SZEPTEMBER ELSŐ NAPJÁN elsötétült a világ. Ám ott, ahol éppen állt, hátát a lift rezes hátának vetve, Lucy Pattersonnak fogalma sem lehetett a

1. rész Itt

1

SZEPTEMBER ELSŐ NAPJÁN elsötétült a világ. Ám ott, ahol éppen állt, hátát a lift rezes hátának vetve, Lucy Pattersonnak fogalma sem lehetett a feketeség kiterjedéséről. Akkor még el sem képzelhette, hogy túlburjánzik azon az épületen, ahol egész életében lakott, hogy kiterjed az utcákra, ahol elsötétültek a közlekedési lámpák, és elnémult a légkondicionálók zümmögése, vészjósló, lüktető csendet hagyva maga után. Máris özönlöttek ki az emberek a Manhattan egész hosszában végignyúló sugárutakra, úgy tülekedtek hazafelé, akár a folyó árjával szemben úszó lazacok. Az egész szigeten dudáltak az autók, kitárultak az ablakok, és több ezer mélyhűtőben kezdett olvadni a fagylalt. Az egész város gyertyaként aludt ki, ám a lift fénytelen kockájában Lucynak erről fogalma sem lehetett. Lucy első reakciója nem az volt, hogy aggódjon a heves zökkenés miatt, amellyel megakadtak a tizedik és a tizenegyedik emelet között, és amitől az egész lift úgy zörgött, akár a hullámvasút a vidámparkban. A menekülésük miatt sem aggódott, hiszen ha valamire számíthatott ebben a világban – még a szüleinél is sokkal jobban az a bérház portásainak kisebb hadserege volt, akik mindig üdvözölték iskola után, mindig emlékeztették, hogy vigyen magával ernyőt, ha lógott az eső lába, és mindig örömmel siettek fel hozzá az emeletre, megölni egy pókot vagy kitisztítani a zuhanyzó eldugult lefolyóját. Inkább csak egyre jobban megbánta, hogy úgy sietett elérni pont ezt a liftet, hogy átszaladt a márvány padlójú előcsarnokon, és elkapta az ajtót, mielőtt az becsukódhatott volna. Ha megvárta volna

a következő liftet, most is odalent álldogálna, és George-dzsal, a délutános portással spekulálna az áramszünet okáról, ahelyett, hogy ebben a szűk térben senyved egy vadidegennel. A fiú nem pillantott fel, amikor Lucy néhány perccel ezelőtt besurrant a liftbe, a burgundi vörös szőnyegre szegezte a szemét, miközben az ajtó egy hangos Csing!-gel becsukódott. A lány szintén nem vett tudomást róla, ahogy a lift hátsó falához lépett, és az ezt követő csendben hallotta a fiú fülhallgatójából kiszűrődő halk zenét, miközben a srác platinaszőke fejével aprókat bólogatott, nem egészen a ritmusra. Lucy már többször látta őt az épületben, de most először tűnt fel neki, mennyire hasonlít egy madárijesztőre, hiszen magas és vékony, végtagjai lazák, kész tanulmány: különböző vonalak és szögek kuszasága egy kamasz fiú alakjában. Csak a múlt hónapban költözött ide, és Lucy aznap a szomszédos kávézóból figyelte, ahogy ő meg az édesapja ide-oda emelgettek néhány bútort a rágóval borított járdán. Hallott az új házfelügyelőről, de azt nem tudta, hogy az illető a fiát is magával hozza, aki ráadásul nagyjából Lucyval egyidősnek tűnt. Hiába próbált többet kideríteni a portásoktól, azok csak annyit tudtak mondani neki, hogy a férfi és a fia valamiképpen rokonságban állnak a ház tulajdonosával. Azóta látta párszor a srácot – a levélszekrényeknél, az előcsarnokban, a buszmegállóban –, de még ha Lucy az a fajta lány is lett volna, aki csak úgy odamegy valakihez bemutatkozni, a fiú valamiért akkor is kissé megközelíthetetlennek tűnt. Talán mert örökké be volt dugva a fülhallgatója, vagy mert Lucy még soha senkivel nem látta őt beszélgetni; talán mert mindig olyan gyorsan járt ki-be a házban, mintha rettegett volna, nehogy elkapják, vagy mert olyan révedező tekintet ült a szemében, amikor a lány észrevette a vágány túloldalán a metróban. Bármi is volt az oka, Lucy úgy érezte, valószínűtlen, hogy megismerkedjenek – hogy akár csak egy ártatlan köszönést váltsanak –, bár nem egészen tudta megfogalmazni, miért.

Amikor a lift egy rándulással megállt, kettőjük tekintete találkozott, és a helyzet dacára Lucy azon kapta magát, hogy nevetséges módon kíváncsi, vajon a fiú is felismerte-e őt. De aztán kihunytak felettük a lámpák, így mindketten csak pislogtak a sötétségben, és a talpuk alatt még mindig remegett a padló. Odafentről néhány fémes zaj hallatszott – két hangos csörgés és egy éles csattanás –, majd mintha a lift lecsillapodott volna, és a fiú halk zenéjét kivéve csönd támadt. Lucy szeme lassan hozzászokott a sötéthez, látta, hogy a srác a homlokát ráncolja, majd kiveszi a fülhallgatóját. A lány felé pillantott, majd a gombok felé fordult, hüvelykujjal megnyomott párat. Mivel egyik sem volt hajlandó felvillanni, végül megnyomta a piros vészjelző gombot, és mindketten oldalra biccentett fejjel várták, hogy recsegve megszólaljon a hangszóró. Nem történt semmi, így a fiú újra megnyomta a gombot, aztán még egyszer. Végül vállat vont. – Nyilván az egész épületben nincs áram – mondta hátra sem fordulva. Lucy lesütötte a szemét, nem akart az ajtó fölötti kis piros nyílra nézni, ami megakadt valahol a tízes és a tizenegyes szám között. Amennyire tőle telt, igyekezett sem az alattuk lévő üres liftaknára, sem a fölöttük elnyúló, vastag kábelekre gondolni. – Már biztosan igyekeznek megoldani – szólt Lucy, bár egyáltalán nem volt biztos ebben. Olyat tapasztalt már, hogy a lift megakadt, de olyat még soha, hogy a fények is kialudjanak, és most elgyengült a lába, görcsbe rándult a gyomra. Máris túl melegnek érezte a levegőt, túl szűknek a teret. Megköszörülte a torkát. – George odalent van, úgyhogy… A srác felé fordult, és bár még mindig túl sötét volt, hogy jól ki lehessen venni a részleteket, Lucy percről percre jobban látta őt. Egy ötödikes fizikakísérlet jutott eszébe, amikor a tanáruk egy-egy mentacukrot adott minden diák kezébe, aztán lekapcsolta a lámpát, utasította őket, hogy harapjanak rá erősen a cukorkára, és az egész

helyiséget apró szikrák töltötték be. Így látta most a fiút: kivillant a foga, valahányszor megszólalt, szeme fehérje rikított a sötétben. – Igen, de ha az egész épületben elszállt az áram, akkor eltarthat egy darabig, mire megoldják – mondta a srác, és a falnak dőlt. – Ráadásul apám nincs itt ma délután. – Az én szüleim sincsenek itthon – felelte Lucy, és alig látta a fiú arckifejezését, a felé vetett furcsa pillantását. – Arról beszélek, hogy apám a házfelügyelő – magyarázta. – De csak Brooklynba ment, úgyhogy biztos hamarosan megjön. – Szerinted… – kezdte Lucy, majd elhallgatott, nem volt biztos benne, hogyan fogalmazza meg a kérdést. – Szerinted nem lesz bajunk idefent, ha sokáig tart? – Szerintem nem lesz semmi bajunk – felelte a srác megnyugtató hangon; majd kicsit derűsen hozzátette: – Kivéve persze, ha félsz a sötétben. – Nem félek – mondta Lucy, és a falnak háttal lecsúszott, amíg le nem ült a padlóra, könyökét a térdén nyugtatva. Megkísérelt mosolyogni, kissé gyengén sikerült. – Úgy hallottam, a szörnyek inkább szekrényekben szeretnek lapulni, nem liftekben. – Akkor szerintem biztonságban vagyunk – ült le a fiú is, hátát a szemközti saroknak vetve. Kivette a mobilját a zsebéből, és a halvány fényben zöldnek tűnt a haja, ahogy fölé hajolt. – Nincs térerő. – Itt általában se szokott jó lenni – felelte Lucy, és ő is a mobiljáért nyúlt, mielőtt rádöbbent, hogy a lakásban felejtette. Csak a postát szaladt le megnézni, gyorsan le akart ugrani az előcsarnokba és vissza, most viszont úgy érezte, kivételesen rossz pillanatban találja magát teljesen üres kézzel. – Na, szóval – döntötte hátra a fejét a srác. – Gyakran megfordulsz itt? Lucy elnevette magát. – Hát igen, elég sok időt töltöttem már konkrétan ebben a liftben.

– Azt hiszem, most még többet fogsz – felelte a fiú gyászos mosollyal. – Amúgy Owen vagyok. Szerintem be kéne mutatkoznunk, hogy végül ne Liftes Csajként emlegesselek majd, valahányszor elmesélem ezt a történetet. – A Liftes Csaj nem is lenne rossz – válaszolta. – De a Lucy is jó. A 24D-ben lakom. A fiú egy pillanatig habozott, majd picit megvonta a vállát. – Én meg az alagsorban. – Ja, tényleg – felelte a későn kapcsoló lány, és most örült a sötétnek, mert így nem látszott, hogy elpirult. Az épület önmagában is olyan volt, akár egy kis ország, és az emelet volt a pénznem: amikor megismerkedtek egy új lakóval, nemcsak a nevüket mondták meg, hanem a lakásuk számát is, ám Lucynak kiment a fejéből, hogy a házfelügyelő a kis, kétszobás lakásban él az alagsorban, ahol a lány még soha nem járt. – Ha esetleg azon gondolkozol, miért jöttem fel – szólt Owen pár másodperc múlva –, hát azért, mert rájöttem, hogy a tetőről sokkal jobb a kilátás. – Azt hittem, oda senkinek sem szabad felmennie. A fiú visszacsúsztatta a zsebébe a telefonját, és elővett egy kulcsot, a tenyerén tartva mutatta neki. – Ez igaz – felelte széles vigyorral. – Legalábbis elméletileg. – Szóval magas beosztású barátaid vannak, mi? – Inkább mély beosztású – tette zsebre a kulcsot Owen. – Alagsor, rémlik? Lucy erre elnevette magát. – És mégis mi van odafenn? – Az ég. – Kulcsod van az éghez? – kérdezte a lány, Owen pedig összekulcsolt ujjakkal a feje fölé emelte a karját, nyújtózkodott. – Mindig ezzel nyűgözöm le a liftben megismert csajokat. – Hát, tényleg lenyűgöző – felelte Lucy derűsen. Ahogy az elmúlt hetekben a távolból figyelte a fiút, szégyenlősnek és

megközelíthetetlennek hitte. Ám most itt ültek, egymásra vigyorogva a sötétben, és a lány rádöbbent, talán tévedett. Owen vicces volt, és egy picit fura, márpedig jelen pillanatban ez nem tűnt a legrosszabb személyiségnek, akivel össze lehetne zárva. – Habár – tette hozzá – sokkal lenyűgözőbb volna, ha ki tudnál szabadítani minket innen. – Szerintem is – válaszolta a fiú, és a mennyezetre emelte a szemét. – Azt hinné az ember, hogy legalább némi zenét juttatnak nekünk. – Ha juttatnak nekünk valamit, az remélhetőleg inkább hűvös levegő lesz. – Ja, ez az egész város olyan, akár egy kályha – helyeselt Owen. – Egyáltalán nem érzem úgy, mintha szeptember volna. – Pontosan. El sem hiszem, hogy holnap kezdődik a tanítás. – Igen, nekem is – válaszolta a fiú. – Mármint ha kijutunk innen. – Hova jársz suliba? – Valószínűleg nem oda, ahova te. – Hát, azt remélem is – felelte Lucy vigyorogva. – Az én sulim lányiskola. – Akkor tuti nem ugyanoda járunk – mondta Owen. – Bár ezt előre tudtam. – Hogy érted? – Hát – intett körbe a fiú –, te itt laksz. Lucy megemelte a szemöldökét. – A liftben? – Ebben az épületben – grimaszolt Owen. – Ahogy te is. – Szerintem pontosabb lenne úgy fogalmaznunk, hogy én az épület alatt lakom – humorizált a fiú. – De lefogadom, hogy valami puccos magániskolába jársz, ahol egyenruhát kell hordani, és mindenki azon aggódik, nehogy ötös alát kapjon ötös helyett. Lucy nagyot nyelt, nem tudta, mit feleljen erre, hiszen igaz volt.

A hallgatását beismerésnek vélve Owen oldalra biccentette a fejét, mintegy azt jelezve: Nem megmondtam? Aztán kicsit megvonta a vállát. – Én a Századik meg a Tizenkettedik utca sarkán lévő gimibe fogok járni, ami bunkernek néz ki, fémdetektoros kapun kell bemenni, és mindenki örül, ha sikerül hármas alát kapnia. – Biztos nem lesz olyan vészes – mondta Lucy, és a fiú arca megfeszült. Arckifejezése miatt még a sötétben is sokkal idősebbnek látszott, mint csupán pillanatokkal azelőtt; keserű és cinikus képet vágott. – A város vagy a suli? – Úgy veszem ki, egyikért se rajongsz. A fiú lenézett összekulcsolt kezére, amelyet a térdén nyugtatott. – Mert, hát… nem ez volt a terv – válaszolta. – De apám itt kapott állást, úgyhogy ideköltöztünk. – Nem olyan rossz hely ez – győzködte Lucy. – Komolyan. Meg fogod szeretni. Owen a fejét csóválta. – Túlságosan zsúfolt. Sehol sem lehet rendesen levegőhöz jutni. – Szerintem összekevered a várost ezzel a lifttel. A fiú szája sarka megrándult, de aztán ismét a homlokát ráncolta. – Itt nincs nyílt tér. – Egyetlen háztömbre van innen egy hatalmas park. – Nem látni a csillagokat. – Viszont van planetárium – vágta rá Lucy, és a srác akarata ellenére elnevette magát. – Mindig ilyen hajthatatlanul optimista vagy, még akkor is, ha nem New Yorkról van szó? – Egész életemben itt laktam – vont vállat a lány. – Ez az otthonom. – Nekem nem. – Attól még nem kell eljátszanod a morcos új fiút. – Nem eljátszom – felelte. – Tényleg a morcos új fiú vagyok.

– Legalább próbáld meg jól érezni itt magad, Bartleby. – Owen – helyesbített felháborodottan a fiú, és Lucy elnevette magát. – Tudom – mondta. – De pont úgy beszélsz, mint Bartleby abból a novellából. – Várt, hátha Owen jelzi, hogy ismeri a történetet, aztán folytatta. – Herman Melville-től. A Moby Dick szerzőjétől. – Azt ismerem – vágta rá Owen. – De ki az a Bartleby? – Egy tollnok – magyarázta Lucy. – Olyan hivatalnokféle. De az egész novellában, valahányszor valaki arra kéri, hogy csináljon meg valamit, csak azt feleli: „Nem óhajtom.” Owen elgondolkodott ezen. – Igen – felelte végül –, alapvetően pont így érzek New Yorkkal kapcsolatban. Lucy bólintott. – Nem óhajtod ezt a várost – mondta. – De csak azért, mert még új neked. Amint jobban megismered, szerintem szeretsz majd itt élni. – Most jön az a rész, hogy addig nem nyugszol, amíg városnéző túrára nem viszel, ahol majd jókat nevetünk, a híres látnivalókra mutogatunk, aztán veszek egy gagyi New York-os pólót, és boldogan élünk, míg meg nem halunk? – A póló nem kötelező – válaszolta Lucy. Egy hosszú percig egymásra meredtek a szűk tér két sarkából, és Owen végül megcsóválta a fejét. – Ne haragudj! – kérte. – Tudom, hogy szemétkedem. Lucy vállat vont. – Semmi baj. Rákenhetjük a klausztrofóbiára. Vagy az oxigénhiányra. A fiú elmosolyodott, bár mosolya elég erőltetettnek tűnt. – Nem, csak hát nagyon kemény nyaram volt. És azt hiszem, még nem szoktam hozzá igazán, hogy itt vagyok. Tekintetük találkozott a sötétben, és a lift hirtelen sokkal kisebbnek érződött, mint csupán percekkel azelőtt. Lucynak eszébe jutott, hogy az évek során hányszor zsúfolódott már be ide:

szőrmekabátos nőkkel és drága öltönyös férfiakkal, rózsaszín pórázos fehér kiskutyákkal és kézikocsin nehéz dobozokat toló portásokkal. Egyszer egy egész doboz narancslevet öntött a szőnyegre – pont ott, ahol most Owen ült –, amitől napokig bűzlött az egész lift, egy másik alkalommal pedig, még kislány korában, a falra írta a nevét zöld filccel, anyja legnagyobb bosszúságára. Itt olvasta el kedvenc könyvei utolsó oldalait, sírt egész úton felfelé, és nevetett egész úton lefelé, ezernyi különböző szomszéddal csevegett ezernyi különböző napon. Összeveszett itt a két bátyjával, rúgták és karmolták egymást, míg az ajtó Csing!-gel ki nem nyílt, és mindhárman békés angyalkaként léptek ki az előcsarnokba. Mindig ezzel a lifttel ment le a földszintre, hogy az előcsarnokban köszöntse az apukáját, valahányszor az hazaért egy üzleti útról. Egyszer még el is aludt a lift sarkában, miközben arra várt, hogy a szülei megjöjjenek egy jótékonysági árverésről. Mégis hányszor zsúfolódott be ide az egész családja? Apu, hóna alatt az újsággal, mindig az ajtó közelében, ugrásra készen; Anyu, arcán halvány mosollyal, állandóan derültség és türelmetlenség közt ingadozva velük szemben; az ikrek, vigyorogva, könyökkel böködve egymást; és Lucy, a legkisebb, a sarokba húzódva, mindig a többiek után kullogva, akár a pont-pont-pont egy mondat végén. És most itt ült, ebben a dobozkában, ami kicsinek tűnt ahhoz, hogy ennyi emléket őrizzen, a falak mintha ráborultak volna, és senki sem sietett a megmentésére. A szülei Párizsban voltak, szokás szerint az óceán túlsó felén, ezúttal is kettesben keltek útra, mint mindig. A bátyjai – egyedüli barátai – pedig immáron több ezer kilométerre voltak, Kaliforniában, egyetemen. Amikor néhány héttel ezelőtt elutaztak – Charlie a Berkeley Egyetemre, Ben pedig a Stanfordra –, Lucy hirtelenjében akaratlanul is elárvultnak érezte magát. Az nem volt szokatlan, hogy a szülei ne legyenek otthon; réges-régi szokásuk volt behavazott európai városokba vagy egzotikus trópusi szigetekre röpülni édes kettesben. De nem volt olyan rossz nélkülük, amikor még a gyerekek hárman

maradtak itthon, és Lucy bátyjai – ikrek, két bohóc, védelmező, jó barát – mindig gondoskodtak róla, hogy ne essen szét az életük. Egészen mostanáig. Lucy hozzászokott a szülei hiányához, ám a bátyjai – és így tulajdonképpen a barátai – hiánya teljesen új érzés volt, ráadásul igazságtalannak tűnt, hogy mindkettőjüket egyszerre veszítette el. Most már reménytelenül szétszóródott az egész család, és a maga nézőpontjából – egyes-egyedül New Yorkban – Lucy most, itt ülve érezte át legelőször a világ nagyságát, végtelenséget. A lift túloldalán Owen a falnak döntötte a fejét. – Ez van, nincs mit tenni… – motyogta, egyre halkabban. – Utálom ezt a kifejezést – jelentette ki Lucy, kicsit hevesebben, mint akarta. – Mindig van mit tenni. Mindig van változás. Mindig lehet javítani a helyzeten. Owen ránézett, és a lány látta, hogy mosolyog, hiába csóválja a fejét. – Te totál hibbant vagy – közölte. – Egy meleg, fülledt liftben ragadtunk, és valószínűleg fogy a levegőnk. Egyetlen kábel tart minket, ami tuti, hogy vékonyabb, mint a csuklóm. A szüleid a jó ég tudja, hol vannak, az én apám meg Coney Islanden. És ha mostanáig nem jött értünk senki, akkor igencsak esélyes, hogy teljesen megfeledkeztek rólunk. Szóval komolyan kérdezem: hogy lehetsz még mindig ilyen optimista? Lucy előredőlt a faltól, maga alá húzta a lábát, a fiú felé hajolt. – Hogyhogy apukád Coney Islanden van? – kérdezte, elengedve a kérdést a füle mellett. – Az mindegy. – A vidámpark miatt ment? Owen a fejét csóválta. – A hot dog miatt? – faggatta a lány. – Az óceán miatt? – Te egyáltalán nem aggódsz, hogy talán nem jönnek értünk? – Az úgysem segít – felelte Lucy. – Mármint az aggódás. – Pontosan – mondta a fiú. – Ez van, nincs mit tenni. – Nem – tiltakozott. – Épp ellenkezőleg.

– Rendben – hagyta rá Owen. – Ez nincs, van mit nem tenni. Lucy hosszú pillantást vetett rá. – Fogalmam sincs, mit beszélsz. – Vagy talán csak nem óhajtod megérteni – vágta rá a srác előrébb húzódva, és mindketten elnevették magukat. A kettőjük közti sötétség egyszeriben hártyaszerűnek érződött, olyan vékonynak, akár a selyempapír, sőt még annál is kevesebbnek. Owen szeme csillogott a homályban, miközben egyre hosszabbra nyúlt köztük a csend, és amikor a fiú végre megtörte, fojtott hangon szólalt meg. – Apám azért ment Coney Islandre, mert ott ismerte meg anyukámat – mondta. – Virágot is vett, hogy a parti sétányon hagyja az emlékére. Ehhez egyedül akart lenni. Lucy szólásra nyitotta a száját – talán kérdést akart feltenni, vagy a részvétét nyilvánította volna, bár egy ilyen pillanatban úgysem érhetett semmit egy jelentéktelen frázis –, ám a csend hirtelen kényesnek tűnt, és sehogy sem jutott eszébe olyasmi, amiért érdemes lett volna megszakítani. A fiú lehajtotta a fejét, így nem lehetett kivenni az arckifejezését, Lucy pedig hasznavehetetlennek érezte magát, csak ült ott, és fogalma sem volt, mit tegyen. De aztán halk kopogás hallatszott, a lánynak a torkában dobogott a szíve, Owennel a sötétség dacára egymás szemébe néztek. A zaj megismétlődött, és a fiú ezúttal felpattant, az ajtóhoz lépett, odanyomta hozzá a fülét. Viszonozta a kopogtatást a liftajtón, és mindketten hegyezték a fülüket. Bár Lucy még mindig a padló közepén ücsörgött, onnan is hallotta odakintről a tompa hangokat, majd a fémes csiszatolást. Egy másodperccel később ő is talpra kászálódott, és szó nélkül, még csak egymásra sem nézve álltak egymás mellett, vállvetve, akár két űrhajós egy hosszú utazás végén, várva, hogy kinyíljon az ajtó, s kiléphessenek egy káprázatos új világba.

2

A NAP ELEVE SÖTÉTSÉGGEL KEZDŐDÖTT. Owen még napfelkelte előtt felébredt, mint az elmúlt negyvenkét reggelen mindig, felriasztotta az érzés, hogy valami a mellkasára nehezedik, ökölként nyomja le a súly. Pislogva nézte az ismeretlen mennyezetet, amelyen a halvány repedések térképszerűséget alkottak, közöttük pedig egy légy röpködött, mintha X-ként jelölné meg valami lelőhelyét. Hallotta egy kávéscsésze koccanását a szomszéd szobából, és tudta, hogy az apja is ébren van. Az elmúlt hat hétben egyikük sem aludt rendesen, szemük állandóan fátyolos volt, nappalaik ugyanolyan semmilyenek voltak, mint az éjszakáik, így a napszakok egyszerűen összefolytak. Tulajdonképpen stimmelt, hogy most a föld alatt laktak, hiszen mi lehetne ennél megfelelőbb hely két szellem számára? Owen új szobája feleakkora sem volt, mint a régi, a tágas, napsütötte pennsylvaniai házukban, ahol minden reggel az ablaka előtt csipogó verebek ébresztették. Most azt hallgatta, ahogy két galamb civakodik a mennyezet közelében lévő keskeny üveglap előtt, és a biztonsági fémrács miatt még a kevéske beszűrődő fény is csak csíkokban hullott az ágyára. Amikor kilépett a folyosóra, ami elválasztotta a szobáját az apjáétól, és a kis konyhába meg nappaliba vezetett, Owen orrát füstszag csapta meg, és annak jellegzetessége, az élénken felvillanó emlék kis híján a földhöz vágta. Követte a szagot a nappaliba, apját a kanapén találta, egy rögtönzött hamutartóként szolgáló bögre fölé hajolt.

– Azt hittem, még nem vagy ébren – szólt a férfi, és bűntudatos képpel elnyomta a cigarettát. Az Owenénál alig egy-két árnyalattal sötétebb hajába túrt, aztán hátradőlt, és megdörgölte a szemét. – Nem igazán aludtam – vallotta be a fiú, és lehuppant az apjával szemben lévő hintaszékbe. Lehunyta a szemét, és lassan mély levegőt vett. Nem bírt uralkodni magán; ez az édesanyja cigarettája volt, és a szag a szívébe markolt. Az anyja halálakor nyolc szál cigi maradt az összegyűrődött csomagban, amit a rendőrök a baleset helyszínén találtak, és az asszony tárcájával, kulcsaival meg egyéb személyes holmikkal együtt visszaszolgáltattak a családnak. Bár Owen édesapja általában nem szokott dohányozni, mostanra már csak két szál maradt. A fiú ez alapján ítélte meg a rossz napokat: a reggeli, átható cigifüstből. A szag egyike volt a néhány dolognak, ami még felidézte az anyukáját, a legjobb és legrosszabb emlékeztető egyben. – Mindig is utáltad ezt – emelte fel a majdnem üres dobozt, és a két keze közt forgatta. Apja halványan elmosolyodott. – Rémes szokás… az őrületbe kergetett vele – helyeselt a férfi, aztán megcsóválta a fejét. – Mindig mondtam, hogy a cigizés fogja sírba vinni. Owen lesütötte a szemét, akaratlanul is maga előtt látta a rendőrségi jegyzőkönyvet, az elméletet, miszerint az anyja figyelmét elvonta vezetés közben, hogy épp cigarettára próbált gyújtani. Az autót fejjel lefelé találták meg az útszéli árokban. A cigisdoboz tíz méterrel arrébb hevert. – Gondoltam, ma elmegyek Brooklynba – szólt az apukája, erőltetett könnyedséggel, bár Owen pontosan tudta, igazából hogy érti, tudta, hova megy és miért. – Megleszel egyedül? A fiúnak megfordult a fejében, hogy megkérdezi, nem akarja-e, hogy vele menjen, de előre tudta a választ. Tegnap este látta a konyhapulton vázában álló csokrot, a még mindig celofánba csomagolt virágok máris hervadoztak. Ma volt a szülei házassági

évfordulója; ez a nap nem tartozott Owenre. Végigfuttatta a kezét a cigis dobozon, és bólintott. – Vacsorázzunk együtt, miután hazaértem – mondta az apja, aztán felvette az összehamuzott bögrét, és kiment a konyhába. – Azt eszünk, amit csak akarsz. – Csúcs – felelte Owen, és mielőtt meggondolhatta volna magát, kivette a csomagból az utolsó két cigaretta egyikét, egyszer megpörgette az ujjai közt, majd zsebre dugta, bár nem egészen tudta, miért. A szobája ajtajában megtorpant. Már majdnem egy hónapja laktak itt, ám a helyiség falai mentén még mindig dobozok sorakoztak, legtöbb félig nyitva, a kartonfülek szárnyként meredeztek. Az anyukája ilyesmitől idegbajt kapott volna, és Owen akaratlanul is elmosolyodott, ahogy elképzelte a reakcióját, elkeseredéssel vegyes döbbenetét. Az asszony odahaza mindig gondosan ügyelt a rendre és tisztaságra, a pultok csillogtak-villogtak, a padlón egyetlen porszem sem maradhatott, Owen pedig egyszeriben örült, hogy az anyja nem láthatja ezt a lakást, a tompa fényt meg a málló festéket, a fürdőszoba csempéi közti penészt és az ütött-kopott holmikkal teli konyhát. Valahányszor Owen panaszkodott, amiért ki kell takarítania a szobáját vagy a vacsora után rögtön el kell mosogatnia, Anya játékosan barackot nyomott a fejére. – Az otthonunk önmagunk tükörképe – mondogatta dallamos hangon. – Pontosan – vágott vissza ilyenkor Owen. – Én meg rendetlen vagyok. – Nem is igaz – felelte az anyja nevetve. – Tökéletes vagy. – Tökéletesen rendetlen – mondta erre mindig Apa. Az édesanyja a házba belépve mindig levetette velük a cipőjüket, csakis a hátsó tornácon dohányzott, és ügyelt rá, hogy a kanapé párnái ne nagyon nyomódjanak össze. Apa elmondása szerint mindig is ilyen volt, attól a pillanattól kezdve, hogy megvették a házat:

mindketten repestek a boldogságtól, hogy végre saját, állandó lakhelyük van, miután annyit utazgattak. Az azelőtti két évben egy rozoga furgonban rótták az utat, minden földi javukat a kocsiba gyömöszölve. Bejárták az egész országot, a csillagok alatt sátoroztak, vagy a kocsi hátsó ülésén összekuporodva aludtak, csekélyke spórolt pénzükből Hawaii és Alaszka kivételével minden államba eljutottak. Látták a Rushmore-hegyet meg a Grand Tetőn Nemzeti Parkot, végighajtottak a kaliforniai tengerparton, és horgásztak Florida déli szigetein. Jártak a louisianai New Orleansban, a maine-i Bar Harborban, a michigani Mackinacszigeten, a dél-karolinai Charlestonban, a texasi Austinban és a kaliforniai Napában, addig csavarogtak, míg ki nem fogytak a látnivalóból, na meg a pénzből. Csak ekkor tértek vissza Pennsylvaniába, ahol mindketten felnőttek – és ahol ideje volt újból felnőniük –, hogy végleg letelepedjenek. Ám hiába hallotta utazással töltött éveik rengeteg történetét, maga Owen nem igazán járt sehol. Úgy tűnt, a szülei kiélték a kalandvágyukat, mire ő megszületett, és boldogan maradtak meg egy helyben. Volt egy tornácos házuk, kertjük almafával és hintával, a szomszédos földeken lovak legelésztek. A kerek konyhaasztalnál pont elfértek hárman, ajtójuk tökéletes méretű volt, hogy karácsonykor koszorút akasszanak rá, és a házban annyi zeg-zug akadt, hogy jó hosszan lehetett benne bújócskázni. Egyikük sem vágyott soha máshová. Egészen mostanáig. Szobája magányában Owen hallotta, ahogy becsukódik a bejárati ajtó, aztán várt pár percet, mielőtt fogta a mobilját meg a kulcsát, és ő is elhagyta a lakást. Felkocogott a lépcsőn az alagsorból az előcsarnokba, amelyen gyorsan, lehajtott fejjel vágott át. Nem volt semmi baja az itteni lakókkal, de ő nem tartozott ide, ahogy az édesapja sem. Owen csak arra várt, hogy ezt végre az apukája is felfogja.

Egész délelőtt sétált. Ez volt a szabadsága utolsó napja, az utolsó olyan nap, amikor még nem kell órákra járnia egy idegen suliban, és azon kapta magát, hogy nyugtalan állatként járkál fel-alá a Hudson folyó partján. Bedugta a fülhallgatóját, kirekesztette a város zajait, és a hőség ellenére egyre csak menetelt. Ebédre hot dogot vett egy utcai árustól, aztán átvágott a Central Parkhoz, ott üldögélt, figyelte a fényképezőgépes, térképes és elkerekedett, csillogó szemű turistákat. Követte a tekintetüket, nagy erőfeszítéssel igyekezett azt látni, amit ők, de nem látott mást, csak rengeteg embert. Már késő délután volt, amikor visszaért a Hetvenkettedik utca és a Broadway sugárút sarkára, a díszes kőépülethez, amely immár az otthona lett. Az előcsarnokba lépve megtorpant, vonakodott visszamenni az alagsorba, ahol a következő néhány órában nem akadt volna más lehetősége, mint egyedül üldögélni, és várni, hogy az apja hazajöjjön. Inkább benyúlt a rövidnadrágja zsebébe, ahol a kulcsot őrizgette. Az első itteni héten nyúlta le az eredeti kulcscsomót az apja komódjáról, pedig egy ilyen húzás egyáltalán nem vallott rá. Owen mindig is túlzottan óvatos volt, sosem szokta megszegni a szabályokat, ám alig néhány napot töltöttek itt, és a nyomasztóan szűk tér máris kezdett elviselhetetlenné válni a számára, így keresett egy lakatost, hogy másolatot készíttessen a kulcsról, amellyel kijuthat a tetőre – látszólag az egész város egyetlen békés pontjára. Amint belépett a liftbe, máris elképzelte, ahogy a hatalmas, szélfútta, csöndes térben áll negyvenkét emelet magasban, fülébe bömböl a zene, és lélekben messze jár. Megnyomta a gombot, várta, mikor kezd emelkedni a lába alatt a padló, és annyira elmerült a gondolataiban, hogy fel sem nézett, amint az utolsó pillanatban valaki megállította a csukódó ajtót. Ám most, kevesebb, mint egy órával később Owen egyszeriben túlságosan is tudatában volt a lány jelenlétének, ugyanúgy bizsergett tőle, akár a melegtől. Miközben az ajtó túloldaláról beszűrődő zajokat hallgatták, a fiú lepillantott, és észrevette, hogy Lucy jobb

lába csak pár centiméterre van az ő baljától, így begörbítette a lábujjait, a sarkára helyezte a súlypontját, és elfordította a fejét. Rádöbbent, hogy visszafojtja a lélegzetét, és kíváncsi volt, vajon a lány is ugyanígy tesz-e. Épp, mielőtt a liftajtót felfeszítették volna, Owen hunyorogni kezdett, arra számított, hogy hirtelen fényesség fogadja majd őket. Ehelyett azonban a tizenegyedik emeletről lenéző alakok alapvetően sötétbe borultak – maga az emelet a lift hosszában pont középen kezdődött, az ajtót félig eltorlaszolta a vastag beton –, és csupán pár zseblámpa világított, egyenesen az arcukba, így mindketten pislogtak. – Hahó! – szólt Lucy derűsen, úgy köszöntötte a két férfit, mintha mindez teljesen hétköznapi volna, nem lenne abban semmi szokatlan, hogy a portás négykézláb áll a fejük felett, holdszerűen sápadt arccal, mellette pedig egy ezermester térdel, és kendővel törölgeti a homlokát. – Jól vagytok, gyerekek? – kérdezte George, és lenyújtott egy üveg vizet, amit Owen gyorsan megragadott, majd átadott Lucynak. A lány bólintott, miközben lecsavarta a kupakot, és nagyot húzott az üvegből. – Egy kicsit fülledt idebent – felelte, majd átadta a flakont Owennek. – De jól vagyunk. Az egész épületben nincs áram? Az ezermester felhorkant. – Az egész városban! Owen és Lucy egymásra néztek. – Komolyan? – ámult a lány elkerekedő szemmel. – Lehetséges ez? – Úgy tűnik – válaszolta George. – Tiszta káosz van odakint. – Se közlekedési lámpák, se semmi? – kérdezte Owen, mire a férfi bólintott, majd összecsapta a kezét, az adott helyzetre koncentrált. – Na jó! – mondta. – Gyerünk, másszatok ki onnan! Lucy ment elsőnek, és amikor Owen megpróbált segíteni neki, elhessegette, az emelet peremébe kapaszkodva felhúzta magát, majd

felállt, és leporolta fehér ruháját. Owen sokkal kevésbé kecses mozdulatokkal követte, úgy puffant az emeletre, akár egy partra vetett hal, majd talpra ugrott. A folyosó végén vörös fénnyel világított egy vészjelzés, és idefent kissé hűvösebb volt, bár nem sokkal; Owen tenyere izzadt volt, pólója pedig még mindig a hátához tapadt. – És kábé mikor lesz megint áram? – kérdezte, igyekezett uralkodni idegességén, hogy ne csendüljön ki a hangjából. Óhatatlanul az édesapja járt a fejében. Ha nincs áram, akkor nincs metró. Ha nincs metró, akkor az apja semmiképpen sem érhet vissza egyhamar. És egy ilyen helyzetben biztos, hogy nem marad észrevétlenül a hiánya. – Fogalmam sincs – felelte George, és lehajolt, hogy elpakolja a szerszámokat. A fém csendülése visszhangzott a folyosón, megtörve a baljós csendet. – A telefonvonalak mind túlterheltek, és az internet se működik. – Még térerő sincs – tette hozzá az ezermester. – Lehetetlen bármit is megtudni. – Én úgy hallottam, az egész keleti parton áramszünet van – mondta George. – Állítólag Kanadában villám csapott egy erőműbe. Az ezermester grimaszt vágott. – Én meg úgy hallottam, hogy űrlények támadtak meg minket. – Csak azt mondom, amit a rádióban közöltek – motyogta George, és felegyenesedett. Lucy vállára tette a kezét, majd Owenre nézett. – Tényleg jól vagytok, gyerekek? Mindketten bólintottak. – Rendben – szólt a portás. – Mindenkihez be kell kopogtatnom, hogy meggyőződjek róla, nincs-e valakinek baja. Nektek van zseblámpátok? – Nekem igen – felelte Lucy. – A lakásban. – Hallott esetleg apám felől? – kérdezte Owen olyan lazán, amennyire csak bírta. – Csak mert…

– Igen, tudom – felelte a portás. – Pokoli egy szabadnapot választott. Nem hallottam felőle, de attól még nincs ok aggodalomra. Senki sem hall senki felől. – Brooklynba kellett mennie – mondta Owen, és igyekezett kiötölni valami kifogást, bármilyen magyarázatot, amit hozzátehetne ehhez, ám az ezermester, aki már a lépcső felé indult, erre megtorpant, visszafordult. – A metró se jár – mondta. – Jó hosszú séta lesz a hídon át… Owent ismét elfogta a nyugtalanság, bár már nem tudta biztosan, hogy azért, mert az apja nincs itt segíteni, vagy inkább annak lehetősége miatt, hogy a férfi talán egész Brooklynon átgyalogolva próbál hazajutni. Habár az sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy apukája épp az elsötétedett parti sétányon ül, emlékeibe feledkezve, az áramszolgáltatás szeszélyeiről tudomást sem véve. De akkor is, furcsa volt, hogy így elszigetelődtek egymástól, a nagyváros két végén találták magukat, és hiába terült el kettőjük között utak és folyók, hidak és sínek egész hálózata, mégsem szelhették át a kilométereket. – Vigyázzatok magatokra, gyerekek! – kiáltott oda nekik George, mielőtt bement volna a lépcsőházba az ezermester után. – Szóljatok, ha kell valami! Becsukódott mögöttük a vastag ajtó, és Lucy meg Owen kettesben maradtak a néma folyosón. Tekintetük az üres lift tátongó fekete lyukára vándorolt, majd Lucy kicsit megvonta a vállát. – Azt hittem, kicsit hűvösebb lesz idekint – mondta, felemelte a karját, és laza lófarokba csavarta a haját, ami hamar kibomlott. Owen bólintott. – És talán egy kicsit világosabb. – Hát, legalább elnyertük a szabadságot – viccelődött Lucy, és ez a fiút is megmosolyogtatta. – Igaz – felelte. – Tudod, mit mondanak a zárkáról. – Mit? Owen vállat vont.

– Hogy megőrül benne az ember. – Szerintem az csak a magánzárkára vonatkozik. – Aha – felelte a fiú. – Hát, végül is mi nem magánzárkába kerültünk. – Nem – csóválta a fejét Lucy. – Határozottan nem. Owen a falnak dőlt a nyitott lift közelében. – Na, és hogyan tovább? – Nem tudom – felelte a lány, és a karórájára pillantott. – A szüleim Európában vannak, és ott már későre jár. Biztos éppen vacsoráznak, vagy valami partin vannak, vagy ilyesmi. Valószínűleg fogalmuk sincs róla, mi történik itt… – Biztosan hallottak róla – mondta Owen. – Ha tényleg az egész várost érinti, akkor már tuti híre ment. A szüleid hagyták, hogy egyes-egyedül itthon maradj? – Rengeteget utaznak, nem érnek rá mindig keresni mellém valakit – magyarázta Lucy. – És általában itt szoktak lenni a bátyáim is. – És most? – Most nincsenek – felelte a lány. – De elég idős vagyok már, hogy egyedül hagyjanak. – Mennyi az az elég idős? – Majdnem tizenhét. – Szóval tizenhat – vigyorgott Owen, Lucy pedig grimaszolt. – Micsoda zsenipalánta! Miért, te mennyi idős vagy? – Tényleg tizenhét. – Szóval végzős leszel? – Már ha lesz holnap suli – pillantott körbe a srác. – És ezt igencsak kétlem. – Szerintem holnapra tuti megoldják a gondot. Biztos nem olyan nehéz visszakapcsolni az áramot. Owen elnevette magát. – Micsoda zsenipalánta!

– Nagyon vicces – felelte Lucy, ám a hangja tompán szólt. Mosolya lelohadt, ahogy a fiút nézte, és Owen azon kapta magát, hogy fürkész tekintete láttán kihúzza magát. – Mi az? – Te megleszel egyedül? – Szerinted bébicsőszre van szükségem? – kérdezte a fiú, ám a poén nem jól sült el. Felszegte a fejét. – Megleszek – felelte. – És apámnak biztosan sikerül valahogy gyorsan visszajutnia ide. Nyilván aggódik a ház miatt. – Nyilván érted aggódik – mondta erre Lucy, és a fiúnak elszorult a szíve, bár nem tudta, miért. – Vigyázz magadra, jó? Owen bólintott. – Persze. – Ha zseblámpa kéne, szerintem van nekünk jó pár. – Boldogulok – felelte a fiú, miközben elindultak a folyosón. – De azért kösz. – Egyre sötétebb lesz – figyelmeztette Lucy, és körbeintett. – Szükséged lesz… – Boldogulok – ismételte Owen. Amikor a fiú kinyitotta a lépcsőházba vezető ajtót, egyszerre csapta meg őket a bezárt hőség és az áporodott levegő. Valahonnan odafentről fojtott hangokat hallottak, aztán ajtócsapódást, ami emeletről emeletre visszahangzott, míg el nem ért hozzájuk. Bementek a lépcsőházba, ahol a vészvilágítás kis, fehér lámpái halványan derengtek a fokok peremén, és Owen most először látta tisztán a lány arcát: az orrnyergét pettyező szeplőket, sötétbarna szemét, amelynek mély árnyalata szinte feketének tűnt. Lucy feljebb lépett egy fokkal, hogy egy magasságba kerüljenek, egymás szemébe néztek, és egy hosszú percig egyikük sem szólt. A lány fölött végtelennek tűnő lépcsősor kígyózott fel a huszonnegyedikre. A fiú mögött elterült a hosszú, lefelé vezető út az üres alagsori lakásba. – Hát – szólalt meg végül Lucy, szeme csillogott a lámpák fényében –, köszi a társaságot, Liftes Srác.

– Viszont – felelte Owen. – Mindenképp ismételjük meg a legközelebbi óriási áramszünetkor. – Benne vagyok – mondta a lány, majd sarkon fordult, és elindult felfelé, szandálja hangosan csattogott a beton lépcsőfokokon. Owen nézte a távolodó lányt, aki fehér nyári ruhájában kísértetnek, álomképnek látszott, és megvárta, míg Lucy eltűnt a lépcsőfordulóban, mielőtt maga is elindult volna, lassan lépkedve lefelé. Két emelettel lejjebb megállt, és hallgatta a feje fölül hallatszó lépteket, amik egyre halkultak, ahogy Lucy távolodott. A fiú ismét elgondolkodott a gyászos alagsori lakáson, a nagyváros káoszán, s az ilyen éjszakában rejlő lehetőségeken, hiszen most minden új és íratlan volt, az egész világ elsötétült, mintha egy elképesztő, rémületes bűvésztrükk tanúi lennének. Teljesen mozdulatlanul állt, fél kezével a korláton, belélegezve a meleg levegőt, aztán, mielőtt meggondolhatta volna magát, megpördült, és felrohant a lépcsőn. Csak három emeletet tett meg, és kénytelen volt megállni, zihált, de amikor felemelte a fejét, Lucy a lépcsőfordulóban állt, lenézett rá. – Mi baj? – kérdezte. – Jól vagy? – Semmi baj – mondta Owen, és felmosolygott rá. – Csak meggondoltam magam a zseblámpával kapcsolatban.

3

MIRE KILÉPTEK ODAFENT a sötét folyosóra – ami teljesen ugyanolyan volt, mint a tizenhárom emelettel lejjebbi –, mindketten kifogytak a szuszból. Lucy valahol a tizennyolcadik emelet környékén levetette a szandálját, fél kézzel lógatta, a másikkal a fal mentén tapogatózott, élénken tudatában annak, hogy Owen pár lépéssel lemaradva követi, bár könnyed lépte alig hallatszott a padlószőnyegen. A 24D ajtajához érve kihalászta a lakáskulcsot ruhája zsebéből, majd a zárral vacakolt, miközben Owen hunyorogva a falnak dőlt mellette. – Nem könnyű a sötétben – szólt a fiú, de Lucy nem felelt. Majdnem tizenhat éve nyitogatta már ezt az ajtót. Tökéletesen megtanulta a szükséges mozdulatokat, tudta, hogy a kulcs kicsit beakad, így balra kell rángatni, jól ismerte a zár hangos kattanását, amikor végre kinyílt. Bekötött szemmel is képes lett volna kinyitni ezt a zárat. Álmában is képes lett volna rá. Nem a sötétség miatt bénázott. Hanem a fiú miatt. Miután a zár végre megadta magát, és az ajtó kitárult, Lucy habozott. Rádöbbent, hogy még soha nem hívott meg fiút a lakásba. Legalábbis nem így. Soha nem úgy, hogy kettesben lettek volna. Sötétben meg pláne nem. A bátyjai haverjai örökké itt lógtak, kifosztották a hűtőt, és úgy üvöltették a zenét, hogy beleremegtek a falak. Lucy viszont lányiskolába járt, így igazából soha nem is voltak fiú barátai. Bár tény, ami tény, igazából barátnője se volt valami sok. Tavaly, amikor az édesanyja kivételesen megjelent egy iskolai eseményen, mivel kénytelen volt gardedámként részt venni a téli bálon, észrevette, hogy Lucy pár kötelező tánc után kiosont a

folyosóra olvasni. Ezek után az asszony egyszeriben aggódni kezdett lánya társas életének hiánya miatt. Ha Lucy nem a bátyjaival lógott, akkor általában egyedül mászkált a városban, és az anyja szerint ezeknek a tevékenységeknek egyike sem hasznos időtöltés. Így hát a lány vonakodva beleegyezett, hogy elmenjen egy kosárlabdameccsre, ahol a testvériskolájukba járó, Bernie nevű tizenegyedikes srác odament hozzá a büfében, és megdicsérte a szoknyáját. Pontosan ugyanolyan kockás szoknya volt, mint amit az összes többi lány viselt a meccsen, de Bernie elég rendesnek látszott, és Lucy amúgy sem tudta, ki mellé ülhetne a lelátón, így hagyta, hogy a srác pattogatott kukoricát vegyen neki. Nemsokára már mindennap a Metropolitan Művészeti Múzeum mögött találkoztak suli után, és pont annyi ideig csinálták együtt a házi feladatukat, hogy fenntartsák annak illúzióját, miszerint nem csak smárolni jönnek össze. Ám Bernie egyszer sem hívta meg Lucyt az Ötödik sugárúti otthonába, és a lánynak egyszer sem jutott eszébe a lakásukba invitálni őt. Ez a kapcsolat semleges területre és pártatlan környezetre épült: csakis a parkban, a padon, a szökőkútnál és a fűre terített pléden játszódott le. Ha Lucy beengedi a fiút az otthonába, azzal olyan terhet rak a kapcsolatukra, amit az semmiképpen sem bírt volna el, és a lány úgy gondolta, a túlzott teher mindennél gyorsabban tönkre tud tenni valamit. Pláne olyasmit, ami rém könnyen tönkrement magától is, csupán két rövidke hónappal később, amikor Bernie megismerkedett egy másik lánnyal, másik szoknyában, egy másik meccsen. Ám ez most egyedi szituáció volt, tulajdonképpen vészhelyzet, és ez mindent megváltoztatott. Az átlagos délután kissé elmosódó estébe hajlott, amelyet belengett a vakmerőség és némi szokatlan fesztelenség. Lucy most először maradt teljesen egyedül – se szülők, se tesók, a világon senki nem volt vele. És most itt találta magát, a kitárt ajtó előtt, miközben a háta mögött egy szinte ismeretlen fiú várakozott.

Az előszobába lépve ellátott egészen a konyháig, és be a nappaliba, ahova így kora este már be szokott világítani az ablakon a város rengeteg fénye, a sárga kockák végtelennek tűnő hálózata. Most azonban semmi sem látszott az ablakban, csak egy világoskék négyzet volt a hosszú, fekete folyosó végén. A mögötte várakozó Owen megköszörülte a torkát. Még mindig az ajtó előtt ácsorgott, mint aki nem biztos benne, hogy tényleg be szabad lépnie. – Akarod inkább csak kihozni nekem azt a zseblámpát, vagy…? – Nem – felelte Lucy, és félreállt. – Gyere be! A nappali ablakán beszűrődő, egyre halványuló fény el sem ért odáig, így a lány kinyújtott karral, óvatosan lépett be a konyhába. Owen a nappali felé indult, és Lucy csikorgást, majd puffanást hallott, ahogy a fiú megbotlott valamiben. – Jól vagyok! – kiáltotta Owen vidáman. – Úgy megkönnyebbültem! – kiabálta neki Lucy, aki épp elért a spájzhoz. A legalsó polcon megtalálta a hatalmas kék dobozt, benne az összes olyan holmival, amit azért tartottak itt, mert máshova sehogy sem illett. Az egész lakásban ez volt az egyetlen rendetlen pont, igazi kincsesláda, telistele törött esernyőkkel és napszemüvegekkel, illetve szállodai reklámtollakkal a világ minden tájáról. Lucy addig kotorászott a dobozban, míg végre meglelt egy zseblámpát, és amikor bekapcsolta, örömmel látta, hogy működik. A spájzból kilépve körbepásztázott a konyhában a zseblámpával, a fény által vetett alakok mintha a szemhéjára égtek volna. A nappaliban találta meg Owent, az ablaknál álldogált, a párkányt markolta. Amikor a lány felé fordult, a fénycsóva egyenesen az arcába világított, és pislogni kezdett, így Lucy leengedte a zseblámpát. – Olyan furcsa odakint – szólt Owen, hüvelykujjal bökve az ablak felé. – A fények nélkül teljesen kihaltnak tűnik. Lucy odalépett mellé, orra csak néhány centire volt az üvegtől. Az ég kékje egyre sötétedett, és a szemközti ablakok négyzetrácsa,

amelyet általában családi vacsorák ragyogó képe meg a tévé villogása töltött be, most elhagyatottnak, gyanúsnak tűnt. Onnan, ahol álltak, Lucy és Owen több tucat épületet láthattak be a Hetvenkettedik utca egész hosszában, mindegyiken több száz ablak, mögöttük több ezer ember, ki-ki a saját otthona mélyén megbújva. Lucy mindig icipicinek érezte magát attól, ha szembenézett ezzel a végtelen nagy várossal, ám most először kissé magányosnak is érezte magát tőle, és egyszeriben nagyon hálás volt Owen társaságáért. – Csak egy zseblámpát találtam – mondta, és a fiú lepillantott rá. Lucy várta, hogy előrukkoljon valami poénnal a sötéttől való félelemről, de hiába, Owen egyszerűen csak hallgatott, így a lány hozzátette: – Úgyhogy talán inkább együtt kéne maradnunk. A fiú visszafordult az ablak felé, és bólintott. – Rendben – helyeselt. – De itt máris kezd meleg lenni. Nem akarsz sétálni menni, mielőtt teljesen besötétedik? – Ki akarsz menni? – Hát, tényleg jó nagy ez a lakás, de azért… – Mármint, úgy értettem, hogy… Úgy értem, szerinted biztonságos kimenni? – Ez a te városod – felelte Owen mosolyogva. – Mondd meg te! – Azt hiszem, biztonságos – mondta Lucy. – És nem ártana beszerezni pár dolgot. – Mint például? – Hát, például vizet, meg ilyenek. Nem tudom. Nem ezt kell csinálni ilyen helyzetben? Owen a zsebébe nyúlt, és előhalászott pár gyűrött bankjegyet. – Annyi vizet veszel, amennyit csak akarsz – mondta. – Szerintem viszont egy ilyen este fagyiért kiált. A lány grimaszolt. – Hiszen úgyis csak elolvad – ellenkezett, ám a srác nem tágított. – Annál inkább meg kell mentenünk ettől a szomorú sorstól… Mielőtt elindultak, megnézték a mobiljukat, ám egyiküknél sem volt térerő, Owen készüléke pedig már majdnem lemerült. Lucy

laptopja egész nap az áramból kihúzva hevert az ágyán, az aksi utolsó cseppjeit kihasználva a lány megpróbált e-mailt küldeni a szüleinek, megüzenve, hogy nincsen semmi baja, de nem volt internetkapcsolat. Bár úgysem számított, hiszen Párizsban hat órával később volt, és ha a szülei nincsenek még mindig valami zsúfolt partin, akkor már biztos alszanak. A földszintre érve kirontottak az előcsarnok fullasztó hőségébe, ahol majdnem ugyanolyan párás volt a levegő, mint feljebb. Kis híján nekimentek egy bosszús dadusnak, aki a babakocsit fél kézzel fogva álldogált a lépcsőház előtt, erőt gyűjtve a kaptatáshoz. Még néhányan ácsorogtak a levélszekrények közelében, de úgy tűnt, a legtöbb lakó vagy odafent van, a lakásában, vagy még mindig hazajutni próbál valahogy. Az ezermester, aki segített kimenteni őket, a portáspultnál ült, a szerszámosládájára könyökölve hallgatott egy hordozható rádió adóvevőt. Integetett, amint meglátta őket. – Milyen a lépcsőház? – Jobb, mint a lift – felelte Owen. – Van valami hír? – Legkorábban holnap lesz áram – jelentette az ezermester, megmegránduló bajusszal. – Azt mondják, délen Delaware-ig, északon meg egészen Kanadáig ér az áramszünet. – Egy pillanatra elhallgatott, majd megcsóválta a fejét. – Nem semmi látvány lehet az űrből. – Veszünk pár holmit – mondta Lucy. – Hozzunk magának valamit? A férfi épp egy hatos csomag sört kért – Lucy meg készült válaszolni, hogy azt kissé nehéz volna beszerezniük, hiszen jóval huszonegy év alattiak mind a ketten –, amikor Owen megkocogtatta a karját. – Ezt figyeld! – szólt, és Lucy az épület Broadwayre néző ajtaja felé fordult. Ám döbbenten látta, hogy a sárga taxik, fekete limuzinok és hosszú buszok helyett az egész út emberek áradatával

van tele: a hatalmas tömeg fáradtan, de eltökélten tartott kifelé a belvárosból. Megálltak Owennel az ajtó előtt, tágra nyílt szemmel figyelték a testek előttük elhaladó árját. Sokan mezítláb gyalogoltak, cipőjüket a hónuk alá szorítva, mások pedig a hőség ellen védekezve a fejükre csavarták az ingüket. A menetelők öltönyt és nyakkendőt vagy elegáns kosztümöt viseltek, aktatáska meg laptop volt náluk, s mindannyian a világ legfurcsább ingázásában vettek részt. Nem irányította őket közlekedési lámpa, és egyetlen rendőr sem volt a közelben, bár jóval előrébb a sugárúton Lucy megpillantotta a kékpiros fények halvány villogását, ami természetellenesen ragyogónak tűnt a sötétedő éghez képest. – Hát ez hihetetlen – zihálta a fejét csóválva. A sarkon az egyik bár zsúfolásig volt tömve emberekkel, sokan már be sem fértek, előtte ácsorogtak. Talán feladták a hazagyaloglást, vagy egyszerűen csak kijöttek az utcára, hogy részesei legyenek a bajtársias hangulatnak, mindenesetre a tömeg egész ünnepinek érződött. A fejük felett, az erkélyeken gubbasztó lakók magazinokkal legyezték magukat, miközben figyelték az odalent kibontakozó jelenetet. Mások a nyitott ablakból lógtak ki, mögöttük sötétbe borult a lakás. Mintha az egész város a feje tetejére állt volna. – Gyere! – szólt Owen, és Lucy követte őt a sarokra, ahol egy piszkos fényvisszaverő mellényt viselő építőmunkás egy hajszálcsíkos öltönyös férfinak segített irányítani a forgalmat, igyekeztek feltartani a csődületet, hadd jusson át néhány autó a kereszteződésen, aztán intettek a gyalogosoknak, hogy folytassák hosszú útjukat hazafelé. Lucy és Owen a járdán haladtak, s amint elértek a kis vegyesbolthoz a Hetvennegyedik utca sarkán – ahol dobozos üdítőtől vécépapíron és kutyaeledelen át sorsjegyig mindent lehetett kapni –, a lány megragadta a fiú karját, sietve behúzta az üzletbe. A boltban csak néhány flakon ásványvíz maradt, azokat gyorsan mind kirakták

a pultra, aztán visszamentek a polcok közé, összeszedtek még egy öngyújtót, pár gyertyát, meg tartalék elemeket a zseblámpába. Miután Lucy átadott némi készpénzt a férfinak a kasszánál, valószerűtlenül soknak tűnő visszajárót kapott tőle. – Szerintem ez… – kezdte, ám a férfi fülig érő vigyorral nézett rá. – Áramszüneti árengedmény – jelentette ki magától értetődően. – Ki hitte volna? – nevetett Owen. – Gondolja, hogy ez a fagyizókra is vonatkozik? A férfi bólintott, miközben bepakolta a holmit két nejlonzacskóba. – Úgy hallottam, a Hetvenhetediken ingyen osztogatják a fagyit. Úgyis csak elolvadna. Owen Lucyhoz fordult. – Azt hiszem, elsötétülve sokkal jobban tetszik nekem ez a város. Az üzletből kilépve, kezükben egy-egy nejlonszatyorral egy pillanatra megálltak. A Hudson folyó felett eltűntek az ég utolsó rózsaszín csíkjai is, koromsötét borult az utcára. Ahogy a Hetvenhetedik utca felé gyalogoltak, hogy sorba álljanak az ingyen fagyiért, az este továbbra is ünnepinek érződött. A fagylaltozó melletti bárban zuhant a sör ára, ahogy a hordó egyre jobban felmelegedett, az út túloldalán lévő étterem pedig gyertyafényes vacsorát rögtönzött a vendégeinek. Néhány gyerek rohant el mellettük lila fényrudakkal, és két lovas rendőr vágott át a tömegen éber tekintetű paripáikon, a magasból figyelve a jelenetet. Miközben a sor lassan haladt előre, Lucy Owenre pillantott, aki kábán nézelődött körbe. – Azt hinné az ember, hogy fosztogatás tör ki, vagy valami – szólt a fiú. – Hogy egy ilyen helyen biztos teljes lesz a zűrzavar. De csak egy nagy buli az egész. – Mondtam én, hogy nem olyan rossz itt – felelte Lucy. – Csak próbáld meg jól érezni magad! – Rendben – hagyta rá kis mosollyal Owen. – Ha megígéred, hogy minden este pontosan ilyen lesz. – Mármint milyen? – kérdezte Lucy. – Sötét?

– Épp ez az – válaszolta Owen felnézve. – Nincs is olyan sötét. Igazából nincs. A lány követte a tekintetét, felpillantott az épületek homályos körvonala fölött lebegő holdsarlóra, a vékony fehér ívre a sötétkék égen, amit csillagok pettyeztek. Lucy egész életében itt lakott, de még sosem látott ilyet: milliónyi fénypettyet, amelyeket általában mind elnyomott a nagyváros vakító kivilágítása, a hirdetőtáblák és utcai lámpák, a lézerek és villogók, a fénycsövek és neonégők, az egészből összeálló fehér zaj, amelyen semmi sem hatolhatott át. Ma este azonban elnémult a város. Nem látszott más, csak a fekete égbolt meg a csillagok sokasága a fejük felett, olyan fényesen ragyogtak, hogy a lány le sem bírta venni róluk a szemét. – Igaza volt – mormolta. – Tényleg elképesztő látvány lehet az űrből. Owen sokáig nem felelt, és amikor végre megszólalt, fojtott volt a hangja. – Nem is tudom – mondta. – Szerintem idelentről még jobb.

4

MIRE MEGINT MEGMÁSZTÁK a huszonnégy emeletet – vörös képpel, zihálva, az oldalukat fogva értek fel –, a lakás olyan lett, akár egy kályha, így hát jobb híján lerogytak a konyha hűvös padlócsempéjére. Semmit sem tehettek a hőség ellen, nem kapcsolhattak be se ventilátort, se légkondit, az ablakokon nem jött be szellő, és még a kerámiaburkolat is felmelegedett alattuk, ahogy némán, lihegve hevertek rajta. Végül Owen felült, az egyik vizespalackért nyúlt, és odaadott egy másikat Lucynak, aki a hűtő mellett hevert, fehér ruhája szétterült körülötte. A lány kézfejével letörölte a homlokát, aztán alkarjára támaszkodott, hogy igyon egy kortyot. – Soha többé – jelentette ki ivás után. Owen ismét hanyatt dőlt. – Mit soha többé? – Soha többé nem megyek le. – Legalábbis amíg meg nem szerelik a liftet… – Talán még akkor sem – mondta a lány. – Azzal a lifttel nagyon régre nyúlik vissza a kapcsolatom, de a ma történtek után nem biztos, hogy képes leszek újra bízni benne. – Szegény lift. – Szegény én. Egy mennyezeti ventilátor volt fölöttük, és Owen olyan sokáig bámulta a körvonalát a sötétben, hogy szinte el tudta képzelni, amint pörög. Egész teste bizsergett a hőségtől, még a szemhéja is, ami elnehezedett, és mintha megdagadt volna. Szórakozottan a kettőjük közt heverő zseblámpáért nyúlt, bekapcsolta, reflektorként pásztázott

körbe vele a konyhában: a fénycsóva körüljárta a mosogatót, a szekrények között cikázott. – Szinte semmi sincs itthon. Anyukám nem szokott főzni – mondta Lucy, tekintetével követve a zseblámpa fényét. – Igazából egyikünk sem szokott. – Kár – felelte Owen. – Szuper konyhátok van. – Na és nálatok? – Nálunk is szuper-e a konyha? – Nem, nálatok hogy van? – kérdezte Lucy, és megint hátradőlt, fejük alig néhány centire volt egymástól, bár épp ellenkező irányban feküdtek. – Szoktál főzni? – Bizony – felelte Owen. – És takarítani is. Igazi polihisztor vagyok. A mosogatógépre, aztán a sütőre irányította a fényt, végül pedig a hűtőre, amit beborítottak a képeslapok, mindegyiket élénk színű mágnes tartotta. A fiú felült, hogy közelebbről is szemügyre vegye őket, egyesével rájuk világított, elolvasta a lapokon álló helységneveket: Firenze, Fokváros, Prága, Barcelona, Cannes, Szentpétervár. – Hűha! – szólt. – Ilyen sok helyen jártál? Lucy elnevette magát. – Szerinted saját magamnak küldözgetek képeslapokat? – Nem – felelte Owen elpirulva. – Csak azt hittem… – Mind a szüleimtől jöttek. Csodálatos helyekre utaznak, én meg kapok egy darab kartont – magyarázta Lucy, és vállat vont. – Ez a hagyomány. Az egyik bátyámnak mindig mágnest hoznak, a másiknak meg hógömböt. Állítólag én egyszer, még kiskoromban képeslapot kértem, úgyhogy ez lett a szokás. Owen közelebb húzódott a hűtőhöz, marokra fogta a zseblámpát. – Na és most hol vannak a szüleid? – Párizsban – felelte a lány. – Csomószor utaznak oda. – Még soha nem vittek magukkal? – kérdezte Owen meg sem fordulva, és Lucy halkan válaszolt.

– Nem, soha. – Ó – mondta Owen, és ismét hátradőlt. – Bár kinek kell Párizs, ha itt élhet New Yorkban, nem igaz? Lucy erre elmosolyodott. – Hát igen – felelte, aztán a hűtőre mutatott. – Erről az útról még nem kaptam lapot. Igazság szerint eredetileg pont ezért mentem a földszintre. Megnéztem, nem jött-e posta. A lány szavaiból szomorúság csendült, és Owen agyalt, hogy mit válaszolhatna, mivel törhetné meg a konyha csendjét. Ismét a lapok mozaikjára nézett. – Amúgy se olyan jó képeslapot kapni. – Ne mondd, tényleg? – emelte meg a szemöldökét Lucy. – Hát ja, mert ugye mi a legrosszabb, amit közölhetünk azzal, aki épp nincs velünk a csodás tengerparton? Lucy vállat vont. – „Bárcsak itt lehetnél!” – A fiú megkocogtatott egy görög jelenetet ábrázoló lapot, ami a hűtőajtó aljánál díszelgett. – Most komolyan. Ha az, aki ilyet ír valakinek, tényleg a másikkal szeretne lenni, akkor eleve meghívta volna, nem? Ha jobban belegondolsz, elég nagy kamu ez a duma. Igazából az kellene, hogy álljon ezen a lapon: „Görögország: ahol az égvilágon senkinek sem hiányzol.” Hosszú csend támadt, és ahogy a némaság egyre csak elnyúlt, Owen rádöbbent, mekkora hibát követett el. Ő csupán viccnek szánta ezt az egészet, de túl durván, túl személyeskedően fogalmazott, és most hirtelen úrrá lett rajta a félelem, hogy sikerült még tovább rontania a helyzeten. Ám legnagyobb megkönnyebbülésére Lucy elnevette magát. – „Róma: ahol minden olyan gyönyörű, hogy totál elfeledkeztünk rólad” – mondta, és felült. Átfogta csupasz lábát, és elmosolyodott. – „Sydney: ahol istenien érezzük magunkat nélküled.” – Pontosan – helyeselt Owen. – Ez így sokkal őszintébb. – Azt hiszem, tényleg igazad van – mondta Lucy, és ismét elkomolyodott az arca.

– De lefogadom, hogy a szüleid igenis szeretnék, ha ott lehetnél velük. – Aha – szólt a lány tompa hangon. – Lefogadom. Owen lekapcsolta a zseblámpát, majd megfordult, hogy háttal legyen a hűtőnek, a lapok megrebbentek a feje fölött, és az üzenetekre gondolt, amiket az anyja hagyott neki mindig, szerte a házban: a kicsi, sárga, öntapadós cetlikre, rajtuk a kék tollal firkantott emlékeztetőkkel, hogy takarítsa ki a szobáját, vagy melegítse meg magának a ragut. Az asszony néha azelőtt írt egy-egy cetlit, hogy elment otthonról az ügyeit intézni vagy Apával vacsorázni, máskor viszont nem is volt messze, amikor Owen az üzenetét olvasta, például csak a kertben gyomlált. Mindegy, hogy két percen, két órán vagy két napon belül látták volna viszont egymást, az anyukája mindig ugyanazzal zárta az üzeneteit: Gondolatban veled. – Van egy ötletem! – szólt a fiú, és Lucy oldalra biccentett fejjel mérte végig, szeme sötét, fürkész volt. Owen a zsebébe nyúlt, és elővette a tetőre vezető ajtó kulcsát. – Jó sokat kell lépcsőzni – mondta a lánynak. – De szerintem megéri. Telepakoltak egy hátizsákot vízzel, harapnivalóval, gyertyákkal meg egy pléddel, aztán elindultak vissza a lépcsőházhoz. Owen ment elöl, kivont kardként tartotta a zseblámpát. A folyosón még mindig csend honolt, és a fiú eltűnődött, vajon mit csinálna most, ha az apja otthon lenne. Valószínűleg otthon várakozna, míg Apa sorra járná a lakásokat, a tőle telhető legjobban alakítva a gondnok számára teljesen új szerepét, ő pedig az alagsorban ücsörögne, úgy téve, mintha észre sem venné, hogy az édesapja manapság magáról is alig tud gondoskodni. Gyors tempóban vágtak neki a lépcsőknek, ám hamar odalett a lendületük, és mire eljutottak a harmincnegyedik emeletig, már egymás mellett vánszorogtak, mindketten a korlátba kapaszkodtak, izzadt tenyérrel vonszolva magukat felfelé. Amikor végre elértek a legfelül lévő fémajtóhoz, Owen meglökte, de az meg sem moccant.

– Sokszor be se zárják – magyarázta. – Ezért nincs túl nagy bűntudatom a kulcs miatt. – Aha – felelte Lucy. – Ezek szerint nem is vagy olyan vagány, amilyennek avatatlan szemmel tűnsz. Owen elnevette magát. – Egyáltalán nem vagyok vagány. Csak egy átlagos srác, kulccsal. Miután kinyitotta az ajtót, botladozva mentek ki a sötét tetőre, szemüket a lábuk elé szegezve lépkedtek a bitumenes felületen. – Arra – mutatott Owen a délnyugati sarokra, és a lány a tető peremén lévő párkányhoz lépett, megállt, a látványt csodálta. – Hűha – suttogta, és lábujjhegyre állt. Owen letette a hátizsákot, majd odalépett mellé, néhány centivel arrébb. A szél fellebbentette Lucy haját a válláról, a fiú orrát pedig édes illat csiklandozta; mintha virágok vagy a tavasz illatát érezte volna, és kicsit megszédült. Némán figyelték a szokatlan kilátást: az általában karácsonyfaként világító sziget most sötétbe borult. A felhőkarcolók csupán árnyképek voltak a véraláfutás színét idéző égen, az egyetlen fénylő pont egy ide-oda repkedő helikoptertől származott, amely ingaként szállt fel-alá a horizonton. Mindketten a párkány gránitfalának dőltek, két láthatatlan lélek a láthatatlan városban, negyvenkét emelet szédítő magasságából néztek le a lélegzetelállító mélységbe. – El sem hiszem, hogy most először járok idefent – mormolta Lucy anélkül, hogy levette volna a szemét a kihaltnak tűnő épületekről. – Mindig mondtam, hogy a várost lentről a legjobb nézni, de ez itt valami csodálatos. Mintha… – Mintha egymillió kilométer magasan lennénk a világ fölött – mondta Owen, és a lány felé fordult. – Mintha egymillió kilométer messze lennénk a világtól – helyesbített Lucy. – És az még jobb. – Ha erre vágysz, akkor tuti nem megfelelő városban élsz. – Ez nem igaz – csóválta a fejét Lucy. – Rengeteg módon lehet itt egyedül az ember, még ha ilyen sokan veszik is körül.

Owen a homlokát ráncolta. – Ez nagyon magányosnak hangzik. Lucy mosolyogva fordult felé, bár arckifejezése kissé kemény volt. – A magányosság és az egyedüllét nem ugyanaz. A fiú erre mondott volna még valamit, ám eszébe jutottak a konyhában látott képeslapok, tucatnyi bizonyíték a két állapot – magányosság vagy egyedüllét – bármelyikére, csupán nézőponttól függően. – Akkor azt hiszem, jó helyen jársz – mondta, és figyelte, ahogy a lány szórakozottan dobol az ujjaival a párkány durva kövén. – Bár jelen pillanatban elméletileg nem vagy egyedül. – Ez igaz – felelte Lucy, ismét a szemébe nézve, és ezúttal szívből jött a mosolya. Leterítették a plédet a tető egyenetlen felszínére, aztán kirámoltak a hátizsákból. A nap rég lement, de a meleg makacsul kitartott, még idefent is, ahol a szél nagyon megnehezítette a gyertyagyújtást. Kis idő múlva fel is adták, és inkább a sötétben vacsoráztak, megosztoztak a különféle sütiken, rágcsálnivalókon meg gyümölcsökön, Lucy szeme pedig két falat között folyton az égre tévedt, mintha nem bízott volna benne, hogy az ismeretlen csillagok nem vándorolnak el. Miután jóllaktak, a plédet odahúzták a falhoz, hogy nekidőlhessenek, egymás mellett ülve, hátradöntött fejjel, majdnem összeérő vállal. – Ha eljuthatnál a világon bárhová, hova mennél? – tette fel Lucy a kérdést, amit Owen nagyon is jól ismert, hiszen örökké ez járt a fejében, és mindig ez érdekelte elsőnek másokkal kapcsolatban, bár még soha nem kérdezte meg senkitől. – Mindenhova – felelte, és a lány elnevette magát, könnyed, dallamos hangon. – Ez nem válasz.

– Hogyne lenne az! – erősködött Owen, mert ez volt az igazság, talán a legigazabb dolog saját magát illetően. Néha úgy tűnt, mintha egész életében várakozna; nem pontosan arra, hogy mindent hátrahagyjon, egyszerűen csak menni akart végre. Úgy érezte magát, akár azok a halak, amik elképzelhetetlenül nagyra nőhetnének, ha megfelelő méretű tartályba kerülnének. Az ő tartálya azonban mindig is szűk volt, és akármennyire imádta az otthonát – akármennyire imádta a családját –, örökké azt érezte, hogy saját élete falaiba ütközik. New York nem jelentett megoldást. Owen sokkal tágasabb, sokkal óriásibb közegbe vágyott, és már ki is választott hat egyetemet a nyugati parton, ahova jelentkezni készült, a Kalifornia délnyugati csücskében lévő San Diegótól egészen a Kanadával határos Washington államig. Alig várta a napot, hogy elindulhasson nyugatra új életet kezdeni, keresztülvágva a sűrű magánhangzós államokon, a végtelen papírlapként elterülő ég alatt, átkelve a csipkézett hegyek hihetetlen csoportján, meg sem állva az ezüstösen csillogó óceánig. Mióta csak az eszét tudta, Owen hallotta az út hívó szavát, lelke mélyéről duruzsolt neki a vándorhajlam, amelyet talán szüleitől, az egykori csavargóktól örökölt. Remélte, hogy egy nap ugyanúgy békére lel, mint ők – saját otthonra, ami egyedül azért különleges, mert ő annak látja –, de majd csak sokkal később, mert most ezernyi helyre vágyott eljutni, és tudta, hogy a következő év csupán a kezdet. Érezte, hogy Lucy figyeli, és amikor felé fordult, a lány bólintott. – Hát jó – fogadta el a válaszát. – Szóval mindenhova. – Na és te? – kérdezte Owen, és a lány pár másodpercig gondolkodott. – Valahova. A fiú elvigyorodott. – Ez mitől jobb válasz, mint a „mindenhova”? – Konkrétabb – felelte Lucy, mintha ez magától értetődő lenne. – Végül is igazad van. – Owen lenézett összekulcsolt kezére. – Tudod, én még szinte sehol nem jártam. Jó, persze New Yorkban

igen. Meg Pennsylvaniában. Egyszer, még kiskoromban elmentünk a delaware-i tengerpartra. És párszor átutaztunk New Jersey-n. Mennyi ez? Négy állam. – Megcsóválta a fejét, és keserűen mosolygott. – Szánalmas, mi? – Na és mi lesz jövőre? – kérdezte Lucy. – Az egyetem tökéletes lehetőségnek tűnik, hogy nekivágj a nagyvilágnak. – Pontosan – helyeselt Owen. – Nyugaton néztem ki egyetemeket. Kaliforniában, Oregonban, Washingtonban… Lucy megemelte a szemöldökét. – Ezek mind nagyon messze vannak. – Hát igen – felelte Owen. – Éppen ez a lényeg. És mindegyiknek remek természettudományi kara van. – Aha! – szólt Lucy. – Szóval tényleg zsenipalánta vagy. A fiú vállat vont. – A zseni talán erős kifejezés. – Na és mi lesz apukáddal? – Mi lenne vele? – kérdezett vissza Owen, bár pontosan értette, mire gondol a lány, és egészen elhűlt tőle. Sok mindentől tartott a rá váró helyzetben – élete következő, magányos fejezetében –, főleg az anyukájával kapcsolatban, aki nem fogja látni a ballagását, nem segít majd neki se összecsomagolni a holmiját, se ugyanúgy megágyazni a kollégiumi szobájában, mint otthon. De leginkább attól rettegett, hogy miután elvitte az egyetemre az egyetlen fiát, az apjának egyedül kell majd visszajönnie az itteni nyomorúságos alagsori lakásba. Ez a gondolat volt az, amitől a lélegzete is elállt, valahányszor eszébe jutott. Nagyot nyelt, felemelte a fejét, és Lucy szemébe nézett. – Nem fogsz nagyon hiányozni neki? – kérdezte a lány, és Owen erőnek erejével vállat vont. – Majd meglátogat – felelte olyan magabiztosan, ahogy csak tőle telt. Oldalra nyúlt, ahol egy kis kődarabot érzett maga mellett, és szórakozottan kapargatni kezdte vele a tető fekete felszínét. – Na és te?

– Én is meglátogatlak-e? – kérdezte Lucy vigyorogva, és Owen akaratlanul is elmosolyodott. – Nem úgy értettem – felelte. – Te merre jártál? – Hát, New Yorkban, ugyebár – kezdte sorolni a lány, ujjain számolva az államokat. – Connecticutban, New Jersey-ben, Rhode Islanden, Massachusettsben, Pennsylvaniában és Floridában. Pár héttel ezelőtt, amikor a bátyáim elmentek az egyetemre, reméltem, hogy eljuthatok velük Kaliforniába, de végül csak ketten autóztak oda. Bár néhány hónap múlva esküvője lesz ott az unokatesómnak, úgyhogy gondolom, akkor hozzáadhatom majd a listához. – Elég jó lista – biccentett Owen. – Ja, és Londonban is jártam – tette hozzá Lucy felderült arccal. – Ezt majdnem kifelejtettem. Bár csak kétszer voltam ott. Az anyukám odavalósi, szóval… – Vállat vont. – De részemről ennyi. Ez se valami lenyűgöző. Owen felsóhajtott. – Miután a szüleim végeztek a gimiben, vettek egy furgont, és bejárták az egész országot. Két évig utazgattak. Mindenhova eljutottak. – Én inkább külföldre szeretnék utazni – mondta Lucy, hangjából nyilvánvaló vágyakozás csendült. – Látni akarom a képeslapokon lévő városokat. Főleg Párizst. – Miért pont Párizst? – Nem is tudom – felelte a lány. – A sok gyönyörű épület meg a katedrálisok miatt… – Vagyis a képeslapok miatt. – Hát, igen – vallotta be Lucy. – A képeslapok miatt. Nagyon csábítóak. – Mit akarsz a leginkább látni? – A Notre-Dame-ot – felelte habozás nélkül. – Miért? – kérdezte Owen, és arra számított, hogy a lány az építészettel, a történelemmel vagy legalábbis a vízköpőkkel fog érvelni, de tévedett.

– Azért – válaszolta Lucy –, mert pontosan Párizs közepén van. – Tényleg? A lány bólintott. – Van előtte a földön egy kis, csillagos réztábla, körülötte „Point zéró” felirattal, az jelzi a nulla kilométert és Párizs középpontját. Aki rááll a csillagra, és kíván valamit, az egy szép napon esélyt kap, hogy visszatérjen oda. Ez elég varázslatos, nem? – Nem lenne rossz, ha minden helyen garantálnák az embernek a visszatérést. – Owen előrehajolt, egy X-et vésett a kaviccsal kettőjük közé, majd eldörgölte a sarkával, és inkább egy csálé csillagot rajzolt helyette. – Ezek szerint most pontosan New York közepén vagyunk? – kérdezte Lucy a csillagra biccentve, és tekintetét magán érezve a fiú egy pillanatra elbizonytalanodott. – Azt hiszem – felelte halkan –, hogy most pontosan a világ közepén vagyunk. Lucy odanyújtotta felfelé fordított tenyerét, és beletelt pár másodpercbe, hogy Owen rájöjjön, a kavicsot akarja megfogni, nem pedig az ő kezét. Átadta neki a követ, a lány pedig kört rajzolt, közepén a csillaggal, majd a vonal mentén köré írta: „Nullpont”. – Tessék – mondta. – Most már hivatalos. – Látod? Nem kell nekünk Párizs. – Ma este legalábbis nem – felelte Lucy, és visszaadta a kavicsot. – De akkor is szeretnék majd eljutni oda. – Hogyhogy a szüleid soha nem vittek el? A lány vállat vont. – Nem tudom. Gondolom, nem könnyű három gyerekkel utazni. A bátyáim irtó jó fejek, de ikrek, és amikor kicsik voltunk, állandóan rosszalkodtak. Emlékszem, hogy amikor először mentünk Londonba, fel-alá rohangásztak a repülőn a sorok között, meg bezárkóztak a vécébe. – Mosoly játszott az arcán, de aztán megcsóválta a fejét. – Bár nem ez az igazi ok. Szerintem a szüleim simán csak szeretnek ketten egyedül utazgatni.

– Ketten egyedül – ismételte Owen. – Ez oximoron. – Te vagy oximoron! – vágott vissza grimaszolva Lucy. – De komolyan, mindig is ez volt a szokásuk. Részben apám munkája miatt utaznak ennyit, másfelől viszont tényleg nagyon imádják. Egyesek vásárolgatnak. Mások horgásznak. Az én szüleim utazgatnak. – Mivel foglalkozik apukád? – Egy brit banknak dolgozik. Londonban ismerkedtek meg anyukámmal, de Apu egy csomó más helyen is melózott már, Sydney-ben meg Fokvárosban meg Rióban. Miután megszülettek a bátyáim, Apu a New York-i kirendeltségnél vállalt állást, mivel ez a szülővárosa, és szerintem úgy tervezték Anyuval, hogy megállapodnak itt, de a tervnek ez a része nem igazán valósult meg. Folyton csak utazgattak, minket meg a dadára bíztak. – Nagymenő egy életstílus. – Nekik igen – felelte Lucy. – De én is szerettem volna velük tartani. Még mindig szeretnék. – Legyintett, elhessegetett néhány szúnyogot. – Néha úgy érzem, sokkal jobban élvezték az életüket, mielőtt gyereket vállaltak volna. Owen a saját szüleire gondolt, akik abban a pillanatban gyökeret eresztettek, amint kiderült, hogy gyermekük lesz. – Valószínűleg nem volt az jobb élet – felelte. – Csak másmilyen. Az én szüleim is ugyanezt csinálták, akkor állapodtak meg, amikor bevállaltak engem, és boldogok voltak. – Elhallgatott, hevesen pislogott. – Mindhárman boldogok voltunk. Lucy a könyökét a térdére támasztva ült, és amikor Owen felé fordult, lába a fiúéhoz ért. Owent ekkor hirtelen elöntötte a késztetés, hogy közelebb húzódjon a lányhoz, hogy odasimuljon hozzá; meglepte a heves vágy, mert mintha már nagyon rég nem akart volna semmit. – Részvétem – szólt Lucy felé nyújtva a karját, kezét a fiú kézfejére simítva. – Anyukád miatt.

Tenyerének melege Owen velejéig hatolt, megrepesztette a szívét bevonó kőkemény, jéghideg páncélt. Lucy feszülten figyelte, próbált szemkontaktust teremteni vele, ám a fiú képtelen volt ránézni. Mert csupán az érzéketlenség tartotta benne a lelket, csakis ez akadályozta meg, hogy összeomoljon az apja előtt, aki kettőjük helyett is eléggé összeomlott. Ismét az égre nézett. – Szinte hamisnak tűnnek, nem? – kérdezte. Lucy követte a tekintetét. – A csillagok? – kérdezte, de a fiú nem válaszolt. A régi szobája mennyezetén lévő csillagokra gondolt, a kis műanyag darabkákra, amik zölden világítottak a sötétben. Az édesanyja ragasztotta fel őket még Owen kiskorában, amikor a fiúnak mániája lett az égbolt, és a nyári éjszakákat hanyatt fekve töltötte a kertben, addig bámulva az elszórt fénypettyeket, míg bele nem sajdult a szeme. Vettek neki távcsövet, látcsövet, sőt még olyan glóbuszt is, amin látszott az összes csillagkép. De végül semmi más nem tudta rávenni, hogy feküdjön le szépen aludni, csak azok a sötétben világító, műanyag csillagok, amelyeket az anyja ragasztgatott fel a mennyezetre. – Nincsenek is jó helyen – mondta Owen azon az első estén, szemét a plafonra szegezve, miután bebúj az ágyba. – Hogyne lennének! – felelte az anyja. – Ezek különleges, ritkán látható csillagképek. A kisfiú a homlokát ráncolta. – Hogy hívják őket? – Nos – heveredett le mellé az anyja, és felmutatott a mennyezetre. – Az ott a Nagy Owen. A fiú oldalra hajtotta a fejét, hogy édesanyja vállán nyugodjon, és fojtott hangon szólalt meg a sötétben. – Van Kis Owen is? – Persze – felelte az asszony. – Ott, ni! Az pedig a Buckley öve. – Mint az Orion öve?

– Még annál is jobb – mondta az anyukája. – Mert ezt mindig láthatod. Minden éjjel. Most, a tetőn üldögélve, Owen hallotta Lucy hangján, hogy mosolyog. – Egyáltalán nem tűnnek hamisnak – jelentette ki a lány. – Igazinak látszanak. Igazán igazinak. Ennél igazibb dolgot talán soha nem is láttam. Owen is elmosolyodott, lehunyta a szemét, ám még mindig látta a csillagokat, a szemhéja belsején ragyogtak. És hetek óta most először érezte, hogy fellángol benne a fény, pedig ez az éjszaka sötétebb nem is lehetett volna.

5

AMIKOR LUCY FELÉBREDT, minden elmosódott volt körülötte. Amint kinyitotta a szemét, az arca elé kapta a karját, hogy eltakarja a vakító napfényt. De jó pár másodperc eltelt, mire eszébe jutott, hol van – fent a magasban, a tetőn, a mészfehérnek tűnő ég alatt –, és még egy kis idő kellett, hogy felfogja, magára maradt. Megdörgölte a szemét, aztán alkarra támaszkodott, és maga mellé, a plédre bámult, ahol tegnap este Owen elaludt, ám most már csupán alakja lenyomata látszott, akár egy hóangyal a kockás gyapjún. Eredetileg nem akartak idefent aludni, de ahogy az este éjszakába hajlott, és a hangjuk elhalkult, szavaikat pedig egyre jobban lelassította a meleg, illetve az elmúlt órák súlya, egyszer csak már egymás mellett feküdtek, tekintetüket a csillagokra szegezve beszélgettek. Owen aludt el elsőnek, feje oldalra billent, így haja a szemébe hullott, és jóval békésebbnek tűnt, mint ébren. Hajának enyhe citromillata lett a nemrég tisztítószerrel felmosott konyhapadlótól, Lucy pedig hallgatta a légzését, és figyelte, ahogy mellkasa kissé emelkedik-süllyed. Így, ilyen közel a fiúhoz, Lucy kénytelen volt emlékeztetni saját magát, hogy ez az egész nem valódi. Ez nem randi volt, csak véletlen. Nem romantikus, csupán praktikus. Két ember, akik igyekeznek együtt átvészelni az éjszakát, semmi több. Elvégre is a közösen eltöltött órák nem feltétlenül adódnak össze. Az eltelt idő önmagában még nem jelent semmit. Nem lehet valami sokat várni egyetlen éjszakától.

De azért Lucy arra akkor sem számított, hogy a fiú szó nélkül eltűnik. Igaz, hogy nem beszéltek meg semmit másnap reggelre, nem tettek ígéreteket a következő napra vonatkozóan. Semmi máson nem osztoztak, csak a pléden, némi ételen meg egy kis fényen. Ám valahogy ennél mégiscsak többnek tűnt a dolog… legalábbis Lucy számára. És most, ahogy körülnézett a tetőn – ami a túloldalon gyülekező galambokat kivéve teljesen kihalt volt –, óhatatlanul sebzettnek érezte magát a fiú hiánya miatt. Talpra állt, még mindig hunyorgott a reggeli fényártól, és a párkányhoz lépett. A napsütésben teljesen másmilyennek tűnt a város. Keleten narancssárga volt az ég, és arrafelé terült el a Central Park, a hatalmas, gondosan rendezett vadon, amelyet egy-egy tó pettyezett, akár szürkéskék festékpacák egy palettán. Lucynak arcába fújt a szellő, és a lány azon tűnődött, vajon van-e megint áram a városban. Ilyen magasról lehetetlen volt megállapítani. Odalent, amikor kinyitotta a lakásuk ajtaját, hamar egyértelmű lett a válasz. Visszafojtotta a lélegzetét az őt fogadó hőségben – a fülledt meleg szinte falnak érződött, amit akár meg is érinthetne –, végigment a fullasztó folyosón, be a konyhába, ahol megállt, és csak bámulta a padlócsempét, ahol tegnap este hevertek, fejükkel olyan szorosan egymás mellett, hogy testük szinte egyetlen idomot alkotott. A szürke csempén még a halvány fényben is feltűnővé vált egy vékony, fehér tárgy, és amikor Lucy lehajolt érte, meglepetten látta, hogy egy szál cigaretta. Felvette, a száját elhúzva nézegette, próbálta összeegyeztetni ezt az új tényt – miszerint Owen dohányzik – a tegnap esti emlékeivel. Ismét megrendítette a felismerés, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem ismeri a fiút, és az együtt töltött hosszú órák némiképp értéküket vesztették a nappal fényében. Már épp ki akarta dobni a cigit, ám a szemetes előtt megtorpant. Csak ez maradt meg a tegnap estéből. Így hát inkább felkapta a tárcáját a konyhapultról, kicipzárazta az aprópénzes rekeszt, és belecsúsztatta a cigarettát.

A hűtő ajtajára rögzített cetlin fel volt írva a szülei párizsi szállodájának száma. Lucy úgy gondolta, mostanra biztosan ők is hallottak már az áramszünetről. Kivette a vezeték nélküli telefont a falra szerelt tartójából, be akarta pötyögni a hosszú számsort, ám a vonalban csend honolt – áram híján a készülék lemerült, ezért nem szólt a tárcsahang –, így hát sóhajtva visszarakta a kagylót a helyére. Víz sem volt. Amikor Lucy kinyitotta a csapot, csak lassú csöppekben jött belőle a víz, aztán már sehogy. Áram nélkül képtelenség lett volna felpumpálni a vizet a huszonnegyedik emeletre. A lány kézfejjel törölgette a homlokát, és a mosogató két oldalát markolva tűnődött, hogy mégis mit tegyen. A lakásban béke honolt, amit Lucy általában élvezni szokott, ha egyedül volt itthon. A készülékek bugása híján viszont a hatalmas, boltozatos helyiségek most furcsán ismeretlennek tűntek, mintha egy idegen otthonába került volna. Lucyt sosem zavarta az egyedüllét. Már rég hozzászokott, hiszen a szülei rengeteget utaztak, a testvérei pedig általában nem voltak otthon. Vele ellentétben, aki soha semmilyen tanítás utáni aktivitásban nem vett részt, a bátyjai benne voltak a kosárlabda- meg a lacrosse-csapatban és a diákönkormányzatban, különféle szakköröket szerveztek, hétvégenként önkéntes munkát végeztek, ráadásul tavaly még egy zenekarba is beszálltak, bár számaik igencsak fülsiketítőre sikerültek, és inkább estek a zaj, semmint a muzsika kategóriájába. Lucy viszont kezdettől fogva észrevétlenül sodródott az iskola árjában; olyan ügyesen vált láthatatlanná, hogy ezt szinte természetfeletti adottságnak érezte, ami mindig is csak az övé volt. Sosem érezte tehernek a magányt. Nem nyomasztotta, éppen ellenkezőleg, lubickolt benne; egyedül szinte súlytalanná vált. Egymagában függetlennek és szabadnak érezte magát. Ma reggel azonban feszültség lett úrrá rajta, ahogy fel-alá járkált a lakásban. Néhány évvel ezelőtt, az első hétvégén, amit hármasban, nagykorú felügyelete nélkül töltöttek, a testvérei egyforma vigyorral

fordultak egymás felé abban a pillanatban, hogy az ajtó becsukódott a szüleik mögött. – Mit csináljunk legelőször? – kérdezte Charlie, Ben pedig úgy tett, mintha komolyan megfontolná a választ, mutatóujjal kocogtatva az állát. – Nos, talán egészséges reggelit kéne elköltenünk. – Mindenképpen – helyeselt Charlie, és nevetve elővett a mélyhűtőből egy mirelit pizzát. Ezek után hagyománnyá vált, hogy pizzát ettek reggelire. Pusztán azért, mert megtehették. Lucy most a nyitott mélyhűtő előtt állt, kiengedve a maradék kis hideget is, és végighúzta a kezét a mirelit pizza nyirkos, puha dobozán. Saját magának vette a pizzát, direkt erre az alkalomra, mivel először maradt itthon teljesen egyedül. Pár másodperccel később sóhajtva csukta be a mélyhűtőt, és homlokráncolva pillantott a naptárra. Ma lett volna az első tanítási nap, ám a város még mindig bénult, elsötétült és bedugult volt, így Lucy biztosra vette, hogy a sulikezdést elhalasztják. Ez a tudat nem töltötte el sem örömmel, sem csalódottsággal; csupán annyit jelentett, hogy a tizenegyedik osztály – valójában az egész középiskola – végéig tartó visszaszámlálás holnap kezdődik majd, nem pedig ma. Lucy mindig is élvezte az óráit, és elszenvedte az osztálytársait, ez a két dolog pedig kioltotta egymást, így alapvetően semleges hozzáállást tanúsított az iskola felé. Első osztályos kora óta a Szent Andrásban tanult, és soha semmi nem változott: mindig ugyanazok a lányok, mindig ugyanaz az egyenruha. Újra és újra ugyanazok a drámák, viták és botrányok. Örökké ugyanazok a rosszindulatú pletykák, könyörtelen csaták és felfoghatatlan célok. Mintha minden évben ugyanaz az unalmas műsor ismétlődött volna, mindenki fel-alá rohangászott Lucy körül, összemosódtak az emberek, a tervek és párbeszédek, ő maga pedig egyedül állt középen, teljesen mozdulatlanul. Bement a szobájába, megállt a gardrób nyitott ajtaja előtt, kockás szoknyája és fehér blúza kivasalva, iskolára készen várta. Ám némi

megkönnyebbüléssel inkább egy piros rövidnadrágot meg egy pólót vett fel, hirtelen szörnyen sétálhatnékja támadt. A lépcsőház most már ismerős hősége csípte a szemét, ahogy ismét elindult lefelé, közben több szomszéd mellett is elment, akik olyan fáradtak és izzadtak voltak, hogy legfeljebb felemelték a kezüket köszönésképpen. Mindannyiukra teherként nehezedett a meleg, és Lucy sem bírta lerázni az érzést, hogy belül hervadozik. Minden egyes lépcsőfordulóban elé tárult a szürke ajtón rikító piros szám, de csak a tizenhatodik emelet környékén döbbent rá, hogy már nem is biztos a céljában. Eredetileg egész délelőtt a környéken szándékozott bóklászni, ám mire elhagyta a tizediket, tudatosult benne, hogy nem is akar kimenni a házból, a nyolcadikra érve pedig felfogta: valójában az alagsorba tart. Egyenesen Owenhez tartott. Ám amikor kilépett az előcsarnokba – amelyen át kellett kelnie, hogy a levélszekrények külön helyiségében lévő ajtón keresztül lejuthasson az alagsorba –, megszólította Darrell, a legújabb portás, aki verejtékben úszva ült a pult mögött. – Úgy érzem, kötelességem figyelmeztetni – szólt papírtörlővel itatva a verítéket a homlokáról –, hogy pokoli meleg van odakint. Lucy megtorpant a lift és a portáspult között. – A lakásunknál nem lehet rosszabb – felelte, és a levélszekrények felé pillantott. – Hát, én nem tudom – mondta Darrell. – Bronxból kutyagoltam idáig, és… A lány elkerekedett szemmel nézett rá. – Komolyan? – Na jó, csak fele úton – vallotta be Darrell. – A metró még mindig nem jár, a buszok meg tömve voltak, de útközben sikerült felkéredzkednem egy gyümölcsszállító furgonra. – Szóval még mindig káosz van – mondta Lucy, és hangneme hallatán Darrell arca ellágyult.

– Annyira azért nem vészes a helyzet – szólt bátorító mosollyal. – Úgy hallottam, északabbra már van áram, még Bostonban is. Lucy észrevette, hogy a levélszekrények túlsó felén lévő ajtó kinyílik, és elállt a lélegzete, legnagyobb meglepetésére azonnal zakatolni kezdett a szíve. Ám csak a tegnap estéről ismerős ezermester lépett ki az ajtón, és integetett a lánynak, mielőtt eltűnt szem elől. Felsóhajtott. – Akkor most remélhetőleg mi jövünk – mondta, Darrell pedig bólogatott. – Na és hová tartasz? – Sehová – felelte a lány kissé túl gyorsan, mire a portás elnevette magát. – Remekül hangzik – humorizált. – Mindenképpen küldj majd képeslapot! Lucynak ismét elszorult a szíve, egy pillanatra habozott, az épület főbejáratára nézett, aztán megint az alagsor ajtajára, remélve, hogy Owen ront ki rajta. Sokkal jobb lett volna itt összefutni a fiúval. Lucy félt bekopogtatni az alagsori lakásba, nehogy kiderüljön, Owen nem is akarja viszontlátni. Pontosan el tudta képzelni a fájdalmasan kínos jelenetet, amint a fiú vörös képpel igyekszik előhozakodni valami udvarias kifogással. Elvégre is Owen otthagyta őt ma reggel. Lucy normál körülmények között makacsul hitt abban, hogy a dolgok mindig jól alakulnak, és általában meg se szokott kottyanni neki az optimizmus, ám most elgyengült a lába, miközben a következő lépést fontolgatta. Még a gondolatba is belepirult, hogy hívatlanul állítson be Owenhez. A fiú valamiért kizökkentette, teljesen begörcsölt miatta a bizonytalanságtól, így mielőtt még olyat tett volna, amit megbán, Lucy inkább az épület forgóajtaja felé indult. Odakint egyből világossá vált, hogy a tegnap esti ünnepségnek hivatalosan is vége, csak a másnaposság maradt utána. A pusztán

órákkal azelőtt még egyetlen nagy bulinak tűnő utcákat most izzadt, nyomorúságosan festő emberek töltötték meg, akik tegnapi újsággal legyezgették magukat. Menet közben Lucy látott pár kisgyereket, akik egymást kergették a járdán, ám rajtuk kívül mindenki csüggedtnek, levertnek tűnt a hőségben. A főbb kereszteződéseknél rendőrök irányították a forgalmat, ám a haladás rendszertelen, lassú és nyomasztó volt. Mintha az egész városból kiszívták volna az energiát. Lucy a tömegen átfurakodva haladt az utcán, a belvárostól távolodva, csak ment az orra után, mint már ezerszer azelőtt. A cukrászda, ahol tegnap fagyiztak, most zárva volt, az üzletek többségével egyetemben: leeresztett vasredőnnyel, néma csendben sorakoztak egymás mellett. Néhány utcával arrébb Lucy elment az iskolája előtt, és az impozáns kőépület kapuján kézzel írott tájékoztató hirdette, hogy a tanítás holnap kezdődik, amennyiben visszaáll az áramszolgáltatás, bár nem lehetett tudni, hogy a papírt még az előző nap vagy ma reggel tették ki. Végül, mivel már szinte a teljes környéket bejárta, és úgysem volt hova mennie, Lucy hazaindult. Ahogy felkaptatott a lépcsőn, megfordult a fejében, hogy visszatér a tetőre, hátha ott van Owen, és ez a lehetőség szinte szárnyakat adott neki a következő hat emeleten át, mielőtt meggondolta magát, pontosan ugyanazon okból, amiért korábban is meghátrált. Ebben a városban nőtt fel, számtalanszor tévedt már el itt éjszaka, kétszer rabolták ki az utcán, és egyszer még a karját is eltörte a Central Park szikláin mászkálva. Ám végül Owen – aki a legkevésbé sem volt félelmetes, sőt, nagyon is kedvesen viselkedett vele – volt az, akinek valahogy sikerült gyáva nyuszit csinálnia belőle. A lakásba visszaérve leengedte az összes redőnyt, és megpróbált szunyókálni a kanapén, ám a hőség nyomasztó, fullasztó volt. Teljesen éberen és nekikeseredve nekiállt lapozgatni a Zabhegyező – a New Yorkban céltalanul bolyongók bibliája – agyonolvasott példányát, ám a szavak összefolytak a szeme előtt, ugyanolyan

homályossá váltak a hőségben, mint minden más. Végül nem bírta tovább, megint lefeküdt a konyhapadlóra, de ott is csak egy picit volt hűvösebb. Miközben a késő délután sötétségbe hajlott, egyre inkább feketeségbe borítva a konyhát, Lucy a csempére szorította csupasz karját-lábát, és igyekezett nem arra a tényre gondolni, hogy az előző este még pont itt feküdtek mindketten. Eltűnődött, vajon van-e olyan szó a magányosságra, ami nem ennyire általános. Mert nem egészen ezt érezte; nem egyedüllét, elhagyatottság vagy magány kínozta. Ennél konkrétabb hiányérzet gyötörte, akár a pléd láttán ma reggel. Owen itt, a konyhában is maga után hagyta alakja lenyomatát. Így, arcát a csempére simítva szenderedett el, és ismét arra ébredt, hogy minden elmosódik a fényben. Ám ezúttal a konyha mennyezetén ragyogó égő vakította el, a villanykörte éles, mesterséges és túlságosan erős fénye tűzött a szemébe. Olyan gyorsan ült fel, hogy beleszédült, és megperdülve látta, minden visszatért a régibe, minden visszakapcsolt: a mikró órájának zöld villogása, az üzenetrögzítő vörös számai, a mennyezeti ventilátor, és a konyhán kívül is, az egész lakásban felragyogtak az égve hagyott lámpák. Mindegyik óra kiakadt, így Lucynak fogalma sem volt, mennyi az idő, de talpra ugrott, és szobáról szobára rohant, minden egyes készüléket régen látott barátként üdvözölve. Még a légkondi is bekapcsolt, és az áporodott levegő máris hűvösebbnek érződött, mintha minden eszköz összefogott volna, hogy megint rá lehessen ismerni a lakásra. A szobájába érve Lucy bedugta tölteni a laptopját meg a mobilját, majd a fürdőbe sietett, hogy ellenőrizze a vizet, ami még mindig csak lassan csordogált, de az arca megmosásához már ez is elég volt. A lány körülnézett, nem is tudta, mit csináljon először: zuhanyozzon, próbáljon kapcsolatba lépni a szüleivel, vagy simán csak ücsörögjön a ventilátor előtt, ami egyszeriben luxusnak tűnt.

Ám a fürdőszobából kifelé menet megtorpant a nappali ablakánál, ahol még mindig le volt eresztve a redőny. Az ablakhoz lépett, megragadta a gurtnit, két kézzel húzta, és centiről centire jelent meg előtte a városkép: tündöklő ablakok vakító mozaikja, sakktáblaszerű óda az elektromossághoz. Lucy egy hosszú percig állt ott, gyönyörködve a városban, amely ismét olyan fényes és melengető volt, mint az emlékeiben. Ám amikor felnézett, váratlanul megsajdult a szíve. Az épületek felett megváltozott az ég, most már csak a mély, nyugtalanító sötétség borította, mintha a tegnapi látvány a feje tetejére állt volna. A csillagok eltűntek, mind egy szálig semmivé lettek.

6

OWEN ÉPP A BROADWAY KÖZEPÉN ÁLLT, amikor felkapcsolódtak a lámpák. A kezében tartott nejlonzacskó épp akkor szakadt ki, miközben átkelt az úton, és a három flakon langyos ásványvíz, amire végül a park közelében, egy hot dogos standnál sikerült ráakadnia, elgurult a járdaszegély felé. Gyorsan lehajolt a flakonokért, közben szeme a sugárút elsötétedett keresztutcájára tévedt, és pont fölegyenesedett, amikor megtörtént. Olyannak tűnt, mintha valaki felkattintott volna egy kapcsolót. Mintha a várost egyetlen mozdulattal ismét felkapcsolták volna. Owen pislogva állt, miközben életre keltek a közlekedési lámpák, a sugárút ablakai és neonfényei egy pillanattal később szintén felragyogtak, ismét mesterséges tündökléssel árasztva el az utcát. Szinte áhítatos dermedtség támadt, ahogy mindenki leesett állal bámult, majd a melegtől elcsigázott tömeg ismét mozgásba lendült, és óriási üdvrivalgás hallatszott. Az emberek éljeneztek, tapsoltak, mintha hosszú aszály után végre eső hullott volna, és még a szigorú képpel a sarkon álldogáló rendőrök sem bírták ki vigyorgás nélkül, ahogy a közlekedési lámpák ismét felvillanó pirosára és zöldjére pillantottak. Néhányan elszaladtak Owen mellett, nyilván siettek haza, a sarkon pedig táncot ropott egy pasas, kutyájával a hóna alatt. Mindenki arcán ugyanaz a kifejezés ült, megkönnyebbülés és ámulat keveréke, s egytől egyig hunyorogtak: csupán huszonnégy óra leforgása alatt elszoktak saját városuk fényességétől, és most, hogy

megint eléjük tárult teljes ragyogása, leárnyékolták a szemüket, mintha a napba néznének. Owen magához szorította a flakonokat, megállt az áramló tömegben, és arra gondolt, amit Lucy tegnap este mondott, hogy itt rengetegen veszik körül az embert, de akkor is lehet egyedül. Most belátta, hogy a lánynak igaza van, sőt, még magányosabb érzés volt, mint képzelte. A Broadway és a Hetvenkettedik utca sarkán álló épületre emelte a szemét azt kívánva, bár másmilyen ember lenne, az a fajta srác, aki felrohan a huszonnegyedikre, csak hogy viszontlássa a lányt, még ha csupán egy percre is. Eredetileg nem akarta otthagyni Lucyt ma reggel. Ám amikor arra ébredt, hogy az arcába tűz a nap, a lány pedig összegömbölyödve alszik mellette, szemhéja meg-megrezzen álmában, Owent hirtelen elfogta az aggodalom apja miatt, aki addigra talán visszaért, üresen találva a lakást, és fogalma sem lehetett róla, hova tűnhetett a fia ezen a kusza, őrült éjszakán. Úgy tervezte, hogy leszalad a földszintre, benéz a lakásba, és ha az apja még nincs ott, akkor üzenetet hagy neki, aztán ismét megmássza a negyvenkét emeletet, s visszaér a tetőre, mielőtt Lucy felébredne. Miközben a hosszú lépcsősoron csörtetett lefelé, máris a pléden üresen hagyott helye járt a fejében, ahová ismét lefekszik majd, várva, hogy Lucy kinyissa a szemét, és együtt kezdhessék a napot. Ám amikor leért az alagsorba, az apját a lakás előszobájában találta, összeroskadva, izzadtan és a meleg ellenére dideregve. Homlokát beborította a veríték, szeme lázasan csillogott. Owen zakatoló szívvel térdelt le mellé. – Apa! – szólongatta pánikkal teli hangon, kissé megrázva a férfit. – Rosszul vagy? Apja megcsóválta a fejét, és megpróbálkozott egy suta mosollyal. – Csak kicsit elfáradtam – mondta, alig forgott a nyelve. – Gyalog… – Gyalogoltál? Egész idáig?

A férfi nyelt, mintha igyekezett volna összeszedni az erejét a válaszhoz, aztán meggondolta magát, és inkább csak bólintott. – Semmi baj – mondta Owen, bárgyún ismételgetve a szavakat, miközben próbálta kitalálni, mit tegyen. – Semmi baj. Itt vagyok. Édesapja motyogott még valamit, ám szavai összefolytak, arca pedig szürkés árnyalatot öltött. Nyilván egész éjjel gyalogolt, Brooklyn déli csücskéből egészen idáig; egyértelműen kiszáradt, és valószínűleg hőgutát is kapott, sőt talán még súlyosabb volt az állapota. Owen csak lassan, zavarosan bírt gondolkodni. Az áramszünet miatt nem volt víznyomás, így nem tudta, hogyan hűtse le az apját. Kétségbeesetten nézett körül a lakásban, bár fogalma sem volt, mit keres; bármit, ami segíthet, ami jót tehet neki. – Figyelj, Apa! – szólt, és megint leguggolt, hogy a férfi szemébe nézzen. – Ágyba fektetlek, aztán elmegyek vízért, jó? – Jó – suttogta apja kicserepesedett szájjal. – Mindjárt hozok vizet – hajtogatta Owen. – Nem lesz semmi baj. – Megcsóválta a fejét. – Nem hiszem el, hogy egészen idáig gyalogoltál. – Egész otthonig. Owen a mennyezetre emelte a szemét, próbálta lenyelni a torkában érzett gombócot. Ám csak arra bírt gondolni: Ez nem az otthonunk. – Jól van – szólt egy pillanat múlva, apja hóna alá nyúlt, átfogta a hátát. – Háromra! Miután sikerült talpra állítania, betámogatta apukáját a hálószobába, alapvetően ő tartotta meg a csoszogó férfi súlyát. Lefektette az ágyra, megígérte, hogy mindjárt visszajön, aztán felkapta a kulcsát, és az előcsarnokba indult. Megfordult a fejében, hogy segítséget kér valamelyik portástól, ám az apja tegnap a város egyik legsúlyosabb válságának közepén vált köddé, így arra jutott, jobb, ha most nem hívja fel a figyelmet magukra. Sietve átvágott az előcsarnokon, aztán a sarokra szaladt, ugyanabba a vegyesboltba, mint tegnap, ám már kifogytak a vízből,

ahogy a következő két üzlet is, ahova Owen betért. Kalapáló szívvel gondolt az édesapjára. Nem sokat tudott a napszúrásról, csak azt, hogy a gyengélkedővel sok vizet kell itatni, így miközben hiába vándorolt boltról boltra, egyre jobban úrrá lett rajta a pánik. Végül talált egy perecest, akinek még volt két üveg ásványvize, és szinte hozzávágott az árushoz egy ötdolláros bankjegyet, majd lélekszakadva rohant vissza. Egész nap az apját figyelte. Az ágy melletti széken ült, vizes törülközővel borogatta a férfi homlokát, és egy régi sportmagazinnal legyezte az áporodott levegőt. Apja egyszer felébredt, és Owen ekkor rögtön megitatta néhány korty vízzel. De szinte azonnal vissza is aludt, így a fiú többet nem segíthetett neki, csak ült mellette, és tehetetlenül nézte. Csak a délután közepén tért lassan vissza az arcába a pír, és Owen végre sóhajtva hátradőlt, rádöbbenve, milyen feszült volt egész nap. Amikor az alkonyat beszivárgott az ablakon, kékes árnyalatokba borítva a szobát, Owen úgy vélte, most már nyugodtan kimerészkedhet megint vizet keríteni, és mintha egy örökkévalóságig járta volna a környéket, mire belebotlott a hot dogosba, aki tíz dollárt kért egy üveg vízért. Így hát most a bérházzal szemközt állt, kezében a flakonokkal, és figyelte az út túloldalán lévő áruház hatalmas óráját, ami minden mással együtt szintén az imént kelt életre, lassú ketyegése teljesen ellentétes volt saját lázas feszültségével, miközben várta, hogy váltson a lámpa, és végre átkelhessen. Az előcsarnokban még mindig elviselhetetlenül meleg volt, viszont most jó néhányan álldogáltak a portáspult előtt, így Owen lehajtott fejjel indult a levélszekrények felé, remélte, hogy észrevétlenül lejut az alagsorba, sietett vissza az apjához. Ám mielőtt besurranhatott volna az ajtón, megtorpant, amint a nevét hallotta. – Owen Buckley! Furcsamód Lucy volt az első gondolata. Hogy talán történt vele valami – nem lett volna szabad magára hagynia a tetőn, vissza kellett

volna mennie hozzá, ahogy tervezte –, és elöntötte a félelem. Ám amikor megpördült, rádöbbent, hogy nem Lucyról van szó, és a tartása meggörnyedt. Sam Coleman sietett felé, apja másod-unokatestvére, a ház tulajdonosa, akitől Apa az itteni állást kapta. Owen egyetlen egyszer látta őt, az édesanyja temetésén: a szertartás után, a kézfogások és puszik, ölelések és részvétnyilvánítások sűrűjében észrevette, hogy egy férfi névjegykártyát nyújt oda az apjának, aki dermedt kézzel, automatikusan biccentve vette át, és öltönye zsebébe süllyesztette. Apukája csak néhány héttel később hozta szóba a dolgot. – Nem tudom, találkoztál-e Sam kuzinommal a… – Elharapta a mondatot, képtelen volt kimondani a temetés szót. Az előtte és utána lévő napokon is sikerült valahogy elkerülnie, mindig úgy fogalmazott, hogy ne kelljen kiejtenie, a szó maga volt az életük közepén tátongó fekete lyuk. Owen megcsóválta a fejét. A konyhaasztalnál ültek, kettőjük közt az érintetlen raguval teli jénai, a hűtőben halomban álló, tucatnyi egytálétel egyike. – Állást ajánlott nekem. New Yorkban – mondta Apa, felnézve az asztalról, amelynek vékony porrétegét reflektorként világította meg az ablakon beáramló fény. A ház máris idegen helynek tűnt ahhoz képest, ami tíz nappal azelőtt még az otthonuk volt. – New Yorkba akarsz költözni? Apja bólintott. – Samnek van ott néhány társasháza – magyarázta. – Házfelügyelő lehetnék az egyikben. – De miért? – kérdezte Owen, és az apja egy pillanatig habozott a válasszal. A kérdés elég fölösleges volt. A férfi már majdnem egy éve munka híján volt, építési vállalkozóként egy olyan városban, ahol már semmi sem épült. Ezermesterként vállalt megbízásokat ittott, keresett annyit, hogy eléldegéltek, de rendes állást nem talált.

Már Anya balesete előtt is szüksége volt munkára, most pedig még inkább. – Azért – felelte halkan –, mert nem hinném, hogy itt maradhatunk. Owen nem ezt a választ akarta hallani, még csak nem is válaszolta meg a kérdést. Nem tudta, hogy az apja üzleti vagy érzelmi okokra céloz, hogy jól meggondolta ezt, vagy most először mondja ki, és még abban sem volt biztos, ő maga mit érez ezzel kapcsolatban. De akkor is megértette az édesapját. – Akkor menjünk nyugatra! – mondta előrébb húzódva a széken. – Üljünk be a kocsiba, és induljunk útnak, mint annak idején te meg Anya. Apja tekintetében fájdalom villant, ahogy felidézte ezt az emléket, és megcsóválta a fejét. – Ez nem játék, Owen – szólt. – Logikusan kell néznünk a dolgot. Itt nem akad nekem munka. Ha eladjuk a házat… – Elhallgatott, miután ettől elcsuklott a hangja, aztán erőt vett magán, és folytatta. – Elég pénzünk lesz, hogy kihúzzuk egy darabig. De ki tudja, mikorra sikerül eladni, viszont addig is, Sam lakást ajánl az állás mellé. És én egyszerűen nem bírok… – …itt maradni – fejezte be a mondatot Owen. Sóhajtott, majd felemelte a fejét, apja szemébe nézett. – Megértem – mondta végül. – Én sem. Ez volt az igazság. Túl sok minden változott meg. Elvesztették Anyát, és mintha már a ház sem lett volna ugyanaz. Még Owen két legjobb barátja is megváltozott. A temetésen figyelte kettőjüket – akik addig egyetlen rossz szót sem szóltak, és rendületlenül támogatták –, ahogy akaratlanul nevetésben törtek ki, miután egyikük megbotlott a saját lábában, és cséphadaróként hadonászott, mielőtt sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Mindketten igyekeztek viselkedni, magukba fojtani a nevetést, ám a gyep túlsó felén Owen dermedten állt – egyedül, külön, komolyan, megtört szívvel és reménytelenül, végtelenül, borzalmasan szomorúan –, s ekkor

hasított bele először a kétely, hogy talán soha többé semmi nem lehet a régi. Mindig hárman voltak legjobb barátok: Owen, Casey meg Josh, egy biztos csapat, szoros egység. Együtt nőttek fel, eleinte bújócskáztak, aztán fogócskáztak, majd fociztak az általánosban és a gimiben; ezerszer tanultak együtt, és ezerféle ürüggyel lógták el a tanulást; dumáltak lányokról, sportról meg a jövőjükről; könyörtelenül cikizték és a legmeglepőbb módokon támogatták egymást. Ám abban a pillanatban minden megváltozott. Ők ketten az egyik oldalon álltak, Owen meg a másikon, és a köztük lévő távolság máris áthidalhatatlanul nagyra nőtt. És végül úgy alakult, hogy Owen meg az apja elhagyták a várost, mielőtt a fiú egyáltalán megpróbálhatta volna áthidalni a távolságot, így a két barátja is csak újabb tétellé vált a hátrahagyott dolgok listáján. Most úgy érezte, alig áll a lábán, miközben az előcsarnok túlsó feléről felé közeledő Samet figyelte. A férfi alacsony, sötét hajú és széles vállú volt, vagyis minden szempontból Owen meg az apja ellentéte. Amint elég közel ért, a jobbját nyújtotta a fiúnak, aki szorongva fogott vele kezet. – Jó, hogy megint összefutunk – mondta Sam, pedig még sosem találkoztak. – Szép kis helyzet, mi? – Meg sem várta a választ. – Egész nap fel-alá futkosok, bejárom a házaimat. Ez a zűr persze egy csomó fennakadást okozott. Nincs véletlenül itt apád? Owen kinyitotta a száját, aztán ismét becsukta, nem tudta, mit is feleljen. De nem számított, Sam úgyis tovább hadart, esélyt sem adott neki megszólalni. – Mert meg kell mondjam, rengeteg gond van a házban, a portások egyedül biztos nem boldogulnak. – Kinyújtotta a karját, húsos kezével megfogta Owen vékony vállát. – Figyelj, tudom, hogy most nagyon nehéz nektek, de pont azért vettem fel házfelügyelőt, mert kell itt valaki, aki felügyel a házra, tudod? És egy ilyen napon nem fest valami jól, ha a házfelügyelő felszívódik.

– Szerintem Apa talán beteget… – Jelentett? – emelte meg Sam a szemöldökét. – Nem. Owen megcsóválta a fejét. – Akkor biztos szabadnapos… – Az első pár hét után? – kérdezte Sam, majd megvillantotta mosolyát, ami igencsak gúnyosnak tűnt. – Nem hinném. Tuti nem adtam volna neki szabadnapot, ha méltóztatott volna megkérdezni. De fütyült az engedélyemre. – Igazán sajnálom… Sam legyintett. – Visszajött már, vagy még mindig koktélt iszogat a tengerparton? Owen a pult mögött álló George-ra pillantott, aki tehetetlenül vonta meg a vállát. – Már visszajött – mondta a fogát csikorgatva. – De nem érzi jól magát. – Hát, akkor add át neki az üzenetem, jó? – Sam kicsit közelebb hajolt. – Mondd meg neki, hogy megint van víz, de továbbra sincs nyomás. És mivel eleve ilyen vékony jégen jár – mutatta fel szinte egymáshoz érintett hüvelyk- és mutatóujját –, jó lenne, ha még ma megjavítaná. Rendicsek? Owen nem tehetett mást, bólintott. Sam megveregette a vállát, majd megfordult, és visszament a pulthoz, a fiú pedig rögtön sietett a levélszekrények helyiségébe, át az ajtón, le a lépcsőn, magába fojtva a Sam iránti dühét és az apja miatti bosszúságát. El sem tudta képzelni, mi ütött az apjába, hogy a főnöke engedélye nélkül egész napra elment, pedig csak pár hete dolgozik itt. Ostobaság volt, teljesen meggondolatlan. Ám amikor kinyitotta a lakás ajtaját, meglátta a konyhapultot, ahol a minap még a váza állt, és ahogy eszébe jutott a virágcsokor, majdnem elsírta magát. Végiggondolta, mit mondott Sam. Az apja úgysem kapott volna szabadnapot, hiába kéri. De Owen megértette, miért kellett elmennie Coney Islandre.

Anya miatt ment oda; hogy megálljon azon a helyen, ahol megismerkedtek, talpuk alatt a parti sétány durva fájával, mögöttük a sós szagú óceánnal. Apa azért ment oda, hogy újra átélje azt a napot. És hogy elbúcsúzzon. A felesége miatt ment oda. Aztán Brooklyntól Manhattanig gyalogolt a fia miatt. Owen az előszobából hallotta, hogy az apja szólítja rekedt hangon. Még mindig a hálószobában volt, de most már felült, néhány párnának támaszkodott. Amint meglátta Owent, az éjjeliszekrényhez nyúlt, és vigyorogva felkapcsolta a lámpát. – Nézd! – mondta. – Van áram! A fiú egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy nem szól neki Samről, hadd maradjon egész éjjel megjavítatlanul a szivattyú. Pontosan tudta, hogy ez mit jelentene: el kellene hagyniuk az épületet. Talán még New Yorkot is itt hagynák. Kettesben nyugatra autózhatnának, kereshetnének egy sokkal inkább nekik való helyet, ahol több ég és kevesebb ember várja őket. Talán követhetnék azt az útvonalat, amit a szülei oly sok évvel ezelőtt tettek meg. Akkor talán Owen is képes lenne elbúcsúzni. Ám ahogy a hálószoba ajtajában állva gondolkodott, tudta, hogy muszáj szólnia. Meg kell próbálnia boldogulni itt, ha másért nem, hát az apja kedvéért. Az anyja is ezt akarta volna. És így volt helyes. Ráadásul a tegnap este után, Owen már nem is volt olyan biztos benne, hogy tényleg el akarja hagyni New Yorkot. Legalábbis egyelőre. Úgyhogy inkább felkészült arra, hogy ki fogják cipelni a nehéz, piros szerszámosládát a szivattyúhoz, apja egy pohár vízzel leül a betonpadlóra, és megmutatja neki, mit kell csinálni. Majd együtt kiokoskodják, hogy oldják meg a gondot. Majd kiokoskodják, hogy oldják meg ezt az egészet. Belépett a szobába, megállt a lámpa fénykörében, és odanyújtotta apjának az egyik vizespalackot.

– Na – szólt vidám hangon –, most, hogy van áram, mit gondolsz, tudnál nekünk vizet varázsolni?

7

A KÖVETKEZŐ KÉT NAPBAN Lucy felkelt az ágyból, és elment az iskolába. Végigülte az óráit, és elviselte az osztálytársait. Minden reggel és minden délután remélte, hogy összefut Owennel. Miután hiába kereste őt az előcsarnokban, visszament a lakásba, igyekezett nem csalódottnak érezni magát, és megvacsorázott egyedül. Harmadnap George várta a lakás ajtaja előtt, hogy segítsen neki levinni a bőröndjeit, aztán taxit fogni, ami kiviszi a reptérre. Az áram visszatértének napján, nem sokkal éjfél előtt, a szülei végre elérték telefonon. Lucy már aludt, és amikor a telefonért nyúlva meglátta a számsort, ami olyan hosszú volt, hogy biztosan nem lehetett helyi hívás, felvette a mobilt. Párizsban már reggel volt, a szülei szállodai vonaluk két külön készülékéről hívták, élénken, egyszerre beszéltek. – Lucy – mondogatta az apja –, Lucy, jól vagy? – Semmi bajom – felelte a lány kábán, felülve az ágyban. – Csak álmos vagyok. – Folyamatosan próbáltunk hívni – mondta az anyja, általában pergő szavait ellágyította az aggodalom. – Borzasztóan megijesztettél minket. – Nem bírtalak elérni titeket – magyarázta a lány, most már rendesen felébredve. – Túlterhelődött a hálózat. De nincs semmi baj. Jól vagyok. – Figyelj, Lucy – szólt Apu gyors, hivatalos hangon –, mindenre kíváncsiak vagyunk. De mindenekelőtt tudnod kell, hogy felhívtam a légitársaságot…

A lány várta, hogy azt mondják, korábban jönnek haza, foggalkörömmel kiharcoltak maguknak két helyet egy New York-i járaton. Este hallotta a híradóban, hogy a reptereken tolonganak a megrekedt utasok, akiknek gépét az áramszünet miatt törölték, így sós perecén élnek és a kapuknál alszanak, s napokba fog telni, hogy minden visszatérjen a normál kerékvágásba. De az édesapja biztosan kitalált valamit, biztos ismeri az illetékeseket, akik segíthetnek, vagy legalábbis ismer olyanokat, akik ismerik az illetékeseket, és Lucyt hirtelen hála öntötte el a szülei iránt, akik nyilván egész idő alatt igyekeztek hazajutni hozzá. – …és elintéztem, hogy pénteken Londonba repülhess – mondta az apja, és Lucynak tátva maradt a szája, miközben még jobban a füléhez szorította a telefont. – Tudom, hogy aznap suli van, de az első héten még úgysem tanítanak semmit, nem igaz? – Londonba? – kérdezte Lucy, és elcsuklott a hangja. – Igen, Londonba – felelte Apu türelmetlenül, mintha ez nevetséges kérdés lett volna. – Anyád meg én holnap utazunk oda, te pedig pénteken ott találkozol velünk. Lucy vívódott aközött, hogy egyszerűen helyeseljen – hátha majd úgyis meggondolják magukat –, és aközött, hogy ezernyi kérdést tegyen fel. – Ööö, de miért? – Látni akarunk, édesem – felelte az anyukája. – Meg akarunk győződni róla, hogy jól vagy. – Jól vagyok – ismételte a lány. – Csak… – Az szóba sem jöhet, hogy mi utazzunk haza – szólt Apu ismét hivatalosan. – Így hát szeretnénk, ha ott találkoznál velünk. Lucy kis híján elnevette magát. A szülei ennél pontosabban nem is érzékeltethették volna, hová esik az áramszünet a világméretű vészhelyzetek skáláján: ahhoz nem elég vészes, hogy a szülei megszakítsák az útjukat, de épp elég ijesztő, hogy vegyenek neki egy repülőjegyet.

Megbeszélték a részleteket, és tisztázták a tervet: Lucy két napot fog hiányozni az iskolából, viszont kulturális élményben lesz része, ami megfelelő indoknak tűnt. A lány felidézte két korábbi londoni utazását öt- és nyolcéves korából. Első alkalommal karácsonykor utaztak Londonba; meglátogatták a nagymamáját az impozáns belvárosi házban, ahol Anyu felnőtt, és együtt járták be a várost: megnézték a díszes parlamentet meg a fölé magasodó hatalmas órát, a girlandokkal és koszorúkkal díszített Oxford Streetet, valamint a Szent Pál-székesegyházat, ahol Lucy karácsonyi dalokat énekelt, teli tüdőből rikácsolva anyja szép, dallamos hangjához képest. Három évvel később ismét elmentek Londonba, rögtön a nagymamája halála után. Ez sokkal komorabb emlék volt, a gyerekek szinte ki sem mozdultak a régi ház nappalijából, udvariasan biccentettek a feketébe öltözött idegeneknek, és kártyáztak a padlón. De Lucy imádta Londont. Ez a város lobbantotta fel – még a képeslapoknál is jobban – az utazás iránti szenvedélyét. Kiskorában azt hitte, hogy az egész világ – vagy legalábbis minden város – pontosan úgy néz ki, mint New York: magas, egyenetlen, impozáns. Nem volt más összehasonlítási alapja, és gyerekfejjel logikusnak tűnt, hogy minden város egyforma, ahogy minden tanya meg hegy is. Ám London teljesen másmilyennek bizonyult, mint amit elképzelt; fenséges és bájos, pompás és elbűvölő volt, s Lucyt abban a pillanatban elvarázsolta, hogy a lány betette a lábát a városba. Vagyis most izgatottan várta, hogy visszatérhessen oda. Igaz, nem Párizsba jut el, se Fokvárosba, Sydney-be vagy Rióba. Még csak nem is új célt fedez fel. De az biztos, hogy eljut valahova. És mindenkinél jobban szerette volna ezt elmesélni Owennek. De még mindig nem bírta rávenni magát, hogy bekopogtasson az alagsori lakásba. És bár a lehető leggyakrabban időzött az előcsarnokban, elcsevegve a portásokkal, csak nem sikerült összefutnia a fiúval.

Még most is, miközben a járda szélén ácsorogva várta, hogy George leintsen egy taxit, csak nem bírta megállni, és még egyszer, utoljára hátranézett az előcsarnokra, remélve, hátha feltűnik Owen. De a fiú nem mutatkozott, ahogy az elmúlt három napban sem. Mintha csupán Lucy képzeletének szüleménye lett volna. A repülőtéren ült a kapunál, és figyelte a felszálló gépeket az ablakon át, próbálta eldönteni, idegesség vagy izgatottság miatt háborog a gyomra. Hiszen pont erre vágyott, utazásra, de nem egészen így képzelte el: a szülei utasítják, nem pedig meghívják, odarendelik, nem pedig magukkal viszik. A repülőn az ülésbe roskadt, kinézett az ablakon, miközben a többi utas is felszállt. Megint Owen jutott eszébe, ahogy felcsillant a szeme, amikor az ország beutazásáról beszélt. Lucy annyira a fiúra összpontosított, annyira elmerült ebben az emlékben, hogy amikor valaki lehuppant mellé, és a lány felé fordulva látta, nem Owen az – hanem egy öreg angol bácsi vörös képpel és orrából kilógó szőrrel –, sokkal jobban meglepődött, mint ami logikus lett volna. Átaludta az Atlanti-óceánon átívelő egész utat, az éjszaka eltelt, mire elsuhant alattuk a világtenger, és Lucy arra ébredt, hogy utolérték a reggelt, a gép teljes hosszában beragyogott a fény az ovális ablakokon. A lány megdörgölte a szemét, és hunyorogva nézte a város fölött gomolygó felhőket, a leszálláskor a repülőre ködfátyolként tapadó esőt. Az érkezési csarnokból kilépve egy autó várta, Lucy beült a hátsó ülésre, és igyekezett nyitva tartani álmos szemét, miközben áthajtottak London esős utcáin. A lány rádöbbent, mennyit felejtett az elmúlt nyolc évben; egy fél élettel ezelőtt járt itt legutóbb, és csak most idézte fel a város érdekes részleteit: a színes ajtókat, a pubok festett cégéreit, a körforgalmakat, a lámpaoszlopokat, a kanyargós utcákon egymáshoz simuló épületeket. A nagymamája belvárosi házát rég eladták, így a szülei a Ritzben szálltak meg, valahányszor Londonban jártak. Lucy megbámulta a fényárban úszó, csodás régi épületet, és amint megálltak előtte, egy

londiner ugrott elő a semmiből, hogy bevigye a bőröndjét. Miután szólt a recepción, hogy a szüleit keresi, a portás megadta neki a szobaszámot, majd a mögötte lévő ajtóra mutatott. – A felvonót a sarkon túl találja! – tájékoztatta nagyon udvariasan, Lucy pedig folyamatosan mosolygott, míg fel nem ért a hatodik emeletig, kíváncsi volt, vajon felvonóban ragadni teljesen másmilyen élmény lenne-e, mint liftben. A szülei szobájához érve bekopogott. Amikor az ajtó kinyílt, mindketten úgy álltak Lucy előtt, mintha már alig várták volna; magas és karcsú édesanyja, akitől sötét haját örökölte, és hatalmas termetű, hirtelenszőke édesapja, akinek komolyságát szemüvege meg frizurája a lehető legjobban kihangsúlyozta. Általában mindketten visszafogottak voltak, nem igazán szokták kimutatni a gyengédségüket, ám az ajtó még be sem csukódott, amikor Lucy ölelő karjukban találta magát. Kettőjük közé szorították, s ezt a lány olyan biztonságosnak, olyan lehengerlőnek, és mindenekfölött olyan meglepőnek érezte, hogy akaratlanul is elsírta magát. – Úgy sajnáljuk! – szólt Anyu, elengedte, és aggódva nézett rá. – Fogalmunk sem volt… – Nem, semmi baj – mondta Lucy a szemét törölgetve. – Tényleg nem volt nagy ügy. Nem is tudom, miért sírok. Én csak… Azt hiszem, csak örülök, hogy látlak titeket. – Mi is örülünk, hogy látunk – felelte Apu, behúzta a lány bőröndjét a folyosóról, majd bezárta az ajtót. – Ugyanis… nos, bizonyos megbeszélések miatt nem tudtunk hazautazni. De rémesen éreztük magunkat, amiért egyedül kellett átvészelned egy ilyen megpróbáltatást, és nagyon szerettünk volna látni. Lucy kissé beleszédült, hogy teljesen a figyelmük középpontjába került. – Jól vagyok – mondta, mintha már ezredszerre ismételte volna, miközben Anyu az ágyhoz terelte. Leültek a szélére egymás mellé, összeért a térdük.

– Na, és milyen volt? – kérdezte Apu, kihúzva az íróasztal székét. Miután leült, keresztbe tette a lábát, és hosszú pillantást vetett Lucyra, ahogy otthon a vacsorára meghívott ügyvédekre meg bankárokra szokott; ez a tekintet azt jelentette, hogy édesapja csakis rá koncentrál, márpedig a lány ehhez nem volt hozzászokva. – Sötét – felelte, mire Anyu elnevette magát. – Én pont a liftben voltam, amikor elment az áram. – Hallottuk – mondta Apu. – A fiúk mesélték. Lucy az áramszünet utáni napon felhívta a bátyjait, előbb Charliet, aztán Bent, és elmesélte nekik, hogy ki kellett másznia a liftből, aztán gyalog felmennie a lakásba; elmesélte, hogy a portások zseblámpával rohangásztak, és hogy az utcán óriási tömeg verődött össze; mesélt nekik az ingyen fagyiról, a láthatóvá vált csillagokról meg a hőségről. Owenről azonban nem mesélt. Részben önvédelemből – tudta, hogy Ben halálra cikizné, Charlie pedig aggódna érte –, részben viszont ösztönből. Ha elmeséli, az olyan lett volna, mint elfújni a szülinapi torta gyertyáit, aztán rögtön elárulni, hogy mit kívánt az ember; akár logikus, akár nem, úgy érezte, ha beszél róla, nem fog valóra válni. – Rémes volt? – kérdezte Anyu, aggodalomtól tágra nyílt szemmel. – Nem volt olyan vészes – felelte Lucy mosolyogva, remélte, hogy nem veszik észre a pironkodását. – Csak kábé egy fél órára ragadtunk a liftben. – Elhallgatott, most először tudatosult benne, hogy tényleg ez volt az igazság: nem telhetett el több harminc percnél. Hogy tűnhetett mégis sokkal többnek? – A hőség volt a legrosszabb – folytatta. – Na, az tényleg elég rémes volt. Mindketten bólintottak, mintha többet is szerettek volna hallani, ám Lucy észrevette, hogy Apu a karórájára néz, Anyu pedig rázogatni kezdi a lábfejét, mint néha olyankor, ha a vacsoravendégeik még azután sem távoztak, miután már a kávéscsészéket is leszedték az asztalról.

– De elképesztő látvány volt – folytatta Lucy. – Egyszerűen elsötétedett az egész város. És az utcán hemzsegtek az emberek. Hihetetlen volt. Apu ezúttal meg sem próbálta leplezni, hogy azt nézi, mennyi az idő, Anyu pedig megköszörülte a torkát. – Figyelj, édesem! – mondta. – Este, a vacsoránál majd mindent hallani szeretnénk az áramszünetről, de most biztos ledőlnél, úgyhogy gondoltuk, addig elmegyünk elintézni pár dolgot. – Ó! – szólt Lucy. – Hova? Apu értetlenül nézett rá. – Hogy érted? – Hát úgy – emelte meg Lucy a szemöldökét –, hogy hova mentek? – Már megszerveztünk néhány dolgot, mielőtt úgy alakult, hogy idejössz – felelte Anyu Apura sandítva. – Én fodrászhoz megyek, apád pedig… megbeszélésre. Lucy az apja felé fordult, őt viszont egyszeriben mintha csak a cipője érdekelte volna. – Na és hol lesz a megbeszélés? Talán veled mehetnék, felfedezhetném a környéket… A férfi köhécselt, kipirult. – Azt hittük, fáradt leszel. – Végig aludtam a gépen – válaszolta a lány, mire a szülei megint egymásra sandítottak. – Na jó, most komolyan – szólt apjáról anyjára pillantva. – Mi van? – Semmi – vágta rá Apu, ám Anyu elhúzta a száját. – Mondjuk el neki inkább most! – Mit akartok elmondani? – kérdezte Lucy, és rögtön szorongani kezdett. Apu a jegygyűrűjét babrálta, mint mindig, ha ideges volt. – Várni akartunk a vacsoráig… – Figyelj, Lucy! – mondta Anyu, és megfogta a lánya kezét. – Tudod, mennyire hiányzik nekem London.

A lány a homlokát ráncolva bólintott. – És tudod, hogy apáddal mindig is úgy terveztük, elköltözünk Amerikából, ha már mind a hárman egyetemisták vagytok, igaz? Valóban így volt. Mióta csak Lucy az eszét tudta, anyukája arról álmodozott, hogy visszatér Londonba. Az asszony sosem érezte igazán otthon magát New Yorkban, a nyarat túl melegnek, az embereket túl gorombának, a szemetet túl feltűnőnek, a kultúrát pedig túl kevésnek találta. Csak idő kérdése volt, hogy a szülei visszaköltözzenek Londonba, ahol annyi évvel ezelőtt megismerkedtek, és Lucy meg a testvérei ezt mindig is tudták. De a szülők megígérték, hogy addig nem mennek el, amíg mindhárom gyerekük egyetemista nem lesz. Most viszont Anyu könyörögve pillantott Lucyra, de hogy megértésre vagy megbocsátásra vágyott, azt a lány nem tudta. – Nos – szólt az asszony, kissé túl élénk hangon –, a vártnál kicsit korábban merült fel a lehetőség. – Megkerestek egy megüresedett állás ügyében itt, az angol kirendeltségnél – vette át a szót Apu, tekintete csillogott a szemüvege mögött. – Pletykáltak róla egy ideje, de nagyon-nagyon magas beosztású pozíció, így nem gondoltam, hogy esélyem lehet rá… – De úgy tűnik, talán mégis – fejezte be Anyu, büszkén nézve a férjére. – És most már nem kell sokat várni, hogy végleg eldőljön. – Úgy van – mondta Apu. – Lesz ma még néhány megbeszélésem, aztán meglátjuk… Lucy csak bámult rá. – Szóval Londonba költöznénk? – Igen – felelte apja sugárzó arccal. – Jövőre? Anyu a fejét csóválta. – A jövő hónapban. – A jövő hónapban? – kérdezte Lucy kissé megszédülve. Érezte, hogy a hangja felment egy oktávval, a szeme pedig elkerekedett, de nem bírta megállni.

A jövő hónapban – gondolta, megdöbbentette ennek közelsége. – Nem lenne… – kezdte Apu, ám Lucy közbevágott. – Mi lesz a lakással? – Nos, azt természetesen megtartjuk – felelte az apja. – Arra az esetre, ha vissza akarnánk menni New Yorkba a nyárra, vagy a fiúk esetleg ott vállalnak gyakornoki állást… Lucy rámeredt. – Mi lesz a sulival? – Utánanéztem – válaszolta Anyu halvány mosollyal –, és úgy tűnik, itt is akad néhány. És mivel sosem rajongtál a régi iskoládért… Persze igaza volt, de Lucy továbbra sem tudta biztosan, mit is mondjon. Miután tizenhat teljes évet élt le New Yorkban, szinte nem is számított, mit szeret és mit nem; a város a részévé vált, ahogy ő is a város része lett. A lehetőség, hogy néhány rövidke héten belül Londonban élhet, őrülten elképzelhetetlennek tűnt. Kinyitotta a száját, aztán megint becsukta, a szüleire pislogott. – Tudom, hogy ez így rengeteg hír egyszerre – mondta Anyu kedvesen, és összevont szemöldökkel nézett Apura, aki előrehajolt, és egymáshoz támasztotta az ujjait. – És egyelőre még nem is biztos – tette hozzá a férfi. – Bár remélem, hogy hamarosan lesz mit ünnepelnünk… – Londonba költöznénk – ismételte Lucy, és Anyu biztatóan mosolygott. – Imádod Londont. – New Yorkot is imádom. Apu legyintett. – New York már megvolt – felelte. – Eljött a változás ideje, nem gondolod? – Nem is tudom – mondta Lucy, keresgélte a szavakat. – Én… – Majd vacsoránál folytatjuk, jó? – javasolta Apu, a térdére csapott, majd felállt. – Lepihenhetsz, amíg Anyu a fodrásznál van, aztán találkozhatnátok, és elmehetnétek vásárolni, vagy valami.

– Én nem… – Lucy azt akarta mondani, hogy nem fáradt, de úgy tűnt, semmi értelme. Apu lesimította a nyakkendőjét, Anyu pedig már fogta is a retiküljét. – Jól hangzik. Lázasan magyarázva távoztak, a lelkére kötötték, hogy ha szüksége lenne bármire, telefonáljon a portára, és nyugodtan hozasson magának valamit a szobapincérrel, ha megéhezne; adtak neki némi készpénzt, és megígérték, hogy hamarosan találkoznak; mondogatták, hogy amíg nem tudnak meg többet, ne is törje a fejét azon, amiről beszéltek, aztán elmentek, és Lucy ismét egyedül maradt. London – gondolta, a szó a lelke mélyéig hatolt. Csak néhány percet várt, majd fogta a táskáját, és elhagyta a szállodát, nem bírt egy helyben megmaradni. Séta közben hevesen járt az agya, és azon kapta magát, hogy mindent megbámul, ami mellett csak elmegy, legyen fehér oszlopos épület, átkelőhely, gyógyszertár, gyümölcskereskedés, kávézó vagy pub: hirtelen az egész világot új szemmel látta. Itt minden más volt, és nemrég – csupán órákkal ezelőtt – még pont ettől tűnt izgalmasnak. Most viszont idegennek, furcsának érződött a város, tele szokatlan utcanevekkel meg zömök épületekkel; Lucy nem ismerte az üzleteket, a forgalom fordítva haladt, és bár még csak szeptember első hete volt, máris kabátban jártak az emberek. Lucy nem tudta biztosan, hol is van éppen, de azért ment tovább, idegességében nem bírt mást tenni, csak gyalogolni. Köd borult az utcákra, nyirkos és ezüstös lett tőle minden, így a lány a kézfejére húzta kapucnis pulóvere ujját, rendületlenül nyomult előre. Csak amikor a Piccadilly Circus közelében találta magát – a ködön átragyogó, hatalmas kivetítők előtt –, akkor torpant meg végre. Ez volt az első látvány, ami New Yorkra emlékeztette, és ahogy megállt a járda közepén, a Times Square-re gondolva enyhült benne a pánik szorítása. Mély lélegzetet vett, miközben szemügyre vette a teret. A turisták összeverődtek a kirakatok előtt, élénk

hirdetések rikítottak a kivetítőkön, néhány galamb csipegetett a szökőkút közelében, a hatalmas kőépületek pedig szinte barlangot képeztek körülötte. Csodaszép volt a maga módján. Olyan londoni módon. És ahogy megint belegondolt – London –, ezúttal már nem tűnt olyan súlyosnak, a város neve inkább sóhajtásnak, lehetőségnek érződött. Épp visszafordult volna a szálloda felé, amikor észrevett az utcán egy kis szuvenírboltot, melynek kirakatát kis piros buszok, teáscsészék meg a királynő képei töltötték be. Odament a bolthoz, hogy jobban megnézze a portékát, vonzotta az ajtó melletti, képeslapokkal teli állvány, amit meg is pörgetett, így a képek színes homályban suhantak el előtte: a Buckingham-palota, a westminsteri apátság, a Big Ben meg egy sor piros telefonfülke. Végül talált egy légi felvételt, amelyen az egész város látszott a távolból, benne a Temze szürke, kanyargó szalagjával, és a képeslap tetején vastag kék betűkkel ezek a szavak álltak: Bárcsak itt lehetnél! A boltban egy ötfontos bankjegyet csúsztatott át a pulton. – Ezt kérem – lobogtatta meg a képeslapot. – Meg egy bélyeget is. Az eladó, egy lila hajú, orrkarikás fiatal nő grimaszt vágott, amint meglátta a lapot. – „Bárcsak itt lehetnél” – mondta ragozva. – Ja, persze. Lucy csak mosolygott. – Kölcsönkérhetnék egy tollat? Miután megírta az üzenetet, visszament az utcára. A köd most már kezdett feloszlani, itt-ott áthatolt rajta a napsugár. Lucy fél kézzel a képeslapot szorongatta, hüvelykujját a szélén húzogatva, miközben postaládát keresett. Már félúton volt a szálloda felé, amikor végre észrevett egyet, és rádöbbent, miért tartott ilyen sokáig. Az ismerős, New York-i kék színt kereste. Itt viszont a postaládák – akárcsak a buszok meg a telefonfülkék – élénkpirosak voltak. Egy pillanatra megdermedt, kezében a levélnyílás fölé tartott kis kartonlappal. Az otthoni levélszekrényekre gondolt, a lakások számával gravírozott, réz négyszögekkel beborított falra, ami mellett

az alagsorba vezető ajtó nyílt. De igazából Owen járt a fejében – elképzelte, amint szőke fejét a képeslap fölé hajtja, mosolyogva olvassa a szavakat –, és azon kapta magát, hogy akaratlanul elmosolyodik ő maga is. Épp abban a pillanatban, hogy a nap kibújt a felhők mögül, elengedte a lapot.

8

VASÁRNAP OWEN MEG AZ APJA elmetróztak a Times Square-re. – Ezzel a kiruccanással ünnepeljük, hogy túlélted az első hetet a suliban – szólt Apa vidáman, ahogy feljöttek a föld alól, és azonnal a térkép meg fényképezőgép mögé bújó turisták tengerében találták magukat. – A hangsúly azon van, hogy túléltem – mormolta Owen, bár nyilván nem elég halkan, mert Apa az égre emelte a szemét. – Nem lehet olyan rossz – ellenkezett hátradöntve a fejét, hogy megcsodálja az őket körülvevő, villogó kivetítőket. A hatalmas képernyőknek, folyamatosan futó tőzsdei árfolyamjelzőknek, kivilágított hirdetőtábláknak és reklámoknak köszönhetően ez a furcsa, elektronikus táj még fényes nappal is fehéren ragyogott. – Dehogynem – felelte Owen anélkül, hogy apjára nézett volna. Turisták tömege sietett el mellette, többen nekimentek, és hátralökték. – Ne légy már ilyen vidéki! – veregette háton Apa. – Most már New York-i vagy. – Aligha – felelte Owen halkan, de ha az apja meg is hallotta, ezúttal nem szólt semmit. Inkább balra-jobbra nézett, mielőtt elindult volna. – Erre! – mondta, és olyan magabiztosan vágott neki a Broadwaynek, mint aki pontosan tudja, hogy a jó irányba tart. – Hova megyünk? – Akárhova – felelte az apja derűsen. – Megnézzük a látnivalókat. Mindent megcsodálunk. Kiélvezzük ezt a várost. Megismerkedünk vele. Ráhangolódunk.

Megálltak egy útkereszteződésnél, hogy elengedjenek egy piros városnéző buszt, amire Owen rábökött a hüvelykujjával. – Nekik kéne dolgoznod, de tényleg. – Ki tudja, talán arra is sok kerül – felelte Apa, bár Owen legnagyobb megkönnyebbülésére továbbra is mosolygott. Az áramszünet vége óta édesapja olyan komor elszántsággal látta el a házfelügyelői munkáját, ami egyáltalán nem volt jellemző rá. Még amikor hónapokon át munkanélküli volt, akkor is minden reggel kijelentette, hogy talán ez lesz a nagy nap, talán ma minden megváltozik. Hitt a tiszta lappal kezdésben és az új esélyekben, még idén nyáron is, hiába kínozta a gyász – hiába borult rá a szomorúság sűrű köde, amiből láthatóan nem lelt kiutat –, lelkesítette egy új állás lehetősége. Mindenáron dolgozni akart. Mindegy, hogy házat épített, vagy eldugult lefolyót tisztított, mindig is a munka éltette. Ám ezen a héten még az is csak tehernek tűnt. Nem volt nehéz kitalálni, mi történhetett. Owennek kétsége sem volt, hogy Sam Coleman felkereste az apját, bár rühellte elképzelni, amint a köpcös emberke Apával kiabál, ugyanúgy megfenyegetve őt, mint korábban a fiút. Még aznap éjjel sikerült megjavítaniuk a szivattyút, késő estig guggoltak előtte ketten, apja tartotta a zseblámpát, miközben Owen a fogát csikorgatva markolta a csavarkulcsot, és igyekezett követni az utasításokat. De tisztában volt vele, hogy ezzel még nincs vége az ügynek, és most elnézve az apját – akinek arcát beragyogta az őket körülvevő kivetítők fénye – megértette: nem mindent lehet ilyen egyszerűen helyrehozni. – Mit csináljunk először? – kérdezte Apa, ahogy a lámpa zöldre váltott, és az emberek áradata átsodorta őket a túloldalra. Owen vállat vont. – Amit akarsz. – Ne légy már ilyen! – felelte a férfi, és körbenézett. – Ne nézzünk meg egy musicalt? – Ööö… – Vagy egy színdarabot?

Owen grimaszolt. – Hát jó – nyögött fel Apa drámaian. – Akkor találj ki te valamit! A fiú már épp tiltakozni akart, hogy nem az ő ötlete volt az egész kiruccanás, és javasolni akarta, hogy egyszerűen menjenek haza. Ám ekkor megközelítettek egy hatalmas ajándékboltot, melynek egész kirakatát betöltötték a Szabadságszobrot utánzó, zöld habszivacs koronák, a baseballmezek, a szuvenír tollak, ceruzák meg papírnehezékek, valamint pont olyan gagyi NewYork-os pólók, mint amiről Owen Lucynak panaszkodott. – Nézzünk be ide! – kanyarodott a fiú jobbra, és bár apja értetlenül nézett rá, szó nélkül követte. A boltban óriási volt a tömeg, s míg Apa elment megcsodálni a régi metrójegyek gyűjteményét, Owen eloldalazott egy egyforma pólókba öltözött család mellett, és odafurakodott a hatalmas képeslapállványhoz. Ezen a héten mindennap kereste Lucyt. Mindennap megfordult a fejében, hogy bekopogtat a lakása ajtaján. Először azért, mert bocsánatot akart kérni, amiért otthagyta az áramszünet utáni reggel a tetőn. Később pedig egyszerűen azért, mert borzasztóan szerette volna viszontlátni a lányt. De mindig elment a bátorsága. Nem bírt túllépni az aggodalmán, hogy az este Lucynak talán nem ugyanazt jelentette, mint neki. Számára olyan volt, akár egy oázis: nemcsak a lift, nemcsak a tető, hanem a puszta tény, hogy a lánnyal lehetett. És amint meglátta az ajándékboltot, ismét ott érezte magát Lucy mellett, a konyhája padlóján fekve, távoli helyekről beszélgetve. Addig nézegette a képeslapokat, míg nem talált egyet, amin a Bárcsak itt lehetnél! felirat virított élénk rózsaszín betűkkel a manhattani városkép fölött. Amint megpillantotta, furcsamód felvillanyozódott. Azon a bizonyos estén együtt nevettek ezen a frázison, az üres szavakon, ám ahogy most itt állt, Owen nem is emlékezett, miért találta olyan röhejesnek pusztán napokkal azelőtt. Bárcsak itt lehetnél – gondolta, és egy pillanatra lehunyta a szemét.

Amikor ismét kinyitotta, egy eladó állt előtte, egy idősebb férfi felemás barkóval és unott képpel. – Segíthetek? – kérdezte, bár nem kimondottan hangzott segítőkésznek. – Ezt kérem – felelte Owen, saját magát is meglepve. – És kaphatnék egy bélyeget is? A miniatűr sárga taxik és piros almák tengerén át látta, hogy az apja felé tart. Mielőtt meggondolhatta volna magát, megragadott egy Empire State Building alakú tollat, pár szót firkantott a képeslap hátuljára, aztán fogta a bélyeget, átcsúsztatott a pulton pár dolcsit, és megköszönte az eladónak. – Találtál valamit? – kérdezte Apa, miután odalépett hozzá, de Owen csak a fejét rázta. – Ez turistáknak való cucc – felelte vállat vonva. – Mi itt lakunk. A férfi hiába próbálta leplezni, Owen jól látta az arcára kiülő vigyort, ami még az üzletből kiérve, az utcán sem lohadt le. Elindultak visszafelé a Broadway-n, a fény felé tartottak, akár két moly, ám a következő kereszteződés előtt Owen lemaradt, hagyta, hogy az apja – aki mintha ezt észre sem vette volna – nélküle menjen tovább. A járdaszegély közelében lévő lámpaoszlop mellett kék postaláda állt, és mielőtt meggondolhatta volna magát, a fiú odalépett hozzá, felemelte a levélnyílás fedőjét, s hagyta, hogy a lap kihulljon a kezéből. Később fáradtan és lesülve hazametróztak. Ahogy az utolsó néhány utcát gyalog tették meg, Owen most először érzett hűvös fuvallatot a levegőben, az évszakváltozás korai előjelét. Első gondolata az otthona volt – nem is annyira a pennsylvaniai ház, mint az édesanyja –, a második pedig természetesen az, hogy az otthona nincs többé. Legalábbis úgy már nem létezik, ahogy az emlékeiben őrzi. Mintha mellette Apa is a gondolataiba merült volna, de amikor Owen ránézett, elmosolyodott.

– Nem is volt rossz nap, igaz? – kérdezte. – Talán este is kiruccanhatnánk. Elmehetnénk megnézni egy musicalt, vagy valami. – Fia arckifejezését látva elnevette magát. – Csak vicceltem! Talán elmehetnénk moziba… hű, vagy mit szólnál a planetáriumhoz? Az valószínűleg jobban bejönne neked… Ahogy a forgóajtó felé tartottak, Owen egy pillanatra nem talált szavakat. Nem is tudta, hogy merjen-e reménykedni. Mióta csak ideköltöztek, az édesapja vacsora után mindig bezárkózott a hálószobába. Mindig is korán kelő típus volt, így az nem számított szokatlannak, hogy korán feküdjön le, ám Anya balesete óta mintha állandóan csak aludt volna, mintha az alvás valamiféle drog lett volna, amivel nem bírt betelni. Ezen a héten még rosszabb volt a helyzet, hiszen Apa még nem heverte ki teljesen a napszúrást, és Owen azt hitte, a ma este sem lesz másmilyen, mint az addigiak. De most úgy tűnt, mintha édesapja végre ébredezne. A forgóajtón áthaladva – Apa ment előre, Owen a következő rekeszben követte – a fiú kigondolta a választ: „Jól hangzik” – készült mondani, miután beléptek az előcsarnokba. – „Szuper lenne.” Ám amint átjutott a forgóajtón, rögtön nekiment az apjának, aki szobormereven állt az előcsarnokban. Owen kinézett a férfi mögül, és meglátta Sam Coleman széles hátát: a tulajdonos a portáspultra támaszkodott, és egy kék egyenruhás fickóval beszélt, akinek baseballsapkáján az SOS Vízszerelő felirat állt. Owennek megfordult a fejében, hogy menekülniük kéne. Arra gondolt, hogy a levélszekrényekhez taszigálja az apját, aztán egyenesen le az alagsorba, ahol pizzát rendelnének, bekapcsolnának egy filmet, és úgy tennének, mintha mindez meg sem történt volna: sem a baleset, sem a költözés, sem az áramszünet, sem a Coney Island-i zarándokút és annak szomorú, kimerítő következményei. Ám ehelyett figyelte, ahogy Apa kihúzza magát, és felemeli a fejét. – Minden rendben, Sam? – szólt, és a két férfi felé fordult.

Sam elmosolyodott – bár ettől csak még fenyegetőbbnek tűnt –, a vízvezeték-szerelő pedig leeresztette a csiptetős írótábláját. – Ő az? – kérdezte, Sam pedig bólintott, és feléjük lépett. – Hahó, fiúk! – mondta nyájasan, de kivillantva a fogait. – Hogy ityeg? – Kösz, jól – felelte Apa tömören. – Mi a helyzet? Sam felvonta a szemöldökét, mintha meglepte volna, hogy a férfi nincs csevegős kedvében. – Te aztán mindig remekül választasz szabadnapot – mondta rövid nevetést hallatva. – Akadt egy kis gondunk délután a csövekkel. – Owenhez fordult. – Remélem, nem vagy hajlamos tengeribetegségre, mert szinte csak csónakkal lehet közlekedni odalent. – De megjavítottam – jelentette ki a vízvezeték-szerelő az írótáblára nézve. – Most már nincs semmi gond. Sam bólintott. – Igen – mondta. – Sikerült megjavítani. Én viszont nagyon szeretném tudni, miért volt kilazulva a szivattyú szelepe. Owen eddig apja mellett állva, ökölbe szorított kézzel hallgatta a felnőtteket, ám most elszorult a szíve. Rögtön az édesapjára pillantott, és látta, hogy elsápadt. A férfinak azonban a szeme sem rebbent; teljesen mozdulatlanul állt, Samre meredt. – Nyilván nem húztam meg eléggé – felelte lassú, megfontolt szavakkal. – Hát, az biztos, hogy valaki lazán hagyta – szólt hozzá a vízvezeték-szerelő, felpillantva a többiekre. – Elég nagy hiba. – Az bizony – mondta Sam. – És elég drága is. A vízvezeték-szerelő megrázta a fejét, halkan füttyentett. Owen előrelépett. – Figyeljetek… – kezdte, de Apa feltartotta a kezét, és a fiú megtorpant, azonnal elhallgatott. – Az én hibám – mondta az édesapja Samnek, aki bólintott. – Azt meghiszem – helyeselt, arcáról eltűnt a műmosoly. – És figyu, tudom, hogy egy család vagyunk, tudom, milyen nehéz most

nektek, de egyik ingatlanomban sem tűrhetem az ilyen hanyag munkát, pláne nem a minap történtek után. Apa semmit sem szólt, de tökéletesen egyenes gerinccel hallgatta őt. – Nagyon sajnálom, Patrick – folytatta Sam. – Nagyon-nagyon sajnálom. De muszáj olyasvalakit találnom, akire számíthatok. – Megértem – felelte Apa fojtott hangon. Sam a tarkóját dörgölte, Owenre sandított. – Nem kell sietnetek a kiköltözéssel, oké? Csak nyugodtan, ráértek. – Ez nagyon rendes tőled – válaszolta Apa. – De egy héten belül elmegyünk. – Oké – mondta Sam. – Oké – mondta Apa. – Oké – mondta a vízvezeték-szerelő, kitépte a számlát, és átadta Samnek. Owen még mindig dermedten bámulta az előtte lejátszódó jelenetet, ám amikor az apja átvágott az előcsarnokon, az alagsor ajtaja felé tartva, a fiú észbe kapott, és utána sietett. A férfi egy szót sem szólt, miközben Owennel a nyomában lement a lépcsőn, majd végig a betonfolyosón, fejét lehajtva, hogy bele ne üsse a mennyezeten labirintusként futó csövekbe. Csak azután sóhajtott egy nagyot, hogy beléptek a lakásba, és miután becsukódott mögöttük az ajtó, tartása is meggörnyedt. A falnak dőlt, pontosan ugyanott, ahol összeroskadt, miután hazaért Coney Islandről a minap, láthatóan meg volt rendülve. Owen szólalt meg elsőnek. – Az én hibám – mondta. – Nekem kellett volna rendesen meghúznom a szelepet. Apa fáradtan mosolygott. – Nekem kellett volna figyelmeztetnem téged, hogy húzd meg. – Nem voltál jól.

– Az nem számít – felelte az apja. – Fogalmad sem lehetett róla, hogy kell az ilyesmit csinálni. Ez az én dolgom volt, az én felelősségem. Tehát az én hibám. – Igen, de… – Owen – vetett rá éles pillantást az apja –, semmi baj. Nem lesz semmi baj. A fiú nem szólt, csak figyelte, ahogy Apa ellökte magát a faltól, bement a konyhába, kihúzta az egyik fiókot, és elővette a cigarettásdobozt. Egy pillanatra csak fogta, csak nézte, aztán nagyon óvatosan kinyitotta. De amikor látta, hogy csak egyetlen szál maradt, gondosan visszatette a fiókba. Owenre pillantott, aki az ajtóban ácsorgott, arca teljesen kifejezéstelen volt. – Megyek, ledőlök egy kicsit – mondta. – Majd később kitalálunk mindent, jó? Ébressz fel, ha már vacsoráznál… Owen bólintott, majd végigment a folyosón, be a szobájába, feltúrta a nagy halom szennyesét, kihalászta azt a rövidnadrágot, ami egy hete, az áramszünet napján volt rajta. Belenyúlt az egyik zsebébe, aztán a másikba, majd mind a kettőt kifordította. Ám a cigaretta, az édesanyja cigarettája, már nem volt meg. Lehuppant az ágy szélére, érezte, hogy elönti az iszonyatos fáradtság, és nem is küzdött ellene, hagyta, hadd sodorja magával. Ledőlt, összegömbölyödött, lehunyta a szemét, és már ekkor tudta, hogy nem fogja felébreszteni az apját, hagyja aludni, mert ő maga is aludni fog, s némi szerencsével talán a holnap majd jobb lesz. Másnap reggel, amikor a napsugár besütött apró ablakán, Owen kikecmergett az ágyból, és végigcsoszogott a folyosón. Apját a konyhában találta, a pultra kiterített térkép fölé görnyedt. A térkép elhalványult, a sarka bepöndörödött, a hajtásoknál itt-ott már szakadozott. – Milyen öreg már ez a vacak? – kérdezte Owen elnyomva egy ásítást.

– Öregebb, mint te – felelte az apja anélkül, hogy felnézett volna. Ujjával követte egy autópálya vonalát, és amikor Owen is a térkép fölé hajolt, látta, milyen irányban: nyugatra. – Nahát, Kalifornia már akkor is létezett? – viccelődött, mire Apa felpillantott rá, de vidáman, szinte boldogan, és Owen megérezte, hogy tegnap este óta lehullott a lepel, megszabadultak valami súlytól, amit egész mostanáig mindketten cipeltek. – Arra gondoltam, hogy talán nekivághatnánk az országútnak. – Tényleg? – Aha – felelte Apa vigyorogva. – Gondoltam, beülünk a kocsiba, és meglátjuk, milyen messze jutunk. Owen igyekezett leplezni a mosolyát, de teljesen csődöt mondott. – Ez egész jó tervnek hangzik. – Szóval benne lennél? – kérdezte az apja. – Ha nem maradnánk itt, de nem is mennénk vissza? – Igen – bólintott határozottan Owen, és a szó visszhangzott az elméjében: Igen, igen, igen. Mellkasa mintha kitárult és megkönnyebbült volna, szíve repesett a gondolattól, hiszen olyan ésszerűnek, olyan nyilvánvalónak tűnt – igen, nyugatra tartanak, igen, elindulnak előre, mert ugyan hova máshova is mehetnének –, hogy szinte átverésnek érződött, mintha Apa bármelyik pillanatban azt mondhatná, csak egy rémes vicc volt az egész. De nem mondta. Hanem összehajtotta a térképet, és kérdő pillantást vetett Owenre. – Kimaradnál egy darabig az iskolából… – Túlélem – felelte Owen a térképre pillantva. – Azzal az izével taníthatsz nekem földrajzot. – De komolyan – mondta az apja. – Nem akarom, hogy emiatt hátrányba kerülj. – Akár holnap egyetemre mehetnék, ha akarnék – jelentette ki Owen. – És útközben is beadhatom a jelentkezést. Nem lesz gond. Tényleg.

Az apja elmosolyodott, bár ez a tekintetére nem hatott, az komoly maradt. – Szóval belevágunk. Owen bólintott. – Bele. – Hát jó – mondta Apa, felemelte a kávéscsészéjét, és egy másikat Owen felé tolt. Koccintottak a csészékkel, csendülésük visszhangzott a szürke konyhában, és a kis lakás folyosóján. Owen aznap alig érzékelt valamit a suliból, csakis a rájuk váró útról álmodozott. Kiköthettek Chicagóban, Coloradóban vagy akár Kaliforniában. Neki teljesen mindegy volt. Az volt a lényeg, hogy újrakezdik. Nem egy nagyváros kastélyának tömlöcében, hanem odaát nyugaton, ahol több a hegy, mint az ember, és az eget beborítják a csillagok. Tanítás után továbbra is zsongó fejjel ment haza, gondolatban több időzónával arrébb járt. Átvágott az előcsarnokon, elsietett a levélszekrények mellett, alig várta, hogy leérjen az alagsorba, és megtudja, mi mást tervezett el az apja, míg ő iskolában volt. Csak annyi időre állt meg, hogy kinyissa az ő lakásukhoz tartozó kis postaládát. A két katalógust meg a kuponokkal teli borítékot azonnal kihajította a szemétbe, és már épp becsapta volna a postaláda fedelét, amikor észrevett benne még valamit, leghátul. Már mielőtt érte nyúlt volna, tudta, hogy mi az. Fogalma sem volt, honnan jött vagy mi állhat rajta, de tudta, hogy Lucy küldte. Egyszerűen tudta. A képeslap egy légi felvételt ábrázolt London városáról. Owen rámeredt, megdöbbent, hogy a lányt egy óceán választja el tőle, és ő még csak nem is tudott róla. Még mindig ezen hüledezett, amikor megfordította a lapot, és a szíve olyan sebesen kezdett verni, mintha egy kolibri szorult volna belé. A lap hátulján pontosan ugyanazokat a szavakat látta meg, amelyeket csupán tegnap ő maga is leírt: De tényleg.

Owen döbbenten pislogott, és érezte, hogy szája lassan mosolyra húzódik. Lucy is küldött neki képeslapot, ráadásul pontosan ugyanazzal az üzenettel, amit a fiú írt neki. Lehetetlennek tűnt, mégis itt volt a kezében, és miközben leesett állal, tátott szájjal bámulta, Owen megérezte, hogy áll valaki a helyiség ajtajában. – Arra utal, ami a képre van írva – mondta a lány, és Owennek beletelt pár pillanatba, hogy elvonja a tekintetét a kezében tartott üzenetről. Amikor végre felnézett, meglátta Lucyt, aki a bőröndje fogantyújára támaszkodott, arca kipirult, szeme csillogott. – Arra a „Bárcsak itt lehetnél!” szövegre. – Megcsóválta a fejét, és lófarka néhány tincse kibomlott. – Hülyeség. Nem számítottam rá… Nem gondoltam, hogy itt leszek, amikor megkapod… – Nem hülyeség – felelte Owen bénán feltartva a lapot. – Tök szuper. Komolyan. Köszönöm. – Csak most értem haza – mutatott a lány a bőröndre. – A szüleim Londonba rendeltek pár nappal az áramszünet után. – Kerestelek – mondta Owen, aztán megcsóválta a fejét, azt kívánta, bárcsak eszébe jutna valami jobb, bár agya lépést tudna tartani a dübörgő szívével. – Gondolom, ezért nem találtalak. Lucy bólintott. – Gondolom. – Figyelj, nagyon sajnálom, hogy… hogy otthagytalak a tetőn aznap reggel – hadarta Owen. – Visszamentem volna, de aztán… – Nem, semmi baj – vágott közbe Lucy. – Nem is vártam, hogy… – Csak hát apukám… – Semmi gond – mondta a lány, és szavaik kardként ütköztek kettőjük közt. Owen lepillantott a képeslapra, a kis, zömök betűkkel írt üzenetre. Aztán ismét megfordította a lapot, és a szavak az elméjében kavarogtak: Bárcsak itt lehetnél. Bárcsak. Most itt is voltak. Erre ő elmegy. Felemelte a fejét, Lucy szemébe nézett, és mély levegőt vett.

– Az a helyzet… – kezdte, ám a lány ismét vele egyszerre szólalt meg. – El kell mondanom valamit – jelentette ki, és Owen bólintott. Lucy elhúzta a száját. – Azt hiszem – szólt, aztán elhallgatott, és új rákezdte. – Azt hiszem, el fogunk költözni. Owen rámeredt. – Tényleg? – Még nem teljesen biztos, de úgy néz ki, igen. – Hova? – Hát, Londonba. A szüleim még mindig ott vannak, a részleteket szervezik. – Hűha – mondta a fiú a fejét csóválva. – Hát ez… hűha. – Tudom – felelte Lucy. – Kész őrület. És jó gyors. – Mennyire gyors? – Valószínűleg a jövő hónapban költözünk – válaszolta Lucy, és a fiú nyilván meglepettnek tűnt, mert sietve folytatta: – De megtartjuk az itteni lakást, és apukám megígérte, hogy nyárra visszajöhetünk, vagy legalábbis egy részére. Szóval talán… Owen mosolyt erőltetett a képére. – Igen – mondta. – Talán. Lucy felsóhajtott. – Még mindig nem tudom, mit is gondolok erről. Owen dermedten bólintott; nem egészen értette, miért döbbenti meg ennyire ez a hír, miért érzi magát hátrahagyottnak, amikor ő maga is elköltözik. – Hát – mondta –, sokkal közelebb van Párizshoz. – Meg Rómához. – Meg Prágához. Lucy elvigyorodott. – Szóval azt mondod, hogy nem kéne eljátszanom a morcos új csajt. – Dehogy – felelte Owen, kerékként forgatva a kezében a lapot. – Nekem panaszkodhatsz, amikor csak akarsz.

– Könnyen lehet, hogy szavadon foglak – mondta Lucy, Owen pedig mély levegőt vett, igyekezett összeszedni magát, hogy elmondja a saját nagy hírét, hogy elmagyarázza, ő is elköltözik, mert ezek szerint csak azért találkoztak ismét, hogy aztán ellenkező irányba lökődjenek szét. De nem találta a szavakat. Így hát csak álltak ott, csöndben nézték egymást, a helyiség pedig hirtelen olyan néma lett, mint a lift volt, olyan kényelmes, mint a konyha padlója, és olyan távoli, mint a tető. Mert ez történik, ha két ember így egymásra talál: a világ pont a megfelelő méretűre zsugorodik. Átalakul, hogy csak ők ketten férjenek bele, semmi más. Végül egy kisbabáját a csípőjén támasztó hölgy oldalazott el Lucy bőröndje mellett, kulcsa megcsikordult a postaládáján, és mindketten arrébb álltak, hogy elférjen. Mire elment, már megtört a varázs. – Hát – szólt Lucy, és megfordította a bőröndjét, hogy az ellenkező irányba nézzen –, nekem mennem kéne kipakolni. – A képeslapra biccentett, amit Owen még mindig szorongatott. – Tudom, elég gagyi… – Nem, tényleg szuper – ellenkezett a fiú, és elnevette magát. – Ami azt illeti, neked is figyelned kellene a postát. Lucy oldalra döntötte a fejét, úgy méregette őt, mintha nem igazán hinné el a dolgot. – Komolyan? – Komolyan. – Hát, jó – felelte a lány mosolyogva. Owen bólintott. – Jó. Figyelte, ahogy Lucy áthúzza a bőröndjét az előcsarnokon, odamegy ahhoz a lifthez, amiben megismerkedtek. Amint megnyomta a gombot, az ajtó egy hangos Csing!-gel kinyílt, ám épp ahogy a lány belépett volna, Owen utánaszólt. – Lucy! – kiáltotta, mire a lány megpördült, reménykedve nézett rá. Mögötte ismét becsukódott az liftajtó, és a fiú úgy futott oda

hozzá, hogy nem volt semmiféle terve, előre kigondolt mondanivalója, zseniális szövege, vagy egyáltalán bármi fogalma, hogy mégis mit mondhatna. De valami ellenállhatatlan érzés öntötte el a távolodó lány láttán, kétségbeesett és őszinte hév. – Ha azt akarod javasolni, hogy inkább lépcsőzzek… – ugratta Lucy, de a fiú csupán a fejét rázta. – Csak azt akartam mondani… – Elhallgatott, tehetetlenül nézte a lányt. El akarta mondani, hogy ő is elmegy, sőt, ő megy el hamarabb, és hogy talán most látják egymást utoljára. Azt akarta mondani: „Tartsuk a kapcsolatot.” vagy „Remélem, még találkozunk.” vagy „Hiányozni fogsz”. Ám egyik frázis sem tűnt megfelelőnek. Úgyhogy csak állt ott, megakadva, kukán, egyetlen egy szót sem bírt kinyögni. De nem számított. Egy másodperccel később a lány előrehajolt, a vállára tette a kezét, majd Owen legnagyobb meglepetésére lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta őt. A fiú szeme elkerekedett, ahogy ajkuk összeért, és Lucy közelsége az egész világot elhomályosította, aztán mégsem: hirtelen mindent élesen látott, és semmi sem volt világosabb – semmi sem volt igazabb –, mint az előtte álló lány. Így hát lehunyta a szemét, és viszonozta a csókot. Lucy túlságosan hamar elhúzódott, de amikor hátralépett, Owen látta, hogy mosolyog. – Ne aggódj – mondta a lány, mielőtt belépett volna a liftbe –, küldök majd neked képeslapot!

2. rész Ott

9

CSAK EGYETLEN SZELET PIZZA maradt az asztalon kettőjük között, és nem jelentett valami fényes díjat. A sajt elvesztette a gravitációval szemben vívott harcot, oldalt félig lecsúszott a tésztáról, és az egész szelet tocsogott a zsírban. De Owen csak azért sem volt hajlandó feladni, könnybe lábadt szemmel meredt az apjára, akinek arca eltorzult az erőfeszítéstől. Eltelt még néhány másodperc, és végül Apa – félig zihálva, félig nevetve – lehunyta a szemét, majd megint kinyitotta. – Ez az! – mondta Owen, a szeletért nyúlt, a tányérjára pottyantotta. Ő is pislogott párszor. – Szerintem még egyszer sem sikerült legyőznöd. Másik játékot kéne kitalálnod. Apja hátradőlt, megdörgölte a szemét. – Mit szólnál a szkanderhez? – Nem ér – felelte a fiú teli szájjal. Bár hónapok teltek el legutóbbi építkezése óta, édesapja karja még mindig csupa izom volt a munkától. Hozzá képest Owen karja ijesztően nyeszlett volt. Apja elvigyorodott. – Akkor talán ki kéne találnunk egy új játékot, amivel eldönthetjük, milyen játékkal döntsük el a dolgokat. – Kihűlne a pizza, mire jutnánk valamire. – Lehet, hogy jót tenne neki – humorizált az apja, majd körülnézett a helyiségben, amelyet kockás terítős asztalok töltöttek be, és tucatszám világítottak meg a viasszal borított edényeikben ferdén álló gyertyák. Az étterem teljes hosszában futó, hatalmas ablakok kilátást engedtek Chicago borongós, szürke utcáira, a délutáni esőtől még mindig síkos járdákra.

Owen megette a pizzát, és az ujjait nyalogatva követte apja tekintetét a sarokban lévő asztalhoz, amely fölött egy régi plakát romantikus olasz utakat hirdetett. – Ott ültetek? – kérdezte. – Anyával? Édesapja bólintott. – Semmi se változott. – Fogadok, Anya is elhappolta az utolsó szeletet – cukkolta Owen, igyekezett elterelni apja figyelmét a múltról, és ez egyszer sikerült neki. A férfi elnevette magát, visszafordult felé. – Azt hiszed, nem bírtam farkasszemet nézni a saját feleségemmel? Owen bólintott. – Azt. – Akkor igazad van – felelte Apa mosolyogva. Vacsora után kiléptek a hűvös chicagói estébe, felhajtott gallérral védekeztek a tó felől fújó szél ellen. Kora délután érkeztek a városba, a Michigan Avenue-n bóklásztak, hátrahajtott fejjel csodálták a magas épületek egyenetlen vonalát, amíg el nem eredt az eső. Behúzódtak egy állványzat alá, hogy kivárják, amíg eláll, meleg pattogatott kukoricát falatoztak, és figyelték, ahogy a világ átázik. Ugyanígy tettek a többi nagyvárosban is, először Philadelphiában, aztán Columbusban, majd Indianapolisban. Délután megérkeztek, aztán együtt járták az utcákat, amíg be nem sötétedett, ekkor a hátuk mögött hagyták a város fényeit, és kerestek valami eldugott, kültelki motelt, amire futotta szegényes költségvetésükből. Ez csak a negyedik estéjük volt, mióta elhagyták New Yorkot, de Owen úgy érezte, mintha sokkal régebben lennének úton. Nem siettek, szép lassan haladtak át az országon, egyedül az hajtotta őket, hogy megfelelő iskolát keressenek, bár ez is kissé fölösleges aggodalomnak tűnt. Owen mindig is eltanuló volt, főleg természettudományok terén, és mindketten tudták, hogy pár hét kihagyás hosszú távon meg se kottyan neki.

De nem csupán a ráérős tempó miatt érezték céltalannak magukat, úgy, mintha igazából csak sodródtak volna. Hanem inkább amiatt a különös érzés miatt, hogy kiszakadtak a világba, és többé nem volt mibe vagy kibe kapaszkodniuk. Owen most már megértette, hogy a visszapillantó tükrökön szereplő feliratok nem helytállóak. A tükörben látható tárgyak nem közelebb vannak, mint ahogy tűnnek. Hanem sokkal távolabb. Egyelőre úgy másfél ezer kilométer választotta el őket New Yorktól, de ilyen erővel akár másfél millió kilométerre is lehettek volna tőle. Csendben ballagtak vissza a kocsihoz, átkeltek a kissé sós vizű Chicago folyó hídján, a város fényeit visszatükröző épületek lábánál. Még mindig néhány utcára voltak a kocsijuktól, amikor elmentek egy ajándékbolt mellett, amelynek kirakata a szokásos szuvenírekkel volt tele – minden Chicagóról szólt, mégsem tűnt egyedinek semmi –, és mielőtt Owen egyáltalán megállhatott volna, apja széles vigyorral felé fordult. – Hadd találjam ki… Owen bosszankodott. – Egy perc az egész – morogta, de az apja védekezően tartotta fel két kezét. – Csak nyugodtan! – mondta. – Ne siesd el, Rómeó! – Nem erről van szó – erősködött Owen, miközben kinyitotta az üzlet ajtaját, ám a képeslapok állványához lépve rádöbbent, hogy igazából nem is olyan biztos ebben. Mostanra szinte minden eltűnt a visszapillantó tükréből, de Lucy valahogy megmaradt. Ő volt az egyetlen biztos pont Owen futóhomokkal teli életében. Most is a lányra gondolt, ahogy a képeslapok között válogatott: lábujjkörmének lepattogzott lakkjára, a vállára omló hajára, orra mókás kis ívére, ami mintha megfogta volna a lebucskázni készülő szeplőket. Csak egyszer találkozott Lucyval, mielőtt az édesapjával útnak indultak, csupán két nappal azután, hogy összefutottak a levélszekrényeknél. Miután egész délelőtt pakoltak – amit csak

tudtak, bezsúfoltak ősrégi, piros Hondájukba, a többit meg kicipelték a járdára –, Apa elment elintézni még néhány dolgot Sammel, aki nem tűnt valami letörtnek a távozásuk miatt. Máris talált új házfelügyelőt, hogy elfoglalja a lakást, amint ők kiköltöznek. Ám egyelőre még az övék volt, és ahogy Owen egyedül állt a maradék dobozok között, a mikró órájára pillantott, mint aznap talán már milliószor. Amikor látta, hogy elmúlt három, felsietett az előcsarnokba. Nem kellett soká várnia. A két lift közötti padon ücsörgött, ügyet sem vetve Darrellre, aki kérdőn figyelte a portáspult mögül, és amikor Lucy bejött a forgóajtón az iskolai egyenruhájában, Owen talpra ugrott. – Szia – köszönt a lány a lehető legjobban elnyújtva a szót, és értetlen tekintettel közeledett felé. Fehér blúza gallérjának közelében foltot hagyott egy kék toll, és a tintapaca egy pillanatra elterelte Owen figyelmét. – Szia – felelte, és erőt véve magán Lucy szemébe nézett. A lány átvette iskolatáskáját a másik vállára. – Mi a helyzet? – Semmi – felelte Owen, aztán megcsóválta a fejét. – Vagyis… valami. Lucy megemelte a szemöldökét. – Szóval… egy cipőben járunk – bökte ki a fiú. – Hogyhogy? – kérdezte a lány a homlokát ráncolva. – Úgy, hogy én is költözöm – felelte Owen, Lucy pedig egy pillanatig habozott, majd felkacagott. Ám amikor látta, hogy a fiú nem viccel, elhúzta a száját. – Komolyan? – kérdezte megemelt szemöldökkel. Owen bólintott. – Komolyan. Hosszú ideig álltak ott, míg a fiú mindenről beszámolt neki: Samről meg a szivattyúról, a pennsylvaniai házukról, amit még mindig nem sikerült eladni, és arról, hogy előre akarnak lépni, nem

pedig hátra. Aztán valamikor – Owen nem is tudta, pontosan mikor – leültek a padra, miközben mellettük nyílt-csukódott a két lift ajtaja, az emberek pedig hol feltűntek, hol eltűntek. Lucy egy idő után a lábánál heverő iskolatáskájáért nyúlt, elővett egy tollat meg egy darab papírt, és Owen felé nyújtotta. – Fogalmam sincs, hol fogunk kikötni – mondta a fiú, de Lucy a fejét csóválta. – Add meg az e-mail címed! – Nincs okostelefonom – nyúlt a zsebébe Owen, hogy megmutassa neki a mobilját. – Csak egy nagyon-nagyon buta telefonom. Igazság szerint tök hülye a szerencsétlen. – Hát, attól még használhatod a számítógéped – mondta a lány, és továbbra is felé nyújtotta a tollat meg a papírt. – Vagy tudod… küldhetsz képeslapot. A fiú nem volt biztos benne, hogy viccnek szánja-e, mindenesetre mosolyogva válaszolt. – Ki ne akarna egy darab kartont kapni postán? Lucy elnevette magát, aztán a háta mögött lévő levélszekrényekre intett. – Tudod, hol találsz. – És ha tényleg Londonba költözöl? – Majd megírom e-mailben az új címem. – Én meg remélhetőleg megkapom. – Pontosan – felelte a lány. – Különben csak a semmibe fogom küldözgetni az e-maileket, reménykedve, hogy a buta telefonod egy kicsit megokosodik. – Azt kétlem – mondta Owen, miközben lefirkantotta az e-mail címét a lapra. Sosem volt híve sem a chatelésnek, sem a közösségi oldalaknak. Tudta, hogy az egyetemi jelentkezéshez szüksége lesz a számítógépére, és valószínűleg – mailben kell majd felvennie a kapcsolatot a régi iskolai tanácsadójával, de ezenkívül nem tervezett valami sok netezést az útra.

Egész mostanáig nem igazán volt rá oka, hogy bárkivel is az interneten tartsa a kapcsolatot. Mindenki, akit ismert, szinte hallótávolságra lakott tőle. Ám lassan nyilvánvalóvá vált, hogy ez az egész kommunikációs dolog nem az erőssége. Az elmúlt hetekben, mióta csak elhagyták Pennsylvaniát, Casey meg Josh sok e-mailt küldtek neki, Owen azonban egyszerűen nem bírt választ írni. És mivel máshol nem lehetett megtalálni őt a világhálón, sehol nem vert magának tanyát az internet végtelen labirintusában, a barátai mást nem is hallhattak felőle, csak néma csendet: a vonal megszakadt, végleg megsüketült. Owen soha életében nem járt még a Twitteren, és azon kevesek közé tartozott, akiknek még mindig sikerült elkerülniük a Facebookot. Szentül hitt abban, hogy az ember kössön több barátságot a való életben, mint a világhálón, neki magának viszont jelenleg sehol nem akadt valami sok barátja. De azért amikor visszaadta a lapot, hevesen vert a szíve a gondolatra, hogy talán hallhat Lucy felől. A lány gondosan összehajtogatta a papírt, majd mosolyogva betette táskája elülső zsebébe. Mosolya tökéletesen átlagos volt, de Owen gyanította, hogy nagyon hosszú időbe telne elfelejtenie. Az útjukon egyelőre csak olyan motelekben szálltak meg, ahol nem volt internetkapcsolat – egyet kivéve, ahol viszont irreálisan sokba került –, így Owen tegnap nézte meg először az e-mailjeit egy indianapolisi bisztróban, ami internetkávézóként is funkcionált. Miközben apja sorba állt, hogy vegyen pár szendvicset, Owen az egyik gép előtt görnyedt, egy pasas mellett, aki éppen a guacamole elkészítésének nézett utána a neten. Lucy csak egyetlen e-mailt küldött, azt írta, mégsem költöznek Londonba. Édesapja végül nem kapta meg az angliai állást, viszont felajánlottak neki helyette egy másikat, méghozzá Skóciában. Úgyhogy Edinburghba fognak költözni. Alig várom, hogy igazi skót szoknyát viseljek, és megtanuljak skót dudán játszani – írta Lucy. – A nagyon-nagyon angol anyukámat a szívbaj kerülgeti, de szerintem remek lesz a környezetváltozás. És

izgatott vagyok, mert végre megyek Valahova. Remélem, te is a várakozásaidnak megfelelő Valahova jutsz el. Azt is remélem, hogy hamarosan hallok felőled. Ha nem, majd írok, amint megvan az új címünk. Addig is mindenképpen át fogom adni az üdvözleted a Loch Ness-i szörnynek! Most, a kis chicagói ajándékboltban Owen felkapott egy képeslapot, rajta a Michigan-tó fotójával – ahogy tündöklő, látszólag végtelen kékjével elterül a város előtt –, és pillanatnyi tűnődés után azt a néhány szót firkantotta a hátára: Bárcsak itt lehetne Nessie! Amikor felnézett, meglepetten látta, hogy apja közvetlenül mellette áll. A saját gondolataiba feledkezett Owen még csak nem is hallotta, hogy a férfi bejött az üzletbe, és ösztönösen, azonnal letakarta kezével a lapot. De már késő volt. – Hát Nessie meg kicsoda? – kérdezte Apa őszintén értetlennek tűnve, Owen pedig magába fojtotta a nevetést. – Nem érdekes – mondta, és zsebre dugta a képeslapot. – Nem ismered. Együtt mentek oda a kasszához, ahol egy orrpiercinges, rózsaszín csíkos hajú lány minden különösebb ok nélkül sugárzó mosolyt vetett rájuk. – Mi a helyzet? – kérdezte, miközben beütött pár adatot a számítógépbe. – Biztos átutazóban vagytok. – Pontosan – felelte Apa viszonozva a mosolyát. – Hová tartotok? Owen átadott neki néhány gyűrött bankjegyet. – Valahova nyugatra. – Zsír – bólogatott a lány. – Én Kaliforniából jöttem. Annál nyugatabb nincs is. – Legalábbis ebben az országban – helyeselt Apa. – Kalifornián belül honnan? – A Tahoe-tó mellől – felelte a lány. – Szóval igazából csak éppenhogy Kaliforniából, mert a tó a nevadai határon fekszik. De isteni hely. Hegyek. Fák. Meg persze maga a tó. – Feltartotta Owen

képeslapját, mielőtt bedugta egy nejlonzacskóba. – Lehet, hogy ez az itteni sokkal nagyobb, a színét viszont össze sem lehet hasonlítani az otthonival. A Tahoe-tó olyan kék, hogy nem is tűnik igazinak. Apa Owenre sandított. – Csodásan hangzik. – Az is – vágta rá a lány. – Oda is el kéne mennetek! – Mondd, bélyeget is árultok? – kérdezte Owen rádöbbenve, hogy Indianában elhasználta az utolsót. – Azt hiszem, igen – felelte a lány, majd kinyitotta a kasszát, és kiemelte a bankjegyek kis tálcáját. Homlokát ráncolva turkált alatta, majd visszatért az arcára a túlzottan derűs mosoly. – Megvan! – emelt fel egy kis ívet. – Hány darabot szeretnél? – Csak egyet – motyogta Owen, de az apja hátba veregette. – Jaj, ne csapjuk be magunkat, fiam – mondta vidáman. – Szerintem egynél többre lesz szükséged. A fiú érezte, hogy elpirul. – Tízet kérek – mondta, de képtelen volt felemelni a fejét. – Szupi – felelte az eladó. – Amerikait vagy nemzetközit? – Amerikait – mondta a fiú, ám amint megszólalt, eszébe jutott Lucy e-mailje. Rádöbbent, hogy hamarosan igenis nemzetközi bélyegre lesz szüksége. A lány hamarosan az óceán túlsó felén fog élni. Miután Owen fizetett, csendben indultak vissza a kocsihoz. A fiú hálásan fogadta a hallgatást, agyát még mindig lekötötte a gondolat, hogy hamarosan különleges bélyegre lesz szüksége, csak hogy képeslapot küldhessen Lucynak. Tudta, hogy ez apróság. Tulajdonképpen alig akadt ennél apróbb dolog. De valamiért mégis óriásinak érezte. Tudta, hogy ha valaki térképet rajzolna kettőjükről, találkozásuk nullpontjától egészen odáig, ahol külön-külön kikötnek majd, vonalaik úgy távolodnának kétfelé, akár az egymást taszító mágnesek. És Owen arra gondolt, hogy ez így nagyon nem stimmel, hogy a térképen köröknek, íveknek, kanyaroknak kéne szerepelnie,

bárminek, ami lehetővé tehetné a két vonal találkozását. Ehelyett azonban a vonalaik teljesen ellentétes irányban haladtak. Mintha egy ajtó zárult volna be kettőjük között. És az egész kép – kettőjük képe – teljesen, reménytelenül rossz volt.

10

A NEGYEDIK EDINBURGHI NAPON, reggelizés közben, mielőtt még Lucy elindult volna az új iskolájába, egy képeslap csúszott felé az asztalon pörögve. A lány leeresztette a kanalát, figyelte, ahogy a lap narancsleves poharának ütközik, majd megáll, és a fény megcsillan a fényképen: a hegyekkel körülvett, búzavirágkék tó úgy festett, akár egy ásító száj. – Még a tegnapi postával jött, csak belecsúszott egy katalógusba – mondta Apu, leülve az asztal túloldalán. Anyu felnézett az újságjából – a Herald Scotland-ből, amire csak átmenetileg fanyalodott, amíg el nem intézi az előfizetést a New York Times-ra –, és tekintete megállapodott a képeslapon. – Úgy látom, a lányod egy házaló ügynökbe zúgott bele – mondta Apunak, aki túlságosan elmerült a Guardian-ben, hogy válaszoljon. – Csak barátok vagyunk – felelte Lucy kissé túl gyorsan, és az asztal szélére csúsztatta a lapot, majd felemelte a sarkát, hogy gyors pillantást vessen az üzenetre, akár egy kártyáit rejtegető pókerjátékos. – Hát, szerintem ez romantikus – mondta Anyu. – Manapság már nem írnak egymásnak az emberek. Csak e-maileznek meg faxolnak. Apu felnézett. – Már faxolni sem szokás. – Az is a múlt zenéje – mondta Anyu nagyot sóhajtva, mire a férje rákacsintott: – Én bármikor faxolok veled. Lucy felnyögött: – Légyszi, csak ezt ne!

De valóban szokatlan volt. Owen sosem küldött e-mailt. Sem levelet. Mindig, örökké csak a képeslapokat – hetente többet is, amikor még úton volt, és a városok alapján Lucy követhette őt a térképen, ahogy egyre haladt nyugat felé –, manapság viszont még azokat se nagyon. Most, hogy Owen meg apja azt tervezték, letelepszenek a Tahoe-tónál – ahogy azt a fiú néhány héttel ezelőtt megírta neki –, Lucy úgy gondolta, a képeslapos szokásnak ezzel valószínűleg vége. Arra is rádöbbent, hogy nyilván sokkal hosszabb időbe telik, mire bármi, amit Owen postán küld neki, elér hozzá Skóciába, körülbelül nyolcezer kilométerre a Kalifornia és Nevada határán fekvő, tóparti kisvárostól. De remélte, hogy legalább emailben folytatják az üzengetést. Az eszébe sem jutott, hogy a kapcsolatuk teljesen megszakadhat. Most először nem hallott Owen felől több mint egy hete, hiába küldött neki három e-mailt, telis-tele kérdésekkel a fiú új, tahoe-i otthonáról, illetve beszámolókkal a maguk edinburghi költözéséről. Tisztában volt vele, hogy Owent biztosan lefoglalja az új iskolája meg az új élete, de meglepte, milyen borzasztóan kíváncsi mindenre a fiúval kapcsolatban, s milyen nehéz csak várni, várakozni, hogy megtörjön végre a néma csönd. Azt hajtogatta magának, hogy Owen talán csak nem szeret levelezni. Elvégre Lucy bátyjai Kaliforniában éltek, és bár nem igazán fogták fel az időeltolódást – főleg Charlie, aki többször telefonált már az éjszaka közepén –, még ők is képesek voltak néhány naponta küldeni egy-egy e-mailt. Lehetségesnek vélte, hogy Owennek esetleg továbbra sincs internet-hozzáférése, de ezt még ő maga is gyenge kifogásnak találta. Ki tudja, talán a srác egyszerűen nem csípte az e-mailezést. Ez nem is lett volna meglepő, hiszen még a képeslapjain sem szokott hosszú üzenet állni. Vagy talán csak olyan ember volt, aki szemtől szemben van leginkább elemében. (Lucy sejtette, hogy ő maga pedig távolból tudja a legjobb formáját nyújtani, de erre nagyon elszántan igyekezett nem gondolni.)

Miután a szülei megreggeliztek, Lucy megfordította a rég várt képeslapot, amelyen egyszerűen az állt: Loch Ness mélysége: 230 m Tahoe-tó mélysége: 500 m Remekül érezné itt magát az új, szörnyű haverod. Fogadok, hogy te is. Mielőtt iskolába indult volna, Lucy a blézere zsebébe csúsztatta a képeslapot. Amikor kilépett a sorház élénkpiros ajtaján, olyan hideg és nyirkos szél fogadta, amilyet odahaza sosem tapasztalt októberben, és kissé megborzongott. Mélyen zsebre dugta a kezét, végighúzta az ujját a képeslap szélén, ettől valamiért megnyugodott. Már majdnem nyolc óra volt, ám az övékkel szomszédos házak félköríve előtt még végig égtek az utcai lámpák, kis fénypontokként ragyogva a reggeli homályban. Amikor kiderült, hogy Edinburghba költöznek, a lány szülei többek között a helyi fényviszonyokat is csüggesztőnek találták. – Úgy hallottam, télen csak öt-hatórányi napfény van – mondta Anyu nekikeseredve. – Ilyen erővel akár Szibériába is küldhetnének minket. – Biztos nem lesz olyan vészes – nyugtatta Apu, de Lucy látta elhúzott száján, hogy ő is csak igyekszik jó képet vágni a dologhoz. Hallotta a szülei vitáját, miután az édesapja nem kapta meg a londoni állást. Mintegy vigaszdíjul felkínáltak neki valami fontos állást az edinburghi kirendeltségnél, amit a férfi furcsa kötelességtudatból fogadott el, illetve remélte, hátha ez hamarosan jobb ajánlathoz vezet. – Skócia? – ismételgette Anyu, mintha el sem tudta volna hinni, és Lucy nagy erőfeszítést tett, hogy el ne nevesse magát angol akcentusán, ami a hosszú New York-i évek alatt kissé ellágyult, ekkor viszont olyannyira precízen, határozottan csendült, mintha az asszony a királynőhöz szólt volna.

– Úgy hallottam, szép hely – felelte Apu halkan, az asszony pedig grimaszt vágott. – Jártam ott egyszer, amikor annyi idős voltam, mint Lucy. – És? – kérdezte a férfi reménykedve. – És az egész városnak pörköltszaga volt. – Pörköltszaga? – Pörköltszaga – makacskodott Anyu. Most, hogy már itt voltak, Lucy tulajdonképpen értette, mire gondolt az anyja. Határozottan áthatotta valami a levegőt, szaga levesre emlékeztetett, de a lány csak időnként érezte, amikor megfordult a szél a város felé fújva az Északi-tenger sós illatát. Ám Lucyt nem zavarta a szag. Ahogy a sötét sem. Ugyanúgy, ahogy a napsütés meg a kék ég illik a nyaralóvárosokhoz, az állandó eső meg az örökös felhők illettek a kőépületekkel és templomokkal teli Edinburghhoz, egyenetlen, macskaköves utcáihoz, a mindenek fölé magasodó várhoz. Végtelenül regényes környezet volt, mintha egy tündérmesébe csöppent volna az ember. Miután elért a Princes Streetre, Lucy odament a buszmegállóhoz, szemben a várral, a hatalmas kőerődítménnyel, amely a régi és az újabb városrészeket egymástól elválasztó kertek fölött, egy szirten magasodott. Amikor megjött a busz, Lucynak szerencsére sikerült ülőhelyet találnia, befurakodott két gyapjúkabátos nő közé, akik zavartalanul beszédbe elegyedtek a feje fölött, szinte érthetetlen skót akcentussal. Az első nap Lucy még magával hozta a Zabhegyező régi példányát, New York e pici darabkájába kapaszkodva utazott át az ismeretlen városon. Ám félúton az iskola felé leeresztette a könyvet, hogy figyelje az ablak előtt elsuhanó épületeket, és azóta ki sem nyitotta a kötetet. Túl sok látnivaló akadt itt. Iskolája a város túlsó felén volt, a város és a tenger között emelkedő nagy, kerek domb mögött bújt meg. Mire odaért, a nap már magasabbra hágott, áthatolt a ködön, így a világ szürkéről aranyra váltott, és miután a busz sziszegve lefékezett az iskolával szemközt,

Lucy leszállt egy csapat fiatalabb diák után, akik fecsegve siettek be a kapun. Nem egészen tudta, mire is számított, amikor idejött. Az Owennek küldött e-mailben csak viccelt a skót szoknyáról meg a skót dudáról, bár a lelke mélyén picit akkor is arra számított, hogy egy rakás vörös hajú, skót mintás holmikba bújt, whiskyt vedelő osztálytárs fogadja majd. Ám mint kiderült, a skót és az amerikai iskola nem is különbözik annyira… legalábbis ami a lényeges dolgokat illeti. Az egyenruha rosszabb volt – térdig érő szoknya és alaktalan blézer –, a tanárok akcentusa miatt pedig nagyon kellett figyelnie az órán, próbált kihámozni valami értelmeset a jól megpörgetett r-ek és furcsa magánhangzók sűrűjéből. Ám a diákok szinte ugyanolyanok voltak, mint odahaza. A srácok rögbiztek, nem pedig fociztak, és az osztálytársai hétvégente nem a szüleik sörét, hanem whiskyjét szokták lenyúlni, de ezek csak apróságok voltak. Az egyetlen igazi különbség – az egyetlen nagy különbség – maga Lucy volt. Erre már az első napon rádöbbent, amikor is sikerült eltévednie. Az igazgató elintézte vele az adminisztrációt, a kezébe nyomta az iskola halvány térképét, aztán magára hagyta. Mire becsöngettek, Lucynak sikerült valahogy elkavarnia a térképet, a folyosó pedig észvesztő gyorsasággal kiürült, így mire észbe kapott, egyes-egyedül ácsorgott, fogalma sem volt, hova kell mennie, és nem volt kitől segítséget kérnie. Csak akkor talált végre valakit, amikor befordult a sarkon. A srác a szekrényénél állt, ráérősen nyúlt a könyveiért, az üres folyosó dacára nem sietett, és Lucy azonnal tudta, hogy odahaza gondosan elkerülte volna a fajtáját. Magas volt, széles vállú, sötét hajú és szögletes állú, olyan jóképű, hogy megközelíthetetlennek tűnt. De Lucy nem csupán emiatt tartott tőle. Totális lezserség sugárzott róla, könnyed magabiztosság, ami elbizonytalanította a lányt, még így a távolból, ismeretlenül is. Az a fajta srác volt, aki ha akarna, sem bírna észrevétlen maradni.

– Szia! – lépett oda hozzá Lucy. – Tudnál segíteni, hol találom a matekórát? A fiú felé fordult, szája mosolyra görbült. – Melyiket? – kérdezte lassan. – A matekosat – mondta Lucy a homlokát ráncolva. – Nem a matek a legerősebb tárgyam, de egész biztos vagyok benne, hogy a matematikáról szól. A srác ezúttal elnevette magát. – Úgy értettem, hogy hanyadikos órát keresed? – hangsúlyozta, a Lucy kezében tartott órarendért nyúlt, és szemügyre vette a lapot. – Nem ezen az emeleten kéne lenned. – Ó! – felelte a lány elpirulva. – Kösz. – Nincs mit – mondta a fiú derűsen, aztán becsukta a szekrényét. – Talán lesz majd közös óránk is. – Igen – válaszolta Lucy. – Talán a töris töri. Vagy a bioszos biosz. A fiú hunyorítva nézett rá, ám amikor rájött, hogy csak viccel, elvigyorodott. – Ha más nem, találkozunk az ebédes ebédnél – mondta a szemöldökét megemelve, majd elsétált. A folyosón egyedül maradó Lucy nem állhatta meg mosolygás nélkül. Rádöbbent, hogy életében először esélye sincs beolvadni a tömegbe. Itt ő volt az, aki különbözött. Neki volt fura akcentusa. Ő volt az új lány. A kíváncsiság tárgya. És legnagyobb meglepetésére még csak nem is bánta. Talán ezért vágyott Owen annyira az utazásra, és talán maga Lucy is ezért akart utazni, bár sosem tudta megfogalmazni az okát. Nemcsak arról álmodtak, hogy teljesen máshol lehessenek. Hanem arról is, hogy teljesen mások lehessenek. Most, ahogy átkelt a diákok csoportjai között – miközben sokan aggasztóan barátságos mosolyt villantottak rá –, meglátta a szekrénye előtt rá váró fiút. Ez máris, ilyen hamar a kis szokásukká vált. Lucy az első napján, a negyedik óra után ismét a srácba botlott, miközben a következő termét keresgélte, és ezúttal a fiú el is kísérte. Miután

kicsöngettek arról az óráról, Lucy meglepetten látta, hogy a srác az ajtó előtt ácsorog. – Nem venném a lelkemre, hogy eltévedj, és lemaradj az ebédről – mondta a fiú szinte vakító mosolyával, és Lucy hagyta, hogy a menzához kísérje. Várta, hogy a srác bemutatkozzon, és mivel erre nem került sor, végül kissé félszegen kezet nyújtott neki. – Amúgy Lucy vagyok – mondta, és a fiú szeme vidáman csillant fel, ahogy felé nyújtott karját nézegette. – Tudom – felelte, majd megfogta a kezét, és túlzó mozdulattal megrázta. – Hogyhogy? – Mindenki tudja – közölte a fiú. – Nem sokszor jön új diák év közben. Pláne nem egy jenki. – Ó! – pirult el Lucy. – És… téged hogy hívnak? – Liam. A menzán Liam megmutatta neki a kínálatot, beazonosítva az előttük felsorakozó iskolai csemegéket. – Paszternák és rósejbni – mondta, felemelve egy kanalat, és a lány tányérjára halmozva jó pár sárgás-barnás hasábot, de mivel Lucy értetlenül meredt rá, elmosolyodott. – Fehérrépa és sült krumpli. Lucy egy asztalhoz ült Liammel meg a rögbis barátaival, akik elhalmozták kérdésekkel New Yorkról. Tudni akarták, hogy járt-e valaha az Empire State Building tetején, hogy Amerikában mindenkinek van-e úszómedencéje, és hogy utazott-e már sárga taxiban. Lucy úgy érezte magát, mintha egy távoli bolygóról csöppent volna ide, ám a többiek kíváncsisága barátságos volt, őszinte érdeklődést sugárzott, és a lány életében először nem bátortalanodott el attól, hogy a figyelem középpontjába került, sőt, legnagyobb meglepetésére felvillanyozódott tőle. Liam utána elkísérte a következő órájára, és kész, ilyen egyszerűen ki is alakult az új rend. Lucy hálás volt a fiú társaságáért, és jobban imponált neki, mint azt bevallotta volna, akár magának is.

Látta, hogy néz a többi a lány Liamre, hallotta hírét dicsőséges pillanatainak a rögbipályán, és látta, milyen hatással van fesztelen mosolya tanárokra-diákokra egyaránt. De akkor is, valahányszor meglátta Liamet, ahogy a tanterem előtt várt rá, elfogta a bűntudat. Nevetséges érzés volt, ezt jól tudta. Csak négy napja járt ide, és máris több időt töltött Liammel, mint Owennel összesen. Az amerikai fiú szinte már nem is írt neki, és amúgy sem tettek egymásnak semmilyen ígéretet. Akkor mégis miért érezte úgy, mintha lelke egy kicsi, ám létfontosságú darabját New Yorkban hagyta volna? Ma reggel Liam ismét a szekrényénél várt rá, ám amikor tekintetük találkozott, és a fiú integetett, Lucy nem bírta rávenni magát, hogy viszonozza a gesztust. Inkább a zsebébe nyúlt, és megtapogatta a képeslapot, Owen hordozható emlékét. – Van egy ötletem! – mondta Liam, amint a lány elég közel ért. – Csinálsz valamit ma délután? Lucy megcsóválta a fejét. – Gondolom, még nem másztad meg Artúr székét. – Kicsoda mijét? – Artúr székét – ismételte a fiú csillogó szemmel. – Az a nagy domb itt, a közelben. Nagyon híres, és remek kilátás nyílik a csúcsról. Nem akarsz elmenni oda suli után? Lucy lenézett a papucscipőjére. – Szerintem nem vagyok kiránduláshoz öltözve. – Nyugi – vigyorgott rá Liam. – Inkább séta, mint kirándulás. Tanítás után a fiú vezetésével végigmentek a kis boltokkal szegélyezett, kanyargós utcákon, a zömök, zöld dombok alatt, míg az út lankás parkhoz nem ért. Elindultak az ösvényen, ami csak nyúlt fel-fel-fel, amíg a szem ellátott. Ahogy Liam ígérte, eleinte tényleg csupán séta volt, közben a családjukról, az otthonukról, a testvéreikről beszélgettek. – Eljönnek meglátogatni a testvéreid, vagy te mész majd vissza hozzájuk? – kérdezte Liam. – Biztos fura, hogy ilyen messze vagytok

egymástól. A bátyám tavaly Londonba költözött, és anyám úgy viselkedik, mintha Kínában lenne. Lucy elmosolyodott, szemét a kavicsos ösvényre szegezte. – Az unokatesómnak karácsonykor lesz az esküvője San Franciscóban, úgyhogy majd akkor találkozunk a bátyáimmal – válaszolta. – De tuti, hogy nyárra meg ők jönnek majd ide, persze a szüleim költségén. A tesóim ki nem hagynák a lehetőséget, hogy utazgathassanak, ha nekik egy centjükbe se kerül. – Mármint pennyjükbe – helyesbített Liam. – Tessék? A fiú vigyorogva nézett rá. – Egy pennyjükbe se kerül. Itt nincs cent. Az ösvény nemsokára meredekebb lett, és hamarosan már úgy kifulladtak, hogy nem bírtak beszélgetni. Lucy tüdejét megterhelte a tengertől sós levegő, lába pedig meg-megcsúszott a sárban, miközben a délután lassan estébe hajlott. – Nem lesz túl sötét lefelé menet? – kérdezte, és hunyorogva nézett fel Liamre, aki néhány lépéssel előtte járt. – Ne aggódj! – felelte a srác. – Tudom az utat. Tovább kaptattak, mindketten ziháltak, és Lucynak eszébe jutott, ahogy az áramszünet alatt fel-le gyalogolt a lépcsőn. Eszébe villant Owen nyakigláb alakja, amint egy seprűnyél kecsességével baktat felfelé a lépcsőházban. Amikor felnézett, meglátta a lendületesen, izmos lábbal és erős háttal menetelő Liamet, s elszorult a szíve, végtelen keserűség öntötte el. Elhaladt mellettük néhány lefelé tartó kiránduló, Lucy viszont úgy érezte, egyedül ők mennek még mindig felfelé. A szája teljesen kiszáradt, mellkasa sajgott, ahogy felfelé másztak. Tudta, hogy a város elterül a háta mögött, és szeretett volna megfordulni, egy pillantást vetni rá, de attól félt, akkor odavész a lendülete, vagy még rosszabb, szem elől téveszti Liamet. Végre befordultak az utolsó kanyarban, és bár Lucy látta, hogy még nincsenek fenn a dombtetőn, Liam megállt egy lapos, kiszögellő

sziklánál, amolyan hevenyészett kilátónál, és kissé színpadiasan a perem felé intett. A lány egy pillanatra nem bírt lenézni; összegörnyedt, a térdére támasztotta a kezét, igyekezett úrrá lenni a zihálásán. Liam alig izzadt meg, és egy röpke pillanatra Lucy úgy döntött, utálja őt. Mégis mit képzelt ez a srác? Már majdnem besötétedett, ez a hülye meg felrángatta valami hülye hegytetőre, csak úgy, hülye poénból. Lucy soha életében nem érezte még magát ennyire városi gyereknek, és egyszeriben biztos volt benne, hogy nem tartozik ide. Neki tetőkön volt a helye, nem pedig hegyeken. De amikor megfordult, valóban elé tárult Edinburgh városa: a lila és arany árnyalataiban terült el, templomok, tornyok meg tündöklő fények kavalkádjában. Lucy kilépett a szikla szélére, elkerekedett a szeme, elszorult a mellkasa. A távolban fehéren derengett a vár, körülötte az esti égre törtek az egyéb műemléképületek. – Gyönyörű – suttogta a lány, és Liam odalépett mellé. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy Lucy hallotta a fiú légzésének halk zörejét, érezte a belőle áradó hőt, ám ennek ellenére gondolatban továbbra is nyolcezer kilométerre volt, egy másik helyen, egy másik fiúval, és ennek az egésznek az igazságtalansága úgy a szívébe mart, hogy sírhatnékja támadt tőle. Mert mégis mit kellene most tennie? Semmi értelme sem volt olyasvalakire várni, aki nem is kérte erre, és értelmetlen volt olyasmit kívánni, ami sosem történhet meg. Ő meg Owen olyanok voltak, akár két összeütközött aszteroida: egy pillanatra felszikráztak, majd lepattantak egymásról, kissé megütődtek, talán kissé megsérültek, de még sok-sok kilométert kell külön-külön megtenniük. Mégis milyen sokáig tarthat egyetlen éjszaka? Milyen hosszan lehet elnyújtani ilyen kevés percet? Owen csak egy fiú volt a tetőn. Lucy csak egy lány volt a liftben. Talán ennyi volt az egész. Érezte, hogy Liam mellette felmosolyog az égre, ami egy árnyalattal még sötétebb lett, a fények pedig egy árnyalattal világosabbak.

– Úgy néz ki, mint egy festmény, nem? – kérdezte a fiú, és szavai megpendítettek valamit Lucyban. A lány nagyot sóhajtott, majd megcsóválta a fejét. – Inkább úgy – felelte –, mint egy képeslap.

11

HÁLAADÁSRA CSIRKÉT vettek pulyka helyett. – Biztos nem tudnánk megenni egy egész pulykát – erősködött Apa, miközben végigtolta a bevásárlókocsit az élelmiszerbolt jéghideg mirelitrészlegén. Aztán, mintha ezt külön mondani kellett volna, hozzátette: – Csak ketten vagyunk. Owen erre beadta a derekát, és az előre elkészített töltelék megvételébe is belement, ahhoz viszont ragaszkodott, hogy ők maguk főzzék a köretet, még a fehérrépát is. – Utálom a fehérrépát – nyögte Apa. – Én is – felelte Owen a kocsiba ejtve egy zacskóval. – De az volt Anya kedvence. – Lehet, hogy inkább új, saját hagyományokat kellene teremtenünk. – Benne vagyok – vágta rá a fiú –, de csak ha a csirke nem számít közéjük. Apja felsóhajtott, a pénztár felé irányította a kocsit. – Jövőre jobb lesz a helyzet. Owen nem felelt, semmilyen válasz nem jutott eszébe. Egész délelőtt krumplipürét, fehérrépát meg áfonyamártást készítettek bérelt – kicsi, kétszobás, vékony falú és sziszegő radiátorú – lakásuk apró konyhájában. A sütőben piruló csirke illatát elnyomta a földszinti mexikói étteremből feláramló salsaszósz szaga. Majdnem két hónapja laktak itt, és Owen már hozzászokott, hogy a padlószőnyegtől a kanapéig mindig mindennek kicsit fűszerszaga volt. Még a ruháiból is áradt némi pikáns aroma, amit képtelen volt dezodorral elnyomni.

– Ha minden kötél szakad – humorizált Owen az egyik fazék előtt állva, kavargatás közben –, legfeljebb veszünk tacót. – Jaj, ne mondd már! – felelte Apa. – Én is sokat főztem otthon. Owen felhorkant, édesapja pedig elnevette magát. – Na jó, nem – vallotta be. – De istenien melegítettem kaját a mikrobán. – Ahhoz még mindig nagyon értesz – ismerte el Owen. – Te vagy a mikrózás mestere. Mikor leültek vacsorázni, feszült csend támadt köztük. Ilyenkor mindig Anya mondott áldást, és Owen meg az apja most némán meredtek egymásra a csöpögő gyertya lángjánál, a gőzölgő körettel teli tálak meg a kissé túl barnára sült csirke fölött. És egész nap most először – valójában már hetek óta először – Apa arca megnyúlt, tekintete elborult. Végül a fiú megköszörülte a torkát. Igazából soha nem voltak vacsora előtt imádkozós család, ez azonban különleges napnak számított, és Owen mindig is imádta azt az egyszerű gesztust, ahogy az édesanyja kezét fogta, miközben hallgatta, amint az asszony felsorolta, mi minden teszi boldoggá. A fiú most kinyújtotta a kezét, és édesapja tenyerére simította a tenyerét. – Hálás vagyok, hogy együtt lehetünk – szólt fojtott hangon. Többet is akart mondani, de a szívét hála helyett inkább kívánságok töltötték meg: bárcsak találna az apja egy hétnél tovább tartó munkát, bár megvenné valaki a pennsylvaniai házukat, bár ne lenne olyan hideg a lakásukban, és mindenekfölött bárcsak velük lenne az édesanyja is. Egy pillanattal később felnézett Apára, aki lehunyta a szemét. – És hálás vagyok ezért a csirkéért – mondta befejezésül –, aki életét áldozta, hogy megmentsen egy pulykát. Apa lassan, sokáig csóválta a fejét, de Owen látta, hogy közben mosolyog is. – Ámen! – szólt az apja, és fogta a villáját.

Vacsora után Apa felajánlotta, hogy majd ő elmosogat, Owen pedig nem tiltakozott. – Elugrom egy kicsit – vette a fiú a kabátját, és apja bólintott. – Ne gyere nagyon későn! – felelte. – Holnap korán szeretnék indulni. – Aztán, mielőtt az ajtó becsukódott volna a fia mögött, hozzátette: – Üdvözlöm Paisley-t! Owen arra lépett ki az utcára, hogy esik a hó, lassú, sűrű pelyhekben. Mielőtt ideköltöztek volna, sosem tapasztalt ilyen időjárást. Odahaza, Pennsylvaniában jeges-csúszós foltokban esett a hó, de alig ült meg a földön, máris szürke latyakká változott. Itt, a hatalmas kék tó partján viszont vastag rétegben, rendületlenül havazott, fehérbe vonva a világot, eltompítva mindent, amihez csak a hó hozzáért. Ma este csönd honolt az utcán. Mindenki begubózott az otthonába, az ablakokon kiszűrődött a fény, ahogy az emberek odabent pulykát falatoztak. Owen csizmája mély lábnyomokat hagyott a hóban, ahogy átgázolt a városon, ami úgy festett, akár egy régi western díszlete, tele kocsmaszerű bárokkal és gazdagon díszített faajtós galériákkal. Ezt a várost télen síelők, nyáron vakációzók töltötték meg, annyi turista nyüzsgött itt, hogy soha nem tűnt igazán valódinak. Minden szezonális volt, és mindenki csak átmenetileg maradt. Ideiglenes tartózkodási hely volt, és ez Owennek teljesen meg is felelt. Amikor elért a vagon alakú, vén bisztróhoz, megkerülte, és megállt a hatalmas fenyők alatt, amelyek ernyőként védték a hótól. Esténként általában itt dolgozott: a szűk konyhában könyökig merítette karját a mosogatóvízbe, szemét csípte a szappan és a zsír, ujjai nehézkesen mozogtak a nedves gumikesztyűben. Ma viszont az ünnep miatt szabadnapja volt. Az ablakon át látta, hogy meglepően sok embert csábított be a bisztróba a pulykás specialitás. Leült a falépcsőre, de az nagyon hideg volt, így ismét felállt, és fel-alá járkált, míg meg nem hallotta, hogy nyikorogva kinyílik mögötte az ajtó.

– Szia! – köszönt Paisley a lépcső tetejéről. A kabátját csak a vállára kapta, de nem cipzározta be, és kipirult a konyha melegétől. Owen érezte, hogy a látványtól szívverése felgyorsul. Paisley-nél szebb lányt talán életében nem látott, és biztosan ő volt a leggyönyörűbb, akit valaha megcsókolt. Világoskék szeme és lehetetlenül hosszú haja volt, amit szórakozottan be szokott fonni, valahányszor felhúzta magát valamin – a Tahoe-tó szennyezettsége, a rőt farkas siralmas helyzete, vagy Afrika (bármely térségének) különféle problémái miatt –, és utólag mindig meglepetten látta, mit csinált. Nem járt egy suliba Owennel, mert az édesanyja és annak élettársa – egy Rick nevű pasas, a bisztró tulajdonosa, akinek mindig enyhe marihuánaszaga volt – kivették az iskolából, hogy inkább magántanuló legyen, azaz a nyugisabb műszakokban saját maguk oktatgatták. De úgy tűnt, Paisley nem bánja. Owen a bisztróban ismerkedett meg vele, a városba érkezése első hetében, amikor egy újabb hasztalan álláskereséssel töltött nap után rávette az apját, hogy vigasztalják magukat turmixszal. Az ajtó közelében lévő hirdetőtáblán észrevette, hogy az étterem mosogatót keres, és miközben apja kifizette a számlát, Owen zsebre tett kézzel olvasta a papírt. – Nem kimondottan előkelő meló – szólalt meg Paisley a háta mögött, és amikor a fiú megpördült, egy pillanatra elállt a szava. A lány vakító mosolyt villantott rá. – De egy csomó ingyen kaját kaphatsz. Már ha bejön a főztünk. Csak heti néhány napra kellett nekik valaki, és Owen anélkül jelentkezett az állásra, hogy szólt volna az apjának. Akkoriban még mindketten reménykedtek benne, hogy Apának talán sikerül munkát találnia valamelyik építkezésen, de Owen tudta, a férfi addig is elvállalna bármit, és ha csak elképzelte, amint helyette sikál gumikesztyűben minimálbérért fazekakat, elszorult a torka. Apjának csak akkor árulta el, amikor már egy hete dolgozott a bisztróban. A férfi felsóhajtott, beletörődve csupán annyit mondott:

– Jól van. De a pénz a tiéd, rendben? Owen helyeselt, de azért a fizetése nagy részét mindig bedugta apja pénztárcájába. Ha az apja észre is vette a dolgot, egy szóval sem említette, ami tökéletesen megfelelt a fiúnak. Úgysem a pénz volt számára a lényeg. Élvezte, hogy a munka eltereli a figyelmét, hogy van mit csinálnia suli után. Élvezte, hogy fizetést és ingyen kaját kap. Még azt is élvezte, ahogy együtt dúdolt a rádióval a párás konyhában, miközben a tányérokat tintapacaként pettyező, rászáradt ketchupfoltokat sikálta. De leginkább azt élvezte, hogy láthatja Paisley-t. A lány ki-be járt a konyhában, cikizte Owent, amiért munka közben próbált tanulni, tankönyvét a mosogató közelében megtámasztva, így összefröcskölte a víz, és a lapok egy idő után merevek, hullámosak lettek. – Mindig csak fizikát magolsz! – jegyezte meg Paisley egy nap a pulton ülve, lógatva a lábát, miközben almát majszolt, és Owent figyelte. A fiú vállat vont. – Érdekes. – Melyik része? Owen alkarral törölte le arcáról a szappant. – Legjobban az asztronómia érdekel. – A horoszkópok meg ilyesmi? – kérdezte Paisley a szemöldökét megemelve. – Nem, az az asztrológia. – Na és mi a csillagjegyed? – Fogalmam sincs – válaszolta a fiú. – Az nem… Paisley elvigyorodott. – Ki kéne derítenünk. – Az asztrológia teljesen más – magyarázta Owen, és felnézett, látni akarta, zavarba jött-e Paisley a tévedése miatt, mert akkor még nem ismerte a lányt eléggé, hogy tudja: őt a világon semmivel sem lehet zavarba hozni.

– Van egy könyvem a csillagokról – mondta a lány. – Gyere át hozzánk ma este, és megnézzük, mi a horoszkópod. – Nekem is van könyvem a csillagokról – incselkedett Owen, szappanos kesztyűjével a tankönyvére mutatva. – És az enyémben valós tények vannak. – A tények sokkal kevésbé érdekesek – mondta Paisley, miközben leszállt a pultról. Owen már majdnem megkérdezte: „Mint micsoda?”, ám ekkor a lány megfordult, és rákacsintott. – Este várlak! Paisley most megállt a legfelső lépcsőfokon, a bisztró fénye glóriát vont a feje köré, és Owen megvárta, amíg becipzározta a kabátját. Utána a lány leszökdécselt a lépcsőn, bele a porhóba. – Boldog hálaadást! – mondta Owen, Paisley pedig grimaszolt. – Boldog ünneplését annak a napnak, amikor a zarándokok jól kiszúrtak az indiánokkal! – Egész biztos vagyok benne, hogy ezen a napon csak összegyűltek, és szépen megvacsoráztak együtt. – Ja, tényleg – mondta Paisley, és odahajolt hozzá, hogy gyorsan megcsókolja. – Csak később szúrtak ki velük. – Minden rendben odabent? – kérdezte Owen, miközben a lány felhúzta az egyujjas kesztyűjét. – Neked is jutott pulyka? – Nem eszem húst – méltatlankodott Paisley, ám amikor látta, hogy a fiú viccel, megfogta a kezét. – Menjünk! A csöndes utcákon át a tó felé sétáltak. A legtöbb strand zárva volt az évnek ebben a szakában, de Owen meg Paisley gyakran belopóztak a magánházak mögé, leültek a mólón, és a befagyott tavat nézték. Ma este is találtak egy sötét házat, megkerülték, és figyelték, amint a hó megül, majd eltűnik a jeges felszínen. A tó olyan mély volt, hogy sosem fagyott be teljesen, csak hideg és békés volt, miközben a hóval borított hegyek őrt álltak körülötte. – Na, és hogy ment? – kérdezte Paisley, miközben szorosan egymáshoz bújtak.

– Igazság szerint rendben. Apa egész jókedvű, a körülményekhez képest. – Munkaügyben továbbra sincs szerencséje? Owen a fejét rázta. – És most már holtszezon van. – Az építőiparban talán igen. De a sí szezonban rengeteg másféle munka van itt. – Úgy tűnik, mégsem olyan rengeteg – mondta Owen a lány hajához nyúlva, hogy lesöpörje róla a havat. A hidegtől elgémberedett a keze meg az arca, de a dermesztő hegyi levegő valamiért felélénkítette a szívét és kitágította a tüdejét. Arra gondolt, hogy New York teljesen ellentétes hatással volt rá, klausztrofóbiássá tette a sok fölé magasodó épület meg a fullasztó hőség. Ott úgy érezte, mintha az egész világ összement volna körülötte. Kivéve, amikor a tetőn volt. Kivéve, amikor Lucyval volt. Egy pillanatra megengedte magának, hogy a lányra gondoljon. Öt hét telt el a legutóbbi tőle kapott e-mail óta. Lucy nem mondott búcsút neki, nem igazán, egyáltalán nem volt ilyen drámai. Nem köszönt el, nem faggatta Owent keserűen, hogy miért nem ír neki. Egyik nap küldött egy teljesen, abszolút normális e-mailt, aztán egyszerűen megszakadt a levelezésük, a kapcsolatuk ugyanúgy ért véget, ahogy kialakult: egy szempillantás alatt. De nem Lucy volt a hibás. Egy nap, nem sokkal azután, hogy Owen a második képeslapot küldte neki Tahoe-ból, a lány írt egy emailt, miszerint imádja Edinburghi, már járt is a várban, és megcsodálta a kilátást egy Artúr széke nevű hegy csúcsáról. Miután elolvasta a levelét, Owen bement a város rengeteg ajándékboltjának egyikébe, és szemügyre vette a képeslapkínálatot. Az első lap, amit Lucynak küldött, napnyugtakor ábrázolta a tavat, és Owen azon írta meg, hogy itt fognak maradni egy darabig. A második szintén a tavat ábrázolta zöldes-kékes árnyalatokban, és a fiú egy Loch Ness-i szörnyes viccet írt rá. Most viszont, ahogy a többi képeslapot nézegette, rádöbbent, hogy mind egyforma: a tó a rózsaszín ég alatt,

a narancssárga ég alatt, olyan tiszta ég alatt, hogy a víz üvegnek tűnt. Egy idő után Owen szemét már bántotta az állandó ismétlődés, miközben a választékot nézegette, és felfogta, hogy itt már nincs semmi új, amit Lucynak mutathatna, s hogy a képeslapok küldözgetésének ideje talán lejárt. Ám a lakásba visszatérve arra sem tudta rávenni magát, hogy válaszoljon a lány e-mailjére. Már kialakult a ritmusuk: az ő képeslapja e-mailírásra inspirálta Lucyt, és fordítva. Owen mindig rövid, vidám üzeneteket küldött az útba ejtett városokból, mondanivalóját behatárolta a képeslapok hátán lévő kevéske hely, Lucy pedig hosszú, kissé összefüggéstelen leveleket írt, hiszen őt nem kötötte a papír limitáltsága. De ahogy Owen a gép előtt ült, és a villogó kurzort figyelte, nem is tudta, mit írhatna. Az e-mail túlságosan közvetlennek tűnt, hiszen a lány puszta pillanatokon belül megkaphatja az üzenetét, az egér egyetlen kattintásával azonnal megjelenhet a levele Lucy képernyőjén, mintegy varázsütésre. Owen rádöbbent, hogy sokkal jobban szereti a képeslap biztonságát, kézzelfoghatóságát, a távolságot, amit be kell járnia, mielőtt célba érhetne a lánynál: mindettől sokkal őszintébbnek és valahogy valódibbnak tűnt. Azon a héten Owen minden reggel leült a számítógépe elé, teljesen elszántan, hogy e-mailt ír Lucynak. Ám a napok úgy teltek el, hogy még egy piszkozatot sem fogalmazott meg. Félig-meddig arra várt, hátha a lány ismét ír neki, mond valami újat, ami reakciót válthat ki belőle, ám semmit sem kapott, és Owen kezdett aggódni, hogy Lucy talán továbblépett. Elvégre ő is új iskolát és új életet kezdett itt,Tahoe-ban, s tudta, hogy nyolcezer kilométerre innen Lucyt is hasonló változások foglalják le. Aztán, egy héttel Lucy utolsó e-mailjét követően, Owen megismerkedett Paisley-vel. Es most itt ült a lány mellett, aki összedörgölte egyujjas kesztyűbe bújtatott kezét. A hold alacsonyan állt a tó felett, és amikor Owen kilélegzett, lehelete meglátszott a levegőben.

– Szóval apukád még mindig költözni akar? – kérdezte Paisley, és Owen bűntudatosan bólintott, bár tudta, hogy a lány hozzá van szokva az ilyesmihez: ez a város kész forgóajtó volt, és azok számára, akik Paisley-hez hasonlóan születésüktől fogva itt laktak, egyszerűen természetesnek tűnt ez az életforma: az állandó érkezés és távozás, üdvözlés és búcsú. De Owen tudta, hogy a lánynak ez akkor sem lehet könnyű. – Hacsak nem kap varázslatos módon munkát a következő pár hétben – válaszolta. – Vagy nem sikerül eladni a házunkat. – Akadt érdeklődő? – kérdezte Paisley reménykedve, de Owen csak a fejét rázta. Ez volt a legrosszabb az egészben: a tudat, hogy a ház – a házuk – csak áll ott, teljesen üresen, pedig minden problémájukra megoldást jelenthetne, ha akadna rá vevő. De nem csak a pénzről volt szó. Owen és az apja szemében ez nem csupán egy ház volt, hanem álmaik otthona, emlékmű, kegyhely. És nem bírták megérteni, mások miért nem így néznek a házra. Nehéz volt nem magukra venni a dolgot. – Ami azt illeti, úgy döntöttünk, San Franciscóba megyünk a hétvégére – mesélte Paisley-nek. – Meglátjuk, hogy tetszik. A lány megemelte a szemöldökét. – És ha tetszik? – Azt hiszem – vont vállat Owen –, jó esély van rá, hogy hamarosan odaköltözünk. Valószínűleg még karácsony előtt, hogy a téli szünet után már ott járhassak suliba. Paisley bólintott, arckifejezését nehéz volt megfejteni. – Még sosem jártál ott, igaz? Owen a fejét rázta. – Tudod, apám arrafelé él – mondta a lány. – Úgyhogy általában ott szoktam tölteni a nyarat. Az a város az egyik kedvenc helyem a világon. – Owen szemébe nézett, tekintete a fiúéba mélyedt. – Lefogadom, hogy te is imádni fogod. Olyan lemondó volt a hangja, hogy Owen a kesztyűjére tette a kezét.

– Még nem teljesen biztos, hogy odaköltözünk – mondta, de Paisley csak a vállát vonogatta. – Imádni fogod – ismételte, és pislogott a vastag hópelyhek miatt. – Azt a várost mindenki a szívébe zárja. Owen határozottan meg volt róla győződve, hogy ő meg az apja a régi otthonukkal együtt a szívüket is Pennsylvaniában hagyták, de ezt nem mondta ki. Paisley-vel mindig hosszasan el tudtak beszélgetni az olyan témákról, mint az olajömlések vagy a Közel-Kelet háborúi, ám Owen sosem bírta szóba hozni a személyes ügyeit: Anyám meghalt, apám szomorú, és megismertem New Yorkban egy lányt… Vállat vont. – Meglátjuk, hogy alakul. – Gondolom, apukádnak sokkal könnyebb lesz állást találnia egy nagyvárosban – mondta Paisley, és a fiú szinte érezte, mennyire küszködik ezzel a komoly társalgással. Ő meg Paisley sosem szoktak ilyesmit csinálni. Elmentek síelni és hótalpazni; belógtak a moziba, és jéghideg sört ittak a bisztró mögött; kirándultak a hegyi ösvényeken, és horgásztak a Truckee folyóban; esténként pedig idegenek mólóira kiülve nevettek, viccelődtek, és olyan dolgokról beszélgettek, amelyek egyiküket sem érintették személyesen. Paisley társaságában Owen mindig súlytalannak érezte magát, és az elmúlt hetekben pontosan erre volt szüksége. De ez… ez most súlyos volt. – Úgy érzem, mintha csak most jöttél volna – folytatta a lány szemét a tóra szegezve. – Még rengeteg mindent nem csináltunk együtt. – Egy pillanatra elhallgatott, de amikor visszafordult Owen felé, a fiú megkönnyebbülten látta, hogy mosoly játszik az ajkán. – Mármint, nézd csak meg azt a sok mólót! Legfeljebb kábé három százalékukra lógtunk be. Ami azt jelenti, hogy még több ezer móló várja, hogy árulkodó jelet hagyjunk rajta. – Igen? – kérdezte Owen. – Mégis miféle jelet? A lány talpra ugrott, óvatosan arrébb lépett, majd kissé színpadias mozdulattal a szív alakú foltra mutatott a fán, ahol az imént ült.

– Ez sokkal árulkodóbb, mint az ujjlenyomat – mondta, és Owen nem állhatta meg nevetés nélkül. Amikor felállt, hogy odalépjen Paisley-hez, a lány kétrét görnyedt a nevetéstől a mólón hagyott keskeny folt láttán, Owen pedig átfogta a derekát, úgy tett, mintha be akarná lökni a jeges tóba, míg végül mindketten elvesztették az egyensúlyukat, megcsúsztak, és esetlenül, egymás hegyén-hátán a hóba zuhantak. Csak miután abbahagyták a nevetést, hajolt végre oda hozzá Owen, a lány hideg nózijához érintette az orrát, és megcsókolta. – Ha tényleg elköltözünk – mondta később, miután felsegítette Paisley-t –, sok minden fog hiányozni nekem innen. – A tó? – kérdezte a lány, és lesöpörte a havat a kabátjáról. Owen megcsóválta a fejét. – Te. Maguk mögött hagyták a vizet, merev tagokkal, dermedt lábfejjel ballagtak vissza a város felé. Már majdnem elállt a havazás, ám az útra visszavezető ösvényt legalább harminc centis hóréteg fedte, és kesztyűs kézzel egymásba kapaszkodva botladoztak át rajta. – Na és szerinted mit nézzünk meg apámmal a hétvégén? – kérdezte Owen. – Az Alcatrazt? A 39-es mólót? Paisley az égre emelte a szemét, ahogy azt a fiú előre tudta. – Ne csak a gagyi turistás helyekre menjetek! A Haight negyedben van egy szupi kis bolt… Amikor a bisztróhoz értek, Owen ismét megcsókolta a lányt. – Boldog hálaadást! – mondta, ám Paisley szédítő mosollyal elhúzódott tőle. – Abbahagyhatnánk az ártatlan pulykák lemészárlásának ünneplését? – Ha ettől jobban érzed magad, én meg apám csirkét ettünk. Paisley megcsóválta a fejét. – Az is rémes. – Az is fincsi – vágta rá Owen, és ezúttal istenigazából megcsókolta a lányt.

Utána Paisley megfordult, és elindult fel a lépcsőn, a bisztró hátsó ajtaja felé. – Jó utat! – szólt hátra, hangja elérte Owent, aki integetett neki, hiába nem láthatta őt Paisley. – De azért mégse túl jót… – Hozok neked ajándékba egy alcatrazos hógömböt! – Nagyon vicces – mondta Paisley, mielőtt becsukódott volna mögötte az ajtó. Ahogy hazasétált a talpa alatt ropogó havon, Owen próbálta elképzelni San Franciscót. De csak egyetlen látványosságát ismerte, csupán egy dolgot idézett fel lelki szemei előtt: a Golden Gate hidat, a ködbe burkolózó, vörös íveket. Fogalma sem volt, hol látta már ezt a képet, de még most, a hegyek sötétjében is – az arcát csípő hidegben, a szinte ragyogóan fehér hóban – csak ezt látta, a hatalmas vörös hidat a kékes ég négyszögével a háttérben. Csak amikor már otthon volt, ágyban, félálomban, akkor döbbent rá, miért nem látott semmit a négyszög szélén túl. Egy képeslapot képzelt el.

12

MÁR HAT NAPJA BEKÖSZÖNTÖTT A DECEMBER, de Lucy most először látta világosban. Minden reggel sötétben buszozott az iskolába, mivel a nap csak fél kilenc körül kelt fel, amikor ő már bent volt a suli téglaépületében, fél négy körül pedig már le is ment, így Lucyt az alkonyat fogadta, amikor kilépett a kapun. Ma azonban szombat volt, és bár a fény csak itt-ott derengett át a felhőkön, és bár Lucy kapucnis pulcsit viselt a kabátja alatt, az elmúlt néhány héthez képest mégiscsak úgy érezte kissé, mintha a tengerparton volna, így lehunyta a szemét, s hátrahajtotta a fejét, hogy magába szívja a napfényt. Amikor a tömeg éljenezni kezdett körülötte, Lucy kinyitotta a szemét, és a pályán lévő alakokra hunyorgott, próbálta értelmezni a játékot. Imogen nevű osztálytársnője, akinek Chicagóban élt a nagybátyja, újra és újra odahajolt hozzá, megpróbálta az amerikai futball alapján elmagyarázni a szabályokat: a kísérlet olyan, mint a touchdown, a rögbiben is van irányító, a mélyfogás olyan, mint a szerelés. Lucynak nem volt szíve bevallani Imogennek, hogy a tojásfociról se tud valami sokat. A fiúk rövidnadrágban játszottak, hiába voltak benne már jócskán a télben, lábuk rózsaszín pacának tűnt, ahogy fel-alá rohangásztak a pályán, érthetetlen pillanatokban megtorpantak, és elrúgták a labdát, fellendítették egymást a levegőbe, hogy elkapjanak egy erős dobást, nagy csomóban tolongtak, rugdosódva-lökdösődve, amivel mintha soha nem értek volna el semmit. Lucy iskolatársnői – akiket tulajdonképpen, úgy általánosságban akár a barátnőinek is nevezhetett volna – mellette ültek, szemükkel követték a játékosokat

fel-alá a pályán, lebilincselte őket a meccs, láthatóan immúnisak voltak a hidegre. Lucy nagyon igyekezett Liamen tartani a szemét, de a fiú folyton beleolvadt a csíkos mezek sűrűjébe. Miután a meccs véget ért, Liam feléjük kocogott, és Lucy érezte, hogy a körülötte lévő lányok szinte remegnek az izgalomtól. Liam egy évvel idősebb volt náluk, végzős, és a pletykák szerint jó esélye volt bejutni a skót ifjúsági rögbicsapatba, ahonnan aztán a nemzeti válogatott tagjai kerültek ki. Amikor Lucy korábban erről kérdezte, a fiú csak vállat vont. – Ki tudja, talán nem jön össze – mondta, de sugárzott róla a büszkeség, és Lucy tudta, hogy ezek szerint igaz a hír. Most Liam elébe ment, odasétált a pálya széléhez. A fiú képe pirospozsgás volt, és tetőtől talpig sár borította: a térdétől a mezén át az arcáig, ami szeplősnek tűnt a sárpettyektől. Poénból kitárta a karját, mintha magához akarná ölelni a lányt, aki felkacagott, és elhúzódott tőle. – A mezed alapján nehéz elhinni, hogy ti nyertetek – mondta Liamnek. – A másik csapat sokkal rosszabbul fest – jelentette ki a srác a válla fölött hátramutatva. – Na, és hogy tetszett? – Kicsit zavaros volt – felelte Lucy. – És elég durva. – Ezért hagyják ránk az amcsik – mondta Liam, és vigyorogva megdöngette a mellkasát. A lelátó lassan kiürült, mindkét csapat játékosai az öltöző felé indultak. Liam hátranézett. – Megyek, átveszem a cuccomat. Megvársz? Lucy bólintott, figyelte, ahogy a fiú futva beérte a csapattársait, lökdöstek egymást, a sarat rugdosták. A lány visszaült, kinyitotta új könyvét – a Trainspotting-ot, mivel úgy vélte, ideje lecserélnie Holden Caulfieldet valami skótabbra –, és olvasott, amíg Liam vissza nem ért, szappantól illatozva, vállára vetett sporttáskával. A szurkolók mostanra rég eltűntek, az ég sötétedett, máris lilás volt az alja.

– Hogy lehet hozzászokni ehhez? – kérdezte Liamet, ahogy a fiú átfogta a vállát. Lucy megborzongott. – Olyan borongós. – Nekünk, skótoknak jót tesz egy kis borongás – felelte Liam. – Na de komolyan, látnod kéne itt a nyarat! A nap már fél ötkor feljön, és majdnem éjfélig le sem megy. Eszméletlen az itteni nyár. Majd meglátod! Miután elértek a rögbipályával határos útra, a buszmegállóban vártak, egymás mellett. Ám Liamnek még egy heves meccs után is bőven maradt energiája, így fel-alá kezdett járkálni a füvön, miközben a lány csak nézte. Időről időre, főleg az ilyen pillanatokban, Liam egyszerűen megdöbbentette Lucyt. Annyira valószínűtlennek tűnt az egész srác: a rögbizés, a skót akcentus, a laza magabiztosság, az ellenállhatatlan mosoly. A lány néha úgy vélte, ő is ugyanígy megdöbbenti Liamet: amikor elutasít egy meghívást valami buliba, vagy épp annyira belemerül egy könyvbe, hogy csak nagy sokára veszi észre az orra előtt álldogáló srácot. Teljesen különböztek egymástól, és a lány attól tartott, Liam előbb-utóbb rádöbben, hogy hiba ez az egész; talán amint Lucyról lekopik az újdonság varázsa, mint a váratlanul felbukkant amcsi; a fiú felfogja, ki is ő valójában – egy magának való, kocka könyvmoly –, és továbblép. De valahogy mégis működött a dolog. Ha nem különböznének ennyire, talán eleve észre sem vették volna egymást. A felszín alatti, további különbségek kettőjük között csak még érdekesebbé tették a kapcsolatukat. – Mi lesz már? – fürkészte Lucy az egyre sötétedő utat, hátha jön végre a busz. Liam vállat vont. – Mehetünk lábbusszal is. Lucy elhúzta a száját, de aztán elmosolyodott, végül kitört belőle a nevetés. – Ez a helyi buszok csúcsa? A lábbusz? Liam úgy tett, mintha megsértődött volna.

– Miért, mi bajod van vele? – Nesze neked skót busz – mondta Lucy még mindig kacagva. – Talán nem szeretsz lábbuszozni? – Ami azt illeti, imádok lábbuszozni – vágta rá a lány. – Menjünk! Az igazi busznál úgyse lehet rosszabb. – Már nem Manhattanben vagy – emlékeztette Liam, ahogy elindultak az utcán. – Itt nincsenek sárga taxik. – Hidd el nekem, tisztában vagyok vele. Egyszerűen átvághattak volna a város újabb részén, elkerülve a középen lévő hatalmas dombot, ám Liam ehelyett átvezette a lányt Holyroodon, a Royal Mile felé, ahol a várhoz vezető macskaköves utcákat kis üzletek és pubok szegélyezték. Megálltak sült halat és sült krumplit enni, a párás ablak mögül nézték a sétálgató turistákat, majd miután végeztek, elindultak a West End felé, ahol Lucyék laktak. Ahogy befordultak a lány utcájába, ahol a sorházak kis gyep körül vontak félkörívet, Liam megköszörülte a torkát. – Gondolom, a szüleid otthon vannak… Lucy sietve bólintott. – Kár – mosolyodott el a fiú, és megállt néhány méterre a piros bejárati ajtótól. – Akkor azt hiszem, itt búcsúzom el. Kinyújtotta a karját, Lucy hátára simította nagy kezét, odahúzta őt magához, és még akkor is, amikor lehajolt, hogy megcsókolja, a lány csak arra tudott gondolni: Mégis mi bajom van? Lehetséges, hogy ki lehet emelni valakit a saját életéből, majd lepottyantam őt egy idegen hely közepére, és az illető teljesen másmilyennek fog tűnni. De még ha így is alakul, az adott személy valójában nem változik meg, csak más a környezete, mások a körülmények és a szereplők. Csak mert egy házat átfestenek, attól még a benne lévő bútorok nem változnak meg. Az emberekkel is biztosan ugyanez a helyzet. A felszín alatt, a lelke mélyén az ember mindig ugyanolyan, akárhol is van, nem? Ahogy ott állt, és az utcai lámpa fényében csókolta Liamet, Lucy egyre inkább elhitte, hogy ez az igazság.

Amikor végül elváltak, még néhány csók után, lelkesen ígérgetve, hogy holnap hívják egymást, Lucy bement a házukba, majd a csukott ajtónak dőlt, nagyot sóhajtott. A házban sötét volt, ahogy azt előre tudta. A szülei még mindig Londonban voltak, és holnapig nem is jönnek haza. A lány egész délután azon tűnődött, mit kezdjen ezzel: az üres ház ígéretével. Nézte Liamet a rögbipályán, megfogta a kezét, miközben Edinburgh utcáit járták, viccelődött vele a zsíros hasábburgonya fölött, majd megcsókolta az utcasarkon, de mégsem… mégsem… mégsem volt képes rávenni magát, hogy behívja a házba. Mégis mi bajom van? – gondolta ismét. Liam tökéletes volt. Ő maga pedig idióta. A szüleinek eszébe sem jutott a lelkére kötni, nehogy meghívjon valakit, hiszen azt hitték, ugyanúgy tölti az itteni délutánjait, mint odahaza, New Yorkban: céltalanul sétál, könyvesboltokban piszmog, felfedezi a várost, olvasáshoz tökéletes helyeket keres. Lucy nem említette a szüleinek Liamet, nem is igazán tudta, miért. Az elmúlt hat hétben félig-meddig azt várta, úgyis tönkremegy az egész, hiszen két ennyire különböző ember kapcsolata nyilván nem tarthat sokáig. De tudta, hogy őszintén megvallva ez csak részben magyarázta a dolgot. A másik ok sokkal bonyolultabb volt. Owent sem említette soha a szüleinek, de a fiú valahogy mégis jelen volt, a légkörben, a házban, Apu és Anyu megemelt szemöldökében, valahányszor megjött a posta, de nem volt közte képeslap. Nem tudtak Owenről, Lucy nem árulta el nekik az igazat, de maguktól is rájöttek a sorra felbukkanó lapok alapján, és most, hogy nem érkezett több, a lány némi együttérzést észlelt a tekintetükben. Úgyhogy talán valami Owen iránti fura, fölösleges hűség miatt nem szólt nekik Liamről. Vagy talán a bűntudat miatt. Ő maga sem bírt rájönni. Amikor a kapcsolóhoz nyúlt, hogy villanyt gyújtson, észrevette a kis halom postát a lábánál, ami a levélnyíláson át pottyant az ajtó elé.

Lehajolt, fölvette a küldeményeket, a konyhába menet átlapozta a katalógusokat meg számlákat, és amikor ledobta a faasztalra az egész paksamétát, egy képeslap csúszott ki a halomból. Lucy megdermedt, a lap sarkát bámulta, ahol kilátszott a kék égbolt kis szelete. Tudta, hogy Owentől nem jöhetett – már vagy két hónapja nem hallott felőle –, de akkor is, a szíve őrülten kalapált. Megbökte a képeslapon fekvő borítékot, így elé tárult a Golden Gate híd fotója, és bármi is lángolt fel benne, most egy szempillantás alatt lelohadt. Hát persze – gondolta. Az esküvőről lehetett szó. Az unokatestvére, Caitie karácsony előtt fog férjhez menni San Franciscóban, így Lucy a szüleivel pár héten belül készült odarepülni, hogy találkozzanak a bátyjaival. A lány már alig várta. Nem magát az esküvőt, hanem hogy ismét Amerikában lehet. Nem is számított rá, hogy ennyire bele fog szeretni Skóciába, de attól még izgatottan várta a visszatérést az ismerős dolgokhoz: a mogyoróvajhoz, a perechez, a fahéjas rágóhoz meg a gyökérsörhöz. A hideg és meleg vizet elegyítő csapokhoz, olyan akcentusokhoz, amelyeket erőlködés nélkül is meg tud érteni, valamint rendes – vagy akár csak tűrhető – mexikói kajához. Úgy tervezték, szilveszter előtt térnek vissza Edinburghba, és Lucy előre tudta, hogy mire eljön ennek az ideje, már nagyon fog neki hiányozni Skócia, de akkor is lelkesen várta az utat, főleg a bátyjaival való találkozást. Megfordította a lapot, azt hitte, az esküvői próbavacsoráról vagy villásreggeliről lesz szó, ám döbbenten pillantotta meg Owen pirinyó betűs kézírását, a fehér négyszögbe zsúfolt szavakat. Közelebb emelte a lapot az arcához, tágra nyílt szemmel, pislogás nélkül olvasta a képeslapot. Nem érkezhettem új városba anélkül, hogy írnék neked. Úgy néz ki, a félév végén ideköltözünk. Remélhetőleg hosszú távra, de majd meglátjuk… Remélem, te meg Nessie jól vagytok.

U.i. Útközben magunkhoz vettünk egy kóbor teknőst. Bartlebynek neveztem el. (Elég sok mindent nem óhajt megtenni.) Lucy másnap reggel az előszobában, az ablak közelében várt, és amikor megállt a ház előtt egy fekete taxi, türelmetlenül figyelte, ahogy szülei kiszállnak. Alig értek fel a lépcsőn, Lucy már ki is tárta az ajtót, még pizsamában. – Szia! – köszönt Anyu, láthatóan meglepődött ezen a fogadtatáson. Ezután olyasmi folytatás adta volna magát, hogy Hiányoztunk?, de Lucy szülei már rég nem kérdeztek ilyesmit, és a lány már rég nem is várta el. – Jó utatok volt? – érdeklődött, ahogy szülei beléptek az előszobába. Apu letette a csomagokat, és furcsa pillantást vetett a lányra. – Mi történt? – kérdezte, levette a szemüvegét, és kimerülten dörgölte meg az orrnyergét. – Túlságosan emlékeztetsz most a bátyáidra. Bulit rendeztél? Eltört valami? – Nem, szó sincs róla – mondta Lucy, bár tudta, hogy apja nem gondolja komolyan. – Csak azon agyaltam, mi a helyzet San Franciscóval. – Nagyváros Kaliforniában – vágta rá Apu, Lucy pedig grimaszolt. – Nem, úgy értem… lesz ott némi szabadidőnk, nem? Szülei a konyha felé indultak, Lucy ment utánuk. – Maga az esküvő igazából Napában lesz – felelte Anyu. – Egy szőlőhegyen. – Napa: szőlővidék San Franciscótól északra – tette hozzá Apu teljesen fölöslegesen. – Csak egy estére maradunk a városban, hogy hozzászokjunk az időeltolódáshoz – folytatta Anyu, letéve a retiküljét a konyhapultra. – Másnap indulunk is Napába az esküvőre, meg hogy a bátyáiddal töltsük a karácsonyt. – Megfordult. – Miért kérded? De Lucy már ott sem volt.

Egy este – gondolta, ahogy felrohant a lépcsőn. Egyetlen este.

13

MIUTÁN HÁROM HÓNAPIG egy mexikói étterem fölött lakott, Owen nem bánta volna, ha életében soha többé nem lát egyetlen tálka salsaszószt sem. Most mégis itt ült egy mexikói étteremben, Lucyra várva, orra előtt egy kosár burgonyaszirommal, a bárnál játszó mariachi zenekart hallgatva, miközben lába idegesen dobolt az asztal alatt. Nagyon megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy új lakásuk egy kézimunkabolt fölött helyezkedik el, vagyis hála istennek teljesen szagtalan volt, kivéve Bartleby enyhe földszagát. A kis teknősbékát Sacramento határában, egy parkolóban találták. Miután majdnem elgázolták, az út hátralévő részére egy zöldségekkel és gyümölcsökkel teli cipősdobozban – Apa megfogalmazása szerint „a luxuslakosztályban” – helyezték el, de most szabadon mászkált a lakásban, s időnként beszorult a bérelt lakással együtt járó, viharvert kanapé alá. A főbérlőjük láthatóan nem bánta, hogy Owen meg az apja megszegik a „Háziállat tartása tilos” szabályt, ahogy azért sem izgatta magát, mert nem tudtak hosszú távú bérleti szerződést aláírni. – Nekem hétről-hétre teljesen megfelel – biztosította őket, amikor felhívták az interneten talált hirdetése miatt. – Anyám lakása volt. Én csak szeretnék begyűjteni némi lakbért, mielőtt eladom. Ez Owenéknek tökéletes volt, hiszen nem tudták, meddig maradnak a városban. Apa esküdözött, hogy legalább a második félévet biztosan itt töltik, hogy Owen egy helyen fejezhesse be a középiskolát. – Biztos hamar találok valamit – ígérgette a férfi. – Cseppet sem aggódom.

Owen tudta, hogy ez nem igaz, de nem bánta. Már attól is megkönnyebbült, hogy hallotta az apja hangjából kicsendülő elszántságot. Új lakásuk a kikötő közelében volt, az ablakukból hallani lehetett a mólókhoz ütődő hajók és az egymásnak rikoltozó sirályok hangját. Owen kíváncsi volt, mit szólnának otthoni barátai az új életéhez, amit össze sem lehetett hasonlítani a pennsylvaniai múltjával. Két legjobb barátja alapvetően leszokott az e-mailezésről – Owen tisztában volt vele, hogy mostanra biztosan lemondtak róla –, de még mindig pontosan el tudta képzelni a napjaikat odahaza, mintha ő is velük lett volna: pontosan látta maga előtt a szekrényeiket a végzősök folyosóján, az asztalukat a menzán, a helyüket az osztályterem utolsó padsorában. Furcsa és kissé nyugtalanító gondolat volt, milyen könnyen ott lehetne velük maga Owen is, s a fiú próbált erre összpontosítani, valahányszor túlzottan aggódott jelenlegi helyzetük miatt. Mert az édesanyja halála óta történtek ellenére, a sok jó és balszerencse dacára Owen még mindig örült, hogy apjával megtapasztalták mindazt, amit megtapasztaltak. Az elmúlt néhány reggel, míg az édesapja a számítógépnél ült, fátyolos szemmel nézegetve a legújabb állásajánlatokat, Owen útnak indult, gyalog fedezte fel a várost. Egyáltalán nem hasonlított a kis szigeten összezsúfolódott New Yorkra, ami zsúfolt épületeivel úgy festett, akár egy túlburjánzott kert. San Francisco viszont jól elterpeszkedő, változatos és színes volt. Csak pár napja laktak itt, de Owen máris beleszeretett a városba, akárcsak Tahoe-ba, meg még sok másikba, amit útközben láttak. És most, itt ülve, Lucyra várva, a fiú rádöbbent, hogy az egyetlen hely, amibe nem szeretett bele – az egyetlen város, amit igazság szerint elszántan igyekezett még csak meg sem kedvelni –, nem volt más, mint New York, ahol megismerkedtek. Kíváncsi volt, vajon jelent-e ez valamit. Biztosra vette, hogy a világon bárhol várhatja az embert varázs, de azért nem sokkal valószínűbb egy párizsi kávézóban rálelni, mint egy mumbai

nyomortelepen? Paisley-vel egy csillagos estén, a hegyekben ismerkedett meg. Lucyval viszont egy dohos liftben, egy még dohosabb épületben, a világ legdohosabb városában. És mégis… Tudta, hogy nem lenne szabad így gondolkodnia. Felkapta a villáját, és szórakozottan pörgette az ujjai közt. Ám amikor a pincérnő megjelent az asztalánál, elejtette az evőeszközt, és az csörömpölve a padlóra esett. – Hozhatok még egy kis krumplit, amíg vársz? – kérdezte a pincérnő, lehajolva, hogy felvegye a villát. – Bocsánat – szabadkozott Owen zavartan. Az előtte álló kosárra pillantott, amiben már csak pár morzsa maradt. Észre sem vette, hogy megette az összes burgonyaszirmot. – Nem kérek, köszönöm. Amint a pincérnő elment, Owen kihúzta magát, a nyakát nyújtogatva igyekezett átlátni a bejáratnál lévő kaktuszos dekoráció fölött, tűnődött, vajon hol lehet Lucy. A lány a legutóbbi e-mailjében javasolta, hogy egyenek mexikóit, ugyanis azt írta, Edinburghban nem lehet rendes tacót kapni, így Owen útba igazította ehhez az étteremhez, ami csak egy sarokra volt az új lakásuktól. Fogalma sem volt, hol szállt meg a lány, vagy hogy mikor ér a városba. Lucy amerikai mobilszáma már nem élt, így a fiú még csak fel sem tudta hívni, hogy nem késett-e a gépe. Hátradőlt a széken, egy hajtásra megitta az egész pohár vizet, aztán farmerjába törölte izzadó kezét. Mióta csak e-mailt kapott Lucytól pár héttel ezelőtt, próbálta kitalálni, mit mondjon róla Paisley-nek. Az volt a baj, hogy maga sem tudta pontosan, hogy is áll a kapcsolata Paisley-vel. A Tahoe-ból való elköltözése előtti napokban kerülték a jövő témáját; a lány inkább éttermeket ajánlott neki San Franciscóban, a fiú pedig megkérdezte tőle, mit tervez karácsonyra. Inkább olyasmikről beszélgettek, mint a sípályák meg a bisztró új menüje. Owen egyszerűen úgy gondolta, hogy a többit majd valamikor később találják ki. Ám amikor a városból kifelé menet megállt a bisztrónál, hogy elköszönjön, Paisley várakozásteljesen nézett rá, mintha ott helyben,

az ebédes műszak közepén megoldhatták volna az idő és távolság összes problémáját, miközben a levegőt betöltötte a hagymaszag, s a nyolcas asztal rendelése kihűlt a pulton. – Hát – szólt végül Paisley, és kissé úgy tűnt, mintha csalódott volna Owenben –, biztos hamarosan meglátogatom apámat. Addig meg majd beszélünk, gondolom. – Aha – vágta rá Owen. – Majd beszélünk. És akkor komolyan is gondolta. Ott állva, a lány világoskék szemébe nézve, máris arra gondolt, hogy felhívja, amint megérkeztek San Franciscóba. Talán még hamarabb is. Még útközben felhívja. SMS-t küld neki, amint beül a kocsiba. Még a bisztróból kifelé menet is csak rá gondolt. Ám akkor még fogalma sem volt, hogy Paisley-vel való kapcsolata a közvetlen közelségről szólt. Amikor vele volt, reflektorfényben érezte magát. Ez a fajta ragyogás szinte vakító volt, és az elmúlt hónapokban Owennek pontosan erre volt szüksége. De amint elindultak a városból, máris tompulni kezdett. Mióta megérkeztek San Franciscóba, alapvetően csak hangpostán kommunikáltak Paisley-vel. Owen igazából nem kerülte direkt a Paisley-vel való beszédet, de nem is sietett felvenni a telefont, ha a lány hívta, és gyanította, hogy ez kölcsönös. Most, mivel nem voltak egymás közelében, a Paisley iránti érdeklődése, vonzalma egyszerűen szertefoszlott, és valahányszor meglátta a lány nevét a mobilja képernyőjén, nem fogta el más, csak némi vonakodás a puszta gondolattól, hogy beszélnie kelljen vele. Tudta, hogy ha még mindig Tahoe-ban lenne, valószínűleg más volna a helyzet, és ha túlzottan belegondolt, kínozta a tó mellett töltött tiszta, jéghideg esték meg a bisztró párás ablakai mögött kakaózással elütött délutánok emléke. De Paisley-vel a kapcsolatuk csakis az adott pillanatban létezett. És Owen kezdte felfogni, hogy az a pillanat már elmúlt. Úgy tűnt, egyszerűen ez történik, ha az ember eltávolodik valakitől. A másik eltűnik a háta mögött, akár a hullám egy csónak nyomában.

Ám ebben a mexikói étteremben ülve, könyökét a ragadós abroszra támasztva Owen teljességgel tudatában volt, hogy Lucy esetében mégsem ez történt. És abban a másodpercben eldöntötte, hogy semmi oka szólni Lucynak Paisley-ről. Amúgy sem tartozott a lánynak magyarázattal. Az eszébe véste, hogy csak barátok, bár talán még annak is túlzás nevezni magukat. Még mindig lehajtott fejjel, a gondolataiba merülve ült, amikor Lucy végre megérkezett. A nagy zajban, a megállás nélkül szóló zenében és zsivajban Owen észre sem vette a lányt, amíg közvetlenül előtte nem állt, s amikor felnézett, az étterem éles, vakító fényében a másodperc törtrészére nem is volt biztos benne, hogy tényleg Lucy az. A lány haja hosszabb volt, mint legutóbb, és sápadtabb is lett, jobban kiütköztek orrán a szeplők. Átható tekintettel meredt Owenre, zavaros szemmel méregette, és hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. Végül a zenekar csak befejezte a dalt, felcsendült az utolsó hangjegy, Lucy pedig rámosolygott a fiúra, egy pillanat alatt megváltoztatva a hangulatot, mire megkezdődött a következő szám. Owen hátratolta a székét, sietve felállt, s már meg is ölelte a lányt, vékony lapockájára simítva a kezét, mire észbe kapott, hogy igazából még sosem csináltak ilyet, és tulajdonképpen akaratlanul hátralépett, elhátrált tőle, mintha áramütés érte volna. Lucy néhányszor pislogott, majd újból elmosolyodott. – Örülök, hogy látlak – szólt, kihúzva magának a széket, és miután helyet foglalt, Owen is visszaült. – Bocs, hogy késtem. A fiú még mindig a szemébe nézett, kinyitotta a száját, aztán újra becsukta. – Semmi baj – mondta egy pillanattal később. – Csak most értem ide. Lucy az üres burgonyaszirmos kosárkára nézett, de nem szólt semmit.

– Szóval… – kezdte Owen, majd megköszörülte a torkát. A vizespoharáért nyúlt, de rádöbbent, hogy már üres. – Minden rendben volt? – Igen, nem is volt rossz a repülőút – felelte Lucy, majd elhallgatott, és megcsóválta a fejét. – Várj, bocs, úgy értetted, hogy rendben idetaláltam-e? – Igen. Nem. Mármint… bármi. – Ö, igen, nem volt semmi gond – válaszolta Lucy, és körülnézett. Egy másodperccel később mintha eszébe jutott volna, hogy még mindig rajta van a kabátja, gyorsan lecsúsztatta a válláról, és a széke hátára terítette. Fekete kardigánt viselt, alatta egy lila felsőt, Owennek pedig eszébe jutott a fehér nyári ruha, ami a liftes napon volt rajta, emlékezett, hogy úgy követte a lányt a sötét folyosón, akár egy kísértetet. – Na szóval… – mondta Lucy, mosolyt erőltetve az arcára, és Owen most már óriásinak érezte a nyomást: feszültek voltak, pedig korábban oly könnyedén szót értettek. Hirtelen és teljesen szertefoszlott az izgalom, amit a lány viszontlátása miatt érzett, nem maradt más utána, csak a létező legrosszabb feszengés. Őrülten járt az agya, igyekezett összeszedni zavaros gondolatait, próbálta kitalálni, mit mondhatna, de csakis a köztük tátongó űrnek volt tudatában. Talán soha nem is járt nekik más, csak az az egyetlen este. Végül is nem minden tarthat sokáig. Nem mindennek kell, hogy jelentősége legyen. És erre mi bizonyíték kellhet még a jelen pillanaton kívül? Lucy körbenézett a pincérnőt keresve, Owen pedig a szalvétájával játszott az asztal alatt, idegességében darabokra tépkedte. Ez volt a világtörténelem legrosszabb randija, pedig még csak nem is volt rendes randevú. – Szóval – mondta végül a fiú, és a lány kissé rémülten pillantott rá.

– Szóval – ismételte Lucy, és sikerült megint elmosolyodnia. – Hogy vagy? – Jól. – Owen túl hevesen bólogatott. – Nagyon jól. És te? – Remekül – felelte Lucy. – Minden csodás. A fiúnak úgy görcsbe rándult a gyomra, hogy szinte kétrét görnyedt tőle. Ez a párbeszéd olyan érzés volt, mint homokban kaptatni: lassú, fárasztó, óriási erőfeszítést igénylő. Owen tudta, hogy mindketten belesüllyednek. Hamarosan végleg elnyeli őket. Lucy az ajkát harapdálta, és Owen érezte, hogy az asztal alatt remeg a lány térde. – Tetszik San Francisco? – kérdezte Lucy, és a fiú bólintott. – Egyelőre nagyon bejön – felelte, gyűlölve béna válaszát. A pincérnő a megmentésükre sietett, legalábbis néhány másodpercre. – Hozhatok nektek valamit inni? – kérdezte, tolla írásra készen állt a jegyzettömbje fölött. – Én csak vizet kérek – felelte Lucy, és Owen feltartotta két ujját. – Én is. A pincérnő aprót sóhajtott, majd elment, hogy vizet hozzon nekik, és az asztalra megint csönd borult, ezúttal még rémesebb, mint az előbb. A szomszéd asztalnál egy nő kacagva hátravetette a fejét, a sarokban pedig éljenezni kezdett egy csapat. Az éttermet randizó párok meg gyerekek szülinapját ünneplő családok töltötték meg; a bárnál feleseket iszogattak az emberek, Owenék mögött pedig néhány férfi épp sörösüvegekkel koccintott. A mariachi zenekar orrhangú gajdolása egyszeriben túl lármásnak érződött, a falak túl közelinek tűntek. A vele szemben ülő Lucy előrehajolt, arca merő elszántság volt. – Na, és jártál már itt? – kérdezte, s mielőtt erőt vehetett volna magán, Owen hátravetette a fejét, és felnyögött. Amikor ismét Lucyra nézett, a lány meglepetten meredt rá, és Owen állta a tekintetét. Aztán felpattant.

– Ez a hely borzalmas – jelentette ki, és a lány ezúttal őszintén mosolyodott el. – Nem valami jó – helyeselt, és ő is felkelt, hogy továbbra is egymás szemébe nézzenek, kettőjük között az asztallal meg az üres chipses kosárkával. – Odakint a kikötőnél van egy tacós büfé – mondta Owen, és a lány mosolya még szélesebb lett. – Érdekelne? – Mivel Lucy nem válaszolt azonnal, a fiú megemelte a szemöldökét. – De ha nem óhajtod… A lány elnevette magát. – Menjünk, Bartleby! – mondta, úgyhogy kimentek.

14

ODAKINT JOBB VOLT. Odakint ők maguk is jobbak voltak. Ahogy a kikötő felé ballagtak, néhány centi távolságot tartva kettőjük között, Lucy érezte, hogy lassan szertefoszlik a rémes feszengésük. Maguk mögött hagytak minden rosszat: a zsíros éttermet, a fojtogató szagot, a fülsiketítő zenét, a kettőjüket elválasztó hatalmas asztalt, a mesterkélt beszélgetést. Idekint megint kaptak levegőt. És miközben elmentek a kivilágított éttermek meg a félhomályos bárok mellett, Lucy nem állhatta meg, hogy Owenre sandítson. Megnyugtatta a fiú látványa: platinaszőke haja, ami jól megnőtt, és a vége göndörödött; ruganyos léptei, amelyektől úgy festett, akár egy dróton rángó bábu. Az étteremben Owen csak idegesen, lopva pillantott rá az asztal túlfeléről, de most ugyanolyan csillogó tekintettel nézett Lucy szemébe, mint ahogy a lány korábbról emlékezett. Owen felemelte hosszú karját, és egy meredek dombon felfutó utcára mutatott. – Arra van a lakásunk – mondta. – A fürdőszobaablakból nagyjából látni lehet a vizet. – Annál jobb helyről nem is nyílhatna óceáni kilátás. A fiú megemelte a szemöldökét. – Azért nekem lenne pár jobb ötletem. – Na de a fürdőszobában beülhetsz a kádba, és azt játszhatod, hogy kalóz vagy – magyarázta Lucy, mintha ez magától értetődő volna, a fiú pedig elnevette magát.

– Már csak a papagáj meg a rum hiányzik – felelte, aztán egy ír pub előtt parkoló, zömök, kék kisteherautó felé vette az irányt. Az egyik oldalán végignyúló, nagy, nyitott ablakban két fehér kötényes pasi vette fel a rendeléseket, és a kocsi oldalán kifeszített, csíkos ponyvatető verdesett a vízparton fújdogáló szélben. – Imádni fogod ezt a tacót. Csak pár napja vagyok itt, de már vagy egymilliót megettem. – Alig várom – felelte Lucy, ahogy beálltak a rövid sorba. – Mindenért totál odavagyok Edinburghban, kivéve a kaját. – Még a haggis sem jön be? – viccelődött Owen, a lány pedig grimaszt vágott. – A haggis pláne nem jön be – felelte. – Tudod egyáltalán, mit raknak abba? – Csakis a legeslegjobb hozzávalókat – válaszolta a fiú, miközben előhalászta a zsebéből a pénztárcáját, szemét a kínálatra szegezve. – Birkaszív, birkamáj, birkatüdő… Lucy elhúzta a száját. – A tüdőről még én sem tudtam. – Pedig ínyencség – vigyorgott Owen. – Igazi skót ínyencség. – Azt hiszem, én maradok inkább a teánál meg a keksznél. Amikor sorra kerültek, Owen ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen, Lucy pedig belement, bár nem volt biztos benne, talált-e már a fiú apja munkát, és úgy sejtette, még mindig szűkölködnek. De olyan aranyos volt, ahogy Owen erősködött, és miután végre sikerült megint felvenniük a régi ritmusukat, a lánynak nem volt szíve most néhány dollár miatt mindent elrontani. Ahogy a kikötő felé sétáltak, hallották, amint a hullámok a mólót csapkodják. Néhány sirály körözött lustán a fejük felett, és amikor közelebb értek a vízhez, Lucy meglátta a horizonton cikkcakkban hajókázó rengeteg vitorlás magas árbocait. Találtak egy szabad padot a biciklistákkal és kocogókkal teli út mentén, és letelepedtek a két végére, kettőjük között a tacós zacskóval. – Ez így sokkal jobb – dőlt hátra Owen boldog sóhajjal.

– Szerintem hozzánk, kettőnkhöz sokkal jobban illik a piknikezés. – Úgy tűnik – felelte Owen, és átadott a lánynak egy alufóliába csomagolt tacót, ami még meleg volt Lucy kissé elgémberedett kezében. Itt nem volt olyan hideg, mint Skóciában, nem fújt heves, rideg szél, de azért csípős volt az esti levegő. Lucy ennek örült is. Skóciában most az éjszaka közepe volt, és a hűvös idő segített neki ébren maradni. Nem sokat aludt a hosszú repülőúton, és amikor néhány órával ezelőtt megérkeztek a szállodába, az idegességtől nem bírt szunyókálni. A szülei azonnal bevették magukat az övével szemközti szobába, azt állítva, menten elájulnak, de Lucy tudta, hogy ez nem igaz. Apukája le sem tette a mobilját, mióta csak leszállt a gépük. Még amikor a csomagjaikat várták, a férfi akkor is fel-alá járkált a futószalag mellett, és miközben a szállodába fuvarozták őket, egyfolytában az okostelefonja fölé görnyedt, vadul pötyögte az emaileket. Lucy megemelt szemöldökkel, néma kérdést feltéve nézett az édesanyjára, ám a nő csak a fejét rázta. A szállodában búcsút intettek neki, mielőtt bezárkóztak volna a szemközti szobába. – Jó mulatást a barátoddal! – mondta Apu, és mielőtt becsukódott volna mögötte az ajtó, a lány már hallotta is, hogy ismét csörög a mobilja. Lucy azt mondta a szüleinek, hogy egy régi barátjával vacsorázik, aki San Franciscóba költözött. A tény, hogy ők meg sem kérdőjelezték ezt, pontosan illusztrálta, mennyire elvonta mostanában a figyelmüket valami. Mindenkinél jobban tudniuk kellett volna, hogy Lucynak nem voltak barátai New Yorkban. De akkor sem egészen értette, miért hazudott, vagy hogy miért vált mostanra természetessé számára az igazság elkendőzése. Két nappal ezelőtt, Edinburghban ugyanígy hazudott Liamnek, amikor este elmentek moziba. – Ez hazai film, nem amcsi gagyi – cukkolta Liam, ahogy beléptek.

– Ti csak irigykedtek a filmjeinkre – vágott vissza Lucy. – Mert nálatok nincs Hollywoooood. Liam grimaszolt. – Nem is hiányzik – felelte, majd a büfére mutatott. – Gondolom, kérsz pattogatott kukoricát. – Igen, jöhet a pop-corn – vigyorgott Lucy, a fiú pedig lemondóan legyintett. A félhomályos teremben beszélgettek, miközben várták, hogy elkezdődjön a film. Liam családja a téli szünetben rokonokhoz készült utazni Írországba, és Lucy épp elhalmozta bugyuta kérdésekkel ír lóherékről meg szivárványokról, amikor a fiúnak végre sikerült szóhoz jutnia. – Na és a te utaddal mi van? – kérdezte, egy zacskó édességet rázogatott, majd megkínálta vele Lucyt. – Gondolom, alig várod, hogy találkozhass a tesóiddal. – Bizony – felelte a lány. – Már nagyon hiányoznak. – Mindig is el akartam jutni San Franciscóba. – Az esküvő igazából Napában lesz. – Ó! – felelte Liam, és rápillantott. – Szóval nem is fogod tudni megnézni a várost? Eddig egymás felé fordultak, de Lucy most vállat vonva a vászonra nézett. – Nem igazán – felelte, és ennyiben hagyták. Am a film alatt Lucy folyton azon kapta magát, hogy lopva Liamre sandít, álla markáns vonalát, gondosan nyírt haját, határozott, nyílt tekintetét figyeli. A lelke mélyén tudta, hogy Owennel hasonlítja össze, bár a különbségeik olyan nyilvánvalóan kiütköztek, mintha ennek nem is lett volna értelme. Egyébként is, Liam ott volt vele. A másik fiút illetően kicsit ködösebb volt a helyzet. Owen hang volt a sötétben. Egy test mellette a konyhapadlón. Képeslapokra írt üzenetek sorozata. Liam lehetőség volt. Owen csak egy emlék. Akkor miért járt még mindig Owen a fejében?

Még most is, itt ülve mellette a padon, Lucy képtelen volt uralkodni a gondolatain, amik üveggolyóként gurultak szét a fejében. Csak akkor higgadt le, amikor Owennel ismét egymás szemébe néztek, csak ekkor öntötte el az ismerős nyugalom. Elég volt egyszerűen megint a fiú társaságában lenni, Lucy szinte azt is elfelejtette, hogy mindez csak átmeneti. Evés közben beszámolót tartottak egymásnak. Owen mesélt az útjukról (az egyre kisebbedő városokról, és a köztük egyre növő távolságról; az olcsó motelekről és gyorskajáldákról; a végtelen búzaföldekről és a magas égboltról; arról, hogy nem volt más, csak ő meg az apja meg az út szalagja meg egy jó szám a rádióban), Tahoe-ról (a kék tóról és a körülötte lévő hegyekről; a pici lakásról és az alatta lévő étteremről; a hiábavaló munkakeresésről; a rövid és eseménytelen időszakról az ottani iskolában), végül pedig San Franciscóról (ahol talán minden más lesz). Lucy pedig mesélt New Yorkról (a csomagolásról, az elköltözésről és az ezzel járó furcsa érzelmi kavalkádról) meg Edinburghról (a ködös reggelekről és a mesébe illő várról; az apja új munkájáról és az új házukról; a pörköltszagról meg a sötétségről; az állandóan érzékelhető tengerről, ami nem is volt nagyon más, mint a most eléjük táruló víz, sok-sok hajóval és néhány madárral). Ahogy beszélgettek, az ég rózsaszínűről lilára, majd sötétkékre váltott, és le kellett szorítaniuk a kettőjük között felhalmozódó, kiürült alufóliát, nehogy elfújja a feltámadt szél. Lucy fázó kézfejére húzta kabátja ujját, és hallgatta, amint Owen mesélt neki Bartlebyről, a kóbor teknősről, akit idefelé jövet vettek magukhoz. – Próbálom megtanítani labdázni – mondta a fiú –, vagy hogy legalább lábhoz jöjjön, de nem sok mindent tud. Lucy elmosolyodott. – Nem hajlandó. – Pontosan. – És apukád nem bánja, hogy veletek lakik?

– Folyton belebotlik – vont vállat Owen –, de elég jó, hogy nem csak ketten vagyunk, tudod? Lucy nagyot nyelt, mielőtt sikerült biccentenie. – Még ha csak egy teknős is a harmadik – tette hozzá a fiú. – Attól még számít – felelte Lucy. – És szuper, hogy így apukádnak jövőre is lesz lakótársa. Hallottál már valamelyik egyetem felől? Owen a fejét rázta. – Még korai volna. – Végül hova jelentkeztél? – Mindenhova – felelte halvány mosollyal, ám a tekintete nem igazán volt derűs. – De nem biztos, hogy jövőre egyetemre megyek. – Miért? – kérdezte Lucy. – Azért, mert olyan sokat hiányoztál idén? – Nem, nincs ilyen gondom – felelte Owen. – Bőven elég kreditem van. Csak hát… A lány elhúzta a száját. – Apukád miatt? Owen bólintott. – De biztos ő is azt akarná, hogy menj… – Halaszthatok egy évet – felelte Owen. – Megvárhatom, hogy jobban kialakuljanak a dolgok. Lucy hosszasan nézte. – És apukád nem bánná? – Még nem tud róla – válaszolta Owen, és a következő pár szónál elcsuklott a hangja: – De hát hogy hagyhatnám én is magára? Annyira szomorúnak tűnt, ahogy ott ült, görnyedten, akár egy zárójel, komor tekintettel és sápadt arccal. Lucynak fogalma sem volt, mit mondjon. Az ő családjában az elválás ugyanolyan természetesnek érződött, mint az együttlét, bár a lány tudta, hogy ha bármi baj történne, ha igazán szüksége volna a többiekre, számíthatna rájuk. De mégis miként közölhette volna egy fiúval, aki elvesztette az édesanyját, hogy nyugodtan otthagyhatja az apukáját?

– Még nem tudom biztosan – szólt Owen, mielőtt Lucy kigondolhatta volna a választ. – Végül is még van időm kitalálni, mi legyen. – Igen – mondta Lucy, mert többet nem bírt kinyögni. A fiú féloldalas mosolyt vetett rá. – Kösz. – Mit? – kérdezte Lucy meglepetten. – Nem is tudom – felelte Owen. – Csak… kösz. A beszélgetés során valamikor közelebb húzódtak egymáshoz, és Lucy csak most döbbent rá, hogy összeér a térdük. Kettőjük közé a padra egykor a TALÁN szót véste valaki egyenetlen betűkkel, és a lány kíváncsi volt, vajon Owen is látja-e. Lehunyta a szemét egy pillanatra, és hagyta, hogy a szó eluralkodjon az elméjén: talán. Talán a hideg, vagy talán a beszélgetés, vagy talán valami más vonzotta őket ilyen közel egymáshoz. De tényleg nagyon közel voltak, egymás felé fordultak, arcuk szinte összeért, és Lucy lehajtotta a fejét, félt Owen szemébe nézni. Túl hosszúra nyúlt köztük a csend, hogy bármi másnak tettessék, mint ami valójában volt. Már nem voltak szavak; nem maradt más, csak két halkan lüktető szív. Egy pillanatra, ahogy egymás felé hajoltak, Lucy teljesen elfeledkezett Liamről, mintha a fiú soha nem is létezett volna, mintha nem csókolta volna meg több százszor, mintha semmit sem jelentett volna. Ködös és zavaros lett az agya, mindent kitörölt belőle a vele szemben ülő, delejes tekintetű srác. De valahol a mozdulat közben – ahogy lassan egymás felé hajoltak, ahogy fellángolt az izgalom –, Lucy hirtelen észbe kapott, és szinte akaratlanul hátradőlt, csak egy picit. Hátrahajlása alig volt észrevehető, csupán pár milliméternyi lehetett, ám ahhoz elégnek bizonyult, hogy a lassulásból mindent visszaváltoztasson a hétköznapok rémes, átlagos sebességébe, és ugyanilyen hirtelen Owen is elhúzódott tőle.

Egymásra bámultak. A fiú tekintete másmilyen lett, és a változás meglepő volt. Lucy akadályozta meg a csókot, de Owen olyan megkönnyebbültnek tűnt, hogy a lány elpirult, és csak pislogott, szédelegve a történtektől: a fiú közelségétől, illetve most a távolságától. – Bocsánat – mondta Owen, és Lucy kicsit jobban kihúzta magát. Igaz, nem volt teljesen tisztában a majdnem-csókolózás etikettjével, de úgy vélte, ha ő húzódott el elsőnek, akkor neki kellene bocsánatot kérnie. – Semmi baj – szólt a fejét csóválva, még közelebb húzódva a pad széléhez. – Én tehetek róla, nem lett volna szabad… – Én igazán nem… – Nem akartam… Megint egyszerre szólaltak meg, és egyszerre is hallgattak el. Más helyzetben nevettek vagy legalábbis mosolyogtak volna ezen, de jelen pillanatban túl sok minden feszült kettőjük közé. Owen felemelte a kezét, tehetetlen mozdulattal. – Már korábban el kellett volna mondanom – szólt kimérten. – Van ez a lány, akivel Tahoe-ban randizgattam… – Neked barátnőd van? – kérdezte Lucy, képtelen volt uralkodni magán. Érezte, hogy tátva maradt a szája, gyorsan becsukta. Owen a fejét rázta, aztán bólintott, majd megint megrázta. – Nem. Mármint, igen. Nem tudom. Ez elég… – Bonyolult? – kérdezte Lucy, hűvösebb hangon, mint akarta. – Igen – felelte Owen. – Most, hogy itt vagyok, már nem egészen tudom, hányadán is állunk. És igazán nem akarok olyasmit tenni, ami… – Nem történt semmi – felelte Lucy, bár pont az ellenkezőjét gondolta: hogy nagyon is sok történt. – Úgyhogy nincs miért aggódnod. A fiú lehajtotta a fejét. – Nagyon sajnálom. – Nem számít – felelte a lány. – Úgyis van barátom.

– Tényleg? – nézett fel Owen hirtelen. Lucy a homlokát ráncolta. – Olyan nehéz ezt elhinni? – Nem – csóválta a fejét a fiú. – Persze, hogy nem. Csak hát… – Szinte azóta együtt vagyunk, hogy Edinburghba költöztem – mondta a lány, és bár semmi oka nem volt folytatni, hozzátette: – Irtó szuper srác. – Hát ez remek – mondta Owen sértett tekintettel. – Sok boldogságot kívánok nektek. – Én is nektek – nyögte ki Lucy, bár sírhatnékja volt. – Hogy hívják? – Paisley – felelte a fiú, és a lány akaratlanul is felkacagott. – Komolyan? Owen felkapta a vizet. – Mi bajod van vele? – Semmi – felelte a lány derűsen. – Csak még sosem hallottam ezt a nevet. – Miért, a te pasidat hogy hívják? – kérdezte Owen, szinte köpve a pasidat szót. Lucy habozott, meglepte a fiú bosszús hangneme. – Liam – mondta halkan, és Owen felhorkant. – Liam és Lucy? – kérdezte. – Hát ez édes. – Nem kell szemétkedni. – Tudja a pasid, hogy velem vacsorázol? – kérdezte Owen villogó szemmel. – Miért, a csajod tudja? – vágott vissza Lucy. – Paisley nem a csajom. – Csak nem akarná, hogy valaki mást próbálj megcsókolni. – Te próbáltál megcsókolni engem. – Nem – ellenkezett Lucy. – Én akadályoztam meg a csókot. – Ez nevetséges – pattant fel hirtelen Owen. – Nem fogok itt ülni, és vitatkozni ezen.

– Hát jó! – ugrott fel Lucy is. Ismét frusztráltság lett úrrá rajta, felkapta a taco alufóliáját, és gombóccá gyűrte, amit a markában szorongatott. – Üdvözlöm a barátnődet! – Ostoba, gyerekes szöveg volt, de nem bírt uralkodni magán. Owen válaszul gúnyosan vigyorgott, és bár ettől még jobban fel kellett volna dühödnie, a lány egyszeriben csak elcsüggedt. A szél Owen szemébe fújta a haját, a fiú széles terpeszben, szorosan karba tett kézzel állt. Nehéz lett volna megmondani, hogy feldúlt, féltékeny vagy mindkettő. – Ja, én is melegen üdvözlöm a Rettenthetetlent! – Az William Wallace – javította ki Lucy automatikusan. – És természetesen semmi köze… – Hagyjuk! – vágta zsebre a kezét Owen. – Úgyis mennem kéne. A lány összeharapta a száját, megdöbbentette, milyen gyorsan tönkrement ez az este. Végül vállat vont. – Azt hiszem, nekem is. – Jó – mondta Owen. – Jó – mondta Lucy. A fiú hosszúnak tűnő ideig bámult rá, majd végezetül megvonta a vállát. – Kösz, hogy eljöttél. A lány biccentett. – Kösz a tacót. – Nincs mit – felelte Owen tompa hangon. – Jó mulatást az esküvőn! És ezzel elváltak, úgy, mint két idegen, teljesen ellentétes irányba indulva el, akárcsak a múltban, mintha ez rossz szokásuk lett volna, vagy talán csak átok.

3. rész Mindenhol

15

NAPÁBAN LUCY MEGJÁTSZOTTA MAGÁT. Csevegett a rokonokkal, és megcsodálta az unokatestvére ruháját. Mosolygott, ha fényképezték, és ivott az ifjú pár egészségére, valahányszor valaki pohárköszöntőt mondott. Evett tortát, és hajlandó volt táncolni az apukájával. Megitta a pezsgőt, amit a bátyjai odacsempésztek neki, és örült, hogy megint velük lehet, még ha csak rövid időre is. Amikor a költözésről kérdezték, elmesélte, mit imád Edinburghban, és mi hiányzik neki New Yorkból, bár egyik beszélgetés során sem említette azt a két nevet, ami elárulta volna az igazságot. Amikor Liamre gondolt, érezte, hogy az egyik irányba húzza a szíve. Amikor pedig Owenre, akkor a másikba. Az utolsó Napában töltött reggelen, egy egész heti ünneplés után, az esküvő és karácsony után, a szőlőhegy bejárása és a rokonokkal elköltött étkezések után, Lucy megállt bérelt házuk előtt, és figyelte a szántóföldek felett elrepülő, a sófehér eget borsként telehintő madársereget. A madarak hirtelen irányt változtattak, összehangoltan és kecsesen, akár a szárnyas balett-táncosok. Ám volt egy, amelyik folyton lemaradt, kicsit lassan fordult meg, kicsit alacsonyan repült, és Lucy figyelmét ez a madár kötötte le. Egész nap, visszafelé autózva San Franciscóba, órákat várva a reptéren, a hosszú repülőúton – először New Yorkba, aztán Londonba, végül vissza Edinburghba –, Lucy végig arra a kismadárra gondolt.

Nyilván mások is látták, hiszen a madárraj akkora volt, hogy befestette a színtelen eget. Az emberek biztosan abbahagyták, amit éppen csináltak, és hátrahajtott fejjel csodálták a madarakat, döbbenten figyelve a csapat összhangját, a kecses fordulatokat és szabályos köröket, az egyszerre verdeső szárnyakat. Lucy azonban egyre csak a kis csellengőre tudott gondolni, a lemaradóra, a kilógóra. Az árva pöttyre az ég legüresebb részén. Remélte, hogy bárhol is legyen most a madárka, jól van.

16

SAN FRANCISCÓBAN OWEN SÉTÁLT. Nap mint nap bejárta a hatalmas várost. Apja a lakásban maradt, az újságokat és az internetet böngészve keresett állást, miközben Owen egyre csak rótta furcsa útját, megszemlélve több ezer valós vagy elképzelt képeslap hátterét. Nem csupán az óriási vörös hidat, hanem sok minden mást is: a kábelvasutat és a kígyózó utcákat, a Fishermans Wharf és a Haight negyedet, a Golden Gate Parkot és Chinatownt. Az egyetlen hely, ahol nem járt – az egyetlen hely, amit gondosan elkerült – a gyep azon kis darabja volt a kikötő mentén, amelyen egy pad állt a vízzel szemben, a lehetőségeken elmerengve azzal az egyetlen szóval: talán. Ha valaki megkérdezte volna, miért sétál annyit, Owen nem tudott volna válaszolni. Az okokat túl nehéz lett volna megfogalmazni, túl személyes megmagyarázni. Nem azért sétált, hogy megcsodálja a látnivalókat, sem azért, mert lett volna hova mennie. Ennél sokkal egyszerűbb volt a dolog. Azért sétált, mert jobb volt, mint egy helyben ülni, és mert ez tűnt a legjobb menekvésnek saját gondolatai elől, amelyek úgy gomolyogtak a fejében, akár a köd az öbölben, olyan sűrűn, akár a gyapjú, mindent belepve. Valahányszor Paisley jutott eszébe, gyorsan elhessegette a gondolatot. Ám ezzel csak azt érte el, hogy még többet gondolt Lucyra, akit sokkal nehezebb volt kiűzni a fejéből. Mindig megengedte magának, hogy elmerengjen egy kicsit a lányon, azon az egyetlen, valószínűtlen New York-i estén, amíg magához nem

térítette múltkori vitájuk emléke, ilyenkor sűrűn pislogott, a fogát csikorgatta, és sietett tovább. Egy este, útban hazafelé, megállt az utcájuk sarkán. Már lemenőben volt a nap, halvány, téli narancssárga fénnyel derengett. Owen hat napja mindig balra fordult ezen a sarkon, felment a domb tetejére, ahol apja vacsorával várta. De ma este, a hetedik napon azon kapta magát, hogy a kikötő felé tart. Akárhogy is alakult a találkozásuk, utoljára ott látta Lucyt. És ez a fiúnak bőven elegendő indok volt.

17

EDINBURGHBAN LUCY ALUDT. A szülei először az időeltolódásra fogták a dolgot. Ám ahogy teltek-múltak a napok, kezdtek aggódni. Lucy korán lefeküdt és sokáig aludt, a rejtőzködő téli naphoz igazodva, és ébrenléte óráiban pizsamában meg papucsban mászkált a lakásban. Valahányszor lement a földszintre, anyukája ragaszkodott hozzá, hogy a homlokára tapassza hűvös tenyerét, de nyilvánvaló volt, hogy a lánynak nincs láza. – Hadd aludjon! – hallotta egy nap Lucy az apja hangját, miután kiment a konyhából. – Téli szünete van. És jó tudni, hogy hol van, a változatosság kedvéért. Szilveszterkor vészesen feltámadt a szél, ezért elmaradt az utcabál, nehogy elfújja a vihar. Így Lucy szülei inkább csináltak egy hatalmas fazék chillit, és hármasban társasoztak egész este, miközben a szél a házuk ablakait zörgette. De Lucy képtelen volt koncentrálni. Csak arra tudott gondolni, hogy Liam másnap jön vissza Edinburghba. A fiú többször e-mailezett neki az elmúlt tíz napban – az írországi utazásáról meg a nagyszülei farmjáról, de azt is írta, alig várja, hogy viszontláthassa őt, nagyon hiányzik neki, gyakran gondol rá –, Lucy viszont egyszer sem válaszolt. Nem érezte volna tisztességesnek, hiszen egyszeriben teljesen elbizonytalanodott mindenben. Még akkorra sem találta ki, mit tegyen, amikor viszontlátta Liamet.

Egész délelőtt szemmel tartotta a mobilját, azt hitte, a fiú majd SMS-t küld neki, amint visszaér a városba. De még mindig pizsamában volt, amikor csöngettek. A lány a szobájából hegyezte a fülét, igyekezett kihallgatni, mit beszélnek odalent. Pár másodperccel később az apja fölkiabált: – Lucy, egy Liam nevű fiatalember keres! – Megemelte a szemöldökét, amikor a lány megjelent a lépcsőn. – Köszi – mondta Lucy, majd lebattyogott a földszintre pöttyös pizsamanadrágjában és lila kapucnis pulcsijában. Liam a nyitott ajtóban állt, elterült mögötte a még mindig éjszakát idéző, koromfekete és jéghideg Edinburgh, s lehetetlenül vonzó volt gyapjúpulcsijában. Amikor Lucyra mosolygott, a lány majdnem lebucskázott a lépcsőn. Amikor leért az utolsó fokra, Liam felé lépett, mintha meg akarná csókolni, de a lány feltartotta a kezét, és a konyha felé pillantott, biztos volt benne, hogy a szülei ott rejtőznek, így inkább behúzta a fiút a könyvtárba, becsukva maguk mögött az üvegajtót. – Hű! – nyúlt felé Liam. – Nagyon meghitt. Lucy ideges nevetést hallatott. – Visszajöttél. – Visszajöttem – felelte a fiú, és közelebb lépett, így arcuk csak centikre volt egymástól. – Hiányoztál. Amikor Liam megcsókolta, Lucy egy pillanatra megszédült, elszántsága erejét vesztette, könnyedén lebegett, akár a pezsgő buborékjai, melyek csak akkor pattantak szét, amikor a lánynak végül sikerült elhúzódnia. Egy pillanatra csupán bámulták egymást, és Lucynak görcsbe rándult a gyomra. Olyan könnyű lett volna így folytatni, egyszerűen elveszni a finoman metszett állú, laza és elbűvölő srácban. Egyszerűen csak úgy tenni, mintha mi sem történt volna Kaliforniában. Hiszen ez volt az igazság: semmi sem történt. De ha Lucy őszinte volt magával, tudta, hogy ez mégsem teljesen igaz. És hirtelen elöntötte a düh, nem Liam, hanem Owen iránt, akinek nagyobb erőfeszítést kellett volna tennie. Ezúttal neki kellett

volna kezdeményeznie a csókot. Előre kellett volna hajolnia, amikor Lucy hátradőlt, a karjába kellett volna zárnia, nem pedig elengednie. Ahogy itt állt ebben az edinburghi szobában, ahol az ablakon még késő délelőtt is csak a sötétség áradt be, Lucy utálta Owent, amiért olyan messze van, amiért nincs itt. És rádöbbent, hogy akármit is tett Owen, mindenesetre megváltoztatta őt: mert bár szörnyen elrontották az egészet, és bár talán soha többé nem látja viszont a fiút, Lucy most már megértette, milyen akarni valakit. És most, itt állva Liam előtt, tudta, hogy iránta nem ezt érzi. És ez nem volt tisztességes a skót fiúval szemben. Amikor megköszörülte a torkát, Liam mosolya lelohadt. Észrevehetett valamit a lány szemében, ami mindig elárulta őt. – Liam – kezdte, és a fiú arca elkomorodott. A háta mögött épp felkelt a nap.

18

BERKELEY-BEN OWEN A NAPLEMENTÉT FIGYELTE. A nap hosszú ideig gubbasztott egy fa csupasz ágai közt, vakító narancssárgán lüktetve, és a fiú a kávézó piszkos ablakán keresztül bámulta. Körös-körül diákok pötyögtek a laptopjukon, bedugott fülhallgatóval, mellettük üres kávéspohárral. Most kezdődött az új félév, és mindenki szorgosan dolgozott. Owen hónapokkal ezelőtt beadta a jelentkezését a Berkeley Egyetemre, és most körülnézett a kávézóban, próbálta elképzelni, milyen lenne idejárni. Az asztronómia szak asztrofizikai és planetológiai órákat kínált, a legkorszerűbb laboratóriumokról és obszervatóriumokról nem is beszélve, s Owen egy pillanatra szinte látta maga előtt, ahogy pontosan ebben a kávézóban ülve elmélyed egy rakás könyvben. De aztán megint az édesapjára gondolt, és a kép elhomályosult. Még mindig túl sok volt a kérdőjel. Még mindig túl sok minden aggasztotta. Az ajtóra szegezte a szemét, lábát az asztal alatt rázva várt. Ma délután ellógott az utolsó két órájáról, elbuszozott a belvárosi vasútállomásra, később átszállt Oaklandben, végül pont akkor ért Berkeley-be, amikor halványodni kezdett a délutáni napsütés. Kocsival sokkal gyorsabban ideért volna, de csak ha elmagyarázza kiruccanása okát az apjának, kitéve magát a végtelen sok kérdésnek, amire nem tudta a választ. Így inkább azt mondta Apának, hogy délután kosarazni megy néhány új haverjával a suliból, és valószínűleg csak későn ér haza. A napilap álláshirdetéseit fürkésző férfi válaszul csak intett a kezében tartott pirítóssal.

Amikor a számítógépek halk zümmögése és a kávéfőző fütyülése közepette felhangzott az ajtó fölötti csengő csilingelése, Owen kissé vonakodva nézett fel. Nem arról volt szó, hogy nem akart találkozni a lánnyal. Hanem arról, hogy mióta csak megkapta az e-mailjét pár héttel ezelőtt – január elsején, mintha ő maga lett volna a lány újévi fogadalma, mintha vele akarta volna jól kezdeni az új esztendőt –, előre tudta, így fogja érezni magát, amikor találkozik vele. Ahogy a lány ott állt az ajtóban, piros kabátban, két hosszú copfba font hajjal, Owenben felgyúlt a fény, pontosan úgy, ahogy azt előre sejtette. Gyönyörű volt, döbbenetesen szép, élénken kitűnt a kávézó hátteréből, és szélesen elmosolyodott, amint meglátta a fiút. Ő hívta Owent találkozóra. Miután hetekig csak semmitmondó hangpostaüzenetekkel meg időnként egy-egy SMS-sel tartották a kapcsolatot, a lány írt, hogy pár napra Berkeley-be jön. Owen úgy gondolta, az egyetem miatt, de nála sosem lehetett tudni. Ugyanolyan könnyen lehetséges, hogy barátokat látogatni, tüntetésre menni vagy jósnővel konzultálni érkezett a városba. És ha tényleg csak Owen kedvéért jött, akkor is ugyanúgy elképzelhető volt, hogy szakítani akar vele, mint az, hogy férjül akarja kérni. Paisley-t tényleg lehetetlen volt kiismerni. Amikor a lány elég közel ért az asztalhoz, Owen bizonytalanul állt fel, nem egészen tudta, hogyan üdvözölje. Ha van is illemszabály arra az esetre, amikor az ember viszontlátja a még nem egészen volt barátnőjét, miután hat hétig nem egészen direkt kerülték egymást, Owen még sosem hallott róla. – Örülök, hogy látlak – mondta Paisley, kihúzva a vele szemközti széket, majd a fiú kávéjáért nyúlt, még csak meg sem kérdezte előbb, ihat-e belőle. Illatában hideg levegő, cigaretta és fenyő keveredett, és a csésze pereme fölött Owent méregette, miközben nagyot kortyolt. – Én is – felelte a fiú kissé kimérten. – Mi szél hozott? – El kell intéznem pár dolgot – válaszolta a lány, majd vállat vont. – És már olyan rég nem találkoztunk.

– Az igaz – bólogatott Owen, és próbálta kitalálni, mit mondhatna ezután, de Paisley megoldotta a gondját, mert hátratolta a székét, és felállt. – Kérsz még valamit? – kérdezte, és a táblára írt kínálatra intett. A fiú a fejét rázta. – Nem, kösz. Figyelte, ahogy Paisley átvág a zsúfolt kávézón, majd nevet valamin, amit a pultos srác mond neki. Owen várta, hogy belemarjon a bosszúság, de semmit sem érzett, csak akkora fáradtságot, ami a sok koffein ellenére is elálmosította. Az ablakra nézett, a nap már majdnem lement, a fény rideg és szürke lett. Elgondolkodott, mennyi lehet most az idő Edinburghban. Amikor Paisley visszajött, letette a bögréjét, és Owenre mosolygott, ám a fiú szívverése ahelyett, hogy felgyorsult volna, inkább még le is lassult. És ekkor tudta, biztosan érezte, hogy amit a távolságra fogott, az sokkal mélyebb probléma. Mert még ez – Paisley közelsége – sem volt rá ugyanolyan hatással, mint azelőtt. Az a fény, ami a lány láttán gyúlt benne… most már megértette, hogy csupán egy villanykörte volt. Gyorsan és könnyen felizzott, de mesterséges fény volt. Owen tüzet akart: forró, szikrázó lángot. Az asztal túlfelén Paisley az útjáról mesélt valamit, de amikor Owen a szemébe nézett, a tekintete láttán a lány elhallgatott. Szája O betűt formált – nyilván kérdést akart feltenni neki –, de mielőtt megszólalhatott volna, a fiú előrehajolt. – Paisley – mondta halkan, és a lány arcán meglepetés suhant át. Odakint épp besötétedett.

19

PRÁGÁBAN LUCY SÉTÁLT. Most először járt a kontinentális Európában. Először ment operába, és először pillantotta meg a Károly hidat. Először látogatott el a világ legnagyobb várába, és szülői engedéllyel először kóstolt sört, méghozzá akkora korsóból, hogy két kézzel kellett fognia. Először látott igazi bábjátékot – a marionett vadul táncoltatta zsinóron lógó lábát a kedves tekintetű, ráncos kezű utcai művész irányításával és először olvasott Kafkát. Még a reptérről sem értek ki, amikor Lucy elég cseh koronát kért az apjától, hogy megvehesse Az átváltozást. A lány egyáltalán nem táplált illúziót, hogy miért hozták magukkal a szülei életében legelőször az egyik útjukra. Néhány héttel ezelőtt közölték vele a hírt, hogy ismét költöznek. Ezúttal Londonba. – Ugyanarról az állásról van szó – magyarázta Apu a nyakkendőjét nézegetve –, amiről a múltkor is. A másik pasas nem vált be, úgyhogy ismét megüresedett a pozíció… – És felajánlották neked – mondta Lucy színtelen hangon. – És felajánlották nekem. – És el akarod fogadni. Apu köhécselt. – Igazság szerint már el is fogadtam. Lucy tudta, hogy a szülei arra számítanak, dühös lesz. Hiszen alig öt hónappal azután, hogy bedugták egy új iskolába, már ki is veszik, megint magukkal rángatják, alig félévvel azután, hogy elszakították otthonról.

De egyszerűen képtelen volt felszítani magában a szülei által várt haragot. Túlságosan fájt még a szíve, hogy vitatkozzon vagy drámázzon; inkább csak ült ott, beletörődve – sok mindenre gondolva: Liamre, aki azóta nem bírt ránézni, hogy a lány szakított vele; meg Artúr székére, ahonnan be lehetett látni az egész várost; és a piros ajtajú sorházra a kifli alakú utcában –, miközben hallgatta, ahogy a szülei ígéretek hosszú sorát adják elő. – Találtunk egy remek Notting Hill-i lakást – mesélte apu. – Igazán csodás kis hely. – És van a közelben egy szuper iskola – tette hozzá Anyu. – És várunk a költözéssel a tavaszi szünetig – folytatta Apu –, hogy könnyebb legyen sulit váltanod. – És hogy kárpótoljunk, arra gondoltunk, talán örülnél egy kis kirándulásnak – mondta Anyu túlzottan derűs mosollyal. – Mit szólnál Prágához? A hosszú hétvége tehát nem volt más, mint háromnapos mentegetőzés a szülei részéről. De még ez sem bírta lelohasztani Lucy lelkesedését a nagy, nyüzsgő város iránt, amely tele volt hatalmas terekkel, furcsa alakú épületekkel és részeg turisták dülöngélő csoportjaival. Mint kiderült, a február Prágában borús, szürke eget és csípős zivatarokat jelent, ám Lucy ezt sem bánta. Egész hétvégén múzeumról múzeumra meg képtárról képtárra jártak, emberekkel és ernyőkkel teli tereken vágtak át. Lucyt világéletében körülvette a szépművészet: olyan intézményektől nőtt fel néhány kilométerre, mint a Metropolitan Művészeti Múzeum, a Guggenheim Múzeum, a Whitney Múzeum, a Modern Művészetek Múzeuma és a Frickgyűjtemény. De még sosem mentek együtt múzeumba. Egyszer sem. A szülei élete mintha mindig is párhuzamosan futott volna az övével meg a testvéreiével. Ők öten sosem alkottak csillagképet, sokkal inkább elszórt csillagok voltak. A családjuk örökké szerteágazó volt, még akkor is, ha éppen egy helyen tartózkodtak mindannyian.

Most mégis itt voltak, hármasban bolyongtak a Prágai Nemzeti Galériában, szétszóródtak egy hosszú márványfolyosón, míg egyikük oda nem szólt a többieknek, ekkor mindhárman összegyűltek egy bekeretezett festmény előtt, halkan megbeszélve, ki mit gondol róla. – Hogy tetszett? – kérdezte utána Anyu Lucytól, mellé lépve, hogy megosztozzanak egy ernyőn, miután kiléptek az ezüstös esőbe. – Imádtam – felelte, aztán kibuktak belőle a szavak, mielőtt esélye lett volna megfontolni őket: – Gyakrabban kellett volna ilyesmit csinálni otthon. – De hisz folyton a Metbe jártál – mondta Anyu a lányra pillantva. Az eső az ernyőt verte, Lucynak úgy kellett szólnia, hogy ne nyomja el a hangját a zaj. – Úgy értem, együtt. Anyu megállt, csak néhány másodpercre, de az is elég volt, hogy lemaradjon. Amikor Lucy megfordult, látta, hogy az eső vörös pöttyöket fest piros kabátja vállára. Az asszony egy pillanattal később megcsóválta a fejét, mintha vizet akarna kirázni a füléből, aztán előrelépett, hogy ismét beálljon az ernyő alá. Apu jóval előttük járt, már a tömegen furakodott át, fekete kabátja eltűnt szem elől. – Londonban is jó sok múzeum van – mondta Anyu, átkarolta Lucy derekát, és így, együtt siettek Apu után, miközben az eső függönyt vont köréjük.

20

PORTLANDBEN OWEN ÁLMODOTT. Az eső hangosan verte a motel vékony tetejét, és a fiú felriadt, lelki szemeivel még mindig az édesanyját látva. A vekkerért nyúlt, megfordította, hogy a vörös számok felé világítsanak. Hajnali 5:43 volt, a barna függönyökön halvány, friss fény derengett át. A szomszéd ágyban fekvő apja még aludt, halkan szuszogott. Owen alkarra támaszkodott, felzaklatta az álma, amelyben anyukája teletűzködte a piros Honda tetejét műanyag csillagokkal, de azok sorban lehullottak, és szétszóródtak a szélben, ahogy a fiú meg az apja elhajtottak Anyától. Owen felült, a padlóra tette a lábát, és a szemét dörgölte. Lent a földön Bartleby mozgolódott a cipősdobozban. A fiú felkelt, felhúzta az edzőcipőjét, fogott egy melegítőfelsőt, majd kinyitotta a folyosóra nyíló ajtót, és halk kattanással csukta be maga után. Az egyforma ajtók tucatjaival teli folyosó végén volt egy kis terasz cigarettacsikkekkel teleszórva. Owen kiment a teraszra, leült a szélén, így a feje védve volt az esőtől, még ha az edzőcipője orra hamar át is ázott. Nem bánta; jólesett neki a hűvös levegő, az eső szaga pedig a reggelt idézte. A terasz kék szemetesek tömkelegére nézett, amiket tessék-lássék toltak össze a parkoló szélén. Ám mögöttük és a fák koronája fölött, Owen látta a hegyeket. Ahogy világosodott körülöttük az ég, úgy váltak egyre tisztábbakká a körvonalaik, akár egy élesedő fénykép. Owen előrehajolt, lecsippentett egy kilógó szálat a cipőjéről, akkorát sóhajtott, mintha az már napok óta kikívánkozott volna belőle.

Nem régóta voltak itt. Ezúttal nem béreltek lakást. Iskolát sem kerestek. Mostanra teljesen gyakorlottak lettek. Ügyeltek, nehogy kötődjenek ahhoz a helyhez, ahová útjuk éppen sodorta őket. Nem adtak időt maguknak, hogy elképzeljék ott az életüket, tervezgessék a jövőjüket. Nem alakítottak ki szokásokat. Senkivel sem kerültek túl közeli ismeretségbe. Sosem álltak meg teljesen. Végül pár héttel rövidebb ideig maradtak San Franciscóban, mint Tahoe-ban. Rögtön szilveszter után Apa ideiglenes állást kapott egy irodaszeres cégnél Oaklandben, ahol leginkább hívásokat továbbított és végtelen hosszú táblázatokba rögzített számokat. De amikor ez a megbízás egy hónappal később véget ért, nem akadt helyette más, és nemsokára ideje volt megint továbbállniuk. Így hát most úton voltak az esős Seattle-be, ahol halványan felderengett egy rendes építőipari állás lehetősége. De útközben úgy döntöttek, megállnak három napra Portlandben, hátha akad itt valami meló. Mert a gondolat, hogy elmenjenek egészen Seattle-ig, aztán dugába dőljön az ottani munka, szinte elviselhetetlen volt. Apa ragaszkodott hozzá, hogy várják meg Owen tavaszi szünetét, csak akkor induljanak útnak. Úgy egy egész hetük lesz kitalálni, mi legyen, anélkül, hogy a fiú túl sokat mulasztana az iskolában. Owennek nem volt szíve megmondani neki, hogy nem minden iskolakörzetben van ugyanakkor a szünet, így mire kikötnek valahol, az ottani suliban talán már megkezdődött a tanítás. De úgysem számított. Mindketten tudták, hogy könnyen elballaghat. Nem ez volt a lényeg. Azon volt a hangsúly, hogy találjanak egy ballagást, amin részt tud venni. – Engem ez nem érdekel – mondta Owen. – Hidegen hagy a sapka és a talár, meg a bizonyítvány átvételének cirkusza. Úgyse jelent semmit az egész. – Szimbolikus – makacskodott Apa. – Fontos pillanat. Amit nem mondott ki, bár mindketten tudtak, az volt, hogy Owen anyukája imádta volna a ballagást: a sapkát meg a talárt, az

átvonulást a színpadon, az összecsavart bizonyítványt, az egész felhajtást. Owen tudta, hogy Anya az első sorban ült volna. Ő tapsolt volna a leghangosabban. És a fiúnak semmi kedve nem volt részt venni egy olyan ünnepségen, amelyen az édesanyja nem lehet ott. Ezt biztosan tudta. A többit kicsit nehezebb volt most rögtön kiokoskodni. Honnan tudhatta volna, mit tartogat a jövő év, amikor még a jövő hétről sem tudott semmit? Előbb-utóbb csak találnak majd egy várost, abban a városban találnak majd egy lakhelyet, az új lakhelyük közelében pedig találnak majd iskolát. Owen megint új barátságokat fog kötni, amelyek nem tartanak majd sokáig, és olyan órákra fog járni, ahol mindenre tudja a választ, és végezetül jön majd a ballagás, amelyen semmi kedve részt venni. De hogy mi lesz azután? Fogalma sem volt. Heteken belül hat választ kap majd a hat kérdésre, amiket kiküldött a nagyvilágba, egyetemi jelentkezések formájában. E-mailje fog jönni, benne egy linkkel, hogy megtudja az eredményt, és ezzel egy időben hat különböző boríték érkezik majd a pennsylvaniai házhoz, ami még mindig hóval beborítva, üresen áll, a kertben lévő ELADÓ tábla valószínűleg már rozsdásodni kezdett. Az egyik szomszédjuk el szokta küldeni a postájukat, valahányszor elég hosszú ideig maradtak valahol, hogy megkapják, és remélhetőleg addigra már kicsit biztosabb címük lesz. Bár egyelőre Owen nem is volt biztos benne, hogy számít mindez. A jövőjét nem egy kattintás vagy egy boríték vastagsága fogja meghatározni. Minden attól függ, mikor kap állást az apja, és hogy végül hol telepszenek le; nem a csoportlétszám, a kollégium vagy a menzai kaja lesz a döntő, hanem az, hány nap telik el anélkül, hogy az apja elővenné az utolsó cigarettát a dobozból, mikor jön el az a pillanat, amikor képes anélkül hallgatni egy bizonyos dalt a rádióban, hogy könnybe lábadna a szeme, és szorosabban markolná a kormányt. Jövőre Owen talán Portlandben, Seattle-ben, San Franciscóban vagy San Diegóban lesz. Talán az apjával lesz valami lerobbant

lakásban, vagy talán még mindig úton, vagy esetleg egy egyetemi előadóteremben fog ülni. Itt, ebben a parkolóban, az eső függönye mögött fogalma sem lehetett, hogy alakul majd. Csak azt tudta: holnap megint beszállnak majd a piros Hondába. Felváltva választanak rádióállomást; ha megéheznek, megállnak hamburgert enni; a zsíros papírt a padlóra hajítják, bár mindketten tudják, hogy ez Anyát az őrületbe kergette volna. Élvezték láthatatlan bosszúságát, mintha ez bizonyította volna, hogy még mindig velük van. Mire megérkeznek Seattle-be, már nagyon rájuk fog férni a zuhanyzás meg az alvás, aztán nekilátnak majd ugyanannak a fárasztó keresgélésnek, hogy munkát, sulit meg lakást találjanak: igyekeznek megtalálni a különböző darabkákat, amikből valahogy összeáll egy élet. De a fiú most maga mögött hagyta az esőáztatta hegyeket és a hideg parkolót, visszament a néma folyosón a szobájukba. Ahogy lábujjhegyen elosont alvó apja mellett – a takaró alól csak a férfi szalmaszőke haja, a feje búbja látszott ki –, Owen nem gondolt a holnapra. Nem gondolt az egyetemi felvételi értesítőkre, sem a ballagásra, még Seattle-re sem. Most az egyszer, ahogy lerúgta átázott edzőcipőjét, és magára húzta a durva takarót, egyszerűen csak megkönnyebbült, hogy itt lehet, ebben a pillanatban, mindössze az apja meg egy teknős társaságában, furcsa és lassú triót alkotva, ebben a sivár, színtelen motelszobában, amit átmenetileg otthonnak nevezhet.

21

RÓMÁBAN LUCY OLVASOTT. Március végéhez képest szokatlanul meleg volt, a nap a lány csupasz vállát sütötte. A szülei vásárolni mentek, magára hagyták Lucyt a Spanyol lépcsőn a könyvével (a Július Caesart olvasta, mert ugyebár ha Rómában vagy…), és megígérték, hogy egy óra múlva jönnek. De a lány nem siettette őket; akár egész nap el tudott volna üldögélni itt. Amikor egy árnyék hullott rá, felnézett, és egy fekete, lenyalt hajú férfit pillantott meg, aki egy kosár virággal a karján mosolygott rá. – Kér rózsa a bella signorina? – kérdezte erős akcentussal, és próbált Lucy kezébe nyomni egy szál virágot, de a lány a fejét rázta, és ismét a kötet fölé hajolt. A férfi korábban már megpróbálta eladni neki ugyanezt a virágot. Ami azt illeti, az elmúlt hat napban, mióta Olaszországban voltak – először jött Firenze, aztán a Cinque Térre, majd Siena és végül Róma, így Lucy egész tavaszi szünetét gyönyörű műalkotások, lélegzetelállító épületek, döbbenetes szirtek meg tengerpartok töltötték ki, valamint pizza, tészta és még egy kis bor is –, már legalább két tucat árus kínálta virággal. Letették az asztalra az étteremben, megpróbálták menet közben a táskájába csempészni, igyekeztek sarokba szorítani a tereken, aztán pár eurót követelni. Az édesapja a legelső napon vett pár rózsát Lucynak meg anyunak, és ők a hajukba tűzték a virágot, elbűvölte őket a dolog újszerűsége. De hamarosan rájöttek, hogy az árusok mindenütt jelen vannak, teljességgel lehetetlen elkerülni őket, nemcsak virágot kínálnak, hanem napszemüveget, pénztárcát, zászlót és kitűzőket, sőt, még kis

üveg olívaolajat is. Olaszország utcái egyetlen hatalmas piacnak tűntek. Folytatta az olvasást. Tavaly már tanulták a darabot irodalomból, és bár az osztálytársai unalmasnak találták, Lucyt lebilincselte a római történelemből vett politikai dráma. De valahogy más volt az eseményekről itt olvasni, ahol megtörténtek, több ezer évvel ezelőtt. A lány egyre inkább megértette, hogy a könyvek tényleg képesek gondolatban teljesen máshova repíteni az embert; viszont ez nem ugyanaz, mint személyesen ellátogatni az adott helyre. Néhány perccel később ismét megzavarták, és Lucy bosszús képpel nézett föl. Ám meglepetten látta, hogy ezúttal egy öregember áll előtte, görnyedt és ráncos bácsi, akinek mosolygáskor kilátszott maradék néhány foga. – Kér egy ilyen, bellissima? – kérdezte a bácsi, és kinyitott egy dobozt teli egyszerű fehér képeslapokkal, mindegyiken kézzel rajzolva egy-egy híres római látnivaló: a Colosseum, a Pantheon, a Trevi-kút, a Szent Péter-bazilika. Még a lépcső is, ahol a lány éppen ült. Miután Lucy megcsóválta a fejét, a bácsi a homlokát ráncolta, még jobban felé tolta a dobozt. – Nincs fiú, amore, aki kap? – kérdezte, megemelve ősz szemöldökét, de Lucy ismét csak a fejét rázta. – Sajnálom, grazie – motyogta, és az öregember vállat vonva becsukta a dobozt, majd elcsoszogott megkeresni a következő lehetséges vevőt. Lucy egy hosszú percig csak ült ott, a nyüzsgő teret nézte, még mindig látta lelki szemei előtt a bácsi rajzait. Aztán ismét kinyitotta a könyvét. A képeslapok gyönyörűek voltak. De nem volt hova küldenie őket.

22

TACOMÁBAN OWEN VÁRT. Éppen ő vezetett, amikor a kocsi rémes, kalapáló hangot kezdett adni, fémes, makacs zörejt. Apa körülbelül egy órával azelőtt elszunyókált, de a zajra felriadt, zavartan nézett körül. – Húzódj le! – krákogta az út szélére mutatva, ahol egy kaviccsal felszórt, rövid lehajtó vezetett a kilátóhoz, ahonnan a turisták lefotózhatták a Rainier-hegyet, a látóhatárt uraló hatalmas sziklacsúcsot. Owen elfordította a kormányt, és a leállósáv felé tartott, amikor az autó még egy utolsó, haldokló nyögést hallatott, majd megtorpant, farával még mindig az országúton. Kettőjüknek kellett letolniuk az útról, miközben dudálva húztak el mellettük a kocsik. Most együtt ültek a motorháztetőn, az autómentőre vártak, megosztoztak egy zacskó perecén, és a lila, hósapkás hegyet nézték. – Mi lesz, ha végleg kipurcant? – kérdezte Owen ujjaival dobolva a piros festéken, amit vastag réteg por és kosz vont be. – Majd feltámad. Owen elnevette magát. – Nagyon optimista vagy. – Jó sok kilométert lehúzott már – felelte Apa mosolyogva. – De ha tényleg meg kell szabadulnunk tőle, majd kitalálunk valamit. – Most igencsak alkalmas lenne, hogy telefonáljanak a ház ügyében. Most az apja nevette el magát. Farmerja zsebéhez nyúlt, amiből kidudorodott a telefon, és megpaskolta. – Tuti, hogy bármelyik percben hívhatnak.

– Egy centet se engedünk az árból. Apa bólintott. – Egy centet se. – Aztán veszünk egy óriási házat Seattle-ben – folytatta Owen. – Talán a vízparton. – Naná – helyeselt Apa. – Legalább négy szobával. – Még Bartlebynek is lehet saját szobája. – Ha szeretné, akár saját szárnya is lehet. – Valószínűleg nem óhajt szárnyat – felelte Owen, és Apa komolyan bólintott. Egy darabig hallgattak. A szél megzörgette a fákat, fenyőillatot hozott magával, és egy madárraj körözött felettük. Owen figyelte, ahogy csapkodtak a szárnyukkal, egyként mozogtak, fekete pöttyök csillagképeként a felhőtlen égen. Ahogy irányt váltottak, észrevette, hogy egy madár lemaradt, és hosszú ideig követte szemmel. Észre sem vette, hogy lélegzet-visszafojtva vár, amíg Apa ismét meg nem szólalt. – Ugye tudod, hogy nem lesz baj? – kérdezte, és Owen bólintott, továbbra is a madarat figyelve. – Igen – felelte. – Tudom.

23

LONDONBAN LUCY SÍRT. A világon semmi oka nem volt sírni, legalábbis egyelőre. Csak most érkeztek meg. Még nem látta sem a környéket, sem az iskoláját. Még a házat sem látta belülről. Mégis, amint lefékezett a taxijuk a szinte eldugott utcácskában álló, kis téglaház élénksárga ajtaja előtt, Lucynak könnybe lábadt a szeme. – Mi a baj? – kérdezte Apu miután a taxi elhajtott, és ott álltak hárman az ajtó előtt a bőröndjeikkel. A többi holmijukat ideszállították nekik, míg ők Olaszországban voltak, minden odabent várt rájuk. – Hiányzik neki Skócia – mondta Anyu, éles pillantást vetve a férjére. – Alig voltunk ott – felelte Apu a kulccsal vacakolva. – Akkor már inkább New York hiányozhat neki. – Az embernek egyszerre két hely miatt is lehet honvágya – szólt Anyu dühösen, de végre elfordult a kulcs, Apu vállal belökte a sárga ajtót, és a két felnőtt besietett a házba, szinte megszédítette őket, hogy ismét egy új hely, új otthon, új kezdet vár rájuk. És nem ám akármilyen hely, hanem London, ami számukra mindig is az igazi otthont jelentette. Lucy viszont még egy percig ácsorgott a küszöbön, még mindig könnyes szemmel, és tűnődött, vajon miért van honvágya. Talán New York hiányzott neki, vagy talán Edinburgh. Esetleg valóban mindkettő. Vagy talán – talán – nem is valamilyen hely miatt volt honvágya.

24

SEATTLE-BEN OWEN NEVETETT. Amikor meglátta a helyet, ahol hamarosan lakni fognak, nem bírta megállni. Kis faház volt a város szélén, de inkább tűnt kerti szerszámos kamrának vagy apró pajtának a maga viharvert, piros falaival és megereszkedett ablakaival. – Csak ki kell pofozni kicsit – mondta apa sugárzó mosollyal. Képtelenség volt lelohasztani a lelkesedését. Megkapta a munkát, amiért idejött; része lesz a brigádnak, amely egy hatalmas régi raktárát fog felújítani a belvárosban, több száz jutányos árú lakássá alakítva át az épületet. Miután a maradék pénzüket a kocsi megjavíttatására költötték, két éjszaka ágynak is használták, egy Starbucks parkolójában aludtak, a lehajtott üléseken. De mostanra az apja előleget kapott az első fizetéséből, és kiderült, hogy a brigád egyik tagja ki akarja adni ezt az ingatlant, így végre megint volt házuk. Vagy legalábbis valami olyasmi. – Jó móka lesz – jelentette ki Apa, hátba veregetve Owent. – Azt kezdünk vele, amit csak akarunk. A ház előtt kis gyep volt, körülötte elszórtan egy-egy fa, mögötte pedig kert. A kis, dobozszerű házat tornác futotta körbe. Ahogy Owen a házat nézte, az a határozott érzése támadt, hogy akár tudatosan, akár nem, apja egész idő alatt pontosan ezt kereste. Hosszú hónapok vándorlása után úgy érezte, végre célba értek. – Jobb, mint a kocsi, mi? – kérdezte Apa nyilvánvaló büszkeséggel. – És össze sem lehet hasonlítani azzal az alagsori lakással.

Owen bólintott, és eltűnődött, vajon hogy nézhetnek ki itt a csillagok. Eszébe jutott a ragyogásuk az elsötétedett város fölött azon a bizonyos estén, amikor ő meg Lucy a tetőn álltak, távol mindenkitől és mindentől. Mióta kiszálltak a kocsiból, a hóna alatt szorongatta a cipősdobozt, de most lehajolt, és kiengedte Bartlebyt a fűre. Figyelték apjával, ahogy a kis teknős elmászott a tornác lépcsőjéig. Hajlamos volt mindennek nekimenni, így egyiküket sem lepte meg, hogy amint nekikoccant a fának, rögtön a földre huppant apró házikója, és mindene eltűnt, azonnal berántotta a teknőjébe a fejét meg négy pici lábát. Owen már ezerszer látta, amint ezt csinálja, de még mindig elámult rajta, csodálta ezt a védettséget, Bartleby képességét, hogy bármikor el tud bújni a világ elől, a saját kis kuckójába. – Biztos jó lehet – szólt az apja. – Hogy mindig így kéznél van a háza. – Tulajdonképpen nem is nagyon különbözik tőlünk – felelte Owen a kocsira mutatva. – Nekünk is végig kéznél volt az otthonunk. Egy pillanatig mindketten hallgattak, majd Apa lassan elmosolyodott. – Az már a múlté – mondta, azzal bementek a házba.

25

A SÁRGA AJTAJÚ HÁZBAN LUCY KINYITOTT EGY ÚJSÁGOT. Azonnal észrevett egy San Franciscóról szóló cikket. – Tudtad, hogy a San Francisco-öbölben tizenegy különféle cápafaj él? – kérdezte az anyukáját, aki megemelte a szemöldökét. – Lenyűgöző – felelte.

26

A PIROS FALÚ, MÁLLÓ FESTÉKŰ HÁZBAN Owen egy magazint lapozgatott. Megakadt a szeme a Skócia szón, és elolvasta a szöveget. – Tudtad, hogy az Edinburghtól északra lévő folyótorkolatot úgy hívják: Firth of Forth? – kérdezte az apjától, aki furcsán nézett rá. – Nagyon érdekes – felelte.

27

A BUSZRA VÁRVA LUCY ÁLMODOZOTT. Hegyekre, jó tágas terekre és autózásra gondolt. De igazából New Yorkon járt az esze.

28

EGY KÁVÉZÓBAN ÁLLVA OWEN ELTŰNŐDÖTT. Várakra, jó magas dombokra és teázásra gondolt. De igazából azon a liften járt az esze.

29

AZ ISKOLÁBAN LUCY NÉMÁN ült a padjában, ami nyugatra nézett.

30

KÉT TANÓRA fordulva.

KÖZÖTT

OWEN megtorpant egy pillanatra kelet felé

31

AZNAP ESTE AZ ÁGYBAN LUCY BELÉLEGZETT.

32

AZNAP DÉLUTÁN A KOCSIBAN OWEN KILÉLEGZETT.

33

LONDONBAN LUCY OWENRE GONDOLT.

34

A MESSZI SEATLLE-BEN OWEN LUCYRA GONDOLT.

4. rész Valahol

35

LONDONBAN, EGY BORÚS SZOMBAT REGGELEN – amit egy borús péntek előzött meg, azt pedig egy borús csütörtök – Lucy az új házuk konyhájában ült, és figyelte, ahogy az anyukája teát főz. – Egész évben ilyen az idő? – kérdezte, homlokráncolva pillantva az ablakra, amin át csakis a szürkés ég látszott. Csak két hete éltek a városban, de Lucy már majdnem el is felejtette, milyen a napsütés; itt minden nyirkos és nedves volt, a levegő pedig olyan csípősnek érződött, hogy sokkal inkább illett volna télhez, mint most a tavaszhoz. Anyu bólintott, és az asztalhoz vitt két bögrét. – Gyerekként igazából észre sem vettem. De miután annyi évig máshol éltem, bevallom, kissé nyomasztónak találom. – Elhallgatott, nagyot kortyolt a teájából. Csak ketten voltak, ahogy manapság általában. – Próbáltam meggyőzni apádat, hogy ideje kicsit elruccannunk melegebb éghajlatra, de túlságosan lefoglalja mostanában a munka. – A sütő órájára nézett. – Úgy tűnik, még szombat reggel is. Igaza volt. Apu még a szokásosnál is többet dolgozott, mióta Londonba érkeztek, de Lucy nem bánta. Így a szüleinek kevesebb ideje maradt nélküle utazgatni, vagyis Anyu sokkal többet volt otthon. Az viszont mindenkit meglepett, legjobban magát Lucyt, hogy a lány még azt sem bánta, amikor kiderült, mégsem New Yorkban töltik a nyarat. Apu nem bírt elég szabadságot kivenni, hogy értelme legyen elutaznia, Anyunak pedig semmi kedve nem volt visszamenni, ráadásul mindenki legnagyobb örömére Lucy bátyjainak sikerült Londonban találniuk gyakornoki állást, így évek

óta először az egész család együtt lesz majd itt. Es Lucynak ez tökéletesen megfelelt. Néha hiányzott neki New York – hiszen teljesen megszokta, alaposan kiismerte –, de igazából már semmi sem kötötte oda. Anyu még mindig arról beszélt, hogy elmenekülne a monoton londoni időjárás elől. – Mondtam apádnak, hogy Athénba kéne mennünk a hétvégére, de állítólag most nem tud elszabadulni, még pár napra sem. – Görögország – mormolta Lucy, a bögrén melengetve a kezét. – Jól hangzik. – Ugye? – De nem olyan jól, mint Párizs. Anyu felnézett, a homlokát ráncolta. – Párizs? – Mindig is el akartam jutni oda – vont vállat Lucy. – Nem tudom, miért. Egyszerűen csak vonzza az embert, nem? – De – felelte Anyu, és kíváncsi arckifejezéssel nézte a lányát. – Boldogan elvittelek volna. Miért nem kérdezted soha? Lucy összevonta a szemöldökét. – Mit? – Hogy velünk jöhetsz-e. – Azért… – kezdte Lucy, és keresgélte a szavakat. Egyszeriben úgy érezte, nincs felkészülve erre a beszélgetésre. – Mert az utazás mindig is a kettőtök szokása volt. Anyu tekintete ellágyult. – Nem szerettük volna megzavarni az életeteket – magyarázta. – Nem akartunk örökké elrángatni titeket a suliból, csak azért, hogy utazgathassunk. Nem lett volna valami praktikus, felelőtlenség viszont annál inkább. – Amikor meglátta, milyen képet vág Lucy, elnevette magát. – Tisztában vagyok vele, hogy ez most kissé képmutatóan hangzik, figyelembe véve az elmúlt időszakot. De komolyan mondom, igazából nem is gondoltuk, hogy élveznétek az üzleti útjainkat. Elvégre is nem épp a Disneylandbe jártunk, ugyebár.

– Tudom – mondta a lány. – És mi az agyatokra mentünk volna. – Az lehetetlen – felelte Anyu, és a szája sarka felfelé görbült, de csak halvány mosoly villant az arcán, mielőtt elkomolyodott a képe, Lucyéhoz hasonlóan. Kinyújtotta a karját, és megpaskolta a lánya kezét. – De édesem, bár tudtam volna! Bárcsak megkérdezted volna, nem jöhetsz-e velünk! – Mi, csak így? – nézett a szemébe Lucy. – Ilyen egyszerűen? Anyu úgy mosolyodott el, hogy a lány már nem is tudta, biztosan ugyanarról beszélnek-e. – Talán igen – felelte megszorítva Lucy kezét. – Addig nem tudhatod a választ, amíg fel nem teszed a kérdést. Így hát feltette a kérdést. Egy héttel később, egy újabb borús szombat reggel Apu búcsút intett nekik az ajtóból, ahogy a lány és az édesanyja beszálltak egy fekete taxiba. A St. Pancras pályaudvaron, a hatalmas üvegkupola alatt felszálltak a vonatra, ami kivitte őket Londonból, át a La Manche csatorna alatt, és néhány órával később ki is gördültek a francia vidék vakító napsütésébe. Miután megérkeztek a Gare du Nord-ra, és Lucy leszállt a vonatról, az első gondolata az volt: Végre! Ennek semmi köze nem volt az út hosszához, csakis az idáig vezető évekhez. Anyu a vonaton listát írt a kedvenc párizsi látnivalóiról, taxival a szállodába menet pedig Lucy tollal a kezében végigolvasta, és a felsoroltak felét kihúzta. – Múzeumról szó se lehet – jelentette ki. – Se idegenvezetőről. Se sorbaállásról. Anyukája megemelte a szemöldökét. – Akkor mit akarsz csinálni? – Csak sétálni. – Meg enni, remélem. Lucy elvigyorodott. – Meg enni.

Úgyhogy nekivágtak a kígyózó utcáknak a felhős, szürke ég alatt. A szél időnként irányt váltott, és a nap vakító fénnyel tört át a felhőkön, reflektorfénybe vonva a város számtalan látnivalóját, így Lucy akaratlanul is úgy érezte, Párizs direkt neki mutogatja magát. Ilyen sok mindent nem is lehetett egyszerre szemügyre venni, ahogy átsétáltak a Pigalle-on, és felmentek a Montmartre-ra, amelynek tetején a Sacré Coeur fehér kupolája magasodott. Bejárták a macskaköves, dimbes-dombos utcákat, ahol egymás mellett sorakoztak a trüffelt és vastag vekniket árusító kis boltok, meg a zsúfolásig teli kávézók, ahonnan az italukat kortyolgató vendégek békésen figyelték az elhaladókat. Végül a dombtetőn nekidőltek a korlátnak, és nézték az alattuk elterülő várost, az Eiffel-torony csillogott-villogott a napfényben. Később, ahogy a Notre-Dame felé sétáltak, Lucynak eszébe jutott Owen, ahogy manapság sokszor, meg a tetőn folytatott beszélgetésük hosszú hónapokkal azelőtt. A metrón lehunyta a szemét, és próbálta elképzelni a rézcsillagot az óriási székesegyház lábánál, de egyre csak egy másik csillagot látott: a csálé krétavonalakat a tető fekete felszínén. Amikor végre megpillantották a székesegyházat, Lucy levegő után kapkodott, aztán elfelejtett kilélegezni. A felhők feloszlottak, s a napsütésben az épület még gyönyörűbb volt, mint a lány valaha is képzelte, hatalmas és fenséges, ugyanakkor finoman, hihetetlenül aprólékosan kidolgozott. Az óriási bolthajtások, az ívelt ablakok, a bámuló vízköpők; Lucy hátrahajtott fejjel, kalapáló szívvel csodálta a grandiózus látványt. – Azt hinné az ember, hogy New Yorkot megszokva ez már nem is tűnik olyan nagynak – szólt Anyu halkan a templomra hunyorítva. – Hiszen ott éltünk a felhőkarcolók között. De ez mindennél nagyobb. Valahányszor látom, mindig lenyűgöz. Előkotorta a táskájából a fényképezőgépét, vacakolt a beállításokkal, majd tett hátra néhány lépést, próbálta egyetlen fotón megörökíteni az egész székesegyházat.

– Mindjárt jövök! – mondta Lucy, majd elindult a galambok és emberek, padok és fák, sorban álló turisták és térképeket kínáló árusok között, míg be nem ért a tömeg sűrűjébe, a hatalmas kapu közelébe. Mindössze néhány méterre megpillantotta a kopott rézcsillagot egy kör közepén, körülötte a „Point zéró” szavakkal. Ha az ember felnézett a székesegyházra, ahogy a legtöbben, a földön lévő csillag könnyen elkerülhette a figyelmét. De Lucy pontosan tudta, hol keresse. Amint odaért hozzá, hezitált, de csak egy pillanatra, aztán ráállt a csillagra: lassan, óvatosan, mintha az ismeretlenbe lépne. Nem gondolta volna, hogy állt már valaha is bárminek pontosan a közepén, de most biztosan Párizs középpontjában helyezkedett el. Elhúzott fölötte egy repülőgép, és a székesegyház ereszéről néhány galamb figyelte őt, a vízköpőkkel együtt. De más ügyet sem vetett rá. Senki sem figyelt Lucyra, amikor lehunyta a szemét, és kívánt valamit. Amikor édesanyja rátalált, a lány még mindig a csillagon állt, amire az asszony csak egy futó pillantást vetett, majd el is fordult, nyilvánvalóan fogalma sem volt a jelentőségéről. Lucy kicsit büszke volt rá, hogy ezek szerint tud valamit erről a városról, amit az anyukája nem. A cipője körül futó vonalakat nézte. Kis kör volt, de csak az övé. – Biztos, hogy nem akarsz bemenni? – kérdezte Anyu, az épület egész hosszában elnyúló sor felé biccentve. Lucy megcsóválta a fejét, és óvatosan lelépett a csillagról. Inkább megkerülték a templomot, megcsodálták a Szajna elágazására néző vékony oszlopait. Hidakon keltek át, kis szigeteket jártak be lassú zarándokútjukon, és amikor elértek a folyó túlsó partjára, betértek egy pici könyvesboltba, teli papír-, bőr- és porszagot árasztó, roskadozó polcokkal, ahol Lucy megvette A kis herceg vékony kötetét. Odakint egy férfi vízfestményeket árult a folyóparton, és Anyu végignézte őket. Kicsik, de pompásak voltak, különféle szögekből és

az összes létező időjárásban ábrázolták a Notre-Dame-ot: szürke vagy épp kék ég alatt, esőben, hóban és napsütésben. – Ez csodaszép – mutatta az egyiket Anyu Lucynak, aki a közelben álldogált, és máris olvasni kezdte új könyvét. A festményen a székesegyház olyan erős napsütésben ragyogott, mint ami most sugárzott rájuk, minden egy árnyalattal jobban tündökölt tőle a reálisnál. – Arról mágnes is van – mondta az árus, és a kis asztala alatti dobozért nyúlt. – Meg képeslap. Lucy a könyvét bámulva megdermedt. – Mit gondolsz, Lucy? – kérdezte Anyu kissé feszült hangon. – Nem akarsz képeslapot küldeni valakinek? Amikor a lány végül felemelte a fejét, meglepetten látta a halvány reményt édesanyja fürkész szemében, és azonnal megértette, mi a helyzet. Az anyukája tudott Owenről. Nemcsak a képeslapokról, hanem minden másról is. Biztosan tudta, valójában kivel ment vacsorázni azon a San Franciscó-i estén. Nyilván megértette, miért volt Lucy annyira magába roskadva Napában. Biztos a konyhából hallgatózott, miközben a lány búcsút mondott Liamnek Edinburghban, és biztos megértette, mi volt a szakítás igazi oka. Nyilván mindent tudott; ha a pontos részleteket nem is, legalább a lényeget. És hosszú idő óta most először Lucy nem érezte magát teljesen egyedül. A festő még mindig feléjük tartotta a képeslapot, keze kicsit remegett, és Lucy szeme könnybe lábadt, ahogy odanyúlt érte. – Addig nem tudhatod a választ, amíg fel nem teszed a kérdést – szólt Anyu mosolyogva, de Lucy még mindig a férfit nézte. – Köszönöm – mondta, ahogy elvette tőle a képeslapot, bár ez igazából az anyjának szólt; Lucy biztos volt benne, hogy Anyu erre is rájön magától.

Másnap, miközben a Szajna bal partján sétálgattak, és felfedezték a környéket, Lucy végig csak A kis herceg közepébe dugott képeslapra gondolt. Aznap este, hazafelé vonatozva, édesanyja a mellette lévő ülésen szunyókált, míg Lucy a tolla végét rágcsálta, a képeslap hátán lévő üres helyet bámulta. Csak akkor írt végre valamit, miután késő este hazaértek, a legegyszerűbb és legigazabb gondolatát vetette papírra: Bárcsak itt lehetnél! Nem volt meg neki a fiú San Franciscó-i címe. Azt sem tudta, ott lakik-e még egyáltalán. Lehet, hogy visszament az apjával Tahoe-ba, vagy talán egész máshova költöztek. Az lett volna logikus, ha e-mailt ír neki, de mégis hogyan kérhette volna el a címét, meg sem említve mindazt, ami a vitájuk óta járt az eszében, mint például „Szia” és „Ne haragudj” és „Nem gondoltam komolyan” és „Hiányzol” és „Miért nem csókoltál meg?”. Az e-mail túlzottan gyors volt, és azt a tudatot, hogy miután ő elküldi a levelét, Owen csupán percekkel később megnyithatja, aztán úgy dönthet, nem válaszol rá – vagy ami még rosszabb, egyenesen ki is törli –, Lucy szinte elviselhetetlennek találta. Sokkal szívesebben bocsátott volna lassú útra egy képeslapot, hogy aztán remélje a legjobbakat. Így hát másnap iskola után leült a konyhapulthoz, és felhívta régi New York-i bérházuk központi számát. Ahogy hallgatta, amint kicsöng, elképzelte a portáspultot az előcsarnokban, és úrrá lett rajta a honvágy. Lehunyta a szemét, várta, hogy valaki felvegye a telefont, és amikor megtörtént, azonnal felismerte az illető hangját. – George! – kiáltotta, és a vonal végén rövidke csend támadt. – Ööö… – Lucy vagyok – magyarázta a lány gyorsan. – Lucy Patterson. – Lucy! – zengte a portás. – Hogy vagy, kislány? Elmosolyodott. – Jól – felelte. – Most Londonban élünk. Hiányoztok, fiúk.

– Te is hiányzol nekünk – mondta a portás. – Nélkületek nem ugyanaz ez a ház. Nem jöttök esetleg haza a nyárra? Esetleg a bátyáid? – Nem hinném – válaszolta Lucy. – Ami azt illeti, úgy néz ki, hogy mind itt leszünk a nyáron, Londonban. – Hát, az biztos remek lesz – mondta George. – Nem gyakran vagytok mind az öten egy helyen. Lucy mosolygott. – Tudom – felelte. – Kész őrület, mi? – Na, és mondd – szólt a férfi –, csak azért hívsz, mert nem akarsz lemaradni az itteni pletykákról? Mert van pár remek sztorim… – Abban biztos vagyok – nevetett Lucy. – De szerintem apám szívrohamot kapna a telefonszámlától, ha csak a felét is elmesélnéd. Igazából azért telefonálok, mert szeretnék kérni egy szívességet. Nem hagyták meg véletlenül a címüket Buckley-ék? Rövid csend támadt. – A volt házfelügyelő címe kéne? Lucy bólintott, bár George nem láthatta. – Aha. – Meg se kérdezem, miért – közölte a portás. – Ezt nevezem én pletykának… – Ne már, George! – Jól van na – mondta a férfi, és hallani lehetett, ahogy pötyög a billentyűzeten. – Van itt egy pennsylvaniai cím. Lucy pislogott. – Tényleg? Ezek szerint még nem adták el a házat. – Nem tudom. Én csak ezzel a címmel szolgálhatok. Mondjam? – Igen – felelte Lucy. – Pillanat, keresek egy tollat. Ahogy a telefon alatti fiókban kotorászott, Lucy a másik lehetőségre gondolt. Hogy Owenék már találtak vevőt, csak nem értesítették a New York-i bérházat az új címükről. Végül is több mint hat hónap telt el, mióta elköltöztek, és valószínűleg nem igazán kapnak már oda postát. A lány a pulton heverő képeslapra nézett,

hirtelen elcsüggedt. A lap talán soha nem fog eljutni Owenhez, aki mostanra már bárhol lehet. Talán nem is érdemes megpróbálni. De ekkor George megköszörülte a torkát a vonal túlsó végén. – Mehet? – kérdezte, épp abban a pillanatban, hogy Lucy ujjai egy ceruzához értek a fiókban. Mély levegőt vett, és a papír fölé tartotta a cerkát. – Mehet – felelte.

36

EGY AUTÓÚT SOSEM TELJESEN NÉMA. Mindig van valami zaj – az ablaktörlő halk susogása, a kerekek surrogása, a motor duruzsolása –, ami megtöri a csendet. De itt, most, valahol Pennsylvania szívében, az apja által vezetett, túlságosan kicsi bérelt autóban olyan tökéletes csend honolt, amit Owen még sosem tapasztalt. Amikor nyugatra mentek, aztán fel északra, San Franciscótól Seattle-ig, megesett, hogy kikapcsolták a rádiót, hadd aludjon, amelyikük nem vezet. Máskor hosszú ideig hajtottak egyetlen szó nélkül, csak figyelték, ahogy a kocsi elnyeli az utat. Am ezek kellemes csendek voltak, amelyeket egy-egy kóbor gondolat és időnként felcsattanó nevetés pettyezett, s egy torokköszörülés könnyedén megtört. Ez a csend most másmilyen volt. Törékeny, éles szélű hallgatás volt, merevsége betöltötte az apró kocsi minden szegletét, és Owen feszengve izgett-mozgott az anyósülésen. Az autókölcsönzőben felajánlotta, hogy majd ő vezet. Tudta, hogy apja nem aludt a repülőn – egy zsúfolt éj szakai járaton Seattle-ből Philadelphiába –, és a kölcsönzőben a pultnak dőlt, vizenyős szemét dörgölte. De a férfi a fejét rázta. – Nem gond – válaszolta rekedten. – Vezetek én. Ahogy elhajtottak a reptérről, Owen arra gondolt, milyen furcsa ez az út. Pedig elméletben jónak kellett volna lennie. Amikor megtudták, hogy végre sikerült vevőt találni a házra, almalével koccintottak. Utána, új seattle-i otthonuk mögött, bejárták az udvart, beszélgettek és tervezgettek, hogy mi mindent kezdenének vele, mivel végre lesz rá pénzük.

De igazából nincs olyan, hogy teljesen tiszta lap. Minden új valami régi nyomában következik, és minden kezdetnek egy vég az ára. Nem csak azért jöttek, hogy lezárják a pennsylvaniai ház ügyét, aláírják a papírokat, és összecsomagolják a maradék holmijukat; hanem azért is, hogy szembenézzenek az itteni szellemekkel, és elbúcsúzzanak. Kénytelenek voltak farkasszemet nézni a múlttal, hiába menekültek előle az elmúlt hónapokban. Es Owen nem volt teljesen biztos benne, hogy készen állnak erre. – Legelőször oda kéne mennünk – jelentette ki Apa a gépen, miután leszálltak. Körülöttük talpra ugrottak az emberek, levették táskáikat a felső poggyásztartóból, de Owen meg az édesapja ülve maradtak. – Még a ház előtt. – Hova? – kérdezte Owen, de amint kimondta, megértette. – Ó! Igen. Igazad van. Legutóbb New Yorkba indulva mentek el az édesanyja sírjához, lehajtott fővel, összekulcsolt kézzel és üres tekintettel álltak előtte. Egyikük sem sírt. A könnyeket mindketten azokra a pillanatokra tartogatták, amikor úgy érezték, mintha az asszony tényleg mellettük lenne, márpedig azon a hűvös szeptemberi napon, a szeles dombon nem volt velük más, csak a durva sírkő, a lenyírt fű és a hatalmas temető végtelen üressége. De a mai napon ismét oda készültek. Úgy tervezték, hogy a házhoz menet egyedül a temetőben állnak meg, ám amikor feltűnt előttük egy benzinkút az országút jobb oldalán, Apa magyarázat nélkül felé rántotta a kormányt. Owen a nyakát nyújtogatta, hogy megnézze a benzinszintmutatót, ami természetesen azt jelezte, hogy tele van a tank; még húsz kilométerre sem lehettek a reptértől. Ahelyett, hogy az egyik töltőhöz állt volna, Apa leparkolt a kisbolt előtt, aztán szó nélkül kiszállt az autóból. Owen kihúzta magát az ülésen, figyelte, ahogy az apja eltűnik odabent, és pár perccel később egy celofánba csomagolt virágcsokorral lép ki az üzletből. Óvatosan letette a virágot a hátsó ülésre, becsukta a kocsiajtót, majd visszaült a volán mögé, és

beindította a motort. Egyikük sem szólt, ahogy visszakanyarodtak az országútra. Ahogy a temetőhöz közeledtek, és egyre ismerősebb lett a környék, az autóban továbbra is tapintható volt a feszültség, de Owennek legalább kezdett olyan érzése lenni, mintha összetartoznának, hiszen természetesen így is volt. A piros lámpánál Apa még komoran rá is mosolygott. Részben bocsánatkérésnek, részben beismerésnek szánta; jelenleg mindössze ennyivel szolgálhatott, és Owen pontosan tudta, mekkora erőfeszítés ez a részéről. Befordultak a rácsos kapun a temetőbe, amely kis dombokon át terült el, és mindegyiket szürke sírkövek pettyezték, akár a morzejelek. Szerda délelőtt fél tizenegy volt, és a temetőben szinte senki sem járt rajtuk kívül. Owen nagyon hálás volt ezért. Mikor először jöttek ide, a temetésre, még egyikük sem tért magához a gyászból. A második alkalommal, csupán két hónappal később, még mindig fásultak voltak. Mostanra viszont hosszú hónapok és hosszú kilométerek álltak mögöttük, és Owen nem volt biztos benne, mit is érezzen. Miután leparkoltak, elindultak a keskeny ösvényen a régebbi sírkövek között, és bár a fiúnak kiszáradt a szája és nyirkos lett a tenyere, óvatos szíve nem tett mást, csak egy ritmusra dobbant óvatos lépteivel. Amikor megérkeztek édesanyja nyughelyéhez, alig egy méterre álltak meg az egyszerű sírkőtől, amire csak az asszony nevét vésték fel, csupa nagybetűvel. Owen hosszú ideig nézte a sírt, és várta, hogy béna szíve tegyen végre valamit, rukkoljon elő az alkalomnak megfelelő reakcióval: várta, hogy kiugorjon, zakatoljon, elszoruljon vagy megszakadjon; várta, hogy kővé dermedjen, vagy nagy kő essen le róla; várta, hogy kalapáljon vagy lelassuljon. Ám a szíve ugyanúgy vert tovább, mint addig, ahogy szokott, ugyanolyan illedelmesen és kiszámíthatóan, mint a gazdája. Édesapja pár lépésre állt tőle, még mindig a csokrot szorongatta.

– Szerinted nem bánná? – kérdezte kis idő múlva, és Owen felé kapta a fejét. Majdnem egy óra telt el, mióta bármelyikük is megszólalt. – Tudod, itt maradhattunk volna. Megbirkózhattunk volna a helyzettel, élhettünk volna a házban. Előbb-utóbb biztosan találtam volna munkát. De hogy így elmenekültünk… – Megvonta csontos vállát. – Szerintem nem bánta volna a New Yorkba költözést, ha bevált volna, de a többit már nem biztos, hogy jó szemmel nézné. – Nem haragudna miatta – mondta Owen halkan. – Imádta az utazgatással töltött éveiteket. Apa a homlokát ráncolta. – Igen, de mi felnőttek voltunk. – Éppenhogy. – Kalandoztunk. – Ahogy mi is – felelte Owen kis mosollyal. – Idén négy különböző iskolába jártál. Anyád ezt utálta volna. Azt akarta volna, hogy normális végzős éved legyen. – Ez az egész nem normális – nézett Owen a sírra. – Vagy talán nagyon is az. Már nem tudom megmondani. Hosszú ideig álltak ott. Pár mókus szaladt el mellettük, a sírkövek mögött bújócskázva, és amikor feltámadt a szél, megzörgetve a csokor celofánját, Apa meglepetten nézett le a kezében tartott virágra. Tett egy lépést előre, és a sírra fektette, aztán elhátrált, míg vissza nem ért Owen mellé. – Menjünk – mondta halkan, de a fiú megértette ki nem ejtett szavát: haza. Rövid autóút volt, korántsem elég hosszú, hogy magukhoz térjenek előző megállójukból, és felkészüljenek a következőre. Amikor befordultak régi utcájukba, Owen látta, hogy apja szorosabban markolja a kormányt, és amint meglátták a házat, a fiút sokkal hevesebben öntötte el a szomorúság, mint a temetőben. Azonnal látta, hogy bár a ház ugyanaz, többé már nem az otthonuk. Talán abban a pillanatban kezdődött a változás, hogy az anyja meghalt, vagy talán akkor, amikor elköltöztek. De most, miután

leparkoltak a ház előtt, és kiszálltak a kocsiból, Owen látta, hogy teljes az átalakulás. A ház, amit úgy szerettek, amiről a szülei mindig is álmodtak – zöld deszkaburkolatával, fehér szegélyével, az épületet körbeölelő tornácával –, túl soká állt üresen. Egyik szomszédjuk benézett időről időre, és az ingatlanos hébe-hóba elhozott ide egyegy érdeklődőt, de a ház alapvetően hónapokig csak árválkodott: halloweenkor nem kopogtattak az ajtaján jelmezes gyerekek, hálaadáskor nem illatozott benne pulykasült, karácsonykor nem világítottak az ablakai körül az égősorok, amiket Apa mindig egyenetlenül rakott fel. Amikor kinyitották az ajtót, egyszeriben idegennek érezték magukat, mintha szomszédok, látogatók lettek volna. A ház hideg és levegőtlen volt, és ahogy végigmentek rajta, Owen rádöbbent, hogy hiába van még itt annyi holmijuk – a bútorok, a háztartási eszközök, a függönyök, a képkeretek, az ágyhuzatok és a könyvek –, itteni életük valódi meghatározói egyszer és mindenkorra eltűntek. A konyhaasztalon ferde halomban állt a posta. Katalógusok, számlák és borítékok tömkelege volt, a nagy része valószínűleg szemét, de Owen tudta, hogy az egyetemi értesítői is közte lapulnak. Ha akarta volna, az interneten már megnézhette volna a felvételi eredményt; hosszú sorban kapta az e-maileket minden egyetemtől, felhasználónevekkel és jelszavakkal, az időpontokat kijelölő, gondos útmutatókkal, de Owennek nem volt sürgős a tájékozódás. Tudta, hogy alaktalan jövője előbb-utóbb úgyis valami biztosabbá formálódik. De nem akarta siettetni a dolgot. Az elmúlt hónapokban a szomszédjuk – egy idős férfi, aki azelőtt minden tavasszal frissen vágott virágot ajándékozott nekik a kertjéből – továbbította a postájukat, valahányszor elég hosszú időre megállapodtak valahol, hogy tudassák vele a legújabb címüket. De amikor kiderült, hogy a ház vevőre talált, Apa felhívta a bácsit, és szólt neki, ne küldözgesse tovább a leveleiket. Hamarosan személyesen mennek el értük. És el is jöttek.

Apa a halomhoz lépett, végighúzta az ujját a tetején, és Owen látta rajta, hogy örül a tennivalónak, hogy van mire összpontosítaniuk, mielőtt a ház falai maguk alá temethetnék őket. – Nagy pillanat – mondta halkan, és Owennek hirtelen nevethetnékje támadt. A régi házukban állva, épp, miután az édesanyja sírjánál jártak, úgy gondolta, ez a pillanat kisebb már nem is lehetne. – Gondolom – nyögte ki, apukája pedig megbökte a halmot. – Na, horgásszunk? – Csak ha szerinted fogunk valamit. – Jó előérzetem van – felelte Apa, és félrelökött egy katalógust, ahogy nekiállt feltúrni a halmot. Először egy nagy, vastag borítékot halászott elő, amelynek sarkában a Berkeley Egyetem emblémája díszelgett. Amikor apja a konyhaablakon besütő fény felé tartotta a borítékot, Owen látta a körülötte táncoló porszemeket. – Ez ígéretesnek tűnik – csúsztatta felé a borítékot a férfi. – Lássuk, mi van még itt! Nemsokára hat borítékot raktak szépen egymásra, mind nagyjából egyforma méretű és vastagságú volt. Pár pillanatig csak bámulták őket, és Owen néhányszor pislogott. – Nahát – mondta végül. Apa elvigyorodott. – Nahát! Owen tudta, hogy a korabelieknek ez nagyon nagy ügy. A vastag boríték érkezését egyenesen követi a sikeres felvételiről értesítő levél elolvasása, az örömteli fel-le ugrálás, a következő év miatti izgatott várakozás. Ő azonban hiába próbálta magára erőltetni a boldogságot, a könnyedséget, amit ilyen pillanatokban kellene érezni, makacs szíve nem volt hajlandó lelkesedni. Komoran nyitotta ki sorra a borítékokat, mindegyikből kihúzta a papírokat, és minden egyes alkalommal ugyanaz volt az üzenet: igen, igen, igen. Igent mondtak a jelentkezésére Berkeley-ben, Los Angelesben, Portlandben, San Diegóban és Santa Barbarában is.

Owen mindegyik értesítőt továbbadta az apjának, de amíg el nem ért a Seattle-ben található Washingtoni Egyetem gratuláló leveléhez, nem vette észre, hogy Apa sír szőke fejét a halom fölé hajtva. Owen megdermedt, feszülten várta, hogy azt mondja: „Anyának is itt kéne lennie” vagy „Anya úgy örülne” vagy „Anya olyan büszke lenne rád”. Ám apja ehelyett halvány mosollyal nézett fel rá. – Hatból hat – mondta a fejét csóválva. – Mégis honnan a csudából szalajtottak téged? Owen elvigyorodott, körbenézett a konyhában. – Ami azt illeti, pontosan innen. – Hát, akármennyire is hiányzik majd nekem ez a hely – mondta apa –, örülök, hogy jövőre nem kerülünk nagyon messze egymástól. – A levelek halmára intett. – Egy időzónában leszünk, bárhogy is alakul. Owennek elszorult a szíve. – Bárhogy is alakul – mondta. – És jó lesz úgy menned a ballagásra, hogy már tudod, válogathatsz az egyetemek közül. A fiú lehajtotta a fejét. – De tényleg, komolyan mondom – dőlt előre az apja. – Tudod, hány gyerek fogja teljes pánikban átvenni a bizonyítványát? Neked meg ilyen sok választási lehetőséged van. – A levelekre pillantott, és megcsóválta a fejét. – Hat egyetem. Hat. – Tudom – mondta Owen. – Csak nem vagyok biztos… – Anya olyan büszke lenne rád – mondta Apa végül, elkerülhetetlenül, majd felállt, és nagy tenyerét Owen vállára helyezte. Aztán lehajolt, és megpuszilta a feje búbját. – És én is az vagyok. Owen nem tudott mást tenni, csak bólintott. – Köszönöm. Miután apja kiment a konyhából, és nekiállt felmérni a ház többi helyiségét, Owen csak ült, és hallgatta a padlón visszhangzó lépteit. Az ablakon át látta, hogy egy felhő lebeg a nap elé, kioltva a fényt,

hirtelen félhomályba vonva a konyhát. A falon ismerős ritmusban ketyegett az ismerős óra, és amikor Owen mély levegőt vett, szinte arra számított, hogy megérzi a cigarettafüst enyhe szagát. De persze semmit sem érzett. A felvételi értesítők zilált halmához nyúlt, gondosan egymásra rakta a papírokat. Aztán az egész rakást félretolta, és maga elé húzta a maradék postát. Ahogy a karácsonyi meg születésnapi üdvözletek, számlák, kuponok és magazinok között válogatott, akaratlanul eltűnődött, vajon a barátai – ha egyáltalán még annak nevezhette őket – is megkapták-e az értesítőiket. Mindketten ezen a környéken laktak, és furcsának tűnt, hogy ebben a pillanatban csupán pár utcára voltak Owentől, bár erről fogalmuk sem lehetett. Tavaly alig említették az egyetemet, és Owen tudta, egyedül ő álmodott arról, hogy kijusson Pennsylvaniából. De még ha Casey meg Josh közelebb is mennek egyetemre, biztosan elválnak az ő útjaik is, óhatatlanul, és Owen most rádöbbent, hogy hármójuk eltávolodása eleve elkerülhetetlen volt. Mindenképpen sor került volna rá. Csak éppen ő a vártnál egy évvel korábban elment. Még ha nem is változott volna semmi, hamarosan ugyanúgy megváltozna minden: ha Owen itt maradt volna, most akkor is búcsúzkodni készülnének. Mindhárman egyetemre mennének, elmerülnének új életükben, és csak hálaadáskor, karácsonykor vagy a nyári szünetben látnák viszont egymást. Olyankor azonban minden visszatérne a régi kerékvágásba, ahogy az a régi jó barátoknál lenni szokott. Mintha el sem váltak volna. Nem az eltávolodás volt a lényeg. Hanem a hazatérés. Egy katalógus akadt a kezébe, a borítón lévő fényképet bámulta: anyuka és apuka, meg a kicsi fiuk. A tökéletes család. Amikor felnézett, úgy érezte, még nem képes bemenni a ház más helyiségeibe. Nem akart az egyetemre vagy a ballagásra gondolni, sem az anyjára vagy az apjára, sem Seattle-re vagy Pennsylvaniára vagy bármilyen helyre a kettő között.

Inkább a mobiljáért nyúlt. Fel akarta hívni a barátait, hogy találkozzanak a kedvenc pizzériájukban, ahol mesélne nekik mindenről: New Yorkról, Chicagóról, Iowa és Nebraska végtelen útjairól, aTahoe-tó menti hóról, a bisztróról, ahol dolgozott, a San Franciscó-i hónapokról, meg a seattle-i új házukról. Először Casey számát hívta, és miközben kicsöngött, szórakozottan nézegette tovább a postát, átlapozva a halmot. Már majdnem elért a legaljáig, amikor észrevette a párizsi képeslapot. Gondolkodás nélkül megszakította a hívást, letette a telefont, mielőtt Casey egyáltalán fölvehette volna, aztán csak ült, és a konyha halványuló fényében bámulta a képet: a város kellős közepén lévő székesegyházat. Már mielőtt megfordította volna a lapot, hogy elolvassa az üzenetet, ő maga is ugyanazt gondolta: ő is mindennél jobban arra vágyott, bárcsak itt lehetne vele a lány. Es csak ennyi kellett, hogy a szíve – az a halott valami a mellkasában – új életre keljen.

37

AMIKOR A LIFT EGY ZÖKKENÉSSEL MEGAKADT, Lucy első reakciója az volt, hogy elnevette magát. Még mielőtt megszűnt volna a remegés a lábuk alatt, félúton a londoni Liberty áruház harmadik és negyedik emelete között, a liftben állók – egy kötött mellényt viselő idős férfi és egy ifjú anyuka a fiával, aki nem lehetett több háromévesnél – furcsán néztek Lucyra, mintha máris megtört volna a nyomás alatt, négy másodperc alatt beleőrült volna a helyzetbe. – Nem megy a lift – tájékoztatta őket a kisfiú, majd hátrahajtotta a fejét, hogy a gazdagon faragott mennyezetet tanulmányozza. Még égett a villany, és miután a nő megnyomta a piros gombot, hamarosan megszólalt a recsegő hangszóró. – Miben állhatok rendelkezésükre? – kérdezte egy nagyon udvarias hang. – Nem megy – ismételte a fiúcska, ezúttal sokkal határozottabban. Még dobbantott is hozzá apró lábával. – Elakadt a lift – magyarázta az anyuka a hangszóróhoz hajolva. – Értem – felelte a hang. – Azonnal intézkedünk. Máris megoldjuk. Lucy a fejét csóválta, képtelen volt úrrá lenni a mosolyán. A nő úgy nézett rá, mintha azt akarta volna jelezni, hogy nem veszi elég komolyan a dolgot, ám hamar elvonta a figyelmét a kisfia, aki sírni kezdett, ziháló mellkassal zokogott. A kis térben olyan élessé vált a bőgése, hogy az idős férfi a fülére tapasztotta a tenyerét. – Kér valaki mentolos cukorkát? – kérdezte Lucy a táskájában turkálva, és a bácsi ránézett, leengedve a kezét.

– Jól felkészültél – mondta, a lány pedig elmosolyodott. – Profi vagyok – felelte, és még mindig viccesnek találta a valószínűtlen helyzetet. Csupán percekkel ezelőtt még az anyja nyomában bandukolt az előkelő áruházban, szórakozottan megmegsimítva az élénk színű anyagok végtelen választékát. De hamarosan elunta magát, és amikor észrevett egy táblát, ami a harmadik emeleti rőfösüzletet reklámozta, a lány rögtön elhatározta, hogy szemügyre veszi azt. Tudta, hogy valószínűleg ott is csak textil lesz, és sokkal jobban érdekelték az alsóbb emeleteken található áruk, például az utazási kellékek meg a noteszok, de mégis milyen gyakran van az embernek esélye rőfösüzletet látni? A lépcső az üzlet túlsó oldalán volt, Lucy viszont pont a lift mellett állt, úgyhogy gondolkodás nélkül beszállt. Erre tessék: megint egy elakadt liftben kötött ki. Csakhogy ezúttal kissé viccesnek tűnt a dolog. A bácsi a lift faburkolatát kocogtatta, a nő a kezével legyezgette magát, pedig nem is volt olyan meleg – tulajdonképpen egész hűvös volt Lucy legutóbbi liftes elakadásához képest –, és a kisfiú most már csuklott, miközben kövér könnycseppek gördültek le kipirult arcán. Tényleg teljesen valószerűtlen volt, hogy Lucy ilyen rövid időn belül kétszer is ebben a helyzetben találja magát, és az egyetlen személy, akivel ezt meg akarta osztani – az egyetlen, aki igazán értékelhette volna a dolgot –, nem volt más, mint Owen. Két hete küldte neki a képeslapot, és azóta nem kapott választ. Nem mintha számított volna rá; még ha Owen esetleg már nem is haragudott rá a San Franciscó-i vitájuk miatt, és még ha esetleg már szakított is Paisley-vel, Lucy akkor is olyan helyre küldte a képeslapot, ahonnan a fiú hónapokkal ezelőtt elköltözött. És a lány csak most döbbent rá – pedig hirtelen teljesen nyilvánvalónak tűnt –, hogy a képeslap a létező legbénább kommunikációs eszköz. Ezernyi dolog üthetett ki balul, ezernyi módon veszhetett el, ezernyi oka volt, hogy sose érjen célba. Mintha Lucy nem is akart volna kapcsolatba lépni a fiúval. A képeslap feladása egyszeriben nagyjából olyan

hasznosnak tűnt, mintha kihajított volna egy papírrepülőt az ablakon. Gyáva húzás volt, úgy tett valamit, hogy igazából ne kelljen tennie semmit. A mellette álló bácsi felvonta a szemöldökét, majd megütögette a mellkasát, a tompa hang mintha vibrált volna a zsúfolt térben. Lucy riadtan nézett rá. – Mi a baj? – Szívpanaszok – motyogta az idős férfi. – Talán tessék inkább leülni – javasolta a lány, és igyekezett nem bepánikplni, de a bácsi a fejét csóválta. – Nem nekem vannak – magyarázta. – A feleségemnek. Lucy a nőre nézett, aki csak vállat vont. – Elosontam parfümöt venni neki – mesélte könnyes szemmel a bácsi. – Odalent nézegeti a textíliákat. Aggódni fog, ha nem talál, és a szíve… Lucy a férfi vállára tette a kezét. – Nem lesz semmi baj – mondta, és meglepte, mennyire elérzékenyült a hangja. – Biztosan hamarosan kijutunk innen. Gombócot érzett a torkában, miközben a mellénye gombjait birizgáló bácsit figyelte, és rádöbbent, hogy ez a legigazabb kedvesség, a legalapvetőbb szeretet: aggódni azért, aki aggódik értünk. Mindössze hét perc telt el, ám azok lassú, hosszú és idegtépő percek voltak. A lány Owenre gondolt, és arra, hogy milyen gyorsan telt az idő, amikor vele ragadt bent a liftben. Nélküle hiányérzete támadt. Bátrabbnak kellett volna lennie. E-mailt kellett volna írnia a fiúnak. Nem számított volna, ha Owen nem válaszol; nem ez volt a lényeg. A feleségéért aggódó bácsi nem tudhatta, hogy az asszony tényleg aggódik-e érte. De egyszerűen nem is gondolt saját magára. Nem törődött mással, csak a szerelmével, aki őrá várt valahol. A kisfiú beleöklözött a falba, és mind megdermedtek egy pillanatra, de nem jött válasz.

– Gyerünk már – motyogta Lucy a hangszórót bámulva. Egyik lábáról a másikra állt, egyre feszültebben, aztán nagyot sóhajtott, és lehunyta a szemét. Tudta, hogy amint kilép ebből a liftből, azonnal elpárolog majd a türelmetlensége. De most, egy faburkolatú dobozban állva három idegennel, semmit sem akart jobban, mint valahogy elérni Owent. Legutóbb, amikor a fiúval kettesben találta magát ilyen helyzetben, az ajtók kinyílása mintha Varázst tört volna meg. Ezúttal viszont, amikor a lift hirtelen életre kelt, és a megakadás nyolc hosszú perce után elindult lefelé, Lucy csak megkönnyebbülést érzett. Kinyitotta a szemét, párszor pislogott, tekintete találkozott a bácsiéval, aki egyszeriben békésnek tűnt: úton volt hazafelé. Lucy irigyelte ezért. A földszinten az ajtó két rövid Csing!-gel nyílt ki, és egy kis csapat várta őket: az áruház igazgatója mintás nyakkendőben, egy karbantartó khakiszínű ingben, egy idős néni ősz hajkoronával, aki sietett átölelni a bácsit, és végül Lucy anyukája, aki lassan elmosolyodva csóválta a fejét. – Lehetőleg ne csináljunk ebből rendszert – mondta, és átkarolta Lucy vállát. – Jól vagy? A lány szórakozottan bólintott, miközben édesanyja nekiállt elmesélni a sztorit a saját szemszögéből, miszerint elsietett mellette a karbantartó az igazgatóval, ő pedig rögtön sejtette, hogy a lányának köze lehet a dologhoz. Úgyhogy lerakta a textilt, amelynek megvételén gondolkodott, követte a férfiakat, és velük együtt várt a földszinten. – Szerintem komolyan fontolóra kéne venned, hogy mostantól csak lépcsőn közlekedsz – mondta Anyu. – Liftezés terén elég balszerencsés vagy. Normál helyzetben Lucy erre valami vicceset felelt volna. Sütkérezett volna édesanyja nagy nehezen kivívott figyelmében, amiben régen oly ritkán volt része, mostanra viszont – bár ez még mindig kissé hihetetlennek tűnt – természetessé vált. A lány nem

tudta, hogy édesapja új munkája miatt, vagy azért, mert másik országba költöztek, vagy egyszerűen csak mert mindhármuknak hiányoztak a fiúk, akik olyan távol kerültek tőlük. De bármi is volt a változás oka, egyszeriben megint családdá váltak: hármasban vacsoráztak, hétvégenként utazgattak, múzeumba jártak, viccelődtek, nevettek, együtt voltak. Talán csak környezetváltozásra volt szükségük. Vagy talán el kellett jönniük hazulról, hogy valódi otthonra leljenek. Most azonban Lucy nem bírt új keletű összhangjukkal foglalkozni. Lefoglalta, hogy megfogalmazza a kellő szavakat, amik nem fértek volna rá egy képeslapra, túl súlyosak lettek volna egy vékony kartondarabhoz. Egyfolytában a szavakat gyűjtögette, miközben kimentek az épület faajtaján, végigmentek a West End kanyargós utcáin az Oxford Circusig, és elmetróztak a Notting Hill Gate-ig. A megállóból feljőve elindultak az acélszürke londoni ég alatt, végigsétáltak a Portobello Roadon, el a húsvéti tojások színeiben pompázó épületek és az égegyadta világon mindent áruló standok mellett, egészen az eldugott kis téglaházig, ami ékkőként rejtőzött a Lucy által oly hamar megszeretett nagyváros szívében. Miközben felment az emeletre, a szavak minden egyes lépcsőfoknál megtöbbszöröződtek – milyen sok mondanivalója lett hirtelen! –, és Lucy rádöbbent, nagyon is régóta hordozza őket magában, legalább San Francisco, sőt talán már Edinburgh vagy New York óta. Mire rohanva megtette az utolsó néhány lépést, készen állt rá, hogy egyesével leírja mindet, betöltse velük a képernyőt, kimondja az igazat, a tőle telhető legőszintébb szavakat: hogy hiába rekedt bent abban a liftben, csakis a messzi-messzi fiúra tudott gondolni; hogy nem a saját szíve miatt aggódott… hanem Owen szívéért. Ám amikor kinyitotta a laptopját, döbbenten pillantotta meg a fiú nevét, és ismét a saját szíve szorult megmentésre.

38

AZ E-MAIL ELKÜLDÉSE UTÁN OWEN hosszú ideig csak ült a gép előtt, és próbálta eldönteni, van-e oka pánikra. A házban csönd honolt. Szombat volt, de Apa alig várta, hogy útjuk után megint munkába állhasson. Ma reggel végtelen megelégedettséggel az arcán indult el az építkezésre, láthatóan lelkesítette, hogy végre egész nap kalapálhat, miután hetekig buborékfóliával, kartondobozokkal és ragasztószalaggal foglalkozott. – Nem sok minden van ezen a világon, amit ne oldana meg egy jó kis kalapálás – mondogatta mindig Apa, és Owen tudta, hogy ma minden eddiginél inkább szüksége van rá, miután ilyen sok időt töltött régi életük utolsó emlékeinek elpakolásával. Apja a szokottnál korábban indult el munkába, de előtte még berakott egy adag mosást, és Owen hallotta odalentről a mosógép dübörgését, amit biztató jelnek vett. Hónapokon át ideiglenes szállásokon húzták meg magukat, akár két kamasz; örökké fogkrém volt a mosdóban, rengeteg morzsa a konyhában, és vastag koszréteg minden háztartási gépen. Am a régi pennsylvaniai otthonuk látványa nyilván hideg zuhanyként hatott Apára. Miután tegnap este megjöttek a reptérről, Owen figyelte, ahogy az apja bejárta az egész házat, összeszedte a szennyes zoknikat, lesikálta a csapokat. A háztartás még mindig nem felelt volna meg Anyának, de már sokkal közelebb járt hozzá. Owen most ült, és hallgatta, ahogy lejárt a mosógép, majd pityegni kezdett, a hang még az emeletre is elért. Kipillantott az ablakon, épp elhajtott a ház előtt egy autó, és néhány madár csicsergett egymásnak, de itt nem volt más, csak ő maga: egyedül

ücsörgött a számítógépe előtt, a képernyőre meredt, és próbált rájönni, hogy mégis mit képzelt. Nem létezett logikus magyarázat az e-mailre, amit az imént elküldött, és Owen hirtelen rádöbbent, miért is ragaszkodott egészen mostanáig a képeslapokhoz. Azoknál bőven van ideje az embernek meggondolni magát: miután leteszi a tollat, útban a postaláda felé, vagy bármely ponton a kettő között. De az e-mail esetében nem volt mit tenni. Az üzenete egyetlen kattintással átszelte a kilométereket, meg sem állt Lucy számítógépéig, és Owen már nem vonhatta vissza. Lehunyta a szemét, és épp megdörgölte a homlokát, amikor eleredt az eső. Itt örökké lógott az eső lába, az időjárás mindig félúton volt a köd és a szemerkélő cseppek között, mintha az ég állandóan köpködött volna rájuk. Owen néhány percig figyelte az esőt, másra nem is gondolt, aztán felkelt, fogta az esőkabátját, és kiment a házból. A sarkon felszállt a buszra, nézte, ahogy az esőcseppek mintát rajzolnak az ablakra, és mire húsz perccel később leszállt, a nap elszántan igyekezett előbukkanni, aranyszegélyt vonva a felhőkre. A seattle-i halpiac zsúfolt volt, mint az első hétvégén is, amikor Owen idejött az apjával, és megálltak ketten a bejáratnál, hogy megcsodálják az egészet: a halak csattanását a papíron, a lelkesen kiabáló embereket, az oldalt harmonikázó pasast. Halak röpködtek a levegőben, mivel a foltos kötényt viselő árusok olyan lazán dobálgatták őket, akár a kosárlabdát, és a szag még az ember szemét is csípte, de Owen azonnal megszerette a helyet, ahogy a városba is beleszeretett már a megérkezésük pillanatában. Nem egészen érezte az otthonának – egyelőre –, de amikor tegnap este iderepültek, a fiú kinézett a gép ablakán Seattle narancssárga fényeire, a környező vízre és hegyekre, s a lelke mélyén megbékélt. Utazásaik során most először Owen úgy vélte, hogy el tudja itt képzelni a jövőjét. Ezt néhány nappal ezelőtt elmondta a barátainak is, egy hatalmas pizza fölött, ők pedig a kompokról, a halpiacról meg az egyetemről

kérdezték, és miután mindent elmesélt, megosztották vele a jövő évről szőtt terveiket. A többi dolog fölött egyszerűen átugrottak, akár egy akadozó lemez, meg sem említették az Owen életében tátongó lyukakat, amik a barátságukon is lyukat ütöttek. Aztán teljesen fel is hagytak a beszéddel, egyszerűen csak videojátékoztak késő estig, és végül azzal az ígérettel váltak el, hogy eztán rendesen tartják a kapcsolatot. – Te vagy a bűnös – ugratta Josh. – Te vagy köztünk a leggyengébb láncszem. – A mobilom tehet róla – felelte vigyorogva Owen. – Nem jó semmire. Inkább majd képeslapot küldök. Mindkét barátja nevetett; fogalmuk sem lehetett róla, hogy komolyan mondja. Owen most maga mögött hagyta a halpiac káoszát, a vízpart felé indult, és séta közben arra gondolt, amit Lucy mondott New Yorkról, miszerint azt a várost lentről a legjobb nézni. Amikor meglátta a Puget-szoros szürke, kompokkal pettyezett vizét, azon kapta magát, hogy a San Franciscó-i kikötőre gondol, meg a Hudson folyó melletti ösvényre New Yorkban, és rádöbbent, ezen a sok különböző helyen valami mindig ugyanolyan: a kékes-szürkés víz, a hullámok emelkedése-süllyedése, a só meg a hal szaga. Kíváncsi lett, vajon Edinburghban is ugyanilyen-e a vízpart. Remélte, hogy igen. Megint eleredt az eső, és Owen felhajtotta a kapucniját. Muszáj volt kitalálnia, mégis mit kezdjen azzal az e-maillel. A baj persze igazából nem is az volt, amit ő írt; hanem hogy mihez kezd majd, ha Lucy válaszol. Nem bánta meg, amit írt. Miután megtalálta a Párizsból küldött képeslapot, egész héten magával hordozta, a farzsebébe dugta, akár egy szerencsehozó talizmánt, mentőövet azokra a pillanatokra, amikor úgy érezte, a mélybe húzza a feladat súlya: minden emlékük bedobozolása. És mire tegnap este visszaért Seattle-be, fejben már annyiszor meg- és átírta az e-mailt, hogy kívülről fújta.

Bocsánatot kért a San Franciscóban történtekért, elmagyarázta, hogy szakított Paisley-vel, és bevallotta, hogy azóta is csak Lucyra gondol, hiába nem tartották a kapcsolatot. Hiányzol – írta végül. Én is azt kívánom, bárcsak itt lehetnél! És ekkor kellett volna elküldenie az e-mailt. De valamilyen oknál fogva azon kapta magát, hogy ír még egy sort: Egyébként nem tudom, még mindig úgy tervezitek-e, hogy New Yorkban nyaraltok, mindenesetre én biztosan ott leszek június első hetében, szóval ha jó neked, esetleg találkozhatnánk… És pontosan ez volt a probléma. Ugyanis Owennek nemhogy egyáltalán nem akadt oka New Yorkba menni június első hetében, de még csak pénze vagy odajutási lehetősége sem volt. És fogalma sem volt, mit tenne – bármilyen esélytelen is –, ha Lucy tényleg találkozni akarna vele. Rengeteg oka volt az aggodalomra: Lucy talán haragszik rá, vagy esetleg még mindig Liammel jár, a találkozó felvetése olyan nevetséges, hogy az kész őrület, ráadásul a lány esetleg még igent is mondhat rá. De a szíve mélyén Owen tudta, hogy ezek egyike sem az, ami a leginkább aggasztja. Hanem valami sokkal rosszabb. Leginkább az aggasztotta, hogy Lucy talán nemet mond.

39

LUCY HOSSZÚ IDEIG BÁMULTA A SZÁMÍTÓGÉPÉT, mielőtt a billentyűzet fölé emelte az ujjait, és dübörgő szívvel leütötte a négy különböző betűt, lassan, egyesével, idegesen figyelve, ahogy megjelennek a képernyőn: Igen.

5. rész Otthon

40

LUCY ELEINTE ÚGY TERVEZTE, hogy elmondja Owennek az igazat. De az igazság nem volt valami tetszetős. Az igazság azt jelentette volna, hogy június első hetében egyedül ücsörög Londonban, és elképzeli, mit csinálhat Owen New Yorkban: a Central Parkban sétál, sorba áll egy fagylaltosnál, a Hudsonon sikló vitorlásokat figyeli. Az igazság azt jelentette volna, hogy nem csinál semmit. Hogy lemarad mindenről. És mindenekfölött azt, hogy nem láthatja viszont Owent. Így hát inkább igent mondott. Aztán bepánikolt. Az év elején, amikor még Edinburghban éltek, úgy tervezték, hogy nyár elején visszamennek New Yorkba, de minden megváltozott, amikor Apu megkapta az új állást Londonban. Most olyan sokat dolgozott, hogy még egy hosszú hétvégére sem tudott elszabadulni, nemhogy egy egész hónapra. Lucy meg Anyu egy darabig még tervezgették, hogy kettesben utaznak el, mivel azt hitték, így találkozhatnának a fiúkkal, de miután az ikrek Londonban szereztek gyakornoki állást a nyárra, végképp nem maradt okuk New Yorkba repülni. – A nyár úgyis mindig túl meleg New Yorkban – jelentette ki Anyu. – Sokkal jobban fogod érezni magad Londonban. Lucy úgy vélte, édesanyjának igaza lehet. Egyelőre mindent imádott ebben a városban: a piacokat és a színes épületeket, a kanyargós utcácskákat és tágas parkokat, meg hogy majdnem mindenki az anyukájához hasonlóan beszélt. Még az iskolatársait is megkedvelte, Anglián kívül nemcsak Amerikából akadtak ott

kortársai, hanem szerte a világból: Indiából, Dél-Afrikából, Ausztráliából és Duhajból. New Yorkban kívülálló volt, Edinburghban pedig kilógott a sorból; itt viszont egyszerűen belesimult a közegbe, és ez kellemes volt, most az egyszer be tudott illeszkedni. Lucy még az itteni időjárást is megszerette, ami mindig borús és nyirkos volt, sosem túl hideg és sosem túl meleg, így nyilván tényleg élvezte volna a londoni nyarat. De akkor is, miközben édesanyja a kánikulára panaszkodott, amit hosszú éveken át el kellett tűrniük New Yorkban, a lánynak hirtelen eszébe jutott a tetőn töltött, fülledt éjszaka, amikor Owennel a felhőtlen ég alatt feküdtek az izzasztó melegben, és vigyorogtak minden enyhe szellőn, aminek sikerült elérnie hozzájuk, s egy pillanatra Lucy akaratlanul is azt kívánta, bár visszatérnének oda. De semmi okuk nem volt New Yorkba utazni. Egészen tegnapig, amikor is a lány megkapta Owen e-mailjét, és úgy döntött, hogy – legalábbis ebben az esetben – a hazugság sokkal izgalmasabb az igazságnál. Úgyhogy azt írta vissza: Ott leszek. Mi a terv? Owen csak egy nappal később válaszolt, és Lucy az addig eltelő órákban görcsbe rándult gyomorral várakozott, megdöbbentette a találkozás lehetősége. Nem mintha azt gondolta volna, hogy soha többé nem látja a fiút, mert ennél azért nagyobb volt az életbe vetett hite. De az elmúlt hónapokban annyit vacakoltak, annyi lehetőséget elpuskáztak és annyi időt elvesztegettek, hogy nehezen tudta elhinni, talán kapnak még egy esélyt. Tudta, hogy talán nem lesz jó vége. Lehet, hogy megint úgy sül majd el, mint San Franciscóban. Talán abszolút, totális katasztrófa lesz belőle: vitatkozni fognak, vagy túl udvariasak lesznek; feszengenék vagy idegeskednek, vagy mindkettő; rájönnek, hogy a távolból jobban ment a dolog, és a jövőben inkább csak barátok vagy levelezőtársak maradnak, esetleg végleg megszakítják a kapcsolatot. De találkozniuk kellett, hogy kiderüljön.

Amikor másnap késő este Owen végre válaszolt, Lucy az ágyban feküdt, a mobilját bámulta, és próbálta kikalkulálni a San Francisco és London közti időeltolódást. Amint meglátta a fiú nevét felvillanni a képernyőn, felült, hogy elolvassa a levelét, ami csupán öt szóból állt. Június 7-én, délben, az előcsarnokban. Az okostelefon világító képernyője szinte lüktetett a sötét szobában, fényében a plafon mintha fehéresen izzott volna. Lucy sokáig bámulta az üzenetet, jót derült tárgyilagos hangnemén, majd beírta a válaszát – Nem az Empire State Building tetején? –, és elküldte, mielőtt meggondolhatta volna magát. Aztán tovább üldögélt a sötétben, várta Owen válaszát, remélve, hogy a fiú nem veszi komolyan viccnek szánt kérdését. A képeslapokhoz, a levelek közti végtelen sok időhöz voltak hozzászokva, nem pedig a képernyő végtelen sok helyéhez, így a stílusuk még nem alkalmazkodott az új felálláshoz. Végre, nagyon hosszúnak tűnő szünet után új e-mailje érkezett. Mit szólnál ahhoz, hogy a Szabadság-szobornál, éjfélkor? – szólt az üzenet, és Lucy elnevette magát, elképzelte, ahogy Owen a számítógépe előtt ül, féloldalas vigyorral dől hátra a székén, miközben az ő válaszát várja. A lány megint felült, és a háta mögé tett néhány párnát. Még jobb lenne – írta – egy csónakban a Central Parkban, alkonyatkor. Egy taxiban a Broadway-n, napkeltekor. Egy lovas kocsiban a Plaza Hotelnél, fényes délben. Mustár ezredes a kötéllel a dolgozószobában – írta Owen, és Lucy ismét elnevette magát, kacagása hangosnak tűnt a csöndes házban. Ezután megint könnyen ment. Órákig írogattak egymásnak, két üzenet közt rövid szünetekkel és várakozással, amikor Lucy lélegzetvisszafojtva figyelte a telefonját, kárhoztatva a technológia korlátait, a távolság miatti határokat.

Egész éjjel leveleztek, gondolatok, aggodalmak és emlékek végtelen sorát osztva meg egymással, az információ fel-alá cikázott köztük, a földgolyó egyik feléről a másikra. Lucy beszámolt a szakításáról Liammel, Owen pedig részletezte, mi lett Paisley-vel. A fiú megint bocsánatot kért a San Franciscóban történtekért, a lány pedig viszonozta a bocsánatkérést. Miközben az éjszaka hajnalba fordult, Lucy ujjai egyre csak a telefonon táncoltak, és a lány kénytelen volt töltője összegabalyodott zsinórja után nyúlni, nehogy elsötétüljön a fény, nehogy elhaljon a társalgás lángja. Viccelődtek, incselkedtek, biztatták egymást, és egész éjjel beszélgettek a világ két végéből. Miért nem csináltuk ezt korábban? – írta aztán Lucy, miközben elnehezedett a szemhéja, és kezdett elmosódni előtte a képernyő. Támogatni akartuk a postát? – vetette fel Owen. Régimódiak vagyunk? Sose bírtuk kiokoskodni az időeltolódást? Talán csak idióták vagyunk. Lehet – felelte Owen. De legalább együtt vagyunk idióták. Végül, miután már szinte mindent elmondtak, nem maradt más hátra, csak a búcsú. Hamarosan találkozunk, Bartleby! – írta Lucy. Alig várom, Mustár ezredes. Amint letette a mobilját az éjjeliszekrényre, Lucy rádöbbent, mégiscsak van valami, amit nem mondott el Owennek: hogy igazából nem is készül New Yorkba utazni. De nem számított. Miközben a lány szédelegve, elnehezült tagokkal és ésszerűtlenül boldogan álomba merült, tudta, valahogy igenis el fog jutni oda.

41

A SZÁZ E-MAIL NAPJÁIG OWEN nem volt teljesen biztos benne, hogy tényleg belevág. Még mindig lett volna ideje visszakozni, azt mondani Lucynak, hogy elmarad az útja vagy változott a terve. Ám tegnap este, annyi tovaszálló óra meg üzenet után, mire elállt az eső, és szürke alkonyat szállt le Seattle-re, Owen végre magához tért, csak pislogott, szédelgett, idiótán vigyorgott, és teljesen biztosan tudta, hogy elmegy New Yorkba. Látni akarta Lucyt. Ilyen egyszerű volt. És ilyen bonyolult. Másnap vasárnap volt, vagyis az apja nem ment munkába, és Owen palacsintaillatra ébredt. Apa már hosszú ideje nem készített reggelit, de mióta visszajöttek Pennsylvaniából, folytatták a régi vasárnapi hagyományt. Owen emlékezett, hogy amikor kicsi volt, ő mindig egér alakú palacsintát kapott, Anya meg mindig kissé csálé szíveket. Manapság a palacsinták általában egyszerű kört formáltak, de nem is az alakjuk volt a lényeg, hanem hogy az édesapja egyáltalán nekiállt megsütni őket. Owen tudta, hogy ez kis dolog, de akkor is óriásinak érezte; mintha nagyon hosszú utat tettek volna meg, csak hogy eljussanak ide, ebbe a konyhába, a barnuló palacsintatésztához és a juharszirup illatához. Ahogy Owen leült a konyhaasztalhoz, Apa integetett neki a spatulával. – Jól aludtál? – kérdezte, a fiú pedig szórakozottan bólintott. Fel akart tenni egy kérdést, és próbálta kitalálni, hogy lenne a legjobb megfogalmazni. De Apa túl jókedvű volt, hogy észrevegye a

szórakozottságát. Vigyorogva letett elé egy tányér meleg palacsintát. – Az én kedvenc fiamnak. – A te egyetlen fiad nagyon hálás érte – felelte Owen, és a szirupért nyúlt. Mialatt az apja tett-vett az apró konyhában – elzárta a platnit, visszatette a tésztát a hűtőbe, közben halkan dúdolgatott egy rövid dallamot –, a fiú lassan rágott, még mindig agyalt. Nem volt megtakarított pénze… most már. Eleve sem volt valami sok, de amikor az útjuk során egyre szűkösebb lett az anyagi helyzetük, Owen rászokott, hogy saját zsebből fizessen. Nem nagy dolgokért, csak időnként a benzinért, meg az élelmiszerért, ha rajta volt a sor, hogy vásárolni menjen. Aztán Tahoe-ban ugyanerre költötte a mosogatással keresett pénzét, meg minden mást is, amihez azóta sikerült hozzájutnia. Sosem említette ezt az apjának, aki akkoriban még túl zaklatott volt, hogy bármit is észrevegyen, de jó érzés volt segíteni neki, főleg, miután egyre csak múltak a hetek, és gyűltek a kiadásaik. De most hirtelen gondot jelentett, hogy nem maradt spórolt pénze. Megnézte a repülőjegyárakat a neten, és nem voltak olyan vészesek, mint hitte: talán néhány száz dollárba került volna New Yorkba utaznia, de az akkor is néhány száz dollárral több volt, mint amit megengedhetett magának. A szobájában, az egyik fiókban lapult a bérház tetőjére vezető ajtó kulcsa, úgyhogy szálláshely miatt nem kellett aggódnia. Ha minden kötél szakad, simán elalhat odafent pár napig; elég meleg lesz, és Owen biztos volt benne, hogy senki sem venné észre. Szóval tényleg csak a repülőjegyet meg pár egyéb elengedhetetlen dolgot kellett megvennie, de már kitalálta a tervet, hogyan keresse meg rájuk a pénzt, és két teljes hete volt megvalósítani. Csak össze kellett szednie a bátorságát, hogy fel merje tenni kérdését az apjának. – Na – szólt, miután Apa végre leült vele szemben –, és hogy megy az építkezés? – Jól – felelte a férfi sugárzó mosollyal. – Gyorsan haladunk. Ráadásul a művezető tegnap azt mondta, már megvan a következő

megbízásuk, rögtön ezután, és az ottani brigádba is be akar venni engem. – Ez csúcs – mondta Owen, és figyelte, ahogy apja nagyot húzott a narancsléből. – Na, és… van elég kéz? – Kéz? – kérdezte az apja, fel sem nézve a reggelijéből. – Igen, tudod… elég munkás. – Bőven – bólintott Apa, majd a homlokát ráncolta, és szájától pár centire megállt a villája. – Miért kérded? – Csak arra gondoltam, hogy ha esetleg kéne nekik plusz munkaerő vagy valami, talán én… Édesapja rövid nevetést hallatott. – Te? – Ja – felelte Owen, és érezte, hogy elpirul. – Mármint, besegítek neked a ház körül, és nagyon élvezem… Ez így nem egészen volt igaz, és ezt mindketten tudták. Az elmúlt hat hétben, mióta itt éltek, szépen átalakult a ház, de ez alapvetően Apa keze munkája volt. Új ablakokat rakott be, megjavította a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőt, átfestette a tornácot meg az ajtó körüli szegélyt, kicserélte a mosogatót, és átlakkozta a parkettát. Owen mindig a nyomában járt, szerszámokat adogatott neki, és ha kellett, elvégzett apróbb feladatokat, de nem volt tehetsége ehhez a fajta munkához. Gyakran kilötykölte a festéket, és ritkán találta el a szöget. Nem igazán illett a kezébe kalapács meg fúró, nem úgy, mint Apának, akinek mindennap kimerülten kellett volna megjönnie az építkezésről, ehelyett mindig olyan energikusan tért haza, amilyennek Owen a baleset óta nem látta, és őszinte lelkesedéssel állt neki az otthoni feladatoknak. Most megemelt szemöldökkel figyelte fiát az asztal túloldaláról. – Utálod az ilyen melót – mondta végül, és Owen felvonta a vállát. – Csak jó lenne, ha volna egy kis plusz pénzem.

– Ez a családi mottónk, mi? – mosolygott Apa, de amint meglátta Owen arckifejezését, elkomolyodott. – Figyelj, most jól állunk, úgyhogy ha az egyetem miatt aggódsz… – Nem, amiatt nem aggódom – felelte Owen, most az egyszer őszintén. Az elmúlt néhány hétben felmérte a diákkölcsön- és ösztöndíj-lehetőségeket, tervezgetett, még ha ezt nem is vallotta be magának. És végül meghozta a döntést. – Igazság szerint már utánanéztem – mondta –, és a Washingtoni Egyetem remek anyagi támogatást nyújt. Apa rámeredt. – Ez azt jelenti…? – Igen – felelte Owen vigyorogva. – Seattle-ben fogok egyetemre járni. – Szóval itt leszel… – A város túlfelén. Apja az asztalra csapott, beleremegtek a tányérok. – Hát ez remek hír! – szólt derűs képpel, de aztán lelohadt a mosolya, és aggódó arckifejezéssel dőlt előre. – De nem miattam, ugye? Mert tudod, oda mész, ahova akarsz. Én jól elleszek. És majd úgyis meglátogatlak. – Nem miattad maradok – jelentette ki Owen, és megfogta a villáját. – Hanem a palacsintád miatt. Apa elnevette magát. – De komolyan. – Komolyan – felelte Owen, és a szemébe nézett. – Szeretem ezt a várost. – Én is. – Apukája megdörgölte az állát, és az ablak felé nézett. – És arra gondoltam… mivel végre van munkám, meg a házat is sikerült eladni, most egész jól állunk, ráadásul te is csupa remek hírrel szolgálsz, úgyhogy szerintem megérdemelnél valami ballagási ajándékot… – Apa… – kezdte Owen fojtott hangon, de hagyta, hogy a férfi végigmondja.

– És tudom, mit csináltál – mondta apja csillogó szemmel. – A spórolt pénzeddel. Az úton. És amiatt is nagyon büszke vagyok rád. Úgyhogy szeretnék most adni neked egy kis pénzt, hogy… Nem is tudom. Hogy szórakozhass egy kicsit, gondolom, vagy amolyan kezdőtőkének, tudod? Owen lehajtotta a fejét, a palacsintáját döfködte. – Apa, nem fogadhatom el. – Még azt sem tudod, mennyi pénzről van szó, így igazán nem mondhatod, hogy túl sok – felelte apukája széles mosollyal. – Eredetileg arra gondoltam, úgy kétszáz dolcsi elég lenne, de aztán eszembe jutott, hogy ez igencsak különleges helyzet, és azt hiszem, hogy egy olyan srácnak, aki hatból hat egyetemre bejutott, ötszáz dollár jóval megfelelőbb volna. Owen egy röpke pillanatra komolyan fontolóra vette a dolgot: végigcsinálta volna a ballagást, csak hogy megkapja a pénzt. Máris elképzelte, ahogy a Broadway-n sétál, befordul a sarkon, belép az épület előcsarnokába, és ott találja Lucyt az előtt a lift előtt, amiben megismerkedtek. Majdnem megérte volna, csak hogy viszontláthassa a lányt. De ez nem vallott rá. Ő egyszerűen nem volt ilyen. És még mindig nem tudta elképzelni, hogy a ballagási ünnepségen vegye át a bizonyítványát, ha az édesanyja nem lehet ott a közönség soraiban. Egyébként is, nem véletlenül javasolta Lucynak június hetedikét. Június hetedikén volt a ballagás. Sokáig tartott, mire apja szemébe tudott nézni. – Köszönöm – mondta halkan. – Tényleg. De nem lehet… Apa oldalra döntötte a fejét, láthatóan nem értette a dolgot. Az egész beszélgetés azzal kezdődött, hogy Owennek pénzre volt szüksége, erre most visszautasítja. – Miért nem? – Mert nem fogok elballagni. – Owen megcsóválta a fejét. – Mármint… elméletben igen. De nem veszek részt az ünnepségen. – Miért nem? – kérdezte az apja. – Hiszen olyan nagy ügy.

– Számomra nem az – felelte Owen. – Többé már nem. Apa tekintete ellágyult a szemüvege mögött, ahogy végre megértette. – Ó! – szólt néhányszor pislogva. Odakint előbukkant a nap a felhők mögül, és miközben ők csak ültek, a palacsinta kihűlt a tányérjukon, a falióra – ugyanaz, ami odahaza lógott a konyhában – pedig rendületlenül ketyegett. Apa végül vállat vont. – Hát, végül is kit érdekel az a hülye sapka meg talár? – Köszi – szólt Owen hálásan. – Egyébként is, anyád utálta volna – mondta a férfi. – Az agyára ment volna az a „Fény meg pucc” induló. – Pompa. „Fény és pompa” induló. – Tök mindegy – legyintett az apja. – Akkor is csak egy puccos induló. Owen elnevette magát. – Anya imádta volna. – Igaz – helyeselt az apja. – Imádta volna. De mindenképp büszke lenne rád, ballagás ide vagy oda. Akárcsak én. Owen legnagyobb meglepetésére Apa ekkor hátratolta a székét, odament a pirítóhoz, és kihúzta az egyik alatta lévő fiókot. Egy pillanatig csak állt ott, válla felemelkedett, majd lesüllyedt, aztán visszafordult a fiú felé, és odanyújtott neki egy halványkék dobozt. – Bocs, hogy nincs becsomagolva – mondta. – Várni akartam a ballagásig, így viszont… Owen elvette tőle a dobozt, és megfordította, így az áttetsző oldalán át látszott, hogy teli van a sötétben világító csillagokkal. Csak bámulta a csillagokat, és olyan erősen markolta a dobozt, hogy benyomódott a széle az ujjai alatt. – Próbáltam leszedni a régieket a plafonról odahaza – mesélte Apa, és visszaült a helyére. – De nagyon erősen odaragadtak. Szóval bárkié is lesz majd az a szoba, ő is azok alatt a csillagok alatt fog aludni.

Owen gombócot érzett a torkában. – Ez elég király. – Na mindegy, gondolom, egy valamirevaló asztronómushallgató nem aludhat műcsillagok alatt – intett Apa a dobozra –, de itt azért felragaszthatod őket, hogy láthasd, ha hazalátogatsz. – Köszönöm szépen – mondta Owen, kissé reszkető hangon. – Nagyon tetszik. Pár másodpercre mindketten hallgattak, ki-ki elmerült a saját pillanatában, de aztán a fiúnak eszébe jutott, hogyan is kezdődött ez az egész, és megköszörülte a torkát. – Apa? A férfi felnézett. – Igen? – Ez nagyon szuper – rázta meg Owen a dobozt. – Komolyan. Es nem akarok kapzsinak tűnni, de… Attól még szükségem lenne arra a pénzre. Vagy legalábbis egy részére. – Minek? – Ráncolta a homlokát Apa, a fiú pedig kezét a szája elé téve köhintett párat. – Hát, csak… – Mi az? Owen felsóhajtott. – Van ez a lány… Végtelen döbbenetére Apa elnevette magát. Levette a szemüvegét, és megdörgölte a szemét, rázkódott a válla. – Mi van? – értetlenkedett a fiú. – Mi olyan vicces? – Semmi – felelte az apja. – Csak már nagyon kíváncsi voltam, mikor fogsz végre beszélni nekem róla. Owen csak bámult rá, képtelen volt leplezni meglepődését. – Te tudtad? – Hogyne tudtam volna? – Azt hittem, teljesen lefoglal a… – Szomorkodás? A fiú gyászosan mosolygott.

– Hát… igen. – Tudod, mi enyhített a szomorúságomon? – Mi? – Hogy boldognak láttalak – felelte Apa. – És egy darabig úgy tűnt, egyedül azok a képeslapok képesek boldoggá tenni. Owen nem is tudta, mit mondjon, de mielőtt megtalálhatta volna a kellő szavakat, Apa előredőlt a széken, a farzsebébe nyúlt repedezett bőrtárcájáért, amit leejtett az asztalra. Nagyot puffant a juharszirup üvege mellett, és egy pillanatig mindketten csak bámulták. Aztán Apa megemelte narancsleves poharát Owen tiszteletére. – Gratulálok a ballagásodhoz! – mondta. – Most pedig eredj a lányhoz!

42

LUCY A REPÜLŐÚT UTOLSÓ ÓRÁJÁBAN ÉBREDT FEL, pislogott a csöndes gép szürke homályában. Pár centire fel volt tolva mellette az ablak sötétítője, és a lány ásítva nézett ki a felhők meredek halmaira, amelyek álomszerű hegységekként suhantak el mellettük. Az előtte lévő képernyőn egy óra visszaszámolta, hogy hány perc múlva érik el New Yorkot. Nem sok idő volt hátra. Tizenhat évig Lucy alig merészkedett ki Manhattan szigetéről, s most, nyolc hónappal és öt országgal később végre visszatér. A lábánál heverő táskába nyúlt, kivette a Zabhegyező viharvert példányát – ami számára a biztonságérzetet adó kis takarót, plüssmackót jelentette –, de ahelyett, hogy kinyitotta volna, csak az ölében tartotta, a szélét szorongatta. Hamarosan viszontlátja a lakást, amiben felnőtt, az épületet, ahol egész életében lakott, a környéket, amit olyan jól ismert, de mindez mégsem olyan érzés volt, mint ahogy elképzelte. Nem úgy érezte magát, mint aki hazatér. A szíve mélyén mindig is szeretni fogja New Yorkot, de Edinburght is szerette, és most már Londont is. És ha tanyát kéne ütnie Párizsban, Rómában, Prágában vagy bármely egyéb városban, ahová ellátogattak, Lucy biztos volt benne, hogy azokba is bele tudna szeretni. Hosszú éveken át azt hitte, hogy a szülei azért járják a világot, mert a lehető legtöbbet akarják kicsikarni belőle: a lehető legtöbb fényképet, történetet és emléket, a lehető legtöbb pipát az országok listáján, a lehető legtöbb zászlót a földgömbön. Mostanáig nem értette meg, hogy bárhová mentek, a szülei saját magukból is hagytak

ott egy apró darabkát. Kis otthonokat teremtettek maguknak szerte a világban, és most Lucyn volt a sor, hogy kövesse a példájukat. De legelőször várta New York. A rajzolt kis repülőgép-figura a képernyőn lassan átaraszolt az óceán kékjén, és a zöldellő szárazföld felé igyekezett, Lucy pedig végighúzta az ujját az ölében lévő könyv megtört gerincén, s lehunyta a szemét. Először próbálta azt mondani a szüleinek, hogy egyszerűen meggondolta magát a New York-i nyaralással kapcsolatban. – Nem egész nyárra mennék – mondta egy délután, miközben a Kensington Parkban sétáltak, kiélvezve a ritka napsütést, illetve azt a még ritkább jelenséget, hogy Apu velük volt a nappali órákban. – Csak arra gondoltam, mégis jó lenne visszamenni egy kicsit, értitek? A tó szélén három kacsa üldögélt, vadul hápogtak minden elhaladó ember láttán, és Apu elmélyülten figyelte őket, szája széle lefelé görbült. – Bárcsak én is visszamehetnék egy kicsit! – mondta a vízre hunyorogva. Anyu azonban csak megemelte a szemöldökét. – Miért akarsz visszamenni? – Nem is tudom – felelte Lucy. – Talán csak nézelődnék egy kicsit… esetleg találkoznék pár barátommal. Édesanyja erre megtorpant, és csípőre tette a kezét. – Pár barátoddal? Lucy bólintott. – New Yorkban? – kérdezte az asszony, aztán a választ meg sem várva Apuhoz fordult. – Te beveszed ezt? A férfi értetlen képpel fordult felé. – Mit? – Anyu! – morogta Lucy. – Csak néhány napról lenne szó. – És teljesen egyedül lennél. A lány lehajtotta a fejét. – Igen – mondta a kavicsos útnak. – Nem – vágta rá Anyu. – Szó sem lehet róla.

Apu úgy meredt rájuk, mintha ez valami sportesemény lett volna, ahol ő nem egészen értette a szabályokat. – Szerintem Lucy abszolút képes egyedül meglenni New Yorkban – mondta. – Hiszen nem először fordulna elő. – Igen – felelte Anyu kimérten –, de ezúttal egy fiú is van a képben. Lucy felnyögött. – Egy fiú? – hüledezett Apu, mintha ez a lehetőség még soha nem merült volna fel benne. – Miféle fiú? – Június első hetében a városban lesz – vallotta be Lucy, apjára ügyet sem vetve édesanyja felé fordult. – Azt hiszi, hogy én amúgy is ott leszek, mert ezer évvel ezelőtt még azt mondtam neki, és találkozni akar velem… Anyu megfejthetetlen arckifejezéssel figyelte. – És nagyon szeretnéd viszontlátni. Lucy elkeseredetten bólintott. – És nagyon szeretném viszontlátni. Apu a fejét csóválta. – Miféle fiú? Hosszú csend támadt, miközben Anyu mintha megfontolta volna a dolgot, majd – végre, csodával határos módon – ellágyult az arckifejezése. – Miféle fiú? – kérdezte ismét Apu. Lucy ülése most megremegett, ahogy édesanyja áthajolt rajta a mögötte lévő sorból. – Hahó! – köszönt. – Jól aludtál? A lány megfordult, hogy ránézzen. – És te? – Én nem – felelte Anyu, de a szeme csillogott. – Túlságosan izgatott vagyok. – Tényleg? – Tényleg – vigyorgott az asszony. – Úgy tűnik, a távolság valóban növeli a dolgok megbecsülését.

– Szerintem az a távollét, amire te gondolsz. Anyu vállat vont. – Mindegy. Lucy visszafordult az ablakhoz, és látta, hogy a gép már elhagyta a felhőket, a kékesszürke óceán terült el alattuk. Amikor az üveghez nyomta az arcát, már azt is megpillantotta, hol ér a víz szárazföldhöz, a kékség hirtelen megakadt New York peremén. – Már nincs hátra nagy távolság – mondta. – Nem baj – felelte Anyu, és visszaült, így most a székek közti hézagon át beszélt, hangja Lucy füléhez közel duruzsolt. – Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy egy várost lentről a legjobb nézni. Hátrahagyták a vizet, az alattuk elterülő kép szürke épületek hálózatává változott, majd nagy ívben elkanyarodtak, a szárazföld belseje felé, és a repülő komótosan oldalra billent, így Lucy láthatta a talajt erezetként átszelő folyókat. Miközben a föld feléjük közeledett, a lánynak eszébe jutott édesapja tanácsa, hogy hívja a sofőrszolgálatot, amint leszálltak, így előredőlt, és a táskájáért nyúlt. A pénztárcájában volt a cég névjegye, amelyet édesapja éveken át tartott magánál minden útján. Bepöndörödött a sarka, és középen meghajlott, de Apu büszkén adta át neki. – Minden utunk után ők vittek haza minket hozzád – mondta. – Most, hogy te is világutazó lettél, hivatalosan átadom neked a stafétabotot. – Megölelte a lányt, és puszit nyomott a homlokára. – Üdvözlöm New Yorkot! Ahogy Lucy óvatosan kicsúsztatta a tárcájából a névjegykártyát, megérezte a dudort az aprópénzes rekesz alján. Az elmúlt hónapokban annyira hozzászokott ehhez az alakhoz, hogy szinte el is felejtette, mi az, de most elővette, az ujjai közt görgette a cigarettát. Mostanra egy kissé kilapult, összenyomták a hosszú hónapokig rajta heverő, nehéz brit érmék, de alapvetően még mindig ép volt. Lucy nézegette, visszaemlékezett az áramszünet utáni reggelre, amikor megtalálta. Az orrához emelte, mély levegőt vett, arra gondolt, a

szaga kicsit Owenre emlékezteti, aztán – mielőtt a légi utaskísérő rászólhatott volna, hogy a repülőn tilos a dohányzás – visszadugta a pénztárcájába, egyszeriben könnyebb lett a szíve. Az ablakon kinézve látta, hogy most már Brooklyn felett köröznek, de a távolban feltűnt Manhattan tornyos kontúrja, a hegyként magasodó épületek és völgyeket formáló hatalmas zöld parkok egysége, amelyet ölelő karként határolt két folyó. És ahogy egyre lejjebb ereszkedtek az égen, Lucy megpillantotta az utak, parkolók meg udvarok alakját, mindazt, ami körbevette a nagyváros szívét, ahol az emberek elfoglalt életüket élték, sétáltak, ettek, nevettek, dolgoztak. És valahol odalent, mindennek a közepén, ott volt Owen: odafentről nem lehetett több egy sárga pöttynél, de csak Lucyra várt.

43

A REPTÉRTŐL A VÁROS FELÉ menet nagy volt a forgalom. Owen az ablaknak dőlt, miközben a busz a Lincoln-alagút felé araszolt, figyelte a délutáni hőségbe kipufogógáz-felhőket püfögő autók hosszú sorát. Az alagút túlsó végén, a Hudson folyó túlpartján magasodó város mintha vibrált volna. A piszkos üveg mögött ülő fiú szemében szinte délibábnak tűnt, olyan helynek, ami egyre csak hívogatja az embert, de hiába, mert soha nem lehet elérni. De Owen tudta, hogy előbb-utóbb odaér. És bőven volt ideje. Csak másnap délben lesz a találkozója Lucyval, vagyis előtte állt az egész nap, hogy felkészüljön. Az apjától kapott pénzből futotta volna olcsó motelszobára, de Owen akkor is a tetőn akart éjszakázni; ha akadt olyan hely ebben a városban, ahol valaha is otthon érezte magát, hát ez volt az, és ma este sehol sem lett volna szívesebben, mint odafent. A terve egyszerű volt. Miután megérkezik a Port Authority buszpályaudvarra, elmetrózik a Hetvenkettedik utcához, és megnézi, nincs-e nyitva a bérház hátsó ajtaja. Ha az ember ügyesen elkerülte a karbantartókat, könnyen be lehetett ott surranni a házba, és Owen ezt gyakran ki is használta, amíg itt lakott, csak hogy elkerülje az előcsarnok nyomasztó pompáját. Ha az ajtó véletlenül zárva volna, a fiú úgy tervezte, hogy a főbejáraton át megy be a házba, köszön az épp szolgálatban lévő portásnak, majd egyenesen a lifthez indul, mintha tökéletesen illene ebbe a közegbe, bár nyilvánvaló volt, hogy sosem illett ide. Ha valaki megkérdezi, hova megy, akkor megadja Lucy nevét – ami nem hazugság, hiszen másnap úgyis vele találkozna –, aztán a tetőig meg sem áll.

Reggel majd lemegy a sarkon lévő edzőterembe, amit ingyen lehetett kipróbálni, ott lezuhanyozik, átöltözik tiszta ruhába, aztán visszafelé jövet virágot vesz Lucynak, és megvárja az előcsarnokban. Beleszédült, mire mindezt végiggondolta, és a zsúfolt buszon üldögélve az előtte lévő ülés hátának ütögette a térdét. Ilyen ideges volt, mióta csak Apa ma reggel kitette a reptéren, megölelte, és sok szerencsét kívánt neki. A repülőgépen kiöntötte a narancslevét, nemcsak saját magát áztatva el, hanem a mellette ülő hölgyet is. Kicsit még mindig fanyar gyümölcsillata volt. Nem amiatt idegeskedett, hogy viszontlátja Lucyt. Hanem azért, mert nem tudta, mit jelent ez az egész a lánynak, és ez valamiért ijesztő volt. Csak mert ő maga tudta, mit akar, még nem biztos, hogy Lucy is tudja. És csak mert ő egy mondvacsinált ürüggyel az egész országot átrepülte a kedvéért, még nem biztos, hogy a lány is ugyanilyen izgatott. A legelső alkalommal, az áramszünet alatt, idegenekként kerültek szembe egymással. Később, San Franciscóban, barátokként találkoztak, és mindenképpen ki akarták deríteni, hogy a kettőjük közti ellenállhatatlan vonzalom vajon valódi, vagy csupán illúzió. Ám ezúttal Owennek fogalma sem volt, mire számítson. Ha két ember között nincs más, csak tér, akkor minden lépés ugrásnak érződik. Ahogy a busz lassan begördült a Lincoln-alagútba, Owennek eszébe jutott az a bizonyos kifejezés, visszhangként csendült fel az emlékeiből: Ez van, nincs mit tenni. Mosolyogva idézte fel, milyen hevesen tiltakozott Lucy a szavak ellen, de most rádöbbent, hogy a lány tévedett. Igaz, hogy mindig van változás. De az is igaz, hogy egyes dolgok sosem változnak, és ez is közéjük tartozott: Owen kilenc hónappal ezelőtt megismert a liftben egy lányt, és nincs mit tenni, azóta is folyton ő jár a fejében. Körülötte mindenki pislogott az alagút éjfeketeségében, Owen viszont nem. Ő pontosan tudta, mit akar, és a sötétben is ugyanolyan tisztán látta.

44

MEGÁLLTAK A NÉMA LAKÁSBAN, a nap utolsó sugarai rézsútosan tűztek be az ablakon, és egyikük sem szólt. Végül Lucy leejtette a táskáját a földre, és a zaj mintha sokáig visszhangzott volna. – Ugyanolyannak tűnik – mondta a lány, és maga sem tudta, hogy ezt jónak vagy rossznak találja-e. A lakásban csönd honolt, elhagyatott volt, csupán a takarítónő járt itt időnként. Lucy mégis szinte arra számított, hogy a bátyjai nevetését hallja a szomszéd szobából, vagy a bejárati ajtó nyikorgását és édesapja hangját. – De mégsem érzem ugyanolyannak. – Csak mert olyan régóta nem voltunk itt – mondta az anyja, és végighúzta a kezét a kanapé hátán, ahogy az ablakhoz lépett. – Túl régóta. Lucy anyukájára pillantott, alakja kirajzolódott a narancssárga ég előtt, a lemenő nap odakint lángolva tükröződött az épületeken. – Egy örökkévalóság óta – mondta a lány, és édesanyja hátranézett a válla fölött. – Nem egészen – felelte mosolyogva. – Talán csak egy fél örökkévalóság óta. Miután bejárták az egész lakást – bekukkantottak a fürdőszobába, nevettek az itt hagyott holmikon, szemügyre vették a hálószobákat, és feltúrták a gardróbokat, a saját otthonukban turistaként gyűjtögették az emlékeket meg a szuveníreket, csak ámultakbámultak, milyen furcsa ilyen hosszú idő után megint itt lenni –, Lucy közölte, hogy elmegy egy kicsit. – Nyugodtan velem jöhetsz, ha… – kezdte, de úgy elharapta a mondatot, hogy Anyu elnevette magát.

– Menj nyugodtan! – mondta. – Tudom, hogy úgyis csak bolyongani fogsz a végtelenségig, nekem meg hamar belefáradna a lábam. – Elhallgatott, kinézett az ablakon, az ég mostanra rózsaszínűről szürkére változott. – De légy óvatos, jó? Már rég nem voltunk ebben a csúnya, gonosz városban. Lucy elmosolyodott. – Nem is olyan vészes. – Na és hova szoktál menni? – kérdezte Anyu. – Amikor sétálgatsz? – Sehova – vont vállat a lány, aztán meggondolta magát. – Mindenhova – mondta, és anyja ezt annyiban hagyta. A folyosón Lucy megnyomta a lift gombját, és máris próbálta eldönteni, hova menjen először – a Riverside-ra vagy a Central Parkba, a belváros felé, vagy inkább az ellenkező irányba –, de amikor az ajtó az ismerős Csing!-gel kinyílt, s a lány belépett, hirtelen nem tudta, hogyan tovább. Az ujja centikre volt a gombtól, ami levitte volna az előcsarnokba, ám ehelyett – gondolkodás nélkül – felfelé irányította a liftet. Egyre magasabbra emelkedett, és állát felszegve figyelte, ahogy a mutató a huszonnegyedikről a huszonötödikre fordul át, majd így tovább, míg az ajtó ki nem nyílt a kis folyosón, ahonnan ki lehetett jutni a tetőre. Fogalma sem volt, miért jött fel ide. Tudta, hogy holnap viszontlátja Owent. Kevesebb mint huszonnégy óra múlva együtt lesznek. Nem kellett sokat várnia. De akkor is, amikor az elmúlt hónapokban a fiúra gondolt, mindig ezt a hátteret képzelte hozzá, ezt az ismeretlen és kissé varázslatos környezetet, így most nem bírta megállni, hogy még egyszer megnézze. Owen egyszer azt mondta neki, hogy a tető ajtaját nem mindig zárják be, és Lucyt ez teljesen megdöbbentette: elképedt azon, hogy egész életét ebben az épületben élte le, mégsem tudott e hely létezéséről. Most lélegzet-visszafojtva fogta meg a fémkilincset, és miután sikerült lenyomnia, a vállával tolta be az ajtót. Aztán fogott egy

közeli téglát, azzal támasztotta ki néhány centire, hogy ne záródjon be mögötte. Amikor megfordult, érezte, hogy kitágul a tüdeje, elöntötte a boldogság, egyszerűen azért, mert egyedül lehetett idefent az ég fekete táblája alatt, az új és íratlan estében. Elterült előtte az egész város, tündöklő fényeivel és felfoghatatlan mértékével. Az arcába fújt a szellő, és ködként szivárgott fel a lenti, távoli zaj, így amikor kattanást hallott a háta mögül, csak pár pillanat múlva fogta fel, hogy az ajtó csukódott be. Megpördült, agya ugyanúgy megvadult, mint a szívverése – azt hitte, idefent ragad, átkozta magát, amiért nem elég jól rakta oda a téglát –, ám ekkor meglátta az ajtó előtt álló alakot, és szertefoszlott minden aggodalma. – Jó korán jöttél – mondta a fiú, de Lucy nem így érezte. Ő úgy érezte, mintha egy örökkévalóság óta erre várt volna.

45

NEHÉZ LETT VOLNA MEGMONDANI, pontosan mi történt, vagy ki mozdult meg elsőnek, de egyszeriben itt találták magukat: csupán centikre álltak egymástól a koromsötét tető közepén, és szikrázott közöttük a levegő. Owen kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, elmagyarázza, mit keres itt, vagy elsüssön egy viccet, de aztán meggondolta magát, mert elege volt a beszédből, legalábbis egyelőre, elege volt a kettőjük között váltott szavakból. Most nem akart semmi mást, csak megcsókolni Lucyt. Úgyhogy – végre – pontosan ezt tette. Amikor közelebb lépett, a lány tekintetében meglepetés villant, majd behunyta a szemét, ahogy Owen is. Így hát, amikor ajkuk összeért, és kezük megtalálta egymást, megint csupán ketten voltak a sötétben, s a teljes feketeségben a fiú nem látott mást, csak a szikrákat a szemhéja belsején, amik olyan fényesen ragyogtak, hogy akár csillagok is lehettek volna.

46

– DE KOMOLYAN – mondta Owen, miután Lucy véleménye szerint túl hamar hátrahúzódott. – Nagyon korán jöttél. Pedig én mindent elterveztem. Az előcsarnokban találkoztunk volna, utána piknikezni akartam a parkban, aztán fagyit venni ott, ahol az áramszünetben ingyen osztogatták, azután meg feljönni ide, hogy itt együk meg, és utána… Lucy, még mindig csupán centikre a fiú arcától, mosolyogva dőlt hátra. – Hát, most már úgyis idefent vagyunk, szóval… – De lett volna fagyi. – Nem érdekel a fagyi. – Na és a piknik? – Owen! – kacagott a lány. – Hanyatt feküdtünk volna, hogy az eget bámuljuk, és csillagokat keressünk rajta. – Egyáltalán nem látszanak a csillagok – mutatott rá Lucy –, de természetesen bámulhatjuk az eget. Owen tehetetlenül nézett rá. – De hát mindent elterveztem… – Semmi baj – mondta a lány, és ismét megfogta a kezét. – Ez sokkal jobb.

47

EGYÜTT ÜLDÖGÉLTEK A PÁRKÁNYNÁL, összeért a térdük. – Gyakran szoktál feljönni ide? – kérdezte Owen, és Lucy rápillantott, nehéz volt megfejteni az arckifejezését. Mintha fontolgatott volna valamit, és eltartott pár másodpercig, mire eldöntötte, mit válaszol. – Igazság szerint – mondta – csak ma érkeztem a városba. Owen rámeredt. – Azt hittem, hogy ti… – Nem – felelte a lány. – Változott a terv. – Szóval te csak… – Néhány napra jöttem – hajtotta le a fejét Lucy. – Azért, hogy lássalak. A fiú elmosolyodott. – Tényleg? Lucy bólintott, máris elhúzta a száját, és Owen megértette, miért; bárkinél jobban tudta, hogyan hangzik ez, felfogta, micsoda őrültség átrepülni a fél világot csak azért, hogy az ember találkozzon valakivel, akit alig ismer. De azt is pontosan tudta, mit mondjon, hogy felvidítsa Lucyt. – Én is – szólt még közelebb húzódva, s már nem hallatszott más, csak a ruhák és végtagok susogása, meg a saját szívük dobogása, ahogy átkarolta Lucy vállát. – Csak azért jöttem, hogy lássalak.

48

– NA – SZÓLT LUCY KÉSŐBB, miután teljesen besötétedett, a madarak mind elaludtak, és a nagyváros fényei beragyogták az egész világot. – Mi mindent nem tudok még rólad? Owen eltűnődött. – Tudok zsonglőrködni. – Nem, úgy értem… Várj, hogy mi? – Bizony. És utálom a mogyoróvajat. – Mégis ki utálja a mogyoróvajat? – Az igényes ízlésű emberek – vágta rá Owen. – És tudok néhány csúcs kártyatrükköt. Meg jó sok viccet. – Mint például? A fiú pár pillanatig gondolkodott. – Hogy hívják a Húsvét-szigetek fővárosát? – Na hogy? – kérdezte a homlokát ráncolva Lucy. – Nyúl York. A lány nem bírta megállni a nevetést, de Owen ismét komoly képet vágott. – És úgy döntöttem, hogy megyek jövőre egyetemre. Erre Lucy kihúzta magát. – Tényleg? – Tényleg – felelte a fiú mosolyogva. – A Washingtoni Egyetemre fogok járni. – Ez csodás! – mondta Lucy. – Apukád biztos nagyon örül. – Igen – válaszolta Owen. – Mindketten nagyon örülünk neki. – Hát jó – csóválta a fejét a lány. – Ezek szerint egy csomó mindent nem tudok rólad. De én igazából a cigizésre gondoltam.

A fiú megdermedt. – Hogyhogy a cigizésre? – Az áramszünet utáni reggelen – magyarázta Lucy – találtam egy szál cigit a konyha padlóján. Teljesen megfeledkeztem róla, de a repülőn megint a kezembe került, és… Owen elsápadt. – Megtartottad? – Igen – felelte a lány kissé feszengve. – Azt hiszem, olyan szuvenírféleségként… – Szóval még mindig megvan – mondta Owen, és feszülten figyelte. Lucy bólintott. – Odalent van, a pénztárcámban. Legnagyobb meglepetésére a fiú arcát őszinte megkönnyebbülés öntötte el. – Köszönöm! – Nincs mit – ráncolta a homlokát a lány. – De miért olyan fontos? Alig várod, hogy rágyújthass? – Olyasmi – felelte Owen csillogó szemmel, és Lucy rádöbbent, tényleg mennyi mindent nem tud róla. A fiú olyan volt, akár az egyik regénye, amit még nem olvasott ki, amit csak a megfelelő helyen, a megfelelő időben lehetett igazán megérteni. Alig várta, hogy elolvassa a hátralévő oldalakat.

49

KÉSŐBB HANYATT FEKÜDTEK, válluk egymáshoz ért, a koromfekete eget nézve nevettek. Owen arcán könnyek csorogtak le. – Ácsi! – zihálta, megmagyarázhatatlanul röhejesnek találta az egészet. – Te most Londonban élsz?! – Ja – bújt hozzá Lucy, aki nem bírta abbahagyni a kuncogást. – Te meg Seattle-ben?! – Ja – válaszolta Owen. – Mi olyan vicces ebben? – Semmi – mondta a lány. – Mi olyan vicces Londonban? – Semmi – mondta a fiú, és erre megint elnevették magukat.

50

– OTT, NI! – mutatott később az égre Owen. – Tényleg? – Igen, látok egyet. Lucy hunyorgott. – Hol? – Te nem látod? – kérdezte a fiú, és ujjával követte valaminek a vonalát az éjszakai égen, ami fedélként borult a csendesen fortyogó városra. – Pont ott van. – Ez nem sokat segít – mondta Lucy, és felkönyökölt. – Szerintem… igen… talán… – Owen hatásszünetet tartott. – Bizony, az a Göncölszekér. A lány kétkedve nézett rá. – De komolyan! – erősködött a fiú, megragadva Lucy kezét, és vonalakat húzva vele a teljes feketeség közepére. – Ott a rúdja, az meg a kocsija. Azt a részt kocsinak hívják, nem? – Szerintem egy szekérnek platója van – felelte a lány. – De te vagy a csillagszakértő. – Akkor legyen kocsi – jelentette ki Owen, majd balra húzta Lucy kezét, és három pontra mutatott. – Az meg ott az Orion öve. – Te megörültél – közölte a lány. – Nincs ott semmi. – Mi lett a hajthatatlan optimizmusoddal? – kérdezte Owen. – Azt hittem, kettőnk közül én vagyok a pesszimista. – Jól van, na – válaszolta Lucy, és ismét felnézett az égre. – Igyekszem. A fiú elmélyülten figyelte. – Látsz valamit?

– Azt hiszem, talán… igen, látok egyet! – Hol? Lucy megfogta a kezét, és közvetlenül a fejük fölé mutatott vele. – Pont ott – mondta. – Jó nagy. És nagyon fényes… Amikor Owen megszólalt, nevetés csendült a hangjában. – Az a hold. – Tényleg? – Tényleg – erősítette meg a fiú, és Lucy elmosolyodott. – Az még jobb.

51

– VAN MÉG VALAMI, AMIT NEM TUDSZ – mondta később Owen. Lucy feje a mellkasán nyugodott, és a fiú a haját cirógatta. – Mi az? – kérdezte a lány, az ásítást elnyomva. – Te még nem tudod – suttogta a fülébe a fiú –, de csodás hetünk lesz. Átsétálunk majd a Brooklyn hídon, megnézzük a Szabadságszobrot, és a Times Square-en mászkálunk majd, mint két turista. – Szünetet tartott. – Vagy mint két galamb. Lucy mosolyogva válaszolt: – Aztán veszünk neked egy gagyi New York-os pólót. – A póló nem kötelező – válaszolta Owen, és a lány elnevette magát. – És aztán mi lesz? – kérdezte Lucy, bár ezúttal halkabb, visszafogottabb szavakat használt. Owen így is érezte, milyen súlyos mindaz, ami kimondatlanul maradt: a válaszok nélküli kérdések és a bizonyosság nélküli ígéretek. Szerette volna azt felelni: Aztán örökké együtt leszünk. Vagy ezt: Aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk. De nem felelhette. Inkább az üres égre szegezte a tekintetét, és érezte, hogy valaha oly nehéz szíve léggömbként száll fel. – Aztán haza kell majd térnünk – mondta végül, mert ez volt az igazság, és mindazok után, amin ők ketten keresztülmentek, semmi mással nem szolgálhatott Lucynak. Hosszú ideig mindketten hallgattak. A lány Owen pólóját gyűrögette, majd elengedte, és a mellkasára simította a tenyerét, pontosan a szíve fölé. A fiú pedig egyszeriben megint érezte a szívverését: a biztos lüktetés minden gondolatát elnyomta. Sokkal

inkább dobverés volt, nem pedig visszaszámlálás, inkább metronóm, nem ketyegő bomba, és Owen érezte, hogy minden egyes tompa dobbanás előrébb viszi, mintha a remény ritmus volna, egy dal, amit csak most fedezett fel. Lucy füle mögé simított egy kóbor hajtincset, aztán előrehajolt, és megpuszilta a lány feje búbját. – De minden rendben lesz – ígérte. – Továbbra is írni fogunk egymásnak. És majd megoldjuk, hogy megint találkozhassunk. – Gondolod? – Gondolom – felelte Owen gombóccal a torkában. – Megoldjuk. Talán majd én megyek Londonba. Vagy jöhetnél te Seattle-be. Vagy talán valahol teljesen máshol találkozunk. – Jól van – mondta a lány pár másodperccel később. – Akkor válasszunk valami izgalmas helyet! Mint Szentpétervár. Vagy Athén. Vagy Új-Zéland. – Vagy Alaszka – javasolta Owen. – Barangolhatnánk a tundrán. – Mint két pingvin. – Pontosan – nevetett a fiú. – Vagy talán mehetnénk Buenos Airesbe. Owen bólintott. – Vagy Párizsba, hogy megmutathasd nekem a középpontját. – És akkor te is kívánhatnál valamit. – Te mit kívántál? – kérdezte a fiú. – Hogy egy nap visszamehess oda? – Nem egészen. – Akkor mit? Lucy felemelte a fejét, hogy ránézzen. – Hogy egy nap visszajöhessek ide. Owen elmosolyodott. – Csak az a baj, hogy kábé tíz méterrel arrébb vagyunk, mint kéne – mondta, és oda mutatott, ahol legutóbb ültek, ahol a múltkor egy csillagot varázsolt elő a legváratlanabb helyen. – Én úgy tudom, hogy a világ közepe pontosan ott van.

– Nem biztos – felelte Lucy, és Owen látta, hogy ő is mosolyog. – Szerintem pont itt van.