy, hogy nem tudják névtelenül feltárcsázni a lányt, akibe bele vannak esve, hogy gyorsan lecsapják a telefont. Hogy lesz így belőlük rendes ember? – Maga vicces – mondta – Védekezési mechanizmus – feleltem. – Láthatom? Olyan szorosan fogtam a telefont, ahogy csak tudtam, és nem válaszoltam. – Addig fogom hívogatni, amíg nem mutatja meg magát. – Miért? – kérdeztem, – Mert tetszik a hangja. Küldhetek önnek egy italt? – Nem iszom – mondtam. – Nem szokott megszomjazni? – kérdezte, erre elnevettem magam. – Hadd lássam – mondta. Sóhajtottam, megigazítottam a ruhámat, gyorsan körbenéztem, nincs–e valahol a közelben Bettina Vance, aztán odasétáltam Adrian mögé, és megkopogtattam a vállát. – Hahó – mondtam, és reménykedtem, hogy előbb veszi észre a frizurámat és a sminkemet, csak aztán a hasamat. – Üdv. Lassan megfordult. Szemtől szembe még imádnivalóbb volt. Magasabb volt, mint gondoltam, és hihetetlenül jóképű. És részeg. Nagyon, nagyon részeg. Rám mosolygott. A fülemhez emeltem a telefont, erre ő elkapta a csuklómat. – Nem – mondta – szemtől szembe. Elraktam a mobilt. Annyira helyes volt így közelről! A képernyőn is jól nézett ki, de nem ennyire. A valóságban gyönyörű barnai szeme volt. – Maga terhes – bökte ki. Jó, hát ennek nem volt túl sok információtartalma, de legalább mondott valamit. – Igen – mondtam –, terhes vagyok. A nevem Cannie. – Cannie – ismételte. – És hol van a... – körbeintett a termen, egyértelműen a bébi apjára célozva. – Egyedül jöttem – mondtam, majd úgy döntöttem, elmondom az igazat. – Valójában Maxi Ryderrel jöttem.

– Én egyedül jöttem – mondta, mintha nem hallotta volna a válaszomat. – Én mindig egyedül vagyok. – Úgy tudom, ez nem igaz – mondtam. – Azt hallottam, egy Inga nevű német orvostanhallgatóval jár. – Greta – motyogta, – de már szakítottunk Jó a memóriája. Megvontam a vállam, és igyekeztem közönyösnek látszani. – Rajongója vagyok – mondtam. Azon gondolkodtam, vajon nem nézne–e ki hülyén, ha autogramot kérnék tőle, amikor Adrian megragadta a kezem. – Van egy ötletem. – mondta. – Nem akar kijönni? – Kimenni? – Hogy akartam– e Adrian Stadttel kimenni? Micsoda kérdés? Akkorát bólintottam, szinte belereccsent a nyakam, majd belevetettem magam a miniszoknyás, szűk felsős tömegbe, hogy megkeressem Maxit. A bárban találtam rá. – Figyelj – mondtam neki, – kimegyek egy kicsit Adrian Stadttel. – Ó, csak nem? – kérdezte huncutul. – Nem, nem úgy. – Ja, nem? – Olyan magányosnak látszik. – Aha. Ne felejtsd el, hogy színész – mondta Maxi, majd elgondolkodott. – Na jó, egy komikus, aki filmekben szerepel. – Csak sétálunk egyet – mondtam, és azon aggódtam, nehogy megbántsam Maxit. De még inkább aggódtam, hogy időben visszatérjek Adrianhez. – Jó, mindegy – mondta Maxi sértetten. Felfirkálta a telefonszámát egy szalvétára, és nyújtotta a kezét a mobilért. – Hívj majd fel, ha végeztél. Visszaadtam neki a telefont, és zsebembe raktam a számát… – Na persze, úgy beszélsz, mintha el akarnám csábítani. Nagyon romantikus lesz. Ölelkezünk majd a kanapén, én megcsókolom, ő elmondja, mennyire imád, és akkor a születendő gyermek jól oldalba rúgja. Maxi abbahagyta a duzzogást. – És aztán megfilmesítem az egészet, eladom a jogokat a Foxnak, ők pedig filmet készítenek majd belőle a Világ legfurcsább édes hármasa címen. Maxi nevetett – Jól van, csak vigyázz magadra. Nyomtam egy puszit az arcára. Hihetetlen volt, de Adrian még mindig várt rám. Rámosolyogtam, ő a lifthez vezetett, lementünk, aztán ki az ajtón, és ott találtuk

magunkat gyakorlatilag egy autópálya mellett. Se pad, se fű, de még egy buszmegálló se, vagy egy hely, ahol sétálni lehet. – Ajjaj! – mondtam. Adrian közben még részegebbnek tűnt, mint a bárban. A friss levegő nem hatott rá olyan kijózanítóan, mint ahogy reméltem. Megragadta a kezemet, vagyis inkább a csuklómat, és magához húzott... már amennyire a hasamtól ez lehetséges volt. – Csókolj meg – mondta, én pedig hangosan felnevettem a helyzet abszurditásán. Csókolj meg! Mint egy filmben. Átnéztem a válla felett, és már vártam, hogy a reflektorok és statiszták között a rendező azt kiáltsa, „Csapó!”, amikor Adrian a hüvelyk ujjával végigsimította az arcomat és a számat. Jól begyakorolt mozdulatnak tűnt, amit már több filmben is láttam, de nem érdekelt. – Cannie – suttogta. Ahogy a nevemet suttogta, olyan testrészeim kezdtek lüktetni, amikről úgy gondoltam, csak szüléskor hallok róluk legközelebb. – Csókolj meg. Ajkával az enyémhez közeledett Felemeltem az arcomat, és a testemet elfordítottam. Ahogy a kezét a nyakam köré fonta, úgy tartotta a fejemet, mint valami értékes kincset. Ó, milyen édes csók volt, gondoltam. Az ajka követelőzőbbé vált, a keze kitartóbbá, és ahogy a forgalom elzúgott mellettünk, úgy éreztem, elolvadok. Megfeledkeztem a fogadalmamról, a múltamról, és még azt se tudtam volna megmondani, hogy hívnak. – Gyere velem – mondta, miközben csókokkal halmoztad az arcomat, a számat és a szememet. – Van szállodai szobám... – motyogtam elgyengülve. Amint kimondtam, rájöttem, ez úgy hangzott, mint minden idők legócskább pasizós mondata. Azon töprengtem, mi üthetett belé. Tényleg ennyire magányos lett volna? Vagy bejöttek neki a terhes nők? Esetleg csak viccelt? – Nincs kedved, mondjuk…? – megpróbáltam gyorsan kitalálni valamit, ha Philadelphiában lennék, és az utcán állnék álmaim pasijával, aki nagyon, nagyon részeg, milyen helyet javasolnék? Persze semmi se jutott az eszembe. Életemben nem voltam ehhez akárcsak távolról hasonlító helyzetben sem. – Nincs kedved inni valamit? – javasoltam végül. – Vagy vacsorázni? Adrian benyúlt a zsebébe, és előhúzta a parkoló jegyét. – Mit szólnál egy kocsikázáshoz? – kérdezte. – Mi lenne, ha... – kezdtem, de elakadtam. – Mi lenne, ha a tengerpartra mennénk? Olyan gyönyörű az este! Ez persze nem volt igaz. A városra vastag szmog telepedett, de legalább langyos szellő fújdogált.

Adrian előre–hátra dülöngélt, és kedvesen, bár kissé kábán rám mosolygott. – Jól hangzik – mondta. Mindenekelőtt a slusszkulcsot kellett megszereznem tőle. – Ejha, kabrió! – búgtam, ahogy a parkolósegéd előállt Adrian kis piros kocsijával. – Még sose vezettem kabriót. Adrianre villantottam legelbűvölőbb mosolyomat – Vezethetek én? Szó nélkül nyújtotta át a kulcsot, és csendben beült mellém. Menet közben is csak akkor szólalt meg, ha kanyarodnunk kellett, Amikor oldalra pillantottam, a homlokát masszírozta. – Fáj a fejed? – kérdeztem. Ő csukott szemmel bólintott – Borra sör? Megrándult az arca. – Inkább ecstasyra vodka – válaszolta. Jaj. Eszembe jutott, ha Hollywoodban maradok, hozzá kell szoknom, hogy az emberek nem titkolják partidrog fogyasztásukat. – Nem tűnsz túl eksztatikusnak – kockáztattam meg. Ásított. – Majd reklamálok a fogyasztóvédelemnél. Rám nézett, és ismét megszólalt: – Na és... izé... mikor...? – Június 15–ére vagyok kiírva – válaszoltam. – Na és a férjed otthon van... izében...? Úgy döntöttem, véget vetek a „találd ki, milyen szó következik” játéknak. – Philadelphiában élek, és nem vagyok férjnél. Barátom sincs. – Ó – válaszolta Adrian olyan hangon, mint aki most már érti a dolgot. – Szóval a barátnőd vár otthon? Nem tudtam visszafojtani a nevetést. – Nem, leszbikus se vagyok. Csak a klasszikus megejtett leány. – Előadtam neki a lehető leglecsupaszítottabb verziót Bruce–ról, a szakításról, a húsz percig tartó kibékülésünkről, a terhességről, a forgatókönyvemről, és arról, hogy alig tizenkét órája érkeztem Kaliforniába. Adrian bólintott, de mivel nem kérdezett semmit, és én nem tudtam ahhoz elég alaposan megnézni az arcát, hogy leolvassam az érzelmeit, tovább figyeltem az utat. Végül jó néhány kanyar után, amiket ha megfeszülök se tudtam volna megjegyezni ahhoz, hogy visszataláljunk, egy tengerparti meredélyen parkoltunk le. A szmog ellenére csodálatos volt a sós víz illata és a partot nyaldosó hullámok ritmusa. Adrianhez fordultam. – Hát nem csodálatos? – kérdeztem. Nem válaszolt. – Adrian?

Semmi. Lassan közelebb hajoltam, ahogy a vadász hajol az oroszlán fölé. Adrian nem mozdult. Óvatosan még közelebb araszoltam hozzá. – Adrian? – suttogtam. Se hízelgő motyogás, se a forgatókönyvem iránti érdeklődő kérdés, se Philadelphiával kapcsolatos megjegyzés nem érkezeit válaszul. Kizárólag horkolást hallottam. Adrian Stadt elaludt. Kínomban felnevettem. Tipikus Cannie Shapiro jelenet volt: ülök a tengerparton egy hihetetlenül szexi filmsztárral, langyos szellő lengedez, hullámok csapkodják a partot, a vízen megcsillan a Hold és a milliónyi csillag fénye, ő pedig kidőlt. Ezzel viszont én is ott ragadtam a parton. Ráadásul kezdtem fázni a tengeri szélben. Átkutattam a kocsit, de nem találtam benne se pokrócot, se kallódó pulóvert. Az órám tanúsága szerint hajnali négy volt. Úgy döntöttem, adok Adriannek egy fél órát, és ha addig nem tér magához, akkor... hát, gondoltam, addig még kitalálok valamit. Beindítottam a motort hogy fűteni tudjak. A CD– lejátszóban Chris Isaak– album szólt. Hátradőltem, és azon tűnődtem, milyen kár, hogy nem hoztam magammal kabátot. Fél szemmel Adriant figyeltem, aki a zenénél is hangosabban horkolt, fél szemmel pedig az órámat néztem. Az egész helyzet szánalmas volt, de egyben kicsit vicces is. Az én izgalmas hollywoodi utam, gondoltam szomorúan. Talán tényleg olyan lány vagyok, aki azt érdemli, hogy magazinokban gúnyolják ki, tűnődtem. De aztán megráztam a fejem. Meg tudtam állni a lábamon. Jól írtam. És elértem azt, amire nagyon régóta vágytam; eladtam a forgatókönyvemet tehát pénzre, kényelmes életre, és némi hírnévre számíthattam. És Hollywoodban voltam! Egy filmsztárral! Jobbra pillantottam. A fent említett filmsztár továbbra se mozdult. Közelebb hajoltam. Nehezen lélegzett, a homlokát izzadság borította. – Adrian? – suttogtam. Semmi. – Adrian – mondtam hangosabban. Még a szempillája se rezzent Odahajoltam hozzá, és finoman megráztam a vállát. Nem reagált. Amikor elengedtem, előrebukott fejjel dőlt vissza az ütésre. Most már kezdtem aggódni. Benyúltam a zsebébe, és próbáltam kiűzni a fejemből a bulvárlapok leendő szalagcímeit (A népszerű színészt saját kocsijában molesztálta a forgatókönyvíró– aspiráns!), és kivettem a mobiltelefonját. Remek! És most hogyan tovább? Aztán hirtelen megvilágosodtam. Benyúltam a táskámba, és kivettem a tárcámból. dr. K. névjegyét. A fogyitanfolyamon azt mondta, keveset alszik, és reggel hétkor általában már bent van a munkahelyén. A keleti parton ekkor már el is múlt hét óra. Visszatartott lélegzettel tárcsáztam. – Halló? – szólt bele mély hangon. – Üdv, dr. K., itt Cannie Shapiro,

– Cannie! – mondta vidáman, mint aki örül a hívásomnak, és egyáltalán nincs meglepve azon, hogy kaliforniai idő szerint hajnalok hajnalán hívom. – Milyen útja volt? – Remek – mondtam. – Egyelőre minden rendben. De adódott egy kis gondom. – Mi az? – kérdezte. – Hát, tudja... – kezdtem, de egy pillanatra elhallgattam. – Tudja, szereztem egy új ismerőst. – Ez jó – mondta bátorító hangon. – A tengerparton vagyunk a kocsijában. A pasas ájultan fekszik, és nem tudom felébreszteni. – Ez nem jó – válaszolta. – Tudom – mondtam, – De higgye el, voltam már ennél rosszabb randevún is. Rendes esetben hagynám, hadd aludjon, de korábban elmondta, hogy ivott, és ecstasyt vett be... Elhallgattam, de a vonal másik végén is csend volt. – Tudom, mit gondol, de ne értse félre – mondtam, pedig fogalmam se volt róla, dr. K. mit hihet, de a gondolatmenetében nyilván szerepelt a nevem és a „bolond” szó valamilyen kombinációja. – Szóval az illető nincs magánál? – kérdezte dr. K. – Igen, kidőlt – sóhajtottam. – Pedig azt hittem, kellemes társaság vagyok. – Lélegzik? – Igen, de izzad – magyaráztam. – És nem lehet felébreszteni. – Fogja meg az arcát, és mondja el, milyen a tapintása. Követtem az utasítását. – Forró – jelentettem. – És izzadt. – Jobb, mint a hideg és nyirkos. Az nagyon rossz lenne – magyarázta dr. K. – Elmondom, mit csináljon. Szorítsa ökölbe a kezét… – Rendben – válaszoltam. – Dörzsölje meg az öklével a szegycsontját. A mellcsontját. Csak erősen, lássuk, reagál– e rá. Áthajoltam Adrianhez, és jó erősen megnyomtam a mellkasát. Megrándult az arca, és mondott valami, ami anyámnak hangzott. Visszafordultam az ülésembe, és beszámoltam dr. K–nak a fejleményekről.

– Nagyon jó – válaszolta. – Azt hiszem, az udvarlójának nem lesz semmi baja. De két dolgot tegyen meg. – Igen? – kérdeztem, és a telefont az állam alá szorítva Adrianhez fordultam. – Egyrészt fordítsa őt az oldalára, hogy ha hányna, ne lélegezze be a folyadékot. Addig lökdöstem Adriant, amíg félig az oldalára fordult. – Megvan – jelentettem dr. K.–nak. – Másrészt maradjon mellette – mondta dr. K. – Félóránként nézzen rá. Ha lehűl a teste, remegni kezd, vagy szabálytalanná válik a pulzusa, én mentőt hívnék hozzá. Különben nem lesz baja, reggelre jól lesz. Persze lehet, hogy émelyegni fog, de maradandó károsodást nem szenvedett. – Remek – válaszoltam, és magamban azon rettegtem, milyen lesz az a reggel, amikor Adrian minden másnaposságnak legdurvábbikával ébred, és engem talál maga mellett. – Ha gondolja, nedvesítsen be egy kisebb törölközőt hideg vízzel, jól csavarja ki, és tegye a homlokára – folytatta dr. K. – De csak ha nagyon vajszívűnek érzi magát Elnevettem magam. – Köszönöm – mondtam. – Tényleg. Nagyon hálás vagyok. – Remélem, minden jóra fordul – mondta Dr. K. vidáman. – De úgy hangzik, ura a helyzetnek. Azért ugye felhív, hogy elmondja, hogyan alakulnak a dolgok? – Természetesen. Még egyszer nagyon köszönöm – mondtam. – Vigyázzon magára, Cannie – mondta. – Hívjon, ha bármiben tudok segíteni. Leteltük a telefont, és végiggondoltam a hallottakat. Törölköző? Benéztem a kesztyűtartóba, ahol csak egy lízingszerződést, pár CD–tokot és két tollat találtam. Benéztem a táskámba, ahol a Garthtól kapott rúzs, a pénztárcám, a kulcsom, a noteszem és a terheskönyv által javasolt tisztasági betét lapult. Adrianre néztem. Aztán a tisztasági betétre. Arra jutottam, hogy amit nem tud, az nem is fájhat neki, úgyhogy kiszálltam a kocsiból, óvatosan a vízhez sétáltam, belemártottam a betétet, visszamentem a kocsihoz, és a nedves borogatást Adrian homlokára helyeztem, miközben próbáltam visszafojtani a nevetést. Adrian kinyitotta a szemét. – Olyan kedves vagy – motyogta alig érthetően. – Nahát, Csipkerózsika! – mondtam. – Hát ébren vagy? Már kezdtem aggódni. Úgy tűnt, Adrian nem hall. – Nagyszerű anya leszel – mondta, és ismét lecsukódott a szeme. Elmosolyodtam, és hátradőltem. Nagyszerű anya. Most először gondoltam bele igazán a dologba – mármint az anyaságba. Persze korábban is sokat agyaltam már a

szülésen és az új szülött ellátásán. De azon még nem gondolkoztam, hogy én, a majdnem huszonkilenc éves Cannie Shapiro milyen anya leszek. Miközben Adrian halkan hortyogott mellettem, a hasamra tettem a kezemet. Jó anya, gondoltam tűnődve. De mégis milyen? Vajon olyan menő anyuka leszek, akit a környék összes gyereke szeret, mert cukros szörppel és csokis keksszel kínálja őket sovány tej és a gyümölcs helyett? Aki farmerban és vicces cipőben jár, és nem csak papol a gyerekének, de meg is hallgatja őt? Vajon vicces anyuka leszek? Vajon kísérőnek hívnak el az osztálykirándulásra, vagy előadónak az iskolai karrier napra? Vagy aggodalmas anya leszek, aki, amikor épp nem a bejárati ajtóban állva várja, mikor jön haza a gyereke, pulóverrel, esőkabáttal és zsebkendővel szalad utána? Önmagad leszel, hallottam egy belső hangot. A saját anyám hangját; azonnal felismertem. Tényleg önmagam leszek. Más nem is lehetnék. Egyébként se volt olyan vészes a helyzet. Cöfivel is egész jól elboldogultam, nyugtattam magam. Márpedig az nem kis teljesítmény volt. Mivel gondoltam, nem bánja, Adrian vállára hajtottam a fejem. Ekkor jutott eszembe még valami. Elővettem Adrian telefonját a táskámból, előkerestem a szalvétát, amin Maxi telefonszáma volt, és visszafojtottam a lélegzetemet, amíg meg nem hallottam a vonal másikvégén Maxi hangját. – Szia, Maxi – suttogtam. – Cannie! – kiáltott fel. – Hol vagy? – A tengerparton – válaszoltam. – De pontosan nem tudom, merrefelé. – Adriannel vagy? – kérdezte, – Igen – suttogtam. – De nincs magánál. Maxi elnevette magát, és ekkor belőlem is kitört a nevetés. – Segítened kell, Maxi. Mi ilyenkor az udvarias eljárás? Maradjak mellette? Hagyjam itt? Vagy írjak neki levelet? – Pontosan hol vagy? – kérdezte Maxi. Körülnéztem, hátha meglátok egy táblát, valami fényt, bármit. – Emlékszem, hogy utoljára a Del Rio utcán hajtottunk – mondtam. – Utána megérkeztünk egy parti meredélyhez, ami úgy– húsz méterre nyúlhat a tenger fölé. – Ismerem a helyet – vágta rá Maxi. – Legalábbis azt hiszem. Adrian ott forgatta az Estella csókjelenetét. – Remek – válaszoltam, és próbáltam visszaemlékezni, hogy abban a bizonyos jelenetben bárki elájul–e. – Mit csináljak?

– Elmondom, hogyan jutsz el hozzám – mondta Maxi. – Már otthon leszek, mire odaérsz.

Maxi tökéletes útvonalleírást adott, és húsz perc múlva már egy kisméretű, szürke, tengerparti ház előtt találtam magam. Én is ilyesmi házat választottam volna magamnak, ha lett volna néhány felesleges dollármillióm. Maxi a konyhában várt. Ruháját fekete macskanadrágra és pólóra, elegáns kontyát két copfra cserélte, ami a nők 99,9%–án nevetségesen festett volna, de neki imádni valóan állt. – Még mindig nem tért magához? – kérdezte. – Gyere, nézd meg – suttogtam. Kimentünk a kocsihoz, ahol Adrian még mindig az anyósülésen aludt nyitott szájjal, csukott szemmel, nedves tisztasági betéttel a homlokán. Maxiból kirobbanta nevelés. – Ez meg mi? – Jobbat nem találtam – védekeztem. Maxi kivett egy magazint a szemetesből, összepödörte, és azzal piszkálta meg Adrian karját. Semmi. Maxi most lejjebb, Adrian hasát bökte meg a magazinnal. Semmi reakció. – Ajjaj! – mondta Maxi. – Nem hinném, hogy haldoklik, de talán jobb lesz, ha bevisszük. Lassan és óvatosan, hatalmas nyögések és vihogások közepette kiügyeskedtük Adriant a kocsiból, és becipeltük a Maxi nappalijában álló, gyönyörű, bőrkanapéra. Csak remélni tudtam, hogy Adrian nem piszkítja össze. – Az oldalára kéne fordítani, hátha hányni fog – javasoltam, és Adrianre néztem. – Szerinted jól van? Ecstasyt vett be. – Valószínűleg kutya baja – nyugtatott meg Maxi. – De talán jobb lesz, ha mellette maradunk. Maxi rám nézett. – Nagyon fáradt lehetsz. – Ahogy te is – válaszoltam. – Ne haragudj ezért az egészért. – Cannie, ne aggódj már. Nem hagyhattad ott. Adrianre nézett, aztán rám. – Pizsamaparti? – kérdezte. – Jó ötlet – válaszoltam. Miközben Maxi ágyneműért ment, levettem Adrian cipőjét és zokniját. Kihúztam az övét a nadrágjából, kigomboltam az ingét, és a homlokán lévő tisztasági betétet a konyhában talált mosogatórongyra cseréltem.

Maxi elrendezte a takarókat és párnákat a földön, én pedig lemostam a sminkemet, beleszuszakoltam magam a Maxitól kölcsönkapott pólóba, és azon gondolkodtam, mivel tudnám hasznossá tenni magam. A nappali közepén kandalló állt – egy makulátlan, érintetlennek látszó kandalló, benne precízen stócolt fahasábokkal. Én pedig tudtam, hogyan kell tüzet rakni. Remek párosítás. Nem találtam újságpapírt, ezért az Adrian böködésére használt magazinból téptem ki néhány lapot, és beraktam őket a fa alá. Ellenőriztem, hogy nyitva van–e a kürtő és hogy a fa valóban fa, nem pedig valami lakberendező által odahelyezett dísz, majd meggyújtottam egy gyufát a Csillagbárból szerzett gyufás skatulyával, amit azért hoztam el, hogy bebizonyítsam Samanthának, Andynek és Lucynak, tényleg ott jártam. A papír lángralobbant, a fa is égni kezdett, én pedig elégedetten bámultam a művemet. – Hűha! – mondta Maxi a paplanhalom alól, és arcát a tűz melege felé fordította. – Ezt hol tanultad? – Anyámtól – mondtam. Maxi érdeklődve nézett rám, úgy hogy elmeséltem neki és a leendő kisbabámnak, hogyan jártunk annak idején horgászni Cape Codra. Anyám tüzet rakott, hogy ne fázzunk, mi apámmal és a két testvéremmel körülültük a tüzet, mályvacukrot sütöttünk, és néztük, ahogy anyu ezüstös damilt dob a szürkésfekete vízbe. – Jó lehetett – mondta Maxi, majd az oldalára fordult, és elnyomta az álom. Én ébren, nyitott szemmel feküdtem a sötétben, miközben hallgattam Maxi mély légzését és Adrian horkolását. Hát itt vagyok, gondoltam. A kandallóban már csak parázslott a tűz. Éreztem a füstillatot a hajamon és a kezemen, hallgattam, ahogy odakint csapkodnak a hullámok, és néztem, ahogy az ég színe feketéről szürkére vált. Itt vagyok. A hasamra tettem a kezem, a baba pedig megfordult álmában. Olyan volt, mintha szaltózott volna egyet. Kislány, gondoltam. Egészen biztos, hogy lány. Elmormoltam egy fohászt Cöfiért, és reméltem, hogy egy éjszakát kibír egyedül is a luxuslakosztályban. Aztán lehunytam a szemem, és magam elé idéztem anyám nyugodt, boldog arcát, ahogy egykor megvilágította a tábortűz. Én is nyugodtnak és boldognak éreztem magam, mielőtt elaludtam,

TIZENHAT

Fél tizenegykor ébredtem. A tűz kialudt, Adrian és Maxi húzták a lóbőrt. Amilyen halkan csak tudtam, felmentem az emeletre. A padlót gyönyörű parketta bontotta, a falak mellett modern, juharszínű polcok álltak, és szinte teljesen üres

komódok. Azon tűnődtem, vajon milyen érzés lehet ki–be költözni a különböző lakásokból, mint a hernyónak kivetkőzni a bábjából. Vajon zavarta Maxit ez az életmód? Az biztos, hogy engem zavart volna. A fürdőszoba pihe–puha törölközőkkel, díszes szappanokkal és mini samponokkal volt telepakolva. Hosszan álltam a forró zuhany alatt, megmostam a fogam a fürdőszobaszekrényben talált vadonatúj, bontatlan fogkefével, és felvettem az egyik komódban talált tiszta pólót és pizsamaalsót Úgy éreztem, minimum egy hajszárítóra és egy asszisztensre lenne szükségem, hogy csak megközelítőleg elkészítsem a frizurámat úgy, ahogy azt Garth tette az előző este, de egyik se volt a közelben. Ezért hullámcsatokkal hátratűztem a hajamat, és az egészet valami francia, mennyei illatú kencével rögzítettem. Csak reménykedni tudtam, hogy hajra való. Apám annak idején ragaszkodott hozzá, hogy latint tanuljak a középiskolában. Az egyetemi felvételinél tényleg hasznos a klasszikus tudás, de nem ér semmit olyan reggeleken, amikor egy filmsztár kenceficéi között kell eligazodni. Amikor vissza lementem a nappaliba Maxi még mindig összegömbölyödve aludt a bolyhos takarón, mint egy kismacska. De ahol korábban Adrian szunyókált, már csak egy cetli volt. Kézbevettem. „Kedves Cassie” olvastam, és felhorkantottam. Hát végül is majdnem eltalálta. Sokkal rosszabb néven is szólítottak már az életben, „Köszönöm, hogy tegnap este gondomat viselted. Tudom, hogy nem ismerjük túl jól egymást… Erre megint elnevettem magam. Még hogy nem ismerjük jól egymást! Alig öt mondatot váltottunk, mielőtt kidőlt. „...de azt már tudom, milyen kedves lány vagy. Csodálatos anya leszel. Sajnálom, hogy ilyen gyorsan kell távoznom, és hogy egyhamar nem fogunk találkozni. Reggel Torontóba utazom forgatni. Remélem, ezzel jól érzed majd magad Kaliforniában!” Ezzel? Mire gondolhatott? Amikor teljesen kihajtogattam a papírt, egy kis ezüst kulcs pottyant az ölembe. Egy kocsikulcs. „A bérleti díj jövő hónapig van kifizetve”, írta Adrian a levél túl oldalára, a Santa Monica–i autókölcsönző neve és címe alá. „Csak vidd vissza, ha majd hazautazol. Jó mulatást!” Lassan felálltam, az ablakhoz mentem, és lélegzetvisszafojtva felhúztam a redőnyt. Igen, ott volt a kis piros autó. Ránéztem a kulcsra a kezemben, majd az autóra a felhajtón, és megcsíptem magam, hátha arra ébredek, hogy otthon vagyok Philadelphiában az ágyamban, terheskönyvekkel az éjjeli szekrényen és az összegömbölyödve alvó Cöfivel a fejem mellett. Maxi ásított, kecsesen felállt a földről, és odalépett mellém. – Mi történt? – kérdezte. Mutattam neki a kocsit, a kulcsot, és a levelet. – Mintha álmodnék – mondtam.

– Ez a legkevesebb, amit tehetett – mondta Maxi. – Szerencséje, hogy nem pakoltad ki a zsebeit, és nem fotóztad le pucéran. Ártatlan szemekkel kérdeztem vissza. – Ja, hogy ezt kellett volna tennem? Maxi rám vigyorgott. – Te maradj itt – mondta. – Idehozom a kutyádat, aztán kitaláljuk, hogyan hódítod meg Hollywoodot.

Arra számítottam, hogy Maxi konyhaszekrénye üres lesz, kivéve talán néhány olyan kaját, amin képzeletemben egy ifjú sztár él – mentolos cukorka, szénszavas víz, gabonafalatok, sörélesztő, vagy bármi más, amire diétaguruk esküsznek. De Maxi polcai meg voltak pakolva alapvető élelmiszerekkel, húsleveskockától liszten és cukron át egészen a fűszerekig. A hűtőben frissnek látszó alma, narancs, tej, narancslé, vaj és krémsajt sorakozott. Pite, határoztam el, és gyümölcssaláta. Épp kivit és epret szeleteltem, amikor Maxi visszatért. Átöltözött. Fekete halásznadrágot és meggypiros pólót vett fel, hatalmas fekete napszemüveget és rubint utánzattal díszített hajcsatot viselt. Cöfin piros lakkbőr nyakörv volt, szintén rubinnak látszó kövekkel kirakva, és hozzáillő piros póráz. Mindketten igazi sztárnak néztek ki. Leültünk enni Maxival, és kutyaeledel híján Cöfinek is egy kis darab pitét adtam. – Ez fantasztikus – mondtam, ahogy elnéztem a nap csillogását a vízen, és éreztem a bőrömön a friss fuvallatot. – Akkor maradj egy kicsit – javasolta Maxi. A fejemet ráztam. – Ha mindent elintéztem, haza kell mennem... – kezdtem, de aztán megakadtam. Tényleg, miért is kellene hazasietnem? A munka megvár – úgyis egy csomó szabadságom volt még. Ha a szülésfelkészítőn kihagyok néhány órát, az még nem a világ vége. Egy óceánra néző szoba igazán csábító volt, különösen, hogy Philadelphiában mindig szeszélyes és latyakos a tavasz. Maxi olvasott a gondolataimban. – Nagyszerű lenne! Te írhatsz, én meg eljárok dolgozni, aztán együtt vacsorázunk, bulizunk, és szórakozunk. Cöfi is jól ellenne itt... Ha gondolod, még egy jó kis részvénycsomagot is kitalálunk neked. Legszívesebben fel– alá ugráltam volna örömömben, de nem voltam benne biztos, hogy a baba örülne ennek. Arra gondoltam, milyen hihetetlen lenne itt élni. Séta közben az óceánban gázolnék. Cöfi kergethetné a sirályokat. Maxival finomakat főznénk. Kellett, hogy legyen a dolognak valami árnyoldala is, de egyszerűen képtelen voltam rájönni, micsoda. És azon a napsütéses reggelen, a tenger hullámait nézve könnyebbnek tűnt hagyni, hogy kibontakozzon ez a csodálatos kaland, mint elmélkedésre fecsérelni az időt.

Hamar föIpörögtek az események. Maxi elvitt egy ezüstös– kék felhőkarcolóhoz, aminek az alsó szintjén trendi étterem volt. – Elviszlek a menedzseremhez – mondta a liftbe lépve, és megnyomta a hetes számú gombot. A megfelelő kérdésen törtem a fejem. – Na és... foglalkozik írókkal? – kérdeztem. – És jó? – Igen és nagyon – válaszolta Maxi, miközben a folyosón meneteltünk. Hangosan bekopogott egy nyitott ajtón, majd bedugta a fejét. – Ez baromság! – hallatszott ki egy női hang. – Terence, ez abszolút marhaság. Neked ez a projekt kell, és biztos, hogy jövő hétre megcsinálja. Belestem Maxi válla fölött és arra számítottam, hogy a hang egy láncdohányos, platinaszőke nőhöz tartozik, aki válltömést hord, és szűrőtlen cigaretta van az egyik, feketekávé a másik kezében – a női változata annak a napszemüveges, ragadozó fickónak, aki anno azt mondta, nincsenek kövér színésznők Hollywoodban. Ehelyett az óriási asztal mögött egy vörösesszőke, elefántcsontbőrű, szeplős tündér ült. Halványzöld kardigánt és csipkés lila pólót viselt, gyerekméretű lábát pedig apró balerinacipőbe bújtatta. Haját halványkék hajgumival fogta laza kontyba, úgy nézett ki, mintha tizenkét éves lenne. – Ez Violet – mondta Maxi büszkén. – A nagy lószart! – mondta Violet újra, és én ellenálltam a késztetésnek, hogy a hasamnak arra a részére tegyem a kezem, ahol a baba fülét sejtettem. – Mit gondolsz? – suttogta Maxi. – Hát... izé – mondtam. – Úgy néz ki, mint Harisnyás Pippi! Elég idős ahhoz, hogy így beszéljen? Maxi felnevetett. – Ne aggódj – mondta. – Lehet, hogy úgy néz ki, mint egy cserkészlány, de nem kell félteni. Egy utolsó szidalom után Violet letette a telefont, majd felállt, és felém nyújtotta a kezét. – Cannie. Örülök – mondta normális hangon, mintha egy perccel korábban nem tűzokádó sárkányba oltott Ford Fairlane–ként gorombított volna le valakit. – Nagyon tetszett a forgatókönyved. Tudod, mi tetszett benne legjobban? – A káromkodások? – merészkedtem. Violet nevetett

– Nem, nem – mondta. – Tetszett, hogy a főhős ennyire hisz magában. Annyi romantikus komédiát látni, amelyben a főszereplő lány valahogy megmenekül, de mindig mások, a szerelem, a pénz vagy egy jó tündér segítségével. Tetszett, hogy Josie saját magát menti meg, és egész idő alatt bízik önmagában. Hűha. Ezt így sose gondoltam végig. Számomra Josie története egyszerűen egy álom beteljesülése volt; annak a meséje, mi történne, ha egyszer az egyik New York– i interjúalanyom nem szimpla XL. méretű ruhareklámként tekintene rám. – A nők zabálni fogják a filmet – jósolta Violet. – Örülök, hogy így gondolod – mondtam. Violet bólintott, kirángatta hajából a gumit, megrázta a fejét, majd ugyanolyan kontyba összefogta a loboncát. – Maid kesőbb cseverészünk – mondta, miközben magához vette a laptopját egy marék tollat, a forgatókönyvem egy példányát, és egy szerződésnek látszó iratot. – De most szerezzünk neked némi pénzt. Kiderült, hogy a kis Violet zseniális tárgyalófél. Talán a pimasz hangja tette, vagy az imádni való kis szájából folyamatosan dőlő trágárság volt döbbenetes, mindenesetre a három vasalt öltönyös fickó leginkább tátott szájjal bámulta őt ahelyett, hogy arról vitatkozott volna, mennyit is ér a művem. Végül csinos összegben egyeztünk meg. Az első részletet az aláírástól számított öt napon belülre ígérték, a másodikat a film gyártásának kezdetére. További pénzt ajánlottak azért, hogy a következő művemet először nekik mutatom meg, bármi legyen is az. Alig akartam hinni a fülemnek. Maxi megölelt engem, Violet pedig mindkettőnket. – Most pedig menjetek, hadd legyek rátok büszke – mondta, majd pontosan úgy sétált vissza az irodájába, mint egy negyedikes kislány, aki az udvaron töltött szünet után visszamegy a tanterembe. Délután öt órakor már Maxi teraszán üldögéltem, hűtött szőlővel az ölemben és egy pohár szénsavas szőlőitallal a kezemben, hihetetlenül édes megnyugvásban. Most már akármilyen házat megvehettem, alkalmazhattam bébiszittert, sőt akár egy év szülési szabadságra is elmehettem, ha akartam. Ha a forgatókönyv bármelyik részét át is kellett írnom, az nem lehetett olyan rossz, mint Gabby állandó kritizálásával együtt élni – akár szemtől szemben, akár a hátam mögött hangzott el. És egészen biztosan nem lehetett olyan rossz, mint amikor hetedszerre fogalmaztam át a Bruce–nak szánt levelemet. Ez mind kemény munka volt. Most következett a szórakozás.

Órákig telefonáltam azon a délutánon; világgá kürtöltem a csodálatos hírt anyámnak, Lucynak, Joshnak, Andynek és Samanthának, rokonoknak, kollégáknak és mindenkinek, akiről úgy gondoltam, osztoznia kell az örömömben. Végül dr. K. rendelőjét tárcsáztam.

– Itt Cannie – köszöntöttem. – Csak be akartam számolni, hogy minden rendben velem. – Jobban érzi magát a barátja? – Sokkal jobban – mondtam, és elmeséltem, hogyan tért magához Adrian, hogyan határoztam el, hogy Maxinál maradok, és hogyan szerzett nekem az aprócska Violet egy kisebb vagyont. – Nagyon jó film lesz – mondta dr. K. – El se hiszem – mondtam, nagyjából harmincadszorra azon a délutánon. – Olyan, mintha álmodnék. – Pedig élje csak bele magát – biztatott. – Úgy tűnik, csodálatosan indul a karrierje. Maxi szórakozottan nézte végig a telefonhívásaimat, és teniszlabdát dobálgatott Cöfinek, amíg az lihegve le nem rogyott egy köteg hínár mellett. – Most kivel beszéltél? – kérdezte. Nekiálltam elmagyarázni. – Dr. K. az orvosom volt, amikor a terhességem előtt megpróbáltam lefogyni. Mára barátok lettünk, azt hiszem. A múlt éjjel őt hívtam fel, hogy mit csináljak Adriannel. – Úgy hangzik, mintha kedvelnéd őt – mondta jelentőségteljesen húzogatva a szemöldökét. – Házhoz is megy? – Fogalmam sincs – feleltem. – Helyes pasi. Nagyon magas. – A magas az jó – mondta Maxi. – Na és, mi legyen most? – Vacsora? – javasoltam. – Jaj, tényleg – mondta Maxi. – El is felejtettem, milyen sokoldalú tehetség vagy. Nemcsak írni, főzni is tudsz. – Azért ne éld bele magad túlzottan – mondtam. – Előbb megnézem, mi van a hűtőben. Maxi mosolygott. – Jobb ötletem van, mit csináljunk vacsora előtt – mondta.

Az ékszerbolt előtt álló őr biccentett, majd kinyitotta a nehéz üvegajtót. – Mit keresünk itt? – suttogtam. – Veszünk neked valami jutalmat – mondta Maxi. – De nem kell suttognod. – Mi vagy te, a cukros néni? – gúnyolódtam.

– Ó, dehogy – mondta Maxi nagyon komolyan. – Te fogod megjutalmazni saját magad. Rábámultam. – Tessék? Miért? Nem inkább spórolásra kellene biztatnod? Mindjárt megszületik a baba. – Persze hogy spórolni fogsz – mondta Maxi magától értetődően. – De anyám mindig azt mondta, minden nőnek kell, hogy legyen valami szép, tökéletes holmija, amit saját maga vásárolt, és te, kedvesem, végre abban a helyzetben vagy, hogy ezt valóra válthatod. Mély lélegzetet vettem, mintha mély vízbe készülnék alámerülni, nem pedig ékszerboltban sétálgatnék. A terem tele volt derékig érő üvegvitrinekkel, amelyekben kincsek és dísztárgyak voltak művészien elrendezve fekete és galambszürke bársonypárnákon. Smaragd és zafír gyűrűk, gyémántberakásos platina nyakékek, borostyán fülönfüggők, topáz brossok, arany mandzsettagombok, és olyan finom ezüst karkötők, hogy alig lehet kivenni a láncszemeket... Csillogó karkötők, rajtuk apró balettcipőt, miniatűr kocsikulcsot imitáló medálokkal... duci Valentin– napi szívecskéket formázó ezüst fülbe valók… vörös és sárga aranyból font nyakékek... katicabogár és csikóhal formájú, csillogó kitűzők... gyémánttal kirakott csukló pántok, amilyet Bruce anyja is viselt... Megálltam egy pillanatra, nekitámaszkodtam az egyik pultnak, és próbáltam feldolgozni a nem kicsit nyomasztó élményt. Csinos, tengerészkék ruhába öltözött eladó jelent meg a pult mögött olyan hirtelen, mintha csak teleportált volna. – Mit mutathatok önnek? – kérdezte kedvesen. Rámutattam egy gyémánt fülbevalóra, a legkisebbre, amit láttam. – Azt legyen szíves – kértem. Maxi átlesett a vállam felett. – Ne azt – kötözködött. – Cannie, az olyan kicsi. – Nem kellene valami kicsinek is lennie rajtam? – kérdeztem. Maxi zavartan rám nézett. – Miért? – Mert... – kezdtem, majd elhallgattam. Maxi megragadta a kezemet. – Ide figyelj – mondta. – Jól nézel ki. Sőt, szerintem csodálatosan nézel ki. Boldognak látszol... egészségesnek… és, és terhesnek… – Ezt ne felejtsük el – mondtam nevetve. Közben az eladó hölgy széthajtogatott egy darab fekete bársonyt, és a fülbevalókat ráhelyezte – a kicsit, amit kiválasztottam, és egy kétszer akkorát. A gyémántok

akkorák voltak, mint egy–egy mazsolaszem. Kézbe vettem őket, és néztem, ahogy kék és lila színben ragyognak. – Gyönyörű – mondtam gyengéden, és a fülemhez emeltem. – Illik önhöz – mondta az eladó. – Ezt kérjük – mondta Maxi nagyon határozottan. – És nem kell becsomagolni. Már most felveszi.

Később a kocsiban, a nap sugarait szivárványszínben visszaverő új fülbevalómmal a fülemben megpróbáltam megköszönni Maxinak, hogy elhozott ide, hogy eladta a forgatókönyvemet, hogy elhitette velem, megérdemlem mindezt. De Maxi nem hagyott szóhoz jutni. – Megérdemled – mondta kedvesen. – Nincs mit csodálkoznod ezen, Cannie. Nagyot sóhajtottam. Barátnő, súgtam a babának. Maxinak hangosan csak annyit mondtam: – Ma este megfőzöm neked életed legjobb vacsoráját.

– Nem értem – mondta anyám a szokásos napi telefonhívása alkalmával. – És csak öt percem van, hogy megértsem. – Öt perced? – kérdeztem a lábujjaimra sandítva, és azon gondolkodva, vajon lehet–e Hollywoodban lekopott körömlakkal létezni anélkül, hogy a pedikűr– rendőrség megbüntetne. – Mi ez a sietség? – Előszezoni softball – hadarta anyám. – Levendulákkal.

Együtt edzünk a Gyilkos

– Jók? – Tavaly jók voltak. De ne tereld másra a szót, Szóval Maxival élsz... – mondta anyám némi reménykedéssel a hangjában. Legalábbis ezt véltem kihallani belőle. – Anya, csak barátok vagyunk – mondtam. – Szimpla, plátói barátság. Felsóhajtott – Tudod, sose késő. – Sajnálom, hogy csalódást okoztam – mondtam a szememet forgatva. – Szóval, mit csinálsz? – Szórakozom – mondtam. – Jól érzem magam. Nem is tudtam, hol kezdjem. Majdnem három hete voltam Kaliforniában, és mindennap új kalandot élünk át Maxival. Kirándulni jártunk Adrian piros kabriójával, amit egyre inkább elvarázsolt hintónak vagy inkább repülőszőnyegnek éreztem. Előző este lementük a Santa Monica kikötőbe, vettünk zsíros, sós sült krumplit, rózsaszínű

jégkását, és lábunkat a vízbe lógatva tömtük magunkat. Máskor piacra mentünk, és hátizsáknyi epret, bébi répát, őszibarackot vásároltunk, amit Maxi elosztogatott a kollégáinak (kivéve az egyik színészt, aki az őszibarackból egyből koktélt akart volna készíteni, és Maxi nem akarta, hogy a pasas miatta kezdjen újra inni). Volt néhány dolog Kaliforniában, amit még mindig nem tudtam megszokni. Ilyen volt a nők szabvány szépsége, vagy az, hogy a kávézókban és ínyenc sajtboltokban mindenki ismerősnek tűnt, mintha mindannyian mellékszerepet játszottak volna néhány rövid életű vígjátéksorozatban. Megdöbbentett az autóvezetést kultúra is: mindenki mindenhol ész nélkül hajtott, nem voltak járdák vagy bicikliutak, csak végtelen dugók, sűrű szmog, és mindenfelé parkolósegédek – döbbenetes módon még az egyik strandon is, ahol jártunk. – Most már hivatalosan is kijelenthetem, ezután semmi nem tud megdöbbenteni – mondtam Maxinak. – Ó, dehogynem – válaszolta. – A Harmadik sugárúton van egy flitteres ruhába bújtatott tacskó, aki egy zsonglőr mutatvány része. Na, ha őt megnézted, akkor már tényleg mindent láttál. – Dolgozol te egyáltalán? – kérdezte anyám, akit nem igazán nyűgözött le a mutatványos tacskóról és az őszibarack–vásárlásról szóló mesém. – Minden nap – mondtam, ami igaz is volt. A kalandozások és kirándulások között legalább napi három órát töltöttem a laptopommal. Violet visszaküldte a kéziratomat, ami úgy tele volt firkálva megjegyzésekkel, hogy alig lehetett elolvasni. „SEMMI PÁNIK!” írta lila tintával a fedőlapra, „A lila megjegyzések az enyéim, a piros a stúdió egyik emberéé, a fekete pedig a fickóé, aki esetleg rendezni fogja a filmet. Az ő legtöbb megjegyzése baromság. Fogadj mindent fenntartással, ezek csak javaslatok!” Fokozatosan bogoztam ki a széljegyzeteket, áthúzásokat, a nyilakat, és a post–ites kiegészítéseket. – Szóval, mikor jössz haza? – kérdezte anyám. Beleharaptam az ajkamba. Még mindig nem tudtam, de hamarosan el kellett döntenem. Lassan a harmincadik hétbe léptem. Ezután vagy találnom kell egy orvost Los Angelesben és itt megszülnöm a babát, vagy kitalálnom, hogyan jutok haza anélkül, hogy repülőre ülök. – Mindenesetre tájékoztass majd a terveidről – kérte anyám. – Örömmel kimennék eléd a reptérre, és talán még az első születésnapja előtt láthatnám az unokámat. – Anya... – Csak egy anyai jó tanács! – mondta, és letette a telefont. Felálltam és lesétáltam a partra, Cöfi a lábam körül ugrándozott, remélve, hogy dobálom neki a teniszlabdáját. Tudtam, hogy el kell döntenem, hogyan tovább, de annyira jól mentek a dolgaim, hogy nehezemre esett másra gondolni, mint a következő tökéletesen derűs napra, a következő finom ebédre, a következő vásárlókörútra, piknikre vagy tengerparti sétára a

csillagos ég alatt. Leszámítva a közeljövővel kapcsolatos bizonytalanságomat és azt, hogy néhányszor eszembe jutott Bruce és az együtt töltött idő, határtalanul boldog voltam a tengerparti házban. – Maradj itt – mondta Maxi. Soha nem mondtam igent, de nemet sem. Próbáltam úgy eldönteni, mit akarok, ahogy annak idején a menyasszonyokról írt cikkek kapcsán tartottam önvizsgálatot: Jó lenne nekem ez az életmód? Tényleg így akarok élni? Ezen tűnődtem éjszaka, miután befejeztem a munkát, főzés közben, és akkor is, amikor Cöfivel a parton sétáltunk. – Menni vagy maradni? – kérdeztem választ várva a kutyától, a babától, és a Jóistentől is, bár ő már novemberben sem adott iránymutatást. De válasz helyett csak a hullámok hangját hallottam a csillagfényes éjszakában.

Már három hete voltam Kaliforniában, amikor egy szombat reggel Maxi besétált a vendégszobába, széthúzta a függönyt, és csettintett Cöfinek, aki úgy ugrott oda mellé a fülét hegyezve, mint a világ legkisebb őrkutyája. – Felkelni – mondta Maxi szökdécselve. – Tornázni megyünk. Nagy nehezen felültem. – Tornázni? – kérdeztem. Maxi az alkalomhoz öltözött. Aranybarna fürtjeit lófarokba fogta, fekete, bokáig érő tornadresszt, fehér zoknit és fehér tornacipőt viselt. – Ne izgulj – mondta Maxi. – Nem lesz megerőltető. Leült az ágyam szélére és egy Belső Fény Oktatóközpont nevű hely szórólapját lóbálta előttem. – Nézd csak... Önmegvalósítás, meditáció, vizualizáció – olvasta a tanfolyam leírását. – A végén pedig maszturbáció? – kérdeztem. Maxi gonoszkodó pillantást lövellt felém. – Ne szóld le – mondta. – Tényleg működik. A ruhásszekrényhez léptem, és kerestem valami önmegvalósításra alkalmas öltözéket. Arra gondoltam, a meditáció talán jó alkalom lesz arra, hogy kitaláljam Josie, a forgatókönyvem hősnője és leendő exbarátja közötti párbeszédet. Vagy arra, hogy elmélkedjek a jövőmön, és kitaláljam, hogyan tovább. Az önmegvalósítás meg vizualizáció kissé ezoterikus maszlagnak tűnt, de talán mégse lesz felesleges időfecsérlés

A Belső Fény Oktatóközpont egy domb tetején álló alacsony, fehér faépítmény volt Széles üvegablakai voltak, hatalmas teraszát pedig tengeri fű és orchideás kaspók szegélyezték. Szerencsére itt nem volt parkolósegéd.

– Tetszeni fog – mondta Maxi, miközben közeledtünk az ajtóhoz. Maxi túlméretes pólójába szuszakoltam magam, ami mellesleg napról napra egyre kevésbé volt túlméretes, illetve cicanadrágot, tornacipőt, és a Maxitól eltanult kötelező baseball sapkát és napszemüveget viseltem. – Philadelphiában egy ilyen épületben sajtos steakszendvicset árulnának – morogtam. Beléptünk egy tágas, tükrökkel borított terembe. A sarokban pianínó állt, a levegőben szantálfa édes illata lengedezett. Hátul találtunk helyet, és amíg Maxi elment szivacsért, addig én meg néztem a jelenlevőket. Elöl csoportosult néhány szupermodell kinézetű leányzó, de volt néhány idősebb nej is (egyikük festetlen ősz hajjal), valamint egy hosszú fehér szakállas pasas Jimmy kunyhójában szereztem a lapostetűimet” feliratú pólóban. Hát ez határozottan nem a Csillagbár, gondoltam boldogan, amikor az edző belépett az ajtón. – Álljunk fel – mondta, miközben lehajolt, és betett egy CD– t a lejátszóba. Rábámultam, majd meglepetésemben pislogni kezdtem, ugyanis előttem egy határozottan Nagydarab Nő állt… neonkék elasztikus dresszben és fekete harisnyanadrágban. Úgy tíz évvel lehetett idősebb nálam, napbarnított bőrre volt, hátközépig érő barna haját széles, ránctalan arcából a ruhájával harmonizáló színű hajpánttal fogta hátra. A teste ősi termékenységi szobrocskákra emlékeztetett: lötyögő mellek, széles csípő, büszkén vállalt domborulatok. Rózsaszín rúzst viselt és gyémánt orr–piercinget, és látszott rajta, hogy jól érzi magát. Magabiztos volt és boldog. Ámulva néztem, és azon tűnődtem, vajon látszottam–e én valaha ilyen boldognak, egyáltalán képes lennék–e rá, és vajon hogy néznék ki orr–piercinggel. – Abigail vagyok – mutatkozott be nő. Abigail! A kedvenc lánynevem. Ez biztosan jel. gondoltam. Hogy mit jelez, azt még nem tudtam, de csak jóra utalhatott. – Ez itt az önmegvalósító meditációs és vizualizációs tréning. Ha valaki rossz helyen jár, most még távozhat. Senki se mozdult, Abigail ránk mosolygott, és bekapcsolta a CD lejátszót. Fuvola és lágy dobszó áradt a teremben. – Nyújtással és mély légzéssel kezdünk, majd úgynevezett irányított meditációt végzünk. Mindenki felvesz majd egy számára kényelmes pozíciót, becsukjátok a szemeteket, és az irányításommal elképzeltek különböző helyzeteket és lehetőségeket, Kezdhetjük? Maxi rám mosolygott. Én vissza. – Jól vagy? – suttogta, és én bólintottam. Mire eszméltem, már csukott szemmel, törökülésben ültem a szőnyegen, és hallgattam a fuvola és a dob hangjait. – Képzelj el egy biztonságos helyet – kezdte Abigail. Hangja mély volt és megnyugtató. – Ne próbáld tudatosan kiválasztani, csak csukd be a szemed, és hagyd, hogy megjelenjen.

Biztos voltam benne, hogy Maxi teraszát vagy konyháját fogom látni. De amikor Abigail ismét kimondta, hogy „biztonságos hely”, az ágyam jelent meg előttem... az otthoni ágyam. A kék paplan, a ragyogó színű párnák, a kupac tetején pedig Cöfi. A redőnyön átszűrődő fények alapján úgy tűnt, este van, épp hazaértem a munkából. Ilyenkor szoktam kutyát sétáltatni, Samanthával edzésidőpontot egyeztetni, megnézni a leveleimet, kiakasztani a ruháimat, majd lefeküdni... Hirtelen olyan honvágy tört rám, annyira vágyódtam a szülővárosomba, a lakásomba és az ágyamba, hogy ájulás kerülgetett. Nagy nehezen lábra álltam. A fejemben kavarogtak a város képei. A kávézó, ahol Samanthával tejeskávé felett osztjuk meg egymással a pasis rémtörténeteket... A Reading csarnok, ahol reggelente virágillat és frissen sült fahéjas süti illata lengedez... A nyakukat nyújtogató turisták tömegei, akik mind a függetlenségi harangra kíváncsiak... A rózsaszín virágú sombokrok... A kikötő, ahol Cöfi a pórázt rángatva próbálja elkapni az óceánban halászó sirályokat... Az utcám, a lakásom, a barátaim, a munkám... Otthon, suttogtam a babának és magamnak. – Mosdó – suttogtam Maxinak, és ki mentem teremből. Álltam a napfényben, és mélyeket lélegeztem. Egy perccel később valaki megérintette a vállamat. Abigail állt ott kezében egy pohár vízzel. – Jól vagy? Bólintottam. – Csak egy kicsit... honvágyam támadt – magyaráztam. Abigail elgondolkodva bólintott. – Otthon – mondta, és én bólintottam. – számodra a biztonságot, az csodálatos.

Nagyon jó. Ha az otthon jelenti

– Hogy tudsz...? – kezdtem, de gyorsan el is hallgattam. Nem tudtam, hogy kérdezzem meg, ami annyira foglalkoztatott. Hogyan lehet boldog az ember ilyen testtel, mint amilyen az enyém is? Honnan meríthet bátorságot, ha nem találja a helyét a világban? Abigail elmosolyodott. – Felnőttem – mondta válaszként a ki nem mondott kérdésemre. – Sokat tanultam. Majd te is meglátod – Cannie? Maxi aggódva hunyorgott felém a napfényben. Intettem neki. Abigail kettőnkre biccentett. – Sok szerencsét – mondta, és visszament, büszkén és szégyentelenül rengő fenékkel, lötyögő mellekkel. Hosszan néztem utána, és szerettem volna azt súgni a babának: példakép. – Mi történt? – kérdezte Maxi. – Jól vagy? Nem jöttél vissza, már azt hittem, megindult a szülés a mosdóban.

– Nem – mondtam. – Még nincs baba. Jól vagyok. A hazafelé vezető úton Maxi arról csacsogott izgatottan, hogyan vizualizálta az Oscar– díj megnyerését. Elképzelte, ahogy a pódiumon elegánsan és határozottan elküldi a fenébe az összes mocsok expasiját. – Majdnem elnevettem magam, amikor elképzeltem Kevin arcát – kacagott, és rám nézett a piros lámpánál. – És te mit láttál, Cannie? Nem akartam válaszolni... nem akartam megbántani azzal, hogy az én boldogságom háromezer mérföldre van a kaliforniai tengerparti házától, és tőle. – Menjünk haza – mondtam halkan. – Mindjárt otthon leszünk – felelte Maxi.

– Caaaaannie – nyávogott Samantha a telefonba másnap reggel ügyvédhez egyáltalán nem méltó módon. – Ez nevetséges! Ragaszkodom hozzá, hogy hazagyere. Itt zajlik az élet. Szakítottam a jógaoktatóval, és te lemaradtál az egészről. – Na, mesélj – sürgettem, hogy elhallgattassam a lelkiismeretemet. – Mindegy – mondta Sam könnyednek szánt hangon. – Az én kínjaim biztosan nem olyan érdekesek, mint a filmsztár barátaid és az ő szerelmi bánatuk... – Jaj, Sam – tiltakoztam. – Tudod, hogy ez nem igaz. Te vagy a legjobb barátnőm, és mindent hallani akarok a gonosz jógás pasiról. – Hagyjuk – mondta Sam. – Beszéljünk inkább rólad. Mi a helyzet? Most már végleg kivontad magad a forgalomból. Örökre ott maradsz? – Nem örökre – mondtam. – Csak… nem tudom, mit csináljak. Nem vágytam semmi másra, mim hogy ejtsük a témát, – Hiányzol – mondta Sam panaszosan. – Még az a ronda kis kutyád is hiányzik. – Nem leszek örökké távol – mondtam. Ez volt az egyetlen, amit biztosan tudtam. – Jól van, beszéljünk másról – javasolta Samantha. – Találd ki, ki hívott fel? Az a helyes doki, akivel egyszer a Kelly Drive–on találkoztunk. – Dr. K.! – mondtam, és a neve hallatán egyszerre öntöttel a boldogság és a bűntudat, amiért nem hívtam fel őt azóta, hogy Violettel aláírtuk a szerződést. – Honnan szerezte meg a számod? Samantha szigorú hangon válaszolt. – Mint megtudtam, annak ellenére, hogy kifejezetten megtiltottam, engem adtál meg sürgős esetben értesítendő személyként valami kórházi nyomtatványon.

Ez rendszeres vita tárgya volt közöttünk. Mindig Samanthát adtam meg értesítendő személyként akkor is, ha biciklitúrára mentem. Samantha ennek egyáltalán nem örült. – Most komolyan, Cannie, miért nem anyád számát adod meg ilyenkor? – kérdezte most is, mint korábban annyiszor. – Mert félek, hogy Tanja veszi fel a telefont, és azt mondja nekik, hogy temessenek az óceán mélyére – válaszoltam. – Na mindegy, a doki azért hívott, hogy megkérdezze, hogy vagy, és megadnám– e neki a címedet. Gondolom, küldeni akar valamit. – Szuper! – mondtam, és azon tűnődtem, miről lehet szó. – Szóval, mikor jössz haza? – kérdezte Sam újra. – Hamarosan – mondtam megenyhülve. – Megígéred? – kérdezte szigorúan, A hasamra tettem a kezem. – Megígérem – mondtam mindkettőjüknek.

Másnap délután a postaládában egy Philadelphiában feladott csomag várt a postaládában. Kivittem a teraszra, és kinyitottam. Először a képeslapot pillantottam meg, amin egy kicsi, nyugtalan tekintetű Cöfi–szerű kutya volt. Megfordítottam. „Kedves Cannie!” olvastam. „Samanthatól tudom, hogy egy ideig Los Angelesben marad, és gondoltam, esetleg jól jöhet némi olvasnivaló. (Ugye ott is szokás olvasni?) Küldök néhány könyvet és pár dolgot, ami az otthonára emlékezteti. Nyugodtan hívjon fel, ha gondolja.” Úgy írta alá: „Peter Krushelevansky (a Philadelphiai Egyetemről)”. Utóirat is volt: „Samanthától azt is tudom, hogy Cöfi önnel tartott a nyugati partra, ezért neki is küldök valamit.” A dobozban volt egy képeslap a Függetlenségi Csarnokról és a harangról, mellette kis doboz csokis perec a Reading csarnokból, és egyetlen, kissé lelapult csomagolt süti. A doboz alján egy nehéz kerek valamit találtam, ami Philadelphia Examiner– oldalakba volt csomagolva (a „Locsi–fecsi Gabbyval” Angéla Lansbury legutóbbi tévéfilmjéről szólt). Kibontottam a titokzatos tárgyat, és egy kerámia etetőtálat találtam benne. Vörös, sárgával szegélyezett, díszes C betű volt a belsejébe festve, kívül pedig Cöfiről festett képek dekorálták; mindegyik tökéletes ábrázolás volt, az orra hegyétől egészen a foltjaiig. Volt ott futó Cöfi, ülő Cöfi, még műcsontot rágcsáló Cöfi is. Elnevettem magam. – Cöfi! – kiáltottam, mire a kérdéses illető vakkantva szaladt oda hozzám. Letettem elé a tálkát, hogy megszaglássza, majd felhívtam dr.K.– t.

– Villám Suzie! – mondta üdvözlésképpen. – Kicsoda? – kérdeztem – Mi? – Tudja, van az a Warren Zevon–dal – magyarázta. – Hűha – mondtam. Az egyetlen általam ismert Warren Zevon–dal ügyvédekről, fegyverekről és pénzről szól. – Egy lányról szól... aki sokat utazik – folytatta Dr. K. – Érdekesen hangzik – mondtam, és eszembe véstem, hogy később meg kell keresnem a dalszövegét. – Azén hívom, hogy megköszönjem az ajándékokat. Csodálatosak. – Nincs mit – felelte – Örülök, hogy tetszenek. – Cöfit emlékezetből festette? Elképesztő. Hivatásos festőnek is elmenne. – Csak kontárkodom – ismerte be olyan hangon, ahogy dr. Genya beszélt az Austin Powersben. Felnevettem. – Egyébként a barátnője. Samantha adott néhány képet – magyarázta. – De nem nagyon használtam őket. A kutyája megjelenése nagyon emlékezetes. – Túl kedves – mondtam őszintén. – Nyílt egy hobbibolt nem messze az egyetemtől – magyarázta. – Ott csináltam. Egy kisfiú ötödik szülinapi partiját tartották épp, úgyhogy nyolc ötévessel együtt festegettem. Elvigyorodtam, ahogy magam elé képzeltem a látványt: a magas, dörmögő hangú dr. K. ül a széken és Cöfit festi, a kölykök pedig tátott szájjal bámulják. – Na és mi újság arrafelé? Rövidített verzióban beszámoltam neki arról hogyan vásárolgatunk Maxival, miket főzök, és milyen jó piacot találtam. Meséltem neki a tengerparti házról. Elmondtam, hogy minden reggel sétálok, és mindennap dolgozom, és hogy Cöfi megtanulta visszahozni a teniszlabdáját a vízből. Dr. K. érdeklődő hümmögéseket hallatott, illedelmes kérdéseket tett fel, majd feltette a legkritikusabbat: – És mikor jön haza? – Nem tudom – mondtam. – Még mindig szabadságon vagyok, és kell még néhány apró módosítási végezni a forgatókönyvön. – Ott fog szülni? – Nem tudom – válaszoltam lassan. – Nem hiszem. – Jó – válaszolta egyszerűen. – Akkor megint reggelizhetnénk együtt, ha hazajött.

– Persze – mondtam, és hirtelen belém hasított a kedvenc reggeliző helyem hiánya. Kaliforniában nem volt ahhoz fogható hely. – Szuper lenne. Meghallottam Maxi kocsijának hangjai a garázsból. – Ne haragudjon, de most le kell lennem. – Semmi gond – mondta. – Hívjon, bármikor. Mosolyogva tettem le a telefont. Azon gondolkodtam, Dr. K. vajon hány éves lehet. És azon, vajon jobban kedvel–e engem egy szerű páciensnél, a többi kövér lánynál, akik a rendelőjében öntik ki a szívüket. Úgy döntöttem, szeretnék újra találkozni vele.

Másnap reggel Maxi új programot javasolt. – Nem tudom elhinni, hogy plasztikai sebészhez jársz – dörmögtem, miközben megpróbáltam bepréselni magam az alacsony padlójú kis kocsiba. Arra gondoltam, ez is csak ebben a városban lehetséges, hogy egy huszonhét éves, tökéletes szépségű színésznő plasztikai sebészt alkalmaz. – Szükséges rossz – mondta Maxi határozottan, majd megelőzött néhány lassabb kocsit, és besorolt a belső sávba. A sebész rendelője szürke és mályvaszínű volt, hideg márvány padlóval, sima falakkal, és még simább bőrű recepcióssal. Maxi levette nagyméretű napszemüvegét, és a pult mögött ülő nővel beszélgetett halkan, én pedig körbesétáltam, és az orvosok poszter méretű képeit nézegettem. Azon tűnődtem, melyiküknek juthatott a megtiszteltetés, hogy feltöltse Maxi száját és eltüntesse a láthatatlan ráncokat a szeme körül. Dr. Fisher úgy nézett ki, mint Barbie–baba párja, Ken, csak szőkében. Dr. Rhodes barna nő volt. Íves szemöldökkel, és bár korombelinek látszott, valószínűleg nem az volt. Dr. Tasker joviális Mikulás kinézetű férfi volt, persze toka nélkül. És dr. Saphiro... Ott álltam lemerevedve, és apám életnagyságúnál nagyobb fotóját bámultam. Lefogyott, és leborotválta a szakállát, de minden kétséget kizáróan ő volt. Maxi mellém sétált, a cipője sarka csak úgy kopogott a padlón. Amikor meglátta az arckifejezésemet, megragadta a könyökömet, és egy székhez vezetett. – Cannie, mi az? A baba? Kocsonyává vált lábaimon visszatámolyogtam a képhez, és rámutattam. – Ő az apám. Maxi ránézett a képre, aztán rám. – Nem tudtad, hogy itt van? – kérdezte. A fejemet ráztam. – Mit csináljunk? Az ajtó fele böktem a fejemmel, és olyan gyorsan lépdeltem, ahogy csak tudtam. – Menjünk.

– Szóval ez lett belőle – mondtam. Maxi, Cöfi és én a teraszon ültünk, és – legalábbis ketten – epres jeges teát iszogattunk. – Los Angeles–i zsírleszívó – ízlelgettem a szavakat. – Tisztára mintegy rossz vicc kezdete, nem? Maxi a távolba nézett. Sajnáltam szegényt. Még sose látott ilyen feszültnek, és fogalma se volt róla, hogyan segíthetne. Én sem tudtam, mit mondhatnék neki. – Maradj itt – mondtam, és talpra álltam. – Elmegyek sétálni. Lementem a partra, elsétáltam a bikinis görkorcsolyások, a strandon röplabdázók és a kiabáló, jégkrémet nyalogató kölykök mellett. Magam mögött hagytam az elárusító standokat, a piercing– szalont, a „hármat fizet, négyet kap” zokniárusokat, a parki padokon üldögélő, gitározó rasztahajú tiniket és a rongyokba bugyolált hajléktalanokat, akik úgy feküdtek a pálmafák alatt, mint a hullák. Gyaloglás közben megpróbáltam rendezni a gondolataimat, mintha azok egy kiállítás képei lennének a galéria falán. Láttam a családomat, amilyen egykor volt – öten állunk a ház előtt ünneplőben, Rosh Hasanakor; apu gondosan nyírt szakállal, vállamra tett kézzel, én hátracsatolt hajjal, nőiesedő formákkal, és mindketten mosolygunk. Aztán láttam magunkat öt évvel később. Apám elment, én kövér, mogorva és rémült vagyok, anyám kétségbeesett, az öcsém boldogtalan, Lucy pedig punkfrizurát és piercinget hord, és késő este hívogatják telefonon. További képek. Az érettségim. Anyu és Tanja, ahogy egymást átölelve állnak a baseballmeccsen. A nyurga Josh ünnepélyesen pulykát vág Hálaadáskor. Ünnepek sora, amikor négyen ülünk az asztal körül, anyu az asztalfőn, öcsém vele szemben. Barátok és barátnők jönnek– mennek, és mindannyian úgy teszünk, mintha senki nem hiányozna a képből. Tovább peregtek a képek a fejemben. Magamat láttam, ahogy az első lakásom elölt pózolok büszkén, kezemben első újságcikkemmel, és a címre mutatok: „A költségvetési vita elnapolva”. Aztán megint magamat látom az első barátommal, majd az egyetemi szerelmemmel. Én és Bruce az óceánban nevetünk, és hunyorgunk a tüző napsütésben. Bruce egy Grateful Dead–koncerten sörrel a kezében, vállára omló hajjal. De összeszedtem magam, és visszatértem a jelenbe. Álltam ott az óceán partján, és hagytam, hogy a víz nyaldossa a lábam. Nem éreztem már semmit. Vagy talán amit éreztem, az a szerelem vége volt, a hideg üresség ott belül, ahol korábban forróság, fájdalom és szenvedély volt. Mint amikor a vizes homok elsimul, ahogy a tenger hullámai visszavonulnak. Jól van, gondoltam. Hát itt vagy. Itt vagy. De továbblépsz, mert ez az élet rendje; mert csak ezt teheted. Addig mész, amíg elmúlik a fájdalom, vagy amíg találsz valami újat. Ami még ennél is jobban fáj. Ilyen az embert természet, vergődünk a saját

fájdalmunkban. Azt hiszem, Isten nem adott nekünk választási lehetőséget. Felnőttem, jutottak eszembe Abigail szavai. Sokat tanultam. Maxi a teraszon üldögélt, ahogy otthagytam. – Vásárolnunk kell – mondtam. Gyorsan talpra ugrott. – Hol? – kérdezte. – Mit? Nevettem, de a lelkem mélyén zokogtam, és azon tűnődtem, vajon ő is hallja–e. – Kell vennem magamnak egy jegygyűrűt.

TIZENHÉT

Apám rendelőjének recepciósa egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy hosszabb szünetet tartottam, mielőtt elkezdtem a mondandómat. Van egy sebhelyem, magyaráztam végül, és szeretném, ha dr. Shapiro vetne rá egy pillantást. Maxi mobilszámát és a Lois Lane nevet adtam meg sajátomként, és a nő a legkevésbé sem tűnt gyanakvónak. Szimplán adott péntek délelölt tíz órára egy időpontot, és felhívta a figyelmemet arra, hogy aznap rettenetes forgalomra számíthatok az utakon. Így hát pénteken korán reggel útnak indultam. A hajam frissen volt vágva (Garth ragaszkodott hozzá, bár még csak négy hét telt el, nem hat). A bal kezemen nem az általam elképzelt egyszerű karikagyűrűt, hanem egy olyan valószínűtlen méretű, lélegzetelállítóan hatalmas gyémántot viseltem, hogy alig tudtam a szemem levenni róla és az utat figyelni. Maxi hozta haza a forgatásról, miután meggyőzött, hogy senki sem fogja hiányolni, és hogy pont ez a megfelelő eszköz ahhoz, hogy az apámnak és a nagyvilágnak is bejelentsem; révbe értem. – De azért hadd kérdezzem meg – kezdte reggelije, a vajas palacsinta, az őszibarack és a gyömbértea fölölt rám pillantva. – Miért akarod, hogy apád azt higgye, férjnél vagy? Felálltam, elhúztam a függönyt, és kibámultam a vízre. – Nem igazán tudom. Meg az sem biztos, hogy viselni fogom a gyűrűt, amikor meglátogatom. – Biztos, hogy jól végiggondoltad? – kérdezte Maxi. – Te mindig mindent végiggondolsz. Az ujjamon csillogó gyűrűre pillantottam. – Talán azért, mert azt mondta, soha senki nem fog engem akarni, és senki nem fog szeretni. Úgy érzem, hogy ha találkozunk, és megtudja, hogy házasságon kívül estem teherbe... az olyan, mintha neki lett volna igaza.

Maxi úgy nézett rám, mintha még életében nem hallott volna ilyen szomorú dolgot. – De te pontosan tudod, hogy ez nem így van, igaz? – kérdezte, – Tudod, milyen sokan szeretnek téged! Remegve vettem lélegzetet. – Ó, hát persze – mondtam. – Csak hát... tudod nehéz ilyes miben józannak maradni. Mármint a családdal kapcsolatban! Ki az, aki a családi ügyekben józanul tud gondolkodni? Én csak... csak szeretném megtudni, hogy miért tette, amit tett. Legalább a kérdésfeltevésig szeretnék eljutni! – Lehet, hogy nem lesznek majd válaszai – mondta Maxi. – Vagy ha mégis, talán nem azok, amiket te hallani szeretnél. – Én csak hallani szeretnék… valamit, bármit! – mondtam nyúzottan. – Az embernek csak két szülője van, az anyám meg... Széles mozdulatot tettem a kezemmel, hogy anyám leszbikusságára és az általam kevéssé kedvelt élettársára utaljak. A gyűrű az ujjamon megvillant a napfényben. – Egyszerűen úgy érzem, meg kell próbálnom.

A nővérnek, aki egy apró helyiségbe vezetett, olyan szimmetrikus és kerek mellei voltak, mint egy sárgadinnye két félbevágott fele. A kezembe adott egy plüss fürdóköpenyt és egy csipeszes írótáblát egy nyomtatvánnyal, hogy töltsem ki. – A doktor úr hamarosan itt lesz. – mondta, és felkapcsolt egy alacsony fényű lámpát, amellyel az arcomnak arra a részére világított, ahol a kitalált sebhelyem volt. – Hű! – mondta, tüzetesenmegvizsgálva a forradást. – Hiszen ez alig látszik! – Viszont elég mély! – mondtam. – Minden fényképen látszik. Ott jön ki igazán. Bólintott, mint aki számára teljesen logikus a válasz, és kihátrált a szobából. Egy bézs karosszékbe ültem, és próbáltam hazugságokat kieszelni a nyomtatványhoz, miközben azt kívántam, bárcsak lenne egy olyan sebhelyem – valamilyen fizikai jel, ami megmutatná a világnak – megmutatná neki –, mi mindenen mentem keresztül, mit éltem át. Húsz perccel később az ajtón fürge kopogást hallottam, majd belépett az apám. – Nos, mi hozta ma önt ide, Ms. Lane? – kérdezte, az adatlapomat tanulmányozva. Csendben ültem, és egy szót sem szóltam. Egy pillanat múlva felnézett. Az arcán ideges kifejezés ült, amolyan ne vesztegesd az időm féle, amit még gyermekkoromból jól ismertem. Egy percig úgy nézett rám, hogy az arcán az ingerültségen kívül semmi sem tükröződött. Aztán felismert. – Cannie? Bólintottam. – Szia.

– Istenem! Mit... – Az apám, aki mindig minden helyzetre tartogatott valami frappánsat, most végre nem jutott szóhoz. – Mit keresel te itt? – Kértem időpontot – válaszoltam. Megrándult az arca, levette a szemüvegét és megcsippentette az orra hegyét – egy újabb mozdulat, amire jól emlékeztem. Általában egy dühkitörést jelzett előre, vagy a harag valamilyen egyéb formáját. – Csak úgy eltűntél! – mondtam. A fejét kezdte rázni és mondani akart valamit, de nem hagyhattam addig szóhoz jutni, amíg én el nem mondtam a magamét. – Egyikünk sem tudta, hol lehetsz. Hogy tehettél ilyet? Hogy sétálhattál csak úgy ki mindannyiunk életéből? Nem válaszolt, csak bámult rám, sőt, átnézett rajtam, mintha csak egy hisztérikus betege volnék, aki amiatt nyávog, mert a combjait még mindig hepehupásnak érzi, vagy mert a bal mell bimbója feljebb van, mint a jobb. – Nem érdekelt téged, hogy mi van velünk? Nincs neked szíved? Vagy hülyeség ilyet kérdezni olyasvalakitől, aki abból él, hogy cellulitiszt szív le női combokról? Apám mereven bámult rám. – Semmi szükség arra, hogy leereszkedően viselkedj. – Nem, nekem egy apára lett volna szükségem – mondtam. Egészen addig nem is tudatosult bennem, mennyire haragszom rá, amíg meg nem láttam, ahogy ott áll előttem a ropogósra vasalt, hófehér orvosi köpenyében, manikűrözött körmeivel, lebarnulva, súlyos aranyórával a karján. Sóhajtott, mintha untatná a beszélgetés... mintha én untatnám. – Miért vagy itt? – Nem azért jöttem, mert utánad kutakodtam, ha erre gondolsz. Egy barátom kért hozzád időpontot és elkísértem. Aztán megláttam a fényképedet – folytattam. – Nem túl okos dolog kitenni, tudod–e? Főleg ha valaki rejtőzködik... – Én nem rejtőzködöm – csattant fel. – Ez badarság. Anyád mondta neked ezt? – Akkor miért van az, hogy egyikünk se tudta, hol vagy? – Akkor sem érdekelt volna benneteket, ha tudjátok – motyogta, és felemelte a csiptetős írótáblát, amivel bejött. Annyira meghökkentem, hogy a keze már az ajtókilincsen volt, mire egyáltalán hang jött ki a torkomon. – Megőrültél? Már hogyne érdekelt volna? Az apánk vagy... Újra felvette a szemüvegét. Láttam mögötte a halovány, vizesbarna szemeit. – Már mindhárman felnőttetek. Réges–rég. – Azt hiszed, csupán attól, hogy idősebbek lettünk, már nem számít, mit tettél velünk? Azt hiszed, az ember kinövi, hogy szüksége legyen a szüleire, mint mondjuk a pótkereket a biciklin vagy az etetőszéket?

Kihúzta magát, mind a 175 centijét, és olyan látványosan, mintha egy vastag télikabátot venne fel, igyekezett magára ölteni doktorsága minden tekintélyét. – Úgy gondolom – mondta lassan és gondosan formálva a szavakat –, hogy sokan csalódottak az életük alakulása miatt. – És ez akarsz te lenni nekünk? Egy csalódás? Felsóhajtott. – Nem tudok neked segíteni, Cannie. Nem tudom, mit akarsz, de egyet mondhatok; semmit sem tudok adni neked. Egyikőtöknek sem. – Mi nem a pénzedet akarjuk... Majdnem kedvesen nézett rám. – Nem is a pénzről beszéltem. – Miért? – kérdeztem. A hangom megbicsaklott. – Miért akar valaki gyerekeket, ha aztán elhagyja őket? Ezt nem tudom meg érteni. Mit tettünk...? – nyeltem egyet. – Mi olyat tett bármelyikünk is, ami annyira szörnyű volt, hogy úgy érezted, soha többé nem akarsz minket viszontlátni? Már amikor kimondtam a szavakat, sőt már amikor kigondoltam őket, tudtam, hogy nevetséges a kérdés. Egyetlen olyan gyereket sem ismerek, aki annyira rossz, megátalkodott, csúnya vagy bármilyen más tud lenni, hogy a szülei elhagyják.Tudtam, hogy nem a mi hibánk volt. Nem hibáztathat senki bennünket, gondoltam. Most már végre letehettem ezt a terhet, szabad lehettem. Eltekintve attól persze, hogy amit az ember ésszel felfog, azt nem feltétlenül érzi ugyanúgy a szívével is. És abban a pillanat ban tudtam, hogy Maxinak igaza volt. Bármit mondana az apám, bármi lenne a válasza, bármilyen mentséget találna magának, egyik se lenne elfogadható. És nem lenne elég sem. Csak bámultam rá. Azt vártam, hogy kérdezzen tőlem valamit, hogy megkérdezze, mi lett belőlem: hol lakom, mit csináltam, kivel akarom leélni az életem. Ehelyett újra rám nézett, megrázta a fejét és az ajtó felé fordult. – Hé! – mondtam. Megfordult, hogy rám nézzen, és elszorult a torkom. Mit akartam még mondani neki? Semmit. Azt akartam, hogy ő kérdezzen tőlem dolgokat: hogy vagyok, ki vagyok, mi történt velem, ki lett belőlem? Csak meredtem rá, és ő nem mondott semmit, csak kisétált. Nem tudtam mit tenni. Utánanyúltam, ahogy kiment az ajtón. Éreztem, ahogy az ujjbegyeim súrolják a ropogós, hófehér köpenyt. Nem állt meg. Még csak nem is lassított. Amikor visszaértem, a gyűrűket betettem kis bársonydobozaikba. Lemostam a sminket az arcomról, és kimostam a zselét a hajamból. Aztán felhívtam Samanthát. – Nem fogod elhinni! – kezdtem.

– Valószínűleg nem – mondta. – Mesélj! És én meséltem. – Semmit sem kérdezett tőlem – mondtam végül. – Azt se tudja, mi van velem, mit kezdtem az életemmel. Abban se vagyok biztos, hogy észrevette, terhes vagyok. Egyszerűen nem érdekelte. Samantha felsóhajtott. – Hát ez szörnyű! El se tudom képzelni, mit érezhetsz most. – Úgy érzem... – mondtam. Kinéztem a vízre, majd fel az égboltra. – Úgy érzem, készen állok arra, hogy hazatérjek.

Maxi szomorúan bólogatott, amikor megmondtam neki, de nem marasztalt. – Kész vagy a forgatókönyvvel? – kérdezte. – Pár napja fejeztem be – mondtam. Szemügyre vette az ágyat, ahová kiterítettem a holmimat: a ruháimat, akönyveket; a macit, amit egy délután vettem a babának Santa Monicában. – Bárcsak több mindent csinálhattunk volna – mondta egy sóhaj kíséretében. – Rengeteg dolgot csináltunk – mondtam és megöleltem. Majd beszélünk telefonon... és e– mailezünk. És majd meglátogatsz, ha megszületett a baba... Maxi szeme felcsillant. – Maxi néni! – jelentette ki. – Meg kell tanítanod neki, hogy Maxi néninek hívjon. És kegyetlenül el fogom kényeztetni! Mosolyogtam magamban a gondolatra, hogy Maxi majd kétlábú Cöfiként kezeli a kis Maxet vagy Abbyt, és olyan cuccokba öltözteti, amik passzolnak a sajátjához. – Csodás nagynéni leszel! – mondtam. Ragaszkodott hozzá, hogy kocsival kivigyen a repülőtérre, segítsen feladni a csomagjaimat, és velem együtt várjon a kapunál, habár az összes légiutaskísérő úgy bámult rá, mint az állatkert legfurább állatára. – Ez benne lesz a Sztárhírekben – figyelmeztettem vihorászva és picit sírdogálva, ahogy már vagy tizennyolcadszorra öleltük meg egymást. Maxi arcon csókolt, majd lehajolt és integetett a pocakomnak. – Megvan a jegyed? – kérdezte. Bólintottam. – Zsebpénz? – Ó, igen, az is – mondtam mosolyogva. – Akkor készen állsz az indulásra – mondta. Rábólintottam, és szipogva, szorosan megöleltem. – Fantasztikus barát vagy – mondtam neki. – A legnagyszerűbb.

– Vigyázz magadra! – válaszolt. – Jó utat! Hívj, amint megérkeztél! Szótlanul bólintottam, mert nem bíztam abban, hogy mondani is tudok valamit. Csak elfordultam tőle a folyosó, a repülőgép és az otthonom felé.

Az első osztály zsúfoltabb volt, mint az odaút során. Egy nagyjából korombéli, göndör, szőke hajú, ragyogó kék szemű pasi foglalta el a mellettem lévő ülést, miközben a – mostmár sokkal szorosabb – biztonsági övet igyekeztem magam köré csatolni. Udvariasan biccentettünk egymásnak. Ő aztán előhúzott egy köteg nagyon fontosnak látszó iratot, mindegyiken „Bizalmas!” pecséttel, én pedig elővettem az Entertainment Weeklymet. Vetett egy oldalpillantást az olvasnivalómra, és sóhajtott. – Irigykedik? – kérdeztem. Mosolygott, bólintott és egy adag cukorkát halászott elő a zsebéből. – Kér egy Mentót? – kérdezte. – Tényleg így kell mondani egyes számban? – kérdeztem, mi közben vettem egyet. Ránézett a Mentos csomagolására, majd rám, és vállat vont. – Hát, tudja, ez jó kérdés! – mondta. Hátradöntöttem az ülést. Helyes pasi, merengtem, és nyilván valóban jó munkája van, legalábbis a papírjai azt a benyomást keltik, mintha jó munkája lenne. Épp erre volt szükségem – egy átlagos pali, jó munkahellyel, aki Philadelphiában él, könyveket olvas és imád engem, lopva ismét Mr. Mentóra pillantottam és azon morfondíroztam, hogy adok neki egy névjegykártyát, majd hirtelen lehűtöttem magam, mert anyám és Samantha hangja visszhangzott a fejemben, miközben kétségbeesetten azt üvöltik: Megőrültél? Talán egy másik életben, döntöttem, a takarót szorosan az államig húzva. De ennek a dolognak jó vége lesz. Lehet, hogy az apám már soha többé nem lesz az apám, az anyám már mind örökre a Rettenetes Leszbikus Tanja rabszolgája marad, a nővérem sohasem lesz kiegyensúlyozott, és a bátyám sosem tanul meg mosolyogni. De még mindig találhatok jót a világban, még mindig találhatok szép dolgokat. És egy napon, mondtam magamnak mielőtt álomba merültem, talán találok valakit, akit szerethetek. – Szeretlek – suttogtam a babának, és lehunytam a szemem.

Ha valamit nagyon erősen kívánsz, legalábbis a tündérmesék szerint, az végül valóra is válik. De általában a legkevésbé sem úgy, ahogyan azt te elképzelted, és a végkifejlet se mindig boldog. Hónapokon át Bruce után vágyakoztam, Bruce–ról álmodoztam, felidéztem az arcát, és elalvás előtt őt láttam, még akkor is, ha igyekeztem ezt elkerülni. Végül aztán majdnem olyan volt, mintha én hívtam volna

elő; mintha olyan erősen álmodoztam volna róla, hogy nem tehetett mást, mint hogy megjelenjen. Minden pont úgy történt, ahogy azt Samantha megjósolta. – Fogtok még találkozni – mondta nekem hónapokkal ezelőtt egy reggel, amikor elmondtam neki, hogy várandós vagyok. – Elég szappanoperát láttam már ahhoz, hogy ezt garantálni tudjam. Nagyot ásítva szálltam le a gépről, hogy kidugítsam a fülemet, és pontosan ott, velem szemben, a poggyászkiadónál, a váróterem másik végén, a „Tampa/St. Pete's” tábla alatt ott állt Bruce. A szívem hevesebben kezdett verni, amikor hirtelen azt hittem, valami módon mégis elém jött ki, míg meg nem láttam, hogy egy számomra ismeretlen lánnyal van. Az alacsony, sápadt lány bubifrizurát viselt, világoskék farmer és halványsárga, nadrágba tűrt fehér ing volt rajta. Jellegtelen tömegholmik, jellegtelen vonások és jellegtelen alkat. Semmi megkapó nem volt benne, eltekintve a szabálytalan és vastag szemöldökétől. Feltételeztem, hogy az utódom. Ott helyben lemerevedtem, megbénított ez a döbbenetes egybeesés, ez a hihetetlen balszerencse. De ha meg kellett történnie, hát ez volt rá a megfelelő hely – az óriást, lélektelen Newark Nemzetközi Repülőtér, ahol a New Yorkból, New Jerseyből és Philadelphiából érkező utazók kavarogtak tengerentúli és/vagy olcsó helyi járatokat keresve. Úgy öt másodpercig mozdulatlanul álltam, és azon imádkoztam, hogy ne vegyenek észre. Próbáltam oldalt ellavírozni és körbesomfordálni az egész területet, azt remélve, hogy valami úton– módon sikerülhet megkaparintani a táskáimat és elmenekülni. De aztán Bruce pillantása találkozott az enyémmel, és tudtam, hogy túl késő. Lehajolt és súgott valamit a lánynak, aki még az előtt elfordította a fejét, hogy jobban megnézhettem volna. Aztán átvágott a várótermen, egyenesen felém közeledve. Azt a piros pólót viselte, amihez már számtalanszor odabújtam, és azt a kék rövidnadrágot, amit éppoly gyakran vett le és fel előttem. Egy gyors hálaimát mormoltam Garth friss hajvágásáért, a napbarnított bőrömért, a gyémánt fülbevalómért, és hirtelen görcsbe rándult a gyomrom, amiért már nem viseltem azt a hatalmas, hivalkodó gyémántgyűrűt. Nagyon felszínes gondolat volt ugyan, de azért reméltem, hogy jól nézek ki. Legalábbis annyira, amennyire az ember ezt hét és fél hónapos terhesen egy hatórás repülőút után teheti. Ott állt előttem Bruce, sápadtan és komolyan. – Szia, Cannie – mondta. A szemeit nem tudta levenni a pocakomról. – Tehát te... – Igen – mondtam hűvösen. – Terhes vagyok. Kihúztam magam, és erősebben szorítottam Cöfi ketrecét. Cöfi persze kiszimatolta Bruce–t, és azon mesterkedett, hogy valahogy kibújjon, és üdvözölje őt. Hallottam, hogy a farka ide–oda csapódik, miközben vinnyogott.

Bruce tekintetét a kivetítőre emelte, ami a fölött az ajtó fölött állt, amin épp akkor léptem ki. – Los Angelesből jössz? – kérdezte, bizonyítva, hogy olvasási készsége nem foszlott szerte a külön töltött idő során. Újabb kurta bólintással válaszoltam, remélve, hogy nem veszi észre, mennyire remegnek a lábaim. – Mit csinálsz itt? – kérdeztem. – Nyaralás – válaszolta. – Floridába utazunk a hétvégére. Utazunk, gondoltam keserűen, miközben Bruce–t néztem. Ő visszanézett rám. Talán egy kicsit soványabb volt, néhány újabb ősz szállal a lófarkában, de mégis ugyanaz a régi Bruce volt az illatától kezdve a mosolyán át a félig befűzött, letaposott sportcipőjéig. – Ez csodálatos – mondtam. De Bruce nem kapta be a horgot. – Szóval LA– ben dolgoztál? – Volt néhány megbeszélésem a nyugati parton. – mondtam. Mindig is szerettem volna ezt mondani valakinek. – Az Examiner küldött Kaliforniába? – kérdezte. – Nem, a forgatókönyvemmel kapcsolatban tárgyaltam – mondtam. – Eladtad a forgatókönyved? – Úgy tűnt, őszintén örül. – Cannie, hiszen ez nagyszerű! Nem válaszoltam, csak mereven bámultam tovább. Ahhoz képest, hogy mire vágytam tőle, szerelemre, támogatásra, pénzre, annak puszta elismerésére, hogy létezem, hogy a babánk létezik, és hogy mindez számít neki, a gratulációja nevetségesen üresnek tűnt. – Én... sajnálom – mondta végül. Na, erre berágtam. Milyen szemét dolog tőle, gondoltam, felbukkanni a repülőtéren, mi közben épp Miss Bubifrizurát viszi nyaralni, kinyögni egy szánalmas bocsánatkérést, mintha ezzel semmissé tehetné az elmúlt hónapok csendjét, mindazt az aggódást, amin kerésztülmentem, a hiánya miatt érzett gyötrődést, és az agonizáló tipródást, hogyan fogom egyedül ellátni a gyermekünket. Dühös voltam az önelégültsége miatt is. Nem érdekeltük; sem én, sem a baba. Sohasem hívott, sohasem érdeklődött, sohasem törődött velünk. Csak egyedül hagyott engem, minket. Kire is emlékeztetett ez? Abban a pillanatban tudtam, hogy a haragom valójában nem ellene irányul, hanem apám, az Igazi Menekülő, minden bizonytalanságom és félelmem okozója ellen. De az apám háromezer mérföldnyire volt tőlem, és mindörökre hátat fordított nekem. Ha el tudtam volna vonatkoztatni a helyzettől, tisztán láthattam volna, hogy Bruce csak ugyanolyan pasi, mint az ezernyi másik, a marihuánától kezdve a lófarkán át, a szándékoltan szétcsúszott, lusta életéig, a soha be nem fejezett disszertációjáig, a könyvespolcokig, amiket sohasem épített meg, és a lefolyóig, amit sohasem tisztított ki. A Bruce–féle pasikból annyi van, mint a Tescóban hatos csomagban árult fehér

zokniból, még ha nem is oly hófehérek, és ha fogni akartam volna egy ilyet, csak mosolyognom kellett volna egy Phish–koncert hátsó sorában. De apámmal ellentétben Bruce itt volt előttem... és távol állt attól, hogy ártatlan legyen. Elvégre ő is elhagyott engem. Letettem Cöfi hordozóját, Bruce felé fordultam, és éreztem, amint a sokévnyi harag összegyűlik a mellkasomban és a torkomig emelkedik. – Sajnálod? – prüszköltem. Hátralépett egyet. – Sajnálom – mondta, és a hangja olyan szomorú volt, mintha a szíve hasadt volna meg. – Tudom, hogy fel kellett volna hívjalak, csak… én csak... Résnyire szűkült a szemem. Megvonta a vállát. – Ez egyszerűen túl sok volt nekem – suttogta. – Az apám is, meg minden. A szememet forgatva jeleztem, mit gondolok erről a kifogás ról, hogy egyértelművé tegyem: ő és én nem fogunk gyengéd emlékeket megosztani egymással, Bernard Gubermannel vagy bárki és bármi mással kapcsolatban a közeljövőben. – Tudom, milyen erős vagy – mondta. – Tudtam, hogy megoldod. – Hát, nem tehetek mást, nem igaz, Bruce? Nemigen hagytál más választást! – Sajnálom – mondta újra Bruce, és ha lehet, még nyomorultabbul festett. – Én… remélem, hogy boldog leszel. – Ó, már érzem is, ahogy ezek a jókívánságok áradnak felém belőled – vágtam vissza. – Jaj, várj csak! Tévedtem! Hiszen ez csak marihuánafüst! – Úgy éreztem, mintha egy részem elvált volna a testemtől, felemelkedett volna a mennyezetig és elborzadva, mély szomorúsággal nézte volna a jelenetet. Cannie, jaj, Cannie, mormolta egy apró hang, nem ő az, akire valójában haragszol. – És tudod mit? Őszintén sajnálom apádat. Ő valódi férfi volt. De te nem vagy más, mint egy nagylábú, hosszú hajú kisfiú. És nem is változol meg soha. Soha nem leszel több mint egy harmadosztályú író egy másodosztályú magazinnál, és a Jóisten segítsen majd téged, amikor már nem leszel képes több emléket előkotorni a közös életünkből, hogy elpletykálhasd a rovatodban! A barátnő mellé sompolygott, és megfogta Bruce kezét. Én meg csak mondtam a magamét. – Sosem leszel olyan sikeres, mint én, és mindig tudni fogod, hogy én voltam a legjobb dolog egész életedben. A barátnő mondani próbált valamit, de én megállás nélkül folytattam. – Mindörökre ostoba fajankó maradsz, aki cipősdobozban tartja a kedvenc kazettáit, és esténként jointot sodorgat. Te leszel a pasi a másolt Grateful Dead– albumokkal. A jó öreg Bruce. Csak az a gond, hogy húszéves kor után ez már elég blama. Unalmassá válik ez az imidzs épp úgy, ahogy te is egyre unalmasabb leszel.

Nem fejlődik sehová, pont, mint az írásaid. És tudod mit? – annyira közel léptem hozzá, hogy a lábujjaink szinte összeértek. – Soha nem fogod befejezni a disszertációdat. És örökké New Jerseyben fogsz élni. Bruce csak állt ott döbbenten. A szája szó szerint tátva maradt. Nem mutatott valami jól, az arckifejezés kihangsúlyozta vékony állát és a szeme körüli ráncokat. A barátnő rám nézett. – Hagyj minket békén! – mondta vékonyka, cincogó hangon. Vadonatúj Manolo Blahnik szandálomnak köszönhetően 7– 8 centivel magasabb voltam nála, így amazonnak érezhettem magam, erőteljesnek és megingathatatlannak egy ilyen aprócska, jelentéktelen kisegér mellett, aki a váltamig is alig ért. Ránéztem, ahogy a felnőttek beszélgetésébe kotnyeleskedő gyerekekre szokás; ezt a pillantást az éveken át folytatott testvérháborúk során tökélyre fejlesztettem. Azon tűnődtem, vajon hallott–e már valaha a szemöldökcsipeszről. Ő meg bizonyára azon morfondírozhatott, hogy én ismerem–e a Slim Fast fogyasztóport... vagy éppenséggel a fogamzásgátlót. Végül rájöttem, hogy a legkevésbé sem izgat, mit gondol. – Nem emlékszem, hogy hozzád szóltam volna – mondtam, és hirtelen beugrott egy mondat egy 1989–es feminista tüntetésről. – Ne az áldozatokat hibáztassuk! Ez visszarántotta Bruce–t a valóságba. Megszorította a lány kezét – Hagyd őt! – mondta. – Ó, istenem! – sóhajtottam. – Mert ugye én vagyok az, aki bár mi rosszat tett bármelyikőtökkel is. Csak hogy képben légy – mondtam a barátnőnek –, elmondanám, hogy egészen pontosan egyetlen levelet írtam neki, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok. Egyetlenegyet. És az volt az utolsó. Rengeteg pénzem van és jobb munkám, mint az övé, ha ezt esetleg elfelejtette volna a tudtodra adni, amikor kettőnk történetét ecsetelte, és egészen jól elvagyok. Remélem, ti is nagyon boldogok vagytok együtt. Felkaptam Cöfit, hátrasimítottam a hajam és elviharzottam egy biztonsági őr mellett. – A maga helyében átnézném a csomagjait – mondtam elég hangosan ahhoz, hogy Bruce is hallja. – Ki tudja, mi van benne. Ezt követően pedig, mivel mégiscsak terhes voltam, elmentem pisilni. A lábam remegett, mint a kocsonya, az arcom forró volt. Háhá gondoltam diadalittasan. Megálltam, leöblítettem a vécét, és kinyitottam az ajtót. Ott állt az új barátnő, karjait összefonva ványadt mellkasa előtt. – Igen? – érdeklődtem udvariasan. – Van hozzáfűznivalód? Megrándult a szája széle. Feltűnt, hogy enyhén bár, de kapa fogai vannak.

– Azt hiszed, nagyon okos vagy, ugye? – kérdezte. – Sose szeretett téged igazán. Ezt ő maga mondta. A hangja egyre magasabb lett. Csip– csip– csip. Úgy hangzott, mint egy sípolós játék. – Ellenben te láthatóan élete nagy szerelme vagy! – mondtam. A lelkem mélyén tudtam, hogy bármilyen vitám is volt Bruce–szal, ahhoz a lánynak semmi köze. De nem tudtam fékezni magam. Vicsorított, mint Cöfi, amikor a plüss játékával játszottunk. – Miért nem hagysz minket békén? – sziszegte. – Én hagyjalak békén titeket? – kérdeztem. – Én hagyjalak békén? Egyszerűen nem értem, miért nem tudsz erról a témáról lekattanni. Semmit sem csináltam. Philadelphiában élek, az ég szerelmére... De aztán megláttam. Felvillant valami a tekintetében, és tudtam, mire gondol. – Még mindig beszél rólam, igaz? – kérdeztem. Szólásra nyitotta a száját, de úgy döntöttem, nem akarom hallani a mondandóját. Hirtelen halálosan fáradtnak éreztem magam. Arra vágytam, hogy végre alhassak egy jót az ágyamban. – Nem – kezdte. – Nincs nekem időm erre! – szakítottam félbe. – Megvan nekem a saját életem. – Próbáltam elmenni mellette, de mivel pont a mosdókagyló mellett állt, nem fértem el. – Menj arrébb – mondtam kurtán. – Nem – mondta. – Nem, amíg meg nem hallgatsz! A vállamra tette a kezét, és enyhén megtaszított, hogy visszatartson. Az egyik pillanatban még álltam, és próbáltam elmenni mellette, a másikban már éreztem, hogy a lábam megcsúszik egy víztócsán. A bokám kifordult. Oldalra estem, miközben a hasam a mosdókagyló kemény peremének ütődött. Éles fájdalom hasított belém. A hátamra estem, a bokám olyan szögben fordult ki, amiről tudtam, hogy semmi jót nem jelent. A lány fölöttem állt, zihálva, mint egy riadt kis állat, az arcán vörös foltok jelentek meg. Mindkét tenyeremmel megtámaszkodtam, a padlón, felültem és megkapaszkodtam a mosdókagylóban, amikor görcs hasított belém. Amikor lenéztem, láttam, hogy vérzem. Csak egy kicsit, de mégis, a vér nem olyasmi, amit az ember a hetedik hónapba lépve övön alul nyugodtan konstatál. Valahogy feltápászkodtam. A bokám annyira fájt, hogy hányingerem támadt, és éreztem, ahogy a meleg folyadék végigfolyt a lábamon.

Ránéztem, ő visszabámult, követve a pillantásom lefelé, ahol nagy kövér cseppekben csöpögött a vér. Majd egyik kezét a szája elé kapta, megfordult és elrohant. A körvonalak elmosódtak, és a hasamba hullámokban nyilallt a fájdalom. Olvastam erről. Tudtam, mit jelent és tudtam, hogy mindez még túl korai. Tudtam, hogy bajban vagyok. – Segítség! – próbáltam kiáltani, de senki sem hallhatott. – Segitség... – mondtam újra, majd elsötétült a világ.

ÖTÖDIK RÉSZ Joy

TIZENNYOLC

Amikor kinyitottam a szemem, víz alatt voltam. Hol lehetek? Uszodában? A tóban egy nyári táborban? Az óceánban? Nem tudtam biztosan. Láttam magam fölött a fényt, amint átszűrődik a vízen, és éreztem az alattam lévő sötét mélység vonzását, amely ellen képtelen voltam tenni. Majdnem egész életemet vízben töltöttem. Anyámmal úsztam sokat, de mégis az apám volt az, aki kiskoromban megtanított rá. Egy ezüst egydollárost pöccintett a vízbe, amit követnem kellett lefelé, hogy megtanuljam, hogyan kell benntartani a levegőt, hogyan kell mélyebbre merülni annál, mint amire képesnek hittem magam, és hogyan kell a felszínre tempózni. – Úszol, vagy elsüllyedsz! – mondogatta apám, amikor üres kézzel tértem vissza, prüszkölve és nyafogva, hogy ez nekem nem megy, mert a víz túl hideg, vagy túl mély. Úszol, vagy elsüllyedsz! És én ekkor mindig visszamentem a vízbe. Kellett nekem az az ezüstpénz, de még inkább szerettem volna apám kedvében járni. Apám. Vajon itt van? Tempózva szélsebesen körbefordultam, próbáltam magam abba az irányba lökni, ahol a fény forrását sejtettem. Szédülni kezdtem. Minden kavargott. Egyre inkább nehezemre esett tempózni, lebegésben tartani magam, és éreztem, amint az óceán belém csimpaszkodik. Arra gondoltam, milyen jó is volna most megállni, nem mozdulni, hagyni, hogy a fenékre süllyedjek a selymes iszapba, amelyet kagylók ezrei népesítenek be, és ott álomba merülni... Úszol, vagy elsüllyedsz! Élsz, vagy meghalsz. Hangot hallottam a víz felszíne felől Hogy hívják? Hagyjon békén!, gondoltam. Fáradt vagyok. Annyira fáradt. Éreztem, ahogy a sötétség magához húz, és vágytam rá, hogy átöleljen. Hogy hívják? Kinyitottam a szemem, de hunyorogtam a vakító fehér fényben. Cannie–nek, motyogtam, Cannie vagyok, de most már hagyjon békén.

Maradjon velünk, Cannie, hallottam a hangot. Megráztam a fejem. Nem akartam itt lenni, akárhol legyen is az „itt”. Vissza akartam menni a vízbe, ahol láthatatlan és szabad voltam. Újra úszni akartam. Behunytam a szemem. Az ezüstpénz csillogott– villogott a napfényben, ahogyan nagy ívben repült, majd a vízbe pottyant, én pedig követtem lefelé.

Ismét lehunytam a szemem, és most az ágyamat láttam. Nem a philadelphiai ágyamat a kellemes kék steppelt paplannal és az élénk, helyes párnákkal, hanem a kislánykori ágyamat, ami keskeny volt és nagy gonddal bevetett, a szorosan betűrt vörös és barna kasmírmintás ágytakaróval, amely alól keményfedeles könyvek kandikáltak ki. Pislantottam egyet, és láttam egy kislányt is az ágyon, egy életerős, komoly arcú lányt zöld szemekkel és a vállára omló barna lófarokkal. Az oldalán feküdt, előtte nyitott könyv. Én vagyok? Csodálkoztam. A lányom? Nem tudtam biztosan. Emlékeztem erre az ágyra. Emlékeztem, milyen nagyszerű menedék volt kislánykoromban, és kamaszként ez volt az egyetlen biztonságos hely a világon, ahová az apám sohasem jöhetett utánam. Emlékeztem, hogy hétvégenként órákon át ültem keresztbe tett lábbal az ágyon. A másik végén egy barátnőm ült, közöttünk a telefon és egy doboz olvadó jégkrém. A fiúkról, az iskoláról, és a jövőről beszélgettünk, arról, milyen lesz majd az életünk. Vissza akartam menni, olyan nagyon vágytam a múltba, amikor az apám még nem hagyott el minket, Bruce még nem árult el, és még nem sejtettem, hogyan alakulnak majd a dolgok. Lenéztem az ágyon heverő kislányra, és ő a könyvéből felpillantva visszanézett rám. A tekintete nyílt volt és tiszta. Néztem, és ő rám mosolygott. Anya! mondta.

Cannie? Úgy morogtam, mint akit legédesebb álmából keltettek fel, és ismét résnyire nyitottam a szemeimet. Szorítsa meg a kezem, ha hall engem, Cannie! Gyengén bár, de megszorítottam. Mormogást hallottam a fejem felett, valamit a vércsoportról, egy másikat a magzati monitorról. Talán ez volt az álom, és a lány az ágyon a valóság? Vagy a víz? Talán tényleg úszni mentem, túl messzire úsztam, és elfáradtam. Talán épp most fuldoklom, és az ágyam látványa nem más, mint az agyam utolsó próbálkozása a szórakoztatásomra. Cannie? ismételte a hang szinte kétségbeesetten. Maradjon velünk! De én nem akartam ott maradni. Vissza akartam menni az ágyamba.

Amikor harmadjára is lehunytam a szemem, az apámat láttam magam előtt. Ismét abban a kaliforniai rendelőjében voltam, és egyenes háttal ültem a vizsgálóasztalán. Éreztem a gyémántok súlyát a fülemen és az ujjaimon. Magamon éreztem a pillantását; meleg és szeretetteljes pillantás volt, éppúgy, mint húsz évvel ezelőtt. Velem szemben ült fehér orvosi köpenyében, és mosolygott rám. Mondd el, mi minden történt veled, mondta. Meséld el, mi lett belőled! Kisbabát várok!, mondtam, és ő bólintott. Cannie! Hiszen ez nagyszerű! Újságíró vagyok. Írtam egy filmet is, mondtam. Vannak barátaim, egy kutyám, és Philadelphiában élek. Apám mosolygott. Annyira büszke vagyok rád! Kinyújtottam felé a kezem, és ő a tenyerébe fogta. Miért nem mondtad korábban?, kérdeztem. Minden más lett volna, ha legalább tudtam volna, hogy érdekel… Mosolygott, de zavartnak tűnt, mintha olyan nyelven beszélnék, amit nem ért. Amikor elengedte a kezem, egy ezüst egydolláros volt a tenyeremben. Ez a tiéd. Te találtad. Mindig megtaláltad. Mindig is képes voltál rá. De miközben beszélt, már fordult is el. Szeretnék valamit kérdezni tőled, mondtam. Már az ajtónál állt, ahogyan utoljára láttam, keze a kilincsen, de ez alkalommal megfordult és rám nézett. Visszanéztem rá, kiszáradt torokkal, szótlanul. Hogy tehetted?, gondoltam. Hogy tudtad otthagyni a saját gyerekeidet? Lucy még csak tizenöt éves volt, Josh pedig csak kilenc. Hogy mehettél el? Könnyek peregtek végig az arcomon. Apám visszasétált hozzám. Az ingzsebéből előhúzott egy gondosan összehajtogatott zsebkendőt, amelyet mindig ott tartott. Arcszesz–, citrom–, és öblítőillatavolt. Apám nagyon óvatosan hozzám hajolt és letörölte a könnyeimet.

Aztán alattam volt a sötétség és fölöttem a fény. Úszol, vagy elsüllyedsz, gondoltam bánatosan. És mi van, ha el akarok süllyedni? Mi lehetett az, ami még a felszínen tartott? Apám keze jutott az eszembe, ahogy az arcomhoz ért, és az ágyon fekvő zöld szemű kislány tekintete. Arra gondoltam, milyen jó érzés forró zuhanyt venni egy hosszú biciklitúra után, vagy az óceán habjaiba merülni egy tikkasztó nyári napon. Az apró szamócák ízére, amiket Maxival találtunk a biopiacon. A barátaimra és Cöfire. A saját ágyamra, a sok mosástól puha ágyneművel, egy könyvvel a párnámon, és rajta a mellém kucorodó Cöfivel. Egy pillanatra Bruce is eszembe jutott... nem igazán Bruce maga, sokkal inkább a szerelem, az érzés, amikor az embert szeretik, amikor értékesnek érzi magát. Amikor megbecsülik, hallottam Maxi szavait.

Na jó, gondoltam. Rendben. Úszni fogok. Magamért és a lányomért. Minden olyan dologért, amit szeretek, és mindenkiért, aki szeret engem.

Amikor ismét felébredtem, hangokat hallottam. – Hát ez nem néz ki valami jól. – mondta az egyik. – Biztos vagy benne, hogy ennek így kell állnia? Ez az anyám lesz, gondoltam. Ki más? – Mi ez a sárga izé? – kérdezte egy másik fiatal, de zsémbes női hang. Lucy. – Valószínűleg puding. – Ez nem puding – hallottam egy érdes morgást. Tanja. Aztán: – Lucy! Vedd ki az ujjad a nővéred ebédjéből! – Úgysem eszi meg – mondta Lucy durcásan. – Azt sem értem, egyáltalán minek hoztak neki enni – zsörtölődött Tanja. – Keress egy kis gyömbért – mondta anyám. – És néhány jégkockát. Azt mondták, kaphat jégkockát, ha felébred. Anyám közel hajolt hozzám. Éreztem az illatát; Chloe parfüm, naptej és sampon keveréke volt. – Cannie? – mormolta. Kinyitottam a szemem, ezúttal valóban, és láttam, hogy sem víz alatt nem vagyok, sem a régi szobámban, sem apám irodájában. Egy kórházi ágyon feküdtem. Infúziós tű volt a kézfejemben, műanyag karszalag a csuklómon a nevemmel és egy teljes arzenálnyi csipogó és ciripelő gép körülöttem. Felemeltem a fejem, és láttam a lábujjaimat – már nem dudorodott ott a hasam. – Kicsim – mondtam. A hangom furcsa volt és vékony. Valaki kilépett az árnyékból. Bruce volt az. – Szia, Cannie! – mondta félénken. Összetörtnek tűnt, és láthatóan nagyon szégyellte magát. Odébb hessegettem a kezemmel, amiben nem volt tű. – Nem te – mondtam. – A kisbabám! – Hívom az orvost! – mondta anya, – Nem, hadd hívjam én – mondta Tanja. Egymásra néztek, majd kölcsönös egyetértésben kiviharzottak a szobából. Lucy egy gyors, kifürkészhetetlen pillantást vetett rám, és utánuk robogott, így ketten maradtunk Bruce–szal. – Mi történt? – kérdeztem. Bruce nyelt egy nagyot. – Azt hiszem, jobb, ha az orvos mondja el neked.

Már kezdett derengeni, mi történt – a repülőtér, a mosdó, az új barátnője. Az esés. A vér. Megpróbáltam felülni. Kezek toltak vissza kedvesen az ágyra. – Mi történt? – követeltem a választ, a hangomból egyre inkább hisztériaközeli állapot érződött ki. – Hol vagyok? Hol van a kisbabám? Mi történt? Egy arc került a látóterembe, kétségkívül az orvosé, aki fehér köpenyt és elmaradhatatlan fonendoszkópot viselt, illetve műanyag névtáblát. – Látom, felébredt! – mondta vidáman. Összevont szemöldökkel néztem rá. – Mondja meg a nevét! – kérte. Mély levegőt vettem, és hirtelen tudatosult bennem, hogy fájdalmaim vannak. Olyan érzésem volt, mintha a köldökömtől lefelé felhasították, majd hanyagul összevarrták volna a hasam. A bokám együtt lüktetett a szívemmel. – Candace Shapiro vagyok – kezdtem. – Terhes voltam. Torkomon akadtak a szavak. – Mi történt? – könyörögtem. – Jól van a kisbabám? Az orvos megköszörülte a torkát – Úgynevezett placentaleválás történt önnél – fogott hozzá. – Ami annyit jelent, hogy a méhlepény egy az egyben levált a méh falról. Ez okozta a vérzést, és a koraszülést. – Tehát a baba.. – suttogtam. Az orvos komornak látszott. – A kisbabája életveszélyes állapotban volt, amikor önt ide szállították. Császármetszést végeztünk, de mivel akkor még nem volt rajta a magzati monitor, nem tudjuk, fellépett–e oxigénhiány, és ha igen, meddig. Tovább beszélt. Alacsony születési súly. Koraszülés. Alulfejlett tüdők. Lélegeztető gép. Inkubátor. Elmondta, hogy a szülés során megrepedt a méhem, és mivel annyira véreztem, „radikális lépést” kellett tenniük. Radikális lépést, azaz nem volt többé méhem. – Ha tehetjük, fiatal nők esetében elkerüljük az eljárást – mondta komolyan, – de a körülmények sajnos rákényszerítettek minket. Tovább mormolta mondandóját konzíliumokról, terápiáról, örökbefogadásról, petesejt– lefagyasztásról, béranyákról, míg úgy nem éreztem, sikítani akarok, és megragadni a torkát, hogy mondja már a választ az egyetlen kérdésre, ami igazán érdekelt. Anyámra néztem, aki az ajkába harapott és félrenézett, miközben küszködve próbáltam felülni. Az orvos résen volt, és megpróbált visszafektetni, de nem hagytam. – A kisbabám – szólaltam. – Kislány vagy kisfiú?

– Kislány! – mondta, úgy éreztem, vonakodva. – Kislány – ismeteltem, és elsírtam magam. Az én kislányom, gondoltam, az én szegény kislányom, akit nem tudtam megvédeni, még a világrajövetele során sem. Anyámra néztem, aki időközben visszajött, és a falnak támaszkodva épp az orrát fújta. Bruce ügyetlenül a karomra tette a kezét. – Cannie – mondta. – Sajnálom! – Tűnj a közelemből! – zokogtam. – Takarodj! – Megtöröltem a szemem, a fülem mögé simítottam a hajam, és az orvosra néztem. – Látni akarom a kislányomat. Egy kerekes székbe tettek, miközben minden sebem fájdalmasan égett, és a koraszülöttosztályra toltak. Elmagyarázták, hogy nem mehetek be, de megnézhetem a babát az üvegen keresztül. Egy nővér mutatta meg. – Ő az! – mondta rámutatva. Annyira közel hajoltam, hogy a homlokom az üveghez nyomódott. Annyira picike volt. Egy ráncos, rózsaszín kis grépfrút. A végtagjai alig voltak nagyobbak, mint az én kisujjam, a kezecskéi mint a hüvelykujjam körme, a feje pedig akkora, mintegy kisebb nektarin. Aprócska szemei szorosan becsukta, az arcán pedig felháborodott kifejezés ült. Leheletnyi fekete pihe volt a feje tetején, és egy jellegtelen, bézs kis sapka. – Majdnem másfél kiló! – mondta a nővér, aki a székemet tolta. Baba, suttogtam, és az ujjaimmal gyengéd ritmust kopogtattam az üvegen Addig nem mocorgott, de amikor kopogtattam, szélkerék módjára hadonászni kezdett a karjaival. Integet nekem, gondoltam. Szia, pici baba! mondtam. A nővér feszülten figyelt. – Jól van? – Rendes sapka kell neki – mondtam. A torkom összeszorult a fájdalomtól, és könnyek peregtek végig az arcomon, de nem sírtam. Inkább szivárogtak belőlem a könnycseppek. Mintha annyira teli lettem volna szomorúsággal és valamifajta furcsa, végzetes reménykedéssel, hogy másfelé nem tudott már menni, csak kifelé belőlem. – Otthon, a szobájában, a sárga szobában, amiben a bölcső is van, a pelenkázón, a legfelső fiókban rengeteg babasapkám van. Anyámnak van kulcsa... Az ápolónő hozzám hajolt. – Vissza kell vinnem önt! – mondta. – Kérem, intézze el, hogy szebb sapkát kapjon! – ismételtem. Hülyén, makacsul. Nem divatosabb fejfedőre volt szüksége, sokkal inkább csodára, ezt még én is beláttam. A nővér közelebb hajolt. – Mi legyen a neve? – kérdezte. Az inkubátor végére egy „SHAPIRO KISLÁNY” feliratú címke volt ra gasztva. Szóra nyitottam a számat, de nem tudtam, mit fogok mondani. Ám amikor megszólaltam, éreztem, hogy a megfelelő nevet választottam.

– Joy – mondtam. – A kislányom neve Joy.

Amikor visszaértem a szobámba, Maxi már várt. Csíkos ruhás kórházi önkéntesek négyes fogata fogadott a kórterem ajtajában, arcuk, mint a virág szirmai, vagy mint szorosan egymáshoz fűzött lufik. Maxi fehér függönyt húzott az ágyam köré, hogy kizárjuk őket. Minden eddiginél komorabban öltözött fel; fekete farmer, fekete edzőcipő és fekete kapucnis pulóver volt rajta, és hozott egy csokor rózsát – tulajdonképpen egy nevetségesen nagy halom rózsát, olyan virágfüzért, amit díjnyertes lovak nyakába szokás akasztani. Vagy koporsó fölé, gondoltam mogorván. – Amint meghallottam, jöttem – mondta nyúzott arccal. – Az anyukád és a húgod kint vannak, és csak egyesével engednek be bennünket. Mellém ült, és megfogta azt a kezem, amelyikben az infúzió volt. Úgy tűnt, észre sem veszi, hogy nem nézek rá, és nem viszonzom a kézszorítását. – Szegény Cannie! – mondta. – Láttad a babát? Bólintottam, miközben a könnyeimet törölgettem. – Nagyon kicsi! – nyögtem ki, és zokogni kezdtem. Maxi arca megrándult, tehetetlenül és csüggedten nézett rám. – Bruce is itt volt – mondtam szipogva. – Remélem, elküldted a francba! – mondta Maxi. – Valami olyasmi – válaszoltam. A másik kezemmel megtöröltem az arcom, és azt kívántam, bárcsak lenne nálam zsebkendő. – Ez annyira förtelmes – mondtam elbicsakló hangon. – Tényleg borzasztó és förtelmes! Maxi közelebb hajolt, a fejemet a karjaiban ringatva. – Jaj, Cannie! – mondta szomorúan. Lehunytam a szemem. Semmi mást nem tudtam már kérdezni, semmi mást nem tudtam már mondani. Miután Maxi elment, az oldalamra fordulva aludtam egy kicsit. Ha álmodtam is valamit, nem emlékeztem rá. Amikor felébredtem, Bruce állt az ajtóban. Pislogtam egyet, és rábámultam. – Tehetek érted bármit? – kérdezte. Én csak bámultam tovább némán. – Cannie? – kérdezte nyugtalanul. – Gyere közelebb! – hívtam oda. – Nem harapok. És nem is lökdösődöm – tettem hozzá barátságtalanul.

Bruce az ágyamhoz lépett. Sápadtnak, idegesnek és feszültnek tűnt, de lehet, hogy csak szimplán nem örült, hogy ismét velem kell lennie. Az orrát egy csapat élesen kirajzolódó mitesszer borította, és már a testtartásából tudtam, abból, ahogyan öklét a zsebébe tömte, és a tekintetét egyszer sem emelte fel a linóleumról, hogy majd belehal az egészbe, és bárhol másutt szívesebben lett volna. Nagyon helyes, gondoltam, miközben a mellkasomban éreztem a dühöt. Nagyon helyes. Hadd fájjon csak neki is. Letelepedett az ágyam melletti székre, és rövid pillantásokat vetett rám – a katéter csöve kilátszott a paplanom alól, az infú ziós tasak mellettem lógott. Reméltem, rosszul van a látványtól. Reméltem, hogy fél. – Napra pontosan tudom, mikor beszéltünk utoljára! – mondtam. Bruce 1ehunyta a szemeit. – Pontosan tudom, hogyan néz ki a hálószobád, és miket mondtál, amikor legutoljára találkoztunk. A kezem után nyúlt, vakon tapogatózva. – Cannie, kérlek! – mondta. – Kérlek! Sajnálom! – Azokat a szavakat mondta, amikért egykor bármit megadtam volna. – Én nem akartam, hogy ez történjen... Ránéztem. Nem éreztem se szeretetet, se gyűlöletet. Semmi mást nem éreztem, csak csontig hatoló fáradságot Mintha száz éves volnék, és tudnám, hogy még újabb száz évig kell, hogy éljek, magammal cipelve a bánatomat, mintegy kövekkel telirakott hátizsákot. Behunytam a szemem, és tudtam, már túl késő van mindenhez kettőnk számára. Túl sok minden történt, túl sok szomorúság. A mozgásban lévő test mozgásban marad. Az egész dolgot én indítottam el azzal, hogy azt mondtam, szünetet szeretnék tartani. Vagy talán ő, amikor először randizni hívott. Mit számított ez már? Arcomat a fal felé fordítottam. Egy idő után Bruce abbahagyta a sírást. És nem sokkal ez után hallottam, ahogy elmegy.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy a napfény az arcomba tűz. Az anyám azon nyomban berohant az ajtón, és egy széket húzott az ágyamhoz. Láthatóan kényelmetlenül érezte magát; poénkodásban, mások kinevetésében és bohóckodásban jó volt, de a könnyekkel nem tudott mit kezdeni. – Hogy vagy? – kérdezte. – Szarul – visítottam, amitől anyám olyan gyorsan hőkölt hátra, hogy gurulós széke a szoba közepéig lendült. Meg sem várta, hogy újra közelebb guruljon hozzám, már zúdítottam is rá a szóáradatot. – Mégis mit gondolsz, hogy vagyok? Életet adtam valaminek, ami leginkább egy gimnáziumi tanulókísérlet elfuserált eredményének látszik, szét vagyok szabdalva, és mindenem fáháháhááj...

Egy percre a kezembe temettem az arcom, és zokogtam, – Valami baj van velem – szipogtam. – Defektes vagyok. Hagynotok kellett volna, hogy meghaljak… – Jaj, Cannie! – mondta anyám. – Cannie, ne beszélj így! – Senki sem szeret engem – sírtam. – Apa sem szeretett és Bruce sem... Anya a hajamat simogatta: – Ne beszélj így! – ismételte. – Csodaszép kisbabád van. Egyelőre még tényleg icurka–picurka, de nagyon gyönyörű. Megköszörülte a torkát, felállt és járkálni kezdett. Ez rá vallott; mindig ezt csinálta, ha valami fájdalmas dolog következett. – Ülj már le! – mondtam neki nyúzottan, de nem ült le, és láttam, hogy az egyik lába idegesen reszket. – Beszéltem Bruce–szal – mondta. Nagyot fújtattam. Még a nevét sem akartam hallani. Anyám látta az arcomon, de tovább folytatta. – Bruce–szal – mondta – és a barátnőjével. – A Lökdösőssel? – kérdeztem, a hangom magas és hisztérikusan vékony volt. – Láttad őt? – Cannie! Szörnyen érzik magukat! Mindketten! – Hát van is rá okuk! – mondtam mérgesen. – Bruce egyetlen egyszer sem hívott fel, mialatt terhes voltam, aztán jött a Lökdösős a maga kis akciójával... Anyámat láthatóan megrázta a hangnem. – Az orvosok nem biztosak benne, hogy ez okozta nálad a... – Ez egyáltalán nem számít – mondtam dühösen. – Én úgy hiszem, miatta történt, és remélem, hogy az a hülye ribanc is azt hiszi! Anyámat sokkolták a hallottak – Cannie... – Cannie micsoda? Azt hiszed, megbocsátok nekik valaha is? Sohasem fogok. A kisbabám majdnem meghalt, én is majdnem meghaltam, soha többé nem lehet gyerekem, és csupán attól, hogy ők sajnálják, mindent el kéne felejtenem? Sose fogok nekik megbocsátani, soha! Anyám sóhajtott egyet. – Cannie! – mondta gyengéden. – El sem hiszem, hogy a pártjukat fogod! – kiabáltam.

– Cannie, persze, hogy nem fogom a pártjukat! Hogy gondolhatod ezt? – mondta. – Én a te pártodat fogom. Csak nem hiszem, hogy jót tesz neked a jelenlegi állapotodban, ha ennyire dühös vagy. – Joy majdnem meghalt! – mondtam. – De végül nem halt meg! – mondta anya. – Nem halt meg. Minden rendben lesz vele... – Ezt nem tudhatod! – mondtam dühödten. – Cannie! – mondta anyám. – Egy kicsit alacsony a súlya, és a tüdeje még valamelyest fejletlen... – Oxigénhiányt szenvedett! Nem hallottad, hogy mit mondott az orvos? Oxigénhiányt! Egy csomó baja lehet emiatt! – Pont úgy néz ki, mint te, amikor kicsi voltál. – mondta anyám türelmetlenül. – Minden rendben lesz vele. Biztos vagyok benne. – De ötvenhat éves korodig azt sem tudtad, hogy leszbikus vagy! – kiáltottam. – Hogyan hihetnék el neked bármit? Az ajtóra mutattam. – Menj innen – mondtam, és sírvafakadtam. Anyám a fejét rázta. – Nem megyek. – mondta. – Beszélj hozzám! – Mit akarsz hallani? – kérdeztem, miközben próbáltam szárazra törölni az arcom, és a normálishoz közelíteni a hangom. – A seggfej expasim idióta barátnője meglökött, és a kisbabám majdnem meghalt... De mind közül az volt a legrosszabb – amit még magamnak is alig mertem bevallani hogy cserbenhagytam Joyt. Nem voltam elég jó, elég csinos, elég vékony, elég szeretetre méltó ahhoz, hogy apám mellettem maradjon. Vagy Bruce. Most pedig kudarcot vallottam abban is, hogy megvédjem a kislányomat. Anyám közelebb gurult hozzám, és körém fonta a karjait. – Nem érdemlem meg Joyt! – szipogtam. – Nem védtem meg, hagytam, hogy baja essen... – Honnan veszed ezt? – suttogta a hajamba. – Cannie, baleset volt! Nem a te hibád! Nagyszerű anyukája leszel! – Ha olyan nagyszerű vagyok, miért nem szeret az apja? – pityeregtem, és hirtelen nem is tudtam, hogy Joy apjáról vagy az enyémről beszélek– e. – Mi a baj velem? Anyáin felállt Követtem a tekintetét a falon függő óráig. Meg látta, hogy nézem, és az ajkába harapott.

– Ne haragudj! – mondta halkan. – De néhány percre ki kell szaladnom. Megtörölgettem a szemem, ezzel kis időt nyerve, hogy értelmezzem az elhangzottakat – Miért ? – Mert el kell mennem Tanjáért, mindjárt végre az órájának. – Miért, mi történt? Tanja elfelejtett vezetni? – Szerelőnél van a kocsija. – No, és mit tanul ma? Milyen jellegű ismereteit bővíti éppen? – tudakoltam. – Netán az elhidegült nagyszülők társfüggő unokáiról hallgat előadást? – Szállj le a témáról, Cannie – torkolt le anyám, amitől annyira meglepődtem, hogy sírni is elfelejtettem. – Tudom, hogy nem kedveled Tanját, de rosszul vagyok már attól, hogy ezt hallgassam. – Á, és úgy döntöttél, itt a megfelelő alkalom arra, hogy előhozakodj ezzel? Nem tudtad volna megvárni esetleg, amíg az unokádat kiengedik az intenzív osztályról? Anyám összeszorította a száját. – Később beszélünk – mondta és kisétált az ajtón. Keze már a kilincsen volt, amikor megfordult, és még egyszer rám nézett. – Tudom, hogy nem hiszed el, de minden rendben lesz veled. Mindened megvan, amire csak szükséged lehet. Annyi kell csak, hogy ezt te magad is elhidd. Dühösen néztem rá. Én magam is elhiggyem. Ez valami ezoterikus baromságnak hangzott, olyasminek, amit Tanja egyik ostoba Gyógyítsd meg sebeidet munkafüzetéből szedhette. – Hát persze! – szóltam utána. – Menj csak! Már megszoktam, hogy itthagynak. Nem fordult meg. Sóhajtottam egyet, és a paplanomat bámulva azt reméltem, egyik nővér sem hallotta, amint az imént egy harmadosztályú szappanoperához méltó beszélgetést folytat tam. Teljesen összetörtem. Üresnek ereztem magam, mintha az egész belsőmet kiszedlek volna, és ami maradt, az nem volt más, mint egy visszhangos, lakatlan fekete lyuk. Hogy fogom én kitalálni, hogyan legyek rendes szülő, olyan példák után, amivel az én szüleim szolgáltak? Mindened megvan, amire csak szükséged lehet, mondta nekem. De nem értettem, mire gondolt. Ha végiggondoltam az életemet, akkor csak azt láttam, ami hiányzott belőle – apa, férfi, és a biztos tudat, hogy felépülök és a kislányommal minden rendben lesz. Minden, amire csak szükségem lehet, gondoltam búsan, és lehunytam a szemem, azt remélve, hogy megint az ágyamról vagy a vízről fogok álmodni.

Amikor egy óra múlva újra kinyílt az ajtó, fel sem pillantottam.

– Mondd inkább Tanjának – mondtam a szememet csukva tartva, – mert én nem vagyok rá kíváncsi. – Hát, én pedig az lennék – mondta egy ismerős, mély hang –, de nem hinném, hogy Tanja sok hasznát venné a magamfajtának. Egyébként sem vagyunk bemutatva. Felnéztem, Dr. K. állt ott, egyik kezében egy fehér süteményes dobozzal, a másikban pedig egy fekete sporttáskával. Úgy tűnt, hogy a táska mocorog. – Amint meghallottam, rögtön jöttem – mondta, és begyűrte magát abba a székbe, amit nem sokkal az előtt anyám foglalt el. A dobozt az éjjeliszekrényemre, a táskát pedig az ölébe helyezve. – Hogy van? – Megvagyok – feleltem. Aggódva végigmért. – Valójában vacakul. – Elhiszem, mindazok után, amiken keresztülment. És hogy van...? – Joy – mondtam. Furcsa volt a nevén szólítani... valahogy öntelten hangzott, mintha a sorsot kísérteném azzal, hogy hangosan kimondom. – Nagyon kicsike, és a tüdeje fejletlenebb, mint kellene, lélegeztető gépen van… – Egy pillanatra elhallgattam, és az arcom elé emeltem a kezem. – Ráadásul el kellett távolítani a méhemet, és úgy tűnik, hogy egyfolytában sírhatnékom van. Megköszörülte a torkát. – Vagy ennyire nem akarta részletekbe menően hallani? – kérdeztem a könnyeimen keresztül. A fejét rázta. – Egyáltalán nincs erről szó – mondta. – Beszéljen csak bármiről, amiről csak akar. A fekete sporttáska valósággal ledőlt az öléből. Annyira vicces látvány volt, hogy már majdnem mosolyogtam, de úgy éreztem, mintha az arcom elfelejtette volna, hogyan is kell. – Egy örökmozgó van a táskájában, vagy csak ennyire örül, hogy lát? Dr K. válla fölött a csukott ajtóra pillantott. Aztán közel hajolt hozzám. – Ez kicsit kockázatos volt ugyan – suttogta –, de úgy gondoltam... A táskát az ágyra emelte, és kicipzárazta. Cöfi orra bukkant elő belőle, majd túlméretes fülei, végül gyors egymásutánban az egész teste. – Cöfi! – mondtam, ahogy a kutyám a mellkasomra ugrott, és megpróbálta minél rövidebb idő alatt nyállal borítani az egész arcomat. Dr. K. szorosan fogta, hogy bele ne gabalyodjon a különféle csövekbe és tartozékaikba, így Cöfi lelkesen nyalogathatott. – Honnan tudta?... Hol volt egyáltalán? – A barátnőjénél, Samanthánál. – magyarázta. – Ő is itt van. – Köszönöm – mondtam, de tudtam, hogy a szavak távolról sem tudják kifejezni, milyen boldoggá tett. – Nagyon–nagyon köszönöm!

– Semmiség! – mondta a doktor. – Nézze csak... Gyakoroltunk ám! Felemelte Cöfit, és a padlóra tette. – Látja őt? A könyökömre támaszkodtam és bólintottam. – Cöfi...ül! – mondta dr. K. olyan mély és ellentmondást nem tűrő hangon, mint mikor James Earl Jones bejelenti az egész világnak, hogy ez itt a CNN. Cöfi hátsója fénysebességgel huppant a linóleumra, farkával háromszoros sebességgel csapkodva. – Cöfi... fekszik! – Cöfi lefeküdt a hasára, és onnan vizslatta csillogó szemekkel dr. K.–t, miközben rózsaszín nyelvét kilógatva lihegett. – Most pedig a legutolsó produkció... Cöfi, tetszhalott! – Cöfi úgy esett össze és vágódott az oldalára, mint akit meglőttek. – Hihetetlen! – mondtam. És tényleg az is volt. – Gyorsan tanul! – mondta Dr. K., miközben a most már izgó–mozgó terriert igyekezett visszaszuszakolni a táskába. Újra hozzám hajolt. – Gyógyuljon meg, Cannie! – mondta, és egyik kezét egy pillanatig az enyémen pihentette. Kisétált, mire Samantha sietett az ágyamhoz. Teljes ügyvédi harci díszben érkezett: fényes fekete kosztüm, magas sarkú csizma, karameltszínű bőr mappa az egyik kezében, napszemüveg és kocsikulcs a másikban. – Cannie! – mondta. – Jöttem... – ... ahogy meghallottad – fejeztem be. – Hogy vagy? – kérdezte Sam. – És hogy van a baba? – Én megvagyok, a baba pedig... ő az intenzív osztályon van. Még semmi sem biztos. Samantha sóhajtott, én pedig lehunytam a szemem. Hirtelen teljesen kimerültnek éreztem magam. És éhesnek. Felültem, és egy másik párnát tömködtem a hátam mögé. – Figyelj csak! Mennyi most az idő? Mikor van itt vacsora? Nincs esetleg nálad egy banán, vagy valami? Samantha felállt, boldogan, hogy csinálhat valamit. – megnézem... Várj csak! Mi ez itt?

Máris megyek és

A süteményes dobozra mutatott, amit dr. K. hagyott ott. – Fogalmam sincs! – mondtam. – Dr. K. hozta. Nézzük meg! Sam eltépte a szalagot és kinyitotta a dobozt. Abban pedig ott virított egy vaníliás fánk a Rózsaszín Rózsa cukrászdából, egy adag somlói galuska a Silk Cityből, egy Le Bus csomagolópapírba rejtett brownie és egy doboz friss málna.

– Hihetetlen – motyogtam. – Hm! – mondta Samantha. – Honnan tudja, mit szeretsz? – Mondtam neki – válaszoltam meghatódva, hogy emlékezett rá. – A klinikán le kellett írnunk, mik a kedvenc kajáink. Sam vágott nekem egy darab fánkot, de olyan volt, mintha fűrészport és kavicsot ennék. Udvariasságból lenyeltem, ittam rá egy korty vizet, majd azt mondtam, fáradt vagyok és aludni akarok.

Még egy hetet maradtam a kórházban, hogy felépüljek, mi közben Joy egyre nagyobb és erösebb lett. Maxi minden reggel megjelent és letelepedett az ágyam szélére, hogy a People, In Style és Entertainment Weekly bulvármagazinokból olvasson fel nekem, saját anekdotagyűjteménye egy–egy darabjával színesítve a hírek mindegyikét. Anyám és a húgom voltak velem napközben, próbáltak velem beszélgetni, hogy elkerüljük a kínos csendet, ami általában akkor telepedett ránk, amikor valami „nagyon okosat” mondtam. Samantha is jött minden este munka után, és ellátott engem a legfrissebb philadelphiai pletykákkal a kiöregedett sztárokról, akiket Gabby interjúvolt meg és arról, hogy hogyan cövekéit le Cöfi a lakásom ajtajában, és nem volt hajlandó elmozdulni onnan. Andy a feleségével jött és egy doboz csokis keksszel, meg egy lappal, amit a szerkesztőségben mindenki aláírt. „Mielőbbi jobbulást!” állt rajta. Nem igazán hittem benne, hogy ez bekövetkezik, de ezt nem mondtam neki. – Aggódnak érted! – suttogta Lucy, amikor anyám a folyosón egy nővérrel beszélgetett. Ránéztem, és megvontam a vállam. – Azt akarják, beszélj egy pszichiáterrel. Nem válaszoltam. Lucy nagyon komolynak tűnt. – Dr. Melbourne lenne az – folytatta. – Jártam hozzá egy időben. Rémes. Jobban tennéd, ha mielőbb felvidulnál, és beszélgetni kezdenél, máskülönben a gyerekkorodról fog kérdezgetni. – Cannie–nek nem kell beszélnie, ha nem akar – mondta anyám, miközben töltött egy pohár gyömbért, amit nyilvánvalóan senki sem akart meginni. Elrendezte a virágaimat, vagy huszadjára felrázta a párnámat, leült, majd újra felállt, teendőt keresgélve – Cannie nyugodtan pihenhet.

Három nappal később Joy először vett levegőt lélegeztető gép nélkül.

Még nem értünk révbe, figyelmeztetett az orvos. Majd meglátjuk, mi lesz. Lehet, hogy jobban lesz, de az is lehet, hogy rosszabbra fordulnak a dolgok, de az első opció tűnt valószínűbbnek. És végre a karjaimban tarthattam a pehelykönnyű kis testet, óvón átkarolva, mindkét kezecskéjét simogatva. Minden ujjacskája olyan valószínűtlenül kicsi és tökéletes volt. Apró ujjait szorosan az enyém köré fonta. Éreztem a csontjait, a vére lüktetését a bőre alatti erekben. Tarts ki! gondoltam. Tarts ki, kicsikém! A világ sokszor kegyetlen, de rengeteg csodás dolog is van benne. És én szeretlek. A mami szeret Téged, pici Joy. Órákig üldögéltem vele, míg vissza nem parancsoltak az ágyamba. Mielőtt elmentem, kitöltöttem a születési anyakönyvi kivonatát. Az írásom egyenletes és határozott volt. Joy Leah Shapiro. A Leah a Leonardra utalt. Bruce apjának második nevére. Leah, vagyis I.ea, a második nővér, akit Jákob nem akart feleségül venni. A ravasz menyasszony, akit az apja álcázva küldött az oltár elé. Akárhogy is, azt hiszem, Leának igen érdekes élete volt, suttogtam a kislányomnak, miközben a kezét fogtam. Én kerekes székben ültem, ő pedig egy üvegkalitkában feküdt, amire igye keztem nem úgy tekinteni, mint egy koporsóra. Fogadok, hogy Lea hegyet mászott a barátnőivel, pattogatott kukoricát evett vacsorára, és koktélozott, ha úgy tartotta kedve. Biztos, hogy gond nélkül elment úszni egyet anyaszült meztelenül, és a csillagok alatt aludt. Ráhel valószínűleg Celine Dion– cédéket hallgatott, és megvette a Franklin Mini tányérkészlet összes darabját. Valószínűleg unalmas volt, még saját maga számára is. Soha nem bocsátkozott kalandokba, sosem kockáztatott. De neked meg nekem, kicsikém, nekünk bizony lesznek kalandjaink Megtanítalak majd úszni, vitorlázni, és tüzet rakni... mindenre, amit anyám tanított nekem, mindenre, amit valaha is megtanultam. Csak legyünk már túl a nehezén, gondoltam olyan erősen, ahogy csak tudtam. Gyere haza, Joy, és minden rendben lesz.

Két nappal később a vágyam részben teljesült. Engem hazaengedtek, de Joyt még benntartották. – Csak még néhány hét – mondta az orvos megnyugtatónak szánt hangon. – Biztosak akarunk lenni abban, hogy a tüdeje elég erős már… és hogy eleget hízott. Erre keserű nevetés fakadt ki belőlem. – Ha az anyjára üt – jelentettem ki –, akkor ez nem lehet számára probléma. Bajnokokat megszégyenítően fog gyarapodni a súlya. Az orvos megpaskolta a vállam. Ne aggódjon! – mondta. – Jól alakulnak a dolgok. Kibicegtem a kórházból, hunyorogva a meleg májusi napsütéstől, és befészkeltem magam anyu kocsijába. Csendesen utaztunk hazáig. Néztem a faleveleket, a friss zöld gyepet, a Szent Peter iskola ropogósra vasalt matrózblúzba bújt diáklányait. Néztem,

de nem láttam. Számomra az egész világ szürke volt. Úgy éreztem, mintha a dühön és a félelmen kívül semmi más számára nem maradi volna bennem hely. Anya és Lucy kipakolta a bőröndjeimét a csomagtartóból, és az épületig kísérlek. Lucy cipelte a táskákat. Anya lassan sétált mellettem, Tanja mögöttünk fújtatott. A lábizmaim bizonytalanok voltak, és érződött rajtuk, hogy rég használtam őket. A varrataim fájtak, a kificamodott bokám pedig viszketett a járógipszben. Kiderült, hogy a bokám csak megrándult, amikor elestem, de senkinek sem jutott eszébe megnézni a lábamat, csak napokkal később, így az elszakadt ín miatt jó időn keresztül furcsa szögben állt, ami hat hét járógipszet jelentett . – Mindez persze jelentéktelen apróság volt mind ahhoz képest, amivel meg kellett birkóznom. A táskámban kotorásztam. A pénztárcám, egy fél doboz rágó gumi, egy ajakír és egy bár reklámgyufája egy másik élet zárványainak tűntek. A kulcsaimért tapogatóztam, amikor Lucy bedugta a sajátját az első emeleti ajtóba. – Nem itt lakom – mondtam. – De most már igen – mondta Lucy. Boldogan nézett rám. Anyu és Tanja szintúgy. Átsántikáltam a küszöbön, a gipszem nagyokai koppant a keményfa padlón, és pislogva beléptem. A lakást – amely egy az egyben az én harmadik emeleti lakásom mása volt, egykor csupa sötét faburkolattal, hetvenes évek beli bútorzattal – teljesen átalakították.

Napfény ragyogott be a frissen vágott ablakokon, és megcsillant a régies, fényesre vikszelt jávorfa padlón, ami sem régies, sem fényesre vikszolt, sem jávorfa nem volt, amikor utoljára itt jártam. Lassan a konyhába sétáltam, de úgy mozogtam, mintha vízben járnék. Az új szekrények a lépes méz színében játszottak. A nappaliban puhára tömött, kényelmes dívány és kétszemélyes kanapé állt, vajszínű huzattal kárpitozva – szép, de strapabíró. Emlékeztem, hogy ezeket a szavakat használtam, amikor egy lustálkodós délutánon a Szép otthon egyik számában Maxinak ráböktem a képükre. A padlót csodálatosan szép giánitvörös, sötétkék és aranyszínű, kézzel szőtt szőnyeg borította. Lapos képernyős tévé és vadonatúj hifi állt a sarokban, és a legfrissebb gyermekgondozási könyvek kötege sorakozott a polcokon. Lucy gyakorlatilag egy helyben állva táncolt örömében. – El tudod ezt hinni, Cannie? Hát nem elképesztő? – Nem is tudom, mit mondjak – mondtam neki a közlekedő felé véve az irányt. A fürdőszoba felismerhetetlen volt. A Carter–érában megszokott pasztell tapétának, a ronda, sötét fából készült öltözőasztalnak, az olcsó rozsdamentes bútoroknak és a törött WC–csészének nyoma sem volt. Mindent fehér csempe borított, arany és tengerészkék kiegészítőkkel. A fürdőszobában egy masszázskád állt, két zuhanyfejjel

arra az esetre, gondoltam, ha együtt szeretnék fürödni valakivel. Új üvegajtós szekrények, vázában friss liliomok, és egy polcra stószolt, istenien puha, vastag törölközők. Egy aprócska fehér babakád volt a mosdópulton, tucatnyi fürdőjátékkal, kis állatformájú szivacsokkal és egy gumiból készült kacsacsaláddal. – Csak várj, amíg meglátod a babaszobát! – repdesett Lucy. A falakat ugyanolyan limonádésárgára festették, mint én a harmadik emeleti lakásban, és felismertem a dr. K. által összerakott bölcsőt is. Egy díszes pelenkázót, komódot és fehér hintaszéket láttam. – Ez mind antik! – suttogta Tanja, végighúzva vastag ujját az ívelt, fehérre festett fán, ami nagyon halványan rózsaszínnel volt színezve. A falon keretezett képek sorakoztak, rajtuk óceánban úszó sellő, vitorlás hajó, párosával menetelő elefántok. Az egyik sarok pedig úgy nézett ki, mint egy miniatűr Toys „R”Us bolt. Mindenféle játék ott volt, amit valaha láttam, sőt, néhány olyan is, amiről még csak nem is hallottam. Építőkocka–készlet. Csörgők. Labdák. Játékok, amelyek beszéltek, ugattak, sírtak, ha megnyomtad őket, vagy meghúztad a madzagjukat. Pontosan ugyanaz a hintaló, amibe két hónapja beleszerettem egy Santa Monica–i boltban. Ott volt minden. Lassan a sárga kanapéra ereszkedtem, egy csodaszép csillagokkal, felhőkkel és félholdakkal ékesített forgó játék alá, és egy közel egyméteres Paddington Maci mellé. – Ezzel még nincs vége! – mondta Lucy. – El sem fogod hinni! – mondta anyám. A hálószoba felé poroszkáltam. A szoba közepén az én egyszerű fémkeretes ágyam helyett egy elképesztően szép kovácsoltvas baldachinos ágy állt. A rózsaszín ágyneműmet lélegzetelállító, fehér– arany csíkos, apró rózsaszín virágos huzatra cserélték. – Ez a legjobb minőségű pamut – dicsekedett Lucy, és lelkesen sorolta új ágyneműm erényeit, külön felhívva figyelmemet a díszpárnákra és az ágytakaró fodrozására, a kézzel csomózott szőnyegre (sárga volt, apró rózsaszín rózsákkal szegélyezve). Kinyitotta a gardrób ajtaját is, ahol a rózsaszínes fehér antik bútorcsalád további darabjait láttam: egy kilenc fiókos öltözőszekrényt és egy asztalkát, amelyen kék cserépkancsóban mesés nárciszcsokor díszelgett. – Húzd el a sötétítő függönyt! – mondta Lucy. Elhúztam. A hálószoba ablakán túl vadonatúj terasz várt, rajta nagy agyagedényben muskátli és petúnia, padok és piknikasztal, a sarokban pedig egy Volkswagen Bogar méretű, gázzal működő grill. Leültem – valójában lerogytam – az ágyra. Egy apró kártya hevert a párnán, olyan, mint amit virágok mellé kap az ember. Kinyitottam a hüvelykujjammal. „Isten hozott itthon!” állt az egyik oldalán. „A barátaidtól” állt a másikon. Anya, Lucy és Tanja felsorakoztak, engem néztek, és a reakciómat várták.

– Kicsoda...? – kezdtem. – És hogyan...? – A barátaid! – mondta Lucy türelmetlenül. – Maxi? Sunyi pillantásokat váltottak egymással. – Ugyan már! Nincs más barátom, aki mindezt megengedhetné magának. – Egyszerűen nem lehetett megállítani! – mondta Lucy. – Ez tényleg így volt, Cannie – helyeselt anyu. – Egyszerűen nem tudtuk leállítani. Rengeteg szakembert ismer... felfogadott egy lakberendezőt, hogy összevadássza neked ezeket a dolgokat. Éjjel–nappal folyta munka... – A szomszédok örülhettek – mondtam. – Tetszik? – kérdezte Lucy. – Hát... – felemeltem a kezem, majd az ölembe ejtettem. A szívem túl gyorsan vert, fájdalmat pumpálva a testem minden egyes fájó pontjára. A megfelelő szót kerestem. – Elképesztő – mondtam végül. – Nos, mit szereinél csinálni? – kérdezte Lucy. – Elmehetnénk vacsorázni a Dimitri–be. – A Ritzben kövér leszbikusokról szóló dokumentumfilmet vetítenek – dörmögte Tanja. – Bevásárlás? – kérdezte anyám. – Ha szeretnéd, bevásárolhatunk, amíg itt vagyunk, legalább tudunk segíteni cipekedni. Felálltam. – Azt hiszem, sétálni szeretnék – mondtam. Anya, Lucy és Tanja kíváncsian méregettek. – Sétálni? – ismételte anyám. – Cannie, be van gipszelve a lábad! – hívta fel figyelmemet a kétségtelen tényre a húgom. – Ez járógipsz, nem igaz? – csattantam fel. – És nekem sétálni van kedvem. Talpra álltam. Örvendezni szerettem volna. Boldognak akartam érezni magam. Azok az emberek voltak körülöttem, akikei szeretek, és csodaszép hely volt az otthonom. De úgy éreztem, mintha az új lakásomat piszkos üvegen keresztül látnám, mintha a finom pamutot és a puha plüss szőnyegeket egy gumikesztyűn keresztül érzékelném. Joy miatt volt, amiatt, hogy nem lehetett ott velem. Semmi sincs a helyén, míg őt haza nem hoz hatom, gondoltam, és hirtelen olyan dühöt éreztem, hogy a karom és a combom teljesen elgyengült, míg az öklöm és a lábfejem szinte viszketett,

hogy üthessen– rúghasson. Bruce, gondoltam, Bruce és az istenverte Lökdösős kurva. Az én újdonsült sikeremet kellett volna megünnepelnünk, de hogy érezhettem volna boldogságot, amikor a kisbabám még mindig kórházban volt, és erről csakis Bruce és az új kis barátnője tehettek. – Jól van – mondta anyám nyugtalanul. – Akkor sétálunk. – Nem! – mondtam. – Egyedül fogok sétálni. Szeretnék egyedül lenni. Mindannyian zavartnak tűntek, vagy még inkább aggodalmasnak, ahogy kioldalogtak az ajtón. – Hívj – mondta anyám. – Szólj, hogy Cöfi mikor jöhet haza. – Majd hívlak – hazudtam. Csak arra vágytam, hogy elmenjenek, és békén hagyjanak egyszer s mindenkorra. Úgy éreztem, menten felrobbanok, ha nem mozdulok ki. Az ablakból néztem, ahogy mindannyian kocsiba szállnak és elhajtanak. Felhúztam egy sportmelltartót, egy ósdi pólót, egy rövidnadrágot, egy edzőcipőt és kisántikáltam a házból a forró járdára. Elhatároztam, hogy ezúttal nem gondolok sem apámra, sem Bruce–ra, sem a kisbabámra, egyáltalán semmire sem. Csak gyalogolok. És talán utána képes leszek majd elaludni.

A május júniusba fordult és napjaimat Joy szükségletei ütemezték. Minden reggel első dolgom volt a kórházba sietni, gyalogosan téve meg a harmincsaroknyi utat a Philadelphiai Gyermekkórházig a felkelő nap fényében. Műtősruhában, maszkban és kesztyűben üldögéltem egy steril hintaszékben az inkubátora mellett, fogtam Joy aprócska kezét, ujjbegyemmel simogattam az ajkait, és azokat a dalokat énekelgettem neki, amikre az előző hónapban még együtt táncoltunk. Ezek voltak azok a ritka pillanatok, amikor nem éreztem úgy, hogy felemészt a düh. Ezek voltak a ritka pillanatok, amikor tudtam lélegezni. Amint éreztem, hogy visszatér a haragom, hogy a mellkasomban megfeszülnek az izmok és a kezem ütni akarna, otthagytam Joyt. Hazamentem, hogy köröket rójak a lakásban, hogy lefejjem a tejemet, hogy letakarítsak és kisuvickoljak mindent, amit előző nap már ugyanúgy letakarítottam és kisuvickoltam. És hosszas, megszállott sétákat tettem a városban, lábamon az egyre mocskosabb járógipsszel, áthaladva a villogó zöld lámpákon, és gyilkos pillantást vetve bármelyik autó sofőrjére, aki eközben egy centivel is közelebb jött a kereszteződéshez. Már hozzászoktam a fejemben beszélő kis hangocskához, amit még a reptérről ismertem. Ahhoz a valakihez, aki a testemből kilépve a plafonról nézett engem és Bruce–, halkan mormolva, hogy nem ő az én emberem. Megszoktam, hogy a hangocska minden reggel megkérdezi: Miért? miközben befűztem az edzőcipőmet és egy újabb jellegtelen pólót húztam magamra. Éjszaka újra csak azt kérdezte: Miért?amikor lejátszottam a napi tíz–tizenöt üzenetet a rögzítőmön, amiket anyám, a húgom, Maxi, Peter Krushelevansky és a barátaim hagytak – majd az összest kitöröltem anélkül, hogy visszahívtam volna bármelyiküket is. Egy idő után múr úgy

töröltem az üzeneteket, hogy meg sem hallgattam őket. Túlságosan szomorú vagy, susogta a hang, ahogy befordultam a Walnut Street–re. Lazíts egy kicsit!, mondta, miközben egymás után nyeltem a forró feketekávét, ami újabban a reggelimet képezte. Beszélj valakivel!, mondta a hang. Hagyd, hogy segítsenek! Tudomást se vettem róla. Ki tudna nekem segíteni? Mi más maradt nekem, mint az utcák és a kórház, a csöndes lakásom és az üres ágyam? Továbbra is hagytam, hogy az üzenetrögzítőm válaszoljon a hívásokra. Szóltam a postán, hogy meghatározatlan ideig nem leszek a városban, ezért tartsák vissza a leveleimet. Hagytam, hogy a számítógépemet belepje a por. Már az e–mailjeimet se néztem meg. Az egyik sétám során pedig a Delaware folyóba dobtam a csipogómat anélkül, hogy akár csak lassítottam volna. Miután lekerült a lábamról a gipsz, még hosszabb gyalogtúrákra indultam; négy, vagy akár hat órán át kóboroltam a város legrosszabb környékein, kábítószerdílerek, férfi és női prostik, lefolyókban rekedt döglött galambok, kiégett autóroncsok mellett elhaladva anélkül, hogy bármit is észrevertem volna ezek közül, vagy hogy féltem volna bármitől is. Mit árthat már nekem bármi azok után, amit elveszítettem? Amikor Samanthá–ba botlottam az utcán, azt mondtam neki, túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy beszélgessünk, és elfordítottam a tekintetemet, hogy ne kelljen látnom aggódó arckifejezését. A baba hamarosan hazajön. – Meglátogathatom? – kérdezte Sam. Nyomban a fejemet ráztam. – Még nem vagyok kész rá... úgy értem, még ő nincs rá készen. – Mit akar ez jelenteni, Cannie? – kérdezte Sam. – Még labilis az egészségi állapota – mondtam, és ízlelgettem a kifejezést, amit vagy ezerszer hallottam már a csecsemőintenzíven. – Akkor majd megnézem az ablakon keresztül – mondta Sam zavartan. – És utána megreggelizünk. Emlékszel még, mi az? Az egyik kedvenc étkezésed volt. – Mennem kell – mondtam nyersen, és próbáltam eloldalazni Samantha mellett, de ő nem mozdult. – Cannie! Mi van veled tulajdonképpen? – Semmi – mondtam, miközben elfurakodtam mellette. A lábaim már mozgásba lendültek, a tekintetemet előre szegeztem. – Nincs velem semmi. Minden a legnagyobb rendben.

TIZENKILENC

Csak mentem és mentem. Olyan volt, mintha Isten különleges szemüveget adott volna nekem, amin keresztül nem láttam mást, csak a rossz, szomorú dolgokat, a város életének fájdalmát és nyomorúságát, az utcasarokra lökött szemetet, nem pedig az ablakokba ültetett virágokat. Láttam az egymással veszekedő férjeket és feleségeket, de azokat nem, akik csókolóztak és egymás kezét fogták. Láttam a kölyköket, akik lopott bringákon tekertek az utcákon, trágárságokat kiabálva a járókelőknek, felnőtt férfiakat, akik tébécésen köhögtek, miközben szégyentelen, kéjsóvár tekintettel fixírozták a nőket. Éreztem a város nyári bűzét: a lovak vizelete, a forró kátrány és a buszok által kilövellt szürke, émelyítő füst szagát. A csatornafedelekből gőz csapolt fel, a járdák pedig ontották az alattuk futó metró melegét. Bárhová néztem, csak ürességet és magányt láttam, kitört ablakú épületeket, kinyújtott karral és üres tekintettel lassan vánszorgó drogosokat, bánatot, szennyet és rothadást. Azt gondoltam, az idő majd meggyógyít, és a legyalogolt kilométerek csökkentik a fájdalmamat. Arra a reggelre vártam, amikor nem úgy kelek fel, hogy Bruce és a bökdöső kínhalálát képzelem magam elé... vagy még rosszabbat: hogy elveszítem a kisbabámat, hogy elveszítem Joyt. Hajnalhasadtakor, vagy néha még korábban a kórházba gyalogoltam, és csak róttam a köröket a parkolóban, amíg elég nyugodtnak éreztem magam ahhoz, hogy bemenjek. A kávézóban üldögéltem, és egymás után ittam a pohár vizeket, próbáltam mosolyogni és hétköznapinak tűnni, de bent a fejemben őrületes sebességgel kavarogtak a kések, puskák, autóbalesetek. Mosolyogtam és köszöntem, de a fejemben egyre csak bosszút forraltam. Elképzeltem, ahogy felhívom az egyetemet, ahol Bruce angolt tanít az elsőéveseknek, és elmesélem, hogy csak úgy tudott átmenni a drogteszten, hogy literszámra itta az angyalgyökér teát, amit egy füves magazinban hirdetett szolgáltatótól rendelt. Elmondhattam volna nekik, hogy régen rendszeresen beállva járt munkába, és valószínűleg ez most se volt ritka nála, és ha elég sokáig figyelnék, észrevennék ők is. Felhívhatnám az anyját, vagy a rendőrséget, és letartóztathatnám. Elképzeltem, hogy levelet írok a Moxie–nak, és csatolok egy képet az inkubátorban fekvő Joyról. Ugyan egyre erősebb és nagyobb lett, de még mindig szánalmas látványt nyújtott a rengeteg csővel, és az általa sajnos még igényelt lélegeztető géppel. Nem lehetett tudni, milyen borzalmakat tartogat számára a jövő – az agy egyes területeinek elhalása tanulási nehézségeket, vakságot, halláskárosodást, szellemi visszamaradást okozhatott, és egy sor olyan katasztrófa is fenyegette, amit az orvosok meg sem említettek. Az interneten olyan oldalakat látogattam, ahol szülők

írnak beteg gyerekeikről, akik borzalmas károsodásokkal, de túlélték a koraszülést. Csak oxigénpalackkal és légzésfigyelő monitorral engedték haza őket, vagy éppen a torkukon vágott lyukkal, amin keresztül lélegezni tudtak. Olvastam gyerekekről, akik visszatérő görcsrohamokkal, tanulási nehézségekkel nőnek fel, olyanokról, akik soha nem érték utol társaikat a fejlődésben, akik sohasem épültek fel teljesen. És olvastam olyan babákról is, akik meghaltak; születéskor, az inkubátorban, otthon. „Édes Kis Angyalunk” vagy „Szereteti Kislányunk”, szóltak a bejegyzések címei. Ki akartam másolni és elküldeni ezeket a történeteket a Lökdösősnek. Joy fotójával együtt. Fényképet akartam küldeni neki a kislányomról – levél nélkül, csak magát a fotót neki otthonra, az iskolájába, a főnökének, a szüleinek, ha sikerül a nyomukra akadnom, hogy mindenkinek megmutassam, mit is csinált, miért felelős. Azt vettem észre, hogy olyan sétaútvonalakat találok ki magamnak, amik fegyverboltokhoz visznek közel. Néztem a kirakatot, és bár még egyszer se mentem be, tudtam, hogy ez következik. És utána? Nem válaszoltam meg a kérdést. Nem engedtem, hogy tovább gondoljam a kedvenc képsoromat: Bruce kinyitja az ajtót, és én ott állok vele szemben, kezemben a fegyverrel, és azt mondom: – Most aztán sajnálkozhatsz!

Egy reggel aztán egy újságos stand mellett viharzottam el, ahol a Moxie új, augusztusi számára lettem figyelmes, pedig még csak július volt és olyan forróság, hogy a levegő remegett, és az útburkolat ragacsosra olvadt. Megragadtam egyet. – Kisasszony! Fog érte fizetni? – Nem – mondtam mogorván. – El fogom lopni. Két dollárt és néhány centet tollam az újságárus felé a pulton, és őrületes sebességgel lapozni kezdtem, azon tanakodva, vajon mi lehet a szalagcím. „Kislány, 20–as IQ–val”? Vagy „Hogyan lehet isten igazából szétcseszni az exed életét”? E helyett egyetlen, vastag fekete betűkkel szedett szót találtam, amely mogorva ellentmondásként hatott a Moxie könnyed, pasztell világában. „Bonyodalmak” volt a címe. „Terhes”, állt a levélben, és nem tudtam tovább olvasni. Mintha a szó fejszeként vágott volna belém, és megbénított volna, nem hagyva maga után mást, csak rettegést és a gerincem mentén felkúszó jeges borzongást. „Nem tudom körülírni”, írta, „úgyhogy kimondom. Terhes vagyok.” Eszembe jutott, ahogy tizenhat évvel korábban a Short Hills–i zsinagógában álltam, rokonok és barátok előtt mormolva a szavakat: Ma férfi lettem. Most pedig jeges zubogást éreztem a gyomromban, a kezem izzadni kezdett, és megvilágosodtam: Csak ma lettem férfi. Most tényleg.

– Hát nem egészen! – mondtam olyan hangosan, hogy a járdán bóklászó hajléktalanok megálltak és rám bámultak. Nem egészen. Még hogy férfi! Egy férfi felhívott volna. De legalább képeslapot küldött volna! Visszatértem a cikkhez. De nem vagyok férfi. Kiderült, hogy csak egy gyáva senki vagyok. Egy füzetbe rejtettem a levelet, a füzetet egy fiókba tettem, a fiókot pedig bezártam, és véletlenül szándékosan elveszítettem a kulcsát. Azt mondják – valószínűleg nagy filozófusok vagy a Seinfeld szereplői lehetnek –, hogy szakítani annyi, mint felborítani egy kólaautomatát. Nem tudod csak úgy meg tenni, mozgásba kell hoznod a dolgot, párszor előre és hátra mozgatva. C.–vel és velem nem így történt. Egyértelmű és gyors szakítás volt, akár egy villámcsapás. Intenzív, borzasztó, és pillanatok alatt vége volt. Hazug, gondoltam. Ó, te hazug! Egyáltalán nem volt ez villámcsapás, még csak nem is volt szakítás. Csak annyit mondtam, hogy időre van szükségem! Aztán alig három hónappal később meghalt az apám. Fel–alá járkáltam telefonnal a kezemben. A száma még mindig első volt a gyorshívások között. Felhívjam? Ne hívjam? Az exem volt, vagy a barátom? Végül a barát mellett voksoltam. Később aztán, amikor a gyászolók szendvicseket csipegettek anyám konyhájá ban, úgy döntöttem, hogy több annál. És most, három hónappal később, apámat még mindig gyászolom, de úgy érzem, C.–n végre túl vagyok, igazán és egészen. Most már tudom, mi a valódi szomorúság, Minden éjjel felfedezem, mint a kisgyerek, akinek kiesett a foga, és akarata ellenére is az egykori fog duzzadt, fájó sebhelyét piszkálja a nyelvével. De C. terhes. És még csak azt sem tudom, szándékosan akart–e csapdába csalni, hogy tényleg én vagyok–e az apa, vagy hogy terhes–e egyáltalán. – Ó, hát ez elképesztő! – kiáltottam a Broad Street közönségének. – A pofám leszakad! És az a helyzet, túl gyáva vagyok, hogy megkérdezzem. A te döntésed, üzenem neki a hallgatásommal. A te döntésed, a te elhatározásod, a te választásod. Sikerült lecsendesítenem magamban a hangot, amelyik tovább tanakodott, amelyik tudni akarta volna, hogyan döntött C.: vajon el ment–e a Locust Streeti klinikára, átverekedte–e magát a halott kisbabák képeit mutogató abortuszellenes tüntetőkön, vagy magánrendelésre ment el, egy barátnője kíséretében, az új szeretővel, vagy egyedül. Esetleg egy strandlabda nagyságú hassal rója szülővárosa utcáit, és könyvekből igyekszik nevet választani a babának. Nem kérdezem meg, nem hívom fel. Nem küldök csekket, se levelet, de még egy képeslapot sem. Végeztem vele: üres vagyok, kiégett és kisírt. Nem maradt már semmi bennem se C., se a kisbaba számára.

Amikor hagyom, hogy erre gondoljak, dühös vagyok magamra (hogy lehettem ilyen ostoba?) és dühös vagyok rá is (hogyan hagyhatta, hogy az legyek?). De igyekszem minél kevesebbet gondolni az egészre. Felkelek, sportolok, dolgozom, teszem a dolgom, és igyekszem a nyelvem hegyét távol tartani a kihúzott fogam helyétől. De a lelkem mélyén tudom, csak halogatom azt, ami egyszer úgyis eljön, és a gyávaságom se ment meg az elodázhatatlantól. Valahol a fiókomban, egy füzetbe rejtve ott lapul a levél, amelynek én vagyok a címzettje.

– Késett! – hordott le a nővér, de mosolya jelezte, hogy nem gondolja komolyan. A kezemben feltekerve ott volt a Moxie, mintha egy kutyát készülnék megütni vele. – Emiatt volt – mutattam az újságra. Épp csak rápillantott. – Én nem olvasok ilyesmit. – mondta. – Értéktelen vacak. – Egyetértek – mondtam, és Joy inkubátora felé indultam. – Látogatója van – szólt utánam a nővér. A csecsemőkhöz érve láttam, minden kétséget kizáróan az én ablakomnál áll egy nő, Joy inkubátoránál. Rövid, tökéletesre fésült ősz haja volt, elegáns fekete nadrágkosztümöt viselt, és gyémántokkal kirakott platinakarkötő volt a csuklóján. Enyhe Allure illat lengte körül, frissen manikűrözött körmei csillogtak a neonfényben. A Tökéletes Audrey tökéletes öltözetet választott fia törvénytelen, koraszülött gyermekének meglátogatásához. – Hát te mit csinálsz itt? – kérdeztem. Audreynak elakadt a lélegzete, és két óriási lépési hátrált. Az arca két árnyalattal sápadtabb lett, mint az Estéé Lauder alapozója. – Cannie! – mondta, és egyik kezét a mellkasához kapta. – Megijesztettél! Csak bámultam rá szótlanul, miközben láthatóan hitetlenkedve végigmért. – Milyen sovány vagy! – mondta végül. Lenéztem, és különösebb érdeklődés nélkül konstatáltam, hogy igaza van. Megtette hatását a sok séta, a bosszúforralás, és az, hogy a reggelim ritkábban volt falatnyi péksütemény vagy banán, mint literszámra vedelt keserű feketekávé – hiszen az íze remekül tükrözte a hangulatomat. A hűtőmben csak lefejt anyatej volt, semmi más. Nem is emlékeztem, mikor ültem le utoljára normálisan enni. Kiállt a csípőcsontom. Profilból tiszta képregényfigura voltam: nemlétező fenék, lapos has és a tejnek köszönhetően elképesztően nagy mellek. Ha valaki nem jött közelebb, és nem látta, hogy a hajam piszkos volt és zsíros, a szemem alatt pedig óriási fekete karikák ültek, ráadásul valószínűleg büdös is voltam, annak akár jó nőnek is tűnhettem.

Az irónia azért nem veszett ki belőlem: egy életen át tartó megszállott fogyókúrázás, kalóriaszámlálás, Weight Wathers–program és kardioedzés után megtaláltam a módját annak, hogyan szabadulhatnék meg a felesleges kilóktól. Rájöttem, hogyan tüntessem el a hurkákat és a narancsbőrt. Megkaptam a testet, amire mindig is vágytam. Szabadalmaztatnom kellene, gondoltam hisztérikusan. A Placentaleválás Utáni Sürgősségi Méh eltávolítással Kombinált, Koraszülött és Valószínűleg Agykárosodott Baba Diéta. Egy vagyont kereshetnék vele. Audrey a karkötőjét piszkálta idegességében. – Gondolom, csodálkozol... – kezdte. Nem szóltam egy szót sem, jól tudva, milyen nehéz ez neki. Tudtam, de egy cseppet se törődtem vele. A szívem mélyén látni akartam, ahogy a számára rendkívül kényelmetlen helyzetben a megfelelő szavakat keresgéli. Azt akartam, szenvedjen. – Bruce azt mondja, nem vagy hajlandó beszélni vele. – Brucenak lett volna lehetősége beszélni velem – mondtam neki. – Megírtam neki, hogy terhes vagyok. Egyszer se hívott fel. Megremegett a szája. – Nem tudtam semmit az egészről – suttogta, félig magának. – Cannie, Bruce nagyon sajnálja mindazt, ami történt. Olyan hangosan horkantottam, hogy attól tartottam, felriasztom a babákat. – Bruce egy kicsit későn kapcsol. Az ajkába harapott, miközben tovább forgatta a karkötőjét. – Szeretne helyesen cselekedni. – Hogyan? – kérdeztem. – Megpróbálja visszatartani a barátnőjét attól, hogy újra kárt tegyen a gyermekemben? – Azt mondta, baleset volt – suttogta Audrey. A szememet forgattam. – Szeretne helyesen cselekedni – ismételte. – Szeretne kisegíteni... – Nincs szükségem pénzre – mondtam szándékosan durván, minden egyes szót hangsúlyozva. – Egyikőtök pénzére sem. Eladtam a forgatókönyvemet. Felderült az arca, hogy végre valami vidám témánál vagyunk. – Drágám! Hiszen ez csodálatos! Nem mondtam semmit, és reméltem, hogy a tartózkodásom letörli arcáról a megkönnyebbült kifejezést. De Audrey bátrabb volt, mint hittem. – Láthatom a babát? – kérdezte. Megvontam a vállam, és ujjammal az ablakra böktem. Joy a kórterem közepén feküdt. Már kevésbé hasonlított dühös grépfrúthoz, inkább sárgadinnyeszerű volt, de még mindig picurka, még mindig nagyon gyengécske, és még mindig gyakran volt szükség a sci–fi kinézetű lélegeztetőgépre. Az üvegágyacska végén lévő táblán a neve

állt: Joy Leah Shapiro. Joyon nem volt más, csak pelenka, rózsaszín–fehér csíkos zokni, és egy pici, rózsaszín sapka, a tetején bojttal. Elhoztam a nővéreknek a készletemet, és nekik gondjuk volt rá, hogy Joy naponta új sapkát kapjon. Kétségkívül ő volt a legdivatosabb baba a koraszülött–osztályon. – Joy Leah – suttogta Audrey. – Csak nem… a férjem után nevezted el? Bólintottam, és nagyot nyeltem. Ennyit megadhatok neki, gondoltam. Végül is nem ő volt az, aki nem vett rólam tudomást, aki nem hívott fel, aki nekilökött a mosdókagylónak, és aki miatt majdnem elveszítettem a kisbabám. – Rendbe jön? – Nem tudom – mondtam. – Talán. Azt mondták, talán. Még mindig elég kicsi, nőnie kell és a tüdejének is erősödnie kell, hogy tudjon egyedül lélegezni. Akkor majd hazajöhet. Audrey egy zsebkendőt húzott elő a táskájából, és megtörölte a szemét. – És itt maradsz majd? Philadelphiában fogod felnevelni? – Még nem tudom – mondtam neki őszintén. – Nem tudom, hogy vissza akarok– e menni az újsághoz, vagy talán vissza Kaliforniába. Vannak ott barátaim. Amint kimondtam, azon kezdtem tűnődni, vajon igaz–e mindez. Miután felületes köszönőkártyát dobtam Maxinak, ami természetcsen nem tudta kifejezni azt a hálát, amit iránta keltett volna éreznem, őt is ugyanabban a hallgatag bánásmód ban részesítettem, mint a többi barátomat. Ki tudja, mit gondolhatott rólam. Ki tudja, egyáltalán a barátjának tartott–e még? Audrey kihúzta magát. – Szeretnék a nagymamája lenni – mondta óvatosan. – Nem számít, mi történt közted és Bruce között... – Hogy mi történt? – visszhangoztam. – Elmondta neked Bruce, hogy át kellett esnem egy méheltávolító műtéten? Hogysoha többé nem lehet gyerekem? Ezt is említette? – Annyira sajnálom, Cannie – mondta Audrey éles, segélykérő és talán kicsit ijedt hangon. Behunytam a szemem, és az üvegfalnak dőltem. – Menj el – mondtam neki. – Kérlek! Majd beszélünk erről máskor, ne most. Túl fáradt vagyok. Audrey a vállamra tette a kezét. – Hagyd, hogy segítsek – mondta. – Hozhatok neked valamit? Egy kis vizet? Megráztam a fejem, lelöktem a kezét a vállamról, és elfordultam tőle. – Kérlek! – mondtam. – Menj el!

Csak álltam ott, háttal Audreynak, a szememet szorosan behunyva, míg meg nem hallottam cipője távolodó kopogását a folyosón. Így tatált rám a nővér, ahogy a falnak támaszkodva sírtam, ökölbe szorított kezekkel. – Jól van? – kérdezte, és megérintette a vállam. Biccentettem, és az ajtó felé fordultam. – Később visszajövök – mondtam neki. – Elmegyek sétálni. Aznap délután órákig sétáltam, mígnem az utcák, a járdák és az épületek is szürkés félhomályba borultak. Emlékszem, hogy vettem valahol limonádét, és néhány órával később megálltam egy buszpályaudvaron pisilni, és emlékszem, hogy az egykor begipszelt bokám valamikor lüktetni kezdett, de nem vettem róla tudomást. Csak mentem, meneteltem tovább. Délnek tartottam, majd keletnek, furcsa környékeken át, villamossíneken keresztül, drogosok által megszállt kiégett házak mellett, elhagyatott gyárak előtt, a Schuylkill folyó lassú kanyarulata mentén. Azt gondoltam, hogy talán elgyalogolok egészen New Jerseyig. Nézd csak!, mondanám, Bruce épületének bejáratánál állva, mintegy szellem, mint egy bántó gondolat, mint egy seb, amiről már azt hitted, behegedt, mégis hirtelen újra vérezni kezdett Nézd csak, mi lett belőlem! Csak mentem és mentem, egészen addig, amíg valami furcsát nem éreztem, valami teljesen szokatlant. Fájdalom nyilallt a lábamba. Lenéztem, felemeltem a bal lábam, és ostoba zavarodottsággal konstatáltam, hogy szutykos, régi edzőcipőm talpa levált, és az utcára pottyant. Az utca másik oldalán egy tornácon üldögélő pasi hahotázásban tört ki. – Hé! – kiáltott át hozzám, ahogy bután bámultam hol a cipőtalpat, hol a cipőmet, és értelmezni próbáltam a helyzetet. – A kislánynak kell egy pár új csuka! Az én kislányomnak új tüdő kellene, gondoltam, miközben körbetekintve odébb sántikáltam. Hol vagyok? A környék nem volt ismerős. Egyik utcanév se rémlett sehonnan. Sötét volt. Az órámra pillantottam, 8:30 volt. Egy pillanatra azt se tudtam, reggel van, vagy este. Izzadt voltam, koszos és kimerült... és eltévedtem. A zsebemben kotorásztam, válaszok, vagy legalábbis némi taxipénz után kutatva. Találtam egy ötdollárost, maréknyi aprót és némi zsebkoszt. Körbenéztem, hátha meglátok egy ismerős épületet, egy telefonfülkét, vagy bármit. – Hé! – kiáltottam oda a tornácon ülő férfinak. – Mondja, hol vagyok? A térdét csapkodta nevettében, olyan jól szórakozott. – Powelton Village! A Powelton Villageben vagy, kislány. Jól van. Ez legalább már valami. – Merre van az egyetemi negyed? – érdeklődtem. A fejét rázta. – Hát hallod, jól eltévedtél! Tök rossz irányba jöttél!

Mély, zengő hangon beszélt, enyhe déli akcentussal. Felállt, és odasétált hozzám. Középkorú fekete férfi volt, fehér pólót és vászonnadrágot viselt. Egészen közelről bámult az arcomba. – Beteg vagy? – kérdezte végül. A fejemel ráztam. – Csak eltévedtem – mondtam. – Egyetemista vagy? – folytatta, mire ismét megráztam a fejem. Még közelebb jött, és egyre aggodalmasabb arcot vágott. – Részeg vagy? – kérdezte, mire mosolyognom kellett. – Nem vagyok részeg – mondtam. – Csak sétálni indultam, és eltévedtem. – Hát, nem ártana, ha hazatalálnál – mondta. Egy rettenetes pillanatig teljesen biztos voltam abban, hogy mindjárt elkezd nekem Jézusról beszélni, de nem tette. Ehelyett hosszasan és óvatosan vizsgálódva végigmérte a szétesett edzőcipőmet, koszos, sebes lábszáramat, a rövidnadrágomat, amit a derekamon kétszer is visszatűrtem, hogy ne essen le, és a pólómat, amit már ötnapja viseltem a gyalogláshoz. A hajam, ami tíz év után először már a vállam alá ért, mosás és fésülés hiányában raszta jelleget öltött. – Segítségre van szükséged – szólalt meg végül a férfi. Lehajtottam a fejem, és bólintottam. Segítségre. Igaza volt. Szükségem volt segítségre. – Van családod? – Van – feleltem. – Van egy kisbabám. Összeszorult a torkom. Felemelte a karját, és előre mutatott. – Az egyetemi negyed arra van – mondta. – Elmész a Negyvenötödik utca sarkáig, onnan a busz egyenesen odavisz. A zsebében kotorászott, és talált egy csöppet rongyos buszjegyet, amit a kezembe nyomott. Aztán lehajolt, és szemügyre vette a cipőmet. – Maradj itt! – mondta. Álltam ott, mint a cövek, meg se mertem moccanni, bár nem tudtam, miről félek. A férfi ezüstszínű ragasztószalaggal a kezében jött vissza. Felemeltem a lábam, ő pedig sokszorosan körbetekerte a ragasztószalaggal, hogy hozzáerősítse a cipőhöz a talpat. – Vigyázz magadra – mondta jellegzetesen délies kiejtéssel. – Most már anya vagy, vigyáznod kell magadra! – Úgy lesz – mondtam, és sántikálva elindultam a sarok felé, amit mutatott. Koszosan, ragasztószalagos cipőben és könnyes arccal sem keltettem különösebb feltűnést a buszon. Mindenki munkából igyekezett hazafelé, nyilván lekötötték őket a

normális élet apró kérdései: mi lesz vacsorára, hogy vannak a gyerekek, mi van a tévében. A busz nagyokat nyögött és szuszogott, ahogy áthajtott a városon Egyre ismerősebb utcákon jártunk. Láttam a stadiont, a felhőkarcolókat, az Examiner messziről csillogó fehér tornyát. Aztán megpillantottam a Philadelphiai Egyetem Túlsúly és táplálkozási rendellenesség ambulanciájának épületét, ahol ezer éve jártam utoljára. Akkor az volt az egyetlen gondom, hogy nem tudok lefogyni. Találj haza, hallottam a poweltoni férfi hangját, és olyan erő vel húztam meg a megállást jelző kart, hogy azt hittem, leszakítom. Lifttel mentem a hetedik emeletre, és közben az járt a fejemben, hogy nyilván minden lámpa le lesz kapcsolva, minden ajtó bezárva, és tulajdonképpen minek is töröm magam? De az ő lámpája égett, és az ajtaja nyitva volt. – Cannie! – mondta dr. K. ragyogó mosollyal. Mosolygott, egészen addig a pillanatig, amíg fel nem állt, meg nem kerülte az asztalát és jól meg nem nézett magának. És meg nem csapta az illatom. – Igazi sikertörténet – mondtam, és mosolyogni próbáltam. – Nézzen csak rám. 15 kiló minusz csupán!? hónap leforgása alatt! – A kezemet a szemem elé emeltem. – Sovány vagyok – mondtam, és sírva fakadtam. – Hurrá. – Üljön le – mondta, és becsukta az ajtót. Átkarolta a vállam, és gyengéden a kanapéjára nyomott, ahol szánalmasan szipogva ültem. – Cannie, Istenem! Mi történt magával? – Sétálni mentem – kezdtem. A nyelvemet vastagnak és nehéznek éreztem, az ajkaimat repedezettnek. – Eltévedtem – mondtam. A hangom furcsán rekedt volt. – Teljesen rossz irányba gyalogoltam. Eltévedtem, és most próbálok hazatalálni. Gyengéden simogatta a fejem. – Hadd vigyem haza. Hagytam, hogy kivezessen az ajtón a lifthez, majd le a kocsijához. A folyosón lévő italautomatából kólát vett nekem. Szó nélkül megragadtam, és egy hajtásra kiittam. Egy szót se szólt, még akkor sem, amikor óriásit böfögtem. Megállt egy közértnél, ahol vizet és narancsos jégkrémet vett. – Köszönöm – mondtam rekedt hangon. – Nagyon kedves magától. Megittam a vizet, és szopogatni kezdtem a jégkrémet. – Próbáltam hívni – mondta. – A munkahelyén és otthon is. – Nagyon el foglalt vagyok – daráltam. – Joy otthon van már? A fejemet ráztam. Rám nézett. – Jól van?

– Elfoglalt – recsegtem ismét. A melleim fájtak. Lenéztem, és meglepetés nélkül konstatáltam, hogy a hatalmas izzadságfolt mellett még két kör alakú nedves folt is van a pólómon. – És mivel van elfoglalva? – kérdezte. Hallgattam. Nem számítoltam rá, hogy nem tartja majd kielégítőnek a válaszomat. A pirosnál hozzám fordult, és mélyen a szemembe nézve azt kérdezte: – Jól van? Megvontam a vállam. A mögöttünk lévő autó dudált, de ő nem mozdult. – Cannie – mondta kedvesen. Magányos könnycsepp gördült végig az arcomon. Felém nyúlt, hogy letörölje. Úgy hőköltem hátra, mintha megégettek volna. – Ne! – kiáltottam. – Ne nyúljon hozzám! – Cannie, Jesszusom! Mi a baj? Csak a fejemet ráztam, és az ölembe bámultam, ahol a jég krém maradványai olvadoztak. Csendben utaztunk tovább, az autó dorombolt alattunk, és hűvös levegő áradt a légkondiból a térdemre és a vállamra. Az újabb piros lámpánál ismét megszólalt. – Hogy van Cöfi? Emlékszik abból bármire, amit tanítottam neki? – Gyorsan rám pillantott. – Emlékszik, hogy meglátogattuk, ugye? Bólintottam. – Nem bolondultam meg – mondtam. De ahogy kimondtam, már nem voltam olyan biztos benne, igazam is van–e. Az őrültek vajon tudják magukról, hogy őrültek? Vagy azt gondolják, teljesen normálisak, miközben őrült dolgokat művelnek, koszosan járnak– kelnek széteső cipőben, és a fejükben olyan dühödt gondolatok kavarognak, hogy mindig úgy érzik, menten felrobbannak? Újabb néhány utcányit mentünk szótlanul. Nem tudtam, mit mondjak, sem azt, mit tegyek. Tudtam, hogy jó néhány kérdés van, amire választ kellene adnom, amiket tisztáznom kellene, de a fejemben csak zsibbadtságot éreztem. – Hová megyünk? – nyögtem ki végül. – Haza kell mennem. Vagy a kórházba. Ez az! Vissza kell mennem a kórházba. Ismét megálltuk a pirosnál. – Dolgozik? – kérdezte dr. K. – Nem láttam a cikkeit Olyan régen folytattam már ehhez hasonló hétköznapi beszélgetést bárkivel, hogy beletelt némi időbe, mire megtaláltam a megfelelő szavakat. – Szabadságon vagyok. – Eszik rendesen? – A sötétben rám sandított. – Vagy inkább azt kéne kérdeznem, eszik–e egyáltalán. Vállat vontam. – Nem könnyű. A baba miatt. Naponta kétszer látogatom meg a kórházban, és otthon is mindent elő kell készítenem... sokat gyalogolok – fejeztem be.

– Hát azt látom – mondta. Újabb néhány utcányí csend, újabb piros lámpa. – Azt gondoltam – kezdte –, azt reméltem, hogy beugrik majd hozzám, vagy felhív. – Beugrottam, nem? – Arra gondoltam, talán elmehetnénk együtt moziba. Vagy vacsorázni. Annyira bizarrnak hatott az egész, hogy majdnem elnevettem magam. Volt olyan idő, amikor még moziba és vacsorázni jártam, amikor nem töltötte ki minden gondolatomat a baba és a harag? – Hová tartott, amikor eltévedt? – Sétálni indultam – mondtam halkan. – Gyalogoltam. A fejét rázta, de nem kérdezett többet. – Csinálok magának vacsorát.

Mit szólna, ha hozzám mennénk?

Megfontoltam az ajánlatát. – Közel lakik a kórházhoz? – Közel. Odaviszem, amint kéri. Megadóan bólintottam. Hallgatag voltam, miközben a lifttel a tizenhatodik emeletre utaztunk, hallgatag, amikor kinyitotta az ajtót és szabadkozott a rumli miatt, és hallgatag, amikor megkérdezte, még mindig szeretem–e a csirkét és akarok–e telefonálni. Bólintottam a csirkére, és a fejemet ráztam a telefonra. Lassan átsétáltam a nappalin, végigsimítottam a sorba rakott könyvek gerincét, és végignéztem a családi fotókat: néztem, de nem láttam. Dr. K. eltűnt a konyhában, majd egy nagy kupaccal bukkant elő újra: puha fehér törölközőt, melegítőalsót és pólót nyomott a kezembe, valamint apró szappanokat és egy kis doboz sampont, amiket valamelyik New York–i hotelből hozhatott. – Nem akar felfrissülni egy kicsit? – ajánlotta. A fürdőszoba nagy volt és tiszta. Letéptem magamról a pólómat, aztán a rövid nadrágomat, és próbáltam visszaemlékezni, mikor lehettek utoljára kimosva. A küllemükből és a szagukból ítélve azt gyanítottam, elég régem. Összehajtottam őket, egészen kicsire, majd úgy döntöttem, jobb, ha egyenesen a kukába dobom őket. Sokáig álltam a víz alatt, lehunyt szemekkel, és semmi másra nem gondoltam, csak az arcomon végigfutó vízcseppekre. Találj haza, mondtam magamnak. Próbálj hazatalálni. Mire kijöttem a zuhany alól, felöltöztem, és félszárazra töröltem a hajam, a vacsora az asztalon volt. – Üdv újra közöttünk! – mondta dr. K. mosolyogva. – Remélem, ízleni fog.

Salátát készített, sült csirkét, és nagy tálnyi burgonyás lepényt, amit hanukán kívül máskor még sosem ettem. Leültem. Az ételnek kimondottan jó illata volt; hosszú idő óta ez volt az első dolog, aminek ízlett az illata. – Köszönöm – mondtam. Dr. K. jó nagy adagot szedett a tányéromra, és nem szólt egy szót sem, amíg ettem, bár figyelmesen szemlélt. Minden alkalommal, amikor felpillantottam és ránéztem, láttam, hogy figyel, Nem bámult, csak figyelt. Végül eltoltam a tányéromat. – Köszönöm – mondtam újra. – Nagyon finom volt. A kanapéhoz kísért és a kezembe nyomon egy kerámia tálkát, amiben csokoládés jégkrém volt. – Ben and Jerry's – mondta. Csak néztem rá, és a fejem még mindig kavargott. Eszembe jutott, hogy egyszer már kaptam tőle édességet, amikor még a kórházban voltam. – Emlékszik, amikor a csoportban a jégkrémről beszéltünk? Nem értettem, miről beszél. – Amikor azokról az ételekről beszéltünk, amik mindig bűnbe visznek – magyarázta. Ekkor jutott eszembe, ahogy vagy ezer évvel korábban ültünk az asztal körül, és a kedvenc ételeinkről beszélgettünk. Most valószínűtlennek tűnt, hogy valaha szerethettem bármit is... hogy élveztem a hétköznapi dolgokat. Ételt, barátokat, közös sétákat, mozit... Vajon lesz még valaha ilyen az életem? Nem voltam benne biztos... de úgy éreztem, talán megpróbálom. – Minden betege kedvenc ételére emlékszik? – kérdeztem. – Csak a kedvenc betegeim kedvenc ételeire – válaszolta. Karosszékben ült velem szemben, és nézte, ahogy a fagylaltot eszem lassan, minden egyes falatot külön–külön megízlelve. Felsóhajtottam, amikor befejeztem. Olyan rég ettem utoljára ilyen jót! Olyan rég volt, hogy bármi is ízlett volna. Megköszörülte a torkát. Gondoltam, ez valami jel lehet, hogy ideje mennem. Valószínűleg mást tervezett aznap estére. Akár randija is lehetett. Erőltetni próbáltam az agyam, hogy emlékezzek rá, milyen nap van. Talán hétvége? Ásítottam, és dr. K. rám mosolygott. – Nagyon fáradtnak tűnik – mondta. – Miért nem pihen le egy kicsit? A hangja nagyon meleg, megnyugtató volt. – Teázni szokott, nem kávézni, ugye? – kérdezte. Bólintottam. – Mindjárt jövök – mondta.

Kiment a konyhába, és én kinyújtóztam a kanapén. Mire visszajött, már félálomban voltam. A szemhéjam elnehezült. Ásítottam és próbáltam felülni, ahogy átnyújtotta nekem a csészét. – Hová készült ma? – kérdezte. Kifordultam, és a kanapé végén összehajtott takaróért nyúltam. – Csak sétálni mentem. Azt hiszem, eltévedtem. De jól vagyok. Nem kell aggódnia. Jól vagyok. – Nincs jól – mondta, és a hangja majdnem mérges volt. – Nyilvánvalóján nincs jól. Jóformán éhezésközeli állapotban van, a városban menetel, és elhanyagolja a munkáját. – Fizetés nélküli szabadságon vagyok – javítottam ki. – Családi okból kifolyólag. – Nem kell szégyellnie, hogy segítségre van szüksége. – Nincs szükségem segítségre – mondtam neki reflexszerűen. Ez már kamaszkoromban belém ivódott, és az évek során rögzült. Jól vagyok. Megvagyok. Minden rendben. – Minden rendben – mondtam. – Jól vagyok. Jól vagyunk. Én és a baba. Jól vagyunk. Csak rázta a fejét – Hogy lenne jól? Nem boldog... – Miért lennék boldog? – vágtam vissza. – Mitől lennék boldog? – Van egy csodálatos kisbabája... – Igen, aki majdnem meghalt, hála egyeseknek. Csak bámult rám. Én pedig vissza rá, dühödten. Aztán letettem a teámat, és felálltam. – Mennem kell. – Cannie… A zoknimat és a ragasztószalaggal átkötött cipőmet kerestem. – Haza tud vinni? Szomorúnak tűnt. – Ne haragudjon... nem akartam felzaklatni. – Nem zaklatott fel. Nem vagyok zaklatott. De haza akarok menni. Sóhajtott és lehajtotta a fejét. – Azt hittem... – motyogta. – Mit hitt? – Semmit. – Mit hitt? – ismételtem állhatatosan. – Rosszul hittem.

– Mit hitt? – kérdeztem olyan hangon, amely nem hagyott kibúvót a válasz elől. – Azt hittem, hogy ha idejön, talán majd lazít egy kicsit. – A fejét rázta, láthatóan döbbenten a saját maga keltette reményektől. – Azt hittem, talán lesz kedve beszélgetni... – Igazán nincs miről beszélgetni – mondtam, de már kedvesebben. Elvégre vacsorát kaptam tőle, tiszta ruhákat és narancsos jégkrémet. – Jól vagyok. Tényleg. Jól. Egy pillanatig csak álltunk, és mintha egy kicsit oldódott volna a feszültség. Éreztem a vízhólyagokat a lábamon, és az arcom feszült és fájt, ahogy leégett a napon. Éreztem a pólója hüvös, vékony, kellemes anyagát a hátamon, a hasam pedig jólesően elnehezült a finom vacsorától. És éreztem a tompa fájdalmat is a mellemben. – Nincs véletlenül itthon egy mellszívó készüléke? – kérdeztem. Ez volt az első kísérletem arra, hogy valami vicceset mondjak azóta, hogy magamhoz tértem a kórházi ágyamon. A fejét rázta. – A jég nem segítene? – kérdezte. Bólintottam, és visszaültem a kanapéra, ő pedig törölközőbe csomagolt jeget hozott nekem. Hátat fordítottam neki, és a pólómba dugtam a jeget. – Hogy van Cöfi? – kérdezte újra. Lehunytam a szemem. – Anyával – mormoltam. – Elküldtem hozzá egy időre. – Hát, azért ne hagyja, hogy túl sokáig távol legyen, mert el fogja felejteni a kunsztokat. – Kortyolt egyet a teájából. – Megtanítottam volna beszélni is, ha egy kicsivel több időt tudtunk volna együtt tölteni. Bólintottam, és újra nehéznek kezdtem érezni a szemhéjamat. – Talán majd legközelebb – mondta. Udvariasan elfordította a tekintetét, amikor a jeget megigazítottam. – Szeretném újra látni Cöfit – mondta. Elhallgatott, majd megköszörülte a torkát. – Ahogy magát is, Cannie. Ránéztem. – Miért? – Ez durva kérdés volt, tudtam, de úgy éreztem, túl vagyok már az udvariaskodáson. – Engem miért? – Azért, mert fontos nekem. – De miért? – kérdeztem újra. – Mert maga... – nem fejezte be a gondolatot. Amikor ránéztem, úgy hadonászott a kezeivel, mintha a levegőből akarná a mondatokat elcsípni. – Mert maga különleges.

A fejemet ráztam. – De, bizony hogy az. Különleges, gondoltam. Nem éreztem magam annak. Igazából nevetségesnek tűntem a saját szememben. Úgy éreztem, hogy inkább vagyok paródia, picsogó nő, csodabogár. Mégis, hogy nézhetek ki? Elképzeltem magam, hogyan festhettem aznap este az utcán, a széteső cipőmben, izzadtan, mocskosan, a mellemből szivárgó tejjel. Le kellett volna fotózni, hogy minden középiskolába ki lehessen plakátolni, minden könyvesboltba ki lehessen ragasztani a a lelki társ, élettárs, valódi szerelem megtalálását ígérő önsegítő könyvek mellé; elrettenthettem volna a lányokat attól, hogy hozzám hasonló sorsra jussanak. Ekkor elszunnyadhattam, mert amikor felébredtem arcommal a takarón és a törölközőnyi olvadó jéggel az ölemben, dr. K. velem szemben ült. Levette a szemüvegét. A tekintete gyengéd volt. – Tessék – mondta. A karjaiban, mintha egy kisbabái tartana, dédelgetett valamit. Párnákat. Paplanokat. – A vendégszoba készen áll. Kábultan követtem, a kimerültségtől mindenem sajgott. Az ágynemű hűvös volt és ropogós, a párnák puhák, mint egy ölelés. Hagytam, hogy levegye az ágytakarót, az ágyba segítsen, betakarjon, és elrendezze a paplant a vállamon. Az arca a sötétben sokkal lágyabbnak tűnt így szemüveg nélkül. Az ágy szélén ült. – Elmondja, miért dühös? – kérdezte. Halálosan fáradt voltam, a nyelvem nehéz és lassú volt a számban. Olyan volt, mintha belőttem volna magam, vagy hipnotizáltak volna, mintha víz alatt álmodnék. Lehet, hogy bárkinek őszintén válaszoltam volna, ha lett volna bárki más, aki megkérdezi. – Borzasztóan haragszom Bruce–ra. Haragszom, amiért a barátnője fellökött, és haragszom, amiért nem szeret. És azt hiszem, szörnyen dühös vagytok az apámra is. Felvonta a szemöldökét. – Találkoztam vele... Kaliforniában... – ásítottam, és igyekeztem tovább formálni a szavakat. – Nem akart megismerni. A kezemet a hasamra tettem, vagyis oda, ahol egykor a pocakom volt. – A baba... – mondtam. A szemhéjamat mázsás súlyok húzták lefelé, olyan nehezek, hogy alig tudtam nyitva tartani. – Nem akarta tudni, mi van velem. Dr. K. kézfejével megsimogatta az arcom, és én gondolkodás nélkül dörgölőztem az érintéséhez, akár egy macska. – Annyira sajnálom – mondta. – Sok szomorúság érte az élete során. Mélyet sóhajtottam, és eltűnődtem az igazán. – Ez nem újdonság – válaszoltam.

Mosolygott. – Csak azt akartam, hogy tudja – kezdte – szóval szerettem volna elmondani, hogy... Tágra nyílt szemekkel bámultam rá a sötétben. – Nem kell mindent egyedül csinálnia – mondta. – törődnek magával. Csak hagynia kell, hogy segít senek.

Vannak emberek, akik

Ekkor felültem. A paplan és a takaró az ölembe csúszott. – Nem! – mondtam. – Téved. – Hogy érti ezt? – kérdezte. Türelmetlenül a fejemet ráztam. – Tudja, mi a szerelem? Megfontolta a kérdést. – Azt hiszem, egyszer már hallottam róla egy dalt. – A szerelem – mondtam –, az a szőnyeg, amit kihúznak az ember alól. A szerelem az, amikor Lucy az utolsó pillanatban mindig felemeli a focilabdát, hogy Charlie Brown fenékre essen. A szerelem olyasvalami, amiben amint hinni kezdünk, elillan. A szerelem lúzereknek való, és én soha többé nem akarok lúzer lenni. – Amikor lehunytam a szemem, magamat láttam, ahogy hónapokkal ezelőtt a mosdó padlóján fekszem, precízen vágott hajjal és tökéletes sminkkel az arcomon, drága cipőben és divatos ruhákban, fülemben gyémánt fülbevalóval, de mindezek nem tudtak megvédeni, nem tudták megóvni a bajtól. – Saját házat akarok, hajópadlóval – mondtam, – és senkit sem akarok beengedni. Megérintette a hajamat, és közben mondott valamit. – Cannie – ismételte. Kinyitottam a szemem. – Ennek nem muszáj így lennie! Csak bámultam rá a sötétben. – Hogyan lehetne másképp? – kérdeztem, meglehetősen logikusan. Előrehajolt, és megcsókolt. Megcsókolt, és először túlzottan megdöbbentem ahhoz, hogy bármit is tegyek, túl letaglózott voltam, hogy megmozduljak. A döbbenet lebénított, és csak ültem ott, tökéletesen mozdulatlanul, ahogy az ajkai megérintették az enyémet. Visszahúzta a fejét. – Bocsánat – mondta. Hozzá hajoltam. – Hajópadló – suttogtam, és azt vettem ész re, hogy cirógatom őt, és mosolygok. Nem tudtam felidézni, mikor mosolyogtam utoljára. – Mindent megadok magának, amit csak tudok – mondta, és úgy nézett rám, hogy egyértelmű, bár csodálatosan érthetetlen volt számomra, hogy komolyan vette a

helyzetet. Aztán újra megcsókolt, az államig húzta a paplant, meleg kezével megsimította a fejem búbját, majd kisétált a szobából. Hallgattam, ahogy becsukja az ajtót, és hosszú testével végignyújtózik a díványon. Hallgatóztam, amíg le nem oltotta a lámpát, és a légzése mély és egyenletes nem lett. Hallgattam, szorosan magamra húzva a paplant, szorosan magamra húzva vele a biztonság érzését; az érzést, amikor az embert betakargatják, amikor törődnek vele. És Joy születése óta először gondolkodtam tiszta fejjel. Ott, abban az idegen ágyban a sötétben eldöntöttem, hogy bár élhetnék én tovább félelemben, gyalogolhatnék továbbra is naphosszat, hordozhatnám tovább a haragot és a bosszúvágyat örökre, de talán van másik út is. Mindened megvan, amire csak szükséged lehet, mondta anyám. Talán csak bátorság kellett ahhoz, hogy bevalljam: szükségem volt valakire, akire támaszkodhatok. Talán meg tudom csinálni; jó gyermek és jó anya tudok lenni. Talán még boldog is lehetnék. Talán. Kibújtam az ágyból. A padló hideg volt a talpam alatt. A sötétben kilopakodtam a szobából, és óvatosan becsuktam az ajtót magam mögött. Odamentem a kanapéhoz, ahol Peter az ujjai közül kicsúszott könyvvel aludt eé. Leültem mellé a földre, olyan közel, hogy az ajkaim jóformán érintették a homlokát. Aztán lehunytam a szemem, mély levegőt vettem, és fejest ugrottam a mély vízbe. – Segítsen – suttogtam. Azonnal kinyitotta a szemét, mintha nem is aludt, hanem in kább várt volna, és a kezébe fogta az arcom. – Segítsen – mondtam újra, mintha kisbaba lettem volna, aki új szót tanult, és egyre azt ismételgeti. – Segíts nekem. Segíts!

Két héttel később Joy hazajött. Nyolchetes volt, két és fél kiló, és végre egyedül lélegzett. – Minden rendben lesz! – mondta a nővér. De én egyelőre nem mertem vele egyedül maradni. Még mindig nagyon sajgott a lelkem, még mindig túl szomorú voltam, Samantha felajánlotta, hogy lakhatunk nála. Szabadságot kér a munkahelyén, mondta, már úgyis több hétnyi összegyűlt, bármit megtesz, hogy előkészítse a házát az érkezésünkre. Maxi bejelentkezett, hogy átrepül hozzánk, vagy mindkettőnket átröptet Utahba, ahol a Buffalo Lányok 2000 című, tehenészlányokról szóló eposzt forgatta éppen. Peter természetesen mindenkit megelőzve ajánlotta fel, hogy lakjunk nála, vagy ha úgy jobbnak látom, ő is tud hozzánk jönni. – Felejtsd el – mondtam neki. – Tanultam a hibáimból. Tudom, milyen az, ha egy pasinak ingyen adok tejet, aztán meg elvárom tőle, hogy vegye meg a tehenet. Az arca karmazsinszíni öltött. – Cannie, én nem úgy értettem... Elnevettem magam. Még mindig jó érzés volt nevetni. Túl sokáig éltem nélküle. – Vicceltem – nyugtattam meg, és bánatosan néztem magamra. – Hidd el, még nem vagyok olyan állapotban, hogy ilyesmire gondoljak.

Végül úgy döntöttem, hazamegyek; haza anyámhoz és a rettenetes Tanjához, aki kivitte a kacatjait a sufniba, hogy ideiglenesen visszaadja néhai szobámat nekem és Joynak. Valójában mindketten örültek, hogy megyünk. – Olyan jó újra kisbabát tartani a karjaimban – mondta anyám, illemtudóan tudomást se véve a lényről, hogy az aprócska, gyengécske Joy légzés figyelőjével és számtalan potenciális egészségügyi problémájával nem éppen az a fajta unoka volt, amilyenről egy nagymama álmodna. Azt gondoltam, hogy csak egy–két hétről lesz szó, amíg összeszedem magam, pihenek és hozzászokom ahhoz, hogy gondoskodnom kell egy csecsemőről. Végül három hónapig maradtunk; én a régi ágyamban aludtam, Joy pedig mellettem a kiságyban. Anyám és Tanja békén hagytak. Tálcával hordták az ételt az ajtómhoz és a nagy bögre teákat az ágyamhoz. Elhoztak egy csomó CD–t és vagy féltucatnyi könyvet a lakásomból, és Tanjától kaptam egy lila és zöld gyapjú kendőt. – A tiéd – mondta félénken. – Nagyon sajnálom, ami történt. – És rájöttem, hogy tényleg így van. Nagyon sajnált, sőt, még a dohányzást is abbahagyta. A baba miatt, mondta anyám. Kedves volt tőle. – Köszi – mondtam és magam köré tekertem. Úgy vigyorgott, mim a vadalma. – Nagyon szívesen – mondta. Samantha minden héten eljött néhányszor, és különböző csemegéket hozott a belvárosból – töltött szőlőleveleket a Reading csarnoki vietnami étkezdéből, friss szilvát egy Newjersey–i farmról. Peter is rendszeresen látogatott, hozott könyveket, újságokat, magazinokat (sohasem a Moxie–t, amit örömmel nyugtáztam), és apró ajándékokat Joynak, beleértve egy aprócska „Hajrá lányok!” felíratú pólót. – Nagyon menő – mondtam. Peter mosolygott, és a táskájába nyúlt. – Van itt egy neked is – mondta. – Köszi! – feleltem. Joy megrezzent álmában. Peter ránézett, utána rám. – Szóval, hogy vagytok? Komolyan kérdezem. Nyújtózkodtam egyet. Rém barna voltam a sok gyaloglástól a napon, de a dolgok kezdtek jó irányba fordulni. Például rendszeresen zuhanyoztam. És rendesen ettem. A csípőm és a mellem kezdett kikerekedni, de én elégedett voltam ezzel... végre kezdtem magamra ismerni. Mintha nem pusztán egykori testemet, de a hátrahagyott életemet is visszakaptam volna. És mindent egybevetve, nem volt az olyan rossz élet. Igaz, voltak benne dolgok, amiket azóta elvesztettem, és emberek, akik nem fognak szeretni többé, de volt ott más is... kilátások, gondoltam, és Peterre mosolyogtam. – Jobban – mondtam neki. – Azt hiszem, már sokkal jobban.

Aztán egy szeptemberi reggelen felébredtem, és megint úgy éreztem, gyalogolnom kell. – Nem vágysz társaságra? – kérdezte Tanja. Megráztam a fejem. Anyám összevont szemöldökkel nézte, ahogy befűzöm az edzőcipőmet. – Akarod vinni a babát? – kérdezte. Joyra bámultam. Erre nem is gondoltam. – Talán jólesne neki egy kis friss levegő – mondta Anya. – Én is azt hiszem – mondtam lassan. – Nem fog összetörni – mondta anyám, – Nem olyan biztos – feleltem, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. – Egyszer már majdnem megtörtént. – A babák sokkal erősebbek, mint hiszed. – mondta. – Joyjal nem lesz semmi gond. És nem tarthatod őt örökké bezárva – Még akkor sem, ha magántanuló lesz? – kérdeztem. Anyám rámvigyorgott, és a kezembe nyomta a kenguru babahordozót. Gyakorlatlan mozdulatokkal keresztbecsatoltam a mellkasomon, és beleemeltem Joyt. Még mindig olyan picike volt, hogy szinte őszi levélnek tűnt. Cöfi rám nézett, és halkan nyüszítve mancsával a lábamat böködte. Így hát felcsatoltam a pórázai, és őt is vittem. Lassan sétáltunk végig a kocsibejáró peremén, aztán ki az utcára, olyan sebességgel, hogy egy ízületes csiga is villámgyorsnak tűnt volna mellettünk. Ez volt az első alkalom, hogy kiléptem az utcára, amióta idejöttünk. Féltem – az autóktól, az emberektől, mindentől. Joy elfészkelődött a mellkasomon, és becsukta a szemét. Cöfi mellettem menetelt, néha megmorogta a mellettünk elhaladó autókat. – Nézd, kicsim – suttogtam Joy pelyhes fejecskéjének. – Nézd a világot! Amikor visszatértünk a reggeli sétáról, Peter autója már ott állt a kocsibejárón. Bent anyám, Tanja és Peter az asztal körül ültek. – Cannie! – mondta anyám. – Szia – szólalt meg Peter, – Épp rólad beszéltünk – mondta Tanja. Hiába nem dohányzott már egy hónapja, még mindig olyan reszelős volt a hangja, mint Marge Simpson nővérének. – Szia – köszöntem boldogan Peternek. Derűsen intettem, majd kibogoztam Joyt, bebugyoláltam egy takaróba, leültünk. Anyám teát töltött, miközben Joy Petert mustrálta tágra nyílt szemekkel. Peter persze korábban már járt itt, de Joy olyankor mindig aludt. Ez volt az első igazi találkozásuk

– Szia, baba – mondta Peter ünnepélyesen. Joy grimaszolt, majd sírni kezdett. Peter aggódó arccal nézett rám. – Jaj, annyira sajnálom! – mondta. – Ugyan már, ne aggódj – mondtam Joyt magam felé fordítva és ringatva, míg a zokogása szipogássá halkult, aztán csuklássá, végül csenddé. – Nincs hozzászokva a férfiakhoz. – mondta Tanja. Legalább hat csattanós választ tudtam volna erre a mondatra, de befogtam a számat. – Azt hiszem, a babák félnek tőlem. – mondta Peter gondterhelten. – Talán a hangom miatt van. – Joy mindenféle hangszínt hallott már – jegyeztem meg csípősen. Anyám undok pillantást vetett rám, de úgy tűnt, Tanjáról lepergett a dolog. – Nem fél – mondtam. Tényleg, már el is aludt, résnyire nyitotta szájacskáját, hosszú szempillái sötét kontrasztot képeztek rózsás arcával, amin még mindig csillogott néhány könnycsepp. – Na, tessék – mondtam. – Látod? Megtöröltem Joy arcát, és Peter felé döntöttem, hogy jobban lássa. Peter hozzáhajolt, és szemügyre vette. – Ejha! – mondta áhítatosan. Kinyújtotta az egyik hosszú, karcsú ujját és gyengéden megérintette a baba arcát. Boldogan és büszkén néztem Joyra, aki menten felébredt, és amint megpillantotta Petert, üvölteni kezdett. – Majd abbahagyja – mondtam. – Rossz baba! – suttogtam a fülébe. – Talán éhes – mondta Tanja. – Vagy nedves a pelusa – mondta anyu. – Vagy csalódott az ABC főműsoridős programjában – folytattam. Peter elnevette magát. – Hidd csak el, nagyon intelligens néző – mondtam, ésJoyt a vállamra fektettem. – Szomorú, hogy megszűnt az Éjjeli sporthíradó. Miután Joy lecsendesedett, ittam egy kis teát, és vettem egy maréknyit az asztal közepére rakott csokis kekszből. Kivettem egy almát a gyümölcstálból, és nekiláttam. Peter elégedetten végigmért. – Sokkal jobban festesz – jelentette ki. – Minden alkalommal ezt mondod, amikor eljössz – feleltem. – De tényleg! – mondta. – Sokkal egészségesebbnek tűnsz. És igaza volt. A napi három étkezésnek és a nasiknak köszönhetően hamar visszanyertem a régi, fogyás előtti idomaimat. És kezdtem örülni a változásnak. De most már másképp láttam

magam. A lábaim izmosak és erősek voltak, nem pedig kövérek és idomtalanok. A hatalmas mellemnek most már értelme is volt, nem csak bosszúságot jelentett, amiért kinyújtotta a felsőimet, és túl nagy volt ahhoz, hogy bézsen kívül más színű melltartót találjak rá. Még a csípőm és a derekam is, amit ezüstös csíkok tarkítottak, erőt sugárzón, és az életemről mesélt. Nagydarab csaj vagyok, gondoltam, de nem ez a legrosszabb dolog a világon. Biztonságos öböl és puha, meleg kuckó voltam, ahol meg lehet pihenni. A kényelem, nem pedig nem a sebesség érdekében „megépítve” gondoltam kuncogva magamban. Peter rám mosolygott. – Sokkal egészségesebbnek – mondta újra. – Ki fognak rúgni, ha a főnökeid fülébe jut, hogy ilyesmiket mondasz nekem! – feleltem. Megvonta a vállát, mintha az egész mit sem számítana számára. – Szerintem jól nézel ki. Mindig is ezt gondoltam – mondta. Anyám láthatóan sugárzott a boldogságtól. Fegyelmező pillantást vetettem rá, és megigazítottam Joyt az ölemben. – Na és – fordultam Peterhez, – mi szél hozott errefelé? – Tulajdonképpen azon morfondíroztam – mondta – nem lenne–e kedvetek Joyjal eljönni egyet kocsikázni? Éreztem, hogy összeszorul a mellkasom. Joy és én az óta nem jártunk autóval sehol, amióta ide megérkeztünk, kivéve persze a kórházi kontrollvizsgálatokat. – És hová gondoltál menni? – tudakoltam a lehető legközömbösebbnek szánt hangon. – A partra – mondta Peter. – Csak kocsikáznánk egy rövidet. Egyrészt kedves ötletnek hangzott, másrészt viszont halálosan rémisztőnek. – Hát, nem is tudom. – mondtam sajnálkozva. – Nem tudom, Joy készen áll–e már ilyesmire. – Ő nem áll készen, vagy te? – kérdezte az én mindig segítőkész anyám. Ezúttal még szigorúbb figyelmeztető pillantással igyekeztem elhallgattatni. – Én ott leszek – mondta Peter – így azonnali orvosi segítséget is igénybe vehetsz, ha szükséged lenne rá. – Gyerünk már, Cannie – mondta anyu. – Jót fog tenni neked! – sürgetett Tanja. Peterre néztem, ő pedig rám mosolygott. Sóhajtottam, mert éreztem, hogy alulmaradtam. – Csak egy rövidke körre – mondtam, és Peter bólintott, mint egy szófogadó iskolásfiú, majd felállt, hogy felsegítsen.

Persze eltartott egy darabig – konkrétan negyvenöt percig –, mire sikerült a három csomag pelenkát, sapkát, zoknit, pulóvert, babakocsit, cumisüveget, takarót és egyéb válogatott babaholmit a csomagtartóba gyömöszölni, hogy egyáltalán el tudjunk indulni. Ekkor Joyt beszuszakoltam a gyerekülésbe, én az anyósülésbe huppantam, Peter pedig beült a kormány mögé, már úton is voltunk a jersey–i tengerpart felé. Menet közben beszélgettünk a munkájáról, Lucyról és Maxiról, arról, hogyan fenyegették meg Andyt halálosan, amikor lejáratta Philadelphia egyik régi, híres haléttermét, ami már évtizedek óta a hírnevéből és a közepesen finom teknőcleveséből élt. Aztán, amikor az Atlantic City gyorsfogalmi útra kanyarodlünk, Peter megnyomott egy gombot, és a fejünk felett hátracsúszott a tető. – Napfénytető! – mondtam elámulva. – Gondoltam, hogy tetszeni fog – kiáltott vissza. Hátranéztem Joyra, aki nyakig betakarva feküdt a gyerekülésben, és azon gondolkodtam, nem árt–e meg neki a beáramló szél. De úgy tűnt, kimondottan élvezi. Az apró rózsaszín szalag, amit azért kötöttem a hajába, hogy mindenki lássa, kislány, lobogott a szélben, a szeme pedig tágra nyílt. Ventnorba mentünk, ahol a parttól kétutcányira parkoltunk. Peter kihajtogatta Joy bonyolult babakocsiját, miközben én kiszálltam az autóból, és még több takaróba bugyoláltam – jóval többe, mint amennyit a kellemes szeptemberi idő indokolt volna – , majd beültettem a kocsiba. Lassan a vízhez sétáltunk. Én toltam Joyt, Peter pedig mellettünk ballagott. Fantasztikus volt érezni a napfényt. Olyan volt, mintha sűrű méz simogatta volna a bőrömet, a hajam pedig csillogott a fényben. – Köszönöm – mondtam Peternek. Vállat vont, és úgy tűnt, zavarban van. – Örülök, hogy jól érzed magad – mondta. A sétányon bandukoltunk; húsz percet oda és ugyanannyit vissza, mert úgy döntöttem, az első alkalommal még nem akarom, hogy Joy egy óránál hosszabb ideig kinn legyen a szabadban. Azonban úgy tűnt, a sós levegő egyáltalán nem zavarja őt. Gyorsan elaludt, apró cseresznye ajkai elernyedtek, a kis rózsaszín szalagja kioldódott, barna pihehaja az arcába göndörödött. Közel hajoltam hozzá, hogy meghallgassam a légzését, és ellenőrizzem a pelusát. Minden rendben volt. Peter takaróval a karján tért vissza mellém. – Nem ülünk le a parton? – kérdezte. Bólintottam. Szétnyitotta a takarót, én kioldoztam Joyt, majd lesétáltunk, egész közel a vízhez. Ültünk és néztük, ahogy a hullámok megtörnek a part mentén. A lábujjaimat a meleg homokba nyomtam, és néztem a fehér habot, a kékeszöld mélységet, az óceán fekete kontúrját a horizonton, és azokra a dolgokra gondoltam, amiket innen nem láthattam: a cápákra és a tengeri csillagokra, az egymásnak éneklő bálnákra, titkos életekre, amelyekről sosem fogok többet megtudni. Peter másik takarót terített a vállamra, és néhány pillanatra ott felejtette a kezét.

– Cannie – kezdte. – Szeretnék mondani valamit. Szándékaim szerint bátorító mosollyal biztattam, hogy folytassa. – Aznap, ott a Kelly Drive–on, amikor Samanthával sétáltatok... – mondta, és megköszörülte a torkát. – Igen? Folytasd csak. – Nos, tudod... – mondta –, én... én nem vagyok az a futkározós fajta. Csak néztem rá, picit zavartan. – Én csak... emlékeztem, hogy a csoportban mesélted, szoktál arrafelé biciklizni és sétálni. De nem mertelek felhívni… – Inkább elkezdtél kocogni? – Mindennap – vallotta be. – Reggel és este, néha még ebédidőben is. Amíg össze nem futottunk. Hátradőltem. Meglepett a kitartása, mert ha én lettem volna a helyében, hiába szerettem volna találkozni valakivel, valószínűleg semmilyen érv nem lett volna elég nyomós ahhoz, hogy kocogni kezdjek. – Begyulladt a vádli izmom – dörmögte, mire én nevetésben törtem ki. – Meg is érdemled – válaszoltam. – Nyugodtan felhívhattál volna. – De nem tehettem! – mondta. – Először is, a betegem voltál... – Csak voltam – feleltem. – És te pedig... – Terhes voltam egy másik férfitól – segítettem ki. – Flegma voltál! – csattant fel. – Halálosan flegma! Ez volt a legrosszabb az egészben! Ott voltam én, és csak epekedtem utánad a begyulladt vádlimmal... Még jobban kuncogtam. – És először Bruce miatt szomorkodtál, akiről még én is meg tudtam volna mondani, hogy nem való hozzád... – Azért nem neveznélek elfogulatlan bírának – mondtam, de Peter még nem fejezte be. – Utána meg Kaliforniába mentél, és az se volt neked való hely. – Kalifornia nagyon kellemes volt – keltem Hollywood védelmére. Mellém ült és átkarolt, szorosan magához húzva engem és Joyt.

– Azt hittem, sose jössz vissza – mondta. – Rémes gondolat volt. Azt hittem, sose látlak újra, és egyszerűen nem tudtam, mit tegyek. Rámosolyogtam és felé fordultam, hogy a szemébe nézhessek. A nap lemenőben volt felettünk, és a sirályok vijjogva csapkodtak a hullámok felett. – De hazajöttem – mondtam. – izomgyulladásra.

Látod? Semmi szükség nem volt arra az

– Ennek örülök – mondta Peter, én pedig nekidőltem, hagytam, hogy megtartson, miközben a lemenő nap fénylett a hajában, meleg homok ölelte körül a lábam, a kisbabám pedig biztonságban feküdt a karjaimban.

– Gondolom, az a következő kérdés – szólaltam meg hazafelé –, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Peter rám mosolygott, majd az utat figyelte. – Igazából én azon morfondíroztam, vajon lenne–e kedved megállni valahol vacsorázni. – Lenne – mondtam. Joy a gyerekülésben aludt. Valahol elveszítettük a rózsaszín szalagot a hajából, és homokszemek csilloglak a csupasz kis lábán. – Akkor ezt meg is beszéltük. – Vissza akarsz menni dolgozni? – kérdezte Peter. Elgondolkodtam. – Azt hiszem – feleltem. – Majd valamikor. Hiányzik a munka. Amint kimondtam, rájöttem, mennyire igaz ez. – Nem hiszem, hogy valaha is töltöttem ennyi időt írás nélkül. Komolyan mondom, még az esküvői beszámolók is hiányoznak. – Mit szeretnél írni? – kérdezte Peter. – És miről? Fontolóra vettem a kérdést. – Újságcikkeket? – buzdított. – Újabb forgatókönyvet? Könyvet? – Könyvet! – mondtam gúnyosan. – Mintha az olyan könnyen menne. – Nem lehetetlen – válaszolta. – Nem hinném, hogy van bennem egy könyvre valónyi – mondtam. – Ha mégis lenne benned – mondta komoly arccal –, szívesen szentelem minden orvosi tudásomat annak, hogy kiszedjem belőled. Elnevettem magam. Joy felébredt és érdeklődő hangot hallatott Hátrafordultam hozzá, és integettem neki. Rám bámult, majd ásított egyet, és újra álomba merült. – Talán egy könyvnyi nincs. – mondtam. – De szeretnék írni valamit erről az egészről.

– Mondjuk egy cikket? – javasolta Peter. – Talán – mondtam. – Helyes – felelte olyan hangon, mintha ezzel meg is beszéltük volna a dolgot. – Alig várom, hogy olvashassam. Másnap reggel, miután sétáltam egyet Joyjal, megreggeliztem Tanjával, beszéltem telefonon Samanthával, megbeszéltem Peterrel a másnapi randinkat, lementem a pincébe, és előkotortam a poros Apple gépemet, ami a princetoni évek alatt olyan jó szolgálatot tett nekem. Nem számítottam túl sok jóra, de miután bedugtam, egy kicsit puffogott, sípolt, majd udvariasan bekapcsolt. Bár a billentyűzet először furcsának tűnt az ujjaim alatt, mély levegőt vettem, leporoltam a képernyőt és írni kezdtem. Nagydarab nőt szeretni Írta: Candace Shapiro Ötévesen megtanultam olvasni. A könyvek mindig csodás birodalmat jelentettek számomra – fehér oldalak, fekete tinta, de mindegyikben új világok és új barátok vannak. A mai napig fura érzés önt el, amikor először ütök fel egy kötetet, izgatottá tesz a várakozás, hogy vajon hová jutok majd el, és kikkel találkozom benne. Nyolcévesen megtanultam biciklizni. Ez is újabb ajtót nyitott a világra, amit immáron egyedül fedezhettem fel – a patakot, ami kél utcával odébb egy üres telken csordogált keresztül, a fagyizót, ahol egy dollárért házi készítésű fagylaltot mértek, a gyümölcsöskertet, ami a golfpályát szegélyezte, és aminek a földre hullott almák miatt olyan édes illata volt, mint az almabornak. Tizenkét évesen megtanultam, hogy kövér vagyok. Apám közölte ezt velem, teniszütőjével a belső combomra és a felkaromra mutatva. Emlékszem, épp játszottunk, ki voltam pirulva, és megizzadtam a mozgástól. Oda kell majd figyelned erre, mondta, és az ütővel böködte a párnácskáimat. A férfiak nem szeretik a kövér nőket. És bár kiderült, hogy nincs szó szerint így – voltak férfiak, akik szerettek és voltak emberek, akik megbecsültek –, a szavait próféciakénl hordoztam végig a felnőttkoromon. A világot a testem prizmáján és apám jóslatán keresztül szemléltem. Megtanultam diétázni és persze azt is, hogy hogyan lehet a diétát kijátszani. Megtanultam, hogyan érezzem magam nyomorultul, és hogyan szégyenkezzek egyfolytában, hogyan slisszoljak el a tükrök és a férfiak pillantása elől, hogyan készítsem fel magam az inzultusokra, amikről azt hittem, bármelyik percben lecsaphatnak rám. A cserkészcsapat vezetője sárgarépával kínált, miközben mindenki más tejet ivott és kekszet evett, az osztályfőnököm pedig meg kérdezte, nem gondoltam–e esetleg arra, hogy arcobikra járjak. Számtalan trükköt tudtam, hogyan tegyem magam láthatatlanná: hogyan tekerjek a derekamra törölközőt a parton úszás helyett, hogyan öltözzek szürke, fekete és barna árnyalatú ruhákba,

hogyan kerüljem el, hogy meglássam magam a kirakatokban és tükrökben, és hogyan gondoljak magamra kizárólag testként – olyan testként, ami nem üti meg az elvárt mércét, ami valami rettenetes, utálatos, szerethetetlen dologgá vált. Ezernyi szóval lehetett volna jellemezni – okos, vicces, kedves, nagylelkű. De a szó, amit önmagam definiálására választottam, és amiről azt hittem, a világ is így definiál, a kövér volt. Huszonkét évesen láthatatlan páncélban léptem ki a felnőttek világába. Arra számítottam, lőnek majd rám, de eltökéltem, hogy nem adom meg magam. Nagyszerű munkát kaptam, és végül beleszerettem egy férfiba, akiről azt hittem, életem végéig viszont fog szeretni. Nem így történi. Aztán véletlenül teherbe estem. Amikor a lányom két hónappal a kiírt idő előtt megszületett, rájöttem, vannak sokkal rosszabb dolgok annál, mint hogy az ember nem szereti a combját vagy a fenekét. Van annál félelmetesebb, mint amikor egy hatalmas tükör előtt kell fürdőruhát próbálnom az üzletben. Például az, amikor remegve nézem, hogyan küzd levegővételért a kisbabám az apró üvegágy közepén úgy, hogy még csak meg sem érinthetem. Amikor félelemmel telve gondolok a jövőre és arra, hogy esetleg nem lesz egészséges és erős. És végül megtanultam: van megnyugvás. Van megnyugvás, ha kinyújtom a kezem azok felé, akik szeretnek. Megnyugvás, ha segítséget kérek, és ha végül rájövök: vannak, akik értékelnek, óvnak és szeretnek, még akkor is, ha a ruhaméretem sose lesz negyvenesnél kisebb. Sőt, akkor is, ha az életem meséje nem tökéletes hollywoodi happy enddel végződik, amiben ledobok huszonöt kilót, és a Nagy Ő végre úgy dönt, mégis szeret. Az igazság az, hogy jól vagyok úgy, ahogy vagyok. Tulajdonképpen mindig is jól voltam. Sosem leszek sovány, de boldog még biztosan lehetek. Szeretni fogom magamat, és a testemet mindazért, amire képes: elég erős ahhoz, hogy súlyt emeljen, hogy sétáljon, hogy feltekerjen biciklivel a dombra, hogy szorosan átölelje azokat, akiket szeretek, és életet adjon. Szeretni fogom, hogy erős vagyok. Nem törtem meg a múltban, és nem fogok megtörni a jövőben sem. Élvezni fogom az ételek és az élet ízét, és ha a Nagy Ő sohasem néz felém – vagy rosszabb esetben elhajt mellettem, hűvösen és becsmérlően végigmér, majd azt mondja, nagyon szép arcom van, de gondolkodtam–e már a gyomor gyűrűn? –, az se fog kibillenteni a lelki egyensúlyomból. És legfőképpen szeretni fogom a kislányomat, függetlenül attól, hogy nagy vagy kicsi. Azt fogom neki mondogatni, hogy gyönyörű. Meg fogom tanítani úszni, olvasni és biciklizni. És azt is meg fogom neki tanítani, hogy függetlenül attól, 36–os vagy 46–os méretű ruhákat hord, lehet boldog, erős, és biztos abban, hogy lesznek barátai, sikereket ér el, és megtalálja a szerelem. A fülébe fogom súgni mindezt, amikor alszik. Azt fogom mondani neki: az életünk az életed csodálatos és rendkívüli lesz.

Kétszer is végigolvastam a cikket, kijavítottam a központozást és a számtalan félregépelést. Felálltam, és kinyújtóztattam a tagjaimat. Ránéztem a kisbabámra, aki mostanra már inkább kezdett hasonlítani az emberi faj apró egyedére, mintsem valamilyen miniatürizált gyümölcs–ember hibridre. Aztán magamra néztem: a csípőmre, a mellemre, a fenekemre, a hasamra, azokra a problémás területekre, amik miatt egykor reményvesztettnek éreztem magam; a testemre, ami miatt oly sokszor szégyen keztem. Elmosolyodtam. Tudtam, minden jóra fordul. – Mindkettőnkkel – mondtam Joynak, aki meg sem rezzent. Felhívtam a tudakozót, majd tárcsáztam a New York–i a számot. – Tessék, Moxie – mondta a csicsergős, tinihangú titkárnő. A hangom egy kicsit sem remegett, amikor a főszerkesztőt kértem. – Megkérdezhetem, milyen ügyben keresi? – duruzsolta a titkárnő. – A nevem Candace Shapiro – kezdtem. – Az önök „Jó az ágyban” rovata írójának exbarátnője vagyok. Éles levegővételt hallottam a vonal másik végén. – Te sagy C.? – kapkodott levegőért a lány. – Cannie – javítottam ki. – Hű, te jó ég! Szóval akkor tényleg létezel?! – Nagyon is – mondtam. A beszélgetés kezdett egyre mulatságosabb lenni. – Megszületett a baba? – kérdezte a lány. – Igen – mondtam. – Épp itt alszik mellettem. – Hű! Tök jó! – mondta. – Sokat tűnődtünk azon, hogy mi történhetett veled. – Nos, épp emiatt telefonálok – mondtam.

HÚSZ

Az a jó a zsidó lánynévadó szertartásokban, hogy nincsenek meghatározott időhöz kötve. A fiúkat hétnapos koruk előtt körül kell metélni. A lányok névadója lehel hat hét vagy három hónap múlva, nem számít. Ez már egy újabb fajta szertartás, egy kicsit kötetlenebb, és a névadást levezető rabbik is hajlamosabbak alkalmazkodni, és sokkal modernebbek. Joy névadója december 31-én volt, egy ropogós, tökéletes téli reggelen Philadelphiában. Délelőtt tizenegy órakor tartottuk, utána villásreggeli következett. Anyám az érkező vendégek első hullámával jött.

– Na, hogy van az én kicsi unokám? – duruzsolta, miközben kiemelte Joyt a kiságyából. – Ki az én kis boldogságom? Joy kacarászott, és kalimpált a karjaival. Az én gyönyörű kislányom, gondoltam, és éreztem, hogy összeszorul a torkom, ahogy ránézek. Majdnem nyolc hónapos volt, és én még mindig csodát láttam benne, valahányszor rápillantottam. Még idegenek szerint is rendkívül szép kisbaba, barackszínű bőrrel, nagy szemekkel, erőteljes végtagokkal, amiket édes babaháj fedett, és láthatóan elégedeti volt saját magával. Tökéletes nevei adtam neki. Ha csak nem volt éhes, vagy nem hiányolta a tiszta pelust, Joy mindig mosolygott, mindig nevetett, óriási, figyelmes szemeivel közelről vizsgálgatva a világot. Ő volt a legboldogabb kisbaba, akit csak ismertem. Anyám átadta nekem, majd nagy lendülettel átölelt mindkettőnket. – büszke vagyok rátok! – mondta.

Olyan

Magamhoz szorítottam. – Köszönöm – suttogtam, és azt kívántam, bárcsak képes lennék elmondani neki, amit már régóta szerettem volna; köszönöm, hogy szeretett, amikor kislány voltam, és elengedett most, hogy már felnőtt nővé váltam. – Köszönöm – mondtam újra. Anyám még egyszer magához szorított, és puszit nyomott Joy feje búbjára. Megtöltöttem Joy fehér kádját meleg vízzel, és megfürdettem. Vidáman gügyögött és gögicsélt, ahogy végíglocsoltam vízzel, megmostam a combját, a lábacskáit, az ujjait és az édes kis fenekét. Bekrémeztem a bőrét, behintőporoztam, és fehér kötött ruhácskába öltöztettem. A fejére fehér kiskalapot tettem, amit körbe–körbe apró, hímzett rózsák díszítettek. – Kicsikém – suttogtam a fülébe. – Kicsi Joy. Joy a levegőbe lendítette picinyke öklét, mint a világ legkisebb győztes olimpikonja, majd gurgulazott néhány szót olyan nyelven, amelyet egyikünk sem értett. – Tudod már azt mondani, hogy mama? – kérdeztem. – Ahhh! – jelentette ki Joy. – Hát ez még messze van attól – mondtam. – Úúú – válaszolta, és úgy nézett rám, mintha pontosan értene minden szót. Aztán átadtam Lucynak, és én is lezuhanyoztam, beszárítottam a hajamat, kisminkeltem az arcom, és gyakoroltam a napokkal korábban megírt köszöntőmet. Hallottam az ajtócsengőt, az ajtónyitódást és csukódást, az érkező vendégek keltette zajokat. Az ételeket hozták először, majd Peter érkezett másodjára, két ezüstpapírba csomagolt dobozzal és egy csokor rózsával. – Ez a tiéd! – mondta, és

vázába tette a virágokat. Aztán elvitte Cöfit sétálni, és kiürítette a mosogatógépet, amíg én mindennel elkészültem. – Milyen kedves! – mondta a partiszervíz cég egyik munkatársa. – Nem hiszem, hogy az én férjem egyáltalán tudja, hol a mosogatógép. Elmosolyodtam, és nem helyesbítettem. Az egész túlságosan zavaros volt ahhoz, hogy egy idegennek magyarázzam... úgy hangzott volna, mintha azt mondanám, hogy egész nap kifordított ruhákban jártam. Mert általában először jön a szerelem, aztán a házasság, aztán a baba. Még egy kisgyerek is tudta, hogy ezeknek a dolgoknak ilyen sorrendben kell történniük. De mit tehettem volna? Ami történt, megtörtént. Nem tudtam már visszacsinálni a múltat. És mivel Joyt így kaphattam meg, nem is akartam volna.

A nappaliba sétáltam, a karomon Joyjal. Maxi mosolyogva állt ott, és alig észrevehetően integetett, Samantha állt mellette, aztán az anyám és Tanja, Lucy és Josh, Betsy és Andy, majd Andy felesége, Ellen, és két nővér a kórházból, akik Joyra vigyáztak annak idején. Az egyik sarokban pedig ott volt Audrey; tökéletesen vasalt krémszínű ruhában. Peter mellette állt. Ott volt mindenki, aki számított. Az ajkamba haraptam, és elfordítottam a tekintetemet, hogy ne fakadjak sírva. A rabbinő csöndet kért, majd szólította a hüpét tartó négy embert, hogy lépjenek közelebb. A nagyanyámé volt, felismertem a szép, régi csipkét az unokatestvérem esküvőjéről. Az a hüpe volt, amely alatt férjhez mentem volna, ha a megfelelő sorrendben csinálom a dolgokat. A névadó ceremóniák során a hüpe arra szolgál, hogy a baba, az anya és az apa alatta álljon. De én megtettem a szükséges előkészületeket így a rabbinő kérésére mindenki a hüpe alá tömörült, velem együtt. Úgy döntöttem, hogy a kisbabám úgy kap majd nevet, hogy mindazok körülveszik, akik szerettek és segítettek minket. A rabbinőnek szerencsére nem volt kifogása ellene. Joy ébren volt, élénken figyelte az eseményeket, és sugárzóan boldognak tűnt, mintha csak tudná, hogy ő van a figyelem középpontjában, mintha kétsége se lenne afelől, hogy pontosan ott van, ahol lennie kell. Cöfi udvariasan üldögélt a lábamnál. – Kezdhetjük? – kérdezte a rabbinő. Egy rövid beszéddel kezdte Izraelről és a zsidó hagyományokról, üdvözölte Joyt a vallásban, amelyet Ábrahám, Izsák és Jákob, illetve Sára, Rebeka és Lea hagytak hátra nekünk. Elkántált egy áldást, imákat mondott kenyér és bor felett, borba mártott egy kendőt és Joy ajkaihoz nyomta. – Űűű! – kuncogott Joy, és mindenki nevetett. – És most – mondta a rabbinő – Joy édesanyja, Candace fogja elmondani, hogyan választotta a kislány nevét. Mély levegőt vettem. Joy csak nézett rám a nagy szemeivel. Cöfi példamutatóan nyugodtan ült a lábamnál. Egy kis emlékeztető cetlit húztam elő a zsebemből. – Sokat tanultam ebben az évben. – kezdtem. Remegve vettem egy újabb mély levegőt. Ne sírj!, mondtam magamnak.

– Megtanultam, hogy a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogyan azokat eltervezzük, vagy ahogyan gondoljuk, hogy alakulniuk kellene. Azt is megtanultam, hogy vannak dolgok, amelyek elromlanak, és amelyeket soha többé nem lehet megjavítani. Megtanultam, hogy néhány törött dolog törött marad, és megtanultam, hogy túl lehet jutni a nehéz időkön és mindig előre lehet tekinteni egy jobb jövő felé, ha körülötted vannak azok, akik szeretnek. – Megálltam egy pillanatra, és megtöröl tem a szememet. – A kisbabámat Joy nak neveztem el, mert a neve örömet jelent, és ő az én örömöm és boldogságom – mondtam –, és Leah-nak nak az apja édesapja után. Ő nagyon szerette a feleségét, a fiát, és tudom, hogy Joyt is nagyon szerette volna. Ennyi volt az egész. Én sírtam, Audrey sírt, anyám és Tanja egymást támogatták, és még Lucy is, aki szomorú eseményekkor általában rezzenéstelen maradt (azantidepresszáns miatt van, magyarázta egyszer), még ő is a könnyeit törölgette. A rabbinő végigmért mindannyiunkat, zavart kifejezéssel az arcán. – Nos – mondta végül. – Akkor ehetünk? Miután megettük a péksüteményeket és a halsalátát, a vajas süteményeket és az almás lepényt, miután Cöfi felfalt tíz deka füstölt lazacot, és behányt a vécé mögé, miután kinyitottuk az ajándékokat, és vagy tizenöt percet töltöttem azzal, hogy Maxinak próbáltam elmagyarázni, akármilyen csodás kisbaba is Joy, a tizennyolcadik szülinapjáig még egészen biztosan nem lesz szüksége igazgyöngy nyakláncra, miután eltakarítottuk a csomagolópapírokat és elpakoltuk a maradék ételt, szundítottam egyet. Majd Peterrel és Joyjal lesétáltunk a folyóhoz, hogy várjuk az évszázad végét. Minden rendben gondoltam, miközben beraktam Joyt a babakocsijába. A filmem előkészületei nemsokára kezdődtek. A „Nagydarab nőt szeretni” általam értelmezett verziója november végén jelent meg, átvéve Bruce rovatának helyét. Az olvasói visszajelzések – a szerkesztő elmondása alapján – túláradóak voltak, rengeteg olyan nő írta meg levélben a saját történetét, aki valaha is túl nagynak, tűl kicsinek, túl csúnyának vagy csak furcsának, szeretetre kevésbé érdemesnek érezte magát a többiekhez képest. Mindannyian a bátorságomat dícsérték, hogy le mertem szólni B. önzését. Mindannyian meg akarták velem osztani a saját történetüket arról, milyen nagy darabnak és nőnek lenni Amerikában, és jókívánságokat küldtek Joynak. – Még sohasem láttam ehhez foghatót! – mondta a főszerkesztő az óriási halom levélre, baba takaróra, babakönyvre, plüss macira és egyéb válogatott vallásos és világi jókívánság–üzenetekre mutatva, amiket a Moxie postazójában halmoztak fel. – Nem vennéd fontolóra, hogy rendszeresen írj nekünk? – Mindent előre kitalált: havonta cikkeznék az egyedülálló anyaságról, közben folyamatos tájékoztatást adva Joy és az én életem alakulásáról is. – Szeretném, hogy elmondd, milyen a te életedet élni, a te testedben; milyen dolgozni, randizni, összeegyeztetni a szingli barátaidat és az anyai kötelességeidet. – mondta.

– És mi lesz Bruce– szal? – kérdeztem. Rendkívül izgatott lettem a gondolatra, hogy a Moxie– nak írhatnék (és még izgatottabb, amikor megtudtam, mennyit fizetnének), de jóval kevésbé lelkesedtem azért, hogy cikkeimet hónapról hónapra Bruce írásai mellett látom majd, és arról kell olvasgatnom, épp milyen a szexuális élete, míg az én életemet böfik és kakis pelusok töltötték ki. Arra se voltam kíváncsi, milyen érzés volt olyan fürdő ruha után kutatnia, ami méretben jó rám. – Bruce szerződését nem újítottuk meg – mondta a főszerkesztő élesen. Ez pedig épp megfelelt nekem, így hát boldogan fogadtam el a feltételeket. A decembert azzal töltöttem, hogy berendezkedtem az új lakásomban és az új életemben. Reggelente felkeltem és felöltöztem, majd felöltöztettem a babát, feladtam Cöfire a pórázát, Joyt a babakocsijába tettem, és a parkba sétáltunk, hogy üldögéljünk a napsütésben. Utána Samanthával kávéztam, és igyekeztem hozzászoktatni magam, hogy emberek közt vagyok, hogy autók és buszok, idegenek és ezernyi más dolog jön– megy körülöttem, mind olyasmi, amitől megtanultam félni, miután Joy olyan hirtelen a világra jött. Találtam egy terapeutát is; egy meleg, anyámmal egyidős nőt, aki nagyon megnyugtató hangon beszélt, és végtelenített zsebkendőkészlettel rendelkezett. Egyáltalán nem rémült meg attól, hogy az első két alkalmat végigbőgtem, és attól sem, hogy elmondtam neki a hosszadalmas történetet arról, apám mennyire szeretett, és mennyire fájt nekem, amikor elhagyott ahelyett, hogy a sokkal inkább idevágó témákat taglaltam volna. Felhívtam a szerkesztőmet, Betsyt és megállapodtam vele, hogy részmunkaidőben visszamegyek dolgozni, és távmunkában bekapcsolódom néhány nagyobb projektbe; otthonról dolgozom, ha szükség van rám. Felhívtam anyámat, és megbeszéltünk egy fix időpontot, minden hét péntek estéjét, amikor Joyjal náluk vacsorázunk és ott is alszunk, hogy másnap reggel onnan tudjunk menni a Zsidó Szabadidőközpontban tartott babaúszás–tanfolyamra. Joy úgy élvezte a vizet, mint egy kiskacsa. – Még sohasem láttam ehhez foghatót. – dörmögött Tanja, ahogy Joy pedálozott a lábaival. Joy tündérien festett az apró rózsaszín fürdőruhában, aminek a fenékrészénél körös–körül fodrok voltak. – Úgy fog úszni, mint egy hal! Felhívtam Audreyt és bocsánatot kértem... már amennyire tudtam, miközben ő folyamatosan Bruce miatt kért tőlem bocsánatot. Sajnálta, ahogy a fia viselkedett, hogy nem volt ott velem, amikor kellett volna, és leginkább azt sajnálta, hogy ő az egészről semmit sem tudott, így nem volt lehetősége segíteni Bruce–t jó irányba terelni. Ami, persze, nem lett volna lehetséges. Nem kényszeríthetünk felnőtt embereket arra, hogy olyat tegyenek, amit nem akarnak. De nem szóltam semmit. Elmondtam neki. mennyire megtisztelne, ha belefolyna Joy életébe. Nagyon aggodalmasan megkérdezte, szándékomban áll–e hagyni, hogy Bruce is részese legyen Joy éleiének. Mondtam, hogy nem, de azt is hozzátettem, hogy a dolgok változhatnak. Egy évvel ezelőtt el sem tudtam képzelni, milyen lesz egy pici gyerekkel. Úgyhogy ki tudja? Jövőre talán

Bruce már rend szeresen beugrik villás reggelire, vagy biciklizni viszi Joyt, aki apának fogja őt szólítani. Minden megtörténhet. Nem hívtam fel Bruce–t. Sokat tipródtam a témán, így is, úgy is megrágva az ötletet, de végül úgy döntöttem, hogy nem fogom felhívni. Nagyon sok dühtől megszabadultam már... de azért még nem mindtől. Talán annak is eljön majd az ideje. – Szóval egyáltalán nem is beszéltél vele? – kérdezte Peter, miközben mellettem sétált, egyik kezét az enyém mellett egyensúlyozva Joy babakocsijának fogantyúján. – Egyszer sem. – Nem is hallottál felőle?

– Hallottam... bizonyos dolgokat. Amolyan riadóláncszerűen, tudod. Audrey mesél anyámnak, anyám Tanjának, aki meg elmondja mindenkinek, akit ismer, beleértve Lucyt is, aki végül elmeséli nekem. – És hogy érzel mindezzel kapcsolatban? Rámosolyogtam az időközben teljesen feketébe borult égbolt alatt. – Úgy csinálsz, mintha te lennél a pszichiáterem. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam, és figyeltem, ahogy ezüstös felhőcske lesz belőle, majd szertefoszlik. – Eleinte mindig szörnyű volt, és néha még most is az. A hangja nagyon lágy volt. – Már csak néha? Rámosolyogtam.

– Jóformán soha. – feleltem. – Most már jóformán soha. A kezéért nyúltam, és megszorítottam az ujjait. – A dolgok mennek a maguk útján. Ezt a nagy leckét tanultam a pszichoterápián. A múltat nem lehet meg nem történtté tenni. Nem csinálhatjuk újra, nem forgathatjuk vissza az idő kerekét. Egyetlen dolgon változtathatunk, és ez az egyetlen, amiért aggódni érdemes, az az, mennyire hagyod, hogy befolyásoljanak minket. – És te mennyire hagyod? Féloldalasan rámosolyogtam. – Nagyon kitartó vagy. Komolyan nézett rám. – Távolabbi terveim vannak. – Nocsak. Peter megköszörülte a torkát. – Azon gondolkodtam, hogy... elfogadnál–e. Oldalra billentettem a fejem. – Bentlakó diétás orvos pozícióra? – Bentlakó valakinek – motyogta. – Tulajdonképpen hány éves is vagy? – cukkoltam. Ez volt az egyetlen téma, amit sosem érintettünk a könyvesboltokban, a parton és a parkban tett sétáink során. – Szerinted hány éves vagyok? A tényleges tippeniből levontam öt évet, és kimondtam: – Negyven? Sóhajtott. – Harminchét éves vagyok. A hangja, ami általában lassú, mély és magabiztos volt, most magasabbnak és tétovának tűnt, ahogy magyarázkodni kezdett. – Azt hiszem, amiatt van, hogy olyan magas vagyok... és hogy már tizennyolc évesen elkezdtem őszülni... és tudod, itt ez a professzorság is. Azt hiszem, mindenki mást feltételez. – Harminchét? – Akarod látni a jogsimat? – Nem – mondtam. – Dehogy. Hiszek neked. – Én tudom – kezdte –, hogy valószínűleg még így is túl öreg vagyok hozzád, és nem is igazán ilyen férfit képzeltél magad mellé. – Ne butáskodj már... – Nem vagyok az a magával ragadó, pörgős személyiség. – Lenézett a lábaira, és sóhajtott. – Én inkább amolyan lépegető típus vagyok, azt hiszem. – Lépegető? Mint A Birodalom visszavágban?

Megeresztett egy halvány mosolyt. – hanem arra, hogy lassú vagyok, de kitartó.

Nem birodalmi lépegetőre gondoltam,

– Különösen most, a vádliizom– gyulladás után – mormoltam. – És én… tényleg... – Az előadás érzelmi részéhez érkeztünk? – kérdeztem, még mindig incselkedve. – Nem bánod, hogy én nagydarab nő vagyok? Hosszú ujjai a csuklóm köré fonta. – Szerintem királynői vagy! – mondta olyan intenzitással, hogy szinte megrémültem... de kimondhatatlanul jólesett. – Te vagy a legelképesztőbb, legizgalmasabb nő, akivel valaha találkoztam. Okos vagy, vicces és csodálatosan jószívű... – Elhallgatott, és nyelt egyet. – Cannie – mondta, majd ismét elhallgatott. Mosolyogtam – csak magamban, elégedetten – , ahogy ott ült, a csuklómat a kezében tartva, a válaszomra várva. Ahogy néztem, ő pedig engem figyelt, én már tudtam, mi lesz a válaszom. Az, hogy szeretem őt... hogy olyan kedves, figyelmes és szerető férfi volt, akire mindig is vágytam. Hogy melegszívű, megbízható, imádni valóan édes, és együtt kalandos jövő várhat még ránk... Peterre, Joyra és rám. – Szeretnél te lenni az első férfi, akit az új évezredben megcsókolok? – érdeklődtem. Peter közel hajolt. Arcomon éreztem meleg leheletét. – Én szeretnék lenni az egyetlen férfi, akit az új évezredben megcsókolsz. – mondta nyomatékosan. Ajkaival megcirógatta a nyakam... majd a fülem... aztán az arcom. Kuncogtam, míg meg nem csókolta a számat is. hogy elhallgattasson. A mellkasomon pihenő, közénk préselődő Joy kis kiálltást hallatott, és apró öklét a levegőbe lendítette. – Cannie? – suttogta a fülembe Peter akadozó hangon, egyik kezével a kabátja zsebében matatva. – Szeretnék kérdezni tőled valamit. – Cssss – mondtam, mert a szívemben éreztem, mit akar kérdezni, és tudtam, hogy a válaszom igen lesz. Igen. – Csitt – mondtam. – Most kezdődik. A fejünk feleit tűzijáték szikrázott, hatalmas, színpompás fények. Ezüstszínű szikrák ömlöttek le, a folyó felé rohanva, megvilágították a sötét éjszakát, majd a fütyülő, sivító rakéták a vízbe zuhantak. Lenéztem. Joy arcán feszült figyelem tükröződött, a szemeit tágra nyitotta, mindkét karját széttárta, mintha át akarta volna ölelni mindazt, amit látott. Peterre mosolyogtam, egyik ujjamat feltartva, és a szemeimmel kérve, hogy várjon. Aztán kicsatoltam Joyt, a kezem a hóna alá tettem, és magam előtt tartottam, miközben feltápászkodtam. Ügyet sem vetettem a jóérzésű emberek által odavetett „Üljön le ott elöl!” és „Hé,hölgyem! Óvatosan!” kiáltásokra, kiálltam a korláthoz és hagytam, hogy a hideg levegő és a szikrázó fény végigfolyjon a

hajamon, az arcomon és a kislányomon. Magasba lendítettem a karomat, és Joyt a fény felé emeltem.