A
SZENTENDREI FERENCES GIMNÁZIUM
,
..
JUBILEUMI EVKONYVE
1 9
5 O
2
O O
O
A SZENTENDREI FERENCES GIMNÁZIUM JUBILEUMI ÉVKÖNYVE
1950-2000
Szerkesztette: P. Fekete László András OFM
Kiadja: Ferences Gimnázium Szentendre 2000 Szentendre, Áprily Lajos tér 2.
Felelős kiadó: Fekete László András
Szedés, tördelés: Borbély Venczel Gránicz Károlyné
ISBN 963 06 0500 7
Nyomda és kötészet: Press+Print Kft. 2340 Kiskunlacháza, Gábor Áron u. 2/a
2006
Mészáros Lukács György:
Joannes Duns Scotus szabadság-fogalmának
kiterjesztése
"A természet szabadsága. Gondolatok Duns Scotus szabadság-fogalma nyomán" c. tanulmány rövidített változata.
Joannes Duns Scotus, a ferences teológus Joannes Duns Scotus, az Újabb Ferences Teológiai Iskola alapítója Aquinói Szent Tamás után talán a skolasztika legkiemelkedőbb, legeredetibb gondolkodója volt. A skóciai Dunsban született 1265 körül. Miután belépett az Angliai Ferences Rendtartományba, Oxfordban, később Párizsban tanult. 1291-ben szentelték pappá. 1300-ig Oxfordban és Cambridge-ben tanított, majd Párizsba került, ahol elnyerte a Doctor Subtilis (éleselméjű tanító) elnevezést. 1305-ben kapta meg a magiszteri fokozatot. 1307-ben elhagyta Párizst, elöljárói Kölnbe küldték, ahol nagy lendűlettel tanított és prédikált. Itt érte váratlanul a halál, 1308. november 8-án. A Doctor Subtilist halála után mindjárt boldognak mondták, de a Ferences Rendnek mégis századokon át kellett fáradoznia a hivatalos boldoggá avatás érdekében. Ügyében négyszer folyt sikertelenül per. Az eljárások sikertelenségét az magyarázza, hogy nem csak Scotus kiemelkedően erényes életét kellett bizonyítani, hanem tanítását is meg kellett vizsgálni. Az egyházban egészen a II. Vatikáni Zsinatig tapasztalhatók voltak azok a konzervatív tomista nézetek, amelyek szerint aki Aquinói Szt. Tamás tanítása ellen van, az szembefordul az egyházzal. Scotus pedig nem volt tomista, hanem Tamástól sokban független, nála merészebb, őt bíráló gondolkodó. Sokan Szt. Tamás kíméletlen kritikusaként tartják őt számon. A Ferences Rend 1927-ben létrehozta a Scotus bizottságot, amelynek célja a teológus kéziratainak összegyűjtése, elemzése és kritikai kiadása volt. Így boldoggá avatása elől elhárult az az akadály, hogy művei nem ismeretesek és jelentőségük nem világos a katolikus tanításra nézve. VI. Pál pápa pedig a II. Vatikáni Zsinatot követő években több beszédében is igyekezett eloszlatni azt az aggodalmat, hogy az egyház kizárólag Aquinói Szt. Tamást tartja egyedül hiteles teológusának. A Doctor Subtilist végül 1993-ban avatta boldoggá Rómában II. János Pál pápa. Scotust már az elemi iskolában is ferencesek tanították. Nagybátyja is a rend tagja volt, ami nagy hatással lehetett rá. Később rendi növendékként ugyanabban a lelkiségben mélyülhetett el, amely bizonyára már gyermekként megérintette. Az a Joannes Duns Scotus testvér, aki Istent, embert, bűnbeesést, megváltást oly egyszerüen és logikusan, saját természete szerint képes értelmezni, ugyanazt a lelkületet hordozza, mint Szt. Ferenc, aki rájött, hogy a gubbiói farkas nem gonosz, csak természete szerint ennie kell. Ahogy Szt. Ferencnél a teremtett világ a helyére kerül és testvérré válik attól, hogy Istenben szemléli, úgy találja meg a helyét az isteni teremtő szeretet fényében a megtestesülés és megváltás Scotusnál. Barsi Balázs atya így ír erről: "Scotus egész elvont szubtilis tanítása, hatalmas gondolati tüzijátékai abból a Szent Ferenc-i lelkiségből fakadnak, amely Istent a maga abszolút transzcendens mivoltában, mégis szentháromságos szeretetének felismerésében "Deus meus et omniának" nevezi és a megtestesülés ünnepét fölébe helyezi a pénteki nap böjti fegyelmének, és azt akarja, hogy ... az egész teremtés érezze át azt az ünnepet, amely az övé is ... nemcsak a történelemé, hanem a teremtés é is. Meggyőződésem, hogy Boldog Duns Scotus János szellemi hagyatéka mögött felfedezhető Szent Ferenc lelkisége: Greccio, a Naphimnusz és Alverna. Scotus zsenije teljes erejével a Szent Ferenc-i élmény nyomába szegődik és teológiát formál belőle. Így menti meg az istenélményt a mítoszoktól a logosz segitségével."!
1
Barsi: A megtestesülés misztériuma, 171. o. 86
Az emberi szabadság Duns Scotus rendszerében Az emberi szabadság skolasztikus tanításának klasszikus megfogalmazója Aquinói Szt. Tamás volt. Ő a szabadság alapját az értelemben találta meg. Az akaratot az értelem határozza meg, amely megmutatja, hogy melyik választás a helyes. Az akarat ezután törvényszeriíen a helyes utat választja. A helytelen döntések oka tehát nem az akarat hibája, hanem hogy az értelem nem ismerte fel eléggé a jót és a rosszat. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az emberi cselekvést külső tényezők determinálják. Scotus számára ez az értelmezés elfogadhatatlan. Egyrészt az akarat nem szükségképpen választja azt, ami ismerete szerint a legjobb: választhatja a rosszat is. De még inkább ellene veti, hogy az akarat nem lehet szabad, ha más, külső tényező határozza meg a cselekvést. A szabadság, szerinte, sokkal inkább azt jelenti, hogy az akaratnak megvan az a belső képessége, hogy önmagát meghatározza. A szükséges determináció tehát nem kívülről, hanem belülről jön. De az akarat szabadsága nem csupán a külső determinálatlanságot jelenti. Az emberi szabadság lényege abban áll, hogy saját belső erővel rendelkezik, tehát megvan az a képessége, hogy önmagát meghatározhatja. Magát a cselekvést az ösztön és az akarat együttesen határozza meg. Etológusok, neurológusok és pszichológusok máig sem tudják pontosan, hogy az emberi viselkedést milyen arányban befolyásolják az öröklött magatartásformák, az élet során szerzett élmények, illetve az idegrendszer önálló produktumai. Egy biztos: mindezen tényezők együttesen váltják kí a cselekvéseket, ami lényegében megegyezik Duns Scotus felfogásával. Az emberi szabadság legnagyobb hatása abban áll, hogy befolyásolta Krisztus megtestesülésének módját. ,,Azt kell vallani, Krisztus megtestesülése nem alkalomszerií szándék következménye volt, hanem olyan, amelyet lsten önmagában szándékozott megvalósítani, mint céljához legközelebbi dolgot, olyannyira, hogy akár vétkezett volna Ádám, akár nem, Krisztus mégiscsak eljött volna . .. .Ha az ember nem vétkezett volna, a megváltást sem kellett volna véghezvinni." Mivel Ádám vétkezett, Krisztus megváltóként jött el, de "ha az ember nem bukott volna el, Krisztus nem megváltóként jött volna el. .. "2 Tehát: az emberi szabadság nem változtatta meg az üdvtörténet célját és annak beteljesülését (Krisztus megtestesülését), de - ezt az itt következők miatt kí kell hangsúlyozni - nagymértékben befolyásolta annak módját. Az ember tehát szabad akaratával nem csak saját sorsát befolyásolja, hanem az egész üdvtörténetet.
Kiterjesztés a Teremtett Világra: a természeti szabadság Duns Scotus teocentrikus és krisztocentrikus teológiai rendszerében a világ teremtésének elsődleges célja a megtestesülés. Ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvashatjuk', Krisztusért lett a mindenség. lsten gondolataiban az első ember, aki miatt a Világ - beleértve az embert is - teremtetett. Scotus látomásának fényében indul el Teilhard de Chardin, aki a természettudományos reflexiót felhasználva, megpróbálta felvázolni a teremtés időbeli kezdetétől a teremtés céljáig vezető utat. Szerinte az anyag, az élővilág, az ember és a szellem evolúcióján át egyenes út vezet a krisztusi ember megjelenéséhez. A teilhardi ortogenezishez és célratörő fejlődéshez a következő fejezetben még vissza kell térnünk. Itt kell azonban megjegyezni, hogy a mai természettudomány fényében az élővilág egyenes ágú fejlődése (ortogenezis) és a biológiai szempontból embercélú evolúció (célirányosság) nem fogadható el. A szakember ezt így fogalmazza meg: "Teilhard filozófiáját csak vékony szálak kötötték korának őslénytanához. Szerinte a paleontológia az orthogenezis, azaz az egyenes vonalú fejlődés tudománya. Az orthogenezis célja a cerebralizáció legmagasabb fokán álló ember. Őslénytani szempontő
2 3
Duns Scotus: Szemelvények, 179-180. o. Zsid. 2,10. 87
ból ez a felfogás tarthatatlan. Hogyan egyeztethető őssze az orthogenezis a természetes kiválogatódás tapasztalati tényével, és mivel magyarázzuk az evolúciót végigkísérő, hollassú, hollátványos kihalást? Nagyon embercentrikus az a feltevés, hogy az evolúció célja az ember. Az élővilágban a fejlettség nem cél, hanem eredmény. Ráadásul korántsem kizárólagos. Az élővilág evolúciója populáció, rassz, subspecies, semispecies, sibling species stb. formájában ma is tart, igaz, egyre inkább az emberi beavatkozástói kontrollálva. Senki sem tagadhatja, hogy ma az emberen kívül más fejlett növény- és állatcsoport is lakja a földet. A főemlősök (Primates) 'kitüntetett' helyzetéről pedig csak az utóbbi évmillióktól kezdve beszélhetünk. A cerebralizáció, azaz az 'agyasodás' az emlősök több rendjén megfigyelhető, függetlenill a Primatesektől.'" Az evolúció filozófiai és teológiai értelmezésének legtöbb feszültséget okozó kérdése a véletlenek szerepe. A paleontológusoknak és az evolúciókutatóknak ragaszkodniuk kell ahhoz, hogy a véletlen igenis szerepet játszik az élővilág változásában. Hiszen az evolúciós változások hátterében a genetikai anyag véletlen megváltozása következtében létrejött polimorfizmus áll. Ebből a sokféleségből vagy eleve véletlenszerűen (pl. génsodródással), vagy a szelekció segítségével választódik ki a következő nemzedék genetikai eloszlása. A szelekció a környezet függvénye, amely szintén nem állandó, és változásait ismét csak véletlenszerűnek tekinthetjük. Megjegyzendő, hogy a természettudomány a véletleneket nem ok nélküli eseményeknek tekinti, hiszen minden jelenségnek megvan az oka. De az okok ebben az esetben random módon fordulnak elő, megjelenésük kiszámíthatatlan. Ilyen módon nehéz irányított és célirányos evolúcióról beszélni. Az ellentmondás áthidalására többféle megoldási kísérlet született. Ezek közös vonása, hogy Isten mégiscsak irányítja az evolúciót. Vagy úgy, hogy a véletleneket isteni bölcsességében előre látja, és teremtéskor úgy indítja útjára a világot, hogy az feltétlenül eljusson az emberhez; vagy pedig egész egyszerűen, az ún. másodiagos okokon keresztül befolyásolja a változásokat. Ezek a próbálkozások nem vezettek kellő eredményre. Valójában semmivel sem jobbak, mint a hatnapos teremtéstörténet szószerinti értelmezése. Mi értelme lenne a nem egyszerre történő teremtésnek, ha az (lsten részéről) csak zsonglőrködés lenne? Nem jellemző Istenre, hogy a teremtés folyamatát ok nélkül megbonyolítsa. Valódi, lsten és a Világ természetének egyaránt megfelelő magyarázatot kell keresni. A megoldás Duns Scotus szabadság-fogalmának kiterjesztésével kinálkozik. Úgy kell továbbgondolnunk ezt a merész, az üdvtörténetet befolyásolni képes szabadságot, hogy közben megmaradjunk a scotusi krisztocentrikus teremtésfelfogás kontextusában. A Természet szabadsága (vagy más megfogalmazásban a természeti szabadság) azt jelenti, hogy Isten a teremtésben szabadsággal is felruházta a Világot. A Világ rendelkezik azzal a képességgel, hogy benne, egymásra épülve, egyre magasabb létformák jelenjenek meg. Így előbb-utóbb, valamilyen formában eljut a Krisztus megtestesülését befogadni képes állapotba. De hogy ez pontosan mi módon történjék, lsten nem határozta meg előre. A Scotus által megfogalmazott emberi szabadság mintájára, a Természet szabadsága nem változtathatta meg az üdvtörténet célját és annak beteljesülését (Krisztus megtestesülését), de nagymértékben befolyásolhatta annak módját. Isten eleve elhatározta, hogy belép a Világba, de a megtestesülés helyét, idejét és módját a Természet szabadságára bízta. Más szóval, Krisztusnak nem feltétlenül 2000 évvel ezelőtt, nem feltétlenül ebben a Galaxisban, és nem feltétlenül négy végtaggal, öt ujjal és 23 pár kromoszómával kellett eljönnie. Mindez a Természet szabad útkeresésének - természettudományosabban fogalmazva: véletlen próbálkozásainak - sikeres eredménye. A Genezis szerint " ... azt mondta Isten: teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.?' Ez látszólag meghatározza az ember formáját. De vajon miben képmása az ember Istennek? Testben nyilvánvalóan nem, hiszen Isten tiszta szellemi létező. Annak fényében, amit Scotus vallott a teremtésről, ezt a mondatot csak Jézusra tudjuk vonatkoztatni. Nem volna okos így gondolGéczy: Az evolúció ... , 118. o. ; Ter. 1,26.
4
88
kodni: "az Isten teremtő elképzelésében első helyen szerepelő Krisztus, az első ember már biológiai felépítésében is meghatározott. Ezért Ádámnak az evolúció során morfológiailag is hozzá kell alakulnia." De ~ szerepében ~ az emberhez hasonló létező megjelenésének lehetőségét a világnak eleve hordoznia kellett, hogy az a kinyilatkoztatást befogadhassa. Ilyen létező azonban más alakban is megjelenhetett volna. Ha csak a jelen Föld élővilágát nézzük, számos olyan fejlődési ággal találkozunk:, amelynek fajai a kefalizáció magas fokára jutottak, meglepő kommunikációs képességgel rendelkeznek, szociális életük fejlett. Elképzelhetö, hogy csak a véletlennek, vagy ha úgy tetszik a természet szabadságának köszönhetjük, hogy a Primatesek Homo fejlődési ága jutott először a szellemi fejlettség ilyen magas fokára. A természeti szabadság fogalmát a természettudomány, a filozófia és a teológia területén egyaránt értelmezni lehet. A természettudomány szempontjából megállja a helyét, mert a szaktudományos reflexió szerint a Világban semmiféle külső beavatkozás nem tapasztalható. A teremtés és a fenti értelemben vett célirányosság nem esik a természettudományos vizsgálódások érdeklődési területére. A természetbölcselet, elfogadva a szaktudományok eredményeit, kiindulhat abból az empirikus reflexióból, hogy a Világ széleskörű belső szabadsággal rendelkezik, és transzcendentális reflexióval közeledhet ahhoz az Abszolútumhoz, akinek a tulajdonságairól ez a tény sokat elárul. A teológia a hit fényében tekinthet a szabad, de mégis elhivatott világra. A hittudomány rámutat, hogy a teremtmény számára teremtett volta egyrészt egy alapvető, az egész létét meghatározó fuggőséget jelent az Istentől, másrészt azonban azt is jelenti, hogy léte, melyet Istentől kap, valóban a sajátja. Ez az önrendelkezés a világ számára belső szabadságot is jelent. Isten nem úgy tevékenykedik a világban, ahogy a világhoz tartozó dolgok tevékenykednek. Isten működése maga soha nem lesz úgy észlelhető, ahogyan a világhoz tartozó dolgok működése észlelhető. Ez egyben azt is jelenti, hogy Isten nem változtatja meg természetellenes beavatkozással a Világ saját rendjét. Létrehozza és létben tartja a teremtett valóságot, úgy, hogy annak megadja a maga önállóságát.
Alapfeltételek Az ember megjelenésének elözményeit csak a mai Világegyetem kialakulásáig visszamenő leg tudjuk értelmünkkel átfogni. Lehetséges, hogy a természettudományok fejlődésével valamikor majd a múltnak ~ ha vannak ~ még távolabbi eseményeiröl is tudni fogunk. Ma azonban ez a kérdés még éppoly homályos, mint pl. az, hogy mi van az Univerzum (esetleges) határain túl. Itt tehát időben és térben maradjunk meg a jelenleg ismert Világegyetem keretein belül. Ha az Univerzum kialakulásától az ember megjelenéséig tartó út bármelyik lépésében morfológiai irányítottság lépne fel, a természeti szabadság egésze lényegét veszítené. Így ahhoz, hogy értelme legyen természeti szabadságról beszélni, szükség van néhányalapfeltétel teljesülésére: 1. a mai Világegyetem kialakulása és változása spontán módon menjen végbe; 2. az élet mindenféle külsö beavatkozás nélküllétrejöhessen a Földön; 3. az élövilág evolúciója ne legyen irányított; 4. az ember megjelenésében és biológiai fejlődésében ugyanazok a mechanizmusok érvényesüljenek, mint az egész élővilág evolúciójában; 5. a világban legyen valahonnan valahová tartó fejlődés.
89
1. A
VILÁGEGYETEM
KIALAKULÁSA
ÉS FEJLŐDÉ SE
Az Univerzum kialakulása és fejlődése a szaktudományos reflexióban Az extragalaxisok távolodásának tényéből arra kővetkeztethetünk, hogy a Világegyetem anyaga valamikor igen kis térrészben és igen nagy sűrűségű állapotban volt. A számítások szerint ez a szupersűrű állapot mintegy 15 milliárd évvel ezelőtt állt fenn. Ilyen sűrűségi viszonyok között nem ismerjük az anyag viselkedését, csak annyit mondhatunk, hogy az Univerzum a robbanás állapotában volt. Ez az Ősrobbanás (Big Bang) indította el a Világegyetem táguló mozgását. A csökkenő sűrűségű anyag gyökeres változásokon ment át. Kialakultak a mai elemi részecskék, majd a fotonok leváltak az atomos szerkezetű anyagról és önálló életet kezdtek. Az egységes gázanyag először nagyobb, majd kisebb "szemcsékre" esett szét. Az előbbiekből a galaxishalmazok, az utóbbiakból a galaxisok jöttek létre. A galaxisok eredetileg gömb alakú gáztömegek voltak, majd összesűrűsödve megindult bennük a csillagképződés, amely még ma is tart. A táguló Univerzum elméletének egyfajta továbbgondolása a pulzáló Világegyetem hipotézis. Eszerint az Univerzum tágulása a gravitációs hatás miatt lassul, megáll, majd összehúzódásba fordul át. A folyamat addig tart, amíg az anyag el nem éri az eredeti kis térfogatot és nagy sűrűséget. Visszajutva ebbe az állapotba, pusztán saját óriási sűrűségétől ismét felrobban, és az egész folyamat kezdődik elölről. A pulzáló Világegyetem hipotézisének igazi újdonsága az, hogy megengedi az Univerzum időbeli végtelenségét. Az elmélet részleteiben még alátámasztásra szorul. A Nap és a Naprendszer többi objektuma valószínűleg a csillagközi anyag ugyanazon felhőjéből, egyszerre alakult ki. Ez az anyag a Tejútrendszeren szabályos időközönként körkörös en végigsöprő sűrűsödési hullám következtében állt össze. A Naprendszer jelenlegi méretének megfelelő teret tehát egy, a Galaxis egyenlőtlen forgása következtében eleve forgó gázfelhő töltötte ki. A gázfelhő a saját gravitációs hatása miatt összehúzódott. Az összehúzódó test forgása gyorsult és a forgástengely irányában belapult. Az egyre gyorsabban forgó és belapuló gáztömeg egyenlítője mentén a centrifugális erő következtében egy gyűrű vált le. A levált gyűrű helyére belülről melegebb gáz áramlott, a kihűlés és ezzel együtt az összehúzódás felgyorsult, majd újabb gyűrű vált le. Az ily módon sorozatosan levált gyürűkből alakultak ki a bolygók. A kifelé áramló gázgyűrűkkel együtt az ősi napból kijutó nehezebb, szilárd halmazállapotú anyagszemesék a csillag közelében összetapadtak és nagyobb testeket képeztek. Így a gáz már nem tudta továbbragadni őket a Nap közeléből, ezért keringenek a Föld típusú bolygók a belső pályákon. A bolygópályákon mozgó összetapadt testek folyamatos összeütközése és további összetapadása révén jöttek létre maguk a bolygók. A messzebbre sodródó gázokból hasonló módon alakultak ki a Jupiter típusú bolygók. A Föld tehát, mintegy 4,6 milliárd éve, a szilárd kozmikus testek ütközése során keletkezett. Az ütközések energiája és saját gravitációs hatása miatt izzó állapotba került. A képlékeny anyagban gravitációs átrendeződés indult meg, így jött létre mai gömbhéjas szerkezete. Az izzó állapot és a gravitációs erő tette lehetővé a gömbhöz közelítő alak kialakulását. A tengely körüli forgás okozta a bolygó észak-déli irányú lapultságát. A Föld legkülső rétege a világűr hidege hatására szilárdult meg, amelynek közvetítésében a víz földfelszín és légkör közötti körforgása jelentős mértékben hozzájárulhatott.
90
A Világ teremtése a hittudományban Az Egyház hite nem kötődik egyetlen világképhez sem. A Hit igazságai és a tennészettudomány igazsága teljesen másfajta kérdésekre válaszolnak. Akorszerű természettudományos világkép ismerete azonban a hit számára is hasznos: megóvja a hívő ember világképét bizonyos mágikus és babonás felfogásoktói és arra késztet, hogy a hit igazságait újra megfontoljuk és megértésüket elmélyítsük. Bár a II. Vatikáni Zsinat dokumentumai között nem található meg a teremtés rendszeres teológiája, különböző szövegek mégis eligazítást adhatnak azokban a kérdésekben, amelyeket ma a keresztény teremtéstannak föl kell tennie. A zsinat tanítása szerint a teremtett valóságok bizonyos autonómiával rendelkeznek, hiszen minden dolognak megvan a maga önállósága, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei és megvan a saját rendje. A világ eredetére vonatkozóan a természettudományos ismereteket a következőképpen értelmezhetjük. A modem kozmológia messzemenően számol azzal, hogy kozmikus fejlődés megy végbe. Volt viszont egy olyan kezdeti esemény, amelyet a természettudományos megismerés -legalábbis eddig - nem tud egészen megérteni. A filozófia számára ezért a valódi metafizikai kérdés továbbra is fennáll. A kozmológia ugyanis "valaminek" az előzetes meglétét mindig is feltételezi a kezdeti események lehetséges lefolyásának magyarázatánál. A teológia viszont azt kérdezi, hogy miért van egyáltalán valami, és miért nem a semmi van. Erre a kérdésre azzal válaszol, hogy Isten mindent a semmiből, vagyis a nemlétből hívott létbe. Tér, idő és anyag Isten szabad akaratának köszönhetik létüket. A .creatio ex nihilo" tana a keletkezést úgy fogja fel, hogy Istenben időtlen-örökké, egyszerre történik. A teológia számára ezért a pulzáló Univerzum, tehát a Világ időben örök léte éppúgy nem jelent problémát, mint az, ha a kozmikus idő az ősrobbanás sal együtt kezdődött el. A természeti szabadság szempontjából Isten teremtő tevékenysége azt jelenti, hogy eredetet és tartamot ad a teremtmény tevékenységének. Lehetővé teszi az átmenetet a nemlétből a létbe, valamint a teremtett lét fenntartását, de nem irányítja annak történéseit.
A Világegyetem szabad fejlődése Az Univerzum fejlődéséről kijelenthetjük, hogy a csillagrendszerek, csillagok, a Naprendszer és a Föld kialakulásában megvolt a lehetőség a szabad fejlődésre. Az ősrobbanás után az anyag spontán módon rendeződött csillagászati egységekbe. A Naprendszer kialakulásához vezető galaktikus anyagsűrűsödési hullám pl. más méretű és összetételű felhőt is eredményezhetett volna, és ez a maitól döntően eltérő viszonyokat hozhatott volna létre. A Föld méretében, anyagában, Naphoz viszonyított helyzetében, vagy éppen a Nap tulajdonságaiban tapasztalható legkisebb változás is lehetetlenné tehette volna az élet megjelenését. Ez a kedvezőtlen szituáció máskor és máshol nyilván számtalanszor lejátszódott, mire a valószínűség szabályainak megfelelően a mi környezetünk ilyen szerenesés helyzetbe került. A teológia elfogadja a Világegyetem szabad fejlődését, de a kinyilatkoztatás alapján hozzáteszi, hogy Isten folyamatos teremtő tevékenysége képezi az önálló fejlődés lehetőségi feltételét.
91
2. Az
ÉLET MEGJELENÉSE
Az élet kialakulása a szaktudományos reflexióban Az élet első ismertjelét tartalmazó kőzetek tanúsága szerint az élet igen korán, mintegy 3,9 milliárd éve megjelent. Az élő rendszer keletkezésének legvalószinűbb elmélete az abiogén szintézis vagy kémiai evolúció. Az úgynevezett abiotikus kísérletek, amelyek az ősi környezetet rekonstruálják, sikeresen példázzák, hogy az élő rendszer létrejöttéhez szükséges makromolekulák (fehérjék, poliszacharidok és nukleinsavak) monomerei az egyszerűbb szervetlen molekulákból kialakulhattak. Más kísérletek életszerű jelenségeket (egyszerű anyagcsere, szaporodás) mutató kémiai rendszereket (mikrogömbök, koacervátumok) állítottak elő hasonló környezetben. Az elmélet a következőket tételezi fel. Mintegy 4 milliárd évvel ezelőtt a Föld felszíni hőmérséklete 100 'C alatt volt, ami egyrészt megengedte az ősóceán létrejöttét, másrészt lehetővé tette a hőre denaturálódó makromolekulák, mint például a fehérjék fennmaradását. A légkör redukáló jellegű volt, tehát oxigént nem, hidrogént viszont tartalmazott. Az ilyen gyengén redukáló környezetben törvényszerűen jelenlévő ammónia, metán, víz, és egyéb molekulákat különböző energizáló hatások (elektromos kisülés, UV sugárzás) érték. Az így energizált kémiai reakciók következtében egy sor egyszerű szerves molekula keletkezett: aminosavak, cukrok és nukleinsav-bázisok. Ezek a vegyületek lassan felhalmozódtak az óceánokban, így jött létre az úgynevezett "ősleves". Hosszú idő alatt a "levest" alkotó egyszerű vegyületek kémiailag kondenzáltak, így a monomerekből kialakultak a polimer makromolekulák. A kísérletek igazolták, hogy a sejthártyára emlékeztető "őshártya" egy ilyen makromolekulákat tartalmazó rendszerben spontán módon kialakulhat. Ilyen membrán képezhette alapját a prokariota sejt környezettől való elhatárolódásának. A komplex fehérjelipid membránnak, a genetikai kódnak és sok más tényezőnek a kialakulását ma még homály fedi. A prokariota-eukariota átrnenetről már világosabb elképzeléseink vannak. A sejtrnaghártya az endoplazmatikus retikulum nevű rendszerből, a mitokondrium és a színtest pedig az eredeti sejt és más kisméretű prokarioták közötti tartós együttéléséből jött létre.
Az élet megjelenése ahittudományban A természetben zajló fejlődési folyamatok közül talán az élet kialakulásában a legnyilvánvalóbb a léttöbblet megjelenése. A teológia szerint az élettelen anyagot Isten képesíti az önfelülmúlásra, és így jöhet létre az élet. Isten azonban nem csodás módon, és nem kívűlről nyúl bele a teremtésbe, hanem eleve megadja, hogy a dolgok önmagukat kibontakoztathassák. Isten nem kényszeríti az anyagot az élet létrehozására, hanem természete szerint használja azt fel. Az élet megjelenését biztosító isteni terv nem valamiféle misztikus, és az események láncolatába beavatkozó véges erő, hanem a kezdeti létezők természetével eleve adott logika.
Az élet kialakulásának szabadsága A természet szabadsága az élet megjelenésében is kifejeződik. Számtalan sikertelen variáció létrejötte után alakult ki a mai, általánosnak tekinthető, fehérje-szénhidrátnukleinsav-lipid felépítésü, sejtes szerkezet. Nehéz ugyan a Földön másfajta életformát elképzelni, de néhány vonatkozásban nyilvánvaló, hogy ,,másképp is alakulhatott volna". Ilyen például a genetikai kód nyelve, amely teljesen más kombinációban is eredményes lenne. Az élet megjelenése azonban, amely az ember oldaláról nézve gigantikus szerencse játékhoz hason-
92
lít, filozófiai szempontból transzcendentális alapot föltételez. Ezt az alapot a teológia a Teremtő Istenben találja meg, aki nemcsak teremti és létben tartja az anyagot, de a teremtéskor az önfelülmúlás képességévei is felruházta.
3. Az
ÉLŐVILÁG EVOLÚCIÓJA
Az evolúció a szaktudományos reflexióban Darwin - korát messze meghaladó zseniális meglátással - az evolúció mozgató erejének az egyedek sokféleségét, és a sokféleségből a környezetnek leginkább megfelelő változatokat kiválogató természetes szelekciót tartotta. Ez a felfogás alapjaiban véve azóta is megállja a helyét, de ma már tudjuk, hogy az evolúció ennél valamivel bonyolultabb módon müködik. Az evolúciós mechanizmusokat makroevolúciós és mikroevolúciós szinten szoktuk értelmezni. Előbbi alatt a tulajdonságok és a fajok megváltozásának, utóbbi alatt az ehhez szükséges genetikai átalakulásoknak a módját értjük. Mikroevolúciós értelmezésben a sokféleség megjelenése a mutációknak és a rekombinációnak köszönhető. Az első az információt hordozó nukleinsav molekula véletlenszerü megváltozása. A második a szülői kromoszómapárok véletlenszerü szétválása az ivarsejtek kialakulásakor lezajló kromoszómaszám-felező sejtosztódás során. A szelekció az a környezeti hatás, amely az adott környezetnek nem megfelelő génváltozatokat kiküszöböli, és így a megfelelőeket elterjeszti. A szelekció rendkívül sokféle módon valósulhat meg. Lehet például teljes vagy részleges; eltérő szelekció hat homozigótákra és heterozigótákra stb. Állandó környezetben a mutációk fenntartják a sokféleséget, a szelekció pedig kiküszöböli a nem megfelelő változatokat, tehát a populáció (természetes szaporodási közösség) alléljainak (génváltozatainak) gyakorisága nem változik meg. Amennyiben azonban a környezet átalakulásával a szelekció is megváltozik, az allélgyakoriság valamilyen irányban eltolódhat. Az evolúció populációgenetikai definíciója pedig éppen ez: a populáció allélgyakoriságának megváltozása az egyik nemzetségről a másikra. A fenti folyamatot adaptívevolúciónak nevezzük. Az élőlények ugyanakkor rendelkeznek a nem adaptív evolúciós változás képességével is. Ez véletlenszerüen bekövetkező folyamatokat jelent, mint például a genetikai sodródás (egy allél véletlenszerü eltünése kis létszámú populáció kivándorlása esetén), a növényeknél a hibridek keletkezése, vagy a poliploidia (többszörös kromoszómaszerelvény ) kialakulása. A makroevolúciós fajkeletkezés alapja a genetikai izoláció. Ez azt jelenti, hogy két populáció olyan sokáig nem folytat géncserét, hogy allélgyakoriságuk nagymértékben eltérővé válhat. Ez olyan morfológiai-fiziológiai vagy sejtbiológiai változásokat eredményezhet, hogy többé nem képesek szaporodni egymással. A genetikai izoláció legtöbbször földrajzi elkülönülés útján valósul meg (szünpatrikus speciáció), de néha történhet azonos élőhelyen is (allopatrikus speciáció). Az új faj létrejötte tehát nemjelenti egy minden tulajdonságában új élőlény megjelenését. A létrejött species egyes tulajdonságai előremutatóak (apomorfok), mások visszamutatóak (pleziomorfok). Ezt nevezzük az evolúció mozaikos voltának. A fajkeletkezés és az új tulajdonságok megjelenése, dinamizmusa szerint történhet graduális evolúcióval (kis léptékű, sorozatos átalakulásokkal), vagy pontozott egyensúllyal (hirtelen, jelentős mértékű változással). Az utóbbi mechanizmusban megkülönböztetjük a speciáció (fajkeletkezési) és a sztázis (nyugalmi) állapotokat. A közös származású fajok különféle környezetekbe kerülhetnek. Az eltérő szelekció így változatos formákat hozhat létre egy rendszertani csoporton belül. Ez a divergenciajelensége. Különböző csoportba tartozó (tehát nem rokon) fajok viszont hasonló környezetbe kerülve, konvergenciával, hasonlóvá válhatnak.
93
Az élővilág fejlődése soha nem választható el a Föld arculatának változásától. Az élettelen környezet, mint az élettér egy része, a szelekciós tényezőkkel befolyásolja az élőhelyen kialakuló ökológiai fülkék számát és milyenségét. A megváltozó abiotikus tényezők (pl. az éghajlat vagy a vízmélység) megváltoztatják a fülkéket, amire az élővilág evolúcióval vagy kihalással válaszol. Ugyanakkor az élőlények maguk is megváltoztatják környezetüket, ami visszahat rájuk és más élőlényekre. Így például a fotoszintetizáló szervezetek oxigéntermelése lehetővé tette az ózonpajzs kialakulását, aminek következtében az élővilág megjelenhetett a szárazföldön. Tekintetbe véve, hogy a környezet megváltozása végső soron kiszámíthatatlan, és hogy az élőlények belső evolúciós mechanizmusaiban is sok a véletlenszerű elem, a törzsfejlődés folyamata egyáltalán nem tünik irányítottnak.
Az evolúció ahittudományban Az emberiség igen régen szembesült azzal, hogy a Teremtett Világ nem változatlan. A mai "fejletlen" és "fejlett" élőlények tanulmányozása, valamint a kövületek és a mai élővilág összehasonlítása alapján adódott az a felismerés, hogy az állatok és növények fokozati sorba rendezhetők. Az is logikusnak tűnt, hogy a "fejletlenek" előbb, a "fejlettek" később jelentek meg. Már Darwin előtt születtek komoly tudományos igényességgel megfogalmazott magyarázatok az élővilág változására. Jean-Baptiste Antoine de Lamarck például a szerzett tulajdonságok öröklődésére vezette vissza az új tulajdonságok megjelenését. A fejlődés gondolata már a középkori teológiától sem volt idegen. Maga Aquinói Szt. Tamás is rokonszenvvel fogadta azt a Szt. Ágoston által megfogalmazott tant, amely szerint Isten fokozatosan kibontakozó világot teremtett. A kibontakozást az teszi lehetővé, hogy struktúrát és fejlődéstörvényeket helyezett az általa teremtett anyagba. Ezeknek a programoknak köszönhető, hogy élettelen anyagból kezdetleges élőlények jöttek létre, vagy hogy új fajták jöttek létre a meglévők keveredéséből. Ugyanakkor Szt. Tamás, aki az embernél alacsonyabbrendű létezők esetében elfogadja az evolúció preformista változatát, az ember esetében mégis a kreacionista nézetet vallja. Az ő felfogásában az embert közvetlenül Isten teremtette. Az első ember esetében nem tartja kizártnak, hogy Isten állati testet használt fel e test létrehozására. A lelket azonban közvetlenül Isten teremti, és ez érvényes az utódokra is. Nem kell csodálkozni azon, hogy a skolasztika fejedelme kivételesen kezeli az ember szerepét. A Homo sapiens sajátos tulajdonságai (mint például szellemi képessége) még az evolúciónak elkötelezett természettudósokat is elbizonytalanították. Alfred Russel Wallace, aki a túlzó szelekcionizmus - vagy ahogy ő tévesen nevezte, szigorú darwinizmus - irányvonalát követte, nem tudott megbirkózni az emberréválás evolúciós gondolatával. Ö, aki minden fejlődést a létért folyó küzdelemmel magyarázott, az ember esetében a közvetlen isteni teremtést feltételezte. Az egyház hivatalos irataiban sohasem ítélte el a fejlődéselméletet, mint olyat. De értelmetlen lenne tagadni azt a tényt, hogy hivatalnokai sokáig ellenséges magatartást tanúsítottak vele szemben. Darwin maga is - egyebek mellett - azért várt húsz évet az élővilág fejlődéséről szóló tanainak közzététeJével, mert tudta, hogy ezzel szembehelyezkedik korának vallási felfogásával. Kétségtelen, hogy az Egyház tanítóhivatala ma már sokkal nyíltabb a fejlődéselmélettel szemben, mint még pár évtizeddel ezelőtt. A bibliai történetek és a vallásos igazságok természetének mélyebb megértése lehetővé tette, hogy az élővilág és az ember evolúciós eredetének tétele többé már nem jelent veszélyt hitünk alapvető igazságai számára.
Az élővilág fejlődésének szabadsága Az evolúcióbiológia számos olyan mikroevolúciós mechanizmust tárt fel, amelyeknek megnevezésében - ha becsületesek akarunk maradni - szerepeltetnünk kell a "véletlen" szót (véletlen mutációk, véletlen kombinálódás stb.) Mindez véletlenszerű folyamatokat hoz létre a makroevolúció 94
szintjén is. Úgy látszik tehát, hogy az élővilág törzsfejlődésében is érvényesül a Természet szabadsága. Ugyanakkor, bár a teológia elfogadja, hogy Isten nem avatkozik közvetlenül az evolúció menetébe, a "véletlen" kifejezés használata ellen a hittudósok fel szokták emelni a szavukat. A véletlen ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy valaminek nem ismerjük pontosan a kiváltó okát, hanem azt is, hogy az adott dolognak nincs semmiféle célja. Az evolúciónak, mint minden, a világban lezajló folyamatnak teremtő oka és fenntartója Isten. Ezenkivül, Duns Scotus teremtésfelfogásában szemlélve, a törzsfejlődés is rendelkezik üdvtörténeti céllal. Ezért a makroevolúciós szinten értelmezett véletlenszerü változások jelölésére javaslom a "szabad útkeresés" megnevezést. Ez a fogalom kifejezi az élővilág evolúciójának irányítatlanságát, anélkül, hogy azt a nyomasztó félreértést sugallná: Isten megteremtette a világot, majd magára hagyta, kitéve a véletlenekjátékának.
4. Az
EMBERRÉ VÁLÁS
Az emberi evolúció a szaktudományos reflexióban A legkorábbi eddig ismert főemlős, a 60 millió éves Purgatorius, Afrikában élt. Ugyancsak innen ismertek az első, már biztosan a keskenyoITÚ majmok csoportjába tartozó állatok 40 millió éves kövületei. A 15-25 millió évvel ezelőtti időszakból sok korai óvilági majom-lelet került elő kelet-afrikai lelőhelyekről. A mintegy 10-15 millió éve élt eurázsiai Dryopithecusok olyan fokozatot képviselnek, amely megelőzte az emberfélék és az emberszabású majmok fejlődési ágának elkülönülését. Ehhez a rokonsági körhöz tartozik a Rudabányárólleírt .Rudapithecus hungaricus" is. A 1O millió évnél valamivel fiatalabb, Ramapithecusok már egyértelműen az emberfélék vonalához tartoztak. A Hominidae család első igazán jól ismert nemének, az 1-5 millió éves, kelet- és dél-afrikai Australopithecusnak több faját is elkülönítették. A genus bizonyos formáit (pl. A. anamensis, A. afarensis) egyes kutatók az ember távoli őseinek tekintik. A legősibb Australopithecusokkal nagyjából egyidőben egy másik emberféle csoport is élt Afrikában, amelyet Ardipithecusnak nevezünk. A legősibb Homo-, azaz emberlelet a Rudolf-tó partvidékén felfedezett, 2,2 millió éves H. Rudolfensis. A Homo habilisek körülbelül 2 millió éves leletei is Afrikából kerültek elő. Az Australopithecusokkal együtt éltek, de ők már valószínűleg a fejlődés fő vonalába tartoztak. A mára igen népszerüvé vált ,,Ádám hipotézis" a mintegy 800 ezer éve megjelent Homo erectus fajból vezeti le a mai ember kialakulását. Eszerint az erectusok Kelet-Afrikából a Nílus völgyén át északra vándoroltak. Eurázsiába került képviselőikből alakult ki a neandervölgyi ember. Az Afrikában maradt erectusok autochton evolúciós folyamatai eredményezték a korai Homo sapiens megjelenését. Ez a faj kb. 300 ezer éve szintén északra vándorolt, Eurázsiában találkozott a már ott élő neandervölgyiekkel, és egy ideig egymás mellett éltek. A pleisztocén jégkorszakok megszűntével az újabb típusú környezet, és valószínűleg a modem Homo sapiens kompetitív hatása következtében a neandervölgyi ember eltűnt. Helyét teljesen átvette a mai ember, amely később az egész világon elterjedt. A bibliai teremtéstörténettel kapcsolatban gyakran előkerül a monogenizmus kérdése. Felmerültek olyan elméletek, amelyek szerint Ádámot, aki (ilyen felfogásban) történelmi személy volt, az emberréválás evolúciós folyamatába kell helyezni. Így az emberiség egy emberpártói származna, ami nagyon leegyszerüsítené az eredeti bűn értelmezését. Biológiai szempontból ez a lehetőség egyáltalán nem valószínű. Az evolúciót az ember esetében is csak populációgenetikai szinten tudjuk értelmezni. A gerincteleneknél van arra példa, hogy egy egyedtől egész populáció származzon. A galápagos-szigeti muslicafajok genetikai vizsgálata például kimutatta, hogy az egyes szigetek sajátos fajai egy-egy példány véletlenszerü odakerülésévei alakulhattak ki. Ez egyben a genetikai sodródás esetét is megvalósítja, tehát evolúciós változást jelent. A főemlősök viszont egyszerre sokkal kevesebb utódot hoznak létre, mint a rovarok, így az életképes méretü populáció létrehozásának minimá-
95
lis az esélye. Ezenkivül tudjuk, hogy az emberi evolúció során több fejlődési ág is összekapcsolódhatott. A leletek tanúsága szerint például az Afiikából északra vándorló Homo sapiens a Közel-Keleten huzamosan egy helyen élt a neandervölgyi emberrel, és a két csoport feltehetően keveredett egymással.
Az emberi lélek teremtése a hittudományban Az emberi evolúció értelmezése a teológiában igen fontos kérdés, mert az emberi lélek teremtését is érinti. XII. Pius pápa a Humanai generis kezdetű enciklikában kijelenti, hogy Isten közvetlenül teremti az emberi lelket. Ez a tanítás - figyelembe véve mindazt, amit az előzőekben az emberi evolúcióról elmondtunk - első hallásra azt a dualista felfogást sugallja, hogy az emberi test keletkezését csak természettudományosan, a lélek teremtését csak teológiailag lehet magyarázni. Karl Rahner értelmezésében azonban az embert teljes testi, szellemi és lelki valóságában, egységként kell kezelnünk. Szerinte, amikor az ember megjelenik a világban, teljes egészében - a lelket is beleértve - az állati elődöktől származik. Tehát az egész ember létrehozó okának az (evolúciós fejlődésben önmagukat felülmúlni képes) állati elődök tekinthetők. Rahner ugyanakkor kiemeli, hogy ez az elgondolás nem ellentétes azzal a tétellel, hogy Isten az emberi lelket közvetlenül teremti, hanem pontosítja, kifejti azt. Az állati szülők ugyanis, ahogy létüket, úgy önfelülmúló képességüket is folyamatosan Istentől kapják. Talán segít a probléma megoldásában, ha feltesszük a kérdést, hogy mikortól ember az ember - vagyis mikortói rendelkezik emberi lélekkel? Ezt igen nehéz meghatározni, de teológiai szempontból legjobb a hit oldaláról közelíteni hozzá. Eszerint azóta beszélhetünk emberről, amióta az hinni tud, azaz válaszolni az isteni megszólításra. Másképpen megfogalmazva: amikor képessé válik arra, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsen Istennel. Kardos László szerint a hit feltétlenül jellemzi az embert. ,,A hit megjelenése, majd fokozódó szerepe természettudományi, pontosabban paleoantropológiai megközelítésben az emberré válás része, vagyis evolúciós folyamat eredménye. Nem véletlen, hogy a különböző vallások gyökerei az egész földön egységesen néhány ezer évre nyúlnak vissza. A mai ember, csakúgy, mint közvetlen elödei, hit nélkül nem tudna élni ..."6. A lélek teremtésénél talán akkor helyezzük jó helyre a hangsúlyt, ha arra koncentrálunk, hogy bár az ember természetes evolúciós fejlődéssei éri el a hitre alkalmas szintet, addig nem tud mire válaszolni, amíg Isten meg nem szólítja,
A monogenizmus
és az áteredő bűn a hittudományban
Az emberré válással kapcsolatos másik kardinális kérdés: hogyan értelmezzük az áteredő bűnt, ha - mint láttuk - az emberiség egy emberpártól való származása nem valószínű? A teológia mai értelmezése szerint Ádám nem egyedi személy, aki valamikor régen élt, hanem minden ember egyedi képviselője, aki azonban történelmi módon is megvalósul minden emberben. Ádám bűne konkrét, szimbolikus formában jelenti minden ember bűnét. A személyes bűnök következtében az emberiség Istentől elszakadt, az ő akaratával ellenkező állapotban van, amely sokszor újabb személyes bűnt szül. Az eredeti bűn tana elsősorban az ember jelenlegi állapotáról szól, az már másodrangú kérdés, hogy hogyan "tetjed át" e bűn egyik emberről a másikra. De biztosra vehető, hogy a hagyományos elgondolás, amely azt mondja, hogy fogamzással, nem kielégítő. Sokkal megfelelőbbnek látszik, hogy az eredeti bűn .áröröklödését" az ember létének és bűnének szociális jellegévei magyarázzuk. Az emberi egyén egész biológiai és lélektani felépítésében nagyrészt attól a társadalomtól és külső körülményektől fugg, amelyben életét megkezdi és folytatja. Olyan helyzetbe születik bele, ahol a 6
Kordos: Hit és evolúció 96
bűn és gonoszság már egy szomorú valóság számára, még mielőtt szabad akaratát használhatta volna. Egy bűnös állapotot "örököl", egyszerűen azáltal, hogy az emberi nem tagja lesz. Mint ilyen, részesedik embertársai bűnében és bűntudatában. Az emberiség bűnének tömegével szemben teljesen erőtlen, és nem tudja magát a hatása alól kivonni. Ezért Istennek a kegyelme Krisztusban számára nemcsak egy kűlönös, szabad ajándék, kiváltság, hanem szabadító erő, megváltás. Ádám paradicsomi állapota nem olyan állapot, amelyet többé már nem élvez, hanem olyan, amely még nem létezik. Ezt a paradicsomi állapotot Isten kinyilatkoztatásából tudja, mint az Ö eredeti tervét és akaratát a jövőre vonatkozóan, amely lassan bontakozik ki az üdvtörténet folyamán. Arra a nyilvánvaló ellenvetésre, hogy az ember nem veszítheti el a paradicsomi állapotot, ha az még nem létezik, azt válaszolhatjuk, hogy Isten akaratát visszautasítva az ember akadályozhatja saját beteljesülését.
Az emberi evolúció szabadsága A természettudományos reflexió alapján megállapíthatjuk, hogy az ember törzsfejlődése sem mechanizmusaiban, sem ismert eseményeiben nem kűlönbözik más állatcsoportok filogenezisétő1. Éppen ezért jellemző rá a természet szabad útkeresése. Ezt a szabadságot az is alátámasztja, hogy több véletlenszerű eseményről is tudunk az emberfélék evolúciójának témakörébő1. Ilyen volt például az ember- és csimpánzfélék fejlődési ágának elkűlönülése egy kromoszóma-összeforrás következtében. Az emberi evolúció természetes és szabad volta teológiai szempontból is elfogadhatónak tűnik. A teológia az ember kettős természetét hangsúlyozza. Ez Istentől való radikális függőségét és a világban való szabad önmeghatározás képességét jelenti. Egy ilyen antropológiai modell pedig a világban élő ember autonómiáját és szabadságát ugyanúgy megteremti, mint ahogy a transzcendenstől, Istentől való radikális függés és a feléje való irányultság hagyományos, a keresztény hit lényegét jelentő kívánalmának is eleget tesz. Az emberi fejlődés annyiban szabad, hogy biológiai lényét (beleértve a hitre való képességet is) természetes evolúció hozta létre. Ugyanakkor nemcsak annyiban függ Istentől, mint a többi (nem ember) létező, tudniillik, hogy Isten képezi létének alapját. Az emberséghez az is hozzátartozik, hogy Isten közvetlenül megszólítja a teremtményt, az pedig válaszol rá. ,,Az emberi lélek istenközvetlenségéről szóló beszédet ezért úgy kell értelmeznünk, mint annak megvallását, hogy minden emberi teremtmény sajátos kapcsolatban áll Istennel, s ezt Isten teszi lehetővé kapcsolatteremtő készségével."
5. A
VILÁG FEJLŐDÉ SE
A fejlődés filozófiai problémája Sok paleontológus megkérdőjelezi az evolúciós folyamatokban a "fejlődés" tényét, helyette inkább "változásról" beszé1. A fejlődés ugyanis feltételezi fejletlenebb és fejlettebb állapot létezését. Ilyen összefüggésben valóban veszélyes dolog, mondjuk, magasabbrendű és primitív fajokról beszélni. Hiszen az evolúció legtöbbször nem más, mint a környezetnek való megfelelés. Az ehhez vezető folyamat nem mindig "előremutató". Sok bélparazita féreg szervezete például, másodiagos módon, rendkívül leegyszerűsödött. A környezetükhöz kiválóan alkalmazkodtak, de aligha nevezhetnénk fejlődésnek az emésztőrendszer eltűnését. (Ezek az állatok a gazdaállat bélrendszerében .fürdenek" az emésztett táplálékban, így saját emésztésre nincs szükségük.)
7
Sattler-Schneider: Teremtéstan 97
"Evolúciós fejlődés" ugyanakkor - filozófiai értelemben - mégis van. Ez az állítás kétféle értelmezésben is megállja a helyét. Ha az evolúciót úgy értelmezzük, mint az egész Világmindenség változását, akkor az anyag szervezettségében bekövetkezett növekedés egyértelműen fejlődésnek tekinthető. A rendezettség növekedése egyre újabb, önálló létszintek (pl. ősi anyagfelhő - elemi részecskék - atomosan rendezett anyag - élő anyag) megjelenésében nyilvánul meg. Más értelmezésben, ha a biológiai törzsfejlődésre szűkítjük le az evolúció fogalmát, szintén találkozunk a fejlődés jeleivel. Bizonyos "evolúciós stratégiák" (mint például a szilárd váz, a fotoaszszimiláció képessége, a hőszabályozás vagy a repűlés) újdonságként jelentek meg a Földön, és sikeresnek bizonyulva, általánosságban véve fenn is maradtak. A fejlődés evolúciós fogalmát azonban soha nem szabad egy fejlődési ágra értelmezni, hanem kizárólag az evolúció egészére. A világ tehát fejlődik, abban az értelemben, hogy önfelűlmúlás, léttöbblet megjelenése tapasztalható benne. Filozófiai szempontból azonban az alacsonyabbrendű létező soha nem lehet oka a magasabbrendűnek. Fel kell ugyanakkor hívni a figyelmet arra is, hogy a természettudomány szemszögéből ezek a magasabbrendű létszintek nem rendelkeznek önálló léttöbblettel. A szerveződés ugyanis, amely például az élőt létrehozza az élettelenből, az anyag saját tulajdonsága. Két hidrogénatom például már rendelkezik a hidrogénmolekulává válás képességével, vagyis a szervezetlen létezőben potenciálisan benne rejlik a szervezett változat.
Az önfelülmúlás ahittudományban A modem teológia szerint a léttöbbletek kialakulásának végső lehetséges feltétele Isten, aki a természeti tényezők autonómiájának meghagyásával biztosítja az evolúció sikerét. (Siker alatt ez esetben a folyamatos önfelülmúlást kell érteni.) Ezt az önfelűlmúlást biztosító tevékenységet nem úgy kell elgondolni, hogy Isten meg szakítja az empirikus események láncát, vagy hogy megold valamit az empirikus létező helyett, hanem úgy, hogy ő mindig megadja, hogy a létezők önmagukat kibontakoztathassák, s adott esetben lényegükkel adott korlátaikat felülmúlják.
Teilhard de Chardin fejlődéselmélete A század keresztény gondolkodói közül Teilhard de Chardin volt az, aki a legtöbbet tette a Világ fejlődésének hitbeli értelmezéséért. Ö Duns Scotushoz hasonlóan Krisztusban értelmezi a teremtést. Krisztus az Omega pont, amely felé a Világ fejlődése tart. A Kozmosznak Krisztus felé tartó fejlődésében egymásra épülve jelenik meg az anyag, az élet, az ember, a szellem és végül a krisztusi ember evolúciója. Az egyes szinteken ugyanaz a folyamat játszódik le: a létezők befutjak fejlődési útjukat, beteljesülnek, végül megszülik a következő létszintet (pl. az anyag fejlődésének beteljesülése: az élet megjelenése). Teilhard rendszerének természettudományi vitathatóságát éppen ezek az irányított ortogenezist sugalló nézetei jelentik. A zavart az okozza, hogy Teilhard kora természettudományából vett képekkel beszél filozófiai igazságokról. .Ortogenezisét" akkor érthetjük meg, ha - mint ő is teszi - a létezők egyetemes jellemzőire koncentrálunk. A különböző létszintek létezőinek egyetemes vonásait emeli ki. Az ellentétes töltésű részecskék vonzódásában például ugyanúgy az irányultság fogalmát látja meg, mint - egy másik szinten - az éhes állat táplálékkeresésében. A hangsúly tehát nem a konkrét evolúciós mechanizmusokon van, hanem azon, hogy a szerveződés, a bonyolódás spontán módon kialakít olyan magasabbrendű dolgokat, mint például az irányultság. Az egyenes vonalú fejlődés pusztán a szervezettség nővekedésére és a - filozófiai szempontból- magasabbrendű létformák törvényszerű megjelenésére vonatkozik.
98
A fejlődés szabadsága A világ változása során, szervezettségüket tekintve, egyre magasabbrendű létformák jelennek meg. Ezt a jelenséget nevezhetjük a világban tapasztalható fejlődésnek. Ez a folyamat olyan szempontból célirányos, hogy a magasabbrendű formák megjelenése felé tart, de az irányultság az Univerzum saját tulajdonsága, amelyet már a teremtésben megkap. A fejlődés tehát saját törvényei szerint zajlik le. Egy irányba mutató, de - a Világ keretein belül értelmezve - nem irányított.
Következmények Sokat beszélünk arról az isteni szeretetről, amely szabadsággal, szabad akarattal ajándékozta meg az embert. Ezt a szabadságot - kissé öntelt módon - hajlamosak vagyunk kizárólag az emberre vonatkoztatni. Az elsőszülött kisgyermekhez hasonlóan, akit mindig lelki megrázkódtatásként ér a kistestvér születése, meglepődünk azon, ha testvérünk (más teremtmények) ugyanazt a szeretetet kapja, mint mi. Assisi Szt. Ferenc - ahogy a Naphimnuszból és más műveiből kiderül- zseniálisan érzett rá az ember és a természet közötti valódi kapcsolatra: mivel egy teremtőtől származunk, közös az Atyánk, tehát testvérek vagyunk. Sajnos mi, egyszerüen gondolkodó emberek nem vagyunk képesek ilyen intuitív módon, egyszerre átfogni a Teremtés nagy igazságait, csak lépésről-lépésre juthatunk el hozzájuk. Ehhez megfelelő kiindulópontnak tűnik a természeti szabadság. A transzcendentális reflexió módszerével megvizsgálhatjuk, hogy mit mond el számunkra Istenről a Természet szabadsága. Isten a világot - az Univerzum saját törvényei szabta keretek között - a szabad önrendelkezés jogával ajándékozta meg. Ez azt jelenti, hogy mind az élő, mind az élettelen természetet bevonta a teremtés művébe. A világ nemcsak feladatot kapott az isteni terv végrehajtására, hanem lehetőséget is, hogy részt kapjon végső beteljesüléséből, a megtestesülés eseményéből. Nemcsak az ember, hanem az egész Természet arra van meghívva, hogy részt vegyen az Isten és a Világ közti szeretetkapcsolatban. Ez mutatja meg számunkra Isten szeretetét és megbecsülését a Világ felé. A Természet vizsgálata Isten felé irányította a tekintetünket, de amit Istenből megtapasztaltunk, az máris visszafordítja figyelmünket a teremtmények felé. És itt visszaérkeztünk kiindulópontunkhoz, Szent Ferenchez, és ahhoz a viszonyhoz, amely őt a Teremtett Világhoz fűzte. Az ember helyes magatartása az, hogy tiszteli és szereti a Természetet. Nemcsak azért mert Isten is szereti és becsüli, tehát ez a hozzáállás önmagában is jónak látszik, hanem azért is, mert, a szabadságot vizsgálva, a többi teremtmény egyenrangú testvérünknek bizonyult. A testvériségnek most egy új távlata bukkant föl előttünk. Nemcsak közös Atyánk, Teremtőnk van, de a megtestesülés művére is együtt kaptunk meghívást. Úgy tűnik, nem vagyunk "választott faj", vagy legalábbis nem jobban, mint a többi. A Világ más létezője is eljuthatott volna arra a fokra, hogy a kinyilatkoztatást befogadja. Mi szereztünk tudomást róla először, de általunk az egész világnak szól. Isten Krisztusban az egész emberiséget, és az emberiségben az egész világot megszólította és üdvösségre hívta. Talán bántja az önérzetünket, hogy nem vagyunk egyszülöttek, de sokkal inkább örülhetünk, hogy vannak testvéreink. A testvéri szemléletből egy egészen új magatartásformának kell kibontakoznia. A környezetvédelem, saját érdekünkben, a természettel harmonizáló, mégis emberhez méltó élettér megőrzésére irányul. Ez máris sokkal értékesebb magatartás mint a Természet önző és figyelmetlen kizsákmányolása és rombolása. A Teremtett Világot azonban nemcsak saját védendő környezetünknek kell tekintenünk. A természeti szabadsággal kapcsolatban tapasztaltak alapján - ahogy Szt. Ferenc tette - testvéri tisztelettel és szeretettel kell fordulnunk minden teremtmény felé. Ezek a tanulságok összhangban vannak a II. Vatikáni Zsinat tanításával, amely "a keresztény teremtéstan egyes kérdéseit az Istenjó adományaiba vetett bizalommal, a világra nyitottan és nagy op-
99
timizmussal tárgyalta. Az összes élőlények életlehetőségeinek fenntartása egyre nagyobb gondot jelent; ennek nyomán ma egyre sürgetőbb az a feladat, hogy az embereket ráébresszük a teremtés megőrzésében vállalandó közös felelősségükre."
Irodalom Alszeghy Z.: A Kezdetek teológiája. Teológiai Kiskönyvtár IV6, 1979, Róma. Báldi T.: A történeti földtan alapjai. Tankönyvkiadó, 1987, Budapest. Brooks, J. - Shaw, G.: Az élő rendszerek eredete és fejlődése. Gondolat Kiadó, 1981, Budapest. Davis, P.: Isten gondolatai. Egy racionális világ tudományos magyarázata. Kulturtrade Kiadó, 1995, Budapest. Duns Scotus, J.: Szemelvények (Szovák Kornél fordítása) Vigília, 1994.3, Budapest. Gábris Gy., - Marik M., - Szabó J.: Csillagászati földrajz. Tankönyvkiadó, 1989, Budapest. Gál F.: Dogmatika 1. Szent István Társulat, 1990, Budapest. Géczy B.: Lamarck és Darwin. Magvető Kiadó, 1982, Budapest. Géczy B.: Az evolúció a hátsólépcsőn? Magyar Tudomány, 1987.2, Budapest. Barsi B.: A megtestesülés misztériuma. Vigília, 1994.3, Budapest. Géczy B.: Őslénytan. Tankönyvkiadó, 1989, Budapest. Gould, S. J.: A panda hüvelykujja. Európa Könyvkiadó, 1990, Budapest. Horváth P.: Fordulat és útkeresés a modern katolikus gondolkodásban. Magyar Tudomány, 1999.5, Budapest. Jáki Sz.: Amit Isten mértékkel teremtett, csak mérésekkel igazolható. Természet Világa, 1996.8, Budapest Juhász L.: Bölcseleti embertan. Teológiai Kiskönyvtár IV/3, 1978, Róma. Kordos L.: Hit és evolúció. Természet Világa, 1998.5, Budapest. Lamarck, J-B. A.: A természet fejlődése. Kriterion Könyvkiadó, 1986, Bukarest. Leakey, R.: Az emberiség eredete. Kulturtrade Kiadó, 1995, Budapest. Lipták P.: Embertan és emberszármazástan. Tankönyvkiadó, 1980, Budapest. Manley, G.: Duns Scotus Oxfordja. Vigília, 1998.6, Budapest. Molnár B.: A Föld és az élet fejlődése. Tankönyvkiadó, 1984, Budapest. Nemesszeghy E.: Az Anyagi Világ. Teológiai Kiskönyvtár IVII, 1982, Róma. Nyíri T.: A filozófiai gondolkodás fejlődése. Szent István Társulat, 1991, Budapest. Paskai L.: A szabadság Duns Scotus tanításában. Vigília, 1994.3, Budapest. Rózsa H.: Az Ószövetség keletkezése. Szent István Társulat, 1986, Budapest. Sattler, D. - Schneider, T.: Teremtéstan. In: Schneider, T. (szerk.): A dogmatika kézikönyve 1. Vigilia Kiadó, 1996, pp.129-248; Budapest. Szabó F.: Karl Rahner. Teológiai Kiskönyvtár V8, 1981, Róma. Turai, A.: Kozmológiai antropológia. Főiskolai jegyzet, 1987, Szeged. Turai A.: Az ember evolúció ja katolikus szemmel. In: Kókay J. & Magyar 1.: Elmosta-e az evolúciót az özönvíz? Christianus - OMC, 1994, pp. 69-80; Budapest - Bécs. Teilhard de Chardin, P.: Az emberi jelenség. Gondolat Kiadó, 1980, Budapest. Várnai J.: Ki volt Duns Scotus? Vigilia, 1994.3, Budapest. Volpe, E. P.: Evolúció. Gondolat Kiadó, 1977, Budapest. Vida G. (szerk.): Evolúció 1. Az evolúció genetikai alapjai. Natura, 1981, Budapest. Weissmahr B.: Hit és Tudományakatolikus teológia szemszögéből. Magyar Tudomány, 1999.5, Budapest
100
