SZOCIOLÓGIAI ALAPISMERETEK

Krémer Ferenc

SZOCIOLÓGIAI ALAPISMERETEK Kézikönyv rendvédelmi hallgatók számára

1

RENDŐRTISZTI FŐISKOLA TÁRSADALOMTUDOMÁNYI TANSZÉK

2

Krémer Ferenc

Szociológiai alapismeretek Kézikönyv rendvédelmi hallgatók számára

Rejtjel Kiadó

Budapest

2003

3

Szerkesztő: Dr. Valcsicsák Imre Lektor: Dr. Lengyel György Dr. Szakács Gábor Nyelvi lektor: Dr. Molnár Katalin

A kötetet kiadja a Rendőrtiszti Főiskola Felelős kiadó: Dr. Blaskó Béla r. dandártábornok, főigazgató

4

Tartalomjegyzék Előszó helyett

11

Bevezetés A szociológia tárgya Milyen kérdésekre keres választ a szociológia? Szabályok és szabálytalanságok a társadalomban A szociológia módszerei

13 13 16 21 22

1. Férfiak és nők 1.1. A társadalmi nem 1.2. A szexualitás 1.2.1. A szexualitás mint reprodukció 1.2.2. A szexualitás mint erkölcsi probléma 1.2.3. A nemiség mint egyenlők viszonya. A szerelem 1.2.4. Szexuális viszonyok és szexuális gyakorlat. Empirikus vizsgálatok 1.2.5. Homoszexualitás 1.2.5.1. A homoszexualitás hazai megítéléséről 1.2.6. Pornográfia 1.2.7. Prostitúció 1.2.7.1. A prostitúció okai 1.2.8. Nemi erőszak

25 25 26 26 28 29

2. Háztartások 2.1. Egyszemélyes háztartások 2.1.1. Az egyszemélyes háztartások számának alakulása 2.1.2. Az egyedül élés mint életforma. A „single” jelenség 2.1.2.1. Az „single” módon élők viszonya a munkához és a fogyasztáshoz 2.1.2.2. Az „single” módon élők társas kapcsolatai 2.1.3. Magányosok – szándékuk ellenére egyedül élők 2.1.4. Egyedül élő időskorúak 2.2. Családháztartások

31 33 36 38 40 42 47 49 51 52 53 55 56 57 57 58 5

2.2.1. A család mint közszféra és mint magánszféra 2.2.1.1. A család a közszférában 2.2.1.2. A család mint magánszféra 2.2.1.3. A közszféra és a magánszféra között érzékeny a határ 2.2.2. A családformák sokfélesége 2.3. A családtagok közötti viszonyok változása 2.3.1. A patriarchális család jellemzői 2.3.1.1. A nemek közötti munkamegosztás és a tevékenységek megkülönböztetése 2.3.1.2. A férj és a feleség társadalmi kapcsolatainak eltérő köre 2.3.1.3. Hatalmi viszonyok a patriarchális családban 2.3.2. Az emancipáció és a patriarchális viszonyok megszűnése 2.3.2.1. A nők megjelenése a közszférában 2.3.3. A családi viszonyok megváltozása 2.4. A gyerekek helyzete a családban 2.4.1. A gyerekek nevelése és oktatása. A szocializáció 2.5. Kiszolgáltatottság és erőszak a családban 2.5.1. Lelki terror 2.5.2. Fizikai erőszak 2.5.3. Szexuális erőszak a házas- és élettársak ellen 2.5.4. A bántalmazott nők és a rendőrség 2.5.5. Gyermekek elleni erőszak 2.6. A válás 3. A lakás és a lakáshasználati mód 3.1. A lakásállomány változása Magyarországon 3.2. A lakás fizikai tere 3.3. A lakás szociális tere 3.3.1. A berendezés típusai 3.3.2. Az életmód és a tárgyi környezet 3.3.3. Differenciált és differenciálatlan szociális terek 3.3.3.1. Szociálisan differenciálatlan terek 3.3.3.2. Szociálisan differenciált terek 3.3.4. A lakásokban lévő tárgyegyüttesek

6

59 61 62 63 64 66 66 67 68 69 69 70 74 74 76 78 78 79 80 80 81 84 87 88 91 93 93 95 96 96 98 99

4. Település és város 4.1. A települések típusai. A falu és a város 4.1.1. A városok nemzetközi hierarchiája 4.1.2. A települések esélyei az eltérő régiókban 4.2. A magyar településhálózat számokban 4.3. Migráció 4.3.1. Belső migráció 4.3.2. Országhatárokon átívelő migráció 4.4. A települési tér 4.4.1. Egy példa: Budapest térszerkezeti modellje 4.5. A városi társadalmak sajátosságai. A szociális tér 4.5.1. Szegregáció 4.5.2. A szegregáció hatásai 4.5.3. Szegregált városrészek 4.5.3.1. A felső osztályok elkülönülése. Szuburbanizáció 4.5.3.2. A belváros középosztályosítása 4.5.3.3. A slum. Elszegényedett és lepusztult városrészek 4.5.3.4. A gettó 4.5.3.5. Egy példa: a Dzsumbuj, egy budapesti slum 4.6. A város hatása a társadalmi viszonyokra 4.6.1. Integráció 4.6.2. A csoportképződés előfeltételei 4.7. Fiatalok informális csoportjai 4.7.1. A bandatagok közötti viszonyok 4.7.2. A rendőrség és a bandák 4.8. Hajléktalanok

103 103 105 107 108 110 111 112 113 116 119 119 122 123 124

5. A társadalom szerkezete. Társadalmi nagycsoportok 5.1. A társadalmi javak és az egyének közötti megoszlásuk 5.1.1. Vagyoni javak 5.1.2. Jövedelmek 5.1.3. Képzettség és kulturális javak 5.1.4. Hatalom 5.1.5. Foglalkozási javak 5.1.6. A társas kapcsolatok mint társadalmi javak 5.2. Társadalmi nagycsoportok 5.2.1. A társadalomszerkezet modelljei

149 150

126 127 128 131 134 136 137 138 140 144 146

150 152 155 158 160 163 164 166 7

5.2.2. Társadalmi osztályok 5.3. Társadalmi mobilitás

168 175

6. Kultúra 6.1. A kultúra elemei 6.1.1. Értékek 6.1.1.1. Alapvető értékek 6.1.2. Normák, szabályok 6.1.3. Az anyagi kultúra és a kultúra egysége 6.1.4. A kulturális javak változékonysága Közbevetés: a 11. ábra értelmezéséhez 6.2. A társadalom kulturális differenciáltsága 6.3. Életmód 6.4. Társadalmi miliő 6.5. Többség és kisebbség 6.6. Előítélet és diszkrimináció 6.7. Multikulturalitás

181 181 182 183 184 186 188 190 191 192 194 199 201 202

7. Társadalmi problémák 7.1. A rend változó jelentése 7.1.1. A rend jelentése a magyar rendőröknél 7.2. A társadalmi problémák változó jelentése 7.2.1. A társadalmi problémák korai értelmezései 7.2.2. Feszültség- és devianciaelmélet 7.2.3. Módosított devianciaelméletek 7.3. A társadalmi problémák típusai 7.3.1. Magatartásdifferenciák 7.3.1.1. A deviancia változásai Magyarországon 7.3.2. Strukturális problémák 7.3.2.1. Szegénység 7.3.2.2. A szegénység alakulása a rendszerváltás után 7.3.2.3. A munkanélküliség alakulása és hatásai

206 207 209 210 210 212 215 216 216 217 220 222 224

8. Társadalmi kontroll és rendőrség 8.1. A rendvédelmi szervezetek és a rendőrség változó társadalmi szerepe 8.1.1. A „bűnözés elleni háború” modellje 8.1.2. „Rendfenntartás” modell 8.1.3. „Szolgáltatás” modell

231 232

8

226

234 236 238

8.1.4. Rendőrségi reform 8.1.5. A magyar rendőrök véleménye a társadalmi szerepekről 8.2. A rendőri tevékenység társadalmi hatásai 8.2.1. A rendőri szubkultúra általános vonásai 8.2.2. A szubkultúra típusai a magyar rendőrségnél 8.3. A szubkultúra speciális esetei 8.3.1. Az erőszak és a brutalitás 8.3.2. A korrupcióról általában 8.3.2.1. A rendőri korrupció 8.3.2.2. Korrupció a magyar rendőrségnél Idézett irodalom

240 240 242 244 247 248 248 250 253 254 261

9

10

Előszó helyett

Mielőtt hozzákezdenek a tanuláshoz, ismerkedjenek meg a kézikönyv felépítésével és a használatát megkönnyítő sajátosságokkal. Ez a kézikönyv természetesen nem tárgyalja a szociológia valamennyi ágazatát, csupán azokat, amelyek a rendvédelem szempontjából jelentősek. Az egyes fejezeteket úgy alakítottuk ki, hogy a tárgyalt kérdéseket az egyes emberek élete, élethelyzete felől nézve mutassuk be. Minden fejezetben arra törekedtünk, hogy ne válasszuk külön a problémás jelenségeket, hanem együtt tárgyaljuk azokat az ún. „normálisokkal”. A jegyzet a személyes, egyének közötti társadalmi viszonyoktól halad az általános összefüggések tárgyalása felé. Ennek megfelelően a szexuális viszonyokkal kezdődik és a társadalmi problémák tárgyalásával fejeződik be. Külön fejezetben kaptak helyet azok az eredmények, melyek a rendőrség szociológiai vizsgálata során születtek. Azokban a fejezetekben, ahol arra mód volt, speciális témák kapcsán is bemutatjuk, miként viszonyul a rendőrség a problémákhoz, illetve milyen ezekben az esetekben a rendőrök magatartása. Az önálló fejezetet indokolttá teszi, hogy a rendőrség társadalmi szerepéről és a rendőrök egymás közötti viszonyairól is szóljunk. Nincsen azonban arra lehetőség, hogy más rendvédelmi szervezeteket a rendőrséghez hasonló módon tárgyaljunk, mivel nem állnak rendelkezésre a szükséges kutatások. A könnyebb tanulás érdekében a fontos szövegrészeket vastagon szedtük, a lap szélén pedig megtalálhatóak az egyes részek belső címei, melyek követhetővé és visszakereshetővé teszik a témákat. A szövegben szereplő idegen szavakat a lap alján megmagyaráztuk, abból a megfontolásból, hogy ha az olvasó számára ismeretlen szóval találkozik, azt megtanulhassa. A szövegben említett személyiségekről szintén a lap alján lévő jegyzetben adtunk rövid ismertetést. A fejezetek végén minden esetben összefoglaltuk a fontosabb fogalmakat, amelyeket meg kell tanulni, a tanulást ellenőrző kérdéseket fogalmaztunk meg, és itt tüntettük fel azokat a könyveket is, amelyekből további ismereteket szerezhetnek maguknak az érdeklődők. A jegyzet végén 11

mindenki megtalálhatja azokat a műveket, melyeket a könyv megírása során felhasználtunk.

12

Bevezetés

A rendvédelem szakterületein tanulmányokat folytató hallgatók számára a szociológia alapjainak megismerése elengedhetetlen, mert meg kell ismerkedniük tevékenységük tulajdonképpeni tárgyával, a társadalommal. A rendvédelmi szervezeteket azzal a céllal hozták létre, hogy csökkentsék a társadalmi folyamatokban jelenlévő diszharmóniát*. Minthogy céljuk az egyének hasznos tevékenységének elősegítése, nem hagyhatják figyelmen kívül a társadalom működésének, felépítésének sajátosságait. A rendvédelmi szervezetek tevékenységük során hatással vannak a társadalomra és az emberek életére. Ezért akcióik, módszereik és szemléletük hatásának ismerete, ha nem akarnak a demokratikus értékekkel ellentétes eredményt létrehozni, rendkívül fontos. A demokratikus társadalmakban a rendvédelem szervezetei és azok alkalmazottai az állampolgároknak felelnek azzal, amit tesznek, vagy nem tesznek, mert a rendvédelemnek az ő (személyes, üzleti, lelkiismereti vagy kisebbségiként a többséggel szembeni) biztonságuk kialakításában kell részt vállalnia. A szociológiai ismeretek ezen túlmenően a kriminológiai folyamatok megértését is biztosítják. A jegyzet célja mindennek megfelelően az, hogy olvasói számára hozzáférhetővé tegye azokat a szociológia eredményeket, melyek a rendvédelemben felhasználhatóak.

A szociológia tárgya

A szociológia társadalomtudomány, egyike a társadalom jelenségeit és sajátosságait vizsgáló tudományoknak. A társadalmi jelenségek igen szerteágazóak, és mára szinte vala*

Diszharmónia (latin + görög): az összhang, a megegyezés, a rend hiánya. 13

A jegyzet célja

Milyen a társadalom, ha a szociológus szemével nézzük?

Mit kutat a szociológia? Az emberek közötti kapcsolatok két típusa

mennyi köré kialakult egy-egy tudomány, hogy kutassa és feltárja szabályszerűségeiket. Egyesek közülük hosszú múltra tekintenek vissza, mint a történettudomány, a jogtudomány, az etika, a gazdaságtan vagy a politológia, a pszichológia és még sok másik. A társadalomtudományok mindegyikének a többitől jól elhatárolható kutatási területe, tárgya van, amelyek együttesen alkotnak egyetlen tárgyat: a társadalmat. A szociológia tudományának tárgya maga a társadalom, foglalkozik tehát valamennyi jelenséggel, amivel a többi társadalomtudomány, mégis nagymértékben különbözik azoktól. A szociológia sajátossága, hogy abból a feltevésből indul ki, hogy a társadalom minden jelensége, mint a jog, az erkölcs, a gazdaság vagy a politika csakis és kizárólag egyének és egyének csoportjai közötti kapcsolatokként, viszonyokként létezhet. A szociológia ezért úgy tárgyalja, vizsgálja a társadalmat, mint amit az egyének és egyének csoportjai hoztak létre együttműködésük közben. Mindaz, ami így alakul ki, a továbbiakban az együttműködés feltételévé, segítőjévé vagy akadályozójává válik. A gazdasági tevékenység, pl. nemcsak egy bizonyos munka elvégzése, és egy bizonyos termék előállítása, eladása, de a munkaszervezetben részt vevők közötti kapcsolatok és viszonyok komplikált rendszere is. Ugyanígy, az oktatás nem csupán információk és technikai készségek átadása és elsajátítása, hanem oktatók és oktattak, diákok és diákok, tanárok és tanárok közötti személyes kapcsolatok és viszonyulások sokrétű hálózata is. A társadalom valamennyi területéről hozhatnánk példákat annak bemutatására, hogy egyetlen rendszer sem képes működni az emberek között kialakuló viszonyok nélkül, ahol ilyen viszonyon nincsenek, ott nem is beszélhetünk társadalomról. A szociológia éppen azzal foglalkozik, azt kutatja, milyen jellegűek az egyének közötti kapcsolatok a társadalom különféle területein. Azért, hogy a kapcsolatok és viszonyok sokasága könnyebben átlátható legyen, válasszuk el egymástól az egyének közötti kapcsolatok két formáját, a társadalom két szembenálló területét. Az egyikhez tartozó viszonyok, az egyének közötti érintkezések állandóan változóak, alakulóak, eltűnőek és újra-

14

keletkezők. Az egyének közötti interakciók* folyékonyak, változékonyak, ennek ellenére nem múlnak el teljesen nyomtalanul, és egy csoporton belül, hosszabb távon, kialakulnak az érintkezés szabályai, de mivel nem maradhatnak fenn sokáig, ezek sosem túlzottan merevek. Az értékek, a normák, a viselkedési minták, a rítusok jelölik ki azokat a kereteket, amelyek között az interakciók egy társadalomban, pontosabban annak egy meghatározott részében, nap mint nap végbemennek. Minél szigorúbbak, minél pontosabban előírtak és minél inkább szankcionáltak az interakciók keretei és határai, annál közelebb állnak a kapcsolatok másik formájához, a rendszerhez. A rendszerek, vagy társadalmi intézmények lehetnek szervezetek vagy olyan kapcsolati minták, tevékenységmódok, melyek stabilitása, hosszú távú viszonylagos változatlansága a társadalom működése szempontjából fontos. Ilyen rendszerek például az oktatás, a család, a jog, az erkölcs és még sok más. A szociológia egyes ágazatai egy-egy rendszerhez kapcsolódnak – mint pl. családszociológia, jogszociológia, településszociológia, a társadalmi problémák szociológiája, stb. Az interakciók képlékeny, gyorsan változó és a rendszerek rögzítettebb, állandóbb világa a társadalmi gyakorlatban egyáltalán nem különül el egymástól. Ennek oka, hogy bármely rendszer csakis interaktív módon működtethető, az interakciók pedig csak megfelelő feltételek megléte esetén stabilizálódhatnak. A kapcsolatok két formájának találkozásai számos konfliktust idéznek elő a rendszerekben és a személyes viszonyokban egyaránt. Ezek abból eredhetnek például, hogy a rendszereken belüli interakciók fellazítják a szabályozott, előírt kereteket, a rendszerek pedig arra tesznek kísérletet, hogy megregulázzák és magukhoz tegyék hasonlóvá a személyes viszonyokat. Ezek a konfliktusok két módon oldódhatnak meg, konszenzussal** vagy konfrontációval***.

*

Interakció (latin): az egyének közvetlen, szemtől szembe végrehajtott cselekvése, egymáshoz viszonyulása. ** Konszenzus (latin): egyezség, megegyezés, megállapodás. *** Konfrontáció (latin): szembenállás, az álláspontok éles szembekerülése. 15

Milyen kérdésekre keres választ a szociológia?

Információ és tudás

Társadalmi feszültségek szerepe a szociológiai gondolkodásban

Minden tudomány legalapvetőbb feladata, hogy olyan kérdéseket tegyen fel, melyeknek segítségével vizsgálati tárgyának rejtett, azaz csak speciális módszerek segítségével hozzáférhető sajátosságait feltárhatja. A tudomány, sőt általában a gondolkodás sem nyugszik meg abban, amit a dolgok önmagukról mutatnak. Kérdéseket azonban csak akkor tehetünk fel, ha van elképzelésünk arról, mit keressünk. A társadalomtudomány kérdései mindig a dolgok és a jelenségek minőségi sajátosságaira vonatkoznak, a mennyiségi mutatók – pl. egy jelenség milyen gyakran fordul elő – csak a minőségi sajátosságok kimutatása szempontjából lehetnek érdekesek. A tudósok adatok sokaságát gyűjtik össze, de ez csak az előfeltétele annak, hogy a társadalom tulajdonságait megismerjük. Az adatok, az információk magukba foglalják a tudás lehetőségét, de a lehetőségből csak akkor lesz valóságos tudás, ha az ismerethalmaz a feltett kérdések szempontjai szerint értelmesen elrendezhető. Tulajdonképpen hasonlóan dolgozik egy bűnügy felderítése során a nyomozó, vagy az ítélet kimondása előtt a bíró: mindketten az információkból próbálnak tudást, a vizsgált témára érvényes ismeretet szerezni. A szociológia, vagyis a szociológusok, arra keresik a választ, milyen feltételek és hogyan határozzák meg az emberek életét, gondolkodását, hitét, cselekvéseit. A szociológusok által feltett kérdések szinte mindig a társadalom feszültséggócaira vonatkoznak, a kialakuló feszültségek okaira, létrejöttük módjára, fennmaradásuk és megszüntetésük lehetőségére. Az egyes kutatók által megfogalmazott kérdések nagyon különbözőek lehetnek és nagyon eltérő elképzelésekből kiindulva fogalmazódnak meg. Valamennyi nagy hatást gyakorolt kérdésfeltevés mögött a jobban működő, igazságosabb, egyenlőbb vagy ésszerűbb társadalom elképzelése található. Ebből az is kikövetkeztethető, hogy azok a tudósok, akik képesek voltak a szociológiai gondolkodást meghatározó kérdéseket megfogalmazni, úgy vélték, hogy a modern társadalmak igazságtalanul és ésszerűtlenül működnek, felesleges szenvedéseket okoznak az embereknek. A szociológia klasszikusai ezen sze16

rettek volna változtatni azzal, hogy feltárják azokat a mechanizmusokat, melyek ezt az állapotot előidézik, és igyekeztek megtalálni a kivezető utakat is. Tekintsük át röviden a klasszikus, de a mai napig is hatásos kérdésfeltevéseket. A szociológia keletkezése összefügg azzal az alapélménnyel, amit a forradalmak (1789, 1830, 1848) és az iparosodás (gyárak, vasút, gőzhajózás) kapcsán éltek át a 19. századi emberek. A társadalmak korábbi szerkezete, működési módja e két tényező hatására teljesen megváltozott. A század jelentős gondolkodói és tudósai valamennyien a társadalmi harcokból és a gyáripar kialakulásából eredő kérdésekre keresték a választ, bár egészen eltérő eredményekre jutottak. A kor legfontosabb kérdését így fogalmazhatnánk meg: Milyen erők hatására változott és változik (ahogy akkoriban mondták, fejlődik) még mindig feltartóztathatatlanul a társadalom? Milyen irányba tart a fejlődés? Mi lesz a következménye a tradíciók* és hagyományos közösségek szétesésének? Karl Marx,** aki még nem tekinthető igazán szociológusnak, inkább a szociológia előfutárának, szintén az említett folyamatokról gondolkodva fogalmazta meg a maga kérdéseit. Elsősorban az érdekelte, milyen erők hatására jönnek létre a forradalmak, mi kényszeríti arra az embereket, hogy harcoljanak egymással a társadalmi helyekért? Milyen folyamatok vezettek ahhoz, hogy emberek tömegei kényszerültek elhagyni lakhelyeiket, hogy a tömegtermelés üzemeiben, a gyárakban dolgozzanak és nyomorúságos körülmények között éljenek az új ipari városokban? Marx koncepciója szerint a termelőerők, azaz az emberi tudás, a tudomány és az általa létrehozott technikai forradalom kényszeríti a társadalmakat a folytonos átalakulásra. Azt feltételezte, hogy a társadalmak a termeléshez, vagyis a gazdasághoz, és a termelési folyamatban az emberek között létrejövő termelési viszonyokhoz igazodnak, struktúrájuk erre az alapra épül fel. Külön is választotta ezt a kettőt alap és

*

Tradíció (latin): hagyomány, hagyományos felfogás, szokás. Karl Marx (1818–1883), német társadalomtudós, élete nagy részét Angliában élte le. Fontosabb művei: Gazdasági-filozófiai kéziratok, A német ideológia, A tőke, A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. **

17

A szociológia klasszikusai által vizsgált kérdések

Karl Marx

Émile Durkheim

felépítmény néven. Az volt a véleménye, hogy nem a termelőerők feltartóztathatatlan fejlődése eredményezte az emberek mérhetetlen szenvedését és a nyomort, hanem az, ahogyan a termelőerőket felhasználták a társadalomban. A 19. században eléggé elterjedt volt az a vélemény, hogy a nyomort a gazdagság hozta létre, és Marx osztotta ezt az álláspontot. A termelési viszonyok – vélte – egyre inkább két egymással szembenálló osztályra szakítják a társadalmat, a burzsoáziára* és a proletáriátusra**. Marx gondolatrendszerének sajátossága, hogy az általa megfogalmazott és megválaszolni kívánt legfontosabb kérdés az volt, hogyan lehet megszüntetni a társadalmi igazságtalanságot. Ezért nem elégedett meg a jelenre vonatkozó eredményekkel, a társadalmi folyamatokból a távolabbi jövőre is levont következtetéseket. Az igazságosabb társadalom létrejöttét szerinte éppen a termelőerők fejlődése fogja biztosítani, lehetővé téve, hogy létrejöjjön a „szabad egyének szabad közössége”. Émile Durkheim*** néhány évtizeddel később egészen másként közelítette meg a társadalmi feszültségeket és problémákat. A gazdasági és társadalmi változások mércéje a 19. század folyamán végig az a társadalom volt, ami a tőkés fejlődés következtében felbomlott. Ebből adódott a kérdés: Hogyan létezhet a társadalom, ha mindaz, ami korábban összetartotta az embereket, már nem létezik? Másként megfogalmazva: miféle tényezők teszik a sokféle, saját feje után menő, saját céljait követő egyént társadalommá? Durkheim úgy gondolta, a közös érzések, hiedelmek, értékek, vagyis a kollektív tudat egyesíti az egyének szétaprózott sokaságát társadalommá. A modern társadalmakban az egyéneket semmi sem kapcsolja össze a születésüktől fogva, mint korábban, ezért rá vannak utalva arra, hogy együttműködésük formáit maguk alakítsák ki. Durkheim úgy gondolta, a társadalom morális rendszer, és ha a morális rend sérüléseket szenved, akkor zavarok keletkeznek *

Burzsoá (francia): gazdasági értelemben vett polgár, tőkés, gyáriparos. ** Proletár (latin): nincstelen, a legalsóbb osztályba tartozó, gyáripari munkás. *** Émile Durkheim (1858–1917), francia szociológus. Fontosabb művei: A társadalmi munkamegosztásról, Az öngyilkosság, A szociológia módszertani szabályai, A vallási élet alapvető formái. 18

az egyének viselkedésében, mert a cselekvésüket már nem irányítja semmi. Ebből pedig az következik, vélte, hogy a társadalmi problémák felerősödnek, a bűnözés, az öngyilkosság vagy az alkoholizmus a korábbinál gyakoribb lesz. Ellentétben Marxszal nem helyeselte a társadalmakat felforgató forradalmakat, inkább azokat a lehetőségeket kereste, amelyek segítségével elkerülhetőek. Max Weber* ismét csak másként látta kora társadalmát és más kérdéseket is fogalmazott meg. Németország Weber korában a tradícióktól erősebben áthatott társadalom volt, a hagyományos rendszerek erőteljesebbek voltak, mint Angliában vagy Franciaországban. Mivel Weber elsődleges értéknek tekintette az egyéni szabadságot, gondolatrendszerét ennek megfelelően alakította ki. A kérdés, amire választ keresett a kapitalista társadalmak vizsgálata során, így fogalmazható meg: Hogyan jönnek létre az egyének cselekvéseiből a gazdaság, a politika, a vallás, a jog, vagyis a társadalmi rendszerek? Ha már létrejöttek, akkor biztosítják-e, és hogyan az egyéni cselekvés szabadságát, vagy ellenkezőleg, korlátozzák azt? Weber az egyének cselekvéseit típusokra osztotta, e szerint a cselekvés lehet tradicionális, vagy érzelmileg meghatározott, a legtöbb esetben azonban racionális, mégpedig kétféleképpen. Követhet értékeket, ekkor értékracionális cselekvésről beszél, de követhet célokat is, ebben az esetben célracionális cselekvésről van szó. A létrejövő rendszerek jellege a cselekvések típusaitól függ. Webernek meggyőződése volt, hogy az elmúlt évszázadok során a racionalitás egyre inkább háttérbe szorította a tradíciókra és az érzelmekre alapuló cselekvésmódokat. A 20. század elején pedig már a racionális szempontok szerint létrehozott rendszerek alkotják a társadalom intézményi szerkezetét. Ezek, ahogy Weber igyekezett bizonyítani, nem megszüntetik az egyéni cselekvés szabadságát, hanem éppen ellenkezőleg racionálisan kialakított szabályaikkal garantálják azt. Racionális felépítésűnek azok a rendszerek tekinthetőek, amelyek, mint a bürokrácia, működésüket átláthatóvá teszik, a cselek-

*

Max Weber (1864–1920), német szociológus. Fontosabb művei: Gazdaság és társadalom, Gazdaságtörténet, Vallásszociológiai írások, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. 19

Max Weber

Talcott Parsons

vés szabályait előre rögzítik, és ezzel már a megkezdése előtt kiszámíthatóvá teszik a cselekvés eredményét. Ebben a rendszerben, ideális körülmények között, csak a szabályok és szabályzatok betartása teheti sikeressé a cselekvést. A racionális megfontolások tehát úgy alakítják a rendszereket, hogy a cselekvés eredményességét tartják szem előtt, ennek következtében a gazdasági, politikai, tudományos vagy igazgatási tevékenységek sikeresebbé válhatnak. A 20. század folyamán a társadalmi feltételek jelentősen megváltoztak, különösen a két világháború közötti szélsőséges politikai mozgalmak – a sztálinista kommunizmus, az olasz fasizmus és a német nácizmus – és ezek hatalomra jutása megkérdőjelezte a modern társadalmak alapját képező individuumot* és a racionalitást. Erre az új helyzetre igyekezett választ adni a szociológia kérdéseinek újrafogalmazásával Talcott Parsons.* Arra törekedett, hogy egyaránt megőrizze az individualitást és a racionalitást. Az általa vizsgált kérdést így fogalmazhatnánk meg: milyen tényezők biztosíthatják a modern társadalmakban az egyének és a cselekvés szabadságát úgy, hogy egyúttal a társadalmi rendet is garantálják és stabilizálják a társadalomban működő rendszereket? Parsons ezt a problémát úgy oldja meg, hogy megszünteti az interakciók és a rendszerek közötti különbséget, ami – láttuk – abban állt, hogy az egyik folyton változó, a másik pedig rögzített volt. Mivel a társadalmi rendet nehéz lett volna pusztán az interakciók alapján megőrizni, ezért fel kellett ruháznia a cselekvéseket a rendszerek sajátosságaival. Az interakciókat Parsons a rendszerek funkcionális elemeinek tekintette. Azt, hogy a cselekvések ne kerüljenek ellentétbe a rendszerekkel, a normák feladata biztosítani. A normáknak kell a rendszerek szükségleteihez igazítaniuk az interakciókat. A normatív rend nála a társadalom alrendszereinek funkcionálását biztosító szabályozó tényező. Véleménye szerint

*

Individuum (latin): egyén, egyéniség, a társadalomban egyedül is létezni képes, önálló személy. * Talcott Parsons (1902–1979), amerikai szociológus. Fontosabb munkái: A társadalmi cselekvés struktúrája, A társadalmi rendszer, Úton a társadalmi cselekvés általános elmélete felé. 20

a politika funkciója a társadalmi célok meghatározása, a gazdasági alrendszeré az eszközök biztosítása a célokhoz, az integratív alrendszernek pedig az a funkciója, hogy az egyéneket társadalommá egyesítse, s ezt a feladatot a kultúrának kell megoldania. A mintafenntartó alrendszer funkciója pedig az értékek és normák átadása, közvetítése generációról generációra, vagyis a szocializáció, amit a családnak kellene megoldania. Parsons a racionális rendszerek abszolutizálásával menti meg az egyént és a racionalitást, ennek azonban az a következménye, hogy megszűnik az egyének függetlensége a társadalmi intézményektől. A szociológiaelmélet későbbi fejlődésében Parsons megoldását sok kritika érte. Ennek ellenére a funkcionalista szemlélet általánossá vált és széles körben elterjedt. Szabályok és szabálytalanságok a társadalomban

A szociológia, akárcsak a többi társadalomtudomány, azt feltételezi, hogy az emberek élete, bizonyos mértékig, szabályokat követ. A szabály az az események, magatartások lefolyását meghatározó keret, melynek alapján egy jövőbeli esemény vagy viselkedés valószínű előfordulását megbecsülhetjük. Szabályokhoz igazodni azt jelenti, hogy cselekvéseinket a többiek által valószínűnek tekintett módon hajtjuk végre. Eszerint a társadalomban vagy annak egy részében az események nem történhetnek meg akárhogyan, mert a cselekvéseknek az érvényes szabályokhoz kell illeszkedniük. Ahogy különbséget tettünk az interakciók és a rendszerek között, úgy meg kell különböztetnünk a formális és az informális szabályokat. Formális szabályok jellemzik a rendszereket, a szervezeteket, amelyek igyekeznek rögzíteni, mit és hogyan lehet vagy szabad, illetve nem szabad tenni. Formális szabályok a jogszabályok is. Az informális szabályok ezzel szemben az egyének személyes érintkezéseit jellemzik, ezek nincsenek tételesen megfogalmazva, inkább mint elvárásokkal találkozunk velük, vagy csupán annyiból állnak, hogy az emberek a viselkedés feltételeire a szokásos módon reagálnak.

21

Formális és informális szabályok

A kultúra hatása

A szabálytalan

A viselkedést informális módon szabályozó tényezőket és ismereteket a kultúra fogja össze, de hatása messze túlnyúlik a személyes kapcsolatokon, és hatalma alatt tartja a formális rendszereket is. A kultúra rendkívül sok tényezőből álló, állandóan alakuló és alakítható társadalmi intézmény, amely összefoglalja az értékeket, a normákat, a szokásokat. A kultúra biztosítja az emberek konfliktusmentes együttélését, ha mégis kialakulnak konfliktusok, akkor „előírja” megoldásuk helyes módjait is, meghatározza a rendszerek működését, amikor rítusokká, írott szabályokká, joggá alakul. Egy társadalmon belül a kultúra sokrétű, változatos mintázatot alkot, ami rugalmassá teszi a társadalmakat, amikor megváltoznak a feltételek, és új válaszokra, új gondolkodásmódra, viselkedésre van szükség. A formálisan rögzített és a kulturális szabályozók sokszor kerülnek ellentmondásba egymással, s összeütközéseikhez hozzájárulnak az érdekek és a hatalmi törekvések is. Igen sematikusan írnánk le a társadalom működését, ha csak a szabályokat és a szabályosat vennénk figyelembe. Számolnunk kell a szabálytalannal is. A szabálytalan a társadalomban legtöbbször másfajta kultúra alapján álló viselkedést, vagy csupán a rendszerek követelményeitől való eltérést, vagy új folyamatok kezdeti hatásait jelenti, és csak ritkán van szó véletlenszerűségről. A szabálytalannak minősített jelenségek mindig a társadalmi folyamatok termékei, akárcsak a szabályosak, ezért a legtöbbször nincs is éles határ a kettő között. A szabálytalan és a szabályos elkerülhetetlenül és elválaszthatatlanul összetartozik.

A szociológia módszerei

A szociológusok a feltett kérdéseikre empirikus* úton keresik a választ, amihez adatokra, információk összegyűjtésére van szükség. Az adatok közvetlenül nem hozzáférhetőek, azoknak az embereknek a válaszaiból kell kialakítani, akik a vizsgált *

Empirikus (görög): tapasztalati

22

körülmények között élnek, vagy azoktól a szervezetektől szerezhetők meg, amelyek az ő ügyeikkel foglalkoznak. Az utóbbi esetben dokumentumokról, az ügyek intézése során keletkező anyagokról van szó. Az előbbi esetben pedig megkérdezett emberek a saját belátásuk szerint válaszolnak a feltett kérdésekre. Természetesen nincsen mód arra, hogy mindenkit megkérdezzenek, aki a vizsgált társadalmi csoportba (pl. a városi panelházak lakói közé) tartozik, ezért a kutatások során mindig mintát választanak a kutatás által célzott csoportból. A mintának, az adott kutatás szempontjából fontos szempontok szerint, arányaiban le kell képeznie a vizsgált csoportot, ez teszi lehetővé, hogy az adatokból az egész csoportra következtetéseket lehessen levonni. Adatokat különféle módszerekkel lehet gyűjteni, például kérdőívek vagy interjúk segítségével. Az adatok jellegétől függ a feldolgozás módja, ami igénybe vehet statisztikai számításokat vagy a kvalitatív* elemzési módszereket.

Fogalmak: szociológia társadalom interakció

rendszer szabály szabálytalan empirikus

Ellenőrző kérdések: £ £ £

*

Mi a szociológiai kutatások tárgya? Milyen társadalmi feszültségekre keres választ a szociológia? Mit jelent a szabályos és a szabálytalan? Kvalitatív (latin): minőségi 23

Ajánlott irodalom: MOREL, JULIUS (szerk.): Szociológiaelmélet, Osiris, Budapest, 2000 ANDORKA RUDOLF: Bevezetés a szociológiába, Osiris, Budapest, 1997, 31–117. oldal GIDDENS, ANTHONY: Szociológia, Osiris, Budapest, 1995, 39– 59. oldal BABBIE, EARL R.: A társadalomtudományi kutatás gyakorlata, Balassi, Budapest, 2000 MOKSONY FERENC: Gondolatok és adatok: társadalomtudományi elméletek empirikus ellenőrzése, Osiris, Budapest, 1999

24

1. Férfiak és nők „… a férfinak a nőhöz való viszonya az embernek az emberhez való legtermészetesebb viszonya. Benne tehát megmutatkozik, mennyire lett az ember természetes viszonyulása emberivé… Ebben a viszonyban az is megmutatkozik, mennyire lett az ember szükséglete emberi szükségletté…” K. Marx

1.1. A társadalmi nem A nemek közötti különbségeket magyarázhatjuk biológiai eltérésként és magyarázhatjuk társadalmi különbségekként, de csak a második magyarázat, a társadalmi alkalmas arra, hogy a férfiak és a nők eltérő helyzetét valóban megérthessük. A biológiai nem az emberek genetikailag meghatározott sajátossága, melyet bárki megfigyelhet a test külső jegyeiben és a szervezet felépítésében. A tradicionális elképzelés szerint ez a biológiai sajátosság eleve eldönti, hogyan viszonyúlhatnak egymáshoz, milyen helyet foglalhatnak el a nők és a férfiak a társadalomban. Nagyon sarkosan fogalmazva ez azt jelenti, hogy mindig a férfiaknak kellene irányítaniuk és uralkodniuk, a nők feladata pedig csak az engedelmesség lenne. A biológiai adottságok számtalan módon alakulhatnak társadalmi kapcsolatokká. A természetet mindig a „társadalom szemüvegén” keresztül nézzük, azt és úgy látunk meg belőle, amit és ahogyan a társadalom lehetővé tesz számunkra. A férfiak és a nők közötti, látszólag olyannyira magától értetődő különbségek valójában nem mások, mint egy adott társadalomra jellemző kulturális minták. A férfiak és a nők társadalmi megkülönböztetése olyan hatalmi szerkezet, amely biztosítja a férfiak számára a dominanciát, és egyúttal azt a nők szemében is elfogadottá teszi. A társadalmi nem a biológiai nemtől eltérően a nők és a férfiak közötti pszichológiai, társadalmi és kulturális különbségeket írja le – egészen pontosan azt, hogy egy adott

25

Biológiai nem

Társadalmi nem

társadalomban milyennek kell lennie egy férfinak és egy nőnek. (Tóth, 1996: 17) 1.2. A szexualitás A tömegkultúrában a romantikus szerelem és a szexualitás igen gyakran előfordulnak. A filmekben és a tömegfogyasztásra szánt regényekben úgy ábrázolják ezeket, hogy örökké, bármikor a múltban és bármikor a jövőben létezőnek látszanak. A szexualitás és a szerelem azonban csak viszonylag későn, a 18. század táján alakult ki. Létrejöttével egy időben formálódik ki az a kulturális és igazgatási intézményrendszer, amelynek segítségével a nemi életet és magatartást rendszerezik, igazgatják és különféle módokon alávetik a hatalom céljainak. (Hatalom alatt ebben az esetben a férfiak és a társadalmi elit hatalmát kell érteni.) (Foucault, 1996; Giddens, 1995) A nemi érintkezés társadalmi jellegű, együtt változik a nemek társadalmi sajátosságaival. A szexualitás a nemi érintkezés meghatározott történeti formája, ami leginkább az elmúlt két évszázadra jellemző. Alapvető sajátossága, hogy távolságot teremt a nemi vágy és a nemi aktus között, ezzel létrehozza az erotikát és a hozzá kapcsolódó üzletágakat. Jellemző rá az is, hogy puszta technikává változtatja a nemiséget. Sajátossága továbbá, hogy igyekszik a nemi aktust ellenőrizhetővé, szabályozottá tenni. 1.2.1. A szexualitás mint reprodukció∗ A férfiak és a nők között évszázadok óta fennálló hierarchikus, a nőket a férfiak hatalmának alárendelő viszony (lásd: Bourdieu, 2000) az újkorban megváltozott, és a korábbitól eltérő értelmet kapott. A nemiség új jelentése azonban megőrizte

Reprodukció (latin): újratermelés, szaporodás. Itt: a népesség újratermelése, azaz a születések ahhoz szükséges száma, hogy a lakosság száma ne csökkenjen, sőt növekedjék. ∗

26

a régi jelentés igen fontos sajátosságait. „A keresztény korszakban mindvégig a produktív és a nem produktív szexualitás között húzódott a választóvonal. Ez szoros kapcsolatban állt a házassággal és a fogamzással kapcsolatos bibliai tételekkel, melyek értelmében a szexuális élvezetet egyedül ezek tehették erkölcsileg jogossá, egyedül így lehetett bocsánatot nyerni a test bűneire.” (Weeks, 1991: 82) A korai polgári, nyereségorientált társadalmak úgy alakították át ezt a felfogást, hogy a nemiséget összekapcsolták a gazdasági tevékenységgel. A nemi kapcsolat egyetlen elfogadható célja – e felfogás értelmében – a társadalom népességének újratermelése (reprodukciója) lett. Az élvezetért folytatott nemi aktust és nemi kapcsolatot mint értéktelent és helytelent megkülönböztették és elválasztották a „tisztességes” nemiségtől. Ebben az értelemben a nemiség nem magánügy és semmiképpen sem az egyes emberek közötti kapcsolat vagy kötelék. A nemiség mint reprodukció többféle értelemben is állami vagy társadalmi ügy, amelyet igyekeztek felügyelni és ellenőrizni: £ Demográfiai értelemben, mint népesedési probléma. A népesség túlzott növekedése vagy nagymértékű fogyása a hatalom számára különféle feszültségeket jelenthet. £ Katonai értelemben, mint a hadra fogható férfiak menynyisége rendelkezett, és bizonyos értelemben rendelkezik még ma is jelentőséggel. £ Legfőképpen azonban gazdasági és szociális probléma. (A munkaerő biztosítása, illetve a felesleges munkaerő kérdése.) Az ipari forradalom népességrobbanással járt, magával hozta a társadalom jelentős részének nagymértékű elnyomorodását és társadalmi feszültségekhez vezetett. A reprodukciós ráta (vagyis az 1000 főre jutó élveszületések száma) az egyes társadalmi osztályokban eltérő volt, vagyis sokkal több gyermek született a társadalom alsó osztályaiban, az ipari munkások és a parasztok között, mint a társadalom felső csoportjaiban. Ezek a demográfiai sajátosságok erkölcsi kérdéssé is váltak, és a gyári munkások sok gyermeke – valamint az elit elvárásainak kevéssé megfelelő családi viszonyaik – erkölcstelenségük bizonyítéka is lett a felsőbb osztályok szemében. Az alsó osztályok nemi magatartásának, szokásainak erkölcstelenné nyilvání27

Gazdaság és szexualitás

A szexualitás mint állami probléma

Társadalmilag eltérő szexuális gyakorlat

tása megbélyegezte a nemiséget és a szexualitást. A racionális ember – vélték – nem folytat értelmetlenül (értsd: cél nélkül) nemi életet, hanem kordában tartja szexuális vágyait. A nemi életet a reprodukcióra szűkítő szemlélet prűd*, csak azt az aktust ismeri el ésszerűnek, amelyet az emberek a gyermeknemzés érdekében folytatnak. A világ fejlett országaiban a 20. század második felében megfigyelhető népességcsökkenés, más tényezőkkel együtt, a reprodukciós szemlélet megváltozását eredményezte. Azok, akik a mai napig is ragaszkodnak ehhez a felfogáshoz, már nem a gyári munkásokat, hanem a társadalom perifériáin élő, diszkriminált népcsoportokat – többnyire afrikai és ázsiai bevándorlókat, cigányokat és deklasszált csoportokat – valamint a fejlődő világ országaiban élő szegényeket tekintik veszedelmesnek. 1.2.2. A szexualitás mint „erkölcsi” probléma

„Erkölcsös” és „erkölcstelen” szexualitás

A gyermeknemzés érdekében végrehajtott nemi aktussal szorosan összekapcsolódott a „helyes” vagy másként az „erkölcsös” szexualitás. Az „erkölcsös” aktust csak a 20. század második felében szorította háttérbe a biztonságos nemi érintkezés. A „helyes” azonban nemcsak az „erkölcsöst” jelentette, hanem jelentős szerepe volt az emberek megkülönböztetésének alátámasztásában is. Segítségével könnyebb volt elválasztani egymástól a „tisztességes” és a „nem tisztességes” embereket. Hatása még hosszú ideig megfigyelhető a gondolkodásban és a viselkedésben. A „helyeshez”, a normákhoz való megszállott ragaszkodás szükségképpen vezet el ahhoz, hogy mindenképpen magyarázatot kell találni a „perverzió”**-ra, az „abnormális”-ra. (Weeks, 1991: 82) A „tisztességes” szexualitás és a „perverzió” közötti határvonal kezdetben egyértelmű. Az egyik oldalon található mindaz, ami az ellenőrzött, elfogadott keretek között történő gyermeknemzéshez (és a férfiak nők feletti hatalmá-

*

Prűd (francia): álszemérmes. Perverzió (latin): elfajulás, nemi eltévelyedés.

**

28

hoz) tartozik, a másik oldalon pedig ott van mindaz, amit ide nem lehet elhelyezni. Kezdetben az „erkölcstelenségek” közé került a nők szexuális élvezete, a partnercsere, a prostitúció, a homoszexualitás stb. A 20. század második felében a női emancipáció,∗ majd a nemek felszabadulásának folyamata** átalakította a nemek viszonyát. A nők férfiaktól való függetlensége alárendelt helyzetüket egyre inkább mellérendeltté változtatta. A fogamzásgátlás új módszerei és a nemek mellérendeltsége a szexualitás új formáinak változatosságához vezettek, értelmetlenné tették a korábbi megkülönböztetéseket és nagymértékben módosították a szexualitásról a társadalomban kialakított képet. A „tisztességes”, produktív szexualitás merev határokat húzott a férfi és a nő közé, és élesen megkülönböztette a feladataikat. Annak érdekében, hogy biztosítsa a produktivitást, igyekezett kialakítani a rendet és a termelés „helyes technológiáját” a szexualitás területén. A 20. század második felének társadalmi folyamataiban az aktív, kezdeményező, azaz a dolgok menetét meghatározó férfi és a passzív, befogadó, azaz a vele történő eseményeket eltűrő nő illúziója szertefoszlott. 1.2.3. A nemiség mint egyenlők viszonya. A szerelem A merev, patriarchális viszonyok felbomlása lehetőséget adott arra, hogy a szexualitás olyan kapcsolattá alakuljon át, amelyben az egyenlőség elve kerül előtérbe, ahol a két nem közötti viszony hatalom nélkülivé, emberivé válik. A nemek közötti viszonynak ez a formája, ideiglenes, időleges kapcsolatként a szexualitással együtt jön létre. A szerelem, ha kialakult két ember között, ideiglenesen egyenlővé tette őket. A szerelem lehetővé tette, hogy a szerelmesek átmenetileg

Emancipáció (latin): egyenjogúsítás, alárendelt helyzetből való felszabadítás. Lásd a 2.3.2. alfejezetben. ** A nemek felszabadulása: a hagyományos, patriarchális szerepek alóli felszabadulás mindkét nem esetében. Lásd a 2.3.3. alfejezetben. ∗

29

Változások a 20. században

eltekintsenek mindattól, ami a társadalomban az egyiküket alárendeltté, a másikukat pedig hatalommal rendelkezővé tette. „Pillanatra sem lankadó, szüntelenül újrakezdett munkával szakítható csak ki a számítás, az erőszak, az érdek jeges vizeiből a szerelem varázsszigete, ahol folytatólagos csoda zajlik: az erőszakmentesség csodája, amely lehetővé teszi a teljes kölcsönösségen alapuló viszonyt, felhatalmaz, hogy elengedjük, átadjuk önmagunkat; a kölcsönös megbecsülés csodája, amely … megadja azt az érzést, hogy ’jogunk van élni’, vállalhatnak minket minden földhözragadtságunkkal, sőt rossz tulajdonságunkkal együtt; az érdeknélküliség csodája, amely lehetővé teszi az önmagáért való … kötődést …” (Bourdieu, 2000: 118) 1. tábla Mennyire fontos a szerelem? (Janus & Janus: 105) Férfiak

Nők %

Nagyon fontos Fontos Bizonytalan Nem fontos Egyáltalán nem fontos

72 24 3 – 1 100

85 13 1 1 – 100

A szerelem fontosságát jelzi, hogy egy 1996-ban Magyarországon végzett vizsgálat adatai szerint a tartós kapcsolatban élők 74,9 százaléka úgy nyilatkozott, hogy szerelmes a partnerébe, 13,3% számára közömbös volt a partnere és 11,9% csak valamilyen külső kényszer hatására tartotta fenn kapcsolatát. (Tóth, 1998: 162) Az Egyesült Államokban az 1990-es évek elején végzett szexuálszociológiai vizsgálat adatai hasonló eredményt mutattak. Mind a nők, mind a férfiak többsége nagyon fontosnak tartotta a szerelmet, és szinte nem is lehetett találni olyan embert, aki ne tett volna hitet mellette. Az idézett magyar adatok azt is mutatják, hogy a valóságos párkapcsolatok sok esetben éppen ellentétesek a kölcsönösséggel, az egyenlőséggel és mindazzal, ami a szerelmet jellemzi. 30

Ez azért fontos, mert az elmúlt évszázadban a szerelem vált a párkapcsolatot létrehozó egyetlen legitim erővé. Csak azokat a párkapcsolatokat (az együttjárástól a házasságig) tekintik az emberek manapság „tisztességesnek”, melyek szerelemből, vagy legalább személyes vonzódás alapján jöttek létre és állnak fenn. (Ebből ered az, hogy a párkapcsolatban élők háromnegyede vallotta, hogy szerelmes a partnerébe.) 1.2.4. A szexuális viszonyok és szexuális gyakorlat. Empirikus vizsgálatok Az alábbiakban két vizsgálat adatainak segítségével mutatjuk be azokat a változásokat, melyek a nemek kapcsolatában végbementek. Az egyik kutatást az Egyesült Államokban végezték és a szexualitás szinte valamennyi területére kiterjedt. (Janus & Janus, 1993) A másik vizsgálat a kilencvenes évek Magyarországán készült. (Tóth, 1998) A két kutatás eltérő koncepcióra épült, és a kutatók nem ugyanazokra a problémákra kerestek válaszokat. Ennek következtében adataik csak korlátozottan hasonlíthatóak össze. 2. tábla Mindig azt várom, hogy szexuális partnerem kezdeményezze a szexuális együttléteket (Janus & Janus: 123) Férfiak A nők átlaga Teljesen egyetért Egyetért Nincs véleménye Nem ért egyet Egyáltalán nem ért egyet

2 19 25 50 4

4 20 9 60 7

100

100

Nők Dolgozó nők Háziasszonyok % 4 4 16 24 4 15 68 49 8 8 100

100

A nemi viszonyok sokrétűsége miatt csupán néhány fontos kérdést tekintünk át. A hagyományos felfogás szerint a

31

nemek kapcsolatában a férfi az aktív és a nő a passzív résztvevő, az idézett vizsgálat szerint ez alapvetően megváltozott. A 2. táblából látható, hogy a nők többsége ma már nem fogadja el a számára tradicionálisan kijelölt helyet. Jelentős, közel húszszázaléknyi különbség van azonban a munkahellyel rendelkező nők és a háziasszonyok között. A dolgozó nők nagyobb mértékben utasítják el a passzív szerepet. Érdekes az is, hogy a férfiak a nőkhöz hasonló arányban várják partnerük kezdeményezését. A két nem közötti különbség a 2. táblázatban a véleménnyel nem rendelkezők eltérő arányában mutatkozik meg leginkább: a férfiak egynegyede nem foglalt állást a feltett kérdésben. A házasság előtti szexuális élet tilalma (a szüzesség felmagasztalása) volt a tradicionális szemlélet másik fontos pillére. 3. tábla Házasság előtti szexuális tapasztalat (Janus & Janus: 124) Férfiak

Nők %

Nagyon sok volt Sok volt Kevés volt Nagyon kevés volt Egyáltalán nem volt

34 33 18 6 9 100

22 24 23 14 17 100

4. tábla Házasság előtti szexuális partnerek (Tóth, 1998: 176) Férfiak 1991 1996

Nők 1991

1996

43,1 33,6 17,3 6,0 100

23,4 34,1 3,0 39,4 100

% Nem volt Csak a későbbi házastárs Csak nem későbbi házastárs Későbbi házastárs és más is

32

15,7 25,6 43,4 15,3 100

9,0 16,3 6,9 67,8 100

Ebben az esetben össze tudjuk hasonlítani az amerikai és a magyar adatokban azok arányát, akiknek semmilyen szexuális tapasztalatuk nem volt házasságuk előtt. (3. és 4. tábla) A két táblázatot összehasonlítva látható, hogy a házasság előtti nemi kapcsolat tilalma mindkét országban értelmét vesztette. (A magyar adatok az életkori összetétel miatt nem arról a kérdésről szolgáltatnak információt, hogy milyen a szexuálisan legaktívabb korcsoportok, elsősorban a fiatalok szexuális gyakorlata. Az 1991-es mintában 38%, az 1996-os mintában pedig 21,4% volt az 50 éven felüliek aránya, tehát azoké, akik a század közepén tanulták, milyen értékeket kövessenek.) A vizsgálatok azt mutatják, hogy a nőkkel és a férfiakkal szembeni elvárások közelebb kerültek egymáshoz. A férfiról és a nőről alkotott társadalmi kép ma már nem különbözik olyan élesen. A szexuális szabadság, főleg a nők körében, jelentősen bővült (Tóth, 1998: 176) Megszűnőben van az a kettős elvárásrendszer, amely eltérő magatartást írt elő a férfiak és a nők számára. Az amerikai vizsgálat eredményei szerint mindez nagyobb mértékben figyelhető meg a munkahellyel rendelkező nők körében. A háziasszonyok hátrányosabb helyzetben vannak, és talán jobban is ragaszkodnak a tradicionális értékekhez. Magyarországon az első szexuális kapcsolat időpontja korábbra tevődött. A férfiaknál 18,0 évről 17,2 évre, a nők esetében pedig 19,0 évről 17,4 évre.* (Tóth, 1998: 175) A szexualitás elszakadt a házasságtól, ami összefügg a tartós párkapcsolatok szerepének átalakulásával. 1.2.5. Homoszexualitás A szexualitáshoz fűződő viszony megváltozásának biztos jele az, hogy megváltozott a társadalom viszonya a homoszexualitáshoz és a homoszexuálisokhoz. A 20. század máso-

*

Az adatok valószínűleg sokkal alacsonyabban állapíthatóak meg, ha figyelmen kívül hagyjuk az idősebb korcsoportokat. 33

A homoszexualitás tudományos elkülönítése

A melegek tiszteletben tartása

Történetéről

dik felében a korábban egyértelműen elutasító, intoleráns* hivatalos álláspont és szabályozás megengedővé, elfogadóvá változott. A homoszexualitás toleráns** kezelése új ugyan az európai és az amerikai gyakorlatban, de nem újdonság a társadalomtörténetben. Néprajzi leírások bizonyítják, hogy elfogadott volt Szumátra és Melanézia egyes területein, de közismert, hogy az ókori Európában is tolerálták az egyneműek szexuális kapcsolatát. Annak ellenére, hogy valamennyi általunk ismert társadalomban előfordult, csupán néhány esetben kezelték önálló kategóriaként, azaz csupán néhány esetben különítették el a nemi érintkezés egyéb formáitól. A „homoszexuális” kifejezés az 1860-as években jelent meg az európai szakirodalomban, és az 1880-as évektől alkalmazták széles körben elfogadottan. A „homoszexualitás” mellett az „inverzió”*** kifejezés is használatos e nemi magatartásmód megkülönböztetésére. A rendőrség és a homoszexuálisok közötti úgynevezett Stonewall-lázadás óta használatos a „meleg”**** kifejezés. 1969-ben a New York-i Stonewall melegbárban folyt rendőrségi razzia nyomán három napig tartott a rendőrök és a melegek közötti küzdelem, melynek következménye egyfelől a melegek öntudatának növekedése, világszervezetük megalakulása (Gay Liberation Front), másfelől pedig a kriminológiai szemlélet megváltozása volt. Ennek a változásnak a lényege a „normális” és az „abnormális” közötti, idejétmúlt megkülönböztetés feladása. A deviáns személyt immár normális emberi lénynek tekintették. A harmadik következmény az volt, hogy az orvostudomány törölte a homoszexualitást a betegségek listájáról. (Eszenyi, 2000: 77) Amikor a 19. században a homoszexualitás önálló kategóriaként megjelent, az abba a folyamatba illeszkedett, melynek során a társadalmi jelenségek széles körét osztályokba sorolták. Ezzel egy időben kezdték más jelentéssel felruházni a gyermek- és a serdülőkort, vezették be a „hisztérikus nő” és a

*

Intoleráns (latin): türelmetlen (a mássággal szemben). Toleráns (latin): elnéző, türelmes (a mássággal szemben). *** Inverzió (latin): megfordítás, rendellenes megfordulása valaminek. **** Angolul gay: vidám, derűs, vonzó. **

34

születéstől a bűnözésre hajlamos ember elképzelését. Igen jellemző például, hogy az 1880-as évektől együtt kezelték a (férfi) homoszexualitást és a (női) prostitúciót. Így az előbbire vonatkozó rendelkezések, érdekes módon, legtöbbször a (női) prostitúció kérdéseivel foglalkoztak. (Weeks, 1989: 242) A 19. századot megelőzően a nemiség szabályozására tett lépések a házasságon belüli nem produktív, azaz nem gyermeknemzésre irányuló szexualitást ítélték el és igyekeztek azt a lehető legteljesebb mértékben korlátozni. Ezt követően azonban a szabályozás elsősorban a házasságon kívüli nemi életet vette célba, és arra törekedett, hogy a bűnbakok és az „abnormális” tevékenységek megnevezésével és megmutatásával megerősítsék a „normális”-nak és felsőbbrendűnek tekintett családot. Azt remélték, hogy a „bűnös” magatartások elriasztó képével a „helyes” úton tarthatják a családok tagjait. (Weeks, 1989: 243) A homoszexualitás egyike volt a „bűnös” magatartásoknak, ezért elítélték és megbélyegezték. Valamennyi hatalmi eszközt igénybe vették, hogy a szabályok keretei közé kényszerítsék: jogszabályokban tiltották, a sajtó elítélő cikkeket írt és a rendőrséggel karöltve rendszeresen leleplezte a „férfitanyákat”. Az orvostudomány gyógymódokat dolgozott ki erre a „kórra” és más tudományokhoz hasonlóan tipizálta. Freud három (invert, átmeneti és alkalmi típusok), Kinsley hét, Harvey pedig egyenesen negyvenhat típust dolgozott ki (köztük olyanokat, mint a „romlott fiatal férfi”, a „vallásos”, a „testépítő” és a „nőgyűlölő” stb.). (Weeks, 1991: 83) A melegekkel szembeni intolerancia forrása legalább kettős. A homoszexuális magatartásformák, a heteroszexuális többség értelmezésében, megbontják a férfiasság és a hatalom szokásos kapcsolatát, még akkor is, ha a meleg férfiak elutasítják a férfiatlanság vádját. (Giddens: 209) Növeli az elutasítást az a felfogás is, miszerint a magánélet szexuális szokásai és a közéleti tevékenység nem választható el egymástól. Könnyen lehet diszkrimináció az eredménye annak, ha elfogadjuk ezt a feltevést, hiszen ezzel elfogadhatóvá válik a megkülönböztetett emberek – itt a melegek és leszbikusok – bizonyos foglalkozásoktól való eltiltása. (Tóth, 1994: 22)

35

A családon kívüli szexualitás szabályozása

A homoszexualitással szembeni előítélet forrásai

A tolerancia forrásai

A 20. század utolsó harmada mind az Egyesült Államokban, mind Európában jelentős változásokat hozott. Az Európai Parlament 1984-ben kodifikálta a melegek jogait. A tolerancia szintjének növekedése mögött a nemek kapcsolatának megváltozása áll. A férfihatalom a családban és a társadalomban is értelmetlenné, sőt helyenként a szükséges változások akadályává vált. A hagyományok szerint mereven elválasztott nemek az emancipáció, majd a jelenleg is zajló, a nemek kötöttségek alóli felszabadulása következtében közelebb kerültek egymáshoz. Érthető, ha a homoszexualitás ma már sokkal kevésbé fenyegeti a férfiasság társadalmi pozícióját, ha fenyegeti egyáltalán. Valószínűnek tekinthető, hogy a szexuális magánélet és a közéleti szereplés között sem látnak már olyan szoros összefüggést az emberek, mint korábban. 1.2.5.1. A homoszexualitás hazai megítéléséről Egy 1991-ben végzett kutatás szerint (Tóth, 1994) a társadalomban eltérő mértékű a homoszexuálisokkal szembeni intolerancia, a legnagyobb a társadalom középső csoportjaiban, elsősorban falun, ahol többször vezetett öngyilkosságokhoz a közvélemény elutasító magatartása, de a városokban is könnyen eredményezhet elbocsátást az, ha valakiről kiderül, vagy csupán ráfogják, hogy meleg. A társadalmi hierarchia két szélén, az alsó és az elit csoportokban a tolerancia nagyobb. (Tóth, 1994: 77) A vizsgálat során a válaszadók többsége (61%) elutasító volt, mindössze 14% mutatkozott toleránsnak, 25% pedig semlegesnek tartotta magát az adott kérdésben. (Tóth, 1994: 22) 5. tábla Be kell-e avatkozni a homoszexuálisok életébe (annak megváltoztatása érdekében)? (Tóth, 1994)

Fizikai Szellemi 36

Be kell avatkozni Nem kell beavatkozni Munkajelleg szerint % 10,6 89,4 14,8 85,2

100 100

Vallásosság szerint % 18,1 81,9 11,2 88,8

Vallásos Nem vallásos

100 100

A döntő többség a homoszexuálisok életét a magánügyüknek tekinti, és nem tartja helyesnek a beavatkozást. (5. tábla) Látható azonban, hogy a szellemi foglalkozásúak és a vallásos emberek között több intoleráns található. Különösen nagy eltérés figyelhető meg, ha az iskolai végzettséget vesszük szemügyre. Az általános iskolát végzetteknek mindössze tíz százaléka támogatná a beavatkozást a homoszexuálisok életébe, a felsőfokú végzettséggel rendelkezőknek viszont már az egynegyede. A válaszok némileg másként szóródnak, amikor be kell sorolni a homoszexualitást a bűntől a jogig (azaz: joga van hozzá) terjedő skálán. A legtöbben magánügynek, illetve a normától való eltérésnek tekintik. Alig találni olyan válaszadót, aki „bűn”-nek minősíti (arányuk mindössze 1,5%). Ezt a vizsgálatot végzők úgy értékelték, hogy a magyar társadalomból szinte teljesen hiányzik ez a 19. századi felfogás. Elítélő véleményt tartalmaz azok véleménye, akik „betegség”-nek tekintették. Többségük a homoszexuálist magát tartja felelősnek a helyzetéért. A „normától való eltérés” szintén tartalmazza ezt az álláspontot. A „magánügy” és a „jog” egymáshoz közelálló, toleráns viszonyulást mutatnak. 6. tábla A homoszexualitás megítélése (Tóth, 1994: 103-105)

Fizikai Szellemi

Bűn

Betegség

2,1 0,9

24,4 25,7

Normától eltérés Magánügy Munkajelleg szerint % 36,0 29,8 29,3 36,0

Jog

7,9 8,1

37

100 100

Vallásos Nem vallásos

1,7 1,4

27,9 20,5

Vallásosság szerint % 38,9 32,1

24,9 36,9

6,6 9,2

100 100

Iskolai végzettség szerint a szakmunkásképzőt végzettek és az érettségizettek között a legmagasabb azok aránya, akik bűnnek tartják a homoszexualitást (2,0 – 1,8%). Betegségnek legtöbben az általános iskolát végzettek között tekintik (27,8%), ugyanez a helyzet a normától való eltéréssel is (43,0%). Magánügynek és jognak viszont leginkább a felsőfokú végzettségűek vélik (42,7 és 11,5%). 1.2.6. Pornográfia

A pornográfia személytelenné tesz

Pornográfia alatt általában azokat az erotikus tárgyú írott vagy szóban előadott történeteket, illetve képileg ábrázolt jeleneteket értjük, melyek határozott célja, hogy a befogadóban szexuális izgalmi állapotot hozzanak létre. Ezt a jelenséget az egyik álláspont szerint a szexualitás felszabadításaként, a másik szerint a nők polgári jogainak és személyi integritásuk megsértéseként kell értékelni. Vajon valóban az emberi méltóság és ezáltal az egyéni szabadság megsértése a pornográfia? Ebben az esetben minden kétséget kizáróan káros, mert eltárgyiasítja a szexualitást, és megerősíti a patriarchális elnyomást – ahogyan ezt, többek között a feminista* mozgalmak tartják. Viszont, a nemi aktus és a nemiség nyílt, kendőzetlen ábrázolása úgy is értelmezhető, mint a felesleges, értelmetlen, sőt káros tabuk és tilalmak felszámolása. A pornográfia megítélésében ütköző álláspontok jelzik magának a jelenségnek az ellentmondásosságát. A pornográfia – ma – elsősorban a férfikultúra része. Ezért a legtöbb esetben az, ahogyan a szexualitást és a nőt bemutatja, jelentős mértékben a férfiak felsőbbségét ábrázolja.

*

Feminista (latin): a nők egyenjogúsításának híve.

38

(Tévesnek tekinthetjük viszont azt a felfogást, hogy egy jelenség ábrázolása, vagy az ábrázolás meghatározott módja kiváltja vagy erősíti az ábrázolt jelenséget.) A pornográfia egyik legjellemzőbb sajátossága ma az, hogy fogyasztható áruvá alakítja a nemiséget és ezzel valóban személytelenné teszi a nők és a férfiak közötti szexuális kapcsolatot. A 19. században a viktoriánus korabeli* pornográfia olyan kultúrából származott, mely tagadta a szexuális vágyat, s ennek következtében perverz és fantazmagórikus formákba kényszerítette azt. (Hunter–Sanders–Williamson: 68) Az is igaz viszont, hogy az ebben a korban készült pornográf fényképfelvételek ma ártalmatlannak és szentimentálisnak tűnnek. (Haeberle: 219) A nemi szervek és aktusok ábrázolása minden népnél megtalálható volt a történelemben, de az ilyen ábrázolások cenzúrázása viszonylag új jelenség. Az erkölcstelennek ítélt könyvek és képek betiltása, terjesztésük megakadályozása csak a 1819. században, „az élet elpolgárosodásával” jelent meg és vált uralkodóvá. (Haeberle: 220) A pornográfia ellenzői azonban legtöbbször nem a nőket védik és nem a szexualitás eltárgyiasítása ellen lépnek fel, hanem a pornográf alkotásokat szemlélő fiúk egészségéért aggódnak. Ennek hátterében az a régi felfogás áll, hogy a korai nemi élet, az el nem fojtott (szexuális) vágyak ártalmasak a gyermeki fejlődésre. Elizabeth Blackwell orvosnő 1879-ben még a következőket tanácsolta a szülőknek: „A szülők nem becsülhetik túl a különféle erkölcstelen irodalmi termékekből származó veszélyeket.” Mivel azok „a fiatalok fogékony agyát olyan szavakkal, képekkel és bűnre való utalásokkal ostromolják, amelyek örökre elraktározódnak, éjszaka és nappal a legváratlanabb pillanatokban törnek elő, gyengítik az ellenállóképességet, és a gondolkodást a bűn légköre hatja át … minden buja irodalmi termék, legyen akár régi,” (itt az ókori görög és latin irodalomra gondol) „akár új keletű, valóban mérgező jellegű, és romboló hatással van az agy minőségére.” (Idézi Hunter–Sanders–Williamson: 56)

*

Viktoriánus kor: Viktória királynő (1837–1901) uralkodásának időszaka Angliában. 39

Aggodalom a fiúk egészségéért

Felszabadító hatású pornográfia

Nem meglepő tehát, hogy úgy gondolták, a pornográfia fogyasztói érzelmileg éretlen, tanulatlan, fejlődésükben visszamaradott emberek. Valójában azt feltételezték, hogy a szexualitás, legalábbis annak jóvá nem hagyott formái lealacsonyítják és megrontják az embereket. A másik, a 20. század második felében kialakult felfogás szerint a pornográfia fellazítja azokat a határokat és lebontja azokat a falakat, melyek közé a szexualitást és a nemek viszonyát beszorították. Egyesek szerint ennek egyik következménye a szexuális erőszak csökkenése. (Szilágyi: 290) Másik következménye viszont az, hogy feloldja a magánszférát védő határokat, kiemeli onnan és nyilvánossá teszi a szexualitást. Ez csak akkor hajtható végre, ha fogyasztási cikké (könyvvé, filmmé, újsággá stb.) változik az, ami ha közös vágy és beleegyezés szerint történik, két ember magánszférájának része. Számolni kell azzal, hogy a magánszféra megsértése lehetővé teszi azt, hogy hatalmi eszközökkel avatkozzanak a működésébe. 1.2.7. Prostitúció

A szexuális tárgy

A prostitúció a nemi aktus üzleti jellegű szolgáltatása, ahol az ellentételezés történhet pénzben, illetve más javak és/vagy előnyök formájában. A prostitúcióban nők, férfiak és gyermekek egyaránt érintettek, a gyermekeket kivéve prostituáltként és prostituálóként egyaránt. A fejezet során elsősorban a női prostitúcióról lesz szó, mert azon keresztül lehet a legalaposabban bemutatni ezt a jelenséget. A prostitúció sokrétű, ellentétes sajátosságokkal rendelkező társadalmi jelenség. Vegyük szemügyre először, mint a nemek közötti munkamegosztás elemét. Ez a munkamegosztás a nők számára hagyományosan a lány, az anya és háziasszony, valamint a szexuális vágyak (kielégítésének) tárgya szerepeket kínálja. Az utóbbi megvalósulhat a szerető, a feleség és a prostituált alakjában is, mindegyik esetben fogyaszthatóvá téve a szexualitást. – Nagyon fontos: a szexuális tárgy csak az egyik lehetséges jelentése a szeretőnek és a feleségnek! Mindkét eset-

40

ben létezik ugyanis a férfi és a nő közötti érzelemgazdag, kölcsönös viszony, amely kizárja a nő alávetettségét. Sokszor elhangzik, hogy a prostitúció a „legősibb mesterség”, ez az állítás két kijelentést tartalmaz. Az egyik a nemi aktust a nő részéről eleve úgy tekinti, mint amelynek nem célja a nő öröme. Munkának is mondhatnánk, de a (női) test nemigazdasági hasznosítása nem legitimálódott (nem vált társadalmilag és jogilag elfogadottá). (Léderer: 25) A másik szerint pedig a prostitúció, a túlzottan aktív szexualitás, az önfelkínálás természetükből eredően, időtlenül jellemző a nőkre. Mindkét állítást hamisnak tekinthetjük. A prostitúció a szexualitásnak az a formája, amelynek sosem célja a társadalom népességének növelése, azaz sohasem produktív, mint bármely más üzleti kapcsolat arra törekszik, hogy a vásárló szükségleteinek kielégítése révén növelje az eladó anyagi hasznát. Ebből a szempontból valójában nem is érthető, miért olyan nagy a prostitúcióval szembeni társadalmi tiltakozás és miért ítélik el olyan nagy mértékben. A prostitúció mást és mást jelentett a történelem folyamán a különböző társadalmakban. Az ókorban leginkább két formája volt ismeretes, az egyik a szakrális (vallási) prostitúció, amely összefüggött a termékenység-szertartásokkal, a másik pedig a rabszolgák prostitúciója. A középkorban sem üzleti alapon nyújtott nemi szolgáltatásnak tekintették. A köznapi nyelvben a „szajha” azt jelentette, hogy az adott nő szexuális viselkedésében valami elítélendő található: túl sok férfival, vagy pappal volt dolga, netán a férje mellett mással is. A prostituált az egész férfiközösség nője volt. Ez az oka annak, hogy a bordélyban dolgozó nőnek tilos volt külön szeretőt tartania, s ha mégis tartott, azt erkölcstelennek tekintették. A polgári Európában hosszú ideig két elv határozta meg a prostitúció helyét. Az egyik, miként a középkorban is, amellett érvel, ha nem lennének prostituáltak, akkor a férfiak a „tisztességes” nőket rohannák meg, és az ő „bukásukat” okoznák. A másik érv tulajdonképpen új, arról szól, hogy a nők nem képesek szexuális gyönyört átélni, legalábbis a „tisztességes” asszonyok nem élvezhetik a szexet. Ezért a férfiaknak szükségük van szexuális késztetéseik levezetésére, és a prostituáltak valójában szívességet tesznek a „tisztességes” nőknek 41

Történeti formái

Prostitúció és szexuális szabadság

azzal, hogy a minimumra csökkentik férjeik közeledését. (Karras: 1996) A modern társadalmakban a prostitúció szemben áll mind a szexuális szabadság privát örömeivel, mind pedig a szexualitás funkcionális rendszerével, a családdal. (Davis: 66) Társadalmi szempontból – a funkcionalisták szerint – a privát örömök és a prostitúció egyaránt negatív hatást gyakorol a társadalmi rendszer működésére, mert mindkettő veszélyezteti a nemek szabályozott és ellenőrizhető kapcsolatát, hiszen a nemi érintkezés mindkét esetben függetlenné válik a reprodukciótól. A hatvanas évek szexuális forradalma idején úgy tűnt, a szexuális szabadság növekedése a prostitúció ellen hat, ezt azonban akkor nem tekintették minden szempontból kívánatosnak. Úgy ítélték meg, hogy a prostitúció kevésbé veszélyezteti a társadalmat, mert jobban beilleszthetőnek tűnt és jól ismert, üzleti szabályok szerint működött. A prostitúció – írta Davis nem kis cinizmussal – „mindent egybevéve, gazdaságos. Lehetővé teszi ugyanis, hogy kis számú nő gondoskodjék nagy számú férfi igényeiről, s így a legmegfelelőbb terepet alkotja, ahol a hadseregek tagjai és a köztünk élő idegen, perverz és taszító külsejű emberek levezethetik felgyülemlett szexuális energiáikat. Olyan szerepet tölt be, amelyet nyilvánvalóan egyetlen más intézmény sem tud teljesen betölteni.” (Davis: 68) Ez a megközelítés a rendszer érdekében figyelmen kívül hagyta mindazt, ami emberi, és a férfi és a nő közötti kapcsolat hierarchikus voltát, a nők kiszolgáltatottságát támogatta. 1.2.7.1. A prostitúció okai A prostitúció okait két irányban kereshetjük: megvizsgálhatjuk a prostituáltak, illetve a prostituálók magatartását befolyásoló okokat. A prostituáltak közé azok a nők, férfiak és gyerekek tartoznak, akik szexuális szolgáltatások nyújtásából élnek. A prostituálók közé tartoznak azok, akik igénybe veszik ezeket a szolgáltatásokat, valamint azok, akik szervezik, üzletként működtetik és hasznot húznak belőle.

42

A legelső ok, ami a nőket és a férfiakat arra kényszeríti, hogy prostituáltak legyenek, az a nyomor, ami nem kizárólag őket érinti, hanem a családjukat és gyermekeiket is. A múltban és a jelenben egyaránt ez a legfontosabb meghatározó tényező. (Lásd: A nyilvánvaló nők c. kötet tanulmányait.) A prostituáltak között erős hierarchiát lehet megfigyelni a szolgáltatások színvonala, valamint a szolgáltatásokat igénybevevők szerint. A vevők a társadalom valamennyi rétegéből származnak, ezért a prostituáltak hierarchiája a társadalmi hierarchia tükre is bizonyos mértékig. Ez a rétegződés közvetlenül is megfigyelhető a szolgáltatás helye és ára szerint. A hierarchiában legalul azok a prostituáltak találhatóak, akik nyílt terepen, az utak mentén, parkolókban és a városok utcáin keresnek megrendelőket. A hierarchia csúcsán pedig azok vannak, akik bárokban vagy kizárólag telefonon keresztül érhetőek el. 7. tábla A prostituáltak szolgáltatásainak árai közötti különbségek Budapesten (Forrai: 33) Utcai szolgáltatás Kisebb bárokban nyújtott szolgáltatás Escort-szolgáltatás bárokban

Nők 1 min. 2-szeres max. 15-szörös min. 15-szörös max. 70-szeres

Férfiak 1 min. 3-szoros max. 15-szörös min. 24-szeres max. 80-szoros

(A táblázat a megkereshető összegek arányait mutatja, tekintettel arra, hogy azok valamivel stabilabbak, mint az abszolút összegek.)

Az árak közötti eltérés jól mutatja a különbséget. Budapesten a kilencvenes években a NEVI* végzett kutatatást a prostituáltak között, a vizsgálatban három szolgáltatási kategóriát különböztettek meg a nőknél és a férfiaknál egyaránt. A 7. táblázatban látható, hogy az utcai prostitúcióval rosszabb munkafeltételek és kisebb biztonság mellett csak egy töredékét lehet megkeresni annak, mint a vizsgálat által elért „elit” szinten.

*

Nemzeti Egészségvédelmi Intézet 43

Nyomor

Prostituáltak közötti hierarchia

A nyomorúság prostituáló hatását jól mutatja, hogy a budapesti utcákon dolgozó női prostituáltak 60 százaléka az ország keleti felének válságövezeteiből – elsősorban SzabolcsSzatmár-Bereg, Borsod-Abaúj-Zemplén és Hajdú megyékből – jött a fővárosba. 8. tábla A budapesti utcai prostituáltak korcsoportos megoszlása (Forrai: 29) Korcsoport

Nők

Férfiak %

14-17 18-24 25-29 30 év felettiek

22 60 15 3 100

19 57 22 2 100

9. tábla A budapesti utcai prostituáltak származási hely szerinti megoszlása (Forrai: 29) Nők

Férfiak %

Budapest Vidékről jött Romániából jött Ukrajnából jött

Familiáris prostitúció

A prostituáltak életkörülményei

20 60 12 8 100

30 30 40 – 100

Ugyancsak a szegénység és a nyomor kényszerítő hatására utal az, hogy a nők 60%-a és a férfiak 44%-a magyar cigánynak vallotta magát. Esetükben sokszor familiáris prostitúcióról van szó, amikor a futtató a férj vagy a család egyik férfi tagja, akik közül a nagy családok vezetői is kikerülnek. (Forrai: 29) A prostituáltak lakáskörülményei szintén igen változatosak. Legtöbbjük, a hierarchia alján, a futtatójuknál, albérletben vagy családnál laknak. Igen kevesen vannak, akik önálló la44

kással rendelkeznek, közülük a legjobb helyzetben lévőknek két lakásuk is van, egy, ahol élnek és egy a munkára. 10. tábla A budapesti utcai prostituáltak családi állapot szerinti megoszlása (Forrai: 30) Nők

Férfiak %

Hajadon, nőtlen Családos (gyerekkel), nős

70 30 100

90 10 100

11. tábla A budapesti utcai prostituáltak iskolai végzettség szerinti megoszlása (Forrai: 30) A férfiakról nincs adat. Nők

Férfiak %

8 általánost nem fejezte be 8 általános Szakképesítéssel rendelkezik

9 86 5 100

– – –

A prostitúció mindenütt együtt jár az erőszakkal. A nők esetében a gyermekkori, családon belüli szexuális zaklatást gyakran tekinthetjük a prostitúció kiváltójának. Egyes felmérések szerint a prostituáltak 75-80 százaléka gyermekkorában erőszak, a legtöbb esetben szexuális erőszak áldozata volt. (Forrai: 35) A szexuális zaklatás egyáltalán nem ritkaság a családokban, egyes adatok szerint a nők 23, a férfiak 11 százalékát zaklatták szexuálisan gyermekkorában. (Janus & Janus: 111) A prostituálás azonban nemcsak a közvetett (gyerekkorban elkövetett) erőszakkal függ össze, amelynek a célja a legtöbb esetben más, hanem direkt módon is összekapcsolódik az erőszakkal. Elsősorban a fiatal nőket kényszerítik prostitúcióra. Ilyen az, amikor a férj kényszeríti utcára a feleségét, vagy az apa a lányát. 45

Az erőszak mint kiváltó ok

Nő- és gyermekkereskedelem

Mindennapi erőszak

A tiltó politika hatása

Megengedő politika

Mindenekelőtt ide tartozik viszont a (nemzetközi) nőkereskedelem és a gyermekprostitúciót munkaerővel ellátó gyermekkereskedelem. Az emberkereskedelem női áldozatainak száma az egész világon 1-2 millió fő között van évente, Európán belül ez a szám 200-500 ezer. (Knaus–Reiter– Kartusch: 5) Az ENSZ becslései szerint az emberkereskedők éves haszna a világ egészét tekintve 7 milliárd dollár körül van. Az emberkereskedők módszerei közé tartozik, hogy hirdetésekben munkalehetőséget kínálnak, majd a célországba érve a jelentkező nőket a fenyegetettség, a kényszerítés és az alapvető emberi jogoktól való megfosztás várja. Az emberkereskedelmet nemzetközi bűnszövetkezetek védelmezik és segítségükre van az adott országokban a rendőrségen és a más hivatalos szerveken belül létező korrupció. (Knaus–Reiter– Kartusch: 8) A prostituáltak többségét mindennapjaikban is erőszak veszi körül. Az ügyfelek, a futtatóik és a rendőrök is erőszakos cselekedeteket követnek el velük szemben. Az erőszakot elkövetők sokszor büntetlenül ússzák meg tettüket, amit az tesz lehetővé, hogy a prostituáltakat a közvélekedés is elítéli. (Knaus–Reiter–Kartusch: 14-15) Az ügyfelekről, akiknek kereslete életben tartja a prostitúciót, keveset tudunk, őket hallgatás védi. Annyi mégis tudható, hogy sokan közülük házasok és családapák, a közvélemény szemében „tisztességes” emberek. (Forrai: 33) A tiltó, a prostitúciót illegalitásba kényszerítő politika valójában azoknak a bűnszövetkezeteknek kedvez, amelyek hasznot húznak az emberkereskedelemből és a prostitúcióból. Ez a politika ténylegesen növeli a nő- és a gyermekkereskedelem esélyeit, teret biztosít a kiszolgáltatottságnak, az erőszaknak és a korrupciónak. Eredménye ennek a modern rabszolgaságnak a tartósítása. A nemzetközi közösségben egyre inkább teret nyer az a vélemény, hogy a szexuális szolgáltatás (a szexipar részeként) valójában munkatevékenység. Ez a megközelítés hangsúlyozza, hogy nagy súlyt kell fektetni az emberi jogokra és a munkavédelemre. „Amíg a szexiparban végzett munkát nem ismerik el törvényes munkavégzésként és nem alkalmazzák arra a megfelelő jogi szabályozást, a jelenlegi helyzet feltehetőleg változatlan marad.” (Knaus–Reiter–Kartusch: 16) 46

1.2.8. Nemi erőszak A nemek közötti alárendelt viszony legegyértelműbb és egyúttal legdurvább formája a nemi erőszak. A vizsgálatok tanúsága szerint a nemi erőszakot előidéző tényezőket nagy valószínűséggel nem az elkövető személyiségvonásaiban kell keresnünk, ezért szinte lehetetlennek tűnik az elkövetők előzetes azonosítása. (Hiekel & Endres: 25) Sokkal valószínűbbnek látszik, hogy kulturális tényezőket kell felelőssé tennünk – az elsősorban nőkön és gyermekeken elkövetett – nemi erőszakért. A nők negatív értékelése, a tradicionális szexuális szerepfelfogás (vagyis az, amely a férfit tekinti aktív, hatalmi, a nőt pedig passzív, alávetett szereplőnek) és az erőszakos beállítódás jellemző a tettesekre. Összefüggés mutatható ki a merev szexuális beállítódás, az erőszak elfogadása és a nemi erőszakkal kapcsolatos álláspont között is. A nemi erőszakot az a kulturális minta segíti elő a leginkább, amely mitizálja az erőszakot – mint a férfiasság, a gyengébbek feletti hatalom szimbólumát – és mereven ragaszkodik egyfajta (férfi) felsőbbrendűségbe vetett hithez. Ennek következtében általában véve elfogadja a nőkkel (és a gyengébbekkel) szembeni erőszakot, amelynek ezután a nemi erőszak csak speciális esete lesz. A feministák szerint mindez azt jelenti, hogy „a szexuális erőszak mintegy a szociális kontroll hatalmi eszközéül szolgál”. (Catharine MacKinnon, idézi Thun:17) Az erő és az erőszak hívei gyakran ártalmatlannak tüntetik fel tettüket és becsmérlik az áldozatot. Ezt teszik azok is, akik a nemi erőszakot tüntetik fel ártalmatlannak és az áldozatok bűnrészességét hangsúlyozzák, ezáltal igyekeznek mentesíteni a tettest a tett súlya alól. (Heikel & Endres: 27)

47

Forrásai

Az erőszak mitizálása

Fogalmak: társadalmi nem, szexualitás, homoszexualitás, pornográfia, prostitúció,

Ellenőrző kérdések (utána zárójelben annak a fejezetnek a száma, ahol szó esik az adott témáról): £ £ £ £ £ £ £

Milyen kapcsolat van a társadalmi nemek és a szexualitás között? (1.1. és 1.2. fejezet) Milyen értelemben magánügy és milyen értelemben közügy a szexualitás? (1.2.) Mi volt eredetileg és hogyan változott meg az „erkölcsös” és a „nem erkölcsös” szexualitás? (1.1. és 1.2.2.) Hogyan változott meg a szexualitásban a nemek helyzete? (1.2.4.) Mi a homoszexualitással szembeni intolerancia és tolerancia forrása? (1.2.5. és 1.2.5.1.) Melyek a prostitúció fő sajátosságai? (1.2.7.) Milyen tényezők hatnak a prostitúció kialakulására? (1.2.7.1.)

Ajánlott irodalom: BOURDIEU, PIERRE: Férfiuralom, Napvilág, Budapest, 2000 ESZENYI MIKLÓS: Homoszexualitással kapcsolatos bűncselekmények, homoszexuális prostitúció, In: Belügyi Szemle, 2000/4-5. sz. FORRAI JUDIT: Prostituáltak, emberkereskedelem, In: Belügyi Szemle, 2000/3 Különszám HAEBERLE, ERWIN J.: „Pornográfia” Múlt, jelen, jövő, In: Szenvedélybetegségek, VII. évf. 3. sz. LÉVAI KATALIN: A nő szerint a világ, Osiris, Budapest, 2000

48

2. Háztartások

A modern társadalmakat alkotó egyének (individuumok), férfiak és nők tevékenységének területe felosztható közszférára és magánszférára. A közszféra alatt a munka, valamint a politikai, vagyis a közös ügyek és azok intézésére irányuló tevékenység területeit értjük. A közszféra a társadalomnak az a része, ahol az egymástól független és egyenlő egyének találkoznak. A közszféra a személytelen kapcsolatok világa. A magánszféra többféleképpen is kapcsolódik a közszférához, – tárgyalására a fejezet későbbi részében (2.2.1.) kerül sor. Magánszférának nevezzük azt a társadalomterületet, ahol az egyének viszonylag szabadon alakíthatják a maguk környezetét, választhatják meg életmódjukat, használhatják fel a rendelkezésükre álló anyagi eszközöket és választhatják ki társaikat. A magánszféra tehát a személyes kapcsolatok és a viszonylagos szabadság területe. Az ebben a fejezetben bemutatott háztartástípusok a magánszféra részét alkotják, ám nem teljesen azonosak azzal. A magánszférába tartozik még a személyes kapcsolatok számos más formája, melyek a háztartásokon kívül alakulnak ki és állnak fenn. A háztartás összefogja az életvitel legalapvetőbb tényezőit, és működőképes keretet biztosít a számukra. A háztartás jelenti a lakást, a rendelkezésre álló javakat és azokkal való gazdálkodást, valamint a társas együttlét tartós formáit. Egy háztartást ebből következően meghatározhatunk azzal, kik (hányan és milyen kapcsolatban lévők), milyen feltételek között, milyen módon élnek együtt, milyen javakkal és hogyan képesek gazdálkodni. Ebben a fejezetben a háztartásokban élőkről és az őket összefűző viszonyokról lesz szó. A feltételek (lakás) és javak (jövedelmek, vagyon) tárgyalására az 3. és a 5. fejezetben kerül sor.

49

Közszféra

Magánszféra

Mit jelent a háztartás?

A statisztikai adatfelvételeknél, pl. a népszámlálásoknál* a fentitől eltérő háztartásdefiníciót használnak. Eszerint a háztartás „az együtt lakó és a megélhetési költségeket megosztó, együtt fogyasztó (étkező, tartós javakat közösen használó) emberek csoportja, akik általában, de nem szükségképpen rokonok.” Ebből kiindulva a háztartások öt típusát sorolják fel: A háztartások típusai

£ £ £ £ £

Nukleáris** családi háztartások – szülők és gyerek(ek); Kiterjesztett családi háztartások – nukleáris család és rokonok együttélése; Több családmagból*** álló háztartások – azaz több nukleáris család együttélése (nagycsalád); Egyéb összetételű háztartások – nem egy családhoz tartozók együttélése; Egyszemélyes háztartások. (Andorka, 1997: 353)

Ez a felosztás a típusok meghatározásánál a nukleáris családot tekinti kiindulópontnak és felsorolja az attól eltérő formákat. A statisztikai és szociológiai irodalomban használnak más, nem családcentrikus háztartás-meghatározást is, ilyen pl. az Egyesült Államokban a népszámlálásoknál alkalmazott definíció****, amely a lakóhelyet veszi alapul: eszerint háztartásnak tekinthető „az az egyedülálló, vagy embereknek az a csoportja, akik rendelkeznek lakcímmel és megosztják egymással élelmüket és szállásukat”. (Jary & Jary: 286) Ebben a fejezetben, figyelembe véve a fenti meghatározásokat, a háztartásokat mint a társas kapcsolatok különböző típusait tárgyaljuk és nagyobb súlyt helyezünk a változások folyamataira, valamint az új jelenségekre.

*

Népszámlálás, más néven cenzus: tízévente tartott, a népesség egészét felmérő vizsgálat. Mikrocenzus: a két cenzus között nagyméretű mintával dolgozó adatfelvétel. ** Nukleáris (latin): elemi, mag. *** Családmag: azonos a nukleáris családdal, azaz a szülőkkel és a gyerekekkel. **** Definíció (latin): a vizsgálat tárgyának lényeges jellemzőit összefoglaló meghatározás. 50

A társas kapcsolatok típusai szerint megkülönböztetünk egyszemélyes és családháztartásokat, valamint ezeken belüli alcsoportokat. 2.1. Egyszemélyes háztartások A háztartások olyan informális csoportok, melyekben az egyének között viszonylag tartós kapcsolatok állnak fenn. Formálisnak nevezzük azokat a csoportokat, amelyek előre rögzített szabályok alapján épülnek fel és működnek. A formális csoportokra az jellemző, hogy a tagjai közötti kapcsolatok személytelenek, azaz nem veszik figyelembe az egyének sajátos tulajdonságait. Ilyen csoportoknak tekinthetőek például a különféle szervezetek. Informálisnak nevezzük azokat a csoportokat, amelyek nem alakítanak ki rögzített szabályokat és amelyekben nélkülözhetetlen a csoporttagság önkéntes vállalása és a tagok személyiségének figyelembevétele. (Csepeli, 1997: 407) A háztartások esetében a legkisebb „csoport” nem kettő, hanem mindössze egy tagból áll. Az egyszemélyes háztartások igen változatosak életkor, az egyedül élés szándékos vagy nem szándékos, kényszerű jellege, a partnerkapcsolat típusa (tartós partnerkapcsolatot tart-e fenn vagy sem, esetleg egyáltalán nincsen partnere), a jövedelem forrása és nagysága, valamint az életmód szerint. A fejezetnek ebben a részében az egyedül élők három csoportját tárgyaljuk. Az első csoportot az amerikai szociológiai irodalomból átvett „single”* kifejezéssel jelölik. Azokat az egyszemélyes háztartásokat nevezik így, melyek tagjai szabad elhatározásukból, maguk választotta életmódként élnek egyedül. Az akaratuk ellenére egyedül élők alkotják a második csoportot. Őket magányosoknak nevezhetjük, hiszen inkább a hátrányait tapasztalhatják és az egyedül élés számukra egyedüllétet jelent. *

Single (angol): egyedülálló, egyedül élő. 51

Formális csoport

Informális csoport

Az egyszemélyes háztartások változatai

A harmadik, Magyarországon legnépesebb csoportot azok az idős emberek alkotják, akik, legtöbbször társuk halála miatt maradtak egyedül. A három csoportnak egészen mások a jellemzői és egészen mások a problémái. 2.1.1. Az egyszemélyes háztartások számának alakulása Az egyszemélyes háztartások aránya nő

Az egyszemélyes háztartások számának és arányának magyarországi változását mutatja a 12. tábla. Egyértelmű növekedést figyelhetünk meg mind a családháztartásokhoz viszonyított arányban, mind pedig az egyszemélyes háztartásokban élők számában. 1996-ig az egyszemélyes háztartások aránya közel tíz százalékponttal emelkedett, az egyedül élők száma pedig majdnem a kétszeresére nőtt. A háztartásoknak ez a típusa Magyarországon is egyre nagyobb jelentőségre tesz szert. 12. tábla Az egyszemélyes háztartások aránya Magyarországon az öszszes háztartáshoz viszonyítva és az egyedül élők száma (KSH) % Fő

1970 17,5 590 000

1980 19,6 731 000

1990 24,3 946 000

1996 26,1 1 010 000

13. tábla Az egyszemélyes háztartások aránya Európa néhány országában 1960-1990 (Hradil, 1995: 18) 1960

1970

1980

1990

28 25 15 22 31 18 33

30 27 18 26 35 22 39

% Ausztria Franciaország Görögország Nagy-Britannia Nyugat-Németország Olaszország Svédország

52

20 20 10 15 21 11 20

26 22 11 18 25 13 25

Hasonló trendet láthatunk egyes európai országok adatait vizsgálva. A 13. táblában szemléltetésként mutatunk be néhányat. Az egyedül élők aránya, eltérő ütemben, de valamennyi európai országban emelkedik. Az egyedül élők csoportján belül is egyre nagyobb a jelentősége és aránya azoknak a háztartásoknak, ahol az egyedül élés életforma. 2.1.2. Az egyedül élés mint életforma. A „single” jelenség Az egyedül élő embereket régebben úgy tekintették, mint akik elvesztették a közösségben élés lehetőségét, vagy nem is voltak képesek megszerezni azt, ami pedig minden más embernek egészen természetes volt. Úgy tekintettek rájuk, mint szerencsétlenekre, fogyatékosokra, mert nem voltak képesek párt találni, családot alapítani vagy fenntartani azt. Tradicionálisan ezért két részre osztották az egyedül élőket. Az első csoportba kerültek azok, akik egyáltalán nem házasodtak meg. Őket, ha egy bizonyos kort elértek, olyan szavakkal jelölték, melyek azt mutatták, hogy nevetségesek (lásd: agglegény, de leginkább a nőkre vonatkozó kifejezéseknél érezhető: aggszűz, vénlány). Ezek a kifejezések félreérthetetlenül utaltak arra, hogy híján vannak bizonyos – szükségesnek ítélt – képességeknek. A másik csoportba kerültek azok az egyedül élők, akik valaha házasok voltak, de vagy megözvegyültek, vagy elváltak. (Pohl: 47) Ez a szemlélet megfelelt azokban a társadalmakban, amelyekben a népesség majdnem teljes egészében házaspári kapcsolatokban élte le az életét, és ahol valóban szerencsétlenséget jelentett az, ha valaki nem volt képes ilyen kapcsolatot létrehozni vagy megtartani. Ez a felfogás bizonyosan nem megfelelő azokban a társadalmakban, ahol az emberek egyre növekvő számban élnek egyedül. A modern társadalmak pedig kétségtelenül ilyenek. A 20. század második felében Amerikában és Európában az egyedül élésnek teljesen új formája jelent meg és terjedt el. Az önálló életet kezdő fiatalok – ezt a kort általában a 25. életévre teszik, figyelembe véve a felsőoktatási tanulmányok 53

Az egyedül élők korábbi megítélése

Az egyedüllét okai

Értékváltás

befejezésének valószínű idejét – alkotják a magját annak a csoportnak, amelynek tagjai önként, tudatosan vállalják egyszemélyes háztartások létrehozását. A csoport életkori határait 25-45 (Opaschowski: 26), vagy 25-55 évben (Hradil, 1995: 9) adják meg. Az ezeken az életkori határokon belül lévő, az egyedül élést életformaként vállaló férfiakat és nőket nevezi a szociológia „single”-nek. Arányuk elsősorban a városi társadalmakban magas, olyan nagyvárosokban például, mint Berlin, München vagy Hamburg több az egyszemélyes, mint a többszemélyes háztartás. (Opaschowski: 25) A „single” csoport létrejötte szorosan összekapcsolódik az értékek megváltozásával. Az értékváltás főbb jellemzői a következők: £

£

A konvencionális* társaskapcsolati formák elutasítása. A német kutatások eredményei szerint minden harmadik 1829 év közötti nőnek fontosabbak a barátok, a hobbi és a szabadidőben tett utazások, mint a családalapítás és a gyerek. (Opaschowski: 33) Egyre kevésbé érzik kényszernek azt, hogy a túlélés érdekében illeszkedjenek be a társadalomba, vagy alárendeljék magukat annak. (Imhof: 20)

Összefoglalva, az értékváltás a biztonságot, a kötelességet és a rendet preferáló** materiális értékekkel szemben az önmegvalósítást és a posztmateriális*** értékeket állítja középpontba. (Hradil, 1995: 54)

*

Konvencionális (latin): megszokott, hagyományos. Konvencionális társaskapcsolat pl. a házasság. ** Preferál (latin): előnyben részesít. *** Posztmateriális (latin): az anyagi javakon túlmutató, az egyéniség kifejlődését és a társas kapcsolatokat preferáló értékrend. 54

2.1.2.1. A „single” módon élők viszonya a munkához és a fogyasztáshoz A „single” életmódot folytatók elsősorban a nagyvárosokban élnek. Foglalkozásukat tekintve igen változatos képet mutatnak, de vannak munkaterületek, melyeket határozottan előnyben részesítenek. A nők elsősorban hivatalnokként, középszintű alkalmazottként és a magasabb szintű szolgáltatások területén dolgoznak. A férfiakat szintén az emelt szintű szolgáltatások és a szakmunkás foglalkozásokban találhatjuk meg. A házasok és az egyedül élők foglalkozási adatait összehasonlítva látható, hogy az egyedül élő nők sikeresebbek, mint a férjezettek, a férfiaknál viszont éppen ellenkező a helyzet. (Hradil, 1995: 32) Eleinte, amikor ez az életmód terjedni kezdett a nyugati társadalmakban, azt feltételezték, hogy az egyedül élőket kevésbé érdekli a munkahelyi teljesítmény és karrier, mint a családosokat. Ennek a feltételezésnek valószínűleg az volt az oka, hogy csak a családért folytatott munkáról tudták elképzelni, hogy motiválja* a dolgozókat. Ennek valójában az ellenkezője az igaz. Az egyedül élők kifejezetten munkaorientáltak, azzal a nem lényegtelen eltéréssel, hogy számukra nem a munka anyagi eredménye a fontos, hanem az, hogy munkájuk minél inkább megfeleljen képességeiknek és lehetővé tegye személyiségük fejlődését. Az egyedül élők számára fontosabb a foglalkozásuk és a munkájuk, mint a népesség többi része számára. Ez számokban kifejezve azt jelenti, hogy amíg az egyedül élők 95%-a dolgozik heti 35 óránál többet, az azonos korú házasságban élőknek csupán 77%-a teszi ugyanezt.** (Hradil, 1995: 70) A munkaadók számára tehát kedvezőbbnek tűnhet, ha egyedül élőket foglalkoztatnak. A „single” csoportba tartozók a fogyasztás szempontjából is „hasznosabb” szereplői a gazdaságnak, mint a házasságban élők. Az egyszemélyes háztartások (egy főre számított) fogyasztása egyébként is magasabb, a „single” csoportba tartozók

*

Motiváció (latin): a cselekvés ösztönzője, kiváltója. Az adatok Németországra vonatkoznak.

**

55

Jellemző foglalkozások

A „single” életmód és a munka

A „single” életmód és a fogyasztás

pedig különösen jó vásárlók. Több speciális és drágább terméket vesznek (mélyfagyasztott élelmiszerek, biztosítások, utazások stb.), hajlandóak és képesek is a termékekért többet fizetni. Többször veszik igénybe a szolgáltatásokat is (legalább kéthetente elmennek valamilyen vendéglátóhelyre, háromhetente moziba). (Hradil, 1995: 71) 2.1.2.2. A „single” módon élők társas kapcsolatai

Kapcsolataik hálója

Kapcsolataik jellege

Az egyedül élőknek ez a csoportja egyáltalán nem magányos, és nem él elszigetelten a többi embertől. Ellenkezőleg, társas kapcsolataikat sok személyre kiterjedő hálózatként lehet jellemezni. Különösen a fiatalabbaknál figyelhető meg, szoros érzelmi kapcsolataik száma kétszer-háromszor nagyobb, mint a többszemélyes háztartásokban élőké. (Hradil, 1995: 43) Az egyedül élők nyitottabbak a kapcsolatokra és kevésbé kötöttek ebben a tekintetben. Kapcsolataikat nagyobb mértékben alakítják maguk, a rokonsághoz lazább szálak fűzik őket, mint a házasokat. Ezzel szemben viszont, szorosabb kapcsolatokat tartanak fenn a szüleikkel. Az életmódként egyedül élők és a többszemélyes háztartásban élők társasági stílusát összehasonlítva azt láthatjuk, hogy az előbbiek vállalkozóbbak és önmegvalósítási törekvéseikből eredően kapcsolataik sokkal nagyobb mértékben kutató-kereső jellegűek, élményorientáltak. A népesség azonos korú részére viszont inkább jellemző az, hogy előnyben részesítik a komplikáció nélküli, „józan”, visszafogott kapcsolatokat. (Hradil, 1995: 44) A 12. táblában láttuk, hogy a magyar társadalomban is egyre növekvő az egyedül élők aránya, ennek ellenére a kutatók egy része azon a véleményen van, hogy Magyarországon nem beszélhetünk a „single” csoportról. (Kolosi & Sági: 1998; Tóth O.: 1994) Valószínűnek tekinthető azonban, hogy amennyiben a magyar társadalom modernizációja folytatódik, az egyedül élést életmódként választók aránya növekedni fog.

56

2.1.3. Magányosok – szándékuk ellenére egyedül élők Az egyedül élésnek a modern társadalmakban sem az egyetlen formája az önként vállalt, életmódként fenntartott egyszemélyes háztartás. Az egyedül élők egy része bizonyosan nem tudatosan alakította, nem maga választotta helyzetét. Számukra véletlenszerűen, „sorscsapásként” adódott az egyedüllét, ennek megfelelően csak súlyos, önmagukkal folytatott konfliktusok révén tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel. Elviselik ugyan, de sokkal szívesebben tartoznának egy zárt, kötöttségekkel átszőtt családi kapcsolatba. A németországi kutatásokból kiderül, hogy az idősebb egyedül élők határozottan kevesebb társas kapcsolattal rendelkeznek, kapcsolati hálójukban sokkal nagyobb lyukak vannak, mint a fiatalabb korosztályéban. (Hradil, 1995: 43) Bár ennek többféle oka lehet, következménye az, hogy közöttük több a magányos ember, elszigeteltebbek és kapcsolataik nagyrészt a munkahelyükre korlátozódnak. 2.1.4. Egyedül élő időskorúak 1999-ben a magyar lakosság 19,6 százaléka hatvan éven felüli volt. Az életkor növekedésével egyre nő a valószínűsége annak, hogy az addig házasságban vagy élettársi kapcsolatban élők egyike magára marad. A hetven éven felüli férfiak egynegyede, a nőknek viszont több mint a fele egyedül él. (Andorka, 1997: 318) Az így kialakuló háztartások teszik ki Magyarországon az egyszemélyes háztartások jelentős részét. A csak öregkorúakból álló háztartásokon belül az egyszemélyesek aránya az 1980-as 55,6 százalékról 1997-re 62,7 százalékra nőtt. Az ezekben a háztartásokban élők életmódjukat tekintve természetszerűleg nagyon nagymértékben eltérnek a „single” csoportnál megismerttől. Az önmegvalósítás helyett többségük számára az önfenntartás a központi probléma. Elsődleges jövedelemforrásuk a nyugdíjuk, amelynek kiegészítésére csak egészen kevesen tudnak munkát vállalni. A legtöbb egyedül élő idős ember sze57

Az idősek problémái

génységben él. Fogyasztási szokásaik évtizedek alatt kidolgozott túlélési stratégiákra épülnek, melyek segítségével a lehető legkevesebb pénzből igyekeznek megoldani önmaguk és háztartásuk fenntartását. Az egyedül élő idős emberek egy részének társasági kapcsolatai beszűkülnek. Meglazulnak a munkatársi, baráti kötelékek. A rokonokkal fenntartott kapcsolatok háttérbe szorulnak, a kontaktus* lehetősége csökken, ezért gyermekeikkel, rokonaikkal is alig érintkeznek. Sokan közülük nem is rendelkeznek a kapcsolatteremtés képességével vagy lehetőségével, ezért csak a közvetlen környezetükben élőkkel képesek érintkezni, társasági életük beszűkül. Többségüknek arra sincsen lehetősége, hogy éljen azokkal a szolgáltatásokkal, melyek megkönnyíthetnék életüket. Nem csupán a képességek és a lehetőségek, de nem egyszer a környezet nyomása is nehezíti az idősek magányának megszüntetését. A nyolcvanas évek végén – elsősorban a falvakban – még az volt a helyzet, hogy megszólták azokat az idős embereket, akik új párkapcsolatot kíséreltek meg kialakítani. (Utasi, 1989: 101) Az idős emberek különösen sebezhetőek mind pszichikailag, mind pedig fizikailag. Az öngyilkosságot elkövetők között igen magas a hatvan éven felüliek aránya, (36,2%). Különösen magas a nők esetében (49,6%), akik között sok az egyedül maradt özvegy. (A nyugdíjasok helyzete: 20) A közúti balesetek áldozatai között is magas a hatvan éven felüliek aránya (23%), és főleg a gyalogosokat érinti. 2.2. Családháztartások A fejezetnek ebben a részében a családról mint társadalmi intézményről, a család típusairól és sajátosságairól lesz szó. Ezt követően a családok sokféleségét, a család patriarchális formáját és az emancipáció folyamatát és hatásait, majd a családon belüli viszonyokat és azok változásait tárgyaljuk. *

Kontaktus (latin): érintkezés, kapcsolat.

58

A tartós párkapcsolatok legelterjedtebb, legáltalánosabb formája a modern társadalmakban is a család. Magyarországon 1996-ban a háztartások 71,2 százaléka családháztartás volt. A családot általában az egy háztartásban élők közötti szoros, rokoni, jogi (házasság) és/vagy érzelmi kapcsolatként írják le a szociológiában. A modern családok jellemzője, hogy csak a gyerekek számára jelentenek olyan közösséget, ami akaratuktól függetlenül létezik. A felnőttek számára a családi kapcsolatok döntéseken alapulnak. Eldönthetik, hogy létrehozzák-e, fenntartják-e az együttélést (férj és feleség, szülő és felnőtt gyermek esetében). Dönteni kell arról is, a rokonokkal fenntartják-e a kapcsolatokat vagy sem. A rokoni kapcsolat valójában egyre gyengébb szál a társadalmi kapcsolatok hálójában. A család a modern társadalmakban az egy háztartásban javaikat (jövedelmüket, lakásukat, használati tárgyaikat) többé-kevésbé megosztva élőkre szűkül. Ezen túl esetlegessé, bizonytalanná válik minden családi kapcsolat. A család egyre inkább úgy működik, hogy felkészít a személyes kapcsolatok állandó változására. A család társadalmi intézmény is, nemcsak az együtt élő párok és gyermekeik viszonya. Társadalmi intézmény, melyben normák és szabályok alakulnak ki és működnek. Ezek a normák összekapcsolják a családtagokat egymással és a társadalommal, a családot pedig a társadalommal. A közszféra és a magánszféra a családon belül találkozik, és a családdal szemben a munkahely és a politika által megfogalmazott elvárások sokszor ütköznek a családtagok személyes igényeivel. 2.2.1. A család mint közszféra és mint magánszféra A társadalmi és hatalmi intézmények követelményei azt jelentik a család számára, hogy jól alkalmazható, normákat és törvényeket betartó, a többieket tisztelő állampolgárt kell kinevelnie a maga eszközeivel. Ebből a szempontból mindaz, ami a családban történik, éppúgy tartozik a társadalomra, mint a családra.

59

A család fogalma

Családi munkamegosztás

Családi funkciók

A család közfeladatait leginkább a szociológia funkcionalista irányzata* helyezte előtérbe. Ez az irányzat a társadalom működése szempontjából nélkülözhetetlennek tekinti a nukleáris családot. Azt állítja, hogy a társadalom csak a nukleáris család, szülők és gyermekek együttélése esetén működhet hatékonyan. Ebben a családmodellben a reprodukcióhoz feltétlen szükséges szereplők vesznek részt, ráadásul a családnak ezt a formáját úgy képzelik el, mint amely a történelem minden korszakában létezett és mindig létezni fog. Ez a feltételezés természetesen a múltra nézve sem igazolható, a jövőbe tekintve pedig nyilvánvalóan nem tudható, milyen együttélési formák fognak kialakulni. A funkcionalista megközelítés a családot a társadalom alapjának és építőelemének tekinti, és azt feltételezi, hogy a család garantálja a társadalom stabilitását és a családokból épülnek fel a társadalom olyan nagyobb egységei, mint a kiterjesztett család vagy a klán.** A funkcionalista elképzelés szerint a nukleáris család a férfi és a nő közötti biológiailag rögzített munkamegosztáson alapul. (Az első fejezetben láttuk, hogy a nők és a férfiak közötti különbség társadalmi.) Eszerint a férfi szerepe az, hogy biztosítsa az anyagiakat a megélhetéshez és védelmezze a családot. A nőnek a férjének és gyermekeinek érzelmi támaszt nyújtó háziasszony szerepe jut. A családi munkamegosztás ténylegesen a nemek közötti hatalmi viszonyoktól és a kulturális mintáktól függ. Végül pedig a család legfőbb funkciója és célja a gyermekek szülése és felnevelése. Annak ellenére vélik ezt, hogy a modern társadalmakban a gyermekek nevelését egyre nagyobb mértékben veszik át a különféle szervezetek (óvodák, iskolák). A közszféra követelményeit a nukleáris család a következő funkciókkal teljesítheti: reprodukciós funkció (gyermekek *

Funkcionalista irányzat: 20. századi változata az Egyesült Államokban alakult ki és vált meghatározóvá az ötvenes és a hatvanas években. Ez az elmélet a társadalmat rendszerként fogja fel, amelyben minden rendszerelemnek, így a családnak is, meghatározott feladatai vannak. E feladatok teljesítése nélkül a rendszer nem állhatna fenn. Az irányzat meghatározó teoretikusa Talcott Parsons volt. ** Klán (kelta): nemzetség, nagycsalád, törzs. 60

születése), szocializációs funkció (gyermekek meghatározott módon nevelése), pszichés, védelmi funkció (a családon kívüli stresszhatások kompenzálása*), gazdasági funkció (ma leginkább a közös fogyasztás). A funkcionalisták szerint ezeket a funkciókat más családforma nem lenne képes teljesíteni. A funkciók, vagyis az elkerülhetetlen kötelezettségek által a család a társadalom érdekében létezik. A közszféra a család egészét elfoglalja és nem ad helyet benne a magánéletnek, azaz – e felfogás szerint – minden magánéleti esemény és cselekvés közösségi ügy is. A magánélet és a közélet egyaránt jelen van a családban, és egyik sem gyűrheti maga alá a másikat. A következő két részben együttélésük lehetőségeit mutatjuk be. 2.2.1.1. A család a közszférában A család aszerint van jelen a közszférában, ahogyan róla a hatalom különböző tényezői gondolkodnak. Ebben a részben a három legjelentősebb ideológiai irányzat családkoncepciójának fő vonásait tekintjük át. A konzervatív-demokratikus felfogás szerint a hagyományos családot meg kell védeni az állami beavatkozás és a közszféra terjeszkedése ellenében. A család szabadságát legalább olyan fontosnak tartja, mint a piac szabadságát, és mindkettőt ellentétbe állítja az állami kényszerekkel és gyámkodással. Szükségszerűnek tekinti viszont, hogy a családon belül aszimmetrikus** legyen a nemek közötti viszony, a nemek egyenlőségét nem fogadja el. A nők helyét a családon belül jelöli ki és nem támogatja a munkavállalásukat. A liberális-demokratikus álláspont az előzővel szemben a hagyományos, autokratikus*** családot a modernizáció akadályának látja. Nagy jelentőséget tulajdonít a nemek egyenlőségének, melyet a politika és a törvények segítségével kell

*

Kompenzál (latin): kiegyenlít. Aszimmetrikus (görög): nem arányosan elrendezett. *** Autokratikus (görög): egyeduralmon alapuló, önkényuralmi. **

61

A funkcionalista felfogás következménye

biztosítani. Egyetért viszont a konzervatív felfogással abban, hogy a család és a piac szabadságát meg kell védeni a kollektív beavatkozástól. A szociáldemokrata (szocialista) felfogás hangsúlyozza, hogy a társadalmi változások következtében a család funkciói, formái és a nemek közötti viszonyok is nagymértékben átalakultak. Elsődleges célnak tekinti a nemek egyenlőségét és összekapcsolja azt a nemek felszabadulásával, vagyis a hagyományos férfi és női szerepek teljes átalakulásával. Feltételezi, hogy hosszú távon a család feladatait egyre nagyobb mértékben veszik át a közintézmények. (Dahlström: 33) 2.2.1.2. A család mint magánszféra

A polgári patriarchális család kialakulása

Az együttélés módja, a gyermekek száma és nevelésük mikéntje az egyének döntésein alapulnak. Bármennyire is akarnak a társadalmi intézmények a családra funkciókat ruházni, az egyének számára a család célja nem az, amit feladatokba sűrítettek számára. A funkciók működése csak az egyének magánéletének következménye. A család pedig a magánélet egyik legfontosabb helye. A munkahely és a háztartás elválása egymástól a közszféra és a magánszféra megkülönböztetésének kiindulópontja és alapja. Kezdetben a férfi hagyta ott a háztartást és ment el dolgozni, hogy megkeresse a valamennyiük megélhetéséhez nélkülözhetetlen jövedelmet. Ez a megkülönböztetés azonban már a 19. században is csak a polgári családokra volt jellemző, mert a munkáscsaládokban a nő, sőt sokszor a gyermek is kénytelen volt munkát vállalni. A parasztcsaládokban pedig nem vált el a háztartás és a munkahely, ezért a nők és a gyerekek munkája a családon belül maradhatott. A magán- és a közszféra, a család és munka közötti választóvonal kezdetben elválasztotta az egymástól független egyének együttműködésének (közszféra) és az egymástól függő, alárendelt helyzetben lévő egyének együttélésének területét

62

(magánszféra). Így alakult ki a polgári patriarchális* család, ahol a közszféra, a munka a férfi, a magánszféra pedig a nő és a gyerekek területe. (lásd: Jery & Jery: 498) A városi középrétegekben indult meg a 19. században az a változási folyamat, melynek következtében a család a személyes, érzelmi kapcsolatok világává alakult. Ebben az újonnan kialakuló világban aztán egyre inkább a humanitás és a meghittség lett a meghatározó. (Habermas, 1999: 106) Ettől kezdve válik a család magánszférája a külvilágtól független, a családtagok saját döntéseiből táplálkozó együttéléssé. A családok létrejöttében is egyre nagyobb szerepet kapnak az egyéni, érzelmeken alapuló döntések azzal párhuzamosan, hogy a család már a fogyasztás és nem a termelés helye. Egyre fontosabbá válik az érzelmi vonzódás, a szerelem a párkapcsolatok kialakulásában. A család mindinkább szubjektív, érzelmi és nem gazdasági társulásként jön létre. Ez viszont ellentmond annak, hogy a családtagok közötti viszonyok továbbra is egyenlőtlenek maradnak.

Az érzelmek szerepének megváltozása

2.2.1.3. A közszféra és a magánszféra között érzékeny a határ A közszféra követelményeket támaszt és kötelességeket határoz meg a családtagok számára. A magánszféra viszont éppen azáltal őrzi meg függetlenségét, hogy képes megakadályozni a kívülről támasztott követelmények érvényesülését. Könnyű belátni, hogy nem lehetséges olyan család, amely teljesen elzárkózik a társadalomtól, és nem lehetséges az sem, hogy a családok „üzemszerűen” termeljék a megfelelő embereket társadalmi felhasználásra. A két szféra közötti határvonal nagyon érzékeny és sérülékeny. A családtagok közötti viszonyok jellegébe csak közvetett módon, értékek és normák segítségével hatolhat be a társadalmi igény. A családnak mindig joga kell legyen dönteni arról, elfogadja-e azokat vagy sem.

*

Patriarchális (görög): az apa által vezetett, az apa hatalmára épülő, apajogú. 63

Közvetett és közvetlen beavatkozás

Közvetlenül csak akkor avatkozhat be a társadalom, ha normáit törvényekbe foglalta, és törvényeit megsértették. Számos példa van azonban arra, hogy a családokra erőltetett törvények több kárt okoztak, mint amennyi hasznot hozhattak. (Ilyen volt például Magyarországon az 1950-es években alkalmazott abortusztilalom.) 2.2.2. A családformák sokfélesége

Kétkeresős családok

Gyereküket egyedül nevelő szülők

A 20. század végére általánosan elfogadottá vált, hogy a család különböző formáit egyenlőnek tekintik. A század elején még domináns* volt a ma tradicionálisnak tekintett egykeresős nukleáris család. Ebben a hagyományos modellben a férj teremtette elő az egész család megélhetéséhez szükséges jövedelmet. A feleség nem vállalt munkát a háztartáson kívül, és teljes munkaerejét az otthoni feladatok ellátásának szentelte. (Golscheider & Waite: 8) A század végére ez a modell háttérbe szorult, megnőtt a kétkeresős családok aránya, ahol nem csak a családi jövedelem megszerzésének módja, de a családtagok közötti viszonyok is megváltoztak. Magyarországon 1990-ben, azokban a családokban (házastársi és élettársi kapcsolatokban együtt), ahol a férfi aktív kereső** volt, a nők 72 százaléka szintén aktív munkavállaló volt. A rendszerváltást követően a gazdaság strukturális átalakulása és válsága az évtized közepére kedvezőtlenebb helyzetbe hozta a nőket. 1996-ban csupán 60,2% volt a kétkeresős családok aránya. A negatív tendencia ellenére a családok többsége kétkeresős maradt. A statisztikai adatok a klasszikus nukleáris család arányának csökkenését mutatják abban a tekintetben is, hogy egyre kevesebb a két szülőből és gyerek(ek)ből álló családok aránya. Magyarországon 1970-ben 56,1%, 1996-ban viszont csupán

*

Domináns (latin): túlsúlyban lévő, uralkodó. Aktív kereső: valamely munkahelyen főállású munkaviszonyban álló, keresettel, jövedelemmel rendelkező egyén. **

64

51,3% volt. Közben nem változott a gyermektelen párok aránya – 1970: 33,7%; 1996: 33,2%. A változás oka a gyereküket egyedül nevelő szülők arányának emelkedése – 1970: 10,2%; 1996: 15,5%. (KSH) A válások számának növekedésével a modern társadalmakban mindenütt megnőtt ez az arány. Angliában 1971-ben még alacsonyabb volt (8,3%), mint Magyarországon, de már 1980-ban meghaladta a magyar arányokat és 1990-ben elérte a 20 százalékot. (Rappaport: 56; Giddens: 393) Arról sem szabad megfeledkezni, hogy ebben a típusban találhatóak az özvegyek és a gyereküket saját elhatározásukból egyedül nevelők. Ugyancsak a válásokkal összefüggő, új típusa a családoknak az ún. újraalapított család, amely akkor jön létre, ha elvált, vagy megözvegyült szülők gyermekeikkel együtt új családot hoznak létre. Ennek aránya hazánkban folyamatosan, de kis mértékben csökken. A kiterjesztett családok összetétele szintén igen változatos. Azt a családot tekintjük kiterjesztettnek, amelyben a családmagon kívül más rokonok is élnek. Ezekben a családokban általában több generáció él együtt. (Giddens: 379) Ide sorolhatjuk a két- vagy többcsaládos, valamint az egyéb összetételű háztartásokat is. A kiterjesztett családok aránya folyamatosan csökken. 14. tábla A kiterjesztett családok arányának változása Magyarországon 1970 1980 1990 1996 20,8 17,1 15,1 12,5 E családmodellek mindegyike eltérő életstílust, életmódot tesz lehetővé. Az életmód részben a feltételekből eredő kényszer, részben pedig a család választásának, döntésének eredménye.

65

Újraalapított család

Kiterjesztett család

2.3. A családtagok közötti viszonyok változása

A családtagok közötti viszonyok három oldala

A családtagok közötti viszonyok többrétűek. Elsődlegesen – ha a párkapcsolatokat vesszük alapul – a férfi és a nő közötti viszonyokat kell figyelembe venni. A nemek társadalmi jellege a családban éppúgy megmutatkozik, mint a szexualitásban. A férfi és a nő kapcsolatát három szempontból vesszük szemügyre, mindhárom arról szól, mi a két nem helye a társadalomban. Az első a nemek által végzett munka fajtáinak megkülönböztetése. A második a nemek által fenntartható kapcsolatok megkülönböztetése. A harmadik pedig a nemek között fennálló hatalmi viszonyok jellege. A családtagok közötti viszonyok generációs viszonyok is, vagyis a felnőtt pár viszonya szüleihez, valamint gyermekeihez. Amint szó volt róla, a családi viszonyok hagyományosan patriarchális jellegűek. Az utóbbi évszázadban végbement változások azonban jelentős mértékben átalakították a családok szerkezetét. Ez a folyamat korántsem befejezett, és nem is eredményezett harmonikus állapotokat. A családi viszonyok tárgyalását a patriarchális családdal kezdjük, ezt követi az emancipáció hatásainak tárgyalása. 2.3.1. A patriarchális család jellemzői Lássuk először, miként is nézett ki a 19-20. század társadalmi változásait megelőzően, a 16. században a patriarchális család. A visszatekintésnek nem történeti okai vannak, azt érdemes megfigyelni, hogy ez a családszerkezet a legfontosabb sajátosságokat azóta is őrzi, ugyanakkor jól megfigyelhetőek a változások is. A több mint négyszáz évvel ezelőtti családokhoz Jean Bodin* vezet el bennünket. Az első, ami szembetűnik, hogy milyen nagy a különbség a család mai és 16. századi jelentése között. „Családon te*

Jean Bodin, 1530–1596, francia történész, jogász, politikus.

66

hát” – írja – „a családfőnek övéi fölötti hatalmát, jogszerű kormányzását és a neki járó engedelmességet értjük.” (Bodin: 51) Ez bizonyosan a patriarchális, férfiközpontú család legtisztább megfogalmazása. Feltűnő az is, hogy a család és az állam kormányzását azonosnak tekinti: „Mivel a jól irányított család tulajdonképpen az állam képmása, és a családi hatalom hasonlatos a szuverén hatalomhoz, a ház jogszerű kormányzása az állam kormányzásának … képmása.” (Bodin: 51) Mivel a családfő ekkoriban természetszerűleg a férfi, érthető, hogy a családfőnek a családtagok feletti rendelkezési jogait a férjnek a feleség feletti jogával kezdi és így sorolja fel: „a férjé a feleség, az atyáé a gyermek, a rabszolgatartóé a rabszolgák, az úré a szolgák fölött.” (Bodin: 57) A feleség és a gyermekek éppen csak megelőzik a rabszolgákat. (A felsorolásból az is látható, hogy a család összetétele ekkor egészen más volt, mint ma.) A feleség feletti rendelkezési hatalom Bodin szerint „kettős parancsot hordoz: az egyik betű szerinti, a férji hatalom, a másik erkölcsi, a lélek hatalma a test felett…” (Bodin: 57) A korabeli vélekedés szerint ez az, „ami minden emberi társadalom forrása és eredete”. (Bodin: 58) Összefoglalva, a patriarchális család legfontosabb jellemzője a hierarchikus családszerkezet, amelyben a család valamennyi tagja alárendelt és engedelmességgel tartozik a család fejének.

A férfi uralma a család tagjai felett

2.3.1.1. A nemek közötti munkamegosztás és a tevékenységek megkülönböztetése A munkahely és az otthon elválása egymástól jelentős változásokat idézett elő a klasszikus patriarchális családokban. A család már nem lehetett a férfi uradalma, vagy állama a korábbi értelemben, inkább tevékenységének biztos hátterét alkotta. A férfi és a nő munkája egyaránt szükséges volt a család fenntartásához, de a patriarchális családban nagy különbség volt a kettő között. Az ideálisnak tekintett esetben a férfiak voltak azok, akik a magasabb rendűnek tekintett, kereső munkát végezték és biztosították a család megélhetésének anyagi feltételeit. 67

A „családfenntartó”

A háziasszony

Ennek következtében a férfi lett a „kenyérkereső”, a „családfenntartó”, tevékenysége produktív volt. A kereső munka mindig a család magánszféráján kívül történt. A nők munkája viszont, ideális esetben, sosem hagyta el a magánszférát, a háztartás vezetésére és a gyermekek nevelésére korlátozódott. Ezt a munkát alacsonyabb rendűnek, improduktívnak* tekintették. A nő nem lehetett más, csak háziasszony és anya, a helyét ennek megfelelően a családon belül jelölték ki. A patriarchális család mindenekelőtt a családfő érdekében létezik és működik. Az emancipáció előtti patriarchális családban a családfő első helyét nem a hagyomány, hanem a produktív munkának az improduktív feletti elsődlegessége biztosítja. Ezért van az, hogy amikor a nők is produktív munkát kezdenek végezni, akkor megkezdődik a patriarchális családmodell felbomlása. 2.3.1.2. A férj és a feleség társadalmi kapcsolatainak eltérő köre A patriarchális család zárt a külvilág felé és korlátozza a családon kívüli kapcsolatok lehetőségét. A hierarchiában alacsonyabb szinten elhelyezkedő családtagok (feleség, gyerekek) külső kapcsolatai folyamatosan a férj ellenőrzése alatt állnak, a férj kapcsolatai pedig a családra érvényes normák felett őrködő többi családfő ellenőrzése alatt vannak. A zárt patriarchális családban a nőknek házias értékeket tulajdonítanak (Giddens: 189), azt tartják „jó”-nak, „tisztességes”-nek, ha idejét, energiáit minél nagyobb mértékben a háztartásra fordítja, rendben tartva a lakást, főtt étellel és tiszta ruhával látva el férjét és gyermekeit. Ennek következtében a feleséget és anyát ez a modell kizárja a közszférából. A feleség helye a társadalomban – ahogy a 19. század vége felé a Monarchiában mondták – a Küche, Kinder, Kirche (konyha, gyerekek, templom) háromszögön belül jelölhető ki. (Janus & Janus: 96)

*

Improduktív (latin): terméketlen, meddő, nem termelő.

68

Feladatai közé tartozott még a rokoni kapcsolatok ápolása és a szolganép irányítása. A külvilág és a család közötti összeköttetés biztosítása a férj feladata volt. 2.3.1.3. Hatalmi viszonyok a patriarchális családban A feladatok hierarchiája és a társadalmi kapcsolatok éles elválasztása csak úgy tartható fönn, ha a családtagok függetlensége korlátozott, és a családnak csupán egyetlen valóban független tagja van: a családfő. A patriarchális család hierarchikus és autokratikus jellegű. A férj és a feleség közötti viszony, a férj javára aszimmetrikus. A férj pozícióját gazdaságilag is megalapozza az, hogy kézben tartja a család vagyonát, a többiek nélküle nem vagy csak nagyon nehezen és mindenképpen csak az életmód megváltoztatásával élhetnének meg. A feleség és a gyerekek kiszolgáltatottak akaratának, engedetlenségüket változatos eszközökkel torolhatja meg, anélkül, hogy bárkinek joga lenne beavatkozni, kétségbe vonni a családtagokra kiszabott büntetéseket vagy annak módszereit. 2.3.2. Az emancipáció és a patriarchális viszonyok megszűnése Az emancipáció az a folyamat, melynek során a nők a férfiakéhoz hasonló társadalmi helyzetet érhetnek el a köz- és a magánszférában egyaránt. A patriarchális rendszer változása már az ipari forradalom* előtt megkezdődött. Ennek egyik első megnyilvánulása volt, hogy a családok létrejöttében egyre nagyobb szerepet

*

Ipari forradalom (1760–1850): az a gazdasági, technológiai és társadalmi változás, amely kialakította a gyáripart, a nagyvárosokat, az ipari vállalkozót és a gyári munkást. 69

A család privatizálódása

kaptak az érzelmek. A 19. század folyamán a középrétegekben mindinkább a szerelem, a párkapcsolatot létrehozók közötti érzelmi vonzódás és kötődés lett a legfontosabb meghatározó tényezővé. Legalább ilyen jelentőségű volt a másik változás, vagyis a gyerekek és a gyereknevelés középpontba kerülése. (Tomka: 64) Ezt a folyamatot nevezzük a család privatizálódásának (vagyis a személyesség előtérbe kerülésének a családi kapcsolatokban). Ma már kifejezetten furcsa, szokatlan, ha egy pár nem szerelem, érzelmi vonzódás alapján hoz létre tartós párkapcsolatot. A család privatizálódása, a tagok érzelmi kötődése egymáshoz, ellentmond a patriarchális hierarchiának. A munkák megosztása és a kapcsolatrendszer érintetlenül hagyása mellett is tagadja a hagyományos hierarchiát. Ennek következtében a családok ingataggá válnak, egyrészt mert összetartó erejük, az érzelmek megszűnésével fennmaradásuk okafogyottá válik, másrészt, mert a másik két dimenzió változatlansága feszültségeket kelt a tagok között. 2.3.2.1. A nők megjelenése a közszférában

A nők munkavállalása

A nők megjelenése a közszférában azt jelenti, hogy éppúgy részt vesznek a társadalmi tevékenységekben, mint a férfiak. Párhuzamosan több területen ment végbe ez a változás, ezek közül a legfontosabbak a munkavállalás, az oktatás és a közéleti szereplés. A nők munkába állása társadalmi csoportonként eltérő volt. Az alsó osztályokban a szegénység már korán arra kényszerítette a családokat, hogy az anyák és a gyerekek is munkát vállaljanak, ha lehetőség volt rá. Nem volt ritka, hogy csak a nők tartották el a családot munkanélküli férjük helyett. Ennek következtében arányuk már a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján viszonylag magas volt az összes foglalkoztatott között. Nyugat-Európában 32%, Magyarországon pedig 25%. (Tomka: 134) Ez azt jelenti, hogy még hazánkban is dolgozott a munkaképes korú nők fele. A 20. század folyamán jelentősen emelkedett a nők foglalkoztatottsága, a század végére

70

Nyugat-Európában 41,6%, Magyarországon 44,5%, azaz majdnem teljes körű volt. A munkavállalás lehetővé tette, hogy csökkenjen vagy megszűnjön a feleség függése a férjtől, de nem tette azt elkerülhetetlenné. Lehetővé tette azt is, hogy a nők kapcsolatai a családon kívül is olyan széleskörűek legyenek, mint a férfiakéi, de ez sem vált szükségszerűvé. A kereső munka ugyan alapvető fontosságú tényezője az emancipációnak, önmagában azonban nem eredményezett kellő mértékű változást. A legtöbb családban nem hozott változást a feleség kereső munkája, és még évtizedekig szinte mindenütt fennmaradtak az egyenlőtlen viszonyok. A nők többségének a munkába állás csak plusz feladatot jelentett, mert a háztartásban ugyanúgy el kellett végeznie feladatait, mint szüleiknek és nagyszüleiknek. (Goldscheider & Waite: 11) Munkahelyükön is kevesebb bért kaptak ugyanazért a munkáért, mint a férfiak. Az ENSZ 1980-ban végzett világméretű felmérése azt mutatta, hogy az összes munkaóra (beleértve a házimunkát is) kétharmadát a nők végzik, ezzel szemben a teljes munkabérnek mindössze az egyharmadát kapják. (Michel: 175) Az 1980-as évekre az alulfizetés ellenére azt lehetett megállapítani az Egyesült Államokban, hogy a munkahelyeken nagyobb változás ment végbe a két nem viszonyában, mint a családokban. Ezt mutatta, hogy a 30 évnél idősebb férfiak 83 százaléka egyetértett a nők munkába állásával abban az esetben is, ha a férjük el tudná tartani őket. Ezzel szemben mindössze 42% utasította el azt a vélekedést, hogy mindenkinek jobb, ha a nő a családdal foglalkozik, míg a férfi a házon kívül teljesít. A 30 éven aluli férfiaknál már sokkal jobb eredmény született, ők már 72 százalékban utasították el az utóbbi kérdést és ezzel a hagyományos patriarchális modellt. (Goldscheider & Waite: 11) Természetesen a nők értékrendje és gondolkodása sem változott gyorsabban, mint a férfiaké. Ugyancsak az Egyesült Államokban, 1962-ben a férjes anyák között végzett vizsgálat mutatta, hogy többségük nem tartotta helyesnek, ha a férfi is részt vállal a házimunkában. 1985-ben ismét megkérdezték ugyanezeket a nőket, közülük azoknak, akik még mindig ugyanazzal a férfival éltek, már csak kevesebb, mint egynegyede ragaszkodott korábbi álláspontjához. (Goldscheider & Waite: 12)

71

Második műszak

A férfiak szemléletének változása

A nők szemléletének változása

A nők helyzete a rendszerváltás előtti Magyarországon

A nők helyzete a rendszerváltás után

Hasonló eredményt kaptak a kutatók Európában is, itt a lakosság többsége kívánatosnak tartotta, hogy a nők munkát vállaljanak, és a családban a partnerek egyenlően osszák meg egymás között a feladatokat. Az egyes országok között természetesen voltak eltérések, de a kilencvenes évek elején a fenti álláspontot tartotta helyesnek a válaszadók 64-80 százaléka. (Az egyetlen kivétel Hollandia volt, ahol csupán 32% fogadta el ezt a véleményt.) (Tomka: 71) A női foglalkoztatottság 1990-ig hazánkban majdnem teljes körű volt és meghaladta a nyugat-európai arányokat. A férfiak is a nyugat-európai átlagnak megfelelően vettek részt a háztartási munkában – ez a nők háztartási munkára fordított idejének 20 százalékát jelentette –, a magyar nők mégis kevesebb szabadidővel rendelkeztek, mint a nyugat-európai társaik. Jelentős különbség mutatkozott azonban abban, ahogyan a magyarok a nők társadalmi helyéről gondolkodtak. 1978-ban egy vizsgálat során a többség azt tartotta volna ideálisnak, hogyha a nők elsősorban a gyerekneveléssel foglalkoznának. Hasonló eredmény született 1990-ben is, ekkor a válaszadók 96 százaléka (!) tartotta helyesnek azt az álláspontot, hogy a nők teljes életéhez elengedhetetlenül szükséges a gyerek. Nyugat-Európában ez az arány 37% volt! A szocializmusban politikailag támogatott kétkeresős családmodell tehát nagyon ellentmondásos eredményt hozott. A rendszerváltás gyorsan és radikálisan megváltoztatta a munkavállalási esélyeket, különösen érzékenyen érintette a nőket. Közel egymillióval csökkent a foglalkoztatott nők száma. 1991-ben még 2,5 millió, 1997-ben már csak 1,6 milliónyian voltak állásban, másként kifejezve 1991-ben az aktív korú nők 74 százaléka dolgozott, 1997-ben már csupán az 53 százaléka. Ennek az lett a következménye, hogy ismét nőtt az egykeresős háztartások aránya, ami a családok elszegényedését eredményezte. A gazdasági válság és a strukturális átalakulás ideiglenesen az emancipáció ellen hatott, és átmenetileg talán azt a konzervatív véleményt erősítette, hogy a nő helye otthon van. Ezt jelzi az is, hogy amíg Nyugat-Európában a házasság elvesztette gazdasági és társadalmi jelentőségét (Hradil, 1995: 78), addig Magyarországon ebben nem lehetünk még teljesen biztosak, főleg, ha helytálló az a vélemény, hogy a nők 72

foglalkoztatása elsősorban nem gazdasági, hanem politikai döntésektől függ. (Boh: 275) A képzettség a modern társadalmakban egyre fontosabb szerepet játszik. A gazdaság a kultúra és a közigazgatás egyaránt működésképtelen lenne a széleskörű és magas színvonalú képzés nélkül. A társadalomnak ezeken a területein a magasabb pozíciók elérése szorosan összefügg a végzettséggel, ezért azok a társadalmi csoportok, amelyek hátrányban vannak az oktatásban, hátrányt szenvednek a társadalomban és a munkahelyeken is. A lányok alapfokú és középfokú oktatása a 19. században kezdődött, ekkor még a fiúktól elkülönítve, külön lányiskolákban és elsősorban a felső- és középosztályok gyermekei számára fenntartva. A felsőfokú oktatásban viszont csak a 20. század elején jelentek meg a nők nagyobb számban, a század végére viszont már többségbe kerültek. Magyarországon 1985-ben még csak 52,6% volt a nők aránya a diplomát szerzett hallgatók között. 1991-ben már 54,6%, 1997-ben pedig már 60,1% volt ez az arány. Különösen érdekes, hogy olyan hagyományosan férfi szakmákban is, mint a műszaki, az állatorvosi és a mezőgazdasági, a nők aránya igen jelentősen emelkedett. Az emancipáció harmadik fontos területe a közéletben, mindenekelőtt a politikai életben való részvétel. Az első lépés ezen a területen a női választójog megszerzése volt, ami még a modern demokrácia szülőföldjén, Angliában is nehézségekbe ütközött. Az 1840-es években kezdődött az angol nők választójogi mozgalma, a szüfrazsett* mozgalom, és csak 1918-ban az I. világháború végeztével vezetett sikerre. A közélet meghódítása a későbbiekben is nehézségekbe ütközött, a nők aránya alacsony mind a politikusok, mind a gazdasági vezetők között.

*

Szüfrazsett (angol: suffragette): a nők választójogáért harcoló nő. (A suffrage: szavazat, választójog szóból) 73

Nők az oktatásban

Nők a közéletben

2.3.3. A családi viszonyok megváltozása

A nemek felszabadulása

Az emancipáció kiindulópontja a férfiak és a nők közötti egyenlőtlen, függő viszony, célja pedig, hogy a nők hasonló helyzetbe kerülhessenek, mint a férfiak. Az emancipáció a nők felszabadítása, a társadalmi hatalom újraosztása, amely nem szünteti meg a nemek közötti ellentéteket, sőt, a férfiakat és a nőket a hatalomért versengő csoportokká változtatja. A nemek felszabadulásának kiindulópontja az emancipáció által létrehozott helyzet, és célja már nem az, hogy a nők számára is hozzáférhetővé tegye mindazt, amihez a férfiak hozzájuthatnak a társadalomban, hanem az, hogy a hagyományos női és férfi magatartásmintákat és szemléletmódot megszüntesse és új, közösen kialakított mintákkal cserélje fel. Az emancipáció egy olyan családmodell kialakulását eredményezte, amelyben a családtagok egyenlősége alkotja kapcsolataik alapját (akárcsak a szerelemben), a feladatokat ennek alapján végzik el és a döntéseket is így hozzák meg. Az egyetértés és az egyenlőség alapja a nemek közötti differenciák csökkenése, a tevékenységek és lehetőségek közeledése. Az egyetértés és a megértés annál nagyobb a családban – bizonyítja egy francia vizsgálat –, minél kevésbé különböznek a nemek számára előírt tevékenységek. Minél közelebb vannak tehát egymáshoz, annál inkább képesek megbeszélni a dolgaikat és annál sikeresebbek terveik megvalósításában. (Michel: 174) A nemek egyenlősége mellett a „demokratikus” család jellemzője a szexuális felszabadulás és a szocializáció szabadsága is. (Dahlström: 34) A „demokratikus” család azonban, ellentétben a sokáig törvények által is védett autokratikus családdal, változékony, állandóan alakuló és instabil. 2.4. A gyerekek helyzete a családban A család talán legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő tagjai a gyerekek, akik mai fontosságukat csak nem oly régen nyerték el. Fontosságuk és helyzetük megváltozása összekap74

csolódik a gyerekhalandóság és az átlagos gyerekszám csökkenésével. Más a jelentése és más az értéke a gyerekeknek a tradicionális paraszti társadalmakban, ahol egy nő élete során sokkal több gyereknek adott életet, és amikor a megszületett gyerekek többsége sosem élte meg a felnőttkort. A 16. század második felében az újszülöttek 40 százaléka meghalt, és a 18. század végi Franciaországban is csak 29 év volt a születéskor várható életkor. Természetes tehát, hogy egészen más a gyerek jelentése és értéke a modern társadalmakban, ahol az alacsony születésszám mellett szinte minden gyermek életben is marad. Az elmúlt évszázadokban a gyermeket tekintették kis(méretű) felnőttnek, nem téve különbséget a felnőttek és a gyerekek szórakozása és játékai között. Később úgy kezelték a gyerekeket, mint ártatlan vagy naiv lényeket, akiknek szervezete ápolásra, szelleme művelésre szorul, hogy vad erkölcseiket megnevelhessék. Egészében véve – vélték – a gyerekeknek szükségük van a felnőttek vezetésére és irányítására. (Somlai: 23) Ez a gyerek autonómia* nélküli lény és kiszolgáltatott a felnőtteknek. A 20. században egyre inkább elismerték a gyerekek autonómiáját és tiszteletben tartották azt. Jellemző ebből a szempontból a gyerekek pályaválasztásáról alkotott szülői elképzelések megváltozása. 1938-ban Franciaországban egy vizsgálat során a válaszadók 30 százaléka helyesnek tartotta, ha a szülő dönt a gyerek jövendő foglalkozásáról. Már ez az arány is alacsony volt, de 1977-ben ugyanerre a kérdésre a válaszadóknak már csak a 4,4 százaléka válaszolt igennel. A 20. század folyamán a jogi szemléletben az apaközpontú családot felváltotta a gyerekközpontú család. (Tomka: 94-95) A gyerek helyzete attól függ, milyen jellegű a család. Ha hierarchikus és autokrata viszonyok uralkodnak benne, akkor a gyerek rendszerint a hierarchia legalján található. Ha a család demokratikus felépítésű, ahol a mellérendeltség, az egyenlőség jellemzi a családtagok viszonyait, ott könnyebb a gyerekek önállóságát elismerni és érvényesíteni.

*

Autonómia (görög): önállóság. 75

A gyerek helye a korábbi társadalmakban

A gyerek helyzetét meghatározó tényezők

A családi magánszféra kialakulása azzal a következménnyel jár a gyerekekre nézve, hogy világukat elválasztják a felnőttekétől, hogy eltérő sajátosságaikat, jogaikat és kötelességeiket hangsúlyozzák. Kézzelfogható következménye ennek az elválasztásnak a gyermekszoba megjelenése a lakásokban. (Somlai: 23) (Vö.: 3.3.3.2. alfejezettel.) 2.4.1. A gyerekek nevelése és oktatása. A szocializáció

Szocializáció

Értékek és információk

A család hatása

A szocializáció a család és a társadalom kultúrájának elsajátítása, az a folyamat, melynek során az egyén alkalmassá válik a társadalmi helyzetek értelmezésére és a helyzetnek megfelelő, mások számára is elfogadható válaszok kialakítására. A szocializáció alapvetően aktív, változtató, átalakító, kreatív* jellegű folyamat és nem passzív befogadás. Az egyéneknek el kell sajátítaniuk azokat az értékeket és normákat, melyek segítségével az események és helyzetek értelmessé, értelmezhetővé válhatnak. Ennek a tudásnak a segítségével viszonyul azokhoz az információkhoz, melyek nélkül a gyakorlati cselekvés nem lehetséges. Az értékek és az információk igen változatosak a társadalomban és egyáltalán nem egyenlően oszlanak meg. Az értékek és a normák (lásd: 6. fejezet) társadalmi csoportonként különböznek, az információk ezen túl még foglalkozások, tudományágak stb. szerint is eltérőek. Az elsődleges szocializáció a családban megy végbe, a gyerekek ennek során azokat a hatásokat dolgozzák fel, melyek szüleik, testvéreik révén, valamint azokat, amelyek a családtagoknak a külső, családon kívüli világ hatásaira adott válaszai által és a külvilággal való közvetlen kapcsolatuk során érik őket. A gyerekek ennek során elfogadják vagy elutasítják azt a helyet, amit a többiek szántak nekik maguk között, megtanulják, miként lehetséges elkerülni, megnyerni vagy elveszíteni konfliktusokat, megtanulják azt is, hogyan lehetséges megváltoztatni az érvényes szokásokat, normákat. *

Kreatív (latin): alkotó, újat létrehozó.

76

Az érték és az információ kétarcúvá teszi a szocializációt, a nevelés és az oktatás ma a korábbi társadalmakhoz képest élesebben válik szét. A társadalmi intézmények elsősorban az oktatás, a család elsősorban a nevelés feladatát kapta. Spencer* már a 19. század vége felé arról panaszkodott, hogy az állam elbitorolta a szülők gyermekekkel összefüggő feladatait és kényszert gyakorol felettük. Le is vonta ebből azt a következtetést, hogy a családnak ez a felbomlása már túlzott mértékű és vissza kell fordulnia ennek a folyamatnak. (Spencer: 472) Mindannyian tudjuk, a változások egészen más irányba fordultak, mint Spencer remélte. A családra maradt tehát az a nevelés, melynek célja, hogy az intézményrendszer számára könnyen kezelhető embereket alakítson ki. Az iskola feladata közismerten kettős, oktat és nevel egyszerre. Csak az iskolában sajátíthatóak el a modern társadalom működéséhez nélkülözhetetlen ismeretek, információk és azok kezelési módja, vagyis a gondolkodási, problémakezelési módszerek. Ezek ismerete nélkül a gazdaság, a közigazgatás és a tudomány képtelen lenne működni. Az iskola kettős értelemben is nevel. Először is, az a célja, hogy a diákokat az iskola által fontosnak tartott értékekre nevelje. Ezeket az értékeket felsorolják, elmondják, a tantervet és a tanórákat formailag ezekre építik. Másodszor az iskola szándéktalanul is nevel a „rejtett tanterv” által. „Rejtett tanterv”-nek nevezik a tanárok és a diákok közötti viszonyban, a kommunikáció módjában, a tanárok magatartásában közvetített értékek és normák rendszerét. (Somlai: 40-43) Az iskolában a valóságos nevelési hatást az utóbbi eredményezi, a diákok nem olyanok lesznek amilyennek előírják a tantervek és a beszámolók, hanem olyanok, amiként ténylegesen bánnak velük.

*

Herbert Spencer, 1820–1903, angol társadalomtudós, nagy hatású volt a társadalom evolúciós változásáról alkotott elmélete. 77

Család és iskola

Iskolai nevelés, rejtett tanterv

2.5. Kiszolgáltatottság és erőszak a családban „Hogyan szeretett engem? Szerintem a következőt gondolta velem kapcsolatban: birtokolni, meggyötörni, kielégülni.” Egy áldozat

A családban előforduló bántalmazás és erőszak áldozatai a nők és a gyerekek (nagyon ritkán fordul elő, akkor is többnyire védekezésként, hogy az áldozat a férfi). A bántalmazók pedig éppen azok, akiknek a patriarchális család elvei szerint védelmezniük kellene őket, a férjek vagy élettársak és az apák. Valószínűleg el kell fogadnunk azt a megállapítást, hogy „az otthon igen veszélyes hely és nagyobb okunk van félni közeli hozzátartozóinktól, mint a teljesen idegenektől.” (Kerezsi: 50) A családi erőszak három formáját különböztethetjük meg, függetlenül attól, hogy az asszonyok vagy a gyerekek ellen irányul-e. A lelki terrort, a fizikai és a szexuális bántalmazást. 2.5.1. Lelki terror Érzelmi vagy lelki terrorról akkor beszélünk, ha az áldozat önbecsülését rendszeresen és módszeresen rombolják annak érdekében, hogy kiszolgáltatott helyzetbe taszítsák. A lelki terror leggyakoribb formái (Morvai, 1998 alapján): £ Elszigetelés és elmagányosítás. Az áldozat elszakítása a családtagoktól, munkatársaktól. £ A mozgás és cselekvési szabadság korlátozása. Pillanatnyi önkény alapján, kiszámíthatatlanul határozza meg az áldozat tartózkodási helyét. Legsúlyosabb formája a lakásból való kizárás, különösen, ha éjszaka történik. £ Megélhetési feltételek megvonása, visszatartása, csepegtetése.

78

£ £ £ £ £

Állandó gúnyolódás és sértegetés. Célja és következménye az önértékelés megsemmisítése. Megalázás nem verbális módokon: leköpés, az étel kiborítása, megalázó munkákra kényszerítés. Az áldozat bizonytalanságban tartása, sosem lehet tudni, hogy mi lesz a következő percben. Tárgyakra irányuló erőszak. Az áldozat számára kedves, értékes tárgyak megrongálása, háziállatok bántalmazása. Fenyegetés félelemkeltés céljából.

2.5.2. Fizikai erőszak A fizikai bántalmazás formái a felpofozástól a különböző eszközökkel történő verésen át a fojtogatásig és a késelésig terjednek. A fizikai bántalmazás sokszor ciklikus hullámzást mutat, a durvaságot elviselhető, sőt kellemes és szép időszakok váltják fel. Ezek a „nászutas periódusok” szerves részét képezik az erőszak stratégiájának, amelynek az a célja, hogy az áldozattal elhitesse, hogy a teljes alávetésen kívül nincsen más esélye. (Morvai: 18) Ez sokszor sikeres is, a feleségek, élettársak nemegyszer el is hiszik, hogy képtelenek lennének élni az őket megalázó, bántalmazó férfiak nélkül. Az erőszak több esetben vezet az áldozat halálához.

Az erőszak stratégiája

15. tábla Felnőttek sérelmére elkövetett, halállal végződött szándékos bántalmazás, az 1995-ben jogerőre emelkedett ítéletek alapján (Morvai: 108) Tettes-sértett kapcsolat Ismeretlenek Hivatalos vagy munkakapcsolat Szomszéd, barát, ismerős Rokon, kivéve házastárs, élettárs (Volt) Házastárs, (volt) élettárs

Férfi tettes 17 5 60 40 48 170

Női Férfi Női tettes sértett sértett Az esetek száma 1 15 6 0 4 1 2 52 13 3 31 12 15 15 48 21 117 80

79

39 10 127 86 126 388

A 15. táblából látható, hogy a meggyilkolt nőknek a 60 százalékát a saját házas- vagy élettársuk ölte meg. A nők számára a saját családjuk kétségtelenül a legveszélyesebb hely a társadalomban. 2.5.3. Szexuális erőszak a házas- és élettársak ellen A nemi erőszaknak ezt a típusát sokáig nem tekintették bűncselekménynek. (Magyarországon csak 1997-től.) A törvényhozók szemléletében akkor kezdett beállni a változás, amikor a közvélekedés egyre kevésbé tekintette az asszonyt a férje tulajdonának, és amikor elterjedt az a felfogás, mely szerint az erőszak semmilyen formája nem tekinthető a tettes és az áldozat magánügyének. Az erőszak a közszféra részévé vált akár az utcán, akár a családban követték el. A feleség vagy élettárs ellen elkövetett nemi erőszak a bántalmazási folyamat szerves része, semmi köze sincs a szexualitáshoz. Egy áldozat szavaival: „Mindig másként kínzott. Hol késsel kergetett, hol összerugdosott, hol megerőszakolt.” (idézi Morvai: 77) Célja és esetleges következménye a másik emberi méltóságának legteljesebb lerombolása, saját teste feletti rendelkezésétől való megfosztása. 2.5.4. A bántalmazott nők és a rendőrség A rendőrök magatartását legalább annyira befolyásolja az, hogy kivel szemben, vagy kinek az érdekében kell fellépniük, mint az, mit tett az elkövető. (Bittner, 1970: 10) A feleségüket és élettársukat bántalmazó férfiak által elkövetett erőszak egy bizonyos szint alatt a legtöbbször közömbös a rendőrök számára. Az ilyen eseményeket az adott család magánügyének tekintik, annak ellenére, hogy feladatuk – a társadalom elvárásai szerint – az áldozatok jogainak, szabadságának védelme.

80

Előfordul, hogy a bántalmazott nő hiába fordul segítségért a rendőrséghez. De hallgassuk meg magukat az áldozatokat! „Egy ízben a férjem az udvarban disznóölő késsel fenyegetődzött és mindezt négy rendőr a kerítésen kívülről nézte, anélkül, hogy bármit tettek volna.” Egy másik áldozat: „Azt mondták, hogy a családi vitákhoz a rendőrségnek nincs köze. Biztosítottam őket arról, hogy ez sokkal több, mint egyszerű családi vita, nap mint nap agyba-főbe ver, a gyerekekkel együtt halálfélelemben élünk. Amellett, még ha családi ügy is, a családnak én is tagja vagyok, és azt szeretném, ha segítenének. Semmivel nem tudtam meggyőzni őket.” (Morvai: 217) A rendőröknek ez a magatartása a segítségre szoruló és segítséget kérő áldozatot magára hagyja, esetenként még rosszabb helyzetbe is hozza: „Amikor egyszer végre kijött a rendőrség, utólag azt gondoltam, hogy inkább ne jöttek volna. Nem csináltak semmit, még csak le sem szidták. A férjem fölényes és gúnyos mosollyal nézett rám, majd közölte, le fog szoktatni arról, hogy mások előtt kiteregessem a család szennyesét. Úgy megvert, mint azelőtt még soha.” (Morvai: 219) 2.5.5. Gyermekek elleni erőszak A gyerekek a család legkiszolgáltatottabb tagjai, a legkevésbé képesek védekezni egy olyan helyzetben, amikor éppen azok bántják őket, akiktől védelmet és szeretetet várnának. Helyzetüket a családon belül sokáig a felnőttekkel szembeni alávetettség jellemezte és sokszor még jellemzi ma is. A gyermekek bántalmazása éppúgy lelki, fizikai és szexuális síkon történik, mint a nők elleni erőszak. A lelki terrorról, annak ellenére, hogy azt tekinthetjük a legelterjedtebbnek, nincsenek adataink, de méreteire következtetni lehet azokból a számokból, amelyek a fizikai és nemi erőszakra vonatkoznak. A gyerekek elleni fizikai erőszakkal csak a II. világháború után kezdtek el foglalkozni, csak 1946-ban vetette 81

Az előítéletek szerepe

Az erőszakot elősegítő tényezők

fel egy amerikai gyermekradiológus azt a lehetőséget, hogy a gyerekek sérülései, törései a szülőktől, gondozóktól származhatnak. (Kerezsi: 57) A fizikai bántalmazás tudományos vizsgálata ekkor arra irányult, hogy lehetőséget adjon az esetek megelőzésére. Eleinte feltételezték, hogy a gyerekek fizikai bántalmazása csak a szegény családokban fordul elő, de ezt a vizsgálatok megcáfolták. A látszatot az idézte elő, hogy a szegénysorban élő családok a negatív elfogultság és az előítéletek miatt gyakrabban kerülnek kapcsolatba a gyermekvédelmi hatóságokkal, mint a jobb módúak. A gyerekek sérüléseit a gyermekorvosok vehetik észre és jelenthetik, ha azt bántalmazás eredményének tekintik, hogy ezt megteszik-e, az az orvos és a család közötti bizalmi viszonytól függ. (Kerezsi: 64) Vagyis, gyakrabban jelentik azokat az eseteket, ahol úgy vélik, a tényektől függetlenül, hogy a családtól kitelik a gyerek durva bántalmazása, azoknál a családoknál viszont, ahol ezt nem feltételezik, elnézik a sérüléseket, másnak tulajdonítják azokat. Növekszik a gyermekek elleni erőszak és a gyerekek elhanyagolásának valószínűsége akkor, ha a szülők alkoholisták vagy drogfogyasztók. Az alkoholisták és a drogosok aránya egyaránt egyharmad-egyharmad volt egy 1975-ös vizsgálat során, ami azt jelenti, hogy a maradék egyharmad esetében más tényezők befolyásolták a szülők magatartását. Ezek között ott találjuk a nyomort és a magas gyermekszámot. A fizikai bántalmazás gyakorisága egyenes arányban áll azzal, mennyire elfogadott a testi fenyítés, mint a gyereknevelés eszköze. A verés, személyes tekintély hiányában, a gyermek feletti hatalom biztosítása, de az általa keltette félelmet mégsem tekinthetjük a tekintély forrásának. A magyar társadalomban, ennek ellenére, széleskörűen elfogadott és eltűrt magatartási forma. (Kerezsi: 150) A gyermekek elleni erőszak sajátos esetei az újszülöttgyilkosságok, melyek okait, az esetek nagyobbik részében, a családon belüli viszonyok autokratikus, megalázó jellegében, a kommunikáció teljes hiányában találhatjuk meg. (Cseres: 1997) A gyermekek elleni szexuális erőszak szintén sokkal gyakoribb, mint a közvélekedés gondolja. Már idéztük azokat az adatokat, amelyek a férfiak és a nők gyermekkori szexuális bántalmazásáról szólnak. (1.2.7.1. alfejezet) A zaklatásra és an82

nak hatósági kezelésére vonatkozó adatok azt mutatják, hogy – főleg a nők esetében – az elkövető valamelyik rokon volt. Az eseteket ritkán jelentették a hatóságoknak, és még ritkábban történt letartóztatás és annál is ritkábban elítélő határozat az ügyben. 16. tábla Gyerekek elleni szexuális zaklatás (USA) (Janus & Janus: 111) Ki volt a zaklató?

Férfiak

Nők %

Idegen felnőtt Rokon Hatalmi pozícióban lévő személy Jelentették-e a hatóságoknak?

33 44 23

Igen Nem Letartóztattak-e valakit?

12 88

Igen Nem Elítéltek-e valakit?

12 88

Igen Nem

9 91

21 62 17 % 12 88 % 5 95 % 3 97

A 16. tábla adatai nyilvánvalóvá teszik, milyen kiszolgáltatottak a gyerekek. Ráadásul a szexuális bántalmazás a fizikainál is később, csak a hetvenes-nyolcvanas években került a figyelem középpontjába. (Kerezsi: 67) A hazai bűnügyi statisztikában a gyermekek ellen elkövetett bűncselekmények nem tartoznak a kiemelt bűncselekmények közé, ezért semmilyen adat nem áll a rendelkezésre az áldozatokról. Mindez annak ellenére, hogy a kilencvenes évek közepén a nemi erkölcs ellen elkövetett bűncselekmények 43,2 százalékát gyermek- és fiatalkorúak ellen követték el. (Kerezsi: 93)

83

2.6. A válás A válás, mint az együttélés problémáinak lehetséges megoldása a 20. század végére általánosan elfogadottá vált. Ahogyan a 17. táblán látható, a század második felében a válások száma jelentősen növekedett valamennyi európai országban. Különösen jelentős az emelkedés Magyarországon, ahol a nyugat-európainál mindig magasabb volt a válási arányszám, 1997-ben már 51% volt. 17. tábla A 100 házasságra jutó válások átlagának változása (Tomka: 134) Magyarország Nyugat-Európa 1900 3,7 1,2 1930 7,1 5,1 1960 18,7 9,5 1990 37,5 31,3 Többek szerint a válások nagyarányú növekedéséből a családok válsága olvasható ki, az előző részekben azonban láttuk, a családoknak ennél sokkal nagyobb problémákkal kell szembenézniük. Fontos viszont, hogy a válás erős érzelmi hatást gyakorol a gyerekekre, amikor megszünteti az együttlét számukra természetes módját és új formákat hoz létre. Az Egyesült Államokban az ötvenes években a gyerekeknek a 80 százaléka 14 éves koráig még ugyanabban a családban, természetes szüleivel élt. A nyolcvanas években már csak a gyerekek egyharmada tehette meg ugyanezt, egynegyedük újraalapított családban élt, 40 százalékuk pedig csak az egyik szülővel élt együtt. (Goldscheider & Waite: 15) A válással, ha a családban volt gyerek, először olyan háztartások jönnek létre, amelyekben az egyik szülő, legtöbbször az anya, él együtt a gyerekeivel. Az elváltak újraházasodási kedve mindenütt csökkenést mutat, a párok a házasság helyett inkább az élettársi kapcsolatot választják. Magyarországon is nagymértékben csökkent az újraházasodók száma, de arányuk, a 84

házasságok számának csökkenése miatt, alig változott. 1980ban 29,3%; 1997-ben 26,8% volt. A válás magatartási mintaként való elfogadása megváltoztatja a gyerekeknek közvetített viselkedési alternatívák körét is. Az ellenállás nélküli engedelmességet, a fennálló állapotot elfogadó attitűd háttérbe szorulhat a „változtass az életeden” attitűddel szemben. Fogalmak: közszféra magánszféra háztartás „single” háztartás családháztartás patriarchális család

emancipáció a nemek felszabadulása szocializáció lelki terror fizikai erőszak szexuális erőszak

Kérdések: £ £ £ £ £

£ £

Milyen módon függnek össze egymással a háztartás, a család és a közszféra, valamint a magánszféra? (2. és 2.1.) Milyen sajátosságai és következményei vannak a „single” háztartásoknak? (2.1.) Hogyan és milyen erők hatására változtak meg a családháztartások az elmúlt kétszáz évben? (2.2.) Mit jelent és miért fontos a családok sokfélesége? (2.2.2.) Mi a különbség a családtagok közötti viszony tekintetében a patriarchális és a demokratikus család között? (2.3. és 2.3.2. és 2.3.3.) Miként változott meg a gyerekek helyzete a családokban? (2.4.) Milyen okai, következményei és formái vannak a családon belüli erőszaknak? (2.5.)

85

Ajánlott irodalom: TOMKA BÉLA: Családfejlődés a 20. századi Magyarországon és Nyugat-Európában, Osiris, Budapest, 2000, ARIÉS, PHILIPPE: Germek, család, halál, Gondolat, 1987 KEREZSI KLÁRA: A védtelen gyermek (erőszak és elhanyagolás a családban), Közgazdasági és jogi K. Budapest, 1995 MORVAI KRISZTINA: Terror a családban. A feleségbántalmazás és a jog, Kossuth, 1998 HRADIL, STEFAN: Die „Single-Gesellschaft”, C.H. Beck’sche Verlagsbuchhandlung, München, 1995

86

3. A lakás és a lakáshasználati mód

A rendőri, rendvédelmi munka során számtalanszor előfordul, hogy különböző okok miatt be kell menni mások lakásába, és képet kell alkotni arról, kik élnek a lakásban és milyen életet folytatnak. A háztartások otthona, sokszor legnagyobb vagyona, életük fontos helyszíne a lakás vagy a ház (a továbbiakban csak lakásnak nevezzük). A lakás igen sokrétű társadalmi jelenség, de ebben a fejezetben mindössze két fontos, a lakók számára meghatározó tulajdonságát vesszük szemügyre. Az egyik a lakás mérete, komfortja, a falak által határolt terek szerkezete, a falak állapota, a lakás megvilágítottsága, levegőssége, egyszóval a lakás építészeti sajátosságaiból és állapotából eredő tulajdonságai révén meghatározott fizikai tér. Könnyű belátni, milyen nagy különbség van egy napot sosem látó, szűk udvarra néző, nehezen szellőztethető, dohos lakás és egy déli fekvésű, jól szellőztethető, egészséges lakás között. A lakás elhelyezkedése, felszereltsége, fizikai tere adottság, amelyhez a lakók vagy alkalmazkodnak, vagy átalakítják azt. A lakás másik fontos tényezőjét szociális térnek nevezzük. A szociális teret a lakók hozzák létre, számos elemét már magukkal hozzák, amikor beköltöznek, és a korábbi együttélésük helyén kialakított szociális tereket megpróbálják alkalmazni a készen kapott fizikai térre. A lakás szociális tere a lakók együttélésének, egymáshoz viszonyulásának módja az adott fizikai térben. A szociális tér kialakítása során a háztartás tagjai helyet keresnek maguknak és tevékenységeiknek a lakás fizikai terében, ezt a helyet pedig csak úgy találhatják meg, ha összeütköznek a többiek hasonló irányú törekvéseivel, és vagy megegyeznek, vagy megküzdenek velük. Ennek során megkülönböztetik a lakás helyiségeit – a szobákat, ha tehetik, pl. hálóra, nappalira, gyerekszobára választják szét –, berendezik, díszítik, ápolják vagy éppen elhanyagolják azokat. A modern társadalmakban a lakásnak egyszerre két feladatnak kell eleget tennie, lehetővé kell tennie, hogy az egyének elkü87

A lakás két alapvető sajátossága

A lakás feladatai

lönüljenek egymástól, de ugyanakkor lehetővé kell tennie együttlétüket is. A mai lakásokat a munkahely és az otthon, valamint a köz- és a magánszféra elválása alakította ki. Ennek megfelelően a lakás olyan zárt rendszer, melynek körülhatárolt helyet kell biztosítania a háztartás számára az alapszükségletek kielégítésére (étkezés, tisztálkodás, alvás, szexualitás), és alkalmasnak kell lennie a háztartás és tagjai magánszférájának kialakítására és megújítására. A lakás interperszonális* viszonyok terepe, elrendezésével és berendezésével elő kell tehát segítenie ezeknek a viszonyoknak a működését. Jeleznie kell azt is, hogy a lakásban élők milyen kapcsolatokat kínálnak a külvilágnak, mert a lakás a társasági érintkezés helye is. 3.1. A lakásállomány változása Magyarországon Az elmúlt évtizedek során a magyarországi lakásállomány nagymértékű változáson ment keresztül, nőtt a szobák száma, kevesebben laknak egy-egy lakásban és szobában, mint a század közepén. 18. tábla A lakások szobaszám szerinti megoszlásának változása Magyarországon (KSH) 1960 1980 % 1 szobás 62,7 27,5 2 szobás 32,6 48,5 3 és több szobás 4,8 24,0 100 100

*

Interperszonális (latin): személyek közötti.

88

1999 15,8 42,8 41,4 100

Az első, ami az átalakulást mutatja, hogy 1960 és 1999 között másfélszeresére (2 758 ezerről 4 048 ezerre) nőtt a lakások száma, miközben a népesség csupán 200 ezer fővel növekedett. Ezzel együtt jelentős minőségi változás is végbement, 1960-ban a lakások több mint fele egyszobás volt, negyven évvel később már csak alig 16 százaléka. (Az átalakulás valójában 1990-ig ment végbe, az ezt követő évtizedben alig mozdult valami – ennek okát a gazdasági válságban találhatjuk meg.) A változásokat két adatsorral érzékeltethetjük, az egy lakásra jutó szobaszámmal és a száz szobára jutó lakosok számával. (Lásd: 19. és 20. tábla) Az átlagos szobaszám 1960 óta egy szobával nőtt. 1960-ban egy átlagos lakás másfél szobás volt, 1999-ben pedig már kettő és fél szobás. Mivel a népességszám alig változott, a lakások és a szobák száma pedig jelentősen növekedett, a száz szobára jutó lakók száma nagymértékben csökkent. 1960-ban még 245, 1999-ben csupán 103 ember lakott száz szobában. Az átlagot tekintve tehát ma már mindenkinek külön szobája van. Egy lakásban jelenleg átlagosan egy emberrel kevesebb lakik, mint negyven éve. 19. tábla Egy lakásra jutó átlagos szobaszám alakulása (KSH) 1960 1980 1999 1,5 2,0 2,4 20. tábla A száz szobára jutó lakosok számának alakulása (KSH) 1960 1980 1999 245 152 103 Az átlagértékek igen kedvező képet mutatnak, ezt azonban a társadalmi különbségek erősen differenciálják*, nem csupán a szegénység és a gazdagság mentén találunk különbségeket, de akkor is, ha az életkort vesszük figyelembe. *

Differenciál (latin): különbséget tesz, megkülönböztet. 89

A lakásméret növekedése

A komfortfokozat növekedése

A lakások minősége nemcsak a szobák számát tekintve változott, jelentősen emelkedett a lakások komfortfokozata is. A komfortfokozat a lakások felszereltségét, lakhatóságát, kényelmességét jelöli. 1980-ban a lakásoknak majdnem a fele komfort nélküli, vagy maximum félkomfortos volt. 1996-ban ezzel szemben már csak a lakások egyötöde volt ilyen alacsony szinten felszerelt, ámbár ez is meglehetősen sok. 21. tábla A lakások komfortfokozatának változása (KSH) 1980 1990 % Összkomfortos 18,0 39,7 Komfortos 32,4 30,6 Félkomfortos 7,5 7,6 Komfort nélküli 42,0 22,1 100 100

1996 47,4 31,3 4,6 16,7 100

Pontosabb képet kapunk, ha a lakások higiéniai szempontból nélkülözhetetlen felszereltségét vesszük figyelembe. A 22. táblából látható, hogy 1960-ban a lakások 80-90 százaléka egyikkel sem rendelkezett. Az időszak végén azonban már csak a lakások 15-25 százalékában nincsenek meg e fontos higiéniai kellékek. 22. tábla A lakások higiéniai felszereltsége (KSH) 1960 Vízvezeték Vízöblítéses WC Fürdőszoba, mosdófülke

22,7 16,1 17,0

1980 % 62,7 51,4 58,5

1999 84,7 76,0 80,1

Annak ellenére, hogy ezek az adatok elnagyolt képet mutatnak a lakásállományról, megállapítható: nagymértékű 90

minőségi javulás történt. A lakások 15-20 százalékát viszont egyáltalán nem, vagy alig érintette a változás. Ez 600-800 ezer lakást jelent és megközelítőleg 1,0-1,5 millió embert. 3.2. A lakás fizikai tere A lakások fizikai állapota az elmúlt fél évszázad folyamán sokat javult, a lakások tágasabbak, egészségesebbek lettek, ennek következtében ma többféle tevékenységre kínálnak lehetőséget, mint korábban. A lakások növekvő mérete lehetővé teszi, hogy a lakók kulturális és szociális igényeiknek megfelelően és ne a helyszűke kényszerének engedve alakítsák életmódjukat. Ahol sokan szűkös térben kénytelenek együtt élni, ahol egyetlen szobában négyen-öten is laknak, ott az életvitel nem alakulhat az egyéni igényeknek megfelelően. Az ilyen helyiségek egyszerre háló- és tanulószobák, itt nézik a tévét és itt tárolják a különféle használati tárgyakat. Ezekben a lakásokban láthatjuk, miként képesek a lakók a teret az igényeikhez, az igényeiket pedig a térhez igazítani. A szűk tér egymáshoz kényszeríti az embereket, akik kénytelenek alkalmazkodni, vagy harcolni a lehetőségekért. Kiváltképp így van ez az autokratikus felépítésű családokban. A tágasabb lakások kevésbé kényszerítőek, és inkább adnak lehetőséget a lakók elkülönülésére, egymástól eltérő egyéni igényeik kielégítésére. A lakások beosztása és a szobák száma legalább olyan fontos, mint az alapterület nagysága. A kisebb, de tagolt tér, amelyben több helyiséget alakítottak ki, több lehetőséget kínál, mint a nagyobb, de tagolatlan tér. A több és külön nyíló szoba a magánélet számára nyújt változatosabb módozatokat. A lakás fizikai jellemzői közé tartozik még az ellátottság, a közszolgáltatásokból részesedés (víz, csatorna, gáz, áram stb.). A fizikai tér korlátokat állít és lehetőségeket nyújt, de sosem szabja meg egyértelműen, hogyan éljenek az emberek. Hatását jól mutatja az a kísérlet, amelyet az Egyesült Államokban végeztek el az ötvenes években. A kísérlet helyszíne Baltimore (Maryland állam) városa volt, ahol az egyik le91

A szűk tér A szűk tér hatása hatása

A tér beosztása

A Baltimore-i kísérlet

romlott városrészből 300 családot átköltöztettek egy újonnan épült lakónegyedbe, másik háromszáz családot pedig eredeti lakóhelyükön hagytak. A két csoport társadalmi összetétele az összehasonlíthatóságot lehetővé tevően azonos volt. Az új lakások nagyobbak, jobban felszereltek voltak és több helyiségből álltak. Környezetük esztétikusabb, boltokkal, szolgáltatásokkal jobban ellátott volt. A vizsgálat során megfigyelték az emberek egészségét és társadalmi adaptációját*. A kísérlet eredményeit az alább felsoroltakban lehet összefoglalni. (Az összehasonlítás mindig a kontrollcsoportra, a korábbi rossz minőségű lakóhelyen maradottakra vonatkozik.) A 35 év alatti lakosoknál csökkent a betegségek, főleg a fertőző és ragályos betegségek előfordulása. A családon belüli interakciók minősége megváltozott, csökkent a súrlódások száma. A lakók többet érintkeztek szomszédaikkal, ami többek között kölcsönös segítségnyújtásban is megnyilvánult. A gyermekek fegyelmezettebbekké váltak és rendszeresebben látogatták az iskolát. A lakók büszkébbek voltak környezetükre, szívesebben vettek részt annak tisztán és rendben tartásában. Úgy érezték, a társadalmi felemelkedés útjára léptek. Ez az érzés azonban nem járt együtt foglalkozási vagy a gyerekek továbbtanulására vonatkozó elképzelésekkel. Az új lakás hatására a család élete a korábbinál nagyobb mértékben zajlott a lakásban, és csökkent a családi konfliktusok száma. (Musil: 230–233)

£ £ £ £ £ £

£

Az új, jobb állapotú lakások megváltoztatták az emberek viszonyát egymáshoz és környezetükhöz, a változásokat azonban legalább részben maga a kísérlet okozta, az, hogy ezeket a családokat kiválasztották, és a kiválasztás azt közölte velük, hogy őket a felemelkedés, a beilleszkedés lehetőségével ajándékozták meg. A változások más része, mint az egészségi

*

Adaptáció (latin): alkalmazkodás.

92

állapot változása viszont egyértelműen az új lakásoknak volt köszönhető. 3.3. A lakás szociális tere A szociális tér a rendelkezésre álló fizikai tér társadalmivá alakítása, alkalmassá tétele arra, hogy az emberek meghatározott módon éljenek együtt. Amikor az emberek egy új lakásba költöznek, akkor a legtöbb esetben már rendelkeznek kialakult kapcsolatokkal és viszonyokkal. Rendelkeznek azokkal a lehetőségekkel is, amelyek meghatározzák, mivé alakíthatják életmódjukat, anélkül, hogy veszélyeztetnék háztartásuk szerkezetét. Az a család, mely patriarchális felépítésű volt, ezután is az marad, a hétköznapok mégis más módon zajlanak majd. A háztartás tagjainak viszonyai, a domináns tagok és tevékenységek, a viszonyokat fenntartó, újraképződésüket megerősítő elrendezések alakítják ki egy-egy lakás berendezését, a lakók által kiválogatott, összegyűjtött tárgyakat. A berendezésre hatással van az is, hogy a lakás, változó mértékben és módon, de a külvilág felé is fordul, megmutatja a többieknek, hogy kik a benne lakók és mit gondolnak magukról. A berendezés és a lakásban elrendezett tárgyegyüttesek a szociális tér látható formái. 3.3.1. A berendezés típusai Az alapvető, biológiai szükségletek kielégítésére szorítkozó lakásbelső kategóriájába tartoznak a városi és falusi szegények otthonai. Az egy főre jutó alapterület kicsi, a komfort alacsony szintű, a lakás minősége rossz. A berendezés viszonylag kevés tárgyból áll és gyakran előfordul, hogy a család tagjai valamennyien egy vagy néhány ágyban alszanak, még akkor is, ha más megoldásra is lenne hely. Ezek a lakások csak arra alkalmasak, hogy minimális szinten lehetővé tegyék az alapszükségletek – alvás, evés, tisztálkodás, szexualitás – kielé93

Biológiai szükségletek kielégítésére korlátozódó berendezés

Munkára berendezett lakás

Pihenésre berendezett lakás

Kirakat jellegű lakások

gítését. Megfigyelhető azonban, hogy különféle díszítésekkel, szimbolikus* tárgyakkal jelzik, miként szeretnének csatlakozni a társadalmi hierarchiában felettük állókhoz. Így találkozhatunk ezekben a lakásokban olyan tárgyakkal, melyek a távoli anyagi jómódot hivatottak felidézni, pl. drágább italok üvegei, márkás cigaretták dobozai stb. A munkára orientált lakásbelső az otthon munkát végző városi értelmiségieknél és a kézműves-iparosoknál figyelhető meg. A kilencvenes évek folyamán a városokban növekvő jelentőségűvé vált a kommunikációs eszközök által megkönnyített otthoni munka. Ezekben a lakásokban az értelmiségi-esztétikai, a munkáslakás-belsők és a kis- és középpolgári berendezési elvek keverednek egymással. Ellentétben az előző típussal, a lakások rendezettek, áttekinthetőek. Jellegzetességük azok a sarkok, szobák, külön helyiségek, melyeket munkára alakítottak ki. A rekreációs** szempontok alapján berendezett lakások elsősorban a kényelmet, a kikapcsolódást szolgálják, berendezésük kialakításakor is ezt tartják szem előtt. Vendéglátást, tévénézést, zenehallgatást, olvasást lehetővé tevő bútorok és egyéb tárgyak alkotják a berendezést. A bútorok többnyire korszerűek, ám ez nagymértékben függ a lakók jövedelmétől. A lakás ésszerűen, minden kényszerűséget kerülő módon van berendezve. A legtöbb lakást valószínűleg a presztízsszempontok*** alapján berendezett lakások kategóriájába sorolhatjuk. Az ilyen lakások berendezése a lakók státusát, társadalmi állását, esetleg vélt, vagy óhajtott állását hivatott jelezni. A tárgyak itt elsősorban szimbólumok, a külvilág felé fordulnak, a lakás kirakatjellegű, időnként zsúfolt, helyiségei nehezen áttekinthetőek, zavarosak. A lakásoknak ez a típusa valamennyi társadalmi csoportnál megtalálható, természetesen látványukban, a felhalmozott tárgyak értékében sok mindenben különböznek egymástól. Az altípusok közös sajátossága, hogy kommersz, sematikus, közhelyszerű benyomást keltenek.

*

Szimbolikus (görög): jelképes, valamit jelképező. Rekreáció (latin): pihenés, felfrissülés. *** Presztízs (a francia prestige szóból): tekintély, befolyás, tisztelet. **

94

Kulturális és esztétikai szempontok alapján berendezett lakásokat, főleg a városokban, a magasan kvalifikált humán értelmiségiek otthonaiban találhatunk. A berendezési tárgyak és azok elrendezése nem funkcionális, hanem esztétikai szempontokat követ. A tárgyak kulturálisan értékesek, szépek, öszszességében kellemes benyomást keltenek. Ez a lakásbelső a legritkább. (S. Nagy, 1987: 164–174) A típusok természetesen ritkán fordulnak elő tiszta formában, sokkal gyakoribb a berendezési módok keveredése. 3.3.2. Az életmód és a tárgyi környezet A lakás berendezése és a tér felhasználási módja az életmód része. Életmódnak tekintjük a tevékenységek és magatartások rendszerét, amelyet az emberek úgy működtetnek, hogy figyelembe veszik a többiekhez fűződő viszonyaikat és felhasználják az adott életvitelre jellemző tárgyakat. (Andorka, 1997: 463; Losonczi, 1977; S. Nagy, 1987: 12; Lásd: 6.3. alfejezet) Az emberek által felhalmozott és használt tárgyak világa életmódonként eltérő, éppúgy, mint az emberek közötti viszonyok. A többi emberhez fűződő viszonyok és a tárgyi világ az élet feltétele, egy-egy ember életének környezete és eszköze. Az életmód szerves része egy sajátos tárgyi világ kialakítása, melynek révén minden ember igyekszik létrehozni azokat a feltételeket, melyek lehetővé teszik a többiekkel fennálló kapcsolataik – jelen esetben a háztartásokon belüli kapcsolatok – meghatározott módon való alakulását. A lakás terének felhasználási módja, a lakásmód a család tagjai közötti viszonyok minőségét is befolyásolja, létrehozza vagy megerősíti a hierarchiát, vagy éppen ellenkezőleg, a minimumra csökkenti annak lehetőségét.

95

Kulturális és esztétikai szempontok

3.3.3. Differenciált és differenciálatlan szociális terek A lakás minden helyiségének van valamilyen, már az építés során figyelembe vett funkciója, azaz mindegyiket úgy építették, hogy alkalmas legyen valamilyen tevékenység elvégzésére – a konyhát a főzésre és étkezésre, a szobát az alvásra és pihenésre, a kamrát a tárolásra, a fürdőszobát a higiéniára stb. A használat során azonban az egyes helyiségek átalakulnak, az eredeti funkciók kiegészülnek, megváltoznak és hierarchia alakul ki a helyiségek között, egyesek fontosabbá válnak, mint mások. A szociális tér számos formáját a továbbiakban kettőre szűkítjük le. Az egyik a szociálisan differenciálatlan tér, mely nem teszi lehetővé, hogy a háztartás tagjai elkülönüljenek egymástól, és a célja is ez. Ezzel szemben a szociálisan differenciált terek módot adnak a különféle tevékenységek elválasztására, a magánéletre és az individualizálódásra. 3.3.3.1. Szociálisan differenciálatlan terek

Az univerzális helyiség, a konyha

Valamennyi társadalmi csoportban megfigyelhető volt korábban, hogy a lakások szociális tere differenciálatlan módon szerveződött. A falusi, valamint a városi alsó- és középosztályba tartozó háztartások a 20. század első felében egyaránt ilyen jellegű teret alakítottak ki a maguk számára, és ilyen térben éltek a patriarcha uralma alatt. Ezt megőrizték a század második felében, sokszor még akkor is, amikor a házak és lakások fizikai tere az új építkezések következtében teljesen megváltozott. Különösen jól megfigyelhető volt mindez a falvakban, ahol a sok munkával hosszú idő alatt a hetvenes években felépítet, nagy alapterületű, számos helyiségből álló házak nagyrészt kihasználatlanul álltak. (S. Nagy 1987: 107) A háztartás élete, tagjainak egészen különböző tevékenysége sokszor egyetlen helyiségben zajlik. Ez a helyiség hagyományosan a konyha. A szegény háztartásokban a mai napig is megtalálni ezt a térhasználati módot, ugyancsak gyakori a falusi családok esetében.

96

23. tábla A konyha szerepe az eltérő társadalmi csoportokban Magyarországon az 1970-es években (Losonczi: 413) Csak étkezésre használják a konyhát Az egyes csoportok százalékában Jómódú városi 54,9 Jómódú falusi 38,7 Közepesen élő városi 40,5 Közepesen élő falusi 25,6 Szűkösen élők és szegények 18,8 A konyha eredetileg univerzális* helyiség volt (Musil: 166), ide koncentrálódtak a legfontosabb életfenntartó tevékenységek, a közös étkezés, a családot összetartó együttlétek, a társalgás, a vendégfogadás, természetesen itt készült az étel és itt is fürödtek. A hetvenes évekbeli Magyarországon még így volt ez a lakások 70 százalékában. (Losonczi: 416) Megfigyelhető viszont, hogy a társadalmi csoportok hierarchiájában lefelé haladva egyre nagyobb a konyha szerepe. (23. tábla) Figyelembe kell venni azt is, hogy a lakások mérete is csökken, ahogy az egyre szegényebb csoportok felé haladunk. A szociális tér differenciálatlansága nem csak a konyhára érvényes, megfigyelhető a szobák használatánál is. Jellemző esete ennek, amikor a gyerekek a szülőkkel egy szobában, a legszűkösebben élők esetében egy ágyban alszanak. A szobák ilyen használata nem egyenes következménye a hely hiányának, nem egyszer előfordul, hogy több szobával rendelkező családok az egyik szobát reprezentatív célokra tartják fenn, nappaliként használják és a család minden tagja a másik szobában alszik. A második világháború előtt a középosztályba tartozók is ehhez hasonlóan szervezték meg a lakásaik használatát. A konyha központi szerepét radikálisan megváltoztatta a tévé elterjedése a hatvanas, hetvenes években, amikor a családokat „bevitte” a szobába. (Losonczi: 417) A tévé a berendezés kitüntetetten fontos részévé vált, díszhelyet kapott, úgy alakították a szobák berendezését, hogy a tévézést szolgálják, de *

Univerzális (latin), itt azt jelenti: többféle célra felhasználható. 97

A szobák használata

a televízió sem volt képes arra, hogy megváltoztassa a szociális tér differenciálatlanságát. A tévé és később a videó és a házi mozi csak arra alkalmasak, hogy a „közös” tevékenység egészen speciális formáját hozzák létre, melynek eredménye nem közösség (mint az étkezésé vagy a társalgásé). A tévézés atomizálhatja a családot, ha más tevékenységek össze nem tartják. A szociális tér differenciálatlansága és szűkössége növeli a családon belüli konfliktusok lehetőségét, amennyiben ennek egyéb feltételei is fennállnak. (Losonczi: 415) 3.3.3.2. Szociálisan differenciált terek

Nyilvános tér

Privát tér

A differenciált terek először a nagypolgárság városi lakásaiban alakultak ki. A nagy alapterület (120-250 m2) és a sok helyiség lehetővé tette, hogy elkülönítsék a háztartás különböző állású tagjait és tevékenységük helyét. (Lásd: Hanák, 1988) Ezekben a lakásokban különült el először egymástól a nyilvános és a privát tér. A nyilvános térhez tartozott a fogadások és a társasági élet helye, a szalon, az ebédlő és a vendégszobák. (S. Nagy, 1984: 284) Ezek a helyiségek egyúttal a reprezentációt és a szimbolikus tárgyak elhelyezését is szolgálták. Ide kerültek a kulturálisan értékes tárgyak, melyek a tulajdonosok gazdagságát, esetleg a jó ízlését voltak hivatva jelezni, de mindenekelőtt a család társadalmi pozícióját mutatták. A polgári lakásokat úgy alakították ki és úgy rendezték be, hogy helyet adjanak a kommunikációnak, a nyilvános, társas érintkezésnek. A lakás másik része az intim* vagy privát tér, amely a lehetőségek szerint zárt a külvilág számára. A nagypolgári lakásokban ez külön helyiségekben öltött testet, de ott is kialakult, ahol erre nem volt elég hely. Ekkor a lakás valamely részében alakítottak ki, választottak el a családtagoknak egy-egy privát térrészt. Amennyiben a lakás mérete lehetővé tette, akkor a lakás intim szférája a hálószobákból, a férfi dolgozószobá*

Intim (latin): bizalmas, meghitt, bensőséges.

98

jából és a higiéniai helyiségekből állt. A férfi dolgozószobája nem annyira a munkát szolgálta, mint a patriarchának a családon belüli státusát jelölte. A nők részére is külön részeket alakítottak ki a lakásban. Ebben a felosztásban csak a patriarchális hierarchia keretei között lehetséges individualizáció valósult meg. A későbbiekben, s ez jellemzi a mai lakáson belüli differenciált szociális tereket, a női térrészhez sorolt gyermekek szobái elkülönültek. A gyerekszoba gyakorivá, sőt általánossá vált, s ezt a gyermekközpontú családmodell meg is követelte. Ennek megfelelően a gyermekek nemi és életkori elkülönítése szükségessé tette, hogy a számukra kialakított terek aránya egyre nagyobb legyen. (Kapitány & Kapitány: 209) A háztartások tagjai a differenciált szociális téren belül önálló, a többiek számára zárt és tiszteletben tartott területet birtokolhatnak, melyek lehetővé teszik, hogy igényeik szerint alakítsák azt, elkülönüljenek, szélsőséges esetekben pedig elszakadjanak egymástól. Az utóbbit a nyilvános terek együttes használata lenne hivatva megakadályozni.

Gyerekszoba

3.3.4. A lakásokban lévő tárgyegyüttesek Tárgyegyüttesnek nevezzük a lakásban az adott elrendezésben található tárgyak csoportját, mely meghatározó benyomást tesz a szemlélőre, és amely az ott élők számára a lakást otthonossá teszi. A tárgyegyüttesek eltérő típusú tárgyakból állnak, egy részük funkcionális, más részük kulturális, harmadrészük pedig szimbolikus jellegű. A megkülönböztetés természetesen csak viszonylagos, mert egy konkrét tárgy egyszerre is rendelkezhet mindhárom tulajdonsággal. Egy nappali szoba sarkában elhelyezett számítógép, pl. lehet funkcionális jellegű, ha otthoni munkára használják, de ezzel egyidejűleg szimbolikus üzenete is van, arról tudósíthat például, hogy a lakásban élők képzettek, ismerik és fontosnak tartják a legújabb kommunikációs lehetőségek alkalmazását és megszerzéséhez rendelkeznek a megfelelő jövedelemmel. A lakásokban található tárgyakat a lakók gyűjtik össze, őrzik meg, mindegyiknek van vagy volt jelentése a számukra. 99

A tárgyegyüttes

Megújuló tárgyegyüttesek

Átlagos tárgyegyüttesek

A szegény háztartások tárgyegyüttesei

Együttesen alkotják mindennapi életük otthoni környezetét, amelyben egyes tárgyak persze fontosabbak, mint mások. Ebből a szempontból nem mindegy az, hogyha a lakásnak van privát és nyilvános tere, akkor hol helyezik el az egyes tárgyakat. A valós állapotot nagymértékben leegyszerűsítve háromféle tárgyegyüttest különböztethetünk meg. Az egyik állandóan változik és megújul, tulajdonosai arra törekednek, hogy mindig a legkorszerűbb tárgyakból álljon. A másodikat átlagosnak nevezhetjük, a harmadik pedig szegényes és leginkább a szegény háztartásokban található meg. A folyton változó és megújított tárgyegyüttesekben az egyes dolgoknak önmagukban véve nincs sem használati, sem kulturális értékük, egyértelműen a tárgyak szimbolikus jelentése dominál bennük. Az éppen csak megjelent, legújabb eszközök mindig a legdrágábbak is, azok az együttesek, amelyek ilyen tárgyakból állnak, azt közvetítik a környezetnek, hogy tulajdonosaik gazdagok és készek a változásra. Az elsődleges presztízsszempontok mellett jelen lehetnek azonban más, esztétikai, rekreációs vagy egyéb tulajdonságok is. Akik lakásukat modern és drága tárgyakkal rendezik be, azok a legújabb tendenciákat is igyekeznek követni, ezért lakásaikban gyakran találni a berendezés és a díszítés egyedi, egészen speciális együttesét. Azoktól a tárgyaktól, illetve tevékenységektől, amelyek már sokak számára elérhetőek, elfordulnak, számukra az újdonság, a ritkaság jelenti az értéket. Előbb-utóbb minden drága újdonság tömegcikké válik, és így hozzájuthatnak az alacsonyabb jövedelmi kategóriákba tartozó háztartások is. A második csoportba azok a háztartások kerülnek, akik igyekeznek elhitetni önmagukkal és környezetükkel, hogy folytonosan felfelé haladnak a társadalmi ranglétrán. Ennek érdekében megkísérelnek a fogyasztási elithez idomulni, és anyagi képességeikhez mérten követik őket. Ebben a csoportban a tárgyegyüttesek szembetűnő tulajdonsága a másodlagosság és az, hogy mindig többé-kevésbé elhasznált tárgyakkal keverednek a különböző minőségű újak. Ez a csoport rendkívül nagy és igen változatos, mindössze a törekvések teszik egységessé. Végül pedig a szegény háztartások ugyancsak sokfélék. Az idősek tárgyegyüttesei életük korábbi, aktív szakaszát idézik, régiek és elhasználódottak, egy-egy újabb tárgy nem vál100

toztat az együttes jellegén. A fiatalabbak helyzete más, ők a máshol már használhatatlannak tekintett, értéktelenné vált tárgyakat gyűjtik össze. Legtöbbször csak olyasmikhez jutnak hozzá, amiket kidobtak, vagy elajándékoztak a segítőszolgálatoknak. Háztartásaikban ér véget a tárgyak társadalmi útja, lakásuk sokszor tele van tönkrement tárgyakkal, s ezért túlzsúfolt és áttekinthetetlen. (S. Nagy, 1987: 112–113) Fogalmak: a lakás fizikai tere a lakás szociális tere szociálisan differenciált és differenciálatlan terek

nyilvános tér privát tér tárgyegyüttesek

Ellenőrző kérdések: £ £ £

Milyen hatása van a fizikai térnek a lakás használatára? (3.2.) Milyen különbségek figyelhetőek meg a differenciált és a differenciálatlan szociális terek között? (3.3.3.1. és 3.3.3.2.) Milyen típusú tárgyakból állnak és milyen jellegűek lehetnek a tárgyegyüttesek? (3.3.4.)

Ajánlott irodalom: S. NAGY KATALIN: Lakberendezési szokások, Magvető, Budapest, 1987

101

102

4. Település és város

Ennek a fejezetnek a tárgya a települések társadalma. Kitérünk a településeket egymáshoz kapcsoló viszonyokra, a változások irányára, a városok társadalmi kapcsolatokra gyakorolt hatására, a városi tér struktúrájára és arra, miként befolyásolja az emberek életét. A fejezetben mindenekelőtt a várossal fogunk foglalkozni. 4.1. A települések típusai. A falu és a város Azokat a településeket, ahol gazdasági és politikai hatalom, a gazdaság, a kultúra és a lakosság koncentrálódik, városnak nevezzük. A városokban több és többféle a munkalehetőség, mert a gazdaság irányításától a város működtetéséig sok mindenből lehet választani. A városokban futnak össze a piaci és az üzleti folyamatok, itt találhatóak azok a köz- és magánszolgáltatások (iskolák, egészségügyi, kulturális intézmények, üzletek, bankok stb.), amelyek nemcsak a város, de környékének lakóit is ellátják. Ugyancsak a városokban kaptak helyet a közigazgatási intézmények központjai (rendőrség, bíróság, pénzügyi és adóhatóság stb.). A városok közlekedési csomópontokat alkotnak, népességük és laksűrűségük magasabb. Egy-egy település esetében csak többféle szempontot figyelembe véve lehet meghatározni, városnak lehet-e tekinteni vagy sem. A statisztikai évkönyvekben a városi címet kapott települések találhatóak, a cím elnyerése előnyökkel jár a költségvetési forrásokhoz jutás tekintetében. A falu népessége általában kisebb, élete nyugalmasabb, a városoknál felsorolt tényezők közül kevesebb található meg. Falunak vagy községnek tekintjük azokat a településeket, melyek gazdaságilag, az üzleti élet, a szolgáltatások és az igazgatás szempontjából valamely város vonzáskörzetébe, 103

A város a társadalmi folyamatok csomópontja

Falu

Települési hierarchia

A város előnyei és hátrányai

annak gazdasági és/vagy igazgatási hatalma alá tartoznak és bizonyos mértékig annak prosperitásától* függnek. Annak ellenére, hogy a falvak a mai napig fenntartották szoros kapcsolatukat a mezőgazdasággal, lakóik jelentős része az iparban vagy a szolgáltatásokban talál munkát. Sokan a városokba járnak dolgozni, a nagyvárosok közelében pedig a városi középosztály egy része is a falvakba költözött. A városok és a falvak gazdasági szempontból, a szolgáltatások tekintetében és közigazgatásilag egyaránt hierarchikus viszonyban vannak egymással. Az egyenlőtlen gazdasági erejű és eltérő lehetőségekkel rendelkező települések azonban politikailag függetlenek, saját önkormányzatokat hoznak létre és tartanak fenn. A közhatalmi intézmények hierarchikusan, egymás alá rendezettek, a fejlesztési források elosztása az egyes települések függését erősítheti vagy gyengítheti. A gazdasági és pénzügyi vállalatok és szolgáltatások központjai néhány városban koncentrálódnak és innen irányítják és befolyásolják a többieket. A preferált városok és területek több forráshoz jutnak, jobban fejlődhetnek, lakóik számára jobb feltételeket biztosíthatnak, ezzel összefüggésben központi helyet kapnak a településhálózatban. A városi élet előnyökkel is és hátrányokkal is együtt jár. Az előnyök egy része azonban egyre inkább hozzáférhetővé válik a falvakban is. A 20. század elején a villanyvilágítás, a csatornázás, a fürdőszoba és a szórakozási, kikapcsolódási lehetőségek csak a városokban, és csak a társadalom felső osztályaiban voltak elérhetőek. A szilárd burkolatú utak és a közlekedési lehetőségek ugyancsak a városok előnyei közé tartoztak. A század végére azonban alig találunk olyan települést, ahol ne terjedtek volna el széles körben. A városnak azonban a mai napig is vannak előnyei a falvakkal szemben. Ezek az előnyök a különböző társadalmi csoportok számára mást és mást kínálnak. A munkavállalók számára előny a több és változatosabb munkalehetőség. A fiatalok számára a szabadidős tevékenységek változatossága, valamennyi korosztálynak előny az, hogy gazdagabb a kapcsolatteremtés lehetősége. Az értelmiség számára a kulturális lehetőségek és kulturális közélet, a vállalko*

Prosperitás (latin): siker, fellendülés, gazdagodás.

104

zók és gazdasági vezetők számára az üzleti lehetőségek és információk. A politikusok számára pedig a hatalomhoz való hozzáférés még mindig a városokhoz kötődik. Előny továbbá az is, hogy a legújabb technikai, civilizációs vívmányok először a városokban jelennek meg és terjednek el. A legfontosabb azonban mégis az, hogy a városok a megélhetési lehetőségek sokkal szélesebb skáláját nyújtják, mint a falvak. Az előnyök mellett a városoknak számos hátránya is van. A hátrányok között vannak, melyek egyszerre több társadalmi csoportot is érintenek és vannak, amelyek főleg a társadalomban alul elhelyezkedőket sújtják. A zsúfoltság, a zaj és a szennyezett környezet a belvárosban és a forgalmasabb utak mentén élőket és közlekedőket részrehajlás nélkül érinti. Érdemes azonban tudni, hogy a városon belül a csendesebb, tisztább környezetű, közlekedési és ipari szennyezés, átmenő utak, ipartelepek nélküli negyedeket a jobb módú, a társadalmi hierarchiában magasabban elhelyezkedő emberek lakják. A zajból, szennyezett levegőből több jut az alsó osztályoknak. A nagyarányú bűnözés szintén (nagy)városi jelenség, de ez sem egyenlően oszlik meg a különböző csoportok által lakott városrészek között. A városi élet hátrányai közé sorolhatjuk, hogy az elmagányosodásnak nagyobb a valószínűsége a városokban, mint a falvakban. 4.1.1. A városok nemzetközi hierarchiája A városok eltérő helyet foglalnak el egy-egy régió, ország vagy a világgazdaság egészében. Az eltérő pozíciók hierarchikus rendszert alkotnak, amely a városok gazdasági specializációján és az ebből következő szerepükön alapul. (Goldsmith & Blakely: 102) Az eltérő szerepek eltérő fejlődési lehetőségeket kínálnak az egyes városok számára. A hierarchia csúcsán az irányító és koordináló feladatokat ellátó városok állnak, ezek nagymértékben integrá-

105

lódtak* a nemzetközi irányító és pénzügyi hálózatba. Itt koncentrálódik a multinacionális** és országos részvénytársaságok vezetése, s ez magas szintű szolgáltatásokat foglal magába. Az ipari cégek központjai is itt koncentrálódnak, akárcsak a bankok beruházásai. Ezekben a városokban a hagyományos, ipari munkahelyek nagyarányú csökkenése figyelhető meg, hiszen gazdaságuk a szolgáltatásokra épül. A szegények aránya annak ellenére magas, hogy ezek a városok igen gazdagok. Jellemző, hogy a szegények gettói és a világgazdaságot irányító pénzügyi negyedek sokszor egymás mellett találhatóak. Ebbe a csoportba olyan nagyvárosok tartoznak, mint New York, London, Tokió, San Francisco vagy Los Angeles. A hierarchia eggyel alacsonyabb szintjén a gazdasági önállóságukat elvesztett városok állnak, itt már hiányoznak a részvénytársaságok központjai, az ide tartozó városok gazdaságát más városokból irányítják. A városoknak ebbe a csoportjába az Egyesült Államokban a városok legalább két típusa tartozik. Az egyikben fennmarad a hagyományos ipar, de a tervezés, kutatás és irányítás feletti ellenőrzést elveszítik. A másikban a nemzetközi verseny, a részvénytársaságok átszervezése, vagy a rossz helyi politikai döntések következtében az iparra alapuló gazdaság korábbi formája felbomlott. Ezek közül némelyek abba a válságövezetbe tartoznak, amit, a tönkrement ipari üzemekre utalva, „rozsdaövezet”-nek („rustbelt”) hívnak. (Goldsmith & Blakely: 103) A hierarchia legalján a specializált gazdasággal rendelkező városok vannak. A megélhetési lehetőségek itt szűk területre szorulnak össze, lakóik nagymértékben kiszolgáltatottak a piac változásainak. Ilyen város pl. az amerikai autógyártás központja, Detroit. (Goldsmith & Blakely: 104)

*

Integrálódik (latin): egységesül, a részek egésszé szerveződnek. Itt: beépül. ** Multinacionális (latin, angol): soknemzetiségű, sok országban működő vállalat, melynek tevékenysége nem korlátozódik egy országra. 106

4.1.2. A települések esélyei az eltérő régiókban A települések és a településeken élő emberek esélyei eltérőek az ország különböző vidékein. A világgazdaságba való bekapcsolódás szintje és módja régiókra osztja az országot. Az első helyen azok a területek állnak, amelyek közvetlen kapcsolatban állnak a világgazdasággal, ahol a multinacionális cégek irodái, üzemei működnek, ahol kiemelkedő jelentőségű városok találhatók. Ezeket prosperáló vagy innovatív* területeknek nevezhetjük. Ezek a régiók – Budapest és a hozzá kapcsolódó települések, Győr és vidéke, a Balatontól a fővárosig húzódó övezet és néhány nagyváros (Rechnitzer: 97100) – élvezik mind a világgazdasághoz kapcsolódás, mind pedig az országon belüli vezető pozíció előnyeit. Erre a területre érkezik a tőkebefektetések java, ami a települések átstrukturálódását és megújulását eredményezi. Alacsony a munkanélküliek száma, ami hatással van mind a szolgáltatási vállalkozásokra, mind pedig az adóbevételeken keresztül a közszolgáltatások színvonalára. A magánberuházások is nagyobb arányúak, s mindez együttesen az életminőség javulását eredményezi. A második csoportba tartozó régiók a központokhoz kapcsolódnak, helyzetük azoktól függ. Ezek a főbb tranzitútvonalak, autópályák mentén helyezkednek el és így csatlakoznak az országos központokhoz. Ide sorolhatóak azok a területek is, amelyek jelentős vállalkozói hagyományokkal rendelkeznek, vagyis valamikor kedvezőbb helyzetben voltak az ország gazdasági rendszerében. Az M3 és az M5 autópályák vidéke, a nyugati határ menti területek, a Duna alsó szakasza és néhány megyei jelentőségű város tartozik ide. A régiók harmadik csoportjába a perifériális és válsághelyzetben lévő területek tartoznak. Ezek a területek alig jutottak tőkéhez az elmúlt időszakban, messzebb vannak a fő gazdasági útvonalaktól, a fejlődés itt csupán a helyi lehetőségekre és igényekre támaszkodhat – Észak-Magyarország, DunaTisza köze déli része, Dunántúl bizonyos területei, Tiszántúl. *

Innováció (latin): újítás, megújítás. Innovatív: újító, megújító. 107

Prosperáló régiók

Lehetséges prosperáló régiók

Válságrégiók

A közlekedési feltételek és a tőke hiánya miatt – egyiket sem képes önmaga előteremteni – a szükséges beruházások, településfejlesztések elmaradnak. A munkanélküliség ezeken a területeken általában véve magas, a munka- és vállalkozói jövedelmek pedig alacsonyak. A képzettebb munkaerő, ha teheti, elhagyja ezeket a településeket, de a kevésbé képzett, vagy nem keresett szakmával rendelkezők számára ez nehéz, sokszor teljesen lehetetlen. A terület jövedelemtermelése radikálisan csökken, kiváltképp a válságövezetekben, ugrásszerűen nő azok száma, akik nem képesek saját erejükből önmaguk és családjuk ellátását biztosítani. A települések is, a lakosok is külső forrásokra szorulnak, amelyek szintén szűkösek, külön programok híján csak arra elégségesek, hogy a rászorulók minimális életfeltételeit biztosítsák általa. A válság eredményeként megindul a településhálózat újrastrukturálódása, a korábban központi helyzetben lévő települések már nem minden tekintetben tudnak megfelelni szerepüknek. Már nem vonzzák, inkább taszítják az embereket, akik nagy számban költöznek el, ha erre lehetőségük van. Ilyen helyzetbe került pl. Miskolc, amely a rendszerváltás előtt az ország második legnépesebb városa volt, de 1990 után elveszítette lakosságának egyötödét. A jövedelmek csökkenése és bizonytalansága, az életperspektívák hiánya rontja a közbiztonságot, kiváltképp akkor, ha jelentős feszültségek alakulnak ki az egyes társadalmi csoportok között. 4.2. A magyar településhálózat számokban A városi népesség aránya folyamatosan emelkedett Magyarországon 1990-ig, húsz év alatt, 1970-től mintegy 12 százalékkal nőtt a városokban élők aránya. A kilencvenes években a növekedés csökkenésbe fordult, ekkor már nem a falu lakóinak városba áramlása, hanem a városok számának növekedése magyarázta a városi lakosság arányának szintjét. 1990-ben 166, 1998-ban viszont már 218 városi rangú település volt az országban.

108

24. tábla A városi lakosság aránya (%) a népesség egészén belül 1970 1980 1990 1998 52,6 56,4 64,7 63,5 A városi népesség aránya régiónként változó, a legmagasabb természetesen a központi régióban, mely Budapestet és Pest megyét foglalja magába, itt megközelíti a 80 százalékot. A legalacsonyabb pedig az észak-magyarországi régióban (BAZ, Heves és Nógrád megye), ahol csak a lakosság fele él városokban. A század végén mindössze 9 olyan város volt az országban, amelynek lakossága elérte, vagy meghaladta a százezer főt.* Az ország lakosságának 29,6 százaléka, majd hárommillió ember, a városi lakosság fele ezekben a városokban élt 1998-ban. Az 50-100 ezer lakosú városokban mindössze a lakosság 7,5 százaléka élt. 25. tábla Budapest, a többi város és a falvak népességének alakulása (KSH) Budapest Többi város Községek Ezer fő 1960 1 783,2 3 638,4 4 539,4 1970 2 001,1 4 113,0 4 208,0 1980 2 059,3 4 687,9 3 962,3 1990 2 016,8 4 702,2 3 655,8 1999 1 838,8 4 570,9 3 682,1 Ezekből az adatokból is látható, hogy a magyarországi városszerkezet nagyon egyoldalú, egyetlen város, Budapest felé billen, amely népességét, gazdasági, kulturális és politikai szerepét tekintve egyaránt kiemelkedik a többi közül. Budapest *

Budapest, Székesfehérvár, Győr, Pécs, Miskolc, Debrecen, Nyíregyháza, Kecskemét, Szeged. 109

már a 19-20. század fordulója óta világváros, és a 20. század folyamán az ország egyetlen központja. A főváros körül kiterjedt szuburbán és agglomerációs övezet (lásd: 4.5.3. alfejezet) jött létre, amely szorosan kapcsolódik hozzá. Az itt elhelyezkedő városokban 260 ezren élnek és a falvakat is számításba véve, ebben a központi zónában él és dolgozik az ország lakosságának legalább egynegyede. Budapest lakossága a nyolcvanas évek második felében kezdett csökkenni és ez a folyamat a rendszerváltás után felgyorsult. Ennek oka azonban nem az, hogy a főváros elvesztette vonzerejét, hanem a szuburbanizáció – ahogy a 4.3 és a 4.5.3.1. alfejezetekben látható. A többi város népességszáma 1995 után indult csökkenésnek. A falvak népessége pedig hullámzik a kilencvenes években, 1990-1996 között nőtt, 1997-ben csökkent és 1998-tól ismét emelkedett. A népesség településtípusok közötti megoszlását nézve látható, hogy a városok aránya 1990 óta változatlan (45,3%), Budapesté csökken (1990: 19,4%; 1999: 18,2%), a falvaké pedig emelkedik (1990: 35,2%; 1999: 36,5%). 4.3. Migráció Migrációnak* nevezzük a települések közötti vándorlást, az egyik településről a másikba költözést, a lakóhely megváltoztatását. Ebben a részben a migráció két típusáról lesz szó, az országon belüli és az országhatárokat átlépő vándorlásról. A migrációs mozgások fő okának az embereknek azt a törekvését tekinthetjük, hogy helyzetükön javítani kívánnak. A migráció kiindulópontjai azok a települések vagy országok, amelyek bizonytalanná vagy lehetetlenné teszik az egyének és családok megélhetését, célpontjai pedig azok, ahol az emberek boldogulásukat remélik.

*

Migráció (latin): költözés, vándorlás.

110

4.3.1. Belső migráció A rendszerváltás előtti évtizedekben úgy tűnt, az emberek lemondanak arról, hogy az ország más területein jobb életfeltételeket találjanak. A migráció, a vándorló emberek száma folyamatosan csökkent, a társadalom megmerevedett. 1960-ban még közel 340 ezren, 1980-ban már csak 211 ezren kerestek új, állandó lakóhelyet. A vándorlás iránya egyértelműen a falvakból a városok felé mutatott. A vándorlási különbözet, vagyis a be- és kivándorlók aránya közötti különbség akkor pozitív, ha többen érkeznek, mint amennyien elhagyják az adott települést. 1960-ban Budapest pozitív vándorlási különbözete azonos volt az összes többi város együttes vándorlási különbözetével. 1980-ban viszont a többi város már több mint háromszor akkora pozitív vándorlási különbözetet tudott felmutatni. Ebben az időszakban leginkább a fiatalok, az egzisztenciájukat éppen kialakító családok változtatták meg a lakóhelyüket, azaz költöztek a városokba. Az idősebb, már letelepedett emberek, családok vándorlási esélye sokkal kisebb volt.

Vándorlás a rendszerváltás előtt

Vándorlási különbözet

26. tábla Vándorlási különbözet 1000 lakosra számítva. Az állandó lakóhely változása 1990 1992 1994 1996 1998 Budapest 1,8 -1,8 -5,7 -5,8 -6,2 Többi város -1,7 -0,4 -1,1 -1,0 -0,8 Falvak 0,9 1,4 4,3 4,2 4,2 1990 után növekedésnek indult a vándorlás, és fő iránya is megváltozott, most már a városokból a falvak felé mutatott. (26. tábla) Az elvándorlás mértéke Budapesten a legnagyobb, a városok vesztesége jóval kisebb, a falvak pedig egyértelműen pozitív mérleget mutathatnak fel. A falvak nyeresége nem egyértelmű, mert nem kapcsolódik össze a vidék gazdasági fellendülésével.

111

Vándorlás a rendszerváltás után

A népességvesztést a prosperáló régiókban lévő nagyobb városok és főleg Budapest esetében a szuburbanizáció magyarázza, másfelől pedig a szegényebb családok egy részének az olcsóbbnak tekintett falvakba költözése. A migrációs folyamat tehát kettős jellegű, különösen fontos ebből a szempontból, hogy a falvak egyre nagyobb jövedelmi hátrányba kerülnek a városokkal szemben. A vándorlások fő célpontja a központi régió, Pest és Fejér megye, a Balaton környéke, valamint az észak-dunántúli területek. Nagymértékű az elvándorlás Észak-Magyarországról és a Tiszántúlról. 4.3.2. Országhatárokon átívelő migráció A nemzetközi migráció okai

Nemzetközi migráció 1990 után

Az országok közötti vándorlásnak gazdasági, politikai, időnként katonai okai vannak. A világ fejlett és kevésbé fejlett országai közötti rendkívül nagy gazdasági különbségek, az egyes területeken tartósan fennálló mélységes nyomor, a zsarnokok és a kiszolgáltatottság, a háborúk, vallási és törzsi összecsapások szinte kitaszítják az emberek ezreit, olykor százezreit az otthonaikból, és arra kényszerítik őket, hogy új hazát, új otthont keressenek. A szocialista rendszer összeomlásáig szinte csak Nyugat-Európát érintette az Ázsiából és Afrikából érkező menekültek sokasága. 1956 és 1989 között tömeges méretű vándorlás nem volt Európában, a szocialista országokból csak kevesen juthattak át a vasfüggönyön. 1989-ben aztán minden megváltozott. Magyarország sajátos helyzete következtében a társadalmi és nemzetiségi konfliktusokkal terhelt országokból (NDK, Románia) érkező menekültek cél- és tranzitországává vált. Az európai vándorlás 1990 után hatalmas méreteket öltött. 1991-ben a Szovjetunióból és Romániából több mint egymilliónyian, Bulgáriából 400 ezren keltek útra. A Szovjetunió összeomlását még ennél is nagyobb vándorlási hullám kísérte, ekkor 9 milliónyian veszítették el a hazájukat, és 65 millió embert fenyegetett az, hogy elüldözik az otthonából. Ebben az időszakban csaknem 100 ezren vándoroltak illegálisan Nyugat112

Európába (Cseresnyés: 35-36), ahol ekkor már sokkal kevésbé tartották fontosnak a szabad költözés jogát, mint korábban. A Magyarországra irányuló vándorlás is növekvő tendenciát mutatott, elsősorban a környező országok gazdasági és/vagy politikai válság sújtotta területeiről érkeztek, főleg magyar nemzetiségű menekültek hazánkba. A nem magyar nemzetiségű menekültek idővel vagy visszatértek hazájukba, vagy valamelyik nyugat-európai országba mentek tovább. (Cseresnyés: 37) A világ válságrégióiból is érkeznek Magyarországra menekültek (az ezredforduló táján albánok és afgánok), az ő céljuk elsősorban az, hogy nyugatra tudjanak továbbmenni. A fejlett országok azonban egyre kisebb befogadási készséget mutatnak, ami növeli az embercsempészek üzleti lehetőségeit és bevételeit. 4.4. A települési tér A települések, akárcsak a lakások, fizikai-építészeti és társadalmi tér együtteséből állnak, s ezek elválaszthatatlanok egymástól. A városokban a fizikai teret a különböző funkciójú épületcsoportok és az azokhoz kapcsolódó infrastrukturális rendszerek (utak, közművek) és a be nem épített terek jellege (parkok vagy grundok) alkotják. Szintén a fizikai tér eleme a település természeti környezetben való elhelyezkedése, a természet épsége, tisztasága, vagy éppen ellenkezőleg, lepusztult, elszennyeződött volta, ami közrejátszik a társadalmi csoportok településen belüli elhelyezkedésében. A városokban, leegyszerűsítve, négy eltérő funkciójú teret különböztethetünk meg. £ £

£

Munkahelyek – ezek egészen eltérő típusokat képviselhetnek: ipari, hivatali, oktatási stb. épületek. Lakóhelyek – a zsúfolt, sűrűn beépített, a magánszférát szűk helyekbe szorító, illetve a laza beépítésű, a magánszférát a házon kívül is biztosító lakóépületek. Fogyasztási terek – üzletek, piacok, bevásárlóközpontok, mozik, színházak, éttermek, kocsmák stb. 113

Fizikaiépítészeti tér

£

Közlekedési terek – utak, metróvonalak, vasutak, aluljárók stb.

Annak ellenére, hogy ezek a terek építészetileg jelentősen különböznek egymástól, csak nagyon ritkán fordulnak elő elszigetelten, inkább átszövik egymást, együttesen alakítják a város egy-egy területének sajátosságait. Előfordul persze, hogy a munkahelyek elkülönülnek a lakóhelyektől, ahogyan ez az ipari övezeteknél vagy a hivatali negyedeknél az amerikai nagyvárosokban történik. A kommunális szolgáltatások, mint az oktatás, orvosi ellátás intézményei és az üzletek nagyobb mértékben keverednek a lakóövezetekkel. 1. ábra Koncentrikus zónák modellje

1

2A

3

4

5

2B

1 = központi üzleti negyed; 2A = belső ipari zóna, itt található a gettó; 2B = átmeneti zóna, az alsóosztály lakóövezete; 3 = az alsó középosztályhoz tartozók lakóhelye; 4 = felső középosztály lakóhelye; 5 = kertváros, ingázók lakóövezete. (Cséfalvay: 244, 251)

114

A városi tér zónáira a fenti terek sajátos, a többitől különböző együttese jellemző. Az egyes zónákat az jellemzi, milyen típusú lakóövezet, milyen jellegű munkahelyek (ha találhatóak egyáltalán ott), milyen fajta fogyasztási terek és közlekedés hálózatából szerveződnek. A klasszikus modellek szerint a városi zónák elrendeződése háromféle lehet: koncentrikus, szektor jellegű vagy többmagvú. A város szerkezetét szektorokra osztó modell (2. ábra) figyelembe veszi, hogy az ipar és a felsőbb osztályok lakhelyei nem koncentrálódnak egy helyre a városok többségében. Ugyanezt a megfontolást követi a 3. ábrán látható modell, de más elrendezést követ. 2. ábra Szektormodell

3

2

4 3

1

5

3 4 3

1= központi üzleti negyed; 2 = könnyűipar, nagykereskedelem zónája; 3 = az alsó osztályba tartozók lakóövezete; 4 = középosztály lakóövezete; 5 = felsőosztályhoz tartozók lakóövezete.

115

A települési tér modelljei

3. ábra Többmagvú városmodell

3 1

2

3

5 4

7

3 6

9

8

1= központi üzleti negyed; 2 = könnyűipar, nagykereskedelem zónája; 3 = az alsó osztályba tartozók lakóövezete; 4 = középosztály lakóövezete; 5 = felsőosztályhoz tartozók lakóövezete; 6 = nehézipari terület; 7 = városrészközpont; 8= előváros vagy kertváros; 9 = elővárosi iparterület. 4.4.1. Egy példa: Budapest térszerkezeti modellje A konkrét városok szerkezete mindig bonyolultabb, mint a modellek, Budapest esetében is ez a helyzet. A főváros funkcionális térszerkezetének megrajzolásához az első két modellt vették alapul. A rendszerváltás nagymértékben beavatkozott a magyarországi városok szerkezetébe. Budapesten is megfigyelhetőek a munkahelyek és a lakóterületek jellegére vonatkozó változások, melyek hátterében az áll, hogy a főváros elindult azon az úton, hogy szerencsés esetben a világgazdaság egyik regionális központjává váljon.

116

A 4. ábrán az 1990. évi állapot sematikus rajzát, az 5. ábrán pedig a piacgazdasági átmenet kezdeti szakaszában megfigyelhető változások térszerkezeti modelljét lehet megfigyelni. 4. ábra Budapest funkcionális városszerkezeti modellje a rendszerváltás előtt (Cséfalvay & Pomázi: 30) Duna

Üzleti és kormányzati negyed

Belváros

A belváros pereme

Családi házas beépítésű övezet

Lakótelep

Iparnegyed

Előkelő zöldövezet

117

Budapest a rendszerváltás kezdetén koncentrikus szerkezetű város volt, a központból kifelé haladva az alsó osztályokhoz tartozók lakóhelyeit és az iparnegyedeket lehetett megtalálni. Bizonyos tekintetben azonban eltért ettől a modelltől, mert a budai oldalon található zöldövezeti részek már ekkor is a szuburbanizáció jeleit mutatták. Ez a szerkezet megváltozott a kilencvenes években. A változás alapját a városszéli iparnegyedek megszűnése, a magánlakások privatizációja és az a törekvés határozta meg, hogy Budapest elfoglalja helyét a világgazdaságban. Ez a folyamat maga után vonta a városrészek átértékelődését, voltak olyan területek, melyek elvesztették korábbi pozíciójukat és pusztulásnak indultak, míg máshol, elsősorban a külföldi tőkeberuházások hatására városrészek újultak meg. Van, ahol a megújulás feltételezte az ipari területek pusztulását (mint a Váci út vidékén), van, ahol pedig a pusztulást nem követte jelentősebb beruházás, és a terület megújítása az önkormányzatra vár. 5. ábra Budapest térszerkezetének modellje a piacgazdasági átmenet idején (Lichtenberger) Duna Az átlagos jövedelem alatt élők bérlakásai Átlagos jövedelműek magán- és bérlakásai Átlagos jövedelem alatt élők magánlakásai Átlag felett élők magánlakásai Átlagos jövedelműek magánlakásai Átlagos jövedelműek bérlakásai

118

A kilencvenes években a fővárosban megfigyelhető beruházások – irodaházak, bevásárlóközpontok – Budapestet szolgáltató központtá alakították. Ez nemcsak a város térszerkezetét, de szociális összetételét is befolyásolta. 4.5. A városi társadalmak sajátosságai. A szociális tér A városokban minden korban sokféle ember gyűlt össze, a foglalkozások és a tudás sokféleségét figyelhettük meg régen, és figyelhetjük meg ma is. A gazdaság, a hatalom, a kultúra számtalan formája volt megtalálható az ókori, középkori városokban, de ugyanez a helyzet manapság is. A városok struktúrájának leírásánál figyelembe kell vennünk a gazdaság térbeli szerveződését, amelynek következtében a társadalmi és etnikai csoportok, a jövedelmek és a gazdasági rend egyéb egyenlőtlenségei szegregálódnak. A városi társadalom szerkezete a gazdasági és politikai érdekek tükre, a városi táj a pénzügyi érdekek, beruházási döntések következménye. (Davies & Herbert: 29) 4.5.1. Szegregáció Szegregációnak nevezzük a társadalom foglalkozási, jövedelmi, kulturális, etnikai, életkori csoportjainak területi elkülönülését, melynek eredményeként a társadalmi különbségek térbeli távolságokká alakulnak át. (Cséfalvay: 255) Ha létezhetne olyan város, ahol nincsen szegregáció, akkor ott a különböző társadalmi csoportok a város minden részében azonos arányban lennének megtalálhatóak. A szegregáció tehát úgy mérhető, ha az egyes társadalmi csoportok egész városra érvényes arányaitól való eltérést figyeljük meg. Az a városrész, ahol valamely társadalmi csoport nagyobb arányban él, mint a város más részeiben, szegregáltnak tekinthető.

119

Szegregációt létrehozó tényezők

A szegregációt felerősítő tényezők

A magyarországi városok tagoltsága

A szegregáció folyamatában a piaci viszonyok (lakásárak, munkaerőpiac), a migrációs folyamatok és társadalmi előítéletek, valamint a diszkrimináció* játsszák a fő szerepet. (Cséfalvay: 256) A társadalmi csoportok eltérő kultúrát és eltérő környezetet alakítanak ki a maguk számára. Ez mindenekelőtt lehetőségeiket, de bizonyos mértékig szándékaikat is mutatja. A lehetőségek hiánya főleg a szegények körében meghatározó, akiknek sokszor még arra sincsen módjuk, hogy létező igényeiket kielégítsék. A városrészek és a városrészekben lakók elkülönülését kényszerek és vonzások alakítják ki. A migrációs mozgások a városrészek lakosságának kicserélődésével járnak, s ez gyakorta szegregációt eredményez. Minél nagyobb egy társadalomban a kulturális különbségekkel szembeni intolerancia, annál valószínűbb, hogy az előítéletek és a diszkrimináció nagymértékű szegregációt eredményeznek. A más etnikumú csoportok elutasítása eredményezi a legélesebb területi elkülönülést. A szociális helyzet, vagyis a szegénység valamivel gyengébb szegregációs folyamatot eredményezhet, de a leggyengébb az életkori különbségek szegregáló hatása. (Cséfalvay: 257) Az etnikai elkülönítés gyakran jár együtt a szegénységgel, alacsony képzettséggel, a munkanélküliséggel, melyek éppúgy lehetnek az előítélet és a diszkrimináció következményei, mint a területi elkülönítés. A rendszerváltás előtti magyar városok legtöbbje ipari város volt, a városhálózatban a világgazdaságtól eltérő hierarchia érvényesült. A központi tervezés politikai érdekek mentén befolyásolta a városok pozícióit. A rendszerváltást követően, a gazdaság átstrukturálódásával együtt ez a városhálózat is megváltozott. Ennek elkerülhetetlen következménye volt a városi társadalmak átalakulása. A rendszerváltás előtti városok közül többet is az 1. ábrán bemutatott modell alapján lehetett leírni, övezetekre lehetett osztani őket a belvárostól a külvárosok felé haladva. Az egyes övezetek jellegét az intézmények és lakóépületek jellege határozta meg. Pécs vagy Szeged területét így lehetett felosztani *

Diszkrimináció (latin): hátrányos megkülönböztetés.

120

belvárosra, átmeneti övezetre, a központhoz csatlakozó vegyes ipari és lakóövezetre és külső lakóterületi gyűrűre. (Szelényi, 1990: 107-109) A lakosok egyenlőtlenül oszlottak meg az övezetek között, és a foglalkozási csoportok bizonyos mértékig elkülönültek egymástól. 27. tábla A magas, illetve az alacsony színvonalú övezetekben lakók aránya foglalkozási csoportonként. Pécs és Szeged, 1968 (Szelényi, 1990: 115)

Magas színvonalú övezet (belváros, új lakótelepek) Alacsony színvonalú övezet (átmeneti övezet, ipari lakóterület, családi házas terület)

Értelmiség

Egyéb szellemiek

Szakmunkások %

Szakképzetlenek

A két város egészében

77,0

58,2

35,7

27,8

40,7

23,0

41,8

64,3

72,2

59,3

100

100

100

100

100

A 27. táblából látható, hogy az értelmiség és a szellemi foglalkozásúak a hatvanas években a magasabb színvonalúnak, míg a fizikai munkások az alacsonyabb értékűnek tartott övezetekben éltek nagyobb arányban. Ezeket a csoportokat eltérően érintette a gazdaság, azaz a munkahelyek és a kereseti lehetőségek átalakulása. A munkanélküliség, az alkalmazotti állások és a vállalkozási lehetőségek bizonytalansága, az eltérő jövedelmek nagymértékben megváltoztatták az egyes övezetekben élők életfeltételeit. A tőkebeáramlás és a hagyományos ipar összeomlása átformálta a városok és az övezetek építészeti terét és szociális jellegét. A 6. ábra azt mutatja, hogy az 1980. évi népszámlálás adatai alapján a foglalkozási csoportok milyen arányban különültek el egymástól, azok részarányát jelzi, akiknek más övezetekben kellene lakniuk ahhoz, hogy a városban ne legyen szegregáció. (Cséfalvay: 263) Budapesten a felsőfokú végzettségűek különültek el leginkább, és a szellemi foglalkozásúak 121

legkevésbé a többiektől. Látható az is, hogy a szegregáció a társadalom két szélén a legerősebb, minél kisebb a középosztály aránya, annál erősebb lehet a területi elkülönülés. Másfelől viszont, minél nagyobb a távolság a társadalom szélére kerültek, a marginalizálódott csoportok és a társadalom többi része között, annál erősebb a szegregáció. 6. ábra Budapest szegregációs görbéje 1980 (Cséfalvay: 263) % 40

Diplomások Betanított és segédmunkások

30

Szegregációs index

Kvalifikált fizikai munkások

20

Egyéb szellemi foglalkoztatottak

10

Alsó osztály

Középosztály

Felső osztály

4.5.2. A szegregáció hatásai

A szegregáció hatása a fizikai térre

A szegregáció hatással van a városépítészetre és a lakók életesélyeire egyaránt. Hatása azonban nem automatikus, hanem az önkormányzati politika függvénye, amely a források elosztásán keresztül felerősítheti vagy gyengítheti a szegregáció negatív hatásait. Az építészeti környezetre gyakorolt hatás annak következménye, hogy a szegregáció a vagyon és a jövedelmek elosztása is. Minél szegényebb egy városrész, a lakók annál kevésbé képesek saját erejükből karbantartani és megújítani környezetüket. Különösen fontos ez a magyar városokban, ahol 1990 előtt igen keveset fordítottak az épületek karbantartására. Ennek következtében az idő előrehaladtával az egyre nagyobb 122

befektetést igényel. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy az építészeti környezet leromlásával párhuzamosan a magasabb jövedelműek növekvő arányban költöznek el a területről, aminek következtében fokozódik a szegregáció. A tanulási és munkavállalási lehetőségeket, vagyis az életesélyeket főleg két tényezőn keresztül befolyásolja a szegregáció. Az ott lakók életesélyeire hatással van az, hogy környezetük jövedelemhiányos-e, vagy inkább jövedelemben gazdag, ez összefügg a munkahelyek és a szolgáltatások elérhetőségével. Ugyancsak hatással van az életesélyekre az adott lakóterületen uralkodó kulturális minta, pontosabban az, mennyire áll közel a társadalomban uralkodó kulturális mintákhoz. Ha nagy a hasonlóság, az jelentősen javítja az övezetben élők életesélyeit. A kulturális minták hatással vannak a reálisnak tartott, elfogadott, vagy elutasított alternatívák és perspektívák körére.

A szegregáció hatása az életesélyekre

4.5.3. Szegregált városrészek Meg kell különböztetnünk egymástól az agglomerációt* és a szuburbanizáció** révén létrejött övezeteket. Mindkét jelenség a nagyvárosokhoz kötődik, területileg mindkettő a város határain kívül helyezkedik el, de egészen eltérő folyamatok eredményeként jönnek létre. Az agglomerációs folyamatok a 20. század kezdetén jelennek meg a városfejlődésben. A nagy iparvárosok tízezrével vonzzák a falvakból és a fejlődéstől félreeső országrészekből a munkát kereső embereket, akik közül sokan nem találnak szállást maguknak a városon belül, mert nem tudják megfizetni a lakások bérét. Mások pedig a városhatáron kívül letelepedő gyárak mellett bérelnek lakást. A nagyvárosok körül lassan kialakulnak és felduzzadnak az agglomerációs települések, melyek

*

Agglomeráció (latin): népességtömörülés (odasereglik, csatlakozik szóból). ** Szuburbanizáció (angol): elővárosok létrehozása a városból kiköltözők által. 123

Agglomeráció

szorosan kötődnek ahhoz a városhoz, amely mellett megtalálhatóak. Ezek a települések főleg munkások lakóhelyei voltak. 4.5.3.1. A felső- és középosztályok elkülönülése. Szuburbanizáció

A középosztály kiköltözése a városokból

A középosztály igényei

A szuburbanizáció során létrejött települések az agglomerációtól eltérően nem a fizikai munkát keresők városhoz költözése, hanem a (felső)középosztálynak a városból való kiköltözésének eredményeként alakulnak ki. A szegregáció egyik hajtóereje éppen az, hogy a társadalom felső csoportjaiba tartozók igyekeznek elkülönülni a többiektől. A szuburbanizáció az 1950-es és az 1960-as években az Egyesült Államokban alakult ki. Helyenként olyan gyorsan ment végbe, hogy a városközpontok szinte teljesen kiürültek. (Goldsmith & Blakely: 118) A városkörnyéki, újonnan létrejött települések, etnikailag és szociális szempontból egyaránt, igen erősen szegregáltakká váltak. Ezekben az elővárosokban 94 százalékban fehér, szabályos nukleáris családban élő középosztálybeli lakókat találhatunk. A hetvenes évek közepéig az elővárosok kiépülése szimbiózist* hozott létre az urbanizáció és az építőipar, az útépítés, az autógyártás, a járulékos iparágak, valamint a középosztály törekvései és igényei között. (Goldsmith & Blakely: 108) Ez gazdasági prosperitást, az pedig a középosztály erősödését, végül is mindkettő a szuburbanizáció dinamikus fejlődését eredményezte. Ez a kapcsolat a következő évtizedekben meglazult. Európában az elit és a felső középosztály szintén a városok körüli vidékre költözött, ez a migráció összekapcsolódik a humánusabb emberi környezet, a csend, a jó levegő, a biztonság és a természetközelség iránti igénnyel. Európában, Amerikától eltérően, leginkább a nagyvárosok környéki falvakba, kisvárosokba költöznek az emberek. Különbség az is, hogy a kiürülő belvárosok nem maradnak sokáig elhagyottan, tekintettel a történelmi, turisztikai értékükre. *

Szimbiózis (görög): szoros kapcsolat, összefonódás.

124

Szuburbanizáció figyelhető meg a nyolcvanas évektől Budapest környékén is, és ez a folyamat a kilencvenes években jelentősen felgyorsult. Mindenekelőtt a budai oldal hegyvidéki és a várostól északra eső településeit részesítették előnyben az elővárosokba költözők. A szuburbanizáció felfogható úgy is, mint a társadalmi változások győzteseinek és veszteseinek az elkülönülése. Ennek során elválasztják egymástól a munkahelyeket, a lakóhelyeket, a gazdasági, társadalmi és politikai életet. (Goldsmith & Blakely: 125) Az elővárosokba vezető főutak például úgy kerülik meg a várost, úgy viszik a középosztály tagjait munka- vagy lakóhelyükre, hogy azok sosem találkoznak azokkal a szegényebb rétegekbe tartozókkal, akik a belső városrészekben élnek. (Fox: 142) 7. ábra A társadalmi csoportok költözése építészeti-társadalmi leértékelődés esetén (Cséfalvay: 234) Felső rétegek Középosztály Társadalmi helyzet Alsó rétegek

Városközpont

Városperem

A szuburbanizáció az elit és a (felső)középosztály elkülönülési törekvésének eredménye, amely nemcsak növeli a térbeli távolságot a kedvező és a kedvezőtlen(ebb) helyzetben lévő csoportok tagjai között, de kivonja a városból a nagyobb jövedelmű csoportok pénzét, amit így nem lehet a leromlott városrészek helyreállítására fordítani. A felső csoportok önálló, lehetőleg (el)zárt világot alakítanak ki maguknak. Ebbe a folyamata illeszkedik a lakóparkok építése is. Mindennek egyenes következménye, hogy a városok belső területein megnő az alacsonyabb jövedelmű csoportok aránya, amelyet a beköltözések tovább növelnek. A beköltözés lépcsőzetesen történik. (7. ábra)

125

A felsőbb osztályok elkülönülése

4.5.3.2. A belváros középosztályosítása A belső városrészek rekonstrukciójával, megújításával együtt jár a terület lakosságának kicserélődése. Az átépítés legtöbbször azt jelenti, hogy a területet vonzóvá teszik a középosztályhoz tartozók számára. A belváros rehabilitációja* magával hozza a középosztálybeli háztartások (ismételt) megtelepedését a városrészben, ezért nevezzük ezt a folyamatot középosztályosításnak. A rehabilitáció során a belvároshoz, az üzleti, hivatali negyedhez közeli területekre nagyobb jövedelmekkel és magasabb szintű képzettséggel rendelkező háztartások települnek. Ezek abban különböznek az elővárosokba költöző családoktól, hogy előnyben részesítik a munkahely, valamint a különféle szolgáltatások közelségét lakhelyükhöz. Ennek a folyamatnak az eredményeképpen a városrész építészetileg és szociálisan is jobb helyzetbe kerül. (Davies & Herbert: 53) A belvárosban letelepedők nem az elővárosokból költöznek vissza, hanem korábban is a városon belül éltek. A belváros középosztályosodása összefügg a „single” jelenséggel, hiszen főleg önálló életet kezdő, egyedülálló, képzett fiatalok költöznek ezekre a területekre. (Goldsmith & Blakely: 124; Kecskes: 214) A belvárosok rehabilitációja más oldalról nézve ennek a területnek a középosztály számára való visszavétele az alsó, szegény társadalmi csoportoktól, akik a szuburbanizáció idején költöztek oda. A felújítás után megemelt bérleti díjak, lakásárak számukra megfizethetetlenek, elhagyják hát ezt a területet, de valahol lakniuk kell ezután is.

*

Rehabilitáció (latin): ebben az összefüggésben felújítást, a korábbi állapot helyreállítását jelenti.

126

4.5.3.3. A slum. Elszegényedett és lepusztult városrészek A slum* a városnak az a része, ahol a legszegényebbek laknak. Rossz minőségű lakóházakban zsúfoltan, rossz életfeltételek között élnek az emberek. A slum valójában nyomornegyed. A modern városokban a nyomornegyedek kialakulása összefügg a szuburbanizációval, melynek következtében olcsón hozzáférhető lakások sokasága állt rendelkezésre a belvárosokhoz közeli övezetekben. Ennek következtében azok költöztek ide, akiknek alacsony és bizonytalan jövedelme nem tette lehetővé az épületek karbantartását. A negyedben található épületek rövid idő alatt lepusztultak, az építészeti környezet állapota nagymértékben romlott. A lakók helyzetét tovább rontja, hogy a közszolgáltatások is elhagyják ezeket a városrészeket, az iskolák, orvosi rendelők megszűnhetnek. A lakások alacsony árai miatt itt telepednek le a városba költözők is, akik többnyire csak első állomásnak tekintik, ahonnan a város drágább részeibe szeretnének továbbköltözni, de a legtöbben mégis ebben a negyedben maradnak. (Cséfalvay: 246) A város állandóan változik, átépül, egyes területeket lebontanak, lakóik elköltöznek. A helyváltoztatási kényszer leginkább a szegényeket érinti. A közintézmények (egyetemek, kórházak stb.) terjeszkedésekor, vagy az utak építésekor elveszítik lakásaikat, annak következtében, hogy emelkednek a bérleti díjak, melyeket már nem képesek megfizetni és kénytelenek elköltözni. A lakáspiaci diszkrimináció rosszabb körülmények közé kényszeríti a szegényeket. (Goldsmith & Blakely: 124) A slum ennek következtében újra és újra kialakul a nagyvárosokban. A slum csapda a legszegényebbek számára, amelyből nagyon nehéz kitörniük.

*

Slum (angol): szegénynegyed, nyomornegyed. 127

4.5.3.4. A gettó „Gettóban élni nemcsak azért hátrányos, mert sehol sem lehet munkát találni, de azért is, mert olyan embert sem találni sehol, akinek munkája lenne. (Davis Ellwood)

A gettó a nagyvárosok erősen szegregált, szegénység és diszkrimináció sújtotta negyede, ahol elsősorban a kisebbségekhez tartozók élnek. A gettó etnikai és kulturális szempontból nagymértékben homogén. (Jary & Jary: 258) A gettó kialakulásában meghatározó tényező az etnikai-kulturális előítélet és diszkrimináció. A többségi társadalom és a gazdasági és politikai hatalom (kormányzat, önkormányzatok, rendőrség, bíróságok stb.) hallgatólagos vagy aktív segédlete nélkül a gettó nem alakulhatna ki. A gettó létrejöttét leíró modell arra alapul, hogy az amerikai nagyvárosokban a fehér középosztály előítéletei és diszkriminatív magatartása a szegények által lakott városrészekben élőket arra kényszeríti, hogy mind nagyobb mértékben különüljenek el, kialakítva maguk körül a gettót. Ezzel párhuzamosan egyre erősebbek lesznek a velük szemben táplált előítéletek is. A modell (Cséfalvay: 259-261) a gettó kialakulását hat lépésben vázolja fel. A folyamat kiindulópontja az előítélet és egy a szegényebbek által lakott, szegregált városrész. A gettóképződés spirálja

£

£

128

A folyamat első stációja a munkaerő-piaci megkülönböztetés. A városrészben élő kisebbségi csoporthoz tartozókat (feketék, ázsiaiak, cigányok stb.) szerencsésebb esetben rosszabbul fizetik, kevesebb bért kapnak ugyanazért a munkáért. Kevésbé szerencsés esetben nem is találnak maguknak munkát, aminek következtében magasabb közöttük a munkanélküliek aránya. A második stációban fokozódik a városrész slumosodása és szegregációja. A munkahelyek száma csökken a negyedben, mert az üzemek és üzletek elhagyják a területet. Ugyancsak elköltöznek azok, akik még megtehetik, mert rendelkeznek a szükséges anyagi feltételekkel. Ennek következtében a lakók egyre nagyobb része alulfizetett, rend-

£

£

£

£

szertelen munkából, vagy szociális juttatásokból, munkanélküli segélyekből él. A harmadik stációban a lakáspiac intézményei, a pénzintézetek, ingatlanügynökségek és az önkormányzatok gondosan vigyáznak rá, hogy az elszegényedett csoportok tagjai ne szerezhessenek lakást a többségiek által lakott városrészekben (pl.: nem nyújtanak ehhez hitelt). Kialakul a lakáspiaci diszkrimináció, amely megakadályozza, hogy a slum lakói lakóhelyet változtassanak. A negyedik stáció a közszolgáltatások csökkenése, ahogyan azt a slum esetében már láttuk. Az adóbevételek elmaradása az önkormányzatokat megakadályozza abban, hogy saját eszközeikkel megállíthassák a gettósodás folyamatát. Az ötödik stációban a nyomornegyed dezintegrálódik*, kiszakad a társadalomból és ettől kezdve nincsenek rá hatással a többségi társadalom elvárásai, pontosabban ezek a normák és a törvények betartására irányuló elvárások csak negatív hatással vannak. A vandalizmus, a bűnözés, az alkoholizmus és a drog általános jelenséggé válik a városrész lakói között, amelyeknek áldozatai mindenekelőtt ők maguk. A külvilág, a többségi társadalom hatalmi és a szociális segítség eszközeivel igyekszik beavatkozni és rákényszeríteni akaratát a kialakulóban lévő gettó lakóira. Megszaporodnak a területen a kilakoltatások és a rendőri akciók. Csábító megoldás ilyenkor a politikai hatalom számára, hogy az egész problémát kriminalizálja és megoldását a rendőrségre hárítsa. A rendőrség erre természetesen alkalmatlan, viszont a feszültségeket, az ellenségeskedést áthelyezik a nyomorban élő kisebbség és a rendőrség közé. A végső stációban a nyomornegyed lakói védekező szubkultúrát alakítanak ki, amely az előítélet és a diszkrimináció kívülről felépített falai mellé felhúzza az önelszigetelés belülről felépített falát. Ezzel bezárja a gettóban élőket és izolálja** őket a környező társadalomtól. Ez a folyamat végállomása, kialakult a gettó.

*

Dezintegráció (latin): felbomlás, széthullás. Itt: a társadalomból való kiszakadás. ** Izolál (latin): elszigetel, elkülönít. 129

Életstílusok a gettóban

A többséghez igazodók

Kötetlen, szórakozáscentrikus életmód

Instabil háztartások és férfi dominancia

Újonnan jöttek banda életmódja

Bármennyire homogenizálódik is a külső szemlélő számára a gettó lakossága, mégis megkülönböztethetőek az eltérő módon élő emberek csoportjai. Egy kutatás során az Egyesült Államok fővárosának (Washington D.C.) gettójában élők négy különböző életmódját különböztették meg. (Fox: 145) A szegregáció sohasem teljes, a gettó területén is vannak olyan lakók, akik megpróbálják követni a gettón kívüli többség életmódját. Nekik van állandó munkahelyük, házasságban élnek és tulajdonosai annak a lakásnak, ahol laknak. Életstílusukat igyekeznek az általános elvárásokhoz igazítani, lakásaik berendezése, kulturális irányultságuk (pl. az általuk olvasott újságok) mégis igen hasonló az átlagoshoz. Az összes többi életstílus jelentősen különbözik az átlagostól. Külön életformát képviselnek azok a független, nem házas fiatalok, akik mobil életmódot alakítottak ki. Kapcsolataikat és lakóhelyüket állandóan változtatják, ugyanezt teszik a munkahelyükkel is. Az egész gettóban vannak ismerőseik, kapcsolatrendszerük igen széleskörű és kiterjedt. Egyik fő tevékenységük bulik szervezése és azokon való részvétel. A harmadik életstílus a gyermekes családokhoz kötődik. Ezek a háztartások gyakorta élettársi kapcsolatot alkotnak, vagy nők vezetik őket, jellemző a többgenerációs összetétel. E családok igen szegények, a családtagok közül sokan munkanélküliek, alkalmi vagy segédmunkából élnek, illetve szociális foglalkoztatásból jutnak munkajövedelemhez. Összetételük változatos és folyton változó, gyakran széthullanak és tagjaikat csak laza kötelékek fűzik össze. Azokban a háztartásokban, ahol férfiak is vannak, ott a nők tevékenységi körét a házimunkára és a gyermeknevelésre korlátozzák, társas kapcsolataik is szűk körűek, hiszen csak a közeli rokonokkal érintkezhetnek. A férfiak külön társas életet alakítanak ki maguknak, és férficsoportokba tömörülnek. A negyedik életstílus azok között a férfiak között alakult ki, akik nemrég költöztek a gettóba. A legtöbb esetben alacsony képzettségű, munkanélküli emberekről van szó, akik napjaik jó részét az utcán vagy erre a célra kiválasztott épületekben töltik. Bandákba tömörülnek, kapcsolataik haveri jellegűek. Életmódjuk szerves része az alkohol, a drog, a kártya, az erőszak és a rablás. 130

4.5.3.5. Egy példa: a Dzsumbuj, egy budapesti slum * A Dzsumbujnak nevezett telep a főváros IX. kerületében, hagyományos ipari tájon helyezkedett el. Épületeit a 19. század végén és a 20. század elején építették, eredetileg kistisztviselők, vasutasok, a gyárak mester-szakmunkásai, rendőr- és csendőrcsaládok számára. A telep lepusztulása az 1930-as évek végén kezdődött, s az ezt követő évtizedekben meg is őrizte ezt a státusát. Lakásai túlzsúfoltak, mindig is azok voltak, hiszen a harmincas években csak akkor kapott itt önálló lakást egy család, ha négy gyereke volt, ha viszont ennél kevesebb, akkor osztoznia kellett a lakáson egy másik hasonló családdal. A vizsgálat, amelynek eredményéről az alábbiakban olvashatnak, a nyolcvanas években készült és általános tanulságokkal szolgál a nyomornegyedek életkörülményeiről. A telepen az élet alapvető sajátossága a magánszféra hiánya. Minden ott lakó élete szinte teljes egészében a többiek szeme előtt, tulajdonképpen ellenőrzésük alatt zajlik. A telep lakói azonban, talán éppen ennek az állandó kontrollnak az ellensúlyozására olyan normákat alakítottak ki, amelyek lehetővé tették számukra, hogy semlegesítsék a nyilvánosságot. Így bármikor beléphettek egy interakcióba (pl. másik két lakó által folytatott beszélgetésbe), és minden különösebb jelzés nélkül ki is léphettek onnan. Ez némi autonómiát biztosított számukra, amennyiben függetleníteni tudták magukat a többiektől. Az alkoholfogyasztás a telepen a mindennapi élet, az életmód fontos részévé vált. Az alkohol jelen van minden társas tevékenységnél, a kapcsolatok szervező eleme és szétrombolója, mert konfliktusok oka és forrása. Szinte minden felnőtt lakos rendszeresen fogyaszt alkoholt, ez azt jelenti, hogy minimális jövedelmüket két dologra feltétlenül beosztják: alkoholra és kenyérre. Az a mennyiség, amit a telep normái szerint ál-

*

Az egész alfejezet Ambrus Péter: A Dzsumbuj c. könyve alapján készült. 131

A Dzsumbuj kialakulása

A magánszféra hiánya

Alkoholfogyasztás

Jövedelemfelhasználás

Társas kapcsolatok

talában mindenki megiszik, az nem számít a szemükben alkoholfogyasztásnak. Ezért, ha megkérdezik őket, őszintén válaszolják, hogy ők egyáltalán nem isznak. A jövedelemfelhasználás kialakult szokásai a háztartások bevételeinek emelkedése esetén azt eredményezték, hogy az egész telep alkoholfogyasztása megemelkedett. A nyomorban élők életmódjára jellemző, hogy az örömök és az élvezetek gyors, zabolátlan, mértéket nem ismerő módon elégülnek ki. Különösen jellemző ez az evésre és az ivásra. Ennek oka egyrészt az, hogy szinte sohasem tudják kielégíteni a szükségleteiket, másrészt pedig az, hogy a beosztásnak az ő esetükben nincsen semmi értelme. Jövedelmük olyan csekély és olyan bizonytalan, hogy azt a keveset, ami élelemre és italra jut, nem lehet ésszerűen beosztani, ezért döntéseikben a racionális megfontolások nem is kaphatnak szerepet. Fontos az is, hogy a kialakult és megszilárdult, a szokások által védett normák nem is adnak számukra szabad választási lehetőséget. A nyomornegyedekben a háztartások életét a megélhetés kényszere szabályozza. A férfiaknak munka után kell menniük, ami esetenként hosszabb távollétet jelent. A nők szerepe, ennek következtében, meghatározó a családok életében, a távollévő férfit sokszor kénytelenek más férfival pótolni, hogy el tudják látni a gyermekeiket. A könnyebben alakítható élettársi kapcsolat elterjedt a telepen, ugyanis ezek között a feltételek között a házasság ésszerűtlen volt – ahogyan ezt az amerikai példánál is láttuk. Azok a munkák, amelyekből a telep háztartásai fenntartják magukat, alkalmi jellegűek, ezért esetlegesek és bizonytalanná teszik a családok megélhetését. Ennek következtében a nőknek is munka után kell nézniük. A felnőttek távolléte viszont növeli a rokonok jelentőségét, amennyiben eléggé közel laknak, ők vigyáznak a gyerekekre. A nyomorban élők, régebben használt kifejezéssel a pauperek*, arra kényszerülnek, hogy egymás közelében telepedjenek le, ha módjuk van rá, mert ez javítja napi túlélési esélyeiket. Alaposan lerontja viszont a hosszú távú lehetőségeiket. Ez a két igény egymás ellen

*

Pauper (latin): nyomorban élő ember. Pauperizmus (latin): elnyomorodás, elnyomorodottság.

132

hat, és nem kétséges, hogy az életbemaradás napi igényei lesznek a győztesek. Abban az esetben, ha nincsen mód a rokonság, az ismerősök segítségével stabilizálni a családi életet, a túlélési erőfeszítések veszteseivé a gyerekek válnak. A telepen élő családokat a kutató két típusba osztotta. Az egyik típusba azokat a háztartásokat sorolta, amelyek jellegüket tekintve közel állnak az egykori nagycsaládokhoz. Ezek matriarchális* alapon szerveződnek, és több, kívülről egy családnak látszó egységet – részcsaládot – fognak össze. A nagycsaládok vezetője az anya, aki valamennyi családrésznek parancsol, hatalmának gazdasági alapja van, az ő pénzügyi felügyelete és irányítása mellett főz a család számára annak valamelyik nőtagja. A pénzt a családtagok és a részcsaládok adják össze, a matriarcha osztja be önállóan, a többiek ellenőrzése nélkül. Ebben a családtípusban a férfiak szerepe alárendelt. A részcsaládokat a külvilág (az iskola, az önkormányzat) önálló családoknak tekinti és kezeli, azt várja el tőlük, hogy amikor a gyerekek viselkedéséről, tanulásáról, vagy lakással összefüggő kérdésekről van szó, önálló családként viselkedjenek. Ennek az elvárásnak azonban ezek a részcsaládok természetesen nem képesek eleget tenni. A másik családtípus a nagycsaládi jelleg felbomlásával jön létre. A matriarcha itt már elvesztette uralkodó pozícióját, és a részcsaládok önállóakká váltak. A nagycsaládos modellben a konfliktusok a matriarcha és a tagcsaládok között alakultak ki, itt viszont az önállóvá vált családokon belül, a férfi és a nő között feszülnek. Lényegük, hogy a család féfi tagja igyekszik megszerezni az uralmi helyet, de nem képes arra, hogy összetartsa a családot, a nyomor feltételei között erre csak a nők képesek. Hiába lettek önállóak, a részcsaládok továbbra is egymásra utaltak, kénytelenek segíteni egymást, bár kapcsolataik lazák. A túlélési törekvések hatására kialakulhat a családok nőtagjainak egymást segítő közös fellépése, és ez a női hatalom konzerválásához vezethet. Eredményeként létrejöhetnek olyan „női” nagycsaládok, amelyek nőkből és gyermekeikből állnak.

*

Matriarchális (görög): anyajogú, az anya hatalma alatt álló. 133

Két családtípus

Végül pedig kialakulhat ezeknek az egymáshoz kapcsolódásából a nagycsaládok támogató és védő hálózata. A nyomornegyedekben kialakuló családformák rugalmasak, változékonyak a telep lakói számára, de áthatolhatatlanul zártak a külvilág számára. 4.6. A város hatása a társadalmi viszonyokra

A város hagyományokat romboló hatása

A modern (nagy)városok kialakulása óta a tudományban, a közgondolkodásban és időnként a politikában is jelen van az a gondolat, hogy a város szétzilálja a közösségeket, megszünteti az emberek között fennálló viszonyokat. A városban – érvelnek ennek a felfogásnak a hívei – felbomlanak a családok, szétesnek a szomszédsági kapcsolatok, és megszűnik a hagyományos intézmények (egyházak, vallás, iskola, bíróságok, rokonság stb.) kontrollja az emberek felett. A város, akárcsak a fejlődés, széttöri azokat a rutinná vált szokásokat, amelyeken a társadalmi rend a városon kívül nyugodott, lerombolja a kulturális és a gazdasági értékeket, a kialakult gyakorlatokat, az egyéni reményeket, ambíciókat és életprogramokat – írta a városszociológia egyik létrehozója Robert E. Park*. (Park: 108) A nagyvárosokban sok-sok olyan ember található, aki az ipari haladás vesztese, aki marginalizálódott.** A hagyományos intézmények pedig nem mindig képesek szembenézni azokkal a problémákkal, amiket az új életfeltételek hoztak létre. (Park: 110) A szociológusok közül többeknek az volt a véleményük, hogy a városban élők között csak futó és részleges kapcsolatok állnak fenn, olyanok, mint az üzletekben, a járműveken néhány percre kialakuló, aztán meg is szűnő kapcsolatok. A városokban az emberek versengenek egymással és az élettempó is gyorsabb, mint a falvakban (Giddens: 535), ennek következtében sem az emberi viszonyok, sem a normák nem tudnak

*

Robert E. Park, 1864–1944, szociológus, a University of Chicago professzora, az ún. chicagói iskola tagja. ** Marginalizálódik (latin): a társadalom szélére sodródik. 134

megszilárdulni. Ezt az álláspontot úgy lehetne összefoglalni, hogy a nagyvárosok személytelenek. A korai városszociológia a (nagy)városokban a társadalom szerkezetének és szövetének széthullását, dezorganizálódását* látta. Az ipari nagyvárosok valóban teljesen másként szerveződtek és működtek, mint a falvak, vagy a tradicionális kisvárosok, amelyek korábban az emberek életét meghatározták. A nagyvárosok hetrogének** voltak, sokféle, különböző társadalmi csoportba tartozó ember lakott bennük egymás mellett. A városokban gyorsan változtak az életfeltételek, a nyomor, a kiszolgáltatottság és a gazdagság közvetlenül egymás mellett élt és érintkezett is egymással. Való igaz, hogy a nagyvárosok általában nem nyújtanak megfelelő feltételeket a rokonsági, családi kapcsolatok hagyományos formáinak fennmaradásához. A személyes, közvetlen kontroll sem képes abban a formában létezni itt, ahogyan a falvakban lehetséges volt. (Lásd: Kertzer, 1995) Mindazok számára tehát, akiknek a társadalmi rend csak egyféleképpen volt értelmezhető, akik csak a tradicionális formákat tartották működőképesnek, a nagyváros joggal jelenthette a társadalmi rend széthullását. Ez a felfogás azonban szerencsére túlzó, nem vette tekintetbe, mert meg sem látta, hogy ami csak dezorganizációnak látszott, az a polgári társadalom számára elengedhetetlen individualizációt is előmozdította. Szabaddá tette az egyéneket, megszabadította őket a tradícióktól, és a döntésükre hagyta, milyen közösségeket hoznak létre. A városok személytelenebbek, mint a falvak, de ez azt is jelenti, hogy az emberek nem függnek egymástól és nincsenek egymásnak alárendelve. A városokban valójában sokféle és nagyszámú, bár igen változékony közösség alakul ki és bomlik fel folyamatosan.

*

Dezorganizálódás (latin): a rend és a fegyelem felbomlása, szervezetlenség kialakulása. ** Heterogén (görög): egymástól különböző részekből álló. 135

4.6.1. Integráció

Rendszerintegráció és szociális integráció

A városok és a társadalmak sosem dezorganizálódhatnak teljesen, legfeljebb igen rövid időre háborúk, felkelések vagy forradalmak idején. A sokféleség, az eltérő funkciók, a különböző városrészek integrálódnak és egységes rendszert alkotnak. Az integráció nem spontán módon megy végbe, külön rendszerekre van szükség ahhoz, hogy sikeresen létrejöhessen, és ne bomoljon fel. Ezek a rendszerek összekapcsolják az eltérő városrészeket, a lakó és munkahelyeket, a szórakozás és a kultúra közösségi tereit. Az építészeti teret éppúgy integrálni kell, mint a szociális teret. A város fizikai terét az infrastruktúra hálózata, a közlekedési, a kommunikációs, az elektromos stb. rendszerek kapcsolják össze egy rendszerré. A szociális tér integrációját a politikai, egészségügyi, szociális, oktatási és biztonsági intézményeknek, azon belül a rendőrségnek kell megoldania. Az integrációt a szociológiában szokás rendszerintegrációra és szociális integrációra osztani. A rendszerintegráció a társadalmi, politikai és gazdasági intézmények összehangolt együttműködése. Az ideális, integrált állapotban a rendszer elemei nem akadályozzák, hanem segítik egymás működését. A szociális integráció, az előzőtől eltérően, két tényezőt tartalmaz: £ £

az egyének integrálódását az adott intézményrendszerhez, és az egyéneknek olyan személyes közösségekbe integrálódását, amelyeket maguk hoznak létre együttműködésük során.

Az utóbbi nagyon sokféle lehet a civil szerveződésektől egészen az utcai bandákig. A szociális integráció két formája nem mindig illeszkedik konfliktusok nélkül egymáshoz. A személyes közösségek, az informális csoportok sokszor éppen azáltal jönnek létre,

136

hogy negligálják* a szociális integráció első formáját, mely az intézményrendszerhez kapcsolja az egyéneket. Amikor az első forma sikertelen, akkor is a második lép a helyére. Ugyanakkor, ha a második sikeres, akkor az elősegítheti az intézményrendszerhez integrálódást, de nem mindig a kívánt formában, ez a helyzet, pl. a korrupció esetében. A rendszer által integráltak (befogadottak) és nem integráltak (be nem fogadottak) egészen más típusú csoportokat hozhatnak létre. Az integráltak csoportjai kiegészítik, vagy kiegészíthetik a rendszert, a rendszerbe be nem fogadottak csoportjai viszont sokkal nagyobb valószínűséggel kerülnek összeütközésbe a rendszerrel. 4.6.2. A csoportképződés előfeltételei A (nagy)városok kiterjedése, komplexitása, tagoltsága nem teszi lehetővé, hogy lakói átlássák az egész várost, és napi tevékenységük során használják is azt. A tér két típusát lehet megkülönböztetni ebből a szempontból: (1) az aktivitási teret és (2) az észlelt teret. (Cséfalvay: 40) Az aktivitási tér az a terület, a városnak az az általában kicsiny része, ahol az emberek mindennapjaikat élik, ahol vásárolnak, szórakoznak, pihennek stb. Ebbe a térbe nem számítjuk bele a munkahelyet, amely a lakóhelytől véletlenszerű távolságban helyezkedik el. A munkahely vagy az iskola körül szintén kialakulhat egy második aktivitási tér, főleg a fiatalabbak esetében. Egy Budapest belvárosában, a Rákóczi út közelében végzett kutatás azt mutatta, hogy a vizsgált lakótömbben élők kétharmada eléggé szűk területen él, mindössze négyutcányira távolodott el nap, mint nap a saját házától. Ebből arra következtethetünk, hogy az aktivitási tér viszonylag kicsi területet fog át. Az is feltételezhető, hogy a szegényebb társadalmi csoportok felé haladva egyre kisebb lesz. Az észlelt tér nagyobb, tágasabb, mint az aktivitási tér, a város nagyobb területét foglalja magába. Az észlelt tér a vá*

Negligál (latin): figyelmen kívül hagy. 137

Aktivitási tér

Észlelt tér

rosnak az a része, amit az emberek ismernek, amiről információval rendelkeznek. Az a terület, pl. amin keresztülutaznak, vagy más módon szereznek róla ismereteket, de amelynek a nagyobb része kívül esik az aktivitási területükön. Az észlelt tér bővülhet, lehetséges a város újabb és újabb részeit megismerni, de ez az ismeret el is avulhat a városrészek változásával. Az észlelt tér középpontjában az aktivitási terek állnak, de az észlelt tér adja meg annak lehetőségét is, hogy az emberek bővítsék, megváltoztassák aktivitási terüket. 4.7. Fiatalok informális csoportjai

A nyilvános terek típusai az informális csoportok szempontjából

Az aktivitási tér mindenekelőtt a fiatalok számára jelenti azt a terepet, ahol kapcsolatokat képesek kötni, amelyen belül az informális csoportok kialakulhatnak. A szegregáció a különböző társadalmi rétegekhez tartozó egyének és családok számára más és más teret tesz elérhetővé, ezért a számukra hozzáférhető aktivitási és észlelt terek között is különbségek vannak. A fiatalok a települések nyilvános tereit használják fel informális csoportjaik kialakítására, és ezeket a tereket tekintik a csoportjaik működési területének is. Alapvetően a nyilvános terek két típusát különböztethetjük meg ebből a szempontból. Az egyikhez azok a terek tartoznak, amelyek teljességgel nyitottak, és funkcionálisan a közlekedést vagy a pihenést szolgálják. Az utcák, a terek és a parkok tartoznak ide, melyek mindenki tulajdonát képezik, mindenki számára hozzáférhetőek, éppen ezért senki által nem szabályozottak és nem ellenőrizettek. A másik típusba azokat a nyilvános tereket sorolhatjuk, amelyek nyitottak ugyan, de megszervezettek, ennek következtében a fiatalok szempontjából valamilyen külső hatalom ellenőrzése alatt állnak. Az ilyen nyilvános terek valamilyen intézményhez tartoznak, mint pl. különböző (sport)klubok, szakkörök, kultúrházak stb. Ide sorolhatjuk, némi megszorítással a bevásárlóközpontokat is, amelyek a középosztály igényeinek, és az ideális városról általuk táplált illúzióiknak megfelelően szociálisan nagymértékben homogén teret hoznak létre. A társadalmi különbségek együtt járnak a társadalom, vagyis az emberek közötti hierarchia, az érvényesülő vagy meg138

követelt normák, a viselkedési minták és társadalmi intézmények eltérő felfogásával. Egyszerűbben szólva, hogy mi elfogadható és mi nem, az változó és a társadalomban való elhelyezkedéstől függ. Különösen élesen jelentkezik ez a társadalomba való beilleszkedést tekintve. A modern társadalmakba a munkavállaláson keresztül illeszkedhetnek be a középosztály és az alsó osztályok tagjai. Az elhelyezkedési lehetőségek észlelése (vagyis: látnak-e lehetőséget arra, hogy álláshoz jussanak) jelentős eltérést mutat, ha ezt a két osztályt összehasonlítjuk egymással. A középosztályhoz tartozó (fehér) fiatalok sokkal inkább lehetségesnek érzik az álláshoz jutást, mint az alsó osztályhoz tartozók. (Short et al.: 685) A munkavállalás az intézmények és az általuk közvetített normák megbízhatóságát, elfogadhatóságát jelentheti a fiatalok számára. Ezek után nem meglepő, hogy a nyilvános terek közül az utcákat inkább az alsó osztályhoz tartozók, az intézményes tereket pedig inkább a középosztályhoz tartozók tekintik a sajátjuknak. A nyilvános terek funkciója és a fiatalok általi használata között konfliktus keletkezhet, ha a használat és a funkció nem felel meg egymásnak. Az utca esetében ez a helyzet, az intézmények esetében viszont nem feltétlenül. Az ellentét oka, hogy azok az informális csoportok, a bandák, melyek az utcán alakulnak és élnek, átalakítják az általuk használt teret és nyilvános térből magántérré változtatják. Már ismerős fogalmakkal kifejezve, magánszférájuk területévé teszik az utcának, térnek stb. azt a részét, amit törzshelyüknek tekintenek. Azokat a tevékenységeket, melyeket együttléteik során itt folytatnak (beszélgetések, italozás, udvarlás, öszszetűzések stb.), a felnőttek többnyire lakásaikban végzik. (Werthman & Piliavin: 58) Ha ez megtörténik, akkor szabályokat alkotnak a térrész mások általi használatára. Megkülönböztetik azokat, akik a környéken élnek és ismerősek számukra és azokat, akik idegenek a területen. Mindenkitől elvárják viszont, hogy tiszteletben tartsa őket, hogy vegye tudomásul, az az ő területük. Az utca adott szakaszát tehát az emberek egy része funkciója szerint nyilvános térként, a másik része viszont magántérként használja. Ebben a helyzetben mindig benne van a konfliktus lehetősége. A közlekedőknek azzal a csoportjával, amelyik látásból ismerős a banda tagjai számára, a konfliktus könnyen elkerülhető. Az elő139

Szociális különbségek a nyilvános terek használatában

Nyilvános tér és magánszféra konfliktusa

zetesen kialakított kölcsönös megértés lehetővé teszi, hogy ne vegyenek tudomást a másikról, jelenlétüket ne vegyék tekintetbe. Az idegenek helyzete más, ők nem ismerik a banda elvárásait, ezért könnyen előfordulhat, hogy megsértik azokat, amit azután a bandatagok szankcionálni fognak. (Werthman & Piliavin: 59-60) Egészen mások az informális csoportok kialakulásának feltételei az intézményekben. A legjelentősebb különbség talán az, hogy az ott létrejövő csoportok kontroll alatt vannak, az intézményekben dolgozó szakemberek ellenőrzik a csoporttagok akcióit, a kialakuló normákat, igyekeznek beavatkozni, ha nem ítélik megfelelőeknek azokat. A másik fontos eltérés az előzőből adódik, a kontroll következtében az intézményekben nem alakulhat ki az informális csoportok magánszférája, amely felett a tagok gyakorolják az ellenőrzést. A tér itt nyilvános marad. 4.7.1. A bandatagok közötti viszonyok

Változékony, személyes viszonyok

A bandák társadalmi összetétele nem homogén*, társadalmi réteg és képzettség szerint változatos, bár leginkább a társadalmi hierarchiában alul elhelyezkedő rétegekből jönnek a banda tagjai. (Novak: 146) Az informális csoportok, mint amilyenek a bandák is, belső viszonyai nem követnek általános mintákat és normákat, inkább az jellemző rájuk, hogy igen változékonyak. Ez előnyt is jelenthet, mert a feltételek változásával szerkezetük, normaviláguk és szabályaik könnyebben átalakulhatnak, mint a formális, szervezeti csoportok esetében. Az informális csoportokat, így a bandákat is a tagok közötti személyes viszonyok jellemzik. Ez azt jelenti, hogy a csoporton belüli viszonyokat a tagokat egymáshoz fűző kapcsolatai alakítják ki. Eközben a tagoknak nem kell személytelen szabályokhoz igazítaniuk a viselkedésüket, mert a szabályok is a személyekhez kapcsolódnak.

*

Homogén (görög): egynemű, azonos jellegű részekből álló

140

A bandák belső viszonyaik kialakításakor a nulláról indulnak, az együttlétek, az események, a balhék stb. során jönnek létre a tagok közötti kapcsolatok. Magatartásuk és gondolkodásuk hátterében azonban az a kultúra található, amelyet az adott területen élők alakítottak ki. A lokalitáshoz kötődő bandák aktivitási tere viszonylag szűk, mindössze néhány száz méteres körön belül helyezkedik el. A bandák a viszonyaikra jellemző instabilitást természetesen igyekeznek csökkenteni. Ehhez két eszközt használnak fel: az egyik a csoport belső szerkezetének egy „világképhez” igazítása, a másik pedig olyan cselekvésmódok kialakítása, melyek összetartják a csoportot. Az egyik legelső vizsgálat szerint a chicagói szegénynegyed bandáiban hierarchikusnak látták a srácok a társadalmat. Ez a hierarchia meglehetősen egyszerű, a következőképp írható le: felül találhatóak a „nagykutyák”, akiket a kisemberek nem kereshetnek fel közvetlenül, ezért a közvetítők közbenjárására, jóindulatára kell hagyatkozniuk. (Whyte: 319) Ezt a háromosztású mintát alkalmazták a bandák a saját szervezetükben. Ennek megfelelően a csoport egységét a vezér biztosította, aki a hozzá közelálló bizalmasokon (közvetítőkön) keresztül irányította és befolyásolta a banda többi tagját (a kisembereket). Amikor a vezér nem volt jelen, a banda kisebb csoportokra bomlott, ezek külön beszélgettek, vagy ütötték el az időt valamivel. Amikor a vezér megjelent, akkor a figyelem és az elvárások középpontjába került, a banda egységessé vált, megszűntek a kisebb csoportosulások. A vezér általában nem törődött azzal, hogy meggyőzze a „kisembereket”, csak a „közvetítők” meggyőzésére fordított figyelmet, akiket aztán a többiek engedelmesen követtek. A vezér és bizalmasai alkották a bandák „elit”-jét, és a vezércsere mindig az eliten belüli viszonyok eredménye, amibe a „kisemberek” nem szólhattak bele. (Whyte: 304-308) Az eltelt évtizedek alatt természetesen sokat változtak a bandák, egy újabb, a szomszédos Ausztriában végzett vizsgálat különbségeket és hasonlóságokat is kimutatott. Megfigyelhető volt, hogy pl. a futball köré szerveződő bandák a meccs nélküli időszakokba éppúgy kisebb, 10-15 fős csoportokra oszlottak, mint az amerikai galerik. (Novak: 75) Ezek között a kisebb bandák között laza a kapcsolat, a tagok között viszont a csoportokon belül erősebb. Ezekben a bandákban nincsenek olyan sza141

A bandák szerkezete

Az elkötelezettségek hálója

bályok, melyek meghatároznák a tagok helyét, az mégsem teljesen szabadon változtatható. Az informális csoportokban, így a bandákban is, a tagokat a kölcsönös elkötelezettségek hálózata tartja össze, ez a személyes viszonyok tényleges formája. A tartós együttlétek során az egymásnak tett szívességek és ígéretek rendszere alakul ki, amelyet annyira természetesnek vesznek, hogy nem is beszélnek róla. Mindenki számára magától értetődő, hogy ha a másiknak megtesz valamit, akkor bármikor, ha szüksége lesz rá, biztosan számíthat a viszonzásra. Ez a reciprocitás* szintén stabilitást biztosít a csoportnak, viszont csak addig magától értetődő, amíg nem keletkezik konfliktus a tagok között. Ekkor a még be nem váltott ígéreteket számon kérik egymáson. (Whyte: 303) Ilyen esetben a vezér feladata igazságot tenni, békét teremteni. A szívességek adok-kapok mérlege a vezér és a tagok között szándékosan egyenlőtlen volt, azaz itt nem érvényesült a reciprocitás. A vezető pozícióban lévők mindig több szívességet adtak, mint amennyit elfogadtak. Ennek az volt az értelme, hogy a banda minden tagja a vezér lekötelezettjévé vált, ő viszont független maradt tőlük, mert egyiküknek sem tartozott. (Whyte: 304) Amennyiben egy csoport képes saját normák kialakítására, az a gyakori változások mellett is csökkentheti a bizonytalanságot. A bandák leginkább olyan szabályokat hoznak létre, amelyek megkülönböztetik őket a többiektől. Rituális** viselkedési mintákat alakítanak ki, mind a tagok találkozására, mind az időfelhasználásra, programokra vonatkozóan. Ide sorolható az öltözködésben megfigyelhető sémák, egyenruhaszerű viseletek kedvelése, a testdíszek, ékszerek, tetoválások alkalmazása és a hajviselet változtatása. Mindezeket igen nagy gonddal alakítgatják és tartják fenn. (Werthman & Piliavin: 59) Nemcsak viselkedésükben, de nyelvhasználatukban is megfigyelhetőek a rítusok, a környezettől megkülönböztető szókincs (szleng, argó) nélkül elképzelhetetlenek ezek a csoportok. (Lásd ehhez: Molnár Katalin: Kommunikáció a rendvédelmi munkában,

*

Reciprocitás (latin): kölcsönösség, viszonosság Rituális (latin): szertartásos, a vallás által előírt

**

142

RTF, Rejtjel, Budapest, 2001, 3.1. alfejezet 40. oldal és 5.7. alfejezet 96. oldal) A bandák és a környezet közötti megkülönböztetésnek ezek az eszközei azonban csak időlegesen hatásosak. A ruhaviselet, a testdíszek divattá válnak, és ez elmossa a határokat a bandák és a társadalom többi része között. A divat hatására úgy tűnik, mintha a társadalom befogadta volna azt a kultúrát és életmódot, amit a bandák képviselnek – pl. így vált általános viseletté az agresszív szélsőjobboldali rasszizmus öltözködési és hajviseleti sémája a kilencvenes évek folyamán (kopaszság, bakancs, katonai ruházat elemei stb.). Valójában csak igen ritkán és nagyon is részlegesen fogadja be a társadalom a bandakultúrát. A divat viszont megszünteti a jól látható különbségeket, és ezzel elveszi a bandáktól speciális jeleiket, amelyek helyett ezért újakat kell létrehozniuk. A közös tevékenységek szintén stabilizáló szerepet tölthetnek be, kiváltképp azok a sajátos formák, amelyek a tagok összetartozási érzését növelik a csoporton belüli hierarchia és/vagy a bandának a környezettől elkülönítése segítségével. Ilyen stabilizáló szerepet játszhat a személyek vagy a „normális” élet szimbólumai elleni erőszak. A szkinhedeknél és a huligánoknál az erőszak meghatározza a banda identitását, kohéziós* erő, amely megerősíti a tagok közötti kötelékeket. (Novak: 71) Amikor a bandák egymással küzdenek, vagy a futballmeccseken összecsapnak, akkor a tagok úgy érzik, az agresszió erősebbé teszi őket. (Novak: 73-74) Az erőszak választóvonalat alkothat a bandák belső világa és a külvilág között. Aki be akar kerülni a bandába, annak meg kell felelnie egyfajta beavatási szertartáson, ahol bizonyítania kell agresszivitását és bátorságát. A tagoknak hűségüket szintén az erőszakra való hajlandóságukkal kell bizonyítaniuk. Akik csak divatból keresik a kapcsolatot a bandákkal, azoknál sokkal alacsonyabb az erőszakpotenciál, mint a tényleges tagoknál. (Novak: 78) Az erőszakos akciók, ha külön oka nincsen, a legnagyobb valószínűséggel a bandák aktivitási terén belül, vagy annak határainál történnek. A futballstadionokat, a szurkolókat a

*

Kohézió (latin): összetartó erő 143

Az erőszak összetartó ereje

Politikai extrémizmus

meccsekre szállító járműveket az aktivitási térbe tartozóknak tekinthetjük. A politikai irányba forduló erőszak, a politikai extrémizmus* másként jellemezhető, mert a cselekvést és az erőszakot áthelyezi az észlelt vagy elképzelt társadalmi térbe. A banda és a külvilág közötti különbségeket a politikai extrémizmus másként határozza meg. A galerik esetében a különbség határa ott van, ahol a banda véget ér, a szélsőségesek viszont a bandán belülre kívánják hozni a társadalom többségét, hogy felléphessenek, akár erőszakos módon is, egyes kisebbségi csoportokkal (cigányok, zsidók, feketék, ázsiaiak stb.) és azokkal szemben, akik elutasítják mindazt, amit a banda képvisel.

4.7.2. A rendőrség és a bandák A rendőrség és a bandák viszonya a magánszféra és a közszféra kapcsolatának speciális esete. A rendőrség feladatának teljesítése során sokszor hatol be az állampolgárok magánszférájába és ez mindig magában hordozza a konfliktusok lehetőségét. Mivel a bandák a magánszférájukat a közterületeken alakítják ki, a területüket használó idegenekkel szemben a banda is, a rendőrség is normatív követelményeket határoz meg. (Werthman & Piliavin: 61) A rendőröknek pedig feltétlenül kísérletet kell tenniük ennek az ellentétetnek a megoldására. Ezzel többféleképpen is próbálkozhatnak, úgy mint konfrontációval, vagyis a bandával való nyílt összeütközéssel, vagy együttműködéssel, vagy pedig a kettő valamilyen kombinációjával. A bandák úgy tekintenek a rendőrségre, mint a környezetük egyik természetes elemére, ami megnehezíti az életüket (Novak: 101), de viszonyulhatnak hozzá úgy is, mint lenézett és megvetett erőhöz. (Werthman & Piliavin: 61) Az a rendőr, aki tartósan dolgozik egy adott körzetben, a bandákat szintén a terület természetes járulékának tekinti, és a *

Extrém (latin): szélsőséges, szélsőségesen túlzó irányzat

144

legtöbbször nem is törekszik arra, hogy megpróbálja felszámolni azokat, ennél sokkal fontosabbnak tekinti, hogy az utcán viszonylagos nyugalom legyen. (Bittner, 1967: 342) Ezért sokszor előfordul, hogy a járőrök a banda törzshelyén tolerálnak olyan cselekményeket, melyek máshol letartóztatáshoz vezetnének. (Werthman & Piliavin: 62) A rendőr azonban nem engedheti meg, hogy kicsússzon a kezéből az irányítás, nem lehet tehát mindenben engedékeny. A teljes engedékenység két okból is helytelen lenne. Egyrészt, mert a környék lakói azt várják el a rendőröktől, hogy normákat és értékeket képviseljenek, hogy ennek segítségével tartsák fenn a rendet. Ezért van az, hogy a lakók és a srácok is elfogadják a rendőrök fellépését, az általuk alkalmazott szankciókat is beleértve, és ezek hatására nem romlik meg a viszonyuk a rendőrökkel. (Bittner, 1967: 342) Másrészt azért sem lehet teljesen engedékeny a rendőr, mert azokat a rendőröket, akik félelemből vagy cinizmusból szegik meg a törvényt, a bandatagok lenézik. (Werthman & Piliavin: 66) A konfliktusok elkerülhetetlenek ugyan, de a járőrök választhatnak két megoldás között. Amennyiben csak bizonyos szabályoknak akarnak érvényt szerezni, akkor az összeütközések korlátozottak lesznek, ha viszont minden szabályt teljes egészében be akarnak tartatni, akkor rendszeressé válnak a konfliktusok a körzetben. (Werthman & Piliavin: 66) A rendőrök beavatkozását elutasíthatják, de el is fogadhatják a bandatagok. A erő túlzott alkalmazása több kárt okozhat, mint amennyi nyereséget lehet várni tőle. Így pl. a futballcsapatokhoz kapcsolódó bandák összecsapásait a túlzott rendőri beavatkozás csak korlátozottan képes megakadályozni. Ezzel szemben viszont ott áll az a megfigyelés, hogy az ilyen jellegű beavatkozás következtében a bandák radikalizálódhatnak, és másfelé fordulhat az agressziójuk. (Novak: 104) Ha a bandák úgy érzik, a rendőrség önkényesen és differenciálatlanul lép fel velük szemben, akkor a bennük ennek következtében felgyülemlett agresszió nem a rendőrség, hanem a lakosok vagy tárgyak ellen fog irányulni. (Novak: 107) Az eltúlzott erő és a megkülönböztetés nélküli beavatkozás hatása céljával ellentétes lesz: nem csökkenteni, hanem növelni fogja az agresszió társadalmi szintjét és a lakosság veszélyeztetettségét.

145

A rendőr lehetőségei

A jó rendőr

Nehéz megmondani, ki tekinthető jó rendőrnek a városok most vizsgált területein, de az a legvalószínűbb, hogy az, aki megfelelő módon képes kezelni az éppen csak megjelenő morális kihívásokat, aki körzetében anélkül tudja igazgatni az életet, hogy az ott lakók identitását és önállóságát megsértené. (Werthman & Piliavin: 66) 4.8. Hajléktalanok Valamennyi a nemzetközi irodalomban ismert meghatározás a lakás, a hajlék, a menedék hiányát, illetve az ahhoz való hozzáférés akadályoztatottságát állítja a középpontba. (Helvie & Kunstman: 210-213) Ezeket a definíciókat a fejezet fogalomrendszeréhez illesztve azt mondhatjuk, hajléktalan az az ember, akinek nincsen módja arra, hogy olyan magánszférát alakítson ki, amelyet mások is elismernek. A hajléktalanok a nyilvános, közös terekben próbálnak meg életben maradni, vagyis az utcákon, aluljárókban, pályaudvarokon stb. Ezek az emberek a legtöbbször nemcsak lakásukat, de megélhetésük más feltételeit is elveszítették, és nem rendelkeznek jövedelemmel sem. Ennek eredményeképpen a hajléktalanok nem rendelkeznek azokkal a feltételekkel, amelyek önállóságukat, a többi embertől és az intézményektől való függetlenségüket biztosíthatnák. A hajléktalanokat tekinthetjük a felnőtt társadalom fizikailag és szociálisan leginkább kiszolgáltatott csoportjának. Fizikailag kiszolgáltatottak az időjárásnak, az élelem és a ruházat, a higiéniás lehetőségek hiányának. Rendszertelenül, rossz minőségben és keveset esznek, egészségügyileg szinte teljesen ellátatlanok. Szervezetük legyengült, könnyen megbetegednek. Szociális kiszolgáltatottságuk megmutatkozik abban, hogy egyáltalán nem képesek érdekeik képviseletére, érvényesítésére, arra, hogy megvédjék magukat. Kiszolgáltatottak a hivatalos szervezeteknek és azoknak a magánembereknek, akik megvetik őket, esetleg erőszakot is alkalmaznak velük szemben. A hajléktalanok többsége (70-80%) mindenütt a világon férfi. Életkorukat tekintve a többség 40 év alatti, ennek egyik 146

oka, hogy az idősebbek sokkal rövidebb ideig képesek életben maradni az utcán, mint a fiatalabbak. A hajléktalanná válás okai között leginkább a munkanélküliséget, a szegényeket támogató programokra költött pénzek csökkenését, a válásokat, a betegségeket és az alkoholizmust említhetjük meg. Az okok között tehát egyaránt találhatunk társadalmi és egyéni okokat, ez utóbbiak azonban legtöbbször a társadalmi helyzetre adott válaszként alakulnak ki.

Fogalmak: migráció települési tér szegregáció agglomeráció szuburbanizáció középosztályosítás slum

gettó lakáspiaci diszkrimináció integráció aktivitási és észlelt tér reciprocitás extrémizmus hajléktalanság

Ellenőrző kérdések: £ £ £ £ £ £ £

Milyen előnyei és hátrányai vannak a városoknak a falvakkal szemben? (4.1.) Miként befolyásolja az emberek életesélyeit a régió, ahol élnek? (4.1.2.) Hogyan változtak meg a migrációs folyamatok 1990 után? (4.3.) Milyen tényezők hozzák létre és erősítik fel a szegregációt? (4.5.1.) Hogyan hat a szegregáció a fizikai térre és az ott élők életesélyeire? (4.5.2.) Hogyan alakul ki a gettó és mi jellemző rá? (4.5.3.4.) Milyen formái vannak az integrációnak és mi a különbség közöttük? (4.6.1.)

147

£ £ £ £ £

Milyen szempontok szerint osztható fel a települési tér aktivitási és észlelt térre? (4.6.2.) Hogyan alakítják a nyilvános teret az informális csoportok, bandák? (4.7.) Mi jellemzi a bandák struktúráját és a tagok közötti viszonyokat? (4.7.1.) Milyen lehetőségeik vannak a rendőröknek a bandák és területeik feletti ellenőrzés megszerzésére? (4.7.2.) Melyek a hajléktalanság legfontosabb jellemzői? (4.8.)

Ajánlott irodalom: AMBRUS PÉTER: A Dzsumbuj. Egy telep élete, LAZI, Szeged, 2000 CSERESNYÉS FERENC: Migrációs tendenciák Magyarországon az 1990-es években, Belügyi Szemle, 1999/1. sz. GYÁNI GÁBOR (szerk.): A modern város történeti dilemmái, Csokonai, Debrecen 1995 NOVAK, MANFRED: Hooligans und Skinheads, Österreichische Verlagsgesellschaft, Wien, 1994 ENYEDI GYÖRGY (szerk.): Társadalmi-területi egyenlőtlenségek Magyarországon, KJK, Budapest, 1993 WHYTE, WILLIAM FOOTE: Utcasarki társadalom. Egy olasz szegénynegyed társadalomszerkezete, Új Mandátum, Budapest, 1999 IVÁNYI GÁBOR: Hajléktalanok, Sík, Budapest, 1997

148

5. A társadalom szerkezete. Társadalmi nagycsoportok

Hogyan osztályozhatóak, csoportosíthatóak a társadalomban élő egyének, háztartások? Milyen jellegű csoportokra bontható a társadalom? Hogyan aránylanak és hogyan viszonyulnak egymáshoz az egyes csoportok? Ebben a fejezetben ezeket a kérdéseket vizsgáljuk meg. Sorra vesszük a legfontosabb tényezőket, amelyeket az emberek felhasználnak a társadalomban elfoglalt helyük meghatározására. Ezeket a tényezőket társadalmi javaknak fogjuk nevezni. A társadalmi javak az emberek együttélése során, a társadalmi viszonyok biztosítása érdekében jönnek létre, és hierarchikus* rendszert alkotnak. A birtoklás, a javakhoz való hozzáférés, használatuk lehetősége vagy lehetetlensége társadalmi helyzetüket tekintve különbözővé teszi az embereket, és hierarchikusan rendezi el őket a társadalomban. A társadalmi események befolyásolásának lehetősége, vagyis az a lehetőség, hogy ki döntheti el, mi történjen, és mi ne történjen a társadalomban, szintén hozzájárul a differenciák kialakulásához és fennmaradásához. Megfigyelhetjük azt is, hogy az egyéni élet lehetséges jövőbeli eseményei, vagyis az életesélyek ugyancsak nagymértékben eltérnek egymástól. Ebben a fejezetben sorra vesszük tehát azokat a tényezőket, amelyekre a társadalmi hierarchia épül, és vázlatosan felrajzoljuk magát a hierarchiát, a társadalmi nagycsoportok egymáshoz viszonyított helyzetét, az életesélyek különbségeit, a csoportok közötti helyváltoztatás, a társadalmi mobilitás lehetőségét és formáit. A társadalmi nagycsoportokhoz tartozás nem személyes kapcsolatok vagy elhatározások, hanem társadalmi ismertetőjegyek szerint alakul és sokszor az egyének akaratától függetlenül dől el. Az ismertetőjegyek, amelyek alapján az egyéneket, háztartásokat a csoportokba beoszthatjuk a társadalmi javak feletti rendelkezés, azok birtoklása. A társadalmi nagycsoportok való*

Hierarchia (görög): rangsor, alá-fölérendeltség. Hierarchikus: aláfölérendeltség alapján felépülő rendszer 149

jában virtuális csoportok, de ezek teszik lehetővé, ezek adják a feltételeit annak, hogy a hasonló társadalmi ismertetőjegyekkel rendelkezők személyes kapcsolatokat alakítsanak ki, hogy kiscsoportokat hozzanak létre. Egy-egy társadalmi nagycsoporton belül számos, személyes, informális kapcsolatokra épülő kiscsoportot találhatunk. Az egyének kapcsolatrendszere, kapcsolataik hálója úgy alakul ki, hogy abban elsősorban a hasonló társadalmi feltételekkel rendelkezők találhatóak meg. 5.1. A társadalmi javak és az egyének közötti megoszlásuk Materiális és immateriális javak

A társadalmi javak olyan a társadalomban létrejött és felhasznált materiális és immateriális* javak, amelyek valamennyien az emberek közötti viszonyokat közvetítik és fejezik ki. A materiális, dologi javak közé soroljuk a vagyont és a jövedelmet. Az immateriális javak köre tágabb és változatosabb, ide tartozik a hatalom, a presztízs, a kultúra, a kapcsolati tőke (azaz az eredményesség és nyereség érdekében felhasználható kapcsolatok hálója) és a társadalmi intézményekhez való hozzáférés lehetősége stb. A társadalmi javak egyes típusai nem választhatóak el élesen egymástól, pl. a vagyon vagy a foglalkozási hierarchiában betöltött magas pozíció egyúttal hatalmat és presztízst is jelent. 5.1.1. Vagyoni javak A társadalom gazdagságának jelentős része vagyon formájában, a modern társadalmakban, pl. a gazdasági vagyon, a tőke különböző alakjaiban halmozódik fel. A pénztőke, a részvények, a föld, a társasági tulajdon különböző alakjai feletti rendelkezés a gazdasági folyamatok befolyásolását, emberek, esetleg emberek tömegeinek életfeltételei, megélhetése feletti hatalmat is jelent. *

Immateriális (latin): nem anyagi, anyagtalan, az anyagtól független

150

A tőkejavak megoszlása az egyes társadalmakban nagy egyenlőtlenséget mutat. Az Egyesült Királyságban, pl. a nyolcvanas évek végén a lakosság 1 százaléka az összes vagyon 18 százaléka felett rendelkezett. A lakosság fele szinte teljesen vagyontalan volt, hiszen mindössze az összvagyon 6 százalékát tudhatta a magáénak. A leggazdagabb 5 százalék az összvagyon 38 százalékát birtokolta. (Giddens: 231) Ugyanebben az időben az akkori Német Szövetségi Köztársaságban a háztartások leggazdagabb 5 százaléka a nettó pénzvagyon 30 százalékát tartotta a kezében. A háztartások szegényebb felének vagyona viszont csupán a nettó pénzvagyon 10 százalékát tette ki. (Hradil, 1999: 232-233) Az eltérések ellenére az adatokból látható, hogy a vagyon nagyobbik része kevesek kezében összpontosul. A közös tulajdonformák, mint a részvénytulajdon elterjedésével megnőtt ugyan a tulajdonosok száma, de nem változott a vagyon koncentrációja. Angliában pl. a részvények 90 százalékát a tulajdonosok 5 százaléka birtokolja. A magyar társadalomban a rendszerváltást követően a privatizáció és a vállalkozás szabadságának biztosítása következtében átrendeződött a vagyon megoszlása, amely korábban majdnem teljesen az állam kezében volt. Ez az újrastrukturálódás ma is zajlik, és pontos adataink nincsenek is a vagyon eloszlásáról. Feltételezhetjük viszont, hogy legalább annyira egyenlőtlen, mint Nyugat-Európában. Amennyiben a szövetkezetek, a társas vállalkozások tagjait, az egyéni vállalkozókat és segítő családtagjaikat is a gazdasági vagyon tulajdonosai közé számítjuk, úgy a felnőtt lakosságnak mindössze a 8 százalékát kapjuk (586 000 fő 1998-ban). A vagyoni javak másik csoportja célja szerint nem termeli, inkább őrzi a vagyont, vagy egyszerűen csak vagyoni értékű használati eszközként fogható fel. Olyan vagyontárgyakról van itt szó, mint a ház vagy a lakás, annak berendezése, műalkotások, műkincsek. A vagyon a társadalmi hierarchiában való elhelyezkedésnek az a tényezője, amely nagymértékben független az egyéni képességektől és törekvésektől. A vagyon öröklődése részben vagy egészében átörökíti a korábbi generációk társadalmi helyzetét. Ez a tulajdonsága hasonlóvá teszi ahhoz, ahogyan a tradicionális társadalmak tartották fenn a saját struktúrájukat 151

A tőkejavak egyenlőtlen megoszlása

Tőkemegoszlás Magyarországon

azáltal, hogy a társadalmi pozíciókat örökölhetővé tették. A modern társadalmakban azonban az örökölhető vagyon mellett más, legalább annyira fontos tényezők is szerepet játszanak az egyének pozíciójának kialakításában. Ezek a tényezők pedig nem örökölhetőek, az egyéneknek maguknak kell megszerezniük azt. 5.1.2. Jövedelmek

Elsődleges és másodlagos jövedelmek

A jövedelem meghatározott, a legtöbb esetben rendszeres időközönként a háztartások rendelkezésére álló pénzbeli bevétel, amelyből a megélhetésüket fedezik. A jövedelem a háztartások életének mindig megújuló forrását képezik. Megújuló, hiszen mindig fel is használják, amennyiben nem keletkeznek új jövedelmek, a háztartásoknak módosítaniuk kell addigi életmódjukon. Amennyiben viszont kevesebbet használnak fel, úgy tartalékok képezhetőek. A jövedelmek, bevételek mértéke megszabja, mi elérhető és mi nem a háztartások számára a jövedelem megújulásának ritmusában. Különbséget tesz tehát a lehetséges és a lehetetlen között. A jövedelemnagysághoz hasonlóan fontos a jövedelemforrás típusa is. Az elsődleges jövedelmek a munkából, és tulajdonból, a másodlagos jövedelmek az újraelosztásból származnak. Az elsődleges jövedelmek a modern társadalmak funkcionális működéséből, alkalmazásból vagy vállalkozásból származhatnak. A tulajdonból származó jövedelmek bérbeadásból, értékpapírokból, cégek nyereségéből, bankbetétek kamataiból stb. erednek. A másodlagos (transzfer*) jövedelmek függetlenek a funkcionális rendszerektől, azokban az esetekben válnak fontossá, amikor a funkcionális rendszerek nem képesek garantálni lényeges társadalmi igények kielégítését. Ilyenkor másodlagos vagy újraelosztás segítségével gondoskodnak a politikai intézmények (parlament, önkormányzatok) a társadalmi szükségletek kielégítéséről. Ez történik a szegényellátás, vagy a népesedés*

Transzfer (latin): átvitel, áthelyezés

152

politika, a gyerekneveléshez, iskolástatáshoz nyújtott támogatások, munkanélküli juttatások, lakhatási támogatások stb. terén. A legtöbb esetben a transzfer jövedelmek kiegészítő bevételt jelentenek a háztartások számára. A jövedelem két fontos tulajdonsága a mennyisége, vagyis a jövedelemnagyság és a jövedelemszerzés módja. Az utóbbi a jövedelmet szerző szempontjából alapvetően kétféle lehet. Az egyikbe sorolhatóak azok a jövedelemszerzési módok, amelyek biztosítják az egyének függetlenségét. Az elsődleges jövedelmek mind ide tartoznak. A jövedelem nagyságától függetlenül, azok a háztartások, amelyek képesek maguk, a saját tevékenységükkel biztosítani megélhetésükhöz szükséges bevételeiket, függetlenek a többiektől. (Ha nagyon alacsony és rendszertelen jövedelmekkel rendelkeznek, akkor ez a függetlenség nagyon labilissá válik.) Ide kell sorolnunk a bűnözéssel megszerzett jövedelmeket is. Abban az esetben, ha egy háztartás jövedelme nagyobbrészt másodlagos forrásokból származik, akkor a háztartás függő helyzetbe kerülhet. A munkanélküli járadék, a különböző segélyek nem az egyén tevékenységének, hanem helyzetének következménye. Ezért kettős értelemben is alárendeltté válik az, aki csak így képes megélhetésének forrásaihoz hozzájutni. Egyrészt függő helyzetbe kerül attól, aki jövedelmét adja, vagyis kiszolgáltatott lesz a (politikai) koncepcióknak és megfontolásoknak. Másrészt kiszolgáltatott lesz azért is, mert jövedelmét nem a saját erejéből szerzi meg, hanem kapja. A jövedelmek közötti mennyiségi eltérés, bár nagyon fontos, a háztartások közötti különbségeket csak részlegesen képes megmutatni. A jövedelemnagyság mennyiségi és a jövedelemszerzési mód minőségi hatásai összekapcsolódnak egymással és hatásukat együttesen fejtik ki, és együttesen járulnak hozzá a csoportképződéshez. A jövedelmek társadalmi megoszlása kevésbé egyenlőtlen, mint a vagyoné, de a társadalmi összjövedelem nagyobbik része így is mindössze a népesség néhány, vagy néhány tíz százalékának jut. Angliában, pl. 1991-ben a háztartások 20 százalékának jutott az összjövedelem fele. (Giddens: 232) Németországban, 1995-ben a népesség 20 százaléka (ami nem azonos a háztartások 20%-ával!) rendelkezett az összjövedelem 38 száza-

153

A jövedelemhez jutás módjának hatásai

A jövedelmek megoszlása

lékával, az alsó 20 százalék pedig csupán 9,1 százalékot kapott. (Hradil, 1999: 222) 28. tábla Jövedelemegyenlőtlenségek Magyarországon Az alsó és a felső decilis* részesedése az összjövedelemből (Andorka, 1990: 38. és Vukovich & Harcsa: 36) Alsó decilis Felső decilis részesedése részesedése 1962 3,9 20,2 1972 4,0 19,9 1982 4,9 18,6 1989 4,5 20,9 1996 3,2 25,1 Jövedelemkülönbségek növekedése

Magyarországon a szocializmus időszakában a nyolcvanas évekig kiegyenlítődési folyamat volt megfigyelhető, a leggazdagabb és a legszegényebb tíz százalék jövedelme közelített egymáshoz. 1962-ben 5,2-szeres, 1982-ben viszont már csak 3,8-szeres volt a jövedelmeik közötti különbség. Már a nyolcvanas éves folyamán nőni kezdett a jövedelmek közötti távolság és az évtized végére 4,6-szorosára nőtt. A kilencvenes években ez a folyamat folytatódott, és 1996-ban már 7,8-szeres különbséget lehetett mérni. Nyugat-Európában ezzel ellentétes irányú folyamat ment végbe. Németországban 1960-ban az alsó és a felső ötöd közötti távolság 8,4-szeres volt, viszont 1995-ben már csak 4,1szeres. (Hradil, 1999: 224)

*

Decilis (latin): a vizsgált sokaság tíz egyenlő részre osztásával kapott egység, statisztikai, szociológiai szakkifejezés 154

5.1.3. Képzettség és kulturális javak A mai társadalmakban a képzettséget az iskolarendszer osztja el. Az iskolázottság szintje a 20. század során folyamatosan és töretlenül emelkedett, ebből azonban nem következtethetünk arra, hogy a tudás és a képzettség eloszlása is egyenletesebbé vált. Valójában a különbség jellege változott meg. Ma már nem az analfabétizmus és az iskolázottság között húzódik a legfontosabb választóvonal, ahogyan az még a 20. század első felében is volt, hanem az iskolázottság különböző szintjei között. 29. tábla A magyarországi népesség iskolai végzettsége a megfelelő korúak százalékában (Andorka, 1997: 389) 1941 1960 1980 1990 Legalább 8 osztályt végzett 15,1 32,8 66,1 78,1 (15 éves és idősebb népesség) Befejezett középiskola (18 éves és idősebb népesség) Felsőfokú végzettségű (25 éves és idősebb népesség)

5,1

8,8

23,4

30,1

1,8

2,7

6,5

9,4

Ahhoz, hogy az iskola és a képzettség szerepét megértsük, át kell tekintenünk, milyen feladatokkal is rendelkezik az oktatás a társadalomban. (Hradil, 1999: 145-146) £

£

Szocializáció – azon ismeretek és készségek kialakítása, melyek a munkában, a fogyasztásban, a szabadidő-felhasználásban, a társas kapcsolatok kialakításában fontosak a társadalom és az egyének számára. Státuszkijelölés – az iskolák kezdettől fogva tevékenységük középpontjába helyezték a teljesítőképesség és teljesítőkészség mérését, amelyről bizonyítványt is kiállítottak és kiállítanak tanulóiknak. Az iskolai teljesítményről kiállított bizonyítvány meghatározza azoknak a státuszoknak,

155

Az iskola feladatai

társadalmi pozícióknak a körét, amelyek közül, tanulmányai végeztével az egyén választhat. A társadalmilag fontos tudás kiválogatása – A tudományos és a technikai ismeretek bővülése azt eredményezte, hogy a tudásállomány rendkívüli mértékben felduzzadt. A használható, gazdaságilag, társadalmilag érvényes tudásanyag kiválogatása és oktatása az iskolák feladata. A társadalmi konszenzus alapjainak biztosítása – A modern társadalmak növekvő mértékben plurálisak*, sokféle életstílus, vallási irányzat, etnikai, szociális miliő** él egymás mellett. Ezért ki kell alakítani az együttélés alapvető értékeire és „játékszabályaira” vonatkozó egyetértést. Ez természetszerűleg több társadalmi intézmény feladata, nem csupán az iskoláé.

£

£

Az iskola feladata, láthatólag, kettős: egyszerre kell a tanulók között differenciálnia és össze is kell kapcsolnia őket. Differenciálnia kell a munkakörök igényei szerint (erre utal az első és a harmadik feladat), ezért a diákok egy részét kiemeli, jutalmazza, más részét háttérbe szorítja és bünteti. A megkülönböztetés alapja formálisan a diákok képessége és teljesítménye közötti különbség, de ez csak a tanárok által képviselt értékrenden keresztül mérhető le. Ennek következtében az iskola különbséget tesz a tanulók között, hogy iskolai megítélés szerint ki érdemes magasabb státus elnyerésére, és ki képes az iskola szerint csupán alacsony társadalmi pozíciót elérni (második feladat). Ugyanakkor, az iskola kötelességei közé tartozik az is, hogy a közös értékek elfogadtatásával összekapcsolja, együttműködésre képessé tegye a különböző embereket (negyedik feladat). Az is igaz, hogy erre a feladatra az iskolák sokszor nem eléggé figyelnek. Az iskolarendszer hierarchikusan épül fel az alapfokú oktatástól a felsőoktatásig, ahová már csak azok juthatnak el, akiket az alacsonyabb szinteken kiválogattak. Az iskola látszólag objektív rendszere azonban nagy hibaszázalékkal dolgozik,

*

Plurális (latin): sokféle Miliő (francia): környezet, közeg

**

156

és az egyéni képességeknél nagyobb helyet ad a tanulók (szüleik) társadalmi helyzetének. Amennyiben az iskolai szelekció* valóban tisztán a képességek figyelembevételével történne, akkor a nagyobb létszámú társadalmi csoportokból érkező gyerekek közül többen kerülhetnének a felsőoktatásba, mivel a képességek normáleloszlásúak,** vagyis függetlenek a társadalmi helyzettől. Az adatok azonban ennek az ellenkezőjét mutatják. Példaként nézzük meg, miként alakult Németországban a főbb foglalkozási csoportok gyermekeinek beiskolázása a felsőoktatásban. 30. tábla Felsőoktatási tanulmányokat kezdők a saját csoportjuk százalékában (szakfőiskolák, egyetemek) (Hradil, 1999: 162) 1982 1993 Tisztviselők gyermekei 46,4 64,8 Alkalmazottak gyermekei 32,3 37,3 Önállóak/önfoglalkoztatók 28,4 47,7 gyermekei Munkások gyermekei 8,6 15,1 A 30. táblából látható, hogy a különböző státusú társadalmi csoportok gyermekeinek eltérőek az esélyei a továbbtanulásra, ennek következtében eltérőek az esélyeik a magasabb társadalmi pozíciók megszerzésére is. A teljesítmény azonban már nem független az értékeléstől, ezért nem lehet normáleloszlású. Amikor az iskolák válogatnak a tudáskészlet érvényes és érvénytelennek tartott elemei között, akkor a kulturális javakhoz való hozzáférést is differenciálják. Az iskolatípusonként praktikus szempontok szerint megkülönböztetett tudás- és kulturális anyag hatással van a társadalmi csoportok közötti hatá-

*

Szelekció (latin): kiválasztás, kiválogatás Normáleloszlás esetén az átlag három típusa, a számtani átlag, a medián (a középső érték) és a módusz (a leggyakrabban előforduló érték) egybeesik, ezért a normáleloszlás harang alakú görbeként rajzolható meg.

**

157

rok átjárhatóságára (mobilitás) és a csoportok közötti kommunikációra egyaránt. A kulturális javak a kommunikáció és az emberek egymáshoz viszonyulásának teljes formakincsét magukba foglalják, felölelik ezek felhasználási módjait. Ennek következtében az elsajátítás különbségei a társadalmi folyamatokba való bekapcsolódás lehetőségét is eltérővé teszik. A kulturális javak, a tudás és a tudás megújításának képessége csökkenti a kiszolgáltatottság és marginalizálódás valószínűségét. Minél kevesebb lehetősége lesz tehát egy társadalmi csoport tagjainak a kultúra, a közös értelmezési, viszonyulási módok elsajátítására, annál kiszolgáltatottabbá válik, és annál inkább rákényszerül arra, hogy a többiek magatartásával ütköző viszonyulásokat alakítson ki. A kultúra által létrehozott javak társadalmi eloszlása szintén egyenlőtlen. A művészetek befogadása, a nyelv használatának módjai, idegen nyelvek ismerete, a technikai kultúra koncentráltan találhatóak meg a közép és felső osztályokban. 5.1.4. Hatalom A hatalom jelentése

A hatalom igen változatos formákat ölt a társadalomban, és egymástól igencsak különböző jelenségeket szoktunk ezzel a szóval jelölni. A hatalom sokféleségét mutatja, hogy a társadalmi élet valamennyi területén megfigyelhetjük a hatalom valamilyen alakját. A társadalom struktúrájának felrajzolásához azonban nincsen szükség mindegyik hatalomforma figyelembevételére. Ebből a szempontból csak azok a hatalmi alakzatok fontosak, amelyek hozzájárulnak a struktúrához, a társadalmi nagycsoportok megkülönböztetéséhez. Ezek lehetővé teszik a társadalmi javak koncentrálását, és ezáltal más társadalmi csoportok életfeltételei feletti rendelkezést. A hatalom mindig emberek feletti rendelkezés, életlehetőségeik, sorsuk meghatározásának, cselekvéseik irányításának lehetősége. A politológiából ismeretes, hogy a modern társadalmak igyekeznek megakadályozni a különböző hatalomtípusok nagymértékű koncentrációját, éppen ezért tekinthetőek demokratikusnak. Ez azonban nem akadályozza meg azt, hogy a hatalom forrásai és eszközei 158

meghatározott társadalmi pozíciók körül sűrűsödjenek. Ennek következtében a hatalom nagyon egyenlőtlenül oszlik meg a társadalomban. A modern társadalmakban a hatalom legfontosabb forrása a (gazdasági, politikai, kulturális, média) szervezetek feletti rendelkezés. A vagyon, a szervezeti pozíció, a tekintély, esetleg a tudás is biztosíthatja ezt. A szervezeteken keresztül, azok lehetőségeit, eszközeit felhasználva mód nyílik annak meghatározására, mi és hogyan történjen a társadalomban. Érthető tehát, hogy a hatalom eszközei a többség számára hozzáférhetetlenek. Az életfeltételek meghatározásának eszközei a gazdasági és politikai vezető posztok birtokosainak kezében koncentrálódnak. A cselekvések befolyásolásának három alapvető formája a meggyőzés, vagyis annak elérése, hogy az irányítani kívánt emberek tudatosan belássák, elfogadják a hatalmon lévő álláspontját. A meggyőzés nem tartalmaz semmilyen kényszert, egészen addig a pontig, amíg nem alkalmazza a manipuláció* módszereit. A jutalmazás, amely lehet pszichikai vagy anyagi jellegű, viszont már magába foglalhatja a kényszer bizonyos elemeit, amennyiben elválaszthatatlan a jutalom elmaradásától. A büntetés viszont tisztán és egyértelműen a fizikai vagy pszichikai kényszer alkalmazását jelenti. (Hradil, 1999: 252-253) A hatalom lehet személyes és személytelen jellegű. Szándéka szerint a szervezeti, bürokratikus hatalom az utóbbi kategóriába tartozik. A személytelen hatalom a pozícióhoz és nem a pozíciót betöltő személyekhez kötődik. (Weber, 1987: 225) Némi tájékoztatást ad a társadalmi tevékenységek hatalmi struktúrában elfoglalt helyéről, és ennek a helynek a változásáról az, hogy az elit egyetemeken tanulmányokat folytatók melyik tevékenységet, foglalkozást részesítik előnyben. (31. tábla)

*

Manipuláció (latin): mesterkedés, fondorlat, olyan befolyásolás, amikor a befolyásolt nincsen tudatában a rá gyakorolt hatásnak 159

A hatalom forrásai

A hatalom eszközei

31. tábla Az elittanulmányokat folytatók által választott foglalkozásterületek (Hradil, 1999: 263)* 1981 1995 % Politika 15,9 23,6 Közigazgatás 13,2 14,8 Gazdaság és pénzügy 24,6 19,2 Jog 1,9 1,7 Tudomány 5,8 4,8 Média 10,3 11,5 Kultúra 5,2 4,5

5.1.5. Foglalkozási javak

A foglalkozások csoportosítása

A társadalom szerkezetét, a csoportok kialakulását és egymáshoz való viszonyát a foglalkozások megoszlása és hierarchiája is meghatározza. A kapitalizmus előtti társadalmakhoz viszonyítva a helyzet megfordult, akkor a foglalkozások társadalmi csoportokhoz tartoztak, mint a katonáskodás a nemességhez, a kézművesség a városi polgársághoz. A funkcionálisan, szervezetszerűen működő modern társadalmakban viszont inkább a foglalkozási csoportokból alakulnak ki a társadalom csoportjai. A foglalkozási csoportok fókuszálják, összegyűjtik magukban a társadalmi előnyök és hátrányok bizonyos formáit. Amikor a foglalkozási csoportok egymáshoz viszonyított arányai megváltoznak vagy új foglalkozások jelennek meg, akkor nemcsak a gazdaság átalakulását figyelhetjük meg, hanem a társadalom megváltozását is. A modern társadalmakban sok száz foglalkozást különböztethetünk meg, ezek külön-külön természetesen nem járulnak hozzá a társadalmi nagycsoportok formálódásához. Ezért a *

A tábla válogatás, ezért a százalékok összege nem 100.

160

foglalkozásokat legfontosabb jellemzőik szerint néhány jól megkülönböztethető csoportba szokás összefogni statisztikai és szociológiai szempontból. Így megkülönböztetik a magasabb iskolai végzettséggel párosuló szellemi munka, az ipari, vagy szolgáltatásokban végzett fizikai munka különböző szintjeit, valamint a mezőgazdasági fizikai tevékenységeket. A foglalkozások az egyéb társadalmi javakhoz hasonlóan a lehetőségeket és esélyeket is meghatározzák, nem csupán a munkatevékenység jellegét. A foglalkozáscsoportokat ezért elválaszthatjuk egymástól a munka és a munkahely biztonsága (többféle értelemben is, egyrészt a végzett munka egészséges vagy ártalmas volta, másrészt a munkanélkülivé válás esélye) szempontjából. Megkülönböztethetjük a jövedelmek nagysága és rendszeressége, valamint a munkakörülmények humanitása szerint is. Ugyancsak különböznek a foglalkozási csoportok a hatalomból részesedés és a társadalmi javakhoz való hozzáférés tekintetében. A foglalkozási csoportokat a társadalomszerkezet vázához hasonlíthatjuk, ezért a statisztikai és szociológiai kiadványok sokszor ezt használják a társadalomszerkezet bemutatására. 32. tábla Az aktív keresők százalékos megoszlása Magyarországon (Andorka, 1997: 177) 1949 1970 1980 1990 % Vezető és értelmiségi 1,8 5,1 7,8 11,0 Középszintű szellemi és irodai 8,0 20,7 22,5 22,4 Önálló kisiparos, kiskereskedő 8,1 1,6 1,5 4,2 Szakmunkás 11,2 19,5 23,2 25,7 Betanított munkás 5,2 16,6 20,8 18,1 Segédmunkás 12,1 13,0 7,7 5,9 Önálló paraszt 46,7 1,6 0,6 1,1 Mezőgazdasági munkás 6,9 21,9 15,8 11,6 100 100 100 100

161

33. tábla Foglalkozási csoportok változása Magyarországon 1949-1990 1949 1970 1980 1990 % Szellemiek 9,8 25,8 30,3 33,4 Önállóak 8,0 1,6 1,5 4,2 Nem mezőgazdasági fizikai 28,5 49,1 51,7 49,7 munkások Mezőgazdasági dolgozók 53,6 23,5 16,4 12,7 100 100 100 100 A 32. tábla részletesebb, a 33. tábla csoportosított foglalkozás szerinti megoszlást mutat be. Látható belőlük, hogyan helyeződött át a gazdaság változása következtében a foglalkozások súlypontja a mezőgazdaságból az iparba, majd egyre határozottabban a szellemi, magasabb képzettséget igénylő foglalkozások területére. Ez a társadalom gazdasági váza, azoknak a pozícióknak az aránya, melyeket a gazdaság nyújtani tud az egyéneknek. A rendszerváltás (1990) után a társadalmi átalakulás politikai tényezői, a tulajdonviszonyok megváltoztatása új folyamatokat indítottak meg, és meg is változtatták egyes kategóriák tartalmát. 1990 előtt az önállók csoportjába alig-alig sorolhattunk olyanokat, akik üzleti tevékenységük során nagyobb tőkét tudtak volna felhalmozni. A kilencvenes évek gazdasági változásainak egyik társadalmi hatása viszont éppen a tőkés vállalkozók osztályának kialakulása volt. Ezért az önállók esetében megfigyelhető csekély növekedésnél nagyobb jelentőségű a változás tartalma. Ebben a csoportban találhatóak meg ugyanis az új gazdasági elit nagytőkés vállalkozói is. A 34. tábla adatai megközelítőleg mutatják az arányok változását, csak a foglalkoztatottakat találhatjuk meg ebben a táblázatban, a munkanélkülieket ebben az esetben számításon kívül hagytuk.

162

34. tábla A magyar társadalom foglalkozási szerkezete 1998 (KSH adatok alapján. Az adatok hozzávetőlegesek, ezért a táblázatba csak egész számokat írtunk.) % Szellemiek 34 Önállóak 7 Nem mezőgazdasági fizikai munkások 51 Mezőgazdasági dolgozók 8 100

5.1.6. Társas kapcsolatok mint társadalmi javak A személyes ismeretségek, kapcsolatok hálózatait szintén a társadalmi javak közé sorolhatjuk. Ezek többféle szerepet töltenek be az emberek életében. Egyfelől erőforrást jelenthetnek, védelmet nyújthatnak más csoportokkal vagy váratlan eseményekkel szemben. Másfelől pedig az összeköttetések lehetőségeket kínálnak arra, hogy birtokosuk más társadalmi javakhoz is hozzáférjen. Mindkét esetben a kapcsolatok csak bizonyos „befektetés” árán hozhatnak hasznot a hálózatokba tartozóknak. (Angelusz & Tardos: 12) A kapcsolatok hálója az odatartozó egyének társadalmi tulajdonságaitól, társadalmi javakból részesedésüktől függően elválaszthatják egymástól, vagy összeköthetik egymással a társadalmi csoportokat. Ha a hálózatba olyan személyek tartoznak, akik sok tekintetben hasonló pozícióban vannak, akkor a hálózat befelé forduló. Az ilyen csoportokat homogénnek nevezzük. Heterogén csoportokról beszélünk, ha a hálózatba tartozók egymástól távol eső csoportok tagjai. (Angelusz & Tardos: 12) Feltételezhető, hogy ha a társadalom egészében a homogén típusú kapcsolatok dominálnak, akkor gyengül a társadalmat összetartó integráció és a kollektív cselekvés hatékonysága. (Marsden: 73) A társas kapcsolatok azonban sokszor alkotnak hidat a társadalmi csoportok között. Az értékek és a kultúra az egyik 163

csoportból átjutnak a másikba, az emberek ezeken a kapcsolatokon keresztül megérthetik és elfogadhatják a másik törekvéseit, életmódját. Nemcsak beleláthatnak a másik életébe, gondolkodásába, de esetenként támogatást is nyújtanak egymásnak, és ezzel létrehozzák a szolidaritást, amely az integráció legalapvetőbb feltétele. A hidak ritkán nyúlnak messzire, inkább az egymáshoz közeli csoportok között teremtenek összeköttetést. Ezt mutatják a hazai empirikus vizsgálatok is. Az eredmények szerint a hálózatok létrejöttét segítő legerősebb tényező a lokalitás, a közös lakóhely. Ezt követi a nem, az iskolázottság és az életkor. (Angelusz & Tardos: 58) Az iskolai végzettséget tekintve elsősorban az azonos végzettségűek hoznak létre kapcsolati hálókat, de a felettük elhelyezkedő csoportokkal is szoros kapcsolatot igyekeznek tartani. Az alul elhelyezkedőkkel fenntartott kapcsolatok gyengébbek. A társadalmi hierarchiában felfelé haladva a hálózatok egyre homogénebbek lesznek. (Angelusz & Tardos: 60) 5.2. Társadalmi nagycsoportok

Osztályok

A társadalmi javak egyenlőtlenül oszlanak el az egyének között. Ennek az a következménye, hogy a társadalom bizonyos pontjain jelentősen nagyobb részük halmozódik fel, mint máshol. Azok az egyének, akik a társadalomnak ezeken a pontjain foglalnak el pozíciókat, a társadalmi javak nagyobb részéhez férnek hozzá, mint mások. Nézzük meg, miként kapcsolódott össze a rendszerváltás előtti magyar társadalomban a foglalkozás és jövedelem. A 35. tábla adataiból látható, hogy az átlagjövedelemtől, amihez a szakmunkások álltak a legközelebb, a magasabb képzettséget igénylő foglalkozások felfelé, a képzetlenebbek és a nyugdíjasok lefelé tértek el. A táblázatból az is látható, hogy a szocializmust jövedelmi nivellálódás* jellemezte.

*

Nivellálódás (francia): a különbségek kiegyenlítődése, egy szintre kerülés 164

Az osztályok azoknak az egyéneknek a csoportja, akik a társadalmi javak hasonló kombinációjával és menynyiségével rendelkeznek. Osztályhelyzetnek nevezzük a javakkal való ellátottság, a külső életkörülmények és a javak feletti rendelkezés mértékéből és jellegéből következő életesélyek, egy valószínű életút kombinációját. (Weber, 1987: 303) 35. tábla Az egy főre jutó jövedelmek eloszlása az átlagjövedelem arányában Magyarországon néhány társadalmi rétegnél (Andorka, 1990: 37) Foglalkozási kategóriák 1962 1972 1982 átlag = 100 Vezető és értelmiségi 154 150 127 Középszintű szellemi 128 115 107 Szakmunkások 109 100 99 Segédmunkások 82 86 84 Nyugdíjasok 84 83 98 Az osztályok hierarchikusan, egymás fölött helyezkednek el a társadalomban. A legegyszerűbb meghatározni az osztályhierarchia két pólusát, a felső osztályt, ahol a vagyon és a jövedelem legnagyobb része található, és az alsó osztályt, ahol mindebből a legkevesebb van. A két szélső pont között már nehezebb megállapítani, milyen csoportokba lehet besorolni az egyéneket, hol lehet meghúzni az osztályok közötti határokat. A jegyzetben a legegyszerűbb modelleket fogjuk követni, ezek az elit és az alsó osztály között a középosztályokat és a munkásosztályt helyezik el. Az egyének és háztartások osztályhelyzete akkor egyértelmű, ha a társadalmi javak valamennyi kategóriában illeszkednek egymáshoz. Például, az iskolai végzettség és a beosztás, a vagyon és a jövedelem egyaránt magas, vagy ellenkezőleg, alacsony. Ebben az esetben státuszkonzisztenciáról* beszélünk. *

Státusz (latin): állapot, helyzet. Konzisztencia (latin): szilárd, sűrű, ellenálló állagú. 165

Státuszkonzisztencia és státuszinkonzisztencia

Ha jelentősebb eltérés figyelhető meg, akkor státuszinkonzisztenciáról* van szó, ez akkor áll elő, ha az egyének rendelkezésére álló társadalmi javak nem illeszkednek konfliktusmentesen egymáshoz. Az előbbi példáknál maradva, az alacsony iskolai végzettség magas hivatali pozícióval jár együtt, vagy fordítva. Az osztályhierarchia középső tartományában gyakrabban fordul elő státuszinkonzisztencia, mint a két szélső osztályban. Ez bizonytalanná teszi vagy teheti az egyén társadalmi pozícióját. Ez a bizonytalanság számos módon megmutatkozhat, többek között abban is, hogy az ilyen helyzetben lévő egyének úgy tekintenek önmagukra, mintha a helyzetüket meghatározó tényezők közül csak a legmagasabb pozíciót kijelölő lenne hatással társadalmi státuszukra, és ezt várják el másoktól is. (Pl.: alacsony képzettséggel magas hivatali pozíciót elfoglaló egyén a hivatali helyzetét tekinti mérvadónak, és teljes mértékben eltekint végzettségének elégtelen voltától.) A többieknek ezzel szemben éppen az az érdekük, hogy a legalacsonyabb pozíciót kijelölő tényezőt vegyék figyelembe. Ez a feszültség konfliktus és/vagy stressz kialakulásához vezethet. (Lenski: 329-330) 5.2.1. A társadalomszerkezet modelljei A modern társadalmakat leíró szerkezeti modellek hierarchikusan, az osztályokat egymás alá elhelyezve ábrázolják a társadalom struktúráját. A modellek megegyeznek abban, hogy a társadalom csúcsán valamennyi kis létszámú csoportot helyez el. Eltérnek viszont abban, hogyan folytatódik a társadalom ezt követően. A modellek egy része a legalsó, más része pedig inkább a középső régióban helyez el nagyobb létszámú csoportokat. Az első piramishoz hasonlatos, a második pedig egy hagymára emlékeztet. A piramisszerű társadalomszerkezet szerint (8. ábra) a modern társadalmak csak annyiban különböznek a korábbi társadalmaktól, hogy osztályaik más jellegűek és belső arányaik bizonyos mértékig eltolódtak, valamivel kevesebben találha*

Inkonzisztencia (latin): nem szilárd, torzult jellegű.

166

tóak a társadalom legalján, mint régebben. Utaltunk már rá, hogy a modern társadalmak esetében az osztályok szerkezete a gazdaság változásának megfelelően módosul. Az ipar jelentőségének a csökkenése nagymértékben háttérbe szorította az ipari munkásosztályt, és növelte a hivatali és szolgáltatásban dolgozó munkások arányát. Ezeket a munkásokat azonban többnyire a középosztályhoz szokták sorolni. 8. ábra A társadalmi osztályok piramismodellje (Bilton et al.: 55) Felső osztály. A termelési eszközök tulajdonosai, vagyon, kitűnő életesélyek.

Felső középosztály

Középosztály. Nem rendelkeznek jelentős vagyonnal, Kiváló életesélyek a magas szintű képzettség, a szellemi foglalkozások piacképessége következtében.

Alsó középosztály

Szakmunkások Betanított munkások

Munkásosztály. Vagyontalanok, szegényesebb életesélyek a fizikai munka rosszabb piacképessége következtében.

Segédmunkások Alsó osztály

Szegények. Rendkívül szegényes életesélyek a munkaerőpiacon elfoglalt gyenge, marginális pozíció következtében.

A második modell (9. ábra) kis létszámú alsó osztályt feltételez, és a társadalom súlypontját a középosztályoknál helyezi el. Ez a modell a társadalom homogenizációját, egyneművé válását sugallja. A szemlélőnek azt közvetíti, hogy a társadalom nagyobbik része rendkívül hasonló körülmények között él, az eltérések csekélyek és mindössze két kisebb csoportot 167

lehet találni a társadalomban, amely ettől különbözik, az elitet és a szegényeket. 9. ábra A társadalmi osztályok hagymaszerű modellje (Cséfalvay: 140 nyomán) Felső osztály. Nagyvállalkozók

Középosztály Szabadfoglalkozásúak, magas rangú hivatalnokok, közép- és alsószintű hivatalnokok, alkalmazottak, elit szakmunkások

Segédmunkások, marginális csoportok

Alsó osztály

5.2.2. Társadalmi osztályok Felső osztály

A felső osztály vagy elit mindkét modellben kis létszámú. Ennek az osztálynak a kezében koncentrálódik a társadalmi javak jelentős része. A felső osztálybeli családok monopolizálják a gazdaság stratégiai fontosságú pozícióit, a vagyon, az igazgatási és menedzseri pozíciókat, amelyek lehetővé teszik a folyamatok ellenőrzését. A felsőosztály egészét magas szintű társadalmi kohézió jellemzi, amely a rokonsági rendszeren és a zárt körű, drága elitiskolákon alapul. (Crompton: 192) Az ily módon szinte nem168

zetségszerűen működő elit a gazdasági és politikai hatalom szinte egészét kezében tartja. A második világháború utáni gazdasági folyamatok a menedzserek szerepének növekedését eredményezték. A menedzserek mint pénztőkések és mint az intézményi részvénytulajdonos szervezetek vezetői részesei lettek a felsőosztály privilégiumainak.* (Giddens: 241) A felső osztály Nyugat-Európában hagyományos és új felső osztályra tagolható. A régi, átörökített vagyonnal rendelkező családokat soroljuk a hagyományos és a vagyonukat, hatalmukat újonnan szerzőket az új elitbe. A felső osztály is folyamatosan változik, a gazdaság fejlődésétől függően mindig új csoportokkal egészül ki, régiek háttérbe szorulnak, vagy eltűnnek. Így egészült ki eleinte a nagybirtokosok hagyományos elitje a pénztőkésekkel, majd a gyárosokkal, később pedig a menedzserekkel. A magyarországi elitről viszonylag keveset tudunk, mert a kutatók számára nehezen érhető el. Rendelkezünk azonban néhány adattal a rendszerváltást követő magyarországi változásokról. A rendszerváltást követően a korábbi, elsősorban politikai hatalomból táplálkozó elit jelentős mértékben átalakult. A hetvenes évek második felétől már kiegészült az állami vállalatokat vezető gazdasági szakemberekkel. 1990 után azonban megkezdődött az új, mindenekelőtt a vagyonra épülő felsőosztály kialakulása. A korábbi elit nagyobbik része (55%) nyugdíjba ment, vagy az eliten kívül talált magának helyet. Mindössze az egyharmaduk volt képes arra, hogy az elit valamelyik csoportján belül megmaradjon. (Kolosi: 157) Az új felső osztálynak mintegy a fele a korábbi eliten kívülről érkezett. (Kolosi: 162-163) A kilencvenes évek politikai küzdelmei nagyrészt az új elit kialakulásának feltételeiről és összetételéről szóltak. A vagyont és hatalmat saját kezében összpontosító felsőosztály aránya csekély. Ha a magyarországi elit arányát meg akarjuk becsülni, és ide számítjuk a részvénytársaságok és a húsz főnél többet foglalkoztató jogi személyiségű gazdasági társaságok tulajdonosait (akiket csak becsülni tudunk a vállal*

Privilégium (latin): kizárólagos jog, előjog 169

A magyar társadalom felső osztálya

Az elitbe tartozók aránya

Középosztályok

Hagyományos középosztály

kozások számából), akkor mindössze a felnőtt népesség egy százalékát kapjuk eredményként. A modern társadalmak egyik legfontosabb változása a 20. század második felében bontakozott ki. A középosztályok ebben az időszakban erősödtek meg és váltak a társadalom meghatározó csoportjaivá. Ezekbe az osztályokba soroljuk az elit és a munkásosztály között elhelyezkedő nem fizikai munkát végző csoportokat, amelyek a társadalmi javakat igen változatos kombinációban birtokolják. A középosztályok közös, általános tulajdonságai a következők: tagjai £ az átlagosnál jobb vagyoni és egzisztenciális* feltételek között élnek, £ az átlagosnál nagyobb autonómiával rendelkeznek, £ az átlagosnál piacképesebbek, azaz könnyebben találnak megfelelő állást maguknak, £ az átlagosnál képzettebbek, műveltebbek, £ nem végeznek nehéz fizikai munkát. (Utasi: 189) A közös sajátosságok mellett is indokolt több középosztályról beszélni, mert az egyes csoportok között igen nagy eltérések figyelhetőek meg. Azokban a társadalmakban, ahol a politikai törekvések nem számolták fel, megkülönböztetünk hagyományos középosztályt, amely kisvállalkozókból, boltosokból, farmerekből áll. (Giddens: 233) Magyarországon ez a réteg a kommunista uralom előtt szintén jelentős volt, a lakosságnak mintegy 20 százalékát tette ki. (Andorka 1997: 173) Az 1970-es évektől ismét növekedni kezdett az aránya, majd a rendszerváltást követően ugrásszerűen megnőtt a kisvállalkozók száma, és az évtized végére félmillió egyéni vállalkozó, a betéti társaságokkal és a jogi személyiség nélküli vállalkozásokkal együtt 650 ezer kisvállalkozót vehetünk számításba. Együttesen a felnőtt lakosság 11 százalékát teszik ki. A magyar társadalomban nem alkotnak egységes csoportot, mindegyik középosztályban megtalálhatóak.

*

Egzisztenciális (latin): megélhetésre, életlehetőségre vonatkozó (feltételek) 170

Az alsó középosztályba azok a szellemi foglalkozásúak sorolhatóak, akik munkájukat alárendelt pozícióban végzik, munkájuk kevés kreativitást igényel, presztízsük és jövedelmük is csekély. Ebben az osztályban, némely foglalkozási csoport esetében, erős inkonzisztencia figyelhető meg a képzettség és a presztízs, valamint a jövedelmek között. Az alsó középosztályba soroljuk pl. a hivatali alkalmazottakat, az alsó és középfokú oktatásban dolgozó tanárokat, az ápolónőket és a rendőröket. Az alsó középosztály népes, egyre bővülő létszámú csoportot alkot, ahol a szakmunkások egy részét is megtalálhatjuk. A munkásosztálytól elválasztó határ bizonytalan, időnként nehezen megállapítható. A vezető pozíciót betöltő, kreatív munkát végző, magasan képzett, nagy megbecsülésnek örvendő, magasabb jövedelmű szakértelmiségieket a felső középosztályba soroljuk. Ide tartozik a menedzserek jelentős része, az orvosok, a tudományos és kulturális elit és azok a vállalkozók is, akiknek vagyona nagyobb ugyan a kisvállalkozókénál, de befolyásuk, hatalmuk messze elmarad az elittől és valójában kiszolgáltatottak az elit által előidézett gazdasági folyamatoknak. A felső középosztály aránya a magyar társadalomban hozzávetőlegesen határozható meg, megközelítőleg 12 százalékra becsülhető. A munkásosztályba a fizikai, mindenekelőtt ipari vagy szolgáltatásbeli munkát végző alkalmazottakat soroljuk. A mezőgazdasági munkásokat, a munka jellegétől (rendszeres, alkalmi) függően a munkásosztály legalsó szintjein, vagy pedig az alsó osztályban helyezhetjük el. (Lásd pl.: Erikson & Goldthorpe: 19) A munkásosztály egészen a 20. század második feléig meghatározó arányú volt, a népesség több mint felét tette ki. Az ipari foglalkoztatás második világháború után elkezdődött visszaszorulása következtében azonban mindinkább átadta a vezető helyet a középosztályoknak. A fizikai munka funkcionálisan alárendelt tevékenység, státusa az ipari szervezetekben és a társadalomban alacsony. A fizikai munkából élők ennek következtében egyéb foglalkozásokhoz viszonyítva alacsony bért kapnak és presztízsük is csekély.

171

Alsó középosztály

Felső középosztály

Munkásosztály

Alsó osztály

A munkásosztály belső tagoltsága a képzettségi és ipari státust követi. Csúcsán a legmagasabban képzett, viszonylag önálló, kreatívabb munkát végző szakmunkások állnak. A hierarchiában alattuk a képzetlen, de a szakmunkák rutinjellegű műveleteinek elvégzésére megtanított betanított munkások helyezkednek el. Legalul pedig a képzetlen, kiszolgáló jellegű tevékenységet végző segédmunkások találhatóak. Lefelé haladva ebben a hierarchiában az egyének egyre rugalmatlanabbakká válnak, egyre kevésbé képesek önállóan, a saját erejükből alkalmazkodni a gazdaság (vagyis a megélhetési lehetőségek) változásaihoz. A gazdaság állandóan módosuló igényei pedig nagymértékben átalakítják az eladható fizikai szaktudás jellegét és megváltoztatják a szükséges szak-, betanított és segédmunka mennyiségét. Új szakmákat igényelnek, több, vagy éppen kevesebb betanított, illetve segédmunkást alkalmaznak. A munkásosztály már igen közel van a társadalom legalsó osztályához, ezért innen már nincsen hová visszahúzódni. Ha egy munkás csak lefelé akarna vagy tudna kitérni a társadalomban a rá nehezedő gazdasági követelmények elől, akkor nem kerülhetné el a marginalizálódást.* A mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya a 20. század folyamán valamennyi ipari országban nagymértékben csökkent. (A magyarországi folyamatokhoz lásd a 33. és 34. táblát.) Ennek következtében egyre kevésbé lehet önálló osztályként kezelni, inkább más osztályok alcsoportjaként és a települési különbségeknél vehetjük figyelembe. A társadalom szélére szorult emberek csoportjait öszszefoglalóan alsó osztálynak nevezzük. A segédmunkásokat és a szintén képzetlen mezőgazdasági munkásokat ebben az osztályban helyezhetjük el. Az alsó osztályba tartozók általános jellemzőit ugyanúgy összegezhetjük néhány pontban, mint azt a középosztályok esetében tettük. Az alsó osztály jellemzője £ £

*

a bizonytalan foglalkoztatottság, az alacsony jövedelem, a jövedelemszerzés kiszámíthatatlansága,

Marginalizálódás (latin): a társadalom szélére, a határvonalon kívülre kerülés 172

£ £ £ £

a magas munkanélküliségi arány, tartós munkanélküliség, az egyszülős családok magas aránya, a területi szegregáció, a jóléti szolgáltatásoktól való függés. (Crompton: 194)

Az alsó osztály egyre fokozódó mértékben elszigetelődik a társadalomtól, ennek következében egyre csökken az ide tartozók esélye arra, hogy a saját erejükből szabaduljanak ki hátrányos helyzetükből. Ehhez ugyanis, egymaguknak kellene az ehhez szükséges társadalmi javakat megszerezni. Az alsó osztályban sokkal kisebb a státuszinkonzisztencia, mint a középosztályban, ez az egyetlen jellegzetesség, amiben a felső osztályra hasonlít. Esetükben ez azt jelenti, hogy a társadalmi javak valamennyi típusából csupán a minimum, vagy annyi sem áll a rendelkezésükre. Ebből következően életesélyeik is minimálisak. Az alsó osztály a szegénységben és nyomorban élők osztálya. Az elmúlt évszázadban volt olyan időszak (az 1950-es és az 1960-as évek), amikor a szakértők abban bíztak, hogy a gazdaság dinamikus fejlődése megoldja a szegények helyzetét. Ma már kevesen bíznak ebben, és a megoldások súlypontja a gazdaságról a politikára, a politikai, jóléti intézmények beavatkozására helyeződött át. Az alsó osztályba tartozók valójában a gazdasági változások vesztesei, arányuk nő, ha a politika előnyben részesíti a munkavállalók piaci versenyét. A helyzet sokszor az, hogy ezzel egyidejűleg a veszteseket tartják felelősnek saját nyomorúságukért. A jóléti rendszerek átgondolt működtetése ezzel szemben csökkentheti a marginalizálódók arányát, hozzájárulhat viszont a függőségi kultúra kialakulásához. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban az alsó osztály egyre nagyobb részét a bevándorlók és az etnikai kisebbségek alkotják, akik nem rendelkeznek a piaci érvényesüléshez szükséges képességekkel és tudással, sem pedig azokkal az állampolgári jogokkal, amelyek védelmet nyújthatnának nekik. (Crompton: 195) A magyar társadalomban szintén megfigyelhető az alsó osztály etnikai jellegének erősödése. Ennek oka, hogy a rendszerváltás szinte a cigányság egészét a vesztesek közé sorolta, vagyis az alsó osztályba helyezte. Az etnikai hovatartozás mel173

lett a másik erő, ami egyéneket és családokat nagy számban marginalizált, a munkanélküliség.

10. ábra A magyar társadalom modellje (becsült értékek a KSH adatok alapján) 1%

12%

Felső középosztály: Kisebb társas vállalkozások tulajdonosai, egyéni vállalkozók egy része, menedzsmentje Jövedelem: nyereség + bér

32%

Középső és alsó középosztály: egyéni vállalkozók nagyobbik része, szellemi foglalkozásúak Jövedelem: nyereség + bér

42%

14%

174

Felső osztály: Nagyobb cégek tulajdonosai és menedzsmentje Jövedelem: nyereség

Munkásosztály: szak- és betanított munkások, Jövedelem: bér

Alsó osztály: segédmunkások, munkanélküliek, Jövedelem: bizonytalan, vagy jóléti ellátás

5.3. Társadalmi mobilitás A modern társadalmak struktúrája állandóan változik. A társadalom szerkezetének módosulása nemcsak azt jelenti, hogy az osztályok és társadalmi csoportok egymáshoz viszonyított helyzete átalakul, de azt is, hogy az egyének nagy számban lépnek át egyik foglalkozásból a másikba, az egyik csoportból egy másik csoportba. Megköveteli az egyénektől, hogy változtassanak helyzetükön, hogy ne végezzék ugyanazt a foglalkozást, hogy olyasmibe kezdjenek, amit addig még nem próbáltak. Ez igen nagy terhet ró a helyzetüket változtató egyénekre, de a mobilitás emellett értékké is vált, az életképességet mutatja, és egyúttal igénnyé is lett, hogy valaki ne ott fejezze be a pályáját, ahol elkezdte. A statikusság a biztos deklasszálódáshoz, azaz az önkéntelen, tehetetlenül elszenvedett lecsúszáshoz vezet. A mobilitás bizonyos mértékig nyitottá is teszi a társadalmat. Azt közvetíti, hogy az egyes társadalmi pozíciók mindenki számára elérhetőek, és ez csupán az egyének akaratán múlik. Ez azonban nagyrészt illúzió, mert egy-egy társadalmi pozíció elérése attól függ, a mobilitásra vágyó egyéneknek milyen esélyük van a pozícióhoz tartozó társadalmi javak megszerzésére. A társadalmi hierarchiában történő minden elmozdulást, amely az osztályok között vertikálisan, fel- vagy lefelé irányul, mobilitásnak nevezünk. Mobilitásnak tekintjük az osztályokon, rétegeken belüli horizontális elmozdulásokat is. Vertikális mobilitás az, ha valaki pl. a munkásosztályból átlép a középosztályba (felfelé irányuló mobilitás), vagy ha valakinek elértéktelenedik a szakmája és nincsen módja másikat tanulni, ennek következtében segédmunkás vagy munkanélküli lesz (lefelé irányuló mobilitás). Az egyének elmozdulását a társadalom szerkezetében viszonyíthatjuk a szülői család pozíciójához. Ebben az esetben a generációk közötti, intergenerációs mobilitásról beszélünk. Viszonyíthatjuk azonban az elmozdulást az egyén saját életpályájához, ekkor intragenerációs, generáción belüli mobilitásról 175

A mobilitás okai

A mobilitás fogalma és formái

Mobilitás és iskolázottság

van szó, és a pályakezdő strukturális helyét hasonlítjuk össze a pillanatnyi állapottal. A saját életpályán belüli, osztályhatárokat átlépő, felfelé irányuló mobilitás az egyénektől sokkal nagyobb erőfeszítést kíván, mint az intergenerációs előrelépés. Ebben az esetben ugyanis az osztálykorlátok, a munkák ágazati jellege és a bürokratikus funkciók erősebb akadályokat állítanak a mobil egyének elé. A mobilitás mindinkább a korai iskolázottság eredménye, és egyre kevésbé függ a szakmai erőfeszítésektől. (Lopreato & Hazelrigg: 169) A modern társadalmak fejlődése csökkenti az egyéni munkateljesítmények hatását, és növeli a szervezetileg, az iskolarendszer által igazolt készségek és képességek hatását. Csökkent, bár nem szűnt meg teljesen a származás hatása az egyének pozíciójára, ezzel párhuzamosan nőtt az egyéni teljesítmény szerepe. Az iskolai eredmények ennek egyik formájaként értelmezhetőek. A foglalkozási szerkezetben, az osztályok egymáshoz viszonyított arányaiban a gazdaság változásai következtében végbemenő, az egyéneket korábbi helyzetük elhagyására kényszerítő átalakulást strukturális mobilitásnak nevezzük. A társadalmakban megfigyelhető mobilitás jelentős része ebből a gazdasági kényszerből ered, más része viszont az egyének saját törekvéseinek tulajdonítható. 36. tábla Az összes és a strukturális mobilitás aránya Magyarországon 1962-1992 (Andorka, 1997: 248) Kereső férfiak Kereső nők 1962-1964 1973 1983 1992

176

Összes

Strukturális

Összes

Strukturális

58 64 72 72

34 29 33 30

58 63 74 75

33 31 37 37

A társadalmi csoportok különbségei a csoport által megszerezhető társadalmi javaktól függnek. Egyes csoportok esetében ezek viszonylag közel esnek egymáshoz, másoknál viszont nagyobb különbséget és ennek következtében a csoportok között nagyobb társadalmi távolságot figyelhetünk meg. Az egyik csoportból a másikba való átlépést a csoporthelyzetek hasonlósága vagy különbsége befolyásolja leginkább. Egy-egy társadalmi pozícióból csak a javak bizonyos köre érhető el közvetlenül, ezért onnan csak az előnyök és lehetőségek bizonyos köre lesz hozzáférhető az egyének számára. (Ganzeboom et al.: 295) Ebből következően az egyének mobilitása számára csak meghatározott, némely tekintetben a jelenlegi csoportjukhoz hasonló társadalmi csoportok érhetőek el.

A mobilitás során átléphető távolságok

37. tábla Nemzedékek közötti mobilitás Magyarországon 1992-ben. Férfiak (Andorka, 1997: 225) Az apa társadalmi helyzete a kérdezett 14-18 éves korában Vezető és értelmiségi Irodai dolgozó Kisiparos

Vezető és értelmiségi

Irodai dolgozó

Kisiparos

Szakmunkás

Betaní- Segédtott munkás munkás Kereső férfiak társadalmi helyzete 1992-ben

Mezőgazdasági

41,2

19,8

7,2

19,7

6,7

2,2

2,7

100

25,6

24,0

5,6

32,6

6,3

2,6

3,3

100

13,7

13,7

10,8

36,6

14,1

5,4

5,7

100

Szakmunkás

9,6

13,2

7,3

50,8

10,7

4,6

3,8

100

Betanított munkás Segédmunkás Mezőgazdasági

6,3

10,0

4,8

45,2

20,1

6,0

7,6

100

4,6

8,5

6,3

40,9

17,2

13,9

8,5

100

4,1

6,8

3,4

31,6

19,2

9,3

25,6

100

9,0

10,6

5,3

37,7

16,1

7,3

14,0

100

A 37. és 38. tábla a férfiak és a nők eltérő kilépési intergenerációs mobilitását mutatja, vagyis azt, hogy az apjukhoz viszonyítva hogyan változtattak társadalmi csoportjukon. A táblázatokban a vastagon szedett adatok azokat az egyéneket jelölik, 177

akik megőrizték a foglalkozási struktúrában elfoglalt helyüket. A férfiaknál a vezetők és értelmiségiek, valamint a szakmunkások gyermekei ragaszkodtak leginkább apjuk státusához. Az első esetben azért, mert az a társadalom csúcsát jelentette a szocializmus idején, elhagyni azt egyenlő volt a társadalmi süllyedéssel. A szakmunkások esetében pedig azért, mert egy nehezen átléphető társadalmi határon álltak. A nőknél a szakmunkások helyére az irodai dolgozók léptek. Mind a nőknél, mind a férfiaknál megfigyelhető, hogy a mobilitás magas arányú, a többség valamennyi csoportban változtatott apjától örökölt helyzetén. 38. tábla Nemzedékek közötti mobilitás Magyarországon 1992-ben. Nők (Andorka, 1997: 226) Az apa társadalmi helyzete a kérdezett 14-18 éves korában Vezető és értelmiségi Irodai dolgozó Kisiparos

Vezető és értelmiségi

Irodai dolgozó

Kisiparos

Szakmunkás

Betaní- Segédtott munkás munkás Kereső nők társadalmi helyzete 1992-ben

Mezőgazdasági

40,6

39,2

2,7

7,8

5,2

3,3

1,2

100

19,0

46,8

4,7

12,6

10,8

4,6

1,5

100

6,7

31,1

6,8

13,4

20,5

14,7

6,8

100

Szakmunkás

8,3

36,0

3,8

22,3

19,2

8,6

1,8

100

Betanított munkás Segédmunkás Mezőgazdasági

5,1

25,6

3,1

14,2

28,3

16,6

7,1

100

4,0

21,7

3,6

15,5

28,1

20,0

7,1

100

3,0

14,6

2,7

9,7

27,2

19,1

23,7

100

7,5

25,3

3,4

13,6

23,4

14,7

12,1

100

178

Fogalmak: társadalmi javak vagyon elsődleges és másodlagos jövedelmek egyenlőtlenség hatalom osztály

osztályhelyzet státuszkonzisztencia és státuszinkonzisztencia felső osztály középosztály alsó osztályok mobilitás

Ellenőrző kérdések: £ £ £ £

Hogyan határozzák meg a társadalmi javak az egyének helyzetét a társadalomban? (5.1.) Mi a társadalmi osztály és milyen tulajdonságai vannak? (5.2.2.) Milyen változások mentek végbe a magyar társadalom szerkezetében a rendszerváltás után? (5.2.2.) Milyen formái vannak a társadalmi mobilitásnak és milyen szerepe van benne az iskolának? (5.3.)

Ajánlott irodalom: ANDORKA RUDOLF–STEFAN HRADIL–JULES L. PESCHAR (szerk.): Társadalmi rétegződés, Aula, é.n. ANGELUSZ RÓBERT (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei: válogatott tanulmányok, Új Mandátum, Budapest, 1999 RÓBERT PÉTER: Társadalmi mobilitás a tények és vélemények tükrében: válogatott tanulmányok, Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság, Századvég, Budapest, 2000

179

180

6. Kultúra

Minden társadalom különböző, ám bizonyos vonatkozásokban egységes kultúrák együttélését valósítja meg. A társadalom eltérő rétegei közötti érintkezést, a társadalmi hierarchia különböző szintjeinek együttműködését a kultúra biztosítja. Ebben a fejezetben a kultúra alapvető sajátosságait és társadalmi differenciálódását tekintjük át. 6.1. A kultúra elemei A kultúra társadalmi intézmény, amely azonos az emberi együttélés, tevékenység és gondolkodás módjával, a cselekvés jellegével, minőségével. Ugyanakkor a kultúra a cselekvés feltételeit is jelenti: a tárgyak és dolgok világát, amely a cselekvő rendelkezésére áll, amelyből céljainak megfelelően választhat, az értékek világát, amely jelentést ad az eszközöknek és céloknak, a normák vagy szabályok világát, amely lehetővé teszi, hogy a társadalom kiszámíthatóan, súlyosabb konfliktusok nélkül éljen. A kultúra mindezeknek a komplex rendszere, a társadalom életmódja, amely magába foglalja a változtatás szabályait is. A kultúra egyszerre két folyamatot is életben tart a társadalomban. Különbséget tesz az emberek között, amikor a társadalmi hierarchia más és más szintjein lévők eltérő, de azonos értékű kultúrákat alakítanak ki. A kultúra mentén felosztható a társadalom, az egyszerű különbségektől a többszintű, komplikált rendszerekig terjedő támpontok jönnek létre, amelyek lehetővé teszik a tájékozódást és az életet a többiek között és velük együtt. A másik, a társadalmi élet számára szintén nélkülözhetetlen folyamat a különbségek egyesítése, vagyis annak biztosítása, hogy az emberek együtt tudjanak működni, egymás mellett és együtt tudjanak élni. Az erősen tagolt, több kultúrát, népcsoportot, nemzetiséget magukba foglaló modern társadalmak 181

A kultúra jelentése

létezésének nélkülözhetetlen feltétele az a kultúra, amelynek segítségével az emberek képesek kommunikálni egymással. 6.1.1. Értékek

Közös értékrend

Közvetítő értékek

A kultúrák összetartozó, egymás nélkül nem is létező ellentétpárokká alakítják a különbségeket. A legegyszerűbb, éppen ezért a legsematikusabb példái ennek a jó és a rossz, a bűnös és a bűntelen, az erkölcsös és az erkölcstelen, a szabad és a szolga. Az ilyen ellentétek alkotják az értékpárok alapját. Az értékek a cselekvés során elvont módon jelzik a választás irányát. Az értékekben megfogalmazódik, mi tekinthető jónak vagy rossznak, az értékek alapján besorolhatóak a társadalom jelenségei, és ezáltal a kategóriák tartalmat nyernek. A különböző kultúrák éppen az értékek tartalmában és rendjében térnek el egymástól. Az értékek rendszert alkotnak, ez a rendszer megadja a „jó társadalom” minőségét, jellegzetességeit. (Parsons, 1967: 8) Az értékek elvontsága lehetővé teszi, hogy a társadalom széleskörűen elfogadja őket és ennek következtében közös értékrendet alakítson ki. A közös értékrend azonban igen változatos értelmezést tesz lehetővé és tart fenn. Minél nagyobbak egy társadalomban a közös értékrend értelmezésében mutatkozó különbségek és minél gyengébbek azok a normák, amelyek segítségével szót érthetnének egymással az emberek, annál valószínűbbek a nagyobb társadalmi konfliktusok. A modern társadalmakban megfigyelhető az a törekvés, hogy megakadályozzák a konfliktusok konfrontációvá* fejlődését. Ez a törekvés maga is kultúrafüggő, fontos feltétele olyan értékek kialakulása, amelyek a konfliktusba került értékek vagy értelmezések között közvetítenek. Ilyen közvetítő értékek a szorosan összetartozó pluralitás és tolerancia. A pluralitás a sokféle ember, meggyőződés és kultúra egyenlőségét mondja ki. A tolerancia pedig azt, hogy az egymástól különbözők elfogadják egymást, és ne töreked*

Konfrontáció (latin): éles szembekerülés, összeütközés.

182

jenek arra, hogy a másik létezését lehetetlenné tegyék. (A tolerancia csak Európában újdonság, az indiai, kínai vagy japán kultúrában mindig is jelen volt bizonyos formákban.) 6.1.1.1. Alapvető értékek Az értékek egy-egy társadalmi rendszerben viszonylag stabilak. A modern társadalmak legalapvetőbb értékei az újdonság, vagyis a folyamatos megújulás, az egyéni szabadság és az emberi méltóság. Ezekhez kapcsolódik az igazságosság, a szolidaritás, a racionalitás és a sikeresség. Az egyéni szabadság az egyének egyenértékűségének, azaz egyenlőségének és egymástól való függetlenségének fontosságát hangsúlyozza. Az emberi méltóság azt helyezi az értékrendszer középpontjába, hogy minden egyes egyén önálló, önmagában való értéket képvisel. Minden egyes egyénben, társadalmi helyzetétől, vagyonától, képzettségétől, etnikai, vallási hovatartozásától függetlenül tisztelni kell az embert, éppúgy, ahogyan önmagunkban tiszteljük. Az emberi méltóságától senki sem fosztható meg, senki sem alázható meg, még akkor sem, ha annak célja a büntetés lenne. A rendvédelemben különösen fontos szem előtt tartani ennek az alapértéknek a tiszteletét. Az igazságosság a társadalmi javak, kötelezettségek, jogok és lehetőségek helyes elosztására vonatkozik. (Rawls: 25) A szolidaritás a társadalom egységét, az egymás iránti felelősséget fogalmazza értékké, azt, hogy a társadalmi differenciák ellenére az emberek felelősek egymásért. A szolidaritás egyaránt fakad racionális megfontolásokból (hiánya növeli a konfliktusok lehetőségét, zavarossá teszi a társadalom működését), igazságérzetből (nem helyes, és nem felel meg az igazságosságnak, ha a társadalom szerencsésebb, jobb körülmények között élő része magára hagyja a társadalom másik felét), vagy fakadhat érzelmi okokból is (sajnálatból, felháborodásból). A racionalitás az érvelés, a belátás és a megvitathatóság, következésképpen a megegyezés, a konszenzus fontosságát hangsúlyozza. A racionalitás az erőszakmentes együttműködés elengedhetetlen feltétele. 183

Szabadság

Emberi méltóság

Igazságosság Szolidaritás

Racionalitás

Siker

A sikeresség a vállalkozásokat, egyéneket és gondolatokat egyaránt versenyeztető társadalomban a piaci és társadalmi elfogadottságot jelenti. Nem csak az eredményre terjed ki, de magába foglalja a siker elérésének módját, vagyis csak azt tekinti valóban sikernek, amit az alapvető szabályok betartása révén értek el. A szabályok betartása azonos a mások szabadságának és méltóságának tiszteletben tartásával. 6.1.2. Normák, szabályok

A normák jellege

Az értékrendszereket a társadalmak a cselekvéseket meghatározó cselekvési mintákká alakítják. Ugyanazokból az értékekből és értékrendszerekből, az értelmezésektől függően, eltérő cselekvési minták jönnek létre. A normák, vagyis a cselekvési szabályok az értékrendszerektől és azok értelmezésétől függően alakulnak ki. A társadalomban mindig több érték- és normarendszer létezik egymás mellett. A normák azok a minták, ajánlások, elvárások, amelyek egy valóságos cselekvési helyzetben érvényesítik az értékeket. Minták, amennyiben tipikus helyzetekre tipikus megoldást, sémát javasolnak, amelyet elő lehet venni, fel lehet használni és bizonyos határok között meg is lehet (kell) változtatni. Ajánlások, mert a mintákat rangsorolják, egyeseket inkább előtérbe állítanak, helyesebbnek, helyénvalóbbnak tartanak, mint másokat. Elvárások, mert a helyesnek tartott minták használatát a társadalom elvárja a tagjaitól, elmulasztásukat pedig szankcionálja. A normákra vonatkozó szankciók* nem csak negatív, büntető jellegűek, a pozitív szankciók (vagyis a különböző jutalmak) szintén fontosak a normák elfogadásához és működéséhez. A normák igen változatos formájúak, vannak, amelyek alternatív jellegűek (éppúgy lehet használni, mint nem használni), ezek megsértését, elmulasztását nem veszik szigorúan,

*

Szankció (latin): a szentesít, megerősít igéből származik és egyaránt jelentheti a megerősítés büntető és jutalmazó formáját. 184

legfeljebb neheztelést válthatnak ki. A skála másik végén pedig ott állnak a kötelező érvényű normák, amelyek megsértését tiltják és a tiltást a legszigorúbb büntetésekkel támasztják alá. Más szempontból nézve a normák egy része könnyen alakítható, változtatható, más része pedig mereven kötött, megváltoztathatatlan. Az utóbbiból minden kultúrában viszonylag kevés van, mert ezek kiszolgáltatottakká tehetik a társadalmakat azzal, ha megakadályozzák a szükséges átalakulásokat. A normák többsége bizonyos határok között változtatható és meg is kell változnia. Ezeket a változásokat úgy tolerálják a normák, mint egy képzelt középponttól való eltéréseket. A legtöbb norma határai nem is jelölhetőek ki pontosan és egyértelműen. Azok a normák, melyek egy társadalomban érvényesek, nem alkotnak egységes rendszert, nem illeszkednek hézagmentesen egymáshoz. Az értékek többféle értelmezése, az azonos értékekből levezethető normák különfélesége, határaik bizonytalansága és a változások időbeli eltolódása (érvénytelen és érvényes normák egymásmellettisége) olyan normarendszert eredményeznek, amelynek elemei nemcsak eltérhetnek, de ellentmondásba is kerülhetnek, vagy ki is olthatják egymást, semlegesítve a másik hatását. Ennek valószínűségét növeli a normák és a kultúra társadalmi csoportok szerinti differenciálódása. A normák nem feltétlenül állnak funkcionális kapcsolatban a társadalommal, vagyis nem feltétlenül segítik elő annak működését, ellenkezőleg, bizonyos esetekben akadályozhatják azt. (Andorka, 1997: 490) A modern társadalmak legfontosabb értéke az állandó megújulás, szükségszerű tehát, hogy a kultúrához és azon belül a normákhoz való viszony is tartalmazza a megváltoztatás módjára vonatkozó szabályokat, azaz a normák elutasításának, az új értelmezések és minták kialakításának módjára vonatkozó szabályokat. A szociológusok már a 19. század végén felismerték, hogy nem kényszerülünk arra, hogy engedelmesen meghajoljunk a normák előtt, bizonyos esetekben éppen az a helyénvaló, ha fellázadunk ellenük, ha az elavult, idejétmúlt eszméket elméletben és gyakorlatban is tagadjuk. (Durkheim, 1978: 193)

185

Normarendszer

A normák megváltoztatása

6.1.3. Az anyagi kultúra és a kultúra egysége

A tárgyi kultúra hierarchiája

Az anyagi kultúra azt jelenti, hogy a háztartások és a társadalom életfolyamatában létrehozott és alkalmazott tárgyak és dolgok az emberek közötti viszonyok jelzésére szolgálnak. A társadalmi tárgyak sosem csupán eszközök, képesek és alkalmasak az értékek, a társadalmi különbségek teljes skálájának jelölésére. Az anyagi kultúra tárgyak és dolgok formájában jeleníti meg a társadalom szerkezetét és az értékek tartalmát. Az anyagi kultúra a leginkább szemmel látható, észlelhető (és később, a régészet segítségével a leginkább hozzáférhető) formája az egyes társadalmak kultúrájának. A munka és harci eszközök, az épületek, a test, a házak és a templomok díszítésére használt ékszerek, szobrok, festmények stb. évezredek után is láthatóak, hozzáférhetőek. Abban a formájukban azonban, ahogyan a múzeumokban megtekinthetőek, csak egy töredékét mutatják meg hajdani jelentésüknek. A kulturális összefüggések és jelentések ismerete nélkül a tárgyak éppúgy félreérthetőek, mint azok a magatartásmódok, amelyeknek ismeretlen az értelme. Az anyagi kultúra tárgyi formáinak megfigyelése tehát nem elég ahhoz, hogy megértsük, egy társadalmi csoport számára mit jelentenek az általuk használt tárgyak. Az ipari társadalom teljesen megváltoztatta a tárgyak helyét és szerepét, a tárgyak a kultúra legváltozékonyabb részévé váltak és a legkézzelfoghatóbban jelzik a modern társadalmak folytonos megújulását. A kultúra anyagi tényezőinek társadalmi megoszlása azonban ma is az osztályok és a rétegek hierarchiáját követi. Ez annak ellenére így van, hogy a társadalmi jólét emelkedésével az anyagi kultúra homogenizálódott, vagyis egységesebbé vált, és a különbségek nehezebben észrevehetők lettek. A gyártmányok márkái közötti jelentős presztízsbeli eltérés és az újdonságokhoz való viszony a tárgyak beilleszkedését mutatja a társadalmi hierarchiába. Megfigyelhető, hogy az ipari termékekhez kötődés a társadalmi hierarchia magasabb szintjein lazább – sűrűn cserélik a gépkocsikat, műszaki cikkeket, ruházatot stb. Az alsó osztályokban a tárgyak elhasználódottak, nehezen hozzáférhetőek, ezért a (saját 186

kezű) javítás, hacsak nem hobbiból történik, kizárólag a szegények között található meg. Az anyagi kultúra értelmezése szempontjából a tárgycsoportok jellegét és a tárgyhasználat módját fontos figyelembe venni. A tárgycsoportra láttunk példát a lakásberendezésnél. (3.3.4. alfejezet.) A tárgyhasználat módja a tárgyak helyét jelöli a háztartások, egyének kultúrájának egészében. A tárgyegyüttesek és a tárgyak használati módja közösen jelzik a többieknek azt a pozíciót, amelyet azok tulajdonosa betölt, vagy be szeretne tölteni, szimbolikus jelentéssel rendelkeznek. A kultúra jelrendszer is, az értékek, a tárgyi világ, a viselkedésminták, a nyelvhasználat egyszerre teljesíti a csoportképzést és a csoportok elválasztását egymástól. A kultúra a társadalmi kommunikáció módja és eszköze, feladata, hogy az azonos és a különböző társadalmakba tartozó egyének megérthessék egymást. A kultúra sajátos területe az erőszak és az agresszió, amelyek az érthetetlen, de meghódítandó területek felé irányulnak. Az erőszak egyirányú kommunikáció, csak egyik fél közölheti általa azt, mit tart helyesnek, a befogadás kényszer hatására történik, ezért mindig instabil marad. Az erőszak lehet verbális* és nem verbális, rejtett (amikor valakit olyan helyzetbe hoznak, hogy kényszer hatására kell cselekednie, vagy elszenvednie egy cselekvés következményeit), vagy lehet nyílt. A kultúra egységét, vagyis azt, hogy a különböző társadalmi csoportokba és különböző társadalmakba tartozó emberek megérthessék egymást, azok a szabályok biztosítják, amelyek lehetővé teszik, hogy az eltérő jelrendszereket „le lehessen fordítani”. A kultúrák közötti megértést az biztosítja, hogy az eltérő kultúrák azonos értékűek. Csak a kultúrák egyenlősége teszi lehetővé, hogy az emberek súlyosabb konfliktusok nélkül élhessenek egymás mellett. Minden olyan felfogás, amelyik egyenlőtlennek képzeli a különböző kultúrákat alárendeltséget és elnyomást alakít ki, felsőbbrendűekre és alsóbbrendűekre osztja az embereket. Ebben a felfogásban a „kulturált ember” úgy viszonyul a „kulturá*

Verbális (latin): szavakkal, beszédben, írásban kifejezett. 187

Tárgycsoport és tárgyhasználat

A kultúra mint kommunikáció

Az erőszak

A kultúra egysége és a kultúrák egyenlősége

latlanhoz”, mint az úr a szolgához. (Leach: 47) Azok a megközelítések, elméletek, amelyek elfogadják az ilyen megkülönböztetést, ellentétben állnak a modern társadalmak legalapvetőbb értékeivel, ebből következően ellentétesek a polgári társadalommal és politikai rendszerével, a demokráciával. A különböző korok, társadalmak és társadalmi csoportok kultúráját egyenértékűnek kell tekinteni. Az egyenlőséget és az egységet nem az azonos értékek és azok egyforma értelmezése, nem az azonos normák, hanem a különbségekből kiinduló kommunikáció, a különbségeket fenntartani képes megértés biztosítja. 6.1.4. A kulturális javak változékonysága

Divat

Az elvont értékek viszonylagos stabilitására alapozódva, különösen a nagyvárosokban, a kultúra szerkezete és a kulturális javak gyorsan változnak. A gyors változás a kulturális javak és értékek széleskörű kicserélődését és más kultúrákból való átvételét eredményezi és követeli meg, mindez együtt jár az élmények ritmusának felgyorsulásával. A kulturális javak általános jellemzője az illékonyság. A tárgyak, a nyelv által használt kifejezések, az ízlések stb. gyorsan elhasználódnak, elkopnak. Ennek következtében az embereket felületes viszony fűzi a kulturális javakhoz, ez a viszony nagyon hasonló ahhoz, amit a személyes társadalmi kapcsolatokban figyelhetünk meg. A nagyvárosokban pl. az emberek élete feloldódik számtalan olyan találkozásban, amelyeknek nem képes, de nem is akarja teljesen átadni magát. (Bausinger: 89-91) A kulturális javak változékonyságának legérzékletesebb formái a divatok, melyek az öltözködésben, a testdíszítésben, a zenében és minden másban is megfigyelhetőek. A divat a megújulásra vonatkozó alapérték mindennapokban való érvényesítése. Jól mutatja ezt, hogy a divat és szokás kifejezések felcserélhetőek. (Bausinger: 94; a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a divat szokásként, gyakorlatként értelmezhető) A szokás tehát a mai kultúrában már nem feltétlenül a tartós, hosszú idő alatt kialakult és rögződött magatartásminták jelölésére használt kifejezés. 188

11. ábra Társadalmi csoportok és életstílusok tere Össztőke + (magas értékű) lovaglás, pezsgő

Egyetemi, főiskolai

Szabadfoglalkozásúak sakk,

Művészek

whisky,

tenisz,

vízisí

Privát szféra, felső vezetők (alkalmazottak) scrabble, Közszféra, felső vitorlázás vezetők (alkalmazottak)

Középiskolai tanárok hegymászás, gyalogtúra, kerékpártúra

Kereskedelmi (nagy)vállalkozók, Ipari (nagy)vállalkozók

vadászat

úszás, ásványvíz

Egészségügyi és szociális Kulturális szolgáltatók

gitár, mozgáskultúra

Kulturális tőke + (magas értékű)

Kulturális tőke – (alacsony értékű)

Kereskedelmi középvezetők operett

Gazdasági tőke – (alacsony értékű)

Gazdasági tőke + (magas értékű)

Technikusok

Kiskereskedők

Tanítók Közalkalmazott középvezetők Irodai dolgozók

Kereskedelmi alkalmazottak

Mezőgazdasági

sör

Művezetők

asztali bor

snapsz

Segédmunkások

őstermelők

horgászat

Szakmunkások Betanított munkások

Kisiparosok

futball

Mezőgazdasági munkások

Össztőke – (alacsony értékű)

(Bourdieu, 2002: 17)

189

A változékonyság, a gyors elavulás a modernkori kultúra egyik alapvető jellegzetessége. Innen nézve minden olyan kulturális terület, melyet nem érint a változás kellő mértékben, elmaradottnak, elhanyagoltnak látszik. Azokat az embereket vagy társadalmi csoportokat pedig, melyek nem képesek kellő gyorsasággal átalakulni, alkalmazkodni és megváltozni – a legtöbb esetben éppen a feltételek hiánya miatt –, azokat kulturálisan alsóbbrendűnek, társadalmilag marginalizáltnak tekinthetik azok, akik a divatok és változások szempontjából szerencsésebb helyzetben vannak. Közbevetés: a 11. ábra értelmezéséhez A 11. ábra a társadalmi csoportokat és (dőlt betűvel szedve) az életstílusokra utaló árukat és tevékenységeket helyezi el a társadalmi javak terében. Az ábra fogalomkészlete eltér a jegyzetben használt fogalmaktól, mert megőrizte az ábra eredeti fogalomkészletét. A gazdasági tőke megközelítőleg a vagyoni javak és a jövedelmek együttesének felel meg. A kulturális tőke pedig nagyjából a kulturális javak kategóriát fedi. Az össztőke a társadalmi javak egésze feletti rendelkezésként érthető. Az ábra két dimenziót mutat be. Az egyik a függőleges tengely mentén az össztőke nagysága szerint választja el egymástól a társadalmi csoportokat. Az ábra felső részén a több, az alsón a kevesebb össztőkével rendelkezők találhatóak. A másik dimenzió a kulturális és a gazdasági tőke egymáshoz viszonyított aránya szerint különbözteti meg a társadalmi csoportokat. Az életstílusok ugyanebben a koordinátarendszerben helyezkednek el, ami arra utal, hogy a fogyasztási javak és tevékenységek nem mozgathatóak a társadalmi javak birtoklásától teljesen függetlenül.

190

6.2. A társadalom kulturális differenciáltsága Az értékek tartalma, az értékekből levezetett normák és magatartási minták, valamint az anyagi kultúra társadalmi csoportonként jelentősen különbözik. Az eltérő életfeltételek, életlehetőségek és életperspektívák, az eltérő társadalmi környezet nagyon változatos élethelyzeteket alakítanak ki, amelyekre az emberek különféleképpen válaszolnak. A különbségek mentén a kultúra számos variánsa alakul ki a társadalomban, és így egy társadalmon belül több kultúrát találunk egymás mellett, illetve fölött. A hasonló élethelyzetek és életfeltételek hasonló kultúrát eredményeznek egy-egy társadalmi csoportban. Minél jelentősebbek a társadalmi csoportok életfeltételei közötti különbségek, annál nagyobb lesz a kulturális differencia és bizonyos feltételek esetén a kulturális ellentét. A társadalom egységét azonban nem az adja, hogy mindenki hasonló módon gondolkodik és él, hanem az, hogy az eltérő kultúrák együtt tudnak működni egymással. A társadalom a különbözőségek együttműködése, és nem az egyformaság révén működik, ahogyan azt a fasiszta és kommunista diktatúrák szerették volna. A társadalom közös kultúrája az együttműködésre vonatkozó szabályokból áll. Ezek a szabályok integrálják a társadalmat, ha jól működnek, és dezintegrálhatják, hogyha rosszul. Az együttműködés normái levezethetőek az alapértékekből, részben pedig maguk is alapértékek. A változó, folyton megújuló társadalomban a kultúra minden variánsának tartalmaznia kell a közvetítő értékeket és a kreativitás értékét. A változás nem hagyja érintetlenül a normákat sem, és a kreativitás határai sem húzhatóak meg úgy, hogy az éppen érvényes szabályok érintetlenek maradjanak. A kultúra ezért mindig tartalmazza azokat a szabályokat, amelyek lehetővé teszik az éppen érvényes értékek és normák megváltoztatását vagy tagadását. A kreativitás értékének érvényesülése lehetővé teszi, hogy a változó feltételekre és helyzetekre változatos válaszok szülessenek, ezzel megnyitja az utat az előtt, hogy a társadalom számára leginkább elfogadható megoldások kiválasztódjanak.

191

A kultúra pluralitása

A különbözők együttműködése

A tagadás lehetősége és fontossága

A társadalmi kontroll szerepe

Szubkultúra

Az értékek és a normák hierarchikus elrendeződéséből következik, hogy az éppen uralkodó kulturális formák megkísérelhetik hatalmuk alá kényszeríteni a többit, megpróbálkozhatnak azzal, hogy meghatározzák a kiválogatódás folyamatát és eredményét. Az egyoldalú normák uralma szegényesebbé és egyirányúvá teheti a kultúra alakulását, végső soron pedig csökkentheti a társadalom alkalmazkodóképességét. Az értékek és normák tagadása és az újak kiválasztása egyetlen társadalomban sem mehet végbe a kiválogatódást szabályozó intézmények ellenőrzése nélkül. Az időről időre felmerülő újítások egy része ugyanis veszélyes lehet a társadalmi csoportok együttműködésére. A társadalom kontrollrendszerei, közöttük a jog és a rendvédelmi szervek éppen arra törekszenek, hogy az új kulturális minták együttműködést veszélyeztető alakzatai ne jelenthessenek kívánatos választási lehetőséget. A társadalom kultúrája alcsoportokra oszlik. Azokat az alcsoportokat, amelyek jelentősen különböznek a hivatalos, domináns kultúrától, szubkultúrának nevezzük. A szubkultúra mindig egy uralkodó kultúra létezését feltételezi, amelytől az értékek vagy a normák tekintetében eltér. (Hradil, 1992: 356357) A különbség jellege és iránya nem meghatározó, a szubkultúra legfőbb jellegzetessége az, hogy nem rendelkezik formális, hivatalosan elismert hatalommal a kulturális folyamatok szabályozására, annál nagyobb viszont informális hatalma a saját területén. A szubkultúra a társadalom azon kisebbségi csoportjaiban jön létre, amelyek valamilyen sajátos, a többségtől eltérő tulajdonságokkal rendelkeznek. Így beszélhetünk a szegénység szubkultúrájáról, bűnözői szubkultúrákról, vagy egyes foglalkozási csoportok szubkultúrájáról. (Lásd még: 8.1.1. és 8.2.1. alfejezet) 6.3. Életmód

Életszínvonal

Az egyének és a háztartások eltérően részesednek a társadalmi és kulturális javakból, és a rendelkezésükre álló javak igen változatos kombinációit alakítják ki. A köznyelvben és a tudományban több kifejezés is használatos a háztartások élete 192

jellegének leírására. Az életszínvonal ezek közül a legszűkebb tartalmú, mert mindössze azt jelöli, milyen anyagi javakhoz és milyen mértékben juthat hozzá egy háztartás. Az életszínvonal tehát az anyagi jólét szintjét (a rendelkezésre álló anyagi javak mennyiségét) mutatja, és az átlagos jövedelemmel mérhető. Az életszínvonal társadalmi csoportonként eltérő, de önmagában nem nyújt elégendő információt ahhoz, hogy megkülönböztessük a háztartások életvitelét, mert nem tartalmazza az anyagi javakhoz viszonyulást, az anyagi javak felhasználási módját. Az életminőség ezzel szemben már magában foglalja a kulturális vonatkozást is úgy, hogy egy kiválasztott, vagyis egy kulturálisan preferált életvitelhez viszonyítja az összes többit. Valamennyi életvitel minősége attól függ eszerint, mennyire hasonlatos a preferált mintához. Az életstílus szintén magában foglalja a kulturális vonatkozásokat, azzal a különbséggel, hogy az életvitel szabadon alakíthatóságára helyezi a hangsúlyt. Az életstílus az egyének és háztartások által a rendelkezésükre álló feltételek között szabadon megválasztott értékek, normák, tevékenységek rendszerét jelenti. Az életszínvonal, az életminőség, illetve az életstílus összefoglalhatóak az értékítéletek szempontjából semlegesebb kategóriában, az életmódban. Az életmód az életfeltételek, tehát a társadalmi és kulturális javak, valamint a társas kapcsolatok megszerzésének, használatának és az elhasználódást követő újra megszerzésének a módja. A kultúra jellege leginkább az életmódban figyelhető meg. (Lásd még: 3.3.2. alfejezet) Bontsuk elemeire az életmód meghatározását. A társadalmi javak megszerzése azokat a tevékenységeket jelenti, amelyek révén jövedelemhez, vagyonhoz, hatalomhoz stb. lehet jutni és meg is lehet azt tartani (biztosítani lehet azt, hogy folyamatosan rendelkezésre álljon). Ez a tevékenység lehet munka, személyes kapcsolatok kialakítása, lehet törvénytisztelő vagy törvénysértő. Az értékek és a normák a társadalmi javak megszerzéséhez szükséges tevékenységek jellegétől függnek. A társas kapcsolatok, a kiscsoportok kialakítása és fenntartása a társadalmi hierarchia minden szintjén alapvető eleme az életmódnak. Az anyagi javak, az értékek és a normák csak ezeken a kapcsolatokon keresztül értelmezhetőek az emberek 193

Életminőség, életstílus

Életmód

Életesélyek

számára. Ezeken a kiscsoportokon keresztül hasonlítják össze a saját helyzetüket más kis- vagy nagycsoportok helyzetével. A használat módja, a hozzájutáshoz hasonlóan, sokféle lehet. A társadalmi javak ugyanazon csoportját vagy mennyiségét egészen másként lehet igénybe venni és egészen más szükségletek kielégítésére lehet felhasználni. A használat módja ezért különbséget tesz az azonos életszínvonalon élők között is. (A társadalmi javak általános alakja a pénz, ennek példáján belátható, hogy ugyanazt a pénzösszeget nagyon sokféle módon lehet felhasználni, ugyanez érvényes, bár eltérő mértékben, a társadalmi javak minden formájára.) Az életmód szorosan összefügg azzal, milyennek látják az egyének, háztartások a saját és mások életesélyeit. Az életesély lehetőség az életfolyamat egyéni alakítására, de nem az egyének személyes tulajdonságaitól függ, mert a társadalmi struktúra meghatározza azt a játékteret, amelyen belül az egyének mozoghatnak. (Dahrendorf: 46-49) Az életesély a jövőhöz való viszony, arra ad választ, hová tart és tart-e valahová az egyének élete, képesek-e változtatni a rendelkezésükre álló társadalmi javak jellegén vagy mennyiségén, vagy nem. Az életmód nagymértékben függ attól, milyen életesélyek kapcsolódnak a társadalmi javakhoz. Ha a változtatás (megújítás) lehetősége adott, akkor a modern társadalom értékrendje elfogadhatóbb. Ha a változtatás a törvényes eszközökkel elérhetőnek látszik, akkor az uralkodó normák is követhetőbbnek tűnnek. Amennyiben viszont a változtatás nem tűnik lehetségesnek, értelmét vesztheti az egész demokratikus értékrend. Ha viszont csak a törvényes eszközök látszanak a változás akadályának, akkor a normarendszert utasíthatják el. 6.4. Társadalmi miliő A nyolcvanas évekre a társadalmi változások a modern, nyugati társadalmakban egyre nagyobb szerepet adtak az életmód kialakításában az önálló egyéni döntéseknek, ahogyan azt a „single” jelenség kapcsán a 2. fejezetben láttuk. Az önállóság növekedését a kulturális változékonyság és a gyors társadalmi változások tették szükségessé, az egyének biztonsági szintjének 194

növekedése pedig lehetővé tette. Az új posztmateriális értékek, mint az önmegvalósítás, biztonság, az esztétikai, természeti értékek stb. ennek következtében alakultak ki vagy erősödtek meg. A megváltozott helyzetet az jellemzi, hogy jelentősen módosult az emberek viszonya a változásokhoz. Korábban az volt a tipikus, hogy a helyzetek korlátozták az egyének változási képességét, addig ma a változó helyzetek tanulási folyamatot indítanak el, melyek új készségeket alakítanak ki, és ezek az új készségek lehetőséget adnak a szituációk újfajta kezelésére. (Hradil, 1993: 205) Mindennek következtében az életformák és életmódok az egyének által inkább változtathatóak, kombinálhatóak, mint korábban. (Hradil, 1992: 351) A miliő a heterogén társadalmi és környezeti (anyagi, gazdasági, politikai, kulturális) tényezők összefüggése, melyeket az egyének viszonylagos szabadsággal kombinálhatnak. Ez különféle életmódok kialakulását vonja maga után. A Németországban végzett kutatások a következő miliőket különítették el (Hradil, 1995: 60-63): £

£

Konzervatív, felső miliő v Társadalmi helyzet: átlag feletti képzettség, hivatali, alkalmazotti vezetői beosztás, az önállók és szabadúszók, a legmagasabb jövedelmi kategóriába tartoznak, kevés fiatal. v Életcél: a már létrejött struktúrák és a „humanista tradíciók” megőrzése, elittudatukat az elismert társadalmi státusz magas értékére alapozzák, az anyagi sikert magától értetődőnek tekintik, de nem teszik közszemlére, lehetőség szerint harmonikus családi életet és magánéletet folytatnak. v Életstílus: hagyományorientált, a hagyományok ápolása, magas szintű minőségi igények, mindazt, ami nem egyeztethető össze ezekkel az igényekkel, azt felületesként, túlhajtottként elutasítják. Kispolgári miliő v Társadalmi helyzet: végzettségük szakmunkásképző iskola és szakmai képzettség, kis- és középszintű tisztviselők és alkalmazottak, csekély vagy közepes jöve-

195

Miliőtípusok

v

v

£

£

196

delmű önállók és parasztok, nagyszámú nyugdíjas található itt. Életcél: ragaszkodnak a rend, a fegyelem, a kötelességteljesítés és a megbízhatóság hagyományos értékeihez, nagyra értékelik a „maradandó” anyagi értékeket, úgy mint a többet birtoklást, a gazdasági biztonság megszerzését, ha lehetséges, az életszínvonal növelését, de kockáztatás és becsvágy nélkül. Életstílus: jellemző az önkorlátozás és szükség esetén a lemondás, a biztonságot, a rendet és a tisztaságot magasra értékelik, előnyben részesítik azokat a termékeket, melyek mindig megbízhatóak, feltűnés nélkül élnek és igyekeznek olyannyira igazodni a konvenciókhoz és az adottságokhoz, amennyire az lehetséges.

Tradicionális munkásmiliő v Társadalmi helyzet: szakmunkásképző iskolával és szakmai képzettséggel rendelkeznek, ipari szak-, betanított és segédmunkások, jövedelmük középszerű vagy alacsony, ebben a miliőben a legmagasabb a nyugdíjasok aránya. v Életcél: elegendő jövedelemmel rendelkezni és megfelelő életszínvonalat elérni, itt ez a leglényegesebb cél, biztos és tartós munkahely, megelégszenek a szükségessel és alkalmazkodnak is ahhoz, még értékelik a hagyományos munkáskultúrát, szeretnének a barátok, kollégák és szomszédok között elismerést szerezni és egy átlátható méretű közösségbe integrálódni. v Életstílus: spóroláshoz és egyszerű életmódhoz szokottak, fogyasztási igényeik szerények, nem követik a divatot, főleg szolid és tartós termékeket vásárolnak. Tradíció nélküli munkásmiliő v Társadalmi helyzet: alacsonyszintű képzettség, a betanított és segédmunkások felülreprezentáltak, az alsó jövedelmi kategóriába tartoznak és magas a munkanélküliség. v Életcél: semmi sem fontosabb számukra, mint a felzárkózás a középosztályhoz, ezért bizonyos fogyasztási javak (videó, autó stb.) igen nagy értéket képviselnek szá-

v

£

£

*

mukra, szeretnék, ha „normálisnak” és „polgárinak” tekintenék őket. Életstílus: korlátozott anyagi lehetőségeik legtöbbjük számára csak az egyik napról a másikra élést teszik lehetővé, fogyasztásuk spontán jellegű, kapkodva igyekeznek megragadni a tendenciákat és divatokat, a jelenre koncentrálnak és megpróbálnak nem gondolni a jövőre.

Az új munkavállalók miliője v Társadalmi helyzet: ez a fiatal, 25 év alatti generáció miliője, középiskolai végzettséggel rendelkeznek, gyakran dolgoznak szakmunkásként a vezető iparágakban, illetve közszolgálatban. v Életcél: beállítottságuk egyszerre hedonista és a valósághoz kötődő: az életet szeretnék a lehető legkellemesebbé alakítani, szeretnék azt tenni, ami tetszik, igényeik flexibilisek*, szellemileg és szakmailag szeretnének folyamatosan továbbfejlődni, tanulni, azért, hogy ne maradjanak le, nagyra értékelik a kreativitást, a felelősségteljes foglalkozást, ahol az ember önállóan tevékenykedhet. v Életstílus: nem rendelkeznek zárt világképpel és nem érzik magukra nézve kötelezőnek a hagyományokat, többnyire fogékonyak az újra, toleránsak a különböző stílusok iránt és mobilak, a csúcstechnika használata a munkában és a szabadidőben egyaránt természetes számukra. Felemelkedés-orientált miliő v Társadalmi helyzet: gyakran középfokú iskolai végzettségű szakmailag képzett szakmunkások, kvalifikált alkalmazottak, önállóak és szabadfoglalkozásúak, akiknek jövedelmei a közepestől a magasig terjednek. v Életcél: szakmai és társadalmi felemelkedés áll életük középpontjában, magasabb szintre akarják felküzdeni magukat, sikereket akarnak felmutatni, az átlagosnál

Flexibilis (latin): hajlékony, hajlítható. 197

v

£

£

*

nagyobb tekintélyt kívánnak élvezni, a presztízsfogyasztás értéke magas náluk (autó, szabadság, különleges szabadidős tevékenységek). Életstílus: a felső osztályok mintáihoz való igazodás, szeretnék a szakmai és a szociális szerepelvárásokat teljesíteni, fogyasztásuk presztízsjellegű, a státuszszimbólumok különösen jelentősek számukra.

Technokrata-liberális miliő v Társadalmi helyzet: átlagon felüli képzettség, diákok, egyetemi hallgatók, kvalifikált és vezető tisztviselők és alkalmazottak, közép- és magas szintű önállóak és szabadfoglalkozásúak, jövedelmük magas, illetve a legmagasabb szintű. v Életcél: intenzív élet, új élmények, a személyiség gyarapodása és fejlődése, sikerre, magas életszínvonal elérésére, szakmai önmegvalósításra és karrierre törekszenek, életüket célszerűen tervezik, de megőriznek maguknak egy olyan szabad életszférát, ahol az élet szép dolgait élvezhetik. v Életstílus: önkifejezésre törekszenek, ők irányítják a divatot, sokszor avantgárd stílust követnek, de vallják, nem kell az életet komolyan venni, mert nem halálra vagyunk teremtve. Hedonista* miliő v Társadalmi helyzet: a fiatalabb generációk miliője, a 20 és 30 év közöttiek, a lemaradók, a szegényes képzettségűek tartoznak ide, sok diák, munkanélküli, betanított és segédmunkás, végrehajtó munkát végző alkalmazottak, jövedelmük csekély vagy közepes. v Életcél: demonstratív módon elutasítják a biztonság és a védettség értékeit, radikálisan individualisták, a szabadság, a kötetlenség és a spontaneitás a legfontosabb értékeik, intenzív módon kívánják élvezni az életet, és mindenképpen különbözni akarnak a nyárspolgároktól.

Hedonista (görög): az élet élvezetét, az érzéki örömök elsődlegességét vallja.

198

v

£

Életstílus: tudatosan a jelennek élnek, nem gondolkodnak előre, fogyasztási stílusuk is spontán, nem törődnek a pénzzel, a luxus és kényelem, az eredetiség, felcserélhetetlenség a legfontosabb stíluskritériumok.

Alternatív miliő v Társadalmi helyzet: legmagasabb szinten képzettek, sok diák és egyetemi hallgató, kvalifikált, magas beosztású alkalmazottak, tisztviselők és szabadfoglalkozásúak, az átlagnál nagyobb az alacsony és az igen magas jövedelműek aránya. v Életcél: önmegvalósítás, a személyiség kibontakoztatása a legfontosabbak, intenzív társas kapcsolatokat ápolnak, részt vesznek a kulturális és a politikai életben, a posztmateriális értékek felé orientálódnak, elutasítják a külsődleges értékeket, elkötelezettek egy emberibb és igazságosabb világ kialakítása iránt. v Életstílus: környezetbarát életet folytatnak, bútorukat, ruhájukat, élelmüket szívesen készítik maguk, az individualitás és a valódiság, hitelesség a legfontosabb értékeik.

6.5. Többség és kisebbség A modern társadalmak a kulturális minták, életstílusok és miliők nagy változatosságát mutatják. Ezek összekapcsolódnak a társadalmi hierarchiával (lásd: 11. ábra) és ennek következtében a kultúra is hierarchikusnak látszik. Bizonyos értékek, normák, szokások dominánsakká lesznek a társadalomban, mások pedig mellékessé, vagy éppen üldözötté válnak. A többség és a kisebbség nem feltétlenül mennyiségi kategóriák. Ez azt jelenti, hogy lehet ugyan számszerű fölényben az a csoport, amelyik többségi helyzetben van, de ez nem szükségszerű. A 19. század végi Magyarországon például annak ellenére a magyar volt a többségi nemzet, hogy az ország lakosságának kevesebb, mint a felét tette ki. Azok a társadalmi csoportok vannak többségi helyzetben, amelyek képesek a hivatalos kulturális elvárásokat meghatározni, amelyek képesek 199

Többség

Kisebbség

Elkülönítő tulajdonságok

arra, hogy valamilyen szempontból vonzó mintákat kínáljanak. A fentieknek megfelelően azokat a csoportokat sorolhatjuk a kisebbséghez, amelyek a domináns, hivatalos kultúrától függetlenek és önállóak képesek maradni, mégis azt várják el tőlük, hogy idomuljanak a domináns kultúrához. A többség és a kisebbség kategóriái a kulturális minták közötti hatalmi viszonyokat mutatják. Az alá- és fölérendeltséget aztán megerősítheti, kihangsúlyozhatja a létszámbeli fölény is. Ehhez viszont az egyéneket jellemző rendkívül sokféle sajátosságból ki kell emelni azokat, amelyek segítségével többségi csoportot lehet formálni belőlük. A többség és a kisebbség mindig közösnek tekintett sajátosságok mentén létrejött vagy létrehozott virtuális* csoport. Az ilyen tulajdonságok a saját és az idegen megkülönböztetését is szolgálják. Ezek közül egyesek személyes jellegűek, mások társadalmiak, de mindegyiket kulturálisan értelmezik, mert csak így válik alkalmassá a hierarchikus megkülönböztetésre. Ilyen megkülönböztető jegy bármi lehet, a legfontosabbak a következők (lásd: Allport: 176): Nyelvhasználat, ide értve a nemzeti és a nemzetiségi nyelvek különbségét, valamint az egyes társadalmi csoportok nyelvhasználatában megfigyelhető eltéréseket (akcentus, intonáció, szókincs, stílus stb.) Kulturális szokások, viselkedésminták, öltözködés, gesztusok stb. Vallások és vallási szokások közötti különbségek. Rasszjegyek, bőrszín, hajszín, arcvonások stb.

£

£ £ £

Ezen tényezők alapján nemzetekbe, vallásokba, etnikumokba sorolják az embereket. A besorolás csak akkor válik problémává, ha egyúttal rangsort is jelent, és az egyik nemzet, vallás vagy etnikai csoport felsőbbségét fejezi ki a másikkal szemben. A népesség elkülönítése többségre és kisebbségre azzal jár, hogy a hasonlóság kiemelése érdekében jelentéktelennek *

Virtuális (latin): látszólagos, elképzelt.

200

kell tekinteni az egyéni eltéréseket. A másik oldalról pedig jelentéktelennek kell tekinteni azokat a hasonlóságokat, amelyek a saját és az idegen csoport között fennállnak. 6.6. Előítélet és diszkrimináció A modern társadalmak a többség és a kisebbség megkülönböztetése révén szimbolikus cezúrát, választóvonalat hoznak létre a társadalmon belül. Ez a választóvonal akadályozza a társadalmi mobilitást, és időnként a migrációt is, vagyis tagadja az egyenlőséget, és ezzel a szabadságot. Az előítéletek és a diszkrimináció olyan eszközök, amelyek segítségével a magukat a többséghez sorolók előjogokat biztosítanak önmaguk számára. Előítélet alatt olyan véleményeket és attitűdöket szokás érteni, amelyek nem tartanak igényt a tények ellenőrzésére. A megfogalmazott állítások akkor válnak előítéletté, ha az új ismeretek nem képesek változtatni rajtuk. (Allport: 37) „Az etnikai előítélet hibás és rugalmatlan általánosításokon alapuló ellenszenv. Megmaradhat az érzések szintjén, de kifejezésre juthat a viselkedésben is. Irányulhat egy-egy csoport egésze, de egyetlen egyén ellen is, azon az alapon, hogy az illető a szóban forgó csoport tagja.” (Allport: 38) Az előítélet bizonyos tulajdonságok általánosítása annak érdekében, hogy a célcsoportot hátrányos helyzetbe lehessen kényszeríteni. Mivel ezek az általánosítások értékítéletekként jelennek meg, olyanok is elfogadják, akiknek nem fűződik hozzá érdekük. Az előítéletes gondolkodás nem vonja mindig maga után az ennek megfelelő cselekvést is, amennyiben igen, akkor diszkriminációról, azaz hátrányos megkülönböztetésről beszélünk. A diszkrimináció eszközeit és céljait tekintve is különböző lehet (Allport: 44-45): £

Szóbeli előítélet. Az előítéletes emberek hasonló véleményű barátaik körében, időnként idegenek között is hangoztatják véleményüket és gátlástalanul kifejezésre juttatják ellenérzéseiket.

201

Előítélet

Diszkrimináció

£

£

£

£

Elkerülés. Ha az előítélet erősebb, akkor az előítéletekkel rendelkezők igyekeznek elkerülni az adott csoport tagjait, még akkor is, ha ez kényelmetlenséget okoz számukra. Itt még az előítéletes ember nem okoz kárt a másik csoport számára. Hátrányos megkülönböztetés. Aktív, ártó szándékú viselkedés. A célcsoport minden tagját kizárja bizonyos munkák elvégzéséből, megtagadja a letelepedést, a politikai jogokat, iskolázási lehetőségeket. A hátrányos megkülönböztetés intézményesített formája a faji elkülönítés, melyet törvények vagy szokások útján tartanak fenn. Testi erőszak. Ha az ellenszenv felfokozott érzelmekkel párosul, akkor az előítélet erőszakhoz vagy erőszakkal egyenértékű cselekedetekhez vezethet. Kiirtás. A lincselések, a pogromok*, a tömeggyilkosságok és a náci népirtó programok jelzik az erőszakos előítélet végső fokozatát.

Különösen fontos az előítélet-mentességre figyelni a közintézményeknél, főként a rendvédelemben, ahol az előítélet a bűnözőknek kedvez, lehetővé teszi a számukra, hogy tetteik következményeit áthárítsák az előítélettől sújtott csoportokra. Az előítélet mindig úgy általánosít, hogy a konkrét összefüggéseket elhomályosítja. A törvénysértéseket viszont mindig konkrét egyének követik el. 6.7. Multikulturalitás A társadalom kulturális sokfélesége nem olyan sajátosság, amit meg lehetne vagy meg kellene szüntetni. A kulturális pluralitáshoz viszonyulás a társadalom működési módjától, hatalmi viszonyaitól függ. Csak a diktatúrák tettek kísérletet arra, hogy egyforma, egysíkú kultúrát alakítsanak ki, de a demokráciák történetében is hosszú időszakon keresztül volt uralkodó, a

*

Pogrom (orosz): más nemzetiségűek vagy vallásúak – főleg zsidók – elleni, gyilkossággal, erőszakkal együtt járó hajsza. 202

19. század második felétől a monokulturális, vagy másként a konzervatív multikulturális szemlélet és gyakorlat. A monokulturális szemlélet (McLaren: 47-49) fő jellemzője nem a társadalom kulturális egyneműsítése, mert arra hívei nem látnak lehetőséget. Felfogásuk szerint ugyanis éles határvonal húzódik a felsőbbrendűnek tekintett kultúra, amely lehet etnikai, nemzeti vagy nemi szempontok szerint megkülönböztetett, és az alacsonyabb rendű, barbárnak minősített kultúra között. A monokulturális szemléletben a kultúrák alárendeltek egymásnak, és azt a hatalmi igényt fejezik ki, hogy az egyik etnikum, nemzet vagy nem uralkodhat a másik felett. Egészen pontosan ez a szemlélet elutasítja például azt, hogy a „fehéreket” etnikumként kezelje, úgy tekint rájuk, mint valamiféle mércére, amelynek alapján a többiek megítélhetőek. (Ebből következik, hogy a „fehérek”, vagy a „nemzet” ebben a gondolatrendszerben egyáltalán nem ítélhetőek meg, hiszen a mérce nem mérhető önmagával.) A monokulturalitás hívei minden más kultúrát a domináns kultúra toldalékának, függelékének tekintenek. Megfigyelhető ez például a nyelvhasználathoz való viszonyban, amikor egyetlen nyelvet tartanak alkalmasnak arra, hogy azt hivatalosként használják az emberek. A monokulturális gyakorlat törekedhet arra, hogy a kisebbségek teljes asszimilációját követelje, amelyet azonban lehetetlennek vél, hiszen előfeltevései eleve kizárják ezt a lehetőséget. A multikulturális felfogás és gyakorlat ezzel szemben abból indul ki, hogy a sokféleség nem akadálya a társadalom működésének, hogy az emberek természettől fogva egyenlőek, és a kulturális differenciák a társadalom egyik erőforrását alkotják. (Ravitch: 339) Valójában az etnikai és kulturális sokféleség a modern társadalmak gazdagságának, kohéziójának és életben maradásának alapját képezi. (Banks: 276) A multikulturalitás alapja az, hogy valamennyi társadalmi csoport és az általuk létrehozott kultúra azonos értékű és egyik sem rendelhető alá a másiknak, viszont minden kultúra átvehet és átvesz a többiből, hogy ezzel önmagát gazdagítsa, és képes legyen alkalmazkodni a változó körülményekhez. A multikulturalitás nem követel azonosulást, asszimilációt, megköveteli viszont a kölcsönös elfogadást és megbecsülést.

203

Monokulturalitás

Multikulturalitás

Fogalmak: kultúra értékek normák anyagi kultúra a kultúra egysége divat a kultúra pluralitása életmód

életszínvonal életminőség többség és kisebbség előítélet diszkrimináció monokulturális multikulturális

Ellenőrző kérdések: £ £ £ £ £ £ £

Milyen szerepet játszanak az értékek a kultúrák kialakulásában? (6.1.1.) Mit jelent a normák pluralitása, és mi a normák szerepe a kultúrákban? (6.1.2.) Miért fontos a kultúra egysége a társadalmakban? (6.1.3.) Milyen következményekkel jár a kultúra pluralitása? (6.2.) Hogyan befolyásolja a társadalmi helyzet és a kultúra egymásra hatása az emberek életét? (6.3. és 6.4.) Milyen összefüggések állnak fenn a domináns kultúra, az előítélet és a diszkrimináció között? (6.5. és 6.6.) Milyen különbségek vannak a monokulturalitás és a multikulturalitás között? (6.7.)

Ajánlott irodalom: ALLPORT, GORDON W.: Az előítélet, Osiris, Budapest, 1999 BAUSINGER, HERMAN: Népi kultúra a technika korszakában, Osiris, Budapest, 1995 COHEN, ALBERT K.: A szubkultúrák általános elmélete, In.: Ifjúságszociológia, Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1969 HRADIL, STEFAN: Régi fogalmak és új struktúrák. Miliő-, szubkultúra- és életstílus-kutatás a 80-as években, In: 204

ANDORKA R. – ST. HRADIL – JULES L. PESCHAR (Szerk.): Társadalmi rétegződés, Aula, 1992 LEACH, EDMUND: Szociálantropológia, Osiris, Budapest, 1996, VALCSICSÁK IMRE (szerk.): Előítéletesség – rendvédelem (Tudományos konferencia, 1999. november 8-9.), Rejtjel, Budapest, 2000

205

7. Társadalmi problémák

A társadalmi problémák sajátosságai

A társadalmi probléma azoknak a jelenségeknek az összefoglaló elnevezése, amelyek nem illeszthetőek a modern társadalmak szabályozott rendszereibe. A társadalmi problémák köre a szabályozottság jellegétől függ és társadalmanként, kultúránként változik. Nincsenek a társadalmi-kulturális feltételektől független társadalmi problémák, a jelenségek, magatartásformák a társadalom fejlődésének egy szakaszában, vagy az egyik társadalmi rétegben problémának minősülhetnek, míg a másikban nem. Az, hogy mi tekinthető társadalmi problémának, annak alapján dönthető el, hogy: £ Az egyes embereknek, vagy egyének csoportjának kárt, hátrányt, szenvedést okoz-e a jelenben, vagy hosszabb távon ezzel a következménnyel jár-e? £ A társadalom működését szerkezetileg rombolja-e? Tagadja-e az alapvető értékeket, megváltoztathatja-e az egyének és a társadalmi csoportok közötti, a szabadságon és az egyenlőségen alapuló együttműködés feltételeit? (Ebből következően társadalmi probléma lehet az is, ami nem okoz kárt, hátrányt vagy szenvedést.) £ A társadalmi problémákat egyénileg nem lehet kezelni vagy megszüntetni. Az egyéni kísérletek az esetek egy részében éppen az ellenkező hatást váltják ki, ahelyett, hogy csökkentenék, inkább fokozzák a problémát. A társadalmi problémák nemcsak hatásukban, de kezelésük módjában is társadalmiak, közösségi beavatkozást kívánnak. Fontos, de nem kizárólagos szerepük van ebben olyan társadalmi intézményeknek, mint az egészségügy, a szociális intézmények és a rendvédelmi szervezetek. Amikor a társadalom hatalmi intézményei eldöntik egy jelenségről, hogy társadalmi probléma-e vagy sem, akkor általában előnyben részesítik a második pontot, a strukturális romboló hatást. Ennek egyik következménye, hogy sokszor olyan jelenségeket is besorolnak ebbe a kategóriába, amelyekről felté206

telezik a strukturális bomlasztást (például a szokásostól való nagymértékű eltérés következtében), de amelyek ilyen hatásokkal nem járnak. A másik következménye pedig az, hogy a társadalmi problémák koronként változó fogalma szorosan összekapcsolódik a társadalmi működés struktúráját leíró rend fogalmával. 7.1. A rend változó jelentése A társadalmi problémák és a társadalmi rend fogalma együtt változik. A rendről kialakított elképzelések minden átalakulása maga után vonja a társadalmi problémákról kialakított elképzelések módosulását. A 19. század utolsó harmadában, egészen az első világháború végéig a rendet merev szerkezetűnek tekintették. Ebben az időszakban a társadalmat az élőlényekhez hasonlónak gondolták, amely egészséges, ha a rend szabályai szerint működik és beteg, ha eltér attól. A rend ekkoriban azonos a fennálló állapotokkal, amelyek az alsó osztályokat alávetik és kiszolgáltatják a „tisztes polgárok” hatalmának. A rend tehát akkor áll fenn, ha az alsó osztályok életvitelüket tekintve engedelmesen követik a felsőbb osztályok elvárásait. Ez a rend élesen két részre osztotta a társadalmat: a „tisztes polgárok” egészséges, rendes közszférájára és az ehhez alkalmazkodni képtelen, még nem civilizált, barbár, bűnöző és beteges társadalomrészre. Az utóbbit a nevelés, az erőszak és a büntetés eszközeivel kívánták beilleszteni a társadalomba. A két világháború közötti időszakban megváltozott a rend jelentése, már nem örök, változatlan szerkezetű, mint az élőlények biológiai felépítése. A társadalmat ekkor szabályozott, egymással rendezett viszonyban álló részekből felépülő egésznek képzelték el. A rend ekkor a részek szabályos viszonya egymáshoz. Ugyanakkor úgy látták, a részek a korabeli társadalomban már nem rendeződnek egésszé, ezért ez a rendfogalom nosztalgikus.* Azt gondolták, hogy a felbomló, megszű*

Nosztalgia (görög): távoli, elmúlt dolgok utáni vágyakozás. 207

A fennálló állapot rendje

A szabályok rendje

A rend mint integráció

A domináns értékek rendje

Multikulturális rendértelmezés

nő paraszti társadalmakban a rokonsági, szomszédsági rendszerek, az egyházi és más hatalmi intézmények képesek voltak rendezetté formálni az emberek életét, képesek voltak ellenőrizni a magatartásukat és megakadályozni a rend megbontását. Ez a rendfelfogás azon a hiten alapul, hogy lehetséges mindent alárendelni a szabályoknak, azaz lehetséges az emberek és csoportjaik tevékenységét irányítani és ellenőrzés alá vonni. A 20. század közepén ismét megváltozott a rend értelmezése, a hangsúly az integrációra került. (Az integrációt lásd: 4.6.1. fejezet.) Különösen fontosnak tekintették a szociális integrációnak azt a formáját, amelyben az egyéneknek kell az intézményrendszerhez integrálódniuk. Az egyének „beépülését” az intézményrendszerekbe az értékek és a normák, illetve az egyének egymással szembeni elvárásai biztosítják. (Parsons, 1991) A társadalom integráltságát az értékhierarchia, az egyéni törekvések integráltságát pedig ennek a hierarchiának az elfogadása biztosítja. A társadalom meghatározott célokat és ezek eléréséhez engedélyezett eszközöket kínál tagjai számára. A rend ebben az értelmezésben akkor áll fenn, ha az egyének elfogadják a célokat és az eszközöket, és képesek is azokat alkalmazni, hogy a céljaikat elérjék. (Merton, 1980) A rend tehát a célok és eszközök kiegyensúlyozott, működőképes rendszere. A század hátralévő részében ez a rendfogalom lett a meghatározó. Az integrációs rendfogalomból indul ki, és annak kritikáját adja az a felfogás, amelyik szerint akkor létezhet rend a társadalomban, ha az értékrend homogén – ahogyan az integrációs rendfelfogás ezt feltételezi. A társadalom értékrendje azonban nem homogén (Fuller & Myers, 1941), az uralkodó pozícióban lévők döntik el, melyik értékrend érvényesüljön. Ebben a megközelítésben a rend az, amikor érvényesülhet a domináns helyzetben lévő társadalmi csoportok értékrendje. A század vége felé ismét új rendértelmezés alakult ki, melynek kiindulópontja a multikulturalizmus volt. A rendet itt is az integráció teremti meg, amely a korábbitól abban különbözik, hogy a szociális integrációra, az emberek és kultúrák egymáshoz alkalmazkodására helyezi a hangsúlyt. A rendről alkotott elképzelések az elmúlt évszázad során jelentős változásokon mentek keresztül. Összefoglalóan azt 208

mondhatjuk, hogy a rend a közszféra szerkezete, amellyel szemben a magánszféra biztosítja a változás lehetőségét, és éppen ezért a társadalmi problémákat is bizonyos értelemben. 7.1.1. A rend jelentése a magyar rendőröknél* A rendőrök, az emberek többségéhez hasonlóan nem az elméleti modellek szerint gondolkodnak a társadalomról és a rendről, hanem életük mindennapi feltételei és eseményei szerint. Ezekben az eseményekben azonban jelen vannak a korszakra jellemző rendfelfogás elemei. Vizsgálatunk során a hatalom, az erkölcs, a jog és a kölcsönös tisztelet tényezőit vizsgáltuk (39. tábla), és arra kerestünk választ, hogy a rendőrök számára melyek a fontosabbak, és az egyes tényezők hogyan függnek össze egymással. 39. tábla Ahhoz, hogy rend legyen a társadalomban mennyire fontos az, hogy N = 990 Az emberek kövessék a tekintélyesebbek utasításait engedelmeskedjenek az erősebbeknek tiszteljék egymást tiszteljék a rendőröket tiszteljék a kisebbségek jogait betartsák a jogszabályokat betartsák az erkölcsi szabályokat A rendőrök tiszteljék az embereket

Nem fontos

Bizonytalan benne %

Fontos

38,2

38,0

23,7

100

81,7

12,2

6,2

100

1,9 2,2

13,2 14,7

84,9 83,4

100 100

23,1

31,4

45,4

100

1,4

7,3

91,3

100

2,3

12,3

85,5

100

3,9

15,4

80,6

100

*

Ez az alfejezet az 1999-ben készült, az RTF által támogatott, Krémer Ferenc és Szakács Gábor készítette kutatás adataira támaszkodik. 209

A válaszadó rendőrök számára a hatalom tényezői (az erőseknek, illetve a tekintélyesebbeknek engedelmeskedés) a legkevésbé fontosak a rend szempontjából. A legfontosabbak pedig a jog, az erkölcs és a tisztelet különböző formái voltak. A válaszok szerkezetét tekintve a középpontban az emberek egymás iránti tisztelete áll, szoros kapcsolatban a rendőrök emberek iránti tiszteletével és az erkölcsi szabályok betartásával. A magyar rendőrök többsége számára a rend elsősorban az emberek együttműködésének, a többiek elismerésének, tiszteletének eredménye és csak kisebb részben az intézmények terméke. 7.2. A társadalmi problémák változó jelentése A társadalmi problémákat le lehet vezetni az éppen aktuális rendfogalomból, ezért a 7.1. alfejezetben tárgyalt rendfogalmak mindegyikéhez hozzárendelhető egy-egy társadalmi probléma-értelmezés. 7.2.1. A társadalmi problémák korai értelmezései Társadalompatológia

A merev szerkezetű, a fennálló állapotot a renddel azonosító felfogás kettéosztotta a társadalmat, és ennek a szemléletnek az alapján az alsó osztályokat (amelyekbe itt a munkásosztályt is beleértjük) alkalmatlannak tartották az együttélésre, úgy tekintettek rájuk, mint amelyeket bűnözés, szegénység és tudatlanság jellemez. (Manis: 6) Azt is feltételezték, bár bizonyítani nem tudták, hogy a szegénység, a bűnözés és az elmebetegségek összekapcsolódnak egymással. Azt gondolták, a társadalomnak ez a része szegénysége és tudatlansága következtében képtelen az önállóságra, beteges és bűnözői hajlamai miatt pedig alkalmatlan az engedelmeskedésre. Mindezek alapján az alsó osztályokat a társadalom beteg részének tekintették. A társadalmi járványt okozó betegség okát részben az egyénekben találták meg: „Az egyéni elme vagy akarat 210

gyengesége, a fejlettség és az önkontroll hiánya, ezek a probléma elemei…” – írta a téma egyik szakértője a század elején. (Smith: 8) A kór másik okát a környezetben, a nyomorban fedezték fel. A társadalom patologikus* jelenségeinek kezelését is ehhez igazították. Egyfelől a „járványok” társadalmi okainak megszüntetését, másfelől pedig „a gyenge egyének kényszerítését” javasolták. (Smith: 9) A büntetés ezért különösen fontos szerepet kapott a társadalompatológiai irányzat eszközei között. A társadalompatológia hibája, hogy a társadalmi különbségeket biológiai különbségként fogta fel, és azt vallotta, hogy a bűnözés, az alkoholizmus, a családi erőszak és más társadalmi okokból következő magatartásformák biológiai okokra vezethetőek vissza. Ebből eredően azt a felfogást erősítette, amely szerint a társadalmi állapotok megváltoztathatatlanok. Ha így lenne, akkor a problémákat csak elnyomni lehetne. A két világháború között a szabályozott, szervezett társadalomban jelentősen megváltozott a problémák jelentése. Ahol a rendet a szabályok biztosítják, ott azok elvesztése, működésképtelensége, szétzilálódása jelenti a problémát. A rend csak a társadalom bizonyos pontjain, a városokban szűnik meg. Itt már nem működnek a hagyományos kontrollmechanizmusok, amelyek a falvakban és a tradicionális kisvárosokban az egyéneket ellenőrizték és fegyelmezték, ezért megszűnik a szervezettség, a társadalom dezorganizálódik. A rendet biztosító tradíciókat a társadalmi változás megszünteti, ezért a problémák legfőbb okának magát a változást tekintik. Ugyanazok a magatartásformák, melyeket korábban a társadalom és az egyének betegségének láttak, ekkoriban a társadalmi szervezet működési hibájának tűnnek. A rend helyreállításához, fenntartásához új, tudományos megközelítést és intézményeket, szervezeteket tartottak fontosnak. A társadalmi dezorganizáció elmélete már társadalomtudományi szemlélettel közelít a problémákhoz. Hibája azonban, hogy céljának egy már működésképtelen szabályrendszerhez hasonló új szabályrendszer kialakítását tartotta. A társadalmi problémák okát Durkheim is a változásban, a szabályok elveszítésében látta. Úgy vélte, a szervezett *

Patologikus (görög): beteges, kóros. 211

Társadalmi dezorganizáció

Durkheim anómia-elmélete

társadalom egységét részeinek spontán konszenzusa, belső szolidaritása adja, és a felsőbb központok szabályozó tevékenysége csupán ezt a szolidaritást fejezi ki másként. (Durkheim, 2001: 358) Ennek a szolidaritásnak a létrejöttét akadályozza az anómia*, a társadalom által gyakorolt erkölcsi nyomás hiányossága következtében létrejövő állapot. Durkheim ugyanis meg volt győződve arról, hogy az emberek nem képesek saját maguknak diktálni az igazságosság törvényeit. (Durkheim, 1982: 235) Ezért, hogyha a társadalom működését megzavarja valami, és ennek következtében összeomlik a társadalom által gyakorolt erkölcsi nyomás, akkor nem működik a szabályozás, és a társadalom nem lesz képes a szenvedélyeket korlátozni. Az emberek tehát éppen akkor lesznek türelmetlenebbek a szabályokkal szemben, amikor a tradicionális szabályok tekintélye megrendült. Így létrejön a szabályozatlanság, vagyis az anómia állapota. (Durkheim, 1982: 237-239) Az anómia következtében megnő az öngyilkosságok, az alkoholizmus, a bűnözés valószínűsége. 7.2.2. Feszültség- és devianciaelmélet Az integráció csak akkor lehetséges, ha az egész társadalom által elfogadott célok mindenki számára elérhetőek a kulturálisan elismert és engedélyezett eszközök segítségével. Merton szerint a modern társadalmakban nem ez a helyzet, mert az alsó társadalmi osztályok tagjai számára nem érhetőek el az engedélyezett eszközök. Ennek következtében bizonytalanná válik a rend, és kialakul a felbomlás irányába ható feszültség, a szabályozórendszer csődöt mond. (Merton: 386) A társadalom jelentős része számára nem érhetőek el az általuk is elfogadott és kívánatosnak tekintett társadalmi célok. Velük szemben a kultúra teljesíthetetlen követelményeket támaszt, egyfelől felszólítja őket, hogy törekedjenek a gazdagság, a sikerek elérésére, másfelől pedig megtagadja tőlük azok elérésének lehetőségét. (Merton: 365) Ezt a társadalom szerkezetében és műkö*

Anómia (görög): törvények, szabályok nélküli állapot.

212

désében megfigyelhető feszültséget nevezi Merton anómiának, azaz kulturális káosznak. (Merton: 390) Az anómia következménye a deviáns* magatartás, amelyet az egyéni alkalmazkodás formájának tekint. Az egyéni alkalmazkodásnak Merton öt formáját ismeri, ezek közül négy deviáns, egy nem: Konformizmus.** (Nonkonformista alkalmazkodási formák:) £ Újítás. £ Ritualizmus. £ Visszahúzódás. £ Lázadás. £

A konformizmus az a magatartásmód, amely mind a célokat, mind az engedélyezett eszközöket elfogadja, és igyekszik azokhoz igazodni. (Merton: 356) Konformizmusnak tekinthetjük, ha valaki az alapvető értékeket követi, és ennek következtében kerül ellentétbe a többiek elvárásaival, a szokásosan követett normákkal, de konformizmus az is, ha valaki környezetének elvárásaihoz igazodik, közben viszont megszegi a normákat, esetleg a törvényeket. A konformista magatartást folytatók joggal várnak el „jutalmakat” a szűkebb vagy tágabb társadalomtól, joggal várják el azt, hogy megbecsüljék őket, hogy előrejutásuk zökkenőmentes legyen. Ez az elvárás azonban nagyon sokszor nem teljesül, és jutalom helyett inkább büntetésben részesülnek: semmilyen megbecsülést nem kapnak, egyáltalán nem jutnak előre a munkahelyükön stb. Ennek az az oka, hogy a társadalom nem sematikusan működő rendszer, hanem számtalan részrendszer állandóan változó halmaza. Az újítás elfogadja, fontosnak tartja, sőt, törekvéseivel kihangsúlyozza a társadalom által preferált célokat, de olyan hatékony eszközök segítségével igyekszik azokat elérni, amelyek intézményesen tiltottak. A gazdaságban az újítás kényszere gyakran eltörli a határokat az erkölcsileg megengedett üzleti törekvések és az erkölcstelen és törvénytelen prak-

*

Deviáns (latin): a szabályoktól, normáktól eltérő. Konformizmus (latin): a fennálló rendszerhez való alkalmazkodás.

**

213

Konformizmus

Devianciák: Újítás

Devianciák: Ritualizmus

Devianciák: Visszahúzódás

tikák között. (Merton: 357) Ez az a magatartástípus, melyben ellentétbe kerülnek egymással a modern társadalmak alapvető értékei – így pl. a megújulás követelménye és a szolidaritás parancsa, amelyek közül legtöbbször az utóbbi bizonyul gyengébbnek. Látható, hogy a konformizmus azért is igen nehéz, mert az értékek is ellentétbe kerülhetnek egymással. A bűnözés különböző formáit – mindazokat, amelyek a megújulást, a sikert tiltott, vagy csupán még nem engedélyezett úton kísérlik meg elérni –, de főleg az úgynevezett fehérgalléros bűnözést sorolhatjuk ebbe a devianciatípusba. Merton álláspontja szerint a bűnözés bizonyos területei „normális” reakciót jelentenek abban a helyzetben, amikor az emberek magukévá teszik az anyagi siker kulturálisan hangsúlyozott célját, de kevéssé jutnak hozzá azokhoz az eszközökhöz, melyekkel megengedett módon megszerezhetik azt. (Merton: 363) A ritualizmust általában nem tekintik társadalmi problémának, mivel nemcsak elfogadja, de kifejezetten mereven ragaszkodik a célok eléréséhez engedélyezett eszközökhöz. Mégis deviánssá teszi az, hogy lemond a célok eléréséről, lemond a sikerről, arról, hogy „előrehaladjon a világban”. Az egyén, aki ezt az utat választja, megpróbál menekülni a veszélyektől és kudarcoktól, melyek a sikerért folyó versengés velejárói. Ezzel szemben ragaszkodik az intézményes normákhoz, a biztonságos rutinhoz. Valószínűleg az alsó középosztálynál figyelhető meg leginkább ez a fajta deviancia. (Merton: 372-374) A deviancia sajátos, egyre gyakoribb formája a visszahúzódás. A 20. század közepén még ritkán előfordulónak tekintették, a század második felében azonban mind többen választották a célok és az eszközök együttes elutasítását. Ide lehet sorolni a mentális betegségekben szenvedőket, az alkoholistákat, a drogfogyasztókat, a csavargókat stb. Ez a deviancia valójában a versenyből kihulló, frusztrált* egyének menekülése. Ez a magatartás a társadalomból kitagadottakra jellemző. (Merton: 378-382)

*

Frusztrált (latin): reményeiben rászedett, céljai felé hasztalan törekvő, s ezért csalódott. 214

A visszahúzódás önpusztító magatartás, a lázadás viszont a társadalom struktúrája, kulturális szerkezete ellen irányul és új struktúrák kialakítását tűzi ki célul. (Merton: 382)

Devianciák: Lázadás

7.2.3. Módosított devianciaelméletek Egészen más megközelítést kínál a címkézéselmélet. Ha a rendet a domináns társadalmi csoportok értékrendjének érvényesülése jelenti, akkor az lesz társadalmi probléma, amit az emberek annak tekintenek, amit viszont nem sorolnak be ebbe a kategóriába, az nem minősül annak. (Fuller & Myers, 1941) A deviáns eszerint az, akire a deviáns címkét sikeresen ráragasztották. (Becker: 87) A társadalmi problémák tehát úgy jönnek létre, hogy a magatartások és társadalmi jelenségek bizonyos formáit a közvélekedés marginalizálja. Az egyes társadalmi csoportok és egyének a társadalmi hierarchiában való elhelyezkedésüktől függően több lehetőséggel rendelkeznek arra, hogy életük eseményeit alakítsák, sőt arra is módjuk van, hogy mások életének feltételeit és eseményeit meghatározzák. Ezek a csoportok és a hozzájuk tartozó egyének nagyobb hatalommal rendelkeznek. A társadalompatológia teljesen kizártnak tartotta azt, hogy a hatalommal rendelkező, tisztes, minden gyanú felett álló polgárok társadalmi problémák előidézői lehessenek, ugyancsak lehetetlennek látszik ez a feszültségelmélet alapján. A radikális kriminológia szerint azonban minél több hatalma van valakinek, annál valószínűbb, hogy olyan devianciába bocsátkozik, mely kifizetődőbb, vagy kifinomultabb, ráadásul kisebb az esélye annak is, hogy ráragasszák a deviáns címkét. (Thio: 214) Nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy gazdag ember adócsalást követ el, mint az, hogy egy szegény fegyveres rablásba keveredik. Ebből kiindulva az elmélet hívei levonják a következtetést, hogy a hatalmon lévők lehetősége nagyobb, és hajlamosabbak is a devianciára, mint a hatalommal nem rendelkezők. (Thio: 215) A logikus az lenne, hogy a társadalom ott gyakoroljon nagyobb kontrollt, ahol nagyobb a társadalmi problémák keletkezésének esélye, de ennek az ellenkezője történik,

215

Címkézéselmélet

Radikális vagy kritikai elmélet

a hatalommal rendelkezők felett mindig kisebb társadalmi kontroll érvényesül. (Thio: 217) 7.3. A társadalmi problémák típusai A társadalmi problémák a társadalmak közszféráját jellemzik, azt mutatják, milyen mértékben felel meg annak a rendnek, amit az adott társadalomban, az adott korszakban a domináns társadalmi csoportok helyesnek tartnak. Az ettől való eltérés mértékét valamennyi társadalom megkísérli felmérni és nyomon követni. Annak ellenére azonban, hogy a társadalmi problémák sokoldalú, bonyolult összefüggésrendszert alkotnak, a statisztikai gyakorlatban csupán néhány jelenséggel szokás mérni. A mércének használt mutatók a magatartás-differenciának tekintett jelenségek, más néven devianciák körébe tartoznak, vagyis a társadalmi működésre adott egyéni válaszok közül azokat tartalmazzák, amelyeket az érvényes tradíciók alapján elítélnek. Figyelmen kívül hagyják viszont azokat a strukturális problémákat, amelyek kiválthatják az egyének deviáns reakcióit. A következőkben vázlatosan áttekintjük a társadalmi problémák két típusát, mindkét csoportból csak néhány fontosabbat véve figyelembe. 7.3.1. Magatartás-differenciák A deviáns magatartásokat két nagy csoportba oszthatjuk. Az egyikbe azok tartoznak, amelyekben az egyén önmaga ellen fordul valamilyen módon. Ezek az öngyilkosság, a mentális betegségek, az alkoholizmus és a drogfogyasztás. A másik csoportba pedig azokat a magatartásmódokat sorolhatjuk, amelyekkel mások ellen fordulnak. Ide tartoznak a bűnözés különböző formái és azok a viselkedésminták, amelyeket a törvények ugyan nem tiltanak, mégis kárt vagy szenvedést okoznak másoknak.

216

Az emberek sokkal nagyobb száma fordul önmaga, mint mások ellen, ez abból is látható például, hogy a bűnelkövetők száma 1998-ban 140 ezer fő volt, viszont ugyanebben az évben csupán az alkoholisták becsült számát 860 ezerre tették. (42. tábla) Ebből az következne, hogy az önpusztító magatartások alkotják a legsúlyosabb társadalmi problémákat. A deviáns magatartások mért adatait hosszabb idősorokba (több évtized adatait összehasonlítva) rendezve megfigyelhetőek a változások. A különböző fajtájú deviáns magatartások azonban nem párhuzamosan, nem azonos irányba változnak, ami azt mutatja, hogy a társadalmi folyamatok eltérő hatást váltanak ki. 7.3.1.1. A deviancia változásai Magyarországon Az elmúlt évszázad során, az 1880-as évektől a rendszerváltásig két nagy növekedési hullámot lehet megfigyelni a magyar társadalom történetében. (Pataki: 85-89) Az első növekedési ciklus az 1880-as évektől az első világháborúig tartott. 1881 és 1911 között kétszeresére emelkedett az öngyilkosságok száma. Ekkoriban alakult ki a városi bűnözés, és népszámlálásról népszámlálásra növekedett az elmebetegségben szenvedők száma. A fiatalkorú csavargók, az árva és elhagyott gyerekek nagy száma arra ösztönzi a kormányzatot, hogy kiépítse a „lelencekkel” foglalkozó intézményeket. E hirtelen, nagyarányú változás okai között valószínűleg ott találjuk a gyors iparosodást és az urbanizációt, az igen nagyarányú belső migrációt – az 1890-es években évente mintegy 4-5 milliónyian változtatnak lakhelyet – és a nagymértékű mobilitást. Hozzájárulhatott a növekedéshez az is, hogy a magyar társadalmi változások felemás jellegűek, a perspektívák szűkek és túlzottan hamar bezáródóak voltak. A két világháború közötti időszakra a viszonylagos változatlanság volt jellemző. Megfigyelhetőek voltak ugyan évenkénti hullámzások, de a trend nem emelkedett. Az öngyilkossági arányszám, például a húszas évek végén meredeken emel-

217

Első ciklus: 1880-1914

Relatív változatlanság: 1918-1945

Második ciklus: 1960-1989

1990 után

kedett, és a harmincas években végéig azon a szinten maradt, amikor is hirtelen visszaesett. A második növekedési ciklusban mindegyik devianciatípust tekintve megközelítőleg 2-2,5-szeres növekedést hozott. Az öngyilkossági arányszám pl. a százezer főre számított 19,4ről, 44-45 százezrelékre növekedett. A bűnözés változása nehezebben követhető, mert a büntetőpolitikai változások jelentős mértékben befolyásolták a kriminalitás arányát. Az egy évben regisztrált bűncselekmények száma 1975-ig nem lépte át tartósan a 120 ezret, ezt követően 1982-ig 140 ezer alatt maradt, majd a rendszerváltásig folyamatosan növekedett, egészen évi 225 ezerig. A rendszerváltás után a társadalom szerkezetének átalakulásával együtt járó életfeltételekben és az életvitelben bekövetkezett változások a deviáns magatartások trendjeinek módosulásával jártak együtt. Mivel minden deviáns magatartásforma személyes konfliktusokra kínál megoldási mintát (Pataki: 89), a más töltésű és más intenzitású konfliktusok az egyes devianciák trendjeit eltérően alakították. 40. tábla A bűnözés alakulása a rendszerváltás után (KSH) Bűncselekmények száma Bűnelkövetők száma 1990 341 061 112 254 1994 389 451 119 494 1998 600 621 140 083 Az öngyilkosság kivételével valamennyi kategóriában növekedés volt megfigyelhető. A bűnözés (40. tábla), a bűncselekmények számát tekintve közel a duplájára nőtt 1998 végére, és jellegében is jelentősen megváltozott. Figyelembe kell azonban venni, hogy az ismertté vált elkövetők száma alig emelkedett. A növekedés pedig részben abból származott, hogy mintegy fél évszázad után ismét megjelent a szegénybűnözés, melynek célja pusztán az életben maradás biztosítása. (A bűnözés társadalmi jellegzetességeinek részletes elemzése a kriminológia feladata.)

218

41. tábla Az öngyilkosságok számának alakulása korcsoportos bontásban (KSH) Korcsoport 1980 1990 1998 Fő 10-14 25 17 5 15-19 74 75 50 20-29 503 303 267 30-39 707 668 417 40-49 830 826 866 50-59 940 696 588 60-X 1 725 1 548 1 052 4 804 4 133 3 245 Az egyének önmaguk ellen fordulásának módjai közül az öngyilkosság kivételével valamennyi deviancia növekedett. Az öngyilkosság (41. tábla) jelentős csökkenést mutat a vizsgált időszakban. A korcsoportok közötti megoszlását vizsgálva az is látható, hogy más korosztályokra tevődött át a súlypontja. 1980ban (tehát még a rendszerváltás előtt) az ötven éven felüliek közül került ki az öngyilkosok 55,4 százaléka. 1998-ban viszont már csupán az 50 százalék volt ennek a korcsoportnak a tagja. A leginkább veszélyeztetett korcsoport a 40-49 év közöttieké lett. 1980-ban mindössze az öngyilkosok 17,3 százalékát, 1998ban viszont már a 26,7 százalékát adták. 42. tábla Az alkoholisták becsült számának alakulása (KSH) Fő 1980 224 000 1990 588 000 1998 860 000 Az alkoholisták becsült száma (42. tábla) éppen az ellenkező irányba mozgott, és 1980 és 1998 között majdnem négyszeresére nőtt. Hasonló tendenciát lehetett megfigyelni a drogfogyasztásnál is (43. tábla). A nyolcvanas években készült, 219

a társadalmi beilleszkedési zavarokat vizsgáló kutatás összegzése (Andorka, 1986) még egyáltalán nem tudott a drogfüggőség magyarországi jelenlétéről. Ehhez képest meglepően nagymértékű a mindössze egy évtized alatt végbement növekedés. 43. tábla Regisztrált kábítószer-fogyasztók száma (KSH) Fő 1997 8 494 1998 9 458 A mentális betegségeknél (44. tábla) szintén növekedést figyelhetünk meg. A táblázatból látszik, hogy a változás majdnem teljes egészében a nők számának emelkedéséből származik. 44. tábla Mentális betegségben szenvedők – Nyilvántartott gondozottak számának alakulása (KSH) Férfi Nő Összesen Fő 1980 46 655 61 043 107 698 1990 50 551 77 333 127 884 1998 47 789 83 393 131 182

7.3.2. Strukturális problémák A strukturális problémák közé soroljuk azokat a társadalmi jelenségeket, amelyek a társadalmi hierarchia vagy a társadalom működésének elemei. Ezeket két okból tekinthetjük problémának. Egyrészt, mert olyan létezésfeltételek közé kényszerítik az egyéneket, melyek kárt, szenvedést, hátrányt jelentenek a számukra. Másrészt azért, mert növelik a társadalomban a konfliktusok és konfrontációk lehetőségét. Két 220

strukturális problémát vizsgálunk meg a következőkben, a szegénységet és a munkanélküliséget. A társadalom minden strukturális jellegzetessége megfigyelhető és leírható az egyének tulajdonságaiként. Ezért a strukturális problémákat nem mindenki tekinti a társadalomból eredőnek, a tudományban és a közvélekedésben is vannak viták arról, vajon a szegénység, illetve a munkanélküliség, a szegények vagy a munkanélküliek hibájából következik-e be, vagy rajtuk kívülálló okok eredménye. Az állásfoglalásnak gyakorlati következményei vannak, homlokegyenest ellenkező munkaügyi, szociál-, valamint büntetőpolitikát eredményez az egyik, illetve a másik vélemény elfogadása. Annak a véleménynek a hívei, mely szerint a szegénység és a munkanélküliség oka maga az egyén, vagy az a társadalmi csoport, melybe tartozik, két következtetésre juthatnak. Az egyik szerint ezeken az embereken nem lehet, és nem is kell segíteni, sorsukra kell őket hagyni. A másik szerint kényszer alkalmazásával lehet őket a társadalomba „visszaterelni”. Ezek a vélemények megsértik a szolidaritás alapértékét, ezért elfogadhatatlanok. A másik véleménycsoport a társadalom szerkezeti vagy működési következményének tekinti a strukturális problémákat, de egészen eltérő módokon. Az egyik oldalon találjuk azt az elképzelést, amely szerint a rétegződés, ebből következően a szegénység is funkcionálisan fontos a társadalom létezése szempontjából. Ennek hívei úgy gondolják, hogy a fontosabb feladatkörök betöltését nagyobb jutalmakkal ösztönzi a társadalom, a jelentéktelenebbeket pedig csekély juttatásokkal honorálja. (Davis & Moore) Ennek az elképzelésnek hibája, hogy a társadalmat úgy képzeli el, mint egy ipari üzemet, vagy mintha csak gazdaságból állna, és figyelmen kívül hagyja a hatalom, a társadalmi konfliktusok szerepét és hatását, valamint szükségtelennek tartja a szerkezeti változtatást, vagy a működésbe való beavatkozást. Úgy gondolja, a társadalom jól és helyesen működik, a strukturális problémák pedig az elkerülhetetlen költségeket jelentik, ahhoz, hogy a helyes működés fenntartható legyen. Ettől eltérően vélekednek azok, akik szerint a társadalmi, ezen belül a strukturális problémák nem végzetszerűen kikerülhetetlen következményei a modern társadalmaknak. A szegénység és a munkanélküliség ugyan a társadalomszerkezet és 221

Viták a strukturális problémákról

működés következménye, de inkább akadályozza, gátolja, mint segíti a kiegyensúlyozott, hatékony működést. Ezen a véleményen van szinte valamennyi szociálpolitikával foglalkozó kutató és a szociológusok jelentős része is. 7.3.2.1. Szegénység

Abszolút szegénység

Relatív szegénység

A szegénység a társadalmi javaktól (lásd: 5. fejezet) való megfosztottságnak az a szintje, ami az adott társadalomban kiszolgáltatott helyzetet eredményez. A szegénység tehát az az eszköz, amellyel a társadalom egy része megfosztható a társadalmi események feletti rendelkezés lehetőségétől és a mobilitási esélyektől. A nagymértékű szegénység csökkenti a társadalom reagáló- és változási képességét, hátrányos a társadalom egészére. Ebből és a nyomorral együtt járó egyéb társadalmi problémákból következően a 19. század vége óta foglalkoznak a szegénység meghatározásával és vizsgálatával. A 45. tábla azokat a legfontosabb koncepciókat foglalja össze, amelyek segítségével a szegénységet a szociológiában és a szociálpolitikában magyarázzák. Vegyük sorra ezeket röviden. Az abszolút szegénység a legrégibb, a 19-20. század fordulóján kialakult elképzelés. Eszerint az tekinthető szegénynek, aki nem rendelkezik az élet fenntartásához minimálisan szükséges alapvető javakkal (élelmiszer, ruházkodás, lakás). Ebből származik a létminimum fogalma és az a törekvés, hogy annak mértékét kiszámítsák. A létminimum számításakor figyelembe kell venni a háztartások összetételének és a regionális eltéréseknek a különbségét. Ebben a felfogásban a szegénység a dolgok mennyiségében mutatkozó hiány, amit viszonylag könnyen lehetne pótolni. A relatív szegénység koncepciója nem mennyiségi hiányként, hanem jövedelmi csoportok közötti arányként határozza meg a szegénységet. Felfogása szerint csak a társadalom többségéhez viszonyítva lehet kijelölni a szegénységi küszöböt, amely elválasztja egymástól a szegény és nem szegény csoportokat. Ennek meghatározásakor már több tényezőt is figyelembe vesznek, mint pl. a jövedelmeket, a vagyont vagy az életkörülményeket. (Spéder: 53) Ennél is összetettebb megköze222

lítésmód a relatív depriváció* vizsgálata, amelynél az életkörülmények, társadalmi helyzetek komplex terében vizsgálják az egyének és családok pozícióját. 45. tábla A legfontosabb szegénységkoncepciók (Spéder: 53 alapján) Abszolút szegénység

£ £

Relatív szegénység £ £

Szubjektív £ szegénységfelfogás Szociálpolitikai £ szegénységfelfogás £

Jövedelem Létminimum, Regionális minimum Az átlagjövedelem 50 százaléka alatt élők A jövedelmi csoportok alsó 10 százaléka Szubjektív szegénység

£

£ £

£

Életkörülmények Meghatározott tárgyakkal nem rendelkezők Krízishelyzetben lévők deprivációs mutató

minimális életkörülmények

Egzisztenciaminimum Nyugdíjminimum

A szubjektív szegénységfelfogás arra alapoz, hogy az emberek véleménye, érzése a saját társadalmi helyzetükről jól adja vissza az objektív helyzetüket. Hívei úgy vélik, hogy a szegénység határvonalát nem lehet az emberek véleményét figyelmen kívül hagyva kijelölni, ami el is fogadható. A probléma az, hogy mindig jelentős különbség van az objektív helyzet és a szubjektív helyzetértékelés között, az emberek többsége rosszabbnak látja a saját helyzetét, mint amilyen és sokkal magasabb jövedelmet tartana szükségesnek, mint amennyi a társadalom jövedelmi viszonyai alapján elképzelhető lenne. (Érdekes jelenség, hogy minél szegényebbekről van szó, annál inkább csökken a realitásérzékük ebben a tekintetben.) A szociálpolitika a szegénységi küszöböt gyakorlati megfontolások alapján határozza meg. Így lesz a nyugdíjminimum, vagy a minimálbér a segélyezés alapja. Ebben az esetben indokolt politikai minimumról beszélni. (Spéder: 55) *

Depriváció (latin): megfosztás, megfosztottság. 223

Szubjektív szegénység

Szociálpolitikai szegénységfelfogás

7.3.2.2. A szegénység alakulása a rendszerváltás után A kilencvenes években a gazdasági átalakulás a korábban stabilnak tűnő pozícióban lévő munkavállalók nagy csoportjait érintette kedvezőtlenül. Az új gazdasági-társadalmi szerkezet kialakulása a társadalmi különbségek növekedésével járt, a másik részben átmeneti, részben tartós hatása a szegénység szerkezetének és arányának megváltozása volt. 46. tábla Az alsó jövedelmi decilisbe tartozók korcsoportos megoszlása Magyarországon (Spéder: 107) 1972 1987 1992 1997 Korcsoportok % 0-14 45,6 52,8 54,4 69,3 15-24 11,3 13,2 25,8 26,0 25-34 13,0 24,4 21,6 24,5 35-44 11,1 16,1 16,9 15,8 45-54 6,8 10,1 13,5 10,6 55-69 21,3 15,8 11,3 6,0 70-X 27,9 11,7 4,1 1,4 100 100 100 100

A szegények aránya

A szegények aránya természetesen mindig függ az alkalmazott mérési módszerektől, az ezek közötti eltérés pedig az egyes mércék (létminimum, legalsó jövedelmi decilisbe tartozás, az átlagjövedelem fele alatt, vagy a nyugdíjminimum alatt élőkhöz tartozás) közötti viszonyon múlik. Bármely mércét használjuk is, a szegények aránya összességében növekedett a kilencvenes években. A szegénység, természetesen, nem érintett azonos mértékben minden foglalkozási vagy éppen korcsoportot. A 46. táblán nyomon követhető, hogy miként változott a korcsoportok aránya a szegények összességén belül. A szegények legnagyobb csoportját mindig a gyerekek tették ki, ebben „csak” annyi változás történt, hogy a közel felé224

ről több mint kétharmadára nőtt az arányuk. A szegénység által leginkább veszélyeztetett korcsoport a gyerekeké. A gyerekeket leszámítva a középkorosztályig (44 év) valamennyi korcsoport aránya növekedett a szegények között. Az 55 év felettieknél viszont csökkenés volt megfigyelhető. Ez a változás nem az idősebbek jobb helyzetét, hanem a fiatalabbak nagymértékben romló életkörülményeit mutatja. 47. tábla A szegények aránya társadalmi rétegenként Magyarországon, 1994 (Andorka, 1997: 141) Társadalmi réteg

A létminimum alatt élők

Az átlagjövedelem 50%-a alatt élők %

Felső- és középvezetők Értelmiségiek Irodai dolgozók Szakmunkások Szakképzetlen munkások Önálló iparos, kereskedő Paraszt, mezőgazdasági Gyermekgondozási díj Munkanélküliek Öregségi nyugdíjas Háztartásbeli Össznépesség

7,4 10,6 19,6 24,8 34,6 32,6 39,5 51,7 55,5 15,9 56,4 31,8

2,8 1,0 4,2 4,0 7,1 13,8 11,7 17,2 26,6 6,7 31,8 11,6

A társadalmi hierarchiában lefelé haladva egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy valaki szegény legyen. A legvalószínűbb a háztartásbeliek és a munkanélküliek elszegényedése. A szegénység elkerülésére a vezetői és értelmiségi pozíciókban a legnagyobb az esély.

225

48. tábla A szegények aránya etnikai csoportonként Magyarországon, 1994 (Andorka, 1997: 141) Etnikai csoport

A létminimum alatt élők

Nem roma Roma Össznépesség

28,4 86,7 31,8

Az átlagjövedelem 50%-a alatt élők % 8,5 56,1 11,6

A társadalmi rétegeknél jobban differenciál az, hogy valaki roma vagy nem roma. A romák elszegényedése a rendszerváltást követően rendkívüli mértékben felgyorsult és kiterjedt. (48. tábla) A magyar társadalom szegénységtől leginkább veszélyeztetett csoportját a romák alkotják. Elszegényedésük és leszakadásuk a nem roma társadalomtól erősen megterheli és konfliktusossá teszi a modernizációs folyamatot. 7.3.2.3. A munkanélküliség alakulása és hatásai Ki a munkanélküli?

A munka integráló hatása

Munkanélkülinek tekinthetjük azt, aki megélhetését önállóan csak munkavállalásból szerzett jövedelmével lenne képes biztosítani, de szándéka és törekvése ellenére sem képes álláshoz jutni. Munkanélkülinek tekinthető ez az ember akkor is, ha a hosszú sikertelen próbálkozás következtében már nem bízik az elhelyezkedés lehetőségében, ezért már meg sem kísérel munkahelyet találni. A tömeges munkanélküliség okát nem a munkavállalók tulajdonságaiban kell keresni, hanem a gazdaság változásában. A munkanélküliség oka a gazdaság szerkezetének folytonos alakulásában található meg, abban, hogy viszonylag gyorsan változik a munkavállalók iránti igénye. A modern társadalmakban a lakosság nagy többségének megélhetését kizárólag a munkavállalás képes biztosítani, de munkával rendelkezni, az sokkal többet jelent, mint pénzt keresni. Dolgozni, állásban lenni az önbecsülés fontos eleme, a munka integrál a társadalomba. A következő pontokban 226

összefoglaljuk azt, amit egy biztos állás nyújthat az embernek (Giddens: 485): £

£

£

£

£

£

Pénz. A legtöbb ember bérből vagy fizetésből él, ha ez a jövedelem megszűnik, a háztartás súlyos gondokkal szembesül. Aktivitás. A munka különböző képességek és ismeretek elsajátítását biztosítja, még a rutinmunka is lehetővé teszi, hogy az egyén, bár korlátozottan, de kibontakoztassa, vagy kihasználja e képességeit és energiáit. Változatosság. A monoton, rutin jellegű munkák is a tevékenységek, a környezet változatosságát nyújtják bizonyos mértékig. Az idő strukturálása. A rendszeres munkával rendelkező emberek napjai a munka ritmusa szerint szerveződnek, és meghatározott, biztos rendet adnak a napi tevékenységhez. Társas kapcsolatok. A munkahely lehetőséget biztosít a közös tevékenységekre, baráti vagy annál lazább, de rendszeres és biztos kapcsolatokra. Személyes identitás.* A munkahely biztosítja a stabil társadalmi identitás érzését.

Az elhelyezkedés lehetetlenné válása, vagyis a munkanélküliség dezintegráló hatású az egyénekre és a háztartásokra, megfosztja őket attól, hogy a társadalmi javakhoz függetlenül és önállóan jussanak hozzá, megfosztja őket a társas kapcsolatok szélesebb körétől. Másként fogalmazva, a munkanélküliség önállótlanná és kiszolgáltatottá teszi az embereket, mert megélhetésükben másoktól függnek – családtagjaiktól és a segélyeket nyújtó hivataloktól. A társadalmi integrációból tartósan kirekesztett egyének számára megélhetésük és önállóságuk biztosítása természetszerűleg fontosabb, mint a csak az integráción belül értelmes társadalmi értékek és normák betartása. A többség esetében azonban az önállóság biztosítása (akár törvényszegés révén is) nem elérhető, a kirekesztettség nem feldolgozható. A tartósan munkanélküliek körében nagyobb a valószínűsége az alkoholizmusnak, a mentális vagy *

Identitás (latin): (ön)azonosság. 227

A munkanélküliség hatásai

egyéb betegségeknek. Hosszabb távon nem lehetséges fenntartani a háztartások stabilitását, megnő a válások száma. 49. tábla A regisztrált munkanélküliek arányának alakulása Magyarországon a rendszerváltást követően (Társadalmi riport 1998: 34) Munkanélküliségi arányszám* 1990 1,7 1992 13,2 1994 10,4 1997 10,5 2001 5,7 A munkanélküliség Magyarországon a kilencvenes évek első felében alakult ki és érte el a csúcspontját. (49. tábla) Okai között két tényezőt kell megemlíteni, a gazdasági válságot és a gazdaság strukturális átalakulását. Csökkenésében is az játszott szerepet, hogy az említett folyamatok lezárultak. 50. tábla A munkanélküliek megoszlása iskolai végzettség szerint (KSH) 1994 1998 Legmagasabb iskolai végzettség % 8 általánosnál kevesebb 4,5 4,5 8 általános 35,6 34,6 Szakmunkásképző és szakiskola 35,0 34,4 Szakközépiskola 13,3 13,1 Gimnázium 7,8 9,8 Főiskola 2,7 2,5 Egyetem 1,1 1,2 100 100

*

Munkanélküliségi arányszám = (a munkanélküliek száma / a munkanélküliek és a dolgozók együttes) * 100 228

A különböző társadalmi csoportokhoz tartozó egyéneknek nem azonos az esélyük a munkanélkülivé válásra. Általánosságban megjegyezhető, hogy a munkanélküliek nagyobb része az alacsony iskolai végzettségűek közül kerül ki, és közöttük a legmagasabb a munkanélküliek aránya. Ezeket az arányokat a munkanélküliek számának változása nem befolyásolja. (50. tábla)

Fogalmak: társadalmi problémák rend társadalompatológia dezorganizáció anómia konformizmus

nonkonformizmus deviancia címkézés szegénység munkanélküliség

Ellenőrző kérdések: £ £ £ £ £ £ £

Milyen feltételek mellett alakulnak társadalmi problémává a társadalmi jelenségek? Milyen szerepe van a rendkoncepcióknak a társadalmi problémák meghatározásában? (7.1. és 7.2.) Mi jellemezte a társadalmi problémák korai elméleteit? (7.2.1.) Milyen problémákat vet fel a konformitás? (7.2.2.) Milyen értelemben tekinthetőek alkalmazkodási kísérleteknek a devianciák? (7.2.2.) Hogyan módosítja a devianciaelméletet a címkézés és a kritikai elmélet? (7.2.3.) Hogyan alakultak a deviancia tendenciái Magyarországon az elmúlt évszázadban? (7.3.1.1.)

229

£ £ £

Melyek a szegénység legfontosabb jellemzői és értelmezései? (7.3.2.1.) Hogyan és milyen hatásokra alakult a szegénység a rendszerváltás után? (7.3.2.2.) Hogyan hat a munkanélküliség az egyénekre és a háztartásokra? (7.3.2.3.)

Ajánlott irodalom: RÁCZ JÓZSEF (szerk.): Szabálykövet(el)ők és bajkeverők. Devianciák. Bevezetés a devianciák szociológiájába, Új Mandátum, Budapest, 2001 BÍRÓ JUDIT (szerk.): Deviációk. Válogatott tanulmányok, Új Mandátum, Budapest, 1998 RÁCZ JÓZSEF (szerk.): Drog és társadalom. Az addikció mintázatai, Új Mandátum, Budapest, 2002

230

8. Társadalmi kontroll és rendőrség

Ebben a fejezetben a társadalmi kontrollnak csupán egyetlen intézményével, a rendőrséggel foglalkozunk. Áttekintjük társadalmi szerepét, társadalmi hatásait, a rendőri szubkultúrát és annak két különösen fontos elemét: a brutalitást és a korrupciót. A társadalmi kontroll célja és feladata az, hogy ösztönözze és elősegítse az egyének alkalmazkodását az uralkodó társadalmi elvárásokhoz és szükség esetén szankcionálja a jelentősebb eltéréseket. A társadalmi kontroll mindenekelőtt a konformistának tekintett magatartások megerősítését célozza, ennek érdekében kiterjedt intézményrendszer alakult ki az oktatástól a börtönökig. A kontrollnak alapvetően két módja van. Az egyik az internalizáció, a belsővé tétel, amikor a szocializáció, a képzés folyamatában a társadalmi intézményeken keresztül a társadalom arra törekszik, hogy az elfogadott normákat megtanítsa, és mindennapi rutinná tegye. Amennyiben az internalizáció eredményesen működik, akkor az emberek önmagukat ellenőrzik. A társadalmi intézmények közül sok foglalkozik az ellenőrzésnek ezzel a formájával, köztük a család és az iskola. A modern társadalmakban az állandó változás miatt az internalizáció sosem működhet hézagmentesen. A belsővé tett, szabályokká fogalmazott elvárások elavulnak, értelmüket vesztik, ezért mindenekelőtt azt kell megtanulni, miként lehetséges az elvárásokhoz konfliktusmentesen alkalmazkodni. A másik kontrollforma a szankciók rendszere. A célja ennek is ugyanaz, amint az előzőnek, a konform magatartások erősítése, előmozdítása, az eszközei azonban jelentősen különböznek. A szankciók a jutalmak és a büntetések rendszerét jelentik, jutalmakat a konformista módon viselkedőknek, büntetéseket a nonkonformistáknak. Legalábbis így kellene lennie, a valóságban azonban sokszor komplikáltabban, vagy éppen fordítva működik, és azok kapják a büntetéseket, akik konformista módon rendezik el az életüket. Ez arra figyelmeztet, hogy

231

Társadalmi kontroll

Internalizáció

Szankciók

a társadalmi kontroll elmélete nem képes eléggé jól leírni a valóságos folyamatokat. A szankciók rendszerét szintén társadalmi intézmények működtetik, közöttük a jog, a rendvédelmi szervezetek, a bíróságok és a büntetés-végrehajtás intézetei. 8.1. A rendvédelmi szervezetek és a rendőrség változó társadalmi szerepe

Társadalmi szerep

A modern rendőrség létrejötte

A rendvédelmi szervezetek és a rendőrség* a társadalmi kontroll szankciórendszerének intézménye. A társadalmi szerep fogalmával jelöljük azokat az elvárásokat, amelyeket a társadalom támaszt a rendőrséggel szemben. A rendőrség társadalmi szerepe meghatározza azokat a feladatokat, amelyeket rögzítenek jogi, szervezeti és kulturális elvárások formájában, amikor a rendőrség és a rendőrök helyes magatartására vonatkozó elvárásokat kijelölik. Ahogyan a rend és a társadalmi problémák változnak, úgy a társadalmi kontroll és ezen belül a rendőrség szerepe is átalakul. A kontroll feladatát minden korszakban a társadalmi problémák kezelése révén teljesítheti, nem a deviáns magatartások kiküszöbölésére törekszik, célja inkább a következmények minimumra redukálása. (Parsons, 1991: 298) A rendőrség a társadalmi problémák és következményeik kezelésével foglalkozik, az azonban, hogyan teszi ezt, nagymértékben függ társadalmi szerepétől. A modern rendőrség létrehozása annak a felismerésnek az eredménye volt, hogy a katonaság nem alkalmas az ipari társadalomban létrejövő bűnözés és tömegmegmozdulások kezelésére. Az angliai Manchesterben, 1819-ben, a Szt. Péter téren a tüntetők között végrehajtott mészárlással (a kortársak Waterloo mintájára Peterloo-nak nevezték ezt az eseményt) a hadsereg végleg bebizonyította, hogy alkalmatlan a modernkori társadal-

*

A szociológiai vizsgálatok mindenekelőtt a rendőrséget célozták, ezért a fejezet további részében a rendvédelmi szervezetek helyett a rendőrség kifejezést használjuk.

232

mi problémák kezelésére. Az 1829-ben létrehozott rendőrségnek két fontos előnye is volt a katonasággal szemben. Az egyik, hogy állandóan jelen volt és már kialakulása során megakadályozhatta a zavargásokat vagy egyéb bűncselekményeket, elrettenthette vagy letartóztathatta a bűnözőket. A második, hogy a rendőrség felszerelése eltért a hadseregétől, ezért a tömegoszlatások során el lehetett kerülni a haláleseteket. (O’Byrne: 13) A rendőrség létrejötte tehát a társadalmi erőszak szintjének csökkentését jelentette. A rendőrség társadalmi szerepmodelljei és a társadalmi problémák, valamint a rend formái egymás mellé állíthatóak, de pontosan nem feleltethetőek meg egymásnak.

Szerepmodellek

51. tábla A rend, a társadalmi problémák és a rendőrség szerepe Rendkoncepciók A fennálló állapot rendje A szabályok rendje Integratív rend; Domináns értékek rendje A sokféleség rendje

Társadalompatológia

Társadalmi probléma-elméletek Dezorganizá- Feszültségció; Anómia elmélet; (Durkheim) Deviancia

Kritikai elmélet

(Jövendő problémaelméletek)

Bűnözés elleni háború Rendfenntartás

Szolgáltatás

(Jövendő rendkoncepciók)

?

Az 51. tábla összefoglalóan mutatja be, hogyan hatnak a rend- és társadalmi probléma-koncepciók a rendőrség társadalmi szerepére. Az egyes rendőrségi modellek kialakulása, működése a rendről és a társadalmi problémákról alkotott elképzelések egymásra hatásától függnek. Látható, hogy a „bűnözés elleni háború” modelljét több együtthatás is eredményezheti 233

– három rendkoncepció és három társadalmi problémaelmélet, összesen hét esetben alkot olyan kombinációt, melyben ez a modell valószínű. A „rendfenntartás” modell sokkal kisebb eséllyel fordulhat elő, mindössze két esetben. A „szolgáltatás modell” viszont két rendkoncepció és két probléma-elmélet együttállásakor három esetben látszik valószínűnek. (A három modellt eltérő tónusokkal jelöltük. A nem színezett cellák üres halmazokat jelölnek, azokat a modelleket, amelyek nem fordulhatnak elő.) A rendőrségi modellek természetesen nem választhatóak el egymástól olyan élesen, mint a táblázat mutatja, egyes sajátosságaik keverednek és alárendelt elemként fennállhatnak akkor is, amikor a másik domináns. Az utolsó sor és oszlop arra utal, hogy lehetségesek újabb koncepciók és modellek is. 8.1.1. A „bűnözés elleni háború” modellje

A rendőrség feladata

Az első modell a fennálló állapot a merev szerkezetű rend és a társadalompatológia kölcsönhatásaként jött létre. Ennek eredménye az a felsőbb osztályokban megfogalmazódott követelmény, hogy választóvonalat kell húzni a „tisztességes” polgárok és a „delikvens osztályok” közé. Az elválasztás alapja az a tétel, hogy a „helytelen” magatartások és az azokat megszemélyesítő emberek nem is tartoznak a társadalomhoz. A problémákat nem kezelni, hanem megszüntetni akarták, akárcsak az orvos a betegséget – bár a „bűnözés elleni háború” közelebb állt a betegek megszüntetéséhez. A rendőrség feladata ekkor nem más, mint a patologikusnak tartott jelenségek elszigetelése, a társadalmi csoportok elválasztása, az orvosi hasonlatot folytatva, az, hogy az egészséges testből kivágják a beteg részeket. A rendőrség által alkalmazott erőszak nemcsak eszköz ebben a modellben, hanem az egyetlen „gyógymód”, a gyenge, önállótlan egyéneket kényszeríteni kell arra, hogy helyesen, engedelmesen viselkedjenek. Ezt a követelményt élesztette újjá a „zéró tolerancia” néven ismertté vált rendőrségi stratégia az 1990-as években. (Lásd Wacquant könyvét a „zéró tolerancia” hatásairól!) A feladat jellege meghatározza a rendőrség és a rendőrök helyét a társadalomban. A „bűnözés elleni háború” modell234

jében a rendőrség „vékony kék vonal a barbárság és a civilizáció között” (Roberg & Kuykendall: 45), azaz úgy helyezkedik el a társadalmi csoportok között, hogy egyikhez sem tartozik. Az alul lévőkben a rendőrség félelmet és gyűlöletet kelt, úgy tekintenek rá, mint az uralkodó osztályok érdekeinek képviselőjére. A felül lévők pedig lenézik és megvetik a rendőröket, akik munkájuk során elkerülhetetlenül érintkeznek, keverednek a bűnnel, ezért maguk is beszennyeződnek tőle. (Bittner, 1970: 7) A rendőrség, a modell követelményeinek eredményeként, a társadalom minden csoportjától izolálódik. A „háború” igényeihez igazítottan a rendőrséget kezdetben a katonaság mintájára szervezik meg. Ez a szervezési mód paramilitáris* struktúrát eredményez. Ennek jellemzői a szervezet parancs általi irányítása, az egyirányú, felülről lefelé tartó kommunikáció és a teljesítmények mennyiségi megközelítése, vagyis a rendőrök munkájának statisztikai értékelése (letartóztatások, akciók száma stb.). Ehhez a feladathoz és ehhez a szervezeti rendszerhez olyan rendőrökre volt szükség, akik az erőszakot kételyek nélkül alkalmazták. A modell által megkövetelt rendőr leginkább a segédmunkásokhoz hasonlított, képzetlen, de erős volt, tehát az eszére egyáltalán nem volt szüksége a szervezetnek, és a feladata sem igényelte azt. Rendőri szubkultúrának nevezzük azt a foglalkozási kultúrát, amely a rendőrök közösségében a társadalmi szerep, a társadalomba való beágyazottság és a szervezeti működés jellege következtében kialakul. Ennek a szubkultúrának vannak általánosan érvényes sajátosságai, ezeket a fejezet későbbi részében áttekintjük, most csak a modellek legfontosabb tulajdonságait és a különbségeket mutatjuk be. A „bűnözés elleni háború” megkövetelte a rendőröktől az előítéletes gondolkodást. Ekkor vált a rendőrkultúra meghatározó elemévé a mássággal, az alsó osztályokkal szembeni előítélet. Ugyancsak ebben az időszakban alakult ki a rendőr-

*

Paramilitáris (görög + latin): katonai jellegű, a katonaság mintájára szervezett. 235

A rendőrség és a társadalom kapcsolata

A rendőrség szervezeti rendszere

A rendőr tulajdonságai

A rendőri szubkultúra jellege

kultúra maszkulin* jellege, amely túlértékeli az erőt és az erőszakot. 8.1.2. „Rendfenntartás” modell

A rendőrség feladata

A rendőrség és a társadalom kapcsolata

A második modell egy jelentősen megváltozott társadalmi szituációban alakul ki a 20. század közepén (az Egyesült Államokban). A „rendfenntartás” modell alapja a rend normatív felfogása és a társadalmi problémáknak a deviancia köré rendezése. A feladat ekkor már nem a társadalmi csoportok elválasztása, hanem a jog érvényesítése és a béke megőrzése a településeken. A feladat a korábbinál sokkal bonyolultabbá vált, középpontjába a demokratikus érték- és normarend került, amelynek alapján a különböző társadalmi csoportok képesek egymással együtt élni. A rendőrség feladata az, hogy megőrizze, védje a demokratikus értékeket, tulajdonképpen a középosztály értékeit. Ettől kezdve feladatai közé tartozik, hogy megértse a közösségek kultúráját. Hogy ne háborút folytasson, mert azzal csak fokozza a békétlenséget a társadalomban, hanem képes legyen kezelni, levezetni a konfliktusokat (konfliktusmenedzsment). Hogy ne csak üldözze a bűnt, vagyis ne csak utána menjen, hanem megelőzze azt (bűnmegelőzés). A rendőr ettől kezdve nemcsak a bűnözéssel, de mindenféle emberi problémával foglalkozik. (Bittner, 1970: 44) A „rendfenntartás” megváltoztatja a rendőrség és a társadalom kapcsolatát. A rendőrség elszigeteltsége már hátrányt jelent és csak nehezíti a rendőr munkáját. A társadalmi békét csak akkor lehet fenntartani, ha a rendőr jelen van a társadalomban, és nem csak akkor kerül elő, ha a rend már megszűnt. A rendőrséget be kell fogadnia a társadalomnak, mindenekelőtt annak a középosztálynak, amelynek értékei mentén tevékenykedik.

*

Maszkulin (latin): férfias.

236

Ezek az elvárások változásokat eredményeztek a paramilitáris szervezeti struktúrában is. A merev, parancsok láncolatával vezényelt szervezeten lazítani kellett. Az új feladat nagyobb önállóságot követelt meg a szervezet egyes egységeitől, és nagyobb változatosságot igényelt attól függően, milyen közösségekben végezte a munkáját az adott kapitányság. A rendőr egyre kevésbé katona, és már nincs értelme annak, hogy munkáját mennyiségi mutatók alapján értékeljék – az elmaradt bűncselekmények, a meg nem bontott társadalmi béke nem mérhetőek az intézkedések számával. Az új követelmények hatására a rendőr képességei és tulajdonságai iránti igények alapvetően megváltoztak. A rendőr társadalmi pozíciója módosult, ekkor úgy tekintenek rá, mint a középosztály értékrendjének megtestesítőjére, aki maga is a középosztály tagja. Ahhoz, hogy ez ne csak elképzelés legyen, a rendőrnek is meg kellett változnia. Többé nem lehetett buta, csupán az erejével dolgozó segédmunkás, ahhoz, hogy képes legyen az uralkodó értékrend alapján önálló ítéletet hozni, sokkal képzettebbé, műveltebbé kellett válnia. Már nem csak a feketét (a bűnt) és a fehéret (a bűntelenséget) kellett megkülönböztetnie, ez sosem elég a béke fenntartásához. A rendőr a béke katalizátoraként tevékenykedik a saját területén. El kellett sajátítania azt a képességet, hogy a saját ítéletei megegyezzenek az uralkodó értékekből levezethető ítéletekkel, képessé kellett válnia arra, hogy kezelje azokat a konfliktusokat, melyekkel szembetalálkozott munkája során. A rendőrök képzése és továbbképzése és azon belül a társadalomtudományi tárgyak szerepe egyre nagyobb jelentőséget kapott. A rendőrkultúra is változásokon ment keresztül. A „rendfenntartás” modelljében az előítélet más színben tűnik fel, mint korábban. Innentől kezdve az előítélet akadálya a jól végzett munkának, hibás következtetésekre vezet, és a konszenzus kialakítása helyett annak kifejlődéséhez járul hozzá. Az izoláció csökkent, de nem szűnt meg teljesen, a társadalom nem egyformán fogadta be a rendőröket. Ezért a védekező kulturális minták közül több is fennmaradt, úgy mint a cinizmus, az ostrommentalitás stb. Az erőszak szerepének megváltozásával és a női rendőrök megjelenésével is csak részben változott meg a rendőrkultúra maszkulin jellege.

237

A rendőrség szervezeti rendszere

A rendőr tulajdonságai

A rendőri szubkultúra jellege

8.1.3. „Szolgáltatás” modell

A rendőrség feladata

A rendőrség és a társadalom kapcsolata

A „szolgáltatás” modellt idehaza közösségi rendőrségként is szokás emlegetni. Ez a megnevezés utal ennek a modellnek egy fontos sajátosságára, a közösséggel fenntartott szoros kapcsolatra, mégis pontatlan. A modell tartalma szerint közösségnek nyújtott szolgáltatás, vagy közösségre alapozott (rendőri) igazgatás.* A modell a nyolcvanas években alakult ki az Egyesült Államokban, létrejöttének feltétele volt a széles középosztály, valamint a kulturális sokféleség elfogadása. Az 51. táblából látszik, hogy a modell fennállhat mind a devianciaelmélet, mind a kritikai elmélet feltételei között. A feladat ebben a modellben az, hogy a közbiztonságot társadalmi együttműködésben alakítsa ki és tartsa fenn a rendőrség. (Friedmann: 170) Annyiban változik tehát meg, hogy felismerik, mindazok a problémák, amelyekkel a rendőrség foglalkozik, a helyi közösségek élete során, természetes módon alakulnak ki. Ezekért a problémákért maguk a közösségek felelősek, és nélkülük nem is oldhatóak meg, nem kezelhetőek. A problémák, melyekkel a rendőrségnek foglalkoznia kell, a közösség problémái és nem mérhetőek valamilyen elvont mércével (egészség vagy absztrakt normák). A rendőrségnek tehát meg kell találnia a módját, hogy a település lakosaival együttműködjön, hogy a lakosok magukénak érezzék a problémákat és ne csak a rendőröktől várjanak aktivitást, amíg maguk tétlenül nézik, hogy mi zajlik a környezetükben. A modell szolgáltatásjellegét az adja, hogy a rendőrséghez megoldást keresve úgy fordulhatnak az emberek, mint bármelyik szolgáltató céghez. A rendőrség valójában a közbiztonsághoz szükséges infrastruktúrát és tudást szolgáltatja a lakosok számára. A rendőrség és a társadalom, a közösségek kapcsolata minden korábbinál jobban megváltozik. A rendőr a helyi közösség részévé válik, és ideális esetben teljesen megszűnik az elszigeteltsége, nagyobb szerepet kap a rendőr és az emberek közötti személyes kapcsolat. *

Angolul: community service model vagy community based policing.

238

A helyi közösségekbe való beépülés, a velük fenntartott sokrétű kapcsolat igen magas követelményeket állít a szervezettel szemben. Ezeknek a feladatoknak csak ellentmondásosan képes megfelelni a kapitányságok egy része, és más arcot mutat kifelé, mint befelé. Kifelé az egyenrangú viszonyulás, a szolgáltatásra való hajlandóság és alkalmasság, befelé, az alkalmazottak, a beosztott rendőrök felé viszont a hagyományos tekintélyelvű, bürokratikus szervezeti viszonyok maradtak fenn. A „szolgáltatás” modell csak akkor működhet eredményesen, ha nincssen feszültség a szervezeten belüli munkafeltételek és a munkavégzés módszerei között. A rendőrség és a lakosság közötti megváltozott bizalmi viszony eredményeként általában növekszik a bejelentett, ismertté vált ügyek száma – a csökkenés legtöbbször nem a rendőrség eredményességét mutatja, hanem annak éppen az ellenkezőjét, a bizalom elvesztését. A rendőrség eredményességét ezért a lakosság elégedettségével, biztonságérzetének szintjével lehet mérni ebben a modellben. A „szolgáltató” rendőrség a korábbiaktól eltérő felfogású, magasabban és sokoldalúan képzett rendőröket követel. Képesnek kell lenniük a napi személyes kapcsolatok fenntartására, a körzet biztonsági szempontok alapján történő igazgatására, jogi, etikai, humánus szempontok összehangolására. A szolgáltató feladatokat ellátó rendőr (angol rövidítéssel a CPO: community policing officer) maga is hozzájárul az emberek közötti kapcsolatok formálódásához, s ez a feladat különösen nehéz, hiszen nem hagyományos, stabil közösségekben dolgozik, hanem – ahogyan a negyedik fejezetben láttuk – állandóan változó, alakuló közösségekkel kell foglalkoznia. A problémák kezelésében fontos szerep jut a nem jogi jellegű megoldásoknak, azaz igyekeznek a büntetést legvégső eszközként, ultima ratioként* fenntartani, és ha csak lehet, elkerülni. A rendőrkultúrát valószínűleg leginkább az elszigeteltség megszűnése befolyásolja. Ennek viszont az lehet a következménye, hogy a korábbiaknál közvetlenebb hatást gyakorol az egyes települések rendőreire az az értékrend, ami ott helyben érvényes. *

Ultima ratio (latin): végső, döntő érv. 239

A rendőrség szervezeti rendszere

A rendőr tulajdonságai

A rendőri szubkultúra jellege

8.1.4. Rendőrségi reform A rendőrségi reform gondolata akkor merült fel (legelőször az Egyesült Államokban), amikor az 1930-as években nyilvánvalóvá vált, hogy a rendőrség tevékenysége a társadalom számára inkább negatív, mint pozitív következményekkel jár. Ez időben egybeesett a „bűnözés elleni háború” modelljének válságával, a felesleges és értelmetlen erőszak, valamint a korrupció elterjedésével. A reform célja olyan rendőrségi szervezet és kultúra kialakítása, olyan rendőrök toborzása és képzése, akik elkötelezettek a társadalmi béke és biztonság fenntartása mellett és képesek is megfelelni az ezzel járó követelményeknek. Ezeknek a céloknak a megvalósításához biztosítani kell a rendőrök számára a megfelelő munkafeltételeket, meg kell érteni, a rendőrség nem gyár, amely tömegtermelésben állítja elő a közbiztonságot, nem hadsereg, amely a pusztítással csak a pusztítást képes szembeállítani. A rendőrség a közigazgatás része és folyamatosan alkalmazkodnia kell a társadalom változásaihoz. Az állandó alkalmazkodási kényszer kölcsönhatást hoz létre a rendőr, a szervezet és a társadalom között. A reform ezért nem egy intézkedés, hanem ennek a kölcsönhatásnak az elemzése és a reagálás legmegfelelőbb formáinak újbóli és újbóli megtalálása. A reform a rendőrség változó társadalmi szerepekhez igazodása. 8.1.5. A magyar rendőrök véleménye a társadalmi* szerepekről A magyar rendőrség átalakulása és a demokratikus társadalmi követelményekkel való szembesülése a rendszerváltás után kezdődött. Az azóta eltelt időszakban az ellentétes követelmények, a pontatlanul és hibásan megfogalmazott politikai el-

*

A fejezet adatai az ORFK által támogatott az RTF Társadalomtudományi Tanszéke által 1999-ben végzett kutatásból származnak. 240

várások, az átalakítás elindulása bizonyos irányba, majd visszafordulása egy azzal ellentétes irány felé, azt eredményezte, hogy a rendőrök értékrendjének nem volt biztos támasza. A rendőrségi reformot azonban mégis a rendőröknek kell majd végrehajtaniuk, ezért fontos, miként gondolkodnak a rendőrségi modellekről, illetve az azokhoz kapcsolódó értékekről. Egy 1999-ben végzett vizsgálat adatait felhasználva vázoljuk fel a válaszadók véleményét. (Lásd: Krémer & Molnár) 52. tábla Mivel kell foglalkoznia a rendőrnek?

Nem ért egyet Bizonytalan Egyetért

Csak a bűnözéssel

Törvény- és szabálysértésekkel

Mindenféle emberi problémával

Vezetők

Beosztottak

Vezetők

% Beosztottak

Vezetők

Beosztottak

39,1 31,8 26,0 100

43,0 34,2 22,8 100

4,4 13,0 82,6 100

7,7 15,4 76,9 100

31,2 31,1 37,8 100

52,9 25,4 21,7 100

A rendőrök többsége valószínűleg a „rendfenntartás” modellt tartja a leginkább elfogadhatónak. Erre mutat, hogy a legtöbben azt tartották helyesnek, hogy a rendőrség a törvényés szabálysértésekkel foglalkozzon. Örvendetes, hogy viszonylag kicsi a „bűnözés elleni háború” támogatóinak aránya, bár a beosztott rendőrök között nagyjából megegyezik azokkal, akik az emberi problémákkal foglalkozást tartják a fő feladatnak. (52. tábla) 53. tábla A hadsereg mintájára kell-e szerveződnie, illetve működnie a rendőrségnek? Katonai szerveződés

Katonai működés %

Igen Nem

Vezetők 12,4 87,6 100

Beosztottak 11,1 88,9 100

Vezetők 12,3 87,7 100

Beosztottak 13,3 86,7 100 241

A hagyományos magyar rendőri szervezet fontos jellemzője a paramilitáris jelleg. A rendőrségi reform egyik eleme éppen ennek a megszüntetése, ezért lényeges, miként vélekednek róla a rendőrök, magukénak érzik-e, vagy ellenkezőleg, felesleges tehernek tartják mindazt, ami vele összekapcsolódik. Az 53. és az 54. táblákról leolvasható, hogy a katonai jellegű szerveződés és működés a többség álláspontja szerint elfogadhatatlan. Ugyanez a helyzet a parancs szerepével, amelyet, főleg a beosztottak, a munkát akadályozó tényezőnek tartanak. 54. tábla A parancs szerepe a szervezetben A parancs az irányítás legjobb módszere

A feltétlen parancskövetés akadályozza a munkát %

Igen Nem

Vezetők 26,7 73,3 100

Beosztottak 18,6 81,4 100

Vezetők 73,9 26,1 100

Beosztottak 89,3 10,7 100

A vizsgálat adatai arra mutatnak, hogy a magyar rendőrök többsége valószínűleg helyesnek tartaná a rendőrség nagyobb mértékű szervezeti átalakítását. A bemutatott társadalmi szerepek közül, értékeik alapján, a „rendfenntartás” és a „szolgáltatás” között helyezkednek el a legtöbben, vagyis ezeknek valamilyen kombinációját tartanák követendőnek. 8.2. A rendőri tevékenység társadalmi hatásai A rendőrség és a társadalom kapcsolata

A rendőrség nemcsak a társadalmi problémákkal van közvetlen és állandó kapcsolatban, hanem mindenekelőtt a társadalom „normális”, szokásos működésével. Ez a mindennapi kapcsolat arra ösztönzi a rendőröket, hogy folyamatosan választ keressenek a társadalom állandóan változó jelenségeire. 242

A rendőr tehát folyamatosan alkalmazkodik a változó társadalmi igényekhez, eseményekhez, a szabályok változó értelmezéséhez. (Erre természetesen csak művelt, sokoldalúan képzett rendőrök lehetnek maradéktalanul képesek.) A másik oldalról, a civilek számára a rendőr jelképezi azt a határvonalat, amelyet nem léphet át, de nem csak a büntetés veszélyét jelenti, hanem mindenekelőtt szabadságának és javainak a védelmét, vagyis a biztonságot. Rendőrnek lenni tehát egyike azoknak a foglalkozásoknak, amelyek a társadalmi mércéket megjelenítik, láthatóvá teszik az emberek számára. A rendőr feladata elvégzése során beavatkozik az emberek életébe, és bizonyos esetekben meg is változtatja azt, ennek következtében befolyásolja a társadalom működését. Mindannak, amit a rendőr tesz és annak, ahogyan teszi, társadalmi hatásai vannak. Ezek a hatások ideális esetben megfelelnek az alapvető értékeknek és a jogszabályok mögött álló céloknak, de ez nem következik be automatikusan. A rendőrszociológiai kutatások témája sokszor éppen az, milyen feltételek és hogyan befolyásolják a rendőrök döntéseit és magatartását, valamint ezek társadalmi hatását. Amit a rendőr megtesz, vagy éppen nem tesz meg, az éppúgy több tényező együttes hatásának következménye, mint az, hogyan teszi. A társadalmi szerep az elsődleges meghatározó tényező mindkét esetben, ez ugyanis magába foglalja a rendőrség elé kitűzött célokat és azokat a módokat, ahogyan azokat a feladatokat eldöntő hatalmak helyesnek látják megoldani. A társadalmi szerep azonban csak keret, amelyet a jogszabályok töltenek ki, ezek már pontosabban kijelölik, mit kell vagy lehet tenni és mit nem. A jog, jellegéből következően, széles mozgásteret hagy annak érdekében, hogy az eltérő jellegű eseteket mérlegelni lehessen. Ezt a mérlegelési lehetőséget, illetve mérlegelési kényszert hívjuk diszkrecionalitásnak. A rendőr diszkrecionális joga meglehetősen széles. Egy-egy konkrét esetről el kell döntenie, megsért-e formálisan valamilyen jogszabályt, és el kell döntenie azt is, hogy helyes-e, szükséges-e fellépni abban a konkrét esetben ellene, ha igen, akkor miként. Ezeknek a döntéseknek a tartalmát nem csak a szituáció határozza meg, tehát nemcsak az adott esemény környezetének 243

Tényezők, melyek befolyásolják, mit és hogyan tesz a rendőr

együtthatásai, hanem az a kultúra, amelynek segítségével a rendőr értelmezi ezeket az összefüggéseket. 8.2.1. A rendőri szubkultúra általános vonásai

Szubkultúra

A rendőrök viszonya a joghoz

A szubkultúra, ahogy már említettük (6.2. és 8.1.1.), a rendőrség és a társadalom, valamint a rendőr és a szervezet egymáshoz viszonyulásának hatására alakul ki. A szubkultúra a rendőr oldaláról nézve válasz a helyzetekre, feltételekre és arra, ahogyan a többiek hozzá viszonyulnak, hiszen ezek között a feltételek között kell dolgozni és élnie. Mint minden kultúra, a rendőri szubkultúra is támpontokat nyújt a környezet értelmezéséhez és meghatározza, miként viszonyulhat az egyén életének feltételeihez. A rendőri munka jellege és feltételei több vonatkozásban is különböznek más foglalkozásoktól, ennek következtében szükséges egy sajátos foglalkozási kultúra kialakulása, amely eltér az uralkodó kulturális mintáktól. Az eltérések azonban, a 8.2. pontban említett tényezőktől függően kisebb vagy nagyobb mértékben deviáns jellegűekké válhatnak. A rendőr egyik legfőbb „munkaeszköze” a jog. A rendőrség végzi a jog érvényesítését, a jogszerű magatartás ellenőrzését. A társadalom és a politikai hatalom egyaránt azt várja a rendőröktől, hogy a törvények a mindennapi gyakorlatban is érvényesüljenek. A törvények csak akkor szabályozhatják a társadalom életét, ha az emberek figyelembe veszik azokat cselekvéseik és döntéseik során. A rendőrök munkája többek között éppen abban áll, hogy el kell dönteniük, valamely cselekmény vagy esemény beleütközik-e egy-egy jogszabályba vagy sem, és ha igen, akkor a közrend fenntartását az szolgálja-e a legmegfelelőbben, hogyha ilyyenkor az esetben szankciókat alkalmaz, vagy az, ha valamilyen más módszerhez folyamodik. A döntést a rendőr nem kerülheti el és semmilyen módon sem mentesíthető alóla, ezért azokra a tényezőkre kell figyelnünk, amelyek befolyásolják, miként fog dönteni. A társadalom érdeke az, hogy a rendőr képes legyen önállóan, különösebb ellenőrzés nélkül is a törvényekben megfogalmazott értékrend szerint gondolkodni és cselekedni. Ez a követelmény csak akkor közelíthető meg, ha a rendőrök nem csak a 244

jogszabályok betűit, de a bennük megfogalmazott kultúrát is ismerik és egyet is értenek vele. A döntések és a cselekvések a kultúrától függenek, a vizsgálatok pedig azt mutatják, hogy a rendőri szubkultúra ebben a tekintetben is a társadalmi elvárásoktól eltérő eredményeket produkál. A rendőrök és a jog sajátos viszonyára az jellemző, hogy a jog a rendőr számára olyan eszközzé válik, amelyet ő alkalmaz másokra, amely az ő eszköze. A rendőrök sokszor a jog felett állónak gondolják magukat, vagyis úgy gondolják, rájuk más szabályok vonatkoznak. (Niederhoffer: 97) Azoknak a panaszoknak a hátterében, melyeket olyan sokszor lehet hallani, hogy „a rendőröknek nincsen elegendő joguk”, a „törvények a bűnözőket védik” stb. éppen a rendőri szubkultúrának ez a sajátossága áll. Ez a hit valószínűleg annál erősebb, minél közelebb áll a rendőrségi modell a „bűnözés elleni háború”-hoz. A civilekhez, mint a rendőri igazgatás alanyaihoz való viszony nagyon erősen kötődik a társadalmi szerephez, mivel a modellek eltérő emberképeket képviselnek. Másrészt a társadalmi szerepek típusai más és más helyet adnak a rendőrségnek a társadalomban. Mindemellett a rendőrök és a civilek közötti viszonyban mindig fellelhetőek feszültségek. A rendőrök kettéosztják a társadalmat civilekre és rendőrökre, a civilvilág a lehetséges bűnelkövetők világa. A civilek részéről pedig azt jelenti, hogy a rendőr egy vele szemben álló hatalmat képvisel – amely soha nem azzal van elfoglalva, amivel éppen kellene. A kettéosztottságot tehát megerősítik a civilek is. Mindkét fél fenyegetve érzi magát a másiktól, de mivel a civilvilág körülveszi a rendőrséget mint szervezetet, a rendőrök ostromlott kisebbségnek érzik magukat. Ezt a jelenséget nevezi a szakirodalom „ostrommentalitás”-nak. (Vick: 111) Úgy érzik, minden irányból támadások érik őket, nem csak a lakosok értetlenek velük szemben, de a politikusok és jogászok sem értik, milyen problémákkal kell szembenéznie egy rendőrnek. A mindenütt feltételezett ellenséges erők ellen úgy próbálnak védekezni, hogy mindenkivel szemben bizalmatlanná válnak, általánosan elfogadott tétellé válik közöttük, hogy senkiben sem szabad megbízni. (Niederhoffer: 64) A civilekhez való viszony másik fontos eleme az előítélet. Minél inkább elszigetelt egymástól a civil- és a rendőrvilág, 245

A rendőrök viszonya a civilekhez

A rendőrök viszonya a rendőrséghez

Informális csoportok és szolidaritás

annál jellemzőbb mindkettőre a másikkal szembeni előítélet. A rendőrök előítéletei felerősödnek, ha a civilekkel csak problémás, csak konfliktushelyzetekben találkoznak. Ennek az lehet a következménye, hogy a társadalom egészét kaotikusnak képzelik el, amelyből hiányzik a fegyelem és a tekintély. (Vick: 113) A másik oldalon ilyenkor természetesen a rendet és a fegyelmet képviselő erő, a rendőr áll. Szélsőséges esetben odáig mehet ez, hogy a demokráciával szemben valamilyen tekintélyelvű uralmat tartanának helyesnek. (Pedig jól tudjuk, az ilyen jellegű hatalom a demokráciánál mindig sokkalta nagyobb mértékben kaotikus.) Az általános, civilekkel szembeni előítélet a legtöbb esetben néhány célcsoportra fókuszálódik. Ezek olyan kisebbségi csoportok, amelyekben a rendőrök koncentráltan látják megtestesülni a rendet fenyegető erőket. E csoportok, szerte a világon etnikai kisebbségek, feketék, ázsiaiak, cigányok stb. és a fiatalok szubkulturális csoportjai. Ha a rendőröknek a rendőrséghez való viszonyát vizsgáljuk, akkor több szempontot is figyelembe kell venni. Ezek a következők: A szervezeti (a társadalmi szerepben és a jogszabályokban megfogalmazott) célokhoz való viszony. A szervezeti viszonyokhoz (a hierarchia konkrét formális és informális alakjaihoz, a függőségi rendszerekhez), a szervezet formális és informális szabályaihoz, a szervezeti perspektívákhoz (a hivatali előrejutás és a karrier nélküli perspektívák, jövedelmek, a munkahely biztonsága stb.) és a szervezeti kultúrához (a hivatalos, a vezetők által uralt, szabályokban és informálisan is megmutatkozó, valamint a szubkultúrák rendszere) való viszonyulás. A szervezethez való viszony ezeknek egymásra hatásaiból alakul ki. A szervezethez való viszony ellentmondásos, mert az egyszerre jelent a rendőrök számára védelmet a külvilág támadásaival szemben és korlátozó, ellenőrző hatalmat. De nemcsak a szervezet védi a rendőröket, a rendőrök is a szervezetet, abban az esetben, ha támadás éri a civilvilág felől. (Hahn: 26) A szervezet vagy a kapitányság azonban túlzottan nagy egység, amely belülről több szempontból is tagolt. Általában véve működik ugyan az egészre vonatkozó szolidaritás, de közelebbről megnézve igazán csak kisebb csoportokra érvényes. Mint minden szervezet, a rendőrkapitányságok is személyes 246

kapcsolatokon alapuló informális csoportokból épülnek fel. Ezeken a csoportokon belül a szolidaritás, a bajtársiasság sokkal erősebb, mint a csoportok között. Ez biztosítja a többiek személyes támogatását a munka során, amely nélkül nem lehetséges ezt a foglalkozást végezni. A szolidaritás deviáns változata, amikor az informális csoportok a vezetők szervezetileg garantált ellenőrzési hatalmát csorbítják azzal, hogy megakadályozzák bizonyos információk eljutását a vezetőkhöz. Abban az esetben, ha súlyosabb szabályvagy törvénysértések eltitkolására irányul, az irodalom a „hallgatás törvényének” (code of silence) nevezi ezt. 8.2.2. A szubkultúra típusai a magyar rendőrségnél* Az olyan nagyméretű, sok embert, sokféle területen foglalkoztató szervezetek, mint a rendőrség változatos feltételeket kínálnak alkalmazottaik számára, ennek következtében többféle szubkultúra kialakulására adnak lehetőséget. Az empirikus vizsgálatok a magyar rendőrségnél is több szubkultúrát jeleztek. Ezek közül a négy legjellemzőbb tulajdonságát mutatjuk be ebben az alfejezetben. £

£

Az informális értékrenden alapuló szubkultúra. Középpontjában az emberi méltóság, a jog és az erkölcs tisztelete áll. Elutasítja a másoknak parancsolás lehetőségét. Ezekre az értékekre építi a munkatársakkal fenntartott jó kapcsolatot. Ebben a szubkultúrában igen fontos az önállóság és a szaktudás. A másik szubkultúra-típus a hivatali karrier köré épül. A magasabb rendfokozat megszerzése, a vezetővé válás a szaktudással együtt a legfőbb értékek itt. Fontos a parancsolás és a siker. Kevésbé fontos viszont a munkatársakkal fenntartott jó kapcsolat, az erkölcs, a jog és nem elsődleges a sok pénz sem.

*

A fejezet az 1999-ben Krémer Ferenc és Szakács Gábor által végzett, az RTF által támogatott kutatás adatainak felhasználásával készült. 247

£

£

A harmadik szubkultúra értékeinek középpontjában a siker és a pénz áll, és minden egyéb érték ezeknek rendelődik alá. Lényegtelen lesz számára a szaktudás, a tanulás, az egymás iránti tisztelet. A magasabb pozíció elnyerése fontos ugyan, de csak a siker szempontjából. A negyedik szubkultúra-típust talán „csendőrszemléletnek” nevezhetnénk. A két legfontosabb, ezt az egész szubkultúrát meghatározó érték a másoknak való parancsolás és az engedelmesség. Sem az emberi méltóság, sem a munkatársakkal fenntartott jó kapcsolat, de az erkölcs és a jog sem játszik szerepet, mindezek a tényezők teljesen alárendelődnek a parancsolás–engedelmeskedés értékpárnak.

8.3. A szubkultúra speciális esetei A szubkultúra deviáns következményei közül két olyat vizsgálunk meg a fejezet hátralévő részében, melyek társadalmi hatásai igen jelentősek. Mindkettő hatása negatív, ellentétes azzal, amit a társadalom demokratikus működésének biztosításához a rendőrségnek elő kell segítenie. Az egyik az erőszak öncélú használata, a másik pedig a korrupció. 8.3.1. Az erőszak és a brutalitás Az erőszak alkalmazása a rendőrség egyik eszköze a rend fenntartásában vagy a konfliktusok kezelésében. A rendőrség kezdeti időszakában ez az eszköz olyan nagy jelentőségű volt, hogy magát a rendőrséget is ennek segítségével határozták meg. A későbbiekben jelentősége egyre kisebb lett, de használata természetesen sohasem szűnik meg, alkalmazásának lehetősége fennmarad. A társadalmi szerep és a feladatok változásával egyre inkább speciális alakulatokat alakítanak ki az alkalmazására. A rendőrség és az erőszak viszonyát bonyolulttá teszi az, hogy annak ellenére, hogy a rendőrség maga is felhasználja 248

az erőszakot, egyik feladata a társadalmi erőszak szintjének csökkentése. Az alkalmazott erőszak szociológiailag attól a ponttól válik károssá a társadalomra, ahonnan kezdve nem csökkenti, hanem növeli annak valószínűségét, hogy az emberek a konfliktusok megoldási módjaként fogadják el az erőszakot. A határ természetesen nagyon nehezen jelölhető ki, általában elmondható, hogyha az alkalmazott erőszak nem válik önálló értékké és csupán a konfliktushelyzetek megoldásának végső eszköze marad, akkor nem növeli a társadalmi erőszak szintjét. Ha nem így történik, akkor a rendőrség a saját céljaival ellentétes folyamatokat erősít. A konfliktushelyzetek megoldásán túlmenő, felesleges erőszak, a brutalitás nem a társadalom vagy a rendőrség céljait, hanem csupán az egyes rendőr személyes hatalmának kinyilvánítását, megőrzését szolgálja. Ennek érdekében hagyják figyelmen kívül a rendőrök a túlzott erőszak egyéb hatásait. 55. tábla A brutalitással szembeni tolerancia a magyar rendőröknél* Vezetők Beosztottak % Toleráns 47,1 62,0 de nem jelentené 31,4 28,0 Intoleráns és jelentené 21,4 10,0 100 100 A kutatások azt mutatják, hogy a magyar rendőrök között nagymértékben elfogadott a brutalitás alkalmazása. (A kutatásban feltett kérdés egy autótolvajról szólt, aki elfutott a rendőrök elő, mikor utolérték és megbilincselték, akkor a földön fekvő embert ököllel néhányszor gyomron vágták.) A kérdésre adott válaszokból és abból, hajlandóak-e a vezetőknek azt jelenteni, kiszámítható volt a válaszadók toleranciája a brutalitással kapcsolatosan. (55. tábla) *

A táblázat adatai egy a magyar rendőrséget is magába foglaló nemzetközi vizsgálatból származnak. 249

8.3.2. A korrupcióról általában

Hatalmi pluralitás és konszenzus

A konszenzus formái

A korrupcióval kapcsolatosan hasonló tévhitek forognak közszájon, mint a prostitúció esetében. Sokan ezt is legalább annyira ősi és örök jelenségnek tartják, mint amazt. Egyik álláspont sem fedi a valóságot. A korrupció egyáltalán nem ősi jelenség, hiszen csak ott létezhet, ahol a társadalom egyenlő egyénekből áll és a közhatalom az egyenlő egyének közös hatalma, ezért a korrupció tulajdonképpen csak az újkori társadalmakban fordul elő. A modern társadalmakban a hatalom pluralitása, vagyis gazdasági, politikai, igazgatási, ideológiai-kulturális hatalmakra és magán valamint közhatalomra bomlása állandó kommunikációt tesz szükségessé a hatalom különböző formáinak birtokosai között. E nélkül a társadalomra a konfrontáció és állandó összeütközések lennének jellemzőek. A hatalmi formák közötti konszenzus elengedhetetlen a társadalom működéséhez és több szinten megy végbe. A konszenzus formális alakja a jogrend, amely változó, ám kötelező érvénnyel rögzíti a hatalmak közötti egyensúlyt és biztosítja azt, hogy egyik birtokosai se kerülhessenek tartósan olyan fölénybe, amely torzulásokat idézhetne elő a társadalomban. A jogrend egyúttal azt a formális keretet is nyújtja, amelyen belül az emberek megegyezhetnek egymással. A jogrend azonban, mint a társadalom valamennyi rendszere, inkonzisztens. Ennek következtében számos értelmezésre ad lehetőséget, ez éppúgy előnye, mint hátránya, rugalmas, ugyanakkor lehetőséget ad az egyensúly megbontására is. A konszenzus formális alakjai közé tartozik a politikai rend is, melyről a politológia tárgy keretében tanulnak, erről ezért itt nem szólunk. A konszenzus azonban csak csekély mértékben hozható létre a formális, személytelen rendszerek segítségével, ezeket mindig kiegészíti vagy éppen azok mögött egészen eltérő egyensúlyi helyzeteket alakít ki az informális konszenzus. Az informális konszenzus a személyes kapcsolatok szférájában megy végbe, alátámaszthatja és kiegészítheti a formális keretek között zajló megegyezéseket, de alkalmas arra is, hogy mó250

dosítsa azokat a feltételeket, melyeket a formális keretek megszabnak. Az informális folyamatok hatására aztán megváltoztathatják a jogszabályokat is és ezzel a formális keretek is átalakulhatnak. Ebből a szempontból az informális folyamatoknak nagy a jelentőségük, azt ellenőrzik, a formális rendszerek illeszkednek-e az emberek valóságos életéhez vagy sem. Ha nem, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy az informális kapcsolatokban át fogják lépni a formálisan megszabott határokat. Az informális konszenzusban rejlő másik lehetőség éppen ekkor bontakozik ki. Bizonyos feltételek esetén az informális kapcsolatok rendszerében kialakuló szabályok a társadalom egyes területein átvehetik az irányítást a formális rendszerektől. Ez természetesen nagyon szélsőséges esetben fordulhat csak elő. Az ebbe az irányba mutató tendencia azonban mindegyik modern társadalomban fellelhető. Összefoglaló néven ezt hívjuk korrupciónak. A formális és az informális konszenzusfolyamatokat érdekek, erkölcs és kultúra irányítják. Az érdek a haszon elérésére irányuló racionális kalkuláció. Az érdekek szerinti cselekvés a költségek és a haszon, az eszközök és a következmények végiggondolását feltételezi. A haszon, amire az érdekek irányulnak, sokféle lehet, valójában a társadalmi javak mindegyikének megszerzése, gyarapítása haszonként fogható fel. Az erkölcs az emberek együttműködésére vonatkozó hitek és attitűdök halmaza, melynek alapján az emberek az egy-egy szituációra vonatkozó helyes magatartást mérlegelhetik és megítélhetik mások magatartását. A kultúra sajátosságait már tárgyaltuk a 6. fejezetben. A korrupció, nagyon általánosan megfogalmazva a hatalomtípusok közötti egyensúly informális megteremtésének egyik módja akkor, amikor a formális rendszerek képtelenek az egyensúlyt létrehozni, vagy éppen ellenkezőleg, a hatalomtípusok közötti egyensúly felborításának módja akkor, amikor az bizonyos hatalomformák birtokosait törekvéseikben akadályozza. A korrupciónak a társadalmat leginkább érintő megjelenése a közhatalom és a magánhatalmak közötti konszenzuskeresésben alakul ki. A közhatalom intézményrendszere hivatott biztosítani, hogy a társadalmi cserefolyamatok (anyagi javak, kultúrák, hatalmak, társas kapcsolatok stb. cseréje) a tár251

Érdek, erkölcs, kultúra

Mi a korrupció?

sadalmi alapértékeknek megfelelően menjenek végbe. Ez azt jelenti, hogy a közhatalom ellenőrzi a társadalmi folyamatok legfontosabb csatornáit, és változtatni ezeken csak az által lehet, ha a közhatalmi intézményeket, illetve az ott dolgozókat befolyásolni tudják. A befolyásolásnak számos legális módja van, hiszen az rendkívül fontos a társadalom valamennyi tagja számára. A legális utakon végrehajtott változtatások azonban általános érvényűek, mindenki számára hozzáférhetőek, külön előnyöket és külön hasznot nem eredményeznek. A korrupció a közhatalom feletti befolyás megszerzésének az a módja, amely nem eredményez mindenkire érvényes változást. A korrupció csak a korrumpáló számára változtatja meg a cselekvés feltételeit, lehetővé téve számára, hogy kedve szerint alakítsa azokat. A korrumpáló többnyire, de nem feltétlenül, valamilyen magánhatalmat, leginkább annak általános formáját, pénzt kínál cserébe. A pénz azonban nem az egyetlen lehetséges ellentételezés, a hivatali karrier, a befolyásos posztok elnyerése, vagy egyéb szolgáltatások szintén képezhetik a csere alapját. A közhatalmat természetesen csak az ott alkalmazottakon keresztül lehet korrumpálni. A szervezet egésze is bevonható a korrupcióba, ha a felső vezetése anyagi vagy politikai stb. előnyökért hajlandó az alkuba belemenni. Ekkor a szervezet egészének működését a „megrendelő” igényei szerint alakítják, ahelyett, hogy a társadalmi alapértékeket és a jogszabályokat tartanák szem előtt. A haszon ilyenkor csak a vezetőké és nem a szervezet egészéé. Gyakoribb azonban, hogy csak azokon a pontokon korrumpálják a szervezetben dolgozókat, ahol a korrumpáló számára lényeges döntések születnek, ez olcsóbb és kevésbé is kockázatos. Amit a korrumpált alkalmazott nyer, az legtöbbször sokkal kevesebb, mint amit a korrumpáló szerez meg a maga számára. Megállapíthatjuk azonban, hogy a korrumpáltak a közhatalmat magánhatalommá alakítják át, és így magánhaszon megszerzésére használják. A korrupció széleskörű elterjedése a közhatalom meggyengülését, sőt megszűnését is jelentheti. Elterjedésének azonban az a legfontosabb feltétele, hogy a közhatalom hibásan kezelje a változó társadalmi folyamatokat. Minél nagyobb a kettő közötti távolság, annál inkább szükséges a hibák kijavítása, minél képtelenebb a közha252

talom az átalakulásra, minél merevebben ragaszkodik korábbi formáihoz, annál valószínűbb, hogy a korrupció rendszerré szilárdul. A korrupció tehát nem előidézője, csak haszonélvezője a közhatalom alkalmatlanságának. 8.3.3. Rendőri korrupció A rendőrség a közhatalom nélkülözhetetlen intézménye, egyike azoknak az intézményeknek, melyek napi kapcsolatban vannak a társadalmi eseményekkel. Ezért a rendőrség az elsők között érzékeli azokat a problémákat, melyek a közhatalom működésében mutatkoznak. A napi kapcsolatból, az eseményekben való részvételből következően a rendőrök igen széles skálán szembesülnek a korrupcióval. A rendőrség a korrupció szempontjából különösen érzékeny terület, mind a politikusok, mind a lakosság súlyosabban ítéli meg, mint más közszolgálatoknál dolgozók korrupcióját. Ahogyan a téma egyik kutatója fogalmazott, a korrupt rendőr olyan, mint a házakat felgyújtó tűzoltó, vagy a járványokat terjesztő orvos. (Goldstein: 190) Ennek oka az, hogy a rendőrség feladata annak ellenőrzése, hogy az események a társadalom értékrendjének és törvényeinek megfelelően mennek-e végbe. A korrupció a legtöbb esetben ellentétes ezzel. A nagyfokú érzékenység miatt régóta igyekeztek megtalálni a rendőri korrupció okát. Eleinte, a 19. század végétől kezdve egészen a hatvanas évekig, az az elképzelés uralkodott, hogy az okokat az egyes emberekben kell keresni. Eszerint vannak „rossz emberek”, akik hajlamosak a korrupcióra, és amikor ők bekerülnek a jó rendőrök közé, akkor, természetükből eredően korruptak lesznek és megrontják a többieket is. (Nem nehéz felismerni a rokonságot a társadalompatológia emberképe és ezen felfogás között.) Ezek a „rossz emberek” lehetnek egymagukban korruptak, elfogadva a megvesztegetést – ezt nevezik a szakirodalomban „rotten apples”-nek, rohadt almáknak (melyek az egész kosár almát megrohasztják). Ezt a típust leginkább egyenruhások között találhatjuk meg. Alkothatnak azonban kisebb csoportokat is, amit „rotten pockets”-nek, a korrupció kis szigeteinek 253

A korrupció korai magyarázatai

A korrupció minimális szintje

A korrupció felsőbb szintjei

nevez az irodalom. Az utóbbiak főleg a nyomozók, a civil ruhás rendőrök között találhatóak meg. (Sherman: 7-8.) A hatvanas évektől már egyre kevésbé keresték az egyes emberek személyiségében a korrupció okát, egyre inkább a jogra figyeltek és úgy gondolták, hogy a rosszul megalkotott jogszabályokban található meg a korrupció forrása. (Lásd ehhez: Szikinger, 1998) Ezzel párhuzamosan alakult ki a korrupció szociológiai értelmezése, amely több változót vesz figyelembe a magyarázatnál, de amelynek a középpontjában a hatalom jogosulatlan felhasználása áll. A korrupció minimális szintjét az átható, szervezetlen korrupció szintje követi. Akkor beszélünk erről, ha egy kapitányságon a rendőrök többsége korrupt, de azt nem együttműködve, hanem egymástól függetlenül teszik. Ebben az esetben a korrupció még szervezetlen. A legsúlyosabb korrupció akkor alakul ki, amikor a közhatalom minden területét, az államapparátust, az igazságszolgáltatást, a médiát is hatalmába keríti. A korrupció ekkor már hierarchikusan szervezett, mindent átható jellegű. (Sherman: 9-11) 8.3.2.2. Korrupció a magyar rendőrségnél*

A korrupció gyakorisága

A korrupció az egyik legnehezebben mérhető társadalmi jelenség, ennek következtében minden adat, amit megszerezhetünk róla, csak becslés lehet. Ezt előre kellett bocsátanunk, mielőtt a magyar rendőrök között a korrupcióról végzett kutatások eredményei közül bemutatunk néhányat. Először vizsgáljuk meg, milyen gyakorisággal fordul elő a korrupció. Tulajdonképpen az ilyen általánosan feltett kérdésre csak akkor lehetne válaszolni, ha a korrupció egyféle lenne. Ennek azonban az ellenkezője igaz, a korrupciónak szá-

*

A fejezet és az 55. tábla adatai az RTF által támogatott, 1999-ben végzett kutatásból származnak, melyet Krémer Ferenc és Szakács Gábor készítettek. 254

mos alakja van és azok is állandóan változnak. Az egyes formák pedig nagyon is eltérő sűrűséggel fordulnak elő. Ezért típusokat kell felállítanunk, hogy legalább megközelítőleg válaszolni lehessen a feltett kérdésre. Az egyszerűbb áttekinthetőség érdekében mindössze négy típust vizsgálunk meg. Az elsőbe az anyagi haszon érdekében elkövetett korrupció tartozik. Az 56. táblán látszik, hogy a válaszadó rendőröknek a társaikról kialakított véleménye szerint csak húsz százalék az esélye annak, hogy ne forduljon elő, hogy alkalomadtán a rendőr elfogadja a felkínált anyagi előnyöket. A legvalószínűbb az, mint a többi típusnál is látható lesz, hogy véletlenszerű, eseti az előfordulás – ezt jelzi a „néha előfordul” válaszok aránya.

Anyagi előny elfogadása

56. tábla Anyagi előnyt elfogad, elvár valamilyen szolgáltatásáért a rendőr % Soha nem fordul elő 20,2 Néha előfordul 65,3 Gyakran előfordul 14,5 100 Az anyagi előnyök elfogadásához áll közel az, amikor a rendőr munkájából adódó lehetőségét kihasználva (tulajdonképpen hatalmával visszaélve) egy bűntett, pl. egy betörés helyszínéről, esetleg nyitva talált üzletekből ellop valamilyen értékesebb tárgyat, és azt a betörés során elvitt értékek között tünteti fel. A korrupciónak ez a súlyos formája szerencsére sokkal kisebb valószínűséggel fordul elő (57. tábla), de valószínűsége még így is meghaladja az ötven százalékot, ami rendkívül magas.

255

A hatalom adta helyzet lopásra való felhasználása

57. tábla A rendőri hatalom felhasználása lopásra % Soha nem fordul elő 47,7 Néha előfordul 47,5 Gyakran előfordul 4,8 100 Bizonyítékok manipulálása

A harmadik csoport, amit szemügyre veszünk, a bizonyítékok manipulálása valakinek az érdekében. Mivel itt többféle haszonélvezőt is feltételezhetünk, fontos információt nyújt, hogy kiknek az érdekében fordulhat elő gyakrabban. Az adatok (58. tábla) azt mutatják, hogy a rokonok és a munkatársak mindenki mással szemben előnyt élveznek. A személyes ismeretség, a személyes kapcsolat sokkal valószínűbbé teszi ennek a típusnak az előfordulását. Ami azt jelenti, a rendőrök kevésbé utasítják el a hozzájuk közel állók kéréseit, mint a tisztán üzleti alapon álló megkereséseket. 58. tábla Bizonyítékok manipulálása valakinek az érdekében Rokon Munkatárs Megbízó érdekében Soha nem fordul elő 36,3 37,7 52,6 Néha előfordul 55,1 55,8 42,9 Gyakran előfordul 8,6 6,5 4,5 100 100 100

Törvénytelen eszközök alkalmazása

A negyedik csoportba azokat az eseteket soroltuk, amikor a rendőrök törvénytelen eszközöket alkalmaznak azért, hogy a saját helyzetüket megőrizzék vagy javítsák a rendőrségen belül. Ebbe a típusba is igen sokféle korrupció tartozik, hiszen a törvénytelen eszközök alkalmazása történhet indirekt kényszer hatására, de történhet személyes ambíciók miatt is. Az adatok azt mutatják, hogy a szervezet működéséből eredő közvetett kényszerek következtében fordulhat elő a legna256

gyobb valószínűséggel törvénytelen eszközök alkalmazása. A gyakori előfordulás valószínűsége a statisztikai teljesítménykényszer esetén a legnagyobb, de megközelíti ezt a karrier miatt elkövetett törvénytelenségek aránya is. Az esetenkénti előfordulások aránya (lásd 59. tábla: „néha”) azonban a többiek által támasztott követelményeknél a legmagasabb. 59. tábla Törvénytelen eszközök alkalmazása

Soha nem fordul elő Néha előfordul Gyakran előfordul

A kollektíva által A statisztikai Az egyéni karrier támasztott teljesítményelképzeléseknek követelményeknek kényszernek megfelelés érdekében 31,5 24,7 22,5 60,1 53,9 58,1 8,4 21,4 19,4 100 100 100

A korrupció elterjedtsége és hatása szempontjából fontos, hogy milyen szintre fejlődött a szervezeten belül. A rendőrök többsége úgy vélte a vizsgálat során, hogy az egyéni, legfeljebb a kis csoportokban elkövetett korrupció jellemző, de sokan voltak azok is, akik szerint bizonyos szervezeti egységeknél szervezetten követik el. A 60. tábla adatai azt mutatják, hogy a korrupció különböző szinteken, magányos és szervezett módokon egyaránt elterjedt a magyar rendőrségnél.

A korrupció elkövetésének módja

60. tábla Hogyan követik el a korrupciót? Egyedül Nem igaz Bizonytalan a válaszban Igaz

29,5 33,9 36,7 100

Kis csoportokban követik el 40,6 35,3 24,1 100

Szervezetten 56,4 22,9 20,7 100

257

Mit lehet tenni a korrupcióval?

Az elterjedtség miatt igen fontos, miként vélekednek a rendőrök arról, mit kell vagy lehet tenni a korrupcióval. A 61. tábla mutatja, hogy a rendőrök háromnegyed része határozottan elutasítja a korrupciót. Van azonban 8-10 százalék, akik szerint igénybe vehető, vagy legalább is nem kell vele semmit tenni. Összevetve ezeket az adatokat az 56-59. táblákkal, nagy eltérést találunk a korrupció előfordulása és elfogadottsága között. Ezt többféleképpen magyarázhatjuk: lehetséges, hogy az összes korrupciót a rendőrök bizonytalan és toleráns egynegyede követi el, de lehetséges az is, hogy a rendőrök közül többen másként viselkednek, mint ahogyan állást foglalnak. 61. tábla Mit lehet tenni a korrupcióval? El kell ítélni Nem ért egyet Bizonytalan Egyetért

258

9,6 14,2 76,3 100

Igénybe lehet venni % 78,0 13,6 8,4 100

Semmit 75,2 14,6 10,2 100

Fogalmak: társadalmi kontroll internalizáció szankció társadalmi szerep „bűnözés elleni háború” modell

„rendfenntartás” modell „szolgáltatás” modell rendőri szubkultúra brutalitás korrupció

Ellenőrző kérdések: £ £ £ £ £ £ £ £

Mi a társadalmi kontroll feladata és milyen formái vannak? (8.) Milyen tényezők hatására alakul ki a rendőrség társadalmi szerepe? (8.1.) Milyen sajátosságai vannak a rendőrség társadalmi szerepe három formájának? (8.1.1.–8.1.3.) Mi a rendőrségi reform és miért kell folytonosnak lennie? (8.1.4.) Milyen tényezők és hogyan befolyásolják a rendőri tevékenység társadalmi hatását? (8.2.) Mi jellemzi a rendőri szubkultúrát? (8.2.1.) Milyen társadalmi hatások alakítják ki a korrupciót? (8.3.2.) Melyek a rendőri korrupció fő sajátosságai? (8.3.2.1. és 8.3.2.2.)

Ajánlott irodalom: SZIKINGER ISTVÁN: Rendőrség a demokratikus jogállamban, Sík, 1998, FINSZTER GÉZA: Rendőrségek a XXI. században, Belügyi Szemle, 2000/1.

259

KRÉMER FERENC–MOLNÁR EMILIA: Modernizálható-e a magyar rendőrség? – A rendőrök véleménye, Magyar Rendészet, 2000/3-4. KRÉMER FERENC: A rendőri szubkultúra és a korrupció néhány problémája, Belügyi Szemle, 1998/10. KRÉMER FERENC: A romlás mértéke – összehasonlító vizsgálat a korrupció témakörében, Belügyi Szemle, 2000/2.

260

Idézett irodalom ALLPORT, GORDON W. 1999, Az előítélet, Osiris, Budapest, AMBRUS PÉTER, 2000, A Dzsumbuj. Egy telep élete, LAZI, Szeged, ANDORKA RUDOLF és mások (szerk.) 1986, Társadalmi beilleszkedési zavarok, Kossuth, ANDORKA RUDOLF, 1990, A rétegződéselmélet haszna a mai magyar társadalom kutatásában, In: Andorka – Hradil – Peschar szerk.: Társadalmi rétegződés, Aula K. ANDORKA RUDOLF, 1997, Bevezetés a szociológiába, Osiris, Budapest, ANGELUSZ RÓBERT–TARDOS RÓBERT, 1991, Hálózatok, stílusok, struktúrák, ELTE Szociológiai Intézet, Budapest, ARIÉS, PHILIPPE, 1987, Germek, család, halál, Gondolat, Budapest, BANKS, JAMES A. 1992, Curriculum Guidelines for Multicultural Education, In: Social Education, Sept. BAUSINGER, HERMAN, 1995, Népi kultúra a technika korszakában, Osiris, Budapest, BECKER, HOWARD S. 1974, A kívülállók. Tanulmányok a deviancia szociológiai problémaköréből, In: A deviáns viselkedés szociológiája, Gondolat, Budapest, BILTON, TONY–BONETT, KEVIN–STANWORTH, MICHELLE–SHEARD, KEN– WEBSTER, ANDREW, 1987, Introductory Sociology, Macmillan, BITTNER, EGON, 1970, The Function of the Police in Modern Society. A Review of Background Factors, Current Practices, and Possible Role Models, Oelgeschlager, Gunn and hain Publisher Inc. BITTNER, EGON, 1967, The Police on Skid-Row: a Study of Peace Keeping, In: G. Salaman & K. Thompson (ed.) People and Organizations, Longman, BODIN, JEAN, 1987, Az államról. Válogatás, Gondolat, Budapest, BOH, KATJA, 1990, European Family Life Patterns – A Reappraisal, In: Changing Patterns of European Family Life. A Comparative Analysis of 14 European Countries, Ed. by K. Boh, M. Bak, C, Clason, M. Pankratova, J. Qvortrup, G. B. Sgritta and K. Waerness, Routledge, London and New York, BOURDIEU, PIERRE, 2000, Férfiuralom, Napvilág, Budapest, BOURDIEU, PIERRE, 2002, A gyakorlati észjárás. A társadalmi cselekvés elméletéről, Napvilág, Budapest, CROMPTON, ROSEMARY, 1993, Class and Stratification. An Introduction to Current Debatets, Polity Press, Cambridge, CSANÁDI GÁBOR–LADÁNYI JÁNOS, 1992, Budapest térbeli-társadalmi szerkezetének változásai, Akadémiai, Budapest, CSÉFALVAY ZOLTÁN, 1994, A modern társadalomföldrajz kézikönyve, IKVA Könyvkiadó Kft., Budapest, 261

CSEPELI GYÖRGY, 1997, Szociálpszichológia, Osiris, Budapest, CSERES JUDIT, 1997, Életmód, családi nevelés. Adalékok a hazai újszülöttgyilkosságokhoz, Társadalmi Szemle, 3. sz. CSERESNYÉS FERENC, 1999, Migrációs tendenciák Magyarországon az 1990-es években, Belügyi Szemle, 1. sz. DAHLSTRÖM, EDMUND, 1990, Theories and Ideologies of Family Functions, Gender Relations and Human Reproductions, In: Changing Patterns of European Family Life. A Comparative Analysis of 14 European Countries, Ed. by K. Boh, M. Bak, C, Clason, M. Pankratova, J. Qvortrup, G. B. Sgritta and K. Waerness, Routledge, London and New York, DAHRENDORF, RALPH, 1994, A modern társadalmi konfliktus, Gondolat, Budapest, DAVIES, WAYNE K.D. – HERBERT, DAVID T. 1993, Communities within Cities, an Urban Social Geography, Belhaven Press, London, DAVIS, KINGSLEY, 1961, A prostitúció, In: Rácz József (szerk.) Szabálykövet(el)ők és bajkeverők. Devianciák. Bevezetés a devianciák szociológiájába, 2001, Új Mandátum, Budapest, DAVIS, KINGSLEY–MOORE, WILBERT E. 1945, A rétegződés néhány elve, In: Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei, 1997, Új Mandátum, Budapest, DURKHEIM, ÉMILE, 1978, A társadalmi tények magyarázatához, Közgazdasági és Jogi K. Budapest, DURKHEIM, ÉMILE, 1982, Az öngyilkosság. Szociológiai tanulmány, Közgazdasági és Jogi, Budapest, DURKHEIM, ÉMILE, 2001, A társadalmi munkamegosztásról, Osiris, Budapest, ERIKSON, ROBERT–GOLDTHORP, JOHN H. 1990, A kutatás elméleti alapja, adatai és stratégiája, In: Andorka–Hradil–Peschar szerk.: Társadalmi rétegződés, Aula K., é.n. ESZENYI MIKLÓS, Homoszexualitással kapcsolatos bűncselekmények, homoszexuális prostitúció, In: Belügyi Szemle, 2000/4-5. sz. FORRAI JUDIT, 2000, Prostituáltak, emberkereskedelem, In: Belügyi Szemle, 2000/3 Különszám, FOUCAULT, MICHEL, 1996, A szexualitás története I, Atlantisz, FOX, RICHARD G. 1977, Urban Anthropology. Cities in Their Cultural Settings, Prentice-Hall, New Jersey, FRIEDMANN, ROBERT R. 1992, Community Policing. Comparative Perspectives and Prospects, St. Martin’s Press, New York, FULLER, RICHARD C.–MYERS, RICHARD R. 1941, The Natural History of a Social Problem, In: Rubington–Weinberg (ed.): The Study of Social Problems, Oxford University Press, 1995, New York/Oxford, GANZEBOOM, HARRY G.B.–TREIMAN, DONALD J.–ULTE, WOUT C. 1998, Összehasonlító intergenerációs rétegződésvizsgálat – három generáció és azon túl, In: Róbert Péter szerk. Társadalmi mobilitás: hagyományos és új megközelítések, Új Mandátum, Budapest, 262

GIDDENS, ANTHONY, 1995, Szociológia, Osiris, Budapest, GOLDSCHEIDER, FRANCES K.–WAITE, LINDA J. 1991, New Families, no Families? Transformation of the American Home, A RAND Study, University of California Press, Berkeley, Los Angeles, Oxford, GOLDSMITH, WILLIAM W.–BLAKELY, EDWARD J. 1992, Separate Societies. Poverty and Inequality in U.S. Cities, Temple University Press, Philadelphia, GOLDSTEIN, HERMAN, 1977, Policing Free Society, Ballinger Pub. C. Cambridge, Massachusetts, HAEBERLE, ERWIN J. „Pornográfia” Múlt, jelen, jövő, In: Szenvedélybetegségek, VII. évf. 3. sz. HAHN, HARLAN, 1971, A Profile of Urban Police, In: Police Community. Dimensions of an Occupational Subcultures, Ed.: J. Goldsmith and S. S. Goldsmith, Palisades Pub. Pacific Palisades, California, HANÁK PÉTER, 1988, Polgárosodás és urbanizáció. Bécs és Budapest városfejlődése a 19. században, In: A kert és a műhely, Gondolat, Budapest, HELVIE, CARL O.–KUNSTMANN, WILFRIED, 1999, Homelessness in the United States, Europe, and Russia, Bergin & Garvey, Westport, London, HIEKEL, ALEXANDRA–ENDRES, JOHANN, 1997, Nőkkel szembeni szexuális visszaélések, In: Belügyi Szemle, 2000/4-5. sz. HRADIL, STEFAN, 1992, Régi fogalmak és új struktúrák. Miliő-, szubkultúra- és életstílus-kutatás a 80-as években, In: Társadalmi rétegződés, Szerk.: Andorka R.–St. Hradil–Jules L. Peschar, AULA K. HRADIL, STEFAN, 1993, Die Erlebnisgesellschaft. Kultursoziologie der Gegenwart, Campus Verlag, Frankfurt, New York, HRADIL, STEFAN, 1995, Die „Single-Gesellschaft”, C.H. Beck’sche Verlagsbuchhandlung, München, HRADIL, STEFAN, 1999, Soziale Ungleichheit, Leske + Budrich, Opladen, HUNTER, IAN–SAUNDERS, DAVID–WILLIAMSON, DUGALD, 1993, A pornográfia területe, In: A szex. Szociológia és társadalomtörténet. Szöveggyűjtemény 2. Szerk. Tóth László, Új Mandátum, 1998, Budapest, IMHOF, ARTHUR E. 1994, Von der schlechten alten Zwangsgemeinschaft zum guten neuen Single? Ein Statement in sieben Punkten, In: Gerd Grözinger (Hrsg.) Das Single. Gesellschaftliche Folgen eines Trends, Leske +Budrich, Opladen, JANUS, SAMUEL S.–JANUS, CYNTHIA L., 1993, Férfiak és nők: beszámoló a különbségekről, In: A szex. Szociológia és társadalomtörténet. Szöveggyűjtemény1. Szerk. Tóth László, Új Mandátum, 1996, Budapest, JARY, DAVID–JARY, JULIA, 1991, Dictionary of Sociology, HarperCollins Publishers, KAPITÁNY ÁGNES–KAPITÁNY GÁBOR, 2000, Beszélő házak. Lakásaink szimbolikája. Magyarország, 1990-es évek, Kossuth,

263

KARRAS, RUTH MAZO, 1996, A szex, a pénz és a szajha, In: Léderer Pál (szerk.), 1999, A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet, Új Mandárum, 1999, Budapest, KECSKES, ROBERT, 1997, Sozialräumlicher Wandel in westdeutschen Großstädten. Ursachen, Feolgen, Maßnahmen, In: Jürgen Friedrichs (Hrsg.): Die Städte in der 90er Jahren. Demographische, ökonomische und soziale Entwicklungen, Westdeutscher Verlag, KEREZSI KLÁRA, 1995, A védtelen gyermek (erőszak és elhanyagolás a családban), Közgazdasági és Jogi, Budapest, KERTZER, DAVID I. 1995, Urbanizáció és együttélés, In: Gyáni Gábor (szerk.): A modern város történeti dilemmái, Csokonai, Debrecen, KNAUS, K.–REITER, G.–KARTUSCH, A. 2000, Nőkereskedelem és prostitúcióra kényszerítés Európában, In: Belügyi Szemle, 2000/3 Különszám, KOLOSI TAMÁS – SÁGI MATILD, 1998, Hullámzó háztartások, In: Társadalmi riport 1998, TÁRKI, KOLOSI TAMÁS, 2000, A terhes babapiskóta. A rendszerváltás társadalomszerkezete, Osiris, Budapest, KRÉMER FERENC–MOLNÁR EMILIA, 2000, Modernizálható-e a magyar rendőrség? A rendőrök véleménye, Magyar Rendészet, 2000, 3-4. sz. LEACH, EDMUND, 1996, Szociálantropológia, Osiris, Budapest, LÉDERER PÁL (szerk.), 1999, A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet, Új Mandárum, Budapest, LENSKI, GERHARD E. 1997, A hatalom és privilégium, In: Angelusz Róbert szerk.: A társadalmi rétegződés komponensei, Új Mandátum, Budapest, LICHTENBERGER, ELISABETH–CSÉFALVAY ZOLTÁN–PAAL, MICHAELA, 1995, Várospusztulás és felújítás Budapesten, Az átmenet trendjei 2. LOPREATO, JOSEPH–HAZELRIGG, LAWRENCE E. 1998, A státusváltás attitűdbeli következményei, In: Róbert Péter szerk. Társadalmi mobilitás: hagyományos és új megközelítések, Új Mandátum, Budapest, LOSONCZI ÁGNES, 1977, Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben, Gondolat, Budapest, MANIS, JEROME G. 1976, Analyzing Social Problems, Praeger Publishers, New York, MARSDEN, P. V. 1991, Homogenitás a bizalmas kapcsolatokban, In: Angelusz Róbert–Tardos Róbert (szerk.): Társadalmak rejtett hálózata, Magyar Közvéleménykutató Intézet, Budapest, MCLAREN, PETER, 1994, White Terror and Oppositional Agency: Towards a Critical Multiculturalism, In: David Theo Goldberg (ed.): Multiculturalism, a Critical Reader, Blackwell, Oxford UK &Cambridge USA, MERTON, ROBERT K. 1980, Társadalomelmélet és társadalmi struktúra, Gondolat, Budapest, MICHEL, ANDRÉE, 1990, The Impact of Marriage and Children on the Division of gender Role, In: Changing Patterns of European Family Life. A Comparative Analysis of 14 European Countries, Ed. by K. Boh, M. Bak, C, 264

Clason, M. Pankratova, J. Qvortrup, G. B. Sgritta and K. Waerness, Routledge, London and New York, MORVAI KRISZTINA, 1998, Terror a családban. A feleségbántalmazás és a jog, Kossuth, MUSIL, JIŘI, 1974, Lakásszociológia, Kossuth, A NYUGDÍJASOK HELYZETE MAGYARORSZÁGON 1996-1997, KSH, Budapest, 1997, NIEDERHOFFER, ARTHUR, 1969, Behind the Shield, Anchor Books, New York, NOVAK, MANFRED, 1994, Hooligans und Skinheads, Österreichische Verlagsgesellschaft, Wien, O’BYRNE, MICHAEL, 1981, The Role of the Police, In: Modern Policing, Ed.: D. W. Pope and N. L. Weiner, Croom Helm, London, OPASCHOWSKI, HORST W. 1994, Singles: Die Hätschelkinder der Konsumgesellschaft, In: Gerd Grözinger (Hrsg.) Das Single. Gesellschaftliche Folgen eines Trends, Leske +Budrich, Opladen, PARSONS, TALCOTT, 1967, Sociological Theory and Modern Society, The Free Press, New York, London, PARSONS, TALCOTT, 1991, The Social System, Routledge Sociology Classics, PATAKI FERENC, 1994, A deviáns jelenségek értelmezésének és kezelésének kulcskérdései, In: Münich I. – Moksony F. (szerk.): Devianciák Magyarországon, Közélet K. POHL, KATHARINA, 1994, Singles im Alltag. Socio-demografische Aspekte der Lebenssituation Alleinstehender, In: Gerd Grözinger (Hrsg.) Das Single. Gesellschaftliche Folgen eines Trends, Leske – Budrich, Opladen, POLCZ ALAINE, 1996, A rend és a rendetlenség, Pont K. PARK, ROBERT E.–BURGESS E.W.–MCKENZIE R.D., 1967, The City, The University of Chicago Press, RAPOPORT, RHONA, 1990, Ideologies about Family Forms: Towards Diversity, In: Changing Patterns of European Family Life. A Comparative Analysis of 14 European Countries, Ed. by K. Boh, M. Bak, C, Clason, M. Pankratova, J. Qvortrup, G. B. Sgritta and K. Waerness, Routledge, London and New York, RAVITCH, DIANE, 1990, Multiculturalism. E plulribus plures, In: American Scolar, Summer, RAWLS, JOHN, 1997, Az igazságosság elmélete, Osiris, Budapest, RECHNITZER JÁNOS, 1993, Innovációs pontok és zónák, változási irányok a térszerkezetben, In: Enyedi György (szerk.): Társadalmi-területi egyenlőtlenségek Magyarországon, KJK, Budapest, ROBERG, R. ROY–KUYKENDALL, JACK, Ed.: 1990, Police Organization and Management. Behavior, Theory, and Processes, Brooks/Cole Pub. Pacific Grove, California, S. NAGY KATALIN, 1984, Lakáskultúránk két alapmodellje: a paraszti és a polgári lakberendezési mód, In: Életmód: modellek és minták, Szerk. Hoppál Mihály és Szecskő Tamás, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, S. NAGY KATALIN, 1987, Lakberendezési szokások, Magvető, Budapest, 265

SHERMAN, LAWRENCE W. 1974, Introduction: Toward a Sociological Theory of Police Corruption, In: Police Corruption. A Sociological Perspective, Anchor Press, New York, SHORT, JAMES F. – RIVERA, RAMON – TENNYSON, RAY A. 1969, Perceived Opportunities, Gang Membership, and Delinquency, In: D.R. Cressey & D.A. Ward (ed.) Delinquency, Crime, and social Process, Harper & Row, New York, SOMLAI PÉTER, 1997, Szocializáció. A kulturális átörökítés és a társadalmi beilleszkedés folyamata, Corvina, SMITH, SAMUEL, 1911, Social Pathology, The Mcmillan Company, SPÉDER ZSOLT, 2002, A szegénység változó arcai. Tények és értelmezések, Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó, Budapest, SZELÉNYI IVÁN, 1990, Városi társadalmi egyenlőtlenségek (tanulmányok), Akadémiai, Budapest, SZELÉNYI IVÁN – NEMES FERENC, 1967, A lakóhely mint közösség, Akadémiai, Budapest, SZIKINGER ISTVÁN, 1998, A rendőri korrupció jogforrásai, Belügyi Szemle, 10. sz. SZIKINGER ISTVÁN, 1998, Rendőrség a demokratikus jogállamban, Sík K. SZILÁGYI VILMOS, 1983, Szexuális kultúránkról, Lapkiadó Vállalat, THIO, ALEX, 1978, Egy egységes devianciaelmélet felé, In: Rácz József (szerk.): Szabálykövet(el)ők és bajkeverők. Devianciák. Bevezetés a devianciák szociológiájába, Új Mandátum, 2001, Budapest, THUN ÉVA, 2000, A szexuális zaklatás mint társadalmi jelenség, In: Belügyi Szemle, 4-5. sz. TOMKA BÉLA, 2000, Családfejlődés a 20. századi Magyarországon és NyugatEurópában, Osiris, Budapest, TÓTH LÁSZLÓ, 1994, A modernkori homoszexualitás néhány kérdése, In: A homoszexualitásról, Az ELTE Szociológiai Intézet Szociálpolitikai Tanszéke, a Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület és a T-Twins Kiadó könyvsorozata, Szerk. Tóth László, TÓTH LÁSZLÓ, 1996, Bevezetés, In: A szex. Szociológia és társadalomtörténet. Szöveggyűjtemény 1. Szerk. Tóth László, Új Mandátum, 1996, Budapest, TÓTH LÁSZLÓ, 1998, A szexuális gyakorlat alakulása Magyarországon 1991-ben és 1996-ban. Empirikus elemzés, In: A szex. Szociológia és társadalomtörténet. Szöveggyűjtemény 2. Szerk. Tóth László, Új Mandátum, 1998, Budapest, TÓTH O. 1994, A házassággal, a válással és az együttéléssel kapcsolatos attitűdök, INFO-Társadalomtudomány, Vol. 30. UTASI ÁGNES, 1989, Családok és életstílusok, MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete, Műhelytanulmányok, Budapest, UTASI ÁGNES, 2000, Középosztály kapcsolatok, Új Mandátum, Budapest,

266

VICK, COLIN J. 1981, Explaning Police Pessimism, In: Modern Policing, D. W. Pope and N. L. Weiner, Croom Helm, London, VUKOVICH GYÖRGY–HARCSA ISTVÁN, 1998, A magyar társadalom a jelzőszámok tükrében, In: Társadalmi riport 1998, TÁRKI, WACQUANT, LOÏC, 2001, A nyomor börtönei. A „zéró tolerancia” világméretű terjedése, Helikon, WEBER, MAX, 1987, 1992, 1995, 1996, 1999, Gazdaság és társadalom, Közgazdasági és Jogi, Budapest, WEEKS, JEFFREY, 1991, „A természetnek ehhez semmi köze”: a szexológia szerepe, In: A szex. Szociológia és társadalomtörténet. Szöveggyűjtemény1. Szerk. Tóth László, Új Mandátum, 1996, Budapest, WEEKS, JEFFREY, 1989, Diskurzus, vágy és szexuális deviancia: problémák a homoszexualitás történetében, In: A szex. Szociológia és társadalomtörténet. Szöveggyűjtemény 2. Szerk. Tóth László, Új Mandátum, 1998, Budapest, WERTHMAN, CARL–PILIAVIN, IRVING, 1967, Gang Members and the Police, In: David J. Bordua (ed.): The Police. Six Sociological Essays, John Wiley & Sons, Inc. New York, London, Sydney, WHYTE, WILLIAM FOOTE, 1999, Utcasarki társadalom. Egy olasz szegénynegyed társadalomszerkezete, Új Mandátum, Budapest,

267