SZEKERES KATÓ. Maruska sorozat A MACSKA KARMA. Férfiak és nők, azaz össznépi balfékes történetek. A trilógia harmadik kötete. Szeged 2010

SZEKERES KATÓ Maruska sorozat

A MACSKA KARMA Férfiak és nők, azaz össznépi balfékes történetek A trilógia harmadik kötete

Szeged 2010.

1

ISBN: 978-963-88809-5-6

Kiadó: Bakai Beáta A borítót készítette: Pósa Attila informatikus

2

3

Tilos a kiadványokat, vagy azok bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, minden féle formában sugározni, a szerző, vagy annak meghatalmazottja írásbeli egyetértése nélkül. A kiadvány védett.

4

A KÉSŐNÉRŐ /Avagy, egy életre szóló krumplipaprikás, illetve válasz minden kételkedőnek, és prűd szemléletűnek/

Vannak emberek, akiknek az álma, vágya, törekvése, csak késői életkorban teljesülnek. Akkor sem úgy, ahogyan azt az életük elején elképzelték, vagy, ahogy reményeik, akkor nyíladozó tehetségük kecsegtették őket. Azt mondják rájuk, hogy: későnérő. Egy fityfenét! Akkor jutnak valami kis lehetőséghez. Az elgázolt, megalázott, félrelökött, megtaposott támasz nélküli törekvések, a majdnem teljes megsemmisülésből erőre kapnak. Mert a mag mindenképpen kicsírázik. Bármilyen körülmények között! Ha későn is, valami kis maszat, egy-két jónak mondható nap, egy-egy megelégedett óra, és izzón, kirobbanó hatvanegynehány másodperc. Ami éveket, évtizedeket helyettesít, újra és újra visszatérő kellemes emlékként, amit már nem lehet meg nem történtté tenni, és ki-ki a maga módján éli meg ezen emlékezéseket… Ám ezek a későn megvalósult álmok, vágyak, csak egy-egy meg nem ismételhető villanások az életünkben. Ezek csak apró kárpótlások. Mégis sokat jelent azoknak, akiknek az élete kereke örökké csikorgott, és a vonata folyton mellékvágányra futott. Akiknek csak az nem sikerült, amihez hozzáfogtak, bár a körülményekhez képest mindent megtettek, szinte erőn felül cselekedtek. Na, igen. A körülmények! Azok az átkozott körülmények! Milyen könnyű is mindent a körülményekre fogni – mondhatnánk. De tegye mindenki a kezét a szívére. Megy-e valami segítség, nélkül? Vagy, (és) ösztönzés nélkül? Dehogy megy!

5

Már a rácsos kompjában, a neki tetsző színes tárgyakkal csalogatják a bébit, a kétlábra állásra. Már ott elkezdődik az ösztönzés, az érdekérvényesítés.  Bizonyára mindenki el tudja képzelni, vissza tudja idézni, élete során elért eredményei megelőző ösztönzőjét. Ezért kedves olvasó kérlek, ne ítélkezz! Ne ítélkezz, mert neked sikerült. Mert Te végülis elégedett, anyagilag is megbecsült, és a társadalom elvárásainak, szabályainak megfelelő, megkülönböztetett tiszteletre méltó, tagjává válhattál. Ne ítélkezz a másik sikertelenségén, vagy késői próbálkozásán, mert nem tudhatod, neki mennyi gürcölésébe, szenvedésébe, kétségbeesett erőfeszítésébe került embernek maradni. És kérlek, hagyd el az előítéleteid, mert méltatlan az emberi méltósághoz. Fogadd el e másikat amilyen, és nézd a kellemes oldalát. Emelkedj a helyzet magaslatára, és élvezd a történeteket, mert azok nagyon is emberiek. És, mert emberből vagy te is. Ez ennyire egyszerű. És mindenből lehet okulni……… *** Hogy ne nagyon bicsakoljon ki csiklandós, pajzán, de valóságot, címet meg nem hazudtoló témánk, hát maradjunk is egyelőre ennél, és vágjunk a közepébe. Még ha kissé bonyolultnak is tűnik. A nő azért riszálja magát, „rinyál”, hogy megszerezze magának a férfit, egzisztenciája megteremtése érdekében. A férfi egészen mást akar. A kalandot! Őt állandóan és folyton folyvást a kaland, az új ízek érdeklik. Nyilvánvaló: utódlás?! Régi dolog ez már, és a lyukat is feltalálták. A sajtban.

6

Ezért nem érdemes könyvet írni, mert vannak klasszikusok, akik az örök témát irodalmi tökélyre vitték. Csodálkozni sem érdemes rajta. Mert akármilyen finom az a krumplipaprikás, akármilyen kolbász is van benne, azért évtizedekig mindig azon nyammogni…. Már bocsánat, de a fene se hiszi el, hogy állandóan ízlik. Biztonságnak jó. Jó tudni, hogy ha más nincs, akkor a krumplipaprikás „kéznél” van. Na, és nem kell vele sokat molyolni. Gyorsan túl van rajta az ember. Különösebb fáradtság nélkül. Főleg ha már a férfiember is túl van az innenen. Az asszonynál már más a helyzet, ha sikerült megszereznie a zsákmányt. Neki a krumplipaprikás évtizedek múltán is a biztonságot jelenti. Hogy ötven év múltán sem cserélik le két 25 évesre. Hogy miért sajnálják a férjtől azt a kis ártatlan etye-petyét? Talány. Mert jut is, marad is. Akinek csak egy kis kiruccanás, az, időben „megállj”-t tud parancsolni. Vagyis kevéssel beéri. Kissé dugja bele a nyelvét, és nem habzsolja. És milyen jó a régi, megszokott meleg kuckóba visszatérni. Meg kell hagyni, hogy önzők az emberek. Ha valakit szeretünk attól semmit sem szabad sajnálni. Vagy mégis? Bár, a torta habbal –, mint idegen édesség – ezután mindig az asztalon lesz, és az eredmény, az ellenkezőjét váltja ki. Nem engedi, hogy a „vétkező” férj felejtsen. Pedig neki minden egyes szemrehányásnál az jár a fejében, hogy milyen finom is volt. Cupp, cupp. A nők kalandja viszont, egészen más nézőpontból ítélendő meg. 7

Először is hogy jön ő az agancsszereléshez? De, hogy miért képzelnek a „megcsalt”-nak mondott férjek agancsot a homlokukra? Ez bizony rejtély. Mert valami kiváltja azt az agancsszerelést…. Sokkal inkább beszélhetnénk az egoizmusról, a hatalomvágyukról, ami nagyobb hiba, mint a nő „édességmániája”. Persze a nőnek is mértéket kell tartani, mert összemegy a ruhája. A sok „édességtől”. Na és vegyük tudomásul, hogy a krumplipaprikás, az asszonynak is krumplipaprikás. Punk-tum. Persze, kezdetben lehetnek nagy szerelmek, melyek vulkánként izzanak, de a krumplipaprikás akkor is krumplipaprikás. Na meg a vulkán is kialszik időnként. Egy a fontos. A család összetartson. Leginkább anyagilag…. Fenti dolgok megszokottak. A mindennapi életünk részei, és a reagálás vérmérséklet kérdése. Ezek csak köteléken belüli anomáliák, és a két különneműre tartozna, bár néha olyan jó rajta másoknak csámcsogni. A be nem teljesült álmok valóra váltása, már egészen más kovász. Meg az, az eszméletlen felismerés, hogy az élet egyszeri és megismételhetetlen. És amit kihagyunk, azt odaát az orrunkra kötik. Állítólag. Mert valójában mit is akarunk mi emberek a kellemes érzéseken kívül? A jó meleg fürdőn kívül? A kényelmes ágy, fotel –, amiben csak magunk ülhetünk, mert megszokta a fenekünk formáját – papucs, stb-n kívül. É r v é n y e s ü l é s t! Hogy felfigyeljenek ránk. Hogy mi is vagyunk valakik, akiknek az élete vonatát sokszor tolták mellékvágányra.

8

A hatalom, a hírnév, a dicsőség vágya minden emberben ott lakozik, akár beismeri, akár nem. Ezeket elérve aztán a földi halandó – ha kevés is – eljuthat az olümposzi magasságokba. És ugyan ki nem akarna isteni lakhelyet magának? Annál följebb már nem létezik. De ha az Olümposzra nem is jut el, legalább a közelébe! Vagy egy apró kövét megérinthesse. Mert a beteges harácsolást –, mint fogyatékosságot leszámítva –, miért igyekszik a legtöbb ember észbéli tudással, a hatalom birtokába kerülni? Miért szebb egy pedagógusi, egy gyógyszerész, egy orvos foglalkozása egy – elsősorban kétkezi munkát igénylő – fodrász, gáz-, vagy villanyszerelőénél? (Egy tanárt is érhet áramütés….) Mitől elegánsabb előbbi három szakma például, mint az utóbbi három? Hiszen a hivatástudattól szenvedők kivételével hosszú távon már az orvosokat is taszítja a maguk által választott szakterület, foglalkozás. Itt is tisztelet a kevés kivételnek, akik egyre jobban fogyóban vannak. De jaj! Hol van már az a régi körzeti doktor bácsi, aki éjjel is kiment a beteghez, ha hívták! És mindent tudott a betegről. A kitátott szájon keresztül még a vakbelet is látta. És minden betegséget ismert! Miközben az otthon egyedül maradt feleséghez betérő vándor, komoly csalódást okozott. (:Ez vicc, de elmegy: A körorvost beteghez hívják. Az egyedül maradt feleséghez egy fáradt, ázott vándor kér bebocsátást, ami nem megy könnyen, mert az asszony fél egyedül. Végül megszánja a vándort, beengedi és lefekteti. Egy idő múlva a vándor megkérdi az asszonyt:  Asszonyom lehetek egy kicsit szemtelen? Az asszony mélységesen felháborodik, mire a vendég meghúzza magát. De aztán csak nem bírja ki, újra megkérdezi.

9

 Assszonyom lehetek szemtelen? Kérem, csak egy kicsit! – könyörgött. Az asszony végül enged a kérésnek.  Na, jól van, de csak egy kicsit! Mire a vendég felugrik, kirohan a konyhába, és elégedetten felfalja az összes palacsintát…) Megj.: Hogy egyesek milyen hétköznapi érdekérvényesítéssel beérik…! Visszatérve a mai orvosokhoz. Mennyivel szívesebben vizsgálnak meg, egy fiatal üde, mint egy ráncos, elaggott, beteget! És már nem csak a doktor bácsik! Mennyivel szívesebben tapogatják a rezgő ciciket, mint a félig üres tarhonyás zacskókat. A zseléseket nekik is tilos. Mennyivel szívélyesebb, türelmesebb hangot ütnek meg előbbivel! Legtöbbje még puszit is nyomna egy-egy csikis zónára. Ja, a férfi az örökké férfi marad. Hogy a női orvosokkal mi a helyzet? Szerencsére nem találkoztam ilyennel. De attól még lehet. Persze egyfolytában tisztelet a kevés kivételnek. Azoknak, akik a vizsgálat alatt nem akarják tudni, hogy „mire való” a nő, és akik „csomót tudtak kötni” a szüzességükre. De, hogy minek?.... És a gyógyszerészek mikor voltak patikusok? Ma, diplomás kereskedők. Már fiatalon úgy elfáradnak, kiégnek, mint a szövőnők több évtized után a szövőgép előtt. A mai pedagógusokra a legtöbb nebuló nem fog visszaemlékezni, mert nem tudott nekik tanítani semmit. A fiatalok még bírják. De az idősebbek…. Akkor mit is nyújtanak az elitszakmák? Kik is jutnak fel az Olümposzra? Lehet, hogy már nem is szakma kérdése a csúcsra jutás?! 10

E kis prózai és kiábrándító intermezzo után felmerül a kérdés. Mi hát a cél? A válasz egyszerű. Az é l v e z e t. A testi, (és) vagy lelki élvezet. Vagy inkább mindkettő. Vagy bármilyen, csak élvezet legyen. Minél frenetikusabb, annál jobb. Nem öröm! Hanem é l v e z e t. Ide tartozik a másiktól való megkülönböztetés, elkülönülés is. És mindehhez fiatal test kellene. Az öreg test kiábrándító, és elrettentő. Elrettentő, de felkészít bennünket az elmúlásra. Sovány vigasz. Ráadásul a kendőzéshez szükséges kellék, meglehetősen költséges passzió. És, hát ez a hazug. Ez a kendőzés. Bár a szemnek kellemes és jó, mert hozzátartozik a kialakult kultúrához. Ennek ellenére, ha túl vagyunk a harmadik x-en, már mindanynyian hazugok vagyunk. Nem csak a halhatatlan Shakespeare – állítólag mástól elorozott – gyönyörűen „összeeszkábált” „Makrancos Katá”-ja. Hát csoda-e, hogy senki sem akar megöregedni? Hát, csoda-e hogy mindenki igyekszik kendőzni egyre múló fiatalságának csalhatatlan jeleit? Főleg ha az a fiatalság már elérhetetlen messzeségben jár. És tudjuk, hogy már soha, de soha nem tér vissza. Ám sokszor hiába a „kendőzés”, és ilyenkor a nagy koponyák büszkén mutogatnak testük tetőpontjára mondván, hogy: „…ez nem ronggyal van kitömve…” Férfi sovinizmus? Bár, az ő szemüknek is tetszetős látványt legtöbben megbámulják –, és most nem csak a „cici-pártikról van szó –, azért fanyalogva teszik hozzá, mint akinek savanyú a szöllő. „Olyan buta, hogyha tudná, állandóan siratná magát. Ha tíz szál haját egy csomóban kitépnék, a helyéből fűrészpor ömlene… a feje üres stb…” 11

Talán komolyan megreszkírozható még a következő kérdést. A genetikailag sérülteken kívül vajon kinek a hibája, hogy valaki ostoba? Itt is egyszerű a válasz. A környezetéé, a társadalomé. Mindenki felelőssége! Vajon kinek és miért jó, ha egy társadalom ostoba?! Bár, ez egy könnyed hangvételű írásocskának indult, senki ne csukja össze a könyvet, mert a további novellákra is némi választ mutat. Továbbá a tanulság: egy össznépi balfékes történet. Ám, mi emberek elnézőek vagyunk magunkkal szemben, mert sokkal könnyebb stigmákat osztogatni. Pedig érdemes volna meggondolni, hogy egymás elfogadásáért, és magáért a kultúráért kellene az agyunkat csiszolgatni, és nem a hatalomvágyért a hatalom megszerzéséért…. Tessék csak pl. arra gondolni, hogy a hirtelen – azelőtt elképzelhetetlen –, hatalomra kerülők első dolga, a vele egykorú feleségek azonnali fiatalra cserélése! Még azzal sem számolnak, hogy rövid időn belül beüt a krach. Az ifiasszony ficánkolna, de már nem bírja a szamár a terhet. Legfeljebb bámulja. Van, aki annak is örülne, és ez nem közhely! Csak hát… az a birtoklási vágy… Én a tiéd lennék… te az enyém lennél… ha nem lenne ekkora korkülönbség! Bár van, aki bírja tüdővel, és a söprűvel is táncra perdülne. Egy darabig. Érdekes általánosság, hogy a szegény embernél ez nagyon ritkán fordul elő. Ahol előfordul, ott nagyon kell annak a gyíknak ficánkolni. A politikusoknál, művészeknél, híres, népszerű, és egyéb gazdag férfiaknál ez természetes.

12

(Bár, azt gügyögi az egyik – férjnél ötven évvel fiatalabb – hölgyemény az agg férj halála után: „Imádtam a Gyugyunak minden porcikáját”.) Eh! Másképp hívják azt a „nagyfalun” kívül belül. Ezért, ha fentieket nő követi el, az már eseményszámba megy. Nem baj, csak ne bolondítsuk egymást. Meg aztán, ő bajlódik vele. Természetesen, továbbra is minimum elnézés kívántatik a kevés kivételnek. Azért néha olyan is akad. A Szögedi Közéleti Kávéházba –, mert először ott ismertetik az újszülött könyv –, ezen sorok írója, csakis ilyen kivételes személyeket invitál meg, akiket aztán nem hagy békén. Mert Ők hagyják magukat! Visszatérve az örök témára, talán az élvezetet is mértékkel kellene fogyasztani, mint mindent. Talán, úgy kellene elfogadnunk egymást, ahogy vagyunk. Mert jó, hogy nem vagyunk egyformák. Talán nem kellene annyit szelektálnunk. Talán hagynunk kellene másnak is egy-egy falatot, mert így lenne szép a világ. És adni is felemelő érzés. Talán kicsit szeretnünk kellene egymást…… Talán… ***

TISZTÖLT NAGYSÁGOS ÚR! /hálákodás-fíle a jó szóké/ Igön-igön nagy bódogságot juttatott néköm azza’ amit csinyát a művemme’. Nehéz lösz ezt néköm léírni, hogy milet, de tuggya mög nacscságod, hogy naccságodon kívű’ másnak rá sé vetődött a szöme. 13

Pedig sok helyre kűttem, oszt végű’ a hajléktalanok lapjába jelönt mög. Ott is azé’, me’ támogattam űket. Naccságodat nem támogattam. Mán csak azé’ sé, me’ én es rá vagyok szorúva. De higgye e’ néköm, hogy úgy mögörűtem, mint öreganyám, mikó az ura a nyóc gyerök után vígre békin hatta. Igaz, hogy az nem úgy vót, mint mikó az asszont szájonvágta, me’ akkó ipeg nem esött kezire. De csak azí, me’ bion ágyba vótak. Öregapámat nyíván mögszáhatta az ördög, me’ mindég toszogatta vóna öreganyámat. Öreganyám rajta vót nagyon, hogy mönnyön a témplomba gyónni, de nem akarózott néki, hiába hítta. A tisztölendő ugyan azt monta rá, hogy hitötlen, de néki adott igazat.  Véra, ez a té hitös urad. Akkó vösz elő, amikó akari. Ez nem bűn – rágta a szájiba. Néköd kötelességöd a kívánságit tejesítni. Úgy híjják, hogy házastársi kötelezöccség. Nem eszt kő möggyónni. Valami más bűnit kéne bévallani. Té biztos tucc ilyenrű. He? Tán iszik?  Hát inni iszik, me’ nem löhet rámondani, hogy nem iszik.  Oszt mönnyit iszik? – csillant fő a tisztölendő szöme.  Tuggya a fene.  Na! Né káromkoggy, me’ mingyá neköd kő gyónni. Méges csak az Úr házába vónánk.  Jaj, szögén fejömnek – réműt mög Véra – nem így akartam mondani.  Na, jó van. Maj’ legközelébb ezt is möggyónod.  Ágya mög az Isten tisztölendő uram – csókót kezet a mögszöppent asszon.

14

 Akkó, mennyit iszik az urad? – faggatózott a pap, me’ mindönáron valami tudott bűnt akart kicsikarni az asszonbú.  Hát… ha mögizzad, a korsóva’ léhajti.  Na, a’ mán iszákosság – dörgőte kezeit a pap. Véra csak hümmögött.  Osztán milen bort iszik az ördögfattya?  Bort? – csudákozott Véra – bort nem szok inni. Legföllébb, ha disznótor van. De attú is úgy okádik, mint a Murányi kutyája. A tisztölendőt efogta a pulykamérög.  Mit lefetyősz itt néköm össze? Hát nem té montad, hogy iszik?  Mondtam… a’ igaz.  Hát akkó? Véra égyik lábárú a másikra át’. Nem tutta, hogy mit mongyon a tisztölendőnek.  Na! Szólaj mán mög! Té gyütté ide panassza’.  Úgy a’ – hatta rá Véra.  Ej, né bosszancs má’! Iszik az urad vagy nem? Véráná is elfogyott a mazzag. Türemötlen lött.  Még sé köllött vón idegyünnöm – gondóta mérgösen. Éngöm faggat e’, ahellött, hogy az uramat szinná mög. De azé hagatott. A pap nem hatta. Csak nem engödhette e’ az asszont kéccségök között. Mög aztán mán ű es kíváncsi vót, hogy mit es iszik az ura. De egyéb iránt es. Égy jó pásztor mindönt tud a nyájrú. Újra keszte.  Szödd össze magad lyányom oszt valld be, hogy mit iszik az urad. Közbe’ akkorákat nyelt, me’ a misebort valaki mögdézsmáta es neki is hiányzott a szokott adag. Annékű ű es ollan vót, mint a pipás a csibukja nékű. Nyugtalan. 15

Unta mán a faggatózást, de nem akart félmunkát végözni.  Na akkó valld mán be, hogy mit iszik az urad? Neköm is dógom van, nem csak té vagy akit mög kő vallatnom.  Mit iszik, mit iszik! Hát mit inna? Vizet!  Híjj a hétszázát! Hát ennek köllött annyi idő, hogy ezt beösmérd? – fogyott e’ a pap türeme – akkó té hazudtá, me’ azt montad, hogy az urad bort iszik.  Mán, né haraguggyon atyám, de én a szájomon ki nem ejtöttem, hogy bort iszik! Maga erőtette ollan nagyon. A pap, majdhogy zavarba gyütt, de magába igazat adott Vérának. Rosszú kérdözött, de azé mérges vót rá. Szentű mög vót győződve, hogy részögös az ura.  Na eriggy a dógodra, majd leközelébb folytassuk.  De hát még el sé montam a bűnit.  Mára mán ölég vót. Mondom, hogy legközelébb folytassuk. A tisztölendőnek nagyon ölege lött, me’ a félmunkába alaposan mögszomjazott. Égyre csak azon járt a feje, hogy kijaz, aki az ű borát mögdézsmáta? Nagyon számon akarta kérni.  Hová is jutunk, ha mán a misebort is möglopják – zsörtölődött. Véra dóga végezetlenű tért haza. Nagyon mérges vót a papra, hogy össze-vissza beszét. Ráadású űrá haragudott mög. Aztán mög sémmit nem ajálott néki az ura ellen.  A’ nem löhet, hogy ű akkó es széttögye a lábát, amikó nemakari! Valami ellenszörnek csak kék lönni –, gondóta – még tínyleg a javasasszonhon kő fordúni, akit a templomba kiprédikát a pap. Hát, ha más mögtöhette, én mé né töhetném mög? Járt az agya, hogy utasíjja e’ az urát, me’ tutta, hogy mögint nyomakodik. Mán aszt hitte, hogy a pap csinyál, vagy mond valami okosot. 16

 Ejis csak embör – dohogott – úlöhet igaz, hogy szerető je es van néki. Legalább es aszongyák. Égyforma e’ mind! Hijába hord szoknyát, embör ejis – erősítötte mög magába. Hát most mi lösz estíre, a jó nyavala sé tuggya, de néköm ugyan nem kő mán az a büdös dög! Véra égy kicsit epirút, me nem vót ez mindig így. Eszibe jutott, hogy ösmérte mög. Hogy mönnyire mög akarta szörözni. Leglábbis aszt monta a szomszéd lyány. Még most is hajja, ahogy a fejire óvasta.  Mindönki láttya ám, hogy mennyire tör a nyavala érte.  Oszt mibű láttya? – kérdözött vissza Véra, me’ tunni akarta, hogy milen szóbeszéd jári.  Hát a mútkó a bálba, sénkive nem mönté táncóni. Inkább petrözselmöt árútá. Osztán mög úgy bámútad, hogy maj kiesött a szömöd.  Nem én bámútam, hanem ű. Én csak visszabámútam. Véra maga előtt látta a legínt, ahogy tötte-vötte magát, mintha csak űtet akarta vóna bosszantani. Mikó eindút felé, aszt hitte, hogy űtet viszi táncba. De a mellette lévő lyányt vitte.  Pedig milen csúf vót! Mindönki nevetött – borút be a tekintöte, ahogy maga előtt látta. Direkt éngöm akart mögcsúfóni. Hát hogy hathattam vóna eszt a szégyönt!? De, ahogy rakta a csárdást! Ahogy pörgette azt a csúfságot! A szívöm majd mögszakadt belé. Pedig mennyi kérőm vót! – kesergött – és milen módosak! Pont ebbe köllött beleszerelmösödnöm! Véra úgy nekikesörödött, hogy mán azon gondókodott, hogy világgá mögy. De hát, ott vót a sok pulya.  Mi es lönne velük? Me, ez ugyan nem törőnne égyikke sé.

17

Mint, aki most ébrett fő rossz cseleköditűbű, égyre jobban emléközött, amire eddig nem is gondót egész házassága alatt. És miné jobban visszaemléközött, anná jobban kesergött. Mindönt szokásbú csinyát. Mán anná es inkább, me’ mindön benne vót a kezibe. Mögtanította űt es az annya sütni, főzni, mosni, tésztát, tarhonát gyúrni. Olan savanyút mög befőttet rakott e’ télire, hogy mindönki mögnyata mind a tíz újját, aki abbú övött. Szüléje égyre monta neki.  Különbet érdemősz té idös lyányom, mint ez a táncoslábú bálkirál. Szömre való es vagy, stafírungot es kapsz, dógós es vagy. Hát mé nem válogacc égy magadhon valót? Apja égyre helösölt.  Kendnek mi baja van véle idösapám? – kérdözte Véra – hátha apja melléáll.  Hát, nem is tom mögmondani, de néköm sé nem teccik e’. Té jó családba nőtté fő. Csak a jót láttad. Anyádda’ jó mögértöttük, tisztőtük égymást. Véletök jó bántunk. Tisztösségge főneveltünk bennőtöket. Soha még égy fót sé nem esött a böcsületünkön. Mindönki tisztőt bennőnket. Most hirtölen olyan embör möllé kerűsz, hogy tán vissza is gyünné hozzánk. De té es tudod, hogy e’ mán akkó nem lehötségös. Szégyön es vóna, mög a kisebb lyányoknak kő gyűteni a stafírungot. Osztán mög nem es divat e’ nálunk. Véra büszkén főtartotta színfekete hatalmas kontyos fejit, mint mikó azt monta a könyörgő legínynek, hogy „nem”! – ahogy a’ mögkérte a kezit.  Né féjjön, kend, nem gyüvök én vissza, csak látogatóba – monta akkó Véra magabiztosan.

18

A második gyerök után mán eszibe jutottak szüléi szavai, es ha nem szégyőte vóna, hát visszaszökik a szülői házba.  Tán méges csak mög köllött vón kísérőni, a kít pulyáva’ – emélködött. Ott sé ért vóna nagyobb mögaláztatás. Aztán ott mög még jobban otthon löttem vóna. Valahogy csak mögtűrtek vón. Mán csak a pulyák miatt es. Véra szüléi igöncsak módos gazdák vótak. Többszáz hód főddel, nagy házat vittek. Csöléggyük es vót. Napszámosnak monták, de azé azok csölédök vótak. Nincstölenök, akik örűtek, hogy födél van a fejük fölött. Véra ura es a’ vót! Égy nincstölen sénki, akinek a kezibe ráadású mindön eolvatt. Nem értött a’ sémmihön a mulatozáson kívű. Mög a gyerökcsinyáláson. Hiába nem ivott, dógozni sé akart. Mög, asztán ösmérte ki, hogy milen daróc tudott lönni. Aszt hitte, hogy szeretötöt kap tűle, hogy szép szerető ura lösz. De ahhon a’ nem értött. Vagdalkozni aszt tudott. Mög hama ejárt a keze.  Tán jobb lött vón, ha ottmarad a háborúba. Úllöhet a főggyeinket sé vötték vón e’ mög ez a nyóc pulya sé lött vón – pirút bele Véra a gondolatba, me tutta, hogy jó körösztény létire, gondolatba vétközött. Na ha mán mögvannak, akkó e’ van. Jó van e’. De ha nincsönnek! Millen más lött vón mindön! Tán égy röndös embör még e’ is vösz. De így… oda van az íletöm. Mögvert éngöm az Isten, me’ kevíly vótam. De azé jobban mögvert, mint ahogy mögérdemőtem – szipogott mán Véra amit nem szokott, me’ nagyon nyakas vót. 19

Nem szokott a síráshon. Vagy csak mögkeményödött a sok veszeködésbe, pofonokba. A régi szeretője mög, a testvérit vötte e’. Haragudott is rá. Mikó ritkán hazamönt a szüléji házba, kerűte a sógora tekintötit. Ha níha ránézött, izzott a szöme mint a parázs. Mintha a’ tött vón rúla, hogy kikosarazta. Aztán mög a’ úgy nézött rá viszont, mint lyánykorába. Vérát ejis bosszantotta, hogy látta, még mindig űtet szöreti. Oszt, ahogy hazaértek, az ura rögtön mögkínáta égy-két szájassa. Me’ ráadású még féltéköny es vót. Ezé es nem nagyon járt vissza a szüléji házba. Szüléi látták, hogy nagy bánat nyomja a szívit. De nem mertek tűle kérdözni sémmit. Mikó annyáva’ kettesbe löttek égy kis időre, csak annyit mondott néki.  Hej, lyányom, hányszó montam, hogy amilen virágot szakajtasz, olyat szagúsz. Hát té osztán szakajtottá. Véra ilyenkó mílyen hagatott, amibű annya tudta, hogy nagy baj van. Azt azé sénkinek a világé nem monta vón e’, hogy veri az ura. Nem hogy a szüléjinek. Csak a pulyák látták mög. Így is nagyon szégyönközött. Mög es tiltotta nékik, hogy akárkinek emongyák. Nem es merték, me’ rájuk es lésújtott a nádpáca. Hanem mikó mán főnőttek. Mögházasodtak, férhön möntek, akkó kottyintották e’ magukat. Véra még így es nagyon szégyönközött, pedig hun vót mán akkó az ura! *** 20

Estellőbe korán léfeküttek a közös ágyba, mint röndösen. Spóróni köllött a gyértyáva, a sütétbe mög mit es csinyáhattak? Gyerököt. Véra szentű elhatározta, hogy nem lösz több pulya. Pedig az ura nem ösmérte a coitus interruptus-t. Nem es mönt vóna belé. Ezön az estin es az ura mán magára húzta a jégör gatyát mög a fösőt, de aztán a gatyát lévetötte a paplany alatt. Várta az asszont. A’ mög a parányi ablakon kinnrű bészűrődő fény mellett töttvött, pakógatta e’ az emosogatott edényöket, amit direkt künn hagyott. Húzta az időt, hátha ealszik az ura. A’ csak várta, várta. Mán nagyon viszketött neki.  Gyere mán te! – kijabát ki a szobábú – mit pitlikősz ott néköm? A gyerökök a másik szobába aluttak, mán amikó aluttak, égymás högyin hátán, lábtú, fejtű. Véra nagy nehezen becsoszogott az alvószobába, es léűt a közös ágy szélire.  Mi a fenít óbégat kend? Tán mögveszött? Főébreszti a pulyákat. Ezze sé törődik?  Csak azé szótam, hogy igyeközz mán!  Osztán minek?  Tudod té!  Tuggya a fene! Az embör möglepődött a merísz hangon.  Mán honné tunnád! Tudod té a dógod!  Mé? Mi az én dógom?  Hogy feküggy mán lé, me’ elmúlik a ingörönciám.  Mi a fészkös fene múlik e’ kendnek ?  Hát a kedvöm.  Aztán ki a nyavala törődik véle?  Hát én! 21

Te asszon! Hogy beszész té énvélem? – tért mán észhön az ura, me akkó vötte észre, hogy a fehírcsöléd kötődik véle, amit eleddig nem tött.  Oszt velem ki törődik, hogy akarom-é vagy sé?  Te! Mingyá béveröm a szádat. Miúta kő néköm mögkérdöznöm, hogy akarod-é vagy sé?  Hát mostantú. Osztán ha béveri a számat kend, akkorát vágok a fejire a nyújtófáva, hogy nem lösz többé kedve enyölögni! De még a kezit sé tuggya rám emeni! Az embör igön csak möglepődött. Ilyennek még nem látta az asszont. Aszt sé tutta hirtelönyibe, hogy mit es válaszójon. Osztán csak elővötte a hangját.  Ha nem akarsz engödelmösködni, akkó takaroggy az ágyambú.  Milen ágya van kendnek? Na moggya mán! Ez az én stafírungom. Van magának egy nagy lószar! Sosé vót sémmije a nagy pofáján, mög a csámpás táncos lábán kívű. De az es emút. Mög a lábát es etöröm, ha még éccő hozzám mer nyúni. Mögértötte? Disznó! Olan koszos, mög bides mint égy disznó! – mondta ki égyszuszra Véra, ami mán régön nyomta a bögyit. Osztán dühödten bévágta magát az ágyba, es hátatfordíva kihúzódott a szélire. Nagyon ehatározott vót, mög es ijett, de úgy gondóta lösz, ami lösz, nem engöd. Az ura égy darabig hagatott, me’ igöncsak möglepődött a szókimondó asszon viselködésin. Nem értötte a dógot.  Mi löhet ezze? – törte a fejit – nem szokott e’ így visekönni!

22

Osztán úgy gondóta, hogy szölídöbb hangot üt mög, hátha akkó engödölmösködik az asszon. Me’ hát e’ lönne a kötelössége.  Na! Né hepciáskoggy mán! – próbáta vóna engösztőni. Fordúj mög, me így nem bírok rád mászni – kapta e’ a karját. Az asszon, mint akit a kígyó csípött mög, főugrott.  Nem értött kend a szóbú? Nincs több hetyögés, vagy mi a fenének mondik maguk! Nincs több gyerök! Minek néz maga éngöm? Tönyészkocának? Az ura mögin etátotta a száját. Huvá jár, ez az asszon? Hun tanúta ezöket a dógokat? – ámult e’.  Hát mi lösz tészerintöd?  Döglés. Másnap mög dolog! Értötte? Elegöm van magábú. És hónaptú mosakoggyon mög, ha ebbe az ágyba akar alunni a szöncségit neki, me nem bírom a szagát.  De nagy lött a pofád! Osztán miúta nem bírod?  Miúta magáhon möntem.  Akkó mijé gyűtté hozzám?  Me’ marha vótam es akkó még nem tuttam, hogy égy koszos disznó. Az embör főugrott, hogy etángája szokás szörint az asszont, me’ mán nagyon ölege lött a nagy szájábú. Elejibe még várta, hogy mire mögy ki a dolog, de osztán látta, hogy a’ bion föllázatt. Eszt azé még sé hagyhatta. Hanem az asszon számíthatott rá, me fürgébb vót, es a gyerökök részire az ágy möllé készítött nádpácát főkapta, es tejes erejibű végigvágott vele az urán.  Na, most mögkapta kend! Így próbájjon hozzám nyúni. Mögmontam, hogy esztán másképp lösz. Az embör főordított fájdalmába es kiugrott az ágybú. Még a jégör gatyát is otthatta a párna alatt. 23

Kirohant az udvarra, hogy a gémöskút vödribe tartott vízze locsógassa a nádpáca helyit. Azza sé törődött, hogy a segge ki vót, a szörszáma mög mán fityögött me’ kimönt belűle a’ ingörencia. Az asszon a fölső karját tanáta e’ a sütétbe.  Hát e’ mögbolondút! – jajgatott az embör, de úgy, hogy bé es hallaccott a szobába. Még égy darabig locsógatta a páca helit, miközbe esküdözött, hogy agyonveri az asszont. Hanem az asszon es mögijett a töttitű, es tutta, hogy ezze még nem lösz vége. Ösmérte jó az urát. Kúcsra zárta a külső ajtót, es odatóta elé az asztalt. Égy óra múva az embör összeszötte magát es eindút befelé, hogy móresre taníccsa az engödötlen cselédöt. Nyomta a kilincsöt, de nem bírt bémönni. Dörömbőt, óbégatott, szitta az asszont. Mán maj mindön pulya főébredt a nagy zajra, es riattan ücsögtek az ágyba. Az asszon nyugtatta űket.  Né féjetök nem tud begyűnni. Kinn mög hagy ugasson. A künnrekett embör égy darabig még zajongott, osztán evonút az estállóba. Lérogyott a szalmára es nem tutta, hogy mi történt véle. Nem értötte az istennek sé, hogy ennyi év után hogy vátozhatott mög így az asszon.  Mindég engödelmös vót. Sosé panaszkodott, sosé szót vissza. Mi a fene történt véle? – töprengött, de nem gyűtt rá, pedig a’ világosan mögmonta neki. Még sé értött a szóbú. Úgy pitymalatkó eszendörödött, de mindig főriatt. Betyárú égött a nádpáca hele. Keveset alutt. Osztán eszibe jutott, hogy hibázzik rúla a gatya, mög szűrte es, akármilen párás meleg vót a tehenök köszt. Még sötét vót, mikó a konyhába nagynehezön magára kapkotta a ruháit, osztán visszamönt az estállóba. 24

Esze sé vót hozzá, hogy esztán mi lösz. Hogy fog majd visekönni az asszon, vagy ű mit csinyál véle. Aszt biztosan tutta, hogy mögtorója ha alkalom lösz rá. Ekkora sérölmet nem szemvödhet e’, me’ akkó nincs böcsület, nincs rang, nincs tisztölet. Hát mán hogy gyün a’ ki, hogy az asszon veri az urát? Úgy gondóta, hogy eteröli a figyölmit. Nem hánnya fő neki a töttit. Égy időig. Maj amikó nem számít rá, elősző es úgy szájon vágja, hogy mindön foga kiesik. Osztán mindön ádott napot verésse kezd.  Maj mögtanítom én! – fogatta – maj visszatérítöm én a helös útra! Várta, hogy emújjon az ütés hele, me’ úgy mögdagatt a karja, hogy alig bírta főemelni. Vahánszó mögmozdította, fájást érzött. Ilyenkó gyűtt benne a düh, de nem mutatta ki.  Maj együn az én időm es, mög ki es várom – mondogatta magának. Hanem az asszon, a nevözetös este után mögvátozott. Nem engötte be az ágyba.  Aluggyon kend a konyhába a priccsön, vagy az estállóba. Úgyis odavaló. Ha az ura önni kért, nem adott néki.  Ott van a helin. Vögye ki oszt ögyön. Az étök es ott melegszik a sparhelton. Szöggyön magának! Szógája ki magát! Ha mög nem teccik, főzzön kend magának. Még van pofája kérni – morgolódott az asszon, miközbe kerűte a tekintötit. De nem azé me’ nem mert ránézni, hanem azé, me útát ránézni. Éccő ekapta a szöme járásit. Bele is borzatt. Hogy a’ hogy nézött rá!  Na úllátom e’ készül valamire. E’ bion nem nyugodott mög! 25

Véra összeszötte az összes nádpácát es a pulyák lölkire kötötte, hogy hozzá né nyújanak, me űk es úgy járnak, mint az apjuk. Mindön sarokba rakott égyet-égyet, de úgy, hogy né láccógyon. A nyújtófát mög másik helyre tötte, hogy ha kő, rögtön előkaphassa. – Kibiztosította magát. Ejis gyütt a nagy nap. Az ura nem bírta tovább, es nagyon várta mán. Éccő mikó hazaért, ekapta az asszon karját, es mögszorította.  Mos mög vagy! – sziszögte a foga között. Az asszon hihötetlen nyugalomma szót rá.  Engöggye e’ kend a karomat, osztán mönnyön a feníbe. Az ura nem akart hinni a fülinek. Főemete a kezit, hogy jó szájon vágja cseléggyit. A’ mög nem vót rest, előkapta a pácát, es addig verte az urát ahun érte, még ki nem verte a házbú. Nem nézött a’ sémmit. Mindönt ütött vert. Még a csentrösöket es léverte a helirű.  Nem mögmontam, hogy né merjön kend többé hozzám nyúni? Agyonveröm, ha mégéccő mögpróbájja! Evágom a torkát, ha főakasztanak is. Elegöm van kendbű. A legjobb lönne, ha etakaronna a háztú. Az embör csak bámút. Osztán kénytölen vót belátni, hogy az asszon bion komolan gondója.  Mi lösz a részömme?  Millen részive?  Hát, ami az enyim!  Mi a magáé? Mit hozott maga ebbe a’ átkozott házasságba? Szart sé. E’ itt mind az ényim. A szülém atta.  Nem úgy van a’! Dógoztam is!  Mög e’ is kártyázta.  Né bomoj mán Véra. Hát eddig jó mögvótunk. 26

Mi történt véled? – próbát vóna szót értöni.  Kend jó mög vót. Aszt nem kérdözte, hogy én hogy vagyok. Csak a pulyákat csinyáta. Egész nap oda vót. Aszt sé tuttam mörre ját. Este mög néköm esött, mint bolond bornyú az annyának. Ráadású ütött.  Ha mögérdömőted.  Mi? Én mögérdömőtem? Kendöt köllött vón mindön nap ütni.  Nem értölek.  Az a kend baja!  Akkó mi lösz esztán? Nem gondolod tán, hogy emögyök a háztú szégyönszömre, mög üres kízze?  Aszt csinyál amit akar. De a’ alvószobába bé nem töszi többet a lábát. És ha csak félig es töszi rám a kezit, ha csak mögérint, jaj lösz magának! Eszt jó jegyözze mög! Osztán még csak, né es próbákozzon! Átkozott az a nap, amikó magát mögláttam. Tört vóna ki a lábom, mikó magáva átlíptem a témplom küszöbit. Mikó magáva’ ótár ölé möntem. Az embör elképött. Aszt hitte mögint csak nem jó hall.  Hát ennyire rossz vót vélem?  Még anná is rosszabb.  Jó van, néha möglegyőtelek. De más asszon is kapott.  Az az ű baja. E’ mög az enyim. Né pédálózzon néköm mássa. Én tudom, hogy millen vót magáva. Véra kimönt a konyhábú es bevágta az ajtót. Az embör emönt a komájáhon es szégyönszömre emonta, hogy rosszú áll a színája a’ asszonná. Arrú nem beszét, hogy Véra kéccő es etángáta. 27

Csak aszt monta, hogy nem öngedi magáhon közel. Es neki mán nagyon köllene az asszon. A koma vígighagatta es ingatta a fejit.  Mög kéne engösztölni, me ebbe a korba azé csak nem kíne még léáni – monta égyüttérzőn.  Próbátam, de nem mögy.  Hogy a feníbe? – csudákozott a koma – pedig olan röndösnek láccott.  Eddig én es aszt hittem.  Te nincs néki valaki más?  Mire gondósz?  Hát… mongyuk szeretűje.  Vérának? Eriggy mán. Ott van a sok pulya. Nem ér a’ rá ilesmire.  No-no!  Hát, mögleshessük.  Huvá szokott mönni?  Hát a cimetöshön, mög a vásárba.  Mikó?  Hát, a vásáros napon.  De mégis mikó?  Hát, úgy szombatba.  Na akkó elősző is ezön a napon nízzük mög.  De miként?  Mikó mögy a cimötöshön?  Hogy értöd?  Melik napon, rögge, vagy mikó?  Hát, ha főötték a könyeret, oszt nem érközött kovászóni.  De a’ mikó van?  Tuggya a nyavala.  Akkó micsinyájunk? – türelmötlenködött mán a koma, me akármit kérdözött, emöz nem tudott rá válaszóni. 28

 Hááát, té vagy a’ okos. Neköd kék tunni. Azé gyüttem hozzád.  De ha sémmit sé tucc, akkó én mit tuggyak?  Ha té ráérsz, akkó fővátva leshessük. A koma legalább olan nagy gazembör vót mint emez. Dógozni nem akarózott néki, estölönként mög a korcsma kármöntőjit támasztotta azza a különbségge, hogy a koma ivott es. Eme’ mög csak beszégötni szeretött. Mög a lapjárásit. Aszt nagyon kedvőte.  Aszt mondom én néköd, hogy mögleshessük, de a korcsmát ki nem hannám!  Aszt én sé.  Valamit azé csak ki kék tanáni.  Ki.  De mit?  Valami okosot.  De mi lögyön a’?  Sémmi nem jut eszömbe.  Néköm sé. Egísz nap nem ádigáhatunk a ház előtt!  Nem. De valamit mongyá mán, me’ szétvöt a gerjödelöm.  Na, jó van, de ha sémmi fejibe ácsingózunk?  Akkó nincs szeretűje.  Akkó visszaengöd?  Nem gondónám.  És ha van szeretűje?  Mi van akkó? Hogy értöd?  Ha van néki szeretűje, visszavösz?  Nem gondónám.  Akkó mi a jó fenít csinyájunk?  Nyíván nem leseködünk.

29

 Hanem? Vagy nem számít mán, hogy fót esött-é a böcsületön?  Dehonnem. A két cimbora vakargatta a kalpag alatt a fejit. Nem jutottak égyrű a kettűre.  Te, én mondom néköd, hogy mögveszök mán.  Tűrjé még égy kicsit.  Nem mögy mán.  Mikó vótá az asszonnya?  Mög van annak mán kít hónapja es.  A’ nem kevís idő.  Nem.  A háborúba több vót.  A’ más vót.  Mé?  Ott lűttek.  Attú még vót ingörönciád tán?  Vóni vót.  Oszt mit tötté?  Sémmit. Nem azon mönt nékünk a fejünk.  Hát min? Sosé jutott eszödbe az asszon?  Dehonnem. De hijába.  Hogy értöd?  Mindig szalanni köllött. Mikó elűre, mikó hátúra.  A’ mög hollöhet?  Ha minket lűttek, akkó hátra. Ha mi lűttünk, akkó előre.  Akkó efáradtá.  E’.  Akkó csak nem kévántad az asszont?  Kévánni nem kévántam, me éhösök vótunk, fáztunk, mög léhajtottak.  Eszödbe sé jutott? Éccő sé? 30

 Eh! Né égrecéroztass mán. Té csak szóva tartasz. Ettű még nem múlik e’ a’ ingörönciám.  Jó van na! Látim, hogy nem tudok sögítni. Te! Eszömbe jutott égy dolog.  Ej pedig milen bizodamam vót irányodba. Mi a’?  Van ott a juhszélön égy asszon. Esméröd?  Kija?  Hát… a Térus.  Aaa… ahhon sokan mönnek.  Aztán baj a’?  Nem olan mint az asszon.  Nem olan, nem olan! Hát osztán?  Ha mán más lösz, ollan lögyön mint e’.  Ollat nem tudok.  A’ baj.  Mé?  Hátha úgy marad.  A’ nem!  Hunnan tudod? A koma rántott égyet a vállin.  Tudom mán. Té is vótá nála.  Hát, mikó az asszonnak möggyütt, vagy pulya lött. Hosszú idő ám a’.  Én tudom! Neköm nyóc van. De én addég nyösztöttem amöddég bírtam.  Oszt hatta?  Köllött néki.  Hogy értöd?  Ha nem hatta, kapott égy szájast.  Bolond vagy té.  Mé?  Veröd az asszont?  Níha. 31

 Na, nem csudálom, hogy nem akari.  Nem azé nem akari.  Hát mijé?  Ezt biz’ a’ nem tom.  Csak allöhet a baj, hogy etángálod.  Eddig még nem szót írte. Mé? Té nem szokod?  Csak níha.  Mikó níha?  Mikó mán több a kölletiné.  Hát én is akkó.  A’ imént aszt montad, hogy ha nem akari.  Léginkább.  Én csak akkó adok níki, ha mán jó összekapunk oszt óbégat. Szájon kapom, oszt ehagat. Akkó kiérdömli.  Ki a’.  Ki ezí, ki azí. Az asszonnak tűrni kő. Nem ű az úr a házba!  Hát nem. A’ bizonyos.  Na, mi lösz a Térussa?  Mi lönne?  Hát mögdagad, vagy a fene mögöszi.  Mit beszész té itt néköm? – ijett mög eme’.  Aszondik, hogy, aki sokáig nem csinyája, mögdagad oszt úgy es marad. Olan is van, akinek a tírdig lélóg.  Nem tán?  Deee..  Kinek láttá té míg illet?  Hát a Szutyorinak.  De hát a’ házas.  A’ hát.  Hogy löhet a’?  Az asszonnak valami nyavalája van oszt nem löhet.  Hogy mög löhet átkozva! 32

 Mög.  Én illet nem szöretnék.  Én sé. De níköd nincs ilen bajod?  Nincs, de löhet.  Hát… mindön mögeshöt.  Mög. Most micsinyájak?  Aszt mondom én, még mindég jobb a Térus, mint égy nagy kórság.  A’ biztos.  Akkó mönnyünk?  Hát… még illet nem csinyátam, me’ nem köllött. De most rászorulok.  Van a’ így.  Van.  Pízöd van?  Hát pízé csinyája?  Nem majd ingyé!  Na, erre nem es gondótam.  Hát gondójad.  De mé?  Mé, mé! Té csinyánád ingyé annyi embörnek?  Mé? Mönnyinek csinyája?  Hát amönnyinek kő.  Osztaszöncségit! Hogy kerűtem én illen helzetbe? Té ajállod?  Ha más mögódás nincs!  Únéz ki, hogy nincs.  Akkó nagy bajba löhetsz.  Abba.  De azé szupérál ugyi?  Hát, ha mögszagulom akkó bizonyos.  Szagúhatod is, mög mindönt csinyáhacc.  Ollan jó a’? 33

    

Nem rossz. Mitű jó? Többet tud a’ mint száz asszon. Hát jó kitanúhatta. Ki. ***

A két koma emönt a mindönki Térusához. Véra ura csak ádigát, pedig Térus igön szivélös vót véle.  Na, gyűjjék mán kend bellebb – tessékőte. A’ mög nem tutta, hogy micsinyájon. Mindön idegöny vót.  Ínnye, csak nem szégyöllős? Az új kuncsaft rántott égyet a vállin. Térus nyájaskodott véli. Cirókáta elő, hátú, osztán mög duruzsót néki.  Hát tója mán lé kend a csizmaszárit. Maj’ segítök na. Azza’ léhúzta néki, de éröszte, hogy bides.  Engöggye mán e magát. Majd mögmosom a lábát meleg vízbe, osztán mögláti, hogy mönnyire kellömötös lösz. A kuncsaft hatta magát. Jóesött a meleg víz a lábának, mög a cirókázás is.  Illet sosé csinyát az asszon – gondóta. Térus mintha kitanáta vóna a gondolatit, mingyá monta is.  Ugyi illenbe még nem vót rísze?  Hát nem – szót eismerőn a kuncsaft.  Na akkó föllebb is möglapogatom. Maj mögláti, hogy a mög még jobb lösz. – Addég-addég cirókálta, duruzsót neki, míg tejesen mögferedőzte a szagos vízbe. Me valamit öntött bele, amitű még e is ernyett. A máskó nagyszájú embör maj, hogy mögszöppent ennyi kedvösség láttin. Térus komótosan létörűgette mindönütt, mire a kuncsaftnak mán ingerönciája lött. 34

 Na tuttam én, hogy nem kő noszogatni – bisztatta Térus. Végű, mán bekerűtek a’ ágyba. A kuncsaft nekiesött, de Térus lécsöndesítötte.  Né ollan hevesen. Akari kend, hogy sokáig jó lögyön? Akkó bízza rám magát! A kuncsaft szégyőte mondani, hogy mán majd szétveti a nagy kévánalom. De Térus tutta aszt mondás nékű is. Jáccott véle égy kevesit. *** Mikó a kuncsaft béhúzta maga után az ajtót, el vót kábúva. Illet még nem ért mög.  Mé nem tudott az asszon illen lönni vélem? – emélködött – bár ha illen lött vóna, ennyire firnájszos, mingyá gyanús lött vóna, az is szentigaz. Mán arra is gondót, hogy főbisztassa az asszont, me méges csak otthon szokta mög. Osztán eszibe jutott, hogy everte a nádda.  Á, nem löhet azza’ mán beszéni, mögbolondút a’. Hát valami bajinak köll lönni, me sosé vót illen. Egísz úton rágódott, oszt mégis úgy gondóta, hogy Térussa’ jó vót, de éccő ölég vót. Hanem másnap sé hagyta békibe a’ ingörencia, oszt eszibe jutott, a Térus duruzsolása, cirókálása, a szagos víz, amibe lémosta. Igenyösen oda vitte a lába. Mikó harmaggyára, mög ötöggyire is mögjelönt, Térus nevetött.  Hajja é’ maga jó kuncsaftom lösz néköm úllátom. Adok es kendnek engedmínyt.  A’ jó lösz, me mán aszt sé tudom hunnan vöszök pízt – gondóta, de nem monta ki. Millen gyalázat! Ezé fizetni, mikó ott van az asszon! 35

Hej, főfordút a világ! – háborgott még ű. *** Vérát többé nem molesztáta az ura. Mög is monta, hogy hozzá sé nyúl, ha a’ ágyba alhat. Véra nem nagyon hitt néki, de kipróbáta. Alig alutt égy pár icaka a félölömtű. A bizonyosságé a pácákat a helire készítötte, de a’ még felé sé fordút. Rászokott Térusra. Vérának gyanús lött a dolog, de ollan öröm lelte, hogy nem kérdözött a’ sémmit az urátú. Nappa még danót is néha, ollan jó kedve vót. Egíszen kivirút. Az ura látta eszt, de választani köllött. Hiába ácsingózott az asszon után, a Térus többet adott. Néha otthon es vót icaka, de inkább nappa, me a jószágokat e köllött látni, mög nem akarta, hogy a nípség a szájára vögye. A pulyákka nem nagyon törődött, csak munkát adott nékik. Ganéhordást, kaszálást, vízhordás a jószágoknak, mög a’ aratásná’ köllöttek a kéverakáshon. Aszt nem szerették a pulyák, me szúrta a talpukat a tarló. De sénki nem kírdözte, hogy szeretik-é. *** É’ nap a cimetösné, Vérát férehúzta a’ égyik asszon.  Miúta jár néköd az urad a cafkáhon?  Millen cafkáhon? – húzta össze a szömit Véra.  Hát nem is tucc rúla?  Nem. Mirű köllenék tunni?  Hát errű.  Kijaza cafka?  Hát a szélrű a Térus. Véra egondókodott. 36

 Akkó ezé nem akar e’ mán möghágni. Pedig azelőtt hogy rajta vót! – világolt mög agyába a dolog. Oszt hunnan tudod, hogy odamén?  A Júcsa mögleste az urát, es a té uradat látta bémönni. Véra nem szót sömmit, elsietött. De még visszaszót a másik asszonnak.  Törőggy a té dógodda! A’ mög kajánú vigyorgott. Vérának emönt a jó kedve. Nem tutta, hogy mié, me neki mán nem köllött többet az ura. Illen áron nem, hogy állandón állapotos lött. Hanem azé nem hatta békibe a dolog. Mikó mögént összetanákozott a másik asszonna, mán engödékönyebb vót.  Osztán mit tud az a Térus amit a többi nem?  Ajaj! Mindönt.  Millen mindönt?  Hát, amit égy illen nőszemilnek tunni köll. Véra nem értötte a dógot, de nem hatta békin.  Hát gyeröke sosé lösz?  Nem annak, ha nem akari!  Hollöhel a’?  Valami irobáló, vagy irodáló vagy mit tom én, micsinyál utána.  Á bondokat beszész .  Nem a’.  Inkább tán meddő?  Van két gyeröke es, csak eatta űket.  A pulyákat eatta? – hűlédözött Véra.  Vagy kiatta. Itt mög keresi a pízt az embörökke, oszt kűdi annak, aki öteti űket.  Hát, pízt annak neki a’ embörök?  Pízt ám!

37

Véra mögrőkönyödött. Hirtölen sietős lött a dóga. Szalatt haza, hogy a pízös zacskót mögkeresse. Maj kiugrott a szíve, úgy zakatót.  A végin méges csak agyonütöm – morogta magába – hát ezé nem köllöttem néki. Hát ezé hagyott e’ békin. A ház elí írve bérugta a kaput. Mindönt lédobát, és szalatt az alvó szobába. Szakatt rúla a víz, de mögtanáta a zacskót. Mögszámóta a pízt, de nem hibádzott.  Mi a nyavalábú fizette e’ a’ cafkát? – törte a fejit. Kiszalatt az estállóba, a tehönök mind mögvótak. Szalatt a’ ólba, de a disznók sé, mög a birkák sé hibádzottak.  Mibű fizethetött e’? – agyaat – ha csak nem nyert kártyán. Mögnézte a górét es, de teli vót kukoricáva. Ádogát, oszt törte a fejit. Benézött a ruhás szökrénbe, oszt láti ám, hogy mégescsak hibádzik az ura bürgedli csizmáji, amit ünnepnap szok fővönni, az ünnepi ruháji, mög még ágyhuzat es.  Méges csak agyonveröm mán látom – mérgelődött. Este alig várta, hogy hazagyűjjön, de a’ nem gyütt. Kéntelen vót dógavégezetlenű léfekünni. Hanem másnap sé mönt haza. Ekkó Véra eindút a korcsmába, hogy nem-é tunnak valamit rúla. Ott mán éppen űtet beszéték.  Mi van az uramma? – rivaat rájuk?  Hát – vakarta a fejit a komája – beszökeröztem a városi ispotálba.  Aztán mé? Tán vereköttek?  Nem a’ csak fájási vótak.  Milen fájási? Nem asszon a’, hogy fájási lögyenek.  Nem is. Egíszen másrú van szó.  Beszéjön kend, me fejbevágom! Mindönki möglepődött. Léginkább a koma, me csöndös aszszonnak tutta eddig Vérát. 38

 Nem tudok én sömmit. Eriggy bé, oszt ott mögmongyák a doktorok. Véra nagyon nyugtalan lött. Nézött égy szökeret, ami a városba mönt, oszt főkérecködött. Az ispotálba osztán mögmonták néki a doktorok, hogy ollan bajt szödött össze, hogy abbú nincs javulás. Faggatták még, hogy millen házaséletöt éltek, de Véra nem mondott sémmit. Tutta, hogy a cafka az oka mindönnek.  Na, most oszt itt löszök a sok pulyáva! Eszt a disznót mög ápóhatom a tetejibe. Mikó hazavitték – me mönni sé tudott –, behajintották a’ ágyba. Véra mondani akarta, hogy né a közösbe, de nem vót hozzá bátorsága. Ezé ű alutt künn a konyhába a priccsön. Hát eddég sé vót könnyű élete, de ezután még nehözebb lött. Az ura nem bírt főkeni, es néki köllött lémosni, mög az edínyt utána hordani. A’ mög kétségbeesötten nézött rá. Alig bírta kimondani, ami a lölkit nyomta.  Té vagy az oka, hogy idejutottam.  A fene, aki mögöszi kendöt. Me, nem bírt avva a nagy ingörenciájáva. Az az asszon jobb vót? He? Most itt van kend oszt döglédözik néköm. A beteg nem szót vissza, me az asszonra szorút. Ha mögharagíja, még ápóni sé ápója.  Millen eesött tud égy embör lönni, ha beléesik a nyavala – gondóta keserűn. Hát a nagy ingörönciának ellött a víge. Mög köllött vón böcsűni az asszont – pottyant ki a könnye szégyönszömre, különben tartotti magát. Véra évökig ápóta, me úgy gondóta, hogy kötelessíge. Most vót ám csak bides a sok sebtű.

39

 Jobb lönne, ha evinné az erdeg. Ha mán nem javú mög – gondóta nem éccő. Égy nap az ura összeszötte mindön erejit, oszt főket a’ ágybú. Igaz, hogy szédőgött mint őssze’ a legyek. Véra nagyot nézött.  Na nídd mán! Hát még képös oszt mögjavúl néköm! Csak bámút utána. Nem szót néki, sé rosszat, sé jót. Égy időig nészte, osztán mönt a dógára. Majd jó soká eszibe jutott, hogy a’ mög főát a lábára, oszt eindút. Azúta sé látta. Ekeszte keresni, de nem tanáta. Mán mindönhuvá benézött, de csak nem vót séhun. Kimönt a kerbe’.  Hát nem tű e’, hogy így evesszön – mérgelődött. Mindön bokorba, gazba mögnézte. Végű, csak mögtanáta. Ott űt a csörösznyefa alatt oszt szunyókát.  Na, tán odabe bides vót? – morgolódott es mögent eindút a dógára. Hanem valami nem stimmőt. Visszafordút, maj’ odamönt hozzá, es akkó látta, hogy mán nem szuszog.  Hát, ejis jókó hót mög néköm – mondta nyugottan, mintha azt monta vóna, hogy” mög né fázzon kend”. Nem tudott égy kicsit várni? Még hótan es csak bajt csinyál. Most hunnan vöszök koporsóra pízt? – zsörtölődött. *** A temötésön sokan vótak. Mindönki kéváncsi vót, Térus művire. Me mindönki tudta, aki akarta, hogy a Térus miatt vót. Véra aszt sé tutta, hogy mibe őtöztessék, me mindönt eadott még életibe. Septibe őtött össze néki ingöt, mög égy fekete lajbit. Még így es csak níztek akik látták a hótat. Me mindönki mögnízte. Mindönki kéváncsi vót. Sokan ríttak, me így illött. A gyerökök is. 40

 Pedig nem es vót még olan vín – suttogták – éhetött vóna még.  A’ biz! Éhetött vóna – hatta rá valaki. A koma nem nagyon merészködött Véráhon, me nem tutta, hogy mennyit mondott e’ néki a’ ura. Csak aszt nem írtötte, hogy mé csak e’ kapta e’ Térustú a bajt. Bár a doktor aszt monta, hogy idő kérdíse. Be vót ijedve röndösen. Aszt sé értötte, hon nem láccott Téruson. De mögfogatta, hogy inkább hideg vízbe töszi, de többé nem mén hozzá. A tisztölendő mindezök ellenire szíp beszédöt mondott. Osztán mögfenyögette az asszonokat, hogy pokolra jutnak, ha nem engödelmösködnek az uruknak. Mindönki értött belűle amit értött. Véra sütét fejkötője jó előre vót húzva a képibe, mintha nem akarta vóna, hogy lássák, me’ égy csöpp könny sé gurút lé az orcáján. Sé akkó, sé máskó.

Szeged, 2010. április 12.

***

A SZÖGEDI TÁJSZÓLÁSRÚ A Szöged es környezeti tájszólás – mint ollan – abba a’ időbe égy ízös es termíszetös beszíd vót.

41

Magam ugyan a második kötet könyvajánlójába mögemlítött etnográfussa’ nem igön foglakoztam, me’ különösebben nem vót rá szükségöm. Annyit tudok rúla mint amönnyit illik, mög a’ alsóvárosi háza körüli hörce-hurcát, amit a szögedi napilap mögemlítött. De aszt mondom én, hogy foglalkozhaték véle akárki es, csak a’ tuggya, hogy miként vót, aki benne vót. Aki hallotta. Ű hallhatta. De aszt mán idegönynek átvönni, erőtetött dolog. Magam, emlékszöm rája, ami mán ugyancsak rígön vót. Mög osztán az öreganyámék es másképpen beszítek, mög a szüléim es, mög az eskolába es a tanítók. De öreganyám – nagyakaratú asszon lévin – ezt a beszédöt nádda’ erősítötte mög. Hát, nem csuda, hogy nem felejtöttem e’. Az országba nem sok erősin etérő tájszólás lítezik –, bár ezze sé foglakoztam – Sálgótajánba’ tudomásom szörint a maji napig es mögőriztík azt. (Lásd a fijatal meteorológust a médiába’, mintha csak kihívásnak tékintetní aszt a beszídöt. De meddég?) Hogy mög köll-é őrizni, vagy hanni kő ekopni, nem tunni. Mindönesetre kopik. Kopik, me’ öreganyám gyerökei es másképpen beszítek, mög a’ unokák, mög a dédunokák es. Néköm szórakoztató, es ízösnek tűnik. Persze, ebbe benne van az illen vagy ollan, de gyerökkor es. Mög kő említeni, hogy ez a tájszólás nem vót erőtetött hangzásába. Nem vót kihangsúlyozva sé az „ő” bötű használata, sé az „í”, sé az „é”. Mégis túnyomó ríszt „ő”-ztek. Valahogy mind égybeóvatt. Szinte átcsúszott égyik a másikába. Például: a ”pízöd” szóban az „í” majdhogy nem „é”-nek hangzott. A’ „úllöhet” = úgy lehet – tájbeszéd, még ma es használatos, de ma mán trehány beszídnek tűnik.

42

Az „e” bötű használati, sosé vót tiszta. Átcsúszott az „é”-be, vagy a „í”-be. Mindöz temészötösen. Aszt nem tom, (kiejtve:” tuom”) hogy írtak, me’ nem figyetem (figyeetem: a második „e” az „l” bötűt hellöttesíti) tudatosan, nem tanúmányoztam csak hallottam. Nem kő efelejteni, hogy sok a jövevényszó használati, amit mán nemigön löhet erőtetés nékű szögedi tájszólásra, léfordítni. Ha a szögedi tájszólást idézzük, csakis azokba a szóhasználatokba szabad gondókodni, amiket abba az időbe az akkori embörök alkalmaztak. Vagyis kevís szókincsbe. Különben, illen mókás lösz helönként, mint ahogy itt vagyon írva. Újra mög újra ki kő hangsúlozni, hogy a beszíd nem vót erőtetött, amennyibe’ az illető beszélő efogadhatón artikulát. Ha valaki; „tyattyogó”,” „csácsározó”, „hadaró”, „suttyogó”,”montyogó”„hadobás”,”buffogó”, „hablatyoló” stb. artikulácijóba beszít, annak nem vót sé szép, sé természetös a tájbeszíd. De ezök kivételök vótak, es azok mindég akannak. (”d” bötű hellött két „n” használati : akadnak→akannak. A grammatika tejjessége nékű!) A’ írthetőség kedvijé égy kis jellemzís: „tyattyogó” : csőrös szájja’ ejtött, „csácsározó”: széthúzott ajakka’(főként gégefőbű gyüvő hang), „hadaró” : írthetötlen gyorsaságga, „suttyogó”: főként zöngés hangok kihangsúlyozásáva’, a többi léginkább lényelésive’ ejtött, „montyogó”: befelí beszílő, írthötetlen léginkább, mint, aki szégyölli, hogy mögszólat. „hadobás”: két pofazacskót hasznáva, szinte mellyibű’ ejtve a hangokat, „buffogó”: a két pofazacskót szinte külön-külön hasznáva, mintha szotyolát köpkönne.

43

Ezök a lefőtűnőbb rossz hangzású beszédök, melyek nyíván pszichikai okokra vezethetők vissza. Me’ hibásnak hibás vót, de nem születött beszédhibás! De ezök mindön tájná’ mindön kórba’ es mindön fajta beszídné mögtanáhatók. A szíp tájbeszéd nem errű szól! Löhetségös, hogy e’ nem érdökli az óvasót, aki szórakozni kévánna a könyv írásin, de tunnia kő, ha talákszik az átala hallottakka, vagy addig tudottakka, akkó illen jelensígrű löhet szó. Mán pedig illen jelenségge mindönki talákozott. Mögent ki kő hangsúlozni, hogy a beszíd es az írás a’ két külünböző dolog. Nem csak furmájába’! (Gondojunk csak a tejes, vagy részlögös hasonulásokra, összeolvadásokra.) Bár e’ nem nyevtani tanúmány, azé, ha beszélünk – bármillen tájszólásba, a kultúrát beszíd eengödhetötlen. Hiszön esősorba a beszídön körösztű (szájunkon kiengedött artikulát hangok összekötésive) ércsük mög ígymást. Vannak más kapcsolatteremtő lehetőségök, de arrú most itt, né essík szó. Mög a trágár beszídrű sé. Na! Hány ennyit ki löhetött bírni, hogy tuggyák mások es, miként beszétek annak idejin…

*** A további novellákban, elbeszélésekben, azt kísérelem bemutatni, hogyan kopott a nyelvjárás generációról generációra. Mindamellett, hogy sokszor hallok kimondottan „ő” betűvel beszélő embereket, mely beszédek ma már szintén kissé erőltetettek. De inkább nem természetesek. Azért, felkapom a fejem a hallatán. Ez azért is furcsa, mert tudvalévő, hogy másképpen írunk, mint beszélünk. Az „ő”-t „e”-nek írjuk. 44

A kimondott „ő” betű használata – tapasztalatom szerint – ma már inkább tősgyökeres falusiaknál használatos. Bár, sokszor keverik ott is „e” betűvel. Valószínűleg az utánuk jövő generáció beszédének hatására. Az „ő” és „e” betű egybecsúszásos használata szegedi születésűeknél is megtalálható. Még meg kell említeni a „kellene” szó helyett használt, sokszor érthetetlennek tűnő „kék” szót. Ez nem egy színt jelent. És nem is csak szegedi tájszólás. Erre ugyancsak egy viccel tudnék szolgálni. „..A falusi életet megunt legény felmegy Pestre. Ám hamarosan levelet ír haza az apjának.  Idösapám! Amúgy jó möglönnék, de cipő is kék, ruha is kék, mög lalap is kék. Az apja válaszol is néki azon mód.  Kedves fijam, örülök neki, hogy ilyen szép kékbe (kíkbe) őtözté… Természetesen magam is szegedi születésű vagyok, itt éltem le az életem, és időnként még én is keverem az „e” és „ö” betű használatát. Tehát nem „mekegek. (Nem mindig használom, az irodalmi „e”-t.) Novelláim szögedi tájban való elbeszélése nem tanmese. De mivel olyan időkből való, amikor még „tájban” beszéltek az emberek, ezért használom. Megpróbálom „örökségül” hagyni, hátha más is tovább viszi valamely írásában. Itt, ebben a könyvben az alábbi írások –, mint fentebb említettem –, az egymás után következő generációk megkopott tájszólását idézik. Remélem, hogy a könyv tartalmából, elbeszélések élvezhetőségéből nem von le semmit, és a kedves olvasó emlékezni, és kimondottan jól fog szórakozni.

Szeged, 2010-04-11. 45

A „JÓ PARTI” Avagy, a látszat néha csal A szép gyerök a családba’ mindönkó a szülők mellit dagasztotta.  Ollan mintha „szerelömgyerök” lönne – mondogatták a szomszédok. Ha mög mindön gyerök főtűnően szép lött, akkó mán arrú beszétek, hogy az asszonn mög az embör nagyon égymásba löhet gabalyodva. Pláné, ha több gyerököt is csinátak, pedig nem is köllött vóna. Mán, minthogy nem is akartak többet égy-kettőn kívű. De mive tényleg szép vót az az égy-két gyerök, hát kíváncsiak vótak, hogy mindögyik olyan lösz-é. Vagyis, hogy kire fognak hasonlítni. Így asztán próbákoztak. Az égyik uccába Újszögedön lakott égy jómódú pár –, bár azé nem vetötte fő űket sé a péz, de vót mit aprítni a tejbe. A szomszédok, mög a távolabbi környék lakói akkó figyetek fő rájuk, mikó a második lyány is ugyanolyan lött mint az első. Mindha ikrek löttek vóna. Fehér, főtűnően hamvas bűr, búzakalász színű vastag szőke hajfonat, világoskék szöm, sűrű szömőldök, kis fül, mög orr. Szóva, majdnem ahogy a nagy könyvbe mög van írva. Mintha ilyenre röndőték vóna űket. De égyrű mögfeledköztek. Bár a lábuk is igön-igön furmás vót, de a kezük! A’ nem vót szép. Amolyan vaskos, vastag ujakka’. Nem olyan kecsös, mint ahogy a többihön illött vóna. Hát… sémmi sé tökéletös. De ennek ellenire, azé emöntek. Az annyuk nagyon kézimunkáztatta űket, hogy alakújanak a vastag ujjak, me’ ű is látta, hogy ez az égy hibádzik. Ez a szépség. 46

Ű mán arra gondót, hogy szép lyányokhoz jó parti illik. Nem löhet a szépségöt csak úgy ekótyavetyélni. A szülők valamikó módosok löhettek, de valami mijatt „csak” égy nagy házuk maratt 400 szögől kerte’. Abba dógozgattak, mög az urának vót égy nyugdíjas állása. Hogy mi vót, arra mán a fene sé emlékszik. A’ bizonyos, hogy a postás, mög a vasutas, mög a csendőr, rendőr ebbe tartozott. A párja –, mint abba’ az időbe’ mindön röndös asszon –, tudott varrni, kötni, horgóni, szóva, kézimunkázni. Így asztán a gyerököknek is mög vót a különlegös ruhájuk – leginkább divatos – mög másnak is tudott pézé csinálni. Hát nem szűkőlköttek. De szorgalmasok is vótak. Mög asztán vót is mibű. Me a szögény asszony hijába akart sapkát kötni a pulyának, ha nem tellött kötőtűre mög fonálra. Az örűt, ha önni adhatott a gyerököknek. Na mikó mán látták, hogy nem csúfútak e’ a lyányok –, me’ mind a kettő lyány vót –, hát csinátak égy harmadikat is, hagy virújanak. Mög asztán három a magyar igasság. Hát az is kiköpött ollan vót, mint az előző kettő. A szülők ugyan titokba aszt reméték, hogy gyerök lösz, de ezze is mögbékétek. Három gyönyörű lyány!  Jó összehozták űket! – mondogatták, akik látták. Vigyáztak is rájok, hogy akárkive né nagyon barátkozzanak! De abba az időbe, azon a tájon nem igön vót módos család. A lyányok majd hogy unatkoztak barátok híján. Az oskolábú azonna haza köllött mönni, és nem is lehetött kimönni az uccára jáccani nekik. Sőt, a szülők még el is möntek értük biciklive. Me akkó, nagy szívfájdalmukra nem vót szabad oskolaválasztás. Később mán jobban vót, ahová módosabb gyerökök jártak. Kialakút az. 47

Azé, nem sikerűt a szülőknek tejesen eszeparálni a lyányaikat a többitű. Az osztálytársaktú, uccába lakó gyerököktű. Vót, hogy a lyányok ki is szöktek, amié büntetést kaptak. Főleg az anynyuktú. Az apjuk engödékönyebb vót.  Velük szömbe lakott még égy család, ahun csak égy lyány vót, de a mán nagy vót. Valahun állása is vót, bár másrú beszétek az embörök, me azoknak mindég jár a szájuk. Akkoriba divat vót a Vera név, me, majd mindön jómódú házba vót égy. Süvegös Vera csodaszép lyány vót. Ollan mint a színésznők. Karcsú és magas. Gyönyörű fekete haját kibontva horta. Fehér bűre még a fehér blúz mellett is főtűnő vót. Az árokparton ücsörgő kis szutykos lyányok nem szerették, ha kontyba tűzte, de űket sénki nem kérdözte mög. A szép lyány nem állt velük szóba. Mit is tudott vóna mondani nekik? Élvezte, hogy mindön szöm bámúja. Röndszerint ha hazamönt a szülőji házba, hosszú szűk fekete szoknyát hordott, amibe csak tipögni tudott. A szoknya hátul alaposan fő vót hasítva, úgy hogy az árokparton űdögélő gyerökök –, akik aszt várták, hogy a különc lányok majd csak kimöhetnek mán jáccani – elősző aszt hitték, hogy e van szakadva. Vót aki szóvá is tötte, de mög is szégyönűt.  Vera a szoknyád hátú e van szakadva.  Az dirrekt ilyen te kis majom – monta Vera magabiztosan.  Bocsánatot kérök – szégyönközött a kis taknyos. Vera mögbocsájtott.  Nincs sémmi baj. Biztos nem láttál még ilyet. Ugye?  Igen – hebögte a gyerök szégyönibe. Ugyan hun is látott vóna? Vera Pestre járt. Ott tutták, hogy mi a divat. 48

 De nagyon szép vagy – lotyogott tovább a kis „majom”, hogy helyre hozza a baklövésit –, mikó gyüsz haza legközelebb? Olyan jó tégöd nézni –, szalatt ki a száján a csudálat, mög az őszinteség. Vera ettű, a könnyekig möghatódott, és azonna kotorászni kezdött a táskájába cukor után, amit a bámész gyerökök rögvest szétkapkottak.  Legközelebb mindönkinek hozok – monta Vera nagylelkűen, amié hálásan néztek rá az éhönkórászok, és tovább tipögött aprókat lépve. Ráadású olyan magassarkú cipőt hordott, hogy az uccán bámészkodó, vagy árokparton ülő gyerökök mindég azon izgútak, hogy hasraesik benne, vagy kitöri a lábát a hepehupás járdán. De Vera ügyesön rakta csinos lábait –, amire nagyon büszke vót, mög egyébként is – az ugyan mög sé botlott sosé. Aki kísérte, az udvarlóji, azok sorra bugdácsótak, me nem illen úthon szoktak. Akatt még valami Verába azon kívű, hogy a hosszú hasított szűk szoknyájához mindég patyolat fehér blúzt viset. Mintha tutta vóna, hogy kiemeli a szépségit. Vót benne valami fönnségös. Valami méltóságos. Me’ Vera még húsz éves sé vót, de nagyon magabiztos. Ettű eájútak a gyerökök, a főnőttek mög magázták. A férfiaknak mög csurgott a nyáluk. Vera nem való vót a környíkre. Csakis a szüléjihön járt haza. Eszt monta is. Nem is próbákozott vele sénki. Még tisztőték is. Csak az irigyei plétykátak rúla. Azok mög mindönkirű plétykátak. Vera mán igazán jómódú vót, a három lyányt az annyuk még sé engödte ki, ha hazamönt. Nem akarta, hogy az üvéi is bámúják, mög csudákozzanak rajta. Aszt mög főleg, hogy vágyakozzanak rá. Me’ mind vágyakozott rá. Mind szeretött vóna olyan lönni, mint Süvegös Vera, a gyönyörű lyány. 49

A kislyányok pontosan olyanok akartak lönni, a sutytyók, mög olyan lyányt akartak maguknak szeretőnek. A három lyány annya látta is aszt az ablak mögű, me azé ű is kíváncsi vót, hogy mi történik az uccába. Löhet, hogy irigyőte is. Bár aszt monta, hogy a lyányainak nem illen életöt szán. Asztán Vera valahogy emaratt, és a gyerökök hijába várták, me várták az mán biztos. Tán férhön mönt. De nem jelönt mög mán mindön hétön, amit mindönki sajnát. Az is, aki nem pletykáhatott többet rúla, mög az is, aki szerette nézni. Hanem a három különc lyánynak az annyuk állapotos lött mögint. Így monták az asszonyok. Mikó mán nagy hasa lött, akkó égyre másra kérdözték tűle.  Hát e’ mi lösz?  Mi lönne? Gyerök. Hát gyeröknek gyerök lött, csak az is lyány. Pedig titokba aszt reméték, hogy lösz égy gyerök is. A fiúk gyerökök vótak, a lyányok, mög lyányok. A negyedik is ugyan ollan lött mint a többi.  Hogy tutták ezöket illen égyformára csináni? – csudákozott mindönki. Égy idejig e’ vót foglalva a kisdedde, és a három lyány valamelyest főszabadút. Telt az idő és nőttek a gyerökök. Addig-addig, míg nyáron ejártak a Vigadóba vasárnap délután táncóni. Nehéz vót nekik kiharcólni, de végű, csak sikerűt. Persze, este nyócra otthon köllött lönniük, me’ akkó a következő vasárnap nem möhettek e’. Bár, a harmadiknak még várni köllött égy-két évet, de etelt a’ hama. A három égyforma lyány nagy főtűnést keltött, me’ szépek is vótak, szömrevalók, mög csinosak.

50

Mingyá akatt mindégyiknek táncosa. Haza is kísérték űket, de csak a sarokig, me’ az annyuk mán várta űket a kapuba. Mindön alkalomma ki is faggatta űket, hogy kiféle miféle az a legény, aki űket ekísérte. A legkisebb a Fanni, mög a Vica lelkösen mesélt, de a középső a Zsófi a’ leginkább hagatott. Elősző az annyának fő sé tünt, me az előbbi kettőnek nagyon jó parti ígérközött. Mög vót velük elégödve. Tanár, mög mérnök, az mán egészen előkelő foglakozás. Mire az előző kettő kibeszéte magát, csak rákerűt a sor Zsófira.  Hát té lyányom kive gyütté haza?  Akive táncótam.  De hát kiféle az a legény?  Jaj, nagyon jóképű.  Asztán?  Elegáns. Sűrű fekete haja van, magas, olyan tüzes szömű és nagyon jó táncol.  És mive foglalkozik?  Hát aszt nem kérdöztem.  Csak nem vagy belé szerelmes? Zsófi elpirút.  Hát.. teccik, nem tagadom.  De hát mirű beszégettetök?  Nem nagyon beszégettünk.  Micsoda? Hát mit csinátatok?  Csak gyüttünk.  Mögfogta a kezedet?  Hát… mögfogta. Különben hogy táncótunk vóna?  De mikó gyüttetök? Akkó is mögfogta?  Elősző nem, de aztán mögfogta. Az annyuk nyugtalan lött. Este az ágyba az urának elmeséte, hogy aggódik Zsófié.  Nem nagyon teccik neköm ez a lyány – mondta. 51

 Mé? Mi baj van vele? Hárman mönnek, hárman gyünnek. Időre itthon vannak, sosé késtek még. Mi löhet vele?  Nem is azza van a baj.  Hát mive? – kérdözte az ura unottan, me’ mán szeretött vóna alunni, de az asszon nem hatta.  Hát a legénnye.  Mi van a legénnye?  Mán régúta udvarol neki. Miúta táncóni járnak.  Aszt mé baj a’? Jobb lönne, ha mindig mássa gyünne haza?  Annak sé örűnék, de ennek mög főként.  De a másik kettő is mindig azza az éggye gyün haza.  Be is kéne mán űket hívni a házba és éppen ettű félök.  Mitű?  Behínni.  Nem értelek. Té mindég aggódalmaskocc. Aluggyunk, me’ mingyá rögge lössz. Majd hónap mögbeszéjük –, fordított hátat az asszonynak.  Az asszony égy darabig hagatott, de asztán csak mögszólalt.  Az az érzésöm, hogy ez a legény nem hozzá való. Az embör félálombú riatt fő.  Mi az? Mit mondasz?  Attú félök, hogy Zsófi nem jó választott. Én mögérzöm.  Ű fog vele élni. Mög asztán nem kő neki mingyá férhön mönni. Aluggy mán! Az asszon sóhajtott és ű is hátatfordított, de nem tudott elalunni. De mán az embör sé, me kiverte a szömibű az álmot. Azé nem szót égy szót sé, néhogy végig vitatkozzák az éjszakát. Ezután az asszonná mindig ez vót a téma. A lánnyal nem akarta mögvitatni, me félt, hogy ellenállást vált ki belűle. Az urát nyagatta. 52

 Beszéj mán té véle.  Kive?  Hát Zsófiva’.  Asztán mit mongyak neki?  Hát úgy beszéj, mint apja a lányáva.  Mé? Nem úgy szoktam?  Tudod té is, hogy nem úgy értöm.  Hát hogy?  Né tötessed mán magad! Kérdözzé a legényrű.  Mit kérdözzek?  Hogy kiféle, miféle?  A jó ég álgyon mög. Mire fő kérdözzem? Me’ emögy vele táncóni? Azé fagassam? Asztán hogy gondótad? Híjjam be, aszt kérdözzem mög, hogy ki fija borja vagy?  Most mé’ kéretöd magad? Nem is rossz ötlet. Csak tán jogod van tunni, hogy kive jár a lyányod?  A többirű tudod, hogy kive jár?  Tudom!  Ugyan hunnan? Me’ aszt monták? És ha nem is montak igazat? Az asszon elgondókodott.  Tán csak nem hazunnak? Nem erre neveltem űket. Be is verném a szájukat.  Ugyan né bosszancs mán! Nem gyerökök ezök. Még így is jó, hogy szótfogannak és hazagyünnek mikorra té mögszabod nékik.  Mi az, hogy nem gyerökök? A Fanni még csak tizenhat éves! Csak azé engödtem e’ táncóni, hogy a tesvéreive lögyön. Hogy vigyázzanak égymásra.  De Vica már majdnem húsz éves és mégis egrecéroztatod. Néköd mán ilyen idős korodba gyerököd vót.

53

 Az igaz, de ha Vicát magára hagyom, akkó ki vigyáz a másik kettőre? Mellesleg tűllem mán férhön is möhetne. Éccő e kő kezdeni.  Mit?  Hát, hogy kezgyenek kiröpűni a házbú.  Na, most mög siettetöd űket. Tulajdonképpen mit akarsz? Ott van a Babi. Mé nem azza foglalkozó?  Hát ki foglalkozik vele, ha nem én?  Jaj, né veszeköggy mán.  Akkó mé nem segítesz?  Mit segíccsek? Az asszon nem tudott mit mondani. Asztán főkapta a fejit.  Olyan buták vagyunk. Igazad van. Hát be kő űket hívni, de éccőre.  Na! Mit tanátá mán mögint ki? Mán nem emléksző, hogy velünk hogy vót?  Nem nagyon. Az ura égy nagyon nézött.  Na, jó is nézünk ki. Nem emléksző, hogy én möntem be hozzátok mögkérni a kezedet?  Jaj, most nem errű van szó. A’ mög olyan régön vót mán. Az embör egondókodott.  Hát régön vót a’ biztos, de azé itt vagyunk égymásnak még mindég, és van négy szép lyányunk. Irigyőnek is érte – ölelte át a vállát az asszonnak, aki kibújt az ölelés alú, me’ félt, hogy a nagy kedvességnek még égy gyerök lösz a vége.  Asztán mire mögyünk vele, ha nem tuggyuk űket jó férhön adni?  Mán mé né tunnánk?  Me té nem akarsz a legényökke beszéni! Nem akarod mögtunni, hogy kik kerűnek a családba? Hát mire neveltük ollan gondosan űket? Me’ neköd mindégy, hogy uccasöprűhöz 54

mönnek-é a lyányok – pörőt vele az asszony, mire az embörnek emönt a kedve a cirógatástú.  Hát… jobb lött vóna, ha tényleg gyerökök születnek. Azokka nem vóna ennyi baj. Bár, úgylöhet azokba is belekötötté vóna – monta bosszúsan és kimönt az udvarra. Az asszon utána mönt.  Te! Né bújj neköm ki a felelősség alul!  Milyen felelősség alul? – kérdözte az embör mostmán mérgösen. Tán égyedű neveted űket? Nem kivöttem a részöm belűle? Még pélénkát is mostam. Mé beszész így? Tán veszeködni akarsz velem? Az embörnek nagyon rossz kedve lött, de az asszon nem hagyta.  Té mindönt mögoldhatná. Hát nem té vagy a ház ura?  Milyen ház ura? – monta mérgesen – mikó mindig mindön úgy vót ahogy té akartad? Legföjebb a té urad vótam a világ előtt. Inkább té vótá a ház ura, mint én. Az asszon mög sé hallotta, ahogy az ura zsörtölődött, nem is érdekőte, hogy rossz kedve lött, hogy tán mög is bántotta. Rávötte magát, hogy eléri, amit akar. Folytatta a rábeszélést, mintha mi sé történt vóna.  Vasárnap mikó a lyányok gyünnek haza, té kimégy elébük és mind a három legényt behívod.  Persze. Hagy lássák, hogy lasszóva’ fogjuk a vőnek valót.  Hát úgy csinász, mintha csak véletlenű mönné arra.  Té asztán jó kitanálod a dógokat. És nem engecc belűle. Mi? Nem kéne eszt a lyányokka’ mögbeszéni?  Még az kéne! Ehajtanák űket égy másik sarkon. Jobb lösz így. Majd möglátod, hogy milyen jó ötlet.  Löhet, hogy ötletnek jó, de neköm nincs hozzá kedvem.  Hát lögyön! Az embör látta, hogy nem szabadul az asszontú, hát hagatott. 55

 Na! Hogy döntötté?  Hát dönthetök én? Me ha dönthetök, akkó nem mögyök séhova.  Nem úgy értöm, té is tudod. Abba hogy döntötté, hogy mit kérdöző tűlük?  Tudod mit? Hát én beinvitálom űket szégyönszömre, de neköd kő beszéni a’ mán biztos, me’ én égy szót sé szólok. De a’ is löhet, hogy e’ is mögyök itthonrú!  Na, még akkék! Na, jó van, hídd be űket, asztán majd ketten beszélünk.  Én ugyan nem! – gondóta az embör magába, de nem szót égy szót sé. Egész hétön kerűte az assszont mög a beszégetést, me aszt sé tudta, hogy miként fog végződni ez a kellemetlen dolog. Valóságga szorongott, ami még nem igön fordút vele elő. Haragudott az asszonra. Kimondottan haragudott. Pedig eddig olyan jó mögvótak. Nem nagyon vót kösztük vita a húsz év alatt. Most mög égyszörre szakatt a nyakába mindön.  Mé nem möhet mindön a maga úttyán? Mé nem löhet kivárni a dógokat? – zsörtölődött magába. Az asszon alig várta a vasárnapot, de az ura nem. Mikó délután készülőttek a lyányok, nagyon szívélyös vót velük.  Asztán vigyázzatok égymásra lánykáim és nyócra itthon lönni, a szokott időben. Vica nem bírta tovább. Mögszólalt.  Mama ne nevettess ki bennünket! Nyóckó van vége a zenének. Nekünk mindig ott köll hagyni előtte, mert té vaskalapos vagy.  Hogy beszész té az anyádda? – pattant fő a mama – vagy itthon vagytok, vagy nem möntök séhova. Neköm szót fogattok míg az én kenyerem öszitök. Mögértöttétök? Eddig nem vót divat a felesölés, hát ezután sé lösz. Majd ha férhön möntök, aszt csinátok amit az uratok mögenged. 56

 Mama te egy kicsit maradi vagy – próbált vele hadakozni Vica – szeretnénk egy kicsit szórakozni.  Majd szórakoztok az uratokka’! Még ilyet! Hát nem elég, hogy elengedtelek bennőtöket táncóni?  De hát ez délutáni! Nyóckó még világos van. Még kilenckó is. Ne légy már nevetségös, me mingyá nem mék séhova. Az asszony mán mérges vót, de nem akarta, hogy kútba essön a terve. Nagyon készűt rá.  Ma még hazagyüttök nyócra, asztán majd mögbeszéjük. Na mönnyetök! – és valóságga kilükdöste űket a kapun. Az utcán a két nagyobb lány fellázadt. Mögbeszéték, hogy ha továbbra is így viselködik az annyuk, azé sé mönnek séhová. Űket né szégyönítcse mög!  Ez is miattad van! – szólt oda Fanninak Vica.  Ugyan mié?  Me té még taknyos vagy. Nekünk kő gardírozni tégöd. De én nem engedök, me rajtam röhögnek a többiek anya hülyesége miatt. Majd mégy égyedű ha akarsz! Éngöm nem fog zsaróni. Fanni hallgatott, me tudta, ha a nővérei nem mönnek, akkó ű mög pláné nem möhet. Néki e’ nagyon jó vót így. Jobb mintha az annya kísérte vóna e’. A két nagyobb lyánynak egész délután rossz kedve vót. Pedig milyen jó zenét jáccottak. Mindönki riszálta a twistöt. Vica osztálytársa Erika egy csodaszép habos világoskék nejlon ruhába vót. Sorbaálltak a fiúk érte. Pedig olyan vót a képe, mint a pulykatojás. Csupa szeplő. Fannit azonnal táncba vitték és égymás után kérték lé. Vica mög mindönkit kikosarazott. Végű a mögszokott partnere odaűt mellé, hogy fagassa. Aztán hogy nem jutott vele égyrű a kettőre, elmönt mással. Zsófi sé akart táncóni, de az ő udvarlója mögértötte, és nem erőtette. Csak űltek és hallgatták a zenét hármasba. 57

Zsófi és a legénye szorongatták égymás kezit, Vica mög mérgelődött. Fél nyóckó Vica szájába vötte a két újját, és füttyentött égyet Fanninak. Eszt még az apja tanította neki, mondván, ha mán nem lött fiú, legalább fütyűni tuggyon. Az, kénytelen vót a legjobb táncot abbahagyni, és hazaindúlni. Vica szokott partnere csatlakozott hozzájuk, me amúgy jó társaság vót, máskó sokat nevettek hazáig.  Hát té? – kérdezett rá Vica? Mér nem marattá ott?  Csak nem hagylak bennőtöket magatokra? Mé? Zavarok?  Éngöm nem – rántott égyet a vállán a lyány. Most nyomott vót a hangulat hazáig. Alig beszégettek. Mikó majdnem a sarokra értek, Vica möglátta az apját. Rossz érzése támatt.  Nézzétök mán, a fater kint van a sarkon. Tán bennünket vár? Csak nem történt valami baj?  Mi baj papa? – kérdezte – még nem késtünk el – szabadkozott Vica.  Nem, nem. Erre jártam asztán mögláttalak bennőtöket. Gondótam mögvárlak és behívom a fiúkat. A három lyány, mög a legényök égymásra néztek, a papa mög zavarba gyütt.  Én most nem szeretnék, me’ sietök haza. Vár a barátom – mondta Vica partnere – itt lakom a negyedik uccában, csak jöttem a többiekke. A papa alól majdnem kiszalatt a lába. Égy legény mán ugrott.  Nem is montad kislyányom, hogy a fiúd majdnem a szomszédunk – miközben a legény kezit szorongatta.  Nem kérdözted. Különben csak táncolni szoktunk.  Hát azé csak gyertök be égy pár szóra – invitálta űket.  Na, most mit kezd ezze a helyzette az asszon? – gondót rá kárörömme – tuttam én, hogy sémmit nem szabad erőtetni. 58

A lányok majd szétdurrantak a mérögtű, me’ mingyá tutták, hogy az annyuk keze van a dologba’. Mikó bevonútak a házba, mint égy lakodalmas mönet, az aszszon mingyá a tárgyra tért.  Asztán mi a szándokotok? A legényök csak bámútak, nem értötték az egész dógot. Zsófi udvarlója azonban egészen másképpen gondóta. Égy kicsit ű is elcsudákozott, de asztán kapóra gyütt neki a vallatás.  Hát, ha mán így rá teccött kérdözni, én mög is kérném Zsófi kezit. Zsófi lösző a feleségöm?  Zsófi boldogan símút a fiúhoz.  Na-na! Nem úgy van a’!  Hogy-hogy? Hát nem azt kérdözte néném, hogy mi a szándékom?  Na, jó van – intötte lé a lyányos mama a buzgókodót.  Én e’ is mönnék – monta Vica táncos partnere – köszönöm a möghívást – szót gyorsan közbe Vica legénye. Mikó a lyány kikísérte, nem győzött tűle elnézést kérni.  Anya mögbolondút. Né haraguggy mán. Én nem töhetök rúla.  Sémmi baj. A lyányos mamák mán csak ilyenök. Majd legközelebb mögbeszéjük – köszönt el. Vica égő arccal ment vissza a szobába, ahol anyja villámló szömekke nézött rá.  Hát té mé kísérgetöd Fannit? – szögezte a kérdést az alig katonakorú legénynek.  Égyütt szoktunk táncóni.  Ennyi?  Igen. Nagyon jó tudunk táncóni. Be is akarunk iratkozni égy társastáncra, me’ azt mongyák, hogy nagyon jó érözzük égymást. Ki tuggya, tán még versenyön is eindúhatunk.  Mit csinátok ti? Hogy-hogy érzitök égymást? – csattant fő a mama. 59

A lyányok apja már nem bírta tovább és közbeszót. Pedig ha tutta vóna, hogy a java még hátra van.  Úgy értik lelköm, hogy jó tunnak égyütt lépködni. Égyütt érzik a zenét. Jó tunnak égyütt táncóni. Mi baj van ezze?  Majd adok én nektök! Majd ha elvöszöd Fannit, akkó lépködhettök ahuvá akartok. Mög úgy érzitök égymást, ahogy akarjátok. De addig nincs sémmiféle égyüttérzés!  Mán bocsánat, de mi rosszat montam? – jött zavarba a fiú. Én még nem akarok nősülni, me’ katonaság előtt állok.  Akkó majd utána.  De hát táncóni sé löhet addig? Rengeteg időt veszítünk, ha a katonaság után kezdjük.  Mögmondtam és punk-tum. Az én lyányom nem lösz égy táncos babája! Nem úgy neveltem űket. A fiú nyakig vörös lött, majd bocsánatot kért és eköszönt. Zsófi sikítva rohant be a szobájába, az apja mög kikísérte a fiút.  Né vödd a szívedre. Majd akad, égy másik lyány – vigasztata. Alig mert visszamönni a többiekhöz. Neki mán nagyon elege lött az egész erőtetött háztűznézésbű.  Emönt ennek az asszonnak az esze – morgolódott – hát mi történt ezze? Asztán arra gondót, hogy az asszonyokná szokott olyan kórság lönni, hogy kimax, vagy kimux, szóval mögvátoznak, úgy, hogy rájuk sé löhet ösmérni. Csak hát ez enné az asszonyná még korai vóna. E is határozta, hogy legközelébb mögkérdi a doktort. Fő kő készűni mindönre, me’ tönkre töszi a lyányokat, és még tényleg a nyakukon maradnak. Mikó visszamönt, az asszon éppen Zsófi udvarlóját faggatta.  Gyere, csak gyere – szólt az urának – ezt hallgasd. Az ura feje mán akkora vót mint égy szita.  Mi van mán mögint?  Ez a legény nősülni akar.  Ez sé teccik? 60

 De mive foglalkozik?  Mive?  Nem tanálod ki. Kőműves.  Na és asztán! Röndös szakma. Legalább lösz házuk.  Már van is bátyám – mondta a fiú büszkén – az édösapámnak nagyon fontos vót, hogy a gyerökeinek hajlékot épícscsön.  Biztos valami parasztház – monta fitymálón az aszszon.  Nem – válaszót a fiú türelmesen – éppen van, égy képem rúla – mutatta mög készségösen.  Ez igön! – füttyentött a papa – ez nem is ház, hanem egy valóságos palota.  Az öcsémnek is van, égy. Mög az édösapáméknak is.  Hát úgy látom, ti nagyon röndös, szorgalmas család vagytok.  Igen. Szeretöm a szüleimet és tisztölöm is űket. Sokat töttek értünk.  Na, majd még beszégetünk – szakította félbe a mama – isten álgyon. Örülünk, hogy mögösmertünk. A legény illedelmesen elköszönt, Zsófit mög visszafogta az annya.  Hadd csak lyányom – apád kikíséri, me’ így illik. Mikó a legény hallótávolságon kívű kerűt, nekiesött a lányának.  Nincs több tanákozás, nincs több táncógatás. Be van fejezve a kapcsolat. Neköd sé ilyen férjet szántunk. Zsófi is sírva fakatt, bőgött, mint égy szamár me’ nagyon szerelmös vót a legénybe. Alig várta, hogy az apja a szobába érjön.  Neköd fijam emönt az eszöd. Tudod té, hogy micsinátá? Hány embört sértötté mög ok nékű?

61

 Nem érdekő. Az én lyányaim jó partit fognak csinálni arra mérget vöhecc, vagy vénlyányok marannak.  Na ezze nem lehet beszéni – gondóta az ura és kimönt az udvarra. Be sé mönt csak késő este, míg a lyányok bent bőgtek a szobájukba. *** Az erre következő vasárnapokon a lányok nem möhettek délutáni táncra. De hát a fiatalságot nem löhet visszatartani semmilyen szigorú nevelésse, me’ mögbosszúja magát. Akkó hétköznap követnek e’ valami „disznóságot”. Ezt az annyuk is tutta. Ezé’ rangos bálba vitte űket. Hajnalig tartó, előkelő társaságba. Orvos bál, jogász bál, gazdász bál, mög mindön féle jónevű bálba. A lyányok eleinte duzzogtak, aztán a fijatalság hama főoldódik. Szólt a zene asztán az ű talpuk is viszketött, mög nagyon teccött nekik, hogy úgy mögbámúták űket. Az annyuk ott ült, és vizslatta űket. Még azt is mögmonta nekik, hogy kive möhetnek e táncóni. A legkisebbre mög addig az apjuk vigyázott. Hozzászokott a’ mán a többi lyányná’ a gyerökke való foglalkozáshon. A lányok elősző valóba nem akartak mönni, erőködött is az annyuk égy darabig. Azt monták, mönnyön ű, ha annyira akar. De asztán titokba aszt remélték, hogy az előző fiúk is mögjelennek éccő véletlenű. Főleg Zsófi vót nagyon oda. Még bele is betegödött a nagy szerelömbe, de hijába. Az annya nem égyezött bele a házasságba. Később mán bánta, hogy engödelmös vót. Titokba köllött vóna mögesküdniük, de hát a nevelés! Olyan vót rajtuk, mint égy széttörhetetlen bilincs. Mind a három esküdözött, hogy ha nekik gyerökük lösz, homlokigenyöst másképpen nevelik. Mindönesetre az annyukka 62

mögromlott a kapcsolat. Valami összetört bennük a nagy akaratossága miatt. De azé szorgalmasan jártak az előkelő bálokba, me’ máshova nem engette e’ űket. A lyányok annya bevetötte mindön praktikáját, ismerötségit, kapcsolatait, me’ szent elhatározása vót, hogy jó partit csinál a lányainak. Valóságga árúta a lyányait. Addig-addig, míg a legidősebbet férhön atta égy mérnökhön, akitű közös mögégyezésse e’ is váltak úgy két év után. Az annya vígasztalhatatlan vót, de mán nem szóhatott bele. Fanni –, aki nagyon szeretött táncóni – tanát magának égy párt, és mögszökött otthonrú. Ű, mög az új fiúja, végigtáncóták a világot. Pedig nem is esküttek mög. Az annya nagyon szégyőte, hogy a nevelése így kudarcba fullatt. Ennek a negyedik lyány itta mög a levit, me’ még szorosabbra fogta a gyöplűt, és tökéletös vénlyányt nevelt belűle. Hanem Zsófit, sikerűt égy nőgyógyász orvoshon adni. Zsófi ugyan tiltakozott, és emonta, hogy nem szereti a jövendőbelijit és soha nem is fogja mögszeretni. De az nem törődött vele, me’ neki köllött az elegáns jónevelt lyány.. Szüksége vót rá. Mög asztán szép stafírungot kapott a lyánnya, égy szerény lakás kézzelfogható biztatásaként, és ez jó gyütt a kezdő orvosnak, az albérletözés helyött.  A lyány mög jó lösz a protokollhon – gondóta – me vót annak annyi nője amönnyit csak akart. Zsófi az esküvő előtt égy teljes hétig bőgött. Az annya alig bírta helyrehozni a képit. Kamillázta, kenőcsözte, de a szöme úgy be vót dagadva a sok bőgéstű, hogy alig láccot. Akkó nyers krumlit reszelt lé, aszt vizes ruhára rakta, és a hanyatt fektetött lyánynak a szömire rakta. Na, az égy kicsit léhúzta a duzzanatot. A biztonság kedvié olyan esküvői fátyolt csinát néki, ami létakarta az orcáját.. Mögvót az esküvő és az annya kicsit mögnyugodott.

63

Zsófin is úgy láccot, hogy mögbékűt a sorsáva égy időre, de a kőművest soha nem tutta elfelejteni. Ő vót élete nagy szerelme és az is maratt. De mive annya így akarta, hát így lött. A doktor mög nem törődött azza, hogy ű mást szeret. A lyányok anyja Zsófiva vigasztalódott, és mindég vele példálózott. Irigyőte is mindönki, me’ a férj is szőke vót ugyan – bár Zsófi útáta a szőke pasasokat –, de nagyon jó mönt a sora, me’ a nőgyógyász jó keresött. Hama mögszötte magát. Zsófi ugyan azt monta a foglalkozására, hogy p…tológus, de a pénzit azé ű is szerette.  Legalább valami kárpótlásom lögyön – mondogatta – everöm az összes pézit. Aszt nem szerette, hogy a nőkbe vájkát, de „valamit valamér” szokta vót mondogatni az ura. Hanem, a fodrászhon járva gyakran talákozott olyan nőkke’ aki Kernai doktorról dicshimnuszt zengedöztek. Zsófinak ez nem teccött. A vastag szőke hajfonatát ugyan mingyá az esküvő után lévágatta amit, annya nem hagyott szó nékű és tüzelte a vejit. De Zsófi akkó mán tött az egészre. Égyre csak azon agyalt, hogy ha annyira félnek a nők a nőgyógyásztú, akkó mié ájúdozik égynémelyik a doktortú. Mive Zsófinak nem köllött dógozni, mög háztartást sé vezetni, me’ bejárónője vót, hát rengeteg idője akatt. Bemönt az ura röndölőjibe, és az asszisztensnőjive jóba lött. Evitte a saját fodrászáhon, kozmetikusához, pedikűröséhön, fizetött helyötte, szóva’ beférkőzött a bizalmába. Jóbarátnők löttek. Addig-addig jártak égyütt, míg az asszisztens emonta, hogy Kernai doktornak ki az állandó szeretője. Me’ alkalmi, az min-

64

dég más akatt. De mive mög akarta tartani az állását, kérte Zsófit, hogy né hivatkozzon rá. Zsófi mög is ígérte. Zsófi nagyon tudott az uráva bánni. Az mög mán kényelmes is vót, mög, mögszokta az asszont is, me’ vót néki mögjelenése, méltósága, és nagyon értött partikat szervezni. Szóva’ jó érözte magát otthon. Túlságosan is. Ellazúhatott. Nem köllött a protokoll, nem köllött mögjáccania magát. Égy alkalomma’ Zsófinak bejelentötte, hogy szöggye össze mindön tudását, me’ egy szuper bulit kő csináni a főnöke tisztöletire.  Mé nálunk? – kérdözte Zsófi.  Mert itt jelenti be, a kinevezésemet. Ez neked is érdeked, gondolom.  Hát persze – monta az asszon – még több szeretőre tellik – gondóta hozzá. Zsófi szokás szerint mögszervezte az estélyt a nagy lakásukba. Mögröndőte amit mög köllött, nem fukarkodott, me’ vót mibű. Mögcsinátatta a möghívókat, és égy csudálatos estélyi ruhát vött magának. Olyan vót benne, mint égy díva. Bár úgy illenők, hogy a háziasszony sosé őtözze túl a vendégeit, ő most nem törődött vele. Aszt akarta, hogy mindönki űtet dícsérje. Dícsérte is. Ahogy érköztek a vendégök, mind az ájulásig möglepőttek. Főleg a nők. Mán javába ömlött az ura felé a dicshimnusz, me’ az ű szépségit, mög a jó ízlésit is az urának tutták be. Főnöke éppen hogy bejelentötte a kinevezésit, és aszt méltatta, hogy ilyen tisztösségös, erkölcsös, böcsületös munkatársa még nem igön vót, és francia pezsgőt ittak csöngő-bongó kristál poharakbú, mikó csöngettek az ajtón.  Ki az, aki így megkésett? – lepődött mög az ünnepelt, és vele együtt az elit társaság.  Majd én kinyitom – ugrott készségge’ Zsófi. Szélösre tárta az ajtót, és belépött rajta égy nő, az ura cafkája, és az ő nagy szerelme, a kőműves. 65

Égy időpontra kaptak möghívót. A nő láttán a frissen avanzsált nőgyógyász möglepődött. Majd kiejtötte a kezibű a drága poharat. E nem tutta képzeni, hogy miként kerűt oda a babája. Szerette vóna kitessékőni, vagy férehúzni, hogy e-kűggye, de a feleség nem tágított mellűlle. Az ura szorongani kezdött. Balami balsejtelöm lött rajta úrrá. Zsófi karonfogta a „sógornőt” és bemutatta a neves társaságnak.  Égy kis figyelmöt kérök – szólt hangosan, és mindön szöm rászögeződött, bár leginkább lé sé vötték rúla. Szeretnék möglepetésse szógáni a kedves vendégöknek és tündérien mosolygott hozzá. Még ekapta a férje tekintetit, me’ az rettenetösen útáta, ha nem beszét „tisztösségösen”.  „Felejtsd már el ezt az alpári beszédet” – szokta volt mondogatni – „már nem a tanyabokorban élsz”. „Tessék kulturáltan irodalmi „e”-vel beszélni. Olyan nehezedre esik?” Zsófi ilyenkor nem maratt adósa.  Hülye vagy té. Én nem tanyabokorban éltem. Az égy rangos hely vót. Legföjjebb té élté ott. Az ura ilyenkor mindig eviccőte a dógot, de azé sosé hagyta ki, hogy Zsófi tájszólását szóvá né tögye. Zsófi azé máskó mögfogatta az ura tanácsit és „szépen” beszét. Legalább is igyeközött. De most dirrekt kihangsúlyozta a tájbeszédöt, ami igöncsak furcsa vót az elegáns ruhájához, mögjelenésihön, az illusztris vendégökhön, az egész rangos esthön.  Ez a hölgy itt az uram szeretője, és vele kefélt az esküvőnk előtt és azúta is. Velem mög parádézik. Az esküvőt mög az anyám erőtette rám. A vendégsereg sutyorogni kezdött, ám Zsófi folytatta a másik réssze, mert a mérlegnek is két ódala van.

66

 Té, mög tudd mög –, fordult a nőhöz –, hogy az előkelő szeretőd ha hazagyün, eterül a fotelba, üvegbű issza a sört, és miután jó kibüfögte magát, a fődre rakja az üvegöt. Ha mán kibüfögte magát, akkó jó nagyokat fingik. Telefingja a szobát, amitű olyan büdös van, mint égy istállóba’. És olyan ocsmányú besszél, mint égy kocsis. Káromkodik és útája a nőket, akikbe vájkál, és neki mindön nő kurva. A főnökei mög, szerinte marhák. Ennyit az udvarias, elegáns disztingvált Kernai doktorrú. Az egész díszös társaság kényelmetlenű feszengött, és sénki nem mert mögszólalni. Azé mindönki azt hitte, hogy ezze mögúszta, és legföllebb hallott égy szaftos plétykát. De Zsófinak volt még égy dobása, hogy kerek lögyön a mondanivalója.  Ű pedig életöm nagy szerelme, és kőműves – mutatott a mellette álló férfira. – És, akinek a szaros nyomába sé érhet Kernai doktor. Me” neköm e’ is szakma, mög a’ is. A doktoré papíron. Asztán döncse e’ mindönki, ha mán társadalmi különbségrű beszélünk, hogy mire lönne büszkébb. Égy kényelmös szép házra, vagy égy nélkülözhetetlen nőgyógyászra? Olyanra, akinek a munkáját, a szülést, égy bábaasszon különben vezetné lé. Mint ahogy azelőtt is mindég lévezette! Ű maga mondogatta, hogy égy szülész a nők számára luxus. Nem űk tanáták fő a sajtba a likat. És, hogy mindön nő hülye, aki hozzájuk fordul. A természet úgyis evégzi a dógát. Nincs is ott a szülésökné, csak a borítékot rakja e’. Felelősségöt nem vállal, és ha tényleg baj van, be van szarva. Aszt sé tuggya micsinájon. És e’ is mögyök a szerelmömme, me’ számomra szart sé ér a doktori címe, mög az egész mondva csinát tekintélye – vágta ki égyszuszra, minek utánna mögkönnyebűt.  További jó szórakozást – váltott mosolygósra, és kilibbent az ajtón, a sármos kőmíves ódalán. Az ajtót nyitva hagyta, de nem azé, hogy az ura utána szalaggyon, hanem azé, hogy a vendégök miné hamarabb és akadálytalanul távozni tuggyanak…. 67

*** U.i.: A történet alapja és csattanója igaz! Legnagyobb sajnálatomra nem én találtam ki. A neveket elváltoztattam, bár „hősnőnk” a legkevésbé sem csinált titkot mindabból, ami nyílt titok volt, és ami itt le lett írva, mint a „jó nevelés csődje.” (?) Sőt! A történet idejében, szinte az egész város bizonyos körei erről beszélt, és ezen a történeten szórakozott. De tudjuk a mondást. Minden „csoda három napig tart”. Azért, talán megbocsáttatik nekem, hogy papírra vetettem, figyelembe véve az akkori kort, és, hogy egy bizonyos szülész vesszőfutása került terítékre, a tájbeszéd használata mellett. A tapasztalat azt mondatja, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. Majd döntse el ki-ki a megélése alapján, hogy a történet valós lehet, vagy a képzelőerő vad szüleménye? Beleértve az általánosítást mellőző, mindenkori felelősség nélküli orvosi műhibákat is. Pedig, ezen műhibák alól még nagyrabecsült híres szaktudóink, Nobeldíjasaink sem jelentenek felmentést. Anélkül, hogy belemennénk a „csak” felelőtlenségből, vagy a tudás hiánya miatt elkövetett – egy életre szóló tragédiákba, mint következményekbe – , gondoljunk arra, hogy például egy építész, ha „csak” egy szegecset tervezett rossz helyre, az „eredményért” vállalnia kell-e a felelősséget? De mi, elnézők vagyunk, és mivel ez egy mulatságos történet, hát mulatunk rajta. A baj az, hogy ezeket a „hibákat” a valóságban is könnyedén, inkább természetes, vagy megbocsátható vétekként tartjuk számon. Az adott társadalmi, szakmai réteg, nem veti ki magából a vétkezőket. Ugyanakkor egy tömegbalesetnél a buszvezetőnek paraszolvencia nélkül is, gallyra megy a további élete. A szerző Szeged, 2010-04-17

*** 68

A MACSKA KARMA Avagy a szépség hatalma Nagy, és szép dolog a szerelöm és mikó lögyön szerelmes az embör, ha nem fiatal korában? Igen ám, de ha a férfi nem akar házasodni, akkó nagy ám a baj! Hiába kínálja mög a nő a neki való a mannáva, csak nem akar kötélnek állni. De minek is állna kötélnek, ha anélkül is fogyaszthat a mannábul? Minek vögyön a nyakába nyűgöt, kötelességöt, fölöslegös munkát, mikor olyan szép és gondtalan a legényélet? Nincs felelősség, kötelesség. Mosogatás, takarítás, mosás, me’ anya mögcsinálja. Nincs bőgő gyerök, büdös pelenka, orvoshoz való rohangálás, izgalmas éjszakák, hogy a gyerök belázasodott, és egyéb nem kívánatos dolgok. Manapság ugyan legalább annyian nem kötnek házasságot, mint kötnek. Bár, a gyerök útba’ van, de még akkó sé. Ám, ha jó mögvannak esketés nélkül is, akkor mögbeszélik a gólya-fuvart. Vagyis a közös akaratot. Aztán vagy mögesküdnek, vagy nem. Bár gyakorlatilag a csapongóknál ez égyre mögy, me házasságga’ is, mög házasság nélkű is félrelépnek. Régebben ez nem így vót. A lyány, az férhön akart mönni, és mindönáron. Mán, amelyik akart. Me akadt olyan is, aki nem akart. De úgy általánosságban akart. Huszonegynehány évve’ ezelőtt még nagyon akart. Me, ki tuggya mé –, akkó érözte magát biztonságba’. Mög aztán nagyon teccött neki az asszonynév. Mikor mán elváltak, akkó’ visszavötte a lánynevit. Akkó’ mán nem teccött neki. Attól függött, hogy hogyan váltak el. Vagyis a körülményöktűl. *** 69

Ancsa nagyon férjhöz akart mönni. Igaz, ami igaz, szömrevaló egy perszóna vót. Csak hát kicsapongó. Hun ezze a legénnye’ járt, hun azza. Próbálkozott, hogy melyiket tudná végleg behálózni, me’ nagyon el akart mán mönni otthonrú. Csabival csak akkó járt, ha a másik meszelte. Egyébként csak tartalékolta, mert égy okos nő mindig több lábon áll. Vagy inkább több vasat tart a tűzbe’. Mikó a másik „lékoptatta”, akkó a Csabinak odaatta a „kincsit”. Hát persze, hogy az mög rászokott! Ezze’ magához láncolta a még ártatlan legényt. De azé’ az esemény előttit, vagy utánit mindig bekapta, me’ Csabit nem tartotta jó partinak. Hiába vót katona is a díszszázadba’, Ancsának nem volt elég macsós férfi. Ráadásul „szívatta” is. Mikó Csabinak köllött vóna égy kis manna, akkó tagadta mög tűle. Hanem éccő a másik legény végleg „meszelte”, és hiába keresgélt kétségbeesötten a legénypiacon, mintha kifogyott vóna a készlet. Nem volt mit tönni –, me’ félt, hogy Csabit is elugrasztja –, és akkó’ aztán keresgélhet megint –, hát döntött. Égy napon főtötte a kardinális kérdést.  Elveszel, vagy nem?  Nem akarok még nősülni – volt a félénk válasz.  Aztán mér? Hencsörögni jó vagyok? Nem teccem neked?  Dehogy nem! De se lakás, se semmink nincs.  Ha lönne lakás, akkor elvönnél? Csabi ingatta a fejit, nem tudta mit válaszoljon.  Na! Mondjál már valamit! Elvönnél ha lönne lakás?  Talán. Ancsa nem teketóriázott, mert igazi nő volt, és nagy játékos. Ha valamit elhatározott, azt rendszerint végre is hajtotta. 70

Egy nap nem vötte be sé az esemény előttit, sé az esemény utánit. Már meggyőződött a terhességéről Csabitól, mikor az örökké rá bámuló főnökinek tálcán kínálta föl magát. Addig-addig riszálta a formás kis fenekét a szügyig érő szoknyácskájába’, addig-addig hajolgatott háttal lefelé a főnökinek, a munkahelyin, míg az nem bírta tovább, végre mögdugta egy túlórázás közben. Ancsa csak kicsit tiltakozott. Csak a látszat kedvié’. Nemsokára elő is állt a nagy kívánsággal.  Szeretnék egy lakást kapni. Gondolom ez a minimum. Főnöke kikelt magábul.  Mit képzelsz te kis cafka! Azt hiszöd csak té vagy itt szömrevaló? Annyi nőt kapok, amennyit akarok!  Tudom –, mondta nagy lelkinyugalommal Ancsa. De, égyik sé vár tőled gyerököt.  Főnöke kis híján kiesött a főnöki székibűl. Pedig igen kényelmes, karfás párnázott igazgatói szék vót.  Azonnal vötesd el! Erre még kapsz pénzt. Aztán tűnj el, vagy kidoblak.  Eszömbe sincs. Ilyen nagy vétket én nem követnék el – mondta szemérmesen. A főnök őrjöngött, de fölmérte a helyzetöt mert gyors észjárású volt. Asszony, gyerökök, család, ismerősök, rokonok, fölöttesek, kollegák, karrier! Ajaj!  És honnan tudjam, hogy ha mögkapod a lakást, nem állsz elő újabb követeléssel?  Férjhöz mögyök. Nekem te nem köllesz. Hát ezt mögbeszélték. Bár, azé valamennyivel többet is mondtak égymásnak. Ancsa mindön vót, csak tisztösségös nő nem.  Neköm pofázhatsz – gondolta magában nagy lelkinyugalommal, csak a lakás miatt izgult. Hát, az hamar mög is lött. Eztán jött Csabi. 71

 Terhös vagyok – mondta neki szendén.  Micsoda? – kereködött el a szeme a leendő apának.  Jól hallottad.  És mi lösz velünk, mög a gyerökkel?  Né izgulj! Van lakás.  Csabi égyik ámulatbul a másikba esött. Nem akart hinni a fülinek. Rohantak lakást nézni, és gondolatban már rendezgettek. Csabinak semmi felől nem voltak kétségei. Sem a hűségről, sem a tisztességről. Boldog volt, de inkább büszke, az új helyzettől. Na meg naív. Nem csoda. Ez volt az első szexuális kapcsolata. Ancsa főnöke kikötötte, hogy ott lögyön az esküvőn, és ez a kívánsága teljesült is. De számára az esküvőig tartó idő, legalább olyan gyötrelmes volt, mint Ancsának. Szörzött is magának égy jó kis gyomorfekélyt. Viszont a lány, illetve akkor már asszony, szülési szabadságra mönt. Mikor visszatért a munkába, még „mögajándékozta” egy jobb fizetésű állással. Mögszabdult tőle. De úgy, hogy a következő helyre a legjobb ajánlást adta rúla. Ancsának ez tiszta nyereség vót. A menyasszonyok mindig szépek, de Ancsa a legszöbbek közé tartozott. Csak a hosszú esketési előjegyzés miatt már hat hónapos terhös. Fényképezéskor a virágcsokrot a hasa elé helyözte. Közbe’ is, hogy ne láccóggyon mán a nagy pocak, de valahogy mindig kivillant, ami súgdosódásra adott lehetőségöt. Ennek ellenire olyan fölényösen bazsajgott, mint égy ártatlan, boldog menyasszony. Őt ugyan nem izgatta. Idővel elfeledkezett róla mindenki, a fényképön mög jó szolgálatot tött a csokor.  Szögény pasas –, nézött szánakozón a vőlegényre Ancsa főnöke – ha tudná, hogy nem az övé a gyerök. Pedig egész jóképű, csak nem ehhöz az izzó seggű nőhöz való.

72

Ancsa főnökének a lelkiismerete teljesen tiszta volt. Ő mögtötte amit lehetött. Kistafírungolta a lyányt… *** A lakás kulcsát már hamarabb mögkapták, de valami gubanc akadt még, így az ifjú pár nevire való iratás később történt mög. Azér’ Ancsa nyerögbe volt, mert továbbra is a gyerökke zsarolta a főnökit, mer ugye az már csak-csak láccott. De amikor már mindön biztos lött a lakás körül, a főnök kijelentötte, hogy nem akar tudni a gyerökrű’. Ancsa gúnyos mosollyal nyugtatta mög.  Nem is köll, mer’ nem a tied – és sietve otthagyta a rászödött főnököt, akinek ugyancsak léesött az álla. Hát, nagyon úgy nézött ki, hogy mindönki át lött verve Ancsán kívül. És sénki sé tudta az igazságot. Nyílván nem is fogja mögtudni…. égyelőre. Ancsa az új –, jól fizető – helyön is jól érözte magát. Hihetetlen módon tudott kapcsolatot teremteni. Első dolga mindig az volt, hogy kitanulta a „csíziót”. Nemcsak a saját munkakörive’ foglalkozott, hanem mindönt mögtanult. Ez előnyire vált. Mindönkinek ezt köllene csinálni, de a legtöbbje berzenködik ellene. Senki nem akar „Jolly-Joker lenni”, vagy az orrát más munkájába beleütni. Fogalmuk sincs, mit veszítenek vele. (Bár, manapság azér’ ez már másként mögy). Ancsa mindönt tudni akart. Ráadásul mindönkiről. Ezáltal mindönki a markába’ volt. Jó politikus lött vóna. Pechére – mert azért mindön nem möhetött símán – égy vén, politikailag kipróbált sóvárgó kecske vót a főnöke. Aztán, mint tudjuk, a vén kecske is mögnyalja a sót…. Mivel a lakás mán mög volt, hát ekezdött ficánkóni. Több pasiva is kavart, így aztán még disztingválni is mögtanult.. 73

Ennek kapcsán jött rá, hogy a férje egy tutyi-mutyi, és azt csinálhat vele, amit akar. Mivel Ancsa vitte haza a több pénzt, hát ő vót az „úr” a házba’. Szerepöt cseréltek. Az ura főzött, mosott, takarított, nevelte a gyerököt, mert mögtanította rá. Vót rá türelme. De mög is lött az eredménye. Szombaton mög vasárnap „nyitott” hétvégit tartott. Erobikra járt. Állítólag. Ezzel szömben mögengette az urának, hogy elmönnyön táncólni. Égyedül.  Legalább tanulj mög táncolni – noszogatta. Ő nem mönt vele, mert állítólag a férjinek nem volt mögjelenése. Túl gyerökös vót, mög társalogni sé tudott. Úgy hogy még a munkahelyi buliba sé vitte e nagyon. Legföljebb éccőkéccő. Ancsa égy igazai nő volt. És nagy svindlis. Tényleg éröttnek tűnt a férjihöz, de mit lehetött tönni, az már beleesött. Mög ott volt a gyerök is. Szóval Ancsa nagyon mutatott. Szép pofika, magas termet, bögyös cicik, karcsú derék, kerek popó. Formás lábak. Mindehhöz akkora szoknya, ami még a vén sóvárgó kecskét is lázba hozta, mert az afrik majd hogy kilógott belűle. Mög is köllött stuccolni, mer’ eltért a haja színitűl. Ancsa élte az életit. Hanem mögint terhös lött. Mivel mindönki tutta, hogy milyen kicsapongó életöt élt, hát előállt égy verzióval. Azért esött tehörbe, hogy a főnöke mög né kefélje. Hát ezön mindönki elcsodálkozott. Na, mindönesetre egyelőre nem köllött neki mögint dolgozni. Hanem mikor lejárt a GYES, visszamönt a munkahelyire. De nem sokáig ám. A főnöke szörzött neki égy még jobb állást, jobb fizetéssel. Hogy mié’? Ki tudja….. 74

Mikor elbúcsúzott a volt munkahelyitől, lenéző mosollyal távozott. Mintha azt mondta volna a többinek, hogy: „ezt csináljátok utánam”. Az új munkahely is sokat ígért neki. Először is a város közepén volt. Majdnem igazgatói fizetéssel, magas jutalom, prémium, egyéb, elképzelhetetlen kedvezményökkel, ami egy másik fizetéssel is fölért. Először is beröndözködött. Jól elfészkelte magát. Mögint mindönkinek a bizalmába férkőzött és mindönkit elbűvölt, az ujja köré csavart. Leginkább a jó nyugdíjából „munkába” visszatért vén majom főnökit, aki szintén egy jó pártaktivista volt. Az, egyenesen el volt tőle ájulva. Mindönt mögkapott tőle, amit csak kért. Osztogatott. Vót mibűl…. Mikor Ancsa jól elrázódott, szétnézött a legénypiacon. Hát, ott égytől-égyig mind foglalt volt. Na és aztán! Neki, ez nem lehetött akadály. Mivel mindönkinek belelátott a kártyájába, hát kinézte magának a legjobb fizetésű aligazgatót. Azé, égy kicsit elszámolta magát, ami később derült ki, de Ancsának nem voltak skrupulusai terveit illetően. A horgászást sem köllött neki tanulnia. Ha ő bedobta a csalit, arra tuti, hogy rákapott a kinézött áldozat. Bár az idő haladt, azért jól tartotta magát. Pénz volt, hát mindön volt. A legdrágább fodrász, kozmetikus, aki állandóan frissen tartotta. Vasalgatta a képit. Föltöltette a ráncait, mert úgy negyven körül már nem olyan szögény egy asszony se, hogy legalább az ne lönne neki. Más, mög pakolhatta a képire fölöslegösen a nyers uborkát, mög élesztőt, tojást, tejfölt. Mindazt a sok marhaságot, amit a napilap leközölt a pórnépnek. Pedig az arcbőr is a belső dolgoktól virul, vagy randul el. Belülről jön mindön. 75

Attól függ, mivel pakolják mög a bendőt. Neki nem volt ilyen gondja. Persze, rajta kívül még sok mindönkinek, de hát azok mögött egy tömött buksza volt a biztosíték. Mivel mögötte nem volt, hát bukszáért bukszát adott, aztán mindjárt futotta mindönre. Csodálkozott is az ura, hogy úgy be tudta osztani a fizetéseket. Hát… vannak ügyes asszonyok. De, nem nekik van igazuk? Ha valakinek egyetlen hozománya a fiatalsága, mellé a szépsége, mutatóssága, azt ki köll használni. Teli bukszás mög mindig akad, csak jó szimat köll hozzá. Hát Ancsának volt. Azt mondta az ismerősöknek, mög a családtagoknak, hogy azok azért élnek, mert a világra jöttek, és még nem haltak mög. Vagyis nem tudják, hogy mire való az élet. Az embör nem azért születött, hogy gályázzon, hanem, hogy mögszörözze magának, amit akar.  Élni tudni köll – hajtogatta magabiztosan a régi mondást. Hogy erre a bölcsességre mikor eszmélt rá, ki tudja. Mindönesetre még tapasztalt szülőanyját is möglepte vele. Törte is a fejit eleget, hogy ő erre miért nem jött rá? Szóval, Ancsa – függetlenül a negyedik „x”-hez közel, még mindig mutatós volt. Azért valami különlegösségöt tudnia köllött neki, mert a kiszemelt aligazgatót úgy mögbolondította, hogy az otthagyott két serdülő fiút, és egy orvos feleségöt. Égy disztingvált, jó családot. Összeállt Anncsával. Hanem mikor az orvos feleség mögtudta a legújabb cafka elérhetőségit, ő nem disztingvált. Odamönt egyenesen a dolgozóba és magát, mög a neveltetésit möghazudtolva óriási balhét csapott. Mit balhét? Felsorakozta-

76

tott egy egész állatkertet, új és szokatlan természetettel felruházott állatokkal, amihez a cafkát hasonlította. Hiába na! Csak az övét vötték el. Ezt egy nő azért még se fogja hagyni! Az érdek nála is csöngetött. Mer’ mán nem nagyon volt oda ezér’ a kapós embörért. Csak ha szétszödik a babarongyot, hát osztozkodni köll! Az mög rosszabb, mint egy beröndözött lakásfölújítás. Így hát mögalkudott a helyzetével, csak válni ne kölljön. Ezér’ aztán nagyon elszánt volt, és az elszántságát a fröcsögésben töltötte ki. Ancsa mög mindön lött, csak tisztösségös embör nem. Hogy, honnan jött a szájára annyi állatság a cserbenhagyott nejnek? Azt nem mondta, hogy már neki nem is köll égy ilyen hitvány férj, csak azt, hogy nem adja. Na mög a női büszkeség! Az komoly dolog ám! És komolyan is köll vönni. Ő komolyan vötte. Mögígérte Ancsának, hogy először is, a férje fizetését lekarmolja az utolsó sallangig, petákig. Úgy is volt. Ancsának fizetésemelést köllött kicsikarni a mögkopasztott férj részire a vén kecske főnökibűl. Zsarolással! Hát, ez könnyen mönt már nála. Hisz mindönbe belelátott!! És ki tudja, hogy mit látott?! Muszáj volt látnia, mer’ mit ér az új hapsi üres zsebbel? Mög aztán negyven ide, negyven év oda, a lábai még formásak voltak és a szügyig érő szoknyát mög el nem hagyta volna. A hosszú szoknyát mög állandóan huzingálni… nem az ő stílusa. Így mindjárt tudta mindönki, hogy merre hány óra. Úgy, hogy nem is nagyon köllött zsarolni, csak éppen elmondani a kívánságát. A sokadjára mögcsalt feleségöt a szülők a továbbiakban nagy nehezen lebeszélték a nyilvánosan röndözött szemináriumról.

77

 Hagyd el lyányom, ne alacsonyodj le ahhoz a másikhoz – győzködték.  De hát itt vannak a gyerökök, most köllene nekik mindön tekintetben segíteni – próbált érvelni. – Oda viszi a pénzét a cafkához, ahelyött, hogy a gyerökeire költené.  Ne ámítsd magad, eddig is azt csinálta – nyugtatgatták továbbra is, de nem nagyon sikerült. Forrt benne a düh, hogy a férje egy senki szavára há-tatfordít a családjának.  Én is vagyok olyan, mint az – kesergött.  Hát azér’ nem egészen – vígasztalták a szülők.  Hogy értitek?  Te nem lennél ilyenre képes. Te mondtad, hogy mindön munkahelyin az újja köré csavarta a férfiakat. Te mondod, hogy cafka. Te, csak nem vagy ilyen. Igaz?  Igaz, de ez nem vígasztal. Nekem is ilyennek kellene lennem, csak egy kicsit oda kellene figyelni magamra – gondolta, de nem merte kimondani. A mögcsalt asszony nem vígasztalódott mög. Azé’ jó volt, hogy az ősök mellette álltak. A nagy nyilvános ingyencirkuszok ellenére egy este Ancsa összecsomagolta a ruháit, és a családja legnagyobb elképedésire otthagyta őket egymásnak. Az ura hiába könyörgött, hogy ne mönjön el, tőle azt csinál amit akar, csak ne hagyja el őket. De hiába. Akinek möhetnékje van, az el is mögy. Előbb vagy utóbb, de elmögy. Az új partner mög még nem is szólt otthon, csak nem mönt haza. A feleség még reményködött, de aztán látta, hogy hiába. Ancsa és Péter összebútorozkodtak egy csinos albérletben. Hanem Ancsa gyerökei is oda voltak az anyjukér’ mer’ sokszor az anya többet nyom a latba, mint az apa. Ancsa kimonta a verdiktet. 78

 A lány velem jön, a fiú mög veled marad – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon az elhagyott férjnek, megfeledkezve az örök igazságról. Arról, hogy egy nőnek mindig résön köll lönnie. De ő nagyon magabiztosnak tűnt. Naná! Ennyi siker után! De, hogy miért egy kisgyerököt hagyott el? Ki tudja…. Ám nem volt mese, mer’ a lány nagyon akart mönni. Ott jobb élet kínálkozott, itthon mög az apjával osztozkodni köllött a házimunkán. Azt nagyon nem szerette, amiben az anyjára hasonlított. Na persze. Anyja lánya volt. Kívül belül. Ugyanolyan szépség, mint a –, jó esetben is élete delén lévő mama. Húsz évvel fiatalabb kiadásban! Ez sokat nyomott a mindenkori latba’. Az elhagyott férj – a mafla –, árnyéka lött önmagának, és az elemibe járó kisfiának komoly lelki zavarai löttek. A nagyszülők, rokonok, anyagilag némi segítséget nyújtottak, próbálták a gyerök figyelmit elterelni, de a kicsi egyre csak az anyja után sóvárgott. A másik csonka családban nem köllött a gyerököket vígasztalni, ők soha többet nem akartak az apjukkal találkozni. Hát… Ancsa eddigi életére föltötte a koronát. Addig még csak kicsapongott, de most szétszödte a babarongyot. Végleg. Röndösen belecsapott a lisztbe… Éltek, éldögéltek, vidám életöt, mer’ szórakozni jártak, mög étterömbe vacsorázni. Ez is egy életforma. Csak nem egy nagy perspektíva ennnyi idősen, és albérletben. Egy nap az albérleti lakásba Péter hamarabb tért haza, mint Ancsa. Mikor belépött az ajtón, egy félmeztelen gyönyörű ifjú hölgyet pillantott mög. Majdhogy zavarba jött. Nem úgy lány.  Hát te? – kérdezte csodálkozva egy cseppet sem zavartatva magát, és kényelmösen szödögette magára a bálabutikos cuccait. 79

Feszös nadrágot, ami majd szétrepedt a popóján és köldökig kivágott topot, amiből az egész harmatos keble kibuggyant.. Péterben mögmözdult valami, mint az állapotos asszonyban a gyerök. Már máskor is föltünt neki a sudár lány, de addig Ancsa lányának tekintötte. Most a fejibe szállt egy pillanatra a vér. Azt se tudta, hogy mit csináljon. Ő soha nem szokott kihagyni egyetlen alkalmat se. A szöme jojózott, a nadrágja mög a lába közt hirtölen szoros lött, mikor Ancsa berobbant.  Ti meg itthon vagytok? – kérdözte természetös hangon – na, akkor gyere el velünk vacsorázni – mondta a lányának – mindjárt átöltözöm. A lánya nem nagyon örült neki, mert nem találta őket jó társaságnak, de most engedött az anyjának, mer’ éppen ki akart belőle csikarni valamit.  Kapóra jöttetek – gondolta –, legalább mind a ketten hallhatjátok. Péter nem csak egy nő kívánságát volt kénytelen teljesíteni, hanem mindjárt kettőét is. Leginkább az extrákat, ami az elhagyott házasságban szóba se jöhetött. A vacsoránál Ancsa locsogott, a férfi feltűnően hallgatott. Egyre csak a lány ingerlő cicije járt az agyában. Majd lassan –, mint egy nyomasztó álmából tudatára ébredőnek –, úsztak be az addig figyelmen kívül hagyott izgató képek. Maga előtt látta formás lábait, karcsú derekát, hosszú szőke haját –, ahogy mögrázta mint az anyja szokta –, őzbarna meleg szömeit, viruló ajkait, és na meg az alma melleit, amihez nem köllött még a segédeszköz melltartó sem. Úgy elmélázott, hogy mindent kétszer köllött, kétszer köllött neki mondani. A kérdésre, hogy miért nem figyel, a kimerültségre hivatkozott.

80

A lány kérésére, hogy a 150.000,-ft-os mobilt akarja, azonnal igent mondott, de nem mert ránézni. Aztán mégis.  Micsoda hamvas bőre van – gondolta – egy parányi ránc, toka, szeplő sehol. Tökéletös – állapította mög –, hogy nem láttam én ezt eddig? – csodálkozott magában. Este az ágyban Ancsa hiába nógatta, nem állt kötélnek. Hátat fordított. Össze is vesztek. Másnap Péter nagyon későn ment haza az albérletbe, harmadnap meg egyáltalán nem. Mivel Ancsának nem volt nehéz megtalálni, hát keményen ostorozta és fenyögette, hogy kitöri a nyakát. Most az egyszer nem jött be a fenyögetés, a számítás. Magára maradt lányával az albérletben, és ezen már nem is lehetött változtatni. Péter összeállt egy menő húsz éves lánnyal. Lecserélte Ancsát egy fele annyi idősre. Még böcsületös is volt a 40 éves nővel szemben. Ancsa őrjöngött, hisztizött, és azt leste, hogy mikor és hol tarthat be neki. Be is tartott, ahol csak tudott. Addig-addig macerálta Pétert, míg az otthagyta a munkahelyét. Mintha erre mondanák, hogy ami nem mögy, azt nem köll erőltetni. Ancsa ilyet nem ismert. Neki eddig még mindön mönt. Olyan még nem volt, ami nem mönt. De erre, egyáltalán nem számított. Hja… mindig olyan jön, ami még nem volt! Mivel mögcsappant az apanázs, hát a férjit kezdte gyötörni, hogy váljanak el és adják el a lakást, hogy mögfelezzék a pénzt. Az elhagyott férj hallani sé akart róla. Ő még mindig azt hitte, hogy neje kiéli magát, és visszatér hozzá. De Ancsa azt mond-

81

ta, hogy inkább a Tiszába veti magát, minthogy hozzá visszatérjön. Egy darabig huzakodtak, végül csak a válóperös bíró elé kerültek. Mielőtt bemöntek volna, Ancsa ráparancsolt a férjire, hogy égy rossz szót se merjen róla mondani. A szájába rágta, hogy mit mondjon. Különben kitöröm a nyakad! Lehetetlenné töszlek – fenyögette mög. A férj nehéz szívvel lépött be a tárgyaló terembe. Azt remélte, hogy a bírónő segít neki, és nem választja el őket. Az igazságtövő kérdözősködött, mert látta a két embör közötti különbségöt. De nem csak a külsőt, hanem a belsőt is. Nem az első pört bonyolította. Ancsa egy izgága, határozott, parancsoláshoz szokott, ellentmondást nem tűrő nő benyomását keltette. Míg a férj egy alkalmazkodó, kétségbeesött, mögbocsájtó embörét.  Mindketten akarják a válást? – tötte föl a kérdést. A két fél egyszerre válaszolt, de nem egyformát. Ancsa erőteljes, határozott „igennel” válaszolt, míg a férje kétségbeesött „nem”-mel. A bírónő csak nézött. Aztán tovább kérdözősködött. A férj szégyön nem szégyön, elsírta magát. Kiöntötte a szivét és az sem zavarta, hogy egy vadidegön előtt. Elmondta, hogy lázas betegen feküdt a kisfia és ő telefonon hívta a feleségét, aki természetösen nem mönt haza.  Azonnal gyere haza, mer’ itt van a helyed a beteg gyerököd mellett – mondta dühösen a férj.  Nyomjál fel neki egy kúpot és hagyjál aludni – válaszolt mindön lelkiismeretfurdalás nélkül az asszony, és létötte a telefont. A férj még kétször hívta. Többet nem tudta, mer Ancsa kikapcsolta a készüléköt, hogy ne zavarja.

82

Így aztán kocsiba rakta gyerököt, és éjszaka rohant vele az orvoshoz. Ő nem tudta, hogy mit kezdjön vele. Mint később kiderült, a gyerök pszichoszomatikus beteg lött. Lelkileg nem bírta tovább az anyja hiányát, és ezért állandóan belázasodott. A férj nekikeserödve csak sorolta Ancsa bűneit. Szöröncséjire külön padban ültek, mert biztosan kapott volna legalább egy bokánrugást. „Véletlenül”. Persze többször rákiabált a férjire, de a bírónő rendre intötte. Azért a szömei nem sok jót jósoltak. Aztán a bírónő döntött. De előbb mögkérdözte a férjet.  Mondja, el tudja látni a kisgyerekét egyedül? A férjnek átvillant az agyán, hogy el ne vegyék tőle a gyereket, mert akkor mögöli magát.  Persze. A szüleim hozzák-viszik az iskolába és ott is van náluk. Én este érte mögyök. Csak az anyja hiányzik neki.  Megértem – mondta a bírónő. Úgy döntöttem, hogy elválasztom magukat, mert látja, hogy nem akar magához visszamenni a felesége. Mivel a másik gyerek az anyjával van, meg kell osztani a lakást. Maga eladja és vesz belőle egy másfél szobásat. A megmaradó összeget a feleségének kell adnia. Ancsa először felsóhajtott, asztán a szeme villámokat szórt. Tiltakozott.  Így döntöttem és kész. Nincs fellebbezés. Maga ment el, otthagyva egy férjre a két gyereket. Még a bajban sem volt képes visszamenni. Nem akarok többet hallani. Tárgyalásnak vége. Mikor möntek kifele, a bírónő odaintötte az elvált férjet magához.  Nem szoktam megindokolni az ítéletemet, de magának ez így lesz jó. És felejtse el ezt a nőt minél hamarabb és kezdjen új életet. Vigyázzon a kisfiára.

83

A bírónő valósággal úgy beszélt a férfival, mintha a fia lött volna. De azt nem vígasztalta mög. Az épületből kifelé mönve azt hitte, hogy Ancsa otthagyta. Esze ágában sem volt. Hitelen mellélépött a sémmiből, és húzta vonta egy padra a volt férjet, miközben úgy szorította, csípte, marta a karját, hogy majd lejött róla a bőr. A férfi alig tudta lefejteni a nő kezét. Végre odaértek egy padhoz és kényszerítötte, hogy leüljön. A férfi azt hitte, hogy volt felesége egy nagy litániába kezd. Tévedött. Az úgy nekiesött, mintha mögbolondult volna. Össze-vissza pofozta a nyílt térön, és bevadulva karmolta. A férfi alig tudta lefogni. De addigra már vérzött az arca, a szöme bedagadt bekékült, a kezefeje össze volt szántva. Hát ez testi sértés volt az biztos.  Nem mögmondtam, hogy ne mondjál rólam rosszat?!  Csak az igazat mondtam – védeközött szánalmasan a férfi.  Kitöröm a nyakad majd möglátod, te szemét!  Én vagyok a szemét? – kérdezte kétségbesötten – akkor te mi vagy? Mostmár elég lögyön, különben most mögyök látleletöt vetetni. Vagy tudod mit? Egyenösen a főnöködhöz megyek. Elment neked a maradék eszöd is – ugrott föl és sietve otthagyta a bevadult nőt.  Oda möhetsz te idióta! – szólt utána Ancsa, de azért mögszeppent, hogy tényleg bemögy a munkahelyire. Gyorsan utána sietött. Arcátlanul próbálta kiengesztelni, de az lerázta magárul. Egy kicsit mintha kijózanodott volna a nagy szerelemből. Láthatóan mögdöbbent a nő viselködésin. Mög aztán úgy is tudta, hogy csak lejáratná magát, mer’ milyen főnök az, és milyen munkahely az, ahol ennyi mocskot takargat egy főnök? Egy normális helyön már az elhagyott kétgyerökös asszony paláverekor két lábbal rúgták volna ki az ilyen bajkeverőt. 84

Persze a dolog nem oldódott mög, mer’ az elhagyott férj, „mégis csak a gyerökeim anyja” – jelszóval mögfelezte az eladott lakás árát. Egyértelműen Ancsa hatásos rábeszélésire. Kárpótlásul Ancsa elintézte neki, hogy az önkormányzat hoszszúlejáratú kölcsönt adjon. Továbbá azt is elérte a főnökin körösztül, hogy a férfi a munkahelyin is kapjon kölcsönt. Természetösen, hogy tudjon egy másfél szobás lakást vönni. Úgy, hogy az új élete két hosszúlejháratú kölcsönnel mögrakodva kezdődött. Ancsa keze messzire nyúlt. Nagyon messzire, és hatásosan. Segítséggel….. El lehet képzelni, hogy mennyit kellett ezért zsarolnia a főnökét, és hogy mivel! Hogy ő mit kezdött a pénzzel, azt nem tudni, de továbbra is albérletbe lakott, míg nem kikapta magának az új aligazgatót, aki tíz évvel volt nála fiatalabb. Kezdődött mindön előlről. Ennél azért nem voltak családi problemák, mer’ nőtlen volt az áldozat. Viszont ambíciózus. És Ancsa egyengette az útját. Az új kurafi viszont tudta, hogy amilyen magasra tolta, olyan magasról tudja Ancsa letaszítani, ha akarja. Eleinte tetszött neki a helyzet és vígan mög is voltak. Csak Ancsának voltak gondjai. Egyre gyakrabban köllött a kozmetikushoz járni, ami meglehetősen igénybe vötte az idejét. Közben a féltékönység is kitört rajta. Állandóan ellenőrizgette az új fiút. Szögény asszonynak elég sok dolga akadt…. Végül, csak rákerült a sor a ránc és mellfelvarrásra is. Úgy hogy Ancsa megint fiatalnak látszott. De ha a korát kérdezték, azért nagyon haragudott. Az ifjú kurafi viszont unta már az öreglányt, de nem töhetött semmit. Egy délelőtt a vároban összeszaladt Ancsa lányával. Köszöntek egymásnak és mindönki mönt a maga útján. 85

 Milyen jó kis bige – mondta magában – ilyen köllene neköm. Tíz év az nem számít sokat a javamra.  Hú de kafa ez a pasi –, gondolta a lány is – eddig észre se vettem – nézött vissza, és éppen találkozott a szömük, mer’ amaz is visszanézött. Az új kurafi nem sokat lacafacázott. Odaszólt a lánynak.  Bent felejtöttem a kulcsomat, gyere már velem haza, engedj be, mer’ nem akarom, hogy te mög kulcs nélkül maradj.  Odaadom, ha kell – szólt a lány készségesen, aztán majdnem a nyelvébe harapott.  Mondom, hogy nem akarom…  Jól van, na. Gyerünk – szakította gyorsan félbe a lány. Ócska kis trükk volt, de bejött. Persze mer’ a lány is akarta. Különben nem gyütt volna be. Mikor beléptek az ajtón, az új kurafi nem lacafacázott, nem csorgatta a nyálát, mint a másik. Elkapta Ancsa lányát, és hanyatt döntötte. Na persze az, is akarta. Eljátszadoztak úgy egy órácskát. Aztán, ez többször is mögesött. Ancsa a kurafit rendületlenül ellenőrizte. Az mindig csak egy órával nem tudott elszámolni. Azzal az édös pásztorórával, amit az asszony lányával töltött. De azér’ mindig kitalált valamit. Ancsa aggódott. Egyfolytában aggódott. Már nem volt magában olyan biztos. Érözte, hogy már valami nem olyan, mint régebben, ahogy köllene neki lönni. Mer’ a kurafi gyakran elfáradt a lánnyal való hancúrozásban. Mög aztán egy húsz éves után egy negyvenegynehány éves húsi… Kicsit rágósnak találta. Csak ezt Ancsa nem tudta. Vagy nem akarta tudni… Végülis a családban maradt….

Szeged, 2010-04-22 86

87