Szent nap-e az ünnep? Ünnepek, jeles napok és ami mögöttük van… Forgács Tamás "Az élet ünnepnapok nélkül olyan, mint hosszú vándorút vendégfogadók nélkül" - állapította meg már a híres görög bölcselő, Démokritosz is. Az ünnepek beiktatása a köznapok közé bizonyos ritmust, ütemes váltakozást ad a napok százait egymás után sorakoztató naptári rendnek. Ez természetes folyamat. A földművelő termelőmunka jellege önmaga is ad valamelyes ritmust: különválnak a "munka dandárjának" időszakai a többé-kevésbé kényszerű pihenést nyújtó időszaktól. De az év termelőmunkára szánt hosszabb szakaszán belül is vannak olyan természet adta választópontok, amelyekben az egyik munkaszakasz sikerrel befejeződik, hogy átadja helyét a következőnek. Minden emberi munkakifejtés többé-kevésbé bizonytalan kimenetelét, a szándékolt és a valóban elért eredmény közötti kedvezőtlen különbség lehetőségét érezték azok a távoli őseink, akik minden nagyobb vállalkozás előtt illuzórikus eszközök igénybevételével, mágikus eljárással is biztosítani akarták fáradozásuk sikerét - vagy az elért siker után, más mágikus módszerekkel, annak megismétlődését kívánták elősegíteni. A vadászó-gyűjtögető törzsek alkalmi mágikus praktikái előbb-utóbb állandó rítusokká lettek, a földművelő munka vezető szerepének körülményei között pedig az alkalmi szertartások a munka jellegzetes és hagyományos rendjéhez illeszkedő, időszakonként (rendszerint évenként) visszatérő szertartásokká, ünnepi alkalmakká váltak. De nemcsak a földművelőkre áll ez: a letelepült és kialakult normák szorításában élő társadalmak minden többé-kevésbé általánosítható, közérdekű tevékenységét hasonló ünnepi szertartások avatták pihenést, változatosságot és felüdülést jelentő ünneppé. Ezzé lettek a közös harci feladatokra való felkészülés alkalmai, az állattartás jellegzetes feladatai, ünneplésre adott alkalmat a közérdekű, bár nem feltétlenül közös tevékenységek (hajózás, kikötők karbantartása, erdőgazdálkodás stb.) sikerének mágikus eszközökkel való segítésére irányuló szándék. Ezek az ünnepi alkalmak a természeti tényezők állandó hatásának és a papság rendszerezőszabályozó tevékenységének eredményeként megkapták az éven belül állandó helyüket, hagyományos szertartásaikat, belső logikájukat. Amiként a munkák egyes mozzanatai is egymásba kapcsolódnak, úgy a hozzájuk (megkezdésükhöz és befejeződésükhöz) kapcsolódó ünnepek is egységes rendet, ünnepi ciklust alkotnak. Eredeti és máig alapvető célja szerint tehát a naptár az emberi lét és munka ritmusát irányítja a természet szabályszerű változásaihoz igazodva, az utóbbit meghatározó csillagászati jelenségek mennél pontosabb mérésével és a különböző periódusú időtartamok, nap, hét, hónap, év egyeztetésével.1 A civilizáció fejlődésével a naptári ünneprend egyre historizáltabbá lett; a mindenkori hatalom felismerte, hogy az egyén létének keretet szabó naptárt a saját szolgálatába állíthatja, aminek hitelesítésére valóságos mitikus történetírás alakult ki. Jó példája ennek a keresztény 1
Az év a nap járásához igazodik: a téli napfordulótól a következő téli napfordulóig tartó időszak, a hónapok viszont – mint ez elnevezés is mutatja – a hold 29 és fél napos ciklusokban bekövetkező változásához igazodnak. A hétnapos hét nyilván ezt az időszakot igyekszik nagyjából négy egyenlő részre tagolni, amint a tavaszi nyári és őszi napfordulóval az év is négy évszakra tagolódik. Ezt a négyes tagolást aztán a Biblia bebújtatja a hagyomány köntösébe: a biblia szerint ugyanis Isten hat nap alatt teremtette meg a világot s a hetediken megpihent. Ez a hetedik nap, a pihenőnap a zsidó vallásban a szombat, nem véletlen tehát, hogy a neve sabbath, ami héberül ’pihenni’-t jelent. Ugyanez a sabbath él tovább – természetesen motiválatlanul, a beszélők számára már nem érthetően – az olasz sabato, az orosz szubota, a görög szabbatosz, de a magyar szombat névben is.
2 naptár, amelynek ünnepei hit- és egyháztörténeti szempontból igen jelentős eseményekről emlékeznek meg, de ezeknek az ünnepeknek mintái, előzményei csekély kivétellel megtalálhatók Európa és a Közel-Kelet ősi parasztkalendáriumaiban, mint az év idő- és égitestistenségek által jelzett határnapjai. A gyarapodó "tudományos" ismeretek, a tovább burjánzó szokások és hiedelmek is rendre beépültek a kalendárium-szimbolikába, és a reformációig egyetemes egyház egy igaz tanításának, a legfontosabb tudnivalóknak "egyszer s mindenkorra" kioperálhatatlan részévé lettek. Ebből fakad, hogy óriási ismeretanyag húzódik meg az egyes ünnepnapok mögött. Csillagászati adatok, természeti, időjárási jelenségek, az időszakra jellemző mezőgazdasági tennivalók, ünnepi szokások, jelképes cselekedetek és tilalmak, babonák, szólások, tréfák, játékok, legendás történetek: szentek élettörténetei meg pogány istenek mítoszai. Nem véletlen, hogy ezzel a fajta „tudással” kapcsolatos érti a csíziót szólásunk is. Ez ugyan ma azt jelenti, hogy valaki ’éleseszű, jól kiismeri magát a világ dolgaiban’, eredendően azonban az olyan személyekre használták, akik kiismerték magukat a naptárban. A legrégibb csíziók ugyanis huszonnégy hexameteres sorból álló verses naptárak voltak, amelyekben megvoltak az állandó ünnepek és egyes névnapok, mégpedig erősen rövidített formában. Minden hónapra két-két sor esett ebből a naptárversből, s ez annyi szótagból állt, ahány napja az illető hónapnak van. Január első felére például ez a sor vonatkozott: Cisio Janus Epi sibi vendicat Oc Feli Mar An. A rövidítéseket feloldva: Circumcisio Januarius Epiphania sibi vendicat Octava Felicis Marcelli Antonii. Látjuk tehát, hogy a naptárvers első szava cisio (az akkori magyarországi latin ejtés szerint: csízió) volt a latin Circumcisio Domini, azaz az Úr körülmetélésének napja (karácsony után a nyolcadik nap = Minek utána eltelék a nyolcad nap, környülmetélteték az gyermek) megnevezéseként. Az is látható azonban, hogy az olyan ember, aki kiismerte magát egy ilyen rövidítésekkel teli kalendáriumban, valóban sokkal iskolázottabb, képzettebb volt az akkori korok emberénél. Az ilyen személyek a naptárbeli rövidítéseken túl nyilván számos más ismerettel is rendelkeztek, ismertek időjárási szabályokat, különféle babonákat, az orvoslás egyes módjait stb. A későbbiekben, a könyvnyomtatás elterjedésével aztán ezek az ismeretek is bekerültek az így már füzetekké, majd könyvekké bővülő csíziókba. Az ilyen tudással felvértezett emberek tehát nyilvánvalóan a műveltebbek, az ügyesebbek közé tartoztak, azaz valóban ismerték a csíziót. Vessük bele hát mi is kicsit magunkat az év ünnepnapjaihoz fűződő jelképek tengerébe! Az előadás időkorlátai miatt természetesen csak megmártózni tudunk bennük, elmerülni nem. Ezért igazából csupán egy témakörre igyekszem koncentrálni: egyes ünnepeink nevére, az elnevezések mögött húzódó, többnyire már elhomályosult etimológiai tartalomra. Már előadásom címében is egy ilyen etimológiai utalást tettem, azzal a kérdéssel, hogy szent nap-e az ünnep? Eredendően bizony az, hiszen ünnep szavunk egy elhomályosult szóösszetétel: régibb alakjaiban (üdnep, innep vö. RMGl. 733) még a mainál jobban látszik, hogy a már kihalt R. id ~ üd ’szent’ szavunk és a nap utótag összetétele, azaz valóban ’szent nap’ jelentésű volt (ugyanúgy, mint ahogy eredetileg ’templom’ jelentésű egyház (~ igyház) is elhomályosult összetétel: id + ház ’szent ház’). De ugyanilyen elfeledett jelentések húzódnak meg legtöbb ünnepnapunk neve mögött is. Lássunk most ezekből egy csokorra valót, különös tekintettel a karácsonytól húsvétig tartó időszakra. Ha a mai keresztény ünnepek sorát áttekintjük, hamar szembetűnik, hogy az igazán fontos ünnepeink a téli és a tavaszi napforduló köré csoportosulnak. Így a téli napforduló köré esik karácsony és újév napja, míg a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni
3 vasárnapra kell hogy essék a niceai zsinat (325) döntése szerint a húsvét (ettől számítva az ötvenedik napra esik pünkösd (< gör. pentékoszté ’ötven’) . Látható tehát, hogy késő tavasszal, nyáron és ősszel igazán fontos ünnepnapunk alig van. Ez érthető is, hiszen ez az időszak a földeken végzett kemény munkáé volt.2 Régen a lakodalmakat is lehetőleg a téli időszakban tartották, hiszen nyáron nem vonhatták ki magukat ilyen hosszú időre a munkából. Ha valaki mégis dologidőben házasodott, azt elítélték, dologtalannak bélyegezték (Téli kutyafiú, nyári menyecske nem jó.) Ünneplésre tehát főként akkor jutott idő, amikor a betakarítás, majd a szüret is befejeződött. (Nem véletlen, hogy Sylvester János magyar-latin nyelvtanában a magyaros hónapelnevezések között a nyári hónapokban kaszáló hó, arató hó elnevezéseket sorol fel a június és július hónapok megnevezésére, míg október neve bor vető hó, novemberé bor látogató hó, de december neve már vigan lakó hó.) A vígan lakásnál, az eszem-iszomnál is fontosabb azonban, hogy decemberre esik az északi féltekén a téli napforduló ünnepe is: december 21-e. Nagyjából erre az időre időzítették tehát eleink az új év kezdetét, a január elseji határnap csak viszonylag sokára alakult ki. December első fele az év legsötétebb időszaka, csak 21-e után kezdenek újra hosszabbodni a nappalok, de természetesen alig észrevehetően. Nem véletlen tehát, hogy a régi idők embere számára mennyire fontos dátum lehetett a téli napforduló ünnepe, hiszen közvilágítás híján az utcák is teljes sötétségben voltak ebben az időben, de a mécses vagy a gyertyák fénye azért a házakban sem volt igazán világos ilyenkor.3 Így aztán mind a napforduló előtt, mind utána több ünnepnap szimbolikája is a fényhez, a világossághoz kötődik. Így van ez például Luca napja esetében is. Ez – mint a szent neve is mutatja (lat. Lucia < lux ’fény, világosság’ – eredetileg a pogány téli napfordulói ünnepek része lehetett. A római naptár a naptári fordulópontok megünneplését ugyanis általában az "esemény" bekövetkezte előtti holdtöltén, a hónap Idusán kezdte el, december Idusa pedig 13-ára, a napforduló előtti 8. napra esik. A nap jelentőségét emelte, hogy a Julianus-naptár hibájából adódóan jó négyszáz esztendővel Gergely pápa naptárreformja előtt (1582) már az esztendő legrövidebb napja volt. Régi kalendáriumi mondást idézve: "Szent Lucának híres napja a napot rövidre szabja".4
2
Már a római ünnepek sora is elsősorban a termelőmunka sikerének és e siker megismétlődésének mágikus befolyásolását szolgálta. A mezei munkák és egyben a harci tevékenység – időszakának kezdetén (márciusban) és végén (októberben) egymással párhuzamos ünnepeken tisztították meg a fegyvereket és szerszámokat, – először, hogy tiszta állapotban használják, utóbb, hogy használható állapotban eltegyék őket. Májusban a gabonarozsda elhárítására rőt rókákat kergettek végig a földeken, a virágok ünnepét a termékenységi mágia szertartásaival köszöntötték. Az aratás elvégzése után naphoz nem kötött "mozgó" ünnepen mutatta be minden gazda a hálaáldozatot és tisztította meg a szántóföldet a netán elkövetett bűnöktől. Decemberben pedig, a termények betakarításának befejeztével a Saturnalia volt az önfeledt öröm és rabszolga-megvendégelés ünnepe. 3 A téli napfordulót – mint ahogy magát a telet is – öregedő férfi jelenítette meg, rajta prémmel szegett bőrruha, a derekán kék öv, azon 12 csillag s csatként a Bak jele. Jobbjában kecske, baljában glóbusz, melyet csak egynegyed részben világít meg fény. Bokáin szárnyakat visel, egy fehéret és három feketét. 4 Luca, Lúcia (latin Lucia) ókeresztény szűz vértanú (t304 körül) és a népi hiedelemvilág jeles alakja (dec. 13.). Lúcia legendája azzal kezdődik, hogy elzarándokolt anyjával, aki már tizennégy éve szenvedett vérfolyásban, Ágota cataniai sírjához. Itt anyja meggyógyult, ő pedig álmot látott, melyben Ágota megmutatta neki az igaz utat. Álmából felébredve közölte anyjával, hogy nem megy férjhez pogány vőlegényéhez, mivel van már jegyese: Jézus Krisztus. Kikérte örökrészét is, és azt szétosztotta a szegények között. Elhagyott vőlegénye följelentette a hatóságoknál. Miután nem volt hajlandó megtagadni előttük a hitét, sem föladni a szüzességét, a helytartó bordélyba akarta vitetni, de hiába. Lúcia teste csoda folytán úgy elnehezült, hogy 50 (!) ökörrel sem tudták odavontatni. Ekkor a szokott módon megkínozták: égették, fülébe olvadt ólmot öntöttek, fogait kiverték, forró olajjal, szurokkal öntözték, melleit szétroncsolták, végezetül tőrrel torkon döfték, de addig nem halt meg ezek után sem, míg az utolsó kenetet föl nem vette.
4 Ma már nem is gondolnánk, de eredendően a karácsony is a téli napfordulóval van kapcsolatban. December 25-ét ugyanis csak a IV. század óta tekintették egységesen Jézus születése napjának. A vallástörténeti kutatások azonban már régen kimutatták, hogy ezt a napot, a Nap "újjászületésének", fénye látható növekedésének kezdőnapját Iránban a napisten, Mithrasz. a szíriai Emesában az ottani helyi napisten, az "emesai Héliosz" (Sol) születése napjaként köszöntötték. Ennek az ünnepnek, mivel eredetileg napünnep, szorosan a Nap járásához kell igazodnia, ezért is van rögzített helye a naptárunkban. Nem véletlen az sem, hogy a karácsonyt várván az adventi időszakban mindig eggyel több adventi gyertyát gyújtunk meg. Az advent ugyan a latin adveniat ’eljön’ szóból ered, s ma az istengyermek eljövetelét várjuk ez alatt az időszak alatt, ám éppen a gyertyák fényességének növekedése mutatja számunkra, hogy valaha a fény újraeljövetelét várták ebben az időszakban. A karácsony tehát eredendően a nap újjászületésének, egyben az új esztendő kezdetének ünnepe volt.5 "Mily csodálatos az Isteni gondviselés, amelyik napon a Nap született, jött a világra Krisztus is!" - kiáltott föl Szent Ciprián, Karthágó III. századi püspöke, noha I. (Szent) Gyula pápa csak 350-ben nyilvánította december 25-ét a Megváltó születésnapjává. A Születésnap kitűzésével elkerülhetetlenül együtt járt, hogy a pogány szokások beépültek az ünnep szakrális és világi rítusai közé. Szent Ágoston már a IV. században figyelmeztetett: "Szentnek tartjuk e napot, de nem mint a pogányok, a Nap születése miatt, hanem Ő miatta, aki így rendelkezett." Karácsony egészen addig, amíg a reformáció puritanizmusa le nem hűtötte a kedélyeket, nem annyira a szent áhítat, a csendes meghitt öröm ünnepe volt, hanem inkább a mértéktelen evésivásé, zabolátlan jókedvé. A középkorban ugyanis karácsonyestig (az első csillag
Lúciát a mártírok pálmáján kívül a nyakából kiálló tőrrel, a lábánál ökörrel ábrázolják. Különleges attribútuma az égő olajmécs és egy szempár: egy tál, benne két szem, vagy két szemet virágzó leveles ágacska. Ennek magyarázata az, hogy a Lúcia név a latin lux "fény, szem, szeme világa, szeme fénye" szóból ered. A középkorban a temetőket és temetőkápolnákat a neve miatt rendelték az ő védnöksége alá. A liturgikus ima ui. így könyörög a halottakért: Lux perpetua luceat eis ("Az örök világosság fényeskedjék nékik"). A legenda, amely szerint ő maga tépte volna ki a szemét, és küldte el a vőlegényének, miután megelégelte a szépségét zengő dicshimnuszait, csupán a jelkép előtt értetlenül állók utólagos magyarázata. Lúcia helyi tiszteletének nyomai az V. századból valók. Róma a VI. századtól kezdve ismerte el. Kultusza a középkorban terjedt ki egész Európára. Elsősorban a vakok és szemfájósok tartották védőszentjüknek, de imádkoztak hozzá az utcanők (l. a legendabeli bordély-epizódot), a férjhez menő leányok (mivel - úgymond Krisztus jegyese volt) és mindazok, akik tűvel, vagy más hegyes szerszámmal dolgoztak: varrónők, párnakészítők, nyergesek stb. (vértanúságának eszköze, a tőr miatt, és mert e foglalkozásokhoz jó szem kell). A napfordulat közelségét fejezi ki a nép által tisztelt Lúcia-Luca kettős természete. A mécsvilágú oltáron tisztelt szent mellett sokkal határozottabb alakot öltött a rettegett, leprafehér (!), banyaszerű "Luca", lucapuca", "lucaasszony", annál is inkább, mert a Gergely-féle reformmal Lúcia ismét a napfordulatot megelőző téli sötétség szentje lett. Márpedig egyetemes hiedelem szerint az éj, a sötétség a gonoszok, varázserővel bírók "munkaideje", akik az egyre hosszabbodó téli éjszakákon egyre többet tevékenykedhetnek. A Luca-napi hiedelmek, népszokások gazdag tárházából itt csak a naptári vonatkozásúakra vethetünk futó pillantást. Ezek túlnyomó többsége az újévre vonatkozó jóslás, tilalom, mágikus eljárás (haláljóslás, időjóslás, hagymakalendárium, termésjóslás, szerelmi jóslás, termésnövelő tilalom, szépség- és egészségvarázsló eljárás stb.). Ezek körében különleges hely illeti meg a lucakalendáriumot, amely a Luca napjától karácsonyig terjedő 12 nap időjárásából próbált következtetni a jövő évre (egy hónap = egy nap). Mivel a liturgikus naptár szerint a napforduló karácsony éjszakáján következik be, a nép mélyen átélte a Luca-naptól karácsonyig terjedő "tizönkét napok" jelentőségét. Ez alatt az időszak alatt készült 13 féle fából a "Luca széke", melyről a karácsonyesti éjféli misén a helybéli "lucákat" ismerhetni föl, hogy le lehessen számolni velük a jövő évre. 5 A magyar karácsony szó szláv eredetű, az ősszláv korčunъ-nak ’lépő, átlépő → fordulónap, napforduló’ lehetett az eredeti jelentése (TESz. II, 371).
5 feljöveteléig) egész Európa böjtölt 40 napon át; Oroszországban ez volt az egyházi előírás egészen a nagy októberi forradalomig. Így hát az ünnepi vidámság nem szorul magyarázatra. A karácsonyi szokások jó része a római Satunialia és újév szokásaiban gyökeredzik, a kereszténység a karácsonyt és újévet sokáig együtt ünnepelte, lévén hogy december 25-e sokáig az újév első napja volt.6 A karácsony körüli időszak tehát a vigalmak kora is volt, de az évkezdeté is. Római hit szerint minden cselekmény kezdete, annak kedvező vagy kedvezőtlen volta előjel annak sikerére vagy balsikerére. "Minden kezdésben benne a jó még a rossz" - mondja Ovidius. Ezért Rómában vidám hangulatban üdvözölték az újévet, hogy az egész esztendő ugyanígy teljék el. Bár Caesar naptárreformja óta a január 1-i évkezdet véglegessé vált, és helye is szilárd maradt a téli napfordulóhoz viszonyítva, történtek kísérletek ennek megváltoztatására. A keresztény középkorban - a hónapok rendjének meghagyása mellett - a karácsonyi évkezdet bevezetésére törekedtek. Ez a keltezésekben úgy érvényesült, hogy a december 25. és 31. közötti napokat már a következő évre keltezték. Amikor - a középkori krónikák adatait követve - mai történeti művek úgy írják, hogy Nagy Károlyt a 800. év karácsonyán koronázták római császárrá, pontatlan adatot közölnek, mert a mi január 1-i évkezdésünk szerint ez a karácsony még a 799. évre esett. Ezt az ellentmondásos és mesterkélt évjelzési módot csak a XIII. században hagyták el. A január 1-jei évkezdés egyházi igazolását megkönnyítette, hogy ez a Jézus születése utáni 8. nap, evangéliumi közlés szerint az Úr körülmetélésének (circumcisio Domini) napja. Mint korábban már láthattuk, ez a megjelölés került bele a kalendáriumokba is. Az sem véletlen egyébként, hogy az év első hónapja a január nevet kapta, a „névadó” ugyanis Janus isten volt, aki közismerten kétarcú, azaz vissza is néz az óévre, de előre is tekint az újra. Január első fontos ünnepnapja (az évkezdő Újév után) Vízkereszt ünnepe. Ezt korábban Szentkeresztnek is hívták, s a latin egyház Epiphania Domini, azaz ’az Úr megjelenése’ elnevezésű, január 6-án tartott ünnepének magyar neve.
6
Egy jó szokást azonban a keresztény Európa nem vett át, gazdag és szegény csak ritkán ünnepelt együtt. A résztvevők legszebb ruhájukban, ajándékokkal megrakodva mentek vendégségbe az örökzölddel feldíszített házakhoz (mint a rómaiak újévkor). Az asztalok a vendéglátó tehetőssége szerint roskadoztak az ételtől, italtól, amelyből éjszakára az "angyaloknak": szellemeknek, az elhunytak lelkeinek is hagytak. A napokig tartó "torkos misék" vendégeinek emésztését a legkülönfélébb módon élénkítették. Ropták a táncot hajnalig, perdült a máskor rendszerint tiltott kocka és kártya. (A karácsony-újévi kártyázás szimbolikus jelentőségéről a számok árulkodnak: egy francia kártyacsomagban 4 szín, 12 figura, 52 lap van, a lapok számértékének összege 364 - Jolly Joker nélkül.) Bábosok és alakoskodók játékában, mesterdalnokok énekében, misztériumdráma-előadásokban gyönyörködtek, és (ősi rítusok csökevényeképpen) maguk is öltöttek maskarát. Futásban, súly- és gerelyvetésben, birkózásban mérték össze erejüket, lóversenyeket tartottak (mint a rómaiak január 3-án). Az urak körvadászatot rendeztek, és látványos lovagi tornákat vívtak karácsony tiszteletére. Karácsony volt a nagy országos vásárok ideje is. Törvényszerű, hogy karácsony napja állami ünneppé, történelmi események dátumává vált. A brit parlament elődje, az angolszász nemesek tanácsadó gyűlése e napon gyűlt egybe a király szolgálatára. (Az Arthurmondakörben is minden jelentős esemény karácsonykor történik az évet jelképező kerekasztal körül.) 496 karácsonyán keresztelkedett meg Chlodvig frank király, országa hatalmasságaival együtt; Nagy Károlyt 800 karácsonyán koronázta a pápa római császárrá; Hódító Vilmos 1066 karácsonyán foglalta el Anglia trónját; 1000 december 25-én (vagy 1001 január 1-jén) koronázták meg Istvánt, az első magyar királyt. Karácsony volt a követjárások ideje, az uralkodók és az egyházfők szívesen keltezték december 25-ére rendeleteiket.
6 Epiphania ünnepe először a III. században tűnt fel a keleti egyházban, mint Krisztus születése napja. Száz évvel később azonban Róma úgy látta jónak, hogy Krisztus születését a "Legyőzhetetlen Nap" (Sol Invictus) pogány ünnepével, a népszerű Mithras napisten születésnapjával (dec. 25.) egyeztesse, ezért Epiphania hamarosan új jelentést kapott. Nyugaton a háromkirályok imádásának, keleten pedig Krisztus Jordán folyóban való megkeresztelkedésének az ünnepe lett. Az utóbbi gondolatot később a római egyház is átvette, sőt hozzácsatolták Jézus első csodájáról (a víz borrá változtatásáról a kánai menyegzőn) való megemlékezést, azt tanítván, hogy e három evangéliumi esemény Jézus istenségének első "megnyilvánulásai", epiphánéi. Általában a vízkereszttől hamvazószerdáig terjedő, változó hosszúságú mulatós, lakodalmas időszakot tekintjük farsangnak. Az elnevezés bajor-osztrák eredetű (< ném. fasching ’ua.’) és eredetileg a farsangzáró húshagyó keddet jelentette. A gyakorlatban, már ami az evést-ivást, duhajkodást illeti, karácsony és farsang egybefolyik. Mezei munkákat nem adó télben mi űzhette volna el jobban a hideg és sötétség okozta depressziót, mint a közös vidámság? Az egyház a farsangot, vagy ahogy a papok nevezték: az "ördög ünnepét" igen rosszallotta, s azzal próbálta mederbe szorítani, hogy e pogány eredetű ünnepciklust is megszentelte. A farsang elhúzódhat akár február végéig, és - mint jeleztem - nem is vízkereszttel, hanem már karácsonnyal elkezdődik. És nemcsak az evés-ivás dolgában, hanem az egykori névtelen naptárkészítők szándéka szerint is. Abban ugyanis, hogy a farsang hossza változó, a hétszámítással bonyolított luniszoláris naptárunk a ludas. Farsang idejét, vagyis hát húshagyó keddét húsvét időpontja határozza meg. Húsvét mindig a tavaszi napéjegyenlőség utáni holdtöltét követő vasárnapra esik, húsvétvasárnapot pedig "40 napos" böjt előzi meg a katolikus naptárban, amely hamvazószerdával, a farsangot búcsúztató húshagyó kedd utáni nappal kezdődik. Mivel tehát húsvét mozgó ünnep, változik a farsang időtartama is.7 Az igazi farsangi karneválok ideje az ünnepkört záró napokra esik: farsangvasárnapra, farsanghétfőre és húshagyó keddre. A "húshagyó" elnevezést – akárcsak az olasz eredetű karnevál szó – etimológiás úton-módon a latin carnem levare "húst elhagyni" kifejezésből származtatják. A farsangoló nép tréfás olvasata ebből született: Carne, vale!, azaz: "Hús, ég veled!".8 7
A legrövidebb akkor, ha március 22-én - ez a tavaszi napéjegyenlőség utáni nap telihold van és vasárnap. Ez húsvét legkorábbi időpontja. Ilyenkor farsang húshagyója a gyertyaszentelő utáni napra esik. Ez a valóságban ritkán fordul elő, de ha mégis, érdekes helyzetet teremt. Ha ugyanis a tavaszi napéjegyenlőségkor holdtölte van, azt gyertyaszentelő után újhold, karácsony után pedig ismét holdtölte előzi meg. A két naptári fordulópont között tehát majdnem pontosan három holdhónap telik el (egy holdhónap 29 és fél nap). Ezt az időszakot osztotta fel a régi naptár egy bőséges és egy böjtös szakaszra. Az előbbin belül karácsony és farsang természetes egységet alkot. Látni fogjuk, ez a rendszerező elv érvényesül egész éven át; a luniszoláris naptár célja éppen az volt, hogy az évszakokat a három "holdnapos" holdperiódusokkal egyeztesse. 8 A karnevál szó mögött azonban egy egész szócsokor rejtezik, s ad lehetőséget nem is oly bolondos etimologizálásra. Nyelvészetileg e bokréta szóvirágai persze nem mind egy tőről fakadtak; a farsangoló népi etimológia kötött belőlük csokrot a századok folyamán. A nyugat-európai karneváli felvonulások egyik figyelemreméltó alkotmánya egy kerekeken gördülő hajó: a "bolondok hajója" (latinul carrus navalis), melynek legkorábbi ábrázolásai a bronzkorból valók, s "rendes" tükörfordítása. A szót általában népi körülmények között az isten képmását hordozták. Ilyen alkotmányokon vitték körbe az ókorban pl. a germánok istennőjüknek, Nerthusnak a képmását. Az egyiptomi papok Amun napistent, később Izisz istennő szobrát hordozták körbe hasonlóképp ünnepi alkalmakkor. Az egyiptomi istenhajó szolgálhatott mintául a zsidók istenének "hordszékéhez", a , frigyládához (A láda héber neve, tébah, bárkát is jelent. Úgyszintén az angol ark, - latin arca-ból - amely nemcsak a frigyládát, hanem Noé bárkáját is jelöli.) A karneváli felvonulás is rituális körmenet, ha bolond is; karnevál hercegének képmását vagy megszemélyesítőjét hordják körbe kocsin vagy vállon. A karnevál szó első tagja számos farsangi időszakkal kapcsolatos latin vagy latin eredetű elnevezésben felbukkan. PI. a francia caréme, "nagyböjt" szóban, a római Carmenos istennő nevében, akinek ünnepe a farsang
7
A farsangra (és a karneválra) a böjt következett. Mivel a nagyböjt kezdete a húsvéttól függ, az pedig mozgó ünnep, a böjt első hava többnyire február volt. Erre utal a hónap régi magyar neve: Böjtelő hava (azaz ’böjt első hava’, vö. március: Böjtmás hava ’böjt második hava’). A hónap latin neve, Februarius a klasszikus szerzők szerint az etruszk februm, "tisztulás" szóból ered. Való igaz, a február már az antik Rómában is a decemberi, januári vígságra és a mértéktelen evészetekre következő testi-lelki purgálás idejének számított.9 A böjti időszakban több vasárnap is van, ezek közül az ötödiket fekete vasárnap-nak is hívják, latin neve dominica passionis. Ez az elnevezés a XVIII. század elején tűnik föl hazánkban: „Azért mondatik Fekete Vasárnapnak, mert ezen a' Vasárnapon szokta az Anya-Szent-Egyház a feszúleteket-bé födözni” (vö. Rippel Gergely : Anyaszentegyház ceremónia 1754, 65, így még Kreszn. id. kézirata 95.). Ez az elnevezés a német "der schwarze Sonntag" fordítása, és úgy látszik a Dunántúlon kezdett elterjedni, ahol ma általános. A húsvét előtti hét a nagyhét, hivatalos latin neve hebdomada major már a IV. századtól kezdve általánosan el van terjedve az egyházban, a hebdomada sancta elnevezés mellett. Magyarul már a legrégibb időktől nagyhétnek nevezik, a hét napjai pedig: nagy hétfő, nagy kedd, nagy szerda, nagy csütörtök, nagypéntek, nagy szombat . Nagypénteket a Dunántúlon több helyütt fájdalmas péntek-nek is hívják. Egy szólásunk szerint nagypénteken mossa holló a fiát. Emögött az húzódik meg, hogy a magyar közepére esik (maga a név a Carmen, "ének, dal" szóból ered, ami szintén illik a farsanghoz). A görög eredetű latin Caristia a szeretet és az egyetértés februári ünnepe volt. Mivel a farsangolásnak szerves része a szarvasmaszkos alakoskodás, ideillik a kelták évkezdő szarvas istenének Cernunnosnak a neve is, aki "felszarvazottságát" a nevében is hordozza (1. francia cerf, "szarvas"; olasz corno, "szarv"). A szarvasmaszkák a közeli húsvét reményében vágyott újholdat idézik, s a karneváli hercegség éppúgy újholdhoz kötődik, mint a pünkösdi királyság, amelyről a régi népi versezet is azt tartja: "Új hold, új király..." 9 Február havában, egészen pontosan február 2-án ünneplik a katolikusok Gyertyaszentelő Boldogasszony napját, egyben Mária megtisztulásának ünnepét. A keresztények a gyermek Jézus bemutatását a templomban is e napon ünneplik. A hármas ünnep zsidó, római és kelta (észak-európai) hagyományok ötvöződéséből jött létre. A mózesi törvény értelmében a nő szülés után negyven napra nyeri vissza tisztaságát, s karácsony - Jézus születése - meg gyertyaszentelő közt épp ennyi idő telik el. Mózes törvénye szerint minden első zsenge az Úrnak szentelt áldozat kell hogy legyen, ezt példázza Jézus bemutatása a jeruzsálemi templomban. Az ősi emberáldozat, melyet a történeti korban a templomnak tett pénzajándék vagy galambáldozat váltott meg, Jézussal visszatér: Jézus Krisztus föláldozza magát, hogy beteljesítse a Törvényt. Mivel az anya megtisztulásának rítusa és az elsőszülött bemutatása egy beesik, a két ünnepet már az ősegyház összekapcsolta, gondosan úgy választva meg időpontját, hogy az az archaikus európai szokásrendhez (a luniszoláris naptárba) jól illeszkedjék. (Pontosabban szólva Jézus születése napját igazította a meglévő pogány ünnephez, s minden további már ebből következett.) A gyertyás körmenet már kezdetben is az ünnep része volt, az ezt követő misén a hivők gyertyáit a pap megszentelte. Innen a név: gyertyaszentelő. Az ősegyház a gyertyákkal együtt egy pogány ünnepet is megszentelt, annak okáért - írja a Debreceni kódex (1519) -, "hogy a hitötlenségöt a keresztényök közül kiirtanája, mert régönte a rómaiak a Mars isten anyjának tisztősségére, kit ők Februárnak hínak vala, míndőn őtődik esztendőben égő fáklyákkal és szövétnekökkel kerülnek vala mind városszerte... A Sergius pápa úgy szerzé, hogy a keresztényök mindön esztendőben ez mai napon égő szentelt gyertyákkal megkerülnéjék a szentegyházat uronk Jézus anyjának tisztösségére" (tisztulására). Az ünnep a "mi tisztulásunk módját" is jelentette. A tisztulás rítusa nem csupán a zsidó eredetű Mária-ünnepben gyökeredzik. A gyertyafényes Februa-körmeneteken (amelyeket tisztító szertartások kísértek) főleg nők vettek részt. A pogány, majd megszentelt gyertyához kötődő hiedelmek még ma is élnek, és a gyertyának a hivők életének minden szakaszában megvan a szerepe, a magzati léttől a sírig. Elsősorban a terhes, a gyermekágyas asszonyt és az újszülöttet fenyegető veszedelmek elhárítására szolgált, különösképpen a torokgyík ellenében alkalmazták a másnapi balázsoláskor. Jelképes értelemben szentelt gyertya világított Jézus templomi bemutatásának ünnepén is. A Biblia szerint Simeon, egy istenfélő jeruzsálemi férfi meglátván a templomban a gyermeket, őt a pogányok megvilágítására szolgáló Világosságnak nevezi (Lk 2,32). Ez a bibliai hely az alapja annak, hogy már az ősegyház is gyertyához hasonlította Jézust; testét a viaszhoz, amely elolvad, lelkét a gyertyabélhez, istenségét a lánghoz.
8 néphagyomány szerint a valamikor fehér hollót Jézus átkozta megy, hogy egész életében fekete legyen, mert a madár, amikor látta, hogy ellenségei nem tudják elfogni az elõlük bujdosó Jézust, azt kiáltotta: Kár, kár! - vö. Vikár: Somogy megye népköltése. Ethnographia X, 31-2.). A nagyhét után következik a húsvét. Az elnevezés éppen ellentéte a húshagyónak, mikor már meg van engedve a húsétel. (Erdősi Sylvester Jánosnál – helytelenül – husít, bár ő ezt megpróbálja magyarázni is : „Husít az hus itelrúl - nem husuit az hus vitelről - auagy az husnak el vetisirúl”. Húsvét ünnepe a halált a keresztre feszítése utáni harmadik napon legyőző Krisztus feltámadásának ünnepe, a vasárnap mellett a legrégibb keresztény ünnep. Minden évben emlékeztet Jézus Krisztus halálára és föltámadására, amely az evangéliumok tanúsága szerint innen az ünnep régisége - a zsidó pászka (Peszáh) ünnepén történt. A peszáh, másképp a "kovásztalan kenyér" ünnepe az ótestamentumi hagyomány szerint az első zarándokünnep, amelyet a zsidók az Egyiptomból való kivonulásuk emlékére ülnek meg, amikor is Isten tizedik csapásaként a halál angyala megölt minden egyiptomi elsőszülöttet, de elkerülte a zsidó otthonokat (a héber: Peszáh jelentése: "elkerülés"). 10 Ha a húsvét előtti hét neve fekete volt, nem meglepő, hogy a feltámadás ünnepe utáni hét neve fehér hét, vasárnapja fehér vasárnap, latin neve domenica in albis. Ilyenkor a halottakat a húsvét öröme miatt fehér palástban temeti a pap. A vasárnapokhoz kapcsolódó régi liturgikus eredetű hagyomány a mátkálás, komatálküldés. Innen az ormánsági mátkázóvasárnap és a moldvai csángó mátkaváltóvasárnap elnevezés.
10
Ennek emlékére vágnak bárányt Peszáhkor a zsidók, mivel a kivonuláskor Isten parancsára bárányvérrel jelölték meg az ajtófélfát, hogy az öldöklő angyal elkerülje őket. Ezért esznek az ünnepen mindmáig kovásztalan (keletlen) kenyeret, a menekülők ugyanis sietségükben nem tudták megvárni a kenyér megkelését. Peszáh ünnepét és vigíliáját, a széder-esti lakomát számos más, kivonulásra utaló, jelentőségteljes mozzanat szabályozza, ám mindezek együttesen sem tudják elfedni azt a tényt, hogy a zsidó húsvét valójában nem a történelemben, hanem a közel-keleti tavaszi évkezdet ősi szokásában gyökeredzik. A tavaszi bárányáldozat a "Kos korszakban" általános szokás volt a Közel-Keleten, kivéve Egyiptomban, ahol a kost isteni porhüvelyként, Hnum, Herisef, Amun, Ámon Ré néven tisztelték. (Az óegyiptomiak Bibliában taglalt "antiszemitizmusának" oka a kultusz különbözőségében rejlett. A juhpásztor héberek bárányt áldoztak és bárányhúst ettek, ami az egyiptomiak szemében "istengyalázás" volt.) Ami pedig a kovásztalan kenyeret illeti, fogyasztása éppenséggel nem ment kivételszámba, tehát ünnepi eledel aligha lehetett. A térségben ma is a lepénykenyér, a "hamuba sült pogácsa" a köznép legfontosabb eledele, a kelesztett kenyeret jóformán alig ismeri. A Peszáh naptári jelentőségére maga a Szentírás világít rá, amikor évkezdő ünnepnek teszi meg (IIMóz 12,1-2). Noha a zsidó naptár őszi évkezdettel számol, a Peszáhra vonatkozó isteni parancs félreérthetetlenül mutatja, hogy a zsidók babiloni módra tavasszal is kezdték az évet. Ez nem ellentmondás, az ősi naptárak félévekkel számoltak, az emelkedő és a hanyatló Nap félesztendejével. Az őszi félévkezdetet magától értetődően egészíti ki a tavaszi. A zsidó hagyományban gyökeredző húsvét-ünnep Rómába való átültetésekor igen kedvező talajra talált. A császárkori Róma egyik leglátványosabb ünnepe volt a tavaszi napéjegyenlőséget követő ünnepségsorozat, mely a szír Attisz halálát és feltámadását ünnepelte. Március 22-én az istent jelképező "tavaszi fát" körmenet vitte a szentélyébe (vö. a keresztfa útja a Kálváriára). Március 24-e volt a "vérontás napja", amelyen az isten halálát gyászoló papok gyászuk jeléül véresre sebezték testüket, extázisukban nemegyszer férfiatlanítva magukat. Ezt követte másnap a Hilaria, Attisz feltámadásának ünnepe, ekkor a féktelen gyász tébolyult örömbe csapott át. A keresztény korban, mint legfőbb ünnep, még sokáig húsvét volt az újév kezdete. Naptári szempontból is indokoltan, hiszen a keresztény naptár összes mozgó ünnepe húsvéthoz igazodik (húsvétszámítás). Húsvét időpontját az egyház egészen a nikeai (nicaeai) zsinatig (325) a zsidó Peszákhoz igazította (niszán hó 15-22: március-április folyamán). A nikeai zsinat döntött úgy, hogy húsvét minden évben a tavaszpont utáni holdtöltét követő első vasárnapra essék. Legkorábban tehát március 22-re, legkésőbb pedig április 25-ére.
9 Ugyancsak a fehér hétbe esik az ebijesztő péntek, "husvét hétben eső első péntek, ez onnan vette az eredetét, hogy az nap megint bőjti eledelt esznek, így mivel a kutyáknak sem dobnak csontot, azok megijednek, azt gondolván, hogy megint a hosszú böjt következik. A húsvét utáni ötvenedik napra esik pünkösd napja. Magyarul az előtte levő hetet vörös vagy piros hétnek, magát az ünnepet pedig piros pünkösd nap-nak nevezzük: Eredetét talán a szentírás azon fejezete adja meg, melyben el van mondva, hogy a Szentlélek kettős tüzes, azaz piros nyelvek alakjában szállott alá a tanítványokra. Pünkösd húsvét után a hetedik vasárnapra, tehát a feltámadást követő 50. napra esik (görög pentekoszte: "ötvenedik"). Ősi zsidó ünnep. Eredeti nevén Sávúót, a kétnapos "hetek ünnepe", hét héttel a zsidó húsvét, Peszáh után következik. A zsidók a főünnepek, a "zarándokünnepek" közt tartják számon, a hagyomány szerint Isten e napon adta törvényeit választott népének. 11 A pünkösdi király vagy királyné választás Európa-szerte elterjedt szokás volt. A királyt (királynét) a legények, kisfiúk (illetve a leányok) közül választották versengés útján (lóverseny, bikafékezés, bothúzás, kakasütés stb.) Hatalma, privilégiumai egy napig, egyes források szerint hajdanán egy esztendeig voltak étvényben. Alakját a népszokások kutatói a május 1-jei szomorú királlyal és a vademberrel (zöldemberrel) hozzák összefüggésbe (sok helyütt a pünkösdi királyt is lombokba öltöztették, és "vadember-módra" maszkot kellett viselnie).12 Számtalan kultúrtörténeti és etimológiai érdekességgel szolgálnak még az ünnepnapok, de legyen most itt ennyi elég. Befejezésül mit is mondhatnék még? Az ünnepek – láthattuk – valamiféle határkőül is szolgálnak életünkben. A nagyobb ünnepekre készülve igyekszünk rendet rakni mind magunk körül, mind magunkban. Kitakarítjuk a házat vagy a lakást, ünnepi ételeket főzünk, de talán ennél is fontosabb, hogy lélekben készülünk az ünnepre, számvetést készítünk. A Debreceni Kódex legendáriumában található karácsony estire való prédikáció is a lelki megtisztulás fontosságát hangsúlyozza: Zentöltjétek meg e mai napon magatokat és legyetök készek lelketögbe, mert holnapon meglátjátok tü közöttetök az istennek felségét. Különleges év ez a mostani: nem pusztán Jézus Krisztus születésének kétezredik s a magyar állam megszületésének ezredik évfordulóját ünnepeljük, hanem egyben egy új század illetve 11
Eredetileg azonban aratási ünnep volt, a Közel-Keleten ekkor fejezik be ma is a termény betakarítását. Amikor még állt a templom, a nép elzarándokolt Jeruzsálembe, hogy bemutassa az első vágás búzából sütött kenyeret. A Sziván hónap (május-június idején) a virágzás hava, virággal díszítik e napon a zsinagógákat ma is. Sávúót örömünnep, de a megelőző ötven napos időszakban, csakúgy mint Rómában május havában, tilos volt minden vigalom. Eredetileg alighanem a jó termésért való áldozat jeléül, később történelmi okokra, az üldöztetésekre hivatkozva. 12 Mind a vadember, mind az időszaki király jellegzetes alakja a luniszoláris naptár visszatérő ünnepeinek (I. karácsony és farsang alakoskodói, a télközépi római rex Saturnalis, középkori babkirály, bolondok pápája karnevál hercege). A pünkösdi királynak naptári uralkodótársaihoz fűződő szoros rokonságát tanúsítja egy XVII. századi szöveg, amely "fársángos Pünkösti királynak" nevezi (vö. a május 1-jeí "zöld farsang" elnevezéssel). A naptári királyválasztások szokását többféleképpen magyarázzák. Levezetik az egykori rituális királygyilkosság szokásából, melynek "fejlettebb" gyakorlata szerint a szabott időre választott istenkirály helyett egy választott időszaki királyt (interrex) áldoztak fel egynapos "uralkodását" követően. Levezetik a szokást a római Saturnalia gyakorlatából, amikor is úr és szolga egy napra helyet cserélt; az archaikus "szent nász", hieroszgamosz rítusból, amikor a szent király és istennő-papnője földet, nyájat, népet termékenyítő mennyegzőjét tartotta; végül az időszaki királyban látják az új naptári periódus megszemélyesítőjét. Én úgy vélem, ez az utóbbi megállapítás ellentmond a szokás lehetséges eredetének, de magának a szokásnak is. Az egynapos uralkodás (amit feláldozás követ), a beteljesített feladat (a termékenyítő nász, esővarázslás), a gunyoros megtiszteltetés tragikumot sejtető felhanggal (bolondkirály, szomorú király - 1. Jézus húsvéti csúfondáros megkoronáztatását is!) mind amellett szólnak, hogy e "pünkösdi királyok-ban" éppen a lezárult ciklus megszemélyesítőjét köszöntötték, és nem az elkövetkezőét: farsang végén karnevál hercegét, böjt végeztével Jézus királyt, húsvéti ciklus végeztével a pünkösdi királyt.
10 évezred küszöbére is érkeztünk. Mi mást kívánhatnánk, minthogy ha számvetést készítünk, minél többen nézhessünk vissza elégedetten a mögöttünk hagyott esztendőkre, egyúttal azonban hadd reméljük azt is, hogy a következő század és évezred inkább áll majd az emberi tolerancia és szeretet jegyében, mint ez, amelyet mögöttünk hagyunk.
