Lucrecia a megbeszélt időpontban, sötétedés után érke zett, és macskákról mesélt. A susogó hermelinpalástban, amely a lábfejéig ért és követte mozdulatait, ő maga is olyan volt, mint egy szép angóramacska. Vajon mezítelen volte ezüstös burka alatt? – Azt mondtad, macskák?
– Inkább kismacskák – nyávogta Lucrecia, és néhány határozott lépést tett don Rigoberto körül, akinek a lelki szemei előtt egy bika jelent meg, amely a viador ijedelmé re előront az istállóból. – Cicák, cicusok, cicamicák. Egy tucat, talán több is. Az ágy piros bársonytakaróján hancúroztak. Kis lábaik a láthatatlan tetőablakon át csillagporként aláhulló, éles fény háromszögében kapálództak. Átható pézsmaillat ter jengett, és a barokk zene, élénk lüktetéssel, ugyanabból a sarokból szólt, mint a szikár, erélyes férfihang: – Vetkőzz le! – Szó sem lehet róla! – tiltakozott doña Lucrecia. – Én itt, ezek között a dögök közt?! Ha megfeszülsz se. Utálom őket. – Azt akarta, hogy a macskák közt szeretkezz vele? – Don Rigoberto éberen figyelte a puha szőnyegen álló doña Lucreciát, egyetlen mozdulatát sem veszítette szem elől. Az egyre szárazabb és élénkebb barrancói éjszakában ébredez ni kezdett a szíve. – Képzeld el – suttogta Lucrecia, s egy pillanatra meg állt, majd tovább rótta a köröket –, meztelenül akart látni azok közt a macskák közt. Mikor annyira undorodom tő lük! Úgy odamondtam neki, hogy míg él, megemlegeti. Don Rigoberto homályosan már látta a cicasereg kör vonalait, hallotta buta miákolásukat. A homály rejtekéből előtünedezve, testet öltöttek; a fény zuhatagában fürdő, lángvörös ágyterítőn cikáztak, sötét foltjuk szédítőn kavar gott. Látni vélte, hogy fürge mancsaik apró, görbe, nemrég nőtt karmokban végződnek.
18
19
okoz, nem más, mint az a rengeteg alak, amelyet a képzelet tölt meg élettel, az a művészi vágy és készség, amely ezek ben a hosszú évek türelmével és szeretetével összegyűjtött festményekben, könyvekben és nyomatokban testet ölt. A ház, amelyet Barrancóban fel akarok építeni, és ame lyet elejétől végig újragondolva, Önnek kell megterveznie, sokkal inkább az övék, mint az enyém, az újdonsült felesé gemé, vagy a fiacskámé. Családom szentháromsága, és ez nem istenkáromlás, e tárgyak szolgálatában áll, és Önnek is így kell tennie, amikor – miután elolvasta e sorokat – a rajztábla fölé hajol, hogy kijavítsa, amit elrontott. Amit itt leírtam, a szó szerinti igazság, nem ködös szó kép. Azért építem ezt a házat, hogy velük, általuk, értük szenvedjek és szórakozzam. Arra a rövid időre, amíg nekem dolgozik, próbáljon engem utánozni. Most pedig rajzoljon!
MACSKÁK ÉJSZAKÁJA
– Gyere, jöjj ide! – kérlelte a férfi a sarokból. Közben valószínűleg hangosabbra vette a zenét, mert a csembaló és a hegedűk most oly erőteljesen szóltak, hogy bántották a fülét. Pergolesi, ismerte fel don Rigoberto. Értette azt is, miért éppen ez a szonáta szólt; a tizennyolcadik nemcsak a nemek elkendőzésének és álcázásának a százada volt, ha nem legalább ennyire a macskáké is. Velence, kezdettől fogva, talán nem macskaköztársaság volt?! – Meztelen voltál már? – Saját hangját hallva don Rigoberto rájött, hogy nagyon hamar úrrá lett rajta az iz galom. – Még nem. Mint mindig, ő vetkőztetett le. Minek kérdezed; tudod, hogy imád vetkőztetni. – És ez fordítva is igaz? – szólt közbe don Rigoberto évődve. Doña Lucrecia kényszeredetten elmosolyodott. – Sosem árt, ha kéznél a segítség – suttogta, óvatos mo solyba burkolózva. – De ez más volt. – A macskák miatt? – Hát mi másért. Halálra idegesítettek. Majd kiugrot tam a bőrömből, Rigoberto. Azért eleget tett a sarok homályába burkolózó szere tője kérésének. Oldalt állt, engedelmesen, kíváncsian és vágyakozón, és várt, miközben egy pillanatra sem feled kezett meg a macskafalkáról, amely kéjesen hempergőzött és nyalakodott az ágytakaróra tűző sárga fény harsány börtönében. Mikor a lábán végigfutó, a harisnyáját lefelé görgető két kéz a bokájához ért, melle boltívként megfe szült, bimbója megkeményedett. A férfi most gondosan
lehúzta róla a harisnyát, majd végigcsókolta meztelen bő rét. Suttogott valamit, amiről doña Lucrecia először azt hitte, valami gyöngédség vagy trágárság, amit az izgalom mondat vele. – De nem szerelmi vallomás volt, nem is a szokásos disznóságainak egyike – mosolyodott el megint ugyan azzal a hitetlenséggel, don Rigobertótól karnyújtásnyira megállva. Az nem akarta őt megérinteni. – Aztán? – bökte ki don Rigoberto akadozó nyelvvel. – Kiselőadás, macskatudományi okfejtés – derült fel Lucrecia ismét, kuncogva. – Tudtad te, hogy a macskák a mézet szeretik legjobban a világon? Meg hogy van a fene kükön egy mirigy, amelynek az illatanyagából parfümöt készítenek? Don Rigoberto tágra nyílt orrlikkal beleszimatolt az éjszakába. – Akkor ez érzik rajtad! De mi ez, ha nem pézsma? – Cibet. Macskaparfüm. Teljesen elborít. Nem zavar? Don Rigoberto számára a történet egyszerre zavarba ejtően idegenné vált; azt hitte, részt vesz benne, s most mégis kívül rekedt. Nem tudta, mit gondoljon. – És miért hozta a mézet? – kérdezte, s játékot, valamifé le tréfát gyanított, mely oldja a szertartás ünnepélyességét. – Hogy bekenjelek – mondta a férfi. Már nem csókol gatta Lucrecia lábujjait, hanem folytatta a vetkőztetését; a harisnyával, a kabáttal és a blúzzal már végzett. Most a szoknya kigombolásánál tartott. – Görögországból hoz tam, a Himettoszhegy méhecskéitől. Ez az a méz, amely ről Arisztotelész beszélt. Neked tartogattam, a mai estére.
20
21
„Szereti”, gondolta don Rigoberto féltékenyen és el lágyulva. – Ezt már nem! – tiltakozott doña Lucrecia. – Nem és nem! Malackodásról velem szó sem lehet. Szeretője lefegyverző határozottságától elbizonytala nodva, erély nélkül mondta ezt, olyan hangsúllyal, mint aki tudja, hogy legyőzetett. Teste kezdte elvonni figyelmét az ágyon sivalkodó macskákról, s remegett, összpontosí tott, miközben a lábánál térdeplő férfi megszabadította utolsó ruhadarabjaitól, és egyre simogatta. Hagyta, pró bált belefeledkezni az élvezetbe. A férfi ajka és keze, amerre járt, tüzeket csiholt. A macskák mindvégig ott voltak, sö tétbarnán és zölden, lomhán és élénken, az ágyterítőt gyű rögetve. Játék közben miákoltak. Pergolesi alábbhagyott, távoli szélsusogás lett, csendes csüggedés. – Hogy bekenje a tested a Himettoszhegyről szárma zó virágmézzel? – ismételte don Rigoberto, szótagonként morzsolva a szavakat. – Hogy a macskák végignyalogassanak, úgy képzeld. Nem törődött vele, hogy viszolygok az ilyesmitől, hogy irtózom a macskáktól, hogy undorodom attól, ha bármim ragacsos lesz („Sose szerette a rágógumit”, gondolta don Rigoberto hálatelten), akár csak az ujjam hegye is. Mit szólsz te ehhez? – Nagy áldozat volt részedről. Csak azért hoztad meg, mert… – Mert szeretlek – vágott a szavába Lucrecia. – Te is szeretsz, vagy nem?
„Teljes szívemből”, gondolta don Rigoberto lehunyt szemmel. Végre elérte, amire törekedett: teljesen tisztán látott. Könnyedén eligazodott a sötét árnyak útvesztőjé ben. Tökéletesen tisztán, kissé irigykedve érzékelte a férfi hozzáértését, aki sietség nélkül, s pillanatra sem veszítve el uralmát az ujjai fölött, úgy szabadította meg Lucreciát a ruhájától, melltartójától és harisnyájától, hogy közben aj ka nemcsak gyengéd csókokat hintett fénylő bőrére, érezve annak – a hideg, a kétség, a félelem, az undor vagy a vágy okozta? – ernyesztő lúdbőrzését és az asszony forró lehe letét, hanem simogatta is, s e kettő együttes hatása volt mindaz, amit Lucrecia érzett. Mikor szeretője nyelvén, fo gain és ínyén megérezte saját göndör szőrszálait és nedve inek csípős zamatát, agya elborult, teste remegni kezdett. Már elkezdte bekenni? Igen. Vékony festőecsettel? Nem. Kendővel? Nem. Puszta kézzel? Igen. Pontosabban nagy és csontos ujjaival, egy hivatásos masszőr szakértelmével. A kristálytiszta nektár csillogva szétterült a bőrén – cukros, émelyítő illata don Rigoberto orráig hatolt –, kiemelte a comb, a váll és a mell tömörségét, végigcsorgott a csípő jén, bevonta a fenekét, és beférkőzött a mély hajlatokba, a bőrfelületek közé. Pergolesi zenéje meglepetésszerűen újraéledt. Hangja elnyomta doña Lucrecia erőtlen tilta kozását, és a mézet megszimatoló cicákat, amelyek – előre sejtve, hogy mi következik – izgalmukban ugrándozni és sivalkodni kezdtek. Tátott szájjal ideoda szaladgáltak az ágyterítőn, türelmetlenül. – Vagy inkább csak éhesen – helyesbítette doña Luc recia.
22
23
– Addigra felizgultál? – lihegte don Rigoberto. – Ő is meztelen volt? Bekente mézzel magát is? – Hát persze, hát persze, hát persze – hadarta doña Lucrecia. – Bekent engem, bekente magát, és bekenette velem a hátát, ahová nem ért el a keze. Csakugyan izgató kis játékok ezek. Ő sincs fából, és te se örülnél, ha én abból volnék, ugye? – Hát persze hogy nem – helyeselt don Rigoberto. – Én szerelmem. – Mit ne mondjak: csókolóztunk, simogattuk egymást – részletezte a felesége. Újra kerengeni kezdett, és don Rigoberto füle minden lépésétől hermelinsuhogással telt meg. Lázba hozták az emlékek? – Szóval, ki se mozdultunk a sarokból. Jó ideig. Mígnem fogott, és amúgy mézzel bo rítottan, az ágyhoz vitt. A kép annyira káprázatos volt, a részletek annyira éle sek, hogy don Rigoberto megijedt: „Csak bele ne vakul jak.” Mint azok a hippik, akik azokban a pszichedelikus években, a kábítószer okozta kettős érzékelés révületében addig bámultak a kaliforniai napba, míg a sugarak úgy megperzselték a látóhártyájukat, hogy ettől kezdve csak a hallás, a tapintás és a képzelet segítségével voltak ké pesek látni a valóságot. Itt voltak, a méztől és nedveiktől csúszósan, nyirkosan, az antik görögök mezítelenségével és szemrevalóságával, egyre közelebb a macskafalka vihán colásához. Az egyik: középkori lovag, harci fegyverzetben; a másik: elrabolt szabin nő, erdei nimfa. Nektárszín lába kapálódzott, „Nem akarom, nem szeretem”, tiltakozott, de karja szerelmes öleléssel fonódott elrablója nyakára, nyelve
az ajkai közé furakodott, és élvezettel ízlelgette a nyálát. – Várj, várj egy kicsit! – kérte don Rigoberto. Doña Lucrecia engedelmesen megállt egy pillanatra, és olyan volt, mint akit elnyelt a cinkos sötét. Balthus ernyedt lányalakját (Akt macskával) juttatta férje eszébe; azt, amelyik fejét kéjesen hátravetve, az egyik lába egyenesen, a másik – sarokkal az ülőke peremén – behajlítva, egy széken ül, és kezét a komód tetején heverő macska felé nyújtja, amely félig le hunyt szemmel, békésen várja a simogatást. Ahogy em lékeiben kotorászott, eszébe jutott, hogy bár nem talál ta figyelemre méltónak – a holland állatábrázoló Midas Dekkers könyvében talán? – látta Botero Rosalba című olajfestményét (1968), amelyen egy fekete kiscica – a láb ujja hegyéig érő göndör hajú, dús idomú kéjnő társasá gában – a franciaágy lepedőjét és matracát marcangolja, és mintha Felix Vallotton Languorja (1896?) is rémlene, melyen egy huncut fenekű nő a virágos díszpárnák és a szegett paplan között elnyúló macska érzékeny állát ciró gatja. E bizonytalan hasonlóságokon kívül emlékezete tár házában egyetlen, a mostanival egyező képre sem akadt. Gyerekes kíváncsiság fogta el. Az izgalom, bár alábbha gyott, nem szűnt meg, bőre felszínére húzódott, mint a hideg napkorong Európában, ősszel, amikor a legjobban szeret odautazni. – És? – kérdezte, álmodozásából felocsúdva. A férfi a fény sugarába helyezte Lucreciát, kibújva az öleléséből, és semmibe véve könyörgését, hátralépett. Ő is a sötétből figyelte, akárcsak don Rigoberto. A látvány szo katlan volt és a kezdeti zűrzavar után páratlanul szép.
24
25
Miután kellő távolságban elhelyezkedett, és leült, hogy kedvére gyönyörködhessen, a riadtan gubbasztó, félénk, de mindig éber, zöldsárga szemű és meredt bajusszal szi matoló kis bestiák az édes zsákmányra vetették magukat. A boldogságtól sivalkodva megmászták, ostrom alá vet ték, ellepték a mézzel borított testet. Miákolásuk elnyomta doña Lucrecia bágyadt tiltakozását, csiklandós nevetését és sikkantásait. Karját keresztbe vetette az arca előtt, hogy megvédje a nyalakodók rohamától az ajkát, a szemét és az orrát; máshol ki volt szolgáltatva nekik. Don Rigoberto szeme követte a mohón szökellő teremtményeket, alá bukott a mell és a csípő vonalára, velük siklott a térd re, követte őket a könyékhajlathoz, fölkúszott a combra, és ahogy a macskák nyalakodtak, ő is elidőzött az édes méz fénylő tükrén, amivé Lucrecia hasa változott. A méz csillogásával vegyülő macskanyál elmosta Lucrecia fehér idomainak körvonalait, és a testébe süppedő kis mancsok sündörgése a vízben lebegő testek oldott mozgását idézte. Doña Lucrecia láthatatlan habokat szelő, élő hajótestként ringott. „Milyen szép!”, gondolta don Rigoberto. A feszes mell, a telt csípő, a far és a comb határozott íve épp azon a határon volt, amit egy női test vonalaiban a legjobban szeretett: olyasféle teltség, amely a nemkívánatos kövérsé get éppen csak sejteti. – Szerelmem, tárd szét a combodat! – kérte az arc nél küli férfi. – Tárd szét, tárd szét! – kérlelte don Rigoberto. – Nagyon kicsik még, nem harapnak, nem lesz semmi bajod – erősködött a férfi.
– Élvezel már? – kérdezte don Rigoberto. – Nem, nem – tiltakozott doña Lucrecia, aki újrakezd te megbabonázó kerengését. A hermelin hangjától ismét felébredt benne a gyanú: csak nem mezítlen a szőrme alatt? De igen, az volt. – Megőrjített, ahogy a méz a bőrö met csiklandozta. Végül csak megadta magát, mire kéthárom cica izga tottan odaszökkent, és nyalogatni kezdte combja sötét lő tövét, a vénuszdomb selymes, fekete szőrén csillámló mézcseppeket. A nyelvcsapások többszólamúsága mennyei muzsikaként hangzott don Rigobertónak. Ismét felcsen dült Pergolesi, ezúttal szelíden, édesen, lassúdad könyör géssel. A feltárulkozó, gazdag test békés volt, mélysége sen nyugodt. Azért doña Lucrecia mégsem aludt, s don Rigoberto hallotta mélyről felszakadó, finom nyöszörgését. – Elmúlt az undorod? – faggatta. – Ugyan, dehogy – tiltakozott doña Lucrecia. Majd kisvártatva, némi derűvel hozzátette: – Csak már nem za vart annyira. És nyíltan, azzal a mosollyal, amelyet közös gyönyö reik féktelen képzeletű, boldogító éjszakáira tartogatott, elmosolyodott. Don Rigoberto minden porcikájával meg kívánta őt. – Vedd le a köpenyed! – rimánkodott. – Gyere, jöjj ölelő karjaimba, királynőm, istennőm. De a látvány, amely e pillanatban megduplázódott, el vonta figyelmét. Megszűnt láthatatlan lenni. Izzadt teste csendesen átszüremlett a képbe. Ott volt ő is. Aláereszkedett a bíbor ágytakaróra, és lemeztelenítette doña Lucreciát.
26
27
A szeretők közé szorult, menekülni igyekvő, nyitott száj jal, lógó nyelvvel szökellő cicák sivalkodásától don Rigo berto úgyszólván megsüketült. Hiába fogta be a fülét, mégis hallotta őket. És, bár behunyta szemét, látta a doña Lucrecián fekvő férfialakot. Úgy tűnt, belemélyed az őt örömmel fogadó széles, fehér csípőkbe. Azzal a mohóság gal csókolta, amellyel eddig a cicák nyalogatták, és fölöt te, vele mozgott ölelése rabságában. Doña Lucrecia keze a férfi hátába és combjába markolt, felemelkedett és alá hullt, büszke lába a másik vádliján pihent, azon a helyen, amelynek érintésétől don Rigoberto mindig izgalomba jött. Zihált, kis híján sírva kérte, vegye le onnan. Arra lett figyelmes, hogy doña Lucrecia az ajtó felé surran. – Visszajössz holnap? – kérdezte nyugtalanul. – És holnapután meg azután is – felelte az elmosódó, távozó árnyalak. – Hát tűntem én már el? A cicák, a meglepetésből magukhoz térve, észrevették az utolsó pár csepp mézet, és az enyelgő párral mit sem törődve, újra dologhoz láttak.
NEVEK ŐRÜLT IMÁDATA Őrülten imádom a neveket, és a tied elbűvöl és önkívü letbe hoz. Rigoberto! Férfias, előkelő, ércesen csengő és olasz. Amikor a magam örömére halkan kimondom, bi zsereg tőle a hátam, és beleborzong rózsaszín talpam, 28
