2012. június 17.
A zagyvapálfalvai Jézus Szíve Plébániatemplom lapja – IV. évfolyam, 9-10. szám (47-48.)
Szeretettel köszöntjük ország-világ magyarságát, a Magyar Televízió nézőit! 2011 karácsonya: a plébániai közös karácsonyi köszöntésen elhatároztuk, hogy a húsvéti szentmisére felújított templomunkba meghívjuk a Magyar Televíziót. 2012. január 2-án megírtuk és feladtuk a levelet a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap Vallási Műsorok Főszerkesztőségének. 2012. február 13. Dr. Török Csaba atya, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tévéreferense válaszlevelében leírta, hogy a tavaszi félév közvetítéseit már előbb összeállították, de felvetette, hogy a templombúcsúi szentmisét, ha jónak látjuk, közvetítik. 2012. február 18-i válaszlevelünkben természetesen köszönettel és örömmel fogadtuk a felvetést, aminek egyházközségünk valamennyi tagja kifejezetten örült. 2012. február 27-i hivatalos levelében Csaba atya megerősítette a plébániai szentmise-közvetítés tényét, hivatkozva a kettős plébániai – városi évfordulóra. 2012. május 14. A televíziós műsor szerkesztője, Varga Norbert vezetésével megindult az adás szervezése. A szerkesztő szándéka szerint 10.25-től a várost (főképp a város múltját) bemutató filmet készítenének, majd 11.00-tól kezdődne az élő adás. 2012. május 31. A televízió tizenkét munkatársa műszaki bejárásra érkezett templomunkba. Megnézték a közvetítés tech-
nikai feltételeit Danguly Zsolt rendező és Varga Norbert szerkesztő vezetésével, és megállapodtak a technikai menetben, a miseközvetítés helyi szervezéséről. 2012. június 9. A televízió munkatársai a városban forgattak. Riportot készítettek Varga András atyával, városunk plébánosával és Veszelovszki Balázs történész-kutatóval, korábban pedig P. Kálmán Peregrin OFM atyával Szentkút házfőnökével. 2012. június 16. A televízió munkatársai délelőtt bekábelezésre megérkeztek templomunkba. Mint megtudtuk: a televízió közel ötven munkatársa vesz részt a miseközvetítés helyszíni lebonyolításában. 2012. június 17. Reggel megérkeztek a tévések és 11 órától városunk létrejöttének 90., plébániánk fennállásának és templomunk alapkőletételének 80. évfordulóján, történelme során először szentmisét közvetít a Magyar Televízió Salgótarjánból. Eljött ez a nap is, az a nap, amit vártunk. Amikor megoszthatjuk örömünket az ország és a világ magyarságával. Az a nap, amikor együtt adunk hálát mindenért. Mottónk jól összefoglalja ünnepünket: DEO GRATIAS! Istennek hála 80 éves plébániánkért és a 90 éves városért! A zagyvapálfalvai plébánia
Egyházközségi napra gyűltek össze a salgótarjáni hívek Már visszatérő rendezvénnyé válik Salgótarjánban az egyházközségi nap, amelyet idén is megrendeztek, az előző évekhez hasonlóan pünkösdhétfőn. A salgótarjáni egyházközségek északtól délig, Somostól Zagyvapálfalváig összegyűlnek, hogy a pünkösdi ünnepen találkozzanak, együtt adjanak hálát az elmúlt időszakért, együtt imádkozzanak a jövőért. A pünkösdi ünnep a Szentlélekről szól, talán ezért is választhatták a szervezők a lélek ünnepét a találkozó napjára. A Lélek hívta össze a mintegy 250 embert, hogy lélekben egyesülve, vidáman, jókedvűen töltse el a szent ünnepet. A legifjabbaktól a legidősebbekig, minden egyházközségből jelen voltak a hívek, akik nem érkeztek üres kézzel: az idősebbek süteménnyel, üdítővel, az ifjak énekkel vagy tánccal jöttek – és a Szentlélek erejével szívükben.
A nap szentmisével kezdődött, amelyet a három salgótarjáni atya: Varga András főplébános, Kovács András és Kozsuch Zsolt káplán atyák tartottak. A híveket a szentmise elején Varga András főplébános-esperes atya köszöntötte. Úgy fogalmazott: Pünkösdkor azt éltük meg sokan, hogy az Egyház nem más, mint Isten zarándoknépe, mi pedig egyházunk tagjaiként zarándokolunk a mennyei haza felé. Köszöntötte a jelenlévőket egy a zarándokokról és az életben céltalanul kószálókról szóló gondolattal. Mi zarándokok vagyunk, akik tudjuk életünk célját – hangzott a vers mondanivalója, utalva az egyházközségi napra és a nemrégiben megtartott medjugorjei egyházközségi zarándoklatra. A szentmisén a szentbeszédet Kozsuch Zsolt atya tartotta. Az ünnepről szólt: „A Szentlélek Isten eljön, de fontos, hogy felkészüljünk rá. Fel kell készülnünk az ő befogadására. Egy sportoló, ha nem edz rendszeresen, kitartóan, akkor nem fog nyerni – mondta. Hogyan jön el? Kétféle módon: úgy, mint viharos szél, lerombolhatja a bálványainkat, a bálványoknak emelt pogány templomainkat, de eljöhet úgy is, mint langyos szellő, aki
hűsít, megerősít. Kérjük azt, hogy töltse be életünket, és hozza el számunkra az igazi pünkösdi csodát. Legyünk lelkes emberek!” A szentmise végén Varga András atya mondta el az ünnepi összejövetellel kapcsolatos gondolatát. „Csodálatos volt, hogy hagytuk, hogy a Szentlélek beteljesítse bennünk azt, amiért küldte Jézus, hogy az istendicséret ne szűnjék meg a világon. Mert ahogy ebben a szolgálatban, az énekkarok szolgálatában, a szentmisén való részvételetekben valami csodálatos egység valósult meg: pünkösd csodája. Érzitek? Élitek?” Ezt követően átadta a Karancsság-Szenkútnál tartott búcsún prédikáló zagyvapálfalvai plébániavezető, Gyurkó Géza diakónus atya meghívását a június 17-i templombúcsúra. A nap a fiatalok műsorával folytatódott a rendház termében, akik énekkel, tánccal köszöntötték a jelenlévőket, az udvaron pedig már készült az ünnepi ebéd. A közös agapéra a borús felhőket a szívből jövő imádság oszlatta el. Ezt követően a városi KÉK énekkar adott koncertet, majd levetítették a medjugorjei zarándokútról szóló filmet. A napot műhelyfoglalkozás, vidám játék, végül pedig a templomban az esti májusi litánia zárta. A közösség együtt volt, jutott idő a személyes beszélgetésekre is. A hely szelleme működött, és az elfeledettnek tűnő múltat visszahozva a jelenbe, egyik idősebb hívő felidézte gyermekkori emlékeit az itt működött ferencesekről. Az egyházközségi napon idős és fiatal együtt volt, és valamennyien értékesen töltötték a délutánt, melyért ezúton is köszönet minden szervezőnek. Veszelovszki Balázs
Úti beszámoló egyenesen Medjugorjéból” Egyházközségünkből idén Medjugorjéba indult zarándoklat. Testvéreink megjárták a hosszú utat, épségben és egészségben, élményekkel és szeretetben gazdagodva tértek haza. Útjukon sokan fotókat és útinaplót is készítettek. Előbbit megtekinthetik a Fotóalbumban, utóbbit pedig itt olvashatjátok: „Boldog az az ember, akit te segítesz, akinek szíve zarándokútra készül” /Zsol. 84./
Medjugorje. Talán akkor hallottam róla először, mikor egyik ismerősöm mesélt lelkesedéstől átszellemült arccal ottani útjáról, ahova beteg édesanyját vitte. Bevallom ámulattal és kicsit irigykedve hallgattam beszámolóját arról a helyről, melynek különleges varázsa van. Különleges fényei, amelyek nemcsak a csodálatos naplementék- és napfelkeltékből erednek, különleges kisugárzása, amely árad valahonnan, valamiért. Akkor még nem sejtettem, hogy Salgótarjánba kerül egy Varga András nevű plébános atya, aki veszi a fáradságot magának, hogy híveinek zarándokutakat szervezzen. Elvive őket olyan helyekre, ahol a jó Isten különösen megmutatja magát, a legkülönbözőbb formában. Így jutottam el Medjugorjéba én is, zarándoktársaimmal együtt. Április 16-án hajnalban indultunk. Autóbuszunkban az ismert „törzsgárda” mellett voltak újak is, akikről azonban ez fel sem tűnt, mert annyira egységes csapat voltunk. S ez végig így is maradt. Szent Patrik Úti imádságának elmondása után róttuk a kilométereket úticélunk felé. Már megszoktuk zarándokútjainkon, hogy a spirituális cél mellett mindig kapunk valami mást, valami kulturális, szellemi élményt adó ismeretet is. Ezt adta most első komolyabb megállónk: Szarajevó. Itt a szentmise után városi sétára indultunk idegenvezetőnkkel, Barbarával. A szlávok és az oszmán törökök által épített város magán hordozza különös történelmét. Ahol békésen megfér egymás mellett a mecset és a katolikus templom, az ortodox bazilika és a zsinagóga. Szarajevó ma is a négy vallás városa. Az óváros keleti bazársora álmos nyugalommal tekint fel a modern Európát idéző épületsorokra. Különös történelme egy időben összekapcsolódott a miénkkel is, és ezt egy szomorú esemény idézi. Itt történt az a gyilkosság, melyet végül is az első világháború kiváltó okának tartanak. Mikor a szerb függetlenségért harcoló szervezet egyik tagja, Gavriló Princip meggyilkolta az Osztrák – Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot. A város ma is nemzeti hősnek tartja, emlékének, élete bemutatásának egy múzeumot is szenteltek. Nézelődésünket befejezve, indultunk tovább Medjugorjéba. Itt a késői érkezésünk ellenére meleg vacsorával vártak, melynek elfogyasztása után kellemes fáradtsággal térhettünk nyugovóra. Nyugtázva a napot örülhettünk annak, hogy az Úr adott nekünk jó embereket, akik segítségével, több határon átkelve, ismeretekkel gazdagodva szerencsésen megérkeztünk szálláshelyünkre. Második napunkat a kis kápolnában lévő, meghitt hangulatú szentmisével kezdtük. Ez a hangulat és az eső kísért bennünket nagy vállalkozásunkra, a Krizsevác-hegyi keresztútra.
2
Bevallom, kicsit megijedtem, mikor megláttam. A hegyen nemhogy kiépített, de még kitaposott út sincs. Irdatlan nagy vörös kövek között, vagy azon lépkedve haladtunk állomásról állomásra, amelyeknél az atyák felváltva imádkoztak. Imáik a feltámadt Krisztusról, szenvedéséről, és a feltámadás öröméről szóltak S ez az öröm és lelki béke – dacolva a nehéz körülményekkel – szinte kiáradt valamennyiünkre. Engem a zord idő nem tudott kizökkenteni elmélyülésemből, nem engedte gondolataimat elkalandozni, s éreztem, hogy egyre inkább ráhangolódom a kegyelmi állapotban történő gyaloglás testi-lelkiszellemi élményére. S közben imádkoztunk is? Igen. Mert az ima az az út, amelyen az Isten jön, s amelyen mi eltalálunk hozzá. S azt hiszem, mi ott valamennyien csendben ezen az úton jártunk. S amelynek végén szívből énekeltük: „Ott fenn a hegyen van az a hely, ahol a szív békére lel”. Délután egy kedves találkozásunk volt Olgával, az ottani magyar idegenvezetővel, akitől tájékoztatást kaptunk Medjugorjéról. Megtudtuk, hogy a történet 1981-ben kezdődött, amikor 6 sétálni induló kisgyermek találkozott a Szűzanyával. Ők ma már felnőtt emberek, de közülük többnek máig tartó jelenés-élményeik vannak. Mária a jelenések során üzen, s ezek az üzenetek mindig a megtérés, az ima, a béke és a hit fontosságára hívják fel figyelmünket. Őröm volt látni és főleg hallgatni Olgát, aki hittől sugárzó derűvel mesélt arról, hogy Mária üzenetei Jézusra mutatnak. S ha befogadjuk, az élő Istenhez és a szív békéjéhez kerülünk közelebb. Programunkat egy nemzetközi misével fejeztük be. Az idegen nyelvű liturgia nagyon összeszedett koncentrációt követelt, megteremtve ezzel a teljes elmélyülés és befelé fordulás felemelő élményét. Ha fáradtan is, de lelki táplálékokban gazdagon fogyasztottuk el testi táplálékul szolgáló vacsoránkat mielőtt nyugovóra tértünk. Napunk összegzésének tapasztalata talán az lehetne, hogy a csend békéjével, elmélyüléssel, szívből jövő gondolataink átélésével eltöltött idő is ima lehet. Harmadik napunkon különösen sok kegyelmet kaptunk. Felhőtlen ég, szikrázó napsütés, gyors határátkelések kísértek végig Dubrovnikba vezető utunkon. A gyönyörű Dubrovnik, az Adria gyöngyszeme felejthetetlen élményt nyújtott számunkra. Segített ebben Olívia, magyar idegenvezetőnk. Aki imponálóan nagy szaktudással, igényes, választékosan szép előadással, megnyerő figyelmességgel vezetett végig a városon, megmutatva annak nevezetességeit: templomokat,
kolostorokat, múzeumokat. Bár én már láttam, de most is elbűvölt a kicsi főtéren található Sponza palota. Mely úgynevezett „szamárhátas” ablakaival idézi a keleti hatást, de magán hordozza a híres dalmát kőfaragók művészetét is. Újból felidézhettük közös történelmünket, szerencsére itt annak dicső fejezetét, amikor a magyar szentek ereklyéit néztük meg. Nevezetesen Szent Istvánét, első szent királyunkét, Szent Lászlóét, aki meghódította Horvátországot (s az a Magyar Királysághoz csatolva annak részét képezte a Monarchia felbomlásáig), Szent Margitét, aki itt született Dalmáciában, és apja IV. Béla itt ajánlotta fel őt Istennek, hogy hazatérve szent életű apáca legyen. Nem csoda, ha büszkén, hálatelt szívvel
szállt dalunk: „Szent magyaroknak tiszta lelkét nézzed, érdemét idézzed”. A megrendült lélekkel átélt szentmise után volt egy kis szabad időnk is, amelyben megszálltuk a szuvenír boltokat, és megkóstoltuk az olaszokéval is vetekedő fagyijukat. Elhagyva Dubrovnikot – ezt a kis ékszerdobozt – elragadtatva gyönyörködhettünk a csodálatos panorámában. Egyik oldalon láthattuk a mediterrán hangulatot árasztó, ódon, szűk utcás kis városkákat, vagy a Dinári-hegység oldalába épített településeket. Ahol a házak mintha oda lennének ragasztva, mint a madárfészkek tekintenek le ránk. Másik oldalon a gyönyörű kék Adria, áttetszően tiszta vizével, s azt színesítő kis szigetekkel. Fenséges nyugalmat árasztó látványával hoszszú kilométereken kísért bennünket. Aztán megláthattuk ennek a nyugalomnak az ellenkezőjét is. András atya jóvoltából egy kis meglepetésben volt részünk, amikor megálltunk a Kravica folyó vízesésénél. Lenyűgözve álltunk, és néztük a természeti csodát, a lezúduló vizet, hallgatva dübörgő robaját. Álltunk ott, ahol „a víz az úr”. De azt nem feledtük, hogy hatalmát onnan fentről, egy másik Úrtól kapta. Majd az otthoniakra is gondoltunk, mikor elfogyasztottuk a hazulról hozott borocskát. Hazafelé tartó utunkon kicsit türelmetlenül éltük meg a várakozást az egyik határátkelőnél. Elszoktunk már az ilyenfajta viszontagságoktól. Azonban Barbara megnyugtatott, hogy itt ez a természetes, ez mindig így van. Örüljünk a délelőtti szerencsénknek, hogy gyorsan átjutottunk, mert ez hónapok óta először csak velünk történt így. Szerencse volt ez, vagy kegyelem? Hazaérve legnagyobb meglepetésünkre magyar szót hallottunk a szállodánkban, mert akkor érkezett oda egy csíksomlyói csoport. Minden okunk megvolt rá, hogy az öröm derűjével és hálájával zárjuk a napot. Tévedésben vannak azok, akik a zarándok szó hallatán csak roskadozó lábakkal imát mormoló emberekre tudnak gondolni. „Legyetek derűsek!” – mondta II. János Pál szentatya. S mi azok voltunk, mert megcsodálhattuk a teremtett, és az ember által alkotott világ remekeit. Ezen az estén a köszönet és a hála volt az az út, amelyen találkozhattunk Teremtőnkkel, mert tudtuk, és tudjuk a Bibliából, hogy minden, ami szép és jó, az onnan felülről való. Különösön meleg hangulatú szentmisével kezdtük negyedik napunkat, mert együtt vehettünk részt azon az Erdélyből érkező testvéreinkkel. Önkéntelenül eszünkbe jutott Assisi, ahol ugyanebben a kegyelemben részesülhettünk. Ugye véletlenek nincsenek?
Majd újabb nagy erőpróba várt ránk. Zuhogott az eső, de mi indultunk a szent helyre, a Jelenések-hegyére. Itt nemcsak a hatalmas vörös kövek, hanem a sár is nehezítette utunkat, miközben a keresztutat jártuk. Mégis teljes átéléssel hallgattuk az atyákat, akik Barsi Balázs örömútját imádkozták. Felérve eltöltött bennünket az öröm, a megrendültség és a meghatottság, amint körülálltuk a kedves, szép arcú, meleg mosolyú szobrot. Imádkoztunk a Szűzanyához az ott lévő többi csoporttal együtt – ki-ki a maga nyelvén –, s jelképesen letettük terheinket Égi Anyánk lábaihoz. Délután Cenákolóban voltunk, és találkoztunk olyan fiúk közösségével, akik valamilyen szenvedélybetegség sérültjei voltak. Közülük ketten mondták el gyógyulásuk történetét, és tettek tanúságot mély Isten hitükről. A belülről jövő nyugalom derűjével mesélték el, hogy gyógyszeres kezelés nélkül, ren-
geteg imával, munkával, erőfeszítéssel, és a közösségből áradó szeretősegítség erejével járták végig útjukat, ami végül eredményre vezetett. Kravica vízesés dübörgésével csodálatos látványával elbűvölt bennünket.
Napunkat megint nemzetközi misével és szentségimádással fejeztük be. Utolsó esténk, mintegy zarándokutunk búcsúestje is ez a szentségimádás, amelynek szavakban alig kifejezhető hangulata volt. A félhomályban lévő templomban égtek a gyertyák, és a hatalmas Oltáriszentség tündöklött. Körülöttem rengeteg ember, akikből éreztem, hogy öröm árad, ami nem valami világi öröm, hanem a szív öröme. Jó volt érezni a szinte tapintható energiát. Mindezt fokozta az élőzene, a csodálatos hegedű hangja, amivel-a kivetítőt követve, mi is együtt tudtunk énekelni. Azt hiszem, mindannyiunk szíve csordultig telt, amikor a különböző nyelven elhangzó imák és könyörgések között meghallottuk magyarul Olga hangján: Köszönöm Szűzanyám... E nap összegzése nem is lehetett más, mint az öröm, amely áradjon a közösség erejéből, vagy a mi szívünkből, lényeg hogy szeretetet sugározzon. Utolsó napunk reggelén még különleges kegyelemben volt részünk, mert sikerült találkoznunk az egyik látnokkal: Viszkával. Bevallom, volt bennem némi fenntartás, de hallgatva őt, ez teljesen eloszlott. Megjelenése, egész lénye, valami belső derűt sugárzó mosolygó arca teljesen hitelessé és meggyőzővé tette őt. A Szűzanya üzenetéről beszélt, és ő is a béke, a hit, az ima, a böjt, a megtérés fontosságát hangsúlyozta. Nemcsak hiszem, hanem tudom, hogy ő egészen biztosan látott valamit. Hogy mit, azt ki-ki döntse el a maga hite szerint, vagy várja meg annak a szakmai grémiumnak a döntését, amely vizsgálatát befejezve lezárja a medjugorjei kérdést. A mi utunkat egy mostári látogatás zárta le, természetesen esőtől kísérve. Ez nem zavart bennünket, megnéztük a híres – a háborúban lerombolt, majd újjáépített – hidat, a keleti világot idéző bazársort, és egy ma is működő mecsetet. Külön fejezetet írhatnék – ha tudnék – arról a rengeteg lelki táplálékról, amit az atyáktól kaptunk, mind a szentmiséken, mind a buszon eltöltött idő alatt. András atyától, aki igazi lelki vezetőnk volt, és Zsolt atyától. Csak a köszönet és hála hangján tudok szólni sok szép gondolatról, elmélkedésről és imáról, amelyekkel előkészítették, vagy teljessé tették egy-egy programunkat. Látszott, hogy igényességgel és felelősséggel készültek, és készítették elő a mi szívünket is, hogy nyitottak és befogadók legyünk. Rózsafüzér imáink, énekeink, napi imáink, mindig az adott hangulathoz illettek. András atya fáradhatatlanul olvasta Boulad atya medjugorjei naplóját, mintegy élővé téve, és közelebb hozva hozzánk az általunk is megélt, vagy várt eseményeket. Sok élménnyel gazdagított bennünket ez az öt nap, és sok mindenre megtanított. Leginkább arra, hogy imáinkon keresztül keressük mindig azt az utat, amely elvezet Urunkhoz. Mint zarándokutunk bizonyítja, az út sokféle lehet, de a végcél mindig ugyanaz. S ez értette meg velem azt, hogy miért is választotta András atya utunk mottójául: „Uram taníts meg minket imádkozni”. Köszönjük Atya! Talán egy kicsit megtanultunk. Sztermen Ildikó Nézzen képeket a zarándoklatról a www.st-plebania.com oldalon!
3
Egyházközségi híreink Köszönjük a templomunk pünkösdi megszépítését, az atyák szép beszédeit, a pünkösdhétfői egyházközségi nap által adott szép emlékeket. Akik ott voltunk, tanúskodhatunk a Szentlélek egyesítő erejéről, amely segített a közös imában, a közös együttlétben! Köszönettel tartozunk mindenkinek, aki templomunk búcsú előtti külső és belső szépítésében, és a tévéközvetítés segítésében vett részt! Hálásan köszönjük meg mindenkinek, aki süteményt vagy üdítőt ajánlott fel templombúcsúnkra! Isten fizesse meg a jóságát! Június 17-én, este lesz Kamarás Mihály atya rubinmiséje. 1942-ben szentelte pappá Zadravetz István püspök, majd rögtön a Délvidékre került, ahol rendtársa lett a két mártírhalált halt szerzetesnek: Kovács Kristóf és Körösztös Krizosztom atyáknak. A rend feloszlatása (a rendi keret szűkítése) után Salgótarjánba került, 1950-1956 között szolgált a volt ferences templomban (Acélgyári úti templom), papként csak egy évet, utána a falvak villamosításán dolgozott. Szeretettel emlékezik Salgótarjánra, imánkkal köszöntsük őt. Június 24-én, vasárnap délelőtt tartja gyémántmiséjét dr. Kerényi Lajos atya, pappá szentelésének 60. évfordulóján. Neki is van nógrádi vonatkozása: a hatvanas években Szécsényben szolgált, de Nagymarosról is jól ismerhetjük, sőt a néhány évvel ezelőtt véget ért Mondom néktek! című vasárnap reggeli rádióműsorból is. Gondoljunk rá szeretettel! „Tegyétek szívből, lélekkel!” címmel június 29-én (szombaton) és 30-án (vasárnap) rendezik meg a már hagyományos Váci Egyházmegyei Zarándoklatot, ezúttal Pilinyben. Szeretnénk rá közösen menni, aki szeretne velünk tartani, jelezze! Tartalmas programok, előadások, püspöki mise. Jelentkezni a sekrestyében lehet! (Bővebben a templomi hirdetésekben szólunk majd, de a programot láthatják a hirdetőfalon is.) A nyár folyamán szeretnénk Nagyváradra látogatni Fodor József atyához. Ezúttal ez többnapos, ott alvós kirándulás lenne. Bízunk benne, hogy összejön egy kis csapat a látogatáshoz. Terveink szerint nemcsak az atyát látogatjuk meg, hanem a környék irodalmi nevezetességeit is megtekintjük (Nagyvárad: Léda-ház, kávéház, Érmindszent: Ady Endre szülőháza, Nagyszalonta: Arany János emlékei), hazafelé pedig Debrecenben és Máriapócson szeretnénk megállni. A szervezés folyamatban, a hirdetésekben szólunk róla! Aki már most kedvet kapott, jelentkezhet a sekrestyében. Nagy örömmel írjuk, hogy felbuzdulva a tavalyi egyházművészeti nap sikerén, az idén is szeretnénk megtartani, az immáron III. Zagyvapálfalvai Egyházművészeti Napot augusztus egyik hétvégéjén. A program összeállítása és tervezése még folyamatban van, a hirdetésekben időben szólunk majd róla.
Bencés diákok imája Magyarországért Mennyei Atyánk, Mindenható Istenünk színed elé járulunk, Benned bízva és Hozzád könyörögve nemzetünkért. Már nem szabadságharcot folytatunk, hanem élet-halál küzdelem folyik Dávid és Góliát között. Dávid szembe mert szállni Góliáttal és győzött, mert Te, Urunk, vele voltál. Mi is ezzel a hittel küzdünk és kitartunk a harcban, bízunk a Te segítségedben. Imádkozunk vezetőinkért is, hogy Istenhez hűen vezessék országunkat, nemzetünket. Segítsd őket, segíts minket Szent Lelked erejével, mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen. Magyarok Nagyasszonya, Királynője, légy most közbenjárónk az Úrnál! Könyörögj országodért, magyar népedért! Szent István király és a magyar nemzet összes szentjei, könyörögjetek érettünk! Szent Pió atya, prófétai szavadért könyörögj érettünk! dr. Pethő Ferenctől
4
Bíró László: „A boldogságot a kapcsolat adja” A nemrég megtartott Családok VII. Világtalálkozójának témája a munka és az ünnep volt. Bíró Lászlóval, az MKPK családreferens püspökével még Milánóban beszélgetett Agonás Szonja, a Magyar Kurír munkatársa arról, miképpen lehet keresztény módon összeegyeztetni a munkát és az ünnepet a családi életben. Milyen útmutatást tud nyújtani az egyház azoknak, akik komolyan küzdenek a munkanélküliséggel, illetve az őket körbevevő családoknak? Egy milánói közgazdász-professzor a konferencián érintette a munkanélküliség és a szegénység problémáját. Alapmondata az volt, hogy mindkettő ellen küzdeni kell. Ugyanakkor hangsúlyozta: nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a szegénység valójában evangéliumi fogalom, a lemondás hozzátartozik az életünkhöz, és aki nem képes lemondani, az nem tud szeretni. A szegénység a keresztény ember számára lehet egyfajta gazdagodás is az élet más területein. Sokszor mondogatják hozzáértő emberek, hogy az élet minőségét nem a havi fix határozza meg, hanem valahol mélyebben rejlik. Az ilyenfajta, sok-sok családot fenyegető nyomorúságot pozitív gondolkodással fel lehet használni arra, hogy kapcsolatainkat még inkább megerősítsük. Egyre többet hallja az ember az idősebb rétegtől, hogy akkor is volt ünnep, amikor nem volt szaloncukor, csak kockacukrot csomagoltak bele a kis sztaniolpapírba. A Rákosi-rendszer fiatal családjai mindig feltalálták magukat az akkori diktatúra által teremtett szegénység közepette is. Ami a boldogságot adja, az a kapcsolat. Hány gazdag embert látunk, aki – mert szegény a kapcsolataiban – hiába gazdag, mégis szegény. Az is elhangzott a világkongresszuson, hogy a szegénység és a munkanélküliség ugyanakkor mégis nehezíti az ünnepet. Kell a munka ahhoz, hogy ünnep lehessen a családban, és kell az ünnep, hogy a munka ne pusztán horizontális látásmódú társadalmi jelenség legyen. Ünnep nélkül ellaposodik az élet, a munka, kiüresednek a kapcsolatok. A milánói találkozót előkészítő füzetben van egy fölvetés: az egyik katekézis arról beszél, miért jobban képmása az ember Istennek, mint a nap, a hold vagy az egész teremtett világ. A katekézis válasza: egyedül az ember képes tükrözni a kapcsolatot, amely a Szentháromság személyei között van, és amely az Isten és az ember között rejlik. Hogyan tudja az az ember – és a családja – megtapasztalni az ünnepet, akinek sokszor a hétvégét is munkával kell töltenie? Mivel tudja az egyház őket ebben segíteni? A munkaalkoholizmus végződhet a kapcsolat teljes felszámolódásával, a házasság és a család szétesésével. Nagyon fontos megtenni a megkülönböztetést: a munka a család, a személy szolgálatára találtatott ki, és amikor a munka céllá válik, megszűnik a család egységét szolgáló eszköznek lenni, akkor bajt okoz. Czakó Gábor mondja, hogy megváltozott az áldozat iránya: valamikor áldozatot hoztunk életért, családért, ma az életet és a családot áldozzuk fel a profitért. Amikor a pápánk meghirdette a milánói világtalálkozót, kimondta: bár az ünnep feladata az, hogy a család egységét szolgálja, mégis sokszor a család széteséséhez vezet, mert csak nyüzsgés, nincs meg mögötte a találkozás. A fogyasztás szállta meg az ünnepeinket. A munka pedig, amely a család egységét hivatott szolgálni, a család ellen dolgozik, mert megszállta a profit. A transzcendencia, amelyet az ünnep jelenít meg a találkozások által – horizontálisan és vertikálisan is –, lényeges tartozéka az ünnepnek. Aki nem tud megállni, hogy ünnepeljen, az előbbutóbb áldozata lesz a munkának, és a kapcsolat eszköz lesz, a profit pedig cél. A magyar Hardi házaspár is résztvevője volt az Egyház és a spiritualitás kapcsolatáról szóló kerekasztal-beszélgetésnek a pénteki napon. Ők milyen üzenetet adtak át a találkozó résztvevőinek? Hardiékat a taizéi közösség küldte Milánóba, az ottani családlelkiséget fogalmazták meg nagyon szépen. A taizéi családközösség arra próbál figyelni, hogy megtalálja a helyes arányt a család, a hivatásbeli munka és az egyház szolgálata között. Elmondták, hogy ennek a háromnak az egymásba építése nagyon sokszor küzdelem, hiszen Taizé olyan hely, ahol sokszor adódik váratlan helyzet, amikor mindent félre kell tenni – elég, ha arra gondolunk, hogy évente egymillió ebédet főznek. Hardiék tanúságot tettek szép házasságukról és boldogságukról.
Az igazság tanúja volt – Mindszenty bíborosra emlékeztek Országos zarándoklattal és ünnepi szentmisével emlékeztek Mindszenty bíboros születésének 120. évfordulójára az esztergomi bazilikában. A szentmise kezdetén Erdő Péter bíboros köszöntötte a zarándoklatra érkezett híveket, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjait, a megjelent közjogi méltóságokat és a diplomáciai testület tagjait. A szentbeszédet Carlo Caffarra bíboros bolognai érsek mondta. Beszédében Mindszenty bíborost az igazság „jelzőlámpásának” nevezte. A megváltás eseményével az ember az apostoli igehirdetés által kerül kapcsolatba. Az Egyházban az apostoli igehirdetés és a szentségek által mindig újra megtörténik a megváltás eseménye, mivel az apostoli igehirdetés és a szentségek révén a feltámadt Úr mindig jelen van - kezdte beszédét a bolognai érsek. Isten Igéjének terjesztése, az apostoli igehirdetés azonban ellenkezést és üldözést támaszt azzal szemben, aki ezt végzi. Ez a sors várt Mindszenty bíborosra is, aki „azon emberek egyike volt, akik 'birtokában voltak Jézus tanúságának”. Ebből üldöztetés, bebörtönzés támadt egy olyan korban, és olyan szellemiségben, amely a dialektikus és történelmi materializmusban öltött testet, tagadta az ember földön túli bármilyen célját, és amely radikális módon kizárta, hogy Isten jelen volna és cselekedne a világban. Isten Szolgája nem helyezett szembe ezzel a hatalommal mást, mint Jézus tanúságát, amelynek birtokában volt: annak tanúságát, hogy Isten az első. Ő volt az igazság „jelzőlámpása” - fogalmazott a bolognai érsek. A szentmise végén Carlo Caffarra és Erdő Péter bíborosok, és Püspöki Konferencia tagja Mindszenty bíboros sírjánál mondtak imát. Részletek Carlo Caffarra bíboros szentbeszédéből Kedves Testvérek, az Apostolok Cselekedeteinek az a részlete, amelyet most hallottunk, kiemeli Isten Szolgája, Mindszenty József keresztényi nagyságát és segít megértenünk az ő hatalmas tanúságtételét. Isten Szolgája, Mindszenty bíboros engedte, hogy Jézusnak ez a tanúságtétele átjárja személyét, benne maradjon, és ez legyen a forrása gondolkodásának, cselekedeteinek és igehirdetésének. Azon emberek egyike volt, akik „birtokában voltak Jézus tanúságának”. Ebből összeütközés született, üldözés és bebörtönzés. „A világ fél attól az erőfeszítéstől, hogy egy ember odaadja az életét az igazságért, az ilyennek még a létezése is zavarja” (S. Kierkegaard, Napló V, 109). „Nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre”. Isten Szolgája, akiben benne élt Jézus tanúságtétele egy olyan hatalommal kényszerült szembenézni, amely egy bizonyos rendszerben, a dialektikus és történelmi materializmusban öltött testet, tagadta az ember földön túli bármilyen célját, és amely radikális módon kizárta, hogy Isten jelen volna és cselekedne a világban. Isten Szolgája nem helyezett szembe ezzel a hatalommal mást, mint Jézus tanúságát, amelynek birtokában volt: annak tanúságát, hogy Isten az első, és hogy mi az igazság az ember számára. Ő volt az igazság „jelzőlámpása”. „Még ha meg is kellet ismernem a gyűlölet borzalmas voltát - írta Emlékirataiban -, még ha arcába is kellett néznem az ördögnek, éppen a börtön mutatta
meg a számomra, hogy a szeretet legyen az életem vezérlő elve”. Állandó figyelmeztetés, hogy ne fordítsatok hátat a Szent Istvántól eredő nemzetetek keresztény hagyományának; hogy adjátok tovább nemzedékről nemzedékre történelmetek nagy eseményeit, közöttük Mindszenty bíboros vértanúságát. Arról tett ő tanúságot számotokra, hogy minden ember személyi méltósága sérthetetlen. Amikor üldözték és bebörtönözték, ő arról tett tanúbizonyságot, hogy nem szabad az életet választani azokkal az okokkal szemben, amelyekért érdemes élni. Kedves Barátaim, engedjétek meg, hogy egy személyes emlékkel zárjam gondolataimat. Még gyermekkoromban ismertem meg Mindszenty bíboros nevét. Tökéletesen emlékszem rá, hogy édesapám folyton róla beszélt otthon, és úgy tartotta őt számon, mint a Krisztus iránti hűség példáját, és ekként állította őt elénk. Természetes tehát, hogy most meg vagyok hatva. Eminenciás Bíboros Úr nagy ajándékot adott nekem azzal, hogy itt imádkozhatok a XX. századi Egyház hite ezen vértanújának és hitvallójának a sírja fölött, aki a papság felé vezető első lépéseimet útmutatóként kísérte. Boldoggá avatása halad előre Mindszenty József halálának évfordulójáról emlékeztek meg Rómában a bíboros egykori címtemplomában. A mise főcelebrálója Jose Saraiva Martins bíboros, a vatikáni Szentté avatási Kongregáció nyugalmazott prefektusa, aki Mindszenty boldoggá avatásról is beszélt. Az évfordulót Mindszenty teljes jogi, erkölcsi, politikai rehabilitációjának fénye ragyogja be. Fontos esemény ez a bíboros szenvedéstörténetének lezárására és nem kevéssé járulhat hozzá a magyar nép erkölcsi jólétéhez is - fogalmazott beszédében Saraiva Martins bíboros. Mindszentyt „mély meggyőződése, Krisztusba vetett bizalma, evangelizációs szolgálata a mai napig tökéletes példaképpé teszi, ezért indult el a boldoggá avatási eljárása is, mely a kánonjogi szabályok szerint halad előre” hangsúlyozta Saraiva Martins. Hozzátette, hogy tüzetesen tanulmányozta Mindszenty kanonizációs eljárásának dokumentumait és arra a kérdésre, hogy mikor avatják boldoggá a magyar egyház nagy pásztorát, azt tudja válaszolni, hogy „Mindszenty számára van hely a boldogok sorában”. Rómában minden évben megemlékeznek a Bécsben, 1975. május 6-án elhunyt Mindszenty bíborosról. A szentmise helyszíne az idén is az 1946-ban bíborossá avatott Mindszenty címtemplomában, a vértanú Szent Istvánról elnevezett, a római magyarok templomaként ismert Santo Stefano Rotondóban volt. A bíboros születésének 120. évfordulójával egybeeső olasz nyelvű mise főcelebrálója Jose Saraiva Martins bíboros, a vatikáni Szentté avatási Kongregáció nyugalmazott prefektusa volt, aki 2008-ig vezette a kongregációt. Koncelebrált Tóth Tamás rektor, a római Pápai Magyar Egyházi Intézet elöljárója, Németh László pápai prelátus, olaszországi magyar főlelkész, a római Szent István zarándokház igazgatója. A római Collegium Germanicum magyar hallgatói ministráltak. A misén részt vett Győriványi Gábor szentszéki nagykövet és további tizenkét ország Vatikánnál akkreditált nagykövete. Magyar Kurír
Zsinatot tart egyházmegyénk októberben – a Püspök Atya körlevele Krisztusban kedves Testvérek! Boldog XXIII. János pápa 1962. október 11-re összehívta Rómába a világ püspökeit, hogy a Szentlélek segítségét kérve átgondolják az Egyház akkori helyzetét a világban. Újrafogalmazták az Egyház mibenlétét és küldetését az Úristen szándékát keresve. Azóta ötven év telt el. Mi, akik akkor éltünk, pünkösdi csodaként éltük meg a II. Vatikáni Zsinatot. Lelkesedtünk és telve voltunk reménységgel annak ellenére, hogy idehaza a diktatúra évei alatt keresztényként üldözést szenvedtünk. Lassan átformálódott egyházi életünk és sok új értéket fedeztünk fel a liturgiában és egyáltalán egyházias szemléletünkben. A kilencvenes években – a politikai rendszerváltást követően – egyházmegyei zsinatokat tartottunk ugyanazzal a céllal, hogy újrafogalmazzuk keresztény létünket és küldetésünket a megváltozott körülmények között. Azóta ismét eltelt közel húsz év. A minket körülvevő világ egyre gyorsabban változik, de változik Egyházunk belső szerkezete is. A legnyilvánvalóbb változás, amit tapasztalunk, a papságunk létszámának rohamos csökkenése.
Szükségét érzem annak, hogy egyházmegyei szinten ismét önvizsgálatot tartsunk. Ezért hirdetem meg az új egyházmegyei zsinatot, amelyet október l l-én, az ötvenéves évfordulóhoz kapcsolódva, Boldog XXIII. János pápa emléknapján fogunk ünnepélyesen megnyitni a Váci Székesegyházban. Zsinatunk célkitűzése: megújult hittel fölfedezni keresztény életünk örök értékeit és megkeresni-megtalálni Egyházmegyénkben a megfelelő új formákat, hogy hitelesen képviselhessük Jézus Krisztus evangéliumát a megváltozott körülmények között. Egyházmegyei zsinatunk így kapcsolódik Szentatyánk, XVI. Benedek pápa által meghirdetett hit évéhez és az újra evangelizáció programjához. Amint az apostolok a Szűzanyával együtt imádkoztak és várták Jézus ígérete nyomán a Szentlélek eljövetelét, úgy mi is imádsággal készüljünk erre a zsinatra! Erre az imádságos előkészületre és a zsinat munkájában való tevékeny részvételre hívok mindenkit a Váci Egyházmegyében! Szent Mihály főangyal, egyházmegyénk védőszentje segítsen minket! Vác, 2012. május 27. Beer Miklós püspök
5
90 éve város Salgótarján (6.)
Lobogj, országzászlónk! – A salgótarjáni Országzászló-emlékhely 2012. június 3-i avatására 2012. június 3-án, vasárnap, közeledve a Nemzeti Összetartozás Napjához, a trianoni békediktátum aláírásának 92. évfordulójához, emlékezve a salgótarjáni Országzászló felállításának 72. évfordulójáról, hívják és várják a város „apraját-nagyját” az országzászló-emlékmű felavatására a Kálváriára vasárnap 16.00-ra. A városban járva-kelve sokakban felmerült a kérdés: Mi ez az Országzászló és miért most avatják fel? E kérdésekre felelve vetettem papírra gondolataimat, megosztva azt az olvasókkal. Az 1920. június 4-i, trianoni békediktátum feldarabolta Magyarországot. Családok ezrei, milliói szakadtak szét örökre, a nemzet mély gyászba süllyedt, mindenki a hogyan tovább kérdésre kereste a választ. A letargiából évekig nem kelt fel az ország, 1920 után hosszú ideig útkeresés-kiútkeresés zajlott hazánkban. A vezetőktől a legkisebbekig mindenki azon volt, hogy „Nem, nem, soha!” és „Mindent vissza!” – a korszak jelszavaivá váltak ezek. Az idősebbek még jól emlékeznek a Magyar Hiszekegyre, amelyet minden tanítás előtt elimádkoztak a gyerekek a harmincas években. A revízió, vagyis az igazságtalan trianoni békediktátum felülvizsgálata állandó követelés lett. Urmánczy Nándor erdélyi országgyűlési képviselő javaslatára, a nemzeti összetartozás szoros kifejezésére 1928. augusztus 20-án Országzászlót állítottak fel Budapesten, rajta az elszakított területek címerpajzsaival, az angyalkás címerrel. A vidéki Országzászlók avatására a harmincas években indult a mozgalom, az elsőt 1931-ben, a századikat – melyet a Filmhíradó is megörökített – 1934 nyarán avatták Sátoraljaújhelyen. 1941 végére már közel hétszáz Országzászló állt hazánkban. (Ekkorra már visszacsatolták az országhoz a Felvidék és Erdély egy részét, Kárpátalját és a Délvidéket.) Mit jelentett ez akkor? Nemzeti hitvallást, a Magyar Hiszekegy szimbolikus megjelenését. A rajta lévő „Így volt! Így lesz!” felirat utalt az 1920 előtti állapotokra, és a jövőbe vetett reményre. Salgótarján városában már 1933-ban felmerült az avatás gondolata, de a gazdasági viszonyok miatt ezt későbbre halasztották. A szükséges szervezés után a fiatal város 1940. június 4-én avatta fel Országzászlóját. Az ünnep előestéjén 50 tagú cigányzenekar adott koncertet a Fő téren, ünnepi tűzijáték volt a hegyen, másnap pedig Urmánczy Nándor korábbi nemzetgyűlési képviselő, az Országzászló Nagybizottság akkori elnöke ünnepi szónoklatával avatták fel a hegyen a zászlót. Avatóbeszédében városunkról azt mondta: „Salgótarján a csonka ország egyik legértékesebb helye, lábuk alatt a föld tele van kinccsel.” Ünnepi szózata pedig ma is aktuális: „Évszázados küzdelmeink között minden csapást, minden megpróbáltatást túléltünk, mert bíztunk a nemzet kipusztíthatatlan őserejében és hittünk nemzetünk jövőjében. A Mindenható segítségével harcolunk igazságunkért.” Az Országzászló vigyázott a városra, a városi ünnepségek részévé tették, a leventék vigyáztak rá. De a világháború után új idők jöttek. Az Országzászlót valószínűleg 1944 végén, a szovjet felszabadító-megszálló csapatok elől levonták és elrejtették. A rendszerváltozás után került elő csak, és vált kuriózummá a város számára. Ma a múzeumban látható. A ma felavatandó zászló ennek az eredeti országzászlónak a pontos, hiteles másolata. De nem csak az Országzászlót ünnepeljük most. 1943. június 5-én, azaz 69 éve dr. Pobozsny Róbert rozsnyói püspöki helynök felavatta az Obrincsák Ernő tervei alapján, Bóna Kovács Károly munkájával elkészült teljes Kálváriát. Az avató ünnepségen a helyi hitszónok, az országosan is ismert Réz
Marián atya mondott szentbeszédet a résztvevők előtt, s az év szeptember 19-én már meg is tartották az első búcsút a két plébánia (ferences, ősi) részvételével. Kettős, az emlékévet idevéve háromszoros évfordulónkat szépen megkoronázza az Országzászló emlékmű mai avatása. E sokszoros évfordulón a legméltóbb, a 90 éve város Salgótarján emlékévet legszebben szimbolizáló eseménynek lehetünk vasárnap tanúi: ismét lobog a város felett az Országzászló. Nem csak jelképes cselekedet ez, csatlakozunk ezzel a tavalyi ünnepünkhöz, a városfelajánláshoz, amelyen Szent József, a munkás oltalmába ajánlottuk a várost. Ma jegyeséhez, Máriához, „Boldogasszony, Anyánkhoz” száll az ének, hogy a Trianon által szétvágott magyarságot, nemzetünket egyesítse. Isten angyalai tartják az egységes magyar nemzet címerét a magasba az Országzászlónkon, hozzá száll a Kálvárián tartandó avatáson a fohász: Isten áldd meg a magyart! Az „Így volt! Így lesz!” nemzetegyesítő eszméjét tehát közbenjáró szentjeink által szeretnénk megvalósítani. Megmutatjuk a világnak, hogy Salgótarján nem a munkásmozgalom városa, hanem a remény városa. Reménnyel, bizalommal telve fordul a város lakossága egy szívvel az égiek oltalma felé, amikor az Országzászlónkat felszenteljük, felavatjuk. Mert hisszük, hogy feltámad a nemzetünk. Jól emlékszünk még „Pléh Öcsire”, a fegyverét tartó munkásra, aki ott csillogott a napban, őrt állt a város felett, vigyázott ránk. Nem végzett jó munkát: a század végére testileg-lelkileg kifosztott salgótarjániak lettünk. A rendszerváltás után őt ugyan elbontották, a talapzata azonban ott maradt. És a szívekben is még nagyon sokáig maradtak Pléh Öcsik – itt az ideje, hogy őket is lebontsuk. Hirdesse a most felavatandó Országzászlónk nemcsak közös hitünket, hanem reményünket is a biztosabb jövőben! De mindenekelőtt hirdesse azt, hogy városunk fejet hajt és mélyen meghajol elődeink: a jó vezetők, a lelkiismeretes emberek előtt, akik kis falvakból, bányatelepekből, szűk utcában élő egyszerű, szegény emberekből várost, közösséget kovácsoltak, fekete gyémánttal, üveggel, acéllal, nemes lelkű igaz emberekkel és aranytorkú hithirdetőkkel! A ferencesek Historia Domusa, háztörténete 1940. június 2-án ezt a bejegyzést írja: „A plébániai nagymise kivételesen 9 órakor volt, mise után a város apraja-nagyja felvonult a Szent Imre-hegyre, ahol 11 órakor kezdődött az országzászló avatása.”. Holnap se legyen másképp! Lépjünk együtt elődeink nyomába, menjünk együtt az Országzászló avatására egy szívvel, egy lélekkel! Legyenek együtt velünk azon idősebb testvéreink is, akik 1940-ben is jelen voltak az avatáson. Lobogj országzászlónk, hirdesd a város felett, hogy mindannyian hiszünk még Magyarország talpra állásában, testi-lelki feltámadásában!
Kép: Gyurkó Péter, szöveg: Veszelovszki Balázs (A cikk a www.szekyne.com oldalon is olvasható.)
ZAGYVAPÁLFALVAI JÉZUS SZÍVE HÍRLEVÉL A zagyvapálfalvai Jézus Szíve plébániatemplom ingyenes lapja. Megjelenik: havonta, alkalmanként. Szerkesztette: Veszelovszki Balázs. Felelős kiadó: Gyurkó Géza plébániavezető diakónus. A plébánia elérhetőségei: Zagyvapálfalvai Jézus Szíve Plébánia 3104 Salgótarján, Budapesti út 55. telefonszám: 06/32-441-568, Diakónus Atya mobilszáma: 06-30-451-90-83, e-mail:
[email protected] Következő számunk Szent István király ünnepén, 2012. augusztus 20-án jelenik meg. Keressék templomainkban és a Salgótarjáni Egyházközségek Oldalán: www.st-plebania.com! Lapzárta: augusztus 12. 6 Dicsértessék a Jézus Krisztus!
