Szilasi László: Szentek hárfája
Szilasi László Szentek hárfája (Részlet)
(Részlet)
MAGVETŐ
© Szilasi László, 2010 Magvető Könyvkiadó és Kereskedelmi KFT. www.magveto.hu ISBN: 978-963-14-2834-6 Készítette: eKönyv Magyarország Kft.
„Il eut peut-être mieux valu souffrir.” (Talleyrand) „Buenos Airest nem, Hongkongot nem, Szavasztopolt nem.” (Ottlik)
4
[I. Makovicza, 1924] 1924. december 24-én éjszaka, nagyjából egyazon időben, fél tizenkettő előtt néhány perccel, vagy kicsivel utána, három férfi vágott neki a szakadó hóban a városnak, hogy a feldíszített haragosi Nagytemplomban, a lehető legteljesebb számban összegyűlt hívek körében, ők is köszöntsék Szent Fiad, a Megváltó születését. Amikor a legidősebb kilépett Garay utcai házának ajtaján, a havat hozó déli szél alásöpört nehéz subájának, de nem törődött vele: a szemébe húzta a kucsmát, s botosan, csizmásan, nagy kezében lámpással elindult arrafelé, ahol a térdig érő hó alatt az ősz elején lerakott téglajárdát sejtette. Fiatal úrihölgy-felesége, Mária asszony, kényeskedve, de bizalommal lépegetett a nyomában vékony talpú, magas szárú, fűzős cipőjében, fázós kezecskéit rukavica helyett finom róka-szőr muffba bújtatta. Utánuk a négy nagyobb gyerek következett, elöl a fiúk, majd a két leányka, egymás kezét fogva, mögöttük pedig a legkisebbet, János kisúrfit nagy fekete kendője alatt karjában hozta a pesztonka. A menetet a félkezű családi factotum zárta, az a Czirok nevű. Simléderes posztósapkája alatt harciasan kunkorodott hófehér bajusza, megmaradt kezében ő is lámpást vitt, magasra emelte, s kivételesen egyfolytában morgott valamit, káromkodott magában, vagy talán a szoptatós dajkának udvarolt titokban. Hosszúra nyúlt árnyékuk, mint megfejtésre váró, különös, régi betűk rajza, előre vetődött a frissen hullott, itatóspapír-szerű, szűz havon. Elmentek az ablakaim alatt, el a gimnázium hátsó nagykapuja előtt, el a ráfagyott páráktól amorph szoborrá hízott régi artézi kút mellett, majd a templomkert délkeleti sarkánál a subás ember ráfordult a Fő tér északi végéhez vezető kis utcára. A város legszebb fogatán, hatalmas
5
szánon, vagy akár automobilon is mehettek volna. De a családfő ünnepre mindig gyaloglábat parancsolt az övéinek. Nye vrav nyics! Nem, Uram, nem voltam ott, mégis teljesen bizonyos vagyok benne, hogy otthon, a szép nagy városi házában, indulás előtt, a misére készülődve, legalább egyszer csak kimondta azon a szent estén is ezt a mondatot. Abban azonban, amit a saját szememmel láttam és a saját fülemmel hallottam azon az estén, később, a Nagytemplomban, a fenyőszagú gyertyafényben, meg utána, kint a téren, a templomok között, mert ott voltam én akkor is, már egyáltalán nem vagyok bizonyos, Uram. Sohase is voltam. El se kellett volna kezdenem. De elkezdtem, be is fejeztem, s most végre meg is akarom érteni. Csönd legyen, elhallgass, a szájadat befogod, ez volt hát a szavajárása. Megmondta az mindenkinek, válogatás nélkül, ha megharagították, nem nézett se Istent, se embert. Állt ott azzal a hatalmas testével, bólogatott a kucsmájában egykedvűen, aztán egyszer csak Csuss, nye vrav nyics!, beolvasott az még a Bertóthy polgármesternek, belehörgött az arcába még az öreg gróf úrnak is. A Connie kisasszonyt meg úgy leteremtette egyszer, előtte való nyáron, hogy az utána sírva szaladt a kicsi lábain Anton úrfihoz szegény, noha egyáltalán nem érthette, hogy miket mondott neki az a vörös arcú, nagydarab, subás paraszt. Mert ennyi maradt belőle végül. Nagybeszédű, vidám, hangos ember volt pedig valamikor, csak úgy villogott a szeme, a bajusza meg a frissen vikszolt recsegő csizmája, amikor végigment a Vasút utcán, a poros akácok alatt, az első tavaszi nagy verőfényben. Fekete öltöny, hófehér ing, kalap, elintézett az mindent a Városházán, hivatalokban egy pillanat alatt, azzal a csicsás, fürge modorával. Szaladtunk utána, gyerekek, vártunk rá a kis téren zsibongva, jött is 6
hamar, fütyörészett, dobott egy-egy ötöst, vagy fizetett egy jeges limonádét a Fiuméban. Bomlottak utána a nők, és dőlt hozzá a pénz. Az apja nem becsülte sokra. Azt gondolta róla, legfiatalabb gyermekéről, az egyetlen fiáról, hogy nem elég kitartó. A Matyi gyerek? Nekifeszül, oszt’ rászarik az inára. És legyintett, meg köpött egy nagyot. De, ha egy ideig tán úgy is látszott, nem volt neki igaza. A Matyi gyerek meg néhány év múlva megörökölt mindent. Az Öreg Mátyás, az Ámerikán hízott zsírosparaszt, a fürjesi mezítlábas milliomos egész hatalmas nagy vagyonát. Földet, tanyát, gépeket, lovat, állatokat, mindent. De azt tényleg hamar elunta, hogy csak a földet túrja, túrassa naphosszat. Gimnáziumba járatták, beíratták a nagyoskolába, kicsit kinyílt neki a világ, az érettségi vizsgája is meglett, nem szerette hát, hogy mindig disznószaros a fényes csizmája sarka. Szekereket vett, lovakat, aztán beállt a helyi szállítmányozók közé, fuvarosnak. Fél év múlva már nem ő ült a bakon. Megvett hat legényt a gabonapiacon, beöltöztette őket parádés kocsisnak, a szekereket meg befestette kékre, hogy mindenki azonnal felfigyeljen rá, mit visznek éppen, és kinek, az ő kódisságból kivakart emberei. A tizenkét fekete nóniusznak meg a legényeknek pedig kiváltott egy Okos utcai belvárosi telket. Egy szekér pénzébe került, de megérte. Istállót meg szállást húzott rája, és attól kezdve aztán tényleg ők értek oda először mindenhová. Kékre festette az istrángot is, az egyenruha meg zöld volt, és piros pörgekalap meg naponta cserélt fehér cérnakesztyű dukált hozzája, állt a nép, ha meglátta azokat a hatalmas batárokat. Mentek libasorban egymás után, rajtuk annyi Berger-sör, Rosenthal-liszt, Reisz-Porjesz-szekrény, Suk-Wagner- vagy Bohn-féle tégla, hogy még egy másik nagy városnak is elég lett volna. Kint élt a tanyán, pedig akkor már nagyon gazdag volt. Onnan messziről irányította a gépezetet, telefon-vonalon osztogatta az utasításait, és csak néha-néha jött be a városba, ha végképp személyesen kellett valamit elintéz7
nie. De lett egy városi háza is, a Nagytemplom mögötti kis utcában, a Próféta háta mögött. Márton-nap után, télire oda hurcolkodott be a családjával. Szép volt az asszony, sok a gyerek, rengeteg a dolog, de mégis, mintha még mindig legény-ember lett volna, nyaranta órákig ült ott velünk a Fiume előtt a nádfonatú széken, dudorászott, mesélt, tervezgetett, mi pedig úgy néztünk fel rá, mintha máris a legényei lettünk volna. Az Omaszta legénye: nagy rang volt az akkoriban Haragoson. Aztán jött a háború, s ők elmentek mind. Bencsik Mihály, Filyó Ferenc, Riegler Gusztáv, Zsiga Ferenc meg a szép Obsuszt-fiú odalettek. Nem jött vissza csak ő maga, meglassúdva, elcsendesedve. Meg az egyetlen megmaradt legény, fél karral, a másikat elvitte egy gránát. Az se beszélt attól kezdve a megfehéredett bajusza alól, csak ha kérdezték. 1920 késő őszén szálltak le a pesti gyorsról, amikor már mindennek régen vége volt. Végiggyalogoltak a hosszú Vasút utcán, a metsző, sivítozó novemberi szélben, az állomástól egészen a színházig. Pár évvel korábban még két külön fiákerrel jöttek volna, a Motor meg még most is derogált nekik. A Kakast, a Pannoniát, a Stampát meg a Nádort sohasem szerették, úgyhogy végül berúgták az ajtót, beléptek a Fiuméba, amúgy mocskosan, szakállasan leültek egy asztalhoz, Omaszta betámasztotta a fejét a két nagy keze közé, és azt mondta, fel se nézve, Vodu! A pincérek ugyan nem ismerték meg, mégsem tettek úgy, mintha nem hallanák vagy nem értenék. És attól kezdve aztán tényleg csak vizet ivott. Katonaruhában voltak, elnyűtt rongyokban, feslett bakancsban, rojtokban lógott róluk a lábszártekercs, húzták maguk után, mint a belet. Büdösek voltak és tetvesek. Köhögtek. A legény fél kézzel csavarta a cigarettát a sallangos kostök-zacskójából, papír, dohány, teker, nyal. Omaszta bagót rágott, hatalmas barna köpeteket terített a hófehér márványpadlóra. Amikor a másik felborította a feliratos kávéházi gyufa-tartót, ő vetett egy pillantást a kupacra, s nagy csodálkozva azt mondta: huszonnyolc. 8
Utánaszámoltak. Annyi volt. Még egy kísérlet. Aztán még egy. Megittak hat liter csapvizet, hat korsót fejenként, nem beszéltek, fizettek, elmentek. Omaszta gönceit egy széles, fényesre suvickolt katonai bőröv fogta össze, a csatján reszelt rovátkák futottak körbe, de aztán úgy a kétharmadánál megszakadtak. Azt az övet soha többé le nem vette magáról. Hazafelé úton vett egy cipót a Kresnik péknél. Attól kezdve mindig volt nála egy darab kenyér. A városi házában megfürdött, aludt három napot. Aztán belefűzte az övet egy vastag, fekete posztónadrágba, abba beletűrt egy hófehér inget, ormótlan lábait halinacsizmába bújtatta. Magára húzott egy báránybőr bekecset, kucsmát tett a fejébe, és kikocsizott a fürjesi tanyájára. Ott leölte a mangalicákat, mind a hat drága, díjnyertes tenyészkant, megnyúzta őket, a húsukat meg otthagyta a gyilkos kuvaszainak. Aztán a véres disznóbőröket feldobta a kocsira, beszekerezett velük a Miszlay szűcshöz, és azt mondta a megriadt kis emberkének, hogy csináljanak belőle neki egy subát. Irtózatos tárgy lett. Foltokban állt rajta a szőr. A csupasz felületeken kiütköztek a beszáradt vérerek. Kemény volt, nagy és nehéz, nyomott vagy húsz kilót. Attól kezdve ezt viselte télen-nyáron. Így járt mindenhová, szmokinggal, kopogósra keményített ingmellel csak a nagy szilveszteri cselédbált és az ilyen-olyan lakodalmas népeket alázta vagy jutalmazta meg. Amikor pedig lefeküdt, leállította a priccse mellé, őrködni. Egyedül aludt. Az istállóban, a lovai mellett. A feleségéhez alig nyúlt többé, s általában akkor is ütötte. Minden asszony magát vereti meg, ez lett az elmélete, gyakorolta. Nagyatádi földreformján, amiről, persze, azért jócskán lefejte a maga tisztes, igényjogosult, polgári hasznát, ordítva röhögött. Bali Mihály nyugdíjba vonulása előtt két évvel, önálló kezdeményezésből, saját kezű pályázati írásművel jelentkezett az állami ítéleti végrehajtó megürülendő posztjára. Amikor pedig ’23 augusztusának legelején, a Komarestie-Słobodzia-i nagy győzelem emlékére, József 9
királyi herceg a Ferenc József téren nagy katonai csinnadratta közepette leleplezte a haragosi 101-esek Belanka-féle emlékművét, másnap reggelre a fehér márványtáblás műkő obeliszk tövébe valaki odaszart egy jó nagyot, a tekintélyes méretű, hármas osztatú barna kupac közepébe pedig beleszúrt egy icipici, nemzetiszín zászlócskát. A szekereket eladta, a nóniuszokat kicsapta a fürjesi tanyára. Állattenyésztésbe fogott, a népek azt beszélik, tévesen, hogy ez első időkben egy nálunk ragadt, elmagyarosodott berber herceg volt az állandóra szerződtetett szaktanácsadója. Aztán egyszer csak hozatott magának a tengerentúlról hat óriási amerikai teherautót. Legényei nem voltak többé, az egyetlen megmaradtat odavette maga mellé, ahogy mondta, titkárnak, a kocsikat bérsofőrök vezették, úgy bánt velük, mint a kutyákkal. Actio radiusát először a megyére terjesztette ki, aztán gépei elhatoltak egészen a fővárosig, majd átkeltek az országhatáron is, bár Omaszta szerint nem, mert ő egy pillanatra sem vette komolyan, hogy évezredes országhatárokat csak úgy, egyik napról a másikra, véglegesen meg lehetne változtatni. 1924 forró nyarán pedig végül megvett egy kisebb repülőgépet is, egy új, bambergi gyárból, s azzal már tényleg akár a tengerig is eljuthattak. A bal lábára, nem szembeötlően, mégis jól észrevehetően, bicegett. De nem ezért járt bottal. Hatalmas, horgas végű, cseresznyefa juhászbotja volt, fényesre kopott, fekete jószág, jó kétkilós rézverettel, görcsökkel, szögekkel. Soha nem támaszkodott rá, de mindenhová magával vitte, lóbálta, forgatta, fel-feldobálta, a veretével kopogtatott a hivatalok ajtaján, azzal ütött, ha úgy hozta az üzleti szerencse, meg eltörte vele a veszett kutyák gerincét hazafelé menet. Azt beszélték, széjjel lehet csavarozni, belül üreges, van benne egy vékony, hosszú tőr, meg tizenkét, selyemszálra fűzött déltengeri igazgyöngy. Viszonylag jól tudott németül, a fogságban angolul is megtanult, a halála után gót betűs Goethe-kiadások, egy vaskos Poeta Mixtus-kötet, a Staunton-féle teljes Shakespeare-sorozat, 10
ráadásnak meg Georg Ebers, Felix Dahn és Gustav Freytag összes szemete, egy kisebb könyvtár került elő a priccse alól. De apja-anyja tót volt, s bár magyarul a gimnázium óta természetesen tökéletesen beszélt, a városban csakis szlovákul volt hajlandó megszólalni. Nye vrav. Vodu. Jebem tyi toho. Ennyi, meg a bot. Már akkor féltek tőle, ha a bajusza megmozdult. Pedig általában nem is mondott utána semmit. Talán nem is nagyon gondolt. Tört egy darabot a kenyeréből. Betette a szájába. Rágta. Bjelík, Darida, Gavenda, Kocziszky, Omaszta, Szucsu. Itt élnek már vagy jó kétszáz éve. Az övék minden. Az övék a város. Jöttek németek, olaszok, franciák, zsidók, örmények, románok, magyarok, mégis az övék maradt. Egy talán ha kétszáz méter széles és vagy másfél kilométer hosszú, környezetéből alig-alig kiemelkedő szárazulat. Egy kis megművelthető hátság, termékeny terra ferma. Körben némi erdő. Azon túl meg a végtelen kőrösi mocsár. A haragosi mocsarak. A helyi magyarok legvadabbjai máig tudni vélik, Budára menet hol, melyik mai utcasarok helyén ölte le annak idején Toldi Miklós a farkascsaládot. Hallják, ahogy hörögnek, vonyítanak, üvöltenek a macskakő alatt, fullasztó nyári éjszakákon. Amikor az első Kehrheim megkapta a császártól a török után sebtiben újraszervezett vármegyét, a jó nagy semmit, lehozta őket Nyitrából, Hontból, Nógrádból. Jött a hegyekből a hat család. Keresztülvágtak a felégetett földön, nyomorult szlovák lutheránus hegyiparasztok. Az otthon hagyott fakalyibák helyett építettek maguknak újakat, vályogból. Robotoltak mint az állatok, átéltek éhínséget, tüzeket, kolerát, árvizet, s szűk harminc év múlva megépítették az első igazi templomukat. Lecsapolták a mocsarat, és lassan-lassan várost emeltek a templom meg a hátság köré. Kórház, fürdő, múzeum, kőszínház. Gyárak.
11
Az első haragosi postamestert Mastitius Omaszta Dánielnek hívták. Az ükunokája ott ül a Fiume teraszán, előtte pohár víz. Nyár van, tűz a nap: jólesik neki. Srégen épp rálát a Szent István és a Ferenc József tér határán álló Magyar Királyi Postapalota vadonatúj épületére. És tudja, hogy most már ez is hozzá, a birodalmához tartozik. Nézi az előtte elvonuló jelent. Ál-kisgazdák és opera-grófok, kurzus-zsidók és mély-faj-magyarok, vicc-kurvák és sokadszorra szüzek, kirakat-keresztények és dísz-pogányok, koravén gyerekek és gyermeteg öregemberek, börze-lovagok és síber-komtesszek, kényszer-tótok és rapid-románok, megélhetési vértanúk és pszeudo-fanatikusok. Nem látja őket. Nem a halála utáni jövőt sajnálja, ami már nem lesz az övé, hanem a születése előtti múltat, ami sohase is volt. Mastitius Omaszta Dániel. Ki nem lépett az utcára a kovás puskája nélkül. Ráüt a hatalmas borjúbőr táskára. A leveleink. Majd ha megölsz, a tiéid lehetnek. Omaszta nagyot koppant a botjával. Fizet, távozik. Megy, biceg a Nagytemplom felé. Kugel Sámuel vas- és szatócsboltjának napellenzője alól egész a Regdon-féle bérpalotáig követhetem a tekintetemmel. Aztán hadonászó tömb-alakja beleolvad a szélkavarta főtéri porba. Eltűnik. A másikat, a legfiatalabbat, a fiút a gimnáziumból ismertem. Amikor 1914 elején, a téli vizsgálatok után, a Haragosi Ágostai Hitvallású Evangélikus Rudolf Főgimnázium nagytiszteletű tantestületének ülése, Dr. Leel-Össy Albert földrajz–történelem szakos gyakorló-tanár javaslatára, Bukovszky igazgató úr elnökletével végül úgy döntött, immár végleges hatállyal, hogy középfokú tanulmányaimat nem folytathatom tovább, kicsapnak és eltanácsolnak, Rell tanár jóságos közbenjárására egyúttal felajánlották nekem, fél év szigorú próbaidőre!, a gimnázium egyik segéd-pedellusi állását. Gondolkodási időt kértem. Quot capita, tot sententiae – mondta a szobájában doktor Rell. Mosolygott a 12
szeme, nem akart elveszíteni. Nem akarta, hogy elvesszem. Ültünk, cigarettával kínált, hallgattam. A kis dobkályhában ropogott a tűz. Zúgtak, zizegtek a fenyők. A Nagytemplom északi ablakait hóval hordta be a világosi hegyekből lezúduló jeges szél. Qui habet tempus. Habet vitam. Erre jutottam végül. Csak az első félév volt nehéz. A próbaidő, amíg a többiek, volt társaim el nem mentek. Kora hajnalban kezdtem a szolgálatot. Mire megszólalt a kis udvari harang, s az előadások elkezdődtek, én már végeztem is a legfontosabb teendőkkel. Az órák ideje alatt rendeztem az aprómunkát, a szünetek idején elszívtam egy cigarettát a szerszámoskamránk ablakában, a második emeletet pedig mindvégig gondosan elkerültem. A délutánt az iskolai könyvtárban töltöttem, diák olyankor ott már fel nem bukkan. Átvettem az aznapi anyagot, felkészültem, feleltem, dolgozatokat írattam magammal, Rell piros tintával kijavította, leosztályozta őket. 1915. április közepén, a lakásán, előtte meg néhány leánygimnáziumi kollégája előtt, sikeres érettségi vizsgát abszolváltam. Hivatalossá, persze, nem lehetett tenni az elért színjeles eredményt, de nekem, voltaképpen, ennyi bőven elég is volt. S ha néha-néha valamelyik eltévedt kosár-labdázó vagy későn fekvő stréber mégiscsak megfricskázhatta a sötét Kossuth-fordulóban este a fülemet, Olyan hosszú már a karod, akár a majomnak, Makaó!, miközben én vödörszámra cipeltem le az emeletről a vaskályhákban összegyűlt ólomnehéz szénhamut, nekem ott volt a bizonyosság, hogy már rég előtte járok. Szabad egy kis helyet? Elnézést, fiatalúr! Aztán végül leérettségiztek ők is, elballagtak, s lassanként szinte senki nem emlékezett már rá, ki is volt valaha ifjabb Makovicza Bálint, örökös főgimnáziumi segéd-erő. A nyári nagyvizsgálatok után véglegesítettek állásomban. Előléptettek, s a július végi forróságban, egy magányos hétfő délelőttön, beköltöztem az udvari hét hatalmas platán között álló kis pedellus-házba. 13
Rell azt bizonyosan tudta, hogy bő két év múlva, az új tanév kezdetétől az övé lesz az igazgatói szék. Azt azonban még ő sem sejthette, hogy újabb két év múlva tavasszal a román seregek, mint a víz, elöntik majd a tereinket, megszállják a várost, hogy elkezdődik a fosztogatás, a déprédation, ahogy ők mondták, a schnäppchen, ahogy mi, s hogy az egyik félőrült regáti dzsidás lóval kaptat majd fel a második emeleti lépcsőfordulóig, csákánnyal verni szét a Kossuth téri nagyszobor büsztjének féltett gipszmásolatát. A talapzat azóta is üresen áll, az emléket csak a lépcsőforduló neve őrzi. De mivel ezután gyilkolni és gyújtogatni kezdett az épületben, a tanári szoba ajtaján máig a golyónyom a kukucskáló, a kapitánya végül lefogatta a részeg katonát, és a patika előtti téren saját kezűleg lőtte fejbe. A tanítás szünetelt, a gimnáziumban hadikórházat rendeztek be, menekült diák, tanító egyaránt. Civil oldalról én lettem az épületparancsnok, nem is nagyon lett volna hová mennem. Orvosok, ápolónők, apácák, gyógyszer, kötszer, és hát az a sok vér, meg a rengeteg salak-anyag, egyéb hygiénés nehézségek: rendben levezényeltem azt az egy hónapot. S Rell ezután aztán tényleg vakon megbízott bennem. Házam villanyvilágítást és komplett fürdőszobát kapott a várostól, én meg néhány kisebb kitüntetést, a gimnáziumtól pedig jogot egyszerűbb egyéni pótfoglalkozások délutáni szigorú felügyeletére. Büszke voltam, aggódtam, nagyon odafigyeltem, odaszoktak. A munka először az élet melletti szórakozás. Aztán az élet lassan alárendelődik a munkának. Végül a munka lesz az élet. Ülünk kis könyvtárszobámban, meghányjuk-vetjük a dolgokat. Teát iszunk, néha bort. Sütök nekik egy szakajtó pogácsát. Ha besötétedik, elmennek. Esetenként, ha tényleg nagyon nagy baj van, megkocogtatják az ablakot éjjel. Lapis ignis? A régi vicc a jelszó. Édes kalács, haragosi kolbász, szilva-pálinka. Némi jó szó. Ha ez nem elég, úgysincs emberi segítség. Elég szokott lenni.
14
Grynæus Tamás ’22 késő őszén bukkant fel nálam. Kopogtatás nélkül bedugta szőke angyalfejét az ajtómon, körülnézett, nem köszönt, majd azt kérdezte, tágra nyitott, kíváncsi, kékeszöld szemekkel, úgyszólván egyszerre, de mindenképpen egy levegőre, hogy ért-e itt valaki nagyon a Fermat-sejtéshez, az ősi magyar hitvilághoz, a korai Katona-drámákhoz, Garay históriáihoz, Arany János Toldijának hetedik énekéhez, valamint, tegye hozzá, a piramis-építéshez. Továbbá kívánna megtudni, de mindent!, annak a csúnya, csőrszerű álarcnak az eredetéről is, tudják, amiben a Karneválon illegetik magukat a velencei arisztokraták. Kitérőleg válaszoltunk, de azért még maradt egy darabig. Aztán gyorsan elment. Egy hét múlva visszajött. Erősen állította, hogy a nagy sejtést immár végérvényesen sikerült bebizonyítania. Ez később nem bizonyult igaznak. Ekkor már a fák érdekelték. Lehetséges életkoruk, szaporodásuk, bizonyos fafajták spirituális et materiális tulajdonságai. Sovány volt, magas, kicsit hajlott hátú, idegen és nagyon-nagyon szép. Felkészültsége számos sebből vérzett. Feszült volt, szétszórt, rendszertelen, sokkal inkább és jóval otthonosabban, mint mások, de látszott, hogy természetes alap-állapota ez azért még neki sem lehet. Rell-lel konzultálva különórákon kezdtem el foglalkozni vele. Lassíts, határolj, merülj, és fejezd be, végre!, könyörgök, Tamásom. Karácsonyra lehiggadt. A vizsgálatokon kitűnően szerepelt. Nyárra önálló kutatási témával engedtük haza. Szeptemberre megírta, novemberre újraírta. Decemberre másodszorra is. Első önálló közleményét végül az aktuális év-záró Rudolf-Értesítő hozta. Exercitus antiquus (Wütischend Heer, Mesnie furieuse): egy ősi hiedelem kései nyomai a Haragos környékén élő mai szlovákoknál, adalékok – első kidolgozás, természetesen Rell doktor neve alatt. Apránként bevontuk a készülő Haragos-monográfia anyaggyűjtésébe. Önállóan tevékenykedett, aztán szállított. 15
Eltűnése után, hiedelmekkel, nevekkel, számszerű tényadatokkal, összesen vagy nyolcszáz feldolgozatlan cédulát találtunk Rell-lel az íróasztalán. Kedd, csütörtök, kettőtől négyig. Ennyi maradt belőle nekem az utolsó esztendőre. Kétszer két óra a kosár-labda edzései előtt. Örültem, ennyinek is. Az egyetlen volt, aki, négyszemközt, Makaónak szólíthatott. De hát le kellett róla válnom lassan. Hogy teljesen önálló lehessen majd a nagy Pázmány egyetemén. Június, fiatalúr. Június. Aztán a lábadat ide többet be nem teszed. Nem is akarod majd. De ezt most nem kell még tudnod. Ám: tényleg nem tűrném. Grynæus nagyon messziről, Zólyom várán és Liptón is túlról, Árva vármegyéből jött, még északabbról, mint a régiek. De velük ellentétben pimasz és drága magyar gentryk ivadékaként született, dúsan hímzett, bár már jócskán megkopott cihák közé. Finom szövésű lányok és asszonyok nevelték. Mindaddig, míg az apja rá nem jött végre, hogy Tamás fiát, a szlovákok közé zárult utolsó, üvegtestű magyart, nyilván a híres haragosi Nagyoskola, a magyarok közé zárt tótok nevezetes tanítói ruházhatják fel leginkább azzal a sok-sok, régi és új, magyar és idegen okossággal. És ebben nem is tévedett nagyot. Grynæus magyar osztály-társai kedvvel híreszteltek egy régi történetet. Azt, amelyben a csehek erősen állítják, hogy a magyarországi tótok akkor keletkeztek, amikor a husziták megtosztak néhány elszökött érseki majmot, s ami született, azt aztán haragjukban úgy átdobták a Dunán, hogy az egészen Árpádharagosig gurult. Nos, ezt a történetet, legalábbis az első időkben, szívesen vette volna ifjabb báró Bártfaszombati és Füzérradványi Grynæus Tamás is azonnal készpénznek. Ám a Drienyovszkyak és Szeberényik, Haánok és Ondrejcsikok hallgatag, de zajos indulatosságra igencsak hajlamos, sötét érzelmessége, meg az alatta rejtőző nagyszabású, jóindulatú és talán tényleg otromba okossága egy idő után mégiscsak megtanította az alázatra. Arra az alázatra, ami tőle, alkatilag és neveltetéséből eredően egyaránt, teljes mértékben idegen volt. 16
Az első nagy pofont akkor kapta, amikor, az első év végére, kiderült, hogy németül és angolul egész egyszerűen képtelen megtanulni. Nem buktatták meg, nem rúgták ki, még csak osztályt sem kellett változtatnia. Mivel viszont latinból kiugróan jó volt, a második tanévtől kezdve, nyelvórák idején, kötelezően át kellett járnia a franciás osztályba, Leckage doktorhoz. Hálát nem érezni nem tud, viszont nem akar a porbafingó, szaroscsizmás, potyadék alja-népnek gazsulálni, előbb-utóbb tehát mégiscsak el kell ismernie az utasításba rejtett ajánlat drabális nagyvonalúságát. Ekkor jött el hozzám. A családjáról már harmadikra szinte teljesen levált. A pénzüket még elfogadta, de néha már a sátoros ünnepekre sem ment haza. Lettek cserébe barátai. Legelőbb a zseniális eszű Thoricht Frigyes. Aztán, csakazértis!, Nánássy János, a helyi főmagyar szép arcú, árva unokája. Majd a galantériából ideiglenesen ittragadt aradi vívómester fia, Benandante-Bottoni Alessandro, meg vele az elnyűhetetlen kis Kresnik Petár, a premanturai pék kisebbik gyermeke. Végül pedig az Acsaboglán nevű kivakaródzott öreg édességárus szerencsétlen utószülött Ibrahim fia, mert neki meg nem volt más választása. A természettudományok érdekelték őket. Kivált a meteorológia. Véletlen-szerű érzékszervi megfigyelések, rendszeres műszeres vizsgálatok. Lajstromok, táblázatok, grafikonok. Szélsebesség. Felhő-alakulatok. Váratlan forgószelek keletkezése. Zivatar-valószínűség. Villámlási térképek. Hagytam; szemükben ott lobogott annak az örök ígéretnek az eszelős, tiszta fénye, amelynek egy hosszú, teljesen eseménytelen életen át próbálnak majd ők is, hiába, megfelelni. Végeztek már mind. Majd az érettségi banketten. A ligeti Vigadóban. Talán. A bentlakásos collegium természetesen eleve derogált neki. Az első hét után összecsomagolt, konflist hívatott, otthagyta őket, és az apja megkérdezése nélkül beköltözött a Fő téri Regdon-házba, az egyik elszegényedett Kehrheim-rokon lakásába, az üresen álló cseléd-szobába. Het17
ta kisasszony gömbölyded, jó kedélyű, még alig-alig hervadó hölgy volt. Gondját viselte a diákjának, etette, itatta, gondozta, s az utcán, már-már tüntető büszkeséggel, nagyokat köszönve, kart karba öltve járt vele – de csak azért, mert valójában nekem volt, hétfőn és szerdán éjjel, hűséges és leleményes szeretőm. „O lente, lente currite noctis equi.”Hogyhogy miért épp az Éj lovai?! Silence! Silence, gentlemen, please. Csönd legyen már végre! Drága uraim. Köszönöm. Hát természetesen azért, ugyebár, mert ők húzzák az Idő szekerét, vagy nem? Megállítani nem tudja, próbálja hát legalább meglassítani őket. Aki e helyütt beszél, a szeretőjével van együtt, nemde. Azt akarja, értik, nyúljon minél hosszabbra az az éjszaka. Hogy még több időt tölthessen vele, ugyebár. Hetta. Az én Hettám. Amiről az apóstelki kastélyban nyilván tudtak, persze. Az özvegy gróf úr. Meg Anton úrfi. Connie Reeves kisasszony, örökös vendég és klasszikus ló-bolond. Rituális közös esti rádió-hallgatások. Sakk. Nem játék, nem gyakorlat, nem felüdülés, hanem az iskolázott elme feszes fegyelmének sűrítetten tündöklő önérzete, így szerették gondolni. Mögötte meg halk, finom zene, dzsessz, egy másik világ. Világít a sötétben az a nagy vörös szem. Néha valaki kopogtat, jelent. Megtárgyalják, kiértékelik. Tudtak azok mindent. És Hetta húgocska, a dhágám? A Hegdon ténleg szep haz, central position, szep kilatas, de nem lenne egy hatso szoba, megis, a Nadohban, more comfortable, kenyelmes…ebb? Meg az a Motoh… Mintha Llanwddyn felé zakatolna mindig az a little train. Mindig mindent tudnak. A szegény rokon. Meg a pedellus, hétvégi kisegítő lovászunk. Akit azzal a diákkal szarvaz fel. Hát, tudod. Rettegtek tőle, a drága Hettától, hogy mennyire gyorsan csúszik lefelé. Hogy milyen hamar lekopik minden. Próbáltak röhögni, hogy ne látszódjon rajtuk. Ne látszódjon, rajtuk is, a kopás. De a lovaik szépek voltak, szépen is tartották őket. Nem sajnálták rájuk a fogyó pénzüket. Istállók, lovászok, állandó állat-orvos. Precízen vezetett házi-törzskönyvek. Versenyek 18
Berényben, Pesten, Párizsban. Ünnepi falka-vadászatok. Egy szép, jövedelmező, hanyatló kis potemkin-birodalom, meg némi kókadt, hellenisztikus önirónia. Magasztosnak és végérvényesen lezárultnak elgondolt múltjuk árnyékában annyira féltek mindennemű hevülettől, pátosztól, giccstől és izzadságszagtól, olyannyira tartottak nevetségessé válásuktól, hogy a komoly dolgokról való komoly beszédnek még a lehetőségét is kerülték, elveszítették rég. Meg sem próbálták visszanyerni. Nem lett volna számukra nyereség, ha visszakapják, ha valamiképpen újraszerkesztődik nekik. Engem ez az egész ügy nem nagyon érdekelt. A lovakat szerettem. Worldspan. Sabre. Galileo. És a különös Amadeus. Csutakolni, nyergelni. Várni rá, aztán itatni, amikor végre visszatér. Olyan izmokkal mozgatja a bőrét, apró, villámgyors rándulás, melyek nekünk nincsenek is. És a szemek. Belezártak abba a hatalmas, gyönyörű testbe egy kardos, szomorú angyalt. Nincs visszatérés. Kockacukor van, meg az az érdes, ismerős, meleg tenyér a hosszú nyak oldalán. Nagyjából vasárnap délig bírom. Van ott ruhám, szállásom, bérem. Egy-két jó pajtás, meg néhány barátságos szénakazal. Péntek délután szoktam megérkezni. Az urak. Egymás között, mert hozzájuk már dörgölődzni sem nagyon érdemes. A gyárosok, bankárok, nevesebb kereskedők régen kikoptak, elfogytak, máshová járnak ilyenkor. Néhány eltévedt, sznob vagy annak idején még általuk kreált, közepes rangú városi, megyei közhivatalnok, ez a maximum. A vasárnapi ebéd után hazakerekezem, a fészerben letámasztom a kerékpárt. A Prófétában megiszom hat rumot, ha szerencsém van, ennyi elég is. Ha nem, kiiszom otthon a maradék szilvát. A pihenésnek vége. Vége a hétnek. Holnaptól robot, munka, szerelem. A béke, a lélek békéje, ha van, ha adatik, talán tényleg az örökkévalóságból származik. Annak előlege, előíze, ahová rendben elvégzett, gyarló kis dolgaink, minket megelőzve, megtérnek.
19
A harmadik férfi én voltam. Amikor Omasztáék befordultak a templomkerítés sarki tornyocskájánál, elnyomtam az utolsó cigarettát a lezárt udvari kőbakon. Átvágtam a behavazott udvaron, majd a gimnázium sötét bejárati csarnokán. Ügyelj megjelenésedre!, olvastam el százezredszerre a nagytükör alatt fityegő fényes réztábla feliratát, ügyeltem, s a főbejáraton át kiléptem a térre, mert ezt ilyenkor meg én szoktam így. Ellenőriztem, ég-e az őrfény Madrony patikájának kisablakában, balra fordultam, s a sűrűsödő sokadalomban épp velük egyszerre értem oda a Nagytemplom főkapujához. Illendő alázattal köszöntöttem, majd előreengedtem őket. Mária asszony, Hetta kisasszony, kérem, parancsoljanak. Grynæus zavartan vigyorog. A nők nem mozdulnak, amíg a férfi nem szól. Topogva verik le a havat a drága lábbelikről, nagyon gondosan, hogy időt nyerjenek a méltósághoz. Ladies first! – mordul fel végül Omaszta kivételes jókedvében. Az orgona-házat tartó első oszlopok között belépünk az illatos sötétbe. A gazda kicsit félrebillenti a fejét, hogy beférjen a templomajtón. Meg nem hajtaná. Nem tudhatom, s talán senki más sem tudhatja, Uram, voltaképp kedvedre való-e ez a mi tradíciónk. De mert, számomra úgy tűnik föl, egymásra rakódik benne mindaz, amit az itt élő emberek a százévek során, meglehet tévesen, igaznak tudtak, meg mindazon temérdek rövid idő, amit ezen a földön, jól-rosszul, eltöltöttek, hát azt remélem, úgy kell hinnem, hogy igen. Messze híres árpádharagosi evangélikus Nagytemplomodban azért tartunk, minden más lutheránus közösséggel ellentétben, évszázados püspöki külön-engedéllyel, szent Karácsony éjszakáján, katolikusok módjára, éjféli misét, mert az első Kehrheim nem csupán szavatartó ember, de hithű római katolikus hitterjesztő is volt. Amikor János György úr, a nagy hatalmú és dús érdemű császári élelmezési hadbiztos, kamarai tanácsos és örökös báró megkapta a megye használhatatlan és értéktelen 20
kincstári földterületeit, hamar rájött, hogy munkás kezek nélkül szép lassan agyonnyomja majd őt ez a hatalmas, uralkodói ajándék. Azzal próbálta meg hát az első lutheránus jobbágycsaládokat a terméketlen földdarabkákhoz meg a bűzlő mocsárhoz hozzákötözni, hogy 1718 nyarán örök időkre szerződésbe foglalta kedvezményeiket és előjogaikat, továbbá, nem mellékes záradékként, csorbítatlanul szabad vallásgyakorlást ígért számukra. A legelső hat család mindenkori legidősebb férfitagjai nemzedékről nemzedékre őrizték a régi szerződés egy-egy példányát, mint valami nemeslevelet, rajta a legelső Bjelík, Darida, Gavenda, Kocziszky, Omaszta vagy Szucsu kézjelével. A kihalt családok példányát, nagy, paraszti pompa közepette, sorra átveszik a megmaradtak. Mintha jelentene még bármit is. Szucsu Mózes korai és erőszakos halála óta az Omaszta-házban van már majd’ az összes levél. Otromba keresztek, ikszek, ákombákomok. Kicsi emberalak, egy erősnek gondolt, ősi jel. S aztán nagy, szellős lendülettel azok a hullámcsapás-szerű kacskaringók: Johann Georg von Kehrheim zu Schwenkenfeld. Ja. Und? A félig földben álló, rőzséből font, sárral tapasztott, meszelt falú első imaházukat azonnal megkapták. Ott állt, azt mondják, ahol ma az új katolikus templom, a Regdon épp a hátába nézett volna. Pár év múlva újraépítették vályogból. Ekkor már papot is kaptak, meg orvost, patikust, tanítót, jegyzőt, ugyanabban az egyetlen züllött, lutheránusnak mondott, durva személyben. A kutyák, a falkákban kóborló, elvadult sinkoránok behugyoztak az ablakokon. Az udvar katolikus népének másik templomot emeltetett a báró. Szebbet, maradandóbbat, egyelőre torony nélkül ugyan, de kerítéssel, rézveretes dupla-ajtóval, és hát, mégiscsak: téglából. Velük építtette fel. Falfestmény, faragott oltár, meleg, hívogató lámpafény. Meg azok az elegáns, úri, idegen népek. Odaszoknak majd, mint vadkan a szóróra, ohne Zweifel. Nem szoktak oda. És amikor Bécsben haldokolt, végül nekik kellett adnia. Legyen az övék. Örök időkre. Ki21
érdemelték. De csak ha miséznek Karácsony éjjelén. Nekünk meg, Franzi, építs egy másikat. Az övék helyére. Szebbet, nagyobbat, maradandóbbat. Odaszoknak majd. Mint vadkan a szóróra. Nincsen kétségem. És Kehrheim Ferenc megépítette. 1754 pünkösdjén miséztethetett benne először. De a tótok nem szoktak oda. Hanem, Sámuel tisztelendő gyalog ment fel az engedélyért Mária Teréziához, gyorsan kibővítették a magukét két oldalszárnnyal. Volt, persze, némi feszültség. A legtürelmetlenebb katolikus ifjak egy éjjel odültettek a szószékre, a protestáns prédikátor helyére, egy döglött kutyát. Mancsai a könyvön, feje közöttük a könyvre lehajtva, megfáradt ostorozó, bűnbánatot tart, magát alázza meg látványosan, mintha csak tisztelendő nagyuramat látnám. A kutyát elkaparták a templomkertben, a könyvben tovább lapoztak, a tettet nem torolták meg, nem panaszolták fel. Tán még nevettek is rajta otthon egy picit. Később rendeztek néhány macskazenés éjszakát a katolikus papnak. Annyi azért látszódjék, hogy értik ők a tréfát. Aztán lassan tényleg béke lett. Sámuel uram, tisztelendő Tessedik. Számtalan ránk maradt könyve közül kiválasztom a legvastagabbat, legkopottabbat. Ifjúkora nagy városából, Jénából hozta még. Elengedem a vasalt-rezelt fedlapokat, lássuk, hol nyílik fel a régi szokások súlyától, magától. Nyílik. A bal oldalon hosszú, erőszakos aláhúzás-tömb. „És te magad sem foghatod meg a’ te gondolatoddal, és ki nem beszélheted melly nagy utállatosság légyen szívedben. Erre kérlek ezt had néked ezerszer és még ezerszer mondattatni, hogy tudniillik a’ mérgesedés olly nagy, olly mélly, olly meg gyógyíthatatlan, hogy semmi teremtett állat, akar Angyal akar ember légyen az, a’ bűnt az ember természetéből ki nem gyomlálhatja és ki nem tisztíthatja. Mert miképen segéthet valaki magán az ő tulajdon erejével, a’ ki egészen el romlott, és lelkiképen meg hólt. Az embernek örökkén kell maradni ebben a veszedelmeben, ha egy hatal-
22
mas bűn-törlő nem jön, ki a bűnön és halálon Úr, ki még az embernek természetit is meg változtathatja, meg ujithatja, és meg tisztithatja.” S ezzel átellenben, a jobb oldalon, hogy az egyensúly azért meglegyen, a másik. A margóról egy kicsiny, pufók kéz különös módon, két ujjal mutat rá. „Ha ez a’ szabad akarat a’ külső természet szerint való életben és állatban nem vólna: Az emberi Nemzet egy mással nem élhetne. Azért még is nem engedte meg az Isten a’ Sátánnak, hogy minden természet szerént való erőt és indulatot az embernek lelkéből ki ragadott vólna. Még is hátra maradott a’ természetnek Törvényje, az házasságbéli természet szerént való Szeretet a’ házassok között, Szülék és magzatok között; külömben az emberi nemzet nem álhatna meg. Mert a’ ki minden gonosz kivánságit és indulatit az ő rosz természete szerént, külsőképen véghez akarja vinni, az, az emberi társaságot fel bontja és az ő testét a’ Világi fegyverbe ejti. Így az Isten a’ természet szerént való szeretetnek lángját azért is hagyta meg maradni, hogy abból ismérjük és érezzük melly fő, jó, és melly szép képe légyen az Istennek az Istennek tökélletes Szeretete, és melly nagy jót vesztettünk légyen el.” Ül az éjszakai gyertyafényben. Olvasni próbál a hűlő szobában. Tíz mérföld sugarú körön belül nincsen ember, aki effélét, akár csak hozzávetőlegesen is, megértene. Nékie kell hát elvégeznie. Nincsen más. Nincsen rá másik ember. Nagyon fáradt már. Szakállas, busa feje le-lecsuklik. De erőt vesz magán. És jegyez. Még hallja, ahogy néhány ajtóval odébb hirtelen felsír a legkisebb gyerek. A templomban viszont: mindennapi, kora reggeli könyörgés, Tranoscius-énekek, ima, prédikáció. Jobb oldalon a férfiak, a balon az asszonyok, legények a karzaton, leányok az oltár előtt. Rendfenntartó kusztusok minden boltmező alatt,négyméteres mogyoróvesszővel, fokossal. A Tessedik-parancsolatok. Rend volt. Amikor meghalt az öreg pap, a legszomorúbb tótok egyszerűen elmentek. Összebatyuztak, és elindultak családostul-pereputtyostul észak 23
felé. A haza felé, ami számukra már akkor sem létezett. Nem is értették volna, mit mondanak, vagy miféle nyelven. De nem jutottak el. Valahol félúton, azt mondják, végleg elfáradtak, el is fogytak, megálltak, s ha már se té, se tova, megalapították Szilszenttemplomot. Hogy legyen rend megint. Az ittmaradtak meg emeltek a templomuknak egy jó nagy tornyot, azt se lehetett addig, s ha már ott állt, más úgyse bírta volna ki az ötezer kilós Seltenhoffer-féle nagyharang kondulásait, beléköltöztettek a harangház fölé egy süket tűzőrt, ugyan, ne égjen már le minden, újra meg újra, ha nem muszáj. Amikor pedig ezekkel a gyütt-maradt új népekkel annyira felszaporodott a haragosi kálvinisták száma, hogy már azok is külön templomot követeltek maguknak, szívós fajta a magyar, összedugták fejüket a tótok. Pipáztak, ittak, meg morogtak egy ideig a presbitériumban, városi tanácsban, aztán végül arra jutottak, hogy nekik adják, hajóval, oldalszárnyakkal, toronnyal, tűzőrrel együtt az egészet, úgy, ahogy van, ha már ez volt a prédestináció, jó pénzért, persze. Mert akkorra tisztelendő uram már rég megtárgyalt mindent a nagyhírű hármakkal. Frantz Pumperger, Joseph Hoffer, Ziegler Antal. Megtervezzük, felépítjük, csak pénzük aztán legyen rá kendteknek, Milecz uram. Lett, elfogyott, aztán lett megint. Ástak akkora alapot, hogy belefért volna a katolikus templom, na, nem mondom, a tornya nélkül. Erdélyből jöttek a kövek, Bécsből a tégla, Pozsonyból a harang, Szegedről meg, Soukenik & Rukavinától, a harminchat változatú orgona-szerszám. Tizenhét év megfeszített munka. Tizennégy haláleset. Háromezer-ötszáz léleknyi pad, lóca és kijelölt álló-hely. Harminchárom méteres belmagasság és szélesség. Hetven méteres hossz. Három hajó. Boltozatos oldalkarzatok két jó arányú emeletben. Hét hatalmas állóablak mindkét oldalon. Óraszerkezet. Nyolcvanöt méteres torony. Azon a gomb, rajta a betlehemi csillag, a tizenöt méteres haragosi Tótbuzogány. Hogy azért ne felejtsük mégse, mit ígértek az eleink áldott emlékű Kehrheim uramnak. 24
A legnagyobb evangélikus templom Wittenbergtől keletre. Isztambulból jövet az első, Párizs felől az utolsó. A Dunántúlt a rómaiak foglalták el. A Tiszántúlt a törökök. Nem mindegy. Középen meg soha nem volt semmi. Ott van a határ, egy jó széles, üres sáv. És van, maradt, néhány határon túli, előretolt helyőrség. A pécsi dzsámi. Vagy a haragosi Nagytemplom, például. Előretolta Luther Márton, mint az e gyalogot, Wittenbergből, egészen idáig. 1924 június 29-én, Péter-Pálkor ünnepeltük a felszentelés századik fordulóját. Nem kopik, nem romlik, áll, mint a cövek. És 1899-ben aztán Alpár Ignác odatervezte még nekünk mellé a Gymnasiumot, a Nagyoskolát. Szépen, illendően, mintha váratlanul egyszerre nőttek volna ki a földből, talán valamikor 1849-ben, a harcok szünetében. 1904 decembere óta villanyfény van még a legutolsó szertárban is. S a katolikusok hiába emeltek néhány éve még újabb, még szebb templomot Páduai Szent Antalnak, a Magyarok Nagyasszonya mozaik-képével, tizenhét mázsás harangokkal (’15-ben ágyút öntöttek belőlük), a miénknél, bár a tornyai magasabbak, még így sem lett nagyobb. De legalább már nem áll csáléra többé a Kossuth Lajos tér. Délen a katolikus templom. Északon a miénk. Velük szemben meg, középütt, a nyugati oldalon, a reformátusoké a vaskakassal. Össze vannak kötve, remegő szálak százaival, bár emberi szem ezek közül nem észleli, csak a szilveszteri dísz-kivilágítás előkészületeinek magasban meg-megvillanó, vékony, s most még üres acél-sodronyát. Zúg halkan a szélben, mint a hárfa húrja. A két nagy nyugatra néz. A kicsi keletre. Mert ideje van ennek is. Az új templomok már rég nem keletre nyílnak. Hanem az útra, amely mellettük elvezet. És éppen emiatt, már csakis ebből, a legkisebből és legöregebből kilépve lehet azonnal belátni egyszerre az egészet. A szertefutó utakat, Kossuth apánkat, a halászlány-szobros új artézi kutat, meg a Motor végállomásának takaros, tornyos-kontyos kis épületét. Hát, talán nem kellett volna nekik adnunk mégsem. 25
Missa angelica evangelica. Különös szokás a miénk, elismerem. De szép. És igaznak tudjuk. A kántorunk gyönyörűen tud tilinkózni. Halljátok, odakinn a határban most erre táncolnak a kisbárányok. De táncolhattak a vadak is, az erdőben, mert sok olyat láttunk akkor este az oltárnál, aki egész esztendőn át a templomnak még a tájára sem ment volna soha, de az éjféli misén bezzeg aztán ő akart lenni a legeslegelső. Az a magányos téli tilinkószó meg ilyenkor tényleg olyan, hogy még akinek kőből van a szíve, az is lángra lobban talán. De ezúttal a mi kis Darida kántorunk már a második harangszókor abbahagyta hirtelen, s rákezdett nagy hangosan az éneklésre, mert akkora volt immár a várakozás meg az izgalom, és annyi az ember, hogy már nem lehetett egy perccel sem várnia tovább. Jöttek szánnal, szekérrel, automobillal, gyalog, akár messzeföldről is. Pokrócok alatt gőzölgő nóniuszok a szakadó hóesésben. Párálló motorház-tetők. Sofőrök, kocsisok, ünnepi díszű járművek, meg a sötétben parázsló cigaretták jankobugár-fényei, körben a hatalmas tér mindkét oldalán, meg szemben, végig a Nagyoskola utcán, egész a zsinagógákig. Jöttek, négyes sorokban, a fekete ruhás emberek a homorúra koptatott lépcsők felé. Odabent meg majd szétvetette a templomot a nagy csendben, ünnepi sötétségben a gyorsan felgyűlt tömeg, az a sok tót és magyar leány, legény, városi és falusi ember, környékbeli tanyai nép. Bekecsek, bundák, szűrök, itt-ott néhány elegánsabb posztó- vagy gyapjú-kabát. Tócsákba gyűlő hólé. Naftalinos, ázott szőrmeszag. Meg némi Bagarol. Ez a mi haragosi templomunk! Arra az első közös, orgonás karácsonyéji énekszónkra bizony még akár az angyalok is lejöhettek volna a széles Tejútról! Magányosan és idegenül, bátran és ártatlanul, gyermekien és fölényesen hangzott, tele tárgy nélküli sóvárgással és biztos reménnyel, mint minden nagy muzsika a világ megváltottan is megváltatlan zajában, némaságában. Csoda, hogy meg nem repedtek a falak – némely garatokon akkorra aligha26
nem lefolyt már itt-ott egy kevés. De nem repedtek, mert felszállt az az ének a magas rapitzmennyezetig, s amikor aztán, összegyűlvén és megsűrűsödvén alatta, végül áthatolt, átszivárgott rajta, egy icipicit megemelte az egész óriás épületet, azt a tömérdek sok követ, téglát, cserepet, s így, miközben a végsőkig feszítette őket, egy pillanatra le is vette róluk az anyag terheit. Aztán a harmadik, dübörgő-visszhangzó Tranoscius után elkiáltotta magát a kántorunk, hogy tizenkettőt ütött már az óra. Erre aztán, mint régen várt, ősrégi jelre, azonnal csengetett végre a Szucsu Mózes árván maradt kisleánya. Addig csak a Hold világított, be a harmadik ablakon, épp reája, törékeny, ritkán irigyelt kis alakra. De amikor a csengetésre végre belépett a tisztelendőnk, s azt kiáltotta, csak úgy dübörgött a nagy, várakozó, sötét csendességben, háromszor, hogy Gloria!, ami csak volt gyertyánk, lámpásunk, mind meggyújtottuk, ki-ki a magáét, a fáklyákat és karvastagságú katolikus templomi gyertyákat meg a kijelölt kusztusok, jeles tanulmányi eredményű kisgimnazisták, és lett azonnal olyan fényesség meg öröm, a kitiltott villanyfény nélkül is, hogy az emberből majd kiszakadt a lélek, ének jött úrnak, parasztnak még a csizmája hideg talpából is. Sokakat kivert a haló verejték, összeestek, a kusztusok hordták ki őket a templomból, akkora lett hirtelen a meleg, meg a közös ünnepi elragadtatás. Aztán az égő faggyúgyertyáéval elegy hűvös feketefenyő-illat mindent elsodort, helyreállított. És az a hatalmas belső tér valóban kitágult, még tovább terjeszkedett, hirtelen határtalan lett. Több tonnát nyom csak maga a festék. A mészfehér falak mégis áttetszővé váltak, az ablakok éjszín sötétkékje pedig végképp összemosódott az égbolt csillagpettyezte sötétjével, mert táncolt rajtuk, beléjük írta magát, s végül teljesen átmosta őket az a rengeteg kicsi fénypászma, meg a kiszámíthatatlan, folyton alakuló árnyék-rengeteg.
27
A földszinten feketére érett, huszonnégy személyes templomi padok állnak, rajta a régi családok évszázados, meg az újak vadonatúj réztáblái. Az első emeleten már csak gyalulatlan lócák vannak. A másodikon meg csupán állni lehet, döngölt földpadlaton. Meleg földszag, mint a tanyai tisztaszobában, emlékszem. De a régi rend már régen fölbomlott. A földszinten nem az idősek ülnek, balra nők, jobbra férfiak, hanem, a Kehrheim család hiánytalan, tömött arcvonala mögött, immár mindazok, akiknek pénzük, sok pénzük, nagyon sok pénzük van, családostul, az egész szedett-vedett pereputtyal, mert megtehetik, meg néhány magasabb rangú városi alkalmazott, főhivatalnok. Az első emelet sem a közepes korúaké már, életkori tekintet nélkül ülnek ott a katonák, rendőrök, vasutasok, meg a Város alsóbb fizetési osztályú köz-alkalmazottjai, papok, tanárok, fontosabb pedellusok. A másodikon pedig, ahol régen a fiatalok meg a gyerekek, most a szegények ácsorognak, igaz, nekik tényleg nincsen semmi másuk, csak az ivadékaik. De az oltár előtt és a karzatok alatt még ma is ott sorakoznak, külön-külön székeken, hosszan kanyargó vékony virág-ágyás, a fiatal lányok, tanyaiak, falusiak, városiak, gazdagok, szegények vegyest, a régi viseletben. A padsorok közt meg későbbi másaik, az asszonyok, feleségek, özvegyek, vénasszonyok. Helytelenkedéseket mindig éberen leső szemük, mint árnyékos fényképkeretből, ki-kivillan lila fejkendőik sötét oválisából. Fölöttük két emelet, mind a négy oldalon hét-hét boltszakasz. Minden boltmező alatt, pontosan középütt, egy-egy kusztus. Fejük felett fáklya. Az ötvenhat kitüntetett. Évfolyamonként tizennégy szebb termetű diák, olyan jóállású, kusztus lehetne a haragosi éjféli misén. Csak le ne szakadjanak a degeszre tömött, halkan recsegő oldalkarzatok. Meg Milecz Mihály uram saját kezével faragott, száztizenkét karú égerfa-csillárja, a kétszázhuszonnégy püspöklila ünnepi gyertyával. Iucunditas merentium. Eternitas viventium. Sanitas languentium. Ubertas egentium. Satietas esurientium. 28
Álmod kis jószága, csodálja, hogy itt van. A prédikáció akkor réges-régen elkezdődött már. Hozzák az angyalok a hurkát, nemsokára. Azt mondják, az ünnepre választott Máté-locust, 10:26, különösen szépen hasogatta akkor este nagytiszteletű ifjabb Linderváry Károly uram. De én akkor már csakis a Grynæus-gyereket figyeltem. Nagyon keresett valakit. Szőke feje, cingáran hajlott alakja a helyemről, a jobb oldal első emeletének harmadik boltmezeje alól kifejezetten szembeötlő volt. A bal oldali első pad-rend hatodik sorának közepén ült, előkelő, idegen nemes-ivadék. Épp Hetta mögött, de immár egyedül, mert a kisasszonyt ilyenkor, a misén, mindig a legelső sorba rendelték az övéi, rendelte a szokás. Ücsörgött, szegény drágám, közöttük, magányosan. Nem szóltak hozzá. Grynæus nem őt kereste: pontosan tudta, hol ül, hogyan bánnak vele, mit érez, de ezúttal nem segíthetett, ahogyan én sem. Nyugtalan volt. Izgett-mozgott a padjában. Legelőször a mellette ülőket vizsgálta meg a hirtelen fényben. Előrehajolt, néhány gyors szem-suhintás, hátradőlt, villám-sebesen áttekintette a hátak, tarkók függőlegesbe fordult, hol fekete, hol szőrmével borított dombvonulatát, s már be is fejezte. Miután a saját padjával végzett, elkezdte jobbra-balra nyújtogatni a nyakát, forgatni a fejét, és egyenletes sebességgel, egy-egy pillanatra megállva, de tekintetét szinte azonnal továbbléptetve, balról jobbra haladva, mintha olvasna, sistematice végigment az összes előtte lévő soron. Aztán a jobb oldali pad-rendek következtek, hasonló rendszerességgel, először az első, majd, félig már hátrafordulva, az üres sorral, afféle közlekedő folyosóval elválasztott második. Amikor ezzel a három tér-résszel végzett, kis szünetet tartott a keresésében. Szünetet kellett tartania. Hezitált. Hiányos volt a terve, nem számolt a többiek pillantásával. Márpedig a nyílt feltűnést azért láthatóan el akarta kerülni. S e téren egyelőre alighanem valóban sikerrel is járhatott. Mivel voltak mások is, számosan, akik keres29
ték a régen látott rokonokat, jó ismerősöket, az őt nálamnál kevésbé vagy egyáltalán nem ismerők számára aligha lehetett szembeötlő a viselkedése. Mivel azonban ahhoz, hogy a mögötte lévő, bal oldali második pad-rendet is tüzetesen átvizsgálhassa, már szinte teljesen, egész derékból hátra kellett volna fordulnia, sőt talán kis időre fel is kellett volna állnia, és ezt egyelőre tényleg semmiképpen sem tehette meg, ez nagyon idegesítette. Ideiglenesen azt a lehetőséget választotta hát, hogy amíg a jó megoldás eszébe nem jut, áttekinti az oldalkarzat kivilágított bolthajtásait. Ez a teljes áttekintés érdekében hasznos, amúgy pedig teljesen veszélytelen műveletsor volt. A két karzat-sor körbefutja ugyan a nagyhajónak mind a négy oldalát, de a hátsó, a bejárat fölötti oldallal a keresőnek nincsen dolga, mert ott, a zenészen kívül, nem ül senki: teljes egészében a szegedi orgona foglalja el. Grynæus nagyon ügyes volt: ezirányú vizsgálódása egyszerű nézelődésnek tűnhetett. A fiatalember figyelme kissé talán elkalandozik. Néha már a feje is hátra-hátra csuklik. De hát, az vesse rá az első követ, aki idősebb vagy ifjabb Linderváry uram egy-egy hosszabb exemplumánál még soha meg nem szunnyadt. Első szint, második szint. És akkor egy pillanatra hirtelen megállt, szórakozottan megrázta a fejét. Rájött a megoldásra. Teljesen egyszerű. Az ülő lányok hosszan kígyózó során kell végigtekintenie. Jól is nézne ki, ha nem tenné! Azonnal neki is látott. Találomra, valahol elöl, középen kezdte el, vagy csak folytatta, a szórakozottnak tűnő nézelődést. De aztán lassan feléledt, ezt a témát nyilván jóval érdekesebbnek találta az oldalkarzatok népénél. Már a jobb oldalon járt, csillogott a szeme, kereső izgalmában kicsit fel is emelkedett, hogy a hosszú sor árnyékban rejtőző leghátsó tagjait is megpillanthassa, már szinte állt. Keresi a kis báró köztük az igazit. S így aztán, tettetett keresésének kissé eltúlzott jeleivel, mint paraván mögül, immár teljes nyugalommal vizsgálhatta át, hátulról előre haladva, a mögötte elhelyezkedő pad-rendet. Már majdnem a végére jutott, va30
lahol az első sor közepénél járt, amikor hirtelen megállt, megmerevedett, aztán nehézkesen előrefordult, s gyorsan leült, valósággal visszarogyott a helyére. Sokáig ült így, maga elé meredve, lehajtott fejjel, magába roskadva, előrehajlottan, szinte már púposan. Aztán felemelte a fejét, az oltárszéken oráló Linderváry tisztelendőre nézett, majd, számomra teljesen váratlan határozottsággal, a jobb oldali oldalkarzat első emeletének harmadik fülkéjébe, bele épp a szemembe, gyermekien büszke könyörgéssel, mint aki feltétlen megértést vár egy bűnösnek látszó, de titkon mégis hősi tettért. S a következő pillanatban Grynæus Tamás, az Evangélikus Rudolf Főgimnázium végzős hallgatója, hosszú télikabátjának bal szárnya alól egy otromba, legalább három kilós gyalogsági forgópisztolyt kanyarítva egyetlen hatalmas, töretlen félkörívben elő, talpra ugrott, kiegyenesedett, fölmagasodott, mintha hirtelen megnőtt volna, derékból hátrafordult, esendően vékony, bőrkesztyűs jobbjával egy pillanatra célra tartott, majd gondolkodás nélkül tüzelt, újra célzott, megint tüzelt, s nagyjából hat másodperc alatt, szinte szabályos időközöket tartva, komótosan belelőtte a teljes tár ólmot ifjabb Omaszta Mátyás tekintélyes haragosi fuvarosgazda meglepett testébe. Az első lövedék, tompa puffanással, szívtájon találta el Omasztát. Nagy nehezen fölállt. Világított a teste, kékes, imbolygó fényekkel, akár az égő tiszta szesz. Két karját a levegőbe emelte, a fejét hátravetette. Felbődült. Válláról lecsúszott a disznóbőr suba, de mire a madzag fojtogatni kezdhette volna, már vissza is rogyott, a második találat állati erővel lökte vissza a padba. Szalonnazsírtól fénylő szoros varkocsai úgy csapódtak hátra és föl, mint tavaszi esőben hintázó bakfisok nedves copfjai. Tüdőlövést kapott, neki már nem volt tovább, de csak ült egyenes tartással, kezével a hasán, s tágra nyílt szemmel, csodálkozva nézett Grynæusra. Szája bal sarkából, mintha egy nagy, ünnepi zabálás után a bajuszából folyna le a behabzsolt kolbászzsír vagy pörkölt-lé fölöslege, sötét vérpatakocska indult 31
meg. A harmadik lövés egy ujjal a köldöke fölött találta el. Sötét lyuk keletkezett a bekecsen, gyomrából kifröccsent, majd folyni kezdett a megemésztetlen karácsonyi elő-vacsora: almával kevert dió-zúzalék, pépesített brindzás haluska, mézes mák, meg a fokhagymaszagú gyomor-váladék. A folyás már elállt, mire a negyedik golyó megérkezett. Ez a gégeporcot ütötte át, majd szétroncsolva mindent, ami útjába állt, halk csikordulással beékelődött két nyakcsigolya közé. Az ötödik volt az egyetlen, amely keresztülhaladt a testen: az alhas lágy részein problémátlanul áthatolt, átütötte a pad hát-támláját, majd jócskán lendületet vesztve, a felismerhetetlenségig deformálódva és teljesen ártalmatlanul végigpattogott a templomi kövezeten. A bejárati ajtó bal szárnya mögött találta meg az első alaposabb, kora hajnali rendőrségi vizsgálat, elvitték bűnjelnek. Állítólag reszelt volt a hegye, de néhány megfenyített rendőrtiszten kívül azóta sem látta senki. Achs parancsnok úr őrzi a szekreterjében, egyelőre meg nem oldott nyomozásainak mementói közt. A hatodik az aorta maximát találta el. A lövések visszhangja lassan elült. Csönd lett. Grynæus leengedte a karját. Jól hallhatóan lihegett. A füst felszállt, eloszlott. Nehéz lőporszag terjengett a levegőben, akár tűzijáték után. Omaszta még mindig csak ült és nézett. Nézte Grynæust. Véres, bűzlő, nehéz kezei lassan lecsúsztak oldalt a hasáról, nagy feje hátrabicsaklott. Még rúgott néhányat halinacsizmás lábával, aztán lassan oldalt dőlt, majd arcra bukva elterült a pad-rendeket elválasztó, száz éve üresen álló sor kövezetén. Utolsókat rángott a hatalmas test. Aztán vége volt.
32
