SZEMLE
A FOGYASZTÓIÁR-INDEX KONCEPCIONÁLIS ÉS GYAKORLATI KÉRDÉSEIRŐL A Journal of Economic Perspectives (JEP) 2003. évi első (téli) száma (Vol. 17. No. 1.) nagy teret szentel a fogyasztóiár-indexek (Consumer Price Index – CPI) módszertani kérdéseinek. Három tanulmány foglalkozik a jól ismert „Boskin Report” erősen vitatott megállapításai nyomán az 1990-es évek közepén kibontakozott széles körű nemzetközi eszmecsere újabb fejleményeivel, eredményeivel: Charles L. Schulze: The Consumer Price Index: Conceptual Issues and Practical Suggestions (3–22. old.); Jerry Hausman: Sources of Bias and Solutions to Bias in the Consumer Price Index (23–44. old.); Katherine G. Abraham: Toward a Cost-of-Living Index: Progress and Prospects (45–58. old.). E három tanulmány jó áttekintést ad a CPI-vel kapcsolatos vita elméleti és gyakorlati vonatkozásairól. A tanulmányok átgondolásakor kirajzolódnak a gyakorlati eredmények, az elméleti vita előremutató kérdései, és habár vannak átfedések közöttük, ezek egyben a legvitatottabb kérdéseket is jelzik. Az 1990-es évek közepén a Michael Boskin vezetésével működő öttagú bizottság arra a megállapításra jutott, hogy az amerikai CPI évente körülbelül 1,1 százalékponttal felülbecsüli a megélhetési költségek változását. Szerintük ennek oka 90 százalékban az, hogy nem veszik megfelelően számításba az árváltozások következtében végbemenő fogyasztói helyettesítési hatást, a minőségi változásokat és az új termékek megjelenéseinek hatását. (A Boskinjelentéssel és az azzal kapcsolatos módszertani kérdésekkel részletesen foglalkozik, többek között, a JEP 1998. évi 1. száma.) A vita lényege az, hogy a CPI túlbecsüli a megélhetési költségeknek, az életszínvonal fenntartásához minimálisan szükséges, az árak emelkedéséből adódó változását. Ennek az az oka, állítják többen, hogy a fogyasztói piacon végbemenő bonyolult változásokat a rögzített kosárral operáló CPI nem tudja kellően mérni. Már 1961-ben a George Stigler nevéhez fűződő vizsgálódások is azt javasolták az ameri-
kai Munkaügyi Hivatalnak (Bureau of Labor Statistics – BLS), hogy a CPI kiszámításánál a megélhetési költségek indexének (Cost of Living Index – COLI) közelítésére törekedjék. Nem sokkal a Boskin-jelentés megjelenése után, 1997-ben, a BLS arról tájékoztatta a Kongresszust, hogy egy idő óta a megélhetési költségek elméleti alapjain végzi a módszertani fejlesztést, s valójában a CPI célja a megélhetési költségek változásának mérése. De azt is hangsúlyozták, hogy a „…megélhetési költség elméleti konstrukció… nem a gyakorlatban használható kézzelfogható indexformula”. Ezért a CPI-nek a COLI-hoz való közelítése számos nehézségbe ütközik. Fontos fejlemény volt az is, hogy a BLS felkérte az amerikai Tudományos Nemzeti Akadémiai Statisztikai Bizottságát (Commitee on National Statistics of National Academy of Sciences), hogy hozzon létre egy albizottságot (ún. panelt),1 amely tekintse át a COLI becslésével kapcsolatos koncepcionális és gyakorlati kérdéseket, és tegyen javaslatot a kutatási, módszertani, adatgyűjtési fejlesztések irányaira. A JEP szóban forgó számában Ch. L. Schulze, az első tanulmány szerzője beszámol a BLS által kezdeményezett és az általa vezetett bizottság munkájának néhány eredményéről. A második tanulmány szerzője J. Hausman, a felmerült problémákat elméleti megközelítésben tárgyalja, míg a harmadik szerző K. G. Abraham a gyakorlati megvalósítás oldaláról, a BLS aktuális tevékenységéről számol be. Tanulmányában Schulze rövid történeti visszatekintés után, a bizottság által megtárgyalt témák közül négy fontos, több oldalról vitatott problémával foglalkozik: 1. az időben végbemenő termékhelyettesítés; 1 A „Panel on Conceptual Measurement and Other Statistical Issues in Developing Cost-of-Living Indexes” elnöke Charles L. Schulze (Brooking Institution) mellette 12 neves közgazdász és statisztikus a tagja különböző egyetemekről és intézményekből.
1108 2. a CPI körébe sorolandó termékek, szolgáltatások köre; 3. a minőségi változások kezelése; 4. az új termékek bevezetése hatásának megjelenítése. A Schulze-bizottság, ellentétben a Stigler- és a Boskin-bizottsággal, számos kérdésben nem tudott egyhangú álláspontra jutni. Különösen abban nem, hogy mennyiben lehet a megélhetési költségek mérésének elméleti koncepcióit statisztikailag mérhetővé, valamilyen módon pénzben kifejezhetővé tenni. Emellett számos olyan egyöntetű állásfoglalás is született, amelyek nyomán a BLS javíthatja a CPI kiszámításának módszerét. A Panel Report összefoglalója (Executive Summary) letölthető az internetről: http://www.nap.edu/books/0309074428/html. A CPI úgy is értelmezhető, mint bizonyos termékek és szolgáltatások árváltozását mérő költségindex (Cost of Goods Index – COGI). Ez azt mutatja, hogy a fogyasztói kosár ára miként változik különböző időpontok között. Az ún. Laspeyres-féle (L) árindex egy múltbéli kosarat mér, míg a Paascheféle (P) a jelen struktúráját írja le. Közismert, hogy a Laspeyres-féle árindex jellemző módon felül-, a Paasche-féle pedig alulbecsüli az életszínvonal fenntartása költségének átlagos változását, mivel a fogyasztók a termékek helyettesítésével (substitution) igyekeznek költségeiket csökkenteni. Meg kell jegyezni azonban, hogy amennyiben időben jelentős jövedelmi és egyéb, az életkörülményeket érintő változások mennek végbe, akkor a két index viszonya akár fordított is lehet. (Az elmúlt néhány év magyar fogyasztóiár-indexei ilyen helyzetet mutatnak.) Kézenfekvő megoldás lehet, ha „szuperlatív” indexet használunk, amely az említett két index valamilyen átlaga. Ezek közül a legismertebb a Fisherformula, ami az L és P indexek geometriai átlaga, de ide sorolható a Törnquist-index is, amely az egyedi indexek geometriai átlaga. Ezek az indexek hasznosítják a bázis- és a beszámolási időszak (a kezdet és a vég) ár- és mennyiségi adatait. A CPI kiszámítása az Egyesült Államokban mintegy 200 rétegárindexéből történik. Ezeknek mintegy 60 százalékánál egy ideje a BLS a geometriai átlagolást használja, ezzel valamelyest ismét közelebb jutva a helyettesítési hatás kiküszöböléséhez. 2002 júliusa óta a BLS közöl egy olyan kiegészítő fogyasztóiár-indexet, amelyet a geometriai átlagolású rétegindexekből a Törnquist-formulával számítanak ki. Ez az ún. C–CPI–U (ahol C a chain (lánc) szóra, az U az urban (városi) szóra utal) láncmódszerrel készített, városi lakosságra vonatkozó fogyasztóiár-index. Közlése három lépcsőben történik. A szokásos időben az induló, egy év elteltével az előzetes becslést közlik, majd két év múlva lesz
SZEMLE csak az árindex végleges. (A súlyadatok csak nagy késéssel állíthatók össze.) A szuperlatív indexek pontossága több külső tényezőtől is függ. Amennyiben például a jövedelmek (illetve az életszínvonal) jelentősen változnak, akkor ugyanazok az árváltozások más árindexhez vezethetnek. A fogyasztói preferenciák ugyanis nem állandók és nem homotetikusak. A szuperlatív indexek használata az összes egyéb probléma ellenére fontos lépés a COLIkoncepció irányába. Ebből következően voltak, akik úgy érveltek, hogy a különböző szociális járandóságok indexálásához is ezeket az indexeket kellene használni. A CPI a termékekre és szolgáltatásokra vonatkozik. Külső, gazdasági, társadalmi, környezeti stb. körülmények változásával ebben a felfogásban nem kell foglalkozni. Ilyen megközelítésben a COLI egy feltételes mutatószám, mely feltételezi, hogy a külső körülmények változatlanok. A felhasználók számos egyedi igénnyel léphetnek fel. Így például sok probléma adódik a nemzeti számlák összeállítása, a GDP-számítások során. Szükség lehet például sokféle részárindexre. Egyetértett a bizottság abban, hogy nem lenne célszerű, ha a BLS ebben az irányban bővítené tevékenységét. Maradnak azonban még megválaszolatlan kérdések. Ilyen az élet szinte minden területén végbemenő technológiai fejlődés, de különösen az információs társadalom kialakulása. Ezek a változások hatással lehetnek a háztartások jólétére, amelyeket azonban mellőzni kell a CPI-vel kapcsolatos viták során. A BLS számára jelenleg a minőségi változások kezelése a legnagyobb kihívás. A hagyományos indexszámítási megoldások ugyanis gyakran félrevezető eredményt adnak. A BLS által használt mintában levő termékek körülbelül 30 százaléka évente, a természetes „kopás” következtében, megszűnik, melyek helyére hasonlókat kell kiválasztani. Ezeknek mintegy kétharmada a korábbival azonosnak tekinthető, így az ársor folytatódik. Egyharmaduknál azonban nem ez a helyzet, mivel az új termék nem azonos a régivel. Ekkor az árkülönbözetet minőségi változásként kezelik. Ez úgy történik, hogy az első alkalommal a bázishoz viszonyított „árváltozás” azonos lesz az árucsoportra jellemző átlaggal. Hasonló elbánásban részesülnek az üzletek mintegy 25 százalékos rotációja során bekerülő új reprezentánsok is. Ez a gyakorlat azonban kétféleképpen is félrevezető lehet a minőségváltozás kezelését illetően. Egyrészt, ha az új termék eltérő árát minőségváltozásként kezeljük, akkor lehet, hogy felülbecsüljük az áremelkedést, mivel ha a vásárló elfogadja az új
SZEMLE termék (réginél magasabb) árát, akkor az is elképzelhető, hogy a minőségjavulás meghaladta az áremelkedés mértékét. Másrészt, például a divatcikkek esetében, fordított lehet a helyzet. Az új választék megjelenése ugyanis bizonyos mértékű áremelkedéssel is együtt jár, amit később jelentős árcsökkenés követhet, ami az árindex lefelé torzulását eredményezheti. A hedonikus technika lényege az, hogy a vásárlók egy terméket lényeges jellemzői szerint értékelnek, melyeket megfelelően számszerűsíteni lehet. (A tévé esetében például a képernyő mérete, a hangminőség, vagy a számítógép sebessége, kapacitása, egy ruha anyaga, minősége stb.) Az ár és a minőségi jellemzők között egy regressziós függvény teremti meg a kapcsolatot. Ez kétféle módon történhet. Az egyik az ún. indirekt módszer, amit jelenleg a BLS használ. Ez azt jelenti, hogy a közelmúlt keresztmetszeti adatai alapján felírható egy regressziós egyenlet, melynek segítségével értékelhető az új, az előzőktől különböző termék. Az így kapott ár és a tényleges ár közötti különbség lesz a tiszta árváltozás. A másik, ambiciózusabb „direkt” technika az, hogy minden időszakban a termékek árát a tulajdonságok „árának”, a regressziós koefficiensek szerinti összegének tekintik. Az így előállított árak hányadosa lehet az árindex. Ez a módszer azonban adat- és időigényessége miatt nem látszik beilleszthetőnek a BLS rendszerébe. A BLS 1990-ben kezdett hedonikus technikát alkalmazni a ruházati termékek körében. 1999-ben ez bővült a számítógépekkel és a háztartási gépekkel, a tévé és az audiokészülékekkel és az egyetemi tankönyvekkel(!). Ezek a korlátozott terjedelmű számítások nem jeleztek látványos eltéréseket. Öt esetben került sor hedonikus adatok használatára. Az eredmények alig befolyásolták a CPI-t. Egy hedonikus tanulmány, mely a tévéket elemezte és a direkt módszert használta azt mutatta ki, hogy az árak évente 1,5–2,0 százalékkal nagyobb mértékben csökkentek a hagyományosan számított eredményekhez képest. Ennek hátterében az lehet, hogy az új, látszólag drágább választékok a minőségi korrekció után inkább árcsökkenést eredményeznek. A Schulze által vezetett bizottság álláspontja szerint az eddigi tapasztalatok azt jelzik, hogy a hedonikus módszerektől nem várható, hogy a CPI értékét lényegesen befolyásolják, bár lehetnek, főként a rotáció során, kiugró esetek. Szükség van további kutatásokra. Fontos kérdések például, hogy a regressziós együtthatók mennyire stabilak, melyek a fontos és mérhető változók (például márkanév) stb. A hedonikus technikával kapcsolatos hosszú viták végül is odajutottak, hogy bár ez „ígéretes” mód-
1109 szer, de a BLS-nek a közeljövőben inkább a már alkalmazott modellek továbbfejlesztésére, elmélyítésére kellene törekednie, s nem a jelenlegi technikák korábbi termékekre történő kiterjesztésére. Bár nehézkes, adatigényes és így költséges, de néhány gondosan megválasztott termék esetében vizsgálni kellene a direkt módszerek használatának lehetőségét is. (A már széles körben felhasznált szkenneradatok e területen is segítséget jelenthetnek.) A megélhetési költségek változásának elméleti modelljében a hedonikus módszerek is helyet kapnak, de értelemszerűen a megfontolások bonyolultabbak (és kevésbé operacionalizálhatók). A bizottság egyöntetű véleménye az volt, hogy mindkét megközelítésben a hedonikus módszerek kapjanak nagyobb szerepet. A BLS módszertana nem számol az új termékek térnyerésével párhuzamosan a fogyasztói jólét növekedésével, ami a megélhetési költségek csökkenését jelenti. Ahhoz, hogy helyesen kezeljük az új termékek megjelenését, szükség van a fogyasztás mennyiségének adataira, valamint arra a „virtuális” árra, ami mellett a kereslet még nulla volt. A keresleti görbék segítségével kimutatható az új termékek által eredményezett fogyasztói többlethaszon (az ún. „compensating variation”). A bizottság hangsúlyozta ezeknek a kutatásoknak a fontosságát, de elismerte azt is, hogy ezek a módszerek, főként ha több termékről van szó, gyakorlatilag szinte kezelhetetlenek. A szkenneradatok és más elektronikus adatforrások segíthetik az ezirányú kutatásokat is. A bizottság megállapította, hogy a közeljövőben nem várható a keresleti görbék és a virtuális árak becslésének megvalósulása. Így az sem várható, hogy a BLS ezeket a módszereket a CPI kiszámítása részévé tegye. De szükség van kutatásokra, és olyan kísérleti indexek számítására, amelyek jelzik a jólét egyidejű növekedését. Az utóbbi években jelentősen javult a CPI minősége, főként abból a szempontból, hogy sok tekintetben közeledett a COLI-felfogáshoz. A további fejlődésnek is jelentős forrásai vannak, de szükség van a jelenlegi gyakorlat mélyreható, alapos vizsgálatára, mielőtt az újabb módszereket további területekre terjesztik ki. Különösen vonatkozik ez a hedonikus technikákra, a regressziós koefficiensek stabilitásainak vizsgálatára. A fejlesztésnek a feltételes COLI irányába kell haladnia: miként változik a piaci termékek ára, feltételezve a „külső” körülmények állandóságát. A CPI csak ilyen keretek között értelmezhető. Így a BLS-nek nem kell foglalkoznia a külső hatások számbavételével. Elvileg azonban szükség van annak vizsgálatára,
1110 hogy a bruttó kibocsátás volumennövekedését miként befolyásolja az új termékek megjelenése. A második tanulmányban Hausman a CPI torzító tényezőit és ezek megoldásának irányait a COLI elméleti keretei között tárgyalja és erősen bírálja a BLS jelenlegi gyakorlatát. A tanulmányt azzal kezdi, hogy Angliában már a XIX. században felismerték, hogy a rögzített fogyasztói kosár alapján számított megélhetésiköltség-indexnek számos hiányossága van. A CPI nem számol azzal, hogy a kereslet eltolódik az olcsóbb választékok irányába, nem nézi az új termékek megjelenésének, a minőség változásának hatását, valamint azt sem, hogy a vásárlások az előnyösebb feltételeket (árakat) kínáló üzletekbe tolódnak át. Az elméleti közgazdaságtan a hasznossági függvények segítségével kínál megoldást ezekre a problémákra. E becslésekhez azonban nemcsak árakra, hanem a mennyiségekre is szükség van. A kereskedelem szinte teljeskörűvé vált számítógépesítése, a vonalkódok elterjedése megnyitja az utat a mennyiségi adatok megszerzése felé is. A BLS azonban, a szerző szerint, sem a modern közgazdasági elméletet, sem a szkenneradatok használatát nem illesztette be a CPI kiszámítási rendszerébe. A felülvizsgált BLS-gyakorlat, állapítja meg a szerző, a helyettesítési hatást meglehetősen jól közelíti, de a többi tényező változását nem ragadja meg kielégítő módon. Nem tudatosult az, hogy a COLI tényezői között a helyettesítési hatás csak „másodrendű”, míg a többiek „elsőrendűek”, amiből az következik, hogy megfelelő megjelenítésük nagyobb jelentőséggel bír. Az előző esetben a geometriai átlagolású „szuperlatív” formula jó közelítés lehet, a többi tényezőhöz azonban elengedhetetlen az elemi mennyiségi adatok begyűjtése. A tanulmány a COLI elméleti megfontolásait használja. A szerző szerint ugyanis a COLI a helyes modell, ami képes mérni az előzőkben említett tényezők változásának a fogyasztók jólétére gyakorolt hatását. A mellékletben felvázolt matematikai modell szerint az igazi COLI azt jelzi, hogy a megváltozott árak mellett mennyivel van több pénzre szükség a változatlan jólét biztosításához. A tárgyidőszakban természetesen az U2 hasznossági szint összetétele különbözhet az U1-től. Ez a helyzet például az új termék megjelenése esetében. A keresleti függvények segítségével kimutatható, hogy az új termék megjelenése az adott jövedelem és a többi termék árait adottnak véve „első rendű” hatással2 (first-order effect) van a hasznossági 2 Az „első- és másodrendű” hatás matematikai fogalom. A Taylor-sorral történő megközelitésre utal, amennyiben annak az első, vagy a második tagját érinti a szóban forgó változás.
SZEMLE függvény értékére. Hasonló a helyzet a minőségi változás esetében. A helyettesítési hatás csak másodrendű (second-order effect) azaz a két másik tényezőnél kevésbé jelentős. Az új termékek és szolgáltatások jelentősen befolyásolhatják a fogyasztók jólétét. Ilyen például a mobiltelefon. A BLS azonban a rotációs rendszer keretében csak meglehetős késéssel jelenítette meg a CPI-ben, és akkor sem került sor semmiféle korrekcióra. (A Schulze-bizottság e gyakorlat fenntartását javasolja.) A fogyasztói jólétre gyakorolt hatást a keresleti görbe segítségével vizsgálhatjuk. Ehhez azonban részletes mennyiségi adatokra van szükség. A vonalkódok felhasználása segítséget jelenthet. (Hausman számos helyen utal arra, hogy a mennyiségi adatok elengedhetetlenek az árváltozások megfelelő méréséhez.) Hausman egy „konzervatív” megoldást javasol, ahol a „konzervatív” jelzőn azt érti, hogy Hicks elmélete képezi az alapjait. A mikroökonómia elmélete szerint az ún. „kompenzáló változás” (compensating variation – CV) jelzi pontosabban azt a jóléti változást, melyet egy árváltozás okoz a fogyasztónak. A kompenzáló változás jól közelíthető – bizonyos formai, matematikai feltételek teljesülése esetén – a „fogyasztói többlet” (consumer surplus – CS) változásával. Ez utóbbi (CS) viszont, kellő nagy mennyiségű adat birtokában, már kielégítően becsülhető, hiszen ár-, eladási (mennyiségi), és jövedelmi adatok szükségesek, melyek beszerezhetők. (Ezekből már egyszerűen lehet számítani a kereslet árrugalmasságát is, mely Hausman számítási elméletében fontos szerepet kap.) A CV-re épülő COLIszámítások lehetőségével már az 1970-es évek óta foglalkoznak a közgazdászok, és empirikus bizonyítékok igazolják, hogy a kompenzáló változásra épülő COLI valóban alacsonyabb, mint a CPI, mert a CV – jellegéből adódóan – (éppen úgy, mint a kompenzált keresleti függvény) szétválasztja az árváltozás hatásának jövedelmi hatás és helyettesítési hatás összetevőit. Ugyanakkor kétségtelen, hogy nehezebben becsülhető, és több a torzítási lehetőség. Egyidejűleg több új termék is megjelenhet, és vita van a körül, hogy azok valóban hasznot (benefit) jelentenek-e a fogyasztóknak. A szerző szerint, amikor a termelők profit reményében új terméket vezetnek be sikeresen, akkor az nyilvánvalóan hasznos lesz a vásárlóknak is. A fogyasztók „nyeresége” és a profit között ugyanis szoros kapcsolat van. Megállapítható, hogy „…a nem tökéletes verseny láthatatlan keze…” a jólét jelentős növekedéséhez vezet az új termékek bevezetése által, ami
SZEMLE csak így lehet közgazdaságilag racionális. Amennyiben ezt a hatást figyelmen kívül hagyjuk, mint ahogy azt a BLS teszi, a CPI minden bizonnyal felfelé torzított. (Az elméleti modell két időszakot hasonlít össze, bár nincs róla szó, de a két időszak értelemszerűen egymást követő, egymáshoz közeli.) A BLS nem végez közvetlen minőségi korrekciókat. A rotáció során fokozatosan kerülnek be a mintába a jobb minőségű termékek. Amikor az új termék váltja fel a régit, nem történik minőségi korrekció (és az ár sem „változik”). Nyilván egy új számítógépes operációs rendszer többet ér, ha azt vásárolják, még akkor is, ha a régi olcsóbban kapható. Mivel a BLS nem számol a minőségváltozás (árcsökkenést jelentő) hatásával, felülbecsüli a megélhetési költségek változását. Az új, illetve a minőségileg javított termékek hatása közgazdaságilag hasonló. Ezért annak elméleti kezelése az itt részletes ismertetésre nem kerülő elméleti modell szerint történhet. A Schulze-bizottság javasolja, hogy a BLS tegyen meg mindent az új termékek bevezetésére és gyakrabban aktualizálja a súlyokat. Ez azonban nem oldja meg teljesen a minőségváltozás problémáját. Különösen akkor nem, ha a BLS csak árakkal operál. Az utóbbi évtizedekben az olcsó áruházak, a diszkont szupermarketek forgalma a márkás termékek esetében is jelentősen emelkedett, mégpedig a szokásos áruházakéhoz képest 10-20 százalékkal alacsonyabb árakkal. Az új eladóhelyek, a rájuk jellemző termékekkel, a rotáció során kerülnek be a CPI-be. Mivel ezek már új termékek lesznek, a BLS nem mutat ki árváltozást, alkalmasint árcsökkentést. Sokan ragaszkodnak a régi áruházakhoz és úgy vélik, hogy a szolgáltatás színvonala rosszabb a diszkont áruházakban, a „bolti torzítás” jelentős. Az elméleti tárgyalás keretei között ez is „elsőfokú” hatás. Kétségtelen, hogy e probléma feloldásához szükség van mennyiségekre, de a szkenneradatok felhasználása elősegítheti a megoldást. A Schulze-bizottság elismeri e probléma létezését, azonban azt állítja, hogy ha a szolgáltatás színvonalával és egyéb körülményekkel korrigáljuk az árakat, akkor azok nem is annyira alacsonyak. A piaci jelenségek azonban azt jelzik, hogy jelentős sikerük van ezeknek az üzleteknek, amit a CPI kiszámításánál nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni. A változatlan fogyasztói kosár nem jelzi, hogy a vásárlások összetétele módosul, a korábban vásárolt termékeket a vásárlók másokkal helyettesítik. Egyes szerzők szerint ez a folyamat azt jelenti, hogy a CPI körülbelül 0,3 százalékponttal felfelé becsüli a COLI-t. A bizottsági vitákban sok időt fordítottak
1111 erre a kérdésre, jóllehet ennek hatása csak „másodrendű”, szemben a már tárgyalt „elsőrendű” jelentőségű tényezőkkel. A helyettesítési hatás esetében ugyanis arról van szó, hogy nem közvetlenül az árváltozások hatását mérjük, hanem valamit, ami csak közvetetten, a mennyiségeken keresztül jelentkezik. E tekintetben a megfelelő irányban a BLS jelentős lépést tett, amikor Fisher-féle geometriai átlagolású indexeket számít. Ehhez a csoportok szintjén gyűjt fogyasztási adatokat. (Mintegy 200 csoportról van szó.) Ez az adatbázis nem teszi lehetővé az új és a minőségileg javuló termékek, valamint az üzletek változásából adódó torzítás mérését. A minőségi változások, illetve az új termékek megjelenésének kezelésére szolgálnak a hedonikus módszerek, amelyeket egy ideje néhány termék esetében a BLS használ. (A tartós fogyasztási cikkek között több példa található.) A szerző szerint nem lehet a legjobb az olyan módszer, amely nem használ mennyiségeket. A hedonikus módszer az árakat az adott termék jellemzőinek regressziós függvényében fejezi ki, ami nincs összhangban a hasznossági függvények elméleti modelljével. Valójában három különböző hatás keveredik össze. Nem helyes továbbá a Schulzebizottságnak az a megállapítása, hogy a hedonikus módszerek fejlesztésétől jelentős eredmények várhatók. Ha viszont gyakran gyűjtenének adatokat az árakról és a minőségi ismérvekről, akkor használhatók lennének a már korábban felvázolt korrekciós módszerek. További erőfeszítéseket kell tenni a CPI torzításának becslésére, arra, hogy a CPI becslése során elválasszák a nominális és a valóságos változásokat. Számos tanulmány utal arra, hogy a jelenlegi CPI jelentősen felfelé torzított. A tanulmány több szerzőt említ, akik szerint az 1970-es és 1990-es évek között jelentős, jóval egy százalékpontot meghaladó a felfelé torzítás. Bár a BLS tett lépéseket a helyes irányba, de mindaddig, amíg nem lesznek részletes mennyiségi adatok, a nem elhanyagolható mértékű torzítás nem lesz kiküszöbölhető. A szkenneradatok felhasználása – mint már említettük – jelentős előrelépés lenne. De a mennyiségiek gyűjtését ki kellene terjeszteni a kiskereskedőkre és a háztartásokra is. Ugyanakkor az egyszerűsített becslési módszer számára csak az árelaszticitás ismeretére lenne szükség. A BLS jelenlegi, a tisztán csak árakon alapuló becslési módszerét az árak és mennyiségek együttes felhasználáson alapuló módszerré kellene tenni. Így jöhetne létre a COLI olyan becslési módszere, amely megfelelne a XXI. század közgazdasági és technológiai követelményeinek.
1112 A harmadik tanulmányban K. G. Abraham arról számol be, hogy a BLS az 1990-es évek közepe óta milyen fejlesztéseket hajtott végre, miként kezelte a CPI sokat emlegetett módszertani problémáit. Bevezetőjében megjegyzi, hogy a statisztikai hivatalok számára a fogyasztóiár-index kiszámításának gyakorlatilag járható útja a fogyasztói kosár használata. A lehetőség keretein belül azonban célszerű a COLIval kapcsolatos elméleti megfontolásokat alkalmazni. Ezen az úton jár a BLS is, amikor olyan CPI kiszámítására törekszik, amely felfogható egy „feltételes” COLI-nak. Ez a termékek és szolgáltatások árváltozását jelzi feltételezve, hogy az életszínvonalat befolyásoló külső tényezők változatlanok. Az „igazi” COLI ugyanis gyakorlatilag kiszámíthatatlan, de az elméleti megfontolások lehetőség szerinti megvalósítása egyre közelebb viheti a CPI-t a COLI-hoz. A BLS az első lépésben 87 földrajzi körzetben 186 termékcsoport árindexét becsli a kiválasztott reprezentánsok árindexeiből. A reprezentánsok és az eladóhelyek nagysággal arányos véletlen mintáját úgy választják ki, hogy a kapott árak jól reprezentálják a fogyasztók által fizetett árakat. A súlyarányok a Consumer Expenditure Survey-ből (CES) származnak, számtani átlagolás eredményeképpen. A CPI-minta hagyományosan ötévenként kerül felülvizsgálatra, rotálásra. Ez költséges eljárás és csak nagyon korlátozottan kerülhet sor gyakoribb felülvizsgálatra. Mindenesetre ott, ahol gyors a fejlődés, rövidebb időközönként is végrehajtanak korrekciókat. Természetesen gondos megoldást igényel az új és a régi rétegek megfelelő összeillesztése. (Minőségváltozás!) A súlyok korábban csak tízévenként változtak, de 2002-től a BLS kétévenként újítja meg a súlyrendszert. Megjegyzi a szerző, hogy a súlyok és a CPI növekedési üteme között a vártnál sokkal lazább volt a kapcsolat. Így a kétévenként felújított súlyok valószínűleg nem befolyásolják a CPI értékét. Nem vitatható azonban, hogy célszerű minél korszerűbb súlyokat használni. Jól ismert kritika, hogy a CPI nem jelzi, ha a fogyasztók a különböző árváltozások hatására, vásárlásaik átstrukturálásával, költségeik növekedését csökkentve igyekeznek számukra azonos hasznosságot elérni. 1999 óta, a COLI-hoz való közelítés jegyében, a fogyasztás mintegy kétharmadát kitevő termékcsoportok (rétegek) esetében geometriai átlagolású indexeket számolnak, miáltal a helyettesítési hatás valamelyest érzékelhetővé válik. Ez a korszerűsítés a CPI növekedését bizonyos számítások szerint évente 0, 2 százalékponttal csökkenti.
SZEMLE A rétegek közti helyettesítés ezáltal nem oldódik meg. Az ún. szuperlatív formula ezen segíthet, de a geometriai átlagoláshoz szükséges folyó évi súlyok csak körülbelül két évvel később állnak rendelkezésre. Utólagos korrekcióra viszont gyakorlati megfontolásból nem kerülhet sor. Olyan döntés született, hogy a CPI mellett 2002. júliustól egy új (C–CPI–U), Törnquist-formula szerint kiszámolt indexet is közölnek, amit lehet utólagosan kétszer is korrigálni, s csak két év után válik véglegessé. Múltbeli adatokon végzett szimulációs számítások azt jelezték, hogy a CPI értékénél körülbelül 0,2 százalékponttal kisebb eredmények adódnak. (A szociális kiadások indexálásánál vitatják, melyik index használatára kerülhetne sor.) A CPI fejlesztésénél talán a minőségi változások kezelése a legnagyobb kihívás. A múltban, ha egy reprezentáns megszűnt, helyette újat választottak, s az árkülönbség valójában minőségi változásként érvényesült, a továbbiakban csak az új termék ára szerepelt. Ezt a módszert hivatott javítani a már többször említett hedonikus módszer bevezetése. 1998 előtt csak háztartási készülékeknél használták ezt az eljárást. Később több más termékre (például számítógépek, mosógépek, TV-k, DVD-k stb.) is kiterjesztették. Ez a módszer az új választékok árait illetően minőségi korrekciókhoz vezetett, de több okból természetesen ez a módszer sem tekinthető tökéletesnek. A minta rotációjánál, amikor egyszerre több reprezentáns cserélődik, ez az eljárás nagyon nehéz. Mindenesetre ígéretes technika, ami további vizsgálódásokat igényel és érdemel. Talán az új termékek megkésett, hosszú bevezetése miatt érte a legélesebb kritika a CPI-t. Valójában így volt a videomagnók, a személyi számítógépek, a mobiltelefonok esetében. Ennek magyarázata az új termékek kategorizálásának nehézségében található meg. Ez a jövőben változni fog, amire jó példa az 1999-ben bevezetett Viagra, ami azonban meglehetősen esetleges, kissé elsietett, nem teljesen vitathatatlan megoldás volt. A jövőt illetően szükség van jól kidolgozott, egyértelmű irányelvek kidolgozására, alkalmazására. Ehhez külső szakértők véleményére is kell támaszkodni. Általános az egyetértés abban, hogy az új termékeket késedelem nélkül be kell vezetni a CPI körébe. Kérdéses azonban, miként kezeljék, értelmezzék az új termékek által a fogyasztóknak adódó plusz „hasznot”. Az új termék lehetővé teheti, hogy alacsonyabb jövedelemből érjék el az adott hasznosságot. Megoldás lehet a „virtuális árak” alkalmazása. A lehetséges módszerek bonyolultsága azonban
SZEMLE
1113
nemcsak technikai, módszertani problémák nehezen megoldhatóságát jelenti, hanem azt is, hogy csak nehezen magyarázhatók meg a felhasználóknak és bizonytalan lenne elfogadtatásuk. Mindezek azonban nem zárják ki, hogy a COLI közelítése érdekében ebben az irányban is folytassák a kutatásokat. Gyakran emlegetett igény az adatgyűjtési technika korszerűsítése, a vonalkódok, a szkenneradatok felhasználásának bevezetése. Ily módon nemcsak a nagyon részletes árak, hanem az eladott mennyiségek is hozzáférhetők lennének. Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy jelentősen egyszerűsödne és kibővülne az adatgyűjtés. Egyrészt számos helyről nem kaphatók szkenneradatok, tehát összeírókra azután is szükség lenne. Másrészt a vonalkódokat nem árstatisztikai célra alakították ki, s így számolni kellene sok olyan változással, ami a vállalkozások mindenkori céljainak megvalósítása érdekében következne be. Ugyanakkor az összeírók hiánya a minőségi változások kezelését is megnehezítené. Végül feltehetően költséges megoldás lenne. Rövid távon nem várható áttörés ezen a téren, de feltétlenül vizsgálni kell néhány területen, hogy milyen tapasztalatokkal, előnyökkel járna a szkenneradatok gyűjtése a hagyományos összeírások helyett. További információk forrása lehet a CES, amely egy 67 oldalas naplóból, valamint egy 143 oldalas kérdőívből áll, melyet az összeírók az interjú során töltenek ki. A kérdések jellege, a válaszok pontossága több különböző okból vitára adhat okot. Kutatások folynak azzal a céllal, hogyan lehetne a válaszolók terheit csökkenteni, s a válaszok pontosságát növelni. Szóba jöhet más források felhasználása is a súlyrendszer javításához. Így például a Personal Consumption Expenditure (Személyes Fogyasztási Kiadások) becslése is segíthet, de azt sem szabad el-
felejteni, hogy annak is megvannak a nehézségei, melyek főként a bolti felvételekből származnak. Némely termékcsoport esetében (például az alkohol és a dohány) azonban hasznosak lehetnek. A CPI a fejlesztés szakaszában van. Sok olyan kezdeményezés várható kívülről, tudományos körökből, melyeket kellően értelmezni kell a statisztikusoknak. Várható a valódi COLI kiszámítása, de a különböző elgondolások alkalmasak lehetnek a CPI módszertani javítására is. * Mindezek után az ismertető saját véleményeként megjegyzi, hogy az árindexeket – mint ismeretes – (akármiként is értelmezzük azokat) a termékek és az elárusítóhelyek, vagy egyéb források bázis- és beszámolási időszak reprezentatív mintájából kapott p ár és q mennyiségi adatokból számítjuk ki. Vagyis a célsokaság reprezentatív részéből következtetünk annak egészére. Így létezik egy „véletlen” mintavételi hiba is. A Boskin-jelentés alapján kibontakozott vita a mintavételi tervvel, a minta nagyságával, a mintavételi hibával nem foglalkozik. A megfigyelt bázis- és beszámolási időszakra vonatkozó adatokat adottnak veszi, azt „teljes” sokaságként kezeli. Csak az a kérdés, hogy a két időszak között végbement, a rendelkezésre álló adatok szerinti ár- és egyéb, például minőségi változások vagy súlyeltolódások miként értelmezhetők, számszerűsíthetők. Az ismertetett cikkekben nem esik szó arról a fontos kérdésről sem, hogy milyen legyen a havonkénti indexek és az éves árindexek kapcsolata. A rendszeresen kiszámított és publikált „alapindexek” ugyanis havonkénti adatok. Marton Ádám
NEMZETI FEJLESZTÉSI PROGRAMOK ÉS A STATISZTIKA A Magyar Statisztikai Társaság 2003. október 30-án megrendezett balatonfüredi konferenciáján áttekintette az operatív programokat elsősorban abból a szempontból, hogy tervezésükhöz, illetve végrehajtásuk nyomon követéséhez milyen mutatószámok szükségesek, s ezek milyen mértékben állnak rendelkezésre. A mutatószámok döntő része statisztikai adat. A statisztikusok számára ezért nemcsak a mutatószámok körének pontos ismerete, hanem az azok kidolgozásában való aktív részvétel is fontos. Dr. Soós Lőrinc, a Magyar Statisztikai Társaság elnöke, az ülés elnökeként megnyitójában a következő összefüggésekre hívta fel a figyelmet. Mint ismeretes Magyarország 2004 és 2006 között
jogosulttá válik az EU elmaradott térségeinek felzárkóztatását segítő, támogató ún. Strukturális és Kohéziós Alapjából származó mintegy 1100-1600 milliárd forintnyi fejlesztési forrás felhasználására. A fejlesztéseket, valamint a források fogadására alkalmas környezet kialakítását a Nemzeti Fejlesztési Terv (NTF) keretében, öt operatív program fogja össze: a humánerőforrás, a gazdasági versenyképesség fejlesztése, az agrár- és vidékfejlesztés, a környezetvédelem és infrastruktúra, valamint a regionális operatív program. A konferencia célja, e különböző operatív programok tartalmának, helyzetének mérési problémáinak feltérképezése volt.
