nyal anos
szomorú képíró álomképei Sinkó Ervin a mirogoji ravatalon
4
Sinkó Ervin mirogoji ravatalánál álltunk Zágrábban, évtizedekkel ezelőtt, messziről érkezett gyászoló tanítványok, és akkor - közvetlenül a temetési szertartás kezdete el őtt - Rothbart Irma felemelte tekintetét, végignézett rajtunk, megkérdezte halkan, látni akarják?, és felemelte a koporsó tetején, éppen a halott feje felett a kis ablak fedelét, és megmutatta nekünk a homályos üvegen át az összezsugorodott, kicsit félrebillent fejét a halottnak... Kés őbb alig hallottunk valamit a gyászbeszédekb ől. De nem is kellett hallani semmit, minden elhangzott, ami ilyenkor elhangozhat. És csak az hangzott el, ami elhangozhatott. Nem vittünk magunkkal mást a mirogoji temet őből, csak a ravatali pillanatot, amikor M., az özvegy megmutatta nekünk a halott addigra már ismeretlenné aszalodott arcát. És mostanáig velünk van a pillanat, feldolgozatlanul, titokzatosan, múlhatatlanul... Nem álomkép, bár a valóság és az emlékezés közötti résben akár álomképnek is vehet ő. Maurits Ferenc már egy ideje a Proiectum Balcanicum új sorozatán dolgozik. In memoriam Sinkó Ervin a most készül ő sorozat címe. A 2004ben megkezdett munka 2005-ben újabb címmel - Mirogoji ravatal bővült. Ez a cím idézte fel ismét a koporsó kis ablaka mögött a halott elszürkült, ismeretlenül is ismert, mert egy egész életen át a halálra emlékeztető arcát. Maurits nem ezt az arcot rajzolja mostanában, de az arc, amit rajzol, remeg ő, egymás mellett haladó és egymást keresztez ő, de soha össze nem kuszálódó szálakban, idegszálakban vagy kiürített vérerekben folytatódik reményvesztetten a végtelenbe. Nem a halott Sinkó Ervin arcát formálják a pokoli zöld és pokoli piros fonalak, de mindig egy
hol zuhanó, hol meg emelked ő, hol előtérbe kerül ő, hol meg háttérbe szoruló stilizált arcot sz őnek. Nyitott szem ű arc ez, mereven egy pontra szegezett tekintet, amelyben nincs megértés, nincs kegyelem, de nincs remény se. Nem mást, önmagát látja, bár nem befelé, hanem kifelé néz a szem: nem követi az arcból kifutó szálakat, nincs mit kövessen rajtuk, hiszen egyszerre teremtik magát a fejet, és egyszerre futnak ki a fejb ől. Fej, arc, szem - csak ennyi a rajzokon a gyász: ennyi volt a korábbi Kafkasorozaton, majd a Balcanicum tervezetbe tartozó Danilo Kiš-sorozaton is, meg néhány lebeg ő, azonosságát vesztett tárgy, az In memoriam Sinkó Ervin sorozaton mintha hulló falevélként gyufaszálak is lebegnének a vonalak között, de szivarkaszálak is lehetnek, netán valamilyen rejtélyes gyutacs... Gregor Samsa nézett így magába a Kafka-sorozaton, Borisz Davidovics, vagy éppen az író Darmolatov püffedt teste a Danilo Kišsorozaton, most pedig a dominikánus Aegidius és a jezsuita Frigyes páter, ez utóbbi pestissel fert őzött arca, ahogyan egymás ellentéteként a reményt faggatják. Messzebbr ő l talán Áron arca is rávetül a képre, de semmiképpen sem az Optimisták arcképei, legfeljebb az Egy regény regénye Ervin Iszidorovicsának arca, akir ől Babel Moszkvában azt mondta - most nem a közismert szavak következnek -, hogy „ilyen melegen, ilyen baromi őszinteséggel [írni], ahhoz olyan meghatóan butának, olyan tinónak kell lenni, mint amilyen maga". Meghatóan szép szavak, sugárzik bel őlük a szeretet és megértés, ezenfelül meg még pontosak és igazak is. Ilyen volt Ervin Iszidorovics, de csak azért lehetett ilyen, mert Rothbart Irma volt a társa. Az az M., aki - miután rendbe tette Ervin dolgait - önszántából lett maga is a Mirogoj lakója. Maurits Ferenc, a képíró sorozatai azt a kérdést is felvetik, mi a különbség a képírás és a szövegírás között. Leginkább az, persze, hogy a képeket festő k „írják", a szövegeket meg írók. Ám az ilyen (egyszer ű és felületes, bár magától értet ődő) válaszok félrevezetnek. Csalnak, mert a láthatót mondják, mintha a kettő közötti különbség miatt nem vezetne számukra közös út a nehezen mondható, a kifejezhetetlen felé. Pedig vezet arrafelé út, amely úton a képíró meg a szövegíró egymás kezét fogva tart, miközben sem az egyik, sem a másik nem tudja, hol ér véget az út... Aki tudja, hol van az út vége, jobban teszi, ha eldobja az ecsetet, vagy a tollat. Maurits Ferenc, a képíró rajzain az ismeretlen és mégis ismer ős arcot létesítő , majd az arcból a képen túlra igyekv ő szálak és vonalak ugyanolyan szálak és vonalak, amilyenek a szövegíró Franz Kafka, a szövegíró Danilo Kiš, a szövegíró Sinkó Ervin és a barátként kit űnő, de tanúként veszedelmes szintén szövegíró Babel szavaiból meg mondataiból vezetnek a rejtélyes, a titokzatos, a láthatatlan felé. Mert ugyanolyan szálakból és vonalakból szöv ődik a szöveg, amilyen szálakból és vonalakból 5
6
felépül a kép meg a képek sorozata. De máshol is találkozik a képíró meg a szövegíró munkája. Ott, ahol sem az egyik, sem a másik nem hisz „a ravaszság történelemformáló erejében" (Fejt ő Ferenc). A történelem formálása nem a ravaszok és csalafinták, hanem a „baromi őszinteséggel" képet és szöveget szöv ő, „meghatóan buták", egyszóval, Iszaak Emmaniulovics Babel szavával, a „tinók" dolga... Ezt mondja nekünk a képíró Maurits Ferenc Sinkó-sorozata visszafogott eréllyel. Mert Maurits Ferenc is azok közé tartozik, akik - Frigyes páter mondja Aegidiusnak - a reménnyel „túl nehézzé" teszik maguknak „az életet". „Nézel, mit beszélek?" - folytatja Frigyes páter. Majd így érvel: „Hogy a remény, mely a teológiai erények centruma, túl nehézzé teszi az életet? Pedig a gondolatom egyszer ű: megbújt reménnyel jöttél hozzám. Ha feladtad volna a reményt egyszer ű en, komoran, mint akit nem foszthat ki senki útonálló... Így azonban mindig szegényebbé teszed magad, és most rám kényszeríted a szerepet, hogy még szegényebbé tegyelek." Mert Frigyes páter szerint nincs az a talizmán, amely - ha Aegidius szíve felett viselné - eloszlatná a sötétséget, és Frigyes sem fogadná el a talizmánt Isten angyalának kezéb ő l: „örülj vele, Isten angyala, örülj!" - válaszolná elutasítóan neki. Majd így folytatja a páter: „És mennék tovább a magam útján, egyszer ű en a magam szeme után. Látod, ezért nem segítene rajtam még az az álom sem, mely iránt nálam kérdez ősködtél." Aegidius álmokat lát, álmokat, amilyenek a képíró rajzai. Aegidius „Egyszer a keskeny fapadkán ülve elaludt, és azt álmodta, hogy szénakazal aljában ül, és vele szemben egy barackfa áll, ágait lehúzza a sok nagy, sárga gyümölcs. A nap ragyogott a zöld leveleken. És ez az álom, nem tudta miért, hosszú napokra szomorúvá tette." A képíró szomorúsága üt át az álmon, a képíróé, aki az életút fonalait írja. Máskor mást álmodott Aegidius. „Azt álmodta akkor, hogy a kolostorban van, és rorátéra hívják a barátok. Míg a hosszú folyosón a kápolna felé siet, az ablakból látja, hogy kint mindent vastag hó föd be. A többi szerzetes kedélyesen beszélgetve siet el mellette, de ő nem szól egy szót sem, és haragszik rájuk, mert megszegik a fecsegés tilalmát. A harang szól, és ő még jobban siet, de a sötét folyosó hosszú, és nem ér még a végére, pedig már alighanem el is késett. A beszélgető csoportoknak mára legvége is elhaladt mellette, mikor ő megáll, és furcsát lát, épp akkor, mikor a kápolna nyitott ajtajához ér. Benn már tart az imádkozás és az ének, és az utolsó csoport is átlépte a küszöböt, csak ő nem, és nem tudja átlépni, mert a kitárt tölgyfaajtó két szárnya között holttest lóg, kitárt karral, minta keresztre feszített, de a keresztet nem látja, mert a halott karja hosszabba keresztnél, úgyhogy a fa két végér ő l lelóg a keze, a csuklónál pedig alig látható, kis fej ű 'szeggel
van átütve. Szemébe tű ntek a hosszú körmök is a lábon és a lecsüng ő kézen. A kápolnában levők észreveszik, hogy ő még mindig a küszöbön innen áll, és csodálkozó, majd bosszús, lapos tekintettel ima közben odaodafordítják fejüket feléje. Nem látják a halottat, és azt sem, hogy ő nem bír bemenni a felakasztott tetemt ől, mely a tölgyfaajtó homlokgerendájáról csüng alá. Aegidius kétségbeesetten emeli fel a fejét; és az akasztottnak fején egészen fehér a haj, mint a bárányok gyapja." Amilyen a halott Sinkó Ervin arca és feje volt a mirogoji ravatalon, amikor M. kérd ő tekintettel megmutatta nekünk. Aegidius Frigyes pátert ő l várja álomlátásának megfejtését, ám hiába reménykedik. Reményével viszont nehézzé teszi az életét. A kápolna ajtajában Isten fiának keresztre feszített testébe ütközött álmában Aegidius, és be kell látnia, hogy nincs megfejtése az álomnak, csak gyötr ődés van, kínlódás a hitben és a hitetlenségben, nem sz űnő belső konfliktusa a személyiségnek. Amely konfliktust hosszú hónapok, s őt évek óta írja sorozataival Maurits Ferenc. Szívósan, kitartóan, következetesen és bölcsen, nem indulatosan, mert tudja már, a mondást nem az indulat, hanem a szívós csend er ősíti. Aegidius után tudja, hogy nincs megfejtése az álomnak, vagy ha sejthet ő is valamiféle megfejtése, az már nem Aegidius élete. Ugyanígy nincs vége a Proiectum Balcanicum kiérlelt, hosszú távra tervezett és egészében nyilván befejezhetetlen koncepciójába tartozó In memoriam Sinkó Ervin sorozatnak sem. És az új sorozat se fejezhet ő be, mert Sinkó Ervin irodalma és személyisége sem fejthet ő meg: úgy áll Ott Sinkó emléke Maurits Ferenc (és mások) el őtt a megnyugvás, a békesség, a hazatalálás házának tölgyfaajtajában, mint a keresztre feszített és megcsúfolt teste Krisztusnak a kételked ő és kétségbeesett Aegidius el őtt. Maurits Ferenc In memoriam Sinkó Ervin sorozatának irodalmi vonatkozásai mellett még két meghatározó tényez őjére kell odafigyelni. Mindkettő a sorozatosságból következik. Ez a sorozat, miként a korábbiak is, történetet mond. Minden kép ennek a történetnek egy-egy fejezete, ám önállóan is megálló fejezete. A szálak és vonalak arcot formálnak e rajzokon, de az arcból kiindulva a képek széléig érnek, anélkül, hogy ott véget is érnének. Nem érnek véget, hanem átvezetnek a másik képbe, ahol ismét arcot formálnak, és ismét az arcból kiindulva a következ ő képig jutnak el. És így egymást elérve és egymást érintve mondják a befejezetlen történetet, Sinkó Ervin történetét, irodalmának történetét és a történelem történetét, áttetsz ő tisztasággal az örökös keresztrefeszítettség talányos történetét. Nem a hit és nem a remény vezeti Maurits Ferenc történetírótörténetrajzoló kezét, Kafka, Kiš és Sinkó nyomán lemondott mára hitr ől és a reményr ől, de ezáltal nem lett könnyebb az élete, mert az ilyen történetmondás gyötrelmes és fájdalmas kényszer. Csakhogy rekonstruál- 7
ni sem lehet a Maurits Ferenc Sinkó-sorozatával elmondott történetet, mert a rajzok, azon túl, hogy fejezetei egy lehetséges történetnek, önmagukban is teljes képek. A sehová sem tartozás, az önmarcangoló magány elbeszélhetetlen, soha be nem fejezhet ő történetei. A sorozatosság másik megkülönböztet ő tényezője az akár zeneinek is mondható ritmikusság. Mert nem akárhogyan futnak Maurits munkáin a képeket formáló szálak és vonalak, hanem választott és szemmel jól érzékelhető ritmikus mozgást alakítva. Hullámmozgáshoz hasonlatos e rajzok ritmusa, de nem a sima vízfelület hullámzása ez, hanem a mélyb ől felszabaduló er ő keltette hullámcsapások szabályokba nem fogható, mégis jól érzékelhető ritmusa. A mélyr ől jövő függő leges mozgás ritmusa látható Maurits Sinkó-sorozatának darabjain. Ez a bels ő erőforrás fűzi szabálytalan rendbe a szálakat és a vonalakat, ez uralja a képek felületét. Ami látható a színek egymásba játszásán is. A pirosak meg a zöldek és az árnyalataik olyan párbeszédet folytatnak egymással, amilyen párbeszéd zajlik Aegidius és Frigyes páter között az Aegidius útra kelése című kisregényben. Sinkó a regényt 1926-ban és a rákövetkez ő év tavaszán Szarajevóban írta. Ez a megbízható és majdnem közömbös filológiai adat Maurits Ferenc Proiectum Balcanicum sorozatának kontextusában jelképes jelentést nyer. Mintha Szarajevó nem is Oly régi háborús drámája is beleíródott volna a képíró Maurits Ferenc In memoriam Sinkó Ervin sorozatának történetébe.
8
. РгиЕ iz; ГМ $
ticuц • iN М
нонг ,А м sirt Ko ~ yr *
~
~
,r„
104
•
СhN І'W.
iN
4.
ї4
ч.
•
#
сТщ
N4/љt.
Ј
•Pгг ct гС7и -
W H oRialM1S iNk
!
vin'
-
