Szívből jövő hálával ajánlom ezt a könyvet csodálatos kiadómnak, Louise Burke-nek

Kresley Cole Halhatatlanok alkonyat után sorozat 8. A sötétség démona Ulpius- ház Könyvkiadó Budapest, 2013 A fordítás alapjául szolgáló mű: Kresley Colé: Démon from theDark A szerzőtől az Ulpius- ház Könyvkiadónál megjelent: Vámpíréhség Vámpírszerető Vámpírharc Vámpírvér Vámpírzóna A Démonkirály csókja A gyönyör Sötét Hercege Szeress, ha mersz! Szeress, ha akarsz! Szeress, ha tudsz! Copyright © 2010 by Kresley Colé All rights reserved Hungárián translation © Medgyesi Csilla, 2013 © Ulpius- ház Könyvkiadó, 2013 ISBN 978 9632548401

Szívből jövő hálával ajánlom ezt a könyvet csodálatos kiadómnak, Louise Burke-nek.

„Férfimentes diétán vagyok. Miért izgatnám magam miattuk? A jók már úgyis foglaltak, vagy érthetetlen módon egy csöppet sem érdekli őket egy szeszélyes, vad nőszemély, aki állandóan összetűzésbe keveredik a törvénnyel.” Carrow Graie, avagy Elvetemült Carrow, a boszorkányok kufára, a szerelmi bűbáj mestere „Az ellenségeim rettenthetetlennek tartanak. Ez nem hízelgő. Csak azok a férfiak nem félnek semmitől, akiknek nincs mit veszíteniük. „ Malkom Slaine, a trothan felkelés vezetője A Szövetség élő könyvéből A SZÖVETSÉG

„és minden halhatatlan teremtmény egyetlen formációban egyesüljön, ugyanabban a dimenzióban, ám mégis rejtve az emberiség elől” - A legtöbben halhatatlanok, és képesek felgyógyulni sérüléseikből. Az erősebb rendek tagjait csak misztikus tűzzel vagy lefejezéssel lehet meggyilkolni. - Erős érzelmi hatás esetén a szemük a rendjük jellemző színét veszi fel. A BOSZORKÁNYOK HÁZA - A bűbáj halhatatlan birtokosai, a fehér és fekete mágiagyakorló. - Misztikus kalmárnép, akik áruba bocsátják varázserejüket. - Öt kasztba sorolhatók: a harcosok, a gyógyítók, az igézők, a szellemidézők és a látók kasztjába. - Hőn Áhított Mariketa a vezetőjük. A REND - A halhatatlanok ellensége. A Rend fogságába került halhatatlanok soha nem térnek vissza.. - Nemzetközi halálbrigád, amelyet azért hoztak létre, hogy tanulmányozza – és kiirtsa - a halhatatlanokat. - Létezését korábban városi legendának tartották. SCARBA - Irtóztató lények, akik nem megszülettek, hanem létrejöttek, természetellenes erővel és éhséggel bírnak.. - Olyan démonok, akiket vámpírvér fertőzött meg. Mindkét faj jellegzetességeit magukon viselik. - Korábban csupán legendának tekintették a létezésüket, a Szövetség minden tagja irtózik tőlük. - Ők a legerősebbek valamennyi érző halhatatlan lény között. - Csak vámonként emlegetik őket. A VÁMPÍROK - Két harcoló közösség tartozik ide, a Horda és a Megtagadók. - Minden vámpír az aráját, örök hitvesét keresi, és élőhalottként bolyong, amíg meg nem találja. - Az ara életre kelti a testüket, megindítja a légzésüket és a szívdobogásukat. Ezt a folyamatot nevezzük vérömlesztésnek. - A Bukottak olyan vámpírok, akik egyszer már gyilkoltak úgy, hogy halálra itták áldozatukat. Különös ismertetőjegyük a vörös szem. AZ ÖRÖKÖSÖDÉS „És eljön majd az idő, amikor a Szövetségminden egyes halhatatlan tagja, kezdve a valkűröktől, a vámpíroktól, a vérfarkasoktól és a démonoktól egészen a fantomokig alakváltókig, tündérekig és szirénekig... harcolni fog, hogy elpusztítsa a másikat” - A halhatatlanok folyvást növekvő népességének misztikus kiegyensúlyozó rendszere. - A háború ötszáz évente tör ki. Vagy épp ebben a percben...

1. fejezet

Oblivion, a démonok dimenziója, Ash városa a Holtak uralmának 192. éve

- A halálunkba indulunk - vagy ennél is rosszabb sors vár ránk? Malkom Slaine ránézett legjobb barátjára, Igazságos Kallen hercegre, és azt kívánta, bárcsak lenne olyan válasz a kérdésre, amely enyhítené a Kallen tekintetéből sugárzó félelmet. Ahogy a vámpírőrök végigtaszigálták őket a folyosókon az erőd belsejébe, Malkomban egyre erősödött a gyanú, hogy mire az éjszakának vége lesz, már áhítani fogják a halált. - Aligha igazak a pletykák - hazudta, és újult erővel feszült a tucatnyi őrnek, akik lefelé lökdösték a lépcsőn. Misztikus béklyó tartotta fogva, Malkom képtelen volt teleportálni, vagy kiszabadulni belőle. A lépcső alján terült el a föld alatti terem, a közepén díszes trón állt egy emelvényen. Döngölt földpadlója volt, a falakat ellenben gazdag selyem és kárpit borította, a szobát ritkaságszámba menő kristályok és üvegek díszítették. Mihelyt beléptek, Malkom rögtön azt kutatta a tekintetével, hogyan lehetne megszökni innen. Szemben két széldémon rabszolga állt egy frissen ásott sír mellett. A falak mentén őrök sorakoztak, kivont karddal. A terem hátsó részében egy fekete ruhás varázsló bíbelődött valamivel, egy üvegcsékkel borított asztal mellett. Istenek, adjátok, hogy ne legyenek igazak a pletykák... az elsuttogott mesék a scarbákról az irtóztató lényekről. - Látsz valami kiutat? - motyogta Kallen. Malkom rendszerint mindenhonnan látott kiutat, még a legreménytelenebbnek látszó helyzetekből is. - Még nem. Az őrök térdre lökték Kallent és Malkomot a sírgödör előtt. - Mihelyt kiszabadulok, Ronath megfizet ezért - szólalt meg Kallen a fogát csikorgatva. Páncélos Ronath tapasztalt harcos volt, Malkom után a legerősebb démon. Valaha ő volt Kallen kedvenc parancsnoka. - Az áruló nem ér meg még egy éjszakát. Ronath adta a vámpírok kezére Malkomot. Ez már önmagában tragédia volt, de Malkom kitartó ellenállása nélkül Kallen erődje egy hét alatt elesett. A trothanok imádott hercegét pedig elfogták. Ronathot elvakította a Malkom - a rabszolgából lett katonai parancsnok iránti gyűlölete, s ezzel akaratlanul bukásra ítélte Kallent és a népét is. Malkom már kitervelte a bosszút. Mivel sem olyan nemes, sem olyan jólelkű nem volt, mint Kallen, a megtorlás sokkal kegyetlenebb lesz, mint amilyet a herceg valaha is el tudna képzelni. Hirtelen egy vámpír illant be a terembe, egyenesen a trónra teleportálta magát. Drága selyemruhát viselt; sápadt bőrét soha nem érte Oblivion égető napsugara. A szeme vörös volt, az arca démoni őrületről árulkodott. Az alkirály. Miután a vámpírok elfoglalták, és gyarmati sorba taszították Obliviont, legelvetemültebb parancsnokukat nevezték ki alkirálynak. - Á, az én két új rabom - szólalt meg újangolul. Bár Malkom és Kallen is folyékonyan beszélte a nyelvet, kizárólag a saját démon anyanyelvükön voltak hajlandók megszólalni - még most is, amikor ezt halállal büntették. A vámpír megdörzsölte keskeny, frissen borotvált állát. - Végre mindketten fogságba estetek. Malkom és a herceg vezette a felkelést, vagyis, ha őket megtörik, megszűnik az ellenállás. A vámpír hűbérurak ezért vadásztak rájuk olyan könyörtelenül.

Az alkirály csettintett egyet az ujjaival, mire a két rabszolga rögvest elhagyta a termet, majd szinte azonnal vissza is tértek egy ájult démonfiúval, Malkom népének egyik tagjával, aki vámpíreledelként szolgált. Szórakoztató étkezés gyanánt. Malkomot elöntötte a veríték. Még erősebben küzdött a kötelékek ellen, de képtelen volt kiszabadulni. A vámpír a karjába vette a fiút, majd a nyaka fölé hajolt. A látványra Malkomot tehetetlen düh kerítette hatalmába. És azok a cuppogó hangok... Kivillantotta az agyarát; újra elárasztották az emlékek vérrabszolgaként töltött gyermekkoráról. Egyedül az vigasztalta, hogy a fiú eszméletlen volt; neki ez a luxus nem adatott meg. Viszont soha nem fordult elő, hogy a nyakából táplálkoztak volna, mert túlságosan nyilvánvaló lett volna a sebhely - és őt nem csupán a vére miatt tartották. - Lassan a testtel, Malkom – suttogta Kallen démon nyelven. - Hallgass az eszedre! Vajon hányszor figyelmeztette őt Kallen pontosan ezekkel a szavakkal? Már hosszú ideje a herceg segített megőrizni az ép elmémet. Az alkirály ledobta a földre a fiút, mint egy zsák szemetet, aztán ropogósra keményített hófehér zsebkendőjével megtörölte a száját. - Be kell vallanom, hogy ti ketten elbűvöltök. - Vörös szeméből kíváncsiság sugárzott. Barátság egy imádott uralkodó és egy brutális őrkutya között. A magasan lévők legnagyobbika és... - intett Malkom felé. Senkit nem hökkentett meg jobban a barátságuk, mint magát Malkomot. Kallen volt a trothan démonarchia koronahercege, több száz éves, bölcs hím. Malkom pedig egy szajha harmincéves, írástudatlan fia, aki vámpírok rabszolgájaként nőtt fel - és kizárólag a düh hajtotta előre. Ők ketten Kallennel valahogy mégis fegyvertársak, fogadott fivérek lettek. Kallen azt állította, hogy felfedezett Malkomban valamit, egyfajta nemeslelkűséget. Mintha csak tudta volna, mennyire szeretett volna Malkom nemes lenni. - Csóró, tudatlan, apátlan - sorolta az alkirály. - Egy démonszajha fia, akinek az anyja a saját testét árulta. Amíg el nem tudta adni az egyik gyermekét - tette hozzá gúnyos mosollyal. Malkom nem tagadhatta az igazságot. - Milyen könnyedén a csúcsra jutottál, miközben nem lehettél többre érdemes, mint egy halom bűzlő szemét egy sikátor mélyén. - Ha Malkom születése szerint nem nemes, a cselekedetei azzá tették - jelentette ki Kallen. A herceg megvédi, mint mindig. Az alkirály láthatóan jól szórakozott. - Nem tudok elképzelni nálad alacsonyabb rendűt, mégis volt bátorságod szembeszállni velünk, pedig tudtad, hogy halál vár rád. Meglepő módon, kis híján sikerült kirekesztened minket a világodból, démon. Malkom nem értette, miről beszélt az alkirály. Bár sok csatát megnyert, nem hitte, hogy az ellenség a megadást fontolgatta volna. Malkom már a gyarmatosított Oblivionon született; nem tudhatta, milyen volt a hazája az élőhalottak támadása előtt. Évszázadokkal a születése előtt érkeztek ezek egy idegen világból, amelyet halhatatlan és halandó fajok milliárdjai laktak, és egyeden céllal foglalták el a hazáját. A vérért. Amikor a vámpírok trothan vért ittak, erősebbekké váltak, mint annak előtte, és gyorsabban felgyógyultak a sebesüléseikből. A vér hamarosan fizetőeszközzé vált Oblivionon. - Nagyon közel jártunk a megadáshoz - folytatta az alkirály. - Ám a végén a magasabb rendű faj győzött. A vámpír. - Malkomék elé szökkent. - Hiába öltözöl a legjobb harci ruhákba folytatta, és letépte róla a díszes köpönyeget. - Az sem rejti el, mi vagy valójában. Fogadok, hogy a bilincs alatt harapás- nyomokat találok a csuklódon.

Malkom ezt sem tagadhatta. Általában vastag ezüstpántot viselt, hogy eltakarja azokat a szégyenletes jeleket. Ez nem azt jelentette, hogy titokban igyekezett tartani a múltját. Ashben minden démon tudta, hogy mivel kereste a kenyerét gyerekkorában, hogy később a szemétben turkált élelem után, mert idősnek bizonyult ahhoz, hogy megfeleljen vámpír gazdája ízlésének. De az, hogy ezzel a ténnyel ez a vámpír is tisztában volt... - Mindegy, hogyan öltözöl, démon - akkor is senki és semmi vagy. - Ne hallgass rá, Malkom - szólt közbe Kallen. - Jó ember vagy. Bátor vezető. - Akit az első adandó alkalommal elárultak? - kérdezte a vámpír. Az erős és fondorlatos Ronath bandája csapdába csalta Malkomot. Mielőtt elillanhatott vagy támadhatott volna, fémhálóval elkapták, és több szúrt sebet is ejtettek rajta. - Egy rövid időre a csúcsra jutottál, de én majd újra megtanítalak rá, hol a helyed. Malkom hátrahajtotta a fejét, hogy az alkirály szemébe nézhessen. - Hol a helyem? - Egyszer már alávetetted magad egy vámpír akaratának. Megteszed újra. - Hát ezért vagyunk még életben? A kedvemért, ne húzd az időt, ölj meg most. Ez a vámpír semmit sem tehetett, ami rosszabb lett volna annál, amit Malkom egykori ura csinált vele. Malkom rápillantott a porban fekvő, ájult démonfiúra. Semmit. - Ez azért nem olyan egyszerű – szólalt meg az alkirály. - Soha nem az, a te fajtáddal. Odaintett tényleg a varázslónak? - Olyan sok katonámat elpusztítottad, hogy úgy döntöttem: alkotok helyettük másokat, és veletek, a fajtátok legerősebb tagjaival kezdem. Átalakítalak, a képemre formállak benneteket. A pletykák... Hírek keringtek arról, hogy a hűbérurak egy rítus keretében scarbákká alakították a trothartokat - olyan démonvámpírokká, akik a sajátjaik vérét szomjazták. Démon- és a vámpírlét egyesült bennük, így erősebbek lettek mindkettőnél. Az alkirály kivonta a kardját a hüvelyéből. - Isztok a véremből, a kardom pedig felnyitja a vénáitokat a rituáléhoz. A halálotok lesz a katalizátor. Végighúzta az ujját a kard élén, miközben az árnyékban a varázsló kántálni kezdett egy gonosz átkot. Minden egyes szóval újabb energiahullám áradt a varázslóból, betöltve a szobát a tiltott fekete mágiával. Egy láthatatlan erő körbeölelte Malkom testét, aztán beléje sugárzott. Még több őr vette körbe őket, szorosabbra fogták Malkom és Kallen láncait. Az egyik legnagyobb vámpír beletérdelt Kallen gerincébe, hátrafeszítette a fejét, miközben egy másik valamit beleerőszakolt a foga közé. - Ne! Ne! - üvöltötte Malkom, és minden erejével próbált kiszabadulni. Az alkirály felvágta a csuklóját. - Íme, az ajándék, amelyet nektek adok. A szomjúság érzete. A véretek dalolni fog, és démonhúsból lakmároztok majd az örökkévalóságig. - A vérző sebet Kallen nyitott szájára szorította. - Olyanok lesztek, mint mi, azzal a különbséggel, hogy csupán nekem tartoztok hűséggel. Kezdődjék hát! - Ne igyál belőle, Kallen! - üvöltötte Malkom, de az őrök kényszerítették a herceget, hogy lenyelje a vért. Azután Malkomot vették kezelésbe, addig döfködték a kardjukkal, míg túlságosan elgyengült ahhoz, hogy ellenálljon. Lekényszerítették a torkán az alkirály sűrű, gonosz vérét. Ezután a vámpír a magasba emelte a kardját. Malkom minden maradék erejével a láncoknak feszült, de sem ő, sem Kallen nem tudott kiszabadulni.

Kallen tekintete egy megejtő pillanatra Malkoméba fúródott, aztán az alkirály levágta a herceg fejét. A teste hátrazuhant, a feje beleesett a sírba. Kábult, üres tekintet meredt Malkomra. A herceg szemöldöke még mindig össze volt vonva, a foga összeszorítva. Malkom döbbenten bámulta, miközben lelki szeme előtt leperegtek az együtt töltött évek emlékei. A rengeteg csata, amelyek közül többet nyertek meg, mint amennyit elveszítettek. Az a többtucatnyi alkalom, amikor megmentette Kallen életét; a több ezer eset, amikor a herceg dicsérte, biztatta, hogy még jobb legyen. „Rettenthetetlen harcos vagy, aki több mint a múltja. Hogyne lennél elég okos ahhoz, hogy megtanulj olvasni? Ki az ördög beszélte tele a fejed ezzel a baromsággal? Erősebb és gyorsabb vagy a többieknél, nagyobb hadvezér leszel, mint bárki, akit ismertem. Meglátod azokat az apróságokat, amelyeket más észre sem vesz. A különlegesség a nemesség egyik formája, nem igaz, testvér?” Kallen segítségével Malkom lassan megszabadult múltja árnyaitól, és álmodozni mert egy jobb élet lehetőségéről. Most pedig Kallen halott volt. Malkom felüvöltött tehetetlen dühében, a szemét döntötték a gyász könnyei. Kallen. Halott. Vagy még rosszabb. A varázsló fekete port szórt Kallen testére. - Ne! - kiáltott rá Malkom. - Hagyd őt békén! Újabb kántálás, még több erő. Malkom ajka szétnyílt. Kallen teste immár nem volt élettelen. A varázsló minden egyes szavára megrándult... megmozdult a porban. De nem a haláltusától. Hanem az élettől vonaglott. A fej nélküli nyak ismét vért pumpált. Az alkirály ismét csettintett a démonrabszolgáknak. Mihelyt belerúgták a herceg testét a sírgödörbe, a varázsló még több fekete port szórt rá. Talán azért, hogy Kallen teste ismét eggyé váljon a fejével? Amikor füst kezdett szivárogni a mélyből, az alkirály felemelte véres kardját. - Te jössz, Slaine. És ígérem, hogy felkelni a halottaidból - feltéve, hogy sikerül - az lesz a dolog könnyebbik része. Ha életben maradsz, megtörlek. Malkom magában azért imádkozott, hogy végleg meghaljon. Azokhoz az istenekhez könyörgött, akik soha nem válaszoltak a legkétségbeesettebb esdeklésére sem. Kérlek benneteket, ne engedjetek felkelni... A kard belesuhintott a levegőbe. Szinte alig érezte a penge marását. Aztán semmi. Malkom imái ellenére két éjszaka múltán mindketten felébredtek holtukból a föld sötét mélyén. Miután kikaparták magukat a porból a felszínre, egy homályos cellába vetették őket az alkirály börtönében. Nem fulladtak meg a sírban, mert immár nem lélegeztek. És nem vert többé a szívük sem. Élőhalottak. Vámpír. Vámpír vagyok. Nem! Malkom még mindig nem fogadta el a sorsát, kész volt tombolva harcolni ellene. Még akkor is, amikor észrevette, mennyire megváltozott. Bár nem viselt bilincseket, amelyek megakadályozták volna, hogy illanjon, többé nem volt meg ez a képessége. Úgy érezte, mintha nyirkos bőrén ezernyi pók mászkálna. A felső agyarai megnyúltak és elkeskenyedtek, fájdalmasan lüktettek. Még a félhomályban is rettentő fájdalmat okozott, ha kinyitotta érzékeny szemét. A hallása is megváltozott, sokkal élesebb lett. Még azt is tisztán hallotta, ahogy a rovarok a föld alatti járatokban motoszkáltak. Attól a pillanattól kezdve, hogy felébredt a sír mélyén, iszonyatos szomjúság gyötörte a vér után áhítozva. Döbbenet, zavar és aggodalom emésztette.

Kallent is. A herceg a cella mocskos falait bámulta, a tekintete üres volt. Nem is pislogott. - Ki fogjuk verekedni magunkat innen - erősködött Malkom. - Aztán hazatérünk. - Scarbák vagyunk. Testvérem, többé egyetlen démon sem fogad be minket. Kallennek valószínűleg igaza volt. Rosszabbak voltak, mint a vámpírok. Bemocskolt démonok voltak, akiket arra ítéltek, hogy a saját fajtájukból táplálkozzanak. Legendás szörnyek voltak, akiktől mindenki rettegett. - Nincs értelme tovább élnünk – szólalt meg Kallen rekedt hangon. - Mindig van értelme. - Hányszor volt kénytelen Malkom önmagát is meggyőzni erről? - Ha másért nem, hát azért, hogy bosszút álljunk. Ő maga nem nyugszik addig, amíg meg nem torolja, amit ellene elkövettek. Le fogja mészárolni a varázslót, aki rájuk szórta az átkot, az őröket, akik lefogták és a vérszomjas alkirályt is, akinek a beteges akarata ezt az egészet mozgásba hozta. Aztán visszatér, és elpusztítja Ronathot. Malkomot mindenki csak egyszer árulhatta el. Ha mindezzel végzett, megtalálja a módját, hogy eltüntesse magából a vámpír részt, megtisztítsa az ereit az alkirály vérétől, és újra azzá váljon, aki volt. Vagy pedig örömmel lép ki a napra. Malkom összeráncolta a homlokát. Vajon a nap végez a scarbákkal is? - A bosszúért élni? - kérdezte Kallen. - Szerinted ez elég? Hogyan válaszolhatott volna erre a kérdésre, amikor egykori álmai is olyan nevetségesnek tűntek most? Otthonra vágyott, ahonnan senki nem űzheti el. Annyi ételt és vizet szeretett volna, amennyit élvezettel elfogyaszthat. De titokban mindennél jobban arra vágyott, hogy úgy tiszteljék, ahogyan Kallent - olyan nemesként méghozzá a vére alapján. Malkom szerencséjére senki sem sejtette, mennyire szeretett volna nemesnek születni. - Akkor élj a sors által neked rendelt nőstény kedvéért - biztatta Kallent. – Ő elfogad majd téged. így kell, hogy legyen! - Ez az, amit keresel, Malkom? A társadat? - Nincsenek ilyen igényeim. Mi szüksége lett volna egy nőstényre? Nem volt nemes, akinek fenn kellett tartania ősei vérvonalát, és nem volt vizes bányája sem, amelyet örökül hagyhatott volna a fiainak. - Nem? Akkor miért nem tettél magadévá egyetlen démonnőt sem? Malkom félrenézett. Soha nem volt még nővel. Azok közül bárkit megkaphatott volna, akik követték a katonákat a harcokban, de Malkom soha nem használta egyiket sem. Mindegy, mennyire égette a vágy, a kíváncsiság, fizikailag képtelen volt rá. Mindegyik más férfiaktól bűzlött, ami a gyermekkorára emlékeztette. Semmi nem oltotta ki olyan gyorsan a vágyát, mint az ondó szaga. Így aztán nem is gondolt nőre. Kisfiúként megtanulta, hogy ne is álmodjon ételről. Felnőttként ugyanígy arra edzette magát, hogy ne fantáziáljon a szexről. Hosszú hallgatás után válaszolt a herceg kérdésére. - Azért, mert a háború lett számomra minden... Az alkirály jelent meg hirtelen a cellában. A szeme jókedvűen csillogott. - A képemre vagytok formálva - állapította meg. A vámpírt egyáltalán nem lepte meg, hogy a rituálé sikeres volt - valósággal dagadt a melle a büszkeségtől. Vajon hányat hozott már létre a fajtájukból? - És ez még csak a kezdet. Érzitek a szomjúságot? Szent dolog számunkra, akárcsak a halál. – A tekintete előbb Kallenen, majd Malkomon állapodott meg. - Csak az hagyja el élve ezt a cellát, aki gyilkol - vagyis enged a szomjúság érzésének.

Mihelyt Malkom teste megfeszült, hogy támadásba lendüljön, az alkirály elillant. Amikor felfogta a helyzetüket, és ismét meg tudott szólalni, Malkom kijelentette: - Nem fogunk egymás ellen harcolni. - Mindketten tudták, hogy bár harcot mondott, ivást és gyilkolást értett rajta. - Nem fogok a fivéremmel harcolni. Ám, ha valaki kiszabadul kettejük közül, az Kallen kell, hogy legyen. Ő minden, ami jó. - Ahogyan én sem - fogadta meg Kallen. - Nem fogunk harcolni - ismételte meg Malkom, s közben azon tűnődött, Kallent vagy önmagát akarta- e meggyőzni. Három héttel később... Malkom reszkető lábbal állt a rácsokba kapaszkodva; értékes energiát pocsékolt arra, hogy talpon maradjon, mert már képtelen volt tovább legyőzötten feküdni. Egyik nap telt a másik után úgy, hogy nem kaptak sem ételt, sem vizet, sem pedig - hála a sötétség isteneinek - vért. Óráról órára erősödött a szomjúsága, az agyarai annyira lüktettek, hogy a végén már csöndesen sírva fakadt. Azon kapta magát, hogy Kallen nyakát, a bőre alatt lüktető eret figyeli. Néha elpirult, amikor észrevette, hogy Kallen a torkát nézi. Soha életében nem éhezett még ennyire. Az előző éjjel Malkom megvárta, míg Kallen végre nagy nehezen elaludt. Ekkor a saját karjába mélyesztette sajgó agyarait, és szívni kezdte a vért; megundorodott önmagától, amiért pompásnak érezte az ízét. Milyen ízletes, élvezetes gyönyör... Végtelen hosszúságúnak tűntek a napok, miközben a testük lassan elsorvadt, de képtelenek voltak meghalni. Mivel nem volt mivel foglalkozniuk, Malkom fejében újra és újra lejátszódott a múlt. Bár mindennél fontosabbnak tekintette a túlélést, egyre gyakrabban gyötörték kétségek. Mégis mennyire volt fontos az élet? Csak újabb árulásokat hoz magával. Először a saját anyja árulta el. Hatéves volt, és annyira éhes, hogy majdnem elájult. Az anyja szidta, azzal vádolta, hogy soha semmi nem elég neki, aztán eladta egy vámpírnak, aki majd annyi ételt ad neki, amennyi csak belefér, ha „szófogadó és szerető” kisfiú lesz. A második árulás? Ugyanaz a vámpír kidobta az utcára, amikor tizennégy éves volt, mert Malkom már túllépte azt a kort, amikor még vágyat tudott volna ébreszteni. Visszatért a csatornába, és újra megismerkedett az éhezéssel. De mindennek ellenére Malkom hihetetlenül erős felnőtté vált, és végül elérkezett az idő, hogy bosszút álljon egykori gazdáján. Malkom mindig nagyon figyelmes volt, kileste, miképpen őrizteti a vámpír a házát. Könnyedén bejutott, elintézte az őröket, aztán megölte a vámpírt, aki tönkretette. Fantasztikusan jó és dicsőséges érzés volt meggyilkolni egyet a fajtájából, ezért levadászott egy másikat, aztán egy újabbat. A tetteinek híre hamarosan eljutott Kallen fülébe. A herceg meghívta a várába, aztán hónapokon keresztül győzködte Malkomot, hogy csatlakozzon a felkeléshez, sőt, legyen az egyik vezetője. Egy idő után Malkomot felismerték az emberek az utcán, rendszeresen Kallennel vacsorázott, lett pénze és szép ruhája - és mindez a jutalom csupán azért, mert kockára tette az életét, ami pedig egy csöppet sem érdekelte. Sokáig a szégyen volt állandó társa, de végre kiverekedte magát a nyomorból. Tudta, hogy az emberek nem szerették, de úgy gondolta, a tiszteletüket elnyerte azzal, hogy megmentette nyomorúságos életüket. Néhány héttel korábban, amikor érzékelte a feszültséget a harcosok között, azzal hessegette el a gondolatot, hogy nyilván túl sok mindenre próbált következtetni mások reakcióiból.

Meggyőzte magát, hogy Kallenre hallgasson, és ne tartson állandóan árulástól akárhányszor volt is korábban része benne. - Mi jár már megint a fejedben, Malkom? - kérdezte gyenge hangon Kallen a cella másik végéből. - Ismerősen dühös az arckifejezésed. - Sötétek a gondolataim. - Akárcsak az enyémek. Attól tartok, közel járunk a véghez. - Nincs vége - jelentette ki Malkom a herceg szemébe nézve. - Addig nincs, amíg úgy nem döntök. Szomorú mosoly jelent meg Kallen elcsigázott arcán. - Ádáz vagy, mint mindig. - Imbolyogva talpra kászálódott, Malkomhoz bicegett, és megállt előtte. - Ami engem illet, úgy döntöttem, hogy ez nem mehet tovább. - A szemét elsötétítették az érzelmek. - Ölelj hát meg, barátom - mondta, és átkarolta Malkomot. Malkom az oldala mellett tartotta a karját, és értetlenül a mennyezetre emelte a tekintetét. Soha senki nem ölelt meg még így. Számára az érintés azt jelentette, hogy használták a testét. Ez azonban talán inkább ajándék? Talán túlságosan rettegek, azért nem ismerem fel az érzést? Malkom tétován átkarolta Kallent. Nem is olyan rossz. Amikor megérezte Kallen ajkát a nyakán, Malkom összeráncolta a homlokát. Kallen a nőket szerette, minden éjszaka másmás démonnőt vitt az ágyába. Akkor ez vajon mit jelentett? Talán csak fogalmad sincs arról, hogyan lehet kimutatni a szeretetet... Kallen ajka szétnyílt. Inni akart. A felismerés hatására Malkomot kiverte a veríték, a tekintete ide- oda cikázott, túlélési ösztöne azonnal feléledt. Ha valóban állhatatos lenne, feláldozná magát a hercegért, a korona érdekeiért. Hiszen milyen sokat tett érte Kallen! Megtanította, hogyan tartsa féken a dühét. Célt adott Malkom életének. Ha vér szerint nem is nemes, akkora tetteiben... Ám ekkor hirtelen felidéződtek az emlékek, azok az évek, amikor a vámpír kihasználta. A táplálkozás a sötétben... az érzés, ahogyan az urának a bőre átmelegedett hozzá simulva... Nem, nem! - Ne tedd ezt, Kallen - könyörgött Malkom rekedten. - Ne áruld el a barátságunkat! - Ne árulj el engem! - Sajnálom - válaszolta a herceg elkeseredetten. - Nincs más választásom. Kallen minden, ami jó. Bár Malkom megfogadta, hogy soha többé nem fogja megharapni senki, nagy akaraterővel mégis mozdulatlan maradt, miközben a herceg széttárt ujjai a hátába vájtak, hogy még közelebb húzza őt magához. Végső áldozata barátomért? Képes vagyok elnyomni az életösztönt? Vagy brutális őrkutyája végül a herceg ellen fordul? Amikor Malkom állkapcsa összeszorult, minden izma megfeszült, Kallen reszelős hangon a fülébe suttogott. - Maradj nyugton, Malkom. Ezzel belevájta az agyarait Malkom nyakába, boldogtalanul felnyögött, és szívni kezdett. A hangok olyan ismerősek voltak, a herceg teste ugyanúgy megborzongott, ahogyan annak idején Malkom uráé. Kallen hideg bőre melegedni kezdett Malkomé mellett. Árulás! A harag kitört, és Malkom elbődült. Képtelen vagyok uralkodni magamon. Megragadta Kallen vállát, és ellökte magától. Lenézett a hercegre, és tudta, hogy számára ez volt a vég. - Bocsáss meg, fivérem... Ám Malkomot mindenki csak egyszer árulhatta el.

2.fejezet

A halhatatlanok internálótábora napjainkban

Amikor Carrow Graie egy hete felébredt a cellában, iszonyatosan fájt a feje, a szája kiszáradt, mint a sivatag homokja, és egy fémbilincs szorította a nyakát. A dolgok ezután csak tovább romlottak. A mai éjszaka kemény lesz, gondolta magában, miközben az őr, Fegley – egy gumibotos, töketlen lúzer — végigcibálta a cellákkal övezett folyosón a végzete felé. - Halott boszorkány sétál - vicsorogta a kentaurok vezetője, amikor Carrow elhaladt előtte. Ő is, akárcsak a Szövetség többi bebörtönzött tagja, azt hitte, hogy Carrow-t szabadon engedik. - Fogd be a kibaszott pofád, Mr. Ed - szólt vissza a lány, mire Fegley durván megrántotta a nyakbilincset. Carrow fenyegetőn a foglárra meredt, és szabadulni próbált. - Ha

visszanyerem az erőmet, szerelmi bűbájt bocsátok rád. Bele fogsz szeretni a testi funkcióidba. A szíved minden melegével imádni fogod mindazt, ami kijön a testedből. - Akkor szerencsésnek mondhatom magam, hogy ez rajtad van – válaszolta a foglár, és megrántotta a fémkarikát – a halandók nyakbilincsnek hívták az ilyesmit. A karika misztikus módon hatástalanította Carrow képességeit, és fizikailag is legyengítette. Valamilyen módon minden fogva tartott lény erejét elvették, így még egy olyan halandó is elbírt velük, mint Fegley. - Ráadásul, boszorka, mitől vagy olyan biztos benne, hogy egy óra múlva is életben leszel? kérdezte a foglár. Ha ezek az emberek kivégeznek, akkor na- a- agyon dühös leszek. Ám el kellett ismernie, hogy sajnálatos módon ez is benne volt a pakliban. Az a legkevesebb, hogy megkínozzák, vagy kísérleteket végeznek rajta. A pokolba, de legalább kiderül, miért vette bárki is a fáradságot, hogy elrabolja. Carrow ritka, három kasztba tartozó boszorkány volt, de távolról sem olyan erős, mint a legjobb barátnője, Hőn Áhított Mariketa. Bár nagyon boldog volt, hogy nem Marit rabolták el, Carrow nem értette, miért éppen ő lett a célpont... Mit tenne Ripley a helyemben? Amikor szorult helyzetbe került, Carrow gyakran elgondolkodott azon, hogyan szabadulna ki Ellen Ripley, az Alien filmsorozat legendás hőse. Ripley elemezné az ellenséget, felmérné a környezetét és a rendelkezésére álló erőforrásokat, használná az eszét, hogy legyőzze az ellenfelet, és kiszabaduljon, aztán mindent lerombolna. Elemezd az ellenséget! Annak alapján, amit eddig a rabtársaitól hallott, a helyet a Rend irányította - halandó katonák és tudósok titokzatos csoportja, amelyet Declan Chase parancsnok, más néven Blademan vezetett, megbízható ribancával, dr. Dixonnal együtt. Carrow varázsló cellatársa azt állította, hogy a Rend feltett szándéka kiirtani valamennyi halhatatlan csökevényt, azaz csokit. A környezet? A börtönt ördögi leleménnyel tervezték meg; a cellák falát három oldalon harminc centi vastag fém borította, a folyosótól pedig törhetetlen, hatvan centis üveg választotta el. Minden cellában négy priccs volt, WC és mosdó egy spanyolfal mögött – elvonulni a többiek elől nem lehetett. A Rend minden mozdulatukat figyelte a mennyezetre erősített kamerákon keresztül. Soha nem látott még hasonló börtönt - pedig megfordult jó néhányban. Mióta itt volt, egyszer sem zuhanyozhatott le, és nem válthatott ruhát. Még mindig a bulizós cuccát viselte: nyakpántos topot, fekete bőr miniszoknyát, combközépig érő csizmát. A kaja pocsék volt, a világítás nyomorúságos. És közben kísérleteket végeztek a fogva tartott halhatatlanokon, akik közül néhányan a barátai voltak. Erőforrások? Pontosan 0, 0 erőforrás állt Carrow rendelkezésére. Bár általában gond nélkül el tudta bűvölni a fegyőröket, ezek a halandó katonák teljesen immúnisnak bizonyultak. Fegley- t kivéve, aki valami számára ismeretlen ok miatt ki nem állhatta. Bár minden lépéssel közelebb került potenciális végzetéhez, Carrow mindent alaposan megvizsgált menet közben, mert elszánta magát arra, hogy megszökik. Ám egyelőre nem mutatkozott kiút; minden egyes folyosót megerősített választófal zárt el a következőtől, egyre csökkentve Carrow reményeit. Az egész olyan volt, mint egy labirintus, mindenhol kamerák, a cellák pedig tömve rabokkal. Lykaek, valkűrök és nemes tündérek - mindnyájan bizonyos szempontból szövetségesek voltak összezárva ördögi teremtményekkel: bukott vámpírokkal és tűzdémonokkal.

Az egyik cellában fertőző ghoulok csattogtatták a fogukat egymásra, tépték a saját sárga bőrüket. Egy másikban parázna lidércek vesztegették a semmiért szexuális étvágyukat. A Rend többféle fajt ejtett csapdába, mint amennyit Carrow ismert, és némelyikük igencsak hírhedt és halálos volt. Mint például Uilleam MacRieve, a brutális vérfarkas. A lykae a Szövetség fizikailag legerősebb fajai közé tartozott, de a nyakbilincs miatt Uilleam képtelen volt szabadon ereszteni a benne rejtőző vadállatot. A foglár puszta szórakozásból rávágottaz üvegfalra a gumibottal. A fogságtól félőrült Uilleam fejjel nekiugrott a falnak, a homlokán a bőr a szemük láttára hasadt ketté. Az üveg azonban sértetlen maradt, miközben a vérfarkas feszült arcán patakokban folyt a vér. A következő cellában ácsorgott a hatalmas termetű berserker, a vad harcos hím, akivel Carrow New Orleansban futott Össze. Szemlátomást csak pillanatok választották el attól, hogy dühöngeni kezdjen. Carrow nagyot nyelt, amikor meglátta következő rabot - egy fúriát. Hátborzongató, ibolyaszínű szeme volt, kivillantotta az agyarait. A fúriák kegyetlen női harcosok voltak, a harag megtestesítői, akiknek a feladata a bujkáló bűnösök felkutatása. Ez pedig éppenséggel egy ritka, ősi fúria volt, egy halálos lény hollószárnyakkal. A Rend nyilvánvalóan nem bánt kesztyűs kézzel velük. A fogvatartott lények némelyike kimondottan aljas volt - például Lothaire, a szőkés fehér hajú, hátborzongatóan vonzó vámpír. Akárhányszor elkábították, és végigvonszolták az őrök a folyosón a vizsgálószoba felé, vörös szemében izzott az ígéret, hogy mindenki, aki hozzáért, fájdalmasan megbűnhődik majd. - Mozogj, boszorka - noszogatta Fegley. - Vagy megismertetlek Billyvel. - Lehet, hogy kedvelném. Állítólag tökösebb nálad - vágott vissza Carrow, aztán összeszorította a fogát, amikor a foglár újra meglökte. Mihelyt elértek a vizsgálószobákhoz, újabb hosszú folyosó tárult fel előttük, amelyből irodák és laborok nyíltak. Fegley szó nélkül berángatta az utolsó helyiségbe, amely úgy nézett ki, mint egy modern dolgozószoba. Nem laboratórium? Semmi elektróda vagy csontfűrész? Egy átlagos külsejű, barna nő ült az íróasztal mögött. Divatjamúlt szemüvege szinte azt sikította, hogy „én vagyok a főribanc, húzd meg magad”. Biztos dr. Dixon. Mögötte, az ablaknál egy hatalmas termetű férfi állt. A viharos éjszakai égboltot nézte, az arcát csak félig világította meg a lámpafény. Carrow kilesett az ablakon, hátha kiderül, vajon hol tartják fogva, de csak az üvegen koppanó esőcseppeket látta. A rabtársak pletykái szerint a börtön egy hatalmas szigeten volt, több ezer kilométerre a szárazföldtől. Na ja. - Szabadítsd ki a kezét - szólalt meg a magas férfi, de nem fordult feléjük. Bár csak ennyit mondott, Carrow felismerte Declan Chase hangját - a mély, gyűlölettel teli hangot enyhe ír akcentussal. Fegley levette róla a bilincset, pontosan úgy, ahogyan feltette: a hüvelykujjának lenyomata nyitotta ki a zárat. Ezután szó nélkül távozott egy rejtekajtón keresztül. Ezen a helyen mindent, még a nyakbilincset is, hüvelykujjlenyomat nyitott és zárt. Ami azt jelentette, hogy Carrow-nak le kellett vágnia Fegley- ét. Csodás. Végre valami, ami elé várakozással tekinthetett az ember. - Emlékszem rád, Blademan - mondta Chase-nek. - Igen, abból az időből, amikor te meg az embereid sokkoltatok. - Azok a gazemberek kifizették az óvadékot érte, amikor Carrow-t legutóbb őrizetbe vették a közrend megsértése miatt - amire nagyon büszke volt! Aztán lesben álltak a börtönnél. Mikor hazaindult, sokkolóval lebénították, felpeckelték a száját, és egy fekete zsákot húztak a fejére. - Azt hittétek, hogy a zsáktól beszarok? Mert bejött.

Chase válaszra sem méltatta; egy rövid időre feléje fordult, de nem Carrow-ra nézett, hanem inkább keresztül rajta. Éjfekete haja hosszú, egyenes szálú volt. Néhány tincs az arca egyik felére omlott, és Carrow mintha hegeket látott volna alattuk. A szeme - legalábbis az a fele, amelyik kilátszott - szürke színű volt. Tetőtől talpig sötétbe öltözött, minden porcikáját ruha takarta: a kezét bőrkesztyű, a nyakát magas gallér. Külső megjelenése hideg volt, mint a jég, még az aurája is azt sugallta, mennyire kiszámíthatatlan. Ez az ember vitette el a cellájából időről időre Carrow barátnőjét, Ragyogó Regint, hogy megkínozza. Valahányszor fájdalmat okozott Reginnek, a valkűr villámokat szórt odakinn, a benti lámpák pedig fel- felvillantak a sugárzó energiától. És nagyon sok fájdalmat okozott a valkűrnek. - Szóval, Chase, attól mész el, hogy nőket kínzol? - Carrow rosszul volt a gondolattól, hogy a férfi a mindig vidám, ragyogóan szép és élettel teli Reginen élte ki beteges vágyait. Úgy látta, hogy a férfi elhúzta a száját, mintha a kérdés különleges jelentőséggel bírna a számára. - Nők? Egyszerre csak egy nőt kínzok. - És úgy döntöttél, hogy az egy ideig Ragyogó Regin lesz? - A szeme sarkából Carrow látta, hogy Dixon összeráncolt homlokkal Chase felé fordult, mintha ő is valamit sejtene a dolgok hátterében. Aha, szóval ez volt a helyzet - Dixon odavolt Blademanért. Carrow nem tartotta kizártnak, hogy létezik olyan nő, aki a szadizmusa ellenére vonzónak találja a férfit, de szerinte Chase félig elrejtett arca olyan volt, mint egy sápadt, halotti maszk. Minden jót hozzá, őrültek! Mazel tov! Chase válaszképpen csupán vállat vont, aztán visszafordult az ablak felé. Ám a háta annyira megfeszült a fájdalomtól, hogy Carrow nem is értette, miért nem ült le inkább. - Tökös fickó vagy, hogy el merészeltél fogni egy valkűrt, az már biztos - folytatta Carrow. De a nővérei eljönnek érte. Mellesleg, tényleg nem kellett volna felpiszkálnod a Boszorkányok házát. Meg fogják találni a kis börtönödet, és majd rád szállnak. Bár magabiztosnak hangzott, már gyanította, hogy a szigetet valamiféle bűbáj védi. Mostanra Mariketának már rá kellett jönnie, hogy elrabolták, és ha hatalmas erejű barátnője még nem határozta meg a sziget helyét - vagy nem talált egy látót, aki megkeresse azt - , akkor valószínűleg nem is lehetett rátalálni. - Valóban? - Chase hangja túlságosan önelégült volt, - Akkor majd őket is felveszem a gyűjteményembe. - Gyűjtemény? Hirtelen megszólalt Dixon. - Chase parancsnok csak azt teszi, amit kell. Mindnyájan azt tesszük. Valahányszor a halhatatlanok belevágnak titokzatos terveikbe, mi, őrzők, akcióba lépünk, ahogy évszázadok óta mindig. - Terv? Dixon bólintott. - Meg akarjátok semmisíteni az emberiséget, és át akarjátok venni az uralmat a Földön. Carrow eltátotta a száját a döbbenettől. - Hát erről szól ez az egész? Ó, istenek, ez egyszerűen nevetséges! Szeretnél megtudni egy titkot? Semmiféle terv nem létezik a kiirtásotokra, mert észre sem veszünk benneteket! Ó, fanatikus halandók! Néha annyira gyűlölte őket! - Tudjuk, hogy közeleg a háború a halandók és a halhatatlanok között - erősködött Dixon. Ha nem tartunk kordában benneteket, elpusztítotok minket. Carrow a nőre kacsintott.

- Egyre jobban tetszik az ötlet. Különösen, ha olyan halandókról van szó, mint ti. Hát nem érted? A fanatikus emberek sokkal szörnyűségesebbek, mint maga a Szövetség! - Talán még a libitinae-nél is? - A libitinae-k gyakran arra kényszerítették a férfiakat, hogy kasztrálják magukat, vagy meghaltak – és mindezt szórakozásból tették. - Vagy talán a neopteránál? - folytatta Dixon. A rovarszerű humanoidok valóban rosszabbak voltak a rémálomnál is. Utóbbiak említésére Chase teste még jobban megfeszült, az állán kidudorodtak az izmok. Érdekes! Carrow éles szemmel figyelte őket, miközben válaszolt. — Nem, abban egyetértünk, hogy a neopterák aljasak. Nem ölik meg az áldozatukat, hanem órákon keresztül kínozzák őket. Valóban verítékcseppeket látott Chase ajka fölött? Ha azok a teremtmények elkapták a férfit... Nos, Carrow tisztában volt vele, mivel szórakoztak, mit tettek az áldozatuk bőrével, és ettől felfordult a gyomra. Ezért fedett el Chase a testéből annyit, amennyit csak lehetett? Hogyan maradhatott egyáltalán épelméjű? Az volt egyáltalán? A rabok folyamatosan a férfiról pletykáltak; utálta, ha hozzáértek, és egyszer megbüntetett egy tisztiszolgát csak azért, mert elkövette azt a hibát, hogy vállon veregette. Ez megmagyarázná a kesztyűt. Már szinte megszánta a férfit, ám akkor Chase megszólalt. - És a boszorkány azt hiszi, hogy jobb nálunk. - És a boszorkány egy Őrülttel társalog. Oké, világos, hogy észérvekkel nem lehet benneteket meggyőzni, ezért hagyjuk is. Miért fogtatok el? Dixon válaszolt. - Nem csupán az a célunk, hogy tanulmányozzunk, hanem az is, hogy eltitkoljuk a létezésedet. A legtöbb halhatatlan vigyáz arra, hogy a halandók ne szerezzenek róla tudomást. Te viszont fitogtatod a képességeidet az emberek előtt. Carrow-t a saját gyülekezete is állandóan megbüntette emiatt. De, mint azt nekik is rendszeresen kifejtette, soha nem használta az erejét józan halandók szeme láttára. - És miért hoztatok ide ma éjszaka? - Segítesz nekünk elkapni egy vámpírdémont, egy Malkom Slaine nevű hímet. Eh. Azt már nem! - Egy vémont? Ti tényleg azt hiszitek, hogy ilyesmi létezik? - kérdezte ártatlan képpel. A vémonok létezése képtelenség volt, „valóságos mítosz” - Helló! Ismeritek az oximoron kifejezést? - egészen addig, amíg egyikük meg nem jelent egy évvel korábban New Orleansban. Elképesztően erős volt, legyőzött több vad valkűrt is, akik csak a szerencsének köszönhetően élték túl a kalandot. A lykae-k nagyhatalmú királya is alig bírta megsemmisíteni, és ő is csak azért, mert a lény a társát fenyegette. - Nagyon ritkák, de legalább egynek a létezéséről biztosan tudunk - közölte Dixon. - Megkeresed ezt a hímet, aztán elhozod nekünk. - Azt akarjátok, hogy a halálba csaljak egy szerencséden balekot? - Nem áll szándékunkban megölni - felelte a nő. - Meg akarjuk találni a gyenge pontjait... - És kideríteni, hogyan hozták létre, mi? Dixon felemelte a kezét. - A Szövetség abnormális tagjai érdekelnek minket. - Abnormális. Milyen enyhe kifejezés! Oblivionon, a démonpokolban él. A démonarchiák nem párhuzamos univerzumok, hanem elzárt, titkos területek voltak, saját éghajlattal, kultúrával. A legtöbbjük feudális, régimódi társadalom volt, nem igazán a technológia - vagy a női szabadságjogok hazája.

- Hallottam már róla - ismerte el Carrow. Oblivion megműveletlen terület volt, egy időben afféle büntetőtáborként használta a Szövetség. Valaha a trothan démonarchia otthonának számított, mielőtt a vámpírok megbuktatták a királyi családot. - Sikerült információkat szereznünk a célpontodról az elfogott trothan démonoktól. Carrow megvonta a szemöldökét. - Megkínoztátok őket, hogy köpjenek? - Boldogan megosztották velünk, amit tudtak. A fajtája gyűlöli, ő a mumusuk. Te sem fogod kedvelni. Írástudatlan, mocskos és brutális, mentálisan pedig súlyosan sérült. - „Súlyosan sérültnek” nevezel valakit ennek a pasinak a jelenlétében? - kérdezte Carrow, és a hüvelykujjával Chase felé bökött. Ha ez egyáltalán lehetséges volt, a férfi válla és a nyaka még jobban megfeszült. - Tudod, Dix, nem igazán nyertél meg magadnak. Dixon lebiggyesztette az ajkát. - Ahhoz, hogy sikerrel járj, pontosan tudnod kell, mivel állsz szemben. - Miért éppen én? - Az igéző boszorkányok kasztjába tartozol, és vonzó vagy. A férfiak azon a helyen valószínűleg még sosem láttak hozzád fogható nőt. - Azon a helyen? Az egész univerzumban sem! Ó, és persze vegyük ide ezt a szobát is! - Ismerjük a múltadat - csattant fel türelmetlenül Dixon. - Életed 49 éve alatt rendszeresen tettél tanúbizonyságot nagy bátorságról – és nagy ostobaságról. Ez az akció pontosan neked való! Ebben nem volt köztük vita. Carrow ráadásul még merészebb lett, mióta 23 évvel ezelőtt halhatatlanná vált. - Miért nem mentek, és kapjátok el magatok? - Visszavonultan él a hegyek mélyén, és az odavezető ösvényeket teletűzdelte csapdákkal. Könyörtelenül őrzi a birodalmát. Ha nem mehetünk el érte, kénytelenek vagyunk kicsalogatni onnan. És ő játssza a csali szerepét? Azt már nemi - Bármennyire megtisztelő is az ajánlat, miszerint segítsek nektek megoldani a vémonszerző problémátokat, attól tartok, nemet kell mondanom. - Ez az utolsó szavad? - kérdezte Chase a válla fölött. - Aha. Még ha segíteni akarnék is, nem vagyok kommandós - hanem hadvezér. - A fajtájában Carrow tábornoknak számított, aki varázserejű katonák hadseregét irányította. Szóval, ha városi gerillára van szükségetek, szóljatok. De nem óhajtok hegyet mászni egy pokoli helyen. Carrow utált a szabadban lenni - csak a tengerparttal tett kivételt. - Sejtettük, hogy elsőre nem fogod átlátni a helyzetet - szólalt meg Chase. Jól látta, hogy a férfi pupillái kitágultak? - De van valami, ami majd más perspektívába helyezi a dolgokat – tette hozzá. Odalépett a falba épített panelhez, és megnyomott rajta egy gombot. A rejtekajtó ismét feltárult, és Fegley sétált be rajta, a karjában egy fiatal, ájult lánnyal. Hosszú fekete haja eltakarta az arcát. Sötét színű pólót és lábszárvédőt viselt, hozzá aprócska fekete tütüt és pici katonai bakancsot. Carrow lelkét balsejtelem fogta el. Csak ne Ruby legyen! Chase-re meredt. - Gyerekeket is foglyul ejtetek? - Vajon hány kislány öltözhet ugyanúgy, mint Ruby? Fegley gúnyosan elmosolyodott. - Amikor egyikük húsz katonát kínoz és gyilkol meg? - kérdezte, aztán Carrow felé dobta a kislányt. Carrow előreugrott, hogy elkapja, s közben gyilkos pillantást lövellt a férfi felé. Majd lenézett. Csak ne Ruby legyen!

Carrow felszisszent. Ruby volt, gyülekezetének hétéves tagja, a vérrokona. - Hol van az anyja? - Amanda, a harcosok kasztjába tartozó boszorkány soha nem hagyná, hogy elválasszák tőle a kislányát. - Válaszolj, faszfej! - Elveszítette a fejét - köpte a szavakat Fegley. Amanda meghalt? - Már korábban eldöntöttem, hogy kinyírlak, Fegley - rivallt a férfira. - De ezek után biztos lehetsz benne, hogy lassú halálod lesz! Fegley megvonta a vállát, aztán elhagyta a szobát. Carrow feszülten összeszorította a fogát. A múltban egyetlen érintéssel halálos áramütést okozhatott volna a férfinak, egyeden gondolatával porrá zúzhatta volna. Minden erejével megpróbálta visszafojtani az érzelmeket. Visszafordult a gyermekhez, megpaskolta az arcát. - Ruby, ébredj fel! Semmi. - Csak elkábítottuk - magyarázta Dixon. Carrow magához szorította a kislányt. A lélegzete és a szívverése szabályosnak tűnt. - Ruby, édesem, nyisd ki a szemed! - A gyülekezet összes fiatal tagja közül miért éppen őt kellett... A gyülekezeten belül különböző bandák voltak, az azonos korúak egyfajta társadalmi csoportjai. Ruby a bébiboszorkányok „bandájába” tartozott - ahogyan őt maguk között nevezték. A kis csibészek mindent együtt csináltak, és nagyon édesek voltak. Carrow és Mariketa gyakran elvitte őket az édességboltba, és megajándékozták őket mindenféle nyalánksággal. Aztán visszakísérték a gyerekeket a gyülekezetbe, az ajtó előtt hagyták őket, megnyomták a csengőt, és vihogva elszaladtak, ahogy a lábuk bírta. Carrow és Mariketa - Crow és Kettle, ahogy a kicsik nevezték őket - voltak a banda kedvelt „nénikéi”. Titokban Ruby volt Carrow kedvence. Miért is ne lett volna? Ruby rettenthetetlen és okos volt, félig balerinának, félig punknak öltözött, imádni való kislány. Dixon felvonta a szemöldökét. - Akár a lányod is lehetne. Ahogy a legtöbben a gyülekezetben, Carrow és Ruby rokonoknak számítottak, bár közelebbinek, mint a többség általában. Másod- unokatestvérek voltak, és Ruby pontosan ugyanahhoz a három kaszthoz tartozott, mint Carrow. Abban is hasonlítottak egymásra, hogy mindkettejüknek a harcos ereje volt a legnagyobb. Olyan, akárcsak én. Ruby zöld szeme pislogva kinyílt. - Crow? - Itt vagyok, édesem. - Amikor Ruby szemét döntötték a könnyek, Carrow úgy érezte, mintha szíven szúrták volna. - Vigyázok rád. Ruby kis teste megfeszült a karjában. A szemében félelem tükröződött. - Anyuci azt m- mondta, hogy ne öljem meg őket - zokogta. - D- de bántották őt, és csak... csak megtörtént. - A kislány fulladozni kezdett a sírástól, egyre szaggatottabban vette a levegőt. - Csss, most már minden rendben lesz. Csak lélegezz nagyokat! – Rendszerint ha Ruby túlságosan felizgatta magát, nagyon gyorsan kapkodta a levegőt, néha el is ájult. - Minden rendben, most már nincs semmi baj - hazudta Carrow, miközben ringatta. - Csak lélegezz! - Karddal támadtak rá! - zihálta a kislány. - Láttam, hogy... m- meghalt. Meghalt... Ruby elernyedt Carrow karja között, a feje hátrahanyatlott. Elájult. - Ruby! O, istenek! - Amanda tényleg meghalt? Ruby apját pedig gonosz boszorkánymesterek ölték meg még a kislány születése előtt. Árva lett.

A gyülekezet nem igazán tudott mit kezdeni az olyan fogalmakkal, mint a keresztszülő vagy a gyámság. Azokban az időkben, amikor a halhatatlanok nem álltak háborúban, nem kellett aggódniuk, hogy árván maradnak a gyermekeik. Ha Amanda csatába indult volna, magától értődő lett volna, hogy a legközelebbi vérrokon veszi a gondjaiba a lányát. Carrow volt ez a rokon, a hellion házból. Szegény Ruby! Bár Carrow-val meglehetősen kemény kézzel bántak a szülei, Ő igyekezett volna megfelelően teljesíteni a Ruby iránti kötelezettségeit. Lenézett a kislány hamuszürke arcára; immár összeforrott a jövőjük. Carrow-nak volt egy igen egyedi és furcsa képessége: megérezte, mikor vált valaki örökre az élete részévé, mikor kapcsolódott össze a sorsuk. Ebben a pillanatban Carrow már nem volt egyedül. De hiszen magát sem tudta kiszabadítani ebből a lyukból, nemhogy egy gyermeket! - Akció és reakció - szólalt meg Chase. - Te elhozod a vémont, mi pedig szabadon engedünk mindkettőtöket. - Bár a férfi feszültnek tűnt, a hangja monoton, az akcentusa alig érezhető volt. - Különben a kislány meghal. Carrow megmerevedett. – Hamarosan hazaviszlek, kicsim — suttogta Ruby hajába, aztán Chase felé fordult. – Képes leszek használni az erőimet? - A nyakbilincset hatástalanítjuk a misszió idejére - válaszolta a férfi. Nem mintha Carrow képes lett volna bárkit is megigézni, akár volt rajta nyakbilincs, akár nem. Tömegre és nevetésre volt szüksége ahhoz, hogy az igézet működjön. Ezek nélkül gyenge és üres volt. - Holnap indulsz, és hat napig maradsz Oblivionon - mondta Dixon, mit sem törődve Carrow csöndes átkozódásával. - Ma éjszaka segítek összeszedni mindent, amire szükséged lesz. Lezuhanyozhatsz, és kapsz egy dossziét a célpontodról. - Csaknem egy hét a pokolban? És hogy a csudába jutok el Oblivionra? Dixon válaszolt. - A varázsló cellatársad, Melanthe, a Meggyőzés királynője képes portált nyitni. - így volt. Lanthe bárhová képes volt bejárást biztosítani. - Egy rövid időre kikapcsoljuk a nyakbilincsét — a különleges kommandó felügyelete alatt. És természetesen addig itt tartjuk Rubyt, hogy biztosak lehessünk benne: minden a terveink szerint alakul. Vagyis addig nem tudja kiszabadítani a kislányt. - Azt akarom, hogy Lanthét és Regint is elengedjétek. A doktornő megrázta a fejét. - Lehetetlen. Ha valóban szabadon engedik Carrow-t, hamarosan visszajön majd értük. - A Rend szavát akarom, hogy elengedtek minket. Ismét a doktornő válaszolt. - Szavamat adom. - Nem a tiédet akarom - válaszolt Carrow gúnyosan. - Hanem az övét. Chase a lány felé fordult, majd rövid habozás után bólintott. - Akkor megegyeztünk - mondta Carrow. A férfi összehúzta a szemét, mintha a boszorkány éppen most bizonyított volna be valamit. - Egy csöpp lelkiismeret- furdalást sem érzel, amiért elárulod a fajtádat? - A démonok nem az én fajtám – csattant fel Carrow. - Úgy beszélsz, mintha állatoknak tartanál minket. - Azok is vagytok - válaszolta a férfi jéghideg hangon, aztán kirontott a szobából anélkül, hogy egyetlen pillantást is vesztegetett volna Carrow-ra vagy a karjában tartott kislányra.

3. fejezet

- Nem jön vissza többé, igaz? - suttogta Ruby Carrow-nak, aki az alsó priccsen ringatta. Pár órával korábban tért magához, és azonnal könnyekben tört ki. - Amanda Hekatéhoz ment, édesem. - Visszahozhatjuk? - Nem. Tudod, hogy tilos. - Carrow néha elfeledkezett arról, milyen varázserő szunnyadt Ruby reszkető, kicsi testében. A kislány még Mariketánál is erősebb volt, egészen addig, míg Mari nemrégiben elnyerte teljes hatalmát. Úgy tűnik, amikor legutóbb Ruby igézetet bocsátott ki, megkínzott és meggyilkolt húsz férfit. - Ne menj el holnap, Crow. Carrow elmagyarázta neki, hogy le kell vadásznia egy démont, cserébe pedig ezek a halandók mindkettejüket szabadon engedik. - Nem akarok elmenni, de nem igazán van választásom. Hé, valahol ez is csak egy kufármisszió! Útra kelek, bevetek néhány igézetet, és kapok érte valamit. - A kislány ezt a példát megértette. A boszorkányok kufárok voltak, apró gyermekkoruktól arra tanították őket, hogy jó pénzért áruba bocsássák a varázserejüket. - És a varázslónő majd gondodat viseli. Hallották, hogy a felső priccsen Lanthe túlzott fájdalommal felnyögött. Korábban egy egyszerű „ó, rendben” -nel beleegyezett, hogy vigyáz Rubyra. Carrow azt gyanította, hogy Lanthe a szíve mélyén szerette a gyerekeket, de ezt titokban tartotta, hogy megőrizze gonosz varázslói hírnevét. Végül is a Meggyőzés hírhedt királynője volt, varázsló, aki képes volt arra kényszeríteni másokat, hogy megtegyenek bármit, amit parancsol. A „királynői” cím azt jelentette, hogy ezen a téren ő volt a legjobb a Szövetségben.

Bár a varázslók és a boszorkányok származása azonos volt, előbbiek osztálya a Pravushoz tartozott, ahhoz a gonosz szövetséghez, amely harcban állt a Vertasszal, egy viszonylag jónak mondható ligával, amelynek Carrow is a tagja volt. Mielőtt laza kötelékkel ugyan, de szövetkeztek volna a Vertasszal, Lanthe és a nővére a Pravus frontvonalában harcolt. Carrow ennek ellenére bizonyos fokig megbízott Lanthéban. Általában jó volt az emberismerete, és az az egy hét, amelyet összezárva töltöttek, egy örökkévalóságnak tűnt. Amőbáztak a nedvességtől csöpögő fémfalon, kibeszélték a dögös Rydstrom királyt, Lanthe újsütetű démon sógorát, és panaszkodtak egymásnak amiatt, hogy éppen egyiküknek sem volt fiúja. Carrow-nak voltak szeretői – egypárnál több, fél tucatnál kevesebb - , és elég volt kimennie éjszaka a Bourbon Streetre, hogy bármikor gyarapítsa a számukat. De megvolt az oka a pillanatnyi coitus hiatusnak is... - Mi lesz, miután szabadon engednek minket? - kérdezte Ruby. Mennyire megbízott benne a kislány! - Én magam fogom a gondodat viselni. Velem fogsz lakni - válaszolta Carrow, és magában hozzátette: nyolcadik pont a teendők listáján - keresni valami lakást. A családos boszorkányok nem élhettek Andoainban. Carrow szíve elszorult egy pillanatra, hogy fel kell adnia ottani közösségi életét - és a lakosztályt a saját fürdőszobával - , de ahogy Ruby könnyáztatta kis arcára pillantott, azonnal rájött, hogy ez csekélyke ár. - Szerzünk egy kéglit Andoain közelében, hogy visszajárhass a boszorkánysuliba. Majd mindig csomagolok neked ebédet - maradék pizzát - , minden reggel. Lanthe kétkedő hangot hallatott. - Igenis, így lesz. És amikor már elég idős leszel, megtanítok neked mindent az utcáról, amelyet Bourbonnak hívnak. Ruby ásított egyet, piciny telt ajkát biggyesztve. - Hallottam, amit néhány boszorkány mondott rólad pár hete. Azt állították, hogy irányíthatatlan vagy. Most némi kuncogás érkezett a felső priccs felől. - Kormányozhatatlan? - Milyen igaz volt! - Talán igen, de többé nem leszek az. – Milyen érzés kormánykeréknek lenni, kölyök? - Fogod a kezem, míg elalszom? És itt maradsz, míg felébredek? - Hát persze. Talán Carrow eddig azért volt felelőtlen a magánéletben, mert nem volt gyakorlata benne? Hadseregeket vezetett, de soha nem volt senkije, aki kizárólag tőle függött volna. Néhány perc múlva Ruby már aludt is; az arca elernyedt, a homloka kisimult. Carrow várt még egy kicsit, aztán lemászott az ágyról, hogy újra ellenőrizze a csomagját, és áttanulmányozza a dosszié tartalmát. Amikor Lanthe lecsusszant a felső priccsről, Carrow ismét megállapította magában, hogy a varázsló milyen tökéletesen nézett ki. Nem hagyott rajta nyomot az egyheti stressz, nem volt izgatott, a ruháját nem redőzte a legapróbb ránc sem. Utóbbi persze nem is volt csoda, mert Lanthe tipikus varázslóöltözetet viselt: fűzőszerű felsőrészt, fémkorszázst és háló hatású szoknyát, amelyeket bőrdarabok tartottak össze. Sötét haját vad varázslóstílusban vékony copfokba fonta. Csupán a fémkesztyű hiányzott - a beépített karmokkal - , valamint a félmaszk, amely normális körülmények között az arcát díszítette volna. Carrow érdekesnek találta, hogy a halandók a legtöbb esetben meghagyták a rabok utcai ruháját. Ö is megtarthatta az ékszereit és a bulizós cuccát. - Át fognak vágni - közölte Lanthe.

Talán Carrow nem gyanította, hogy Chase visszavonja az adott szavát? Dehogynem. De azzal is tisztában volt, hogy úgy kell tennie, mintha elhinné, hogy szabadon engedik őket a végén. Mit számított két boszorkány a Rendnek? S ami még fontosabb kérdés volt: mi más választása volt? - Nem tudhatom biztosan - felelte, és beletúrt a csomagba, amelyet korábban Dixontól kapott. Carrow nyomban követelte, hogy visszakaphassa a saját holmiját. Bár a Rend pöpec katonai túlélőcsomagot állított össze, hiányoztak belőle mindazok a dolgok, amelyekre egy boszorkánynak szüksége volt a csábításhoz. Gyorsan megtisztította a felszerelését, aztán végre - egy hét után először - lezuhanyozott, miközben a ruháit kimosták, most pedig készen állt. - Bármi történik is, boszorkány, szerintem csak az idődet pocsékolod. - Nézd, talán nem bízom benne, hogy megtartják a szavukat, és szabadon engednek bennünket, de abban száz százalékig biztos vagyok, hogy megölnék Rubyt, ha nem vállalnám a feladatot. Lanthe felsóhajtott, majd ránézett az alvó Rubyra. - Rendben, akkor lássuk azt a dossziét! A földre telepedtek, hátukat a falnak támasztották. Elhelyezkedtek. Carrow fellapozta az első oldalt, amely összefoglalt minden tudnivalót a célállomásáról és az ott élőkről. - Még mindig nem hiszem el, hogy Oblivionra küldenek. - Lanthe már a gondolattól is Összerázkódott. - Ugyan már, az az egyetlen olyan hely, ahol friss vémonhoz jut az ember ebben az évszakban. Oblivion a pokoli bolygók egyike volt. Ezeken olyan kevés erőforrás létezett, hogy csak a legkeményebb démonok voltak képesek életben maradni. Ebben az esetben vízből volt hiány. Eső egyáltalán nem esett, kevés volt a vízgyűjtő, és az is mind valahol a föld alatt. A dosszié szerint a trothan civilizáció a rabszolgatartás, az erőszak és a kegyetlenség kaotikus keverékéből állt össze - a tagjai valamennyien brutálisak voltak. A társadalom szigorú osztályrendszerre épült. Carrow összeszorította a száját. Semmiféle osztályrendszernek nem volt a híve - sem oktatási, sem társadalmi alapúnak. Bár ő maga „nemesi” családból származott, ezt nem verte nagydobra. És a rokonaim sem fogják elárulni. Amikor Carrow arra az oldalra lapozott, ahol a „célpontját” Malkom Slaine-t jellemezték, Lanthe megszólalt. - Egy vémon, a Szövetség valamennyi tagja között a legveszélyesebb, akit egy trothanból hoztak létre, a halhatatlanok egyik legbarbárabb fajából? Bár Carrow ismert civilizált, megnyerő és dögös démonokat, trothannal még sohasem találkozott. - És te elmész a pokolba, hogy begyújtsd? Ez olyan, mint a Menekülés New Yorkból, csak éppen te a rosszfiút menekíted ki. - Snake Plissken, szolgálatodra – hajolt meg Carrow, majd olvasni kezdte a Slaine-ről összegyűjtött, pontokba szedett információt. Személyleírás: világoskék szem, kidolgozott izomzat. Több mint 196 centi magas. Hátrahajló, fekete szarvak. Különleges ismertetőjegyek: hatalmas, kanyargós tetoválás a lágyéka jobb oldalán, hagyományos démonpiercingek. Háttere: Több, mint négyszáz éve született, anyja démon prostituált, apja ismeretlen. Carrow-ban szánalom ébredt a férfi iránt. Már önmagában az is elég rosszvolt, ha valakinek Oblivionon kellett élnie, de Slaine eleve hátránnyal indult. Fogságba eséséig lázadást

vezetett a vámpír megszállók ellen. Scarbává - vámpirdémonná - formálták. Mielőtt megszökött volna. a vámpírok erődjéből, lefejezte Igazságos Kallent, a trothan démonok hercegét, valamint az alkirályt, a vámpírok helytartóját. Carrow felvonta a szemöldökét. - Miért gyilkolta meg Slaine a bolygó két potenciális vezetőjét, ha utána nem vette át a hatalmat a démonarchiában? - Talán nem tudta kihasználni a bukásukat - vélekedett Lanthe. – Több mint három évszázada bujkál a trothanok elől. Nincs ismert kapcsolata. Nőtlen. Tevékenység: védi a területét, az oblivioni vízbányákat. Különleges képességek: harcedzettség, túlélési képesség, katonai parancsnoki tapasztalat. - Nőtlen? - kérdezte Carrow. - Házasodik egyáltalán a fajtája? – Sok démonfaj nem ismerte a házasság intézményét, mivel sors által kijelölt párjuk volt. - Legalább vetélytársnő miatt nem kell aggódnod. - Feltéve, hogy nem tart démonháremet a bányáiban. Talán néhány cicababa befészkelte magát hozzá - mondta Carrow, majd felhúzta a szemöldökét, miközben elolvasta a következő pontot. Nyelvismeret: démon, némi latin. Az egyik információ szerint beszél angolul, de ezt nem lehetett megerősíteni. - Hogy a csudába fogok kommunikálni vele? - Carrow nagyon keveset tudott démonul; jobbára csak káromkodni és italt rendelni. - A szerelem nyelvén? - javasolta Lanthe. - Láttad a pszichikai jellemzését? - Könnyen dühbe gurul, különleges vadsággal reagál. Erőszakos és területféltő... - Pszichikai jellemzés? Olyat nem a sorozatgyilkosoknál készítenek? Carrow bólintott. — Dixon azt mondta, hogy ő a trothanok mumusa. - Hát ez remek. Mondd, hogy kapcsolják ki a nyakbilincsedet a küldetés idejére! - Igen. - Sokat érek vele, ha azok a népek a pokolban nem boldogok. Míg Mariketa varázserejét az adrenalin táplálta, Carrow-ét az érzelmek, különösen a boldogság. A tömeg harsány mulatozása valóságos lakoma volt az ereje szempontjából. - Akkor elég, ha szerelmi igézetet bocsátasz rá - vélekedett Lanthe. - Nálam az nem működik. - Sokan tudták, hogy Carrow szerelmi igézetek árusításával kereste a kenyerét - azt azonban nem, hogy olyanoknak adta el ezeket, akik saját magukon alkalmazták a bűbájt. Például amikor egy férfi tisztában volt vele, hogy talált magának egy nagyszerű nőt, de hajlamos volt elcsábulni, akkor rendelt egy adagot Carrow Graie specialitásából. - Valószínűleg egyébként sem lesz elég erőm varázsolni. - Varázserő nélkül akarsz bolyongani Oblivionon, boszorkány? Akkor talán a brutális erőddel óhajtod majd megvédeni magad? A boszorkányok és a varázslók voltak a leggyengébbek fizikailag a Szövetség tagjai között. - És mi lesz a vémonnal? – faggatózott tovább Lanthe, - Ha nem tudod a portálhoz csábítani, akkor akár ott is tarthat a pokolban, mint a saját kis boszi- ölebét. - Volt már ennél rosszabb kapcsolatom is- válaszolta Carrow rezzenéstelen arccal. Mindketten vihogni kezdtek. Akasztófahumor. Miután átlapozták a dossziét, Lanthe összefoglalta, mit tudtak meg Malkom Slaine-ről. - Veszélyes, fondorlatos „démon non grata”. - Kíváncsian Carrow-ra sandított, aztán megkérdezte: - Tényleg végig akarod ezt csinálni? - Feltett szándékom - vágta rá Carrow határozottan. Mindig az ösztöneit követte, és végül talpra esett. Igaz, néha a megyei börtön egyik cellájában, de a végén mindig minden jóra

fordult. - Ha valami miatt mégsem sikerülne - folytatta, és Ruby felé pillantott - , gondoskodsz róla, hogy visszakerüljön a Boszorkányok Házához? - Igen - ígérte meg Lanthe. - Csak igyekezz, hogy ne ez legyen a vége... A szavait hirtelen egy hangos üvöltés szakította félbe. - Úgy tűnik, ő sem szereti a kukoricakenyeret - jegyezte meg Carrow. Amikor meghallották az összecsapás zaját, majd a hangos suhogást, Lanthe talpra ugrott. - Egy vrekener! A vrekenerek vad, démoni „angyalok” voltak, szárnyakkal, szarvakkal és agyarakkal. Nem sokkal később az őrök egy sántikáló, szárnyas hímet vonszoltak el a cellájuk előtt. A lény kísérteties szemével Lanthéra bámult, aztán kivillantotta az agyarait. Sebhelyes szárnyát összekötözték. Csupán egyetlen szót mondott, miközben elhaladt előttük: „Hamarosan...” Lanthe megremegett. - Jól sejtem, hogy ismeritek egymást? - kérdezte Carrow. - Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy Thronosszal gyerekkorunkban barátok voltunk? Carrow felvonta a szemöldökét. - Ebben az esetben nem szeretnék összefutni a gyerekkori ellenségeiddel. - A gazember valószínűleg hagyta, hogy elfogják, csak hogy a közelembe kerülhessen. - Szeretnéd elmondani, miért? - Talán majd egyszer. Egyelőre koncentrálj a saját fenyegető hímedre. Carrow felsóhajtott, és komolyra fordította a szót. - Lehet, hogy nem térek vissza. Lanthe nem próbálta azzal vigasztalni, hogy nincs igaza. - Valószínűleg nem. - Csupán ennyit mondott. Ugar, Oblivion A trothan restauráció 601. éve Hamarosan eljönnek, hogy megöljenek, gondolta Malkom, és megigazította az egyik csapdát. Miután elrejtette a szerkezetet, felmászott a hegycsúcsra, és lenézett a Csonterdőre és a mögötte elterülő hatalmas sivatagra - a napégette homoktengerre, amelyen soha többé nem vághatott át. Vámpír természete lehetetlenné tette az utat. A messzi távolban, Ash városában vakító lánggal égtek az áldozati máglyák. Az emberek újabb ajándékokkal könyörögtek sötét isteneiknek, hogy pusztítsák el Malkomot. Aljas gyilkosnak, az igazságszolgáltatás előli gyáva menekülőnek és irtózatos szörnyszülöttnek tartották. Mindegyik vád igaz volt. Semmit sem szerettek volna jobban, mint magát Malkomot feláldozni a máglyán. És most még kétségbeesettebbek voltak, mint valaha, mert Malkom tartotta az ellenőrzése alatt az összes vízforrást. Hamarosan eljönnek érte, a készleteik szinte teljesen kimerültek. Nem volt más választásuk, mint hogy átkeljenek a sivatagon, amely Malkomtól védte őket. Bár a párás levegő miatt napközben is képes volt a portakaróval borított hegyet járni, a sivatagban és a városban nem volt sem szél, sem árnyék. Képtelen volt megtenni akkora távolságot egyeden éjszaka alatt. Az egyetlen alkalommal, amikor sikerült - több mint háromszáz évvel ezelőtt, a trothan csőcselék ellen menekülve - . Majdnem belehalt. Többször próbálkozott az ezt követő évszázadok alatt, és mindig kudarcot vallott. Az út közepe táján többnyire annyira elgyengült, hogy képtelen volt folytatni az utat; arról aztán végképp szó sem lehetett, hogy harcba szálljon félelmetes ellenfeleivel.

Ezért elvágta a városlakókat a vízforrástól, hogy közelebb csalogassa őket magához, mert tudta, hogy Páncélos Ronath vezeti majd őket ellene - a démon, aki átvette a hatalmat, miután a vezetőjüket vesztett vámpírok elmenekültek. Az áruló, aki az egykori alkirály fényűző erődjében élt. Eltávolítottam az útjából az összes akadályt. Kallent és végül az alkirályt is megöltem. Malkom megvetette a vámpírokat, de ők legalább nem tagadták meg a természetüket. A páncélos és az emberei? Malkom még emlékezett arra, milyen színlelt örömmel fogadták, mielőtt rájuk támadtak, mielőtt a hercegük vesztét okozták. Kallenét, az egyetlen barátomét. A herceg halálának emlékére keserű gyász öntötte el Malkomot. A fájdalom ugyanolyan erős, mint azon a napon, amikor megölte. Amikor felerősödött a szél, mint alkonyat előtt mindig, Malkom káromkodni kezdett. Soha nem fognak sötétben támadni. Ismét egy hosszú, magányos éjszaka állt előtte. Egy egész életrevalót átélt már belőlük. Megfordult, és elindult a kuckójába, a bányákba - ott fog várni egyedül, csendben, a nedves falakat bámulva. Az idő lassan telt a hegy mélyén, és az elszigeteltség egyre jobban nyomasztotta. Azzal vigasztalta magát, hogy így vagy úgy, de egyszer majd véget ér nyomorúságos léte. 4. fejezet

- Nem jöhetsz velem, kedvesem – mondta Carrow a dühös hétévesnek, aki előtte ült a priccsen. - Oblivion nem való gyerekeknek. Valamikor az éjszaka Ruby úgy döntött, hogy nem hagyja magát elválasztani Carrow-tól. Carrow egész éjjel virrasztott, hogy azonnal a kislányhoz siethessen, ha felébred, és keresni kezdi az anyját. Ő pedig kimerült volt, és tudta, hogy szüksége lesz az erejére a küldetés végrehajtásához, de Ruby érdekei fontosabbak voltak a sajátjainál - és egyelőre nem állt készen arra, hogy elemezze ezt az érzést. A kislány álmában egyszer szólította motyogva az édesanyját. Carrow majdnem elsírta magát. - Minden rendben, kicsim. Aludj csak! De amióta Ruby ma reggel felébredt, egyfolytában hisztizett - mindamellett eddig egyszer sem ájult el. - Miért kell ma reggel indulnod? - kérdezte. - Minél előbb elindulok, annál hamarabb térek vissza. Dr. Dixon itt marad veled, míg Lanthe visszajön, rendben? Ruby összefonta a mellén apró kis karjait, és dacosan előrenyújtotta az állát. - Magaddal viszel, vagy elvarázsollak, és olyan büdös leszel, mint a segg. Életed végéig. Carrow felvonta a szemöldökét. - Ez durva, Ruby, nagyon durva. - Ha jól sejtem, én tanítottam meg arra a kifejezésre, hogy „büdös, minta, segg”. - És különben sem varázsolhatsz. Emlékszel, mit mondtam a nyakbilincsről? - Határozottabban kell bánnod a gyerekkel. - Szólalt meg Carrow mögött Lanthe csöndesen. Carrow a válla fölött suttogta. - Ugyan már, te is tudod, min ment keresztül. És Carrow nem tudta megvigasztalni a kislányt, mert a megszokott trükkök közül most egyet sem vethetett be. Otthon, ha Ruby sírt valami miatt, ajándékokkal könnyen meg lehetett békíteni. Utazás Disney Worldbe a barátnőivel, egy majom, egy robot, egy görkorcsolyarámpa - hipp- hopp, vége is volt a könnyeknek! Lanthe gúnyosan elmosolyodott. - Nem sokkal voltam idősebb, amikor elveszítettem a szüléimet.

Vicces, hogy velem is ugyanez a helyzet, gondolta Carrow, de elhessegette az emlékek gondolatát. Most nem engedhette meg magának, hogy a múlttal foglalkozzon. Ahogy lenézett Rubyra, ismét mellbe vágta a felismerés, hogy most már ő felelős a kislányért. Immár volt valaki, aki kizárólag tőle függött. - Szót fogadsz Miss. Lanhténak, ugye? - Miss. Lanthe? - ismételte még a varázsló, és kék szeme fenyegetőn megvillant. - Mi jön még ezek után? Rám sózol egy családi autót, belebújtatsz egy bő farmerba, aztán lepuffantasz? Carrow vállat vont. - Meghálálom, miután mindnyájan kikerülünk innen, oké? A varázsló játszadozni kezdett az egyik copfjával. - Melanthe óránként százezerért vállal gyerekfelügyeletet. - írd a többihez! A folyosóról léptek zaja hallatszott. Értem jönnek. Ruby is meghallotta; leugrott a priccsről, és Carrow lába elé vetette magát. Carrow felemelte a földről a kislányt, és magához ölelte. Ruby a nyakába csimpaszkodott, a szeméből patakzottak a könnyek, ahogy az arcát a boszorkány nyakához szorította, Carrow felnézett a mennyezetre, nehogy vele együtt bömbölni kezdjen. - ígérd meg, hogy visszatérsz! – suttogta Ruby. Úgy motyogott, mint egy kisgyerek, „ígérd” helyett „ígéld”- et mondott. Bár Carrow az égvilágon semmit nem tudott a gyereknevelésről, érezte, hogy ez rossz jel. Kissé eltolta magától Rubyt, hogy a szemébe nézhessen. - Esküszöm a Szövetségre, hogy visszajövök érted. Hiszel nekem, ugye? A kislány aprócskát bólintott. Fegley és dr. Dixon érkezett egy csapat őr kíséretében. Kinyitották a cella ajtaját, és a nő a kislányért nyúlt, de Carrow közelebb húzta magához Rubyt. - Ha valami történik vele, a fejeddel játszol, Dixon. - Figyelmeztetőn az orvosra nézett, és tudta, hogy az írisze megvillant. Carrow szemének színe nem változott az érzelmek hatására, a fénye lett erősebb, ragyogott, akár egy csillag. Most is ez történt, és tudta, hogy ettől a halandók halálra rémültek. Dixon rámeredt. - A- ahogy megbeszéltük... - motyogta. Tíz perccel később Carrow egy katonai Humveeben ült; öt páncélozott jármű alkotta a konvojt, amelyet Fegley vezetett. Miközben a teherautó végigdöcögött a keréknyomokkal barázdált úton, Carrow kibámult az esőverte ablakon. Nyugtalan volt, még mindig a fülében csengett Ruby kétségbeesett sikoltozása. Hogy lehet, hogy máris annyira hiányzik, mintha nála hagytam volna a szívemet? Lélekben megrázta magát, és tanulmányozni kezdte a környéket. Az út egy nyirkos erdőn átvezetett, amelyet nagyrészt fenyőfák alkottak. Zuzmó és moha borította a ledőlt tönköket és minden egyéb mozdulatlan tárgyat, amitől az egész erdő bolyhos, puha zöld takarónak tűnt. A környezetből ítélve valahol a Csendes- óceán északnyugati térségében lehettek. Vagy Tasmaniában. Ezzel nem vagyunk beljebb, Carrow. A vidék nyilvánvalóan tengerparti volt, ami alátámasztotta a legújabb pletykákat - vagyis azt, hogy a Rend rendszeres etetéssel a környező vizekhez szoktatta a nagy fehér cápákat, hogy egyetlen halhatatlan se menekülhessen el úszva... Miközben a terepet tanulmányozta, próbált lélekben felkészülni a küldetésére. Felidézte magában, mit tudott meg a dossziéból. Nagyon kíváncsi volt Malkom Slaine-re. Mi történt, miután scarbává változott? Élőhalottá vált, vagy a démontermészete kerekedett felül? Vajon végig egyedül volt a hosszú évek

alatt? A Rend valóban azt feltételezte, hogy elég, ha lefekszik vele, és magával tudja csábítani? Carrow már nem is emlékezett rá, mikor volt utoljára szeretője. Szeretett volna többet, de megtanulta, hogy a szex nem okvetlenül tesz minden férfit boldoggá. Jól érezték magukat tőle, megnyugtatta az idegeiket, de nem lettek tőle feltétlenül vidámak. A szex oka lehetett düh, bizonytalanság, hiúság. Néhány férfinak megerősítésre, másoknak hízelgésre volt szükségük, de a vadmacska Carrow-ban mindegyik meghódítandó célpontot látott. Ha tudta, hogy nem elégítik ki minden igényét, hagyta az egészet a csudába. Most viszont aligha lehet válogatós... A konvoj végül egy hatalmas tisztáson állt meg, amelyet öt, egyforma méretű szikla határolt. Ahogy Carrow lekászálódott az autóból, azonnal megérezte az erő jelenlétét, a szentséget. Aztán felnézett a folyamatosan szakadó esőbe, amely átáztatta a bőrbakancsát és a szoknyáját, és újra eszébe jutott, miért gyűlölte annyira a vadont. Számára a „nagyszerű természet” éppolyan oximoron volt, mint az „igaz mítosz”. Múlt éjjel Dixon azt javasolta, hogy cserélje katonai bakancsra a lábbelijét - a kétezer dolláros, húzott bőrből készült, térd fölé érő csizmáját. - Mit akarsz: úgy nézzek ki, mint egy igéző nőszemély, vagy mint egy katona? - kérdezte mogorván. - Válassz egy típust, bármilyet, halandó. Ám én a magam részéről úgy vélem, több esélyem van igéző nőként. És annak alapvető tartozéka a „dugj meg- csizma”. Carrow lepillantott a lába körüli sártengerre. O, remek. De előbb hal meg, mint hogy elismerje, a halandónak volt igaza. A hangulata csak tovább romlott, mikor Fegley a nyakbilincsnél fogva kirángatta Lanthét az egyik Humveeból, aztán a tisztásra lökdöste. A folyamatos durvaságból nyilvánvaló volt, Fegley milyen szemétláda. Carrow szerint mindez azt bizonyította, hogy a férfiból hiányzott az önbizalom, és emiatt gyűlölte a nőket. A mostani munkája hatalmat adott neki olyan nők fölött, akiket egyébként soha nem kaphatott volna meg. Élvezd, amíg lehet. Csak idő kérdése, mikor halsz meg. Mihelyt Carrow biztonságba helyezi Rubyt Andoainban, visszatér, és végez velük. - Kezdj neki! - parancsolt rá Fegley Lanthéra. - Két perced van. Ha bármivel próbálkozol, a mesterlövészek kilyukasztják a koponyádat. A varázsló gyilkos pillantást lövellt a férfira, aztán felemelte a karját. Hamarosan fémes árnyalatú kék fény áradt a tenyeréből. Az arca megfeszült az erőlködéstől, ahogy létrehozott egy ajtó méretű átjárót, amely fekete örvényben végződött. - Légy óvatos odakinn, boszorka - mondta összeszorított foggal. - Az leszek. - Carrow a vállára vette a csomagját, készen arra, hogy átlépjen a portálon. Vigyázz a kicsikémre, míg visszaérek. — A kicsikém. Mihelyt kiejtette a száján a szavakat, Carrow azonnal tudta, mennyire igazak. Ruby az övé volt. És mindig az is marad. - Vigyázni fogok rá - ígérte Lanthe, de nem nézett rá. A varázsló tényleg nem hitte, hogy megússza? Mielőtt kérdőre vonhatta volna Lanthét, Fegley megállt előtte. - Hat napod van, hogy elhozd a célpontodat a portálhoz. Szombat éjszaka, boszorkány, nem később, mint éjfélkor, oblivioni idő szerint. A határidő lejárta előtt egy órával aktiválódik a nyakbilincsed. Ha Slaine nélkül jelensz meg, becsapom az ajtót az orrod előtt. Végül, ne szólítsd a nevén, mert akkor tudni fogja, hogy tégla vagy. Világos? - Mint a nap, baromarcú. Még valami? Fegley önelégülten rávigyorgott.

- Ja. Ha a démon rájön, mit tervezel, levágja, és karóra tűzi a fejed. - Carrow még mindig hápogott, amikor a férfi megragadta a vállát. - Irány a pokol, boszorkány! Szó szerint. Azzal beletaszította Carrow-t a mélységbe. Ugar, Oblivion Semmi jele Ronathnak. A délután lassan véget ért, és közeledett egy újabb végtelenül hosszú éjszaka. Malkom abbahagyta a járkálást, és ismét végignézett a sivatagon. Az volt az érzése, hogy valami nagyszabású dolog fog történni hamarosan, valami sorsszerű - ami az Ő esetében általában pusztítást jelentett. - Állj ki ellenem, páncélos! - bömbölte. De csak a szél válaszolt. Malkom csüggedten felsóhajtott, aztán elindult visszafelé a barlangjába. Útközben elejtett egy madarat vacsorára. Ismét meg kellett állapítania, hogy nem húzza már sokáig. Bár természetellenesen gyors volt, egyre nehezebben szerezte meg a betevő falatot. Reccs. A madár nyaka kettétört Malkom markában, és még a szél zúgása sem tudta elfojtani a hangot. Egyetlen rántással letépte a fejet, majd a szájához emelte a vérző nyakat, hogy csillapítsa vámpíroldalának éhségét. Otthon majd megfőzi a húst, hogy táplálja a démont... Hirtelen leengedte a karját, és a füle rángatózni kezdett. Kifinomult érzékei jelezték, hogy rövid időre megnyílt egy portál, valami zavar keletkezett. Közvetlenül az erdő előtt volt egy öt szikla által határolt kör, amely köztudomásúlag alkalmas volt portál nyitására. Felpattant, hogy utánanézzen a dolognak. A teste megfeszült, hogy a körhöz illanjon. Semmi. Még ennyi idő elteltével is elfelejtette, hogy nem volt már képes illanni a rituálé óta. Mindegy. Gyors volt, pillanatok alatt leér az erdőhöz. A portál megnyitása két dolgot jelenthetett. Még több halandó érkezett az ugarra, hogy foglyul ejtse. Ha tudta volna, hogyan kell nevetni, most megtette volna. Valahányszor behatoltak a területére, széttépte az összes katonát, aki be merte tenni a lábát a hegyre, aztán halomba rakta a szétmarcangolt testrészeket a portál előtt. Amikor a katonák kegyelemért könyörögtek, vagy sikítva imádkoztak, új angolul, a vámpírok nyelvén beszéltek, ami megpecsételte a sorsukat. Bár Malkom felismerte a nyelvet, meg nem értette, hiszen évszázadok óta nem beszélte - de már az is felbőszítette, ha meghallotta. A másik lehetőség? A portált arra használták, hogy a Szövetség még több tagját, számkivetett bűnözőket küldjenek. Ha ez volt a helyzet, az újonnan érkezőknek fogalmuk sem volt arról, hogy újra ítéletet mondanak majd felettük. Malkom csúfondárosan elvigyorodott, bár tudta, hogy ilyenkor nem szép látvány. Én mondok felettük ítéletet.

5. fejezet

Carrow olyan keményen landolt egy régi csontvázakból álló halom tetején, hogy elakadt a lélegzete. Beborította az összeroppant csontokból felszálló por. Értékes perceket vesztegetett arra, hogy elnyomja a pánikot; úgy érezte, mindjárt megfullad. Csak várt... Amikor végre újra levegőhöz jutott, mély lélegzetet vett, aztán rögvest köhögni kezdett. Bár fújt a szél, a levegőcsípős szagú volt. Talpra kecmergett, félrerúgott az útból néhány combcsontot, és körbepillantott. Ilyen hát a pokol. A sziklákkal határolt körön kívül végig műveletlen földek terültek el; sivárabb látványt el sem tudott képzelni. Barna volt az ég alja, por és füst kavargott a levegőben. Mögötte sziklás sivatag nyújtózott, amerre a szem ellátott. A talajt izzó kődarabok

pettyezték, amelyek mintha lávamaradványok lettek volna. Jobbra és balra, mint sebhelyek, mély hasadékok szabdalták a talajt, kénes füst szivárgott belőlük. Egyenesen előrenézve egy erdőszerűséget látott, megkövesedett fákból; a színük olyan volt, mint a földet borító csontoké. Semmiféle zöld nem nőtt errefelé. Minden barna, piszkosfehér vagy hamuszínű volt. Több kilométernyi távolságban, az erdőn túl egy hatalmas hegy húzódott, három világosan elkülöníthető csúccsal. A vémon hegye. Carrow úti célja. Sajnálatos módon a bolygó minden négyzetcentimétere lakott volt. A sivatagban hatalmas, százlábúszerű lények vágtak maguknak alagutat; az útjukat emelkedő- eltűnő dűnék jelezték. A hasadékokban láthatatlan lények nyüzsögtek. A szél zúgása ellenére is meg tudta állapítani, hogy az erdő is mindenféle élőlénynek adott otthont - nem túl jó hír. Hogyan juthatna át az ismeretlen lények között a hegyhez? Bár Fegley szavai - levágja, és karóra tűzi a fejed - megrémisztették, nem voltválasztása; meg kellett keresnie Slaine-t. Lehet, hogy mind a hat napja rámegy majd a kutatásra. A hozzá legközelebbi hasadékokból félelmetes, sötét alakok kezdtek kimászni. Ghoulok? Csak ne ők legyenek! Olyanok voltak, mint a zombik, agyatlan, mozgó torzszülöttek, akiknek egyetlen céljuk volt: minél több embert átváltoztatni. A harapásuk és karmolásuk fertőző volt. A környezet? Mögötte százlábú homokszörnyek, előtte ismeretlen lényekkel tarkított félelmetes erdő, körülötte prédára leső ghoulok. Ahogy egyre közelebb nyomultak, Carrownak nem maradt más választása, mint egyenesen berohanni a sötét erdő sűrűjébe. Futás közben hátra- hátrapillantott a válla fölött. A ghoulok kitartók voltak, képesek arra, hogy fáradtság nélkül kövessék kilométereken keresztül szabadprédájukat. Bár Carrow ereje és állóképessége meghaladta a halandókét, messze elmaradt a valkűrökétől és a fúriákétól. Hogyan rázza le őket? Semmi nem jutott eszébe, de szerencséjére a ghoulok szemlátomást lelassítottak. Sőt, meg is torpantak, mihelyt Carrow elért az erdő szélére. A lány visszanézett a fák közül. A ghoulok óvatosan járkáltak fel- alá az erdő szélén. Féltek belépni a sűrű lombok ismeretlen homályába. De előbb vagy utóbb összeszedik a bátorságukat, és utánamennek. Semmi sem lehet rosszabb egy csapat zombinál, döntött Carrow, és belevetette magát az erdőbe. Sziklák és megkövesedett fatörzsek között haladt; ha az út engedte, gyorsított a tempón. A tüdeje szinte lángolt, az izmai remegtek... Amikor már azt hitte, hogy sikerült biztonságos távolságba kerülnie a ghouloktól, újabb árnyakat fedezett fel a fák lombjai között. Ismeretlen veszély. Számtalan szempár fürkésző pillantása meredt rá a sötétből; a lények körbevették. Érző lények és hímek voltak - ennyit szűrt le az érzelmeik alapján. Ezek közül is a nemi vágy bizonyult a legerősebbnek. Miután körbezárták, megállapította, hogy legalább tucatnyian voltak; különböző alakúak és méretűek. Mindannyian humanoidok, de szarvakkal, alsó és felső agyarakkal felvértezve. Vagyis démonok. Megpördült, levegő után kapkodott, hogy meg tudjon szólalni. Aztán eszébe jutott, értenek- e ezek angolul. Tudta, hogy a helyiek aligha ismerik a nyelvet. Ám mielőtt megszólalhatott volna, a legkisebb lény meglengette a dárdáját feléje. Olyan gyorsan pislogott, mintha nem hitt volna a szemének, gondolta Carrow. - Halandó, Asmodel? - kérdezte angolul. Ezek szerint nem helybeliek voltak, hanem valószínűleg számkivetett bűnözők. A kérdező, akárcsak a többiek, szakadt ruhát viselt, ami arra utalt, hogy itt táboroztak már egy ideje.

- Az illata alapján halhatatlan, Asmodel - válaszolt a tekintélyes külsejű démon. A keze fejével letörölte kicsorduló nyálát a szája széléről. - Az első nőstény, akivel az ugaron valaha is találkoztam. Nincsenek itt nők? Vagyis ezek mind kiéhezett hímek! Carrow összeszedte minden bátorságát. - Halhatatlan vagyok, a Boszorkányok Házának hatalommal felruházott tagja - mondta, de alig állt a lábán a kimerültségtől, koszos volt és izzadt. Aligha látszott hatalmas erejű boszorkánynak. - Akkor miért nem vetetted be ellenünk az erődet? - kérdezte az egyik zöldes színű démon. Carrow a nyakbilincs kikapcsolása után is erőtlen boszorkány maradt. Szükségem lenne némi boldogságra, fiúk. - Nagyszerű ötlet, démon – vágott vissza Carrow. - Gondoltam, ha átengedtek, meghagyom az életeteket. Különben viperafészket aprítok a beleitekből, vagy homokká varázsolom a csontjaitokat. Szemlátomást nem ijedtek meg a fenyegetéstől; Carrow-ra fittyet hányva nekiálltak vitatkozni a háttérben. A szándékuk egyértelmű volt, még mielőtt a lándzsás apróság kijelentette volna: én leszek az első. - Azt te csak hiszed, Sneethy – jelentette ki Asmodel. Carrow összerezzent. Képtelen volt megvédeni magát, és nem tudott hova menekülni. Blöffölj! Fenyegetőn felemelte a kezét. - Akkor nincs más választásom. Adjátok meg magatokat, vagy... Sneethy nem vette be a cselt; vidáman lekapta róla a hátizsákot, a mozdulattal végigkarmolva a vállát. - Hé! - Amikor a démon beletúrt a zsákba, átkutatva a holmiját, Carrow felcsattant. - Valaki más cuccával játssz Yodát, seggfej! A démon a füle botját se mozdította, kaján vigyorral az arcán szétosztotta a többiek között az energiaszeleteket, amelyeket a zsákban talált. Egy szempillantás alatt felfalták mindet. Aztán a démon előkapta Carrow kulacsát. Vidáman felkurjantott, de a lelkesedését mintha elvágták volna, mikor beleszippantott a levegőbe. - Közeledik. - Halk hangjából rettegés sugárzott - és áhítat. - Pedig nem is léptünk a területére. Miről beszélt? A zöld színű démon tekintete végigpásztázott a többieken. - El kell tűnnünk! Asmodel közelebb araszolt Carrow-hoz. - Nem megyek sehova a nőstény nélkül. - A szájából immár patakokban folyt a nyál. - Megéri a súlyát vízben! Még használtan is. - Szembe mernél szállni vele érte? - kérdezte Sneethy. A válasz nyilvánvalóan igen volt, mert Asmodel megragadta Carrow karját. A lány belerúgott a rüsztjébe, de a démonnak a szeme se rebbent. Carrow hiába próbált szabadulni, maga után vonszolta az erdő mélye felé. - Ne ellenkezz! - parancsolt a lányra. - Az ágyasunk leszel - vagy a szörny vacsorája. És az idő egyre közeleg. Mi ijeszthetett meg vajon egy ilyen démonbandát? Bevetették magukat egy megkövesedett csalitosba; a gyorsabbak előreszaladtak, a lassabbak el- elmaradoztak. A facsemeték olyan közel nőttek egymáshoz, hogy Carrow úgy érezte, mintha elszenesedett kukoricatáblán vágtak volna át.

Alkalmas búvóhelynek tűnt. A démonok azonban egyre nyugtalanabbak lettek, mindegyikük készenlétbe helyezte a fegyverét, igyekezett minél görnyedtebb pózban haladni. Asmodel lecsatolta a fütyköst a szíjáról. Sneethy ismét beleszimatolt a levegőbe, aztán nyöszörögni kezdett, és támadásra lendítette a lándzsáját. A zöld színű démon előrántotta vadászkését. - Követ minket - motyogta. Egy démon a miatt aggódik, hogy valaki követi? Carrow szeme elkerekedett a döbbenettől, amikor meghallott egy bugyogó hangot a háta mögött. Nyomban abbahagyta a küzdelmet, és követte a futásnak eredő démonokat. Néhanéha hátrapillantott; ugyanolyan ideges volt, mint a többiek. Aztán, közvetlenül maguk előtt, a csapáson belefutottak az egyik gyorsabb démonba – egy másodperccel korábban fejezhették le, mert még le sem hanyatlott a teste. Ahogy a holttest a földre omlott, Asmodel vicsorogni kezdett. - Nem, a szörny játszik velünk. Egy újabb démon sikolya hangzott fel mögöttük. Alig tettek meg tucatnyi lépést a másik irányban, amikor valami bumeráng- szerű szelte át a levegőt a fejük felett. Vér csöpögött róla. A szörny egy letépett lábat hajított frizbiként az előttük elterülő térségbe. A láb egypár démon mellé esett; az egyik holttest a másikon hevert. És úgy tűnt, hogy a fejüket nem karddal - hanem karmokkal vágták le. - Egyetlen csapással kettőt terített le. - Asmodel nagyot nyelt, miközben Carrow-val együtt megpördült, kiutat keresve. Valaki egyeden csapással lefejezett két halhatatlant? Aztán letépte egy másiknak a lábát? - Nem, az kizárt, hogy egyedül tette - mondta a boszorkány. Körülöttük hullottak a démonok, mint a legyek, kórusban könyörögtek kegyelemért. - Egyedül van - csattant fel Asmodel. – Ő az! Mészárlás hangjai visszhangzottak a fák között: csontok törése, a hús marcangolásának semmivel össze nem téveszthető zaja. Carrow annyira reszketett, hogy képtelen volt elfutni; gyors egymásutánban kétszer is megbotlott. Asmodel nyomban elengedte, és keresztülrohant a csaliton, hátha megmenekülhet. A néhány megmaradt démon a nyomába eredt, szaladtak, amerre láttak. Carrow Asmodelt követte, a legnagyobb démont, miközben a többiek körülötte sikítoztak. Aztán lelassított, és hitetlenkedve bámult a füstön keresztül. Előtte egy árnyszerű valami hihetetlen sebességgel elkapta Asmodelt. Mintha egy láthatatlan erő emelte volna a magasba a démont. Bármi volt is az, a levegőben darabokra szaggatta Asmodelt - kitépte a végtagjait, fröcskölt a vér mindenfelé. A démonnak még sikítani sem volt ideje. Az árny eltűnt. Néma csend ereszkedett a tájra, csak a szél zúgása hallatszott. Mindegyiket elintézte? Vagy elbújtak valahová? Mi volt ez a valami? Carrow megpördült, a tekintete körbepásztázta a terepet. Amikor egy közeli hang megijesztette, átbukott egy lábak nélküli, lefejezett torzón, és belezuhant egy tócsa alvadt vérrel körülvett kiontott bélbe. Sneethy. A lándzsáról ismerte meg, amelyet még mindig a markában szorongatott. Csaknem elhányta magát, miközben kimászott a maradványok közül egy megkövesedett bokor rejtekébe. Az első impulzus? Kucorodj össze, és bújj el. Mi értelme menekülni? Hiszen mindenhol a halál várta. Aztán elszégyellte magát. Fiatal kora ellenére Carrow hivatalos boszorkánykufárnak számított, a méltán híres harcos kaszt egyik vezetője volt. Bátran szembenéz a szörnnyel - akkor is, ha menten belehal. - Mutasd magad, te gyáva! – Hirtelen dőlni kezdtek a fák, mintha valaki csapást vágott volna közöttük.

Egyenesen feléje tartott. Közeledett a szörny. Korábban hang nélkül mozgott, most viszont hangosan csörtetett, egyre közelebb. Vele is játszadozott. Átkozott legyen, ha csak ücsörög itt, gyámoltalanul, mint valami áldozati ajándék King Kong számára. Életében először fordult elő vele, hogy valaki tőle függött. Harcolni fog! És ha erőben nem veheti fel vele a versenyt, majd a többi képességét használja. Tudott ravasz lenni... álnok. Kiragadta a lándzsát Sneethy markából. Most megtudod, mi történt volna, ha Fay Wray boszorkány lett volna! Éppen csak berántotta a fegyvert maga mellé a bokorba, mikor a támadó berontott a tisztásra. Carrow felemelte a tekintetét. Még feljebb... Elakadt a lélegzete. A lény két méter magas volt, és vér borította a testét. Hatalmas szarvak meredtek hátrafelé a füle mögött. Nyitva volt a szája, így tisztán látszottak az alsó és a felső agyarai. Démon volt. És, istenek, hatalmas. Széles mellkasát és erős karját láncszemekből font ing takarta, az izmai csaknem szétfeszítették a fémet. Bőrnadrágot viselt, amelyet szintén vér szennyezett. Hosszú haja borzas volt, belelógott piszkos arcába. Gyér szakáll keretezte az arcát. Ez biztosan nem lehetett... ő. A célpontja. A külsején semmi nem utalt arra, hogy vámpír lenne. Kérlek, add, hogy ne ő legyen! Amikor a tekintetük találkozott, Carrow lélegzete elakadt. A férfi írisze világoskék színben tűnt fel, ahogyan a dossziéban megírták. Súlyosan zavart? Erőszakos területféltő? Megerősítve. A kék szem lobbant egyet, egy másodpercre elfeketedett, ami általában a nemi vágy vagy a harag jelére utalt a démonoknál. Egyik sem jelentett semmi jót Carrow számára. Miközben a lány a férfit tanulmányozta, a démon is alaposan végigmérte őt egészen a feltűrt szoknyáig és a csupasz combjáig. A szarvai hirtelen kiegyenesedtek, aztán megnőttek, annak biztos jeleként, hogy a démon vonzónak találta. Amikor felemelte a fejét, a szeme összeszűkült, mintha felismerte volna a lányt. Ökölbe szorította hatalmas kezét, aztán szétnyitotta karmokban végződő ujjait. Még párszor megismételte a mozdulatot, mintha elveszített volna valamit, ami régóta az övé volt. A farka megkeményedett - nem lehetett nem észrevenni. Szaggatottan kapkodta a levegőt, a mellkasába markolt, és Carrow-ban hirtelen nevetséges gyanú támadt, de gyorsan elhessegette. Ez a démon úgy nézett ki, mint aki mindjárt eszét veszti a vágytól. Amennyire Carrow tudta, a démon évszázadok óta az ugaron élt, nő nélkül, vagyis ugyanolyan kanos volt, mint Asmodel. És ha nagyon gyorsan nem talál ki valamit, akkor ez a hím pillanatokon belül maga alá teperi. - K- kérlek, ne bánts - szólalt meg Carrow, és figyelte a démon arckifejezését. A kemény vonások semmit nem árultak el, még azt sem, hogy érti-e a szavakat. Vagyis nem beszélt angolul! Született trothan? Megerősítve. Az egyetlen reakciója az egyre növekvő erekció volt. Amikor Carrow már attól tartott, hogy képtelen lesz megértetni magát, a férfi ököllel a mellére csapott, aztán feléje bökött, é s valami olyasmit motyogott, hogy „ara. A hangja érdes volt, valósággal csikorgott, mint a kavics. Amikor közelebb lopakodott, Carrow észrevette a tetoválást, egy hatalmas rajzot, amely úgy nézett ki, mintha fekete lángok nyaldosnák a férfi oldalát - a jobb féltekét. Hekaté, segíts, ő volt Carrow célpontja, Malkom Slaine.

És a Rend sajnálatos módon tévedett. Képtelenség volt bárhová is csalogatni. Változás a tervben. Nem fogja a portálhoz vezetni a férfit. Ájult testét fogja odavonszolni. Miután előzőleg többször beledöfött. Ám ahhoz, hogy a terve működjön, először el kellett érnie, hogy a férfi rátámadjon. Lelkiekben megerősítette magát, aztán begörbített ujjal hívogatni kezdte a férfit. A démon szeme elkerekedett, de nem gyorsította meg a lépteit. A francba, Slaine! Támadj! 6. fejezet

Malkom még soha nem lepődött meg semmin ennyire hosszú élete során. Ahogy lefelé haladt a hegyről, megérezte a nőstény kellemes illatát, és azonnal kitalálta, kije volt neki ő – az asszony, akit sosem remélhetett megkapni. A szarvai megnyúltak, az ágyéka bizseregni kezdett a vágytól, hogy párosodjon vele. Lerohant a hegyről, keresztülrobogott a csonterdőn. Ám ahogy közeledett a nőstényhez, megérezte a démonok szagát is. Miközben lemészárolta valamennyit, dobogni kezdett a szíve, és évszázadok után először levegőt szippantott a tüdejébe. Ő volt az. Az övé. A sors egy idegen nőstényt rendelt neki társul, egy éjfekete hajú, smaragdzöld szemű lényt. A bőre makulátlan volt, sápadt, mint a vámpíroké, de nem voltak agyarai. Valamiféle halhatatlan volt, de Malkom nem tudta, milyen szerzet. És az illata. Pont olyan volt, amilyennek a nők illatát elképzelte. Nem is hasonlított a durva, üres tekintetű démonnőstényekéhez; azok bűzlöttek a férfiaktól, akik használták őket. Többé már nem számítottak az okok, amelyek miatt Malkom soha nem feküdt le nősténnyel. Ez a nő tökéletes volt, az illata csábító, és az övé volt. Mi haszna volt a nőstényekből? A kérdésnek nem volt többé jelentősége. Magaménak követelem azt, ami az enyém. A lány magához hívta, nyilván felismerte benne a párját. Akarja, amit nyújthatok neki. Ám Malkom pillanatnyilag még félőrült volt a harctól, minden erejét össze kellett szednie, hogy uralkodjon magán. Démon része legszívesebben azonnal magáévá tette volna ezt a szépséges teremtést, míg vámpír énje kínzón vágyott rá, hogy csont szárazra szívja. Szinte érezte, ahogy az agyarai belevájnak a nő meztelen combjának tejfehér bőrébe. A lány megnyalta az ajkát, és finoman széttárta a lábát, látni engedve a sötét rózsaszín selyemdarabot. Malkom agyából elszállt minden gondolat. Elbődült, és rávetette magát. Ám mielőtt rázuhant volna, iszonyatos fájdalmat érzett. Hitetlenkedve nézett le az oldalára. A nőstény lándzsát tartott a kezében, a páncéling rései között a bordái közé döfte. A szeme vadul csillogott, és még mélyebbre nyomta a dárda hegyét. Átvágott! Malkomot elöntötte a düh. Elveszíti az önuralmát. A nősténynek menekülnie kell előle. - Cotha - nyögte ki összeszorított foga között. Fuss. Ez a lény észre sem vette a lándzsát, tudomást sem vett a fájdalomról, míg mélyebben bele nem döfte a fegyver hegyét az oldalába. Csak nézett rá emésztő éhséggel a szemében. Olyan erős volt a vágya, hogy szinte tapintani lehetett, és ettől Carrow szédülni kezdett. Olyan erősen belevájta a karmait a tenyerébe, hogy kiserkent belőle a vér. Lenézett a lány arcáról a sebre, aztán vissza. A tekintete a lányéba fúródott, és ismét azt nyögte: „Cotha*. - N- nem beszélek démonul - O, istenek, adjátok, hogy legalább pár mondatot megértsek! Vajon mit mondhatott?

A férfi hátrakapta a fejét, és elbődült. - Cotha! Carrow szeme elkerekedett, elhajította a lándzsát, és talpra kászálódott. Lebukott, és mélyebbre szaladt az erdőbe. Most már tökéletesen el tudta képzelni, hogy a hím karóra tűzi a fejét. Pillanatokon belül meghallotta maga mögött az üldözőjét. Hátrapillantott, és elakadt a lélegzete a látványtól. A férfi kezdett átváltozni. A kavargó porviharon keresztül is tisztán kivehető volt, hogy a felső agyarai megnyúltak, elkeskenyedtek. Egy vámpír agyarai. Egy vámpírdémonéi. Aki szemlátomást nincs teljesen az eszénél. Carrow felkaptatott egy emelkedőn, átverekedte magát a lávakő sziklákon; a félelem erőt adott a futáshoz. A hím ereje nyilvánvalóan természetfeletti, úgy szét fogja roppantam, mint egy gyufaszálat. Szakadt róla a víz, a sós veríték csípte a szemét, gyorsan letörölte a karjával... Hirtelen megpillantott maga előtt egy ösvényt. Felkiáltott, megpördült, és az egyik elágazó csapáson rohant tovább. Ahogy az ösvény elkanyarodott, rájött, hogy egy keskeny szirtre ért, amely egy félelmetes, tüzes szakadék fölé magasodott. Zsákutca. Amikor a hím a közelébe ért, Carrow hátrálni kezdett a porladozó szirtszegély felé, bár tudta, hogy ha lezuhan a mélységbe, halálát leli. Az erőim, istenek, szükségem van az erőimre... A hím lekuporodott, és lassan egyre közelebb mászott; látszott rajta, hogy fájdalmai voltak, de nem a lándzsadöféstől. Bár sebesült volt, az erekciója nem hagyott alább. Carrow nem így tervezte ezt a küldetést! Nem akart csapdába esni egy lángoló szakadék fölötti sziklaorom tetején. Nem úgy tervezte, hogy egy pengeéles agyarú, démoni sátánfajzat fekete színű szemébe néz... Aki kétségtelenül párosodni akar vele. A hím egyre közeledett, hatalmas izmainak minden egyes önkéntelen rándulása hihetetlen kínokat ígért, hát Carrow hátrált, amíg csak tudott. Lepillantott a sziklaszakadékba, a mélyből kavargó füstre. Tényleg képes lenne leugrani, hogy megmeneküljön a hímtől? Soha senki nem tudná meg, hol érte a vég. Amikor a démon benyúlt a nadrágjába, hogy megigazítsa a hím tagját, duzzadt makkja kibukott a derékrész mögül. Carrow ajka szétnyílt a csodálkozástól. A hím erekciója láthatóan lüktetett, egy csöpp sperma csillogott a csúcsán. Szórakozottan végigsimított a tenyerével a nadrágból kibuggyanó makkon, aztán megdermedt. Lassan felemelte a kezét, a tenyerére nézett, és meglátta a csillogó spermacseppet. Amikor végre elterelte a tekintetét a tenyeréről, és újra Carrow felé fordította az arcát, a vonásai egyértelműen elárulták, hogy még elszántabban meg akarja szerezni a lányt. Éjfekete szeme céltudatosságtól izzott. És ebben a pillanatban hirtelen minden megvilágosodott Carrow előtt. A hím döntésre jutott. Nyilván soha nem látta még a magját korábban. Ó, hatalmas Hekaté, Carrow volt a társa. Bár a démonhímek képesek voltak orgazmusra, szervezetük nem termelt spermát mindaddig, míg rá nem találtak a sors által nekik rendelt párjukra. Nem ejakuláltak addig, amíg magukévá nem tették asszonyukat. Mivel először tapasztalta magömlés jelét, a hím azt hiszi, hogy ő a démontársa. Valamint a vámpírmenyasszonya. A társ nélküli hím vámpírok addig nem lélegeznek, nem ver a szívük, és nincs erekciójuk, míg rá nem találnak az arájukra. Nem csoda, hogy annyira megrémült, amikor lélegezni kezdett. Ezért verte ököllel a mellét a szíve fölött. Tudta vajon a Rend, hogy ez történik majd? Hogy ő a célpont arája és társa? Honnan sejthették volna?

Lehetetlenségnek tűnt. Akkor miért érezte mégis úgy, hogy átverték? - Alton, ara - parancsolta a hím. Carrow nagyon keveset értett ugyan démon nyelven, de sejtette, hogy a férfi azt akarja, hogy a nője odamenjen hozzá, vagy a lábához kuporodjon? - Szó sem lehet róla, míg meg nem nyugszol! - Alton! Carrow megrázta a fejét, és a lábát a szakadék fölé emelte, mutatva, hogy le fog ugrani. A hím elbődült, oldalra vetődött, és dühösen belevágott ököllel az egyik sziklatömbbe, amely szétrepedt, mint a tojáshéj. Az ereje. Egyetlen érintéssel képes volt csontokat porrá zúzni. Carrow hallott meséket arról, hogyan hajszolják a vámpírok a menyasszonyukat. Megállíthatatlanok voltak. Azt is tudta, hogy bizonyos démonfajok hímjeiben olyan erős a párosodási ösztön, hogy akár bele is őrülhetnek. Akkor sem képesek ellenállni az ösztönnek, ha tudják, hogy a biztos halálba rohannak. Ez a hím itt előtte már az őrület határán járt. Vajon le mernék ugrani, tűnődött Carrow? Inkább a halált választaná, mint hogy ez a brutális lény a magáévá tegye? Bár elképzelhető volt, hogy a párosodás után a hím boldog lesz, ami elég energiát adhat Carrow-nak ahhoz, hogy elmeneküljön, a démon olyan hatalmas volt, hogy akár ketté is hasíthatta. Eszméleténél lesz egyáltalán az aktus után, hogy erőt szívjon el a hímtől? A hím közelebb araszolt, a lány pedig ismét kidugta az egyik lábát a szakadék fölé... A párkány széle leszakadt a lába alatt.

New Orleans, Louisiana Val Hall, a valkűrök otthona - Nix, addig nem megyek sehova, míg el nem árulod, amire kíváncsi vagyok - figyelmeztette Hőn Áhított Mariketa a jövendőmondót, aki a szobában táncolt körbe- körbe. - Akkor kezdjük a legelején. Mindentudó, ismertebb nevén Fúrva Klúgos Nix felkiáltott: - Kezdjük a végén! Már közeleg, tudod. - Nix körbe- körbe pörgött, hosszú fekete copfjai úgy röpködtek a levegőben, mint a helikopter rotorjai. Úgy nézett ki, mint egy bódult szupermodell, nem pedig úgy, mint egy háromezer éves valkűr orákulum. Apró pólóján felirat: CarpeNoctem. A tucatnyi valkűr, akik összegyűltek a nagyteremben, figyelmesen nézte őket - nekik is érdekük volt, hogy Mariketa Carrow nyomára bukkanjon. Legalább egy valkűrt is elraboltak néhány kilométerre onnan, ahol Carrow eltűnt. Olyan sok lénynek veszett nyoma! A Szövetség legkülönbözőbb teremtményeinek tízezrei tűntek el, közöttük több boszorkány, még egy hétéves is. A pletykák szerint egy ismeretlen szervezet bérencei fogták el őket, és senki nem tudta, merre lehetnek. A Boszorkányok Háza, a tündér nyomkövetők, a hatalmas varázslók - senki nem volt képes rájuk találni. Mariketa nyugalmat erőltetett magára. - Látnod kellett valamit. Nix a homlokát ráncolva hátranézett a válla fölött. - Tényleg? - Aztán csak pörgött, pörgött. - Nix, fejezd be!

A jövendőmondó mozdulatlanná dermedt, és sértett arccal Mariketa felé fordult. Aztán levetette magát egy karosszékbe. Olykor nagyon nehéz volt információt kicsikarni a látóból. Mindig az volt. És Mari hallott róla, hogy Nix az elmúlt két hétben a szokásosnál is bolondabb volt. De feltétlenül próbálkoznia kellett - magánkívül volt az aggodalomtól a legjobb barátnője miatt. Már minden lehetséges erőt bevetett, hogy Carrow nyomára bukkanjon. Aztán segítséget kért mind a 37 boszorkánygyülekezettől, de hiába: senki nem lelte Carrow-t. Csak annyit tudtak kideríteni, hogy a lány nagy veszélyben volt. Kösz a tippet, ribancok. Ezért aztán Mari a Szövetség leghatalmasabb és leghíresebb orákulumához fordult. Valkűr barátnőjéhez. - Úgy hallottam, hogy te tudsz valamit. Nix! Valkűr! - Hm? - Nix bágyadtan felemelte a fejét. - Akkor árulj el valamit Carrow-ról, olyasmit, amit senki más nem tud róla. - Ez valami vizsga? Mari szíve összeszorult. Nix szeretett szórakozni másokkal. - Azt hittem, barátok vagyunk - rebegte. Nix aranyszínű szeme játékosan megvillant. - Valóban te vagy a kedvenc boszim. - Akkor miért ugráltatsz engem is, mint a többieket? - Nem ugráltatlak, uszítalak. - Micsoda? - Ha elárulsz egy titkot Carrow-ról, az olyan, mintha szagot mutatnál egy vérebnek. Szükségem van valamire, ami megmutatja a helyes irányt. Valamit, amit senki más nem tud? Hol is kezdje? Bár Carrow Bacchus lánya volt - persze nem a szó szoros értelmében, és impulzív bajkeverő, borzasztóan okos volt. Senki nem nézte ki belőle. Azonkívül imádta sokkolni a többieket. Volt valami módszeres, céltudatos a bolondságában. Nem a baj kedvéért kevert bajt. Carrow legféltettebb titka? A szíve mindennap megszakad, hogy a szülei nem hívják vissza. Évek óta nem telefonáltak. Mari egyszer rajtakapta Carrow-t, amikor keservesen zokogott emiatt. Mari végignézett a valkűrökön; nem szívesen árult el semmilyen személyes vonatkozást Carrow-ról. Ezek a nőszemélyek mindössze annyit tudtak a barátnőjéről, hogy irigylésre méltó életet élt - voltak barátai, pénze, egyfolytában bulizott. Csak Mari és közös mentoruk, Elianna tudta, milyen fájdalmak kínozták Carrow-t. A mindig mosolygó bulicica ritkán volt boldog. - Rendben, valkűr. Carrow hatalma az érzelmeken alapul. Leginkább boldogságra van szüksége, de nem képes, ő maga generálni. így mindig azon töri a fejét, hogy honnan szerezhetne többet. Mint a fogyókúrázó, aki állandóan az ételre gondol. Nix a mennyezetre emelte a tekintetét. - Carrow olyan környezetben van, amelyet mindennél jobban gyűlöl. - Erdőben? - kiáltott fel Mari. - Ki nem állhatja a természetet! - Sajnos a személyes kívánságok ritkán befolyásolják a látomásaimat, kedvenc boszim. - Áruld el, Nix, miért vitték oda! Ki rabolta el? Történt valaha már ilyesmi? - Nix háromezer éves volt. Nagyon sok mindent látott már. - Raboltak el már így szövetségbelieket? - Igen - válaszolta a jövendőmondó, majd suttogva hozzátette: - A Rend. - Részleteznéd? - Nem. - Áruld el, kik ezek! - Semmi válasz. – A katonaság? Nix összehúzott szemmel Marira nézett.

— Mit értesz katonaságon? - Hát, tudod, katonák, hadsereg satöbbi. Nix rásandított. - Mit értesz hadseregen? - Legalább azt mondd meg, hogy halandók- ! - Mit értesz... - Kuss, Nix! - Mari megszorította a homlokát, majd visszanézett a jósra. - Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy Carrow odakinn van, távol a gyülekezettől. - Mi van, ha egyedül van, barátok nélkül? Elcseszett gyerekkora miatt Carrow nehezen viselte a magányt. A jós felvihogott. - Ó, Nixie játszik. A Rend, más néven az Ámítók, a Megidézők, a Gyűjtők és a Két Lábon Járó Halandók - de ezt az utóbbit én találtam ki. - Mit akarnak? - Holtan látni minden kis szörnyet. Vicces. Nem érzem magam szörnynek. Ámbár, le freak, c est chic - tartja a sláger Nix vállat vont. - Mellettük szól, hogy csak akkor kezdenek mocorogni, amikor a halhatatlanok. - Öregem, ha van valami, amit Carrow utál, hát az, ha olyan bűnt torolnak meg rajta, amelyet nem ő követett el. - Szerencsére Ilyesmi ritkán fordult elő, mert Carrow éppen elégszer megszegte a törvényt. A legutóbbi tette? Elkötött egy rendőrlovat, hogy azzal menjen Pat O’Brien kocsmájába. Mivel védekezett? Azzal, hogy felbujtották. Mari egyszer megkérdezte tőle, miért sérti meg olyan játszi könnyedséggel a törvényt: közszeméremsértés és közterületen való alkoholfogyasztás, vandalizmus és a többi. Végül is, anélkül is gyűjthetett volna erőt, hogy börtönbe kelljen vonulnia. - Csak azért csinálod, hogy bosszantsd a szüléidet? - Eleinte ez volt az oka, igen. Aztán szokássá vált - válaszolta Carrow. Amikor Nix nem szólalt meg, Mari megmerevedett. - A halhatatlanok nem mocorognak, valkűr. Vagy mégis? - Nem? - Nix összeráncolta a homlokát. – Meg kell néznem az e- mailjeimet, de biztos vagyok benne, hogy szándékunkban áll, talán egy icipicit. Mondjuk, az ipari környezetszennyezők vagy azok ellen, akik elveszik a gyerekektől a cukorkát. Azok ellen, akik túl lassan vezetnek, és természetesen az olyan férfiak ellen, akik „Csak klubtagoknak” feliratú dzsekit viselnek. Mari tátott szájjal bámult a többi valkűrre. Nem mindegyikük látszott meglepettnek. Néhányan felkapták a fejüket. - Mindnyájan megbolondultatok, akárcsak Nix? Bár a Szövetség kevés tagja mert ujjat húzni vele, ha valaki, hát a féltestvérei megteszik. Nix folytatta. - Néhány éve fajultak el a dolgok a Renddel, amikor túlértékelték a tűzerejűket, és támadást indítottak ellenünk. Bár fejlett technológiájuk volt, mindnyájukat lemészároltuk. Akkor úgy döntöttek, hogy még egyszer nem hagyják magukat legyőzni. Ezért most tanulmányoznak minket, hogy kiderítsék, melyek a gyenge pontjaink. Igazából nem tudom hibáztatni őket emiatt. Ha a halandók a legcsekélyebb mértékben is titokzatos lények lennének, mi is élve boncolnánk őket. Élveboncolás? Mari nagyot nyelt. Felboncolták az áldozatokat, miközben azok még életben voltak. A hangja elcsuklott, amikor megkérdezte: - Hogyan jutok el Carrow-hoz? - Amikor válaszul Nix csak megvonta a vállát, Mari megfenyegette. - A tükörhöz fordulok, Nix!

Mari tükörboszorkány volt. Képes volt tükrön keresztül utazni, ha megérintette őket, összpontosítani tudta az erejét, és titkokat olvasott ki belőlük. Utóbbival azonban volt egy apró probléma: bár a tükörrel kommunikálva másodpercek alatt kideríthette volna, hol volt Carrow, valószínűleg közben misztikus kómába esett volna, talán örökre. Nix kérdőn felvonta a szemöldökét. - És mit szólna ehhez a túlságosan aggodalmas lykae férjed? Ha rájön, mit tervezel, elfenekel. Bowen valójában felrobbanna a dühtől, ha szimatot fogna. Soha nem engedné meg, bár a lykae attól tartott, hogy a fajtája egyik tagját is azok rabolták el, akik Carrow-t fogva tartották. - Mivel barátok vagyunk, felajánlom, hogy elfenekellek helyette - mondta Nix viccelődve, de közben a homlokát dörzsölte, mintha fejfájás gyötörné. Mari alaposabban megnézte a valkűrt, és észrevette, hogy Nix fáradtnak látszik. — Nem fordulok a tükörhöz, ha adsz valamit, amin elindulhatok. Nix hirtelen megmerevedett. Amikor borostyán sárga szeme ragyogni kezdett, a többi valkűr közelebb lépett, izgatottan várva, milyen jóslatot - vagy hírt – hoz majd Nix a tudtukra. - Van egy sziget, amelyet a fajtánk nem találhat meg - mondta. - Hajóról vagy repülőgépről nem látható, és nem szerepel egyetlen térképen sem. Ahhoz, hogy megtaláld, valami mást kell keresned. Ahhoz, hogy a földjére léphess, előbb meg kell találnod a kulcsot. Találós kérdéssel szórakozik? Ilyenkor? - A kulcsot? Mi az? - követelte Mari. - Kicsoda. - Mi? - Hol? Miért? Mikor? - Nix! - A kulcs egy személy. Nem egy tárgy. - És ki az? - kérdezte Mari. Ó, istenek, kérlek, áruljátok el! - Nem emlékszem. - Amikor Mari dühösen fröcsögni kezdett, Nix a szavába vágott. - Csak annyit tudok, hogy egy halhatatlan hím. Aki tele van ördögivel. Megszállottja valaminek, ami megfoghatatlan, mint a füst. Ha megtalálod, eljutsz a szigetre. – Nix felállt. - Sok dolgom van, ifjú Mariketa. És többet nem mondhatok, mert nem tudok többet. - Felnézett a mennyezetre, és megveregette az állát az egyik karomban végződő ujjával. - O, ó, de valamit mégis: Carrow hamarosan meghal!

7. fejezet

Malkom előrevetette magát, és elkapta a nőstény bokáját, még mielőtt leesett volna a peremről. A nőstény felsikított, és még akkor is sikítozott, amikor felrántotta a párkány biztonságába. A hasán landolt, a karmai a homokba vájtak, ahogy próbált elmenekülni előle, de Malkom erősen megmarkolta vékony lábát. Bár kétségbeesetten rugdosott és csapkodott, képtelen volt kiszabadulni a szorításából. Miért ellenkezik? Malkom teljesen összezavarodott. Miért nem ismeri fel benne a párját? Az illata nagyon nőies volt, őrjítőn hatott Malkomra. Buja vágy árasztotta el, ahogy végignézett a hátán, karcsú derekán, kivillanó csípőjén. A nőstény egész teste szinte könyörgött a párosodásért. Malkom szarva még jobban kiegyenesedett, a farka lüktetett a gondolatra, hogy megtermékenyítse a társát.

A nőstény azonban alaposan meglepte, amikor hatalmasat rúgott az arcába, amitől felrepedt az ajka. Ne, ne ízlelj vért... Akarata ellenére megnyalta az ajkát. Egyeden forró vércsepp, és még jobban elborult az agya. Minden vámpírösztöne előtört. Újra verő szíve zakatolt, a melle hullámzott a lihegéstől. Az ösztön parancsa, hogy árassza el a magjával - amely csak miatta termelődött a testében —, elsöprő volt. Ám addig nem tehette meg, míg benne nem volt a testében. A lüktető nyomás fájdalommá változott. - Nem harcolhatsz ellenem! Mikor a nőstény ismét hátrarúgott, Malkom a combjai közé fészkelte magát, hátrahúzta a két kezét, és a két csuklóját a markába szorította. Ahogy hánykolódott, a szoknyája még feljebb csúszott a csípőjén, és kivillant... egy olyan látvány, amelyben a démonnak még sosem volt része. A nőstényen nem volt alsónemű, csak egy vékony, fénylő selyemszalag, amely körbeölelte a csípőjét, aztán befutott formás farpofája közé. Malkom döbbenten magába szívta a látványt, miközben egész teste remegett, a farka pedig majdnem felrobbant. A nőstény még mindig dobálta magát alatta. Malkom énjének egyik fele el akarta engedni őt, nem megtenni vele azt, amire hajtotta a vágy. Nem használni őt, ahogyan vele tették. De a hánykolódása felserkentette benne a vámpírt, felszította benne a kétségbeesett vágyat arra, hogy lefogja, igyon belőle. Démonösztönei ordítva követelték, hogy hatoljon a testébe, jelölje meg a nyakát, és tegye a magáévá. Mindkét oldala azt parancsolta, hogy harapjon a nyakába. Amikor a nőstény hátrarándult hánykolódása közben, dús haja beleakadt a bokorba, felfedve a nyakát. A furcsa nyakörv alatt, amelyet viselt, sápadt és sima volt a bőre, kész arra, hogy magába fogadja Malkom lüktető agyarait. Még soha nem harapott meg senkit. Ahogy ez az eszébe jutott, izzó harag öntötte el. Egy ismerős, régi düh. Visszaemlékezett, milyen durván próbálta rákényszeríteni az alkirály arra, hogy igyon. Most pedig Malkom ráébredt, hogy a régóta halott vámpír győzedelmeskedik. Mert nem volt rá mód, hogy leálljon. A fájdalom, az őrület. - Bocsáss meg - nyögte rekedten démon nyelven. Aztán leszorította a testével a nőstényt, a fejét a nyakára hajtotta. Belevájta az agyarait a tejfehér bőrbe. - Ah... - Nyögte, ahogy az ajka összezárult. A nőstény gazdag vére elárasztotta a száját, még mielőtt szívni kezdett volna. Minden égető csepp erősítette az eufóriát. Nem sokáig hagyhatja figyelmen kívül a farkában lüktető nyomást sem. Képtelen volt uralkodni magán, a hímtagját a nőstény hátsójához dörgölte. Az intenzitás, az esztelenség... a kibaszott gyönyör. Egyetlen lökés, és elélvezett; felüvöltött a kéjtől, belebömbölt a nőstény nyakába. Újra és újra döfött, míg végre enyhült a nyomás. Kielégülve, ámulva a nőstény hátára hanyatlott, és vonakodva visszahúzta az agyarait. Bár nem volt magömlése, az orgazmus észbontó volt. És a nőstény égető vére szinte táncolt az ereiben. Elárasztotta a kielégültség érzése, míg végül felnyögött. Ám ez csupán a kezdet volt. Végre megtudja, milyen érzés nővel lenni. A farkával hamarosan belehatol majd titkos húsába, belepumpálja a magját a nedvességébe. Már a gondolatra ismét megkeményedett. Az előbb annyira elveszítette az eszét, hogy képtelen volt várni. De most majd lassan teszi a magáévá. Amikor felemelkedett, hogy elmondja a nősténynek, mit tervez, az újra küzdeni

kezdett ellene. Lazított a szorításon, hogy szembe fordíthassa magával a lányt. Gyűlölködve nézett rá, élénkzöld szeme ragyogott. Talán nem értette, hogy az asszonya? Megragadta a lány egyik kezét, és a tenyerét a mellére fektette, a szíve fölé, amelyet ő keltett ismét életre. - Mindjárt. De a lány fájdalmában sírva fakadt. Malkom csak ekkor vette észre, hogy a küzdelem hevében eltörte a csuklóját. Malkom felpattant. A lány is valamiféle halhatatlan volt - ezt érezte. De nem démon volt, ő pedig fájdalmat okozott neki természetellenes erejével. Torzszülött, suttogott egy hang Malkom fejében. A lány talpra vergődött, és ugyanolyan tekintettel nézett rá, ahogyan a trothanok - utálattal. Amikor hátrálni kezdett, Malkom megszólalt. - Alton, ara. - Gyere, asszony. De a lány nem beszélt démon nyelven. A francba, a nőstény nem volt biztonságban idekinn. Ezernyi veszély leselkedett rá ezen a síkon, vadállatok és más démon szökevények. Malkom megdörzsölte az arcát, aztán megpróbálta latinul megértetni magát vele. A nőstény újangolul válaszolt. Malkom korábban is hallotta már őt beszélni, de képtelen volt elfogadni, hogy azt az átkozott idegen nyelvet használta. Azt, amelyet kisfiúkoromban a gazdámtól tanultam meg, azokból a sürgető szavakból, amelyeket a fülembe mormolt... Azt, amelynek használatára az alkirály próbálta kényszeríteni. Mivel kétségbeesetten szeretett volna megszabadulni mindentől, ami a vámpírokhoz kötötte, Malkom igyekezett örökre elfelejteni ezt a nyelvet. Milyen boldog lenne az alkirály, ha tudná, hogy a társa ezt az egy nyelvet beszéli! - Alton! - parancsolt rá újra, hogy kövesse. Legnagyobb meglepetésére a nőstény felszegte a fejét, és ép kezével durván bemutatott. Malkom ismerte ezt a jelet. A feslett nőstények általában alsóbb osztálybeliek voltak. A nő lehetett akár rabszolga is, annak alapján, hogy nyakbilincset viselt, és provokatívan öltözött. De minden más vonása nemesi származásra vallott. Ahogy figyelmesebben megnézte az öltözetét, rájött, hogy furcsa csizmája a legfinomabb bőrből készült. Jókora gyűrű volt az ujján, és a fülét is ékszerek díszítették. Azt már korábban észrevette, hogy selymet visel, márpedig ez volt az egyik legdrágább dolog Oblivionon. A lány ismét megszólalt, valósággal felcsattant. Bár Malkom nem értette a szavakat, a hangsúlyt igen. Parancsolt valamit. Vagyis nem volt rabszolga. Azt hitte ez a magas rangú nőstény, hogy parancsolgathat neki? Malkomban ismét elhatalmasodott a démonösztön, hogy hajtsa az uralma alá a társát. A tudata mélyén észlelte, hogy a nő gyorsabban kapkodta a levegőt. Zöld szeme villogni kezdett. Az arckifejezése erőszakossá vált, telt ajkát felhúzta, kivillantva apró, hófehér fogát. Ám amikor megszólalt, valósággal dorombolt, és a szavai emlékeket ébresztettek Malkomban. Felismerte a vámpír szót, és ugyanabban a pillanatban meglátta, hogy fény villant a lány tenyerében. Miután a démonvámpír ivott belőle, és játékszernek használta ti testét, vegytiszta elégedettség árasztotta el egy pillanatra. Carrow megragadta a lehetőséget, hogy felszítsa az erejét. Most a sistergő energiát a jó kezében összpontosította. Nem volt túl sok – de gondoskodik róla, hogy elég legyen! - Ha tudnád, hogy milyen pocsék hetem volt, te fasz! - kiáltott fel Carrow, ahogy a lézersugárszerű nyalábokkal bombázni kezdte a kábult férfit. A becsapódások ereje a sziklához vágta a vémont; záporoztak körülötte a leszakadó kődarabok. - Nesze, amiért megharaptál, te Neandervölgyi!

Soha senki nem ivott még Carrow-ból. A démon a lényegéből rabolt el egy részt - és talán sokkal többet is. Vajon mikorra derül ki, mekkora kárt okozott? - Tartsd meg magadnak a mocskos agyaraidat! Egymás után lőtte ki a sugarakat, míg végül a démon térdre rogyott, és megtántorodott a fájdalomtól. - Nesze, amiért eltörted a csuklómat! – Carrow nem volt elég erős ahhoz, hogy megölje, de már a kínzása is élvezetesebb volt, mint bármi, amire vissza tudott emlékezni. Nagy nehezen mégis kényszerítette magát, hogy abbahagyja a támadást, mert kellett az energia az álcavarázslatra. Bár Slaine a földre került, meglepő módon nem veszítette el az eszméletét. A porban hevert, hatalmas teste remegett. K i nyújtotta a karját Carrow felé, aki erre meglendítette a lábát, és hegyes orrú csizmájával tökön rúgta. A vémon fojtott üvöltése zene volt a füleinek. Carrow ezután nyomtalanná varázsolta magát. A démon számára gyakorlatilag eltűnt; nem látott, nem szagolt, nem hallott semmit belőle. Nem hagy maga után nyomot. Az álca védelmében futásnak eredt, a melléhez szorítva törött csuklóját; olyan gyorsan szaladt, amennyire csak bírt, egy ilyen ismeretlen helyen. Húszpercnyi rohanás után kénytelen volt egy sziklához bújni, mikor a démon elrobogott mellette. A jelek szerint semmi nem akadályozhatta, hogy a nyomába eredjen; éjfekete szemében izzott az elszántság. Hogyan volt képes ilyen gyorsan regenerálódni? A tűzcsóváknak meg kellett volna sütniük az agyát. A lándzsa ütötte seb még vérzett, de mintha észre sem vette volna. Amikor elrohant az egyik irányban, Carrow másfelé indult, hogy minél messzebbre kerüljön a démon hegyi barlangjától. Egyre tovább és tovább kényszerítette a lábát, míg végül már csak a távolból hallotta a démon dühös üvöltését, ahogy lassan leereszkedett az éjszaka. A barnás égbolt színe feketébe fordult, a szél egyre hangosabban süvített, a hőmérséklet zuhanni kezdett. Amikor a szigeten reggel volt, Oblivionon nyilvánvalóan késő délután. Nem volt csoda, hogy éjfélre akarták a vémont a portálhoz - abban bíztak, hogy lehetőleg napvilágnál kapják el. Mikor a szél már akkora porfelhőt kavart, hogy Carrow azt sem látta, hova lép, keresett egy kimeredő sziklát, ahol menedék két találhatott az éjszaka fagyos hidege ellen. Lekuporodott; gyenge volt a vérveszteségtől, és szomjas. Végignézett zúzódásokkal és horzsolásokkal teli, összetört testén. Maradt elég ereje ahhoz, hogy meggyógyítsa magát, de akkor nem tudja fenntartani az álcát. Mindenfelől hangokat hallott; a démonsík tele volt életteli éjszaka még többféle lény üvöltött, mint nappal. Ha elveszíti az álcáját, akkor a könyörületükre kell bíznia magát. Az ujjaival megérintette felszakított nyakát. És a vémon könyörületére. Nem, gyógyításról szó sem lehetett, bármekkora fájdalmakat kellett is kiállnia. És más igézetekre sem vesztegethette az erejét, bár nem volt vize, élelme és takarója. Ölni tudott volna a ruhákért és a felszerelésért, amelyet kigúnyolt a szigeten. Mekkora volt az arca, amikor Dixontól megkapta a rohamcsomagot a kombinált szerszámkészlettel, nagy erejű elemlámpával, tizenkét pár zoknival, készételtartalékkal és elsősegélydobozzal. - Bár imádom a csillivilli fegyvereket, Dixon, halhatatlan vagyok, vagy elfelejtetted? Hacsak a géz nem képes gyógyítani a lefejezést, mit érek vele? Ó, és egy tucat pár zokni? Gyapjú, kimondottan boszorkányoknak? Te ostoba kis halandó! Carrow kibámult a sötét éjszakába. Milyen jól jönne most néhány ragtapasz a vízhólyagjaira és egy pár gyapjú zokni! Csak egy magányos boszorkány volt, elszakítva a gyülekezetétől. Sajgó testtel. Barátok nélkül, akik felderítenék a hollétét. Összeszorította a fogát; akkor majd felderíti saját magát! Harcolni fog az életéért - és Rubyért.

Bár Carrow próbálta biztatni magát, megszólalt benne egy gyenge kis hang: de vajon mennyit leszek még képes elviselni? Mielőtt a kimerültségtől álomba szenderülhetett volna, hirtelen felpattant a szemhéja. Eszébe jutott, mit jelent a cotha. A démon azt parancsolta neki... hogy meneküljön.

8. fejezet

Malkom órákig rohant a bozótban, könyörtelenül kutatott a nősténye után, miután az eltűnt a szeme láttára. Nem akadt a nyomára, nem érezte az illatát, csak azt, hogy valahol a hegyen tartózkodik. Vagyis nem tért vissza oda, ahonnan jött - nem távozott a portálon keresztül, amelyet a halhatatlanok használtak. Ami felvetette a kérdést: milyen épelméjű lény engedne el valaha is magától egy ilyen nőt? Egy olyan helyre, ahol csak nyomorúságban lehet része, és egy egész hadsereggel kell megküzdenie, amely birtokolni akarja. A múltban semmi haszna nem volt a nőstényekből, és örült, hogy nem is volt senkije, akit meg kellett volna védenie. De most beleégett a tudat, hogy egy lény - a legcsodálatosabb teremtés, akit valaha látott - hozzá tartozott és ez mindent megváltoztatott. Az enyém. És meg is fogom tartani magamnak. Végre valakinek az ura lesz, irányítja egy másik lény sorsát, elnyeri a társát. Ha voltak is kétségei afelől, összeillenek- e, elhessegette őket. Emlékeztette magát, hogy ezen a síkon ő a legerősebb hím; a lány pedig a legszebb nőstény. A lány volt a jutalma. Ugyanúgy érzett iránta, mint a területe iránt. Minden erejével megvédi mindkettőt. Erre azonban csak akkor lesz képes, ha előbb megtalálja. Rálelt a ghoulok csapására - még mindig a lány után portyáztak - , akárcsak a halálos Gotoh mély nyomaira. Az ugaron nyüzsögtek ezek a gonosz lények, akiket még Malkomnak sem volt könnyű elpusztítania. A nyomára, kell bukkannom... Valójában megszámlálhatatlan halálos szörnyeteg élt a síkon: helybeliek és száműzöttek. Egyre szaporodtak, és benépesítették a síkot, halálos csapdává változtatva azt még a halhatatlanok számára is. Még egy olyan nagyhatalmú lény számára is, amilyen a lány volt, ha nem vigyázott. Malkom megdörzsölte a mellkasát; még mindig elámult, milyen villámcsapásokat vágott beléje a lány. A tökön rúgásról nem is beszélve. Mi volt a lány? Minden lényt, amelyikről korábban hallott, száműzetésbe küldtek Oblivionra mesebeli síkokról - olyan fantasztikus helyekről, amelyek nem is létezhettek. A lány lehetett őstündér, aki képes volt irányítani a villámokat, és álcázni magát. De a füle nem volt hegyes. Lehetett varázsló vagy boszorkány. Malkom kételkedett benne, hogy az utóbbi lett volna. Mindig úgy hallotta, hogy a boszorkányok fogatlan vén banyák, fekete a szívük, könyörtelen kufárok, akik árulják az igézeteket. Ráadásul, ha a lánynak ilyen hatalma volt, akkor miért nem; sújtotta agyon a démonokat, akik elkapták? Azt gyanította, hogy akkor még nem volt varázsereje, hanem belőle szívta ki azt, az orgazmusából - mint egy parázna lidérc.

Amilyen gyönyörű, nyugodtan tartozhat is ahhoz a fajhoz. Ha parázna lidérc volt, akkor ismét el fog gyengülni, hacsak egy másik démon nem „táplálja” az erejét. Tucatszám éltek démon nők a hegye körül, mind menekült, akárcsak ő. Egy másik hím megérinti azt, ami az enyém. Már a gondolattól elöntötte a vad düh, és erőt adott, hogy még gyorsabban loholjon. Soha senki más nem fogja megismerni azt a csodálatod testet. Ez a lány maga volt a tökély. Az istenek bőkezűen megajándékozták. Ragyogó zöld szemek. Telt idomok. Sápadt bőr, olyan puha, mint a felbecsülhetetlen értékű selyem, amelyet viselt. Az íze emlékére összerázkódott a gyönyörtől. A vére olyan ízű volt, mint a bor. Az eszeveszett kutatás a lány után majd elfeledtette vele egy éjszakára a bűnét. Közvetlenül élő testből ivott. Vámpír volt, testben és lélekben - nem volt többé visszaút. Malkom tudta, hogy más nem elégítheti ki többé, csak az, ha minden éjszaka a lány édes bőrére tapadva oltja a szomját. Egy része a nőstényt okolta a bukásáért, azért, hogy elveszítette az önuralmát. Végül is, soha korábban nem harapott meg senkit. Még akkor sem, amikor az alkirály kényszeríteni próbálta rá, hogy megtörje. Az évekig tartó éhezés, a kínzás. Végül Malkom teste nem volt több, mint egy üres burok. Könyörtelenül elhessegette ezeket az emlékeket, és helyettük a lány képét vetítette lelki szeme elé. Ekkor azonban eszébe jutott a könnyben úszó zöld szempár - és az is, ahogyan a pupillák összeszűkültek az utálattól. Még ha a szavait nem értette is a nőstény, a szándékát igen. Ám a társa nem érezte ugyanazt az őrjítő vágyat, amelyet ő maga. Talán Malkom kettős természete zavarta meg, az tompította el a lányban az iránta érzett vágyat. Talán nem ismerte fel benne a démont, aki valaha volt. A lány harcolt ellene, ő pedig eltörte a csontjait. Halványan felderengett az is, hogy nem csupán átszúrta a nyakát az agyaraival. Malkom feltépte a bőrét. Bántotta a legdrágább kincset, amelyet valaha kapott, a nőstényt, akit védelmeznie kellett volna. Nem pedig pusztítania. Soha nem hitte volna, hogy démon- és vámpírtermészete is előtör majd. Ha nem veszítette volna el az önuralmát, és nem ontotta volna a magját a lány testére... Megértette, miért szaladt el előle. Mivel nem ismerte fel benne a társát, nyilván azt hitte, hogy Malkom sem jobb a többi démonnál, akiktől megmentette őt. De Malkom nem volt olyan, mint a többiek. Valahogy meg kell győznie, hogy a társaként a lány a tulajdona, és azzal, hogy a magáévá teszi, csupán elveszi azt, ami amúgy is az övé. De ha nem beszéli a nyelvét, akkor soha nem fogja tudni mindezt elmagyarázni neki... Malkom csak akkor lassított le, amikor lassan a végéhez közeledett az éjszaka. Körülnézett a poros ugaron, és kénytelen volt beismerni, hogy aligha találja meg a lányt hajnal előtt. Ezért hát úgy döntött: megtesz minden tőle telhetőt, hogy gondoskodjon a biztonságáról. Azt teszi, amihez a legjobban ért. Amikor megérezte a ghoulok szagát, minden benne élő vadságát rájuk szabadította. Carrow másnap reggel valami morgó hangra ébredt. Felkapta á fejét - a vémon tért vissza? Ám a hang elhalt. Talán csak a gyomra korgott. Megdörzsölte álmos szemét, de keveset látott a környezetéből. Bár a szél lecsendesült, még mindig fojtogató volt a füst. Istenek, nem érezte túl jól magát, és fáradtabb volt, mint mielőtt elaludt. Éjszaka csak elelbóbiskolt, és a rövidke pihenéseket is megzavarták az álmok Rubyról és a jövendő közös

életükről. Folyamatos készültségben volt - a ghoulok egyfolytában üvöltöttek, - a hangjuktól kirázta a hideg. Aztán hirtelen, valamikor hajnal előtt... elhallgattak. Carrow gyomra hangosan megkordult, kínos emlékeztetőül, hogy ezúttal senki nem hoz majd zabkását reggelire a cellába - és hogy már tulajdonképpen egy hete nem evett rendes ételt. A szomjúság még rosszabb volt; a szája kiszáradt a kavargó homoktól. Grimaszolva talpra próbált állni; minden egyes izma fájdalmasan tiltakozott. Ahogy megtette az első lépést, érezte, hogy a vízhólyagok mindjárt kifakadnak a lábán. Gyógyuló csuklója fájdalmasan lüktetett, a füst csípte a szemét és az orrát. Igyekezett nem figyelni a kényelmetlenségekre; határozottan útnak indult, bár fogalma sem volt, merre menjen. Az volt az egyetlen célja, hogy csillapítsa az éhségét és a szomjúságát. Az utóbbi miatt aggódott jobban: fogalma sem volt, hol vannak a vízbányák. Amelyeket Slaine őrzött. Mindenképpen meg kellett azonban keresnie őket. Órák óta nem ivott egy csepp vizet sem, és az előző éjszaka kilométereket futott a sivatagos éghajlaton. Ez mindenki számára kellemetlen lenne, de különösen nehéz volt Carrow-nak, aki egy nedves klímájáról híres városhoz szokott. Bármerre fordult odahaza, arcába fújt a nyirkos szél az öböl felől, bőrig áztatta a nyári zápor vagy csak simán a levegő hihetetlenül magas páratartalma. Mennyire vágyott rá, hogy Rubyval visszatérhessenek a városba, a csodálatos gyülekezetükbe, a régi életükhöz, a barátaikhoz, a kópéságokhoz és a tivornyázáshoz! Gyerekkora nagy részében Carrow egyedül volt, hanyag anyja és apja nem sokat foglalkozott vele. Hatalmas, mauzóleumszerű villákban éltek, és a szülei megtiltották az „alacsonyabb rendű” szolgáknak, hogy beszélgessenek vele. Aztán átadták az andoaini gyülekezetnek, amely végre az igazi otthona lett. Ott találkozott szeretett mentorával, Eliannával, aztán később Marival. Andoain lett az a hely, ahol befogadták a boszorkányok testvéri közösségébe, babusgatták és védelmezték. Rettenetesen hiányzott neki mindenki, különösen Mari. Bár Mari hatalmas erejű volt - erősebb, mint bármelyik boszorkány - , a képességei javát csak akkor használhatta, ha tükörbe nézett. De valahányszor közvetlenül a tükörhöz fordult, véletlenül megdelejezte önmagát, és képtelen volt elfordítani a tekintetét. Carrow csak Tüszinek becézte, a tükörboszorkány rövidítéseként. Amikor ez legutóbb megtörtént, Mari olyan alaposan megdelejezte magát, hogy a lykae férje alig volt képes megtörni az igézetet. Véres és fárasztó meló volt, és túlságosan is kevésen múlott, hogy egyáltalán sikerült. Ha Mari eddig nem küldte utána a lovasságot, az azt jelentette, hogy nem lesz képes segíteni rajta, hacsak nem fordul a tükörhöz. És ha valóban ez volt a helyzet, akkor Carrow remélte, hogy nem jön a segítség. Ne csinálj semmi ostobaságot, Tüszi! Várjunk csak... nem megint azt a morgó hangot hallotta? Mégsem a gyomra volt? A tarkóján felállt a szőr. Körbepillantott, de csupán egy méterre látott el minden irányban. Ne állj meg! Az ereje és az álca máris gyengült, ami azt jelentette, hogy, többé nem volt láthatatlan. A szörnyek, amelyeknek a hangját egyfolytában hallotta, hamarosan rátalálnak. Akárcsak a ghoulok. Vajon a vámpírdémon napközben is keresni fogja, vagy a fátyolos napfény is elegendő ahhoz, hogy az árnyékba kényszeri őt? Carrow felnézett a barna, ködös égboltra, és nem érezte a nap melegét. Mivel a levegőben kavargott a por, a vémon valószínűleg képes volt kijönni a felszínre, különösen, mivel valamiféle félvérnek számított.

Van azért rá remény, hogy nappalra elrejtőzik. Megnyalta kicserepesedett ajkát, és a gyomra ismét megkordult. Víz, étel. Istenek, utálta a természetet! Mindig is pokolinak találta - már akkor is, amikor nem a pokolban volt. Bizarr növények burjánzottak körülötte, de természetesen mindegyik megkövesedett. Semmi zöld nem volt ezen a helyen. Ne állj meg! Carrow Egyik fájó lábát tette a másik elé. Megpillantott egy sziklafalat, és amellett menetelt tovább, mert így legalább az egyik oldalról védve volt. Miután vagy egy órán keresztül követte a sziklafalat, és „vadászott”, rá kellett ébrednie, hogy nem talál forrást, sem lédús bogyókat, nem érik sem csábító marhasült, sem fagylaltkehely n fákon. Basszus! - Utááálom ezt a helyet - motyogta félájultan. Ez mind Slaine hibája volt. Muszáj volt a démonnak eszement módon rátámadnia? Mivel Carrow-nak menekülnie kellett előle, a szomjúság és minden egyes vízhólyag az ő hibája volt. Dixon tökéletesen jellemezte: brutális, mocskos, súlyosan zavart. Gyűlölöm ezt a torzszülött seggfejet! Egy olyan városi lánynak, mint Carrow, a lábát sem lett volna szabad betennie egy ilyen helyre, és nem is jött volna ide, ha nincs a démon. Carrow felemelte piszkos kezét, és kiszedett egy gallyat összegubancolódott tincsei közül. Basszus, basszus, basszus! Carrow észrevette, hogy a gyűrűje majdnem leesik az ujjáról. A Rend zabkásadiétája miatt lesoványodott a keze. Kimerülten felsóhajtott, leejtette a kezét, és rábámult a smaragdköves gyűrűre. A szüleitől kapta a tizenkettedik születésnapjára, mielőtt magára hagyták volna Andoainban. Az apja egyszer, évekkel később meglátogatta, hogy elvigye a főiskolára. Mielőtt elváltak, szórakozottan megpaskolta Carrow fejét. - Küldd el mindig a bizonyítványodat, mi pedig utaljuk a pénzt - mondta. Amikor kimaradt az iskolából – mert kevés boldogságot tudott magába szippantani a vizsgaidőszak alatt a bizonyítvány helyett egy levelet küldött a szüleinek. „Ha valóban veszitek a fáradságot, hogy elolvassátok ezt a levelet, akkor menjetek a pokolba, és dugjátok fel magatoknak a pénzeteket”, írta. A következő csekk idejében megérkezett. Soha nem bánok majd úgy Rubyval, ahogyan ők velem. Carrow visszaterelte a figyelmét a jelenre, és próbált kiokoskodni valamiféle tervet. Mivel a démon erőszakos és irányíthatatlan volt, a közelébe sem mehetett, és képtelen volt kommunikálni vele. A Rend terve - hogy csalogassa a vémont a portálhoz - nevetségesnek bizonyult. Carrow hunyorogni kezdett. Vajon tudták a halandók, hogy ő Slaine társa? Honnan tudhatták volna? Hacsak nem használtak orákulumot vagy egy halhatatlan besúgót, aki elárulta nekik a titkot. Talán ezért küldték éppen őt, hogy elfogja a démont. Hiszen nem véletlenül botlottak beléje, hanem kiszabadították a megyei fogdából. Ha a Rend tudott a dologról, akkor egészen biztos, hogy nem bízhat bennük. Ennek ellenére úgy kellett tennie, mintha elhinné, hogy szabadon engedik. Végül is mit számít nekik két boszorkány? És még mindig fogalma sem volt arról, merre lehetett a sziget. A Rend fel sem tételezte, hogy megvannak a szükséges képességei ahhoz, hogy bárkit visszavezessen a szigetre. Mivel valóban nem voltak ilyenjei. Mariketa viszont...

Bármi volt is az igazság, a Rend terve csak csapda lehetet. Bolondok voltak, ha azt hitték, hogy befolyásolhatják Slaine-t. Azt pedig végképp képtelenek lehettek megjósolni, milyen erős volt a démon - ez még egy olyan halhatatlant is megdöbbentett, mint Carrow. Megtapogatta a nyakát, a gyógyuló harapásnyomot. Csak most fogta fel igazán, hogy Malkom Slaine a vérét vette. Ennek olyan kockázatos utóhatásai voltak, hogy egyelőre bele sem mert gondolni. Vagyis a démon veszélyesebb volt, mint azt valaha is képzelte. Malkom letépte az utolsó ghoul fejét, de a szemével már azt kereste, kit ölhetne még meg. Hét ghoult pusztított el az éjszaka. De még mindig nyomát sem találta a nőnek. Még mindig hajtotta a párosodás ösztöne, de valami más - egy számára ismeretlen érzés - is nyomasztotta. Úgy érezte, lassan belebolondul abba, hogy tudta, közel van a nőstény, mégsem akadt rá, sem pedig az illatára. A kutatása során csak a holmiját találta meg. Az élelmiszer- készlete, a vizes kulacsa és a zsákja szétszóródott a bozótosban a démonhullák mellett. Összeszedett mindent. Kíváncsian megvizsgálta a furcsa tubusokat, dobozokat és palackokat. Bár nem tudta, melyik mire való, mindent szépen elrendezett a sajátjával együtt, a teli kulacsot pedig magával vitte, hogy megitathassa a lányt, ha rátalál. Mivel nem volt vele a kulacs, Malkom tudta, hogy már biztosan a kiszáradás jeleit mutatja. Szédülés, delírium. Szükségtelenül szenvedett. Malkom hatalmas vízkészlet felett rendelkezett. Mit nem adott volna azért, ha újraélhette volna az előző éjszakát! Nem rémisztette volna halálra a lányt, nem mészárolta volna le őrjöngve azokat a démonokat. Próbálta meggyőzni magát, hogy nem rabolta volna el a nőstény vérét, de amikor eszébe jutott, milyen gyönyört jelentett az ivás, tudta, hogy ez hazugság lenne... Az illata. Végre! Órák óta képtelen volt megérezni az illatát, most azonban gondolkodás nélkül utána vetette magát. Ahogy közelebb ért hozzá, Malkom lelassított. Jobb lesz, ha nem fedi fel magát - ha észreveszi őt, a lány talán ismét láthatatlanná válik, vagy rátámad. Így hát felmászott a sziklafal tetejére, és úgy követte. Mihelyt meglátta a nőt, azonnal megkönnyebbült. Éberen figyelte minden mozdulatát, nehogy belefusson valamelyik csapdájába, vagy egy veszélyes vadállatba. Fentről követte, s közben figyelte a fura kis parázna lidércet. Mindig mindent alaposan tanulmányozott, de ezt most élvezte is. Képes lett volna órákon keresztül nézni a lányt, akinek az arca mindent elárult. Bár Malkom nem értette, mit motyogott, a hangsúlyból világos volt, hogy már nem félt. Dühös volt, bele- belerúgott a kövekbe, aztán káromkodott. Bár szemlátomást kimerült, így is szép volt. Malkom elégedetten legeltette rajta a szemét. Hosszú szempillák, magasan ülő, elegáns arccsont. Telt ajak. Mielőtt találkozott volna vele, Malkom soha nem értette, miért rágódtak azon a hímek, hogyan fog kinézni a társuk, milyen színű lesz a haja vagy a szeme. Mintha egy hím számára fontosabb lehetne a párja szemének a színe, mint egy jó lóé! Most azonban Malkomot eddig soha nem tapasztalt büszkeség töltötte el, hogy az asszonya egy ilyen fekete hajú szépség.

Korábban úgy képzelte, a sors által rendelt párja olyan lesz majd, mint ő - egy megkérgesedett lelkű, kemény démonnőstény, aki hozzászokott a nélkülözéshez, a lány sok tekintetben ennek éppen az ellenkezője volt. Nem volt agyara és karma, a bőrén pedig látszott, hogy soha nem égették napsugarak. S míg Malkom egy prostituált fia volt, a lányról látszott, hogy nemesi származású. Mégis nyakbilincset viselt, mint egy rabszolga. A gondolatra, hogy tulajdonaként birtokolhatja, megkeményedett Malkom hímtagja. Elképzelte, ahogy kiválasztja a lányt, kész kifizetni bármekkora összeget, hogy megkaphassa, aztán visszaviszi a barlangjába, hogy kiélvezze azt, ami az övé. A múltban a fegyelmezettsége megóvta attól, hogy a szex megszállottja legyen. Most azonban, hogy lehetősége lett magáévá tenni a lányt, nem tudott többé parancsolni a vágyainak. Kedve szerint akarta használni a testét, megismerni minden porcikáját. Ha elég ideig tanulmányozza, rá fog jönni, hogyan szerezzen neki örömet. Egyelőre azonban azt sem tudta, hol érjen először hozzá. Soha nem érzett még a tenyere alatt női testet, hát még valamelyiknek a nemi szervét. De hinnie kellett abban, hogy megtalálja a kulcsot a lány vágyaihoz. Az egyik legelső lecke, amelyet gyerekként megtanult, az volt, hogy mindenkihez van kulcs. Vajon érzékenyek voltak az asszonya fülei? A nyaka? Elképzelte, ahogyan feltornyozza a lány hosszú haját, és az ajkait a tarkójára tapasztja. Vajon megremeg majd, ha a kezemet a mellére teszem? A lány felszisszent, egyre jobban sántított. Akár nemes volt, akár rabszolga, nyilvánvalóan nem szokott ilyen kíméletlen körülményekhez. Megdörzsölte a tarkóját, megnyomkodta a nyakizmait. Úgy tűnt, a csuklója szépen gyógyult. Végül odabicegett egy megkövesedett farönkhöz, és lerogyott rá. Aggódva lenézett a csizmájára. Óvatosan lehúzta az egyiket, aztán beharapta az ajkát, nehogy felkiáltson a fájdalomtól. Rövid harisnyája beletapadt a vízhólyagokba. Amikor lehúzta a másik csizmát, Malkom arca együttérzőn megrándult, a lány azonban meg se nyikkant. Az asszonyának erős volt az akarata, ha a teste nem is. Miközben felfogta hosszú haját egy laza kontyba, Malkom észrevette a harapásának halvány nyomát. Előző éjjel a lány valósággal vicsorogta a vámpír szót, mielőtt vetni kezdte volna rá a fénycsóvákat. Ha annak látta Malkomot, akkor valószínűleg éppen annyira gyűlölte a vámpírokat, mint Malkom. Úgy tűnt, jobban dühítette a harapás, mint az, hogy Malkom a testének dörgölőzött, kielégülést keresve. Malkom tökéletesen megértette az irtózását. Belőle több ezerszer ittak. És idővel sem lehetett könnyebben elviselni. Ennek ellenére elképzelhetetlen volt, hogy ne vegye újra a vérét, most, hogy már tudta, milyen gyönyörrel jár. Összehúzta a szemét. Adsz és kapsz. Malkom évekig átengedte másnak a vérét. Viselem a múltam hegeit, ennyi jár nekem! A lány vére csekélyke fizetség lesz a biztonságért cserébe. Malkom nem tudta, miért száműzték a lányt egy ilyen pokoli helyre; azt azonban igen, hogy a nő átkozottul szerencsés, amiért lesz két erős kar, amely megvédi, különösen, mivel olyan törékeny volt, a varázsereje pedig kiszámíthatatlan. Talán ideje volt bebizonyítani neki, mekkora szüksége volt rá.

9. fejezet

Alighogy visszagyömöszölte valahogy megdagadt, véráztatta lábát a csizmába, Carrow a szeme sarkából némi mozgást észlelt a füstön keresztül, majd egy puffanó hangot is hallott. Valami leesett egyméternyire tőle, aztán nem moccant. Most mi legyen? Nagyot fújt, és előrehajolt. Vak szempár meredt rá. Carrow hátrahőkölt, és fenékre esett a farönk túloldalán. A földön egy ghoul levágott feje hevert; a torkát elvágták, a szétmarcangolt erekből még mindig szivárgott valami nyálkás folyadék. Carrow felnézett, és a füstön keresztül meglátott egy hatalmas alakot a sziklapárkányon. A démon volt az. Vajon miért csinálta ezt? Valami beteges figyelmeztetésnek szánta? A rettegést düh váltotta fel. - Mi a bajod? - üvöltötte. Talpra ugrott, amitől az összes vízhólyag kifakadt a lábán. Annyira elegem van ebből! - Ki volt merülve, fájt minden porcikája, és a feje is lüktetni kezdett. A lába úgy égett, mintha savval öntötték volna le. A harapás után maradt seb viszketett, a bőr még vörös volt körülötte. - A nyálka ráfröccsent a csizmámra! Undorító vagy, démon! Az elmúlt huszonnégy óra volt élete legrosszabb napja. És a démon még mindig nem szállt le róla? - Azt hiszed, halálra rémülök egy levágott fejtől? Azt hiszed, hogy így majd elfogadlak? Elfogadom az „udvarlásodat”? Felkapott egy teniszlabda nagyságú követ a földről, és nyögve Malkom felé vágta. Vadásztak már rám korábban is, seggfej! Köztük néhány igazi őrült is. Az egyikük megfojtotta Mari macskáját, és otthagyta a tetemet Andoain tornácán. Mari megpróbálta újra életre kelteni a szerencsétlen kis állatot, de valami félresikerült, és hirtelen mintha az Állattemetőben találták volna magukat. Ahogy Mari szipogva motyogta, „Tigris rosszul... tért vissza”. Carrow, hogy megvigasztalja Marit, megátkozta a fajankót, hogy beleszeressen - egy kaktuszba. Amikor visszaszerzem az erőimet, démon... A gondolat elbizonytalanította. Miért hiszi, hogy valaha is visszaszerzi az erőit? Ezen a helyen minden olyan nyomorúságos volt, mint ő maga. A pokolba, a legfőbb reménye az energiaszerzésre az volt, ha kefél ezzel az elbaszott vémonnal. Nem, ott még nem tartott, egyelőre nem állt rá készen, hogy elfogadja Slaine „igényét”. Kell, hogy legyen más módja is annak, hogy megmentse Rubyt. Carrow fülelt, hátha a démon válaszol, de nem hallott semmit. - Bármire készülsz is, tedd meg most! Ismét nem kapott választ. Talán, amíg teljesen kiszolgáltatott, nem kellene dacolnia ezzel a mitikus szörnyszülöttel. Riadtan összerezzent, amikor a démon lehuppant előtte, közvetlenül a ghoulfej mellett. Carrow felkészült a támadásra, de a férfi csak figyelmesen nézte, alaposan végigmérte. Kék volt a szeme, nem dühös fekete. Az előző éjszaka tapasztalt őrületnek nyoma sem volt a tekintetében, intelligencia sugárzott belőle; úgy nézett ki, mint egy ravasz állat, és ez aggasztotta Carrow-t. Nem támad nyomban? Lehetett ekkoraszerencséje? Szaggatottan kifújta a tüdejébe szorult levegőt. Talán a férfi csak a vámpír vére miatt esett neki korábban? Most, hogy végre közelről láthatta, alaposan megnézte magának a démont. Néhány tincset copfba font, ahogyan a régi idők harcosai szokták, a többi azonban egyenesen lógott, elfedve az arca nagyobbik felét. A haja és a szarva homokszemcséktől csillogott, ezért nem tudta megállapítani a színüket. Sötét árnyalatúnak gondolta mindkettőt. Valamiféle olajos festék fedte csíkokban az arcát, ami Carrow-t a különleges bevetésre kerülő kommandósokra emlékeztette. Talán ezért tűnt láthatatlannak tegnap éjszaka? Az álla és az arca borostás volt, de azt nem lehetett megállapítani, hogy szakáll akart- e lenni, vagy

sem. Carrow azt kívánta, bárcsak láthatná az arcát frissen borotváltan - vagy, hé, legalább tisztának. Az orra görbe volt, valószínűleg egy rosszul összeforrt törés nyomán. Ettől úgy nézett ki, mint egy bokszoló. Carrow tekintete akaratlanul a férfi szájára tévedt; az ajka keskeny volt, kilátszott az agyarának a csúcsa. Valami megmagyarázhatatlan okból az agyarakról azok a nők jutottak Carrow eszébe, akik imádták, ha megharapták őket... Összességében nem találta Slaine-t csúnyának, de vonzónak sem nevezte volna semmiképpen. Kivéve a testét. A tekintete lejjebb vándorolt. Kénytelen- kelletlen el kellett ismernie, hogy az alakja fenséges volt. Míg az ajka keskeny volt, a válla széles, amolyan igazi, ajtónyi. Finoman kidolgozott teste feszes izmokból szőtt mestermű volt; az egyik oldalát teljesen beborította a hatalmas fekete tetoválás. A viseltes bőrnadrág izmos combokat rejtett, erős alkarját és csuklóját sötét bőrpántok díszítették. Carrow azt is észrevette, hogy a páncélingen akadt jó néhány friss szakadás - és hogy a bal mellbimbójában egy ezüstpiercing díszlett. Meglepő módon, a koszos démonnak ezt a vonását - szexinek találta. Igazából nyaktól lefelé minden az volt rajta. Pihegve a démon szemébe nézett, aztán oldalra biccentette a fejét. A férfi szeme megkapón kéklett. Mielőtt Carrow talált volna rajta még valami félig- meddig vonzót, a démon feléje lökte a ghoulfejet, és az a lába elé gurult. - Tényleg? Tényleg? Te dilis démonsegg... - A szavak lassan elhaltak a száján, ahogy egyre feljebb emelte a fejét, hogy a teljes magasságában kiegyenesedő démon szemébe nézhessen. A férfi felemelte a kezét, tenyérrel felfelé, és csikorgó hangon megszólalt. - Mindé, ara, alton. Valószínűleg azt mondhatta, hogy „gyere, nőm ” gondolta Carrow. Ó, Hekaté, magáénak akarta - az asszonyát, a párját. Carrow nagyot nyelt. A tulajdonának fogja tekinteni őt. Egy ilyen harcos, egy ilyen világban... hamarosan véget vet a csevegésnek, és elveszi azt, amit akar. - Ha még egyszer rám ugrasz, tökön rúglak, ahogy tegnap éjszaka! A démon elszánt tekintettel meredt az arcára, de nem csodálattal a szemében. Inkább úgy, mintha igyekezne felmérni, mi lesz a következő lépése. Amit semmiképpen nem láthatott előre - mivel maga Carrow sem tudta, mit tegyen. Egymást kergették a fejében az ötletek, végigvette, majd elvetette az újabb és újabb döntéseket és játszmákat. Vajon a démon volt a legjobb esélye arra, hogy Rubyval együtt hazajusson? A férfi minden szempontból brutális volt. Egy kibaszott fát vágott hozzá! Megharapta, és bezabált a véréből. Tényleg megadhatja magát neki, engedheti, hogy a magáévá tegye? Előző éjszaka, amikor elborult az agya, egyetlen mozdulattal eltörte a csuklóját. Kirázta a hideg a gondolatra, hogy a démon használni fogja a meztelen, védtelen testét. Megremegett a félelemtől. Csak rettegést érzett. Kell, hogy legyen más módja is a menekülésre, mint az, hogy egy torzszülött marcangolja a testét. Amikor a démon körözni kezdett körülötte, Carrow vele együtt forgott, hogy ne veszítse szem elől. Gondolkozz, Carrow! Lehetett más esély is Slaine-en kívül. Érkezése után nyomban összefutott helybeli lényekkel - lehet, hogy voltak mások is a közelben? Talán kevésbé ellenségesek, mint Asmodel bandája? Egy pokolbeli síkon volt, de tudta, mikor nyílik ajtó egy viszonylagos mennyországba - talán rávehet más démonokat, hogy segítsenek neki.

Gazdagság és szabad terület vár rátok - ígérheti nekik. Olyan lenne, mint mondjuk külvárosi házat árulni. Álmodtatok valaha jobb életről, saját kis hátsó kerttel? A Rend azt akarta, hogy a vémonnal a nyomában térjen vissza a portálhoz? Megjelenhet egy egész hadseregnyi démonmartalóccal, akik majd megvesznek, hogy új életet kezdhessenek a paradicsomban. Elfoglalhatjuk a portált, sőt, az egész börtönkomplexumot is! Ha Carrow igazán jó volt valamiben, akkor az a káosz kialakítása volt. Kiötli, hogyan szabadulhat meg egy időre ettől a szörnyszülöttől, és ad magának egy napot, hogy rátaláljon a többi démonra. A démon immár türelmetlenül nyújtotta feléje a kezét. - Alton, ara! - Gyere, asszony? - Carrow összefonta a karját a mellén. - Azt várod tőlem, hogy veled menjek, miután feltépted a nyakamat a harapásoddal! Egyszerűen bocsássam meg, hogy örült módjára nekem estél? Tudta, hogy a démon nem értheti a szavát, de jólesett kidühöngenie magát. - Elfelejtetted már, hogy milyen volt, amikor - utánozta a férfi kéjes nyögéseit, amelyeket az orgazmus váltott ki belőle - én pedig - most nyöszörgött, és fájdalmas arccal dajkálta a kezét. Érted, amit mondok? A kék szempár villanása jelezte, hogy valószínűleg igen. - Akkor maradj pokolian távol tőlem! - kiáltotta, és sikerült egy egészen aprócska fényt csiholnia a tenyerében. A démon morogni kezdett. - Nem félek tőled, démon. - Carrow kihúzta magát, dacosan felemelte a fejét. A férfi abbahagyta a morgást, és értetlenkedve összehúzta a szemöldökét. Patthelyzet. Ám a démon kijátszotta az adut, amivel megváltoztathatta az egész játék kimenetelét. A kulacs. Eddig a hátára volt vetve, most azonban számító tekintettel a lánynak nyújtotta. - Add ide! - Ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, a démon lecsavarta a kupakot, és ivott egy kortyot. Carrow előreugrott - Az az enyém, démon! - megpróbálta kikapni a kulacsot a démon kezéből, de a férfi felemelte a feje fölé. - Add vissza! A démon kicsit leengedte a karját, hogy Carrow azt higgye, elérheti az innivalót, de hiába ugrált. - Ó, rendben! Mit akarsz tőlem? Mielőtt Carrow hátraléphetett volna, a démon megragadta a tarkóját, és az ajka elé tartotta a kulacsot. Szemlátomást maga akarta megitatni. Carrow nem bízott a démonban, nem kedvelte. A férfi brutális volt, valószínűleg keményszívű gyilkos. Majdnem megmondta neki, hova dugja a kulacsot, de rettentő szüksége volt vízre. A halandók három napig bírják víz nélkül - zárt helyen. Carrow viszont már egy teljes napot töltött a pokolban, és az idő nagy részében futott, aminek már érezte a hatását. - Jól van - kinyitotta a száját, a démon pedig odatartotta a kulacsot. A víz lecsorgott a torkán. Bár meleg és fémes ízű volt; soha az életben nem ivott még ennyire finomat. Ahogy nyelte a vizet, azonnal érezte, hogy a nedvesség átjárja a szervezetét. A megkönnyebbülés szinte fejbe vágta, mint egy adag kábítószer. A szemét lehunyta a gyönyörtől. Pillanatokon belül csökkent a fejfájás és a testét kínzó többi fájdalom. A démon elhúzta a kulacsot, de csupán annyi időre, hogy a lány levegőt vehessen. - Annyira jó - motyogta Carrow. A démon erre gyorsan visszaillesztette a kulacsot a szájához. Carrow felpillantott, és látta, milyen tekintettel figyelte őt a démon; a szemhéja félig lecsukódott. Valószínűleg izgalomba jött attól, milyen mohón ivott. De ez most a legkevésbé sem érdekelte. A víz végigfolyt az állán és a nyakán, átáztatta a pólóját, amely nedvesen tapadt a mellére. Nem számit. Mi volt a baj vele? A démon manipulálta, rákényszerítette az akaratát. Bármelyik pillanatban megharaphatta. Én pedig alig bírom nyitva tartani a szememet. A démon túl hamar elvette a szájától a kulacsot, a tekintetét nem tudta levenni az átázott felsőről. Valami bűnös fény

villant a szemében... aztán ráborította a maradék vizet Carrow mellére. A lány levegő után kapkodva hátraugrott, ahol a démon nem érhette el. - Fejezd be! Egy ilyen helyen szertelen és komisz tettnek minősült a víz pocsékolása. Carrow megborzongott, a mellbimbói megkeményedtek a póló alatt. A démon megbabonázva bámulta. Rekedten felmordult, mintha boldog lett volna. Áhítatos. Mintha csodát látott volna. - Ara, mindé járt - szólalt meg végül, és tenyérrel a mellkasára csapott. A hangja rekedt volt. - Asszony... a szívem? - Ismét próbálta megértetni Carrow-val, hogy az övé volt. Vagyis azt hitte, azért nem adta meg magát neki, mert nem tudta, mi a helyzet? - Igen, tudom, hogy a „tiéd” vagyok, de boszorkány vagyok. Ez pedig azt jelenti, hogy én nem érzek ugyanígy irántad. Carrow leereszkedő hangon magyarázott a démonnak. - A sors nem kényszeríti arra a boszorkányokat, hogy szeressék azokat, akik csak gyűlölni fogják őket. Ó, miért fárasztom magam egyáltalán azzal, hogy próbáljam megmagyarázni neked a dolgot? - Ám hirtelen bevillant, hogy ha a démon valóban olyan tébolyodon és vad volt, mint amilyennek a dossziéban jellemezt ék, akkor vajon miért igyekszik még mindig meggyőzni őt ahelyett, hogy erőszakkal a magáévá tenné? Miért nem köt egyszerűen egy kötelet a nyakbilincsére, és viszi magával? Ha ez valóban egy olyan szánalmasan pokoli hely, ahol valaki vagy úr, vagy rabszolga, akkor talán véletlenül megtalálta azt az egyeden démon hímet, aki próbálja őt megnyerni magának? Hah. Amióta megérkezett ide, először érezte úgy, hogy talán elkerülheti a halált... Egy hatalmas lény suhant át a levegőben, és harminc centire előtte landolt. Carrow halálos rémülettel feltekintett. Pókszerű szempár, szürke bőr, tátogó, agyarakkal teli száj. A páncéljából nyolc vastag végtag nyúlt ki; kétszer olyan hosszúak voltak, mint a törzse. Göcsörtös bőrére parazitaszerű lények tapadtak, gumószerű vérszívók. A csápjai olyan hosszúak voltak, mint a lábai, ostor módjára csapkodtak feléje. Az egyik Carrow arca előtt suhintott a levegőbe. Mielőtt a lány megmoccanhatott volna, a démon a földre lökte. Carrow fájdalmasan markolászta a szegycsontját, és levegő után kapkodva igyekezett minél távolabb mászni a fura lénytől. A démon olyan hangosat üvöltött, hogy Carrow attól félt, átszakad a dobhártyája. Félelmetes teste támadásba lendült, az izmai megfeszültek a páncéling alatt. Kezdte felvenni démonalakját, az agyarai élesebbek lettek, a szarvai kiegyenesedtek. Carrow még mindig levegő után kapkodott, miközben a démon vakmerően a gigantikus vadállatra vetette magát, és úgy manőverezett, hogy minél távolabb csalogassa tőle a lényt, Carrow-t ismét megbabonázta Slaine ereje és gyorsasága. Nem csoda, hogy a Rend meg akarta kaparintani. Messze ő volt a legerősebb hím, akivel életében találkozott. Várjunk csak... miért nem illant? Bár sok démonfaj és szinte az összes vámpír képes volt a teleportálásra, a férfi a segítségére szaladt, és most sem illant. Az egyik nyálkától csöpögő láb Carrow mellett csapódott a földbe. A démon ebben a pillanatban hátranézett rá a válla fölött. Az arckifejezése vad volt, a szeme fekete; a megnyugtató kék színnek nyoma veszett. Rossz hír a szörnyetegnek... és Carrow-nak is. A lény védekezni kényszerült, de nyugtalanítóan gyorsnak bizonyult.

Carrow soha nem látott vagy hallott ilyen teremtményről, az X szörnyről. A démon bebizonyította harci képességeit tegnap éjjel a banditák ellen, de vajon le tud- e győzni egy ilyen kolosszális és gyors lényt is? Nem fogja megvárni, míg kiderül. Carrow még mindig levegő után kapkodva talpra állt, aztán rohanni kezdett - mindkettejük elől. Félig vakon a füsttől és rémülettől dermedten szaladt, miközben próbált elfeledkezni a mellében lüktető fájdalomról. Egymás után peregtek a gondolatok rettegő agyában. Fuss! Eltörte a szegycsontomat? Mi volt az a lény? A feje olyan volt, mint egy póké, a törzse imádkozó sáskáéra hasonlított. Kullancsszerű lények borították, akár egy emlőst. Van több X szörnyeteg is? A talaj egyre sziklásabb lett, a bozótos megfogyatkozott a hatalmas csontfák körül. Vajon sikerült leráznia őket? A szíve a torkában dobogott, a lába alól hirtelen kicsúszott a talaj. Egyfolytában sikítozott, míg a rángatózás be nem fejeződött, és felmérhette végre, hol van. Ez nem történik meg, ez nem történik meg... Mikor megérezte, hogy egy kenderkötél vág a bokájába, kénytelen volt elfogadni a tényt, hogy fejjel lefelé lógott egy kötélcsapdában, egy faágon imbolyogva. A haja az arcába hullott, a szoknyája felcsúszott a derekára. A felkavart port sodró szél a pucér fenekét csókolta. - Már csak ez hiányzott! - sikította, ahogy a vér a fejébe tódult. Ez biztos Slaine egyik híres csapdája volt. - Ó! - Utálom a pasast! A tisztás szélén csontok hevertek szanaszét. Lehet, hogy a démon hagyta az áldozatait megrothadni? Felemelte a fejét, hogy körülnézzen, és végigfutott a hátán a hideg. A bokáját tartó kötelet alvadt vér borította. Ki kell szabadulnom, méghozzá rögvest. Ha meg tudná ragadni a kötelet, enyhülne a nyomás a bokáján, és ki tudná rántani a hurokból. Felhúzta magát, nyújtózkodott... — Megvan - sóhajtott megkönnyebbülten, és megragadta a... Nagy suhanással visszazuhant. Mi az ördög? A gazember bezsírozta a kötelet. A démon, vámpír gazember. Ha nem tudta megragadni a kötelet, képtelen volt kiszabadulni. Amivel nyilvánvalóan a démon is tisztában volt. Tehetetlenül himbálózott, átkozta a napot, amikor Malkom Slaine a világra jött, aztán hirtelen megérezte, hogy a gyűrű lecsúszik az ujjáról. - Ne! - De már késő volt, a gyűrű leesett a zsírtól csúszóssá vált ujjáról. - Légy átkozott! Hallotta a koppanást. Lenézett, kezével félresöpörte a hajat a szeméből... A gyűrű éppen kupán talált egy másik X szörnyet. Egy másik olyan izé pontosan ott volt alatta, és felbámult rá tátott szájjal, ugrásra készen.

10. fejezet

Csápok cikáztak Malkom körül; elhajolt előlük, hogy a vadállat törzséhez férjen. Most majd megtudja a parázna lidérc asszonya, milyen jó harcos. A fej mellett, amelyet ajándékba adott neki, ez az összecsapás bebizonyítja, hogy Malkom képes megvédelmezni a társát és az utódait. Bevitt egy méretes csapást, és hátrapillantott. Látta a lány? Figyelte?

Elment? Bolond nőstény! Elmenekült, mikor a Gotohok mindig párban vadásznak? Akkor gyorsan el kellett intéznie ezt itt. Aztán jól elfenekelem ezért! A vadállat közelebb ugrott, az egyik csápjának a vége éppen csak elkerülte Malkom arcát. - Démon! - sikította a lány valahonnan a távolból. Aztán elbődült a másik Gotoh, ami azt jelentette, hogy mindjárt felfalja a prédáját. Bár Malkom nem ölte meg az elsőt, rohanni kezdett a hang irányába; tudta, hogy a vadállat követni fogja, vagyis egyszerre kettővel kell majd megküzdenie. Istenek, bárcsak képes lennék illanni. Bármilyen gyors volt is, lehet, hogy nem ér oda idejében. Erőteljesen dolgozott a karjaival... gyorsabban, gyorsabban. Újra verő szíve olyan sebesen zakatolt, mint ahogy évszázadok óta egyszer sem. Szédülni kezdett, a látása elhomályosodott. Mi volt ez az őrület? Az érzés, amely eddig nyomasztotta, most elárasztotta a testét. Összehúzta a szemét, mikor rájött, mi volt az. Félelem. A lányért. Olyan régen nem érzett már ilyesmit, hogy nem is értette. Csak azok az emberek ismerték a félelmet, akiknek volt mit veszíteniük. Végre neki is volt. És átkozott legyen, ha bármi is elveszi tőle; a párját. Az agyarai még élesebbé váltak, és újra felébredt benne a tegnap éjszaka érzett esztelen izgalom. Carrow hintáztatta magát, hogy az ugráló vadállat ne érje el, s közben újra meg újra megpróbálta elkapni a kötelet, amelyen lógott. - Démon! - sikította megint. Amikor az izé karmai belekaptak a hajába, felkiáltott. - Vonszold ide a seggedet! Slaine berontott a tisztásra. Dühösen nézett rá, és valamit kiáltott démon nyelven, aztán a vadállatra vetette magát. - Mögötted! - kiáltotta Carrow, amikor a másik lény megjelent a démon háta mögött. Mindkettejüket le kellett győznie - miközben távol tartotta őket tőle. Míg a démon lent küzdött a két vadállattal, Carrow tehetetlenül himbálózott a kötélen, mint egy inga. Az egyik lény folyamatosan ugrált, hogy elérje, a démon pedig igyekezett elhessegetni, miközben a másikkal verekedett. A vadállat az egyik csápjával felszakította a démon páncélingét, és megsebezte a mellkasát. A férfi dühödten elbődült, amikor ömleni kezdett belőle a vér. De a következő csapásnál elkapta a csápot, és lerántotta vele a lény fejét. Meghúzta a csápot, mint egy pórázt, és kimeresztett karmokkal lecsapott. Patakokban fröccsent a vér. Az izé kimúlt. Egy megvolt. Ám miközben Slaine vele volt elfoglalva, a másik, mint egy pók, mászni kezdett felfelé a fatörzsön. - Démoni Nézz fel! A férfi nyomban a vadállatra vetette magát, megragadta, és lerántotta a földre. Éppen csak elkerülte a csápokat, miközben hatalmas ütésekkel csépelte a törzsét. Az izé csattogtatta az agyarait, de a démon túlságosan gyors volt, túlságosan erős... Egyetlen hangos reccsenéssel letépte a fejét. Mindkettő megvolt. A démon elcibálta a közelből rángatózó testüket. Most, hogy vége volt a harcnak, már nem bömbölt, és nem szidalmazta Carrow-t; hátborzongatóan csöndes volt, ahogy odalépett a csontfához. Carrow idegesen megpördült, hogy követhesse a tekintetével, miközben a szoknyát a hátsójára húzta. A démon kioldotta a kötelet, és lassan leeresztette a földre. Ahogy a markában a kötél végével közelebb lépett, Carrow ugyanazt a harci izgalmat látta rajta, mint előző nap - és a jelek szerint ugyanúgy fel volt izgulva. Keményedő farka tisztán kivehető volt a nadrág alatt. Segített Carrow-nak felülni, de csak annyira lazította meg a kötelet, hogy ne vágjon a bokájába. Ahogy közeledett, Carrow hallotta, hogy egyre gyorsabban vert a démon szíve,

lázasabban kapkodta a levegőt, mint harc közben. Az agyarai megnyúltak. Meg fogja harapni. Megint. - Ne, démon! - Carrow próbált elmenekülni, de a démon egyszerűen rálépett a kötélre. Gazember! - Kitapogatott egy kődarabot, és a démonhoz vágta; pont a szarván találta el. Hagyd abba! A vérrel együtt a vámpírok az emberek emlékeit is elvették. Minél többet ivott belőle a démon, annál több emlékét szerezte meg. Esetleg rájöhetett, hogy Carrow el akarja árulni. Akkor pedig a fejemet veszi, és feltűzi egy karóra. - Meg ne harapj! - figyelmeztette a férfit. A démon szeme mohón, feketén csillogott, a tekintete a vénájára szegeződött. Térdre esett Carrow előtt. - Ne csináld, vámpír! A démon felmordult. - Mi az? Nem szereted, ha vámpírnak neveznek? Akkor ne tégy úgy, mintha az lennél! Bár Carrow minden erejével küzdött, a démon átkarolta, az oldalához szorította a két karját, és ráfeküdt. Az erekciója acélrúdként szorult a lányhoz, ahogy ringatta magát. Carrow kétségbeesetten vergődött, a körmeivel belemart a bőrébe, de éppen csak felsértette. - A francba, hagyd abba! A démon a szabad kezével félresimította a haját. Amikor lehajolt, és az orrával feljebb simogatta a nyakbilincset, Carrow megborzongott… Mielőtt még Carrow elemezhette volna a reakcióját, a démon boldogtalanul felnyögött, és beléje harapott. Miközben a démon kéjesen morgott, Carrow felkiáltott, és remegett zavarában. Ezúttal egyáltalán nem fájt. Malkom nagyokat nyelt, a nőstény vére forró patakként folyt le a torkán. Megrázkódott, már az ízétől majdnem elélvezett. Szorosabban magához ölelte, hogy még többet kapjon belőle. A vére lángra lobbantotta minden porcikáját, tovább szította a vágyát. Perzselő és édes... A farka megduzzadt, lüktetett. Annyira édes... Carrow nyakába nyögött, amikor elélvezett. Újra meg újra görcsösen összerándult, míg végül a szeme is szinte fennakadt. A kétségbeesett őrület lassan lecsendesedett, s már nem érzett mást, csak jóleső közelséget, soha nem tapasztalt elégedettséget. Amikor végre ellazult, visszahúzta az agyarait. Lihegve a nőstény nyakába fúrta az arcát, és érezte, ahogy ő is remegett alatta. A lány feje hátrahanyatlott, az ajka szétnyílt. Lehet, hogy élvezte, a harapását? Amikor a nőstény dühösen rávágott sebesült mellkasára, Malkom nagyot sóhajtva talpra állt. Vagy egyáltalán nem. Carrow a távolba meredt, kisimította kócos haját az arcából, közben alaposan összepiszkította zsíros kezével. Jól látta, hogy remegett a lány alsó ajka? Vajon képes egyetlen nő is mindezt sírás nélkül elviselni? A keze nyomán zúzódás maradt a lány mellkasán. Lerítt róla, mennyire elcsigázott, és a harapása csak még jobban elgyengítette. Az arca egészen elsápadt. Túl sok vérét vette. Megesküdött magában, hogy legközelebb nem iszik majd ennyire mohón belőle, megáll néhány korty után. Uralkodnom kell magamon! Most biztosan sírni fog. A francba, nem adhat neki okot a sírásra. Nem, Malkom arról álmodozott, hogy a karjába veszi a lányt, és megvigasztalja. Megkérdezi, szeretné- e, ha eloszlatná minden baját, és a nőstény majd lágyan bólint a nyakához bújva.

Az asszonya célt adhat az életének. Csak az volt a baj, hogy nem tudta megértetni magát vele. Tényleg nem? Valaha beszélte a lány nyelvét, de a tudata mélyére ásta ezt az ismeretet. Képtelen volt visszaemlékezni a szavakra anélkül, hogy eszébe ne jutott volna a kínzás – és a gyerekkora. Évszázadok óta nem beszélt ezen a nyelven. Nagyot nyelt, koncentrált, figyelmesen nézte a kedves arcot, miközben próbálta felidézni a szavakat egy olyan nyelven, amelyet egész életében a kínszenvedéssel és nyomorúsággal azonosított. Hogyan kell mondani, hogy nem akarja megríkatni? Hogy biztonságban akarja tudni az otthonában? Hogy igyekszik majd nem okozni neki újabb fájdalmat? Amikor a lány lehunyta a szemét, és ökölbe szorította a kezét, Malkom rögvest megértette, hogy az asszonya egyáltalán nem volt a sírás határán. Hanem támadni készült. Gyanította, hogy akárcsak az előző éjjel, most is erőt gyűjt. Mikor kinyitotta a szemét, az haragtól csillogott, ragyogott, mint a felvillanó csillagpor. Pompás nőstény. És csöppet sem félénk. Amikor a lány felemelte fényesen világító tenyerét, Malkom, kifújta a levegőt, megfeszítette az izmait, és felkészült az asszonya szörnyűséges bosszújára... 11. fejezet Slaine harapása nem volt rettenetes, ami istentelenül feldühítette Carrow-t. Szerencsére ki is élhette a haragját, mert magába szippantotta a démon boldogságát. Erő! Valóságos, perzselő energiainfúzió. Még erősebb lett tőle most, mint az előző alkalommal. - Ezt nem kellett volna újra megtenned. - Lehet, hogy ő is olyan volt, mint azok a mániákus ribancok New Orleansban, akik elélveztek attól, ha a vérüket szívták? Akiket Carrow imádott kigúnyolni. Világító tenyere egyetlen intésére eltűnt a kötél a bokájáról, így végre képes volt felállni. Újabb intés, és a gyűrűje visszaröppent a tenyerébe, mint vas a mágnesre. Miközben felhúzta az ujjára, gonoszul a démonra mosolygott. - Keverjétek, rajta, rajta - mormogta. - Ezúttal hová kéred? A démon szigorú hangon mondott valamit démon nyelven, ami parancsnak hangzott. Carrow nem szerette, ha utasítgatták; ahhoz szokott, hogy ő parancsolgasson. Ezért aztán tüzelt; a lökés ereje átröpítette a démont a tisztás másik végébe. Talpra kászálódott, látszott rajta, hogy a lány csalódást okozott neki. - Úgy gondolod, hogy másképpen kellett volna reagálnom? - Carrow újra tüzelt. – Bár figyelmeztettelek, hogy tartsd meg magadnak az agyaraidat? A démon rámordult, leolvasható volt durva arcáról a zavar. - Akkor bánj velem másképpen, te tökfilkó! - kiáltotta Carrow. - Ilyen egyszerű az egész! A harmadik csapás előtt a démon egész teste megfeszült, szinte büszkén felegyenesedett, hogy az pont a mellén érje. Aztán összehúzott szemmel Carrow nyakára meredt, és elvigyorodott mintha azt mondta volna, hogy „megérte, szivi”. Carrow szeme elkerekedett. - O, neked véged! – fogadkozott - Fogalmad sincsen, mennyire. - Legerősebb igézetét használva újabb csapást mért a démonra, és hallotta, hogy valami eltörött. A bordái talán? Vagy a kulcscsontja? De még mindig talpon maradt! Carrow teljesen kimerítette, az erejét nincs több igézet, álca vagy csapás — és miért? A démon a fogát csikorgatva feléje nyújtotta a kezét. Nagy nehezen azt nyögte. - Haza.

Bár Carrow-t teljesen megdöbbentette, hogy akár egy szót is tud angolul, gondolkodás nélkül válaszolt. - Hazamenjek veled? Aligha. - A kíváncsiság azonban végül győzött. - Ó, szóval hirtelen tudsz angolul? A démon összeráncolta a homlokát. - Hah, vagy mégsem. Ám tagadhatatlan volt, hogy a démon próbált kommunikálna vele. Körbemutatott, aztán végighúzta az ujját keresztben a nyakán. - Azt akarod mondani, hogy veszélyes itt? Bah! És melletted mennyire veszélyes? Kétszer is megharaptál, eltörted a csuklómat, behorpasztottad a szegycsontomat - alig huszonnégy óra alatt! - A sérelmei hallatán ismét felforrt a vére a dühtől. - Miért követnélek bárhová szabad akaratomból? A démon nyilvánvaló ingerültséggel csitító mozdulatokat tett a két kezével mintha el akarta volna hallgattatni? - Tényleg csendre intettél? - kérdezte Carrow haragosan. A démon az ajka elé tette az ujját, és ismét körbemutatott. - Bizony ám! Kibaszottul csendre intettél? Elég hülye vagy démon... - Carrow elharapta a többit, amikor valamitől megzördült a közeli bokor. - Mi volt az? A démon olyan tekintettel meredt rá, mintha már egyszer magyarázatot adott volna. - Még valami, ami megölhet? A cloverfieldi szörnyeken és démon erőszaktevőkön kívül - a jelenlévőket is beleszámítva. - Ám miközben beszélt, eszébe jutott, hogyan mentette meg a démon az X szörnyektől és Asmodel bandájától. Kénytelen- kelletlen be kellett látnia, hogy egy napig sem bírta volna itt a démon nélkül - és aligha éli túl a második éjszakát álca nélkül. Eszébe jutott, hogy a férfi figyelmeztette, hogy meneküljön, mielőtt először rátámadt. Meg akarta őt kímélni. Kivéve persze, ha egyszerűen csak szerette a hajszát. Talán csak a csata hevében veszítette el az önuralmát? Talán nem is Carrow volt az őrjöngés kiváltó oka tegnap és ma, hanem az összecsapás a démonokkal és az X szörnyekkel. Újabb valami kúszott a bokorban, és ezúttal szopogató hang kísérte - felülről. Az összes lény, amelynek a kiáltásait és hívó szavát éjszaka hallotta, a földön élt. Ez volt az első hang, amely az ég felől jött. - Alton, ara. - A démon a kezét nyújtotta. Mit tenne Ripley? Inkább az ismert veszéllyel nézne szembe, mint az ismeretlennel, és valószínűtlen szövetségesektől is elfogadná a segítséget. Egy pluszfegyver pluszfegyver volt, mindegy, ki tartotta célra. Carrow azonban még habozott, öntudatlanul is végigsimított a harapásnyomon. Aztán feltette magának a kérdést: Mi veszélyesebb Malkom Slaine harapásánál és szexuális vágyainál? A válasz: Minden - más - idekinn. Téma lezárva. Carrow-nak két célja volt: életben maradni, és kiszabadítani Rubyt. Mindkettőnek az eléréséhez szüksége volt a démonra. De azzal is tisztában volt, hogy egy ilyen hím szexet vár a gondjaira bízott nőtől. Kénytelen lesz szex nélkül irányítani, lecsillapítani a férfit. Egyelőre nem foglalkozott azzal, hogy a gondolatra izgalom öntötte el. - Haza - ismételte meg a démon. - Le kell fektetnem néhány alapszabályt. Nincs több harapás - Carrow a nyakára mutatott, aztán a démon agyaraira, s közben vadul rázta a fejét. - Harapás... ne- e- em. A démon hitetlenkedve rámeredt, egyértelmű volt, hogy meg értette, mit akart mondani - és egy csöppet sem tetszett neki. Szigorú hangsúllyal elhadart valamit démon nyelven. Vajon

beleegyezett? Vagy vitatkozott? Carrow tudta, hogy a démon élvezte, amikor ivott belőle, de vajon tényleg annyira fontos volt a számára, hogy ne mondjon le róla? Carrow a béke, majd a viperafog jelet mutatta, megütögette a nyakát, és közben rázta a fejét. - Nincs harapás, démon. A démon széttárta a karját, mintha azt kérdezte volna, hogy! „miért zavar”? Carrow a fejére fektette a tenyerét, és elmutogatta, hogy a harapástól elbágyad, és megfájdul a feje. A démon összeszorította az ajkát. Aztán óvatosan az égre tekintett, majd hirtelen lekuporodott a porba, és ívben három kört rajzolt, és egy vonallal összekötötte. Mikor végzett, felmutatott az alig kivehető napra. - Oké. Azt hiszem, tudlak követni. Reggel, dél, alkonyat. Ebből áll egy nap? A démon feltartotta két ujját. - Két nap? Harapás nélkül? Kizárt. – Ő meg nyolc ujját tartotta fel. A démon figyelmeztetőn felmordult, és felmutatott ötöt. Remek. Amikor Carrow bólintott, a démon a mellkasára tette a kezét, az arca eltorzult a fájdalomtól. Megesküdött, hogy nem fogja megharapni, bár látszott rajta, hogy ez nagyon nagy engedmény volt a részéről. Vajon bízhatott az esküjében? Ebben a helyzetben Carrow kénytelen volt valamilyen szinten megbízni a démonban, hinnie kellett benne, hogy a férfi nem fogja megharapni. A következő feltételbe aligha fog ilyen könnyen beleegyezni. - Nincs szex. Mivel nem értette, a démon csak megvonta a vállát, és intett Carrow-nak, hogy igyekezzen. Hogyan magyarázza meg neki a szexet? Hogyan mutogassa el? O, istenek, tényleg muszáj ezt? Carrow kört formált a mutató- és hüvelykujjával, aztán a másik mutatóujját keresztüldugta rajta. A démon szeme elkerekedett, aztán nyomatékosan bólogatott. Egészen addig, míg Carrow megismételte a mozdulatot, miközben kijelentette: - Ni- i- incs szex. Nincs. A démon felmordult, és ököllel rávágott a mellére. - Igen, tudom, én... a tiéd vagyok. De túl erős vagy. - Carrow megfeszítette a karját, és előbb a saját, majd a démon bicepszére mutatott. - Fortis? - Latin? - Szart se tudok latinul Carrow csak néhány kifejezést tanult meg az igézetekhez, vagy azért, hogy viccet csináljon belőle. Nemegyszer motyogta piásan, hogy „Carrowicus nagyon részegusz” vagy „eszemusz aguszta seggedikusz”. De eléggé biztos volt benne, hogy a fortis erőset jelent. Talán. - Te - mutatott a démonra - fortis... maximus vagy. A férfi büszkén felemelte az állát, és arrogánsán bólintott, mintha azt mondta volna: „mondj valamit, amit nem tudok”. Carrow felkapott egy apró gallyat a földről, és magára mutatott. Én. - Aztán kettétörte a gallyat. A démon ismét bólintott, hogy megértette; a szeme értelmesen csillogott. - Szóval, ni- i- incs szex. Mielőtt ígéretet csikarhatott volna ki a démonból, a fejük felett felbömbölt valami. - Ó, a francba! - Carrow nagyot nyelt, és a démon mellé oldalgott. - Na, tűnjünk innen!

12. fejezet

Ez életem egyik legtanulságosabb hegymászása, állapította meg magában Carrow, miközben keresztülverekedték magukat a csúcs felé.

Az utóbbi egy órában például megtudta, milyen gúnyos lehet egy démon piszkos homlokának ráncolása - amikor nem engedte, hogy a férfi cipelje, miközben kikerültek annak az akárminek az útjából, ami követte őket. És arra is rájött, milyen jelentőséggel bírtak a levágott fejek. A démon fürgén összeszedegette a szörnyetegek fejét, aztán szép sorban felkötözte mindegyiket egy kötélre, amelyet Carrow a reményei szerint soha többé nem lát, és az egészet átvetette a vállán. Időről időre felajánlotta a zsákmányát Carrow-nak. - Nem, nem, nekem is van egypár pontosan ilyen otthon – hárította el lány. – Csak odaadnám valakinek ajándékba. Korábban, amikor a démon odadobta neki a ghoulfejet, amely aztán a lábához gurult, vajon ajándéknak szánta? Ez volt esetleg a tucatnyi vörös rózsa vémon megfelelője, és nem az volt vele a célja, hogy megfélemlítse, hanem hogy kifejezze az érdeklődését és a szándékait? „Hazafelé” a démon mutatta neki az utat, s közben azt is, hol vannak a rejtett csapdái. Carrow arra használta az időt, hogy feldolgozza, mi minden történt most, hogy a dühe már lecsillapodott. Carrow az a fajta ember volt, aki azonnal felcsattant, aztán később vakargatta a fejét, és azon töprengett, hogy „tulajdonképpen mi is dühített fel ennyire”. Igaz, hogy a démon megharapta - kétszer is – az akarata ellenére, de Carrow hálás volt neki, amiért megmentette az életét. Nem ismert másik hímet, aki elintézett volna két X szörnyet úgy, hogy a védence egy karcolás nélkül megússza. Carrow soha nem látott még ilyen szörnyet, nem is hallott róla a szövetségbeliektől. Mikor próbálta magában meghatározni, hogy vajon mi a csuda lehetett, éles elméje egyetlen választ talált: emberi medvedisznó. Egy hibrid, valami, aminek a részeit csupán összeillesztették, ahelyett, hogy egyesítették volna akárcsak a vémonéit. Ha egy démon és egy vámpír párosodott, az utódaik egyediek lettek volna, de harmonikusan egyesítették volna mindkét faj sajátosságait, akárcsak egy labrador retriever és egy uszkár keverék. íme, a labkár! De a vémon egy mesterségesen létrehozott lény volt, valami olyasmi, mintha valaki fogott volna egy fél labradort és összeragasztotta volna egy fél uszkárral. Más szavakkal, rossz. Talán ezért nem tudott Slaine illanni. Bár a vámpírok és a démonok is birtokolták ezt a veleszületett képességet, előbbiek maguktól voltak képesek illanni, míg utóbbiaknak meg kellett tanulniuk, és gyakorolniuk, hogyan csinálják. Talán a két természet összecsapott, miközben ugyanazt próbálták tenni, csald különböző módon. Carrow porlepte tincsei mögül felnézett a férfira. - Ezért nem tudsz illanni? - kérdezte. - A vémon, aki New Orleans térről cibálta, képes volt teleportálni. Talán csak nem jössz rá, hogyan kell? - A démon összeráncolt homlokkal meredt rá. –Fogadok, hogy valaha képes voltál rá. Szívás lehet, hogy már nem megy. Most, hogy szemlátomást nem voltak már veszélyben, Carrow azon kapta magát, hogy beszélt a démonhoz. Bár tudta, hogy a férfi nem érti, kérdéseket tett fel, aztán maga válaszolta meg azokat fennhangon. Megjegyzéseket tett a terepre, a romló időre. A démon néha- néha érdektelenül megvonta a vállát. - Wilsonnak, a röplabdának kellene, hogy nevezzelek. Pont annyit értesz a szavaimból, mint Wilson, és olyan gyakorisággal is válaszolsz. Micsoda? - A fülé mögé tette a kezét, mintha hallgatta volna, mit mondott a démon. - Nem, nem, igazad van, Wilson nálad sokkal többet adott a higiéniára. Maga sem értette, miért élvezte, hogy beszélt Slaine-hez - piszkos, agyaras védelmezőjéhez - , de így volt. – Mihelyt visszaérek... - Elharapta a mondat végét. Mikor a démon kérdőn visszanézett rá a válla fölött, Carrow felsóhajtott. - Nos, a dolgok meg fognak változni. Mármint nálam. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy ha az andoaini gyülekezet

olyan lenne, mint a Szerelemhajó című filmsorozat, akkor én valahol Julie-nek, a műsorigazgató csajnak és Isaacnek, a bármixernek a keveréke volnék. Carrow-t minden a városhoz kötötte, felfedezte New Orleans valamennyi bűnét, elvetette a tivornyázás magjait, aztán learatta az energiavetést. - Ezután minden másképpen lesz. - Ezután pénzért kell majd árulnia az igézeteket, nem pedig olyan frivol dolgokért, mint egy jó parkolóhely vagy a zöldfülűek beetetése. - Azt hiszem, ezután készen állok majd arra, hogy felneveljek egy gyereket - folytatta izgatott hangon. - Ha még mindig a régi életemet élném, akkor valószínűleg kibújnék a felelősség alól. - Ahogyan a szülei példájából tanulta. - De ez után a kaland után minden könnyűnek tűnik majd. Még egy potenciálisan halálos, önuralmi problémákkal küszködő hétéves gyerek felnevelése is. A démon nagyon izgatottnak tűnt, mintha idegesítette volna Carrow csacsogása. Nem, ez képtelenség. Ő nem Carrow „Vinnyogó” Graie volt. Mindig azt mondták, hogy szexi hangja van, amelyet imádnak a férfiak. A férfi rábökött, és megkérdezte: - Démonul? - Beszélek- e démonul? A férfi bólintott. - Igen, egy kicsit - válaszolta Carrow, aztán mondott egy pár szót; hogyan kell erjesztett démonsert, a faj kedvencét rendelni. A démon egész teste abban a pillanatban megfeszült, és végigsimított az egyik szarván. Mereven nézte Carrow száját, aztán nagyot nyelt. A reakciója annyira meghökkentő volt, hogy Carrow azonnal megértette, démon ivócimborái nyilvánvalóan valami sokkal pajkosabbat tanítottak neki, mint hogy „kaphatnék egy sört kérem”. A lány erős akcentussal azt mondta Malkomnak démon nyelven, hogy „leszophatlak, ha szeretnéd”. De még mennyire szeretném! A lányon látszott, hogy hirtelen leesett neki a tantusz, és ettől dühös lett; nyilvánvalóan nem azt akarta mondani, amit sikerült. Valaki nem a megfelelő szavakat tanította meg neki. Ennek ellenére Malkom semmi másra nem tudott gondolni, mint arra, milyen érzés lenne bedugni a farkát a lány telt ajka közé. Gondolatban felidézte, milyen mohón ivott a kulacsból, és majdnem felnyögött, amikor elképzelte, hogy ugyanilyen lelkesen munkálkodna a szerszámán is. Végre megtudná, milyen érzés... Szinte jobb volt, amikor újangolul beszélt! A lány összekulcsolta a karjait, és ismét beszélni kezdett, mintha magyarázkodott volna. Malkom lassan kifújta a levegőt; rá se hederített a szúró fája dalomra, amelyet a törött bordája okozott. Gyűlölte, amikor a lány beszélt; imádta, amikor beszélt. A hangja olyan átkozottul kellemes volt, különösen, mivel Malkom olyan sokáig volt egyedül. Minden szava ismerős volt az idegen akcentus ellenére, de annyi év után egyszerűen nem tudta milyen jelentéshez kapcsolni azokat, csak az alkirály rettenetes emlékéhez. Malkom kínzása három héttel a halála után kezdődött. A vámpír kiengedte a cellájából, miután megölte Kallent, de csak azért, hogy megtörje. Az alkirály szentül elhatározta, hogy Malkomból vámpírt farag, aki lojális lesz a Hordához. Kevés scarbát sikerült létrehozni, így Malkom értékes volt, akit mindaddig nem terveztek elpusztítani, míg biztosak nem voltak benne, hogy reménytelen eset. Legalábbis nem tervezték teljesen elpusztítani. Az alkirály arra próbálta kényszeríteni Malkomot, hogy felejtsen el démonul beszélni, csak a vámpírok nyelvét értse. Mindem alkalommal, amikor megtagadta ezt, kivágták a nyelvét. Amikor az arcukba köpte a vért, az alkirály megnyúzta.

Most ahhoz, hogy kommunikálni tudjon a lánnyal, fel kellett idéznie a rég eltemetett tudást, dacolva az emlékekkel. Tudta, hogy drágán megfizet érte, mert kísérteni fogják a rémálmok. Rápillantott a lányra, és kifújta a levegőt. Ismét fejbe kólintotta a szépsége; olyan meredten bámulta, hogy majdnem orra esett a saját lábában. A lány visszanézett, és elpirult. A füle mögé igazította a haját, és kérdő tekintettel motyogott valamit. Vajon mennyire szerette volna érteni, amit mondott? Nagyon, nagyon... Carrow még mindig azon elmélkedett, hogy a démon sokkal összetettebb személyiség, mint gondolta, amikor elérték a tárna bejáratát. És íme, a démon újabb oldala – a barbár, hátborzongató része. A bejárat előtt tucatnyi karó volt a földbe tűzve, mint egy védővár cölöpkerítése. És mindegyik karó végén levágott fejek! Mintha soha nem lehetne eleget begyűjteni belőlük! A férfi mindenféle lény fejét karóra tűzte: démonokét, ghoulokét, X szörnyetegekét. Tehát ezért cipelte magával őket. Nem csoda, hogy a többi démon rettegett tőle. Ezek szerint Fegley nem hazudott. Mekkora kockázatot vállalt volna, ha egyenesen bemasírozik a démon barlangjába. Ha Slaine megismeri az emlékeit... Eltöprengve visszanézett a csapdákkal teli csapásra, a sötét, viharos égre. Még mindig Slaine barlangja volt a jobb. Amikor visszafordult a bejárat felé, a férfi megszólalt. - Otthon. Büszkének tűnt, és megtorpant, mintha időt akart volna hagyni Carrow-nak, hogy megcsodálja a karóit. Az egyik feltűzött fej taknyos orrlyukából egy hatalmas bogár mászott elő. Gyönyörű. A démon arckifejezése várakozó volt, mintha arra számított volna, hogy Carrow megdicséri a gyűjteményét. - Ó, tetszik a műved. A gyalogutad párját ritkítja. - Carrow a démon szemébe nézett. Komolyan mondom. A férfi értetlenül ráncolta a homlokát, aztán a bejárat felé terelte. Mielőtt beléptek volna, ismét megtorpant. A mellére tette a kezét. - Malkom. Carrow pislogott párat. Bemutatkozott? - Tényleg? Rendben van. Én Carrow vagyok. A démon bólintott, „Car- row”, ismételte, majd bevezette a barlangba. Azt akarta, hogy bemutatkozzanak egymásnak, mielőtt beengedte volna az otthonába? Újabb jellemvonás. A bánya belsejében, ahová nem ért el a szél, a levegő ugyanolyan párás volt, mint New Orleansban, és a kinti porlepte viszonyokhoz képest tiszta. Mindenfelé lávakövek hevertek, megvilágítva az utat - nem mintha a démonnak szüksége lett volna segítségre, hogy tájékozódni tudjon a sötétben. A falakat kőből faragott vízvezetékek szegélyezték, amelyek sorát bizonyos távolságban egy- egy gyűjtőmedence szakítottál meg. A homokos talajt repedezett hordók és ősrégi vizeskancsók borították. Gőz sistergett azokon a helyeken, ahol víz szivárgott a falból az izzó kövekre. Ezek voltak tehát a mesebeli oblivioni vízbányák, amelyeknek a mélyén rejtőztek a vízgyűjtők, mint arany telérek a hegyhasadékban. Ahogy a démon a lányt egyre beljebb vezette a hegy mélyébe, az akna szétágazott, és ők az egyik mellékjáraton haladtak tovább. Carrow hamarosan meglátott a távolból egy hívogató, fényesebben megvilágított teret. Amikor odaértek, rájött, hogy ez volt a démon tanyája. A démon tanyája. Valóban a föld alatt élt. És a magáévá akarta tenni őt. Odabenn többet is látott azokból a pompás szikladarabokból, amelyek radiátorként melegítették a levegőt, ráadásul fényt is adtak. Egy szalmazsák hevert a földön a tűzrakás

helyének kialakított tér mellett, ahol egy nyárs várta a sütni való prédát. Ezek szerint a démon húst is evett, nem csupán vérrel táplálkozott? A tűzrakó rész fölötti boltozaton hasadékot pillantott meg a sziklában; valószínűleg azon keresztül távozott a füst. A földön szanaszét kötéldarabok, láncok és pengék hevertek; alighanem ezekből készítette a démon jól megtervezett csapdáit. Közöttük szétszórva hatalmas csontdarabok voltak mindenfelé. Az egyik fal mentén kötegekbe rendezett tűzifa sorakozott. A másik oldalon egymásra dobált katonai rohamfelszerelések hevertek, némelyikre láthatóan vér száradt. Többtucatnyi volt belőlük. A csontok a tűz körül akár az áldozatok maradványai is lehettek, amelyeket a démon emlékként megőrzött. A férfi figyelte az arcát, hogy leolvassa róla a reakcióját, aztán a katonazsákokra mutatott, és már nyitotta a száját, mintha meg akarta volna magyarázni, mit kerestek ott. Végül nem szólt egy szót sem. Amikor Carrow közömbösen vállat vont - egy csöppet sem izgatta, hogy a démon megölte azokat a halandókat - , a férfi a szalmazsákhoz terelte, aztán elindult tűzifáért. A démon udvariasságról tett tanúbizonyságot, amikor bemutatkozott. Most pedig bebizonyította, hogy vendéglátónak sem volt utolsó. Igaz, hogy gyakran rámordult, és állandóan csattogtatta az agyarait, de Carrow egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből azt a jelenetet, amikor odadobta neki a fejet. Mivel most már tisztában volt vele, hogy az értékes ajándéknak számított, arra a következtetésre jutott, hogy ez a brutális démon megpróbált... udvarolni neki. Bárcsak jobban megértethetné magát vele! A nyelvi akadály súlyos problémát jelentett. De a démon legalább pár szót tudottá angolul. Talán többet is megért? Muszáj volt kiderítenie. Mikor a férfi visszatért a fával, és lekuporodott a tűzhely mellett, Carrow-t elbűvölte a testének a látványa. Viseltes bőrnadrágja izgatóan feszült izmos combjain és keskeny csípőjén. Az ujjai hosszúk voltak, fekete karmokkal. Ahogy gyakorlott mozdulatokkal tüzet gyújtott, kidolgozott izmai megfeszültek a páncéling alatt, és a mozdulatoktól a tetoválása mintha életre kelt volna. Ez a test túlságosan is izgató. De istenek, a démon többi része katasztrofálisan nézett ki! Fonott tincsei belelógtak összemázolt arcába, amitől olyan látványt nyújtott, mint egy patkányfészek. És az a foltokban növő szakáll? Carrow ölni tudott volna azért, hogy lássa, mit rejtenek. Hamarosan vidáman pattogott a tűz, és Carrow közelebb hajolt, hogy felmelegedjen. A szempillája álmosan lecsukódott. A démon kifújta a levegőt, a szeme elsötétedett a vágytól, ahogy ránézett, és Carrow-t szinte mellbe vágta az energialöket, amelyet kapott. A férfi elégedett volt, hogy a barlangjában tudhatta őt. A démon boldogságának egyetlen morzsája ekkora erőt adott? A férfi erősebb volt, mint a Szövetség bármelyik tagja, a fajtája a leggonoszabbnak számított. Az ő esetében azonban minden a többszörösére erősödött. Ami azt jelentette, hogy Carrow tőle kaphatta a legtöbb energiát. Biztos volt benne, hogy a szex nagyon elégedetté tenné a démont. Úgy tűnt, ez a kiszámíthatatlan, vad, csontot és fejeket gyűjtögető, szexuálisan mohó férfi valóságos boldogságakkumulátort jelentett a számára. Carrow nagyot nyelt. Nincs más dolgom, mint csatlakoztatni a dugót.

13. fejezet

A nőm, az otthonom. Nem kellett többé egyedül töltenie idelenn az éjszakákat. Volt párja, társa. Amikor a lány közelebb hajolt a tűzhöz, a lángok fénye felragyogott hollófekete haján, visszatükröződött zöld szemében. Neki volt a világon a legperzselőbb tekintete. Malkom egyszerűen képtelen volt levenni róla a szemét. Végre vele volt az asszonya. Itt, vele, hogy megoltalmazza, és n magáévá tegye. Malkomot felizgatta a gondolat, hogy védelmezheti a nőstényt. Gondoskodhat számára táplálékról. Elképzelte, hogyan fejezi majd ki a háláját a testével... a szájával. A tekintetét a lány telt ajkára szegezve elfojtott egy nyögést, ahogy eszébe jutott, mit mondott korábban démon nyelven. Elképzelte, hogy újra felteszi a kérdést, amint előtte térdel, meztelenül. Amikor korábban lefektette a szabályokat, egy szót sem ejtett arról, hogy Malkom nem kényeztetheti a szájával - vagy fordítva. Malkomot még soha nem kényeztették így, szájjal, nem ismerte ezt a kéjt. Nem számít, hányszor kényszerítettek rá, hogy megtegyem, gondolta mogorván, és az izmai megfeszültek, mielőtt elhessegette az évszázados dühöt. Mindig kíváncsi volt rá, milyen érzés lehet - mi volt olyan fantasztikus benne, hogy a férfiak elgyengültek tőle, és újra meg újra kívánták. Vajon rábeszélheti a nőt, hogy egyszer és mindenkorra kielégítse a kíváncsiságát? Talán többet is megenged majd neki ma éjszaka? Igaz, hogy kikötötte: szó sem lehet közösülésről, de csak azért, mert félt, hogy Malkom fájdalmat okoz neki. Ö természetesen nem ígérte meg, hogy tiszteletben tartja a kérését, mert mihelyt bebizonyította neki, hogy anélkül is képes megérinteni, hogy fájdalmat okozzon, feltett szándéka volt a magáévá tenni. Azt azonban megígérte, hogy nem iszik belőle, és megpróbálja majd megtartani a szavát, legalábbis mindaddig, amíg képes lesz elmagyarázni, mit jelent a számára ez az aktus, és miért nem tagadhatja meg ezt tőle a nője. A barlangba vezető úton rádöbbent, hogy ennél a nősténynél nem a szomjúság irányította. Hanem az összetartozás érzése. Amikor megharapta a nyakát, úgy érezte, soha senkihez nem kötődött még ennyire egész életében. De vajon tényleg megfájdult a feje, amikor ittam belőle? Próbált visszaemlékezni a gyerekkorára, arra, Ő hogyan reagált erre... Egyelőre majd állatvérrel csillapítja a szomját, talán már ma éjszaka. Bár ivott a nője véréből, sokat veszített is, miközben védelmezte. Megkordult a gyomra. Erről azonnal eszébe jutott, hogy a lány biztosan farkaséhes. Talpra ugrott, és megígérte, hogy hamarosan pompás lakomát tálal majd neki madárpecsenyéből. Felemelte a mutatóujját, figyelmeztetve a nőt, hogy maradjon veszteg. A barlangban biztonságban lesz. A vadállatok ösztönösen elkerülték ezt a helyet. Az ellenségei pedig, mint Ronath, nem tudtak illanni. Még ha a páncélos elsajátította is ezt a képességet az elmúlt években, akkor sem volt képes közvetlenül a járatba teleportálni, mert biztosan sosem járt még itt. Amikor alany nem válaszolt, Malkom összeráncolta a homlokát, és újra figyelmeztetőn felemelte az ujját. A nő a szemét forgatta, aztán a tűzre mutatott, mintha azt mondaná: „bolond lennék itt hagyni a meleget”. Malkom új céllal felvértezve kirobogott az éjszakába vadászni, táplálékot keresni az asszonyának. Egy fél órával később, útban visszafelé, megállt az egyik vízgyűjtőnél, hogy megtöltse a kulacsot. Mindig kényelmetlenül érezte magát a víz közelében. Kisfiúkora óta izzadni kezdett, ha egy tócsánál nagyobb vízgyűjtő közelébe került. Évszázadok óta először kényszerítette magát, hogy letérdeljen, és megnézze magát a víztükörben. Kíváncsi volt, milyennek látja a lány, ezért lenézett a tükörképére. Szarvai és

agyarai voltak; a lánynak nem. Míg a nő bőre sima és tiszta volt, addig az övé koszos, az arcát borosta fedte. A ruhái elnagyoltan voltak összevarrva, és rongyokban lógtak rajta. És ezek csak a külső jegyek voltak. Nem tudott sem írni, sem számolni, a származása pedig alacsonyabb rendű már nem is lehetett volna. Rabszolga voltam, akit aljas célokra használtak... Megöltem az egyetlen barátomat. Malkom dühösen belecsapott a vízbe, hogy eltörölje a képmását. Míg a démon távolt volt, Carrow levette a csizmáját és a harisnyáját, és a férfiból nyert erő segítségével igézettel eltüntette a lábáról a vízhólyagokat. Amikor a bőre meggyógyult, a lábujjaival beletúrt a finom homokba. A gyógyító igézet után is maradt még némi ereje. Ha elég boldogságot képes kiszipkázni a démonból, akkor nagyobb varázslatokat is elvégezhet majd, talán hármas erősségűeket is az ötös boszorkányskálán. Különösen egy igézet elvégzésére fájt a foga. Mivel szentül elhatározta, hogy tartalékolja az erejét, csupán egyetlen újabb gyógyító igézetet engedélyezett önmagának; a kérdés csupán az volt, hogy a nyakán lévő harapásnyomot vagy a mellkasán lévő zúzódást tüntesse el, vagy a csuklóját hozza helyre. A csuklója magától is szépen javult, a harapásnyom pedig messze nem volt olyan veszélyes, mint az első alkalommal. A démon ezúttal egyszerűen átharapta a bőrt, nem pedig feltépte a nyakát. Mintha egyre jobban ment volna neki a dolog. Carrow mega remegett, amikor visszaidézte, milyen érzés volt. Egy éles szúró fájdalom, aztán meleg gyönyör. Lepillantott a mellkasára, és az arca megrándult a látványtól. A démon hatalmas tenyerének a nyoma tisztán látszott, a zúzódás beterítette szinte az egész mellkasát, válltól vállig. Vagyis ezt kell meggyógyítani. Újabb igézet, és a zúzódás nyomtanul eltűnt. Slaine nem sokkal később visszatért a teli kulaccsal és két elejtett madárszerűséggel. Úgy néztek ki, mint egy csirke- fácán hibrid. A démon szeme egy pillanatra elkerekedett, amikor meglátta Carrow gyógyult lábait, aztán megpróbálta odaadni neki a „csircánokat”. - Mit akarsz, mit csináljak velük? - Carrow vállat vont. Nem tudok mit kezdeni velük, volt leolvasható az arcáról. A férfi démon nyelven hadarni kezdett valamit, de Carrow csak a saját nevét értette az egészből. Úgy érezte magát, mint egy rajzfilmbeli kutya, ahogy a gazdáját hallgatja. - Blabla, blabla, CARROW, blabla. - Amit csak akarsz - válaszolta, és a kulacsra bökött. A démon nagy nehezen odaadta végre. Miközben Carrow ivott, olyan játszi könnyedséggel tépte le az egyik madár fejét, mintha dugót húzott volna ki egy borosüvegből. Amikor a szájához emelte a dögöt, hogy kiszívja a vérét, Carrow kiköpte a szájában lévő vizet; úgy érezte, mindjárt elhányja magát. A démon haragos tekintettel fogadta a reakcióját, de fogta a zsákmányát, és kimasírozott a barlangból. Amikor visszatért, a csircánok meg voltak tisztítva, és aligha maradt bennük akár csak egyetlen csepp vér is. Carrow elfordult, amikor a démon felhúzta a zsákmányát a nyársra. Ám mihelyt sülni kezdett a pecsenye, többé nem tudta levenni róla a szemét. Bár rettentően éhes volt, és a sülő hús Istenien illatozott, nem volt biztos benne, hogy képes lesz enni belőle. Egyáltalán nem volt vegetáriánus, de szerette az állatokat. Ha a démon élve hozta volna meg a zsákmányt, biztosan nem hagyta volna, hogy levágja őket. Szinte megsiratta szegény pipikéket. De bármennyire sajnálta őket, szinte folyt a nyála, a gyomra hangosan korgott, a démon pedig önelégülten vigyorgott, mintha azt mondta volna: „fogadjunk, hogy örülsz, amiért hazahoztalak! - Nevess csak, démon. Mindjárt letörlöm a vigyort a mocskos képedről.

Miközben sült a vacsora, Carrow mezítláb odatipegett a katonazsákokhoz, hogy megnézze, mi mindent talál bennük, amivel megkönnyíthetné az életét a pokolban. Mindegyik zsákon volt egy dögcédula, de őrmester vagy közlegény helyett mindegyiken a tiszt rang szerepelt, mint a biztonsági őröknél. Hostoffersson tiszt után maradt egy svájci bicska és egy piperetáska. Vajon ha hozzávágnám a démonhoz, értené a célzást? Lindt tiszt nem hozott magával az útra csokoládét, de egy lapos üveget igen. Carrow lecsavarta a kupakot, és beleszagolt. Jack Daniels lehetett. A nagyobb zsákok váltás ruhákat rejtettek - fekete pólókat, terepszínű nadrágokat, zoknikat valamint hálózsákokat. Elhatározta, hogy az egyiket kipróbálja aznap éjszaka. Ó, végre úgy aludhat, hogy tető lesz a feje fölött, teli lesz a hasa, és nem fog megfagyni. Nem fenyegetik vadállatok. Maga a luxus. Miután kipihente magát, biztosan képes lesz majd ésszerűbben gondolkodni, kitalálhatja, hogyan szabadítsa ki Rubyt, a barátait és a szövetségeseit. Carrow a démonra pillantott, és azon tűnődött, vajon a férfi is fáradt- e. A vámpírdémonok is annyit aludtak, mint más halhatatlanok? Észrevette, hogy a férfi mereven bámulta, kék szeme tisztán csillogott koszos arcán. - Fogadok, te sem aludtál valami sokat a múlt éjjel, démon. Utánam rohangásztál. Most pedig itt vagyok. Csupán vállvonogatás volt a válasz. Carrow elfordította róla a tekintetét, és a barlangot kezdte tanulmányozni. - Szóval, itt fogom tölteni az időmet. A hely biztonságosnak tűnt, védettnek az elemektől. Mindaddig, amíg a jelenléte boldoggá tette a démont, képes volt némi energiát nyerni belőle, legalább annyit, amennyi elég volt arra, hogy kordában tartsa a férfit. Ám a barlangra nagyon ráfért egy gondoskodó asszonyi kéz. Ez lennék én – a háziasszony. Felsóhajtott, és elkezdett rendet rakni. A démon ezt nem próbálta megakadályozni, ami jó volt, mert Carrow nem szokott hozzá, hogy alkudozzon, ahhoz meg még kevésbé, hogy elmutogassa, mit akar. A férfi elbűvölten figyelte, ahogy összeszedegette az állati – legalábbis nagyon remélem, hogy az! - csontokat, aztán kicipelte mindet a főjáratba. Ezután feltekerte a kötéldarabokat és a milliónyi láncot, és a pengékkel együtt halmokra rakta egy üres sarokban. Amikor mindezzel végzett, a szalmazsákhoz lépett. Ahhoz, amelyen a férfi ücsörgött. - Sicc, démon - hessegette el. A démon szemlátomást jól szórakozott, de felállt, és arrább ment. Carrow megragadta az ócska szalmazsák szélét, és undorral felemelte, aztán kidobta a csontok után. Aztán leterített helyette egy új hálózsákot. - Most már visszaülhetsz. Ám amikor elővett egy másik hálózsákot, hogy leterítse a tűz másik oldalán, a démon végre reagált. Önelégülten elvigyorodott, és felemelte egymáshoz szorítva két ujját, mintha azt mondaná: „leteríthetsz két szalmazsákot, ha akarsz, de csak egyet fogunk használni.” Carrow a füle botját sem mozdította, elkezdte szépen kitekerni a hálózsákot, de a démon odaugrott; a frászt hozta rá, olyan gyorsan mozgott. Carrow hátrazuhant, kétségbeesetten csapkodott a karjaival, amitől lecsúszott a gyűrű az ujjáról - egyenesen bele a tűzbe. – A gyűrűm, a gyűrűm! A démon felvont szemöldökkel a tűzre pillantott, majd ránézett. A gyűrű volt az egyetlen, ami a szülei után maradt, az egyetlen személyes ajándék, amelyet valaha is kapott tőlük. Könyörögve a melléhez kapta a két kezét. A démon bólintott. Belenyúlt a lángok közé, és beletúrt a parázsba, hogy megtalálja a gyűrűt. Odanyújtotta Carrow-nak, aztán az utolsó pillanatban gyorsan visszakapta a kezét, és addig fújogatta a gyűrűt, míg az lehűlt.

Hogyan lehetett ez a lény - aki levágott fejekkel díszítette az otthonát – egyúttal ennyire... figyelmes? Amikor újra odanyújtotta neki a gyűrűt, Carrow megkönnyebbülten felsóhajtott, és visszahúzta az ujjára. Aztán meglátta a démon megégett kezét, és felkiáltott. - Te őrült Neandervölgyi! Mielőtt tudatosult volna benne, hogy mit tesz, letérdelt a férfi elé, és óvatosan megfogta a kezét. Malkom szemhéja félig lecsukódott. A nőstény érintése nem okozott fájdalmat, csak élvezetet. Miután olyan sokáig volt egyedül... Tartsd nyitva a szemed, Slaine, élvezd a látványt. A nője izgatottan hadart valamit, de nem értette. Mégis úgy érezte, hogy a lány szinte gyengéd volt. És Malkom többre vágyott. Hogyan szerezze meg? Próbálta felidézni, mit tudott a nőstényekről, kitalálni, hogyan tegye ezt itt elégedetté és kedvessé. A tudása... korlátozott volt. Az anyját alig ismerte. Kurva volt, aki megvetette őt, és eladta rabszolgának - aztán sokkal rosszabbal is próbálkozott. Nem lehetett tehát példaképnek tekinteni. Később, azokban az években, amikor rabszolga volt, bezárva tartották, így ritkán látott nőt, akkor is csak távolból. Tizennégy éves korában találkozott egy rangos démonnővel, aki kinevette, mert a szemetükből evett és térden állva könyörgött egy csepp vízért. Semmit nem tudok a nőkről. Miközben ezen tűnődött, szórakozottan kisimította a kósza hajtincseket Carrow arcából. Az érintése gyengéd volt, és a lány meglepettnek tűnt, talán egy kissé - reménykedőnek is. Malkom ismét elámult azon, milyen kifejező volt a nője arca. Olyan könnyű volt leolvasni róla az érzelmeket; Malkom ráébredt, hogy megtanulhatja - tőle - , miképpen teheti kényelmessé és gondtalanná a lány életét. Semmi nem tudok a nőkről. Malkom megfogta Carrow finom kis kezét, és közelebb húzta a lányt magához. De ez itt majd megtanít mindenre. Mi a baj velem? Carrow maga sem tudta, mi szállta meg, hogy átmenjen a tűz másik oldalára, a férfihoz, pláne hogy megérintse. Amikor megpróbálta elhúzni a kezét, a démon erősen mega szorította. - Megint fájdalmat fogsz okozni! - Carrow kirántotta a kezét a férfi markából. A démon körbepillantott, szemlátomást törte a fejét valamin. Carrow legnagyobb rémületére a másik kezét is beledugta a tűzbe. - Mit csinálsz? - sikította a lány. Előrevetette magát, és visszarántotta a démon karját. A férfi felvetette a fejét, és odanyújtotta neki megégett kezét. Carrow megadón felsóhajtott, megfogta a kinyújtott kezeit, és végigsimított rajta az ujjaival. Vállalod a fájdalmat is, csak hogy hozzád érjek? Carrow lelkében részvét ébredt a démon Iránt. Több évszázadnyi magány után annyira vágyott a gyengédségre, hogy kész volt kárt tenni magában, csak hogy megkapja. Carrow tökéletesen megértette ezt az érzést... Váratlanul eszébe jutott a nyolcadik születésnapja, amelyet a szülei estéllyel ünnepeltek meg. A káprázatos ünnepséget a teraszon tartották; a hatalmas tölgyfákra lámpásokat aggattak, amelyek megvilágították a nevető vendégsereget. Carrow-t nem hívták meg. Emlékezett rá, hogy reszketett kétségbeesésében, úgy érezte, belehal, ha nem figyelnek rá. Kijátszotta a nevelőnők éberségét, átugrott a teraszkorláton, és felpattant a pónija hátára. Nem érdekelte, hogy összetöri- e magát, vagy sikerül- e az ugrás - a szülei mindkét esetben kénytelenek lettek volna tudomást venni a létezéséről. Kétségbeesetten, remegve; kérlek, nézzetek rám!

Lezuhant a nyeregből, eltörte az egyik karját, és betörte a fejét. Amikor magához tért, a szülei már elutaztak a nyárra - magára hagyták az új, szigorúbb nevelőnőkkel. Amikor Carrow visszagondolt a fiatalkorára, elsősorban a kínzó hiány jutott eszébe. Néha még mindig arra ébredt, hogy az üresség érzése összeszorítja a szívét. És meglepő módon az epekedő vágyat csak az enyhítette, amikor elképzelte a közös jövőjüket Rubyval. - Ara? - kérdezte a démon, csikorgó hangon. - Mi van? - A démon ismét figyelmesen nézte. - Jól vagyok. - Bár nem beszélték ugyanazt a nyelvet, amikor a férfi izgatottan leste minden apró reakcióját, Carrow úgy érezte, mintha jobban „hallgatott” volna rá, mint bármelyik férfi korábban. A démon felemelte az ujját, aztán talpra ugrott, és elrohant. Amikor visszatért, nála volt Carrow hátizsákja. Valószínűleg múlt éjjel bukkant rá. Olyan arccal nyújtotta át, mintha tudta volna, hogy Carrow szomorú, és szerette volna felvidítani. - Ez nagyon kedves tőled, démon. Köszönöm. A férfi valóban kedveskedni akart neki. Ami egyúttal azt is jelentette, hogy engedelmességre lehetett szorítani. Oda fogom csalogatni a portálhoz, és már azt is tudom, hogyan. (hiányzó rész) Miért is akarná a lány őt? Carrow ásított, vékony karját kinyújtóztatta a feje fölött, a top megfeszült a mellén. Istenek, soha nem vágyott még ennyire arra, hogy lássa egy nő testét! A kíváncsisága azonban teljesen érthető volt. Soha nem találkozott még olyan nővel, mint Carrow. És életem végéig kizárólag én fogom élvezni a testét. A tekintete lejjebb vándorolt a rövid szoknyára, arra, amit rejtett. Vajon milyen lehet odalenn? Suhanckorában hihetetlenül felizgatta a gondolat, hogy befeküdjön egy nőstény lába közé. Azt tudta, hogy nedvesek lesznek belül, de a lány vajon forró lenne odabenn? Puha? Eszébe jutott, amit évekkel korábban egy démonharcostól hallott. „Az egyetlen különbség a tenyered meg egy nőstény között az, hogy a tenyered nem kajtat utánad.” Malkom lenézett a tenyerére, és felidézte, mikor elégítette ki magát utoljára. A lány biztosan puhább lenne, mint a marka, nem igaz? Kíváncsiság. Lehetőségek. Kérdések a nőkről, akikről álmodni sem mert. Ha meggyőzhetné a lányt, hogy nem fogja bántani, akkor talán megismerhetné végre a válaszokat. - Car- row. - Igen? - A lány lustán a démon felé fordította a fejét; jobban érezte magát, mint napok óta bármikor. Teleitta magát friss vízzel, és jóllakott a csircánok húsával. Amikor a démon a késére tűzött húsdarabokkal kínálta, rájött, mennyire élvezte a férfi, hogy a kezéből etethette, mintha egy drága háziállat vagy valami hasonló lett volna. - Tányér? Kés? Villa, hm? - kérdezte először, mert azt hitte, hogy a démon csak tréfál. De aztán végül megevett minden falatot, amelyet a démon kínált. Elálmosodott volna, ha a kétméteres démon farka nem keményedett volna meg a szeme láttára. - Szex - mondta a férfi. Angolul. - Hűha, micsoda? - Carrow majdnem leesett a hálózsákról meglepetésében. Azt hitte, ezt már egyszer megbeszélték. Ámbár a démon nem tett semmiféle ígéretet ez ügyben. - Szex - ismételte a démon. Aztán rácsapott a mellkasára. - Nolofortis. Carrow ismerte a jelentését, éppen elégszer ejtette ki száján a nolo contenderét - vagyis hogy nem vitatja a vádat. A démon azt próbálta magyarázni, hogy nem fogja bántani. Először is: ja, persze, biztosan megbízik benne. Másodszor, még ha elhitte volna is, hogy a férfi nem fogja bántani, akkor sem feküdhetett volna le vele. Eltekintve attól a ténytől, hogy

teherbe eshetett volna a vémontól, nem volt szüksége rá, hogy intim kapcsolatba kerüljön vele - csak megnehezítette volna a küldetése végrehajtását. Megrázta a fejét. - Nincs szex. A démon türelmetlen mozdulatot tett a kezével, mintha azt kérdezte volna: „mibe kerülne az neked’’? Oké, szóval tudni szerette volna az okokat. Hm, hogyan lehet elmutogatni az árulást? Mivel fogalma sem volt róla, letérdelt, és a tenyerével elsimította egy darabon a homokot. Lerajzolta a háromcsúcsos hegyet, melléje pedig egy ajtót, aztán egy házat. - Mindé otthon magyarázta. A démon bólintott. Carrow a férfira mutatott, aztán önmagára, aztán az ujjait végigsétáltatta a hegytől az ajtón keresztül a házig. A démon ismét bólintott, hogy érti, aztán magára mutatott, utána Carrow-ra, majd összefűzte az ujjait, és összekulcsolta a két kezét. - Együtt? - Igen, persze, együtt megyünk. - A démon követni fogja. Az első akadály elhárult. Most jöjjön a következő. - De addig nincs szex. A démon összeráncolta a homlokát. Carrow a házra mutatott. - Ott. szex. A nő azt akarta, hogy hagyja el ezt a síkot, és a portálon keresztül menjen vele haza. Malkom tudta, hogy léteznek más dimenziók is, a pletykák szerint némelyik maga volt a mennyország. Fiatalkorában hallott meséket egy olyan síkról, ahol kék az ég. Az élelem a földben termett, csak le kellett aratni. Nem is volt szükség zsákmányszerzésre, vadászatra. Az értékes víz állítólag az égből hullott, és mindenki gazdag volt. De ahogy egyre idősebb lett, rájött, hogy mindenki, aki átlépett a portálon, más- más meséket mondott. Egyesek azt állították, hogy a föld aranyszínű, mások szerint zöld. Volt, aki azt mesélte, hogy az „óceánok” kékek, mások azt, hogy szürkék. Egy dologban azonban Malkom biztos volt: egyeden dimenzió sem lehet rosszabb, mint ez. Követné a nőt? Gondolkodás nélkül. Lehet, hogy a lányt a szülei, a testvérei vagy a barátai várták. Neki nem volt senkije. A nő lerajzolta a homokba azt a jelet, amelyet korábban ő; használt a nap megmagyarázására, aztán felmutatta öt ujját, Azt akarta mondani, hogy addig nem teheti a magáévá? Majdnem egy hétig? Malkom hitetlenkedő arccal felmutatta öt ujját, és a nőstény ajka apró mosolyra húzódott. - Igen, démon. Malkom felismerte a szót, és tetszett neki, hogy a nő démonnak hívja. A feltételei viszont egy csöppet sem. Amikor démon nyelven megkérdezte tőle, hogy csak ott kaphatja- e majd meg, csak vállat vont, és Malkomot megint megrendítette a gondolat, milyen keveset tudott a nőről. Még azt sem tudta, micsoda, a szokásairól már nem is beszélve. Talán valamiféle fogadalmi szertartás után tekinthette csak a férjének. Talán a lány kultúrájában nem volt olyan egyszerű az esküvő, mint itt, ahol elég volt kimondani néhány szót... Vajon az öt nap elteltével a nő is ugyanolyan türelmetlen lesz, mint ő? Mohón vágyakozva fogja majd kézen, és vezeti az otthonába, az ágyába? Vajon bemutatja majd a családjának? A megkeményedett lelkű harcosokat gyakran nem tartották sokra a civilizáltabb világokban. De talán a népe értékelni fogja, hogy megmentette a lány életét. Álmodozol a jövőről, Slaine? Több esze volt ennél. Képtelen volt álmodni rettegés nélkül. Ez a két érzés örökre összekapcsolódott a számára. Akárhányszor remélni merte, hogy jobbra fordul a sorsa - már egészen kicsiny korától - , mindig összezúzták a reményeit.

Amikor az anyja eladta rabszolgának, ostobán azt remélte, hogy egy család fogadja örökbe. És bármennyire gyűlölte is azt, amit az ura tett vele, Malkom úgy érezte, elárulták, amikor a vámpír kilökte az utcára. De mindkettejüknek megfizetett, akárcsak az őröknek, akik az alkirály elé hurcolták, majd magának a vámpírok vezetőjének is. Mindnyájan halottak voltak. Ronathot kivéve. Ősi ellenségéről azonnal eszébe jutott, hogy nem hagyhatja el Obliviont akkor, amikor a nő tervezte. Hacsak Ronath nem támad, Malkom kénytelen lenne sértetlenül itt hagyni őt, holott mindenki mást megbüntetett az árulásáért. A gazember miatt veszítette el a legjobb barátját. Malkom nem Kallent hibáztatta azért, ami történt a cellában, hanem az áruló páncélost. Majdnem annyira, mint saját magamat. Képes lenne lemondani arról, hogy bosszút álljon Ronathon? Miután oly sokáig várt a lehetőségre? Malkom Carrow-ra pillantott. Vajon rá nem várt legalább olyan sokáig, még ha nem volt is ezzel tisztában? Nem távoli álomkép volt csupán. Itt volt vele, valódi és kézzel fogható valójában, maga az életre kelt álomkép. Attól félt, hogy ha csak egyetlen éjszakát is eltölt a lány testében, akkor gondolkodás nélkül lemond majd a bosszúról. Egyetlen mód van rá, hogy kiderítsük... Carrow szinte hallotta, ahogy forogtak a kerekek a démon fejében. Vajon hogyan döntött? Amikor felállt, hogy kitekerje a második hálózsákot, a démon haragosan nézett rá. - Nincs szex - mondta akadozó angolsággal. - Nincs harapás. - Csalódottan felemelte a kezét, mintha azt kérdezte volna: „és akkor mit kaphatok egyáltalán”? Jó kérdés, gondolta Carrow, miközben letérdelt új ágyára. A démon megetette, menedéket és védelmet nyújtott a számára, és bár rabszolgatartó kultúrából származott, kész volt egyezkedni vele a szabályokról. Carrow azonban tudta, hogy ez nem lesz így a végtelenségig. Ideje változtatni a terven. - Rendben. Ha gyönyört ad ne ki, a démontól energiát kap cserébe. Félrenézett, aztán kinyújtotta a kezét. - Szüksége van valakinek egy segítő kézre? A démon meg sem moccant. Remek! Ezt is el kellett mutogatnia. Amikor szembefordult a démonnal, a férfi arcán látszott, hogy rájött, mire gondolt. Összehúzta a szemét, és undorral nézett rá. Mintha Carrow lealacsonyította volna magát. És Elvetemült Carrow, a gátlástalan bulikirálynő, elszégyellte magát. Aztán eszébe jutott, kivel is volt dolga. – Van képed így rám nézni, mikor te voltál az, aki a nadrágjába élvezett rajtam - kétszer is? Talán neked kellene elszégyellned magad! - Carrow - figyelmeztette a démon. Igen, a démon megsebesítette, és halálra rémítette, de Carrow már nem gondolta, hogy ezt gonoszságból tette - azért viselkedett így, amivé vált. Rám kiabált, hogy meneküljek. Vagyis Carrow volt kettejük közül az igazi gazember. Neki voltak gonosz szándékai a démonnal, ő tervezte azt, hogy nagyobb fájdalmat okoz a férfinak, mint amilyet az valaha is képes lett volna neki. Ne gondolj erre; gondolj Rubyra! A démon Carrow pólója felé intett, hogy vegye le. Amikor az csak tátott szájjal rábámult, belecsapott az öklével a tenyerébe. A démon nem viccelt. Ám a gondolattól, hogy megcsókolja, vagy esetleg még többet tegyen vele, amikor a férfi annyira mocskos volt, kirázta a hideg. - Nézd, ez nem a te hibád, hanem az enyém. Képtelen vagyok koszos fickókhoz érni. – Arról már nem is beszélve, hogy ő maga milyen piszkos volt. Az előbb a keze fejével törölte le a csircán „zsírját” az álláról Viszont minden a rendelkezésükre állt, hogy megtisztálkodhassanak. Csak egy dézsára és vagy kétszáz liter tiszta vízre volt szüksége. - Ó, van egy hely, ahol megfürödhetem?

15. fejezet

A lány...fürödni akart. Malkom emlékezett erre a szóra, mert az annyira rémisztő volt a számára. Kisfiúkorában megfürdették a gazda rabszolgái, lenyomták a víz alá, miközben ő fuldoklott és köpködött. Sikítozott a félelemtől az egész fürdetés alatt, éppen úgy, ahogyan minden más miatt is, amit a gazda tett vele. Malkom soha nem felejtette el a nedvesség nehéz, idegen érzetét a bőrén, vagy azt, ahogyan a lúgos szappan marta a szemét. Azóta egyszer sem érte víz a testét. A lány elmutogatta, hogy kezet mos. - Fürdő? Még egy olyan szokás, amelyben a vámpírokhoz hasonlított. Ez is az egyik feltétele volt? Utána talán nem csupán hidegen a kezét ajánlja fel? A nő kész volt így kielégíteni, de megtagadta tőle a testét – és azt Malkom zokon vette. Bár a hímtagja duzzadtan epekedett a lány tenyere után... - Víz? Fürdeni? - Elmutogatta, hogy vizet borít a fejére. Ó, igen, bárhonnan érkezett is, biztosan gazdag családból származott – nagyon gazdag családból. Malkom ezt olyan bizonyosan tudta, ahogyan csak az volt képes rá, aki az egész életét nyomorban élte le. Kétsége sem volt, hogy a nőstény nemesi családból származott – talán egyenesen királyi sarj volt. Ezen a síkon egy kancsó vízért rabszolgát lehetett kapni - ő pedig egy egész hordónyit akart. De mivel Malkomnak rengeteg vize volt, megengedhetett ki ilyen különcködést. Amikor bólintott, és mutatta, hogy kövesse, a nő arca valósággal felragyogott, és gyorsan felkapta a csomagját. Malkom fogta a csákányát, és elvezette a lányt egy mélyedéshez, amelyet téglafal határolt. A régi időkben a három méter magasan lévő plafont bizonyos szakaszonként felhasították, így a víz összegyűlt a mélyedésben. Felállt a fal tetejére, és felemelte a csákányt. Pár pontos ütést mért a plafonra, amitől meleg víz kezdett zubogni a sziklából egy medencébe. A nő boldogan felsikkantott, ahogy a víz szintje emelkedet, Malkom pedig büszkén felemelte a fejét. - Még - mormolta a lány angolul, és könyörögve összekulcsolta a két kezét. Bár a víz lassan elönti majd az egész hatalmas krátert, hogyan tagadhatott volna meg a nőtől valamit, amit ilyen édesen kért? Malkom már így is egyre idegesebb lett a víz közelségétől, amikor arra gondolt, hogy a lány meztelenre vetkőzik - miközben ő figyeli lerántotta magáról a páncélinget, ismét felkapta a csákányt, és nekiesett a plafonnak. Hekaté, ahogyan a férfi teste mozgott. A felsőteste pucér volt, a bőre nedves, és ahogy gyakorlottan forgatta a csákányt, az izmai izgatón megfeszültek. Amikor egy verítékcsöpp legördült a gerincén, Carrow elképzelte, hogy az ujja hegyével követi az útját. Most először érzett vágyat arra, hogy megérintse a démont. Valóban vonzódott egy ilyen brutális lényhez? Talán. De annyira elégedett volt vele. Carrow tudta, hogy a víz értéke itt vetekedett az aranyéval, a medence pedig tökéletes és hatalmas volt, téglalap alakú, és valószínűleg a derekáig ér majd a közepén, ha megtelik. Patakokban folyt a víz a sziklahasadékokból, mint egy alacsony nyomású zuhanyfejből. Amikor a démon letette a csákányt, és ránézett a válla fölött, Carrow beharapta az ajkát. A démon olyan meredten figyelte a szemét, hogy Carrow biztos lehetett benne, hogy a tekintete izgatottan villogott.

A démon szemében büszkeség csillogott - és valami titkolt nyugtalanság. A különcsége miatt talán? A vízből gőz szállt fel, ami megragadta Carrow figyelmét. Beledugta az ujjait a vízbe; éppen ideális hőmérsékletű volt a fürdéshez. - Köszönöm, Malkom, de most szeretnék egyedül maradni. - Próbálta elhessegetni a démont. – Majd visszajöhetsz, ha rajtad lesz a sor. A démon válaszképpen csak összekulcsolta a karját a mellén, is felmordult. - Nem mész sehová, igaz? Rendben. - Carrow nem volt szégyellős. Bizonyítottan nyolcvanezer ember látta már meztelenül. És a számláló a YouTube-on egyre ketyegett! Vállat vont, letelepedett a téglafalra, és kipakolta a piperecikkeket. Sokkal nagyobb szüksége volt rájuk, mint egy elcseszett csizmára. Ostoba kis halandók, félre az útból, hagyjátok a boszorkányt, hogy tegye, amit akar… Miközben a víz szintje emelkedett, felkapta a fogkeféjét és a fogkrémes tubust. Összeráncolt homlokkal meredt a fogkrémre. - Amikor bepakoltam, ez tele volt. Démon, ettél a fogkrémemből? – A sokatmondón üres arckifejezés láttán felsóhajtott. - Ettél a fogkrémemből? Nos, de legalább meghagytad a felét. Rányomott egy adagot a fogkefére, és elkezdte sikálni a fogalt; a démon elbűvölten figyelte. A férfi annyira kíváncsinak tűnt, hogy amikor végzett, elmutogatta neki, hogy mossa meg ő is a fogát. - Sika, sika, sika? - Meglepő módon úgy tűnt, hogy a démont... érdekli a dolog. Ezért intett neki, hogy üljön melléje. Amikor a démon megrázta a fejét, Carrow összekulcsolta a két kezét a mellén. Kérlek. A férfi morgott valamit démon nyelven, de végül habozva letelepedett a medence legszélére. - Mutasd a fogaidat! - Carrow felhúzta az ajkait, hogy mutassa, mire gondol, miközben szélesen elmosolyodott. - Gyerünk, démon! Kivillantani az agyaraidat nem lehet olyan szói katlan dolog! Amikor megtette, Carrow óvatosan végighúzta az apró kefét a démon elülső fogain, hogy megtapasztalja, milyen érzés. Amikor a férfi nem harapta meg, és nem is morgott rá, erősebben és alaposabban kezdte sikálni a fogait. Szép, egyenletes fogai voltak, és meglepően fehérek. Bizonyos szempontból szexik voltak az agyarai. Azért, mert a második harapása felizgatott. Hallgass, belső Carrow! - Meg is vagyunk, démon... Slukk. - Lenyelted? Pfuj! - A démon a homlokát ráncolta a hanga súly hallatán. – A nagyfiúk tudják, hogyan kell köpni. - Carrow csettintett a nyelvével. - Nos, a fogaid már tiszták, de a többi részed csupa por. A hajad belelóg az arcodba. Engeded, hogy levágjam? Esetleg meg is borotválhatlak? Vagy rám mordulsz, és megpróbálod leharapni a kezem? Carrow óvatosan felemelte a démon egyik piszkos tincsét, és vágó mozdulatokat tett az ujjaival. - Levághatom? - Arra számított, hogy a férfi ellenkezni fog, mert talán a fajtája valamiféle harcos démonkód alapján növesztette meg a haját. Ám némi habozás után a démon bólintott. Mintha azt gondolta volna, hogy semmi oka nincs, amiért ne vághatnák le, nem igaz? Talán azért, mert férfi volt? Nők hiányában minden férfi, akit Carrow ismert, kézzellábbal tiltakozott volna az ellen, hogy elrángassák a sörétől, a tévéjétől, a kényelmes rövidnadrágjától és a tökvakarástól. Ez a hím viszont kész volt megengedni neki, hogy teljesen megváltoztassa a külsejét. - Mindjárt visszajövök - kiáltott fel izgatottan, és visszaszaladt a katonazsákokhoz. Felkapott néhány pólót, egy fésűt, egy eldobható borotvát és egy szappant. Az egyik bicskának volt ollórésze is. Mire visszaért, a démon már felkelt a falról, és bizalmatlanul méregette. Carrow letelepedett, kipakolta a holmikat, aztán megpaskolta maga mellett a követ. A férfi egy darabig tétovázott, mielőtt leült melléje.

- Oké, démon. Első lépés: a haj. Kezdem is. - Mire kibontotta a kócos fonatokat, a démon szinte remegett. Carrow érezte, hogy a férfi mennyire ideges, ezért óvatosan dolgozott. A démon szeméből sugárzó idegesség egyértelműen mutatta, hogy olyasmit engedett meg neki, amit még soha senkinek. Carrow úgy érezte magát, mintha szálkát húzna ki egy oroszlán mancsából. Bár biztosan fájt, amikor kifésülte az összegubancolódott tincseket, a démon arca meg sem rebbent, nem adott ki magából egyetlen hangot sem. Sőt, kezdett izgalomba jönni. A tekintete egyre gyakrabban tévedt Carrow mellére, a szemhéja elnehezült, ami arról árulkodott, hogy elképzelte, mit csinálna legszívesebben. A démon nyilvánvalóan odavolt a cicikért. - Szemeket előre, démon - szólt rá a lány. Válaszul egy lagymatag morgást kapott. Mivel képtelen volt kifésülni a gubancokat, elkezdte levagdosni a legmakacsabbakat. Aztán olyan rövidre vágta hátul a férfi haját, hogy a gallérjáig ért volna - ha inget visel. Amikor a szarvai közelébe ért az ollóval, a démon megmarkolta a sziklát. Carrow tudta, milyen érzékenyek a démonok szarvai, Malkoméi pedig megnyúltak, megvastagodtak. A nyaka elvörösödött, és kiverte a veríték. Amikor Carrow véletlenül hozzáért az egyik szarvhoz, a szikla porrá morzsolódott a démon öklében. Idegesen a darabokra tört sziklára - és a férfi erekciójára - pillantott. - Malkom? A férfi bólintott. Minden rendben. Carrow óvatosan folytatta a hajvágást. Amikor az arca körül végzett, hátradőlt, hogy megcsodálja az eredményt. - Hatalmas a javulás. - Igaz, hogy a démon arca még mindig koszos volt, álcafestéktől maszatos és borostás, de így is látszott, mennyire vonzó lehetett tisztán. Carrow-t majd elemésztette a kíváncsiság. Vajon milyen messzire engedi menni a démon? - Akkor, most lássuk a többit! Négy darabra szakította az egyik pólót, aztán az egyiket beszappanozta. - Ez szappan. Az új legjobb barátod. Amikor végighúzta a szappanos ruhát a homlokán, a démon lehunyta a szemét, mintha teljesen át akarta volna adni magát az érintés okozta gyönyörnek. Carrow ledörzsölte róla a vastag koszréteget, amely alól lebarnult, sima bőr bukkant elő. Ki hitte volna? A démon szemöldöke világosbarna volt, aranyos beütéssel. Istenem, ha Fekete Péterről kiderül, hogy szőke... Megmosta a démon arcát, kissé hajlott orrát, aztán beszappanozta a borostáját. Még soha senkit nem borotvált meg - legföljebb tréfából valakinek a szemöldökét - , de aztán azzal nyugtatta magát, hogy sokat úgysem árthat. Így aztán óvatosan végighúzta a borotvát a démon arcán. Az ötödik húzásnál halkan mormogni kezdett a bajsza alatt. - Olyan vagyok, mint Henry Higgins professzor. Szép lassan előtűnt minden, amit korábban festék és borosta fedett és nagyon dögös volt. Amikor befejezte a munkát, és megtörölte a démon arcát, eltátotta a száját. Ó, istenem, a démon igazán vonzó. Magasan ülő, széles arccsontja volt. Feszes ajkának alsó fele kicsit teltebbnek tűnt, mint a felső. Erős, férfias, makacs állát középen apró árok vágta ketté. Carrow azt eddig is sejtette, hogy a démon csontozata tökéletes, de a pokolba! Még a bokszolóhoz méltó orra sem rontotta el az összképet. - Démon? - A férfi kerülte a tekintetét, úgy tűnt, mintha lélegzetet sem mert volna venni. A férfi szerette volna, ha Carrow vonzónak találja, és aggódott, hogy nem így lesz. Ettől olyan normálisnak, sőt, sebezhetőnek tűnt, és Carrow egészen megenyhült. Mielőtt meggondolhatta volna magát, a két tenyerébe fogta a démon arcát. - Nem tudom, más mit szólna hozzá, de szerintem istenien nézel ki, nagyfiú - motyogta leplezetlen csodálattal.

A démon erre már felpillantott. Hosszú percekig némán néztek egymás szemébe. Carrow tényleg annyira felületes volt, hogy a férfi a vonzó külseje miatt máris sokkal szimpatikusabb lett a számára? Nos, legalábbis nem ártott, hogy jól nézett ki. Roppant kíváncsivá tette a démon nyugalma, beletörődése, kék szemének tisztasága. Már nem feketén csillogott, mert Malkom nem volt vérszomjas vagy dühös. A démon bízott benne, ő pedig hasonlóképpen reagált. Ekkor azonban a szappan belement a férfi szemébe. A démon még csak nem is pislogott, a tekintetét le sem vette Carrow-ról. - O, démon! Várj! - Carrow egy száraz ruhadarabbal megtörölgette a férfi szemét. Sajnálom, nem figyeltem. Aggodalmában csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy a démon kinyújtotta reszkető kezét a melle felé; gyorsan elhajolt előle. - Na, na, még nem végeztünk. Carrow tudta, hogy veszélyes játékot játszik. Azt akarta, hogy ma éjjel a démon kieresszen egy csöpp gőzt - megtudja, mit nyer az egyezségük révén. Hajlandó volt állni a cechet, de nem volt teli a pénztárcája. Vajon képes lesz a démon visszafogni magát? Ha nem, akkor talán elegendő erőt nyer belőle ahhoz, hogy sokkoló igézetet küldjön rá. Legalábbis remélte. Bármi történjen is, a démonnak meg kellett tisztálkodnia. Amíg együtt lesznek, addig a férfit is rendbe teszi, akárcsak a barlangot. Szentül elhatározta, hogy a démon hatalmas testének minden négyzetcentiméterét tisztára sikálja majd, miközben az „Autómosó”- t dúdolgatja. Miután ezt ilyen szépen eldöntötte, lehúzta a szoknyáján a cipzárt, és hagyta, hogy a ruhadarab lecsússzon a földre. A topot, a melltartót és a tangát magán hagyta, úgy lépett bele az immár térdig érő vízbe. Szembefordult a démonnal; a férfi döbbenten visszabámult rá, miközben végigsimította a kezével a száját. Amikor Carrow vigyorogva odaintett neki, hogy kövesse, a démon hátranézett a válla fölött előbb jobbra, majd balra. Aztán büszkén felemelte a fejét, és a hüvelykujjával a mellére bökött. Azt hiszem, ebben a pillanatban megkedveltem, futott át Carrow agyán a gondolat. 16. fejezet Malkom teljesen elkábult a lány hetyke, tökéletes hátsója láttán. Ez volt talán a jutalom a türelméért? Korábban, amikor a lány kibontotta a fonatait, szemlátomást izgatott volt, hogy megborotválhatja, és levághatja a férfi haját. Malkom azonban majdnem elájult az idegességtől. Ilyen hosszú, magányosan töltött idő után furcsa volt valakinek a közelében lenni, különösen ennek a nőnek, aki olyan könnyedén megtörte az önuralmát, ahogy minden mozdulatára megremegett a keble, közvetlenül a szeme előtt. Ráadásul csak centiméterekre volt a víztől. Minden erejével próbálta megőrizni az önuralmát, mert valami érthetetlen okból a nőnek fontos volt, hogy véghezvigye, Amit tervezett. Az erőfeszítéséért cserébe pedig megajándékozta a hátsó felének a látványával. Majd megőrült, hogy megérintse azokat a fehér halmokat, de a nő belépett a medencébe. Aztán intett neki, hogy kövesse. Ám erről korábban szó sem volt. Viszont ha belegondolt, milyen jutalmat kapott az eddigi együttműködésért! A lány levetkőzött, és felajánlotta, hogy megmosdatja. Érezni fogja a kezét a testén. És a vizet. Úgy fog illatozni, mint a vámpírok, akiket gyűlölt. De a nősténynek jobban fog úgy tetszeni. Képes vajon bemászni a medencébe, az egyre mélyülő vízbe csak azért, hogy a közelében legyen?

Le kellett vetkőznie. Ha leveszi a csuklópántokat, a lány meglátja majd a harapásnyomokat, és valószínűleg rájön, hogy vérrabszolga volt. A tudattól elöntötte a szégyen. Már attól zavarba jött, hogy le kell vetkőznie. Az még hagyján, hogy más férfiak látták már meztelenül. De egy nő? Élete során valószínűleg látta egy- két nőstény pucéran, csak ő nem tudott róla, és magától biztosan nem mutatta meg senkinek egyetlen porcikáját sem. Úgy tűnt, ennek a nőnek tetszett, amit látott, mert nyílt elégedettséggel bámulta, amit Malkom egyáltalán nem értett. Talán vonzónak találja majd a testét is. Vajon levetkőzik majd a lány teljesen? Megmutatja a mellét, amelyet annyira vágyik végignyalogatni? Lehúzza az apró selyem háromszöget, amely az ölét fedi? Malkom a lány pólójára mutatott, aztán intett az ujjaival, hogy vegye le. A nő izgatott mosollyal, kínzó lassúsággal húzta egyre feljebb a ruhadarabot. Alatta feltárult egy rózsaszínű selyemdarab, amely nedvesen simult a mellére. A csipke többet láttatott, mint amennyit elrejtett. A démon ajka szétnyílt. Az istenek biztosan jó szórakozásnak találták, hogy egy ilyen csodálatos nőt adtak neki. Vagy talán csak ő volt Malkom jól megérdemelt jutalma...? Egy fantasztikus, futó pillanatig úgy érezte, hogy ő a legszerencsésebb férfi a világon. Amikor Carrow lehúzta a pólóját, szinte érezte a bőrén a démon égető tekintetét. A férfi úgy ráncolta a homlokát, mintha fájdalmai lennének, aztán halkan felmordult, és szinte öntudatlanul megmarkolta a farkát. Carrow felkapta a sampont és a szappant, aztán újra intett neki, hogy jöjjön be a vízbe. A démon fel- alá járkált a medence partján. Carrow tisztán látta az arcát, a verítékcseppeket az ajka fölött. Hirtelen megértette, mi a helyzet. A démon félt a víztől. Érthető volt a fóbiája. Mikor tanulhatott volna meg úszni, vagy egyszerűen csak hozzászokni nagyobb mennyiségű vízhez? - Rendben, úgy tűnik, egyedül leszek kénytelen élvezni a fürdőt. – Beljebb lépdelt a medencébe, ahol mélyebb volt a víz, és lebukott, hogy megmártózhasson. Látványos mozdulatokkal megmosta a haját, néha kéjesen felnyögött, mintha az ócska katonai sampon olyan finom lett volna, mint egy flakon Herbai I Uaces. A démon csak toporgott. Carrow végzett, az egyik vízsugár alá állt, hogy leöblítse a hajáról a sampont. Felemelte az arcát a vízsugárba, végigsimított a hasán és a combjain, és érezte, hogy a démon különböző érzelmek között őrlődik. Az egyik... a félelemmel vegyes csodálat volt. Olyan tekintettel bámulta, mintha életében utoljára látná a naplementét. Végül a medence széléhez cammogott. Carrow odasietett, és megragadta az egyik karját, hogy segítsen kicsatolni a bőr csuklópántokat. Az óvatosság azonnal visszatért a démon tekintetébe. Szálka az oroszlán mancsában, futott át ismét Carrow agyán a gondolat. - Bízz bennem, démon. De a férfi nem bízhatott benne. Végtére is, el fogja árulni őt. Ne gondolj most erre, csak élvezd a pillanatot! Levette róla a másik pántot is, majd összeráncolta a homlokát. A démon bőre tele volt harapásnyomokkal. Vámpírharapásokéval. A Szövetség tagjainál a sebek után csak akkor maradtak hegek, ha azokat még halandóként, gyerekkorukban szerezték. És Carrow pontosan tudta, hogy a Horda beteges vámpírjai élvezettel szívták a fiatalok vérét, mert úgy tartották, hogy az édesebb, mint a felnőtteké. Lehet, hogy Slaine gyerekkorában vérrabszolga volt? Végigsimított az egyik ujjhegyével a hegeken. Tudta, hogy a férfi nem állná a tekintetét. A véréért tartották valamikor gyerekkorában. Nem is csoda, hogy erőszakos lett. Vajon emiatt volt hajlandó egyezkedni vele, amikor ennek a dimenziónak bármely más férfi tagja valószínűleg nem tette volna meg? Azért, mert tudta, milyen érzés, amikor valaki védtelen?

Ebben a pillanatban mélységesen gyűlölte azt az ismeretlen vámpírt, aki bántotta a férfit, és együtt érzett a kisfiúval, aki valaha volt. A démon valószínűleg leolvasta az arcáról, mit érzett, mert büszkén elfordult, hogy távozzon. De Carrow nem akarta elengedni. - Malkom, gyere vissza. Kérlek. A férfi lelassított, és végül megfordult. Számító tekintettél melltartójára mutatott. - Nem jössz vissza, míg le nem veszem? Rendben, valamit valamiért. Nyomatékosan a démon nadrágjára nézett. A férfi lenyúlt a nadrágot tartó bőrszíjakhoz. Nagyot nyelt, aztán elkezdte meglazítani a szíjakat. Talán ideges volt? A brutális, vad démon szégyellős lenne? Miután végzett a szíjjal, tétovázott. Carrow-nak eszébe jutott, mennyire remegett a férfi keze, amikor a melle után nyúlt. Talán nem volt túl sok nővel, vagy túl sok idő telt el azóta, hogy valakit az ágyába vitt. Valószínűleg nem éltek nők az ugaron... A démon nadrágja lehullott a földre. Kemény farka felmeredt, és Carrow-nak elállt a lélegzete. Ó, istenem! Úgy érezte magát, mint akkor, amikor életében először látott péniszt. Kóválygott a feje. És tudta, hogy ezután minden férfit a démonhoz mér majd. A démonhímek híresek voltak arról, hogy jól el voltak eresztve, és piercingekkel ékesítették a hímtagjukat. Ez a démon itt volt más. Szinte kényelmetlenül méretes hímtagját négy - szexi, súlyzó alakú - ékszer díszítette. A fém csillogott a halvány fényben, Carrow alig tudta megállni, hogy fel ne sóhajtson. De a mérete. Okos dolog volt, hogy nem feküdt le vele. - Attól tartok, az állományod túl nagy a számítógépemhez, nagyfiú. - motyogta az orra alatt. A tetoválás nem csupán az oldalát, hanem a csípőjét és a belső combját is beborította, a rajz és az elhelyezése kimondottan intim volt. Valaki nagy szeretettel készítette el. Váratlanul elárasztotta a féltékenység mindazon nők iránt, akik látták már ezt a tetoválást. Vajon végigsimítottak rajtareszkető ujjaikkal? Carrow legszívesebben a nyelvével követte volna végig a minta vonalát. Ez a bűnösen vonzó test és arc rejtve volt a világ elől. Lehet, hogy Malkom Slaine egy démon non grata volt, egyúttal egy csiszolatlan gyémánt is, és Carrow alig várta, hogy a keze közé kaparintsa. Mohón vágyott rá. Amikor végre képes volt elfordítani a tekintetét, és felnézett, látta, hogy a démon az arcát tanulmányozta, leste a reakcióját. Ugyanúgy figyelte, mint korábban, és valószínűleg jobban megértette, mint azok a férfiak, akikkel egy nyelvet beszélt. A démon ismét nagyot nyelt. Nyilvánvalóan fontos volt számára, hogy milyennek látja a lány. Vajon kényelmetlenül érezte magát pucéran? A démonkultúrák nagyon bonyolultak voltak, az urakat és a rabszolgákat is a szex vágya hajtotta, miközben konzervatívan kezelték a testiséget. Carrow azonban nem akarta, hogy a férfi kényelmetlenül érezze magát. Csodálattal a szemében nézett fel rá. - Malkom... fortis - suttogta mély torokhangon. A démon farka lüktetett, az ajkát már nem szorította össze olyan elkeseredetten. Carrow veszélyes játékot játszott. - Nincs szex! - Pontosan tudta, hogy a démon elveszítené az önuralmát, amikor szeretkeznének. Pontosabban, ha szeretkeznének. Valószínűleg kitörne belőle nemcsak a démon, hanem a vámpír is, miközben a világ legnagyobb dákójával döfködné. Már a gondolattól legszívesebben szorosan összezárta volna a lábát. A démon felmordult, de végül bólintott. Carrow úgy döntött, a tangáját magán hagyja, hátha később még egyezkedniük kell. Kikapcsolta a melltartóját, és felhajította a téglafalra. – Akkor gyere... De a démon már benn is volt a medencében. 17. fejezet

Ne nézz a vízre, tartsd a szemed a lányon! Malkom összeszorította a száját, nem gondolt a lábát ölelő nedvességre, sem arra, milyen természetellenes volt az érzés. Nem, csak azokat a gyönyörű melleket figyeld! Istenek, olyan fehérek és teltek voltak, a sötét rózsaszín bimbók a szeme láttára merevedtek meg. Összeszorította, aztán ellazította az öklét, ahogy arra gondolt, milyen lenne a markába fogni, és megszorítani azokat a melleket... A farka fájdalmasan lüktetett, ahogy a nő felé igyekezett. Mikor végre megállt előtte, a szemébe nézett. A lány tekintete izzott, a szemhéja félig lecsukódott, az írisze ragyogott, mint a csillagok. Sóvárgónak tűnt. Ami azt jelentette, hogy várt valamit tőle, amit aligha volt képes megadni. Csábítás. Nem tudom, hogyan kell csinálni. Vajon szeretné a nő, ha megcsókolná? A trothan démonok között ez tabunak számított. A lány biztosan azt hitte, hogy több száz nővel volt már dolga, ahogy egy korabeli démonnál természetes lett volna. Alighanem úgy vélte, hogy tapasztalt szerető, aki képes örömet szerezni a nőstényeknek. Semmi tapasztalatom nincs, és szinte semmit nem tudok a női testről. Ám amikor egy nagyobb csepp végiggurult a lány mellkasán, büszke mellén, Malkom félelmei szinte szertefoszlottak Meg kell, hogy érintsem... De amikor feléje nyúlt, a lány hátralépett, és megrázta a fejét. Nem vágyott az érintésére... - Malkom, kérlek. A démon tétovázott. A lány akart tőle valamit. Az előbb te voltál soron - most ő jön. Végül bólintott, és hagyta, hogy a lány odavezesse az egyik vízsugárhoz. Még le is térdelt melléje, bán ettől köldökig elmerült a vízben. Megfeszült, amikor a lány mögéje lépett, és lassú mozdulatokkal lemosta a hátát és a nyakát. Aztán a karja következettig vállától végig az ujjakig és a karmokig. Amikor a nő végigsimított az ujjai hegyével a csuklóját borító hegeken, felidézte, milyen arcot vágott, amikor levette a pántokat. Ó, igen, tudta, mit jelentenek azok a sebhelyek. Látta a sajnálatot a lány kifejező szemében. És elszégyellte magát. Ráadásul sokkal megalázóbb célokra is használták a testét. Mit szól majd, ha tudomást szerez a többiről is? Ahogy a lány végigdörzsölte a szappanos ruhával minden porcikáját, amelyet csak elért, Malkom rájött, hogy ez a fürdetés jelentősen különbözött azoktól, amelyekre emlékezett. Nem volt benne semmi fájdalmas, és nem érezte a fojtogató félelmei sem. Még mindig nagyon feszült volt, de a gondolatai kizárólag a lány körül forogtak; azon tűnődött, hol ér majd hozzá legközelebb, hogyan ér majd hozzá. Amikor hátulról átkarolta, hogy megmossa a mellkasát, pucér melle a hátához feszült, és Malkom szédülni kezdett a gyönyörtől. Érezte a rózsaszín bimbókat a bőrén, ettől a farka fájdalmasan lüktetni kezdett, és arra csábította, hogy magához nyúljon... A lány ujja véletlenül hozzáért piercinges mellbimbójához; - Carrow... - Már éppen a karjába kapta volna, amikor a nő felállt, és mosni kezdte a haját, alaposan végigmasszírozva a fejbőrét. Valami okból ettől Malkom ellazult, míg végül alig volt képes felemelve tartani a fejét. Amikor azonban a lány valósággal sikálni kezdte a szarvait, a farka ismét fájdalmasan lüktetett. Vajon meddig bírja még az egyre erősödő nyomást? Ha az imént nem élvezett volna el, képtelen lett volna elviselni a kínzó érzést. De ha hozzányúl, akkor bántani fogja, alapot ad a lány félelmeinek, amelyeket az aktus kapcsán egyébként is táplál. Ha bántja, akkor soha többé nem lesz része ebben - a figyelemben, a gondoskodásban, az érdeklődésben. Soha nem tudja meg, mi mindent tenne vele a nő a továbbiakban. Ezzel a tudattal felvértezve

magát hagyta, hogy a lány talpra segítse, felemelte a karját, amikor arra kérte, a tenyerével a sziklára támaszkodott, és engedte, hogy a víz végigfolyjon az arcán, a fején. A nő mögéje térdelt, megmosta a lábfejét, a vádliját, haladt egyre fölfelé. Vajon hozzáér majd a hímtagjához? Végigfuttatja rajta forró, szappanos kezét? Amikor a lány melle a lábához dörzsölődött, belemélyesztette a karmait a sziklába. Eszébe jutott, hogy pont ilyen pózban állt akkor is, amikor megkorbácsolták - vagy még rosszabbat tettek vele. De a korábbi kínzásokat egyszerűen csak ki kellett bírnia. Most viszont meg kellett magától tagadnia azt, amit a világon mindennél jobban akart. A lány minden egyes érintésére fájdalmasan megfeszült a farka, nagyobb kínszenvedést okozott, mint egy- egy ostorcsapás. Úgy érezte, a magja az akarata ellenére mindjárt ömleni kezd. És ezzel újra fellángoltak benne a démonösztönök. Vadul lüktetett benne a vágy, hogy ledöntse a nőstényt a földre. A feje fölé szorítsa a karjait, és behatoljon a testébe. Elképzelte, ahogy a háta mögé csavarja a karját, aztán nekiesik az ölének, mint egy szomjazó vadállat... Amikor a lány keze elért a combjáig, már a fogait csikorgatta, és beledöngölte az egyik szarvát a sziklába. A fájdalom kissé enyhítette a vágyat, és nyert vele néhány értékes másodpercet. Ha egy héttel korábban valaki azt mondta volna Carrow-nak, hogy rajongással becézgeti majd egy vad vémon meztelen testét, csak nevetett volna rajta. Most pedig éppen ezt tette; valósággal elbűvölte a férfi testének minden egyes kemény porcikája. Eleinte módszeresen dolgozott. Később azonban lelassultak a mozdulatai, mert képtelenség volt nem csodálni a démon testének tökéletes férfiasságát - a mélyedéseket kőkeményhátsójának két oldalán, a feszülő izmokat, gyönyörűen kidolgozott hasának gyors emelkedését és süllyedését. A mellkasát pedig mintha kizárólag csak azért teremtette volna az isten, hogy egy nő belemélyessze a körmeit. Napbarnított bőrét aranyszőke pihe borította a mellkasán, a karján és a lábán. A köldökétől kissé sötétebb színű szőrcsík futott az ágyéka felé. A hímtagja büszkén meredt előre keskeny csípője felé, a golyói nagyok voltak, szinte könyörögtek a simogatásért. Carrow még soha életében nem volt ennyire felizgulva. Ez a démon vad volt és faragatlan - mégis majdnem elolvadt tőle. Mire a combja felső részéhez ért, a démon egész teste lüktetett. Valószínűleg visszatartotta a lélegzetét is. Ahelyett, hogy feljebb haladt volna, Carrow megállt, majd szappanozni kezdte a démon derekát és a hátsóját; érezte, ahogy az izmok megfeszültek az ujjai alatt. Malkom csalódottan kifújta a visszatartott levegőt, Carrow az ajkába harapott, átkarolta a férfit, és lemosta a hasát. Az izmok elernyedtek, aztán megfeszültek, ahogy végighúzta a ruhadarabot a lefelé tartó arany szőrcsíkon. Ám éppen, mii előtt elért volna az ágyékáig, ismét megállt. Veszélyes ez a játék. A démon már szinte folyamatosan morgott. Hátranézett a válla fölött a lányra. A szeme ismét elfeketedett, úgy csillogott, mint az ónix. Látszott rajta, hogy hamarosan robban. Ha elveszíti az önuralmát, akkor ismét bánthatja, de elég lesz néhány gyors simítás, és a démon elélvez. Ideje volt „megmosdatni” a lába között. Carrow finom kis csókokat hintett a démon hátára, miközben lenyúlt, és hátulról gyengéden megmosta a golyóit. A férfi nyugtalanul összerázkódott. Lehet, hogy soha nem ért méghozzá ott nő? Vagy egyszerűen csak túl régen történt meg vele utoljára? Carrow-t elszomorította a gondolat, hogy a férfi magányban tengette száműzetése napjait ilyen hosszú ideig.

Ma éjjel olyan gyönyörben részesíti majd, amilyet még soha nem ismert. Ami majd rád emlékezteti, Carrow? Elhessegette a gondolatot, és átkarolta a démon derekát, hogy elérje a hímtagját. Átfogta az ujjaival, amennyire csak tudta, és visszafojtott egy nyögést, amikor megérezte a piercingeket a tenyerén. A démon az első érintésére ismét összerándult, széttárta a lábát. Aztán megmerevedett. Mintha megrázta volna az áram, és az erekciója lehervadt. Valami nagyon rosszul alakult, a démon érzelmei hirtelen kaotikusakká váltak. Carrow érzékelt némi... haragot is? Már éppen elengedte volna a farkát, amikor a férfi hirtelen megpördült, félreütve a lány kezét, és megragadta a törött csuklóját. - Démon! Majdnem eltörted újra... - Carrow elharapta a mondat végét, ahogy meglátta a férfi arcát. Fenyegetőn meredt rá, az agyarai kiélesedtek. Rávicsorgott. Carrow hátralépett, a szeméből sütött a fájdalom. A démon megrázta a fejét, mintha valami transzállapotból ébredne. Ezer szerencséd, de akkor is megkapod a magadét! Carrow megfordult, és rohanni kezdett a medence széle felé... A démon elkapta a derekát, és visszahúzta magához. - Ara... Carrow, ne! - recsegte megtört hangon. Belefúrta az arcát a lány hajába, mélyen beszívta az illatát. A farka ismét megkeményedett, a makkja Carrow fenekét bökdöste. - Tegyél le! - Minél jobban ficánkolt, annál erősebben dörzsölődött hozzá a férfi hímtagja. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! - Teleszívta magát erővel, és lecsapott; a démon úgy megrándult, mintha áramütés érte volna. - Carrow! - bömbölte, és kiejtette a karjából. Ám Carrow alig tett két lépést, a démon ismét elkapta. - Biztos élvezed a fájdalmat. Én... viszont... nem. - Újabb csapás, ezúttal az előzőnél is erősebb. - Bárcsak láthatnád, milyen képet vágsz. - Rádöbbent, hogy a démon egyszerűen elviseli, amit rámér, de nem engedi el, ezért még nagyobb hévvel támadott. A démon a vállára hajtotta a fejét, ahogy rázkódott a fájdalomtól, de nem engedte Carrow-t szabadulni. Hamarosan veszít, nem marad majd egy csöpp ereje sem, de a démon még mindig talpon volt. Ha legközelebb kénytelenek leszek bántani, teljes fegyverzetben teszem, fogadkozott. És akkor majd földre kényszeríti. A démon megfordította a lányt a karjában, míg végül szemtől szemben voltak egymással. A mellkasuk egymáshoz szorult. - Engedj el, de rögvest! - visította a lány. A démon némi habozás után hagyta, hogy lassan lecsússzon a testén. Síkos bőrük érintése, a lassú ereszkedés, kapkodó lélegzetük... Akarata ellenére vágy áradt szét Carrow testén. És tudta, hogy a démon megérezte ezt. Mély lélegzetet vett, kitágult orrcimpával. Aztán felszisszent, mintha képtelen lett volna ellenállni a lány illatának. A pénisze lüktetett a testük között. Ahogy lecsúszott a démon testén, az egyik bimbója megdörzsölte a piercingjét. A démon ismét megrázkódott. Mire Carrow talpa földet ért, a férfi finoman körözött a csípőjével. Olyan erősen szorította össze a fogát, hogy az izmok kidudorodtak az állán. Lehunyta a szemét - miközben Carrow-hoz törleszkedett. - Ó, édes istenek! Mindjárt elélvezel? - Korábban, amikor a legjobb úton volt afelé, hogy kiverje neki, a démon farka elernyedt. Most pedig mindjárt elmegy? - Nem értelek, démon. Ó, engedj már el! A démon reszkető kézzel megfogta a vállát, és arrább rakta a lányt. Aztán, amikor kissé visszanyerte az önuralmát, elengedte Carrow-t, és kinyitotta a szemét. Bármit látott a lány

szemében, arra késztette, hogy lepillantson Carrow csuklójára, aztán a nyakán lévő harapásnyomra. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, aztán becsukta, tekintete körbejárt, mintha nagyon szeretett volna valamit a lány tudomására hozni. Megmagyarázni, miért bántotta - ismét? De Carrow-t ez már a legkevésbé sem érdekelte. Nem szerette a koszos fickókat és a lelkileg sérülteket sem. Megfordult, és elsétált. A nője szemlátomást zaklatottan magára rángatta az egyik nagyméretű pólót, amelyet a katonazsákból vett elő, aztán elsietett. Egyedül. Már megint. Malkom beleverte az öklét a falba, hogy ne ordítson fel dühében. Az a sorsom, hogy magányos legyek? Mit nem adna azért, ha képes lenne megértetni magát a nővel. El akarta mondani neki, hogy kész újra megtanulni a nyelvét, és egyelőre nem ragaszkodik a szexhez és a vérszíváshoz. Még az is megfordult a fejében, hogy lemond a bosszúról. Mindezt megtenné a kedvéért, de szüksége volt arra, hogy a nője új emlékeket idézzen fel benne, amelyek elfedik a régieket... Az éjszakának oly sok történése emlékeztette Malkomot a múltjára – a víz, a szappan illata, a lány keze, ahogy hátulról megragadta a farkát. Az érintése gyengéd volt, teljesen más, mint amit korábban tapasztalt. Ám még az is a gazdájára emlékeztette, ahogy a nője mosdatás közben terelgette. Malkom a tenyerét a homlokára szorította, mintha próbálta volna kitépni a múlt emlékeit. Hirtelen megértette, szüksége volt rá, hogy ő döntsön az események menetéről. Ő akarta irányítani a nőjét. A gond az volt, hogy nem tudta, hogyan tegye. Ha több időt tölthetne vele, lenne néhány órája arra, hogy megismerkedjen a testével, akkor visszatérhetnének oda, ahol azelőtt voltak, mielőtt elveszítette az önuralmát. És akkor ez az éjszaka lehetne az, amelyre mindig visszaemlékezhetne, amikor a szex jut az eszébe. Elindult a nője után, készen arra, hogy megérintse finom bőrét. Még nem végeztünk. Miközben elsietett, Carrow igyekezett kiverni a fejéből a démon elkínzott tekintetét. Egyáltalán nem volt hajlandó erre gondolni. Valamiféle lelki kínszenvedést hozott felszínre a férfiban az, ami történt. Mivel valaha rabszolga volt, Carrow el tudta képzelni, miféle kínzásról lehetett szó. Ez nyilvánvaló volt abból, ahogyan az érintéseire reagált. Carrow sajnálta a démont, de meg kellett védenie magát! Szerencsére elszánt volt. De akkor miért tekingetek állandóan hátra? Ha visszamenne a démonhoz, ugyanaz történne, ami az előbbi harapás és bántalmazás. Alig néhány óra telt el azóta, hogy a férfi majdnem eltörte a szegycsontját. Igaz ugyan, hogy azért lökte el, mert meg akarta védeni, de ez csak újabb példa volt arra, milyen csekélyke önuralma volt. Teljesen elveszítette a fejét. Ha kutya lenne, ő volna a dühöngő korcs a kennelben, amelyikről biztosan tudni lehetne, hogy támadni fog. Akkor miért érez késztetést arra, hogy magáénak tudja a démont? Micsoda vad, elveszett hím! Ismét hátrapillantott a válla fölött, s ezúttal harapdálni kezdte az ajkát is. Szemet előre, ribikém! A francba, Carrow még mindig szánalmasan fel volt izgulva. Már egy hete nem volt orgazmusa. Miközben végigmasírozott a bányán melltartó nélkül, érezte, ahogy sajgó melle szabadon ugrált, hiperérzékeny bimbóját dörzsölte a póló. Minden lépés valóságos kínszenvedést okozott lüktető ölének. Fura módon szinte teljesen elfeledkezett még mindig fájó csuklójáról... A démon hirtelen elkapta hátulról, az oldalához szorította, és elindult vele vissza a medence felé. - Tegyél le, démon! Most azonnal!

A férfi a füle botját sem mozdította, visszacipelte egyenesen a vízbe, és odaállította az egyik kis zuhatag alá. Míg Carrow szitkozódott, a démon letépte róla a pólót. - Ezt a remek tervet eszelted ki? - Meglepő módon Carrow egy csöppet sem volt megrémülve; ököllel püfölni kezdte a démon mellkasát. - így aztán nem fogsz kiengesztelni, seggfej! Az ütésekre fittyet hányva a démon türelmesen feltartotta egy ujját. A szeme már ismét kéken csillogott. - Egy perc? Felejtsd el, nem akarok itt maradni. - A démon hajthatatlan tekintete láttán ismét megszólalt. - Figyelj, sajnálom azt, ami veled történt, mert nyilvánvalóan sokat bántottak. De nem leszek rongybabád, akin leverheted, ami... - Elharapta a mondat végét, mikor meglátta a démon kezét. - Hm, hova lettek a karmaid? A démon lerágta a karmait. Ilyen alaposan megtervezte, hogy ráteszi végre a mancsát? A démon lehajolt, hogy lehúzza róla a tangát. Carrow reakciója? - Nem lépek ki belőle! - vágta oda a démonnak emelt fővel. Az együttműködés hiánya semmilyen gondot nem okozott Slaine-nek; felemelte a lányt a földről, lehúzta a bugyiját, és odahajította a melltartó mellé. Aztán fogta az egyik rongyot, és eltökélt arccal beszappanozta. - N- nem egyeztem bele semmi... A démon a mellére szorította a rongyot, és finom, laza mozdulatokkal simogatni kezdte. Akarata ellenére Carrow kíváncsi volt a démonnak erre az új, ismeretlen oldalára. Meglepő módon érezte, hogy ellazul. A démon az egyik kezével komótosan mosdatta. A másikkal megfogta a vállát; a tenyere meleg volt. A hüvelykujjával finoman masszírozta az izmait. Amikor Carrow felnyögött, azt nyilvánvalóan a megadás jelének vette, mert elárasztotta a hím elégedettsége - táplálva Carrow erejét. A rongydarabról elfeledkezve végigsimított az ujjaival Carrow arcán, az állán, a nyakán, aztán lejjebb. A démon gyors és határozott volt, amikor vadászott, harcolt, vagy védelmezte őt. Most tétova mozdulatokkal érintette meg a vállát, a szeme végig követte az ujjait. Soha egyetlen férfi nem nézett még úgy rá, mint ez a démon - mintha ő lett volna számára a legjobb dolog a világon. Olyan gyengéden húzta végig az ujjbegyét a kulcscsontján, hogy Carrow szinte beleszédült. Ki hitte volna, hogy ekkora gyengédségre képes egy ilyen gyilkos, egy ilyen hatalmas termetű harcos? Démon nyelven mormogott valamit. Carrow nem értette a szavakat, de a hangsúlyt felismerte – csodálkozásról árulkodott. Életében először Carrow úgy érezte, hogy megbecsülik. Ó, istenek, szédítő érzés volt. Hozzá, tudnék szokni. A démon mutatóujja elindult a kulcscsontjától lefelé... a melle felé. Mielőtt elért volna a bimbójáig, Carrow már reszketett a vágytól. A démon felsóhajtott, és körbecirógatta a csúcsot. Carrow az ajkába harapott. Nem, érints meg ott, démon! Ehelyett azonban a férfi ismét felemelte a rongyot; úgy tűnt, szentül elhatározta, hogy ugyanolyan alaposan megmosdatja a lányt, ahogyan ő tette vele. Ám amikor Carrow ívbe feszítette a hátát, azt suttogva: „kérlek, démon”, a férfi felmordult, és végighúzta a rongydarabot a mellén, sajgó bimbóin. Carrow felkiáltott a gyönyörtől, ami ismét elégedettséggel árasztotta el a démont - energiával töltve fel a lányt. Carrow szeme lecsukódott, miközben magában viaskodott: a csuklómat gyógyítsam meg, vagy kényszerítsem a démont, hogy eleresszen? Miközben mosdatta, a démon hüvelykujja megsimította a bal bimbóját.

- ó, Malkom, igen! A csuklója? Olyan volt, mint új korában.

18. fejezet Mivel szentül elhatározta, hogy megmosdatja a nője egész testét, Malkom nagy nehezen elrángatta a kezét a melléről. Olyan hosszú ideig fogja folytatni, ameddig a nője tette ezt vele. Még akkor is, ha eközben tudomást sem vesz duzzadt hímtagjáról, sem pedig a keblekről, amelyeket a nője szinte felajánlott neki. Amikor ívbe feszítette a hátát... és a melle könyörgött a becézésért. Így aztán végighúzta a ruhafoszlányt a mellétől a válláig, végigdörzsölte, masszírozta a karját az ujja hegyéig. Aztán megtette ugyanezt a másik karjával. Egy darabig elidőzött a kezénél, annyira elbűvölte, milyen kicsi és törékeny volt az övéhez képest. A lány testének minden porcikája nőies volt. A combjai formásak, a hátsója telt, a csípője kerek, a dereka karcsú. Megcsodálta tejfehér bőrének minden négyzetcentiméterét, minden kis domborulatot és hajlatot. Valósággal felfedezte a nőjét - aki valami érthetetlen okból hagyta ezt. Egyebek között észrevette, hogy nem volt szőrös a lába, sem a hónalja. Dús haját és az izgató pamacsot kivéve a lába között, teljesen szőrtelen volt a teste. Malkom imádta, hogy milyen sima volt a bőre, mennyire különbözött a teste az övétől. A háta következett. Megfordította Carrow-t, a haját előresimította az egyik válla fölött. Szerette volna rátapasztani az ajkát a tarkójára, de félt, hogy azzal a korábbi harapásaira emlékeztetné. Ezért aztán a rongyot és a szabad kezét használva, körkörös mozdulatokkal végighaladt a nyakától a popsija hajlatáig, mintha egy drága kincset fényesített volna. Aztán ismét szembe fordította magával; az egyik tenyerével megtámasztotta a telt csípőt, míg a rongyot végighúzta a combján. A nője remegett a keze alatt. - Ne állíts meg, Carrow - mondta rekedt hangon, démon nyelven. - Nem foglak újra bántani. Az biztos, hogy a démon nagyon alapos munkát végzett, megmosta a teste minden négyzetcentiméterét a köldökétől felfelé - és néha lejjebb is. Még a farpofái között is, amitől először megrémült egy kicsit, de a démon habozás nélkül folytatta tovább a munkát. Most határozott mozdulatokkal mosta a combjait, kínzó lassúsággal haladt felfelé, miközben valamit motyogott rekedt hangján. Carrow reszketett, visszatartotta a lélegzetét, úgy várta, hogy „ott” is megmosdassa. Ám nem a ronggyal ért az öléhez - forró, kérges tenyerével markolta meg. - Ó! A démon megremegett a gyönyörtől. - Sife ara –recsegte - Puha nőstény. A másik kezével a csípőjét szorította, megtámasztotta, miközben a mutatóujja felfedezőútra indult a nemi szervén; egy kicsit csiklandozott a tétova érintése. A démon farka lüktetette a vágytól, a piercingek csillogtak feszes húsában. Carrow egyszerűen nem értette, hogyan volt képes a démon uralkodni magán olyan hosszú ideig, miközben a lány mosdatta. Ő már most alig bírt magával, majd elepedt a vágytól, hogy érezze a démon száját az övén, miközben elélvez. - Csókolj meg! - Csó- ó- ók? Carrow-t magával ragadta a vágy. Lábujjhegyre állt, a két tenyere közé fogta a démon arcát, és rátapasztotta a szájára az ajkát.

A démon megdermedt; nyilvánvalóan fogalma sem volt, mit tegyen. - Már megint kiborítottalak? — suttogta a férfi ajkába. A démon szeme még mindig nyitva volt, az arcáról sugárzott a döbbenet. A francba, pedig elhatározta, hagyja, hogy a férfi diktálja a tempót. - Elragadott a hév. Sajnálom. - Kezdett elhúzódni, mert megijedt, hogy a démon esetleg megüti. — Nem fog még egyszer... A démon villámgyorsan kinyúlt, megragadta a tarkóját, és magához rántotta, míg az ajkuk össze nem ért. Most Carrow szeme kerekedett el, de amikor a démon pillái lecsukódtak, az övéi is ezt tették. Finoman végighúzta az ajkát a démonén, majd még egyszer. Mindeközben a démon lustán masszírozta az ölét. A finom, futó kis csókokat Carrow nyelve követte. Egy csöppet elhúzódott, hogy kifürkéssze a démon reakcióját. Olyan arcot vágott, mint aki éppen most jutott fel a mennyországba. Carrow ismét közelebb hajolt, megnyalta a démon szájának a szélét. Amikor az ajkai mohón szétnyíltak, Carrow bedugta a szájába a nyelvét. A démon meglepetten felnyögött. Bár eleinte tétova volt, nagyon gyorsan tanult. A nyelve hamarosan összefonódott Carrowéval, a lány nyögéseit a démon ámuló morgásai kísérték, miközben az ujjai még mindig Carrow ölén matattak. Óvatosan odanyomta az egyiket a bejáratához. Amikor bedugta, Carrow lélegzete elállt a csodálatos teltségérzettől. A démon azonban visszarántotta a kezét, megszakította a csókot. - Mi? Miért hagytad abba? A démon figyelmesen nézte az arcát. Talán attól félt, hogy fájdalmat okozott? - Ó, nem bántottál. - Carrow megfogta a démon kezét, megcsókolta a tenyerét, aztán visszatette a lába közé. - Ez az, Malkom, mondanom kellett volna, hogy milyen jó érzés. Ezúttal mélyebben dugta be Carrow-ba az ujját. A lány hüvelye összeszorult körülötte, és a démon szeme elkerekedett döbbenettől. Carrow érezte, ahogy árad belőle a csodálkozás. És ekkor már tudta. A démon soha nem ért még nőhöz. Ködös agya mélyén rádöbbent, hogy a férfi szűz volt, pontosabban nem volt még nővel. - Ó, Carrow. – Minél mélyebbre dugta a démon az ujját, annál erősebben nyomódott a tenyere éle a csiklójához. Carrow hintáztatni kezdte magát. - Nagyon jó érzés, démon. Egyre közelebb ért a csúcshoz, nagyon közel. – Még pár pillanat. Ám a démon visszahúzta az ujját. - Szex – suttogta rekedt hangon a fülébe. Az erekciója sürgetően bökdöste Carrow hasát. A démon megragadta a farkát, hogy irányba állítsa. - Malkom, ne! - Igen! Kell. - Ne! - Ne tedd ezt tönkre, kérlek, ne tedd ezt tönkre! - Démon, kérlek. Amikor elhúzódott volna tőle, a démon megszólalt. - Csók - mondta, és megmarkolta a mellét. Carrow szaggatottan kifújta a levegőt. - Csak cs- csók? A démon válaszul megdörzsölte a bimbóját, és megnyalta az ajkát. Carrow megbabonázva figyelte a démon száját, és alig tudott visszafojtani egy nyögést. Malkom mindig azt hitte, hogy a nőstények jobban tudnak uralkodni a testük, a vágyaik fölött, hogy a hímek állatiasabbak szex tekintetében.

Szentséges isten! A nőm remeg a vágytól, hogy elélvezzen. Még szép, hogy megpróbálta a magáévá tenni. A nője nedves volt, ami azt jelentette, hogy a testében akarja érezni. Amikor a hímtagja megmerevedik, a nőjének az öle nedvessé válik, hogy kényelmesebben tudja befogadni, ez történt most vele és az arájával. Ám Malkom elfogadta Carrow feltételeit, így ebben a kérdésben is tiszteletben tartja a kívánságait. Ám a démonösztön valósággal sikított benne, kielégítésre ösztönözve a párját. Malkom feltett szándéka volt, hogy meg is teszi, méghozzá a szájával, a nője testét csókolgatva. A puha mellével kezdte. A lefelé vezető úton végigcsókolta a nyakát, az orrával arrább bökdöste a nyakpántot, hogy megcsókolhassa a harapása helyét. Amikor az agyarai kiélesedtek, a lány megmerevedett. Fél, hogy megint megharapom. Ezért gyorsan lehajtotta a fejét az egyik melléhez, lenyalta róla a plafonról csepegő vizet. Felmordult, aztán a szájába vette azt fura édes kis bimbót; a szemhéja magától lecsukódott, mikor megérezte a ráncos csomót a nyelvén. Amikor a nője mély torokhangon felnyögött, és nekinyomta a mellét az arcának, biztatni kezdte magát: tarts ki, Slaine! El ne élvezz... Ó, igen, a nője ugyanúgy élvezte ezt, ahogyan ő. Malkom minden egyes alkalmat kihasznál majd, hogy a mellével játszhasson. A nője megragadta a másik mellét, és a szájához nyomta, hogy becézgesse azt is. Ahogy szopta a bimbót, érezte, hogy Carrow vágya egyre erősödött. Mágnesként vonzotta az öle, azért végigcsókolta a hasát, míg elért a selymes, fekete szőrpamacsig. Carrow lapos hasa hullámzott az ajka alatt. Korábban, amikor beléje dugta az ujját, érezte, hogy a nője nedves volt, mint a víz, de ugyanakkor síkos is. Muszáj volt megkóstolnia! Letérdelt. A nője szégyenérzet nélkül engedte, hogy az egyik térdét feltegye a vállára. Mihelyt meglátta a nemi szervét, tudta is, hogy miért — azért, mert tökéletes volt. Malkom hosszú másodpercekig csak bámult, csodálta a rózsaszínű húst, a csillogó szeméremajkat. El akarta mondani neki, hogy milyen gyönyörű, és bosszantotta, hogy képtelen rá. Amikor megsimogatta az ölét, Carrow megremegett. Malkom felnézett rá. - Csók? 19. fejezet - Igen csók! A démon előtte térdelt a vízben, olyan volt, mint a férfiasság buja istene. A szarvai kiegyenesedtek és elsötétedtek. Sűrű, sörszőke hajába aranyszínű tincsek keveredtek, mintha kiszívta volna a nap. A teste szinte megnyúlt, az izmai kidagadtak. Erős démon védelmezője tele volt aggatva piercinggel, tetoválással és láthatóan tomboltak benne a bűnös vágyak. És csak bámulta megkövülten a lába közét, míg végül Carrow nem bírt tovább magával. - Malkom, csók. A démon olyan állatias vággyal nyalta meg az ajkát, hogy Carrow megremegett. Bár biztos volt benne, hogy a démon még noha nem elégített ki nőt a szájával, most erre készült. Közelebb hajolt; Carrow érezte a lélegzetét, aztán az ajkait.

Amikor a démon próbaképpen nyalt egyet, Carrow visszafojtotta a lélegzetét. Igen, biztos, hogy sosem csinált még ilyet. Vajon tetszeni... - Carrow! - nyögte ki, aztán löködni kezdett a csípőjével a vízben. Majd nekiesett, mohón nyalogatta fel- le, és közben egyfolytában nyögött. - Igen, Malkom! Még... - Carrow tudta, hogy a démonhímek szerették, ha a nőstények megragadták a szarvukat, és annál fogva irányították őket, de amikor elkapta Malkomét, a férfi erőteljes rántással visszakapta a fejét, lefogta a kezét. Figyelmeztetőn rámeredt, és a tekintete olyan baljóslatú volt, hogy Carrow nagyot nyelt. - S- sajnálom, démon. A démon azonban csak bámulta tovább. Carrow az ajkába harapott, és megpaskolta a mellét. Aj, Hekaté, ez nyilvánvaló tetszett a démonnak. Megengesztelődve visszahajolt Carrow öléhez. Amikor a nyelve átsiklott lüktető csiklóján, Carrow felkiáltott, a démon pedig megdermedt. - Nem, még, még. Folytasd! Carrow ívbe feszítette a hátát, mikor a démon újra munkához látott. A nyelvével erőteljesen megpöccintette a csiklóját, aztán újra. - ó, igen - kiáltott fel Carrow. Teljesen átadta magát az érzésnek, buján löködte a csípőjét a démon szájához. Amikor a férfi a nyelvcsapások közepette bedugta a mutatóujját a hüvelyébe, Carrow teljesen elveszítette az eszét. - Ügyes démon vagy. Ez olyan jó, olyan... - Carrow feje hátrahanyatlott, a feszültség egyre erősödött, erősödött. A démon kutakodó, vastag ujja, a csodálata, az erős nyelve… - Alton, ara - nyögte. Gyerünk, nőstény. Most azonban egészen más jelentéssel bírt ez a mondat. Parancsként hangzott egy veszélyes hím szájából, aki elvárta, hogy engedelmeskedjenek neki. Malkom elhatározta, hogy addig lakmározik a nője édes nedvéből, míg megérzi az élvezet ízét a nyelvén. A nője közel járt az orgazmushoz, vadul vonaglott a keze és a szája alatt, és ettől Malkom kezdte elveszíteni a maradék önuralmát. Tarts ki, Slaine! Attól félt, hogy ismét szégyenbe hozza magát a nője előtt. A gombocskája nagyon érzékeny volt – amikor nyalogatta nője sürgetőbben szorongatta a mellét, hangosabban nyögött. Ezért aztán újra és újra megnyalta, és közben figyelte a nője arcát. Carrow csillogó szemmel nézett vissza rá, és lihegett, ahogy Malkom döfködte az ujjával. - Alton, Carrow - sürgette a nyelvcsapások között. Látni egy nőt az élvezet csúcspontján, az én nőmet... érezni az ízét… Hirtelen megrándult, a teste görcsösen remegett. - Malkom! - sikította. A démon kétségbeesetten felnyögött, mikor megérezte, hogy a hüvelye újra meg újra összeszorul az ujja körül, mintha próbálná még mélyebben magába szippantani. Mihelyt megérezte az orgazmusának az ízét, lelkesen nyalogatta tovább, morgott büszkeségében és gyönyörében. - Ó, démon, igen! Én keltettem benne ezt az élvezetet. Olyan gyönyörű volt, ámulatba ejtette a démont. Azért született, hogy az enyém legyen! Carrow végül ellökte magától a fejét, bár Malkom még mindig nyalogatta. Nehéz szívvel engedte el a jutalmát. Felállt, nekinyomta a nőjét a falnak; a farka keményen meredezett kettejük között. Sosem hitte volna, hogy a merevedés ennyire fájdalmas lehet. - Szex, ara! - A víz végigfolyt felforrósodott bőrén, és ettől valahogy még jobban felizgult. - N- nem, Malkom - pihegte.

Miért nem párosodhatom vele? Nagy élvezetet szerzett a nőjének. Szerette volna hátulról megmarkolni a mellét, magához rántani, miközben belehatol a farkával, mélyen oda, ahol az előbb lágy húsát nyalogatta... A nője a mellére tapasztotta a száját, megnyalta piercinges bimbóját. Malkom szeme elkerekedett. Talán viszonozza a szívességet? Amikor a szája elindult lefelé a mellén, Malkom szíve olyan hangosan kezdett verni, hogy tudta: a nője is hallja. Végre! Megtudni, milyen érzés... Megfordult, a hátát a sziklának támasztotta. Megragadta a nője nyakpántját, és lenyomta a földre a lába közé. - Csók! - parancsolta újangolul. Carrow kötelességtudón belefúrta az orrát a köldöke alatti szőrbe, körbe- körbe csókolgatta. - Add meg ezt nekem - kérte démon nyelven. Megragadta farkát, és a szájához nyomta. Vedd be az édes kis ajkad közé! Carrow felnézett, hogy lássa, milyen arcot vág a démon, aztán megnyalta a makkját. Malkom önkéntelenül megrándult, és majdnem elélvezett. Mihelyt visszanyerte az önuralmát, Carrow ismét kidugta a nyelvét. Malkom farka lüktetett, a végén kibuggyant egy csepp sperma. Visszafojtotta a nyögést, mikor a nője lenyalta. – Minden nap, minden éjjel akarom ezt tőled, Carrow - suttogta rekedten, miközben belenézett abba az elbűvölő zöld szempárba. Furcsa, gyönyörű nőstény. Igazi ajándék, valódi kincs. - Hozzám tartozol. Soha nem fogok elválni ettől a teremtménytől. Amikor beletúrt a hajába, a nője megragadta a farkát, és a szájába vette. Malkom felkiáltott, amikor Carrow beszippantotta forró kicsi szájába. Istenek, szerette volna ezt hosszan kiélvezni, de a nője masszírozni kezdte a farkát, miközben a nyelvével a makkot nyaldosta. A víz végigfolyt a testén, a nője nyalogatta és pumpálta. Malkom szeme fennakadt. Nem bírom... már sokáig... A démon olyan büszke volt rá, hogy kielégítette - Carrow érezte az elégedettségét. A büszkeség ugyanolyan erővel áradt belőle, mint a csodálat. De nem sokkal maradt el az érzések mögött a gyötrelem sem. Az ő szegény démona mindjárt felrobban, duzzadt pénisze lüktetett a nyelvén. Carrow mégsem tudta megállni, hogy ne gyötörje még kicsit, ne nyújtsa el a kéjt, amíg biztos lehet benne, hogy démon soha nem felejti el ezt az első alkalmat. A reakcióiból nyilvánvaló volt, hogy ez is olyan élvezet volt, amelyben soha nem volt korábban része. Ezért elhúzta a fejét, és vizet csöpögtetett a démon farkára, minden egyes piercingjére. A démon elkínzott tekintettel figyelte őt, az egyik kezét Carrow fején tartotta, a másikkal szorosan megragadta a tarkóját, és próbálta visszahúzni a száját a farkához. - Még. Legyél... jó, ara — recsegte angolul. Azt kérte, hogy ne játsszon vele tovább? - Jó leszek, Malkom - ígérte, és újra simogatni kezdte. De a démon előrenyomult a csípőjével, belefúrta magát az öklébe. A kezembe fog élvezni, a kezembe... A szájába vette a makkot, és a démon lába megremegett. Összeráncolta a homlokát, mintha fájdalmai lettek volna. Aztán tehetetlenül felnyögött, mikor élvezni kezdett. A testét görcsök rázták. Hatalmas teste megrándult. - Carrow, még! - bömbölte égnek emelt fejjel. Lélegzetelállító látvány volt, ahogyan megfeszültek az izmai. A démon még többet akart? Carrow könyörtelenül megadta, amit kért. Pumpált... nyalt... szopott... A démon addig üvöltött, míg be nem rekedt. Végül nekizuhant a sziklafalnak. Elöntötte az elégedettség, és Carrow magába szívta az erejét. A démon még hosszú ideig eufórikus állapotban maradt, birtoklón a combjához szorította Carrow fejét, miközben a lány bűvölten simogatta a farkát. Aztán a két tenyerébe fogta az arcát, és Carrow egy egészen furcsa érzelmet olvasott ki a szeméből. Tiszta, nyers

vadságot. Nem egy olyan férfi arca nézett le rá, aki elégedett a sorsával, hanem egy olyané, aki kész volt bárkit lemészárolni, aki megpróbálta megváltoztatni ezt a sorsot... 20. fejezet Késő éjszaka, miközben a karjában tartotta alvó nőjét, Malkom ismét megesküdött magának, hogy soha, de soha nem válik el ettől a teremtménytől. Az utolsó leheletemig vele maradok. Még azon is elgondolkodott, mire is jó a nője. Arra, hogy a legfantasztikusabb gyönyörökben részesítse, amelyekről csak álmodott! Olyan sokszor kielégítette, hogy Malkom már attól tartott, hogy elájul. Cserében ő is olyan gyönyörben részesítette a nőj ét, hogy az hátravetett fejjel sikítozott. Hinnie kellett, hogy a nőjét éppen úgy ámulatba ejtette a köztük tomboló szexuális vonzalom, mint őt magát. Ha csupán feleannyira hálás volt érte, mint Malkom... Bár Malkom még képes lett volna folytatni, a nője könyörgött, hogy pihenjenek egy kicsit. Mivel előző éjszaka egy szempillantást sem aludt, a napja pedig meglehetősen megerőltető volt, valószínűleg csatlakoznia kellett volna a nőjéhez. De Malkom tudta, hogy ha elalszik, megrohanják a rémálmok. És attól is félt, hogy a nője eltűnik, mire felébred. Így aztán egyelőre emlékezetben újraélte mindazt, ami kettejük között történt - ahogyan a nője reszketett a keze simogatásától, ahogyan a melle nekinyomódott a nedves bőrének, újra érezte merész kis nyelvét, telt ajkát. Vágyott rá, hogy ismét csókolhassa a száját - és az ölét. Istenek, a nőjének az a testrészei. Korábban teljesen odavolt a melléért, de most a rajongása megoszlott a testrészek között. A hüvelye olyan mohón szorította az ujját. Öt nap múlva ugyanígy fogja körbe ölelni a farkát... A gondolatra elhalványult a lelkesedése. Öt nap. Nagyon sok minden történhetett ennyi idő alatt. Már megint tervezgetsz, Slaine? Botor módon egy szebb jövőről álmodozott. Vajon ezek az álmok is ugyanolyan meddőnek bizonyulnak majd, mint a korábbiak? Ahelyett, hogy élvezte volna a szerencséjét, Malkom szinte rosszul volt, a gyomra összerándult az aggodalomtól, ahogy ránézett alvó nője arcára. Telt ajka kissé szétnyílt, hosszú, dús szempillái árnyékot vetettek kipirult arcára. Olyan szép volt, hogy az már szinte fájt. Túl jó vele. Malkom még azt sem tudta, miféle szerzet volt, arról meg fogalma sem lehetett, miért jött Oblivionra. Az valószínűnek tűnt, hogy száműzték. De akkor miért volt olyan biztos benne, hogy egyszerűen hazatérhet a portálon keresztül? Malkom a gondolatai fogságában őrlődött. Egy része gyanúsnak találta a nője jelenlétét. Talán valamiféle céllal érkezett. Vagy egyszerűen csupán annyi történt, hogy a sors gondoskodott arról, hogy végre megkapja a neki szánt nőstényt? Igen, a sors. Mert a másik énje hitte, hogy a nője volt a jutalom mindazokért a szenvedésekért, amelyeket életében el kellett viselnie. Adok és kapok. Megérdemelt egy kis boldogságot. És meg is tesz majd mindent, hogy megőrizze. Ma éjjel a nője elaludt a karjában, mert bízott benne, mivel ő kiérdemelte ezt a bizalmat. Ráadásul elhatározta, hogy lemond a bosszúról a nője kedvéért. Megesküdött, hogy soha nem válik el tőle. Ez pedig azt jelentette, hogy választania kellett. Malkom pedig Carrow-t választotta, és a szíve mélyén pontosan tudta, hogy ez soha nem lesz másképp... Az éjszaka folyamán néhány dologra rájött a nőjével kapcsolatban. Mire például? Arra, hogy a lány nem volt szűz. Ahhoz túl magabiztosan, túl merészen viselkedett. Igaz, hogy Malkomnak igen csekély tapasztalata volt ezen a téren, de sohasem

hallott még olyan szűzlányról, aki mélyen bevezette volna magába jövendőbelijének az ujját az első aktus alkalmával. Amikor a lány elélvezett... Malkom visszafojtott egy nyögést, úgy érezte, elpusztul, ha nem hatol bele a nőjébe. Ami újra felidézte benne a feltételeket. Nem ítélte el a nőjét, amiért nem volt szűz - ki volt ő, hogy bárkit is megítéljen, de nem értette, miért nem tehette őt a magáévá, ha mások korábban élhettek ezzel a joggal? Miért nem tett meg a nője minden tőle telhetőt azért, hogy örömet szerezzen neki, noha ezzel biztosította volna a maga számára a védelmet? Talán érezte, milyen tisztátalan volt Malkom teste, vagy talán még mindig attól félt, hogy a démon fájdalmat okoz neki. Vagy ennél is többről volt szó? Talán előbb esküvőt szeretett volna, netán engedélyt kellett kérnie az öregektől vagy a vezetőjétől, mielőtt elfogadhatta a párját. Másképpen hogyan tagadhatta meg magát tőle? Mire jött még rá? Arra, hogy a pletykák a csodálatos síkokról - ahol a levegő édes volt, és a föld élelmet termett - mind igazak voltak. Az ő finom kis nője bizonyára egy ilyen helyről érkezett. Szomorú gondolatok ötlöttek fel benne. Mi lesz, ha követi őt abba a világba, és a nője cserbenhagyja, ha megismeri a múltját? Idővel visszaemlékezik, vagy újra megtanulja az újangolt, és akkor el kell mondania neki mindent. Hogyan fogja megmagyarázni, mi történt vele? Malkom vérrabszolga volt, és meggyilkolt egy királyi sarjat. Megbecstelenítette a leggyalázatosabb ellensége, és kitaszította a saját népe. Még ha a nője elfogadja is, a népe talán nem egyezik bele abba, hogy együtt maradjanak, különösen azok után, hogy vagyontalanul érkezik majd abba a világba. Ez a hegy volt minden tulajdona; ha ezt itt hagyja, nem lesz többé földje, amelyet megoszthat a nőjével, ahol felnevelhetnék az utódaikat. Utódok. Korábban soha nem kellett erre gondolnia. Még ha szerzett volna is magának nőstényt a múltban, nem lett volna joga utódokat nemzeni mindaddig, amíg a neki rendelt társa fel nem törte a pecsétet. Most viszont teherbe ejtheti a társát. Biztos volt abban, hogy sokkal jobban képes megvédeni a nőjét és a családját, ahogy a szülei ezt valaha tették. De milyen gyermeket adnék Carrownak? Egy szörnyszülött palántát. Simogatni kezdte nőjének selymes haját, és ettől egy kissé megnyugodott. A hosszú hajzuhatag tiszta volt, és megszáradva fényes hullámokban terült szét a mellén. Malkom imádta fekete színét, imádta figyelni, ahogyan a haj ráomlik a nője hófehér vállára, vagy keresztülsiklik az ujjain. Lassan elálmosodott. Mivel félt, hogy a nője elszökik, míg ő alszik, megragadta a nyakpántját. Jó erősen megmarkolta, aztán lassan álomba merült. Álmában felsejlett a múlt. Malkom hosszú ideig képes volt kirekeszteni ezeket az álmokat, ám most újult erővel törtek elő ezek a képek. Először annak a napnak az emléke, amikor az anyja eladta őt a vámpírnak; szinte újra átélte a történteket. Annyira izgatott volt, azt hitte, egy új család fogadja majd be. Azt gondolta, végre lesz mit ennie, innia, és nem fázik többé éjszakánként. Soha nem fogja elfelejteni azt a pillanatot, amikor rájött arra, hogy nem családtag lesz. A rettegést, amikor meghallotta sikolyokat. Látta a maga korabeli fiúkat megalázni és megerőszakolni, és gyermekagya megértette a valóságot. Ugyanezt fogják tenni velem is... Aztán az alkirályról álmodott, aki megkínozta, mert azt akarta, hogy szentként tisztelje a szomjúságot.

De valahányszor a vámpír démon rabszolgákat hozott neki, hogy igyon belőlük, Malkom rosszul lett, az agyarai eltompultak, és visszahúzódtak, bármilyen égető szüksége volt is szervezetének a vérre. Nem táplálkozom a saját fajtámból. Nem vagyok vámpír! Malkom minden éjjel kínok kínját szenvedte el. A bőrét szöges korbáccsal nyúzták le máskor a saját törött csontjai szúrták át véresre. Látta, ahogyan izzó piszkavasat nyomtak a bordái közé. A Kallen halála miatt érzett harag táplálta benne az erőt. Soha nem engedte meg magának, hogy megfeledkezzen arról, hogy rákényszerítették: ölje meg az egyetlen barátját. Aztán eljött az idő, amikor az alkirály hozatott Malkomnak egy rabszolgát, hogy igyon belőle – egy olyat, aki egészen más volt, mint a többi, sokkal értékesebb náluk. A vámpír azt hitte, Malkom túl gyenge ahhoz, hogy veszélyt jelentsen a számára, túlságosan kábult ahhoz, hogy bármit tegyen. Nagyot tévedett. Foszlányokban visszaemlékezett a sikolyokra, a vérrel telifröcskölt falakra... Újabb kép jelent meg álmában. Egy síró lányt látott, ahogy egy tükör előtt a fekete haját fésülgette. Mintha a lány csillogó, zöld szemén keresztül látta volna az egészet. Carrow? Csak ő lehetett, gyerekkorában. Malkom még álmában is tudta, hogy ez a jelenet lejátszódott, és a nője egyik emlékképét látja, amelyet a vérével vett el. Néhány vámpírnak megvolt ez a képessége. Például az alkirálynak. És az ő vére fertőzte meg Malkomét. Látom a nőm múltját. Valaki csöngetett, és szólította „Lady Carrow-t”. Ladynek nemeseket hívtak. Korábban is sejtette, hogy a nője előkelő származású. Amikor a csengő újra megszólalt, a fiatal Carrow a kézfejével letörölte a könnyeit. Malkom érezte, milyen nyomorult volt a lány, a korához képest mennyire megtört a szíve, csak arról nem volt fogalma, miért. - Jól van, jól van - mondta, felszárította a könnyeit, miközben tűnődött, „valóban meghívnak az asztalukhoz?” Bár a lány újangolul gondolkodott és beszélt, minden egyes szavát értette. Belépett egy hatalmas terembe; akkora volt, mint bármelyik lakóház Ash városában. És a hálószoba? Selyemfüggönyök lógtak az ablakokon, baldachin borította az ágyat; sok száz ruhát lehetett volna varrni ennyi anyagból. Úgy tűnt, mintha a világ összes selymét abban az egy szobában halmozták volna fel. A lány gazdag volt. Miért volt mégis boldogtalan? A szobájából szolgák kísérték végig a folyosón egy fényesen megvilágított bálteremhez. A tágas helyiségnek szinte teljes hosszában asztal terült el, roskadásig megrakva ennivalóval. A tálak gőzölögtek - annyi étel volt, amennyi Malkomnak egy évig elég lett volna - a falak mentén egyenruhás szolgálók hada sorakozott. Az asztal egyik végén egy férfi és egy nő ült egymás mellet. Miközben Carrow a másik végéhez vánszorgott, kifejezéstelen hangon köszöntötte őket. - Anyám. Apám. Az asszony biccentett; a rengeteg ékszer, amelyet viselt, csillogott a fényben. - Carrow. De rá sem nézett a lányára. Malkom eltűnődött, vajon vak- e. Az apja frissen volt borotválva, a haja rövid és ápolt volt. A ruháik furcsák voltak Malkom szemében, de látszott rajtuk, hogy jó szabó készítette valamennyit. Ők a családja, ez az élete. Malkomot megdöbbentette, milyen tiszta volt minden, mekkora volt a bőség. A kristály visszatükrözte a csillárok fényét. Tiszta, csillogó jólét mindenütt. Az én ruháim rongyokban lógtak, a testem piszkos volt, az arcom borostás. Nem csoda, hogy megfürdette a nője. Még álmában is elöntötte a szégyen...

A szolgák sürögtek- forogtak, leültették, és kiszolgálták Carrow-t. A lány azonban nem evett, csak piszkálta az ételt. Háborgott a gyomra, és a helyzet egyre rosszabb lett minden egyes perccel, amikor a szülei kizárólag egymással beszélgettek a megszokott gőgös hangsúllyal, miközben tudomást sem vettek róla. - Anyám, apám - szólalt meg hirtelen. – Valamit szeretnék mondani nektek. Mostanra már Malkom mind több újangol szóra emlékezett. Percről percre újabbak és újabbak jutottak eszébe. - Andoainba akarok menni. Az apja fel sem nézett, úgy válaszolt. - Nem beszélünk erről többet. Nem tanulhatsz bűbájt, amíg hiányoznak a képességeid. Ráadásul az a hely a köznépnek való. Bűbájt tanulni? Tehát a nője boszorkány volt, egy channa. Ami azt jelentette, hogy hiába rendelte neki a sors, Carrow nem okvetlenül akarta őt. - Akkor elszököm egy kalózzal - jelentette ki Carrow. A szülei válaszra sem méltatták. Leugrom egy hídról, és attól fogva nem lesz többé örökösötök. Ezért jöttem a világra, nem? Hogy legyen örökösötök. Más okát nem látom...Carrow apja csettintett az ujjával, mire két, egyformán öltözött nő megragadta a lányt a karjánál fogva. Miközben elrángatták, Carrow sikoltozott. - Nézzetek rám, nézzetek rám, nézzetek rám! Mi a baj veletek? - A szavai zokogásba fulladtak. - M- mi a baj velem? Malkom felriadt; össze volt zavarodva, úgy érezte, mintha megfeledkezett volna valamiről. Jóvá akarom tenni azt, ahogyan bántak vele. Carrow el volt keseredve, a szíve majdnem megszakadt. Semmibe vették, bántották a társamat. Malkom az oldalára fordult, magához szorította az alvó Carrow-t, aki felsóhajtott, és közelebb bújt. Malkom a mellére vonta; olyan tökéletesen egymáshoz illett a testük. Malkomnak nem volt családja. Carrow-t nem érdemelték meg a szülei. Akkor ketten leszünk egy család. Soha nem válok el tőle. - Carrow az enyém - suttogta rekedten a lány fülébe. Malkom percek múlva jött csak rá, hogy angolul beszélt. 21. fejezet O- t- t- h- o- n A démon egy bottal rótta a girbegurba betűket a homokba. - Tökéletes, Malkom. A démon dörmögött valamit válaszul, de Carrow tisztán látta, milyen büszke volt magára. Három éjszakával korábban fogott egy botot, beletúrt vele a porba, majd odaadta a lánynak. - Carrow - mondta. Így kezdődtek a leckék. A tűz előtt kuporogva megtanulta leírni a lány nevét, aztán a sajátját. Ma reggel az otthon és az étel szavakat gyakorolta. Carrow az elmúlt napokat a bányában töltötte a démonnal, aki etette, szeretgette, védelmezte, és – szó szerint - az elégedettsége szó szerint energiával töltötte fel. Az első reggelen Carrow nyomasztó bűntudattal ébredt. A démonnal töltötte élete legvadabb éjszakáját - valódi szex nélkül -, és a férfi csodálattal a szemében figyelte minden mozdulatát. Ennek nem ilyennek kellett volna, lennie, gondolta. Az őrült vémont, aki megtámadta, könnyű lett volna elárulni. De ezt a gyengéd, büszke szeretőt... - Jó reg - köszöntötte a démon erőltetett angolsággal. - Jó reggelt? - A démon fitymálva rápillantott, mintha azt sugallta volna: „én is ezt mondtam” Carrow-nak eszébe jutott, hogy egyes beszámolók szerint Malkom értett angolul. - Jobban beszéled a nyelvemet, mintamennyire bevallod, igaz? - Mi lenne, ha el tudná neki

magyarázni, miért jött, esetleg segítséget kérne tőle? Megmerné vajon kockáztatni? - Valaha beszéltél angolul? Akkor sokat kell csevegnünk. - Mint a Farkasokkal táncoló című filmben. Szeretnél te beszélni? A démon egy szót sem értett az egészből, ezért Carrow lassabban is elismételte a szavakat, miközben figyelte a démon reakcióit. Néhány szót nyilvánvalóan felismert, de annyit nem hogy valóban megértsék egymást. De ahogy teltek- múltak az órák, egyre több mindenre emlékezett vissza. Vontatottan bár, és erős démonakcentussal, de beszélni kezdett. Ismerte a kérem, köszönöm, éhes, fáradt, szomjas szavakat. Megértette szinte az összes két szótagból álló szót. Mikor Carrow elárulta neki, hogy micsoda, még a boszorkány szót is képes volt értelmezni. Meg tudta kérdezni, hogy Carrow-t „kínozza-e a szükség”, boszorkány nem volt hajlandó megtanítani neki azt a szót, hogy „kanos”. Természetesen ekkorra már éppen elégszer hallotta tőle, hogy mindjárt elélvez, ezért ezt már ő is tudta angolul. Jól kijöttek egymással, de nem tudtak szabadon beszélgetni, annyira semmiképpen sem, hogy Carrow elárulja az igazat, derítse, hogyan reagálna a démon a helyzetre. Használhatott volna fordítóbűbájt, de az túl sok erőt emésztett volna fel egy három kasztbeli boszorkány számára. Még az energia sem lett volna elég, amelyet a férfi boldogságából nyert. Ehhez egy egész vigadó tömegre lett volna szüksége, így aztán arra használta a kapott energiát, hogy megerősítse testét a démon állandó - és örömmel fogadott – közeledésére. Az első szerencsétlen próbálkozások után kiderült, hogy a démon élvezte az érintést. Valami miatt ez Declan Chase-t juttatta Carrow eszébe, aki gyűlölte, ha megérintették. Mindkettejüket nyilvánvalóan megkínozták, Malkom mégis vágyott fizikai gyengédségre. Szexuális téren Malkom domináns démon volt, ám egyúttal tapasztalatlan. Ez okozott már pár kínos helyzetet. Ám így is észveszejtő orgazmusokhoz juttatta Carrow-t, aki valósággal tobzódott a démon boldogságában. Minél több élvezetet kapott Carrow, a démon annál elégedettebb lett, ami csak még erősebbé tette a boszorkányt. És úgy tűnt, Carrow-ban minden boldoggá tette. Olyan erős volt minden reakciója, hogy valóságos gigaakku- imitátornak bizonyult Carrow számára. Ha a kezéből etette, boldog volt. Ha mellette ébredt, boldog volt. Mindig leolvasható volt az arcáról a teljes meglepődöttség, hogy Carrow még mindig ott van vele. Aztán elégedettség töltötte el, és a boldogsága elárasztotta Carrow-t, mint egy takaró melege. Ha nézhette, miközben fürdött, elragadtatottá tette. Minden egyes alkalommal csatlakozott Carrow-hoz. Semmivé foszlott minden korábbi tétovasága. Ugyanúgy imádta megmosdatni a lányt, ahogyan az őt, még mindig csak ismerkedett a testével, miközben a szemében kíváncsiság csillogott. Carrow engedte, hogy bámulja, boldog volt, hogy legalább ennyit adhatott a démonnak. Éjszakánként együtt aludtak a démon vackán – végül valóban nem volt szükség a másik hálózsákra. A démon magához ölelte meleg karjával, a mellkasához szorította. Az első két éjszaka szorosan markolta Carrow nyakbilincsét, de úgy tűnt, lassan elhitte, hogy a lány nem megy sehová. Legalábbis egyelőre, suttogta Carrow lelkiismerete. Napközben csircánokat és valami kőkemény, fanyar ízű bogyófélét ettek. Előző nap Carrow rávette a démont, hogy használjon szalvétát és műanyag evőeszközt, amelyet a zsákokban találtak. Na, haladunk végre, gondolta - egészen addig, míg délután Malkom ismét kiszívta az egyik madár vérét. Carrow felsóhajtott. Róma sem egy nap alatt épült. Az egyik katonazsákban Carrow talált a démonra illő ruhákat - méretes fekete bakancsot, terepszínű nadrágot, amely a bokájáig ért, és fekete pólót, amely feszült izmos mellkasán. A

jelek szerint Hostofferson jó nagydarab gazember volt. Malkom istenien nézett ki a katonai cuccokban. Aranyszín hajától, kemény ajkától és szépen rajzolt vonásaitól hevesebben kezdett verni Carrow szíve. Úgy kell majd levakarnom róla a boszorkányokat, gondolta. Figyelte, ahogy a démon belekarcolta a homokba: ÉTényleg felmerült benne, hogy megtartja a démont? Már persze, ha a férfi akarja majd még, miután elárulta. Bármi történjen is, nem volt hely számára Carrow világában. Olyan lenne, mint az elefánt a porcelánboltban, Carrow élete pedig már így is alapjaiban megváltozott Ruby miatt. Hé, annak alapján, amit Oblivionból látott, a Rend börtöne valóságos palota. Talán ha elég gyakran ismételgeti magának, akkor egy nap majd el is hiszi ezt? A démon felnézett rá, mintha megérezte volna, milyen komor gondolatok foglalkoztatják, és Carrow nagyot nyelt, Eljutott odáig, hogy összességében kívánta a démont, arról ábrándozott, hogy szeretkezik vele. Két dolog tartotta vissza. Az, hogy teherbe eshet, illetve hogy a démon fájdalmat okoz, esetleg újra meg is haraphatja. A démon kemény erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy ne veszítse el az önuralmát, és olyan szépen haladt ezen az úton, hogy Carrow már nem félt tőle, amikor elfeketedett a szeme, mert ez a vágy jele volt. A józan kék buja feketévé változik. De vajon képes lenne szeretkezés közben is megőrizni az önuralmát? Határozott figyelmet követelt Carrow részéről már maga a tény is, hogy egy ennyire erős lénnyel volt összezárva, és bűverőt használt, hogy csökkentse a véletlen sérülések veszélyét. Ahhoz, hogy igazán együtt lehessenek, teljesen át kellett volna adnia magát a démonnak, bízva abban, hogy a férfi nem fogja bántani. Nem volt benne biztos, hogy képes megtenni ezt a nagy lépést. És persze ott volt még a harapás kérdése. Nem hitte, hogy a démon eddig látta volna az álmaiban az emlékeit, nem mintha tanúságot tehetett volna erről szavakban - vagy kézmozdulatokkal. Ám minden egyes alkalommal, amikor ivott belőle, nőtt M esély arra, hogy elveszi a vérével együtt az emlékeit is. Ki lehetett volna magyarázni a helyzetet, de Carrow attól tartott, hogy a démon összefüggéstelen részeket lát majd a múltjából. Amitől természetesen elveszítené az önuralmát. Carrow tisztában volt vele, hogy a démon szeretett volna jót inni belőle. Többször elkapta a tekintetét, amint a nyakát bámulta, nem okvetlenül éhes, mint inkább vágyakozó arccal. Egyik éjszaka arra ébredt, hogy a démon fel- alá járkált, az ajkait dörzsölve. Carrow úgy tett, mintha aludna, és a szempillái alól figyelte, ahogy a démon feléje pillantott, majd a barlang mennyezetére, mintha onnan várna útmutatást. Ismét Carrow-ra nézett, majd az ajkához emelte a karját, belemélyesztette az agyarait a saját csuklójába, és felnyögött a gyönyörtől. Vajon azt képzelte, hogy belőle iszik? Önmagát harapta meg, hogy ne szegje meg a neki tett esküjét. Vajon mennyi ideig volt még képes visszafojtani a vágyát? Képes leszek még egy éjszakán keresztül megtartani az eskümet? Malkomnak muszáj volt innia a nőjéből, de nem azért, mert szomjazott a vérére, vagy mert közvetlenül élő testből akart lakmározni, hanem azért, mert Carrow minden egyes óra elteltéivel egyre messzebb került tőle. Fokozatosan távolodott. Még akkor is, miközben engedte, hogy Malkom élvezze a testét, gyakran elmerült a gondolataiban, elzárta előle az elméjét. Minél gyakrabban tett így, Malkom annál többet bámulta a nyakát, annál jobban vágyott a kapcsolatra, amely annyira ámulatba ejtette. Nyugtalanság vett erőt rajta, képtelen volt tovább koncentrálni a betűkre. Letette a botot. A nője észre sem vette, olyan elmerülten bámulta a lángokat. Malkom átkozottul hozzászokott már a veszteségekhez, mégis tudta, hogy soha többé nem jön helyre, ha elveszíti a nőjét. Nem lesz többé vele? A gondolattól forrni kezdett benne a

düh. Bárcsak korlátok nélkül beszélgethetne vele! Ám minél többre emlékezett vissza a nője nyelvéből, annál brutálisabb erővel tértek vissza a rémálmok a gyerekkoráról és a kínzásokról. Mégis erőlködött, hajtotta a vágy, hogy megértsék egymást. Néha, a kéj hevében a nője szavakat suttogott a fülébe. Vajon mit mondhatott olyankor szinte szomorúan? Malkomot megőrjítette a bizonytalanság. És szerette volna megkérdezni tőle, miért tanúsított gyengédséget iránta. Csak azért, mert védelmezte? Hitte, hogy a nője a legerősebb hímet akarja, de most már többet szeretett Volna tőle. Addig is, amíg képtelenek voltak kommunikálni egymására igyekezett a lehető legtöbbet megtudni a nőjéről. Az élet a boszorkánnyal csodás volt... és furcsa. A jelek szerint a nője betegesen ragaszkodott a tisztasághoz. Igézetekkel tartotta tisztán az evőeszközöket és a ruháikat. Minden reggel és este megsikálta a fogait a kis kék nyeles kefével. Minden alkalommal hevesen megcsókolta, miután Malkom is fogat mosott. A fogkrém illata éles, de kellemes volt, a sikálás sem esett rosszul; olyan érzés volt, mintha becézték volna a száját. Másodszorra már nem nyelte le a habot, miután elsőre a nője felhúzta az orrát, és azt motyogta: Ó, ó. És mindennap tanította írni. Malkom még évszázadokig, akár évezredekig is élhetett. Eszébe jutott, mit mondott neki egyszer Kallen. Hogy ne lennél elég okos ahhoz, hogy megtanulj olvasni? Ki az ördög beszélte tele a fejed ezzel a baromsággal? Lehet, hogy Malkom tanulatlan volt, de ezen változtathatnak. Ahányszor Carrow megdicsérte, milyen szépen haladt, vagy nyílt csodálattal figyelte, Malkomnak mindig eszébe jutott az a nagyon rövid időszak, amikor büszke volt magára. Démonhadseregeket irányított és nagyon jól csinálta. Majdnem megfutamítottam a vámpírokat a nyertes csatáimmal. És végül meg is tette, egy szál magában, amikor olyan borzalmas módon ölte meg az alkirályt, hogy a vámpírok félelmükben elmenekültek Oblivionról. Ennek ellenére a trothanok a halálát kívánták. Most legalább Ad nekik rá okot... Bár a rémálmai újult erővel tértek vissza, néha keveredtek a nője emlékeivel, mindig a gyerekkorát idéző jelenetekkel. Minden egyes alkalommal a házban volt, egyedül játszott a visszhangzó épületben. Évekig magányosan, nyomorúságosán tengette az életét. Ahogyan én is. Úgy tűnt, a sors olyan nővel kötötte össze Malkomot, aki tökéletes párja volt. Túlságosan tökéletes? Malkom könyörtelenül elfojtotta a kétségeit. Mert nem csupán akarta a nőjét. Szüksége is volt rá. Valahányszor csókolóztak, vagy simogatták egymást, Malkom képes volt elfeledkezni a múltjáról. Minden, ami az érzékeny kis párjával volt kapcsolatban, segített neki abban, hogy keményen és lázasan - a jelenben maradjon. Vágyának immár ismerős illata, a szeme csillogása, amikor megkívánta őt, ahogyan az ajkát harapdálta, valahányszor buja gondolata támadt. Önfeledt nyögései, amikor Malkom a mellét markolászta. A nője teljesen megvadult, ha Malkom a mellét vagy édes ölét nyalogatta. Hányszor előfordult, hogy Malkom a mohó nyelvével ébresztette fel álmából! A boszorkány egyetlen pillanat alatt több szexuális gyönyört nyújtott neki, mint amennyiben sok évszázados élete alatt valaha része volt. Egyedül a csókjaitól... Malkom úgy érezte, hogy közel van hozzá, majdnem olyan közel, mintha megharapta torkát. Malkom mégsem erőltette, hogy a magáévá tegye. Előbb erős kapcsot akart kettejük között, mert az összes új lehetőség közül, amely kettejüket illette, egyetlenegytől rettegett.

Attól, hogy egy ugyanolyan gazembert nemz majd, mint maga volt. Néha jobban megvetette az apját, amiért védtelenül magára hagyta a fiát, mint az anyját, amiért eladta rabszolgának. Malkom soha nem tette volna ki ilyen veszélynek az utódjait. Feltett szándéka volt, hogy az első adandó alkalommal feleségül veszi Carrow-t... - Démon - mormogta a nője, végre feléje fordulva.— Portál következő éjszaka? Portál. Malkom ismerte ezt a szót; elég gyakran használta nője. - Következő éjszaka – ismételte egyetértőn. A nője nagyon szeretett volna hazatérni, korábban már elmagyarázta n ki, hogy másnap, pontosan az éj közepén hagyják majd itt ezt a síkot. Hogy rájött- e, miért érkezett a nője Oblivionra, vagy miért hitte azt, hogy a portál nyitva lesz, hogy hazatérjen? Nem. Csak annyit tudott, hogy követi Carrow-t. Egyelőre ennyi elég is volt neki. 22. fejezet T mínusz tizenhat óra az indulásig. És Carrow érzelmeket táplált a démon iránt, akit a tervei szerint elárul. Előző nap, egy kétségbeesett pillanatában megpróbálta elmagyarázni Malkomnak a helyzetet, segítséget kérni tőle - bár a démon nem értette azokat a szavakat, hogy halandó, zsarolás, emberrablás vagy leánygyermek. Végül lerajzolt neki egy pálcikaember Carrow-t, aki egy hasonló kislány kezét fogta, Dajkálva a szívére szorította a kezét. A démon azt hitte, azt akarja mondani, hogy gyermeket szeretne. Amikor nyomatékosan megrázta a fejét, a démon megbántottnak tűnt, felrántotta magára a bakancsot, és elviharzott. Ma reggel Carrow képtelen volt odafigyelni az írásleckéjükre, az agyában egymást kergették a gondolatok arról, hogyan kerülhetné el, hogy elárulja a démont. Talán az érkezése másnapján keresnie kellett volna más démonokat, akik Kiüthették volna neki. Akkoriban azonban Malkom olyan brutálisnak és felfoghatatlannak tűnt. Akkor úgy érezte, szívfájdalom nélkül képes lesz elárulni. Meg sem fordult a fejében, hogy eljöhet az idő, amikor törődik majd a démonnal. Mit tenne Ripley ebben a helyzetben? Az biztos, hogy megmentené az árvát a szigetről. Szorítkozz a tényekre, Carrow! Még ha képes lenne is kommunikálni Malkommal, amennyiben beszámolna neki a terveiről, biztosan nem tudná a portálhoz csalogatni. A démon talán megmakacsolná magát. Elvégre, csak nem egészen egy hete ismerték egymást. Végül úgy döntött, elfogadhatatlanul nagy kockázatot vállalna, ha mindenről beszámolna a démonnak. Ám, még ha biztos lehetne is abban, hogy a démon megteszi, amit várt tőle, akkor sem lenne képes elárulni neki, pontosan milyen veszélyek fenyegetik. Tehát vagy úgy megy át vele a portálon, hogy Malkom semmiről nem tud, vagy a részleges igazság birtokában. Carrow megdörzsölte a homlokát. Ahhoz képest, hogy korábban soha nem érzett bűntudatot a tettei miatt, sem aggodalmat valakiért, aki tőle függött, most nagyon nyomasztónak találta helyzetét. Vajon helyesen cselekszem? Tartós stresszhelyzetben az emberek általában meg tudták beszélni valakivel - barátokkal, rokonokkal - a gondjaikat, akik segíthettek eldönteni, mi a helyes. Carrow azonban most vakon repült – ismeretlen terepen. - Ara? Carrow felkapta a fejét. - Ha? Hol is tartottunk?

A démon arca elkomorodott, már őt sem érdekelte a tanulás. Összefűzte az ujjait. — Egymáshoz vagyunk kötve. - Kötve? A démon felvett a földről egy kötéldarabot, és csomót kötött rá. - Ó, úgy érted, hogy összetartozunk? A démon bólintott, aztán rajzolt valamit a homokba. A végtelenjeiét? - Okos démon, honnan ismered ezt... A férfi kérdő tekintettel nézett rá. - Örökké egymáshoz tartozunk? – Belenézett a démon szemébe, és valahogy képes volt hazudni neki. - Igen, démon. Örökké összetartozunk. Mintha csak még jobban fel akarta volna szítani a bűntudatát, a démon a karjába vette, széles mellkasához szorította az arcát. - Carrow Malkomé - mondta mély, zengő hangon, és Carrow majdnem elsírta magát. - Igen? - Igen - válaszolta a démonnak, s közben azt kívánta, bár minden ilyen egyszerű lenne. A démon találkozik egy lánnyal. A lány a legjobb úton jár, hogy beleszeressen a démonba. Viszont ha nem kényszerítik az árulásra, soha nem jött volna erre a síkra, nem talált volna Malkomra, és nem ismerte volna meg. A démon a feje búbjára fektette az állát, és a szívére szorította Carrow kezét. A lány érezte, ahogy dobogott a tenyere alatt. Miattam ver. Talán a sorsnak igaza volt, amikor összepárosította őket. Valahogy sikerült lecsendesítenie Malkom dühét. Boldoggá tette a démont. Legalábbis egy időre. Carrow-nak fogalma sem lehetett arról, hogy ma éjfél után (képes lesz- e bármi valaha is megenyhíteni a démont. Elhúzódott, hogy felnézhessen a férfi arcába. Mi lenne, ha minden egyszerű lenne közöttük, legalább néhány órára? Ha csak egyetlen reggelt azzal tölthetnének, hogy - teljesen - élvezik egymás testét anélkül, hogy a jövőre gondolnának? A démont nagyon izgatta a szex, és olyan türelmes volt vele, hogy Carrow szerette volna, ha megszerzi a végső tapasztalatot. Ám ha felajánlja magát a démonnak, akkor bíznia kell benne, hogy a férfi nem fogja bántani. Bízom benne? Képes vagyok rá? Nagyot nyelt. - Malkom, azt akarom, hogy szeretkezz velem. - A démon vállat vont. - Szex, démon. - A démon egész teste megfeszült. Egyet bólintott. - Gyengéd? Képes vagy rá úgy, hogy közben nem okozol fájdalmat? Aj, Hekaté, hát tényleg megteszem? - Igen. - A démon a karjába vette, és a hálózsákhoz vitte. — Nem foglak bántani. Malkom lefektette Carrow-t a földre, és melléfeküdt. Aztán összeráncolta a homlokát, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. Talán elbizonytalanodott? - Enyém vagy, ara. Mondd ki! Ebben a pillanatban valóban így volt. - A tiéd vagyok. Mint aki döntött, a démon lehúzta a pólóját, felfedve napbarnított, sima bőrét. Aztán Carrow fölé helyezkedett. Ahogy a lány belenézett kék szemébe, minden kételye azonnal eloszlott. A démon nem fog bántani. A démon lehajtotta a fejét, és az ajkára tapasztotta a száját. Carrow imádta, ahogyan csókolt. Agresszív volt, remekül megtanulta, hogyan vadíthatja meg a csókjaival. Az erőteljes nyelvcsapások, a finom puhatolózás tűzbe hozta. Ahogy a lélegzetük összekeveredett, a démon szájába suttogta: - A tiéd. Azt akarja, hogy a magamévá tegyem. Malkom szívét elárasztotta a boldogság, az agyában cikáztak a gondolatok, hogyan szerezzen örömet a nőjének, hogy az soha ne akarjon senki mást.

- Örökké összetartozunk - mondta neki a nője. És istenek, Malkom szerette volna hinni, hogy tényleg így lesz. Akkor miért kísértette mégis az érzés, hogy a nője egyre távolodik tőle? Ahogy elhelyezkedett Carrow fölött, a pillanat jelentősé szinte fejbe vágta. De nem volt szava arra, hogy kifejezze, mii készült neki adni a nője - és hogy milyen régóta várt erre. Milyen régóta várt rá. Nem tudta, hogyan kérdezze meg tőle, miért tűnt úgy, hogy megáll a szíve, valahányszor az arcára nézett. Képtelen volt szavakba önteni, mit jelentett számára, hogy beléhatolhat, mekkora bizalomról árulkodik, hogy befogadja a magját. Ma éjjel talán gyermeket nemzek neki. - Boszorkány - recsegte. Megcsókolta a nője tenyerét, majd ismét a szívére helyezte, mintha Carrow így megérezhetné, milyen nehéz volt a lelke. Elárasztotta a birtoklás érzete. Ezek az érzelmek és a véglegesség – teljesen összezavarták. Képtelen volt megértetni magát a nőjével, és nem tudta, mit kell tennie. - Malkom - lehelte Carrow; látszott rajta, hogy aggódik egy kicsit. - Gy- gyengédnek kell lenned. - Nem... akarok fájdalmat okozni. Minél jobban kínozza a szükség, annál kevésbé fog fájni. Akkor addig nem fog beléhatolni, míg a nője nem könyörög érte. Malkom befeküdt Carrow combja közé, lehúzta a nője topját, lemeztelenítve a melleit. Egyszerűen képtelen vagyok betelni Velük. Lehajolt, hogy megcsókolja a puha, hívogató halmokat; pontosan tudta, mennyire vágyik rá a nője. Ám mihelyt az ajka összezárult Carrow bimbóján, az agyarai ki élesedtek. Tedd a magadévá, sürgette az ösztön, minden lehetséges módon! Ahogy a nyelvét végigfuttatta a bimbó csúcsán, hirtelen mintha áramütés érte volna. Egy csepp vért érzett a nyelvén. Felkapta a fejét, a tekintete megakadt az apró vörös csíkon a nője merev bimbója fölött. Sötét folt a tejfehér halmon. Soha nem érezte magát olyan közel a nőjéhez, mint akkor, amikor megharapta. Biztos Carrow is ugyanígy érez majd most, hogy már nem félt tőle, hogy azt akarta, tegye a magáévá. A magamévá kell, hogy tegyem. Carrow megrázta a fejét, mintha azt kérte volna, hogy ne harapja meg, de Malkom közbeszólt, démon nyelven figyelmeztette, hogy ne tagadja ezt meg tőle. Soha ne tagadd meg ezt tőlünk! Miközben Malkom lehajtotta a fejét, Carrow egyfolytában rázta a fejét, próbálta ellökni magától a démont. - De az enyém vagy! - figyelmeztette Malkom újangolul. - Érezd ezt! A kapcsolatot. Add magad nekem, boszorkány! Malkom felkiáltott, és belevájta az agyarait Carrow mellébe. A szeme lecsukódott a gyönyörtől, még mielőtt egyetlen kortyot is ivott volna a nőjéből. Amikor nyalogatni kezdte a bimbóját, miközben szívta a vért, Carrow felkiáltott, és megfeszült alatta. Malkom szemhéja felpattant, a fejében megszólalt a vészcsengő. Ám, akkor meglátta, hogy Carrow feje és karja hátrahajlott, az ajka szétnyílt. Amikor Malkom ráébredt, hogy a nője nyomban elélvez, kétségbeesetten felnyögött, és erősebben szívta a mellét, miközben megmarkolta a másikat, és megcsípte a bimbót. Ahogyan a nőjének a teste vonaglott a harapása alatt, őrjítő volt. Carrow ívbe feszítette a hátát, dobálta magát, felkiáltott, amikor elélvezett. Malkom majdnem végzett vele együtt. A golyói összehúzódtak. Tedd a magadévá. A farka hihetetlenül megduzzadt. Hatolj belé!

Malkom felmordult, és a cipzárja után nyúlt. Túl késő! Mielőtt még eszébe jutott volna, hogy belehatoljon a nőjébe, beleélvezett a nadrágjába. Carrow mellét nyalogatta, miközben olyan erővel árasztotta el a gyönyör, hogy a teste valósággal össze- összerándult. | Egy utolsó szaggatott nyögéssel Carrow-ra omlott. Gyengéd csókkal fejezte be az ivást. - Ó, ara, te is érezted. 23. fejezet Te gazember! - Carrow a mellére szorította a kezét, és elpirult a saját reakciójától a harapásra. - Megígérted, hogy nem Ingsz megharapni! Egyáltalán nem érdekel, hogy én mit akarok? A démon csak döbbenten bámult, miközben Carrow pánikba esett. Nem kapott levegőt. Indulásig még elegendő idő volt arra, hogy a démon lássa az emlékeit — az összefüggésekből kiragadva megtagadja, hogy átmenjen a portálon, és így cserbenhagyja Rubyt. - Engedj felkelni! - Carrow megtaszította a démont, hogy lelökje magáról. - Bíztam benned. - Carrow, azt akartam... - Pontosan tudom, mit akartál. - Felajánlkozott a démonnak, de az ahelyett, hogy szeretkezett volna vele, inkább ellopta a vérét. Ez annyira fájt! Ismét úgy érezte, hogy erőszakot tettek rajta, elutasították. - Szállj le rólam! - Miután a démon nem mozdult, Carrowt harag járta át. Nekivágta a démont a falnak; erősebbnek érezte magát, mint évek óta bármikor. És a démon táplálta az erejét. Ami felvetette a kérdést: vajon milyen érzés lehetett számára az átkozott harapás? Porfelhő szállt fel, ahogy a démon a földbe csapódott. Mintha roppanó csont hangját hallotta volna. Ahogy a porfelhő elült, Carrow rémülten felsikoltott. Abba a sarokba vágta a démont, ahol a pengéket tartották. A bőre tucatnyi helyen szétnyílt, ömlött a vér a sebekből. Ráadásul kiugrottra helyéből az egyik válla, és úgy tűnt, hogy eltört a jobb karja. Carrow-t elöntötte a szánalom, és odaszaladt a démonhoz. - Malkom, én... - Hirtelen elhallgatott, amikor egy csepp lecsorgott a mellén, és a földre csöppent. A sérülései ellenére a démon megbabonázva figyelte a bimbóját, a lassan csepegő vért. Carrow rányomta a tenyerét a harapásnyomra; egy szempillantás alatt minden sajnálat elpárolgott belőle, neheztelés és kétség vette át a helyét. Jobban kívánja a véremet, mint a testemet. - Csak... csak tűnj a fenébe! A démon kék szemében bűntudat és vágy csillogott. De mindenekfelett csalódottság sugárzott belőle. Carrow-t nem érdekelte, mit érzett a démon. Az a harapás a vesztét, Ruby vesztét okozhatta. Rubyét, az anyátlan árváét, aki egy cellában ücsörgött, és azon tűnődött, vajon Carrow visszatér- e valaha. - Kifelé! A démon csalódott morgással elsántikált. Vajon milyen súlyos sérüléseket okozott neki? Miután távozott, Carrow a kijáratra meredt. Míg él, soha nem fogja elfelejteni a démon arckifejezését. A szívébe mart a férfi csalódottsága.

És teljesen összezavarta. Megtisztálkodott, és felöltözött, aztán járkálni kezdett fel- alá. A démon megbántotta, ezért nem kellene kívánnia őt. Ám a férfi annyira összezavarta. Carrow úgy érezte, a démon valamit várt tőle – de nem tudta, hogy mi volt az. Csak abban volt biztos, hogy cserbenhagyta. Idegességében Lindt hátizsákjához lépett a Jack Daniels-es flaskáért. Vajon jó még? - tűnődött. Természetesen. Végülis az alkoholt tartósította az alkohol. Miközben a palackot bámulta, azon gondolkodott, miként vett ilyen fordulatot az élete. Adva volt egy irányíthatatlan, szomjas démon, mint majdani szerető, egy árulás, amelyhez nem fűlt a foga és egy kislány, akinek meg kellett mentenie az életét. Pontosan tudta, hogy Ruby teljesen fel fogja forgatni az életét. Mégis iszonyúan hiányzott neki a kislány, alig várta, hogy elkezdődjön végre a közös életük... Ha berúg, az egy csöppet sem segít. De nem is igazán árt. Carrow felemelte a flaskát, és ivott belőle egy kortyot; az ital kellemesen égette a torkát. Mit tegyen Malkommal? Azon kívül, hogy könyörtelen halandók kezére adja, akik kísérleteznek majd vele. Minden olyan bonyolult volt kettejük között. Miért nem talált magának egy olyan pasit, amilyet Mariketa? A barátnőjét imádta és elkényeztette a férje, Bowen MacRieve. A dögös vérfarkas ráadásul szellemes és szórakoztató volt. Carrow-nak viszont egy olyan démon társa volt, aki imádta a vért, valószínűleg még a szeretkezésnél is jobban. Akivel nem lehetett megbeszélni, mi történt mostanában, nem tudott késsel-villával enni, és csak a minap ismerkedett meg a higiéniával. Mari egyszer megemlítette, hogy Bowen nem ugyanazokat filmeket szereti, mint Ő. Carrow pasija? Azt sem tudta, mi fán terem a mozi. Nem tehetett róla, irigy volt Marira. Kettejüket az kötötte össze, hogy a szüleik elhagyták őket. Kiderült azonban, hogy Marit azért hagyták magára, mert egy sátáni teremtménnyel kellett megküzdeniük, hogy jobbá tegyék a világot imádott lányuk számára. Carrow szüleinek viszont csupán az volt a céljuk, hogy golfozzanak egy balzsamosan meleg levegőjű, paradicsomi dimenzióban. Mari megérdemelt minden ajándékot, amellyel a sors megjutalmazta. De én is megérdemlek szerető szülőket és egy pasit, a francba! Hol a pokolban lehetett Malkom? Az óra ketyegett, és a démon volt Carrow és Ruby szabadulásának kulcsa. Ez az egyetlen oka annak, hogy törődöm vele. A gazember megharapta! Ismét. Úgy szopogatta a mellét, mintha a kedvenc söre lett volna. Megszegte az ígéretét. De azért volt vér a pucájában, hogy hibáztatta emiatt, különösen, mivel hamarosan örökre tönkreteszi a démon képességét a bizalomra. Minden olyan átkozottul bonyolult volt... Mire végzett a flaskával, megállapította, hogy most már részeg is volt - és hogy a démon biztosan nem jön vissza. Mivel annyi energiát szipkázott össze, hogy akár egy X szörnyeteggel is elbírt egyedül, úgy döntött, hogy utánamegy. Fogott egy elemlámpát, és végigbotorkált a bányavágaton. Ahogy kilépett a szabadba, az arcába vágott a szél. - Kibaszottul utálom ezt a helyet - motyogta. Már majdnem hozzátette, hogy utálja a démont is, de végül nem mondta ki. Nem utálta a démont azért, amit tett. Most, hogy alkoholgőzön keresztül értékelte a helyzetet, már nem volt benne biztos, hogy a démon szeretkezés helyett vette a vérét. Feltételezte, hogy a harapás a kötöttség, az intimitás kifejezése lehetett a vémon számára. Talán? Felsóhajtott, aztán tántorogva a mellére bökött. - Mer’ lássuk be, a démonnak mostanra belém kellett esnie.

A férfi iszonyúan megdöbbent a reakcióján, nyilvánvaló volt, hogy azt várta, másképpen érez majd a harapása nyomán. És így is történt volna, ha nem azt tervezi, hogy hamarosan elárulja - akkor egyszerűen csak elfogadta volna a gyönyört, amelyet a harapás kiváltott. Olyan átkozottul bonyolult. - Malkom? - szólította a démont, miközben kimasírozott a barlangból. - Hol vagy? – Semmi válasz. Természetfeletti érzékeinek hála, a szél zúgása ellenére is meghallotta volna a légzése hangját. - Démon, gyere vissza! Végre meglátta hatalmas lábnyomait, amelyeket vércsík követett. Elöntötte a bűntudat. Követte a nyomokat az ösvényen, miközben próbált visszaemlékezni arra, hol voltak a csapdák. Mint kiderült, könnyű volt felfedezni a szerkezeteket. Mert mindegyiket hatástalanították. Démonok. Akik most szétmarcangolva, holtan hevertek szanaszét. Támadás? A dossziéban azt írták, hogy Malkom őrizte a bányákat. Talán megpróbálták elfoglalni tőle. Vagy talán Irothanok voltak, aki azért jöttek, hogy elfogják a szökevényt, aki meggyilkolta a hercegüket? Lejjebb a hegyoldalon küzdelem nyomait fedezte fel. Itt- ott ledőltek a csontfák. Olyan valaki támadott rá, aki ugyanolyan erős volt, mint Malkom. Vagy egyszerre több démon ugrott rá? Carrow fogadott volna, hogy már bánják, amit tettek. Malkom valószínűleg próbálja elrejteni előle a friss holttesteket - vagy éppen most főzi meg őket. Ki tudhatta a pasijánál? Figyelmesen megvizsgálta az összes nyomot a tisztáson. Felismerte Malkom lábnyomát, de látott mellette könnyebb bakancsnyomokat is. Még több démon? Még egy palack Jack Daniels után is képes volt olvasni a nyomokban, rekonstruálni azok alapján a harcot. Igazi Sacagawe-nak érezte magát, bár soha nem tanult nyomolvasást. A mély fél lábnyomok azt jelentették, hogy valaki elugrott onnan, igaz? Sok ilyen nyomot látott, körbe- körbe. De megesküdött volna, hogy a nyomok alapján végül Malkom elsántikált, kisebb démonokkal körülvéve. Aztán a nyomok egyszerűen eltűntek. Mi - a - bánat? Malkom megengedte egy bandának, hogy teleportálja innen? Ha keményen ellenállt, akkor még legyengült állapotában is megakadályozhatta, hogy akarata ellenére elillanjanak vele. Ki kellett derítenie, mi történt, ezért gyorsan józanító igézetet bocsátott magára - ez volt az egyik kedvence. Ezt látóbűbáj követte. - Nézz ide. Lásd Malkomot - mormogta. Egy jelenet bontakozott ki lassan a szeme előtt; a kép szemcsés volt, mint amikor a tévében adáshiba van. Malkom verítékben fürdött, mintha le- , majd felszaladt volna a hegyen, de úgy tűnt, hogy a bánya felé tartott. Bár eltelt egy kis idő azóta, hogy otthagyta őt a barlangban, még mindig nagyon dühös volt magára, a szarvát többször belevágta a fák törzsébe. Sántított, sérült karja furcsán lógott az oldala mellett, és az egész testét alvadt vér borította. Carrow-t a bűntudat újabb hulláma öntötte el. Soha nem állt szándékában ilyen súlyosan megsebesíteni a démont. Ahogy a jelenet folytatódott, Carrow szeme tágra nyílt. Több démon állt lesben. Malkom súlyosan megsebesült, mással volt elfoglalva, ezért nem vette észre őket... Mígnem aztán legalább húszán be nem kerítették. A legmagasabb démon pazar páncélt viselt, majdnem akkora volt, mint Malkom. A többiek Ronathnak szólították. Az arckifejezése alapján Malkom megvetette. Malkomért jöttek, hogy elfogják. Ha Malkom szökevény volt, a páncélos démon talán azzal a szándékkal érkezett, hogy letartóztassa? Malkom szemét fekete színűre változtatta a gyűlölet.

Halk, nyers hangon odaszólt a démonnak. Amikor Ronath gúnyosan visszavágott, Malkom rávetette magát, és nekilökte az egyik fának. De Ronath páncélja felfogta az ütést. És Malkommal ellentétben Ronath, valamint néhány embere képes volt illanni. Bármilyen gyors is Malkom, nem védhette meg magát ennyi démon ellen, akik felbukkantak, majd eltűntek, miközben újra és újra döfést mértek rá a kardjukkal. Képtelen vagyok tovább nézni...képtelen vagyok tovább nézni... Több sikertelen próbálkozás után végül Malkomra dobja egy fémhálót, de addig nem tudtak vele elillanni, amíg a démon vadul védekezett. Vajon meddig bírja még erővel? Hiszen egyre gyengült - és ezzel szemlátomást ő is tisztában volt. Mégis összecsapott velük, majdnem ki is szabadult. Ekkor azonban hirtelen megdermedt. Az érzékei ugyanis kifinomultabbak voltak, mint a körülötte lévőkéi. Meghallotta, hogy Carrow szólongatja, hogy közeledik feléjük. Körbenézett, gondolkodott. Carrow szája szétnyílt, amikor Malkom abbahagyta a küzdelmet. Úgy döntött, hogy hagyja magát elfogni. Mielőtt elillantak volna vele, kétszer felordított, hogy elnyelje Carrow részeges karattyolásának zaját. Aztán mind eltűntek. Ó, istenek, ne! Ha a gyilkosság miatt fogták el Malkomot, nyilván a legközelebbi városba vitték. Carrow gyorsan felkapaszkodott a hegy csúcsára, hogy körülnézzen. A távolban, alig kivehetően épületeket látott a horizonton. Ha erősebben fújt volna a szél, nem vette volna észre a várost a porfelhőben. A királygyilkosság büntetése nyilvánvalóan halál. Malkom után kellett mennie. Pokoli bűntudatot érzett amiatt, hogy megsebesítette a démont, és elterelte a figyelmét, ráadásul szüksége volt rá, hogy kiszabaduljon Rubyval együtt. Tehát igyekszik megmenteni, csak hogy aztán elárulhassa? Tényleg ilyen szívtelen vagy, Carrow? Nem szívtelen, csak elkötelezte magát egy kislány mellett, akinek szüksége volt rá. Énjének egyik fele azt kiabálta: „Malkomnak is szüksége van!” Ebben a pillanatban megfogadta magában, hogyha Chase tartja adott szavát, visszatér a szigetre Malkomért. - Esküszöm Hekatéra, hogy nem adom fel, míg ki nem szabadítom. Carrow mindent helyrehoz majd. Lehet, hogy beletelik majd egy kis időbe... Miután ezzel megvolt, a legfontosabb problémára koncentrált - egy Ronath nevű seggfejre. A józanító bűbájtól gyorsan kitisztult a feje, noha most másnapos volt. Ami azt jelentette, hogy... Démonok fognak ma meghalni! Hogyan jusson ki a városba? Egy vadállatoktól nyüzsgő sivatag választotta el a falaktól. Sok energiát kell felhasználnia ahhoz, hogy láthatatlanná tegye magát. Ó, ja, és igen, hogy átfusson a sivatagon. Igen, felhasznált némi energiát arra, hogy felkészítse a testéi Malkomra - és még többet arra, hogy a démonra támadjon. Vagyis az utazás után a sivatagon keresztül nem marad elégj ereje arra, hogy harcba szálljon egy egész városnyi démonnal. Infúzióra lesz szüksége. Minden egyetlen dolgon múlik majd. Melegen ajánlotta Malkom Slaine-nek, hogy legyen nagyon boldog, ha meglátja majd! 24. fejezet Visszatértél oda, ahonnan indultál, Slaine - szólt oda Ronath a rácsokon kívülről Malkomnak, aki ugyanabban a cellában volt, helyben oly sok évvel ezelőtt Kallennel raboskodott. - És hiába teltek el évszázadok, ma is egy senki vagy.

Malkom összehúzta véreres, feldagadt szemét, és megragadta a rácsokat; a testében égő harag kitörni készült. A páncélos megparancsolta az őröknek, hogy verjék össze, de nem mert nyíltan szembenézni Malkommal – pedig Ronathnak megvolt a képessége az illanásra. - Te pedig ugyanaz a gyáva féreg vagy, aki mindig is rettegett tőlem. Ronath vállat vont, a mozdulattól megcsörrent díszes páncélja. - A gúnyolódásod csöppet sem zavar, mert mindketten tudjuk, hogy végül én nyertem. És te, a scarba, mindig veszíteni fogsz. Lehet, hogy évszázadokba telik, de mindig elbuksz. Malkom még soha nem érzett ilyen vágyat az öldöklésre, mint most. Mert Ronath minden szava igaz volt. Én csak Carrow-val szerettem volna élni. Nem vágytam másra. Majd beleőrült a tudatba, hogy elszakították a nőjétől— hiszen megesküdött, hogy soha nem válik el tőle -, egyetlen gondolat vigasztalta. Az, hogy Ronath soha nem talál rá Carrow-ra. Vagyis én győztem. Mire a páncélos emberei befejezik a kínzását, és visszatérnek a hegyekbe, hogy megkezdjék a bányászatot, Carrow már rég nem lesz ott. Malkom annyira feldühítette, hogy biztosan eszébe sem jutott követni. Nem mintha a harapás előtt lett volna rá esély. Nője ma éjszaka a portálhoz megy, és hazatér nélküle. Amekkora erőről tett tanúbizonyságot reggel, biztonságban lesz. Szerettem volna látni a világot, amelyben él. Megmutattam neki az enyémet. Vajon eltűnődik majd olykor Carrow azon, hogy mi is történt vele valójában? Mindez már nem számított. Malkom meghal ezen a síkon, Carrow pedig biztonságban lesz ezektől a démonoktól. Ronath piszkálni kezdte a körmét csonthegyű dárdájával. - Biztosan magad is rájöttél, hogy büntetésre ítéltettél. Amit nem értek, az tulajdonképpen az, hogy miért nem végeztél magaddal. Úgy tűnik, gyávább vagy nálam. Kallen egyszer megkérdezte tőle, mi tartotta életben. Sokat tűnődött ezen a herceg, hiszen tudta, Malkom mi mindenen ment keresztül. Ma reggel, miután visszahozták a városba, újra feltörtek benne korábbi rabságának és gyerekkorának emlékeid, míg végül maga is elgondolkodott azon, mi mindent élt túl. A kínzást és a fájdalmat, a végtelen magányt. Ugyanebben a cellában tartották napokig a legjobb barátja holttestével összezárva. A fivéréével, akit meggyilkolt... Soha semmit nem bánt ilyen rettenetesen. Már mielőtt szabadon engedték volna, rájött, hogy Kallen tette nem árulás volt, ahogyan hitte; a herceg egyszerűen az ésszerű utat választotta. Az értékesebb férfi túléli, az alsóbbrendű feláldozza magát. Malkom négyszáz év leforgása alatt sem ért el semmit. Kallen sokkal többet tehetett volna. Most azonban Malkom arra is rádöbbent, hogy ha azon az éjszakán nem győz az élni akarás ösztöne, soha nem találkozott volna a boszorkányával, nem lett volna ott, hogy megmentse az életét. Maga elé képzelte Carrow arcát, ahogy éjfekete fürtjei mögül rámosolyog. Malkom tulajdonképpen elég sokáig húzta, hogy megvédje a valaha született legcsodálatosabb nőstényt, örömet szerezzen neki. Hallottam a kéjes sikolyait, és végig biztonságban tartottam. Istenek, mennyivel könnyebben viselte volna a múltját, ha tudta volna, hogy a jövője, ha csak rövididőre is, egy ilyen nőt tartogat a számára! Azon az éjszakán, oly sok évvel ezelőtt, Malkom nem volt hajlandó meghalni Kallenért, de a boszorkányért... Boldogan megteszem. Kihúzta magát. - Semmit nem tudsz az életemről, Ronath - mondta önelégülten. Tudom, hogy hamarosan véget ér – válaszolta Ronath, aztán az őrökhöz fordult. - Itt az idő. Itt az idő, hogy megkezdődjön a szertartás. És én leszek az áldozat. Mégis, Malkom csupán egyetlen dolgot sajnált. Azt, hogy megszegte Carrow-nak tett ígéretét. A nője nagyon

megharagudott rá. És Malkom nem volt képes elmagyarázni neki, hogy azért harapta meg, mert a nőjének adta szívét. Apránként Carrow-é lett, hogy a magáénak tudja. És szeretett volna valamit Carrow-ból cserébe. Carrow utálkozó arccal tanulmányozta a démonok városát. Szél sem rezdült a fennsíkon, ami önmagában jó hír lett volna, ha nem bűzlött volna minden. Ráadásul, mivel a gomolygó por nem szűrte meg a napsugarakat, irtóztató volt a hőség. Az utcákat kifehéredett csontok és szarvak borították. A legtöbb épület romos volt, a téglák elmorzsolódtak, a falak, gerendák töredeztek. Bár feláldozta maradék varázserejét, a gyűlöletes sivatagon való átkelés így is kínzó órákig tartott. És ahogy telt az idő, egyre biztosabb lett benne, hogy a démonok azért fogták el Malkomot, hogy kivégezzék. Soha nem bocsátom meg magamnak, ha későn érkezem. Észrevette, hogy a távolban, a főutcán nagy tömeggyűlt össze. Utolsó energiatartalékait felhasználva pompás köpenyt varázsolt magára. Az egész testét és a haját borító lepel alatt gazdag selyemruhát, arany ékszereket, sőt, még koronát is viselt. Ha véletlenül szóba kell elegyednie a démonokkal, gazdag parancsoláshoz szokott hölgynek hiszik majd. Mivel a démonoké rabszolgatartó társadalom volt, talán azt játssza majd, hogy Malkom a tulajdona. Lehet, hogy nem a gazdának van joga kimérni a büntetést a tulajdonára? Esetleg kérheti, hogy szabadon bocsássák a démont, ha felelősséget vállal érte. Mondja ezt a csajszi, aki rendszeresen a megyei börtönben tölti a hétvégéit. A köpeny rejtekében a tömeg felé vette az irányt. A démonok egy kőből épített, vértől mocskos emelvény körül gyülekeztek. Középen egy halotti máglya magasodott, amelyhez bilincset erősítettek. A háttérben szarvas figurákat ábrázoló hatalmas szobrok sorakoztak; valószínűleg démonisteneket ábrázoltak. A máglya körül megfeketedett csontok, bilincsben elszenesedett kéz- és lábmaradványok hevertek. A kezek ökölbe szorultak, a lábujjak görcsbe rándulva meredtek. A trothanok élve égették meg az áldozataikat. Ezt a sorsot szánták Malkomnak is? Csak a holttestemen keresztül! A kivégzésre gyülekező helybelieknek ugyanolyan sunyin járt a szemük, mint Asmodelnek, és Carrow érezte, hogy valamiféle beteges boldogsággal várták a kivégzést. Ezekkel a démonokkal szeretett volna korábban összefogni, hogy a segítségüket kérje? Kizárt, hogy ilyen faszokra bízhatta volna a sorsát Rubyval. Jókedvükből mocskos, undorító energia áradt felé, de kényszerítette magát, hogy magába szívja az erőt. Elöntötte a megkönnyebbülés, amikor észrevette a féltucatnyi harcost, akik Malkomot kísérték az emelvény felé; hálistennek, még életben találta. Az érzés azonban hamar irtózatos haragnak adta át a helyét a szívében. Malkomot brutálisan megverték, és egyenesen a napfényre hurcolták. Ahhoz nem sütött eléggé a nap, hogy belehaljon, de szemlátomást kimerítette, és a bőre is felhólyagosodott tőle. Carrow próbált keresztülfurakodni a tömegen Malkom felé, a trothanok hatalmas termetűek voltak, így nem tudta őket eltaszigálni az útjából. A hat harcos keresztülrángatta Malkomot két sor démon között, akik csontban végződő dárdákkal döfködték. És ezek után még élve el is akarják égetni? Malkomnak tudnia kellett, hogy ez a sors várja, mégis megadta magát Ronathnak. Azért, hogy megvédelmezzen. Az őrök az emelvény elé taszigálták a démont, ahol egy hatalmas húsvágó tőke állt. Térdre lökték, hozzáláncolták a kőbe rögzített vaskarikákhoz, a lánc végeit pedig egy ősrégi lakattal zárták össze.

Carrow tett egy próbát. Természetesen misztikus erő védte a lakat törhetetlenségét. Carrow képes volt ugyan kinyitni, de időbe telt. A démon szemében látszott, hogy elfogadta a sorsát. Még akkor sem állt ellen, amikor az őrök lenyomták a fejét a tőkére, és az egyikük felemelte a bárdot. - Mi a pokol? - kérdezte Carrow a hozzá legközelebb álló démonokat. Értetlen arccal meredtek rá. Szüksége lett volna fordíttóbűbájra, de az túl sok energiát igényelt... A bárd lecsapott, mielőtt Carrow bármit tehetett volna. Levágta Malkom egyik szarvát. Bár a démon meg se nyikkant, csodálatos teste megremegett a láncok fogságában, kék szeme beletörődésről árulkodott. Az őrök visszanyomták a fejét a tőkére. Carrow gyomra felkavarodott, amikor levágták a másik szarvát is. Tudta, hogy a démonok szarva visszanő, de az elvesztésük - pláne mind a kettő, iszonyatos kínnal járt. Malkom szenvedése felvidította a démonokat. Carrow Összeszorította a fogát, ahogy a mocskos energia átáramlott a testébe. Malkom egyenesen maga elé nézett, büszke arccal. Carrow a legcsekélyebb szégyent sem érzékelte belőle áradni. Ami azt jelentette, hogy vagy nem tett semmi rosszat - vagy keményszívű gyilkos volt. Carrow szerette volna hinni, hogy utóbbi az igaz, mert megkönnyítette volna a küldetése végrehajtását. De képtelen volt rá. Csak bámulta a leláncolt, mély sebhelyekkel borított démont. Annyival különb volt ezeknél az embereknél. Malkom nem kőszívű. Ha valóban megölte a herceget, akkor a herceg biztosan meg is érdemelte. Malkom megérezhette az illatát, mert a teste megmerevedett és rázni kezdte a láncait. Aztán hirtelen, akár egy villámcsapás, Carrow-t megrázta a férfiból feléje áradó abszolút öröm. Az erejétől megtántorodott. - Hűha - nyögött fel. Ám a következő pillanatban már kétségbeesett harag áradt feléje a démonból. Ne rontsd el a játékomat, démon! Épp az előbb kapott egy nagy adag nyers, vegytiszta démonboldogságot. Érzékelhetően áradt szét Carrow-ban. Elegendő jó néhány egyidejű igézetre, mindegyikükre szüksége is volt, hogy megvédje mindkettőjüket, megértesse magát a démonokkal, és fenntartsa az álcázást. Miközben Carrow villámsebesen bűvölt, a démon, aki elfogó csapatot vezette, fellépkedett az emelvényre; teljes páncélzat borította tetőtől talpig, csak a sisak hiányzott a fejéről. Ebből a Ronathból ördögi gonoszsággal keveredett kielégültség áradt. És Carrow szerint soha életében nem volt olyan boldog, mint most. Szerzek belőle egy adagot - aztán a saját élvezete erejével győzöm le. Miután kiélvezte a tömeg őrjöngő csodálatát, Ronath beszélni kezdett. - Blabla, blabla, MALKOM SLAINE blabla. Bár Carrow egyeden szavát sem értette – egyelőre azt tudta, hogy hazudott. Nem is emlékezett rá, mikor volt utoljára ennyire mérges. Hallgass az okos szóra, Ronath. Soha ne dühíts fel egy másnapos Boszorkányt! Különben elveszíted a fejedet. 25. fejezet Ezért el fogom fenekelni. Hogy az ördögbe jutott át Carrow a sivatagon? Malkom azt hitte, eltávolította az ellenségeit a nőjétől. Azt gondolta, soha többé nem fogja őt látni, és elfogadta a sorát. Azt várta, hogy Carrow hazatér, átmegy a portálon, és vissza se néz. Aztán hirtelen megérezte az illatát...

Bolond nőstény! Alig bírta megállni, hogy rá ne kiáltson, hogy meneküljön innen; úgy kellett tennie, mintha egyáltalán nem törődne a nővel. Nem adhatott ilyen fegyvert Ronath kezébe. Különben arra használná Carrow-t, hogy őt megbüntesse. Malkom el sem tudott képzelni hatékonyabb kínzást. Legjobb esetben is rabszolgasorba vetnék. Carrow egy vagyont érne. A pokolba, miért jött ide? Malkom forgatta a fejét, hogy jobban lássa a nőjét; a vaspánt belevágott a nyakába, de nem érdekelte. Carrow pompás köpennyel álcázta magát, és úgy tűnt, mintha libegett volna a tömegen keresztül, amely fürgén utat nyitott neki. Furák voltak a mozdulatai - egyszerre túl simák és agresszívek. Malkom nagyot nyelt, mikor Carrow közelebb ért hozzá. Az ő fényesen csillogó csizmája... nem érte a földet. Most először el tudta képzelni róla, hogy a régi mesék kísérteties boszorkányai közül való, akik férfiak szívét főzték meg ártalmas főzeteket kotyvasztottak – jó pénzért. Amikor a nője fellibbent a lépcsőkön, Malkom felnyögött: - Carrow, hagyd itt... ezt a helyet. - A szája annyira kiszáradt, hogy alig tudott beszélni. A nője azonban nem engedelmeskedett; megállt mellette. Amikor félrehúzta magán a köpönyeget, a tömeg azonnal elcsendesedett. Malkom szóhoz sem jutott. Királynőhöz méltón pompás ruhát és koronát viselt. Bár a fényesség égette a szemét, Malkom képtelen volt levenni róla a tekintetét. A napsugarak csillogtak Carrow fényes, fekete haján, halvány bőre ragyogott ezen a mocskos helyen. Zöld szeme fenyegetőn csillogott. Gyönyörű volt, egyszersmind halálos. Malkom csak bámult. - Mi jogon teszitek ezt? - kérdezte Carrow Ronathtól démon nyelven. Beszélte a nyelvét? Vagy ez is csak bűbáj volt? A hangja picit úgy csengett, mint korábban, a szavak lassítva, szűrve érkeztek. Ronath összezárta eltátott száját, mielőtt válaszolt. - Mi közöd hozzá, idegen? Mi itt, Ashben, így büntetjük a vétket. Különösen az olyanokat, mint ő. - Az, olyanokat, mint ő, Ronath? A páncélos összeráncolta a homlokát, amikor meghallotta a nevét, Malkom pedig azon tűnődött, vajon ismerhette-e a nő a démont. Ronath gyorsan magához tért a meglepődésből. - Tucatnyi bűnéért halállal lakol. El fogja mondani, hogy egy vámpír kurvája voltam. Malkomot elöntötte a szégyen, égetőbben, mint valaha. Carrow elszörnyed majd. Aztán az egésznek vége lesz. Elfogadom a sorsomat. - Két gyilkosságért kell vezekelnie, és... - Milyen gyilkosságért? - vágott Carrow Ronath szavába. A páncélos boldogan kielégítette a kíváncsiságát. - Megölte a hercegünket. És előtte meggyilkolta a saját anyját. Carrow felvont szemöldökkel Malkom felé fordult, aki egyiket sem tagadhatta. Sok- sok évvel ezelőtt, miután átvette a lázadók parancsnokságát, visszatért a nyomornegyedbe, az anyja kuckójába. Azt akarta, hogy az asszony lássa, mi lett belőle. Azt akartam, hogy megbánja, amit tett. Ehelyett az anyja megpróbálta megmérgezni őt. Vajon hogyan fogadja Carrow a hírt? - Channa - nyögte rekedthangon. Carrow félrebiccentette a fejét, mintha azon gondolkodna, mit tegyen vele.

- És van sok egyéb más bűne is - folytatta Ronath. Nagy levegőt vett, hogy mindet felsorolja, de Carrow felemelte rá a tekintetét - meghozta a döntést - , és megvető arccal Honathhoz fordult. - Csak vesztegeted az időmet. Engedd el őt nyomban! - Engedjem el? - Ronath szemlátomást jó viccnek találta az egészet. - Miért nem árulod el a neved, vagy csatlakozol hozzá? , - Carrow Graie vagyok, a Boszorkányok Házának kufára. - A tömeg felbolydult a hírre, hogy egy boszorkány van közöttük - És azt akarom, hogy bocsássátok szabadon Malkom Slaine-t. Ha megölt valakit, akkor arra biztosan jó oka volt. Most Malkom álla esett le. Carrow keskeny vállát kihúzva kiállt a tömeg elé. Érte. Kallenen kívül soha senki nem fogta a partját, nem állt ki mellette. - Oldozzátok el a láncait. Most azonnal! –parancsolta Carrow dölyfösen. Miközben Ronath próbálta lecsendesíteni a tömeget, Carrow elkapta Malkom tekintetét, és rákacsintott. Malkom nekifeszült a láncoknak; teljesen megdöbbent. Bár Minden porcikája fájt, próbált kiszabadulni a béklyóból. Most, hogy a nője itt volt mellette... Ez még nem a vég. Nem, amíg úgy nem akarjuk. - Mi dolgod van vele? - csattant fel Ronath. - Ő társam. Az övé? És nyilvánosan elismerte! A tömeg suttogni kezdett. Mindnyájan megdöbbentek, hogy egy ilyen nőstény nyilvánosan a magáénak nevezte Malkomot. A férfi tovább küzdött a béklyó ellen. A lánc kezdett engedni. Ronath Malkom felé pillantott - Ver a szíved. –Majd Carrow-hoz fordult. - Szóval te vagy az a kurva, aki visszahozta az életbe? Carrow tenyere világítani kezdett, az arca halálosan fenyegetővé vált. A hangja jegesen csengett. – És te veszed a bátorságot, hogy véget vess neki? Fehér fénysugár csapott ki a tenyeréből Ronath nyaka felé. Vakító fény csapott Ronathba, és belevágta a tömeg közepébe. Carrow megértette, hogy Ronath soha nem engedi szabadon Malkomot, és nem sétálhatnak el lazán erről a helyről, ezért úgy döntött, vége a diplomáciai próbálkozásoknak. Halálos csapást indított. Mindenképpen kezdtek kifutni az időből. Malkom egyre gyengült minden perccel, amelyet a napon töltött, minden egyes vércseppel, amely a földre hullott. A tömeg megindult az emelvény felé; üvöltve követelték Carrow fejét és Malkom feláldozását a tűzben. Carrow az egyik kezével igézeteket hajigált, hogy visszatartsa a démonokat; a másikkal a Malkomot fogva tartó bonyolult varázslatot próbálta semlegesíteni. - Carrow, szabadíts ki - recsegte Malkom. - Dolgozom rajta. - Vakon. - Majd én megvédelek. - Egy kissé sok a dolgom, szivi - motyogta a boszorkány, miközben távol tartotta a vérszomjas démonbandát, és ezzel egyidejűleg próbálta kinyitni a misztikus zárat. Normális körülmények között visszavonulót fújt volna, hogy összeszedje magát, de nem hagyhatta itt Malkomot védelem nélkül a csőcselék martalékául. Úgy tűnt, a démonok darabokra akarták marcangolni. - Mit tettél ezekkel az emberekkel? - Elzártam őket a víztől - nyögte ki Malkom. - Haldokolnak a szomjúságtól. - O! Remek munka!

Éppen akkor, amikor végzett a zárral, ráébredt, hogy nem képes legyőzni a dühöngő démonokat. Ahogy Malkom sem. Ideje volt halálra rémíteni őket. Igézetet kezdett kántálni, hogy éjszakába fordítsa a nappalt. Mihelyt leszállt a sötétség, a tömeg megtorpant. Kiáltások hangzottak fel. „Engedjétek el!” „Mindnyájan meghalunk!” „Hagyjátok, hadd menjen!” Malkom felüvöltött. - Ara, mögötted! Rémülettől elkerekedett szemű őrök közeledtek a boszorkány háta felől. Carrow feléjük irányította a mágikus sugarakat; a démonok hatalmas lyukakkal a mellkasukon egymás után estek össze. De Malkom még mindig nem volt szabad. – Már majdnem... - Carrow, balra! Carrow túl későn fordult meg. Hatalmas ütést érzett. A levegő kiszakadt a tüdejéből, és nekizuhant az egyik oszlopbálványnak. Döbbenten lenézett. Egy dárda állt ki az oldalából. Ronath dárdája. A démon az emelvényre illant, a páncélja még mindig füstölgőit ott, ahol Carrow csapása érte. A nyakát borító fém mentette meg a haláltól. - Mellette végzed, boszorkány! Ugyanabban a tűzben égtek majd el. Fájdalom hasított Carrow oldalába. A sokkot azonban felváltotta a düh. - Te kurafi! Malkom teljesen megvadult, bömbölt dühében. Kivillantotta megnyúlt agyarait. Minden erejével küzdött a láncok ellem és majdnem ki is szabadult. - Malkom, nem lesz bajom. - Akkor szabadíts ki, Carrow! Muszáj elintéznem.! Már csak egyetlen zár tartotta egyben a láncokat. Carrow kitépte az oldalából a dárdát, és a fogai között odasziszegte Malkomnak. - Gondoskodj róla, hogy üvöltsön fájdalmába szivi! - Egyetlen intésére kipattant az utolsó zár. Malkom lerázta magáról a láncokat, aztán kimeredt agyarakkal és karmokkal Ronathra vetette magát. - Meghalsz, amién bántottad Őt! Ronath oldalra illant, de Malkom sejtette, hogy ezt fogja tenni. Amikor Ronath ismét alakot öltött, leteperte a földre. A páncélos keményen küzdött az életéért, de Malkom még súlyosan sebesülten is gyors volt. Túlságosan bősz. Leszorította Ronathot, beleverte a fejét a kőbe. - És Kallen miatt kínok között fogsz meghalni. A testvérem volt! Egyre több őr sietett a vezetőjük segítségére. Carrow az utolsó erejével tartotta távol őket. Mikor Ronath próbált megszólalni, és valamit suttogott, Malkom egy pillanatra abbahagyta az ütlegelést. Ám bármit mondott is a páncélos, Malkom felüvöltött: - Soha! - miközben ököllel belevágott Ronath mellvértjébe. A démon felüvöltött a fájdalomtól; szökőkútként spriccelt mellkasából a vér. Malkom megcsavarta a kezét, kitépte még dobogó szívét, aztán felmutatta Ronathnak, és a démon rettegő szeme láttára péppé zúzta. Carrow-t nem bírta el tovább a lába; térdre esett. Nem maradt ereje rá, hogy meggyógyítsa magát. Bár, mint minden boszorkány, szerette nézni a bosszúszomjas mészárlást, sietni kellett. - Malkom, kérlek... A démon gondolkodás nélkül letépte Ronath fejét, és a döbbent tömegbe hajította, aztán Carrow-hoz ugrott. Fontosabb volt neki, mint a diadal.

- Carrow, mondd, hogyan segíthetnék! - Meg fogok gyógyulni. De kifutunk az időből. Sok vért Veszített, szédült, és egyre jobban fázott. Csak néhány órájuk maradt. Vajon ennyi megpróbáltatás után Malkom még képes volt mindkettejüket átjuttatni a sivatagon? Ráadásul idejében? - A portál... ott kell lennünk éjfél előtt. Vagy örökre bezárul. Malkom bólintott, és a karjába vette. Ám mielőtt elhagyták volna a várost, Malkom felegyenesedett a halálra rémült démonok előtt, és beszélni kezdett. - Ő az asszonyom. Az enyém. – A hangja meglepően erős volt, és a démonok elcsöndesedtek. - Mindnyájatok előtt a magaménak nyilvánítom őt. A tömeg felmorajlott, döbbent kiáltások hangzottak fel. - Tényleg okvetlenül szükség volt erre? — kérdezte Carrow elkeseredetten, gyenge, sípoló hangon. - Okvetlenül - válaszolta Malkom a szemébe nézve. - Feleség. Carrow összeráncolta a homlokát. A démon valóban a feleségének nevezte? Bár majdnem elájult, jó érzéssel töltötte el a tudat, hogy van jövőjük. Közös jövőjük. - Malkom, k- kérlek, vigyél haza. - A démon a mellkasához szorította. Carrow a fejét a nyakába fúrva motyogta. - El tudsz vinni oda minket? Ahogy a szemhéja lecsukódott, még hallotta Malkom rekedt hangját. - Jelen pillanatban bármit meg tudok tenni.

26. fejezet

A boszorkánya eljött Ashbe, hogy megmentse az életét, hitt Malkomban, annak ellenére, hogy mindenféle bűnökkel megvádolták. Most pedig bízott benne, hogy Malkom képes visszavinni a sivatagon keresztül, még mielőtt a portál bezárul. De vajon meddig tart a Carrow által megidézett sötétség? Ha ismét kisüt a nap, meglehet, hogy csapdába esnek az izzó dűnék között. Malkom visszanézett a városra; tudta, hogy most látja utoljára. A nőjének semmi keresnivalója nem volt ezen a pocsék helyen. És mivel összetartoztak, Malkomnak sem. Nem érdekelte, mit kellett tennie ezért, de hazaviszi Carrow-t. Meg fogom őt szabadítani a gondjaitól... Miután döntésre jutott, felvértezte magát a fájdalmak ellen, melyeket a sebesülései okoztak, és elszántan nekivágott a sivatagnak. Az út pokolian nehéznek bizonyult ilyen állapotban; Malkom többször is térdre rogyott. Ám azonnal talpra is állt a homoklakó lények láttán. Amikor valamelyik rájuk támadt, Malkom a vállára fektette Carrow-t, hogy biztonságban tudja, aztán odacsapott a karmaival, és közben hangosan elbődült, hogy elriassza a vadállatot. Ennyi elég is volt, hogy megfutamodásra kényszerítse őket. Mire a Carrow által megidézett éjszakát felváltotta a valódi, látótávolságba kerültek az öt sziklatömbtől. - Már közel vagyunk, Carrow. Ébredj - lihegte. Carrow felemelte a fejét, és zavartan körbepillantott. Mondott valamit, újangolul. Az igézet ereje elmúlt, ezért Malkom nem teljesen értette a szavait. Nagyon elszomorodott emiatt. Hallani a nőjét, amint az anyai nyelvén beszélt... Jólesett szabadon kommunikálni vele, még ilyen szörnyű körülmények között is. Ám egyre több mindenre emlékezett vissza, mind gyorsabban jutottak eszébe újabb és újabb szavak.

Mire elérték a sziklatömbök övezte tisztást, felhúzta Carrow blúzát, hogy megnézze, milyenállapotban van a sebe; szépen gyógyult... A portál nyílni kezdett, pontosan, ahogyan a nője mondta. Fontos pillanat volt ez Malkom számára. Ronath meghalt, immár elérhető közelségbe került az új élet a társával. Visszacsengtek a fülében a páncélos utolsó szavai: „Mindig vesztes maradsz, még ha ma megölsz is engem. Hamarosan elveszíted a nődet” Soha. Malkom elhessegette a kételyeket. A nője magával viszi a saját világába. Nem veszítek mindig, Ronath. Végre, végül Malkom győzni fog. Malkom most először mosolyodott el. - Nyílik - mondta izgatottan. - Együtt megyünk. A szemük láttára megjelent egy küszöb, egy kavargó fekete örvény. - O, Malkom, hát sikerült. - Ez a rendíthetetlen démon, akire rábízta az életét, valahogy idejében idejuttatta mindkettőjüket. Carrow szemét döntötték a könnyek. Malkom arcára szorította a tenyerét. - És mosolyogsz. Bár a démon testét zúzódások borították, Carrow még soha nem látta őt ilyen szépnek. Aranyszőke haja férfiasan metszett arcéle körül lebegett a szélben. A szája felfelé görbült, kék szeme csillogott. Miközben Carrow szíve megszakadt, Malkomét boldogság öntötte el. Mégsem tudott belőle energiát meríteni. Varázsereje megszűnt, a nyakbilincs aktiválódott, ahogy a Rend ígérte. Ha becsapták, Carrow ezer fúria haragjával áll majd bosszút rajtuk. Kibújt Malkom öleléséből, és próbált talpra állni. A démon szemlátomást nem szívesen engedte el. Ó, Hekaté, hogyan leszek képes átadni Őt nekik? Sejtette, hogy egy egész hadsereg várakozik alig fél méterre a portáltól, készen arra, hogy elkábítsák Malkomot. Bár nem fogják megölni a démont, az árulása nagyon fog fájni neki, talán soha nem lesz képes túltenni magát rajta. Még akkor sem, ha Carrow szerét ejti, hogy visszatérjen érte, és kiszabadítsa. Carrow igyekezett megerősíteni a lelkét, tudatosította magában azt, miért is volt itt valójában. De egyszerűen nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy Malkom feláldozta magát érte. Hagyta, hogy visszavigyék a városba, pedig tudta, hogy megkínozzák, és elevenen elégetik majd. Az ő gyönyörű, rendíthetetlen démonja. Hirtelen sugallatra lábujjhegyre állt, és az ajkát Malkom szájára tapasztotta. Miután elhúzódott, a mosoly elhalványult Malkom arcán, és tiszta, férfias rajongás váltotta fel. A démon úgy nézett rá, mintha Carrow lehozta volna a csillagokat az égről, amiért órákig tartó, vad, önfeledt szex lesz a jutalma. A démon azt hitte, hamarosan a magáévá teheti. Megígértem neki, hogy az övé leszek, miután hazaértünk. Ám ahelyett, hogy teljesülne a vágya, hamarosan árulás áldozata lesz. - Örökké összetartozunk - jelentette ki Malkom reszelős hangon, miközben nem vette le a szemét Carrow arcáról. Igen, Carrow régóta birtokában volt egy különleges, furcsa tulajdonságnak képes volt felismerni azt a pillanatot, mikor vált valaki örökké az élete részévé. Az első találkozás után tudta, hogy Elianna anyja helyett anyja lesz, Mari pedig a testvére. Egy hete ránézett Rubyra, és azonnal a lányaként tekintett rá. Korábban, amikor Malkom boldogan a feleségének nevezte, Carrow felismerte benne a társát, a szerelmét. A férjét. - Igen, Malkom - nyögte ki nagy nehezen a könnyeivel küszködve. Gondolj Rubyra, a hétéves kislányra, akit ki kell szabadítanod! - Örökké összetartozunk.

Malkomnak hosszú élete volt. Már, ha annak lehet egyáltalán nevezni, sugallta Carrow tudata. A boszorkány előrebotorkált, és átlépte a küszöböt. Majd megfordult, és a démon szemébe nézett. Visszatérek érted, Malkom, esküdött meg magában, és intett a férfinak, hogy kövesse... Malkom megfogta a boszorkány kezét, és követte. Győzni fogok, fogadkozott. Új élet kezdődik a számára. Megszabadul a múlttól, az emlékektől, a rémálmoktól. A portál feketén kavargott, erő sugárzott belőle. Malkom szíve sebesen vert. Soha nem lépett még át másik dimenzióba, követi a nőjét - a feleségét -, bárhová vezet is az út. Amint átlépett a küszöbön, ragyogóan sütött rá a nap; a sugarai erősebbek voltak, mint Ashben. Bár a fényesség elvakította érzékeny szemét, és égette a bőrét, elvisel bármilyen fájdalmat, hogy Carrow-val lehessen. Hunyorogva körbepillantott; mindenfelé elmosódott zöld színt látott, amely szinte falként vette körül őket. Zöld? Illatok áradata bombázta az érzékeit... Agresszió, ellenségesség bűze. Körbenézett, és maga mögé lökte Carrow-t. Nem látok... - Üdv a pokolban, Slaine - szólalt meg egy ismeretlen férfihang. Mindenfelől mozgást érzékelt. A szeme égett, ennek ellenére Malkom megpróbálta felmérni a terepet. Egy hatalmas termetű, sápadt arcú férfi állt a háttérben. Előtte egy alacsony halandó, bottal a kezében. Tucatnál is több halandó katona fogta őket közre, a fegyvereiket készenlétben tartva. Olyan ruhát viseltek, mint azok, akiket meggyilkolt, mert be merték tenni a lábukat a saját hegyvidékére. Most nyilván égnek a bosszúvágytól. Veszélybe sodortam Carrow-t. Ki kell innen mentenem. Malkom körbepillantott, visszafordult a portál felé. Az átjáró mellett egy csodálkozó szemű varázslónő álldogált, aki már lezárta a menekülési útvonalat. - Kapjátok el! - parancsolta nyugodt hangon az alacsony férfi. Malkom közelebb húzta magához Carrow-t. - Maradj mögöttem! Ám a nője ellépett mellette, és megállt a varázslónő közelében. - Mit csinálsz, Carrow? - Malkom, annyira sajnálom - suttogta a boszorkány. A szeme könnybe lábadt, a könnycseppek legördültek gyönyörű arcán. Látszott rajta, hogy nagyon szenved. Nem! Malkom agya egyszerűen nem tudta feldolgozni a látottakat, képtelen volt felfogni... - K- kérlek, menj velük... - Nem, Carrow - erősködött Malkom, még azután is, midőn ráébredt a valóságra, és ettől összerándult a gyomra. A nője csapdába csalta. - Channa… - N- nem volt más választásom - motyogta Carrow, de Malkom már rá sem hederített. - Te nem, te nem. - Malkom a fogát csikorgatta. – Te nem! - ordította őrjöngve. Ahogy Carrow-ra vetette magát, megcsapta valami ismeretlen erő. Az izmai megfeszültek, a lábai összerogytak. Aztán megérezte az irtóztató fájdalmat. Miután az örök körbevették őket, Malkom tekintete kérdő volt majd hitetlenkedő, végül elgyötörtté változott. Most feketén csillogott, izzott az istentelen haragtól. Carrow felsikoltott, mikor az őrök tüzet nyitottak rá a kábító lövedékkel. - Ne, hagyjátok abba! Lanthe fogta vissza a lányt. - Semmit nem tehetsz érte. A lövedékek éppen csak felsértették a démon izmos testét, nyomban le is söpörte magáról mindet. Ezért aztán a sokkolókkal estek neki. Malkom elbődült, de nem adta meg magát.

Amikor két katona túlságosan közel merészkedett, kimeresztett karmokkal rájuk vetette magát, és egyetlen csapással szinte kettészelte őket a fegyvereikkel együtt. Ekkor már éles lövedéket zúdítottak rá; a zárótűz kis híján térdre kényszerítette. Patakokban folytak Carrow könnyei. - Ne, kérlek, hagyjátok abba! - Szerette volna megvédeni Malkomot, szeretett volna nekitámadni az embereknek, akik bántották a démont; D nem tehetett semmit. – Chase, hívd őket vissza, kérlek! A halandó azonban tovább figyelte az eseményeket, sápadt arca tökéletesen kifejezéstelen volt. - Már csak idő kérdése - suttogta a fülébe Lanthe. Túl sokan voltak, és Malkom még mindig gyengének tűnt a kínzástól és a sivatagon való átkeléstől. Amit azért viselt el, hogy megmentsen. Amikor Carrow felzokogott, a démon feléje fordult. - Ezért... még megfizetsz.. Újabb sortűz. Malkom teste rázkódott a gyötrelemtől, ömlött a vér a sérüléseiből, és eláztatta a földet. De még mindig nem adta fel, hiábavalóan csapkodott maga körül, míg végül annyira elgyengült, hogy a földre zuhant. Az őrök villámgyorsan körbevették, és törhetetlen bilincsekkel megbéklyózták. Fegley lépett oda hozzá egy nyakpánttal a kezében; rátette bakancsa talpát Malkom arcára, és lenyomta a porba. Ráhelyezte a pántot, majd a hüvelykujjával aktiválta a zárat. - Szép munka volt, fiúk – dicsérte meg az őröket. — Vigyétek! Fegley gúnyos vigyorral Carrow felé fordult. - Nem olyan stílusos, mint mondjuk a fekete zsák, amelyet a fejedre húztunk, de hát azzal főzünk, amink éppen van. A katonák rászíjazták Malkomot egy fából készült ajtónyi lapra, majd belökték az egyik teherautó hátuljába. Mielőtt rázárhatták volna az ajtót, a démon színtiszta gyűlölettel a szemében Carrow-ra nézett, véres ajka valamit suttogott démon nyelven. - Malkom, nem akartam, hogy így történjen. Nem volt választásom! Az ajtó hatalmas csattanással bezárult. Malkom már ott sem volt. Fegley Carrow-hoz fordult. - Akarod, hogy levegyem a nyakpántot? - kérdezte, miközben felemelte a kezét, és meglengette a hüvelykujját. - Akkor gyere ide apucihoz. Lanthe előretaszigálta. Carrow bénultan közeledett a férfihoz, aki pokollá tette az életét. - Fordulj meg, boszorkány. Azok után, amit Malkommal tettek, Carrow égett a vágytól, hogy lemészárolja Fegley-t abban a pillanatban, amint visszanyeri az erejét. Addig azonban nem tehetett semmit, míg Rubyt nem helyezte biztonságba. Amikor megfordult, Fegley hátrarántotta a csuklóit, és megbilincselte. Carrow próbált kiszabadulni a szorításból, de elkésett. - Mi az ördögöt művelsz, Fegley? - Megpördült, és utálattal vegyes érzésekkel Chase arcába meredt. - Csak addig lesz rajtam, míg el nem hagyom a szigetet? Vagy soha nem is állt szándékodban szabadon engedni? - Bingó - súgta hátulról Fegley a fülébe. - Te mocskos disznó! - sziszegte Lanthe, miközben Carrow döbbenten bámult. Ez a sok szenvedés – a semmiért. - Chase, ne tedd ezt! A szavadat adtad! Verítékcseppek jelentek meg Chase ajka fölött. Oldalra lépett, amint egy katona véletlenül hozzáért elsietve mellette, de nem szólalt meg. Fegley az egyik Humvee felé rángatta Carrow-t; Lanthe dohogva követte őket.

- Talán nem tőle függ. Talán a tökéletes Chase-t rosszalkodáson kapták - jegyezte meg az őr. Carrow-nak elakadt a lélegzete, amikor végre teljes valóságában felfogta a helyzetet. A semmiért árultam el Malkomot. Nem térhet vissza érte, hogy megmentse ezektől a holdkórosoktól. - Mit fogtok tenni vele? - Korábban még gondolni sem mert erre. Fegley boldogan felvilágosította. - Felvágjuk, és megnézzük, hogyan működik. Carrow torka elszorult, a szeme ismét könnybe lábadt. Ugyanolyan dühös volt magára, mint ezekre itt. Aztán egy tiszta pillanatában rádöbbent, hogy Fegley nem tapossa már sokáig ezt a földet. A gondolat megnyugtatta. - Akkor én ugyanezt teszem majd veled. Felváglak. Lassan - mondta monoton hangon az őrnek. Amikor Fegley közelebb rántotta, és fenyegetően felemelte botját, Lanthe közbeszólt. - Ne foglalkozz vele egyelőre, boszorkány. Ruby alig várta, hogy vissza gyere, állandóan felőled kérdezett - motyogta. - És nem vihetem haza, nem szabadíthatom ki Malkomot. Könyörögni fogsz, hogy öljelek meg, esedezel majd a halálért – folytatta Carrow. - Idővel elárulod majd, kik azok, akiket szeretsz, és pedig őket is boldogan felvágom. Ezt készpénznek veheted. Akár ki is belezheted magad. Fegley meglendítette a botot; Carrow zuhanni kezdett a föld felé... 27. fejezet Carrow lassan, fokozatosan tért magához. Mintha érezte volna, hogy túl sok időt töltött eszméletlenül, felébredt, és számba vette a sérüléseit. Az arca lüktetett Fegley csapása nyomán. Nem lehettem olyan sokáig kiütve. Kinyitotta a szemét; a régi cellája alsó priccsén feküdt, Ruby figyelte. - Crow! Carrow merev tagokkal magához ölelte a kislányt. - Ruby, kedvesem. - Hiányoztál. - Te is nekem. - Mi történt az arcoddal, Crow? Miért vagyunk még itt? Nem megyünk haza? Carrow nehézkesen felült; az arca összerándult a fájdalomtól. - Hazudtak, Ruby. - Hazudtak? - A kislány szeme baljóslatúan megvillant. - De ez nem jelenti azt, hogy örökre itt maradunk. Megszökünk, ígérem! - Carrow átnézett a kislány feje fölött a másik priccsre, amelyen két újonnan érkezett varázslónő kuporgott. Carrow felismerte őket a dossziékból, amelyeket a Boszorkányok Háza vezetett a gonosz varázslókról, akiket tetszés szerint meglehetett gyilkolni. Emberine, a Lángok királynője és Portia, a Kőkirálynő évszázadok óta társak - és állítólag szeretők - voltak. Senkivel sem lehetett összekeverni őket. Portia világosszőke, rövidre vágott hajának végeit fekete tüskék díszítették, szanaszét álltak, ellentmondva a gravitáció törvényeinek. Emberiül hosszú haját varázslódivat szerint copfokba fonták; némelyik vastag fonat ticianvörös, némelyik fekete színű volt. Fém mellvértjét lángok díszítették. - Mit keresnek itt? - kérdezte Carrow Lanthétól, miközben le sem vette róluk a szemét. A két varázsló olyan módon képes volt manipulálni a tüzet és a köveket, mint senki más. Emberine állítólag több száz tűz démon erejét birtokolta, és tűzzé tudott változni. Portia a

pletykák szerint képes volt szó szerint hegyeket megmozgatni. Hatalmas erejüket főként arra használták, hogy válogatás nélkül tömegeket mészároljanak le. - Csak két napja vannak itt - válaszolta Lanthe, akinek szemmel látomást éppen úgy nem tetszett a társaságuk, ahogyan Carrow-nak. - Lassan megtelik az egész börtön. - Igen, halandók ejtettek fogságba minket - szólalt meg Emberine. - Milyen megalázó! - Mind a ketten fojtottan kuncogni kezdtek. - Elég időnk volt rá, hogy összebarátkozzunk a kis Rubyval - szólt közbe Portia. - Miről beszéltünk éppen tegnap? Á, igen, arról, hogyan birkózik majd meg a Boszorkányok Háza az erőddel. Ember kitárta a karját. — Ruby, gyere, ülj Ember néni ölébe, hogyan szoktad. Amikor Carrow megszorította a kislány karját, Ruby kérdőn nézett fel rá. Portia Carrow arcára mutatott. - Szép monokli. Jól megy a szoknyádhoz. Carrow gyilkos tekintettel figyelte a varázslókat. - Rossz napom volt. Ne szarakodjatok velem. – És Fegley ütése csak hab volt a tortán, amelyet ő maga sütött. Elárulta a démonhímet, aki nem szolgált rá erre. A tekintete…Túl későn értette meg, milyen erősek voltak a fegyvereik. - Ó, igen, becsapott a Rend - szólalt meg Portia. - Nem kellett orákulumnak lenned, hogy tudhasd előre - tette hozzá Ember. Mikor Carrow végre elaltatta Rubyt, és a két varázslónő is nyugalomra tért, Lanthéval leültek a földre, a hátukat a falnak támasztották, és – akárcsak korábban - a mozgást figyelték. - Ruby hogyan viselte?- kérdezte Carrow. - Minden éjjel felriad, és hirtelen nem érti, hol van, és miért nincs vele az anyja. Amikor eszébe jut, álomba sírja magát. Miattad is sokat sírt. Carrow nagyot fújt. – Nem is értem, hogyhogy nem bolondult még bele. - Én sokkal rosszabbakat is átéltem az ő korában. Láttam a szüleim lefejezett holttestét, a testvéremet átvágott torokkal. És nézd meg, milyen csodálatos felnőtt lett mindkettőnkből. - Sabine és a csodálatost - Sabine volt a Szövetség egyik legrettegettebb varázslója. Ö volt a Káprázat királynője, aki azt láttatta az áldozataival, amit csak akart, képes volt belekotorni a tudatukba, és életre kelteni a rémálmaikat. Hadseregekkel ért fel az ereje, és a hiúsága sem volt csekélyebb. - Szükségem lenne egy percre, vagy inkább egy évezredre, hogy egy napon említsem a kettőt. Lanthe kutató tekintettel figyelte. - Elárulod végre, hogy mi történt? - A kaland egy ghoul támadással indult - kezdte Carrow, és beszámolt szinte mindenről. Mivel tudta, hogy lehallgatják őket, néhány intim részletet kihagyott, de a végén önkéntelenül is bevallotta, mit érzett. - Lanthe, lehet, hogy ő... az igazi. - Az biztos, hogy te az voltál a számára. Nem hittem a szememnek, amikor megláttam, hogyan nézett rád. - Az első pár baleset után gyengéd és nagylelkű volt velem. És ha bármi fenyegetést jelentett a számomra, olyan gonosz módon semmisítette meg, hogy még te is elcsodálkoznál. - Gyengéd veled és gonosz másokkal? Ilyen egy tökéletes hím! - Az is.

A bányában Malkom volt a férfiasság szőke istene, durva és gyengéd egyszerre, aki elszántan törekedett arra, hogy örömet szerezzen neki, mindenben elnyerje a tetszését. Odakinn, Oblivionon pedig védelmezte, kész volt feláldozni magát érte. Az a hím azonban eltűnt, és csak a haragtól őrjöngő scarba maradt, aki tálcán akarta felszolgálni Carrow szívét. Aki valószínűleg meggyilkolta a saját anyját. Ez az aprócska részlet nem szerepelt a dossziéban. Ha tényleg megtette, a démonnő biztosan megérdemelte, gondolta Carrow. Lanthe figyelmesen nézte. - Ha tökéletes volt is a számodra, most már nem az. Ki kell őt verned a fejedből, és tovább kell lépned. Hallottad, mit mondott, meg akar ölni. Ismerem jól ezt, vannak hímek, akik képtelenek megbocsátani, még a párjuknál sem. - Mint Thronos? Lanthe megvonta a vállát. - Még ha lesz is rá mód, hogy mondd a démonnak, miért tetted, lehet, hogy Rubyn is bosszút áll. Végül is, a szíve mélyén még mindig trothan démon. - Igazad van. - Carrow-nak ez eszébe sem jutott. - Nem szerezhet tudomást róla. - Miért hagytad odáig fajulni a dolgokat, hogy így törődj a démonnal, ha egyszer tudtad, mi lesz a vége? - Egyszerűen csak így alakult. Carrow már azelőtt is nagyon közeljárt ehhez, hogy a démon a „feleségének” nevezte. A Malkom szeméből áradó büszkeség volt az utolsó lökés. Carrow nem volt hozzászokva ahhoz, hogy nagy becsben tartsák, a démon mellett értékesnek érezte magát a nap minden percében. - A Rend biztosan tudta, hogy te vagy a párja – vélekedett Lanthe – Egyre biztosabb vagyok benne, hogy van egy halhatatlan informátoruk, egy jövendőmondó, aki a megfelelő célpontokra irányítja a figyelmüket. - Nekem is ez a véleményem. Túlságosan sok egymáshoz közelálló szövetségbeli van itt ahhoz, hogy véletlen egybeesés legyen. Társakat és rokonokat használnak fel arra, hogy ránk kényszerítsék az akaratukat. Rábírjanak, hogy segítsünk elfogni a sajátjainkat. Részben ez az oka annak, hogy sokunkat el tudtak kapni ilyen rövid idő alatt. - Szerinted mit tesznek majd Malkommal? - Megölni nem fogják. Bármennyire szeretné is Chase. - Mit érthetett Fegley azon, hogy Chase-t rosszalkodáson kapták? - Újra és újra megkínozza Regint - válaszolta Lanthe. - Valamiféle beteges vonzalom fűzi hozzá. És kezdi elveszíteni a főnöke jóindulatát – a rabok azt pletykálják, hogy Chase állandóan vitatkozik a nagykutyával, valami névtelen, arctalan férfival, aki tanulmányozni akar minket. Chase-nek viszont az egyetlen vágya az, hogy kiirtson minket. Carrow megdörzsölte a homlokát; nagyon aggódott Malkom miatt. Lanthe megveregette a vállát. - Nézd, ami történt, megtörtént. Most már arra kell koncentrálnod, hogy vigyázz Rubyra. Meg persze arra, hogy megszökj, és kinyírhasd Fegley-t. - A bosszúm véres lesz – fogadkozott Carrow. Hirtelen felhangzott a közelből Malkom üvöltése. - Ezen a folyosón tartják fogva - kiáltott fel Carrow. Malkom a saját dübörgő szívverésére ébredt, és egy bizarr cellában találta magát; a teste tele volt sebekkel. Amikor felfogta, hogy nem a saját világában volt, a nőjével, gyötrelmes üvöltésszakadt fel a tüdejéből. Ismét elárulták. Nem ő a nője.

Lepillantott, és látta, hogy Ugyanolyan pánt van a nyakán, mint Carrow-nak. Rabszolga nyakbilincs. Két kézzel megragadta, és teljes erejéből megrántotta. Semmi. A bilincs meg sem moccant. A nője miatt ismét rabszolga lett. - Megöllek, boszorkány! - bömbölte. Vajon Carrow hallotta a hangját? A közelben volt? Érezte a közelségét, akár csak azon az első éjszakán Oblivionon, amikor a nője elrejtőzött előle Nem számított, hol volt Carrow; üldözni fogja ennek vagy bármelyik másik világnak a végére is. Tántorogva talpra kászálódott, és odabicegett az üvegfalhoz, amely fogva tartotta. A legkülönbözőbb lények raboskodtak hasonló cellákban, és óvatos tekintettel méregették. Amikor ököllel belevágott az üvegbe, a távolból egy férfihangra lett figyelmes. - Ha még egyszer rávágsz arra a falra, vémon, megmérgezik a levegőt. - A hangja alapján jól szórakozott, akcentusa a vámpírokéra emlékeztette Malkomot. - A halandók a mennyezeten keresztül fújják be a mérget. A halandók - ugyanolyan fajták, mint azok a katonák, akin újra meg újra megjelentek sajátos világában. Mit akartak tőle? Miért küldték Oblivionra Carrow-t, hogy előcsalogassák? A csapdájuk tökéletesen működött. Malkom pokolian, vágyott arra, amit Carrow ajánlott. Minden, ami közte és a boszorkány között történt az elmúlt héten - élete legboldogabb hetében -, egy újabb árulás része volt. A portálnál Carrow úgy viselkedett, mintha sajnálná, hogy elárulta őt, de semmiben nem lehetett megbízni, amit mondott vagy éppen tett. Hiszen azt is mondta, hogy örökké összetartoznak. Ő pedig ostoba módon hitt neki. Mikor tanul már a hibáiból végre? Ha hiszel, megidézed a nyomorúságot. Malkom azért született, hogy büntessék. És nem csak Carrow. Malkom ismét felüvöltött, a szembe könnybe lábadt a veszteségtől. Újra átélném az összes többi árulást, csak hogy ezt az egyet semmissé tegyem. A gyomorszorító veszteség érzését hirtelen a harag váltotta fel, olyan bősz düh, amely kitörni készült. Malkom azért is született, hogy büntessen. Bosszút állt mindenkin, aki elárulta. Carrow sem ússza meg. Valahogy kiszabadul majd innen, és levadássza. Malkom Kallent sem kímélte, akit pedig a fivéreként szeretett. A boszorkány ezerszeresen megfizet majd. Engem mindenki csak egyszer árulhat el. 28. fejezet Üvöltések hangja visszhangzott a cella falain - a rabok őrületének, csalódottságának, tehetetlen dühének kiáltásai. Hamarosan én is csatlakozom hozzájuk, gondolta Carrow sötéten. Majdnem egy egész újabb hét telt el. Vajon meddig folytathatják még? Carrow korábban nem bánta, ha rácsok mögé zárták, mert mindig pontosan tudta, mennyi idő múlva engedik ki. De most bűntudat marcangolta azért, amit Malkommal tett. Napok óta semmit nem hallott felőle vagy tőle. És valami készült. Carrow érzékei riadókészültségben lebegtek. Képtelen volt pihenni, leerőltetni a torkán a halandók zabkásáját. A lámpa zümmögése - a halandók számára szinte érzékelhetetlen nesz - úgy hangzott Carrow fülében, mint egy csapat gyilkos méh szüntelen zúgása. Minden lehetséges szökési terv azon múlott, hogy ki tudnak- e jutni a cellából. Ám egyelőre egyiküket sem engedték ki az üvegfalon túlra. Csak két dolog törte meg a monotóniát: a

rabok pletykái és a folyosón zajló jövés- menés. Újra és újra elvezettek előttük valakit Carrow barátai és szövetségesei közül, akik aztán teljesen megváltozva tértek vissza. Lanthéval igyekeztek elzárni Ruby elől a látványt, visszalökdösték a fém spanyolfal mögé, de a kislány nem fogadott szót, állandóan kilesett mögüle. Rengeteg terápiára lesz majd szüksége a gyereknek. Most Carrow és Lanthe a szokott helyükön, a fal mellett ücsörögtek. Éjszaka volt - legalábbis így gondolták és vihar tombolt odakinn; hallották a tetőn az eső dobogását. Ruby énekelgetett, és képzeletbeli ugróiskolát játszott, a két varázslónő az alsó priccsen hevert, egymással szembefordulva sugdolóztak, nevetgéltek. Carrow figyelte őket, és egyáltalán nem vette be, hogy évszázadok óta szeretők lennének. Egy ilyen hosszú kapcsolat erős elkötelezettséget igényelt, és egyszerűen el sem tudott képzelni ilyesmit róluk. Ráadásul őrülten féltékeny lenne, ha igaz lenne a pletyka. Könnybe lábadt a szeme. Én is megtapasztalhattam volna ezt Malkommal. Évszázadokig tartó szerelmet... - Carrow? - szólította Lanthe. - Hah? Valami belement a szemembe. Szóval, miről szólnak a mai pletykák? Tegnap azt hallották, hogy Chase és a főnöke még mindig vitatkoztak a börtönben uralkodó tömegnyomor miatt. Chase amellett érvelt, hogy pusztítsák el az összes halhatatlant, ahelyett hogy tanulmányozzák a gyengeségeiket. Egyelőre azonban nem kapott szabad kezet. És azt is beszélték, hogy a következő körben a varázsfiók kerülnek sorra a boncasztalon. - A Rend most kétségkívül százszámra megfertőzi a lényeket, hogy ghoulokká változtassa őket. Ha azok a teremtmények elszabadulnak... - Ha elszabadulnak? Inkább mikor! Kétféle lényt nem lehet kordában tartani: a velociraptorokat és a zombikat. Lanthe oldalra biccentette a fejét. - Ez éppen elég ahhoz, hogy feszültté tegye az embert, gondolom. Carrow tudta, hogy nemsokára összeomlik, főként most, hogy Malkom elcsendesedett. A démon eleinte folyamatosan ordibált, néha angolul üvöltözött; óráról órára bővült a szókincse. Addig verte a falat, míg végül már az egész épület remegett. Újra és újra elkábították, de mindig egyre dühösebben tért magához. Aztán az egyik reggel elhallgatott. Carrow úgy érezte, jobb volt, amikor üvöltött. Ha ez nem lett volna elég, Ruby a They Might Be Giants nevű zenekarnak az Atomemberke című dalát énekelte. Újra és újra. Carrow azért tanította meg arra, hogy állandóan ugyanazt énekelje, hogy ezzel felidegesítsen másokat - nem pedig azért, hogy őt őrjítse meg. - Amanda, fogalmam sem volt róla, mit kellett átélned - motyogta a plafon felé. - Atomemberke, atomemberke, teszi, amit egy parány tehet. - Ruby, hagyd abba! - recsegte Carrow összeszorított foggal. A kislány duzzogva ledobta magát a varázslónők ágyára. – Azt mondtad, hogy hazamegyünk! Folyamatosan az ígéretéig emlékeztette Carrow-t. Emberine felkelt, és a boszorkányra ciccegett. - Carrow gonosz nőszemély, nem igaz? Carrow már meg sem próbálta távol tartani Rubyt a varázslóktól. Semmi értelme nem lett volna, amikor össze voltak zárva egy háromszor három méteres cellában, meg egyáltalán. Az két nőszemély állandóan Ruby körül ólálkodott, érdeklődéssel figyelték őt, félrebiccentették a fejüket, mintha nem tudták volna hová tenni a kislányt. - Igazságtalan voltál vele – mormogta Lanthe.

- Te nem érzed a feszültséget? - sziszegett vissza Carrow. - De, belőled árad. - Te mondtad, hogy legyek szigorúbb vele. - Atomemberke, atomemberke... Carrow talpra ugrott. - Ruby, a francba! Azt mondtam, hogy még! Lanthe szitkozódva a cella másik végébe rángatta. - Istenek, Carrow, miért nem csattansz rá, hogy „anyunak fáj a feje! Hozz anyunak egy scotchot”? - Dugd el gyorsan a drót ruhafogasokat! - sikkantott fel Emberine. - Miért kell eldugni őket? – faggatta Ruby. - Remélhetőleg sohasem kell megtudnod - paskolta meg Portia a kislány fejét. - Szóltam neki, hogy hagyja abba az éneklést, de mégis folytatja – Carrow kihajolt Lanthe mögül, hogy Rubyra meressze a szemét csak, hogy bosszantson. - Hát persze hogy azért csinálja – szólt közbe Lanthe. - Nem azért, mert hétéves, nincsenek játékai, és semmivel sem tudja lefoglalni magát. Gondolkozz: a napunk fénypontja az, ha elrántgatnak előttünk egy áldozatot. Aki korábban ismét Regin volt. Ahogy az őrök elvonszolták a valkűrt Carrow cellája előtt, látták, hogy normális körülmények között ragyogó bőre olyan volt, mint egy kísérteté. Vér folyt a szájából. - Carrow... Te v- vagy az? - köhögte, és vért köpött. – Nem látok. Carrow az üvegfalhoz ugrott, és intett Lanthénak, hogy takarja el Ruby szemét. - Itt vagyok! - kiáltotta, és megremegett, mikor meglátta a V alakban összevarrt bőrt Regin kulcscsontja alatt. Élveboncolás. - Öld meg, boszorkány! - Regin hangja őrülten csengett, borostyánszínű szeme vakon forgott körbe, potyogtak a könnyei. - Átkozd el Chase-t. Az ő parancsára tették. - Soha nem látta még rettenthetetlen Regint sírni. - Ő Ádáz Aidán - mondd meg a nővéreimnek. - Aidán, a berserker? - Carrow hallott már róla Regintől. - Aidán, az Áruló - sikította a valkűr, miközben az őrök rángatták. - Aidán, a Tisztátalan! - Az őrökre visított. – Ti bolondok! A mi fajtánk egyikét követitek! Közülünk az egyiknek a parancsait teljesítitek... Évszázadokkal ezelőtt Aidán – Woden egyik berserker harcosa – szerelmes lett Reginbe, az isten egyik imádott lányába. Aidant meggyilkolták, de újra és újra reinkarnálódott, és mindegyik életében Regint kereste. Chase tényleg Aidán lehetett? És miért gondolja azt Regin, hogy Carrow képes megszökni innen, ha ő sem tudott? Carrow nagyot fújt. - Igazad van, Lanthe. Kiborultam. - Belecsípett az orrnyergébe, és halkabban folytatta. - De van egy férfi az épületben, aki borzalmas kínok között akar lemészárolni. Lanthe gúnyosan elmosolyodott. - Mintha velem nem ugyanez lenne a helyzet. - Egy nap majd el kell mesélned, mi volt az a félresikerült ügy Thronos és közted. - Félresikerült? Milyen találó kifejezés - jegyezte meg Lanthe titokzatosan. Ám mielőtt Carrow rákérdezhetett volna, folytatta. - De ezt majd máskor mesélem el. Egyelőre foglalkozzunk a te borzalmas haláloddal. És ha már a démonnál tartunk, hamarosan őt viszik. - Honnan tudod? - Nézd, a szokásosnál kétszer több őr tart a folyosó végére. Vagy Slaine-ért mennek vagy Lothaire-ért. Legyen Lothaire! Carrow Ruby felé csettintett az ujjaival.

- Indíts a spanyolfal mögé! - Crow, látni szeretném... - Nyomás! 29- fejezet A boszorkány egy sötét épületben van, amelyet rikoltások és szaggatott fényrobbanások töltenek be. Testhezálló hosszúnadrágban, szűk ingben táncol kihívóan egy asztal tetején vörös hajú barátnőjével. Csábító táncot lejtenek az asztal körül ülő hímek előtt. Carrow részeg, hanyagmozdulatokkal kezdi kigombolni a blúzát. Egy gomb, aztán a következő. A tömeg vadul tombol, színes nyakláncokat hajigáinak feléje, sürgetik, hogy folytassa a vetkőzést. A kezével összefogja a kigombolt blúz gallérját, közelebb lejt, próbálja minél jobban megvadítani a hímeket. Amikor a tömeg már fülsiketítőén üvölt, kihúzza magát, felszegi a fejét, és büszkén feltárja a keblét. Malkom hirtelen felült az ágyán; újult haraggal ébredt. Hogyan engedhette Carrow, hogy azok a férfiak megbámulják a testét? Miért szította fel a vágyaikat? Ahogyan vele is tette? Felkelt, és járkálni kezdett a cellában. Álmában látta a boszorkány egy újabb emlékképét. Bár kiragadott képeket minden egyes alkalommal látott a múltjából, valahányszor aludt, teljes jeleneteket, mint amilyen ez volt, ritkán - ám azok mindig hasonlók voltak. Rosszul megvilágított épületek, harsogó zaj, részeg tivornyák. Legtöbbször az álom nem volt több benyomásnál, az agyában suttogó szavaknál. A boszorkány gyakorta azt ismételgette magában, hogy „gondolj Rubyra”, és közben érezhető volt, hogy mennyire vágyik utána. Vajon mit jelentett ez? Mire vágyott ennyire? Egy rubintra? Egy drágakőre? Malkom tudni akarta az igazat, hogy aztán a bosszújaként megfoszthassa tőle a boszorkányt. - Megint rosszat álmodtál, vémon? - kérdezte a furcsa férfihang. – A vérszívás ezzel a kockázattal jár. Malkom pár napja fedezte fel, hogy a hang gazdája a cellával átlósan szemben lévőben raboskodó lény – egy Lothaire nevű, vörös szemű vámpír, egy Bukott - őrült hordabeli. Amilyen az alkirály és a gazdája volt. Ösztönösen támadásba lendült, teljes erőből belefejelt üvegfalba, mert egy pillanatra elfeledkezett arról, hogy levágták a szarvát. Patakzott a vér a homlokából. Nem számított. Újra meg újra nekirontott az üvegnek, míg végül a halandók ismét elkábították. Amikor felébredt, Lothaire kigúnyolta. - Bolond. Túl sokat alszol ahhoz képest, hogy mennyi tanulnivalód lenne. Erre Malkom nekiugrott az üvegnek, és minden kezdődött elölről. Ám Malkom hamarosan rájött arra, hogy a vámpírnak igaza van. Sokat kellett tanulnia. Meg kellett találnia a módját, hogy eljusson a boszorkányhoz, és megszöktesse őt. Ugyanolyan jól kellett beszélnie új angolul, mint amennyire értett, gyorsabban kellett felidéznie a nyelvet annál, mint azt korábban elképzelte. Ezért aztán nem küzdött többet, hanem hallgatni kezdte t] körülötte lévőket, megfigyelt mindent, amit csak látott. Néha a távolból meghallotta a boszorkány hangját. Most már biztos volt benne, hogy egy épületben őrizték őket. Olyan közel volt... A boszorkány kóstolót adott neki a testéből, ő pedig megízlelte a vérét, és többet akart pedig gyűlölte a nőstényt. Míg Malkom kész volt feláldozni érte az életét, átadta magát érte a legrosszabb ellenségének, a boszorkány hidegvérrel elárulta.

- Most mit álmodtál? - faggatta Lothaire. Malkom fel- alá járkált az üvegfal előtt; már teljesen begyógyultak a sebei, és rettentően vágyott rá, hogy nekiessen annak a vámpírnak, bármilyen vámpírnak. Kétségbeesetten ki akart szabadulni. Lothaire felsóhajtott. - És még mindig meg akarsz ölni? Amikor én tudom, hogy mi vagy - és hol találsz magadfajtákat? Magafajtákat? Pontosan hány démont formáltak át? - Mit Akarsz tőlem, pióca? Malkom vontatottan beszélt ugyan, de már szinte mindent megértett angolul. Ahogy Carrow emlékei összekeveredtek a sajátjaival, a helyükre kerültek a részletek, mint egy kirakós játékban. - Engem nevezel piócának, amikor éppen most ébredtél egy vérszívás okozta álomból? Ugyanannyira vámpír vagy, mint én. - Nem vagyok vámpír – recsegte Malkom, miközben az agyában felvillant az emlék a boszorkány vérző kebléről. A karmazsin- vörös cseppekről... - Egész életemben a fajtádat gyilkoltam. - A régi életedben, igen. Ez azonban egy teljesen újfajta léte- a számodra. És információkra van szükséged a túléléshez. - Információkra, amelyekkel kizárólag te szolgálhatsz? – gúnyolódott Malkom. - Pontosan. Cserében hűséget fogadsz nekem, mihelyt megszökünk. - Hűséget? Az utolsó vámpír, aki lojalitást várt tőlem, súlyosan megfizetett. - Mit csináltál vele? - Életben hagytam, hogy láthassa, amint a vére és a húsa vörösre festette a falakat. - Az alkirály halálért esedezett, könnyek között könyörgött Malkomnak. - Vigyázz, nehogy úgy végezd, mint ő. - Ezzel a történettel csak még nagyobb benyomást tettél rám. És fokoztad az étvágyamat. - Senkinek nem esküszöm hűséget. - Ez az első hiba, amelyet elkövetsz ebben a világban, scarba. Malkom keze ökölbe szorult a szó hallatán. - Úgy teszel, mintha közel lenne a szabadulás. - A tiéd talán valóban közel van. Figyelj, elvettem valamit egy nagyon nagy erejű lénytől. Mihelyt levonul az ár, el fog jönni érte. Ő fogja elszabadítani a poklot, mivel én képtelen vagyok rá. Most, hogy teljesen felgyógyultál, a halandók tanulmányozni fognak. Akárhányszor elhagyod a celládat, esélyt kapsz a szökésre. Természetesen közben iszonyatos fájdalmakat állsz majd ki. Malkom próbált elfeledkezni a vámpírról, és azon tűnődön miért állt egyáltalán szóba vele. Azért, mert kíváncsivá, tett azzal, hogy tudja, mi vagyok. - Talán ha kiszabadulsz, újra összejöhetsz a csinos kis boszorkányoddal. Malkom dühösen nekiugrott az üvegnek. - Mit tudsz róla? Hol van? - Carrow Graie itt van a közelben. - Hol? A francba, áruld el, hogyan juthatok hozzá! - Örök közelednek. Érted vagy értem jönnek. Ha Malkom elhagyja a cellát, vajon látni fogja a boszorkányt? Mivel már sokkal folyékonyabban használta az angolt, mindenképpen beszélnie kell vele. A tudomására kell hoznia, hogy rosszabb kurvának tartotta, mint a saját anyját. Közölnie kell vele, hogy a rabszolgájává teszi, láncra veri, és addig keféli gyenge testét, amíg belebetegszik.

A gondolatra kemény lett a farka, mint a kő. Hálát adott a sorsnak, hogy nem fektette le korábban a boszorkányt. Ha azon az utolsó napon a magáévá tette volna talán meg is termékenyíti. És bezárva, ebben a cellában nem tehetett volna semmit az utódja érdekében. A gondolat, hogy Carrow a szíve alatt hordja a gyermekét. Ököllel belevágott a falba; gyűlölte a boszorkányt azért, mert még mindig a társának szerette volna. Hirtelen megérezte, hogy terjedni kezdett a köd, amellyel rendszerint elkábították. - Úgy látszik, te vagy a soros, scarba. Malkom végre kideríthette, miért vállaltak annyi nehézséget a halandók, csak hogy elfogják. És kutatni kezdhetett Carrow után. - Vigyázz Chase-zel, a kesztyűssel - figyelmeztette Lothaire. Sokkal gyorsabb, mint hinnéd. Mire a halandó őrök beléptek a cellába, hogy hátrabilincseljék a kezét, Malkom már alig bírta felemelni a fejét és a lábát. De egyébként sem küzdött volna ellenük. Ki akart kerülni erről a helyről. Végigvezették a folyosón. Homályosan látta a cellákban fogva tartott halhatatlanokat, legkülönbözőbb fajtáikat... A szeme sarkából felfedezett egy sápadt arcot és egy éjfekete hajzuhatagot. Oldalra kapta a fejét. A boszorkány. Itt van. Fogoly, akárcsak ő, mozdulatlanul állt a cella kellős közepén... Bár Malkom gyenge volt, rángatni kezdte a béklyókat. A halandók nem számítottak erre; kicsúszott a markukból, és nekiugrott az üvegfalnak, amely elválasztotta a boszorkánytól. Egy másodperc töredékéig egymás szemébe néztek. Malkom a történtek ellenére kívánta a boszorkányt, fájdalmasan vágyott rá. - Hazudtál nekem! Elárultál! Carrow még jobban elsápadt, és közelebb lépett. - Malkom, kérlek... - Eljövök érted! - bömbölte, miközben a halandókkal hadakozott. - Fizetni fogsz! Hallotta a lövést, és megfeszítette a testét, de elkésett. A kábítólövedék eltalálta. A hátára zuhant, de a szemét nem vette le a boszorkányról, míg a látása el nem homályosult... Amikor magához tért, egy fémasztalon feküdt, lekötözve. Az alvadt vért lemosták róla, és tiszta ruhát adtak rá: katonanadrágot és olyan pólót, amilyet korábban hordott. Idegenek ellenségek - levetkőztették, míg ájultan feküdt. Újabb megaláztatás, amelyért a boszorkány fizetni fog. Nekifeszült a béklyóknak, de azok törhetetleneknek bizonyultak. Kinyílt az ajtó, és belépett az a magas férfi, aki az elfogását figyelte. A haja az arcába hullott; nyilvánvalóan ez volt a fodrász célja. Tetőtől talpig feketébe öltözött - és kesztyűt viselt. Chase. - Miért fogattál el? - kérdezte Malkom, és újra nekifeszült a bilincseknek. Égett a vágytól, hogy elkapja a boszorkányt, akit valami előtte ismeretlen okból ugyanúgy fogva tartottak, mint őt. Talán a következő hímmel, akiért a gazdája elküldte, nem volt olyan szerencséje, mint vele. - Mindennek eljön a maga ideje, Slaine. Verítékcseppek gyöngyöztek Chase ajka fölött, a pupillája kitágult. Malkom valami undorító, édes szagot érzett, és azonnal tudta, hogy a férfi; valamiféle kábítószert szed. Belépett a szobába egy sötét hajú nő, fehér köpenyben. - Vért már vettek tőle - fordult hozzá Chase. - Abban a szempillantásban, hogy a labor végzett, el fogod pusztítani. - De ő azt parancsolta... - Pusztítsd el! - csattant fel Chase. Mihelyt a nő összeszedte az üvegcséket, és távozott, Malkom Chase-hez fordult.

- Mit akartok tenni velem? - Nagyon érdekelsz minket. Az eredeted. - Úgy tűnt, hogy Malkom elbűvölte, de egyúttal taszította is a férfit. - Ma mindent elmesélsz nekem erről. Holnap pedig az orvosaim tanulmányoznak majd téged, hogy kiderítsék, mitől vagy gyorsabb és erősebb, mint a többiek. - Azért, hogy még több hozzám hasonlót alkossatok? - Azért, hogy biztosítsuk: nem hozzák létre újból a fajtádat. Senki sem. Chase szeme olyan őrült fénnyel csillogott, hogy még az alkirály sem ért fel vele. Mert az alkirály soha nem vetette meg a démonokat, akiket megkínzott. Nem törődött velük eléggé, hogy így legyen. - Azt hiszed, mi vagyunk az egyetlenek a halandók és a halhatatlanok között, akik kutattunk utánad? - kérdezte Chase. - A fajtádnak csak négy ismert példánya létezik. Mindnyájatokat össze kell gyűjtenünk, ha másért nem, hát azért, hogy más meg ne tegye. Téged volt a legkönnyebb elkapni, mert nem tudsz illanni. A többiek képesek voltak erre? Lehet, hogy Malkom is megtanulhatta volna? - Engedj el. Állj ki ellenem egyedül. Bár a halandó betegnek látszott, magas volt, nyúlánk, de erős. Chase válaszra sem méltatta. - Az alapkérdésekkel kezdjük. Ki változtatott át? Malkom nem felelt. A mennyezetet nézte, elképzelte a boszorkány gyönyörű arcát, miközben kínozza, magáévá teszi a testét, és elveszi a vérét. - Válaszolj! - parancsolta Chase nyugodt hangon. - Nem félek tőled - felelte Malkom. - Nagyon sokat tudok a kínzásról. - Én pedig megtanítalak még többre. 30. fejezet Carrow még mindig minden ízében reszketett a Malkommal való találkozás miatt, amikor a démont órákkal később ismét elrángatták a cella előtt, félig holtan. A szeme fehérje vörös volt, az orrából, a füléből és a szájából dőlt a vér. Mit tettek vele? Carrow-nak könnybe lábadt a szeme. Malkom próbált kiszabadulni, nekiugrani a cella falának. - Örökké összetartozunk, feleség? Ezt a sorsot szántad nekem? - kérdezte gyenge, rekedt hangon. Bár ellenállt, az őrök erőlködés nélkül megfékezték, és elrángatták vissza a cellájába. Mihelyt eltűntek szem elől, megszólalt Ember. - Feleség? Bekötötték a boszorkány fejét? Ruby természetesen kikukucskált a spanyolfal mögül, így mindent látott. - Ki volt az? Ember lelkesen válaszolt. - A nevelőapád. Pontosabban a nevelődémonod. - Gratulálok! - kiáltott fel lelkesen Portia. - Carrow? - Lanthe kérdőn felvonta a szemöldökét. - Ugye nem... Ember felnevetett. - Igen, tagadd csak le, boszorkány! - Csak egy amolyan démonoknál szokásos bejelentési ceremónia volt - védekezett Carrow. Lanthe egyből megnyugodott. - Oké, az nem számít.

Carrow lelki szeme előtt ismét látta Malkom arcát, amikor a démon először ejtette ki a száján a „feleség” szót. Olyan büszkén nézett rá, mintha a világ legdrágább kincse lenne... – De számít - mondta a többieknek. - Nem tagadom meg - mint ahogy őt sem. Még akkor sem, ha elvesztette Malkomot. Lanthe felszisszent. Ruby értetlenül ráncolta a homlokát. Ember vihogott, és Carrow tekintete elhomályosodott. Malkom és Regin megkínzása, az utóbbi napok, nyomorúságok, az összezártság ezekkel a gonosz varázslókkal... túl sok volt. Carrow felkiáltott, nekiugrott Embernek, és orrba vágta. Vér fröccsent, de Ember azonnal reagált: felvisított, és halántékon csapta Carrow-t. A boszorkány füle csengeni kezdett. A francba, a varázslónő gyors volt, mint a villám. - Fejezd be, boszorkány! - csattant fel Lanthe. De elkésett. Carrow torkon ragadta Embert, aki válaszul szájba vágta; Carrow ajka felrepedt. - Portia, csinálj valamit! – könyörgött Lanthe. - El fogják árasztani a cellát kábító gázzal! - Állj! - kiáltott fel Ruby, - Valami közeledik. Lanthe megragadta Carrow-t, és elrángatta a varázslónőt, Portia Embert húzta arrább, de a szeme közben egyfolytában kutatta a cellát. - A gyereknek igaza van. A gonosz száll felénk sötét szél szárnyán. - A gonosz száll felénk? – kérdezte Carrow, miközben a keze fejével letörölte a vért a szájáról. - Tényleg? És ráadásul sötét szél szárnyán? - Valami rosszakaratú közeledik, boszorkány - erősítette meg; Portia. - Nem érzed a dühét? A lányod igen. Ekkor Carrow is érzékelte végre. A levegő zümmögött körülöttük. De vajon mitől? A folyosó végén a ghoulok nyugtalanul felüvöltöttek. A gnómok sziszegtek, a kentaur idegesen dobogott a patáival a kőpadlón. Dühös üvöltés rázta meg a csendet. Chase-é? Talán azért őrjöngött, mert Regint még mindig nem pusztították el? Odakinn felerősödött a vihar, az eső dobolt a tetőn és a falakon. Ember megtörölte az orrát. - Gyűlölöm az esőt - motyogta. Lanthe Carrow-ról Rubyra tekintett. - A biztonságkedvéért… készüljetek fel a menekülésre. Carrow felsegítette Rubyra a csizmáját, aztán gyorsan felkapta a sajátját. A lámpák vibráltak, érezhető volt az erő jelenléte. - GYŰŰŰŰŰRRRRŰŰŰŰŰÜ! - visította egy hang. Carrow-t jeges rémület árasztotta el. - Mi az ördög ez? - Fogalmam sincs — tátogta Lanthe. A lámpák felvillantak, aztán elaludtak. Nem gyulladtak fel a biztonsági fények, koromsötétség ölelte körül őket. A létesítmény áram nélkül maradt. Vagyis gázt sem fújhattak a cellákba, hogy elkábítsák a rabokat? Carrow megugrott ijedtében, mikor újabb sikolyok harsantak. - Hallom az enyéim hangját - jegyezte meg Lanthe. - Néhányan visszanyerték a varázserejüket. - Akkor miért nem szöknek meg? - kérdezte Carrow. - Senkinek nincs elég ereje ahhoz, hogy eltörje az üveget, még nyakbilincs nélkül sem magyarázta Portia. - Kivéve Embert és engem. Már találtam egy pompás gránit monolitot mélyen a földben, éppen alattunk. Fel fogom emelni, és belülről szétrepeszti az épületet. Amit én nem tudok széttörni, azt majd Ember elégeti. - Carrow, fogd Rubyt. Jó szorosan! - figyelmeztette a boszorkányt Lanthe.

- Megvan! - Carrow a karjaiba kapta a kislányt. - GYŰŰŰŰRRRŰŰŰŰÜŰ! Bármi adta is ki magából ezt a hangot, közeledett feléjük. A rabok sutyorogni kezdtek, két szót ismételgettek: „La Dorada” A név hallatán még a két gonosz varázslónő is zavartnak tűnt - Ki az a La Dorada? - kérdezte tőlük Carrow. Lanthe válaszolt. - Varázslónő, az Arany királynője és... a gonoszé. Ami azt jelentette, hogy bárki másnál jobban volt képes manipulálni a gonoszságot. - Az apokalipszist hozza magával - magyarázta Ember. - Nem gondoltam, hogy ilyen hamar megtörténik. - És nincs semmim, amit felvehetnék az alkalomra - kotyogott közbe Portia, de Carrow úgy vélte, hogy csak az aggodalmát próbálta leplezni. A két, különleges hatalommal bíró varázslónő rettegett ettől a La DoradátóI? - GYŰŰŰŰŰRRRRRRŰŰŰŰŰ! Újabb sutyorgás, ezúttal egy újabb nevet is emlegettek. Lothaire... - Azt hiszem, valószínűleg a vámpír miatt van itt - jegyezte meg Lanthe. Lothaire, az Ősi Ellensége miatt? - Mielőtt elkaptak minket, azt hallottuk, hogy Lothaire ellopta a gyűrűjét, és ezzel felébresztette őt. - De már nagyon bánja - tette hozzá Ember. Aztán összeráncolta a homlokát. - Viszont ha nála volt a gyűrű, hogy kaphatták el a halandók? Az a gyűrű... Portia Ember szájára tapasztotta a kezét, hogy elhallgattatta. - Végigjön a folyosón. Közeledik. Pár pillanattal később La Dorada elsántikált a cellájuk előtt. Emberi alakjában úgy nézett ki, mint egy rothadó, életre kelt múmia - és csöpögött a víztől. Bűzös géz borította szinte az egész elázott testét, a letekeredett darabokat uszályként maga után húzta. Az arcát mintha lerágta volna valami, és hiányzott az egyik szeme. Egy teljesen oda nem illő arany mellvért ragyogott rajta, a fején korona billegett. Az Arany királynője. Wendigók kísérték; úgy tűnt, csak a parancsait lesik. Csak ezeket ne! A wendigók villámgyors, húsevő zombik voltak, hosszú, tőrszerű karmokkal és csontsovány testtel, amely nem árulkodott az erejük nagyságáról. Carrow a ghouloknál csak a wendigóktól félt jobban. Mindkét faj fertőző volt - a wendigó karmának egyetlen karcolása átváltoztatta a Szövetség bármely tagját - , ám, míg a ghoulok szinte agyatlan lények voltak, addig a wendigók kimondottan ravaszak. La Dorada testéből minden lépésnél számtalan aranypehely és gennyes testnedv szivárgott. Gézből alakult uszálya cuppogó hangokkal végigsöpört a kőpadlón, mint egy felmosórongy. Carrow nem is tudta eldönteni, mi volt rettenetesebb: La Dorada vagy a wendigók, akik szolgálták. - GYŰŰŰŰŰRRRRRŰÜŰŰŰ! - visította ismét. - A gyűrűdet akarod? - zengett fel Lothaire mély hangja. - Akkor gyere, és vedd el, te ribanc! Ahogy La Dorada elcsoszogott előttük, Portia nyakáról leesett a bilincs. Emberéről is. Carrow hitetlenkedve figyelte a közeli cellák lakóit. A Pravus minden tagjáról lehullott a nyakbilincs. - Mi történik, Lanthe? - Uralja és manipulálja a gonoszt. Így azokat a bilincseket is, amelyeket a halandók a gonosz kordában tartására készítettek.

Lanthe nyakán is ott maradt a bilincs, akár Carrow-én és Rubyén. Portia már fel is emelte fényesen ragyogó tenyerét, és vészjósló arccal emelni kezdte a láthatatlan sziklát a föld mélyéből. A padló vibrált a talpuk alatt. Az üvegfal túloldalán meghasadt a föld. Ember is felkészült rá, hogy szabadjára engedje az erejét. A szeme felvillant, az írisze lángnyelvként örvénylett. Tűz táncolt a tenyere fölött. Amikor az üvegfal felé irányította, Carrow a földre vetette magát, a testével védve Rubyt. Az üvegfal felrobbant, záporoztak rájuk a törmelékek. - Ember, a francba! Portia felfelé emelkedő sziklatömbjének hihetetlen nyomásától kezdtek felgyűrődni a fémfalak. Az épület teljes szerkezete elmozdult, újabb és újabb üvegfalak törtek ripityára, ahogy a tartóoszlopok kettéroppantak. Mind több halhatatlan szabadult ki... - Crow, mi történik? - nyöszörögte Ruby. - Gyerünk, állj gyorsan talpra! – Vajon mikor omlik rájuk a tető? - Lehet, hogy futnunk kell. Ahogy megjelentek az ordítozó őrök, és gázpalackokat dobtak a cellájukba, Ember tűzvilláma visszarepítette feléjük a szerkezeteket. Portia félrebiccentett fejjel tanulmányozta a férfiakat. - Ezeknek a halandóknak kővé kell válniuk. Intett egyet a kezével és a padlózatból kiszakadt cementdarab belevágódott az egyik őrbe. Carrow gyorsan eltakarta Ruby szemét, hogy a kislány ne lássa, ahogy a padlódarab, mint egy rakéta, az emberbe csapódott. A férfi feje szétloccsant, mint egy görögdinnye. - Portia, ne vágj fel! - szólt a barátnőjére Ember. - Dolgunk van! – Ezután Carrow-hoz fordult. - Először is, boszorkánk megfizetsz, amiért megütöttél. - Ha bántani mered - figyelmeztette Ruby csillogó szemmel - akkor én még nagyobb fájdalmat okozok neked! Carrow maga mögé rántotta Rubyt. Vajon Ember miért habozott? Egy szempillantás alatt hamuvá égethette volna őket. - Hagyd őket - szólt közbe Portia. – A csetepaté odakint folytatódik, és mielőtt csatlakozom, vissza akarom szerezni maszkomat és a karmaimat. Megyünk, és megkeressük. Ember fenyegetőn Carrow-ra pillantott, aztán Lanthe felé csettintett az ujjaival. - Gyere! Miután Lanthe nem mozdult Carrow mellől, Portia visszanézett rá a válla fölött. - Melanthe, te áruló. Rohadj a mennyországban! - Végignézett a folyosón. - Az angyaloddal. El fog jönni érted. - Ennyit az erőről, amely oltalmazhatott volna bennünket - jegyezte meg Lanthe, mihelyt a két varázslónő eltűnt. – És igazuk van. Thronos eljön majd értem. Ahogy a te khm.. férjed is, mihelyt eléggé megerősödik. Ruby körbepillantott. - Nagyon félek, Crow. Carrow a karjába vette a kislányt. - Tudom, de nem engedem, hogy bármi baj történjen veled. - Amikor Ruby szipogni kezdett, Carrow a szemébe nézett. - Nézz rám! Kiviszlek innen, esküszöm! Könnyebb mondani, mint... A börtönben totális volt a káosz. Ember tüzei felgyulladtak mindenhol, amerre járt, hogy kiszabadítsa pravusbeli szövetségeseit. Halhatatlan hímek estek csapkodó nőstényeknek. Alig fél méterre tőlük Uilleam, a lykae támadott rá négy őrre. Bár még mindig rajta volt a nyakbilincs, ezért nem tudott teljesen átváltozni vérfarkassá, így is könnyedén végzett mind a néggyel; az egyiknek átharapta a torkát, miközben a karmaival széthasogatta a többit.

Volós, a kentaurok vezetője letaposott mindenkit, aki az útjába akadt; péppé zúzott holttestek maradtak a nyomában. Parázna lidércek ragadták meg a halandó őröket, és őrjöngve tettek rajtuk erőszakot. Carrow eltakarta ugyan Ruby szemét, de a lidércek nyögései elnyomtak minden más hangot, amint hetek óta először táplálkozhattak végre. - Tudod, ugye, hogy mihelyt kilépünk ebből a cellából, nagy szarban leszünk - figyelmeztette Lanthe. - Ha le tudjuk venni valahogy rólad a nyakörvet, képes leszel portált nyitni? Lanthe korábban elmondta Carrow-nak, hogy miután portált nyitott, fel kellett töltenie az erejét. A boszorkány arca felragyogott. - Simán kisétálhatunk innen. - Akkor kerítsük elő Fegley- t, és a hüvelykujját. - Azt hiszem, tudom, hol találhatjuk meg. Amikor az őr megjelent Rubyval a karjában azon az éjszakán, akkor egy titkos szobába jött be Chase irodájába. Valószínűleg most is ott rejtőzött. - Készen álltok? - kérdezte Carrow. Lanthe bólintott, mire kiléptek a vad forgatagba. - Mondtam neked, hogy hamarosan kiszabadulunk - recsegj Lothaire. Amikor az épület omladozni kezdett, Malkom nagy nehezen felült, bár minden porcikája rettenetesen sajgott. Chase-nek igaza lett; sokat tanult tőle a fájdalomról. De kibírta Chase kínzásait, csak nevetett rajta, kivillantva vérző agyarait. - Így vagy úgy, de ma éjjel ennek vége lesz - mondta a vámpír. Bármiféle lény támadta is meg a helyet, ősi ellenségét kereste. A vámpír pedig készen állt a harcra; fel- alá járkált – és csúfolódott a lénnyel. - Készen állok, Dorada! Állj ki velem szipirtyó! Malkom talpra kászálódott, miközben a padló remegett alatta. A fémfalak megvetemedtek. Az üveg már nem sokáig bírja a nyomást. Közel a szabadulás. Már el is képzelte, miféle módokon bünteti majd meg a boszorkányt... A nyakbilincse váratlanul a földre hullott. Malkom felpillantott. Egy hatalmas erejű nőstény haladt el a cellája előtt. Úgy nézett ki, mint egy sétáló hulla, egy csapat wendigó haladt a nyomában. Ő szabadított mega nyakbilincstől. Hirtelen egy újabb nőstény, egy sötét hajú varázslónő tűnt fel a cellája előtt. Lángok táncoltak a tenyerén. Felemelte a kezét. Mi az ördög... Az üvegfalra irányította a lángokat, és az csörömpölve összetört. Mielőtt szinte Malkom gyorsaságával eltűnt volna, még odaszólt neki. - Menj, keresd meg a feleségedet, démon! - Feltett szándékom. Malkom végre bosszút állhat Carrow Graie-n. Alig bírta emelni a lábát, félig megtébolyodott a kínzástól, de kibicegett a cellából. Odakinn káosz fogadta. A tüzek melege perzselte a bőrét. A csavarodó fém zajától csöngött a füle. Az önfeledten párosodó parázna lidércek nyögései és a véres csapások látványa csak még jobban megvadította. Valaki mély hangon elbődült, mire Malkom visszakapta a fejét a vámpír cellájának irányába. Pont előtte állt a halott nőstény, és támadásra vezényelte a wendigókat Lothaire ellen. Szörnyűséges arca mosolyra torzult. Az Ősi Ellensége azonban egyelőre kitartott, sorra kihajigálta a cellájából a rá támadó veszett lényeket. De vesztes csatát vívott. - Slaine? - nyögte ki. – Jól jönne egy segítő kéz. A nőstény Malkom felé kapta a fejét; egyetlen szeme volt. - GYŰÜÜKRKRRŰŰŰŰ? Malkom lassan megrázta a fejét, és elindult a boszorkány cellája felé, miközben a válla fölött még visszaszólt. - Hol vannak most a szövetségeseid, vámpír?

31. fejezet - Nem akarsz mesélni Thronosról? - kérdezte halkan Carrow, miközben Rubyt cipelve mutatta az utat Lanthénak Chase irodája felé. - Most, hogy menekülünk előle? - Miattam tört össze - felelte Lanthe csöndesen. - „Meggyőztem”, hogy ugorjon le a magasból. És ne használja a szárnyait. - Jól megcsináltad. A srácok pontosabban mindenki , egyszerűen imádnak minket, igaz? Lanthe bólintott. - Szeretek szeretetreméltó lenni. Ahogy elérték a folyosó végét, még több wendigó közeledett. Vérre, csontra, húsra éheztek. Vörös szemük világított a félhomályban, sovány testük előregörnyedt, járásuk botladozott. Lanthe és Carrow a falhoz lapult, a boszorkány a vállához szorította Ruby arcát. A lények beleszimatoltak a levegőbe, amitől Carrow szíve hevesebben kezdett verni. Nem tudjuk kicselezni őket. Eltelt egy másodperc... aztán még egy... Egyikük feléjük lépett... Sikolyok hangzottak fél valamelyik folyosó felől, és a wendigók rohanni kezdtek abba az irányba. Hajszál híja volt. És legközelebb nem lesz ekkora szerencséjük. Ennek tudatában Carrow az ellenkező irányba iramodott, az épület másik szárnya felé, ahol az irodák és laborok kaptak helyet. A mészárlás ott véresebb volt, mint a cellájuk környékén. Mindenütt halandók holtteste hevert. Harcoló, párosodó és táplálkozó lények hadán osontak keresztül. Sziklatömbök magasodtak ki a padlózatból. Az épület ingataggá vált. Végre épségben eljutottak az irodához. Az ajtót valaki betörte, féloldalasan lógott a zsanérokon. Carrow óvatosan belépett. Üres. Kinézett az ablakon; ugyanolyan vihar volt, mint két hete, amikor Chase a tomboló elemeket figyelte. Az iroda másik oldalán félig nyitva találta a falba rejtett ajtót. Átsurrantak rajta. A szoba raktár lehetett; halomba helyezett ládák és fémpolcok sorakoztak a falak mellett. A mennyezet már félig beomlott, néhány gerenda elroppant, a végük lezuhant a földre. A hátsó rész felől meghallották egy férfi sírását. Lementek pár lépcsőfokot, követve a hang irányát, míg rátaláltak a csapdába esett Fegleyre; a jobb karja beszorult az egyik hatalmas, lezuhant gerenda alá, amely szinte tőből levágta a testrészt. Egy géppuska hevert alig néhány centire tőle, de nem érhette el. - Oly közel, s mégis milyen távol. –Magam sem találhattam volna ki nagyobb kínzást ennél. Nos, éppenséggel tudott volna De most ez is megtette. Carrow a csizmája orrával megpiszkálta a fegyver csövét. - Au, úgy látszik, nem akar apucihoz menni - ismételte meg a fegyőr korábbi szavait. Amikor arrább rúgta a fegyvert, Fegley hangosabban kezdett sírni. - Nézz már szét - lehelte mögötte Lanthe. - Ezek a mi cuccaink. Valóban, a rabok fegyverei és személyes holmijai hevertek szanaszét, a Megtorlók korbácsai, agancsból készült fejdíszük, a kentaurok bőriszákjai, mindenféle fegyver. Bár a legtöbb polcon rendetlenség volt, mintha valaki - vagy valami – már feltúrta volna a tárgyakat, Lanthe megtalálta a felszerelését. - A kesztyűm! A gyönyörű maszkom! –Gyorsan felhúzta karomban végződő kesztyűjét és kobaltkék színű maszkját.

- Közeledik a tűz - jegyezte meg Carrow, amikor füst kezdett szivárogni a félig beomlott mennyezet résein át. Érezte az égő hús gyomorforgató bűzét. - Siessünk! Lanthe Fegley-hez igyekezett. Letérdelt melléje, hogy kirántotta a romok alól beszorult jobbját, miközben elhessegette gyengéden csapkodó balját. - Akkor sem ér el a jobb hüvelykujja a nyakpántig, ha lehajolunk, a bal meg nem jó. - Hah. És akkor mi van? – kérdezte Carrow. - Hanem érünk el a hüvelykig, majd a hüvelyk ér el hozzánk. - Körülnézett, hol talál egy kést. – A pokolba, vágd le a karját! Fegley megfeszítette a testét. - Ne! - Hé, te hívtál meg minket a buliba, halandó - köpött egyet Lanthe, és elkapta a kést, amelyet Carrow odahajított. - Úgy tűnik, nem a megfelelő lényekkel kezdtél ki. Tudhattátok volna, hogy nem lesztek képesek kordában tartani minket. - É- évszázadokon keresztül megtettük. Ez mind Chase hibája! A gyűrű – nem lett volna szabad m- megérintenie. Carrow felvonta a szemöldökét. - La Dorada gyűrűjét? Fegley szeme kifejezéstelenné vált, mintha nem tudta volna, hogy hol van. - Ha nem érintették volna meg... Chase pusztulásra ítélt mindnyájunkat. - Te biztosan pusztulásra vagy ítélve, halandó - jelentette ki Lanthe merengve. - Mi csupán levágjuk a kezedet, de a wendigók felhasítják majd a csontodat, és kiszívják belőle a velőt, míg te majd végignézed. - Amikor Lanthe dr. Lecter cuppogását utánozta, Fegley nyöszörögni kezdett. Carrow tudta, hogy ideje lelépni Rubyval. - Adj neki, Lanthe - szólt még vissza a válla fölött. - Mivel én nem tehetem. Lanthe bólintott; tudta, milyen fontos lett volna Carrow-nak a bosszú. - Hová megyünk? - kérdezte Ruby. - Látni szeretném, ahogy Lanthe felszeleteli. - Ó, öcsém! Én is, édesem. De őrködnünk kell. - Miközben Carrow átbotorkált a szobán, meghallotta Lanthe hangját. - A Halálosztó szépen felvágna, és kifordítaná a beleidet. És ha a Megtorlók kezébe kerülnél? Elég sokáig életben tartanának ahhoz, hogy láthasd, ahogy egyikük magára ölti a bőrödet... Mire Carrow az iroda külső ajtajához ért, Fegley már sikítozott. Carrow kilesett a folyosóra. A távolban megpillantotta Malkomot keresztülsántikálni a vérfürdőn. Bár a teste tele volt sérülésekkel, mindenkivel szembeszállt, aki az útjába akadt. Carrow-nak eszébe jutott az az éjszaka, amikor először megpillantotta; amikor Malkom megtámadt a démonokat. Most azonban azt is megfigyelhette, hogyan bánik el az ellenséggel. Azon az éjszakán a démon akarata ellenére bántotta őt. Most viszont ez volt a feltett célja. Várjunk csak... Malkom nyakbilincse eltűnt? Carrow visszabotorkált a szobába, nekidőlt a falnak. Ó, istenek. Az erejét visszaszerezte a gonosz? Nem. Nem volt hajlandó elhinni, hogy a démon gonosz lenne. Mindamellett arra is ráébredt, hogy köddé vált minden|kósza reménye, hogy értelmesen beszélhet vele ma éjszaka. Lemondott talán a démonról? Természetesen nem. De egyelőre arra kellett összpontosítania, hogy mindenképpen kimenekítse Rubyt az omladozó épületből és a háborús övezetből. - Boszorkány, elkelne egy kis segítség ezzel a cipzárral - szólította meg Lanthe. Carrow visszakocogott hozzá. - Sietnünk kell!

A varázslónő esetlenül próbálta odailleszteni a véres kézdarabot a nyakbilincs hátuljához. Nem tudom rányomni a hüvelykjét. Fegley magánál volt, döbbent arccal figyelte őket. Carrow letette Rubyt a földre, és intett Lanthénak, hogy kéri a kezet. Lanthe odadobta neki, de hirtelen megjelent valami ragyogó fémdarab kettejük között. - Ah- ha, ne olyan hevesen! - kiáltott fel Ember diadalittasan, és feltartotta a kezet, amelyet elkapott, - Te meg honnan a pokolból kerültél ide? A varázslónő akkor is gyors volt, amikor még rajta volt a nyakbilincs, most azonban villámsebesen érkezett. - Olyan sebes vagyok, mint a lángok, boszorkány. És ezt a tulajdonságomat megtartom. Portia lépett melléje, és felvette a maszkját és a kesztyűjét. — Nekünk áll a zászló így, hogy ti mindannyian erő nélkül maradtatok. Ember, intézd el a halandót! Ember Fegley felé irányította a tenyerét. Carrow eltakarta Ruby szemét, miközben az őr szeme elfeketedett. Felsikított, ahogy a varázslónő hamuvá égette. - Ne felejtsd el, mit mondtunk neked, Ruby! - A két varázslónő egy utolsó kutató pillantást vetett a kislányra, majd eltűntek. - Mit mondtak neked? - kérdezte Carrow Rubytól, és elrántotta a gyereket a füstölgő kupactól a szoba másik végébe. - Azt, hogy én is olyan lehetek, mint ők - Ruby kidörzsölte a szeméből a hamut. - Csak meg kell ölnöm egy varázslónőt ahhoz, hogy én is azzá váljak. - Nem ölsz meg te senkit! - csattant fel Carrow ingerülten. Először is, túl fiatal vagy. Másodszor pedig, senki sem fizetett érte. Majd megbeszéljük, ha hazaértünk. - Alig tudta megállni, hogy hozzá ne tegye: „ifjú hölgy”. - Ennyit a hüvelykujj- tervünkről. - Lanthe káromkodott egyet a bajsza alatt. - Úgy tűnik, ki kell verekednünk magunkat innen. Beletúrt az egyik fegyverekkel teli ládába, és előhúzott egy kardot. - Még szerencse, hogy jól bánok az ilyesmivel. - Én sem panaszkodhatom. Voltak előnyei annak, ha valakinek olyan legendás kardforgató barátnője van, mint Regin. Carrow is fegyver után nézett. Felkapott egy rövid kardot, hüvelyestől, az utóbbit felcsatolta a derekára. Aztán megtorpant. - Várj, Lanthe. Figyeld azt a Füstöt a hátsó falnál. Mindjárt leomlik. - Gondolod, hogy van ott még egy szoba? - Talán. Odasiettek, és félrelökték a polcot. Egy újabb fákba rejtett ajtót fedeztek fel. Carrow feszegetni kezdte a kard hegyével, és sikerült résnyire kinyitnia. Lanthe beleakasztotta fém karmait, és együtt kifeszítették az ajtót. Friss, párás levegő csapta meg az arcukat, szél kapott a hajukba. Egy lefelé vezető alagút nyílása tátongott előttük. - Menekülőút lehet - jegyezte meg Lanthe. - Talán kivezet egészen a partra. Carrow körülnézett. - De a föld még mindig reng. Mi a nagyobb rizikó: az alagút, vagy a kinti csetepaté? - Vagy Malkom. - Én inkább az alagutat választanám - válaszolta Lanthe - A vrekenerek gyűlölik a zárt tereket és a föld alatti helyeket. Bár Malkom megfenyegette, Carrow nem szívesen hagyta hátra a démont; visszanézett a válla fölött. Majd megkeresem, Mihelyt biztonságba helyezte Rubyt.

- Akkor menjünk erre gyorsan. - A karjába kapta kislányt. - Készen állsz, kölyök? Amikor Ruby az ajkába harapott, Carrow mosolyt erőltetett itt arcára. — Szerencse, hogy Lanthéval itt vagyunk veled, mert a cimboráid sosem hinnék el, miféle kalandokat éltél át. - Sárgulni fognak az irigységtől, az biztos - tette hozzá Lanthe. - Akkor vágjunk bele, kölyök! – Az alagút bejáratánál Carrow szorosan magához ölelte Rubyt, a kezét a kislány fejére tette, hogy megvédje a sérülésektől. - Háromra indulunk. Egy, kettő, három! Futni kezdett, Lanthéval a sarkában. Itt- ott homok záporozott a fejükre, de Carrow a földre szegezte a tekintetét, és szedte a lábát. - Egyre frissebbnek tűnik a levegő! - kiáltott hátra. - Már majdnem ott vagyunk! Egy újabb földrengés miatt megbotlott, de sikerült megtartania az egyensúlyát. - Ez közel volt... Lanthe sikolya visszhangzott végig az alagúton. w Carrow megtorpant, és visszaszaladt az előző sarokig. A vrekener. Elkapta Lanthe bokáját, és visszafelé ráncigálta a varázslónőt a füst irányába. Lanthe vadul rúgkapált, próbált kiszabadulni a sántikáló Thronos markából, a karmait belevájta a homokba. A kardja kiesett a kezéből, és nem érhette el. - Engedd el őt, Thronos! A vrekener formátlan szárnyai fenyegetőn felvillantak, betöltötték az alagút teljes szélességét. Nem volt rajta nyakbilincs. Carrow letette Rubyt a földre, és beállította egy támoszlop mögé. - El ne mozdulj innen! - szólt vissza a válla fölött, majd visszarohant, hogy segítsen Lanthénak. De még mielőtt elérhette volna a varázslónőt, a vrekener arcon csapta az egyik karmokban végződő szárnyával; Carrow fenékre esett az ütés erejétől. Feltápászkodott, kivonta a kardját. Amikor a vrekener újra ütött, Carrow elhajolt, és becsusszant Thronos szárnya alá. Belevágta a kardot az érzékeny bőrbe. Patakzott a vér; a vrekener felüvöltött fájdalmában, és nyomban elengedte Lanthe bokáját, hogy kihúzza az oldalából a kardot. Carrow megragadta Lanthe kezét, és megpróbálta felrántani a varázslónőt. Ám még mielőtt Lanthe talpra állhatott volna, Thronos elhajította a kardot, és véres kezével újra elkapta a Varázslónő lábát. Visszarántotta Lanthét, de Carrow sem engedte el a lány kezét. Amikor újra megremegett a föld, Lanthe felkiáltott. - Mentsd meg Rubyt! - Mindkettőtöket megmentelek! Fülsiketítő morajlással sziklák záporoztak az alagút tetejéből, elzárva az utat Carrow és Ruby között. - Crow? - sikította a kislány. – Hol vagy? Carrow hátrakapta a fejét. Alig hallotta Rubyt. - Máris jövök! Visszanézett Lanthéra, aki kitépte a kezét a szorításából. - Mentsd meg a lányodat! Én elleszek valahogy! Egyre sűrűbben gomolygott a füst, potyogtak a szikladarabok. - Crow, siess! - Annyira sajnálom, Lanthe! – suttogta Carrow, miközben a vrekener beráncigálta a barátnőjét a sötétségbe. Carrow reszkető szívvel futott vissza a kőhalomhoz, amely elzárta Rubytól. Letérdelt, és kétségbeesetten ásni kezdett. Itt vagyok, kicsim! Tarts ki! Bár a kisebb kődarabokat képes

volt eltávolítani, az omladék meg sem moccant. Hiába kaparta a földet, szemernyit sem haladt előre. Eszébe jutott a kard; visszaszaladt érte, és benyomta a pengét egy nagyobb szikladarab alá. Semmi. Egy keskeny résen keresztül Ruby át tudta dugni a kezét. Carrow térdre esett, és megfogta. - Ne hagyj itt, Crow! - Soha! Hallod? De keresnem kell valami hosszabb tárgyat, hogy megemeljem a köveket. Egy csövet vagy egy dárdát. Mindjárt visszajövök. - Ne- e- e! - sikította Ruby. Megszorította Carrow kezét, apró karmait belevájta a bőrébe. Carrow lenyelte a könnyeit, és minden erejével azon volt, hogy elhúzza a kezét, bár Ruby egyfolytában kiáltozott. - Ne, Crow, ne, ne, ne! - Ismét túl szaporán lélegzett. - Kérlek, kérlek, ne hagyj itt! Jó leszek, soha többé nem é- énekelek... - Csak vegyél mély lélegzeteket, kicsim. Mindjárt visszajövök! - Crow, k- kérlek - könyörgött a kislány zokogva, miközben apró kezével vakon kapkodott Carrow után. Carrow talpra kényszerítette magát, és megtörölte a szemét. - Visszajövök érted, esküszöm. Ruby keze elernyedt, a kislány elnémult. - Ó, Ruby, ne! - Carrow szíve összeszorult a félelemtől, de tudta, hogy semmit nem tehet a gyerekért. Nem érhetem el, csak egyetlen módon segíthetek rajta... Összeszedte minden lelki erejét, és visszasietett a raktárhoz. Soha életében nem futott még olyan gyorsan, mint most. 32. fejezet Malkom az ezernyi illat között felfedezte végre Carrow-ét, és követte egy hosszú folyosón, egészen egy faborítású helyiségig. Zajokat hallott egy szomszéd szobából, és besurrant. És ott volt a boszorkány. A lépcső korlátját próbálta letörni, összeszorított foggal, minden erejét megfeszítve dolgozott. Malkom egyetlen kézmozdulattal kitéphette volna a helyéből a korlátot. Mit akarhatott vajon a boszorkány azzal a fém rúddal? Malkom halkan közelebb lopakodott. Még közelebb... Villámgyorsan kinyújtotta a kezét, és elkapta a boszorkányt. - Azt hitted, nem találok rád? - kérdezte tőle, és magához szorította. - Ne, ne! - sikítozott Carrow, kétségbeesetten kapálózva. - Hallgass! - bömbölte Malkom. Elveszítem az önuralmam. A vérszomjtól, a csetepatéktól, a nyögésektől. Az esztelen mészárlástól. - Malkom, el kell hogy e- engedj! - Carrow hisztérikusan, teli tüdőből sikítozott, csapkodott és hadonászott; félő volt, hogy megsebesíti magát. - Esküt tettél - lihegte Malkom - , de eszed ágában sem volt megtartani. - Carrow egyik melle a tenyerébe nyomódott, a hátsója a farkához dörgölőzött. Rántsd fel a szoknyáját, szorítsd a falhoz, és tedd magadévá! — De most kénytelen leszel, boszorkány! - N- nem érted, b- benn az alagútban... - Hazug! - Malkom belemarkolt Carrow hajába. - Egy szól se szólj! Végre bosszút állhat. Ahogy arccal nekinyomta Carrow-t falnak, meglátta a nyakán lüktető eret, megérezte a vére illatát. Hogyan lehetséges ez? Nem számít. Oldalra döntötte Carrow fejét, feljebb tolta rajta a nyakbilincset. A vérszomjnak... képtelenség ellenállni. Felnyögött, és belemélyesztette az agyarait a boszorkány húsába. Kapcsolat. Az enyém. Az én nőm. Minden egyes csöpp vér erővel töltötte el, a sebei kezdtek

meggyógyulni. Őrülten dübörgő szíve még jobban megvadította. Erősebben harapott, nagyobbakat szívott a vérből. Amíg meg nem érezte, hogy Carrow sír. Malkom megmerevedett. Carrow sír, érezte a teste remegését az agyarai alatt. A boszorkány soha nem sírt - sem félelmében, de még fájdalmában sem. Dühös lett, amikor Ronath belevágta a dárdáját. Most viszont zokogott. Malkom meglepetésében lassan kihúzta a lány nyakából az agyarait, és maga felé fordította. - E- engedj el! - Carrow belekapott az arcába, de az ujjait sebesek voltak, és véreztek. Ásott talán velük? - Ó, istenek, el kell, hogy vigyél az alagútba! Mi volt ilyen nagyon fontos a boszorkány számára? - Malkom! Nem ad meg neki semmit, amit szeretne, sőt, kegyetlenül távol tartja minden ilyesmitől. A bosszúja még csak most kezdődik. Ismét felemelte Carrow-t a földről, a karjába kapta, a melléhez szorította. - K- kérlek, Malkom - suttogta Carrow, és könnyáztatta arcát a démon mellére szorította. Felemelte a karját, és átölelte Malkom nyakát. A démon rettenetesen gyűlölte ezért, mert úgy tűnt, mintha a boszorkány szeretett volna minél közelebb kerülni hozzá. Emlékeztette arra, amit elveszített. - Vigyél be abba az alagútba. Segíts nekem... Megteszi, de csak azért, hogy elpusztítsa azt, amit a boszorkány ilyen kétségbeesetten akart. Megöli majd, ahogyan Carrow megölte minden álmát. Amikor elindult a sötét alagútban, a boszorkány megkönnyebbülten felsírt. - Köszönöm, köszönöm - motyogta újra meg újra. Nem leszel sokáig hálás, boszorkány. Malkom egyre mélyebbre hatolt az alagútban, míg végül egy kőomláshoz ért. Vérszagot érzett. Carrow vérét. Az egyik résen egy gyerek aprócska keze lógott ki; nagyon hasonlított a nőjéhez: puha, fehér, karom nélküli. Ernyedt. Védtelen. Annyira meglepődött, amikor Carrow ismét fickándozni kezdett a karjában, hogy elengedte a boszorkányt. Carrow megragadta a kis kezet, a tenyerébe szorította, és újra sírni kezdett. - Ruby, tarts ki, kicsim! Ruby. Malkom emlékezett a névre az álmaiból. Gondolj Rubyra. Abban a pillanatban mindent megértett. A halandók fogva tartották a boszorkány utódját, ezzel kényszerítették engedelmességre. Carrow próbálta elmagyarázni neki, mi a helyzet a kicsikéjével, és sírt, amikor elárulta őt. De nem volt választása. A keserű gyűlölet, amely eddig égette, kezdett halványulni. Ez még nem a vég. Carrow arcán patakzottak a könnyek, amikor feléje fordult. - Malkom, kérlek, segíts nekünk. Hozzám fordul majd, én pedig megszüntetem minden gondját... A démon Carrow fölé hajolt, az izmai megfeszültek. Az előbb még valósággal őrjöngött, mint egy valódi bukott vámpír, most viszont összeráncolta a homlokát. - Csak egy kislány, még nyolcéves sincs - suttogta Carrow - Egyedül nem tudom kiszabadítani. A segítségedre van szükségem, hogy megmenthessem. A démon ónixszínű szeme felvillant. - Kérlek, Malkom, kérlek. A démon úgy esett neki a szikladaraboknak, mintha a legádázabb ellenségei lettek volna. Kaparni kezdett, míg a karmait véresre sebezték a kövek. Újabb rengés rázta meg az alagutat. - Siess, démon!

Malkom villámsebesen elég nagy lyukat vágott a kövek között ahhoz, hogy Carrow áthúzhassa Ruby testét. Carrow Ruby mellére, aztán a szájára szorította a fülét. A légzése és a szívverése normális volt! Gyorsan ellenőrizte, nincs- e dudor vagy véres seb a kislány fején, de semmi ilyesmit nem talált. - Ó, istenek, csak elájult. Minden rendben lesz. Carrow szíve minden hálájával nézett fel Malkomra, mini egy igazi hősre, ami valójában volt. - M- most már érted, ugye? - Malkom bólintott. Szabad kezével megragadta Malkom tarkóját, és lehúzta a démon fejét, hogy megcsókolja. - Annyira sajnálom –suttogta az ajkába. Miután Malkom elhúzódott, mélyen belenézett Carrow szemébe; kristálytisztán kiolvasható volt belőle, amit gondolt. Még nem fejeztük be, amit elkezdtünk. És Carrow egyáltalán nem bánta, hogy így történt. Újabb robbanás rázta meg az épületet. A démon körülnézett. - Nem biztonságos itt. Mielőtt Carrow egyet pisloghatott volna, Malkom felkapta a kardját a földről, és beledugta a hüvelybe. - Ki kell jutnunk innen. Carrow felkapta Rubyt. - Követlek. Malkom átkarolta a vállát, és gyorsan elindultak kifelé az alagútból. Carrow átkutatta a börtön labirintusát Lanthe és Regin után. A nevükön szólongatta őket, de egyikük sem válaszolt. Kereste Embert és Fegley kezét is. De a helyzet egyre kaotikusabbá vált. Az Ember által gerjesztett tűz továbbterjedt. Halandó tudósok sikítoztak, lények lakmároztak belőlük, a ghoulok tömegesen fertőztek meg mindenkit, akit csak értek. Katonák támadtak Malkomra - de a démon valamennyit lemészárolta, hogy megvédje Carrow-t és Rubyt. Amikor elhaladtak a raktárak előtt, Carrow észrevett két tündért, akikkel néhányszor már összefutott New Orleansban. Egyikük magas és karcsú volt, a másik alacsonyabb és teltebb. Éppen megraktak egy hátizsákot mindenféle felszereléssel. Carrow-nak azonnal eszébe jutott, milyen szűkösek voltak az erőforrások Oblivionon. Megtorpant. Tudta, hogy esőáztatta a sziget, és egyszer már megesküdött arra, hogy soha többé nem megy a vadonba kellő felkészültség nélkül. Pedig akkor még gyerek sem volt velem. De nem volt idő a pakolászásra, a válogatásra. Amikor Malkom kérdőn feléje fordult, Carrow nyugodt hangon megszólalt. - Szükségünk van arra a zsákra. Malkom a két tündérhez fordult. – A zsákotok. Adjátok ide , - mondta nekik erős akcentussal. - Azt már nem! - válaszolta a magasabbik tündér. - Menjetek a pokolba... - A mondat végét elharapta, mert Malkom fel- mordult, és kivillantotta az agyarait. - Hát persze - folytatta békítő hangon, és átnyújtotta a démonnak a zsákot. - A tiétek, tessék. Carrow megütögette Malkom vállát. - Szükségünk van az egyikük pulóverére, és a másik lány esőkabátjára is. A démon csettintett az ujjaival. - Ez annyira szemét dolog, boszorkány - mondta az alacsonyabbik tündér, miközben kibújt a pulóveréből. - Elméletileg a szövetségesek vagyunk. - Sajnálom, de gondoskodnom kell a gyerekről. Malkom beletömte a ruhákat a zsákba, a hátára vette a csomagot, és elindult Carrow előtt. Gyorsan hozzá tudnék szokni a démon jelenlétéhez. A következő folyosón Carrow észrevette La Dorada nyomit, így az ellenkező irányba igazította Malkomot. A távolban végre megpillantották a kijáratot; egy robbanás ütötte lyukat

a börtönkomplexum külső falán. Carrow azonban tétován visszanézett. Aggódott a barátaiért is – Regint többször megkínozták, Lanthét pedig elrabolták. - Lanthe! - kiáltotta. - Regin! Nem kapott választ. Csak a csata zaja hallatszott, egyre közelebbről. Malkom szólalt meg a háta mögött. - El kell vinnünk innen a kicsinyedet. Egyetlen eltévedt lövedék... megölheti. Carrow megfordult. - Igazad van. Menjünk. - Odakinn, a tomboló viharban hatalmas örökösödési harc zajlott. És Carrow valamennyi szövetségesét még mindig nyakbilincs gyengítette. Malkomé vajon miért esett le? A démon egyetlen porcikája sem volt gonosz. Mihelyt kiléptek az épületből, a démon megtorpant döbbenetében. Soha nem látott még esőt. - Minden rendben, Malkom. És persze az első élménye éppen egy felhőszakadás lett. Amikor Carrow a hátára tette a kezét, a démon megrándult, és egyfolytában pislogott. - Majd hozzászoksz, démon. De most mozognunk kell. A komplexum egy magaslaton épült. Carrow lefelé mutatott abban a reményben, hogy azon az úton lejutnak a partra. – Arrafelé menj! Követték a lefelé vezető ösvényt. Az út nem volt veszélytelen. Lehullott fenyőtűk borították a kavicsos csapást. Ledőlt fák nehezítették a haladást. A rothadás bűze csípte az orrukat. Amikor biztonságos távolságba értek, Carrow visszapillantott egykori börtönükre. Még mindig hallották a halandók sikolyait és a ghoulok ugatását. Cementdarabok kavarogtak, akár egy tornádó egy hatalmas, egyre magasodó kőtömeg körül. Portia műve. Az Ember gyújtotta tüzek magasan lobogtak, lángok sziszegtek az esőverte tájban. A távolban villámok cikáztak, meg- megvilágították a bizarr látványt. Carrow hallotta, ahogy egy női hang a Motörhead dalával biztatott valakit. - Gyerünk! Csapjatok a húrok közé! Csapjatok a húrok közé! Lehet, hogy Regin volt? Vagy csak szerette volna, ha a valkűr az? - Kinyírom őket, mind egy szálig! - Carrow nem tudta biztosan, tényleg a barátnője hangját hallotta- e. Mindenesetre az istenek segítsenek Declan Chase-nek, ha Régin elkapta. Carrow nagyot pislogott; megesküdött volna arra, hogy megcsalta a szeme, amikor meglátott egy köpenybe burkolózó női alakot rohanni a csetepaté irányába. Ez biztosan nem lehetett... Nix? A külső fal újabb szakasza omlott le. Hatalmas hullámban áradtak ki a résen mindenféle lények: kentaurok, koboldok, zombik. Százával özönlöttek utánuk a ghoulok. - Ó, Hekaté, ne - suttogta Carrow rémülten. - Minél messzebb el kell távolodnunk tőlük – figyelmeztette Malkomot. - Mozog... A talaj kicsúszott a lába alól; ösztönösen odahajította Rubyt a démonnak. Malkom elkapta az ájult kis testet, és Carrow-t is próbálta elérni, de a boszorkány leesett a sötét mélységbe. — Vigyázz rá! - sikította Malkomnak zuhanás közben. Malkom alig tudta megállni, hogy Carrow után ne ugorjon: de a karjában tartotta a kicsi lányt. Rám bízta a kicsinye életért Meg kellett találnia Carrow-t anélkül, hogy a gyereknek valami baja esne. Ha megcsúszik, ha csak egy másodpercig is túl erősen szorítja magához... Carrow-val ellentétben a kislány törött csontjai nem gyógyulnak meg néhány nap alatt. A gyereket a melléhez szorítva Malkom elindult lefelé Carrow után. Olyan gyorsan haladt az erdőben, amennyire csak mert, szikláról sziklára ugrált. Soha nem érzett még a karjában gyermeket, ez pedig olyan törékeny jószág volt. Biztonságban kell tartanom. A gyerek a boszorkány szeretett utódja volt, árulásának az oka. Szakadt az eső, villámok cikáztak. A gyomrában érezte a dörgéseket. Az esőcseppek összezavarták, a vízfüggöny miatt nem látott tisztán. Forgatta a fejét, hátha meghallja

Carrow hangját. A szagok orgiája, a vadon csípős szaga elnyomta a boszorkány illatát, itt minden eleven volt. Vagyis lehetséges veszélyt rejtett. Futás közben megkockáztatott egy pillantást a kislány sápadt arcára. Eszébe jutott, milyen kétségbeesetten vágyott utána Carrow. Gondolj Rubyra... Carrow nem akarta elárulni őt. Csak vissza akarta kapni a gyermekét. Most pedig rám bízott egy ekkora kincset. Felnézett, megtorpant, és döbbenten felszisszent. Ameddig a szem ellátott, végtelen víztükör terült el előtte. Egy sziklaperemen állt, amely a víz fölött magasodott; ez lehetett az óceán. Nem volt idő ámuldozni. Meg kell találnom Carrow-t. A gyermek ebben a pillanatban magához tért, és mocorogni kezdett. Malkom szeme elkerekedett. Most aztán mi a fenét csináljak? Carrow arccal a sárban landolt. Letörölte a ragacsot az arcáról, talpra kászálódott; fogalma sem volt róla, hogy merre lehetett. Körbenézett, hogy tájékozódjon. Fák magasodtak fölötte, sűrű erdő vette körül. A vihar zúgása szinte teljesen elfojtotta a csata zaját. Vajon milyen messzire csúszott le a lejtőn? Elinduljon fölfelé, abban bízva, hogy összefut a lefelé tartó Malkommal? Veszélyes lett volna szólongatni a démont - más lények is meghallhatták a hangját -, de megkockáztatta. - Malkom! A szél zúgása elnyomta a hangját. Aggodalom öntötte el. Vajon a démon biztonságban tudja- e tartani Rubyt anélkül, hogy véletlenül kárt ne tenne benne? - Malkom! - Ezúttal mozgás neszét hallotta a bokrok közül. A hatalmas páfrányok rezegtek. - Démon?- Sárga szemek ragyogtak fel. Ghoulok. Kiugrottak a fedezék mögül, közelebb ólálkodtak. - Olyan kibaszottul elegem van már ebből - motyogta, miközben berohant az erdőbe. A ghoulok követték, keresztülrobogtak a bokrokon. Úgy érezte, kilométereket rohant már. Mekkora volt ez az átkozott sziget? Megpillantott egy ledőlt fát; mintha már látta volna. Aztán felismert egy különleges formájú sziklát is. Körbekörbe futkostam? A büdös életbe! Ugyanoda ért vissza, ahonnan elindult. Másik irányba futott tovább. Amikor a vihar tomboló zajában meghallotta a hullámverés hangját, arra szaladt tovább. Amint megérezte a tenger sós illatát, egy faág csapott az arcába; a fájdalomtól könnybe lábadt a szeme. Miután a látása ismét kitisztult, felszisszent, körözni kezdett hátrafelé a karjával, nehogy lezuhanjon a sziklaperemről. Még éppen idejében sikerült lefékeznie. A lába alól göröngyök zuhantak a mélybe. Több száz méterrel lejjebb csobbantak a viharos hullámokba. Sziklameredély! Nem voltak lágyan mélyülő strandok, sem stéghez kötött csónakok. Mögötte pedig közeledtek a ghoulok. Óvatosan lenézett a szikla pereméről. A hullámok éles szirteknek csapódtak, mielőtt visszahúzódtak volna az óceánba. Csapdában volt. Választanod kell. Ha pontosan időzíti az ugrást, talán éppen elkapja az egyik érkező hullámot. Talán nem töri el a lábát, a nyakát... Aztán a hullám kisodorja a nyílt tengerre. Ugrás és a halál kockázata, vagy még ennél is rosszabb sors. Mit tenne Ripley ebben a helyzetben? Mikor a szeme sarkából meglátta a ghoulok parázsló sárga szemét, Carrow elmormolt egy imát Hekatéhoz, aztán beleugrott a semmibe. 33. fejezet

- Tudom, hol vannak! - Mariketa hirtelen felült az ágyban; zavaros, fárasztó alvásból riadt fel. - Mi? - motyogta mellette álmosan Bowen. - Mi az? - Hatalmas energiarobbanást érzékeltem! Szövetségbeli erőt. - Mariketa szabályosan kizuhant az ágyból. - Meg tudom találni Carrow-t! Mari napok óta törte a fejét, kétségbeesetten próbált kitalálni valamit, hogy megmentse a barátnőjét. Mindenhol kereste Nixet, hogy némi információt csikarjon ki belőle, de a látnok egyszerűen eltűnt. Most Mari megérezte, honnan áradt hirtelen az energia. Előkapott egy zsebtükröt a komód fiókjából, és a kozmikus erőkre koncentrált, amelyeket a csontjaiban érzett. A pontos helyszín úgy suhant tova, mint egy kósza gondolat. Bowen felkelt, és melléje lépett. - Csak óvatosan, leányzó – figyelmeztette meleg hangon. - Nem nézel bele. Mari megrázta a fejét, vadul dörzsölte a foncsorozott üveget a hüvelykujjával, letöltötte a helyszínt a tükörbe, mielőtt örökre elveszítette volna. Majdnem... majdnem... megvan! Mari megkönnyebbülten felsóhajtott. - Valami történik a Szövetségben. Valami nagyszabású dolog. Ekkora nyers erő azt jelenti, hogy sok halhatatlan van kis helyen. Csak a Rend szigete lehet. - Honnan veszed ezt? - Nix azt mondta, hogy meg tudom határozni a sziget helyét, ha valami mást keresek. Más szavakkal, ma éjjel a helyszín helyett az energiát találtam meg. - Megölelte a férjét. — Ez lesz Bowen! - Akkor most mit teszünk? Mikor induljak? - Nos... - Mari rugdosni kezdte a szőnyeget. - Nem tudom pontosan, hogyan találjam meg a térképen azt, amit a tükörben láttam. - Ám elég lenne egy rövidke párbeszéd a tükörrel, hogy kiderítse, miképpen juthatnak egyenesen a szigetre. Oké, rendben, nem volt szabad közvetlenül a tükörbe néznie, mert félő volt, hogy elbűvöli önmagát. De ez olyan villámgyors kérdezz-felelek lenne, tényleg, csupán egyetlen aprócska kérdés. Még csak nem is nézne bele a tükörbe, csak belepillantana. - Eszedbe se jusson, Mari - nézett rá Bowen haragosan. Nem engedem, hogy veszélybe sodord magad. Bár Mari képes volt eszközként használni a tükröt - például arra, hogy megtaláljon valamit a kozmoszban a bennük rejtőző erőt azonban nem tudta féken tartani, és emiatt legszívesebben a haját tépte volna dühében. Felnézett a férjére, aki tisztán kiolvasta a szeméből, mennyire bántotta Marit ez a helyzet. - Carrow a legjobb barátnőn olyan, mintha a testvérem lenne. És nem ő az egyetlen boszorkány, aki eltűnt. - Amandát és Rubyt, Carrow unokatestvérét sem találták. - Bowen, nem ülhetek ölbe tett kézzel. Nix megjósolta Carrow halálát! - Ennyi erővel azt is megjósolhatta volna, hogy Bowen csinos kis vörös asszonya elbűvöli magát. Szó sem lehet róla boszikám! Összetöröm az összes átkozott tükröt, és az ágyhoz kötözlek. Bowen még mindig dühös volt a legutóbbi eset miatt, amikor Mari elbűvölte magát. A vérfarkas Mari és a tükör közé vetette magát, és megmentette a feleségét, de azóta hisztériás rohamot kapott, valahányszor az asszony akár csak célozni is mert arra, hogy szóba elegyedne a tükörrel. Csak azért, mert Mari véletlenül lyukakat vágott a testébe a szemével. - Ha én nem tudom odajuttatni magunkat, akkor ki más? - Kérdezte Mari. - Találnunk kell valakit, aki képes illanni, vagy portált nyitni nem egy helyre, hanem az energiához, kizárólag

egy álombéli megérzés alapján, miközben az a veszély fenyegeti, hogy szadista, élveboncolást tervező halandók kezébe kerül. - Leányzó, majd találunk rá valami módot. Kell, hogy legyen valaki a Szövetségben, aki még ehhez is elég őrült. Nem nyugszunk addig, amíg el nem kapjuk őket. Mari összeráncolta a homlokát. Őrült? Elakadt a lélegzete, mint eszébe jutott a válasz. Ismert egy igazi kötözni való bolondot. Aki ráadásul halhatatlan hím volt, a velejéig gonosz, és megszállottan rajongott az olyan megfoghatatlan dolgokért, mint a füst. A legőrültebb. - Ó, Hekaté, tudom, ki a kulcs! Malkomnak nem volt ideje – vagy szókincse hogy megnyugtassa a kislányt. - Tegyél le! - sikította Ruby. Malkom talpra állította, de a vállát nem engedte el, miközben kiegyenesedett. A kislány eltátotta a száját, biztosan megijedt a démon mérete láttán... Felsikított, és sípcsonton rúgta Malkomot. Mégsem ijedt meg annyira. Malkom felmordult, és lekuporodott Ruby elé. - Hagyd abba, te lány! Ruby ismét belerúgott, és közben mindenfélét sikoltozott, amit Malkom nem értett. De annyit ki tudott venni, hogy többször megismételte a Crow-t. - Carrow? A gyerek abbahagyta a rugdosást. - Crow. Carrow. - Vad elszántság villogott Ruby szemében. Amely ugyanolyan zöld volt, mint a boszorkányé. - Mit tettél vele? Bántottad? — Újra sípcsonton rúgta a démont. - Nem bántottam - válaszolta Malkom, óvatosan válogatva a szavakat. - De ő... - Te vagy Malkom! A démon, akit Carrow elkapott. Malkom összeráncolta a homlokát. - Carrow az enyém. Rácsapott a mellére, a szíve fölött. — Ő a... feleségem. - Nem kell lassan beszélned. Nem vagyok kisbaba, tudod? A démon zavart tekintete láttán hozzátette. - És Lanthe hol van? - Öt nem ismerem. Meg kell találnom Carrow-t. Azonnal indulnunk kell. Ruby összefonta a karját a mellén. - Nem megyek veled sehova. Rákiabáltál Carrow-ra. Hallottam, amikor azt mondtál neki, hogy mindenért meg fog fizetni. Ezt Malkom sem tagadhatta. - Így is gondoltam. Amíg nem tudtam rólad. - Nem értem, miért hiányoztál neki. - Hiányoztam neki? - Lesett Ruby. - Lehet, hogy megsérült! A kislány szeme elkerekedett. Sarkon fordult, és nekiiramodott. Malkom felmordult, és elkapta a szoknyája szélét. - Velem kell maradnod. - Mennem kell, hogy megmentsem. Malkom felkapta, és a csípőjére ültette. - Ahogyan... nekem is – nyögte ki. - Oké, akkor veled megyek. De ha bántani próbálod, megöllek. - Megértettem, gyermek. A sok szag között hirtelen ismét megérezte Carrow csábító illatát. Aztán a ghoulokat is. Alattuk voltak? Lenézett a szikiid párkányról. És elakadt a lélegzete.

Az első lépés iszonytató volt, a zuhanás pedig még rosszabb. Zuhant... és zuhant... Amikor Carrow becsapódott a vízbe, a hullámok jeges hidegétől elakadt a lélegzete. Kétségbeesetten csapkodott, hogy kijusson a mélyből. Amikor felért a felszínre, mély levegőt vett, és felsikított, ahogy kifújta. A hullám, amely felfogta az esését, most sodorta a nyílt tenger felé, egyre távolabb a parttól. Tényleg Malkom üvöltését hallotta? - Maradj életben, Carrow! A szavak újra és újra ismétlődtek az agyában. – Rubynak szüksége van rád. Erőtlenül csapkodni kezdett a karjaival, de nem jutott előrébb, csak lebegett a habokon. A sós víz erősen marta kisebesedett ujjait, a bőre teljesen érzéketlenné vált a hidegtől. Vacogott a foga, az izmai elgémberedtek. Túl erős volt a sodrás. Vajon rátalálnak majd? Ha a sziget valóban több ezer kilométerre volt a szárazföldtől, akkor talán napokig is hánykolódni fog, mire valaki rálel. Esetleg hónapokig. Mivel halhatatlan volt, nem pusztulhatott el végkimerültségben. A cápák azonban rá is veszélyt jelentettek. Add, hogy ne legyenek igazak a pletykák! Hangokat hallott a háta mögül. Ó, istenek, ne! A ghoulok utána ugrottak a vízbe, és most ugyanaz az áramlat sodorta őket is, mint Carrow-t. Párhuzamosan lebegtek a parttal, és az ördögi lények ügyetlenül csapkodtak, rángatóztak, és közben jajveszékeltek. Aztán észrevették őt. Ostobák és agresszívak voltak, hiányzott belőlük minden veszélyérzet. Zuhogott az eső, dobálták őket a hullámok, de a ghoulok valahogy egyre közelebb kerültek hozzá. A legnagyobbik feléje csapott a karmaival. Carrow éppen idejében rúgta hátra magát. Maradj életben, Carrow! Újabb suhintás; megint csak hajszál híján úszta meg... Egy uszony villant meg a közelében. Aztán egy második. A pletykák tehát... megalapozottak voltak? Hamarosan cápák köröztek mindenfelé. A leghatalmasabb ghoul a szeme láttára tűnt el, amint valami lerántotta a mélybe. Talán alatta is úszkált egy cápa, és éppen a lábát leste? Csak az arca volt kinn a vízből, úgy lebegett a hullámokon. Kényszerítette magát arra, hogy mozdulatlan maradjon. Ekkor egy cápa beleütközött, Carrow elfojtott egy sikolyt, és valahogy sikerült nyugton maradnia. A stratégiája mindenesetre működött; lágyan himbálózott hullámokon, miközben mögötte egyik őrülten csapdosó ghoul tűnt el a mélyben a másik után. Bár még látótávolságban volt part, nem merte megkockáztatni, hogy úszni kezdjen kifelé. Noha az eső egyre csak verte felfelé fordított arcát, és mindenfelől veszély leselkedett rá, a dermesztő hidegtől elnehezedett a szemhéja. Bénultan... lebegett. Egy idő után már nem érezte a hideget. Álmos volt. Kihűlt, képtelen volt tovább nyitva tartani a szemét. Csak egy pillanatra hunyd le a szemed. **** Malkom látta, amint Carrow a sziklaszirtről a tengerbe ugrott, aztán a víz hatalmas marokként elnyelte a testét. A szíve megdermedt, amikor a ghoulok utána vetették magukat. És Malkom nem követhette Carrow-t a gyerekkel. Magához szorította Rubyt, ahogy végigrohant az immár stabilabbnak tűnő ösvényen a vízhez. Szaladt és imádkozott... - Siess, démon! Amikor elérte a hullámok szélét, letette Rubyt, és végigszaladt a parton, miközben egyfolytában a vizet figyelte. A hatalmas hullámok fülsiketítő zajjal csapkodták a partot, úgy habzott és kavargott a víz, mint őrjöngő szellemek. Sehol nem látta Carrow-t. - Ott van! A hullámok mögött – mutatta a kislány. - Ússz ki érte, Malkom!

Nem tudok úszni. Ám mihelyt meglátta Carrow mozdulatlan testét, berohant a jéghideg habokba... Eltűnt alóla a talaj. Zakatoló szívvel kapálózott, hogy a felszínen maradjon, levegő után kapkodott, nyelte a csípős vizet. Nem jutok levegőhöz... Elszédült, a látása elhomályosodott. Erősen megrázta a fejét. Aztán újra elszédült. Valahogy mégis közelebb jutott Carrow-hoz. Az ujjai hegyével elkapta Carrow haját, de ekkor meglátta egy uszony árnyékát a vízen. Megragadta a boszorkányt, miközben a szabad kezével veszettül csapkodott, hogy a felszínen tartsa mindkettőjüket. Hogyan tudnék visszajutni a partra? Újabb uszony bukkant fel, majd tűnt el ismét a víz alatt. Lények köröztek körülöttük; ragadozók. Agyaraik vagy karmaik voltak, előfordulhat, hogy mindkettő. Megrázta a boszorkányt. - Ébredj, Carrow! - Nem lélegzett. - Boszorkány? Az egyik izé alulról rájuk támadt, egy Gotoh erejével taszította meg őket. Egy újabb lökés ereje majdnem kitépte Carrow-t Malkom markából, de még idejében visszarántotta magához. A következő lökés erejétől a víz alá merültek. Malkom talpa egy pillanatra hozzáért a talajhoz. Bár minden ösztöne tiltakozott ellene, lesüllyedt a lények közé. Mihelyt a lába újra talajt ért, minden erejével ellökte magát a sekélyebb víz felé. A habzó vízben elrángatta Carrow-t azoktól az izéktől. Amikor végre kiértek a szárazföldre, Malkom térdre esett, Carrow-val a karjában. A boszorkány mellére szorította a fülét. - Carrow! - Még mindig nem lélegzett. Nem vert a szíve. - Ne, ne! – Nem halhatott meg így! Meghalt. Malkom tudta, látta - érezte, hogy a boszorkánynak vége volt. De Carrow halhatatlan volt, vagyis újra életre kelhetett. Igaz? De mit tudok én a boszorkányokról? Fogalma sem volt arról, ők is vissza tudtak- e térni halottaikból. - Carrow, ébredj! - A boszorkány szétnyílt szája kék volt, az arca hamuszürke. Harapásának nyoma tisztán látszott a nyakán. - Kelj már fel, boszorkány! - Nem veszíthetem el ismét. Megragadta a vállát, és addig rázta, míg Carrow feje majd leesett a nyakáról. - Lélegezz! üvöltötte. Víz csöpögött a boszorkány szájából. - Térj vissza, ara!- Felkapta a karjába a nőjét a mellére szorította, kisimította a haját az arcából. - Carrow könyörgök... A kislány rávágott a karjára, és az arcába üvöltött. - Fújj már levegőt a szájába, Malkom! Jól hallotta? Kétségbeesetten rászorította a száját Carrow jéghideg ajkára, és kifújta a levegőt. 34. fejezet A feketeség hirtelen eltűnt, ahogy friss oxigén áramlott Carrow tüdejébe, kinyomva onnan a vizet. Túlságosan tele a tüdőm, megfulladok... Kinyitotta a szemét. Malkom szája tapadt az ajkára? Ellökte a démont, összegörnyedt, és felöklendezte a sós vizet. Malkom hatalmas tenyerével a hátát simogatta, míg zihálva kapkodta a levegőt a köves tengerparton. A homok csípte a szemét, a foga vacogott, de életben volt. - R- ruby? H- hol van? Ruby a karjába vetette magát. Öntudatánál volt, biztonságban. - Jól vagy, Crow? Carrow magához szorította, megremegett a megkönnyebbüléstől. A kislány válla fölött Malkom szemébe nézett. - Malkom, v- vigyáztál rá - lehelte. - Köszönöm. A démon elfordította a tekintetét, úgy tűnt, kényelmetlenül érezte magát a hálálkodás miatt. Aztán megfeszült a teste, a szeme elfeketedett, az agyarai megnyúltak. Az életben maradt

ghoulok kimásztak a partra. Malkom kihúzta magát, és olyan hangosan üvöltött rájuk, hogy Carrow majd megsüketült. Meglepő módon elijesztette a ghoulokat, akik rémülten visszaszaladtak a vízbe. Carrow-nak eszébe jutott, hogy az oblivioni ghoulok is féltek tőle. Soha életében nem találkozott még olyan halhatatlannal, aki elijesztette volna ezeket a lényeket. A szörny, akitől rettegnek a szörnyek. Rubyval mindketten Malkomra néztek. - Elijesztette őket. Crow - suttogta Ruby hangosan. - L- láttam, édesem. Ruby reszketett, teljesen bőrig ázott. Bár Carrow-nak fogalma sem volt, hogy miként, tudta, hogy talpra kell kászálódnia. Nem maradhattak egy helyben. Van egy kislány, akit védelmeztem kell De hová vigye? Megtörölte az arcát a karjával, és az esőfüggönyön keresztül körbekémlelt. A köves partszakasz egy kisebb öböl része volt. Mögötte kezdődött az erdő. A háttérben kivehetők voltak a hegycsúcsok. - M- menedékre és melegre van szüksége - mondta Carrow Malkomnak. - Túlságosan kihűlt a teste. Segítesz megint? Malkom bólintott. Mint a boszorkánnyal kapcsolatban mindig, Malkom most is teljesen össze volt zavarodva. Carrow azt kérte tőle, hogy vigye őket valami biztonságon helyre, de az égvilágon semmit nem tudott erről a szigetről. Megszokásból a hegyek felé indult, és több mint egy óráig vezette őket felfelé. Visszanézett a válla fölött a boszorkányra. A kislány nedves haját simogatta, és megnyugtatóan duruzsolt a fülébe. A kislány úgy nézett ki, mint Carrow kicsinyített mása, egy deela. Bár felajánlotta, hogy cipeli mindkettőjüket, Carrow vitte karjában a kislányt, nehogy a gyerek számára túl nagy legyen a megrázkódtatás. Megrázkódtatás? Ő nem tette még túl magát a megrázkódtatáson, amelyet Carrow élettelen testének, sápadt arcának a látványa okozott. A boszorkány szíve nem vert. Nem lélegzett, amíg ő nem fújt levegőt a tüdejébe. Ez volt a legkevesebb, amit megtehetett azok után, hogy Carrow volt az, aki életet lehelt beléje. Amikor rádöbbent, hogy Carrow nem akarta elárulni, hihetetlen megkönnyebbülést érzett. Addig pedig valósággal fojtogatta a harag. De most, hogy volt ideje végiggondolni az eseményeket, azon tűnődött, képes lesz- e valaha is megbízni ismét a boszorkányban. Bár megértette a tettének indokait, attól még tény maradt, hogy Carrow csapdába csalta, amely akár a halálát is okozhatta volna. És emiatt most egyre dühösebb lett. Esőcsepp hullott az arcába. A hely, ahová a boszorkány hozta, teljesen idegen volt számára a rengeteg zölddel és vízzel. Igazak voltak hát a mesék. Bár csupa csodálatos dolog vette körül, Malkom nemigen vette le a szemét a boszorkányról. Carrow kimerültnek tűnt, de mosolyt erőltetett az arcára, és egyfolytában beszélt a kislányhoz. - Gondolod, hogy a cimboráid elhiszik majd a sztorit a cápákról? Cápák. így hívják hát azokat az erős, vízben élő lényeket. Megkérdezte Carrow-tól, vannak- e hasonlóan erős lények a szárazföldön, és a boszorkány azt válaszolta, hogy valószínűleg csak a rabságból szabadult szövetségbeli teremtmények azok. Amikor hozzátette, hogy valószínűleg Malkom közöttük a legerősebb, a démon egyetértőn bólintott. Bármelyik olyan lény ellen meg tudja védeni a két boszorkányt - hacsak nem fognak össze többen ellene. - Miért nem tud úszni? - kérdezte Ruby suttogva Carrow-tól. - Mindenki tud úszni.

Carrow megbotlott zavarában; tudta, hogy Malkom akár egy kilométeres távolságból is meghallotta volna Ruby szavait, hát még nem egészen egy méterről. - Hm, olyan dimenzióból jött, ahol nagyon kevés a víz. Ezért nem volt rá szüksége. A kislány ásított egyet; túltárgyalták a témát. - Akkor most végre hazamegyünk? - Mindent megteszünk annak érdekében, hogy visszamehessünk. ígérem. Haza. Vissza a gyermek apjához? Malkom csak ekkor döbbent rá, hogy Carrow-nak van párja, az utódjának az apja. Azt még elviselte, hogy Carrow volt rajta kívül más férfival is, de a gondolat, hogy valaki beleplántálta a magját, túl sok volt Malkomnak. Elöntötte a féltékenység; olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy a karmai belevájtak a tenyerébe, és kiserkent a vére. Gyűlölni akarta annak a másik férfinak a sarját. De képtelen volt rá. A gyermek túlságosan is arra emlékes tette, milyen lehetett Carrow gyerekkorában. Talán azért mentettem meg őket, hogy aztán lemondjak róluk egy másik férfi javára? Visszajuttassa őket egy olyan férfihoz, aki képtelen volt megvédeni a szeretteit a Rendtől? Aki megajándékozta Carrow-t a babával, akit a boszorkány szemlátomást rajongásig szeret? A hím vissza akarja majd kapni őket. Malkom agyarai kiélesedtek. Az a hím halál fia. Mihelyt felmelegedett egy kissé, Carrow-nak egyre jobban fájt minden porcikája. Átázott csizmája mázsás súllyal húzta le a lábát, a térde reszketett. De zokszó nélkül igyekezett lépést tartani Malkommal. A kislány el- elbóbiskolt a vállán, felriadt, aztán további aludt. A távolban még hallották a csata zaját, látták a robbanások fényét, a föld továbbra is remegett a talpuk alatt. Néhány csapat riasztóan közel haladt el mellettük a portyáján. Nem találkoztak a boszorkányok egyetlen szövetségesévé sem. A levegő körülöttük csípős, ködös volt, Malkom és közte pedig rideg és feszült. Vajon mit gondolhat minderről? A démon válla megfeszült a fekete póló alatt. Már korábbak észrevette, hogy Malkom új ruhát viselt, és a szarvai majdnem visszanőttek. A sebei is begyógyultak. Gyönyörű, hősies hím. Emlékezett a szexre vonatkozó korábbi ígéretére. Vajon elvárja majd tőle ma éjszaka? Carrow tudta, hogy a dolgok a démonnal nem térnek vissza automatikusan a régi kerékvágásba. De remélte, hogy mihelyt Malkom megérti, miért árulta el őt, enyhül majd a haragja. Úgy tűnt, mélyen eltemette magában a neheztelést, de azért a felszín alatt forrt benne az indulat. Ruby végre elaludt, és nem is ébredt fel. A karjai ernyedten lógtak, az arcát Carrow vállába fúrta. Carrow várt még egy kicsit. - Még egyszer köszönöm, Malkom – mormogta aztán. A démon csak hosszú idő múlva válaszolt nehézkes angol akcentussal. - El kellett volna mondanod. - Hogyan? Ráadásul fogalmam sem volt, miként reagálnál rá. Ha elutasítottad volna... - Tudtad, hogyan éreztem irántad. Akkoriban valószínűleg bármit megtettem volna. Éreztem. Akkoriban. Múlt időben. - Soha nem akartalak bántani, de Ruby élete volt a tét. Vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem kockáztathat meg az ember. Ha érdekel, azt ígérték, hogy szabadon engednek minket. - Carrow a démon szemébe nézett. És megesküdtem, hogy visszajövök érted. - És ezt most el kéne hinnem? - Az arca arról árulkodott, hogy szerette volna hinni. - Hiszed vagy sem, nem adtam volna fel, míg ki nem szabadítalak. Malkom elfordította a tekintetét. - Miért akartak elkapni engem azok a halandók?

- Szerintem azért, mert még a Szövetségben is különlegesnek számítasz. - És a céljuk? - Háborút akarnak a fajtánkkal, az a céljuk, hogy a földbe döngöljék a halhatatlanokat. Nagyon keveset tudunk róluk. Engem mindössze három hete ejtettek foglyul. - Azt mondtad a gyereknek, hogy megpróbálod hazavinni. Hova? - Egy New Orleans nevű helyre. Ami valószínűleg nagyon távol van ettől a szigettől. - Sziget - ismételte meg a szót Malkom elgondolkodva. - Körben víz van. Milyen nagy vízen kell átjutni? - Sok ezerszer nagyobb vízen, mint a hegyed. Malkom hitetlenkedve pillantott rá. - így igaz... - Carrow elharapta a mondat végét, mert mintha egy felszálló kisrepülőgép hangját hallotta volna. Felnézett a kezével beárnyékolta a szemét az eső elől. Valóban egy légcsavaros gépet látott, és összeszorult a szíve. Mi is hazajuthattuk volna, rajta... Hirtelen szárnyas démonok támadtak a repülőre. Többtucatnyian voltak, valamennyien a Pravus tagjai; nekiestek a törzsnek. A gép zuhanni kezdett, és kissé távolabb bombaként csapódott a földbe. Akkor ezt is kihúzhatjuk a menekülési útvonalak közül. Carrow harapdálni kezdte a szája szélét. Viszont muszáj volt valahogy kijutniuk innen. Bár nagyobb biztonságban érezte magát Malkommal, mint egyedül, így is számtalan veszély fenyegette őket. Malkom egyszerre több ellenséggel is elbírt, de tucatnyi démonnal – főként olyanokkal, akik képesek voltak illanni már aligha. Más szóval, ugyanolyan bajban voltak, mint akkor, amikor még rácsok mögött ültek. És a Rend minden bizonnyal küld majd erősítést. Azok alapján, amit Fegley mondott, a halandók szervezetének a keze sokkal messzebb ért, mint Carrow hitte volna. Aligha mondanak le harc nélkül a szigetről. S ami még rosszabb volt? La Dorada is itt lehetett még. - KI kell jutnunk innen - motyogta magában Carrow. - Nem jönnek érted a tieid? - Talán igen. Feltéve, hogy megtalálnak minket. Azt hiszem, hogy a börtönt, sőt, talán az egész szigetet varázslattal álcázták - magyarázta Carrow. – Most azonban, hogy ilyen sok erő szabadult ki, és rengeteg halhatatlan használja a hatalmát, talán a gyülekezet meg tudja határozni a sziget helyét. - Te és a kislány miért viselitek még mindig a nyakbilincset? - A miénk nem esett le. Csak az ellenségeinké. Minden gonosz lényé. És valami miatt a tiéd is. Talán azért, mert vémon vagy. Nem tudom pontosan. - Ennyire biztos vagy benne, hogy nem vagyok gonosz? - Igen. Az vagyok. Malkom összehúzta a szemét. - Oblivionon is rajtad volt a nyakbilincs. Miért voltál képes mégis igézni? - Kikapcsolták arra az időre, amíg ott voltam. - Természetesen - jegyezte meg dühösen a démon. - Malkom, ismétlem, tudnod kell... A démon felemelt kézzel elhallgattatta. - Sült étel szagát érzem - suttogta. Carrow hirtelen ráébredt, hogy majd kilyukad a gyomra az éhségtől. - Gyere. - Malkom követte az illatot, lefelé a hegyről, vissza a part irányába, ahonnan jöttek. Hamarosan megpillantották a távolban a fényt. Egy régi faház állt a hegyfokon, erdővel körülvéve. Füst gomolygott a megdőlt kőkéményből.

Vajon a ház is a Rendé volt? Valamiféle melléképületként használták? Az egyik koszos ablakon keresztül Carrow alakokat látott mozogni. Első látásra úgy tűnt, három lény vette be magát a házikóba. - Várj meg itt! Malkom belopózott a faházba. Carrow elámulva figyelte, amint a démon egyszerűen kilakoltatta a benn lévőket: két alakváltót és egy nimfát. Az alakváltókat simán kihajította a házból, a nimfa pedig kimenekült utánuk. Mind a hárman meztelenek voltak, valószínűleg éppen ágyba bújni készültek, amikor félbeszakították őket. Bár Malkom alaposan megbámulta a nimfát, az szemlátomást nem tett rá nagy hatást. A démon intett Carrow-nak, hogy jöjjön be a házikóba. Könnyen hozzá tudnék szokni a démon jelenlétéhez, gondolat Carrow ismét, miközben besietett a hívogató menedékbe. Az ócska házikót cédruspala borította, rozsdás fémszerszámok lógtak a fedett veranda tetejéről. Az alacsony ajtófélfa fölé valaki egy szigonyt akasztott. Bálnavadászok kunyhója lehetett? A házikó belseje tele volt pókhálóval. Minden a lehető legegyszerűbb volt, a régmúlt idők emléke. A kőből rakott tűzhely előtt molyrágta szőnyeg hevert, rajta szanaszét a három kipaterolt halhatatlan ruhái. A nyárson, a tűz fölött nyúlpecsenye sült. A többiek biztosan elunták a várakozást, és más szórakozást kerestek, míg készült a vacsora. - Malkom? Hová lett a démon? Carrow a hátsó szobában talált rá. Egy poros hintaszék és két spártaian egyszerű faágy állt egymással szemben, a fal mellett, matrac nélkül. A kereteket falécek helyett kötélből font háló fogta össze. Malkom már kiterített egy pokrócot az egyik hálóra, és intett Carrow-nak, hogy fektesse le Rubyt. A tündérektől elkobzott zsákot a fal mellé tette. Carrow megfordult, hogy köszönetét mondjon a démonnak, de Malkom addigra már el is tűnt. - Oké - sóhajtott a boszorkány, és lefektette Rubyt az ágyra. A kislány még mindig reszketett a hidegtől. Meg kell szabadítanom ezektől a vizes ruhájától. Carrow éppen végzett a kislány átöltöztetésével, amikor Ruby felébredt. - Hol vagyunk? - kérdezte, és álmosan körbenézett. Carrow igyekezett lelkesen válaszolni. - A saját erdei házikónkban. Egyenesen a strandon. - Letörölte a port a hintaszék támlájáról, és ráteregette Ruby ruháit. – Olyan biztonságban vagyunk itt, mint a kiscicák az anyjuk hasában. - Hol van a démon? - Odakinn. A kislány ettől szemlátomást megnyugodott. - Nem vagy éhes, édesem? - Csak nagyon fáradt. Itt maradsz velem, míg elalszom? Carrow semmi mást nem szeretett volna, csak Ruby mellé bújni, és aludni két napig megszakítás nélkül. Mosolyt erőltetett az arcára. — Igen - válaszolta. Levette átázott csizmáját és harisnyáját. - És addig ki sem teszem a lábam a házikóból, míg fel nem ébredsz. - Örülök, hogy visszajöttél értem az alagútba - mondta Ruby, és kinyújtotta a kezét. Carrow megfogta. - Ruby. Ez magától értődik. - Carrow soha életében nem félt még annyira, mint aznap éjjel. Otthagyni Rubyt a veszélyben? Élete legnehezebb döntése volt.

Miközben futott vissza az alagútban, arra gondolt: a szülők ilyesmire kényszerülnek. Néha élet- halál kérdésében kell dönteniük a gyermekeiket illetően, akiket a világon mindenkinél jobban szeretnek. Még akkor is megteszik, ha halálra rémülnek közben. - De ne felejtsd el, hogy a démon segített. - Nem szeretem őt - suttogta Ruby hangosan. - Nem tud úszni, és nagyon lassan és furán beszél. Igen, Malkom valóban lassan beszélt, de Carrow szexinek találta az akcentusát. - Eleinte én sem kedveltem. De adj neki egy esélyt. Ne feledd, mindkettőnk életét megmentette. - Tényleg feleségül vett? - Ezt mondta? - Amikor Ruby bólintott, Carrow folytatta. - Ez nagyon bonyolult dolog, édesem. Ráadásul, még ha összeházasodtunk volna is, már nem akarja, hogy azok is maradjunk. - De ha házasok vagytok, akkor Embernek igaza volt. Akkor ő a nevelődémonom, és vele kell majd laknom. Összességéből minden oka megvolt a duzzogásra. Természetes, hogy Ruby aggódott a jövője miatt. Olyan sok kérdésre nem tudom még magam sem a választ. - Mit szólsz a következőhöz? Ismered azt a házat egysaroknyira Andoaint, amelyet nem vesz meg senki, mert a gyülekezet túl hangos, és mindenkit zavar a füst? - Aha. Hatalmas fák veszik körül. Carrow a medence miatt nézte ki magának a házat, mert mát elege volt abból, hogy állandóan be kellett csempésznie több tucatnyi boszorkányt Rydstrom király New Orleans- i birtokára, ha fürdeni akartak. A démon ráadásul kitiltotta őket. - Meg veszem, és az lesz a mi saját klubházunk. - Az épület mindennek a tetejében csupán pár háznyira volt Mariketa és Bowen otthonától. - Úgy dekorálhatod ki a szobádat, ahogyan csak akarod. - És mi lesz a démonnal? – kérdezte Ruby gyanakodva. - Őt is meghívhatjuk. - Vajon elfogadja majd Carrow meghívását? Hiszen az előbb úgy tűnt, rá sem bír nézni. - Megtaníthatjuk neki, mi az a film. Ruby eltátotta a száját. - Miért, nem tudja? Carrow megrázta a fejét. - Valószínűleg soha életében nem evett még fagyit - tette hozzá. Ruby komolyan elgondolkodott ezen a lehetőségen, de közben szép lassan lecsukódott a szeme. Carrow figyelte, és maga is elálmosodott. Nagyon szereted volna Ruby mellé bújni, és elaludni. Vagy rádőlni Malkom széles mellkasára, és hallgatni, ahogy a szíve dobog a feje alatt. Majdnem felnyögött a reménytől, hogy ismét ilyen közel kerülhet a démonhoz. De előbb meg kellett beszélniük a helyzetet. Tervre volt szükségük. És el kell magyaráznom, hogy soha nem akartam ártani neki... - Alszik? - szólalt meg a démon a háta mögött. Carrow megugrott ijedtében. - Hogyan tudsz ilyen hangtalanul mozogni? Mindegy. Igen. Nagyon kimerült. - Megyek, és hozok még tűzifát. - Ki akarsz menni a házból? Nem várhat, Malkom? - Carrow óvatosan kihúzta a kezét Rubyéból, és megállt a démon előtt. — Beszélnünk kell. Malkom vállat vont, megfordult, és elindult a másik szoba felé. Carrow követte. - Ülj le - mutatott a tűzhely mellé. Amikor Carrow lerogyott a földre,

Malkom levágott neki egy darabot a nyúlpecsenyéből, - Egyél. Ám Carrow, akárcsak Ruby, nem volt már éhes, - Jól vagyok. Edd csak meg. Malkom a boszorkány nyakán lévő harapásnyomra nézett. - Neked nagyobb szükséged van rá. Így hát Carrow előrehajolt, hogy harapjon egy falatot, de a démon egyszerűen odaadta neki a kést a húsdarabbal együtt. Szóval vége a kézből etetésnek. Malkom felállt, és járkálni kezdett a szobában. Nem nézett a boszorkányra, amikor megkérdezte: - Hol van az apja, Carrow? 35. fejezet - Az apja? - A boszorkány megdörzsölte a homlokát. - Meghalt. Azt hiszem, még azelőtt, hogy Ruby megszületett. - Azt hiszed? A boszorkány azt sem tudta, hogy hol van az apa? Carrow szeme elkerekedett. - Ó, várj csak! Bár Ruby a rokonom, de nem én vagyok az anyja. A démon teste megfeszült. - Újabb hazugság? - Sosem mondtam, hogy alányom. De ez nem is számít, mert ő már az enyém. Örökbe fogadom. És ami ennél is fontosabb, úgy szeretem, mintha a gyermekem lenne. - Hol az anyja? - Három hete meghalt, meggyilkolta a Rend. - Nincs másik gyereked? Carrow összeráncolta a homlokát. - Nincs. - És hím? Akihez tartozol? Carrow felállt, és egyenesen a démon szemébe nézett. - Az Attól függ. - Mitől? - Hogy mennyire haragszol rám. Kecsesen közelebb lépett. Malkom gyűlölte, hogy a boszorkány még mindig ilyen hatással volt rá. A démon Carrow elé állt, megfogta a tarkóját, és lenézett az arcába, amely megbabonázta, a szemébe, amely kísértette. - Mit akarsz tőlem? – kérdezte rekedt hangon. - A bocsánatodat. A boszorkány pihegett, az arca kipirult. - A tiéd. Értem, miért viselkedtél úgy, ahogy. - Akkor szeretném, ha adnál rá esélyt, hogy visszaszerezzem a bizalmadat. Az nem lesz olyan könnyű. Malkom elengedte a boszorkányt, elfordult, és kinézett az ablakon. Az ujjával követte egy esőcsepp nyomát az üvegen. Bámulatos. Mindenütt víz, és a legegyszerűbb épület ablaka is üvegből készült. - Azt hittem, hogy a dolgok egy bizonyos úton haladnak. Kettőnk között. Nem így volt. Most már semmiben nem vagyok biztos. - Törődöm veled. Ez nem változott - mondta a boszorkány - Az érzelmeim még erősödtek is. - Mennyi volt belőle... valódi?

Malkom tudta, hogy Carrow értette a kérdést, amikor így válaszolt: - Malkom, egyeden más férfival sem éreztem több gyönyört. Milyen rettenetesen szeretett volna hinni neki. De Malkom tapasztalatlan volt, és Carrow meg is játszhatta a kéjt, nem vette volna észre. Lehet, hogy most is hazudott neki. - Te mit akarsz tőlem? - kérdezte a boszorkány. - A nőm vagy. A sors kötött össze veled. Tehát meg kell, hogy védelmezzelek. - És a magadévá tegyél? Vágy öntötte el Malkomot, a farka nyomban megkeményedett. - Vagy igyál belőlem? Malkom felszisszent; eszébe jutott az utolsó nap, amelyet a bányában töltöttek. Beleégett az agyába a boszorkány képe, ahogy az orgazmus után kielégülten feküdt a tűz mellett, és a karmazsinvörös cseppek lassan lefolytak a mellén. A harapásának a nyoma olyan volt a bőrén, mint egy pecsét. - És te engednéd, hogy a véredet vegyem? Amikor korábban nem voltál hajlandó? Próbálta felidézni a vére ízét, de nem sikerült. - Most már értem, miért csinálod. - Carrow közvetlenül mögötte állt. - Azért, hogy közelebb érezd magad hozzám, igaz? Soha többé nem tagadom ezt meg tőled. Soha ne tagadd meg... - Malkom, bármit megadnék azért, hogy ismét olyan közel legyek hozzád. Szükségem volt rád. Malkom megmerevedett, amikor a boszorkány előbb a tenyerét, majd az arcát ráfektette a hátára. —Neked nem volt rám szükséged? Carrow akarta őt, azt akarta, hogy végre a magáévá tegye. Akkor miért gyötörték balsejtelmek? Miért volt ennyire dühös? Ne foglalkozz ezekkel az érzésekkel. Tedd a magadévá, hatolj bele mélyen a testébe. De Carrow bármikor újra elárulhatta, éppolyan könnyedén, ahogyan korábban. Ám ha a magáévá teszi, akkor teherbe ejtheti. Inkább ne legyen gyermeke, mint hogy az utódjának a védelme, a gondoskodása nélkül, védtelenül kelljen élnie a nagyvilágban. Nem lesz olyan, mint az apja, aki otthagyta Malkomot egy kurva kényére-kedvére, hogy adják-vegyék, mint egy tárgyat. Bár megértette, miért tette azt Carrow, amit tett, képtelen volt egyszerűen fátylat borítani az elmúlt hét szenvedéseire, a négy évszázad táplálta bizalmatlanságra. - Az elmúlt napokat azzal töltöttem, hogy gyűlöltelek. Elképzeltem, mi mindent tennék veled... - Hogy szenvedjek? - fejezte be helyette Carrow a mondatot. Malkom szembefordult vele. - Igen. - Mihelyt a nyakbilincs lehullott, alig várta, hogy szörnyűségeket tegyen a boszorkánnyal. - Te mit tettél volna a helyemben? - Ugyanazt. De nem vártam volna cserébe bocsánatot. Nem vártam volna bizalmat - felelte a démon, aztán hirtelen eszébe jutott még valami. - Miért jöttél Ashbe? Csak azért akartál megmenteni a trothanoktól, hogy a halandók kezére adj? - Nem. Mindenképpen eljöttem volna érted. Szörnyű volt, hogy bántottalak... - Mégis úgy döntöttél, hogy annál rosszabbat is teszel velem! – Malkom beletúrt a hajába; még mindig nem szokott hozzá, hogy újra voltak szarvai. Azt a kínt is miatta szenvedtem el. - Tudod, mit mondott a páncélos, mielőtt megöltem? Azt mondta, hogy el foglak veszíteni. - Nem veszítettél el, Malkom. Itt vagyok. Malkom mély lélegzetet vett. - Nekem pedig nagyon elegem van, boszorkány. Menj, gondoskodj a kicsinyedről, és hagyj engem békén. Carrow hátrakapta a fejét, mintha Malkom pofon ütötte volna.

- Rendben. De visszaszerzem a bizalmadat. Akkor is, ha az lesz az utolsó dolog, amit az életemben teszek. Ezzel visszafordult a hátsó szobába. Malkom hallotta, ahogy a kötélágy megnyikordult, amikor bebújt a kislány mellé az ágyba. Malkom hosszú percekig nézte az esőt, várta, hogy a boszorkány elaludjon. Mint mindig, mohón vágyott rá, hogy csak feküdjön mellette, és nézze. Amikor hallotta, hogy Carrow légzése mély és egyenletes, utánuk ment a hátsó szobába, és figyelte őket álmukban. Carrow szorosan magához ölelte a kicsit. A boszorkány bármit megtenne - megtett - azért, hogy megvédje ezt a gyereket. Amikor Malkom annyi idős volt, mint Ruby, ölni is készlett volna azért, hogy legyen valaki, aki gondoskodik róla, vagy legalább megvédi függetlenül a következményektől. Ha akkor találkozunk, angyalnak hittem volna őt. Ha Carrow valóban olyan szívtelen nőstény lenne, mint amilyennek hitték, akkor nem vállalta volna, hogy ebbe a dimenzióba csábítja Malkomot. Talán nincs még mindennek vége. A gyomrát szorító görcs azonban nem enyhült. Vagy egyszerűen csak szánalmas bolond vagy. Az elhagyatottnak tűnő városban a boszorkány és az általa vezetett hadsereg egy csapatnyi kentaurral, tűzdémonnal és lnvidiával nézett farkasszemet. A boszorkány bízik a képességeiben, tudja, hogy az övék lesz a győzelem - vagy végleg eltörlik őket. - Várjatok a jeladásomra! - kiáltja hátra a válla fölött, és előretör. Bátor szívvel halad előre, bár körülötte lángnyelvek csapnak fel. Fél ugyan, de szembenéz az ellennel. Vakmerő boszorkány. Malkomot álmában is kiverte a veríték, a szíve zakatolt, annyira aggódott érte. Carrow kezében gyűlik a mágikus erő. Szikrát hány, de Carrow-t nem égeti; a boszorkány érzi, ahogy egyre erősödik a nyomás a tenyerében. - Most! - kiállja. Lángcsóvát hajít egy távoli építményre. Egy szempillantás múlva az épület hatalmas robajjal összedől. Az ellenségei azonban célba vették. Tűzdémonok illannak melléje, tucatnyian veszik körbe, tenyerükben lángok égnek. Mielőtt Carrow visszavonulhatna, odacsapnak, tűz árad feléje... Malkom hirtelen felriadt, felpattant a fekvőhelyén, a külső ajtónak dőlve. Megdörzsölte az arcát, aztán kinézett a viharos éjszakába. Csak álom volt. És Carrow felgyógyult a sérüléseiből. Akkor miért aggódott hát érte? Csak magát okolhatta amiatt, hogy látta a csatát, a boszorkány emlékeit. Bár rettegett tőle, hogy ismét a múltja kísérti majd rémálmaiban, aludnia kellett, ha többet akart megtudni a boszorkányról. A legutóbbi vérszívással újabb emlékeket vett el tőle, többtucatnyi jelenetet látott a múltjából. Újra nekidőlt az ajtónak, és végiggondolta, mit tudott meg. Carrow a boszorkányok egyik parancsnoka volt, egész hadsereget vezetett csatába. Vakmerő és győzedelmes vezér volt. Amikor a teljes ereje a rendelkezésére állt, képes volt épületeket romba dönteni mágiával. És ehhez az élethez szeretne visszatérni? Ennek az életnek Malkom nem volt a része. Visszanézett Carrow felé. Olyan közel volt a boszorkány. Malkomot mégis nyomta a magány terhe, nagyobb erővel, mint bármikor azokon a pokoli bányában töltött éjszakákon. Mert most már tudom, hogy mi hiányzik... 36. fejezet - Ébren vagy, Crow? - Miért kérdezik ezt folyton a kölykök, amikor tudják, hogy még alszik az ember? - Carrow kinyitotta csipás szemét. - Nem. Komolyan.

- Éhes vagyok. És a démon elment, így nem tudom elszalajtani, hogy szerezzen nekem valamit enni. - Ruby, Malkom nem kutya. – Carrow felült az ágyon; megrándult az arca, fájt minden porcikája. A padló jéghideg lesz majd a talpa alatt, és nem érezte a kávé csábító illatát, amelyre általában ébredt. Azért felkelt. Már nem csupán magamról kell gondoskodnom. Carrow mindig is vadul védelmezte a gyülekezetét, minden konfliktusban az első sorban harcolt. De Rubyról gondoskodni egészen másfajta kötelezettség volt, még jobban sarkallta a vágy, hogy mindent jól csináljon. Mert Ruby teljes mértékben tőle függ. - Itt volt Malkom, mikor felébredtél? - Nem. - Ó. Nos, nézzük, találunk- e valamit. Beletúrt a tündérek zsákjába, de csak két müzli szeletet és néhány tubus energiazselét rejtett. A csomagban nem volt egyetlen kombinált szerszám vagy fegyver sem. Volt viszont bőven sampon és szappan. A tündérek pont olyan hülyén csomagoltak, mint ő. Carrow felmutatta, amit talált. - Csokis müzli szeletet kérsz, vagy energiazselét? Nem aggódott, hogy kifogynak az élelemből, mert tudta, hogy Malkom szerez majd még, ha szükséges. - A müzlit. Miközben Ruby lerágcsálta a csoki mázat a müzIi szeletről, Carrow kilesett az ablakon, hátha meglátja a közelben a démont. Meglepetés – még mindig esett. Hatalmas páfrányok nőttek a környéken, olyan magasak voltak, mint Carrow. Zuzmó és gomba borította a sziklákat. A távolban látta a partot; a viharos szél felkorbácsolta a hullámokat. A fák között köd lebegett. De legalább Malkomnak nem kellett aggódnia a napsütés miatt, nyugodtan kinn maradhatott a szabadban. Az erdő itt ugyanolyan sűrű volt, mint a sziget belsejében. Vajon milyen messzire mehetett? Tűnődött, miközben körülnézett a faházban. Mit vett észre elsőként? Ártalmatlan pókok és százlábúi nyüzsögtek mindenfelé. Még szerencse, hogy a boszorkányok szeretik a rovarokat. Az egyetlen beépített szekrényben összetekert köteleket, mentő mellényeket és egy kupac málladozó pokrócot talált. Az alján volt még egy vödör és egy régi fakád is. A konyharészen talált egy düledező tűzhelyet, néhány konzervdobozt, valamint pár darab össze nem illő fazekat és serpenyőt. Az egyik fiókban felfedezett egy darab zsineget, néhány ruhaszárító csipeszt, egy bálnacsontból készült fésűt, és egy pakli penészes kártyát. Visszalépett az ablakhoz, és újra kinézett. Malkomnak nyomát sem látta. Beszélnie kellett a démonnal, hogy megvitassák a legújabb tervét. Úgy gondolta, megerősíthetik a házikó védelmét, aztán körbeportyázhatnak, hátha találnak menekülő útvonalat a szigetről, szövetségeseket, egy hajót, egy levágott kezet, bármit. Feltételezte, hogy még Lanthe is a szigeten volt valahol. Bár Thronos tudott repülni, nyomorék testével, kicsavarodott szárnyaival képtelen volt arra, hogy több ezer kilométert megtegyen utassal együtt. Ha Malkom meg tudná menteni tőle Lanthét, közösen megkereshetnék Fegley levágott kezét. Túlzott remények? Abszolút. De Carrow-nak nem sok választási lehetősége volt... Malkom még mindig nem tért vissza Carrow-nak valamivel el kellett terelnie a figyelmét a démonról, el kellett foglalnia magát. Így hát kifeszített egy darab zsineget a tűz mellett, és kiakasztotta száradni Ruby nedves ruháit. Ezzel el is telt tíz perc. És most mit csináljak? A tekintete Rubyra tévedt, aki egy százlábút kergetett a földön csúszva. - Meg kellene fürödnöd, kölyök.

Herkulesi erőfeszítések árán, elfojtott szitkokat mormolva, többszöri sikertelen kísérlet után végre elegendő vizet cipelt be a kinti vályúból, felmelegítette a tűzhelyen, és teletöltötte a kádat. - Kezdem magam otthon érezni – jegyezte meg, miközben Ruby haját mosta a tündérek samponjával. - Mintha a vadnyugaton lennénk, nem? Olyanok vagyunk, mint az úttörők, azzal a különbséggel, hogy nekünk legalább nem kell fűzőt hordanunk, igaz? Ruby válaszul bágyadtan elmosolyodott. Ennyi elég is egyelőre. A kislány először mosolygott, mióta elkezdődtek a megpróbáltatásaik. - Nézzenek oda! Már majdnem elfelejtettem, hogy gödröcskék vannak az arcodon, ha nevetsz. – Carrow végigsimított Ruby homlokán. - Gyere, Öblítsük le a habot. Miután megfürdette, megetette, felöltöztette, megfésülte Rubyt, Carrow lélekben kalapot emelt az anyák előtt. Közben egyre jobban aggódott Malkom miatt. - És most mit csinálunk? – kérdezte Ruby. - Talán megnézhetnénk a strandot. - Esik az eső. - Nem gond. - Carrow felsegítette a kislányra a tündér esőkabátját; túl nagy volt neki, úgy nézett ki, mintha poncsó lett volna rajta. Carrow felhajtotta a kabát ujját. - Lássuk, hogy áll rajtad a poncsó! Ki a csini a poncsóban? - Én! - Ruby csípőre tette a kezét, hátralibbentette a haját Ennivaló. - Na, gyere! - Carrow megfogta Ruby kezét, és kidübörögtek a ködbe. Az öböl egyik fele tele volt kövekkel, de a másik rész sima és homokos volt. Elindultak a szeles part felé. A strand kísértetiesnek, hátborzongatónak tűnt Carrow számára. Hatalmas bálnacsontok meredeztek mindenfelé, a hullámok hínárt sodortak a partra. Carrow a Mexikói- öböl strandjaihoz szokott, mókához, napsütéshez, részeg nudizáshoz. Ez a hely nem igazán nekem való. Úgy érezte magát, mint egy alaszkai malamut a sivatagban. Mintha csak olvasott volna a gondolataiban, Ruby megszólalt. - Haza akarok menni. - Én is. Megbeszélem a démonnal, mihelyt visszajött. Carrow körbetekintett. Órák teltek már el, és Malkomnak nem volt semmi nyoma. Lehet, hogy egyszerűen itt hagyta őket? Úgy döntött, hogy a pokolba a boszorkánnyal és a kölykével? Bármennyire védtelenek voltak is nélküle? - És most mit csinálunk? - Nem tudom, édesem. - Talán egy csapat nimfa tartja fogva. Paráználkodik velük az esőben. Csodálatos teste nedves, az izmok megfeszülnek. - Majd kitalálom, miközben beszélünk - lódította a kislánynak. - Mi lesz, ha nem jön vissza? – kérdezte Ruby. Akkor totálisan és egyértelműen ráfaragtunk. Carrow pedig próbálhatta megkeresni Regint vagy Lanthét, de ehhez magával kellett cipelnie Rubyt a sziget hegyvidékes belsejébe. Vagy ami még rosszabb: itt kellett hagynia egyedül. Mi lesz, ha mii tudok visszajönni érte? - Nem tudom. Valószínűleg pácban leszünk. Carrow éppen az előző éjjel gondolta, milyen könnyen hozzá tudna szokni a démon jelenlétéhez. Most viszont dühítette, hogy mennyire függtek Malkomtól. Már vagy ezredszer vadul megrántotta a nyakbilincsét. Vissza akarta kapni az erejét, azon nyomban! - Kedvesebb legyek vele?

- Azért legyél kedvesebb vele, mert rendes fickó, - Carrow felsóhajtott. Malkom valóban rendes, jószívű, büszke démon volt. Hogyan juthatott egyáltalán az eszébe, hogy itt hagyja őket védtelenül, miközben nimfákkal hancúrozik? Ami azt jelentette, hogy... a démon talán megsebesült. - Talán a házban vár ránk. De a démon nem volt a házban. Carrow most már határozottan aggódott. Éppen az utolsó müzli szeletet adta oda Rubynak, hogy a kislány lerágja róla a csoki mázat, miközben pasziánszozott, amikor kivágódott az ajtó. Carrow talpra ugrott, és a démonhoz szaladt. Malkom hátrapillantott a válla fölött, aztán értetlen arccal feléje fordult. - Mi van? Nem ért baj. - Aggódtam. Hol voltál? Carrow a démonra vetett egy pillantást, próbált koncentrálni a válaszra. Biztonságban van. Itt, velünk. - Megfelelőbb hely után kutattam. Malkom bőrig ázott, de már nem volt olyan bősz az arca. Carrow oldalra biccentette a fejét. Azt hiszem, tetszik neki itt. Hála istennek! Malkom ellépett mellőle, lepakolta a holmikat, amelyeket összeszedett - köteleket és egy ásót. Aztán kirázta a vizet a hajából, mint egy vadállat; Ruby müzlivel teli szájjal kuncogni kezdett. Jól látta? Malkom szája széle mosolyra húzódott, mielőtt ismét magára kényszerítette volna a komor arckifejezést? - Ti itt maradtok - mondta. - Ez a legbiztonságosabb hely. - Oké, ahogy akarod. - De jöhetnek mások. Kiteszek csapdákat, hogy elzárjam előlük ezt a földleágazást. - Félsziget - javította ki Carrow öntudatlanul, aztán azt kívánta, bárcsak ne tette volna. - Khm, az ilyen földdarabot: félszigetnek hívják. - Csapdákat készítesz? - kérdezte Ruby ámulva. - Nézhetem? - Édesem, Malkomnak nagyon sok a dolga. - A gyerek velem jöhet. - Nem kell mennie, Malkom. Veszélyes lehet. A démon bosszús arccal rámeredt. - Soha nem engedném, hogy baj érje. - Tudom. - Carrow ösztönösen megbízott benne, különösen, miután előző éjjel Malkom biztonságban visszajuttatta hozzá Rubyt, ami önmagában kész csoda volt. - Én csak... - Úgy egy óra múlva érünk vissza. Intett Rubynak, aki olyan gyorsan szaladt utána, hogy majdnem elfeledkezett az esőkabátról is. Carrow-t nem is hívták? A kis hölgyet otthon felejtik a tanyán? Vigyázz a szádra! Carrow mosolyt kényszerített az arcára, amitől Malkom ismét összeráncolta a homlokát. Az ajtóban megtorpant, és visszaszólt a válla fölött. - Szükséged van valamire? Rád. Arra, hogy megint szeress. - Megvagyok. - Miután mentek, Carrow körbenézett a házikóban. Vajon beleférek abba a kádba? 37. fejezet

Információ. Malkomnak erre volt szüksége, és a kislánytól megszerezhette - bár évszázadok óta nem volt dolga gyerekkel, és fogalma sem volt arról, hogyan bánjon velük. De mégis, mennyire lehet ez bonyolult? Malkom öles léptekkel haladt a természetes ösvényen, a kislány szinte futott, hogy le ne maradjon, lihegett, de mégsem állt be a szája. Arra emlékeztette a démont, ahogyan Carrow viselkedett Oblivionon, folyamatosan beszélt magában, míg megmászták a hegyet, hogy elérjenek a bányához. Ugyan mi nem emlékeztet a boszorkányra? Malkom az egész reggelt azzal töltötte, hogy találjon valami jobban védhető helyet, de hiába, s közben egyfolytában Carrow-ra gondolt, és már attól félt, hogy belebolondul. Annak idején, a nyirkos bányában, Malkom órákig nézte a boszorkányt, próbált rájönni, mitől lágyult el néha Carrow tekintete. Hihetetlenül izgalmasnak találta a vele töltött időt. Egyetlen percet sem érzett elvesztegetettnek. Ám az, amit most érzett iránta, olyan nyers volt, hogy ez megrémítette. - Keress magadnak egy helyet, és ülj le - mondta a kislánynak. - Ások itt egy lyukat. - Egy gödörcsapda számára kiváló hely volt az ösvény. Ha nem nyüzsögtek volna a környéken ellenséges érzelmű halhatatlanok, Malkom szerint ez a sziget remek lakóhely lett volna. Köd szűrte meg a napsugarakat, és még amikor tiszta volt is az ég, menedéket találhatott a fák árnyékában. A hatalmas erdőségben rengeteg lassú mozgású, békésnek tűnő vadállat éli, Nem is beszélve a vízről, amelyből lények ugrándoztak ki, mintha direkt csalogatták volna, hogy kapja el őket. Már eddig több vért ivott, mint amennyit Oblivionon napok alatt... A kislány leült egy földből kiálló gyökérre. - Miért ott ásol? - Jó hely a csapda számára. Így a többiek nem juthatnak a ...félszigetre. - Miért? - Mindenkinek, aki el akar jutni a házig, végig kell mennie ezen vagy egy másik csapáson. - Miért? Malkom, mintha nem hallotta volna a kérdést, ásni kezdett. - Szóval, mesélj nekem Carrow-ról... - Tényleg nem tudsz úszni? Mit dolgozol? Úgy nézel ki, mint egy tűzoltó. - Ruby szeme felragyogott a gondolatra. - A tűzoltók süket kutyákat tartanak. - Felsóhajtott. – Szeretnék egy kutyát. Úgy látszik, máris kipihente magát, mert egy csöppet se lihegett. Malkom igyekezett követni minden szavát, de nem volt kíváncsi, amit a gyerek csacsogott. - Ruby - szólalt meg szigorú hangon. - Azt akarom, hogy válaszolj néhány kérdésre Carrowval kapcsolatban. Van embere? - Úgy érted, hogy barátja? Crow-nak egy csomó fiú barátja van. Állandóan a gyülekezet körül nyüzsögnek. - Malkom olyan erősen szorította az ásó nyelét, hogy az majdnem porrá morzsolódott. Karóra fogom tűzni a fejüket. - Crow az egyik leggyönyörűbb boszorkány a gyülekezetben. - Ruby szégyenlősen elmosolyodott. - Szerinted is csinos? - Tényleg - senkihez sem fogható – elég vonzó - ismerte Malkom. - Jó róla mások véleménye? - Vagy a boszorkányt is annyira gyűlölték a többiek, mint őt? - Mindenki szereti, mert szórakoztató. Mindenki szeretne barátkozni vele. Malkom pontosan tudta, Carrow mennyire szórakoztató volt. Az álmaiban látta, hogyan vetkőzött le több száz hím előtt, és biztos volt benne, hogy bármelyikük szívesen összebarátkozott volna a boszorkánnyal. Belevágta az ásót a földbe. - Mióta ismered? - Mindig ismertem. Mindig hoz nekem dolgokat. De gyökértelen.

- Ez mit jelent? - kérdezte Malkom, miközben elképedten figyelte, hogy víz szivárgott a gödör mélyén a földből. Itt mindenütt víz volt. Malkomnak egyre jobban tetszett a hely. Fiatalkorában három dologra vágyott. Otthonra, ahonnan senki nem űzheti el. Elegendő ételre és vízre. Olyan nemessé és mások által tiszteltté válni, amilyen Kallen volt. Itt legalább két vágyát kielégítheti. - Azt jelenti, hogy nem volt semmije - magyarázta a kislány, majd büszkén hozzátette: Előttem. Malkom fejében kezdett összeállni a kép. Carrow-val olyan Kíméletlenül bántak a szülei, hogy már maga a gyermeknevelés ténye is nyilván csábító volt a számára. Ezért nem gyűlölhette a boszorkányt. És ha már itt tartott: képes lett volna ő maga hátat fordítani ennek a kislánynak? Ruby hétéves volt. Körülbelül annyi, mint én, amikor anya nélkül maradtam, amikor a sors elkezdett büntetni. - Mi történik, amikor hazaértek? - Faggatta tovább a kislányt. – Ki gondoskodik majd rólatok? - Amikor Ruby értetlenül felvonta a szemöldökét, pontosította a kérdést. - Hogyan fogtok holmikat vásárolni? - Carrow egy vagyont keres az igézetek árusításával. Egy vagyont. Malkom sejtette, hogy a boszorkány nem szegény, de annak nem örült, hogy kimondottan gazdag miközben neki semmije sincs. - Szerzünk egy kéglit. - Kéglit? Ruby kántálva válaszolt. – Egy házat. Egy kéglit. Partikat rendezünk majd. Van medence is. Carrow azt mondta, téged is meghívhatunk. Meghívják őt is. A boszorkány nem vele tervezett lakni? Ezen a szigeten rákényszerült volna. Itt Malkom gondoskodhatott volna róla. Carrow világában viszont erre nem volt garancia. A kislány felvett a tenyerébe néhány bogarat, engedte, hogy le- fel mászkáljanak a kezén. A fiatal nőstények nem szoktak félni az ilyesmiktől? Malkom próbált visszaemlékezni, de csak egyetlen fiatal démonnő jutott az eszébe, az, aki kinevette, amikor a szemetükből evett. Még most is megborzongott a gondolattól, hogy milyen megalázottnak érezte akkor magát. Az ásásra koncentrált, hogy elfelejtse az egészet. - Tényleg olyan világból jöttél, ahol nincsen víz? - kérdés Ruby. – Hiányzik a régi lakhelyed? Malkom fel sem nézett, úgy válaszolt. - Volt víz, csak nagyon kevés. És nem, nem hiányzik. - De a barátaid biztosan hiányoznak. Nekem igen. Malkom gyorsabban ásott. - Nem voltak barátaim. - Micsoda? Kell, hogy legyenek barátaid. Nincs bandád? Nekem van boszorkánybandám. A padláson szoktunk összejönni Elianna - ő a dadám - azt szokta mondogatni, hogy egy napon majd a miénk lesz az egész világ. - Ruby mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta. - Volt családod? - Nem. Senkit sem hagytam hátra. A gödör már a mellkasáig ért, a víz a bokájáig. - Nincsenek szüleid? Malkom elkeseredésében abbahagyta az ásást. - Nem, Ruby az anyámat megölték, és... - Az enyémet is - vágott közbe döbbenten a kislány; a halandók. Elfordította a fejét, az ajka remegett.

Malkom szeme elkerekedett; szívesebben elviselt volna egy verést, mint a kislány könnyeit. Amikor a gyerek abbahagyta a sírást, és megtörölte az orrát a kabátja ujjában, Malkom megkönnyebbült - és akarata ellenére tiszteletet érzett a gyerek iránt. - A halandók ölték meg a te anyukádat is? Malkom kifújta a levegőt. - Nem, gyermek, az már nagyon régen történt. A Ruby iránt érzett tisztelete fokozódott, amikor a kislány azt mormogta: - Bántani fogom azokat az embereket, akik ezt tették. - Biztos vagyok benne, hogy egy nap megteszed - mondta Malkom őszintén. És ki gondoskodik majd arról, hogy Ruby fel legyen készülve a bosszúra, elég ügyes és erős legyen ahhoz, hogy megbüntethesse a gyilkosokat anélkül, hogy baja esne? - De addig nem eredhetsz utánuk, míg készen nem állsz rá, és nem vagy benne biztos, hogy te nyersz majd. Ruby oldalra biccentette a fejét. - Honnan fogom tudni? Én gondoskodhatnék róla. Segíthetnék, hogy bosszút állj. - Biztos vagyok benne, hogy a gyülekezeted mindenre megtanít majd. Vagy Carrow. - Tudod, mi ketten egyformák vagyunk. Mindketten elvesztettük az anyukánkat, és most kettőnké Carrow. Malkom nem akart erről beszélni. - Miben rejlik az erőd? - Olyan vagyok, mint Carrow, ugyanahhoz a három kaszthoz tartozunk. - Amikor Malkom intett, hogy folytassa, Ruby magyarázni kezdett. - Harcos, igéző és szellemidéző. De a nyakbilincs miatt nem tudok igézni – tette hozzá, és lenézett a pántra. Malkom azt eddig is tudta, hogy Carrow igéző volt, csak azzal nem volt tisztában, hogy ez valódi hatalmat jelentett. Azt kívánta, bárcsak hinne benne, hogy a boszorkány elbűvölte, és ezért kívánja, de olyan emésztő vágyat érzett, amely nem lehetett pusztán igézet műve. - Úgy vettem észre, hogy Carrow-nak néha van mágikus ereje, néha nincs. - Előző éjszaka azt mondta neki a boszorkány, hogy amikor Oblivionon volt, kikapcsolták a nyakbilincsét. Akkor miért volt az ereje olyan kiszámíthatatlan? - Azt hiszem. - Ruby vállat vont. – Ha nincs forrás, amely táplálja. - Forrás? A hatalmához? - Erről nem szabad senkivel beszélnem. Malkom kedves mosolyt erőltetett az arcára, és a kislány felé fordult. - De hiszen csak én vagyok az, gyermek. Ruby bizalmatlanul méregette. - Miért mondtad azt nekem, hogy feleségül vetted Carrow-t? Malkom válla megfeszült, a mosoly lehervadt az arcáról. - Ez az igazság. - Tőle is megkérdeztem. - És mit válaszolt? - kérdezte Malkom a tőle telhető legközönyösebb hangon. - Azt, hogy még ha házasok lettetek volna is, te már nem akarsz vele lenni. Szóval Carrow nem tagadta. És előző éjszaka úgy viselkedett, mintha azt szerette volna, ha Malkom a magáévá teszi. Amikor azt mondta neki, hogy hagyja békén, látta Carrow arcán a csalódottságot. Könnyű lett volna elhitetnie magával, hogy a boszorkány új életet akar kezdeni vele. Ám valószínűbb volt, hogy csak tetteti, te a vonzalmat, mert szüksége volt Malkom védelmére. Ismerősen hangzik.

- De szerintem te vele akarsz lenni - folytatta Ruby. - Szomorú voltál tegnap éjjel a parton, amikor Carrow megsérült. Szomorú? Majd eszét vesztette az aggodalomtól és a gyötrelemtől. Két gond volt a boszorkánnyal. Malkom képtelen volt elviselni a tudatot, hogy elveszíti; márpedig nyilván valóan ez fog történni. Mihelyt Carrow megismeri a múltját, vagy hazatér. És abban sem volt biztos, hogy képes lesz- e valaha is elhinni, van még esélyük. A remények eddig csak nyomorúságot hoztak a számára. Majd túljutok rajta, óráról órára próbálom túlélni, hogy le kell mondanom arról, amit a legjobban akarok a világon. - Beszélgettünk rólad tegnap éjszaka. - Tényleg? - Igen. Ha Crow a feleséged, és örökbe fogad engem, akkor a te lányod is leszek. A nevelődémonom vagy. - Nevelődémon? - Igen, a nevelőapám, aki démon. A nevelőapa valamiféle atya volt? Miért beszélt Carrow ilyesmiről a gyerekkel? Azért, hogy nyomást gyakoroljon rá? Vakmerőség volt a boszorkány részéről feltételezni, hogy Malkom majd gondoskodik róla és a fogadott gyermekéről. Anélkül, hogy egyáltalán megkérdezte volna erről őt. Malkom megdörzsölte az arcát. Miért akarta Carrow őt ebben a szerepben? Na mégis miért, te idióta? A gyerekkel együtt védtelenek ezen a szigeten. Malkom felkapta a fejét, amikor Ruby gyomra megkordult. - Éhes vagy. A kislány szégyenlősen elmosolyodott. - Aha. A démon lenézett a félig kész gödörre, aztán vissza a kislányra. Felsóhajtott. - Általában mit eszel? Majd később visszajön, és befejezi a csapdát. - Szeretem a dinoszaurusz alakú csirkefalatokat, a pizzarudat, a tangelót és az organikus narancslét. Malkom egy szót sem értett az egészből. - És vannak itt ilyesmik? - Ruby megrázta a fejét. – Akkor foghatunk valamit. A kislány elkerekedett szemmel felpattant. - Imádok dolgokat fogdosni! Békát, pókot, zöld kígyókat! - Nagyszerű. Malkom fogta az ásót, és kimászott a gödörből. Amikor ellépett mellette, a kislány kinyújtotta feléje a kezét. Malkom a homlokát ráncolta. Mi az? Megsérült? Carrow leharapja a fejét, ha... Ruby megfogta apró kezével az övét. Malkom lepillantott, és már majdnem elhúzta a kezét. Miért tesz ilyet a gyerek? Én ezt nem értem. Ruby felnézett. - Nem megyünk? Malkom szíve összeszorult. - De igen, deela. És egész végig nem engedte el Ruby kezét. Carrow mozdulatlanul ült a kádban, és nem csupán azért, mert nem akarta, hogy szálka menjen valamelyik érzékeny testrészébe. Korábban ismét megpróbált megszabadulni a nyakbilincstől, ezúttal kötél és csípőfogó segítségével. Majdnem megfulladt, de a bilincs meg

sem moccant. Keserűen káromkodva kénytelen volt belenyugodni, hogy nem kapja vissza a varázserejét, míg haza nem ér. A lábát felhúzva ücsörgött a kádban, a haját szappanom, közben azon tűnődött, hogyan lophatná be magát ismét a démon kegyeibe. Ahhoz szokott, hogy mindenki kedveli. Nem ő volt Mikulás, nem etetett kóbor macskákat, nem mentette meg a cápákat a nukleáris téltől, de igyekezett mindig helyesen cselekedni. Biztosan a démon is megenyhül majd, belátja, hogy Carrow kényszerből cselekedett. Bár Malkom haragudott rá, Carrow tudta, hogy a démon még mindig törődik vele. Emlékezett rá, hogyan viselkedett, Malkom a parton, öntudatlansága ellenére hallotta, ahogy könyörgött neki, hogy ébredjen fel. Már a gondolattól is ellágyította a szívét a melegség. De nem volt ideje, hogy hagyja a maguk természetes módján haladni az eseményeket. Ma két dologra is rájött. Először arra, hogy erő nélkül maradni, és egy hímtől függeni sokkal nagyobb szívás volt, mint a természetben lenni. Másodszor pedig arra, hogy szükségük volt a démon feltétlen támogatására pillanatnyilag ahhoz, hogy minél hamarabb megszökhessenek erről a helyről. A sok egyéb veszély mellett La Dorada is felbukkanhatott még, a wendigó katonáival együtt. Carrow-t gyerekkorában rémálmok gyötörték e lények miatt. Falánkak voltak, felzabáltak minden élőlényt - halandót és halhatatlant —, aki az útjukba akadt, őrjöngve csaptak le áldozatukra. S csupán egyeden dolog volt rosszabb annál, mint ha élve felfalták az embert: az, ha wendigóvá változott. Elég volt egyetlen harapás vagy karmolás, és néhány napon belül... Carrow tudta, hogy Malkom rövidtávon képes gondoskodni a biztonságukról, de vajon mennyi időbe telik, míg a megfertőzött szövetségbeliek elárasztják a szigetet? Vizet locsolt a fejére, hogy leöblítse a habot, s közben elképzelte, milyen lesz, ha ők hárman visszatérnek New Orleansba. Hogyan alakul majd Malkom élete? Abban biztos volt, hogy a démon könnyen szerez magának munkát. Erős és gyors volt, hihetetlenül hamargyógyult; nemsokára ő lesz a legkeresettebb kufár. Vajon elfogadják- e közülük valónak a városbeli démonok? A boszorkányok előbb- utóbb megszokják majd. Mari és Elianna Imádni fogja őt, ha megtudják, hogyan mentette meg többször is Carrow és Ruby életét... Hirtelen meghallotta Ruby sikoltását. Carrow kiugrott a kádból. A szappanhabtól félig vakon kirohant a házikóból, le a lépcsőkön. Odakinn, a permetező esőben felhangzott egy újabb sikoltás. - Ruby! - Carrow követte a hangot a fákon keresztül, az öböl nyugodtabb része felé, s közben egyfolytában kiáltozott. - Hol vagy? - A bokrok feltépték a bőrt meztelen lábán. Ruby! Válaszolj... - Carrow hirtelen elhallgatott, mikor végre meglátta őket. A feszültség azonnal elpárolgott belőle. Ruby a parton sikítozott és nevetett, próbált félreugrálni a lábai körül csapkodó halak elől. Malkom meztelen felsőtesttel állt a térdig érő vízben, puszta kézzel sorban kapta el a halakat, és kihajigálta a zsákmányt a partra. És Carrow megesküdött volna rá, hogy közben vigyorgott, míg meg nem látta őt kirohanni a fák közül. Carrow megtörölte a szemét, aztán visszalépett a derékmagas bokrok közé. A másik kezével eltakarta a mellét. - Halálra rémítettél. - Halászunk, Crow! Én pedig kis híján szívrohamot kaptam, Ruby. - Hát ez remek, édesem.

Az ingerültsége azonnal elpárolgott, amikor rádöbbent, hogy Ruby most nevetett először szívből az anyja halála óta. Carrow Malkomra nézett; szeretett volna ismét köszönetet mondani neki, de a férfi izzó tekintetétől elakadt a lélegzete, Ruby észre sem vette – vagy csak nem érdekelte -, hogy Carrow meztelen. De Malkom... A démon gyorsan visszalépett a mélyebb víz felé, a szeme feketére változott, az ajka szétnyílt. És istenek, Carrow azonnal reagált a látványra. A démon lebarnult bőre nedves volt, tökéletesen kidolgozott izmai minden mozdulatától megfeszülitek, a tetoválás mintha életre kelt volna a testén. Régebben a számmal követtem a rajz vonalát. Nagy nehezen elfordította a tekintetét a démon testéről, de az arca sem volt kevésbé csábító. Az a szőke borosta, azok vonások, az a buja száj. Ám amikor Carrow az ajkába harapott, a démon összeráncolta a homlokát, és elfordult. Nos, Róma sem egy nap alatt épült, nyugtatgatta magát Carrow; boldoggá tette a tudat, hogy Malkom képtelen volt eltitkolni az érzéseit. Egyértelmű, hogy a démon még mindig kívánta. - Csak halásszatok tovább! - szólt oda nekik. Miközben visszafelé ballagott a faház felé, magán érezte Malkom tekintetét; égette a bőrét, mint egy pecsét nyoma. 38. fejezet A boszorkány pucér volt, bárki megláthatta. Az arca kipirult a fürdéstől. Fekete haja nedvesen tapadt finom bőréhez. És a bokor, amely mögé rejtőzött, ugyanannyit hagyott szabadon a testéből, amennyit elrejtett... Ha Malkom ki tudta volna verni a fejéből a képet, még akár élvezetesnek, megnyugtatónak is tartotta volna ezt az estét. Miután a boszorkányokkal elfogyasztotta a halat, letelepedett a tűz mellé, és figyelte, ahogy Carrow és Ruby egy huszonegy nevű játékot játszott a szőnyegen ülve. Kagylóhéj volt a tét. Vagy Carrow engedte nyerni a gyereket, vagy valóban nagyon gyenge kártyás volt. Hívták őt is, hogy csatlakozzon, de bár kedve lett volna hozzá, nem ismerte a számokat. Így inkább az eltelt napon gondolkodott, és megállapította, hogy nem is volt olyan rossz. A kislány értelmes volt, és elfogadható társaságnak bizonyult. Ez a föld maga volt a paradicsom, mindent megtalált, ami a túléléshez kellett. A levegő tiszta volt, a felhős égboltból aláhulló víz pedig édes ízű. Vagyis nem igazán gyűlölhette a boszorkányt azért, hogy hova juttatta. Az árulása azonban... az egészen más dolog volt. És mégis ugyanannyira kívánta Carrow-t, mint korábban. A pokolba, még annál is jobban. Figyelte a boszorkány arcát, azt, ahogyan a lángok visszatükröződtek fényes haján. Hiányoztak neki a simogatások, a vérszívás. Carrow melle. Hiányzott, hogy nem aludtak összebújva... - Szóval, ti ketten nagyon szorgosak voltatok ma - szólalt meg Carrow. Ruby válaszolt. - Csapdákat raktunk ki, így most már senki sem juthat el ide. Holnap pedig kiakasztjuk a fazekakat, amik hatalmas zajt csapnak majd, ha valaki túl közel kerül a területünkhöz. Carrow Malkomra vigyorgott, mintha szerette volna megosztani vele a mulatságot. - A félsziget el van zárva. - Közölte Malkom hidegen. Számára természetesnek tűnt felkészülni a támadás ellen. Ismeretlen érzés volt viszont együtt pihenni másokkal, hallgatni a nevetésüket. - Biztonságban vagytok. - Ha pedig a levegőből közeledik valami, egy kilométerről is meghallja majd a szárnyak csapkodását.

- Akkor kérnék tőled egy szívességet, Malkom - mondta Carrow, és húzott egy újabb lapot. Szeretném, ha keresnél valami kiutat erről a szigetről. Azért, hogy eljussanak haza. Malkom tudta, hogy nem lehet jobb hely ennél, hiszen a sziget rengeteg élelmet kínált. Egyszerűen csak kikapkodta a vacsorát a vízből! - Mit tudhatok én arról, boszorkány? Ez nem az én világom. - De körülnézhetsz, és talán ráakadsz valakire a szövetségeseid közül, vagy talán egy csónakra. Lehet, hogy van a közelben egy másik sziget - talán ez egy szigetcsoport része. És ahogy mondtad is, biztonságban leszünk itt, amíg visszatérsz. - Majd meggondolom. - Soha. nem fogja fontolóra venni az ötletet. - Miért nem tudsz egyszerűen elillanni velünk? - kérdezte a gyermek. – A démonok tudnak illanni, nem? - Régen én is tudtam. De már nincs ilyen képességem. - Miért? - Mert már nem vagyok igazi démon. - Akkor mi vagy? - Ruby, szerintem Malkom nem akar erről beszélni - szólt közbe türelmetlenül Carrow. A boszorkány kérdezés nélkül kijelölte Malkomot a gyermek védelmezőjének, de nem árulta el neki, hogy micsoda? Talán szégyelli? Újra feléledt benne a régi düh, a harag, amelyet amiatt érzett, mert szörnyszülötté változtatták. Olyan lénnyé, akit mindenki gyűlölt. Carrow úgy tett, mintha képes lenne elfogadni, de nem akarta, hogy mások is megtudják. - Scarba lettem - mondta Malkom. - Az mi? - Olyan teremtményt, akinek nem lenne szabad léteznie. Nem igazi vámpír, vagy démon. Vámpírdémon. - V- vámpír? — Ruby szeme elkerekedett. — Vért iszol? - Igen. Carrow-ból is ittam már. Ruby Carrow-ra pillantott, aki szemlátomást legszívesebben megfojtotta volna Malkomot. - Fájt, Carrow? - Igen, boszorkány, fájt? Carrow szemében elszántság csillogott, amikor a kislányhoz fordult. - Nem, édesem. Olyan, mint egy ölelés. Ezt tesszük Malkommal, amikor közel akarjuk érezni magunkat a másikhoz. - Visszanézett Malkomra. - Nem így van, démon? Malkom kinyitotta a száját. - Ami azt illeti, jólesne egy korty. Asszony, ölni tudnék azért, hogy újra megízlelhesselek! Egymás szemébe néztek. - Miért nem árultad el? - kérdezte Ruby. Nem lenne szabad vámpírokkal szóba állnom. Hacsak nem vettek feleségül egy valkűrt. Egy jelentőségteljes pillanat után Carrow elszakította a tekintetét Malkomtól, hogy válaszoljon Rubynak. - Mert nem voltam benne biztos, hogy Malkom szeretné, hogy tudd. Ráadásul nem is vámpír. - Nem? - Nem vagyok az? - Nem. Emlékszel, hogy Peter Parkert megharapta egy pók, és ettől szupererőre tett szert? A kislány bólintott. - De nem lett pók, igaz? - Persze hogy nem! Ki az a Peter Parker? - Malkom szupererőt kapott a vámpírtól, de attól még démon maradt - jelentette ki Carrow határozottan.

- Ó, akkor ő egy szuperdémon! Carrow Malkomra mosolygott. - Egy legendás lény, édesem. Malkom feszülten figyelt, próbálta megemészteni Carrow szavait. Tényleg ilyennek látta a boszorkány? Nem kevesebbnek, hanem éppen ellenkezőleg: többnek? Réges-régen, összezárva abban a cellában Kallennel, Malkom megfogadta: megtalálja a módját annak, hogy ismét teljesen démon legyen. Mikor még Oblivionon voltak, egy időre az is megfordult a fejében, hogy segítséget kér ehhez a boszorkánytól Most már nem vagyok benne annyira biztos... - Oké, akkor megengeded végre, hogy visszanyerjem a kagylóimat? - kérdezte Carrow a kislánytól. - De azt akarom, hogy Malkom is játsszon - duzzogott Ruby. Carrow és Malkom összenézett. Vajon elárulja a boszorkány a gyermeknek, hogy Malkom nem ismeri a számokat? - Lehet, hogy nem ismerik a kártyát ott, ahonnan jött. Esetleg összeállhatna... - Velem! - Ruby felpattant, szanaszét hajigálta a kártyáját, hogy megragadja Malkom karját. Lehetsz velem. Addig húzta Malkom kezét, míg a démon végül engedett, és letelepedett melléjük a földre. Carrow meglepettnek tűnt. - Akkor rendben. A cél az, hogy 21 pontot gyűjtsön az ember, de többet nem szabad. - Azok a kártyák, amelyek embereket ábrázolnak, tízet érnek - mutatta fel Ruby az egyik királyt. - Az ász egyet vagy tizenegyet – tette hozzá Carrow. Ruby felemelt egy lapot, amely Malkom szemében éppen úgy nézett ki, mint az összes többi. - Ez egy ász. Van a sarkában egy A betű. Olvasni és számolni kellett. A nyugalom szikrája is kialudt Malkomban. - Ruby, mivel úgyis lógsz a suliból, mi lenne, ha te számolnál? Kérdezd meg Malkomot, megengedi- e. - Megengeded, Malkom? - Ahogy akarod - válaszolta mogorván a démon. A következő óra valósággal elrepült a számokkal, és Malkom még jól is érezte magát. Lassan megtanulta a többi szabályt is, amitől a játék még érdekesebbé vált. Hamarosan felismerte az ászt, sőt, megtanult néhány számot is - nem volt igazán nehéz, mivel Ruby gyakran az ujjain számolt. A kislány egyszer csak felkiáltott. - Dupla! Malkom összeráncolt homlokkal lenézett a lapjaikra. - Ez mit jelent? - Nem tudom - válaszolta Ruby nevetve. Végül azonban Rubyval többet nyertek, mint amennyit veszítettek, és Carrow-nak nem maradt egyeden kagylója sem. - Könyörtelenek vagytok, srácok. Visszavágót akarok, minél előbb. - Carrow Malkom felé fordult, és elkapta a démon pillantását. - Ez jó móka volt - tette hozzá lágyan. Meglepő módon, tényleg az volt. Bár a gyermek fáradni látszott, Ruby Carrow-ra nézett. - Adhatunk neked kölcsön kagylót - mondta, és ünnepélyes arccal odanyújtott neki egy marékkal. - Nem. Ideje ágyba bújni. A kislány morgott, de engedelmesen felállt. - Jó éjszakát, Malkom. - Közelebb hajolt, megpuszilta a démon arcát, aztán elindult Carrow után.

- Neked is, deela - motyogta mogorván a démon; egy cseppet sem tetszett neki, milyen boldogan csillant fel Carrow szeme. - Gyere, kölyök. - A boszorkány visszanézett a válla fölött - Egy perc, és itt vagyok. Beleharapott az ajkába; Malkom eszét vesztette, valahányszor ezt látta. Istenek, kívánta a boszorkányt, de meggondolatlanság lett volna a magáévá tennie. Nem csinálhatom ugyanazt, amit az apám. Akkor tartsd magad távol tőle. Carrow megígérte Rubynak, hogy fogja a kezét, míg elalszik, és megnyugtatta, hogy Malkommal a közelben lesznek, ha esetleg felébredne. Mivel Carrow alig várta, hogy visszamehessen Malkomhoz, természetesen a kislány beszédes kedvében volt, részletesen mesélte, hogyan töltötte a napot a démonnal. Ruby máris valóságos hősként tekintett Malkomra. Akkor már ketten vagyunk. Amikor Malkom kiszabadította Rubyt a kövek alól... senki más nem lett volna képes erre. Miután Ruby végre elaludt, Carrow dobogó szívvel lopakodott ki a szobából. Malkom nem volt sehol. Korábban, amikor a tűz mellett ültek, a démon sötét, éhes tekintettel figyelte Carrow-t. A boszorkány nem tudta, hogy meghívásnak vegye- e. Úgy döntött, hogy igen, ezért elindult, hogy megkeresse Malkomot. Csak egy pulóver és a bőrszoknyája volt rajta, a vállára terített egy pokrócot. Az öböl csendesebb részén talált rá, mélyen benn a vízben. - Te meg mit csinálsz? A démon lehelete fehéren gomolygott a jéghideg víz fölött. - Úszni tanulok. - Én megtaníthattalak volna. – Carrow leterítette a pokrócot, és leült. - Magamtól is rájöttem, hogyan kell. - Valóban úgy tűnt, hogy a démon ráérzett a lényegre, hiszen meglehetősen biztos mozdulatokkal tempózott. Lassan kiúszott a partra. Carrow már éppen megkérdezte volna, nem fázik- e, amikor a démon felegyenesedett. Meztelen és csodálatos volt. Carrow szája szétnyílt. Ezek szerint egy csöppet sem fázott. Ahogy Malkom hosszú lépteivel feléje indult, Carrow majdnem nyöszörögni kezdett a vágytól. A víz csábító patakokban csordogált le a testén, a cseppek egy másodpercre megakadtak izmos hasán, mielőtt lefolytak keskeny csípőjén, erős combján... a lába közé. A farka Carrow szeme láttára keményedett meg. Korábban szinte óránként szeretkeztek, most pedig Carrow már egy hete nem élvezte a démon testét. Kielégülésre vágyott - de leginkább szeretett volna ismét egyszerűen csak közel kerülni Malkomhoz. - Mit akarsz, boszorkány? - Beszélni veled. Gondolkodtál már a tervemen? Malkom a ruháiért nyúlt. - Mondtam, hogy majd megfontolom. - Nézz rám! - A démon megrázta a fejét. - Nem? Ma éjjel nem tudtad levenni rólam a szemed. Malkom végre szembefordult vele. - Te hoztál minket ebbe a helyzetbe. Én csak próbálok alkalmazkodni. - Úgy, hogy nem szólsz hozzám? Nem érintesz meg? - Malkom felhúzta a nadrágját; felszisszent, amikor felhúzta a cipzárt az erekcióján. Carrow felállt, és közelebb lépett. Tudom, hogy még mindig törődsz velem. Mikor majdnem megfulladtam, teljesen kiborultál. Megkönnyebbültél, amint láttad, hogy jól vagyok. - Nem, nem akartam, hogy a sors által nekem rendelt társ meghaljon. Ezek szerint már szarkasztikus és cinikus is! Carrow megérintette a karját, de Malkom ellépett mellőle. Mit tegyek, hogy visszaszerezzem a bizalmadat?

- Hagyj békén, hogy gondolkodni tudjak. - Oké. Ha tényleg ezt akarod. Csak abból, ahogyan rám néztél, azt hittem, hogy többre van szükséged. - És ha tényleg így van? Mit ajánlanál akkor, feleség? - Szexet. Szexet ajánlok. Malkom keserűen felnevetett. — Azzal csak annyit tennél, hogy megtartod az adott szavadat. - így igaz. - Ha annyira vágysz a szexre, miért nem engedted, hogy a magamévá tegyelek Oblivionon? - Nem fekszem le akárkivel, Malkom. Eleinte teljesen féktelen voltál, néha egyenesen ijesztően viselkedtél. Aztán, amikor felajánlkoztam, m- megharaptad a mellemet. - Amiért drágán megfizettem. - Igen, így volt. De ettől még tény marad, hogy felajánlottam magam neked, mert érzelmeket táplálok irántad. Tagadhatatlan érzelmeket. - Ennyire biztos voltál bennem Oblivionon? - kérdezte Malkom dühösen. - Amikor téged nem kötött hozzám a sors? - Majdnem teljesen biztos voltam benned. Bízom az ösztöneimben. És azok azt üvöltik, hogy te vagy számomra az igazi. - Meggyőző történet egy álnok boszorkány szájából. - Malkom, tudom, hogy időbe telik, mire visszaszerzem a bizalmadat. De abban is biztos vagyok, hogy így lesz. Talán addig is élvezhetnénk egymás testét? Azt kérem, hogy szeretkezz velem. - Azért, hogy továbbra is védelmezzelek? Felajánlod magad egy démonnak, akit ki akarsz használni. Ahogy korábban is boszorkány. Semmi sem változott. - Azért ajánlkozom fel, mert nagyon kívánlak. - Carrow megfogta Malkom kezét, megcsókolta a tenyerét, aztán ráfektette a mellére, lejjebb húzta a hasára... - Érints meg. Hogy tudd, Mennyire kívánlak. Malkom keze öntudatlanul lejjebb csúszott. A bőrszoknya aljánál tétován megállt. Carrow levegőt sem mert venni mindaddig, míg Malkom keze becsúszott a szoknyája alá. Megremegett, amikor Malkom végigsimított a combján. Ahogy az ujjai a nedves öléhez értek, a démon összeráncolta a homlokát, és vadul Carrow-ra nézett. A tekintete félig gúnyos, félig rajongó volt. Egy vad, elveszett hím tekintete. - Hiányzik az érintésed, Malkom. A csókjaid - lehelte Carrow. Soha életében nem volt még ilyen nedves, nem remegett ennyibe a vágytól. A démon orrlyukai kitágultak, ahogy megérezte a vágyának illatát. - Átkozott boszorkány - nyögte. Képtelen volt ellenállni a csábításnak, hogy az ujjaival megsimogassa a sikamlós bőrt. A farka még jobban megkeményedett, annyira vágyott a nedves forróság után. Carrow nekidőlt, a tenyerét rátette a mellkasára. - Megcsókolsz? - suttogta a bőrébe, aztán megnyalta a démon piercinges bimbóját. Malkom megremegett, a karjával a mellére szorította Carrow fejét. - Megint - recsegte megtört hangon, miközben simogatta a boszorkány lába közét. Carrow kidugta a nyelvét, és a hegyével addig körözött a bimbón, míg Malkom lába majdnem összecsuklott. - A csókomat akarod? - A démon elengedte. - Akkor gyere. Carrow lábujjhegyre állt, közelebb hajolt, és amikor megnyalta telt ajkát, Malkom elveszett; rátapasztotta a száját a boszorkányéra. A démon felnyögött a gyönyörtől. Annyira hiányzott neki Carrow ajka, másra sem tudott gondolni a hosszú napokon és éjszakákon át, amelyeket

a cellában töltött. Képes volt becsapni, azzal áltatni magát, hogy valóban közel voltak egymáshoz, nem állt közéjük a múlt. Igen, képes volt így tenni, hogy nem volt közöttük semmi - semmi, csak vágy. Vadul csókolta a boszorkányt, a nyelvük csatázott. Carrow nyögni kezdett, teljesen benedvesítette az ujjait. Amikor Malkom ráébredt, hogy Carrow mindjárt elélvez, elhúzta a fejét és a kezét. Valóban semmi nem volt közöttük, csak vágy. Se kapcsolati se bizalom, se jövő. Carrow nekidőlt, csókolózástól duzzadt ajkát Malkom mellére tapasztotta. - Akarlak - suttogta. - Kérlek, szeretkezz velem. Malkom felnézett a fákra; újra szemerkélni kezdett az eső, a víz lefolyt az arcán. Hatalmába kerítette a vágy – de ha nem bízik Carrow-ban, akkor hogyan szeretkezhetne vele? Tudnom kell, hogy az utódomat szeretik, és gondját viselik majd. Korábban eszébe jutott, miképpen teheti a boszorkányt magáévá anélkül, hogy teherbe ejtené. De lehet, hogy ehhez nagyobb önuralom szükségeltetett, mint amennyi neki volt. Bárhogy is, semmiképpen nem szabad megharapnom. Mert akkor biztosan beleüríti a magját. Tehát eldöntetett? Ma éjjel a magáévá teszi a boszorkányt. Korábban, amikor erre gondolt, a szívét elárasztották az érzelmek, szinte megfulladt. Most csak ürességet érzett benn. Csak élvezd, ahogyan minden más hím tenné. Végre megtudja, milyen érzés a vágy és a birtoklás. Amikor Carrow simogatni kezdte a mellét, Malkom hasizmai megfeszültek, amikor a boszorkány az ujját párszor finoman végighúzta a köldöke alatt futó szőrcsíkon, farka még jobban megkeményedett, a makk kikandikált a nadrág korca fölött. - Ó, Malkom! - Carrow felszisszent. - Állíts le, ha nem akarod, hogy megérintselek, drágám. Különben... Állítsa le? Amikor arra vágyott, hogy a boszorkány bedugja hűvös kezét a nadrágjába, megragadja forró szerszámát, simogassa sajgó vesszejét? Amikor Carrow ujjbegye végigsimított a farka hegyén, Malkom felnyögött; tudta, hogy mindjárt megadja magát. A boszorkány simogatni kezdte a makkját, fel-le, míg ki nem csikart pár cseppet a magjából. Legyőzettem. Megragadta Carrow csuklóját, elhúzta a kezét, aztán felkapta a boszorkányt a karjába. Odavitte a takaróhoz, lefektette, majd letépte róla a ruhát. Amikor Carrow meztelen volt, Malkom hátradőlt, és kifújta a levegőt, amelyet addig visszatartott. Magába itta a látványt, szinte megrészegült a lány szépségétől. A köd nedvesen csillogott a boszorkány tökéletes bőrén. Hófehér melle hullámzott, a bimbók megkeményedtek, szinte könyörögtek a nyelvéért. A szemhéja félig lecsukódott, a szeme vágytól csillogott. - Malkom, kérlek, ne hagyd most abba! - Összeszorította a combjait, a teste reszketett a vágytól. - Ara, én még soha... Nem tudom... - Nekem bármit elmondhatsz. - Én még sosem csináltam ilyet, és... Helyesen akart mindent tenni. Nem akart fájdalmat okozni, csak gyönyört adni... Carrow nem válaszolt, csak felhúzta az egyik térdét, széttárta a lábát, és felfedte nedvességtől csillogó ölét. Malkom mély torokhangon felmordult. Lerántotta a nadrágját. - Legyőztél, nőstény - morogta démon nyelven, majd térdre rogyott mellette a takarón. - Ma éjjel meg kell, hogy kapjalak, különben belehalok a vágyba.

39. fejezet

Malkom rekedt hangon szavakat suttogott, amelyeket Carrow nem értett. De a jelentésük nem is volt fontos, mert tudta, hogy a démon az érzéseit fejezte ki velük, ami azt jelentette, hogy nem veszítette el végleg Malkomot. Ahogy előtte térdelt, ismét maga volt a megtestesült férfiasság. Hatalmas testén megfeszültek az izmok. A szarvai szinte teljesen visszanőttek, elsötétedtek, és hátrahajlottak. Nedves haja belelógott az arcába, kék szeme intenzív feketére változott. Ám amikor a tekintete az arany szőrcsíkot követve lesiklott a hímtagjára, Carrow egy pillanatra elbizonytalanodott. Ha Malkom nem lesz gyengéd, akkor ez bizony fájni fog. Bízz benne, te is akarod. Malkom lefeküdt melléje, Carrow pedig kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a farkát. Ám Malkom szigorú tekintettel ránézett, majd lassan megrázta a fejét. - Ha hozzám érsz, boszorkány, elmegyek a kezedben - recsegte angolul. Aztán megfogta Carrow mindkét csuklóját, és lenyomta a földre a boszorkány feje felett. A másik keze két ujjáról lerágta a karmot, hogy meg ne sértse Carrow bőrét. A boszorkány megremegett a vágytól, az öle megrándult. — Akkor te érints meg engem, démon - suttogta, és hagyta, hogy a lába széttáruljon. Malkom felnyögött, kérges tenyerét birtoklón az ölére fektette, és belenyomta a mutatóujját. - Igen! - Carrow boldogan fogadta az erőteljes simogatást pihegve várta a folytatást. Malkom a melléhez dörgölte az orrát, forró nyelve megnyalta az egyik bimbót. Összeráncolt homlokkal koncentrált. Ajka összezárult a bimbó körül, miközben magában motyogott, milyen édes a boszorkány íze... mennyit álmodott az illatáról! Mire a második ujját is bedugta, Carrow közel volt a csúcshoz. - Mondd, hogy készen állsz - suttogta a démon, aztán a másik bimbóját kezdte becézgetni. Szeretnélek... a magamévá tenni - nyögte, és erőset döfött az ujjaival. - Ó, basszus, ezt szereted, igaz? - Újabb lökés. A szavai még jobban felizgatták Carrow-t, és Malkom pontosan érezte ezt. A nőm nedves, kielégülésre vágyik. - Igen, készen állok. - Carrow hangja elárulta, milyen kétségbeesetten vágyott Malkomra. Kérlek, démon... Malkom befeküdt a lába közé; barna bőrén csillogtak az esőcseppek, a farka büszkén meredezett. A szeme már olyan fekete volt, mint az ónix, és lázasan csillogott. Olyan észvesztőn kívánatos volt. És hamarosan az enyém lesz. Megmarkolta a farkát, és a bejárathoz illesztette. - Mondd, hogy akarsz engem, boszorkány! - Akarlak, Malkom. - Carrow felnyögött, amikor a démonmakkja a hüvelyéhez nyomódott. Soha senkit nem akart még úgy, mint téged. Malkom lenézett oda, ahol a testük hamarosan összekapcsolódik, és nagyot nyelt; az idegesség és az izgalomcsatázott benne - Végre megteszem. Végre magamévá teszem a feleségemet. - Igen, igen - motyogta Carrow, s közben kéjesen mozgatta a csípőjét. Minden egyes mozdulatától egyre nedvesebb lett Malkom makkja, ízelítőt kapott abból, amit majd érezni fog. Mélyen benne akart lenni a nőjében, alig várta, hogy a farka elmerüljön ebben a nedvességben. - Csak kérlek, az elején légy óvatos. Malkom figyelte, ahogy az esőcseppek apró tócsákba gyűltek Carrow fehér bőrén. Egyre beljebb nyomult, felnyögött, amikor megérezte a forróságot, amely fogadta. Nézte, ahogy a makkja végre becsúszott, a lélegzete elakadt, ahogy lassan egyre beljebb nyomult a hihetetlenül szoros alagútba.

Oly hosszú álmodozás után... - Lassan, démon. - Carrow megragadta Malkom vállát, fészkelődön alatta, hogy könnyebben magába fogadhassa. - Kérlek. Lassan. Valahogy. Malkom megragadta remegő kezével Carrow combját. Szélesebbre tárta a boszorkány lábait, és kínzó lassúsággal beljebb nyomult. A farka szinte fájdalmasan lüktetett. Még félig sem volt benn. Képtelen volt levenni a szemét arról a helyről, ahol összekapcsolódtak. A szíve bánatosan összeszorult, amikor ráébredt, hogy nem illenek össze. A boszorkány finom, gyenge testét nem a hozzá hasonlók számára teremtették. - Boszorkány, nem tudok... - Ám Carrow szemében még mindig égett a vágy. – Te nem... Mit kérdezzen tőle? Gondolkodni is képtelen volt, nemhogy fogalmazni. - Nem okozok neked fájdalmat? - Nem, Malkom. - Carrow megrázta a fejét; hajának csábító illata szinte letaglózta a démont. Tényleg? Ha Carrow nem aggódott, akkor Malkom is megnyugodhatott. A boszorkány többet tudott nála ezekről a dolgokról. - Csodálatos érzés - tette hozzá Carrow, és az ajkába harapott. Ó, istenek, de még milyen csodálatos, asszony. Malkom újult elszántsággal nyomult tovább előre. Kiverte a veríték, ahogy mind mélyebbre nyomta a farkát. - Démon, már majdnem... – Carrow lélegzete elakadt, amikor Malkom a lehető legmélyebben belehatolt. - Ó, ott! - sikoltott fel, és a háta ívbe feszült. Malkom szeme fennakadt. - Carrow! Nincs ennél jobb a világon - nyögte. Szinte szédült a gyönyörtől. Szerette volna minél tovább élvezni ezt az új, ismeretlen érzést, de az ösztönei működésbe léptek; muszáj volt löknie. Visszahúzta a csípőjét, majd erőteljes lökéssel újra benyomult. Elbődült a kéjtől. A háta megfeszült. Újabb lökés. Szentséges isten! Malkom úgy érezte, addig a pillanatig nem is élt. Felnyögött, lenézett Carrow-ra, és démon nyelven áradozni kezdett, hogy milyen lágy, milyen tökéletes. Hogy ez maga a mennyország. Megfeszítette a testét, majd lökött; a teste könyörgött azért, hogy mozogjon keményebben. Oké, ez most már fájt. - Lassabban, démon! - Malkom mintha meg se hallotta volna. Először minden olyan nagyszerű volt, de a démon farkad egyre jobban megvastagodott. Valósággal felnyársalta, Carrow-t, érezte a lüktetését. - Kérlek, k- kaphatnék egy percet? Mint aki álomból ébredt, Malkom hitetlenkedve ránézett. De nem moccant. Szemlátomást minden akaraterejére szüksége volt, hogy ellenálljon az ösztöneinek. Az álla megfeszült. A testén, a karjain és a nyakán kidagadtak az izmok. - Ez fáj neked - recsegte, az akcentusa még soha nem volt ennyire erős. - Igen, egy kicsit. Kell egy kis idő, hogy hozzászokjam a méretedhez. Malkom melle és homloka verejtékezett. - Mit... mit tegyek? - Megcsókolnál itt megint? – kérdezte Carrow, és felkínálta az egyik mellét. Malkom összeráncolta a homlokát, mintha nem értené, mit akar tőle. Aztán kétségbeesetten felmordult, megmarkolta Carrow mellét, majd a szájába vette a bimbót. Lelkesen szopogatta, míg Carrow alig bírt magával a vágytól. A boszorkány ismét ívbe feszítette a hátát. - Még, démon! Malkom szopogatni kezdte a másik bimbóját, miközben az egyiket markolászta, csipkedte. Carrow pihegett, mostanra már majd elepedt, annyira vágyott rá, hogy Malkom mozogni kezdjen benne.

— Malkom, most - esedezett, és sürgetően körözött a csípőjével. - Készen állok. Válaszképpen a démon óvatosan döfött egyet. Gyönyör hasított Carrow testébe. - Ó, igen! - Semmi fájdalom. Csak kéj. - Még... Újabb erőteljes lökés. Most, hogy a fájdalom már nem terelte el a figyelmét az élvezetről, Carrow meglepve tapasztalta, milyen tökéletesen dörzsölődött Malkom minden egyes lökéssel a csiklójának. A démon verítéktől nedves csípője milyen izgatóan feszült combja belső, érzékeny feléhez. Milyen tökéletesen betöltötte a testét, mintha a része lett volna. Egyek voltak. - Nem tudom még egyszer abbahagyni, boszorkány - morogta Malkom, Carrow bimbójával a szájában. Amikor a démon visszahúzta a csípőjét, Carrow felkiáltott. - Bármit csinálsz, ne hagyd abba! A nője azt akarta, hogy folytassa. És Malkom engedelmeskedett. Minden maradék erejével arra koncentrált, hogy kielégítse a boszorkányt. Újra és újra döfött a csípőjével, míg végre rátalált a megfelelő ritmusra. - Igyál belőlem - nyögte Carrow két lökés között. Malkom feltámaszkodott a karjára. - Mit mondtál? – Egy újabb erőteljes döféstől megugrottak a boszorkány telt melléi a bimbói megkeményedtek, nedvesen csillogtak. Tényleg jól hallotta, amit Carrow mondott? - Harapd meg a nyakamat... - Nem tehetem. - Már így is attól tartott, hogy képtelen lesz ellenállni a csábításnak az utolsó pillanatokban. Ha pedig közben még a boszorkány vére árad az ereibe… Carrow a vágy delíriumától kétségbeesetten forgatta a fejét. - Igyál a mellemből, ahogyan a múltkor. - Carrow! Maradj csöndben! – sziszegte Malkom, de a tekintete már rátapadt a boszorkány lágy, csábító keblére. Olyan könnyű lenne átszakítani a hófehér bőrét. Inni belőle, kielégíteni a vágyait. Vajon milyen érzés, amikor a farka és az agyarai egy időben fúródnak mélyen a boszorkány testébe? Malkom megrázta a fejét, hogy megszabaduljon ezektől a gondolatoktól. Minden önuralmát összeszedte, hogy kielégítse Carrow-t, és ne ízlelje meg a vérét. A boszorkány folyamatosan nyögdécselt, a körmeit belevájta Malkom hátába, közel rántva magához a démont. Az orgazmus határán járt, és Malkom szentül elhatározta, hogy feljuttatja a csúcsra. - Ne engedj el, boszorkány...- Miközben a vágytól majd eszét vesztve döfködött, Malkom megragadta Carrow tarkóját, és felrántotta magához a boszorkány fejét. - Nem mondok le rólad. Soha nem foglak elengedni. Te se engedj el! - Démon... - nyögte Carrow eksztázisban, a szeme ragyogott, mint a csillagok. - Ó, mindjárt... Hátravetette a fejét, és felsikoltott. - Malkom! Igen, igen! A démon érezte, ahogy a boszorkány hüvelye összerándult, amikor elélvezett, erősen megszorította a farkát, pont, ahogyan oly sokszor elképzelte. De a valóság sokkal csodálatosabb volt, mint a képzelet. Carrow illata, sikolyai, a teste vad remegése. Orgazmusának forró nedvessége... - Istenek, Carrow! - bömbölte. Malkom úgy érezte, mindjárt felrobban, a pecsét hamarosan feltörik, a magja kiáramlik. Négyszáz évig várt az ejakulációra, arra, hogy megajándékozzon valakit a magjával. Amikor a farka annyira megduzzadt, hogy már döfni is alig tudott, amikor már majdnem elélvezett úgy, ahogyan még soha életében, megszólalt a fejében egy hang: „ez csak vágy, nem több?” 40. fejezet - M- mi? - Carrow semmit nem értett. - Mit csináltál?

Malkom kihúzódott belőle? A démon a hasához dörgölőzve élvezett el, lihegve üvöltötte a nevét a csúcson. Carrow úgy érezte, mintha a férfi pofon ütötte volna. Malkom nem engedte, hogy feltörjön a pecsét, nem ejakulált. Most pedig ráborult Carrow testére, a szíve vadul zakatolt, a csípője még mindig lustán mozgott. Örülj neki, Carrow. Nincs szükséged még egy gyerekre. De akkor vajon miért volt a sírás határán? — Oké, most már lemászhatsz rólam. Malkom nagy nehezen felemelte a fejét, a szája széle mosolyra húzódott. - Nem tudom, képes vagyok- e megmozdulni, ara. A félmosoly majdnem meghatotta Carrowt. Malkom arca olyan kisfiús és lágy volt, a szeme ismét kéken csillogott. - Legalábbis addig, amíg nem teszlek újra a magamévá. Carrow érezte, hogy Malkom hímtagja merevedni kezdett. - Szállj le rólam! A démon összeráncolta a homlokát, aztán feltámaszkodott a könyökére. - Fájdalmat okoztam? Igen, csak nem úgy, ahogyan gondolta. Carrow kicsúszott Malkom alól, és hátrakúszott. - Channa, mi az? Valami... rosszat tettem? - Csak adj egy percet, Malkom. Carrow teljesen összezavarodott. Élete legjobb szexében volt része, soha nem érezte még, hogy érzelmileg ennyire kötődött volna valakihez, a démon pedig csőbe húzta. Miért csinálta? Hogyan tehette ezt meg vele?! Mielőtt elélvezett volna, úgy tűnt, hogy teljesen átadta magát a vágynak. De mégsem bízott meg Carrow-ban. És mélyen legbelül talán még gyűlölte is őt közben. Vagy mindkettő igaz volt. Carrow csak azt tudta biztosan, hogy Malkom dacolt a démonösztöneivel, megtagadta magától a végső kielégülést, csak azért, hogy biztosan ne ejtse őt teherbe. Bár megesküdött, hogy soha nem fogja Carrow-t elengedni, nem mond le róla, talán az együttlétük minden percét gyűlölte. - Miért nem nézel rám? – kérdezte Malkom, amikor Carrow öltözködni kezdett. - Haragszol amiatt, ahogyan elmentem? Ez a fajtád szerint nem helyes? - Csak nem ezt vártam. - Tudom. Nagyon nehéz volt kihúzódnom belőled. - A második pofon ma éjszaka – motyogta Carrow, aztán hangosabban folytatta. - De valahogy mégis sikerült. - Haragszol miatta? Nem tudtam, hogy gyereket akarsz. Carrow teljesen felöltözött, mielőtt szembefordult volna a démonnal. - Nem akartam! Nem akarok! - kiáltotta, és kisöpörte a hajat a homlokából. - Nem arról van szó, hogy okvetlenül gyereket akarnék, csak azt hittem, fel akarod törni a pecsétet, engedelmeskedned kell az ösztöneidnek, meg minden, Mivel én vagyok a sors által rendelt társad. - Ezek a vágyak... sürgetők voltak - válaszolta a démon olyan hangon, mintha ez lett volna a legenyhébb kifejezés. - Nagyon csodálkozom azon, hogy képes voltam ellenállni. - Ha a vágyak sürgetők voltak, nyilván nagyon fontos oltod volt rá, hogy kihúzódj. Nézd, megértem, miért tetted. Ha teherbe ejtesz, és esetleg eltűnök, soha nem tudod meg, hogy mi lett a drágalátos örökösöddel. Malkom szemlátomást nem értette meg a boszorkány minden szavát, de a lényeget igen. - Miféle örökös, Carrow? - csattant fel. - Minden vagyonomról lemondtam miattad! - Miután kissé megnyugodott, folytatta. - Az érdekel, hogyan bánnak majd a gyermekemmel.

- Micsoda? - Ez volt ma éjjel a harmadik pofon. - Azt hiszed, rosszul bánnék a saját kicsikémmel? - Ahogy te magad mondtad, vannak dolgok, amelyekkel nem lehet kockázatot vállalni. Meg kell védenem az utódomat. - Kitől? - Mindenkitől és mindentől – felelte Malkom. - Rubynak nincsenek szülei, ki van téve a sors szeszélyének, és az én jóindulatomtól függ az élete. - A jóindulatodtól? - Carrow meg akart szabadulni a démontól, de nem volt ostoba legalábbis ebben a helyzetben. Nem hagyhatta ott Malkomot, amíg Ruby vele volt. A démonnak igaza volt: ő volt a nagyágyú, és nekik addig vele kellett maradniuk, amíg csak megengedte. Nem számított, hogy emiatt Carrow milyen mocskosnak és tehetetlennek érezte magát. Vissza akarom kapni az erőmet! - Te is tudod, hogy igazam van. Nem akarom, hogy a saját vérem is ilyen sebezhető legyen. - Elfelejted, hogy Rubynak ott vagyok én. - Tényleg azt gondolod, hogy akár egy percig is elfeledkezem erről, boszorkány? Azt beszélik, hogy a szerelem mindent legyőz. De azt is mondják, hogy van, amit a szerelmednek is képtelen vagy megbocsátani. Carrow egyre jobban félt attól, hogy ez utóbbi lesz a helyzet velük. Malkom felhúzta a nadrágját. - Te haragudhatsz rám, de nekem ugyanehhez nincs jogom. Úgy bánsz velem, mintha gonosz ribanc lennék, aki elrejtené előled a kölyködet. De én nem ilyen vagyok. Igazából nem vagyok rossz ember. - Carrow tudta, hogy Malkom élete tele volt szenvedéssel, olyan dolgokat kellett átélnie, amilyeneket elképzelni sem tudott. Megértette a bizalmatlanságát. Csak azt nem tudom, mihez kezdjek vele. - Képes leszel valaha is elvonatkoztatni attól, amit mindenképpen meg kellett tennem? Vagy örökké hazugnak fogsz tartani? - Mit tettél volna, ha megfogansz? - Nem tartottam volna távol tőled a gyermekedet. Még akkor sem, ha megtehette volna. Csak most fogta fel, hogy Malkom immár az életük része volt. Mindegy, milyen okból, de itt volt ezen a síkon, és soha nem fogja önszántából elhagyni Carrow-t. Talán a démonnak igaza volt azzal, hogy tartott tőle némi érzelmi távolságot. A kapcsolatuk valószínűleg menthetetlen. De akkor Carrow miért érzett teljes bizonyosságot Malkommal kapcsolatban? A férjed! Sikította a szíve. - Azt mondtad, már Oblivionon szeretted volna, ha a magamévá teszlek - szólalt meg a démon. – Akkor is teherbe eshet tél volna. Megfordult a fejedben? - Igen. - És? - És arra jutottam, hogy Ruby miatt már így is gyökeresen megváltozik az életem. És az a kislány olyan boldogsággal tölt el, amilyet nem ismertem korábban. Akkor miért ne tenné ugyanezt egy másik gyerek is? - Vagyis minden a te boldogságodról szól. Felnevelted volna a gyermekemet, miközben engem azon a helyen tartanak fogva? - Tudom, hogy nem hiszel nekem, de megesküdtem Hekaté istennőnek, hogy visszajövök érted. Megfogadtam, hogy addig nem nyugszom, míg ki nem szabadítalak. Nem tudom, miként győzhetnélek meg erről. Malkom arcán látszott, hogy nagyon szeretett volna hinni neki. Aztán a tekintete megint kifejezéstelenre változott.

- Feltettem neked egy kérdést, és várom a választ - szólalt meg Carrow. – Igen vagy nem. Képes leszel valaha is elvonatkoztatni attól, amit meg kellett tennem? Mert attól tartok, hogy örökké gyűlölni fogsz, mindig azt hiszed majd, hogy elárultalak. - És ha így van? Mit fogsz tenni? A válaszom nem változtat semmin. Vagyis Malkom ezúttal sem adott egyenes választ. Carrow megdörzsölte a homlokát. - Akkor most mi legyen? - Eddig a te akaratod szerint mentek a dolgok, most én jövök - felelte Malkom jéghideg hangon. – Megvédelmezlek téged és az örökbe fogadott gyermekedet. Semmi mást ne várj tőlem. Carrow válaszra nyitotta a száját. Ha Malkom végzett vele, mindkettőjük szíve megszakad. Vagy még rosszabb történik. - És ez elég neked? - kérdezte lágyan a démontól. - Mindkettőnknek elég kell, hogy legyen. Általában megölöm azokat, akik elárultak. Úgyhogy te még szerencsésnek mondhatod magad. 41. fejezet Azt kaptam, amit megérdemeltem, gondolta Carrow a mennyezetet bámulva. Ruby a másik ágyon szundított, ő pedig visszagondolt a szigeten töltött elmúlt három nap eseményeire. Malkom nagyon kedvesen viselkedett a kislánnyal, vele azonban hidegen; alig szólt hozzá, és szinte soha rá sem nézett. Nem volt hajlandó a házban aludni, inkább letáborozott a kalyiba és a félsziget bejárata közötti részen. Carrow szerette volna hinni, hogy csak azért teszi ezt, hogy megvédje őket, nem pedig azért, hogy minél messzebb legyen tőle. Rubyval türelmes és kedves volt, a kislányt elbűvölte a „nevelődémonja”. Ruby nyilvánvalóan elmagyarázta Malkomnak, mit jelent a kifejezés - és a démon nem kérte ki magának a címet. Ruby remekül szórakozott, egy percre sem tágított Malkom mellől, aki ezt szemlátomást nem bánta. Carrow naponta többször kileste, ahogy a hatalmas démon ment a dolgára, az aprócska boszorkány pedig ott lihegett a nyakában. Megtanította Ruby-t, hogyan kell különleges csomókat kötni, együtt horgásztak, gyűjtögettek bogyókat. Malkom még azt is élvezte, amikor Ruby az Atomemberkét énekelte. Ami nem is volt csoda. A démon olyan sokáig élt magányosan, egy kisgyerek dudorászása biztosan kedves volt a fülének, bármilyen unalmas volt is ugyanazt a dalt hallgatni. Előző éjjel Ruby Malkomot kérte meg, hogy fogja a kezét, míg elalszik. Carrow a küszöbön állt, onnan figyelte, ahogy a démon türelmesen megvárta, míg a kislány álomba szenderül. Mogorván még jó éjszakát is kívánt neki. - Álmodj szépeket deela. — így mondják a babát démon nyelven. Minden egyes perccel, amelyet a démon az ágy szélén töltött, Carrow-ban erősödött a meggyőződés, hogy Malkom száméra az igazi... Ruby néha beszámolt Carrow-nak arról, mi mindent csináltak Malkommal. - Olvasni tanítom - közölte például előző nap komoly arccal. - Mivel én so- o- okkal jobban olvasok nála. - De ezt nem mondtad neki, ugye? - Csak kétszer. Ruby állandóan azzal zaklatta Carrow-t, hogy menjenek végre el a szigetről. - Azt ígérted, hogy hazaviszel - figyelmeztette naponta többször is a boszorkányt. - Tudom, kicsim, de ez nem olyan egyszerű. - Hiányoznak a barátaim. És Elianna.

Elianna, Carrow mentora és pótanyja félig halhatatlan volt, aki megöregedett ugyan, de nem halt meg. Az idős boszorkány állandóan kötényt viselt, amelynek a zsebe tele volt titokzatos igézőporokkal, és valahányszor Carrow megölelte, megcsapta az orrát a varázsszerek illata. Ezek az illatok Carrow számára a mai napig egyet jelentettek a meleg ölelésekkel és a feltétlen szeretettel. - Nekem is hiányzik Elianna. És Mariketa. De hamarosan találkozunk velük. Carrow viszont Malkomot sürgette, hogy segítsen nekik végre szökni, de a démon mindig lerázta. Carrow úgy gondolta, hogy a férfi biztosan attól tartott, mihelyt hazaérnek, otthagyja őt, pedig az volt az igazság, hogy ha a démon csak feleolyan kedvesen bánt volna vele, mint annak idején a bányában, akkor úgy tapadt volna rá, mint akit odaragasztottak. De ennek nem látta semmi jelét. Az első szeretkezésük tudni reggelen Carrow kielégült testtel, de fájó szívvel ébredt. Annyira bántotta, ami történt, hogy nem is vágyott a démon figyelmébe, de előző éjjel, mikor Carrow nem tudott aludni a vihar miatt, Malkom megjelent az ajtóban; az alakját megvilágította egy villám fénye. - Gyere. Malkom annyira hiányzott Carrow-nak, hogy az már szinte fájt, így képtelen volt nemet mondani a hívó szóra. Izgatottan követte a démont. A zuhogó esőben Malkom előbb egy fának döntve tette a magáévá, aztán hátulról. Utána még isten tudja, hányszor, de Malkom kínok közepette is megállta, hogy a testébe élvezzen - vagy megharapja. Ezen a reggelen Carrow szinte nem látott a kimerültségtől, és kellemes meglepetésként érte, hogy Malkom korábban visszatért a házba, megetette Rubyt, és magával vitte - mintha azt akarta volna, hogy Carrow nyugodtan kialudhassa magát. Milyen figyelmes, férjhez méltó gesztus volt ez tőle. De később, mikor Carrow köszönetét mondott, hideg hangon az arcába vágta, hogy nem az ő kedvéért tette. Igen, Carrow azt kapta, amit érdemelt; összeszorította a fogát, mosolyt erőltetett az arcára. Földre kerülök, de aztán felállók megint... Carrow azért kezdett beleszeretni a démonba, mert soha senki nem tartotta még őt olyan becsben, mint Malkom. Most úgy érezte, a démon megvetésébe belehal. Állandóan a gyermekkorára emlékeztette. Fiatalkorában mindig azt hitte, hogy ha jó lesz, és büszkévé teszi a szüleit, akkor ők megenyhülnek iránta, és szeretni fogják. Most már elfogadta, hogy soha nem fogják szeretni. És Malkom? Eközben még valamire rájött. Rosszat tett Malkomnak, ám ha a mostani durva bánásmód után a démon egyszer megbocsátja az árulását, akkor érdemes kibírnia a nehézségeket. A szüleinek azonban semmi okuk nem volt arra, hogy úgy bánjanak vele, ahogyan tették. Lepillantott a smaragdgyűrűre, az egyetlen kapocsra, amely a szüleihez kötötte. Mi lenne, ha egyszerűen elfogadná a kudarcot? Leszámolna minden reménnyel? Mi lesz, ha Malkom soha nem bocsátja meg az árulásomat? Az baj lenne, vonta le a következtetést, és felállt, hogy megkeresse a démont. Mivel Carrow beleszeretett Malkom Slaine-be. Két boszorkány miatt Malkomnak újra kellett értelmeznie mindent, amit tudott. Egy ilyen öreg démon számára ez bizony kellemetlen folyamat volt. Kialakítottak egyfajta napi rutint. Napközben Malkom halászott, vagy a csapdákat ellenőrizte, Rubyval a sarkában. Miután ezzel végeztek, a kislány írni tanította. Éjszakánként pedig álmodott. Carrow emlékei lassanként elhomályosították múltjának rémálmait. És a boszorkánynak nem minden emléke szólt magáról, tivornyázásról, vagy háborúról.

Sokkal többet megtudott Carrow életéről - látott autókat, hatalmas hidakat, hegynyi hajókat. Megismerte az otthonát, Az Andoainnak nevezett udvarházat, amelyről annak idején a szüleivel beszélt. Rengeteg boszorkánnyal lakott itt együtt, szokatlan lényekkel körülvéve. Ám Malkom újra és újra átélte a rémálmot a szigetre történt utazásukról is. - Sajnálom, Malkom - suttogta a boszorkány amint megérkeztek. Ugyanennek az álomnak egy másikváltozatában nem kért bocsánatot; ugyanúgy kinevette, mint az a démonnő, aki mint éhező kisfiút gúnyolta ki annak idején. Carrow bevallotta, hogy közös jövőt tervezett vele már azelőtt, hogy átléptek a portálon. Lehet, boszorkány, de én is ott voltam. Törődött Carrow-val, vakon követte. És ez nagyon bántotta... Meghallotta Carrow közeledő lépteit. - Miért nem maradsz soha velünk odabenn? - kérdezte boszorkány a háta mögül. Malkom vállat vont. - Megengeded, hogy leüljek? Ülj le. Beszélj hozzám. Mondd el nekem azt az egyetlen dolgot, amely enyhítené a bizalmatlanságomat. Malkom nem akart így érezni, de négyszáz évnyi nyomorúságot nem gyógyíthatott meg néhány nap a boszorkánnyal. A belénk rögzült félelmektől nehezen szabadulunk. - Ülj le - recsegte, amikor megérezte, hogy a boszorkány távozni készül. Carrow letelepedett melléje a homokba. - Tudnom kell, mikor nézel körül a sziget belsejében. Esze ágában sem volt. Mert Malkomnak nem állt szándékában hazavinni a boszorkányt a régi otthonába. Ha „körülnéz” is, majd azzal az érvvel jön vissza, hogy nincs semmiféle kiút a szigetről. Ez a hely maga volt a paradicsom. Életében először tökéletesen elégedett volt azzal, amije volt. Bár nem volt választása, amikor erre a szigetre érkezett, maradni szeretett volna, új területet kívánt birtokba venni, ahol akadt elég tér a szabadban futáshoz, és biztosíthatta a vizet, az élelmet mindhármuk számára. A tengerből szerezte a táplálékot. Boldogsággal töltötte el, ha halat fogott a társa és a kicsinyük számára. S ami még fontosabb volt: ezen a helyen semmi nem rikoltozott úgy, mint odahaza, és nem vakított a napfény. Nem dúltak háborúk. - Miért várod ilyen türelmetlenül, hogy otthon lehess? - kérdezte a boszorkányt. - Talán olyan rossz itt neked? - Haza kell mennem. Az az életem. - A nőm vagy. Mellettem a helyed. - Akkor éljük le együtt az életünket New Orleansban - válaszolt Carrow lelkesen. - Malkom, boldog lennél ott velünk. De bíznod kell bennem. Fogadd el, amit kínál, suttogta egy belső hang. Ha Carrow ismét elárulja, túléli. Ekkor azonban felidézte a képet, ahogyan aznap reggel a boszorkány rámosolygott Rubyra, miközben kagylót gyűjtöttek. Nem. Nem fogom túlélni. Ha esélyt ad magának arra, hogy szeresse Carrow-t, és a boszorkány ismét cserbenhagyja, akkor vége. Vagyis ha megbízik benne, az életét bízza rá. Most azonban még bonyolultabb a helyzet, mint korábban. Egyre jobban kötődött a boszorkány fogadott gyermekéhez, ha Carrow cserbenhagyja, magával viszi a kislányt is. Ami elfogadhatatlan volt Malkom számára. Már eldöntötte magában, hogy ha Carrow örökbe fogadja Rubyt, ő is ezt teszi majd. Ha a kislánynak szüksége volt egy anyára, aki szereti, akkorapára is, aki megvédi. Apa. Új cél, új megszólítás Malkom számára. Valami, ami átveszi a gazember, a rabszolga, a gyilkos helyét. Mivel Malkom nem válaszolt, Carrow új kérdést tett fel.

- És mi lesz Rubyval? Otthon vannak a barátai, ott jár iskolába. - A kislány majd alkalmazkodik a helyzethez. Ahogyan én is tettem, újra meg újra. - De én többet akarok nyújtani neki. Azt hittem, te is így érzel. - Áruld el, hogyan bízhatnék meg benned, hogy igazat mondasz arról a helyről. Amikor legutóbb azt hittem, hogy új területre viszel, csúnyán ráfaragtam. - De végül jóra fordult a dolog, nem? - Ha így van is, megérdemeltem a jó szerencsét - válaszolta Malkom. Eszébe jutott az elfogásának a pillanata, Chase kínzása. Az undor, amelyet a férfi táplált iránta, újabb kérdést vetett fel. - A te világodban elfogadnak majd annak, ami vagyok? Carrow elfordította a tekintetét. - A te fajtád... nos, lesznek, akik az ellenségüknek tekintenek majd csupán amiatt, ami valójában vagy. De azt nem tudhatjuk, hogy sikerül- e megváltoztatni a véleményüket rólad, ha meg sem próbáljuk. - Az otthonod sem lehet jobb, mint ez itt. A vakító fények, a hangok, Carrow viselkedése... - Talán nem jobb, de más. Az ottani gyülekezethez tartozunk, és Rubynak még rengeteget kell tanulnia tőlük. Malkom, ha felnő, veszélyes lehet. A varázslók aggasztó érdeklődést mutattak iránta. És rossz érzésem van ezen a helyen. Valami közeledik. Még több halandó érkezik majd. Itt nagyobb veszély fenyegethet minket, mint otthon valaha. - Ó, szóval rossz érzésed van, mi? - Ezt sem hiszed el? - Carrow arca kipirult a dühtől. - Ha azt hiszed, hogy hazudnék egy lehetséges veszélyt illetően, határozottan kételkedni kezdek benne, hogy van számunkra visszaút. - Túl kényelmes. Ez a te megérzésed. - La Dorada még mindig itt lehet a szigeten. Emlékszel rá? Arra a rettenetes nőszemélyre, aki végiglibegett a börtönön, majd elszabadította a poklot? - Engem nem zavart. Tulajdonképpen segített rajtam. Nem aggódom miatta. Carrow összehúzta a szemét. - Tökéletesen biztos vagy benne, hogy ez a sziget jobb hely, mint az otthonom. Álmodtál az emlékeimről? - Igen - vallotta be Malkom szégyenérzet nélkül. Carrow eltátotta a száját, de gyorsan összeszedte magát. - Mit láttál? - Téged, az asztal tetején táncolni. – Felvillanó képeket a világodról. Autókat és szerkentyűket. Eleget ahhoz, hogy inkább ezt a helyet válasszam. - Mit láttál az életemből? Miért is ne árulná el? - A háborúkat. Láttam, milyen vakmerőén harcolsz. - Nem vettem részt olyan sok háborúban, Malkom. - Láttam, ahogy levetkőztél idegenek előtt. Carrow-ban annyi tisztesség sem volt, hogy elpiruljon. - Láttál másférfival is? Malkom rettegett ettől a lehetőségtől. - Nem. De így is átkozottul eleget láttam. Miért viselkedsz így? Carrow vállat vont. - Rengeteg oka van. Egyedülálló voltam - kötöttségek nélkül -, és izgalmas volt. Nem vagyok szégyellős, a mi kultúránk pedig szabados, és a szórakozás az alapja. Ráadásul ebből nyerem az erőmet.

Ezen Malkom alaposan meglepődött. - Ez az erőd forrása? Carrow bólintott. - A boldogság. A mulatozás. Ezekből nyerem az erőmet. - Oldalra biccentette a fejét, zöld szeme kihívón csillogott. - Malkom, nem fogok bocsánatot kérni sem ezért, sem bármiért, amit tettem. Amikor meglátta, hogy Malkom összeráncolja a homlokául folytatta. - Te négyszáz éves vagy, én még az ötvenet sem töltöttem be. Hát ne ítélj el azért, mert fiatal és egyedülálló létemre jól szórakoztam. Sem pedig azért, mert erőt merítettem abból, amiből lehetett. Ne ítélje el? Ki az ördög volt ő, hogy bárki felett is ítélkezzen? - Szándékodban áll ugyanígy folytatni? - Csak az Ash Szerda előtti héten. - Malkom érteden arca láttán megmagyarázta, mire utalt. Ez egy városszerte megrendezett ünnepség. Vad tivornya. És remélem, velem együtt veszel majd részt benne. - Közelebb húzódott a démonhoz. – Ha láttad az emlékeimet, akkor úgy tisztességes, hogy te is mesélsz a múltadról - mondta, és az ujjai hegyével végigsimított Malkom sebhelyes csuklóján. Mire a démon összerándult, Carrow elhúzta a kezét. - Soha nem fogod megtanulni, hogy bízhatsz bennem, igaz? - Elszomorodott az arca. - Vagyis nem arról van szó, hogy szerinted ezen a szigeten jobb az élet - hanem arról, hogy attól félsz, elárullak majd, mihelyt hazatérek. Eszedben sincs kivezető utal keresni, ugye? Segíteni nekünk, hogy elmehessünk innen? - Valóban nem. Carrow-nak elakadt a lélegzete - Azt várod, hogy örökké ezzel a nyakbilinccsel éljek? Tehetetlenül és kiszolgáltatottan, varázserő nélkül? Boszorkány vagyok, Malkom! - Kiszolgáltatott? Én majd megvédelek, megesküdtem rá. És bármi történik is, itt kevesebb veszély fenyeget, mint a saját világodban, a háborúzásaid közepette. - Képes leszel valaha is elfojtani ezt a dühöt? Malkom vállat vont. - A francba, démon, válaszolj! Fogsz még valaha bízni bennem? - Nem tudom. - Felelj végre! - sikította Carrow. – Igen, vagy nem? A belénk rögzült félelmek nehezen múlnak. - Nem. Carrow megdörzsölte a homlokát. - Akkor ezután is kizársz majd mindenből? Távol tartod magad tőlem? Ugyanúgy bánsz velem, ahogyan a szüleim tették. - Keserűen felnevetett. - De neked legalább adtam rá okot. Ezek szerint a boszorkány így értékelte a viselkedését? A rideg és dölyfös szüleiéhez hasonlította őt? Malkom ösztönösen tagadni próbálta, hogy olyan lenne, mint azok. De talán nem volt valóban rideg? De neked legalább adtam rá némi okot... Ugyanúgy bánt Carrow-val, ahogyan a szülők. Hogyan tehette, amikor jól tudta, mennyire bántotta Carrow-t a közömbösségük? Mennyire bántotta a boszorkányt az ő közömbössége? Carrow semmi rosszat nem tett a szüleinek, mint ahogy valójában azért sem volt hibás, amit Malkom ellenvétett. Csak próbált megmenteni egy ártatlan gyermeket, egy kislányt, akit Malkom maga is a sajátjaként szeretett. - Nem maradhatunk ebben a csapdában csak azért, mert attól félsz, hogy elárullak, mihelyt hazaérünk - szólalt meg Carrow. - Soha nem fordult meg a fejedben, hogy akár itt is hagyhatlak? Malkom teste megfeszült, kivillantak az agyarai. - Csak próbáld meg, boszorkány! Minden alkalommal eljövök érted. Mindkettőtökért. Semmi sem állíthat meg!

Carrow a kezébe temette az arcát. - Mi a baj velem? Hogyan szerethetek bele valakibe, aki képtelen viszontszeretni? motyogta alig hallhatón. - Szerelem? - köpte Malkom. - Ezt akarod tőlem? – Egy pillanatra megállt a szíve. Talán mindent el kellene mondania a boszorkánynak. Ha annyira rettegett a reakciójától, akkor talán jobb lett volna mindent kitálalni. Carrow előbb- utóbb úgyis cserbenhagyja. Engem pedig nem fog érdekelni, mert már eljátszotta a bizalmamat. Carrow felemelte a fejét. - Igen, Malkom, azt akarom, hogy szeress —vallotta be elhaló hangon. - Nem tudsz rólam semmit! De majd rájössz. - Fel fogja tárni a mocskos múltját, minden egyes részletét, hogy Carrow megérthesse, milyen hímhez ment hozzá.- A ma éjszaka után mindent tudni fogsz. Mindent tudni fogsz... Malkom arcán olyan kegyetlen kifejezés ült, mintha fájdalmat akart volna okozni Carrow-nak azzal, amit bevall. Ám máris fájdalmat okozott. A démon azt hitte, hogy a kapcsolatuk sarkalatos pontja a saját múltja volt, és az a tény, ahogyan az befolyásolta őt. Pedig a közös jövőjüket mindkettejük múltja determinálja. És ahogyan Malkom számára nehéz volt megbízni benne, úgy Carrow-nak sem volt könnyű feldolgozni a távolságtartást, a közömbösséget, az elutasítást... - Akkor meséld el, Malkom. Tudni akarom... Bár a démon tartózkodón viselkedett, a szeme elfeketedett, ami elárulta, hogy a bensőjében dúltak az indulatok. Carrow azonnal megértette, hogy Malkom soha senkinek nem beszélt még arról, ami most feltárni készült előtte. - Az anyám kurva volt - kezdte. - Fogalmam sincs, ki volt az apám. Ennyit már Carrow is tudott. Megfordult a fejében, hogy elárulja Malkomnak, de úgy döntött, jobb, ha inkább tőle hallja. - Folytasd, kérlek. - Kisfiú voltam, amikor eladott egy vámpírnak, aki vérszívásra használt. - Malkom félrenézett, mielőtt folytatta. - És... szexre. Ó, Hekaté, hát ezért ölte meg az anyját? - Tudta, mit fog tenni velem a vámpír. Mégis a rabszolgájává tett. - Malkom kivillantotta az agyarait. - És a gazda rendszeresen megerőszakolta a rabszolgáit. - Malkom, én... - Hadd fejezzem be - csattant fel a démon. - Sajnálom, folytasd. - De ez nem volt elég a vámpírnak. Megosztozott rajtam a beteglelkű barátaival. Szeretett megalázni, szégyenbe hozni előttük. Néha jobban gyűlöltem magamat, mint őt. Carrow szíve majd megszakadt a démonért. Sejtette, hogy ily módon bántalmazták, de azt nem gondolta, hogy ennyire. - Megtettem mindent, amit a vámpír parancsolt. A kurvája voltam, és egy idő után azt hitte, lelkesen csinálom. Ha fájt, nem vettem róla tudomást. Ha undorodtam, megtanultam leplezni. Az arca eltorzult, a szeme elfeketedett, mintha újraélte volna a nyomorúságot. Carrow szerette volna magához ölelni, de tudta, hogy a démon most nem fogadná el tőle a vigaszt. - A gazda soha nem vette észre, mennyire megvetettem. Végül mégis kirúgott, hogy az utcán haljak éhen. Megdöbbentem, nem értettem, mi rosszat tettem. Csak évekkel később jöttem rá, hogy egyszerűen túl magas lettem az ízléséhez. - M- mi történt azután? - Meggyógyultam, túléltem. A testem meg is erősödött* Az agyammal azonban valami nem volt rendben. Tudtam, hogy meg kell ölnöm a vámpírt. - Monotonhangon beszélt, mintha egy

naplóból olvasott volna fel. Carrow azonban érezte, hogy Malkom milyen mélyen magába temette a fájdalmát. - Az én arcom volt az utolsó, amelyet a gazda életében látott. Azután nagyon sok vámpírt megöltem. Semmi mást nem szerettem jobban, mint vérszívókat gyilkolni. Kallen herceg hamarosan tudomást szerzett rólam. Barátok lettünk. El sem hittem, hogy a barátom akart lenni - folytatta Malkom csöndesen. - Korábban soha nem volt barátom. És azóta sem. Ne sirasd - meggyűlöl miatta. Várjunk csak: barátok voltak? Carrow rettegett a folytatástól, mert a dossziéból tudta, mi lett a történet vége: Malkom megölte Igazságos Kallent. - Kallen tisztában volt az alacsony származásommal, és azzal is, hogy rabszolga voltam. De ez egy csöppet sem érdekelte. Ő volt az első teremtmény, akinek nem volt mindegy, hogy élek- e vagy meghalok. Évekig harcoltunk a vámpírok ellen, egymás mellett, mint fivérek, míg foglyul nem ejtettek minket egy áruló miatt - ez volt Páncélos Ronath. Ronath? A szemétládának gyors halála volt. - A vámpírok vezetője, az alkirály változtatott Kallent és engem szörnyszülöttekké. Scarbává. Aztán bezárt minket egy cellába étel - és vér nélkül. Közölte velünk, hogy csak az egyikünk fogja elhagyni a cellát. Az, aki iszik, vagyis megöli a másikat. Carrow szíve mélyéből gyűlölte azokat a régóta halott vámpírokat. Mennyit kellett Malkomnak szenvednie miattuk! - Kallen nem volt olyan erős, mint én, nem szokott hozzá az éhezéshez. Nagyobb szüksége volt vérre, mint nekem. Rá kellett volna jönnöm, meg kellett volna adnom neki azt, amire szüksége volt. Soha semmit nem bántam annyira, mint azt, amit abban a cellában tettem akkor éjjel. - Megpróbált inni belőled? - Tehát a herceg megadta magát a vérszomjnak, és az ellen a férfi ellen fordult, aki felnézett rá, szerette. És Malkom még azt hitte, hogy ő volt a hibás. - Természetesen megpróbált inni belőlem! Majd megőrültünk a szomjúságtól. Kallen volt a legjobb barátom, én pedig elpusztítottam őt... - Malkom, nem hagyott számodra választási lehetőséget. - Mindig van választási lehetőség! - Te magad mondtad, hogy majdnem megőrültetek a szomjúságtól. - Nem ittam belőle, boszorkány - megöltem őt, mert azt hittem, hogy elárulta a barátságunkat. Senkiből nem ittam előtted. Előttem soha? Ilyen hosszú ideig ellenállt a vágynak? - Hogyan menekültél meg az alkirálytól? - Azt akarta, hogy legyek lojális a Hordához, inkább vámpírnak érezzem magam, mint démonnak. Próbált arra kényszeríteni, hogy démonokból igyam. Évekig ellenálltam, kibírtam a kínzásait. De egyik éjjel felajánlotta egy démonfiú nyakát, aki annyi időslehetett, mint én, amikor először szívták a vérem. Éreztem a gyerek rettegését, a félelme szagát, és az egész annyira ismerős volt. Soha nem tapasztalt harag öntötte el a lelkemet, és átadtam magam az érzésnek. Kiszabadultam a béklyóból, lemészároltam azt a vámpírt. Kínzás? Évekig? Ő pedig Chase kezére adta Malkomot, hogy tovább gyötörjék... - Aztán végül jött Carrow Graie - folytatta Malkom csöndes, de fenyegető hangon. - Egy boszorkány, aki ugyanolyan gyönyörű volt, mint amilyen álnok. Elérte, hogy törődjem vele, aztán átvert, és csapdába csalt, hogy ismét rabszolgasorba kerüljek. Ó, istenek, nem tartotta őt sem jobbnak a többieknél! - Mindenki, aki elárult, az életével fizetett. A puszta kezeimmel öltem mega gazdát, az alkirályt, Kallent és Ronathot. - És az anyád?

- Felnőtt koromban elmentem a kunyhójába, hogy megmutassam neki, mi lett belőlem, hátha megbánja, amit tett. Amikor mérgezett itallal kínált, kényszerítettem, hogy maga igya ki a poharat. Carrow szíve összeszorult, amikor meghallotta, miért látogatta meg Malkom azt a démonnőt. Mindennek ellenéré vágyott az anyja szeretetére, még ha nem tudott is róla, akkor és most sem. Az anyja pedig méreggel válaszolt. Malkom félreértelmezte Carrow hallgatását. - Nem érdemelt mást! Most pedig rajtad kívül mind halott. - M- meg akartál ölni? Malkom a boszorkány szemébe nézett. - Gondoltam rá. Ha nem lennél a sors által rendelt társam, megtettem volna. Carrow most már sokkal jobban megértette Malkomot. Azt, hogy miértreagált olyan szokatlanul a fürdésre Oblivionon. Miért nem akarta őt teherbe ejteni. Hogyan bízhatta volna Carrow-ra a gyermekét, amikor a szülei engedték, hogy újra meg újra brutálisan bántalmazzák? A saját anyja adta el rabszolgának, majd megpróbálta megölni. Miért várt volna mást Carrow-tól? Malkomnak voltak a legsúlyosabb, legmélyebbre ható bizalmi problémái valamennyi lény közül, akit ismert. És Carrow is elárulta azt a férfit, akit árulások sora tett azzá, aki volt. Ránézett a démon csuklójára. Sokkal súlyosabb sebek voltak a lelkén. Én pedig feltéptem őket. - Na, mit gondol most a boszorkány a férjéről? Malkom felkészült rá, hogy Carrow undorodni fog tőle, bár maga sem értette, miért érdekli egyáltalán, hogy mit gondol róla a boszorkány. Hiszen Carrow tett rosszat ellene. Mégis, ahogy aggódva várta, mit válaszol Carrow, megbánta, hogy elmondta neki az igazat. Érezte, hogy nem lesz képes elviselni a nő megvetését, az övét nem... - Hálás vagyok azért, hogy a bizalmadba avattál, és elmesélted, mi történt veled - szólalt meg végül Carrow. - Ez sok mindent megmagyaráz. Az érzelmeimet azonban ez egyáltalán nem befolyásolja. Malkom eddig észre sem vette, hogy visszatartotta a lélegzetét; most megkönnyebbülten kiengedte a levegőt. Ám azonnal dühbe gurult. - Hogy mondhatsz ilyet? - csattant fel. – Nem őszintén beszélsz, a mondanivalód azt jelenti, hogy ismét be fogsz csapni. Miért is ne undorodnál tőlem? - Pedig nem undorodom. Fáj, hogy szenvedtél, és szeretnélek megvigasztalni, de az irántad táplált érzelmem egyáltalán nem változott. Talán Carrow nem értette, milyenrettenetes volt a múltja. Milyen gyalázatosan viselkedtem. - A szemétben guberáltam, a mocsokból ettem. Meggyilkoltam a legjobb barátomat, az egyetlen lényt, aki jó volt hozzám egész életemben. Úgy tettem, mintha élveztem volna minden percet, amikor a gazda megerőszakolt, megjátszottam, hogy égek a vágytól, szívesen veszek bármit, amit ő meg a barátai tesznek velem. Carrow nem fordította el a tekintetét; könnybe lábadt a szeme. - Azt kívánom, bárcsak megmenthettelek volna mindettől. Kiszabadíthattalak volna a vámpír karmaiból. Malkom talpra ugrott. - Mi a baj veled, asszony? - Megdörzsölte az arcát. - Nem tudom. Ugyanúgy bánsz velem, ahogy én a gazdával: szeretetet tettetsz, hogy megvédjelek. Ezért teszel úgy, mintha nem undorodnál tőlem. - Nem tettetek semmit, démon! Gyerek voltál! Megtettél mindent a túlélés érdekében. És hála az isteneknek, sikerült! Te vagy a legnemesebb, legbátrabb ember, akit ismerek. Az erődnek

és az élni akarásodnak köszönhetően itt voltál, és megmentettél engem és egy ártatlan kislányt a haláltól. A legnemesebb? Malkom határozottan megrázta a fejét. - Azt mondtad, a halandók engem, a scarbát akarták, mert különleges vagyok. A kislányt és téged talán el sem raboltak volna, ha én nem vagyok. - Lehet, hogy én csupán eszköz voltam, de úgy hiszem, Ruby-t mindenképpen kézre akarták keríteni. Őt mindenképpen elrabolták volna. És ha te nem lettél volna, akkor ő meghal azon az éjszakán. Ezeket a dolgokat miért nem emlegeted? – Carrow feltekintett az égre, aztán visszafordult Malkom felé, és a szemébe nézett. - Bánom, hogy fájdalmat okoztam neked, de azt nem, hogy elküldtek érted. Összeszorul a szívem a gondolattól, hogy netán soha nem ismertelek volna meg. Malkom ökölbe szorította a kezét. Az enyém is. Vajon mitől múlna el végre a görcs a gyomrában, a keserű kételkedés? Nem akarom többé ezt érezni... Miután a démon nem válaszolt, Carrow felállt. – Malkom, elmegyek. De valamit tudnod kell. A boszorkány megvárta, míg a démon a szemébe nézett, mielőtt folytatta. - Ha azért mondtad el nekem mindezt, hogy éket verj kettőnk közéj, kudarcot vallottál. Csak azt érted el, hogy még fontosabb lettél számomra. Amit én egyáltalán nem értek! Az emlékektől sajgott a szíve. Fájdalmat akart okozni Carrownak, azt szerette volna elérni, hogy lehulljon az aggodalom és az együttérzés álarca. Soha többé nem hiszek senkinek. Amikor Carrow megfordult, hogy elinduljon a faház felé, Malkom karja kinyúlt, elkapta a boszorkány bokáját, és lerántotta a homokba. - Még nem végeztem veled, feleség. Carrow szembefordult vele. Sem harag, sem félelem nem látszott az arcán, csupán határozottság. - Helyes, mert én soha nem végzek veled, Malkom. - A tenyerét a démon arcára tette, tekintete ellágyult, ahogy felnézett Malkomra. Akárhányszor így nézett rá, Malkom haragja tovább erősödött. - Csak azért fogadsz be az ágyadba egy ilyen alakot, mint én - recsegte, miközben egy kézzel megmarkolta a boszorkány csuklóját, és lenyomta a feje fölött a földre -, mert tudod, hogy kiszolgáltatott lennél a védelmem nélkül. Olyan pontosan látom ezt, mint a tükörképem a víztükörben. És mihelyt biztonságban érzed magad otthon, nem lesz rám szükséged. - Ez egyszerűen nem igaz. - Bizonyítsd be! - csattant fel Malkom. - Bizonyítsd be, hogy így ilyen csodálatos, előkelő nő, mint te – a karmaival széttépte Carrow blúzát, lemeztelenítve a mellét, majd durván megmarkolta egymás után mindkettőt -, miért szeretne lefeküdni egy olyan hímmel, mint én? - Malkom, azért akarok lefeküdni veled, mert nagyon kívánlak. - Tényleg arra vágysz, hogy egy kurva fattya döngesse a hófehér combjaid közét? - suttogta reszelős hangon Carrow fülébe. Letépte a blúzát, feltűrte a szoknyáját a derekára, lemeztelenítve az ölét. – Te nem gyanakodnál a helyemben? - Térdig letolta a nadrágját, aztán ráfeküdt Carrow-ra. - Rád vágyom. És ez mindig így lesz. Amikor Malkom a bejáratához illesztette a farkát, Carrow lihegni kezdett, és teljesen nedves lett, ami még jobban feldühítette a démont. - Élvezed, ha egy scarba kefél? - Belemarkolt Carrow hajába, - Nézz rám! De igazán figyelmesen! Mondd el, mit látsz bennem, amit más nem! - A férjemet látom.

Malkom csalódottan felüvöltött, és egyetlen könyörtelen lökéssel beléhatolt. Bár a gondolatai vadul száguldottak, a gyönyör átjárta a testét. Hátrakapta a fejét, és elfojtott egy nyögést. Carrow felszisszent a fájdalomtól. Aztán azt suttogta: - Szeretlek, Malkom. A démon megmerevedett, aztán a szemébe nézett. - Mit mondtál? A démon hatalmas teste megfeszült, mint egy robbanni készülő bomba, de Carrow megismételte, amit az előbb mondott. - Szeretlek, Malkom. - Hallgass! - A démon olyan erővel lökte előre a csípőjét, hogy Carrow fogai összekoccantak. - De ez az igazság. - Ne mondd ezt még egyszer! - parancsolta a démon. Újra lökött egyet, mélyen beléje hatolt. Olyan arckifejezéssel nézett le rá, mintha gyűlölné, meg akarná büntetni azért, mert szereti őt - bár Carrow érezte azt is, mennyire vágyott rá a démon. - Fájdalmat akarsz okozni nekem? Malkom egész teste megremegett. - Csak azt kapod, amit megérdemelsz. – A szemében annyi fájdalom csillogott, amennyit Carrow még soha nem látott. Aztán a tekintete a nyakára siklott. - Akkor is azt fogod mondani, hogy szeretsz, ha megharaplak? - Igen, örökké. - Próbáld ki, és majd meglátod. - Valószínűleg elélveznél. Nem igaz, boszorkány? De ahelyett, hogy megharapta volna, Malkom feltérdelt, elengedte Carrow csuklóját. Belemarkolt a fenekébe, és úgy helyezkedett, hogy még mélyebbre tudjon beléhatolni. Erőteljes lökésekkel pumpált, az izmai megfeszültek, a bőrét veríték lepte el. Carrow próbálta megemelni a csípőjét, hogy fogadja a lökéseket, de Malkom túl erős volt. A dörzsölés... a démon kéjes morgása... forró, duzzadó farka. Ahogy figyelte Malkom mozgását, már a látványtól majdnem elélvezett. A keze szinte magától felemelkedett, simogatta a démon izzadságtól csillogó mellkasát, oldalát, hasát. Minden egyes lökés, minden könyörtelen döfés közelebb juttatta a csúcshoz, míg végül az egész bensője lüktetett. - Démon! - kiáltott fel kétségbeesetten. Csapkodott a fejével, ahogy a feszültség egyre erősödött, készen arra, hogy kirobbanjon. Végre átjárta a testét a gyönyör. Égető. Határtalan kéj. - O, istenek! Malkom, igen! - A háta ívbe feszült, a körmei belevájtak a démon csípőjébe. Még többre vágyott, még mélyebben magában akarta érezni a démont. - Érezlek - nyögte ki Malkom összeszorított foggal. - Érzem a farkamon, ahogyan élvezel. Az utolsó pillanatban, mikor Carrow már azt hitte, hogy a démon a testében élvez el, hátrarántotta a csípőjét. Fájdalmas üvöltéssel, eszét vesztve dörgölőzött a hasához, miközben a teste meg- megremegett a gyönyörtől. Amikor Malkom kielégülten lerogyott, Carrow felnézett a ködös égboltra; a szemét könnyek lepték el a démonért – és miatta. - Még mindig nem végeztem veled, feleség- recsegte Malkom a fülébe. Carrow hajnalhasadás előtt ébredt; párás köd ölelte körbe őket. Amikor legutóbb ellenőrizte Rubyt, még esett. Most minden csendes volt. Malkom még aludt, ami nem volt meglepő. Teljesen kimerült az órákig tartó izzasztó, őrjöngő - és Carrow reményei szerint - katartikus szextől. De egyetlenegy alkalommal sem okozott fájdalmat a boszorkánynak. Az éjszaka végén pedig az oldalára fordult, átkarolta, és szorosan magához ölelte Carrow-t. A teste még mindig remegett, ahogy rekedten a fülébe suttogott.

- Egy boszorkány tartja a kezében az életemet. Ara, miattad élek, vagy halok meg. Carrow lenézett a démonra. Összeráncolta a homlokát, a szeme mozgott lezárt szemhéja alatt. Markáns arcát szőke boros fedte. Olyan gyönyörűi! Az ő vad, elveszett hímje. Hogyan lehetett egy démon, aki oly sok fájdalmat és megaláztatást volt kénytelen elviselni, mégis ennyire büszke és tiszta szívű? Végigsimított a démon arcán, miközben a férfi szavait isméi telte. - Carrow Malkomé. Vissza akart térni a házba, mielőtt Ruby felébred, ezért vonakodva elhúzódott a démontól. Malkom halkan felmordult, de aludt tovább. Carrow felvette megtépázott ruháit, aztán visszasétált a kunyhóhoz, és közben végiggondolta mindazt, amit Malkom elmesélt. Régebben sokat tűnődött azon, hogy vajon a gyűlölet és erőszak elviselhetőbb- e, mint közömbösség és a hanyagság. Előbbi esetben legalább értette volna, miért nem szeretik a szülei. Ám miután végighallgatta Malkom történetét, már pontosan tudta, milyen szerencsésnek mondhatta magát. Talált magának új családot - anyát, nővért, kislányt. Most pedig egy férjet. Carrow teljesen odavolt a démonért. Csodálta, tisztelte, szerette. Úgy érezte, fordulóponthoz érkeztek. Malkom szabadon engedte valamennyi csalódottságát, megosztotta vele a titkait. Ennek össze kellett kötnie őket. Carrow biztos volt benne, hogy a démon képes lesz túltenni magát az árulásán. Csak az volt a kérdés, képes lesz- e túltenni magát a többin - négy évszázad bizalmatlanságán - anélkül, hogy előbb összetörné Carrow szívét. Amikor a démon felébred, megmondja majd neki, hogy ezután minden másképp lesz. Carrow nem fogja eltűrni, hogy kegyetlenségeket vágjon a fejéhez – vagy mondjon magáról. Malkom a férje volt, és Carrow átkozott legyen, ha megengedi, hogy bárki durva szavakkal illesse a démont - vagy akár ő magát. Ezután pedig be fogja bizonyítani neki, hogy több annál, mint amennyit a múltja láttatni enged. Komolyan hitte, hogy egy megfelelő asszony szerelme meggyógyítja az összes sebet? Eltöröl többévnyi erőszakot? Nem. De egy megfelelő asszony szerelme és egy kislány, egy boszorkánygyülekezet tisztelete és a hálája, és végül a befogadás a halhatatlanok közösségébe – ezek semmiképpen nem árthatnak. Szentül elhatározta, hogy visszaszerzi Malkom bizalmát, és mindent felhasznál majd, hogy helyrebillentse a démont. Ha Malkom azt hitte, hogy a múltja erősebb, mint a jövőjük, nem találkozott még pokolian kitartó boszorkánnyal, aki meg akarja menteni démonszokás szerint kötött házasságát. Miután ilyen szépen felbuzdította magát, a hüvelykujjával végigsimított a gyűrűjén. Talán én nem vagyok több, minta múltam? Malkom kételyei ellen kész volt harcolni, a sajátjai ellen viszont nem? Bár a gyűrű szorosabban simult az ujjára, mint korábban, Carrow rádöbbent, hogy nem illik hozzá. Lehúzta, a markába szorította, és visszafordult a part felé. Megállt a vadul tomboló hullámok szélén, és lenézett a gyűrűre. Végzett vele. Már korábban döntött, de időről időre próbált kapcsolatba lépni a szüleivel. Ragaszkodott ehhez az átkozott gyűrűhöz, a megalapozatlan reményekhez. Végeztem. Behajította a gyűrűt a hullámok közé. Aztán felszisszent, szinte önkéntelenül ugrott volna utána, hogy visszaszerezze. De fékezte magát. Könnyek futották el a szemét, az arcát a ködös égbolt felé fordította. Isten veletek! Sarkon fordult, és visszaindult a házikóba. Minden egyes lépéssel elhagyott valamit a múltjából, és könnyebbnek érezte magát, mintha darabok szakadtak volna le a mellét nyomó mázsás súlyról. A vágyakozás, a zavarodottság, a kétségbeesés – mind csökkent.

Felsóhajtott; úgy érezte, hosszú idő után végre kap levegőt. A hálószobába érve feljebb húzta Ruby testén a takarót, aztán lehajolt, és megpuszilta a kislány homlokát. Gondodat viselem majd, Ruby. Örökké. Elöntötte az elégedettség, energiahullám áradt át a testéül Bár a nyakbilincs csökkentette a hatást, az mégis egyre erősödött... Belőlem jön? Boldogan felnevetett, és lefeküdt a másik ágyra. Egész életében erre a válaszra várt. Azt mindig is tudta, hogy az erejét bárkinek a boldogsága táplálja. Csak azt nem sejtette, hogy a sajátja is erőforrás - mert soha életében nem volt még igazán boldog. Egészen addig, amíg el nem engedte a múltját, és nem üdvözölte az új jövőt. Felnézett a málladozó mennyezetre; olyan másnak látszott most, mint korábban. Mert már nem vagyok ugyanaz többé. Elmosolyodott, és így aludt el. Ám kisvártatva felpattant az ágyon, akárcsak Ruby. - Te is érezted, Crow? - motyogta a kislány. - Valami gonosz közeledik.

- Mit akarsz tőlem, Mariketa? – kérdezte Conrad Wroth, miután a feleségével beillant Andoain nagytermébe. Miután Mari a nyomukra bukkant – ami már önmagában nagy szó volt -, megkérte őket, hogy itt találkozzanak vele és Bowennel. - Egy szívességet kérek tőled - válaszolta a hatalmas termetű, vörös szemű vámpírnak. A kulcsnak. Conrad halhatatlan hím volt, mindenféle gonoszságra hajlamos – a vérrel magába szívott emlékek miatt -, és megszállottan rajongott Néomiért, fantom Menyasszonyáért. Aki olyan megfoghatatlan volt, akárcsak az elszálló füst. Szerencsére Conrad nagyon sokkal tartozott Marinak. A balerina Néomi, Mari egyik barátnője, kizárólag a boszorkánynak köszönhette az életét. - Mi lenne az? - kérdezte Conrad erős észt akcentussal. - Nos, a következőről lenne szó – kezdte Mari. - Tudod, ugye, hogy a Szövetség tagjait elrabolta a halandóknak az a fura rendje? Köztük a legjobb barátnőmet, Carrow-t. De megtaláltam a helyet, ahol fogva tartják őket. Bár Mari érzékelte a felfordulást, amit a halhatatlanok erejének kitörése okozott, senki sem erősíthette meg, mi is történt valójában. Sehol nem találta Nixet, így tőle sem tudott segítséget kérni. A Szövetség tagjainak a szemében Mari misztikus felfedezése alaptalan gyanú volt csupán. Mari úgy érezte magát, mint egy geológus, aki tanúja lehetett valami kitörni készülő hihetetlen erő jelzéseinek, de senkit nem tudott meggyőzni arról, hogy hatalmas földrengés várható. - De nekem mi közöm ehhez? – kérdezte Conrad. - Szükségünk van valakire, aki teleportál engem Carrow-hoz. - szólt közbe Bowen. - Minket - javította ki Mari. – Aki teleportál minket Carrow-hoz. Bowen megragadta a felesége karját. - A francba, leányzó! Ezt egyszer már megbeszéltük! Csak vitatkoztak és vitatkoztak. Mari vérfarkasa túlzásba vitte az aggodalmaskodást. - En pedig nem engedem... - Hogyan bukkantál a nyomukra? – vágott közbe csöndesen, de határozottan Néomi az ismerős, kedves francia akcentussal. - Felfedeztem, hogy egy helyen hirtelen megerősödött a halhatatlanok energiája, és sikerült letöltenem a helyzetét a tükörbe. Őszintén szólva, olyan volt, mintha egy elcseszett háború tört volna ki a Szövetségen belül.

Conrad és Néomi csendesen emésztette a hallottakat. Végül a fantom szólalt meg. - Tudod, hogy milyen sokkal tartozunk neked. Nem egészen egy évvel korábban Conrad elhozta Marihoz haldokló Néomit. A boszorkány a saját életét tette kockára, hogy megmentse a lányt, és sokkal több erőt felhasznált a fantomra változtatásához, mint amennyije volt. így lett Néomi olyan halhatatlan, aki a kedve szerint eldönthette, hogy alakot ölt- e. - De ez öngyilkos vállalkozásnak tűnik - folytatta Néomi - Ha Conrad valahogy oda tud illanni ehhez a bizonyos energiához, mi lesz a garancia arra, hogy nem az óceán közepére, vagy egy napégette sivatagba érkezik? - Szentül hiszem, hogy egy sziget a célállomás. - Nem tudna valaki repülőről körülnézni előbb? - kérdezte Conrad. - Nix azt mondta, hogy a hely repülőgépről nem látható – válaszolta Mari, aki természetesen nem vallotta be, hogy nem ismeri a sziget koordinátáit. Éppen emiatt nem tudta meggyőzni a többi halhatatlan szövetségest sem. - Vámpír, szükségünk van valakire, aki egyenesen a száraz- földre juttat minket - győzködte Bowen. - így gyalog átkutathatjuk a szigetet. - Ez a valaki pedig te leszel, Conrad - tette hozzá Mari. - Honnan fogja tudni, hogy merre induljon? - kérdezte Néomi. Mari óvatosan elfordította a fejét, miközben feltartott egy kis zsebtükröt. Korábban soha nem sikerült ekkora mágikus erőt elérnie ilyen apró tükör segítségével. - Létrehoztam egy ösvényt, amely az energiához vezet - olyan, mint egy portál -, és elraktároztam az útmutatót ebben a tükörben. Azt gondolom, hogy ha belenézel, úgy működik majd, mint egy mágikus GPS. - Minden attól függ persze, hogy működik- e majd a dolog. - Lehetséges, hogy egyenesen oda tudsz illanni. Conrad megfogta Néomi apró kezét. - Ha történik velem valami, ki viseli gondját a Menyasszonyomnak? Mari gyűlölte, hogy nyomást kellett gyakorolnia a vámpírra, de Carrow-ról volt szó. - Conrad, kizárólag nekem köszönheted, hogy egyáltalán van Menyasszonyod. Conrad olyan izzó szerelemmel nézett Néomira, hogy még Mari is felsóhajtott. - Megteszem, amit kérsz, boszorkány. - Ám még mielőtt Mari megkönnyebbülten fellélegezhetett volna, Conrad folytatta. - De egyedül megyek. Gyorsabban végezhetek így a terület átfésülésével. Egyedül könnyebb illanni. Bowen megrázta a fejét. – Pontosan tudnunk kell, milyen kalamajkába illansz. Nem hallottál még a Szövetség korábbi világháborújáról? Az pedig szinte biztos, hogy állig felfegyverzett halandók nyüzsögnek majd a szigeten. - Egyedül - ismételte meg nyomatékosan a vámpír. - De honnan fogja Carrow tudni, hogy barát vagy? - kérdezte Néomi. - Vörös a szemed. Conrad igazi bukott vámpír volt, a szeme vérvörösen izzott, mert halálra itta az áldozatait. Néomi és a három makacs Wrothe fivér a szakadék széléről hozta őt vissza. - Elárulhatok neki valamit, amit csak Carrow tud. És mutathatok neki képeket, hogy felismerje a barátnőmet - mondta Mari. - Biztos vagy benne, mon grand? – kérdezte Néomi. Conrad bólintott. - Ez Mariketa parancsa. - Rendben van. - A táncosnő lábujjhegyre állt, és beletúrt a vámpír fekete hajába. — Akkor hozd vissza Carrow-t. És gyere vissza hozzám épségben.

- Visszahozom őt - ígérte Conrad Néominak. Aztán Mariketához fordult. - Hogy lerójak egy olyan hatalmas adósságot, amelyet képtelenség teljesen visszafizetni. Malkom későn ébredt, pislogva figyelte a sűrű reggeli ködöt. Carrow egyik emlékéről álmodott; ezt soha nem látta még korábban. Amikor láncra verve megalázták Ash lakosai előtt, Carrow döbbenten nézett rá. Malkom nemes lelkű, ébredt rá a boszorkány. Malkom felült, a szürke ködbe révedt a tekintete; Carrow ismét megdöbbentette. Régen mindig arra vágyott, hogy nemes legyen. Valójában soha nem teljesülhetett volna ez a szármása miatt, de hogy egy ilyen csodálatos nő annak tartotta? Ez bőven elegendő a számomra. Ám hirtelen összeszorult a szíve. Ezt Carrow még az elmúlt éjszaka előtt gondolta, amikor végül Malkom bebizonyította, hogy egyáltalán nem nemes. Miért érezte szükségét, hogy megbüntesse a boszorkányt? Rajta akarta megbosszulni a több évszázad alatt felgyűlő összes fájdalmat? Visszadőlt a homokba, a karjával eltakarta az arcát. Amiket mondott Carrow-nak, amiket tett vele. Olyan titkokat árult el neki, amelyeket korábban senkinek - még Kallennek sem. Aztán magáévá tette a mocsokban, mint egy közönséges kurvát. Bűntudat mardosta; valóságos fizikai fájdalmat érzett. Keresd meg Carrow-t. Kérj bocsánatot. Magyarázd meg. E szent elhatározással összeszedte magát, felöltözött, és sietve a házikó felé indult. Mire a kunyhóhoz ért, a köd feloszlott, és a szabadulásuk óta először kisütött a nap. Máris égette a bőrét. Malkom a kezével árnyékolta érzékeny szemét, és meglátta, hogy nyitva van az ajtó. Odabenn a két boszorkány rohangászott fel- alá. Pakolnak? Összerándult a gyomra. Carrow elhagyja? Túl sokat árult el neki. Lemeztelenítettem a lelkemet, természetes, hogy kevésnek ítélte. Pánikba esett a gondolatra, hogy elveszítheti újdonsült családját; szerette volna visszaszívni meggondolatlan szavait, meg nem történtté tenni óvatlan cselekedeteit. Végül csak eltaszítottad magadtól, Slaine. Felszaladt a lépcsőn. Kérlek, ne úgy nézz rám, minta többiek, channa! Carrow-tól nehéz lenne elviselni, képtelen lenne azzal a tudattal élni, hogy elkergette magától a boszorkányt, hogy saját maga okozta a bajt. Carrow felcsatolta a kardját és felhúzta a csizmáját. Malkom hallotta, hogy Ruby sietve készülődött a hátsó szobában. Tényleg arra készültek, hogy elhagyják. A karjával megtörölte a szemét, nagyot nyelt. Mondani szeretett volna valamit, de nem bízott benne, hogy képes lesz megszólalni. Aztán Carrow észrevette, hogy ott áll az ajtóban. Malkom levegőt sem mert venni, annyira félt attól, hogy... - Itt vagy végre. - Carrow odalépett hozzá, lábujjhegyre állt, és megcsókolta. Mihelyt a boszorkány ajka a szájához ért, Malkom megkönnyebbülten felmordult, és magához rántotta Carrow-t. Szorosan átölelte, és vadul megcsókolta. Carrow felsóhajtott, és visszacsókolta. Míg meg nem hallották az erőlködés hangjait a hátsó szobából. Carrow szégyenlős mosollyal elhúzódott tőle. - Kell egy kis segítség, Ruby? - szólt hátra. - Mondtam, hogy meg tudom csinálni - válaszolt a kislány haragosan. Összegörnyedve, az erőlködéstől lihegve kirángatta a tömött zsákot. Odahúzta Malkom lábához, aztán felegyenesedett; a kezét hátul a derekára szorította. Az arca kivörösödött az erőlködéstől. - Összepakoltam neked! - Én... - Malkom megköszörülte a torkát. - Akkor én is veletek megyek? Ruby összeráncolta a homlokát, Carrow-ra nézett, aztán vissza a démonra. - Bah. - Remek munkát végeztél, kicsim. Szaladj, szedj néhány szerencsehozó kagylót az útra!

Mihelyt a kislány kirobogott, Carrow szárazon megjegyezte. - Lehet, hogy találsz benne egy döglött halat is, ha esetleg megéheznél. Most, hogy az ijedtség elmúlt, Malkom dühbe gurult. - Mégis hová készültök? Az volt a terv, hogy én keresek kiutat. - Rossz előérzetem van. Valami gonosz közeledik. Nem tudom, mikor és milyen formában, lehet, hogy órák vagy talán csak napok múlva ér ide. De el kell innen tűnnünk. A fák között maradunk, hogy ne érjen a nap, és gyalogolhatunk éjszakánként is, de kifutunk az időből. Amikor Malkom egy szót sem szólt, hozzátette: - Nézd, tudom, hogy nem hiszel nekem, de megkérdezheted Rubyt... - Veletek megyek. - Tényleg? Malkom tudta, hogy nincs más választása. Ahogy Carrow mondta előző éjszaka, nem kell hazamennie, bármikor elhagyhatja őt. Itt is nyugodtan megteheti. És Malkom nem tarthatta Carrow-t és a kicsit rabként örökké. Carrow szeme felcsillant. - B- bízol bennem? Malkom nem színlelt. Végre rádöbbent, hogy képtelen a bizalomra - ez olyan tulajdonság volt, amelyet soha nem fog megszerezni. De vagy elmegy velük innen, vagy elveszíti Carrow-t, így Malkom a kettő közül a kisebbik rosszat választotta. Megteszi ezt a nagy lépést. - Haza akarok menni veled és Rubyval. - Nagyon boldog leszel velünk, ígérem! Carrow repesett az örömtől, ám Malkomot kétségek gyötörték. Túlságosan csodálatos és jó asszonyt kapott a sorstól. Olyat, akiről soha nem fogja elhinni, hogy igazán szerethet egy hozzá hasonló alakot. Ez volt eddig a sors legkegyetlenebb tréfája... Hirtelen felhangzott egy csengő hang. Az edények összekoccantak. Carrow szeme elkerekedett. Malkom agyarai kiélesedtek. - Ruby! - sikított fel a boszorkány, és kirohant a szobából. Miközben Carrow Ruby után szaladt, Malkom felkészült a támadók fogadására a félsziget bejáratánál. A boszorkány még éppen odaért a partra, és a karjába kapta Rubyt, amikor a lények megrohamozták a menedéküket. Wendigók. Kielégíthetetlen éhségű, tőrszerű karmokkal támadó, rothadó testű, rongyos ruhákba bújt szörnyek hada. Fullasztó bűzük elárasztotta a környéket. Rengetegen voltak. Többen, mint ahányan La Doradát kísérték. Ezért nem értek ellenük semmit Malkom csapdái. Hogyan lehettek ilyen sokan? Carrow azonnal rájött a válaszra, amikor Malkom felüvöltött, és lélegzetelállító elszántsággal rájuk támadt. Megfertőzték a többieket, így növekedett a seregük. Malkom minél távolabb akarta tartani a szörnyetegeket Carrow-tól és Rubytól, ezért a napfényes részre csalogatta őket. Vajon tudja, hogy fertőzők? — Malkom, ne engedd, hogy hozzád érjenek! Egyetlen karcolás vagy harapás... - Segíts neki, Crow! - Ruby szeme dühösen csillogott; kétségbeesetten rángatta a nyakbilincsét. - Segítenünk kell neki! Bár Malkom vad elszántsággal harcolt a wendigók ellen - ügyesen elkerülte a karmaikat, miközben egyetlen csapással eltörte a nyakukat -, a napsütés egyre gyengítette. Hamarosan teljesen bekerítette az ellenség. Nem csalogathatom őket ide, nem sodorhatom veszélybe Rubyt. - Maradj itt! - parancsolt a kislányra, és kihúzta a kardját a hüvelyéből.

Az egyik szörny feléjük fordította a fejét. Csöpögő agyarakkal ügetni kezdett abba az irányba. Tíz méter, öt... Amikor Carrow-ra vetette magát, a boszorkány lebukott, és oldalra lépett, aztán lecsapott a karddal a wendigo nyakára. Bár ezt az egyet lefejezte, a többiek is megindultak feléjük. - Ne! — üvöltött fel Malkom. — Nem, erre! - Próbálta magára irányítani a figyelmet, de a csapat fele már Carrow felé tartott. - Maradj mögöttem, Ruby! Ha valami bajom esik, szaladj át az öböl másik felébe, a vízbe. Érted? Mikor a kislány nem válaszolt, Carrow hátranézett. Ruby tátott szájjal bámult valamit. Egy vámpír jelent meg Carrow mögött - vörös szemű. A boszorkány gyorsan magához tért, és felemelte a kardot. Mielőtt lecsapott volna, rájött, hogy ismerős valahonnan a vámpír. De mivel a férfi eltakarta az arcát a nap elől, nem tudhatta biztosan. - Mariketa küldött, hogy megkeresselek. Conrad Wroth vagyok - recsegte a vámpír, a bőre kezdett felhólyagosodni. - Órákig kutattam utánad a szigeten. - Látszott is rajta; patakokban folyt róla az izzadság, és olyan koszos volt, mint aki kilométereket tett meg. - Meséljek a díszkocsiról, amelyet eltérítettél a Mardi Gras alatt? - Ó, Hekaté, tényleg nem hazudsz. - Ki ő, Crow? - Mari küldte! A vámpír agyarai megnyúltak, a szeme folyamatosan pásztázta a környéket. Fájdalmasan felszisszent, ahogy egyre jobban felhólyagosodott a bőre. - Nem...maradhatok már sokáig, boszorkány. És a szörnyek is közelednek. - Nem hagyhatjuk itt azt a démont - mutatott Carrow a harcolók irányába, de Malkomot olyan sűrűn körbevették, hogy alig lehetett kivenni az alakját. - Hozd ide őt, vámpír! Kérlek! Amikor Conrad megrázta a fejét, és látszott rajta, hogy ehhez tényleg nincsen ereje, Carrow felsikított. - Malkom! - Démon! Ide! - kiáltotta Ruby. Egyre több wendigó közeledett feléjük. Carrow felemelte véres kardját, és hátraszólt a válla felett. - Vámpír, vidd vissza a kislányt Marihoz. Küldj segítséget, ha tudsz. A vámpír ismét reszketegen megrázta a fejét. - Veled kell visszatérnem. Conrad derékon kapta Carrow-t, a másik karjába pedig felvette Rubyt. Malkom ebben a pillanatban fordult feléjük. A szeme elkerekedett. - Ne, ne! - bömbölte. Próbált eljutni hozzájuk, de teljesen körülzárták a wendigók... - Malkom! - sikította Carrow és Ruby. Carrow kinyújtotta feléje a karját, de Conrad szorosan tartotta. Amikor illanni próbált, Carrow ellenállt. - Malkom, siess! A vámpír bőre füstölni kezdett, aztán lángra kapott. Mariketa végignézett a tömegen, amely Andoain nagytermében gyűlt össze – a legkülönbözőbb frakciókat képviselték a tündérektől a valkűrökig, a lykae-któl a nimfákig. A Vertas tagjainak szinte minden faja küldött valakit. Mari három órája indította útnak Conradot Carrow-ért, és azóta valamennyi résztvevő tudomást szerzett a dologról. Természetfeletti gyorsasággal terjednek a hírek. Mindenki, akinek barátját vagy rokonát elrabolták, ide teleportált, portált nyitott, vagy egyszerűen autóba ült. Marit a Szuperbarátok című rajzfilmsorozatra emlékeztette az egész, csak a résztvevők nem az Igazság Termében, hanem Andoainban gyűltek össze, amely megtelt díszes, régi kanapékkal, oltárokkal, hatalmas kandallókkal és óriási karaokeszínpadokkal. Semmi sem

illett össze, csak a gyülekezet négy darab kaszinókhoz méltó pókerasztala - no és az átverő üstök. Időtlen idők óta kizárólag lánybulikra használták ezt a termet. Többtucatnyi teremtmény ácsorgott a falnak dőlve, vagy ücsörgött merev derékkal az antik kanapékon. Ketten az egyik hangszóró tetejére telepedtek le. Nagyon sokféle lény gyűlt össze egyetlen helyen némelyek' csupán egy harmadik fél ismeretségén keresztül voltak szövetségesek -, így Mari számára kellemes meglepetés volt, milyen rendesen viselkedett mindenki. Eddig csupán néhány „hallgass, vagy varangyos békává varázsollak”- hoz hasonló mondat hangzott el, semmi erősebb fenyegetés. Természetesen megtette a szükséges óvintézkedéseket, arra az esetre, ha elfajulnának a dolgok. - Mikorra várjátok vissza a vámpírt, boszorkány? - kérdezte Sabine, a Káprázat királynője. Fenséges jelenség volt, minden ízében varázsló, a karmazsinvörös álarctól a szépen kidolgozod koronán keresztül a karomban végződő kesztyűig. Rydstrom, a férje - Mari egyik jó barátja - birtoklón ölelte át a csípőjét. Mindenki elcsendesedett, hogy hallja Mari válaszát. Az összes jelenlévő Marira nézett. Köztük Garreth, Bowen unokatestvére és valkűr felesége, íjász Lucia; mindketten halálosan fáradtnak tűntek. Mari tudta, hogy megállás nélkül kutattak Regin után. Ráadásul Garreth egyik unokatestvére, Uilleam is eltűnt. Meseszép Myst több más valkűr társaságában az egyik kanapén ülve várta a híreket Ragyogó Regínről. A démonok, a vérfarkasok, a valkűrök - mindenki azt reméld te, hogy Mari varázslata működni fog. Mivel éveken keresztül semmi sem sikerült, Marit lámpaláz kínozta. Végül is csak volt valami oka annak, hogy Hőn Áhítottnak hívták. - Ó, hamarosan! - válaszolta Mari, bár fogalma sem volt arról, hogy mikor jön meg a vámpír. Azt hitte, mostanra már visszaér. Tényleg öngyilkos akcióra küldtem Conradot? Lopva az idegesen járkáló Néomi felé pillantott, aki egyfolytában változtatta az alakját: hol csinos, élettel teli testét öltötte fel, hol visszaváltozott sápadt, éteri fantommá. Lehet, hogy Mari miatt megözvegyült? Bowen megérezte, mennyire ideges a felesége, ezért védelmezőn átkarolta a vállát. - Ne aggódj, boszi. Sikerülni fog. Újabb percek teltek el. A többiek halkan mormogtak. „Meddig kell még várni?”„Honnan tudjuk, hogy működik-e a boszorkányvarázslata? Hiszen tükörbe se nézhet"„Hol van Nix? Itt kellene...” Bowen a többiek felé fordult. - Még egy szót hallok, és seggen csúsztok ki innen. Csak azért lehettek itt, mert Mariketa így akarja. Mari felnézett a férjére. Istenek, imádta a farkasát. Bowen volt a Szellemirtókból a Kulcsmester, ő meg Zuul. Nagyszerűbb férfit álmában sem találhatott volna... - Várjatok! - Mari felegyenesedett. - Valami zavart érzek. - A levegő ritkulni kezdett. - Valami közeledik. - Füstöt szimatolok - motyogta Bowen. - Bármi is az, nagyon forró. Egy vörös szemű vámpír elkapta Carrow-t és Rubyt. Carrow próbált kiszabadulni a markából, kinyújtotta a kezét Malkom felé. Ruby csapkodott, a nevét sikítozta. Bár a vámpír bőre meggyulladt, mégsem engedte el őket. Malkom átvágta magát a wendigókon, kivédte valamennyi támadásukat. Amikor a szörnyek táplálkozni kezdtek halott társaik testéből, ami lelassította az előretörésüket, Malkom körülnézett, hol tudna kitörni a gyűrűből. - Malkom, siess! - sikította Carrow.

A démon feszülten ökölbe szorította a kezét. Nem jutok oda hozzá. Istenek, bárcsak képes lenne illanni! Akkor emlékezz vissza arra, hogyan kell! A kétségbeeséstől félőrülten erőltette az agyát - ahogyan évszázadokon keresztül, sikertelenül. Emlékezz, Slaine... Minden egyes izmát megfeszítette. El kell őt érned. Malkom elszédült, majd zavartan ráncolta a homlokát. Ezt már éreztem. A következő másodpercben rádöbbent, hogy ugyanezt érezte, amikor Carrow után szaladt, hogy megmentse a Gotohtól. És akkor is, amikor valahogy sikerült elkapnia a boszorkányt a vízben, a támadó cápák között. Mindkét alkalommal pánikba esett, hogy nem tud idejében Carrow-hoz érni. Emlékezz rá, hogyan csináltad – különben elveszíted őt. Felüvöltött, és felegyenesedett. A wendigók ismét szorosabbra fogták körülötte a gyűrűt. El kell... érnem öt. Hirtelen megérezte azt a semmivel össze nem hasonlítható lebegést. Kezdett eltűnni! Nem, csak egy remegés volt. Ránézett Carrow gyönyörű arcára, és még egy kísérletet tett. Ez hihetetlen! Eltűnt. Annyi ideje sem volt, hogy hálát adjon az isteneknek, mielőtt újra testet öltött, kimeresztett karmokkal, kivillanó agyarakkal, készen arra, hogy megölje... Elmentek. A vámpír elillant velük; bárhova magával vihette őket. Malkom térde elgyengült. A vámpír elrabolta a családomat. A gondolat újra és újra felvillant zavart tudatában. Találnia kellett volna kiutat a számukra! Carrow olyan sokszor figyelmeztette. Az önzése miatt elveszített mindent. A gondolatba kis híján beleőrült. Ne veszítsd el a józan eszed Slaine! A vámpír nem akarta megölni Carrow-t és Rubyt; ezt azonnal megtehette volna. Vagyis volt valami oka annak, hogy elrabolja őket. Ami azt jelentette, hogy Malkom időt nyert, hogy a nyomukra akadjon. De hogyan? Ki kellett jutnia erről a kibaszott szigetről! Már tudok illanni. Ám a vámpírok és a démonok csak olyan helyekre voltak képesek illanni, amelyeket láttak vagy ismertek. Talán nem ismertem meg az álmaimban az életét? Képes volt eljutni Carrow emlékei alapján arra a helyre, megtalálni a boszorkány gyülekezetét, ahol elkezdheti a kutatást. Amikor megtalálom azt a vámpírt... könyörögni fog a halálért. Malkom észrevett a távolban egy hegycsúcsot, és oda teleportálta magát a támadó wendigók elől. Időt kellett nyernie – hogy visszaemlékezzen arra a helyre, ahol soha nem járt. A vámpír bőre lángolt, mire Andoainba érkezett Carrow-val és Rubyval, és minden teketória nélkül a földre ejtette a két boszorkányt. Miközben Ruby még mindig köhögött a füsttől, Conrad szó nélkül viselte a fájdalmat, csak vörös szeme kutatta a halhatatlanok tömegét. - Néomi! - bömbölte. A fantom felkiáltott, odaszaladt hozzá, és gyorsan eloltotta a lángokat. Conradot szemlátomást egy cseppet sem érdekelte, mennyire megégett. - Koeri, szükségem van rád - recsegte. Néomi nagyot nyelt, aggódva, de izgatottan válaszolt. - Természetesen, mon coeur. - A vámpír a karjába kapta, és beleharapott a torkába. Aztán eltűntek. - Ne, várj! - kiáltotta Carrow. - Hová lett? Vissza kell mennie! - Visszamenni? - kérdezte Mari. – Miről beszélsz? Alig tudott kihozni benneteket. - Crow, bajban van! - Ruby arcán patakzottak a könnyek. – Segítenünk kell Malkomnak! - Ki az a Malkom, Ruby? – kérdezte Mari. - És mi van a nyakatokon? Carrow, mitől foltos a kardod? A pengét barna színű wendigóvér borította. - Nincs idő magyarázkodni! Hová lett a vámpír? Meg kell őt találnunk! Mari megrázta a fejét.

– Conrad különleges módon ütődött. Napokig nem jön helyre. - Aztán Rubyhoz fordult. Szia, kölyök! Miért nem keresed meg Eliannát, és mosakszol meg? Elianna odasietett, de Ruby elugrott előle. - Vissza a- akarok menni Malkomért! - Kezdett túl aprókat lélegezni. A kislány hisztérikus állapotban volt; Carrow nemkülönben. Ledobta a földre a kardot, lekuporodott, és megragadta Ruby vállát. - Emlékszel, ugye, hogy kétszer is visszamentem érted? Meg fogom találni Malkomot. Esküszöm, hogy hazahozom őt. - Gyere, édesem - nyújtotta Elianna a kislány felé a karját. Ruby arca elvörösödött, a mellkasa hullámzott, a szeme villogott. Az ájulás küszöbén volt. - Vissza akarom öt kapni, AZONNAL! - sikította fülsiketítőn. - Most, most, most! - No, gyermek - mormogta Elianna, és Ruby homlokára tette a tenyerét. A kislány azonnal elájult, az öregboszorkány pedig a karjába kapta. - Egy kis misztikus Benadryl senkinek sem árt - jegyezte meg, és elindult felfelé a lépcsőn. A válla fölött, még visszaszólt. - Ruby pár óra múlva felébred. Azt javaslom, addigra kerítsétek elő azt a valakit, akit ennyire akar. Carrow körbenézett a teremben, a boszorkányokon, nimfákon, nemestündéreken, valkűrökön, vérfarkasokon és a többieken. Hirtelen észrevette Rydstrom királyt és a démonjait. Ők tudnak illanni! - Rydstrom, vissza kell illannod velem a szigete. Pontosan oda, ahonnan a vámpír elhozott! - Carrow - szólalt meg Mari. - Csak a szigetre tudom irányig tani Rydstromot, és oda is csak abban az esetben, ha az én némileg elnagyolt iránymutatásom alapján is képes illanni. Nem tudom visszavinni pontosan oda, ahol voltál. Conradnak több mint három órájába telt, hogy elérjen hozzátok onnan, ahová küldtem. Bár Carrow némileg ismerte a szigetet, nem tudott olyan gyorsan haladni, mint egy illanó vámpír. Több mint három óra, hogy elérjenek Malkomhoz... - Azonnal indulnunk kell! Mari, mutasd az irányt – Rydstron odaillan velem. És szedd le ezt a szart a nyakamról! - Lanthe is ott van? - kérdezte Sabine, Rydstrom varázslókirálynője. - Igen! - vágta rá Carrow. - Valahol. - Amikor meglátta Rydstrom kérdő tekintetét, magyarázni kezdett. - Elszakadtunk egymástól. Biztos vagyok benne, hogy egy- két napon belül megtaláljuk. Ha azonnal indulunk! - Mariketához fordult, és felcsattant. - Mari, a nyakbilincsem - szabadíts meg tőle. Elnyomja az erőmet. - Dolgozom rajta! - Mari megdörzsölte a hüvelykujjával zsebtükröt, miközben gondosan félrenézett. - A francba Carrow, ez valami nagyon durva cucc. Rydstrom összekulcsolta izmos karját a mellkasán. - Ha nem voltál együtt Lanthéval, akkor nem tudhatod biztosan, hogy nem hagyta el a szigetet? Nincs rá idő, hogy meggyőzzem, beszámoljak Thronosról... Carrow úgy érezte, nem kap levegőt, mindjárt elájul, mint Ruby. - Csak akkor megyek oda, ha Mariketa megtudja, pontosan hol van – közölte Rydstrom. Ezzel időt nyerünk. Tipikus rydstromi logika. - Nem, a francba! Most azonnal! - Ha valami történik Malkommal... Carrow a melléhez kapott; majd belepusztult a tudatba, hogy Malkomot körbeveszik azok a teremtmények. - Ebben a kibaszott percben indulunk! Sabine talpra ugrott; a dühétől remegett az egész terem.

— Nem beszélhetsz így a férjemmel! - Dehogynem! És rá fogod venni, hogy együttműködjön, ha viszont akarod látni a testvéredet! - Fenyegetni merészelsz? – Sabine összehúzta a szemét az álarc mögött. - Kifordítom az agyadat, mint egy zoknit. Felemelte világító tenyerét, készen rá, hogy lecsapjon. - Tényleg azt hiszed, hogy Mari nem kötött meg minden misztikus erőt a falakon belül? Kérdőn Marira pillantott. - Gondoskodtál róla, ugye, boszorkány? Mari elkerekedett szemmel bólintott. - A kötés és a nyakbilincs miatt legföljebb tíz körömmel eshettek egymásnak. Malkom arrogánsan azt hitte, képes megvédeni a boszorkányokat bármitől. Most pedig egy vámpír, az egyik leggyalázatosabb ellensége a szeme láttára elrabolta a családját. Mindig veszíteni fogsz. Nem, az lehetetlen. Ezúttal nem. Koncentrálj! Lehunyta a szemét, próbált visszaemlékezni az álmaira. Nem akart a lüktető, sivító kocsmai tömegbe illanni. Andoainba kellett eljutnia, hogy figyelmeztesse a gyülekezetét, a segítségüket kérje, hogy kiderítse, hol van a vámpír, akinek hamarosan kitépi minden egyes végtagját. Összpontosíts, Slaine... Malkom érezte, hogy ismét illan. Mivel fogalma sem volt, hol fog kilyukadni, hagyta, hadd menjen minden magától. Egy teljesen új helyen jelent meg - éjszaka. Meleg volt, bár magasan állt a hold. Egy épület állt előtte; a kertben csillogó, kék vizű medence, a ház körül kisebb liget. Erősen megrázta a fejét; maga is megdöbbent, hogy működött a dolog. Ez lenne Andoain? Felvonta a szemöldökét. A ház lakatlan volt. Sehol nem égett lámpa. Nem érezte készülő étel illatát, nem érzékelt mozgási odabentről. A ház nem úgy nézett ki, mint Andoain Carrow emlékeiben. Hogyan találjak rá? Üresség. Szél fújt a lombok között, esőillatot hozott. A távolban villámlott, vihar közeledett... Női kiáltás harsant. Carrow! Az erdőn keresztül abba az irányba illant, eltűnt, majd újra testet öltött. Minden egyes alkalommal közelebb került a boszorkányhoz. Hamarosan megtalálta az épületet, amelyben Carrow tartózkodott. Ahányszor becsapott egy villám, a fényénél másmás képet látott. A sötétben a ház hatalmasnak tűnt, feketekerítés vette körül. Amikor a villám megvilágította, Malkom ócska, ütött- kopott épületet látott, amely körül állatok nyüzsögtek. Kígyók siklottak a kertben. Bogarak és csúszómászók iszkoltak a fűben. Malkom közelebb merészkedett. Apró fekete állatok - macskák - dörgölőztek a lábához. Érezte odabentről Carrow és a kicsi illatát, többtucatnyi másik lény között. A vámpír szagát nem érezte, de azt meg tudta állapítani, hogy halhatatlanok voltak a házban. Tisztán hallotta Carrow hangját. Nem úgy hangzott, mintha félt volna; inkább éktelen dühről árulkodott, szidott valakit. Nem voltveszélyben? Malkom az épületbe illant, hogy elvigye onnan Carrow-t és Rubyt. Ekkor hallotta meg Carrow szavait. – Ha épségben vissza akarod kapni a feleségedet, akkor vigyél vissza arra a szigetre! Amikor a tömeg hirtelen elcsendesedett, Carrow felpillantott. Misztikus erő híján foggalkörömmel estek egymásnak Sabinével. A halhatatlanok hátrább húzódtak tőlük. - Rydstrom, a fene essen beléd, csak illanj vissza velem a szigetre! - Rydstrom, te maradj ki ebből! – csattant fel Sabine, miközben beleöklözött Carrow veséjébe. Még különleges képességei nélkül is kemény ellenfél volt. De Carrow a férfiért harcolt, akit szeretett. Sabine újra belebokszolt Carrow veséjébe.

- Te ribanc - sziszegte a boszorkány, és könyökkel hasba vágta a varázslónőt. Szerencsés ütés volt - Carrow pont gyomorszájon találta Sabinét. A varázslónő felnyögött, nem kapott levegőt. Carrow kihasználta a remek alkalmat: felkapta a kardot, Sabine mögé ugrott, és a nyakához szorította a pengét. - Ezt a kardot a wendigók vére borítja. Rydstromnak leesett az álla, a szeme azonnal feketére váltott. - Csak... csak nyugodj meg, boszorkány. - Feltartotta a tenyerét, miközben közelebb merészkedett. - Gondold meg, mit csinálsz. Feláldoznád az egyik szövetségesedet? - Hát tényleg nem értitek? Bármit kész vagyok feláldozni! - ordított Carrow. - Rydstrom mit tennél meg ezért a nőért? - Bármit - válaszolta a démon rekedten. - Bármit megtennék, hogy visszakapjam. Odaillanok veled. Mari szólalt meg a háta mögött, a hangja egészen furcsa volt. - Szóval, ez a Malkom fickó — tényleg nagydarab? - Malkom Slaine-nek hívják, és a férjem. És nem számít mekkora, ha nem jutok vissza idejében arra az átkozott szigetre, hogy megmentsem egy wendigó hordától! Carrow hirtelen hihetetlen boldogságot érzett áradni valaki felől. Aztán meghallotta egy férfi hangját. - A férjed? Carrow hátranézett a válla fölött. - Igen, azt mondtam.. Malkom volt az, ott állt közvetlenül mögötte, kilépve az árnyékból. Ahogy a démon kilépett a fényre, Carrow szíve megállt egy pillanatra. - Hogyan... ki hozott ide? - Magamat hoztam, boszorkány - válaszolta Malkom rekedten. Carrow már majdnem odaszaladt a démonhoz, amikor eszébe jutott a szitkozódó varázslónő. - Sajnálom, Sabine. De ő a társam, és te is megtetted volna ugyanezt Rydstromért. – Carrow leengedte a kardot, és a földre hajította. - Tűzszünet! Különben nem segítek megkeresni a testvéredet! Sabine megpördült, összeszorította a száját. - Visszavágót követelek, teljes hatalmunk birtokában! - Viccelsz? - kérdezte gúnyosan Carrow. - Egy szempillantás alatt kinyírnál. Sabine hatalmánál csak a hiúsága volt nagyobb. Végigsimított vörös haján, szemlátomást lecsillapodott. Végül megszólalt: - Tűzszünet. Carrow végre odaszaladhatott Malkomhoz, aki kitárt karral fogadta, aztán szorosan magához ölelte. Carrow a tenyerébe fogta a démon fejét, végigcsókolta a homlokát, az arcát, az ajkát. - Nem karmoltak vagy haraptak meg? Mert akkor addig lakat alatt tartalak, míg nem találok rá módot, hogy... - Sértetlen vagyok. Elillantam előlük. - Hogyan? Hogyan találtál rám? - Kitaláltam, hogyan illanjak, és követtem az emlékeid. Megmondtam, hogy eljövök érted. És Rubyért. - Malkom körbenézett a teremben. - Hol van a kicsi? - Az emeleten, várja, hogy visszahozzalak - válaszolta szárazon Carrow. - Éppen a szövetségeseinkkel tartott gyűlésbe csöppentél. Amelyen udvariasan arra kértem őket, hogy vigyenek vissza a szigetre.

- A... a férjednek neveztél. Mindenki előtt. - Malkom kék szeme elsötétedett. Ó, mennyire szeretett volna a démon bízni benne. - Mert az vagy. És mindig az is maradsz. - Carrow lábujjhegyre állt, és a tenyerébe fogta a démon arcát. - Majd megbolondultam az aggodalomtól, Malkom. Kis híján beleőrültem, olyan erősen vissza akartam jutni hozzád. Carrow-t Malkom boldogságának újabb hulláma árasztotta el. - Soha többé nem kételkedem benned, ara. - Én pedig nem is adok majd rá okot. De figyelmeztetlek: többé nem veszítelek szem elől. Miután Malkom elmosolyodott, Carrow folytatta. - Szeretlek. Aztán azt is megmutatta neki, hogy mennyire, amikor a szájára tapasztotta az ajkát, és kétségbeesetten, vadul megcsókolta. Ám Malkom hirtelen megmerevedett, és elrántotta Carrow-t. Villámgyors mozdulattal maga mögé lökte a boszorkányt. Egy vámpír jelent meg. Nikolai Wroth, Conrad Wroth egyik fivére, Meseszép Myst férje. Malkom figyelmeztetés nélkül rátámadt. - Malkom, várj! - Ám a démon már rávetette magát a gyanútlan vámpírra, olyan erővel és gyorsasággal terítette le, amilyet kevesen láttak eddig. - Kénköves pokol, ez meg miféle szerzet? - kérdezte Garreth MacRieve. Rydstrom egyetlen szót válaszolt. - Vémon. - Itt? - bömbölte Garreth. - Az asszonyom közelében? - Malkomra vetette magát, Rydstrommal a nyomában. - Ne, velem van! - kiáltotta Carrow. - Állj! Malkom fenyegetőn kimeresztett karmokkal és éles agyarakkal tartotta őket távol magától. De Nikolai is magához tért a meglepetésből, és Malkomnak esett. Rydstrom még nem vette fel teljes tomboló démon alakját. Amikor Malkom kiütötte Garrethet, a lykae döbbenten annyit motyogott: „mi a franc?”, aztán talpra ugrott, vérfarkas alakot öltött, és belevetette magát a küzdelembe. Három különböző faj tagjai harcoltak Carrow párja ellen. - Hagyjátok... őt... békén! - Egyikük sem reagált. - Nem fog senkit bántani! Malkom hitetlenkedve felvonta a szemöldökét. - Tényleg nem fogok? - Aztán odacsapott a karmaival. Istenek, iszonyatosan erős volt. Mormogás, hitetlenkedő suttogás hangzott fel a tömegben. Íjász Lucia szólalt meg. - Boszorkány, tényleg nem érted, hogy miféle szerzet? - A valkűr megfeszítette az íját, Találkoztam már a fajtájával. És éppen hogy csak túléltem. - Még ha le akarnám is győzni, az erőm meg van kötve - tette hozzá Sabine. - Hagyjuk, hadd szórakozzanak a fiúk. Myst kivonta a kardját, és odarohant, hogy véget vessen a zűrzavarnak. Carrow az elkerekedett szemmel bámuló Mariketához fordult. - Ő a férjem, Mari. Kérlek, segíts! - Biztos vagy benne? Hiszen ez egy... vémon. - Soha életemben nem voltam semmiben ennyire biztos! Mari bólintott. - De még ma éjjel mindent el kell mesélned! Oké? A keze egyetlen intésére a négy hím ellenkező irányba repült, és nekivágódott a falnak a szoba négy ellentétes oldalán. - Köszi! - motyogta Carrow a válla fölött, és Malkomhoz rohant, aki már a talpán volt, hogy folytassa a harcot. - Malkom várj! Mondtam már, hogy ezek a szövetségeseim! - Vámpírokkal állsz össze.

- A vörös szeműt, akit korábban láttál, azért küldték, hogy megmentsen - magyarázta Carrow, - Az, akit megtámadtál, a bátyja, Nikolai. - Egy pióca kockára tette az életét, hogy megmentsen? - Igen. Conrad hűséges szövetséges. - És a többi? Carrow végigtekintett a többi halhatatlanon, mintha Malkom szemével nézné őket. Marit és Bowent, ahogy Carrow-ra és a vémonra meredtek. Luciát és ziháló férjét, Garrethet. A vérző Wroth fiút, akit Myst tartott vissza, nehogy megint Malkomnak ugorjon. Rydstromot, Sabinét és a többieket. Aztán vállat vont. - Bármelyikük oldalán harcolnék. Malkom nagyot fújtatott. - Rendben. - Kihúzta magát, és szembenézett az ellenfeleivel. - Akkor... bocsánatot kérek. Nem akarok harcolni a feleségem szövetségeseivel. Carrow pontosan tudta, milyen nehéz volt Malkomnak bocsánatot kérnie, különösen egy vámpírtól. Szerencsére úgy tűnt, hogy a három hím... nem akarta azon nyomban meggyilkolni Malkomot. Carrow megpróbálta oldani a feszültséget. - Itt mindenki állandóan verekszik. Remekül illesz közénk. - Figyelmeztethettél volna minket előre, hogy nem szabad megölni a vémont - jegyezte meg Rydstrom. Carrow boldogan Malkomra vigyorgott. - Fogalmam sem volt róla, hogy hirtelen megjelenik. - Oké, mindenki lenyugodott? – kérdezte Mari. - Akkor ideje lenne kideríteni, mi történt a szigeten - miközben megkísérlem valahogy eltüntetni az átkozottul nehezen levehető nyakbilincsedet. - Jól vagy? - kérdezte Carrow Malkomtól. - Nincs szükséged pihenésre? A démon határozottan megrázta a fejét, és kihúzta magát. Így hát Carrow beszámolt mindenről, ami a börtönben történt, az elrablásuktól a La Doradának tulajdonítható szabadulásukig. Jól látta, hogy Lucia és Garreth aggódó pillantást váltott, amikor megemlítette a Gonosz királynőjét? - Láttad Regint? - kérdezte Lucia, miután befejezte a beszámolót. - A szigeten van, és azt hiszem, ő is kiszabadult. Lucia megkönnyebbülten Garrethnek dőlt. - Hogy érted, hogy azt hiszed? Miért nem voltatok együtt? - Nem sok beleszólásom volt, semmibe. Semmi erőm nem volt. - Carrow a nyakbilincsre mutatott. – Nem divatból hordom ezt a vackot. Figyelj, Lucia, tudom, hogy aggódsz. De Regin életben volt. - Hirtelen eszébe jutott még valami. - Azt akarta, hogy tudjátok: Aidán is ott volt. Azt mondta, hogy el kell átkoznom a pasast. Bántotta Regint. Sorozatosan. - Aidán? Édes istenek! - És mi van a testvéremmel? – kérdezte Sabine. - Egy Thronos nevű vrekener elkapta. - Micsoda? - A ház ismét alapjaiban megremegett. - Thronos? Akkor Lanthe egészen biztosan még azon az átkozott szigeten van. Ki fogom fordítani a vrekener elméjét, olyan rémálmokat bocsátok rá, hogy nem ússza meg ép elmével. Ahogyan az apja - tette hozzá motyogva. - Cwena, a boszorkány igézettel fogja keresni Lanthét. - próbálta nyugtatni a feleségét Rydstrom.

- És mi van Uilleammel? - kérdezte Garreth, aztán Bowenhez fordult. - Neked is az unokatestvéred. Mondd meg a boszorkánynak, hogy őt keresse először. - Hetekig jártam a világot Regin után - szólt közbe Lucia - Mariketának őt kell először megkeresnie. Kórusban követelte mindegyik halhatatlan, hogy az ő szeretteit keressék elsőnek. Amikor Mari a fülére szorította a kezét, Carrow élesen füttyentett, hogy elhallgattasson mindenkit. - Nem tudja meghatározni mindenkinek a pontos helyzetét. Ez hetekbe telne, ennyi időnk egyszerűen nincs. - Marihoz fordult. - Viszont néhány tucatnyit meg tudsz találni, igaz? - Azt meg tudom mondani, hogy ki van a szigeten. De azt nem, hogy pontosan hol. - Még ha Mari meg tudná is határozni egy- két lény helyzetét, mindenki, aki a szigetre teszi a lábát, azonnali veszélyben érezheti magát - folytatta Carrow. - A Pravus halhatatlanjai visszanyerték az erejüket. A Vertashoz tartozók közül senki. Amennyire tudjuk, még La Dorada is ott ólálkodhat. Ráadásul a halandók is biztos visszatérnek előbb- utóbb, hogy újra elfoglalják a létesítményt. - Vagyis háború lesz - jegyezte meg Garreth, akinek szemlátomást tetszett az ötlet. - Es hol van Nix? - kérdezte Lucia. - Nem kéne jóslatot kérnünk tőle, mielőtt bármit tervezünk? Carrow megrázta a fejét. - Van rá esély, hogy őt láttam a szigeten. Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, hogy ő volt. Garreth a többiekhez fordult. – Akkor ki csatlakozik a lykae-hoz, hogy megostromolja a szigetet? Carrow elmosolyodott; jól feltüzelte őket. - És ki juttat oda benneteket, farkas? A szigetet valamiféle misztikus álca védi. - Nix azt mondta nekem, hogy hajóról vagy repülőről senki meg nem láthatja - tette hozzá Mari. Sabine Malkomra mutatott. - Ez... a lény visszavihet minket. Kifizetem neki érte a saját súlyát aranyban. Malkom előrelépett. - Én megyek, odavezetem a többieket. És nincs szükségem az aranyadra. - Hm, démon, mi kufárok vagyunk - suttogta Carrow, hogy a többiek ne hallják, aztán maga után húzta Malkomot a terem másik végébe. – Ha be akarsz szállni a családi üzletbe, akkor pénzt kell kérned a szolgálataidért, oké? - De csak így vagyok képes elérni, hogy elfogadjanak - suttogta Malkom. Carrow pontosan tudta, mennyire vágyott rá Malkom, hogy elfogadják. - Azt hiszem, meg fogsz lepődni, nagyfiú. De egyelőre koncentráljunk a családi fészek kibélelésére, és majd utálna dolgozunk az elfogadáson, rendben? Miután Malkom morogva beleegyezett, Carrow a többiekhez fordult. – Mari éjszaka megkezdi a keresést, Malkom felkészül a tömeges teleportálásra, én pedig felskiccelem a sziget térképét. Megpróbálunk kapcsolatba lépni Conraddal, hátha van valami használható információja. Aztán előállunk a haditervvel és hajnalban indulunk. - Azok számára, akik velünk akarnak tartani, előkészítem a papírokat és a fizetési feltételeket — tette hozzá Mari. Carrow bólintott. - Holnap reggel háborúba indulunk. Malkom megmerevedett. - Indulunk? - morogta, és kiillant Carrow-val az épület elé. A boszorkány a démonra pillantott. Már akkor is sejtette róla, hogy megállíthatatlan, amikor még nem tudott illanni.

- Malkom, ha te mész, akkor én is. Emlékszel, megmondtam, hogy soha többé nem veszítelek szem elől. – A démon már nyitotta a száját, hogy vitába szálljon vele, de Carrow nem engedte, hogy megszólaljon. - Ha te boldog vagy, akkor én eléggé erős vagyok ahhoz, hogy figyeljek rád, ahogyan te meg rám. - Mihelyt csillapodnak a kedélyek, el fogja neki magyarázni, hogy megtanulta feltölteni magát erővel, és a kettejük boldogságának köszönhetően félelmetes boszorkánnyá válhat. – Nincs más dolgom, mint boldoggá tenni téged. - Boszorkány, ezt már elérted. – Malkom közel húzta magádhoz, az állát Carrow feje búbjára fektette. - Amikor meghallottam, mit mondtál odabenn, mindenki előtt. - Akár meg is halnék érted, Malkom. Bízol ebben? Képes vagy ismét hinni bennem? - Ebben a pillanatban bármire képes vagyok - suttogta Malkom bele a hajába. Bár Malkomnak és Carrow-nak rengeteg megbeszélnivalója lett volna a halhatatlanokkal, akik a földszinten nyüzsögtek, a démon addig nem nyugodott, míg a saját szemével nem látta Rubyt. - Nagyon kiakadt, sikítozott érted - mondta neki Carrow. - Úgy értem, tudtam, hogy kedvel téged, de Eliannának valósággal ki kellett ütnie. Így hát felmentek Carrow szobájába, hogy megnézzék a kislányt. Malkom útközben tátott szájjal bámulta az ismeretlen, különös holmikat. Carrow emlékei sok mindenre felkészítették, de így is nagyon nyugtalanító volt a sok újdonság. Alig várta, hogy alaposan megvizsgáljon mindent. Éppen átlépték a tágas lakosztály küszöbét, amikor Carrow nyakbilincse lehullott. - O, Mari, köszönöm - suttogta a boszorkány, és arrább rúgta a pántot. Malkom érezte, ahogy Carrow-t átjárja a mágia - ahogy minden mást is a gyülekezet otthonában. Mágia vette körül a démont. Nem volt olyan zavaró, mint várta. Carrow körözött a fejével, megmasszírozta a tarkóját. - Istenek, de jó, hogy végre megszabadultam ettől a vacaktól! Malkom a boszorkány meztelen nyakára meredt, és a keze fejével végigsimított rajta. Összekapcsolódott a tekintetük. - Crow, te vagy az? - kérdezte Ruby álmos hangon az ágyból. Carrow az ajkába harapott. Felsóhajtott, és odament a kislányhoz. - Én vagyok az, édesem - mondta, és leült Ruby mellé. - Visszahoztad Malkomot? A démon közelebb lépett, és leült Carrow mellé. - Itt vagyok Deela. Ruby arcán azonnal felragyogott a mosoly. - Crow, megígérted, hogy hazahozod! Malkom nyakába ugrott, és teljes erőből magához szorította a démont. Malkom tekintete találkozott Carrow-éval a kislány válla fölött. A boszorkány megígérte a lányának, hogy hazahozza őt, kész volt harcba szállni a saját szövetségeseivel is, hogy eljusson hozzá. Amióta megérkezett, a boszorkány minden egyes szava oldotta a benne lévő feszültséget. Bizonyítékot akart Carrow szeretetére, biztos akart lenni benne, hogy a boszorkány ragaszkodik hozzá. Carrow érzelmei - és az ő helye a boszorkány világában - immár tökéletesen világosak voltak. Összeszorult a szíve, bár a gyomorgörcs már megszűnt. - Valójában magát hozta haza - állapította meg Carrow. Már képes illanni. Ruby elhúzódott Malkomtól, és felvonta a szemöldökét. - De itt maradsz? Carrow is kérdőn Malkomra nézett. - Mostantól kettőtökkel maradok, a feleségemmel és a kicsinkkel. És ez örökké így lesz válaszolta Malkom.

Ruby felnevetett, és ismét megölelte a démont, míg Carrow szeme könnybe lábadt. - Mi sem akarjuk másképpen, démon. Malkom elkötelezte magát mellettük, megígérte a feleségének és a fogadott lányának, hogy a halála napjáig velük marad, és védelmezi őket. Semmiféle aggodalmat nem érzett a jövőjükkel kapcsolatból csak kellemes várakozást. Immár félelem nélkül álmodhat. Carrow megfogta Malkom kezét, aztán Rubyhoz fordult. - Hé, a bandád odalenn vár. Hiányoztál nekik. Mit szólnál egy pizsamapartihoz és pizzához, ha nem vagy túl fáradt... - Itt vannak? - Ruby szélsebesen lemászott az ágyról. - Meg kell nekik mutatnom Malkomot! Megmutatni engem nekik?Ruby... büszke rám. - Nos, nem hagyhatjuk őket sokáig várakozni - mondta Carrow. - Menj, keresd meg Marit, hogy lekapja a nyakbilincsedet. Hacsak nem akarod magadon tartani tizennyolc éves korodig, mert én nem bánom. - Crow! - Jól van, jól van. Hé, még mielőtt elfelejtem: holnap, míg te igézőiskolában leszel, mi Malkommal elugrunk egy kufártúrára. De vacsorára megjövünk. - Oké. Ehetünk dinoszauruszos csirkefalatot? - Biztos vagyok benne, hogy Malkom szívesen megkóstolná. - Carrow a démonra vigyorgott. - Annyira szereti a csircánt. - Tetszik nekem ez az ágy - jegyezte meg Malkom elégedetten. Carrow hátranézett a démonra az egyik gardrób felől. Míg összekészítette a ruháit és a felszerelését az új feladatukhoz, Malkom ledőlt az ágyra, a kezét a feje alá tette, és magára terített egy vékony takarót. A lába kilógott a keretből. Hogyan illett ilyen jól a démon a környezetébe? Hiszen hímek nemigen tették be a lábukat Andoainba, különösen egy gigantikus démon nem szokta otthon érezni magát egy boszorkány ágyában. Amióta a többi halhatatlan távozott, Malkom alaposan megvizsgálta Carrow cuccait, a vízvezetéket, a légkondicionálót, a tévét, a milliónyi elektromos berendezést. És „megmutatták” Ruby barátainak. Carrow soha nem fogja elfelejteni, milyen arcot vágott, amikor Ruby büszkén bemutatta, mint a nevelődémonját. Malkom egy pillanatra meglepődött, aztán meghatódott. Éppen úgy, mint akkor, amikor Carrow mindenki előtt bejelentette, hogy ő a férje. - Ritkán mutatott be bárki is a sajátjaként - ismerte el később Carrow-nak. - Nagyon jó érzés. Ruby barátai elkerekedett szemmel bámultak rá, de gyorsan felengedtek. Amikor megtudták, hogy még soha életében nem evett pizzát, visszafojtott lélegzettel figyelték, hogy mit szól hozzá. Carrow biztos volt benne, hogy eltúlozta a kedvükért, mennyire ízlett neki, de ezzel boldoggá tette a többieket, ő pedig még jobban megszerette emiatt. A pizsamabuli odafenn a padlásszobában éppen a csúcspontjához ért, zene harsogott karaokegépből, gyereknevetés hallatszott. Malkom vigyorgott, szemlátomást élvezte a ricsajt. Olyan sokáig volt egyedül... - És még mi tetszik? - kérdezte Carrow. Szentül elhatározta, hogy boldoggá teszi a démont. - A zuhany. Carrow kérdőn felvonta a szemöldökét. - Az tetszett, amit csináltunk a zuhanyozóban. És az csak az étvágygerjesztő volt a főfogáshoz, amelyet Carrow tervezett. Az egyszerű köntös alatt a legpajzánabb fehérneműjét viselte. - így van - ismerte el Malkom pajkos vigyorral. Carrow imádta, amikor a démon mosolygott. Ma éjjel pedig nagyon sokat mosolygott, eleinte félszegen, de egyre jobban belelendült.

- Itt akarsz majd élni? - kérdezte Carrow-tól. - Valójában már egy ideje kinéztem magamnak egy házat lejjebb az utcában. - Carrow sietve összekészítette másnapra a ruháit. Mindennel végezni akart, mert mihelyt bebújik abba az ágyba a démon mellé, nem állt szándékában felkelni hajnalig, amikor indulniuk kellett. Úszómedence is van. - Azt hiszem, oda illantam először. Valószínűleg az emlékeid között láttam. Malkom arca hirtelen elkomolyodott. - Én akarom megvenni a családom számára. - Bébi, ha visszahozod Lanthét Sabinének, akkor máris a miénk, csakis a miénk - mondta Carrow, és elégedetten dörzsölte a tenyerét. Malkom ismét ellazult. - A tomboló démon elég rendesnek tűnt. Míg Carrow mindenről beszámolt Marinak és Eliannának, Malkom félrevonult a démonokkal. - Miről beszélgettetek olyan hosszasan? - Rydstrom király azt akarja, hogy velük vonuljak hadba a következő Örökösödés idején. - Figyelmeztetted, hogy nem lesz olcsó? Malkom bólintott. - A király azt mondta, hogy okos és erőszakosan odaadó feleségem van. Nagyon büszke vagyok rád. Carrow megveregette a saját fejét. - Igyekszem. Tudod, ugye, hogy egy vagyont fogsz keresni kufárként. Testőrködéssel, harccal? - És te miről beszélgettél a barátnőiddel? - Arról, hogyan leszünk Ruby szülei. Elianna és Mari teljes mellszélességgel támogatták az ötletet, és megígérték, hogy segítenek majd, amiben csak tudnak. Aztán megsiratták Amandát, ittak az emlékére. Egyelőre csak ennyit tehettek, majd később tartanak a tiszteletére valódi gyászszertartást. Carrow magában hálát adott az unokatestvérének, hogy egy olyan csodálatos gyereket kapott tőle, mint Ruby. - Azt is bevallottam a barátnőimnek, hogy mennyire odavagyok érted - folytatta Carrow. - Az érzés kölcsönös. - Ó, és azt is, hogy szerintem egészen fantasztikus vagy az ágyban. Malkom haragosan nézett, míg rá nem jött, hogy Carrow halálosan komolyan gondolta, amit mondott. Ekkor szerényen vállat vont. - Ez az érzés is kölcsönös. - Máris kaptunk két nászajándékot. Elianna misztikus hangtompítót helyezett a szobánk köré, így senki nem fogja hallani, ha kiélem veled a buja vágyaimat. Malkom felvonta a szemöldökét a farka máris tettre készen emelte meg a takarót. - Emellett varázsolt neked egy teljes új ruhatárat. Carrow kinyitotta a másik gardrób ajtaját, hogy Malkom lássa a ruháit. A démon elképedése láttán hozzátette: - Mindegyik pontosan a méreted. Eli zseniális ezekben a dolgokban. Carrow szórakozottan megigazította a köntös fekete selyemövét. - És Mariketától is kaptunk ajándékot. Valami nagyon értékeset. De ez meglepetés. Carrow eltűnődött, vajon mit szól majd Malkom az ajándékhoz. Hamarosan megtudom. - Mellesleg, ha minden rendeződik, megtartjuk a lakodalmat itt, a gyülekezetben. Kicsit fájt, hogy a vér szerinti szülei nem vesznek majd részt az ünnepségen, de szerencsére az egész családja jelen lesz majd. Mari, Elianna, Ruby és Malkom. - Kedvelem a boszorkányokat.

- Persze, mert mindegyik arról sutyorgott, hogy milyen vonzó vagy, és hallottál minden szót válaszolta Carrow, miközben befejezte az előkészületeket. Észrevette, hogy Malkom nyaka többször elvörösödött, és jó néhányszor zavarba jött az este folyamán. - Engem csak egyetlen boszorkány érdekel. Gyere ide, ara. Carrow lassan az ágyhoz sétált. - Tetszik neked az ágyam, a zuhanyzó és a gyülekezetem. De mit szólsz ehhez? - kérdezte és hagyta, hogy a köntös lehulljon a földre, feltáruljon az alatta rejtőző fekete harisnyatartó, neccharisnya, fekete selyem melltartó és a hozzá illő tanga. Hé, végül is ez egy üdvözlő buli! Malkom nagyot nyelt, felvonta a szemöldökét. - Szentséges istenek, te nő! A már megszokott természetfeletti gyorsasággal átlendítette a lábát az ágy szélén, és elkapta Carrow derekát. A boszorkány elragadtatottan felsikított, mikor Malkom az ölébe ültette. A démon megbűvölten simogatta a melltartó csipkéjét. - Ez nagyon tetszik. - Szóval, kíváncsi vagy rá, mit kaptunk Maritól? Carrow felemelte a kezét, hogy Malkom lássa a rákötött szalagot. - Fogamzásgátló igézet. Ez egy nagyon kívánatos ajándék. Mikor a démon értetlenül ráncolta a homlokát, Carrow közelebb hajolt. - Elélvezhetsz bennem, és nem esem teherbe - súgta a fülébe. - De én akarok... Carrow egy könnyű kis csókkal elhallgattatta Malkomot. - Először rendezkedjünk be az új házunkban Rubyval. Adjunk neki időt, hogy hozzászokjon a közös életünkhöz. Carrow tudta, hogy ez nem lesz könnyű, lesznek nehéz időszakok. A kislány aligha fogta még fel teljesen, hogy az édesanyja nincs többé. Mivel Malkom még mindig habozott, tovább győzködte. - Rubynak most minden figyelmünkre szüksége lesz. És rengeteg időnk van. Hiszen örökre együtt maradunk, meg minden. Malkom hangosan kifújta a levegőt. - Rendben. Megegyeztünk. Legyen így, egyelőre. - Akkor lássuk, működik-e a szalag - dorombolta Carrow a démon fülébe, amitől Malkom farka lüktetni kezdett. - Ma éjjel nem kell visszafognod magad, Malkom. Már erősebb vagyok, és mindent akarok, amid csak van. - Én pedig neked akarom adni, feleség. Malkom felemelte Carrow állát, és megcsókolta. Gyengéden simogatta az ajkával a boszorkány száját, csábítón nyalogatta a nyelve hegyével. Aztán egyre agresszívabb lett, elmélyítette a csókot, miközben a selymen keresztül csipkedte a bimbóit, míg végül Carrow ficánkolni kezdett az ölében. - Tárd szét a lábadat - suttogta Carrow szájába. Mikor a boszorkány engedelmeskedett, megpaskolta a bugyiját. - Nedves. - Akkor le kell venned rólam... - Cssss. - Carrow megremegett, amikor Malkom letépte róla a bugyit. Az ujjaival simogatta, a szemhéja félig lecsukódott, mikor felfedezte, hogy Carrow mennyire kívánta. Elégedettség árasztotta el; Carrow tisztán érezte. - O, démon! Én is akarom. Akarlak. Most azonnal!

- Biztos akarok lenni benne, hogy felkészültél - suttogta rekedt hangon a démon. Miután leharapta róla a karmot, beledugta a hüvelyébe a mutatóujját. Mélyen beléje hatolt, miközben a hüvelykjével a csiklóját simogatta. Carrow kéjesen felsóhajtott, belekapaszkodott Malkom vállába, és hátradőlt; hagyta, hogy a lába széttáruljon. Lassú döfködés és finom simogatás. Újra és újra. Malkom figyelte az ujjait. A farka lüktetve nyomódott Carrow fenekéhez. - Démon - suttogta a boszorkány. - Mindjárt elélvezek... Malkom azonnal abbahagyta, amit csinált, elhúzta a kezét Carrow csalódottan nyöszörgött. - Lovagolj meg - parancsolta Malkom. Lenyalta nedvességétől fénylő ujjait, és megremegett a gyönyörtől. – Nagyon finom a nőm. Carrow egész testében reszketve megfordult Malkom ölében. Amikor elhelyezkedett, a démon megragadta a szabad kezével a farkát. - Gyere. Fogadj be édes öledbe. - Malkom - suttogta Carrow rekedten, és leereszkedett. Amikor a makk áttört a bejáratán, a démon felmordult, letépte róla a melltartót. Az egyik bimbóját megnyalta, a másikat morzsolgatta az ujjai között. Carrow képtelen volt visszafogni magát. - O, istenek! - Bár Malkomnak még csupán a makkja volt a testében, élvezni kezdett. A síkosságnak hála a démon farka könnyedén becsusszant. Carrow semmit sem kívánt jobban, mint hátravetett fejjel sikítani a gyönyörtől, de Malkom felemelte a fejét a melléről, és a két tenyerébe fogta az arcát, hogy a szemébe nézzen. Malkom összeszorította a fogát, a homlokát elöntötte a veríték, de kényszerítette Carrow-t, hogy a tekintetét lángoló szemébe mélyessze, miközben kéjesen sikítozva lecsúszott azon a gyönyörű hímtagon. Lüktető keménység... fojtogató hőség. Teljesen meztelennek érezte magát attól, hogy a démon szemébe nézett, miközben elélvezett. Az aktus izzón intim volt - és hihetetlenül izgató. Amikor megnyugodott kissé, Malkom hímtagja még mindig lüktetett mélyen a testében, s ettől Carrow közel került egy újabb orgazmushoz. - Még nem végeztem veled — recsegte Malkom. Megragadta Carrow csípőjét, és lefelé rántotta, miközben felfelé döfött. Carrow körül elsötétedett a világ... Malkom ezúttal hagyta, hogy hátravetett fejjel élvezzen; boldogan itta magába a látványt. Carrow hosszú haja a combját simogatta, miközben a nevét sikította; hófehér nyaka megfeszült. Most látta először teljesen meztelenül - nyakbilincs nélkül. Az agyarai kiélesedtek, lüktettek a vágytól, éppen úgy vágytak a kielégülésre, mint a farka. De soha többé nem iszik úgy Carrow-ból, hogy előtte nem kapott rá engedélyt. A boszorkány felemelte a fejét; lihegve kapkodta a levegőt, a szeme úgy ragyogott, mint a csillagok. Malkom megfogta Carrow egyik ujját, a szájába vette, és az egyik agyarához érintette. Aztán felemelte a vérző ujjat. - A te választásod, ara. Mindketten figyelték, ahogy kicsöppent a vér, aztán lesiklott Carrow ujján. - De mindenestül akarlak, démon – pihegte a boszorkány. - Minden részedet. – Malkom ámuló szeme láttára végighúzta véres ujját a nyakán, aztán közelebb intette a démont. - Éppen annyira szükségem van a harapásodra, amennyire neked. - Boszorkány! - mordult fel Malkom, és átlendítette Carrow-t az ágyra. Még mindig mélyen benne volt, amikor maga alá gyűrte, és feltámaszkodott a könyökére. A csípőjét mozgatva lenézett Carrow-ra. Három hete csupán lázas fantáziának tűnt volna, hogy a legcsodálatosabb nőstény, akivel valaha is találkozott, felajánlja neki a nyakát, miközben magába fogadja. - Túl szép vagy ahhoz, hogy igaz legyéig channa. - Igyál belőlem, Malkom. ízlelj meg. Mindez a tiéd, amikor csak akarod.

Istenek, tényleg az övé volt ez a nő? Aki elfogadta annak, ami? A könyökhajlatába fogta Carrow nyakát, az alkarjával oldalra fordította a fejét. Lehajolt, lenyalta a vért a nyakáról; az agyarai soha nem voltak még ennyire élesek. Felmordult, aztán beleharapott a Carrow nyaka és válla közötti puha húsba. A boszorkány teste megfeszült, amikor Malkom szívni kezdte a vért. - Malkom. Ez... Ó, istenek, démon... - Megragadta Malkom fejét, és a nyakára szorította a száját. A közelség, az összetartozás, amelyet Malkom korábban elképzelni sem tudott, még erősebbnek tűnt most, hogy benne volt a boszorkány testében. Carrow vére áramlott az ereiben, a farka a hüvelyében mozgott; Malkom minden akaraterejét összeszedte, hogy el ne élvezzen. Ahogy pumpált, döfködött a szűk hüvelyben, a velejéig átjárta a gyönyör. Végre megtudja, milyen érzés, és mindezt Carrow-al osztja meg. Tarts ki, Slaine, tarts ki! Végre valóban megtörténik... - Malkom, nagyon közel vagyok! - Inkább érezte, mint hallotta Carrow szavait. - Démon! - sikította a boszorkány, amikor élvezni kezdett. A hüvelye összerándult, és Malkomot elhagyta utolsó csepp akaratereje is. Most, hogy készült megajándékozni Carrow-t magjával, észrevette, hogy szinte feji az öle, mintha követelné a jussát. Túl nagy a nyomás... mindjárt felrobbanok. Malkom elengedte Carrow nyakát. A háta ívbe feszült a közeledő orgazmus erejétől. - Bennem élvezz el - pihegte Carrow. - Érezni akarom. Adj nekem mindent magadból. Carrow szavai juttatták a csúcsra. - Nem tudom visszatartani... ó, tovább! - Malkom képtelen volt megállni, erőteljesen döfött, keményebben tette magáévá Carrow-t, mint eddig bármikor, míg... egy észbontó hullámban... A pecsét megtört. - Carrow! - bömbölte, ahogy ejakulálni kezdett. A magja újabb és újabb hullámokban lövellt ki mélyen a boszorkány testében. Pumpálás... eksztázis... - Érzem magamban - kiáltott fel Carrow, miközben a démon még egyre döfött, megtöltve a magjával a méhét. - Malkom, olyan forró... mint egy billog. - Carrow combja még szélesebbre tárult, megmarkolta a lepedőt, és újra elélvezett. Amikor a boszorkány teste ellazult, Malkom felnyögött, és kiürítette magja utolsó cseppjeit. Hosszú percekig csak fáradtan pihegtek. Malkom agya egészen elzsibbadt - a kapcsolat kettejük között túlságosan teljes volt, a gyönyör túlságosan emésztő. Ez döbbenetes. - Démon - suttogta Carrow rekedthangon, kábultan. - Álmomban sem hittem, hogy ilyen lesz - mormogta Malkom. - Ez a gyönyör semmihez sem hasonlítható. Véglegesen magáévá tette azt, akit a világon a legjobban akart. Az asszonyát. És... egésznek érezte magát. Érzelmek dobogtatták meg a szívét. Korábban nem értette, mi ez, nem voltak rá szavai, hogy kifejezze. Most már igen. Felkönyökölt, és lenézett a boszorkányra. - Szerelmes vagyok beléd, Carrow - vallotta be, és a lány füle mögé simított egy hajtincset. - Annyira szeretlek, Malkom - csillogott Carrow szeme. - És mindig szeretni foglak. Malkom a tenyere közé fogta a felesége arcát, és látta a szemében a szerelmet, amely csak őt illette. Bizonyítékot akart, és íme, megkapta. Valaha, egy réges-régi életben azt mondták neki egyszer, hogy soha nem győzhet. A szíve most szinte túlcsordult a boldogságtól, mert rádöbbent az igazságra. De valahogy mégis megnyertem Carrow-t magamnak. Előttük állt a jövő. Egy szebb jövő, amelyben valóra válnak az álmok.