Schöpflin Aladár
Szendrey Júlia Az erdődi kis gazdatiszt-lány nyugodt-nyugtalanul élt az öreg kastélyban. Nyugodtan, mert egyszerű, világos perspektíva állt előtte: falusias érdekek, konszolidált helyzetű család, nagykárolyi, szatmári, debreceni mulatságok, apró flörtök, könyv vagy kézimunka melletti ábrándozások, aztán házasság valami derék, rendezett viszonyok között élő fiatalemberrel, jobbfajta gazdatiszttel vagy közepes birtokossal, a házasságban eseménytelen élet, melynek csendjét gyakori gyereksírás teszi még csendesebbé. Nyugtalanul, mert benne is benne volt a kor romantikus álma, valami imaginárius szép és nagy élet után való vágy, az a méreg, amelyet George Sand oltott bele a kor izgékonyabb asszonyaiba. Normális körülmények között ez a nyugtalanság aligha mutatkozott volna másképp, mint az egyszerű falusi élettel való elégedetlenségben s a haladó korral egyre rusztikusabbá öregedő férjjel való sűrű csetepatékban. Egyelőre abban a szép elsóvárgásban élte ki magát ez a nyugtalanság, amelyet ma is annyiszor látunk frissebb elméjű és fantáziájú vidéki lányok arcán, mikor az ablakból merengve néznek az elszáguldó gyorsvonat után. Fellengzős levelek Nagykárolyba Térey Marihoz, a hű barátnéhoz, fellengzős naplójegyzetek tanúskodnak erről az ábrándos sóvárgásról, feltűnik egy-egy vidéki gavallér bajuszos arca – egyebekben Szendrey Júlia sorsa úgy indul, mint száz meg száz középmódú magyar úrilányé az 1840-es évek második felében. A dolgok azonban egyszerre a normálistól nagyon is eltérő fordulatot vesznek. Szendrey Júlia megismerkedik Petőfivel, s ettől a pillanattól fogva addig rejtett élete a nyilvánosság világításába kerül. Kezdődik a dolog a költő szerelmes verseivel; a fiatal lányon – hogy a kor divatos nyelvén szóljunk - bizonyára kéjes borzongás futott át, mikor azokat a rajongó vallomásokat olvasta az Életképekben, melyekről nemcsak ő tudta, hogy neki s róla szólnak. Azután a konfliktus az apával, a kierőszakolt házasság – olyan módja a házasságnak, melyet bizonyosan stílusszerűnek talált a költő, mert pontosan egyezett a költő és a polgári világ viszonyának romantikus elképzelésével, és amelyet szépnek talált a leány is, mert megfelelt ábrándjainak valami rendkívüliről, a benne szunnyadó excentrikus ösztönnek. Petőfinek természetes levegője volt a nyilvánosság, megvolt benne a színész exhibicionizmusa, a költő intim kontaktus-keresése a közönségével. Ő nem titkolta el semmi dolgát a nagyvilág elől, verseiből, prózai írásaiból 1
mindenki mindig pontosan értesülhetett minden kicsi és nagy ügyérőlbajáról. Házassága előzményei is a nyilvánosság napvilágánál folytak le, a nyomtatott betű és a szóbeszéd megafonján hangzottak végig az országon, és csemegéi lehettek az akkori egyhangú magyar társaséletnek. Az erdődi kislány híres asszony lett, az egész ország beszélt róla, a pesti irodalmi körök polgárias asszonynépe úgy várhatta, mint valami paradicsom-madarat, érdeklődve, izgatódva, pletykára éhesen. S mikor aztán megjelent férjével Pesten, kurtára nyíratta a haját, közzétette néhány naplójegyzetét – máris ráhúzták a magyar viszonyokra lekicsinyített George Sand-klisét1. A költő ország-világ szemeláttára oltárra emelte Júliát, elhalmozta költészete virágaival, kivilágította szelleme minden ragyogásával. A jóbarátok és jóbarátnők pedig en garde2 álltak – várták, mi lesz ebből. Egyelőre nem lett semmi különös. A házasság jól sikerültnek látszott, Petőfi lángolt a boldogságtól, az asszonyka nem csinált semmi feltűnő dolgot, sőt sietett gyermeket szülni. A Nagy Galeotto hiába tátogatta száját, nem akadt torkára falat. Szerette Júlia Petőfit? – kérdezték utóbb. Vagy talán csak hiúságból ment hozzá, a költő híréért, a nyilvános nagy életért – találgatták az örök gyanakodók. Együgyű kérdés. Persze, hogy szerette. Ezt nem kell bizonyítani naplójának vallomásával, leveleinek áradozásával, megmondják mindjárt a szerelmi viszony tényei s a házasság körülményei. Merő hiúságból fiatal lány nem teszi ki magát olyan családi viharoknak, nem megy bele a költő melletti bizonytalan sorsba, melyet apjának aggodalmai még bizonytalanabbnak tüntettek ki. Az, hogy Petőfi költő volt, hírneves, érdekes ember, lényének természetes tartozéka volt, nem ráakasztott cifraság, a szerelem előidézésében és szításában ennek is meg lehetett a maga része, sőt oroszlánrésze. Petőfi nem volt úgynevezett csinos fiú, elegáns sem volt, szalonias finom modorú még kevésbé, szegény is volt. Júliának bizonyára voltak csinosabb, elegánsabb, finomabb modorú és jobb módú gavallérjai. De Petőfi költő volt, hírneves volt, ez kompenzálta a romantikus és irodalmi hajlamú leány előtt az átlag-gavallérok egyéb kellemes tulajdonságait. Petőfiről nem tudjuk, hogy mint embernek valami különös sikerei lettek volna a nőknél, de viszont semmi ok sincs azt képzelni, hogy fiatal tüze, lobogó férfiassága, vakmerő hirtelensége ne tudott volna egy szép és érdekes életről ábrándozó falusi leányra azzal az érzéki vonzással hatni, amelyből a szerelem fakad. 1 2
klisé – közhely, elkoptatott szólam en garde (ejtsd: an gárd – francia szó) – támadásra készen, felkészülten
2
Ez a kérdés különben is csak Petőfi halála után vetődött fel, olyanok vetették fel, akik a priori3 tagadó feleleteket kívántak adni rá. Ekkor kezdődött és virágzott ki az a pletyka, amely azóta rávetette torzító árnyékát Júlia alakjára. Mikes Lajos, aki pár év előtt felfedezte, most lelkiismeretes gonddal kiadta Szendrey Júlia véletlenül kezébe jutott hátramaradt iratait, feljegyzéseit, leveleit, Dernői Kocsis László, aki e kiadvány elébe megírta szépirodalmi formában Júlia életét Petőfi halálától fogva, nagy nyomatékkal igyekeznek ezeket a pletykákat utólag megcáfolni, revideálni4 Júlia emlékét. Munkájuk, melynek eredménye a Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása című igen díszesen kiállított, képekkel és fakszimilékkel5 dokumentált terjedelmes könyv (Budapest, Génius-kiadás), teljes egészében sikerült. Júlia fel van mentve az ítélet alól, melyet a szabadságharc utáni években, majd halála után kimondtak rá. Ez az ítélet különben is el volt évülve, csak ki kellett mondani elévülését. A rehabilitálók nemes buzgalommal végezték munkájukat, postumus6 szeretetből és kegyeletből idealizálják Júlia alakját, de akármi realisztikus felfogás is épp úgy rátenné sírjára a felmentés koszorúját. Júlia a Petőfi-legenda áldozata volt. A költő emlékét a kortársak szemében felnagyította a csatatéren elhunyt hős alakja, s megkezdődött az az idealizálás, amely tárgyát az emberek fölé, túlzott méretekre igyekszik emelni. Ezzel egyidejűleg az összeomlott szabadságharc romjain megkezdődött a bűnbak-keresés. A politikában még habozott a közvélemény, Kossuthban keresse-e a bűnbakot, vagy Görgeiben. Petőfi bűnbakját hamar megtalálták Júlia személyében. Júlia valóban nagy hibát követett el. Nem felelt meg annak a képnek, melyet az alakuló Petőfi-legenda hatása alatt a közvélemény Petőfi özvegyéről elképzelt és követelményül állított fel. A múlt század középi biedermayer-romantika szellemében Petőfi özvegyének magatartását úgy írták elő, hogy mint halhatatlan bánatú mártír-özvegy, sápadtan, ki nem fogyó könnyel szemében, örökös gyászfátyollal takarva arcát, az élettől elzárkózva, mozdulatlanná kövült fájdalommal ül férje szimbolikus sírján, mint elárvult Múzsa, vagy mint a gyászjelentések szomorúfűz alatt búsongó vignettája. Ehhez a kliséhez argumentumokat adott maga az elhunyt költő is: a Szeptember végén az emberek szemében örökre Júlia alakjára rögzítette az özvegyi fátyol kötelességét. Júlia hihetőleg nem is tudta, 3
a priori (ejtsd: á prióri, latin szó) – előzetesen, a tényeket mellőzve revideálni – felülvizsgálni 5 fakszimile – az eredetivel mindenben egyező, hasonmás 6 posztumus – hátrahagyott 4
3
hogy ezt követelik tőle, de ha tudta volna, sem alkalmazkodott volna a közvélemény kívánságához. Ehhez vagy temperamentum nélküli alkalmazkodó lélek kellett volna, vagy rendkívüli nagy, erős, tragikus ösztönű lélek. Ő pedig nem volt sem nagy lélek, sem kis meghunyászkodó. Temperamentumos, ideges teremtés volt, hogy dacos is volt, azt megmutatta apjával szemben. Huszonkét éves volt, szép és kívánatos volt, ahogy régen mondani szokták, érdekes özvegy. Nyilván úgy érezte – s ki vonná kétségbe, hogy joggal –, hogy még előtte áll az élet, még joga van javaihoz, még nem illik bele a temetőbe síremléknek. Segesvár után becsületesen megtett mindent, hogy eltűnt férjét felkutassa. Vállalta a téli szekerezés fáradságát és veszedelmét, bebarangolta majd egész Erdélyt, minden nyomot felkutatva, az utolsó pillanatig remélve, hogy életben találja urát. Megszólták érte, hogy férfiruhában utazott: ebben talán volt is egy kis excentricitás, de el lehet képzelni, hogy abban az időben kényelmesebb és veszélytelenebb volt így az utazás. Mikor reményei megsemmisültek, Kolozsvárról Erdődre ment, apjához s onnan, kisfiát otthagyva, feljött Pestre. Itt is utána járt Petőfi nyomainak s részben éppen ezért került pletykák középpontjába. Bizonyára nem élte az aszkéta özvegy életét, szabadon, függetlenül élt egy hónapos szobában, látogatókat fogadott, nem titkolta el, hogy még fiatal és szép, szereti, ha tetszik, tud mosolyogni, sőt nevetni is – szóval úgy élt, mint ezer meg ezer független, szép, fiatal özvegy. Amit a többieknek megbocsátottak, azért őt elítélték. Egyszerre azt vette észre, hogy úgy viselkednek vele, mint valami gyanús nővel. A nők pletykáztak róla, az akkori nyárspolgáriasság szellemében hírét költötték, a férfiak kezdtek úgy közeledni hozzá, mint valami szabad prédához. S kellett, hogy legyen benne valami nem közönséges érzéki vonzóerő, amit a közepes nők általában bűnnek szoktak ítélni más nőknél. A harisnyastoppoló családanya, aki házassága pillanatában örökre végzett a szerelemmel, mindig elítéli azt az asszonyt, aki magához vonzza a férfiakat. S hogy Júlia vonzotta a férfiakat, azt eléggé bizonyítja az, hogy magára vonta Liechtenstein herceg altábornagy figyelmét, és a nagyúri gavallér, a bécsi udvar elegáns alakja, szerelmi kalandok hőse is szerelmi ajánlatot tett neki. S hogy érdeklődése elég meleg volt, azt bebizonyította azzal, hogy az elutasítás után bosszújával üldözte Júliát. Az asszonyok megszólása, a férfiak tolakodása, a herceg fenyegetőzése a Pestről való kiutasítással, talán az anyagi helyzet bizonytalansága is eléggé megzavarták a fiatal asszony fejét, hogy belekapaszkodjon abba a mentőövbe, amelyet Horváth Árpád nyújtott neki. Hogy vonzotta-e más is a szerelmes udvarlással közeledő egyetemi tanárhoz? Horváthról tudjuk, hogy nagy kedvelője volt a női 4
nemnek, erős érzékiségű férfi. Nem lehetetlen, hogy sikerült neki felborzolni a fiatalasszony érzékeit, hiszen Júlia ereiben sem folyt szilvalé. Adat azonban erre nincs. És hogy mély szenvedélyről nem volt szó Júliánál, azt saját szavai erősítik. Júlia tehát eldobta az özvegyi fátyolt. Ez volt nagy bűne a maga kora szemében. A Petőfi-legenda mind erősebb hatása alá kerülő világ féltékeny volt rá az eltűnt költő nevében. Második házassága volt a kiindulópontja azoknak a mendemondáknak, amelyek árnyékot vetettek alakjára. Még Arany János is megírta A honvéd özvegyé-t, de finom érzéssel elrejtette a verset a fiókjába. Júlia a népszerűség, az ünneplés magasságából lesiklott a népszerűtlenség elszigeteltségébe. Ami akkor, 1850 közhangulatában érthető, sőt mondhatni, elkerülhetetlen volt, a róla kimondott ítéletet ma, 80 év múlva átvenni és érvényben tartani értelmetlenség volna. Júlia egyszerűen élt azzal a joggal, amely rendelkezésére áll minden özvegy aszszonynak. Hogy Petőfi emléke második házasságában is szent volt neki, ezt bizonyítják későbbi iratai. Senkinek sem volt joga tőle azt kívánni, hogy önmaga fölébe emelkedjék, vagy hogy lényével ellenkező életformák közé szorítsa magát. Büntetlenül is megbűnhődött. Második házassága szerencsétlen volt, azt eddig is tudtuk, de hogy milyen szerencsétlen volt s miért, azt most tudjuk meg a Mikes Lajos által publikált iratokból. A talán nyers és darabos, de gyöngéd és tiszta Petőfi után egy szatír ágyába került a boldogtalan fiatalasszony. Tűrte az igáját, amíg tűrhette, szenvedett egy utált házasélet poklában, s mikor nem bírta tovább, elszakadt férjétől, betegen, korán megöregedve, elhagyatottan élt egy zergeutcai kis lakásban. Ezzel ismét felújította a pletykát; akkoriban még az ilyen házassági bajokról sokkal szigorúbban ítélt a világ, ridegebb volt a felfogás, hogy asszonynak minden körülmények közt férje mellett kell maradni. Beteg magányában nem volt senkije, csak egy Tóth József nevű fiatalember, aki Gyulai Pál ajánlatára került hozzá felolvasónak. Sajátságos az életerő utolsó fellobbanása a halál felé siető, rákbeteg asszonyban: harmadszori férjhezmenetelre gondol, el akar válni törvényesen férjétől, protestáns hitre térni, hogy férjhez mehessen Tóth Józsefhez. Erre kér engedélyt apjától egy különös, gondolkodásba ejtő levélben, amelyet az öreg Szendrey sohasem kapott meg, mert Júlia meghalt, mielőtt elküldhette volna. A levélben nincs szerelemről szó, Júlia meg akarja jutalmazni titkárját hűséges szolgálataiért a kezével. Mikor már egy szörnyű betegségtől kínozva a halál mezsgyéjén áll! Még egy szörnyű vádiratot diktál – írni már nem tud – férje ellen, hozzá intézett levélben Tóthnak, és aztán csakhamar lehunyja szemét. 5
Irodalomtörténeti szempontból Júlia élete befejeződött Petőfi halálával. De mint a magyar biedermeyer-kor alakja érdekes – egyike a kor nagyon kevés nőalakjainak, akiknek sorsát részletesen ismerjük, mind konfliktusba kerültek életük atmoszférájával s szenvedtek ettől a konfliktustól. Egy nagy költőnek szerzett rövid, de nagy boldogságot s önmagának szerzett hosszú, de nagy boldogtalanságot. Nyugat 1930 / 12
Szendrey Júlia – Roskovicz Ignác rajza
6
